NORA ROBERTS J. D. ROBB
HALÁLOS TISZTASÁG
Eredeti cím: Innocent in Death Copyright © 2006 by Nora Roberts All rights reserved
Fordította: Kiss Tamás A borítókép Szendrei Tibor munkája Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
ISBN 978 963 426 041 7 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
A tanár, aki az örökkévalóságot vonja kétségbe, maga sem tudja megmondani, mekkora a hatalom a kezében. HENRY ADAMS
Ártatlan, mint a ma született bárány. W. S. GILBERT
Első fejezet A röpdolgozatok valóságos gyilkosok. Áldozatra várva lesben állnak, rettegést keltenek a prédában, és már-már elképzelhetetlen hatalommal ruházzák fel a vadászt. Miközben Craig Foster befejezte a kérdéseken az utolsó simításokat, már az ebéden járt az esze. Pontosan tudta, hogyan fogadják majd az ötödikesek a dolgozatot. Felnyögnek, vagy a döbbenettől egyszerűen tátva marad a szájuk, esetleg a félelem rajzol mással összetéveszthetetlen mintát az arcukra. Craig még csak huszonhat éves volt, egyáltalán nem felejtette el, milyen érzés a katedra másik oldalán ülni, és átélni a rettegés, a riadalom pillanatait. Elővette uzsonnás táskáját. A szokások embere volt, éppen ezért pontosan tudta, hogy a felesége – és nem csupán ezért tartotta nagyszerű dolognak a házasságot – csibefalatokkal, egy almával, némi sült szójával, és a kedvenc forró csokoládéjával engedte el reggel a munkahelyére. Sohasem kérte rá, hogy ebédet készítsen, vagy mossa ki a zokniját, majd összepárosítva rakja a legfelső fiók jobb felébe. Ennek ellenére a felesége mindig azt mondta, szeret a kedvében járni, és szívesen megteszi. Hét hónapja keltek egybe, és ez a hét hónap volt Craig életének legszebb része, és minden jel arra mutatott, hogy sohasem ér véget. Szerette a munkáját, melyet mindenki szerint kitűnően végzett. Amikor erre gondolt, büszkén kihúzta magát. Lisette-tel az iskola közelében béreltek egy takaros lakást. A hallgatói mindig érdeklődve figyeltek az óráin – ráadásul még kedvelték is. Kicsit megizzasztja őket a dolgozat, de végül mindenki meg tudja majd oldani a feladatot. Mielőtt Craig visszaült a munkájához írt egy e-mailt a feleségének. Szia, Lissy! Mit szólnál hozzá, ha hazafelé menet vennék egy csészével a kedvenc levesedből, és mellé egy nagy adag salátát? Hiányzol. Minden porcikádat imádom! Tudod, ki.
Craig elmosolyodott, amikor arra gondolt, mennyire fog örülni a felesége az e-mailnek, majd visszatért a dolgozathoz. Miközben a képernyőt figyelte, töltött magának egy csésze forró csokoládét, és a szájához emelte a szójával dúsított, csirkének látszó falatkát. Rengeteget lehet tanítani, mint ahogy tanulni is. Végeláthatatlan sorban suhantak el a szeme előtt az ország változatos, drámai történelmének komikus, tragikus, romantikus, hősies, vagy éppen gyávaságtól átitatott pillanatai. Mindezt készen állt átadni a diákjainak, hogy megtudják, hogyan változott meg az ország és a világ, amelyben éltek, hogyan bontakozott ki, és fejlődött olyanná, ahogy az 2060-ban látható. Evett, hozzáírt a dolgozathoz néhány kérdést, miközben másokat kitörölt. Belekortyolt kedvenc forró csokoládéjába, és az ablakon át látta, hogy odakint lassan havazni kezd. Fogalma sem volt arról, hogy életének rövid történelme lassan a végéhez közeledik.
Eve Dallas akármilyen kemény és elszánt nyomozónak érezte magát, be kellett ismernie, hogy az iskolák láttán valami furcsa, szorongó félelem keríti a hatalmába. Hiába volt New York legjobb gyilkossági nyomozója, a Sarah Child Academy patinás folyosója helyett sokkal szívesebben sétált volna egy romos lakásban, ahol egy Zeus-függő narkós várja. A fényesen csillogó falak, a ragyogó tiszta ablakok ellenére úgy érezte, kínzókamrába került. A legtöbb ajtó nyitva állt, de a tantermek - eltekintve a táblától, a katedrától, a képernyőktől és a padoktól - üresen kongtak. Eve az ötvenes éveiben járó Arnette Moselbyre pillantott. Az igazgatónő karamellszínű bőre, és tompa, kék szeme változatos ősökről tanúskodott. Fekete haját kontyba kötötte a tarkóján. Hosszú, sötét szoknyát és rövid, vörös kosztümkabátot viselt. Cipője sarka hangosan kopogott az emeleti folyós kövén. - Hol vannak a gyerekek? - kérdezte Eve. - A nagy előadóba vittük őket. Egészen addig ott maradnak, amíg a szüleik értük nem jönnek. A legtöbb tanár is mellettük van. Ezt gondoltam a legjobb megoldásnak. A délutáni órák természetesen elmaradtak - állt meg az egyik bezárt ajtó előtt posztoló egyenruhás előtt. Hadnagy, ami történt egyszerre tragédia nekünk, és a gyerekeknek. Craig... - szorította össze a száját, és elfordította a fejét. - Craig fiatal volt, okos, és roppant lelkes. Még előtte állt az egész élet, és - emelte fel egyik kezét, miközben próbálta összeszedni magát. - Tudom, ilyen esetekben mindenképpen értesíteni kell a rendőrséget, mégis arra szeretném kérni, hogy a lehető legtapintatosabban járjanak el. Gyorsan és diszkréten. Ha lehetséges... várjanak addig a holttest elszállításával, amíg hazaviszik a gyerekeket - húzta ki magát. - El sem tudom képzelni, miként lehet valaki ennyire fiatalon ilyen súlyos beteg. Miért kellett bejönnie, ha nem érezte jól magát? A felesége… Még nem értesítettem. Csak hét hónappal ezelőtt házasodtak össze. Nem voltam biztos benne, hogy… - Ezt nyugodtan ránk bízhatja. Most pedig, ha megbocsát... - Igen, persze, már megyek is. - Felvevő bekapcs, Peabody - fordult Eve a társa felé, majd biccentett az őrt álló egyenruhásnak, aki oldalt lépett. Eve kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön, végighordozta szenvtelen tekintetét a helyszínen, miközben kivett egy flakon folyékony kesztyűt a helyszínelő készletéből, befújta a kezét és a bakancsát. Már csaknem tizenkét éve szolgált a rendőrségnél, és sokkal nagyobb szörnyűségeket is látott egy, a saját hányadékában és ürülékében heverő történelemtanárnál. - A mentők tizennégy óra tizenhat perckor érkeztek ki - közölte a felvevővel, miután hangosan beolvasta a pontos időt és a helyszínt. - Tizennégy óra tizenkilenc perckor állapították meg az áldozat, név szerint Craig Foster halálát. - Még szerencse, hogy volt elég eszük, és nem mozdították meg a testet - jegyezte meg Peabody. - Szegény ördög.
- A katedránál ebédelt? Egy ilyen flancos iskolában biztosan akad egy étkezde, vagy legalább egy büfé - hajtotta oldalt a fejét Eve, de még mindig nem lépett beljebb. - Feldöntötte a széket, és az a jókora üveg is a földön hever. - Szerintem nem dulakodott senkivel. Sokkal inkább úgy tűnik, igyekezett megkapaszkodni valamiben - járta körbe Peabody a fal mellett a helyiséget. Légtalpú cipője halkan nyikorgott. Amikor az ablak elé ért, tett egy próbát. - Zárva - hajolt előre, és a terem túloldaláról is szemügyre vette a tanári asztalt és a testet. Éppolyan életerős volt, mint Arnette Mosebly, de vele ellentétben nem tartozott a klasszikus szépségek közé. Eve abba is belenyugodott, hogy fodrászhoz sem tudja elküldeni a társát, akinek sötét haja már a tarkójára lógott. - Éppen ebédelt - jegyezte meg Peabody. - Közben összeállított egy dolgozatot. Vagy javított. Talán allergiás volt az ételre. - Naná, én is ezt mondanám - lépett be Eve a terembe. A holttest mellé guggolt, alaposan szemügyre vette, mielőtt azonosította az ujjlenyomata alapján, és a megfelelő műszerrel megállapította a halál beálltának időpontját. Élettelen szemére pókhálót rajzoltak a megpattant erek. A szája szélére habfoszlányok és hányadék száradt. - Amikor rájött, mi történik vele, megpróbált az ajtóhoz kúszni - mormolta maga elé. Végezd el az azonosítást, Peabody, és állapítsd meg a halál beálltának pontos idejét - állt fel Eve. Óvatosan megkerülte a tócsát, melyben Craig élettelen teste hevert, és kezébe vette a fekete bögrét, amely oldalán ezüstszínű felirat hirdette a tulajdonos nevét. Beleszagolt. - Szerinted megmérgezték a fickót? - kérdezte Peabody. - Forró csokoládé. És még valami - csúsztatta bele Eve a csészét egy műanyag zacskóba. - A hányás színéből ítélve rettenetesen rosszul lehetett. Aha, tényleg arra gondolok, hogy megmérgezték. A boncolás majd igazolja, ha valóban így történt. Kikérjük a legközelebbi hozzátartozója engedélyét, hogy betekinthessünk az orvosi kartonjába. Rád hagyom a helyszínelést. Addig én elbeszélgetek Moseblyvel, és talán néhány tanút is találok lépett vissza Eve a folyosóra, ahol Arnette Mosebly, markában egy kézi számítógépet szorongatva, fel és alá járkált. - Igazgatónő? Meg kell kérnem, hogy egyelőre senkivel se beszéljen. - Ó. Izé... Valójában... - fordította Eve felé a számítógépe képernyőjét. - Csak játszok. Le kell foglalnom magam valamivel. Nagyon aggódom Lissette miatt, hadnagy. Ő Craig felesége. Értesíteni kellene arról, mi történt a férjével. - Később majd értesítjük. Ezt nyugodtan bízza ránk. Előbb azonban szeretnék négyszemközt beszélni magával. Azokat a tanulókat is kihallgatnám, akik felfedezték a holttestet. - Rayleen Straffo és Melodie Branch találtak rá. A rendőr, aki elsőként ért ide, azt mondta, nem hagyhatják el az épületet és nem beszélhetnek senkivel - szorította össze a száját Mosebly. Szemmel láthatóan nem tetszett neki ez a kérés. - A lányokat nagyon megrázta a látvány, hadnagy. Hisztérikusan sikoltoztak, de ezt egyáltalán nem tartom meglepőnek. Rayleenre a pszichiáterünk vigyáz, Melodie-ra pedig az egyik gyakorló nővér. A szüleik is biztosan megérkeztek már. - Ezek szerint szólt nekik.
- Ahogyan magát, úgy engem is kötnek bizonyos szabályok, hadnagy - biccentett Mosebly, akár egy királynő. A legfontosabb kötelességem, hogy vigyázzak a tanulók tesiépségére és lelki egyensúlyára. Ezek a kislányok még csak tízévesek, és látták azt - intett fejével Craig termének az ajta felé. - Csak Isten a megmondhatója, mekkora törést okozott bennük. - Ami azt illeti, Craig Foster sincs a legjobb bőrben. - Csak azt tettem, amit tennem kellett. Meg kell óvnom a diákokat és az iskolámat a... - Ez pillanatnyilag nem a maga iskolája, hanem egy bűncselekmény helyszíne. - Egy bűncselekmény helyszíne? - futott ki a vér Arnette arcából. - Miről beszél? Miféle bűncselekmény? - Éppen ezt próbálom kideríteni. Egyenként fogok elbeszélgetni a lányokkal. Természetesen közben mellettük lehet az egyik szülőjük vagy egy jogi képviselő. - Rendben. Jöjjön velem. Eve a válla fölött az ajtóban álló egyenruhásra pillantott. - Mondja meg Peabody nyomozónak, hogy az igazgatói irodában megtalál. Az egyenruhás szája alig láthatóan megremegett. - Értettem.
Most, hogy nem a büntetésére várt, Eve rádöbbent, hogy egy igazgatói iroda teljesen másképp néz ki, mint ahogy az az emlékeiben élt. Nem mintha annak idején problémák lettek volna a magatartásával. Gyermekkora nagy része azzal telt, hogy igyekezett észrevétlen maradni, és miközben sodródott, egyre csak a napot várta, amikor eléri a kort, hogy törvényesen maga mögött hagyhatja a börtönnek érzett iskolapadot. Nem mindig járt sikerrel. Néha túl nagyra nyitotta a száját, és ilyenkor bizony el kellett látogatnia az igazgatói irodába. Hálás volt az államnak, amiért gondoskodott róla, védte, taníttatta, otthont biztosított neki és etette. Hálás volt a kapott ruhákért, még akkor is, ha előtte már más is viselte, de leginkább annak örült, hogy egyáltalán nem emlékezett, hogyan került az otthonba. Most viszont eszébe jutottak önelégült tanárai és a csalódott homlokráncolások, mellyel nem mindig tudták palástolni vélt felsőbbrendűségüket. Na meg a véget nem érő, mindent felemésztő unalom. Neki természetesen nem valami elegáns, a létező legjobb segédeszközökkel felszerelt magániskola jutott, ahol a tantermek ragyogtak a tisztaságtól, és a tanárok, valamint a vasalt egyenruhás diákok aránya sem lépte át az ideális l:6-ot. Bátran fel merte volna tenni a következő havi fizetését, miszerint a Sarah Child Academy folyosóin nem verekednek a diákok, mint ahogy az ajtózárakat sem robbantják ki házi készítésű minibombákkal. Ellenben, legalábbis ezen a napon, beköszönt a halál. Miközben a zöldellő szobanövényekkel és ízléses teáskannákkal otthonossá varázsolt igazgatói irodában várakozott, a kéziszámítógépe segítségével gyorsan utánanézett, ki is az áldozat valójában.
Craig Foster. Huszonhat éves, priusza nincs. A szülei New Jersey-ben élnek, ráadásul még mindig egymással. Craig is ott született, és ott is nőtt fel. A Columbián szerezte meg a tanári diplomáját, ahol kitüntetéssel végezte el a történelem szakot. Tavaly júliusban feleségül vette Lissette Bolviart. Eve a fiatalember igazolványképét nézegette, és elgondolkodott. Craig roppant lelkesnek és frissnek látszott rajta. Egy jóképű, tiszta tekintetű, gesztenyebarna bőrű fiatalember. Sötét szempár és sötét haj, melyet oldalt és a tarkójánál felnyírva, a feje tetején viszont magasra tornyozva viselt. Maga elé idézte a nemrég látott holttestet, és visszaemlékezett, hogy fekete színű, ezüstcsíkos, bokapántos, zselétalpú cipője is a legfrissebb divatot tükrözte. Méghozzá nem is a legolcsóbb divatot. Emellett viszont egy elnyűtt, barna sportdzsekiben járt. A karórája is megdöbbentően sokba kerülhetett, akárcsak a bal keze mutatóujján viselt aranygyűrű. Az az érzése támadt, a helyszíni szemle végén Peabody még ötven dollárt sem fog találni Craig zsebében. Gyorsan feljegyzett néhány kérdést. Hogyan került Craighez a forró csokoládé? Ki férhetett hozzá a csészéjéhez? Egy egész osztályt tanított egyszerre, vagy csupán tgy kisebb csoportot? Idő. Ki és mikor látta utoljára életben az áldozatot, és mikor fedezték fel a holttestet? Biztosítási kötvény. Ki a kedvezményezett? Nyílt az ajtó. Eve felpillantott. - Hadnagy? - lépett be Mosebly. Egyik kezét egy szeplős, hosszú, vörös hajú kislány vállán nyugtatta, aki barna nadrágjában és matrózblúzában roppant aprónak és gyámoltalannak tűnt. - A hölgy Dallas hadnagy a rendőrségtől, Melodie. Beszélni szeretne veled. Dallas hadnagy, hadd mutassam be Melodie édesanyját. Angela Miles-Branch. Eve látta, hogy a kislány a haját és tejfehér bőrét az anyjától örökölte, aki ráadásul éppen olyan félénknek tűnt, akárcsak a lánya. - Hadnagy, nem várhatna ezzel holnapig? Szeretném most rögtön hazavinni Melodie-t szorította meg Angela a lánya kezét. - Nem érzi jól magát, de azt hiszem, ez érthető. - Mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha minél hamarabb túlesünk rajta. Nem tart sokáig. Igazgatónő, ha megbocsát... - Ha nem bánja, inkább maradnék, hogy képviseljem Melodie-t és az iskolát. - Pillanatnyilag semmi szükség jogász jelenlétére. A kislány érdekeit majd az anyja képviseli. Arra kérem, hogy távozzon. Mosebly szemén látszott, hogy szívesen vitatkozna Eve-vel, ennek ellenére összeszorította a száját, és elhagyta az irodát. - Nyugodtan ülj le, Melodie. Két kövér könnycsepp buggyant ki a kislány szeméből. - Igen, asszonyom. Anya? - Itt vagyok melletted - szorította meg még erősebben a lánya kezét Angela, miközben ő is helyet foglalt. - Szörnyen érzi magát - fordult Eve felé. - Érthető. Melodie, a beszélgetésünket rögzíteni fogom.
A kislány könnyek közt bólintott. Eve-nek hirtelen eszébe jutott, hogy Peabodyra kellett volna bíznia a gyerekek könnyeinek a felszárítását, ehhez a társa amúgy is jobban ért. Ő könnyebben boldogulna a helyszíni szemlével. - Meséld el, hogy mi történt! - Bementünk a tanterembe... Izé... Rayleen és én. Persze előtte kopogtunk, mert zárva volt az ajtó, de Mr. Foster mindig örömmel válaszolt, ha kérdeztünk tőle valamit, és nem bánta, ha zavarjuk. - Ezek szerint kérdezni akartatok valamit Mr. Fostertől. - A feladatról, amit együtt csinálunk Rayleennel. Multimédiás bemutatót készítünk az 1791-es alkotmánymódosításról. Három hét múlva lesz a bemutató, és az eredmény bleszámít az osztályzatunkba. Mr. Foster azt mondta, hogy a jegyünk huszonöt százalékát erre a bemutatóra kapjuk. Meg akartuk mutatni neki a vázlatot. Mr. Foster mindig szívesen válaszolt óra előtt vagy után a kérdéseinkre. - Oké. Hol voltatok, mielőtt elindultatok Mr. Fosterhez? - A tanulócsoportunkkal. Ms. Hallywell engedett el minket pár perccel az ebédszünet vége előtt, hogy nyugodtan beszélhessünk Mr. Fosterrel. Megvan a kilépőcédulám is - túrt a zsebébe Melodie. - Minden rendben. Bementetek a terembe. - Akartunk. Beszélgettünk, és kinyitottuk az ajtót. Nagyon rossz szag volt odabent. Még mondtam is, hogy jesszus, micsoda bűz - sírta el magát ismét a kislány. - Bocsánat, tudom, hogy nem lenne szabad így beszélnem, de... - Minden rendben. Utána mi történt? - Megláttam Mr. Fostert. A padlón feküdt, és minden tele volt hányva. Ray sikított, de az is lehet, hogy én voltam. Vagy mind a ketten. Kiszaladtunk. A folyosón belefutottunk Mr. Dawsonba, aki megkérdezte, hogy mi történt. Utána azt mondta, ne mozduljunk onnan, és elindult a terem felé. Láttam, amikor bement. Nagyon hamar kijött, és így csinált – tartotta Melodie a szája elé a kezét. - Utána rádiózott Mosebly igazgatónőnek, aki nemsokára odaért, és hívta az ápolónőt. Brennan nővér kísért minket az orvosi szobába, és egészen addig velünk maradt, amíg Mr. Kolfax magával nem vitte Rayt. Utána vigyázott rám, amíg anya meg nem érkezett. - Nem láttál senkit, aki bement, vagy kijött Mr. Foster szobájából? - Nem, asszonyom. - Akkor sem, amikor az osztályterem felé mentetek? - Izé... Elnézést. Mr. Bixley-t, amikor kijött a fiúvécéből, és Mr. Dawson mellett is elmentünk. Megmutattuk neki a kilépőtcédulánkat. Azt hiszem, mást nem láttunk, de nem nagyon figyeltem oda. - Miből gondoltátok, hogy mr. Foster az osztályban lesz? - Ő, hétfőn az ötödik óra előtt mindig ott szokott lenni. Ott ebédel. És az óra előti tizenöt percben bemehetünk hozzá, és bármit kérdezhetünk tőle. Még akkor is, ha egyáltalán nem fontos. Olyan kedves ember volt. Anya. - Tudom, bogárkám. Kérem, hadnagy. - Már csaknem végeztünk. Melodie, hozzányúltatok Mr. Fosterhez, vagy bármi máshoz a teremben?
- Ó, dehogy, nem, nem, nem, asszonyom! Elszaladtunk. Olyan rettenetes volt, hogy azonnal elszaladtunk. - Értem. Másra nem emlékszel, Melodie? Bármilyen semmiségnek tűnik, nekem tudnom kell. A kislány felállt. - Dallas hadnagy? Asszonyom? - Igen? - Amikor az orvosi szobában voltunk, Rayleen azt mondta, hogy egy nagy zsákban fogják elvinni Mr. Fostert. Ez igaz? - Ó, Melodie – ölelte át szorosan a lányát Angela. - Nagyon fogunk vigyázni Mr. Fosterre – kerülte meg Eve a választ. – Most már az én dolgom, hogy törődjek vele, és törődni is fogok. Ebben te is segítettél azzal, hogy beszélgettünk. - Komolyan? – szipogott Melodie, majd felsóhajtott. – Köszönöm. Haza szeretnék menni. Most már hazamehetek? Eve a kislány könnyáztatta szemébe nézett, bólintott, majd az anyjára emelte a tekintetét. - Majd hívni fogom. Köszönöm a segítséget. - Nagyon nehéz ez a lányoknak. Nagyon nehéz. Gyere, kedvesem. Indulunk haza – ölelte át Melodie vállát Angela, és megindultak kifelé. Eve felállt az íróasztal mellől, és egészen az ajtóig kísérte az anyát és a lányát. Odakint Mosebly már várta őket. - Igazgatónő? Egy pillanat. - Máris, csak kikísérem Mrs. Miles-Branchet és Melodie-t. - Biztosra veszem, hogy ismerik az utat. Kérem, fáradjon be. Eve ezóttal nem ült le, csupán egyszerűen nekitámaszkodott az íróasztalnak. Mosebly dühösen szorította a kezét. - Dallas hadnagy, tisztában vagyok vele, hogy csak a munkáját végzi, ennek ellenére felháborít ez az öntelt és lekezelő viselkedés. - Aha, értem. Mr. Foster gyakran evett és ivott az osztályban? - Izé… Azt hiszem, igen. Hetente többször is. Annak ellenére, hogy az Élelmezéstudományi Társaság is elismerte az ebédlőnket. Az automatáinkból csak államilag jóváhagyott élelmiszereket lehet vásárolni. A tanáraink és az alkalmazottaink viszont szeretik a hazait. - Általában egyedül evett? A katedránál? Mosebly megmasszírozta a homlokát. - Ha jól értesültem, hetente kétszer vagy háromszor bevitte az osztályba az ebédjét. Egy tanár munkája nem csupán abból áll, hogy megtartja az óráit. Tanmenetet és óravázlatot kell írnia, dolgozatokat állít össze és javít, osztályoz, és felkészül az előadásaira. Nem mindig jut idő arra, hogy mindezt az iskolában elvégezze. Mint a legtöbben, Craig is továbbképezte magát. Sokat tanult, jegyzetelt, és így tovább. Azért evett a katedránál, hogy ne kelljen megszakítania a munkáját. Nagyon lelkiismeretes ember volt – és mire idáig ért, látszólag eltűnt minden dühe. – Fiatal volt és idealista. Szeretett tanítani, Dallas hadnagy, ez látszott rajta. - Nem veszett össze valamelyik kollégájával?
- Erről nem tudok. Mindig barátságosan viselkedett mindenkivel. Mind személyesen, mind hivatalosan úgy éreztem, nagy szerencse ért bennünket, amikor hozzánk került. - Nem mondtak fel senkinek az utóbbi hetekben? - Nem. Nagyon kevesen hagyják itt a Sarah Childot. Craignek ez volt a második éve az iskolában. Sikerült betöltenie azt az űrt, amelyet egy idős tanárunk hagyott maga után, amikor ötven év munka után nyugdíba vonult. Ebből huszonnyolcat nálunk tanított. - Maga mióta dolgozik itt? - Három éve neveztek ki igazgatónak. Előtte huszonöt évig dolgoztam az oktatásban, és adminisztrációval is foglalkoztam. - Mikor látta utoljára Mr. Fostert? - Reggel összefutottunk - lépett Mosebly egy aprócska hűtőszekrényhez, és kivett belőle egy palack vizet. - Mint mindig, most is korán jött, mert el akart tölteni egy kis időt a tornateremben. Minden alkalmazott szabadon használhatja az erősítőgépeket, a medencét, mindent, amit csak akar. Craig csaknem mindennap élt ezzel a lehetőséggel - töltött tele sóhajtva egy poharat. - Nem szomjas, hadnagy? - Nem, köszönöm. - Ma reggel én is lementem az uszodába, és akkor jöttem el onnan, amikor Craig megérkezett. Köszöntünk egymásnak, majd megjegyeztem, milyen rettenetes a forgalom, és siettem tovább. Még hallottam, ahogy beugrik a medencébe - suttogta, majd kortyolt egy nagyot a poharából. - Akkor hallottam a csobbanást, amikor kinyitottam az öltöző ajtaját. Istenem! - Hány óra volt akkor? - Nagyjából fél nyolc. Nyolcra megbeszéltem egy ’linkkonferenciát, és ehhez képest egy kicsit túl sok időt töltöttem az uszodában. Rohannom kellett. Dühös voltam magamra, és alig beszéltem Craiggel. - Hol tartotta Craig az ebédjét? - Fogalmam sincs. Felteszem, az osztályban. Talán az irodájában, de nem emlékszem, hogy láttam volna bármikor is elővenni valamit a hűtőjéből vagy a szekrényéből. - Az osztálytermek ajtaját be szokták zárni? - Nem. Maga az iskola természetesen erős felügyelet alatt áll, de a termeket külön-külön nem zárjuk be. Soha nem is gondoltunk rá. A Sarah Child házirendje a kölcsönös bizalomra épül, és arra, hogy mindenkinek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. - Rendben. Kérem, hívja ide a másik kislányt. Mosebly biccentett, de a mozdulatban ezúttal nem volt semmi fejedelmi. - Mi lesz a többi diákkal? És a tanárokkal, meg a többi itt dolgozó emberrel? - Minden alkalmazottat kihallgatunk, csak utána mehetnek haza. A tanulókat nyugodtan hazaengedheti, de szükségem lesz a névsorukra. - Értem. Amikor Eve magára maradt, előhúzta a kommunikátorát. - Helyzetjelentést kérek, Peabody. - Épp most szállították el a holttestet. Az orvosok is mérgezést gyanítanak, habár a boncolásig semmi sem teljesen biztos. A takarítók is megérkeztek már. Minden jel arra mutat, hogy az áldozat a halála előtt a számítógépén dolgozott. Egy dolgozatot állított össze a következő órájára.
- Itt az indíték - jegyezte meg Eve szárazon. - Személy szerint én is gyűlöltem a röpdolgozatokat és a számonkéréseket. Amikor megvizsgáltam a gépet, kiderült, hogy az áldozat tizenkét óra után hat perccel e-mailt küldött az
[email protected] címre, de ezt megelőzően nem küldött, és nem is fogadott semmit. - A felesége neve Lissette. Mit írt az e-mailben? - Csak néhány kedves szót, valamint felajánlotta, hogy hazafelé menet bevásárol. A címzett hasonló hangnemben válaszolt. A levele tizennégy óra negyvennyolc perckor érkezett meg az áldozat postafiókjába, aki már nem tudta megnyitni és elolvasni. - Oké. Ha megjön a másik kislány, odaküldöm hozzád az igazgatónőt, hogy keressen neked egy üres irodát. Kezdd meg az alkalmazottak és a tanárok kihallgatását, tudd meg, ki merre járt a gyilkosság időpontjában. Én is megyek, és segítek, csak előbb végzek a gyerekkel. Közben ellenőrizzük az áldozat feleségének a lakását és munkahelyét. A történtekről akkor is ráérünk értesíteni, ha itt már nem maradt több dolgunk. - Véget nem érő napnak nézünk elébe. Aikor nyílt az ajtó, és egy kislány társaságában megjelent Mosebly, Eve megszakította az összeköttetést. A lányka ibolyaszín szalaggal fogta össze hosszú, göndör, szőke haját. Vörösre sírt, karikás szeme is ibolyakék volt. Rózsás szája remegett. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Melodie, azzal a különbséggel, hogy a hajtókájára egy aranycsillagot tűzött. - Rayleen, ez a hölgy itt Dallas hadnagy. Hadnagy, hadd mutassam be Rayleen apját, Oliver Straffot. Odakint várok. Csak szóljon, ha szüksége van valamire. - Ülj le, Rayleen. - Hadnagy - és Oliver a világ minden kincséért sem engedte volna el a lánya kezét. Hangja betöltötte az irodát, akár egy színészé a színpadot. Magas volt és szőke, akárcsak a lánya, a szeme viszont acélszürkén csillogott. Eve azonnal tudta, hogy már találkoztak. Méghozzá a tárgyalóteremben. Egy nagyhatalmú, gazdag és sikeres védőügyvéd állt előtte. A francba, gondolta.
Második fejezet
- Azért egyeztem bele, hogy itt és most kihallgassa a lányomat - kezdte Oliver -, mert úgy vélem, ez a legjobb és leggyorsabb módja annak, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlya. Ennek ellenére, ha nem tetszik a beszélgetés iránya vagy hangneme, azonnal félbeszakítom, és indulunk haza. Megértette? - Meg. Mindjárt előkeresem a hüvelykszorítót, csak nem emlékszem, hová is tettem. Foglaljanak helyet. Rayleen, szeretném, ha elmondanád, hogy mi történt. Rayleen először az apjára pillantott, aki bólintott. Csak ezután ült le. - Én találtam meg Mr. Fostert. Melodie is ott volt. Rettenetes. - Meséld el, hogyan történt. Meséld el az utatokat az osztályig. - Igen, asszonyom - vett Rayleen egy mély lélegzetet, mint aki feleléshez készülődik. A tanulócsoportommal voltam, de mindenképpen beszélnem kellett Mr. Fosterrel arról a bemutatóról, amelyre Melodie-val együtt készültünk. A történelemjegyünk negyede múlik rajta, és a lehető legjobb munkát szerettük volna végezni. Osztályelső vagyok, és ez a félév egyik legfontosabb bemutatója. - Oké. Tehát otthagytátok a tanulócsoportot, és elindultatok Mr. Foster osztályterme felé. - Pontosan így történt, asszonyom. Ms. Hallywell megírta kilépőcédulánkat, hogy még az órakezdés előtt megkereshessük Mr. Fostert. Hétfőnként mindig a teremben ebédelt, és negyedórával az órakezdés előtt beengedte azt, aki kérdezni szeretett volna tőle valamit. - Mikor hagytátok ott a tanulócsoportotokat? - A kilépőn ott a pontos idő - pillantott ismét az apja felé Rayleen, és amikor az ügyvéd beleegyezően bólintott, elővette a cédulát. - Melodie-nél is van egy. Ezt írja elő a házirend. Itt az áll, hogy 12:47-kor mentünk el a csoporttól. Eve arra gondolt, hogy ő is végigjárja majd az utat, hogy lássa, mennyi időbe tellett eljutni a lányoknak az osztályteremig. - Tehát egyenesen Mr. Foster osztályába mentetek. - Természetesen, asszonyom. Nem szabad összevissza járkálni a folyosón. Ha egy hónapon belül valaki háromszor megsérti a házirendet, három napra felfüggesztik minden előjogát - jegyezte meg fontoskodva Rayleen. Eve visszaemlékezett, hogy gyermekkorában pontosan az ilyen iskolatársait igyekezett a lehető legnagyobb ívben kikerülni. - Én még sohasem sértettem meg a szabályokat. - Jó neked. Mennyi ideig tartott, amíg odaértetek Mr. Foster osztályához? - Ó, nem tarthatott tovább néhány percnél. Talán háromig? Nem vagyok benne egészen biztos, de egyenesen odamentünk. Közben a bemutatóról beszélgettünk. Az osztály ajtaja zárva volt, ezért először kopogtunk, és csak azután nyitottunk be. Büdös volt odabent. Majdnem felfordult a gyomrom. Melodie mondott valamit a szagról, én pedig... - szorította össze Rayleen a száját. - Én pedig nevettem rajta. Nagyon sajnálom, apa. Nem tudtam. Akkor még nem tudtam. - Semmi baj, Ray. Akkor még nem is tudhattad.
- Utána megpillantottuk Mr. Fostert. Ott feküdt a földön, és... - csuklott kettőt Rayleen, majd átmászott az apja ölébe. - Minden rendben, kicsikém. Minden rendben, Ray - és Oliver metsző pillantást vetett Eve-re, miközben a lánya fejét simogatta. - Hadnagy. - Maga is tudja, hogy milyen fontos minél hamarabb megtudnom az összes részletet. Be kell fejeznem a kihallgatást. - Nem tudom, mit mondhatnék még - szorította az apja mellkasára az arcát Rayleen. Elszaladtunk. Mind a ketten elszaladtunk. Ott volt Mr. Dawson, és azt mondta, hogy maradjunk a folyosón. Azt hiszem, leültem a földre, és egészen addig sírtam, amíg Mr. Dawson vissza nem jött. Még neki is remegett a keze, amikor elővette az adóvevőjét, és szólt Mosebly igazgatónőnek. - Nem láttál senkit kimenni az osztályból, vagy bemenni az osztályba? - Mosebly igazgatónő benézett az ajtóból, és azonnal hívta a nővért, aki az orvosi szobába kísért bennünket. - És az osztály felé menet sem láttatok senkit? - De, azt hiszem, láttuk Mr. Bixley-t kijönni a vécéből. A fiúvécéből. Szerszámosláda volt nála. Az egyik lefolyó eldugult, biztosan azt javította. Ez még azelőtt történt, hogy megmutattuk Mr. Dawsonnak a kilépőnket. Én mentem be az osztályba. Én láttam meg elsőnek - emelte fel könnyáztatta arcát. - Nem tudom elhinni, hogy Mr. Foster meghalt. Nem tudom elhinni. Ő volt a kedvenc tanárom - rázkódott meg a válla. - Itt a vége - jegyezte meg halkan Oliver. - Most hazaviszem a lányomat. - Ha esetleg az eszébe jutna valami... - Ha eszébe jut, majd felhívom - állt fel az ügyvéd, és a lányával kiment az igazgatói irodából.
Eve Eric Dawsonnal kezdte a tanárok kihallgatását. A környezetismeretet tanító, ötvenes éveinek derekán járó férfi már tizenöt éve tanított az iskolában. Ez idő alatt pocakot eresztett, és annak ellenére, hogy igencsak feszültek az inggombjai, Eve úgy vélte, nem igazán érdekli. Hirtelenszőke hajába a halántékánál már őszes szálak keveredtek. Világosszürke szeme alatt táskák ültek a kimerültségtől. - Nem mondanám, hogy bementem a terembe - árulta el Eve-nek. - Valójában csupán egy- vagy kétlépésnyire távolodtam el az ajtótól. Onnan is láttam... Mindenki látta volna, hogy Craignek már vége. Amikor először meghallottam a lányok sikítását, nagyon dühös lettem. Azt hittem, láttak egy pókot, vagy valami ilyesmit, és attól rémültek meg - simított végig az arcán. - De amint megpillantottam őket... Még a legpisisebb kislányok sem hisztiznek így egy pók miatt. - A két kislányon kívül senki mást nem vett észre? - Éppen akkor hagytam ott Dave Kolfaxet és Reed Williamst az étkezdében. Együtt ebédeltünk. Leanne Howard akkor ment be, amikor én kijöttem. A kémialaborba indultam, hogy előkészítsem a következő órára szánt kísérleteket. - Mikor látta utoljára Mr. Fostert? - Istenem. Istenem. Összefutottunk az étkezőben, még mielőtt elkezdődött a tanítás. Kávéztam, ő pedig vett egy doboz Pepsit az egyik automatából. Craig sohasem kávézott.
Időnként cukkoltam is miatta. Váltottunk néhány szót Bradley Curtisről, az egyik közös tanítványunkról. Romlottak a jegyei, amióta a szülei elváltak. Megegyeztünk, hogy ideje elbeszélgetni velük, és egy szakember segítségét kérni. Utána... utána azt hiszem, Reed is bejött. Igen, már emlékszem. Ő is vett egy kávét. Amikor otthagytam őket, valami akciófilmről beszélgettek, amit nemrég láttak. Utána már csak... - Hogy jött ki vele? - Craiggel? Nagyon kedveltem. Nagyon - ismételte meg halkan Eric. - Nos, az igazat megvallva, amikor tavaly hozzánk került, nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy itt a helye. Túlságosan fiatalnak tartottam. Amennyire vissza tudok emlékezni, még sohasem tanított nálunk hozzá hasonlóan fiatal tanár. Idővel kiderült, hogy tévedtem. A tapasztalatlanságát bőven ellensúlyozta a lelkesedése és a kötelességtudata. Sokat dolgozott, és rengeteget törődött a gyerekekkel. Biztosan nagyon beteg volt, csak nem tudtam róla. Rettenetes halála volt. Felfoghatatlan. A tanári kar tagjai csupa jót mondtak Craigről. Eve az angoltanárt, Reed Williamst hallgatta ki utoljára. Neki egyáltalán nem volt pocakja, sőt. Erős izmai arról árulkodtak, hogy sok időt tölt az iskola tornatermében. Barna hajába néhány szőke csíkot festett. Szögletes álla fölött határozott vonalú száj ült, és miközben éles, palackzöld szemével Eve-et figyelte, szaporán pislogott. Harmincnyolc éves volt, és nőtlen. Drága öltönye valószínűleg csaknem egy teljes havi keresetébe került. - Reggel találkoztunk a tornateremben. Éppen erősített. Nem szívesen beszélgetek edzés közben, ezért csak bólintottunk egymás felé. Nagyjából húsz percig lehettünk együtt. Egy intéssel köszönt el tőlem, amikor kiment. Craig rendszerint úszással fejezte be a testedzést. Miután elment, talán még tíz percig maradhattam, utána lezuhanyoztam és felöltöztem. Amikor legközelebb láttam, az ebédlőben beszélgetett Eric-kel. Eric Dawsonnal. - Mi volt nála? - Csak egy doboz Pepsi. Váltottunk pár szót a filmekről, de sietnem kellett, mert kezdődött az órám. A tanári vécében futottunk újra össze - mosolyodott el halványan Williams, mire a jobb arcán láthatóvá vált egy gödröcske. - Azt hiszem, ez pár perccel lehetett tizenegy előtt, de a szokásos „Hogy telik a nap”-on kívül nem beszélgettünk egymással. Az órák mindig egészkor kezdődnek, és nem akartam késni. - Hogy jöttek ki egymással? - Remekül. - Mindketten szerették az akciófilmeket. Az iskolán kívül is találkoztak? - Persze, olykor-olykor. Tavaly még az esküvőjére is meghívott. Mondjuk, oda a tanári kar nagy része elment. Párszor elmentünk együtt sörözni - vont vállat Williams. – Nem ő volt a legjobb barátom, de jól kijöttünk egymással. Mirri többet tud mesélni Craig magánéletéről. - Mirri. - Mirri Hallywell. Színjátszást tanít. A drámaszakkör vezetője. Ők ketten az iskolán kívül is találkozgattak. - Összejártak. - Ahogy mondja - mosolyodott el ismét Williams. - Szerdára is megbeszéltek egy találkozót, hogy együtt tanuljanak.
Amint Eve végzett, máris vette a kommunikátorát, és hívta Peabodyt. - Bixley. - Hernando M. Bixley. Ő a karbantartó. Ő javította az eldugult csöveket a fiúvécében, nem messze a gyilkosság helyszínétől. - Valami megérzés? - Semmi. A hatvanas évei vége felé jár. Tizenkét éve dolgozik az iskolában. A két unokája segít neki. Határozott személyiség. - Hallywell. - Mirri C. Hallywell. A drámaszakkör vezetője, és az iskolai színdarabokat is ő szokta rendezni. Most fogom kihallgatni az utolsó hozzám került embert. Kiderült valami Hallywellről? Vele kapcsolatban sem éreztem semmit. - Megpróbálom elkapni, ha még nem ment haza, és gyorsan megismétlem a kihallgatást. Ha végeztél, keress meg. - Nagyon megviselték a történtek. Mármint Hallywellt. A helyedben a mosdók környékén próbálkoznék. Szerintem megpróbálja kicsit összeszedni magát, mielőtt elmegy. Peabody tanácsát követve Eve az ebédlő melletti mosdóhoz ment, és mesterkódjával kinyitotta az ajtót. Első pillantása egy nőre esett, aki a mosdókagylók előtt ült a földön, és keservesen zokogott. - Mirri Hallywell? - Igen. Igen - törölte meg hüppögve maszatos arcát Mirri egy zsebkendővel. Eve látta, milyen vörös a szeme a sírástól. Sötét haját egészen rövidre nyírva viselte. A fülében ezüstkarika lógott. - Elnézést. A rendőrségtől jött? Már beszéltem az egyik nyomozóval. - Ő a társam. Dallas hadnagy vagyok, és én is szeretnék feltenni néhány kérdést. - Istenem, Istenem, egyszerűen fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom, mit mondhatnék. Eve melléje guggolt. - Szörnyű, amikor az ember munkatársát ilyen brutálisan meggyilkolják. - Rettenetes, de Craig nem csupán a kollégám volt, hanem a barátom is. Nagyon jó barátom. Nem tudom elhinni, ami vele történt. - Mennyire jó barátja? Mirri hátrahajtotta a fejét. - Ne gondoljon semmi olyasmire. Ez roppant sértő Craigre nézve. Ráadásul rnár ki sem állhat magáért. - Majd én kiállok érte. Ez a dolgom. - Akkor tudnia kell, hogy nagyon szerette a feleségét. Nagyon szerették egymást. Igazság szerint irigyeltem is őket ezért. Lissette is a barátom, és el sem tudom képzelni, mivel tudnék segíteni rajta. - Minden héten találkozott Craiggel. - Szerdánként együtt tanultunk - gyúlt ki Mirri kék szemében a harag tüze. - Az Isten szerelmére, maguknak mindenről csak az jut az eszébe? - Ha csak tanultak, akkor mitől ennyire ideges? – folytatta Eve.
- Mert Craig meghalt. Meghalt - vett remegve egy mély lélegzetet. - Mindketten tudományos fokozatot akartunk szerezni. Beültünk a könyvtárba, vagy elmentünk egy kávézóba, és néhány órán keresztül együtt tanultunk. Amikor végeztünk, időnként megittunk egy sört. Holnap pedig... Istenem, videózni akartuk. Craig, Lissy, én, és egy srác, aki fel akar szedni. Nem szeretem, ha beleszólnak az életembe, de a múlt hónapban összehoztak vele, és eddig elég jól ment minden. Ezért beszéltük meg ezt a dupla randit. - Mirri, ha Craig és maga között mégis volt valami, itt az ideje, hogy engem is beavasson. - Nincs mibe beavatnom. Még nem vagyok annyira elkeseredett, hogy elcsábítsam az egyik barátomat - dörzsölte meg Mirri az arcát. Fel akartam hívni Lissyt. Tudom, hogy nem szabad beszélnünk senkivel, de úgy gondoltam, jobb, ha egy barátjától tudja meg, mi történt a férjével. De képtelen voltam rá - húzta fel a térdét Mirri. - Egyszerűen képtelen voltam. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom neki, és hogyan. Elhagyott a bátorságom. - Majd mi értesítjük. - Mit tud mondani neki? - csattant fel Mirri. - Lissy arra számít, hogy mire hazaér a munkából, Craig már otthon várja, de nem fogja. Sem ma, sem soha többé. Mit tud mondani neki? - majd felsóhajtott, és lassan feltápászkodott. - Nem a maga hibája. Bárcsak az lenne. Akkor legalább dühönghetnék és kiabálhatnék magára. Elmondaná Lissynek... Csak annyit mondjon neki, hogy nagyon sajnálom Craiget, és ha szüksége lenne valamire... Bármire... itt leszek, és segítek.
Lissette Foster segédszerkesztőként dolgozott egy apró kiadó belvárosi irodájában. Az adataiból, melyeket Peabody keresett elő, kiderült, hogy huszonnégy éves, és Martinique szigetén született. Akkor költözött New Yorkba, amikor felvették a Columbiára. Egyszer, még fiatalkorúként alkoholfogyasztáson érték, más kihágás nem szerepelt a bűnlajstromán. Az anyja továbbra is Martinique-on élt. Az apja ismeretlen helyre költözött. - Ha már szóba kerültek a szigetek - folytatta Peabody -, hogy telt a vakációd? - Jól - gondolt vissza Eve az egy héten át tartó napsütésre, a homokos tengerpartra, és a mindent elsöprő szeretkezésekre. Mi lehet még ennél is jobb? - Már kezdtem rosszul lenni a havazástól. - Én is, és még jó négyhüvelyknyi várható. Komolyan utána akarsz nézni az áldozat feleségének? - Az első helyen áll a neve a gyanúsítottak névsorában. Az ehhez hasonló esetekben mindig az életben maradt házastárs a leggyanúsabb. - Aha, de ők még csak nemrég keltek egybe. Tudom, hogy az első év nagyon nehéz. Alkalmazkodni kell egymáshoz, meg ilyesmi. De méreg? A mérgezés alattomos és gyáva dolog. A gyilkos biztonságos távolságból nézheti az áldozat halálát. Egy házastársi veszekedés általában jóval véresebb és közvetlenebb. - Általában. Ha valóban az ebédjébe tették a mérget, akkor honnan hozta? Mindenkinek az az első gondolata, hogy otthonról. A felesége férhetett hozzá legkönnyebben, habár tény, hogy az áldozat otthagyta az ebédcsomagját a tanteremben. Egy olyan tanteremben, amelynek sohasem zárták be az ajtaját. Korán bement a munkahelyére, letette a holmiját az osztályban, és máris indult edzeni. Bárki könnyedén megmérgezhette.
- Indíték? - A röpdolgozattól eltekintve? Még nem világos. A kislányokról, akik rátaláltak, meg csak annyit, hogy Rayleen Straffo Oliver Straffo szerelmének a gyümölcse. - Ó, a francba. Komolyan? Talán a szarva és a patája is kinőtt már? - Ha igen, akkor ügyesen rejtegeti - dobolt Eve ujjaival a kormánykeréken, miközben Straffo körül jártak a gondolatai. - Rengeteget szerepelhet a médiában, ha kijátssza a Kedves Apuci kártyát. Harag, aggodalom, és így tovább, és így tovább. - Ez nagyon is rá vallana, de a héten szerepelni fogsz Nadine új műsorában. Könnyedén ellensúlyozhatod a süketelését. - Ne is említsd! Átkozott, ostoba barátság. Mindig meg kell fizetni az árát. - El sem hiszem, hogy ilyen kedves és érzelgős is tudsz lenni, Dallas. - Aha, én is ezt szeretem magamban - vette fontolóra Eve a havazást és a New York-i forgalmat, majd befordult egy parkolóházba, kétsaroknyira az úti céljuktól. Ebben az ítéletidőben nem hagyom az utcán a kocsit. - Nem fog ártani egy kis mozgás. Én például végigettem az ünnepeket, és arra számítok, hogy Valentin-napra McNab meglep egy vagon csokoládéval, így igyekszem előre lefogyni egy kicsit. Te mivel leped meg Roarke-ot? - Miért kellene meglepnem? - Mert hamarosan itt a Valentin-nap. - Hiszen öt perce még karácsony volt - lépett ki Eve a kocsiból, miközben eszébe jutott, hogy ott a sála a zsebében. Elővette, és a nyaka köré tekerte. - Annak már két hónapja. Ráadásul ez Valentin-nap. A szerelmesek ünnepe. Vegyél neki valami szentimentális apróságot, és tűzz mellé egy kártyát valami csöpögős szöveggel. Én már megvettem McNab ajándékát. Egy beszélő képkeretet kap, amelybe mindkettőnk nevét belegravíroztattam. Azt a képet szeretném beletenni, amit az apja csinált rólunk karácsonykor. Mit szólsz hozzá? Az irodájában is ezt tartja az asztalán. Biztosan Roarke is örülne valami hasonlónak. - Roarke kép nélkül is tudja, hogy nézünk ki. Egy minikupé már a pirosban száguldott át a kereszteződésen, és majdnem elütött néhány gyalogost, akik dühös szitkokat ordítottak a vezető után. Eve szerette New Yorkot. - Ha már szóba kerültek a képek, találtam Belle-ről egy új felvételt. Találkoztatok már, amióta visszajöttél? - Nem. Már ő is tetoválásért és köldökgyűrűért sír? - Ne szórakozz. Olyan édes baba. A szemét Leonardótól, a száját pedig Mavistől örökölte, és... - Isten óvjon minket, ha az ízlését is a szüleitől örökölte. - Ha ölbe veszem, rögtön rám mosolyog - lágyult el Peabody tekintete a szemébe húzott sapka alatt. - Mindenki azt hiszi, hogy csak dicsekszek, pedig ez az igaság. Már nagyon nagyra nőtt, és... Miközben Peabody Mavis kislányáról áradozott, Eve New York lüktető zenéjét hallgatta. Az autók kürtjét, a hangos szóváltást, és a feje felett szálló reklámléghajókról áradó morajt, valamint a mindezt aláfestő beszélgetéseket és vitákat. - Szóval, mit veszel neki?
- Micsoda? Hol? Kinek? - Belle-nek, Dallas. Nem látogathatod meg üres kézzel. Milyen ajándékra gondoltál? - Miféle ajándékról beszélsz? - torpant meg döbbenten Eve a járda közepén. - Miért kellene ajándékot vinnem? - Csak. - Miért? Hát nem csináltam végig a babaváró partit és a kórházat? - Dehogynem, de az a szokás, hogy amikor először látogatod meg otthon a kisbabát... - Ki találta ezt ki? - kapta el Peabody télikabátjának az ujját Eve. - Tudni akarom, ki találta ki ezeket a szabályokat Ez őrület. Ha megtudom, ki volt az, kijárok neki egy beutalót a zárt osztályra. - Ugyan már, Dallas, viszel neki egy játék mackót, vagy egy csörgőt. Babaholmit vásárolni különben is jó mulatság. - Nyavalyát. Tudod, mi a jó mulatság? - tépte fel Eve az irodaház ajtaját. - Kitalálni, ki mérgezte meg azt a szegény, szerencsétlen történelemtanárt. Engem az sokkal jobban szórakoztat. És ha nem találsz sürgősen más témát a vásárolgatás, az ajándékozás, a kisbabák és a Valentin-napi üdvözlőkártyák helyett, hirtelen olyan mélyen seggbe leszel rúgva, hogy nem tudod majd megkülönböztetni a saját nyelved a bakancsométól. - Milyen jót tett neked az a hét a tengerparton. Hadnagy - tette hozzá Peabody morogva, amikor érezte, hogy a társa csaknem átdöfi a pillantásával. Eve a biztonsági őr felé fordult, és felmutatta a jelvényét. - Lissette Foster. - Egy pillanat türelmet kérek - ellenőrizte le az őr Eve jelvényének a számát. - Érvényes. Lissette Foster... Foster, Foster. Megvan. Blackburn Kiadó. Szerkesztőség. A... a kilencedik emeleten. Jobbra találja a liftet. Kellemes napot kívánok. - Aha. Kellemes napot. Martinique-i születésű - kezdte Eve, amikor beléptek a felvonó kabinjába, és valósággal lerohanta őket a hangszórókból áradó lágy zeneszó. - Először biztosan tanulóvízummal érkezett az országba, talán korlátozott munkavállalási engedélyt is kapott mellé, de a zöldkártyát csak úgy tudta megszerezni, hogy feleségül ment egy amerikai állampolgárhoz. Amit akkor sem vesznek vissza tőle, amikor megözvegyül. - Ennél sokkal könnyebben is hozzá lehet jutni egy zöldkártyához. - Persze, de talán nem jött be a számítása, és a válás után felfüggesztik a zöldkártyát. Az is lehet, hogy a férje szerdánként nem csak tanulni járt össze a kolléganőjével. Ha az ember munkát szerzett az államokban, itt is akar élni. Ezért már érdemes gyilkolni. A fülke ajtaja kinyílt. Eve és Peabody egy apró recepciónál találták magukat. A fehér pult mögött ülő nő kedvesen rájuk mosolygott. - Jó napot! - köszönt lelkesen. Eve összevonta a szemöldökét. - Üdvözlöm a Blackburn Kiadónál. Miben segíthetek? - Lissette Fostert keressük. - Értem. Máris utánanézek, hogy tudja-e fogadni magukat. Kit jelenthetek be, és milyen ügyben? Eve egyszerűen megint elővette a jelvényét. - Ó - kerekedett el a recepciós nő szeme. - Ó, Istenem. Bocsássanak meg - pördült meg, és gyorsan suttogni kezdetr a headsetje mikrofonjába. - Lissette Foster - köszörülte meg a torkát, miközben hátrapillantott Eve felé. - Keresnek, Lissette. Egy rendőr vár a recepciónál.
Nem tudom. Tényleg nem. Oké - fordult vissza a nő, és kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára. - Azonnal itt lesz. Addig nyugodtan foglaljanak helyet... - Köszönöm, így is jó lesz. Mire Eve levette a sálját, megérkezett Lissette. Cseresznyepiros, tűsarkú cipője visszhangot vert a padlón. Eve az efféle lábbeli viselését már önmagában az őrültség egyik jelének tekintette. Szürke kosztümje tökéletes testet takart. Lissette Foster arcában sugárzó, mogyoróbarna szempár ült, mellyel most aggodalmasan pislogott Eve felé. Barna, egyenes haja a vállára lógott. - A rendőrségtől jöttek? - kérdezte egzotikus, francia akcentussal. - Dallas hadnagy vagyok. Ő itt a társam, Peabody nyomozó. Azért... - Ó, Krisztus szerelmére! Megmondtam már neki, hogy halkabban fogjuk hallgatni a zenét. Tartóztasson le - nyújtotta előre színpadiasan a csuklóját. - Tartóztasson le, mert szombat este kilenckor túl hangosan szólt a lejátszó. Ez roppant súlyos bűn. Láncra verve kell elhurcolni, aki ilyesmit el merészel követni! Csak azért, mert egy nyugdíjas zsarunak vannak bizonyos kapcsolatai, még nem kellene a munkahelyemen zaklatni. Azt akarják, hogy kirúgjanak? - Mrs. Foster, nem a zene miatt jöttünk. Négyszemközt szeretnénk beszélni magával. Legjobb lenne az irodájában. - Az irodámban? - nevetett fel hangosan Lissette. - Segédszerkesztő vagyok. Annak is örülök, hogy egyáltalán jutott nekem egy íróasztal. Miről van szó? Eve a recepciós nő felé pillantott. - Szeretnék egy szobát, ahol nyugodtan beszélgethetünk Mindegy, milyen. Iroda, tárgyalóterem, teakonyha, bármi megfelel. De minél gyorsabban. - Máris, máris. Épp szabad a tárgyalónk. Ha gondolják... - Remek - fordult vissza Lissette felé Eve. - Menjünk. - Mi ez az egész? A fő nökömnél kell lennem... Ó, Istenem, tíz perc múlva. Gyűlöli a későket. Ha azt hiszik, hogy megbeszélhetik a regényötletüket, csak az idejüket vesztegetik. Ahhoz én túl kis pont vagyok - vágott át a vékony félfallal elválasztott íróasztalok között. Nézzék, tudom, hogy nem lett volna szabad így beszélnem Kowoski őrmesterről, talán tényleg túl hangosan szólt a zene. A férjemmel éppen azt játszottuk, hogy beugrottunk egy felkapott bárba. Ittunk egy keveset, és elképzelhető, hogy valóban hangoskodtunk. Nem szeretnék még több zűrt - lépett be a szobába, melyben tucatnyi szék állt egy széles asztal körül. A hátsó falat képernyők borították, és mindkét oldalon hosszú párpult húzódott. - Nem intézhetnénk el gyorsan? Komolyan mondtam, hogy nem szeretnék elkésni. - Szeretném, ha leülne. - Ez nevetséges - fújt nagyot Lissette, de azért engedelmesen kirántott egy széket az asztal mellől, és leült. – Istenem. Az anyámmal történt valami? Baleset? Maman? - Nem. Hogyan lehet elmondani egy embernek, hogy a társa, akiről azt hiszi, hogy otthon várja, nem megy haza este? Sem soha többé? Eve arra gondolt, gyorsan és lényegre törően kell közölnie a rossz hírt. - A férjéről van szó, Mrs. Foster. - Craigről? Ő ilyenkor még az iskolában van. - Nagyon sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de a férje meghalt.
- Ez nagyon ízléstelen tréfa. Azonnal takarodjanak innen! Hívom a rendőrséget. Az igazi rendőrséget. Magukat le fogják tartóztatni. - Mrs. Foster, a társammal az igazi rendőrségtől jöttünk. Én vezetem a nyomozást. A férje körülbelül fél egykor halt meg. - Ez nem igaz. A férjem él. Az iskolában van. Még e-mailt is küldött nekem, miközben ebédelt. Én csomagoltam neki ebédet. Most éppen a szokásos hétfői értekezleten ül. Az iskolában van, és jól érzi magát - lihegte sápadtan Lissette, és nekitámaszkodott az asztalnak, mert úgy érezte, nem tartja meg a lába. - Az lenne a legjobb, ha leülne, Mrs. Foster - szólalt meg együtt érző hangon Peabody. Őszinte részvétünk. - Nem. Nem. Merénylet történt? Valaki bombát rejtett az iskolába? Istenem. Megsérült? Craig megsérült? - Meghalt - mondta ki Eve kereken. - Őszinte részvétem. - De ő... Ő... Ez csak valami tévedés lehet. Biztosan tévednek. Majd meglátják. Máris hívnám, de most értekezleten van. Hétfőnként mindig megbeszélést tartanak. Menjünk oda állt fel az asztal mellől, de megtántorodott. - Menjünk az iskolába. Craighez. Máris veszem a kabátom. Csak felveszem, és máris indulhatunk - nézett körül kábán. - Ostobaság. Egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Szükségem van egy... Mire is? - Üljön vissza, Mrs. Foster. - Nem. Azonnal induljunk az iskolába. El kell - rezzent össze, amikor kopogtak az ajtón, és belépett egy fiatal, szőke hajú, vörös ruhát viselő nő. - Tudni szeretném, mi folyik itt, Lissette. - Elizabeth - fordult meg lassan Lissette, majd megindult feléje, de olyan lassan mozgott, mint egy alvajáró. - Peabody - intett Lissette felé Eve a fejével, és az imént érkezett szőkeség elé lépett. Kihez van szerencsém? - Elizabeth Blackburn vagyok. És maga? - Dallas hadnagy, a rendőrségtől. Épp most tájékoztattam Mrs. Fostert, hogy a férje meghalt. - A fér... Micsoda? Craig? Ó, édes Jézus! Lissy! Talán a kedveskedés tette, talán a hangjából kiérződő szánalom, de Lissette ájultan rogyott össze. Elizabeth gyorsan melléje ugrott és átkarolta. - Craig. Szerelmem. - Annyira sajnálom, Lissy. Annyira sajnálom. Baleset történt? - fordult Eve felé. - A részleteket négyszemközt szeretném elárulni Mrs. Fosternek. - Rendben, rendben. A folyosó végén, jobbra van az irodám. Menjenek oda. Szüksége van néhány perc nyugalomra, hogy összeszedje magát, az ég szerelmére. Várjanak ott. Eve és Peabody otthagyták Lissette-et a főnöke karjaiban. Kíváncsi pillantások kereszttüzében jutottak el az igazgatói irodáig, de senki sem tett rájuk semmilyen megjegyzést, egészen addig, amíg el nem értek a folyosó végére. Itt hirtelen eléjük pattant egy barna hajú nő. - Elnézést, de az Ms. Blackburn irodája. - Ms. Blackburn arra kért minket, hogy odabent várjuk -, mutatta meg Eve a jelvényét. Menjen vissza dolgozni.
Az igazgatói irodában egy csillogó íróasztal, egy kényelmes kanapé és két fotel várta őket. A délre néző ablak mellé állított asztalon néhány csodálatos virág pompázott. - Ha csak színlelte a megdöbbenést - kezdte Peabody -, pndkívül tehetséges színész. - Nem olyan nehéz, ha az embernek van benne gyakorlata, ennek ellenére egyetértek veled. Nekem is őszintének látszott. Mielőtt ideérnek, menj, és kérj meg valakit, hogy vezessen Lisette íróasztalához. Szeretném tudni, mivel foglalkozik. - Máris indulok. Eve az ablakhoz lépett, és közben végighordozta a pillantását Lissette főnökének az asztalán. Egy tizenéves lány bekeretezett fényképe állt rajta, egy doboznyi diszket, néhány egymás tetejére helyezett memokockát, és egy rajzokkal teli aktát látott. Valószínűleg egy lemezborító tervei, gondolta, amikor kinyitotta. Odakint még mindig nagy, sűrű pelyhekben hullt a hó. Az ablak előtt dohogva húzott el egy légi villamos. Eve látta az utasok gyászos arckifejezését. Arra gondolt, még mindig jobb a helyzetük, mint azoknak, akik a csúszós utakon próbálnak célba érni. Amikor Peabody visszatért, felnézett. - Nem sok mindent találtam, de az igazat megvallva Lissette kuckóját sem nevezném óriásinak, ahol az asztala áll. Néhány akta hever rajta, és a munkájához kapcsolódó jegyzetek. Az esküvői képüket és az áldozat képét is ott tartja egy dupla keretben. Fogadni mernék, hogy nászajándékba kapta. A kuckója falára is kitűzött néhány fényképet. Ja, és volt ott még egy dosszié, tele magazinokból kivágott cikkekkel, hirdetésekkel és képekkel. Ennyi. - Rendben. Adunk nekik még egy percet, utána visszamegyünk a tárgyalóba. Ha itt végeztünk, irány a hullaház. Tudni akarom, hogy egészen pontosan mi okozta Craig Foster halálát. Nem kellett visszamenniük. Néhány pillanattal később Elizabeth Blackburn karjára támaszkodva megérkezett Lissette. - Ülj le - kérte Elizabeth. - Én is odaülök melléd. Adtam neki egy nyugtatót - fordult Eve felé, és dacosan felszegte a fejét. - Nehogy veszekedni kezdjen. Szüksége volt valamire. Nem túl erős. Ettől még nyugodtan beszélhet vele. - Maga most a főnöke, vagy a jogi képviselője? - Az vagyok, amire éppen szüksége van. - Biztos? - krákogta Lissette reszelős hangon, és kétségbeesetten reménykedve Eve felé fordult. - Teljesen biztos abban, hogy nem téved? Craig valóban meghalt? Peabody a díványon ülő Lissette és Elizabeth mellé lépett. - Nagyon sajnálom, de tökéletesen biztosak vagyunk benne. - De... Craig nem volt beteg. Kivizsgáltatta magát, mielőtt összeházasodtunk. Egészséges volt. Az emberek nem szoktak egyik pillanatról a másikra... Megtámadták? Vagy baleset érte az iskolában? - Éppen azon dolgozunk, hogy kiderítsük, mi és hogyan történt. Ehhez fel kell tennünk néhány kérdést. Sokat segítene azzal, hogy válaszol. - Szeretnék segíteni. Én is tudni akarom, miért halt meg. Szerettem Craiget. - Kezdjük a ma reggellel. Említette, hogy ebédet csomagolt neki.
- Igen. Mindig én készítem el az ebédjét - kerekedett el Lissette szeme, és megragadta Peabody karját. - Valami baj volt a szendviccsel? Craig szerette azt az undorító újrafeldolgozott csirkepótlékot. Attól lett rosszul? Ó, Istenem! - Ezt még nem tudjuk, Mrs. Foster. Járt valaki maguknál, mielőtt a férje munkába indult? - Nem. Craig általában korán indult dolgozni. Szeretett edzeni az iskolai tornateremben. Mindig is sokat foglalkozott testedzéssel. Vigyázott magára. Mind a ketten vigyáztunk. Elizabeth. - Remekül csinálod. Mennyi ideig tart még? - fordult ellentmondást nem tűrően Eve felé Elizabeth. - Voltak a férjének munkahelyi problémái? – folytatta Eve. - Craignek? Nem. Szeretett ott tanítani. - A korábbi kapcsolatai sem zaklatták? - Két éve együtt jártunk, mielőtt összeházasodtunk. Ismeri az érzést, amikor megpillant valakit, és rögtön tudja, hogy ő az igazi? Amikor az egész élet belefér egyetlen pillanatba? A mi találkozásunk ilyen volt. Eve tett egy lépést előre, majd leült, hogy a szeme egy vonalba kerüljön Lissette szemével. - Ha komolyan gondolta, hogy segíteni akar, akkor feleljen őszintén. Játszott Craig szerencsejátékokat? - Még egy lottószelvényt sem vett. Nagyon vigyázott a pénzünkre. - Fogyasztott kábítószert? - Lissette az ajkába harapott. - A kollégiumban kipróbáltuk a Zonert - pillantott félénken Elizabeth felé. - Ki nem? - simított végig a karján a főnöke. - Rendszeresen szedték? - Nem - kapta fel Lissette a fejét. - Egyáltalán nem. Craig teljesen elutasította a kábítószereket. Ráadásul arra is nagyon vigyázott, hogy példát mutasson a tanítványainak. - Voltak anyagi gondjaik? - Semmi komoly. Mármint néha meg kellett húzni a nadrágszíjat, különösen, amióta Craig a fejébe vette, hogy meg akar takarítani egy kis pénzt. Néha többet költöttem a kelleténél, de remek érzékkel egyenlítette ki a számlákat. Azt mondta, fontos dolgokra kell gyűjtenünk. Tavaly magántanítványokat is vállalt. Az a pénz tette lehetővé, hogy az anyám karácsonykor meglátogathasson bennünket. Tudta, milyen fontos ez nekem. Keményen dolgozott, és végül meg tudta venni neki a jegyet a siklóra. Még a hotelszobát is kifizette helyette, mert kicsi a lakásunk, és nálunk nem fért el. Soha többé, senki nem fog így szeretni. Soha az életben. Eve látta, hogy Lissette szeme megtelik könnyel, ezért felállt. - Őszinte részvétem, és nagyon köszönöm, hogy ebben a nehéz pillanatban is igyekezett segíteni - mondta, habár ő is tudta, hogy a szavak most mit sem érnek. - Szeretné, ha értesítenénk valakit? - Nem. Nem. Ó, Istenem, Craig szülei. El kell mondanom nekik, mi történt a fiukkal. De hogyan? - Ha gondolja, mi majd felhívjuk őket.
- Nem. Nekem kell beszélnem velük. Hiszen én vagyok a felesége. Ez az én kötelességem - állt fel reszketve Lissette. Látnom kell Craiget. Még csak azt sem tudom, hová vitték. - Most vizsgálja egy orvos szakértő. Majd hívom, ha megnézheti. Van valaki, aki hazakísérné? - Majd én. Nem, Lissy, veled megyek - erősködött Elizabeth, amikor Lissette zokogva rázta a fejét. - Maradj itt, amíg kikísérem Dallas hadnagyot és Peabody nyomozót. Mindjárt jövök. Csak egy perc - vezette ki gyorsan és határozottan Eve-et és Peabodyt az irodák és íróasztalok labirintusából. - Hogyan ölték meg Craiget? - Egy szóval sem említettem, hogy megölték. Elizabeth megfordult, és Eve szemébe nézett. - Ismerem New York hírességeit. Tisztában vagyok vele, hogy kicsoda maga. Eve Dallas hadnagy, a gyilkossági csoporttól. - Egyelőre nem mondhatok semmit. Mr. Foster halálának a körülményeit még vizsgáljuk. - Ez csak duma. Az a szerencsétlen lány épp most vesztette el az élete értelmét. Egyetlen pillanat alatt! - csettintett Elizabeth az ujjaival. - És választ akar kapni a kérdéseire. - Idejében megkapja őket. Milyen jól ismerte Mr. Fostertr' - Néhányszor találkoztunk. Olykor ide is beugrott, és Lissy elhozta magával a rendezvényeinkre. Kedves fiú volt. Őrülten szerette Lissyt, aki viszontszerette. Két fiatal, akik nemrég kötötték össze az életüket, és most kezdtek karriert építeni. Ha igaz, amit magáról hallottam, akkor idővel válaszolni tud majd Lissy kérdéseire. Belekapaszkodik az ügybe, és nem engedi el, amíg nem sikerül megoldania. - Én is pontosan így tervezem.
Harmadik fejezet
Eve az első kérdéseire a városi halottasházban remélte megtalálni a választ. A falat és a padlót egyhangú, csillogóan fehér csempe borította. A levegő furcsán, édeskésen szaglott. Eve-nek mindig egy vén utcalány jutott róla eszébe, aki már bele fáradt a mosakodásba, és illatszerrel kívánja enyhíteni kellemetlen testszagát. Akadt itt egy benyíló, ahová felállítottak néhány automatát, hogy a látogatók frissítőt vehessenek, de Eve gyanította, hogy többségük jóval erősebb italra vágyott egy pohár szénsavas üdítőnél, vagy egy csésze zavaros szójakávénál. A vastag folyosóajtók mögött, a boncasztalokon és a mélyhűtött rekeszekben halottak feküdtek, és arra vártak, hogy valaki a megfelelő kérdést tegye fel nekik. Eve belépett az egyik ajtón, és megpillantotta Morrist, a törvényszéki orvosok vezetőjét. A hangszórókból hangos dzsessz áradt. Morris buzgón dolgozott. Könyékig véres, folyékony kesztyűbe bújtatott kezével épp Craig Foster maját tette a mérlegre. - Megyek, és hozok neked egy Pepsit - hátrált Peabody egy lépést. - Én is nagyon megszomjaztam. Máris jövök. Eve oda sem figyelt a társára. Morris némileg csodálkozva pillantott ki a mikroszemüvege mögül. - Úgy látom, Peabody még mindig nem tudta megszokni a boncolást. - Egyesek soha nem is tudják - vajon nekem mikor sikerült túltenni magam a látványon?, tűnődött Eve. Túl régen ahhoz, hogy emlékezzek rá. - Köszönöm, hogy ilyen hamar hozzáláttál. - Szeretek a hulláiddal foglalkozni. Tudom, hogy neked is az a legmegnyugtatóbb, ha saját kezűleg végzem a boncolást. Szerinted ez normális? - Szerintem az egész világ beteg. Megjött már a toxikológiai vizsgálat eredménye? - Zene kikapcs - utasította Morris a rendszert. - Úgy érzem, nagyon sürgős. Rögtön bele akarsz vágni a közepébe. Még mindig esik a hó? - Aha. Mocsok egy idő van odakint. - A magam részéről szeretem a hóesést - mérte le Morris a májat, majd mintát vett belőle. Fekete nadrágot és ezüstszínű inget viselt a munkaköpenye alatt, amely minden mozdulatánál megcsillant. Szoros lófarokba fogott, sötét haját is ezüstszalag díszítette. Eve-nek gyakran megfordult a fejében, vajon hogyan teszi fel. - Nem nézed meg? - csúsztatta a mikroszkóp alá a mintát Morris, majd kezével a képernyő felé intett. - A toxikológiai jelentés megerősítette a mérgezés gyanúját. Ricin. Ilyen töménységben gyorsan végzett vele. - Ricin? Azt valami magból vonják ki, nem igaz? - Ricinusmagból, hogy egész pontos legyek, de így is tiéd a kétszemélyes Puerto Vallarta-i út. Miután kivonják a ricinusolajat a magból, sűrű üledék marad hátra. Ebből lehet ricint készíteni. A ricinusolajat régen hashajtónak használták. - Eve-nek eszébe jutott, milyen állapotban találtak rá a holttestre. - Hatásos lehetett. - Remekül bevált. Az áldozat mája és veséje felmondta a szolgálatot. Belső vérzés és heves görcsök léptek fel. Felgyorsult a szívverése, hányingere lett, és nagy valószínűséggel agyvérzést is kapott - figyelte a képernyőt Morris, akárcsak Eve. - A ricinport régebben
bioterroristák használták, sőt időnként manapság is használják. Az orgyilkosok is szívesen nyúltak ricininjekcióhoz, mielőtt az emberiség kifejlesztett néhány sokkal hatékonyabb módszert. - Vagyis ez egy univerzálisan felhasználható méreg. - Legalábbis roppant széles körben. A laborvizsgálatok után többet is tudok mondani, de úgy vélem, megitta… A gyilkos a forró csokoládéba csempészte bele. - A felesége készítette a csokoládéját. - Ó. Szeretem a családi életet semmibe vevő nőket. - Szerintem semmi köze a gyilkossághoz. Csak néhány hónappal ezelőtt házasodtak össze. Nem volt indítéka. - Egy friss házasság sokszor jobb kiképzést nyújt, mint a terroristák tábora. - Naná, ennek ellenére nem tűnik gyanúsnak az özvegy. Legalábbis egyelőre. - Jól nézett ki a fickó - jegyezte meg Morris. - Akár egy atléta. A bőrszíne arányos rasszkeveredésre utal. - Arányos rasszkeveredés - csóválta Eve a fejét. - Sírba viszel, Morris. Az áldozat történelmet tanított egy West Side-i magániskolában. Rendszeresen az osztályban hagyta az ebédjét, és hétfőnként mindig a katedránál evett. A termekbe és a folyosókra nem szereltek biztonsági kamerákat. A magániskolákban ilyesmire általában nincs semmi szükség. Bárki is tette a mérget az italába, nem volt nehéz dolga. Azt viszont egy előre nem tudom, miért. Hiányzik az indíték. Nem láttam még jelentéktelenebb és ártalmatlanabb alakot ennél a fickónál. - Ennek ellenére valakinek nagyon a bögyében lehetett. A ricinmérgezés nemcsak halálos, de egyben roppant fajdal más is - emelte ki gyakorlott kézzel Morris a holttest szívét. - Miután a méreg bejutott a szervezetébe, már nem sokáig élt, de ez idő alatt rengeteget szenvedett. Eve a boncasztal felé pillantott. Mit művelhettél, Craig, hogy ennyire feldühítetted a gyilkosodat? - A felesége szeretné látni, és miután értesítette a szüleit, valószínűleg ők is. - Este kilenc után jöhetnek. Addig rendbe hozom. - Majd megmondom nekik - vonta össze Eve a szemöldökét. - Hol a pokolban lehet ricinusmagot szerezni? Morris válasz helyett csupán elmosolyodott. - Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb kideríted. * * * Peabody szégyenlős arckifejezéssel várta Eve-et az italautomaták mellett. - Mielőtt bármit is mondanál, kapsz egy doboz hideg Pepsit, és elárulom, hogy nem vesztegettem az időmet. Elkezdtem ellenőrizni a Sarah Child alkalmazottait és tanárait, miközben utánanéztem az áldozat életbiztosításának. A felesége ötvenezer dollárt keresett a halálával. - Elég piti indíték - vette el Eve az üdítős dobozt, és örömmel tapasztalta, hogy valóban jéghideg. - Utánanézünk, volt-e nagyobb tartozásuk. Talán nem Craig, hanem Lissette játszik zerencsejátékokat, vagy fogyaszt kábítószert.
- Utánanézhetünk, de te magad sem tartod valószínűnek. - Nem, valóban nem - pattintotta fel Eve a doboz tetejét, és miközben megindultak a kijárat felé, nagyot kortyolt az üdítőből. - Ötvenezer nagyon kevés, hacsak nincs valahol elrejtve egy kis spórolt pénzük. Ráadásul a házastársak szemtől szemben szoktak végezni egymással, nem a távolból. Craig felbosszantott valakit. Az ajtóhoz érve Peabody a nyaka köré tekerte a sálját, felhúzta a kesztyűjét. - Egy visszautasított szeretőre vagy szakmai vetélytársra gondolsz? - Alaposan a körmére fogunk nézni ennek a Mirri Hallywellnek. - Az egyik tanítványa szülei, akik elégedetlenek voltak a munkájával. - Jézusom - túrt bele Eve a zsebébe, és rádöbbent, hogy megint elhagyta a kesztyűjét. Ki lenne képes ölni, mert a gyereke kapott egy hatalmas pecát történelemből? - A szülők meglehetősen fura és veszélyes teremtmények. De az is eszembe jutott, hogy talán csak véletlenül adagolták túl a mérget. - Morris szerint hatalmas adag ricint kapott, ami gyorsan végzett vele. - Tudod, mire gondolok - húzta el a száját durcásan Peabody. - Talán az egyik dühös diák csinálta. Lefogadom, hogy ez majd elintézi Mr. Fostert. Csak beleteszem az italába, és rosszul lesz tőle. Hoppá. - Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen - szálltak be a kocsiba, és kizárták a tomboló, jeges szelet. - Jézusom, Jézusom, minek van egyáltalán február az évben? - dühöngött Eve. - Csak gyötri az emberiséget. - Örülj neki, hogy a február a legrövidebb hónap. Ez is valami - nyögött fel elégedetten Peabody, amikor Eve bekapcsolta a fűtést. - Már azt hittem, a szemem is befagy. Egyáltalán lehetséges ez? - Ebben a rohadt februárban minden lehetséges. Nézzünk be Fosterékhez, nézzük meg a lakásukat, beszélgessünk el a szomszédokkal. Különösen azzal a nyugdíjas zsaruval. - Aki egyszer a rendőrségnél dolgozott - bólintott Peabody, és óvatosan pislogott néhányat, mintha csak próbálná felolvasztani a szemét -, annak minden szokatlan esemény feltűnik.
Henry Kowoski a négyemeletes, felvonó nélküli ház második emeletén lakott. Csak azután nyitott ajtót, hogy a biztonsági kamerán keresztül alaposan megvizsgálta Eve jelvényét. Kowoski köpcös emberke volt, ritkás haja már erősen őszült. Bő nadrágot, flanelinget és barna házi papucsot viseli. A háttérből hallatszó hangokból Eve azonnal tudta, hogy a nyugdíjas rendőr épp a Törvény és Rend csatorna adását nézte a képernyőn, amikor megzavarták. - Párszor láttam már a képét a médiában. Az én időmben még nem kaptak a nyomozók ekkora figyelmet. - Az én időmben viszont - vágott vissza Eve - a világ tele van semmirekellő riporterekkel. Beenged bennünket, őrmester? Talán az tette meg a magáét, hogy Eve a rangján szólította Kowoskit, mindenesetre megvonta a vállát, és elhátrált az ajtóból. - Hang lekapcs - parancsolt rá a képernyőjére. - Hadd halljam, mi a panasz ellenem?
Erősen érződött a szennyes ruha szaga. A lakást egy ingatlanügynök valószínűleg a „kicsi, de kényelmes” jelzővel illette volna. Ez magában foglalta az egyetlen szobát, a főzőfülkét, keskeny, rövid fürdőszobát. - Mennyi ideig szolgált a testületnél? - Harminc éven át. Az utolsó tizenkét évet a Huszonnyolcasoknál töltöttem. Eve addig kutatott az emlékei között, míg eszébe jutott egy név. - Peterson főhadnagy alatt? - Aha, de már csak a végén, néhány évet. Jó parancsnok volt. Úgy tudom, hogy áthelyezték Detroitba, vagy hová. - Komolyan? Erről nem hallottam. Ha jól tudom, panaszt tett a felső szomszédjára. Fosterékre. - Naná, hogy panaszt tettem - fonta karba a kezét Kowoski. - Éjjel-nappal bömböltetik a zenéjüket... már, ha zenének lehet nevezni azt a ricsajt. A papucsuk is túl hangosan dobog. Fizetem a bérleti díjat, és cserébe elvárnék némi tiszteletet a szomszédaimtól. - Mást nem hallott, csak a zenét és a dübörgést? - Friss házasok - húzta el Kowoski a száját. - Mit gondol, mit hallottam még? De elárulná végre, mi a fene hozta ide? - Craig Foster hozott ide, aki pillanatnyilag a hullaházban van. - A srác meghalt? - lépett hátra Kowoski, és belehuppant egy rozoga fotelbe. - Rohadt egy világ ez. Már akkor rohadt volt, amikor megkaptam a jelvényemet, és még rohadtabb lett, mire leadtam. Hogy történt? - Még folyik a nyomozás. Nem veszekedett a feleségével? - Turbékoltak azok, mint a galambok horkant fel Kowoski. - Amennyire láttam, csak egymásnak éltek. Ha hallottam is kiáltozást, egyáltalán nem azért, mert összevesztek. Ha érti, mire célzok. A lány nagyon hangos tud lenni. – fújt nagyot Kowoski. - Nagyon sajnálom. Szörnyen bosszantottak a ricsajozásukkal, ezt nem tagadom, de ezért még nem kívántam a halálát. Fiatal volt még. Tanárember. Mindig mosolygott, Persze, ha nekem is ilyen szép feleségem lenne, akit ötpercenként megdöntenék, én is vigyorognék. - Kik jártak hozzájuk? - A nő anyja itt töltötte a karácsonyt. Időnként beugrott néhány fiatal. Olyankor hangosan buliztak. Szilveszterkor tökrészegen jöttek haza, és vihorászva sugdolóztak, mint két tinédzser - csóválta lassan a fejét. - Rohadt egy világ. Elgondolkodott már, mennyivel több bűncselekményt követnek el napjainkban, mint régen? Pedig ennél a párocskánál nem is lehet becsületesebb embereket elképzelni. Minden reggel felkeltek, elindultak a munkahelyükre, este pedig hazajöttek. Időnként persze elmentek szórakozni, de igazi otthonülőknek számítottak. Én már csak azt mondom, jobb, ha az ember a lakásában marad, minél távolabb ettől a rohadt világtól.
Eve és Peabody elbeszélgetett néhány szomszéddal, de nem hallottak semmit, amit már ne tudtak volna. Fosterék nagyon szerették egymást, és boldog házasságban éltek. - Három szemszögből közelítjük meg a gyilkosságot - közölte Eve, mikor már a belváros felé tartottak. - Az áldozat, az iskola és a méreg irányából. Kell lennie egy közös pontnak.
- Megnézhetnénk, mit tanultak a gyerekek környezetismeretből. Talán épp a mérgeket. Esetleg az is kiderülhet, hogy pont a ricint. - Dawson tanítja a környezetismeretet - gondolkodott cl Eve. - Nézzünk alaposabban a körmére. Ezt rád bízom, én addig utánajárok, mit kutyult a laborjában. - Értem, de ha már az iskolánál tartunk, nem ártana néhány alaposabb pillantást vetni a tanulók aktáiba sem. Talán Fosternek nézeteltérése támadt az egyik diákjával, vagy az egyik diákja szüleivel. Eve bólintott. - Rendben. Utána folytassuk azokkal, akik már a tanítás kezdete előtt az épületben voltak. Ha az ember mérget akar csempészni valakinek az italába, akkor olyan időpontot választ, amikor még nem nyüzsögnek mindenfelé a gyerekek. - Gyűlölök üres hassal adatokat kutatni. Nem vagyok nyafogós, de ebédelni sem ebédeltünk, és mindjárt nyolc óra. Eljött a vacsoraidő. Esetleg... - Nyolc? Vacsoraidő? - Jézusom, Dallas, csak egy szendvicset hadd kapjak be. - A francba, a francba! A francba! Nyolc óra. Vacsora. Francia étterem. A francba! Miért van az, hogy mindjárt nyolc óra? - Tulajdonképpen az az oka, hogy a Föld forog a tengelye körül, és ugyanakkor a Nap körül is kering, de úgy veszem észre, most valahol egészen máshol kellene lenned. - Roarke-kal. Egy üzleti vacsorán - és Eve legszívesebben tépte volna a haját. - Az elmúlt két alkalmat sikerült elbliccelnem, de ezt a kártyát nem lehet háromszor egymás után kijátszani. Megvan. La Printemps. - La Printemps? O-la-la! Hiper-szuper hely. Az Upper East Side-on van. Nem akarok vészmadárkodni, de épp a Lower West Side-on járunk. - Tudom, hogy hol a pokolban vagyunk - csapott öklével a kormánykerékre Eve, miközben begördültek a kapitányság föld alatti parkolójába. - Mindenképpen ott kell lennem, és máris elkéstem. A rohadt életbe! - Éjjel úgysem jutunk előrébb az ügyben - mutatott rá Peabody. - Mára csak egy kis papírmunka maradt. Majd én megírom a jelentést, reggel pedig közösen elkezdjük az adatgyűjtést. - Az otthoni és az irodai gépemre is küldd át a jelentésed. A jegyzeteidet is nézd át, és ha valami felkelti a figyelmedet, azt is csatold. Szállj már ki! Minél hamarabb oda akarok érni abba az átkozott francia étterembe! - Nem kellene előbb hazamenned átöltözni? - Mibe? Különben sem maradt rá időm - ragadta meg kabátujját Eve. - Tegyél meg nekem valamit. Hívd fel Roarke-ot, és mondd meg neki, hogy úton vagyok. Kések egy kicsit, de már elindultam. - Oké. - Szétmegy a fejem. Roarke látni fogja, hogy teljesen hétköznapi ruhában vagyok. Mondta, hogy öltözzek fel rendesen, de csak legyintettem rá. Elvégre nem táncikálhatok nagyestélyiben a kapitányságon - tette hozzá keserűen Eve. - Látod már, milyen szerencsétlen vagyok? - Komolyan kérded? Bevallom, fogalmam sincs, hogyan tudod mindezt elviselni. Fordított helyzetben én bizony belerokkannék.
- Kapd be, és hívd fel Roarke-ot. Eve valósággal kidobta Peabodyt a kocsiból, majd vadul megtekerte a kormánykereket, és kiszáguldott a garázsból. Már arra sem emlékezett, milyen ruhát vett fel reggel, és - mivel úgy hajtott, akár egy őrült - arra sem jutott ideje, hogy végignézzen magán. A forgalom, az átkozott havazás, és a kétségbeesett kísérlet, hogy kiötöljön valami elfogadható kifogást, lehetetlenné tette, hogy bekapcsolja a robotpilótát. Talán még a halál szaga is érződik a bőrén. Végül arra a következtetésre jutott, hogy minden az ő hibája. Elvégre önként ment feleségül Roarke-hoz, nem igaz? Tökéletesen tisztában volt vele, milyen élet vár rá mellette. Ennek ellenére hozzáment ahhoz az emberhez, aki az ismert világegyetem számottevő hányadát birtokolja, és ez azzal járt, hogy időnként nyilvánosan is tetszelegnie kellett a felesége szerepében. Tudta, hogy Roarke nem veszekszik vele a késés miatt. Valójában még csak bosszús sem lesz. Ha egy nyomozó mindenáron házasodni akar - pedig, Isten a tudója, miért, a rendőrök sokkal jobban végezték a dolgukat, amíg magányosan éltek -, nem is választhatna Roarke-nál megértőbb társat, aki tisztában van vele, hogy a munka gyakran keresztülhúzza a magánéleti terveiket. Éppen azért, mert tisztában volt vele, hogy a férje nem lesz dühös, és veszekedni sem fog vele, még nagyobb bűntudatot érzett, amiért megfeledkezett a vacsoráról, és erős vágy tört rá, hogy minél hamarabb felülkerekedjen a pokoli forgalmon. Megszegte az egyik saját maga által felállított szabályt, és bekapcsolta a szirénát, pedig eddig még sohasem vette igénybe a munkája által nyújtott előnyöket a magánéletében. Utána éppen hogy sikerült elkerülnie a koccanást egy Rapid taxival, a levegőbe rántotta a kocsit, majd élesen jobbra fordult az Ötödikre, és mielőtt megint a belváros felé kanyarodott, a járművek között cikázva megindult a Harmadik felé. Azt is közölhette volna Peabodyval, mondja meg Roarke-nak, hogy nyugodtan rendeljenek nélküle. Nem kell megvárniuk. Miért nem jutott eszébe? Talán most is korgó gyomorral ülnek az asztal körül, miközben ő, a többi közlekedő életét veszélyeztetve próbál odaérni egy olyan étterembe, amelynek még az étlapját sem képes elolvasni. - Navigációs rendszer bekapcs! - adta ki a parancsot. – Hova a pokolba is megyek? Hol a New York-i La Printemps étterem? Egy pillanat türelmét kérem. A La Printeps a Keleti Kilencvenharmadik utcában van, a 212. szám alatt, a Második és a Harmadik sugárút kereszteződése között. Kívánja, hogy asztalt foglaljak?
- Már van foglalásom. Navigációs rendszer kikapcs! Az öngyilkos tempó dacára is késett félórát. Parkolni is úgy tudott, hogy elállta néhány kocsi útját. Felkapcsolta a Szolgálatban jelzést, majd futásnak eredt, és rohanva tette meg az étteremig hátralévő félsaroknyi távolságot.
A bejárat előtt megtorpant, ujjaival néhányszor beletúrt a hajába, majd végigpillantott sötétbarna nadrágján, de sem azon, sem a blúzán nem látott vérfoltokat, vagy más testnedveket. Megkönnyebbült, hogy a sors legalább ebben kegyes hozzá. Amikor maga mögött hagyta a szitáló hóesést, és belépett az ötcsillagos francia étterem kellemes melegébe, a háta mögül, abból az irányból, ahol a kocsiját hagyta, dühös kürtszó harsant. A pingvinnek álcázott felszolgáló úgy csapott le rá, mint keselyű a tömegkarambolra. - Nagyon sajnálom, mademoiselle, de nem szolgálunk ki utcáról betérő vendégeket. - Hogy lehet az? Ha mindenki az utcán marad, egyetlen vendégük sem lesz - bújt ki Eve a kabátjából, miközben megállapította, hogy Peabody csöppet sem túlzott. Az étteremben minden nőn vakító ékszerek ragyogtak. - Vegye el a kabátomat, Pierre, de vigyázzon, mert szétrúgom a seggét, ha csak hűlt helyét találom, amikor távozom. - Mademoiselle, meg kell kérnem, hogy feltűnés nélkül távozzon. - Naná, hogy távozom, de csak ha már megvacsoráztam - simított végig magán Eve, hogy meggyőződjön róla, nem látszik a fegyvere. Egy pillanatra eszébe ötlött, elő kellene rántania. Élvezettel nézte volna végig, ahogy a feszes pincér feje a padlóhoz koppan, amikor elájul az ijedtségtől. - Na, most vagy elvitatkozunk még egy darabig, legalább a vendégeknek részük lesz egy kis botrányban, vagy megmutatja az asztalomat. Roarke névre szólt a foglalás. A pincér arcából kifutott a vér, és a viselkedése hirtelen nagyon is alázatossá vált. Roarke nevének említése szemmel láthatóan legalább akkora befolyással bírt, mint a rendőrség emlegetése. - A bocsánatáért esedezem, Madame Roarke. - Maradjunk inkább a Dallas hadnagynál. Merre találom az asztalomat? - Kövessen, kérem. Odakísérem. - Vigyázzon a kabátomra. Nagyon szeretem. - Természetesen, nagyon fogok vigyázni rá. Gyönyörű kabát - csettintett az ujjával. Gondoskodj Madame... Gondoskodj a hadnagy kabátjáról! Kérem, fáradjon velem. A vendégek már helyet foglaltak az asztalnál. Ha kívánja, örömmel hozok önnek egy koktélt. - Amit ők isznak, az nekem is tökéletesen megfelel - nézett körül Eve a csillogó-villogó étteremben, majd elindult a megviselt pincér nyomában. Roarke végignézte Eve érkezését. Tudta, hogy késni fog, és ennek megfelelően választott asztalt. Szerette figyelni, ahogy belép, körbehordozza éles tekintetét, és megfigyel minden részletet. Hiába viselt csupán egy egyszerű blúzt és nadrágot, Roarke szemében sokkal vakítóbban tündökölt, mint az étteremben ülő összes többi, felékszerezett nő együttvéve. Amilpr a telintetük végül találkozott, felállt az asztal mellől. - Jó estét, hadnagy. - Ne haragudj, amiért késtem. - Kérek egy pezsgőt a feleségemnek - rendelt Roarke, de a szemét le nem vette volna Eve-ről. - Hadd mutassam be Natalie és Sam Derricket - húzott ki egy széket, hogy Eve kényelmesen leülhessen. - Tehát te lennél Eve! Olyan izgatott vagyok, hogy végre személyesen is megismerhetlek - mosolygott szélesen Natalie, miközben egy pillantással végigmérte Eve öltözékét.
- Örülök, hogy megérkezett - nyújtotta feléje hatalmas lapátkezét Sam, és kétszer is megrázta. - Roarke említette, milyen nehezen tud elszabadulni a munkahelyéről. - Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan nyomoz egy gyilkos után. Eve visszafordult Natalie felé. - Először is szükség van egy holttestre - kezdte, miközben érezte, hogy Roarke megszorítja a combját. - Utána kell venni az összes apró részletet - folytatta. - Közel sem olyan izgalmas, mint egy filmben. - Biztosra veszem, hogy ez egyáltalán nem igaz, de nem hiszem, hogy ilyen visszatetsző témáról kellene beszélgetnünk - mosolyodott el ismét Natalie. - Sam éppen arról mesélt, hogyan fogta ki Jasper megye legnagyobb süllőjét. - Hűha - nyögte ki Eve, miközben örült, hogy máris a kezében van egy pohár pezsgő, mint ahogy annak is, hogy Roarke sem szorongatja tovább a lábát az asztal alatt. - Arra gondolt, példát vehetne a férjéről, aki nyugodtan hallgatta valami ostoba hal kifogásának a történetét, holott egyáltalán nem érdekelte jobban, mint őt. Ráadásul azzal is tisztában volt, hogy minden vendég alaposan megnézi magának, legalább egyszer. Ezt viszont nem tudta felróni nekik. Roarke kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett, és könnyed félmosollyal az arcán társalgott a vendégeivel, miközben lézerkék szemében érdeklődés csillogott. Sűrű, fekete haján megcsillant a gyertyák és a lámpák fénye. Amikor szélesebb mosolyra húzta a száját, Eve szíve csaknem kiugrott a helyéből. Roarke bármikor el tudta érni nála, hogy egyre hevesebben verjen a szíve, míg végül csaknem megáll. Ráadásul egyetlen pillantással. Megkapták az étlapot. Eve csupán egyetlen pillantást vetett rá, és rögtön látta, hogy az a fajta, ami inkább félelmet, mintsem kellemes várakozást ébreszt benne. Sam és Natalie egyáltalán nem bizonyultak olyan unalmas társaságnak, mint korábban gondolta, habár kissé sokat emlegették, mennyi időt töltenek a szabadban, és ettől Eve némileg kényelmetlenül érezte magát. Az igazat megvallva kényelmetlenebbül, mint a különleges, francia ételektől. Vadászat, horgászat, gyalogtúra, evezés, sátortábor. Talán Roarke ezt is szeretné kipróbálni. Viszont jó volt a humoruk, és szemmel láthatóan élvezték a meghitt, közös perceket. - Nagyon finom. Sam, ez a homár lepipálja a süllődet. Meg kell kóstolnod. Nem sokszor öltözünk ki így - folytatta, miközben a villájára szúrt egy falatot, és a férje felé kínálta. Vidéki emberek vagyunk, és élni is úgy szeretünk, mint a vidéki emberek, de jó szórakozás néha ellátogatni egy nagyvárosba. Úgy vélem, te már hozzászoktál - fordult Eve felé. - Amint látod, én sem szoktam túlságosan gyakran kiöltözni. Ezúttal Natalie sokkal melegebben mosolygott Eve-re, mint eddig. - Kedvesem, ha én is ilyen jól néznék ki blúzban és nadrágban, a világ minden kincséért sem vennék fel mást. Legközelebb nektek kell meglátogatnotok bennünket. Megkóstolhatnátok az igazi montanai ételeket. Roarke, el kell hoznod hozzánk Eve-et. - Elviszem - emelte fel Roarke a poharát, miközben Eve-re mosolygott. Az étteremben valaki kiejtette a nevét, és Roarke feléje pillantott. Eve különös villanást látott a szemében. Valamit, amit eddig csak akkor tapasztalt, amikor a férje ránézett. A pillanat elmúlt, de az emléke ott lebegett a levegőben. Eve lassan, roppant vigyázva elfordította a fejét, és megpillantotta a nőt.
Lenyűgözően festett vörös ruhájában, amely egyszerre volt előkelő és kihívó. Hosszú lábait papírvékony, szikrázó, magas cipőbe bújtatta. Göndör, szőke haját valami csillogó ékszer fogta össze a halántékánál. Zöld szemében ott bujkált az életöröm és az izgalom. Telt, vörös ajka valósággal ragyogott. - Roarke - dorombolta ismét, és Eve gerince mentén végigfutott a hideg, miközben látta, hogy a nő feláll az asztala mellől, és kinyújtott kézzel közelít a férje felé. - Úgy látszik, ma minden összeesküdött ellenem – suttogta, miközben Roarke felállt, és megpuszilta a szőke szépség arcát. - Magdelena - köszöntötte Roarke. Ír származása világosan hallatszott a hangjából. Micsoda meglepetés! - El sem hiszem, hogy te vagy az! - simított végig Roarke arcán Magdelena. - Cseppet sem változtál. Még mindig szörnyen jóképű vagy. Sőt ha lehet, még csinosabb is. Jót tettek neked az eltelt évek, szerelmem. - Akárcsak neked. Eve, hadd mutassam be egy régi barátomat. Magdelena Percell. Ő Eve Dallas, a feleségem, ők pedig Sam és Natalie Derrick. - A feleséged? Persze, persze. Hallottam róla, hogy megnősültél. Egyszer mindenkinek bekötik a fejét. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Nektek is örvendek - fordult a Derrick házaspár felé. - Elnézést kérek, hogy megzavartam a vacsorátokat. Nem láttam mást, csak Roarke-ot – mosolygott le csillogó szemmel Eve-re. - Azt hiszem, ezt megérted. - Naná, hogy meg. Magdelena felvillantotta ragyogó mosolyát, majd elfordult Eve-től, és ismét Roarke-ot nézte, miközben csaknem elolvadt. - Mindössze néhány napot töltök a városban. Már akarntalak hívni, hogy megkérdezzem, tudsz-e egy kis időt szakítani rám. Mikor is történt? Te jó Isten, már tíz éve. - Szerintem inkább tizenkettő. - Tizenkettő! - forgatta a szemét Magdelena. - Ó, bocsáss meg, Franklin. Ő a kísérőm, James Franklin. Bemutatom neked Roarke-ot, a feleségét és Derrick-éket. - Mi már ismerjük egymást - nyújtott kezet Roarke. - Helló, Frank. Eve becslése szerint a férfi úgy harminc évvel lehetett idősebb Roarke-nál. Első pillantásra látszott, hogy gazdag és egészséges. - Vacsorázzatok nyugodtan tovább - simított végig Roarke karján könnyedén, bizalmasan Magdelena. – Nem akartalak zavarni, csak nagyon izgatott lettem, amikor megpillantottalak - puszilta meg Roarke arcát. - Egyszer vacsorázzunk együtt, és idézzük fel a régi emlékeket. Ugye nem bánod, Eve? - A vacsorát vagy a nosztalgiázást? Magdelena gurgulázva felnevetett. - Nekünk, lányoknak is össze kellene jönnünk egy közös vacsorára, hogy alaposan kibeszéljük egymás között Roarke titkait. Majd hívlak. Örülök, hogy találkoztunk. A beszélgetés visszatért a horgászathoz és a természethez. Eve jól ismerte a férjét. Annak ellenére, hogy Roarke arcáról udvarias érdeklődésen kívül semmi mást nem lehetett leolvasni, tudta, hogy gondolatai egyre a vörös ruhás, a borát kortyolgató Magdelena körül forognak.
Amikor véget ért az este, és Roarke egyik limuzinja visszavittc Derrick-éket a szállodájukba, Eve és Roarke beszálltak Eve kocsijába. - Így még egy tömeggyilkosság helyszínén sem állnál meg. - Ki ez a nő? - Már mondtam. Sammel együtt nem csak hogy az övék Montana jó része, de az állam legfelkapottabb üdülőhelye is. - Ne szórakozz velem! Arra gondolok, aki a szerelmének nevezett. - Egy régi barátom - nézett a felesége szemébe Roarke. – Igen, valóban a szeretőm volt, de az az idő már régen elmúlt. - Ennyit magamtól is kitaláltam. Roarke felsóhajtott. - Ő is benne van a játékban. Egy darabig versenytársak voltunk, majd egyesítettük az erőinket, és egy darabig együtt dolgoztunk. Ezt követően ismét elváltunk egymástól. - Vagyis tolvaj. - Az volt - vont vállat Roarke. - De úgy tudom, már abbahagyta - simított ki egy tincset a kormánykerék mögött ülő Eve szeméből. - Miért kérdezed? Mert észrevettem valamit a szemedben, akarta mondani Eve, de helyette inkább így szólt: - Csak kíváncsiságból. Nagyon csinos. - Igen, valóban az. Tudod, mire gondoltam, amikor beléptél az étterembe? - Hálát adtál Istennek, hogy nem véreztem össze a cipőmet? - Ez sem rossz, de nem. Arra, hogy megérkezett a leggyönyörűbb vendég, aki ráadásul hozzám tartozik - fogta meg finoman a felesége kezét Roarke. - Köszönöm az estét. - Elkéstem. - Észrevettem. Kaptál egy új ügyet? - Aha. Délután. - Mesélj róla egy kicsit. Eve kiűzte gondolatai közül a régi szeretőket, és tömören felvázolta a férjének a lényeget.
Negyedik fejezet
Eve beállt a zuhany alá, lemosta magáról a hosszú napot, és próbált nem gondolni arra, hogy Roarke nem csatlakozott hozzá a forró tus alatt egy kis játszadozásra. Annak ellenére,
hogy tudta, milyen kalandos és teljes életet élt a férje, mielőtt megismerkedtek, most, hogy összetalálkozott egy régi szeretőjével, összeszorult a gyomra. Márpedig tudta, hogy ezt nem engedheti meg magának, emlékeztette magát, amikor átlépett a zuhanyból a szárítócsőbe. Eddig még sohasem volt féltékeny. Túl sokat képzel arról a... Arról a szemvillanásról. Hiszen a pillanat tört részénél nem tartott tovább. Bárkivel is kavart több mint egy évtizede Roarke, annak ma már nincs semmi jelentősége. Egyáltalán semmi. Mint ahogy annak sem volt, hogy amikor visszament a hálószobába, sehol sem látta a férjét. Magára kapott egy pólót, előkotort egy pár zoknit, amelyről kiderült, hogy kasmír, majd megindult az otthoni irodája felé. Roarke irodáját egy ajtó kötötte össze az övével, amely most nyitva állt. A szomszédos helyiségben égett a lámpa. Eve nem tudott felhozni semmi kifogást, hogy ne dugja be a fejét, és nézze meg, mivel foglalkozik a férje. Roarke az íróasztala mögött ült. Elegáns zakóját és ingét fekete pulóverre cserélte. Az asztal szélén szunyókáló, kövér macska felpillantott, pislogott, majd visszagömbölyödött, és tovább lustálkodott. - Dolgozol? - érdeklődött Eve, de maga is ostobának, esetlennek érezte a kérdést. - Egy kicsit. És te? - Aha, én is - felelt, miközben fogalma sem volt, mihez kezdjen a kezével, így hüvelykujját beleakasztotta a zsebébe. - Úgy gondoltam, egy kis időt még szánok az ügyre ma este. Roarke azonnal a feleségének szentelte minden figyelmét. Erre valahogy akkor is képes volt, amikor csaknem a fejére szakadt a rengeteg tennivaló. - Ne egítsek? - Ne, ne, egyedül is elbírok vele. Csak rutinmunka. Ezt hallva Roarke visszafordult a számítógépe képernyője felé. - Akkor jó, de azért szólj, ha meggondolod magad. - Oké, majd szólok. - Hadnagy - szólt utána Roarke, amikor Eve az ajtó felé fordult. - Azért próbálj kevesebbre gondolni egy gallon kávénál! Ettől a tréfás megjegyzéstől Eve rögtön jobban érezte magát. Amikor belépett az irodájához csatlakozó konyhába, csupán egy fél bögre kávét programozott az AutoSéfbe a megszokott egész helyett. Arra gondolt, milyen jó, hogy Roarke is hazahozta a munkáját, és így lefoglalja magát, így legalább mindketten elfoglalják magukat néhány óra hosszat. Az íróasztalához vitte a kávéját, és lekérte a jelentést, melyet Peabody állított össze Fosterről. Átkozott. - Legjobb, ha egyszerűen belevetem magam a közepébe - dünnyögte maga elé. - A munkán kívül minden másról megfeledkeznem. Nekilátott utánakeresni Magdelena Percellnek. A képernyőre kizárólag szöveges adatokat kért. Beletelt némi időbe, de a nő becsült életkora, személyleírása és az akcentusa alapján feltételezett születési helye segített leszűkíteni a találatok számát, míg végül csupán egyetlen név állt előtte.
Magdelena Percell. A minnesotai St. Paulban született 2029. március 12-én. szülei: James és Karen Percell. A haja színe: szőke. A szeme színe: zöld. Testsúlya: 115 font. Testmagassága: öt láb öt hüvelyk.
Eve átfutotta Magdelena tanulmányait, és látta, hogy már tizenöt éves korában leérettségizett. Princetonban tanult tovább. Az egyetemet három év alatt végezte el, cum laude minősítéssel. - Ezek szerint nagyon okos. 2048. június 22-én férjhez ment Andre Dupont-hoz. Gyermekük nem született. 2051 márciusában elváltak. Második férjének a neve: Fayette Georges. 2055. április 5-én kötöttek házasságot. Gyermekük nem született. 2059 októberében váltak el. Becsült vagyona: tizenhárom és fél millió amerikai dollár. Lakcímei: Párizs, Franciaország; Cannes, Franciaország. A bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel.
Eve hátradőlt. A nyilvántartás nem sokat árult el, és - mivel Roarke említette, hogy együtt dolgoztak -, azt is különösnek találta, hogy Magdelena neve nem szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban. Még akkor is szerepelnie kellene néhány bejegyzésnek az aktájában, ha nem tartóztatták le, nem ítélték el, csupán kihallgatták néhány üggyel kapcsolatban. Arra gondolt, ezt valószínűleg Roarke intézte el, ő mosta tisztára a lapját, és hirtelen összeszorult a gyomra. A férje betört a számítógépes nyilvántartásba, és kitörölte a Magdelenára nézve terhelő adatokat. Pontosan úgy, ahogy régebben a saját aktáját is rendbe tette. Vagyis igyekezett megvédeni. Eve ezt sokkal nehezebben emésztette meg, mint korábban gondolta, ezért abbahagyta a keresést. Már így is sokkal töbeet tudott meg, mint amennyit akart. Belevetette magát a munkába, végigolvasta Peabody jelentését és a jegyzeteit. Felállított egy táblát, és elkezdett utánanézni az iskola alkalmazottainak, valamint a tanároknak. Amikor észrevette, hogy mindeközben Galahad besétált, felugrott a fotelbe, és álomba merült, furcsa elégedettség öntötte el. - Itt az igazi Átlag Jenő - fordult a macska felé, miközben felemelte a kávésbögréjét. Az életében nem voltak igazi, kiemelkedő hullámhegyek és mély hullámvölgyek. Anélkül sodródott végig az életén, hogy bárkinek is keresztezte az útját. Legábbis első pillantásra. Egy napon viszont megitta a hazulról hozott forró csokoládét, és igencsak csúnya halált halt. Tehát az a kérdés, kit bosszanthatott fel annyira Átlag Jenő, hogy az illető a halálát kívánja? Vizsgáljuk meg a pénzügyeit. Minden jel szerint világéletében addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért. Természetesen kötött életbiztosítást, de nem túl nagy összegre szól a kötvény. Nincsenek birtokai, ingatlanjai, nem vásárolt műkincseket. Nagyon valószínűtlennek tartom,
hogy a gyilkosságot anyagi indíttatásból követték el - ült fel Eve az íróasztalára, onnan olvasta a képernyőn megjelenő adatokat, miközben lassan kortyolgatta a kávéját. - Nézzük ezt a Mirri Hallywellt. Nyugodtan nevezhetjük akár Átlag Julisnak is. Az áldozat kolléganője volt, együtt tanultak, és így tovább. Állítólag csupán barátok voltak. Neked mi a véleményed: lehetséges, hogy két ennyire szemrevavaló, ellenkező nemű, megegyező korú ember ilyen sok időt ötöltsön együtt, és mindeközben csupán barátok maradjanak? Vagy továbbléptek, és lefeküdtek egymással? Ekkor Eve a szomszédos iroda felé sandított. Bosszantotta, hogy gondolatai egyre visszatérnek Roarke-hoz és régi szeretőjéhez. - Ez lehetséges. Naná, hogy lehetséges. Nagyon is. Mint ahogy az is, hogy nem feküdtek le egymással, és a kapcsolatuk csupán a platói szintet érte el. Ennek ellenére Hallywell-nek volt alkalma mérget csempészni a csokoládéba. Mint ahogy természetesen az áldozat feleségének is. Talán ilyen egyszerű az egész. Egy rút szerelmi háromszög ilyen ocsmány módon ért véget. Ennek ellenére az ügy egyáltalán nem látszott ennyire magától értetődőnek. - Hallywell helyében én megpróbáltam volna rávenni a fickót, hogy végezzen a feleségével. Ez a jó öreg „Ha nem lesz az enyém, ne legyen senkié” leosztás, de miért éppen most? Visszatért a jegyzeteihez és a kihallgatási jegyzőkönyvekhez. Azok közül, akikkel beszélt, senki sem említette, hogy az áldozat bárkivel is vitatkozott vagy összeveszett volna. - Átlag Jenő - ismételte meg Eve, miközben a horkoló macska felé pillantott. - Mr. Tökéletes. - Csak az idődet vesztegeted, ha Galahadnek magyarázol - hívta fel a figyelmét Roarke. - Eljut a tudatalattijáig. - Galahad tudatalattijában csupán annyit találsz, hogy lazac. Hogy boldogulsz? - Zsákutca. Csak körben járok. Nincs sem indíték, sem gyanúsított. Semmi nyoma, hogy belekeveredett volna valamibe. Persze őt is kirabolták már az utcán, de ez bárkivel megeshet. Viszont valaki gondosan eltervezte, majd végrehajtotta ezt a gyilkosságot annak ellenére, hogy akikkel beszeltem, el sem tudják képzelni, ki és miért akarta a halálát. Roarke megkerülte Eve íróasztalát, és vetett egy pillantást Craig igazolványképére. - Nem ő lenne az első, aki az ártatlanság, az átlagosság álarca alatt valami szörnyű titkot rejteget. - Nem bizony. Éppen ezért feltett szándékom, hogy jó mélyen leások a felszín alá. Talán megcsalta a feleségét - intett fejével Eve a fali képernyő felé, amely Mirri Hallywell képét mutatta. - Csinos. - Aha, de az asszony csinosabb. Ráadásul az alsó szomszédjuk szerint, aki nyugdíjas rendőr, ötpercenként berángatták egymást az ágyba, mint ahogy az friss házasokhoz illik. Craig fáradhatatlannak bizonyult, ha szexről volt szó. Roarke megveregette a felesége fenekét. - Akárcsak mi. Eve kettéosztotta a képernyőt, és egymás mellé helyezte Lissette fényképét. Hasonlítanak egymásra, gondolta. - Egyesek számára a szex olyan, mint a fagylalt. Vegyesen szeretik.
Roarke elmosolyodott. - Én már megtaláltam az egyetlen, igazi ízt. - Persze, de előtte párszor végigkóstoltad az egész étlapot. Foster még fiatal volt folytatta, amikor Roarke kacagni kezdett. - Nem szerzett túl sok tapasztalatot. Egyáltalán nem vág egybe azzal, amit eddig megtudtam róla - mormolta -, pillanatnyilag nem tudok másfelé indulni. Roarke lassan a tábla felé fordult. - Felteszem, a pénz nem szerepel az egyenlet egyik oldalán sem. - Nem volt nekik túl sok belőle. - Düh? Harag? - A gyilkos rettenetesen higgadt volt. Ezt a gyilkosságot nem indulatból követték el. Megmérgezni valakit... személytelen. Különösen akkor, ha a gyilkos nincs ott az áldozat mellett, hogy lássa az eredményt. Ezekkel az érzelmekkel nem számolok - tette hozzá. Egyszerűen azért, mert eddig nyomát sem találtam dühnek vagy haragnak. Craig Fostert mindenki szerette. - Icove-ékról is ezt mondták - emlékeztette Roarke a feleségét. Eve megrázta a fejét. - Craig még csak nem is hasonlít rájuk. Icove-ék gőgösek, önelégültek és őrültek voltak, de egyben gazdagok és kiválságosak is. Ott álltak a reflektorfényben. Craig már annak is örült, ha ráesett egy kósza fénysugár. Holnap majd megnézem a lakásukat. Kíváncsi vagyok, hogyan éltek. Átnézem az iskolai anyagait. Talán nem ő az egyetlen, aki titkolózott. Talán megtudott valamit, amiért érdemes volt megmérgezni, vagy csak gyanakodni kezdett... - vont vállat Eve. - Majd kiderítem. - Efelől nem kételkedem - lépett a felesége mellé Roarke, és homlokon csókolta. - De az a véleményem, hogy reggel is ráérsz elkezdeni. Hosszú napod volt. Előbb a munkahelyeden kellett helytállnod, utána pedig a feleség szerepét játszottad. - Remélem, sikerrel - és Eve hagyta, hogy Roarke megfogja a kezét, és átvezesse a hálószobába. - Derrickék nagyon szimpatikusak, de semmi kedvem Montanába látogatni. - Most csak a tehenek iránt érzett félelem beszél belőled, Igazán lemehetnénk pár napra. Talán még lovagolhatnánk is. - Ó, hiszen egész életemben arról álmodoztam, hogy felpattanok egy nálam tízszer nehezebb állat hátára, miközben azt rikkantom, hogy juhhé! - Izgalmas lenne. - Kösz, de nekem pontosan elég annyi izgalom, mint amennyit a pszichopaták kergetése közben érzek - vágott vissza Eve, de közben elgondolkodott. Vajon a férje Magdelenát is elhívná lovagolni? Vajon hányszor lovagoltak ki együtt? A francba. A hálószoba ajtajához érve megfordult, az ajtófélfához szorította Roarke-ot, és szenvedélyesen megcsókolta. - Ha izgalomra vágyok, akkor ez remekül illik a második helyre - harapott bele a férje alsó ajkába. - Második helyet mondtál? - Izé... A pszichopaták nagyon izgalmasak tudnak lenni.
- Ezek szerint jobban kell igyekeznem? - fordított gyorsan a helyzetükön Roarke, és ezúttal ő csókolta meg Eve-et, miközben keze a pólója alá siklott. - Mi másra vágyhat egy igazi feleség azon kívül, hogy őrült gyilkosok után nyomoz? - Egész nap őrült gyilkosokat kergetek, de... - ugrott fel Eve, és a férje dereka köré fonta a lábát. - De már lejárt a munkaidőm. A szájuk ismét találkozott, majd Eve, a szenvedély tüzében, vadul csókolni kezdte Roarke arcát és nyakát. Hirtelen mindennél fontosabbnak találta, hogy érezze bőre ízét. Nem vágyott semmi másra. Roarke volt számára a mindenség. Amikor a férje lefektette az ágyra, még mindig szorosan átkulcsolva tartotta a derekát, ráadásul a nyakát is átölelte. - Mondd, hogy akarsz! - Folyton téged akarlak. Örökké. - Bizonyítsd be! Érezte a feléje áradó vágyat. Érezte Roarke mozdulataiban, amit adott és kapott. Érezte a száján és a testéből sugázó hőségben. És még ez sem volt elég. Eve-nek csupán annyi jutott el a tudatáig, hogy ennél is többet akar. Viszont életében először fordult elő vele, hogy nem tudta, mi lehet még ennél is több. Mindössze annyit érzett, hogy lényének egy apró darabja jéggé fagyott. Kínzó vágy tört rá, hogy felmelegítse, hogy betöltse az űrt a lelkén. Vadul szaggatni kezdte a férje pulóverét, majd ujjait Roarke húsába mélyesztette. - Szoríts magadhoz! - követelte. - Szoríts magadhoz! Szoríts magadhoz! rke-ot meglepte Eve sürgetése, de ugyanakkor fel is izgatta. Szenvedélyesen simogatni kezdte a felesége testét. Eve felnyögött, Roarke nevét suttogta, miközben remegett a tétlen vágytól. - Eve - simított végig a felesége arcán Roarke, miközben igyekezett a szemébe nézni. Nézz rám! Eve megtette, amire Roarke kérte. - Hatolj belém. Érezni akarlak - emelkedett fel Eve, és már nem kért. Már valósággal falta a férjét. Úgy forrtak össze, mint senki más a világon. Egyszerre dobbant a szívük. Eve addig nézte a férjét, amíg homálybaborult a szeme előtt a világ. Már csak Roarke mozdulatait érezte, melyek egyre gyorsuló ütemben lökdösték a végső megkönnyebbülés felé. Ám amikor már Roarke oldalához bújva pihegett, és bőrén harmatként gyöngyözött a kielégülés, akkor is úgy érezte, tűz nem hatolt a lelke mélyére. *** Reggel, amikor Eve felébredt, Roarke-ot már nem találta maga mellett, de ez egyáltalán nem számított szokatlannak, Ellenben nem a nappaliban ült, ahol ilyenkor a kávéját kortyol gatva a reggeli tőzsdehíreket szokta olvasni a képernyőn. Amikor rádöbbent, hogy ez a nap nem úgy kezdődik, mint a többi - nem reggeliznek együtt, és nem is beszélgetnek -, kellemetlen érzés kerítette a hatalmába. Hiányzott neki, hogy nem korholja senki, amiért nem a megfelelő dzsekit választja a nadrágjához.
És tegnap este? Miért nem segített neki a szokott lelkesedéssel? Miért nincs most sem itt, hogy szelíd erőszakkal belédiktáljon valami reggelit? Eve dühös rántással csatolta magára a fegyverövét. Ha Roarke így akarja, hát legyen. Ha ilyen sok a dolga, végezze csak nyugodtan. Nincs szüksége arra, hogy a nap minden órájában ott lihegjen a nyakában. Beugrott az ügy aktáiért, noha elektronikus formában már átküldte a kapitányság számítógépére. Az irodájába erve Roarke ajtaja felé fordult, és már csak egy lépés választotta el a férje otthoni munkahelyétől, amikor meghallotta a hangját. - Nem, már ébren voltam. Ahogy mondod, a régi szokásokat nehéz levetkőzni. Eve rádöbbent, hogy a férje éppen a ’linkjén keresztül beszél valakivel, ráadásul - annak ellenére, hogy egyedül volt odabent - védett üzemmódba kapcsolta a készüléket. - Igen, valóban sikerült meglepned. Nem is kicsit. Persze. Biztosra veszem, hogy össze tudjuk hozni. Mondjuk egy órakor a Három Nővérben. Szerintem tetszeni fog. Küldjék érted egy kocsit? Nem, Maggie, egyáltalán nem probléma. Akkor megbeszéltük. Egykor találkozunk. Maggie, gondolta Eve, miközben úgy érezte, ólomsúly húzza le a gyomrát. Nem Magdelena, hanem Maggie. Az ajtóhoz lépett, és ami eddig ugyancsak ritkán történt meg, felbukkanása teljesen készületlenül érte Roarke-ot, aki zavartan rámosolygott. - Látom, felébredtél. - Aha, fel. Korán kezded a napot. - Hatra megbeszéltem Londonnal egy ’linkkonferenciát – ebben a pillanatban a lézerfax beérkező üzenetet jelzett, de Roarke figyelmen kívül hagyta. - Épp indulni akartam, hogy rábeszéljelek a reggelire. - Úgy látszik, a mai napod az evés körül forog. Például az ebéded. - Hogy mondod? Ja, tényleg. Magdelena nem felejtette, hogy milyen korán kelő vagyok - állt fel Roarke, és a zsebébe csúsztatta az asztalon heverő határidőnaplót. – Együtt fogunk ebédelni. - Hallottam. Szerintem túlságosan könnyelmű vagy, haver. Óvatosabbnak kellene lenned. - Milyen tekintetben? - Nem ez lenne az első alkalom, hogy megkörnyékez egy régi barátod, aki abban reménykedik, hogy a közös múltra tekintettel belerángathat valamibe. Jobb lenne az eszébe \juttatni, hogy egy nyomozóval kötöttél házasságot. Roarke arcán bosszús árnyék suhant át. - Nem szándékozom feleleveníteni a múltat. - Nem épp az imént említetted, hogy a régi szokásokat levetkőzni? Roarke szeme jegesen villant. - Hallgatóztál, hadnagy? - kérdezte élesen. - Csak beugrottam az irodámba. Nyitva felejtetted az ajtót. Nem hallgatóztam, de semmi baja a fülemnek. - Akkor jól figyelj arra, amit mondok. Csak egy közös ebédről van szó. Sem többről, sem kevesebbről - hajtotta félre a fejét Roarke, és szúrós pillantást vetett a feleségére. - Vagy Vagy nem bízol bennem?
- Sokkal jobban megbíznék benned, ha nem egy régi barátként emlegetnéd azt a nőt, ugyanis mindketten jól tudjuk, hogy annál jóval többet jelentett neked. - Annak már több mint tíz éve. Akkor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy - és Roarke ingerültségét zavar váltotta fel. - Jézus Krisztus, csak nem lettél féltékeny egy nőre, akivel évek óta még csak nem is beszéltem, nem hogy találkoztam volna? Eve egy hosszú pillanatig szó nélkül nézte a férjét. - Most is ő jár a fejedben - közölte végül, majd sarkon fordult, és távozott. Lekocogott a földszintre, ahol - egyhangú, fekete öltözékében - már várta Summerset, Roarke komornyikja, őrzője és jobbkeze. Fakó haját, mint mindig, most is lenyalva viselte, Sötét szeméből sütött a leplezetlen megvetés. Eve felkapta a lépcső korlátjára hajított kabátját. - Ha egyetlen szót, egyetlen átkozott szót is merészel szólni, kirántom a nyársat a gerince helyéről, és szíven döföm vele - termett egyetlen hosszú lépéssel az ajtónál Eve, de onnan visszafordult. - Mondja meg a gazdájának, hogy ha féltékeny lennék, már két éve véresre vertem volna, hogy a nyavalya essen belé. Summerset felvonta a szemöldökét, gondolkodott néhány pillanatig, majd az emelet felé pillantott, ahol ebben a pillanatban jelent meg Roarke. - A hadnagy még a szokásosnál is sokkal paprikásabb volt ma reggel - jegyezte meg. - Rossz a kedve - bámulta Roarke zsebre dugott kézzel a csukott bejárati ajtót. Pedig ez egyáltalán nem jellemző rá, tette hozzá gondolatban. - Tegnap összefutottam Magdelenával. Együtt fogunk ebédelni, és ez Eve-nek minden jel szerint egyáltalán nem tetszik - nézett Summerset szemébe Roarke, és amit ott látott, menten a felszínre hozta az ő indulatait is. - Ne kezdd te is! Már eleget kaptam mára, pedig még nyolc óra sincs. - Miért bonyolítod meg ennyire a saját életedet? - Nem bonyolítok meg semmit. Mindössze együtt ebédelek valakivel. Ezzel te ne foglalkozz! - figyelmeztette Summersetet, mielőtt faképnél hagyta.
A járdán mocskos kásává olvadt a hó, és a latyak alattonos jégfoltokat rejtett maga alatt. Az egyik maxibuszmegállóban féltucatnyi összefagyott ingázó várakozott. Az utcasarkokon álló mozgóárusok nem is annyira a vásárlók miatt fűtötték fel a grillt, hanem amiatt, hogy közben legalább ők is melegedjenek egy kicsit. A kocsiba épített külső hőmérő négy fokot mutatott. Eve remélte, hogy Roarke-nak lefagy a töke. Miközben a dugó közepén várta, hogy a kocsik végre meginduljanak, a kormánykerékre hajtotta a fejét. Tudta, hogy rosszul viszonyul a kérdéshez, de fogalma sem volt arról, mi lenne a helyes. Azt viszont biztosra vette, hogy elszúrta. Roarke rá haragszik majd, amikor találkozik azzal a... Azzal a szajhával. Ez nem túlságosan jó stratégia. Végül is miért lenne szüksége bármilyen stratégiára? - Verd ki a fejedből! Felejtsd már el! - korholta önmagát. – Ez a nő nem jelent semmit. Ennek ellenére még akkor is ezen füstölgött, amikor belépett a kapitányság egyik felvonójába. Egyenesen az irodájába ment, bezárta az ajtót, és programozott egy kávét.
Emlékeztetnie kellett magát, hogy a munkahelyén van. A munkahelyén, ahol nincs helye a magánéleti problémáknak. Úgy döntött, megissza a kávéját, és addig bámulja a keskeny ablak mögött a szürke világot, amíg eléggé kitisztul a feje ahhoz, hogy munkához lásson. Még a csésze felével sem végzett, amikor kurta kopogást követően betoppant Peabody. - Jó reggelt. Milyen volt a vacsora? - Milyen lett volna? Ettem. Vedd a kabátod, megnézzük az áldozat lakását. - Máris? Nem kellene előbb felhívni Lissette Fostert, hogy biztosan otthon... - Azt mondtam, vedd a kabátod. - Igenis, hadnagy. Peaabody csak akkor szólalt meg ismét, amikor már a kocsiban ültek. - Kimaradtam valamiből? Lissette lett a legfőbb gyanúsított? - Miből és mikor jutottál arra a következtetésre, hogy ki kellene húznunk a névsorból? - Egyáltalán nem erről van szó, de azt hittem, megbeszelétük, hogy ennek igencsak csekély a valószínűsége. - Volt alkalma mérget keverni a férje italába. Ami az indítékot illeti, az asszonyok általában találnak. Időnként ez nem más, csupán annyi, hogy rájönnek: egy seggfejhez mentek férjhez. Itt kezdjük a nyomozást - vezetett tovább Eve némán, majd folytatta. - Látni akarom, hol lakott az áldozat - higgadt le. - Látni akarom, hogyan élt. Hogyan éltek. Foster egészséges, életerős, a húszas éveiben járó férfi volt, akivel az végzett, hogy valaki halálos adag ricint juttatott a szervezetébe. A teste ennyit árult el, de ez még nem jelenti azt, hogy nem akar többet is mondani. - Oké, felfogtam. Minden rendben? - Nem, valójában nincs, de ezt inkább megtartom magamnak. Gyerünk, végezzük a dolgunkat - de a közéjük ereszkedő csend sokkal rosszabbnak bizonyult, mint Eve gondolta, ezért ismét szóra nyitotta a száját. - Beszéljünk valami másról! Általában be sem áll a szád. Mondj valamit, az Isten szerelmére! - Izé... Most éppen nem gondolok semmire. Túlságosan nagy rajtam a nyomás. Megvan, tudom már! Felkészültetek a holnap estére? - Mire kellene felkészülnünk? - Az estére. - Most a ma estéről vagy a holnap estéről beszélsz? Mit szívtál a reggeli mellé? - Csak egy pohár rehidrált grépfrútot ittam. Egyszerűen nem tudok megszabadulni attól a pár kilótól, amit az ünnepek alatt szedtem fel. Túl sok sütit ettem - sóhajtott fel gyászosan Peabody. - Tiszta süti a fenekem. - Milyen süti? Imádom az édességet. - Mindenféle - felelt Peabody. - Képtelen vagyok ellenállni a karácsonyi süteményeknek. A nagymamám például mindig zuttybele tésztát csinál. - Eddig azt hittem, a süteményt cukorból csinálják. - A zuttybele is cukorból van. És lisztből, tojásból, meg szentjánoskenyérből és vajból. Mmm, az a vaj! - hunyta le Peabody álmodozva a szemét. - Igazi vaj. Tehéntejből. - Már megint a tehenek és a tej - várta ki Eve, amíg egy csapat gyalogos átment előttük az úttesten. - Felfoghatatlan, miért akar meginni bárki is olyasmit, ami úgy folyik a tehenekből, mint a pisi.
- A vajat mindig is tejből köpülték. Mármint az igazi vajat. A francba, látod, mit csináltál? Most megéheztem. Nem beszélgethetünk süteményről, mert már az említésükre is úgy érzem, dagadni kezd a fenekem. Beszéljünk másról. Megvan: a ma estéről. - Már megint a ma este. Peabody összevont szemöldökkel fordult Eve felé. - Tudom, hogy szándékosan próbálsz zavarba hozni. Ügyes húzás, de te is tudod, hogy Nadine új műsorát emlegetem. Te leszel az első vendége, és ma este lesz a premier. - Én pedig próbálok nem gondolni rá. - Szenzációs lesz. Mit veszel fel? - Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy valami ruhát. - Ugyan már, Dallas, hiszen országos adás lesz, sőt műholdra is fellövik. Engedd, hogy Roarke válassza ki a ruhádat. Eve összevonta a szemöldökét, miközben érezte, hogy a düh valósággal marja a torkát. - Egyedül is fel tudok öltözni. Már évek óta megy - jutott aztán eszébe Magdelena vörös ruhája és ezüstcipője. - Nyomozó vagyok, nem pedig üresfejű modell. Ha Roarke-nak jobban tetszik egy tűsarkúban és csillogó ruhában parádézó nőcske, akkor nem engem kellett volna feleségül vennie. - Szerintem egyáltalán nem a ruhatárad miatt kérte meg a kezed - óvakodott némileg veszélyesebb vizekre Peabody. - Összekaptatok valamin? - Nem egészen ez a helyzet, pedig a helyzet adott - vágott be Eve az előttük araszoló sedan elé, majd elfoglalt egy üres parkolóhelyet. - Közel járunk hozzá. - Sejtettem - fogott szagot Peabody, miközben igyekezett felvenni Eve tempóját. A házak között metsző, jeges szél fújt. Eve, mivel megint otthon hagyta a kesztyűjét, zsebre vágta a kezét, és igyekezett az előttük álló feladatra koncentrálni. - Ha Lissette-nek nincs semmi rejtegetnivalója, az ellen sem lesz kifogása, hogy körülnézzünk a lakásában. Legfeljebb szerzünk házkutatásí parancsot, ha mégis akadékoskodni kezd. A mérget vagy a méregkeverés nyomait fogjuk keresni Ebbe a ricinus vagy bármilyen, ricinustartalmú készítmény is beletartozik. Továbbá át akarom nézni Foster papírjait, a számítógépét. Tudni akarom, kit hívott, vagy kik hívták a halála előtt, mit tartott a felső fiókban vagy a kabátja zsebében Azt is, hogy éppen min dolgozott. Amikor beléptek a házba, és a hátuk mögött bezáródó ajtó kirekesztette a fagyos, februári szelet, Peabody megkönnyebbülten felsóhajtott. - Ha ugyanakkora a lakásuk, mint Kowoskié, akkor nem tart majd sokáig. Felmásztak a lépcsőn, és Eve bekopogott. Egy karikás szemű, ijedt asszony nyitott ajtót. - Kit keresnek? - Lissette Fostert. Dallas hadnagy vagyok, ő pedig a társam, Peabody nyomozó. - Maguk nyomoznak Craig halálának az ügyében. Cicely Bolviar vagyok. Lissy anyja. Fáradjanak beljebb. A lányom a fürdőszobában van - vetett aggodalmas pillantást az egyik zárt ajtó felé. - Éppen zuhanyozik. Egész éjjel nem aludt egy percet sem. Csinálok reggelit. Hiszen ennie csak kell valamit. Elnézést - fordított hátat Eve-nek és Peabodynak. - Nyugodtan foglaljanak helyet. Kérnek egy kávét? - Köszönjük, de ne zavartassa magát.
- Nem gond. Úgyis főzni akartam egyet. Délután találkozunk Craig szüleivel, hogy megbeszéljük a... - remegett meg a szája széle. - Hogy megbeszéljük, amit ilyenkor meg kell. Addig is szeretném, ha a lányom enne valamit. - Mikor érkezett New Yorkba, Ms. Bolviar? - Hajnalban. Olyan gyorsan jöttem, amilyen gyorsan csak... Lissy felhívott, és azonnal indultam. Most nagy szüksége van a mamanra. Craig is így hívott. Maman - lépett a konyhapult elé, majd tétován megállt, mintha nem tudná, mihez kezdjen. - Az én Lissym itt akart élni, de nem bántam, mert tudtam, hogy Craig mindig mellette lesz, és vigyáz rá. Pár éve azt mondta nekem... Istenem, milyen fiatal volt... Szóval azt mondta, hogy családot akarnak alapítani, és hamarosan nagymaman lesz belőlem. Pontosan így mondta. Tudják, hogy ki ölte meg? Hogy ki ölte meg azt a kedves fiút, és a családot, amelyet még csak terveztek? Tudják már, hogy tulajdonképpen mi történt? - Beszélnünk kell a lányával. - Bien sur. Foglaljanak helyet. Máris főzök egy kávét. Tojáspótlót is találtam. Otthon a szomszédok csirkét tartanak, és mindig kapok tőlük friss tojást, de itt... Olyan kedves fiú volt - lillant meg fáradt szemében néhány könnycsepp. – Olyan kedves fiú. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A nappaliban világoskék heverő állt, rajta világoszöld párnákkal, valamint két hasonló színű, csíkos fotel. A szoba sarkát divatos íróasztal foglalta el, a másikat egy apró asztalka és két szék. Az ízléses bútorok és a rafinált elrendezés gy pillanatra még azt is feledtették, mennyire apró maga a szoba. Cicely a fürdőszoba ajtajához lépett, és halkan bekopogott. - Mignon, itt a rendőrség. A hadnagy és a nyomozó. Máris jön - fordult Eve felé. - Most már tényleg felteszem azt a kávét. Lissette előbújt a fürdőszobából. Bő nadrágot és pólót viselt. A lábára vastag zoknit húzott. Úgy festett, mint aki épp kigyógyult egy hosszú, súlyos betegségből. Az arcbőre sárgás árnyalatban játszott, a szeme megduzzadt. Olyan lassan mozgott, mintha minden csontja rettenetesen fájna. - Tudnak már valamit? - kérdezte reszelős hangon. - Tudnak már valamit Craigről? Eve felállt. - Üljön le, Ms. Foster. - Bementem a halottasházba, hogy lássam. Bementem, hogy lássam. Nem tévedés történt. Craig szülei is ott voltak. Teljesen összetörtek. Mihez kezdjek? - nézett körül az aprócska lakásban, mintha csak most ébredne a tudatára annak, hogy hol van. - Mihez kezdjek most? Maman. - Nyugodj meg, kicsikém. Ülj le - segítette bele Cicely az egyik fotelbe a lányát. Kérem. Megtudtak már valamit? Bármit. Nagyon nehéz így, hogy fogalmunk sincs, miért vagy hogyan ölték meg Craiget. Eve Lissette szemébe nézett. - A férje azért halt meg, mert halálos adag ricin jutott a szervezetébe. - A szervezetébe jutott? Megette? Ricin? Egyáltalán mi az? - Méreg - suttogta rémülettől tágra nyílt szemmel Cicely. - Már hallottam róla. Méreg. - Méreg? De miért akarta bárki is megmérgezni... Hogyan... - A forró csokoládéba keverték - árulta el Eve, és látta, hogy Lissette arca elszürkül.
- Nem. Nem. Nem. Ez képtelenség. Én készítettem Craignek a forró csokoládét. A saját két kezemmel. Amióta ilyen hidegre fordult az idő, minden reggel csináltam neki egyet. Minden egyes reggel. Amikor meleg volt, jeges teát kapott. Azt hiszik, képes lettem volna ártani Craignek? Azt hiszik, hogy én... - Nem, nem hiszünk semmit - vágott közbe Eve. Több mint tizenegy évet töltött már a pályán, és tudta, mikor bízhat a megérzéseiben. - Viszont szeretnénk körülnézni a lakásban. Éppen azért, hogy mielőbb tisztázzuk magát, és elkezdjünk más nyomokat is vizsgálni. A beleegyezését kérjük, hogy megvizsgáljuk a férje számítógépét, a munkájával kapcsolatos iratokat és a személyes tárgyait. - Várjanak. Kérem - ragadta meg az anyja kezét Lissette. - Az előbb méregről beszélt. Azt mondta, Craiget megmérgezték. Hogy lehet tévedésből megmérgezni valakit? - Szerintem a rendőrség nem hisz abban, hogy tévedés történt - szólalt meg Cicely. Ugye, igazam van? - Igen. - De akkor... - pirult ki Lissette arca, és lassan felállt. Ezek szerint szántszándékkal? Valaki megmérgezte? De miért? Hiszen senkinek sem ártott. Soha az életben. - Ms. Foster, úgy véljük, a ricint valamikor délelőtt csempészhette bele valaki a férje italába. - De én készítettem a csokoládét. Én készítettem - sietett be Lissette az apró konyhába. — Itt, ezen a szent helyen. Minden reggel én csináltam Craignek ebédet. Nagyon szerette. Csak pár percbe került, és annyira ízlett neki, hogy... Cicely a lánya mellé lépett, és néhány szót súgott neki franciául. - Nem, nem, nem. Pontosan úgy csináltam mindent, mint máskor. Mint minden reggel. Kapott egy szendvicset, gyümölcsöt és chipset, amit annyira szeretett. A forró csokoládét úgy készítettem el, ahogy tanítottad, maman. Szerette. Pontosan itt álltam - tárta szét Lissette a kezét. - Itt csináltam Craig csokoládéját. - Lissy - simogatta meg a lánya könnyáztatta arcát. - Ne csináld ezt! - A fekete termoszba töltötte a csokoládét, Lissette? - Igen, igen - támaszkodott Lissette az anyjára. – A nagyba. Amire a nevét is ráírtuk. Én ajándékoztam neki, amikor megkapta az állást az iskolában. Az uzsonnás táskával együtt. - Általában ezeket vitte magával? - Igen, mindennap. Ez miért fontos? - Minden részlet fontos lehet - felelt Eve könnyedén. - Segít, hogy kiderítsük a miértet és a hogyant. Szeretnénk körülnézni a lakásban. - Miért? - bámult le Lissette a kezére. - Miért akart bárki is ártani Craignek? - Erre a kérdésre egyelőre még nem tudok válaszolni. - Azért akarja átnézni a lakásunkat, mert az esetleg segít meglelni a szükséges válaszokat? - Igen. - Akkor nézzen meg mindent, amit csak akar. Craig a legtöbb holmiját az iskolában tartotta. Ott is volt íróasztala és számítógépe. Tegye, amit tennie kell, de én nem akarom végignézni. Nem akarom látni, ahogy a dolgaink között kotorászik. Addig kimehetünk? - Persze, nyugodtan. - Maman, menjünk, és hagyjuk, hogy... Maman, valaki megölte Craiget. Maman.
Eve ellépett az útból, és nézte, ahogy Cicely átöleli a lányát, és felsegíti rá a cipőjét, a kabátját és a sálját. - Elviszem reggelizni - fordult Eve felé Cicely. Van az utcában egy kis büfé. Ott megtalál bennünket, ha szüksége van ránk. - Köszönöm - várta meg Eve, amíg becsukódott mögöttük a lakás ajtaja. - Minden áldott nap ugyanazt a termoszt vitte magával. - Illik a képbe - bólintott rá Peabody. - A szokások embere volt. - Aha, nemcsak ugyanazt itta, de ráadásul ugyanabból termoszból is. Több mint egy éve. A gyilkos nyugodtan vásárolhatott egy ugyanolyat, hogy aztán kicserélje. - Majd körülnézünk, hol lehet ilyen termoszt kapni. - Aha, körülnézünk. Előbb ezzel a szobával végezzünk. Lássunk munkához, Peabody!
Ötödik fejezet
Nem találtak semmit, amit kapcsolatba lehetett hozni a gyilkossággal. Sem titkos, méreggel teli fiókot, sem fenyegető levelet, vagy kompromittáló fényképeket. A lakás csupán két ember boldog házasságáról árulkodott. Eve ezt világosan látta - sőt érezte.
A lakás lakói közös munkasarkot alakítottak ki, melyben egyaránt megtalálták a Craig munkájához kapcsolódó jegyzeteket és az egymásnak küldözgetett ostobácska e-maileket. Minden jel arra vallott, hogy még mindig vadul lángolt közöttük a szerelem, és úgy érezték, összetartoznak. A ’link több beszélgetést is őrzött, melyekben Lissy hívta az anyját, vagy fordítva. Egy alkalommal Mirri Hallywell neve is felbukkant, aki egyrészt megbeszélte Craiggel, mikor jöjjenek össze tanulni, másrészt lelkesen elújságolta Lissynek, hogy randevúzni készül egy Ben nevű fickóval. A halála előtti este Craig Foster nagy vonalakban felvázolta a röpdolgozat kérdéseit, amely már nem került a diákjai elé, és csaknem egy teljes órán keresztül tanulmányozott egy cikket, amely a városi forradalom a gazdaságra és a társadalomra tett hatásait taglalta. A számítógépen az esküvői képüket állították be képernyővédőnek. Azt a pillanatot ábrázolta, amelyben a fehér ruhás Lissette és a hagyományosan feketébe öltözött Craig az első csókot váltották, mint férj és feleség. - Kegyetlen dolog ez - jegyezte meg Peabody, amikor már ismét a kocsiban ültek. Abban a lakásban minden új. Az életük még csak most kezdődött, és mindjárt véget is ért. Láttad azt a csodálatos borospohárkészletet? Biztosan nászajándékba kapták. Még alig használták. A törülközőik színben lökéletesen illettek a zuhanyfüggönyhöz. Láttuk a diszket is az esküvőről készült felvételekkel. Még a száraz csokrot is megőrizték. Kegyetlen. - Még kegyetlenebb, mert semmit sem találtunk, amiből bármiféle indítékra lehet következtetni. Nem volt pénzük, nem használtak kábítószert, és közel nulla az esélye annak, hogy bármelyikük is megcsalta a másikat. Szóval, mi lehetett Craig titka? - Craig titka? - Mindenki megtart magának néhány apróságot. Egyetlen férfi sem osztja meg minden gondolatát a feleségével. Peabody összevont szemöldökkel csóválta a fejét. - Számomra egyszerűen elképzelhetetlen, hogy titkolóznak egymás előtt. - Pedig a titok attól titok, hogy megtartják - keresett Eve parkolóhelyet az iskola közelében. Odakint várták, hogy a biztonsági rendszer igazolja a kilétüket, és megnyíljon előttük a kapu. Eve látta, hogy az aulán átvágó tanárok mindegyike fekete karszalagot visel. - Menjünk végig még egyszer a történteken. Ha Craig nem otthonról hozta magával a ricint, akkor azt itt csempészték bele az italába. Peabody előhúzta a jegyzettömbjét. - Az áldozat hat óra negyvenkét perckor lépett be a kapun. A felesége állítása szerint nagyjából hat harminckor ment el otthonról. - Sétált egyet. Az iskola közelében vettek lakást, így akár gyalog is bejárhatott a munkahelyére. Megspórolta a bérlet árát. Mivel hét-nyolc percen belül megérkezett, nem hiszem, hogy megállt volna útközben. Amúgy sem esik útba semmi, ami ilyen korán nyit. A legközelebbi éjjel-nappali is hároim saroknyira van innen, nyugat felé. Peabody bólintott. - Útközben akad egy csemegebolt, de csak hétkor nyit. - Oké. Folytassuk. Az áldozat veszi a kabátját, fogja a táskáját, az ebédjét, búcsúzóul megcsókolja a feleségét, és munkába indul. A főbejáraton keresztül lép be az iskolába, akárcsak most mi. Átmegy a biztonsági ellenőrzésen, és bejelentkezik. Az osztálya felé
fordul, ahol lepakolja a holmijai Kabátot, kesztyűt, sapkát, sálat. Na meg a táskáját, benne ítélete utolsó ebédjével - indult meg Eve is az osztályterem felé vezető legkézenfekvőbb úton. – A kihallgatások során senki nem említette, hogy találkozott vele. Akkor látták először, amikor már a tornateremben edzett. Először felmegy az emeletre - torpant meg az osztályterem előtt, és kikódolta a rendőrségi pecsétet, majd belépett. - Az asztalra teszi a táskáját, az ebédjét, és felakasztja a kabátját. Rendszerető ember, nem pazarolja feleslegesen az idejét - mormolta maga elé. - Ezért tréningruhában indult el otthonról, a váltóruháját pedig magával hozta. Úgy vélte, testmozgás után is ráér átöltözni. - Valóban - erősítette meg Peabody. - Megtaláltuk a zsákját, benne a tréningruhájával. - Lemegy a földszintre - folytatta Eve, miközben elhagyta az osztályt. Ekkor hagyja felügyelet nélkül a holmiját, beleértve az ebédjét is. - Aha. Együtt indultak el a tornaterem felé. - Útközben senkivel sem találkozik. Amikor először látták, már az egyik géppel dolgozott. - Reed Williams találkozott vele a tornateremben, nagyjából hét óra tíz perckor. - Mikor érkezett meg Williams az iskolába? - Hat óra negyvenöt perckor. - Mit csinált háromnegyed hét és hét óra tíz perc között? Újra el kell beszélgetnünk vele. Mosebly azt állította, hogy körülbelül hét harminckor futott össze az áldozattal. - Ő hat ötvenkor ért ide. - Korán kelő népség. Az ő útját is végigkövetjük. Méghozzá most, azonnal - tette hozzá Eve, amikor megpillantotta a feléjük igyekvő igazgatónőt. - Hadnagy, nyomozó. A biztonságiak szóltak, hogy megint itt vannak - köszöntötte Eveéket a feketébe öltözött Mosebly. - Szeretném megkérni magukat, hogy a továbbiakban rlőször forduljanak az irodám felé, ha erre járnak. - Azt hittem, egy napra bezárják az iskolát - felelt Eve. - Ennek ellenére fontolóra veszem a kérését. - Beszéltem a pszichológusunkkal, és úgy döntöttem, hogy ez teljesen felesleges. Szerintem sokkal többet használ a diákjainknak, ha nem szakítjuk ki őket a mindennapi feladataik közül, és közben szabadon beszélhetnek egymás között az érzéseikről és a félelmeikről. Reggel egyperces néma csenddel adóztunk Craig emlékének, és azt tervezzük, hogy még ezen a héten tartunk egy megemlékezést. Sikerült már kideríteni valamit? - Folyik a nyomozás. Mit csinált tegnap, mielőtt lement az uszodába? - Micsoda? - Hat óra ötven perckor ért az iskolába. Mit csinált, mielőtt úszni ment? - Hadd gondolkozzak egy kicsit. Annyi minden történt azóta... Először az irodámba mentem, és vetettem egy pillntást a napi tennivalóimra. Miért? - A legapróbb részlet is fontos lehet. Találkozott közben valakivel? Beszélgetett valakivel, mielőtt az uszodába indult? - Igen, amikor megérkeztem, váltottam néhány Bixley-vel. Épp a lépcsőt söpörte. Megkértem, hogy napközben is vigyázzon, nehogy havas maradjon. Liana Sanchez, a dietetikusunk közvetlenül utánam érkezett. Azt hiszem, tettem neki néhány megjegyzést az
időjárásra. Ezután egyenesen az irodámba mentem, és megterveztem a napomat, utána pedig úszni indultam. - Átment a tornatermen? - Nem. A tanári öltözőben öltöztem át, és egyből a medencéhez indultam. Mi történt Craiggel, hadnagy? Hozzánk csak pletykák jutnak el, és ez sokkal nyugtalanítóbb, mint tudni az igazságot. - Megmérgezték. Ki léphet be a tornaterembe? - Megmérgezték? - hátrált Mosebly egy lépést. - Édes Istenem! Nem az iskolai automatákból vagy a menzáról vett valamit? Azonnal beszélnem kell Lianával. - Craig semmit nem vett az iskolában. Ezt hallva Mosebly szemmel láthatóan megkönnyebbül - Hála Istennek. Rettenetes - tette hozzá gyorsan Természetesen rettenetes, hogy otthonról hozott valamit, ami végzett vele, de nekem gondolnom kell a gyerekekre és a többi tanárra és alkalmazottra is. - Persze, megértem. - Tehát baleset történt. Allergiás volt valamire. - Gyilkosság történt - közölte Eve kereken, és látta, hogy Mosebly megkönnyebbülését mintha elfújták volna. – Igazgatónő, tudnom kell, kik voltak itt az iskolában a tanítás megkezdése előtt, és mit csináltak, merre jártak az épületben. Hol voltak az emberek, amikor Foster épp ebédelt. Megismétlem: ki léphet be a tornaterembe? - intett Eve a fejével az ajtó felé. Mosebly a szívéhez kapott. - Szeretném tudni, hogy mi történt valójában. Ha szántszándékkal mérgezték meg, akkor a gyerekek is veszélyben lehetnek… - Semmi okom ezt feltételezni. Valaki kizárólag Fostert akarta félreállítani az útból. Szeretném, ha válaszolna a kérdésemre. Mosebly a halántékára szorította a kezét. - Erről az oldalról kizárólag a tanárok és az alkalmazottak. Az ajtó csak kulcskártyával nyitható. A diákok tornaterme az uszoda másik oldaláról közelíthető meg. Az itt dolgozók csak tanítás előtt, vagy tanítás után használhatják a medencét, feltéve, ha nincs valami előre bejelentett rendezvény. Istenem! Méreg. - Kulcskártyával - mutatott az ajtóra Eve. Mosebly előhúzott egyet a zsebéből, és becsúsztatta a megfelelő résbe. Eve belépett. Az apró, de hathatósan berendezett helyiségben most nem volt senki. Erősítőgépek, súlyok, szőnyegek. Annak ellenére, hogy az otthoni tornaterme is nagyobb és jobban felszerelt volt, úgy vélte, egy iskolához képest még ez is szép. Ráadásul kedves gesztus az itt dolgozók felé. - Foster rendszeresen használta a gépeket? Csaknem mindennap. Bátorítjuk az alkalmazottainkat és a tanárainkat, hogy minél gyakrabban használják ki az iskola által nyújtott lehetőségeket. Legtöbben hetente egyszer vagy kétszer jönnek le ide, de akadnak olyanok, mint Craig is, akik sokkal többször. Eve bólintott, és a tornaterem túlsó végében álló ajtóhoz lépett, amely a tiszta öltözőbe vezetett. Polcokat, öltözőfülkéket, és kétszer három, opálos üveggel elválasztott zuhany kabint látott maga előtt. Külön a férfiaknak, és külön a nőknek.
- Melyik Craig szekrénye? - Nálunk senkinek nincs külön szekrénye - magyanrázta Mosebly sietve, és szemmel láthatóan nagyon szeretett volna valahol máshol lenni. - Ha ég fölötte a piros lámpa, akkor valaki éppen használja. A zöld fény ellenben azt jelenti, hogy egy egyszerű hatjegyű kóddal nyitható. - Három most is vörös. - Egyesek túl kényelmesek, és itt helyezik el a holmijukat. - Szeretném látni a szekrények tartalmát. - Nem nyithatja ki valaki másnak a szekrényét. - Dehogynem. Peabody? - Az oktatási intézmények, irodák és nyilvános épületek öltözőire, valamint szekrényeire nem vonatkozik a titokvédelmi törvény - közölte Peabody, miközben Eve elővette a mesterkódját. A NYPSD nyomozói bármikor megtekinthetik a tartalmukat, ha azt a nyomozás során szükségesnek ítélik. - Ez súlyos udvariatlanság, ráadásul teljesen feleslegen. Számomra nyilvánvaló, hogy bármi is okozta Craig halálát, azt otthonról hozta magával. Eve nekidőlt a szekrénynek. - Tudja, számomra viszont egyáltalán nem ennyire nyilvánvaló, és hogy úgy mondjam, az ehhez hasonló kérdések eldöntésében én vagyok a főnök. - Nem gondolhatja komolyan, hogy az egyik kolléga okozta Craig halálát. - Dehogynem.
Az első szekrényben egy pár női edzőcipőt találtak. Mellette néhány kozmetikum hevert. Egy rúzs, egy dezodor, hajzselé, szempillaspirál és apró tubusok. - Tudom, hogy laikus vagyok - közölte Mosebly kimérten —, de világos, hogy Craiggel tragédia történt. Allergiás volt valamire, amit evett vagy ivott. Valamire, amit otthonról hozott magával. - Aha, a maga helyében én is ezt szajkóznám. Ugyanis ha mégsem, akkor az rengeteget árthat az iskola jó hírének. A következő szekrényt egy férfi vette birtokba. Cipő, neszesszer, benne fésűvel, hajbalzsammal és bőrápoló krémmel. Szenüveg, és egy víz alatt is használható fülhallgató hevert. - A feladataim közé tartozik, hogy megóvjam az iskola jó hírét. Azonnal hívom az ügyvédeinket. - Csak nyugodtan - lépett Eve a következő szekrény elé, miközben Mosebly dühödten kiviharzott. - Nem is tudom - vágott néhány grimaszt Peabody a távozó igazgatónő után. - Nekem gyanús a viselkedése. - Bosszantó, az igaz, de ha ő akarta elintézni Fostert, nem valószínű, hogy az iskolában mérgezi meg. Persze lehet, a viselkedése csak álca, ezért vetünk néhány pillantást a múltjára, de nem hinném, hogy bajt akarna hozni imádott munkahelyére. A pozícióját is nagyon félti. Nocsak, nocsak, nézz csak ide!
A következő szekrényben is találtak egy edzőcipőt egy vékony, bőrből varrt táska mellett, közel sem annyira luxuskategóriás tartalommal, mint az előző kettőnél. A kozmetikumok között jókora maroknyi óvszer lapult. - Nem szokványos hely a zoknik tárolására - jegyezte meg Peabody. - Hacsak a tulajdonos nem az öltözőben akart akcióba lendülni. - Ami, a nyakam teszem rá, szintén szabályellenes - emelt fel Eve egy apró gyógyszeres dobozt. - Potencianövelőnek tűnik. Csintalan fiúcska. RW - olvasta le a táska oldaláról a monogramot. - Azt hiszem, Reed Williams holmiját találtuk meg. Miközben Peabody ment, hogy előkerítse Williamst, Eve tovább folytatta Craig utolsó napjának a rekonstruálását. Egy csapat fiúcska haladt el mellette. Lapos pillantással méregették, majd némán felmutatták neki a kilépőjüket. - Úgy nézek ki, mint egy biztonsági őr? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve. - Minden felnőttnek meg kell mutatnunk a kilépőnket. A tanároknak és a szülőknek is. - Ezek szerint szülőnek látszom? - Nemtom. - Sétálgattok egy kicsit? - Van kilépőnk. - Persze, persze. Felelj a kérdésre. - A könyvtárba megyünk. A tudományos beszámolónkra készülünk. - Huhú! Tegnap délelőtt is elhagytátok az osztályotokat? A fiúk összenéztek, majd egyikük megszólalt. - Talán tegnap is jártunk a könyvtárban. - Megmutattuk a kilépőnket Ms. Hallywellnek. - Mikor? Az egyik srác megrántotta a vállát. - Valamikor. Bajba keveredtünk? - Még nem, de fogtok, ha nem válaszoltok rendesen. Ha| kíváncsi vagy rá, teszek arra, ha kisurrantatok sörözni vagy zsugázni - és Eve igyekezett nem észrevenni az elsőként megszólaló fiú megkönnyebbült sóhaját. - Azt akarom tudni hogy mikor és hol találkoztatok Ms. Hallywell-lel. - A második óra második felében. Izé... Fél tizenegykor, vagy akörül. A „B” lépcsőn jött lefelé. Ott - mutatta a gyerek. - Miért akarja tudni? - Mert szeretem mindenbe beleütni az orromat. Hová ment Ms. Hallywell? - Nemtom. A tanároknak nem kell elárulniuk nekünk, hová mennek. Nekünk viszont el kell, ha kérdezik. - Aha. Amióta világ a világ, ez mindig így volt. - Ha maga nem tanár vagy alkalmazott, és nem is szülő, magának is kell lenni kilépőjének - vetett szúrós pillantást Eve-re a srác. - Dobjatok fel, ha akartok, de most tűnés! A srácok elinaltak, mint akiket puskából lőttek ki. Még biztonságos távolságból is csak a válluk fölött mertek visszapislogni Eve-re. - Még az is lehet, hogy a tudományos beszámoló ürügyén összeraknak egy házi készítésű pokolgépet - dörmögte Eve, miközben elővette a jegyzettömbjét. Tíz és tizenegy
között Foster a harmadik emeleti multimédiás előadóban tartott órát a haladó csoportnak. Érdekes. A mesterkódjával kinyitotta a tanári pihenő ajtaját. Senkit nem talált odabent, az összes tanár órát tartott. Eve elképzelte, ahogy Craig beviharzik, hogy az edzés és az első órája között igyon egy üdítőt és videofilmekről csevegjen. Addigra már biztosan megérkezett a legtöbb, ha nem az összes tanár, akárcsak a diákok nagy része. Bárki könnyedén hozzáférhetett Foster termoszához, amelyet az emeleti teremben hagyott. De ez igaz arra az időre is, amikor edzett vagy órát tartott. Vajon mennyi időbe került?, tűnődött el Eve. Egy percbe? A gyilkos belépett a terembe, kihúzta a fiókot, és belekeverte az italba a mérget. Vagy egyszerűen csak kicserélte a termoszt. Amikor végzett, bezárta maga mögött az ajtót, és odébbállt. Egy okos gyilkos kiagyal egy mentőtervet is arra az esetre, ha megzavarnák. Csak írok egy üzenetet Craignek. Csak meg kellett néznem egy iratot. Csupán hidegvér kell hozzá, a többi egy magától. Eve felpillantott. Peabody közeledett, Williams társaságában. - Nem tudna várni? - tiltakozott Williams. - Így is elég nehéz ez a nap, hát még most, hogy a felügyelő droidra kellett hagynom az osztályt. - Akkor jobb, ha nem vesztegetjük az időt. Elhagyta tegnap az osztálytermét tíz és tizenegy óra között? - Hétfőn, a második órában. Igen, kiugrottam pár percre. - Miért? - Vécére kellett mennem. Túl sok kávét iszom - lépett az AutoSéfhez, mintha csak bizonyítani akarná az állítását. - Minden hétfőn magára szoktam hagyni néhány percre azt az osztályt. - Az a terem ugyanazon az emeleten van, mint Fosteré. Nem látott senkit? - Amennyire vissza tudok emlékezni, nem. - Fenntart magának egy szekrényt az öltözőben. - Ezzel nem vagyok egyedül. Sokkal kényelmesebb, mint mindennap magammal hozni a váltócipőt. - Nem csak cipőt találtunk a szekrényében, Reed. Tapasztalatom szerint, ha egy férfi ennyi óvszert tart a keze ügyében, akkor azt használni is akarja. Williams belekortyolt a kávéjába. Tétovázott. - Amennyire tudom, a kondom tartása nem ütközik semmiféle törvénybe. - Én viszont feltettem magamnak a kérdést, vajon mit szólna hozzá Mosebly igazgatónő, ha kiderülne, milyen óriási mennyiséget tárol a szekrényében. Vagy az igazgatóság, esetleg a... Hogy is hívják? Megvan: Iskolaszék. - Csak ismételni tudom magam. Semmiféle törvény nem tiltja, hogy óvszert tartsak a szekrényemben. - Egyelőre. De mit szólnának ahhoz, ha kiderülne, hogy az egyik tanár kotont halmoz fel a szekrényében, alig néhány méternyire ezektől az édes, ártatlan gyerekektől? - A védekezés nagyon fontos - dőlt hátra hanyagul Williams. - Magának meg fegyvere van, mégsem lőtt le senkit az iskolában.
- Nyugtával dicsérjük a napot - válaszolt Eve könnyedén. - Mi másra gondolnék, mint az ártatlan gyerekekre? Ezekre az ártatlan kislánykákra, akiket olyan könnyű lépre csalni. - Krisztus szerelmére! - tette le Williams villámgyorsan a csészéjét. - Ez a vád egyszerre aljas és undorító. Nem vagyok pedofil. Már tizennégy éve tanítok, és semmi kivetnivaló nincs abban, ahogy hozzáérek a tanítványaimhoz. - Vajon kinek a mércéje szerint? - gondolkodott hangosan Eve. - Figyeljen rám. Én nem a kislányokra bukok, hanem a nőkre. Nagyon szeretem őket. Eve ezt nagyon is elhitte. - Eléggé ahhoz, hogy akár az iskola területén is elkapja őket egy-egy fordulóra? - Az efféle kérdésekre nem vagyok köteles válaszolni. Legalábbis úgy nem, hogy nincs jelen egy ügyvéd. - Remek. Útban a kapitányság felé majd hívjon fel egyet. Williams döbbenetét ingerültség váltotta fel. - Ezek szerint letartóztat? - Azt akarja, hogy letartóztassam? - Figyeljen. Figyeljen ide. Jézusom - túrt Williams a hajába. - Oké, volt egypár légyott. Ez még nem bűn, viszont az én állásomban talán némileg megkérdőjelezhető. De mindig csakis felnőttekkel. - Kérem a nevüket. Williams mosolyogni próbált, mintha csak Eve megértésére számítana. - Hadnagy, nem hiszem, hogy ezért van itt. Ráadásul a barátnőim közül néhányan házasok. - Néhányan. - Nagy szoknyabolond vagyok - mosolygott még szélesebben Williams. - Szeretem a szexet. Ezzel nem ártok senkinek. - Előfordult, hogy Craig rajtakapta magát az öltözőben? - Nem, soha. A válasz túl gyorsan érkezett. Eve tudta, hogy Williams hazudik. - Craig hűséges volt a feleségéhez, igaz? Biztosan valósággal sokkolta, amikor betoppant egy ilyen légyott kellős közepébe. Talán még bosszantotta is. Megfenyegette, hogy jelenteni fogja az igazgatónak? - Semmi bajom sem volt Craiggel, mint ahogy neki sem volt velem. Erről bárkit megkérdezhet. - Ebben biztos lehet. Mint ahogy abban is, hogy nem ez volt az utolsó beszélgetésünk. - Nyálas fickó - jegyezte meg Peabody, miután Williams elment. - Ráadásul találtunk nála egy indítékot. Hazudott, amikor azt állította, hogy Craig nem tudott az öltözőbeli játszadozásairól — járkált fel és alá Eve, miközben maga elé idézte az öltöző elrendezését. Rengeteg beugró és párkány. Remek hely annak, aki így szereti. - Talán nem tudta lebeszélni Craiget arról a szándékáról, hogy jelentse, amit látott, vagy csak félt attól, hogy egyszer mégis megteszi. Védeni akarta magát, a munkáját, a megszokott életstílusát. Amikor Craig távol volt az osztályától, ő sem volt a saját termében. Volt lehetősége mérget keverni a forró csokoládéba. Pillanatnyilag felkerült a gyanúsítottak névsorának az élére. Lépjünk vább, és beszélgessünk el Hallywell-lel. - Hozzam ide?
- Nem, próbálkozzunk inkább olyan környezetben, amihez már hozzászokott. Amint kiléptek a folyosóra, megszólalt a csengő. A tantermekből fülsiketítő lárma kíséretében özönlött ki a gyereksereg. Mint a sáskaraj, gondolta Eve, amikor ellepi a... Amikor ellepi, amit a sáskák el szoktak lepni. Vagy a hangyák, fűzte tovább a gondolatot. Amikor elhagyják a bolyt. Visszahátrált, hogy mentse a bőrét, de látta, hogy egyik gyerek egyenesen feléje tart. - Dallas hadnagy. Bocsásson meg, kérem. A kis, éles szemű szőkeség, gondolta Eve. - Rayleen. - Igen, asszonyom. Mr. Fostert meggyilkolták? - Miért kérded? - Mert a számítógépen utánanéztem, hogy kicsoda maga, és mivel foglalkozik. Gyilkosok után nyomoz, és jó sokat sikerült már elkapnia. Az apám szerint azért jött ide tegnap, mert gyanús haláleset történt, de ez jelenthet balesetet és öngyilkosságot is. Igaz? - Aha, ahogy mondod. - Viszont ma megint idejött, és kérdezősködik, és mindenki arról beszél, ami tegnap történt - piszkálta hosszú haját Rayleen, melyet két, egyszarvút formázó csattal fogott össze. Én találtam meg a holttestet, ezért mindenki engem kérdez, de nem akarok beszélni róla. Ezek szerint Mr. Fostert valóban meggyilkolták? - Ebben az irányban is vizsgálódunk. - Egyszerűen nem értem, hogyan ölhették meg. Olyan kedves volt, ráadásul ez egy nagyon biztonságos iskola. Tudta, hogy nem csak a város, de New York állam egyik legjobb iskolájának tartják? - Eddig nem tudtam, de könnyű elhinni. - Osztályelső vagyok - mosolyodott el fontoskodva Rayleen, és ujjával megveregette a gallérjára varrt aranycsillagot. Eve alig tudta legyűrni magában a vágyat, hogy alaposan megcsavarja a kislány orrát. - Éljen - próbálta megkerülni Rayleent, de a kislány hátratáncolt. - Ha Mr. Fostert valóban meggyilkolták, anyu szörnyen dühös lesz. Még a szokásosnál is dühösebb. Tudja, nekem nincs testvérem, ezért nagyon félt. Ma nem is akart elengedni az iskolába. - Mégis eljöttél. - Megbeszéltük. Mármint a szüleim és én. Eddig még egyetlen napot sem hiányoztam. A hiányzásokat is figyelembe veszik az értékelésnél. Nem akartam kihagyni egyetlen napot sem. Habár az igaz, hogy Melodie otthon maradt. Anyukám beszélt az anyjával, és tudom, hogy Melodie rettenetes dolgokat álmodott az éjjel. Én nem, legalábbis nem emlékszem. Szerettem Mr. Fostert. Még a naplómba is leírtam, hogy mennyire fog hiányozni. Bárcsak ne halt volna meg. - Ez nagyon kemény dolog. Rayleen bólintott, és mozdulatából egyszerre sütött a bánat és a bölcsesség. - Talán segíthetek. Talán meglátok vagy meghallok valamit. Okos vagyok és jó megfigyelő. - Fogadni mertem volna, de ezt nyugodtan bízd ránk.
- Nem tudom, mi lesz most - csillant meg egy könnycsepp a kislány szemében. Nekünk senki sem mond semmit. Nagyon keményen dolgoztunk az előadáson Mr. Fosternek, és fogalmam sincs, hogy befejezzük-e, vagy sem. Most vissza kell mennem az osztályba. - Nehéz gyereknek lenni - követte a tekintetével a lehajtott fejű kislányt Peabody. Bizonyos értelemben elveszítette az ártatlanságát, pedig ezzel igazán várhatott volna még néhány évet. Sohasem fogja elfelejteni az érzést, amikor belépett a terembe, és megpillantotta a halott tanárát. - A gyilkosság mindenkinek elrabolja az ártatlanságát. Keressük meg Hallywellt. És Dawsont is. *** Megtudták, hogy Ms. Hallywell aznap nem jött be az iskolába. Dawsonra a kémiaszertárban találtak rá. Éppen néhány diáknak magyarázott valamit. Amikor megpillantotta az ajtóban álló Eve-et, megkérte a diákjait, hogy lássanak munkához, majd kilépett a folyosóra. - Engem keresnek? Csak néhány percem van – hajolt ki a félig nyitott ajtón, hogy beszélgetés közben is szemmel tarthassa a tanítványait. - Egyszerű kísérletet bíztam rájuk. Azonosítaniuk kell egy ismeretlen anyagot, de nem árt, ha figyelek rájuk. - Miféle ismeretlen anyagról beszél? - Ó, csak egy kis cukor, só, kukoricakeményítő és sütőpor. - Miért nem kóstolják meg? - Haha. Az csalás lenne - komorodott el Dawson, és kissé távolabb húzódott az ajtóréstől. - Igaz, amit Craigről beszélnek? Valóban megmérgezték? - A rossz hír gyorsan terjed. - Fénysebességgel. Arnette titkárnője véletlenül a fültanúja volt, ahogy az igazgatónő felhívta az iskola ügyvédjét. Amikor összefutott Dave-vel, mindent elmesélt neki. Dave pedig egyenesen rohant hozzám, és így tovább. Egyszerűen nem hiszem el. - Tudja, mi az a ricin? - Ricin? - kerekedett el Dawson szeme. - Igen, igen, persze hogy tudom, de... de Craig... Hogy lehetett ricinnel megmérgezni? - Éppen ezt szeretnénk kideríteni. Tudja, hogyan kell ricint előállítani? - Izé... Egészen pontosan nem - felelt Dawson némi gondolkodást követően. - De egy perc alatt utánanézhetek, ha gondolják. - Oké - pillantott be Dawson mellett a szertárba Eve. - Itt is képes lenne megcsinálni? - Ó - húzta el Dawson a száját. - Elképzelhető, hogy sikerülne az itteni felszereléssel. Esetleg kérnem kellene hozzá még néhány eszközt. Azt akarja, hogy ricint készítsek, hadnagy? Ehhez előbb külön engedélyt kell kérnem – mentegetőzött. - Az a helyzet, hogy az iskola területén tilos mérgekkel kísérletezni, de ha ezzel segítek, akkor... - Nem, de nagyon köszönöm. Tehát... Milyen gyakran lopóznak be ide a diákok bűzbombát vagy füstgránátot készíteni? Dawson szégyenlősen elmosolyodott, akár egy szerzetes.
- Ó, ilyesmi legalább egyszer előfordul minden évben. Kissé csalódott is lennék, ha nem próbálkoznának. Minden gyerek átlépi időnként a határt. Különben mi értelme gyereknek lenni?
Eve kipipálta Dawson nevét, és Mirri Hallywell lakása felé vették útjukat, aki csupán néhány saroknyira lakott Fosteréktől. A kopogásukra senki sem felelt. - Majd megpróbáljuk ’linken elérni - fordult sarkon Eve. – Az iskolában egyelőre végeztünk. A továbbiakban mindenkit otthon fogunk kihallgatni. Először szedjük össze a tanárnőket. Kezdjük a legszebbel. Fogadjunk, hogy az egyikük előbb-utóbb elismeri, hogy összejött Williamsszel az öltözőben. Amint elérték a ház ajtaját, az kinyílt előttük, és megpillantották Mirri Hallywellt egy sovány férfi társaságában. - Elnézést. Ó, ó, Dallas hadnagy. Engem keresnek? - Ahogy mondja. - Én... Mi... Meglátogattuk Lissyt. Ő itt Ben. Ben Vinnemere. Lissy azt mondta, hogy maguk szerint Craiget meggyilkolták. - Menjünk inkább fel, Mirri. A lakásban is beszélhettek. Le kellene ülnöd - fordult Eve felé Ben. - Ez az eset mindenkit megrázott. Ugye nem baj, ha odafent beszélgetnek? - Sőt. - Nem akartunk tovább maradni - támaszkodott Benre Mirri, és elindult felfelé a lépcsőn. - Nem akartunk tolakodón viselkedni. Lissy mellett ott az anyja. Neki így a legjobb. Fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Mi a véleményed? Nem kellene visszamennünk? - Ma már nem - felelt Ben. - Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk rajta, de már csak holnap – vette el Mirri kulcsát, amikor az ajtóhoz értek, és kinyitotta előtte. Főzök egy csésze teát. Addig üljenek le. Maga is kér, hadnagy? - Inkább kihagyom. - Köszönöm, én kérek - felelt Ben érdeklődő pillantására Peabody. - Hadd mutatkozzak be. A nevem Peabody. Peabody nyomozó. - Mindenem elzsibbadt - panaszkodott Mirri. – Még a szívem és az agyam is. Lissy azt mondta, hogy megmérgezték a férjét. Ricinnel. Ben tudta, hogy mi az. - A The Times segédszerkesztője vagyok - rnagyarázta Ben, miközben kivett néhány csészét a konyhaszekrényből. - Sok mindent tudok. - Nekem is elmagyarázta, de nem értem, hogyan... Nem értem, miért. - Hol volt tegnap délelőtt tíz és tizenegy óra között? - Én? - és Mirri még a kabátját sem vetette le, úgy rogyott bele az egyik fotelbe. Tízkor? A drámaszakkör gyűlésén. Megbeszéltük, milyen darabot adunk elő tavasszal. - Egy egész órán keresztül beszélgettek. - Igen. Nos, közben le kellett ugranom azokhoz, akik háztartástant tanulnak. Ők tervezik a jelmezek egy részét. Beleszámít a jegyükbe. Tegnapelőtt már beszéltem velük, de ott felejtettem a diszket, amire felvették a terveket. - Tegnap pár perccel nyolc után ért be az iskolába, de csak kilenckor kezdődött az első órája.
- Hétfőn és csütörtökön reggel nyolc és háromnegyed kilenc között korrepetálást tartok. Sajnos, tegnap késtem egy kicsit. Nem értem, miért... - ekkor hirtelen rádöbbent a helyzetre. Dehogynem. Már minden világos. Ben. - Meg kellett kérdezniük, Mirri - próbálta megnyugtatni Ben, miközben feléje nyújtott egy teli teásbögrét. e Ez a dolguk. Kérdéseket tesznek fel, és igyekeznek összegyűjteni minden lényeges információt. Ugye, segíteni akarod a nyomozást? - Persze hogy segíteni akarom. Persze. Csak eddig még sohasem hallgatott ki a rendőrség, most pedig egy napon belül másodjára. Ráadásul már tudom, hogy mi történt Craig-gel, és… - Nem látott senkit sem a folyosón? - Hadd gondolkozzak egy kicsit. Az egész nap összekeveredett a fejemben - hunyta le a szemét Mirri, és lassan belekortyolt a teájába. - Igen, már emlékszem. Láttam két fiút. A könyvtárba tartottak. Preston Jupe és T. J. Horn. Hetente többször is elsütik ezt a „kutatás” trükköt, ha tudják – nyitotta ki a szemét. - Ha járt akkor ott más is, nem vettem észre. A darab járt az eszemben, és bosszantott, hogy megfeledkeztem a diszkről. Ben odaadta Peabodynak a teáját, majd leült Mirri foteljének a karfájára, és gyengéden masszírozni kezdte a vállát. - Craig nem veszett össze valamelyik kollégájával? - Nem, nem vettem észre. Szerintem, ha történt is ilyesmi, senkinek sem tűnt fel. - Lefeküdt Reed Williamsszel? - Istenem, dehogyis - vörösödött el Mirri. - Ben, én soha… - Nincs semmi baj. Arról a fickóról van szó, akit Craig csak Casanovaként emlegetett? Mirri összerezzent. - Igen. Hívott néhányszor, hogy randevúzzunk, de mindig nemet mondtam. Az a férfi túlságosan mesterkélt és ravasz. Mindemellett nem jó az, ha az ember szerelme egyben a kollégája is. Nem akartam belelépni ebbe a gödörbe. - Szokta használni az iskola tornatermét? - Nem olyan gyakran, mint tehetném - pirult el ismét Mirri, de ezúttal alig lehetett észrevenni. - Igazság szerint nagyon ritkán. - Craig beszélt magának arról, hogy Reed Williams fűvel-fával ágyba bújik? - Ez nagyon kínos. Azt hiszem, néhány hónapja említettem Lissynek, hogy talán engedek Reed unszolásának, és randevúzok vele. Akkoriban már régóta nem volt senkim sem. Ő ezt továbbadta Craignek, aki azt mondta nekem, hogy Reed összejött valakivel, akivel nem lett volna szabad, és jobban teszem, ha távol tartom magam tőle. Végül ezért mondtam neki nemet. - Mindig megfogadta Craig tanácsait? - Egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy tanács. Bíztam a megérzéseiben, ráadásul ebben az esetben a véleménye megegyezett az enyémmel. Hogy teljesen őszinte legyek, csupán roppant magányosnak éreztem magam. Nem vagyok az a fajta, akik után futnak a férfiak. - Hogy mondod? - mosolyodott el Ben. - Neked sem kellett túl gyorsan rohannod. - Kiket környékezett meg Williams?
- Fogalmam sincs. Craig nem árulta el. Sem nekem, sem Lissynek. Tudom, mert megkérdeztem tőle. Vagy ha mégis, akkor a szavát vette, hogy megőrzi a titkot. Reedet messze megelőzte a híre, és szerintem ezt nagyon is élvezte. A nők kedvence volt, de én nem ilyen férfit kerestem. - Hogy mondod? - ismételte meg Ben, mire Mirri erőtlenül elnevette magát. - Ben - sóhajtott fel, és a férfi mellére hajtotta a fejét. - Reed jó tanár, ösztönös tehetséggel közelít a diákokhoz, de nem olyan férfi, akire rá merném bízni a szívem.
Eve gondolkodni akart, ezért amint visszaértek a kapitányságra, rögtön bezárkózott az irodájába. Készített egy ábrát, amelyen ábrázolta a tanárok és az alkalmazottak mozgását az iskolában. Eljátszott a gondolattal, hogy Williams esetleg nem csupán a kollégáit csábította el. A gyerekektől távol tartotta magát, de ez még nem jelentette azt, hogy a szüleik nem akadtak bele a hálójába. A biztonsági rendszer adatai szerint a kérdéses reggelen hét szülő járt az iskolában. Mindegyiküknek utánanézett, miközben igyekezett nem gondolni arra, vajon mit művelhet Roarke, miközben ő dolgozik. Minden erejét össze kellett szednie, hogy kiverje a fejéből a képet, melyen a férje egy éttermi asztal mellett ül, és az egyik régi szeretőjével ebédel.
Hatodik fejezet
El fog késni. Roarke emlékezett, ha üzletről volt szó, Maggie olyan pontosan érkezett, akár egy német vonat. Magánügyekben viszont élvezte, ha megvárakoztathat egy férfit. Magdelena mindig lendületesen, csillogó szemmel, mososolyogva érkezett, legyen szó étteremről, bárról, vagy egy baráti összejövetelről. Méghozzá félórával a megbeszélt időpontot követően. Az arca csupa megbánás. Ellenben mind ő, mind a partnere tisztában voltak azzal, hogy bizony szántszándékkal késett. Roarke éppen ezért mondott delet, és foglalt asztalt fél egyre. Pár perccel korábban érkezett, leült az egyik sarokbokszban, és várt. A borlapot eltolta maga elől, csupán ásványvizet rendelt. Semmi kedve nem volt áldomást inni az elmúlt időkre. Tekintetét végighordozta az éttermen. Tudta, hogy Magdelena kedveli az ehhez hasonló helyeket - Eve pedig elviseli. Elegáns, minden ragyog, a vendégek pedig boldogan otthagynak egy kisebb vagyont, hogy mindenki lássa, ide járnak. Még mindig érezte a reggeli vita keserű utóízét - már ha az összezördülésüket vitának lehet nevezni. Maga előtt látta Summerset rideg, rosszalló arckifejezését. Nem kérdezősködött, mert tudta, hogy a barátja nem szereti, ha faggatják, de különösen nehezen viselte el ezt attól a két embertől, akiket a legjobban szeretett, és eddig abban a hitben élt, hogy jól ismeri őket. Hová tűnt a bizalom? Mire vélje Eve féltékenységét, olyannyira nem jellemző rá? Visszagondolt a felesége figyelmeztetésére, és ettől ismét sértve érezte magát. Ennyire nem bízna benne? Bosszantja egy nyilvános helyen elfogyasztott ebéd egy régi baráttal? Ez fölöttébb sértő, a célozgatásai pedig tűrhetetlenek. Ezt záros határidőn belül meg kell beszélniük. Legjobb, ha egy időre igyekszik megfeledkezni mindenről. Most újra együtt fog ebédelni azzal a nővel, aki egykor nagy hatással volt az életére. Azzal, aki meg is változtatta, ráér később is elbeszélgetni. Magdelena pontosan úgy érkezett meg, ahogy arra számított - valósággal berontott. Lobogó hajjal, nevetve ült le a bokszban, miközben megcsípte Roarke arcát. - Szörnyen sokat késtem. - Én is csak pár perce értem ide. - Ó - biggyesztette le egy pillanatra az ajkát Magdelena, majd felkacagott. - Túlságosan jól ismersz - dobta hátra a haját, majd csintalanul Roarke-ra mosolygott. - Emlékszel még rá, hogy mit szeretek inni? - Egy száraz martinit kérek - fordult Roarke a pincérhez. - Nagyon szárazat. Citrommal. - Lenyűgöző. - Jó a memóriám. - És önnek, uram? - érdeklődött a pincér. - Semmit. - Rögtön hozom az italát, asszonyom. Amikor a pincér magukra hagyta őket, Magdelena elvette Roarke poharát, és belekóstolt. -Víz? - Délután még lesz egy tárgyalásom. Magdelena visszatette az asztalra a poharat, és végigsimított Roarke kézfején. - Mindig is nagyon komolyan vetted a munkát, de neked nagyon jól áll. Mi több, remekül. Régen nagy léptekkel haladtál előre, de mi a helyzet mostanában? - dőlt hátra
csillogó szemmel. - Milyen érzés Roarke-nak lenni, szerelmem? Milyen érzés ez az őrületes gazdagság és hatalom? - Boldog vagyok, mert mindent elértem, amit csak akartam, és meg is tudom tartani. És veled mi a helyzet? - Nyugtalan és bizonytalan vagyok. Most váltam el a második férjemtől, ami roppant lehangoló érzés - sandított Roarke-ra a szempillája fedezékéből Magdelena. - Elhagytam Andrét, de úgy is mondhatnám, hogy Andre hagyott el, már évekkel ezelőtt. Végül kölcsönösen elhagytuk egymást. Maga a válás felháborítóan kulturáltan zajlott. Roarke kortyolt egyet az ásványvizéből. - Amennyire vissza tudok emlékezni, már akkor is kulturált ember volt, amikor kiszemeltük célpontnak. - Még mindig haragszol rám? - Miért kellene haragudnom? - Ó, reméltem, mire idáig eljutunk, megiszunk néhány pohárkával, de mindegy. Megpróbálom szárazon - fordult szemközt Roarke-kal, és smaragdzöld szemével higgadtan a szemébe nézett. - Nagyon sajnálom, hogy annak idején egyetlen szó nélkül elhagytalak. - A célponttal. - A célponttal - sóhajtott Magdelena. - Abban a helyzetben sokkal izgalmasabbnak és jövedelmezőbbnek tűnt hozzá menni feleségül, mint kirabolni. Roarke félrehajtotta a fejét, úgy figyelt. - Engem szedtél rá helyette. - Én nem így gondolok vissza rá, de igen, alapjában véve ez történt. Nagyon sajnálom. - Régen történt. - Akkor is - fogta meg ismét Roarke kezét Magdelena. - Fiatalság, bolondság, de nem bújok ilyen átlátszó kifogás mögé. Borzalmasan viselkedtem. Önző voltam és akaratos hallgatott el, és megvárta, amíg a pincér egy rövid szertartás keretében egy ezüstshakerből kitölti az italát. - Ajánlhatom a mai specialitásunkat? Újabb formaság, gondolta Roarke. Úgy érezte, mint aki egy színdarab kellős közepébe csöppent. Minden étterem egyben színház is, csak az a különbség, hogy itt szószokról, ízekről és illatokról folyik a diskurzus. Magdelena is ugyanazt a parfümöt használta, mint évekkel korábban. Talán ezt szereti a legjobban, vagy csupán azért vette elő, hogy felidézze benne az emlékeket. Milyen fiatal volt még akkor, gondolta Roarke. Még a húszat sem töltötte be. Vajon ő hányszor viselkedett önzőn vagy akaratosan húszéves kora előtt? Túl gyakran ahhoz, hogy számolja, ismerte be maga előtt. Annak idején törődtek egymással. Szerették egymást. Ezért úgy döntött, elfogadja Magdelena bocsánatkérését. Megrendelték az ebédet. Magdelena belekortyolt az italába, és amikor a pohár karimája fölött Roarke-ra pillantott, már mosolygott a szeme. - Megbocsátasz? - Mondjuk úgy, hogy ami volt, elmúlt, Maggie. Nagyon régen történt már. - Csaknem tizenkét év - bólintott rá Magdelena. - Felcserélődtek a szerepek. Kettőnk közül te vagy a házas.
- Igen, én. - Ráadásul egy nyomozót vettél el! - buggyant ki Magdelenából a nevetés. - Még mindig tudsz meglepetést okozni, Tud a feleséged a... Az apró kedvteléseidről? - Tudja, hogy ki voltam, és mivel foglalkoztam, de egy ideje szakítottam a régi szokásaimmal. - Komolyan? - nevetett fel ismét Magdelena, majd csak pislogott. - Ezt tényleg komolyan mondtad? Kiszálltál a játékból? Végleg? - Pontosan. - Mindig azt hittem, hogy a véredben van. Én azért hagytam abba, mert élveztem, hogy számolatlanul szórhatom Andre pénzét anélkül, hogy bármit is tennem kellene azon kívül, hogy jól nézek ki, elbűvölően viselkedek és szellemesen társalgok. Rólad viszont el sem tudtam képzelni, hogy egyszer visszavonulsz. Felteszem, a feleséged erőltette. - Már csaknem mindenből kiszálltam, még mielőtt találkoztunk, és miután összejöttünk, már könnyedén meghoztam a végleges döntést. Eve sohasem kért rá. - Nem? - simított végig vörösre festett körmével a pohár karimáján Magdelena, miközben Roarke-ot figyelte. - Biztosan nagyszerű asszony. - Igen, valóban figyelemreméltóan nagyszerű. - Annak is kell lennie. Szerinted kedvelném? Ezúttal Roarke nevette el magát. - Nem. Egy cseppet sem. - Hogy mondhatsz ilyet - legyintette meg játékosan Roarke karját Magdelena. - Biztosra veszem, hogy sikerülne megszeretnem. Hiszen van bennünk valami közös. Méghozzá te. - Nehogy azt hidd - mérte végig hűvösen Roarke. – Már nem vagyok az, aki voltam. Magdelena hátradőlt, és ivott. - Szerintem mindketten megváltoztunk. Szerettem azt az embert, aki voltál. Én... Szóval - rázta meg a fejét, és letette a kezében szorongatott poharat. - Az még akkor volt. - És mi van most? Tulajdonképpen mit akarsz? - Elkölteni egy ebédet egy régi baráttal, és jó útra térni. Kezdetnek nem is rossz, igaz? tette fel a kérdést Magdelena, miközben a pincér eléjük tett két adag salátát. - Egészen pontosan mihez? - Nos, ebben a tekintetben cseppet sem változtál – emelte fel Magdelena a villáját, és tréfásan megfenyegette vele Roarke-ot. - Még mindig gyanakvó vagy. Bevallom, hiányoztál, és mivel nemrég gyökeres fordulatot vett az életem, rám tört a nosztalgia. Nagyon szerettem George-ot, a második férjemet. Komolyan. Tőle megkaptam ugyanazt a szabadságot, amihez Andre mellett hozzászoktam. Sőt még többet is. Legalábbis egy darabig. - Mindig is volt stílusod. Magdelena elmosolyodott. - Igen, de ha egy mód van rá, inkább mellőzöm. Nekem sohasem tetszett annyira ez a végkifejlet, mint neked. - Elváltál, de azért így sem kell nélkülöznöd. - Nem is. Nem először maradok egyedül, és eddig még mindig sikerült túlélnem - vonta meg a vállát Magdelena. - Ráadásul szeretem elvarrni a laza szálakat. Már terveztem, hogy megkereslek, csak előbb össze kellett szednem a bátorságomat. Amikor tegnap este beléd
botlottam... Csaknem sarkon fordultam. Abból merítettem bátorságot, hogy te is megláttál. Milyen voltam? Roarke elmosolyodott. - Mint mindig. Elegáns. - Meg akartalak lepni, de több időre lett volna szükségem, hogy felkészüljek rá. Hogy mindent elrendezzek. Áruld el: milyen a viszonyod a feleségeddel? Mennyi szabadságot élvezel mellette? Roarke értette a kérdést, és a mögüle nyíltan kibukkanó csábítást, de Magdelena a biztonság kedvéért még a combját is megfogta az asztal alatt. - A házasságot sohasem börtönnek tekintettem, inkább fogadalomnak. Sőt fogadalmak labirintusának, és én nagyon komolyan veszek minden fogadalmat. - Mégis... - nyalta meg Magdelena finoman a felső ajkát. - Minél kevésbé rugalmas egy fogadalom, annál könnyebb megszegni. Tekintete hívogatóan csillogott. Gyere, nevessünk, szórakozzunk együtt. Roarke ellenállhatatlannak találta. - Egy fogadalmat nem lehet megszegni. Éppen ezért hívják fogadalomnak. Mielőtt kellemetlen helyzetbe hozod magad, Maggie, tudnod kell, hogy fülig szerelmes vagyok a feleségembe. Magdelena egy pillanatig csak nézte Roarke-ot, majd lassan levette a kezét a combjáról, és feltette az asztalra. - Úgy látom, csak egy rendőrfeleség kellett hozzá, hogy beállj a sorba. - Ha ismernéd a feleségem, tudnád, hogy nem erőlteti rá senkire sem az akaratát, de bárhogy is, semmiért és senkiért nem árulnám el. - Akkor... - vonta meg finoman a vállát Magdelena, és felvillantotta csábító mosolyát. Nem ártok senkinek azzal, hogy próbálkozom. Roarke úgy vélte, az lesz a legbölcsebb, ha témát vált. - Meddig maradsz New Yorkban? - Nem tudom. Ez tőled is függ - és amikor Roarke felvonta az egyik szemöldökét, elnevette magát. - Nem üzleti ügyben akartalak megkeresni, szerelmem, hanem tanácsén Befektetési tanácsért. - Azt hittem, erre vannak saját embereid. - Jobban mondva George-nak vannak emberei. Akármilyen békésen váltunk el, ez a kérdés roppant kényes. Egész szép kis összeget halmoztam fel, amelyről senki nem tud. Lehetőség szerint nem szeretném beavatni George okos, ügyes, de bosszantóan törvénytisztelő tanácsadóit. Viszont egy régi, megbízható barát egészen más. Annak idején épp te tanítottál meg a… a pénz értékére. Ingatlanra gondoltam, méghozzá úgy, hogy lehetőleg elkerüljem az adózást. - Profitot akarsz, vagy csak ingatlanba menekítenéd a vagyonodat? - Ha lehetséges, mindkettő. - Mennyi pénzed van? Magdelena beharapta az alsó ajkát. - Tizenöt körül. Ahogy már mondtam, mindig is kedves voltam Andréhoz és Georgehoz, élveztem mellettük az életet, de abban nem bíztam, hogy örökké tart. Végigzsonglőrködtem a vidám napokat. Egy kis trükk itt, egy kis trükk ott. Ezenfelül akad
néhány ékszerem, amelyek nem igazán illenek hozzám. Azokat is pénzzé szeretném tenni. Méghozzá diszkréten. - New York-i ingatlant akarsz? - Erre gondoltam az első helyen, hacsak nincs jobb javaslatod. - Majd gondolkozom rajta. Tudok mutatni néhány lehetőséget, Maggie, de a vagyonodat már neked kell rejtegetned. Adok néhány tanácsot, és összehozlak a megfelelő emberekkel. Ez minden, amit tehetek. - Több mint elég - simított végig Roarke karján Magdelena. - Nagyon szépen köszönöm. A Franklinben szálltam meg. Megadom a pontos címet és a számomat, amelyen bármikor elérhetsz. - Élvezed az idős, gazdag férfiak társaságát? Magdelena vigyorogva a szájához emelt egy falat salátát. - Nem ez az első alkalom.
Eve csupán egyetlen üzemet talált New Jersey-ben, amelyik ricinusolaj előállításával foglalkozott. Úgy vélte, megéri személyesen is megnézni, különösen azért, mert az irodájában úgy érezte magát, mint akit bezártak egy ketrecbe. Az odavezető úton Peabody ismertette vele a kutatásai eredményét. - Utánanéztem a szülőknek, akik tegnap bent jártak az iskolában. A névsorból kihúztam azokat, akik előre megbeszélt időpontra mentek valamelyik tanárhoz, vagy akkor jártak az épületben, amikor az áldozat az osztályteremben tartózkodott. Végül csupán négy név maradt. - Kapcsolatba hozható bármelyikük Fosterrel? - Kettőnek a gyerekei az ő osztályába jártak. Ellenőrizni akartam, hogy problémás volt-e a magatartásuk, vagy összetűzésbe kerültek-e a tanárukkal, de Mosebly szörnyen dühös lett, amikor a kartonjukat kértem, és nem engedte, hogy betekintsek az aktákba. - Komolyan? - vidult fel Eve. - Ebben az esetben örömmel a tyúkszemére lépek. Szükségünk lesz egy házkutatási parancsra. - Zene füleimnek. A másik két szülő közül az egyik anyukának néhány éve az orrára koppintottak. A fia egyik meccsén utánaeredt egy fickónak, és baseballütővel eltörte a vállát. - Ezt nevezem csapatszellemnek. - Közmunkára és erőszakterápiára ítélték, ezen kívül ki kellett fizetnie a megtámadott férfi kórházi számláját. Ráadásul a fickó beperelte - tette hozzá. Peabody -, de sikerült peren kívül megegyezniük a kártérítésről. Akarod, hogy mélyebben beleássam magam az ügybe? - Majd rákérdezünk, ha személyesen beszélünk vele. - Hallie Wentz. Egyedül neveli nyolcéves kislányai, Emilyt. Partiszervezőként dolgozik. - Fel nem foghatom, hogy lehet fizetni valakinek azon, hogy megszervezzen egy összejövetelt vagy egy ünnepséget. Ha valaki partit akar rendezni, miért nem csinálja meg egyedül? - Három szó: Mavis babaváró partija. Eve próbálta megőrizni a nyugalmát. - Ott teljesen rendben folyt minden. - Nem csak rendben, hanem egyenesen nagyszerűen, mert volt melletted valaki, történetesen én, aki ügyelt a részletekre.
- Fizettem érte? Peabody összevonta a szemöldökét, és megvakarta az állát. - Azt kell mondanom, ebbe beletrafáltál. - Senki sem kényszerített rá, hogy beletrafálj. - Jobban érzed magad? - Minél? - állt meg Eve a leeresztett sorompó előtt. - Mint reggel. - Csak túl sok minden járt a fejemben, de annak már vége. Ostobaságnak és megalázóan nőiesnek tartotta, hogy idegeskedik egy vörös ruhás szöszi miatt. Roarke és Magdelena már biztosan végeztek az ebéddel, a férje visszament az irodájába, és most a világuralomhoz vezető út következő tárgyalására készül. Minden visszatér a normális kerékvágásba. Nem is kellett túlságosan erőlködnie, hogy kiverje a fejéből az egészet, miközben megmutatták a jelvényüket a biztonsági őröknek, majd várták a belépési engedélyt. Amikor megkapták, Eve egyenesen az igazgatóság felé irányította a lépteit. Egy tűzrőlpattant, alacsony nő köszöntötte őket. aki bakancsban sem volt magasabb négy láb tíz hüvelyknél. - Stella Burgess vagyok. Nagyon örvendek. Miben állhatok a szolgálatukra? - hajolt meg. Olyan vaskos tájszólással beszélt, hogy le sem tagadhatta volna New Jersey-i születését. - Ebben az üzemben ricinust is feldolgoznak. - Naná, hogy fel. Temérdek más mezőgazdasági terménnyel együtt. A ricinusolajat egyes iparágakban kenőanyagnak használják. Az államokra ez nem túlságosan jellemző, de sokat exportálunk belőle. A bőriparban is keresik. Megnézik a ricinusolaj előállítását? - Talán most mégsem. New Yorkba is szállítanak belőle? - Máris utánanézek, hadnagy. Ha igen, akkor azt kézművesek vagy iparosok rendelik, akik szeretnek természetes alapanyagokkal dolgozni. Összeállítsak egy listát? - Aha, az jó lenne. Közben elárulhatná, min vigyorog. - Hogy mondja? - Ne kérdezzen semmit, Stella. Az üzleti titkokkal se törődjön. Csak adja azt a listát. Ezt hallva Stella ismét elvigyorodott. - Aha, értem. Megkaptam a körlevelet. - Miféle körlevelet? - A legnagyobb nagykutya körlevelét. Az összes igazgató, osztályvezető, felügyelő, satöbbi, satöbbi mindenben köteles segíteni Eve Dallas hadnagyot, ha információra van szüksége, vagy igénybe kívánja venni valamelyik szolgáltatásunkat. Jól mondom? - Jól. Ráadásul fél évre visszamenőleg kíváncsi vagyok az üzem összes dolgozójának a beosztására. - Megkapja - formázott kört hüvelyk- és mutatóujjával Stella. - Csak öt percet kérek. Oké? - Oké. Miközben vártak, Peabody a mennyezet felé fordította a tekintetét, és fütyörészni kezdett. - Fogd be, Peabody.
- Csak elgondolkoztam azon, milyen érzés lehet egy olyan ember feleségének lenni, aki a fél világot birtokolja - bökte oldalba Eve-et a könyökével. - Azt a körlevelet Roarke küldte. - Megfosztott a legkedvesebb szórakozásomtól. Nem fenyegethettem meg senkit. - Igaz, de egyben rengeteg időt is megspóroltál, és ebből is láthatod, hogy Roarke mindig gondol rád. - Hátborzongató. Ennek ellenére Eve-et kellemes melegség árasztotta el, és ennek fényében még nagyobb ostobaságnak tűnt a reggeli viselkedése. Eve tudta, hogy vagy a kapitányságon, vagy otthon bele kell majd ásnia magát a kapott listába, elemezni, keresni benne, és összehasonlítani a többivel, viszont úgy döntött, előbb elugranak Hallie Wentz lakására. Hallie egy kétszintes házban élt. Az irodáját a földszinten rendezte be. Mindenben az ellentéte volt Stella Burgessnek. Magasra nőtt, és divatos ruhát viselt. Rideg, gyanakvó tekintettel méregette Eve jelvényét. Szemmel láthatóan nem kapott semmiféle körlevelet. - Mi ez az egész? Tíz perc múlva itt az egyik ügyfelem. Nem tesz jót az üzletnek a rendőrség látogatása. - Szeretnék beszélgetni egy kicsit Craig Fosterről. - Ó - sóhajtott nagyot Hallie, és az egyik ajtó felé pillantott. - Figyeljen. A lányom a szomszéd szobában van. Nagyon zaklatott. Amíg meg nem nyugszik, nem szeretném, ha beszélne a történtekről. - Nem vele akarunk beszélni, hanem magával. - Velem? Mr. Fosterről? Miért? - Mindenkit megkeresünk, aki tegnap bent járt az iskolában. - Rendben, rendben. Egy pillanat türelmet - kukucskált be a félig nyitott ajtón Hallie, majd óvatosan behajtotta résnyire. - Az én kincsem éppen tanul - fordult vissza Eve és Peabody felé. - Mit szeretnének tudni? - Kezdjük azzal, hogy miért ment be tegnap az iskolába. - Mert bemutatónap volt, Butch. Em osztályából mindenki látni akarta. Butch a mi afrikai szürke papagájunk - magyarázta Hallie. - Jó nagy. Segítettem bevinni az osztályba. - Nyolc óra húsz perckor lépett be a kapun, de csak tíz negyvenkettőkor távozott. Milyen messzire kellett vinnie azt a madarat? - Nagy az iskola - felelt ridegen Hallie. - Minden szülőt kihallgatnak? - Nem olyan nagy, hogy két órán keresztül kelljen hurcolászni benne egy papagájt. Találkozott Mr. Fosterrel? - Nem, nem találkoztam. - De a tegnapi napot megelőzően volt alkalma találkozni és beszélni vele. - Persze. Tavaly mindenkinek volt. Jó tanárnak látszott. Em jól tanul, és neki is ez a véleménye. Érdekelték Mr. Foster órái. - Magát nem érdekelte Mr. Foster? Hallie vett egy mély lélegzetet. - Nem szokásom nyomulni Em tanáraira, de ha mégis, sokkal jobban izgatna az a kis szőke, aki a drámaszakkört vezeti. Leszbikus vagyok, az Isten szerelmére. - Ms. Wentz, tudomásunk szerint nemrég megtámadott valakit.
- A francba - vetett szikrát Hallie szeme. - Az a hülye barom megérdemelte, hogy eltörtem a vállát. Sokkal többet kellett volna kapnia. Tudják, minek nevezte a kislányomat? Leszbifattyúnak - vett újra nagy levegőt, és felemelte a kezét. Lassan sikerült visszanyernie az önuralmát. - Először figyelmeztettem, hogy hagyja abba, de folytatta. A meccs alatt végig sértő megjegyzéseket kiabált be. Leszbifattyúnak nevezte Emet. Még azt a nyamvadt labdát sem tudod eltalálni, te kis leszbifattyú. Nem most hallottam tőle először játék közben megjegyzéseket, de eddig nem kiabált úgy, hogy a lányomnak is feltűnt. Márpedig vele senki sem beszélhet így. Egyszerűen elegem lett belőle. Ha ez igaz, gondolta Eve, akkor csoda, hogy nem a koponyáját törte darabokra annak a seggfejnek, hanem csupán a vállát. - Mr. Foster nem mondott semmi sértőt a lányának? - A pokolba is, dehogy! Amennyire tudom, nagyon is tisztelettudó ember volt, és jó tanár. Mindig vidám hangulatban tartotta az óráit. Emily nagyon szerette. Most nagyon feldúlt. Nem akarom, hogy a kelleténél több izgalom érje. - Akkor árulja el, mit csinált az iskolában két órán és huszonkét percen keresztül. - Jézusom. Egy darabig bent voltam az osztályban. Butchról beszélgettem a gyerekekkel, és Janie-vel... vagyis Mrs. Linkletterrel. Butch is beszélt. Utána... Figyeljen, ennek mindenképpen bele kell kerülnie a jegyzőkönyvbe? - Attól függ, mit ért azon, hogy „ennek” - közölte Eve. - Semmi köze a történtekhez, és nem akarom, hogy kitudódjon. - Rendben. - Beugrottam a konyhára. Liana Sanchez az én napsugaram. Ezt senki sem sejti róla, és nem szeretném bajba keverni. - Nem fog. Legalábbis emiatt nem. - Csak elbeszélgettünk a rendezvényről, amelyet a jövő hétre szerveztünk. Megkérdeztem, milyen változtatásokat szeretnének a vendégek a menüben. Közben ittam egy csésze kávét. Aznap tizenegyre hívtam az első ügyfelemet, így volt elég időm. Ennyi az egész. - Oké. Ms. Sanchez is igazolni fogja a történetét? - Persze, csak arra szeretném kérni, hogy ne az iskolában kérdezze róla, oké? Ha Mosebly szagot fog, rászáll Lianára. - Szerelmesek? Hallie már megnyugodott annyira, hogy vigyorogjon. - Nem úgy, ahogy gondolja. Régen randevúzgattam a nővérével, de annak már ezer éve. Én segítettem elhelyezkedni neki a Sarah Childban, amikor új dietetikust kerestek. Van egy kétéves gyereke, akit etetni kell, és most várja a következőt. A férjével együtt szükségük van arra a pénzre, amit tőlem kapnak. - Nem akarjuk bajba keverni - de van itt még más is, gondolta Eve. Nem sok, de van. Nem látott semmi szokatlant? - Nem. Akkor kezdődött az első óra, amikor lementem a konyhába, és a második közepén jöttem el. Segítenék, ha tudnék. Ha ilyen szörnyűség történik a kislányom közelében, akkor tudni akarom, hogy ki tette, és miért. Máskülönben képtelen vagyok megvédeni. Talán ezt is érdemes lenne górcső alá venni, gondolta tában Eve. Valaki meg akarta védeni a gyerekét.
- Baseballütővel esett neki egy fickónak csak azért, mert csúfolta a kislányát. - A helyében te is ezt tetted volna - hívta fel rá a figyelmét Peabody. - Nem hiszem, ugyanis nem vagyok leszbikus, és gyerekem sincs, de az a fickó szerintem is megérdemelte, amit kapott. Mire lehet képes egy szülő, ha meg akarja védeni a gyerekét? Talán Foster nem is az egyik kollégájával, vagy az egyik szülővel zördült össze, ha egyáltalán összezördült valakivel, hanem az egyik tanítványával. Talán az egyik kölyök mérgezte meg. - Nem tartod túl sokra ezeket a hat és tíz év közötti gyerekeket? - Naiv vagy. Egy vásott kölyök mindenre képes. Talán Foster lopáson vagy puskázáson kapta egyiküket, vagy meglátta, ahogy a vécében játszadoznak egymással, esetleg kábítószerrel kereskednek. - Jesszus. Eve alaposan átgondolta a lehetőségeket. - Vizsgáljuk meg a következő forgatókönyvet. Foster behívja a szülőket egy kis elbeszélgetésre, és figyelmezteti őket, hogy ezt jelenteni fogja. A gyereket megbüntetik, esetleg pszichológushoz küldik, talán ki is csapják. Az állam egyik legjobb iskolájából, ha hihetünk a szóbeszédnek. A szülők ezt biztos nem akarnák, és Foster semmit sem tud jelenteni, ha már halott. - Utánanézek, hogy beszélt-e az áldozat a szülőkkel a gyilkosságot megelőző héten. - Olyanokat keress, akikkel már nem először fordult elő, és ha kezünkben a házkutatási parancs, belenézünk minden egyes diák aktájába. Nem jártak szerencsével. Azok közül, akiket fel akartak keresni, senkit sem találtak otthon. Csupán az egyik helyen tudtak váltani néhány szót egy duzzogó tinédzserrel, aki elárulta, hogy a szülei és az a kis vakarcs - minden bizonnyal az öccse - kosárlabdameccsre mentek. Egy másik helyen a házidroid jelentette, miszerint az anya karateedzésre vitte a kis kisasszonyt, az apa pedig későn ér haza, mert tárgyalásra kell mennie. A kapitányságra visszaérve Eve minden igyekezetét latba vetette, hogy minél hamarabb megkapják a házkutatási parancsot, és valósággal örömtáncot járt, amikor végül mindenn különösebb erőfeszítés nélkül megkapta. Csak az bántotta, hogy túlságosan elszaladt az idő, és tudta, hogy ilyenkor már senkit sem talál odabent, az iskolában. Nekilátott a különböző listák és névsorok összevetésének, majd abbahagyta. Rádöbbent, hogy lejárt a munkaideje. Úgy vélte, nyugodtan folytathatja otthon is, legalább lesz kitől segítséget kérni. A reggel történtek után ez egyfajta békejobbként is felfogható. Úgy tervezte, vacsora közben mindenről tájékoztatja Roarke-ot. A listákban a férje alkalmazottai is szerepeltek, ezért úgy érezte tisztességesnek, ha őt is bevonja a nyomozásba. Miközben összeszedte a holmiját, be kellett ismernie, hogy hiányzik neki. Peabody akkor dugta be a fejét az ajtón, amikor felállt az asztal mögül. - Valami Magdelena Percell keres. Beszélni akar veled. Eve gyomra görcsbe rándult. - Nem árulta el, hogy miről? - Csak annyit mondott, magánügyben. Nem emlékszem, hogy szerepelt a neve valamelyik listán, ennek ellenére... - Nem, valóban nincs rajta egyiken sem. Küldd be, utána menj haza.
- Haza? De hiszen csak húsz perce járt le a szolgálat. Mire véljem ezt a szokatlan engedékenységet? - Reggel nyolckor jelentkezz az otthoni irodámban. Meghallgatunk néhány embert, mielőtt még elmennek otthonról, utána indulunk az iskolába. Megkaptuk a házkutatási paracsot. - Egy null a javunkra. Dallas? Maradhatok még, ha akarod. - Nem, inkább ne. Küldd be azt a nőt. Ez csak apróság, nincs semmi jelentősége. Megtudja, mit akar Percell, és hazamegy. Elfelejti. Nem ez lesz az első alkalom, hogy nevetséges beszélgetésekbe bonyolódik Roarke régi szeretőivel, és valószínűleg nem is az utolsó. Hallotta a tűsarkak közeledő kopogását. Beletemetkezett egy dossziéba, noha maga is érezte, mennyire nevetségesnek hat ez a menekülési kísérlet. Amikor felpillantott, Magdelena már ott mosolygott előtte. Ezúttal fekete ruhát és szőrmegallért viselt. - Köszönöm, hogy hajlandó találkozni velem - kezdte. - Talán nem emlékszik rám, de tegnap este összefutottunk, és... Eve nem mosolygott vissza rá. - Tudom, hogy kicsoda maga - közölte. - Akkor minden rendben - folytatta Magdelena egy pillanatnyi hallgatást követően. - Ez az épület valóságos labirintus. A New York-i rendőrség központja. Ez az irodája? - mérte végig a horpadt iratszekrényt, a keskeny ablakot és a viharvert íróasztalt, majd felvonta a szemöldökét. - Nem is számítottam másra. Maga hadnagy, igaz? - Ahogy mondja. - Hmm. Ugye, nem szakítottam félbe semmi fontosat? - Ami azt illeti... - Az szörnyen kínos lenne - pislogott Magdelena. - Remélem, nem. Azért jöttem, hogy jobban megismerjem. Szeretném meghívni egy munka utáni italra. - Miért? - Azért, hogy tisztázzam, nem akarok semmiféle gondot okozni. Eve hátradőlt, és lustán körbefordult a székével. - Meggyilkolt valakit a körzetemben? - Nem - villantotta fel ismét a mosolyát Magdelena. - Ebben az esetben nincs semmi baj. - Eve - kérte kedvesen Magdelena, miközben fél fenékkel felült az íróasztalára. Csupán meg akartam nyugtatni, hojgy köztem és Roarke között már régen vége mindennek. Emiatt felesleges aggódnia. Valójában még gyerekek voltunk, amikor egymásba habarodtunk. Eve oldalt hajtotta a fejét. - Úgy nézek ki, mint aki aggódik? - Honnan tudjam? Ahhoz nem ismerem eléggé, hogy ezt megítéljem. Roarke szerint nem kedvelném, de vagyok annyira nyakas, hogy megpróbáljam bebizonyítani, ebben nagyot tévedett. Ezért is akarok egy ital mellett megbeszélni mindent magával. Különösen, hogy a férjét kértem fel befektetési tanácsadónak.
- Vicces - és Eve már nem csupán csomót érzett a gyomrában, de lassan kezdett rosszul lenni. - Maga olyannak tűnik, mint aki egyedül is képes forgatni a pénzét. - Ez üzlet, és mindketten tudjuk, hogy az üzleti életben Roarke-nak nincs párja. Hogy őszinte legyek, semmilyen területen nincs párja - nevetett fel könnyedén. - Megígérem, hogy csak és kizárólag üzletről lesz szó közöttünk. Miközben ebédeltünk, és beleegyezett, hogy segít nekem egy kicsit, eszembe jutott, talán felmerül magában, más is lesz közöttünk, nem csak üzlet. Végül is Roarke elbűvölő és vonzó ember, ráadásul régebben mi ketten... - Hangsúly azon, hogy régebben. - Pontosan. Ahogy mondja. Tudja, annak idején megbántottam, és nem akarok megint fájdalmat okozni neki. Ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt szeretném, gyakran jövök üzleti ügyben New Yorkba. Remélem, idővel barátok leszünk. Eve tudta, hogy ez nem más, mint süket duma. - Pillanatnyilag tele vagyok barátokkal. Ha barátra vágyik, másnál kell keresgélnie. Roarke üzleti ügyei csakis rá tartoznak. Ami magát illeti, egyenes leszek. Egyáltalán nem néz ki ostobának, tehát biztosan nem hiszi azt, hogy maga az első Roarke régi szeretői közül, aki igyekszik újra megkörnyékezni. Miattam nem kell aggódnia. Valójában nem is érdekel. Végeztünk? Magdelena lassan felállt Eve íróasztaláról. - Roarke valóban nem tévedett. Nem kedvelem magát. - Ó. Magdelena az ajtó felé indult, majd megállt, visszafordult, és nekidőlt az ajtófélfának. - Még valamit. Nem Roarke utasított vissza engem. Pont fordítva történt, és mivel maga sem néz ki ostobának, tudhatja, hogy ez óriási különbség. Eve hallgatta a tűsarkok távolodó kopogását. Amikor ismét csend lett, hátradőlt, és lehunyta a szemét. Kavargótt a gyomra. Percell igazat beszélt. Egyikük sem ostoba.
Hetedik fejezet
Mire áthajtott a kapun, és maga mögött hagyta a lármát, a város nyüzsgését, teljesen kimerült. Ebbe az előkelő, tökéletes világba, melyben kanyargós ösvény vágott keresztül a hóborította kerten. Sem őrült forgalom, sem sietős lábak nem tapodták össze a fehér szőnyeget. A ház ablakai mögül hívogató, meleg fény áradt. Eszébe jutott, mennyire hozzászokott már a nyugalomhoz és kényelemhez. A tornyos épület úgy emelkedett előtte, mintha egy mesekönyvből vágták volna ki. Az üveg- és kőfalak mögött célszerűen berendezett, elegáns szobák sorakoztak. Mindegyik gyönyörű volt, és világosan tükrözték Roarke ízlését, aki pontosan azt építette fel, aminek szükségét érezte. Nem csupán azért, hogy ezzel is kifejezze a hatalmát és kiváltságos helyzetét - sokkal inkább azért, mert otthont akart teremteni magának. Eve elgondolkodott. Vajon ő mennyit adott ehhez hozzá? Némi felfordulást, egy árvaságra jutott macskát, valamint egy egyszerű, és minden stílust nélkülöző irodát. A pokolba, hiszen csaknem mindenkinek ilyen az irodája. Ellenben megtanult ide tartozni, és együtt teremtettek otthont a házból, vagy nem? Akármilyen valószínűtlennek látszott eleinte, sikerült megteremteniük a közös életüket. Nem fogja hagyni, hogy a múlt kísértete tönkretegye, amit felépítettek. A kocsiját a bejárat előtt hagyta, és felmászott az ajtóhoz vezető lépcsőn. Lehet, hogy Roarke építette fel a házat, de immár az övé is. Csúnyán megfizet, aki be akarta törni, hogy felforgassa. Amint belépett, Summerset azonnal megjelent előte. A kövér macska árnyékként követte. - Legyen elég annyi, hogy csókolja meg a seggem, és hanyagoljuk a további beszélgetést - kezdte Eve. - Sok a dolgom. - Roarke még nem ért haza. Eve kibújt a kabátjából, de közben összeszorult a gyomra. - Köszönöm, hogy szólt. - Egy ebéd kedvéért át kellett szerveznie a napirendjét. Eve a lépcsőkorlátra dobta a kabátját, és megpördült. Úgy érezte, legalább van kire rázúdítani minden dühét és keserűségét. - Alig várta, hogy ezt az orrom alá dörgölje, mi? Lefogadom, valóságos örömtáncot járt, amikor megtudta, hogy Maggie New Yorkban van. Nos, ha éppen tudni akarja... - Éppen ellenkezőleg - vágott a szavába higgadtan Summerset. - A legkevésbé sem örültem neki. Szeretném, ha szánna rám egy percet. - Miért? Summerset arcán megfeszült egy izom, és Eve azonnal látta, hogy tévedett. A komornyik mégsem annyira nyugodt, mint hitte. - Nem szeretem a háta mögött kibeszélni Roarke-ot, ráadásul magának, ami még kellemetlenebbé teszi a helyzetet, de nem sok választásom maradt. Eve-nek kiszáradt a szája. - Mit akar ezzel mondani? - Jöjjön be a szalonba egy pillanatra. Begyújtottam.
- Remek, remek - lépett be Eve az ajtón. A kandallóban valóban lobogott a tűz. Fényében valósággal izzottak a fából faragott antik bútorok és a szőnyegek. Ennek ellenére Eve, miközben csak állt, úgy érezte, a csontja velejéig átfagy. - Nem foglal helyet? Eve válasz helyett csupán megrázta a fejét, majd az ablak hoz lépett, és kinézett a kertre. - Mit akar mondani? - Előbb töltök egy kis bort. - Ne! - kérte Eve, mivel a feje már így is lüktetett. - Egyszerűen csak vágjon bele a közepébe. - Az a nő nagyon veszélyes, hadnagy. - Hogy érti ezt? - Manipulálja az embereket, és mindig rosszban sántikál. Élvezi a küzdelmet, a kihívásokat, és hatalma is van, mint ahogy a legtöbb szép nőnek. Már tizenkét évvel ezelőtt is remek intrikusnak számított, és nincs okom feltételezni, hogy azóta sokat változott. - Nem - suttogta Eve. - Már bebizonyította. - Ráadásul nagyon okos. - Mennyi ideig voltak együtt? - és amikor Summerset nem felelt, Eve a szemébe nézett. - Ne kíméljen. Mennyi ideig? - Hónapokig. Közel egy éven keresztül. Eve-nek megsajdult a szíve. Visszafordult az ablak felé. - Az hosszú idő. Miért ért véget? - Hetekig terveztek egy akciót - és Summerset úgy döntött, Eve-vel ellentétben ő igenis iszik egy pohár italt. - Egy gazdag műkincsgyűjtőt szemeltek ki célpontnak - lépett Summerset a festett bárszekrény elé, és kivett egy palack whiskyt. - Magdelenának kellett volna elcsábítania. A férfi öregebb volt nála, és igencsak kedvelte a vidám, fiatal nők társaságát. Magdelena bejutott a házába, így közelről szemügyre vehette a biztonsági rendszert, a műkincsek elhelyezését, és megismerte a tulajdonos szokásait is. Végül Roarkekal úgy döntöttek, hogy két Renoirt emelnek el. Csak ezt a két festményt, semmi többet. Roarke már akkor sem szeretett túlságosan mélyen belenyúlni ugyanabba a zsebbe. Amikor eljött az akció napja, kiderült, hogy Magdelena nem hajókázik a célponttal, hanem nemes egyszerűséggel megszökött vele. - Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. - Pontosan. Természetesen Roarke azonnal ejtette az akciót, amint erről tudomást szerzett. Nem tudta eldönteni, mennyire bízhat a Magdelenától kapott információkban. Sokba került neki ez a kudarc, és nem csupán anyagi értelemben. - Nem kereste Magdelenát, hogy behajtsa az adósságot - fordult vissza ismét Eve. Nem, mert a fájdalma sokkal nagyobb volt a haragjánál. Nagyon szerette azt a nőt? - A bolondja volt. Eve úgy érezte, fagyos ujjak markolásszák a szívét. - Rosszabb. Ez sokkal rosszabb. l - Ahogy mondja - kortyolt bele Summerset az italába. - Roarke nagyon sok mindent lenyelt attól a nőtől, amíg együtt voltak. Magdelena a magánéletében és a munkájában is szívesen kockáztatott. Maga is látta, milyen kisugárzása van. Sikerült elbűvölnie Roarke-ot. Teljesen elfogult lesz, ha szóba kerül a neve.
- Okos nő - nyögte Eve. - Ráadásul művelt is. Utánanéztem. - Ez természetes. Igen, én is úgy emlékszem rá, mint egy roppant intelligens fiatal lányra. - Roarke csodálja ezt a típust. Tetszik neki, és ez alatt nem csupán fizikai vonzalmat értek. Summerset tétovázott egy pillanatig. Látta, hogy amit mondott, nagyon érzékenyen érintette Eve-et, és tudta, kegyetlenség folytatni, ennek ellenére nem hagyhatta abba. - Otthonosan mozog a művészet, a zene és az irodalom világában. Roarke mindig is mohón vágyott mindenre, amit gyermekkorában megtagadott tőle az élet. Magdelena tudja, mit jelent a pénz, és hogy úgy mondjam, csillogó életre vágyik. - Ráadásul a lopástól sem riadt vissza. Ezzel biztosan lenyűgözte Roarke-ot. - Szerette az ajándékokat. Ha Roarke vitt neki valamit, majd’ kicsattant az örömtől, de akkor értékelte igazán, ha a holmi lopott volt. Ráadásul mindig többet és többet akart, és meg is kapta anélkül, hogy külön kérnie kellett volna. Nem változott. Most is többet akar. - Ma délután megkeresett a kapitányságon. - Ó - pillantott le Summerset a kezében tartott pohárra, majd ivott. - A békülés ürügyén még több gonosz magvat szórt el. - Olyasmi. Tudtam, hogy csak bosszantani akar, ennek ellenére elérte a célját. Elárulta, hogy Roarke beleegyezett valami közös üzletbe. Ha belerángatja valamibe, vagy csak igénybe veszi a segítségét valami piszkos ügylethez... Jézusom. - Nem hagyhatja. - Nem hagyom Roarke-ot. Senki sem veheti el tőlem. - Vesse latba a befolyását. Az a nő most is elvakítja Roarke-ot, mint régen. - Csak annyit tehetek, hogy megkérem, legyen őszinte. Rágalmakkal és ügyeskedésekkel szemben tehetetlen - lüktetett Eve koponyája, és a fájdalom lassan lehúzódott a gyomrára. Végül úgyis Roarke-ra marad a döntés, mint mindig. - Most megyek. Dolgoznom kell - indult kifelé a szalonból, majd megállt, és visszafordult Summerset felé. – Az a nő remekül tudja manipulálni az embereket. Ezt rögtön, abban a pillanatban tudtam, amint megpillantottam. Ráadásul gyönyörű, a stílusa pedig választékos, kifinomult. Ezenfelül okos is. Fogadni mernék az aszott seggében, hogy már akkor boldog lenne, ha Roarke a kisujját nyújtaná feléje. Lényegében pontosan az a fajta, akinek maga nagyon is örülne, ha foglalná a helyemet - vett egy mély lélegzetet, mert úgy érezte, megremeg a hangja. - Ő nem szennyezi be vérrel a házat, és tudja, mit vegyen fel a következő összejövetelre. Én még arról is elfelejtkezem, hogy egyáltalán megbeszéltünk valami összejövetelt. Éppen ezért szeretném megtudni ennek a beszélgetésnek a valódi okát. - Talán valóban szikrázó ékkő lenne Roarke mellett. Magdelena tökéletesen beszél olaszul és franciául, és ha úgy akarja, végtelenül elbűvölő is tud lenni. Ennek ellenére csak kihasználja Roarke-ot. Elveszi, amit tud, miközben egyre többet és többet akar. Utána pedig, ha úgy hozza a kedve, egyszerűen odadobja a farkasok elé, csak azért, hogy meglássa, ki nyeri a küzdelmet - hajtotta le Summerset a whisky maradékát. - Hadnagy, maga sokszor túlságosan nyers, határozottan goromba, és igencsak távoli elképzelései vannak arról, milyen kötelességei vannak egy feleségnek, de mindent megtenne, akár az életét is kockáztatná, hogy megvédelmezze. Magdelena sohasem szeretné, ellentétben magával, akiből sohasem ég ki ez a szerelem.
Nem, gondolta Eve, miközben az otthoni irodája felé tartott. Belőle soha. Nem furcsa, hogy megfeledkezett arról, mennyi szenvedéssel és fájdalommal jár a szerelem? Valójában sohasem volt szerelmes, amíg nem találkozott Roarke-kal. Senkivel kapcsolatban nem érezte ezt a rettenetes félelmet, amikor arra gondolt, hogy akár el is veszítheti. Az irodájába érve programozott magának egy nagy csésze kávét. Mielőtt megismerte a férjét, gyakran - túlságosan gyakran - menekült a munkájába. Úgy döntött, most feleleveníti ezt a régi szokását. Ha másért nem, már csak becsületből is. Meghalt egy ember. Egy teljesen átlagos ember, aki az eddig összegyűjtött bizonyítékok szerint boldog és hasznos tagja volt a társadalomnak. Nem volt oka azt hinni, hogy bárkinek is ártott, vagy rosszat akart. Nem élt kicsapongó életet, nem használt kábítószert, és nem is kereskedett vele. Nem lopott, nem zsarolt meg senkit. Nem csalta a feleségét. Egy ebédet még nem lehet megcsalásnak nevezni, gondolta, miközben az íróasztalához vitte a kávéját. Mint ahogy a házasságkötést megelőző szexet sem. Roarke sohasem csalná meg. Tőle nyugodtan alhat. Viszont nem az a kérdés, hogy megcsalja, vagy sem. Az a kérdés, hogy akarja-e? Ennek viszont semmi köze Craig Fosterhez. Eve leült, az asztalra könyökölt, és a kezére hajtotta a fejét. Csak egy kicsit ki akarta tisztítani a fejét. Arra gondolt, talán be kellene vennie egy fájdalomcsillapítót. Zavartan kihúzta a felső fiókot. Tudta, hogy Roarke ott tartja az apró, kék pirulákat. Gyűlölt gyógyszert szedni, de érezte, ha nem vesz be egy tablettát, hamarosan gondolkodni sem lesz képes. Miközben néhány korty kávéval leöblítette az orvosságot, Galahad kocogott be az ajtón, és úgy állt meg előtte, mintha az ölébe akarna ugrani. - Dolgoznom kell - ennek ellenére megsimogatta a macska fejét. Az állat boldogan nyújtózkodott, és Eve-et is különös nyugalom szállta meg. - Dolgoznom kell, különben megőrülök. Megfordult, és becsúsztatta a számítógépbe az első diszket. - Számítógép, vesd össze a növényolaj-ipari üzem dolgozóinak és megrendelőinek a névsorát a szülők, tanárok és az iskola dolgozóinak a névsorával. Az első névsort az „A”, a másodikat a „B” diszken találod. Értettem. Feldolgozás...
- Második feladat: nézz utána a „C” diszken található neveknek. Minden fellelhető adatra szükségem van, beleértve a rendőrségi nyilvántartást, pénzügyi hátteret, munkahelyet, katonai aktákat és a végzettséget is. Értettem. Feldolgozás...
Talán előkerül valami a szülőkről, akik a gyilkosság délelőtjén az iskolában jártak.
- Következő feladat: írd ki az egyes számú fali képernyőre a Sarah Child Academy minden egyes dolgozójának a nevét ábécérendben. Értettem. Adatok az egyes képernyőre... Az feladat elkészült. Nem találtam egyezést...
első
- Persze, az túl egyszerű lett volna. Vesd össze ugyanazt a névsort a családtagok névsorával, beleértve az elvált házastársakat és élettársakat is. Értettem. Feldolgozás... A második feladat elkészült. Melyik képernyőre kéri az eredményt?
- Csak a monitorra - dőlt hátra Eve, és kezében a csészéjével elmerült az adatok között. Nem látott semmi világrengetőt. Itt-ott ugyan felbukkant néhány folt a kérdéses személyek múltjában - kezdve a még mindig népszerű kábítószer-birtoklástól a bolti lopásig -, de semmi erőszakos cselekmény, semmi olyan, amiért börtönre ítélik az embert. Mielőtt átkérte az adatokat a fali képernyőre, lehunyta a szemét, és gondolatban rendezte, mi az, amit már megtudott, és mi az, amit csak szeretne tudni. Forró csokoládéba kevert méreg. A termoszra szokás szerint nem figyelt a gazdája, így bárki a közelébe férkőzhetett. - Várjunk csak! - egyenesedett ki ültében, és összevonta a szemöldökét, majd felhívta Lissette Fostert. - Dallas hadnagy vagyok. Elnézést kérek a zavarásért, de szeretnék feltenni néhány kérdést. Ugye minden reggel személyesen készítette el a férjének a forró csokoládét? - Igen, de ezt már mondtam. - Ivott is belőle? - Nem. Túlságosan sok benne a kalória - közölte Lissette letörten. - Igazi csokoládét reszeltem a szójatejbe, és ehhez kevertem hozzá a port. Craig még csak nem is tudott róla. - Hogy mondja? - A csokoládé nagyon drága. Craig nem tudta, hogy mindig veszek neki, és belekeverem az italába, éppen úgy, ahogy az édesanyám tanította. Nagyon ízlett neki. Gyakran mondogatta, hogy rajtam kívül senki sem tud ilyen finomat csinálni. Minden reggel egy fél uncia igazi csokoládét kevertem az italába. - Ki tudott még erről? - Az anyám. Tőle tanultam a receptet, de biztos vagyuk benne, hogy a munkahelyemen is említettem. Dicsekedtem egy kicsit. Azt hiszem, Mirri is tudott róla. Ez volt az én kis titkom Craig előtt. Nem akarta, hogy rá költsem a pénzem. - Láttam a konyhájában a port és a folyékony csokoládét is elrejtve egy Vital Femes dobozban. Lissette halványan elmosolyodott. - Azért tettem oda, mert Craig sohasem nyúlt a vitaminjaimhoz. - Mindkettőt elküldtem a laborba. Ki tudott még arról, hogy hol tartja őket? - A csokoládéról senki. Azt hiszi, hogy... - Majd a laborban megmondják. Járt valaki a lakásukban a halálát megelőző hétvégén? - Nem - dörzsölte meg a szemét fáradtan Lissette. - Légalábbis nem hiszem. Szombaton elmentem vásárolni. Craig otthon maradt, de nem említette, hogy vendége volt.
- Kinek volt még kulcsa a lakáshoz? - Mirrinek adtunk egyet, vészhelyzet esetére, de... . - Oké. A házukban nincs se biztonsági kamera, sem portás. - Nem engedhettük meg magunknak, hogy ilyen drága helyre költözzünk. Ez is elég jó környék. Sohasem történt semmi baj. - Rendben, Mrs. Foster. Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. Eve elgondolkodott. Mi van, ha valaki, aki ismerte Fosterék szokásait, belopózott a lakásukba, és mérget kevert a csokoládéba? Talán Craig elfelejtette megemlíteni a feleségének, hogy beugrott hozzájuk valaki. Vagy... Talán nem közvetlenül a halála előtt járt náluk, elképzelhető, hogy Craignek párszor szerencséje volt, és nem jutott elég méreg az italába. Elővette a laborjelentést, és megnézte, mit tartalmazott a termosz, de igazi csokoládénak a nyomát sem látta. Ezek szerint a gyilkosnak fogalma sem volt Lissette titkos receptjéről. Felállt, a táblához lépett, és alaposan megnézte az áldozat képét, valamint azokat, amelyeket a helyszínen készítettek. Amikor a termoszhoz ért, ujjaival dobolni kezdett a combján. Semmi különös. Csupán egy átlagos, nagyméretű, ötvendolláros, fekete termosz, rajta az áldozat ezüstbetűkkel írt keresztnevével. Minden jel szerint új. Pedig egy éven keresztül mindennap ezt vitte magával. Akkor miért tűnik olyannak, mint amit az imént emeltek le a polcról? Talán azért, mert valóban új. Egyszer már gondolatban eljátszott ezzel a lehetőséggel, és most kiderült, hogy igaza volt, A fene egye meg. - Gyorsabb - suttogta. - Gyorsabb és egyszerűbb. Ötven dollár, és három másodperc alatt ki lehet cserélni az igazival. Így nem kellett kiönteni az otthonról hozott csokoládét és a helyére tölteni a mérgezettet. A gyilkos csak felkapta Craig termoszát, a helyére tette a sajátját, és az igazit a táskájába rejtve egyszerűen kisétált a teremből. Gyorsabb és kevesebb felfordulással jár. - Számítógép, kérem a HP-33091-D esettel kapcsolatban a következő lehetőségek vizsgálatát. Melyiknek nagyobb a valószínűsége? A mérget az áldozat halálának a reggelén csempészték a termoszba, vagy kicserélték a termoszt egy ugyanolyanra? Értettem. Feldolgozás...
Eve teletöltötte a csészéjét, és megkerülte a táblát, majd nekidőlt az íróasztalnak. A jelenlegi adatok alapján a két eset egyformán valószínű...
- Ezzel aztán sokat segítettél - márpedig ez számít, gondolta Eve. Nagyon is sokat számít. Mivel a mérgezett italból hiányzott az igazi csokoládé, Eve elvetette azt a lehetőséget, hogy a ricin már a lakásban belekerült. Sokkal ésszerűbbnek, noha egyben kockázatosabbnak látszott a helyszínen beletenni. Viszont egy termoszcsere sokkal gyorsabban végrehajtható.
Alaposan át kell kutatniuk az iskolát. Ha fogadást akart volna kötni, arra teszi a pénzét, hogy a gyilkos Craig igazi termoszát magával vitte emlékbe. Vagy eldobta, de jó messze az iskolától. Lekérte a termosz pontos leírását, és utánanézett, hol árulnak ilyet a városban vagy a neten, és a viszonteladók közül kik ajánlanak feliratozási lehetőséget a vásárlóknak. Egyedül Manhattanben több mint húsz boltot talált, és legalább háromszor ennyi elektronikus boltot. Mégis bekövetkezett egy áttörés az ügyben. Eve már tudta, hogy a végzetes csokoládét a gyilkos készítette. Olyasvalaki, aki nem tudott Lissette apró titkáról. A kávéja után nyúlt, amikor megpillantotta az ajtóban álló Roarke-ot. - Hadnagy. - Szia. Óvatosan pislogtak egymásra, majd Roarke beljebb lépett. - Nem akartam ilyen sokáig maradni. - Megesik az ilyesmi. A listák összevetése megtörtént. Nem találtam egyezést.
- Időnként mégsem olyan kicsi a világ, mint szeretnénk - jegyezte meg Eve, és felemelte a csészéjét. - Hosszú napod volt. - Neked is. Roarke felült Eve íróasztalának a sarkára, és a felesége szemébe nézett. - Most haragban vagyunk, Eve? Eve gyűlölte, gyűlölte magát, amiért legszívesebben zokogva borult volna az asztalra. - Fogalmam sincs, miben vagyunk. Roarke kinyújtotta a kezét, és végigsimított Eve fején. - Reggel nagyon felbosszantottál. Ennyire nem bízol meg nnem? - Ha így lenne, azt hiszed, most itt ülnék? - Ebben az esetben minden rendben van közöttünk. - Azért ez nem ilyen egyszerű. - Szeretlek, Eve. Csak téged szeretlek. Tudom, hogy ez nem egyszerű, de tökéletes. Reggel még búcsúcsókot sem adtál - hajolt előre Roarke, és megpuszilta a feleségét. Eve nem tudott uralkodni magán. Elöntötték az érzelmek. - Viszlát - suttogta, mire Roarke elmosolyodott, és megcsókolta. - A nyakamat teszem rá, hogy még nem vacsoráztál. - A munkámra koncentráltam. Eszembe sem jutott, hogy ennem is kellene valamit. - Akkor most eszedbe juttattam - fogta kézen Roarke a feleségét, és amikor Galahad a fejével bökdösni kezdte, a macskát is felemelte a másik kezével. - Fáradtnak látszol hadnagy. A karikák a szemed alatt arról árulkodtak, hogy nem ettél rendesen, vagy nem aludtad ki magad. Csinálok pár hamburgert. Az mindig ízleni szokott. Közben mesélhetsz az ügyedről. Eve arra gondolt, hogy Roarke nem szeretne a reggelről, vagy a Magdelenával elköltött ebédről beszélni. Simán félresöpörte, mintha nem történt volna semmi. Ennek ellenére meg kell beszélniük. Méghozzá őszintén, kertelés nélkül.
- Járt az irodámban. Roarke arckifejezése mit sem változott. Nem csoda, hogy hatalmas üzleti sikereket mondhatott a magáénak. - Magdelena? - Nem, a Tavasz Királynője. - Akkor korán ébredt. Februárban általában még aludni szokott, mint a mormota. - Vicces vagy, de ne térjünk el a tárgytól. Akkor ért oda, amikor lejárt a szolgálatom. Azt akarta, hogy igyunk meg valamit, beszélgessünk, és legyünk barátok. Mit gondolsz, mit mondtam neki? Roarke leugrott az asztalról. - Sajnálom, ha idegesít - lépett oda az egyik fali panelhez, kinyitotta, és kivett mögüle egy palack brandyt. - Magdelena szereti a társaságot, szeret emberekkel megismerkedni. Szerintem csak kíváncsi volt rád. - Szerinted csupán ennyi történt? - és Eve érezte, hogy lassan elönti a düh. - Azok után, hogy azt mondtad neki, nem fog kedvelni engem? Roarke Eve felé pillantott, töltött magának egy pohár brandyt, majd visszatette az üveget a helyére. - Éppen úgy, ahogy te sem kedveled. Valószínűleg be akarta bizonyítani, hogy tévedtem. Summerset igazat beszélt. Roarke valóban elfogult. - Szerintem egyáltalán nem ezért nézett be hozzám. Együtt fogtok dolgozni? Ezúttal Roarke-on egy pillanatra tisztán látott, mennyire ingerült. - Nem, dehogy fogunk. - Ezek szerint hazudott? - Vagy félrebeszélt, vagy félreértetted, amit mondott. - Én? - Jézus Krisztus - tette félre Roarke az italát. - Sarokba akarsz szorítani. Nem történt semmi. Megebédeltünk, és Magdelena megkért, adjak neki néhány befektetési tanácsot. Beleegyeztem, hogy megmutatom neki a helyes irányt, és megígértem, hogy bemutatom néhány embernek. Ez nem különbözik attól, amit másoknak is számtalanszor megtettem. - De most nem másokról beszélünk, hanem Magdelenáról. - A francba az egésszel - fakadt ki Roarke. - Azt kellett volna mondanom neki, hogy sajnálom, de nem adom meg egyetlen pénzembernek a nevét sem, mert a feleségemnek nem tetszik, hogy tizenkét éve a szeretőm voltál? Ez nem jellemző rád, Eve. - Nem is kerültem még ilyen helyzetbe. - Egészen pontosan milyen helyzetre gondolsz? - Még sohasem toppant így elém egyetlen nő sem, aki iránt érzel valamit, és ezt ő is igyekezett világosan a tudtomra adni. - Mivel nem vagyok érzéketlen droid, tiszta sor, hogy az érzelmeim nem korlátozódnak kizárólag rád. Nem te voltál az első nő az életemben. Korábban is találkoztál már a volt szeretőim némelyikével. Ami Magdelenát illeti, miért akarna magára haragítani? - kérdezte ellentmondást nem tűrően. Hiszen ebből nem származik semmi előnye. Felfújod ezt az egészet. Elefántot csinálsz a bolhából, pedig ami kettőnk között történt, annak már tizenkét éve vége. Biztosítékot akarsz? Ígéretet, esküt? Azok után, amiken együtt keresztülmentünk?
- Hogyhogy hirtelen Magdelenából lett a jó, és belőlem a rossz? Nem veszed észre, hogy miben mesterkedik. - Azt viszont észrevettem, hogy a feleségem féltékenységi drámát csinál abból, ami tizenkét éve történt - tolta félre Roarke a poharát, és igyekezett lehiggadni. - Eve, nem tudok visszamenni az időben, és megváltoztatni a múltat. Még akkor sem tenném, ha képes lennék rá. Mi értelme lenne? Hiszen végül az akkori események vezettek el hozzád. Most nem erről van szó, gondolta Eve. Vagy mégis? Eve tudta, hogy bármit is mond, az csupán panaszkodásnak fog tűnni. - Azt akarod bemesélni, hogy meg sem próbálta ott folytatni, ahol annak idején abbahagytátok? - Ami azt illeti, valóban tett rá egy kísérletet, de csalódnia kellett. Eve, amikor találkoztunk, már egyikünk sem volt gyerek. Nem voltunk szüzek. Ha minden egyes alkalommal felbosszantjuk magunkat, ha a múltból előbukkan egy régi szerelem, életünk végéig ideggörcsben fogunk élni. - Ezt éppen te mondod? - állt fel Eve. - Te, aki a lelket is kiverte Websterből? Éppen ebben a szobában? - Megölelt, méghozzá az otthonunkban. Ez teljesen más - vágott vissza élesen Roarke. Ráadásul nekem meg sem fordult a fejemben, hogy egyetlen szóval, vagy akárcsak pillantással is bátorítottad. Mellesleg, mi a fenét akarsz? - Nem én, hanem Magdelena. Szerintem nagyon is jól tudod, mi a fenét akar tőled az a nő. Készül valamire? Téged is be akar vonni a... - Talán készül, de nekem nem említette. Az igazat megvallva épp az ellenkezőjéről volt szó, viszont ha készülne is, nekem ahhoz nincs semmi közöm. Annyira gerinctelennek ismersz, hogy el tudod képzelni rólam, nem csak visszacsúszok a lejtőn, de egyenesen egy másik nő ágyába? - Nem. - Bármit is akar Magdelena, nem kap mást, csak amire rábólintottam. Néhány befektetési tanácsot. Mit akarsz? Foglaltassam írásba a titkárnőmmel? Eve-nek égett a torka, és a fejfájás is újból gyötörni kezdte. Rájött, nem csinált semmit azon kívül, hogy felbosszantotta a férjét, és maguk közé állította Magdelenát. - Gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölök így viselkedni. Gyűlölöm magam, amiért miatta vitatkozunk. - Akkor hagyjuk abba - lépett a felesége mellé Roarke, és végigsimított a kezén, mielőtt a karjaiba zárta. Ha vitatkozunk, vitatkozzunk olyasmin, amin érdemes. Számomra nem csupán a világ közepe vagy - csókolta meg a homlokát -, hanem maga az egész világ. Eve szorosan átölelte a férjét. Megkapta a választ, amire - A te hibád, hogy ennyire szeretlek - szorította egy pillanatig a férje vállához az arcát. Teljesen beléd bolondultam. - Persze hogy belém bolondultál - simogatta meg Roarke boldogan a felesége fejét. Mint ahogy én is beléd. Most már jobban érzed magad? Jobban, gondolta Eve, de tudta, hogy a vitáik még korántsem értek véget. Tartott a jövőtől, pedig igyekezett meggyőzni magát, hogy teljesen felesleges. - Határozottan jobban - bontakozott ki az ölelésből. - Napközben New Yersey-ben jártam. Burgess sokat segített.
- Ezt örömmel hallom - cirógatta meg Eve állán a gödröcskét Roarke. - De ki az a Burgess, és miért jó, hogy olyan sokat segített? - Ő vezeti az ottani gyáradat, és említette, hogy megkapta a körleveled. - A gyá... Értem már. Azt a körlevelet még az év első napjaiban küldtem ki. Ugye, milyen jól jött? - Így nem kellett fenyegetőznöm, csak az a baj, hogy szeretek fenyegetőzni, de azért köszönöm. Ezek szerint a ricinus-feldolgozásban is érdekelt vagy. - Naná, hogy érdekelt. - Fostert ricinnel mérgezték meg. Ez az anyag azután marad vissza, hogy a ricinusból kipréselték az olajat. Roarke összevonta a szemöldökét. - Az üzem dolgozói közül gyanúsítasz valakit? - Eddig még nem találtam semmiféle kapcsolatot az alkalmazottak és az ügy pillanatnyi gyanúsítottjai között, túlságosan egyszerű lenne. Mondjuk, eddig még az indítra sem sikerült rájönnöm. Elképzelhető, hogy Foster rajtakapta az egyik kollégáját, miközben megdöntött egy nőt az öltözőben, de ezért még nem szoktak gyilkolni. - Talán Foster megzsarolta a fickót. Vagy a nőt. - Erre nincs bizonyíték, és a tanúvallomások alapján általán nem illett a jelleméhez. Csupa jót mondtak róla. Még a fentebb emlegetett csábító is. Most várom a laborjelentést, és közben ellenőrzöm az iskola összes alkalmazottját, valamint a szülőket és a diákokat, de eddig egyikükről sem derült semmi. - Hadd vessek rájuk én is egy pillantást. Új seprű jól seper. - Mindenesetre ártani nem árt. Miközben leültek az asztal mellé adatokra vadászni, Eve-nek feltűnt, hogy Roarke nem nyaggatja szokás szerint a vacsora miatt. Úgy vélte, talán csak másutt járnak a gondolatai. Lehet, hogy így a legjobb. Amúgy sem volt étvágya.
Az éjjel többször is felriadt, és minden egyes alkalommal, amikor visszaaludt, más és más álmot látott. Egyszer beszélgetett, egyszer vitatkozott Roarke-kal, újra átélte a kihallgatásokat és Percell látogatását. Amikor kimerülten felébredt, még mindig visszhangzott a feje. De Roarke ugyanott ült, mint ahol máskor is, és a kávéját kortyolgatva olvasta a reggeli tőzsdehíreket. Eve bevonszolta magát a fürdőszobába, és egy forró zuhannyal próbálta lemosni magáról a kimerültséget. Mire visszatért a hálóba, Roarke már átkapcsolt a hírcsatornára. Eve meg sem állt, egyenesen a kávéscsésze felé vette az irányt. - Nyugtalanul aludtál - nézett a szemébe Roarke. - Nem hagy nyugodni ez az ügy. - Bárcsak többet tudnék segíteni! Eve megvonta a vállát, és csészével a kezében a szekrényhez lépett. - Remélem, estére már többet fogok tudni. - Abba a táskába beleraktam egy váltás ruhád. Este szerepelsz Nadine műsorában. Eve az említett táskára meredt.
- Miért kell ahhoz átöltöznöm? - Vedd úgy, hogy ez csak óvintézkedés, arra az esetre, ha ez a nap sem fog különbözni a többitől, és estére nyakig elborít a vér, vagy egy gyanúsított kergetése közben cafatokra szakad a nadrágod. - A dolgok jelen állása szerint valószínűbb, hogy az irodámban, papírok között fogom tölteni a munkaidőmet, és ki sem teszem a lábam a kapitányság épületéből. - Erre a szerencsétlen helyzetre is... Ne, ne azt a dzsekit vedd fel! - Miért, mi a baj vele? - és annak ellenére, hogy Eve látszólag bosszankodott, magában örült Roarke figyelmeztetésének, mert az azt jelentette, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba. Legszívesebben vigyorgott volna, akár egy bolond. - Nem fog szeretni benne a kamera. - Nem baj, én sem szeretem a kamerát. - Ez igaz, noha… - állt fel Roarke, és a gardróbhoz lépett. - Nincs szükségem arra, hogy te válogasd ki, mit vegyek fel. - Dehogynem, kedvesem, dehogynem - vett elő Roarke egy bronzbarna dzsekit. Eve esküdni mert volna, hogy még soha életében nem látta. Ezt egy sötétbarna nadrág és egy krémszínű garbó követte. - Legyél egy kicsit vad - tette hozzá Roarke. - Tegyél fülbevalót. Talán az egyik aranykarikát. Eve tiltakozni akart, de Roarke a két tenyere közé fogta az arcát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. - Szeretem a szádat - suttogta. - Különösen, amikor elhagyja valami gúnyos megjegyzés. Mit szólnál egy adag szalonnás rántottához? - Sokkal jobban hangzik, mint az, hogy aranykarikát akasszak a fülcimpámba. Ennek ellenére Eve engedelmesen felöltözött, miközben örült, hogy Roarke odafigyelt a ruhájára. Abban a pillanatban, amikor Galahad felugrott a szék karfájára, és szemezni kezdett a szalonnával, megszólalt Roarke marok’linkje. Eve rögtön tudta, hogy ki keresi. - Vedd fel! - kérte, amikor Roarke vissza akarta tenni a ’linket a zsebébe. - Úgy látom, Magdelena is korán szokott kelni. - Átkapcsoltam hangpostára. Lássunk hozzá a rántottához, mielőtt kihűl. - Vedd fel! - ismételte meg Eve. - Mellesleg Peabody bármelyik percben itt lehet. Majd jövök. - A francba, Eve. - Majd jövök - sétált ki Eve a szobából.
Nyolcadik fejezet
- Csinos a ruhád - jegyezte meg Peabody, aki abban a pillanatban lépett be az ajtón, ahogy Eve megindult lefelé a lépcsőn. - Roarke választotta, ugye? - Ki más? Halálra rémíteném a kisgyerekeket, és megbotránkoztatnám a tömegeket, ha egyedül próbálnék felöltözni. - Az valóban nem lenne helyes. Nem megyünk fel az irodádba? Az AutoSéfhez? - Nem - rántotta magára Eve a kabátját, miközben Summerset némán megállt mellette. Úgy látom, ma mindenki átkozottul korán kelt. Jobb, ha ott találom a kocsimat, ahol hagytam
- förmedt Summersetre. - Ellenkező esetben amint előkerítem, kirángatom a szabadba, és keresztülhajtok magán. - Amit kocsinak hív, az valójában szégyen a házra nézve. - Peabody - intett Eve az ajtó felé, és megvárta, amíg a tárfsa elhagyja a házat. - Tudni akarok róla, ha az a nő idejön. Tudni akarom, ha belép ebbe a házba. Felfogta? - Igen. Eve sapka és kesztyű nélkül kimasírozott az ajtón, és elfoglalta a helyét a volán mögött. - Mi az első cím? Peabody elárulta, majd megköszörülte a torkát. - Nehéz éjszakád volt? - Az élet tele van nehéz éjszakákkal. - Nézd, ha beszélni akarsz róla, szívesen meghallgatlak. Elvégre ezért vannak a társak. - Egy nő az oka mindennek. - Az nem lehet igaz. Peabody ezt olyan gyorsan és magától értetődően jelentette ki, hogy Eve azonnal lehiggadt. - Egy nő az oka mindennek - ismételte meg. - Akibe Roarke régen szerelmes volt. Őrülten szerelmes. Most megint felbukkant, és kavarja a szmötyit, de Roarke nem veszi észre. Nem lát a felszín mögé. Nagy gondban vagyok. - Biztosra veszed, hogy... - de Peabodynak csupán egyetlen pillantást kellett vetnie Evere, máris tudta a választ. Felsóhajtott. - Oké, látom, hogy igen. Először is, Roarke nem csalna meg téged. Soha, senkivel. Az a lotyó csak az idejét vesztegeti, ha el akarja csavarni a fejét. Üljetek le azzal a nővel egy kicsit beszélgetni, és közben villantsd ki az oroszlánkörmeidet. Ha nem marad más megoldás, segítek hozzáragasztani a seggét egy Szibériába induló rakétához. - Ez nem hangzik rosszul - állt meg Eve a lámpánál, és megdörzsölte az arcát. - De nem tehetem. Nem eshetek neki, nem verhetem össze, nem gyilkolhatom meg, hogy utána eltemessem a White Plainsben. - Bloomfield amúgy is sokkal jobb lenne. Eve erőtlenül elnevette magát. - Fogalmam sincs, meddig mehetek el, és mikor kell visszakoznom. Fogalmam sincs, milyen lépéseket tegyek, vagy kövessek-e valamilyen tervet. Szerintem máris elrontottam. - Dallas, nekem az a véleményem, hogy mindezt Roarke-nak is el kellene mondanod. - Eddig még soha semmit nem akartam ilyen erősen a tudtára adni. Eddig mindig mindent észrevett rajtam, még mielőtt tudatosult bennem, hogy egyáltalán valami nincs rendben - rázta meg a fejét Eve. - Kikészülök. Teljesen kikészülök. Ráadásul a munkámat is el kell végeznem - terelte a szót Lissette Fosterre, és arra, hogy a laborjelentés miatt törölte a gyanúsítottak közül. - Vagyis minden jel arra mutat, hogy a gyilkos az iskolán kívül készítette el a mérgező italt, majd kicserélte a termoszt. - Nos... - rágta meg Peabody a hallottakat - a nők sokkal gyakrabban használnak mérget, mint a férfiak. - Aha, legalábbis a statisztika ezt mutatja.
- Ha hihetünk Lissette-nek, Mirri Hallywell tudott arról, hogy mindig igazi csokoládét kever a férje italába. Mi a helyzet akkor, ha előre sejtette, hogy kinyomozzuk a receptet, és direkt hagyta ki belőle? Így Lissette akaratlanul is igazolja az alibijét. - Túl bonyolult - tűnődött Eve. - Mindazonáltal lehetséges. - Vagy Lissette hagyta ki, ugyanabból az okból. Igen - folytatta Peabody, mielőtt Eve közbeszólhatott volna. Ez sem túl valószínű. - Nem jön mindig magas labda, amit le lehet csapni. Mindenesetre számításba kell vennünk ezt a lehetőséget is - hajtott a járda mellé, és amikor kiszállt a kocsiból, azonnal feltűnt neki az ajtónálló lenéző tekintete. - Nem hagyhatja itt azt a roncshalmazt, hölgyem. - Hé, tudja, milyen mocskos ellenszolgáltatásokat ígért a társam, hogy megkapjam? - Az nem én voltam, hanem te - emlékeztette Peabody. - Talán ki tudok bújni az ígéretek alól. Mellesleg... - húzta elő a jelvényét - úgy vigyázzon arra a roncshalmazra, mint egy vadonatúj XR-5000-re, ami az imént gördült ki a gyárból. De előtte emelje a lábát, és szóljon fel... Kit is keresünk, Peabody? - Fergusonékat. - Szóljon fel Fergusonéknak, hogy megérkeztünk, és szeretnénk elbeszélgetni velük. - Mr. Ferguson már elment. Mrs. Ferguson azonban még a lakásban tartózkodik. - Akkor pattanjon. Az ajtónálló nem túl készségesen, de azért felszólt a lakásba, majd beengedte Eve-éket. A káosz kellős közepébe. Eileen Ferguson egy meghatározhatatlan korú kisgyereket szorított a csípőjéhez. A srác egybeszabott pizsamát hordott, melyre vigyorgó dinoszauruszt hímeztek. A szája körül rózsaszín ragacs száradt. Eve úgy vélte, a dinoszaurusz biztosan azért vigyorog, mert megkapta a reggeli nagyobb részét. Vajon miért díszítik a szülők ragadozókkal a gyermekeik ruháit? Ezt egyszerűen képtelen volt felfogni. A háttérből visongás, ugatás és kiáltozás hallatszott, amely első hallásra egyszerre jelenthetett örömöt, vagy akár rettegést is. Eileen egy rozsdaszínű pulóvert, laza, fekete nadrágot és bolyhos, cukorrózsaszín papucsot viselt. Barna haját lófarokba fogta, mogyoróbarna szeméből a lármához képest ijesztő nyugalom áradt. Eve-nek eszébe jutott, hogy valószínűleg reggelizés közben zavarták meg. - Biztosan Craig Foster miatt jöttek. Jöjjenek beljebb, de csak a saját felelősségükre lépett el az ajtóból. - Martin Edward Ferguson, Dillon Wyatt Hadley - nem kiabált, kellemesen csengő hangja így is betöltötte a lakást. - Azonnal hagyjátok abba, különben felaprítom azt a kutyát, és a darabjait beleszórom a hulladékmegsemmisítőbe. Elnézést. Kérnek egy kávét? - fordult vissza Eve és Peabody felé. - Izé... Inkább nem. - A kutya csak egy terrier keveréket formázó droid. Biztosan elment az eszem, amikor megvettem Martinnak a sziiletésnapjára. Most viszont keservesen iszom a levét. Eve-nek feltűnt, hogy a gyerekek némileg elcsendesedtek. Talán Eileen korábban már bebizonyította, hogy nem fája szíve, ha a hulladékmegsemmisítőbe kell dobnia ezt-azt. - Foglaljanak helyet. Addig beleteszem Annie-t a székébe.
A színes székre szerelt tucatnyi, fénylő gomb és pörgettyű egy időre lefoglalta a kíváncsi ujjacskákat. Ráadásul csipogott és zümmögött, olyan hangokat is hallatott, amelyek Eve-et távolról egy kacagás hátborzongató utánzatára emlékeztették. Annie viszont azonnal lefoglalta magát, amint a feneke alatt érezte. - Az a szóbeszéd járja, hogy Mr. Fostert megmérgezték - rogyott le Eileen egy fekete fotelbe. - Igaz ez? - Igen, megállapítottuk, hogy Mr. Foster szervezetébe halálos adag méreg került. - Mondják meg, de őszintén. Biztonságos az az iskola? Nyugodt szívvel elengedhetem oda a gyerekeket? - Nincs okunk feltételezni, hogy a tanulók is veszélyben lennének. - Hála Istennek, és nem csupán ezért. Nem szeretném, ha Martinnak vagy a többieknek bármi bajuk esne. Édes Jézus, nem akarom négy gyerekkel tölteni az egész napot! - Néggyel? - ismételte meg Eve, miközben egyszerre érzett rémületet és szánalmat. - Az iskolában talált akta szerint mindössze Martin Ferguson a maga gyereke. - Ezen a héten én vagyok a soros. - Hogy mondja? - Én gyűjtöm össze a csapatot. Martin és Dillon már az emeleten rajcsúroznak, Callie Yost egy percen belül itt lesz, Macy Pinket pedig útközben vesszük fel. Csak egy sarokra lakik innen. Elviszem őket az iskolába, és értük megyek, amikor véget ér a tanítás. Ha nincs iskola, akkor nekem kell vigyáznom rájuk. Folyamatosan váltjuk egymást, minden héten más és más szülő vállalja magára ezt a feladatot. - Aznap, amikor Mr. Foster meghalt, nem sokkal nyolc után bement az iskolába, és csak negyven perc elteltével jött ki. - Aha, korán bevittem őket, és amíg a délelőtti napköziben várták a tanítás kezdetét, bevittem engedélyezésre egy tucatnyi tortácskát a dietetikai központba. - A szülők és a diákok gyakran visznek magukkal ennivalót? - Csak ritkán, mert sok formasággal jár, de aznap volt Martin születésnapja. Engedélyt kértem, és kaptam. Anélkül senki nem vihet ételt az osztályba. Ki kell tölteni egy nyomtatványt - magyarázta Eileen. - Fel kell tüntetni rajta az élelmiszer fajtáját, valamint minden összetevőjét, arra az esetre, ha az egyik gyerek netalántán allergiás lenne valamelyikre, vagy az egészségi állapota, esetleg a vallása, vagy a szülei tiltanák a fogyasztását - szedett ki néhány babaruhácskát egy kosárból, majd mindegyiket gondosan összehajtogatta. - A magam részéről felesleges nyűgnek tartom, de az iskola nagyon szigorúan betartatja a szabályt. Az igazgatónőnek és a dietetikusnak is alá kell írnia az engedélyt. Mintha csak a nemzetbiztonsági hivatalban lennénk. Mindegy, megkaptam az engedélyt, és a süteményekhez vettem még narancslevet is, mert azt itthon felejtettem. Hirtelen észrevettem, hogy Annie pelenkái helyett Callie iskolatáskáját hoztam magammal, ezért vissza kellett szaladnom a napközibe, hogy kicseréljem. Végszóra, mert megéreztem az Annie-parfümöt, és azonnal tudtam, hogy sürgősen ki kell cserélni a pelusát. Azt hiszem, ez az egész nyugodtan eltarthatott negyven percig, talán még tovább is. - Eközben kit látott? Kivel beszélgetett? - Lássuk csak. Lianával, a dietetikussal, Lida Krumppal, a napközis felügyelő tanárral és a segítőjével, Mitchell-lel. Távozóban összefutottam Mosebly igazgatónővel az aulában, és váltottunk néhány szót. Történetesen Craig Fostert is láttam bemenni az öltözőbe. Nem álltam
meg, nem beszélgettünk, csak odaintettünk egymásnak. Bárcsak több időm lett volna, de maga is tudja, milyen az ember. Azt gondoltam, majd legközelebb beszélgetünk. - Jól ismerte Mr. Fostert? - Nagyjából annyira, mint a többi tanárt. Időnként összefutottunk egymással a városban, és rendszeresen eljártam a szülői értekezletekre. Vagyis évente kétszer. Ott kellett lennem Martin miatt - tette hozzá szégyenlősen mosolyogva. - Martinnak gondjai voltak Mr. Fosterrel? - érdeklődött Eve. - Valójában nagyon is tisztelte, Craig pedig szerette, amit Martin csinált. - Ennek ellenére elvárták, hogy megjelenjen a szülői értekezleten. - Aha - nevetett fel Eileen. - Martint mindig is „eleven” gyereknek tartották. A tanárok így nevezik a vadócokat, Azért írattuk magániskolába, mert itt kevesebb gyerek jut egy tanárra, ezért jobban odafigyelnek rá. Eddig bevált. Ebben a pillanatban csörömpölés, hisztérikus kacagás és vad ugatás hallatszott. - Többnyire - mosolyodott el szárazon Eileen. - Mi a helyzet a többi tanárral? Mondjuk Reed Williuims-szel? - Természetesen őt is ismerem - igyekezett közömbös maradni, de egy pillanatra elfordította a tekintetét. - Az iskolán kívül is találkozott vele, Mrs. Ferguson? - Nem. Én nem. - Ezek szerint mások igen. - Elképzelhető. Nem értem, mi köze ennek Craighez. - Minden részlet fontos. Tudjuk, hogy Mr. Williams számos szexuális jellegű kapcsolatot alakított ki. - Ó - fújt nagyot Eileen. - Csak játszik a nőkkel. Nagyon és simulékony ember, de csak játszik. Akkor sem tetszene, ha ő lenne az utolsó férfi a világon. Nálam is tapogatódzott, de a férfiak megérzik, ha egy nő közömbös marad az irányukban. Ő is visszakozott. Nem volt sem vele, sem miatta semmi bajom. Soha. - De másoknak igen? - Nézze, tudom, hogy lefeküdt Jude Hadley-vel. Ő maga mesélte. Williams meghívta egy italra. Jude elvált, ráadásul csábítóan néz ki. Utána viszont megjött az esze, és nemet mondott. Állítólag nem akart túlságosan belebonyolódni egy kapcsolatba. Különösen, mert észrevette, hogy Williams Allika Straffónak is csapja a szelet. - Látta őket együtt? - csapott le Eve. - Egy iskolai ünnepségen. Csak egy... - mocorgott Eileen, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. - Láttam, hogyan néznek egymásra. Williams egyszer még a karját is megsimogatta. Nem sokkal később kiment, Allika pedig néhány perc elmúltával követte. Ha nem hagyjátok azonnal abba, megeszem azt az átkozott droidkutyát! - Érdekes - jegyezte meg Eve, amikor kiléptek az utcára. - Allika Straffo, akinek a kislánya rátalált az áldozat holttestére, beleesett Williams hálójába. Márpedig Williamsnek volt alkalma megmérgezni Fostert. - Foster megfenyegette Williamst, hogy jelenteni fogja a viselkedését? Oké, de szerintem egy egyszerű fenyegetés hatására Williams még nem mérgezte volna meg. Ráadásul csupán azért, mert lefeküdt az egyik tanuló anyjával?
- Másfelől viszont Straffo férje befolyásos ember. Talán túlságosan felkapta a vizet, amikor megtudta, mit művel a felesége. - Nincs nyoma, hogy a gyilkosság napján Allika az iskolában járt volna. - A lánya ott volt. - A lánya... Ugyan már, Dallas, nem gondolhatod komolyan, hogy Foster ellen fordította a kislányát. - A lánya talán csak az anyját akarta megvédeni. - Oké, várj egy pillanatra - mászott be Peabody a kocsiba. - Először is emlékeztetni szeretnélek, hogy egy tízéves kislányról beszélünk. - A gyerekek tudják, hogyan kell ölni - jelentette ki Eve. Ő is csupán nyolcéves volt, amikor végzett az apjával. Nem látott semmit, csak fogta a kést, és szúrt, szúrt... - Aha, általában dühből, félelemből, vagy hirtelen felindulásból, viszont egy átlagos tízéves nem önt ricint a tanára termoszába. Ez nagyon extrém. - Aha, valóban az. Talán fogalma sem volt arról, hogy megmérgezi. Tegyük fel, hogy az anyja azt mondta neki: „Figyelj, drágám, ma játsszunk egy kicsit, és megtréfáljuk Mr. Fostert.” - Nem igazán tudom elhinni, hogy egy anya a tulajdon gyermekét használja fel arra, hogy tegye el láb alól az egyik tanárt, amiért magánórákat vett az egyik kollégájától. Nem, gondolta Eve, ez valóban nem túl valószínű. - Azért ugorjunk be hozzá, és csevegjünk el vele egy kicsit. Straffóék tetőtéri lakásából pazar kilátás nyílt a folyóra. Mind az ajtónálló, mind az épületben dolgozó biztonságiak szinte kibírhatatlanul fent hordták az orrukat, ennek ellenére gyorsan dolgoztak, és miután ellenőrizték Eve jelvényét, késedelem nélkül beengedték őket. A tetőtéri lakás ajtaját egy fiatal, szeplős, vörös hajú nő nyitotta ki, és vaskos, ír akcentussal érdeklődött, hogy kit keresnek. Eve-nek azonnal eszébe jutott Roarke, és egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra. - Az asszonyom azonnal jön, csak befejezik Rayleennel a reggelit. Addig hozhatok valamit? Kávét, teát? -Köszönjük, nem kérünk. Írország melyik részéről származik? - Mayóból jöttem. Ismeri? - Nem igazán. - Gyönyörű vidék, látogasson majd el arrafelé. Elvehetem a kabátját? - Persze - követte Eve a széles előszobán keresztül, melyből jobbra egy lépcső nyílt, balra pedig boltíves ajtók vezettek a magas ablakoktól világos szobákba. - Mióta dolgozik Straffóéknak? - Már fél éve. Érezzék otthon magukat - intett a nő a zselépárnákkal borított, kényelmes kanapé felé. A falba fehér kandallót építettek. A kékesen lobogó láng remekül illett a bútorhoz. A kocka alakú üvegasztalok belsejében virágok nyíltak. - Hozzak egy forró italt? Nagyon hideg van odakint. Ó, már itt is az asszonyom, és a mi kis hercegnőnk. Allika éppolyan szőke volt, akárcsak a lánya, de rövidre nyírt hajába sötétebb sávokat is festett. A szeme érett áfonyát idézett, a bőre fehér volt és lágy, akár a tej. Sötétkék pulóvert és szürke rövidnadrágot viselt, amely láttatni engedte formás lábát. A lányát kézen fogva vezette.
Rayleen arca valósággal ragyogott. - Anya, az iskolában is ők jártak. Dallas hadnagy, és Peabody nyomozó. Azért jöttek, mert kinyomozták, hogy mi történt Mr. Fosterrel? - Azon még dolgoznunk kell. - Rayleen, menj ki Corával, és vedd fel a kabátod. Ugye nemakarsz elkésni az iskolából? - Nem maradhatnék egy kicsit beszélgetni? Ez is igazolt hiányzás, mint amikor orvoshoz megyek, és nem számít bele a jegyembe. - Ma nem. - De mi találtuk meg Mr. Fostert. Szemtanú vagyok - húzta el a száját Rayleen, mire Allika a két tenyere közé fogta a lánya arcát, és megpuszilta. - Légy jó kislány, és menj Corával. Ha hazajössz, majd beszélgetünk. Rayleen szomorúan felsóhajtott. - Pedig úgy szeretnék maradni! - fordult Eve felé, de engedelmesen Corával tartott. - Nagyon jól viseli ezt a rettenetet, ám még nem múltuk el a rémálmai. Szörnyű, de azt kívánom, bárcsak más kísérte volna el Melodie-t. Rájöttek valamire, csak nem akarták Rayleen előtt elmondani? - Nem veszett össze a lánya, a férje vagy maga Mr. Fosterrel? - Összeveszni? Nem. Ő volt Rayleen kedvenc tanára. Rayleen rendkívüli tehetség. Színjeles. Craig még osztálytitkárnak is megválasztotta. Az irodalomszakkört és a számítógépes szakkört is ő vezeti. Szeret iskolába járni. - Mikor találkozott utoljára Mr. Fosterrel? - A novemberi szülői értekezleten. Nem, nem, bocsánat, ez nem igaz. A decemberi ünnepségen. Elmaradt az utolsó két óra, és a szülőket is meghívták. Az iskolazenekar előadott egy darabot. A kórus is énekelt. Nagyon érdekes volt - nevetett fel kurtán. - A műsor után üdítőt szolgáltak fel. Akkor találkoztam Mr. Fosterrel, és váltottunk is néhány szót. Rayleen a fazekasszakkörben készített neki egy kávéscsészét, azt adtuk oda. Szörnyű, ami vele történt. Bárcsak itthon tudnám tartani Rayleent! - tördelte az ujjait. - De Ray úgy döntött, hogy nem mulaszt az iskolából, és a férjem is határozottan kijelentette, hogy úgy kell folytatnia az iskolát, mintha mi sem történt volna. Leszavaztak - mosolyodott el ismét. - Azt hiszem, igazuk volt, de a történtek után nehéz szívvel engedem el. - Beszélt magának Mr. Foster Mr. Williamsről? - Mr. Williamsről? - rándult meg Allika arca. - Amennyire vissza tudok emlékezni, nem. Miért beszélt volna? - Jó viszonyt ápol Mr. Williamsszel. - Próbálok barátságos lenni a Sarah Child minden tanárával. - Vele sokkal barátságosabb, mint a többiekkel. - Nem tetszik a célozgatása, ráadásul nem is igazán értem - állt fel Allika, de inkább csak félelmében. - Azt hiszem, most menniük kell. - Persze, máris indulunk. Beugrunk a férje irodájába, és vele is elbeszélgetünk egy kicsit. - Várjanak! - emelte fel a kezét Allika, amikor látta, hogy Eve is fel akar állni. Várjanak! Fogalmam sincs, mit hallott, vagy mit gondol, de... - pillantott az előszoba felé, és
amikor hallotta, hogy Rayleen és Cora éppen indulnak, vett egy mély lélegzetet. - Ehhez magának az égvilágon semmi köze. - Mindenhez közöm van, ami kapcsolatba hozható Craig Fosterrel. - A magánéletem... Nincs rá semmi oka, hogy továbbadja Olivernek ezt a... ezt az ostoba pletykát. - Foster tudott magáról és Reed Williamsről? Magának is elmondta, amit Williamsnek, hogy jelenteni akarja a viszonyát? - Szó sem volt semmiféle viszonyról! Csak... egy apró botlás történt, semmi több. Már hetekkel ezelőtt véget vetettem neki. - Miért? - Mert megjött az eszem - túrt a hajába Allika. - Az ünnepség idején... depressziós voltam. A fiunk, Trev, három éve karácsony reggelén halt meg. - Őszinte részvétem, Mrs. Straffo - szólalt meg Peabody. - Hogyan halt meg a fia? - Trev... - ült vissza Allika a helyére. - Otthon töltöttük a karácsonyt. Van egy házunk Connecticutban. Trev még kétéves sem volt. Nagyon izgult, hogy jön a Télapó, ezért korán felkelt. Még sötét volt, amikor... Legurult a lépcsőn. Biztosan szaladt, hogy minél hamarabb lássa, mit hozott neki a Télapó, amikor megbotlott, és a nyaka... - Őszinte részvétem - ismételte meg Peabody. - Azt hiszem, nem történhet egy szülővel ennél nagyobb tragédia. -Teljesen összetörtem. Hónapokig kezeltek, de magam sem hiszem, hogy egyszer újra olyan leszek, mint régen. Ám itt maradt nekünk Rayleen, akinek nagy szüksége volt ránk. A connecticuti házat eladtuk, és Ray megérdemli, hogy normális élete legyen. - Tehát azért feküdt le Reed Williamsszel - vonta le Eve a következtetést -, mert depressziós volt. - Tudom, hogy ez nem mentség. Egyszerűen csak megtörtént. Karácsony közeledtével egyre rosszabbul érzem magam, és ilyenkor elveszítem a józan ítélőképességemet. Ostoba voltam. Már nem vagyunk ugyanazok az emberek, mint akik Trevor halála előtt voltunk. De próbálkozunk. Folyton próbálkozunk. Ostoba voltam, önző, és ha kiderül, az nagyon fog fájni Olivernek, pedig azt nem akarom. - És ha Foster valóban jelentette volna? - Ő nem tudott semmiről - dörzsölte meg Allika a torkát, mintha fájna. - Fogalmam sincs, honnan tudhatta volna meg. Nekem egyetlen szót sem szólt róla, pedig beszélgettünk az ünnepségen. Elismerem, hibáztam, de nem volt semmi, csak egy kis szex, és az is csupán kétszer. Csak kétszer. - Williams sem mondott semmit Fosterről? - Nem beszélgettünk sokat. Csak kielégítettük a testi vágyainkat, és kész. - Dühös volt magára, amikor véget vetett a viszonyuknak? - Egyáltalán nem, és beismerem, hogy ettől még inkább ostobának éreztem magam hunyta le Allika a szemét egy pillanatra, majd ültében kihúzta magát. - Ha valóban el akarják mondani Olivernek, előbb én szeretnék beszélni vele. Megpróbálom megmagyarázni. Ne a rendőrségtől szerezzen róla tudomást. - Pillanatnyilag nem látom értelmét, hogy beszéljünk a férjével, de ha mégis, akkor előtte feltétlenül szólok. - Nagyon köszönöm.
A többieket is felkeresték, akik Foster halálának a napján az iskolában jártak, de a beszélgetések során nem tudtak meg semmi fontosat. Amikor végeztek, Eve a belváros felé vette az irányt. - Szerinted Allika Straffo hányszor követett el ostobaságot a házassága során? - Nekem az a véleményem, hogy ez volt az első alkalom. Túlságosan idegesnek és bűntudatosnak tűnt. Ha engem kérdezel, Williams megneszelte, mennyire sebezhető, és kihasználta az alkalmat. Ráadásul nem hinném, hogy Foster tudott róla. Eve a társára pillantott. - Ezt meg miből szűrted le? - Abból, amit eddig megtudtunk róla, roppant egyenes, ember volt. Nem hinném, hogy könnyedén társalgott volna Allikával az iskolai ünnepségen, ha tisztában van vele, hogy engedett Williams csábításának. Ráadásul akkor Allika is megneszeli, hogy sejt valamit. Úgy vélem, a szexuális vágy kiélesíti az ösztönöket. Zaklatott volt, bűntudat gyötörte, ezért biztosan rájön, ha Foster sejti a történteket. Hibát követett el, de ez minden. - Szerinted a házasságtörés csupán ennyi? - kérdezte Eve. Peabody összerezzent. - Oké, valójában árulás és sértés a másik féllel szemben. Allika elárulta a férjét, és megsértette az érzéseit. Most ezzel a tudattal kell leélnie az életét. Roarke viszont sohasem árulna el és sértene meg téged. - Ez most nem rólam szól. - Valóban nem, de tudom, hogy a két dolog összekeveredett a fejedben, pedig nem lenne szabad. Szabad lenne, vagy sem, valóban összekeveredett, márpedig Eve-nek ez egyáltalán nem volt ínyére. Ennek ellenére lelkiismeretesen folytatta a munkáját. A labor nem talált ricinre utaló nyomokat a Fosteréktől elhozott alapanyagokban. Ez szintén arra utalt, hogy a mérget a helyszínen keverték az italba. Felállított egy időegyenest, és a reggel lefolytatott kihallgatások alapján ráírta, hogy ki mikor mit csinált az iskolában. Az emberek ki-be járkáltak a kapun, összevissza kószáltak az épületben, miközben találkoztak, beszélgettek, vagy csak elmentek egymás mellett. Kapcsolatot kell találnia egyikük és a méreg között. Megkerülte a táblát, visszaült az íróasztala mögé, és lehunyta a szemét. Gondolkodott, majd újra átolvasta a jegyzeteit. Ezt követően felállt, és járkálni kezdett. Ennek ellenére nem tudott minden erejével az ügyre összpontosítani. Úgy vélte, ideje, hogy magához vegyen némi doppingszert, így kinyitotta a számítógép hátlapját, és benyúlt oda, ahová egy szelet csokoládét rejtett. Csak hűlt helyét találta. - A rohadt életbe! - morgott, miközben megszemlélte a ragasztódarabokat, melyek akkor szakadtak el, amikor valaki letépte a csokoládét. Az alattomos tolvaj ismét meglátogatta. Már többször is felmerült benne, hogy felszerel néhány kamerát és mikrofont az irodájában, majd egy szelet csokoládéval lépre csalja és elintézi a gazembert.
Csak az a bökkenő, hogy nem így akarta legyőzni. A harcot intelligenciával és kitartással kell megnyernie, nem puszta technológiával. Néhány percig dühöngött, amiért elemelték az orra elől a csokoládéját, majd felhívta dr. Mirát, és addig erőszakoskodott a titkárnőjével, amíg ki nem csikart tőle egy időpontot. Majd az eddig összegyűlt anyagot átküldte a parancsnokának. Egy üzenetet is mellékelt hozzá, melyben tudatja Whitney-vel, hogy konzultálni készül a rendőrség profilalkotójával. Ezt követően ismét lehunyta a szemét, és a kávéra gondolt. Kisvártatva elaludt. A jéghideg dallasi szobában találta magát. Az ablakon át látta a túlsó épületre szerelt, vörösen vibráló neonreklámot, amely egy szexklubot hirdetett. Vértől csöpögő kezében kést tartott. Az ember, akitől az életet kapta, majd verte, kínozta és erőszakoskodott vele, a lábai előtt hevert. Bevégeztetett, gondolta, és már nem egy kislány, hanem egy felnőtt nő állt a szoba közepén, akinek rettenetesen fájt a karja ott, ahol a gyerek csontja eltörött. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Erezte a vér és a halál bűzét. Törött karját babusgatva hátralépett, majd sarkon fordult. Menekülni akart. A hálószoba ajtaja nyitva állt. Az ágyat két, kecsesen mozgó emberi test foglalta el. A fény egy pillanatra végigsöpört rajtuk, megvilágította az alakjukat, megcsillant a férfi sötét haján és szemében. Eve akkor is felismerte volna, ha nem látja az arcát. Az alatta fekvő nő kéjesen felnyögött. Szőke haja cseppfolyós aranyként villant a szennyes fényben. Még a törött csontnál is hevesebb fájdalom tört rá. Rosszabb volt, mint amikor megerőszakolták. Ott visszhangzott testének minden egyes sejtjében. Halott apja felnevetett mögötte. - Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy veled marad? Nézz csak rájuk! Még csak a közelükbe sem érhetsz. Nincs ember, aki ne csalná meg a párját, kicsi lány. Eve újra félelemtől és fájdalomtól reszkető kislánnyá változott. - Gyerünk, állj rajtuk bosszút! Tudod, hogyan kell. Eve lepillantott a kezére, melyben még mindig ott markolta a kést. A pengéről vörös cseppek hullottak a padlóra.
Kilencedik fejezet
Ha egy pillantással ölni lehetne, Eve már régen ott hevert volna Mira titkárnője előtt, a földön. Szerencsére túlélte a találkozást, és gyorsan bemenekült Mira irodájába. A pszichológusnő az íróasztala mögött ülve fogadta.
Mint mindig, Mira most is higgadtnak és összeszedettnek látszott. Hosszú, fekete hajából különös frizurát fésült. Eve még sohasem látta ilyennek, és mindig megdöbbentette, ha egy ember így változtatta meg a kinézetét. Végül úgy tett, mint aki nem veszi észre. Mira sokkal fiatalosabbnak és sportosabbnak tűnt ezzel a frizurával, amely láttatni engedte vonzó arcát. Csinos, szürke ruhája ködösen csillogott, és talán még a szeme is sötétebb kéknek tűnt tőle. A füléből ezüst fülbevaló lógott, a nyakába fonott ezüstláncot akasztott. Eve egy pillanatig elgondolkodott azon, vajon Roarke mércéje szerint Mirát mennyire szeretheti a kamera, és úgy döntött, ennél tökéletesebb megjelenést el sem lehet képzelni. - Eve - mosolyodott el Mira. - Ne haragudj, de még nem jutott időm arra, hogy átolvassam az aktát. - Tudom, hogy szoros a beosztásod. - Nem sok mozgásterem marad. Foglald össze a lényeget - állt fel, és elindult az AutoSéf felé. - Nehéz ügy? - Többé-kevésbé minden ügy nehéz. - Különösen fáradtnak tűnsz. - Egy helyben topogok. Egy tanár az áldozat. Történelmet tanított egy magániskolában kezdte Eve, és míg Mira beprogramozott egy teát, gyorsan elmondta a lényeget. Miközben beszélt, Mira az egyik szék felé intett, és miután átnyújtott Eve-nek egy csészét, maga is helyet foglalt. - A méreg személytelen - kortyolt bele Mira a teájába. A gyilkos nem áll közvetlenül az áldozata mellett. Tiszta marad a keze. Leginkább nők folyamodnak ehhez a módszerhez. Nem kizárólag ők, de rájuk inkább jellemző, mint a férfiakra. - Egyszerűen nem találok indítékot. Leginkább arra gyanakszom, hogy valaki el akarta hallgattatni. Állítólag tudott arról, hogy az egyik kollégája rendszeresen megkörnyékezte az iskolában dolgozó nőket és a tanulók szüleit. - Ami, ha kiderül, mindenképpen fegyelmi eljárást von maga után. Talán még el is bocsátják. Ricin – gondolkodott hangosan Mira. - Kicsit régimódi. Nem túl hatékony módszer, ellenben viszonylag egyszerű, ha valaki jártas a természettudományokban. - Ami azt illeti, remekül bevált. - Igen, el tudom képzelni. Tehát a gyilkosságot gondosan kitervelték és időzítették. Nem hirtelen felindulásból, nem a pillanat hevében követték el. Mindent előre kiszámoltak folytatta Mira, miközben a csészealjat a térdén egyensúlyozta. Eve ezt egyszerre találta bámulatosnak és meghökkentőnek. - Természetesen előfordulhat, hogy a méreg megtalálható a gyilkos közvetlen környezetében, és ezért választotta ezt a szert. Abból, amit elmondtál, arra következtetek, az áldozat még csak nem is sejtette, hogy veszélyben az élete. Fogalma sem volt arról, hogy magára haragított valakit. - Nem változtatott a szokásain - erősítette meg Eve. - A gyilkos minden bizonnyal gondosan eltitkolta előle az érzéseit, miközben mindent eltervezett, és kidolgozta a részleket. Mintha nem maradt volna más választása. Nem kellett végignéznie az áldozat halálát, vagy megérintenie, beszélni vele. Azzal sem törődött, hogy valószínűleg egy gyerek fogja megtalálni a holttestet - gondolkodott néhány pillanatig Mira. Ha az egyik szülő tette, akkor olyasvalakit keress, aki a saját igényeit a gyereke igényei elé helyezi. Ha tanár, akkor olyan, aki a gyerekekben csupán az elvégzendő feladatot látja, és
inkább munkadarabként, mintsem érző emberként tekint feléjük. Minimális befektetéssel is elérte a célját. - Nem hiszem, hogy elismerésre számít. Nem bolond. - Szerintem is teljesen épelméjű, ellenben nagyon valószínű, hogy szigorú időbeosztás szerint éli az életét, és ettől csak a lehető legritkábban tér el. - Újra ellenőrizni fogom az iskolát és az alkalmazottakat. Amennyire emlékszem, az egész iskolarendszer a pontos időbeosztásra épül, és valaki, aki ismeri ezt a rendszert, tökéletesen tisztában volt az áldozat időbeosztásával - állt fel Eve, és járkálni kezdett. Ráadásul ott kellett lennie. Abban nincs semmi gyanús, ha valaki megjelenik a munkahelyén, és végzi a dolgát. Egy szülő, aki elkísérte a gyerekét, hozott valamit, vagy beszélni akart az egyik tanárral, de ebben az esetben ismernie kellett a tanárokat, előre meg kellett beszélnie a találkozót, és így tovább. Alaposabban utána kell néznünk azoknak, akik aznap délelőtt az iskolában jártak. - Elképzelhető, hogy valaki úgy jutott be az épületbe, hogy a biztonsági rendszer nem rögzítette a belépést? - Ennek mindig van némi esélye. Ezt is ellenőriznünk kell, de szerintem nem így történt - ült vissza Eve a helyére, - Ezzel ugyan megmenekül attól, hogy felkerüljön a gyanúsítottak névsorára, viszont egyben indokolatlan kockázatot is vállal vele. Persze maga a gyilkosság sem veszélytelen, viszont, mint te is mondtad, mindent előre megtervezett. A nyakam teszem rá, hogy még gyakorolta is a gazember - túrt a zsebébe, és szórakozottan csörgetni kezdte az aprópénzt. - Köszönöm, hogy szántál rám egy kis időt. - Elolvasom az aktát, készítek egy tisztességes jellemrajzot, és a véleményemet is csatolom mellé. - Nagyon köszönöm. - Most pedig áruld el, mi a baj! - Épp most mondtam. Meghalt egy tanár, és nincs semmi, amibe belekapaszkodhatok. - Ennyire nem bízol bennem, Eve? Roarke is pontosan ugyanezt kérdezte az este hasonló, türelmes hangon. Eve összeroskadt. A lélegzete megcsuklott. - Az a nő - nyögte. Mira elég jól ismerte Eve szívét és lelkét ahhoz, hogy megértse, roppant személyes problémával áll szemben, amelynek semmi köze a gyilkossághoz. - Ülj vissza. - Képtelen vagyok nyugton maradni. Egyszerűen képtelen vagyok. Nem hagy nyugodni az a nő, aki régen mellette volt. Talán Roarke még szerette is. Szerintem biztosan szerette. Istenem. Most újra felbukkant az életében, és... Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Mindent elrontok, pedig nem akarom. - Attól félsz, hogy Roarke hűtlen lesz hozzád? - Nem - szorította a szemére a kezét Eve. - Nézd, az egyik felem legszívesebben azt felelné, hogy „egyelőre nem”. A másik felem pedig azt, hogy „ez hülyeség”. Roarke nem olyan. Viszont... viszont ez a nő sem nevezhető átlagosnak. - Először is hadd mondjam el, hogy mind a szakmai, mind magánvéleményem szerint Roarke szeret téged, és rajtad kívül senki másnak nincs hely a szívében. Szerintem sem
jellemző rá a hűtlenség. Nem csak azért, mert szeret. Túlságosan tisztel téged és saját magát is ahhoz, hogy megcsaljon. Most pedig mondj el mindent arról a nőről! - Gyönyörű. Komolyan mondom, hogy gyönyörű. Fiatalabb, csinosabb és előkelőbb nálam. Nagyobb a melle. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik. - Egyáltalán nem hangzik nevetségesnek. Számomra máris unszimpatikus. Eve elnevette magát, majd letörölte a szeméből kicsorduló magányos könnycseppet. - Naná. Kösz. A neve Magdelena, de Roarke néha Maggie-nek hívja - szorította a gyomrára a kezét. - Rosszul vagyok. Sem enni, sem aludni nem tudtam rendesen. - Ezt meg kell beszélned Roarke-kel, Eve. - Megbeszéltem. Jobban mondva próbáltuk megbeszélni, de csak körben jártuk, és alaposan felbosszantottuk egymást. Nem tudom, meddig mehet ez így tovább - túrt reményvesztetten a hajába Eve. - Nem voltam még soha ilyen helyzeten, és nem tudom, mit kellene tennem. Summerset szerint Magdelena nagyon veszélyes. - Summerset szerint? - és Mira annyira meghökkent, hogy nem tudta leplezni a döbbenetét. - Aha. Ez aztán a meglepetés, mi? Még engem is jobban szeretne Roarke mellett tudni, mint azt a nőt. Legalábbis pillanatnyilag. - Ez a legkevésbé sem lep meg. Miért tartja Summerset veszélyesnek Magdelenát? - Azt mondta, csak kihasználja a férfiakat. Tizenkét Roarke-ot is faképnél hagyta. - Tizenkét év nagyon hosszú idő. Roarke akkor még nagyon fiatal volt. - Aha - bólintott Eve, és örült, hogy Mira megérti. - Fiatalkorban, amikor az ember még nem növesztett páncélt, sokkal jobban fáj a csalódás. Ráadásul, ami még rosszabb, pont egy akció vége előtt hagyta faképnél. Bolondot csinált belőle. Kisétált az életéből, és most megpróbál visszatérni - ült le Eve a szék karfájára. - Ott ültünk abban az elegáns étteremben. Valami üzleti vacsorán, vagy min. Persze megint elkéstem. Az ölembe pottyant ez az ügy, és nem értem oda idejében. Hirtelen meghallottam, ahogy egy vörös ruhás, szőke nő a nevén szólítja, és egy pillanatra láttam valamit Roarke szemében. Nem, még annyi sem volt. Egy fél pillanatra, akkor is észrevettem. - Elhiszem. - Izzott körülöttük a levegő. Éreztem. - Eve, egy-egy emlék roppant erővel tud hatni az emberre. Ezt te is nagyon jól tudod. De attól, hogy felidézzük őket, még nem válnak újra valóra. - Együtt ebédeltek. - Hmm. - Roarke egy pillanatig sem titkolózott előttem. Nem csinált semmit a hátam mögött. Elárulta, hogy az a nő felajánlott neki valami üzletet. Magdelena viszont... Ugyanis felkeresett az irodámban. - Meglátogatott? Eve felállt, és ismét járkálni kezdett. - Meghívott egy italra. Beszélgetni és barátkozni akart. Közben végig mosolygott. Mint aki feltette a „Legyünk haverok” lemezt. Viszont egyáltalán nem azt mondta, mint amit gondolt. Istenem, ez annyira ostobán hangzik.
- Egyáltalán nem - ellenkezett Mira higgadtan. - Nagy gyakorlatot szereztél abban, hogy azt is meghalld, amit az emberek nem mondanak ki, és azt a képességedet csak erősítette a beszélgetés személyes jellege. - Oké - sóhajtott Eve. - Oké. Csak puhatolózott. Próbálta felmérni a gyenge pontjaimat. Úgy beszélt, mintha Roarke-kal valami közös munkára készülnének. Eljárta az ilyenkor szokásos táncot, én viszont a saját parkettemen nem találtam bele a megfelelő ritmusba, így nem tudtam a lábára lépni. - Bármilyen csábítóan hangzik, nem oldanál meg vele semmit. Elmondtad már Roarkenak, mennyire fáj? - Így is hülyének érzem magam. Roarke nem csinált semmit. Arról igazán nem tehet, hogy valamikor régen összetartoztak. Magdelena ezt akarja kihasználni, és ha sikerül neki... Azt hiszem, eljön a pillanat, amikor Roarke-nak választania kell. - Kételkedsz a szerelmében? - Nem, de Magdelenát hamarabb szerette. - Meghallgatod a tanácsomat? - Azt hiszem, kénytelen leszek, ha már a nyakadba zúdítottam a problémát. Mira felállt, és megfogta Eve kezét. - Menj haza, és aludd ki magad. Inkább vegyél be altatót, de szükséged van néhány óra alvásra. Utána beszélj Roarke-kal az érzéseidről. Valld be neki, mennyire ostobának érzed magad, pedig tudod, hogy tiszta a lelkiismerete. Az érzelmek legtöbbször indokolatlanok és megmagyarázhatatlanok. Roarke-nak meg kell tudnia az érzéseidet. - Elméletben jól hangzik, de nem tehetem. Este szerepelnem kell Nadine átkozott műsorában. - Ó, hát persze! Ma van a premier. Mi is nézni fogjuk. Dennis és én már nagyon vártuk simogatta meg Eve fejét Mira, pedig ilyet eddig még sohasem tett, és Eve máskor talán nem is engedi, majd előrehajolt, és megpuszilta az arcát. - Gyönyörű leszel. Ha vége az egésznek, akkor hazamész, kialszod magad, és amikor felébredtél, beszélsz Roarke-kal. Talán valóban válaszút elé ért, de nekem minden azt súgja, hogy csak és kizárólag téged választhat. - Magdelena franciául és olaszul is beszél. - Mocskos némber. Eve elnevette magát, majd ő is olyat tett, amit eddig még soha. Mira homlokához érintette a homlokát, és lehunyta a szemét. - Oké - suttogta. - Oké.
Kitárulkozott Mira előtt, és ebbe belefájdult a feje, de ennek ellenére sokkal jobban érezte magát, mint mielőtt meglátogatta a pszichológusnőt. Az irodájába menet, amikor átvágott a nyomozók közös irodáján, észrevette, hogy Peabody egy alacsony, sötét hajú nővel beszélget. Amikor Peabody is megpillantotta őt, megveregette az asszony vállát, és felállt. - Már meg is érkezett a hadnagy. Dallas, hadd mutassam be Laina Sanchezt. Beszélgettünk egy kicsit. Nem megyünk le a kantinba? - Jó, menjünk - és Eve-ben hirtelen tudatosult, hogy Laina több hónapos terhes.
- Úgy gondoltam, jobb, ha bejövök - szólalt meg Laina, és a hangján alig lehetett érezni a külföldi születésre utaló akcentust. - Beszéltem Hallie-vel, miután kihallgatták. Peabody nyomozó beszélt velem az iskolában aznap, amikor Craig... amikor meghalt. Úgy véltem, jobb, ha most személyesen jövök. - Remek - pillantotta meg Baxtert és Trueheartot Eve. Az egyik sarokasztalnál ültek, és egy sovány, ideges, napszemüveget viselő emberkével beszélgettek. Narkós, gondolta Eve. Talán Baxter egyik besúgója. Miközben Peabody megkínálta Lainát egy itallal, próbálta felidézni, milyen ügyön dolgozik a páros. Eszébe jutott, hogy történt egy alvilági gyilkosság. Találtak egy halott turistát, aki minden jel szerint olyan New York-i bárba tévedt, ahová nem lett volna szabad. Baxter rápillantott, és Eve kiolvasta a szeméből, hogy a narkós elárult nekik valamit, ami kimozdítja az ügyet a zsákutcából. Legalább egyiküknek jutott egy követhető nyom. Mivel a kantinban felszolgált kávét enyhén szólva is undorítónak tartotta, hozott magának egy pohár vizet, majd leült, és hagyta, hogy Peabody tovább folytassa Laina kihallgatását. - Nagyon köszönjük, hogy befáradt hozzánk, Laina. Hadnagy, Laina metróval jött. Megígértem neki, hogy valaki majd hazaviszi. Ugye nem baj? - Nem. Miért lenne? - Laina, elmondaná Dallas hadnagynak is, amit nekem? - Persze. Időnként összefeküdtem Hallie-vel. Csak azért mondom, mert tudom, hogy említette magának, és nem örülök, hogy kiderült. Nem igazán akartam, de jól jött a pénz, és Hallie is gyengéd volt hozzám. Aznap reggel a konyhában találkoztunk. Megittunk egy kávét, megbeszéltük, mit változtassunk a menün, és... Szóval csak beszélgettünk, mint két jó barát mocorgott Laina, és megsimogatta a hasát. - Hallie említette, hogy Mr. Williamsről kérdezte, és tudni akarta, hogy... Hogy volt-e közöttük valami. Persze Hallie-t nem érdeklik a férfiak, legalábbis nem úgy. Viszont olyasmi is szóba került, amit magának nem árult el. Éppen azért, mert a barátom. - Történt valami maga és Mr. Williams között? - Nem - pirult el Laina, és a markába zárta a nyakában függő apró ezüstkeresztet. Nem, dehogy. Férjnél vagyok, és ez azt jelenti, hogy sohasem lépnék át egy bizonyos határt. Mr. Williams számára viszont ezek a határok korántsem olyan élesek, mint nekem vagy a férjemnek. Kikezdett velem. Nem találtam túl kellemesnek, de úgy véltem, ezzel még nem ártok senkinek. Aztán hozzám ért. Megfogta a mellem. Eve kivárt egy szívverésnyit. - És? - Rácsaptam a kezére egy kanállal - csattant fel méltatlankodva Laina. - Méghozzá nagyon erősen. Szerinte vicces volt. Nem mondtam el a férjemnek. Ő már egyáltalán nem tartaná viccesnek. Senkinek sem beszéltem róla. Nem akarom elveszíteni az állásomat. - Mr. Williams továbbra is zaklatta? - Megkérdezte, mit szólnék egy közös vacsorához, egy italhoz, vagy szeretnék-e lefeküdni vele. Megint hozzám nyúlt, és ezúttal az arcára kapott, de még ez sem szegte kedvét. Tudom, hogy panaszt kellett volna tennem, de amikor figyelmeztettem, csak
vonogatta a vállát. Sokkal régebben dolgozik az iskolában, mint én. Neki hinnének, nem nekem. Ha azt mondaná, hogy én kezdtem ki vele, kirúgnának. - Végül mit csinált? - Semmit. Szégyellem bevallani, de semmit. Csak sírtam, amikor magamra hagyott. Craig akkor jött be, és észrevette. Megkérdezte, mi a baj. Nem árultam el neki, de szerintem magától is rájött, ugyanis látta kimenni Mr. Williamst. Ezt követően Mr. Williams soha többé nem zaklatott. Szerintem Craig intézte el, hogy békén hagyjon - sóhajtott fel Laina, és ivott egy korty vizet. - Ezt már akkor el kellett volna mondanom Peabody nyomozónak, amikor először beszéltünk iskolában, de nem gondoltam rá. Csak az járt a fejemben, hogy Craig meghalt. Nagyon kedves ember volt. - Ez mikor történt? Mikor látta Craig sírni? - Hetekkel ezelőtt. Még nem kezdődött el a téli szünet. Éppen ezért nem gondoltam arra, hogy ennek is jelentősége lehet, de Hallie azt mondta, hogy magának mindenről tudnia kell. Kérem, ne adja tovább a férjemnek. Nagyon dühös lenne. Először is rám, amiért nem szóltam neki, másodszor pedig Mr. Williamsre. - Nem látom értelmét, hogy beáruljam a férjének, Mrs. Sanchez, de hadd mondjak valamit. Panaszt kell tennie, ha Williams szexuálisan zaklatja. Ha magával megtette, akkor másokkal is. Nem hagyhatja, hogy büntetlenül megússza. Fogadjon fel egy ügyvédet, és perelje le róla még a gatyáját is. - Ki hinne nekem? - Én hiszek magának.
Miközben Peabody kikísérte Lainát, és elintézte, hogy valaki hazavigye, Eve az asztalnál maradt. Egyre csak Williams járt a fejében. Annak ellenére, hogy ennek semmiféle írásos nyomát nem találta, tudta, hogy egy szexragadozóval hozta össze a sors. Innen már igencsak rövid az út a gyilkosságig. Akárhogy is, az a gazember megérdemli, hogy alaposan megforgassák. Amikor Baxter elindult feléje, felállt. - Dallas - kezdte Baxter, majd alaposan végigmérte. - Úgy nézel ki, mint akit ledaráltak és kidobtak a szemétre. - Kapd be. - Olyan rosszul festesz, hogy egyetlen harapás, és véged. Mellesleg kaptunk egy fontos fülest a Barrister-ügyben. - Az ohiói turista, igaz? - Omahai, de mindegy. Abból a szerencsétlenből, akit Trueheart most kísért ki, hamarosan koronatanú lesz. - Az a bús képű alak az egyik besúgód? - Aha, rajta van a bérjegyzéken - ült fel Baxter az asztalra. - Az a helyzet, hogy látta, mi történt. Egy napig vakarózott, töprengett, de végül felhívott. Az áldozat a Broadway és a Harmincnyolcadik sarkán lement a Pokoltűzbe. Tudod, mi az? - Aha, egy szado-mazo bár. Színlelt emberáldozatok, meg ilyesmi. Én is szívesen pihenem ki ott egy-egy hosszabb szolgálat fáradalmait. Baxter elvigyorodott.
I- Rólad még el is tudnám hinni. Tehát az áldozat bement, a karján ott volt a drága óra, a cipője csillogott-villogott, és első pillantásra látszott rajta, hogy tele a zsebe pénzzel. Rendelt magának egy rabszolgát, és befizetett egy első osztályú megkötözős játékra. - Első osztályú? - Láncok, korbács, tetszés szerinti színben választható szájpecek, póráz és nyakörv. A játék háromórás. - Semmi jelmez? - A jelmezek az osztályon felüli kategóriába tartoznak. Viszont az egyik nyilvános színpadot választotta a szórakozásához, hogy mindenki lássa, aki csak akarja. - Szép. - Nem akart túl hamar elmenni, ezért arra készült, hogy belövi magát, és megkereste Sykest - gépelte be Baxter a kódját az egyik kávéautomatába. Szemmel láthatóan kevésbé volt finnyás, mint Eve. - Te is kérsz? - Nem, kösz. Jól megvagyok anélkül is, hogy sáros lóhúgyot innék. -Ellenben fizetés előtt kóstolót akart. Sykes próbálta lekoptatni, de a fickó nem tágított. Azt mondta, hajlandó sokut költeni, de csak miután kipróbálta az árut. Folyamatosan piszkálta, miközben a pénzét mutogatta. „Adj egy kicsit, és ha ízlik, veszek egy egész zacskóval.” Végül Sykes beleegyezett. „Kapsz egy adaggal, Picsafej. Majd meglátjuk, mennyíre ízlik.” És kilyuggatta a vadásztőrével. Eve megvárta, hogy Baxter visszaüljön az asztalra. - Miután meghalt, Sykes kivitte Barrister holttestét, és ledobta a Broadwayre vezető lépcső aljába. Néhány hülye egyetemista, akik azt képzelték, hogy az alvilág remek buli, valósággal keresztülesett rajta. - Felültek valami ostoba szóbeszédnek. Tudod, hol keresd ezt a Sykest? - Kaptam néhány tippet. Úgy gondoltam, először a legutolsó ismert lakcímén próbálkozom. Próbálom minél távolabb tartani a besúgómat az ügytől. Az utca igazi dzsungel. - Bárhogy is, de sikerült megoldanod. - Azt tervezem, ha sikerül rács mögé dugni Sykest, a kihallgatás vezetését Trueheartra hagyom. Hadd tanuljon a kölyök. Eve az ártatlan kinézetű Trueheartra gondolt. Talán valóban jót fog tenni neki, és ha mégsem képes megbirkózni a feladattal, Baxter is ott lesz, és nem hagyja, hogy a kihallgatás nagyon elcsússzon a rossz irányba. - Ahogy akarod. Miután lezártad az aktát, értesítsd a kábszereseket. Örömmel átveszik, ami rájuk tartozik, de első a gyilkosság. - Én is így gondoltam. Ja, kéz- és lábtörést. - Micsoda? - Ezt szokták mondani fellépés előtt, de az én számból szörnyen hangzik. Tudod. Nadine. - Krisztusom - nyögte Eve. *** Peabodyt egy automata előtt találta. A társa összevont szemlökkel vizslatta a kínálatot.
- Energiaszelet vagy Nyamiszelet? Az energiaszelet receptjét táplálkozástudományi szakértők állították össze, a Nyamiszelet viszont szörnyen finom, és remekül érzem magam tőle, amíg rám nem tör a bűntudat. Melyiket válasszam? - Egy nagy adag csokoládépótlékkal vegyített cukrot készülsz befalni. Mire fel ez a nagy tépelődés? - Kérlek, hadnagy, nálam ez egy szertartás, amelynek a tépelődés is a része. Nyamit kérek. Neked is vegyek egyet? Eve szívesebben ette volna meg az irodájában elrejtett csokoládét, de azt a tolvaj elemete. - Aha. Miután az automata kiköpte a Nyamit, és olyan hosszan sorolta az összetevőit, hogy Eve legszívesebben nekiesett volna egy kalapáccsal, mindketten jóízűen beleharaptak az édességbe. - Be kell hozni Williamst, és kihallgatni. Kiküldünk érte néhány pókerarcú konyhaszekrényt az iskolába. - Jó ötlet, de ezzel mintha azt akarnád mondani, hogy nincs időd személyesen kimenni érte. - Lefoglaljuk a „B” kihallgatót. Baxter és Trueheart is kihallgatnak egy gyanúsítottat, hadd legyen övék az „A”. - Ismerek néhány egyenruhást, akik tökéletesen alkalmasak arra, hogy berántsák Williamst. - Akkor intézkedj - meredt Eve a csokoládéjára. - Neked is émelyeg tőle a gyomrod? - Aha. Ez is a szertartás része. Eve Peabody kezébe nyomta az utolsó falatot. - Akkor nyomás. Közben én megpróbálok szerezni egy újabb házkutatási parancsot. Vetünk néhány pillantást Williams lakására és az elektronikus eszközeire. Eve felhívta Cher Reót, és megtudta, hogy a szőke helyettes államügyésznő épp a kapitányságon van. Az irodájában találkoztak, ahol legalább normális kávét tudott inni. - Tudod - kezdte Reo -, az ember azt hinné, hogy ebben az ocsmány időben minden lelassul, de nem. A hideg, a jég és a szél ellenére az emberek folyamatosan erőszakoskodnak, robbantgatnak, és nekiesnek egymásnak - kortyolt bele a kávéjába. - Ilyenkor büszke vagyok arra, hogy New Yorkban élek. - Nem hagyhatjuk, hogy a tél megváltoztasson bennünket, de inkább térjünk rá a halott tanárra - tájékoztatta Eve a részletekről Reót, majd közölte, hogy szüksége lenne egy házkutatási parancsra. - Sanchez hivatalosan is panaszt fog tenni? - Nem hiszem. Egyelőre jobban tart attól, hogy a férje megneszeli, mi történt vele, ennek ellenére idejött, és őszintén elmondott mindent. Az a fickó a saját vadászterületének tekinti az iskolát. - Arra gyanakszol, hogy a diáklányokat is molesztálta? - Erre egyelőre nincs bizonyítékom, de nem is zártam ki. Úgy vélem, az áldozat megpróbált a lelkére beszélni, különben nem szállt volna le Sanchezről. Néhány vallomás arra utal, hogy Craig legalább egyszer rajtakapta az öltözőben valakivel, akivel nem kellett volna. Williams számára az iskola nem csupán fejőstehén, hanem egyben terülj, terülj asztalkám is.
- Persze - tette le Reo a csészéjét. - Nekem miért nem jut soha ilyen jó pasi? - Ha sikerül bevádolnod, és rács mögé juttatnod, akár levelezőtársak is lehettek. - Ó, bárcsak így lenne. - Folytassuk. Ha Williams folyamatos fenyegetésnek élte meg az áldozat jelenlétét, akkor akár úgy is dönthetett, hogy félreállítja az útból. - Nincs priusza? Nem találtál semmit, amiből erőszakos magatartásra lehet következtetni? - Nem, de valahol el kell kezdeni. Egy házkutatási parancshoz ennyi is elég, Reo. - Talán elég. Igen, el tudom intézni - határozott Reo -, de az a tény, hogy a pasas egy disznó, még nem jelenti azt, hogy egyben hentes is. Találj valamit, ami ellene szól - indult kifelé Reo, de közben hátrafordult. - Amúgy nagyon várom Nadine esti műsorát. Eve felsóhajtott, és a tenyerébe hajtotta a fejét, majd felemelte, megrázta, és felhívta Feeney-t, aki az Elektronikus Nyomozati Ügyosztályt vezette. A barátja arca azonnal megjelent a képernyőn. Eve-et megnyugtatták az ismerős ráncok, a táskás szem és a vörös, itt-ott már őszülő kefefrizura. - Helló - köszönt rá Feeney. - Szükségem van egy emberre. Terepmunka. Mivel Peabody ma elfelejtett felbosszantani, jó lenne, ha McNabot küldenéd. A házkutatási parancs nemsokára megérkezik, és akkor meg kell vizsgálnia a gyanúsított számítógépét. - Ki halt meg? Hallottam róla? - Egy tanár. Egy magániskolai tanár. Megmérgezték. Ricin. - Aha, aha, eljutott a híre a fülembe. Tanítani veszélyes. Ne aggódj, megkapod a fiút. - Kösz. Izé... Hé, Feeney, nem nyaggatott még a feleséged azzal, hogy más nőkkel is találkozgatsz? - Miféle más nőkről beszélsz? - Aha, pontosan erről van szó, de amikor tanítottál, és később társak lettünk, nagyon szoros volt a kapcsolatunk. - Várj csak egy pillanatra. Te nő vagy? Eve észrevette, mennyire ostobán viselkedik, és elnevette magát. - Előbb-utóbb minden kiderül. McNab legyen ott negyedóra múlva a garázsban. Köszönöm a segítséget. McNab tetőtől talpig, jobban mondva hosszú, csillogó hajszálai végétől a bíborvörös, légtalpú cipőjének a sarkáig igazi divatbolond volt. Lábszárközépig lógó zubbonya narancsszínben tündökölt, hogy könnybe lábadt tőle az ember szeme, a sapkája csíkjai között pedig a világ összes színe képviseltette magát. A fülében számtalan apró ezüstgomb csillogott. Erősen megkérdőjelezhető ízlése ellenére ügyes ujjaival és éles szemével az ENyÜ oszlopos tagjának számított. Kényelmesen kinyújtózkodott a kocsi hátsó ülésén, és a visszapillantó tükörben látottak, valamint a mellette felhangzó kuncogásból Eve arra következtetett, hogy az anyósülés és az ajtó között előrenyúlt, hogy megcsiklandozza Peabodyi, - Vigyázz a kezedre, nyomozó! Jobb lenne, ha csak a szabad idődben piszkálnád a társam. - Elnézést, de amint megpillantom a társad, rögtön elveszítem a fejem.
- Azért próbáld megőrizni, különben az ujjaidat fogod elveszíteni - húzódott Eve a járda mellé. Williams háza előtt sem állt ajtónálló, azonban Eve llátta, hogy az épületet modern biztonsági rendszerrel szerelték fel. A számítógép mindhármuk jelvényét ellenőrizte, mielőtt kinyílt a szűkös előtérbe vezető ajtó. Eve itt is biztonsági kamerákat látott, valamint három fotelt egy műpálma körül. - Öt E - árulta el Peabody. Beszálltak a két felvonó egyikébe, és Eve közölte a rendszerrel, hogy az ötödik emeletre mennek. - Csak pár lépésre lakik az áldozattól. - Williams tizenöt éve kapott diplomát, azóta tanít. Doktori címet is szerzett. Még akkor is legalább négyszer töbet keres az áldozatnál, ha nem számítom bele az esetleges magántanítványokat - fogta meg McNab kezét Peabody, és csak akkor eresztette el, amikor felértek az ötödik emeletre. - Felvevő bekapcs - mondta Eve, miközben elővette a mesterkódját. - Eve Dallas hadnagy, Delia Peabody nyomozó és Ian McNab nyomozó. A magunkkal hozott házkutatási parancs értelmében behatolunk Reed Williams lakásába - nyitotta ki a zárat. - McNab, ellenőrizd az összes kommunikációs berendezést és a számítógépeket, Williams levelezését, beszélgetéseit, hogy milyen oldalakat látogatott a neten, és mit vásárolt. Az egész mindenséget - nézett körül figyelmesen a lakásban. A nappalit nem lehetett túl tágasnak nevezni, de még így is elfért volna benne az áldozat egész lakása. Eve semmi érdekeset nem látott, eltekintve egy széles, fekete zselépamlagtól A bútorok csillogtak a krómtól. A falon modern képek függtek. Egy kör és egy egyenes, mindkettő fehér háttér előtt. Az ablakot leengedett redőny védte. Eve egy beugróhoz lépett, amely a csillogóan tiszta konyhát rejtette maga mögött. Itt is a fehér, a fekete, és a vörös uralkodott. A felszerelés modern volt, és Eve esküdni mert arra, hogy ráadásul még divatos is. - Peabocly, tiéd a konyha. Ha valóban méreggel játszadozott, talán volt annyira öntelt és ostoba, hogy a saját lakásán. Én a hálóba megyek. A hálószoba berendezésén is megakadt az ember szeme. Eve arra gondolt, hogy Williams akár még erotikusnak is tarthatja, neki ennek ellenére egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg. A szoba közepén egy hatalmas, vörös takaróval borított ágy állt, egyik végén két fekete szőrmetakaróval. A mennyezetre tükröt szereltek, amely valahogy túlságosan sablonosnak, éppen ezért nevetségesnek hatott. A falakat különféle pozitúrákban szeretkező párokat ábrázoló ceruzarajzok díszítették. Eve felhajtotta a vörös takarót és a fekete lepedőt. Az ágyzselé azonnal hullámzani kezdett, amint hozzáért. Az éjjeliszekrény fiókjában a szexuális segédeszközök és potencianövelők valóságos tárháza rejtőzött, beleértve néhány tiltott, erőszakos randevúknál használt drogot is. Eve mindent elcsomagolt. - Igazán megkönnyítetted a dolgunkat - mondta ki hangosan is, amit gondolt, miközben a gardróbhoz lépett.
Egyik oldalon azok a ruhák lógtak, amelyekben Williams a munkahelyére járt, néhány öltöny, zakó, ing és nadrág, a másikon pedig azok, melyeket a szabad idejében viselt. Ez utóbbiakat korántsem lehetett konzervatívnak nevezni. Eve elgondolkodott. Vajon ki élvezi egy fekete bőrruhába öltözött férfi látványát? - Hé, Dallas, ezt látnod kell - lépett be a hálóba McNab, és füttyentett. - Azt a mindenit! Ezek a képek! - vizsgálta meg az egyik fekete keretbe foglalt rajzot. - Micsoda hajlékonyság köszörülte meg a torkát, majd hátrébb hajolt, és más szögből is szemügyre vette. - Mit kell látnom? - Micsoda? Ja, persze, elnézést, csak elkapott a hely szelleme. Ennek a pasasnak a szex a vallása. Talán még tiszteletre méltónak is lehet nevezni, persze csak a maga undorító módján. Rengeteg időt töltött a számítógépe előtt. Szexuális témájú csevegőszobákat és honlapokat látogatott. Emellett rengeteg játékszert rendelt. - Aha, azokat már megtaláltam. Némi kábítószerrel együtt. McNab ámulata egyszeriben elenyészett. - Ez már korántsem tiszteletre méltó. - Levelezett az áldozattal? - Erről a számítógépről nem. - Nem kutatott mérgek, különösen ricin előállítása után? - Nem. Elképzelhető, hogy elrejtette az adatokat. Alaposabban is meg kell vizsgálni. Mellesleg az iskolai anyagokat is a számítógépén tartotta. Találtam óravázlatokat, naplókat, és hasonlókat. Semmi érdekes - hajtotta félre McNab a fejét. A nyakamat teszem rá, hogy van itt valahol egy kamera. - Kamera - vonta össze Eve a szemöldökét, és a tükör felé fordult. - Hát persze. - Megnézzem? - Nézd - indult Eve a fürdőszoba felé. - De nehogy bemerészelj nyúlni az éjjeliszekrénybe! - Nem kellene ennyire ünneprontónak lenned, hadnagy!
Tizedik fejezet
Nem találtak bizonyítékot arra, hogy Williamsnek köze lenne a mérgezéshez, vagy egyáltalán Craig Foster halálához, de ahhoz eleget találtak, hogy bajba kerüljön. Eve kirendelt egy csapat takarítót a lakására, hogy elvarrja a szálakat, majd nekiláátott felkészülni a kihallgatásra. - Kezdjük a gyilkossághoz kapcsolódó rutinkérdésekkel - mondta Peabodynak. - Nem kért ügyvédet. Túlságosan magabiztos. - Ha engem kérdezel, ez a fickó jóformán csak a farkára tud gondolni. - Ebben igazad van. Ezt fogjuk kihasználni. Pár lány. McNab előásott néhány diszket, és amit azokon láttunk, annak alapján szereti a csoportos szexet. A gyilkossággal kezdjük, utána váratlanul a lakásán talált kábítószerről fogjuk faggatni, mielőtt visszatérnénk a gyilkossághoz. Zsonglőrködünk egy kicsit a bizonyítékokkal, gondolta Eve a kihallgató felé menet. Megpróbáljuk kibillenteni az egyensúlyából. - Éppen ideje. Tudják, mióta várok már itt? - háborgott Williams. - Van fogalma arról, mennyit ártott a jó híremnek, amikor néhány faragatlan kopó kihurcolt az osztályból? - Mindjárt visszatérünk a hírnevére, de előtte fel kell olvasnom a jogait. Csak formaság, de ettől lesz szabályos a kihallgatás. - A jogaimat? - rándult össze Williams, mint aki belenyúlt a konnektorba. - Letartóztat? - Egyáltalán nem, de mint azt már mondtam, ez hivatalos kihallgatás. Ez az eljárás amúgy is a maga érdekét szolgálja. Kér egy üdítőt vagy egy kávét? - Nem. Minél hamarabb ki akarok jutni innen. - Megpróbálom rövidre fogni – kapcsolta be Eve a felvevőt, és felolvasta a módosított Mirandát. – Megértette a jogait és a kötelességeit, Mr. Williams? - Természetesen megértettem, de ettől ez az egész még nem lesz kevésbé bosszantó. - Tudom. Most vegyük sorba, mit csinált aznap, amikor Craig Fostert meggyilkolták. - Krisztusom! Hiszen már mindent elmondtam, amikor kérdezte. Segítettem, amiben csak tudtam. - Figyeljen – nyújtotta ki Eve a lábát. – Gyilkosság történt, ráadásul egy iskolában, szinte a gyerekek szeme láttára – fordította tenyérrel felfelé a kezét. „Mi mást tehetnék?” jelezte ez a mozdulat. – Mindennek utána kell járnunk. Az emberek gyakran megfeledkeznek a részletekrő, ezért rendszerint megismételjük a kihallgatásokat. - Sajnáljuk, ha ezzel kellemetlenséget okozunk – tette hozzá Peabody, és megértően elmosolyodott -, de csak az alapos munka hozza meg a gyümölcsét. - Remek, remek. Viszont ezúttal próbáljanak alaposabbak lenni, mint az első alkalommal. Helyben vagyunk, gondolta Eve. Roppant magabiztos. Próbál ránk ijeszteni. Elvégre mi is csak nők vagyunk. - Mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik. Az előző vallomásából és a többiek elmondásából kiderül, hogy legalább kétszer találkozott és beszélt az áldozattal a halála napján. Így történt? - Aha, így. Először kora reggel a tornateremben, majd az órák kezdete előtt az ebédlőben. Már mondtam. - Miről beszélgettk a tornateremben?
- Nem beszélgettünk semmiről, de már ezt is említettem. Eve belelapozott az aktába. - Hmm-hmm. Viszont korábban volt alkalma beszélgetni az áldozattal. - Jézusom, hát persze. Hiszen ugyanabban az iskolában tanítottunk. - Ezek a beszélgetések mindig baráti hangulatban zajlottak? - Nem értem, miről beszél. Eve az aktára tette a kezét, és diadalmasan elmosolyodott. - Akkor hadd világosítsam föl. Vajon barátinak nevezné azt a beszélgetést, amikor Mr. Foster felrótta magának, hogy saját vadászterületének tekinti az iskolát, és állandóan zaklatja a kolléganőit és a szülőket? - Ez a kérdés roppant sértő rám nézve. - Az egyik nő vallomásából, akit szintén zaklatott, kiderül, hogy sokaknak nem tetszett a viselkedése – csukta be Eve az aktát, és ismét elmosolyodott. – Ugyan már, Reed, mindketten tudjuk, miről van szó. Ezek a nők nem panaszolták be magát. Tetszett nekik, hogy valaki odafigyel rájuk. Egy kis izgalomra vágytak. Hiszen nem bántotta, nem erőszakolta meg őket. Foster viszont, legalábbis a tanúvallomások szerint, olyasmibe ütötte az orrát, amihez nem volt semmi köze. Williams vett egy mély lélegzetet. - Én hadd világosítsam föl magát. Sohasem tagadtam, hogy szeretem a nőket, szeretem a szexet. Az még nem törvénytelen, hogy igyekszem meghódítani a kolléganőimet, vagy, ami azt illeti, a szülőket. Etikátlannak talán lehetne nevezni, de törvénybe ütközőnek semmiképp. - Nos, tulajdonképpen törvénytelen, ha ez egy iskolában történik, ahol kiskorúak is jelen vannak. Tehát ha iskolaidőben feküdt le valakivel, vagy az iskola területén, ahol az óvszereket is tartotta, bűncselekményt követett el. - Süket duma. - Szúrszálhasogatásnak tűnik, de be kell tartanom a törvényt. Megpróbálhatom elsimítani, de ahhoz ismernem kell az összes részletet. - Sohasem nyúltam nőhöz ott, ahová a gyerekek is bemehetnek. - Oké, ezt mindenképpen a javára kell írnom, viszont olyan helyre bevitte a nőit, ahová az áldozat is bemehetett. Igaz? - Lehetséges, ám ebben az esetben egy felnőtt emberről van szó, de szeretném pontosan tudni, mit ért azon, hogy zaklattam őket. Kik tettek vallomást ellenem? - Megígértem nekik, hogy nem árulom el magának a nevüket, de biztosra veszem, hogy önként egyeztek bele abba, hogy lefekszenek magával. Éppen ezért fogalmam sincs, miért akarják most bajba keverni. - Szerintem csak a gyilkosság miatt voltak idegesek - szólt közbe Peabody. - Nem szoktak hozzá, hogy a rendőrség kérdezgeti őket, és véletlenül kicsúszott a szájukon. Nekünk viszont ezt a szálat is el kell varrnunk, Mr. Williams, pedig igazán nincs ínyünkre az effajta munka. Élni és élni hagyni, az én alapelvem. Ennek ellenére fel kell tennünk néhány kérdést. - Lefeküdtem pár nővel, de egyiküknek sem lett semmi baja. Ennyi. - Craig Foster viszont helytelenítette ezt a viselkedést - kötötte az ebet a karóhoz Eve. - Ahhoz képest, hogy milyen bombázó volt a felesége meglehetősen merev erkölcsöket vallott. - Craig feleségével is kikezdett?
- Alaposan megnéztem magamnak, amikor Craig az iskolába került, de akkor még nagyon szerelmes volt a férjébe. Az viszont megfordult a fejemben, hogy egy idő múlva, amikor a házasság már megszokássá válik, teszek nála egy próbát. Mások is vannak a világon rajta kívül. - Naná, hogy vannak. Nem gondolja, hogy Craig kissé féltékeny lett magára a sikeres hódításai miatt? Williams felvonta a szemöldökét. - Ez eszembe sem jutott, de most, hogy mondja, elképzelhetőnek tartom. Sőt valószínűnek. Jó kiállású férfi volt, és átkozottul remek tanár. Többnyire jól kijöttünk egymással, viszont időnként túlságosan mélyen ütötte az orrát a magán ügyeimbe. - Megfenyegette magát? - Én azt nem nevezném fenyegetésnek. - Akkor minek nevezné? - Kioktatásnak - forgatta Williams a szemét. - Megpróbálta rávenni, hogy kevesebbet fusson a szoknyák után? - Inkább arra, hogy legyek diszkrétebb, és jobban válogassam meg a partnereimet vonta meg Williams a vállát. - Semmi értelme ezt most elővenni. - Nem tartott attól, hogy egyszer csak gondol egyet, felkeresi Moseblyt, és panaszt tesz nála? Vagy nem is az igazgatónőhöz megy, hanem egyenesen az iskolaszékhez? Williams derűsen elmosolyodott. - Nem feltételeztem róla, hogy ilyesmire képes. Craig nem szeretett gondot okozni másnak. Valójában egyáltalán nem zavarta a köreimet. - Talán mégis meggondolta magát, amikor rájött, hogy kábítószereket is használ a randevúin. - Micsoda? - Megtaláltuk a tartalékait az éjjeliszekrényében. Hoppá, még nem említettem, hogy a vallomások alapján házkutatási parancsot kértünk, és meg is kaptuk? Maga nagyon rossz fiú, Reed. Nagyon-nagyon rossz. - Ez felháborító! Beugrattak! - Itt a papír - emelte ki Eve a házkutatási parancs másolatát az aktából. Annak alapján, amit találtunk, nem várok túl sok jót. Ez már nem arról szól, hogy élni és élni hagyni. Az államügyésznek is pontosan ez a véleménye. A nyakamat teszem rá, hogy a Sarah Child igazgatósága és a tanári kar sem fog szó nélkül elsiklani felette. Ráadásul akad itt még más is - folytatta, miközben látta, hogy a kihallgatás kezdete óta először sikerült megizzasztania Williamst. - Gyanakvó természetű vagyok, ezért elgondolkodtam azon, hogy ha egy ember ennyi kábítószert képes felhalmozni, akkor méreghez is könnyen hozzájuthat. Ugye, Foster nem hagyta békén? – emelkedett fel Eve a székről, megkerülte az asztalt, és megállt Williams mögött. - Ez a kicsinyes, puritán gazfickó megzavarta a magánéletét. Pedig milyen jó dolga volt addig! Zavartalanul mazsolázhatott a munkatársai és a szülők között. Foster véget akart ennek vetni. Ha panaszt tesz maga ellen, még az állása is veszélybe kerül. Hohó! Nem csupán az állása, de az egész karrierje. - Nem, egyáltalán nem erről volt szó. Craig sohasem tett volna ilyet. - Dehogynem. Talán mások is tudták, vagy gyanították, mit művel, de elfordították a fejüket. Úgy vélték, nem az ő dolguk, semmi közük hozzá. Foster viszont épp ellenkezőleg
viselkedett. Kioktatta? Nem volt joga hozzá a seggfejnek, igaz? Ráadásul nap mint nap figyelte magát, hátha nem úgy viselkedik, mint ahogy azt ő elvárja. Egy asztalnál ettek. Ismerte a szokásait. Honnan szerzett ricint, Reed? - Sohasem szereztem ricint. Mielőtt Craiget megmérgezték, azt sem tudtam, hogy mi az. Nem öltem meg senkit. - Biztosan nagyon bosszantotta, hogy Mirri Hallywell sokkal szívesebben tanul vele, mintsem bebújna abba a szép vörös ágyba. Felháborító! El kellett tennie láb alól ezt az embert. Ezért besurrant az osztályterembe, amikor Craig nem volt odabent, és elintézte, hogy soha többé ne zavarja. Könnyen és gyorsan. Ennyi. - Hazugság! Ez őrület. Magának elment az esze. - Azért maradt még néhány lehetősége, Reed. Védekezhet azzal, hogy Craig megzsarolta. Állandóan leskelődött maga után. Folyamatos fenyegetést jelentett. Vagy ő, vagy maga. Védekeznie kellett. - Aznap még csak a közelében sem jártam Craig osztályának. Nem én öltem meg, az Isten szerelmére. Azon a reggelen éppen együtt voltam valakivel. Van egy tanúm. - Kicsoda? Williams szóra nyitotta a száját, majd becsukta, és mereven bámulta az asztalt maga előtt. - Ügyvédet akarok. Jogom van egy ügyvédhez. Egyetlen szót sem szólok, amíg nincs itt mellettem. - Oké, megértettem. Letartóztatom kábítószer birtoklása és terjesztése miatt. Az a csúnya kamera minden mozdulatát felvette. Mielőtt a cellájába kísérik, felhívhatja az ügyvédjét.
Eve visszaidézte a kihallgatást, és kiegészítette a tábláját. Korabban lefényképezte a Williams fiókjában talált üvegcséket, és most ezeket a képeket tűzte fel Laina Sanchez, Allika Straffo, Eileen Ferguson és Mirri Hallywell mellé. Kivel fekhetett még le Reed? Kit környékezett meg, aki végül visszautasította? Újra végig kell néznie a hálószobai kamera által rögzített felvételeket. Vicces. Mindemellett megbízta McNabot, hogy nézze végig három napra visszamenően az épület biztonsági iszerének a felvételeit, noha maga sem hitte, hogy találnak bármit is, ami fontos lehet. Ivott egy kávét, de semmit sem használt. Annyira kimerült, hogy már a koffein sem tudta felrázni. Írt egy kérvényt, hogy beletekinthessen Williams pénzügyeibe. Ez megszokottnak számított abban az esetben, ha valakit kábítószer-kereskedelemmel gyanúsítanak. Ellenőrizte az üzeneteit, és látta, hogy Nadine Furst kétszer is hívta, hogy figyelmeztesse az adás kezdetére. Mellesleg megkérte, hogy vegyen fel megfelelő ruhát, és afelől is érdeklődött, hogy halad a Foster-üggyel. Piszkálódás. Roarke miért nem hívja fel, hogy piszkálja egy kicsit? Talán túlságosan neheztel rá, amiért reggel lerázta, de hát nem őt kereste a hajdani szeretője.
Épp leült duzzogni egy kicsit, amikor Peabody bedugta a fejét az ajtón. - Megérkezett Williams ügyvédje. Találd ki, ki az. Eve nem gondolkodott túl sokáig. - Most szórakozol velem? - Nem tudom, mert még nem mondtam a nevét. - Oliver Straffo? Miféle gonosz játékot játszik a sors? Peabody elhúzta a száját. - Mindenesetre besétált a kapitányságra, teljes életnagyságban, és azt tanácsolta az ügyfelének, hogy ne tegyen vallomást, és egyetlen kérdésre se válaszoljon, amíg nem beszéltek meg mindent. Ha végzett, velünk is szeretne váltani néhány szót. - Hmm - pillantott a táblára Eve, ahol Allika Straffo fényképét határozott vonal kötötte össze Williamsével. - Ez nagyon izgalmas lesz. Eve Allikára és a gyerekre gondolt. Hogyan deríthetné ki, hogy ki mit csinált anélkül, hogy ártatlanokat is belekeverne? Talán Straffónak joga van megtudni, hogy a felesége felkapta a szoknyáját egy ilyen nyálas alaknak, mint ez a Williams, de nem az ő dolga ráhúzni egy csalfa asszonyra a vizes lepedőt, hacsak ezzel nem sikerül lezárni a nyomozást. - Tojáshéj - suttogta maga elé Peabody, miközben a kihallgató felé tartottak. - Micsoda? Mit akarsz ezzel mondani? Éhes vagy? - Nem, csak azt, hogy tojáshéjon járunk. Nagyon vigyázz - figyelmeztette a társát. - Azt hittem, valami olyasmire gondolsz, hogy az ember nem süthet tükörtojást anélkül, hogy feltörné. - Nem, ezt rántottával szokták mondani. - Ostobaság. Ki törődik a tojáshéjjal, ha a rántotta már ott van az asztalon? Nyugi, azért felfogtam, hogy mit akarsz mondani. Menjünk. Amint beléptek a kihallgatóba, Eve azonnal látta, hogy Williams visszanyerte az önbizalmát. Egy hírneves védőügyvéd mindig ilyen hatással van a gyanúsítottakra, legyenek bár bűnösek, avagy ártatlanok. Straffo kezét az asztalon nyugtatva, higgadtan ült a védence mellett. Egyetlen szót sem szólt, amíg Eve be nem kapcsolta a felvevőt. - Az egyik társam már elkezdte fogalmazni a beadványt, amelyben azt kérjük, érvénytelenítsék a házkutatási parancsát, így ne vehesse figyelembe a talált bizonyítékokat. - Vissza fogják dobni. Straffo halványan elmosolyodott, de szürke szeme komoly maradt. - Majd meglátjuk. Addig is, hadd jegyezzem meg, milyen nevetséges, ahogy a védencemet szeretné belekeverni a Foster-ügybe. A némileg túlzásba vitt nemi élet nem bűn, és nem is az első lépcsőfok a gyilkossághoz vezető úton. - Szex és gyilkosság kéz a kézben járnak, akár egy gerlepár, Straffo. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. Az áldozat tudott arról, hogy a védence tanítás alatt, az iskola területén viszi némileg túlzásba a nemi életét. Maga is tudja, hogy ez törvényszegésnek számít. - Szabályszegésnek. - Amiért elbocsáthatják az állásából. Az önvédelem is közel állhat a gyilkossághoz. - Még közvetett bizonyítékok sincsenek a kezében, Dallas. Csak a viselkedése alapján gyanúsította meg a védencemet. Nincs bizonyítéka, hogy akárcsak egyszer is összevitatkozott
az áldozattal. Éppen ellenkezőleg. Ha kell, akár személyesen kérdezem végig a kollégáit, és mindnyájan tanúsítani fogják, hogy barátok voltak. A gyilkos fegyver és a védencem között sem állapítható meg semmiféle kapcsolat, nincs szemtanú, aki látta volna belépni Foster osztálytermébe a kérdéses napon. Ennek az lehet az oka, hogy nem is járt arra. - A védence nem tud elszámolni néhány perccel, és tudjuk, hogy ezalatt Foster sem tartózkodott a termében, és mivel épp folytak az órák, természetes, hogy nem látta senki, amikor belépett az ajtón. - Akkor sem volt egyedül, és ha szükséges, ezt bizonyítani is tudjuk. Megadhatjuk a nevét annak, aki igazolhatja a hollétét, de mivel egyelőre nem tudtuk elérni, egy darabig még titokban tartjuk. Csak addig, amíg nem beszéltünk vele. Bízunk benne, hogy meg fogja erősíteni Mr. Williams vallomását. - Rengeteg ideje és lehetősége volt bemenni abba a terembe - fordult Williams felé Eve. - Ráadásul indítékot is találtunk. - Én... - Reed - és amint Straffo kimondta a nevét, Williams nyomban elhallgatott. - Magának nincs más a kezében, dnagy, csak néhány lefoglalt tárgy, melyeket egy megkérdőjelezhető házkutatási parancs segítségével szerzett, mellesleg amúgy sem kapcsolják össze a védencemet a gyilkossággal. - A házkutatási parancs egyáltalán nem kérdőjelezhető meg. A védence viselkedését az áldozat elfogadhatatlannak találta, és ezért sarokba szorította. Ő maga is azt állította a lllomásában, hogy félrevonta, és elbeszélgetett vele. - Megbeszélték a történteket, és utána is barátok maradtak - csukta be Straffo az előtte heverő aktát, noha nem is nagyon nézett bele a beszélgetés során. - Ha mást nem tud felmutatni, beadjuk a kérelmet, hogy érvénytelenítsék a házkutatási parancsot. Addig is szeretném, ha a védencemet tisztességes helyen szállásolnák el, amíg ki nem engedik. - A maga lánya is abba az iskolába jár. Egyike volt annak a két tanulónak, akik megtalálták Fostert. Látta a helyszínről készült fényképeket? És ennek ellenére idejött, hogy megvédje azt az embert, aki valószínűleg elkövette a gyilkosságot? Straffo arca megkeményedett, és a hangja is szigorúbb vált. - Nem csupán azért jöttem ide, mert meggyőződésem szerint mindenkinek joga van a védelemhez, hanem azért is, mert több mint három éve ismerem Mr. Williamst, és tudom, hogy ártatlan. - Drogot és potencianövelőket találtunk az éjjeliszekrényében. Akkor is kefélt az iskolában, amikor ott volt a lánya. - Állítólag. - Állítólag a frászt. Komolyan azt akarja, hogy ilyen alakok tanítsák a kislányát? - Eltért a tárgytól, hadnagy. A kihallgatásnak vége – állt fel Straffo, és bezárta az aktatáskáját. - Szeretném, ha a cellájába kísérnék a védencemet, hogy ott várja meg, amíg elbírálják a beadványunkat. Eve Straffo szemébe nézett. - Peabody, kísérd ezt a halom trágyát a cellájába. Tudja, Straffo, néha pontosan azt kapja, amit megérdemel.
A beadványt végül elutasították. Eve elment a bíróságra, hogy személyesen nézze végig Straffo és Reo összecsapását. A házkutatási parancs érvényben maradt, akárcsak a kábítószer birtoklása és terjesztése miatt kiadott letartóztatási parancs. Viszont az óvadék megállapítására vonatkozó kérelmet Straffo nyerte. A tárgyalóterem előtt Reo megvonta a vállát. - A beadvánnyal kapcsolatban engedett, és úgy tartottam tisztességesnek, ha ezt az óvadékkal viszonzom. Nem történt több egy kis kötélhúzásnál. Szerezz elég bizonyítékot, hogy a gyilkossággal is megvádolhassam, Dallas, és gondoskodom róla, hogy ez a mocsok rács mögött élje le az életét. - Azon vagyok. - Straffo vádalkut fog kérni a kábítószerrel kapcsolatban, a főőnököm pedig elfogadja emelte fel Reo a kezét, mert látta, hogy Eve vitatkozni akar. - Errefelé így működnek a dolgok, Dallas. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. Hacsak nem tudod bebizonyítani, hogy a nők tudta és beleegyezése nélkül csempészte a tiltott anyagot az italukba, pénzbüntetést kap és próbaidőre bocsátják. Mindössze annyi a dolga, hogy elvonóra megy. - Mi lesz a tanári diplomájával és az állásával? - Komolyan elszántad rá magad, hogy teljesen tönkreteszed? Eve-nek eszébe jutott a konyhában zokogó Laina Sanchez. - Aha, tényleg ki akarom csinálni. Reo bólintott. - Majd fontolóra veszem. Most viszont jobb, ha sietsz. Alig néhány óra, és adásban leszel. - A fene egye meg! Miközben Eve vonakodva a 75-ös csatorna stúdiója felé indult, Roarke rendet rakott az íróasztalán, hogy kövesse. Remélte, hogy a jelenléte jó hatással lesz Eve-re, nem pedig fordítva. El sem tudta képzelni, hogy mi történik, amikor a felesége megpillantja, és ez ösztönzően hatott rá. Arra gondolt, hogy Eve viselkedése egyáltalán nem kiszámíthatatlan, és eddig azt hitte, minden mozdulatát ismeri. Az elmúlt néhány napban viszont rá kellett jönnie, hogy még mindig tartogat meglepetéseket. Tudta, hogy újra a figyelme középpontjába kell állítania a feleségét, de átkozott legyen, ha meghajol Eve nevetséges és képtelen gyanúsítgatásai előtt. Eve figyelmeztette, kikérdezte - jobban mondva inkább vallatta, idézte fel dühösen a történteket. Kételkedett és bűntudatot ébresztett benne, pedig nem tett semmit, ami miatt bűntudatot kellene éreznie. Eszébe jutott Magdelena ajánlata és a combjára tévedő keze. Azonnal elhessegette és visszautasította, vagy nem? Tisztán és világosan a tudtára adta, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Más körülmények között erről is beszámol Eve-nek, hogy azután közösen jót nevessenek rajta, de most jobbnak látta, ha megtartja magának. És ezért nem fog bűntudatot érezni. Miközben felállt, és a széles ablakhoz lépett, a bizalomra gondolt, és arra, hogy azt csak egyszer lehet elveszíteni. Minden más visszaszerezhető, de a bizalom az nem. Közben a zsebébe nyúlt, és ujjaival kitapintotta a szürke gombot, melyet mindig magával hordott.
Eve gombját. Soha, senki nem volt még olyan elsöprő hatással rá, mint a felesége. Már akkor tudta, hogy különleges, amikor először megpillantotta abban a szánalomra meltó, szürke kosztümben. Semmi más nem számít, csak ez. Nagyon sokat adott már neki, és még többet akart, de folyton rá kellett jönnie, Eve-től sokkal többet kapott. Mindketten temperamentumos emberek voltak, így akár tarthatná is a haragot, de maga sem hitte, hogy sokáig képes lenne rá. Úgy érezte, mindenképpen neki kell megtennie az első lépést a békülés felé vezető úton. Megfordult, és ebben a pillanatban jelezni kezdett az íróasztalán álló, belső ’link. - Igen, Caro. - Elnézést, tudom, hogy már menni készülsz, de Ms. Percell van itt, és beszélni szeretne veled. Azt mondta, magánügyben. Még egyszer elnézést kérek, de valahogy átjutott a biztonságiakon. Leültettem odakint, a váróban. Roarke-nak egy pillanatra eszébe jutott, hogy megkéri Carót, küldje el. Ha valaki, akkor ő biztosan le tudja rázni. Viszont nagyon tisztességtelennek tűnt egy nő háta mögé bújni, hogy védje meg egy másiktól, ugyanis egy harmadikat roppant gyanakvó természettel vert meg a sors. Nem hagyja magát az orránál fogva vezetni. Még Eve-nek sem. - Nincs semmi baj. Nyugodtan küldd be, de tíz perc múlva legyen itt értem a kocsi. - Rendben. Ó, és mondd meg a feleségednek, hogy nézni fogjuk. - Szerintem inkább várok vele az adás végéig. Nagyon idegesíti a szereplés. Köszönöm, Caro - túrt a hajába Roarke, és miközben körülnézett, arra gondolt, milyen nagy utat járt be, mire idáig eljutott. Minden lehetséges értelemben. Itt az ideje az őt szorongató nők tudtára adni, hogy semmi kedve visszatérni a kiindulási pontra. Magdelena megérkezett. Karján átvetve egy aranyszínű stólát viselt, haja kihívóan omlott a vállára, az arca sugárzott. Igen, Roarke-ot valóban emlékeztette a múltra. Ez elől nem tudott elmenekülni. - Ezt nézd meg! - dobta le a kabátját az egyik fotelbe Magdelena, és körbefordult Roarke előtt. Roarke Caro szemébe nézett, és biccentett, mire Caro halkan kihátrált az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót. - A világ legnagyobb pénzemberének a barlangja. Minden divatos, stílusos, és fölöttébb férfias. Mindig is jó ízlésed volt, nem igaz? - indult Roarke felé kinyújtott kézzel. Roarke kurtán megrázta. Ezt nem tudta elkerülni anélkül, hogy ne csinálna bolondot mindkettejükből. - Hogy vagy, Maggie? - Most? Hihetetlenül jól - pillantott Roarke íróasztala felé. - Egészen pontosan mit szoktál itt csinálni? - Amit kell, de főleg azt, amit akarok. Miben állhatok a szolgálatodra? - Kínálj meg egy itallal - ült le az egyik fotel karfájára Magdelena, és keresztbe vetette hosszú lábait, majd megrázta a haját. - Vásárolgattam egy kicsit, és nagyon elfáradtam. - Ne haragudj, de éppen indultam valahová.
- Ó - húzta el a száját Magdelena. - Felteszem, valami fontos üzleti ügy. Sohasem tudtam felfogni, mit imádsz annyira munkában. Ennek ellenére... - állt fel, és az ablakhoz lépett, majd tekintetét végighordozta New York panorámáján. - Nem rossz - pillantott hátra a válla felett. - Habár én mindig úgy képzeltem, hogy végül Európában telepedsz le. - New York illik hozzám. - Ebben szemmel láthatóan igazad van. Szeretnék köszönetet mondani. Már találkoztam néhány pénzemberrel azok közül, akiket javasoltál. Talán még korai kijelenteni, de szerintem minden remekül halad. Nem is tudom, mihez kezdtem volna a segítséged nélkül. - Szerintem nélkülem is boldogultál volna. Sűrű programot csináltál magadnak - tette hozzá Roarke. – Vásároltál, tárgyaltál, és még arra is jutott időd, hogy meglátogasd a feleségemet a kapitányságon. Magdelena összerezzent, és megfordult. - Ezek szerint elmondta neked. Ettől tartottam. Fogalmam sincs, hová tettem az eszem. Egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és meg akartam ismerni egy kicsit, de nagyon rosszul sült el. - Komolyan? - Kétség sem férhet hozzá, hogy mindent elrontottam. Már azelőtt gyűlölt, hogy beléptem az ajtón. Később, amikor már lehiggadtam, rájöttem, hogy nem alaptalanul mosolyodott el könnyedén, és kitárta a karját. - A városba érkezett a férje egyik régi amoratája, és máris meg akarja hívni egy italra. Közben mosolyog, és szeretne vele összebarátkozni. A legszívesebben biztos pofon vágott volna. - Eve ritkán szokott pofozkodni. Sokkal szívesebben használja az öklét. - Annyira sajnálom. Nagyon rossz ötlet volt. A feleséged annyira... nyers volt velem. Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot. Csak nem vesztetek össze miattam? - Előre megmondtam, hogy nem fogod kedvelni. - És igazad volt, mint mindig. Furcsa, hogy egyszerre szeretnél megvédeni bennünket. Mindenesetre bocsánatot kérek. Végül is csak a régi barátaimmal szeretném feleleveníteni a kapcsolatot - lágyult el a hangja, és a tekintete csábítóan megcsillant. - Ugye, mi régi barátok vagyunk, Roarke? - Azok. - Ó. Felteszem, a feleséged attól tart, hogy a történelem megismétli önmagát, és be kell ismernem, korábban én is ebben reménykedtem, de nem hiszem, hogy ezért bocsánatot kellene kérnem tőle. - Szerintem sem szükséges. Nem is lenne bölcs. Nem kívánok neked semmi rosszat, Maggie, de ha rajtam keresztül akarsz barátokat találni, ki kell ábrándítsalak. A feleségem nem nézné jó szemmel. - Ó - vonta fel Magdelena a szemöldökét, és egy pillanatra elégedetten elvigyorodott, majd gyorsan rendezte a vonásait. - Ha nem rólad lenne szó, azt mondanám, sikerült megszelídítenie. - Nem akarom felesleges szólamokra pazarolni az időmet. Legyen elég annyi, hogy mellette boldog vagyok. Most pedig megyek, Maggie. - Igen, már említetted. Csak bocsánatot akartam kérni, ha véletlenül kellemetlenséget okoztam, és még egyszer szeretném megköszönni a segítséged - remegett meg kissé a hangja.
- Nem tartalak fel - és valóban vette a kabátját. - Ha tényleg indulófélben voltál, akár együtt is mehetnénk. - Persze - segítette fel rá Roarke a kabátját, majd ő is felvette a sajátját. - Kocsival jöttél, vagy hívjak egyet? - Köszönöm, kocsival jöttem. Roarke... - rázta meg a fejét Magdelena. - Megismétlem: nagyon sajnálom a történteket, és most, négyszemközt bevallhatom, az is szörnyen fáj, hogy már nem lehetsz az enyém - szorította meg Roarke kezét. Roarke kiszólt a belső ’linken a titkárnőjének, hogy ma már nem jön vissza, és távozóban kikíséri Ms. Percellt az épületből, majd az egyik szobor mellé lépett, és megnyomott egy rejtett gombot, mire kinyílt a magánfelvonójának az ajtaja. - Ügyes - nevetett fel erőltetett könnyedséggel Magdelena. - Mindig is szeretted a fortélyos szerkentyűket. Hallottam, hogy a házad is nagyon szép. - Nekünk tökéletesen megfelel. Kényelmes. A földszintre! - utasította a rendszert, mire a kabin hang nélkül megindult lefelé. - Ebben biztos voltam. A feleséged biztosan élvezi a... kényelmet. - Történetesen néhány apróbb változtatást is végrehajtottam a kedvéért - pirult el Roarke. - Ennek ellenére időnként még most is feszélyezi. - Arról már hallottam, hogy a gazdagok néha feszélyezve érzik magukat, de azt nem tudom elképzelni, hogy a pénz miatt. - Eve számára a pénz nem ugyanazt jelenti, mint nekünk. - Komolyan? - nézett fel Magdelena könnyáztatta szemmel. - Miért, a mi számunkra mit jelent? - Elsősorban szabadságot, befolyást és kényelmet. De ezen felül - mosolyodott el Roarke - remek játékot is, nem igaz? Magdelena visszamosolygott rá. - Mindig is remekül megértettük egymást. - Nem, ez egyáltalán nem igaz - fogta kézen Magdelenát Roarke, amint leértek a földszintre, és így vezette végig a márványborítású előcsarnokon. Amint kiléptek a kapun, Roarke limuzinja azonnal a járda mellé gördült. Magdelena kocsija szorosan követte. Amikor Roarke odakísérte a járműhöz, megfordult. A napfény megcsillant a könnyein. -Talán valóban nem értettük meg egymást, de azért jól éreztük magunkat együtt, igaz? Szép idők voltak. - Igen, azok. Magdelena megsimogatta Roarke arcát. Roarke gyengéden megfogta a csuklóját. Egy pillanatig így álltak a hideg téli szélben. - Isten veled, Maggie. - Isten veled, Roarke - ragyogott fel egy könnycsepp Magdelena szempilláján, miközben beszállt meleg limuzinjába. Roarke figyelte a távolodó járművet. Apró, fehér csónak a forgalom tengerében. Majd beszállt a saját kocsijába, hogy idejében odaérjen a stúdióba, a feleségéhez.
Tizenegyedik fejezet
Eve-et egy Mercy névre hallgató, apró termetű, de annál lendületesebb asszisztens kalauzolta végig a stúdión. Miközben keresztülmentek a folyosók labirintusán, és az ellenőrzőpontokon, végighallgatott egy villámgyorsan előadott monológot. - Mindenki szörnyen izgatottan várja a ma esti premiert. Nadine napjaink legjobb riportere, és a társaság teljesen odavan attól, hogy nálunk maradt, és megcsinálta ezt a show-t. Ráadásul maga az első vendége. Ez a fantasztikusnál is fantasztikusabb. Úgy értem, maguk ketten őrületesen szuperek. Mercy apró, pillangóformájú csatokkal fogta lófarokba rózsaszínűre festett haját, és a bal szemöldöke alatt is látszott valami ékszer. Döbbenetesen nézett ki. - Először találkozik a producerrel, a rendezővel és a gyártásvezetővel, utána irány a sminkes és az öltöztető. Mindent megszerzek, amit csak akar. Amíg tart az előadás, semmi mással nem kell törődnöm, csak és kizárólag magával. Hozok kávét, teát, szénsavas vagy szénsavmentes ásványvizet, amit óhajt. Nadine említette, hogy szereti a kávét. Beugrunk a rendezőhöz, utána ihat, amennyi jólesik. - Nem kérek... Mercy valósággal belökte Eve-et az egyik irodába, ahol kezet ráztak vele, majd egy másik iroda következett, újabb kézfogással. A levegőben akkora feszültség vibrált, hogy belesajdult a feje. Majd, miközben Mercy folyamatosan jártatta a száját, mint egy szószátyár papagáj, leültették egy fényesen megvilágított tükör elé. A hosszú pulton szédítő mennyiségű tégely, tubus, fésű, és Eve számára ismeretlen kínzóeszköz sorakozott. A magas támlájú, fekete szék mögött vigyorgó nő vis/oit| még ezeknél is sokkal félelmetesebbnek tűnt. - Istennek szent anyja. - Ugye már ismerik egymást? - folytatta Mercy a locsogást. - Trina, most a gondjaidra bízom Dallas hadnagyot. Megyek, és hozok egy kávét. Nadine félretett neki valami különlegességet. Te nem kérsz semmit? Trina, akinek a haja fekete-fehér szökőkútként meredezett a feje búbján, a szemét pedig dermesztőén zöldre festette, leemelt egy világoskék gallért az egyik akasztóról. - Egy szénsavmentes ásványvizet. - Máris itt vagyok! - Úgy nézel ki, mint a kutyaszar, Dallas - jegyezte meg Trina. - Már megint ez az álom. Addig pofozom magam, amíg fel nem ébredek. - Anélkül is elég horzsolást látok a szemed alatt. Hányszor verekedtél ma? Nem baj, mindjárt rendbe hozom. - Miért vagy itt? Miért te vagy itt? - Először is azért, mert én vagyok a legjobb, és ezzel Nadine is tökéletesen tisztában van. Másodszor pedig miattad. Nélküled Nadine-t sem ismerném - lobogtatta meg Trina a gallért. - Ezért köszönettel tartozom. - Vagyis én hoztam a bajt a saját fejemre. - Szerencséd van, hogy engem hívtak. A legjobb vagyok a szakmában, ráadásul jól ismerlek. Önmagadnak fogsz látszani. - Már így is önmagámnak látszom.
- Nem, te most úgy nézel ki, mint a kutyaszar, de én tudom, hogy hozhatom ki belőled a legtöbbet. Ráadásul úgy sminkellek ki, hogy közben nem fogsz levitézlett bárcásnak tűnni a kamerák kereszttüzében. Eve nagyon kevés embertől félt, de Trina - aki mintha megérezte volna, vigyorogva veregette a szék támláját -, közéjük tartozott. - Foglalj helyet. Mielőtt észbe kapnál, már túl is leszel rajta. - Ne feledkezz meg arról, hogy nálam van a fegyverem - figyelmeztette Eve, ennek ellenére leült. Elvégre nem maradt más választása. - Hogyhogy nem kerestél meg, miután visszajöttetek a pihenésből? Mavis említette, hogy Roarke-kal pár napot a tengerparton töltöttetek - túrt bele Eve hajába Trina, majd felsőhajtott. - Vágni kell egy kicsit belőle. - Istenem. Ó, Istenem. Trina egyszerűen Eve nyakába kanyarította a gallért. - Ráadásul Mavist és azt az édes pici babát sem látogattad meg. Eve arra gondolt, hogy a gallérnak egyetlen előnye mégis van. Nyugodtan tördelheti alatta a kezét anélkül, hogy bárki észrevenné. - Nem volt időm. - A legjobb barátnődnek kisbabája született - hajtotta le a fejét Trina, és Eve arcához szorította az arcát. - Tudod, hogy szinte oda kellett kötöznöm az ágyhoz? Mindenképpen el akart jönni ma este. Pedig túl hideg van kint ahhoz, hogy a kicsit is magával hozza. Mindenképpen szakítanod kell rá egy kis időt. - Rendben. Oké. - Belle a világ legédesebb csöppsége - egyenesedett fel Trina, és Eve tarkójára szorította a hüvelykujját, majd lassan végigsimított a vállán. - Mint mindig, most is szörnyen csomósak az izmaid. Eve lehunyta a szemét. Hallotta, hogy Mercy visszajött - bla-bla-bla -, majd megint kiment. Hallotta az olló csattogását, melyhez később ismeretlen eredetű búgás is csatlakozott. lak akkor rezzent össze, amikor Trina hátradöntötte a széket. - Nyugi, oké? Ha rosszul fogsz kinézni, azzal ártasz a hírnevemnek. - Most már tudom, eddig mitől féltem - hunyta le Eve ismét a szemét, miközben emlékeztette magát, hogy csupán egyetlen estéről van szó. Hamar túl lesz rajta. Szelíd ujjak simogatták végig az állkapcsát, a halántékát, a nyaka két oldalát és a vállát. Az akupresszúrás kezelés és a kimerültség hatására Eve-et rövidesen elnyomta az álom. A távolból hangokat hallott, és valami finoman megcirógatta az arcát. Hirtelen megérezte Roarke illatát. - Rögtön végzünk - mondta Trina. - A ruhája remek… gondolom, te választottad, de megnézem a többit is, amit hoztál, hátha találok jobbat. Mellesleg mindenképpen vetni akarok rá legalább egy pillantást. Sohasem tudtam ellenállni a ruháknak. - Nem fogok átöltözni - motyogta Eve. - Felébredt - állította függőleges helyzetbe a szék támláját Trina, és mivel háttal fordította a tükörnek, Eve első pillantása a férjére esett. - Jó reggelt - köszönt Roarke, és megfogta Eve kezét, majd hüvelykujjával finoman megcirógatta a kézfejét. – Egész kipihentnek látszol.
- Vannak még csodák - jelentette ki Trina. - Megigazítom a hajad - majd kisvártatva letette a szerszámait. - Kezdés előtt megnézlek, de most más dolgom van, és Nadine-nal is foglalkoznom kell. A folyosó túloldalán, jobbra találjátok a várót. Nagyon szép - kapcsolta le Eve nyakáról a gallért. Kíváncsi vagy magadra? Eve felállt, és a tükör felé sandított. Valóban önmagának látszott. Trina betartotta az ígéretét. Kicsit jobban csillogott a bőre a megszokottnál, a szeme és a szája is nagyobb hangsúlyt kapott, ennek ellenére felismerhető maradt. Már egyáltalán nem festett kutyaszarnak. - Oké - jelentette ki. - Oké? - horkant fel Trina. - Most nézel ki úgy, mint aki vakációzott. Lehetőleg ne öntsd le semmivel a ruhádat. - Majd én vigyázok rá - fogta meg Eve kezét Roarke, és átkísérte a váróba. A falat egy hatalmas képernyő foglalta el, amely folyamatosan a 75-ös csatorna műsorát mutatta. Megnyugtató, tengerzöld színű, kényelmes heverők és fotelek gondoskodtak a vendégek kényelméről. A széles asztalon gyümölcs, sajt és rágcsálnivaló állt. - Nem hittem, hogy eljössz. Roarke felvonta a szemöldökét. - Az csak természetes, hogy itt vagyok. Hiszen ez a te nagy estéd. - Még ruhát is hoztál magaddal, arra az esetre, ha napközben tönkreteszem, amit reggel felvettem. - Része a szolgáltatásnak. - Azt hittem, haragszol rám. - Én meg azt, hogy te haragszol - emelte a szájához a felesége kezét Roarke. - Miért nem felejtjük el? Sokat tűnődtem, és arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha elfelejtjük. - Azt hittem, az írek szeretnek tűnődni. - Ó, nagyon is. Tűnődünk egy kicsit, majd dalokat és meséket írunk. Viszont egy időre elegem lett a tűnődésből. Belőled viszont sohasem elég. Akkora kő gördült le Eve szívéről, hogy azon csodálkozott, hogyan tudta eddig magával hurcolni. - Szeretlek. Roarke magához ölelte, megcsókolta a homlokát, az arcát, és a gödröcskét az állán. Eve szorosan a férjéhez simult, és átölelte a derekát. - Mondtam, hogy maradj az irodámban - dőlt neki Nadine az ajtófélfának. - De látom, hogy Dallas már átesett a sminkelésen. Eve egy pillanatig még fogta Roarke kezét, majd hátralépett. - Rám uszítottad Trinát. - Neked adtam Trinát - helyesbített Nadine. - Ő a legjobb. Éppen ezért hívtam ide. Ráadásul úgy véltem, ma este valamivel jobban kell kinézned az ördögnél. - Egy null a javadra - ismerte el Eve. - Remekül festesz, és ez nagyon fontos. Erős vagy, eleven, okos, és vonzó gondolkodott hangosan Nadine. - Minden ízedben nyomozó. A csillogást meg engedd át nekem. - Nagyon jól áll - jegyezte meg Roarke. - Gyémántként l tündökölsz, Nadine.
-Ugye? - nevetett fel Nadine. Egy mozdulattal hátradobta szőke haját, és körbefordult acélkék blúzában, áttetsző szoknyájában és a derekáig érő blézerében. Gyémántköves bokalánca remekül kiemelte tűsarkú cipőjét. - Nem hittem volna, hogy lámpalázas leszek, de az vagyok. Nagyon sok múlik az első adáson. Nem akarlak előkészíteni. Nem szeretném, ha a beszélgetésünk száraz vagy unalmas lenne, ennek ellenére végig kell vennünk néhány pontját. - Akkor én már megyek is. Nem akarok zavarni - kezdte Roarke, de Nadine megrázta a fejét. - Maradj. Gyorsabban futsz, mint én ebben a cipőben, és ha Eve-nek inába száll a bátorsága, valakinek utol kell érnie. Csak ülj le, és maradj csendben. - Akkor iszok valamit - intett Roarke a jól felszerelt bárszekrény felé. - Vagy eszek. - Majd utána - szorította a gyomrára a kezét Nadine, és leült az egyik fotel karfájára. Nagyon feszült vagyok. - Nekem semmi bajom - mondta Eve. - Különben is, miért idegeskedsz? Világéletedben ezt csináltad. - Én is ezzel próbálom megnyugtatni magam, de pontosan ilyet még sohasem csináltam. Ez az én nagy lehetőségem, Erősen megmarkoltam, és semmi kedvem elhajítani magamtól. Tehát... - fészkelődött Nadine, mint aki legszíveseben felpattanna és elszaladna. - Érinteni fogjuk az Icove-ügyet. Ez a fő téma, de nem akarok ennél leragadni. A bébikereskedelem még viszonylag újdonság, tehát azt is szóba hozom. Ha már a babákról beszélünk, a Belle igazán szép név. Istenem, olyan gyönyörű gyerek, igaz? Eve összerezzent. - Naná. - Készítettem egy riportot Tandyvel és Mavisszel is. Beszélgetés közben ebből fogunk bejátszani néhány részletet. Szóba hozom majd, hogy éppen milyen ügyben nyomozol. Mennyit árulhatsz el a Foster-gyilkosságról? - Azt, hogy folyik a nyomozás. Nadine még arra sem vette a fáradságot, hogy elvigyorodjon. - Ennél azért többre lesz szükség. Követjük a lehetséges nyomokat, feltárjuk a lehetőségeket, kihallgatjuk a tanúkat, vizsgáljuk a helyszínt, az áldozat körülményeit. Ilyesmi. Ezért nézzük Mostnak, a műsort. Továbbá annak ellenére, hogy ez bűnügyi műsor, a férjedről is kérdezősködni fogok - pillantott zavartan Roarke felé, aki nevetve csóválta a fejét. – Érdeklődök majd, hogyan élsz - folytatta Nadine -, és mennyire változtatott meg a házasság. Szóval... - pillantott az órájára. - Mennem kell sminkelni. Trina pár percen belül vet még rád egy utolsó pillantást, utána Mercy bevezet a stúdióba. Attól kezdve élőben megy minden. Dallas - szorította meg Eve kezét Nadine. - Köszönöm. - Jobb, ha ezt a végére tartogatod. Lehet, hogy nem tetszenek majd a válaszaim. - Köszönöm - ismételte meg Nadine, és felállt, majd Roarke felé fordult. - Mit szólnál egy csókhoz, nagyfiú? - ütögette meg egyik ujjával az ajkait. - Hogy szerencsénk legyen. Roarke melléje lépett, és finoman megpuszilta a száját. - Harminc százalékot kapsz. - A próféta szóljon belőled.
Amennyire Eve meg tudta ítélni, az előkészületek rendben zajlottak, habár fogalma sem volt arról, miért olyan izgatott valaki, amikor csak ülnie kell a város kivetített képe előtt, a reflektorok kereszttüzében, miközben robotkamerák kígyóznak körülötte. Felharsant a zene, és Eve hallotta, hogy Nadine vesz három mély lélegzetet. Egy férfi feléje intett az ujjával, mire odafordult az egyik robotkamera felé. - Jó estét. Nadine Furst vagyok, és önök a Most első adását látják. Minden úgy ment, ahogy azt korábban begyakorolták. Nadine először az Icove-ügyet hozta szóba. Eve elmondta, hogy véleménye szerint az emberek klónozását tiltó törvény igenis helyes és igazságos. Nem, nem tartja felelősnek a klónokat azért, amit Icove-ék tettek. Végignézte a Tandy Applebee-vel, a férjével és a babájukkal készült interjúból bevágott részleteket, majd Mavis, Leonardo és Belle következtek. Mindkét nő könnyek között emlegette a barátságukat, és azt, ahogy Eve megmentette Tandy életét, és a babát - akit Quentin Dallas Applebee-nek neveztek el - attól, hogy eladják a feketepiacon. - Hogy érzed magad? - érdeklődött Nadine. - Mint mindenki más, aki sikerrel végzi a munkáját. - Csupán ennyi? Eve mocorogni kezdett. Mi a fenét kellene mondania? - Időnként egy-egy eset személyes üggyé válik. Erről nem gondoltam volna az elején, a végére mégis az lett belőle. Személyes ügy. Mavis erősködött, hogy keressük meg Tandyt. Övé az érdem, pedig nem tett mást, csupán kiállt a barátnője mellett. Mondhatni ezeket az eseteket a barátság kapcsolta össze és oldotta meg. Márpedig a munka nem csupán abból áll, hogy lezárjuk az aktát, hanem arról, hogy kiderüljön, mi igazság. Én csak a munkámat végeztem. - Ami veszélyes, nagyon lefoglal, és nagy odaadást kíván tőled. A férjed is hasonló ember. Elfoglalt, egyesek szerint veszélyes, és természetesen roppant odaadó. Hogy tudod egyensúlyba hozni a munkádat a magánéleteddel? - Talán úgy, hogy tisztában vagyok vele: ez az egyensúly nem minden esetben őrizhető meg, és olyan emberhez mentem hozzá, aki ezt megérti. Rengeteg rendőr... A rendőrök magánélete tele van súrlódásokkal - javította ki saját magát. - Azért, mert a munkánk teljesen kiszámíthatatlan. Képtelenség előre tervezni. Sokszor elkésik az ember egy-egy vacsoráról, találkozóról, vagy ilyesmiről. - Ami csekélységnek tűnhet - folytatta Nadine —, de valójában az ilyen vacsorákat és találkozókat nevezik magánéletnek. - A magánéletünk néha a munka rovására megy, ennyi az egész. Egy civilnek ezt meglehetősen nehéz nap mint nap el viselni. Szerintem, aki nyomozót választ társnak, nagy valószínűséggel rossz lóra tesz. Ennek ellenére egyeseknél működik ez a kapcsolat, de csakis akkor, ha az ember párja kellően megértő, tiszteletben tartja és értékeli a munkánkat, vagy legalább megért bennünket. Ebben a tekintetben szerencsésnek mondhatom magam pillantott Roarke felé, aki egy sereg kamera mögül figyelte. - Szerencsés vagyok. Reklámszünet következett. Trina azonnal Eve mellett termett, kezében egy csokor ecsettel. - Ügyes voltál - dicsérte meg Eve-et Nadine. - Ugye már nincs sok hátra?
- Nincs - gondolkodott el Nadine, de nem árulta el, milyen felemelő pillanat volt, amikor Eve tekintetével Roarke-ot kereste, miközben azt bizonygatta, milyen szerencsés. Harminc százalék? Hogyne! Egyetlen pillanat alatt az egekbe szökött a nézettség. - Jelenleg Craig Foster meggyilkolása ügyében nyomozol - kezdte Nadine, amikor újra adásba kerültek. - Döbbenetes. Mit tudsz mondani a nézőknek? - A nyomozás folyik. Kifejezéstelen hang és tekintet, gondolta elégedetten Nadine. Eve most nyomozóként viselkedik. Tökéletes a kontraszt. - Egyszer azt mondtad, ha megismerjük az áldozatot, akkor megismerjük a gyilkosát is. Mesélj egy kicsit Craig Fosterről. Ki volt ez az ember? - Minden jel szerint egy fiatal, kötelességtudó tanár, egyben szerető férj és jó gyermek. Tisztességes ember, aki ragaszkodott a szokásaihoz. Szerény, megbízható, aki ösztönösen beszélte a gyerekek nyelvét. Élvezte a tanítást és az életet. - Mindez mit árul el a gyilkosról? - Tudom, hogy a gyilkosa ismerte Craig Foster szokásait, és ezt a tudását arra használta fel, hogy elvegye az életét, örökre elszakítsa a feleségétől és a tanítványaitól. Ráadásul nem hirtelen felindulásból, hanem előre megfontolt szándékkal. - Ez a gyilkosság azért is különösen kegyetlen, mert egy iskola falai között követték el, ahol hat és tizenkét év közötti gyerekek járkálnak a folyosókon. Igazság szerint a holttestet is két kislány fedezte fel. - Különösen kegyetlen? Minden gyilkosság kegyetlen. Én most inkább érzéketlenségről és eredményességről beszélnék. - Mit értesz ez alatt? - hajolt előre Nadine. - Az áldozat a szokásai rabja volt. A gyilkosnak csupán alaposan meg kellett figyelnie, megtanulni az órarendjét, és utána használni a tudását. Külön előnynek számít, hogy az iskola épületében voltak a tanárok, a tanulók és az ott dolgozó segédszemélyzet. Ezt ki is használta. - Beszéljünk egy kicsit a gyanúsítottakról. Rengeteg embert kihallgattál már. Ma például bevitetted Reed Williamst, a Sarah Child Academy egyik tanárát. - Kihallgattuk Mr. Williamst, és le is tartóztattuk, de nem a gyilkosság, hanem egy másik ügy miatt. Nem vádoljuk Mr. Foster meggyilkolásával. - Ennek ellenére gyanúsított maradt? A legfőbb gyanúsított? - A nyomozás folyik - ismételte meg Eve. - Amíg le nem zárjuk az aktát, rengeteg embert kihallgatunk. Pillanatnyilag nem árulhatok el többet. Nadine próbált feltenni még néhány kérdést, de Eve ügyesen kibújt a válaszadás alól. Amikor a rendező jelezte, hogy eljött az idő, Nadine újra előrehajolt. - Mit üzensz a gyilkosnak, ha néz bennünket? - Azt, hogy most a társammal együtt én állok ki Craig Foster jogaiért. Végezzük a munkánkat, és nem is akárhogyan. Jobb, ha minél többet nézi a képernyőt, mert a cellájában erre már nem lesz lehetősége. - Köszönöm a beszélgetést, Dallas hadnagy. Nadine Furstot látták - fordult Nadine az egyik kamera felé. - Jó éjszakát kíván a Most.
- Tökéletes voltál - mondta Roarke, amikor végre kikeveredtek a stúdióból.
- Szerintem is. Abból gondolom, hogy abban a pillanatban, amint kikapcsoltak a kamerák, Nadine felpattant és örömtáncot járt. - Tökéletes - ismételte meg Roarke, miközben maga felé fordította a feleségét, és megcsókolta. - Eltekintve attól az apróságtól, hogy összekeverted az egyes és a többes számot. - Micsoda? - Azt mondtad: „szerencsés vagyok”, pedig úgy kellett volna, hogy „szerencsések vagyunk.” - Csókolta meg ismét. - Szerencsések vagyunk. - Azt hiszem, igazad van. Nem kocsival jöttél? - nézett körül Eve a parkolóban. - Hazaküldtem, mert a feleségem mellett akarok utazni. - Ebben az esetben te vezetsz - hallgatott el Eve egy pillanatra. - Örülök, hogy mellettem voltál - nyújtotta ki a lábát, amikor beszállt a kocsiba, és felsóhajtott. - Nadine kihozta ebből a cirkuszból, amit akart. Minden oldalról bemutatott. - Ahogy mondod. Rengeteg embert érdekelsz. Tehát ez a Reed Williams a te embered? - Egyelőre nevezzük a legfőbb gyanúsítottnak. Tudod, mi a furcsa? Oliver Straffo az ügyvédje. - Straffo kicsit sokba kerül ahhoz, hogy egy tanár is megengedje magának. - Nem is ez a baj. A magániskolák jól fizetnek. Viszont az ő lánya talált rá a holttestre. A fickó azt a férfit képviseli, aki talán felelős azért, hogy a lánya vérben csúszkált. - Arra még nem gondoltál, hogy Straffo hisz az ártatlanságában? - Ez is egy lehetőség. Straffo nem tudja, hogy a saját felesége is beleesett Williams bűvkörébe. Ugyanis Williams rendszeresen az ágyába csábította az iskolában dolgozó nőket és a szülőket. Annyi erkölcsi érzéke sincs, mint egy nyúlnak. A lakásán kábítószert is találtunk. Ekkor lépett be Straffo a képbe, és ez nagyon nem tetszik nekem. - Az ügyvédek is csak a dolgukat végzik, hadnagy. - Aha, de gondolj csak bele: te mit tennél, ha kiderülne, hogy a kislányod egyik tanára rendszeresen előveszi az iskolában a lompost? - ült fel Eve, mert attól tartott, elalszik. Ráadásul törvénytelen szerekkel fokozza a saját gyönyörét. Azonnal ugranál, hogy megvédd? - Erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni, de túl valószínű. Talán Straffóba is csak annyi erkölcs szorult, mint egy nyúlba. - A nyakamat teszem rá, hogy ő sem lenne ilyen fürge, ha a fülébe jutna, hogy Williams a feleségével is ágyba bújt. - El akarod mondani neki? Eve-nek eszébe jutott, mekkora bűntudat gyötörte Allikát. - Ha nem kapcsolódik szorosan az ügyhöz, akkor nem. Viszont ha be tudom bizonyítani, hogy Williams ölte meg Fostert, mert Foster tudott a kis légyottjairól, akkor Straffo is rossz hírt fog kapni. - Biztosra veszed, hogy fogalma sincs róla? - Nem, biztosra azért nem veszem, és neki is alaposan a körmére nézek, ha kiderül, hogy az iskola közelében járt. Foster halálának a napján fél kilenckor ért be az irodájába. Nem maradt túl sok ideje kicserélni a termoszokat, ennek ellenére megtehette. Kilenctől vezetőségi ülésen vett részt, majd több ember társaságában visszament az irodájába, és egészen délig ki sem mozdult onnan. Minden jel szerint ártatlan az ügyben.
- Akkor nem értem, miért néztél utána annak, mit csinált aznap. Végül is nem Foster döntötte le a feleségét. Ha Williams lenne az áldozat... - A hírnév - vonta meg Eve a vállát. - Fostert talán azért ölték meg, mert valaki meg akarta óvni a jó hírét. Williams... Nála szólalt meg leghangosabban a vészcsengő, de úgy vélem, Straffo sem örülne, ha nyilvánosságra kerülne a felesége hűtlensége - nyomott el Eve egy ásítást. - Megtépázná a hírnevét. - Straffo helyében nem egy ártatlan kívülállót ölnék meg, hanem a feleségem, és azt, aki elcsábította. - Ha már szóba kerültél... - de Eve-nek hirtelen eszébe jutott Magdelena, és inkább lenyelte, amit mondani akart. - Megszorongatom Williamst, hátha elszólja magát. Izé... többen is szóltak, hogy meg kellene látogatnunk Mavist és a picit. Látod, most többes számot használtam. - Rendben. Látogassuk meg őket. - Csak ennyi? Rendben, látogassuk meg őket? - Nagyszerű lesz. Egy rózsaszín pelenkába bugyolált csecsemő igazi felüdülésnek számít a szülés megpróbáltatásai után. - Gondolom. Peabody szerint vinnünk kell valami ajándékot. Egy játék macit, vagy valami ilyesmit. - Ez meglehetősen egyszerűnek tűnik. - Jó, akkor majd te elintézed. Én nem értek semmit. Az életben az emberek éppen hogy igyekeznek elkerülni a medvéket, nehogy az állat széttépje őket - pillantott Roarke felé, amikor a férje elnevette magát, a látványtól különös melegség járta át a szívét. Miközben áthajtottak a házat övező kert kapuján, megfogta kezét. - Próbáljuk ki, milyen az az egyensúly, amiről Nadine beszélt. Pár óra hosszat nincs nyomozás, nincs munka, nincs kötelesség. Csak te és én. - Ez a kedvenc kombinációm. Amikor kiszálltak a kocsiból, Eve átölelte és megcsókolta a férjét. Úgy érezte, a szívébe beköszöntött a tavasz. Hirtelen minden kétely, fájdalom, félelem és kérdés elszállt belőle. Csak te, gondolta, miközben a ház felé tartottak. Csak te és én. Egyenesen a felvonóhoz mentek. Nem beszéltek össze, de mindketten túl fárasztónak gondolták a lépcsőt. Roarke lerángatta Eve-ről a kabátját, majd Eve is vetkőztetni kezdte a férjét. Nem siettek, nem ragadta el őket a hév. Minden mozdulatuk könnyedséget tükrözött. Tudták, hogy most visszaszerezhetnek valamit, ami csaknem kicsúszott az ujjaik közül. A holdfény kékre festette a hálószoba tetőablakát. Hosszú, elnyújtott csókok közepette tovább vetkőztették és simogatták egymást. Eve úgy érezte, hazatért, és ismét elfoglalta azt a helyet, ahová tartozik. Roarke csókjaitól egyre hevesebben vert a szíve. - Hiányoztál - ölelte magához szorosan a férjét. - Hiányoztunk. - Aghra - suttogta Roarke, mire Eve testét kellemes borzongás járta át. Roarke tudta, hogy Eve újra az övé volt, csak az övé. Az ő erős, kiismerhetetlen, és örökké elbűvölő felesége. Semmi sem áll közöttük. Magába szívta csábító illatát. Elérték az egyensúlyt, melyet Nadine emlegetett, és amielyet rajtuk kívül senki sem ismert, senki sem értett vagy érzett igazán. Egyszerűen illettek egymáshoz, ketten együtt alkottak csak egészet.
Az ágyon fekve Eve szorosan hozzábújt a férjéhez, és ismét felsóhajtott. Roarke tudta, ez azt jelenti, hogy végre hazáértek. Addig csókolta és simogatta, míg a sóhaj egyszer csak boldog nyögésbe fulladt. Eve arra gondolt, soha senki nem közelített hozzá olyan gyengéden, mint Roarke. Amikor az érintése nyomán megremegett a teste, tudta, hogy Roarke is ugyanezt érzi. Átfordultak egymáson, és Eve a két tenyere közé fogta Roarke arcát, majd az ajkához vonta a száját. - Szerelmem - ismételte meg Roarke írül. Egyetlenem. Szívem. Akkor is hallotta a hangját, amikor beléhatolt, és miközben együtt mozdultak, a szemét figyelte. Lassan és szerelmesen. A hálószobába nem tudott betolakodni a brutális külvilág. Ujjaikat összekulcsolták, a szájuk találkozott, majd újra szétvált. Később, amikor Eve elégedetten a férje mellé bújt, megismételte: - Szerencsések vagyunk. Mielőtt álomba merült, még hallotta, hogy Roarke halkan felnevet.
Tizenkettedik fejezet
Rettenetesen dühös volt. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy képes ilyesmire. Blöffölt. Az a nő csak blöffölt. Reed Williams dühös csapásokkal szelte a vizet. Már belefáradt a hízelgésbe, belefáradt a dühöngésbe és a fenyegetésbe. Az az átkozott Arnette roppant akaratosnak bizonyult. Az igazgató kiállt az elvei mellett. Vagy a meggyőződése mellett. Szenteskedő lotyó. Csak blöffölt, gondolta újra, miközben elrugaszkodott a faltól, és belekezdett egy újabb hosszba. Úgy döntött, még ötször átússza a medencét. Azt hitte, Mosebly kiáll majd mellette, vagy ha meg is inog, félti annyira a saját helyzetét, hogy támogassa őt. Az a rohadt zsaru az oka mindennek. Az a rohadt zsaru és barna szemű társa. Micsoda szukák! Mint a legtöbb nő. Csak éppen tudni kell kezelni őket. Márpedig ha valamihez, akkor a nőkhöz igazán ért. Magára is tud vigyázni. Bármi is lesz a jövőben, elintézi. Hiszen Craiget is elintézte, nem igaz? Szerencsétlen fattyú. Viszont nem varrhatják a nyakába ennek a szerencsétlen fattyúnak a meggyilkolását. Különösen úgy, hogy Oliver Straffo áll mellette. Ugye, milyen remek humorérzéke van az életnek? Nem üintha Oliver felesége olyan nagy szám lett volna, de a bűntudat különös zamatot kölcsönzött annak a két gyors menetnek. Isten tudja, talán többet kellett volna adnia annak a szerencsétlen nőnek. Nem fog lemondani a szexről, az már egyszer biztos, és ha Arnette ki akarja rúgni érte, majd figyelmezteti. Ha bukik, másokat is magával ránt, az már egyszer biztos. Egyszer már emlékeztette erre, és akkor el is érte velea kellő hatást. Kissé kifulladt, mire leúszta az utolsó hosszt. Megkapaszkodott a medence szélében, hogy levegye a szemüvegét. Apró szúrást érzett a feje búbján, és ezzel egy időben halk dongást hallott. Felemelte a kezét, hogy agyoncsapja a szemtelen bogarat, de zsibbadt ujjai alig mozdultak. Hevesen vert a szíve és összeszorult a torka. A szeme előtt elhomályosult a világ. Miközben kétségbeesetten pislogott, észrevett egy alakot. Próbált odakiáltani neki, de csak egy halk krákogásra telt tőle. Erőlködött, hogy kimásszon a partra, de már nem érezte sem a kezét, sem a lábát. A medence széle kicsúszott az ujjai közül. Az álla keményen koppant peremen. Fájdalmat viszont egyáltalán nem érzett. Levegő után kapkodott, és megpróbálta a víz felszíne fölött tartani a fejét. Fuldoklott. Igyekezett rákényszeríteni a testét, hogy lebegjen. Lebegjen egészen addig, amíg újra gondolkodni nem tud. - Hadd segítsek - szólította meg a gyilkosa, és feléje nyújtotta a medencetisztító háló hosszú rúdját. Azzal nyomta a víz alá Williams védekezni szinte képtelen testét. Egészen addig tartotta ott, amíg már nem mozdult többé.
Eve kilépett a zuhany alól, és úgy érezte, újjászületett. Be kellett ismernie, hogy néhány napra egyszerűen nem volt önmaga, de ennek már vége.
Magában hálát adott, hogy kevés a barátja, így csupán néhány embernek beszélt Magdelena Percellről, az önelégült szőkeségről, aki immár történelem. Kilépett a szárítócsőből, maga köré kanyarított egy törülközőt, és úgy érezte, még egy teljes ír reggelit is képes lenne felfalni, és ha végzett, irány a kapitányság. Amint kitisztul a feje, visszatér a nyomozás kiindulópontjára. Talán a magánéleti gondjai elhomályosították a látását, és elsiklott egy apró részlet fölött. Visszament a hálóba, ahol Roarke a kávéját kortyolgatva olvasta a reggeli tőzsdehíreket, miközben a macska időnként megbökte fejével a karját. Mintha csak azt mondaná: „Mikor mentek enni? Hol a reggeli?” - Megetetted már ezt a zsírpacnit? - Igen, meg, habár ha őt kérded, biztosan hazugnak nevez. Én is csak azért nem láttam még neki, mert téged vártalak. - Ami azt illeti, szívesen csipegetnék pár falatot. Mondjuk egy kis tojást. - Valóban szükséged van arra a pár falatra - állt fel Roarke, majd Eve mögé lépett, és megszorította a fenekét. - Fogytál egy keveset. - Elképzelhető. - Sohasem csal a szemem, ha rólad van szó - csókolta meg Eve homlokát Roarke. Gondolom, ír reggelit kérsz. - Az rengeteg falat - lépett mosolyogva a gardróbhoz Eve. Jól érezte magát, hogy megint ugyanarra gondolnak. - Ha lesz egy kis időnk - kezdte, miközben a ruhái között válogatott -, beugorhatnánk Mavishez és Leonardóhoz. Napközben felhívom valamikor, mert nem szeretnék váratlanul rájuk törni. - Nekem megfelel - kapcsolt át Roarke a reggeli hírekre, majd az AutoSéfhez lépett. Játék mackót mondtál? - Nem én, hanem Peabody. Vagy ha nem is mackót, valami hasonló játékot. - Szerintem ezt nyugodtan rábízhatjuk Caróra. Ő pontosan tudni fogja, mire van szükség. Csak szólj oda, hogy menjek érted a kapitányságra, vagy találkozzunk Maviséknél. Eve épp a fegyverövét csatolta fel, amikor Roarke feléje fordult. - Kár, hogy nem így szerepeltél Nadine műsorában. Mármint pólóban, fegyverrel. Egyszerre vagy vonzó és veszélyes. Eve válasz helyett mindössze felhorkant, majd leült bakancsot húzni. Roarke megterítette az asztalt, és miután egy szúrós pillantással figyelmeztette Galahadet, felsegítette Eve-et. - Vonzó - ismételte meg - és veszélyes. Ráadásul az enyém. - Jobb, ha visszafogod magad, nagyfiú. Fegyver van nálam. - Pontosan így szeretem. Mit szólnál hozzá, ha Valentin-nap alkalmával mi is követnénk az ostoba hagyományokat? Egy kettesben elköltött romantikus vacsora, több vödör pezsgő, tánc és szex kimerülésig. - Talán kapható leszek rá - mikor lesz ez az átkozott Valentin-nap? Roarke olvasott a gondolataiban, és elnevette magát. - Tizennegyedikén, én érzelgős bolondom. Vagyis napután. Ha közbejön valami, akkor kitoljuk a vacsorát, és így tovább. - Ahogy mondod - hajtotta a férje vállára a fejét Eve.
A vidám riporter első két mondatát meg sem hallotta. Azt is elengedte a füle mellett, amikor elhangzott Roarke, valamint az ő neve. Roarke viszont elhúzódott tőle, és a képernyőre meredt. Eve úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. A képernyőn Roarke és Magdelena látszott. A férje épp két tenyere közé fogta a szőke szépség arcát. - ...az előkelő, európai Magdelena Percell, aki nemrég vált el Georges Fayette-től, a gazdag francia üzletembertől. Ms. Percell minden jel szerint kedveli a gazdag férfiak társaságát. Állítólag néhány napja már együtt is ebédeltek Roark-kal a Három Nővér étteremben. Idényjellegű salátát ettek, és sokat beszélgettek. Eve Dallas, NewYork egyik legjobb nyomozója, aki másfél éve ment feleségül Roarke-hoz, már valószínűleg gyanakszik. - A francba - morgott Roarke. - Ez hülyeség. Nézd, nagyon sajnálom, hogy... - hallgatott el Roarke, amikor látta, hogy Eve lassan, de nagyon határozottan elhúzódik tőle. Ráadásul az arcát is látta. Elsápadt, csak sötét szeme világított a nagy fehérség közepén. - Jézus Krisztus, Eve, nem hiheted el, hogy... - Indulnom kell dolgozni - nyögte Eve, noha abban sem volt biztos, hogy eljut az ajtóig. - A francba ezzel az egésszel! Nem csináltam semmit, és ezt neked is tudnod kellene... A fene egye meg, tudnod kellene anélkül, hogy mondom! Csak kikísértem az épületből. Odajött, hogy találkozzon velem, és még tíz percet sem szántam rá. Ha éppen tudni akarod, roppant szánalmasnak éreztem magam, de úgy gondoltam, inkább őt bántom meg, mintsem neked okozzak akár egy pillanatnyi boldogtalanságot. Eve lassan, kimérten válaszolt. - Ne közelíts hozzám! - Eve, már az is az én hibám, ha egy idióta véletlenül az egészet videóra vette? Szerinted ezért is magamat kellene okolnom? Azt hiszed, képes lettem volna téged, vagy magamat szántszándékkal kellemetlen helyzetbe hozni? - Mégis megtetted. Mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hoztál, de nem érdekes. Nem ez a lényeg. - Átkozott legyek, ha bocsánatot kérek, amiért fényes nappal lekísértem egy nőt a kocsijához - túrt reményvesztetten a hajába Roarke. - Ehhez te túlságosan okos vagy. Tudod, hogy egyes emberek abban lelik az örömüket, ha besározhatják a hozzánk hasonlókat. Engem vádolsz, amiért... - Nem vádoltalak semmivel. - Dehogynem, méghozzá nagyon is sok mindennel - háborodott fel Roarke. - Ráadásul szavak nélkül. Inkább egy kiadós veszekedés, minthogy a bánatos arcod kelljen néznem. Megöl a látványod. Egyszer és mindenkorra zárjuk már le végre ezt az ügyet! - Nem. Nem. El akarok menni innen - emelte fel Eve óvatosan a mellényét. - Most minél távolabb akarok lenni tőled. Nem tudok veszekedni veled. Nem tudok gondolkodni. Nem maradt semmim. Ha ezt akartad, akkor győztél. Elérted a célod. - Ez nem a győzelemről szól - hűtötte le Roarke haragját az Eve arcán tükröződő fájdalom. - Nekem arra van szükségem, hogy higgy nekem. Hogy megbízz bennem. Eve nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Belebújt a mellényébe. - Később majd megbeszéljük.
- Még valamit, Eve - mondta Roarke, amikor a felesége hátat fordított neki. - Egyetlen kérdésemre válaszolj. Komolyan azt hiszed, hogy megcsaltalak vele? Eve összeszedte magát, és szembefordult Roarke-kal. - Nem. Nem. Nem hiszem, hogy megcsaltál vele. De rosszul vagyok a gondolattól, hogy ugyanúgy néztél rá, mint rám. Roarke tett egy lépést a felesége felé. - Eve. - Ha most nem engedsz el, köztünk mindennek örökre vége - vonult ki Eve a szobából, le a lépcsőn. Hallotta, hogy Summerset a nevén szólítja, de nem állt meg. Csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb kijusson a házból. - A kabátja - terítette a vállára Summerset. - Nagyon hideg van odakint, Eve - és azzal, hogy halkan a keresztnevén szólította, csaknem sikerült áttörnie Eve utolsó védvonalát. Miért hagyja, hogy az a nő ilyen kegyetlen játékot játsszon? - Nem tudom. Én... - és ebben a pillanatban jelezni kezdett a kommunikátora. - Istenem, Istenem. Videó kikapcs. Itt Dallas. Eve Dallas hadnagy, itt a központ…
Eve beledugta a karját a kabátja ujjába, közben hallotta, ahogy a központ meghagyja, hogy azonnal menjen a Sarah Childba. Mire befejezte, már a kocsiban ült. Miközben elhajtott, érezte, hogy Roarke az emeleti ablakból figyeli.
Amikor megállt Reed Williams holtteste felett, igyekezett mindent kizárni a tudatából, és csak a munkájára összpontosítani. A medencében lebegő holttestet Eric Dawson fedezte fel, akire most az öltözőben vigyázott egy egyenruhás. Még be is ugrott mellé, és próbálta megmenteni. Előbb Brennan nővér, majd a mentősök próbálkoztak az újraélesztésével, de sikertelenül. Vagyis a helyszínt súlyosan beszennyezték, de Reed Williams nem tért vissza az élők sorába. Eve leguggolt, és megvizsgált egy vékony horzsolást Williams állán. Ettől eltekintve a fekete úszónadrágot viselő holttesten nem látszott semmiféle sérülés. A medence tükrén egy kék úszószemüveg lebegett. Mivel Peabody még nem érkezett meg, Eve saját kezűleg fordította meg a testet, és szemügyre vette a hátát, a lábát és a vállát. - Eltekintve a horzsolástól az állán, és néhány felszínes horzsolástól a hátán, amit az okozhatott, hogy kihúzták a partra, nem szenvedett látható sérülést. Védekezésnek semmi nyoma - egyenesedett fel, és megindult a medence körül. - Nincsenek vérnyomok. Talán elmosta a víz - nézett körül figyelmesen. A fegyvert kereste, amely felhorzsolhatta Williams állát. - Közvetlenül a medence mellett állt. Akkor zuhant a vízbe, amikor a támadója leütötte. Talán elveszítette az eszméletét, és megfulladt? Elképzelhető, elképzelhető, de az a horzsolás közel sem ennyire súlyos. Ennek ellenére lehet, hogy valóban ez történt - folytatta az útját, miközben alaposan szemügyre vette a medence szélét. Majd visszament, újra a test mellé
guggolt, és egy mikroszemüveg és egy ceruzalámpa segítségével alaposan megnézte az arcán a sérülést. - Egyenletes. Inkább kaparás, semmint vágás. Talán már a vízben szerezte. Aha, a szög is stimmel. Az áldozat úszott, elérte a falat, és egy pillanatra megkapaszkodott. Igen, csakis így történhetett. Megcsúszott a keze, és beverte az állat. De miért? Egyáltalán nem tűnt ennyire ügyetlennek. Vajon az ütés következtében fulladt meg, vagy valaki segített neki? csóválta a fejét. - Nincsenek bőrfoszlányok a körme alatt. Nincs ott semmi. Tökéletesen tiszta. Mit csinál az ember, amikor valaki vízbe nyomja a fejét? Kapálózik és karmol. A gyilkos helyében, különösen, ha az áldozat erős, besegítenék valahogy neki. Mondjuk egy erős ütéssel a fejére, a biztonság kedvéért. Egy fejsebet nem nehéz valami baleset rovására írni. Eve alaposan megvizsgálta Williams tarkóját, de nem talált sem dudort, sem nyílt sebet. Minden túl egyszerűnek tűnt. Akár egy véletlen balesetnél. Lehetetlen. - Elvihetik - egyenesedett fel Eve. - A törvényszéki vizsgálat után többet fogunk tudni. Morris végezze a boncolást, méghozzá elsőbbséggel. Egy csapat takarító kutassa át a medence környékét. Elsősorban bőrfoszlányokat és vérnyomokat keressenek - indult el az öltöző felé, ahol Dawson éppen forró kávét kortyolgatott. - Peabody nyomozó minden percben itt lehet fordult Eve a Dawson mellett álló egyenruhás felé. Ha megérkezik, azonnal küldje ide. - Igenis, hadnagy. - Mr. Dawson. - Ott lebegett a vízen - remegett meg alig észrevehetően Dawson keze. - Ott lebegett. Először azt hittem, hogy csak… Csak játszik. Tudja, hogy van ez. Utána rádöbbentem, hogy egyáltalán nem. - Mr. Dawson, rögzítenem kell a vallomását. Megértette? - Igen, igen. - Mr. Williams már a medencében volt, amikor maga ideért? - Igen, ott... - vett Dawson egy mély lélegzetet, és letette a kezében szorongatott csészét. - Történetesen éppen őt kerestem. Arnette... vagyis Mosebly igazgatónő kérdezte, hogy tudnám-e helyettesíteni a negyedik órában, mert felfüggesztette, és ha negyvennyolc órán belül nem adja be önként a lemondását, akkor elbocsátja. Szörnyen éreztem magam. - Jóban volt Mr. Williamsszel? - Mi itt mindnyájan jóban vagyunk egymással. Nem veszekszünk. Nem történt itt semmi baj, amíg... Ó, Istenem - hajtotta le a fejét Dawson, és két ujjával megszorította az orrnyergét. - Elvállaltam az osztályt, de beszélni akartam Williamsszel, és elkérni az óraterveit. Nem tudtam, hol járnak az anyagban - simított végig még mindig nedves haján. - Mosebly azt is említette, hogy személyesen akarja kiüríteni Williams szekrényét. Benéztem az ebédlőbe, de nem volt ott, így beugrottam a tornaterembe is. A szekrényén láttam, hogy itt lehet valamerre, de nem dolgozott egyik gépen sem. Amint odaértem a medencéhez, rögtön észrevettem, hogy... - Mit vett észre? - Arccal lefelé lebegett. Először... először azt hittem... Majdnem odakiáltottam neki, hogy „A francba, Reed, micsoda kalamajkát kavartál.” Ő meg csak lebegett, és hirtelen rádöbbentem, hogy... Azonnal beugrottam a vízbe. Nem gondolkodtam, csak ugrottam. Amikor odaértem mellé, megfordítottam és kivonszoltam a partra. Ehhez először nekem kellett kimásznom. Szájból szájba lélegeztetéssel próbálkoztam. Minden itt dolgozónak
tisztában kell lennie az elsősegélynyújtás alapjaival. Fogalmam sincs, mennyi ideig próbálkoztam, de nem lélegzett. Utána a belső vonalon értesítettem Carint, vagyis Brennan nővért. Mondtam neki, hogy azonnal hívja a kilenc tizenegyet, és jöjjön a medencéhez. - Amit meg is tett. - Igen, azonnal iderohant. Ő is megpróbálkozott az újraélesztéssel. A mentősök is, de végül azt mondták, már nem tehetnek semmit. - Hol a cipője? - A cipőm? - pillantott le meztelen lábára Dawson. - Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. A munkaruhám volt rajtam. Az a rendőr azt mondta, hogy nyugodtan átöltözhetek. Azt hiszem, elfelejtettem cipőt húzni. Nem kellett volna benéznem az ebédlőbe. Talán ha egy-két perccel hamarabb érek ide… - Nem hiszem, Mr. Dawson. Szerintem mindent megtett, amit csak tudott. - Remélem. Tízéves koromban egyszer én is majdnem megfulladtam. A családommal minden augusztusban lementünk a tengerpartra. Jersey-ben. Túl messzire úsztam be, és nem tudtam visszajutni a partra. A hullámok egyre távolabb sodortak. Az apám mentett ki. Megfogott, és úszva vonszolt a part felé, amíg ki nem értünk. Először adott egy hatalmas fülest, utána pedig leült és sírt. Csak sírt. Sohasem fogom elfelejteni az átélt rettegést. A fulladás rettenetes halál. - Aha, mint a legtöbb. Eve tovább kérdezősködött, de végül úgy vélte, megeszi a jelvényét, ha Dawson felelős Williams haláláért, és nem csak játssza a rémültet. Amikor befejezte a kihallgatást, nekiállt újra átkutatni Williams szekrényét. Talált egy divatos öltönyt, inget és nyakkendőt, meg egy pár cipőt. Ezek szerint nem otthon akarta tölteni a napot. Eve számára mindez arról tanúskodott, hogy Williams egyáltalán nem fontolgatta, hogy felmond az iskolában. Talán újabb randevúra készült. Eve beletúrt Williams neszesszerébe, de nem talált semmi szokatlant. Amikor kinyitotta az aktatáskáját, meghallotta Peabody csizmasarkának a kopogását. - Williams az áldozat - közölte anélkül, hogy felnézett volna. - A medencében találtak rá. Arccal lefelé lebegett a vízen. Az újraélesztési kísérletek nem jártak sikerrel. Az állát lehorzsolta. Talán odacsaptak neki, de nagyon úgy tűnik, hogy csupán a perembe verte bele. A hátán látható horzsolások akkor keletkeztek, amikor kihúzták a partra. Más sérülést nem fedeztem fel rajta. - Tehát minden jel arra mutat, hogy baleset történt. - Igen, a jelek arra mutatnak, de megeszem a kalapom, ha valóban az történt. Átnézzük ezt a diszket, bár szerintem arra készült, hogy tanítani fog, mint egy átlagos napon - pillantott fel Eve. - A holttest megtalálójának állítása szerint felfüggesztették, és ki is akarták rúgni, hacsak nem távozik önszántából, negyvennyolc órán belül. - Ennek ellenére bejött az iskolába, és használta a medencét - nézett be Peabody az öltözőszekrénybe. Kivel beszélhetett? - Ezt még ki kell derítenünk, de a nyakam rá, hogy többek között Moseblyvel is. Az igazgatónőt az irodájában találták. A könnyes szemű, szipogó titkárnő első szóra beengedte Eve-éket. Mosebly fel és alá járkált az irodájában, miközben a headsetjébe beszélt.
Amikor megpillantotta a látogatóit, felemelte az egyik kezét, így mutatta Eve-nek és Peabodynak, hogy várjanak. - Igen, természetesen. Személyesen intézkedem. Már itt a rendőrség. Amint beszéltem velük, visszahívom - vette le Mosebly a headsetet, és letette az íróasztalára. - Az iskolaszék vezetője - dörzsölte meg a homlokát. - Nagyon nehéz időket élünk. Kérnék még egy pillanat türelmet. Ki kell hirdetnem, hogy a mai napon elmarad a tanítás. - Senki sem távozhat az épületből - közölte Eve. - Hogy mondta? Ez volt a második haláleset az iskola falai között. Nem várhatja el a diákoktól, hogy... - Senki sem hagyhatja el az épületet, amíg erre engedélyt nem adok, mint ahogy be is csak a tudtommal és a beleegyezémmel jöhetnek. Mikor beszélt ma reggel Mr. Williams-szel? - Elnézést. Mindjárt szétmegy a fejem - húzta ki Mosebly az íróasztala egyik fiókját. Elővett egy zománcozott szelencét, majd kivett belőle egy fájdalomcsillapítót. Miután töltött magának egy pohár vizet, leült, és bevette a gyógyszert. Ez nem csak segít elűzni a fejfájását, gondolta Eve, de nyert is vele néhány másodpercet, mialatt átgondolhatta, mit mondjon, és hogyan mondja. - Hétkor léptem be a kapun, vagy pár perccel hét után. Az igazat megvallva Craig Foster halála nem csak a szülők, de az iskolaszék figyelmét is az iskolára irányította. Rengeteg megbeszélésre hívtak, és korán ide kellett érnem, hogy a papírmunkával is haladjak. - Beleértve Reed Williams elbocsátásának az előkészítését. - Igen - szorította össze Mosebly az ajkait. - Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de nem maradt más választásom. Kábítószer-birtoklással gyanúsítják, és nagyon úgy fest, hogy köze volt Craig halálához is. Nem tehettem ki a tanulóinkat (ekkora kockázatnak. Ezt neki is világosan a tudtára adtam, amikor tegnap bejött az iskolába. - Tegnap? Amint letették érte az óvadékot, az első útja ide vezetett? - Ahogy mondja. Javasoltam neki, hogy menjen szabadságra, pihenjen egy keveset, de ragaszkodott ahhoz, hogy folytassa a tanítást, mintha mi sem történt volna. Igaz, addigra a legtöbb gyerek már elment, de tartottam tőle, hogy jelenetet rendez, ezért megkértem, hogy jöjjön az irodámba, és intézzük el négyszemközt - simított végig a haján Mosebly, majd megrántotta a blézerét. - Őszintén bevallom, nagyon kellemetlen beszélgetés volt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy az iskolának nincs szüksége újabb botrányra. Három szülő már kiíratta a gyerekét, és visszakövetelik a tandíjat. Ha kitudódik, hogy az egyik tanárunkat letartóztatták... - csóválta meg a fejét. - Hogy fogadta Williams a rossz hírt? - kérdezte Eve. - Egykedvűen. Bármikor felfüggeszthetek egy tanárt, ha úgy látom, hogy kifogásolható a viselkedése, de elbocsátani már korántsem ilyen egyszerű, és ő tudta ezt. Elmenőben közölte, hogy megbeszéli az ügyvédjével, és ha kell, panaszt tesz az iskolaszéknél. - Ezek szerint nem túl békésen váltak el. - Nem. Egyáltalán nem - ismételte meg Mosebly, és dühös szikrák villantak a szemében. - Azt hiszem, mindenképpen megtaláltam volna a módját, hogy elbocsássam, de nem ment volna simán, és tartottam tőle, hogy még több tanulót elveszítünk. - És még több tandíjat kell visszatéríteni. - Igen. Pénz nélkül pedig nem tudjuk tartani azt a magas színvonalat, amelyhez a diákok már hozzászoktak és a szülők elvárnak.
- Ennek ellenére Williams ma reggel úgy jött be a munkahelyére, mintha mi sem történt volna. Beszélgetett vele a medencénél? Hiszen maga is úszott ma reggel, Mosebly igazgatónő - várt Eve egy pillanatig. Mosebly csak pislogott. - Megtaláltuk az öltözőben a törülközőjét. Még mindig nedves. - Mint ahogy azt már mondtam, gyakran úszok reggelente. Igen, amikor kimásztam a medencéből, megpillantotta Reedet. Igen, váltottunk pár szót. Közöltem vele, hogy tartsa távol magát az iskolától, mire ő azt mondta, hogy úszik egyet, utána iszik egy kávét, eszik egy muffint, és megtartja az óráit. - Vagyis szembeszállt a főnöke akaratával - foglalta össze Eve. - Méghozzá nagyon pimaszul. Nem tagadom, vitatkoztunk, és nagyon dühös voltam rá. Amikor befejeztük, fejest ugrott a vízbe, és még nagyon is élt, amikor otthagytam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, majd egyenesen az irodámba jöttem, hogy tájékoztassam az iskolaszék vezetőjét a kialakult helyzetről. - Ez hány órakor történt? - Nagyjából nyolckor. Amikor befejeztük a beszélgetést, megkerestem Ericet, vagyis Mr. Dawsont, és megkértem, hogy vegye át Reed negyedik óráját. Mirrivel és Dave-vel is beszéltem a helyettesítéssel kapcsolatban - sóhajtott fel. - Micsoda rémálom. Meg akartam várni Reedet, és adni neki még egy esélyt arra, hogy békésen távozzon. Az iskolaszékkel azt beszéltem meg, ha nem megy szépszerével, a biztonságiakkal vezettetem ki. Egészen addig nem is tudtam, hogy Brennan nővér kihívta a mentőket, amíg ide nem értek. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. - Már ismeri az ilyenkor szokásos eljárást. Tudni akarom, ki volt bent az iskolában hét és fél kilenc között. A társammal mindenkit kihallgatunk. - De... de hiszen baleset történt. Eve keserűen elmosolyodott. - Fosterről is ugyanezt mondta.
Nagyjából ugyanazok az emberek tartózkodtak az iskolában, mint aznap reggel, amikor Craig Fostert is meggyilkolták, de Eve érdeklődve hallgatta, hogy Allika Straffo is belépett a kapun. Hét óra harminckét perckor érkezett a lányával, és nem is ment el egészen negyed kilencig. Eve úgy sejtette, hogy Williams halála valamikor hét óra ötven perc körül állhatott be. Ezen rágódott, miközben Mirri Hallywell kihallgatására készült. - Nem tudom, mennyi szörnyűséget tudunk még elviselni - kezdte Mirri. - Az iskola olyan, akár egy sírbolt. Mintha megátkozták volna. Tudom, hogy ez roppant színpadiasan hangzik, de én nagyon is így érzem. - Miért jött be olyan korán? Láttam, hogy negyed nyolckor lépett be a kapun. - Ó, a drámaszakkör miatt. Tanítás előtt beszélgetni szoktunk a színházteremben. Megbeszéltük a Városunk című film néhány részletét. - Szeretném megkérdezni, hogy kik voltak ott magával. - Persze, semmi gond. A tanárok közül senki sem jött el. - A beszélgetés ideje alatt nem hagyta el a színháztermet?
- Nem. Ott voltam fél nyolctól egészen nyolc óra ötvenig. Valójában pár perccel hamarabb értem oda, mert be kellett állítanom a videót, és később mentem el, mert az elpakolása időbe került. Csak akkor hallottam, mi történt Reeddel, amikor beértem az osztályomba. - Tudta, hogy Williamst tegnap letartóztattuk? - Mindenki tudta - vont vállat Mirri. - Nem mondanám, hogy túlságosan meglepődtem. Talán nem kellene ezt mondanom, de egy kicsit még örültem is neki. Megérdemelte. Hamarabb kellett volna. De ez? Rettenetes lehet belefulladni egy medencébe. Fogalmam sincs, hogy történhetett.
- Elbeszélgetünk egy kicsit a törékeny és kedves Mrs. Straffóval - ült be Eve a kocsiba. Már sokat gondolkodtam, mit szól ahhoz, hogy a férje akarta védeni a szeretőjét. Az élet néha roppant különös. Ráadásul ma reggel az iskolában járt, háromnegyed órát töltött az épületben. - Straffo neve nem szerepel Hallywell listáján - mocorgott Peabody, miközben igyekezett egyenesen előre nézni. - Nos? Hogy mennek a dolgok? - Miféle dolgok? - Izé... Úgy esett, hogy reggeli közben bekapcsoltam képernyőt, és hallottam azt az ostobaságot Roarke-ról és arról a szőke cicáról. Mindenki láthatja, hogy csak mese az egész. - Akkor miért hoztad szóba? - Bocsánat. - Nem - szólalt meg Eve egy percnyi hallgatás után. - Nem foglak lehordani érte, viszont nem része a munkánknak, éppcn ezért ne is beszéljünk róla. Koncentráljunk a feladatra. Világos? - Persze. - Nem engedhetem meg magamnak - folytatta Eve egy újabb perc elteltével. - Nem hagyhatom, hogy elterelje a gondolataimat. - Oké. Csak annyit akartam mondani, hogy hülyeség az egész. Most már lakatot teszek a számra. - Hálás köszönet. Oké, szóval miért Mrs. Straffo kísérte ma a lányát az iskolába? Miért nem a babysitter? - Az ő szintjükön a babysittert már au pairnek hívják. Et-lől eltekintve jó a kérdés. Eve megállt Straffóék háza előtt. - Itt az ideje, hogy megkérdezzük tőle. Az ajtónálló azonban az útjukat állta. - Mrs. Straffo szigorúan meghagyta, hogy senki se zavarja. - Haver, fogalmam sincs, mekkora csekket adtak neked Straffóék karácsonyra, de tedd fel magadnak a kérdést: megéri, hogy bevigyenek érte a kapitányságra? Ez itt a kezemben egy jelvény. Nézd meg, és zokogj. Most pedig el az utamból, ha nem akarod rács mögött tölteni az elkövetkező néhány órát. - Csak a munkámat végzem. - Mindannyian a munkánkat végezzük, nemde? - ment el mellette Eve, majd megtorpant. - Láttad ma reggel az au pairt?
- Corát? Kilenc körül ment el, de még nem jött vissza. Megbízták valamivel. Mrs. Straffo nem érezte jól magát, ezért megkért, hogy ne engedjek fel senkit. A ’linkjeit is lenémította. - Mrs. Straffo hány órakor ért vissza? - Fél kilenckor, talán egy kicsit később. Már akkor sem nézett ki túl jól. - Gyalog jött vagy kocsival? - Gyalog. Elsétált a kislánnyal az iskolába. Csak tíz percre van innen. Siettek, mert a kislány azt mondta, elkésnek valami reggeli szakkörről, ha nem érnek oda idejében. - Nem az au pair szokta elkísérni az iskolába? - gondolkodott hangosan Peabody. - Többnyire ő - erősítette meg az ajtónálló -, de időnként előfordul, hogy az apja vagy az anyja. Miközben a legfelső szint felé röpítette őket a felvonó, Eve elgondolkodott a hallott időpontokon. Allika negyedóra alatt kényelmesen hazasétálhatott az iskolából. Utána elküldi az a pairt valami ürüggyel, mert magányra vágyik. Magányra. Amikor felértek, Eve rátenyerelt a csengőgombra, fénylett a biztonsági rendszer lámpája, és megszólalt egy gépies hang. Elnézést kérünk, de a Straffo család magányra vágyik. Ha meghagyja a nevét és a számát, a család valamelyik tagja visszahívja, amint lehetséges.
Eve a leolvasó elé tartotta a jelvényét. - Rendőrségi ügyben jöttünk. Azonnal szólj Mrs. Straffónak, hogy nyisson ajtót. Egy pillanat türelmet kérek, amíg ellenőrzöm a személyazonosságát… Az ellenőrzés megtörtént. Kérem, várjon…
Eve már arra gondolt, az öklével esik az ajtónak, amikor végre kinyílt. Az ajtónálló igazat beszélt. Allika Straffo valóban nem nézett ki túl jól. Még a selyem hálóing sem tudta palástolni sápadt arcát és karikás szemét. - Kérem, nem halaszthatnánk el? Rosszul vagyok. - Ahhoz elég jól volt, hogy reggel elkísérje a kislányát az iskolába. Talán ott történt valami, amitől rosszul lett, vagy az feküdte meg a gyomrát, hogy a volt szeretője a férjét kérte fel védőügyvédnek? - Egyáltalán nem volt a szeretőm. Inkább hibának nevezném. Kérem, hagyjanak magamra. Eve megfogta az ajtót, Allika így nem tudta becsukni az orra előtt. - És ma reggel orvosolta ezt a hibáját? - Fáradt vagyok - buggyant ki néhány könnycsepp Allika szeméből. - Fáradt vagyok, és nem érzem jól magam. Nem akarok mást, csak elfelejteni mindent. - Ezért nyomta Williamst a víz alá?
- Miről beszél? Istenem, jöjjenek be. Jöjjenek már be. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy állva vitatkozzak magával - fordított hátat az ajtónak Allika, majd bement a nappaliba, ahol leült az egyik heverőre, és a tenyerébe temette az arcát. - Ostoba voltam, amiért megengedtem, hogy hozzám érjen. Ezért kell most bűnhődnöm? - Zsarolta magát? Pénzt akart? - Pénzt? - emelte fel Allika a fejét. - Nem, nem. Azt mondta, felhívja Olivert, és ráveszi, hogy vállalja el a védelmét. Miféle ember az ilyen? Most, hogy tudom, mit tartott a hálószobájában, honnan tudjam, hogy nekem nem adott be belőle? Felfordul a gyomrom. - Találkoztak ma reggel? - Nem, pedig akartam. Próbáltam lebeszélni Olivert a védelméről, de a férjem nagyon elszánt. Tudnom kellett, mit mondott neki Reed, és meg akartam győzni, hogy keressen másik ügyvédet. Eve is leült. - Bekapcsolom a felvevőt. Fel fogom olvasni a jogait. De... - Egy ügyvédhez ment feleségül. Tudja, hogy zajlik az ilyesmi. Felvevő bekapcs. Eve elmondta a módosított Mirandát, miközben Allika arcát figyelte. - Megértette a jogait és a kötelességeit? - Persze. Megértettem. - Ma reggel elkísérte a lányát az iskolába. Nagyjából fél nyolcra értek oda. - Igen. Azt gondoltam, ha Reed is ott van valahol, akkor... Láttam a képernyőn, hogy már beért, ezért elkísértem Rayleent a színházterembe, és visszamentem. Azt hittem, ilyen korán csak a tornateremben lehet, de tévedtem. Éppen meg akartam nézni a medencénél is, amikor az ajtó túloldaláról meghallottam a hangjukat. - Kiknek a hangját? - Reedét és Mosebly igazgatónőét. Vitatkoztak. Kiabáltak egymással. Az igazgatónő közölte Reeddel, hogy vége, nem tagja tovább a tanári karnak. Ha nem távozik önként, gondoskodik róla, hogy kirúgják. - Ettől miért lett ideges? - érdeklődött Eve. - Nem lettem… Mármint kényelmetlenül éreztem magam, de egyáltalán nem idegesített. Elindultam kifelé. Nem akartam, hogy Mosebly ott találjon. De akkor… Akkor azt mondta: „Próbálja csak meg, Arnette.” A hangsúlyából derült ki, hogy remekül szórakozik. Szerintem még nevetett is - borzongott meg Allika. - Még sohasem hallottam őt ilyen keményen, ilyen durván beszélni. Még akkor is kedves volt velem, amikor közöltem, hogy csak egy hibának tartom, amit elkövettem. Még akkor is nagyon megértően viselkedett. Ez viszont… - Hallott még valamit? Allika megnedvesítette az ajkát. - Reed azt mondta az igazgatónőnek, hogy nem hajlandó egyedül bukni. Ha bántják, akkor visszavág. Megkérdezte, mit szól majd hozzá az iskolaszék, ha kiderül, hogy elcsábította. Mármint Mosebly Reedet. Pontosan így mondta. Dugtak a medencében, az iskola szent földjén, még az igazgatói irodában is. Már attól is felfordult a gyomrom, hogy hallottam, hát még, amikor elkezdte ecsetelni, hogy pontosan mit is műveltek egymással. - És Mosebly? Hogy reagált a fenyegetésre?
- Nem tudom. Elszaladtam, mert valóban a hányinger kerülgetett. Berohantam az egyik mosdóba, és hánytam - szorította a szájára a kezét, és lehunyta a szemét. - Rettenetesen gyötört a szégyen. Undorodtam magamtól, és attól, amit tettem. Egy ilyen emberrel csaltam meg a férjemet, és azért tudja kihasználni Olivert, mert túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy elébe álljak, és mindent bevalljak neki. Tudja, hogy hallgatni fogok, és felteszem, Mosebly igazgatónő is hallgatni fog. Így Reed nyugodtan folytathatja a kisded játékait. - Nem, nem fogja folytatni. Meghalt. Allika csak nézte Eve-et, majd kifordult a szeme, és ájultan csúszott a tükörfényes padlóra.
Tizenharmadik fejezet
Allika már-már hisztérikusan tért magához. Zokogott, reszketett, és tekintetéből bűntudat, valamint döbbenet sugárzott. Vagy remek színésznő veszett el benne. Eve maga sem tudta eldönteni. Az au pair ebben a pillanatban viharzott be. Kezében néhány bevásárlószatyrot tartott. - Mi ez itt? Istenem, csak nem Rayleennel történt valami? - A gyerekkel minden rendben - várta ki Eve, amíg Cora letette a szatyrokat, és Allika mellé sietett. - Próbálja megnyugtatni. Gyógyszert is adhat neki, ha úgy látja jónak. Majd később befejezzük a kihallgatást. - Mr. Straffo? - Ő is jól van. Amennyire tudom, még túl jól is. Nyugtassa meg. Utána magának is szeretnék feltenni néhány kérdést. - Rendben. Nyugalom, kedvesem - zümmögte Cora. Most gyere velem, jó? Minden rendben lesz. - Minden darabokra hullik - zokogta Allika, miközben Cora talpra segítette. - Meghalt. Istenem, meghalt. Cora kérdőn pillantott Eve felé. - Még egy tanár - árulta el Eve. - Édes Jézus. Igen, kedvesem, gyere velem, és feküdj le - vezette Allikát a felvonó felé, és még akkor is szorosan átölelte, amikor a kabin ajtaja becsukódott. Olyan könnyedén tartotta, mintha csak egy kisgyerek lenne a karjai között. - Peabody, hívd fel Moseblyt - pillantott Eve az emelet felé. - Azt akarom, hogy jöjjön be a kapitányságra. Légy kedves és megértő. Remekül el tudod játszani. - Csak szeretnénk feltenni még néhány kérdést, és mindenkinek sokkal jobb lesz, ha nem az iskolában találkozunk. Menni fog. Miközben Peabody előhúzta a marok’linkjét, Eve elindult az emeletre vezető lépcső felé. Hiszen nem akart szem elől veszíteni egy szemtanút. Egy esetleges gyanúsítottat. Ez még teljesen törvényes. Még az sem bűn, ha vet néhány pillantást a folyosóról nyíló szobákra. Az egyik ajtó mögött rátalált Straffo tágas otthoni irodájára. Kényelmes és elegáns, csokoládébarna bőrgarnitúra állt a szobában. Ha felhúzná a redőnyöket, még a kilátás is gyönyörű lenne. A heverő túl apró volt egy felnőtt férfi igényeihez. A berendezés teljes egészében az üzlet érdekeit szolgálta. A dolgozószobával szemben Allika nappalija nyílt. Egy apró, nevetségesen görbe lábú asztal állt a közepén, mellette a hozzá illő székekkel. A falakat rózsaszínűre és zöldre festették. Az egyik mellett apró kandalló állt. A párkányon bekeretezett fényképek. Eve több képet is látott a mosolygó kislányról, a családról, vagy a házaspárról, azonban egyiken sem fedezte fel a kisfiút. A halott kisfiút. Ebben a szobában zöld függöny takarta el a redőnyt. Ezen kívül Eve látott még egy zsámolyt, egy elegáns teáskészletet és virágokat.
A következő szoba tele volt játékokkal. Az a gyerek birodalma, gondolta Eve. Aprócska íróasztal, színes falak. A rengeteg rózsaszínbe még a foga is belesajdult. A gyerek saját számítógépet és képernyőt kapott, valamint külön teáskészletet, asztalt és székeket. A tanulósarka erősen emlékeztetett egy irodára. Az asztalon diszkek hevertek, a falat híres festmények házi készítésű reprodukciói díszítették. Eve folytatta a nézelődést, és elért a kényelmesen berendezett hálószoba nyitott ajtajához. Itt is a rózsaszín uralkodott. Az egyik sarokban egy babaházat is megpillantott apró babákkal és ugyancsak apró bútorokkal. Eve hátán végigfutott a hideg. Miért kell egy babának szék, ágy vagy asztal? Hacsak nem kelnek életre az éjszaka kellős közepén. Aha, határozottan hátborzongató. Továbbment. Az egyik zárt ajtó mögül hallotta Cora megnyugtató hangját. Talált egy vendégszobát, amely talán még egy ötcsillagos szálloda követelményeinek is megfelelt. Vagyis az emeleten van három hálószoba, három fürdőszoba - kétségtelenül a nagy hálóhoz is csatlakozik egy -, gyerekszoba, nappali, és egy dolgozószoba. Felsandított, és arra gondolt, jó lenne valami ürügyet találni, hogy a legfelső szintre is bekukkantson. Helyette inkább megvárta Corát. Az au pair hamarosan kisurrant a hálóból, és miközben behajtotta maga mögött az ajtót, a szájára tette az ujját. - Nincs hangszigetelés - suttogta, és intett Eve felé, hogy kövesse a lefelé vezető lépcsőhöz. - Egy ilyen házban ne lenne? De miért? - Nekem azt mondták, az asszonyom nem hagyta felszerelni. Mindig hallani akarja, ha Rayleen hívja, még éjszaka is. Tudja, volt egy fia, aki meghalt. - Aha, hallottam róla. - Követtem a tanácsát, és adtam neki egy nyugtatót. Most majd alszik néhány órát. Mondtam, hogy felhívom a férjét, de erre csak hangosabban zokogott, és azt ismételgette, hogy nincs rá semmi szükség. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. - Az elmúlt napokban milyen volt Straffóék között hangulat? - Ó - túrt csillogó hajába Cora. - Az asszonyom nagyon idegesen viselkedett. Nem tetszett neki, hogy a férje képviseli azt a tanárt, akit letartóztattak. Tegnap össze is kaptak rajta. Az asszonyom kétségtelenül zaklatott volt, és egyre csak kérdezte a férjétől, mit csinál majd akkor, ha azt a tanárt Foster meggyilkolásával fogják vádolni, de azt a választ kapta, hogy ne szóljon bele a dolgába. Nincs hangszigetelés - tette hozzá Cora, és savanyúan elmosolyodott. - Még sohasem lottam veszekedni őket, amióta itt dolgozom. Felmentem, hogy legalább Rayleent megkíméljem tőle, de nem vett észre semmit. A szobájában ült, az íróasztala mellett, és éppen tanult. Mint mindig, vacsora előtt. Zenét hallgatott - simított végig a fülén Cora. - Fülhallgatóval. Nem hallotta a veszekdést. - És ma reggel? - Feszültek voltak. Mint ahogy tegnap, vacsora közben is, de amíg Rayleen és én is ott voltunk, egyetlen szóval sem utaltak a veszekedésre - pillantott a bevásárlószatyrok felé Cora. - Nem bánja, ha kiviszem a konyhába, amit vásároltam, és elpakolok?
- Nem. Csak nyugodtan - intett Peabody felé Eve, és maga is felemelt egy szatyrot. Segítek. Egy boltív alatt lehetett átlépni a feketére és ezüstszínűre festett étkezőbe. Mögötte széles erkély állt. A jobbról nyíló konyhát is ezek a színek uralták, néhány acélkék folttal fűszerezve. - Ma Mrs. Straffo kísérte el Rayleent az iskolába - tette le Eve a szatyrot a rozsdamentes acéllal borított konyhapultra. - Köszönöm a segítséget. Igen, ő - kezdett kipakolni Cora. - Nem mindig én viszem a kislányt, habár eddig szóltuk előre. Nagyon kedvesek, gyakran tudnak szakítani nekem egy kis szabad időt. De ma reggel csak akkor szólt az asszonyom, amikor a férje már elment csukta be a konyhaszekrény ajtaját. - Kérnek valamit, hadnagy? Mondjuk, egy teát? - Köszönjük, nem. - Ugye, nem bánja, ha én azért főzök magamnak egyet? Én is ideges vagyok. Azt mondta, egy másik tanár is meghalt. Márpedig a rossz hírek hármasával járnak - programozta be a teáját, miközben zavartan Eve-re mosolygott. — Ez csak babona. Tudom jól, de akkor is... Istenem, Rayleen! El kellene mennem érte az iskolába, de nem hagyhatom magára az asszonyomat. - Majd értesítjük az apját. - Akkor minden rendben - vette ki sóhajtva a teát. - Micsoda helyzet. - Hogy érezte magát Mrs. Straffo, amikor hazajött az iskolából? - Nagyon oda volt, és panaszkodott, hogy nem érzi jól magát - ült le Cora a rövid bárpult mellé, és belekortyolt a csészéjébe. - Rám bízott néhány elintéznivalót, és közölte, hogy ne zavarja senki, mert aludni akar. Mielőtt elmentem, főztem neki egy teát. - Sokszor előfordul, hogy elküldik itthonról elintézni ezt-azt? - Igen, ez is része a munkámnak, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy halálra dolgoztatnak. Erről szó sincs. Eve visszagondolt az emeleten látott gyerekszobára. - Sok időt tölt együtt Rayleennel. - Valóban. Szeretek együtt lenni a kislánnyal - nevetett fel Cora. - De az asszonyom nem bízza rám a nevelését, ha érti, mire gondolok. Sokszor van együtt a család. Ilyenkor játszanak vagy dolgoznak. Az asszonyom nagyon kedves hozzám, akárcsak az úr. Ennek ellenére szerintem sem kellett volna az úrnak védenie azt az embert, aki felbosszantotta az asszonyomat. Most viszont halott. Akkor árulta el, amikor lefektettem. Szegényke. Teljesen tönkrementek az idegei. Amikor elhagyták a lakást, és Peabody közölte, hogy Mosebly beleegyezett, hogy felkeresi őket a kapitányságon, Eve-nek eszébe jutott, nem ő lesz az egyetlen, akinek tönkremegy a napja. Neki sem voltak teljesen rendben az idegei. Amikor belépett a nyomozók közös irodájába, számtalan beszélgetés akadlt el egyszerre, hogy pillanatnyi szünet után folytatódjon. A csend mindent elárult. Tekintetek fordultak feléje, majd siklottak le róla. Senki sem viccelődött vagy gratulált az előző esti szerepléséhez. Azért, mert nem ez a legütősebb hír, gondolta Eve az irodája felé menet, és amikor belépett, kényszerítenie kellet magát, hogy ne csapja be az ajtót. A legütősebb hír most a hadnagy férje és az a gyönyörű szőkeség.
Programozott egy kávét, és miközben várt, hogy AutoSéf elkészítse, megnézte az üzeneteit. Többen is keresték, köztük Nadine, Mavis, Mira - és a riporter, aki a reggeli műsort készítette. Akinek a pokol örök tüzében kellene égnie, gondolta. Legyűrte bűntudatát, és nem Nadine-t, még csak nem is Mavist hívta vissza először, hanem Mirát. - Eve, elkészítettem a gyilkos részletes jellemrajzát, és át is küldtem a számítógépedre, és bármikor szívesen segítek, ha magánügyben beszélni akarsz velem. - Nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla - dünnyögte Eve. Felhívta a parancsnoka irodáját, hogy szóban is jelentést tegyen, és kért egy időpontot, majd elindult kifelé. Beszélni akart Morrisszal, és elhatározta, hogy ismét átkutatja Williams lakását, Feeney-t pedig megkéri, hogy vizsgálja meg az áldozat számítógépét és ’linkjeit. Tudta, hogyan kell nyomozni. Hogyan kell lezárni egy ügyet. Csak a magánéletével nem tudott zöld ágra vergődni. Felszállt a mozgójárdára. Érezte a fürkésző tekinteteket, de úgy vélte, még mindig jobb így, mint összezárva a kíváncsiakkal a felvonó kabinjában. Whitney titkárnője is kerülte a tekintetét. - Már be is mehet, hadnagy. A kapitány várja. A széles vállú, lapátkezű Whitney az íróasztala mögött ülve fogadta. Arcán komor kifejezés ült. Egyenesen Eve szemébe nézett. - Hadnagy. - Uram, azt hiszem, sikerült áttörést végrehajtanunk a Foster-ügyben, amely kapcsolatba hozható Reed Williams halálával is. Whitney hátradőlve hallgatta Eve jelentését. - Úgy döntött, hogy nem hozza be Allika Straffót kihallgatásra. - Egyelőre még nem. Úgysem szednénk ki belőle semmit. Szerintem sokkal célravezetőbb, ha megpróbálunk nyomást gyakorolni Moseblyre. Mindkettejüknek volt indítéka és lehetősége a gyilkosság elkövetésére, mégis sokkal valószínűbbnek tartom, hogy Mosebly segítette a vízbe az áldozatot. Vagy a víz alá. Mindkettejüknek volt vesztenivalója, de Straffo vallomása hitelesebbnek tűnik. Jutott ideje... - Feltéve, hogy Williams valóban gyilkosság áldozata lett. - Igen, uram. Ha Williams valóban gyilkosság áldozata lett, Straffónak jutott ideje felkészülni a kihallgatásra. Még mindig gyanakszom rá, de sokkal valószínűbbnek tartom, hogy Mosebly követte el. - És mi a helyzet Fosterrel? - Elképzelhető, hogy Williams mérgezte meg. Nem tetszett neki, hogy Foster legalább egyszer figyelmeztette a túlzásba vitt nemi élete miatt. Megtudtuk, hogy Williams Moseblyvel is lefeküdt. Ha bebizonyítjuk, hogy Foster tudott erről, az egész ügy rögtön más megvilágításba kerül. Moseblynek sokkal több volt a vesztenivalója. Foster tudása veszélyeztette a pozícióját és a tekintélyét. Senki sem szereti, ha napvilágra kerülnek a magánügyei, különösen nem a beosztottai előtt. - Igaz - nézett Eve szemébe Whitney. - Hozza be azt nőt, és szorongassa meg. - Igen, uram.
- Tegnap este a feleségemmel együtt néztük az esti műsorát - mosolyodott el halványan Whitney. - Nagyon jól csinálta. Sokat használt a testületnek a viselkedése, és a válaszai. Tribble rendőrfőnök ma reggel felhívott, és neki is pontosa ugyanez a véleménye. - Köszönöm, parancsnok. - Remek lehetőség ez a rendőrségnek, Dallas, és maga kitűnően tudott élni vele. Tudom... nehéz egy közismert ember élete, nehéz elkerülni, hogy az emberek ne üssék az orrukat a magánügyeibe. Ha úgy érzi, hogy ez negatív irányba befolyásolja a munkáját, remélem, megbeszéli velem. - Semmi sem befolyásolja a munkámat. Whitney bólintott. - Ha lehetséges, én is szeretném látni Mosebly kihallgatását. Ha nem, akkor az első adandó alkalommal visszanézem a diszket. Leléphet. Eve elindult kifelé. - Dallas? A pletyka nagyon alattomos és aljas szórakozás. Az emberek talán pontosan ezért képtelenek neki ellenállni. Egy jó nyomozó képes ezt kihasználni, mint ahogy arra is képes, hogy más mederbe terelje, és ezzel végül pontosan az ellenkező hatása lesz, mint azt a pletyka elindítója remélte. Márpedig maga jó nyomozó. - Igen, uram. Köszönöm. Annak ellenére, hogy tudta, Whitney csupán segíteni akart az utolsó mondataival, a visszaúton végig gyötörte a szégyen. Mielőtt belépett a nyomozók közös irodájába, jelzett a marok’linkje. Eve előhúzta, és látta, hogy a készülék Roarke hívását irányította át a hangpostára. Kicsinyesnek és árulónak érezte magát, de rátört a vágy, hogy azonnal törölje. Halkan elkáromkodta magát, és visszajátszotta az üzenetet. Roarke arca betöltötte a képernyőt. A tekintete szinte perzselt. - Nem akartalak zavarni, hadnagy, de szeretnék beszélni veled, ha tudsz szakítani rám egy kis időt. Ha nem, vagy túlságosan konok vagy ahhoz, hogy megpróbáld, akkor majd este beszélgetünk. Otthon. Nem mondhatok mást: rettenetesen felidegesítettél, mégis minden ízemmel szeretlek. Én is ezt szeretném hallani tőled, mert ha nem, szétrúgom a segged, erre esküszöm. Eve zsebre vágta a ’linkjét. - Majd meglátjuk, ki rúgja szét a másik seggét, haver. Ennek ellenére a szíve megint elszorult, azt viszont nem tudta megmondani, hogy a fájdalomtól, vagy az örömtől. - Hé, Dallas - állt fel Baxter az asztala mellől, és megindult Eve felé. - Jó voltál tegnap este a képernyőn. - Valamelyik üggyel kapcsolatban óhajt közölni velem valamit, nyomozó? - Nem igazán. Én csak... Figyelj, Dallas, ha nem akarsz odafigyelni a... Eve bezárta maga mögött az irodája ajtaját, kirekesztve Baxtert, de még látta az arcán, hogy nyugtalan, és együtt érez vele. Igyekezett kizárni tudatából a magánéletét, és amikor úgy érezte, sikerült, nekiállt megírni a jelentését. Csak akkor állt fel az asztaltól, amikor szóltak, hogy megérkezett Arnette Mosebly. Amint belépett a kihallgatóba, Mosebly komoran neki esett.
- Igazán elintézhettük volna az irodájában is, hadnagy. - Még nem látta az irodámat. Nekem is kevés a hely, nemhogy hármunknak. Köszönöm, hogy befáradt. - Szeretnék segíteni. Ez civil állampolgárként is elvárható tőlem, a Sarah Child igazgatójaként pedig egyenesen a kötelességem. Az iskola érdekei azt diktálják, hogy minél hamarabb fény derüljön a gyilkos kilétére. - Igen, tudom, milyen fontos magának az iskola. - Ez természetes. - Csak egy pillanat türelmét kérem még, amíg mindent előkészítek. Felvevő bekapcs. Arnette Mosebly kihallgatása Reed Williams halálának az ügyében, vezeti Eve Dallas hadnagy, jelen van még Delia Peabody nyomozó - ült le Eve. - Önként jött ide, Ms. Mosebly? - Igen. Mint ahogy azt már említettem, szeretnék segíteni. - Előre is nagyon köszönjük. Most felolvasom a jogait. Mindez a maga érdekeit szolgálja. - A jogaimat? Hiszen nem... - Ez a szokás - jegyezte meg Eve könnyedén, és elhadarta a módosított Mirandát. Megértette a jogait és a kötelességeit? - Természetesen meg. - Akkor minden oké. Ismételten szeretném megköszönni, hogy együttműködik velünk. - Mindenkit megdöbbentett Reed halála. Rettentő veszteség érte az iskolát - tette még hozzá. - Különösen, hogy Craig elvesztését sem hevertük ki. - Ezzel Craig Fosterre céloz, akit a maga által vezetett iskolában gyilkoltak meg. - Igen. Szörnyű tragédia. - Ó, elnézést. Most jut eszembe. Nem kér egy kávét, vagy valami frissítőt? - Köszönöm, nem. - Ismerte ezeket az embereket - folytatta Eve. - Ismerte Fostert és Williamst. - Igen - tette az asztalra a kezét Mosebly. Eve látta tökéletesen manikűrözött, halvány korallszínűre festett körmét. - A Sarah Childban tanítottak. Az iskolának én vagyok az igazgatója. - Tudott arról, hogy Reed Williamst kihallgattuk Craig Foster halála ügyében? Mosebly arca megfeszült, és szigorúan maga elé nézett. Eve úgy vélte, ettől a tekintettől a legjobb tanulónak is összeszorul a gyomra. - Igen. Mindenki tudott róla, hogy beszélt vele, és egy másik ügy miatt letartóztatta. - Konkrétan kábítószer birtoklása miatt. - Visszataszító - szorította össze a száját Mosebly. - Döbbenetesen visszataszító. Mindig is tiszteltem Reedet, mint tanárt, de ami most kiderült a magánéletéről... Botrányos. - Vitatkoztak erről Mr. Williamsszel. - Igen, vitatkoztunk - szegte fel büszkén az állat Mosebly, és tekintetéből sütött a fensőbbség. - Amikor letartóztatták, azonnal felhívtam az iskolaszék vezetőjét, és tájékoztattam a helyzetről. Egyetértett velem, hogy Reedet azonnal fel kell függeszteni, megkérni, hogy mondjon fel, és ha nem hajlandó önként távozni, el kell bocsátani. - Egy tanárt nagyon körülményes és bonyolult elbocsátani. Ráadásul az adott körülmények között nemkívánt hírveréssel is járna az iskola körül.
- Igen, de éppen az adott körülmények miatt nem maradt más választásunk. A tanulók érdeke az első. Peabody felvette a kihallgatás ritmusát, töltött egy pohár vizet, és Mosebly felé nyújtotta. - Néhány szülő már így is kiíratta a gyerekét - jegyezte meg. - A többieket mindenáron meg kellett nyugtatnia. Biztosan az iskolaszék is nyomást gyakorolt magára. - Aggódtak, az igaz, de mindenben támogattak. Azért Williams még ezen a helyzeten is tudott volna rontani. Tudja, hogy rnegy ez, hadnagy. Egyesek, ha buknak, igyekeznek [mindenkit magukkal rántani. - Egyesek valóban nem hajlandóak egyedül eltűnni a süllyesztőben, és nem törődnek azzal, mennyi kárt okoznak kapálózás közben - helyeselt Eve. - Korábban azt vallotta, hogy reggel találkozott Williamsszel a medencénél, és beszéltek is egymással. - Igen. Akkor indultam, amikor megérkezett. Határozottan figyelmeztettem a felfüggesztésére, és újfent megkértem, adja be a felmondását, valamint tudomására hoztam, milyen következményekkel fog járni, ha mégsem teszi meg. - Hogy reagált erre? - Azt mondta, bízik az ügyvédjében - csóválta meg Mosebly méltatlankodva a fejét. Úgy döntöttem, Mr. Williamst a biztonságiakkal távolíttatom el, és mentem, hogy felhívjam az iskolaszéket. - Magára hagyta a medence partján, hogy búcsúzóul még ússzon egyet? - kérdezte Eve. - Azok után, hogy nyíltan szembeszegült magával? - Mégsem lökdöshettem odébb erővel. Ahhoz én túl gyenge vagyok. - Valóban - vonta össze Eve a szemöldökét, és belelapozott az előtte heverő aktába. Nem említette, hogy kiabáltak egymással. - Talán valóban felemeltem a hangomat, de ezt egyáltalán nem nevezném kiabálásnak. - Komolyan? Én szeretek kiabálva vitatkozni. Különösen, ha fenyegetnek. Mellesleg erről is elfelejtett szólni. Williams megfenyegette magát. Mosebly szeme megvillant, és elfordította a tekintetét. - Erre nem emlékszem. - Valaki véletlenül meghallotta. Williams megfenyegette Arnette. Mégpedig azzal, hogy nyilvánosságra hozza, maguk ketten nem csak úszásra használták a medencét. Mint ahogy az irodájában sem csupán az óraterveit mutatta be. Vajon mit fog szólni az iskolaszék, ha megtudja? Vajon meddig maradhat igazgató, ha Williams kitálal nekik? - Ez nevetséges - nyelt nagyot Mosebly, és az asztalra szorította a tenyerét. - Ne sértegessen! - Tudja, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy egy nő, aki ennyire büszke a pozíciójára és az iskolájára, miért engedte meg eddig is egy ilyen mocsok alaknak, mint Williams, hogy a tantestület tagja maradjon. Hiszen tudnia kellett a pcrverzióiról. - Soha senki nem emelt panaszt… - Ó, hagyjuk ezt, Arnette. Nagyon is jól tudta, mit művel Williams. Maga állt a parancsnoki hídon - mutatott az asztal fölött Mosebly felé. - A maga hajója volt. Ennek ellenére becsukta a szemét. Hogyan lett volna képes Williams torkára tenni a kést, amikor ő már rég a maga torka elé tartotta?
- Rázós ügy - helyeselt Peabody. - Ha az iskolaszék elé viszi, azzal tálcán kínálja fel saját magát. Ha hallgat, azzal szemet huny Williams viselkedése felett. Csakhogy a második lehetőség egyben segít megóvni a jó hírét is. - A magáét - folytatta Eve, és felült az asztal sarkára -, valamint az iskoláét. Foster bepanaszolta magának, hogy Williams zaklatja Laina Sanchezt? Kérte, hogy avatkozzon közbe? -Azt hiszem... azt hiszem, hívok egy ügyvédet, mielőtt válaszolok a további kérdéseikre. - Persze, hívjon csak nyugodtan. Tudtam, hogy előbb-utóbb elérünk ide. Viszont azt tudnia kell, hogy akkor minden megváltozik. Peabody, szerinted mit fog szólni az iskolaszék, ha megtudja, hogy Mosebly igazgatónő ügyvédet kért? - Semmi jót - húzta el a száját Peabody, és megcsóválta a fejét. - Szerintem egyáltalán nem fog nekik tetszeni. - Erre semmi szükség - emelte fel Mosebly az egyik kezét. - Mindent tisztázunk, mégpedig itt és most. Semmi szükség belekeverni egy ügyvédet vagy az iskolaszéket. - Tehát nem kér ügyvédet, Arnette? - Nem. Csak... Elmondom, amit tudok. Igen, Craig tavaly megkeresett. Ideges volt és aggódott. Azt mondta, hogy l Reed felkínálkozott Lainának, fogdosta és zaklatta. Hozzátette, hogy beszélt Reeddel, és figyelmeztette, de tud arról, hogy az iskola dolgozói közül mással is így viselkedik. Azt akarta, hogy figyelmeztessem. - Megtette? - Igen, behívattam Reedet az irodámba. Nem mutatott megbánást, de attól kezdve távol tartotta magát Lainától. Dühös volt Craigre, de egyben mulattatta is az eset, mert nem sokkal azután, hogy engem kineveztek igazgatónak... szóval lefeküdtem vele. Hiba volt, de egy pillanatra elgyengültem. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, és megesküdtem, hogy nem fog megismétlődni. - Ennek ellenére megismétlődött. - Igen, a múlt hónapban. Úszás közben. Reed bejött az uszodába, és beugrott a medencébe. Egyszerűen... csak megtörtént - kortyolt nagyot a poharából, majd lesütötte a szemét. - Csak magamat hibáztathatom. Nem volt elég önuralmam. Most már tudom, mindez csak azért történt meg, mert kábítószert adott nekem - pillantott fel. Eve látta a szemén hogy hazudik. - Drogot adott nekem, és biztosra veszem, hogy az első alkalommal is ez történt. Okolhatnám magamat, de nem teszem. Hasonló körülmények között az ember nem felelős a tetteiért. - Hogy adta be magának a kábítószert? - Ha… ha jól emlékszem, megkínált egy palack vízzel. - Ezek szerint félbehagyta az úszást, és miközben vízben ázott, vizet ivott? - Nem a medencében történt. Amikor bejött, kiszállt a medencéből. Annak ellenére, hogy a munka során jól megfértünk egymás mellett, kényelmetlenül éreztem magam, amikor kettesben maradtuk. - Ennek ellenére elfogadta a vizet. - Szomjas voltam. Utána hőhullám tört rám, és nagyon furcsán éreztem magam. Alig emlékszem valamire - hajtotta le a fejét. - A vízben tértem magamhoz, amikor éppen… temette a tenyerébe az arcát Mosebly, és zokogni kezdett, mint valami olcsó színdarab egyik tragikus szereplője. - Annyira szégyelltem magam.
- Aha, persze. Mi történt, miután rájött, hogy Williams visszaélt a helyzetével? - Hogy lehet ennyire érzéketlen? - Többévnyi gyakorlás eredménye. Craig Foster nem sokkal a halála előtt említette a feleségének, hogy látta Williamset valakivel, akivel nem lett volna szabad. Szerintem maga volt az a valaki. Foster rendszeresen lejárt úszni. Mosebly lehunyta a szemét. Eve elgondolkodott azon, vajon mi játszódhat le a fejében. - Valóban meglátott minket. Utána... utána Reed csak nevetett, és megjegyezte, hogy remek látványban lehetett része. Rettenetesen éreztem magam. - Mit csinált? - Semmit. Semmit. Abban reménykedtem, hogy Reed csak hazudott. Azzal áltattam magam, hogy bűntudatot és félelmet akart ébreszteni bennem. - Majd váratlanul jött egy kedvező fordulat, és Craig belehalt egy korty forró csokoládéba. - Még hogy kedvező! - izzott fel Mosebly tekintete. - Craig halála egyszerre személyes tragédia és katasztrófa az iskola számára! - Ennek ellenére magának igenis jól jött. Ha ő nincs, senki sem tud arról az apró… ballépésről, csak Williams. Ő viszont hallgat, mert szereti a munkáját, amely biztonságot nyújt, és ráadásul remek vadászterületet biztosít a számára - ugrott Mosebly széke mögé Eve, és előrehajolt. - De készen állt magával rántani a szeretett igazgatóját, amikor veszélyben érezte az állását. Az iskolával együtt. Maga erős, egészséges nő, Arnette. Ráadásul remek úszó. Fogadni mernék, hogy könnyedén a víz alá tud nyomni egy férfit, különösen, ha dühös rá. Reed még élt, amikor otthagytam a medencében. Még élt - kapta fel remegő kézzel a poharát Mosebly. - Igen, valóban dühös voltam rá, de egyszerűen kisétáltam az uszodából. Talán valóban elmondta volna az iskolaszéknek, hogy lefeküdtem vele, de mivel bizonyítja? Csak az ő szava állt volna az enyémmel szemben. Egy olyan ember szava, aki kábítószerrel bolondítja az ágyába a nőket. Feltett szándékom volt, hogy elbocsátom. - Hiszek magának. Végül is elbocsátotta, nem igaz? Méghozzá végleg. - Nem öltem meg senkit. Engem megerőszakoltak. Áldozat vagyok. Jogom van a magánélethez és a védelemhez. Ha úgy kerül jegyzőkönyvbe a megerőszakolásom, hogy mellette áll a nevem is, beperelem a testületet. Jogom van névtelenséget kérni, hacsak nem vádolnak meg olyasmivel, ami kapcsolatba hozható az erőszakkal. Pszichológust akarok! Egyelőre nem válaszolok több kérdésre. Túl ideges vagyok. - Ebben az esetben a kihallgatásnak vége. Peabody? - Máris hívok egy pszichológust - indult Peabody az ajtó felé, majd megtorpant. - Már nem megy a felvevő, így elmondom a véleményem. Maga szégyent hoz minden egyes megerőszakolt nőre - fordult Mosebly felé. - így vagy úgy, de előbb-utóbb rács mögé juttatjuk. Amikor Peabody elhagyta a kihallgatót, Mosebly felemelte a fejét. - Rettenetes, hogy egy megerőszakolt áldozatnak még bűntudatot is el kell viselni. Eve-nek eszébe jutottak a rémálmai. - Maga egyáltalán nem áldozat.
- Hazug szuka - füstölgött Peabody a folyosón. - Szétrúgom a seggét - állt meg az egyik automata előtt. Eve már-már azt várta, hogy nekiesik a gépnek. Valójában reménykedett benne. Ám végül Peabody csak egy doboz Pepsit vett. - Miért nevezted hazug szukának? - Ugyan már! - Nem, komolyan érdekel a véleményed. Peabody nagyot kortyolt az üdítőből, és nekidőlt az automata oldalának. - Meglepted, amikor közölted vele, hogy tudsz arról, feküdt Williamsszel. Egészen addig úgy gondolta, semmit sem tudunk felhozni ellene. Ekkor mozdultak meg az agyában a fogaskerekek. Jesszusom, Dallas, hiszen te is láttad. Katt, katt, katt. Szuka - ismételte meg egy újabb kortyot követően. - Gyorsan kihasználta, hogy Williams lakásán kábítószert találtunk. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akiket valóban megerőszakoltak. Nem szégyenkezett, nem félt, nem volt dühös. Ezzel talán képes megetetni az iskolaszéket, de engem nem - vett egy mély lélegzetet. - Williams valóban mocsok alak volt, de ez a nő sem különb nála. Gyáva, álszent, kihasznál mindent és mindenkit, akit és amit csak lehet. - Büszke vagyok rád - tette a társa vállára a kezét Eve. - Igen, igazad van. Ez a nő valóban egy mocskos szuka. A saját jószántából mutatott be szinkronúszást Williamsszel, habár ezt bizonyítani nem tudjuk. Viszont az a nagy kérdés, hogy ez a mocsok szuka egyben gyilkos is, vagy sem? - Talán. Mindkét áldozat esetében volt indítéka és alkalma elkövetni a gyilkosságot. - Szeretnénk, ha ő lenne a tettes - ismerte el Eve. - Jó lenne a nyakába varrni néhány gyilkosságot, de egyelőre nincs semmi bizonyítékunk ellene. Pillanatnyilag az a feladatunk, hogy megerősítsük, amit csalhatatlan ösztöneink már megsúgtak nekünk, és bebizonyítsuk, hogy Williams is gyilkosság áldozata lett. - Persze - húzta össze magát Peabody. - Megfeledkeztem erről az apróságról. - Az ilyen apróságok döngölik végül földbe az embert. Gyere, indulunk a hullaházba.
Tizennegyedik fejezet
Eve átviharzott a nyomozók közös irodáján, be a sajátjába, és felmarkolta a kabátját, majd megtorpant, és finoman belerúgott az íróasztalába. Még mindig nem válaszolta meg az üzeneteit. Sohasem állította magáról, hogy szent, és most különösen úgy érezte, nem képes ezzel foglalkozni. Belebújt a kabátjába, visszament a közös irodába, egyenesen Baxter asztalához, aki épp az automatákból kapható undorító kávét szürcsölte, és a takarítók jelentését olvasta. - Láttam, hogy lezártad az ügyed. Hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság. Trueheart képes önállóan vezetni a kihallgatásokat? - Aha. Jól csinálja a srác. Eve Trueheart asztala felé sandított, aki épp a papírmunkával szenvedett. - Trueheart! Trueheart azonnal feléje fordult. - Hadnagy? - Szép volt Syke kihallgatása. Trueheart elpirult. - Köszönöm, hadnagy. - Mindent bevetett, amit csak tudott - vigyorgott Baxter. - Remélem, azért túléli. Mint ahogy azt korábban mondtam, köszönöm a megértést, de maradjunk ennyiben. - Értem. Eve elégedetten hagyta ott a közös irodát, és visszatért a halottakhoz.
- Isten hozott újra nálunk. Megkínálhatlak valamivel? - kérdezte a szürke nadrágot, bíborvörös inget és szürke csíkos nyakkendőt viselő Morris. - Inkább áruld el, mit találtál - pillantott le Williams testére Eve. - Nagyon finom házi süteményem van. Egy déli istennő készítette. A sütemény hallatán Eve összevonta a szemöldökét. Esküdni mert volna rá, hogy hallja, amint Peabody szájában összefut a nyál. Majd elgondolkodott, ki lehet az a déli isteninő. - Coltraine nyomozó? Morris a szívére szorította a kezét. Miért buknak a férfiak a nagy mellű szőkékre?, gondolta Eve. - Úgy tűnik, ez az átültetett virágszál a szabad idejében imád sütni. - Hú - billentette oldalt a fejét Eve. - Ilyen nagy hatással volt rád? - Kire nem? - Én kérnék belőle. Mondjuk egy felet. Morris Peabodyra mosolygott. - Ott a hűtőm. Szolgáld ki magad - majd visszafordult Eve felé. - Baleset vagy gyilkosság? Válassz!
- Gyilkosság. - Hmm-hmm - lépett távolabb a testtől Morris. - Mit látunk? Egyetlen felszínes horzsolást az álla alatt. - Beverte a medence szélébe. A takarítók bőrfoszlányokat találtak a csempén. Viszont nem hiszem, hogy elveszítette az eszméletét tőle. - Hmm. A hátán is találtam néhány horzsolást. - Már a halál beállta után szerezte, amikor kihúzták a partra. Azon a helyen is találtak bőrdarabokat. - Pontosan, pontosan. Ahogy mondod. Te vagy az egyik legokosabb tanítványom. Az áldozat teljesen egészséges, eltekintve attól az apróságtól, hogy halott. Az izomtónusa kiváló. A helyszíni vizsgálat kiderítette, hogy rendszeresen úszott. Nem találtál védekezésre utaló nyomokat. Ennek ellenére négis gyilkosságot kiáltasz. - Ahogy mondod. - Ismerlek. Tudom, hogy alapos gyanú nélkül nem küldenél nekem senkit. Ennek a szellemében jártam el. A toxikológiai vizsgálat eredménye még nem érkezett meg, de ideszóltak, hogy nemsokára elkészül. - Mit gondolsz, hogy került ide? - Ezzel egyelőre még várjunk, de addig is vess ide egy pillantást! - nyújtott Eve felé Morris egy mikroszemüveget, megfogta Eve kezét, és Williams fejére simította az ujját, ahol egy folton leborotválta a haját. - Mennyire gyűlölné, ha élne. Egy kopasz folt. Nocsak, nocsak - hajolt közelebb, de még a mikroszemüveg segítségével is csak nehezen látta az apró foltot. - Injekciós pisztoly nyoma - jelentette ki. - Nagyon nehéz megpillantani. Még a haj is takarta. Szabad szemmel észrevehetetlen. - A számból vetted ki a szót. Eve Morris felé pillantott, és elvigyorodott. - Én sem vettem észre, noha még az ujjai és a lábujjai között is megvizsgáltam a bőrét. A nyelvét és a száját sem hagytam ki, de ez elkerülte a figyelmemet. Szép fogás. - Megettem egy egész süteményt - vallotta be Peabody. - Senki sem hibáztat érte - veregette meg a vállát Morris. - Valóban gyilkosság történt, Peabody. Az áldozat épp befejezte az úszást, vagy csak megpihent egy pillanatra, amikor észrevett valakit. Megragadta a medence szélét. Talán mondott is valamit… „Hé, mi a hézag?” De hosszas beszélgetésre már nem maradt ideje. A gyilkos máris lecsapott. Kockázatos, de éppen olyan kiszámított, mint Foster meggyilkolása volt. Csupán le kellett hajolnia, és megnyomni az injekciós pisztoly kioldógombját - vette le Eve a mikroszemüveget. - Gyorsan kellett cselekednie. Ezúttal nem mérget használt. Amennyire tudom, a holttest nem mutatta mérgezés tüneteit. Talán annyira váratlanul érte a szúrás, hogy elengedte a medence szélét, és beverte az állat. Viszont… nem nyugtatót kapott. Az túl lassan hat. Abban az esetben maradt volna ideje kimászni a partra, vagy legalább megpróbálja. Különösen, ha korábban a perembe kapaszkodott. Ennek viszont nem találtuk meg a nyomát. A szer azonnal elzsibbasztotta. Úgy hatott, mint az, amit a mentősök használnak gyors fájdalomcsillapításra. Az ember a tudatánál marad, de nem érez semmit, és a tagjait is képtelen megmozdítani.
- Ebben is egyetértünk - bólintott Morris. - Szerintem a toxikológiai vizsgálat kideríti, hogy egy adag, a sebészetben elterjedt érzéstelenítőt fecskendeztek a fejbőrébe. Erős, gyors, de hamar elmúlik a hatása. - Hamar, de Williamsnek már az is túlságosan későn jött. Talán küzdött is a hatás ellen. Elképzelhető, hogy egy ideig a víz fölött tudta tartani a fejét, hiszen erős volt. A partra vezető létra csupán ötlábnyira volt attól a helytől, ahol a takarítók tőle származó bőrdarabokat találtak. Ha eljut odáig, és megtámasztja a fejét… A gyilkos biztosan segített neki egy kicsit. Sietnie kellett, mivel bármikor beléphetett valaki az uszodába. Egy medence környékén sok hosszú tárgy fordul elő. Hálók, kefék, ilyesmik. Biztosan lenyomta a víz alá, és ott tartotta, iimíg meg nem fulladt. - Dolga végeztével pedig kisétált, és elvegyült az emberek között. - Mocskos szuka - jegyezte meg Peabody, mire Eve összevonta a szemöldökét. - Morris, szerinted tartanak ilyen érzéstelenítőt egy magániskola orvosi szobájában? - Talán, de akkor is csak keveset. Fájdalomcsillapításra kiváló. Ennek ellenére nem hiszem, hogy engedélyük is van rá. - Sokkal valószínűbb, hogy a gyilkos magával hozta, és nem az iskola orvosi szobájából emelte el. Éppen ezért nem valószínű, hogy hirtelen felindulásból végeztek vele. A tettes mindent előre eltervezett és kiszámított. Vállalta a kockázatot. Eve elhatározta, hogy újra lefuttat egy valószínűség-számítást, és átértékeli a tanúvallomásokat. Lepillantott Williams testére. - Világéletedben mocskos disznó voltál, de nem öltél meg senkit. Bárki is intézte el Fostert, veled is végzett.
Eve, miközben visszafelé hajtottak az iskolába, idegesen dobolt ujjaival a kormánykeréken, és utasította Peabodyt, hogy intézzen el egy házkutatási parancsot, mert át akarta vizsgálni Arnette Mosebly lakását. - Hívd vissza Reót - döntött végül. - Straffóék lakását is meg akarom nézni magamnak. - Komolyan azt hiszed, hogy Allika Straffo intézte el őket? - Azt hiszem, remekül el tudja játszani az áldozat szerepét. Mint ahogy azt is, hogy Oliver Straffo igencsak kemény dió. Talán rájött, hogy a felesége összeszűrte a levet az egyik tanárral, mint ahogy arra is, hogy Foster valahogy megtudta, és nagydobra akarja verni. Meg akarta őrizni a családja és saját jó hírnevét. - Ez egy kicsit erőltetett. - Valóban? - sóhajtott fel Eve. - Ha előre tudtam volna a ma reggeli műsorról, megkeresem az operatőrt, a producer vagy akit kell, és alaposan ellátom a baját. Inkább szétrúgom a seggét, minthogy emiatt bámuljanak meg a közös irodába és hagyom magam megalázni. - Izé... Akkor már miért nem azt a Magdelena nevű lotyót tépted volna meg? - Őt a végére tartogatnám - szorította meg Eve a kormánykereket. - Még akkor is, ha közben lehiggadnék, fogyna a lendületem, vagy egyszerűen csak rájönnék, hogy semmi értelme az egésznek. - Ne beszélj így, Dallas! Ez egyszerűen...
- Hagyjuk ezt - és maradjon is a palackban a bezárt szellem, gondolta Eve. - Csak azért hoztam fel, hogy bemutassak egy lehetőséget, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Straffo ügyvéd, méghozzá nem is akármilyen. Mindig alaposan felkészül, és nagyon jó stratéga. Mint védő, mindent megtesz azért, hogy a védence szabad lábra kerüljön, még akkor is, ha bűnös. - Nincs lelkiismerete. - Mi, nyomozók, szeretünk így gondolni a védőügyvédekre, de nekik az a munkájuk. A nyomozók elfogják a gyilkosokat, a kábítószer-kereskedőket és a többi bűnözőt, a többi már a törvény dolga. Mindenesetre illik rá a jellemrajz, szóval a körmére nézünk. Peabody belepillantott a jegyzeteibe. - A biztonsági rendszer listája alapján ma reggel nem járt bent az iskolában. - Minden rendszert ki lehet játszani - jelentette ki Eve. Ezt a bölcsességet még Roarketól tanulta. - Az iskolai rendszer ráadásul épp hogy csak megüti a mércét. Ennek sem ártana utánajárni. Eszébe jutott, hogy erre Roarke-ot is megkérhetné. Nagyon hozzászokott már, hogy a férje minden technikai jellegű kérdésben örömmel segít. Ezúttal viszont nélkülöznie kellett megszokott civil szakértője ténykedését.
Az iskolához érve a mesterkódjával kinyitotta a kaput, majd megállt, és kintről szemügyre vette a biztonsági kamerát. Ha egy diák vagy látogató be akart jutni, át kellett esnie egy ujjlenyomat-ellenőrzésen. A tanulók, alkalmazottak és szülők ujjlenyomatát a rendszer összehasonlította az adatbáíisban szereplő adatokkal. A többieknek engedélyt kellett kérniük. A táskákat átvilágították, nehogy bárki is fegyvert vagy drogot csempésszen az iskola területére. ligy efféle intézményben a rendszer a nap kilencven százalékában működött, ellentétben egy állami iskolával. Ott épp hogy a nap kilencven százalékában nem üzemelt. Pénzen ennél nagyobb biztonságot nem lehet vásárolni. Ugyanakkor egy megfelelő szakértelemmel felvértezett, ötéves kölyök is könnyedén meg tudta zavarni. - Vizsgáltassuk át az ENyÜ-vel. Talán kiderül, hogy hozzápiszkáltak. Bakancsa visszhangot vert az üres folyosókon. Arra gondolt, hogy egy üres iskola valóságos kísértetház. Ha az ember fülel, szinte hallja az apró lábak dobogását és a tantermekből kíszűrődő hangokat. Ezeket a köveket már többgenerációnyi gyerek mindig az aktuális divatnak megfelelő lábbelije koptatta. Kinyitotta az orvosi szoba ajtaját. Odabent egy kurta pultot látott, rajta számítógéppel, mögötte székkel, valamint négy széket, és két fehér lepedővel leterített ágyat. A pult alatt szabályos elsősegélynyújtó felszerelést talált, sebkötöző szerekkel, hűtő- és melegítőpalackokkal, hőmérőkkel, és annak a sebvarró pálcának az olcsóbb változatával, amelyet a mentősök is használnak. Gézt és tampont is látott. Az egyik fiókban műszerek sorakoztak. Vérnyomásmérő, pupillalámpa, spatulák. Akármennyire ártalmatlannak látszottak, Eve csaknem reszketni kezdett. Semmiféle formában nem bírta az orvosságok és a műszerek közelségét.
A felnőtt- és gyermekgyógyszerekre egy zárt szekrényben bukkant rá, melyet csakis az övéhez hasonló mesterkóddal vagy ujjlenyomattal lehetett kinyitni. A szekrényben nem volt semmi, ami felkeltette az érdeklődését, eltekintve néhány külön-külön becsomagolt injekciós pisztolytól. Amennyire meg tudta ítélni, Brennan nővér nagyon szigorúan vette a rendet és a szabályokat. Még a számítógépet is jelszó védte. Eve beküldte az ENyÜ-re. - Kissé hátborzongató ez a hely, nem? - szólalt meg a háta mögött Peabody. - Minden iskola hátborzongató. Találtál valami furcsát Mosebly irodájában? - Nem tűnt fel semmi, de összecsomagoltam a számítógépét és a diszkjeit. Akadt ott még egy csomag fájdalomcsillapító is. Az, amiből a szemünk előtt is bevett egyet. Valamint néhány doboz nyugtató. Mindenesetre a titkárnője holmiját is összecsomagoltam. Biztos, ami biztos. - Helyes. Menjünk vissza az öltözőbe és a tornateremtbe. A móka kedvéért most ne hagyjuk ki a gyerekek öltözőjét sem. - Az egészet végig akarod nézni? Az órákig eltarthat. - Akkor jobb, ha minél hamarabb hozzákezdünk. Eve kihívhatott volna egy osztagot, hogy kutassák át helyette az iskolát, és talán így is kellett volna tennie. Rengeteg diszket találtak, legfőképp képeskönyveket. Mellette elég cukrot ahhoz, hogy megtöltsenek egy éjjel-nappal nyitva tartó csemegeboltot, valamint memóriakockákat, számítógépes játékokat és penészes almadarabokat. Fésűt, rúzst és egy meghatározhatatlan korú, valószínűleg az ősidőkből itt maradt szendvicset. Firkálmányokat, rajzokat, üres mappákat, számtalan egy- és ötujjas kesztyűt, sálat és sapkát. Fényképeket, videoklipekkel telezsúfolt diszkeket, büdös zoknit, divatos, vagy éppen törött napszemüveget, aprópénzt és megrágott ceruzát. Valamint egy zacskó angyalport és három tasak Zonert. - Jézusom - csóválta Peabody a fejét. - Hiszen itt a legidősebb kölyök is még csak alig tizenhárom éves. Eve lefoglalta a kábítószert, és felírta az öltözőszekrény számát. - Amikor hatodikba vagy hetedikbe jártam, egy nyolcéves kölyök volt az iskola legmenőbb dílere. Bármit kértél tőle, másnapra megszerezte. - Tizenhat éves koromig még csak azt sem tudtam, hogy létezik angyalpor - hallgatott el Peabody, mert Eve „linkje jelezni kezdett. - Itt Dallas. - Itt meg Reo. Megkaptad a házkutatási parancsot Mosebly lakására. Azért tartott ilyen sokáig, mert minden erejét latba vetette, hogy megakadályozza. Straffóén még dolgozom. Ő sokkal ügyesebben akadályozza a munkámat. Ma már biztosan nem lesz meg. - Akkor Moseblynél kezdünk. Kösz - bontotta Eve a vonalat. - Peabody, keresd ki a gyerek nevét, akié ez a szekrény, de egyelőre ne írj hivatalos feljegyzést a kábítószerről. Előbb beszélni akarok velük. - Szólsz a szülőknek? Eve csak a fejét csóválta.
- Beszéltek velük. Utána jobb, ha átadjuk az ügyet Sherry nyomozónak. Ő szolgál a kábszereseknél. - Ó, Mumus Sherry. - Aha. Aki hozzá, kerül, zokogva hívja az anyját, miközben megfogadja, hogy soha még csak a közelébe sem megy többé a kábítószernek - pillantott az órájára Eve. - Rendeljünk ki egy csapatot Mosebly lakásához. - Nemsokára lejár a szolgálat - dörzsölte össze Peabody vidáman a tenyerét. - Kinek az estéjét akarod tönkretenni? - Baxter és Trueheart épp most zártak le egy ügyet. Őket hívd fel. Utána szólj McNabnak is, jöjjön, és vegye kezelésbe Mosebly számítógépeit.
Mosebly iszonyatos dühbe gurult, amikor látta, hogy egy kisebb szakasznyi rendőr özönlötte el a lakását. Méghozzá nem is akármilyen lakás, gondolta Eve. Egy magániskola igazgatójának lenni meglehetősen jövedelmező foglalkozás. Különösen akkor, ha az ember elvált, és gyermekei sincsenek. A Moseblyt képviselő ügyvédnő tüzetesen megszemlélte házkutatási parancs minden egyes betűjét, majd zaklatást és rendőrök érzéketlenségét emlegette. Eve furcsának találta, hogy az irodája alapján eddig konzervatívnak tartott Mosebly kihívó fehérneműt is tart a szekrényében, valamint a könyvei között szép számmal található romantikus irodalom. Ellenben nem találtak sem kábítószert, sem mérget, sem ideiglenes bénulást okozó gyógyszert. Mindenesetre lefoglaltak többdoboznyi papírt, diszket és elektronikus eszközt. Eve az ügyvédnő kezébe nyomta a leltárt, és mielőtt becsukódott a háta mögött az ajtó, döbbenten hallotta, hogy Mosebly könnyekben tör ki. - Mindent pakoljatok be a kocsimba - utasította Eve a többieket. - Majd én beviszem a kapitányságra. Baxter, Trueheart, leléphettek. -Gyere, kapjunk be valamit, fiatal barátom – karolta át Trueheart vállát Baxter. - Tudok egy jó helyet, ami nincs messze. A kaja megkérdőjelezhető, de a pincérnők vald bombázók. - Izé... szívesen segítek cipelni, hadnagy. Eve megrázta a fejét. - Menj nyugodtan vacsorázni és nők után kacsingatni, Trueheart. Ezt majd én elintézem. McNab, Peabody, szívesen elviszlek benneteket a kapitányságig. - Kitűnő - örvendezett Peabody, és bölcsen elhallgatta, hogy sokkal közelebb vannak Eve lakásához, mint a kapitánysághoz, és sokkal egyszerűbb lenne odavinni a lefoglalt holmit. Vezetés közben Eve kikapcsolta tudatából a külvilágot. Tudta, hogy a társának és az ENyÜ ifjú üdvöskéjének is lejárt már a szolgálata. A beszélgetésük is leginkább arról a filmről szólt, amelyet közösen akartak megnézni, valamint említették, hogy vacsorára rendelnek egy pizzát, vagy valami kínait. - Szívesen segítünk, Dallas - mászott ki Peabody a kocsiból a kapitányság parkolójában. - Enni utána is ráérünk. Tudod, mit? Ha van kedved, tarts velünk. Istenem, ennyire szánalmasan nézek ki?, gondolta Eve.
- Egyedül is boldogulok. Menjetek csak. Eltart még néhány óra hosszat, amíg végzek. Holnap majd találkozunk. - Szívesen megspórolok neked néhány kört - húzta elő McNab a kommunikátorát. Máris hívok néhány egyenruhást. Hadd cipekedjenek ők. Eve először tiltakozni akart, de csak megvonta a vállát, így valóban kevesebbet kell fordulnia, és semmi értelme feleslegesen vesztegetni az erejét és az idejét. - Tényleg nem akarsz velünk vacsorázni? - kérdezte Peabody. - Ma még egy csokit sem ettél. - Majd bekapok valamit az egyik automatából. Peabody tétovázott. Eve látta, hogy szívesen erőltetné a dolgot, csak nem meri. - Ha meggondolod magad, csak pár sarokra leszünk innen. A Dél-Peking étteremben. Eve nem szándékozott meggondolni magát, de miután leltárba vett minden bizonyítékot, rádöbbent, hogy korántsem tartott hosszú órákig. Viszont egyáltalán nem akart hazamenni. Ezért elindult oda, ahová amúgy is készült. Mavishez. Mavis Roarke egyik házában lakott. Eve jól ismerte, hiszen régebben maga is ott élt. Egy újabb kapocs közte és a férje között, gondolta. Nem sokkal rá, hogy a férjéhez költözött, Mavis és Leonardo elfoglalták a régi lakását. Pár hónapja megegyeztek Roarke-kal, kibérelték a szomszédos lakást is, majd kiverték a falat, és összenyitották a kettőt. Mavis sikeres énekesnő volt, Leonardo pedig elismert divattervező. Jobb környéket is megengedhettek volna maguknak, de itt akartak élni Peabody és McNab közelében. Eve arra gondolt, hogy ő sohasem ragaszkodott a lakásához. Sohasem ragaszkodott egyetlen helyhez sem, ahol eddig élt. Csak négy falnak tartotta, melyek között alszik, és átöltözik két szolgálat között. Próbált ugyanígy viszonyulni Roarke kényelmes, fényűző házához is, de alulmaradt a küzdelemben. Szeretett ott élni, szerette minden egyes szobáját, még azokat is, amelyekben eddig még csak nem is járt. Szerette a pázsitot, a fákat, az egész kertet. Most viszont annyira húzódozik tőle, és a férfitől, akit szeret, hogy inkább visszatér a kezdetekhez. Leonardo nyitott ajtót. Óriási szemében Eve azonnal felfedezte a megértés szikráját. Sírás fojtogatta a torkát, amikor Leonardo egyszerűen átölelte. - Annyira örülök, hogy látlak - simított végig hatalmas kezével Eve hátán. - Mavis épp most pelenkázza Belle-t. Gyere be - puszilta meg az arcát. - Kérsz egy pohár bort? Éhgyomorra nem jó borozni. Eve tiltakozni akart, de meggondolta magát. Végül is mindegy. - Köszönöm, nagyon jól fog esni. Leonardo elvette a kabátját, és szerencsére közben nem kérdezte meg, hogy érzi magát, vagy hol hagyta Roarke-ot. - Nyugodtan menj be hátra. Nézd meg Mavist és Belle-t. Mindjárt viszem a bort. - Hátra? Hova hát... - A gyerekszobába - mosolyodott el szélesen a kék nadrágot és hófehér pulóvert viselő Leonardo. Amikor Eve tétovázott, finoman noszogatni kezdte. - Menj csak. A boltív után jobbra, utána balra. Mavis nagyon fog neked örülni.
A lakásban semmi sem emlékeztetett Eve korábbi ottlétére. Szinte beleszédült a színek kavalkádjába, ennek ellenére kellemesen hatott rá. Átment a boltív alatt, majd belépett a gyerekszobába. Azonnal eszébe jutott Rayleen Straffo rózsaszínűre és fehérre festett szobája. Itt is látott rózsaszínt, noha sokkal kevesebbet, mint ahogy fehéret is. Viszont Belle kuckójának a falátt kék és vörös sávok és foltok díszítették. Sőt valójában a világ összes színét felfedezni vélte. Mavis szivárványa. A kisbaba ágya is színesen pompázott, akárcsak az a ringatószék, amelyet Eve ajándékozott Mavisnek a babaváró partin. Mindenfelé játék babákat és állatkákat látott. A falon tündérek táncolták körül a fákat, melyek ágain hatalmas, ragyogó gyümölcsök csüngtek. A mennyezeten csillagok ragyogtak. Alattuk állt Mavis, aki éppen ráhajolt valami magas, párnázott asztalkára, és arról énekelt az izgő-mozgó babának, hogy mennyire szereti. - Nincs több kaki, Bella Eve. Az összes baba közül te kakilsz a legszebben, de most már szép tiszta a feneked. Az én csöpp, kis Belle-em feneke valósággal ragyog. Anyuci nagyon szereti az ő pici Belle-jét - emelte fel a babát. A kis Belle-re halvány rózsaszín rugdalózót adott. Sötét, rövidre nyírt haját virágos pánttal ékesítette. Majd ringatni kezdte, és közben megfordult. Ekkor pillantotta meg Eve-et. Az arca felragyogott a boldogságtól. Eve hirtelen rádöbbent, hogy mindenkinek igaza volt. Sokkal hamarabb meg kellett volna látogatni a barátnőjét. - Kaki? - jegyezte meg Eve. - Most már kakit mondasz? Ilyen finoman beszélsz? - Dallas! - sietett Eve felé Mavis zöld, békaformájú papucsában, és egyik kezében a kisbabát tartva szorosan magához ölelte. Eve púder és testápoló illatát érezte rajta. - Nem is hallottam, hogy bejöttél. - Épp erre jártam - magyarázta Eve, miközben erőt vett magán, és megnézte Belle-t. Hirtelen rádöbbent, hogy nem is olyan nehéz, mint gondolta. - Sokat nőtt - jegyezte meg. Kezd hasonlítani egy... Mavis felvonta a szemöldökét. - Azt akarod mondani, hogy egy emberre. - Aha, mert ez az igazság. Rád is hasonlít, és Leonardóra is. Hogy érzed magad? - Fáradt vagyok, és boldog, sírós és izgatott. Nem akarod megfogni? - Nem. - Csak egy percre - erősködött Mavis. - Akár mérheted is az időt. - Félek, hogy eltöröm. - Dehogy fogod eltörni, de ha ettől félsz, akkor először ülj le. Eve úgy érezte, csapdába esett. Mindössze annyit tudott tenni, hogy a szivárványszínű szék helyett egy valamivel hagyományosabb, rózsaszínt választott, és összeszedte a maradék bátorságát. Mavis lehajolt, és a karjába adta a kisbabát. Legalább nem kakis, emlékeztette magát Eve, miközben lepillantott Belle-re, aki ugyanakkor felfelé fordította a tekintetét. - Nem tetszik, ahogy rám néz. Mintha forgatna valamit a fejében. - Csak ismerkedik veled - fordult mosolyogva az italokkal belépő Leonardo felé Mavis.
Leonardo szálfatermete mellett Mavis különösen törékenynek tűnt. Egy apró, eleven, barackszín hajú villám. Hosszú otthonkát viselt, aminek békák ugráltak a szegélyén, amelyeket fentről egy koronás békakirály figyelt. - Ringasd egy kicsit - javasolta Mavis. - Meg sem merek mozdulni. Félek, hogy akkor történni fog valami - és ebben a pillanatban Belle a szájához emelte csöppnyi kezét, elfintorította az arcát, és keserves sírásra fakadt. - Oké, ennyi elég volt - jelentette ki Eve. - Vedd el tőlem, Mavis. - Ugyan már, csak éhes. Mindjárt megetetem - vette vissza Mavis a babát Eve legnagyobb megkönnyebbülésére. Majd döbbenten figyelte, ahogy a barátnője megrántja a békakirályt. Belle azonnal éhes piócaként tapadt rá előbukkanó mellére. - A mindenit! - Így ni, szépségem. Anyuci tejesvonata befutott az állomásra. - Nagyon belejöttetek. - Mi vagyunk a csodacsapat. Leonardo, szeretnék egy kicsit kettesben maradni Eve-vel. Ugye, nem haragszol? - Egyáltalán nem - de mielőtt kiment, lehajolt, és egymás után megcsókolta a feleségét és a lányát. - Szépségeim. Angyalkáim. A műtermemben leszek, ha szükségetek lenne valamire. A beálló csendben Eve csupán Belle cuppogását hallotta. - Tehát… - ringatta és szoptatta Mavis a kislányát. Csak ringatta és szoptatta. - Miért nem hallottam még a médiából, hogy egy szőke nő holttestét halászták ki az East Riverből? Eve felemelte, majd letette a borát, és végül megtette, amit egész nap akart. Keserves sírásra fakadt. - Bocsánat. Bocsánat - szedte össze magát végül, és megtörölte az arcát. - Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban - és látta, hogy Mavis, aki közben áttette Belle-t a másik mellére, vele együtt könnyezik. - Nem kellett volna így idejönnöm. Talán tönkremegy a tejed, vagy ilyesmi. - Nem lesz semmi baja a tejemnek, te viszont áruld el, hogy mi folyik itt. - Nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs. Roarke... Az a nő... ó, Mavis. - Nehogy azt akard bemesélni nekem, hogy Roarke megcsalt, mert az lehetetlen. Sohasem fog megcsalni. Ő nem olyan. Minden férfiben ott a hűtlenség apró génje. Éppen ettől férfiak. Viszont csak kevesekben található meg az óriásgén. - Nem, most valóban nem feküdt le azzal a nővel. Régen viszont igen. - Én meg régen zseblopásból éltem. Pont te tartóztattál le. - Az teljesen más. - Aha. Eve mesélni kezdett. Elmondta a vörös ruhát, a különös villanást, melyet Roarke szemében észrevett, a találkozást az irodájában, és így tovább. - Az a gazdag szuka azért jött ide, hogy kiüssön a nyeregből. - Aha, erre egyedül is rájöttem - de ettől nekem még nem lesz jobb, tette hozzá gondolatban Eve. - És elérte a célját. - Mesélj róla valamit. Milyen?
- Eszméletlenül gyönyörű, okos, vonzó, és kifinomult. Több nyelven beszél, gazdag, ügyes, és ravasz - állt fel Eve, és járkálni kezdett a szobában. - Tökéletesen illik Roarke-hoz. - Ez hülyeség. - Tudod, mit akarok mondani, Mavis. Minden megva benne, ami bennem sohasem lesz lökte az ég felé Eve a kezét. - Mintha csak a fordított énemet látnám. - Ez nagyon jó. Sőt egyenesen nagyszerű. - Jó? Nagyszerű? De miért? - Mert ha hasonlítanátok egymásra, akkor ez azt jelentené, hogy Roarke ilyen típusú nőt keresett magának. Hogy azért választott téged, mert rá emlékeztetted. Ellenben egyáltalán nem ez a helyzet. Roarke téged választott, nem egy bizonyos típust. A nyakam rá, hogy annak a szukának éppen ez fáj a legjobban. - Ez… Ó - túrt a hajába Eve. - Nem értek semmit. Annnak a nőnek az fáj, hogy nem olyan, mint én? Hogy Roarke nem utána fut? - Legyőzted - emelte a vállához Mavis a kislányt, masszírozni és paskolni kezdte a hátát. - Szerintem csakis habzó szájjal tud rád gondolni. Igaz, Belle-issimmo? Belle válasz gyanánt böffentett egyet. - Ilyen az én lányom. Most nézzük meg, miért rendelte meg azt a riportot. - Mit csinált? Megrendelte? Mavis szeme elkerekedett a döbbenettől. - Jézusom, Dallas, hová tetted az eszed, hogy erre nem jöttél rá? Én már évek óta nem űzöm ezt a játékot, de még így is kilométerekről felismerek egy szélhámost. Széllel szemben. Komolyan nem vetted észre? - Izé... Azt hiszem, nem. - Várj. Azonnal folytatjuk, csak lefektetem Belle-t. Addig igyál egy kis bort. Utána újranézzük a bizonyítékot. Eve egyáltalán nem akarta megint látni, amit reggel, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. A nappaliban Mavis bekapcsolta a képernyőt, és visszajátszotta a reggeli adást. - Most ne úgy figyeld, mint egy sértett feleség, hanem mint egy nyomozó - karolta át Eve derekát. - Roarke valóban lenéz arra a nőre, de csak azért, mert beszél hozzá. A nő felfelé néz. Biztosra akarja venni, hogy a férjed őt figyeli a felvétel közben. Látod már? Úgy fordul, hogy az optika mindkettejük arcát befogja. Még el is csalja egy kicsit. - Mit csinál? - Elcsalja. A kelleténél kissé jobban oldalt fordítja a fejét, így remekül látszik a magára erőltetett, megindító arckifejezése. Ügyes, de könnyen észrevehető, ha tudja az ember, hogy mire figyeljen oda. Csak játszik veled. Jobban mondva veletek - lépett távolabb Eve-től Mavis. - Nyomás, és rúgd szét a seggét. - Ezzel van egy kis baj. Nem rúghatom szét a seggét, mert azzal csak szánalmat keltek iránta. - A francba - fújt nagyot Mavis. - Ebben igazad van. - A másik baj, hogy Roarke érez valamit iránta. Ez is feléje billenti a mérleg nyelvét, ráadásul ezzel tökéletesen tisztában van. - Ne feledkezz meg arról, hogy te vagy a mérleg másik serpenyőjében, Dallas. Ha szemtől szemben csaptok össze, fikarcnyi esélye sem marad.
- Talán nem, de már teljesen kizsigerelt. Vérzik a szívem, Mavis, és Roarke nem veszi észre. - Akkor menj, és dörgöld az orra alá - és hiába rázta Eve a fejét, Mavis már elindult a kabátjáért. - Itt az ideje, hogy véget vess ennek a játéknak, Dallas. Ráadásul még valamit nem tudsz - nyomta a barátnője kezébe. - Roarke félórával az érkezésed előtt ideszólt. - Komolyan? - Próbált közvetlennek látszani. Érdeklődött a babáról, meg ilyesmi. Ha nem figyelek oda, talán észre sem veszem, de ma este nem te vagy az egyetlen, akinek vérzik a szíve.
Tizenötödik fejezet
Roarke ismét a ’link után nyúlt, majd elátkozta magát az ostobasága miatt, és hátat fordított a készüléknek. Csak azért sem fogja felhívni Eve-et, a barátait, a törzshelyeit abban a reményben, hogy valahol megtalálja. A francba az egésszel. Majd hazajön, ha akar. Vagy nem. Jézus Krisztus, hol lehet? Miért csinálja ezt vele? Hiszen nem érdemelte ki. Isten tudja, az együttlétük alatt sokszor magára zúdíthatta Eve dühét, de ezúttal nem. Most nem. Mégsem tudta elfelejteni, hogy nézett rá reggel. A látvány beleégette magát a fejébe, a szívébe, és nem tudott szabadulni tőle. Egyszer-kétszer már látta ezt a tekintetet, de még sohasem érdemelte ki. Például akkor, amikor abban a dallasi szobában jártak, ahol Eve végigszenvedte a gyermekkora egy részét. Vagy amikor felébresztette, így mentve ki a rémálmai közül. Nem tudja, hogy inkább levágná a kezét, mintsem akkora fájdalmat okozna neki, hogy így nézzen rá? Dehogynem tudja. Tudnia kell. Jobb, ha minél hamarabb hazavonszolja azt a konok fejét, hogy megbeszéljék az egészet. Inkább rúgjon bele valamibe. Vagy verjen szét. Ha úgy véli, hogy attól jobb lesz, akár azt is megengedi, hogy őt verje meg. Kitombolja magát, és utána egyszer s mindenkorra elfelejtik ezt az őrültséget. Hol a pokolban lehet? Teljesen jogosnak érezte a haragját - miközben rémülten próbálta elhessegetni magától a gondolatot, hogy Eve soha többé nem tér vissza hozzá. Jobban teszi, ha hazajön, dühöngött. Ha mégsem, akkor jobban teszi, hogy számol azzal, bárhol megtalálja, és akár erőnek erejével kényszeríti vissza oda, ahová tartozik. A fenébe is, hiszen szüksége van rá. Csapdába esett vadként járkált fel és alá a szalonban, miközben imádkozott - pedig ezt igencsak ritkán tette -, hogy szólaljon már meg végre a csipogó a zsebében. Jelezze, hogy kinyílt a kapu, és Eve végre hazaért. - Kérsz valamit enni? - kérdezte Summerset az ajtóból. - Nem. - Ezek szerint még nem jelentkezett? - Nem, és te is leszállhatnál végre a magas lóról! Nem csináltam semmit, amiért ezt érdemelném. Summerset egy pillanatra elveszítette az önuralmát, és felfortyant.
- De nem is próbáltad megelőzni. - Mit kellett volna megelőznöm? - pördült meg Roarke, miközben örült, hogy végre rázúdíthatja valakire a haragját. - Azt, hogy a feleségemen váratlanul őrült féltékenység vett erőt? - A feleséged teljesen ésszerűen reagált egy manipulatív nőszemély mesterkedéseire. Te is észrevennéd, ha nem lennél ennyire fafejű és konok. - Ez hülyeség. Abban nincs semmi ésszerűség, ha azt hiszi, hogy jobban szeretem Maggie-t, mint őt. - Azt a felvételt remekül megrendezték. - Mit akarsz ezzel mondani? - Tökéletes helyszín és időzítés - közölte Summerset hűvösen. - Ehhez Magdelena mindig is remekül értett. - Vagyis azt akarod mondani, hogy ő hívta oda a riportert? De miért? - Itt állsz egyedül, és aggódsz a feleségedért, valamint a házasságodért - és Summerset oda sem figyelt a macskára, amely duzzogva dörgölőzött a lábához, így akarva felhívni magára a figyelmét. - Szerintem a hadnagy is pontosan ugyanebben a cipőben jár valahol. Ezt nevezem precíz végrehajtásnak, Roarke. - Ostobaság - ennek ellenére Summersetnek sikerült bogarat ültetnie Roarke fülébe. Magdelena semmit sem nyer ezzel. Ennek így nincs semmi értelme. - Dehogynem. Meg akar büntetni, miközben remekül szórakozik. - Megbüntetni? De miért? - és Roarke úgy érezte, menten megőrül. - Talán már elfelejtetted, de ő szakított velem, nem pedig fordítva. Egyszerűen elárult és faképnél hagyott. - Nem, egyáltalán nem felejtettem el, és örömmel látom, hogy te sem. - Elég. Ne beszéljünk többet Magdelenáról ebben a házban. Nem akarom, hogy még az otthonomba is befurakodjon - viharzott ki Roarke a szalonból. Elhatározta, hogy lemegy a tornaterembe, és alkatrészekre veri az edződroidot. Alaposan kifárasztotta magát, de ez sem segített. A gyomrát szorító görcs szemernyit sem enyhült. Beállt a zuhany alá, lemosta az izzadtságot a testéről és a vért az ujjairól. Átöltözött, majd erőt vett magán, és felment az irodájába. Hiszen dolgoznia kell. Ha pedig Eve egy órán belül nem ér haza... Nem tudta folytatni a gondolatot. Észrevette, hogy Eve irodájában ég a lámpa. Olyan heves megkönnyebbülés öntötte el, hogy a szeme előtt egy pillanatra elhomályosult a világ. Összeszedte magát, felkészült a veszekedésre, és belépett az ajtón. Eve lehunyt szemmel ült az íróasztala mögött. A számítógép halkan zúgott, a képernyőn adatok sorjáztak. Roarke jól látta a felesége szeme alatt sötétlő karikákat. Már-már megtorpant, de Eve ekkor hirtelen felnézett. - Hadnagy. - Dolgozom. - A munka várhat. Számítógép kikapcs! - Hé!
- Így akarod megoldani az elintézetlen ügyeket? Engem büntetsz azért, amiről csak te hiszed, hogy elkövettem? Még csak meg sem hallgatsz? - Nézd, nagyon elfáradtam. Szükségem van egy kis… - A pokolba, én is! Eve jobban megnézte a férjét, és rádöbbent, hogy Roarke igazat beszél. Eddig talán még nem is látta ennyire kimerültnek. - Akkor feküdj le. Én is megyek… - Ha azt hiszed, hogy hagyom magam lerázni - közölte Roarke vészjóslóan kedves hangon, miközben Eve felállt -, akkor alaposan gondold át újra. Nagyon alaposan. Eve tudta, milyen az, amikor Roarke komolyan dühbe gurul, és hallotta a hangján, hogy igencsak közelít a pillanat. - Megyek és főzök egy kávét. - Azzal még várhatsz. Mint ahogy én egész este vártam rád - lépett közelebb hozzá Roarke, és csaknem felnyársalta a tekintetével. - Még az is megfordult a fejemben, hogy holtan fekszel egy sikátor mélyén. Eve-nek egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy Roarke aggódik érte. Nem büntetni akarta, hanem egyszerűen túlélni a napot. Megrázta a fejét. - Bízz bennem. Tudok vigyázni magamra. - Ó, szóval bíznom kellene benned, hiszen szemmel láthatólag te is megbízol bennem. Ehhez nem volt jogod. - Neked sem. - Nekem sem? Mihez? - támaszkodott rá Roarke az íróasztalra, és előredőlt. - Szerinted minek tettelek ki, szerinted mi a fészkes fenét csináltam? Világosíts fel, de részletesen! - Ránéztél arra a nőre. Roarke eltátotta a száját, kék szemében egy pillanatra más sem látszott, csupán a döbbenet. - Nos, ha az utóbbi néhány napban nem vakultam meg valamikor, akkor ez idő alatt rengeteg nőre ránéztem. Heréltess ki, ha nem tetszik. - Ne becsüld le az érzéseimet, az ösztöneimet vagy a tudásomat! Ne csinálj viccet ebből a helyzetből! Amikor először megpillantottad, egy másodpercre úgy néztél rá, ahogyan csak és kizárólag rám lenne szabad nézned. - Tévedsz. - Nem tévedek! - pattant fel Eve, és határozottan a férje szemébe nézett. - Remek megfigyelő vagyok, ráadásul ismerem az arcod és a tekinteted. Tudom, hogy mit láttam. - És a rendőrségen szerzett gyakorlatod sugallta ezt az őrült féltékenységi rohamot, emiatt az egyetlen, állítólagos pillantás miatt? - Szó sincs féltékenységről. Bárcsak lenne. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ez egyáltalán nem féltékenység, hanem félelem - zökkent vissza Eve a székébe, és megremegett a hangja. Félelem. Ezt hallva Roarke hirtelen kijózanodott, és felegyenesedett. - Komolyan azt hitted, hogy mindent megbántam? Hogy szívesebben lennék vele, mint veled? Nem bizonyítottam, nem mondtam elégszer, hogy számomra te jelented a mindenséget? Eve igyekezett megnyugodni, miközben kereste a megfelelő szavakat.
- Magdelena nem olyan, mint a többiek. Vele teljesen más a kapcsolatod. Ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. Ami még talán ennél is rosszabb, ő is tökéletesen tisztában van vele. Nektek múltatok van. Az emberek ma szánakozva összesúgtak a hátam mögött. Amikor útban az irodám felé átmentem a közös irodán, bizony szégyelltem magam. - Miféle kapcsolatról beszélsz? Miféle múltról? Eve szeme megtelt könnyel. Roarke tudta, hogy sohasem használta vele szemben fegyverként a sírást, mint egyesek, és látta, hogy most is küzd ellene. Az ablakhoz lépett, és kibámult a semmibe. - Tudnod kell, mi és hogyan történt közöttünk régen, most. - Tudom… - Csak azt hiszed, hogy tudod - javította ki Roarke. - Meg az is lehetséges, hogy tévedsz egy-két dologban. Akarod hallani a történetet? - Nem. Istenem, dehogy. Nem akarom, de hallanom kell. - Akkor jól figyelj. Elmondom. Nagyjából huszonhárom éves voltam. Barcelonában laktam. Abban az időben minden sikerült, amibe belevágtam. Tudod, hogy szerettem átlépni a határt. Te úgy mondanád, fél lábbal mindig az árnyékban álltam - hallgatott el Roarke egy pillanatra, majd folytatta. - Ott, Barcelonában keresztezték egymást az útjaink, hiszen ugyanazzal foglalkoztunk - és miközben kibámult az ablakon, maga előtt látta a múltat. A zajos bárt és a színes fényeket. Forró, fülledt volt az a szeptember, és a zenétől valósággal felforrt a vére. - Épp a következő célpontomat figyeltem, amikor belépett. Akkor is vörös ruha volt rajta. Vetett rám egy pillantást, majd egyenesen a célpontomhoz sétált, aki néhány percen belül meghívta egy italra. Közben Magdelena olyan ügyesen elemelte a kódkulcsát, hogy még én is alig vettem észre - fordított hátat az ablaknak. - Rubintokról volt szó. Vérvörös rubintokról. Három kódkulcs kellett a megszerzésükhöz, és addigra kettőt már a magaménak tudhattam. Magdelena ellopta a kódot, a vécében lemásolta, majd visszacsempészte annak a szerencsétlennek a zsebébe, így már egyikünk sem tudott hozzáférni az ékszerekhez, és engem ez bosszantott a leginkább. - Persze. - Vártam, hogy felkeressen, ami másnap meg is történt. Végül együtt hajtottuk végre az akciót, és egy ideig együtt maradtunk. Magdelena fiatal volt, vakmerő és szenvedélyes. Mindketten szerettünk gyorsan élni. - Szerelmes voltál belé? Roarke töltött két pohár bort. - Azt hittem, igen. Magdelena hóbortosan, kiszámíthatatlanul viselkedett. Alaposan megdolgoztatott. Semmi nem érdekelte, ami akár csak egy cseppet is törvényes volt - tette Eve elé az egyik poharat. - Soha nem értette meg, mit akarok, és miért. Csak a játékot élvezte, pénzre és csillogásra vágyott. Jó családban született és nőtt fel. Fogalma sem volt arról, milyen érzés a semmiről indulni. Mindig többet és többet akart, hogy aztán továbbálljon és máshol folytassa. - És te mit akartál? - Természetesen őt, de ezt most nem azért mondom, hogy megbántsalak. - Nem bántottál meg. - Mindamellett én is egyre több és több pénzt, de azt hiszem, gyökeresen más miatt, mint ő - nézegette Roarke a poharát, majd ivott. - Hatalomra vágytam, és arra, hogy az
emberek tiszteljenek. Falakat akartam magam köré építeni, és felfegyverkezni, hogy ne kelljen visszasüllyednem a semmibe. Tudod, mire célzok. - Aha. - Magdelena nem. Képtelen volt megérteni. Azt hiszem, ekkor nyílt közöttünk az első szakadék. Ennek ellenére jól éreztük magunkat együtt. Közösen dolgoztunk, közösen élveztük a játékot. Ez egészen addig tartott, amíg Nizzába nem mentünk. Kiszemeltünk magunknak egy embert, aki kivételes műkincsgyűjteményt tudhatott a magáénak, benne többek között két Renoirral. Ezeket akartuk megszerezni. Már vevőt is találtunk a képekre. Heteket töltöttünk az akció előkészítésével. Maggie-nek az volt a feladata, hogy elcsábítsa a célpontot, és így bejusson a házába. Eve a magasba emelte az egyik kezét. - Le is feküdt vele? Ez téged egyáltalán nem zavart? - Dolgoztunk, és a fickó csaknem kétszer annyi idős volt, mint Maggie. Ráadásul két Renoir nagyon sokat ér. - Az a nő sohasem volt a tiéd - suttogta Eve, miközben a gyomrában hirtelen olvadni kezdett a jég. - Sohasem gondoltál úgy rá, mint aki hozzád tartozik. - Eddig mást hittél? - Igen. - Ebben nagyot tévedtél - ült fel Roarke az asztal sarkára. Nem tudnám egy szóval leírni, mit éreztem iránta, miközben abban reménykedtem, hogy ő is hasonló érzéseket táplál irántam. Azért vélekedtem így, mert megbíztam benne. Ebben viszont én tévedtem hatalmasat - kortyolt bele a borába. Eve látta rajta, hogy újra átéli a múltat. - Egy nappal a tervezett akció előtt nem jött haza a villába, ahol laktunk. Sem este, sem a rá következő reggel nem jelent meg. Féltem, hogy történt vele valami, vagy ostobaságot követett el, és letartóztatták. Utána a fülembe jutott, hogy megszökött a célpontnak kiszemelt férfival. Inkább őt választotta, engem pedig elhagyott. Ráadásul a házban, ahonnan a festményeket el akartuk emelni, csendőrök vártak, hátha egyedül is végrehajtom az akciót. - Átvert és csapdába akart csalni. - Szeszélyes természete volt, de azt hiszem, ezt már mondtam. Egyszerre haragudtam rá, és nagyon fájt, amit tett. Lábbal tiporta a büszkeségem. Csak játszott velem, éppen úgy, ahogy együtt játszottunk másokkal. - Miért nem mentél utána? Roarke a feleségére pillantott, egyenesen a fáradt, barna szemébe, majd kortyolt a borából. - Ez eszembe sem jutott. Becsapott, és ezzel vége. Nem akartam megszerezni neki ezt az örömet. Ellentétben veled, ugyanis már elhatároztam, hogy ha egy órán belül nem érsz haza, keresni foglak. Megkereslek, és ha kell, erővel rángatlak haza. Eve vett egy mély lélegzetet, hogy ne remegjen a hangja. - Végül megszerezted azt a két Renoirt? - Igen - mosolyodott el Roarke. - Persze hogy megszereztem. Három évvel később. Ez alatt a három év alatt, mint ahogy utána is, rengeteg barátnőm volt. Szerettem, és sohasem bántottam meg őket, legalábbis nem szántszándékkal. Mindent megadtam nekik, amit csak tudtam, miközben elfogadtam, amit nekem nyújtottak. - De Magdelenát sohasem felejtetted el.
- Nem. Valóban nem felejtettem el. Olyan űrt hagyott bennem, amelyet nem is akartam betölteni. - Magdelena… - és Eve-nek megint keresnie kellett szavakat. - Magdelena nagy hatással volt rád. Talán ezt vettem észre. Ezt éreztem. - Nem akarom letagadni, és nem is fogom, hogy belőlem merített erőt ahhoz, ami tett, és ez a későbbi kapcsolataimat is befolyásolta. Nem felejtettem el, de miután eltelt egy hét, nem is gondoltam rá. Érted, mit akarok ezzel mondani? - Aha. Értem. - Dolgoztam. Tudod, hogy mennyire szeretek dolgozni. Egyre több és több lett a pénzem, és a pénzzel együtt megszereztem az annyira áhított hatalmat és megbecsülést. Nem csak birodalmat építettem, annál jóval többet. Mindig gondoskodtam az aktuális barátnőmről, noha nem jelentett többet egy pillanatnyi gyönyörnél. - Magdelena nagyon a lelkedbe taposott. - Igen, és azzal, hogy újra felbukkant, nagyon összezavart. Annyira, hogy újra meg tudta tenni. - Biztosan segít - nyögte ki Eve -, hogy mindent őszintén elmondasz nekem. Nem fojtod el. Inkább kibeszéled magadból. - Nehéz beismernem… Mind neked, mind magam előtt, de egyáltalán nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy vége. Ennek ellenére… Még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy Magdelena vörös ruhában belibbent abba a bárba. Nem tudom elfelejteni a pillanatot, a feszültséget a levegőben. Talán most is ezt láttam benne, ezt a pillanatot éltem át újra. Nem tudom egyszer s mindenkorra kitörölni a fejemből az emlékeimet, Eve. - Tudom. Oké, oké, én csak… - Még nem végeztünk. Hadd fejezzem be - fogta meg a felesége kezét Roarke. - Igaz, hogy Magdelena hatalmas űrt hagyott bennem, ennek ellenére teljes életet éltem. Nem voltam boldogtalan - nézett Eve szemébe, miközben hüvelykujjával finoman simogatta a kézfejét. Aztán egy nap megéreztem valamit. Mintha tűt szúrtak volna a tarkómba. Valósággal beleborzongtam. Egy temetésen voltam, és amikor elfordítottam a fejem, megpillantottalak téged - fordította tenyérrel felfelé Eve kezét, és ujjait a saját ujjai közé fűzte. - Még a föld is megmozdult a talpam alatt. Mindent megláttam benned, ami addig hiányzott az életemből. Amiről nem is sejtettem, hogy hiányzik. Jézusom, egy nyomozó, aki egyenesen rám néz simított végig finoman Eve arcán, aki azonnal megérezte a Roarke-ból áradó féktelen szenvedélyt. - Egy nyomozó. Kopott, szürke ruhában és kabátban, amely nem is igazán illik rá. Attól a pillanattól kezdve a lelkemben érzett űr zsugorodni kezdett. Nem tehettem ellene semmit. Az igazat megvallva nem is akartam. Te töltötted ki, amit Magdelena vágott belém. Érted? Fel tudod fogni, hogy amit iránta érzek, az semmi? Csupán halovány árnyék a szerelmünkhöz képest? Eve elsírta magát. Roarke nézte az arcán végiggördülő könnycseppeket, miközben arra gondolt, vajon Eve egyáltalán tudta-e, mit érez iránta valójában. - Magdelena az életem része volt. Te viszont az életem vagy. Nem bántam meg semmit, hacsak azt nem, hogy hagytam meginogni a hited benne. - Amikor megláttalak benneteket a képernyőn…
- Éppen elbúcsúztam egy hölgytől, akit valaha szerettem, miközben arra a férfira gondoltam, aki valaha voltam. Ennyi történt, nem több. Nyugodj meg. Ne sírj - törölte le hüvelykujjával Eve könnyeit. - Ne sírj. - Annyira ostobának érzem magam. - Az jó, mert én is. - Szeretlek. Néha magam is megrémülök attól, mennyire szeretlek - omlott a férje karjai közé Eve. - Tudom - és Eve érezte, hogy Roarke reszket. – Ne hagyj el. Istenem. Istenem. Nehogy megint elhagyj. - Nem foglak elhagyni. - Egy részed megtette - és amikor Eve szemébe nézett, látszott a tekintetén, mekkora érzelemvihart kavart benne a beszélgetés. - Egy részed elhagyott, és már ezt sem bírta elviselni. - Nem megyek sehová. Nem megyünk sehová - erőltetett mosolyt az arcára Eve. Ráadásul épp most láncoltál újra magadhoz. - Ahogy mondod. - Vagy legalábbis próbálsz - szorította meg a férje kezét Eve, és érezte, hogy az ujjain lehorzsolódott a bőr. Közelebbről is megvizsgálta a sebeket. - A mindenit. Összevertél valakit? - Csak egy droidot. Úgy láttam, nálad beválik, ha dühös vagy. - Megbízhatnád a kutatási és fejlesztési részleget, hogy találjanak ki egy öngyógyító gépet, vagy valami hasonlót - csókolta meg Roarke kezét. - Kezelni kellene. - Épp azt csinálod. Nagyon fáradtnak látszol - simított végig a felesége arcán Roarke. Eve, kedvesem. Teljesen kimerültél, ráadásul fogadni mernék, hogy egész nap egy falatot sem ettél. - Nem bírtam enni. Morris megkínált egy házi süteménnyel, de nem fogadtam el. - Máris hozok egy tányér levest. - Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy egyek. - Rendben. Semmi leves, semmi munka. Aludj - ölelte át Eve derekát, miközben megindultak az ajtó felé. - Visszaengedsz? Úgy értem, a nyomozásba? Eve csak most döbbent rá, hogy teljesen kizárta Roarke-ot a munkájából. Kölcsönösen kizárták egymást az életükből. - Aha. Elkel egy kis segítség. Kezdetnek itt van mindjárt egy biztonsági rendszer. - Biztonsági rendszer? Akkor a megfelelő emberhez fordultál. Eve a férjére pillantott, és elmosolyodott. - Aha, én is úgy vélem.
Amint ágyba került, Eve azonnal elaludt, de a tetőablakon bekukucskáló hajnal már azt látta, hogy szeretkeznek. Roarke édes, forró csókkal ébresztette, miközben oly lágyan simogatta, hogy egész testében felsóhajtott. Megnyílt előtte, miközben érezte, hogy együtt dobban a szívük. Körülölelte őket a megnyugtató csönd és félhomály. Szavak nélkül újították meg a fogadalmukat, és mindketten megkapták, ami után sóvárogtak.
Majd Eve szorosan Roarke mellé bújt, aki átölelte. - Hagynom kellett volna, hogy aludj még egy kicsit. - Pompásan érzem magam. Mondhatni tökéletesen - méghozzá olyan tökéletesen, tette hozzá gondolatban, hogy azt sem bánnám, ha még ezer évig így maradnánk. - Amúgy mennyi az idő? - Mindjárt hat óra. - Nemsokára kelned kell. - Szívesebben maradnék. Eve elmosolyodott. - Mindjárt éhen halok. - Komolyan? - A lehető legkomolyabban. Bárcsak ettem volna Morris sütijéből. - Szerintem nem süteményre van szükséged. - Ha még egy menetet akarsz, nagyfiú, előbb iszok egy kávét. Minden újra a régi, gondolta Roarke. - A macska tegnap két teljes ír reggelit befalt. Szerintem ma igyekezzünk megenni előle. - Te sem ettél? - Nem, én sem. Eve ismét elmosolyodott. Megnyugtatta a tudat, hogy Roarke éppen úgy szenvedett, ahogy ő. Felkönyökölt, és a férje szemébe nézett. - Akkor együnk. Méghozzá sokat. Az ágyban reggeliztek. Törökülésben ülték körül a lepedőre tett tányérokat. Eve úgy csapott le a tojásra, mintha attól tartana, hogy egy órán belül betiltják. Roarke megnyugodott, amikor látta, hogy Eve arcába lassan visszatér a szín. A szeme alól is eltűntek a karikák, és különös csillogás költözött a tekintetébe. - Nem akarom újra kezdeni, de hadd mondjak valmit, ami nagyon fúrja az oldalam. - Rendben, mondd. - A vörös ruha. - A francba! - Nem, nem - ingatta Eve a villáját, miközben eltökélte magában, hogy nem fog veszekedni. - Hallgass végig, oké? Említetted, hogy amikor először találkoztatok, Magdelena rös ruhát viselt. Szerinted véletlen, hogy amikor nemrég szefutottatok, szintén vörös ruha volt rajta? - Nos, nem hiszem, hogy évekig állandóan vörösbe öt zött, hátha egyszer összefutunk. - Már megint nem gondolkodsz. Amint szóba kerül nő, mintha megvakulnál. Ne húzd fel magad. - Az nehéz lesz - szúrt fel a villájára Roarke egy darab siilt krumplit. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy egyáltalán nem véletlenül futottunk össze vele az étteremben, Roarke. Nagyon is jól tudta, hogy ott leszel, és minél nagyobb hatást akart gyakorolni rád a megjelenésével. Emlékszel, szerelmem? Emlékszel még rám? - Honnan tudta, hogy ott… - hallgatott el Roarke a mondat közepén, és Eve hirtelen látta, hogy a férje szeme elől elszáll a köd.
Nagy akaraterőre vallott - és titokban gratulált is magának -, hogy nem ugrott fel, és nem járt örömtáncot az ágy tetején. - Mondtad, hogy rengeteget tanult tőled, pedig már akkor sem volt kezdő, amikor találkoztatok. Ismerted a fickót, akivel volt. Persze hogy ismerted, hiszen az üzletfeled. Nem olyan nehéz kideríteni, hol foglalt asztalt Roarke. Főleg, ha az ember nagyon akarja. - Persze hogy nem. Magdelena könnyedén megtehette. - Utána kora reggel már keresett, és együtt ebédeltetek. Adj néhány tanácsot a régi idők emlékére. A nyakam rá, hogy rengeteget mentegetőzött közben, és úgy tett, mint akinek szörnyen fáj, hogy évekkel ezelőtt elhagyott - hallgatott el Eve egy pillanatra, majd úgy döntött, jobb, ha egyenesen kimondja, amit gondol. - Ráadásul nem vallottad be nekem, hogy próbált visszacsábítani. Kíváncsi volt, mennyire tudja felkavarni az állóvizet. - A víz - felelt Roarke - teljesen nyugodt marad. - Még szerencse, különben már belefojtottam volna. - Kedvesem, ez annyira… jellemző rád. - Ajánlom, hogy sohase feledkezz meg róla - figyelmeztette Eve, miközben elcsent egy szelet szalonnát Roarke tányérjáról, ugyanis a sajátját már mind megette. - Magdelenának ez biztosan nagyon rosszul esett. Ráadásul mindenben az ellentétem. - Hogy mondod? Eve fejcsóválva beleharapott a szalonnába. - Hosszú. Ne is törődj vele. Miután visszautasítottad, hogy közelebbről is szemügyre vedd a mellét… - Pedig amennyire vissza tudok emlékezni, nagyon szép. - Jobb, ha elhallgatsz - és amikor Roarke csak vigyorgott, Eve szívét melegség járta át. Szóval, mihez kezdett, amikor visszautasítottad az ajánlatát? - Egy vodka-martinivel enyhítette a bánatát. - Nem. Jézusom. Felkeresett, és megpróbált a földbe döngölni. Végül megrendelte azt a videót. Mavis szerint... - Mavis? Eve eljátszadozott a tojás maradékával. -Meglátogattam tegnap este. Mondjuk a játék maciról megfeledkeztem. - Mint ahogy rólam is. - Nem, ez nem igaz. Találkoznom kellett Mavisszel. Beszélnem kellett vele. - Rendben - fogta meg Eve térdét Roarke. - Ez így van rendjén. - Régen Mavis is szélhámoskodásból és zseblopásból élt, ráadásul nem csinálta rosszul. Azonnal látta, mire megy ki a játék. Megmutatta, hol rontottam el, mire nem figyeltem eléggé, de csak akkor vettem észre, amikor valósággal beleverte az orromat. Előre megrendezte azt a felvételt, Roarke. Ha újra megnézed, te is látni fogod. Magdelena a kamera felé hajolt. Mavis úgy mondta, elcsalta a felvételt. Úgy fordította a fejét, hogy az operatőr épp a helyes szögből vette az arcát. Ez éppen úgy nem véletlen, mint ahogy azt sem, hogy véletlenül arra járt egy forgatócsoport, és felvett benneteket. Magdelena rendezte így. - Summerset is ugyanezt mondta, de csak legyintetten rá, pedig a lelkem mélyén magam is tudtam, hogy így történt. - Magdelena vissza akar szerezni - döfött idegesen a tojásba Eve. - Jó pár gazdag fickót elfogyasztott már, miközben szép vagyonra tett szert, de te még hiányoztál a trófeái közül.
Annak idején félreismert. Kiengedte a markából a kismadarat, hogy befogja a nagyot. Most viszont… Valójában mekkora madárnak számítasz? - Mondjuk egy struccnak? - Persze, de ez nem hangzik túl szépen. Az sem mellékes, hogy aranyból raktál fészket. Magdelena pedig szeretne beleülni. Ehhez semmi mást nem kell tennie, csupán félreállítani engem az útból. Talán, ha ugyanúgy találkoztok, mint a legelső alkalommal… - Mint ahogy azt már mondtam, visszautasítottam az ajánlatát, ahogy egy szerető férjhez illik. Igen - tette hozzá, és hólintott. - Miután nálad járt, és megismerte az ellenfelét, biztosan elgondolkodott. Jól játszotta a szerepét, és ezzel tekintélyes felfordulást kavart. Ennek ellenére mi egyek vagyunk, és esküszöm, hogy egyek is maradunk. - Szerintem Magdelena úgy vélte, hogy képes meggyőzni az ellenkezőjéről. Közben pedig feltett szándéka volt minél nagyobb felfordulást és bánatot okozni. Abból, amit eddig megtudtam róla, ez jellemző rá. - Igen - felelt Roarke. - Biztos remekül szórakozott közben. Minden untatja, ami átlagos, vagy amit átlagosnak vél. - A házasság közel sem a vége valaminek. És nem is játék. Bocsáss meg, amiért nem vettem észre rögtön, miben mesterkedik. - Nagyon elszámította magát - fogta meg a férje kezét Eve. - Nagyon-nagyon. - Ennek ellenére szívesen szétrúgnám a seggét. - Nem bánnád, ha végignézném? - A férfiak buknak az ilyesmire. Az a baj, hogy ezzel csak teret adnánk a rosszindulatú pletykáknak. Egyelőre azzal a tudattal is megelégszem, mennyire bosszantja, hogy nem törődünk vele. Egyszer és mindenkorra hagyjuk ezt a témát. - Egyetértek. - Közben pedig… Fel kell vennem - fordult el Eve, amikor jelezni kezdett a ’linkje. Videó kikapcs. Dallas. - Reo vagyok. Megkaptad a házkutatási parancsot. Mehetsz Straffóékhoz, pedig mindent megtett, hogy ne sikerüljön, de csupán annyit ért el, hogy a szavamat adtam, nem törsz rájuk reggel nyolc előtt. - Ennyit még elviselek. Kösz, Reo. - Ajánlom, hogy találj valamit, Dallas, különben ettől lesz hangos a média. - Akkor majd találok valamit. - Oliver Straffo? - érdeklődött Roarke, miután Eve bontotta a vonalat. - Őt gyanúsítod annak a tanárnak a meggyilkolásával? - A tegnapi tanár meggyilkolásával. Ugyanis valaki végzett a legfőbb gyanúsítottammal. - Ó - döbbent rá Roarke, hogy kimaradt az eseményekből. Úgy vélte, ideje, hogy ismét felvegye a fonalat. - Szerintem kezdjük azzal a napot, amivel máskor be szoktuk fejezni. - Azt hiszem, éppen azon vagyunk. Ha jól emlékszem, megforgattál egyszer-kétszer az ágyban, vagy nem? - Dehogynem, most viszont egyáltalán nem a szexre céloztam, hadnagy, noha sem kezdetnek, sem befejezésnek nem utolsó. Mesélj a nyomozásról. Miközben lezuhanyoztak, felöltöztek, és átmentek az irodájába, Eve mindent elmondott.
Amint beléptek az ajtón, megszólalt Roarke marok’linkje. Elővette, a kijelzőre pillantott, majd visszacsúsztatta a zsebébe. - Így akarod elintézni? - kérdezte Eve. - Pillanatnyilag nincs jobb ötletem. Tehát a teóriád szerint Straffo ölte meg Fostert, mert Foster tudott arról, megcsalta a felesége? - Én nem nevezném teóriának. Ez is egy a sok lehetőség közül. A másik, hogy nem Straffo ölte meg, hanem a felesége. Vagy Mosebly, mert Foster az ő kalandjáról szerzett tudomást. - Kicsit sok a félrelépés egy iskolához képest. - Az is elképzelhető, hogy Williams végzett Fosterrel, hogy mentse a karrierjét és a jó hírét. Ezt követően valamelyik Straffo vagy Mosebly el akarta varrni a szálakat, és megölte Williamst. Tegnap este elvégeztem egy valószínűségszámítást, de egyik oldalra sem billent el a mérleg. - Tőlem pedig azt kéred, hogy próbáljam meg bebizonyítani, Straffo mindkét gyilkosság alkalmával sikeresen megkerülte a biztonsági rendszert. - Ha végül célkeresztbe kerül, sokkal jobban érezném magam ezzel a tudással felvértezve. - Egyelőre tartsd a tokjában a fegyvered - gondolkodott el Roarke. - Ellenőrzöm a biztonsági rendszert, de számomra nagyon értelmetlennek tűnik Foster meggyilkolása. Mintha nem a ló mögé, hanem elé kötnénk a taligát. Hiszen mindhárom általad felvázolt esetben Williams jelentett elsősorban fenyegetést. - Tudom, de nincs semmi jel vagy bizonyíték arra, miszerint Williams ki akarta teregetni a szennyest. Csupán a halála reggelén említette Moseblynek. Talán Foster ki akarta borítani a bilit, Williams pedig minden mindegy alapon végzett vele. Vagy... - Vagy az egyik Straffo esett pánikba. Esetleg Mosebly - vette sorra Roarke a gyanúsítottakat. - Túl sok az eszkimó, és kevés a fóka. - Hogy mondod? - Sok gyanúsítottad van, de egyiket sem tudod a többiek elé helyezni. - Aha. Ez a legfőbb gond. Fosterrel kapcsolatban eddig még tisztességes indítékot sem igazán találtam. Meg kell elégednem azzal, hogy sötétben tapogatózom. Szigorú erkölcsök szerint élt, de nem volt bajkeverő. Az egyik tanú látta aznap reggel Williamsszel, amikor megölték. Barátságosan beszélgettek. Ez nem fordult volna elő, ha valóban dühös Williamsre. - Azt mondtad, Foster panaszt tett, hogy Williams zaklatja Sanchezt - emlékeztette Roarke. - Aha, de az nem volt komoly. Foster megkérte Williamst, hagyja békén Sanchezt, mire ő békén is hagyta. A probléma megoldva. Azóta viszont megtudtam, hogy Foster látta Williamst és Moseblyt a medencében huncutkodni, és megemlítette a feleségének, hogy olyasvalakivel szűrte össze a levet, akivel nem lett volna szabad. Neveket viszont egyáltalán nem mondott. Nem kompromittált senkit. Roarke körbejárta a táblát, és alaposan szemügyre vette Mosebly képét. - Félelmetesen fest. Látszik rajta, hogy hatalma van. Egy dietetikus csupán alkalmazott. Nem tagja a tanári karnak. Neki nem tetszett, hogy Williams közeledni próbált hozzá. Moseblynek viszont nagyon is.
- Aha, különösen, hogy csak hazudott, amikor azt állította, hogy Williams megerőszakolta. Miért ölte volna meg Fostert? Hiszen végül úgy döntött, nem beszél senkinek arról, amit látott. Ráadásul ezzel hatalmas botránynak tette ki szeretett iskoláját - csóválta a fejét Eve. Egyszerűen nem állt össze a kép. - A kör bezárult. Megint ott tartok, hogy Fostert bosszúból vagy puszta gyűlöletből gyilkolták meg. Esetleg azért, mert valaki nem tudta viselni a tettei következményét és félt. Sok képet látok magam előtt, de egyik sem tetszik igazán. - Akkor próbálj magad elé képzelni egy sokkal átláthatóbbat. Talán azért nem találod a helyes választ, mert kizökkentél a megszokott ritmusból. - Ez könnyen elképzelhető. Átkutatjuk Straffóék lakását, hátha felbukkan valami, ami új mederbe tereli a nyomozást.
Tizenhatodik fejezet
Nem csupán arról van szó, hogy kizökkentem a megszokott nimusból, gondolta Eve, miközben Peabodyra és McNabra várt. Ebben az ügyben nincs egy szilárd kapaszkodó, eddig még nem került semmi a figyelme középpontjába. Valójában még az indítékra sem sikerült fényt derítenie. A valószínűség-számítás sem hozott eredményt. Még akkor sem, amikor Allika Straffót is belevette az egyenletbe. Nem stimmel valami azzal a nővel, gondolta Eve, és nem csupán az a gond, hogy egyszer megbotlott. Vajon mit tud? Mire gondol? Mitől annyira sebezhető és félénk? Talán a gyermeke halála rázta meg annyira, hogy képtelen kiheverni? Elképzelhető. Honnan is tudhatná? Vele ellentétben viszont Oliver Straffo megtanult együtt élni a veszteséggel. Talán egy anya számára egész mást jelent egy ilyen tragédia. Viszont van egy másik gyerekük, aki él, és remek egészségnek örvend. Allikának ez túl kevés. Nem elég a gyönyörű kislány, a sikeres férj, a tetőtéri lakás, az au pair. Félrelépett, és Williams ágyában kötött ki. Talán nem ez volt az első alkalom, amikor megcsalta a férjét. - Talán nem - mondta ki fennhangon Eve. - És… Na és akkor mi van? Mi van? - fordult meg, és megpillantotta az ajtóban álló Roarke-ot. - Mi van akkor - ismételte meg -, ha Allikának nem ez volt az első botlása? Egy Straffóhoz hasonló, agyafúrt férfi könnyedén olvas az apró jelekből. - Nap mint nap félrelépnek emberek, és a társuk, akármilyen agyafúrt is legyen, még csak nem is sejti. Vagy még önmaga előtt sem ismeri be. Esetleg nem törődik vele - tette hozzá Roarke. - Olivér Straffo roppant önérzetes. Ő igenis törődne vele, ha megtudná. De ha valóban ez a helyzet, miért végzett egy ártatlan kívülállóval? Ráadásul olyan helyen, ahol a lánya akadt rá a holttestre? - rázta meg a fejét Eve. - Nekem itt valami nagyon nem tetszik folytatta. - Ha Straffo tudott a dologról, miért akarta védeni azt, akivel megcsalta a felesége? És ha ennek ellenére elvállalta a védelmét, miért ölte meg egy nappal később? - Éppen azért vagy a nyomozás vezetője, hogy feltedd magadnak ezeket a kérdéseket. - Mindenesetre beválik - gondolkodott el Eve, miközben hintázni kezdett a székével. Straffo a tárgyalóteremben mindig kitalálja, hogyan forgassa be a… Várjunk csak egy percet! Várjunk. Megvan. Mi a helyzet akkor, ha csak azért vállalta el Williams védelmét, mert biztosra akart menni? Úgy akart pontot szerezni, hogy ehhez még csak bele se kelljen rúgnia a labdába.
- Értem. Szóval szerinted azért vállalta el az ügyet, hogy mindenképpen bűnösnek találják a védencét. Okos húzás, ráadásul lehetetlen bebizonyítani. - Igen. Straffo roppant agyafúrt, de ezt már mondtam. Próbálta megtámadni a házkutatási parancsot, hogy a talált bizonyítékokat a bíróság ne vegye figyelembe, de közben tudnia kellett, hogy Reóval szemben semmi esélye. Roarke felemelte Eve kávéját az íróasztal széléről, és kortyolt. - A tökéletes bosszú. - Igen, de még mindig ott a kérdés, hogy miért ölte meg a fickót, amikor már sikeresen elindította a börtönbe vezető úton? Roarke letette a kávét, majd hüvelykujjával megcirógatta Eve állán a gödröcskét. - Körbe-körbe jársz, hadnagy. - Igen, valóban körbejárok, mert biztosra veszem, valami felett elsiklottam. Kell lennie itt valaminek – állt fel Eve. - Hadd nézzem a táblát. - Már akartam kérdezni, hogy aktuális-e? - ölelte Roarke a feleségét. - Hiszen az elmúlt néhány napban nem sok időd maradt rá - csókolta meg, és örült, amikor érezte, hogy Eve hozzá simul. - Majd pótolom - pótoljuk, javította ki magát gondolatban Eve. Hiszen egy csapatot alkottak. Átkarolta a férje derekát, és boldogan látta, hogy Roarke elmosolyodik. - Mi a véleményed az iskola biztonsági rendszeréről? - Nagyon alapszintű. Igazad volt, könnyedén meg lehet kerülni. Fegyvert bejuttatni nehezebb ugyan, de közel sem lehetetlen, ha az ember ismeri a gyenge pontjait. - Mindenesetre ez is valami. - Átnézem a diszkeket, hátha észreveszem, hogy valaki megzavarta egy-két másodpercre. - McNab már dolgozik rajta. Neked pedig megvan a saját munkád. - Sokkal tartozom neked, és szeretnék törleszteni. - Óóó - torpant meg Peabody az ajtóban. — Izé… Bocsánat. Sziasztok - vigyorgott teli szájjal. - Ne vedd le a kabátod, máris indulunk. Majd jövök - fordult Roarke felé Eve, és hirtelen azon kapta magát, hogy a férje szenvedélyesen megcsókolja. - Óóó - ismételte meg Peabody. - Viszlát este, hadnagy. Peabody, McNab, jó reggelt. - Hé! Mi újság? - Hozzájuk se szólj! - figyelmeztette kifelé menet a férjét Eve. - Beszélgetni kezdtek, és hirtelen azt veszed észre, hogy süteményt kuncsorognak. Mindketten gyertek velem. És ne vigyorogjatok, mint a fakutya! - mordult Peabodyra, miközben megindult lefelé. - Mi lesz, ha úgy marad az arcod, és ezt kell néznem egész nap? Borsódzik tőle a hátam. - Csupán örülünk, ennyi az egész. Ugye, minden rendbe jött? - Mozgás! - szólt rá McNabra Eve, de némileg lassított a tempóján. - Köszönöm, hogy meghallgattál, hogy bíztál bennem, és segítettél. Legyen elég ennyi. - Erre valók a barátok és a társak. - Aha, de azért kösz - tétovázott Eve, miközben Peabody és McNab megindultak lefelé a lépcsőn. - Menjetek csak, mindjárt jövök én is - emelte le a kabátját a lépcső korlátjáról, és
Summerset felé fordult. - Minden oké. Minden. Az a nő nem fog több gondot okozni Roarkenak. - És magának? - Nekem sem. - Örömmel hallom. - Tudom. És köszönöm. - Mivel sejtettem, hogy hamarosan indulnia kell, kiálltam azzal a szerencsétlen ronccsal, amelyet még nem tört teljesen totálkárosra. Remélem, nem ver vele gyökeret a bejárat előtt. - Csókolja meg a seggem, madárijesztő! - Végre - mosolygott rá Summerset - minden visszatért a normális kerékvágásba. Eve felnevetett, és kiviharzott a házból.
Straffo már várta őket. Joga volt ahhoz, hogy ne kérjen ügyvédet, és élt is ezzel a jogával. Büszke, gondolta Eve. Túlságosan büszke ahhoz, hogy más képviselje a törvény előtt. Az viszont kissé meglepte, hogy nem küldte el otthonról sem a feleségét, sem a kislányát vagy az au pairt. Ennek is a büszkesége lehet az oka, gondolta Eve. Meg akarja mutatni nekik, hogy kézben tartja a dolgokat, és még mindig ő a ház ura. Straffo figyelmesen, kifejezéstelen arccal elolvasta a házkutatási parancsot. Nem, mégsem, döbbent rá Eve hirtelen. Rezzenéstelen vonásaival csak egyre növekvő dühét igyekszik palástolni. - Remélem, a lehető leggyorsabban és legkörültekintőbben hajtják végre - nézett Eve szemébe Straffo. - Az esetlegesen okozott kárért teljes felelősséggel tartoznak. - Tudom. A felvevőt már bekapcsoltam, és egész idő alá bekapcsolva is marad. McNab nyomozó foglalkozik az elektronikus eszközökkel. Amennyiben le kell foglalnunk őket, adunk átvételi elismervényt. A házkutatás idejére a lakásban óhajt maradni? - Természetesen maradok. - Így sokkal kényelmesebb - intett McNab, majd az érkező Baxter és Trueheart felé Eve. - Baxter, tiétek az alsó szint. Peabody, gyere velem - indult Eve a lépcső felé. Közben elment Allika mellett, aki görcsösen szorongatta Rayleen kezét. - Elnézést, hadnagy. Eve megállt, és lenézett a kislányra. - Tessék. - Komolyan át akarja kutatni a szobámat? - Minden szobát át fogunk kutatni. A tiédet is. - Hú. Nem lehetne… - Rayleen - dörrent rá az apja. - Hagyd a rendőröket nyugodtan dolgozni. Rayleen lesütötte a szemét, de a hangja sokkal inkább izgatottan, mintsem zavartan csengett. - Igen, hadnagy. Eve a harmadik szinten kezdte a házkutatást. A berendezés arra vallott, hogy a család itt szokott a legtöbbet együtt lenni. A túlméretezett képernyő előtt hosszú, kényelmes heverők és méretes fotelek álltak.
A fehér márványból rakott, kihűlt kandalló peremén rézedények és rézkeretes családi képek sorakoztak. Tengerparti nyaralás. Az iskolai egyenruháját viselő Rayleen. A rózsaszín tütübe öltözött Rayleen. Az ünneplőbe öltözött, boldogan mosolygó család. Innen nyílt a jól felszerelt tornaterem, melynek ablakából gyönyörű kilátás tárult a városra. Egy minihűtővel, mini AutoSéffel és kurta konyhapulttal felszerelt, apró konyhát is talált, valamint egy masszázs- és gőzzuhannyal felszerelt fürdőszobát. Dolgozószobának viszont nyomát sem látta. Ennek ellenére átkutatta a szekrényeket, fiókokat, megforgatta a párnákat, még a képeket is leakasztotta a falról, és megvizsgálta a hátukat, valamint a keretet. - Tisztának tűnik - fordult Peabody felé. - Szólj McNab-nak, nézze meg a számítógépeket. - Egy elegáns családi szentély - nézett körül még egyszer Peabody. - Sokkal gyakrabban töltik itt az idejüket, mint a lenti nappaliban. Nézik a képernyőt, vagy játszanak az ablak mellé állított asztalon. Az alsóbb szintek berendezése inkább a látogatóknak szól. - Aha, nekem is ez a véleményem - pillantott Eve ismét a kandalló felé, és még egyszer tüzetesen szemügyre vette a párkányon sorakozó képeket. - Menjünk eggyel lejjebb. Lementek a lépcsőn, majd szétváltak. Peabodynak jutott Straffo dolgozószobája, míg Eve Allika nappaliját vizsgálta át. Itt is megnézte a kandallót és a párkányra helyezett bekeretezett képeket. Érdekes, gondolta, majd munkához látott. A szobában minden arról tanúskodott, hogy egy nő birodalma. Rengeteg divattal, lakberendezéssel és gyerekneveléssel foglalkozó magazint és diszket talált. Memokockák emlékeztették a lakóját, hogy köszönje meg a meghívásokat vagy az ajándékokat, kit hívjon meg ebédre, egy kis délutáni tere-ferére, vagy vacsorára, mit vásároljon, mivel ajándékozza meg a férjét, vagy másokat. Eve úgy vélte, mindez hozzátartozik egy feleség tennivalóihoz. Ő sohasem foglalkozott ilyesmivel. Elgondolkodott, hogy vajon ki teszi meg helyette? Roarke? Summerset? Esetleg Caro? Allika külön határidőnaplót vezetett magának, a férjénej és a lányának. Feljegyezte, mikor jár Straffo golfozni, mikor és kivel ebédel (akár elkísérte, akár nem), mikor megy fodrászhoz, orvoshoz, a szabójához, és mikor utazik el a városból. A tavaszi szünetre közös családi vakációt terveztek. Összehasonlította a határidőnaplót Allikáéval, amelyben bevásárlások, ebédek, a fodrásza, a férjével vagy a barátaikkal esetleg a férje ügyfeleivel közösen elköltött vacsorák szerepeltek. Feltűnt neki, hogy egyikük sem tervezett semmit a gyilkosságok napjára. Megdöbbent, amikor belelapozott a kislány határidőnaplójába. Rayleen hetente kétszer balettra járt, hetente háromszor pedig más gyerekekkel együtt szocializációs órán (mi a fene lehet az?) vett részt. Melodie Branch neve mindig csütörtökön, fél négy és háromnegyed öt között szerepelt. Eve látta, hogy hetente váltották, melyikük látogatja meg a másikat. Márciustól kezdve hetente egy alkalommal futballedzés szerepelt, szombat reggelente pedig rejtvényfejtés. Ezt havonta kétszer a Gyermekekért alapítvány követte.
Ehhez jöttek még a születésnapi bulik, tanulmányi kirándulások, iskolai elfoglaltságok, a drámaszakkör, az orvosi szűrővizsgálatok, múzeum-, könyvtár- és tárlatlátogatások, valamint a családi kirándulások. Amennyire Eve meg tudta ítélni, a kislánynak sokkal több elfoglaltsága volt, mint a szüleinek. Nem csoda, hogy au pairt fogadtak mellé, habár kissé különösnek találta, hogy Allika hivatásos anyaként szerepelt Rayleen születésétől egészen a fia haláláig. Annak ellenére visszamondta, hogy utána nem épített karriert, és nem a házon kívül foglalta el magát. Eve elcsomagolta a határidőnaplókat. Tüzetesen át akart nézni minden egyes bejegyzést, ellenőrizni a bennük szereplő személyeket, helyszíneket és időpontokat. Ezt követően megvizsgálta az íróasztalt. Talált egy csomag monogramos levélpapírt ezek szerint Allika kézzel írta a köszönőlevelek és a meghívók egy részét. Hú. Mellette különféle alkalmakra készített kártyák álltak szigorú rendben - születésnapi (vicces, virágos, hivatalos, gyerekes), részvétnyilvánító, üdvözlő és így tovább. Az egyik fiókban néhány diszk, memokocka, címjegyzék, és dekorációval kapcsolatos újságkivágás hevert. Eve arra gondolt, hogy Peabody hasonló témájú újságkivágásokat talált Lissette Foster irodájában. Megegyezett az érdeklődési körük. Talán már össze is futottak valahol? Felírta, hogy ennek mindenképpen utána kell néznie, noha maga sem gondolta komolyan, hogy Allika és Lissette ugyanazokban az üzletekben vásárolnának szövetet vagy mütyürkéket. Allika megőrzött néhány, a barátnőitől vagy a kislányától kupott képeslapot és kinyomtatott e-mailt. Akadt köztük néhány kézzel írt és rajzolt születésnapi gratuláció és jobbulást!-kártya Rayleentől. Eve magában elismerte, hogy a kislány sokkal ügyesebb, mint eddig gondolta. Szép papírt választott, melyet számítógéppel, vagy szabad kézzel telerajzolt, és ki is színezett. NE SZOMORKODJ, ANYU! állt hatalmas betűkkel az egyik rózsaszínű lapon. Rayleen a szöveg mellé egy síró női arcot rajzolt. Eve kinyitotta a kártyát. A belsejéből már egy vidám nő képe tekintett rá, aki mosolyogva szorítja arcát egy kislány arcához. A margók mellett virágok nyíltak, és a lap tetejét széles szivárvány övezte. MINDIG MELLETTED LESZEK, HOGY MEGNEVETTESSELEK! SZERETLEK! EGYETLEN LÁNYOD, RAYLEEN Eve látta, hogy Allika a lap hátuljára felírta a dátumot. 2057. január 10. A faliszekrényben talált néhány rajzot, egy bő köpenyt, üveggyöngyökkel, kavicsokkal, szalagokkal és papírvirágokkal teli dobozokat. Ezeket a hobbijához használta, gondolta Eve, és ugyanolyan katonás rendben tartotta, mint a többi holmiját.
A legfelső polcon, a dobozok mögé csúszva egy faragott ékköves ládikára bukkant. Levette, és kíváncsian kinyitotta. A halott kisfiú emlékeire bukkant benne. Megtalálta a csecsemőkor és a kisgyermekkor között készült fényképeket, de akadtak felvételek Allikáról, ahogy terhesen mosolyog, vagy álmodozó tekintettel tartja karjában a kék pólyába bugyolált kisfiát, ahogy a kisfiú a nővére kezét fogja, miközben a szülők rájuk mosolyognak, és így tovább. Meglelte a pólya egy darabját, mellette egy göndör hajtincset, egy apró játék kutyát és egy műanyag építőkockát. Eve-nek eszébe jutott az emlékdoboz, melyet Mavistől és Leonardótól kapott karácsonyra. Tudta, hogy Allika emlékdobozát tartja a kezében, amelyet teljes egészében a fiának szentelt. Vajon milyen gyakran vette elő? Milyen gyakran nézte végig a fényképeket, fogta az ujjai közé a pólya kék szövetét, vagy szorította az arcához azt a hajtincset? Igen, a legfelső polcon tartotta, mélyen a többi doboz mögött. Valósággal elrejtette. Ezen kívül nem talált semmit az egész házban, ami a kisfiúra emlékeztette. Vajon miért? Figyelmesen megvizsgálta a ládika teljes tartalmát, majd mindent gondosan a helyére tett, végül a ládika is visszakerült a legfelső polcra. Amikor végzett a szobával, átment Peabodyhoz, aki épp Straffo otthoni irodáját szedte darabokra. - Mindjárt végzek. McNab a hálószobában kezdett, így nem zavartuk egymást. Összeszedtem egy csomó diszket és aktát, habár első pillantásra egyik sem tűnt gyanúsnak. - Találtál valamit, ami a halott kisfiúra emlékeztet? - Kire? Persze, persze, tudom már, csak egy pillanatra kiment a fejemből. Nem, itt nincs semmi - állt meg Peabody keze a levegőben, és összevonta a szemöldökét. - Nem találtam semmit, ami kapcsolatba hozható vele. Furcsa. - Allika szobájában találtam néhány dekorációról szóló újságkivágást. Lissette is tartott ilyeneket az íróasztala körül. - Aha, ahogy mondod. Talán ismerték egymást? - majd Peabody megvonta a vállát. Elképzelhető, de nekem is van jó néhány dekorációval kapcsolatos cikk a számítógépemen. Te sohasem… Felejtsd el. Nem kérdeztem semmit - harapta el a mondatot Peabody, amikor látta, hogy Eve csak bámulja. - Mindenesetre ellenőrizzük. - Oké. Most rögtön hívjam fel Lissette-et? - Igen. Minél hamarabb járjunk a végére ennek a lehetőségnek. Utána folytasd a kutatást a hálószobában - ment át McNabhoz. - Találtál valamit? - Csak a nagy semmit. Rengeteg hívást fogadtak és indítottak, azonban semmi gyanús. Az adatok nagy része személyes jellegű. Banki tranzakciók, vásárlások, emlékeztetők. A nevelőnővel ugyanez a helyzet. Hetente néhányszor beszélt a szüleivel, az írországi barátaival, és rendszeresen írtak egymásnak e-mailt is. Sokszor emlegette Straffóékat és a kislányt, de nincs közte semmi olyan, amire ugranál. - Folytasd a kutatást. Eve hamarosan rájött, hogy Straffóék a klasszikus szabású, minőségi ruhákat kedvelték - melyekből Oliver és Allika is rengeteget tartott a saját szekrényében.
Cipőiket is forma, valamint szín szerint rendezve tették el a megfelelő dobozokba. Valójában az egész ruhatárukat szín szerint csoportosították. Ezen belül külön kategóriát képeztek a szabadidőruhák, a munkához viselt ruhák, koktélruhák és a nyakkendők. A hivatalosabb öltözékekre még címkét is tűztek, melyen a felirat ismertette, milyen alkalmakra lehet felvenni őket. Ha kedvelték is a szexuális játékszereket, még idejekorán kicsempészték mindet a lakásból. Az éjjeliszekrény fiókja csupán könyvdiszkeket, memokockákat és két kézi olvasólámpát rejtett magában. Ennek ellenére Allika fiókjában talált néhány igencsak kihívó fehérneműt, testápoló krémeket és olajokat. Mivel emlékezett a féléves nőgyógyászati kontrollvizsgálatra a határidőnaplójában, Eve gyanította, hogy a szex is részét képezheti az előre eltervezett esti programnak. A fehérneműs fiókban hevert még néhány üveg nyugtató, antidepresszáns és altató. Eve mintát vett mindegyikből. - Lissette nem hallotta még Allika nevét, és a fényképét sem ismerte fel - jelentette Peabody. - Zsákutca. - Aha. Dallas, tudom, hogy nem szabad személyes érzelmeket keverni a nyomozásba, de ahányszor csak beszélek ezzel a nővel, összeszorul a szívem. Megkérdezte, sikerült-e kiderítenünk valamit a férje halálával kapcsolatban, de nem mondhattam neki mást, csak azt, amit ilyenkor szoktunk. Még ezt is hálásan fogadta - és Peabody hangjából világosan érződött, mennyire együtt érez Lissette-tel. - Úgy viselkedett, mintha még ez is segítene neki abban, hogy a víz felett tartsa a fejét. - Akkor jobb, ha rákapcsolunk, Peabody, és minél hamarabb kiderítjük a válaszokat, amelyekre kíváncsi - indult Eve, hogy elbeszélgessen Straffóékkal. Oliver fel és alá járkált, miközben a headsetjébe beszélt, a felesége pedig úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné egy magazin. Amint Straffo észrevette Eve-et, azonnal befejezte a beszélgetést. - Befejezték? - Még nem. Nagy a lakás, időbe kerül mindent átkutatni. Találtam egy széfet a hálószobában. Szeretném, ha kinyitná. Straffo összeszorította a száját. A felesége fel akart állni, de egyetlen intéssel visszaparancsolta a helyére. - Majd én elintézem - fordult feléje, majd ismét Eve-re nézett. - A harmadik szinten már végeztek? - Végeztünk. - Allika, kérd meg Corát, hogy vigye fel Rayleent. - Rendben. Eve-nek feltűnt, mennyire ellágyultak Oliver vonásai, amikor a felesége vállára tette a kezét. Oké, szereti a feleségét. Jelent ez valamit? A ház ura csak akkor szólalt meg újra, amikor már biztosra vette, hogy a felesége nem hallja meg. - Azon gondolkodom, hogy érezné magát, ha a maga otthonát forgatnák így fel, és a maga személyes holmija között turkálnának?
- Próbáltunk minél kevesebb felfordulást okozni. Két tmber meghalt, Straffo. Mindkettőt ismerte, az egyik ráadásul még az ügyfele is volt. Mellesleg sajnálom, hogy elveszítette - bujkált némi gúny Eve hangjában. - Igen, mindkét áldozatot ismertem, de csak felületesen. Talán az jutott az eszébe, hogy elégedetlen voltam Rayleen tanáraival, és úgy döntöttem, hogy elintézem őket? Egyiket a miísik után? - Inkább az gondolkoztatott el, miért vállalta egy olyan alantas ember védelmét, mint Williams. Ha tudnám a választ, azzal elkerülhettük volna ezt a kellemetlenséget. - Védőügyvéd vagyok - közölte ridegen Straffo. - Az ügyfeleim között nem a város legmakulátlanabb polgárai szerepelnek. - Mindketten tesszük, amit tennünk kell, Straffo. - Igen, tesszük, amit tennünk kell - lépett be Straffo a hálószobába, és figyelmen kívül hagyva Peabodyt, egyenesen a széf felé indult. - Egyet már kinyitottam odalent a kollégáinak - gépelte be a nyitókódot. A műveletet ujjlenyomat-azonosítással zárta. - Nagyon köszönöm. A széf Allika és Oliver ékszereit rejtette magában. Drága karórákat, közöttük néhány antik darabot is, valamint ragyogó ékköveket és csillogó gyöngyöket. Eve titkos rekeszt keresve gondosan átkutatta a belsejét. Amikor végzett, Straffo felé fordult. - Visszazárhatja. Straffo becsukta a széf ajtaját. - Meddig akarnak maradni? - Szerintem már csak néhány órát kell kibírnia. Szeretnék feltenni egy kérdést. Rengeteg családi fényképet láttam házban, de egyet sem, amelyen a fia is rajta lenne. Miért? Egy pillanatra ellenséges szikra villant Straffo tekintetében. - Mert fáj. Mellesleg ez magánügy - fordított hátat Eve-nek, és elhagyta a hálószobát. Eve hosszan nézett utána, miközben fejében egymást kergették a kérdések és a lehetőségek. - Peabody, küldd Baxtert és Trueheartot az emeleti vendégszobába. Tiéd a fürdőszoba, én a gyerekszobában folytatom. Milyen érdekes, gondolta Eve, hogy Rayleen feszített napirendje ellenére képes volt belakni a hatalmas szoba minden négyzetcentiméterét. Erről világosan tanúskodtak félig kész rajzai és a rózsaszín, monogramos dobozban tartott iskolai diszkjei. Az asztali naptár is melyet két, nevetségesen elragadó kutyus tartott - az aznapi dátumot mutatta. Ebben a szobában is talált fényképeket. Az egyiken a Sarah Child-beli osztálytársai között állt. A gyerekek magasság szerint, elegáns egyenruhában sorakoztak fel a fényképész gépe előtt. A másik egy nyaralást örökített meg, melyen két oldalról körülvették napbarnított szülei. Néhány képen egyedül szerepelt, egyiken iskolai egyenruhában, a másikon rózsaszín gyermekestélyiben. Az ablakpárkányra állított fehér és rózsaszín cserepekben clénkzöld növények sorakoztak. Rayleent vagy nem zavarta ez a színösszeállítás, vagy nem maradt más választása, el kellett fogadnia. Eve az előbbi lehetőségre szavazott.
A kislánynak több ruhája volt, mint neki egész gyermekkorában. A szekrénye épp olyan rendezettséget mutatott, akár a szüleié. Akadtak köztük táncruhák, tánccipők, egy futballmez, alatta futballcipővel. Három tökéletesen egyforma iskolai egyenruha, elegáns és mindennapi viseletre szánt ruhácskák, még külön játszóruhák is. Minden egyes öltözékhez külön cipő tartozott. Az egyik fiókban aprólékos alapossággal elrendezett hajgumikra, pántokra, csatokra, hajtűkre és szalagokra bukkant. Viszont legalább egyik mellé sem tűztek címkét, milyen alkalomra kell felvenni. Ellenben Rayleen legtöbb holmiján - a füzetein, táskáin, írószerein, dobozkáin, és így tovább nagy betűkkel ott állt a neve. Az ágyát díszítő hatalmas párnán a RAYLEEN HERCEGNŐ felirat terpeszkedett, akárcsak rózsaszín, bolyhos fürdőköpenyén és a hozzá tartozó papucson. Rayleennek is volt saját határidőnaplója, melybe feljegyezte a tennivalóit, saját címjegyzéke, benne iskolatársak, rokonok neve és címe, valamint az apja néhány ’linkjének a száma. Eve ezeket gondosan eltette. - Ki engedte meg, hogy hozzányúljon? Eve megfordult, habár a hangból már tudta, hogy Rayleen lépett be a szobájába. - Nem kellene neked most valahol máshol lenned? - De igen - mosolyodott el a kislány bájosan. - Kérem, ne árulja el a szüleimnek. Csak látni szerettem volna a házkutatást. Ha nagy leszek, én is a rendőrségnél szeretnék dolgozni. - Komolyan? - Apa szerint kitűnő ügyvéd lehet belőlem, anyu abban bízik, hogy festeni vagy táncolni fogok, de én már mindent elterveztem. Kriminalisztikus szeretnék lenni. Tudom, hogy így hívják. Megnéztem. A kriminalisztikusok tanulmányozzák a bizonyítékokat. Maga csak begyűjti, de utána mások vizsgálják meg. Igaz? - Többé-kevésbé. - Szerintem bárki képes rá, hogy összegyűjtse, de megvizsgálni, analizálni sokkal fontosabb. Azt viszont nem értem, hogy mit bizonyít a noteszem. - Éppen ezért vagyok én a nyomozó, te meg nem. A kislány arcáról lehervadt a mosoly, és elhúzta a száját. - Nem szép dolog ilyet mondani. - Nem vagyok kedveskedő hangulatban. Azért viszem, amit elviszek, hogy ha majd több időm lesz, alaposan megvizsgáljam. Az apád mindenről átvételi elismervényt fog kapni. - Nem érdekel. Csak egy ostoba könyv - vont vállat Rayleen. - Amúgy is emlékszem mindenkinek a számára és a címére. Kitűnő a számmemóriám. - Jó neked. - Tudom, hogy sok ügyet megoldott már. Utánanéztem. - „Lezártam.” Ha a rendőrségnél akarsz dolgozni, a megfelelő szakkifejezést kell használnod. A nyomozók nem megoldják, hanem lezárják az ügyeket. - Lezárják - ismételte meg Rayleen. - Megjegyeztem, is lezárta, amikor betörtek egy házba, és egy kislány kivételével mindenkit megöltek. Nixie-nek hívták. - Még mindig így hívják. - Ő is segített, hogy minél hamarabb lezárja a nyomozást?
- Ami azt illeti, igen. Nem kellene megkeresned az anyukádat? - Próbálok erre az ügyre koncentrálni - lépett a tükör elé Rayleen, és megigazgatta a haját. - Azért, mert tulajdonképpen az orrom előtt történt, meg minden. Láttam. Nagyon jó megfigyelő vagyok. Segíthetek lezárni az ügyet. - Ha az eszedbe jut valami, azonnal szólj. Most pedig tűnés! Rayleen a tükörben Eve szemébe nézett, majd megfordult. - Ez az én szobám. - Ez meg az én házkutatási parancsom. Szóval bekaphatod. Rayleen összevonta a szemöldökét, és karba fonta a kezét a mellkasa előtt. - Nem kapom. A kislány arcáról sütött a dac, a nyegleség, az önbizalom, az indulat és a kihívás. Próbálkozz csak! Eve mindezt aközben figyelte meg, hogy a kislányhoz lépett, és megfogta a karját. Utána egyszerűen kipenderítette a szobából. - Nem túlságosan bölcs dolog engem felbosszantani - közölte halkan, majd becsukta, be is zárta az ajtót. Arra az esetre, ha Rayleen nem nyughatna, a hálószoba ajtaját is bezárta. Majd folytatta a munkáját. Egészen addig nyugodtan dolgozott, amíg Peabody meg nem zavarta a kopogásával. - Miért csuktad magadra az ajtót? - Nagyon láb alatt volt a kölyök. - Ó. Ertem. Levitettem néhány dobozt a fiúkkal. Mindegyiket felcímkéztük. Sajnos nem találtunk mérget az illatszerek között, vagy zsaroló levelet a könyvtárban, de majd a kapitányságon kiderül, mit is szedtünk össze valójában. És te? Sikerrel jártál? - Igen is, és nem is. Például nem találtam meg Rayleen naplóját. - Talán nem is vezet naplót. - Amikor Fostert meggyilkolták, az ellenkezőjét említette. Ennek ellenére nem bukkantam rá. - A gyerekek remek rejtekhelyeket tudnak találni. - Én pedig remekül megtalálom a rejtekhelyeket. - Aha - nézett körül Peabody. - Talán mégsincs naplója Egy tízéves kislány még nem nagyon foglalkozik a fiúkkal pedig a naplók általában a fiúkról szólnak. - Rayleen nagyon okos a korához képest. Hol van az „Anya és apa nem engedte, hogy tetováltassam magam. Ez akkora szemétség!” Vagy „Álmaim Johnnie-ja tegnap végre rám nézett az aulában!” - Fogalmam sincs, mire lenne jó, ha megtalálnánk, és elolvasnánk egy ilyen naplót. - Bepillantást nyerhetnénk a család mindennapjaiba. Mit mondott anyu apunak, mit csinált a tanár, és így továb A gyerekek nem csak az orrukat fújják. Nagyon sok mindent megjegyeznek. Peabody elvigyorodott. - Szerinted minden gyerek taknyos. - Ehhez nem férhet kétség - pillantott a tükör felé Eve, és eszébe jutott, hogyan nézegette magát Rayleen. - A nyakamat teszem rá, hogy minden egyes alkalmat feljegyzett, amikor valaki megsértette, de hová dughatta a feljegyzéseit?
- Izé... Talán McNab talál néhány rejtett állomán számítógépén. Elég okosnak tűnik ahhoz, hogy oda rejti a titkait, ahol az anyja, az apja, vagy az au pair nem férhet hozzá. - Majd emlékeztetem rá. - Nagyon furcsa ez a szoba, Dallas. - Talán - fordult meg Eve, és még egyszer megnézte a nyaraláson készült fényképet. Vagy talán mégsem.
Tizenhetedik fejezet
Miután bevitték a kapitányságra, amit a Straffo-házban begyűjtötték, Eve lefoglalta az egyik tárgyalótermet. Itt Peabodyval közösen mindent kipakoltak az asztalra. Csoportosították a különféle tárgyakat aszerint, hogy a lakás melyik részéről szedték össze, majd a tulajdonosuk alapján további alcsoportokat képeztek. Ezt követően Eve néhány tárgy képét kitűzte a táblára. Járkált, gondolkodott, a képeket nézte. - Hadnagy, nekem ennem kell valamit. Eve zavartan felpillantott. - Micsoda? - Ennivaló, Dallas. Ha nem kapok be gyorsan valamit, lerágom a nyelvem. Rendeljek valamit, vagy leugrunk a kantinba? - Ahogy akarod. - Szuper. Mit szeretnél? - Elkapni ezt a gazembert. - Enni, Dallas. - Teljesen mindegy, ha kávé is jár mellé. Volt egy fényképekkel teli doboza. - Micsoda? - Allikának. A nappali szoba szekrényében tartotta. Egy nagy, díszes doboz. Nem igazán rejtette el, de nem is hagyta szem előtt. Tele volt fotókkal. A halott kisfia fényképeivel. Mellette egy tincs a hajából, néhány játéka, és egy darab a pólyájából. - Jézusom - sajdult meg Peabody érző szíve. - Szerencsétlen asszony. Rettenetes lehet neki. A lakásban egyetlen kép sem őrzi a kisfiú emlékét. Az összest eltette ebbe a dobozba. Ami csak az övé - járta körül Eve ismét a lefoglalt tárgyakat, és megállt az Oliver Straffo irodájából származó kupac előtt. - Sem Straffo irodájában, sem a közös helyiségekben nem találtunk hasonlót. Peabody Eve mellé lépett, és ő is próbálta meglátni, amit Eve már valószínűleg észrevett. - Az egyik másod-unokatestvérem gyermekkorában vízbe fulladt. Az anyja megszabadult minden holmijától. Mindentől, kivéve az egyik ingét. Azt a varrókosarában tartotta. Az a véleményem, hogy egyszerűen képtelenség megjósolni, miként reagál egy anya a gyermeke halálára. Megyek, hozok egyj kávét, és valami ennivalót - és mielőtt Eve megállíthatta volna, kirobogott a tárgyalóból. Eve egyedül maradva is tovább járkált az asztal és a tábla körül, miközben egyre csak a halottak jártak az eszében.
A kisfiú vidámnak és egészségesnek tűnt a képeken. A csecsemőkorban készült képektől eltekintve mindig hatalmas vigyor ült az arcán. Ilyen egy boldog, egészséges család, merengett, miközben az Allika dobozában talált egyik kép másolatát vizsgálta, melyen mind a négy Straffo vidáman belemosolygott a kamerába. A gyerekek középen álltak, a szüleik két oldalról körbevették őket. Látni, milyen nagy az összhang közöttük. Egységet alkotnak. Egésznek látszanak. Összehasonlította a Rayleen szobájában talált egyik fotó másolatával, melyen a kislány már egyedül állt a szülei között. Igen, annak ellenére, hogy Allika ezen is mosolygott, a tekintetéből üresség áradt, és a szája sarkában látszott egy feszült ránc. Hiányzott valaki. Vajon ezt az űrt próbálta kitölteni a szervezett, rutinszerű élettel és a társasági összejövetelekkel? A gyógyszerekkel és a férfiakkal? Ne szomorkodj, anyu! Okos kislány ez a Rayleen. Vág az esze, érzékeny, és néha bosszantóan viselkedik. Eve pedig nem bírta elviselni, ha valaki bosszantotta. Tehát Rayleen utánanézett, ki is ő valójában, és milyen ügyekben nyomozott. Ez nem túlságosan nehéz, de egy tízéves kislánynak minden bizonnyal érdekes és izgalmas feladat. Nixie. Nixie is okos és érzékeny kislány volt. Bátor kislány. Ő nem csupán a testvérét, de az egész családját elveszítette. A világ, amelyben élt, egyetlen éjszaka alatt szilánkokra tört. Nixie is folyton kérdésekkel ostromolta, akárcsak Rayleen. Eve ebben a korban még alig kezdte el az iskolát. Vajon tízévesen ő is ennyire kíváncsi természetű volt? Elképzelhető, elképzelhető, de mellette nem volt senki, akitől kérdezősködhetett volna. Sem akkor, sem utána. Legalábbis egy ideig. Az élete első nyolc évében a túl sok kérdés egyenes utat jelentett a veréshez. Esetleg még egy-két ökölcsapásnál is rosszabb történt vele. Megtanulta, hogy jobb csendben figyelni, és akkor talán nem végzi vérbe fagyva. Valami történt abban a házban, gondolta Eve. Valami, ami megrendítette a tökéletességet, noha csak hajszálnyira. Már nem félt kérdezni, viszont tudta, hogy meg kell találni a megfelelő kérdést. Miközben bekapta a kenyérnek álcázott kartonpapír közé szorított csirkét, elvégzett néhány valószínűség-vizsgálatot. A számítógép elárulta, hogy a megérzései mit sem érnek, de ez már meg sem lepte. Amikor a bizonyítékok mellé a megérzéseit is tényékként táplálta be, a gép zseninek nevezte. - Aha. Micsoda meglepetés lesz, ha kiderül, hogy ez az igazság. Hátradőlt. Természetesen ostobaság volt a feltételezésekre alapozott valószínűségszámítás, melybe belekeverte az ismert tényeket és bizonyítékokat, de nem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Az eredményt átküldte Mirának véleményezésre. Az otthoni számítógépére is lemásolta, majd mielőtt a közös iroda, és azon belül is Peabody íróasztala felé irányította a lépteit, összegyűjtötte, amit haza akart vinni az esti munkához. - Otthon folytatom. - Mindjárt lejár a szolgálat. - Mit akarsz ezzel mondani?
- Semmit. Semmit az égvilágon. - Hazafelé menet beugrók az iskolába. Semmi különös, csak szeretném még egyszer magamba szívni a hely légkörét. Mondd meg, hogy alaposan nézze meg Straffóék számítógépeit. Mindenről tudni akarok, ami arra utalhat, hogy elrejtettek rajta valamit. - Izé… Holnap szabadnap. Ráadásul Valentin-nap is. - Jézusom. Azért számíts rá, hogy majd hívlak. Lehetőleg olyan ruhát vegyél fel McNab perverz vágyainak a kielégítésére, amelyben nem szégyellsz előttem is mutatkozni. Peabody komolyan bólintott. - Már gondoltam rá, és kikölcsönöztem egy hosszú viharkabátot. - Be kell vallanom, ez döbbenetes. Csak akkor mehetsz haza, ha a jelentésed már átküldted az otthoni és az itteni gépemre. A jegyzeteidet is látni szeretném. Kíváncsi vagyok a véleményedre, a benyomásaidra. - Feltűnt valami? - Még nem tudom. Állandóan az jár a fejemben, hogy még egyszer bele kellene nézni az áldozatok után maradt iratokba… Milyen jegyeket adtak, mikor tartottak szülői értekezletet, és így tovább. - Mit keressek? - Fogalmam sincs, de szólj, ha megtaláltad - viharzott ki Eve. Mozgójárdán ment le a földszintre, és sóvárogva pillantott az automaták felé. Nagyon megkívánt egy Pepsit, ellenben semmi kedve nem volt kapcsolatba kerülni a rosszindulatú gépezetekkel. Melyek gyűlölték őt. A garázsba is inkább a lépcsőn kocogott le, nem nyomakodott be a felvonó zsúfolt kabinjába. Menet közben előhúzta a ’linkjét. Először Carót hívta. Roarke mindenható titkárnője meleg mosollyal üdvözölte. - Hogy érzed magad, hadnagy? - Elég jól. Lehetne… - hallgatott el hirtelen, mert eszébe jutott, hogy az udvariasság azt követeli, ő is kérdezze meg Carót. - És te? - Remekül. Nagyon köszönöm, hogy kölcsönadtátok a mexikói házat. Nagyon jól éreztük magunkat Revával. Csaptunk egy igazi anya-lánya hétvégét. Az idő is remek volt. Mindketten örültünk, hogy pár napra kiszabadultunk a télből. - Ó - Eve nem is tudta, hogy Roarke kölcsönadta Caró-nak és a lányának az egyik nyaralóját. - Az remek. Nagyszerű - és most Reváról is érdeklődnie kell, vagy nem? - Reva hogy érzi magát? - Köszönöm, ő is jól. Újabban megint randevúzgat, de nem rendszeresen. Örülök, hogy kezd magához térni. Ugye, Roarke-kal szeretnél beszélni? Hú, gondolta Eve, ezek szerint sikeresen letudtam a csevegést. - Ha nagyon elfoglalt, azzal is megelégszem, ha átadsz neki egy üzenetet. - Máris utánanézek. Eve beült a kocsiba, miközben érezte, hogy kissé belefáradt a felesleges csacsogásba. Caro várakozó állásba tette a ’linket. A képernyő elkékült, majd néhány pillanat elmúltával feltűnt rajta Roarke arca. - Hadnagy.
Istenem, milyen jóképű. - Ne haragudj. Ugye, nem szakítottam félbe a világuralmi tárgyalásaid egyikét? - Azt már reggel letudtam. Már a műholdak és űrállomások bekebelezésénél tartok. - Akkor minden oké. Most indulok a kapitányságról, és arra gondoltam, beugrok az iskolába. - Miért? - Még magam sem tudom. Csak még egyszer látni szeretném a helyszínt. Roarke elmosolyodott. - Ne menjek én is? - És mi lesz a műholdak meg az űrállomások bekebelezésével? - Szerintem nélkülem is minden megy majd a maga útján. Az iskolánál találkozunk. - Remek. Nagyszerű - valójában tökéletes, tette hozzá gondolatban Eve. - Akkor az iskolánál. - Hadnagy? - Átkozott csúcsforgalom - morgott Eve, miközben próbált rést találni a kocsik között. Mi az? - Szeretlek. Oké, így már a tökéletesnél is tökéletesebb. - Ezt már hallottam valahol. Az a szóbeszéd járja, hogy én is szeretlek. Rohadt maxibusz. Most le kell tennem. Zsebre vágta a ’linkjét, és minden figyelmét a járművek összecsapására fordította. Amikor megérkezett, valóságos közelharcot kellett vívnia egy parkolóhelyért, majd gyalog tette meg a hátralévő másfél saroknyi távolságot. Már csak félsaroknyira járt az iskolától, amikor megérkezett Roarke. Bőrkabátját meglobogtatta a szél. Amint kiszállt, a kocsija elhúzott a járda mellől. Tehát együtt mennek majd haza. Éppen úgy fordult meg, ahogy az első alkalommal, amikor találkoztak. Mintha csak megérezné a jelenlétét. Eve szíve is pontosan úgy dobbant, mint amikor a legelső alkalommal megpillantotta. Nem volt jellemző rá, de úgy érezte, időnként engednie kell a pillanat csábításának. Erősen megragadta Roarke hajtott kaját, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Roarke viszonozta a csókot. Mint mindig, most is valósággal magába szívta. A forró szenvedély még a hideg New York-i telet is meghátrálásra kényszerítette. - Végre minden újra a régi - suttogta Roarke. - Aha, a régi vagyok - húzódott hátra Eve. - Ügyes a szád, nagyfiú, és történetesen tapasztaltam, hogy a kezed még ügyesebb. Juttass be minket. Roarke felvonta a szemöldökét. - Ezzel azt akarod mondani, hadnagy, hogy törjek be egy iskolába? - Ha most is szeretnél civil szakértő lenni, akkor egyenesen megparancsolom. - Szeretem, amikor előhozakodsz a rangoddal. Felizgat. - Téged egy kacsintás és egy mosoly is felizgat. Gyerünk! Roarke a kapuhoz lépett, és egy tenyérnyi műszert húzott elő a belső zsebéből. Miután begépelt egy kódot, az azonosító szkenner elé tartotta, és bekapcsolta. A zár egyetlen nyikkanás nélkül megadta magát. - A mindenit!
- Tegnap este átnéztem a rendszer leírását, és mivel sejtettem, hogy ezt fogod kérni, írtam egy kódtörő programot - lökte be Roarke a kapuszárnyat. - Csak utánad. - És a biztonsági rendszer? - Ennyire nem bízol bennem? Eve megvonta a vállát, és belépett. - A belső biztonsági és beléptető rendszer? Roarke felpillantott az érzékelőre, és újabb kódot gépelt a markában tartott szerkezetbe. - Már meg is vagyok. Mivel a mesterkódoddal is bejöhettünk volna, felteszem, tesztelni akartad, mennyire könnyű bejutni anélkül, hogy a rendszer érzékelné az ember jelenlétét. - Olyasmi. Tegyük fel, hogy egyesek képzetlenebbek nálad. Nekik mennyi időbe kerülne? - Természetesen többe. Hogy úgy mondjam, én vagyok a csúcs. Viszont ez a rendszer közel sem bonyolult. Egy átlagos használtcikk-kereskedő is több figyelmet fordít az üzlete biztonságára - tapogatta végig Eve oldalát. - Habár némileg megnehezíted a dolgomat, ugyanis a fegyverellenőrzést is ki kell iktatnom. - Akkor láss hozzá - buzdította Eve, miközben arra gondolt, hogy ebben az ügyben nem egy bénító okoz neki fejfájást. - Az érzékelő nem jelzi a mérgeket, ugye? Miért is jelezné? gondolkodott hangosan. - Mint ahogy egy injekciós pisztolyt sem mutat ki. A gyilkos, vagy a gyilkosok bármikor könnyedén becsempészhették. - Tiszta vagy - állt meg egy pillanatra Roarke, és körülnézett. - Tehát itt az ideje, hogy eláruld, mit keresünk itt! - Még magam sem tudom. - Felteszem, nem fogunk gonosz tanító bácsit és a csintalan diáklányt játszani. Sajnos. - Nem - bólintott rá Eve. - Egy üres iskola még a gyerekekkel teli iskolánál is hátborzongatóbb - dugta zsebre Eve a kezét. - A múlt diákjai itt kísértenek. Az iskola valójában börtön. Eve felnevetett, és könyökével oldalba bökte a férjét. - Ahogy mondod. - Nem mintha olyan sok időt töltöttem volna iskolába járással. Legalábbis addig nem, amíg Summerset a szárnyai alá nem vett. Ő viszont nagyon szigorúan vette a tanulást. - Az állami iskolák, amelyekben megfordultam, még csak nem is hasonlítottak erre. Viszont sokkal komolyabb volt a biztonsági rendszerük. Gyűlöltem oda járni - állt meg Eve az egyik osztályterem nyitott ajtaja előtt. Mint egy börtöncella, legalábbis neki az jutott róla az eszébe. - Az első években féltem, és szörnyen butának éreztem magam, utána viszont igyekeztem minél gyorsabban túljutni rajta. - És amikor végeztél, egyből felvételiztél a rendőrakadémiára. - Az teljesen más. - Igen, mert volt választásod - simított végig megértően a felesége karján Roarke. Nyomozó akartál lenni. - Aha. Ráadásul az akadémián senkit sem érdekelt, hogy az ember felismeri-e a melléknévi igeneveket, vagy tud-e fogalmazást írni a városi forradalom társadalmi hatásairól. Na meg a geometria sem. Az is egy dolog. - A geometria dolog lenne?
- Vonalak, terület, és efféle hülyeség. Sugár, kerület, bla-bla-bla. Mindig fejfájást kaptam tőle. A hosszúságok, a szögek, a legrövidebb út két pont között - eredt neki Eve a lépcsőnek. - Először az áldozat osztálytermét nézzük meg. A francba, hogy is hívják a közepét? - Minek a közepét? - A terület közepét - emelte fel Eve a kezét, hogy elmutogassa. - Nos, az attól függ, nem igaz? Ha körre gondolsz, akkor egyszerűen középpont. De ha már a körnél vagyunk, említhetem a központi szöget és a csúcsszöget is. A csúcsszög hallatán Eve megtorpant, és meredten bámulta Roarke-ot. - Minden központi szög két ívre osztja a kört. A kis ív esetén a szög kisebb száznyolcvan foknál, a nagy ív esetén pedig épp ellenkezőleg. - Jézusom. Roarke elvigyorodott, és megvonta a vállát. - Mindig is szerettem a geometriát. - Stréber - nézett komoran végig a folyosón Eve. - Most elfelejtettem, miért is jöttünk. - Nézzük az érintőt - folytatta zavartalanul Roarke. - Ha egy szakasznak vagy egy egyenesnek csupán egyetlen közös pontja van a körrel, akkor ezt a közös pontot érintési pontnak nevezzük. - Fogd be! - Te kérdeztél. Abban az esetben, ha az alakzat egy háromszög... - Ha nem hagyod abba, lelőlek. - Tudod, mit szerettem még a geometriánál is jobban? Megkeresni a biztonsági kamerák által nem látott területeket - árulta el Roarke. - Ebben történetesen nagy segítségemre volt a geometria is. Utána fogtam egy csinos fiatal lányt, és… - rántotta magához a feleségét, majd a falhoz szorította, és vadul csókolni kezdte. - Most inkább dolgozzunk. Nyálpingpongozni később is ráérünk. - Igazán romantikus lélek vagy. Azt hiszem, kezdem érteni, hogy mit keresel, és mi köze az egymást metsző vonalakhoz, és az általuk közrezárt területhez. Eve-nek rángatózni kezdett a szemhéja. - Talán nem a közrezárt terület kifejezést kellene használnod. - A matematika nyelve már csak ilyen. Vegyük az első áldozat osztálytermét. Egy kitüntetett pont a többi között. Az első tétel értelmében ott metszik egymást a különböző vonalak. - Hagyjuk a felsőbb matematikát, mert a lelkem mindjárt elhagyja a testemet, és ezt csak szex közben tudom elviselni. Ez itt Foster terme - mutatta Eve. - A gyilkosság napján legalább kétszer ötven percig üresen állt. Az első óra előtt és a negyedik órában. A gyilkos bármelyik alkalommal beleönthette a mérget a termoszba, vagy egyszerűen kicserélhette egy másikra. Én inkább hajlok afelé, hogy kicserélte. Ezt fogjuk megvizsgálni. Talán szerencsével járunk. A neve is rá volt írva az oldalára. Mellesleg… - kódolta ki a rendőrségi pecsétet, majd kinyitotta az ajtót. - A többi teremben tanítás folyt, beleértve a második áldozat termét nyitotta ki Williams termét is. - A második alkalommal, amikor Foster terme őrizetlenül maradt, Williams kiment az órájáról. Állítólag a vécére. Legalábbis ő ezt vallotta. - Alkalom és indíték. Két pont, amely egy szakaszra és két félegyenesre osztja az egyenest.
- Aha, bár ez még bizonyításra szorul. Eddig még nem sikerült kapcsolatba hoznom Williamst a méreggel. Hogyan jutott hozzá, és miért ezt választotta? Eközben a folyosó egyáltalán nem volt néptelen. A karbantartó bent járt a fiúvécében, viszont igencsak valószínűtlen, hogy ő ölte meg Fostert. Nincs sem priusza, sem indítéka, kifogástalan munkaerő, házas, három gyermek apja, és két unokája is született már, akik szintén ebbe az iskolába járnak. - Ennek ellenére ő is egy metszéspont. - Aha, aha. Látták egymást Moseblyvel, Hallywell-lel, Williamsszel és Dawsonnal. Utána jött Rayleen Straffo és Melodie Branch. Mindketten találkoztak Dawsonnal. Izé… Újabb két metszéspont. Hallywell is találkozott két másik gyerekkel. - Itt az ismeretlen - adta hozzá a hallottakat Roarke az egyenlethez. - Lehetséges, hogy húznunk kell egy párhuzamos egyenest. Nevezzük, mondjuk azonosítatlan személynek. Ez az egyenes nem metszi a többit, viszont a középpont felé tart. - Egy kívülálló. Például Oliver vagy Allika Straffo. Mindketten képesek lennének megkerülni a biztonsági rendszert, majd, mivel ismerték Foster órarendjét, a megfelelő pillanatban kicserélni a termoszát, és távozni mindössze hat perc alatt. Tudom, mert lemértem - állt meg Eve, majd megfordult, és fújt egy nagyot. - Lehetséges, hogy egyikük volt, és senki sem látta meg. Amúgy akkor sem kockáztatnak semmit, ha valaki észreveszi őket az épületben, hiszen ide jár a lányuk. - De nem látták meg őket. - Nem, nem látták. Straffo aznap reggel bezárkózott az irodájába. Nem túl nagy az esélye, de kisurranhatott észrevétlenül, hogy elintézze Fostert. Allika vásárolni volt. Vele ugyanez a helyzet. Habár Allikát látták aznap, amikor Williamst meggyilkolták. Bejött, és itt ténfergett az épületben. Roarke követte a felesége gondolatmenetét. - Ha valóban meg akarta ölni azt a tanárt, akkor miért metszette az ő egyenese másokét? - Pontosan. Én sem látok összefüggést. Viszont lehet, hogy Foster halálának a napján is itt járt, csak nem vették észre, és ha észreveszik is, könnyedén kimenti magát - lépett Foster osztályterméhez Eve, és látta maga előtt, hogy a padlón hever, a saját mocskában. - Ezeket a gyilkosságokat egyáltalán nem hirtelen felindulásból követték el. Allikánál sokkal rafináltabb elmét kíván a kitervelésük. Szerintem ő túlságosan az érzelmei rabja. Straffóban megvan a kellő hidegvér és intelligencia, a feleségében viszont nincs. Ennek ellenére… - Valami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. - Több dolog sem hagy nyugodni, de még alaposan át kell gondolnom, mielőtt kitálalok. Térjünk inkább vissza a gyilkosság napjához. Foster bejött, bezárta az ajtót, és nekilátott az ebédjének. A csokoládét szörnyűnek találta. Amikor elkezdte rosszul érezni magát, minden bizonnyal annak tulajdonította - lépett be egy pillanatra, és ismét maga előtt látta Fostert, de ezúttal élve. - A katedránál ült. Miközben a röpdolgozaton dolgozott, küldött egy kedves emailt a feleségének. Ivott, majd meghalt. - Méghozzá kegyetlen fájdalmak közepette - morogta Roarke. - Kegyetlen fájdalmak közepette. Utána jött a két kislány. A folyosón összefutottak a karbantartóval, beszéltek Dawsonnal, mindkettőnek megmutatták a kilépőjüket, végül megérkeztek a terembe. - Egy kérdés. Dawsont miért nem gyanúsítod?
- Nincs indítéka, és az ösztöneim sem jeleznek semmit. Huszonakárhány éve tanít, ebből tizenötöt ebben az iskolában töltött. Ő egy… olyan, mint a teknősbéka. - Lassú és állhatatos. - Aha. - Következő kérdés. Megfeledkeztél Moseblyről, pedig neki volt indítéka. - Aha - túrt a hajába Eve, miközben kilépett a teremből. - Elképzelhető, hogy ő tette, de nem igazán látom a képben. Gyilkosság? Az iskolájában? Valóságos rémálom. Sokkal rosszabb, mintha kiderülne a viszonya Williamsszel. Távozó diákok és nemkívánatos médiaérdeklődés. Ennek ellenére megfordulhatott a fejében, hogy az iskola úgyis kiheveri, de nem hiszem. Ennek ellenére szeretném megizzasztani egy kicsit, amiért azt állította, hogy Williams megerőszakolta - vonta össze a szemöldökét. - Hol is tartottam? - Ott, hogy a két kislány belépett a terembe. - Pontosan. Ha negyedórával korábban jönnek, Fosternek talán még lett volna esélye, így viszont holtan találták, és sikoltozva kirohantak. Dawson odafutott hozzájuk, és amikor látta, mi történt, azonnal értesítette az igazgatónőt. - Mintha megrendezték volna. - Szerinted is? Most nézzük Williamst - ment le Eve a földszintre, át a tornatermen, az uszodába. - Nem rossz - jegyezte meg Roarke. - Aha, pláne ahhoz képest, hogy tanárok és gyerekek használták. Williams itt találkozott Moseblyvel. Allika Straffo is a közelben volt, de nem találkozott velük. A vallomása szerint Williamst kereste. A te szóhasználatoddal élve párhuzamosan futott vele és Moseblyvel. A vitájukat is hallotta. Onnan, ahol állt, Eve jól látta az uszoda összes ki- és bejáratát. A diákokra és az iskola dolgozóira gondolt, és folytatta. - Elment, mint ahogy Mosebly is elment, aki később összefutott Hallywell-lel és Dawsonnal. Dawson bejött az uszodába, és egy héten belül már másodszor fedezett fel egy holttestet. - Micsoda véletlen. - Aha, aha, de ő és az ápolónő, akit szintén odahívtak mind a két helyszínre, kint maradtak, a kör kerülete mellett. Valaki más érte el a középpontot. Valaki más, akit senki sem vett észre - bámulta Eve a vizet. - Biztos vagy benne, hogy mindkét esetben ugyanaz a gyilkos? - Nagyon is. Még abban is, hogy kicsoda, csak a miértre nem sikerült még rájönnöm. - Akkor áruld el nekem is. Eve csaknem megtette, de aztán megrázta a fejét. - Még nem, oké? - Látni akarom, hogy egy hozzád hasonló eminens mire jut a tételeivel. Mirával is szeretnék beszélni róla. Egyelőre még csak a megérzéseimre hagyatkozom. Először legyen a kezemben valami bizonyíték. Kövessük a termoszhoz vezető szálat. - Vásárolni megyünk? - Csak benézünk néhány boltba, ahol ugyanilyet árulnak, de közben mindvégig egy tízsaroknyi sugarú körön belül maradunk. - Azt mondtad, sugár. Ezek szerint te is eminens voltál? - Okostojás.
Roarke kézen fogta a feleségét. - Ez már sokkal jobban tetszik.
Mint a nyomozók munkájának a nagy része, ez sem tartogatott különösebb izgalmakat. Inkább unalmas rutinnak lehetne nevezni. Eve több eladóval, igazgatóval is beszélt, melyek között akadt vidám, de rosszkedvű is. A kérdéses termosz igen népszerűnek számított, nem volt a legolcsóbb, de a legdrágább sem. Eve mindenkitől azt hallotta, milyen nagyszerű minőségű. Praktikus, divatos és strapabíró. - Karácsony előtt két héttel újabb szállítmányt kellett rendelnünk - árulta el egy segítőkész igazgatóhelyettes, - Mindenki ezt vette, akinek az utolsó pillanatig nem jutott jobb az eszébe. Alig tettük ki a polcra, máris elkapkodták. Még mindig viszik. Itt a Valentin-nap, ezért most szívecskéket festünk rá, ha a vevő akarja. Természetesen teljesen ingyen. - Lenyűgöző. Szeretnék többet tudni arról a termoszról, amelyet nemrég vettek, és a „Craig” nevet írták az oldalára Utána tud nézni? - Persze, máris. Ha kártyával fizettek érte, annak nyoma van a nyilvántartásunkban. Ha készpénzzel, akkor nem. Viszont nálunk csak kevesen fizetnek készpénzzel, mivel a hozzánk betérő vásárlók egyszerre több mindent is vesznek. - Huhú - nézett körül Eve, és észrevette, hogy Roarke már a polcokra kitett árut nézegeti. - Nagyon sajnálom. Az elmúlt harminc napban egyetlen termoszt sem adtunk el, aminek az oldalára a „Craig” feliratot kérték. - Akkor menjen vissza még harminc napot. - Igen. Izé… - szorongott a fiatalember. - Ez beletelik némi időbe, és hátul szereltük fel a központi számítógépe Ha megbocsátanak néhány percre… - Persze hogy megbocsátunk. Itt várom - fordult a férje felé Eve, és észrevette, hogy Roarke közben nem csupán levett a polcról néhány árucikket, hanem szemmel láthatólag arra készült, hogy felvásárolja a boltot. - Mégis, mit művelsz? - Szemezgetek. - Micsoda? De miért? - ez valami betegség, vélekedett Eve. - Már így is mindenből hat darab van otthon. Legalább. Roarke csupán elmosolyodott, és elvette a szatyrát az eladótól. - Köszönöm. Most pedig - fordult Eve felé - nagyon úgy tűnik, mindenből több lesz otthon, mint pár perce volt. Szerencsével jártál? - Nem. Még várok, de végül úgyis mindig az derül ki, hogy a gyilkos készpénzzel fizetett. Ez a legtisztább. Bejött, kiválasztotta a termoszt, kipengette a pénzt, és távozott. Senki sem emlékszik rá. A fiatalember sűrűn mentegetőzve tért vissza. - Nagyon sajnálom, de nem találtam meg, amit keresett, de megkérdezem a kollégákat, hátha valaki emlékszik a vevőre. - Az remek lesz. Kösz. Hívjon fel, ha kiderít valamit - nyújtott feléje egy névjegyet Eve. - Ezt is kihúzhatjuk - jegyezte meg, amikor kiléptek az utcára. - Tessék - vett ki Roarke egy pár kesztyűt a szatyorból. - Ahelyett, amit karácsony óta veszítettél el.
- Nem veszítettem el! - tiltakozott Eve, miközben arra gondolt, miért nem találja soha a kesztyűjét. - Csak nem tudom, hol lehet. - Persze, értem én. Illik a kezedre. Ezt pedig - veregette meg a szatyrot - betesszük a kocsidba, hogy mindig legyen nálad legalább egy pár. - És ha mindet elveszítem? - Visszajövünk ide. Vacsorázzunk meg valahol, vagy inkább folytatod a munkát? - Munka közben is ehetünk. - Furcsa, de ez nagyon illik hozzánk - ölelte át Roarke a felesége vállát. - Én vezetek.
Mivel Eve választotta ki a vacsora helyszínét - otthon maradtak -, megengedte Roarkenak, hogy eldöntse, mit egyenek, pedig tudhatta volna, hogy a férje a hal mellett dönt. Talán azért, mert egy szigeten született, gondolta. Vagy azért, mert tudta, hogy jót tesz neki? Ennek ellenére Eve-nek ízlett a vacsora. A fűszeres rizs csaknem teljesen elrejtette a közé kevert zöldségdarabkákat. A melléje felszolgált bort is kitűnőnek találta. Elmesélte Straffóék otthonának átkutatását. Leginkább arra volt szüksége, hogy valaki figyelmesen meghallgassa, miközben megosztja vele a benyomásait. Mindent elmondott, amit látott, érzett és tapasztalt a házkutatás során. - Szomorú - mondta Roarke. - Micsoda? - Nem micsoda, hanem kicsoda. Straffo felesége. Ahogy gondosan feljegyzi, melyik családtag mikor mivel foglalkozik. Aztán az a ládika, amelyben az emlékeit tartja. Csak magának, hogy sohase felejtse el a fiát. Nagyon szomorú. Rettenetes lehet egy anyának, ha elveszíti a gyermekét. Említetted azt is, hogy eldugta néhány gyógyszerét. Nem akarja, hogy a férje megtudja, mit szed. Nem akarja… bosszantani? Aggasztani? Ezért megtartja az apró titkait magának. - Ahogy mondod - helyeselt Eve. - Titkai vannak. - Szerinted ebből egyenesen következik, hogy gyilkos?! Miért? - Létfontosságú a számára, hogy megőrizze a status quót - kérte Allika képét Eve a fali képernyőre. - Ezt törte meg Williamsszel. Elárulta a férjét - jelenítette meg Oliver Straffo fényképét is Allikáé mellett. Nem bírta már a feszültséget, el akarta simítani a hullámokat, de nem hinném, hogy ez sikerült. Éppen ezért szedi azokat a gyógyszereket. - Még mindig nem értem, mi köze ennek a nyomozáshoz. - Mindennek van hozzá valami köze. Elveszítette a kisfiát - vetítette ki Eve a harmadik fényképet. - Ugye, milyen bájos? - kérdezte Roarke. - Aha. A szemét Allikától örökölte. Szinte süt a fényképekről, hogy nem épültek fel a veszteségből. Túljutottak rajta, de már sohasem lesznek azok, akik voltak. Szerintem Straffo tudott a felesége viszonyáról, vagy nem sok hiányzott hozzá, hogy megtudja, de mivel azzal is tisztában kellett lennie, hogy Allika vetett neki véget, nem bolygatta a dolgot. Ő is fenn akarja tartani a látszatot, a status quót. Már elveszítette az egyik gyerekét, a másikat nem fogja kitenni egy válásnak - adta hozzá a képhez Rayleen fényképét is, így teljessé vált a család. Két gyilkosság történt az orruk előtt. Allika megrémült, Straffo pedig inkább magába fordult. - És a kislány?
Eve a képernyő felé pillantott. - A kislányt valósággal elbűvölték az események. - Ó. A gyerekek roppant hidegvérűek. Szinte teljesen ismeretlen számukra a halál. Távol állnak tőle. Elég tiszták és ártatlanok ahhoz, hogy úgy gondolják, őket sohasem éri utol. Ezért tartják lenyűgözőnek. - Ezt te ártatlan tisztaságnak nevezed? - Inkább gyermekkornak - töltötte tele Eve félig kiürült poharát Roarke. - Sokban különbözik tőled, vagy tőlem. - Aha, valóban nagyon sokban. Roarke? - Igen? Eve már-már kimondta, amit akart, de hirtelen meggondolta magát. - Talán egyikünk sem tud tárgyilagosan gondolni egy ilyen családra - intett a képernyő felé -, de tudom, hogy ott találom meg a választ a kérdéseimre. Minden egyes választ, minden egyes kérdésre. Az apa, az anya, és a lány. Egy háromszög csúcsai - rajzolt a levegőbe Eve egy háromszöget. -Mindegyikük tud valamit. Valamit, ami összeköti, ugyanakkor el is választja őket. Én pedig rá fogok jönni, hogy mi az.
Tizennyolcadik fejezet
Miután befejezték a vacsorát, Eve a nyilvántartó segítségével nekilátott ellenőrizni a Straffo-rezidenciában talált címjegyzékeket, jobban mondva a benne szereplő neveket. Miközben a számítógép dolgozott, felvázolt egy időrendi térképet. Metszéspontok, gondolta. Párhuzamosok. Ez viszont nem kör, hanem egy háromszög. Szórakozottan rajzolt egy háromszöget, és a közepén keresztül húzott egy vízszintes vonalat. - Ennek mi a neve? Roarke ránézett a rajzra. - Arányosság. Az alapvonallal párhuzamos szakasz áthalad az oldalak felezőpontjain, és éppen feleolyan hosszú, mint maga az alapvonal. - Jesszus, ehhez már hipereminensnek kell lenni. Én egy dobozt látok a háromszögben. - Igen, az is benne van. - Hú - állt fel Eve, és miközben a férje kiment a konyhába, elkezdte aktualizálni a táblát, ám mielőtt végzett, a számítógép jelzett, hogy végrehajtotta a feladatot. - Az eredményt a képernyőre kérem - fordult Roarke felé, aki egy tálcát tartott a kezében. De hiszen az előbb vacsoráztunk. - Ahogy mondod - tette le az asztalra Roarke a tálcát, majd levett róla egy kistányért, és Eve felé kínálta. - Házi sütemény. Eve szégyellte magát, de szinte elolvadt. - Ember, te aztán nem hagysz ki semmit. - Később majd Summersetnek is köszönd meg. - Jaj. - Viszont én kértem meg, hogy süssön egy tepsivel, szóval engem is köszönet illet ütögette meg a száját a mutatóujjával Roarke, miközben úgy tartotta a tányért, hogy Eve még véletlenül se érje el. Eve csak forgatta a szemét, de ő is tudta, hogy mindez része a játéknak. Előrehajolt, egy finom puszit lehelt Roarke szájára, és lecsapott a süteményre. - Átkozott legyek, ha Summersetet is megcsókolom - harapott bele a tésztába, és felnyögött. - Istenem, ez aztán… Van még? - Talán. - Jobb, ha beosztom. Szerintem ez a csokoládé még a Zeusnál is jobb - harapott még egyet, majd a képernyő felé fordult. - Gazember! Nem megmondtam, hogy igazam van? - Amennyiben… - olvasta le Roarke a képernyőről az adatokat. - Quella Harmon, ötvennyolc éves nő. Taosban, Új-Mexikóban lakik. Két házasság, két válás, gyermeke nem született. Művész.
- Igen ám, de milyen művész? Roarke félrehajtott fejjel folytatta az olvasást. - Divatcikkekkel, ékszerekkel, ásványokkal és bőrrel foglalkozik. Bőr. Aha. - Aha. Telitalálat. Ha nem ő a ricin forrása, tényleg megcsókolom Summersetet. Arrafelé a ricinus vadon is megterem, és a nyakam rá, hogy egy bőrdíszműves előszeretettel használ ricinusolajat. - Elképzelhető, de hogy kapcsolódik ez a Quella Harmon az áldozatokhoz? - Úgy, hogy Allika Straffo anyai nagynénje. Számítógép, vizsgáld át mindhárom Straffo határidőnaplóját. Tudni akarom, az elmúlt hat hónap során mikor és hányszor jártak ÚjMexikóban. Várj, módosítom a feltételt. Egy teljes évre visszamenően keress, és az is érdekel, hogy Quella Harmon mikor járt New Yorkban. Értettem. Feldolgozás…
- Arra gondolsz, hogy Straffo elemelt a nőtől a tudta nélkül egy adag ricint, hazahozta New Yorkba, és az alkalmas pillanatban beadta Fosternek? - Naná, hogy arra. - Rendben, de az indíték még így sem tiszta. Hacsak nem az elmúlt néhány hónapban, Allika félrelépése után találkoztak. - Huhú. Gondolj a párhuzamosokra. A feladat végrehajtva. Oliver Straffo, Allika Straffo és Rayleen Straffo november huszonhatodikán menetrend szerinti siklójárattal az új-mexikói Taosba utaztak. November harmincadikán érkeztek haza, ugyancsak menetrend szerinti…
- A vallomása szerint Allika ekkor még nem feküdt le Williamsszel, igaz? - Aha - vigyorgott bőszen Eve. - Ebben az esetben, hacsak Straffo nem lát bele a jövőbe, miért hozott haza egy adag mérget? - Talán akkor még nem méreg volt, csak egy zsák ricinus. Viszont ez az egész a lehetőségekről és a valószínűségekről szól. Arról, hogy előre eltervezte a gyilkosságot - járta körbe beszéd közben a táblát, majd kitűzött rá néhány fényképet, névsort, és megjegyzésekkel teleírt cetlit. - Számítógép nyomtasd ki az adatokat! Feldolgozás…
Ezúttal Roarke járta körbe a táblát, míg Eve a nyomtatóhoz ment az eredményért. A feltűzött képek és jegyzetlapok alapján azt a követkéz tetést vonta le, hogy a felesége szeretne felépíteni valamit. A tervrajz egy része már világosan megjelent a fejében. A tudatában, melyről tudta jól, hogy egyszerre bonyolult és roppant egyszerű, rugalmas és szörnyen rideg. Sohasem értette meg teljes egészében, ennek ellenére folyamatosan csodálattal adózott neki. Tisztában volt vele, hogy a megérzései csalhatatlanok.
Hátrált egy lépést, próbálta megtisztítani az elméjét, és észrevenni a végkifejletet, amely felé haladtak. Döbbenten tántorodott hátra, és automatikusan tiltakozni kezdett. - Ezt nem gondolhatod komolyan. - Ezek szerint észrevetted? - Látom, mire megy ki a játék, arról viszont fogalmam sincs, mi késztetett arra, hogy ebbe az irányba indulj. - Miért? Egy tízéves kislányról nem tudod elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos? kérdezte könnyedén Eve, miközben a táblára tűzte Harmon fényképét és adatait. A Straffoháromszög egyik oldala mellett találta meg a helyét. - Én nyolcéves koromban gyilkoltam emlékeztette. é Én azt egyáltalán nem nevezném gyilkosságnak. A saját életedet igyekeztél menteni, és közben elpusztítottál egy szörnyeteget. Most viszont arról beszélsz, hogy egy gyerek hidegvérrel, előre megfontolt szándékkal végzett két felnőttel. - Elképzelhető, hogy nem csupán ezzel a kettővel - nyúlt bele Eve az aktába, és kihúzta Trevor Straffo kinyomtatott fényképét, majd a háromszög közepébe tűzte. - Jézus Krisztus, Eve. - Talán valóban legurult a lépcsőn. Talán így történt. Vagy valaki lesegítette. Esetleg a nővére is közrejátszott a tragikus balesetben - meredt Rayleen Straffo kék szemére Eve. - Két izgatottan szaladó gyerek. Az egyik megbotlik a másikban. Vagy a saját lábában. Mindegy. De tudod, mit? - fordult meg Eve, és Roarke szemébe nézett. - Nem hiszem, hogy így történt. Szerintem Rayleen lelökte az öccsét a lépcsőn. Szerintem felkeltette, míg a szüleik még aludtak, és kicsalogatta az ágyból. Csak halkan! Télapó odalent pakolja az ajándékokat. Lessük meg! - Istenem! - suttogta Roarke. - Elég volt egy nagyot lökni rajta, amikor odaért a lépcsőhöz, és vége az édes kis öcsikének, aki zavarta a köreit. Rayleen így visszakerült a kör középpontjába. - Mégis, hogy képzeled? Amikor ez történt, jóformán még Rayleen is csak kisbaba volt. - Hét. Egészen pontosan hétéves. Ötéves koráig mindenki csak vele törődött, utána viszont azt kellett látnia, hogy a szülei megosztják a figyelmüket közte és az öccse között. Talán először újdonságnak élte meg az egészet, és szépen eljátszott a kisbabával, de lassan megnőtt, és már közel sem kötötte le annyira, mint eleinte. Rayleen hercegnő. Csak el kellett intéznie, hogy minden újra a régi legyen, nem igaz? - Ez rettenetesen ocsmány. - Mint minden gyilkosság. Az anyja tudja - tette hozzá, halkan Eve. - Tudja. Bele is betegedett, és minden erejével igyekszik megszabadulni ettől a rettenettől, de képtelen rá. - Ennyire biztos vagy benne? - Igen, ennyire biztos. Láttam rajta, de tudni és bizonyítani valamit nem ugyanaz. Különösen ebben az esetben. Roarke próbálta leküzdeni ösztönös ellenérzéseit. - Rendben, még ha feltételezzük, hogy nem tévedsz, akkor is felmerül a kérdés: miért éppen Foster? Miért Williams? Mert az anyja megcsalta az apját? - Szerintem a kislány köpött arra, mit csinált az anyja. Még nem igazán érdekli a szex. Ráadásul nincs is rá közvetlen hatással. Egyelőre fogalmam sincs az indítékáról. Megbíztam Peabodyt, hogy nézze át az iskolai anyagokat. Talán Foster puskázáson vagy lopáson kapta -
viszont ez egyáltalán nem illene a képbe, bosszankodott Eve. - Néhány diák szekrényében kábítószert találtunk. Talán Rayleen is szedte, vagy árulta. Ha Foster megfenyegette valamivel, esetleg úgy érezte, hogy veszélyezteti azt a tökéletes világot, amelyben él, mindent megtett azért, hogy ezt megakadályozza. Még gyilkosságra is képes volt - kezdett járkálni fel és alá Eve. - Erről meg kell kérdeznem Mirát. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a kislányra illik a gyilkosról készített jellemrajz. Ennek ellenére kikérem a véleményét, holnap négyszemközt elbeszélgetek Allikával, és megpróbálom áttörni a páncélját. Több bizonyítékra van szükségem, mert, hacsak nem őrültem meg, ez a kislány tízéves korára már háromszoros gyilkos, és lehet, he csak ezután lendül bele igazán. - Honnan tudta, mi az a ricin, és hogyan kell használni? - A gyerekek nagyon okosak, és elég figyelmesek ahhoz, hogy mindent meghalljanak és megjegyezzenek, ami érdekli őket. Ráadásul a világhálón is összeszedhette a kellő tudást. - És a Williams ellen használt szer? Hogyan jutott hozzá? - A Gyermekekért Alapítvány önkéntese. Tudod, mivel foglalkoznak? - koppantotta meg ujjával Rayleen határidőnaplójának a másolatát. - Gyermekkórházakat és öregotthonokat látogatnak, hogy felvidítsák a betegeket és az időseket. A nyakam teszem rá, hogy csak olyan gyógyszerhez nem jutott hozzá, amihez nem akart. Ki gyanakodna egy aranyos, jó családban nevelkedő kislányra? Meg kell találnom a naplóját. - Mitől vagy annyira biztos abban, hogy vezet naplót? - Elkövetett egy apró hibát. Amikor először találkoztunk, megemlítette, így akart a figyelmem középpontjába kerülni. Mindig egyes szám első személyben beszélt. Láttam, találtam, gondoltam, tudom. De még nem látok tisztán - szorította össze a száját. - Nos, ami azt illeti, Rayleen sem tudott mindent előre. Még csak nem is sejtette, hogy betolakszom az otthonába. Minden benne lesz a naplójában. Hiszen nem dicsekedhet el senkinek. Csak úgy adhatja ki magából, ha leírja. Kicsempészte a házból, mielőtt odaértünk - járta körbe ismét a táblát, miközben számba vette a részleteket. - Rengeteg ideje volt, miközben az apja minden tudását latba vetve a bíróságon próbálta megtorpedózni a házkutatást. A pokolba, talán meg is semmisítette. Elég okos hozzá, hogy minden erejével megpróbálja védeni magát. Egyelőre talán csak azt kellene bizonyítanom, hogy valóban vezetett naplót. - Rettentő hidegvérrel állsz az ügyhöz - jegyezte meg Roarke. - Nem tehetek mást. Eddig még csak számításba sem vettem ezt a lehetőséget. Jézusom, kinek jutott volna az eszébe? Ránéztem arra a csinos kislányra, és a göndör fürtjei alatt először nem vettem észre a benne rejtőző gyilkost, de végül mégiscsak sikerült. A legkisebb részletnek is fontos szerepe lehet, ha igazságot akarok szolgáltatni a halottaknak. Ha nem támasztom alá világos bizonyítékokkal az állításomat, senki sem fogja elhinni, hogy egy édes, aranyos diáklány háromszor is gyilkolt. Méghozzá előre megfontolt szándékkal. - Ha nem tévedsz… Mi van, ha nem csupán háromszor, hanem többször? Eve felsóhajtott, majd a képernyőre kérte Rayleen igazolványképét. - Aha, ez is megfordult a fejemben. Mi van akkor, ha nem csupán ezzel a három emberrel végzett? Már kiskorában is beteg volt, és ahogy nőtt, egyre betegebb lett. Rengeteg elfoglaltsága van. Számtalan emberrel találkozik, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Számtalan egyenest metsz az egyenese. Nem történt baleset, vagy megoldatlan gyilkosság a környezetében? Ennek is utána kell néznem. - Ez a gyerek nagyon beteg.
- Fogalmam sincs, valójában micsoda, csak annyit tudok, hogy mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik. Felelnie kelll azért, amit csinált - és Eve látta, hogy Roarke arca megfeszül. - Szerinted sajnálnom kellene? - Ezt nem mondtam. Őszinténszólva fogalmam sincs, mit gondoljak, de tény, hogy hiszed is, amit mondasz, és lassan engem is meggyőzöl, hogy az a gyerek nem más, mint hidegvérű gyilkos - lépett a háromszög elé Roarke, és újra megnézte a családot. - Hadd vitatkozzak egy kicsit. Számításba vetted azt a lehetőséget, hogy az egyik, vagy akár mindkét szülő gyilkos, és a kislány tudja? Te pedig ezt láttad meg benne. - Ezt sem szabad a szőnyeg alá söpörni. - Eve - fordult a felesége felé Roarke, a szemébe nézett, megsimogatta a fejét. - Meg kell kérdeznem valamit. A lelked mélyén akarod, hogy Rayleen legyen a gyilkos? - Nem. Nem. Épp ellenkezőleg. Tehát, ott tartottam, hogy nem vettem mindent figyelembe, és elsiklottam a lehetőség fölött. Ma viszont, amikor szemtől szemben álltam vele a tökéletes szobájában, egyszerűen nem tudtam nem észrevenni. Nem fogom megsajnálni, Roarke. Rosszul leszek, ha rágondolok. - Rendben - szorította Eve homlokára a homlokát Roarke. - Nyugodj meg. Miben segítsek? - Képes vagy gyilkosként gondolni egy tízéves kislányra?! - Eddig fel sem merült bennem, de megpróbálom. - Ha valóban naplót vezet, és nem semmisítette meg, és elég okos volt ahhoz, hogy kicsempéssze a házból, hová rejthette? - járta körül Eve újfent a táblát. - Táncórára jár, talán ott is van egy öltözőszekrénye, vagy rejtekhelye. Az iskolában túl kockázatos tartani, ennyire nem lehet óvatlan. Talán… - Mi a helyzet a legjobb barátjával? - A mijével? Gyilkosként még csak-csak el tudom képzelni, de a szexhez még túl fiatal. - Egyszerű barátra gondoltam, Eve. Mondjuk a legjobb barátnőjére. - Ó - vonta össze Eve a szemöldökét. - Szerintem Melodie Branch lesz az. Akivel együtt találták meg Foster holttestét. A határidőnaplója szerint rendszeresen találkoztak. Talán igazad van. Felhívom Peabodyt, és holnap nem csupán Allikát látogatjuk meg, de Melodie-t is. Előtte viszont mindenképpen beszélnem kell Mirával. - Eve, mindjárt tizenegy óra. - Na és? A francba - dörmögte Roarke szelíd tekintete láttán. - Oké, talán igazad van. Inkább majd reggel. Legalább lesz időm leírni és elrendezni mindent. Minden követ meg kell mozgatnom, hogy bevigyük a gyereket egy hivatalos kihallgatásra. Whitney segítségére is szükségem lesz hozzá - ment vissza Eve az asztalához, és leült. - Izé… Fel kell tennem ezt a kérdést, noha nem vezet sehová. Magdelena azután is próbálkozott, hogy nem fogadtad a hívását? - Nem. - Elgondolkodtál azon, mit teszel, ha mégis próbálkozik? - Ha így lesz, majd elintézem. Nem fog már több gondot okozni, Eve. Erre a szavamat adom. - Jó. Na, ez eltart még néhány óra hosszat. - Nekem is maradt még dolgom. - Áll még az ajánlatod? Tudod: giccses virágcsokor, szívecskék, és őrületes szex?
- Az én naptáramban az „őrületes” helyett a „tartalmas” szó szerepel, de ha gondolod, kijavítom „őrületesre.” - Miért ne lehetne egyszerre mind a kettő? Roarke a feleségére pillantott. - Ezt nevezem én Valentin-napnak! Eve sejtette, hogy ismét rémálommal fog küszködni, ennek ellenére nem készült fel rá. Döbbent meglepetéssel látta, hogy álmában ott áll Rayleen rózsaszín és fehér szobájában. Nem tetszettek neki a babák, mert éppen olyan üres tekintettel bámulták, mint megannyi halott. Ennek ellenére meleg volt, és kellemes illat szállt a levegőben. Az ágy úgy nézett ki, mint amelyet kiskorában látott egy mesefilmben. Csak azért tudta végignézni, mert egyedül maradt, és nem volt senki, aki megakadályozta. Egy igazi hercegnő ágya. Aki ilyen ágyban alszik, azt nem érheti semmi baj. Senki sem mászik rá a sötétben, hogy bántsa. Egy ilyen gyönyörűséges ágyban senki sem érhet hozzá. Közelebb lépett hozzá, mégis félt megérinteni. Óvatosan kinyújtotta, majd visszarántotta a kezét. Az apja talán megveri, ha hozzányúl. Ököllel esik neki, ha megérint egy ilyen gyönyörűséget. - Gyerünk. Nyugodtan megfoghatod. Még bele is fekhetsz. Megpördült, de nem az apja szólalt meg, hanem egy hozzá hasonló kislány. Nem, mégsem olyan volt, mint ő. A haja ragyogott, és csinos arca sem mutatta ütlegek nyomát. Ráadásul mosolygott. - Ez az én szobám. - Te vagy a hercegnő - suttogta Eve. Ezt hallva a kislány sokkal szélesebben mosolygott. - Ahogy mondod. Én vagyok a hercegnő. Itt minden enyém. Ha azt mondom valamire, hogy szabad, akkor nyugodtan hozzányúlhatsz. Viszont ha megtiltom, és mégis megteszed, tömlöcbe vettetlek. Ahol mindig sötét van. Eve a háta mögé kapta a kezét. - Nem nyúltam semmihez. - Előbb meg kell kérdezned. Vagy megengedem, vagy nem - lépett a kislány egy asztalkához, amelyen fehér és rózsaszín teáscsészék sorakoztak. - Igyunk egy kis forró csokoládét. A szolgám bármikor készít, amikor csak akarom. Szereted a csokoládét? - Nem tudom. Még sohasem ittam. Finom? Rayleen teletöltötte az egyik csészét. - Haláli - nevette el magát. - Ha rád parancsolok, akkor meg kell innod. Elvégre ez az én szobám. Ha elkiáltom magam, hogy itt az idő, meg kell innod a forró csokoládét. Eve engedelmesen - elvégre jól megtanult engedelmeskedni - az asztal mellé lépett, kézbe vette az egyik rózsaszín csészét, és belekortyolt. - Ez… ez nagyon jó. Még sohasem ittam ilyen finomat - hajtotta le mohón, villámgyorsan, majd maga elé tartotta az üres csészét. - Kaphatok még belőle? - Rendben - mosolygott pengeélesen Rayleen. Eve megpillantott valamit a szemében, amitől összeszorult a gyomra, és amikor újra töltött, elborzadva figyelte a csészében kavargó vérvörös folyadékot.
Visszanyelte a torkát fojtogató sikolyt, és messzire hajította a csészét. A vörös lé undorító tócsává gyűlt a fehér szőnyegen. - Most nézd meg, mit csináltál! Ezért megfizetsz - tette le Rayleen a csészéjét, és kétszer tapsolt. Eve apja lépett be a szobába. Mosolygott. - Ne. Kérlek. Nem akartam. Feltakarítom. Kérlek, ne. Kérlek. - Már régóta kereslek, kicsi lány - szólalt meg az apja, majd egyetlen ökölcsapással a földre sújtotta. Utána rávetette magát. Eve küzdött és könyörgött, még sikított is, amikor elpattant a csont a karjában, akár egy vékony ceruza. Mindeközben Rayleen nyugodtan állt, és ráérősen kortyolgatta a csokoládéját. - Csak egyféleképpen állíthatod meg - árulta el végül, amikor az apja lihegve Eve fölé kerekedett. - A gyilkosság mindent megold. Ezért meg kell ölnöd. Öld meg. Öld meg! kántálta izgatottan. - Öld meg! Eve ujjai ráfonódtak a kés markolatára, és megtette, amire a kis hercegnő kérte. - Csitt, kedvesem. Ébredj fel, Eve. Csak álmodtál. Ébredj fel a kedvemért. Gyere vissza hozzám. Szükségem van rád. - Véres volt. Rózsaszínű, fehér és vörös. Minden úszott a vérben. - Már vége. Felébredtél, és itt vagy mellettem - suttogta Roarke, akit éppen úgy kínoztak a felesége rémálmai, mint Eve-et. Szorosan átölelte, és ringatni kezdte, miközben folyamatosan csókolta a feje búbját és a halántékát, még akkor is, amikor már elmúlt a reszketése. Amikor Eve feléje fordította az arcát, érezte a könnyeit. - Ne haragudj. - Dehogy haragszom, édesem. - Csak egyszerű projekció lenne? Ránézek arra a kislányra, és azt látom, ami nekem sohasem volt? Amit sohasem éreztem és tudtam? Féltékeny lennék rá? Irigy? Mint ahogy Magdelenára is féltékeny és irigy voltam? Roarke hátrébb húzódott, és tízszázalékos erősséggel felkapcsolta a világítást, hogy lássa a felesége arcát. - Nem, egyáltalán nem. Te nem vagy féltékeny, vagy irigy. Ha Magdelenával ezt váltottam ki belőled, az teljes egészében az én hibám. Te tiszta vagy, drága Eve. Mindig, mindent észreveszel, még akkor is, ha nem tetszik a látvány. Azzal is szembe mersz nézni, aminek mások hátat fordítanak. - Le kellett volna csukniuk azért, amit az apámmal műveltem. - Nincs igazad. Még Isten sem könyörül meg rajtuk, akárcsak egyetlen órára, egyetlen pillanatra is lecsuknak - törölte le Eve könnyeit a hüvelykujjával. - A benned élő nyomozó ezt nagyon is jól tudja. - Talán. Igen. Legalábbis többnyire - sóhajtott fel Eve, a férje vállára hajtotta a fejét. Köszönöm. - Cégünk ajándéka. Tudsz majd nyugodtan aludni? - Aha. Roarke elsötétítette a szobát, majd a felesége mellé küdt, és szorosan átölelte.
Eve-et megviselte az éjszaka, mint mindig, ha rémálmot látott, ennek ellenére igyekezett túltenni magát rajta. Nyolckor felöltözve, megreggelizve várta, hogy szembenézzen az arra a napra tervezett tennivalóival. - Hol akarod kezdeni? - érdeklődött Roarke. - Az éjjel elküldtem Whitney-nek és Mirának a jelentésemet. Remélem, azonnal felhívnak, amint elolvassák. Amíg erre várok, megpróbálok elbeszélgetni Rayleen legjobb barátnőjével. Egy kis szerencsével nála lesz a kislány naplója - ült le a dívány karfájára, és belekortyolt a második csésze kávéjába. - Utána beszélek Allikával. Straffo fél tízre megy golfozni, és a klubjában ebédel. Rayleen programjában a Rejtvényfejtők Klubja szerepel, majd egy múzeumlátogatás. Allika egyre megy a gyerek és az au pair elé, utána az au pair egészen estig szabad. Egy Állatvilág nevű étteremben ebédelnek, majd a délutánt kozmetikusnál töltik. - Egész napos elfoglaltság. - Aha, betáblázták magukat. Fogadni merek, ha elég korán odaérek, egyedül találom Allikát a lakásban. Utána a beszélgetés eredményétől függően vagy elmegyek a gyerekért, vagy előbb leülök, és mindent megbeszélek Mirával és Whitney-vel. A gyerek kihallgatása lesz a legnehezebb. Egyszerre fog akadályozni benne az apja és a Gyermekvédelmi Hivatal. Nem állhatok eléjük egy homályos feltételezéssel és néhány közvetett bizonyítékkal. - Akkor te is egész nap elfoglalt leszel. - Azért a vacsora és a szex még belefér. Roarke elnevette magát. - Kellemes esti programnak ígérkezik. De még mielőtt elindulsz… - lépett a szekrényhez, és elővett egy vörös papírba csomagolt, hatalmas fehér selyemmasnival díszített dobozt. - Ó, ember! - Igen, tudom. Már megint valami ajándék - szörnyülködött mókásan Roarke. - Olyan bosszantó. Azért csak nyisd ki. Eve leemelte a doboz tetejét. A belsejében egy kisebb aranyszínű dobozt talált. Benne, vörös bársonypárnán egy karcsú üveg feküdt. Ékszerre számított. Tudta, hogy Roarke szereti elhalmozni csillogó kövekkel. Az üvegben rejlő kövek nem lehetnek egyszerű üvegcserepek. Viszont ki vásárolna Roarke-on kívül gyémánttal és rubinnal díszített üveget? Kiemelte a dobozból. A belsejében sápadtarany folyadék lötyögött. - Varázsital? - Varázsolni is lehet vele. Finom az illata. A tiéd. Neked készíttettem. Illik a bőrödhöz, a stílusodhoz. Olyan, amilyet szeretsz. Szagold meg - húzta ki a rubindugót, majd finoman Eve csuklójához érintette. - Mit a véleményed? Eve szimatolt egy kicsit, majd összevonta a szemöldökét. Alig érezhető, titokzatos illat ütötte meg az orrát, amely korántsem volt tolakodó vagy kellemetlen. Egyáltalán nem ilyennek gondolt egy drága, vadító parfümöt. - Milyen? - Kellemes. Mi több, ez is azt bizonyítja, hogy ismersz - érintette a dugót a nyakához Eve, hogy örömet szerezzen a férjének. - Az üvege is csodálatos. - Ez csak természetes. A gyémántokat a Negyvenhetedik utcán vettem.
- Komolyan? Remek - tette az öltözőasztalra Eve a parfümöt, elég magasra ahhoz, hogy Galahad véletlenül se érhesse el. Majd visszament Roarke-hoz, és valósággal felkínálta neki a nyakát. - Érzed? - Tökéletesen illik hozzád - simított végig Eve haján Roarke, majd lehajolt, és megcsókolta. - Boldog Valentin-napot, egyetlenem. - A nyálas szöveget tartogasd későbbre. Mennem kell. Peabody bármelyik percben itt lehet, mert különben azt kockáztatja, hogy szétrúgom a valagát. - Mit szólnál, ha nyolckor vacsoráznánk? Hacsak közbe nem jön valami. - Nyolckor. Megpróbálom fél nyolcig befejezni a munkát. Már ha lesz egyáltalán mit befejezni.
Annak ellenére, hogy Peabody is olvasta Eve jelentését, nem igazán akarta elfogadni azt a lehetőséget, hogy a gyilkos nem más, mint egy tízéves kislány. - Oké, én is hallottam, hogy a keményebb iskolákban időnként megfenyegetik vagy meg is támadják a tanárokat. Ököllel, késsel, meg mindenféle konyhaszerszámmal. Viszont azok nagyon kemény gyerekek, akik hozzászoktak a kemény helyzetekhez. - Tehát aki szép egyenruhát visel, és egy tetőtéri lakásban lakik, az már nem is lehet gyilkos. - Nem ezt mondtam, mindenesetre a környezet gyökeresen eltér. Ráadásul a tanárokat bosszúból, vagy hirtelen felindulásból szokták megtámadni, esetleg a diák már korábban is mutatott erőszakos viselkedésre utaló hajlamokat. A mi esetünkben viszont mind a két gyilkosságot előre kitervelték. Ez fölöttébb hidegvérű elkövetőre vall. Ráadásul még az indítékot sem sikerült tisztáznunk. - Már nem várat magára sokáig. - Dallas, átnéztem Foster és Williams iratait. Rengeteg alkalommal kezdeményeztek fegyelmi eljárást egyes diákok ellen, vagy hívták be a szüleiket egy kis beszélgetésre, amiért a gyermekük megbukott a vizsgán, állandóan elkésett az óráról, késve adta le a feladatot, vagy egyszerűen csak rosszul viselkedett, viszont Rayleen Straffo neve egyetlenegyszer sem bukkant fel. A magatartása és a szorgalma kiemelkedő. Osztályelső. - Talán meghamisította a jegyeit. - Ember, ezért aztán azonnal be kell vágni a börtönbe - rezzent össze Peabody. - Nem úgy értettem, mint ahogy hangzott. Csupán egyszerűen nem értem, miért gyanakszol rá. Nem látom az összefüggéseket. Az ösztöneim sem súgnak semmit. - A mai kihallgatások után egyikünk biztosan megváltoztatja a véleményét. A kocsi műszerfalába épített ’link akkor kezdett jelezni, amikor Eve megállt a ház előtt, ahol Melodie Branch lakott. - Dallas. - Olvastam a jelentésed, Eve - közölte aggodalmas arckifejezéssel Mira. - Ezt meg kell beszélnünk. Méghozzá alaposan. - Gondoltam, de egy kicsit várnod kell. Épp most készülök kihallgatni egy tanút. - De nem Rayleen Straffót? - Nem, egyelőre még nem. Megkereslek, amilyen hamar csak tudlak. A parancsnokot is…
- Majd én felhívom, és mindent előkészítek. Arra kérlek, csak akkor beszélj Rayleen Straffóval, ha már konzultáltunk. - Ma amúgy is nagyon elfoglalt. Tudok várni. A hangodból arra következtetek, hogy nem osztod a véleményem. - Majd délután mindent megbeszélünk. Igen, valóban aggódom egy kicsit: csak óvatosan, Eve. - Megteszem, ami tőlem telik - bontotta Eve a vonalat. - Úgy tűnik, Mira a te oldaladon áll - fordult Peabody felé. - Itt nincsenek oldalak, Dallas. - Ebben igazad van. Nincsenek oldalak. Ennek ellenére, miközben kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé, hogy rávegyen egy lányt, árulja el a legjobb barátnőjét, Eve úgy érezte, hogy igenis vannak.
Tizenkilencedik fejezet
Angela Miles-Branch nyitott ajtót. Gyapjúnadrágot és magas nyakú, krémszínű angórapulóvert viselt. A lábára lapos sarkú, ugyancsak krémszínű cipőt húzott. Bevezette Eve-et és Peabodyt a modern nappaliba. - Felteszem, a Sarah Childban történtek miatt jöttek. Melodie a szobájában van. Most éppen duzzog, és nem hajlandó beszélni velem. - Micsoda? - Eve csupán ennyit tudott kinyögni. - Kiírattam az iskolából. Nem járatom a lányomat olyan helyre, ahol két gyilkosság is történt. Dühös, mert szerinte nem vettem figyelembe az ő érdekeit, és azt sem, hogy a legjobb barátnője is oda jár. Nem akar másik iskolába menni, ahol senkit sem ismer, ahol ronda egyenruhát kell viselni, és így tovább - zökkent le Angela kimerültén az egyik fotelbe. - Sokat vitatkoztunk, és mivel az elkövetkező néhány évben én döntök az élete felől, sikerült legyőznöm. Most még - sóhajtott fel, miközben beletúrt frissen mosott hajába. - Rettenetes lehet, ha az ember még csak tízéves, és azt hiszi, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Úgy döntöttem, nyugodtan duzzogja ki magát, és legyen dühös rám, ha akar. - Nekem nagyon úgy hangzik, mintha csakis a lánya érdekeit tartaná szem előtt jegyezte meg Peabody. - Ezt a gyerekek gyakran nem értik meg. Éppen ezért nem irányíthatják az életüket. - Köszönöm, hogy ilyen megértő. Nem én vagyok az egyetlen szülő, aki így döntött, vagy komolyan fontolgatja ezt a döntést. Melodie ezt sem érti meg. Remélem, hogy legalább néhány ismerősével találkozik majd a West Side Academyn, ahová tegnap beírattam. Ezalatt… - hallgatott el, és legyintett egy nagyot. - Találkozott Melodie a Sarah Child-beli barátaival? - érdeklődött Eve. - Persze. Természetesen. Próbáljuk a megszokott mederben élni az életünket, noha ez egyáltalán nem könnyű. - Rayleen Straffóval is? - Vele különösen. Nagyon jó barátnők, különösen azóta, hogy együtt élték át azt a szörnyűséget. Rayleen csütörtökön éppen úgy átjött, mint mindig. Allikával együtt úgy véltük, hogy az lesz nekik a legjobb, ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Melodie tegnap este náluk vacsorázott. - Két egymást követő napon is találkoztak? Nem szokatlan ez egy kicsit? - Egyáltalán nem. Őszintén bevallom, boldog voltam, hogy néhány órára megszabadultam tőle, és nem veszekszik azért, mert hétfőn már egy másik iskolába kell mennie. - Szeretnénk beszélni vele.
- Tudom, hogy csak a munkáját végzi, hadnagy, és higgye el, egyáltalán nem szeretném ebben akadályozni. Csak nem szeretném, ha Melodie megint felbosszantaná magát. Nem szeretném, ha újra fel kellene idéznie, milyen volt, amikor megtalálták a holttestet. Rémálmai vannak. - Majd megpróbálok nem utalni rá, de új útra kanyarodott a nyomozás, és szeretnénk, ha megvilágítana néhány részletet. - Rendben, de amilyen állapotban most van, elképzelheti, hogy csak hallgatással felel majd a kérdéseire. Máris idehozom - állt fel Angela, és kisétált a szobából. Eve tompa hangokat hallott, egy türelmetlen anyáét és egy gyerek duzzogó tiltakozását. Kisvártatva, az anyja kíséretében, besétált a gyászos kedvű gyerek. - Ülj le, Melodie, és ha olyan udvariatlan leszel Dallas hadnaggyal vagy Peabody nyomozóval, mint velem voltál, börtönben töltőd az elkövetkező néhány hetet. Melodie dacosan megvonta a vállát, és a földre szegezett tekintettel helyet foglalt az egyik fotelben. - Nem az én hibám, hogy Mr. Foster és Mr. Williams meghalt, mégis én kapom a büntetést. - Ne kezdd már megint - figyelmeztette Angela. Eve úgy vélte, legrövidebb az egyenes út. - Melodie, szeretném, ha ideadnád Rayleen naplóját. A kislány döbbenten felkapta a fejét, majd gyorsan újra lehajtotta. - Elnézést, de nem értem, miről beszél. - Dehogynem. Rayleen rád bízta a naplóját, nekem viszont szükségem van rá. - Nincs nálam Rayleen naplója. - De tudsz arról, hogy naplót vezet. - Rayleen… Nem tudom. Minden napló titkos. - Neked is van egy? - Igen, asszonyom. Az is titkos - pillantott könyörögve az anyjára. - Igen, Melodie is vezet naplót - ült a lánya mellé Angela, és átkarolta a vállát. Eve látta, bármilyen harc is dúl köztük időnként, ha kell, azonnal szövetségre lépnek. - Melodie tudja, hogy bármit leírhat a naplójába, senki sem fogja elolvasni. Viszont fogalmam sincs, mire fel ez a nagy érdeklődés a naplók iránt. - A titkok roppant fontosak - helyeselt Eve. - Akárcsak a barátság. Lefogadom, hogy a legjobb barátnők megosztják egymással a titkaikat. Beleolvastál Rayleen naplójába? - Nem, sohasem enged… Az is lehet, hogy Rayleen nem vezet naplót. Eve úgy döntött, átugorja a következő lépést. - Amikor csütörtökön átjött, odaadta neked. Mit mondott, mit kell vele csinálnod? - Rayleen csak azért jött, hogy játsszunk egy kicsit, ennyi az egész. Nem mentünk iskolába, mert Mr. Williams belefulladt a medencébe - és Melodie szeme megtelt könnyel. Minden olyan rossz. Ray és én többé már soha nem járhatunk ugyanabba az iskolába. Pedig ő a legjobb barátom, és a jó barátoknak össze kell tartaniuk. - Melodie, tudod, mi az a házkutatási parancs? Könnyen szerezhetek egyet - folytatta Eve, amikor látta, hogy Melodie behúzza a nyakát. - Egy ilyen parancs megengedi, hogy átkutassam a szobádat, de nem szeretném, ha idáig fajulnának a dolgok. - Hadnagy - döbbent meg Angela. - Istenem, mi folyik itt?
- Látnom kell azt a naplót, Melodie, ha csak úgy kapom meg, kész vagyok átkutatni érte a szobádat. - Nem fogja megtalálni! Soha! Mert Ray… - hallgatott el hirtelen a kislány, és megragadta az anyja kezét. - Megígértem. Megígértem neki, anyu, és az ígéreteket nem szabad megszegni. - Valóban nem. Minden rendben, kicsikém - vette ölbe Melodie-t. - Rayleen bajba került? - fordult Eve felé. - A naplója birtokában sokkal többet fogok tudni. Melodie érdekeit is ez szolgálja a leginkább. -Várjon. Várjon egy kicsit - hunyta le egy pillanatra a szemét Angéla, majd finoman maga felé fordította Melodie fejét. - Kedvesem, el kell mondanod a rendőrségnek az igazat. Ez nagyon fontos. - Megígértem! - Az igazság legalább olyan fontos, mint egy ígéret. Mondd el, kicsim, nálad van Rayleen naplója? - Nincs! Nincs nálam! Tegnap este visszavittem neki. Csak rövid időre hagyta itt, és akkor sem olvastam bele. Le volt zárva, de akkor sem olvastam volna el, ha nyitva hagyja. Megesküdtem rá. - Minden oké, kicsikém. Nincs nála a napló - fordult Eve felé Angela. - Kutassa át nyugodtan a lányom szobáját, de ha azt mondja, hogy visszaadta a naplót, akkor ez az igazság. - Arra nem lesz semmi szükség. Melodie, mit mondott neked Rayleen, amikor rád bízta a naplóját? - Azt, hogy a rendőrség turkálni fog a holmijában. - Istenem - suttogta Angela. - Átkutatták Straffóék lakását? Erről nem tudtam. Elengedtem oda Melodie-t, pedig… - Melodie-val nem történt semmi, és nem is fog - szakította félbe Eve. - Gyerünk, Melodie, folytasd! - Rayleen megkért, vigyázzak egy kicsit a naplójára, és senkinek se áruljam el, hogy ideadta. Azt mondta, titok. Hiszen napló. Nem lenne helyes, ha idegenek is olvasnák a legtitkosabb gondolatait. Azt mondta, bennem megbízik, mert én vagyok a legjobb barátja. Tegnap pedig visszaadtam, pontosan úgy, ahogy kérte. Most nagyon dühös lesz rám, amiért elárultam. - Dehogy lesz dühös - és Angela elgondolkodva figyelte Eve arcát. - Minden rendben lesz, ne aggódj - állt fel, és Melodie-t is felállította. - Büszke vagyok rád, amiért helyesen döntöttél, és elmondtad az igazat. Sokszor nagyon nehéz a helyes utat választani. Igyál egy cseresznyés üdítőt. Mindjárt megyek én is. - Bocsánatot kérek, amiért olyan undok voltam veled. - Én is bocsánatot kérek, drágaságom. Tudod, mit? Nekem is hozzál egy üdítőt. Melodie szipogva bólintott, és lassan kisomfordált a szobából. - Fogalmam sincs, miért kell maguknak egy gyerek naplója. Nem értem, mi köze lehet a nyomozáshoz. - Ez is egy olyan részlet, amely figyelmet érdemel.
- Nem árulják el, pedig tudni szeretném. A következő kérdésemre viszont válaszoljanak. Ragaszkodom hozzá. Tartsam távol Melodie-t Straffóéktól? - Nem hiszem, hogy veszélyben van, ennek ellenére a mai naptól kezdve nem árt, ha kevesebbet találkoznak - sőt valójában használ, gondolta Eve, és biztosra vette, hogy Angela megértette. - Nagyon fontos, hogy ne említsék senkinek ezt a beszélgetést és a naplót. Főleg Straffóéknak ne. - Azt hiszem, elutazunk, és vidéken töltjük, ami a hétvégéből még hátra van - sóhajtott fel nyugtalanul Angela. - Kedden is elkezdheti az új iskolát. - Ez remekül hangzik - mondta Eve. - Én ugyan nem értek a gyerekekhez, Ms. MilesBranch, viszont az a benyomásom, hogy maga nagyon jó ezen a téren. - Még annál is jobb. Köszönöm.
Miután távoztak a Miles-Branch-lakásból, Eve adott egy esélyt Peabodynak, hogy elmondja a véleményét, de a társa csendben maradt. Eve egészen addig várt, amíg beültek a kocsiba. - Megjegyzés? Kérdés? Ötlet? - Még csak most fogalmazom - fújt nagyot Peabody. - Azt kell mondanom, hogy felszínesen nézve nagyon is jellemző egy iskolás gyerekre, hogy elrejti a naplóját, vagy megkéri a legjobb barátnőjét, őrizze meg neki, ha attól fél, hogy egy felnőtt bele akar olvasni. A lányok különösen érzékenyek erre. - És a felszín alatt? - Mert te csak azt látod, és én kezdelek érteni. Rayleen valóban vezet naplót, és gondoskodott arról, hogy a házkutatás megkezdése előtt eltüntesse otthonról. Ez sokat nyom a latban a teóriád mellett. Ennek ellenére Eve még mindig hallotta a társa hangjában a kételyt. - Ennek ellenére tipikus, lányos dolognak tartod. - Nagyon nehéz elhinnem, hogy nem erről van szó. Sajnálom, Dallas, de Rayleen még csak egy kislány. - És ha tizenhat éves lenne? Vagy huszonhat? - Dallas, te is tudod, hogy az egészen más. - Ebben azért nem vagyok teljesen biztos - fékezett le Straffóék háza előtt Eve.
Allika nyitott ajtót. Elgyötört arca, és a szeme alatt sötétlő karikák arról tanúskodtak, hogy nem sokat aludt az éjjel. Még fel sem öltözött, csupán egy szürke köntöst viselt. - Kérem - szólalt meg. - Nem tudnának békén hagyni bennünket? - Beszélnünk kell magával, Mrs. Straffo, és jobb szeretnénk odabent. Bizalmas dolgokról lesz szó, és így magának sokkal kényelmesebb. - Miért gondolják azt a rendőrök, hogy otthon sokkal jobban érzi magát az, akit kihallgatnak? - Nem kihallgatást említettem, hanem beszélgetést. Vagy esetleg nem szeretne beszélgetni velünk? Van ennek vala különös oka? Allika egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Fel kell hívnom a férjemet. - Úgy érzi, szüksége van egy ügyvédre? - A férjem nem csupán ügyvéd - csattant fel Allika, majd a homlokára szorította a kezét. - Fáj a fejem. Próbálok pihenni egy kicsit, mielőtt a lányom elé megyek. - Nagyon sajnálom, hogy zavarok, de szeretnék feltenni néhány kérdést, amelyekre mindenképpen tudnom kell a választ - és Eve úgy érezte, ideje, hogy némi nyomást gyakoroljon Allikára. - Ha valóban fel akarja hívni a férjét, mondja neki azt, hogy szeretettel várja a kapitányságon. Hivatalosan is csinálhatjuk. - Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés. - Hárman itt, vagy négyen odabent. Választhat. - Akkor jöjjenek be. Essünk túl rajta. Még az áldozat is bűnösnek érzi magát, ha a rendőrökkel beszél - vonult be Allika a nappaliba, és éppen úgy dobta bele magát az egyik fotelbe, mint a duzzogó Melodie. - Mit akarnak? - Okunk van feltételezni, hogy egy bizonyos tárgyat, amely jelentősen segítené a nyomozást, a házkutatás megkezdése előtt kicsempésztek a lakásból. - Ez nevetséges. Semmit sem vittünk el innen, különösen olyasmit nem, ami jelentősen segítené a nyomozást. - A lánya elvitte a naplóját. - Hogy mondja? - húzta ki magát ültében Allika, és hangjában egy pillanatra érezni lehetett, hogy fél. - Mi köze Rayleen naplójának bármihez? - Eltávolította a lakásból a házkutatás megkezdése előtt, majd visszacsempészte. Nem tudja, hol tartja? - Nem, nem tudom. - Olvasta? - Nem, nem olvastam. Mi tiszteletben tartjuk egymás magánügyeit és titkait. - Látnunk kell azt a naplót, Mrs. Straffo. - Valami baja van? Hogy vádolhat egy kislányt ilyen szörnyűséggel? - Nem vádoltam Rayleent semmivel. Miért, maga szerint mit követett el? Maga szerint mire lenne képes a lánya, Allika? - hajolt előre Eve. - Mitől ilyen beteges, kimerült és ijedt? - Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Nem tudom, mire céloz - gyűrögette Allika a köntöse szegélyét. - Meg kell állítania. Mindenképpen meg kell állítania. - Meg fogom állítani. Hiszen maga is jól tudja, hogy ez így nem mehet tovább. - Menjen innen. Egyedül akarok maradni. - Miért rejtette el a fia összes fényképét? Miért őrizte meg a pólyáját, a játék kutyáját? Miért? - A gyermekem volt. A kisfiam - sírta el magát Allika. - Mégsem tartja elöl a képét, ahol bármikor láthatná. Miért? - Mert fájdalmas. Nagyon megvisel… - Nagyon megviseli Rayleent. Nem szereti az öccse képeit, igaz? Nem tetszik neki, hogy maga és Oliver egy másik gyereket nézegetnek. Azt akarja, hogy minden róla szóljon. Kizárólag róla. Sohasem tetszett neki, hogy rajta kívül másra is odafigyeltek, igaz? - Teljesen természetes, hogy az első gyerek féltékeny az új jövevényre. Kell egy kis idő, mire hozzászokik. Mióta világ a világ, a testvérek mindig is rivalizáltak egymással.
- Rayleen esetében ennél azért kicsit többről volt szó, nem? Végül tett valamit az ügy érdekében azon a karácsonyon. Miért kellene odaadnia a játékait? Miért figyelnek rá is, amikor ő volt az első? Ezért kicsalta az ágyából, és a lépcső tetejéhez vezette, így volt? - Baleset történt - temette a tenyerébe az arcát Allika, rázkódni kezdett a válla. - Egy rettenetes baleset. Rayleen még aludt. Mindnyájan aludtunk. Istenem, kérem, ne tegye ezt velem. - Nem, a lánya egyáltalán nem aludt. Ezt maga szintén jól tudja. - Nem akarta… Nem akarhatta… Kérem. Istenem. - Mesélje el, mi történt azon a karácsony reggelen, Allika. - Már mondtam. Aludtunk. Mindenki aludt - ejtette ölébe a kezét Allika. Az arca falfehérre sápadt, és kidülledt a szeme. - Meddig képes még magában tartani, mielőtt teljesen tönkremegy? - kérdezte ellentmondást nem tűrőn Eve. - Meddig képes még elrejtőzni a tabletták és munka mögé? Meddig játssza még ezt a szerepet? A következő Reed Williamsig? - Nem, nem. Az csak egyszer fordult elő. Nagyot hibáztam. - Tudja, hogy nem élhet ezzel a tudattal, Allika. El kell mondania nekem. Árulja el, mit művelt Rayleen a kisfiúval. A kisfiával. - Még csak hétéves volt. Peabody látta, hogy Allika páncélja megrepedt. Odaállt melléje, és mindent megtett, hogy tovább tágítsa a rést. - Maga az anyja, ezért természetesen szeretné megvédeni. Mindig igyekszik azt tenni, amiről hiszi, hogy a legjobb neki. - Persze. - Mint ahogy Trevort is szerette volna megvédeni. Árulja el az igazat. Ezzel mindkét gyereknek használ. - A gyerekeim. - Mi történt azon a karácsony reggelen, Allika? Mi történt Trevorral? - Karácsonykor a gyerekek korán fel szoktak ébredni - suttogta Allika, miközben patakzottak a könnyei. - Ez természetes. Izgatottak, és várják az ajándékot. Még nem is hajnalodott, de Rayleen már bejött a hálószobába, és boldogan ugrálni kezdett az ágyunkon. Felkeltünk. Oliver azt mondta, elmegy Trevért - szorította a szájára a kezét Allika. - Egy évvel azelőtt Trevor még nagyon kicsi volt. Semmit sem fogott lel a karácsonyból. Ezúttal viszont már majdnem betöltötte a kettőt, és… Ez lett volna az első, igazi karácsonya. Oliver szólt, hogy máris hozza, és lemegyünk együtt, hátha meglátogatott már bennünket a Télapó. - Egészen pontosan hol volt ekkor Rayleen? - Mellettem maradt, amíg felvettem a köntösöm. Egyre csak ugrált és tapsikolt. Boldog volt. Valósággal ragyogott a kis arcocskája. Pontosan úgy, mint minden hétéves gyereknek karácsony reggelén. És ekkor… Ekkor észrevettem, hogy az a rózsaszín papucs van a lábán, amelyet saját kezűleg rejtettem el az ajándékai közé. Akkor nézte ki magának, amikor egyszer közösen mentünk vásárolni - ürült ki Allika tekintete. - Szóval Rayleen felhúzta a lábára az ajándék papucsot - ismételte meg Eve. - A neve is ott állt rajta, csillogó gyöngyökből kirakva. Szerette, ha a dolgain ott a neve. Mondani akartam valamit, talán azt, hogy nem kellett volna lemennie, hiszen megígértük, hogy azonnal felkelünk, amint felébred, de ekkor Oliver felkiáltott. Úgy ordított, hogy azt
hittem, megszakadt a szíve. Hallottam, hogy lerohan a lépcsőn. Én is kiszaladtam a szobából, és megláttam… A kisfiam. Már kihűlt a teste. Az én drága kisfiam. Ott feküdt a lépcső alatt, csupa vér volt az arca, és hideg a teste. - Mit csinált ekkor Rayleen? - Nem tudom. Minden homályba borult. Oliver zokogott, én pedig arra gondoltam, hogy kiveszem a kezéből Trevet, de nagyon erősen szorította. Nagyon erősen… Igen. Odarohantam a ’linkhez, hogy segítséget hívjak, és Ray... - Mit csinált? Allika lehunyta a szemét, és egész testében remegni kezdett. - A babaházzal játszott, amelyet Oliverrel közösen állítottunk fel a fa alatt. Csak ült előtte a pizsamájában, lábán a csillogó-villogó papuccsal, és babázott. Mintha mi sem történt volna. - Maga tudta. - Nem. Nem. Csak kislány volt. Nem értett semmit. Nem is kellett értenie. Baleset történt. Nem, gondolta Eve. Nem történt semmiféle baleset, ezt mélyen, legbelül Allika is tudja. Ez a tudat emészti napról napra. - Allika, nem azért nincs hangszigetelés a lakásukban, mert attól fél, valami történni fog Rayleennel, és nem hallja meg. Maga Rayleentől fél. - Rayleen a gyermekem. Ő is a gyermekem. - Néhány hónapja meglátogatták a nagynénjét Új-Mexikóban, aki többek között bőrrel is foglalkozik. Ricinusolajat présel, és azzal dolgozik. - Istenem, hagyja abba. Abba kell hagynia. - Rayleen sok időt töltött vele? Figyelte? Kérdezősködött? Szeret mindenről mindent tudni, nem igaz? Rayleen szeret tanulni. - Szerette Craig Fostert. Ő volt a kedvenc tanára. - Ezt maga is kétli. Aztán itt van Williams. Rayleen önkéntesként segít a kórházakban. Okos lány. Volt lehetősége elcsenni egy injekciós pisztolyt és néhány adag bénító hatású gyógyszert. - Ebben az esetben szörnyeteg lenne. Azt akarja, hogy kimondjam? - bujkált hisztéria Allika hangjában. A szeme vadul villogott. - Azt akarja, hogy kimondjam: A lányom egy szörnyeteg? Hiszen én szültem a világra - simított végig a hasán. - Szeretjük. - Mint ahogy Trevort is szerették. Ha tévedek - tette hozzá gyorsan Eve, amikor látta, hogy Allika kezd darabokra hullani -, nem ártunk senkinek azzal, hogy beleolvasunk Rayleen naplójába. Ha igazam van, a lánya segítséget kap, nehogy másokat is bántson. - Akkor keressék meg! Fogják, és vigyék innen! Engem pedig hagyjanak magamra!
Eve és Peabody átkutatták a hálószoba és a gyerekszoba minden egyes négyzetcentiméterét. Felforgatták a fiókokat, kiürítették a szekrényt, még a játékok és a rajzok között is megnézték. - Talán egy másik szobában rejtette el - nézett körül Peabody. - Vagy magával vitte. Bárhogy is legyen, meg fogjuk szerezni. Már az is valami, hogy tudjuk, egyáltalán létezik. Ki kell hallgatnunk a nagynénjét, és ráállítanunk néhány embert a
kislányra, mégpedig rögtön. Nem szeretném, ha az anyja elkottyantaná magát, hogy ott jártunk nála, és a naplójáról kérdezősködtünk. Csináljuk… A pokolba - húzta elő a kommunikátorát. - Dallas. - Azonnali jelentést kérek, hadnagy. Jöjjön az irodámba. - Uram, épp most gyűjtöm be a bizonyítékokat, amelyek alapján letartóztathatjuk Foster és Williams gyilkosát. - Hagyja abba, és azonnal jelentkezzen az irodámban. Értette? - Igenis, uram, értettem. Máris indulok. A francba! - tette hozzá, miután bontotta a vonalat, majd megnézte az óráját. - Menj a múzeumhoz, és kövesd a gyanúsítottat. - De Dallas, a parancsnok… - A parancsnok csak rólam beszélt, téged nem említett. Egy pillanatra sem tévesztheted szem elől Rayleent. Mindenről jelentést kérek, és nehogy hagyd magad lerázni, Peabody! - Jézusom, hiszen még csak tízéves. Egy gyereket még képes vagyok észrevétlenül követni. - Ez a gyerek két gyilkossággal is gyanúsítható, és valószínűleg az öccsével is végzett. Nem egy átlagos kislányt kell követned, Peabody. Ezt ne feledd! - tette ki Peabodyt a Metropolitan Múzeum elegáns bejárata előtt, majd megindult a belváros felé. Vezetés közben felhívta Quella Harmont Új-Mexikóban.
Miközben Peabody felkapaszkodott a múzeum bejáratához vezető hosszú lépcsősoron, azon morfondírozott, hogyan találjon meg egy gyereket, valamint az au pairjét ennyi ember között, ebben a hatalmas múzeumban. Eközben Cora éppen taxiba ültette Rayleent a Nyolcvanegyediken. - De úgy beszéltük meg, hogy anya értem jön, és együtt ebédelünk. - Épp most hívott fel, vagy nem? Azt mondta, azonnal menjünk haza. Rayleen hatalmasat sóhajtott, és magához szorította rózsaszín retiküljét.
Mira és Whitney komor arckifejezéssel várták Eve-et. - Üljön le, hadnagy. Eve-nek nem maradt választása. Leült. - A társa? - Dolgozik, uram. Whitney összeszorította a száját. - Pedig azt hittem, világosan fogalmazok. Mindkettejüknek ide kellett volna jönniük. - Elnézést a félreértésért, kapitány. - Hagyja az üres fecsegést, Dallas! Nem vagyok jó kedvemben. Elolvastam a jelentését, és az a véleményem, hogy teljesen rossz irányba vezeti a nyomozást. - Tisztelettel, uram, de ebben nem értünk egyet. - Aknamezőre tévedt, ráadásul nincs a kezében semmi bizonyíték, mellyel alátámaszthatná a feltételezéseit. - Ebben megint csak nem értünk egyet. A gyanúsított… - A gyerek - javította ki Whitney.
- A gyanúsított valóban kiskorú, de ez még nem zárja ki a lehetséges elkövetők sorából. A gyerekek nagyon is jól tudják, hogyan kell ölni, és sokszor élnek is ezzel a tudásukkal. Whitney az asztalra simította a tenyerét. - Ez a kislány a város egyik legsikeresebb védőügyvédjének a lánya. Jó tanuló, tisztességes családban nevelkedik, és még a maga jelentése szerint sem keveredett bele soha semmibe. Soha nem mutatott erőszakos viselkedésre való hajlamot. Dr. Mira? - A gyerekek valóban követnek el erőszakos bűncselekményeket - kezdte Mira. Valóban akadnak esetek, amikor a gyilkos még csak tízéves, vagy ennél is fiatalabb, ezek általában más gyerekek ellen irányulnak. Sokkal általánosabb a kisebb állatok sérelmére elkövetett erőszakos cselekedet. Rayleen Straffo viszont egyáltalán nem mutat semmiféle hajlamot az erőszakra. Eve számított arra, hogy megpróbálják megcáfolni, de képtelen volt véka alá rejteni a csalódását. - Tehát mert az apja gazdag, és a kislány jól tanul az iskolában, sőt még állatokat sem bántott soha, tagadjam le mindazt, amit eddig megtudtam? - Mégis, mit tudott meg? - vágott a szavába Whitney. - Csupán annyit, hogy a kislány abba az iskolába jár, ahol két tanárt meggyilkoltak. Több száz gyerekkel együtt. Valamint azt is sikerült kiderítenie, hogy az anyjának rövid viszonya volt a második áldozattal. Eve felállt. Úgy érezte, ülve képtelen elviselni a támadásokat. - Tudom, hogy a gyanúsított talált rá az első áldozatra, és tudom, hogy volt lehetősége elkövetni mindkét gyilkosságot. Beszéltem a nagynénjével, és megtudtam, hogy Rayleen könnyedén hozzáférhetett ricinushoz, és látta, hogyan kell olajat sajtolni belőle. Történetesen azt is sikerült megtudnom, hogy naplót vezet, amelyet a házkutatás megkezdése előtt az egyik barátnőjéhez menekített. Whitney félrehajtotta a fejét. - Megszerezte ezt a bizonyos naplót? - Nem. Úgy vélem, a gyanúsított elrejtette, vagy már meg is semmisítette, esetleg magánál tartja. Azért távolította el a lakásból, mert rá nézve terhelő bizonyítékokat tartalmaz. - Eve, nagyon sok fiatal lány vezet naplót, és mindegyikük titokként kezeli a benne leírtakat. - Rayleen már évek óta nem egy átlagos fiatal lány. Láttam a szemét. Tudom, mire képes. Az emberek ezt nem akarják észrevenni - fordult Whitney felé. - Nem akarják, mert amikor egy kislányra néznek, csak az ártatlan tisztaságot hajlandók meglátni az arcán. - Akármilyen szenvedélyesen adja elő a véleményét, attól még nem lesz belőle bizonyíték. - Ha tíz, vagy akár csak öt évvel idősebb lenne, nem kérdőjelezné meg a véleményemet. Ha nem bízik az ösztöneimben és a tapasztalatomban, hadd áruljak el még valait. Nyolcéves koromban én is megöltem egy embert. ' - Ezzel tisztában vagyunk, Eve - szólt közbe békítőleg Mira. - És azt hiszed, hogy magamat látom benne, ha ránézek? Hogy ez valamiféle érzelemátvitel a részemről? - Tudom, hogy amikor korábban beszélgettünk a nyomozásról, egy magánjellegű probléma elterelte a gondolatidat.
- Az más. Ha nyugtalanított is valami, annak az égvilágon semmi köze a munkámhoz. Nem befolyásolta a következtetéseimet. Amiatt a hülyeség miatt nem hagyjátok, hogy nyugodtan végezzem a munkámat. - Csak óvatosan, hadnagy. Vigyázzon a szájára - figyelmeztette Whitney. Eve már rég nem törődött az óvatossággal. - Rayleen is éppen erre számít. Hogy olyan rohadt óvatosak leszünk. Hogy észre sem vesszük, hiszen ő csak egy jó családból származó, aranyos kislány. Egy hét alatt két embert is megölt. Ráadásul hétéves korában már gyilkolt. Nem az apjával végzett, hanem a kétéves öccsével. Whitney összevonta a szemöldökét. - A Trevor Straffo haláláról szóló információt csatolta a jelentéshez, noha annak idején a mentősök és egy nyomozó is megállapították, hogy tragikus baleset történt. - Tévedtek. Elbeszélgettem Allika Straffóval.
Miközben Eve megvívta a saját harcát, Peabody a múzeum egyik irodájában ült, és a biztonsági kamerák segítségével igyekezett Rayleen nyomára bukkanni, addig Allika ismét elküldte Corát a lakásból. - Ez a szabadnapja. Legalábbis a fele. - De nagyon rosszul néz ki, asszonyom. Boldogan maradok, ha kell. Főzök egy teát. - Ne! Nem kell itt maradnia. Csak fáj egy kicsit a fejem. Minden rendben lesz. Itthon ebédelünk, aztán irány a fodrász. - Akkor összeütök valami ebédet, és… - Majd mi elintézzük, Cora. Menjen a barátaihoz. - Ha ennyire biztos benne… De bármikor felhívhat. Semmi fontosat nem terveztem mára. - Érezze jól magát. Miattunk nem kell aggódnia - de Allika attól tartott, összeomlik, mielőtt kitessékeli Corát az ajtón. Amikor becsukta az au pair mögött, nekidőlt a falnak. Rayleen - suttogta. - Rayleen. - Mi a baj, anyu? - villant meg Rayleen éles szeme. - Miért nem ebédelünk az Állatvilágban? Szeretem nézegetni az állatokat. - Nem lehet. El kell mennünk. Elutazunk. - Komolyan? - ragyogott fel Rayleen arca. - Hová megyünk? Lesz ott medence? - Nem tudom. Nem hiszem - honnan is tudhatná? - De mindenképpen mennünk kell. - Még fel sem öltöztél. - Nem? - nézett végig magán Allika, mintha most látná életében először a köntösét. - Megint beteg vagy? Nem szeretem, amikor rosszul érzed magad. Mikor jön haza apu? - kérdezte Rayleen, és szemmel láthatóan elveszítette érdeklődését az anyja iránt. - Mikor indulunk? - Apu nem jön. Csak te meg én megyünk, így lesz a legjobb. Pakoljunk össze. Nem találták meg, de visszajönnek. - Mit nem találtak meg? - fordult hirtelen az anyja felé Rayleen. - Kik jönnek vissza? - Keresték - kapta fel Allika a tekintetét. - Keresték, de nem találták. Mihez kezdjek? Mi lenne neked a legjobb?
Rayleen egyetlen szó nélkül hátat fordított az anyjának, és elindult fel, az emeletre. Megállt a szobája előtt. Egyetlen pillantás kellett csupán, hogy lássa, odabent mindent elmozdítottak a helyéről. Azonnal megértette, mi történt. Tulajdonképpen számított is erre. Előző este bele is írta a naplójába, mit kellene tennie. Miközben a földszint és a szülei hálószobája felé tartott, tombolt lelkében a néma harag. Szerette, ha minden tökéletes. Elvárta, hogy tartsák tiszteletben a környezetét. Megállt az anyja fiókja előtt, ahol Allika a gyógyszereit tartotta. Mintha előle bármit is el lehetne rejteni. A felnőttek annyira ostobák. A retiküljébe tette a naplóját, és becsúsztatott mellé egy üveg altatót is, majd az AutoSéfhez ment, és programozott egy gyógyteát. A ginszenget szerette a legjobban, viszont Rayleen édesen kérte, mert az anyja sohasem tett bele túl sok cukrot. Majd halálos adag altatót kevert az édesen illatozó teába. Olyan egyszerű volt, hogy csodálkozott, miért nem jutott már hamarabb is az eszébe. Mindenki abban a hitben élne tovább, hogy az anyját a bűntudat és a kétségbeesés hajszolta öngyilkosságba, miután megölte Mr. Fostert és Mr. Williamst. Rayleen tudta, hogy az anyja és Williams lefeküdtek egymással. A rendőrök látogatását megelőző este vallotta be, Rayleen pedig remekül értett ahhoz, hogy mindent meghalljon, amit a felnőttek nem az ő fülének szántak. A szülei csak beszélgettek és beszélgettek, miközben az anyja úgy zokogott, akár egy csecsemő. Undorító. Az apja pedig megbocsátott neki. Azt mondta, hibát követett el, de tiszta lappal folytatják az életüket. Rayleen ezt is undorítónak tartotta, akárcsak a beszélgetést követő szeretkezés hangjait. Ha valaki úgy hazudna neki, mint ahogy az anyja az apjának, keservesen megbánná. Megfizetné a hazugság árát. Valójában most is arra készült, hogy rendezze a számlát, miközben tálcára tette az óriási csészét. Anyu rossz volt, ezért meg kell büntetni. Ha megbünteti, megint tökéletes lesz a világ. Ketten maradnak, apuval. Ha már anyunak vége, valóban ő lesz az egyetlene. A naplót pedig bedobja a hulladékmegsemmisítőbe. Ezzel aztán nem tud mit kezdeni az a Dallas, aki mindenbe beleüti az orrát. Egy nap majd megtalálja a módját, hogy ő is megfizessen mindazért, amit tett. Egyelőre viszont jobb megfeledkezni az egészről. - Rayleen - állt meg Allika az ajtóban. - Mit művelsz? - Pihenned kell, anyu. Főztem neked egy ginszengteát. Tudom, hogy ez a kedvenced. Én majd a gondodat viselem. Allika a csészére pillantott, majd az ágyra, és hirtelen úgy érezte, cserbenhagyja a lába, annyira elgyengült. - Rayleen. - Fáradt vagy, és a fejed is fáj - hajtotta fel Rayleen a takarót, és megigazította a párnát. - Mindjárt sokkal jobb lesz. Nem mozdulok mellőled. Mi, lányok, szeretünk gondoskodni egymásról, nem igaz? - mosolyodott el szélesen. Talán így lesz a legjobb, gondolta Allika, miközben alvajáróként megindult az ágy felé. Hagyta, hogy Rayleen lesimítsa a lepedőt, az ágy mellé rakja a tálcát, még azt is engedte, hogy a szájához emelje a csészét.
- Szeretlek - mondta Allika. - Én is szeretlek, anyu. Idd meg a teádat, és meglátod, minden sokkal jobb lesz. Allika a lánya szemébe nézett, és ivott.
Huszadik fejezet
Whitney feszült figyelemmel hallgatta Eve-et. Csupán annyi árulkodott a lelki állapotáról, hogy ujjaival dobolni kezdett az asztalon, pedig ez egyáltalán nem volt a szokása. - Az anya gyanítja, hogy a lánya lökte le a fiát a lépcsőn. - Nem. Nem gyanítja, hanem biztosan tudja - erősködött Eve. - Talán meggyőzte, vagy igyekezett meggyőzni magát, hogy baleset történt. Majd próbálta összeszedni magát, rendesen élni az életét, de időről időre szorongással és depresszióval küzdött. A lelke mélyén ő is tudja, amire rájöttem. A kisfiával nem baleset végzett. - Senki sem látta legurulni - jelentette ki Whitney, de az arca kőkemény maradt. - Dr. Mira, véleménye szerint vajon mennyire tipikus, hogy egy kislány átlépi az öccse élettelen testét, és miközben a szülei zokogva hívják a mentőt, leül játszani? - Így túlságosan általános a kérdés. A kislány akár sokkot is kaphatott, vagy a játék csupán a tagadás eszköze volt a számára. - Az új papucs volt a lábán. Ehhez le kellett mennie a földszintre, mielőtt felébresztette a szüleit. - Igen. - A nyomozás vezetőjének a jelentése szerint a legkisebb Straffo december huszonötödikén, nem sokkal hajnali négy után halt meg - folytatta Eve. - A szülők azt állították, hogy nagyjából fél háromig díszítették a fát, töltötték a zoknikat, majd felmentek aludni az emeletre, de előtte, úgy három óra környékén, még rápillantottak a két gyerekre. Rayleen öt órakor ébresztette fel őket. Mirának egy pillanatra eszébe jutott, amikor Denisszel karácsony hajnalán felkeltek, hogy a gyerekek minden ajándékot ott találjanak a fa alatt, amikor felébrednek, és berohannak a hálószobába. - Az is előfordulhatott, hogy a kislány a szülei ébredése és az öccse lezuhanása között járt a földszinten, de a papucs valóban furcsa - ismerte el Mira. - Fölöttébb különös, hogy egy gyerek az ő korában csupán egy pár papucsot vegyen el az ajándékok közül, majd visszabújjon az ágyába, és aludjon két órát. - Azért találod furcsának, mert nem igaz - közölte Eve kereken. - A nyakam rá, hogy amilyen előrelátó, még ébresztőt is vitt magával, hogy idejében felébredjen. Illik a jellemrajzba. Akkor érzi jól magát, ha mindent előre megtervezett. Felkelt, és átment az öccse szobájába. Felébresztette, és a fülébe súgta, hogy maradjon nagyon csendben. Amikor a lépcső tetejére értek, amely a jelentés szerint a lehető legtávolabb esett a szülők emeleti hálószobájától, lökött rajta egyet. Az apró test lerepült, és csak zuhant, zuhant. Reccs. Utána Rayleen lesétált, ellenőrizte a munkája eredményét, majd kíváncsian átnézte, mit kapott a Télapótól, és mit tudna használni abból, amit az öccse kapott volna - és Eve jól látta Mira
arcán a szörnyülködést. - Felhúzta a papucsot. Mindent szeretett, amire ráírták a nevét. Hibát követett el - tette hozzá Eve. - Éppen úgy, mint amikor említette nekem a naplóját. De nem tudott ellenállni a kísértésnek. Talán még játszott is egy kicsit. Tudta, a szülei úgysem ébrednek fel. Ráadásul most már minden az övé. Amikor végzett, visszament az emeletre. Szerintem ekkor megint megnézte az öccse testét, a már nem jelentett neki vetélytársat fordult Whitney felé, látta, hogy a kapitány keze megnyugodott. Az arca sem árul el semmit. Semmit, az égvilágon. - Talán megpróbált visszaaludni, de nem igazán sikerült. Nem tudott másra gondolni csak arra a rengeteg játékra, amelyet soha többé, senkivel nem kell megosztania. Ezért úgy döntött, felébreszti a szüleit. - Amit most elmondtál… - kezdte Mira. - Igen. Ez a kislány egy hamisítatlan szociopata. Ehhez jön még a gyilkosságra való hajlam, az éles elme, és jó adag önimádat. Naplót is éppen ezért kezdett írni. Csak az üres lapoknak dicsekedhet el a tetteivel. - Meg kell szereznünk azt a naplót. - Ahogy mondja, uram - bólintott a kapitány felé Eve. - Miért Fostert és Williamst szemelte ki? - Nem tudom, miért Fostert választotta, hacsak nem heccből. Nem tudom - ismételte meg -, mert egyáltalán nem olyannak tűnik, mint aki alapos ok nélkül cselekszik. Williams viszont nagyon is kézenfekvő választás. Sajnos, miattam kellett meghalnia. Próbáltam rábizonyítani az első gyilkosságot, Rayleen pedig meglátta a lehetőséget. Szerintem rákapott a gyilkolás ízére. Ráadásul sejthette, hogy Williams és Mosebly között történt valami. - Még akkor is nehéz lesz bizonyítani, hogy egyedül követte el ezeket a rémségeket, ha a naplójában őszintén és világosan leírt mindent. Nem beszélve arról, hogy meg is kell találnunk. Az apja minden erejével megpróbál majd hátráltatni bennünket, efelől semmi kétség. - Straffót majd én elintézem, uram, és Rayleent is ráveszem a beismerő vallomásra. - Hogyan? - érdeklődött Mira. - Csupán annyit kell elérnem, hogy ő akarja elmondani nekem - ebben a pillanatban jelezni kezdett Eve kommunikátora. - Megengedi, kapitány? - és amikor Whitney bólintott, előhúzta a zsebéből a készüléket. - Itt Dallas. - Hadnagy, Rayleen néhány perccel azelőtt ment el a múzeumból, hogy ideértem. A biztonsági kamerák segítségével átvizsgáltam az egész épületet, de csak most jutottam el odáig, hogy az érkezésem előtt készült felvételeket is végignézzem. Láttam, mi történt. Valaki felhívta a nevelőnőt, mire szinte azonnal kimentek a Nyolcvanegyedik utcai kijáraton. Csaknem abban a pillanatban, amikor az Ötödiken a múzeumhoz értem. - Az anyja figyelmeztette. A francba! Rohanj vissza a Straffo-lakáshoz. Én is azonnal indulok. - Veled tartok. Talán a hasznomat veszed - ajánlkozott Mira. - Igen, kísérje el a hadnagyot - állt fel Whitney. - Dallas, azonnali beszámolót kérek a… a gyanúsított tartózkodási helyéről, amint megpillantja. Azt is tudni akarom, ha sikerül megtalálni azt a naplót. - Igenis, uram. Gyerünk - fordult Mira felé Eve, és valósággal kirohant a parancsnok irodájából.
Valami nem hagyta nyugodni Corát. Elindult földalattin a külváros felé, majd leszállt, sétálgatott, és visszament a belvárosba. Túl korán volt még ahhoz, hogy találkozzon a barátaival, és beüljenek egy moziba, mint ahogy tervezték. A boltokba sem akart bemenni. Ott úgyis csak a pénzét költené, pedig nagy szüksége van rá. Nem tudta kiverni a fejéből Mrs. Straffo sápadt, elgyötört arcát. Talán valóban csak a feje fáj, ennek ellenére nem tartotta helyesnek egyedül hagyni őt Rayleennel. Ha pihenni akart, miért nem szólt neki, hogy kísérje el a gyereket? Hiszen moziba bármikor elmehet. Semmi értelme tönkretenni a kislány napját csak azért, mert az anyja rosszul érzi magát. Folyamatosan aggódott miattuk, hiszen tudta, hogy az asszonya szinte mindig rosszul érzi magát. Rettenetes lehetett az a két gyilkosság az iskolában. Ráadásul a házat is elözönlőnek a hangyaszorgalmú rendőrök. Nem csoda, hogy szegény Mrs. Straffo rosszul lett Amúgy is gyakran gyötörte a fejfájás. Egy tea, talán némi leves, és egy kiadós szunyókálás majd segít. Cora leszállt a földalattiról, felment az utcára, és akármennyire is fújt a szél, inkább gyalog folytatta az útját. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért ilyen jó állással büszkélkedik, egy ilyen csodálatos családnál kapott munkát, egy izgalmas város gyönyörű lakásában. A kislány vidám és okos - persze időnként szeszélyes, de mindig precíz és pontos. Ráadásul minden érdekli. Még sohasem kellett vele szemben felemelnie a hangját, vagy elugrania egy feléje hajított tányér elől, ami Írországban gyakran előfordult. Az igazat megvallva Corának néha hiányzott a kiabálás és a veszekedés, ennek ellenére tudta, hogy ennél jobb helyet keresve sem találna. Rámosolygott az ajtónállóra, és flörtölt vele egy kicsit. Ha a férfi most váratlanul moziba hívná, nem törődne semmi mással. Miközben a felvonó felfelé repítette, elővette a kulcsát. A lakásban néma csend fogadta. Már-már azt hitte, túlzásba vitte az aggódást, és Mrs. Straffo végül mégis elvitte Rayleent ebédelni. Ilyen feleslegesen még nem dobott ki pénzt metróra. Elkiáltotta magát, de nem kapott választ. - Mekkora seggfej vagyok - forgatta a szemét. Csaknem megfordult, de úgy döntött, előbb benéz a ruhásszekrénybe. Allika csakis kabátban mehetett el otthonról, de amennyire meg tudta ítélni, a szekrényből nem hiányzott semmi. Ismét elkiáltotta magát, és elindult az emeletre. Rayleent a szobájában, az íróasztala mellett találta. A fülét fejhallgató takarta, és éppen rajzolt. Cora úgy vélte, semmi értelme megzavarni, habár amikor az asztalon megpillantott egy pohár üdítőt és egy bontott csomag csokoládés kekszet, kérdőn felvonta a szemöldökét. Mindegy, majd később vált erről néhány szót a kislánnyal. Egyelőre az asszonya miatt aggódott. Arra gondolt, talán annyira fájt a feje, hogy lefeküdt. Anélkül, hogy egyáltalán evett volna.
A hálószoba ajtaját zárva találta. Halkan bekopogott, majd résnyire nyitotta, és bekukucskált. Mrs. Straffo az ágyon feküdt. Tálcát tartott az ölében, rajta egy felfordult bögre hevert. Szegénykém, gondolta Cora. Elaludt, és kiöntötte a teáját. Az ágy felé indult, azzal az elhatározással, hogy feltakarítja, mire Allika felébred. Ekkor pillantotta meg a takarón heverő üres gyógyszeres üvegcsét. - Istennek szent anyja! Édes Jézus! Asszonyom! - rázta meg a vállát, és amikor Allika nem reagált, kétszer erősen pofon ütötte. Majd halálra rémülten felkapta az ágy mellett heverő ’linket. * * * - Személyesen is érint a kialakult helyzet? - érdeklődött Mira. - Még nem tudom - felelt Eve, miközben szirénázva száguldottak át a városon. Fogalmam sincs, mi történik, ha nem figyelek eléggé oda a kislányra, nem hiszem el, amit az ösztöneim súgnak, vagy nem dühítem magam Roarke miatt. Talán akkor nem kattan be semmi, és sohasem derül fény a történtekre. - Szeretnéd tudni, mire gondolok? - Aha, persze. Te átkozott hülye, nem hallod a szirénát? - Szerintem... - hunyta le a szemét Mira, hogy ne zavarja az őrült forgalom, melyben állandóan attól félt, a következő pillanatban lesújt rá a kaszás. - Eleinte senki sem figyelt volna fel kellőképp arra a kislányra. Ösztönösen igyekszünk megvédeni a gyerekeket, és egyszerűen nem akarjuk elhinni, hogy képesek lennének előre megfontolt szándékkal végezni valakivel. Elképzelhető, hogy minden igaz, amit vele kapcsolatban mondtál. Mindenesetre az öccsével kapcsolatban biztosan nem tévedsz, habár szerintem sokkal kifizetődőbb lenne Arnette Mosebly irányába indulnod. - Ötven. - Ötven micsoda? - Fogadjunk egy ötvenesben, hogy nekem van igazam, és te tévedsz. - Egy gyilkosra akarsz fogadni? - Ez csak pénz. - Rendben - egyezett bele Mira egy pillanatnyi gondolkodás után. - Állom az ötvenest. - Elvágtuk. Most pedig elmagyarázom neked, miért nem lehet Rayleen a gyilkos. Az iskola a mindene. Egyszerre büszke és hiú rá. Talán valóban képes lenne gyilkolni, de ebben az esetben mindenképpen az iskola falain kívül várná a kedvező alkalmat. Biztosan nem akarta besározni az imádott Sarah Child nevét. Ez a tanulmányaira is hatással lehet. Talán a vendő munkájára is. - Jók az érveid, de az önvédelem ennél sokkal fontosabb. Talán Foster megtudott róla valamit, amitől közvetlen veszélyben érezte magát. Nem akarod megduplázni a tétet? - de mielőtt Mira válaszolhatott volna, jelezni kezdett Eve kommunikátora. - Mi van már megint? Itt Dallas. - Dallas, Allika Straffót most vitték el a mentők a kórházba. Bevett egy nagy adag altatót. Az állapota kritikus. - A gyerek hol van?
- Az au pair vigyáz rá. Taxit hívtak, azon követik a mentőautót. A Parkside-ba mentek, az van a legközelebb. Már megint elkéstem egy perccel. Az elsőként kiérkező rendőr szerint a kislány hisztérikus állapotba került. - Naná. A lakásban vagy? - Feljöttem, hogy beszéljek a kollégákkal, akiket a kilenc tizenegy tárcsázása után a helyszínre küldtek. Az au pair hívta a mentőket. Az egyenruhások szerint túladagolás történt. - Azonnal keresd meg Rayleen naplóját! Én indulok a kórházba. - Nem a te hibád - fordult oldalt Mira, amikor látta, hogy Eve vadul tekerni kezdi a kormánykereket. - Ez az anya képtelen volt szembenézni azzal a feltételezéssel, hogy a lánya többszörös gyilkos, és megpróbálta megölni magát. - Ott követtem el óriási hibát, hogy nem feltételeztem, az a kölyök akár az anyját is képes lenne megölni. A lánya nyomta le Allika Straffo torkán a pirulákat. A francba! taposott rá dühösen a gázpedálra. - Ha Allika öngyilkosságra készül, hagy egy búcsúlevelet. Egy beismerő vallomást, hogy ezzel is mentse a lányát. Viszont ha már nem tudott szembenézni a valósággal, és úgy döntött, feladja, miért hívta haza a lányát? - Rayleen rádöbbent, hogy az anyja mindent tud, ezért fenyegetést jelent a számára csóválta Mira a fejét. - A megoldás, hogy be kell adni neki egy csomó gyógyszert. A saját anyjának. - Karácsony reggelén képes volt lelökni a lépcsőn az öccsét, aki még tipegni is alig tudott. Telepumpálni a mamit altatóval közel sem ennyire megterhelő. - Sohasem fogod bebizonyítani, ha Allika Straffo most meghal, de még akkor sem biztos, hogy a saját lánya ellen vall, ha túléli. - Rayleen ezt is belekalkulálta az egyenletbe, de téved. Eve berontott a sürgősségi osztályra, és végighordozta a tekintetét a kezelésre váró sérülteken. - Merre találom Allika Straffót? - A hármas kezelőbe vitték, de jelvény ide, vagy oda, nem mehet be hozzá. Dr. Dimatto éppen azon fáradozik, hogy megmentse az életét. Eve elmosolyodott. Louise Dimatto1. Időnként nagyon úgy tűnt, érdemes barátokat szereznie. - Maga viszont bemehet. Mozduljon, és mondja meg Louise-nak, hogy Dallas hadnagy azonnal tudni akarja a beteg állapotát. A gyerek hol van? A Straffo gyerek? - Az „A"”váróban. Az apja már elindult. Ezek szerint ismeri doktor D.-t? - Aha, találkoztunk már egypárszor. Azt mondta, „A” váró? - Kövessen, kérem. Louise nevének az említése megtette a hatását. A nővér egy dupla ajtó elé vezette őket, amellyel szemben, egy kiszögellés takarásában Cora és Rayleen ültek. A kislány az au pairnek támaszkodott. Arca nedvesen csillogott, a szeme megduzzadt és kivörösödött a sírástól. Remek előadás, gondolta Eve. Megérte eljárni a drámaszakkörbe. Először Cora vette észre Eve-et, és a szeme azonnal telefutott könnyel. - Dallas hadnagy. Az… az asszonyom... Eve-nek viszont Rayleen kötötte le a figyelmét. A kislány teste megfeszült. Nem számítottál arra, hogy beugrok, igaz-e? Majd Rayleen szorosan odabújt Cora mellé. - Nem akarok beszélni vele. Senkivel sem akarok beszélni. A mamát akarom!
- Nyugodj meg, kicsikém. Ne félj. A hadnagy csak segíteni akar, mint mindenki a kórházban. Eve intett a fejével. Mira megértette, mit akar, és előre lépett. - Dr. Mira vagyok, Rayleen. Tudom, hogy rettenetesen megijedtél, és nagyon félsz. Rayleen szipogva felemelte a fejét, és alaposan megnézte magának Mirát. - Maga orvos? Meggyógyítja az anyukámat? - Igen, az vagyok, és ismerem a doktornőt, aki most az anyukádat kezeli. Nagyon, de nagyon jó orvos - guggolt a kislány elé szánakozva Mira. Ügyes, gondolta Eve. Nagyon ügyes, így nem zavarja, hogy én is itt vagyok. Csak egy csinos doktornőt lát maga előtt, aki anyáskodni próbál fölötte. Miközben Mira beszédbe elegyedett Rayleennel, a kezelő dupla ajtajához lépett, és benézett az üvegen. Ügy tűnt, mintha Allikából egyszerre pumpálnák ki az összes folyadékot, hogy valami mással helyettesítsék. Louise hátrafogta és védősapka alá rejtette szőke haját. Figyelmesen csillogó szemét le nem vette volna Allikáról. A legjobb kezekbe került. Louise mindent megtesz érte, amit csak tud. - Most nagyon bátornak kell lenned, Rayleen - hallotta a háta mögül Mira együttérző hangját. - Megpróbálok, de… - Tudom, milyen nehéz. Mi történt az anyukáddal? - Fogalmam sincs. Anyu… Az Állatvilágban szerettünk volna ebédelni, utána fodrászhoz készültünk. Anya-lánya napot akartunk tartani. - Az nagyon jó lehet. - Mindig jól szórakoztunk kettesben, de amikor még a múzeumban voltam, felhívott, és azt mondta, nem jön elém. Nekem kellett hazamenni, méghozzá azonnal. Azt nem mondta, miért. Nagyon fáradtnak tűnt, mégis próbált kedves lenni. - Kedves? - Mondta Corának, hogy menjen csak nyugodtan, hiszen a délutánja szabad. Csak akkor fakadt sírva, amikor Cora már elment. - Maradnom kellett volna. - Nem a te hibád, Cora. Anyu azt mondta, hogy nagyon sajnálja, és ne haragudjak rá. De én egyáltalán nem haragudtam rá. Hiszen nem tehet arról, hogy rosszul érzi magát. Sokszor fájt a feje, és ilyenkor mindig lepihent. - Értem. - Utána szorosan átölelt. Nagyon szorosan. Mint amikor nélkülem utaznak el apuval valahová. Azt mondta, hogy mindig én voltam a hercegnője, a legjobb, ami az életében történt, és nagyon szeret - remegett meg Rayleen szája, miközben előhúzott egy, a nevével díszített zsebkendőt a retiküljéből, és megtörölte a szemét. - Hogy tudja, milyen bátor és erős leszek, bármi is történjen - állapodott meg a tekintete egy pillanatra Eve hátán. - Mondta, hogy mindig emlékezni, fog rám, és mindig engem szeretett a legjobban. Utána azt mondta, egyek egy kis süteményt, és menjek a szobámba játszani. Ő lefekszik, és alszik egy kicsit. Nagyon csendben voltam - eredtek el ismét Rayleen könnyei. - Nem akartam felébreszteni. Egy nővér lépett ki a kezelőből, és vetett egy pillantást a síró gyerekre. Az arca szánalmat tükrözött. Majd karon fogta Eve-et, és hallótávolságon kívülre húzta.
- Még mindig kritikus az állapota. Ha dr. D.-nek sikerül stabilizálnia, felvisszük az intenzívre. Nem túl jók az esélyei, de dr. D. mindent megtesz, ami tőle telik. - Oké. Köszönöm - pillantott hátra a nővér válla felett Eve. - Úgy látom, megérkezett a férje. A folyosón valóban Straffo rohant feléjük. Eve érezte a testéből sugárzó félelmet. Rayleen felugrott a helyéről, és az karjaiba vetette magát. Cora is felállt, és szipogva mondott valamit. Eve látta, hogy Straffo felemelte a lányát, és valamit a fülébe súgott. Majd letette, és kisimított néhány, az arcába lógó hajtincset. Rayleen visszaült a székére. Straffo a kezelő ajtaja elé lépett, és éppen úgy kukucskált be az üvegen, mint korábban Eve. Eve odalépett hozzá. - Mit tud róla? - Ismerem az orvost, aki kezeli - válaszolt Eve. - Nagyon jó, és nem szokta feladni - és Eve hallotta, hogy Straffo milyen nehezen veszi a levegőt. - Köszönöm. - Az állapota kritikus. Még ahhoz sem elég stabil, hogy felvigyék az intenzív osztályra. Túl sok altatót vett be. - Istenem, istenem - hajtotta a homlokát az üveghez Straffo. - Milyen hangulatban hagyta ott reggel? - Feszült. Krisztus szerelmére, mind a ketten nagyon feszültek voltunk. Nem… nem várhatna ezzel, Dallas? Az Isten szerelmére, hiszen a feleségem fekszik odabent, azon az asztalon. - Dehogynem. Amúgy is akartam váltani néhány szót Corával. - Igen, igen, az jó lesz. - Straffo? - és Eve megvárta, amíg Oliver a szemébe nézett. - Mindent megteszek érte. Mindent megteszek magukért, amit csak tudok. Bízzon bennem. Straffo bólintott, miközben a szemét elfutotta a könny. - Köszönöm. - Dr. Mira is velem volt, amikor értesítettek bennünket, hogy mi történt a feleségével. Tudja, hogy milyen remek pszichológus. Majd foglalkozik Rayleennel, amíg Corával beszélgetek. - Mira - nézett körül zavartan Oliver, és csak ekkor vette észre a kissé oldalt álló Mirát. - Igen, igen, nagyon hálás vagyok. Nem akarom egyedül hagyni Rayleent, viszont jobb szeretnék a feleségemmel… - Igen, magának most Allika mellett a helye - fordult meg Eve, és a széksorhoz lépett. Cora, beszélnem kell magával. Rayleent nyugodtan rábízhatja dr. Mirára. - Apát akarom! Eve együttérzően pillantott Rayleen felé. - Tudom, de ne félj, nem megy sehová. Ne aggódj. Csak szeretnék váltani néhány szót Corával az anyukádról. - Az segít majd anyun? - Remélem. Rayleen felegyenesedett ültében. Akár egy bátor katona. - Velem minden rendben lesz.
- Tudom. Mit szólnál hozzá, ha Corával hoznánk neked valamit inni? - Kérhetek egy gyümölcslevet? - Persze. Ha azt kérsz, akkor azt is fogsz kapni. Jöjjön, Cora, sétáljunk egy kicsit - és amikor hátat fordított a kislánynak, szinte érezte önelégült pillantását. - Mondja el, mi történt, Cora. - Nem akartam egyedül hagyni az asszonyomat. Ezt neki is megmondtam. Láttam, milyen rosszul érzi magát, ennek ellenére elmentem. - Mennyi ideig volt távol? - Túl sokáig, de valójában még egy órát sem. Nem tudom pontosan. Eve figyelt, miközben hagyta, hogy Cora gyümölcslevet válasszon az egyik automatából. - Utána észrevettem a tablettákat - folytatta Cora. Rögtön tudtam, mi történt. Hiába ráztam, nem ébredt fel. Pedig még pofon is ütöttem. Hívtam a kilenc tizenegyet, elmondtam, hogy mi történt. Azt nem tudtam megállapítani, hogy lélegzik-e még, ezért próbáltam mesterségesen lélegeztetni. Egészen addig, amíg hangokat nem hallottam az ajtó elől. Akkor odarohantam, és beengedtem a mentősöket. - Hol volt közben Rayleen? - Ó, szentséges Szűzanya, az a szerencsétlen gyermek - dörzsölte meg az arcát Cora. Akkor jött ki a szobájából, amikor az ajtó felé futottam. Tudtam, hogy nagyon kell sietnem, ezért meg sem álltam mellette. - Nem mondott valamit? De igen. Szerintem nagyon megzavarta, hogy lát, ráadásul olyan rettenetes állapotban. Megkérdezte, mit keresek és hozzátette, hogy a városban kellene lennem. - Dühös volt? - Igen, mondhatni. Mindig is azt szerette, ha terv szerint mentek a dolgok. Ó, hadnagy, milyen rettenetes lehet ez egy gyereknek! Amikor bejöttek a mentők, hisztizni kezdett. - Fogadni mertem volna. - Ha nem megyek el otthonról… - De visszament - vágott közbe Eve. - Ellenkező esetben Allika már halott. Nem csupán az orvosok érdeme, ha túléli a mai napot. Magát is ugyanakkora köszönet illeti. - Köszönöm. Köszönöm, hogy ezt mondja. Nem tudom abbahagyni a sírást - törölte meg a szemét Cora. - Az asszonyom mindig nagyon kedves volt hozzám. Aranyból volt a szíve - indultak el visszafelé, majd Cora hirtelen elkapta Eve karját. - Most hozzák ki. - Aha - figyelte Eve, ahogy egy ágyon kigurítják Allikát a kezelőből, és orvosok gyűrűjében gyorsan a felvonó felé tolják. - Ezek szerint sikerült stabilizálniuk az állapotát legalábbis egyelőre stabil, tette hozzá gondolatban. - Most nagyon figyeljen, Cora. Nézzen a szemembe! - Micsoda? - Vannak barátai a városban? - Igen, vannak. - Szeretném, ha náluk töltené a ma éjszakát. - De… Nekem a kis Ray mellett a helyem. Szüksége van rám. - Nem - vágott közbe Eve szigorúan, mert nem akart kockára tenni még egy ártatlan életet. Miután keresztülhúzták a számítását, Rayleen esetleg Corán vezetné le a dühét. - A
kórházból menjen egyenesen a barátaihoz, és maradjon is náluk. Majd én gondoskodom Mr. Straffóról és Rayleenről. - Nem értem. - Egyelőre nem is kell, de ha nem adja a szavát, hogy megteszi, amire kérem, bevitetem a kapitányságra, és úgy fogom őriztetni, mint az egy koronatanúnak kijár. Választhat. - Ez durva. - Lesz még durvább is. Straffo és a gyerek most indulnak felfelé. Menjen utánuk, adja oda Rayleennek a gyümölcslevét, beszélgessen velük egy kicsit, és próbáljon megnyugodni. Mindent megtett, amit tudott. Utána viszont szeretném, ha megkeresné egy barátját. - Rendben, rendben, úgy lesz, ahogy mondta. Rayleen most úgyis csak az apjára vágyik. Eve elégedetten indult, és megkereste Louise-t. - Dallas. Milyen kicsi a világ. - Mit keresel te itt? Louise elmosolyodott. - Elcseréltem a Valentin-napi ügyeletet. Charles is nagyon elfoglalt ilyenkor, így majd holnap ünnepelünk. Eve úgy vélte, Charles valóban nagyon elfoglalt lehet a szerelmes szívek ünnepén. Hiszen hivatásos bárcás. - Nem nézel ki túl jól. - Nehéz napom volt. Ha az esélyei érdekelnek, azt kell mondanom, nagyon alacsonyak. Talán élve le sem kerül már a lélegeztetőgépről. Viszont ha a mentők tíz perccel később érkeznek, egyáltalán nem lehetett volna megmenteni, így legalább megtettünk minden tőlünk telhetőt. - Szeretnék mintát kérni a gyomra tartalmából a bűnügyi labornak. - Semmi gond. Minden elismerésem az au pairnek. A kilenc tizenegynek pontosan megmondta a gyógyszer nevét, és a kiérkező mentősöknek megmutatta az üveget, így pontosan tudtuk, mivel kerültünk szembe. Ez is rengeteget számított. Az intenzíven kap még egy esélyt. Amúgy gyönyörű nő. Van egy férje és egy kedves kislánya, de hát sohasem tudhatja ember. - Ahogy mondod. Sohasem lehet tudni.
Huszonegyedik fejezet
Miután Louise elindult az intenzív osztály felé, Eve Mirához fordult. - Nos? - A kislány remek színész. - Tagja a drámaszakkörnek. - Nem lep meg. Hosszabban el kell beszélgetnem vele, talán nem is egyszer ahhoz, hogy véleményt alkossak róla, de kezdek hajlani afelé, hogy egyetértsek veled. Élvezte, hogy csak és kizárólag rá figyeltem, és még ekkor is úgy beszélt, hogy te is hallhasd. - Hallottam is. Túlságosan jól emlékezett az anyjával folytatott állítólagos beszélgetésre. „Engem szeret a legjobban. Bármi is történik, erősnek kell maradnom.” Közben közölte, hogy az anyja időről időre rosszul lett. Mindent gondosan eltervezett, de mivel Cora váratlanul hazament, rögtönöznie kellett. - Allika Straffo talán soha többé nem ébred fel, Eve, és a kislány ezt nagyon élvezi. Tetszik neki a kórház, a krízis, hogy az orvosok, az ápolók mind-mind kedvesek vele. Ehhez jön még az apja félelme és a nevelőnő figyelme. - Aha, valósággal lubickol a saját dicsőségében, de hamarosan kiszárad a medence. Szeretném, ha te és Louise latba vetnétek minden meggyőzőképességeteket, és itt tartanátok Straffót és a lányát az egyik látogatók elszállásolására berendezett szobában. Nem akarom, hogy a kislány egyedül maradjon az anyjával. - Ilyen helyzetben az intenzív orvosok is maradásra bátorítják a családot - gondolkodott el Mira. - Melléd állok, ha figyelmeztetni akarod őket - mondta végül. - Talán a kislány mégis megpróbál odajutni az anyja mellé. - Naná, hogy próbálkozni fog - indult meg Eve a folyosón, majd visszafordult. - Oké. Folyamatosan őriztetni fogom. Olyan embert kérek, aki rendelkezik bizonyos orvosi ismeretekkel. - Attól félsz, hogy Rayleen megpróbálja befejezni, amit elkezdett. - Talán nem, legalábbis egyelőre. Viszont nem szeretek kockáztatni. Felvilágosítom Louise-t a helyzetről, így ő is intézkedhet, hogy egyetlen pillanatra se tévesszék szem elől az anyát és a lányát. Nyugodtan hivatkozhat orvosi okokra. Én közben kést döfök Straffóba. Azt fogom mondani neki, hogy Allika alaposan gyanúsítható a két gyilkossággal, ezért folyamatosan őriztetnem kell a kórtermét. - Hiszen Straffo alig áll a lábán. - Nehogy azt hidd, hogy nem vettem figyelembe - ellenkezett Eve. - Ráadásul ha el akar menni innen, el kell engednem. Rayleen sohasem gyilkolt indulatból, ezért úgy vélem, Allika talán már biztonságban van. Mindez csupán elővigyázatosság. - Mit fogsz csinálni a kislánnyal?
- Egyelőre hagyom, hogy biztonságban érezze magát. Talán óvatlanabb lesz, ha azt hiszi, hogy megúszta. Hadd ringassa magát abba a tudatba, hogy sikerült átvernie. Szerencsétlen gyerek, az anyja megölt két embert, és utána magával is megpróbált végezni. Straffo előtt viszont szeretném kiteríteni a kártyáimat, és ez egyáltalán nem lesz könnyű. - Nem fog hinni neked. - Fogalmam sincs, mit fog tenni. Talán valóban nem hisz majd a fülének, ennek ellenére megpróbálom meggyőzni.
Oliver dühöngött. Rayleen ugyan nem hallotta minden szavát, sem azt, mit mondott neki Dallas, azt viszont látta, hogy úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Elégedettség töltötte el, hogy az apja időnként igencsak felemelte a hangját. A rendőrök ostobák, gondolta, miközben alvást színlelve összegömbölyödött a váróban elhelyezett heverőn. Azt hiszik, nagyon okosak, de ő sokkal okosabb náluk. Ha az a minden lében kanál Cora nem toppan be váratlanul az ajtón, az anyja már halott lenne. Ezt világosan leolvasta az orvosok arcáról. Így is haldoklik. Ez már közel sem olyan érdekes. Ms. Hallywell mesélte, mit érez az ember, amikor színpadra áll. Ha elfelejti a szövegét, vagy rossz végszót ad, elég, ha beleéli magát a szerepbe, és folytatja. Amikor a fülét ismét megütötte az apja hangja, magában elmosolyodott. - A feleségem az életéért harcol. - A felesége épp hogy megpróbálta eldobni magától az életét. Sajnálom - felelt higgadtan Eve. - Remélem, hogy túléli. Komolyan mondom. - Azért, hogy amikor felépül, letartóztathassa annak a két tanárnak a meggyilkolásáért? Allika soha életében nem ártott senkinek. - Csak és kizárólag saját magának? Jól figyeljen, megismétlem: nagyon sajnálom, ami történt. Nem mondtam, hogy letartóztatjuk, de ezt a lehetőséget is figyelembe kell venni. Amikor magához tér, és az orvos megengedi, ki fogom hallgatni. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz ez magának, és Isten tudja, talán a kislányának is. Hagyok egy kis időt, hogy mindenre felkészüljön. - Menjen innen. Menjen innen, és hagyja békén a családomat. - Elmegyek, de ha Allika magához tér, visszajövök. Oliver… nagyon vigyázzon magára és a lányára. Az a gyerek sok mindenen ment keresztül az elmúlt néhány napban. Mások a felébe is belerokkannának. Rayleen érezte, hogy az apja leül melléje, de még akkor is lehunyva tartotta a szemét, amikor megsimogatta a fejét, majd halkan sírva fakadt. Arra gondolt, vajon mikor kérhet egy pizzát és egy üdítőt.
Kifelé menet Eve előhúzta a kommunikátorát, de mielőtt beleszólhatott volna, a készülék jelezni kezdett a tenyerében. - Dallas. - Tiszta a levegő? - kérdezte Peabody. - Aha, épp most indultam vissza. Allika állapota kritikus. Nem maradt túl sok esélye. Őrséget állítottam az ajtaja elé és a szobájába. Louise volt ügyeletben.
- Remek. - Aha. Hallottam, amikor azt mondta Straffónak, hogy töltsön mellette minél több időt, és közben beszéljen hozzá. Kérje, hogy harcoljon az életéért. Talán segít. Ki a fene tudhatná? A kislány tökéletesen játszotta a szerepét, de Mirát nem tudta átverni. Már ő is mellettünk áll. - Mira véleményénél is több van a kezünkben. Megtaláltam Rayleen naplóját. Eve minden erejét összeszedte, hogy ne járjon örömtáncot. - Tudtam, hogy jól döntöttem, amikor hagytam, hogy mellettem maradj. - Köszönöm az őszinteséget. Órákig kerestem, mire rábukkantam. - Hol? - A konyhai hulladékmegsemmisítőben. A ház minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgáltam. Még néhány egyenruhást is kértem segítségnek. Miért nem erre gondoltam először? - Mennyi maradt belőle? - Mivel egy díszes fémdobozban volt, amelyre Rayleen nevét vésték, szerintem az egész. A súlyából tudom, hogy könyv van benne, valamint abból, hogy hallom a dobogást, amikor megrázom. Szerintem csak az első megsemmisítési cikluson esett át. A zár viszont tönkrement, habár amúgy is túl kicsi ahhoz, hogy a mesterkódommal próbáljam kinyitni. Talán ketté kell vágnunk az egészet. - Alig várom, hogy lássam. Roarke biztosan elbánik azzal a zárral. - Szuper. Felhívom McNabot, és megmondom neki, hogy a Valentin-napi ünnepséggel még várnia kell egy kicsit. - Ne - mászott be Eve a kocsijába. - Sok időbe telik összeszedni minden apró részletet. Egyelőre csak vidd be a kapitányságra a dobozt, és vedd nyilvántartásba, mint bizonyítékot. - Már nyilvántartásba vettem. A ’linkkel. - Még jobb. Most nyugodtan menj haza, igyál valamit, és egye fene, még McNabbal is ágyba bújhatsz, ha nagyon akarsz. - De még mennyire, hogy akarok - helyeselt Peabody. - Csak ne felejtsd el kikapcsolni a kamerát, ha hívlak. Nem szeretnék ilyen fiatalon megvakulni. Holnap összeszedünk minden bizonyítékot, és végre lezárjuk az ügyet - fejezte be Eve a beszélgetést. - Rayleen, te kis tetű - suttogta. - Most elkaptalak.
Eve a kocsiból felhívta Whitney-t és Mirát, mindkettejüket tájékoztatta az új fejleményről, Roarke addig kiválasztotta a megfelelő pezsgőt a vacsorához. A nap nagy részét átdolgozta, és remélte, hogy nemsokára Eve-vel együtt félretehetik a kötelességeiket, és nyugodtan élvezhetik egymás társaságát. Már várta, mekkora nevetéssel nyugtázza majd Eve a menüt, ugyanis pepperonis pizza mellett döntött. Tudta, hogy ez Eve egyik kedvence. Fehér hermelinnel szegett, vörös inget választott, és előre hallotta Eve kacaját, de legalább ezt az öltözéket a legjobb indulattal sem lehetett alsóneműnek titulálni. Mivel Eve eddig még nem hívta fel azzal, hogy közbejött valami, úgy vélte, jó esély van arra, hogy nyolckor valóban vacsorázni fognak. Úgy döntött, Prágában fognak enni legalábbis amennyire a holoterem képes köréjük varázsolni a romantikus épületeket, a sűrű hóesést és az utcáról beszűrődő cigányzenét.
Némileg túlzás, de végül is miért ne? - Roarke. - Hmm? - fordult Summerset felé, miközben befejezte a holovetítő programozását. - Magdelena az ajtó előtt vár. - Magdelena… Hol? - Az ajtó előtt - ismételte meg Summerset. - Kicsit pityereg, és arra kér, hogy menj ki. Azt állítja, beszélnie kell veled, de nem tart tovább néhány percnél. Közöljem vele, hogy sok a dolgod? Ez lenne a legkönnyebb, gondolta Roarke, és egy pillanatra fontolóra is vette a lehetőséget, de tudta, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie vele. Ha nem most, akkor később. Ráadásul felébredt benne a kíváncsiság. Vajon Maggie ezúttal mivel próbálkozik? - Nem, engedd be nyugodtan, és vezesd a szalonba. Mindjárt megyek, és beszélek vele. - Ha nem tévedek, egy órán belül hazaér a hadnagy. - Igen, éppen ezért gyorsan le kell zárnom ezt az ügyet. Egyszer s mindenkorra. Bajkeverő, gondolta Roarke, miközben Summerset ment, hogy beengedje Magdelenát. Mindig is tudta, hogy az a nő csak bajt hoz a fejére, és a maga módján ezt vonzónak találta. Viszont mind ez idáig nem látta tisztán, milyen előszeretettel kavarja fel az iszapot. Tudta, hogy kell bánni a bajkeverőkkel. Amikor ő is az volt, tökéletesen megértették egymást Magdelenával. Lassan, ráérősen lement a földszintre. Mindent megtett, hogy megvárakoztassa Magdelenát, és közben azt is tudta, Summerset egy pillanatra sem téveszti szem elől. Még a végén rátenné a kezét az ezüstre. Summerset valóban a szalonban maradt. Megkínálta a szokatlanul sápadt, csontfehér szatént viselő Magdelenát egy pohár borral. Magdelena a kandalló mellett állt. A lángok tökéletesen megvilágították az alakját. A fény még a szaténon is átderengett. Roarke-nak el kellett ismernie, hogy Magdelena világ életében ügyesen helyezkedett. Csakhogy ezúttal őt szemelte ki célpontnak, és amennyire meg tudta ítélni, még nem mondott le róla. - Roarke - hajtotta le a fejét szégyenkezve Magdelena, de arra vigyázott, hogy Roarke észrevegye az arcán megcsillanó könnycseppet. - Ó, Roarke, meg tudsz bocsátani nekem? - Megbocsátasz? - fordult Summerset felé Roarke. Amikor Summerset elhagyta a szalont, Magdelena letette a poharát, miközben gondosan ügyelt arra, hogy kissé megremegjen a keze. - Rettenetesen érzem magam. Én csak… Roarke, két napra elmentem a városból, és nemrég tértem vissza. Mielőtt elmentem, próbáltalak hívni, mert láttam… Hallottam… De… - Sok volt a dolgom. - Nem akartál találkozni velem - könnyezett Magdelena. - Átkozott paparazzók! Ezek mindenütt ott vannak. - Nekik is meg kell keresniük a betevőjüket. - De úgy állította be azt a teljesen ártatlan búcsút, mintha… Mintha tilosba tévedtünk volna. Be kellene perelni őket. Persze az csak rontana a helyzeten. Tudom, tudom - legyintett zavartan. - Fogalmam sincs, milyen dühös vagy rám. A feleséged is haragszik? Roarke félrehajtotta a fejét.
- Szerinted? - A helyében dührohamot kaptam volna! Úgy tűnt, mintha mi ketten… Pedig csak búcsút vettünk egymástól. Mi csupán búcsút vettünk egymástól, Roarke. - Igen. Ahogy mondod. Elbúcsúztunk. - Esetleg megpróbálhatom elmagyarázni neki. Itthon van? Talán… - Nagyon jól tudod, hogy nincs. Magdelena lehunyta könnyes szemét. Roarke látta, hogy máris egy új terven jár az esze. - Rendben, beismerem. Előbb veled akartam beszélni, ezért felhívtam a kapitányságot. Amikor megtudtam, hogy a feleséged kiment a terepre, azonnal idejöttem. Istenem, milyen gyáva vagyok! - emelte a szájához a kezét. - De ha ezzel segítek, megpróbálom megmagyarázni neki. - Teljesen felesleges. Eve tökéletesen tisztában van mindennel. - Ó. Az remek. Nagyszerű. Micsoda megkönnyebbülés. - Tökéletesen tisztában van vele, hogy mindent megrendeztél, és fizettél az operatőrnek. - Micsoda? Ez nevetséges. Ez… Roarke - suttogta sértetten, némi döbbenettel a hangjában Magdelena. - Hogy képzelhetsz ilyet rólam? Megértem, hogy dühös vagy, én is az vagyok, de azért nem kellene azzal vádolnod, hogy szántszándékkal meg akartam bántani a feleséged, vagy téged. Mégis miért tettem volna ilyet? Nem csoda, hogy olyan sokáig együtt dolgoztak. Magdelena tökéletesen játszotta a szerepét. - Szerintem csak szórakozni akartál egy kicsit. - Nem szép dolog, hogy ilyet mondasz nekem - emelte fel Magdelena a poharát. Nagyon nem szép. - Azt hiszed, nem jártam utána, ki volt az operatőr, és nem kentem meg annyira, hogy elárulja nekem az összes részletet? Alábecsültél, Maggie. Magdelena az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre. - Nem. Nem - suttogta. - Téged lehetetlen alábecsülni. Talán eleve így akartam. Tudtam, hogy előbb-utóbb utána jársz. Te becsültél alá engem, Roarke. Engem, és azt, amit irántad érzek. Sajnálom - nézett hátra a válla felett. - Beismerem, hogy vágyom utánad. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de nem is szégyenkezem miatta. Azt tettem, amit úgy véltem, tennem kell. Bármire képes lennék, hogy visszaszerezzelek. Nem akarok semmi mást, csak újra melletted lenni. Roarke várt egy szívverésnyit. - Ez csak duma. - Hogy merészeled kigúnyolni az érzelmeimet? - vágta földhöz Magdelena a poharát. Az üveg szilánkokra hasadt. Hogy merészelsz így beszélni velem, amikor azért jöttem ide, hogy mindent őszintén bevallják? - Nem gúnyolódom. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy vannak érzéseid. Világéletedben nem szerettél senkit, csak magadat - nevette el magát Roarke. - Kicsit sokáig tartott, amíg erre rájöttem, de végül sikerült - komorodott el, és hangja vágott, akár a penge. Azért jöttél New Yorkba hogy felmérd a terepet. Sokkal nagyobb a vagyonom, mint régen, és te is ki akartál hasítani egy szeletet a tortából. Tudod, hogy Eve az első pillanattól kezdve átlátott rajtad? Magdelena felkapta a fejét, és peckesen megindult Roarke felé.
- Amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy papucs lett belőled. Mekkorát nevettem! A gazdag és hatalmas Roarke-ot megszelídítette egy gizda nyomozó, aki egyszerre ronda és durva. - Különös. Én szépnek és kifinomultnak látom. Sokkal szebbnek és kifinomultabbnak, mint amilyen te valaha is leszel - és még csak meg sem tántorodott, amikor Magdelena arcul csapta. - Nehogy meg merd ismételni! - figyelmeztette halkan, mire Magdelena leeresztette a kezét. - Roarke… - Épp hogy te akartál pórázra kötni, Maggie. Azt hitted, elég, ha csak csettintesz egyet az ujjaddal, és amikor nem sikerült, minden erőddel azon fáradoztál, hogy tönkretedd a házasságomat és megbántsd a feleségem. - Na és, ha így történt? Ez csak játék. Régen még volt humorérzéked, de e mellett a nő mellett minden jel szerint elveszítetted. - Sohasem leszel képes megérteni sem engem, sem Eve-et. Sohasem fogod elérni azt, amit mi már elértünk. Egyszerűen képtelen vagy rá. Jobban sajnállak, mint eddig bármikor. Most pedig nyisd ki a füled, elmondom az új játékszabályokat: többé nem teheted a lábad semmire, ami az enyém, beleértve az otthonomat, az irodámat, a szállodáimat, az üzleteimet, éttermeimet, és így tovább. Nem utazhatsz a tulajdonomban lévő társaságokkal. - Ó, Krisztus szerelmére, nem zárhatsz el a… - Dehogynem - javította ki Roarke hűvösen. Magdelena arcából kifutott a vér. - És meg is teszem. Tűnj el New Yorkból, sőt az országból is. Méghozzá három órán belül. - Az ország még nem a tiéd - vágott vissza Magdelena. - Még megvehetem, és meg is teszem, ha ezzel kellemetlenséget okozok neked. Ha nem mész el, mielőtt letelik a három óra… - pillantott Roarke az órájára -, valaki érdekes adatokat fog eljuttatni rólad az Interpolnak. Magdelena falfehérre sápadt. - Elárulnál? - Megbántottad a feleségem. Ezért legszívesebben eltaposnálak, mint egy bogarat. Hidd el. Hidd el, és rettegj. - Ha ilyesmivel próbálkozol, téged is magammal rántalak. Roarke könnyedén elmosolyodott. - Tisztában vagyok vele, hogy megpróbálnád, de elárulom, nem fogsz találni semmit. Hidd el, a börtönben igencsak szűkös az ellátás, és nem hiszem, hogy a te ízlésednek való. Látta, hogy Magdelena ajka megremeg, ahogy kénytelen-kelletlen elfogadja az igazságot. Majd tettetett hanyagsággal megvonta a vállát. - Nincs szükségem rád. Soha nem is volt - járta körbe a szalont. - Csak eszembe jutott, hogy megint szórakozhatnánk együtt, de szemmel láthatóan nem vagy rá vevő. - Ketyeg az óra - emlékeztette Roarke. Magdelena megpördült. - Amúgy is jobb szeretem Európát. New York untat. Te is untatsz. A kertben fényszóró villant. Magdelena azonnal taktikát változtatott. - Mi a fene! - nevetett fel jókedvűen. - Nem érdekel, hogy lelepleztél. Ideje tovább lépnem. Rengeteg hal úszik még a tóban - pillantott mosolyogva Roarke-ra. - Sohasem fogom megérteni, hogyan választhattad őt helyettem. - Nem, valóban nem fogod.
Magdelena felvette az egyik fotelbe dobott bundáját, majd Roarke felé nyújtotta, és amikor Roarke fel akarta segíteni rá, tökéletes időzítéssel a karjai közé ájult. Roarke elkapta a vállát. A cobolyprém a földre hullott. Amikor Eve betoppant, azt látta, hogy Magdelena a férje nyakát öleli, Roarke pedig Magdelena mezítelen vállát fogja. A ruhája egyik elefántcsontszínű pántja egész a könyökéig lecsúszott. - Mocskos szuka - suttogta. Mintegy végszóra, Magdelena döbbenten feléje fordult. - Ó, Istenem. Ó… Ez nem az, aminek látszik. - Naná, hogy nem - robogott be Eve. Roarke arra gondolt, hogy a felesége igazán jól néz ki, de nem sok ideje maradt megcsodálni, mert Eve egyenesen az arcába vágott az öklével. - A francba! - kapta hátra a fejét, és a szájában érezte a vér ízét. Magdelena felsikoltott, de még egy süket is meghallotta volna a hangjában bujkáló nevetést. - Roarke! Istenem, hiszen vérzel! Kérlek, engedd meg, hogy… - Nincs túl jó színben - fordult kedveskedve Magdelena felé Eve. - De nem ő az egyetlen - sújtott le Magdelenára is. - Kurva - tette még hozzá, miközben Magdelena szeme kifordult, és ájultan zuhant a földre. Roarke lenézett rá. - Csesszétek meg mind a ketten! - Legalább ne az otthonunkban csinálnátok a mocskot -viharzott ki Eve. Az előtérben összefutott a vigyorgó Summersettel. - Vigyázzon, mert a végén még szétreped a feje! - Meg kellene tapsolnom, de nem hiszem, hogy ilyenkor helyénvaló. Eve felhorkant és elindult az emeletre. Roarke lüktető arccal lépte át Magdelena testét. Az előtérben jeges pillantást vetett Summersetre. - Gondoskodj róla! - Ezer örömmel - ennek ellenére Summerset várt még egy keveset, miközben azt figyelte, ahogy Roarke is az emelet felé tart. A hálószobában érte utol a feleségét. - A fene egyen meg, te is tudod, hogy csak megrendezte az egészet. Tökéletesen tisztában vagy vele, hogy egyetlen ujjal sem értem hozzá. - Naná, naná, persze, persze - dobta félre Eve a kabátját. - Látom, hogyha át akarnak verni. A szemedben sem vágyat, hanem dühöt vettem észre. - Komolyan? Akkor miért kellett megütnöd? - Tényleg tudni akarod? - tette csípőre Eve a kezét. - Azért, mert férfi vagy. Roarke összevonta a szemöldökét, miközben kézfejével letörölte a vért a szája sarkából. - Ezek szerint a DNS-em miatt állandóan attól kell tartanom, hogy szemben találom magam az öklöddel? - Nem, tulajdonképpen nem - és Eve legszívesebben rávetette volna magát fortyogó férjére, hogy a fenekébe harapjon. - Szerintem eljött az ideje egy alapos testmozgásnak. - Frászt. Egy életre elegem van a nőkből. Félelmetes és irracionális teremtmények.
Eve körözni kezdett a férje körül, és megfeszítette az izmait. - Félsz tőlem? Ugyan már, légy férfi! - Férfit akarsz? - vette fel Eve ritmusát Roarke. - Úgyis legyőzlek. - Most nagyon megijedtem. Valósággal reszketek - indított egy balkezes ütéssel Eve, de csak megtévesztésnek szánta. Hirtelen megpördült, és fordulásból a férje felé rúgott. - Csak nem elfojtott kuncogást hallok? Roarke az alkarjával hárította a rúgást, akárcsak a következőt, majd megpróbálta kisöpörni Eve lábát, aki felugrott a levegőbe. Közben úgy helyezkedett, hogy az ágy felé szorítsa a feleségét, és amikor úgy ítélte, hogy elég közel jutottak hozzá, átdobta a vállán. Eve a hátára esett, de amikor Roarke utána vetette magát, oldalra gördült, majd támadóállásba ugrott. - Ilyen könnyen nem kapsz meg, nagyfiú. - Ki mondta, hogy könnyen akarlak? - követte Roarke. Eve elismeréssel adózott az ügyességének és a gyorsaságának. Visszatáncolt, ütött, hárított, majd oldalra ütött a könyökével. Érezte, hogy eltalálta a férjét. Arra azért vigyázott, nehogy komolyan megsérüljön, elvégre nem akarta nyomorékká tenni, különösen annak a fényében, amit az estére terveztek. Azt viszont nem bánta, ha egy kicsit lehűti. Próbálta megtámasztani a sarkát Roarke lába mellett, de a férje tett egy hirtelen mozdulatot, mire elveszítette az egyensúlyát. Együtt gurultak le az ágyhoz vezető néhány lépcsőn, és amikor leértek, Eve került felülre. - Bedobod a törülközőt? - kérdezte lihegve. - Nem - fogta ollóba Eve lábát Roarke, és egy mozdulattal maga alá gyűrte. - És te? - Kapd be - tépte szét a férje ingét Eve. - Ezért megfizetsz! - Próbáld csak meg! Roarke beakasztotta az ujját Eve gallérjába, és máris reccsent a szövet. A nyakláncára függesztve, az inge alatt Eve egy hatalmas gyémántot hordott, amelyet Roarke-tól kapott ajándékba. Az inge ujja petyhüdten lógott a fegyverövére. - Mocskos zsaru - nyögte Roarke, miközben kikapcsolta. - Mocskos bűnöző. - Hivatalosan sohasem ítéltek el - csókolta meg szenvedélyesen Roarke a feleségét. Alaposan szájba vertél, hadnagy - hajolt hátra, és Eve barna szemébe nézett, amely kihívóan figyelte, miközben szája széles mosolyra görbült. - Te vagy az én átkozott Valentinom. Eve elnevette magát, és belemarkolt a férje hajába. - Jobb, ha végre elhiszed, te gazfickó. Eve legszívesebben felfalta volna, miközben a hátába vájta a körmét, ha már az ingét darabokra tépte. Örült, hogy nem csupán bosszúságot látott a szemében, amikor Magdelena ráakaszkodott. - Szeretlek - harapott bele finoman a férje vállába, és elakadt a lélegzete, amikor Roarke válaszképp végigcsókolta a torkát. A dereka köré kulcsolta a lábát, és meglökte, így Roarke ismét alája került. Ekkor ajkával lázasan lecsapott a bőrére.
Elmaradt a romantika, nem hullott a hó az ablak előtt, és az utcán sem szólt a cigányzene. A szívük vadul zakatolt, miközben szinte már durván egymásnak estek. Mindkettejüket hajtotta a vágy. Roarke tudta, belehalna, ha többé nem érezné Eve bőrének az ízét és illatát. Vadul rángatta Eve ruháját, mint egy megszállott. - Add nekem magad. Mindenestől. - Vegyél el - súgta Eve, miközben a férje maga alá gyűrte, és szája lecsapott a mellére, miközben a keze… A keze… Eve felkiáltott. Izzó gömbként robbant benne a gyönyör. Hallotta, hogy Roarke ír nyelven súg valamit, és érezte, hogy valósággal reszket a teste, ahogy visszafogja magát. Tudta, hogy ezt nem hagyhatja. - Add nekem magad - ismételte meg a férje szavait. - Mindenestől. Roarke meghajolt az akarata előtt. Az őrültség határán lebegve rántotta magához Eve fejét, és vadul rátapadt az ajkára, mintha fel akarná falni. Találkozott az ajkuk, a foguk, a nyelvük. A levegő égette Eve tüdejét, miközben a férje szájába fújt, és belőle lélegzett. Roarke vére csaknem átégette a bőrét. - Most, most, most - ismételgette Eve, miközben a teste ívben meghajolt. Akkor is felkiáltott, sőt csaknem sikoltott, amikor Roarke beléhatolt. A csípője vadul mozgott, így repítve a férjét a ragyogó sötétség felé.
Eve elengedte Roarke derekát, és keze a padlóra csúszott. Testében lassan csillapodott az őrült kavargás, és kezdett megnyugodni. Legszívesebben még a lábujjait is behajlította volna gyönyörében, de erre sem maradt elég ereje. - Jézus - nyögte végül. - Szentséges Jézus. - Ha majd képes leszek felállni, megint szájba verhetsz. Remélem, akkor is így végezzük. - Oké. - Vagy próbálkozzunk inkább egy romantikus vacsorával. Megverni később is ráérsz és Roarke érezte, hogy Eve teste megrándul. - Mi a baj? - emelte fel a fejét, és a felesége szemébe nézett. - Nagyon sajnálom. - Figyelembe véve a helyzetünket, azt hiszem, nincs szükség bocsánatkérésre - de Eve tekintetéből látta, hogy egyáltalán nem arra gondol, amire ő. - Szóval nem a pofon miatt értem. A munkád? - Azért nem hívtalak fel, hogy halasszuk el a vacsorát, mert szemtől szemben akartam elmondani. Sőt úgy most más testrészeid is kapnak belőle. Nehéz lesz, de megpróbálom érthetően elmagyarázni. Szeretném a segítségedet kérni. - Rendben. Szívesen segítek. - Talán végzünk éjfél előtt, de… - Nem számít, Eve. Aha, valóban szerencsések vagyunk, gondolta Eve. - Vettem neked ajándékot. - Komolyan?
- Egy verseskötetet. Valami romantikus cucc. Abból gondolom, hogy valami giccses szöveget nyomtak a borítójára. Csak az a baj, hogy rohannom kellett, és bent hagytam az irodában. Roarke mosolyogva megcsókolta. - Köszönöm. Eve megsimogatta a férje arcát. - Szeretkezés előtt le akartam zuhanyozni, utána pedig átadni az ajándékod, hogy rnég egy kései vacsora is beleférjen, de el kellett látnom a férjem és valami szőke ringyó baját. Az egyik dologból egyenesen következett a másik. - Értem. Nos, zuhanyozzunk le, és közben meséld el, miért siettél olyan nagyon. Eve tájékoztatta Roarke-ot a fejleményekről. A férje figyelmesen végighallgatta. - Ezek szerint - húzott magára Roarke egy bő nadrágot és egy flanelinget - igazad volt a kislánnyal kapcsolatban. - Én nem kislánynak nevezném, de a többi stimmel. A naplójából perdöntő bizonyíték is lehet. Kettéfűrészelhettem volna a dobozt, de… - Arra nem lesz semmi szükség. - Vigyük az irodámba - kapta fel Eve a táskáját. - Mindent rögzíteni akarok. Éppen ezért legalább a látszat kedvéért pepecselhetnél egy kicsit a zárral. - Arról szó sem lehet. - Oké, oké. - Szeretném megmagyarázni, mit keresett itt Magdelena. Eve egy ferde oldalpillantást vetett a férjére. - Azon kívül, hogy meg akart csókolni? - Pontosabban fogalmazva - indult kifelé Roarke a hálószobából -, miért engedtem be az otthonunkba. - Arra nélküled is rájöttem. Úgy érezted, szembe kell nézned vele, megmondani neki, hogy tűnjön el az életünkből. Sőt szerintem még alaposan rá is ijesztettél. Úgy, ahogy csak Roarke képes ráijeszteni az emberre. - Milyen szerencsés vagyok. A feleségem akkor is megért, ha a látszat ellenem szól. Úgy, ahogy csak Roarke képes ráijeszteni az emberre? - ismételte meg Eve utolsó mondatát. - Tudod, mire célzok. Rengeteg ember féli Istent, de nem hisz benne komolyan, pláne abban, hogy lesújt rá. Te hús-vér ember vagy. Valóságos. Sokkal ijesztőbb, mint Isten. - Nem tudom, hogy értsem ezt - szólalt meg némi gondolkodás után Roarke. - De amíg rájövök, nem akarod meghallgatni, hogy mi történt közöttünk? - De igen, történetesen szeretném. Útban Eve irodája felé Roarke mindent elmesélt. Amikor beléptek az ajtón, Eve letette a táskáját, és kivette belőle Rayleen naplóját, majd Roarke-ra nézett. - Komolyan? Komolyan? Isten nevének az említésekor biztosan nem rémült volna meg ennyire. Valóban ki tudod tiltani mindenhonnan, ami a tiéd? Ez az ismert világegyetem nyolcvan százaléka. - Kicsit túlzol. Ötvennél biztosan nem több, de igen - vigyorodott el vadul Roarke. - Ki tudom tiltani, és ki is tiltom. - Komolyan vannak róla terhelő bizonyítékaid, amelyeket elküldenél az Interpolnak?
- Mégis, mit gondolsz rólam? Persze hogy vannak - várt egy pillanatig Roarke, miközben pontosan tudta, mire gondol a felesége. - Neked viszont nem adom át az anyagot, Eve. Két okból sem. Először is nem a te dolgod, és ezt nem azért mondom, mert megütöttél. Magdelena engem keresett, nekem kell elsimítanom mindazt a galibát, amit okozott. Másodszor sokkal többet ér, ha élete végéig aggódik, mikor gondolom meg magam. - Az első hülyeség, a másodikat viszont elfogadom. Álnok vagy. Alattomos és gonosz. Ez nagyon tetszik benned. - Helyes. Akkor hadd nyissam ki azt a dobozt, hogy végre leülhessünk a Valentin-napi vacsora mellé. Evés közben majd szemügyre vesszük a tartalmát. - Izé… - Nyugi, csak pizza. Vagyis pizza és egy kis pezsgő. - Komolyan? - Legalább olyan jól ismerlek, mint te engem - legyintette meg játékosan Eve orrát. Tehát a pepperonis pizza mellé igyunk inkább kávét. A pezsgőt eltesszük egy másik alkalomra. - Tudod, néha komolyan azt hiszem, hogy tényleg ismersz.
Huszonkettedik fejezet
Mielőtt kinyitották a Rayleen naplóját tartalmazó táskát, Eve bekapcsolta a felvevőt, és felsorolta a szükséges adatokat. Majd kivette a táskából a virágmintás dobozt, és az asztalra tette. - Peabody akadt rá a konyhai hulladékmegsemmisítőben. - Peabody mindig is ügyes volt - emelt fel Roarke egy aprócska szerszámot. - Ha nem gyorsulnak fel ennyire az események, az au pair nem megy vissza, és így tovább, Peabody nem lehetett volna jelen a helyszínen. Akkor reggelre nem marad a dobozból semmi, csak szemét. Egy ilyen doboznak viszont egy ciklus kevés a teljes megsemmisüléshez. A hulladékmegsemmisítő csupán behorpasztotta egy kicsit. - Kár érte. Nagyon szép doboz. Remek munka. Erős. Éppen ezért bírta ki a hulladékmegsemmisítőt. Ha a kislány kiveszi belőle a naplót, sohasem találjátok meg. - A laborban akkor is össze tudták volna rakni. Legalábbis egy részét, és… Oké, ügyes munka - tette hozzá, amikor látta, hogy Roarke tíz másodperc alatt kinyitotta az elgörbült zárszerkezetet. - Végül is nem titánból készítették. Befújták a kezüket folyékony kesztyűvel, és Eve kiemelte a doboz belsejéből a rózsaszín, bőrkötésű könyvet, melynek a borítóján csillogó ezüstbetűkkel Rayleen neve állt. A napló borítóját egy régimódi lakat zárta le. - A számítógép gyorsabb, mint a kézírás - jegyezte meg Eve. - Igaz, de bármilyen engedékenyek voltak a szülei, nem hagyták, hogy bármit lekódoljon a gépén. Ez… - simított végig egyik ujjával a naplón Roarke - első pillantásra teljesen ártalmatlannak tűnik. Ráadásul hagyományos. A fiatal lányok kedvelik az ilyesmit. Eve hátrált egy lépést, és hagyta, hogy Roarke elbánjon a lakattal. - Mindenről másolatot kell készíteni - közölte. - Mielőtt elolvastad? - Nem. Először megvizsgáljuk az utolsó oldalakat, majd lemásoljuk őket - pörgette át a rózsaszín szegélyű oldalakat, míg végül elérkezett az utolsó bejegyzéshez. A felvevőjét az aranyszín írásra irányította, majd hangosan olvasni kezdett. Reggel a fekete kockás szoknyámat vettem fel, rózsaszín csizmával és a virágos, fehér pulóveremmel. Nagyon csinos voltam benne. Reggelire gyümölcsöt, joghurtot és pirítóst ettem, és megkértem Corát, hogy készítsen igazi narancslevet. Ezért kapja a fizetését. Elmentem a rejtvényfejtőkhöz. Egy kicsit már unom, ott kellene hagynom őket, de szeretem érezni, hogy okosabb vagyok a többieknél. A táncórán is én vagyok a legügyesebb. Még balerina is lehetne belőlem.
A rejtvényfejtők után taxival átmentem a múzeumba. Nem tudom, miért nincs saját sofőrünk. Erről meg kell kérdeznem aput. Szeretem a festményeket, de a festők már majdnem mind meghaltak. Belőlem is lehetne híres festő, és akkor az én képeimet is kiakasztanák a Metropolitanben. Az emberek pedig sok pénzt fizetnének, hogy megnézzék. De azt hiszem, inkább az összest eladnám a gyűjtőknek. Nem nézhetnék olyanok, akik nem értenek belőlük semmit, csak állnak, és bámulnak. - Érdekes személyiség - jegyezte meg Roarke. Eve felnézett. - Ezt azután kellett írnia, hogy az anyja utánuk szólt, és hazahívta őket. Ennek ellenére csupa én, én, és én. Az lesz Mira nagy napja, ha elolvashatja ezt a naplót - fordította vissza a tekintetét a szövegre, és folytatta az olvasást. * * * Találkoznom kellett volna anyuval, hogy együtt ebédeljünk az Állatvilágban. Az a kedvenc éttermem, és már három hete lefoglaltuk az asztalt. Ha felnövök, és híres leszek, már sehol sem kell előre asztalt foglalnom. Az emberek örülnek majd, ha éppen az ő éttermükbe ülök be enni. Ebéd után azt terveztük, hogy fodrászhoz megyünk. Már az új frizurámat is kiválasztottam. Ekkor csörögni kezdett Cora ’linkje, és anyu hazahívott bennünket. Pedig elterveztük! Foglalt asztalunk volt, de haza kellett mennem, és az egész nap tönkrement. Az anyám még fel sem öltözött. Olyan önző. Minden annak a minden lében kanál Dallas hadnagynak a hibája. Először azt hittem, érdekes ember, de egyáltalán nem az. Mindent nekem kell rendbe hoznom. Már megint. Amúgy egyáltalán nem bánom. Az anyám gyenge, ostoba, és apa az utóbbi időben sokkal többet törődik vele, mint velem. Nem baj, majd elintézem. Mindig a legkönnyebb megoldás a legjobb. Gyógyszert rejteget az éjjeliszekrény fiókjában. Mintha ott nem találnám meg! Csak annyit kell tennem, hogy főzök neki egy teát, és beleteszem. Éppen úgy, mint tavaly a Kinley House-ban. Az öreg Mrs. Versy amúgy is nagyon büdös volt. Anyunak többet kell adnom, mert fiatalabb Mrs. Versynél, aki félig már amúgy is halott volt. - Jézus Krisztus - suttogta Roarke. - Aha. Kíváncsi vagyok, hány embert intézett el - és Eve tovább olvasta Rayleen naplóját. Lefeküdt az ágyába. Néztem, ahogy megissza a teát. Ez volt a legjobb az egészben. Mondtam neki, hogy igya meg, és meg is itta. Utána vártam, amíg elaludt. Otthagytam mellette az üres csészét, hogy apa megtalálja, ha hazajön. Majd jó sokat fogok sírni. Gyakoroltam a tükör előtt, és nagyon jól csinálom! Mindenki engem fog sajnálni, és mindent megkapok, amit csak akarok. Azt fogják
hinni, hogy anya ölte meg azt a hülye Mr. Fostert és azt az undorító Mr. Williamst. Micsoda tragédia! Röhögnöm kell. Most megyek, rajzolgatok egy kicsit, és hallgatok valami zenét. A szobámban leszek, amikor apa hazaér. A legjobb kislánya olyan csöndes, mint a kisegér, mert anyu alszik. Alszik, és alszik. Ki kell dobnom a naplóm a hulladékmegsemmisítőbe. Dühös vagyok. Ez is annak a Dallas hadnagynak a hibája! De semmi baj. Apa majd vesz nekem másikat, egy sokkal jobbat. Most már bármit megvesz nekem, amit csak akarok, és bárhová elvisz, ahová csak akarom. Valami meleg helyre kellene mennünk. Egy szép tengerpartra. Roarke egy pillanatig nem szólt egy szót sem. - Miközben ezt írta, az anyja a szomszéd szobában haldoklottt. - Ahogy mondod. - Feleslegesen vesztegette tánccal és rajzolással az idejét. Tökéletes gyilkosnak kellett volna tanulnia. Megvan hozzá a tehetsége. - Biztos vagyok benne, hogy már tervezi a következő lépést, de szerencsére szigorú megfigyelés alatt van - pillantott le Eve a naplóra, a gondos, mégis gyerekes kézírásra. Másoljuk le. Minél hamarabb meg akarom mutatni Mirának és Whitney-nek. Utána a többit is elolvassuk.
Rayleen mindent precízen dokumentált. Leírta az indítékait, a terveit, és a végrehajtást is. Bőven mérte a részleteket. Eve arra gondolt, hogy ha egy felnőtt írna ilyeneket, azonnal bilincsbe verné, rácsukná a cella ajtaját, és elveszítené a kulcsot. De mihez kezdjen egy kislánnyal, akinek az apja a város egyik legjobb ügyvédje? Mira és Peabody reggel hétkor megjelentek az otthoni irodájában. A parancsnok hologram formájában vett részt a megbeszélésen. - Nem hiszem el, hogy törvényi értelemben őrült - kezdte Eve. - Meg tudja különböztetni egymástól, hogy mi a helyes, és mi a helytelen? Minden bizonnyal - helyeselt Mira. - Minden gyilkosságot előre megtervezett. Az indítékai önzésre vezethetőek vissza. Ennek ellenére a védelem által felkért orvos szakértő komoly érveket sorakoztatna fel a beszámíthatatlanság mellett. - Hajlandó volnál a bíróság előtt is kijelenteni, hogy nem elmebeteg? - Igen. Persze ahhoz előtte meg kell vizsgálnom, de jelen pillanatban amellett török lándzsát, hogy beszámítható. Eve, ezt a kislányt be kell zárni, és szerintem be is fogják. Magától sohasem hagyja abba, amit elkezdett - vett Mira egy mély lélegzetet, miközben le nem vette a szemét a táblára tűzött csinos arcocskáról. - Csak akkor, ha valaki megállítja. Élvezi, amit csinál, így bizonyítja a felsőbbrendűségét. Mindent megkap, amit csak akar, és ez a legfőbb célja. - A saját anyjával is képes lett volna végezni - tette hozzá Peabody. - Leírta a naplójában, hogy egy pillanatra sem ingott meg. Nem érzett szánalmat. Egyáltalán nem érzett semmit.
- Kíváncsi vagyok, mi történt az öccsével, őt ugyanis nem említi a naplójában. Kikerült a körből - pillantott Mira felé Eve, aki helyeslően bólintott. - Annyira nem törődött vele, hogy el is felejtette. Hiszen most már minden az övé. - Említetted, hogy el akarod érni, magától dicsekedjen el azzal, amit tett - folytatta Mira. - Ennek ellenére… - Megszerzem a beismerő vallomását. Straffo lesz hozzá a kulcs. Ha úgy dönt, védeni fogja a lányát, akkor Rayleen nyugodtan néz majd szembe velem. Először az apját kell meggyőznöm. - Egy apa ösztönösen igyekszik védeni a gyermekét. - Neki viszont volt egy fia is, akit a saját lánya gyilkolt meg, ráadásul a feleségével is végezni akart - és Eve tudta, hogy ezeket a tényeket kell fegyverként használnia Straffo ellen. - Nem lesz könnyű dolga. Biztosan meg akarja majd választani, hogy ki képviselje a lányát. - Ha mindent elmond neki, és megmutatja a bizonyítékokat - szólalt meg Whitney -, azzal fejhossznyi előnyt ad a védelemnek. Talán olyan erős védőhálót sző a lánya köré, hogy hónapokba kerül átvágni. - Igen, uram, ez is megtörténhet, de ezt akkor is megteheti, ha a felesége ágya mellett sír, és nem tud a lánya viselt dolgairól. Észre kell vennie, kit nevelt fel. Ehhez szeretném igénybe venni egy civil szakértő segítségét - pillantott Roarke felé. - Nyugodtan válassza ki az emberét, hadnagy - mondta Whitney.
Sok idő elszaladt az előkészületekkel. Eve már türelmetlenkedni kezdett. Nagy erőfeszítésbe került, hogy ne rohanjon fejjel a falnak. Már csaknem tíz órára járt az idő, mire Mira és Peabody társaságában a kórház felé tartottak, ahová Roarke, Feeney és McNab jóval hamarabb elindultak. Jelezni kezdett a ’linkje. Valósággal lecsapott rá. - Dallas. - Hadnagy? Nem tudom, emlékszik-e rám. Billy Kimball vagyok, a Kline-ból. Egy termosz után érdeklődött nálunk. — Emlékszem. Talált valamit? — Tegnap összefutottam az egyik kisegítőnkkel, és biztos, ami biztos, megkérdeztem, emlékszik-e ilyen estre. Emlékezett. - Mit mondott? - Nem sokkal az ünnepek után vásárolták azt a termoszt. Bejött egy kislány a nevelőnőjével. Legalábbis az eladó nevelőnőnek nézte a kísérőjét. A kislány venni akart valami meglepetést, és megkérte a nevelőnőjét, egy kicsit menjen távolabb. Ekkor következett az akaratok párharca, ugyanis nem akarta… - Fogja rövidre, Billy. - Elnézést. Végül az eladó megígérte, hogy nagyon fog vigyázni a kislányra, mire a nevelőnő átment az üzlet másik részlegébe. A kislány pontosan olyan termoszt kért, amilyet maga is keresett, ráadásul feliratozva. Azért emlékszik rá ilyen tisztán, mert okos volt, és nagyon udvarias. A neve ugyan nem jutott az eszébe, de az igen, hogy a lányka megemlítette, a termosz az egyik tanárának lesz a búcsúajándéka. Készpénzzel fizetett. Mivel még csak
most kezdődött az év, könnyű volt visszakeresni a készpénzes eladások között. Ugyanolyan termoszt vett, mint amilyet maga keres. Segítettem? - Sokat. Remek munkát végzett, Billy. Most átadom a társamnak, majd ő felírja a kisegítője nevét és címét. Szeretném, ha megnézne néhány képet, hátha felismeri a kislányt. - Biztosra veszem, hogy ő is boldogan segít. Említettem már, hogy a kislánynak göndör, szőke haja volt? - Kicserélte a termoszokat - jegyezte meg Mira. - Aha. Még az is lehet, hogy az orrunk előtt csempészte ki az iskolából az eredetit. A fene egye meg! - Mindketten értünk a szakmánkhoz - próbálta megnyugratni Mira. - Nemcsak téged vert át, hanem engem is, pedig én hivatásszerűen foglalkozom az őrültekkel. - Ma végre véget vetünk ennek.
Eve a felesége mellett talált rá Straffóra. Ott virrasztott az ágya mellett. Amikor belépett, ráemelte könnyes tekintetét. - Ha azért jött, hogy letartóztassa… - Hogy érzi magát? - vágott a szavába Eve. Straffo a hajába túrt, majd megfogta Allika kezét. - Még mindig kritikus az állapota. Mindjárt jönnek az orvosok, hogy tovább vizsgálják simogatta beszéd közben a felesége kézfejét. - Nem értem. Egyszerűen nem értem, de nem vádolhatja meg azokkal a gyilkosságokkal. Eve az ágy túlsó végéhez állt. - Mennyire szereti a feleségét? - Ostoba kérdés - és Straffo hangjába, tekintetébe egy pillanatra visszatért a jól ismert acélos csillogás. - Bármennyire is szeretem, nem kell megvédenem. Allika egyszerűen képtelen lenne gyilkolni. Átkozott legyek, ha valóban öngyilkos akart lenni, ráadásul úgy, hogy Rayleen ott volt a szomszéd szobában. Soha nem tette volna ki a lányunkat ilyen rettenetes élménynek. Soha. - Ebben egyetértünk. Straffo felkapta a fejét. - Akkor mi ez az egész? - Mennyire szerette a fiát? - Mit képzel magáról, hogy idejön, és ilyen kérdésekkel zaklat? - Fogadni mernék, hogy nagyon. Ennek ellenére egyetlen képet sem tart róla otthon. Még a felesége is eldugta a kisfiúkról készült fényképeket. - Mert rettenetesen fáj. Annyira, hogy maga talán meg sem érti. Talán azt képzeli, elfelejtettem? Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy mennyire szerettem, hanem azt, mennyire szeretem - húzott elő a belső zsebéből egy bőr fényképtartót. - Most ez a legfontosabb, hadnagy? Akkor nézzen ide. Nézze meg alaposan. Mindig magamnál tartom a fényképét - nyújtotta Eve felé a bőrtokot. - Ő volt a legaranyosabb kisfiú a világon. Mindig mosolygott. Akármilyen rossz napom volt, csak öt percet kellett eltöltenem vele, és minden rendbe jött. Életem legszörnyűbb napja volt, amikor… amikor elveszítettük. Egészen mostanáig így éreztem. Ezt akarta hallani?
- Aha, pontosan ezt. Nagyon rossz hírt kell közölnöm, Oliver. Valamit, amit soha, egyetlen embernek sem lenne szabad hallania, és azt akarom, hogy közben jusson eszébe a felesége és a fia. Szeretném, ha ezt elolvasná. - Mi az? Eve Oliver felé nyújtotta a lánya naplójának utolsó lapjait. - Úgy vélem, felismeri a kézírást. Szerintem még azt is tudja, hogy mi ez. Csak és kizárólag miatta mutatom meg - intett Allika felé Eve. - És azért, mert láttam a fiáról készült képeket. Örökre emlékezni fogok rá. Trevor Straffo is az övé, gondolta Eve. Éppen úgy, mint Craig Foster vagy az a szánalmas Reed Williams. Straffo elvette Eve kezéből a lapokat, és elolvasta az első sort. - Rayleen kézírása. A naplójából másolta ki? Hogyan lehetséges… - Az utolsó bejegyzést nem sokkal azelőtt írta, hogy bedobta a konyhai hulladékmegsemmisítőbe. Szerencsére fémdobozban volt. Ott a dátum. Olvassa el az egészet. Végig. Straffo olvasott. Az arca elszürkült, a keze remegni kezdett. - Ez nem lehet igaz. - Mélyen legbelül maga is tudta. Mint ahogy a felesége, aki még az őt ért tragédia ellenére is próbálta megvédelmezni Rayleent. Rayleen mérgezte meg Allikát, hogy védje magát, rá terelje a gyanút, és nem utolsósorban azért, hogy ezentúl maga csakis rá figyeljen. - Nem. - Olvassa el a többi bejegyzést is, Oliver. Rayleen részletesen leírta, hogyan végzett Williamsszel és Fosterrel. Egy Versey nevű asszonyt is megemlít, aki a Kinley House-ban élt. - Nem. Nem. Magának elment az esze - szédült meg Straffo. Úgy érezte, a világ kifordult a sarkából. - Vagy nekem megy el. Előre, parancsolt rá magára Eve. Nem maradt más választása, folytatnia kellett, amit elkezdett. - A fia haláláról nem írt egy szót sem. Nem csoda, ugyanis a legrégebbi bejegyzés is mindössze hét hónapos. Straffo arcáról még a szürke szín is eltűnt. - Őrültség. - Mindketten tudták, hogy Rayleen már egy ideje ébren volt, mielőtt felkeltette magukat. - Rayleen… - Úgy döntött, baleset történt. A helyében minden szülő így döntött volna. Trevor megbotlott, lezuhant a lépcsőn, Rayleen pedig sokkot kapott. Azért rejtette el még önmaga elől is az igazságot, mert félt a lányától. - Az Isten szerelmére, hiszen Rayleen akkor még csak hétéves volt! Nem gondolhatja komolyan, hogy… - Dehogynem. Nézzen a feleségére, Oliver. Ezt érdemelte? Vegye elő megint a kisfia képét. És ő? Rayleen az életükre tört, ráadásul minden teketória nélkül. A bizonyítékok sziklaszilárdak. Még azt is sikerült kiderítenem, hol vette a termoszt. Rajta Craig nevével. - Micsoda? Micsoda? - túrt bele vadul a hajába Straffo, és csaknem kitépett belőle egy maroknyit.
- Az eladó - folytatta Eve könyörtelenül - fényképről már felismerte. Cora is megerősítette, hogy Rayleen kérésére aznap beugrottak abba a boltba. Quella Harmon vallomása is a kezemben van. Megerősítette, hogy a kislányát roppantul érdekelte a ricin előállítása. Nehogy azt mondja, hogy ez véletlen - csattant fel, miközben sajnálkozva gondolt arra, hogy nincs más választása. Addig kell rugdosnia Straffót, amíg a földre nem kerül. - A lánya a saját szavaival írta le, miért döntött úgy, megöli az anyját, és hogyan hagyta a másik szobában haldokolni, miközben süteményt evett és zenét hallgatott. Még csak meg sem sajnálta közben. - Nem… Nem várhatja tőlem, hogy ezt elhiggyem. - A lelke mélyén már elhitte. Bele is betegedett. Elmondom, hogy mit fogok tenni. Nézzen a szemembe, Oliver! Nézzen a szemembe! Oliver tekintetében elmondhatatlan fájdalom izzott. - Leírta - és szavai tompán csengtek. - Leírta, miközben Allika… - Ahogy mondja. Allika éppen úgy akadályozta, mint annak idején Trevor - ki kell mondani a nevüket, gondolta Eve. Lehetőleg minél többször. - Allika és Trev az útjában álltak, ezért eltávolította őket. - Rayleen a lányom. Ő nem… - Kössünk egyezséget. Csak maga meg én. Ha bebizonyítom magának, hogy minden egyes szavam igaz, kérni fogom a bíróságot, hogy ne felnőttként, hanem gyerekként kezelje. - Hiszen még csak tízéves. Csak tíz. - És máris többszörös gyilkos. A bíróság felnőttként fogja kezelni, hacsak nem próbálok meg tenni valamit. Bebizonyítom, hogy ő juttatta kórházba a feleségét, hogy miatta van Allika lélegeztetőgépen, hogy ő lökte le Trevort a lépcsőn azon az átkozott karácsony reggelen, hogy ő intézte el Fostert és Williamst, valamint egy öregasszonyt valami idősotthonban. Mindegyikükkel végzett. Méghozzá habozás nélkül. Ha nem járok sikerrel, minden eszköz a kezében lesz, hogy megtorpedózza a vádat. Ez az ajánlatom. Fogadja el, vagy mondjon rá nemet, de most, azonnal!
Rayleen az intenzíven berendezett családi szobában ült, és éppen rajzolt valamit. Amikor Eve belépett, felemelte könnyes tekintetét. - Az anyukám… Eve behúzta az ajtót maga mögött. - Ismerem az orvosát, és szerinte az anyukád meggyógyul - lépett a pulthoz Eve. A kórházi kávé csaknem olyan pocsék volt, mint az, amit a rendőrségen lehetett kapni, de legalább ébren tartotta. Töltött magának egy csészényit, és megfordult. - Ez számodra igencsak rossz hír, Ray. - Micsoda? - Kettesben vagyunk, Ray. Becsuktam az ajtót - hajtotta fel Eve az ingét, és lassan körbefordult. - Nem vagyok bedrótozva. Itt a felvevőm - tette le a készüléket az asztalra. Kikapcsoltam. A jogaidat sem olvastam fel. Okos vagy, ráadásul az apád ügyvéd. Tudod, hogy bármit mondasz, nem használhatom fel ellened - ült le Eve, majd kinyújtotta a lábát, és kortyolt egyet a kávéból. - Sok rafinált gyilkossal találkoztam már, de te vagy közöttük a legrafináltabb. Az édesanyád még akkor sem fog ellened vallani, ha túléli a túladagolást.
Ennek ellenére biztosan nagyon dühített, amikor Cora váratlanul betoppant, megtalálta, és próbált segíteni rajta. - Nem akarok beszélni magával - gördült végig egy könnycsepp Rayleen arcán. - Olyan durva velem. - Ugyan már. Még csak rád sem ijesztettem, pedig van bénítom. De mondok jobbat kockáztatott meg Eve még egy korty kávét. - A parancsnokom, és a rendőrség pszichológusa azt hiszi, megőrültem. Talán valóban átléptem a határt. A karrieremet kockáztatom, te gyerek. A nyomozás zsákutcába jutott. Az akta egy darabig még nyitva marad, majd átkerül a megoldatlan esetek közé - hajolt előre Eve. - Nem veszélyeztetem miattad az előléptetésem, és nem hagyom, hogy összesúgjanak a hátam mögött. Most nagyon fut a szekér. Megoldottam az Icove-ügyet, és a csecsemőkereskedőket is lelepleztem. Jelentős ügyeket zártam le. Nem hagyom, hogy mindezt tönkretedd. Rayleen félrehajtotta a fejét. - A kihallgatás alatt nyugodtan hazudhat a gyanúsítottnak. - Aha, viszont egy kiskorút nem lehet szülői felügyelet nélkül kihallgatni. Tehát hivatalosan itt sem vagyok. Rayleen folytatta a rajzolást. - Akkor miért nem megy el? Mindjárt megkeresem apát, és akkor nagy bajba kerül. - A francba! Csak benéztem hozzád, hogy érzed magad. Az apádnak nincs oka mást gondolni. Ha tiltakozol, esetleg elgondolkodik rajta, hogy miért. Aha - mosolygott Eve, miközben félretolta a kávénak csúfolt borzalmat. Miért nem indulsz, Ray? Épp most tűnődött el azon, hogy az anyukád nem követett volna el öngyilkosságot úgy, hogy te ott vagy a szomszéd szobában. Hívd csak ide. Utoljára anyukád ágya mellett láttam. - Nem kellett volna egyedül hagynia. Mellettem a helye. Amikor anyukám meghal… - Ha. Nem amikor, hanem ha - játszadozott Eve az ujjaival. - Ne igyál előre a medve bőrére, kölyök. Akár két gyilkosságot is a nyakába varrhatnék, de nem vagyok olyan kegyetlen és gyakorlatias, mint te. Szeretem lezárni az ügyeket, de nem mindenáron. Vagyis… ez az akta bizony nyitott marad. - Egyszerűen feladja? - Mindennek eljön a maga ideje. Annak is, ha nincs értelme tovább küzdeni - tette keresztbe a bokáit Eve. - Tisztában vagyok vele, hogyan akartad megölni az anyádat. Csak bizonyítani nem tudom. Főztél neki egy teát, és belekeverted a gyógyszert. Vajon ő tudta? Rayleen vállat vont. - Az anyám megpróbált öngyilkos lenni. Ez rettenetes. Ez az élmény talán kihat az egész életemre. El kell utaznunk apával, hogy feldolgozzuk. - Ha öngyilkos akart lenni, akkor miért hívott haza? Egyedül is nyugodtan beszedhette volna a tablettákat. - Szerintem el akart köszönni tőlem - rebegtette Rayleen a szempilláját, és miközben kipréselt egy könnycseppet, halványan elmosolyodott egy pillanatra. - Engem szeretett a világon a legjobban. Máris múlt időt használ, gondolta Eve. Rayleen számára Allika már halott. - Elképzelhető - ismerte el. - Ugyan már, Ray! Biztosan szörnyű érzés, ha egy hozzád hasonló, okos kislány nem dicsekedhet senkinek. Tudom, milyen elvenni egy ember életét.
Mindkét oldalról megtapasztaltam. Győztél, én pedig vesztettem. De a fene egye meg, kíváncsi vagyok. - Nagyon csúnyán beszél. Nálunk nem szabad így beszélni. - A francba - vágta rá Eve, mire Rayleen kuncogni kezdett. - Miért ölted meg Fostert? Még azt sem tudom, honnan szerezted a ricint, amit beletettél az italhordójába. - Nem italhordónak hívják, hanem termosznak - javította ki pedánsan Rayleen. - Rendben, akkor legyen termosz. Bementél a terembe, amikor Foster nem volt ott, és belekeverted az italába a mérget. Utána rávetted a barátnődet, hogy óra előtt keressétek meg Mr. Fostert. Csak azért, hogy te találd meg a holttestét. Ügyes. - Ha igaza lenne, akkor sem mindenben. Egyáltalán nem olyan okos, mint azt képzeli magáról. - Valóban. A te eszeden nem tudtam túljárni. Miért ölted meg? Megpróbált bántani? Talán molesztált? Fogdosott? - Kérem. Ez nagyon undorító. - Azt nem veszem be, hogy csak véletlenül pécézted ki. Ahhoz túlságosan sok időt öltél a tervezésbe. Rayleen ajka megremegett. - Ha valóban olyan okos, akkor mindent tudnia kell. - Világosíts fel. - Talán, ha már azt játsszuk, hogy beszélgetünk, talán elmondom. Talán ostoba volt és gonosz. Szörnyű hibát követett el, és akkor sem javította ki, amikor lehetőséget adtam rá. - Miféle hibát? Ha már úgy teszünk, mintha beszélgetnénk. - „A” mínuszt adott a feleletemre. „A” mínuszt. Mindig „A”-t vagy „A” pluszt szoktam kapni. Nem volt joga mínuszt adni csak azért, mert szerinte dolgozni kellett volna még a bemutatómon. Én voltam a legjobb az egész osztályban. Egy ilyen rossz jeggyel lecsúszhattam volna a második helyre. - Azért mérgezted meg, mert „A” mínuszt adott az egyik bemutatódra? - ismételte meg Eve. - Mondtam neki, hogy legalább „A”-ra javítsa ki. Megmagyaráztam, hogy szorgalmasan tanulok, keményen dolgozom, és nem akarok második lenni. Tudja, mit felelt? - Alig várom, hogy megtudjam. - Azt mondta, nem a jegy a fontos, hanem a tanulás és a tapasztalatok. Ez ostobaság. - Rettenetes. - Ráadásul Melodie „A”-t kapott, így csaknem beért engem, de őt is elintéztem. Eve arra gondolt, mennyivel másabb mindezt a kislány szájából hallani, mint olvasni a naplójában. Egyszerre szörnyűbb és lenyűgözőbb. - Úgy, hogy megmutattad neki, mi történt Mr. Fosterrel? - Rémálmai vannak - nevetett fel Rayleen. - Ráadásul rengeteget hiányzik az iskolából. Kisbaba. - Mi a helyzet Williamsszel? Rayleen csak a szemét forgatta. - Ha nem teljesen ostoba, egyedül is kitalálhatja, hogy miért. - Azért, hogy azt higgyem, ő ölte meg Mr. Fostert? De…
- Ez olyan nagyon béna - állt fel Rayleen, és odament az egyik automatához. Rózsaszín farmernadrágja zsebéből előkotort némi aprópénzt, bedobta, és kért egy szénsavas limonádét. - Ezzel mit akarsz mondani? Rayleen vett magának egy szívószálat, és szürcsölni kezdte az italt. - Azt kellett volna hinnie, hogy Mosebly igazgatónő végzett velük. A szex miatt. Undorítóan viselkedett. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Mellesleg belefáradtam már a nagy szigorába. - Valóban meggyanúsítottam - ismerte be Eve, és mintha mi sem történt volna, folytatta a beszélgetést. - Kezdetben arra gyanakodtam, hogy Williams ölte meg Fostert, hogy próbálja leplezni a perverzióit, majd Mosebly végzett Williamsszel, amiért megpróbálta zsarolni. De nem stimmelt az időzítés, ráadásul minden egyes alkalommal arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy gyilkos van. Fostert pedig nem tudtam Moseblyhez kötni. - Sikerült volna, ha nagyon akarja. Foster állandóan a teremben tartotta a csészéjét, és Mosebly tudott erről. Akár ő is megmérgezhette volna. Mindegy, úgy tűnik, senkit sem fog letartóztatni. - Nagyon úgy néz ki - emelte fel Eve ismét a csészéjét. Csak két lány, gondolta magában. Két lány, akik isznak és beszélgetnek. - Honnan szerezted a gyógyszert, amivel megbénítottad Williamst? Remek ötlet volt a medencében elintézni. Olyan kis mennyiség került a gyógyszerből a szervezetébe, hogy alig vettük észre. Habár az idő ekkor ellened dolgozott. - Az az ostoba Mr. Williams. A személyzet tagjait néhány óra elteltével már senki sem veszi észre. Az öreg, ronda emberek otthonából csórtam, ahol önkéntesként dolgoztam. Énekeltem és táncoltam nekik, felolvastam, és végighallgattam azokat a szörnyen unalmas történeteiket. Mindenki ismert, ezért oda mentem, ahová csak akartam. Igaz, hogy elzárva tartották a gyógyszert, de egy nővérnek könnyen el lehet vonni a figyelmét - pillantott Eve fegyvere felé. - Ölt már vele? - Igen. - Milyen érzés? - Felemelő. - Ühüm. De nem tart túl sokáig. Mint amikor az ember fagylaltot eszik, és kiürül a kehely - tette le Rayleen az üdítőjét, és megperdült a tengelye körül. - Akár az egész világot telekürtölheti azzal, amit mondtam. Senki sem fog hinni magának. - Valószínűleg nem. Ki hinné el, hogy egy tízéves kislány két felnőttet is meggyilkolt, és megpróbált megölni egy harmadikat is. Ráadásul a saját anyját. Rayleen kecsesen meghajolt. - És ez még nem minden - dalolta. - Tovább is van? - Talán elmondom, talán nem. Gumiszobába csuknak, ha azt mondod, hogy én tettem. - Tehát nem akarod elmondani. Nem baj. Amúgy is kezd sötétedni. Lejárt a szolgálatom - állt fel Eve. - Már így is túl sok időmet vesztegettem rád. Rayleen magasba emelt karral, lábujjhegyen körbetáncolta Eve-et. - Soha, soha, soha még csak ki sem találná. - Túlságosan öreg vagyok az effajta játékokhoz, kölyök. A dolgok jelenlegi állása szerint minél hamarabb elfelejtelek, annál jobb.
Rayleen lezökkent a talpára. - Nem mehet el így! Még nem fejeztem be. Egyedül én győztem le magát. Nyertem! - Szegény én - indult Eve az ajtó felé. - Először akkor gyilkoltam, amikor még csak hétéves voltam. Eve megállt, megfordult, és nekidőlt az ajtónak. - Csak ugratsz. - Ha így beszél velem, nem mondom el, hogyan halt meg az öcsém. - Legurult a lépcsőn. Láttam az aktát, és olvastam a nyomozó jelentését. - Ő is ostoba volt. - Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, lelökted, és senki sem vette észre? - Mindent meg tudok tenni, amit csak akarok. Aznap nagyon korán felkeltettem. Amikor kuncogni kezdett, be kellett fognom a száját, de hallgatott rám. Mindig hallgatott rám. Szeretett. - Persze hogy szeretett - mondta Eve, és csaknem megfeledkezett magáról. - Hallgatott, ahogy mondtam. Azt mondtam neki, menjünk le a földszintre, és nézzük meg a játékokat. Talán még a Télapót is megpillantjuk. Hitt a Télapóban. Mint egy vicc. Ez is az ő hibájuk. - Kiké? - Az Isten szerelmére, hát a szüléimé! Nem lett volna szabad jobban szeretniük őt, mint engem. Mindig útban volt, és vele foglalkoztak, amikor velem kellett volna. Hiszen én voltam az első gyerek. - Lelökted a lépcsőn? - Könnyű volt - ugrott fel Rayleen, és az üdítője után nyúlt. - Egyetlen mozdulat, és már gurult is. Utána egy reccsenés, és vége - kortyolt bele kuncogva a limonádéjába. Eve-nek kavarogni kezdett a gyomra. - Minden a helyére került. Én kaptam az összes játékot. Mindössze sírnom kellett egy keveset. Minden az enyém lett, mint ahogy most is minden az enyém lesz - pördült meg ismét, majd mélyen meghajolt. - Fogadjunk, hogy még sohasem járt túl az eszén egy gyerek. Én viszont okosabb vagyok a többieknél. Bárkinél. Ezt már sokan mondták. Rayleen mindenkinél okosabb és ügyesebb. - Erről nehogy megfeledkezz - és ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Eve kinyitotta, és elvette Peabodytól Rayleen naplóját. - Nocsak, nocsak, mi van itt a kezemben? - Honnan szerezte? Az az enyém! - ugrott Eve felé dühösen vicsorogva Rayleen. A kellemesen társalgó kislányt mintha elfújták volna. - Azonnal adja vissza! Azonnal! Eve a feje fölé emelte a naplót, ahol Rayleen nem érte el, hiába kapálózott. - Ezt hivatalos személy elleni erőszaknak hívják. Rayleen Straffo, letartóztatlak… - Fogja be a pofáját! Jobb, ha azonnal befogja, különben nagyon megbánja. Vissza akarom kapni a naplómat! Az apám majd gondoskodik magáról! Eve visszaadta a naplót Peabodynak, majd megragadta Rayleen karját, és megperdítette a kislányt. Amikor a csuklójára kattintotta a bilincset, Rayleen sivalkodni kezdett, miközben megpróbálta megrúgni. - Nem. Te fogsz megfizetni, Ray. Igazad volt, egy kihallgatás alatt nyugodtan hazudhatok a gyanúsítottnak. Nem én voltam bedrótozva, hanem a szoba. - Nem olvasta fel a jogaimat.
- Ez igaz, de valójában nincs szükségem a beismerő vallomásodra. Már mindent olvastam a naplódban. Kiszedtük a konyhátok hulladékmegsemmisítőjéből. Sokat segített az eladó, akitől a termoszt vetted, hogy kicserélhesd Craig Foster termoszát, és a saját anyád is, aki, még mielőtt az életére törtél, elárulta, hogy te végeztél az öcséddel. - Senki sem fog hinni magának - de Rayleen dühtől vörös arcán átsuhant a félelem. Apa majd mindent elintéz. - Most is tévedsz - fogta meg szorosan Rayleen karját Eve. A másik oldalról Peabody tartotta a kislányt. Straffo néhány lépés távolságból figyelte a lányát. Úgy festett, mint aki most ébredt a rémálomból. - Rayleen. - Apa. Apa. Bántanak. Védj meg! Straffo a lánya felé tántorgott. - Olyan kicsi volt. Olyan kicsi volt még, és nagyon szeretett téged. Hogy tehetted ezt vele, Rayleen? Hogy tehettél ilyet azokkal, akik szerettek? - Hazugság, apa. Hazudtak neked. A kislányod vagyok. A legjobb kislányod. Én… Anya tette! A saját két szememmel láttam. Lelökte Trevet, és megölte Mr. Fostert és Mr. Williamst. Nem akartam ellene tanúskodni, apa. Nem akartam, hogy elvigyék tőlünk. Csak… - Hagyd abba! Istenem, hagyd már abba! - temette tenyerébe az arcát Straffo. - Ó, Istenem! - Vidd be a kapitányságra, Peabody. Mira és egy gyermekvédelmis már vár benneteket. Én is megyek, amint tudok. - Ezért megfizetsz - sziszegte Eve felé Rayleen, amikor Peabody intett az egyik egyenruhásnak, hogy segítsen. - Megfizetsz, mint a többiek. A te halálodat fogom élvezni a legjobban. - Nem szoktam megijedni a rossz gyerekektől. Olvasd fel a jogait, Peabody, és tartóztasd le. Három rendbeli gyilkosság és egy gyilkossági kísérlet. Ezenkívül Adele Versy haláláért is ő a felelős. - Apa! Ne hagyd, hogy elvigyenek tőled! Apa! Eve hátat fordított a gyereknek, és megindult Straffo felé. Vissza sem nézett. - Üljünk le, Oliver. - Nem maradt semmim. Semmim. A kislányom… Én tettem ilyenné. - Ez nem igaz. Időnként a legjobb emberek követik el a legszörnyűbb tetteket, és fordítva. Higgye el, én aztán tudom - fogta meg Straffo karját Eve, majd amikor megpillantotta Louise-t, megtorpant. - Mr. Straffo. Straffo Louise-ra nézett. - Meghalt. Allika meghalt. - Épp ellenkezőleg. Magához tért. Még nem tud összefüggően gondolkodni, és nem ígérhetek semmit, de most nagy szüksége van magára. - Allika - fordult Eve felé, miközben tehetetlenül patakzott a könnye. - Rayleen. - Mennyire szereti a feleségét, Oliver? Mennyire szereti a fiát? Straffo sírva bólintott, és hagyta, hogy Louise vezesse a felesége kórterme felé.
Epilógus
A hosszú, gyászos folyamat végeztével Eve visszament az irodájába. Roarke az íróasztala mögött ült, és épp a számítógépén dolgozott valamin. - Az a rendőrség tulajdona, haver. - Ühüm. Csak elütöttem az időt egy kis munkával, de már át is küldtem az otthoni számítógépemre - pördült meg Roarke a forgószéken. - Nehéz napod volt, hadnagy. - Azzal próbálom megnyugtatni magam, hogy nehezebb is lehetett volna. Rég hazamehettél volna. - Igaz, de én meg azzal próbálom megnyugtatni magam, hogy szükséged van rám - állt fel Roarke, és szorosan átölelte a feleségét. - Nincs igazam? - Dehogy nincs - sóhajtott nagyot Eve. - Abban bíztam, hogy ha ennek az egésznek vége, sokkal jobban leszek, viszont egyáltalán nem tudom elmondani, mit érzek. - Sajnálod Oliver és Allika Straffót, azt a tiszta, ártatlan kisgyereket, azt az öregasszonyt, és egy remek tanárt, akinek egy önző kölyök miatt meg kellett halnia. Sajnálod a feleségét, aki siratja. - Felhívtam Foster feleségét. Megmondtam neki, hogy lezártuk az ügyet, és majd személyesen mindent megmagyarázok. Jézusom - hunyta le Eve a szemét. - Tényleg haza kellett volna menned. - Nem. Inkább elkísérlek. - Aha - sóhajtott fel ismét Eve. - Az sokat segít. Rayleen nem hagyta abba a sírást. A gyermekvédelmisre sikerült hatnia, de Mirára már nem. Holnap vád alá helyezzük. Addig is tekintettel az elkövetett gyilkosságok súlyára, és főleg azért, mert a szülők nem tiltakoztak, egy felnőttbörtönben helyezzük el. Természetesen elkülönítjük a többi rabtól. Ugye, te is végighallgattad, amit mondott? Végighallgattad az egészet, elejétől a végéig? - Igen, és nem akartam hinni a fülemnek. El sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet - csókolta meg a felesége feje búbját, mert úgy vélte, erre most mindkettejüknek nagy szükségük van. - Szóhoz sem jutottunk. Még azok a disznó viccek is elmaradtak, amelyekkel az elektronikus szakemberek szokták szórakoztatni egymást egy-egy akció közben. Némán hallgattuk végig, hogy dicsekszik el azzal, amit tett. Straffo úgy ült közöttünk, mint akinek kitépték a szívét. - Az egyik pszichológusunk már foglalkozik Rayleennel. Az apja talán hív hozzá egy másikat, de tulajdonképpen nem számít. A vallomását nem használhatom fel, de elég bizonyítékom van ellene. Tudod, mit? Megszerzem még egyszer, de ezúttal hivatalosan. - Hogyan? - Gondolj arra, micsoda egója van. Ray, te vagy a legjobb. Sőt nem csupán a legjobb, de egyenesen páratlan. Híres leszel.
- És még rám mondtad, hogy ijesztő vagyok — csókolta homlokon Eve-et Roarke. Szerintem inkább tőled kell félni. Szeretek arra gondolni, hogy az enyém vagy. - Nem fogok belebetegedni ebbe az ügybe. Nem fogom azzal gyötörni magam, hogy mégis hogyan történhetett meg mindez. Néhány kérdésre egyszerűen nincs válasz. Nem is szabad keresni. - Beszéltem Louise-zal. Allika Straffo állapota folyamatosan javul. - Ez is valami. Később majd őt is kihallgatom. Ha végzek a mai napra kitűzött feladatokkal, indulhatunk haza. Nyissuk ki azt a pezsgőt. Nem, inkább nyissunk ki kettőt, és rúgjunk be egy kicsit. Vagy nagyon. Utána jöjjön, aminek jönnie kell. - Kitűnő terv - segítette fel Eve-re a kabátot Roarke. - Rengeteg ötlet jutott eszembe arra nézve, minek kell jönnie. - Sejtem. Mindig is tele voltál ötletekkel - fogta meg a férje kezét Eve. - Ráadásul te is az enyém vagy. Az őrület eltűnt. Helyreállt a rend, gondolta Eve. Tudta, bármi is történik vele, Roarke mellett mindig békét és nyugalmat talál.
