Nora Roberts. Vetélytársak

Nora Roberts Vetélytársak

Nora ROBERTS

2

Vetélytársak

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Nora Roberts, 1985 - Harlequin Magyarország Kft., 2008 A mű eredeti címe: Partners (Silhouette Books, Toronto) Magyarra fordította: Zinner Judit

Borító: Majoros Árpád ISBN 978-963-537-881-4 ISSN 1588-8096 •Felelős kiadó: Holger Martens •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584; •E-mail: [email protected] •Terjesztés: 488-5588 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Árusításban terjeszti a LAPKER Rt., és egyéb terjesztő szervek.

Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Nora ROBERTS

3

Vetélytársak

1. A New Orleans Herald szerkesztőségében óriási volt a lárma. Telefonok csörögtek, munkatársak kiáltoztak, motyogtak az orruk alatt, vagy hangosan káromkodtak. Ültek a helyükön, esetleg épp rohantak valahová, írógépek billentyűi kopogtak változatos sebességgel, minden irányból. Állott kávé és friss kenyér illata, dohányfüst és izzadságszag terjengett a levegőben. Hát nem kész bolondokháza? A „bentlakók” többsége egyetértett volna ezzel, főleg így, lapzárta táján. Az itt dolgozók zöme éppen úgy észre sem vette a zűrzavart, mint ahogy az ember azt sem érzékeli, hogy beszívja és kifújja a levegőt. Legtöbbször annyira belemerültek a saját mindennapi küzdelmeikbe, győzelmeikbe, hogy tudomást sem vettek a körülöttük sürgölődőkről. Nem mintha nem lett volna fontos a lapnál a csapatmunka. A hivatásuk iránti szeretet vagy a megszállottság összetartotta az újságírók e kivételes közösségét. Mégis mindannyian elkötelezetten készítették, és féltékenyen őrizték a maguk sztoriját, a maguk sikerét, ápolták a maguk sajátos stílusát. Egy sikeres tudósító annál jobban érzi magát, minél nagyobb a nyomás, a zűrzavar, és minél forróbb a nyom. Matthew Batest korán elbűvölte az újságpapír illata. Minden lépcsőfokot végigjárt. Újságosfiúként kezdte Manhattan külvárosában, s a végén belvárosi cikkíró lett belőle. Közben volt kifutófiú, aki a kávét hordta az újságíróknak, kézbesített, írt nekrológokat, és tudósított virágkiállításokról. Neki nem kellett újságíró-iskolában tanulnia ahhoz, hogy tudja, miként lehet kiszagolni valami izgalmas sztorit, és kihozni belőle a legtöbbet, mert ő ezzel a képességgel született. A sokévnyi tanulás és gyakorlat csak a stílusán és a technikáján csiszolt, a tehetsége ugyanúgy adott volt, mint a szeme színe. A harmincéves Matt laza, élcelődő ember volt, aki humorral tudta szemlélni az élet különös fordulatait. Anélkül szerette az embereket, hogy alaptalan elvárásokat táplált volna velük szemben. Megértette és elfogadta, hogy a magát homo sapiensnek nevező lény alapvetően inkább nevetséges, mint bölcs. Másként hogy is tudott volna egy őrültekkel teli hatalmas teremben dolgozni olyan szakmában, amely az emberi faj fonákságainak feltárásából és közhírré tételéből él?! Befejezvén az épp feldolgozott történetet, odaintett magához egy kézbesítőfiút, aztán hátradőlt a székén, és három óra megfeszített munka után először adott az agyának némi pihenőt. Elkalandoztak a gondolatai. Egy évvel ezelőtt hagyta ott New Yorkot, és fogadta el ezt az állást a Heraldnál, mert változtatni akart az életén, vagy inkább, mert változásra volt szüksége. Nyughatatlan volt, keresett valamit. Valami újat, valami mást. New Orleans

Nora ROBERTS

4

Vetélytársak

ugyanakkor legalább annyira kemény és emberpróbáló városnak bizonyult, mint New York, csak előkelőbben és könnyedebben volt az. A bűnügyi híreken dolgozott, és szerette ezt a rovatot. Kegyetlen világról írt, tele gyilkossággal és kétségbeeséssel, amely nem hagyta hidegen. Az a gyilkosság például, amelyről épp most tudósított, értelmetlen és kegyetlen eset volt. De ez az élet, és ez a hír. Így aztán amikor végzett, kitörölte a tizennyolc éves lány halálát az agyából, még ha nem is ment könnyen. Tárgyilagosnak és távolságtartónak kell maradnia, vagy jobb, ha más foglalkozás után néz. A fiatal férfi nem tűnt tapasztalt, viharedzett riporternek, és ezt tudta is magáról. Huszonévesként még elkeserítette, hogy inkább nézik gondtalan szörfösnek, mint felelős újságírónak, de mostanában már ez is csak inkább mulattatta. Nyúlánk volt, és mérsékelten izmos, s jobban érezte magát farmerban, mint háromrészes öltönyben. Magassága miatt a valóságosnál is soványabbnak látszott. Sötétszőke haja összevissza göndörödött a füle mögött, s elérte az inge gallérját, amitől még inkább valami laza, gondtalan fickó benyomását keltette, aki inkább való a strand homokjára, mint a poros aszfaltra. Nem egy informátora, riportalanya épp e külső miatt nyílt meg előtte, nem is ismerve a mögötte rejtőző embert. Mire megismerték - ha egyáltalán -, ő már rég kiszedte belőlük a történetüket. Ha épp úgy akarta, tudott elbűvölő, sőt előkelő is lenni, jó természetről árulkodó, kék szeme pedig hol maga volt a tűz, hol dermesztően fagyosan csillogott. A könnyed külső határozottságot, elszántságot és hamu alatt parázsló indulatokat takart. Matt vállrándítással fogadta el természete mindkét oldalát. Végül is emberből van ő is, joga van akár nevetségesnek is lenni. Szája körül hamiskás félmosollyal fordult a vele szemben ülő nőhöz. A szépséges Laurel Armandhoz, akinek finom vonásai legalább olyan romantikusak voltak, mint a neve. Keskeny arca, elefántcsontszín bőre minden férfiemberben felkeltette a vágyat, hogy megérintse, hogy leheletfinoman megsimogassa. Hátrafésült, fekete haja hullámokban omlott a vállára, arra ingerelve a férfiakat, hogy belefúrják az ujjukat, beletemessék az arcukat. Smaragdzöld szeme sötéten, tüzesen ragyogott. Egy tizenkilencedik századi szépség arca volt ez, aki kecsesen előkelő semmittevéssel múlatja az időt. A hangja is hasonlóan nőies, töprengett Matt. Lágyan, lekerekítetten ejti a hangokat, a hanghordozása sosem éles vagy monoton, beszéde dallamosan árad, mint valami bővizű folyó. Miközben egyre szélesebben mosolygott, a férfi arra gondolt, hogy ez a hang ugyanolyan becsapós, mint az angyalarc. A hölgy ugyanis éles eszű, törekvő riporter, makacs, kitartó és indulatos. Matt egyik kedvenc időtöltése volt, hogy addig piszkálja, amíg kirobban. A lány összevont szemöldökkel nézte cikke imént leírt utolsó mondatát, aztán elégedetten kitekerte írógépéből az oldalt, hívott egy kézbesítőfiút, és ránézett a vele szemben ülő férfira. Ösztönösen kihúzta magát. Tapasztalatból tudta, hogy Matt mindjárt ki fog vetni valami csalit, ő pedig menetrendszerűen bekapja - hogy a csuda vigye el ezt a fickót! - Valami gondod van, Matthew? - kérdezte lágy, kissé unott hangon. - Semmi gond, Laurellie - válaszolt a megkérdezett, s élvezettel figyelte, ahogy megcsillantak a bosszúság szikrái a lány szemében teljes nevének hallatán. - Akkor hát nincs semmi gyilkosság vagy fegyveres rablás, amivel eljátszadozhatnál?

Nora ROBERTS

5

Vetélytársak

Matt szája elbűvölő, széles mosolyra húzódott, amelytől elmélyültek a nevetőráncok az arcán. - Pillanatnyilag nincs. Te is kiszabadulsz mára az aranykalitkádból? A lány a fogát csikorgatta, hogy ne mondjon valami sértőt. Matt folyton az elevenére tapintott, ő pedig minden alkalommal szükségét érezte, hogy védekezzen. Most azért sem fog, szorította ökölbe a kezét az asztal alatt. - Meghagyom neked a gúnyt, Matthew - felelte mézesmázos hangon, amely éles ellentétben állt villámló szemével. - Te sokkal jobb vagy benne. - Na ja. És mi lesz azzal a fogadással, hogy kinek a cikke kerül az első oldalra? Laurel felvonta egyik keskeny, szépen ívelő szemöldökét. Ezt a mozdulatát Matt különösen csodálta. - Nem akarom elnyerni a pénzedet, Matthew. - Engem nem zavar, ha elnyerem a tiédet - vigyorgott rá a férfi, aztán, felállt, megkerülte a két, egymásnak háttal összetolt íróasztalt, és odahajolt a lány füléhez. - Öt dolcsi, aranyvirág. Hiába a papádé az újság, a szerkesztőink attól még tudják, mi a különbség a tudósítás és a keresztes háború között. Matt szinte érezte, ahogy a lányt elönti a düh, hallotta, ahogy felszisszen. Óriási kísértés fogta el, hogy rászorítsa a száját azokra a puha, csücsörítő ajkakra, és megízlelje róluk a mérget. De hiába vágyott rá, észben tartotta, hogy nem ez a módja annak, hogy túljárjon a lány eszén. - Benne vagyok, Bates, de legyen inkább tíz! - állt fel Laurel. Szörnyen bosszantotta, hogy hátra kellett hajtania a fejét, ha a férfi szemébe akart nézni, az pedig még inkább, hogy magabiztos, derűs, és igencsak szép szemekbe nézett, amikor felemelte a tekintetét. Laurel mostanában szívesebben gondolt Mattre alacsony, kövér, kopaszodó fickóként. - Persze csak ha ezt nem találod túl soknak. - Ahogy óhajtod, drágám - készségeskedett Matt, miközben az ujjai köré tekerte a lány egyik hajfürtjét. - És hogy bebizonyítsam, még egy jenki is tud lovagias lenni, meghívlak ebédre a nyereményemből. Laurel rámosolygott, és olyan közel hajolt, hogy összeért a testük. Mattet legnagyobb meglepetésére elöntötte a forróság. - Majd ha piros hó esik - súgta bizalmasan a lány, aztán félretolta útjából a férfit. Matt nézte, ahogy elviharzik, aztán zsebre dugta kezét, és felnevetett. A helyi hírek szerkesztőségének zűrzavarában senki sem látta a jelenetet. - Hogy a fene vigye el! - dühöngött Laurel, amint a fojtogató belvárosi forgalomban manőverezett a kocsijával. Matthew Bates a legidegesítőbb férfi, akit valaha ismert. Átsiklott egy sárgán, aztán tovább átkozta a sorsot. Ha a bátyja, Curt nem találkozott volna vele a főiskolán, Matthew sosem kapja meg ezt az állást a Heraldnál, és továbbra is New Yorkban rontaná a levegőt ahelyett, hogy itt kellemetlenkedik két lépésre tőle nap mint nap. El kellett ugyan ismernie, bármennyire fájt is, hogy Matt volt a legjobb riporter a lapnál. Alapos volt, a dolgok mélyére látott, és vadászkutya ösztönökkel áldotta meg a sors. De ettől még nem volt könnyű együtt dolgozni vele. Laurel beletaposott a fékbe, és kifarolt, amint egy Buick elvágta az útját. Túlságosan lekötötték a Matt-tel kapcsolatos, bosszantó gondolatok, nem figyelt oda az úttesten zajló hadviselésre.

Nora ROBERTS

6

Vetélytársak

Világos volt, tömör, egyszóval kitűnő a gyilkosságról szóló cikke. Bárcsak lenyomta volna azt a tíz dollárt a torkán! Akkor legalább nem lett volna olyan kárörvendő. A tizenkét hónap során, amióta ismerte és együtt dolgozott vele, Matt egyszer sem viselkedett úgy vele, mint a többi férfi. Nem mutatott iránta hódolatot, szemében nem csillogott csodálat. Az, hogy ő kifejezetten utálta, ha hódolattal néztek rá, nem jelentette azt, hogy nem neheztelt ezért. Sosem hívta el szórakozni sem. Persze nem is várta el tőle, emlékeztette magát sürgősen Laurel, csak jólesett volna visszautasítani. Bár ugyanabba a házba költözött, és lényegében a közvetlen szomszédja lett, egyszer sem kopogott át neki az ajtaján valamiféle ürüggyel. Egy évig reménykedett benne, hogy egyszer csak felbukkan, és akkor ő majd az orrára csaphatja az ajtót. Számtalan más módon azonban fölöttébb kellemetlenné tette magát, csikorgatta tovább a fogait a lány. Csípős kis megjegyzéseket tett a férfiakra, akikkel találkozgatott, ami már csak azért is bosszantó volt, mert sajnos sosem tévedett. Újabban Jerry Cartier volt a kedvenc célpontja, az a szélsőségesen hagyománytisztelő, kissé nehézfejű városi tanácsnok. Laurel csak azért találkozgatott vele, mert túl lágyszívű volt ahhoz, hogy megsértse, s a férfi esetenként ellátta őt szakmai értesülésekkel is. Matt azonban abba a tűrhetetlen helyzetbe hozta, hogy meg kellett védenie Jerryt a saját, róla alkotott véleménye ellenére. Mennyivel egyszerűbb volna az élet, sóhajtott, ha Matthew Bates még mindig Manhattanben piszkítaná az újságpapírt! És ha nem lenne olyan lehetetlenül vonzó. Ahogy maga mögött hagyta a nyüzsgő várost, Laurel kizárta a gondolataiból Mattet és a tíz dollárját. Bár a nap már alacsonyan járt, még mindig ragyogott az égbolt. A meleg és a fény átszűrődött a ciprusokon, és felforrósította az aszfaltot. A fák lombjai közt sötétült az árnyék, s szinte zenei hanggá állt össze a madarak éneke meg a rovarok és a mocsár más lakóinak neszezése. Titkokkal, árnyakkal, veszélyekkel teli hely volt a környező lápvidék, de mindez csak fokozta a szépségét. Volt valami izgalmas abban, hogy másfajta, primitív, ragadozó életforma virágzik a civilizációhoz ilyen közel. Amint befordult a keskeny útra, amely családja ősi fészkéhez vezetett, Laurelt megszállta az ismerős büszkeség és béke. A behajtó út mindkét oldalát cédrusok szegélyezték, s összehajló lombjuk hűvös, félhomályos alagúttá varázsolta az utat. Az itt-ott átszűrődő napfény foltokban világította meg a talajt. Az ágakról fátyolmoha csüngött, fokozva a táj jellegzetes, időtlen báját. A Promesse d’Amour nevű birtok főépülete felé közeledve megállt az idő, és gondtalannak tűnt az élet. A behajtó végénél Laurel megállt, hogy magába igya a ház látványát. A fehérre festett, kétszintes téglaépületet azáleák, kaméliák és magnóliák özöne vette körül. A hol élénk, hol lágy színek, a hol erős, egzotikus, hol finom illatok a polgárháború előtti Dél hangulatát idézték. A kocsi leengedett ablakán át Laurel érezte a forró levegőben kavargó illatokat. Huszonnyolc dór oszlop övezte méltóságteljesen a házat anélkül, hogy hivalkodóvá tette volna. Minden egyes sarokoszlopra borostyán kapaszkodott. A körbefutó erkélyt csipkeszerű kovácsoltvas korlát övezte. Minden szobából nyílt rá egy franciaablak. Mindent egybevetve a ház állandósságot, biztonságot és kecsességet sugárzott. Laurel olyan nő szemével tekintett rá, aki megbirkózott az eltelt idővel és finom, kiforrott jellemre szert téve tér ide vissza. Ha a saját húsa és vére lett volna, akkor sem szerethette volna jobban a szülői házat.

Nora ROBERTS

7

Vetélytársak

Az oldallépcsőn ment fel a tornácra, s kopogtatás nélkül nyitott be, hiszen itt töltötte a gyermek-, a kislány- és a kamaszkorát. Széles folyosó vágta ketté a házat az első és a hátsó bejárat között. A levegőben méhviasz és citromillat terjengett és keveredett egy tálnyi kaméliabimbó édes illatával. Az előcsarnoknak egy évszázaddal ezelőtt is épp ilyen illata lehetett. Laurel egy pillanatra megállt a hatalmas, forgatható 16 állótükör előtt, hogy kisimítsa a haját az arcából, majd belépett az elülső szalonba. - Szia, papa! - köszöntötte az apját, majd odasietve hozzá lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja egynapos borostától szúrós arcát. William Armand szikár, jóképű ember volt, sötét hajában épp csak mostanában kezdett megcsillanni néhány ezüstös szál. Miközben napilapját nagy lendülettel, szenvedéllyel és kitartással vezette, magánéletében nyugodtabb tempót diktált. Jó viszki és dohány illata lengte körül. Régi szokását követve összeborzolta lánya haját, melyet Laurel épp az imént igazgatott el gondosan. - Szia, hercegnőm! Jó a cikked a polgármesterről - mondta, s zavartan húzta fel a szemöldökét, amikor Laurel szemében bosszúságot látott felvillanni. - Kösz - vágta rá a lány, s olyan gyorsan mosolyodott el, hogy az apja azt hitte, csak képzelte a fenyegető szemvillanást. Laurel ekkor a királykék, rojtokkal díszített széken ülő idős asszony felé fordult. Az asszony haja hófehér volt, de ugyanolyan dús, mint Laurelé. Egy ráncokkal barázdált, de szégyentelenül pirosra festett arcot keretezett. Olivia Armand semmit sem szégyellt. Élénk tekintetű, a fülbevalói smaragdjával azonos árnyalatú zöld szemével végigmérte Laurelt. - Nagyi! - hajolt le hozzá a lány felsóhajtva; hogy megcsókolja. - Hát te sosem fogsz megöregedni? - Ha rajtam múlik, nem. - Az idős nő hangját reszelőssé tette a kor, de alig vesztett megdöbbentő érzékiségéből. - Te is ilyen vagy - folytatta, erős, száraz tenyerébe fogva unokája kezét. - Ezt teszi a jó, kreol vér. - Megszorította Laurel ujjait, aztán hátradőlt a székén. - William, adj a gyereknek valamit inni, és öntsd tele az én poharamat is, ha már a kezedben van az üveg! Hogy áll mostanában a szerelmi életed, Laurellie? A lány szélesen mosolyogva telepedett le a párnázott zsámolyra nagyanyja lábánál. - Nem olyan változatos, mint a tiéd, nagyi - felelte Laurel elkapva apja kacsintását, amint átvette tőle a poharat. - Hülyeség! - vágta rá az idős hölgy a választ hátradöntve a viszkijét. - Megmondom én neked, mi a baj manapság: túl sok a munka, és túl kevés a romantika. A te hibád az, Laurellie - bökte meg egyik ujjával unokája vállát -, hogy arra a gerinctelen Cartier-ra pazarlod az idődet. Abban a fickóban nincs elég vér, hogy megmelegítse egy nő ágyát. - Hála istennek, nagyi - emelte tekintetét a lány az ég felé -, ugyanis eszem ágában sincs odaengedni. - Pedig épp itt volna az ideje, hogy feküdjön végre melletted valaki - vágott vissza Olivia. Laurel felvonta a szemöldökét, az apja pedig mindent elkövetett, hogy ne fulladjon meg a cigányútra szaladt italtól. - Nem mindenki gondolkodik olyan… szemérmetlenül, mint te - felelte a lány kedvesen, mire Olivia harsányan felkacagott, és derültségében csapkodni kezdte a széke karfáját.

Nora ROBERTS

8

Vetélytársak

- Csak nem mindenki ismeri el, mindössze ennyi a különbség. Laurel, ellenállhatatlannak találva nagyanyja botrányos szókimondását, szélesen elmosolyodott. - Curt is itt lesz nemsokára, ugye? - kérdezte. - Bármelyik percben megérkezhet - felelte az apja, miközben leereszkedett az egyik székre. - Épp akkor telefonált, amikor bejöttél. Hozza magával az egyik barátját. - Remélem, nő lesz az illető - jegyezte meg Olivia tántoríthatatlanul, aztán bedöntötte maradék italát. - Az a fiú is túl sokat bújja a törvénykönyveket. Ha rajtatok múlik - fordult ismét Laurelhez -, sosem leszek dédnagymama. Annyit dolgoztok, hogy nem értek rá keresni egy jó szeretőt. - Én még nem állok készen a házasságra - mondta a lány nyugodt hangon, miközben a fény felé tartotta a poharát. - Ki beszél itt házasságról? - hüledezett Olivia, majd sóhajtva nézett a fiára. - Ezek a mai gyerekek nem tudnak semmit. Laurel épp jót nevetett ezen a megjegyzésen, amikor meghallotta, hogy csukódik a bejárati ajtó. - Ez Curt lesz. Azt hiszem, figyelmeztetem, merrefelé kalandoznak a gondolataid, nagyi. - Átkozottul csinos lány - motyogta maga elé Olivia, mihelyt Laurel kiment a szobából. - Tisztára olyan, mint te - jegyezte meg a fia rágyújtva egy szivarra. Olivia felvihogott. - Átkozottul csinos. Laurel arcáról lefagyott a mosoly, amint belépett az előcsarnokba. Arcán megfeszültek az izmok, ahogy bátyjáról a mellette álló férfira nézett. - Ó, hát te vagy az?! Matt megfogta a kezét, és az ajkához emelte, mielőtt a lány elránthatta volna. - Ah, a híres déli vendégszeretet - mosolygott. Uramisten, de szép, gondolta, végigpásztázva tekintetével Laurel alakját. Micsoda szenvedély, micsoda tűz lobog a hűvös, előkelő felszín alatt! De eljön a nap, Laurellie, ígérte magában, amikor lángra lobbantjuk mi ketten ezt a szenvedélyt. Ahogy én szeretném. Igyekezve figyelmen kívül hagyni a forróságot az ujjain, melyet Matt ajka hagyott maga után, a lány a bátyjához fordult. Curt arca ugyanolyan szögletes és arisztokratikus volt, mint az apjuké, de a szeme álmodozó volt. Matt figyelte, ahogy Laurel feszült vonásai ellágyulnak a szeretettől, amint ránéz. - Szia! - tette mindkét kezét bátyja vállára, s azután sem vette el, hogy megcsókolta. Hogy vagy? - Remekül. Sok a dolgom - mosolygott Curt szórakozottan a húgára. - Lehet, hogy ma este épp ez lesz a téma - kuncogott Laurel. - A nagyi megint piszkálódós hangulatban van. Curt olyan elkínzott arcot vágott, hogy Laurel elnevette magát, és még egy puszit nyomott az arcára. Szegény Curt, gondolta magában, annyira félénk és aranyos! Ahogy elfordította a fejét, pillantása találkozott Matt figyelő tekintetével, melyben a hűvös távolságtartás mögött valami meghatározhatatlan, mégis érzékelhető érzelem vibrált. Remegés futott végig a lány gerince mentén, de állta a férfi tekintetét. Valójában ki is ez az

Nora ROBERTS

9

Vetélytársak

ember? - kérdezte magától, immár nem először. És miért nem ismerem még mindig, egy egész év után sem? Sosem értette, hogyan barátkozhat egy ilyen erőtől duzzadó, szellemes és cinikus ember az ő finom lelkű, álmodozó bátyjával, ahogy azt sem, miért nem tudja ezt a férfit valami meghatározott típusba sorolni. Talán ezért is gondolt rá olyan gyakran. Önkéntelenül Matt ajkára nézett. A száj mosolyra húzódott, Laurel pedig csendben elkáromkodta magát. - Talán jobb, ha bemegyünk - szólalt meg Curt, nem véve észre semmit a körülötte a felszín alatt zajló történésekből. Hirtelen elmosolyodott, mint egy gyermek, s ettől felcsillant lágy tekintete. - Az, hogy Matt is itt van, talán eltereli a figyelmét. A fiú mesterien tudja összezavarni a nőket. Laurel hölgyhöz egyáltalán nem illően felhorkant. - Hát arra fogadni mernék. Amikor Curt elindult a szalon ajtaja felé, Matt megfogta Laurel kezét, és behajlított karjára simította. - Még egy fogadás, Laurellie? - dörmögte. - Mi a tét? Volt valami pimasz kihívás a halkan elsuttogott szavakban. A lány mérgesen felvetette a fejét, ami szörnyen tetszett Mattnek. - Ha nem engeded el a kezem, én… - Hisztizni kezdesz, és kínos helyzetbe hozod magad - fejezte be a mondatot Matt épp, mikor átlépték a szalon küszöbét. Mindig is tetszett neki ez a szoba a fakó színeivel és fényesre viaszolt öreg bútoraival. Már az is előfordult, hogy amikor itt járt, képes volt elfelejteni a zsúfolt, harmadik emeleti, lift nélküli lakásban töltött éveket, ahol a radiátor több zajt adott ki, mint meleget. Arról már gondoskodott, hogy életének az a szakasza lezáruljon. Az emlékfoszlányok azonban az azóta elért sikerek ellenére olykor mégis fel-felmerültek. Kinőtt cipők, üres gyomor és vágyak, melyek mindig meghaladták a lehetőségeket. Nem, a sikert sosem fogja magától értetődőnek tekinteni, annyi bizonyos. Ahhoz túl sokáig kellett érte küzdenie. - Szóval a jenkit hoztad magaddal - csillant fel Olivia szeme, ahogy Mattre nézett. Rögtön tudta, hogy jól fogja érezni magát az este. Curt üdvözölte az apját, kötelességtudóan arcon csókolta Oliviát, aztán az italokkal kezdett foglalkozni. A nagyi szeme gyanúsan felcsillant. - Miss Olivia! - csókolta meg Matt a feléje nyújtott kezet. - Szebb, mint valaha. - Csirkefogó! - feddte meg az idős asszony, de hangjából kiérződött az elégedettség. Már egy hónapja felém sem nézett. Veszélyesen hosszú idő ez már ebben a korban. Matt újra kezet csókolt a matrónának, miközben szeme az övébe nevetett. - Csak azért nem járok erre, mert nem akar hozzám jönni feleségül. Laurel küszködött, hogy el ne mosolyodjon, miközben helyet foglalt a szoba túlsó oldalán. Miért kell ennek a fickónak ilyen átkozottul elbűvölőnek lennie? Olivia úgy nevetett fel, mint valami igazi hölgy, aki értékeli a bókot. - Harminc évvel ezelőtt a szaván fogtam volna, maga gazember, még úgy is, hogy jenki. Matt átvette a felé nyújtott poharat, és nyugtázta Curt hálás tekintetét, majd visszafordult Oliviához. - Én pedig nem tiltakoztam volna - telepedett az idős hölgy széke karfájára. Akár egy kedvenc unokaöcs, füstölgött magában Laurel.

Nora ROBERTS

10

Vetélytársak

- Sajnos kifutottam az időből - sóhajtott Olivia, aztán megakadt a szeme fiatalabbik unokáján. - De miért nem állsz össze te ezzel az ördöngős fickóval, Laurellie? Ő aztán az a fajta, aki fel tudja pezsdíteni egy nő vérét. Matt kajánul, mohón rávigyorgott, mire a lány elvörösödött. Legalább annyira mérgében, mint zavarában. Fagyos mozdulatlansággal ült a székén, és átkozta világos arcbőrét. - Ez aztán a finom női trükk! - jegyezte meg a nagyanyja megveregetve Matt combját. Ráadásul jót tesz az ember arcszínének. Még én is el tudok pirulni parancsszóra, egy férjjel és három szeretővel a hátam mögött. - Elégedetten unokája gyilkos pillantásával, Olivia Matt felé fordult. - Ugye, szép lány? - Bájos - értett egyet Matt. Legalább annyira élvezte a helyzetet, mint Olivia. - Remek fiaik születnének. - Igyál még egyet, anyám! - javasolta William észrevéve, hogy veszély fenyeget. - Remek ötlet - nyújtotta át poharát az idős hölgy. - Maga még nem is látta a kertünket, Matthew. Ilyenkor a legszebb. Laurellie, vidd magaddal ezt a jenkit, és mutasd meg neki, milyen az igazi kert. Laurel fagyos pillantást vetett a nagyanyjára. - Biztos vagyok benne, hogy Matthew… - Szívesen megnézi a kertet - fejezte be ismét a mondatát a másik, felemelkedve a székéről. Laurel gyilkos tekintete most már neki szólt. - Én nem… - Igen, tudom. Nem akarsz megbántani, és szívesen elkísérsz - mondta helyette halkan Matt, felsegítve őt a székről. Dehogyisnem, legszívesebben fölöttébb gorombán megbántaná, dühöngött Laurel átcsörtetve a kertkapun. Persze nem a családja előtt, és ezt Matt nagyon is jól tudja. - Élvezed, mi? - sziszegte, mihelyt becsukódott mögöttük a kapu. - Mit? - adta az ártatlant a férfi. - Azt, hogy feldühíthetsz. - Lehetetlen nem élvezni azt, amiben ennyire jó vagyok. Laurel elkuncogta magát, de rögtön haragudni is kezdett magára. - Tessék, itt a kert - mutatott körbe. - És tudom, hogy ugyanúgy nem akarod látni, mint ahogy én nem szeretném neked megmutatni. - Tévedsz - fogta kézen a férfi. - Abbahagynád? - Laurel kétségbeesetten rángatta a kezét, de képtelen volt kiszabadítani. - Miféle új szokásod ez? - Rájöttem, hogy tetszik - jelentette ki Matt, majd magával húzta a lányt a virágágyások között kanyargó egyik keskeny ösvényre. - Mellesleg, ha nem teszel ki magadért a kert bemutatásában, Olivia még a végén valami másra fog gondolni. Ez sajnos igaz, ismerte el Laurel. El fogja viselni ezt az embert itt, maga mellett, végül is a lemenő nap gyönyörű, vörös korongként világít, a kert pedig úgy illatozik, mint a mennyország. Úgyis túl régen nem látta alkonyatkor. Besétáltak egy ívelt lugasba, amelyről sűrű esőfüggönyként hullott alá a lilaakác. A nappali madárdal kezdett elcsendesedni, az éjszaka zajai pedig még várattak magukra.

Nora ROBERTS

11

Vetélytársak

- Mindig is ebben a napszakban szerettem a legjobban a kertet - kezdte önkéntelenül, bele sem gondolva, mit mond. - Szinte látja az ember a nőket az abroncsos szoknyákban, ahogy tovasuhannak az ösvényeken. Bizonyára zenészek játszottak a pavilonban, és lampionfüzérek csüngtek mindenütt. Matt mindig is tudta, hogy Laurel hajlamos a romantikára, van benne valami a bátyja álmodozó természetéből, ám eddig gondosan vigyázott, hogy ki ne mutassa előtte. Érezte, hogy most sem szándékosan tette, csak elgyengült a kert látványától. Miközben hüvelykujjával finoman a lány ujjait simogatta, eltűnődött, vajon milyen gyengéit rejtegeti még előle. - Az illatok is ugyanilyenek lehettek akkoriban - dünnyögte, s azt figyelte, milyen selymesnek látszik a lány bőre a naplemente arányló fényében. - Forró, édes, titokzatos illatok. - Amikor kislány voltam, gyakran kijöttem ide naplementekor, és azt játszottam, hogy találkozom valakivel. - Az emlék megmosolyogtatta a lányt, álmodozó, szomorkás, vágyódó kifejezés jelent meg az arcán. - Néha sötét hajú, erőteljes, csodás férfinak képzeltem, néha magasnak és szőkének, de mindig veszélyesnek, aki cseppet sem illik hozzám. Olyannak, akitől az apák óvják a lányaikat. - Laurel felnevetett, és végigsimította egy fehér kamélia viaszos szirmait. - Furcsa, hogy ilyen ábrándképeim voltak, miközben az apám jól tudta, hogy én túl törekvő vagyok ahhoz, hogy belezúgjak egy… Laurel elhallgatott, amikor megfordult, és olyan közel találta magához Mattet, hogy jobban felkorbácsolta érzékeit az ő illata, mint a virágoké. Inkább az ő lélegzetét érezte a bőrén, mint az esti szellőt. Az alkony fényei aranyban és sötétrózsaszínben fürdettek mindent, varázslatos, álomszerű volt ez a megvilágítás. Ebben a fényben Matt túlságosan is olyannak látszott, mint amilyen férfiról a lány annak idején ábrándozott. Matt finoman simogatta ujjaival a lány csuklóját ott, ahol lüktetett az ér. Ezúttal azonban nem a harag okozta a heves szívdobogást. - Egy kibe? - Egy gazemberbe - fejezte be Laurel a mondatát rövid hallgatás után. Halkan beszéltek, mintha titkokat osztanának meg egymással. A nap még lejjebb hanyatlott az égen, az árnyékok tovább hosszabbodtak. Milyen keskeny az arca! - gondolta hirtelen Laurel. Nem egy ragadozóé, hanem egy olyan férfié, aki nem lép félre, ha szembetalálkozik bajjal, nehézséggel. A szeme óvatosságról tanúskodik, s könnyen elrejti valódi gondolatait. Talán ezért tudja olyan könnyen kiszedni az emberekből az értesüléseket úgy, hogy azok észre sem veszik. A szája pedig - hogy is lehet, hogy eddig nem tűnt fel? - csupa kísértés és érzékiség. Vagy csak úgy tett, mintha nem vette volna észre? Biztos nem puha, gondolta, amint tekintete elidőzött Matt ajkán. Inkább kemény, és csodás férfi ízű lehet. Ha most csak egy kicsit közelebb hajolna, és… Laurel szeme elkerekedett, annyira meglepte a saját gondolatmenete. Lázasan lüktetett a pulzusa Matt ujjai alatt, mielőtt elrántotta volna a kezét. Te jó ég, mi ütött belé? Matt hónapokig ugratná, ha tudná, milyen közel járt ahhoz, hogy bolondot csináljon magából. - Jobb, ha most bemegyünk - szólalt meg hűvösen. - Mindjárt vacsoraidő van. Matt legszívesebben megragadta volna, hogy elrabolja azt a csókot, melyet a lány az imént hajszál híján adott neki. De ha most megtenné, lerombolná mindazt, amit apró lépésekben eddig elért. Régóta vágyott a lányra, túlságosan is rég, és volt elég esze, hogy

Nora ROBERTS

12

Vetélytársak

tudja, hagyományos udvarlással nem menne semmire. Ezért választotta a szokásostól eltérő módot, s rájött, hogy ebben is van szórakozás, élvezet. Türelemre intette hát magát, ami taktikája alapvető eleme volt, azonban mégis úgy döntött, hogy a kis bestia megérdemel legalább egy apró szúrást, amiért felszította a vágyát, aztán meg ellökte magától. - Ilyen hamar? - kérdezte lágy hangon, némi gúnnyal. - Ha Cartier-val küld ki ide Olivia, kétlem, hogy ilyen rövidre fogod a kertlátogatást. - Sosem küldene ki ide Jerryvel - jelentette ki Laurel, mielőtt felfogta volna mondata értelmét. - Aha - dünnyögte Matt. Hangsúlyán érződött, hogy a megjegyzést bosszantásnak szánta. - Ne kezdd már megint Jerry szapulását! - vágott vissza a lány. Matt ártatlan vigyorral válaszolt. - Talán azt tettem? - Ő nagyon is kedves ember - kezdte a felpiszkált Laurel. - Jó a modora és… és ártalmatlan. A férfi hátravetett fejjel hahotára fakadt. - Az isten mentsen meg attól, hogy engem valaha is ártalmatlannak nevezzenek! Laurel szeme összeszűkült, ahogy jeges pillantást vetett rá. - Megmondom én neked, hogy téged minek lehet nevezni - mondta halk, remegő hangon. - Elviselhetetlennek. - Ez már sokkal jobb. - Nem tudván ellenállni, a férfi közelebb lépett, és ujjait belefúrta a lány hajába. - Nem szívesen lennék kedves, jó modorú vagy ártalmatlan. Laurel azt kívánta, bárcsak ne érnének Matt ujjal a nyakához, mert beleborzongott, ahol csak megérintették. - Akkor sikerült elérned a célod - felelte nem egészen biztos hangon. - Ugyanis bosszantó, durva és… - Veszélyes vagyok? - segített megtalálni a megfelelő szót a férfi, miközben annyira lehajtotta a fejét, hogy ajkukat már csak centiméterek választották el. - Ne add a szavakat a számba, Bates! - suttogta Laurel, és nem értette, miért érzi úgy, mintha éppen egy futóverseny utolsó métereit tenné meg. Hogy egyenletesebben tudjon lélegezni, hátralépett, de csapdába ejtette a lugas oldalfala. Matt gyorsabb volt nála, és elvágta az útját. - Visszavonulót fújsz, Laurellie? - firtatta, s látva, milyen hevesen ver az ér a lány nyakán, elégedetten állapította meg, hogy ez már nem csak bosszúság. Ezúttal már nem. A lányt elöntötte valami melegség, végighömpölygőit rajta, mint egy lassú folyó. Hirtelen kihúzta magát, állát magasra emelte. - Semmi szükségem visszavonulásra. Épp elég, hogy el kell viseljelek nap mint nap a lapnál, a saját otthonomban nem fogom rád pazarolni az időmet. Bemegyek, mert éhes vagyok - fejezte be már csaknem kiabálva. Eltaszította útjából a férfit, és sietős léptekkel elindult a ház felé. Matt egy pillanatig nem mozdult, csak nézett utána. Nézte lobogó haját, kecses járását, haragot sugárzó mozdulatait. Ez aztán a vérmérséklet! - gondolta. Mesés élmény volna szeretkezni vele. Ezt az élményt - és a lányt - mindenképp megszerzi magának, méghozzá hamarosan.

Nora ROBERTS

13

Vetélytársak

2. Mivel még mindig fortyogott az előző este miatt, Laurel úgy döntött, gyalog megy a szerkesztőségbe. A félórányi séta a meleg levegőn, a tülekedés a zsúfolt járdán, az ácsorgás egy-egy kirakat előtt, a járókelők beszélgetésfoszlányainak hallgatása jót tesz majd felzaklatott idegeinek. A várost legalább annyira szerette, mint a szomszédságában fekvő ültetvényt, ahol született. Nem tartotta ellentmondásnak, hogy egyformán vonzódott az előkelő, időtlen Promesse d’Amourhoz és a belváros forgatagához. Amióta csak az eszét tudta, otthon volt mindkét világban, törekvő és romantikus volt egyszerre. Természetének egyaránt része volt a gyakorlatiasság és az álmodozás, és ő nem bánta, hogy hol az egyik, hol a másik győz a kötélhúzásban. Ebben a pillanatban jobban esett neki a zaj és a tülekedés, mint az alkonyi kert emléke. Mi a csodát akart Matt? - kérdezte magától századszorra, zsebre dugva a kezét. Úgy érezte, eléggé ismeri a férfit ahhoz, hogy tudja, ritkán tesz bármit is cél nélkül. Eddig például sosem érintette meg így. Laurel mérges képet vágott egy kirakat előtt, s felidézte, hogy Matt tavaly tulajdonképpen alig ért hozzá. Tegnap este… nos, tegnap este látszólag szinte mellékesen simogatta ujjaival a csuklóját vagy ért a nyakához. Szinte mellékesen. Az viszont távolról sem volt véletlen, ahogy ő erre reagált. Nyilvánvalóan kibillentette az egyensúlyából, méghozzá szándékosan, tette hozzá magában Laurel, s még mérgesebb arccal bámulta a kirakatot. Nem izgatottságot vagy várakozásteli izgalmat érzett, hanem pusztán meglepte a dolog, de most már minden rendben. A kert romantikus hangulata tette, mivel ő mindig is fogékony volt a hangulatokra. Ezért hordott ott össze Mattnek annyi bolondságot, és ezért támadt fel benne a kíváncsiság - ha csak egy pillanatra is -, hogy milyen is lenne a karjai közt. A virágok és a naplemente volt az oka. Ilyen háttér előtt magát az ördögöt is vonzónak találná az ember lánya. Legalábbis egy időre. Még jó, hogy visszakozott, mielőtt valami megalázó dolgot tett volna. Aztán meg ott volt a nagyanyja. Laurel a fogát csikorgatva várta, hogy váltson a közlekedési lámpa. Rendes körülmények között fel sem szokta venni Olivia különös megjegyzéseit, most azonban túl messzire ment, amikor kifejtette, hogy pontosan Matthew Bates az, akire az unokájának szüksége van. Az a gazember pedig még be is vette, emlékezett Laurel dühösen. Pont olyan lehetetlenül viselkedett, mint maga az öreglány, persze a nagyi bája nélkül. A lány beleszippantott a város forró, párás levegőjébe, s úgy tett, mintha kellemesnek találná. Nem fogja hagyni, hogy az az ostoba jelenet elrontsa a napját. Elszántan, hogy elfelejti a férfival együtt, aki az okozója volt, lelépett a járdáról. - Jó reggelt, Laurellie!

Nora ROBERTS

14

Vetélytársak

Meglepetésében majdnem megbotlott, de egy erős kéz megragadta a karját. Te jó isten, hát nincs egy hely New Orleansban, ahol biztonságban lenne ettől az alaktól? Odafordult Matthez, és hűvösen végigmérte. - Lerobbant a kocsid? Jól áll neki ez a gőgös tekintet, akárcsak a heves temperamentum, állapította meg a férfi magában. - Szép napunk van, jobban esett gyalogolni - válaszolt csendesen, s el sem engedte a lány karját, amíg át nem értek az úttesten. Annyira bolond azért nem volt, hogy bevallja, meglátta őt elindulni gyalog, és hirtelen ötlettől vezérelve követte. Laurel kiszabadította a karját, miután felléptek a járdára. Miért is nem ült autóba, ahogy minden reggel szokta? Mivel nem akart az utcán jelenetet rendezni, nem rázhatta le Mattet. Még egyszer ránézett, s elkapta a férfi derűs tekintetét, amely elárulta, hogy jól tudja, mi jár a fejében. Elvetvén az ötletet, hogy alaposan fejbe kólintsa a retiküljével, fagyosan rámosolygott. - Nos, Matthew, úgy láttam, tegnap fölöttébb jól érezted magad nálunk. - Kedvelem a nagyanyádat, szép nő - jelentette ki a férfi olyan természetességgel, hogy Laurel megtorpant. Összevonta a szemöldökét, mire Matt elmosolyodott, és végighúzta az ujját a lány orrán. - Miért? Tán nem szabad? Laurel vállat vont, és továbbindult. Hogyan is utálhatná a fickót, amikor ilyen édes és őszinte? Egy próbát azért még megér. - Lovat adsz alá. - Nincs szüksége bátorításra - állapította meg Matt a nyilvánvalót -, én mégis szívesen teszem. Laurel alig tudta elfojtani a nevetést. A zsúfolt járdán folyton összeért a karjuk, ahogy egymás mellett gyalogoltak. - Látom, azt sem bánod, hogy kiszemelt az én… - A szeretődnek? - engedett Matt annak a bosszantó szokásnak, hogy minduntalan befejezte Laurel mondatait. - Azt hiszem, liberális eszméi ellenére Olivia valami állandóbbra gondol. Még a házat is bedobta csalinak. Laurelnek tátva maradt a szája a döbbenettől. Matt elvigyorodott, a lánynak pedig visszatért a humorérzéke. - Jobb lesz, ha gondoskodsz róla, hogy megfejelje némi készpénzzel. Egy vagyonba kerül fenntartani. - Elismerem, nagy a kísértés - ugratta tovább a férfi, az ujja köré csavarva Laurel haját. Az a ház… - tette hozzá, amikor a lány csodálkozva rápillantott - nem olyan dolog, amit egy férfi egykönnyen visszautasít. Laurel erre úgy nézett rá, mint még soha: a szempillái alól, egy forró, derűs, ellenállhatatlan pillantással. - Matthew - mondta déliesen elnyújtott, lágy hangon -, olyan helyzetbe hozol, hogy a végén egyre komolyabban kell vennem Jerryt. Akkor sajnos meg kell ölnöm a fickót, gondolta Matt, miközben egyre jobban kínozta a vágyakozás. Hangosan csak ennyit mondott: - Akkor Olivia kitagad. Laurel erre már felnevetett, aztán gondolkodás nélkül belekarolt a férfiba.

Nora ROBERTS

15

Vetélytársak

- Egy nőnek végül mindig döntenie kell. Választhatok az örökségem és a józan eszem között. Milyen kár, hogy nem vagy az esetem. Matt rátette a kezét a szerkesztőség épületének üvegajtajára, mielőtt Laurel kinyithatta volna. - Te hozol engem olyan helyzetbe, Laurellie, hogy mindent meg kelljen tennem a véleményed megváltoztatásáért - mondta halkan. A lány felvonta a szemöldökét, és már messze nem volt annyira magabiztos, mint egy perccel korábban. Miért is nem vette észre eddig, hogy Matt ilyen gyors hangulatváltásokra képes? El kellett ismernie, hogy szándékosan igyekezett a legkevesebb dolgot észrevenni vele kapcsolatban. Már az első pillanatban eldöntötte, hogy ez lesz a legbiztonságosabb stratégia, mihelyt Matt betette a lábát a szerkesztőségbe. Eldöntve, hogy ezúttal az övé lesz az utolsó szó, elmosolyodott, és benyomta a lengőajtót. - Semmi esélyed, Bates. Matt elengedte, de követte a tekintetével, ahogy átvágott a zsúfolt előcsarnokon. Ha még nem vonzódott volna eléggé hozzá, ezek a szavak most mindenképp felpiszkálták volna a harci kedvét. Mindig is szerette a kihívásokat, és Laurel most kimondta az elsőt. Arcán furcsa kis mosollyal indult a felvonók felé.

Laurel egész délelőttje azzal telt, hogy meginterjúvolta egy útfelügyelettel foglalkozó cég igazgatóját. Az útjavítások és jelzőtáblák ügye nem volt épp valami szórakoztató, de a hír az hír. Az ő dolga az volt, hogy összehozza a tényeket, akármilyen szárazak is, és megírja a cikket. Kis szerencsével rákerülhet a második oldal alsó felére, délután pedig még befuthat valami érdekesebb. A késő délelőtt beálló szokásos csendben néptelenek voltak a máskor nyüzsgő folyosók. A többi tudósító vagy épp úton volt valahová, vagy már visszatért az első megbízatásról, de a legtöbben házon kívül voltak, vagy az íróasztaluknál serénykedtek. Laurel odaintett egy kollégát, aki egy gyorséttermi ebéddel a kezében elsietett mellette, aztán elkezdte fogalmazni magában az első bekezdést. Gondolataiba merülve fordult be a sarkon a szerkesztők terme felé, és nagy lendülettel nekiütközött egy nőnek. Az illető táskájának tartalma szétgurult a földön. - A fenébe! - kiáltott fel Laurel, aztán anélkül, hogy felnézett volna, leguggolt, s kezdte összeszedni a szétszóródott tárgyakat. - Sajnálom, nem figyeltem. - Semmi baj. Laurel egy keskeny kis kezet látott lenyúlni egy sima, barna borítékért. A kéz erősen reszketett. A lány együtt érzőn tekintett fel, és egy sápadt, szőke, fiatal nő finom vonású arcába, kisírt szemébe nézett. A nő ajka ugyanúgy remegett, akár a keze. - Megütöttem? - fogta meg Laurel ösztönösen a lány kezét. Egy eltévedt, sérült kismadár, egy zavart idegen, gondolta, márpedig ő nem tud ellenállni senkinek és semminek, ha az bajba került. A nő szólásra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta, és megrázta a fejét. Ujjai tehetetlenül reszkettek Laurel kezében. Amint az első könnyek végiggördültek a sápadt arcon, Laurel megfeledkezett a szerkesztőség zajáról meg a táskájában lapuló jegyzetekről.

Nora ROBERTS

16

Vetélytársak

Felsegítette a nőt, és bevezette az íróasztalok labirintusán át a helyi hírek főszerkesztőjének üvegfalú irodájába. - Üljön le! - tolta a szőke nőt egy megkopott bőrszék felé. - Hozok magának vizet. Meg sem várva a beleegyezését, már ott sem volt, s mire visszatért, a látogató letörölte a könnyeit, de arcán továbbra is ott ült a megsebzett, zavart kifejezés. - Tessék, igya ezt meg! nyújtotta Laurel a lánynak a papírpoharat, aztán letelepedett a szék karfájára, és várt. Az ajtó túloldaláról tompán szűrődött át a munka zaja. Még korán volt ahhoz, hogy beálljon a kétségbeesett kapkodás, ami a lapzártát nap mint nap meg szokta előzni. A kétségbeesés most inkább a szőke nőt jellemezte, aki igyekezett újra egyenletesen lélegezni. Kérdések özöne kavargott Laurel fejében, de jobbnak látta csendben megvárni, amíg a lány megszólal. A vendég összegyűrte az üres papírpoharat a kezében, majd felnézett Laurelre. - Sajnálom, nem szoktam ennyire kiborulni. - Semmi baj - nyugtatta Laurel figyelve, ahogy a nő apró darabokra tépdesi a poharat. Engem Laurel Armandnak hívnak. - Susan Fisher - válaszolt a szőke, miközben kifejezéstelen tekintettel bámulta a papír fecniket az ölében. - Miben segíthetek, Susan? A nő hajszál híján újra elsírta magát. Milyen egyszerű szavak, gondolta, amint szorosan összezárta a szemét a könnyek árja ellen. Vajon miért érzi a hallatukra még tehetetlenebbnek magát? - Nem is tudom, miért jöttem ide - kezdte akadozva. - Egyszerűen nem jutott más az eszembe. A rendőrség… Laurel riporteri énje egyszerre támadt fel védelmező ösztönével. Mindkettő annyira természetes volt számára, hogy már észre sem vette. Rátette a kezét Susan vállára. - Én itt dolgozom, velem nyugodtan beszélhet. Nem kezdené az elején? Susan felnézett rá. Már egyáltalán nem tudta, kiben bízhat meg, vagy létezik-e egyáltalán olyan szó, hogy bizalom. Ez a nő annyira magabiztosnak látszik, az ő élete bizonyára nem tört még egyszer sem darabokra. Miért figyelne rá vagy hinne neki ez a kiegyensúlyozott, eleven, tetterősnek látszó újságírónő? Susan lágy tekintetű, világoskék szeméből sebezhetőség sugárzott. Laurel nem tudta, miért, de ez a szem Mattre emlékeztette, arra a férfira, akiről nem tételezett fel semmiféle érzékenységet. Megfogta Susan kezét. - Segítek magának, ha módomban áll. - A húgom… - bukott ki Susanből a szó, aztán, a lány hirtelen elhallgatott. Nyelt egyet, majd nekirugaszkodott újra. - A húgom, Anne egy éve ismerte meg Louis Trulane-t. Louist? A név hallatán Laurel megdermedt, ujjai rászorultak Susan kézfejére. Keserédes emlékek, odaadó hűség, egyre növekvő fájdalom bukkantak fel a múltból. Mi köze lehet ennek az ijedt, síró nőnek Louishoz? - Folytassa! - szólalt meg nagy nehezen, s ellazította az ujjait. - Alig egy hónap múlva összeházasodtak. Anne annyira szerelmes volt! Volt egy lakásunk, azaz osztoztunk egy lakáson akkoriban, és ő másról sem tudott beszélni, csak Louisról és arról, hogy ideköltözik, hogy vele éljen abban a mesés, öreg házban. Heritage Oaknak hívják. Ismeri? Laurel bólintott. Tekintete a semmibe révedt, csak a saját emlékeit látta.

Nora ROBERTS

17

Vetélytársak

- Igen, ismerem. - Anne küldött nekem képeket a házról, de én el sem tudtam képzelni, hogy ott él, ő a ház úrnője. Tele voltak a levelei a ház és persze Louis dicséretével. - Susan egy pillanatra elhallgatott, mert csak akadozva tudta venni a levegőt. - Annyira boldog volt ott! Már azt tervezgették, hogy családot alapítanak. Végre sikerült szabadságot kapnom, és már indultam, hogy meglátogassam, amikor megkaptam Louis levelét. Laurel megszorította a fiatal nő kezét. - Susan, ne folytassa, tudom. - Meghalt. - A kijelentés tompán bukott ki a nő száján, még mindig benne volt a szóban a megrázkódtatás, a döbbenet. - Anne meghalt. Louis azt írta, hogy sötétedés után, egyedül kiment a mocsárba, és megmarta egy rezes fejű kígyó. Talán ha hamarabb megtalálják… de csak másnap reggel bukkantak rá, és akkor már késő volt. - Susan összeszorította a száját, hátha úrrá tud lenni a síráson. Már elmúlt a könnyek ideje. - Mindössze huszonegy éves volt, és annyira kedves… - Borzalmas lehetett magának, hogy így tudta meg, Susan. Rettenetes baleset volt. - Gyilkosság - jelentette ki a lány halálosan nyugodt hangon. - Gyilkosság volt. Laurel teljes tíz másodpercig nem tudott megszólalni. Ösztönös vágya, hogy vigaszt nyújtson, elenyészett, és kételynek adta át a helyét, amely érdeklődésbe csapott át. - Anne Trulane kígyómarásba halt bele, és abba, hogy magára maradt éjjel a mocsárban. Miért nevezi ezt gyilkosságnak? Susan felállt, és odament az ablakhoz. Laurel nem veregette meg a kezét, nem tett semmi értelmetlen, semmitmondó, vigasztaló megjegyzést. Még mindig figyelt rá, ezért Susanben feléledt valami halvány remény. - Elmondom magának, amit Louisnak és a rendőröknek is mondtam. - Mélyet lélegzett, aztán folytatta. - Anne meg én nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő mindig is finom, érzékeny lány volt. Édes volt, mint egy gyerek anélkül, hogy gyerekes lett volna. Csak azt akarom, hogy megértse, olyan jól ismertem Anne-t, mint önmagamat. Laurel Curtre gondolt, és bólintott. - Megértem. Susan egy sóhajjal válaszolt. - Anne kiskora óta betegesen félt a sötét helyektől. Ha éjjel be kellett mennie egy szobába, először benyúlt a résre nyitott ajtón, és felkapcsolta a villanyt, csak azután lépett beljebb. Több volt ez nála, mint rossz szokás. Olyasfajta, jelentéktelennek látszó félelem volt, amit néhányan sohasem nőnek ki. Érti, mire gondolok? Saját félelmére gondolva Laurel megint bólintott. - Igen, értem. Susan ellépett az ablaktól. - Bármennyire is szerette Anne a házat, zavarta a mocsár közelsége. Azt írta nekem, hogy az a hely olyan neki, mint egy sötét szoba. Olyasmi, amit még nappal is messze elkerül. Szerette Louist, örömöt akart szerezni neki, de még vele sem volt hajlandó végigmenni rajta. A lány megpördült, és könyörgő szemmel nézett Laurelre. - Imádta őt, de még az ő kedvéért sem tudta megtenni. Érti? Olyan volt ez nála, mint valami megszállottság. Úgy hitte, kísértetek járnak a mocsárban. Annyira belehergelte magát,

Nora ROBERTS

18

Vetélytársak

hogy már azt képzelte, fényeket lát odakint. Anne sohasem ment volna be oda egyedül, főként éjszaka nem. Laurel várt egy pillanatot, tények és feltevések kavarogtak az agyában. - Mégis ott találták meg. - Mert valaki odavitte. Az újságírónő csendben méregette a vele szemben álló lányt, aki nem tűnt többé védtelennek. Bár szeme még dagadt volt, elszántság sugárzott belőle, s a vágy arra, hogy higgyenek neki. Talán csak egy nővér döbbenete és együtt érző fájdalma, tűnődött Laurel, de közben peregtek agyában a történet új elemei, párhuzamosan azzal, amit már ő tudott Anne Trulane haláláról. Sosem értette, miért kóborolt a fiatalasszony egyedül a mocsárban. Ő maga is mocsarak és ingoványos árterületek közelében nőtt fel, így tudta, milyen veszedelmes lehet egy ilyen hely, főleg éjszaka és olyan ember számára, aki nem ismeri. Tele van rovarokkal, süppedő lápokkal - és kígyókkal. Arra is jól emlékezett, hogyan tartotta távol magától a sajtót Louis Trulane a tragédia után. Egyetlen interjút sem adott, nem fűzött megjegyzést az esethez. Mihelyt véget ért a nyomozás, visszavonult Heritage Oak falai közé. Laurel Louisra gondolt, aztán ránézett a lányra. Mindkettővel együtt érzett, veleszületett riporterösztöne viszont kétfelé húzta. Ahol kérdések merülnek fel, ott válaszokra van szükség. - Miért jött a Heraldhoz, Susan? - Tegnap este, mihelyt beértem a városba, meglátogattam Louist, de meg sem akart hallgatni. Ma reggel pedig elmentem a rendőrségre, de ott már lezárták az ügyet - tárta szét a kezét a lány. - Mielőtt belegondoltam volna, mit is tegyek, itt találtam magam. Talán fel kellene bérelnem egy magánnyomozót, de… - Elhallgatott, és megrázta a fejét. - Még ha ez lenne is a helyes út, nincs pénzem rá. Tudom, hogy a Trulane-ek gazdag, tekintélyes család, de kell, hogy legyen megoldás, amellyel eljuthatunk az igazsághoz. A húgomat meggyilkolták. Megremegett a hangja, amikor kimondta, s az izgatottságtól kipirult arca ismét elsápadt. Nem olyan erős, mint amilyen szeretne lenni, gondolta Laurel, miközben felállt. - Susan, rám bízná, hogy utánanézzek ennek az ügynek? A lány beletúrt a hajába. Nem akart összeomlani épp most, amikor valaki segítséget ajánl, hiszen oly nagy szüksége van rá. - Valakiben csak meg kell bíznom… - El kell intéznem néhány dolgot - mondta Laurel. Hirtelen felélénkült, mert jó sztorit szimatolt, s ilyenkor nem gondolhatott régi kötődésekre, régi szép emlékekre. - A társalgóban van kávéautomata. Igyon kávét, és várjon meg ott! Ha végeztem, eszünk valamit, és tovább beszélgetünk. Susan nem kérdezett semmit, csak felemelte a táskáját, és nézte, ahogy a papírpohár darabjai lehullnak a földre. - Köszönöm. - Még ne köszönjön semmit! - javasolta Laurel. - Eddig még semmit sem tettem. Susan megállt az ajtóban, és visszanézett a válla fölött. - De igen. Nagyon is.

Nora ROBERTS

19

Vetélytársak

Nézte Susant, amint az íróasztalokat kerülgetve elhagyja a szerkesztők termét, s elgondolkodva csücsörített. Anne Trulane, gondolta, és sóhajtott egyet. Louis. Uramisten, miféle darázsfészekbe készül belenyúlni? Mielőtt megadhatta volna magának a választ, belépett az irodába a főszerkesztő. Homlokát haragosan összeráncolta, fáradt szeméből bosszúság sugárzott. - A fenébe is, Laurel, ez itt egy újság szerkesztősége, nem pedig parókia, ahol vigaszt nyújtanak a magányos lelkeknek! Máskor, ha az egyik barátnőd összeveszett a fiújával, keress másik irodát, amit eláraszthat a könnyeivel. És most kifelé! - huppant le az öreg a székébe. Van egy cikk, amit még ma meg kell írnod. Laurel odasétált az íróasztalhoz, és letelepedett a sarkára. Don Ballinger a keresztapja volt, és kiskorában gyakran lovagoltatta a térdén. Ha azonban választania kellett a személyes kötődés és az újság között, az újság volt neki az első. Laurel nem is számított másra. - Ez a nő Anne Trulane nővére volt - mondta halkan, amikor Don kinyitotta a száját, hogy egy káromkodás közepette dolgozni kergesse. - Trulane? - ismételte a férfi összehúzva keskeny szemöldökét. - Mit akart? Laurel felvette az asztalról a jókora darab aranyló piritet, melyet Don levélnehezéknek használt, és egyik tenyeréből a másikba ejtegette. - Azt akarja bebizonyítani, hogy a húgát meggyilkolták. Don olyasféle hangot hallatott, amely egyformán lehetett volna nevetés, vagy gúnyos horkantás. Elővett egy cigarettát íróasztalának fiókjából, szeretettel végigsimogatta, de nem gyújtott rá. Tizennyolc napja, tíz órája, és huszonkét perce nem dohányzott. - A kígyómarás és egy éjszaka a mocsárban még nem gyilkosság - szögezte le tömören. - Mi a helyzet az útfelügyeletről írandó cikkeddel? - A nővére azt mondja, Anne rettegett a sötéttől - folytatta zavartalanul Laurel. Feltehetően említette neki a mocsarat a leveleiben. Sosem tette be oda a lábát, én nem is állt szándékában. - Most nyilván meggondolta magát. - Vagy valaki más döntött így helyette. - Laurel… - Don, hadd nézzek egy kicsit körül! - A lány a csillogó papírnehezéket nézte a kezében. Nem minden arany, ami fénylik, s a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak, tűnődött. Messze nem mindig. - Ártani nem árthat. Ha más nem, írhatok belőle egy szívhez szóló cikket. Don borús tekintettel bámulta a cigarettáját, majd végigsimított rajta a szűrőjétől a végéig. - Trulane-nek nem fog tetszeni. - Louisszal tudok bánni - jelentette ki a lány annál magabiztosabban, mint amennyire nyeregben érezte magát. - Van ebben a történetben valami, Don. Például az, hogy sosem derült ki igazán, miért is ment ki Anne Trulane egyedül a mocsárba. Hiszen már hálóingben volt, és aludni készült. Mindketten ismerték a híreszteléseket: azt, hogy az asszonynak találkája volt a szeretőjével, vagy hogy Louis bezárva tartotta a házban, mígnem elege lett belőle, megszökött, és eltévedt. A Trulane-ek mindig is jó újsághíreket szállítottak.

Nora ROBERTS

20

Vetélytársak

- Akkor szaglássz körbe! - mondta végül Don némi hallgatás után. - A hír még mindig frissnek számít. - Aztán mielőtt Laurel elbízhatta volna magát, hogy megnyerte az első menetet, bedobta a bombát. - Eredetileg Bates írt az esetről, úgyhogy dolgozz vele! - Dolgozzak Batesszel? - nézett nagyot a lány. - Nincs rá szükségem. Ez az én hírem, az én sztorim. - Ez az ő témája, és addig senki sztorija, amíg ki nem derül, hogy egyáltalán van-e sztori. - A fenébe, Don, az a pasas elviselhetetlen. Nem vagyok kezdő riporter, akinek dadusra van szüksége. - Neki viszont vannak kapcsolatai, forrásai, és ismeri az ügy hátterét. - Don felállt, Laurel pedig tovább füstölgött. - Nem csinálunk hiúsági kérdést a munkából a lapnál, Laurel. Együtt fogtok dolgozni, és kész. - Vetett egy utolsó figyelmeztető pillantást a lányra, majd kidugta a fejét az iroda ajtaján. - Bates! - Én ismerem a Trulane családot. Matt csak aggatna - motyogta maga elé Laurel. - Mindig is megvolt az a rossz szokásod, hogy szerettél duzzogni - jegyezte meg Don visszatérve az íróasztala mögé. - Nem duzzogok - tiltakozott a lány éppen, amikor Matt belépett az ajtón. A férfi vetett egy pillantást Laurel dühös arcára, felhúzta az egyik szemöldökét, és elvigyorodott. - Valami gond van? Laurel leküzdötte a vágyat, hogy nyelvet öltsön rá, inkább leroskadt az egyik székre. Hát persze, hogy gond van, hiszen megjelent a színen Matthew Bates.

- Fel a fejjel! - tanácsolta Matt néhány perccel később. - Mire vége lesz ennek az ügynek, talán még tanulsz is valamit. - Nincs szükségem arra, hogy tőled tanuljak - indult Laurel a felvonó felé. - Azt majd meglátjuk - dörmögte a férfi, és élvezte a lány csücsörítő szájának látványát. - Nem a csicskásod leszek, Bates, hanem a társad - dugta mérgesen zsebre a kezét a lány. - Don akarta így, mert először te írtál a nyomozásról. Mindkettőnknek megkönnyíthetnéd a dolgot, ha egyszerűen csak átadnád a jegyzeteidet. - Eszem ágában sincs odaadni bárkinek is a jegyzeteimet - jelentette ki Matt szelíden. - Nekem pedig eszem ágában sincs eltűrni, hogy folyton ott lihegj a nyomomban. Ez az én sztorim. - Ez fájt, mi? - ugratta a férfi, majd megnyomta a felvonó hívógombját. - Neked sosem mondta az apukád, hogy jót tesz a léleknek, ha másnak is adsz abból, amid van? Laurel dühöngve lépett be a liftbe, és nyomta meg a társalgó szintjének gombját. - Menj a pokolba! A lánynak fogalma sem volt, milyen villámgyors tud lenni Matt. Ez volt az első lecke. Ugyanis mielőtt felfoghatta volna, mire készül, a férfi rácsapott a megállító gombra, s a lift két emelet között megtorpant. Mire meglepetésében tátva maradt a szája, már neki is tolták a fülke falának. - Vigyázz, mit engedsz meg magadnak - figyelmeztette Matt halkan -, különben téged is érhetnek meglepetések!

Nora ROBERTS

21

Vetélytársak

Laurel torka annyira kiszáradt, hogy már fájt. Még sosem látta a férfi tekintetét ennyire fagyosnak. Félelmetes volt, ugyanakkor lenyűgöző. Furcsamód eddig arról győzködte magát, hogy Matt egyáltalán nem szenvedélyes, de most, hogy csaknem torkon ragadta, mégsem volt meglepve. Nem, egyáltalán nem a meglepetéstől borsózott a háta. Fél, állapította meg magában Matt, de meg sem rezzen. A józan ész azt diktálta neki, hogy visszakozzon, miután elérte a célját, egy év azonban nagyon nagy idő. - Azt hiszem, túl kell ezen esnem most azonnal, mielőtt elkezdünk együtt dolgozni mondta, majd figyelte, ahogy a lány szeme kitágul, amint szája az övé felé közelít. A derültségtől elmosolyodott, miközben egy hajszálnyira megállt Laurel ajkától. - Meglepődtél, Laurellie? A lány meg sem mozdult, teste nem engedelmeskedett józan esze parancsának. Agya arra utasította a karját, hogy tolja el magától a férfit, de édes istenem, milyen szép szeme van! Hihetetlenül szép szeme. Lélegzete a bőrét simogatja, és beáramlik a szájába önkéntelenül szétnyílt ajkain át. Csak a szappan illatát lehet érezni rajta, egy egyszerű, tiszta illatot. Csodálatos! Igyekezve visszanyerni az önuralmát, a lány kihúzta magát a fal mellett. - Meg ne próbáld! Szavai gyönyörteli dorombolásba fulladtak, amint a férfi ajka végigsimított az övén. Nem volt ez csók, senki sem tekintette volna annak ezt az alig érezhető, futó érintést. Csak egy célzás volt - vagy inkább fenyegetés? Laurel egyetlen izma sem rándult. Tágra nyílt szemmel, kiüresedett aggyal érzékelte, hogy Matt egy halszálnyival közelebb lép, épp csak annyira, hogy testük egész hosszában összesimuljon. Kemény, csontos, izmos test az ő puha, formás teste ellenében. Még akkor sem mozdult, amikor idegei már táncot jártak. Matt szája oly lágyan, oly hihetetlenül finoman érintette az övét, hogy már-már azt hitte, csak képzeli az egészet. Amikor aztán megérezte, hogy Matt nedves nyelve hegye körberajzolja a száját, majd beljebb hatol, hogy kitapintsa tényleg csak kitapintsa - az ő nyelve hegyét, hirtelen remegve kiengedte a visszatartott levegőt. A megadás e halk, önkéntelen sóhaja majdnem elvette a férfi eszét. Ha a lány fúj és karmol, könnyedén tudta volna kezelni a helyzetet, hiszen ő maga is épp elég dühös volt. A döbbent megadásra azonban nem számított, és ez meglepetésként érte Laureltől. A harag helyét diadalittas hatalomérzet vette át, aztán az édesen fájó, mardosó vágy. Még akkor is azon tűnődött, lesz-e még alkalma, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a lányt, amikor fogával már finoman puha alsó ajkát harapdálta. Te jó ég, mennyire szerette volna megérinteni, lesodorni a válláról azt a csinos kis blúzt, és végiggyúrni az ujjaival lassan, nagyon-nagyon lassan testének minden centiméterét. Hónapok óta megőrjíti ez a bőr, mely halvány, mint a magnólia és lágy, mint az esővíz. Most a magáévá tehetné, gondolta, amint az ajkát kóstolgatta. Ő elég ügyes, a lány pedig eléggé egyensúlyát vesztett ahhoz, hogy magáévá tegye a felvonó padlóján, mielőtt bármelyikük is magához térne. Őrült dolog lenne, istenien őrült. Matt még a lány mozdulatlanságából is kiérezte, hogy a szenvedély legyűrte benne a meglepetést, és őérte kiált. Neki azonban más tervei voltak Laurel Armand elcsábítására. Így hát nem érintette meg, hanem inkább lassan elhátrált. Az eltelt borzongató két perc alatt Laurel egyszer sem vette le a tekintetét a szeméről. Aztán azt figyelte, ahogy az az ügyes,

Nora ROBERTS

22

Vetélytársak

édes kínt okozó száj mosolyra görbül, és a férfi benyomja a társalgó gombját. A felvonó megrázkódott, és elindult. - Kár, hogy kevés az időnk - szólalt meg Matt könnyedén, majd körülhordozva tekintetét a liften folytatta -, meg a helyünk. Laurel agyáról fokozatosan felszállt a köd, nemsokára ismét tisztán tudott gondolkodni. Zöld szeme szikrát szórt, elefántcsont bőre kipirult a dühtől, s hirtelen olyan folyékonyán kezdett káromkodni, hogy Matt csak csodálni tudta érte. - Tudtad, hogy egyáltalán nem mondod ki az r-eket, amikor dühös vagy? - kérdezte Matt kedvesen. - Ez egy helyi szokás, vagy tanultad? Kössünk fegyverszünetet, Laurel! javasolta, aztán védekezőn feltartotta a kezét, amint a lány újból rázúdította a haragját. Legalább szakmai szempontból, amíg végig nem visszük ezt az ügyet. Aztán, ha már nem leszünk szolgálatban, folytathatjuk ezt a magánháborút. Laurel elharapta a visszavágást, és már csak magában füstölgőit, mire a lift megállt a földszinten. Nemigen nyerhetnék el Susan Fisher bizalmát, ha azt látná, hogy egymásra lövöldöznek. - Csak ideiglenes tűzszünet, Bates - kötött Laurel egyezséget, amint kiléptek a liftből. Még egy ilyen húzás, és sirathatod a fogaidat. Matt végighúzta a nyelvét a fogsorán. - Ésszerű ajánlat - válaszolta, s kezet nyújtott a lánynak, aki bár nem bízott a férfi józan arckifejezésében, elfogadta. - Úgy néz ki, mindenképpen én hívlak meg ebédre. Laurel elhúzta a kezét, és megigazította a vállán a táskája szíját. - Nagy a szád, pedig a zsebedre megy ki a játék. Matt vigyorogva karolta át a vállát barátian, miközben a társalgó távolabbi vége felé haladtak. - Ne morgolódj, Laurellie, hiszen ez lesz az első randink! A lány felhorkant, hátravetette a fejét - de nem söpörte le a férfi karját a válláról.

3. Matt zajos éttermet választott a francia negyedben, mert úgy találta, könnyebben megnyílnak neki az emberek, ha úgy érzik, mások nem hallják őket. A bemutatkozáskor az a benyomása támadt, hogy bár Susan Fisher megbízik Laurelben, róla még nem alakította ki a véleményét. Ezért egyelőre hagyni akarta, hogy a lány irányítsa a beszélgetést. Megértőn, barátságosan viselkedett, és elraktározta Susan minden szavát, minden mozdulatát. Látta rajta, hogy teljesen összeroppant a nyomás alatt, és most azért küzd, hogy megtalálja lelki egyensúlyát. Még hosszú út vezet odáig, egy ponton azonban már most is

Nora ROBERTS

23

Vetélytársak

megingathatatlan: abban, hogy ismerte a húgát, és nem fogja annyiban hagyni a halálát, amíg ki nem derül minden részlet. Matt annál is inkább csodálta ezt a határozottságot, mert a lány keze még mindig reszketett. Ránézett Laurelre, s kis híján elmosolyodott. Annyira lágyszívű, hogy minden kóbor lényt a pártfogásába vesz, bár biztosan leharapná a fejét, ha megkockáztatná ezt a megállapítást. Nem örülne neki, ha bárki lágyszívűnek vagy sebezhetőnek tartaná, legkevésbé ha ő. Kollégák voltak, pontosabban versenytársak. Matt élvezte, ha úgy viselkedtek egymással, mint két egyenrangú riporter, de remélte, hogy a liftben töltött percek után a lány azt sem fogja elfelejteni, hogy a kollégája férfi. Gondoskodni fog róla, hogy ne felejtse el. Töltött még kávét Susan poharába, és a szemével jelezte Laurelnek, hogy most ő van soron. A lány alig észrevehetően vállat vont, ami azt jelentette, hogy még él a fegyverszünet. - A húga csaknem egy hónapja halt meg, Susan - mondta halkan, a lány arcát figyelve. Miért várt ilyen hosszú ideig? Miért nem jött elő ezzel hamarabb? Susan a tányérjára meredt, amelyen már vagy húsz perce tologatta az ételt. A feje fölött Laurel felvont szemöldökkel nézett Mattre. A férfi szinte hallotta a kérdést: mi a fene ez? Hangosan azonban nem szólt semmit, ismerte a játékszabályokat. Mattnek az az érzése támadt, hogy máris partnerek, pedig le sem szögezték az alapszabályokat. Én kérdezek, te nyugtatgatsz. - Susan! - érintette meg Laurel a lány karját. - Mi segíteni szeretnénk magának. - Tudom. - Susan letette kezéből a villát, aztán felnézett. Először Mattre, majd tekintete megállapodott Laurelen. - Nehéz elismerni, de nem tudtam feldolgozni Anne halálát. Az igazság az, hogy összeomlottam. Nem vettem fel a telefont, ki sem tettem a lábam a lakásból. Még az állásomat is elvesztettem. - A lány összeszorította a száját, majd amikor újból megszólalt, Mattnek és Laurelnek hegyeznie kellett a fülét, hogy meghallják, amit mond a vendéglő vidám hangzavarában. - A legszörnyűbb pedig az, hogy még a temetésre sem jöttem el. Azt hiszem, el akartam hitetni magammal, hogy nem is történt semmi. Anne-nek senkije sem volt rajtam kívül, és én nem mentem el a temetésére. - Ez igazán nem fontos. Nem, egyáltalán nem az - erősködött Laurel, amikor Susan tiltakozni próbált. - Szerette őt, és a végső elszámolásnál tulajdonképpen egyedül ez számít. Felpillantva észrevette, hogy Matt feszülten figyeli. Egy pillanatra megfeledkezett Susanről, a gyanakvásról, az étterem zajáról és illatairól. Azt várta, hogy kollegája szemében gőgöt fog látni, vagy talán némi halvány, gúnyos mosolyt. A férfi tekintete azonban megértést sugárzott és egy kérdést, amire Laurel nem tudta a választ. Matt szó nélkül az ajkához emelte Laurel kezét, aztán visszatette az asztalra. Ó, ne! - gondolta a lány kétségbeesve. Ez nem lehet! Pont ő? Ez nemcsak lehetetlen, hanem egyenesen groteszk. Kábultan emelte fel a kávéspoharát, aztán gyorsan le is tette, amikor észrevette, hogy a keze megremeg. Ez az egyetlen, hosszú pillantás jobban összezavarta, mint az a különös csók, ami nem is igazán volt csók ott, a liftben. Mintha a távolból hallotta volna Susan hangját, kényszerítenie kellett magát, hogy odafigyeljen. - Csak a múlt héten döbbentem rá a valóságra. Talán addigra múlt el az első megrázkódtatás, és akkor kezdtem gondolkodni Anne levelein. Nem állt össze a kép. - Ezúttal Mattet kereste a tekintetével, az ő megértésére vágyott. - Valahányszor Anne megemlítette a mocsarat, azt mindig valahogy undorral tette. Ha tudná, mennyire gyűlölte a sötétet,

Nora ROBERTS

24

Vetélytársak

megértené, hogy sosem tudott volna kimenni oda éjjel egyedül. Soha. Valaki odavitte őt, Mr. Bates. Valaki kényszerítette, hogy odamenjen. - De miért? - tette fel a férfi halkan, de határozottan a kérdést. - Miért akarta volna valaki megölni a húgát. - Nem tudom. - A lány ujjai elfehéredtek, annyira szorította az asztal szélét. Mindenáron ellen akart állni a késztetésnek, hogy leboruljon rá, és zokogni kezdjen. - Egyszerűen nem tudom. - Én írtam az esetről - árulta el Matt, majd elővett egy cigarettát, és odanyúlt az éttermi gyufáért. Nem akart kemény lenni a lányhoz, de ha az mégis úgy dönt, hogy bezárkózik, akkor inkább most tegye, mint később, amikor már túl messzire jutottak a nyomozásban. - A húga nem egészen egy éve jött ide, és szinte senkit sem ismert, mert ő és a férje alig érintkezett emberekkel. Az alkalmazottak szerint bálványozta a férjét, soha egy rossz szót sem szóltak egymáshoz. A gyilkosság alapvető indítékai, a féltékenység vagy a mohóság tehát nem állnak fenn. Akkor mi más lehet emögött? - Az nem számít - fordult Susan ismét Laurel felé. - Egyáltalán nem számít. - Haladjunk lépésenként! - javasolta Laurel. - Megvannak még a húga levelei? Susan remegve kifújta a levegőt. - Igen. A hotelszobámban. Matt elnyomta a cigarettáját. - Menjünk, és vessünk rájuk egy pillantást! Amikor Susan hallótávolságon kívülre került, Laurel közel húzódott Matthez. - Lehet, hogy a sokkos állapotnak vége - suttogta -, de Susan még nem túl erős. Van ezzel kapcsolatban valami megérzésem, Matt. - Neked túl sok a megérzésed, Laurel. A lány válaszul vágott egy grimaszt, miközben átvergődtek az asztalok között. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy nekünk a tényekkel kell foglalkoznunk. Ha kiscserkészt akarsz játszani, akkor elhomályosítod a tényeket. - Tudhattam volna - sziszegte Laurel a fogai közt. - Egy perccel ezelőtt, az asztalnál még egy szikrányi érzékenységet véltem benned felfedezni. A férfi elvigyorodott. - Tele vagyok érzékenységgel. Később beszélhetünk is róla egy-két ital mellett. - Majd ha fagy! - Azzal Laurel kilépett az ajtón Susan után, és feltűnően nem vett Mattről tudomást a szálloda felé tartó taxiban ülve. Kopottas környék volt, ahol Susan megszállt. Az utcák keskenyek, az aszfalt töredezett, az erkélykorlátokról pergett a festék, rozsdás lé formájában csöpögött róluk a levegő lecsapódó nyirkossága. A házakon repedezett a vakolat, a falakat piszok és nedves foltok borították az állandóan magas páratartalom miatt. Az összes szín egységes füstszürkévé fakult. A sötét sikátorokban éjszakai veszedelmek leselkedtek az arra járóra. Az ilyen helyeket jobb elkerülni vagy hátratekintgetve végigsietni rajtuk. Az egyik ablakból kiszűrődő veszekedés zaja túlharsogta a karcos lemezről bömbölő dzsesszt. Sovány macska hevert a verandán, és halk, fenyegető hangot hallatott, amikor Susan kinyitotta az ajtót. Amikor Laurel óvatosan megkerülte a macskát, Susan bocsánatkérőn rámosolygott.

Nora ROBERTS

25

Vetélytársak

- A helynek megvan a maga… légköre. Matt elvigyorodott, aztán körülnézett a félhomályos előcsarnokban. - Látnia kellett volna azt a lakást, ahol én felnőttem New Yorkban. Susan kényszeredett mosolya felengedett, amint a lány a lépcső felé fordult. - Nos, ez itt volt, és ki tudtam fizetni. Laurel követte őket a lépcsőn felfelé, és összeráncolt homlokkal bámulta Matt hátát. Lám, ismét felvillantotta érzékenyebbik oldalát. Furcsa. És bár nem szívesen ismerte el, az az odavetett megjegyzés a fiatalkoráról felkeltette az érdeklődését. Ki volt Matt korábban? Hogyan élt? Eddig gondosan kerülte ezt a témát. A szálloda annyira csendes, annyira üres volt, hogy lépteik visszhangoztak a szőnyeg nélküli lépcsőházban. A falakról itt is mállott a festék, s tele voltak firkákkal. Laurel Susan arcát figyelte, ahogy a lány kinyitotta szobája ajtaját. Kihozom innen ezt a lányt, tett ígéretet magának. Még ma délután. Elkapta Matt mindentudó, derűs pillantását, és mérgesen nézett vissza rá. - Egy újabb érdemrendre hajtasz, Laurellie? - súgta oda a férfi. - Fogd be, Bates! Matt kuncogott, Laurel pedig belépett Susan zsúfolt, sötét szobájába. Mindössze egy keskeny ágy és egy karcos öltözőszekrény volt benne, nélkülözött minden kellemet. - Ez furcsa. Világosan emlékszem, hogy felhúzva hagytam a redőnyt. Susan átvágott a szobán, és megrántotta a zsinórt, mire feltekeredett a poros, fehér roló, és beáramlott a napfény a szobába. A lány felkattintott egy kapcsolót, mire nyikorogva beindult a mennyezeti légkeverő. - Hozom a leveleket. Laurel leült az ágy szélére, és felnézett Mattre. - New Yorknak melyik részéből származol? A férfi felvonta a szemöldökét, mint mindig, ha derült valamin, vagy ki akarta kerülni a választ. - Biztos nem ismered - felelte, s mosolyra görbülő szájjal a lány mellé telepedett. - Jártál valaha is északon? - Többször voltam már New Yorkban - kezdte Laurel ingerülten, aztán csalódott hangot hallatott, amikor Matt mosolya széles vigyorra váltott. - Na jó, kétszer. - Felsoroljam, mit láttál? Az Empire State Buildinget, Ellis Islandet, az ENSZ-palotát, teáztál a Plázában, és megnéztél valamit a Broadwayn. - Ugye szeretsz fensőséges lenni, te nagyokos? Matt finoman végighúzta az ujját a lány állkapcsa mentén. - Hát igen. Laurel visszafojtott egy mosolyt. - Tudod, hogy annál elviselhetetlenebb vagy, minél több időt tölt veled az ember? - Csak óvatosan! - figyelmeztette Matt. - Imádom, ha hízelegnek. Tekintetét Laurel nevető szemein tartva felemelte a lány kezét, tenyérrel felfelé fordította, és ajkát rányomta a közepére. Élvezettel figyelte, ahogy a lány szemében a derű zavarnak adja át a helyét. Mögöttük Susan egyre izgatottabban rángatta ki a fiókokat, de ők észre sem vették.

Nora ROBERTS

26

Vetélytársak

- Eltűntek! - Susan kiszórta a ruhákat a földre, és értetlenül bámult az üres fiókba. Eltűntek! Az összes! - Micsoda? - fordult feléje még mindig kissé kábán Laurel. - Mi tűnt el? - A levelek. Anne összes levele. Laurel azonnal talpra ugrott, és rázogatni kezdte Susan összedobált ruháit. - Talán máshová tette. - Nem, itt nincs is hely máshová tenni - kiáltott a lány hisztérikusan. - Mindet ebbe a fiókba tettem. Tizenkét levél volt. - Susan! - szólalt meg Matt olyan kimérten, hogy a lány szinte megdermedt. - Biztos benne, hogy magával hozta őket? Susan vett néhány hosszú, mély levegőt, közben hol Laurelre, hol Mattre nézett. - Minden egyes levél nálam volt, amikor bejelentkeztem a szállodába. Amikor kicsomagoltam, ebbe a fiókba tettem őket. Mikor ma reggel felöltöztem, még itt voltak. Keze remegett, de határozott volt a tekintete. Matt bólintott. - Megyek, beszélek a recepcióssal. Amint az ajtó becsukódott mögötte, Susan meredten bámult a gyűrött blúzra a kezében. - Járt itt valaki - mondta bizonytalanul. - Tudom. Laurel a rolóra nézett, amit a lány húzott fel, amikor megérkeztek. - Más nem hiányzik? - Nem - felelte Susan. Nagyot sóhajtott, kiejtve kezéből a blúzt. - Nincs itt semmi, amit érdemes lenne ellopni. Szerintem ezt ők is tudták. De mi értelme volt ellopni Anne leveleit? - Matthew meg én kiderítjük - felelte Laurel, de rögtön bosszús is lett magára, hogy ilyen könnyedén említette kettejüket egy csapatként. - De addig is… - kezdte, felszedegetve Susan ruháit a földről. - Mondja, tud gépelni? A lány csodálkozva nézett rá. - Igen, tudok. Recepciósként dolgozom, illetve dolgoztam egy orvosi rendelőben. - Jó. Hol a bőröndje? - kérdezte Laurel, aki közben összehajtogatta a lány ruháit az ágyon. - A gardróbban, de… - Van egy hely, ahol lakni tudna, és egy munka is, azaz valami annak nevezhető. Nahát, ez aranyos! - rázta ki a blúzt, amit Susan addig gyűrögetett. - Egy munka? Nem értem. - A nagymamám a városon kívül lakik. Amióta a fivérem és én elköltöztünk, nagyon magányos. - A füllentés olyan könnyedén jött a szájára, hogy senki sem kételkedett volna az igazságában. - De én nem lakhatok csak úgy egyszerűen ott! - Fizetne érte - mosolygott rá hamiskásan Laurel. - A nagyi azzal fenyeget, hogy megírja az emlékiratait, és én már kifogytam a kifogásokból, hogy miért nem akarom legépelni neki. Nem fog unatkozni. A nagyi nyolcvankettő, és még mindig érdeklik a férfiak. Ha nem lennék annyira elfoglalt, szívesen leírnám neki én magam is. Ami azt illeti, nekem tenne vele nagy szívességet. - Miért teszi ezt értem? - kérdezte Susan. - Hiszen nem is ismer. - Maga bajban van, én pedig tudok segíteni - válaszolta könnyedén Laurel. - Csak ilyen egyszerűen?

Nora ROBERTS

27

Vetélytársak

- Miért, a segítségnek bonyolultnak kell lennie? Hozza, a bőröndjét! - adta ki az utasítást Laurel, mielőtt Susan kigondolhatott volna valami ellenvetést. - Csomagoljon, én addig megnézem, mire jutott Matt. Kilépve a folyosóra, épp belebotlott a férfiba. Halkan becsukta maga mögött a szobaajtót. - Nos? - A recepciós nem látott semmit - felelte Matt. A falnak dőlt, és rágyújtott egy cigarettára. - Igaz, szívesebben kártyázik a hátsó szobában, mint törődik a vendégekkel. Kifújt egy füstgomolyagot, amely lassan elterült a mennyezet alatt. - Beszéltem a takarítónővel is, nem ő húzta le a rolót. - Akkor valaki járt a szobában. - Talán. Laurel nem reagált a kételkedő válaszra, a szemközti falra meredt. - Susan azt gondolja, sima betörés volt. Az ő lelkiállapotában talán így neki a legjobb. - Nem vagy az anyja, Laurel. - Nem, de sokkal könnyebb dolgunk lesz, amíg ezt kibogozzuk, ha Susan nem gondolja azt, hogy valaki szándékosan le akarja állítani. - Pillanatnyilag nincs is oka ezt gondolni - jegyezte meg a férfi kijózanítón. - Most mit csinál? - Csomagol - mondta Laurel halkan. Matt bólintott. Valóban nem volna okos dolog itt maradnia. - És hová megy? Laurel felszegte az állát. - A nagyanyámhoz. Matt somolyogva tanulmányozta a kis szoba igénytelen berendezését. - Értem. - Te az orrodig sem látsz. És ne kezdj nekem papolni arról, hogy személyes szinten is belebonyolódom az ügybe vagy… - Rendben. - A férfi dobbantott egyet a poros, összekarcolt padlón. - És azt sem mondom, hogy te egy nagyon édes és remek nő vagy. Fogok egy taxit - tette hozzá, miután Laurel csak döbbenten bámult rá. Épp amikor azt hiszem, hogy értem, tűnődött a lány, bedob egy svédcsavart. Ha nem vigyázok, ha nem leszek nagyon-nagyon óvatos, a végén még megkedvelem. Ezzel a kellemetlen gondolattal a fejében lépett vissza a szobába, hogy megsürgesse Susant. Tíz perc sem telt el, amikor Laurel már egy taxi hátsó ülésén ült Matt-tel, s hátrafordulva nézte a másik taxit, amely a nagyanyja házához indult Susannel. - Ne aggódj már annyira miatta! - mondta a férfi. - A nagyanyád el fogja terelni a gondolatait a húgáról, és minden másról is. Laurel vállat vont, majd előrefordult. - Abban nem kételkedem. Abban viszont egyre inkább, hogy Anne Trulane egyedül sétált ki abba a mocsárba. - Ragaszkodjunk csak a tényekhez! Hol az indíték? - tette fel a kérdést Matt, miközben szórakozottan az ujja köré csavarta a lány egyik hajfürtjét. Az utóbbi időben ez a mozdulat a

Nora ROBERTS

28

Vetélytársak

szokásává vált, és meglehetősen élvezte. - Úgy tűnik, nincs semmi. Márpedig ok nélkül nem szoktak szépasszonyokat mocsárba csalogatni. - Akkor kellett, hogy legyen. - Nem volt nyoma nemi erőszaknak - folytatta Matt az okfejtést félig magának. - A nőnek nem volt saját vagyona, és az egyetlen örököse Susan lehetett volna… vagy a férje. A férfinak van nővére, de nem látom, neki mi haszna lehetett volna a dologból. - Louis és Marion Trulane lenne az utolsó gyanúsítottam. Viszont más indítéka is lehet egy gyilkosságnak, mint a szex és a pénz. Matt felvonta a szemöldökét a mondat indulatos hangneme hallatán, de tovább játszott Laurel hajával. - Igaz, de mindig ez jut az ember eszébe először. A legtöbb ember szereti mindkettőt. - Vannak, akik tovább látnak nálad, Matthew. Lehet még féltékenység is, ha már ragaszkodunk a te kedvenc indítékaidhoz. Louis gazdag és vonzó férfi. Valaki talán Anne helyébe képzelte magát. Matt kiérzett ebből a kijelentésből valamit, amit nem egészen értett. És ami egyáltalán nem tetszett neki. - Jól ismered? - Louist? - A lány lágyan elmosolyodott, ami arra emlékeztette Mattet, hogy rá sosem nézett még ezzel a mosollyal. - Jól. Vagy legalábbis ismertem. Ő tanított lovagolni kislánykoromban, hagyta, hogy koslassak utána, amikor tízéves voltam, ő pedig huszonegy vagy huszonkettő. Szép férfi volt és nagyon türelmesen tűrte ezt a kislányos rajongást. Amikor észrevette, hogy megfeszültek az ujjai, Matt elengedte Laurel haját. - Gondolom, már túljutottál rajta. Kihallva a cinizmust kollégája hangjából, Laurel feléje fordult. Ajkán még mindig ott játszott a meleg mosoly. - Te még sosem voltál szerelmes, Matthew? A férfi hosszan nézett vissza rá szótlanul. Tekintete nem árult el semmit, pedig kellemetlen érzések tömkelege viharzott át rajta. Laurel tekintete ellágyult, szája, bőre oly puhának látszott, hogy ha egyedül vannak, talán nem is válaszol, hanem elveszi, amire oly régen vágyott. - Nem - mondta nagy sokára. - Tudod, a szerelem felmelegíti a lelked, és ez a melegség sosem múlik el egészen az iránt a bizonyos illető iránt - magyarázta Laurel, aztán nagyot sóhajtva hátradőlt az ülésen. Rég nem gondolt már arra, milyen édes is volt ez az érzés, és mennyi bánatot okozott. Még gyermek volt akkoriban, és bár az álmai később tündérmesének bizonyultak, annak idején még hitt bennük. - Louis nagyon fontos volt nekem. Szükségem volt egy lovagra, és azt hiszem, ő ezt kellőképpen megértette ahhoz, hogy ne nevessen rajtam. Aztán amikor megnősült… - A lány széttárta a kezét, majd tehetetlenül leengedte. - Összetörte a szívemet. Hallottál az első feleségéről? Matt a lány ölébe ejtett kezét figyelte. Kicsi, előkelő keze volt, körmét egészen halvány korallpirosra festette. Egyik ujját egy szürkészöld smaragd ékesítette bonyolult mintájú, régi foglalatban. Bizonyára családi örökség, gondolta a férfi. Laurelnek nyilván vannak szép, örökölt tárgyai és előkelő ősei, akiktől volt mit örökölni, no meg szép emlékei

Nora ROBERTS

29

Vetélytársak

lovaglóleckékről egy magas fiatalemberrel, aki elég daliás volt ahhoz, hogy lovagnak képzelje. - Ezt-azt - válaszolta meg a kérdést, amint a taxi épp megállt a járda mellett. - Később majd tájékoztass a részletekről! Laurel kiszállt, és túlzott gondossággal lesimította a szoknyáját. - Ez veszélyesen hasonlított egy utasításra, Bates. Mivel a főnökünk, Don nem fektette le az alapszabályokat, talán nekünk kettőnknek kellene megtenni. - Rendben. - Matt nem értette, miért lett mérges. Összeszűkült szemmel nézett a lányra, szemben a nappal. - Ez az én területem. Laurelnek sikerült leküzdenie felháborodását. - A témát viszont én találtam. - Ha bármire is akarsz menni vele - jelentette ki a férfi kimért hangon -, bizonyos feladatokat rám kell bíznod. Mikor is verekedted utoljára át magad a rendőrségi bürokrácián? - bökött fejével az épp mellettük lévő rendőrőrs felé. - Akadt már dolgom velük, és megoldottam. - Itt biztosan nem fogod - ellenkezett Matt, karon fogva a lányt. - Egy pillanat, Bates! - tolta el Laurel a kezét. - Valamit meg kell értened, mégpedig azt, hogy bár kénytelen vagyok veled dolgozni ezen a sztorin, a kulcsszó a veled, és nem a neked. Bármennyire is piszkálja a csőrömet, pillanatnyilag társak vagyunk. Matt, úgy látszott, mulatságosnak találja a dolgot, mert ingerült arckifejezése furcsa kis mosollyá változott. - Szépen hangzik. Társak - értett egyet, megfogva a lány kezét. - Lehet, hogy a szokásunkká válik. - Ennek aligha áll fenn a veszélye. Leszoknál arról, hogy folyton hozzám érj? - Nem - jelentette ki a férfi kedvesen, miközben elindultak felfelé a lépcsőn. A rendőrőrs falai visszhangozták a benti zajt, a méltatlankodó, dühös, pimasz hangokat. Egészségtelen, áporodott szag terjengett az épületben, izzadság, kávé, cigarettafüst, alkohol elegye. Ellenséges utcai bandák öt tagja támasztotta a falat, és méregette egymást. Az egyik széken valami nő ült csúnya zúzódásokkal az arcán, s halkan beszélt a hajszoltnak látszó rendőrhöz, aki két ujjal pötyögte az írógépbe a vallomását. Egy feszes sortot viselő fiatal lány a rágógumiját pukkantgatta unottan. Mattnek ismerős volt ez a kép, látott már ilyet eleget. Sőt, sok mást is. Futólag körülnézett, aztán átvágott az íróasztalok és az emberek között. A rendőrök, az áldozatok, a megvádoltak ügyet sem vetettek rá, ahogy ő sem rájuk. Egy gyűrött egyenruhás, karcsú, barna lány a vállához szorította a telefont, és felemelte a kezét, hogy üdvözölje. A férfi felpattant a nő íróasztala sarkára. Laurel mellette állva figyelte, ahogy két idősebb ember kis híján egymásnak esik, mielőtt szétválasztják őket a rendőrök. - Nos, Matt, mi szél hozott a Paradicsomba? - mosolygott az újságíróra a barna, miután letette a telefont. - Hogy vagy, őrmester? A barna hátradőlt a székén, hogy hosszan, alaposan végigmérje látogatóját. - Nem változott a telefonszámom sem itt, sem otthon. - A város mindkettőnknek elég munkát ad, nem igaz? Jártál mostanában a Nuggetben?

Nora ROBERTS

30

Vetélytársak

A lány felvett az asztalról egy tollat, s könnyedén az ajkához érintette. - A múlt hónap óta egyszer sem. Tán meg akarsz hívni egy italra? - Gondolatolvasó vagy. De addig is van egy kis hivatalos dolgom. Az őrmester felnevetett, és ledobta a tollat egy notesz tetejére, amely sebtében felfirkantott nevekkel és telefonszámokkal volt tele. - Rendben. Mit akarsz, Matt? - Gyorsan bepillantani egy aktába. Egy lezárt aktába - tette hozzá a férfi. - Kell végeznem egy kis utómunkát egy cikkel kapcsolatban, amit nemrég írtam. Követnem kell az ügy utóéletét. A nő szeme összeszűkült. - Melyik ügyét? - Anne Trulane-ét. - Kényes ügy, Matt - jegyezte meg a rendőrnő Laurelre nézve. - Ő Laurel Armand, ő pedig Carolyn Baker őrmester. Laurel és én együtt dolgozunk a témán - közölte a férfi. - Laurel a Trulane család régi barátja. Gondoltam, kicsit jobban a mélyére nézünk a dolognak. Az ügyet lezárták, de a fenébe is, én tudósítottam róla az első naptól az utolsóig. - Már láttad a jelentést. - Akkor nem árthat, ha belenézek újra - mosolygott Matt elbűvölően a lányra. - Tudod, hogy én tisztességesen játszom, Carolyn, sosem írok meg hivatali titkokat, és sosem teszek olyan célzásokat, amelyek árthatnak a nyomozásnak. - Igen, te mindig tisztességesen játszol, Matt - ismerte el a rendőrnő, s olyan pillantást vetett a férfira, amelynek Laurel megérzése szerint több köze lehetett a személyes érzelmeihez, mint a szakmai véleményéhez. - Végül is köztudottá vált azóta minden - vont aztán vállat, azzal felállt, és eltűnt egy másik szobában. Közben a két öregember ordibálva folytatta egymás sértegetését. - Te mindig így dolgozol, Matthew? A férfi szelíden rámosolygott Laurelre. - Hogyan? Amikor a lány nem válaszolt, csak nézett rá merően, elnevette magát. - Féltékeny vagy, szerelmem? Pedig a te kezedbe tettem a szívemet. - Szívesebben látnám a talpam alatt. - Gonosz - dörmögte Matt, aztán leszállt az íróasztalról, amint Carolyn visszatért a szobába. - Belenézhetsz az aktába. Vidd be az első zárkába, az üres. Egyelőre - tette hozzá, szárazon, körülnézve a zsúfolt helyiségben. Aztán kinyitott az asztalán egy könyvet, és a férfi felé fordította. - Írd alá az átvételt! - Tartozom neked eggyel, őrmester. A lány várt, amíg Matt alákörmölte a nevét, majd rámosolygott. - Be fogom hajtani rajtad. Matt kuncogva indult a zárka felé. Érdekes nő ez a Baker őrmester. Különös, hogy mégsem ő jutott időről-időre az eszébe, és nem is a többi… érdekes nő, akit ismert, hanem csak egy. Egyetlenegy.

Nora ROBERTS

31

Vetélytársak

- Ülj le! - kínálta székkel Matt Laurelt, miután becsukta maguk mögött az ajtót, féligmeddig kizárva a kinti lármát. A szék lába csikorgott a padlón, ahogy a férfi elhúzta a hosszú, viharvert asztaltól. - Barátságos kis hely - dünnyögte a lány, amint körülnézett a piszkosfehér falú, foltos linóleummal borított helyiségben. - Foglalkozz csak a városházával, ha tiszta irodákra és fehér gallérokra vágysz! morgott vissza Matt, azzal felcsapta az aktát, és gyorsan olvasni kezdett. Illik ebbe a környezetbe, állapította meg Laurel irigységgel vegyes tisztelettel. Könnyed modora ellenére van Mattnek egy keményebb oldala is, melyet eddig épp csak észrevett. Például a liftben. Igen, ott megmutatta kíméletlen, szenvedélyes oldalát, meg még annál is többet. Laurel azonban egyelőre nem akart erre még gondolni sem. Azt azonban el kellett ismernie, hogy több van ebben az emberben, mint amit feltételezett róla, és amit hajlandó volt elfogadni. Biztonságosabbnak tűnt sekélyes, jelentéktelen fickónak tartani őt, aki véletlenül éppen kitűnő riporter. Látva azonban, ahogy könnyed természetességgel mozog ebben a komor környezetben, Laurelnek el kellett gondolkodnia, vajon mi mindent látott, mi mindenen ment keresztül. Nap mint nap az emberek bajával, gyászával, gonoszságával foglalkozott, mégsem vált közömbössé vagy rideggé, és nem is készítette ki, amivel találkozott. Vajon mi serkenti? És miért akarja ő ezt hirtelen megtudni és megérteni? - Nincs itt semmi különös - dünnyögte Matt, miután átfutotta a papírokat. - Boncolási jegyzőkönyv, amely nem utal szexuális bűntényre, csak a mocsárban való kóborlás számlájára írható zúzódásokra, sebekre. A rezes fejű a bal lábszárába mart. A halál oka kígyómarás, kihűléssel tetézve. A halál időpontja éjfél és hajlani négy között lehetett. - Átnyújtotta a jegyzőkönyvet Laurelnek, aztán rátért a nyomozati anyagra. - Trulane késő éjszakáig dolgozott a szobájában. Állítása szerint azt hitte, a felesége az emeleten alszik. Két óra körül ment fel, és üresen találta az ágyat. Átkutatta a házat, majd felébresztette a nővérét és a személyzetet. Ezután ismét átkutatták a házat és a birtokot. Egy ruhája sem hiányzott, és a helyén állt az összes autó. A férj hajnali két óra ötvenhét perckor hívta a rendőrséget. - Matt felnézett Laurelre. - Majdnem egy órával később. Laurel tenyere izzadni kezdett. - Az egy nagy ház, Matt. Egy értelmes ember nem hívja a rendőrséget addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy valóban szükség van rá. A férfi lassan bólintott, és folytatta az olvasást. - A rendőrség 3.15-kor érkezett ki. Újból átkutatták a házat, kikérdezték a személyzetet… - Matt magában motyogva átugrott néhány bekezdést. - Anne Trulane holttestét körülbelül 6-kor találták meg a mocsár délkeleti részén. Abban az időpontban ő is éppen ott volt. Emlékezett a reggeli félhomályra, a mocsár nehéz szagára, a kellemetlen érzésre, amit a hely már az előtt keltett, hogy megtalálták a hullát. - Senki sem tudott magyarázatot adni a nő jelenlétére. Marion Trulane szerint a sógornője betegesen félt a mocsártól. Ez egybevág Susan állításával - dünnyögte. - Trulane ragaszkodott a kijelentéséhez, miszerint késő éjszakáig dolgozott, de ezt nem volt hajlandó részletesebben, kifejteni.

Nora ROBERTS

32

Vetélytársak

- Neked találták már meg holtan a feleségedet?! - háborodott fel Laurel. Elvette a jelentést Matt-től. - Nem lehet, hogy egyszerűen csak szörnyen feldúlt volt? Mattről lepergett a csípős megjegyzés. - Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a nő kényszert érezhetett, hogy kimenjen a mocsárba - talán hogy szembenézzen a félelmeivel -, aztán eltévedt, megmarta a kígyó, és addig kóborolt, amíg elvesztette az eszméletét. - Matt felnézett Laurelre, aki összevont szemöldökkel olvasta a jelentést. - Még mindig elég jóban vagytok ahhoz, hogy bejussunk a házba, és feltegyünk néhány kérdést? - Hmm? Ó, igen. Azt hiszem. Velem beszélni fognak. És veled is - tette hozzá -, ha megint beveted a vonzerődet. Matt szája széles mosolyra húzódott. - Nem is gondoltam, hogy érzékelted. - Nagyon is érzékeltem, hogy meglehetősen sikeresen alkalmazod. Kicsit túl rámenős az én ízlésemnek, de másoknál hatásos. - Na de Laurellie! Zavarba hoznak e bókok. A lány erre már nem is válaszolt, csak lerakta a jelentést az asztalra. - Louis nehéz időket élt át. Teljesen bezárkózott az első házassága kudarca óta, de velem azért beszélni fog. - A felesége megszökött az öccsével? - Louist rettenetes csapás érte. - A lány kivette a következő papírlapot az aktából, amíg Matt elgondolkodva bámulta a plafont. Laurel elsápadt, a gyomra görcsbe rándult, mégsem tudta levenni a szemét a feketefehér fotóról. Látott már halottat, de ilyet még soha. Döbbenten, dermedten nézett a halott Anne Fisher Trulane-re, azaz arra, amivé lett. Ó, istenem! Megszédült, forgott a gyomra. Ez nem lehet igaz! Ez csak valami kegyetlen tréfa lehet! Valami embertelen tréfa. - Mikor is… - Matt elhallgatott, amint felpillantott a lányra, aki holtsápadtan, rémülettel a szemében nézte a képet. Elkáromkodta magát, kikapta Laurel kezéből az oldalt, és gyorsan a térde közé nyomta a fejét. - Lélegezz mélyeket! - utasította határozottan, keze mégis gyengéden nyomta lefelé. Meghallva, hogy Laurel reszketve veszi a levegőt, még vadabbul átkozta magát. Mi a fenét gondolt, amikor elhozta magával? - Nyugodj meg, szerelmem! dünnyögte, kidörzsölte a feszültséget a lány tarkójából. - Jól vagyok - tiltakozott Laurel, bár maga sem hitte igazán. Várt még egy kicsit, aztán felegyenesedett a széken. Amint Matt átölelte, a vállára hajtotta a fejét. - Sajnálom, buta voltam. - Dehogy! Én sajnálom - felelte a férfi, aztán lassan hátrahajtotta a lány fejét, s lassan, óvatosan kisimította a hajat az arcából. Laurel nagyot nyelt. - Gondolom, te már hozzászoktál az ilyesmihez. - Te jó ég, remélem, nem! - Matt olyan szorosan ölelte magához Laurelt, hogy a lány arca a nyakához nyomódott. Laurel biztonságban érezte magát Matthez simulva. A rémület alábbhagyott, a teste ellazult, s hagyta, hogy a férfi simogassa a haját, hogy bőrének illata kiűzze az orrából a rendőrőrs áporodott levegőjét. Saját mellkasán érezte Matt egyenletes szívverését, magát az

Nora ROBERTS

33

Vetélytársak

életet. Meg sem mozdult, amikor a férfi ajka a füléhez ért. Matt vigaszt nyújtott neki, ő pedig elfogadta. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez volt minden, miközben úgy tapadt a férfihoz, mintha épp most fedezte volna fel. - Matthew… - Hmm? - Ne légy hozzám ilyen aranyos! Csukott szemmel, arcát a férfi nyakába fúrva is megérezte, hogy az elmosolyodik. - Miért ne? - Csak - felelte Laurel. Kicsit jobban érezte már magát, és elhúzódott Matt-től, mert túlságosan is nagy volt a kísértés, hogy maradjon. A férfi két tenyerébe fogta Laurel arcát. - Szép vagy. Mondtam már? A lány óvatosan eltávolodott tőle. Csak vedd könnyedén! - figyelmeztette magát. És később gondolkodj el rajta! - Nem - válaszolta mosolyogva, aztán felkelt az asztaltól. - Az ilyesmit nem szoktam elfelejteni. - Szép vagy - ismételte Matt. - Még úgy is, hogy egy kicsit hegyes az állad. - Nem is hegyes! - tiltakozott Laurel, fejének durcásan felszegésével. - Különösen ebből a szögből. - Nagyon finom vonásaim vannak - jelentette ki a lány, majd felkapta a táskáját. A csudába, még mindig remegnek az ujjai, állapította meg. Ki innen, hogy újra kapjon levegőt! Matt háttal állva neki visszacsúsztatta a fotót a dossziéba, becsukta a fedelét, aztán megfordult. - Kivéve az álladat - zárta le a vitát, majd a lány vállát átölelve kifelé indult a helyiségből. Már az ajtógombon volt a keze, amikor Laurel megfordult, és Matt szemébe nézett. Sötét szemének tekintete elevenebb volt, mint amikor beléptek. - Matthew! - Egy pillanatra odabújt a férfihoz, de igazán csak egy pillanatra. - Senki sem érdemel ilyen halált. Matt szintén csak egy pillanatra magához szorította. - Valóban nem.

Nora ROBERTS

34

Vetélytársak

4. A bárban sötét volt, és hűvös. Az esti csúcs még messze volt, a szokásos délutáni vendégek pedig már elmentek. Matt, akinek a gondolatai még mindig Anne Trulane aktája körül forogtak, betessékelte Laurelt az ajtón. Nem, senki sem érdemel ilyen halált, de hát az élet és a halál nem mindig követi az érdemek szerinti szabályokat. Ezt ő már rég megtanulta elfogadni. Mindketten hallgattak, amióta kiléptek a rendőrség épületéből. A férfi töprengett, elemzett, emlékezett. A telefonja kora hajnalban szólalt meg azon a reggelen, a rendőrségi informátora jelentette neki Anne Trulane eltűnését. Percekkel a rendőrség után már kiért Heritage Oakra. Köd volt, ami rosszabb, mint ha esne, és halálos csend. Az az érzése támadt, hogy Louis Trulane nem szívesen hívott külső segítséget. Kurtán válaszolgatott a rendőröknek, tekintete elkalandozott. Nem, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy feldúlt, aggódó férj, hanem inkább mint olyan ember, akinek tönkretették az esti programját. Mielőtt a kutatás kiterjedt volna a mocsárra, nővére és a ház népe köréje gyűlt, szinte védelmezőn. A nyirkos, árnyékokkal és különös hangokkal teli ingoványba kanyargós ösvény vezetett. Matt irtózott tőle anélkül, hogy tudná, miért. Csak annyit tudott, hogy szívesebben kutatna utcákon és sikátorokban, mint ebben a gőzölgő, nedvességtől csöpögő útvesztőben. Mire az asszonyt hajnalban megtalálták összekuporodva a földön, egy lassan kanyargó folyócska mellett, már késő volt. Matt élénken fel tudta idézni a ködöt, a félhomályt, a csípős szagokat. Egy madarat hallott énekelni a távolban, talán egy nádirigót. Aztán meg varjak károgását. Arra is emlékezett, hogyan viselkedett Louis Trulane. Sápadtan, jéggé dermedve, csendben állt ott, és ha érzett is haragot, gyászt vagy elkeseredést, azt kifelé nem mutatta. Nővére elájult, a szolgálók sírtak, de ő csak állt… - Felhívom Louist. - Tessék? - Felriadva gondolataiból Matt felpillantott, s látta, hogy a lány figyeli őt. - Felhívom Louist, és megkérdezem, fogad-e minket. - Rendben - felelte Matt, aztán, elgondolkodva nézett a lány után, aki átvergődött az asztalok között a sarokban álló nyilvános telefonhoz. Nem lehet könnyű neki, gondolta, Túlságosan közelről érinti a dolog, és amúgy is túlságosan nyitott ember. Gyermekkori érzelmei Louis Trulane iránt még mindig túl fontosak számára ahhoz, hogy tárgyilagosan tudja megítélni a fickót. És te, Bates? - tette fel magának a kérdést, miközben kifújta a füstöt. Te már azért utálod, ahogy Laurel kiejti a nevét. Jobb lesz, ha mindketten átgondolják, mi is a fontos. Első a sztori, mert annak kell lennie. Ha Laurel kapcsolata a Trulane famíliával segít nekik bejutni a házba, és beszélni az érintettekkel, akkor nem lehet ellene semmi kifogása. Túl régóta űzi ő ezt a mesterséget, hogy már ne legyenek illúziói. A Trulane-ékhez hasonló emberek annyi

Nora ROBERTS

35

Vetélytársak

akadályt tudnak gördíteni egy riporter útjába, hogy kész aknamezőn kell átvágnia, ha meg akarja őket közelíteni. Nem mintha ez megállítaná őt abban, hogy megszerezze a sztorit, legfeljebb csak megnehezítenék és meghosszabbítanák az utánajárást. Akárhogy is, mindenképpen meg fogja piszkálni azt a szentnek tartott falat, melyet a Trulane-ek húztak maguk és családjuk makulátlan neve köré. Nézte, ahogy Laurel jön visszafelé sápadt arccal, szomorú szemekkel. Túl fog jutni rajta, bizonygatta magának, mintha neki fájna. Túl kell jutnia rajta. A lány becsusszant a boksz szemközti padjára. - Nos? - Holnap tízkor vár minket. Mattnek erővel kellett visszafognia magát, hogy meg ne érintse a lányt. - Nem hangzol túl lelkesnek. - Régi barátságot használok a céljaim érdekében - nézett rá Laurel csendes ellenszegüléssel. - És utálom ezt tenni. - Feladatot kaptál, amit meg kell oldani - vigasztalta Matt, s mielőtt észbekapott volna, már nyúlt is a lány keze után. - Tudom, nem felejtettem el - felelte Laurel, és ösztönösen megszorította Matt kezét. Nem kell szeretnem ahhoz, hogy jól csináljam. - Most már nem visszakozhat. Miután látta azt a képet, és miután elképzelte, mit érzett volna Susan Fisher, ha látja. A pincérnő megállt mellettük, s Laurel felnézett rá, hogy kiűzze agyából a látvány emlékét. - Martinit kérek - mondta hirtelen elhatározással. - Száraz martinit kevés vermuttal. - Kettőt - rendelt magának is Matt, rávillantva Laurelre egy félmosolyt. - Ez csak ideigóráig segít, Laurellie. - Pillanatnyilag megteszi. - A lány rákönyökölt az asztalra, és előrehajolt. - Matthew, ez egyszer rengeteg alkoholt fogok meginni. Szándékosan, és nem keresek kifogást. De megígérem, hogy nem fogok berúgni. Holnap természetesen már bánni fogom, de legalább jó lecke lesz. Matt vigyorogva bólintott, mert úgy vélte, a lánynak most valóban szüksége van erre. - Mivel veled tartok, igyekszem tartani magam a magas kívánalmaidhoz. Különben is hajolt ő is közelebb -, már rég foglalkoztat a gondolat, milyen lenne leitatni téged, és azt tenni veled, amit csak akarok. Laurel órák óta először elnevette magát. - Ahhoz nincs itt elég gin, Matthew. - Meglátjuk, mit mondasz néhány óra múlva - dőlt hátra a férfi. - Mesélj nekem egy kicsit a Trulane családról! - Mit? - Mindent. A lány felsóhajtott, felemelte a poharat, amelyet a pincérnő letett elébe, és belekortyolt. - Lehet, hogy ez az egyetlen dolog New Orleansban, ami száraz. Matt az övéhez koccantotta a poharát. - Elő a Trulane-ekkel, Laurellie!

Nora ROBERTS

36

Vetélytársak

- Na jó, de ne szólíts folyton így! Kezdjük az elején! Heritage Oak a tizenkilencedik század elején épült, amikor még óriási, gazdag ültetvény vette körül. Trulane-éknek még ma is több földjük van, mint bárki másnak Louisianának ezen a részén. A gyapottermesztésen és a marhatenyésztésen kívül hajóépítéssel is foglalkoztak. A háború után ennek a nyeresége tartotta fenn a birtokot. A család emberemlékezet óta New Orleans társadalmi, pénzügyi és politikai életének fontos tényezője. Nagyi biztos rengeteg történetet tudna róluk mesélni. - Kétségtelenül - értett egyet Matt. - De haladjunk gyorsabban az időben! Mesélj valamit talán ebből a századból! - Jó, de le kell fektetnem az alapokat. - Laurel belekortyolt a poharába, aztán játszani kezdett a szárával. - Beauregard Trulane… - Na ne! - Mindig van a családban egy Beauregard - jelentette ki a lány gőgösen. - Szóval a házasságkötése után rögtön ő örökölte a birtokot. Három gyereke született: Marion, Louis és Charles. - Laurel szeme mosolygott a pohár pereme fölött. - Hatalmas ember volt, nagyhangú, színpadias. Nagymama imádta. Néha el is gondolkodtam azon…, na mindegy - vigyorgott a lány, aztán megrántotta a vállát. - A felesége gyönyörű asszony volt, csendes, derűs fajta. Marion nagyon hasonlít hozzá. Ellen néni, ahogy nevezni szoktam, alig hat hónappal az én anyám halála után halt meg. Hat év körüli kislány voltam akkor, így aztán később keveredett bennem kettejük alakja. Vállat vont, és kiitta az italát. Észre sem vette, hogy Matt újabb kört rendelt. - Szóval, miután meghalt, az öreg Beau kezdett egészségileg tönkremenni, s Louis lassacskán átvette az üzleti ügyeket. Bár túl fiatal volt még ekkora felelősséghez, de nem volt más választása. Az én szememben ő volt a mesebeli herceg és Robin Hood egy személyben. Kedves volt hozzám, folyton nevetett és tréfált. Szeretek így emlékezni rá - bámult elmerengve Laurel a teli pohárba. - Változnak a dolgok - jegyezte meg Matt tömören. Vajon hogyan veheti fel egy hús-vér férfi a harcot egy gyerekkori emlékkel? - kérdezte magától, csalódottan nézve Laurel ábrándos tekintetét. Kutya legyen, ha harcolni fog. - Már nem vagy gyerek, Laurel. A lány felpillantott, s hosszan a szemébe nézett. - Nem, de a Louisról kialakított véleményem nagy része még attól a gyermektől származik. Matt bólintott, s erőt vett magán, hogy ellazuljon. - Mesélj nekem Marionről! - Néhány évvel idősebb Louisnál, s amint mondtam, nagyon hasonlít az anyjára. Kislány koromban úgy gondoltam rá, mint saját tündér keresztanyámra. Mindig előkelő volt, és nagyon szép. Matt felidézte a nő sötét előkelőségét és hibátlan bőrét. - Igen, észrevettem. - Öreg hozzád - vágta rá Laurel gondolkodás nélkül, aztán elhúzta a száját, amikor Matt harsányan felnevetett. - Fogd be, Bates, és hagyd, hogy befejezzem! - Bocsánat! - kért elnézést a férfi gunyorosan. - Marion gyakran áthívott magukhoz - folytatta Laurel, miután gyorsan felhajtotta a második martinit. - A szalonban szokott megvendégelni teával meg süteménnyel. Tudta, hogy

Nora ROBERTS

37

Vetélytársak

imádom Louist, és nemegyszer mondta, siessek felnőni, hadd vegyen feleségül. Őt is imádtam. - Sosem ment férjhez? - Nem. Nagyi azt mondta, túl válogatós volt, de szerintem lehetett valami komoly kapcsolata, amin nem tudta túltenni magát. Egyszer náluk voltam egy szürke, barátságtalan napon, amikor azt mondta, ha egy nőnek egy nagy szerelme akad az életében, az épp elég. Persze akkor azt hittem, Louisról és rólam beszél, de amikor idősebb lettem, és felidéztem, milyen volt a tekintete… - Laurel sóhajtva emelte fel a poharát. - A Marionhoz hasonló nők egy egész életre könnyen megbántódnak. Matt elnézte Laurel finom bőrét, puha száját, ellágyult tekintetét. - Valóban? - Charles más volt - folytatta a lány, lerázva magáról a mélabús hangulatot. Kezében a poharával hátradőlt a padon. - Azt hiszem, ő inkább olyan volt, mint Curt, és én is afféle pótfivérként tekintettem rá. Álmodozó, befelé forduló fiú volt. Festőnek készült, és amikor épp nem vázlatokat készített, tanult, vagy a Jackson Square-en lófrált. Ki is akasztották néhány festményét az előcsarnokban… már amíg el nem szökött. - Az első Mrs. Trulane-nel - fejezte be a mondatot Matt. - Igen, tizenkét évvel ezelőtt. Csúnya botrány volt, olyan, amely sok fájdalmat okoz, ugyanakkor remek újsághír. - Laurel ingatta a fejét a fölött, hogy két énje csatázni kényszerül egymással, aztán nagyot sóhajtott. A martinik kezdték tompítani a dolgok élét. - A nagyi sokat tudna erről mesélni, de én csak arra emlékszem, hogy Louis, visszatérve egy üzleti útról, sem Elise-t, sem Charlest nem találta. Az alkalmazottak körében az a hír járta, hogy hagytak hátra valami üzenetet. A ruháik nagy része és Charles festőfelszerelése is eltűnt. Laurel a távolba meredt Matt feje fölött. Fel sem tűnt neki, hogy kezd benépesülni a bár, s hátul valaki már zongorázik. - Louis ekkor változott meg. Elzárkózott a külvilágtól, nem tartott kapcsolatot senkivel. Én néhányszor még láttam, de rám sem nevetett többé. Amennyire tudom, ezek után sem a feleségéről, sem az öccséről nem hallott. Körülbelül négy éve aztán beadta a válókeresetet. Marion azt mondta, pusztán a formaság kedvéért tette, és hogy nagyon-nagyon megkeseredett. Szörnyen aggódott miatta. Mindenkit meglepetésként ért, amikor másodszor is megnősült. A lány lustán figyelte, ahogy Matt egy ideje meg sem szólal, de Laurel nem jött rá, hogy a figyelme teszi annyira könnyűvé neki az emlékezést. - Azonnal felhívtam. Elsősorban azért, mert valóban reméltem, hogy boldog, másodsorban pedig azért, mert Louis Trulane újranősülése jó sztorinak ígérkezett. Majdnem olyan volt a hangja, mint régen. Idősebb hang, de szinte teljesen visszatért belé az élet. Interjút azonban nem akart adni. Azt mondta… - a lány összevont szemöldökkel igyekezett felidézni bálványa szavait -, azt mondta, gyermeklányt vett feleségül, és a tavaszt, amit hozott az életébe, egy kis időre egyedül magának akarja megtartani. Édes istenem, vajon tudja ez a lány, mit tesz vele, amikor ilyen sebezhető, fiatal, ábrándos tekintettel néz maga elé? Matt legszívesebben elvitte volna innen valahová, bárhová, ahol nem bánthatja semmi. De ha megpróbálná, Laurel azt gondolná, elment az esze. - Mit tudsz az első Mrs. Trulane-ről?

Nora ROBERTS

38

Vetélytársak

- Igazából semmit - nézett rá fanyar mosollyal a lány. - Kivéve azt, hogy pokolian féltékeny voltam rá. Utánozhatatlanul finom, kedves lány volt. Emlékszem az esküvőre, a rózsaszín és fehér magnóliákra, a habos esküvői tortára és a gyönyörű ruhákra. Elise csipkés selyemruhát viselt szinte végtelenül hosszú uszállyal. Úgy festett, mint valami porcelánbaba. Egy kicsi, fehérbe, aranyba öltöztetett porcelánbaba. Olyan volt, mint… - Laurel hirtelen elhallgatott, szeme tágra nyílt, a pohár megállt félúton a kezében. - Uramisten, épp olyan volt, mint… - Mint a második Mrs. Trulane - fejezte be helyette Matt. Hátradőlve odaintett a pincérnek. - Lám, lám… - Ez nem jelent semmit - jelentette ki sietve Laurel. - Legfeljebb, hogy Louis egy bizonyos típushoz vonzódik. A hasonlatosság az első feleségével még nem jelent indítékot a gyilkosságra. - Egyelőre ez áll hozzá, a legközelebb. És még messze vagyunk attól, hogy biztosak lehessünk Anne Trulane megölésében. - Matt felhúzott szemöldökkel figyelte Laurel arcát. Túl gyorsan sietsz Louis védelmére, Laurellie. Nehéz lesz tisztán gondolkodnod, ha nem szabadulsz meg ettől a gyermekkori rajongástól. - Nevetséges! - Valóban? - somolygott Matt. - Idefigyelj, Bates! Én mindig tisztán gondolkodom, és akármit érzek is Louis iránt, az nem befolyásolja a munkámat. Különben meg üres a poharam. - Látom - felelte immár leplezetlen derültséggel a férfi. Imádta, ha Laurel méltatlankodott. Úgy döntött, a lánynak elég volt aznapra a Trulane családból, akárcsak neki. A pincérnő közben feltűnés nélkül újakra cserélte az üres poharakat. - No, a többit hagyjuk holnapra! Miért nem mesélsz inkább a kedvenc városi tanácsnokunkról? Rég hallottam felőle. - Miért nem hagyod békén Jerryt? - bosszankodott Laurel, miután meghúzta a teli poharat. - Mindenkinek lehet valami hobbija, nem? - Ne légy már ilyen önelégült és fölényes! - motyogta a lány a poharába. - Jerry egy… - Beképzelt seggfej? - vetette fel Matt nyájas hangon, aztán szélesen elvigyorodott, amikor Laurel kuncogásban tört ki. - A csuda vigyen el, Matthew! Ha nem lenne tompa az agyam, én is kitaláltam volna, mit akarok mondani. - Kifújt egy hajfürtöt a szeméből, letette a poharát, és egymásra fektette a kezét az asztalon. - Bosszantónak találom, hogy folyton goromba megjegyzéseket teszel Jerry személyiségére. - Azért, mert igazam van? - Igen. Határozottan utálom, ha igazad van. A férfi elvigyorodott, aztán néhány papírpénzt dobva az asztalra felállt. - Hazakísérlek, Laurel. Remélem, a friss levegőn nem tisztul ki az agyunk, és hazaérve talán fogékony leszel alantas ösztöneim néhány megnyilvánulására. - Ahhoz több kéne, mint három martini - állt fel Laurel is, aztán gyorsan vett néhány nagy levegőt, amikor megbillent alatta a talaj. - Négy - helyesbített Matt, elkapva a lány karját.

Nora ROBERTS

39

Vetélytársak

- Csak azért támaszkodom rád, mert másként nem megy - jelentette ki a lány, amikor kiléptek a bárból. Megyünk néhány sarkot, és újra a régi leszek. - Csak szólj, ha azt akarod, hogy elengedjelek! - Te mennyit ittál? - Ugyanannyit, mint te. Laurel hátrahajtotta a fejét, hogy szemügyre vegye Mattet, és úgy találta, nem is olyan kellemetlen ez a kábulat. - De te magasabb vagy, és nehezebb is - kuncogta. - Nekem nagyon finom a testfelépítésem. - Észrevettem. Elmentek egy utcai trombitás mellett, aki lágy, szomorkás dzsesszt játszott. Laurel felvonta a szemöldökét. - Valóban? - Újságírónyelven úgy is mondhatnám, hogy tanulmányoztam. - Mit jelentsen ez? Matt megállt egy pillanatra, hogy száját Laurel ajkához érintse. - Ne kísértsd a szerencsédet! - Furcsán csókolózol - dünnyögte a lány Matt vállára hajtva a fejét. - Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik. Matt dicséretére legyen mondva, ellenállt a kísértésnek, hogy ujjait a lány nyaka köré fonja, és megszorongassa kissé. - Ezt később még megvitatjuk. - Tényleg azt gondoltam, hogy más a technikád - folytatta Laurel zavartalanul. Valahogy… határozottabb. - Te gondolkodtál az én technikámon? - Megfontolás tárgyává tettem. Újságírónyelven szólva. - Biztonságosabb lenne ezt a beszélgetést akkor folytatni, ha már végig tudsz menni egy egyenes vonalon - javasolta Matt, amikor bekanyarodtak a ház udvarára, ahol mindketten laktak. - Tudod, Matthew… - kezdte Laurel a lépcsőkorlátba kapaszkodva -, három martini után már nem is vagy olyan rossz pasi. - Négy után - dünnyögte a férfi. - Ne kukacoskodj pont most, amikor épp úgy döntöttem, hogy elvisellek! figyelmeztette Laurel, azzal kotorászni kezdett a táskájában a kulcsa után. - Tartsd a kezed! A következő pillanatban Matt tenyerében gyűlni kezdtek a legkülönbözőbb tárgyak: egy tárca, egy púderkompakt, egy jegyzetfüzet, néhány törött fülbevaló és jó pár buszjegy. - Még valami? - érdeklődött a férfi szárazon. - Nem, megvan a kulcs. Mindig lesüllyed a táska fenekére. Matt visszaborította a holmikat a lány táskájába, és elvette tőle a kulcsot. - Behívsz? - Ráférne szegénykére egy kanna kávé, néhány aszpirin, és egy sötét szoba. Egyáltalán nem biztos, hogy egyedül képes lesz megszerezni bármelyiket is, gondolta a férfi, miközben Laurel az ajtófélfát támasztotta. - Egy éve vagyunk szomszédok, és még egyszer sem hívtál meg magadhoz.

Nora ROBERTS

40

Vetélytársak

- Micsoda lenyűgöző modor! - mosolygott sejtelmesen a lány, majd egy mozdulattal beintette Mattet. A lakás olyan volt, mint a gazdája: kellemes, elegáns és szellemes. A levegőben levendulás potpourri illata szállt, a színek közül a krémszín és a rózsaszín uralkodott. Csipke volt a függöny, és bársony a pamlag. A falon egy csillogó zsúrkocsi fölött egy varietéműsor 1890-es évekből származó, bekeretezett plakátja függött. - Illik hozzád. - Tényleg? - Laurel körülnézett, és megmagyarázhatatlan módon meg volt elégedve magával. - Fura, hogy én, ha látnám is a lakásodat, nem tudnám, hogy illik-e hozzád jegyezte meg, aztán beletúrt a hajába azon igyekezve, hogy tisztán lássa a férfit. Kissé megingott, de tényleg csak egy kicsit. - Egyáltalán nem tudok kiigazodni rajtad. Talán bekeretezett újságoldalak vagy Picasso illene hozzád. A magad furcsa módján lenyűgöző fickó vagy. Ott mosolygott rá, alig egy karnyújtásnyira. Matt nem tudta, szándékosan ugratja-e, vagy a martini beszél belőle. Akárhogy is, csak nehezítette a helyzetét. Nem sok szabályt alkotott magának, de az egyik az volt, hogy sosem szerelmeskedik olyan nővel, aki másnap nem fog emlékezni rá. - Kávé! - hangzott a rövid felszólítás. - Ó, kérsz? - Nem én, te. Feketén - szűrte a szavakat Matt a fogai között. - Jól van. - Laurel kiment a konyhába, aztán összevont szemöldökkel bámulni kezdte az automata kávégépet. Megesküdött volna, hogy tudja, miként működik. - Majd én megcsinálom - vigyorodott el Matt. - A csészéket nem fogod elejteni? - Nem hát. - Laurel kotorászni kezdett a szekrényben, és hatalmas csörömpölés árán elővett két, ibolyaszín szegélyű, kínai kávéscsészét a hozzájuk való alátétekkel. Letette őket a pultra. - Fánkom nincs. - A kávé is elég lesz. - Ugye tudod, hogy ha valóban kértél volna, meg tudnám csinálni. - Majd máskor bebizonyítod. - Jó fej vagy te, Matthew - nevetett fel a lány, aztán hirtelen megfordult, és beleszédült Matt karjába. Mosolyogva ölelte át a nyakát. - Meseszép a szemed - sóhajtotta. - Fogadni mernék, mindenki ezt mondja. - Mást sem hallok. - Matt a lány derekára tette a kezét, hogy eltolja magától. Laurel azonban szorosan hozzásimult, az ő ujjai pedig szétterültek a blúza vékony anyagán. A férfit hatalmas erővel ragadta magával a vágy. - Laurel… - Talán megcsókolhatnál még egyszer, hátha rájövök, miért gondolom mindig, hogy nem akarom. - Holnap - hajtotta egyre lejjebb a fejét a férfi -, ha majd eszedbe jut, haragudni fogsz magadra azért, amit most mondtál: - Mmmm, tudom. - Laurel pillái lecsukódtak, amint Matt ajka súrolta az övét. - Ez nem is volt csók - jelentette ki, aztán nagyot sóhajtott, amikor bizseregni kezdtek az idegvégződései. - Mesés! - Ujjait belefúrta a férfi hajába, csak úgy kísérletképpen. - Még!

Nora ROBERTS

41

Vetélytársak

Pokolba a szabályokkal! - fakadt ki magában Matt. Ha megteszi és hibázik, majd megfizet érte. Isten látja a lelkét, megéri. Fojtottan elkáromkodta magát, aztán szorosan magához húzta a lányt, és lecsapott a szájára. Nyomban áthúzott köztük a szikra, nem lehetett tudni, melyikükből indult. Nem is számított, csak az eredmény. Laurel felnyögött. Nem fájdalmában vagy a csodálkozástól, hanem a puszta gyönyörűségtől. Teste mély bizonyossággal simult Mattéhez. Helyes, amit tesz, ez mindig is helyénvaló volt. Megérezte a férfi nyelvét a sajátján, és hagyta, hogy magával sodorja a szenvedély, az intimitás. Egyre többet akart. Kóválygott a feje, lázasan zsibongott a teste, s abban a pillanatban nem számított, hogy éppen Matt az, aki kipattintja belőle a szikrát, felszínre hozza a benne rejlő titkokat. Eddig még senki sem tett vele ilyet, senkinek sem sikerült. Egyetlen dologra tudott csak gondolni: még, még, még! Matt vesztésre állt. Talán azóta, hogy először meglátta ezt az arcot. Apránként magába szippantotta egész valóját ez az érzés, de már nem is bánta. Laurel mindent megkaphat tőle, amit csak akar, ha így tarthatja a karjában. Felhevülten, elolvadón, szomjasan. A lány már nem volt olyan finom, törékeny, mint amilyennek látszott, hanem vad és merész. Illata könnyed, romantikus, ajkáról sütött a szenvedély. Matt érezte, ahogy keble a mellkasához simul, keze pedig követelőn indul útnak. Fenyegetéseket, ígéreteket, könyörgéseket mormolva a lány nyakára szorította a száját, és átadta magát a gyönyörnek. Laurel szíve hevesen kalapált, ahogy Matt csókolta a nyakán az eret. Finoman harapdálni kezdte, mire a lány halkan nyöszörögni kezdett. Erre már végképp nem türtőztette magát, keze sürgetőn, sietősen indult felfedezőútra, mire a nyöszörgésből a nevét hallotta formálódni. Eltűnt a könnyed, laza, szórakozott fickó, aki nap mint nap szemben ült az íróasztalnál a lánnyal, s felszínre került a vadság, a kíméletlenség, az izgalom, melyen Laurel oly gondosan átsiklott, mert nem akarta észrevenni. Matt akarta őt. Annyira, hogy már kínos volt, annyira, hogy már elvette az eszét. Talán mindig is őt akarta, a selymességét, a vadságát. Amikor így hozzásimult, megszűnt a múlt és a jövő, nem számított más, csak a jelen. Az örökké tartó jelen. Hogyan lehet ilyen ködös az agya, és ilyen eleven a teste? - tűnődött Laurel, ahogy érezte vére lüktetését. Ez az, amire várt? Ez az eszeveszett szabadságérzet? Több volt ez, mint amiről valaha álmodott, több, mint amit valaha sejtett. Most sem értette, de amíg a teste így uralkodik az agya fölött, mindez nem is számít. A birtokos erejével és mohóságával húzta vissza magához Matt fejét. Lábát olyannak érezte, mintha térdtől lefelé kocsonyává vált volna. Hallotta, ahogy Matt szitkozódik, aztán még szorosabban köréje fonja a karját, majd eltolja magától, míg ő tiltakozva, no meg támaszképpen a vállába kapaszkodik. - Matthew… - Az ajtó… - nyögte a férfi. Hangja ugyanúgy remegett, mint a teste. Valóban remeg, ébredt rá, amint eltolta a lányt magától. És talán nincs is magánál. - Valaki van az ajtónál, Laurel. Ki kéne nyitnod. - Az ajtónál? Milyen ajtónál? - bámult rá a lány felhevülten, kábán. - A lakásajtódnál - mosolyodott el halványan Matt. - Ó! - Laurel úgy nézett körül a napsütötte konyhában, mintha most látná először. Kinyissam?

Nora ROBERTS

42

Vetélytársak

Matt erre majdnem újból magához rántotta. Ujjai megszorultak a lány karján, látva kipirult arcát, zavart arckifejezését. Aztán óvatosan elengedte. - Igen. Laurel tétován elindult az ajtó felé. Túlságosan közel, átkozottul közel járt ahhoz, hogy magával rántsa a konyha kövére, és örömét lelje benne, mint egy eszelős, szívta a fogát Matt. A sziszegő kávégép felé fordult, s nem tudta, hálás legyen-e annak, aki dörömbölt az ajtón, vagy inkább megfojtsa. Laurel úgy érezte magát, mint aki sokáig úszott a víz alatt, és túl gyorsan jött a felszínre. Részeg lenne? Halántékához szorította a kezét, mielőtt az ajtógomb után nyúlt. Amit a martini elkezdett, Matt befejezte. A lány erősen megrázta a fejét, aztán amikor az ettől sem tisztult ki, feladta, és kinyitotta az ajtót. - Olyan sokáig nem nyitottál ajtót, Laurel, hogy már majdnem elmentem - nézett rá szemrehányón az elegáns, háromrészes öltönyben feszítő Jerry Cartier. - Ó! - Laurel vére hirtelen hűlni kezdett, az alkohol azonban tovább dolgozott a fejében. - Szia, Jerry! Mivel hátralépett, és szélesre tárta az ajtót, a férfi belépett a lakásba. - Mit csináltál? - Hogy mit csináltam? - ismételte a lány, aztán hirtelen eszébe jutott minden. Hosszan kifújta a levegőt. - Kávét. Kávét csináltam. - Túl sok kávét iszol, Laurel - fordult vissza feléje a vendég, amint a lány becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. - Nem tesz jót az idegeidnek. - Nem. - Eddig azt sem tudta, hogy ennyi idegvégződése van, gondolt Laurel Mattre. Bizonyára igazad van. - Kihúzta magát, amint eszébe jutott, mit szólna Jerry, ha tudná, mit ivott előtte, és mennyit. Semmi szüksége sem volt egy húszperces előadásra az alkohol ártalmairól. - Ülj le, Jerry! - tessékelte vendégét beljebb, miközben arra gondolt, milyen jó lenne lefeküdni egy sötét, csendes szobában. Ha szerencséje van - nagy szerencséje -, eljut a kanapéig imbolygás nélkül. Tett egy lépést próbaképpen. - Még nem is készültél el. Laurel megtorpant. - Elkészülni? Mire? - A vacsorára - közölte Jerry összevont szemöldökkel. - Üdv, Jerry! - lépett ekkor a szobába Matt kezében egy tálcán a gőzölgő kávéval. A férfi keresztbe tette egymáson a lábát. - Matthew! Matt letette a tálcát, és lazán odasétált Laurelhez. - Sok jó épületet ítélt mostanában lebontásra? - kérdezte piszkálódva, miközben minden tolakodás nélkül karon fogta a lányt, és odavezette a kanapéhoz. Laurel leroskadt, és hálás pillantást vetett megmentőjére. - Az ilyesmi nem tartozik az én hatáskörömbe - jelentette ki Jerry, összekulcsolva az ujjait. - Bár a polgármester épp a minap hívta fel a figyelmemet egy házra, a város másik végén. Elképesztő a vízvezetékrendszere. - Hát ez borzasztó!

Nora ROBERTS

43

Vetélytársak

- Kávét? - szólt közbe Laurel. Martini ide vagy oda, nem tűrhette szótlanul, hogy Matt szép csendben kivégezzen egy fegyvertelen embert. Mellesleg, ha ő maga nem iszik gyorsan, egy perc múlva leteszi a fejét a kanapé karfájára, és elalszik. - Csak egy fél csészével - felelte Jerry. - De biztos vagy benne, hogy neked is innod kell még? A lány megragadta a kanna fülét, és imádkozott, hogy ne öntse mellé. - Órák óta nem ittam. - Szóval, milyen volt a napja, Jerry? - kérdezte Matt, csendben rátéve a kezét Laurel kezére, hogy biztosan fogja a kannát. Majdnem elvigyorodott, mikor meghallotta a lány hálás sóhaját. - Zsúfolt, nagyon zsúfolt. Sosem elég az idő, hogy mindent befejezzen az ember. Matt tekintete találkozott Laurelével, aztán lejjebb siklott az ajkára. - Nem, valóban nem. Jerry nyúlt a csésze után, melyet Laurel feléje nyújtott, de ki kellett hajolnia jobbra, amikor a lány eltévesztette az irányt. - Laurel - vetett rá a férfi egy furcsa, fürkésző pillantást -, te ittál? - Hogy ittam-e? - kérdezett vissza amaz, és cipősarkával rálépett Matt lábára, amikor az elkuncogta magát. - Hiszen csak kávét öntöttem neked. - A szájához emelte a csészét, és tartalma felét egy kortyra kiitta. - Mit is mondtál, miért ugrottal be? - Hogy beugrottam? - Jerry a fejét ingatta, Laurel pedig hátradőlt, két kézre fogva a csészét. - Vacsorázni készültünk, Laurel… - Ó! - Bizonyára igaza van, gondolta a lány. Ha Jerry azt mondja, közös vacsorát terveztek, akkor az úgy is volt. Ő mindent gondosan feljegyez a határidőnaplójába. - Laurel és én együtt dolgozunk egy cikken - szólt közbe Matt inkább a maga szórakoztatására, mint Laurel védelmében. - Kicsit túlóráznunk kellett miatta. Tulajdonképpen akkor is épp előtanulmányokat folytattunk, amikor megérkezett. - Egy arcizma sem rándult, amint Laurel cipősarka újból a lábába mélyedt. - A riporteri munka gyakran tönkreteszi az ember magánéletét. - Igen, de… - Bizonyára tudja, mit jelent a határidő - mosolygott a férfira könnyedén Matt. Laurelnek és nekem valószínűleg épp csak egy hideg szendvicsre futja majd. Lehet, hogy… hetekig dolgozni fogunk ezen a témán. Ugye, felhívod Jerryt, ha lenyugodtak a dolgok, Laurel? - Tessék? Igen, igen, persze. - A lány megitta a kávéját, és azon imádkozott, menjen már el a vendég, hogy ihasson még egyet. - Borzasztóan sajnálom, Jerry. - Megértem. Előbb a munka, utána a szórakozás - bólintott a férfi, mire Matt kis híján félrenyelt. Jerry felállt, letette kezéből a csészét, és megigazította a nyakkendőjét. - Csak hívd fel az irodámat, ha egyenesbe jöttél, Laurel! És próbáld csökkenteni a kávéadagod! - Mmmm-hmmm. - Ez volt minden, amit a lány mondani tudott, mivel közben fogait az alsó ajkába vájta. Az ajtó halkan becsukódott Cartier mögött. - Uramisten! - temette a kezébe az arcát. Nem tudta, sírjon vagy nevessen. - Ez snassz volt, Laurellie - dünnyögte Matt, miközben öntött neki még egy csésze kávét. - Szépen rám hagytad, hogy kihúzzalak a bajból.

Nora ROBERTS

44

Vetélytársak

Jólesett volna az arcába önteni a csésze tartalmát, de a lánynak nagyobb szüksége volt rá. - Azok után, ami ma történt… A sztorira gondolok - tette hozzá sietve Matt vigyora láttán -, teljesen elfeledkeztem a vacsoráról. Különben meg nem kértelek, hogy húzz ki a bajból. - Ez hát a hála? - huzigálta meg a haját Matt, amíg rá nem nézett. - Nemcsak hogy engedtem, hogy összetörd három lábujjamat, de még abban is segítettem, hogy eltitkold a… zilált állapotodat a fiúd elől. - Jerry nem a fiúm - szögezte le Laurel, miután egyetlen hajtásra kiitta második kávéját, és nagy koppanással letette a csészét. - Átvered a fickót. - Ez nem igaz! - A lány fel akart állni, de túl nagy erőfeszítésnek találta, így inkább ülve maradt. - Tökéletesen megértjük egymást, barátok vagyunk. A fenébe is, ő egy kedves ember! Tényleg az, csak egy kicsit… - Nehogy még egyszer azt mondd, hogy ártalmatlan! Igaz, nem is néz úgy ki, mint akinek össze tudnád törni a szívét. - Jerry nem úgy néz rám - erősködött Laurel. Matt elnézte a duzzogva csücsörítő, álmos tekintetű lányt, és közelebb hajolt. - Ez esetben visszavonom a beképzelt majmot. Laurel erősen a férfi mellkasának támasztotta a tenyerét. Nem akarta megkockáztatni, hogy elessen. - Megyek az ágyba. Matt szája sarka mosolyra húzódott. - Imádom a határozott nőket. - Egyedül megyek - jelentette ki Laurel visszafojtva a nevetést. - Micsoda pazarlás! - dünnyögte Matt. Elvette a lány kezét a mellkasáról, és az ajkához emelte. Tenyérrel felfelé fordította, végighúzta a száját a csuklóján, s érezte, ahogy száguld a vér az ereiben. - Ne csináld ezt, Matthew! A férfi felnézett rá. Annyira egyszerű volna, oly nagyon egyszerű! Csak oda kéne húznia magához, és egyetlenegyszer megcsókolni. Mindketten tisztában voltak a várható következményekkel. Laurel szerette volna, Matt szerette volna, de egyikük sem tudta, hogyan is jutottak el idáig. - Évek múlva gyűlölni fogom magam, amiért annyiban hagytam ezt a dolgot - motyogta maga elé a férfi, majd felállt. - Én a helyedben bevennék néhány aszpirint, Laurellie. Reggel pokolian másnapos leszel. Aztán később egész úton szidta magát, hogy tényleg odament az ajtóhoz, és határozottan becsukta maga mögött.

Nora ROBERTS

45

Vetélytársak

5. - A fene vigyen el, Bates! Laurel a fürdőszoba tükrében bámult halottsápadt önmagára, miközben odabent kalapácsütések záporoztak az agyára. Miért lett annak a fickónak megint igaza? Kivett egy üveg aszpirint a gyógyszeres szekrényből, és jól becsapta az ajtaját. Ezt valami szánalmas nyöszörgése követte, s a lány odakapott a fejéhez. Tudta, hogy nem szédül le a helyéről, bár nagyon szerette volna. Megérdemli. Lenyelt két tablettát, és megrázkódott. Mindenki megérdemli, aki egyetlen délután négy martinit bevedel. De azt még el is tudná valahogy viselni, csak ne lenne Mattnek megint igaza. Az sem javított a hangulatán, hogy visszaemlékezett, mi történt az ivászatot követően. Gyakorlatilag rávetette magát a férfira. Istenem, micsoda őrültséget művelt! Most aztán hallgathatja ítéletnapig. Matt mostantól hónapokon át ugratni, kínozni fogja. Talán még ezt is megérdemli, bár… Ó, istenem! Akkor most arra is emlékeznie kell, hogy milyen csodálatos volt, milyen különleges? Most már arra is gondolnia kell, hogy kora reggel milyen jó lenne mindezt megismételni? Nem, nem kell erre gondolnia. Végiggereblyézett ujjaival a haján, és imádkozott, hogy múljon el a lüktetés a fejében. Azért sem fog belehabarodni Matthew Batesbe, hogy bolondot csináljon magából! A sztorin ugyan kénytelenek együtt dolgozni, de a magánéletben el a kezekkel, tessék csak megtartani a tisztes távolságot! A szesz számlájára fogja írni azt, amit Matt közelségére kiváltott belőle, még ha nem is igaz. Sóhajtva indult a zuhanyba, hogy víz alá tartsa a fejét. Már épp nyúlt a csap felé, amikor újra hallotta a dübörgést. Ezúttal nemcsak a fejében, hanem az ajtaján is. Akárki is az, lassú kínhalált érdemel, gondolta, azzal odalépdelt a bejárathoz. - Jó reggelt, Laurellie! - támaszkodott Matt vigyorogva az ajtófélfának. Tekintete végigsiklott a lány rövid, lenge pongyoláján. - Tetszik a ruhád. A férfi ugyanolyan lazán volt öltözve, mint máskor, de frissnek tűnt, és láthatóan tiszta volt a feje. Bezzeg Laurel úgy érezte magát, mint aki előzőleg átkelt a sivatagon, és útközben még némi homokot is nyelt. - Elaludtam - vallotta be, aztán karba tett kézzel várta, hogy Matt kárörvendőn csúfolódni kezdjen. - Ittál már kávét? Laurel gyanakodva figyelte, amint becsukja maga mögött az ajtót. Talán csak a megfelelő alkalmat várja a gúnyolódásra. - Nem. - Akkor csinálok neked - mondta a férfi könnyedén, és már el is tűnt a konyhában.

Nora ROBERTS

46

Vetélytársak

Laurel csodálkozva bámult utána. Semmi bölcs megjegyzés? Semmi kárörvendő vigyorgás? Hogy a csudába fog tudni lépést tartani vele, ha ilyen kiszámíthatatlan? - morgott magában a lány, azzal visszavonszolta magát a fürdőszobába. Harcra készen nyitott ajtót, tűnődött magában Matt a kávégép üvegkiöntője felé nyúlva, bár legszívesebben visszamászna az ágyba aludni. Micsoda nő! Tisztára a nagyanyja! A férfi gondolatban felidézte az előző estét. Mivel nem bírta volna ki egyedül a lakásban, melyet egyetlen fal választott el Laurelétől, beült a kocsijába, hogy folytasson egy kis nyomozást, és elterelje a gondolatait a lányról. Olivia Armand rengeteg információval szolgálhat, s a véleménye kevésbé lesz elfogult, mint Laurelé. Olivia a teraszon üdvözölte. Kíváncsian és nagy örömmel. - Nocsak, nocsak! A végén még kellemes estém lesz. - Miss Olivia! - csókolta meg az idős asszony göcsörtös, gyűrűkkel díszített kezét Matt. Friss jázminillata volt. - Megőrülök magáért. - Minden férfi így volt vele - nevetett búgó hangon a dáma. - Üljön le, és igyon valamit, Matthew! Sikerült már megpuhítania az én kisunokámat? Matt a tüzes nőre gondolt, akit alig egy órája még a karjában tartott. - Csak egy kicsit - dörmögte az orra alatt. - Hogy maga milyen lassú, fiacskám! - Én úgy tartom, egy férfi akkor jár sikerrel, ha minden oldalról körüljárja előbb a dolgot - felelte Matt, majd adott az idős hölgynek egy italt, mielőtt leült mellé. - Nem tart velem? - Maga mellett jobb, ha tiszta marad az ember feje. - Olivia felnevetett, Matt pedig rágyújtott egy cigarettára. - Hol van Susan? - Odafönt rázza a hideg az emlékirataimtól. - Mit gondol róla? Olivia lassan belekortyolt az italába. A holdfény játékosan csillogott gyűrűi gyémántján. Az ajtónál függő lámpa körül rovarok zümmögtek, s időnként nekiütköztek az üvegnek. A ház mögötti kertből édes illatokat hozott a szellő. - Okos, jól nevelt lány. Kicsit bizonytalan és szomorú, de erős. - Azt állítja, megölték a húgát. A keskeny, fehér szemöldök felemelkedett. Inkább elgondolkodón, mint meglepetten. - Tehát erről van szó. Érdekes. - Az idős hölgy kortyolt még egyet, aztán ujjával dobolni kezdett a pohár oldalán. - Azt a szerencsétlen lányt megmarta egy kígyó Heritage Oak mögötti mocsárban. Árulja el, miért gondol Susan gyilkosságra! Matt a maga megszokott, tömör stílusában, ahogy a cikkeit is írta, összefoglalta a nap eseményeit. Közben a denevért figyelte, amely alacsonyan repkedett a fák közt, majd eltűnt a távolban. Tücsökciripeléstől volt hangos a környék, időnként brekegett egy-egy béka. Fejük fölött susogtak a pálmalevelek. Nagyon messze van innen New York, tűnődött a férfi. - Nem olyan tiszta sor, mint ahogy Trulane-ék szeretik látni a dolgaikat - jegyezte meg Olivia. - Nos, Matthew, a gyilkosság és a rejtély tartja mozgásban a vért, de gondolom, nem azért mesélte ezt el nekem, hogy ne kapjak érelmeszesedést. Matt elmosolyodott, az öregasszony mindig megnevettette. Hátradőlve élvezte az éjszaka hangjait.

Nora ROBERTS

47

Vetélytársak

- Úgy általában ismerem a Trulane család történetét, és Laurel is elárult jó néhány részletet, bár kissé rózsaszín tálalásban - tette hozzá. - Egy kis féltékenység még épp egészséges - jelentette ki Olivia. - Attól csak feltámad a harci kedve. - A lényeg az - mondta a férfi nem válaszolva a megjegyzésre -, hogy szeretném, ha mesélne erről a családról. - Rendben. Sétáljunk addig a kertben! Elgémberedem a sok üléstől. Matt megfogta az idős nő feléje nyújtott kezét, és felsegítette a karosszékből. Aprócska asszony volt, ami mindig meglepte Mattet. Könnyű léptekkel járt, nem mutatta jelét, hogy bármelyik ízülete is fájna. A férfi nem hazudott, amikor azt mondta, megőrül érte. Öt percen belül meghódította, amikor először találkoztak, és nem esett nehezére megérteni, miért volt a legkapósabb lány, majd asszony, végül pedig özvegy az egész környéken. - Marion Franciaországban végzett - kezdte Olivia. - Az a hír járta, hogy volt ott valami rosszul végződött szerelmi viszonya, de ő maga sosem beszélt róla. Csendes, de éles eszű, mindig is az volt. Ugyanakkor sznob is. Kedvelem a lányt, de mégsem teljesen az édesanyja, ahogy némelyek állítják. Matt felnevetett, és megveregette a kezet, mely belekarolt. - Tudtam, hogy öntől pontos jellemzéseket várhatok, Miss Olivia. - Sosem szerettem a kertelést. Charles viszont tényleg olyan volt, mint az anyja folytatta az öreg hölgy. - Jóképű fiú volt, de mindig a fellegekben járt. Viszont óriási tehetség. Szerény, de tehetséges. Az egyik vízfestménye ott lóg a nappalimban. Akkor tényleg jó lehetett a fiú, tűnődött Matt. Olivia megvette volna egy szegény szomszédgyerek lelkes próbálkozását, de sosem akasztotta volna ki Promesse d’Amourban, hacsak nem érdemes rá. - Csalódtam benne, amikor megszökött a bátyja feleségével. - Elkapva Matt ironikus pillantását, megfenyegette a férfit az ujjával. - Azért még nekem is vannak elveim, te jenki! Ha Louis öccse és felesége megkívánta egymást, akkor becsületesen elébe kellett volna állniuk, nem pedig kilopakodni éjnek idején, mint két tolvaj. Louis így sokkal jobban viselte volna. - Meséljen róla! - Ő Laurel első szerelme - kezdte Olivia, aztán kislányosan felvihogott, amikor meglátta Matt savanyú arcát. - Csillapodjon le, Matthew, minden lánynak joga van egy tündérmeséhez. Eleven, izgalmas fiatalember volt. Odaadón szerette a családját, elkötelezetten intézte az üzleti ügyeket, mégsem volt túl komoly vagy beképzelt. Azt ugyanis ki nem állhattam volna. Meg voltam győződve róla, hogy mélységesen szereti az első feleségét, akinek az árulása teljesen tönkretette. Az sem segített, hogy elterjedt a hír, miszerint a nő Charles gyermekével volt terhes. - Ön találkozott valaha is Anne Trulane-nel? - Nem. Louis féltékenyen őrizte, és úgy gondoltam, joga van hozzá. - Olivia sóhajtott egyet, és leszakított egy azáleát. - Azt tervezték, szeptemberben partit adnak. Marion mesélte, hogy nagyszabású, csillogó esemény lesz, Louis akkor mutatja be az új feleségét a New Orleans-i társaságnak. Azt mondta, szegény gyermek egyszerre fél és izgatott miatta. Bevallom, alig vártam, hogy közelről is szemügyre vehessem azt a kislányt. Azt mondták, nagyon hasonlít Elise-re.

Nora ROBERTS

48

Vetélytársak

- Kik mondták? - A cselédek, az isten áldja őket. - Az idős hölgy visszafordult az ösvényen a ház felé, futólag emlékezve az időkre, amikor még órákon át tudott a kertben sétálni, szaladni. - Ha tudni akarom, mi zajlik Heritage Oakban, megkérdezem a szakácsnőmet, ő pedig elmondja nekem, amit az ottani szakácsnőtől hallott. - Olivia élvezettel sóhajtott. - Imádok kémkedni. - Emlékszik, hogy nézett ki Elise Trulane? - Az én memóriám kétszer annyi idős, mint maga - nevetett Olivia, inkább értékelve, mint sajnálva az éveket. - Sőt, annál is régibb. A kor által rávésett árkok ellenére az arca kifejezetten szép volt a holdfényben. Matt tenyere alatt lapuló kezét szárazra cserzette az idő, de még erős volt. - Hol is találnék még egy ilyen nőt, mint ön, Miss Olivia? - Épp ott van egy az orra előtt, maga lassú felfogású jenki. - Az idős hölgy elégedett nyögéssel dőlt hátra a székén. - Ah, Susan! Jöjjön csak ide! - intett a kertkapuban tétovázó lánynak. - Szegény gyerek - súgta oda Mattnek -, még mindig pirul. Na, hogy tetszett az emlékiratom? - Nagyon… színes. Ön… - hogyan is szoktak fogalmazni? - teljes életet élt, Mrs. Armand. Olivia harsányan felkacagott. - Ne szépítse, gyermekem! Bűnös életem volt, és élveztem minden percét. - Egy italt, Susan? - irányította a lányt egy székhez Matt. - Köszönöm, nem. Laurel nincs itt magával? - Nem szeretem magammal hozni, ha udvarolni akarok Oliviának - jelentette ki a férfi könnyedén, majd örömmel nyugtázta, hogy a lány tud már mosolyogni. - De ha már én itt vagyok, megpróbálna visszaemlékezni nevekre, amelyeket Anne a leveleiben említett? Vagy bármi szokatlanra? Susan felemelte a kezét, aztán ernyedten maga mellé ejtette. - Leginkább Louisról meg a házról írt, és persze Marionról. Megkedvelte őt. Aztán említette az alkalmazottakat, például egy bizonyos Binney-t, egy francia anyanyelvű, itteni nőt, aki a háztartást vezette. - Susan törte a fejét, hogy visszaemlékezzen a részletekre, amelyek Mattet érdekelték. - Az volt a benyomásom, még nem igazán foglalta el a helyét mint a ház úrnője. Kicsit nyomasztotta, hogy szolgálói vannak. - Említett valakit a családon kívül? - Nem igazán ismert senki mást. Ja, volt mégis valaki, Louis egyik könyvelője, Nathan Brewster. Őt megemlítette néhányszor. Azt hiszem, az a férfi el szokott menni hozzájuk, hogy átnézze a papírokat Louisszal. Idegesítette Anne-t. - Susan ismét elmosolyodott, ám ezúttal szomorúan. - Anne nagyon félénk volt férfitársaságban. Persze Brewsteren kívül csak Louis volt körülötte. Tanította őt lovagolni… - Nathan Brewster… - dünnyögte Olivia. - Hallottam róla. Éles eszű fiú, magával egyidős, Matthew. Azt mondják, ronda természete van, néhány éve majdnem megölt valakit, aki túl közel férkőzött a húgához. - Létezik egyáltalán valami, amiről ön nem tud, Miss Olivia? - Egyetlen apró részlet sem - mosolygott szélesen a dáma, és intett, hogy kér még egy italt. Matt azonnal öntött neki egyet.

Nora ROBERTS

49

Vetélytársak

- Susan, van fényképe Anne-ről? - Igen. Idehozzam? - Szeretném látni. A lány felállt, hogy felmenjen az emeletre, Matt pedig odanyújtotta Oliviának a poharat. - Hallotta már, hogy a Heritage Oak mögötti mocsár szellemjárta hely? - Csak ne legyen olyan nagyokos, Matthew! - tanácsolta Olivia. - Mi, kreolok jobban értjük a természetfeletti működését, mint maguk, jenkik. A legtöbb mocsárban kísértenek szellemek - jelentette ki Olivia tökéletes nyugalommal, miközben forgatta a poharában a viszkit. - Heritage Oak szellemei még a háború előttről valók. Matthew hátradőlt, nem kellett megkérdeznie, melyik háborúról van szó. Visszaemlékezett, hogy Laurel ugyanígy mesélt a múltról. - Hallgatom. - Az egyik Trulane feleség ott szokott találkozni a szeretőjével. Átkozottul kényelmetlen hely a házasságtöréshez - tette hozzá az asszony gyakorlatiasan. Matt jót nevetett, ő pedig szelíden folytatta. - Amikor a férj rájuk talált, mindkettőt agyonlőtte, aztán a testeket az iszapba temette. A puskát még mindig őrzik a könyvtárukban, üveg alatt. Azóta többször láttak már odakint felvillanó fényeket, és női zokogást is hallottak a felől. Nagyon romantikus. - És félelmetes egy olyan nőnek, mint Anne Trulane - tette hozzá Matt elgondolkodva. - Csak akkora, ami egy tárcába belefér - szólalt meg a visszatérő Susan. - De egészen friss, alig egyéves. - Köszönöm. - Matt szemügyre vette a képet. Kedves, fiatal, félénk. Ezek a szavak jutottak először az eszébe. És élő. Felidézte, hogyan nézett ki azon a reggelen, amikor megtalálták. Halkan elkáromkodta magát, és odaadta a képet Oliviának. - Nahát! - ámult el az asszony. - Mintha csak Elise Trulane ikertestvére lenne.

A Laurel hálószobájából kiszűrődő hangok visszatérítették a férfit a jelenbe. Várt rájuk egy interjúalany a délelőtt folyamán: Louis Trulane. Kivitte a kávét az erkélyre, és várta Laurelt. Szereti a rózsaszín begóniát, állapította meg. Letépett egy virágot, amely túlnyúlt a korláton, és beszívta az illatát. Rózsaszín begóniák, csipkefüggönyök… Hogyan illene ide egy olyan ember, aki csupa lyukas talpú cipőben nőtt fel? Furcsa, hogy többet gondolt a gyerekkorára, amióta kapcsolatba került Laurellel, mint évek óta összesen. Épp az udvart bámulta, amikor a lány kijött az erkélyre. Rögtön megérezte, hogy Matt nem látja odalent a virágokat. Csak akkor vette észre nála ezt a feszült, ugyanakkor tűnődő arckifejezést, ha véletlenül felnézett munka közben, és a férfit a cikkébe merülten találta az írógépe mellett. - Matthew? Ez olyan átfogó kérdésként hangzott, mint amivel Laurel azt akarja megtudni, mi bántja, mire gondol, mire emlékezik. A furcsa tekintet még akkor sem tűnt el, amikor Matt feléje fordult. Aztán lassan, fokozatosan elenyészett, mintha nem is lett volna. - Forró a kávé - közölte a lánnyal tömören.

Nora ROBERTS

50

Vetélytársak

Laurel mellé lépett. Egyszerű, fehér pamutszoknyát és blúzt viselt, ami arra késztette a férfit, hogy további hőhullámért könyörögjön. - Semmi „ugye, megmondtam”? - kérdezte Laurel, mielőtt leült az egyik fehér kovácsoltvas székre. - Nincs jogom hozzá - dőlt neki Matt háttal a korlátnak. - Én is voltam már számtalanszor másnapos. Jobban vagy? - Kicsivel. Felhívom a nagyit, mielőtt elindulunk. Tudni akarom, Susannek sikerült-e beilleszkednie. - Jól van - közölte Matt, miközben azon járt az esze, hogy egy olyan nő, mint Laurel, vajon mit visel a nyári ruha alatt. Talán selymet, valami nagyon vékony selymet. - Tegnap este találkoztam vele meg a nagymamáddal. Megállt a csésze félúton Laurel szája felé. - Odamentél tegnap este? - Hiányzott a nagymamád. - A fenébe, Matthew, ez az én sztorim! - A mi sztorink - emlékeztette finoman a férfi. - Akkor sem volt jogod odamenni nélkülem. Matt töltött magának kávét. - Ha jól emlékszem, tegnap este nem voltál olyan hangulatban, mint aki társaságra vágyik. De ha olyanban lettél volna, akkor sem a nagymamádnál kötünk ki. Laurel szeme összeszűkült. - Csak mert tegnap nem volt tiszta a fejem, még ne ringasd magad abban a hitben, hogy a legkevésbé is vonzódom hozzád, Bates! - Mivel Matt erre csak mosolyogni tudott, sietve hozzátette: - Bármelyik férfit jóképűnek találná az ember négy martini után. Még téged is. Matt lassan, óvatosan letette a csészéjét. - Ma reggel tiszta a fejed, Laurellie? - Tökéletesen, és… - A lányban benn rekedt a szó, amint Matt magához húzta. - Szerintem tegnap is tökéletesen tisztán gondolkodtál - hajolt rá, majd finoman végigharapdálta az ajkával az álla vonalát. - Olyan nő vagy, aki pontosan tudja, mit akar és mit nem. Persze, hogy olyan, gondolta Laurel, megadva magát a becézésnek. - Nem akarom… ó! - remegett meg a hangja, ahogy a férfi a füléhez nyomta az orrát. - Mit? - Matt megnedvesítette a fülcimpáját a nyelvével, majd óvatosan megharapta. Mit nem akarsz? - Azt, hogy… összezavarj. Érezte, ahogy Matt szempillája végigsöpri az arcát, miközben szája az ő ajka felé halad. - Azt tenném? - Igen. Matt ajka épp hogy csak nem érintette az övét, s Laurel tudta, mi történne, ha találkoznának. Hátralépett, és várta, hogy lecsillapodjon a szívverése. - Ezt csak azért csinálod, hogy eltereld a figyelmemet a sztoriról. A férfi felemelte a kezét, s beletúrt Laurel hajába. - Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze a sztorihoz.

Nora ROBERTS

51

Vetélytársak

- Márpedig most arra kell összpontosítanunk - szögezte le a lány. Gyorsan beszélt, mert még mindig nem volt biztos a lába alatt a talaj. - Nem akarom, hogy nélkülem kutakodj. Susant én találtam meg, és… - A fenébe, Laurel! Ha ebből egyáltalán cikk lesz, a te neved ugyanúgy ott fog állni a címe alatt. Mivel ésszerűbbnek tűnt mérgesnek lenni, mint felajzottnak, Laurel is elvesztette a türelmét. - Ennek semmi köze a nevemhez. Csak annak nem örülök, hogy a nagyit és Susant nélkülem akarod kifaggatni. Ha megmondod, mire készülsz, iszom még egy-két kávét, lezuhanyozok, és összeszedem magam. - Talán megtehetted volna - értett egyet látszólag Matt, zsebre dugott kézzel hintázva a sarkán. - A helyzet azonban az, hogy olyan valakivel akartam végre beszélni a Trulane családról, aki legalább egy kicsit nem elfogult. Laurel felfortyant, de hamar lecsillapodott. Csak csendben haragudott Mattre, hogy már megint igaza van. - Na menjünk! - dünnyögte, és elfordult. - Laurel! - fogta meg a karját a férfi, hogy megállítsa az ajtóban. - Itt nem a sztoriról van szó - mondta halkan. - Csak nem akarom, hogy fájjon neked. Laurel rábámult, és a szíve olvadozni kezdett. Ebből még baj lesz, gondolta, a végén tényleg bajba kerülök. - Már megkértelek, hogy ne légy hozzám ilyen kedves - motyogta. - Később leszek hozzád másmilyen is, hogy ellensúlyozzam. De amit te Louis iránt érzel… - Annak semmi köze mindehhez - tiltakozott a lány, de már ő sem volt benne biztos, hogy a cikkről beszélnek. - Hadd dolgozzam ezt fel magam, Matthew! Képes vagyok rá. Matt tovább akarta erőltetni a dolgot, már csak saját maga miatt is, azért, amit Laurel iránt érzett, de egyelőre annyiban hagyta. Eljön majd az idő, amikor úgyis mindenképp meg kell tennie. - Rendben - mondta -, menjünk! A kocsi ablakán nyugtatón belibbenő szellő jót tett mindkettejüknek, amint kifelé autóztak a városból. Laurel hátrahajtott fejjel, csukott szemmel hallgatta Matt beszámolóját előző esti látogatásáról a nagyanyjánál. - Úgy vélem kihallani abból a megvető jenki hangsúlyodból, hogy nem hiszel a Trulane szellemekben. - Miért, te igen? - vigyorgott rá oldalvást Matt. Amikor a lány nem válaszolt azonnal, lelassított, hogy alaposabban megnézze az arcát magának. - Laurel? A lány vállat vont, aztán gondosan simogatni kezdte a szoknyáján a ráncokat. - Elégedj meg annyival, Matthew, hogy bennem is kreol vér folyik. Matt nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. - Szóval szellemek vannak odakint? - Mindenesetre különös az atmoszféra - helyesbített a lány, miután kicsikartak belőle valamit, amit a legszívesebben megtartott volna magának. - Én jártam abban a mocsárban. Virágok nőnek benne ott, ahol a legkevésbé várná az ember, néhol kék kócsagokat, nyugodt vízfoltokat látni. - Ahogy Laurel Matt felé fordult az ülésen, a szellő belekapott a hajába, és

Nora ROBERTS

52

Vetélytársak

kifújta a fürtjei végét az ablakon. - Aztán van ott még némi iszap, undok rovarok és kígyók. Meg árnyak. - A lány borzongva bámult ki a szélvédőn. - Sosem szerettem az ingoványt. Mélabús hely. Vannak olyan részei, ahová sosem süt be a nap. Matt leállította a kocsit Heritage Oak bejáratánál - Laurel, te megint a gyermekkori emlékeidből indulsz ki. Az csak egy hely, semmi több. - Csak azt tudom elmondani neked, amit érzek - felelte a lány Matt szemébe nézve. - És amit nyilvánvalóan Anne Trulane érzett. - Jól van. - A férfi egyesbe tette az autót, és behajtott az udvarra a magas téglaoszlopok között. - De egyelőre foglalkozzunk csak az élőkkel! A behajtót szegélyező tölgyek hatalmasak és nagyon öregek voltak, a róluk csüngő, szürkészöld fátyolmoha szinte már fojtogatta őket. Semmit sem változtak az eltelt évek alatt, ahogy a ház sem, állapította meg Laurel. A tégla már akkor réginek, viharvertnek látszott, amikor ő még meg sem született. Rajta hagyta a foga nyomát az idő. A ház határozott, tiszta vonalvezetésű épület volt, nem olyan megfoghatatlanul áradó, mint Promesse d’Amour. De nem is kevésbé szép. A tégla sötét rózsaszínjét ellensúlyozta az erkélykorlátok feketéje. A finom kovácsoltvas munka nem tompított a ház gőgös méltóságán. Ha Laurel saját családi otthonát nőnek képzelte, akkor Heritage Oak csak valami merész, erős, kortalan férfi lehetett. - De rég is volt! - súgta halkan. Érzelmek, emlékek viharzottak át rajta. Lovagok, délutáni teák, fátyolszerű ruhák, rózsaszín mázas sütemények. Gyermek volt még, amikor utoljára itt járt, és álmodozott. Sóhajtva elfordult, és tekintete Matt fürkésző pillantásával találkozott. Elég az ellágyulásból, a gyengéd érzésekből, ez már a mostani valóság minden fájdalmával és örömével, figyelmeztette ez a tekintet. Laurelt elfogta a pánik, zavartan kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. Mi történik vele? - kérdezte magától, miután vett néhány mély levegőt. Eljutott arra a pontra, ahol már rá sem tud nézni Mattre anélkül, hogy ne akarna elszaladni, vagy kinyújtani feléje a kezét. A fizikai vonzalom nem gond, azt már egy éve sikeresen gyűri le nap mint nap. De ez most valami más, és nem engedi magát ugyanolyan könnyen semmibe venni. Pedig ezt kell tennie, figyelmeztette magát Laurel, ahogy kezelni kell tudnia a Trulane testvérek iránti érzéseit is. - Engedd ezt át nekem, Matthew! Én ismerem Louist és Mariont - mondta kissé megnyugodva, amint a széles, fehérre festett tornácra léptek. - Ismerted - javította ki a férfi. Nem kerülte el a figyelmét, ahogy Laurel a házra nézett. Vagy ahogy őrá. - Az embernek megvan az a furcsa szokása, hogy változik. Nem ígérek neked semmit, Laurel, de nem szólok közbe, hacsak nem feltétlenül szükséges. - Nehéz ember vagy te, Bates. - Az. - Matt felemelte a kopogtatót, és nekiengedte a hondurasi mahagóniból készült ajtónak. Magas, szögletes asszony nyitott ajtót. Röviden rápillantott Mattre, aztán dióbarna szeme megállapodott Laurelen. - A kicsi Laurel kisasszony - mormolta maga elé hitetlenül, majd a lány felé nyújtotta mindkét sovány kezét.

Nora ROBERTS

53

Vetélytársak

- Binney! De jó újra látni! Josephine Binneford, a házvezetőnő alig változott az alatt az évtized alatt, amióta Laurel utoljára látta. A haja szürkébb volt ugyan, de ugyanolyan szigorú kontyban viselte a tarkóján, mint régen. Talán kissé ráncosabb lett az arca, de Laurel ezt észre sem vette. - A kicsi Laurel kisasszony! - ismételte Binney. - Micsoda gyönyörű, finom hölgy lett magából! Most már nincs mindig lenyúzva a térde? - Mostanában nincs - mosolygott szélesen Laurel, azzal odahajolt, hogy arcon csókolja az asszonyt. Keményítő- és orgonaillata volt, mint annak idején. - Maga semmit sem változott, Binney. - Maga meg még túl fiatal ahhoz, hogy megértse, milyen gyorsan megy az idő - felelte az asszony, aztán hátralépett, hogy beengedje őket, és kizárja a ragyogó napsütést meg a meleget. - Szólok Miss Marionnak, hogy itt vannak - mondta, majd ízületi gyulladástól merev járásával előttük ballagva bevezette őket a szalonba. - Revenez bientôt - dünnyögte Laurelhez fordulva. - Cette maison a besoin de jeunesse. - Azzal megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. - Mit mondott? - kérdezte Matt, amikor Laurel csak némán nézett az asszony után. - Csak hogy jöjjünk máskor is - felelte a lány, aztán maga köré fonta a karját, mintha fázna. - Azt mondja, a háznak nagy szüksége van fiatalokra. Lehet, hogy az emberek változnak, de ez a szalon nem, gondolta a lány. Egy évszázaddal ezelőtt ugyanígy nézhetett ki, s talán ugyanígy fog egy évszázad múlva is. A napfény magas, királykék drapériával szegélyezett ablakokon áradt befelé, s megcsillant a mahagóni asztalokon, felerősítve a fa vöröses árnyalatát. Szikrázott egy metszett kristályvázán, melyet egy rég halott Trulane menyasszony kapott nászajándékba, és szerelmesen átölelt egy porcelán nőalakot, aki talapzatán magányos keringőjét járta. Matt nézte, ahogy Laurel hosszan, csendesen körbehordozza tekintetét a szobán. Csalódottsággal, féltékenységgel töltötték el az arcán tükröződő érzelmek. Hogyan is érhetné el, hogy Laurel őhozzá kötődjön, amikor ezer szállal kötődik a múlthoz? - Az emlékek olyanok, mint a szép, régi tárgyak, Laurel - szólalt meg végül hűvösen. Hacsak nem hanyagolja el az ember miattuk a jelent, és nem veszi őket túl gyakran elő a vitrinből. Fel akarta bosszantani a lányt, mert a haragjával könnyebben megbirkózott, mint az emlékeivel. Laurel azonban ellágyult tekintettel, szinte megszépült arccal fordult felé. - Neked vannak, Matthew? - kérdezte halkan. - Mármint efféle régi tárgyaid. A férfinak a beázó tető jutott az eszébe, a jéghideg padló, és a tányér, amely sosem volt tele. Az asszony, aki éjjelente folyton köhögött az ágyban, tovább gyengítve amúgy is gyenge tüdejét. Meg a fogadalom, hogy kikerül innen, és kiviszi magával a nőt is. De csak az ígéret első felét sikerült betartania. - Vannak - felelte komoran. - És jobban tetszik a jelen. Laurel meghallott valamit a keserűség mögött. Sebeket, sebezhetőséget. Ösztönösen kinyújtotta a kezét a férfi felé. - Matthew… Nem, így ne! Legyen átkozott, ha szánalomkeltéssel akarja meghódítani a lányt! Megfogta a felé nyújtott kezet, és az ajkához emelte.

Nora ROBERTS

54

Vetélytársak

- Az élet képtelen körforgás, nem érdemes túlságosan mélyen belebonyolódni, Laurellie. Én úgy vagyok vele, hogy jobb az emlékeket gyártani, mint újraélni. A lány maga mellé ejtette a kezét. - Akkor hát nem akarsz beavatni? Matt belemélyesztette ujjait a lány hajába. - Foglalkozzunk csak a mával, Laurel! A lány érthetetlen módon sértve érezte magát, és elfordult. - A tegnap nélkül nincs ma sem. - A fenébe is, Laurellie… - Sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket - siklott be Marion a szalonba egy olyan nő mozdulataival, akit kifejezetten tanítottak az előkelő testtartásra és járásra. Pasztelszín, fátyolszerű ruhája szinte úszott körülötte. Laurel megfogta kicsi, puha kezét, és arra gondolt, hogyan lehet valaki ilyen hűvösen gyönyörű. Már negyven felé járt, de hibátlan volt a bőre, vonásai pedig úri származásról tanúskodtak. Minden finom és lágy volt rajta: az illata, a keze, a haja, a tekintete. - Milyen szép vagy, Marion! - kiáltott fel önkéntelenül is Laurel. - Kedves vagy - szorította meg a kezét a nő. - Rég nem láttalak. Utoljára azon a jótékonysági rendezvényen találkoztunk két hónappal ezelőtt. Különös volt ott látni téged újságíróként. Elégedett vagy a munkáddal? - Igen, mindig is ezt akartam. Ő az egyik kollégám, Matthew Bates. - Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Bates - fogott kezet a férfival Marion, kissé hosszan szorítva a kezét, miközben töprengve fürkészte az arcát. - Nem találkoztunk mi már valahol? - Hivatalosan nem, Miss Trulane, de itt jártam, amikor a sógornőjét a múlt hónapban megtalálták. - Értem. - A nő tekintetét egy pillanatra elhomályosította a bánat. - Attól tartok, nem emlékszem tisztán arra a napra. Kérem, üljenek le, Binney mindjárt hoz valami frissítőt. Louis is itt lesz hamarosan. - Ő maga egy egyenes hátú, tompa fényű Hepplewhite székbe ült, kezeit finoman keresztbe tette egymáson az ölében. - Épp telefonál. Tulajdonképpen örülök, hogy addig magunkban lehetünk. Laurel, te nagyon rég nem láttad őt, ugye? - Tíz éve. - Igen, tíz éve. - Marion kinézett az ablakon, és felsóhajtott. - Itt elveszti jelentőségét az idő. Sajnos többé nem hívhattalak át az után, hogy Charles és Elise… elment. Louis nem volt olyan állapotban, rossz hatással lett volna egy érzékeny, fiatal lányra. Tíz éve, gondolta Laurel, és még mindig fáj. Jobb nem belegondolni, milyen hatással lehetett Louisra. - Megértem, Marion. De már nem vagyok kislány. - Nem, már nem. - A nő elfordította tekintetét a szépen nyírott fűről és a tölgyfákról, s Laurelre nézett. - Te csak a kezdetét láttad a változásoknak, amelyek lejátszódtak benne, de ahogy teltek a hónapok és az évek, egyre keserűbb lett, egyre szeszélyesebb, ingerültebb és szórakozottabb. Volt idő, amikor nem is emlékezett… - Elhallgatott, aztán szomorkás mosollyal helyesbített. - Persze nem felejtette el, de egyszerűen nem akart emlékezni. Ő és Charles… na, mindegy. Ennek a történetnek már vége.

Nora ROBERTS

55

Vetélytársak

- Tudom, milyen nehéz lehetett neki, Marion - tette együtt érzőn kezét a nő kezére Laurel. - Mindig is éreztem. Az igazság az, hogy nem azért maradtam el, mert nem hívtál, hanem mert tudtam, hogy Louisnak a terhére lennék. - Te mindig is nagyon érzékeny voltál, és sok mindent megértettél - mondta halkan a nő, aztán sóhajjal próbált búcsút venni a rossz hangulattól. - Amikor hazahozta Anne-t, senki sem volt nálam jobban meglepve, és senki sem örült jobban. Neki végül sikerült meglágyítania azt a szegény, megkérgesedett embert. - Én is így éreztem - jegyezte meg Laurel, aztán elmosolyodott, amint Marion kérdőn tekintett rá. - Felhívtam telefonon néhány héttel az esküvője után. A nővér bólintott, és ismét összekulcsolta a kezét. Ovális körme fényesen csillogott, bár lakk nem volt rajta. - Talán túlságosan óvta Anne-t, túlságosan birtokolni akarta, de hát olyan fiatal volt, ő pedig előtte annyit szenvedett! Azért mondom el ezt nektek, mert azt akarom, hogy mindketten megértsétek - nézett jelentőségteljesen Mattre -, milyen állapotban van jelenleg Louis. Tömérdek fájdalom érte az életben. Ha hidegnek és elutasítónak tűnik, az csak a gyász miatt van. - Ekkor lépett be Binney egy zsúrkocsival, és Marion feléje fordult. - Á, jeges tea! Még mindig túl sok cukorral szereted, Laurel? A lány elmosolyodott. - Igen. Ó! - kiáltott fel, amikor megpillantotta az apró, rózsaszín süteményeket a tálcán. - Milyen kedves magától, Binney! - Én csak annyit mondtam a szakácsnőnek, hogy Miss Laurel jön teára - kacsintott a lányra az asszony. - Ne egyen háromnál többet, mert kikapok a nagyanyjától! Laurel nevetve harapott bele a rózsaszín minyonba, miközben a házvezetőnő elhagyta a szobát. A könnyű, édes íz újabb emlékeket idézett fel. Jégkockák csilingelése hozta vissza a valóságba, amint Marion teát öntött a poharába. - Binney semmit sem változott, akárcsak maga a ház - mosolygott vendéglátójára. Annyira örülök ennek! - Ez a ház sohasem változik - jelentette ki Marion, átnyújtva a nemes, Waterford-féle üvegpoharat -, csak a benne élő emberek. Laurel nem hallott semmit, mégis megérezte, hogy Louis belépett a szobába. Óvatosan letette a poharát, megfordult, s találkozott a tekintetük.

Nora ROBERTS

56

Vetélytársak

6. Ilyen hosszú tud lenni tíz év? - döbbent meg a lány. Azt hitte, felkészült a találkozásra, legalábbis remélte. A férfi haja már deresedni kezdett a halántékánál, ezt még csak el tudta fogadni. A szája és a szeme körül elmélyültek a ráncok, még ezeket is indokoltnak látta. Louis szeméből azonban eltűnt a melegség és a derű, amit hajdan annyira szeretett. A férfi sovány volt, túlságosan is sovány, amitől idősebbnek látszott harminchatnál. Laurel felállt, s egyszerre érezve fájdalmat és sajnálatot, odalépett hozzá. - Louis! A férfi megfogta a kezét, s egy alig érzékelhető mosoly jelent meg a szája körül. - Hát felnőttél, Laurel? Miért is számítottam egy gyerekre? - Ujja hegyével finoman megemelte a lány állát, s Laurel legszívesebben sírva fakadt volna, annyira fájt a szíve érte. Mindig is látszott, hogy nagyon szép leszel, ha felnősz. Laurel mosolygott, s mindent megadott volna, ha visszavarázsolhatja a melegséget azokba a szemekbe. - Hiányoztál - mondta, de Louis szeme nem csillant fel, keze lehanyatlott. Laurel megérezte rajta a feszültséget, még mielőtt saját magán felfedezte volna. - Louis, ő a munkatársam, Matthew Bates. A férfi szeme rávillant Mattre, s pillantása még hidegebb lett. - Azt hiszem, mi már találkoztunk. - Teát, Louis? - nyúlt Marion a kanna után. - Nem - felelte amaz elutasító hangon, de nővére meg sem rezdült, csak a száját szorította össze egy pillanatra. Egyik férfi sem vette észre, mert mindketten Laurelt figyelték. - Ezúttal nem teázni jöttünk össze, ugye, Laurel? - kérdezte halkan Louis, azzal odalépett az üres kandallóhoz, és nekitámaszkodott. A párkány fölött az édesanyja képe függött, akire Laurel élénken emlékezett. Sok éve volt ott, kivéve azt a rövid időt, amikor Elise Trulane portréját akasztották a helyébe. - Térjünk a tárgyra! - javasolta. - Belementem, hogy találkozzam veled és Mr. Batesszel, hogy véget vessünk Susan híresztelésének. - Hosszan Laurelre nézett, majd folytatta. - Tedd fel a kérdéseidet! Régen minden kérdésedre tudtam a választ. - Louis… - A lány oda szeretett volna menni régi barátjához, hogy megvigasztalja, de Matt tekintete megállította. - Nagyon sajnálom, hogy így betolakodtunk. Tényleg nagyon sajnálom. - Nem kell sajnálnod. - Louis elővett egy vékony szivart, egy darabig nézte, aztán rágyújtott. - A világon semmi sem marad változatlan. Tedd, amiért jöttél! A lány gyomra összerándult. Louis ereje még mindig hatott rá, ezt a kisugárzást ismerte fel már gyermekfejjel. Ez segítette az ifjút abban, hogy átvegyen egy sokmillió dolláros céget, még mielőtt befejezte volna a főiskolát, s ezzel bűvölte el a fiatal lányt úgy, hogy azt még felnőtt nőként sem tudta elfelejteni. De micsoda dermesztő volt most ez az erő! Laurel

Nora ROBERTS

57

Vetélytársak

mozdulatlanul állt a szalon közepén, s érezte, hogy egyre nő az emlékei és a jelen közötti szakadék. - Susan biztos abban, hogy Anne soha nem ment volna ki egyedül a mocsárba - kezdte, de már az első szavaknál tudta, hogy melléfogott. - Azt állítja, Anne rettegett a sötét helyektől, és hogy a levelekben, melyeket neki írt, kifejezetten az állt, hogy fél az ingoványtól. - Ezért aztán azt hiszi, hogy Anne-t kényszerítette valaki arra, hogy odamenjen - fejezte be a gondolatot Louis. - Ezt már eddig is tudtam, Laurel. A lánynak emlékeztetnie kellett magát, hogy újságíró, akinek teljesítenie kell a feladatát. - Félt Anne a mocsártól, Louis? A férfi megszívta a szivart, és a füstfelhőn át nézett a lányra. - Igen. Mégis kiment - tette hozzá -, hiszen ott találták holtan. - Miért mehetett oda? - Talán hogy az én kedvemre tegyen. - Louis a tisztára súrolt kandallóba fricskázta a szivarhamut. - Kezdte zavarónak érezni ezt a gyerekkora óta magával hurcolt félelmet. Ha vele voltam, nem volt szüksége rá, hogy éjjel égjen a folyosón a lámpa - mondta halkan. Aztán hirtelen felszegte a fejét, ahogy fiatalkorában is tette. - A mocsár szellemeiről szóló mesék beindították a képzelgéseit, én pedig türelmetlen lettem. - Erősen megszívta a szivart. Neki pedig… szüksége volt az elismerésemre. - Azt mondod, felkelt az éjszaka közepén az ágyból, és kiment a mocsárba, csak hogy a kedvedre tegyen? - lépett közelebb Laurel. - Még ennek is több értelme van, mint annak, hogy valaki betört, kirángatta őt a házból, és elhurcolta, miközben sem én, sem a személyzet nem hallottunk semmit - nézett a férfi Laurelre hűvösen, hajthatatlanul. - Gondolom, olvastad a rendőri jelentést. - Igen - felelte a lány megnedvesítve az ajkát, amint eszébe jutott a fénykép. - Igen, láttam. - Akkor nem szükséges elismételnem. - Máskor is rosszul aludt a felesége? - szólt közbe Matt, s figyelte, hogy egy kis izom megrándul a férfi állán. - Néha. Főleg, ha sokáig dolgoztam. - Kinézett Matt feje fölött a magas ablakon. - Azt hitte akkor, hogy fényeket lát a mocsárban. - Más valaki is látta őket? Louis szája valami mosolyfélére húzódott. - Tucatnyian állítottak ilyet az évek során, főleg ha előtte benyakaltak egy üveg viszkit. - Mr. Bates - szólalt meg Marion -, Anne félt a mocsártól, de ugyanakkor lenyűgözőnek találta. Ez nem ritka olyanoknál, akik rettegnek valamitől. Rögeszméjévé vált a legenda. A baj… a hiba csak az volt, hogy egyikünk sem vette ezt elég komolyan. Anne annyira fiatal volt! Talán ha ragaszkodtunk volna hozzá, hogy nappal bemenjen a mocsárba, nem érzett volna kényszert arra, hogy éjszaka menjen. - Gondolod, hogy képes volt egyedül odamenni? Főleg éjjel? - kérdezte Laurel. - Ez az egyetlen magyarázat. Mi mindannyian szerettük őt, Laurel - felelte Marion, s egy gyors, különös pillantást vetett Louisra. - Édes, kedves lány volt, de túl érzékeny. Azt hiszem, attól lett annyira ideges, hogy szervezni kezdtük azt a partit.

Nora ROBERTS

58

Vetélytársak

- Mit számít ez most már? - fortyant fel Louis. Szivarját beledobta a kandallóba, ahol az pattant egyet, aztán ott parázslott tovább. - Anne elment, és ezen sem Susan, sem Anne levelei nem változtathatnak. - A leveleket ellopták Susan szobájából - közölte Laurel halkan. - Ez nevetséges! Ki lopna leveleket? Biztos csak nem találja őket - vont vállat bosszúsan Louis. - Majdnem egy évig házasok voltak - vetette közbe Matt -, de még a legközelebbi szomszédok sem találkoztak a feleségével. Vajon miért? - Az az én dolgom. - Kérlek, Louis! - lépett közelebb Laurel. - Csak szeretnénk megérteni. - Megérteni? - állította meg a férfi jeges tekintetével. - Hogyan érthetnétek meg? Anne alig volt több, mint egy gyerek, olyan gyerek, mint te voltál, amikor utoljára láttalak. De benne nem volt meg a te magabiztosságod, bátorságod. Távol tartottam másoktól, mert így akartam. Egy nemzedéknyi korkülönbség volt köztünk. - Nem bíztál meg benne - mormolta Laurel. - A bizalom a bolondoknak való. - Nem furcsa, mennyire hasonlított Anne az első feleségére? - szólt közbe Matt, maga felé fordítandó Louis haragját. Válasz helyett csak Marion felszisszenése hallatszott. Bár a keze ökölbe szorult, Louis csendben maradt, aztán nem nézve senkire, nagy léptekkel kiment a szobából. - Ne haragudjatok, de Louis magánkívül van - tologatta Marion idegesen a poharakat. Nagyon érzékenyen érinti, ha összehasonlítják Anne-t és Elise-t. - Pedig elkerülhetetlen - válaszolta Matt -, ha ilyen meglepő két ember között a hasonlóság. - És nemcsak külsőre - mondta halkan, szinte magának Marion, aztán sietve hozzátette: - Érthető volt a megjegyzése, Mr. Bates, de Louis nem hajlandó Elise-ről és Charlesról beszélni. Ha nincs más… - Ismered Nathan Brewstert? - kérdezte hirtelen Laurel. Marion csodálkozva nézett rá, aztán gyorsan lesütötte a szemét. - Igen, persze. Ő Louis egyik könyvelője. Matt felvonta a szemöldökét, tekintete összevillant Laurelével. - Ő volt azon kevés emberek egyike, akiket Anne megemlített a leveleiben. - Azt hiszem, ez természetes. Néha meglátogatott minket üzleti ügyben, Anne pedig valóban kevés emberrel találkozott. - Marion felállt, s bocsánatkérő mosollyal nézett vendégeire. - Sajnálom, hogy nem segíthettem többet, de talán most már el tudjátok altatni Susan kételyeit - mondta, majd mindkét kezét Laurel felé nyújtva elköszönt. - Gyere el hozzánk hamarosan, kérlek, hadd beszélgessünk úgy, mint rég. - Eljövök. Mondd meg Louisnak… mondd meg, hogy szörnyen sajnálom - sóhajtott nagyot Laurel, azzal elengedte a nő kezét. Hallgatásba burkolózva hagyták el a házat, s hajtottak el. Matt egyre csalódottabb és dühösebb lett, de megfogadta, hogy nem szól egy szót sem. Bármit is érez Laurel, az csak rá tartozik. Ha engedi, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta, ha gyászolni akar, hát akkor tegye! Ő nem tehet ellene semmit. Aztán elkáromkodta magát, félrerántotta a kormányt, kifarolt az útpadkára, és megállt.

Nora ROBERTS

59

Vetélytársak

- A francba, Laurel, hagyd ezt abba! A lány ölébe ejtett kézzel, mereven bámult előre. - Mit? - A gyászolást. Ekkor Laurel feléje fordult, s bár száraz volt a szeme, mindent elárult. - Ó, Matthew! - suttogta. - Annyira elveszettnek látszott! - Laurel… - Nem, nem kell mondanod semmit. Megváltozott, és erre számítottam is. Csak nem készültem fel rá. - Nagy levegőt vett, majd reszketve kifújta. - Nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire szenvedni látom. Átkozva Louis Trulane-t és mindent, amit jelképezett, Matt magához húzta a lányt. Laurel nem tiltakozott, hanem szorosan hozzábújt. A nap besütött a kocsiba, odakint a fákon daloltak a madarak. Matt a haját simogatta, ő pedig becsukta a szemét, erőt merítve a vigasztalásból. - Igen, gyászolok - mondta halkan. - Nem tudom, meg tudod-e érteni, milyen fontos szerepet játszott Louis a gyermekkorom évei alatt, és később is, amíg felserdültem. Látni őt ilyen állapotban… - Elhallgatott, s fejét Matt vállán nyugtatva nézte az árnyékos és napsütötte csíkok váltakozását az aszfalton. - Te áldozatként gondolsz rá, Laurel, de hát mindannyian az élet csapásainak áldozatai vagyunk. Csak az a fontos, hogyan tudjuk kezelni a csapásokat. - Ha szeretsz valakit, és elveszíted, abba egy kicsit te is belehalsz. Matt belélegezte Laurel hajának illatát. - Nem. Így vagy úgy mindannyiunknak meg kell tanulni elviselni a sorscsapásokat. Igaza volt, persze megint igaza volt. Mégis fájt. Laurel nem válaszolt, csak ült csendben, arcát Matt vállába fúrva, miközben a férfi a haját simogatta. Teste szilárd támaszt nyújtott, egyenletes szívverése nyugtatólag hatott a lányra. Bele tudna veszni ebbe az ölelésbe, ébredt rá Laurel, megsemmisülni itt, Matt kocsijának első ülésén, az ablakon beragyogó napfényben, a madárcsicsergésben. - Nem győzöm mondani, hogy ne légy hozzám ilyen kedves - dünnyögte. Matt felemelte az állát, hogy láthassa a szomorú, kedves arcot. Csillogó szeméből megértés sugárzott. Tenyerébe fogta a lány arcát, s mikor Laurel meg akart szólalni, finoman megszorította. - Csitt! - szólt rá, azzal ráhajolt, és birtokba vette a száját. Ezúttal nem finoman, nem lágyan, könnyedén. A lány csalódottság ízét érezte, amit nem értett. De remegő, várakozásteljes vágy ízét is, aminek nem tudott ellenállni. Testének minden izma, minden csontja szinte elolvadt, s ő megadta magát annak, amit egymástól vártak, bármi volt is az. Vágyott rá, régóta vágyott rá, s minél jobban ellenállt, minél inkább tagadta, annál erősebb lett benne ez a vágy, mígnem elnyomott minden más szükségletet. Semmi sem volt többé olyan fontos, még az étel vagy a levegő sem. Igéző szavak, ügyes csókok nem tudták elcsábítani, annál inkább saját elszabaduló érzelmei, melyeknek nem volt ura többé. - Matthew! - Fejét a férfi vállára ejtette, s megpróbált egyenletesen lélegezni. - Ez nem… Én még nem állok készen erre. Türelmetlen vágytól emésztve Matt erővel felemelte a fejét. - Majd fogsz.

Nora ROBERTS

60

Vetélytársak

- Nem tudom. - Laurel Matt mellkasának feszítette a tenyerét azt kívánva, bárcsak megértené. Vagy bárcsak ő maga megértené saját magát. - Már mondtam, hogy összezavarsz. Tényleg. Még sosem kívántam férfit, és sosem gondoltam volna, hogy épp te leszel az. - Pedig én vagyok az - húzta magához Matt még közelebb. - Jobb lesz, ha megszokod. A férfi arckifejezése hirtelen megváltozott. A csak nehezen kordában tartott szenvedély csodálkozó kíváncsiságnak adta át a helyét. - Sosem kívántál férfit? Még senkit? Te még… sosem voltál férfival? Laurel felszegte az állát. - Azt mondtam, sosem kívántam. És nem teszek semmit, amit nem akarok. Még ártatlan? Édes istenem, gondolta Matt, nem kellett volna ezt észrevennie? Megéreznie? Fokozatosan lazított a szorításán, mígnem elengedte a lányt. - Ez megváltoztatja a szabályokat, ugye? - kérdezte lágyan, miközben Laurel összevont szemöldökkel nézett rá. - Igen, megváltoztatja a szabályokat - ismételte suttogva. - A szeretőd leszek, Laurellie. Gondolkozz el ezen! - Hogy te milyen szemtelen, beképzelt… - Igen, ezt majd később részletesen megbeszéljük. Laurel kezd magához térni, gondolta szomorkásan, ő viszont annál feszültebb. Jobb, ha ad most mindkettejüknek némi időt, hogy átgondolják a helyzetet. - Addig hadd vázoljak fel neked néhány elméletet Anne Trulane-nel kapcsolatban. Elindította a kocsit, Laurel pedig küszködött, hogy legyőzze a haragját, és azzal törődjön, ami pillanatnyilag fontosabb: a sztorival és a cikkel, ami belőle kikerekedik. A személyes dolgaikkal ráérnek később foglalkozni. - Halljam! Matt egyenletes tempóban vezetett, igyekezve figyelmen kívül hagyni nehezen csillapodó vágyát. - Louis csak azért vette el Anne Fishert, mert hasonlított az első feleségére. - Ugyan már, Matthew! - Hadd fejezzem be! Az nem számít, hogy szerette-e. Miután összeházasodtak, hazavitte Heritage Oakba, és ott őrizte, elzárva az idegenektől. A férfiaktól. Nem bízott meg a lányban. - Korábban már megégette magát, akkor a lehető legkegyetlenebbül megbántották. - Pontosan. - A férfi kipöckölte a cigarettacsikket az ablakon. - Rögeszméjévé vált a gondolat, hogy a nő találhat magának egy fiatalabb férfit. Nagy volt benne a birtoklási vágy, a féltékenység. Mi van, ha Anne fellázadt? Mi van, ha okot adott neki, hogy megkérdőjelezze a hűségét? - Arra gondolsz, hogy Louis megölte a feleségét, mert azt gondolta, méltatlanná vált a bizalmára? - Laurel megborzongott a gondolatra, s Mattre támadt. - Ez nevetséges! Louis nem lenne képes megölni senkit. - Honnan tudod, mire képes? - vágott vissza a férfi. - Nem ismered azt az embert, akivel ma a szalonban találkoztál. Nem, valóban nem. Laurelnek fájt az igazság. - Gyenge elmélet - tiltakozott mégis. - Nézd csak az időpontokat! Anne éjfél és hajnali négy között halt meg. Louis pedig valamikor kettő és három között ébresztette fel a többieket.

Nora ROBERTS

61

Vetélytársak

- Kivihette Anne-t a mocsárba kettő előtt is - jelentette ki Matt szelíden. - Talán nem akarta, hogy meghaljon, csak meg akarta ijeszteni. Kivitte, és otthagyta. - Akkor miért szervezte meg a keresését? Matt oldalt nézett a lányra, majd visszafordította az útra a tekintetét. - Talán elfelejtette, hogy ő tette. Laurel mondani akart valamit, aztán inkább becsukta a száját. Marion valóban mondta, hogy Louis szórakozott. Lehetett szórakozott, dühös, keserű… A lánynak nem tetszett a kép, amely az ismeretlen Louisról formálódni kezdett. Nem is szólt többet, miközben Matt már a belvárosban hajtott. Nincs férfi, aki elfelejtené, hogy szándékosan otthagyta valahol a feleségét, dohogott magában. Matt lendületesen kikanyarodott a járda mellé, és lefékezett. - Hová megyünk? - Meglátogatjuk Nathan Brewstert. Laurel felnézett a Trulane irodaházra, a város egyik legrégebbi és legtekintélyesebb épületére. Talán találnak itt valamit, ami eltereli a gyanút Louisról. - Marion nem akart beszélni Nathan Brewsterről. - Észrevettem - mondta Matt kilépve a kocsiból. - Akkor most megtudjuk, hogy miért nem… - Tudom, mire gondolsz - dünnyögte Laurel, miközben haladtak a bejárat felé. - Hmm. Ez elég kínos lenne. Laurel gyilkos pillantást vetett rá, aztán már benn is voltak az épületben. - Arra, hogy Anne vonzódott Nathan Brewsterhez, ezt a vonzalmat pedig tett követte, Louis pedig rájött. Ahelyett, hogy megbocsátott vagy elvált volna, kivonszolta Anne-t a mocsárba az éjszaka közepén, és megszabadult tőle. Matt végignézte a táblát a falon, és megkereste a könyvelőséget. - Átfutott az agyamon - ismerte el. - Előítélettel vagy Louis iránt. - Eltaláltad - morogta Matt, majd kézen fogta, és a lift felé húzta a lányt. - Nézd, beszéljünk ezzel az emberrel, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Lehet, hogy csak sikkaszt vagy viszonya van Marionnal. - Egyre nevetségesebbek az ötleteid! - Laurel belépett a liftbe, és összefonta maga előtt a karját. - Te most duzzogsz. - Nem duzzogok! - tiltakozott a lány, majd kétségbeesetten sóhajtott. - Csak nem értek egyet az elméleteiddel, ez minden. - Akkor mondj jobbat! - javasolta Matt. Laurel az emeletek egymás után felvillanó számait figyelte. - Majd ha már beszéltünk Brewsterrel. Kiléptek a folyosó süppedős, plüss szőnyegére, s a lány, ügyet sem vetve Mattre, egyenesen odament a portáshoz. - Laurel Armand és Matthew Bates a Heraldtól - jelentette be kurtán. - Nathan Brewsterrel szeretnénk beszélni. A recepciós felcsapta a könyvét. - Várják önöket?

Nora ROBERTS

62

Vetélytársak

- Nem. Mondja meg Mr. Brewsternek, hogy Anne Trulane-nel kapcsolatban jöttünk. - Foglaljanak helyet! Megnézem, ráér-e Mr. Brewster. - Szépen csináltad, Laurellie - dicsérte meg Matt a lányt, miközben átvágtak a fogadóhelyiségen. - Még nem gondoltál katonai karrierre? - Ezzel a stílussal már sok városi hivatalba bejutottam - ismerte el Laurel, miközben leült egy cserepes pálma alá, s keresztbe tette a lábát. Matt élvezettel mosolygott le rá. Sehol sem volt már az a szomorú, sebezhető nő, aki nemrég még a vállán nyugtatta a fejét. - Neked aztán van stílusod! - mérte végig a lányt tetőtől talpig. - No meg isteni lábaid. Laurel ferdén felnézett rá. - Aha. - Mr. Brewster most rögtön tudja önöket fogadni - jelent meg a portás, majd végigvezette őket a folyosón, elhaladva számtalan ajtó előtt. Az egyiket kinyitotta előttük, és csendesen visszament a helyére. Laurel első benyomása Nathan Brewsterről az érzékiség volt. Csak úgy sugárzott a férfiból az érett, fizikai vonzerő. Sötét volt a haja, a bőre, és bár nem volt magas, olyan szembetűnő férfiasság áradt belőle, amit egyetlen nő sem hagyhat észrevétlenül. Nem a jó külseje számított igazán, hanem ez a nyers férfierő, amely vagy vonzotta, vagy taszította az embert. - Ms. Armand, Mr. Bates! - üdvözölte őket a férfi két kis bőrszékre mutatva, majd helyet foglalt az íróasztala mögött. - Szóval Anne Trulane-ről óhajtanak velem beszélni. - Így van. - Laurel letelepedett Matt mellé, s közben azon járt az esze, milyen hatással lehetett Nathan egy olyan nőre, mint Anne. - Anne meghalt - mondta Brewster nyersen. - Mi dolga lehet vele a sajtónak? - Ön találkozott Anne-nel Heritage Oakban - kezdte Laurel. - Ezt nem sokan mondhatták el magukról. - Hivatalos ügyben jártam ott. - A férfi kézbe vett egy ceruzát, s pörgetni kezdte az ujjai között. - El tudná mondani, mi volt a benyomása róla? - Fiatal volt és félénk. Nekem Mr. Trulane-nel volt elintéznivalóm, vele csak alig beszéltem. - Furcsa - jegyezte meg Matt, s figyelte, ahogy a férfi a ceruzával játszik. - Az öné volt azon kevés név egyike, amely felbukkant Anne leveleiben. A ceruza reccsenve eltört. - Nem tudom, miről beszél. - Anne írt önről a nővérének - világosította fel Matt, le nem véve a szemét az arcáról. Ez a nővér pedig nem hiszi el, hogy Anne halála baleset volt. Brewster nyelt egyet. - Kígyómarásba halt bele. - A mocsárban - tette hozzá Laurel, akit lenyűgözött a férfiból hullámokban áradó csalódottság és szenvedély. - Tudta, hogy rettegett a mocsártól, Mr. Brewster? A férfi tekintete felindultságot, haragot sugárzott, ahogy Laurelre nézett, mire Matt izmai megfeszültek. - Honnan tudtam volna? Honnan? - kiáltott fel Brewster.

Nora ROBERTS

63

Vetélytársak

- Mit gondol, miért mehetett Anne olyan helyre, amelytől félt? - Talán nem bírta tovább a bezártságot - robbant ki a férfi. - Talán úgy érezte, ki kell szabadulnia abból a házból, el kell mennie, mindegy hová és hogyan. - Bezártságról beszél? - kérdezte Laurel, s közben megpróbálta figyelmen kívül hagyni gyomra remegését. - Azt akarja mondani, hogy Louis fogságban tartotta? - Mi másnak lehetne nevezni? - vágott vissza a férfi. Ujjai rászorultak a ceruza darabjaira. - Hónapszám nem látott senkit maga körül, kivéve a cselédeket, és azt az egyetlen embert, aki minden mozdulatát árgus szemmel figyelte. Semmit sem tett addig, míg ki nem kérte a férje véleményét. Nélküle egyetlen lépést sem tett a házon kívül. - Boldogtalan volt? - kérdezte Laurel. - Mondta magának, hogy boldogtalan? - Az kellett, hogy legyen - vágta rá Nathan. - Trulane inkább a lányaként kezelte, mint feleségeként. Szüksége volt valakire, aki nőként tekint rá. - Magára? - kérdezte halkan Matt. Laurel nagyot nyelt. Brewster zihálva vette a levegőt. Hevessége, melyről Marion beszélt, kezdett a felszínre törni. Igyekeznie kell, hogy leküzdje, gondolta Matt, és bizonyára gyakran marad alul a harcban. - Kívántam őt, kellett nekem - jelentette ki a könyvelő nyersen. - Azóta kívántam, hogy először megpillantottam a pázsiton, a napfényben, ahová tartozott. Kívántam és szerettem úgy, ahogy Trulane elképzelni sem tudná. - Ő is szerelmes volt magába? Matt halk kérdésére kifutott a vér Brewster arcából. - Elhagyta volna a férjét. Nem maradt volna örökre abban a… műemlékben. - És helyette magát választotta volna? - firtatta csendesen Laurel. - Előbb vagy utóbb biztosan - válaszolta Brewster átható, szenvedéllyel, érzelmekkel teli tekintettel. - Megmondtam neki, hogy nem kell ott maradnia bezárva, én segítek neki kijutni onnan. Azt mondtam neki, annál még a halál is jobb… - Jobb holtan, mint Louis feleségeként - fejezte be Laurel a mondatot, amint a férfi hangja elfulladt az indulattól. - Szörnyű lehetett szerelmesnek lenni a főnöke feleségébe, miközben alig láthatta, és alig akadt alkalma elmondani neki, mit érez - vélte Matt. - Anne tudta, mit érzek. De mit számít ez már? Ő halott, megölte az a hely. Megölte a férje - tette hozzá a férfi indulatosan. - Ezt írják meg az újságjukban! - Maga tehát azt hiszi, hogy Louis Trulane ölte meg a feleségét? - kérdezte Matt, miközben Brewster lesöpörte a ceruza maradványait az asztaláról. - Ennyi erővel akár pisztolyt szegezhetett volna a halántékának. - Anne végül eljött onnan - mormolta a férfi maga elé, üres tenyerét bámulva. Keze lassan ökölbe szorult. - Eljött, de nem hozzám. Most hagyjanak magamra! Laurel csak akkor lazult el kissé, amikor már kint jártak a napfényes utcán. - Ez egy szomorú, megkeseredett ember - jegyezte meg. - És nem is titkolja. Laurel megborzongott, s nekidőlt Matt kocsijának. - Megértem, miért idegesítette Anne-t. - Akkor most halljam, milyennek látja a fickót egy nő!

Nora ROBERTS

64

Vetélytársak

- Szenvedélyesnek, férfiasnak, és annyira nyersen primitívnek, hogy az már lenyűgöző. - Laurel a fejét ingatva nézett fel az ablakok sorára. - Bizonyos nők számára ellenállhatatlan, pusztán mert félelmetes. Egy Anne Trulane-hez hasonló nő viszont a sötét szobákkal helyezte volna egy sorba, és távol tartotta volna tőle magát. - A lány felnevetett, és beletúrt a hajába. Nem vagyok pszichiáter, Matthew, de azt hiszem, hogy bár a nők bizonyos csoportja vonzódna olyan férfihoz, mint Brewster, Anne Trulane nem tartozott közéjük. Laurel hosszan kifújta a levegőt, és odafordult Matthez. - No, akkor rajtam a sor, hogy felvázoljak egy forgatókönyvet. - Hallgatlak. - Brewster szereti Anne-t, vagy legalábbis azt hiszi magáról. Ez a hozzá hasonló férfiak esetében egyre megy. Elmondja Anne-nek, és megkéri, hogy hagyja el érte Louist. Mit érez erre Anne? Megdöbben és megijed. Talán még kicsit hízeleg is neki a dolog. Matt érdeklődve felvonta a szemöldökét. - Hízeleg? - Anne végül is nő volt. Fiatal, mesterkéletlen. - Ismét felnézett az ablakokra, ahogy Brewsteren törte a fejét. - Igen, azt hiszem, mindhárom érzés jelen lehetett benne. Ettől megzavarodott, Brewster pedig nyomást gyakorolt rá. Nathan erőteljes, drámai figura. Anne szerette a férjét, de ezzel most nem tudta, hogy kéne megbirkózni. Még a nővérének sem írhatott róla. Matt bólintott. - Folytasd! - Tegyük fel, hogy Brewsternek sikerül kapcsolatba lépnie vele, s követeli, hogy láthassa. Talán még azt is kilátásba helyezi, hogy szembeszáll Louisszal. Anne ezt már nem akarja, mert Louis elismerése és bizalma fontos számára. Tudnia kellett Louis első feleségéről, így aztán - folytatta Laurel összehúzott szemmel maga elé képzelve a jelenetet beleegyezik, hogy találkozzon Brewsterrel a házon kívül, késő éjjel, miközben Louis dolgozik. Veszekednek, mert Anne nem akarja elhagyni Louist. Brewster pedig erőszakos ember - emlékezett vissza a lány a férfi erős ujjaira, ahogy eltörte a ceruzát -, aki meggyőzte magát arról, hogy Anne akarja őt, csak fél elhagyni a férjét. Elhurcolja őt a háztól oda, ahová már nem érnek el a fények. Anne most már retteg, fél tőle, és fél a sötéttől. Kiszakítja magát a férfi kezéből, és futásnak ered. Mire észbe kap, már benn is jár a mocsárban. Eltéved, Brewster pedig vagy nem találja, vagy meg sem próbálja megkeresni. És akkor… - Érdekes - mormogta Matt, aztán elpöckölte a cigarettavéget. - És legalább annyira hihető, mint bármi más. Bárcsak meglennének azok az átkozott levelek! Kell, hogy legyen bennük valami, különben nem lopták volna el őket. - Ha van is, mi már nem tudjuk meg. Matt bólintott, s elnézett a lány válla fölött. - Be akarok menni abba a mocsárba körülnézni. Laurel hátán a hideg futkosott, de ügyesen titkolta. - Ma éjjel? - Ühüm. Tudhatta volna, hogy ez lesz a vége, bosszankodott a lány. Megadón felsóhajtott, kifújva a hajat a szeméből. - Akkor vegyünk szúnyogriasztót!

Nora ROBERTS

65

Vetélytársak

Matt elvigyorodott, s végighúzta az ujját Laurel orrán. - Oda egyikünk is elég lesz. Te otthon maradsz, és kiteszel egy gyertyát az ablakba. Laurel szemöldöke bosszúsan, gőgösen a magasba szökkent. - Az én sztorim, Bates, ezért én megyek. Te legfeljebb velem jöhetsz, ha nagyon akarsz. - A mi sztorink - helyesbített a férfi. - És csak az isten tudja, van-e ott valami az ocsmány rovarokon és az átázott talajon kívül. Meg a kígyókon, gondolta Laurel. Nyelt egyet, mert hirtelen a réz ízét érezte a torkában. - Majd meglátjuk, nem igaz? Kezdünk kifogyni az ötletekből, Matthew. Savanyú arccal néztek egymásra. Zsákutcába jutottak, legalábbis egyelőre. - Gyere, ebédeljünk meg valahol! - javasolta Laurel megkerülve a kocsit, hogy beszálljon. - És dugjuk be az orrunkat a szerkesztőségbe, mielőtt mindkettőnket kirúgnak.

7. Laurel több mint egy órát töltött Matt-tel a szerkesztőség adattárában kutatva, ellenőrizve az információkat. A végére már a nyaka is megfájdult. Szerencsére egy éven belül számítógépre viszik a lapot. Lehet, hogy hiányozni fog a boltíves, barlangszerű dokumentumtár a maga por- és régi papírszagával, a kényelmetlensége azonban biztosan nem. A munkatársak egy része feltehetően morgolódni fog, hogy meg kell tanulnia kezelni a számítógépet, meg kell jegyeznie a kódokat, az információk egy gombnyomásra való tárolásának és előhívásának minden csínját-bínját, de ő nem lesz közöttük, fogadkozott a lány megdörzsölve a tarkóját. - Brewster a második oldalra verekedte magát az öklével - dünnyögte Laurel, amint átfutotta a cikket. - Két évvel ezelőtt, áprilisban - tette hozzá felpillantva. - Senkinek sincs olyan memóriája, mint a nagyinak. - Tényleg. Említette, hogy a fickónak van egy nővére. - így van. És ez a nővér találkozgatott egy pasassal, aki feltehetőleg kicsit túlságosan szerette a piát. Meglátta a barátnőjét egy bárban egy másik férfival, és jelenetet rendezett, megpróbálta kivonszolni onnan a nőt. Brewstert, aki szintén ott volt, tíz ember tudta csak leszedni a pasasról, de mielőtt sikerült volna, összetört néhány asztalt, egy tükröt, valamint a fickó három bordáját, az orrát, az állkapcsát, és a saját kezét. Matt felvont szemöldökkel hallgatta a szenvtelen beszámolót. - Beperelték? - Testi sértésért és rongálásért - felelte Laurel. - Végül megúszta pénzbüntetéssel, mert az ellenfele nem akart tovább pereskedni. - A lány feljegyzett valamit a noteszába. - Úgy

Nora ROBERTS

66

Vetélytársak

látszik, ha Brewster egyszer dühbe gurul, kő kövön nem marad. Azt hiszem, utánanézek a nővérének. Talán beszélt neki Anne-ről. - Hm. Laurel felnézett a hümmögésre, és azt látta, hogy Matt sebesen körmöl a jegyzetfüzetébe. - Mit találtál? - Csak találgatások… - dünnyögte a férfi, azzal felállt. - Nekem is el kell intéznem néhány telefonhívást. - Matthew! - kezdte Laurel, miközben egymás mellett ballagtak a folyosón. - Nem te szónokoltál eddig arról, hogy minden információt meg kell osztanunk egymással? A férfi rámosolygott, aztán megnyomta a felvonó gombját. - Előbb telefonálok. - Menet közben változtatsz a szabályokon? Matt lenézett a lányra, s eszébe jutott a szenvedélye, amikor a karjába zárta, a sebezhetőség a szemében, az ártatlansága. - Néha elkerülhetetlen. Laurel gerince mentén végigfutott a hideg, nem is mert a férfi szemébe nézni. - Maradjunk csak a történetnél, Bates! - Természetesen - felelte Matt. Vigyorogva megfogta a lány könyökét, amint kinyílt a liftajtó. Beléptek a hatalmas szerkesztőségi terembe, és mindegyikük ment a maga íróasztalához. A tudósítóknak hozzá kell szokniuk a durva válaszokhoz, a kényes hallgatáshoz, a bosszantó mellébeszéléshez. Laurel mindhárommal találkozott, amíg egyik számot hívta a másik után Kate Brewster nyomát keresve. Amikor végre elérte, minden kezdődött elölről. Brewster nővére kereken megtagadta, hogy beszéljen a kocsmai verekedésről, és a fivéréről sem volt túl sok mondanivalója. Anne Trulane nevének említésekor Laurel némi habozást érzett a hangján, és még valamit: talán félelmet, miközben azt bizonygatta, hogy nem is ismer ilyen nevű nőt. Aztán Laurel szembetalálta magát a riporterek egy másik átkával: a hirtelen megszólaló tárcsahanggal. Felpillantva azt látta, hogy Matt a válla és a füle közé szorítja a telefonkagylót, és jegyzetel. Legalább valamelyikünk megy valamire, gondolta bosszúsan, azzal felkelt a helyéről, és rátelepedett a férfi íróasztala sarkára. De bárhogy is próbálta, nem tudta elolvasni Matt sajátos gyorsírását fejjel lefelé. Ráérősen felemelte Matt papírpoharát, melyben kihűlőben volt a kávé, és belekortyolt. Amikor meghallotta Elise Trulane nevét, összeráncolta a homlokát. Miben sántikál ez az ember? - tépelődött, miközben Matt tudomást sem véve róla folytatta a jegyzetelést. Elise nyomában jár, biztosan a hasonlóság izgatja, vélte Laurel. De mi köze lehet egy szökött első feleségnek egy halott másodikhoz? Hirtelen felmerült benne egy kínos gondolat, és Matt tekintetét kereste. Bosszú? Egy ilyen bosszúhoz őrültnek kellene lenni! Louis pedig nem… Louis nem… Abból, ahogy a férfi viszonozta a pillantását, rájött, hogy Matt kitalálta a gondolatát, miközben ő képtelen belelátni a férfi fejébe. Elfordult, s Don Ballinger irodája felé nézett. Bár csak vázlatos értesülésekkel látták el a főszerkesztőt, ennyi elég volt ahhoz, hogy szabad kezet kapjanak. Matt letette a kagylót, s ceruzája végével verdesni kezdte az asztalát.

Nora ROBERTS

67

Vetélytársak

- Mit találtál? - Semmit, hacsak nem számítjuk azt a benyomást, hogy Anne Trulane nevének említése fölöttébb idegessé tette Brewster nővérét. Valamint azt, hogy nagyon óvatosan, kezd beszélni, ha a fivére kerül szóba. Mire készülsz, Matthew? Matt megpörgette a ceruzát, de a mozdulatból hiányzott az az ideges feszültség és erő, mellyel Brewster tette nemrég ugyanezt. Matt keze vékony volt. Nem előkelő, mint Louisé, gondolta Laurel, és nem durva, mint Brewsteré. De ügyes és erős, mint Matt maga. A lány zavartan emelte tekintetét a férfi arcára. Egyre gyakrabban fordult elő vele, hogy a Matt-tel kapcsolatos gondolatok háttérbe szorították a munkát. - Matthew! - hívta fel magára a figyelmet, amint kollégája tekintete a semmibe révedt a válla fölött. - Úgy tűnik, a két Mrs. Trulane között volt egy-két hasonlóság a kinézetükön túlmenően is - kezdte a férfi. Ledobta a ceruzát az asztalra. - Mindkettőnek csak egyetlen rokona volt, Elise esetében egy nagynéni. Épp vele beszéltem. - Miért? - Kíváncsiságból. - Matt kifújta a füstöt, mögötte egy másik riporter nagyot káromkodva épp lecsapta a telefont. - A hölgy félénk, csendes lánynak írta le az unokahúgát. Szerinte Elise szerette Heritage Oakot, és Anne-nel ellentétben kezdte beleélni magát a birtok úrnőjének a szerepébe. Élvezte a tervezgetést, a vendégfogadást, ötleteket gyűjtött a ház felújításához. A nagynéni megdöbbent, amikor Elise megszökött a férje öccsével, és azóta nem is hallott felőle. Úgy tudta, Elise imádta a férjét. - Mindenki más is azt hitte - jegyezte meg Laurel. - De előfordul ilyesmi, Matthew, és a kívülállók általában nem szokták ezt előre észrevenni. Nem hiszem, hogy Elise elmondta volna a nagynénjének vagy bárki másnak, hogy viszonya van Charles-szal. - Talán nem. De van itt még valami, amit érdekesnek találok - folytatta Matt, merőn Laurel szemébe nézve. - Elise ötvenezer dollárt örökölt a huszonegyedik születésnapján. Egy hónappal a Heritage Oakból való távozása után töltötte be a huszonegyet. A pénzt - tette hozzá nagyon lassan - azóta sem vette fel. Laurel némán meredt rá, feltevések, kérdések kavarogtak a fejében. - Talán… talán fél jelentkezni érte, mert attól tart, Louis így a nyomára bukkan. - Ötvenezer dollár nagy bátorságot ad az embernek. - Nem értem, mi köze lehet Elise ügyének Anne-hez? Matt tekintete nagyon nyugodt volt, és nagyon egyenes. - De igen, te érted. Laurel elsápadt, s hirtelen ugyanolyan elcsigázottnak tűnt, mint délelőtt. Matt elfojtott egy káromkodást, és felállt a székről. - Ezt az eshetőséget azonban még át kell gondolnunk - tette hozzá sietve - Egyelőre azonban foglalkozzunk csak a ma esti tervünkkel! Menjünk haza, és pihenjünk pár órát, mielőtt nekikészülünk! - Rendben. - Laurel nem akart vitatkozni, és talán gyávaság volt a részéről de nem akart abba sem belegondolni, amit Matt az imént felvetett. Mára épp elég volt ennyi. Ha úrrá akar lenni az érzelmein időre van szüksége. Matt nem sürgette, könnyed, ártalmatlan beszélgetéssel ütötte agyon az időt hazáig. Ügyesen tudott laza stílusra váltani, hogy elrejtse a gondolatait és az érzéseit. Ez volt az egyik

Nora ROBERTS

68

Vetélytársak

legerősebb szakmai fegyvere és egyben személyes védekező eszköze is. Ha dühös is volt azért, hogy Laurel folytonosan Louis Trulane védelmére kelt, ez most nem látszott rajta. És ha kínzó, szinte erőszakkal fenyegető vágyat is érzett arra, hogy magával hurcolja a lányt egy sötét, félreeső helyre és addig szeresse, amíg azt is elfelejti, hogy Louis Trulane valaha létezett, ezt sem mutatta. A hangja nyugodtan csengett. Egyenletes ütemben, simán vezette az autót. Pedig közben minden izma megfeszült az idegességtől. - Isteni lenne szundikálni egyet - sóhajtott a lány, miközben átvágtak az udvaron. Hosszú volt ez a két nap. Hát még az egész előző év! - gondolta magában Matt vágyával hadakozva. - És hosszú lesz az éjszaka is - tette hozzá könnyedén. Laurel rámosolygott, először azóta, hogy kiléptek a szerkesztőségből. - Mikor indulunk a szafarira? - Azt hiszem, az éjfél a szokásos óra - tréfált Matt, majd megpiszkálva Laurel hajfürtjei végét, elindult felfelé a lépcsőn. - Ugye, a fokhagyma nem használ a szellemek ellen? - vetette fel a lány. - Sem az ezüst pisztolygolyó, sem a fakaró. Hát akkor mi? - A józan ész. Laurel felsóhajtott. - Nincs benned semmi romantika. Felérve a lépcső tetejére Matt rávigyorgott. - Fogadjunk? Laurel felnevetett, majd lehajolt egy kis, becsomagolt dobozért, melyet a küszöbére tettek. - Nem emlékszem, hogy rendeltem volna valamit. - Biztos Jerrytől van. Egy doboz kettes ceruza. A lány morcos képet akart vágni, de nem sikerült. - Akkor éjfélkor, Bates! Rövid keresgélés után megtalálta a kulcsát, és kinyitotta az ajtót, majd egy utolsó, huncut pillantással becsapta Matt orra előtt. A férfi arcán elhalványult a kihívó mosoly, lassan odaballagott a saját ajtajához. Ez a nő tisztára megőrjíti. Vaknak kellene lennie, hogy ne vegye rajta észre, gondolta morcosan, miközben belökte a kulcsát a zárba.. Talán túl óvatosan közelített hozzá. Bement a konyhába, a fején át lehúzta az ingét, és félredobta. Persze neki is hetekbe telt megszokni a tényt, hogy villámcsapásként érte, amikor Laurel először emelte rá azt a sötétzöld szemét. Akkor ugyanúgy el akarta hitetni magával, hogy lehetetlen egy csapásra szerelembe esni, mint amikor azt akarta bemesélni magának, hogy képtelenség elvesztenie a fejét annak a bekeretezett fényképnek a láttán, amit Curt a közös íróasztalukra tett a kollégiumi szobában. - A húgom - mondta akkor az új szobatárs a maga ábrándos módján. - Nyáron kézbesítőként dolgozik apánk napilapjának a szerkesztőségében. Gondolom, te többet tudsz az ilyen dolgokról. A szavak nem jutottak el Matt agyáig, mert arra koncentrált, hogy kapjon levegőt. Ott állt - egy felső évfolyamos főiskolás, egy férfi, aki többet látott az életből, és több mindenen verekedte már át magát, mint sokan mások egy egész élet leforgása alatt - s földbe

Nora ROBERTS

69

Vetélytársak

gyökerezett lábbal, kezében az épp kicsomagolandó inget szorongatva, kóválygó fejjel bámulta a lányt, aki alig lehetett akkor tizenöt éves. Tiszta képtelenség! Kivett egy narancsleves üveget a hűtőből, és meghúzta. Azon az első kábulaton, akármi volt is, viszonylag hamar túltette magát. Vagy legalábbis elhitette magával. Ám amikor William Armand sok év elteltével egyszer csak írt neki, s megemlítve családi kapcsolatát Matt régi kollégiumi szobatársával, állást ajánlott fel a Heraldnál, cseppet sem habozott, és nem is firtatta ennek az okát. Meg akarta szerezni magának a lányt, bár ártatlansága hagyományos udvarlásra sarkallta. Csendes vacsorákra, gyertyafényre, finom érintésekre. Érezte, ahogy heves vágy támad benne, s elkáromkodta magát. Csak remélni tudta, hogy nem hagyja cserben az önuralma. Annak ellenére meg akarta kapni a lányt, hogy néha elfogta a kétség, hiszen akkora volt kettejük társadalmi háttere között a különbség. De sok ajtó kinyílt már előtte az évek során, és erősen remélte, hogy kitart a szerencséje. Az övé lesz Laurel. Előbb vagy utóbb, de az övé. Matt zsebre dugta a kezét, és indult a zuhany alá. Akkor hallotta meg a sikoltást. Később nem is emlékezett rá, hogyan rohant ki a lakásából, hogyan dörömbölt Laurel ajtaján vagy törte be végül kétségbeesésében az ajtót, csak hogy hallotta sikoltozni a lányt újra meg újra. Azt sem felejti el soha, ahogy dermedten állt ott, kezét a nyakára szorítva, halottsápadt arccal, rémülettel a szemében. - Laurel! - Matt megragadta a karját, megpördítette, és magához szorította, de ő csak állt mereven, mint a kő. - Mi az? Mi történt? Érezte, hogy Laurel szíve hevesen ver. Tud egy szív ilyen gyorsan dobogni? A lány bőre jéghideg volt, izzadságtól nyirkos, de nem remegett. Még nem. - A doboz - suttogta. - Ott, a dobozban. Matt félig elengedte a lányt, megfordult, belenézett az asztalon fekvő dobozba, és fojtottan, cifrán elkáromkodta magát. - Semmi baj, Laurel. Döglött, nem bánthat. - Dühében ő kezdett remegni, amint a farkánál fogva megemelte jobb kezével a rezes fejű kígyót. - Nem bánthat - ismételte. Laurel meredten nézte, izzadságcseppek ütköztek ki a homlokán. Félig nyitott szájjal, kapkodva lélegzett. - Matthew… kérlek! A férfi szó nélkül becsukta a dobozt, és kivitte a lakásból. Húsz-harminc másodperccel később Laurelt az asztalra tenyerelve, fejét lehajtva, zokogva találta. Matt szótlanul felkapta, odavitte a kanapéhoz, és ringatni kezdte az ölében, mint egy gyereket. A lány ekkor kezdett el remegni. Eltelt öt perc, talán tíz is, de ő csak tartotta átölelve, némán, amíg Laurel arcát meztelen vállába fúrva sírt és reszketett. Olyan kicsinek tűnt! Még amikor korábban sebezhetőséget vélt felfedezni az arcán, akkor sem gondolta volna, hogy ilyen tehetetlenné tud válni, ennyire védekezésképtelenné. Miközben szorította magához, megfogadta, drágán megfizet az, aki a kígyót küldte, mihelyt a nyomára bukkan. Laurel tudta, hogy biztonságban van, bár még fel-feltört benne a félelem. Rémes, fojtogató félelem, amely szavakkal leírhatatlan, amit csak érezni lehet. Érezte Matt

Nora ROBERTS

70

Vetélytársak

szívverését, meleg bőrét a tenyere alatt. Igen, Matt átölelve tartja őt, és mindjárt helyreáll a rend. - Sajnálom - súgta végül, de tovább kapaszkodott a férfiba. - Nincs mit. - Matt csókot nyomott a hajára, aztán simogatni kezdte. - Mindig is ez volt. Egyszer megmart egy kígyó, még kiskoromban. Nem emlékszem rá, és arra sem, hogy beteg lettem volna, de azóta képtelen vagyok… kezelni… - Semmi baj. Már nincs itt, ne is gondolj rá! A reszketés majdnem elmúlt már, de a lány időnként még összerándult, s akadozva vette a levegőt. Matt bőre nedves volt a könnyeitől. A férfi el akarta feledtetni vele, ami történt - s kitekerni a nyakát annak, aki ezt tette. - Hadd hozzak neked egy konyakot! - Ne! - vágta rá Laurel, s keze ökölbe szorult Matt mellkasán. - Inkább ölelj még! dünnyögte. Utálta a gyengeségét, szüksége volt Matt erejére. - Ameddig csak akarod - felelte a férfi, aztán hallotta, ahogy Laurel felsóhajt, és érezte, hogy ellazul a keze. Hosszan, csendesen teltek a percek, Matt már azt hitte, Laurel elaludt. Egyenletesen lélegzett, szívverése lelassult, és ismét meleg volt a bőre. Úgy érezte, napokig tudná így tartani, ha ezt kérné tőle. - Matthew… - jött hirtelen a halk sóhajtás, s a lány felemelte a fejét, hogy barátjára nézzen. Szeme még dagadt volt a sírástól, arca még sápadt, s Mattnek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne engedjen a feltörő érzelmeknek, s ne szorítsa erősen magához Laurelt. - Ne menj el! - Nem megyek - felelte mosolyogva, s ujjával végigsimította a lány arcát, mely még mindig nedves és forró volt a sírástól. Laurel megfogta a simogató kezet, s az ajkához szorította. Matt érezte, hogy átsöpör rajta valami, valami meleg, édes érzés, amelyet nem tudott azonosítani. Laurel azonban meglátta a szemében. Gyengédség. Erre várt eddig, ismerte fel Laurel. Erre volt szüksége, ezt akarta, ez ellen tiltakozott. Ha Matt most megkérné, hogy szeresse… De nem fogja megkérni. Neki kell lépnie. - Szeress engem, Matthew! - suttogta. - Laurel… - A lány szavai végtelenül felkavarták. Hogy is tehetné most a magáévá, mikor ennyire védtelen? Istenem, hányszor megadott volna már mindent ezekért a szavakért! Pihenned kellene - mondta zavartan, oda nem illőn. Nem biztos magában, ébredt rá a lány. Furcsa, eddig azt gondolta róla, hogy mindig magabiztos. Talán az érzései iránta ugyanannyira összezavarták, mint őt a saját érzései. - Matthew, tudom, mit beszélek - szólalt meg gyenge, de határozott hangon. - Akarlak téged, már régóta akarlak. - Keze felsiklott Matt mellkasáról a nyakára, aztán megérintette az arcát. - Szeress, most! - Azzal ajkát a férfiéra szorította, mint aki megnyugodva hazatér. Saját vágyának talán még tudott volna parancsolni. Talán. De Laurelnek nem lehetett ellenállni. Felnyögve magához szorította, és csókjával mondta el neki, amit érzett. Laurel elolvadt a karjában. Teste olyan puhává, rugalmassá vált, hogy Matt attól tartott, kifolyik a karjai közül, mint egy délibáb, mely felé végtelen napokon és éjszakákon át utazott, hogy a végén elillanjon a szeme elől. Szinte pánikba esve csókolta egyre vadabbul, de a lány nem tűnt el, hanem melegen, nagyon is valóságosan simult hozzá.

Nora ROBERTS

71

Vetélytársak

Szájának íze is egy nő íze volt, nem egy látomásé. Oly meleg és édes, hogy Matt legszívesebben felfalta volna. Laurel íze, kis kezének érintése az arcán, bőre könnyű illata felborzolta a férfi érzékeit. De nem eshetett neki éhesen, nem engedhette ezt meg magának a legelső, édes alkalommal. A lány nyakába temette az arcát küzdve egy morzsányi önuralomért, de Laurel szomjas ajka nem hagyta nyugodni, meg kellett ízlelnie. Keze fel-alá járt a puha hajlatokon, meg kellett érintenie. - Laurel… - lehelte, azzal lecsúsztatta a lány egyik válláról a blúzt, hogy ajka oda is elkóborolhasson. - Kellesz nekem, megőrülök érted! Hiába csitította magát, hogy csak lassan, lassan, már húzta is le Laurelről a ruhát. A lány sóhajtva megemelte a derekát, hogy segítsen. - Ne itt! - Matt becsukta a szemét, ahogy Laurel ajka súrolta a nyakát. - Ne itt! ismételte, azzal felállt, ölében a lánnyal. Laurel fejét Matt mellére hajtva hagyta magát a hálószobába cipelni. A redőny résein át keskeny csíkokban áramlott be a napfény. Rávetült Matt szemére, amely hirtelen elevenebbnek látszott, mint valaha, amint a férfi az ágyra fektette Laurelt. - Nem fogok fájdalmat okozni. A lány elmosolyodott, s átölelte a nyakát. - Tudom. Még a matrac is felsóhajtott, amint Matt melléje feküdt. Laurel épp kinyitotta a szemét, s elkapta a pillanatot, ahogy a fény játszott a férfi arcán, miközben fölébe hajolt. Milyen könnyű is ez így! Tudhatta volna, hogy Matt-tel ennyire könnyű lesz. Végigsimított előbb a tenyerével, majd az ujjai hegyével szerelmese hátán, s érezte az izmok hullámzó mozgását, a feszes bőrt, a férfiból áradó erőt. Ez vonzotta már a kezdetek óta, ez ellen próbált küzdeni. Most viszont kedvére élvezhette az érzést. Matt az ajkával becézte. Valóban becézte, Laurel nem is tudta, hogy ilyesmit lehet pusztán szájjal csinálni. Matt most megmutatta neki, s a lány bőre előbb még puhább lett, aztán bizseregni kezdett az ajka nyomán. Csak lassan… alaposan! Matt szája bejárta Laurel nyakát és vállát, ujjai a hajába mélyedtek. Egy finom harapás, a férfi nyelvének lágy simogatása, s Laurel máris a fellegekben járt. Odakintről egy trombita hangját hozta a szél, valami bluest játszott ércesen. A zeneszó keveredett Matt mormolásával, amint a férfi arcát Laurel nyakába fúrta, aki erre elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférhessen. Matt beszívta az ágy melletti gyertya édes vaníliaillatát. Laurel hosszan, mélyen sóhajtott, amitől még jobban felgyorsult a férfi szívverése. Száját elkeseredetten szorította Laurelére. A lány érezte szerelme sürgető vágyát, s megadva magát neki, még közelebb húzta magához Mattet. Amikor a férfi végre megérintette a testét, finom erős ujjai végigsimítottak a rövid selyem kombinén, Laurel sóhajtás helyett felnyögött. Háta ívben megfeszült, mellét furcsán teltnek érezte, minden pórusából sütött a vágy, ott lüktetett a bőre alatt. Mégsem hagyta sürgetni magát sem Matt-től, sem önmagától. A férfi ujjai bejárták a testét, kimondhatatlanul felajzották, de megtorpantak az utolsó pillanatban. Matt azt akarta, hogy Laurel mindent elsöprő vágya belülről fakadjon, ne az ő elemi szükségletéből, az ő vágyakozása nyomán.

Nora ROBERTS

72

Vetélytársak

Lassan, centiméterről centiméterre húzta lefelé a selymet a lány derekáig, s helyén nem kevésbé selymes bőrt talált. Csókok sorozatával derítette fel, s elidőzött egy-egy helyen, amikor Laurel akadozó lélegzetéből hallotta, hogy a lány kezdi elveszteni az önuralmát. Épp ezt akarta, mindkettejük érdekében, miközben kétségbeesetten kapaszkodott saját akaraterejébe. Amint ajka bezárult Laurel melle körül, hátán megfeszültek az izmok. Uramisten, micsoda édesség! Laurel majd’ megőrült a vágytól alatta, míg ő tovább fokozta a közös gyönyört, itta magába a lány ízét, bőre tapintását. Foga közé vette a mellbimbót, s nyelve játékával gyötörte édes kínnal, amíg biztosan nem tudta, hogy Laurelt végképp magával sodorja a szenvedély, a mélységes, észvesztő gyönyör. A lányt már csak az érzések éltették. Eltűnt a józan ész, minden világos gondolat, belsejében lángok csaptak fel, bőrét tűz emésztette. A teste ösztönösen mozgott, odaadón, könyörögve. Matt ajka bejárta egész testét, miközben lehúzta róla a maradék ruhát. Amint forró bőre Laurel felhevült bőréhez ért, a lány lélegzete is elakadt. A reszketve beszívott levegőben kábítón úszott szerelmeskedésük illata, egy bensőséges, intim, mélységesen földi illat. Egy fenséges illat. Laurel teste lávafolyamként, olvadtan terült el az ágyon, tehetetlenné válva. Megtette volna, bármit kíván tőle Matt. Hol volt már az idő, amikor még ellenállt neki! Semmi sem számított, csak a ragyogó fény és a sugárzó meleg. Laurel teste fájón vágyakozott, lelke szomjazott, Matté volt testestől-lelkestől. A férfi tudta ezt, s küzdött, hogy el ne felejtse Laurel ártatlanságát, miközben a lány szenvedélye megrengette önuralma maradékait. Laurel karcsún, elevenen, önfeledten simult hozzá, keze habozás nélkül derítette fel Matt testét, ajka sietősen habzsolta, ahol csak érte. Már a férfi lélegzete is akadozott, vére száguldott az ereiben, de csak lassan… lassan! Aztán megérintette, ahol még soha senki, s Laurel megrázkódott alatta, amint először eljutott a csúcsra. A férfi maga is érezte meglepett, tehetetlen gyönyörét. Ezt eddig senki sem nyújtotta neki, senki sem élvezte vele együtt. Senki. Matt felnyögött, s arcát a lány nyakába fúrta. Milyen nedves, milyen meleg! És mennyire kész őt befogadni! Végre fölébe gördült. - Laurel… Az érzelmek, érzések hullámain hintázva a lány felnyitotta a szemét, s belenézett Matt szemébe. Ha az ő teste lávafolyam volt, a férfié feszes, mint a felajzott íj. A szenvedély ködén át Laurel rádöbbent, hogy Matt egyedül rá volt tekintettel, az ő örömét kereste, rá vigyázott. Meg sem tudott szólalni, úgy elborította a vágy, az újonnan megismert szerelem édessége. Odahúzta magához Matt fejét, hogy száját az övére tapassza. S amint ajkuk találkozott, könnyedén, lágyan feladta ártatlanságát, mintha csak egy hosszú, hűvös folyóparton siklana a langyos hullámok felé.

Laurel békésen aludt. A mellette fekvő Matt figyelte, ahogy a redőnyön át beszűrődő napsugarak először rózsaszín, majd egyre szürkébb árnyalatokra festik a szobát, aztán lassan átveszi helyüket a hold kékes fénye. Teste teljesen kimerült. Előbb az önmegtartóztatástól, aztán önuralma végső elvesztésétől, de gondolatai nem hagyták pihenni.

Nora ROBERTS

73

Vetélytársak

Az utóbbi hónapokban nemegyszer majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy ha egyszer már övé lett a lány, kínzó vágya iránta csillapodni fog. De most, ahogy itt feküdt az ágyában s nézte Laurel holdfénycsíkozta testét, miközben a lány feje a vállán pihent, tudta, hogy ez a vágyakozás olyan alapvető, olyan elemi része lett az életének, mint ahogy tüdejének a levegő. Laurel teste az övé, igen. Ki tudja váltani belőle a szenvedélyt, fel tudja kutatni, mire vágyik, meg tudja őt tartani. De ez már nem elég. Vajon a szerelmét is el tudja-e nyerni ugyanolyan gondos előkészítéssel, ahogy a testét megszerezte? Lesz-e hozzá. elég türelme? Elfordította a fejét, s lenézett a lányra, aki hozzábújva, békésen aludt. A bőre olyan volt, mint a porcelán, sötét szempillája árnyékot vetett az arcára. Micsoda finom vonások! Matt lágyan végighúzta az ujját Laurel arccsontján. Néha úgy érezte magát a láttán, mint egy suta kisfiú, aki süteményeket bámul egy cukrászda kirakatában. Csakhogy ez a finom kis sütemény egy lendületes, erőteljes, törekvő nő. Ezeket a tulajdonságokat értette, mert ő maga is ilyen volt. Hogy partnerek, társak lennének? Matt szemében derű és elszántság csillant. De még mennyire azok! Lehajolt, s száját rászorította a lányéra. Laurel kóválygó fejjel, lüktető testtel ébredt a feléledő szenvedély szavára. Bőre bizsergett Matt tenyere alatt, ahogy a férfi keze bebarangolta, ezúttal olyan követelőn, gyorsan, hogy szinte beleszédült. Belenyöszörgött Matt szájába. Olyan hirtelen váltotta fel a kellemes álmot a gyötrő vágy, hogy bele kellett kapaszkodnia a férfiba. Ismét Matt diktálta az iramot, de most másképp, mint az előbb. Laurel egyik csúcsról a másikra jutott fel, ahogy magával sodorta a férfi szenvedélye, mígnem Matt azzal a sürgető vággyal tette magáévá, melyet korábban igyekezett visszafogni, így most fékezhetetlen erővel robbant ki belőle. Laurel döbbenten, kimerülten várta, hogy újra rendesen kapjon levegőt, míg Matt rajta feküdt, arcát a hajába temetve. Tudhatta volna előre, hogy ilyen lesz? - töprengett. Egyet most már biztosan tudott: ez a gyors, elkeseredett szeretkezés megmutatta, milyen figyelmes, óvatos volt vele Matt az első alkalommal. Szeretem, gondolta a lány, s karját szorosabbra fonta Matt válla körül. Nem esne vajon kétségbe, ha ezt tudná? Fanyar mosollyal játszani kezdett a férfi hajával a tarkóján. Matthew Bates, nagyon óvatos leszek én is veled, és győzni fogok, határozta el. Hosszan, kéjesen sóhajtott. Vajon a szerelmeskedés mindig ilyen csodálatosan lustává teszi az embert? - Azt akartad ezzel mondani, hogy ideje felkelnünk? - dünnyögte. Matt felemelte a fejét, és rávigyorgott. - Nem egészen. - Ez… ez nem volt tervbe véve. - Dehogynem - csókolta meg a férfi hosszan, lágyan Laurel homlokát. - Csak kicsit előreszaladtunk a naptárban. Laurel felvonta a szemöldökét, de a gőgös mozdulat éles ellentétben állt ellágyult vonásaival, szerelmeskedéstől kipirult arcbőrével. - Kinek a naptárában? - A mienkben - felelte Matt magától értetődően. - A mienkben, Laurel. Nehéz lett volna vitatkozni valamivel, ami ennyire ésszerűen hangzott. Laurel összekulcsolta a kezét szerelmese tarkóján, és félrebillentette a fejét.

Nora ROBERTS

74

Vetélytársak

- Jóképű vagy, Bates. A férfi szemében derültség csillant. - Igen? - Igen. - Laurel megnyalta a szája szélét. - Azt hiszem, kezdem megszokni a vagány külsődet és a jenki beszédedet. De az is lehet - harapta be látszólag elgondolkodva az alsó ajkát, miközben szeme ránevetett -, hogy csak a testedért vagyok oda. Szoktál edzeni? Matt kényelmesen a könyökére támaszkodott. - Néhanapján. Laurel belecsípett a karjába. - Súlyt emelsz? - Nem. - Nos, engem sosem vonzottak a túlságosan kidolgozott izmok - simogatta végig a férfi karját válltól csuklóig, majd vissza. - Ahhoz mindenesetre jó formában vagy, hogy kézben tartsd a ma éjszakai programunkat. Matt végigharapdálta Laurel alsó ajkát. - Éspedig? - A kis kirándulást a mocsárba. Matt könnyedén súrolta szájával Laurel ajkát, közben sebesen gondolkodott. Elvonhatná a figyelmét, megvárhatná, amíg elalszik, és elmehetne nélküle. - Arra gondoltam, hogy… elhalaszthatnánk. - Komolyan? - Bár Laurel teste kezdett ellágyulni a várakozástól, az agya túlságosan is tisztán működött. - Amíg ki nem tudsz lopózni innen, és odamenni egyedül? Tudhatta volna, bosszankodott Matt. - Laurel… - simogatta meg a lány mellét. - Ó, nem! - fordult meg kedvese olyan gyorsan, hogy máris ő került fölülre. - Felejtsd el, hogy nélkülem mégy oda, Bates! Egy csapat vagyunk. - Idefigyelj! - ragadta meg Matt a vállát, miközben Laurel haja az övét súrolta. - Nincs rá szükség, hogy te is ott légy. Épp csak körül akarok nézni. Egyedül gyorsabban és könnyebben el lehet intézni. - Akkor te maradsz itthon - nyomott egy gyors csókot Matt ajkára a lány, majd felült. - A fenébe, Laurel, gondolkodj! - Miről? - Laurel hátravetette a fejét, felkelt, és ahogy volt, meztelenül kotorászni kezdett a fiókjaiban. - Nem az én ajtóm előtt hagyott valaki egy kellemetlen kis csomagot. A lány beharapta az ajkát, majd egy pólóval és egy bugyival a kezében megfordult. - Valóban nem - mondta nyugodtnak tűnő hangon. - Az én ajtóm előtt hagyták, és nyilván okkal. Valakit kihoztunk a sodrából, Matthew, és ez a valaki velem találja szembe magát. A férfi elnézte szerelme kicsi, sudár alakját, ahogy meztelen bőre csillogott a holdfényben, s tökéletesen el tudta képzelni, hogy bosszút áll a zaklatásért. - Hát jó, te makacs leányzó - nyújtotta el déliesen a szót Matt, miközben kiszállt az ágyból. - Mihelyt rájövünk, ki volt, megizzaszthatod. De addig is nem árt, ha nem felejted, hogy a mocsárban most is nyüzsögnek a kígyók. Eleven kígyók!

Nora ROBERTS

75

Vetélytársak

Szándékosan akarta megijeszteni, de amikor észrevette, hogy Laurel ujjai elfehérednek, ahogy szorítja a pólót, már haragudott magára. - Akkor majd nem nézek oda - jelentette ki a lány elszántan, azzal beletornázta magát a bugyiba. - Jó lesz, ha te is kezdesz öltözni. - Makacs vagy, keményfejű és csökönyös - kezdte Matt dühösen. - Az - rántotta magára Laurel a pólót, mérges pillantást vetve a férfira. - De hülye azért nem. Akárki is pottyantotta azt a vackot a küszöbömre, el akart ijeszteni. Ez Brewsterre vagy… vagy Trulane-ékre utal - tette hozzá pillanatnyi megingás után. - Ha azt akarják, hogy hagyjunk fel a kutatással, annak oka kell legyen, és az az ok talán épp a mocsárban rejlik. - Ezzel nem tudok vitatkozni. De ebből még nem következik, hogy neked is jönnöd kell. - Ha hagyom, hogy egy ilyen kis fenyegetés eltántorítson, akkor akár vissza is adhatom a sajtóigazolványomat. Márpedig engem senki sem fog ilyen helyzetbe hozni. - Hosszan Matt szemébe nézett. - Senki. Matt kezdte elveszteni a türelmét, aztán lehiggadt. Laurelnek végül is igaza volt, ezzel nem vitatkozhatott. Csendben magára húzta a farmernadrágját. - Szerzek egy inget meg egy elemlámpát - mondta. - Tíz perc múlva légy készen! - Rendben - felelte Laurel, azzal látványosan folytatta a fiókokban a kutatást, amíg biztos nem volt abban, hogy Matt elment. Akkor rányomta az ujjait a szemére, s utat engedett a félelmének. Nyúlós, tapadós érzés volt, mely átsuhant rajta, és elgyengítette. Amint alábbhagyott, nekitámaszkodott az öltözőasztalnak, és csak a légzésére összpontosított. Mennie kell. Most, hogy belenézett abba a dobozba, még inkább, mint korábban. Ha egy fenyegetésre nem veszi fel a kesztyűt az ember, az annyit jelent, hogy megadta magát. Márpedig, ha itt valaki fenyeget, akkor az annyit jelent, hogy az illető tart valamitől. Laurel felvette elnyűtt farmerját, keze már szinte egyáltalán nem remegett. Anne Trulane félt a mocsártól. Megértette ezt az érzést, azt a fajta félelmet, amelyre nincs ugyan igazi magyarázat, de attól még létezik. Ugyanúgy nem hitte, hogy az asszony önként ment arra a sötét, titokzatos helyre, mint ahogy önmagáról sem tudta feltételezni, hogy a saját jószántából elmenne egy kígyókiállításra. Egészen ma estig nem volt ennyire biztos a dolgában, a saját félelme azonban meggyőzte. És bizonyítani fogja az igazát, ha addig él is. Ami Mattet illeti… Laurel felkapcsolta a hálóban a lámpát, és felforgatta a szekrényét egy pár bakancsért. Nos, Matt csak azért viselkedett olyan ésszerűtlenül, mert őt féltette. Miközben méltányolta, hogy óvni akarja, nem engedhetett a visszatartásának. A szerelem ugyan arra ösztökélné, hogy engedjen neki, de ha ebben most enged, akkor később mi minden fölött kell még majd az életben szemet hunynia? Bármit is érzett iránta Matt, tűnődött, miközben előhúzta az egyik bakancsot, azt csak azért érezte, mert ő akkor olyan rémes állapotban volt. És végül az ő részéről sem volt jobb megoldás kettejük számára annál, ahogy viselkedett. Mérgelődve saját rendetlenségén, Laurel belökte a hatalmas beépített szekrény ajtaját, hogy megkeresse a másik bakancsot. A visszatérő Matt a padlón ülve találta, harcban az összebogozódott cipőfűzővel. Hasonló öltözetet viselt, mint a lány, arcán a megszokott, kedves mosoly. Megnyugodott attól a gondolattól, hogy Laurel nagyobb biztonságban lesz mellette, mint egyedül itthon, és megfogadta, le nem veszi róla a szemét egész idő alatt Heritage Oak mocsarában.

Nora ROBERTS

76

Vetélytársak

- Gondban vagy? - Fogalmam sincs, hogyan történhetett - motyogta a lány a fűzőket ráncigálva. - Mintha valaki bemászott volna ide, összekötötte volna a két bakancsot, és eltemette volna egy halom szemét alá. Matt végignézett a kacatokkal teleszórt padlón. - Most nagyot csalódtam. Mindig azt hittem, hogy pontos és rendes vagy. - Az is vagyok, ha dolgozom. A fenébe! - csúszott ki a száján, amikor letört a körme, aztán bogozta tovább a fűzőt. - Na, kész. Most már csak az elemlámpámat kell megtalálnom. Könnyedén talpra ugrott, és kiszáguldott Matt mellett a konyhába. - Tudod, Laurellie - jegyezte meg a férfi utána ballagva -, ha még néhány molekula hiányozna a nadrágodból, kilátszana a feneked. - Úgyis sötét lesz. Matt megveregette a kérdéses helyet. - Annyira azért nem. A lány huncut mosollyal előkapta a zseblámpáját a konyhaszekrény fiókjából, és kipróbálta. - Akkor menj te elöl, és ne gondolj az anatómiámra! - Inkább azt nézem, hogyan fityeg a farzsebed - ölelte át a vállát Matt, s elindultak kifelé a lakásból. - Nem is fityeg - ellenkezett a lány, aztán az ajtóhoz érve hirtelen elhallgatott, és csodálkozva meredt a szilánkokra tört ajtófélfára a zár körül. - Hát ez meg? - Túlságosan lefoglalt a sikoltozás, nem értél rá ajtót nyitni - magyarázta könnyedén Matt, kifelé taszigálva Laurelt az ajtón. - Már hívtam a gondnokot, hogy csináltassa meg. - Te törted be? - fordult feléje Laurel döbbent tekintettel. Matt elvigyorodott az arckifejezése láttán, aztán maga után vonszolta a lépcsőn lefelé. - Manapság már az ajtók sem a régiek. Betörte az ajtót! A gondolat édes meglepetést jelentett a lánynak. A lépcső alján megállt, s karját Matt dereka köré fonta. - Tudod, Matthew, mindig is odavoltam a fehér lovon érkező páncélos lovagokért. A férfi két tenyerébe fogta az arcát, mielőtt megcsókolta. - A rozsdásakért is? - Főként a rozsdásakért.

Nora ROBERTS

77

Vetélytársak

8. Matt a Trulane birtokot körülvevő fal árnyékában állította le az autót. Mihelyt elhallgatott a motor, csend borult a tájra. Bár Laurel is kiszállt a kocsiból, amikor ő, a férfi megérezte, hogy bántja valami. Az, amiről eddig szándékosan nem beszéltek: a titkos behatolás Louis birtokára. Csendben a farzsebébe csúsztatta a zseblámpát. - Tartok neked bakot - mondta Laurelnek, aki bólintott, s beletéve lábát Matt tenyerébe felnyúlt, hogy elérje a fal tetejét. Ügyesen felmászott, majd hasra fekve lenyújtotta a kezét, hogy felsegítse a férfit is. Erősen tartotta, amíg kellett, aztán mindketten leereszkedtek a túloldalon. - Valahogy az az érzésem, te már számtalanszor csináltál ilyet - dünnyögte Laurel, beletörölve a kezét farmerja fenekébe. Matt hamiskásan vigyorgott. - Mondjuk úgy, hogy le kellett küzdenem jó pár falat a pályafutásom során. - És nem mindet átvitt értelemben - következtetett a lány. - Azért meg kell említenem, hogy te is úgy másztál, mint akinek nagy gyakorlata van az ilyesmiben. Laurel körülnézett, és a tekintete kissé hosszabban megpihent a ház távoli, sötét tömbjén. - Nem hiszem, hogy átgondoltad volna annak jogi következményeit, ha elkapnak minket. Matt kézen fogta, és elhúzta a faltól. - Akkor vigyázzunk, hogy ne kapjanak el! - mondta egyszerűen. Olyan csendben mozogtak, s vágtak át az északi pázsiton, mintha maguk is csak árnyak lennének. Itt még nem kellett a zseblámpa. A félhold fénye nem volt sok, de ahhoz elég, hogy lássák, merre mennek. Állt a levegő, de teli volt neszekkel. Éjszakai madarak suhogtak a fák közt, halk csacsogásukba bele-belerikoltott egy bagoly. Mindennek aláfestésül szolgált a tücskök zenéje. Szentjánosbogarak aranyló fénye villant fel itt-ott. A nyári virágok és a zöld fű nehéz illata úszott a levegőben. Laurel már észrevette a mocsár szélének baljós sziluettjét. A tőle való irtózás oly mélyen gyökerezett benne, hogy kényszerítenie kellett magát, meg ne inogjon elhatározásában. Ujjai szorosabban fonódtak Matt ujjai köré. A férfi tenyerét száraznak és hűvösnek érezte. Ő vajon nem érzi? - tűnődött, miközben őt magát elfogta a borzongás. Nem érzi, milyen sötét ez a hely? Olyan titkokat rejt, melyeket jobb nem bolygatni. Titkokat, melyeket a nyirkos ingovány terem. Megrázkódott, ahol a pázsit átadta helyét a mocsárnak. - Ez csak egy hely - mondta Matt halkan. - Semmi más, csak egy hely, Laurel.

Nora ROBERTS

78

Vetélytársak

- Gonosz hely - felelte a lány olyan meggyőző egyszerűséggel, hogy a férfit is kellemetlen érzés fogta el. Aztán beléptek a fák közé. Laurel elszántsága leküzdötte a félelmét. Bár továbbra is fogta Matt kezét, már nem szorította annyira. - Nehéz elhinni - kezdte könnyedebb hangon -, hogy bármennyire is szerelmes volt vagy bárhogy vágyott is az érzékiségre, az egyik Trulane feleség épp ezt a helyet volt képes választani, hogy megcsalja a férjét. Azt hiszem, Druscillának hívták. Matt kuncogva húzta elő az elemlámpáját. - Talán épp a nyirkos földtől meg a szúnyogoktól indult be. Nos… - Nem kapcsolta fel a lámpát, hanem visszanézett a házra, melyet épp csak látni lehetett a fák között. - Azt hiszem, ez a legvalószínűbb hely a mocsár megközelítésére, ha a ház felől jön az ember. Laurel követte a tekintetét. - Egyetértek. - Ebből az következik, hogy Anne is nagyjából erre kellett, hogy jöjjön. - Igen. - Na jó. Akkor menjünk beljebb, és lássuk, mit találunk! Maradj szorosan mögöttem! - Felesleges figyelmeztetned, Matthew - jelentette ki látszólag fennhéjázva Laurel. - Ha érzed, hogy valami a hátadra mászik, az én leszek. Alig mentek három métert, mikor a sűrűn növő, hatalmas levelek eltakarták a holdfényt. A ház fekete tömbjét is elrejtette a szemük elől a kusza bozót, a mocsár mélyére pedig a nádas nem engedett belátni. A két elemlámpa fénye utat vágott a sötétbe. Nyirkos, árnyakkal teli, suttogó hangoktól eleven világ volt ez, amelytől libabőrős lett az ember karja. Rothadó növényzet nehéz szaga terjengett. Matt kezdte megérteni, miért ide hozhatták Anne Trulane-t, hogy ráijesszenek. Ő maga sem szívesen tévedt volna itt el egyedül a sötétben. Csak azon csodálkozott, miért ment a nő egyre mélyebbre a mocsárba ahelyett, hogy visszafordult volna. Pánikba esett? Matt mogorván nézett a kegyetlen, indákkal benőtt ösvényre. Talán. Ki kellett volna innen rohannia. - Ennek semmi értelme - dünnyögte az orra alá. Laurel az ösvény mellé világított, ahol megzörrent valami. Megszorította Matt csuklóját, s megnyugtatta a férfi lassú, egyenletes szívverése. - Minek nincs értelme? - Miért nem ment Anne el innen? Laurel óvatosan visszafordította lámpája fényét az ösvényre. Talán csak egy oposszum volt az, nem minden zaj jelent kígyót. Rossz érzése támadt, amikor eszébe jutott, hogy a mocsár északi, erdős részén fekete medvéket is szoktak látni. - Akármiből is indulunk ki, Matthew, Anne szörnyen félhetett itt. Pánikba esett, és elvesztette a tájékozódó képességét. - Te félsz? - nézett Matt a csuklójára, amelybe belemélyedtek a lány ujjai. - Nem. - Laurel eleresztett valami szánalmas mosolyfélét, és lazított a szorításán. - Nem, én azon már túl vagyok. Egyenesen rettegek. - Ki tudnál innen menni? - Nos, én… - Laurel elhallgatott, és ismét megragadta a férfi kezét. Ez a hely nem alkalmas a méltóságteljes viselkedésre. - Nem hagysz itt, Bates!

Nora ROBERTS

79

Vetélytársak

- Mit tennél, ha itt hagynálak? - Megölnélek, mihelyt kijutok innen. Matt vigyorogva belekarolt, és továbbindultak. - Hogyan? - Talán méreggel. Az a leglassúbb, legfájdalmasabb halál. - Nem ezt kérdeztem. Hogyan jutnál ki? - Azt hiszem… - Laurel nyelt egyet a gondolatra, hogy akár képzeletben is egyedül kell megtalálnia az utat kifelé, aztán megfordult. Körülölelték a susogó árnyak és a nedves föld, a rothadó növényzet émelyítő szaga. Tudta, hogy iszapos rész is van itt valahol, keletre és délnyugatra is. - Azt hiszem, arra mennék - mutatott előre -, méghozzá szélsebesen. Annál a tuskónál jobbra fordulnék, és mennék tovább. - És öt percen belül kint volnál a lápból - dünnyögte Matt. Visszafordult Laurel felé, szemén megcsillant a holdfény. - De vajon Anne miért ment inkább még beljebb? Ha most elkezdene úgy gondolkodni, mint Anne, ébredt rá Laurel, egy percen belül elvesztené a maradék bátorságát is, és rohanna kifelé. Beletúrt a hajába, s igyekezett inkább ésszerűen mérlegelni. - Megmarta egy kígyó. Talán rosszul lett, és elhomályosult a tudata. - Vajon mennyi idő alatt hat a méreg? - tűnődött Matt, aztán vállat vont, és megjegyezte magának, hogy ennek még utána kell járni. - Úgy tűnik, lett volna ideje kijutni vagy legalábbis közelebb kerülni a mocsár széléhez. - A folyónál találták meg, ugye? - Igen. - Matt a lányra nézett. - Holtpontra jutottunk. Amikor annak idején átkutattuk ezt a helyet, itt-ott megtaláltuk a nyomait, ahol megőrizte őket a nedves föld. Nem látszott semmi rendszer a mozgásában. Vakrémület foghatta el, gondolta újra. Viszont mégsem volt annyira dermedt, mint Laurel délután. Futott, menekült, látszólag összevissza, egyre mélyebbre az ingoványba, amitől a legjobban rettegett… vagy valami elől, amitől még a lápnál is jobban félt… Laurel összerándult, amikor mellettük megzörrent a bozót. Matt odairányította a lámpája fényét, megijesztve egy kis mosómedvét, amely nyomban visszaiszkolt a sűrűbe. - Utálok hülyét csinálni magamból - motyogta Laurel, amikor a szíve már nem a torkában dobogott. - Menjünk tovább! - mondta, s mérgében, hogy megint csorba esett a büszkeségén, előre indult. Halkan lépkedtek, s egyre mélyebbre jutottak a mocsárban. Laurel előre világított az egyenetlen talajon, hogy lássák, merre mennek, Matt pedig hol az egyik, hol a másik oldalra, hátha észrevesz valami nyomot. Nem tudták mit keresnek, de már nemegyszer jutottak mindketten eredményre megérzések nyomán. - Ne nevess ki! - torpant meg hirtelen Laurel. - Rendben - felelte megértőn Matt. A lány tétovázott, az ajkát harapdálta. - Komolyan mondom, Bates, ne nevess ki! - Esküdjek is meg? - Úgy érzem, mintha… figyelne valami. - Egy másik mosómedve? - Matthew!

Nora ROBERTS

80

Vetélytársak

- Nyugi! - A férfi megdörzsölte Laurel tarkóját megpróbálva könnyedén felfogni a dolgot, pedig ő is érezte a bizsergést a lapockái közt. Persze, a sok szellemtörténet, nyugtatta magát. Laurel rossz érzései a hellyel kapcsolatban már kezdenek hatni rá is. Ha hitt volna az ilyen dolgokban, most azt mondta volna, járkál valami gonosz az árnyak között, valami, ami a napfénynél elenyészik. Csakhogy nem hitt az ilyen dolgokban. A gonosz, ha lecsap, élő embertől származik. - Túl sok ember halt már itt meg - mondta Laurel megborzongva. Matt ismét hozzáért a lány nyakához, keze ugyanolyan rezzenéstelen volt, mint a hangja. - Menjünk vissza? Igen, igen, gondolta Laurel, aztán kihúzta magát. - Ne, menjünk csak tovább! Innen már érezni a folyó szagát. Ahogy közelebb értek a folyóparthoz, valóban érződött a víz, a nedves levelek, vízinövények szaga, de csobogást nem lehetett hallani. A folyó nesztelenül, lassan hömpölygött. A ciprusfák lombja fodros árnyékként tornyosult előttük. Itt-ott keskeny csíkokban átsütött rajta a holdfény, s halványan megvilágította a vizet, de ettől csak még sötétebbnek látszott. Egy béka csobbant a folyóba a partról, amikor odaértek. A víz tele van aligátorokkal, fintorodott el a lány. Hatalmasakkal. - Itt történt - mutatott Matt lámpája fényével a földre. - Laurel, még innen is ki tudnál jutni, ha nagyon akarnál? Ahogy a lámpa fénykörébe nézett, Laurelnek eszébe jutott a fénykép a rendőrségi dossziéban. Összeszorította a száját, és megpróbálta elűzni. - Igen. Azt hiszem, arra a legegyszerűbb, amerről jöttünk, de végül is bármelyik irányban kijutna az ember. - Hát igen. - Matt körbefordult, megvilágítva körülöttük a földet. - Furcsa, hogy épp a mocsár közepén adta fel. - Csalódottan elkáromkodta magát. Nincs itt semmi, gondolta, az égvilágon semmi. De mi a fenét is várt? Mit akart találni? - Szívesen megkaparintanám azokat a leveleket! - Akárki is vitte el őket, mostanra már biztosan megsemmisítette, ha volt bennük valami érdemleges. - Kíváncsi vagyok, hogy Susan… - Matt elhallgatott, amikor a lámpa fénye megcsillant valamin. Lehajolt, és egy kis fémdarabot vett fel a földről. - Mi az? - Úgy néz ki, mint egy ékszer letört darabja. Jobb napokat látott. - Felegyenesedett, és forgatni kezdte a tárgyat a kezében. - Talán Anne-é? Laurel elvette tőle, s letörölte róla a rászáradt sarat. - Nem is tudom. Egy hónap egy ilyen helyen… - Rávilágított a fémdarabra, mert hirtelen mintha megmozdított volna benne egy emlékfoszlányt. - Úgy néz ki, mint egy kinyitható medál előlapja. Drága lehetett, nézd, milyen finom véset van rajta! - Az emlék hol felerősödött, hol elhalványult. Laurel kétségbeesetten megrázta a fejét. - Ismerős - mormolta maga elé. - Talán Ellen nénié volt, Louis pedig Anne-nek adta, amikor összeházasodtak. - Ennek utána tudunk nézni, nem áll semmiből. - Matt átvette a lánytól az ékszert, és a zsebébe csúsztatta. Csalódottan újból végigpásztázta a talajt, majd levilágított a folyóparton. - Maradj itt egy percre, körül akarok nézni odalent.

Nora ROBERTS

81

Vetélytársak

- Minek? - Ha tudnám, nem lenne olyan érzésem, mintha egy helyben topognék. - Veled megyek. - Odalent ingovány van, Laurel. Eddig szerencsésen elkerülted a kígyókat, ne kísértsd az istent! Laurel lelki szemei előtt megjelentek a mokaszinkígyók, melyeket régen a folyóban látott úszni. Közömbösnek tettetve magát vállat vont. - Két percet kapsz, Bates. Ha addig nem jössz vissza, utánad megyek. - Két perc. - Matt lágyan szájon csókolta. - Maradj itt! - Meg sem mozdulok. Laurel tekintetével követte Matt lámpája fényét, amint távolodott, és lefelé tartott a csúszós folyóparton. Tisztában volt vele, hogy nem tudja, mit keres, de megértette, hogy mindenáron tenni akar valamit. Eddig mindössze egy törött medált találtak, s csak még több lett a megválaszolatlan kérdés. Laurel a homlokát ráncolva törte a fejét a medálon. Tán gyerekkorából emlékszik rá? tűnődött, s kisöpörte a hajat az arcából. Talán akkor látta, amikor még tisztán csillogott, mondjuk egy fehér ruha fölött? A halántékára szorította a kezét, hátha kiélesedik a kép. Ellen néni egyik csipkés estélyi ruhája lehetett? Semmi. A lány csüggedten engedte le a kezét. Még egy perced van, Bates, üzente gondolatban. Miért van az, hogy az éjszakai neszek sokkal hangosabbak most, hogy Matt nem áll itt mellette? Laurel kellemetlen érzéssel állt egyik lábáról a másikra, hátán izzadságcsepp gördült lefelé, nyomában megborzongott a bőre. Pontosan ez az a hely, tűnődött, s ellenállt a kísértésnek, hogy hátranézzen a válla fölött. Egy óra múlva otthon leszünk, és nevetni fogok azon, ahogy itt álltam reszketve a forró éjszakában, és lidérceket képzeltem a hátam mögé. Egy óra, és… A halk zörejre a háta mögött jéggé dermedt. Átkozott mosómedvék! - gondolta, és haragudott magára. Épp nyitni akarta a száját, hogy odakiáltson Mattnek, amikor egy kar fonódott a nyakára. Először a döbbenet jutott el az agyáig, még mielőtt a teste jelezte volna, hogy nem kap levegőt. Ösztönös önvédelemből hátrabökött a könyökével, de csak az üres levegőt találta él, ahogy támadója ellökte magától. Elemlámpája nagy ívben kiesett a kezéből, ő maga pedig berepült a nád közé. Nagyot nyekkenve ért földet, fejét beleütötte egy ciprus törzsébe. Odalent a folyónál Matt felfigyelt a leeső lámpa fényének ívére, s látta, hogy hirtelen sötét lett ott, ahol az imént Laurel állt. Nekirohant a lejtőnek, és átkozta magában a csúszós füvet, miközben Laurel nevét kiáltozta. Amikor meglátta elterülve a földön, a szívverése is kihagyott. A halott Anne Trulane képe jelent meg előtte elevenen. Megragadta a lányt, s magához rántotta. Csak akkor kezdett újra verni a szíve, amikor meghallotta a nyöszörgését. - Mi a fenét csináltál? - kiáltotta félelem táplálta haraggal. - Csak agyrázkódást kaptam - nyögte ki Laurel nagy nehezen, majd megrázta a fejét, hátha kitisztul. Hiba volt, mert csak még jobban szédült tőle. - Valaki meglökött… hátulról. Óvatosan odanyúlt, hogy kitapogassa a púpot hátul a fején, aztán hirtelen hatalmas erővel ragadta meg Matt pólója elejét, amikor az fel akart egyenesedni. - Ó, nem! Még egyszer nem fogsz egyedül hagyni! A férfi fortyogott a dühtől, megfeszült a tehetetlenségtől, de engedelmesen visszahuppant Laurel mellé.

Nora ROBERTS

82

Vetélytársak

- Jól van, csak maradj ülve még egy percet! - Beletúrt a lány hajába, hogy maga felé fordítsa az arcát. - Megsérültél? Laurel látta szemében a haragot, az aggodalmat, a csalódottságot. - Nem igazán. - Elmosolyodott. Lüktetett a feje, de ez volt minden. - Kaptam egy púpot, de nem ájultam el. Csak csillagokat láttam. Olyanokat, mint amikor először megcsókoltál. Ez segített, gondolta, mikor Matt ujjai kissé ellazultak a karján. Az elgondolkodó tekintet azonban még mindig ott ült a szemében, ahogy az ő arcát vizsgálgatta. - Nem kellett volna egyedül hagynom téged. - Ha most elkezded játszani a macsót vagy bűntudatod támad, ideges leszek - jelentette ki a lány, majd előre hajolt, és megcsókolta Mattet. - Nézzük, fel tudok-e állni! A férfi a hóna alá nyúlt, és finoman talpra állította. Laurel egy pillanatig várt, aztán megállapította, hogy nem szédül. Az erős lüktetés tompa fájdalommá szelídült. - Minden rendben, tényleg - erősködött, amikor Matt továbbra is figyelmesen nézte az arcát. - Volt már nagyobb púpom is. De több nem lesz, míg én melletted vagyok, esküdözött a férfi erősen, de azért mosolygott. - Többet nem teszek olyan megjegyzést, hogy kemény a fejed. No de mit láttál? Mármint a csillagokon kívül. - Semmit - felelte csalódottan sóhajtva Laurel. - Annyira lefoglalt saját magam bátorítása, hogy szándékosan nem néztem hátra, amikor zörgést hallottam a bozótban. A következő pillanatban pedig már át is karolta valaki a nyakamat. Épp csak védekezni kezdtem, és már repültem is neki a fának. És mire a csillagok elhalványodtak, már itt is voltál, az illető pedig eltűnt. Bármilyen véres bosszút is forgatott a fejében, Matt finoman tapintotta meg Laurel fejét. - Van egy búbod, de nem repedt fel a bőr - mondta könnyedén, mintha semmiség lenne az egész, pedig idegességében megfeszült az állkapcsa. - Jó hír. Laurel odahajtotta a fejét, s Matt hosszan, hevesen megcsókolta. Keze már nem remegett, annál inkább vibráltak az idegei. - Biztos vagy benne, hogy tudsz járni? - Innen kifelé biztosan. Elveszett a zseblámpám. - Majd veszel újat - kapta fel a magáét Matt. - Belerepült a folyóba. - Ó, nagyszerű! Alig egy hónapja vettem - morgolódott a lány, amint elindultak visszafelé. - Nos, azt hiszem, végül is találtunk valamit. - Ja. Valakit, aki tudja, miben sántikálunk, és egyáltalán nem tetszik neki. Szerelmi bánatban szenvedő szellemek nem lökik neki az embereket egy fának. Igaz, Laurel? - Igaz - felelte a lány, és arra gondolt, amire Matt is: közel van a ház, és a benne élők ismerik az ingoványt. Csendben gyalogoltak visszafelé, óvatosabban, mint az idefele úton, figyelve minden zajra, gyanakvással nézve az árnyakat. Matt szorosan maga mellett tartotta Laurelt s fogta a kezét, amíg ki nem értek a mocsárból. A házból a legkisebb világosság sem szűrődött ki a távolban.

Nora ROBERTS

83

Vetélytársak

Matt még akkor sem tudta lerázni magáról a kellemetlen érzéseket, amikor már túljutottak a falon. Bőrén érezte a mocsár nyirkosságát, mindent megadott volna egy hosszú, forró zuhanyért. Laurel meg sem szólalt, amíg mérföldekkel maguk mögött nem hagyták Heritage Oakot. - Újra beszélnünk kell Louisszal és Marionnal. - Tudom. De csak holnap. Laurel hátradőlt, és becsukta a szemét. Máris itt a holnap, túl hamar. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen halok. Matt ránézett. Még mindig kicsit sápadtnak látta, de ez lehetett akár a holdfény is. Hangja határozottan csengett, légzése nyugodt volt. Nem érzett rajta félelmet még akkor sem, amikor félig kábán, a földön elterülve találta. Csalódottságot inkább, meg bosszúságot, hogy készületlenül érte a támadás. De félelmet nem. Így, hátrahajtott fejjel, ahogy arcán táncoltak a fények, határozottan emlékeztette Oliviára. Különleges, fékezhetetlen, lenyűgöző. Matt felnevetett, elkapta a lány kezét, és az ajkához szorította. - Rendelünk egy pizzát, és hazavisszük. Bár nem értette, mitől lett Mattnek hirtelen jókedve, a lány csatlakozott. - Jó. De legyen ám rajta minden! Már két óra is elmúlt, amikor Laurel jóllakottan eltolta magát Matt füstszínű üvegasztalától. Nem mondhatta, hogy Matt lakása nem olyan, mint várta, mert fogalma sem volt, mit várjon. Annyit tudott, hogy tükrözi a férfi könnyed életmódját, mivel tele volt puha párnákkal, süppedős szőnyegekkel, nyugtató színekkel, valamint jó stílusérzékről és kényelemszeretetről árulkodott. Nem voltak a falon sem bekeretezett újságoldalak, sem Picassók, hanem csak két olajkép egy számára ismeretlen festőtől. Mindkettő New Yorkot ábrázolta. Az egyik egy látkép volt, amely érzékeltette a város eleganciáját és csillogását, a másik meg egy utcát ábrázolt omladozó épületekkel, töredezett járdákkal. Mindkét festmény kitűnő volt a maga nemében, és a kettő közti éles ellentét kíváncsivá tette a lányt. Feltételezte, hogy míg Matt New Yorkban élt, megismerte a város mindkét oldalát. - Degeszre ettem magam - jelentette ki a lány, amikor Matt egy újabb szeletet akart csúsztatni a tányérjára. - Nagyobb volt a szemed, mint a szád. Még hogy megeszed az egészet dobozostól! csúfolódott a férfi, azzal beleharapott a felajánlott szeletbe. Laurel felemelte borospoharát, és felállt, hogy körüljárja a szobát. Lába belesüppedt a szőnyegbe. - Tetszik a lakásod. Látom, szereted a kényelmet - mozgatta lábujjait kéjesen a szőnyeg szálai között. - A legtöbb ember szereti - felelte Matt, és figyelte, ahogy a lány végignézi a lemezgyűjteményét. - Ühüm. De nem mindenki fejleszti művészetté. - Laurel kiválasztott egy lemezt, aztán félretette, és közelebb lépett a festményekhez, hogy alaposabban megnézze őket. - Nagyon jó képek - jegyezte meg. - Nem ismerem a festőt, de az az érzésem, találkozom még a műveivel.

Nora ROBERTS

84

Vetélytársak

- Örülne, ha hallaná. - Matt szájához emelte nehéz, édes borral teli poharát, s a pereme fölött nézett a lányra. - Egy környéken nőttünk fel. - Tényleg? - Laurel félrebillentette a fejét, ettől még jobban érdekelték a képek. Hiányzik New York? Matt felnézett a festményekre, aztán, újra a poharát forgatta tűnődve. - Nem. - Mégis veled van. - Mindannyian hurcoljuk magunkkal az útravalónkat - dünnyögte a férfi, aztán felkelt, hogy betegye a pizza, maradékát a hűtőbe. Ugyanaz a környék…, nézte Laurel a piszkos utcát, a kopott házakat. Amikor Matt visszajött a konyhából, még mindig a fal felé fordulva állt. - Itt nőttél fel. Mattnek nem kellett odanéznie, hogy tudja, melyik festményre gondol. - Igen - felelte, és már kifele mentében áthúzta a fején a pólót. - Zuhanyoznom kell. - Matthew! - Laurel utánament, s elkapta a karját a fürdőszoba ajtajában. Megérezte a férfi türelmetlenségét, de nem vett róla tudomást. - Kemény volt, ugye? - Túléltem - válaszolta Matt közömbös hangon. - De nem mindenki ilyen szerencsés. Laurel együttérzése azonnal kiült a szemébe, érződött az érintésén, a hangjában. - Mesélj róla! - Inkább nem, Laurel. A lány furcsamód sértőnek érezte a kurta választ. Hátralépett, és kihúzta magát. - Rendben. Sajnálom. Köszönöm a pizzát, Bates, reggel találkozunk. Matt megfogta a karját, hogy megállítsa. - Laurel, nem maradhatsz a lakásodban, amíg meg nem javítják az ajtót. A lány nyugodtan állta a tekintetét. - Nem mindenkinek van szüksége zárakra és reteszekre, Matthew. - A fenébe… - Matt elhallgatott, hogy erőt vegyen az indulatain. Tudta magáról, hogy még mindig feszült attól, ami Laurellel a mocsárban történt, és kábult attól, ami kettejük közt történt délután. Érzelmek kavarogtak benne, és nem tudta őket jól kezelni. - Idefigyelj, én a nagyváros külső kerületében, kegyetlen környéken nőttem fel. Ennek semmi köze hozzád. Az égvilágon semmi. Só került a sebbe, gondolta Laurel, felnézve a férfira. - Tiszta sor - mondta csendesen. - Nevezd szakmai kíváncsiságnak, és ne vedd zokon! - A fenébe, Laurel! - ragadta meg Matt a lány mindkét vállát, amikor az újból menni készült. - Ma éjjel nem maradsz egyedül a lakásodban! - Nem te fogod megmondani, mit tegyek és mit ne. - De igen! - vágott vissza Matt. - És ez egyszer azt fogod tenni, amit mondanak neked. A lány hűvös, közömbös arccal mérte végig. - Vedd le rólam a kezed! Matt most már valóban egyre dühösebb lett, de még így is felismerte Laurel haragja mögött a sértettséget. Felsóhajtott, és homlokát a lányéhoz nyomta. - Sajnálom. - Nem tartozol nekem bocsánatkéréssel - mondta Laurel óvatos hangsúllyal.

Nora ROBERTS

85

Vetélytársak

- De igen. - Amikor felemelte a fejét, a lány sötét, elgondolkodó tekintetével találkozott. - Megbántottalak, pedig nem akartam. - Semmi baj. - Miután a férfi kifogta a szelet a vitorlájából, csillapult Laurel haragja. Én voltam tapintatlanul kíváncsi. - Nem, én… - Matt tétovázott egy pillanatig, aztán annyiban hagyta a dolgot. Nem állt készen rá, hogy előrángassa a múltját, és újból szembenézzen vele. Laurellel nem. - Nem akarok veszekedni veled, Laurel. Nézd, késő van és mindkettőnknek van min gondolkodnia. Ma éjjel már képtelen vagyok még a múltamban is vájkálni. Laurel karjai a nyaka köré fonódtak. Akárhogy haragudott, az érzéseinek nem tudott parancsolni. - Igazad van, ma éjszakára elég a kérdésekből. - Laurel… - Matt megcsókolta a felkínált ajkat. Kezdett oldódni benne a feszültség, ahogy érzékszerveit lassan betöltötte a lány. - Maradj itt! - dörmögte. - Maradj velem! Elégedett, beleegyező sóhajjal hajtotta Laurel a fejét a férfi vállára. - Enyém a zuhany? Matt felnevetett, s orrával megbökdöste kedvese nyakát. - Hát persze. De jobb, ha mindketten egyszerre megyünk. Hallottál már az éjszakai vízhiányról? - Nem én. Egy árva szót sem. - Az hogy lehet? - húzta be Laurelt a férfi a fürdőszobába. - Azt mondjak, kritikus a helyzet. Gyere, elmesélem. Laurel kacagva tűrte, hogy Matt lehúzza róla a pólót.

Laurel kipirultan, egész testében bizseregve jött ki a zuhany alól. A keble elé tartott egy törülközőt, úgy nézett fel Mattre. - Nagy benyomást tettél rám. - Amikor a férfi szélesen elvigyorodott, nyájas hangon folytatta. - Azzal, hogy ennyire óvod a környezetet a szennyvízterheléstől. - A környezetvédelem az életem - felelte hasonlóképpen Matt, azzal lecibálta a lányról a törülközőt, és csak kedvesen mosolygott, amikor az felszisszent. - A szennyes mennyiségét is csökkenteni kell. Tudod, milyen sok vizet használ a mosógép? - kérdezte ártatlan képpel, végigmérve a lányt. - Jobb, ha gyorsan ágyba bújsz, mielőtt megfázol. Laurel úgy vonult ki a fürdőből pucéran, mint egy királynő, meghagyva Mattnek, hogy csodálja a látványt. - Gondolom, a villany felkattintása is ellenkezik az elveiddel. - Ez állampolgári kötelesség - helyesbített a férfi, aztán meglepve Laurelt, hátulról átkarolta a derekát, és vele együtt hemperedett az ágyra. - Idefigyelj, Bates… Matt gyorsan, tökéletesen és hatékonyan hallgattatta el. Csak ingerelni akarta, folytatni a félig kínzást, félig örömszerzést a hűvös zuhany alatt, de a lány megadón hozzásimult, és a szája… - Ó, istenem, Laurel, kellesz nekem! - adta fel az önmagával folytatott küzdelmet Matt. Vadul lecsapott a lány szájára, hogy feloldódjék a feszültség, melyet az éjszaka rótt rájuk. Matt sutba dobta a türelmet, a gyengédséget, Laurelnek meg nem volt szüksége rá. A férfi

Nora ROBERTS

86

Vetélytársak

vadul kutatta nyelvével kedvese szájának melegét, mintha attól félne, nem kap meg mindent, amire vágyik. Pedig Laurel nem akart megtagadni tőle semmit. Szenvedélye felkorbácsolódott, ajka ugyanolyan mohó volt, mint Matté. Ezúttal nem várta, hogy elcsábítsák, nem akart tehetetlenül sodródni az árral. Ugyanannyit akart adni, mint kapni. Eddig nem tudta, hogy a szenvedély képes megfosztani az embert a jólneveltség minden maradékától, de most megtanulta. Az ösztönök önfeledt zenéjét élvezve csókolta, simogatta Mattet, ahol csak jólesett, habzsolta, akárcsak a férfi őt. Matt bőrén annak a szappannak az illatát érezte, amellyel ő maga habozta be a testét. A tiszta illat játékot űzött az érzékeivel, elhódította az agyát, miközben vágyai egészen másutt kalandoztak. Ők maguk csak árnyak voltak az ágyban, összefonódó, egymáshoz tapadó árnyak, míg szenvedélyük szinte anyagi formát öltött. Talán az elmúlt órák fenyegetései sarkallták őket, hogy mohón elvegyenek mindent, amit férfi és nő egymásnak adhat. Bőrük egyre nyirkosabbá, szívverésük egyre hevesebbé vált, fojtott nyögések, halk sikolyok töltötték be a szobát. Mindkettejüknek csak a pillanat, a féktelen jelen számított, egyformán feledésbe merült a tegnap és a holnap. Matt tudta, hogy nem bánik túl finoman a lánnyal, de már rég elpárolgott minden önuralma. Laurel forróságot árasztott, s egyre mélyebbre húzta magával saját, elszabadult szenvedélye örvényébe. A lány teste ugyanolyan volt, mint amikor órákkal ezelőtt először a magáévá tette. Istenem, lehet, hogy tényleg csak órák teltek el azóta?! Ez a női test most ugyanolyan karcsú, sima, eleven, és valahogy mégis más. A változás most belülről fakadt. Nem simulékony volt, nem alkalmazkodó, hanem követelőn szenvedélyes, akárcsak Matt maga. A férfi éhes csókokkal borította Laurel egész testét. Már a hasánál járt, de vágya, hogy megízlelje mindenütt, semmivel sem volt nagyobb, mint Laurelé, hogy tapasztaljon, átéljen egyszerre mindent. Amit már eddig is kapott, és minden más titkot, ami még hátravolt. Mindent meg akart tanulni, amit a vágy csak tanítani tudott. Feltárulkozott a közös örömre, magához vonta Matt fejét, s ívben megfeszülve, meglepetten, de annál kétségbeesettebb odaadással élvezte a férfi nyelvének játékát. Matt feljuttatta az első csúcsra, de nem hagyta abba, hiába remegett meg a lány, s mélyesztette a vállába a körmeit. Hullámokban söpört át Laurelen a gyönyör, mint nehéz, olvadt arany, de Matt folytatta, amibe belekezdett, mintha mindkettejüket meg akarná tartani a közös beteljesülés magaslatán. Ennél már nem létezhet több, gondolta a lány, de mihelyt átfutott fején a gondolat, máris még többet és többet nyújtott neki Matt. Eltelhetett volna már ennyitől, de ő egyre jobban teli lett energiával. Mintha mindig is tudta volna, hogy ilyen lesz. Matt szíve versenyt dobogott Laurelével, szenvedélye tovább tüzelte az övét. - Matthew! - nyögte a lány a nevét. - Gyere! Kellesz egészen! Ahogy a férfi ajka végigsiklott Laurel testén lentről felfelé, a lány érezte a remegését, s hogy gőzkalapácsként ver a szíve. Kapkodó lélegzete elegyedett az övével. Látta megcsillanni a szemét a holdfényben, érezte bőrén a só és a szappan ízét. - Kellesz nekem! - suttogták egyszerre, s Laurel megemelve a csípőjét, elébe ment, hogy végre összeolvadhassanak.

Nora ROBERTS

87

Vetélytársak

9. Lógott az eső lába, vastag, ólomszürke felhők ejtették csapdába a forró, nyirkos levegőt. Ilyen körülmények között az eső nem fenyegetésnek, hanem inkább megváltásnak ígérkezett. Meg sem mozdultak a levelek, nem fordították sápadt alsó oldalukat felfelé várakozásteljesen, hanem bágyadtan csüngtek, reménytelenül. Laurel hátradőlt, és hagyta, hogy a nyúlós levegő beáramoljon a kocsiablakon, hátha hoz némi felfrissülést. Az út két oldalán álló fák árnyéka is csak időleges megkönnyebbülést nyújtott a lüktető hőség ellen. A lány elnézte őket, és azt kívánta, bárcsak valamelyikük tövében ülhetne egy hűs folyóparton, puha, nedves füvön. Két nap alatt harmadszor haladt az úton Heritage Oak felé, s minden alkalommal kicsit nehezebb volt szembenézni a válaszokkal, melyet ott kaphatott. Louis dühös lesz, efelől semmi kétsége nem volt. A férfi, akit tegnap újra látott, dühbe fog gurulni, amiért ismét megzavarják, ha egyáltalán szóba áll velük. Marion pedig… Marion sértve fogja érezni magát, gondolta Laurel némi bűntudattal. Méghozzá amiatt, hogy ő ilyen kitartóan kutat valamit, amit ő ízléstelennek és nyomasztónak tart mind saját maga, mind az öccse szempontjából. Nem szabad erre gondolnom, intette magát Laurel, és tűnődve bámult ki az ablakon. Nincs más választásom, hiszen vannak kérdések, melyeket fel kell tenni, vannak dolgok, melyeket mégiscsak szóba kell hozni. A kutatás most már túl messzire jutott ahhoz, hogy innen visszaforduljanak. Az, hogy én teszem fel ezeket a kérdéseket, csak könnyít a dolgon, igyekezett magát igazolni. Persze ez nem igaz, cáfolta önmagát azonnal elszomorodva. Senki számára sem könnyebb. Azt tudta, hogy Matt miért hallgat. Neki akar időt adni, hogy összeszedje magát és rendezze magában az érzéseit, mielőtt elérnek Heritage Oakba. Milyen figyelmes! Furcsa, gondolta halvány mosollyal, hogy még egy héttel ezelőtt is megesküdött volna, hogy Matthew Batesben nincs egy szikrányi figyelmesség sem. Az elmúlt néhány napban azonban megtudott róla egyet s mást. Azért távolról sem mindent, gondolt a festményekre a falon, de mégis sok fontos dolgot - amelyek közül a legfontosabb az, hogy szereti. De még hátravan a komoly beszélgetés arról, hogy mi is történt köztük. Valahogy az volt a benyomása, hogy mindketten óvakodnak megismerni a másik érzéseit. De csak nyugi, nem kell sürgetni a dolgot. Ilyen gondolatok kavarogtak Laurel fejében, s eltűnődött, vajon Matt fejében is megfordulnak-e. Milyen gyorsan történt! Épp csak egy év telt el. Hogy egy év gyors volna? - mosolygott magán a lány. A lényeg az, hogy megtörtént. Akármi is alakult ki köztük a hosszú hónapok alatt, oly gondosan kerülte, hogy tudomást vegyen róla, hogy a szenvedélynek ez a hirtelen kirobbanása teljesen váratlanul érte. Viszont annál izgalmasabb volt. De vajon Matt számára is? Laurel azt kívánta, bárcsak lenne elég magabiztossága vagy bátorsága megkérdezni.

Nora ROBERTS

88

Vetélytársak

Elfordult az ablaktól, s Matt arcát kezdte szemlélni. Erős, jóképű, könnyen mosolygó, derűs tekintetű. Persze nemcsak ez. Az írásaiból az is kiderül, hogy okos, ironikus, éles elméjű. Laurel azt is felfedezte, hogy könnyedén laza is tud lenni, ha akar. De nem ez az igazi természete. Alapvetően türelmetlen, nyugtalan ember, aki a maga játékszabályai szerint játssza az életet. Eltekintve a lelkét elborító szerelemtől, Laurel legnagyobb derültségére felfedezte, hogy egyszerűen szereti ezt a stílust. Az ő partnere, az ő társa, gondolta, s egyre szélesebben mosolygott. Jobb lesz, ha hozzászoksz, Bates, mert azok is maradunk hosszú-hosszú időn át. - Ennyire tetszik, amit látsz? - kérdezte Matt szárazon. Laurel félrebillentette a fejét, s tovább tanulmányozta a kedves arcot. Csak nyugi, ne áruld el magad! - intette magát újra. - Az az igazság, hogy igen. És még mindig meglep. Matt kuncogni kezdett, és le nem véve az útról a szemét, megráncigálta Laurel haját. - Imádom a bókjaidat, Laurellie. Az ember sosem tudja, kihúzza-e magát, vagy inkább behúzza a nyakát. - Legalább nem kényelmesedsz el, Bates. - Egyszer például azt mondtad nekem, hogy meseszép szemem van. A lány felvonta a szemöldökét. - Tényleg ilyet mondtam? - Igaz, négy martini után. Laurel felnevetett. Épp akkor haladtak át Heritage Oak oszlopai között. - Na ja. Ki tudja, mi mindent képes az ember mondani olyan körülmények között? Tényleg, milyen is a színe? Matt bosszúsan összeszűkült szemmel nézett rá. A lány kidugta a nyelve hegyét. - Kék - állapította meg. - Szőke haj, kék szem… Meglehetősen hétköznapi összeállítás, de te kihozod belőle, amit lehet. - Hát igen. És igazán kár, hogy olyan hegyes az állad. Laurel ösztönösen felszegte az állát. - Az én állam nem hegyes - szögezte le, amikor a férfi épp leállította a motort. - Alig lehet észrevenni. Matt a kezében csörgetve a kocsikulcsot kiszállt. Sikerült felvidítania a lányt, bár csak kis időre. Már az első pillanatban, amint a házra nézett, látni lehetett, hogy csatát vívnak benne az érzelmek a szakmai szempontokkal. S mivel Laurel az volt, aki, az utóbbi győzött. De milyen áron?! - Matthew, Marion fogadni fog minket, mert a neveltetése nem teszi lehetővé, hogy kidobjon, de… kétlem, hogy Louis hajlandó lesz beszélni velünk - mondta a lány a tornác lépcsőin felfelé. - Akkor meg kell győznünk, hogy gondolja meg magát - jelentette ki a férfi egyszerűen, s elengedte a felemelt, nehéz kopogtatót. - Nem akarok rögtön az elején túl tolakodó lenni. Ha… Laurel elnémult attól, ahogy Matt hirtelen feléje fordult, és szikrázó szemmel ránézett. - Amikor - helyesbített a „társa”.

Nora ROBERTS

89

Vetélytársak

A lány kinyitotta a száját, de Matt bosszús, türelmetlen arckifejezése rávette, hogy nyelje le, ami először az ajkára tódult. - Jól van - fordult újból a kapu felé -, jól van. Bűntudata van. Matt kínosan érezte magát, és nem tudta, mit tegyen. - Laurel… Kinyílt az ajtó, a férfinak nem volt alkalma befejezni a mondatot. Binney szemében meglepetés villant - vagy valami más -, ha csak egy pillanatra is. - Miss Laurel! Nem vártuk, hogy ilyen hamar viszontlátjuk magukat. - Jó napot, Binney! Remélem, nem jöttünk rosszkor. Szeretnénk beszélni Louis-szal és Marionnal. Az asszony Mattre nézett, aztán megint vissza Laurelre. - Mr. Louis rossz hangulatban van. Nem jókor jöttek. - Rossz hangulatban? - ismételte a lány. - Talán beteg? - Nem - ingatta a fejét Binney, aztán vonakodott folytatni, mintha rájött volna, hogy túl gyors volt a tiltakozás. - Nincs… - elhallgatott, a megfelelő kifejezést keresve -…nincs jól fejezte be a mondatot összefűzve hosszú, vékony ujjait. - Sajnálom - mosolygott rá könnyedén Laurel, miközben utálta magát a rámenősségéért. - Nem leszünk sokáig a terhére. Fontos beszélnünk vele, Binney - mondta nyomatékkal, aztán anélkül, hogy betessékelték volna, belépett a hallba. - Igenis - engedett a házvezetőnő, de Laurel még elkapta gyors, vádló tekintetét, mielőtt becsukta volna a bejárati ajtót. - Jöjjenek a szalonba! Szólok Miss Marionnak, hogy itt vannak. - Köszönjük, Binney. - A szalon ajtajában Laurel megfogta az asszony kezét. - Louis gyakran… nincs jól? - Hol igen, hol nem. Laurel két kezébe fogta a vékony, dolgos kezet, mint aki megértésért könyörög. - Akkor is voltak ilyen rossz hangulatai, mikor Anne… amikor Anne a felesége volt? Binney ajka vékony vonallá keskenyedett, ahogy összeszorította. Az olyan asszonyok módjára, akik jól ismerik a házat, ahol élnek és az embereket, akikkel élnek, egy alig észrevehető szemvillanással felmérte, nincs-e valaki a hallban vagy a lépcsőn, aztán gyorsan, halkan, franciául kezdett el beszélni. - Maga ismerte őt, Miss Laurel, de itt azóta annyi minden megváltozott, annyi fájdalom érte. Semmi sem olyan már, mint amikor maga ide járt teázni meg lovaglóleckékre. - Értem én ezt, Binney. Segíteni szeretnék Louisnak. Az asszony körülnézett, aztán folytatta. - Régebben, Mr. Charles távozása és az új asszony érkezése között sokszor volt… rossz hangulata. Sokszor csak kóborolt a házban, de nem szólt senkihez, vagy órákra bezárkózott a dolgozószobájába. Aggódtunk, de… - Az asszony sokatmondón vállat vont. - Később kezdett eljárni itthonról üzleti ügyben, és javult valamit a helyzet. Azok az évek, bár nem voltak könnyűek, de… legalább nyugodtak voltak. Aztán hazahozta azt a lányt, az új feleségét. - És ismét változtak a dolgok? - sürgette Laurel. - Csak jó irányba. - A házvezetőnő tétovázott. Laurel tökéletesen értette, milyen kötélhúzás zajlik benne a családhoz való hűség és az őhozzá való őszinteség között. Meglepődtünk, mennyire hasonlított az elsőre - mondta olyan halkan, hogy Laurelnek

Nora ROBERTS

90

Vetélytársak

hegyeznie kellett a fülét, ha hallani akarta. - Furcsa volt látni, még a hangja is… De Mr. Louis boldog volt vele, hozzáfiatalodott. Csak nagyon ritkán jött rá a merengő hangulat vagy zárkózott be a szobájába. Nem törődve a görccsel a gyomrában, Laurel tovább faggatta. - Binney, Anne félt, amikor Louisnak… rossz hangulata volt? Az asszony ismét összepréselte az ajkát. - Talán csak zavart volt, mert nem értette. - Boldog volt ebben a házban? A dióbarna szemek fátyolossá váltak. - Azt mondta, ez a ház olyan, mint valami tündérmese. - És a mocsár? - Attól félt. Nem kellett volna odamennie. Ami ott van - suttogta közelebb hajolva -, azt jobb nem háborgatni. - Miért, mi van ott? - Szellemek - felelte Binney olyan magától értetődően, hogy Laurel beleborzongott. A régi legendákkal, hiedelmekkel nem lehet vitatkozni. Nem is fűzött hozzá semmit. - Anne gyakran találkozott Nathan Brewsterrel? - Hűséges feleség volt. - Az asszony hangja alig észrevehetően megváltozott, amiből Laurel megértette, hogy most már előtérbe került a gazdái iránti lojalitás, s az alkalmazott a védelmükre kel. Feltette hát a kérdést, amelyről érezte, hogy könnyen lehet az utolsó. - Louis tudta, hogy Brewster szerelmes a feleségébe? - Erről nem tudhatok, és nem is beszélhetek - felelte Binney mereven, rosszallással a hangjában. Semmi közöd hozzá, üzente a hangja. Laurel tisztán értette az üzenetét. - Szólok Miss Marionnek, hogy itt vannak. Azzal az asszony hűvösen hátat fordított a vendégeknek, és elvonult. - A fenébe! - csattant fel Laurel. - Őt is elvesztettem. - Ülj le - kormányozta Matt egy szék felé -, és mondd el, miről beszéltetek! A lány helyet foglalt, és belefogott a beszámolóba. - Azt mondta, hogy Louisnak gyakran volt rossz hangulata Charles és Elise távozása után, ami persze érthető - tette hozzá a következtetését, ami túlságosan is hirtelennek tűnt Matt ízléséhez képest. - A szolgálók már aggódtak miatta. Aztán kissé összeszedte magát, és egyre többet utazott üzleti ügyben. Nem számítottak rá, hogy feleséget hoz a házhoz, és Anne hasonlósága Elise-zel szóbeszédre adott okot, de láthatóan Binney szerette őt. Azt mondta, Louis boldog volt, ritkábban volt rossz hangulata, és Anne is boldog volt vele. Laurel sóhajtva dőlt hátra a széken, de ujjai idegesen doboltak a karfán. - Binney is osztja a helyi hiedelmet a mocsárral kapcsolatban. - Megint azok a szellemek? - Ne légy már ennyire földhözragadt! - csattant fel Laurel. - Itt a hely szelleméről van szó - jelentette ki nyakatekert magyarázatképpen. Ahogy Laurel is tette Binney-vel, Matt nem fűzött hozzá megjegyzést. - Jól hallottam, hogy Brewster neve is felmerült? - Binney csak annyit mondott, hogy Anne hűséges feleség volt. Próbáltam tovább firtatni a dolgot, és ekkor veszítettem el a fonalat - nézett Laurel csüggedten Mattre.

Nora ROBERTS

91

Vetélytársak

- Felejtsd el egy percre az érzéseidet, és használd a fejed! - mondta a férfi kíméletlenül, mert jobban viselte a lány haragját, mint sebezhetőségét. - Ha a házvezetőnő tudott Brewsterről, márpedig abból ítélve, ahogy hirtelen bezárkózott, tudnia kellett, ki más tudhatott még? - Az alkalmazottak előtt soha semmi nem marad titkokban, Matthew. Mindannyian tudhatták. - Mégsem említette egyikük sem a nevét a rendőrségi kihallgatáskor. Laurel összefonta az ujjait az ölében, hogy ne doboljon tovább a karfán. - Ha beszélnek róla, a dolog rossz fényt vetett volna Anne-re és így Louis becsületére is. Emlékezz rá, a nyomozás semmi másra nem jutott, mint hogy véletlen baleset történt! Ezek után értelmetlen lett volna bolygatni a dolgot. - És most? - Az alkalmazottak Louis pártján vannak - mondta Laurel elcsigázottan. - Nem fognak pletykálni kívülállóknak olyasmiről, ami még több fájdalmat okozna neki. - Vannak megfelelő helyeken ismerőseim… - tépelődött Matt. - Talán rá tudnék venni valakit, hogy jöjjön ki feltenni néhány kérdést… - Még ne, Matthew, adj még néhány napot! - fogta meg a széke mellett álló férfi kezét Laurel. - Nem akarom ráhozni a rendőrséget Louisra, csak ha végképp nincs más választás. Még nincs elég adatunk ahhoz, hogy újra lehessen indítani a nyomozást. Ezt te is jól tudod. - Talán igen, talán nem. - Matt bosszúsan nézett a lányra, és elfojtott egy sóhajt. Néhány nap, Laurel. De ez minden. - Laurel! Mr. Bates! - Marion már az ajtóból nyújtotta a kezét Laurel felé. - Kérem, foglaljon helyet, Mr. Bates! Sajnálom, hogy megvárakoztattam magukat, de nem számítottunk rá, hogy jönnek. Laurel kihallotta a hangjából az enyhe neheztelést, és nem is csodálkozott rajta. - Sajnálom, Marion. Remélem, nem rosszkor jöttünk. - Hát, egy kicsit sok a dolgom, de… - A nő megszorította Laurel kezét, aztán leült vele szemben a kétszemélyes brokát kanapéra. - Kértek kávét? Vagy talán egy hideg üdítőt? Rémesen nagy ma a hőség. - Köszönjük, nem, Marion, és nem is maradunk sokáig. - Udvarias csevely, gondolta Laurel bosszúsan. Milyen egyszerű udvarias semmitmondásba csomagolni a csúnya dolgokat! - De fontos lenne ismét beszélnünk veled is és Louisszal is. - Ó! - Marion Mattre nézett, aztán megint Laurelre. - Attól tartok, Louis nincs a házban. - De, ugye visszajön? - kérdezte Matt, aki nem fogadta el a felkínált ülőhelyet. - Nem tudom megmondani. Azaz, nem tudom, mikor. Elnézést! - Marion arckifejezése enyhén megváltozott, kissé összevonta a szemöldökét, mintha valami kellemetlent készülne mondani. - Az igazság az, Laurel, hogy szerintem nem nagyon akar majd újra beszélni veled. Ez fájt, de a lány számított rá. Rezzenéstelen arccal nézett vissza a nőre. - Marion, Matthew és én tegnap meglátogattuk Nathan Brewstert. Mindketten figyelték vendéglátójuk arcát, s egyikük figyelmét sem kerülték el a legapróbb rezzenések sem. Kétségbeesés, izgatottság, bosszankodás, kétség váltogatta egymást Marion arcán. - Igen? És miért? - Szerelmes volt Anne-be - felelte Laurel. - És egyáltalán nem csinált titkot belőle.

Nora ROBERTS

92

Vetélytársak

Bosszúságának egyetlen jeleként Marion tekintete hűvössé vált. - Laurel, Anne bájos gyermeklány volt, akihez bármelyik férfi vonzódott volna. - Nem azt mondtam, hogy vonzódott hozzá - helyesbített a lány -, hanem hogy szerelmes volt belé. A maga módján. Azt akarta, hogy hagyja el érte Louist. Marion nagyot nyelt, mielőtt megszólalt. Elárulta a nyakában hordott vékony aranylánc csillanása. - Amit Mr. Brewster esetleg akart, nem jelentett semmit. Anne szerette Louist. - Te tudtál erről - szegezte neki a kijelentést Laurel, miközben feszülten figyelte a nő szemét. Világosszürke volt, akár az öccséé. Marion egy pillanatig hallgatott, aztán nagyot sóhajtva beismerte. - Igen, tudtam. Lehetetlen lett volna nem észrevenni abból, ahogy Anne-re nézett. Egészen összezavarta szegénykét. - Kezei felemelkedtek, ujjai összefonódtak, majd a két kéz visszahullt a nő ölébe. - Bizalmasan elmondta ezt nekem, mert nem tudta, hogyan is kezelje a dolgot. De Anne sosem hagyta volna el Louist - tette hozzá halkan, s idegesen gyűrögetni kezdte szoknyája anyagát, miközben tekintete furcsamód egyenes és csaknem nyugodt maradt, mintha kezeit nem is ő mozgatná. - Szerette őt. - Louis is tudta? - Nem volt mit tudnia! - csattant fel Marion élesen, aztán igyekezett visszanyerni az önuralmát. - Anne csak azért mondta el nekem, mert felzaklatta a fickó viselkedése. A nővérének is mondta, hogy idegesíti. Anne szerette Louist - ismételte Marion. - De mit számít ez már? - nézett hirtelen vendégeire elkínzott tekintettel, ruhája vékony anyagát markolászva. - A szegény gyermek halott, és az ilyen híresztelések, az ilyen csúnya híresztelések csak még nehezebbé tennék Louisnak, hogy elviselje a bánatát. Véget tudsz ennek vetni, Laurel? Tudnod kell, mit tesz ez a folyamatos nyomás Louisszal. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog! - szólt közbe Matt, mielőtt Laurel kinyithatta volna a száját. - Mit gondol, miért küldött valaki Laurelnek figyelmeztetést? - Figyelmeztetést? - A nő csodálkozva ingatta a fejét, ujjai végre megnyugodtak. Milyen figyelmeztetést? - Valaki letett a küszöbömre egy csomagot - mondta Laurel szándékolt nyugalommal. Egy döglött, rezes fejű kígyó volt benne. - Ó, istenem! Ó, Laurel! - Marion mindkét kezével megragadta a lány kezét, s Laurel érezte, hogy remeg. - Miért tett volna valaki ilyen szörnyűséget? Mikor? Mikor történt ez? - Tegnap késő délután. Néhány órával az után, hogy eljöttünk Heritage Oakból. - Ó, édesem! Biztos szörnyen megijedtél… Anne-t is egy rezes fejű marta meg dünnyögte a nő maga elé, mintha csak utólag jutott volna az eszébe. - És azt gondolod… Laurel, ugye nem hiszed, hogy Louis képes lenne ilyet tenni veled? Nem hiheted! - Nem tudom… nem akarom elhinni, hogy ő volt. De azt gondoltuk, jobb, ha mindketten tudtok róla. Marion kapkodó lélegzése csillapodott, a nő elengedte Laurel kezét. - Rémes lehetett. Még az én idegeim is… és Louis… - Elhallgatott, megrázta a fejét. Természetesen megmondom neki, tudod, hogy megmondom, de… - Miss Marion! - Igen, Binney - nézett vissza a nő a válla fölött az ajtóra.

Nora ROBERTS

93

Vetélytársak

- Bocsásson meg, de Mrs. Hollister van a telefonban, a kórházi jótékonysági rendezvénnyel kapcsolatban keresi. Mindenképp beszélni akar magával. - Jó, jó. Mondja meg neki, egy percen belül ott vagyok. - Visszafordult Laurel felé, ezúttal a gallérját babrálta. - Sajnálom, Laurel, mindent nagyon sajnálok. Ha meg akartok várni, elintézem a telefont, és visszajövök. De nem tudom, mi mást mondhatnék még. - Rendben van, Marion, menj csak! Kitalálunk. - Ha egyszer beleharapsz valamibe, rendesen megrágod - jegyezte meg Matt, amint egyedül maradtak. - Ugye? - Laurel nem nézett rá, csak felvette a táskáját, és felállt. - A szakmával jár. - Laurel! - fogta meg a vállát a férfi, s nem engedte el, amíg a lány rá nem nézett. - Ne tedd ezt magaddal! - Abbahagynám, ha tudnám - mormolta a lány, aztán elfordult, és kibámult az ablakon. Nem tetszett, ahogy Marion összeomlott, amikor megemlítettem Brewstert. - Többet tud, mint amennyit mond - értett egyet Matt. Megsimogatta a lány haját, és oda akarta húzni magához, amikor az halkan megszólalt. - Louis odakint van. Egyedül akarok beszélni vele, Matthew. A férfi hátralépett, és maga is meglepődött, mennyire fájt neki ez az egyszerű kérés. - Rendben - felelte, majd miután Laurel kiment a teraszajtón, zsebre dugott kézzel lépett közelebb az üveghez. A legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül kívánta Louis Trulane-t a pokolba. A szalon hűvöse után még fojtogatóbbnak érződött odakint a hőség. Eső illat úszott a levegőben, bár maga az égi áldás váratott magára. Ha énekelt is egy-egy madár, azt kedvetlenül tette. Laurel érezte a rózsák illatát is, ahogy elhaladt mellettük, de még ez is forrónak, túl bódítónak tűnt. Louis ingét is nedves foltok tarkították. - Louis! A férfi felkapta a fejét a megszólításra, és megállt. Sem az arcán, sem a tartásán nem látszott, hogy örülne a lánynak, igaz az előző napi hűvös közömbösségnek sem volt nyoma. Louis egyenesen dühös volt. - Mit csinálsz te itt? - Beszélnem kell veled. - Nincs mit mondanunk egymásnak. - Louis! - Laurel megragadta a férfi karját, amikor az ott akarta hagyni. Bár megállt, olyan pillantással fordult a lány felé, hogy az leengedte a kezét. - Hagyd meg nekünk a régi szép emlékeket, Laurel, és tartsd magad távol tőlem! - Őrzöm azokat az emlékeket, Louis, de van egy feladatom, amit el kell végeznem. - A férfi arcát fürkészve Laurel arra vágyott, bárcsak tudna tenni vagy mondani valamit, amivel elkerülhetné a várható végleges szakítást. - Nem hiszem, hogy Anne önként ment volna be a mocsárba. - Nem érdekel, mit hiszel. Anne meghalt. - Louis a távolba nézett Laurel feje fölött, az északi pázsit túlsó széle felé. - Anne meghalt - ismételte becsukva a szemét -, és ezzel a történetnek vége. - Valóban? - szállt szembe vele Laurel, megkeményítve a szívét. - Ha csak a legkisebb lehetőség is nyílna rá, hogy megtudd, nem csalta vagy kergette-e ki valaki akarata ellenére a mocsárba, nem akarnád tudni?

Nora ROBERTS

94

Vetélytársak

Amikor Louis vékony ágat tört egy rózsaszín virágú bokorról, Laurel lelki szemei előtt Brewster keze jelent meg, ahogy a ceruzával játszik. - Ez képtelenség. Senkinek sem volt… senkinek sem lett volna oka rá. - Nem? - kérdezte a lány, s máris hallotta az eltörő ág pattanását. - Valakinek nagyon nem tetszik, hogy Matt meg én foglalkozunk az üggyel. - Nekem nem tetszik! - robbant ki Louis, a földre dobva az eltört virágos ágat. - De ebből miért következik az, hogy én öltem meg a feleségemet?! - kiáltott fel, majd visszafordult a mocsár felé. - Az isten szerelmére, Laurel! Miért avatkozol te ebbe bele? Elmúlt, kész, vége. Anne-t semmi sem tudja többé visszahozni. - Annyira nem tetszik a beavatkozásom, hogy akár egy döglött kígyót is képes lennél a küszöbömre tenni? - Micsoda? - A férfi a fejét ingatta, mintha attól kitisztulna. - Mit mondtál? - Valaki küldött nekem egy döglött rezes fejűt szépen becsomagolva, egy dobozban. - Egy rezes fejűt? Ugyanolyat, mint… - Louis elhallgatott, és lassan a lány felé fordult. Rossz vicc - mondta, egy fejmozdulattal hátracsapva a haját a homlokából. Laurel jól emlékezett erre a mozdulatra. - Attól tartok, az utóbbi időben nem vagyok tréfás kedvemben, bár nem értem… - Ismét elhallgatott, mint akinek eszébe jutott valami. Megváltozott az arckifejezése, de Laurel nem tudta mire vélni. - Emlékszem. Szegény kis Laurel, te mindig nagyon féltél a kígyóktól. Majdnem megfojtottam az unokatestvéremet, amikor az orrod alá tartotta azt az ártalmatlan siklót Marion egyik kerti partiján. Mennyi is voltál? Kilenc? Tíz? Emlékszel? - Emlékszem. Louis arckifejezése ellágyult, igaz, csak alig észrevehetően. - Kinőtted azóta? Laurel nyelt egyet. - Nem. - Sajnálom - simogatta meg az arcát a férfi a barátság első jeleként. A lánynak ez az érintés jobban fájt, mint a haragos szavak. - Miattuk nem szeretted a mocsarat sem. - Sosem szerettem a mocsarat, Louis. - Anne pedig kifejezetten gyűlölte - siklott újból arrafelé a férfi tekintete. - Néha megpróbáltam ugratni miatta, hátha levetkőzi az irtózást magáról… ahogy téged is szoktalak ugratni. Istenem, milyen édes volt! - Egyszer sem engedted, hogy találkozzam vele - mondta halkan Laurel. - Miért nem engedtél senkit a közelébe? - Ugyanúgy nézett ki, mint Elise - felelt Louis. Keze még mindig Laurel arcán pihent, de a lány tudta, hogy csak ott felejtette. - Az első alkalommal megdöbbentem, amikor megláttam. De ő mégsem Elise volt - szögezte le határozottan. Szeme acélszürkévé vált, akárcsak az ég. - Az emberek viszont azt gondolták volna, ha látják. Nem bírtam volna elviselni az összehasonlítgatást, a pletykát. - Azért vetted el, mert emlékeztetett Elise-re? Louis tekintetébe visszatért a harag. Oly hirtelen és vadul, hogy Laurel meghátrált volna, ha a férfi ujjai meg nem feszülnek az arca körül. - Azért vettem el, mert szerettem, mert szükségem volt rá. Azért vettem el, mert fiatal volt, formálható, és tőlem függött. Nem olyan nő volt, aki másfelé kacsintgat. Azért voltam

Nora ROBERTS

95

Vetélytársak

mindvégig vele az év során, ami nekünk jutott, hogy ne unatkozzon, ne legyen elégedetlen, ahogy Elise állította magáról abban az átkozott üzenetben. - Louis, tudom, mit érzel… - Valóban? - szakította félbe a férfi halkan, annyira halkan, hogy a szó szinte ott lebegett közöttük a mozdulatlan levegőben. - Tényleg tudod, mi a veszteség, Laurel? Tényleg tudod, hogy mi a hűtlenség? Nem - szögezte le, mielőtt a lány megszólalhatott volna. - Ahhoz először meg kellene élned. - Ha lett volna valaki más - szólalt meg Laurel, majd megnyalta a szája szélét, mert érezte, hogy kiszáradt. - Ha lett volna egy másik férfi, mit tettél volna, Louis? A férfi ismét hűvösen, szinte jeges tekintettel nézett rá. - Megöltem volna az illetőt. Egy Júdás elég egy embernek. - Azzal elfordult, és ismét távolodni kezdett a lánytól meg a háztól. Laurel megrázkódott a ragacsos hőségben. Matt úgy döntött, hogy eleget látott. Kilépett a teraszajtón, s leküzdötte vágyát, hogy Louis nyomába eredjen, és kitöltse rajta a haragját. Inkább Laurelhez sietett, aki csendesen nézett a férfi után. - Menjünk! - mondta kurtán. Laurel bólintott. A hangulat - az övé, Louisé és Matté - összhangban volt a levegőben lógó feszültséggel. Érlelődött a vihar mindannyiukban, nem kellett volna sok, hogy kitörjön. Csendben sétáltak át a szépen nyírott füvön Matt kocsijához, és elhajtottak a birtokról. - Nos? - kérdezte Matt várakozásteljesen. - Binneynek igaza, volt Louis hangulatával kapcsolatban - kezdte kisvártatva Laurel. Ideges, dühös, és nem tudja min levezetni a haragját. Még mindig balesetnek tartja Anne halálát. Ahogy a mocsár felé nézett… - Laurel felpillantott Matt arcára, és kedvese összeszorított száját, feszülő állkapcsát egész hasonlónak látta Louis arckifejezéséhez. Matthew, én meg mernék esküdni, hogy szerette a feleségét. Lehet, hogy azért szeretett bele, mert annyira hasonlított Elise-re, talán még azért is vette el, mert valamiféle második esélyben reménykedett, de állítom, hogy szerette. - Gondolod, hogy mindig el tudta különíteni őket az agyában? - Már mondtam neked, hogy nem vagyok pszichiáter - vágta oda élesen Laurel, s ő is összeszorította a fogát. Semmit sem fognak elérni, ha acsarkodnak egymásra. - Csak azt tudom elmondani neked, amit megfigyeltem - folytatta nyugodtabb hangon. - Eszerint pedig Louis szerette Anne-t, és még mindig gyászolja. A gyász egy része fakadhat bűntudatból azért, hogy ugratta a mocsártól való félelme miatt, és azért, hogy nem vette a félelmét elég komolyan. - Elmondtad neki a dobozt? - Igen. - Miért nem esik már végre, gondolta a lány, amint elhúzta bőrétől átizzadt blúzát. Az eső talán újra tisztára mosna mindent. - Először nem hozta a két kígyót összefüggésbe, de amikor rádöbbent, végtelenül felháborodott. Aztán… aztán eszébe jutott, hogy mindig is rettegtem a kígyóktól. Néhány percig épp olyan volt, mint régen. Kedves, barátságos. - Laurel nyelt egyet, és kinézett az oldalablakon, miközben Matt magában vadul káromkodott. - Megkérdeztem, miért nem akarta, hogy Anne találkozzon bárkivel is. Azt felelte, nem akarta, hogy mindenki elkerülhetetlenül Elise-zel hasonlítgassa össze. Azért volt mindig mellette, mert nem akarta, hogy unatkozzon és… - …másfelé kacsintgasson - fejezte be helyette Matt a mondatot.

Nora ROBERTS

96

Vetélytársak

- Hát igen - kapta vissza a fejét Laurel. - Mi az, most nem vagy annyira megértő? Most nem mondod, hogy te is voltál már hasonló helyzetben és tudod, mit él át? A férfi állta Laurel dühös pillantását. - Te elég megértő vagy kettőnk helyett is. - A fene vigyen el, Matthew! - suttogta Laurel. - Olyan nagyokos vagy, olyan elhamarkodottan ítélkezel! Örülhetsz, hogy nem vesztettél el még senkit, akit szerettél. Matt kidobta a cigarettavéget az ablakon. - Most Trulane-ről beszélünk, nem rólam. Ha keresztes hadjáratot akarsz indítani a megmentésére, tedd a szabadidődben, de ne az én társamként. Én csak a tényekkel foglalkozom. Laurel érezte, ahogy elönti a düh, és épp csak sikerült elfojtania. Rideg hangon szólalt meg. - Akkor nesze, itt egy. Louis azt mondta, megölt volna bárkit, akivel Anne összeszűrte volna a levet. Ezt olyan hidegvérrel mondta, amit fogadok, te is megcsodálnál. Nathan Brewster viszont még mindig nála dolgozik. - Én is mondok egyet - fordult a lány felé Matt, miután beállt a Herald parkolójába. Annyira odavagy Trulane-ért, hogy már egy egész tragikus hőst csinálsz belőle. Nem vagy hajlandó más színben látni. Az az ember kegyetlen, keserű fickó, aki képes az előre megfontolt erőszakra. Első felesége az öccsét választotta helyette. Még sosem kérdezted meg magadtól, miért? Laurel kirántotta a karját Matt kezéből. - Semmit sem tudsz a szerelemről és a hűségről, Matthew. - Miért, te igen? - vágott vissza a férfi. - Ha felnőnél végre, észrevennéd, hogy te nem szereted Trulane-t, hanem a megszállottja vagy. Laurel elsápadt, és ahogy ment kifelé az arcából a vér, úgy lett a szeme egyre sötétebb, tekintete egyre fagyosabb. - Igenis szeretem - mondta halk, remegő hangon. - Te ezt fel sem tudod fogni. Neked minden fekete-fehér, Matthew, legalábbis azt akarod, hogy az legyen. Semmi baj, te csak maradj a tényeid mellett, és hagyd meg nekem a poklot. Azzal kipattant a kocsiból, de Mattnek sikerült elkapnia a vállát, mielőtt berontott volna az épületbe. - Nem fogsz itt hagyni! - dördült rá, amint kitört belőle a harag, némi pánikkal fűszerezve. - Elegem van Louis Trulane-ből. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy ott lihegjen a nyakamban, valahányszor hozzád érek. Laurel száraz szemmel nézett fel rá. - Te tiszta hülye vagy. Talán nem ártana még egyszer alaposan szemügyre venned a tényeket, Matthew. Most pedig hagyj békén! - Amikor elcsuklott a hangja, mindketten elkáromkodták magukat. - Egy ideig látni sem akarlak. Matt nem állította meg, amikor másodszor is elfordult tőle. Megvárta, hogy eltűnjön az épületben, aztán rátámaszkodott a motorháztetőre. Körülötte kavargott a forró levegő. Mi a fene ütött belé, hogy Laurelre támadt? - kérdezte magától végigszántva a haján. Egy ilyen érzelmi támadás ugyanolyan rosszul esik, mint egy pofon. Megmozgatta a vállát a nyirkos ing alatt. Lehet, hogy ez az idő ment az agyára? Az ilyen vacak időjárás kikészíti akárki idegeit.

Nora ROBERTS

97

Vetélytársak

No de kit akar ő becsapni? Saját magát? Az volt a bökkenő, hogy míg Laurel vele töltötte az éjszakát, nekiadta magát, megadott neki mindent, amire csak vágyott… De nemrég azt kellett látnia, hogy Louis megérinti az arcát. Idióta! Laurel sem szidhatta volna változatosabban, mint ahogy ő szidta most saját magát. Addig hagyta, hogy mardossa a féltékenység, amíg ő maga bele nem mart Laurelbe. De nem tehetett semmit ellene. Nem, helyesbített azonnal, meg sem próbált tenni semmit ellene. Egyszerűbb volt haragudni, mint elismerni, hogy fél. Félti Laurelt, amióta belenézett a dobozba az asztalán, és fél tőle, amióta felfedezte, hogy reménytelenül beleszeretett. Nem akarta elveszíteni, azt nem élné túl. Talán azért is támadt rá, mert azt akarta elérni, hogy hátráljon meg, és engedje át neki a nyomozást. Ha például meg tudta volna akadályozni, hogy vele menjen a mocsárba, nem támadták volna meg. Vagy talán azért használta Louist ürügyként, mert félt bevallani Laurelnek, mit érez iránta. Éppen olyan gondosan megtervezte a kapcsolatuk alakulását, ahogyan minden mást is szokott. A dolgok most valahogy mégis kikerülnek az ellenőrzése alól, amikor elkezd dolgozni Laurellel ezen az ügyön. Hogyan is mondhatná el neki, hogy szereti. Hogy szereti talán azóta, amikor először látta meg azt a képet odatámasztva Curt könyveinek? Laurel azt hinné, megbolondult. És talán igaza is volna, gondolta. Viszont mégiscsak riporter, és a riporterek tudják, hogyan kell végigkövetni egy történetet. Most azonban az a legfontosabb, hogy megadja Laurelnek, amit kívánt: egy kis időre távol tartja magát tőle. Ezzel tartozik neki. Addig is legalább egy kicsit a saját szakállára nyomozhat. Utána pedig megtalálja a módját, hogy bocsánatot kérjen anélkül, hogy megint belekeverné Trulane-t a dologba. Végül pedig, gondolta, amint átvágott a parkolón, beleveri valahogy abba a makacs fejébe, hogy szereti. Akár tetszik neki, akár nem.

10. Laurel nagy szerencsének tartotta, hogy nyomban kiküldték egy megbízatás teljesítésére, mihelyt betette a lábát a szerkesztőségbe. Épp csak magához tudott venni egy üres noteszt, keresett egy fotóst, és már ott sem volt, amikor Matt alig félúton járhatott felfelé a lifttel. Nem akarta látni a férfit, amíg legalább kicsit nem csillapul a haragja és a sértettsége. A három autó összeütközése egy fontos belvárosi csomópontban, meg a vele járó zaj és felfordulás legalább elvonja a figyelmét a személyes problémáiról. Egyelőre.

Nora ROBERTS

98

Vetélytársak

Matt ésszerűtlenül viselkedett, bizonygatta magában összeszorított fogakkal, miközben a fotós áthajtott egy sárga lámpán, és bekapcsolódott a forgalomba. Ésszerűtlenül és konokul. Hogy hiányozhat valakiből ennyire az együttérzés vagy a beleérző képesség? Hogy lehet, hogy ugyanaz a férfi, aki annyi támogatást és vigaszt nyújtott neki, amikor megijedt a kígyótól, semmit sem érez egy olyan ember iránt, aki annyit szenvedett, mint Louis Trulane? Hát nem ismeri fel a fájdalmat? És hogy szerethet ő valakit, aki… Itt elakadt a gondolatfolyam, ugyanis mindegy, hogyan és miért, mindenképpen szereti Mattet. Ennyire egyszerű. És mivel szereti, még jobban fájtak a szavai és a megértés hiánya, amit nála tapasztalt. Azzal vádolja, hogy Louis megszállottja. Hát ez fáj. Minden értelmes ember első hallásra felfogná, hogy Louis Trulane az ő gyermekkori hőse, akit annak idején gyermeki módon, nyitott szívvel szeretett. Az idő előrehaladtával ez a szerelem átalakult, de nem azért, mert Louis változott meg, hanem mert ő maga. Még mindig szerette Louist, talán valóban nem egészen tárgyilagosan. Úgy szerette, ahogy egy nő őrzi annak a fiúnak az emlékét, aki először megcsókolta, vagy aki először vett neki virágot. Bensőséges, biztonságos, szenvedélymentes érzelem ez, édes emlék. Matt pedig azt kérte tőle, hogy fordítson hátat ennek az emléknek, vagy hogy feketítse be holmi gyanakvással. Egy Laurelhez hasonló nő szemében, egy ilyen fiatalember emléke szent és sérthetetlen, hiszen ő volt, aki őt mint gyermeket és az ő gyermeki szerelmét oly gyengéd megértéssel kezelte. Matt mégis ürügyül használta arra, hogy nekitámadhasson valamiért, amit nem is értett. Egyenesen azt feltételezte, hogy ő Louisra gondol a karjai közt. De hogy hiheti ezt?! Hogyan? Csak nem…? Egy új gondolat vert tanyát Laurel sötét gondolatai között. Egy lebilincselő gondolat. Mi van, ha Matt egyszerűen csak féltékeny? - Nahát! - kiáltott fel hangosan Laurel, azzal hátradőlt a kocsi ülésén. A fotós vetett rá egy oldalpillantást, de nem szólt semmi. Féltékeny… Hát ez tényleg érdekes, bár még mindig ésszerűtlen és ostoba dolog. Viszont ha féltékeny, ebből talán az is következik, hogy az érzései iránta mélyebbek, mint eddig hinni merte. Talán. Vagy egyszerűen csak elviselhetetlen, amiről meg is feledkezett a szerelem mindent elsöprő, első pillanataiban. Mindenesetre érdemes elgondolkodni rajta. A hirtelen feltorlódott forgalomban, nagy dudálások közepette megállásra kényszerültek. - Kiszállok, hamarabb érek oda gyalog - szólt oda Laurel szórakozottan a fotósnak. Gyere utánam, mihelyt tudsz! - Azzal kiugrott a kocsiból, és nekilátott a munkának. Matt is kint volt az utcán. A Vieux Carré zaja talán jóval mérsékeltebb volt, mint amit Laurelnek kellett elviselnie, ám a hőség itt is csak alig volt kisebb. A férfi beszívta a folyó és a virágok illatát, ami immár New Orleanst jelentette számára. Pillanatnyilag azonban nem is gondolt rá, az elmúlt órában rengeteg dolga akadt. Egy látogatás a rendőrőrsön és néhány gondosan elhelyezett kérdés azt az értesülést eredményezte, hogy nem indult semmiféle hivatalos kutatás Elise és Charles Trulane megkeresésére. Soha senki nem jelentette az eltűnésüket. Az írott üzenet, a hiányzó ruhák és az eltűnt festőfelszerelés elég volt ahhoz, hogy mindenki készpénznek vegye a szökést. Matt azonban nem volt elégedett.

Nora ROBERTS

99

Vetélytársak

Tovább kérdezősködve közönybe ütközött. Mit számít, hogyan hagyták el a várost, vagy hogy látta-e őket valaki? Az a lényeg, hogy elmentek, és egy évtized nagy idő. Bőven van dolga a New Orleans-i rendőrségnek egy tíz évvel ezelőtt történt házasságtörésen kívül is. A laborosok megnézhetik ugyan azt a kis fémdarabot, ha lesz rá idejük, különben meg mit is akar ő tulajdonképpen? Matt kitért a válasz elől, és bizonytalanabbul távozott, mint ahogy bement a rendőrségre. Talán Curttel többre megy. Befordult a sarkon, és belépett a félhomályos kis bárba, ahol egy rezes trió játszotta egy közismert sláger langyos feldolgozását. Rögtön kiszúrta Curtöt, aki egy sarokbokszba fészkelte be magát a papírjaival, melyeket szétterített az asztalon. A pohár söre érintetlenül állt a könyöke mellett. Matt épp ugyanígy szokta őt látni számtalanszor a főiskolás években. Elmosolyodott, jól is esett neki a sok órányi komorság után. - Hogy ityeg a fityeg, tanácsos úr? - Tessék? - Az újságjába merült Curt zavartan pillantott fel. - Szia! - köszöntötte barátját, majd egyetlen, jól begyakorolt mozdulattal összerendezte a papírokat, és teletette őket egy mappába. - Mi újság, Matt? - Ugyanazt - mutatott Matt Curt sörére, amikor odalépett hozzájuk a pincérlány. - Egy kis jogi tanácsra van szükségem - fordult aztán Curthöz. - Ó-ó! - A férfi vigyorogva simogatta meg az állát. Egyedül ez a mozdulat emlékeztette benne Mattet a húgára. - Tanácsra, nem képviseletre - tisztázta a helyzetet Matt. - Ó, értem. - Amikor a pincérnő letette Matt sörét az asztalra, Curtnek is eszébe jutott a sajátja. - Szóval ha úgy döntenék, hogy gyarapítóm a részvényeim számát, jó befektetésnek találnád a Trulane Hajózási Társaságot? Curt felnézett a söréből, s elmélázó tekintete hirtelen élessé vált. - Azt mondanám, erről inkább a brókeredet kérdezd, ne az ügyvédedet. Különben meg mindketten tudjuk, hogy a részvénycsomagod jól áll, hiszen te szoktál nekem tippeket adni, emlékszel? - Akkor fogd fel elméleti kérdésnek! - felelte Matt könnyedén. - Ha egy New Orleans-i központú cég részvényeivel spekulálnék, bölcs dolog lenne Trulane-ékbe fektetni a pénzemet? - Na jó. Akkor azt mondanám, hogy a Trulane az egyik legbiztosabb lábakon álló cég az országban. - Rendben - dünnyögte az orra alatt Matt. Tehát ez zsákutca. - Mit gondolsz, miért nem nyúlt senki egy ujjal sem Elise Trulane örökségéhez? Curt letette a sörét, s hosszan, merőn barátjára nézett. - Honnan tudsz te erről? - Tudod, hogy nem adhatom ki a forrásaimat, Curt. Ötvenezer. Óriási summa - mondta Matt tűnődve, és ujjával csíkot húzott a hideg poháron lecsapódott párán. - Még a tízéves kamata is csinos kis vagyon. Szerintem még egy olyan ember is hasznát vehetné, mint Trulane. - Ő nem jogosult erre a pénzre, az az összeg Elise saját öröksége. - Curt vállat vont Matt ki nem mondott kérdésére. - A cégünk kezeli.

Nora ROBERTS

100

Vetélytársak

- A hölgy pedig csak hagyja pihenni a bankban - vonta fel a szemöldökét Matt. - Furcsa. Nem próbálta már a céged megkeresni? - Tudod, hogy ebbe nem mehetek bele - tiltakozott Curt. - Jól van, akkor nézzük megint csak elméletileg! Ha valaki örököl egy hatalmas összeget, és nem jelentkezik a pénzért, milyen lépéseket tesznek a végrendelet végrehajtói, hogy megtalálják a kedvezményezettet? - Csak a legszükségesebbeket - felelte Curt, bár nem örült, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés. - Hirdetést adnak fel az újságokban, és nagy valószínűséggel magánnyomozót bérelnek fel. - Mondjuk, a kedvezményezettnek van férje, akit messze el akar kerülni. - A nyomozás, és annak minden vonatkozása szigorúan bizalmas és titkos. - Hm. - Matt tologatta sörét az asztalon, miközben a zongorista egy gyors, tüzes futamot játszott. - Volt Elise Trulane-nek végrendelete? - Matt! - Jegyzőkönyvön kívül, Curt. Lehet, hogy fontos. Ha bárki más kérdezett volna tőle ilyet, Curt valami jogi közhellyel elintézte volna, kikerülve a választ. Mattet azonban túl régen és túl jól ismerte. - Nem - válaszolt egyértelműen. - Mind ő, mind Louis készíttetett végrendeletet, de Elise megszökött, még mielőtt aláírták volna. - Értem. És a kedvezményezettek? - A szokásos végrendeletek egy gyermektelen házaspár részéről. Marionnak és Charlesnak megvan a saját vagyona. - Jelentős? - Enyhén szólva. Marion nagyon gazdag. - Aztán mintha előre megérezte volna a következő kérdést, hozzátette: - Charles befektetései és megtakarításai ugyanúgy érintetlenül gyűjtik a kamatot a bankban, mint Elise pénze. - Érdekes. Curt egyenes tekintettel nézett barátjára. Szeme nem smaragdzöld volt, mint a húgáé, hanem tengerzöld, és nyugodt. - Elárulod, miről van szó? - Csak körüljárom a dolgot. - Köze van ahhoz, amin együtt dolgozol Laurellel… Susan ügyében? - Igen. - Matt a sörét forgatva a poharában Curt arcát figyelte. - Találkoztál Susannel? - Kint jártam nagymamánál - felelte a férfi. Halványan elpirult, felidézve Mattben azokat az időket, amikor sok évvel ezelőtt barátja belezúgott egy orvostanhallgató lányba. Susan beszélt nekem Anne-ről és a levelekről. - Amikor újból Mattre emelte a tekintetét, már nem a régi, befolyásolható főiskolás volt, hanem éles eszű, nyugodt, tapasztalt jogász, még ha kissé ábrándos is. - Tudtok segíteni neki? - Megtesszük, ami tőlünk telik. Mivel ismered Susant, és megbízik benned, talán megnyugtathatnád, és távol tarthatnád az ügytől, amíg nem történik valami áttörés. - Épp így terveztem - mondta Curt egyszerűen. - Vigyázol Laurelre? Matt vágott egy grimaszt, ahogy eszébe jutott, miként váltak el néhány órával korábban. - Ő nem hagy magára vigyázni - dünnyögte.

Nora ROBERTS

10 1

Vetélytársak

- Nem, gondolom, nem - értett egyet Curt zavartan, aztán belecsúsztatta a mappát az aktatáskájába. - Van egy megbeszélésem, de ha lesz kis időnk, szeretnék erről többet is hallani. - Rendben, és köszönöm. Miután egyedül maradt, Matt még elmélkedett a söre fölött. Túl sok az elvarratlan szál, tűnődött, a kirakós játék túl sok darabja nem illik össze. Két ember, különösen a szerelem hevében hátat fordíthat a családjának, a barátainak, de egy akkora összegnek, amit sokan egész életükben sem látnak, bizonyára nem. Tíz évig semmiképpen. Vagy beleőrültek a szerelembe, vagy már nem élnek. Ez utóbbit Matt sokkal valószínűbbnek találta. Ha baleset érte őket, miután elhagyták a birtokot, vajon nem azonosították volna a holttestüket? Matt a fejét ingatva alakította ki egyik elméletet a másik után. Valahogy mind kapcsolatban állt Anne Trulane-nel. És ha az a változat igaz, amelyikre a leggyakrabban tért vissza, akkor itt valaki nem egyszer, hanem háromszor is gyilkolt. Figyelte a ritka, kék füstfelhőt, és szitkozódni kezdett. Túl késő volt már ahhoz, hogy még aznap ellenőrizni tudja, hol tartózkodott Louis Elise és Charles eltűnése napján. Másnap pedig vasárnap, ami azt jelenti, hogy hétfőig valószínűleg nem is szerezheti meg a szükséges értesüléseket. Jó, akkor majd hétfőn, gondolta. Hétfőn, akármennyire is vonakodik Laurel, visszaindulnak az időben, és a dolgok mélyére ásnak. Felállt, pénzt dobott az asztalra, és kiment a bárból. Talán eljött az ideje, hogy beszéljenek egymással.

Laurel teljesen belemerült a balesetről szóló cikke megírásába, amikor Matt belépett a szerkesztőségbe. Elindult a lány felé, ránézett az órára, aztán inkább a saját íróasztalához telepedett. A lapzárta szent. Amint leült a lánnyal szemben, feltűnt neki az arckifejezése. A széles jókedv volt talán rá a legjobb kifejezés. Laurel majdnem kuncogva vetette papírra a történetet. Három autó ütközött össze és vált ócskavassá, ezt szokásos körülmények között senki sem találná mulatságosnak. Viszont sérülés nem történt, és a polgármester neje ült a második kocsiban. Jobb volt, mint egy cirkuszi mutatvány, gondolta Laurel, miközben sebesen gépelt. A polgármester felesége minden méltóságát és jólneveltségét sutba dobva majdnem elpáholta azt a szerencsétlen vezetőt, aki hátulról belerohant, amikor az előtte haladó kocsi megállt egy piros lámpánál. A már amúgy is felforrt levegő sistergett, mire véget ért a harc. Talán a hőség, talán az elmúlt napok óriási feszültsége tette, de Laurelnek nagyon jólesett ez a komikus helyzet, az elfojtott nevetés. Erősebbnek kellett volna lennie, hogy ne találja mulatságosnak, amint a felcicomázott, kiöltözött nő, mellén egy hervadt kis virágcsokorral galléron ragadja a jól megtermett férfit, és megfenyegeti, hogy betöri az orrát. És ez még az előtt történt, hogy felrobbant volna a hűtője, szökőkútként lövellve a magasba a forró vizet. Remek, gondolta, befejezve a riportot. Mindenkinek jót fog tenni, ha olyasmit olvashat, hogy még az előkelőknek is benyomhatják a lökhárítóját, és ők is elveszítik sokszor a türelmüket. Az első oldalon fog jönni, igen! - Küldönc! - kiáltotta, s az órára nézett. Épp lapzárta előtt lett kész. Önelégült mosollyal fordult vissza, s szembetalálta magát Matt fürkésző tekintetével. Máris tucatnyi ellentmondó

Nora ROBERTS

102

Vetélytársak

érzelem támadt fel benne. Mindegyik küzdött a másikkal, mégis egy irányba mutatott: szereti ezt az embert. - Nem is láttam, hogy bejöttél - mondta óvatosan, s rendezgetni kezdte az íróasztalát. - Csak néhány perce érkeztem. Épp nagyon dolgoztál. - Körülöttük zajlott a leadási határidő előtti bolondokháza megszokott élete. Kézbesítők rohantak asztaltól asztalig, írógépek kopogtak még az utolsó pillanatban is. - Kész vagy? - Mihelyt jóváhagyták a kéziratot. - Beszélnem kell veled. Vacsorázhatunk együtt? Laurel nem számított ilyen óvatos, kissé hivatalos hangra Matt-től, és nem tudta, hogyan kezelje. - Rendben. Matthew… - Ekkor megszólalt az asztalán a telefon, s a lány felvette, bár még mindig azon tűnődött, mit is mondjon a férfinak. - Szerkesztőség, Laurel Armand. Matt látta, ahogy megváltozik az arckifejezése, hol elsápad, hol elvörösödik, majd rá kapja a tekintetét. - Bocsánat! - kezdte a választ a telefonálónak, s közben a férfi asztalán álló telefonra bökött. Matt már amúgy is nyúlt feléje, hogy belehallgasson a beszélgetésbe. Beszéljen hangosabban, kérem, nagyon nagy itt a zaj. - mondta, s hallotta a halk kattanást, amint Matt felvette a mellékét. - Már kétszer figyelmeztettem - hallatszott a kagylóban egy suttogó hang, mely egyaránt lehetett egy férfié vagy egy nőé. Laurel úgy vélte, nem csak képzeli, hogy félelem csendül ki belőle. - Hagyja abba a szimatolást Anne Trulane halálának ügyében! - Maga küldte nekem a kígyót? - kérdezte Laurel, miközben Matt gyorsan beütötte egy másik mellék számát, s szélsebesen tárcsázni kezdett. - Csak figyelmeztetés volt. A következő már nem lesz döglött. Laurel nem tudta elkerülni, hogy ne borsózzon a háta, és ne fogja el a pánik, a hangja azonban nyugodt maradt. - Akkor a múlt éjjel maga volt ott a mocsárban… - Magának nincs ott semmi keresnivalója. Ha még egyszer odamegy, nem jön ki élve. Laurel fülébe eljutott valakinek a kiáltása a teremből, kollégája kávét kért cukorral. Eltűnődött, hogy nem álmodja-e csak az egészet. - Talán attól fél, hogy találok ott valamit? - Anne-nek sem kellett volna bemennie a mocsárba. Ezt ne felejtse el! Azzal kattanás hallatszott, majd a monoton tárcsahang. Másodpercekkel később Matt elkáromkodta magát, és letette a kagylót. - Nem volt elég az idő, hogy lenyomozzák a hívót. Mi volt a benyomásod a hangról? Felismertél rajta valamit? - Semmit. Matt felkapta a jegyzettömböt, amelyen Laurel automatikusan rögzítette a beszélgetést gyorsírással. - Célratörő - dünnyögte. - Valakit nagyon idegesítünk. - Olyan valakit, idézte fel az imént felállított elméletét, aki talán már háromszor ölt. - Már megint a rendőrség jár a fejedben - vélte Laurel. - Telitalálat. Laurel beletúrt a hajába, amint felállt az asztalától.

Nora ROBERTS

103

Vetélytársak

- Hallgass ide, Matthew! Nem mondom, hogy nincs igazad, csak időt kérek, hogy átgondoljam a dolgot. Figyelj! - intette le a férfit, amikor meg akart szólalni. - Akárki is volt ez, azt akarja, hogy szálljunk le az ügyről. Nos, a hétvégére mindenesetre így is teszünk. Kell egy kis idő, hogy átnézzem a jegyzeteimet, összevessem őket a tieiddel, és kihozzak a kettőből valamit. Ha elmegyünk is a rendőrségre hétfőn - nyomta meg a szót -, akkor már menjünk oda felkészülten. Persze igaza volt, de Mattnek mégsem tetszett az ötlet. Számtalan gondolat keringett az agyában arról, hogy hogyan lehetne a lányt kihagyni a nyomozásból. A hétvégén majd ideje lesz kiválasztani a legjobbat. - Rendben. Jelentkezz Donnál, én meg összeszedem a jegyzeteimet. A tervezett gyertyafényes marhasült vacsora helyett végül hamburgert és chilis sült krumplit ettek Laurel lehajtható kisasztalánál. Szétteregették maguk körül a jegyzeteiket (Laurel szerint Matt írása hieroglifákra hasonlított, míg az övé gondos, hivatalos gyorsírás volt), s nekiláttak. Nem szántak időt korábbi nézeteltérésük megvitatására, mert mindketten így látták a legjobbnak. Két szakmabeli ült egymással szemben az asztalnál, akik alaposan megvizsgálják egy téma minden vonatkozását. - Azt hiszem, biztonsággal kijelenthetjük, elég bizonyítékunk van feltételezni, hogy Anne Trulane halála több volt, mint szerencsétlen baleset - szögezte le Laurel lejegyezve egy vázlatfüzetbe, ami az itt-ott lekörmölt szavakból összeállt. - Helyes - mormolta Matt. - Ez úgy hangzott, mintha Curt mondta volna a bíróság előtt. - Ne légy annyira nagyokos, Bates! - figyelmeztette kedvesen a lány. - Kérem azt az üdítőt! - Miután megkapta, beleivott egyenesen az üvegbe, és vágott egy grimaszt. - Itt van Susan állítása, hogy Anne félt a sötét helyektől, a mocsártól pedig különösen, amit azóta megerősített Louis, Marion és Binney is. Aztán itt vannak a Susan szállodai szobájából ellopott levelek, az én csúnya kis dobozom, a jókora lökés a mocsárban, és a névtelen telefon. - Az első interjú Louisszal és Marionnal nem sok eredményt hozott az érzelmeken túl, amivel te nem szívesen foglalkozol. - Azért az is hasznos lehet - jelentette ki a férfi az igazsághoz híven -, ha némi tárgyilagossággal szemléljük. Laurel már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, aztán letett róla. - Sajnálom. Nem akartam veszekedni - mondta, majd sietve folytatta. - Lássuk Brewstert! Tudjuk róla, hogy azt képzelte magáról, szereti Anne-t, és azt akarta, a nő hagyja el Louist. Ez nem találgatás, hiszen saját maga mondta. - Laurel vastagon aláhúzta Brewster nevét, majd folytatta. - Ennek első részét Marion is megerősítette, és azt is elmondta, hogyan reagált erre Anne. Második beszélgetésem Louisszal arra enged következtetni, hogy vagy nem tudott Brewster érzéseiről, vagy nem tartotta elég fontosnak a dolgot, hogy aggódjon miatta, mivel Brewster még mindig a cége alkalmazottja. Laurel megdörzsölte a tarkóját első jeleként annak, hogy fáradt. - A lényeg az, és ebben egyetértünk, hogy Anne aligha ment volna ki a mocsárba valamilyen külső kényszer nélkül, és nem valószínű, hogy egyre mélyebbre hatolt volna benne, ha lett volna más választása. Szerintem még mindig Brewster a legvalószínűbb gyanúsított. Matt tovább lapozott a noteszában a legújabb feljegyzéshez. - Ma beszéltem Curttel.

Nora ROBERTS

104

Vetélytársak

- Tessék? - nézett fel Laurel, megpróbálva összekötni ezt a kijelentést az eddig elhangzottakkal. - Megerősítést akartam kapni az egyik elméletemhez. - De mi köze van ehhez Curtnek? Matt vállat vont. - Csak annyi, hogy ügyvéd. Úgy néz ki, nagyobb szerencsém volt, mint reméltem, mivel épp annál a cégnél dolgozik, amely Elise Trulane örökségét is kezeli. Laurel letette, az üveget, melyet a szájához készült emelni. - De mi köze van ennek mindehhez? - Kezdem azt hinni, hogy nagyon sok. Figyelj! Ötvenezer dollár, és tíz évi kamat, amihez hozzá sem nyúltak. Charles Trulane pénze ott rohad a bankban érintetlenül. A bank úgy tudom, folytatott egy nagyon diszkrét és biztos vagyok benne, hogy alapos kutatást, hogy felderítse a hollétüket. - Matt visszalapozott a noteszében néhány oldalt, és felnézett a lányra. - Senki sem jelentette az eltűnésüket. Sem Elise-ét, sem Charlesét. - Mire akarsz ezzel célozni? Matt lassan, nagyon lassan letette a noteszát. - Tudod te azt jól, Laurel. A lány úgy érezte, képtelen ülve maradni, felpattant hát az asztaltól. - Azt feltételezed, hogy halottak - mondta ki kereken. - És talán azok is. Lehet, hogy baleset érte őket, és… - Hirtelen elhallgatott, s Matt látta rajta, hogy ugyanarra a következtetésre jut, mint ő. Aztán Laurel feléje fordult, és a szemébe nézett. - Te arra gondolsz, hogy már akkor halottak voltak, mielőtt elhagyták Heritage Oakot. - Ez több mint valószínű, vagy nem? - Nem tudom. - A lány halántékához szorította a kezét, s igyekezett higgadtan gondolkodni. - Lehet, hogy elszöktek, megváltoztatták a nevüket, és elutaztak Európába, Keletre, vagy az isten tudja hogy hová. - Lehet - értett egyet Matt. - De van okunk kételkedni benne, nemde? - Na jó, igen. - Laurel mély levegőt vett. - És ha ennek a gondolatnak a mentén haladunk, feltételezvén, hogy az ő történetük valamiképpen összefügg Anne halálával, az tisztázza Brewstert. De miért? Ki másnak lett volna indítéka, mint Louisnak, márpedig ő akkor nem volt a városban. - Valóban? - Matt felállt, s tudatosította magában, hogy óvatosnak kell lennie, ha Louis Trulane kerül szóba. - Van saját repülőgépe, ugye? Ő maga vezeti vagy vezette. Tudod, mit jelent ez, Laurel. Természetesen tudta. Megjöhetett az útról váratlanul, és rajtakaphatta a szeretőket. Elvehette az eszét a harag és a féltékenység, s a kis magángéppel a holttesteket el lehetett szállítani bárhová. Laurel falfehéren nézett vissza Mattre. A férfi azt várta, hogy vitatkozni kezd, vagy kibúvót keres. Ezen a ponton azonban már egyiket sem tehette. - Nem lesz könnyű, vagy talán egyenesen lehetetlen ellenőrizni a be- és kimenő járatokat azon a tíz évvel ezelőtti éjszakán - mondta nyugodt, szakszerű érveléssel. - Hétfőn azért nekilátok. Laurel bólintott. - Én meg Curttel beszélek. Talán megtaláljuk azt a céget, amely Elise-t és Charlest próbálta megkeresni.

Nora ROBERTS

105

Vetélytársak

- Ne! - Ne? - csodálkozott a lány. - Pedig érdemes lenne arról az oldalról is körbejárni a dolgot. - Azt szeretném, ha kivonulnál az ügyből - jelentette ki Matt egyenletes, megfontolt hanghordozással, miközben ő is felállt. - Nem akarom, hogy bárhol is tovább kérdezősködj. - Mégis mi a fenéről beszélsz? Hogyan dolgozzak kérdezősködés nélkül? - Akármi is lesz ebből, akármilyen cikk is születik, az a kettőnk neve alatt jön ki. De mostantól átveszem az ügyet. Laurel felszegte a fejét. - Te megbolondultál. Talán az a nagyon nyugodt, nagyon kedves hang, ahogy ezt kimondta, az volt az utolsó csepp a pohárban. Matt elfelejtett minden ésszerű érvet, minden jól átgondolt módszert a lány meggyőzésére. - Én őrültem meg? - kiáltotta. - Hát ez jó! - Járkálni kezdett, szándékosan eltávolodva a lánytól, különben galléron ragadja, és megrázza, mint Krisztus a vargát. - Ez már nem játék, a fene egye meg! Nem vetélkedő, hogy a vetélytársak közül ki kerül az első oldalra. - Sosem tekintettem a hivatásomat játéknak. - Nem akarom, hogy keresztezd az utamat! A lány szeme összeszűkült. - Akkor nem fogom. Te pedig ne kerülj az én utamba! - Ez most már veszélyes, érted? - ordította Matt. - Használd a fejedet! Megfenyegettek, méghozzá háromszor is. Akárki is áll Anne halála mögött, nem fog habozni, hogy újra öljön. A lány felvonta a szemöldökét, azt az átkozottul szép, gőgös, fekete szemöldökét. - Akkor ezentúl jobban vigyázok magamra. - Te őrült, nem engem hívtak fel, és figyelmeztettek, hogy lépjek vissza! Nem engem fenyegettek meg! - Matt hangja már-már pánikról árulkodott, de Laurelt túlságosan lefoglalta a saját haragja ahhoz, hogy ezt észrevegye. - Tudod, miért, Bates? - vágott vissza. - Mert én vagyok a nő, akiről azt gondolták, hogy könnyebben meghátrál. Ahogy te is azt gondoltad, hogy ha elég hangosan kiabálsz, és fölém tornyosulsz, akkor majd eloldalgok. - Ne légy ostobább, mint amennyire feltétlenül kell! - Csak azt az egyet felejtették el - folytatta Laurel dühösen -, amit te is, hogy én oknyomozó újságíró vagyok. És a sztori meg az igazság kedvéért egy ilyen újságíró mindent megtesz, amit csak kell. A legtöbb kollega valamilyen formában folytonosan vállalja is ezt a veszélyt. Ez a szakma már csak ilyen. - Csakhogy én nem a többi riporterbe vagyok szerelmes - vágott vissza Matt -, hanem beléd. - Azzal elviharzott a lány mellett. Laurel megkövülten bámult rá. Levegőt sem kapott, úgy érezte magát, mintha felrohant volna a lépcsőn az emeletre, kettesével szedve a fokokat. Aztán most, hogy felért, elfelejtette, miért is volt ennyire sietős. Csak akkor ragyogott fel benne az öröm és öntötte el a melegség, amikor Matt végre abbahagyta a káromkodást és a magában motyogást, s feléje fordult. A férfi rábámult a lányra. Mit is mondott neki, hogy ilyen arcot vág? Uramisten, csak nem tett mindent tönkre azzal, hogy kiteregette a kártyáit időnap előtt? Na, most mihez kezdjen? Úgy döntött, hogy hagy a lánynak kiutat, ha netán szüksége lenne rá.

Nora ROBERTS

106

Vetélytársak

- Én… tényleg azt mondtam, amit gondolok, hogy mondtam? Laurel nem mosolygott, csak lassan karba tette a kezét. - Igen, tanúm is van rá. Matt felvonta a szemöldökét. - Hiszen nincs itt senki. - Majd megvesztegetek valakit. A férfi zsebre dugta a kezét, nehogy engedjen a vágyainak, és hozzáérjen. - Azt szeretnéd? Laurel furcsa pillantást vetett rá, majd közelebb lépett. - Fogalmam sincs, miért gondoltam rólad, hogy jó megfigyelő vagy. Általános szabály, Matthew, hogy ha egy nő szeret egy férfit, szívesen veszi, ha az illető is szereti őt. Matt szíve hevesen kezdett verni. Nem emlékezett, érezte-e így magát valaha. - Mondd ki! - dörmögte. - Hadd ne könyörögjek! - Matthew… - Kicsit kábultan attól, hogy a férfi nem látja, ami nyilvánvalóan az arcára van írva, Laurel kinyújtotta a kezét Matt felé. - Te vagy az egyetlen férfi, akivel lefeküdtem, mert te vagy az egyetlen, akit valaha is szerettem. És ez örökre így fog maradni. - Laurel! - Matt nem mondhatott többet, mert a lány rászorította ajkát az övére, hogy adjon, egyszerűen csak adjon. A férfi karja köréje fonódott, s szorosan magához ölelte, miközben egymást kergették fejében a gondolatok. Mennyi idő kellett ehhez, milyen sok idő! Már nem is emlékezett, volt-e idő, mikor nem erre vágyott volna a legjobban. Mikor ne akarta volna ezeket a szavakat hallani. - Mondd még egyszer! - Szeretlek. Egyedül téged szeretlek. - Laurel ölelő karja felkúszott Matt hátán, és ujjai a vállára simultak. Szédülve kapaszkodott a férfiba. - Azt gondoltam, ha hamarabb árulom el, akár csak egy órával ezelőtt, bolondnak tartasz majd. Mikor? Nálad mikor kezdődött? - Nem fogod elhinni - hangzott a felelet, de mielőtt Laurel tiltakozhatott volna, Matt csókkal zárta le az ajkát. Forró, szenvedélyes csókkal. Ha eddig azt hitte, az őrülésig szereti Laurelt, az semmi volt ahhoz képest, amit most érzett. Most, hogy szerelme viszonzásra talált, méghozzá ugyanolyan forrón, ugyanolyan szenvedélyesen. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Laurelre. A lány elolvadt Matt csókjától, beleveszett abba a lágy, bársonyos sötétségbe, ahová először ő vitte magával. Izgató volt tudni, hogy Matt akarja őt, de azt tudni, hogy szereti is, az már egyenesen maga volt a csoda. Annyi mindent szeretett volna mondani, de az várhatott, amíg a testét elárasztó forró, boldog vágy feloldást nem talál. Érezte, hogy belül még a csontjai is szétolvadnak, s magával húzta Mattet a szőnyegre. Gyorsan, csak gyorsan! Egyikük sem mondta, de mindketten tudták, mit gondol a másik. Hogy most mindennél fontosabb érezni a másik meztelen bőrét. Ruháik nemsokára összegubancolódva hevertek a földön. Milyen édes, milyen mesés volt akár egyetlen érintés is! Laurel érezte Matt bőrén a napi hajsza nehéz illatát, és a reggeli szappanszagot. Felitatta az ajkával, melyet a nyakához szorított. Nyelvével érezte kedvese őrült szívverését. Matt a nevét suttogta a fülébe, lágyan vibrált a szívéig a hangja. A lassú, kábító gyönyör túlszárnyalt mindent, amit Laurel valaha érzett. Egy hosszú, ráérős simogatás, egy elsuttogott becézés… Most már nem kellett sietni. A szenvedélyt csodálat, végtelen öröm hatotta át. Szeretnek engem, kellek valakinek - az emberi

Nora ROBERTS

107

Vetélytársak

lélek ebből az érzésből táplálkozik. Ezt érezte Laurel áradni Mattből, az elégedettséget, amint szíve egy ütemre vert az övével. A vágy, ha ilyen érzelmekkel társul, még hatalmasabb. Esetenként még türelmesebb. Ezúttal finoman fogják körülrajongani egymást. Matt ajka lassan lefelé vándorolt Laurel vállára, majd továbbindult, s elidőzött a könyöke hajlatában, ahol lüktetett az ér. A lány beletúrt kedvese hajába, élvezte a sűrű göndörséget, majd ujjai a tarkójára siklottak egy simogatásra. Matt felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen hosszan, csendesen, s mosolygó ajkuk egymásra talált. A változás oly lassan következett be, hogy talán egyikükben sem tudatosult. Még nem volt sürgető, még nem volt elkeseredett, de a vágy egyre erősödött bennük. A halk sóhajok lassan halk nyögésekké váltak. Amint Matt ajka Laurel kebléhez ért, hallotta, ahogy felgyorsul a lány lélegzése. Az ő érzékeit már elborította a köd, csak Laurel illatát, ízét, bőre selymét érezte, megszűnt számára a külvilág. Egyre szomjasabban falták egymást tudva, hogy szomjukat nemsokára csillapítani fogják. Matt keze felfedezőútra indult lefelé. Laurel combjának belseje meleg, sima és hívogató volt, mint a bársony. Matt élvezettel időzött rajta a kezével, majd a szájával is. Laurel megremegett, ahogy hamarosan feljutott az első csúcsra. Könnyedén, s gyorsan le is csillapodott. Teste lüktetett, amint várta a következőt, gondolatait egyedül Matt töltötte be. Szédülve fordult meg, hogy szerelme fölé kerekedjen, s megadja neki mindazt a gyönyört, amit tőle kapott. Matt bőre meleg volt, a teste kemény. Laurel keze levándorolt a csípőjéig, végigsimogatta a combját. Keze alatt megremegtek az izmok. A lány szinte lebegett, pedig sűrű, forró volt a levegő. Végtagjait nehéznek érezte, fejét azonban könnyűnek, mint aki elszédült a körhintán. Matt egyszer csak megragadta a csípőjét, rekedten elsuttogta a nevét, elmerült Laurelben, s újra meg újra beleremegett a kirobbanó gyönyörbe. A lány fohászkodott, hogy sose érjen véget a pillanat. Matt Laurelt figyelte. Megpróbálta visszafogni magát, hogy ne zuhanjon túl hamar a csábító sötétségbe, hadd vésse emlékezetébe a lány látványát. A fény beragyogta az alakját, ahogy hátravetett fejjel, a hátán végigomló hajjal átadja magát az örömnek. A sajátjának ugyanúgy, mint az övének. Matt mindent megtett, hogy elnyújtsa a pillanatot. Aztán elborította a sötétség a maga vad gyönyörével.

11. Sötét volt, s Mattnek fogalma sem volt, mennyi az idő. Igaz, nem is érdekelte. Szorosan összebújtak Laurel ágyában, meztelenül, egymást melegítve. Mint a gondtalan gyerekek, otthagyták a ruháikat szerteszét a földön, a nappaliban. Jó volt belegondolni, hogy így maradhatnak az egész hétvégén, szundikálva, szerelmeskedve, eltelve egymással.

Nora ROBERTS

108

Vetélytársak

Matt már mindent tudott a lányról: minek örül, mi bosszantja, mi nevetteti meg. Tudta, honnan jön, hogyan nőtt fel, milyen volt gyerekként. Ez utóbbit Oliviából, Laurel apjából vagy Curtből szedte ki apránként. Kilencévesen eltörte a bokáját, s hétéves koráig egy félfülű játékkutyával aludt. Elmosolyodott, amikor erre gondolt, bár nem volt benne biztos, hogy a lány örülne, ha kiderülne, hogy még ezt is tudja róla. Ő viszont szinte semmit nem mondott el magáról. Emlékezett, mennyire megsértette Laurelt, amikor félresöpörte a kérdéseit. Sok mindent nem árult el neki, de nagyon szerette. Laurel még szorosabban mellé fészkelődött. Nyitva volt a szeme, már hozzászokott a sötéthez. Testében boldog elégedettség honolt. - Mire gondolsz? - kérdezte. Matt egy pillanatig nem válaszolt, aztán felemelte a kezét, hogy végigsimítson szerelmese haján. - Ott nőttem fel, abban az utcában a képen. - Laurel beletette a kezét az övébe, és nem szólt semmit. - Az idősek nem léptek ki sötétedés után azon a környéken, mások meg csak csoportosan mertek végigmenni az utcán. Túl sok volt a sikátor, és túl kevés az ép lámpa. A rendőrök is csak kettesével járőröztek arra, s ki sem szálltak a kocsiból, ha nem volt rá különösebb okuk. Nem emlékszem olyan éjszakára, amikor ne szirénázásra riadtam volna. Laurel meleg, puha teste hozzásimult, a szoba nyugalmat árasztott, és Matt eltűnődött, miért is épp most hozza fel mindezt. Mert ettől az emléktől sosem fog igazán megszabadulni, s úgy érezte, el kell mondania Laurelnek. - Egy újságárusnál dolgoztam. Volt egy nyár, amikor hatszor is kiraboltak minket. Utolsó alkalommal a munkaadóm besokallt, és szembeszállt a támadókkal. Én két nap múlva kikerültem a kórházból, neki két hét kellett hozzá. Hatvannégy éves volt. - Ó, Matthew! - Laurel a férfi vállához szorította az arcát. - Nem kell feltétlenül beszélned róla. - Azt akarom, hogy tudd, honnan jöttem. - Aztán két, hosszú percen át mégis hallgatott. - A bérházban, ahol éltem, az áporodott étel- és izzadságszag sosem ment ki a falakból. Télen sosem volt meleg, a huzat besüvített az ablakon, jéghideg volt a padló. Nyáron viszont hőség volt, mint egy kemencében. Három emelettel feljebb is érezni lehetett az utcai szemét szagát. Éjjel felhallatszottak az utca hangjai: a kábítószer-kereskedők, a prostik, meg a kölykök, akik látogatták mind a kettőt. Én távol tartottam magam a kábítószertől, mert egészséges akartam maradni, de használtam a prostikat, amikor össze tudtam kuporgatni rájuk a pénzt. Várt, vajon megérzi-e, hogy a lány elhúzódik tőle. Laurel keze azonban ottmaradt az övében. Az jutott az eszébe, milyen benyomást tett rá Matt lakása és az, hogy művészetté fejlesztette a kényelemszeretetet. Mennyire gyűlölhette, hogy a legalapvetőbb melegséget és biztonságot nélkülözve kellett felnőnie! És mégis magával hozta azt a festményt. Nem felejtette el a gyökereit, és nem is akarja letagadni, milyen szerepet játszottak a jelleme és jövője formálásában. Így hát ő sem teheti meg, hogy nem vesz róluk tudomást. - A nagynénémmel éltem. Akkor vett magához, amikor az anyám meghalt, az apám meg lelépett. Pedig nem lett volna ez a kötelessége. - Matt összefonta az ujjait Laurel ujjaival. - A legönzetlenebb ember volt, akit valaha ismertem. - Szeretett téged - mormolta Laurel hálás szívvel.

Nora ROBERTS

109

Vetélytársak

- Igen. Sosem volt elég pénzünk, pedig szegény rengeteget dolgozott, és amikor már elég idős voltam, én is hoztam valamit a konyhára. De közben a lakbér is állandóan nőtt azon a rémes helyen, vagy… - A férfi elhallgatott, és vállat vont. - Ilyen az élet. Megesküdtem, hogy kikerülünk onnan. Vagy így, vagy úgy, de elintézem, hogy kijussunk. Azt tudtam, hogy mit akarok csinálni, bár elérhetetlen álomnak tűnt. Riporter akartam lenni, munkát kapni valamelyik nagy, New York-i lapnál, és olyan fizetést, amivel el tudom költöztetni a nagynénémet valami kedves kis helyre a Brooklyn Heights vagy New Rochelle környékén. Kifutófiúként kezdtem egy újságnál, és addig tanultam, addig olvastam, amíg bele nem fájdult a szemem. Lett volna más út is - jegyezte meg halkan -, gyorsabb út a meggazdagodásra, de azzal őt csak tönkretettem volna. Így, amikor jött az az ösztöndíj, megragadtam a lehetőséget, és otthagytam azt a nyomortanyát. Amikor a nyáron visszamentem, akkora volt a hőség, hogy el is felejtettem, milyen volt ott lakni januárban. Mire felsőéves lettem, már majdnem elég pénzt gyűjtöttem össze, hogy kihozzam a nénémet is onnan. Ha nem is valami házba, a Brooklyn Heightson, de egy mégis tisztességes lakásba. Azon a nyáron már kihozhattam volna, de ő már márciusban meghalt. Laurel úgy fordult, hogy ajkával végigsimíthassa Matt bőrét. Lágyan, finoman. - Büszke lett volna rád. - Ha a könnyebbik utat választottam volna, talán még most is élne. - Ha a könnyebbik utat választottad volna - mondta a lány lassan, feltámaszkodva a könyökére, hogy láthassa a férfi arcát -, te magad ölted volna meg. Matt szeme csillogott a hold szűrt fényében. - Én is ezt mondtam magamnak, máskor meg azt gondoltam, hogy úgy legalább hat hónap kényelmet tudtam volna neki nyújtani. - Beletúrt Laurel hajába, s élvezte a selymességét az ujjai közt. - Gyakran nevetett, valahogy mindig talált okot nevetni. Már csak ezért is hálás lehetek neki. - Akkor én is - jelentette ki a lány, azzal lehajolt, és megcsókolta Mattet. - Szeretlek, Matthew. - Amikor rád gondoltam, meg magamra, mindig azon őrlődtem, hogy a csudába fogom ezt összehozni - fogta át ujjaival a férfi Laurel tarkóját. - Nem is lehetnének eltérőbb gyökereink. Volt idő, amikor azt gondoltam, talán épp ezért akarlak. Amint Laurel feléje fordult, Matt meglepetten látta, hogy mosolyog. - Te szamár! - mondta szeretettel. - Olyan szép vagy! - suttogta Matt. - Sosem fogom elfelejteni azt a képet, amelyet Curt tartott magánál rólad. Állandóan ott volt az íróasztalán. Laurel meglepetten meg akart szólalni, aztán mégsem tette. Matt azt mondta, nem fogja elhinni, és most meg akarta mondani neki, hogy tévedett. De annyira elborították az érzelmek, hogy úgy döntött, inkább megmutatja. - Egy hosszúra nyúló kerti ünnepségen készült rólad. Selyemruhát viseltél és díszes kalapot - mesélte Matt lágyan. - Felébredt bennem a vágy, mihelyt megláttam. Ennek dacára mégis csak egy hozzád hasonló hátterű férfi mellett tudtalak elképzelni. - Nem szívesen ismétlem magam - kezdte a lány, de Matt nem nevetett -, de szerintem te megint Louisra gondolsz. - Ne! - húzta a férfi magához közelebb. - Ma éjjel ne!

Nora ROBERTS

110

Vetélytársak

- Hát ide figyelj! - Laurel szeméből eltűnt a derű és a lágyság, amint kissé távolabb húzódott. - Amit irántad érzek, annak semmi, de semmi köze nincs ahhoz, amit Louis iránt őrzök a szívemben. Szeretem őt, amióta az eszemet tudom, és alapjában véve végig ugyanúgy. Mind ő, mind Marion szerves, alapvető részei voltak a gyermekkoromnak. A tündérmese-része. Márpedig minden kislánynak jár egy tündérmese. Mattnek eszébe jutott, hogy Laurel nagyanyja csaknem ugyanezt mondta, s kezdtek ellazulni a vállában az izmok. - Ezt, azt hiszem, értem, Laurel. Engem csak a ma aggaszt. - Ma az a helyzet, hogy megszakad Louisért a szívem, mindkettejükért. Ma azt kívánom, bárcsak tudnék segíteni, miközben tudom, hogy amit tennem kell, jóvátehetetlen szenvedést okozhat nekik. Ha másként éreztem volna Louis iránt, gondolod, hogy nem kerestem volna fel az elmúlt tíz év során? Csak azt nem tudom - folytatta hevesen, mielőtt Matt meg tudott volna szólalni -, hogy miután ennyi évet vártam arra, hogy szerelmes legyek, miért kellett épp egy ilyen bolond fiúba beleszeretnem. - Ilyen a véletlen… - Na, mindegy. De egyet megmondok, Bates: még egyszer nem fogok magyarázkodni emiatt. Tetszik, nem tetszik, ez van. Matt nagyot sóhajtott, s várt, mintha mérlegelné az ultimátumot. A félhomályban látta, ahogy Laurel szeme dühösen csillog, válla izgatottan hol süllyed, hol emelkedik. Lehet, hogy jobb nevelést kapott, mint ő, de senki sem illene hozzá jobban, ami az észt és az akaraterőt illeti. - Feleségül jössz hozzám, Laurel? - kérdezte hirtelen Matt a lehető egyszerűbb módon. Laurelnek elakadt a szava, tágra nyílt a szeme a meglepetéstől. Egy pillanatnyi csend következett, aztán a lány ugyanilyen egyszerűen válaszolt. - De sokáig tartott! - mondta, s ráborult szerelmesére. Laurel arra ébredt, hogy a nap csiklandozza az arcát, Matt pedig a fülcimpáját szopogatja. Ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy megállapítsa, gyönyörű nap áll előtte. Valamikor az éjszaka folyamán az eső kimosta a levegőből a nyomasztó hőséget. A lány csukott szemmel nyújtózkodott egyet, és nagyot sóhajtott. Matt áttért az álla vonalának harapdálására. - Imádom, ahogy felébredsz - dörmögte, s keze a lány csípőjére siklott. - Mmmm… Idő? - Reggel. Matt ajka végre rátalált az övére. Laurel újabb lusta nyújtózkodással átkarolta szerelme nyakát. - Mondtam már, mennyire szeretem, ha így csókolsz? - Nem. - A férfi szófogadón lehajtotta a fejét, és megismételte a csókot, Laurel pedig elolvadt a karjában. - Most megteheted. - De ha megmondom… mmmm…, tudni fogod, hogyan nyerj meg minden vitát. Matt nevetve szorította száját Laurel vállára. - Megőrülök érted, Laurellie. Mikor házasodunk össze?

Nora ROBERTS

111

Vetélytársak

- Hamarosan - jelentette ki a lány eltökélten. - Bár mihelyt megmondjuk nagymamának… - Laurel hirtelen elhallgatott, szeme tágra nyílt. - Ó, istenem! Vár villásreggelire. - Én most nem igazán tudok ételre gondolni - tiltakozott Matt, azzal folytatta Laurel fülcimpájának harapdálását. - Ó, nem! Ezt te nem érted. Hány óra? - Laurel tétovázás nélkül félretolta Mattet, és felkapta az ébresztőórát az éjjeliszekrényről. - Jaj! Jobb lesz sietnünk, különben megjárjuk. Matt derékon ragadta, amikor ki akart ugrani az ágyból. - Ha viszont itt maradunk - szögezte az ágyhoz a lányt -, jól járunk. - Matthew! - Laurel elfordította a fejét a csók elől, amely így a nyaka tövében lévő, érzékeny bemélyedésben landolt. -, Promesse d’Amourban szent és sérthetetlen a vasárnapi villásreggeli - világosította fel Mattet bizonytalan hangon. - Tudsz főzni? - Tessék? Hát… igen. Azaz, ha nagyon jó gyomrod van, akkor nevezheted akár főzésnek is. Matthew, ne! - Laurel elfulladva lefogta a férfi kutató kezét. - Miért nem eszünk itthon villásreggelit csak mi, ketten? Úgy délidőben… - Matthew! - Laurel megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya, aztán kezét határozottan rátette kedvese vállára. - Mivel a család tagja leszel, már most megtanulhatsz néhány kőbe vésett szabályt és hagyományt. A vasárnapi villásreggelivel - folytatta, amikor Matt elvigyorodott - nem lehet tréfálni. - Mindig is tekintélyromboló voltam. - Harapd le a nyelved! - tanácsolta Laurel, miközben alig tudta ő is visszafojtani a nevetést. - Nagyi azt hamarabb megbocsátaná, ha sztriptíztáncosnőnek állnék. Még azon is túl fogja tenni magát, hogy egy jenkihez megyek feleségül, de azt már nem úsznám meg szárazon, ha elmulasztanék egy vasárnapi villásreggelit. Még az sem fog jót tenni a jó hírünknek, ha elkésünk, márpedig arra is van az esély. Matt hatalmasat sóhajtott. - Hát akkor Miss Olivia kedvéért megadom magam - mondta, és hagyta, hogy Laurel kificánkolja magát alóla. - Megyek zuhanyozni - indult futva a lány a fürdőszoba felé. - Ha sietünk, odaérünk „lapzárta” előtt. - Kettő ugyanolyan gyorsan tud zuhanyozni, mint egy - jegyezte meg Matt, belépve a lány mellé a vízsugár alá. - Matthew! - feszítette a kezét a mellkasának nevetve Laurel. - Ha együtt zuhanyozunk, feltétlenül el fogunk késni. Matt rászorította a mellére Laurel kezét. - Megkockáztatom. - Matthew… - Elfelejtetted - hajolt menyasszonya szájára a férfi -, hogy tudom, mivel nyerhetek vitát. - Ó, a fenébe! - sóhajtott fel Laurel, s beleolvadt szerelme ölelésébe.

Elkéstek.

Nora ROBERTS

112

Vetélytársak

- Most aztán bajban vagyunk - motyogta Laurel, amint Matt befordult a kocsival az összehajló cédrusok alá. A férfi hamiskás vigyorral válaszolt. - Megérte. - Csak töröld le a képedről azt az elégedett kandúr mosolyt, Matthew - figyelmeztette Laurel -, és próbálj kellőképpen alázatos lenni. - Hivatkozhatnánk arra, hogy defektet kaptunk - javasolta Matt. - Itt csak azt segítene, ha legalább öt autó rohant volna belénk - mondta a lány komor pillantással. - Márpedig neked egy karcolás sincs a kocsidon. - Nincs bizony - büszkélkedett Matt. - Még a te kedvedért sem. - Ennyit a gyakorlatias jenki véredről - jegyezte meg a lány halkan, amint megpillantották a házat a fasor végén. - Na jó. Lehet, hogy nem jön be, de megpróbálhatjuk. Állítsd vissza az órádat! - Micsoda? - Állítsd vissza az órád tizenöt perccel! - utasította a lány, miközben a sajátjával babrált. - Siess! - Mit fog tenni veled a nagyi? - firtatta Matt beállva Curt kocsija mellé. - Bezár a fáskamrába? - Meg lennél lepve, mi mindenre képes - dünnyögte Laurel. - Ó-ó! Már jön is. Figyelj! Tudom, hogy majdnem lehetetlent kérek, de próbálj meg ártatlan képet vágni! - Nem lenne jobb, ha most kitennélek, és találkoznánk később a városban? - Ha megpróbálsz meglépni, kitekerem a nyakadat - jelentette ki Laurel kilépve a kocsiból. - Nagymama! - indult kitárt karral a nagyanyja felé, mosolyogva. Mindkét oldalról megcsókolta a ráncos arcot, és úgy tett, mintha nem vette volna észre az éles, smaragdzöld szemek hűvös pillantását. - Csodásan nézel ki. - Elkéstél. - Ó, nem! Még van is néhány percem. Magammal hoztam Matthew-t - tette hozzá a lány sietve. Ha szerencséje van, ezzel el tudja terelni Olivia figyelmét. - Miss Olivia! - üdvözölte a háziasszonyt Matt, s ajkához emelte a gőgösen felé nyújtott kezet. - Remélem, nem zavarok. - Elkéstetek - ismételte az idős hölgy végigmérve mindkettejüket. - De hogyan? Hiszen csak most lesz tizenegy - vitatkozott Laurel ránézve az órájára. - Ez a trükk még nálam is öregebb - szegte fel az állát Olivia azzal az ismerős mozdulattal, amelyet Laurel örökölt tőle. - Miért késtetek? - szegezte nekik a kérdést, várva, milyen kifogással hozakodnak elő. Laurel megnyalta a szája szélét. Ha lenne néhány perce gondolkodni, talán ki tudna rukkolni egy égbekiáltó hazugsággal. - Tudod, nagymama… - Az én hibám, Miss Olivia - vágott közbe Matt, kiérdemelve Laurel hálás pillantását. - Mi köze van magához annak, hogy az unokám elkésett? - firtatta Olivia királynői méltósággal. - Elvontam a figyelmét a zuhany alatt - válaszolt a férfi őszintén. - Matthew! - kiáltott rá Laurel rémült arccal, pillantása gyors és halálos bosszút ígért.

Nora ROBERTS

113

Vetélytársak

- Értem - bólintott Olivia. - Ésszerű magyarázat - jelentette ki, mire Laurel szája tátva maradt a csodálkozástól. - Csukd be a szád, te lány! - szólt oda a nagyanyja csak úgy mellékesen, miközben Matt arcát fürkészte. - Sok időbe telt, fiam, de végül jól sült el. Hamarosan feleségül veszed. Olivia szemében ez nem is kérdés. Matt csak vigyorgott, míg Laurel hadarni kezdett valamit. - Nagyon hamar - biztosította a férfi Oliviát. - Üdvözöllek a családban - vigyorodott el erre már Olivia is, csókra nyújtva az arcát -, te jenki. - Aztán rákacsintott az unokájára, s odanyújtotta a karját Mattnek, hogy kísérje a teraszra. Páratlan asszony, gondolta Laurel, ahogy elöntötte a szeretet és a büszkeség. Egyszerűen páratlan. Szokásos magabiztosságával Olivia uralta az asztalt. Fia a túlsó végén ült, köztük meg a fiatalok. Olivia - mint mindig - most is a legtöbbet hozta ki a vasárnapi hagyományból. Fehér abrosz, csillogó ezüst és kristály, friss virágok olyan vázákban, melyek még a polgárháború előtti időkből maradtak meg nagy becsben. Csendes, könnyed beszélgetés zajlott. Laurel észrevette, hogy Susan már nem ugyanaz a fiatal nő, aki összeomlott a szerkesztőség folyosóján. Már nem remegett a keze, s ha volt is még némi szomorúság a szemében, már kezdett halványodni. Tekintete, melyet Laurelre vetett, tökéletes bizalomról árulkodott. Ettől a lány csak még nagyobbnak érezte a terhet. Ma még nem akar ezzel törődni, mondta magában a hűvös, száraz pezsgőt kortyolgatva, úgyis túl hamar jön el a holnap. Ma arra kell az idő, hogy magába szívja a vele történt varázslatot és a szülői ház időtlenségét. Hol máshol tudna hat ember így együtt ülni egy asztalnál, ahol napfény csillog a több mint száz éves ezüstön? Körülöttük énekelnek a madarak, és - ha csak percekre is - finom szellő frissíti a levegőt. Ezt a ritka hangulatot nem szabad elrontani bánattal és gyanakvással. A szerelem friss öröméről nem beszélve. Felnézett az asztal túloldalán ülő Mattre, s pillantása mindent elárult a férfinak. - Ez egyszer majd a te feladatod lesz, Laurellie - jelentette ki Olivia, finoman elvágva a vékony palacsintát a tányérján. - Az ilyen hagyományok nagyon értékesek, a gyerekeknek még inkább, mint a szülőknek. Téged és Matthew-t szeretettel fogadlak a nyugati szárnyban, miután összeházasodtok. Akár tartósan, akár csak kis időre, ha jólesik eljönnötök. A ház elég nagy, nem fogunk folyton egymásba ütközni. - Igyál még egy kis kávét, anyám! - szólt közbe William sokatmondó pillantást vetve Oliviára, amely mindent elárult házasságközvetítő törekvéseivel kapcsolatos érzéseiről. Majd mindkettőtökkel beszélni szeretnék holnap reggel, az irodámban - biccentett oda a lányának és Mattnek. Pillantása alig észrevehetően átsuhant Susanen, utalva arra, hogy Anne Trulane lesz a téma. - Helyes, a munkát hagyjátok hétfőre! - vetett Olivia a fiára egy határozott pillantást. Én most az esküvőről akarok beszélni. Egy nyári esküvőhöz nem is lehet jobb helyet találni a kertnél. Tarthatnátok itt, a teraszon. - Mit szólnátok a jövő hétvégéhez? - vetette fel Matt a kávéja után nyúlva. - Ne add ígérgetéssel Olivia alá a lovat, Matt! - tanácsolta William. - A végén még ráveszi Curtöt, hogy pereljen be szerződésszegésért.

Nora ROBERTS

114

Vetélytársak

- De még mennyire! - kacagott fel Olivia, s megfogta Laurel kezét. - Megfogtuk, Laurellie, hát nem eresztjük. William! - fordult a fiához, aki alig tudta leplezni feltörő nevetését egy köhögéssel. - Nem teszed fel ennek a fiúnak azokat a komisz kérdéseket, amelyeket ilyenkor a lányos apák szoktak? Egy apa nem lehet túl óvatos, ha egy férfi el akarja venni a lányát, főleg ha az illető jenki. - Az igazság az - kezdte Laurel, mielőtt az apja megszólalhatott volna -, hogy Matthew engem csak a ház miatt akar elvenni, meg hogy folyton a nagyi körül legyeskedhessen. Apja széles mosolyát döbbent arckifejezés váltotta fel. - Ugye, tréfálsz? - Nem én - válaszolta Laurel könnyedén, belemártva egy epret a tejszínhabba. Matthew odavan a nagyiért. - Laurel… - kezdte William félig nevetve, csak hogy mondjon valamit. - Ez nem vicc - dünnyögte Curt húga arcát fürkészve. Aztán Mattre nézett, s eszébe jutott, mennyire lenyűgözte szobatársát egy fénykép. - Te egész idő alatt…? - kérdezte halkan. - Igen - felelte Matt. Laurelre nézett, s elmosolyodott. - Egész idő alatt. - Hát, ezt a titkot ügyesen sikerült megőriznetek - ingatta a fejét William. - Ráadásul egy olyan veterán véreb előtt, mint én. Laurel mosolyogva nyújtotta a kezét apja felé. - Ugye, nem bánod? William megszorította lánya kezét. - Semminek sem örülnék jobban. Semminek. A helyzet az, hogy azt hittem, még csak nem is kedvelitek egymást. Ha jól emlékszem, te mindig egyetlen jelzővel illetted Mattet. - Elviselhetetlen - bólogatott Laurel. - Ez még mindig érvényes. - Ez adja egy kapcsolat savát-borsát - jelentette ki Olivia felállva az asztaltól. Ez volt a jel, amely véget vetett a formális villásreggelinek. - Susan, légy oly kedves, fuss fel a szobámba. Van az ékszeres dobozomban egy kis kapcsos medál. Arany, gyöngyberakással. Mihelyt a lány felment, Olivia odafordult Curthöz. - Hagyod, hogy ez a jenki megmutassa neked, Curtis? Unokája felállt az asztaltól, és nagy körülményesen leszedett egy szöszt a ruhájáról. - Hogy érted, nagyi? - Ő egy éven át lógatta a nyelvét ez után a lány után. Elvárom tőled, hogy te fele ennyi idő alatt szedd fel ezt a kislányt. - De anyám! - tette William a kezét anyja vállára. - Egyelőre érd be egy győzelemmel! - Ha Curtisszel végeztem - folytatta megállíthatatlanul Olivia -, te következel. William bólintással vette tudomásul a kijelentést, mielőtt a fiához fordult. - Fusson, ki merre lát! Apropó, Matt, beszélni szeretnék veled valamiről. - Gyáva - dünnyögte az orra alatt Olivia, amint a fia magával húzta Mattet. - Ez az, Miss Olivia? - Igen, köszönöm - mosolygott az idős hölgy, amint Susan átadta neki a medált. - Curtis, mutasd meg a kertet Susannek. Ugye, szereted a kerteket, Susan? - Igen - felelte a lány lesütve a szemét, majd felnézett, s tekintete találkozott Curt pillantásával. - Igen, szeretem.

Nora ROBERTS

115

Vetélytársak

- Na látod? Szereti a kertet. Fussatok! Szóval? - fordult az öreg hölgy Laurel felé minden átmenet nélkül. A lány hosszan, forrón megölelte. - Imádlak, nagyi. Olivia egy ideig élvezte az ifjúság melegét, illatát, majd eltolta magától unokáját, s alaposan szemügyre vette. - Te boldog vagy. - Igen - nevetett Laurel, hátravetve a haját. - Ha csak egy hónappal ezelőtt kérdezted volna, vagy akár csak egy hete (édes istenem, tényleg csak egy hete), hogy hozzámennék-e Matthew Bates-hez a teraszon, azt mondtam volna… - Laurel nem bírta tovább kacagás nélkül. - Jobb, ha nem mondom el, mit válaszoltam volna. - Úgy tettél, mintha nem vonzódtál volna hozzá már rögtön az elején. - Ugye, milyen jól csináltam? Olivia felkacagott. - Mennyire hasonlítasz hozzám, te gyerek! - Ez a legnagyobb bók, amit csak kaphatok. Olivia az ölébe ejtette a medált, s megfogta Laurel kezét. - Amikor szeretünk, igazán szeretünk, abba beleadjuk az egész valónkat, ezért nem adjuk könnyen. A nagyapád… - Olivia tekintete egy pillanatra elhomályosult, arca megfiatalodott. - Istenem, mennyire szerettem azt az embert! Nem volt elég az a tizenöt év, amit együtt töltöttünk. Amikor meghalt, sokáig gyászoltam, de az élet megy tovább, s nekünk az a dolgunk, hogy éljük. A többiek, őutána, nos, ők… - ingatta a fejét, és megint csak mosolygott -, ők csak a mulatság kedvéért voltak. Szerettem minden férfit, akivel összejöttem, de csak az az egy kapott meg egészen. Te ezt bizonyára megérted, ahogy a jenkid is. - Igen, megértem - felelte Laurel, s érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Szeretlek, nagyi. - Meg fogjátok táncoltatni egymást - szorította meg Laurel kezét a nagyanyja -, de nem is kívánhatnék neked jobbat. Ez a tiéd. - Olivia felemelte a medált az öléből, egy pillanatig a tenyerébe szorítva tartotta, mintha melengetné. - A nagyapád adta nekem, amikor eljegyeztük egymást. Rajtam volt akkor is, amikor hozzámentem. Sokat jelentene nekem, ha viselnéd a Matthew-val tartandó esküvődön. - Ó, nagymama, ez gyönyörű! - Laurel átvette a tompán csillogó, a nagyi tenyerétől még mindig meleg aranyat. Apró gyöngyökkel volt kirakva, melyek alig észrevehető, kékes árnyalatban játszottak. - Sosem láttam rajtad. - Nem viseltem az ő halála óta. Ideje, hogy újból hordják, mégpedig egy menyasszony. - Köszönöm! - Laurel odahajolt, és arcon csókolta a nagyanyját, aztán mosolyogva megfordította kezében a medált. Milyen szép, gondolta, s milyen jól fog mutatni egy repkedő, romantikus, fehér ruhán! Talán lesz valami csipke is a nyaka körül… Ahogy beugrott az emlék, a lány a halántékára szorította a tenyerét. - Valami baj van, Laurellie? - Nincs - veregette meg szórakozottan a nagyanyja kezét a lány. - Semmi bajom, csak eszembe jutott valami. Telefonálnom kell.

Nora ROBERTS

116

Vetélytársak

Azzal felugrott, és berohant a házba kezében szorongatva a medált. Emlékezetből tárcsázta Heritage Oak számát. A medált bámulva a tenyerén, s emlékezve egy másik hasonlóra, alig hallotta, hogy beleszólt valaki a telefonba. - Ó, Binney! - hadarta. - Laurel Armand vagyok. - A vonalban csend támadt, ezért sietve folytatta. - Kérem, Binney, tudom, hogy haragszik rám a kérdezősködésért, meg is értem. Komolyan sajnálom, ha tolakodó voltam. - Nem az én dolgom haragudni magára, Miss Laurel - mondta a nő csendesen -, és nem is az én dolgom válaszolni a kérdéseire. - Kérem, van valami, amit tudnom kell. Nagyon fontos lehet. Egy medálról. - Elutasító csend fogadta. - Arról, amit Louis adott Elise-nek, mielőtt összeházasodtak. Rajta volt az esküvője napján, és azt hiszem, azután mindig viselte. Egy arany kapcsos medál, vésettel az elején. Emlékszik rá, Binney? Emlékeznie kell! - folytatta sietve, mielőtt a nő felelhetett volna. -Elise Louis képét tartotta benne. - Emlékszem a medálra. Valami szorító érzés kezdte nyomni Laurel mellkasát. Nem izgatottság, nem félelem, inkább csalódottság. - Ugye, mindig viselte? Kicsi, elegáns darab volt, olyan, amit mindennap lehet hordani, ugyanakkor estélyi ruhákhoz is jó. - Állandóan hordta. Laurel nagyot nyelt, küszködnie kellett, hogy ne remegjen a hangja. - Binney! Elise is félt a mocsártól? Maga is tudta a választ, de most már nem akart gyermekkori emlékekre hagyatkozni. Eljött a tények ideje, akárhogy fájtak is. - Az már régen volt. - Kérem, Binney! Maga ismerte őt, ott volt. - Nem szerette - jelentette ki Binney kereken. - Ismerte a legendát. - De néha… néha azért odament - suttogta Laurel. - Igen, néha kiment oda, de mindig csak Mr. Louisszal. - Igen, igen, tudom. - Laurel hosszan kifújta a bent tartott levegőt. - Csak Louisszal. Köszönöm, Binney. A lány letette a kagylót, s meredten bámult tenyerében a medálra. Aztán gyengéden a zsebébe csúsztatta, és Matt keresésére indult. Vőlegénye messziről észrevette, hogy közeledik a füvön át, s röviden mondott valamit a lány apjának, majd elébe ment. Már messziről látta szomorú tekintetét. - Mi történt? Laurel karja a nyaka köré fonódott, arcát az övéhez szorította. Egy pillanatig még hallgatott, csak ez kellett neki: az ölelés, az erő, az ígéret. Lelkében a huzavona már szinte véget ért. Nem lepte meg, hogy mindennek ellenére még mindig szereti Louist, vagy azt a Louist, akit annak idején ismert. - Matthew, hol van az a medáldarab, amit a mocsárban találtál? - Elvittem a rendőrségi laborba. Átfuttatják néhány teszten. - Matt eltolta magától kissé a lányt, hogy láthassa az arcát. - Miért? Laurel egy nyugodt, mély levegőt vett, aztán felegyenesedett, és már megállt a lábán.

Nora ROBERTS

117

Vetélytársak

- Azt fogják találni, hogy ki volt téve az esőnek, a sárnak, hol a föld alatt, hol a föld fölött… tíz éven át. - Tíz… - Matt elhallgatott, amint felfogta a mondat jelentését. - Elise-é volt. - Emlékeztem rá, amikor megláttam. Most pedig beszéltem Binney-vel, hogy biztos legyek benne. Elise minden nap hordta azt a medált. Laurel holtsápadt volt, Matt pedig nagyon szerette, ezért megpróbálta eljátszani az ördög ügyvédjét. - Jól van, de ez azért még nem bizonyíték. El is veszthette ott valamikor. - Nem, nem bizonyíték - ismerte be Laurel. - De nem hiszem, hogy egyszerűen elvesztette volna. Először is túl fontos volt számára, másodszor pedig nem járt gyakran a mocsárban. Nem rettegett tőle úgy, mint Anne, de egészséges tisztelettel kezelte a legendát. Ha odament is, akkor azt csak Louisszal tette. Ezt Binney épp most erősítette meg. Matt látta a szemében a küzdelmet, az egymással harcoló érzelmeket. Ezúttal mégsem érzett csalódottságot vagy féltékenységet. Gyengéden a tenyerébe fogta a lány arcát. - Sajnálom, Laurel. A lány megfogta mindkét csuklóját, s kétségbeesetten megszorította. - Isten látja a lelkem, Matthew, én is. - Azt hiszem, el kéne mondanunk az apádnak, mielőtt elmegyünk - figyelmeztette a férfi óvatosan. - Susan előtt viszont inkább hallgatnunk kellene még egy ideig. Még mindig nincs elég bizonyítékunk, hogy bevonjuk a rendőrséget. - Nincs. - Laurel a kert felé nézett, ahonnan Susan nevetését hozta a szél. - Őt egyelőre hagyjuk ki belőle! Apám talán elég nyomást tud gyakorolni az illetékesekre, hogy újraindítsák a nyomozást Anne ügyében, és kezdjenek egy újat Elise és Charles miatt is. - Igen. Amit találtunk, ahhoz elég, hogy nyomást lehessen gyakorolni a megfelelő helyeken - értett egyet Matt a lány arcát figyelve, akinek lelkében még mindig dúlt a harc. - Istenem, Matthew, felfogtad, hogy ha igaz, amire gondolunk… Louis rettenetesen beteg? Charles és Elise esetében még lehetett ok az elvakult düh, de teljesen felőrölhette a lelkét ennyi éven át. És akkor találkozott Anne-nel… - Laurel a szemére szorította a tenyerét. Képes lesz valaha elválasztani az érzelmeit az elkerülhetetlenül szükséges tettektől? Segítségre van szüksége, Matthew. El tudod képzelni, milyen sötétségben élhetett az eltelt sok-sok év alatt? - Meg fogja kapni a segítséget, Laurel. - Matt megszorította a lány vállát, mire az leengedte a kezét, és ránézett. - De először bizonyítanunk kell. Azt hiszem, ha először az első esetre összpontosítunk, Charlesra és Elise-re, az elvezet minket Anne-hez. Nem lesz könnyű neked. - Nem - értett egyet a lány. - Nem lesz könnyű, de nem kerülhető meg. - Matt szemébe nézve szinte látta, ahogy formálódik benne egy gondolat. - Mire gondolsz, Matt? - A nyomásgyakorlásra - dünnyögte a férfi eltűnődve. - A megfelelő helyen. Louis már biztosan az összeomlás határán jár, már háromszor figyelmeztetett téged. Mit gondolsz, hogyan viselkedne, ha meglátná azt a medált? A lány ösztönösen megtapogatta a sajátját a zsebében. - Azt hiszem, végképp megtörne. Matt átkarolta a vállát. - Én is azt hiszem. Kénytelenek leszünk még egy látogatást tenni Heritage Oakban.

Nora ROBERTS

118

Vetélytársak

12. A jegyzetlapok még mindig ott hevertek Laurel lehajthatós kisasztalán a házhoz rendelt vacsora zacskóival és kartondobozaival együtt. A padlót ruhadarabok borították, mindkettejük holmija. Laurel becsukta a bejárati ajtót maguk mögött, és megcsörgette tenyerén a kulcsait. - Rendetlen egy alak vagy, Matthew. - Én? Ez a te lakásod. Mellesleg… - rúgta arrébb az útból az ingét, hogy elérje a széket, és le tudjon ülni - te rángattál magaddal a szőnyegre, mert megőrültél a testemért. No és folytatta, miután a lány csak horkantott egyet - te rángattál ki innen magaddal ma reggel is, mintha égne a ház. Matt azon volt, hogy elterelje a lány figyelmét arról, ami ott lappangott mindkettejük gondolatai mélyén: Louis Trulane-ről és arról, hogy mit kezdjenek vele. Laurel vette a lapot, mert ugyanígy érzett. - Nos, miután a testedet már megszereztem és reggeliztem is - mondta mézes-mázosan -, segíthetsz rendbe tenni ezt a felfordulást. - Jobb ötletem van - állt fel Matt a székből. Ugyanazzal a lendülettel magához rántotta a lányt. - Inkább fokozzuk! - Matthew! - kiáltott fel Laurel, de Matt máris lefoglalta a száját, miközben ujjai ügyesen boldogultak a cipzárral a lány ruhája hátán. - Hagyd abba! - Laurel félig nevetve, félig komolyan küzdött a szabadságáért. - Megbolondultál? Semmi máson nem jár az eszed? - Néha azért eszembe jut az evés is - vallotta be a támadó, majd nem túl finoman beleharapott a lány vállába. - Matthew, ne légy nevetséges! - tiltakozott Laurel, bár az ő vére is kezdett már pezsegni. - Csak néhány órája volt, hogy… - Azóta ismét megéheztem - dörmögte Matt, s lecsapott menyasszonya szájára. Laurelt teljesen megszédítette a csókja. Derékig lehúzott ruhában megpróbált elhúzódni Matt-től. - Hagyd abba! Vannak dolgok, amelyeket meg kell beszélnünk, és… - Mmmm, vonakodik a nő… - húzta vissza magához Matt. - Ettől beindulnak a kéj sejtjeim. - A micsodáid? - csodálkozott Laurel kuncogva. - Csak figyeld! - Azzal Matt átdobta a vállán a lányt, mielőtt az rájöhetett volna, mire készül. - Bates! Elment az eszed? - Ühüm. - A férfi elindult Laurellel a hálószoba felé, s közben egészen lehámozta róla a ruhát. Az ajtóban hanyagul ledobta a földre, majd egyenként elpotyogtatta a cipőit is. - Látod, ez mind a kéj sejteknek köszönhető. - Megmondom én neked, mit gondolok a kéj sejtjeidről - kezdte a lány, de folytatni nem tudta, mert levegőt sem kapott, ahogy ledobták az ágyra. Matt azonnal rajta termett.

Nora ROBERTS

119

Vetélytársak

Aztán elvitte magával oda, ahol már jártak együtt, de olyan gyorsan, hogy Laurel nem tudta követni. Matt azonban nem hagyta, hogy lemaradjon, s végül együtt emésztette el őket a forró, lüktető gyönyör. Bennrekedt minden szó, elakadt minden gondolat. Laurelt egyedül az érzések vezették. Már a maradék ruhadarabja is eltűnt róla. Jól hallotta, hogy repedt valami? De mit számít ez? Teste Matt érintésére, szomjas ajkára vágyott, arra, hogy átéljen vele minden őrültséget, amit a férfi megtenni készül. Érzelmek szikráztak fel a lányban, áradtak kifelé minden pórusán. Istenem, micsoda szabadság, micsoda csodálatos szabadság a szerelem! A gyönyör a fájdalom hiánya, s ő most csak örömöt érzett Matt keze, ajka nyomán, a csókjában, saját ujjainak tapintásában, ahogy a kedvese bőréhez ér. Izgalom, bódító, lázas izgalom fogta el, majd eljött a szárnyaló felszabadulás, az őrülésig fokozódó gyönyör. A gondolatra, hogy egész élete ilyen pillanatokkal lesz tele, Laurel hangosan felnevetett, majd elakadt a lélegzete, amint társát szorosan átölelve átélte, hogy kifordul sarkából a világ. Matt az érzések hullámvasútjára vitte magával. Hol felfelé szárnyaltak, hol alázuhantak, majd felfelé megint. Súlytalanul, tehetetlenül. Aztán a férfi elmerült benne, és feljuttatta az utolsó, szédítő hegycsúcsra. Amikor Laurel újra tudott lihegés nélkül levegőt venni, amikor újra eljutott tudatáig a külvilág, karját keresztülfektette Matt mellkasán, aki a hátán hevert, és talán ugyanolyan kimerült volt, mint ő. Laurel belefúrta arcát kedvese vállába. - Te ezt most inkább értem tetted, mint magadért. Matt elgyengülten felnevetett. - Valódi irgalmas szamaritánus vagyok. Nincs olyan, amit meg nem tennék a felebarátaimért. - Matthew! - helyezkedett el Laurel hosszában a férfin, állát keresztbe tett karjára támasztva a mellkasán. - Tudtad, hogy feszült vagyok, és igyekszem leküzdeni. Tudtad, hogy nem akarok arra gondolni, hogy mi fog történni holnap, hiába elkerülhetetlen. Gyáva voltam. - Nem. - Matt félresöpörte Laurel haját az arcából. - Csak emberi. Szükséged volt rá, hogy egy kis ideig ne kelljen semmire se gondolnod. Ahogy nekem is. - Elmosolyodott, s felvont szemöldökén látszott a derűs önirónia. - Jobb volt, mint egy aszpirin, nem igaz? Laurel visszamosolygott. - Akkor jó lesz, ha mindig kéznél leszel, valahányszor megfájdul a fejem. - Leengedte a fejét, hogy csókot nyomjon Matt mellkasára, aztán feltámasztotta újra. - Matthew, hidd el, tudom kezelni ezt a dolgot. Tényleg tudom. Talán igen, talán nem, gondolta Matt. Próbáljuk ki! - Rendben. Akkor most elszaladok a laborba, és elhozom a medált, akár megvizsgálták, akár nem. Jobban erezném magam, ha nálam lenne. Laurel beletörődve bólintott. - És reggel magunkkal visszük, amikor meglátogatjuk Louist. Én viszem magammal, helyesbített magában Matt, miközben látszólag egyetértőn bólintott. Ráér valami ürügyet találni, hogy egyedül menjen, ha itt az ideje. - Ha ettől nem omlik össze, akkor még sok munka vár ránk, de bevonjuk a rendőrséget.

Nora ROBERTS

120

Vetélytársak

- Egyetértek - felelte Laurel egyszerűen, fásultan. Matt felült, és azon kezdett töprengeni, hová is szórta a ruháit. - Eljössz velem? - Nem - felelte nagyot sóhajtva Laurel. Mit is mondott a nagyanyja? Az élet megy tovább, s nekünk az a dolgunk, hogy éljük. - Megmondom, mit készülök tenni érted, Bates, és hidd el, te vagy az első férfi, akinek ezt felajánlom. Matt féllábon állt, épp magára rángatta a nadrágját. Elvigyorodott. - Jaj, de izgalmas! - Vacsorát fogok főzni neked. - Lenyűgöztél, Laurel. - Lehet, hogy a székhez kell kötözzelek, hogy megedd, miután megkóstoltad dünnyögte a lány. - Még mindig mehetünk vendéglőbe. - Ne légy olyan gyáva! - figyelmeztette Laurel, akinek már azon járt az esze, hogy mi is van a hűtőben, amit fel tud majd használni. - Inkább hozz haza bort! - Azzal feltérdelt az ágyon, és végiggombolta Matt ingét. - Meg szódabikarbónát - tette hozzá nevetve. - Szódabikarbónát? Ezzel nem növeled épp az ember beléd vetett bizalmát. - Nem, de jobb az óvatosság. - Sietek vissza. - Vidd el a kulcsomat, hátha épp nyakig leszek a konyhai munkában, amikor jössz. És Matthew - dorombolta átölelve a férfi nyakát -, tartsd kordában a kéj sejtjeidet, amíg hazaérsz! Matt búcsúzóul megcsókolta, majd barátságosan rápaskolt a fenekére. - Egy óra, és itt vagyok - ígérte, azzal kisétált a lakásból. Egy óra, tűnődött Laurel nagyot nyújtózva, miközben becsukódott a férfi mögött a bejárati ajtó. Az épp elég lesz ahhoz, hogy megpróbáljon háziasszonyt játszani. A szobákat hamar rendbe szedte, és legalább olyan hamar rájött, milyen ügyesen húzta ki Matt magát a rendrakás alól. Sebaj, elég büntetés lesz a számára megenni az ő vacsoráját. Kiment a konyhába, és körülnézett a hűtőszekrényben. Egy kis gyümölcslé, még annál is kevesebb tej, két félkilós vaj… Kétszer fél kiló. Hogy történhetett ez? No, egy salátára való azért csak összejött a zöldséges dobozból. Kezdetnek az is jó lesz. Csinál egy ragut, döntött végül. Majdnem biztos, hogy van itt valahol egy szakácskönyv… Tizenöt perccel később könyékig benne volt egy tonhalas, makarónis egytálétel előkészületeiben, melyről a szakácskönyv azt állította, hogy még a kezdők sem tudják elrontani. Ahogy végignézett az edényekkel és hozzávalókkal telezsúfolt, rendetlen konyhán, gúnyos mosolyra húzódott a szája. Akárki írta is ezt a szakácskönyvet, az nem ismerte őt. Épp a következő lépést böngészte, amikor megszólalt a telefon. Biztos Matt az, gondolta, miközben megtörölte a kezét. Talán azt akarja megtudni, nem akarok-e inkább hozatni vele valami kínait. Ezt nem úszod meg ilyen könnyen, Bates! Hamiskás mosollyal vette fel a kagylót. - Halló! - Ó, Laurel! Hála istennek, hogy otthon vagy. A lány idegei nyomban összerándultak.

Nora ROBERTS

12 1

Vetélytársak

- Marion? Mi történt? - Laurel, nem tudtam, mit tegyek, ki máshoz fordulhatnék. Louisról van szó. - Megsérült? - kérdezte a lány feszülten. - Valami baja van? - Nem… nem tudom. Laurel… - Marion hangja elcsuklott, a nő sírni kezdett. - Nyugodj meg, Marion, és mondd el, mi történt! A nő kapkodó lélegzése belehallatszott a telefonba. - Még sosem láttam ilyennek. Egész nap nem szólt senkihez, de ez már máskor is előfordult. Ó, istenem, Laurel! - törtek fel Marionből az érzelmek. - Akkora feszültségben él, és ez egyre rosszabb, amióta Anne… Laurel - kezdte újra idegességtől remegő hangon -, segítségre van szükségem. - Segítek neked - mondta a lány olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. - De mi történt? - Épp most, néhány perce… - Laurel hallotta, ahogy Marion mély levegőket vesz, hogy megnyugodjon. - Dührohamot kapott. Összevissza beszélt, hol Elise-ről, hol Anne-ről. Nem is tudom… olyan volt, mintha összekeveredtek volna az elméjében. Laurel összeszorította a száját. Nyugodtnak kell maradnia, hogy világosan gondolkodhasson! - Hol van most? - Bezárkózott a szobájába. Ott dühöng, hallom, ahogy töri-zúzza a bútorokat… Még engem sem akar beengedni, Laurel. - Hívj orvost, Marion! - Istenem, Laurel, gondolod, hogy nem próbáltam már? Be sem engedte, pedig máskor nem volt ennyire… magánkívül. Kérlek, gyere ide te! Te mindig a barátunk voltál, és Louis olyan közel állt hozzád, mielőtt ez a… sok szörnyűség történt. Neked talán sikerül lecsillapítanod, és addigra talán én is kitalálom, mit tegyek, hogy megkapja… a megfelelő segítséget - fejezte be suttogva. - Kérlek, Laurel, gyere el, nem akarom kitenni idegeneknek ebben az állapotban. Nem tudom, ki másban bízhatnék. - Jó van, Marion - egyezett bele Laurel, amint lelki szemei előtt megjelent Louis az őrültség határán. - Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok. - Laurel… barátként gyere, ne riporterként! - Barátként, Marion. - Laurel letette a kagylót, s a szemére szorította a kezét.

Matt áttette a másik kezébe a csomagot, és beleillesztette Laurel kulcsát a zárba. - Meghoztam a bort. Vöröset is meg fehéret is - kiáltotta. - Nem mondtad, melyiket vegyem. Egy pillantás a nappalira elárulta, hogy Laurel rendet rakott. Emiatt még hallgathat, gondolta a férfi vigyorogva. - Nem érzem, hogy égne valami - igyekezett cukkolni a lányt. Nagy lendülettel belépett a konyhába, és összevonta a szemöldökét. Bármit is készített Laurel, ahhoz szüksége volt a konyhapult minden centiméterére. Matt beletette a bort a mosogatóba (egyedül ott volt hely), és megcsóválta a fejét. Ez az a nő, akinek a jegyzetei mindig a legnagyobb rendben vannak? Akinek tiszta az íróasztala, és rend van rajta még a munkanap végén is? Belenyúlt egy tálba, és kihúzott egy szál hideg, elázott makarónit. Ijedten ejtette ki a kezéből.

Nora ROBERTS

122

Vetélytársak

- Laurel! - kiáltott a láthatatlan háziasszonynak. - Van a Canal Streeten egy jó kis hely, ahol nagyszerű tengeri kaját adnak. Igazán elmehetnénk… - Megtorpant a háló ajtajában. A helyiség üres volt. Ekkor támadt először kellemetlen érzés a gyomrában. - Laurel! - szólította újra, belökve a fürdő ajtaját. Ott sem volt senki. Félelem söpört át rajta, de erővel elnyomta. Laurel biztos csak leugrott valamiért, ami hiányzott a recepthez. Talán hagyott is üzenetet. Visszasietett a nappaliba, és meg is találta a cédulát a telefonnak támasztva. De még el sem olvasta, mikor a megkönnyebbülés helyett még rosszabb érzése támadt. „Matthew! Marion telefonált, szörnyen feldúltan, hogy Louis kezdi elveszíteni az uralmat maga fölött. Össze-vissza beszél Elise-ről meg Anne-ről, és bezárkózott a szobájába. Marionnek segítségre van szüksége, nem mondhattam nemet. Laurel” - A francba! - Matt ledobta a cédulát, és rohant az ajtóhoz. Szívét vasmarokkal szorította a jeges félelem.

Már hosszabbodtak az árnyak, amikor Laurel befordult a Heritage Oakhoz vezető fasorba. A levegő ismét mozdulatlan volt a késő délutáni szélcsendben. Egy madár kiáltott, mintha csak próbálgatni akarná a természet nyugalmát, aztán minden újra elcsendesült. A lány még le sem állította a motort, amikor Marion már rohant is feléje a lépcső tetejéről. Haja kibomlott, az arca sápadt volt, és könnyek áztatták. Laurel még sosem látta ennyire zaklatottnak. - Ó, istenem, Laurel! - ragadta meg a lány karját, mintha mentőövbe kapaszkodna. Nem tudtam megállítani. Nem tudtam megállítani! Laurel felkapta a fejét Louis ablakaira. Szinte rosszul lett a gondolatra, hogy a férfi talán ott fekszik a földön, miután önkezével vetett véget az életének. - Miben, Marion? Mit csinált Louis? - A mocsár… Kiment a mocsárba. - A nő a kezébe temette az arcát, és felzokogott. - Azt hiszem, megőrült. Ha hallottad volna, mit mondott! Aztán ellökött… Nem halt meg, nyugtatta magát Laurel, legalább nem halt meg. Csillapodj! - Mit mondott? Marion leengedte a kezét. Szeme tágra nyílt, benne rémület tükröződött. - Azt mondta… megkeresi Elise-t. - Elise-t - ismételte Laurel. Minden erejét össze kellett szednie, hogy őt magát is össze ne roppantsa a helyzet borzalma. - Tennünk kell valamit! - ragadta meg ismét Marion. - Laurel, tennünk kell valamit! Menj utána, keresd meg! Teljesen összeomlott, vagy… - Hogyan találhatnánk meg ott, Marion? Hívnunk kellene a rendőrséget. - Ne! A rendőrséget ne! Hiszen Louisról van szó. - tiltakozott a nő, majd úgy tűnt, összeszedte magát, mert elengedte Laurelt. - Majd én megtalálom. Ugyanúgy ismerem a lápot, mint ő. Nem kell velem jönnöd. Túl sokat kértem…

Nora ROBERTS

123

Vetélytársak

Laurel mindkét kezével a hajába túrt, miközben Marion elindult a füvön át a mocsár felé. Louis volt az, aki először felültette a lóra, emlékezett vissza. Türelmesen sakkozott vele, meghallgatta csapongó történeteit, nem unta a kósza csacsogását. Akármit is tett, hogy is fordíthatna neki hátat anélkül, hogy legalább megpróbálna segíteni? - Marion, várj! Veled megyek. Marion megállt, és kinyújtotta feléje a kezét. Sietve vágtak át a füvön a mocsár irányába. Mihelyt a széléhez értek, Laurelt elfogta az iszonyat, de erőszakkal elfojtotta, s továbbment. Ez csak egy hely, mondogatta magában. Louis itt van, és segítségre van szüksége. Mostanra már határozottan hosszú lett az árnyék, alkonyodott. Lehet egy órájuk, talán valamivel több is, mielőtt rájuk sötétedik, biztatta magát a lány. Addigra megtalálják Louist. Megnyugodva, gondolkodás nélkül indult befelé a mocsárba. - Szerintem a folyó felé ment…, ahol Anne-t megtalálták - mondta azon tűnődve, vajon mennyit tud vagy sejt Marion. Pillanatnyilag nem látta olyan állapotban, hogy bármire is tudna válaszolni. - Velem tudsz jönni? - kérdezte végignézve a nő légiesen könnyű, pasztellszín ruháján és elegáns cipőjén. - Nehéz haladni az ingoványon. - Nem számít - felelte Marion türelmetlenül. - Louis az öcsém. - Minden jóra fordul, meglásd - biztatta Laurel, s majdnem maga is elhitte, amit mond. - Tudom - mondta a nő, s elmosolyodott. Lassan haladtak egymás mellett, aztán amikor az ösvény elkeskenyedett, Laurel lépett az élre. A mocsár lakói, a madarak és a rovarok elevenen zsibongtak. Egyszer egy kék kócsagot látott felszállni kecsesen, közeledtek a folyóhoz. - Talán kiálthatnánk a nevét, hogy tudja, itt vagyunk - javasolta Laurel. Megijeszthetjük, ha hirtelen meglát minket. - Nem fogja meghallani, ha kiáltasz. - Ha a másik irányba ment, akkor nem, de ha a folyóhoz közel van valahol… -Laurelnek hirtelen a torkára forrt a szó, amint hátrafordult. Marion egy csillogó, öreg puskát tartott a kezében. A lenyugvó nap fénye szikrázott a csövén. Laurel agya egy pillanatra kikapcsolt, amint szembenézett a puskacsővel, aztán, a lány lassan Marionre emelte a tekintetét. Kisírt szemétől, könnyáztatta arcától, és kócos hajától eltekintve arckifejezése nyugodt volt, és összeszedett. Valami zúgni kezdett Laurel fülében, de nem jött rá, hogy az nem más, mint a rémület. Meredten nézte Marion arcát. - Marion? - mondta látszólagos nyugalommal, nagyon halkan. - Mit csinálsz? - Amit tennem kell - felelte amaz kedvesen. Jézusom! Csak nem Louis miatt hozta a puskát? - gondolta Laurel kétségbeesetten. De ha így van, miért szegezi őrá? Nem fog ránézni, még nem. Inkább néz Marion tiszta, szürke szemébe. - Hol van Louis, Marion? Tudod? - Persze. Dolgozik a szobájában. Egész délután ott dolgozott. - Egész délután? - ismételte Laurel, igyekezve elfojtani a félelmet, mely már kezdte kikezdeni az önuralmát. - Akkor miért hívtál fel? - Mert azt kellett tennem - mosolygott Marion kedvesen. - Miután reggel beszéltem neked Elise medáljáról, tudtam, hogy már túl messzire jutott az ügy. Te túl messzire jutottál.

Nora ROBERTS

124

Vetélytársak

- Beszéltél velem? De hát én Binney-vel beszéltem… - Laurel döbbenten elhallgatott. Te voltál? - Meglep, hogy nem emlékszel. Binney minden vasárnapot a nővérénél tölt. Nagyon leegyszerűsítetted a dolgomat, Laurel. Binney-re számítottál, így hát én lettem Binney. - A mosoly elhalványult Marion arcán, a nő összevonta a szemöldökét. Finoman, előkelően, ahogy akkor szokta, amikor dühös. - Nagyot csalódtam benned, Laurel. Figyelmeztettelek, hogy maradj ki ebből. El tudod képzelni, mekkora bajt okoztál volna, ha tényleg Binney-vel beszélsz? Kikérdeztél volna egy cselédet a családi ügyekről - ingatta a fejét szikrázó szemekkel. - Ennél azért jobb nevelést kaptál. Jobb nevelést? Megőrült ez a nő? Uramisten, gondolta Laurel rémülten. Hát persze, hogy megőrült! - Most mit fogsz csinálni, Marion? - Meg kell téged büntetnem - jelentette ki amaz halálos nyugalommal. — Ahogy a többieket.

Matt kocsija hangos fékcsikorgással állt meg Laurelé mellett. Azóta káromkodott egyfolytában, amióta ledobta a kezéből azt a cédulát. Az átkozódás segített távol tartani a félelmet. Ha Louis bántotta Laurelt, ha csak egy ujjal hozzáért… Felrohant a lépcsőn, és öklével ütni kezdte a kaput. - Trulane! - dobolt a fán kitartón, s kezdett rosszul lenni a félelemtől. Amikor az ajtó kinyílt, berontott, s megragadta Louis mellén az inget. - Hol van Laurel? - Mégis mi a fenét csinál? - állt ellen szilárdan a férfi dühtől szikrázó szemmel. - Mit csinált Laurellel? - ordította Matt. - Semmit sem csináltam Laurellel. Nem is láttam. - Lenézett Matt ingét markoló kezére. - Vegye le rólam a kezét, Bates! Verekedni szeretne, ismerte fel a szemében Matt. Szeretné levezetni az indulatait egy pusztán fizikai összecsapással. - Megverekszünk, Trulane - ígérte komoran. - Semmit sem szeretnék jobban. De csak miután elmondta, mit csinált Laurellel. Louis valami furcsát érzett. Egy érzést, amely hetek óta először nem a gyász volt. Határtalan haragot. Valahogy tisztító erővel hatott rá. - Mondtam már, hogy nem is láttam. Itt nincs. - Mondjon jobbat! Itt áll kint a kocsija - lendítette karját Matt a nyitott ajtó felé. Louis tekintetével követte a mozdulatot, és összevonta a szemöldökét az autó láttán. Felgyülemlett dühe legalábbis részben zavarnak adta át a helyét. - Bizonyára Marionhoz jött. - Marion valóban felhívta - mondta Matt, azzal nekilökte a gyanútlan házigazdát a falnak. - Azt mondta neki, jöjjön gyorsan, mert maga megőrült és bezárkózott a szobájába. - Maga megbolondult? - lökte el magától Louis Mattet. A két magas, sovány férfi vérszomjasan, ugrásra készen nézett egymással farkasszemet, - Marion aligha hívná fel Laurelt amiatt, hogy bezárkóztam a szobámba. Hiszen ott dolgoztam egész délután.

Nora ROBERTS

125

Vetélytársak

Matt lihegve állt vele szemben, s igyekezett visszafogni magát. Ha egyszer is megüti Trulane-t, sosem hagyja abba. Érezte fortyogni magában az erőszakot. Mégsem üti meg, amíg nem látta Laurelt. De akkor aztán… - Laurel hagyott nekem üzenetet. Azt írta, idejön, miután kapott egy telefonhívást Mariontől a maga megromlott idegállapotával kapcsolatban. - Fogalmam sincs, mi a fenéről beszél. - Laurel kocsija odakint áll - sziszegte Matt -, maga pedig itt van. Louis fagyosan végigmérte. - Talán kutassa át a házat! - Meg is teszem - vágott vissza Matt. - És amíg körbemegyek - nyúlt a zsebébe -, vethetne egy pillantást erre itt, és elgondolkodhatna a magyarázaton. Kinyitotta a tenyerét, s Louis felé nyújtotta a medáltöredéket. A férfi elkapta a csuklóját, ujjai belemélyedtek Matt húsába. - Elise… Honnan szerezte? - Sötét tekintettel, elkínzottan nézett Matt szemébe. -Honnan a pokolból szerezte? - A mocsárból - zárta össze az ujjait a medál fölött Matt. - Laurel is felismerte, és a házvezetőnőjük is megerősítette, amikor beszélt vele ma délelőtt. - Binney? - csodálkozott el Louis Matt összeszorított kezét nézve, ahol a medál lapult. Binney nincs is itt. A mocsár? A mocsárban? - Louis felemelte a fejét, arca falfehér volt. Elise sosem ment ki a mocsárba nélkülem. És ezt mindig viselte, mindennap. Akkor is rajta volt, amikor New Yorkba mentem, mielőtt… - Megrázta a fejét, a szín kezdett visszatérni az arcába. - Mégis mit akar ezzel? Matt lépésről lépésre próbált haladni. Hirtelen elfogta egy újabb félelem. - Laurel azt mondta, idetelefonált úgy dél körül, és beszélt a házvezetőnővel. - Már mondtam, hogy Binney nincs itt, és egész nap nem is volt. Ilyenkor elmegy a nővéréhez. Vasárnap minden alkalmazott szabadnapos. Csak Marion és én vagyunk itthon. - Csak Marion? - mormolta Matt. Marion, aki telefonált, Marion, aki izgatott kétségbeeséssel Brewster nyomába küldte őket. És Marion, emlékezett hirtelen világosan, aki azt mondta, Anne beszélt a nővérének arról, hogy Brewster idegesíti. Honnan tudhatta volna, hacsak nem… hacsak nem olvasta a leveleket? - Hol van Marion? Hol van a nővére? - sürgette Matt, s meg sem várva a választ már rohant is volna végig a folyosón. - Várjon már egy átkozott percet! - ragadta karon Louis. - Mit akar? Honnan vette azt a medált? - A mocsárból! - tört ki Matt. - A fene essen magába! Hát nem érti, hogy Laurel Marion kezében van? - Dermedt, halálsápadt arccal nézett Louisra. - A mocsárban - ismételte. Bevitte a mocsárba, mint a többieket. - Milyen többieket? - támadt rá Louis, mielőtt mozdulhatott volna. - Milyen többieket? - A nővére gyilkos - vágta az arcába Matt. - Már háromszor ölt, és most elkapta Laurelt. - Maga őrült! - Nem vagyok őrült. - Matt kinyitotta a tenyerét, hogy Louis láthassa a medált. - A múlt éjjel bent voltunk a mocsárban, és valaki megtámadta Laurelt. Ugyanaz, aki küldött neki egy döglött rezes fejű kígyót, és ugyanaz, aki tegnap megfenyegette telefonon. Ugyanaz - nézett

Nora ROBERTS

126

Vetélytársak

egyenes tekintettel Louis szemébe -, aki most idehívta. Laurel maga miatt jött ide. Hajlandó segítem nekem? Louis zihálva lenézett a medálra. - Megyünk. Várjon meg itt! Azzal megfordult, és besietett a szalonnal ellenkező irányban lévő szobába. Másodpercekkel később egy kis pisztollyal tért vissza. Halottsápadt arccal odaadta Mattnek. - Magával vitte a puskát - nézett sokatmondón a szemébe. - A régit, amit üveg alatt tartottunk.

Ne pánikolj, és ne próbálj elfutni! - intette magát Laurel újból és újból, miközben meredten figyelte Mariont. Milyen nyugodtnak látszik, mintha bármelyik pillanatban elmosolyodhatna, és meghívna teára. Vajon mióta őrült? Lassan, óvatosan nyelt egyet, nem akarta, hogy Marion mozdulni lássa. Beszéltesd, látnivaló, hogy beszélni akar arról, amit tett. - Megbüntetni? - ismételte. - Te büntetted meg a többieket is, Marion? - Kénytelen voltam. - Miért? - Te mindig okos kislány voltál, Laurel, de nem elég okos. - A nő ismét mosolygott, régi barát a régi barátra. - Végül is nézd, milyen könnyen tudtam Brewsterre irányítani a figyelmed pusztán azzal, hogy elmondtam az igazat. Anne sosem hagyta volna el Louist, ugyanis imádta. - Akkor miért büntetted meg, Marion? - Nem kellett volna visszajönnie - sóhajtott a nő megborzongva. - Nem kellett volna visszajönnie. - Visszajönni? - ismételte Laurel, s közben vetett egy észrevétlen pillantást Marion mögé. Ha el tudná vonni a figyelmét, ha csak néhány másodperc előnyre szert tehetne, vajon el tudna-e tűnni a bozótban? - Engem azonban nem tudott becsapni - mosolyodott el újból a nő -, de a többieket igen. Főleg Louist. De én tudtam. Persze úgy tettem, mint aki nem tudja. Nagyon jó vagyok a tettetésben. Félt a mocsártól - tette hozzá elgondolkozva. - Én tudtam, miért. Persze, hogy tudtam. Itt halt meg korábban, ezért újból itt kellett meghalnia. Laurel dermedten hallgatta, miféle rettenetes módon működött Marion agya. Beszéltesd, beszéltesd, beszéltesd! - ismételgette magában, miközben mögötte a ciprus lombja közt énekelni kezdett egy rigó. - Először miért ölted meg Elise-t? - Mert nem volt joga a házhoz! - tört ki Marion olyan hevesen, hogy Laurel ösztönösen összerándult. - Ez a ház az enyém, mindig is az enyém volt. Louis pedig a végrendeletében rá akarta hagyni. Őrá! Pedig nem is folyt benne Trulane vér, nem volt közülünk való. Én vagyok a legidősebb - dühöngött -, a ház jog szerint az enyém. Apa rosszul tette, amikor Louisra hagyta. A nő mellkasa ugyan hevesen emelkedett és süllyedt, de a puska rezzenéstelen maradt a kezében. - Mindig is az enyém volt. Szeretem. Szeretem ezt az egészet - nézett körül a mocsáron ellágyult tekintettel. - Ez az egyetlen, amit valaha szerettem.

Nora ROBERTS

127

Vetélytársak

- De miért Elise-t? - szakította félbe Laurel. Egy házért? Gyilkol valaki egy házért, egy darab földért? Persze történt már ilyen újra és újra, amióta ember az ember. - Miért nem Louist ölted meg, Marion? Akkor örököltél volna. - Hiszen Louis a testvérem, Laurel - magyarázta a nő szeretetteljes hangon. - De Charles is… - Charlest sosem akartam bántani - kiáltotta Marion könnyes szemmel. - Szerettem. De meglátott minket, és közbeavatkozott. - Könnycsepp gördült le az arcán. - Nem volt más választásom. Elise és én elmentünk sétálni, mert magányos volt Louis nélkül. Amikor már elég messze voltunk a háztól, elővettem a puskát. Ezt a puskát - emelte a fegyvert magasabbra. - Felismered, Laurel? Persze, hogy felismerte. Számtalanszor látta az üveg alatt a könyvtárban. Ugyanaz a puska, melyet egy másik Trulane egyszer már ugyanígy használt ölesre, büntetésre. - Igen. - Tudtam, hogy használnom kell - simított végig a csövön. - Úgy hevert ott, mintha rám várt volna, mintha valaki mondta volna, hogy helyes ezzel megbüntetnem Elise-t. Érted? - Igyekszem. - Szegény Laurel - dünnyögte Marion. - Mindig olyan megértő voltál, annyira törődtél másokkal! Ezért is lehettem biztos benne, hogy idejössz, ha hívlak. Laurelnek remegni kezdett a térde. - Charlesnál tartottál. - Igen, igen. Tudod, meglátott minket. Látta, ahogy bekísérem Elise-t a lápba, puskát szegezve a hátának. Legalábbis bizonyára így volt, nem volt időm megkérdezni. Olyan gyorsan történt minden. Idekint voltunk már, amikor megtalált minket. Éppen itt. Körülnézett, mintha úgy érezné, nincs egyedül. Laurel tett egy nagyon kicsi, nagyon lassú lépést jobbra. - Ne, Laurel! - emelte árnyalatnyit magasabbra a puskát Marion. Laurel megdermedt. Elise nekem esett, akkor törhetett el a medál. Lehettem volna óvatosabb. Le kellett lőnöm. Ekkor Charles a földre lökött. A saját öcsém! Kiabált velem. A puska egyszer csak elsült újra. Magától. És Charles halott volt. Marion arcáról felszáradtak a könnyek, tekintete kitisztult. - Először nem tudtam, mit tegyek, aztán hirtelen jött egy ötlet: szeretők voltak, mint az a kettő, aki itt halt meg korábban. Hamisítanom kellett egy üzenetet, amelyben Elise elmondta Louisnak, hogy elhagyja Charlesért, így jobb volt - motyogta. - Tényleg jobb volt így. Be kellett vonszolnom őket az iszapos részbe. - Uramisten! - Laurel irtózva csukta be a szemét, de Marion észre sem vette. - Összecsomagoltam néhány ruhájukat. Egy szolgáló sem volt itthon, vasárnap volt. Charles festékeit is… azokat majdnem elfelejtettem. Persze nélkülük sosem ment volna el. Azok is mentek az iszapba. És ezzel kész volt. Ilyen egyszerűen. Persze Louisnak nagyon fájt. Szegény nagyon szenvedett. - Marion tekintete fátyolossá vált egy pillanatra. - Tudtam, hogy magát okolja, de nem mondhattam neki, hogy így a legjobb. A ház ismét az enyém lett, őt meg lefoglalta a munkája. De néha… - suttogta -, éjjelente néha hallom innen a hangjukat. Laurel fémes ízt érzett a szájában. A rémület ízét. - Charlest és Elise-t?

Nora ROBERTS

128

Vetélytársak

- Szoktam őket hallani. Felébredek rá, aztán ki kell jönnöm ide körülnézni. Sosem láttam őket - nézett körbe újból, mintha várna valakit -, de hallottam. Ebbe bolondult bele, gondolta Laurel. Hogy lehet, hogy senki sem látta, senki sem gyanította? Emlékezett rá, hogy találkoztak egy jótékonysági rendezvényen, alig néhány hónappal korábban, ahol Marion ugyanolyan finom, elegáns hölgy volt, mint mindig, kis ibolyacsokor volt a kosztüm-kabátja hajtókájára tűzve. A lány a puskacsőre pillantott. - Aztán Elise visszajött - mondta tovább Marion a történetet a maga verziójában. - Azt mondta, Anne-nek hívják, és Louis elhitte. De én tudtam, hogy nem igaz. Rám nézett azzal a szelíd, félénk tekintetével, és nevetett. Hagytam, hogy azt higgye, sikerült becsapnia. - Aztán kihoztad ide megint. - Ezúttal óvatosabbnak kellett lennem. Louis alig tévesztette szem elől, ő pedig soha, de soha nem ment ki a mocsárba. Aznap éjjel Louis sokáig dolgozott. Láttam vele Anne-t a dolgozószobában. Louis azt mondta neki, hogy valószínűleg dolgozik még néhány órát, menjen csak nélküle lefeküdni. Tudtam, hogy eljött az én időm. Bementem a szobába, és párnát szorítottam az arcára. Óvatosnak kellett lennem, akkor még nem akartam megölni. Ezúttal azt a látszatot kellett keltenem, hogy baleset történt. Nagyon kicsi nő volt, és nem is túl erős. Csak egy percbe telt, hogy elveszítse az eszméletét. Aztán idecipeltem. Marion elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett a történtekre. - Nálam volt a puska, de Elise nem tudhatta, hogy nem használhatom. Amikor magához tért, nagyon megijedt. Tudta, hogy újból meg fog halni. Könyörgött, hogy engedjem el, de kényszerítettem, hogy álljon fel. Azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha a folyóba fullad. Amikor futni kezdett, hagytam. Egyszerűbb lett volna, ha előbb kimerül, így a nyomában maradtam. Aztán hallottam, hogy felsikolt. Egy kígyó volt, egy fiatal példány. Elise épp rálépett a fészkére. Látod, ez így volt elrendelve - magyarázta Marion. - Így volt helyes. Már csak hagynom kellett, hogy hasson a méreg, a többit elintézte a kint töltött éjszaka. Megvártam, amíg nem futott tovább, amíg elvesztette az eszméletét. Itt történt, épp itt, ahol korábban is meghalt. Aztán hazamentem. - Marion továbbra is mosolygott, de a tekintete üressé vált. - Többé nem fog visszajönni. - Nem - mondta Laurel halkan. - Nem fog. - Téged mindig kedveltelek, Laurel. Ha hallgattál volna rám, ez most nem történne. Laurel megnedvesítette a szája szélét, és imádkozott, hogy ne remegjen a hangja. - Ha lelősz engem, Marion, elvisznek téged Heritage Oakból. - Nem! - A nő még szorosabban fogta a puskát, aztán ellazultak az ujjai. - Nem. Nem foglak lelőni, hacsak nem kényszerítesz rá. Ha megteszem, kénytelen leszek ráfogni Louisra. Azt kell tennem, és annak te leszel az oka. Laurel egyre nehezebbnek találta a levegővételt. Ha nagyon vigyáz, nem fog sikoltani, amíg Marion egészen ki nem készíti. - Nem fogok magamtól belemenni a folyóba vagy a folyós homokba a kedvedért. - Nem is kell - értett egyet Marion. - Te más vagy, mint a többiek, nem ijedsz meg olyan könnyen. De van még valami… - Biztos kézzel irányban tartva a puskát oldalra lépett, a nádas felé. - Bejöttél ide szaglászni, és nem tudtál kikeveredni innen egyedül. És ugyanolyan tragikus baleset ért, mint Elise-t, azaz Anne-t - mondta, azzal előhúzott egy fedeles vesszőkosarat a nád közül. - Ez - mondta a legnagyobb nyugalommal - nem döglött.

Nora ROBERTS

129

Vetélytársak

A lányt körülfonta a félelem. Szorosan, halálosan. Marion egy hosszú, sima bottal közelebb tolta hozzá a kosarat, majd lelökte a tetejét. Laurel megdermedt, szinte elkábult, amint a kígyó kezdett kifelé siklani a kosárból. Aztán még egy. - Nem akartam kockáztatni - dünnyögte Marion. - Letette a puskát, és két kézre fogta a botot. Felnézett Laurelre, aztán elmosolyodott. - Mindig is rettegtél tőlük, ugye? Emlékszem, egyszer elájultál egy ártalmatlan kis siklótól. - Addig piszkálta a bottal a rezes fejűeket, amíg azok összetekeredtek, és sziszegni kezdtek. - De ezek nem ártalmatlanok. Laurel szeretett volna sikoltva elrohanni. Még a puskagolyó is jobb lenne, gondolta. A félelemtől azonban nem jött ki hang a torkán, a lábát is megbénította a rettegés. Bőre nyirkossá vált, úgy érezte, mindjárt elveszíti az eszméletét. - Nem baj, ha nem mozdulsz - világosította fel Marion könnyed hangon. - Már amúgy is dühösek, és én még tovább tudom ingerelni őket. - Azzal újból megpiszkálta a kígyókat, egyre közelebb lökdösve őket Laurelhez. Az egyik megtámadta a botot, mire Marion felnevetett. Ezt a nevetést hallotta meg Matt, jéggé dermesztette a vért az ereiben. Amikor meglátta a kígyókat, azok már csak alig fél méterre voltak Laureltől. Dühösen sziszegtek és tekeregtek, amint Marion tovább piszkálta őket a bottal. Matt két kézre fogta a pisztolyt, fohászkodott egyet, és tüzelt. - Ne! - sikoltott fel hosszan, élesen Marion, amint az egyik kígyó megvonaglott, és mozdulatlanná vált. Megpördült, megbotlott, és nem is érezte, hogy a méregfogak belehatolnak a bokájába. Ekkor tüzelt Matt másodszor. Marion eliramodott, s átvágott a nádason, mint egy üldözött vadállat. - Laurel! - ölelte vadul magához a lányt Matt. - Jól vagy, minden rendben - csókolta kétségbeesetten. - Vége, kiviszlek innen. - Matthew! - Laurel mellkasa hevesen hullámzott, ahogy a lány igyekezett visszafojtani a feltörő zokogást. - Marion örült. Ő ölte meg mindannyiukat. Istenem, Matthew… A kígyók… - Végük - vágta rá sietve Matt, s még közelebb húzta magához a lányt. - Végük. Nincs semmi baj. - A házért… - dadogta Laurel arcát Matt mellkasába fúrva. - Édes istenem, a házért, a birtokért ölte meg őket. Louis… Matt odafordította a fejét. Louis alig néhány méterre állt tőlük, dermedten nézve őket. Arcából kifutott minden vér, csak a szeme látszott elevennek. - Megmarta - mondta olyan halkan, hogy Matt alig hallotta. - Utánamegyek. - Louis - nézett vissza rá Matt, de rájött, hogy itt nem lehet semmit, egyáltalán semmit sem mondani. - Sajnálom - suttogta mégis lesújtva. A férfi bólintott, s besietett a nád közé. - Csak vigye ki innen Laurelt! - Gyere! - nyomta ajkát Matt a lány halántékára. - Tudsz járni? - Igen. - Most már folyni kezdtek a lány arcán a könnyek, megkönnyebbült, hogy végre sírhatott. - Igen, jól vagyok. - Mihelyt meggyőződtem róla - fogta szorosan a derekánál Matt, amint kifelé haladtak az ösvényen -, megfojtalak. Kiértek a mocsárból a pázsitra, s Matt magával húzta Laurelt a fűre. A lány felhúzott térdére hajtotta a fejét.

Nora ROBERTS

130

Vetélytársak

- Mindjárt jól leszek, tényleg. Hívnunk kell a rendőrséget. - Louis már telefonált, mielőtt eljöttünk a házból. Itt lehetnek bármelyik pillanatban. El tudod mondani, mi történt? Laurel lehajtott fejjel kezdett el beszélni, aztán amikor alábbhagyott a rettenet és a szédülés, felegyenesedett. Amint meghallotta a szirénát, kezét Matt tenyerébe csúsztatta, s megszorította a férfi ujjait. Hatalmas felfordulás támadt, a rendőrség átfésülte a mocsarat, a nyomozók rengeteg kérdést tettek fel. Micsoda sztori! - gondolta Laurel már-már hisztérikusan, s Matt vállához szorította az arcát. Már csak néhány perc, és végeznek, biztatta magát. Még néhány perc, és jól fogom érezni magam. Hagyta, hogy Matt visszavezesse a házba, aztán fölhajtotta a konyakot, amit a férfi belédiktált. - Már jobban vagyok - bizonygatta. - Kérlek, ne nézz úgy rám, mintha bármelyik pillanatban össze akarnék esni! Matt egy pillanatig csak bámult rá, aztán magához ölelte, és arcát beletemette a hajába. - A csuda vigyen el, Laurel! - mondta halkan, s megremegett a hangja. - Ne csinálj velem még egyszer ilyet! Azt hittem, elkéstem. Még öt perc, és… - Soha többet, Matthew - csitította a lány csendesen. - Soha többet. Istenem, mennyire szeretlek! A viharos csóktól mindkettejükben csillapodott a félelem. Matt itt van, és átölelve tartja őt, semmi más nem számít. Laurel épp megsimogatta szerelme arcát, mikor becsukódott a bejárati ajtó. - Ez Louis - mondta Laurel halkan. A férfi olyan lassú, vánszorgó léptekkel jött beljebb, mint valami alvajáró. A haja, a ruhája ziláltan, piszkosan lógott, de a tekintete - ezt Laurel rögtön észrevette - nem hideg volt, nem magába forduló, hanem fáradt, csüggedt, és sebzett. A lány habozás nélkül kibontakozott Matt karjából, és odalépett hozzá. - Ó, Louis! A férfi karja köréje fonódott, magához ölelte, kapaszkodott belé. Arcát Laurel feje búbjára ejtette. - Megtaláltuk. Beviszik a kórházba, de nem tudom, hogy… Nincs magánál - tette még hozzá, aztán elhúzódott a lánytól. - Bántott téged, Laurel? - Nem, nem, jól vagyok. Louis tekintete Mattre vándorolt. - Sokkal többel tartozom magának egy bocsánatkérésnél. - Nem tartozik semmivel. Louis bólintott, aztán, odalépett a konyakosüveghez. - El tudod most mondani nekem az egész történetet? Mindvégig háttal állt nekik, amíg Laurel elmesélt mindent, amit Mariontől hallott. Egyszer hallgatott csak el közben, amikor észrevette, hogy Louis válla megrázkódik. A férfi megrázta a fejét, és intett, hogy folytassa. - Beszélnem kell Susannel - szólalt meg Louis, amikor Laurel befejezte a történetet. - A nagymamámnál lakik. A férfi bólintott, és töltött még egy italt. - Ha hajlandó fogadni, holnap átmegyek.

Nora ROBERTS

13 1

Vetélytársak

- Fog beszélni veled, Louis - nyugtatta meg Laurel. - Kérlek, könyörgöm, ne vádold magad mindezért! A férfi lassan megfordult. - Megtennél nekem valamit? - Persze. Tudod jól, hogy bármit. - Igen - nevetett fel elkínzottan Louis. - Igen, tudom, írd meg a cikkedet! - folytatta immár erősebb hangon. - Egy igazán, jó cikket. Mindent. Azt akarom, hogy az egész történet napvilágra kerüljön. Akkor talán együtt tudok majd élni vele. - Matthew és én megírjuk - felelte Laurel, megfogva a férfi kezét. - És túl fogod tenni magad rajta, Louis. Visszajövök, és gondoskodom róla, hogy így legyen. - Megérintette az arcát, és rámosolygott. - Szeretlek. Louis alig láthatóan elmosolyodott, és megcsókolta az arcát. - Jól összeilletek, Laurel - mondta halkan, Mattre nézve. - Ugyanolyan makacs vagy, mint Bates. És gyere csak vissza! - szorította meg a lány kezét. - Szükségem lesz rád. Amikor néhány perccel később maguk mögött hagyták a házat, Laurel mélyet lélegzett, s beszívta az éjszaka illatát. Az élet illatát. - Ugye, milyen szép? - nézett fel a csillagos égre. - Hívjuk fel apát, és mondjuk meg neki, hogy van egy félelmetes sztorink az első oldalra. Kizárólagos közlés. - Ha legközelebb úgy döntesz, hogy egy ilyen sztorit akarsz megcsípni, ne felejtsd el, hogy társak vagyunk. Nincs több vetélkedés, egyénieskedés, magányos találkozó. - Rendben - értett egyet Laurel. - Menjünk a te kocsiddal! - kérte, mert túl izgatott volt még a vezetéshez. - Holnap majd elhozom az enyémet. Ó, istenem, Matthew! - sóhajtott fel lerogyva az ülésre. - Nem akarok még egy ilyen estét, még egy Pulitzer-díjért sem. - Így jár az, aki úgy megy el otthonról, hogy nem fejezi be a vacsorát - gonoszkodott Matt. Már nem remegett a keze, amikor bedugta az indítókulcsot. - Az ilyesmitől elgondolkodik az ember, hogy milyen is az a nő, akit feleségül készül venni. - Valóságos kincs - biztosította Laurel. - Kincset kapsz, Bates - jelentette ki, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta. - Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életemet. - Nem bizony - támasztotta Matt Laurel fejét a tenyerébe, hogy meghosszabbítsa a csókot. - Mit tervezel köszönetképpen? - Azt, hogy én is megmentem a tiédet - mosolyodott el huncutul a lány. - Ezért aztán most vendéglőben vacsorázunk.