Nora Roberts Udvari előadás
1. kötet ( lehet, hogy van elöző kötet is.) Nóra Roberts, 1987 - Harlequin Magyarország Kft., 2004 A mű eredeti címe: Command Performance Harlequin Books S.A. Magyarra fordította: Hanny Norbert Eve Hamilton hét évvel ezelőtt ismerkedett meg Cordina uralkodócsaládjával, s amikor meghívást kap, hogy színjátszó csoportjával vendégszerepeljen a miniállamban, boldogan mond igent. Tudja, hogy nem lesz könnyű dolga, ha el akarja fogadtatni az egyéni felfogásban rendezett darabokat a trónörökössel, mégis hajtja a becsvágy. A próbák során valóban kemény szócsatákat vívnak a rideg és megközelíthetetlen Alexander herceggel, ám egy merénylet hirtelen mindent megváltoztat. A férfi, akinek a legjobb barátját ekkor megölik, végül is Eve karjában talál vigaszra...
1. Eve már járt a palotában korábban. Első alkalommal - hét évvel ezelőtt - úgy érezte, egy valósággá vált tündérmesébe csöppent. Időközben felnőtt, talán bölcsebb is lett, de efelől kétségei voltak. Tudta, Cordina európai ország, a palota pedig emberkéz alkotta épület - még ha mindkettő a legcsodálatosabbak egyike is -, a tündérmesék pedig gyerekeknek, hiszékenyeknek vagy az igazán szerencséseknek íródnak. Tisztában volt vele, hogy Cordina uralkodócsaládjának otthona nem álmokból és vágyakból, hanem kőből és habarcsból emeltetett, mégis csak csodálni tudta. Ódon, fehér falai évszázadok óta a szirten magasodtak, rálátással a tengerre és a fővárosra. Ősi volt, valóban, de nem elszigetelt, és nem is teljesen szelíd. Tornyai büszkén törtek felfelé, fehér lándzsákként szúródva a kék égboltba. Számos támfala, lőrése a hódítások korában betöltött védelmi szerepéről árulkodott. A várárkot, amelyet időközben feltöltöttek, modern biztonsági rendszer és testőrség helyettesítette, de még most is könnyedén a palota köré lehetett képzelni. Ablakai, melyek között - különösen a tornyokban több rózsaablak is volt, fényesen csillogtak. Mint minden kastély, ez is diadalok és tragédiák, becsület és ármánykodás emlékeit őrizte. Még ma is megborzongott, ha arra gondolt, maga is szerepet játszott az egyikben. Első látogatásakor, a bál estéjén Bennett herceggel sétált az erkélyen, és részben neki köszönhető, hogy az ifjú herceg még ma is életben van. A sors, tűnődött, miközben limuzinja áthaladt a palota magas, díszes acélkapuján, majd a vörös egyenruhás testőrök sorfala között, gyakran hétköznapi emberekre is szerepet oszt. Hét évvel ezelőtt a nővérével, Gabriella hercegnő volt évfolyamtársával és legjobb barátnőjével érkezett Cordina hercegségébe. A sors úgy rendelte, hogy Bennett herceg éppen őt szemelte ki egy kis esti sétára a sok csinos lány közül. így csöppent bele az Armand herceg ellen irányuló politikai összeesküvés utolsó felvonásába, melyben leányát, Gabriella hercegnőt próbálták eszközül használni. Ha akkor nem kíséri el Christinát a bálra, soha nem szeret bele a mesekönyvbe illő országba, palotába. Évről évre ide húzta a szíve azóta, bár ezúttal nem emiatt érkezett. Felkérést kapott négy udvari előadásra, méghozzá az uralkodócsalád egyetlen olyan tagjától, aki ellenszenves volt számára. Alexander hercegről volt szó, a legidősebb fiú utódról, a trón várományosáról. Miközben a limuzin a palota ajtajához gurult, a lány az enyhe szellőben ringatózó súlyos, rózsaszínű virágokban gyönyörködött. Hallotta valahol a herceg teljes nevét is: Őfelsége Alexander Róbert Armand de Cordina. Különös, hogy még emlékszik rá mindenesetre a nevet ugyanolyan merevnek és savanyúnak találta, mint a tulajdonosát. Szomorú, hogy ennyire nem hasonlítanak egymásra az öccsével. Elég volt maga elé képzelnie Bennett herceg csibészes vonásait, máris mosolyogva várta, mit hoz számára ez a látogatás. Az ifjabb herceg vonzó volt, és megközelíthető. Nem viselt láthatatlan, mégis szinte tapintható koronát a fején a nap minden percében. Alexander azonban az édesapjukra ütött - kötelesség, Cordina, család. A pihenésnek és szórakozásnak nem maradt hely az életében. Tulajdonképpen ő sem azért érkezett, hogy szórakozzon, hanem hogy üzleti megbeszélést folytasson Alexanderrel. Már nem volt az a fiatal, bohó lány, aki megilletődött a hercegi miliőben, és elkeseredett egy rosszalló pillantás láttán. Alexander herceg túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy akár egy szóval is említse ellenszenvét iránta, mégsem ismert senkit, akiről ilyen egyértelműen lerítt volna elmarasztaló véleménye. Ha nem vágyott volna Cordinába annyira, Eve ragaszkodott volna hozzá, hogy Alex jöjjön Houstonba. Ha üzletről volt szó, a lány szeretett hazai pályán játszani, ahol ő szabhatta meg a feltételeket. Kiszállt az autóból, és elmosolyodott. Ha már az előbbiről lemondott, gondoskodik róla, hogy az utóbbiról ne kelljen. Előre élvezte vitáját a herceggel, és nem volt kétsége a kimenetel felől.
Alig lépett fel a széles kőlépcső első fokára, szélesre tárult az ajtó. Udvariasan pukedlizett, de sötétkék szeme hamiskásan csillant. - Felség. - Eve! - sietett elé Bennett nevetve, és gondolkodás nélkül megölelte. Megint a lovaival volt, állapította meg magában a lány, de cseppet sem zavarta a jellegzetes szag. Amikor hét éve megismerkedtek, Bennett kimondottan szép fiú volt, akinek csak a lányokon és a szórakozáson járt az esze. Időközben férfivá érett, de ettől eltekintve semmit nem változott. - Úgy örülök, hogy látlak! - adott két cuppanós puszit a herceg, csupán baráti alapon, márpedig ez nála ritka volt. - Miért váratsz bennünket ilyen sokáig két látogatás között? Két éve voltál utoljára Cordinában! - Dolgozó nő vagyok, Bennett - szabadkozott Eve, és melegen megszorította a fiatalember kezét. - Mi újság? Ha a külsőre adni lehet, jobban vagy, mint valaha. Ha a pletykalapokra is, elfoglaltabb, mint valaha... - Mindkettő igaz - mosolygott az ifjabb herceg. Tiszta, már-már költőien nemes vonásainak valóban nehéz volt ellenállni. - Gyere, töltök neked valamit! Meddig maradsz? - Még nem tudom. Attól függ. Egymásba karolva léptek be a hűvös, tágas előtérbe, melynek túlsó végén széles lépcsők kanyarodtak az emeletre mindkét oldalon. A lányt mindig megnyugtatták az elnyűhetetlen, antik bútorok, az állandóság, maradandóság érzése. A falakat csodálatos kárpit borította, néhol fénylő pengéjű, keresztbe tett kardokkal, a XIV. Lajos korabeli asztalon pedig megszámlálhatatlan jázmin illatozott egy ezüstvázában. - Jól utaztál? - Jól, csak kicsit hosszú volt a repülőút. A főfolyosóról beléptek a társalgóba. Az elhúI zott függönyöknek köszönhetően majdnem olyan világos volt odabenn, mint kint a szabad-! ban. A nap erős sugarai kissé megfakították ! ugyan a kárpitot, de ez csak még otthonosabbá tette a szobát. A porcelán- és kristályvázákban itt rózsák voltak. Eve kényelmesen helyet fog-j lalt az egyik kanapén, és mélyen beszívta az illatukat. - Ha lehet, nem borulnék le, hogy megcsókoljam az anyaföldet, de nagyon örülök, hogy itt vagyok. Mesélj, Ben! Hogy vannak a többiek? Hogy van a nővéred? - Brie boldogabb, mint valaha. Szeretett volna kimenni eléd a reptérre, de Dorian, a legkisebb csemetéje náthás. A herceg száraz vermutot töltött két pohárba. Mindig sikerült levennie a hölgyeket a lábukról azzal, hogy soha nem felejtette el a kedvenc italukat. - Még így, ennyi év után is nehéz anyaként gondolnom rá, különösen négygyermekes anyaként... Erről jut eszembe, van nálam egy levél Christől. Lelkemre kötötte, hogy személyesen adjam át, és egyúttal érdeklődjem a keresztlánya hogyléte felől. - Melyikük is az? A, igen, Camilla. Nagy csibész, már most őrületbe kergeti a fiútestvéreit. - Erre valók a lánytestvérek - fogadta el Eve az italát mosolyogva. - És Reeve? - Ő is jól van, bár lerí róla, hogy még jobban lenne, ha az egész évet a farmján tölthetnék Amerikában. Az itteni kis farmmal is csodákat műveltek, de Brie-nek nincsen annyi ideje rá, mint szeretné, hiszen továbbra is ő Cordina első hölgye. Reeve már alig várja, hogy Alex megnősüljön végre, és a jövendőbelije átvegye Brie feladatainak egy részét. - Te is megnősülhetnél - jegyezte meg a lány, fürkész pillantást vetve a fiatalemberre a pohara mögül. - Gondolj arra, mennyire meg-könnyítenéd szegény nővéred dolgát! - Szeretem Brie-t, de ennyire azért nem -huppant le Bennett Eve mellé a kanapéra, élvezettel kinyújtóztatva hosszú, csizmás lábát. - Ezek szerint túloznak a pletykák Lady Alice Winthropról? Igaz, újabban gyakran hallani egy bizonyos Jessica Mansfield grófnőről is... - Elbűvölő lányok - sóhajtotta a herceg. Látom, tapintatosan kerülöd a milánói hercegnő említését.
- Tíz évvel idősebb nálad - csóválta meg a fejét Eve dorgálóan, de mosolyogva. - Egyébként mindig tapintatos voltam. - Tényleg, veled mi újság? - kérdezte Bennett, akinek sosem jelentett különösebb nehézséget elterelnie a szót a kényesebb témákról. - Kíváncsi vagyok, egy ilyen gyönyörű lány, mint te, mivel tudja kartávolságnál messzebb tartani a férfiakat. - Karate. Hétdanos fekete öves vagyok. - Meg is feledkeztem róla. - Hiba volt. Kétszer padlóra küldtelek, hajói emlékszem. - Csak egyszer - ellenkezett a herceg, és magabiztosan kinyújtotta a kezét Eve mögött a kanapén. - Akkor is hagytam magam. - Kétszer - ismételte a lány, és elégedetten kortyolt a borából. - Vörös voltál a szégyentől. - Mázlid volt - morogta a fiú. - Arról nem is beszélve, hogy úriemberként nem okozhattam fájdalmat egy nőnek. - Badarság. - Drágám, ezért a megjegyzésért száz éve még a fejedet vették volna, bármilyen elbűvölő is. - Értem, felség, mindazonáltal - folytatta Eve gúnyos mosollyal - jó, ha tudja, hogy versenyhelyzetben felséged megszűnik úriemberként viselkedni. Gondolkodás nélkül földhöz vágott volna, ha tud. Biztos is, füstölgött a herceg magában. - Még megtehetem! Eve mindennek ellen tudott állni, csak a kihívásnak nem. Megitta a vermutját, és felállt. - Állok szolgálatára, felség. Bennett is felállt, és fél lábbal félretolta az asztalt az útból. Hátrarázta kócos haját, és összevont szemöldökkel a lányra nézett. - Ha jól emlékszem, legutóbb a hátad mögé kerültem, és elkaptalak... itt. - Izmos karjával megragadta Eve derekát hátulról. - Ezután... ! Többre nem maradt ideje, mert a lány villámgyorsan kirúgta a lábát alóla, és a herceg hanyatt esett. - Igen - bólintott Eve, és ráérősen lesimította a ruháját. - Pontosan így emlékszem én is. - Nem volt időm felkészülni - könyökölt fel a fiatalember. - Elnézését kérem, felség! - vigyorgott a lány, majd letérdelt Bennett mellé. - Remélem, nem esett baja. - Csak a büszkeségemnek - morogta amaz, és nyomban meg is ráncigálta Eve haját, boszszúból. Alexander így látta meg öccsét: a szőnyegen elterülve, amint éppen a lány hosszú, sötét hajába markol. Arcuk pár centiméterre volt egymástól, mosolyogtak, testük bensőségesen összesimult. Összeszorította az állkapcsát. - Elnézést, ha megzavartalak benneteket! Hangja hallatán Bennett lustán hátrapillantott a válla felett, Eve pedig felült. Alex pontosan úgy nézett ki, ahogyan a lány emlékezett rá: sűrű, sötét, göndör haja a nyakáig ért, jóképű vonásai komorságról árulkodtak. Még soha nem látta mosolyogni igazi uralkodó alkat volt, és bár Eve neheztelt rá ezért, el kellett ismernie, jól áll neki. Mintha látta volna a palota galériájában a portrék egyikén. Emlékezett magas, határozott arccsontjára, sima, napbarnított bőrére. A szeme majdnem olyan sötét volt, mint a haja, és majdnem olyan rosz-szalló, mint telt, erős ajka, mely jelen pillanatban is szigorúan elkeskenyedett. Mint mindig, most is katonásan egyenes volt a tartása, és kifogástalan az öltözéke. A lány zavarba jött. Gyerekesnek érezte magát, és gyengének, bár ez utóbbit az utazásra is foghatta. - Eve újabb leckét adott a harci művészetekből - állt fel Bennett, majd kézen fogta a lányt, és felhúzta maga mellé. - Második helyezést értem el. Újra. - Látom - bólintott Alex kimért udvariassággal. - Miss Hamilton.
Eve pukedlizett, de szeméből ezúttal hiányzott a hamiskás csillogás. - Felség. - Elnézését kérem, hogy nem tudtam kimenni a reptérre. Kellemesen utazott? - Igen. - Gondolom, pihenni óhajt, mielőtt rátérnénk arra, amiért ide hívtam. A lány büszkén felszegte az állát, és a kanapén hagyott táskájáért nyúlt. Alexander éppen erre számított. - Akár most is rátérhetünk, felség. - Ahogy óhajtja. Felmegyünk az irodámba. Bennett, nem ma tartasz előadást a lovasegyletben? - De, pár óra múlva - bólintott az öccse, majd megpuszilta Eve orrát, és észrevétlenül rákacsintott. A lány meleg pillantással jutalmazta érte. - Vacsoránál találkozunk. Felvennél valami észbontót a kedvemért? - Még szép. - Amint Eve Alexander felé fordult, lehervadt a mosoly az ajkáról. - Felség? A herceg egy biccentéssel jelezte, hogy kövesse. Szótlanul lépkedtek egymás mellett a lépcsőn. Eve figyelmét nem kerülte el Alexander dühe, még ha az okát nem is sejtette. Bár két év telt el azóta, hogy utoljára látták egymást, a herceg ugyanolyan hűvös rosszallással viseltetett irányában, mint a megismerkedésük óta folyamatosan. Vajon azért, mert amerikai? - tűnődött a lány. Nem, az nem lehet, hiszen Reeve MacGee, a sógora is az, és szemmel láthatóan jó barátok. Akkor talán azért, mert színésznő? A gondolat mosolyt csalt az ajkára. Rávalla-na. Igaz, hogy Cordina a világ egyik legcsodálatosabb, több előadótermes színházával büszkélkedhetett a herceg édesanyjának, az elhunyt Elizabeth hercegnőnek köszönhetően, Alexander ettől még lenézhette a színészeket. A lány büszkén felemelte a fejét, és vendéglátója előtt lépett be az irodába. - Kávét? - kérdezte a férfi. - Köszönöm, nem. - Kérem, foglaljon helyet! Eve így is tett, de tartása továbbra is olyan volt, mintha karót nyelt volna. Az iroda hűen tükrözte Alex személyiségét: elegáns volt, de konzervatív. Semmi nagyzolás, semmi dísz. A palotára oly jellemző virágillatot kávé és bőr illata váltotta fel. Tükörsimára fényezett, antik bútorok, vastag, puha, az évek súlya alatt kissé megfakult szőnyeg. Magas üvegajtó nyílt az erkélyre, de csukva volt, mintha a herceg nem vágyna a tenger morajára vagy a kert illataira. A gazdagság e jelei cseppet sem hozták zavarba a lányt. Jómódú családba született, és az elmúlt években maga is jelentős vagyonra tett szert. Alex kimért személytelensége volt az, ami miatt nem tudta elengedni magát, és úgy ült, mint aki támadásra számít. - Jól van a nővére? - kérdezte a herceg, majd elővett egy cigarettát, és kérdően felvonta a szemöldökét. Eve bólintott, és megvárta, míg Alexander rágyújt. - Remekül. Már meg is beszélte Gabriellával, hogy együtt töltenek pár napot, amikor a hercegnő visszatér a családjával Amerikába. Bennett-tői tudom, hogy megbetegedett a legkisebb gyerek. - Dorian. Náthás - bólintott a herceg. A lány most először látta megenyhülni a vonásait, amióta megérkezett. Nővére gyermekei közül éppen a legkisebb vette le a lábáról leginkább. -Sajnos nem könnyű ágyban tartani. - Szeretnék találkozni mind a négyükkel, mielőtt elmegyek. Utoljára Dorian keresztelőjén láttam őket. - Igen, két éve. Alex élénken emlékezett Eve legutóbbi látogatására, talán élénkebben is, mint szerette volna. - Biztos vagyok benne, lesz rá mód, hogy ellátogasson a kis farmra. A lány mosolya láttán ismét megkeményedtek a vonásai. Levetette az engedékeny nagybácsi és régi ismerős szerepét, és újra a trónörökös álarcát öltötte magára.
- Édesapám elutazott. Megkért, adjam át szívélyes üdvözletét, ha esetleg nem érne vissza, mielőtt visszatér az Államokba. - Olvastam, hogy Párizsba ment. - így van. A herceg ezzel lezártnak tekintette a témát. - Köszönöm, hogy volt szíves idefáradni. Mint tudja, én jelenleg nem hagyhatom el az országot. Megkapta a titkáromtól az ajánlatomat? - Igen. - Udvariaskodás letudva, gondolta Eve. - Arra kér, hogy vendégszerepeljünk a társulatommal a Művészeti Központ színházában egy hónapig. A bevétel egy részét a Fogyatékos Gyermekekért Alapítvány javára ajánlaná fel. - Pontosan. - Elnézést, felség, de úgy tudom, Gabriella hercegnő intézi az alapítvány ügyeit. - így van, a Művészeti Központnak azonban én vagyok az igazgatója. A meghívást közösen gondoltuk ki. - Más esetben a férfi nem magyarázkodott volna tovább, a lány kedvéért mégis megtette. - Gabriella látta egy előadásukat Amerikában, és mély benyomást gyakorolt rá. Úgy érezte, miután Cordina és az Egyesült Államok között ilyen erős a kapcsolat, egy amerikai társulat előadása nagyban hozzájárulhatna az alapítvány működéséhez szükséges bevétel előteremtéséhez. - Ezek szerint tőle származik az ötlet. - Igen. Hosszú vitákat és alapos megfontolást követően egyet kellett értenem vele. Eve szórakozottan koppintott párat ápolt körmével a szék karfáján. - Ezek szerint felségednek fenntartásai voltak. - Még nem láttam egyetlen előadásukat sem - dőlt hátra Alexander kissé, és hosszan kifújta a füstöt. - Igaz, voltak már amerikai előadók a központban, de soha nem ilyen hosszú ideig, különösen nem az FGYA báljának felvezetéseként. - Szeretne részt venni egy próbánkon? A herceg - meglepő módon - elmosolyodott. - Megfordult a fejemben. - Felesleges fáradság - állt fel a lány. Elégedetten látta, hogy Alex az illemnek engedelmeskedve követi példáját. - A Hamüton Színtársulat kevesebb mint öt év alatt kivívta mind a kritikusok, mind a nézők elismerését. Olyan hírnévre tettünk szert, amely szükségtelenné teszi az ön vagy bármely más művészeti központ igazgatójának meghallgatását. Ha ideutazom a társulatommal, azt kizárólag Gabriella hercegnő és az alapítvány iránti tiszteletből teszem. A herceg figyelmesen hallgatta. Az elmúlt hét évben Eve csodálkozó szemű fiatal lányból magabiztos nővé érett, egyben szebbé is vált. Makulátlan, világos bőre rózsás árnyalatot öltött az arccsontja körül. Jellegzetes fejformáját leginkább egy csiszolt gyémántéhoz lehetett hasonlítani, és legalább ilyen elbűvölő is volt telt, élénkpiros ajkával, hatalmas, kék szemével. Mindezt hosszú, sűrű, csillogó fekete haj keretezte, melyet lazán összefogott a nyakánál. Bár elfojtott indulatai mereven egyenessé tették a tartását, még így is látszott, milyen nőiesen finom a teste. Alexander, mint annyiszor, most is elképzelte, milyen érzés lenne hozzásimulni. A lány még dühében sem vetkőzte le nyújtott, texasi akcentusát, s hangját a herceg ezer közül is megismerte. Finom borzongás futott végig a bőrén, egészen addig, amíg a gyomra görcsbe nem rándult. Kimérten, nagy önuralommal elnyomta a cigarettáját. - Befejezte, Miss Hamilton? - Eve-nek hívnak, az ég szerelmére! Évek óta ismerjük egymást, nem? A lány feldúltan az erkélyre nyíló ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Arccal a pazar kilátás felé fordulva nem látta, amint a herceg összevonja a szemöldökét az udvari protokoll megszegése miatt, de az ezt követő mosolyát sem. - Eve... - Alex hatásszünetet tartott, remélve, hogy a név hidat ver közéjük. - Félek, félreértettük egymást. Nem becsülöm le a társulatát, hiszen mint mondtam, még nem láttam egy előadásukat sem. - Ha így folytatjuk, nem is fogja, felség.
- Ez esetben Brie haragjával kellene szembenéznem. Ha lehet, nem tenném. Üljön vissza! -A lány dacos pillantását látva megértette, hogy akarata ellenére parancsoló hangnemet használt. Kérem - tette hozzá, s a szék felé intett. Eve engedelmeskedett, de nyitva hagyta az ajtót. A tenger halk moraja és a virágok fűszeres illata lassan, vidáman belopódzott az irodába. - Ülök - jegyezte meg a lány, és keresztbe tette a lábát. A herceg, bár helytelenítette Eve közvetlen stílusát, csak csodálni tudta függetlenségét. Jelen pillanatban elképzelése sem volt, hogyan tudná e két érzését kibékíteni egymással, csak azt tudta, hogy a lánynak most is, mint a megismerkedésüktől fogva annyiszor, sikerült őt felkavarnia. Lassan helyet foglalt maga is, és a lány szemébe nézett. - Az uralkodócsalád tagjaként és a Művészeti Központ igazgatójaként felelősségem, hogy körültekintően válasszam meg az előadóinkat. Ez esetben megbízom Gabriella ítéletében, ezért örülnék, ha sikerülne megegyezésre jutnunk. - Én is - bólintott Eve. Elsősorban üzletasz-szony volt, és mint ilyen, soha nem hagyta, hogy a személyes érzései befolyásolják a szakmai döntéseit. Most sem. - Szeretném még egyszer megtekinteni a színházat, és ellenőrizni a felszereltséget. A szerződésben szerepelnie kell, hogy én és a társulatom teljes művészi szabadságot élvezünk, és az itt töltött egy hónap alatt önök gondoskodnak az elszállásolásunkról. Miután az előadások jótékony célt szolgálnak, elengedem a fellépti díjunk nagy részét, művészetileg azonban nem engedek beleszólást az előadásokba. - Gondoskodom róla, hogy körbevezessék a színházban. A szerződés részleteit majd kidolgozzák a jogászaink, ami azonban a művészeti kérdést illeti... Alexander összefonta ujjait az asztalon. - Miután maga a művész, tiszteletben tartom az elképzeléseit, de nem fogadhatom el őket vakon. Négy előadást mutatnánk be, mindegyiket egy hétig játszanánk, a darabokat azonban jóvá kell hagynia a központnak. - Azaz önnek. A herceg közömbösen, de méltóságteljesen vállat vont. - Ahogy tetszik. A lánynak ez nem tetszett, és nem is akarta tettetni az ellenkezőjét. - Megkérdezhetem, milyen képesítéssel rendelkezik? - Tessék? - Mit tud a színházról? Tudtommal politikus -tette hozzá leheletnyi megvetéssel a hangjában. Miért utaznék több ezer mérföldet a társulatommal a szokásos fellépti díjunk töredékéért, ha ön dönti el, mit játszhatunk, és mit nem? Alex mindig nehezen fékezte az indulatait, de az évek során megtanult valamelyest bánni velük. Most is így tett, egy pillanatra sem véve le a szemét Eve-ről. Azért, mert a fellépés Cordina világhírű Művészeti Központjában, ráadásul az uralkodócsalád felkérésére nagy előrelépés lenne a karrierjében, amelyet ostobaság lenne visszautasítania. - Előrehajolt. - Márpedig maga nem ostoba nő, Eve. - Nem, nem vagyok az. A lány ismét felállt, ezúttal lassan, és megvárta, míg a herceg is felemelkedik az íróasztal túloldalán. - Megnézem a színházat, gondolkodom az ajánlaton, és ha mindent megfelelőnek találok, kikérem a színészeim véleményét. - Nem maga vezeti a társulatot? Eve oldalra biccentette a fejét. Egy rakoncátlan tincse a szeme elé hullott. Ráérősen kisimította az arcából. - Felséged elfelejti, hogy Amerikában demokrácia van. Nem rendelkezem a színészeim felett. Ha a felszerelést megfelelőnek találom, és a társulat is beleegyezését adja, megvitatjuk a szerződést. Most pedig, ha megbocsát, szeretnék kicsomagolni és átöltözni vacsora előtt. - Mindjárt szólok valakinek, hogy vezesse a szobáihoz.
- Felesleges, tudom, hol vannak - ellenkezett a lány. Az ajtóból még visszafordult, és kényszeredetten pukedlizett. - Felség. -Eve? A lány büszkén felszegte az állát. Egy nap, gondolta Alexander, valaki majd csókkal forrasztja rá a szót a csípős nyelvére. - Isten hozta Cordinában! Nem vagyok nehéz természet, bizonygatta Eve, miközben ruhát választott magának a vacsorához. Majdnem minden ismerőse szerint kedves, barátságos lány volt. Igaz, kemény is tudott lenni, különösen, ha üzletről volt szó, de ezt feltehetőleg az édesapjától örökölte. Goromba végképp nem volt - kivéve Alexanderrel. Magának köszönheti a herceg, füstölgött Eve, miközben belebújt egy testhez simuló, pánt nélküli, élénkkék selyemruhába. A hűvös kimértségének, leereszkedő stílusának. Nem fogja elviselni tőle, még akkor sem, ha ő a trónörökös. Nem játszik koldus és királyfit vele, hiszen ő is neves, ha nem is nemes családból származik. Végigjárta a legjobb iskolákat. Igaz, többségüket utálta, de akkor is. Egész életében gazdag, befolyásos embereket szórakoztatott, és fordítva. Megvalósította önmagát, méghozzá nem a családjára, hanem a saját képességeire támaszkodva. Bár hamar belátta, hogy színésznői tehetsége soha nem emeli az igazán nagyok közé, a színház iránti szeretetén ez mit sem változtatott. Ehhez jött a veleszületett üzleti és szerve-j zési készsége, s így született meg a Hamilton Színtársulat, majd emelkedett a legnevesebbek közé az évek során. Alexander szemmel láthatóan Nagy Sándornak képzeli magát, és úgy viselkedik, mintha szívességet tenne nekik a felkéréssel, pedig felléptek már a Lincoln Centerben, a Kennedy Centerben, a Mark Taper Fórumban, s mindenütt kiváló kritikákat kaptak. Keményen dolgozott, hogy kiválassza a legljobb színészeket, hogy segítse a tehetségek ki-, bontakozását, sőt hogy önmagát is újra meg újra túlszárnyalja. Erre jön Alex, és nagy ke-I gyesen bólint. A lány morcosan a nyakára kapcsolta arany nyakláncát. A Hamilton Színtársulatnak semmi szüksége a herceg kegyes, vagy éppenséggel minden kegyet nélkülöző helyeslésére. És neki sincsen szüksége rá, sem az átkozott hercegi pecsétjére - pedig megbocsáthatatlan ostobaság volna visszautasítania a felkérést. Fésülködés közben vette csak észre, hogy hiányzik az egyik fülbevalója. Ez is azért van, mert a herceg felbosszantotta, szögezte le ma-1 gában, majd az öltözőasztalához lépett, és rö-i vid keresgélés után megtalálta a másik, könnycsepp alakú zafírt is. 23 Miért nem Ben lett a központ igazgatója? Egyáltalán, miért adta át Brie a tisztét másnak? Eve mindkettőjükkel hamar megtalálta a közös hangot, nem csalódtak volna benne, neki pedig nem fájna a feje. Csak tudná, mi az Alexanderben, ami ennyire kihozza a sodrából! Feltette a másik fülbevalót, és összevont szemöldökkel a tükörképére bámult. Tisztán emlékezett első találkozásukra. Húszéves volt, és bár a herceg csak pár évvel volt idősebb nála, érett, felnőtt férfinak tűnt. A bál első táncára Bennett kérte fel a lányt, de ő végig az idősebbik fiút figyelte. Akkor még álomvilágban élt, ismerte el magában. Olyan hercegnek képzelte Alexandert, aki királykisasszonyokat szabadít ki a gonosz sárkány fogságából. Igaz, valóban kard függött a herceg oldalán, ez az egyenruhájával járt, de ő azt is látta lelki szemei előtt, hogyan forgatja. Amilyen gyorsan felébredt kamaszos vonzalma, olyan gyorsan el is múlt. Lehet, hogy álmodozó volt, de ahogyan Alex is mondta, nem ostoba. Egy értelmes nő pedig nem álmodozik merev, elutasító férfiakról sokáig. így aztán az ő érdeklődése is könnyen Bennett felé fordult. Sajnos nem szerettek egymásba. Eve hercegnő - milyen jól hangzana... A lány elnevette magát, és visszatette a fésűt az asztalra. Nem, mindenkinek jobb így. Még azelőtt barátok lettek, hogy bármi mást jelenthettek volna egymás számára.
Neki ott a társulat, amely a menedéke is egyben. Látta a barátait házasodni, elválni, újraházasodni, vagy egyszerűen csak sorra váltogatni a szeretőket - mindezt többnyire unalomból. Ez a veszély őt nem fenyegette. A társulat vezetése elegendő teendővel szolgált volna a nap huszonnégy órájára, ha hagyja. Voltak időszakok, amikor majdnem így is történt, akár akarta, akár nem. Több vonzó férfival is megismerkedett persze, de a munkája és óvatossága visszatartotta a komoly kapcsolatoktól. Azaz nem hibázott. Eddig. És ezután sem áll szándékában. Fújt egy kevés parfümöt a fedetlen vállára, majd kilépett a szobájából. Ha szerencséje van, Bennett visszaért, és a társalgóban várja. Mellette egészen biztosan nem fog unatkozni a vacsora alatt, és feszélyezve sem kell éreznie magát, mert a fiatalember a puszta jelenlétével oldotta teszi a hangulatot maga körül. Eve nem volt szerelmes belé, de nagyon szerette. Miközben lefelé sétált, könnyedén végigfuttatta egy ujját a tükörsima lépcsőkarfán. Vajon hányan tették előtte ugyanezt ebben a lenyűgöző, időtlen palotában? Ha volt valami, amit értett Alexanderben, az a büszkesége volt. Mégis, amikor egyedül őt találta a társalgóban, feszültté vált. Megállt az ajtóban, és Bennettet kereste a tekintetével. Szívsajdítóan szép, mart Alexbe a gondolat, amikor megpillantotta a vendéget. Semmi köze nem volt ehhez az ékszereinek, a selyemruhájának - zsákvászonban is szemet gyönyörködtető lett volna. Sötét, perzselő pillantása és a kisugárzása felkavaróan elemi, természetes nőiességről árulkodott. Puszta látványa gyomorgörcsöt okozott minden egészséges férfinak. A herceg már akkor meglátta ezt benne, amikor Eve alig volt több gyereknél. Ilyennek született Alexander átkozta is érte. Izmai megfeszültek, vonásai hűvössé váltak, amikor látta, hogy a lány Bennettet keresi a tekintetével. - Testvéremet az egyletben marasztalták - felelt a kimondatlan kérdésre, majd nekitámaszkodott a fényesre súrolt kandallónak. Sötét öltönyében visszafogottabbnak tűnt, bár tagadhatatlanul jól állt neki. - Kettesben vacsorázunk. Eve csak állt, ahol volt, mintha azzal, hogy belépne, beleegyezését adná a dologhoz. - Ha más tervei voltak, felség, miattam felesleges lemondania róluk. Majd vacsorázom a szobámban. - A vendégem, Eve. Természetesen nem terveztem semmi mást ma estére, mint hogy együtt vacsorázzunk. - A bárszekrényhez lépett, és töltött mindkettőjüknek egy italt. - Jöjjön! ígérem, nem birkózóm magával a szőnyegen. - Ebben biztos voltam - felelte a lány hasonló udvariassággal, majd a herceghez sétált, és elfogadta az italt. - Egyébként Bennel nem birkóztunk. Csak lehajoltam hozzá, miután padlóra küldtem. A férfi tapintatosan végigmérte Eve-et karcsú volt, alig magasabb a vállánál. Nehéz elhinni, hogy levette a lábáról magas, kisportolt öccsét, legalábbis fizikailag. Hogy érzelmileg sikerült-e, az más kérdés. - Ez esetben gratulálok, és ígérem, nem adok alkalmat rá, hogy velem is így tegyen. Elégedett a szobáival? - Tökéletesek, mint mindig. Ha jól emlékszem, ritkán adódik szabad estéje itthon. Ma nem kell részt vennie hivatalos díszvacsorán? Alex ismét a lányra pillantott. A szoba meleg, halvány fénye selyemszerű csillogást kölcsönzött a bőrének. Vajon a tapintása is ilyen lenne? - A kettőnk vacsoráját is annak veheti, ha akarja. - Talán annak is veszem - pillantott rá Eve a pohara mögül. - Miről óhajt beszélgetni, felség? Világpolitikáról vagy semleges témákról? - Vacsora közben nem szabad politikáról beszélni. Elveszi az étvágyat, különösen, ha enynyire különböző nézeteket vallunk róla. - Igaz. Számos kérdésben nem értünk egyet, így hát maradnak a semleges témák. - A lány alapos képzésben részesült az udvarias beszélgetés szabályait illetően, akárcsak a herceg. Lassan a
rózsákkal teli vázához sétált, és megcirógatta szirmaikat. - Olvastam, hogy télen pár hétre Svájcba utazott. Jó volt a síelés? - Pompás. Alexander természetesen hallgatott a látogatása igazi okáról, többórás megbeszéléseiről, találkozóiról. Megakadt a pillantása a lány hosszú, karcsú ujjain, amint a bíborvörös rózsákat cirógatta. - Maga síel? - Néha, ha időm engedi, és eljutok Coloradó-ba - vont vállat Eve közömbösen, diplomatikusan. Hogyan is várhatná el a hercegtől, hogy megértse, egy társulat vezetőjeként nincsen ideje efféle úri mulatságokra? - Nem voltam Svájcban azóta, hogy elvégeztem az egyetemet. Houstoni lányként jobban szeretem a nyári sportokat. - Mint például? - Mint például az úszást. - A medence az egész itt-tartózkodása alatt rendelkezésére áll. - Köszönöm. Csend telepedett rájuk, ami pillanatról pillanatra kínosabbá vált Eve számára. - Úgy tűnik, kifogytunk a semleges témákból, pedig még hozzá sem láttunk a vacsorához. - Akkor ideje így tennünk - ajánlotta fel a herceg a karját, amit a lány némi habozás után elfogadott. - A szakács nem felejtette el, menynyire ízlett magának a hal jóasszony módra. - Milyen figyelmes - mosolyodott el a lány, egy pillanatra kilépve tartózkodó viselkedéséből. Ami azt illeti, a csokoládékrém kehely legalább ennyire ízlett. Addig nyúztam édesapám szakácsnőjét otthon, amíg elő nem állt egy tisztességes utánzattal. - Ez esetben nagyon elégedett lesz a ma esti desszerttel. - Kövér leszek - helyesbített Eve. Az étkező bejáratához érve önkéntelenül is megtorpant. -Mindig csodáltam ezt a termet. Időtlen, fenséges, maradandó. Végignézett a fénylő parkettán, a hosszú, robusztus asztalon, a mennyezeten függő két csilláron. Nem zavarták a hatalmas méretek, holott az asztalnál százan is kényelmesen elfértek volna. Általában jobban szerette a kényelmes, otthonos, bensőséges szobákat, de ez a terem hatalommal bírt. Hatalom közelségében nőtt fel maga is, és megtanulta tisztelni azt, de ami még ennél is jobban lenyűgözte, az az étkező kora volt. Úgy érezte, ha elcsendesedne kívül-belül, hallaná az évszázadok során lefolyt beszélgetések visszhangját. - Először, amikor itt vacsoráztam, reszkettem, mint a falevél. Alex ahelyett, hogy bekísérte volna a lányt, megállt mellette a bejáratban, és érdeklődve felvonta a szemöldökét. - Különös. Én határozottan nyugodtnak láttam. - Mindig ügyesen lepleztem az érzéseimet. Valójában nagyon meg voltam ijedve. Éppen akkor fejeztem be az egyetemet, és egyből egy palotába csöppentem... - És most? Eve elengedte a férfi karját, hogy miért, maga sem tudta pontosan. - Most már hét éve, hogy diplomáztam - tért ki a válasz elől. Az asztal közelebbi végénél meg volt terítve két hely. A gyertyatartóban égtek a gyertyák, a vázákba friss virág került. Eve átengedte az asztalfőt a hercegnek. Miközben helyet foglaltak, egy palotaszolga bort töltött nekik. - Most minden olyan más - jegyezte meg a lány egy idő elteltével. - Korábban mindig tele volt a palota, amikor itt voltam. - Gabriella és Reeve többnyire a farmon van a gyerekekkel. Illetve farmokon - helyesbített a herceg. - Fél évig itt, fél évig az Államokban. - Boldogok? Alexander értetlenül nézett vendégére, majd a boráért nyúlt.
- Tessék? - Tudja, boldogság. Felségednél valahol Cor-dina és a kötelezettségek után következhet a listán. A herceg szótlanul megvárta, míg felszolgálják nekik a hűtött homárt. Eve-nek sikerült az elevenére tapintania a megjegyzésével. Valóban nem engedhette meg magának, hogy a saját boldogságát, saját érzéseit a kötelezettségei és az ország érdeke elé helyezze. - Nem hallottam Gabriellát panaszkodni. Szereti a férjét, szereti a gyerekeit, szereti az országát. - Ez nem válasz a kérdésre. - Megtettünk mindent, hogy könnyítsünk a terhein. - Úgy örülök, hogy azok után, amiken keresztülment, végül megtalálta a boldogságát... A lány látta, amint Alex ujjai elfehérednek a villáján, ösztönösen a kezére tette a kezét. - Sajnálom. Gondolom, még ennyi év után is fájdalmas lehet visszaemlékezni rá. A férfi nem szólt egy ideig, csak nézte Eve karcsú, fehér kezét a kezén. Lassan megnyugodott tőle, amin maga is meglepődött. Legszívesebben felfelé fordította volna a tenyerét, hogy az ujjaik összekulcsolódjanak. - Mindig is az lesz. Soha nem felejtjük el magának, hogy segített megmenteni mind Brie, mind Bennett életét. - Én csak berohantam segítséget hívni. - Sikerült megőriznie a hidegvérét. Ha akkor elveszti a fejét, egyikük sem élne. - Micsoda nap volt... - A lány most vette csak észre, hogy a keze még mindig a hercegén van. Óvatosan elhúzta, és a boráért nyúlt. - Még mindig látom magam előtt annak a nőnek az arcát. - Deboque szeretője - sziszegte Alexander elfojtott, kegyetlen indulattal. A lány hátán végigfutott a hideg. - Igen. A tekintetét, miközben Brie-re szegezte a fegyvert... Akkor ébredtem rá, hogy az élet a palotában nem tündérmese. Gondolom, némi elégtételül szolgál, hogy ő, Loubet és Deboque mind rács mögött vannak. - Ott is maradnak. Más kérdés, Deboque még a börtönből is képes mozgatni a szálakat. - Azóta is? Bennett-tel már beszélgettünk erről, de... - Bennett még mindig nem tud hallgatni?! Eve szeme felvillant, de még idejében sikerült lenyelnie csípős válaszát. A palotaszolga nesztelenül elvitte a maradékot előlük, és feltálalta a következő fogást. - Nem árult el államtitkokat. Egyszerűen felidéztük a történteket ugyanúgy, mint most önnel. Szóba került, hogy Deboque Brie titkárnőjén és a volt miniszterelnökön keresztül intézte a hercegnő elrablását. Bennett azt mondta, képtelen teljesen megnyugodni, amíg Deboque életben van. Azt feleltem, semmi oka az aggodalomra, de kezdem úgy érezni, tévedtem. - Az uralkodócsalád tagjának lenni mindig együtt jár a veszéllyel. Ez így, kimondva talán elfogadhatónak hangzott, de a férfi pontosan tudta, milyen kétségbeesetten tehetetlennek érezte magát, amikor Brie az emlékei visszaszerzéséért küzdött. - A Bisset-dinasztia évszázadok óta Cordina feje. Mindaddig, amíg ez így van, lesznek ellenségeink, börtönön belül és kívül egyaránt. A lány érezte, hogy a herceg elhallgat előle valamit, de bölcsebb volt annál, semhogy firtassa, mit. Ha igazán kíváncsi rá, majd megkérdezi Bennettet. - Úgy érti, az egyszerű polgároknak boldogabb az élete, felség? - Igen - bólintott Alex, majd Eve számára érthetetlen okból elmosolyodott. A vacsora végül sokkal barátságosabbra sikeredett, mint a lány gondolta volna. A herceg egy pillanatra sem lazított. Eve sokáig tűnődött ezen, miközben sorra haladtak a fogásokon a desszertig és a kávéig. Kellemesen, udvariasan viselkedett, mégis mintha tűkön ült volna. A lány szeretett volna segíteni neki, feloldani benne a szemmel látható feszültséget, de Alexander nem az a fajta férfi volt, aki elfogadott volna segítséget egy idegentől.
Egy nap az elsőszülött fiú jogán ő lesz az uralkodó. Cordina apró, mesébe illő ország, de mint minden mesében, itt is helyet kapott a békétlenség, az ármány, s mindez az ő vállára nehezedett. Eve a családi hátterénél és neveltetésénél fogva nem ismerte a politika sötét oldalát, talán ezért lehetett, gondolta, hogy gyakran, túlságosan is gyakran a megingathatatlan államférfit látta csupán a hercegben. Legalább nem vitatkoztak, állapította meg magában, a desszertjével játszadozva. Voltaképpen Alexszel nem is lehetett vitatkozni. Mintha az ember egy kőfalnak panaszkodna. - Isteni volt a vacsora. A szakácsuk egyre jobb és jobb lesz. - Majd megemlítem neki, biztosan nagyon fog örülni. A férfi szerette volna, ha a lány marad, és semleges témákról beszélget vele. Az elmúlt egy órában egészen megfeledkezett a vállára nehezedő gondokról. Rá nem jellemző módon semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy felmenjen a szobájába dolgozni. - Ha nem nagyon fáradt... - Nekem is hagytatok, ugye? - viharzott be Bennett, és gondolkodás nélkül helyet foglalt Eve mellett. - Látom, végeztetek. Maga elé vette a lány desszertjének maradékát, és a legteljesebb természetességgel hozzálátott. - Ha tudnátok, milyen kaját erőltettek belém... Míg ti az ujjaitokat nyaldostátok, nekem majdnem kiakadt az állkapcsom, olyan rágós volt a csirke az egyletben. - Ne sajnáltasd magad! - bökte oldalba Eve, majd gonoszul elmosolyodott. - Mi tagadás, isteni volt a menü... - Fájdítsd csak a szívem, fájdítsd! Figyeljetek, gyorsan bekapom a maradékot, aztán irány a kert! Egy ilyen hosszú, fárasztó gyűlés után nincs jobb, mint a séta egy gyönyörű lány oldalán. - Ha megbocsátotok - állt fel Alexander. -Érezzétek jól magatokat! - Nem jössz velünk, Alex? - kérdezte Bennett, miközben maga elé vette bátyja csokoládékrémjének maradékát is. - Ma este nem. Dolgom van. - Mikor nincs? - morogta az öccse két falat között. Eve lopva a távozó herceg után nézett. Maga sem tudta, miért, de legszívesebben követte volna. Aztán erőt vett magán, megfordult, és Bennettre mosolygott.
2. - Alexander mondta ugyan, hogy körbevezetnek a színházban, de hogy éppen te... Őfelsége Gabriella de Cordina hercegnő nevetve kinyitotta a színészbejáró ajtaját. - A központ kezdettől fogva családi ügy volt. Szerintem Alex legszívesebben maga vezetett volna körbe, ha nem lett volna ennyire elfoglalt. Eve nem vette komolyan a megjegyzést. Biztos volt benne, hogy a herceg inkább választana egy többórás fárasztó megbeszélést vagy hegynyi papírmunkát, mint egy óra együttlétet vele. - Nem szeretem ismételni magam, Brie, de egyszerűen remekül nézel ki! - Hallgatlak éjfélig - biztosította Gabriella. -Meglátod, ha majd négy gyereket szültél, minden jó szóra szükséged lesz. Brie fehér, egyedi kosztümöt viselt, haja egyszerű, mégis előkelő kontyba volt fogva. Hercegnő volt tetőtől talpig, Eve mégis túl fiatalnak, túl törékenynek látta ahhoz, hogy négygyermekes anya legyen. Gabriella fürkész pillantást vetett a legjobb barátnője húgára. - Emlékszem, amikor először találkoztunk, azt mondtam magamban, milyen elbűvölő lány! Időközben felnőtt nő lettél, mégis elbűvölőbb vagy, mint valaha. Christina már-már úgy érzi, nem kell többé aggódnia érted. - Ha tudnád, mennyire utáltam, hogy anyáskodik fölöttem! - Eve ma már mosolyogva gondolt vissza a nővérével való huzakodására hosszú, lázadó kamaszkora alatt. - Most, hogy idősebb lettem, azon veszem észre magam, kimondottan örülnék, ha életem végéig aggódna értem egy kicsit. Olyan megnyugtató érzés... Nem fura, hogy felnőttként mennyivel fontosabbá válik a család? - Nem is tudom, mit kezdenék nélküle. Az alatt a pár hónap alatt, amíg nem emlékeztem rájuk, míg nem emlékeztem semmire... - A hercegnő megrázta a fejét. - Akkor értettem meg, hogy semmi és senki nem adatik magától értetődően. - Vett egy mély lélegzetet, és körülnézett. - Mit mutassak először? - Vessünk egy pillantást a kulisszák mögé! Szeretném látni az öltözőket, a világítóberendezést. Lehet bármilyen jó az elképzelés, a láthatatlan háttérmunka nélkül kudarcra van ítélve. - Mint minden az életben. Több mint egy órát töltöttek a színfalak mögött. Eve megmászta az összes lépcsőt, bepréselte magát a raktárakba, megvizsgálta a felszerelést. Első osztályú volt, ahogyan remélte. A Művészeti Központot még Gabriella édesanyja alapította, s halála után a család - iránta érzett szeretetéből - a világ egyik legjobb színházi és művészeti központjává varázsolta. Eve izgatottsága egyre nőtt. Az, hogy itt játszhatnak, minden korábbinál nagyobb kihívás volt mind az ő, mind a társulat számára. Lázasan kergették egymást a gondolatai. Négy jellegzetesen amerikai darabot mutatnak be, nemzetközi közönség előtt. Első megközelítésben Tennessee Williams, Neil Simon, Arthur Miller jutott eszébe a rengeteg tehetséges amerikai drámaíró közül. Természetesen magával hozza saját technikusait mind a világítás, mind a kötelek és kellékek kezeléséhez. - Szinte hallom, ahogyan kattognak a fejedben a fogaskerekek - dünnyögte Brie. - Meg kell oldanom a hangszigetelést a fejemben - bólintott Eve, majd a színpad közepére sétált, és az érzéseire bízta magát. Félelmetes, milyen kisugárzása van még egy üres színpadnak is, gondolta. Ezt itt kimondottan a színész érdekét szem előtt tartva tervezték. Szinte érezte az arcfesték és izzadság szagát. Az enyhén emelkedő üléseket három széles, királykék szőnyeggel borított folyosó szelte keresztül. A nézőtér megvilágításáról hatalmas csillárok gondoskodtak, a mennyezetet freskó díszítette. Mindkét oldalon páholyok sorakoztak, hátul széles erkély. Még ilyen távolságból is látni lehetett, hogy a karfákat kézzel faragták és lakkozták, de ami még ennél is fontosabb volt, hogy minden egyes székről szabad rálátás nyílt a színpadra. - Véget ért ez este. Minden, mit tettünk, és mit tenni szerettünk volna, nem számít többé. Holnap új nap virrad, és mi nem leszünk -nem is léteztünk soha. - Eve hangja ékesen csengett,
eljutott a legtávolabbi sarkokba, az erkély utolsó soráig, onnan visszhangzott feléjük. Elégedetten elmosolyodott. - Tökéletes. -Brie felé fordult. - Bárki volt is az építész, kitüntetést érdemel. - Megmondom édesapámnak. Mondd csak, Eve, honnan van ez az idézet? Nem sikerült rájönnöm. - Nem csoda. Egy ismeretlen, küszködő színműíró tollából. Többet nem mondott nem akarta elárulni, hogy a küszködő színműíró nem más, mint ő maga. - A színház osztályon felüli. Legközelebb szívesen rendeznék valamit a kisebb színpadra is odalenn. Valami bensőségesebbet. A mostani előadásokhoz azonban ez a legmegfelelőbb helyszín. - Reméltem, hogy tetszeni fog - sóhajtotta Gabriella boldogan. Magas sarkú cipője hangosan kopogott, miközben Eve-hez sétált a színpadon. - Már nagyon várom a fellépéseteket. Van egy olyan érzésem, az előadások meghatározóak lesznek mind a társulatod, mind az országaink, de a gyerekek életében is. - Nem tudom, te és Alex mit forgattok a fejetekben, én mindenesetre színpadra viszem a darabokat - szorította meg Eve a hercegnő kezét melegen. - Ha sikerül megegyeznünk, garantálom, hogy négy szédületes előadásban lesz részetek. - Én is így képzeltem. Eve vetett egy utolsó pillantást a színpadra. Ő maga soha nem fog fellépni itt, de a társulata igen. Egy nap talán a saját darabjával is. Nem sok hiányzott, hogy kinevesse magát az ábrándos gondolatért. -Akkor jobb, ha mielőbb hazamegyek, és elkezdek dolgozni. - Ne hidd, hogy ilyen hamar elszökhetsz tőlünk! Már meg is szerveztem egy családi vacsorát a farmon, holnap estére. Addig is semmi munka! - karolt belé Gabriella. - A mai nap a pihenésé. Mihelyt hozzálátsz, úgysem sok alkalmad lesz rá... - Ez hercegnői utasítás? - Az bizony, a legteljesebb mértékben. - Meghajlok az akarata előtt, felség. Eve hamar belejött a kényszerű semmittevésbe. Kéjesen elnyújtózott a medence partján, és figyelte, amint a balzsamos földközi-tengeri szél meglebbenti a pálmafák leveleit. Nosztalgiával gondolt vissza fiatal éveire, amikor hasonló élvezeteknek hódolhatott - egészen pontosan a naplopásnak. Nem is értette, hogyan volt képes hetekig az égvilágon semmit sem csinálni. Nem mintha ebben bármi kivetnivaló lenne, mentegette magát, miközben egy fokozattal hátrébb döntötte a napozóágyát. Abban már inkább, hogy kis híján ez lett az élete. Megtehette volna-jólétbe született, élvezhette a gazdagok minden kiváltságát. Nagy volt a kísértés, hogy biztonságos távolból figyelje, miközben mások dolgoznak helyette. Ha nem fedezi fel a színházat, könnyen megrekedhetett volna ebben az életmódban. Megnyílt előtte egy új világ, egy új élet, egy új cél, valami, amiről az édesapja szerencsére nem tudta lebeszélni. Dönthetett: fejest ugrik az ismeretlenbe, vagy tovább tesped az anyagi jólét biztonságában. Döntött, méghozzá bátran. Igaz, nem a színpad közepén találta meg a maga helyét. A színház valóban új világot tárt fel előtte, mind kívül, mind belül. Kibontakoztak rejtett képességei, melyek iskolai évei alatt kihasználatlanul szunnyadtak benne. Rájött, hogy tetterős, találékony, és kiváló szervezőkészséggel áldotta meg a sors. Szüksége is volt ezekre a színtársulata megálmodásában, majd megvalósításában. Megtanult kockázatot vállalni, keményen dolgozni, de legfőképpen kiérdemelni mások bizalmát. Sokan neki köszönhették nemcsak múvészi kibontakozásukat, de megélhetésüket is. A felelősség elkötelezett nőt faragott a korábbi elkényeztetett fruskából. Cordinai fellépésükkel olyan lehetőség tárult fel előtte, amelyről korábban álmodni sem mert volna: nemzetközi elismerés a társulatának. Nem volt más dolga, mint kiválasztani a megfelelő darabokat, színre vinni őket, elkészíteni négy ruhatár jelmezt, kelléket, hátteret. Addig is egyeztetnie kell a jogászokkal, rendezőkkel,
gondoskodnia kell a szállításról, hetven-egynéhány színészről és technikusról. Valamint meg kell találnia a közös hangot egy herceggel. Feljebb tolta a napszemüvegét az orrán, és sóhajtott. Mit ér az élet kihívások nélkül? Nem lett volna szabad kijönnie. Alexnek elég volt egy pillantást vetnie az órájára, hogy tudja, húsz perc múlva találkozója van, méghozzá a miniszterelnökkel. Erre ő ahelyett, hogy felkészülne rá az irodájában, a medencéhez sétál. Miért kellett megkérdeznie, hogy Miss Hamil-ton visszaért-e már? Tudhatta volna, képtelen lesz összpontosítani, ha meglátja, amint a medencénél napozik. Eve mozdulatlanul feküdt, mintha aludna. Merészen apró bikinialsóját csak egy masni tartotta a csípőjén, felsőjét pedig a napozóágy, miután annak masniját a hasára fekve kioldotta. Szemét nem lehetett látni a napszemüvegtől, mindenesetre nem mozdult a herceg közeledte láttán. Alexander nem tudta levenni róla a tekintetét. A lány bőrének minden fedetlen része fényesen csillogott a napolajtól, amelynek egzotikus illata a kerti virágokéval keveredett. Nedves haja sötéten göndörödött az arca körül. Ezek szerint megmártózott napozás előtt, állapította meg a férfi. Amikor közelebb lépett, látta, amint Eve pillái megrebbennek a borostyánsárga lencse alatt, és kinyitja a szemét. - Jobban kellene vigyáznia a mediterrán napsütéssel. A lány felbámult rá. Alex éppen a nap útjában állt, amely úgy ragyogott a feje körül, mint egy glória. Eve súrún pislogni kezdett, hogy kitisztuljon a látása - és a feje is a sárkányok fogságába esett királykisasszonyoktól. A herceg szinte földre szállt angyalnak tűnt e pillanatban. - Azt hittem, nem tartózkodik a palotában -szabadkozott a lány, és már félig az oldalára fordult, amikor eszébe jutott a bikinifelsője. Enyhén elpirulva megkötötte a csomót a hátán. Alexander csak állt, és figyelte. - Nemrég értem vissza. Nagyon fehér a bőre, Eve, hamar megég. A lánynak eszébe jutott, a protokoll azt kívánná, hogy pukedlizzen, de bikiniben valahogy nem jött volna ki jól, ezért egyszerűen felült a napozóágyán. - Csak szerettem volna egy kis színt, mielőtt hazarepülök, de nem akartam sokáig süttetni magam. Egyébként a houstoni élet megkeményíti a bőrt. - Én nem így látom. - Miniszterelnök ide vagy oda, a herceg odahúzott egy széket, és helyet foglalt. - Megtekintette a színházat? - Igen. Csak gratulálni tudok önnek és a családjának. Csodálatos. - Ezek szerint igent mond az ajánlatunkra? - Hajlandó vagyok tárgyalni - helyesbített Eve, majd székké alakította a napozóágyat, és hátradőlt. - A felszereltség első osztályú. Ha sikerül megállapodnunk a részletekben, semmi akadálya a fellépésünknek. - A részleteket bízzuk a jogászokra és a könyvelőkre! - legyintett Alex némi lekicsinyléssel a hangjában. - Engem csak az előadások érdekelnek. A lány szinte látta maga előtt, milyen bőszen helyeselné édesapja a herceg könyvelőkkel kapcsolatos véleményét. Ő nem így volt ezzel. - Majd egyeztetünk, ha a jogászoknak és könyvelőknek sikerült megállapodniuk. - Úgy beszél, mint egy vérbeli üzletasszony. - Mert az vagyok. Felséged talán nem helyesli a nők jelenlétét az üzleti életben? - Cordina felvilágosult ország. Nem a nemi hovatartozás alapján ítéljük meg az egyéni képességeket. Megint királyi többes számban beszél, morogta Eve magában. - Ennek örülök. Nem sül meg abban a kabátban? - Van egy kis szél. - Ön soha nem vetkőzik le? Alexander rosszalló pillantást vetett rá. - Úgy értem, ha melege van - magyarázta a lány, pedig biztos volt benne, hogy a férfi értette a kérdést. Narancsos puncsáért nyúlt, és ivott egy kortyot. A jégkockák elolvadtak ugyan, de még így is kellemesen hűsítő volt. - Szokta használni a medencét, felség? - Ha időm engedi.
- Hallotta már az amerikai szólást: a munka szórakozás nélkül megsavanyítja az embert? Alex mozdulatlanul ült a széken aranyba foglalt rubingyűrűje fényesen csillant, tekintete azonban elhomályosult. - Azt hiszem, igen. - Úgy véli, ez egy hercegre nem érvényes? - Sajnálom, ha nem elég szórakoztató a társaságom. - Nem így értettem... Nincs szükségem rá, hogy bárki is szórakoztasson - sóhajtotta Eve dühösen, és felállt. Alexander, szokásához híven, követte a példáját. - Ez nem lehet igaz! -csattant fel a lány. - Megtenné, hogy visszaül a kedvemért?! Nincs itt senki rajtunk kívül. Ön szerint a nőket nem zavarja, hogy állandóan vigyázzba vágja magát, amikor felállnak? A herceg visszaült. El kellett ismernie, hogy nagyon jól szórakozik. - Eddig úgy vettem észre, nem. - Pedig igen. Több időt kellene töltenie Amerikában, és akkor talán megtanulna lazítani. - Nem vagyok abban a helyzetben, hogy lazíthassak -jegyezte meg Alex halkan. A lány érezte, amint a dühe elpárolog. - Talán igaza van, mindenesetre remélem, ez a család barátaira nem vonatkozik. Most pedig, ha megbocsát, felség. Rosszul viselem az értelmetlen udvariaskodást. - Akkor miért nem szólít soha a nevemen? -szólt utána a férfi. Eve megtorpant, majd viszszafordult felé tekintete meglepődést tükrözött. - Maga mondta, hogy évek óta ismerjük egymást. - Tévedtem - bökte ki a lány egy idő után. Érezte, hogy történik valami a felszín alatt. Egyáltalán nem ismerjük egymást. - A családom többi tagját nem esik nehezére a keresztnevükön szólítania. Eve érezte, innia kellene a puncsából, de képtelen lett volna elsétálni Alexander mellett a poharáért. - Valóban nem. - Egyedül engem szólít felségnek. Többször is feltettem magamnak a kérdést, miért. - Mélyen a lány szemébe nézett, majd felemelkedett újra, és elindult felé. Amikor szemtől szemben álltak, alig karnyújtásnyira, megállt, továbbra is maga mellett tartott kézzel. - Itt az ideje, hogy magát is megkérdezzem. - Nem éreztem... megfelelőnek. Ennyi. Zavarban van? Alex még soha nem látta Eve-et zavarban. Kíváncsiságból tett még egy lépést felé. Ennél közelebb csak összeölelkezve állhattak volna. - Talán barátságtalan voltam? - Igen. Nem... - A lány önkéntelenül is hátralépett. - Most melyik? - Nem. - Eve megvetette a lábát, és leszidta magát a gyávaságáért. - Mindig nagyon udvarias volt, felség. Tudom, sosem kedvelt igazán, mégis... - Miből gondolja, hogy nem kedveltem? Már megint túl közel voltak, pedig nem látta, hogy a herceg felé lépett volna. A lány az egyetlen védelmi eszközhöz nyúlt, amely rendelkezésére állt: a támadáshoz. - Látszott a viselkedéséből, felség. - Ez esetben elnézését kell kérnem -jegyezte meg Alex, majd méltóságteljesen fejet hajtott, és megcsókolta Eve kezét. A lány úgy rezzent össze, mintha mennydörgött volna az ég, pedig ragyogóan kék volt. - Ne legyen ilyen... kedves! - kérte a férfit, és megpróbálta elhúzni a kezét. Hiába. Alexander nem hagyta, ő pedig túlságosan elgyengült a kézcsókjától, akárcsak az ezt követő mosolyától. Igen, zavarban van, gondolta a herceg. Képtelen volt ellenállni Eve eddig gondosan rejtegetett sebezhetőségének. - Jobban örülne, ha goromba lennék? - Jobban örülnék, ha kiszámíthatóbb lenne.
- Én is - sóhajtotta Alex mosolyogva. Megvillant valami a szemében, de nyomban ki is hunyt. Talán kihívás, gondolta a lány. Ha az, ez lesz az első, amire nem fog válaszolni. - Bár a kiszámíthatatlanság néha érdekes. - Van, akinek érdekes, van, akinek kellemetlen. A herceg egyre szélesebben mosolygott. Eve, most először, észrevette a kis gödröcskét a szája sarkában. A tekintete valami oknál fogva odaszegeződött. - Kellemetlenül érzi magát, ha velem van, Eve? - Azt nem mondtam. Nagy nehezen levette Alexander szájáról a pillantását, de a férfi tekintete legalább ennyire fogva tartotta. - Elpirult -jegyezte meg Alex, és megcirógatta a lány arcát a hüvelykujjával. - A hőség teszi - jegyezte meg Eve, de most már a térde is remegett. - Én is érzem - bólintott a herceg. Csak úgy sistergett a levegő körülöttük. - Legokosabb, ha mindketten lehűtjük magunkat. - Igen. Megyek, átöltözöm. Megígértem Ben-nettnek, hogy meglátogatom az istállóban még vacsora előtt. Alexander azonnal elhúzódott tőle. Bármit látott is a lány az arcán, a szemében, az nyomtalanul eltűnt. - Jó szórakozást! Vacsorára vendégünk lesz a francia nagykövet a feleségével. - Majd igyekszem nem szürcsölni a levest. A férfi felszín alatt megbúvó indulatai áttü-zesítették a pillantását. - Most belőlem űz tréfát, Eve, vagy önmagából? - Mindkettőnkből. - Ne maradjon a napon túl sokáig! Ezzel Alex megfordult, és vissza sem nézett többé. A lány egy ideig figyelte kemény, katonás járását, majd megborzongott, behunyta a szemét, és fejest ugrott a medencébe. Eve nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy nemcsak Bennett, de Brie és a férje, Reeve is csatlakozik hozzájuk vacsorára. A nagykövet és Reeve között kapott helyet, így megmenekült a kötelező társalgástól Alexanderrel. A herceg trónörökösként az asztalfőnél ült, egyik oldalán a nővére, másik oldalán a nagykövet felesége. Az est, ahogyan az várható volt, udvariasko-dással telt, mégsem volt elviselhetetlenül unalmas. A nagykövet anekdoták tucatjait őrizte a tarsolyában, és szíves örömest bele is fogott bármelyikbe, mihelyt erre a legkisebb bátorítást kapta. Eve nagyokat nevetett, kérte, hogy folytassa, majd lekötelezte azzal, hogy franciául beszélgetett vele. A svájci egyetemen töltött diákévei nem múltak el nyomtalanul, még ha ennek nem is mindig örült annyira. - Lenyűgöző - dicsérte meg Reeve, majd mosolyogva koccintottak. A férfi alig változott az elmúlt hét évben. Volt pár ősz hajszála a halántékán, máskülönben ugyanaz maradt. Nem, ez így nem igaz, helyesbített magában a lány. Kisimultak a vonásai. Ezek szerint a boldogság a fiatalság forrása is egyben, gondolta. - Hogyan haladsz franciából? - Sehogy - ismerte el Reeve. Közömbösen játszadozott a tányérján illatozó kacsasülttel és mártással sokkal többre tartotta a s marhasültjét a kerti rostélyon. Lopva a feleségére pillantott, aki éppen Bennett-tel nevetgélt valamin, és elmosolyodott. - Gabriella szerint soha nem fogok megtanulni. -És? - Igaza van. Eve elnevette magát, majd ivott egy korty bort. - Már alig várom, hogy holnap legyen, és megmutassátok a farmot. Chris szerint bájos kis házatok van, de mióta bevetettétek a földet búzával vagy zabbal, többször is eltévedt... Hallom, lovaitok is vannak.
- Lovagol is mind a négy gyerek. Még Dorian is felül a pónira. - A férfi szünetet tartott, megvárta, míg a palotaszolgák elviszik tőlük a főfogás maradékait. - Elképesztő, milyen gyorsan tanulnak. - Hogy érzed itt magad? - bukott ki a lányból a kérdés, ám hogy pontosan mi állt a kíváncsisága hátterében, maga sem tudta. - Milyen itt élni, még ha csak az év egyik felében is, új gyökereket ereszteni, új szokásokat tanulni? Reeve előállhatott volna valami semmitmondó válasszal vagy jópofasággal, de úgy döntött, őszinte lesz. - Eleinte nehéz volt, mindkettőnknek. Ma már ugyanúgy otthon érzem magam itt is, mint Virginiában. Nem mondom, nagyon várom már, hogy Alex megnősüljön végre, és több időnk legyen egymásra, de úgy szeretem Brie-t, ahogyan van. Hercegnőként sok a dolga, de ez is ő. - Az uralkodócsalád tagjának lenni több, mint puszta cím, ugye? - mormogta, és lopva Alexanderre nézett. - Sokkal több - bólintott a férfi. Éles figyelmét nem kerülte el a lány pillantásának iránya. Trónörökösként nem könnyű az élet. Eve sietősen elkapta a tekintetét. - Természetesen. Egy nap ő lesz az uralkodó. - Erre nevelték az első lélegzetvétele óta. Talán Gabriellának van igaza, gondolta Reeve magában. Mindeddig elkerülték a figyelmét a szikrák Alex és Eve között, de ma elbizonytalanodott. Brie szerint csak egy kis legye-zésre van szükség, máris belobban a láng... Ha így van, a lánynak még nála is nehezebb dolga lesz, tűnődött, majd halkabbra fogta a hangját. - Ha van valami, amit az elmúlt pár évben megtanultam: az, hogy nem mindenkinek adatik meg a döntés szabadsága. Vannak, akiknek meg kell felelniük bizonyos kötelezettségeknek nekik is és a szeretteiknek is. A férfi pontosan azt mondta, amit Eve maga is tudott - azaz többet, mint amit tudni szeretett volna. - Biztosra veszem, hogy így van - bólintott, majd, hogy oldja a váratlan feszültségét, a nagykövethez fordult, és megnevettette. Vacsora végeztével a társalgóba vonultak, ki kávéval, ki brandyvel a kezében. Bennett megelégelte a hosszúra nyúló udvariaskodást, megfogta Eve kezét, és a füléhez hajolt. - Levegő - suttogta. - Illetlenség - suttogta vissza a lány. - Még egy óráig beszélgetni fognak, és én szeretném, sőt kötelességemnek érzem, hogy jól érezd magad. Menjünk ki az erkélyre! Nehéz lett volna visszautasítani az ajánlatot. Eve nagyon jól emlékezett rá, milyen varázslatosak az esték Cordinában. Fürkész pillantást vetett a többiekre. Alexander halkan beszélgetett a nagykövettel, Brie és Reeve pedig a nagykövet feleségét szórakoztatta. - Rendben, de csak egy percre. Bár Alex figyelmét nem kerülte el Eve és öcs-cse távozása az erkélyre, egy pillanatra sem akadt meg a mondandója közben. - Máris jobban érzem magam - sóhajtotta Bennett. - Nagyon finom volt a vacsora. - Jó volt, de még jobban esett volna egy kis pizza sörrel, barátok társaságában. - A herceg az erkély széléhez sétált, és rátámaszkodott az alacsony kőkorlátra. - Ahogyan öregszem, egyre kevesebb időm jut rá. - Nem könnyű, ugye? - Mármint mi? - Hogy az vagy, aki. Bennett átkarolta a lány derekát. - Azért megvan a maga szépsége. - Ne térj ki a válasz elől, légy szíves! Mindig ezt csinálod.
Eve ellépett tőle, hogy a szemébe nézhessen. Vonzó fiú, de jóval keményebb, mint amilyennek mutatja magát. - Komoly választ akarsz? - A herceg zsebre tette a kezét. - Hát jó. Mindig az voltam, aki és ami vagyok, és néha nem túl kellemes a tudat, hogy bárhová megyek, nem sokkal mögöttem testőr, nem sokkal előttem pedig a sajtó jár. Persze némi beleszólásom azért van, akárcsak Brienek, mivel egyikünk sem trónörökös. - Örülnél, ha az lennél? - Úristen, dehogy! Olyan őszinte, keresetlen válasz volt, hogy a lány önkéntelenül is elmosolyodott. - Semmi testvéri féltékenység? - Ez nem irigység kérdése. Amióta az eszemet tudom, Alexnek mindig keményebben kellett tanulnia, dolgoznia. Keményebbnek kellett lennie. Nem, semmi pénzért nem lennék a helyében. Miért kérdezed? - Nem is tudom. Talán mert amerikaiként lenyűgözőnek találom a monarchiátokat. - Nem hinném, hogy ezért kérdezted. Túl régóta ismersz bennünket. - Csak téged ismerlek valamelyest - ingatta a fejét Eve. - Emlékszel még a bál éjszakájára, amikor megismerkedtünk? Amikor kinn sétáltunk az egyik hosszú, félhomályos erkélyen? - Nehéz lenne elfelejteni azt az éjszakát. - Le voltam nyűgözve. Mellesleg azt hittem, megcsókolsz. Bennett elvigyorodott, és az ujja köré csavarta a lány egy tincsét. - Szándékomban állt, csak durván félbeszakítottak bennünket... - Golyót kaptál csók helyett, mert nem hagytad, hogy Brie-nek baja essék. Mint egy igazi hős. - Az is voltam! - húzta ki magát a herceg, és ismét átkarolta Eve derekát. - Tudod, ma már, ha meg akarnálak csókolni, az olyan lenne, mintha a húgomnak tenném a szépet. - Tudom - bólintott a lány, és Bennett vállára hajtotta a fejét. - Örülök, hogy barátok lettünk, Ben. - Véletlenül nincsen olyan unokatestvéred, féltestvéred, nagynénéd, aki hasonlít hozzád? - Sajnálom - ingatta a fejét Eve mosolyogva. - Én is. - Bennett? Alexander hangja hallatán a lány úgy rezzent össze, mint egy gyerek, akit rajtakaptak süteménydézsmálás közben. Le is szidta magát érte, majd ökölbe szorított kézzel a trónörökös felé fordult. - Elnézést a zavarásért - hallották Alex hűvös, méltóságteljes hangját. Egy lépéssel az erkélyajtó előtt állt, ahová nem ért el a holdfény, ezért nem vették észre. - A nagykövet távozni készül. - Ilyen hamar? - kérdezte Bennett közömbösen. Szemmel láthatóan nem zavarta bátyja rosszalló hanghordozása. - Megyek. Köszönöm, hogy kijöttél velem - tette hozzá Eve felé fordulva, és elindult befelé. - Szívesen. A lány maradt, ahol volt, remélve, hogy Alexander követi öccsét. - Kérem, Eve, jöjjön! A nagykövet szeretne búcsút venni magától. Nagyon jól érezte magát a társaságában. - Megyek. Elindult befelé, de a herceg útját állta az ajtóban. Ezúttal a lány nem hátrált meg öntudatosan felszegte az állát, és Alex szemébe nézett. - Szeretne még valamit mondani, felség? - Igen - bólintott a férfi, majd mindkettejüket meglepő módon, felemelte a lány állát egy ujjával. Puha volt, de érezni lehetett rajta izgatottságát. Hogy fenyegető vagy inkább ígéretes izgatottság volt-e ez, azt egyikük sem tudta. Alexander erőt vett magán. Nem engedhette meg, hogy érintése érzékinek tűnjön.
- Bennett nagylelkű és együtt érző, de a szebbik nem mindig a gyengéje volt. Legyen óvatos! Más körülmények között a lány jóízűt nevetett volna a figyelmeztetés hallatán, de a herceg pillantása elvette a kedvét tőle. - Felséged megint attól próbál óvni, nehogy megégessem magam. Nos, erre semmi szükség, mint ahogy délután sem volt. - Eve hangja mély, perzselő árnyalatot vett fel, ugyanakkor nem hiányzott belőle a fagyos elutasítás sem. - Jó, ha tudja, hogy az amerikai nők tudnak vigyázni magukra, és nem hagynak beleszólást a döntéseikbe. - Nem áll szándékomban vigyázni magára jegyezte meg a herceg. Szigorú pillantása láttán a nők többségének inába szállt volna a bátorsága. Talán Eve-nek is, ha nem ilyen dühös. - Ennek mindketten csak örülhetünk. - Ha szerelmes az öcsémbe... - Milyen jogon merészel kérdőre vonni? -csattant fel a lány fojtott hangon. Nem tudta, miért, de pillanatról pillanatra indulatosabbá vált. - Az, amit az öccse iránt érzek, csak rám tartozik. Önnek semmi köze hozzá! Alex nem szólt egy ideig. A szavak fájdalmasan visszhangzottak a lelkében. - A testvérem. - A testvére, de nem az alattvalója, mint ahogyan én sem. Az, hogy mit érzek iránta vagy bárki iránt, az én dolgom. - Bármi, ami az otthonomban, a családomban történik, engem is érint. - Alex - szólt ki az ajtón Brie visszafogott hangon. - Vár a nagykövet úr. A herceg szó nélkül leengedte a kezét, és belépett. - Az öcséd egyszerűen elviselhetetlen! - sziszegte Eve halkan. - Nekem mondod? - sóhajtotta Brie, és megértően megfogta a lány kezét. - Vegyél egy mély lélegzetet, és gyere, válts pár szót búcsúzóul a nagykövet úrral és a feleségével! Utána felmehetsz a szobádba, és belerúghatsz valamibe. Nekem mindig bevált. Eve összeszorította a fogát. -Jó ötlet. Kipróbálom...
3. Eve majdnem félrenyelte reggeli kávéját, amikor a főcímre tévedt a tekintete. Bennett herceg amerikai örökösnőnek udvarol Letette a csészéjét, megnézte, jól látja-e, majd kuncogni kezdett. Szegény Ben, gondolta. Elég egy pillantást vetnie egy lányra, máris hírbe hozzák vele. Félretolta a briósát, és olvasni kezdett: Eve Hamilton, az amerikai milliomos T. G. Hamilton lánya nemrégiben Cordinába látogatott az uralkodócsalád meghívására. Bennett herceggel való bensőséges viszonya hét évvel ezelőtt kezdődött, amikor... A cikk ezt követően részletesen felidézte Gabriella hercegnő elrablását és az ellene tervezett merényletet, majd Bennett hősies közbeavatkozását. Eve elégedett mosollyal olvasta saját, meglehetősen felmagasztalt szerepét a tettesek kézre kerítésében, majd hangosan elnevette magát: az újság szerint ő és Bennett rendszeresen találkát adtak egymásnak az évek során... Ez igen, gondolta. Való igaz, meghívta Ben-nettet a huszonegyedik születésnapjára. A legközelebbi barátnője őrülten szerelmes is lett a hercegbe, legalább egy hétre. Évekkel később Washingtonban találkoztak, amikor Bennett hivatalos látogatást tett a fővárosban, és őt kérte meg, hogy kalauzolja körbe. Cordinában többször is találkoztak, amikor a nővérével együtt idelátogatott, egyszer pedig, egészen véletlenül, összefutott vele Párizsban. Együtt ebédeltek egy teljesen átlagosnak mondható kávézóban, amit enyhe túlzással lehetett csak találkának nevezni, de ez az újságírót cseppet sem zavarta. Vajon Cordina uralkodóháza ismét amerikai családtaggal bővül?- zárult a cikk. Arra várhatsz, felelt magában a lány, majd félretette az újságot. Vajon ahhoz mit szól majd a sajtó, ha Bennett megtalálja az igazit, és megállapodik végre? Kaján mosollyal a kihűlt briósáért nyúlt. Addigra talán már Brie gyerekei is házasodni fognak... - Érdekes olvasmány? Eve a kis napozó terasz bejárata felé pillantott. Tudhatta volna, hogy Alexander még reggelizés közben sem hagyja békén. - Inkább mulatságos. - Maga ezt annak találja? - Jót nevettem rajta, bár szerintem Ben már unhatja, hogy minden nőt, akire csak rámosolyog, felvezetnek a menyasszonyjelöltjei listájára. - Csak legyint rá - nyugtatta meg vendégét a trónörökös, aki maga is így volt ezzel, legalábbis az esetek többségében. - Sőt élvezi a botrányt. Miután a herceg hangjában semmi rosszallás nem volt, a lány elmosolyodott. Ha azért jött, hogy fátylat borítsanak a tegnap esti veszekedésükre, nyitott ajtón kopogtat. Eve éppen eleget füstölgött magában az éjjel. - Ki nem élvezi? - Most, hogy figyelmesebb pillantást vetett Alexre, látta, mennyire fáradt, mennyire feszült a férfi. Megenyhült, és együtt érző pillantást vetett rá. - Reggelizett már? Szívesen megkínálom egy kis kávéval és brióssal. - Pár órája ettem, de a kávét elfogadom. A lány felállt, és hozott egy tiszta csészét. - Még tíz óra sincsen, mégis úgy néz ki, mint aki nehéz napot tud maga mögött. A férfi egy pillanatig nem szólt így nevelték. Habozott, elmondja-e az igazat, végül úgy döntött, megteszi. Nemsokára úgyis értesül róla mindenki a rádióból és a sajtóból. - Ma reggel tragikus híreket kaptam Párizsból. Bomba robbant a követségen. Eve ujjai elfehéredtek a kávékiöntőn. - Úristen, az édesapja... - Nem esett baja. - Alexander rövid szünetet tartott, de amikor folytatta, a hangja nyugodt volt. - A titkára kisebb sérüléseket szenvedett, Seward, a miniszterelnök-helyettes azonban meghalt. - Rettenetes - sóhajtotta a lány, és megfogta a herceg kezét. - Őszinte részvétem. Tudják ki tette? - Egyelőre még senki nem vállalta magára a merényletet.
- Az édesapja hazatér? Alex mélázó pillantást vetett a csészéje felett a napfényben fürdő, virágzó kertre. Az emberek élete soha nem lesz ilyen békés, ilyen örömteli, emlékeztette magát. - Még nem végzett a teendőivel. -De... - Csak azt követően tér haza - jelentette ki a férfi, és megitta gőzölgő feketekávéját úgy, ahogy volt, cukor és tejszín nélkül. - Cordina, mint a legtöbb ország a világon, minden erejével fellép a terrorizmus ellen. Meg fogjuk találni az elkövetőket. - Remélem, hogy így lesz. Eve félretolta a brióst. A vezércikk felett érzett jókedve keserűségnek adta át a helyét. - Miért kell ártatlan embereknek meghalniuk a politika miatt?! Alexander ujjai görcsösen összerándultak a csészén. - A terrorizmusban nincsen politika. - Igaz - ismerte el a lány. Rengeteg dolgot nem értett, és még ennél is több mindenről nem vett volna tudomást szíve szerint. Ugyanakkor tudta, ha valaki homokba dugja a fejét, mint egy strucc, csak még homályosabb lesz a látása. - Igen, ebben igaza van. - Seward nős ember volt. Három gyereket hagyott itt. - Istenem... Tudják már? - Nem. Most indulok elmondani nekik. - Segíthetek valamit? Elkísérem, ha gondolja. - Nekem kell megtennem. Eve bólintott, és leszidta magát enyhe sértő-döttségéért. Amikor a herceg felállt, lesütött szemmel a csészéjébe bámult, és nem szólt. Miért kellett kijönnöm hozzá? - kérdezte Alex magától. Nem lett volna szabad a lányra zúdítania a dühét, keserűségét, gyászát, még ha ő maga meg is könnyebbült tőle. Leendő uralkodóként nem bölcs dolog egy nő vigaszára, együtt érző szavaira, támaszadó érintésére vágynia. Arra nevelték, hogy minden körülmények között megálljon a maga lábán, őt mégis a lányhoz húzta valami. Még most is húzza. - Eve - kezdte bátortalanul. A lány nem tudhatta, hogy még egy egyszerű kérés is mekkora vívódást okoz a férfi lelkében. - Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha velem jönne. Seward feleségének sokat segítene, ha beszélhetne egy nővel. Eve habozás nélkül felállt. - Hozom a táskámat. Sewardék egy csinos, rózsaszín stukkós házban éltek. A ház körüli gondozott gyepet fehér virágok szegélyezték. Amikor Eve észrevett egy kis piros kerékpárt a nyitott garázsban, könnybe lábadt a szeme. Tudta, milyen érzés elveszíteni egy szülőt. Olyan seb ez, amely soha nem gyógyul be teljesen. Miután kiszálltak az autóból, Alexander felajánlotta a karját. Eve elfogadta, és elindultak a bejárat felé. - Még meggondolhatja magát - jegyezte meg a herceg a lány megindultságát látva. -Nem, csak... elszomorodtam. Látta, hogy a sofőr éberen figyeli őket, az utca két végén állomásozó biztonságiakról azonban mit sem sejtett. Maga Alena Seward nyitott ajtót. Telt, sötét hajú, az élete delén járó asszony volt bájos tekintettel és kissé zilált hajjal. Szemmel láthatóan megzavarták a takarításban. Amikor észrevette Alexandert, egy pillanatra elkerekedett a szeme, de hamar összeszedte magát, és udvariasan pukedlizett. - Felség. - Madame Seward, elnézését kérem, hogy bejelentés nélkül zavarom. Bemehetünk? - Természetesen - mosolygott az asszony. Látszott, hogy kissé zavarban érzi magát a még portörlésre váró bútorok és a szétszórt játékok miatt. - Megkínálhatom egy kávéval, felség? - Köszönöm, az imént ittam. Hadd mutassam be Miss Eve Hamiltont!
- Örülök, hogy megismerhetem - nyújtott kezet Madame Seward. - Kérem, foglaljanak helyet! A herceg leült egy székre, mert tudta, hogy az asszony mindaddig állva marad, amíg ő helyet nem foglal. Eve a kanapéra ült, Alena mellé. - Madame Seward, szomorú hírt kaptam ma reggel Párizsból. A lány észrevette, amint az asszony görcsösen megfeszül. - Hallgatom, felség. - Ismeretlen tettesek két bombát helyeztek el nagykövetségünkön. Az egyik sajnos fel is robbant, mielőtt felfedezték volna. - Tapasztalatból tudta, hogy az igazán tragikus híreket jobb kertelés nélkül elmondani. - A férje meghalt. - Maurice? - ragadta meg Madame Seward Eve észrevétlenül felajánlott kezét. - Meghalt? - A bomba azonnal végzett vele. Szeretném őszinte részvétünket kifejezni mind édesapám, mind a magam és családunk nevében. - Nem lehet, hogy tévedés történt? - kérdezte Alena egyelőre száraz szemmel, de ujjai görcsösen markolták a lány kezét. Alex mindennél jobban utálta a tehetetlenséget. Tudta, hogy semmi reményt nem nyújthat az asszony számára, az együttérzése pedig vajmi kevés. - Nem, asszonyom. A robbanáskor egyedül tartózkodott az irodában. Eve addig simogatta az asszony kezét, amíg magára nem vonta a figyelmét. - Madame Seward, hozhatok egy kis brandyt? - kérdezte a férfi. - Brandy? - Alena hangja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint a tekintete. - A konyhában van. A herceg felállt, és már indult is az italért. - Tegnap még beszéltem vele - motyogta az asszony. - Fáradt volt szegény a hosszú találkozók után. Vett egy drágaköves haj csatot a kislányunknak, mert jövő hónapban lesz a születésnapja. - Megremegett a hangja. - Biztosan nem történt tévedés? Elsírta magát, Eve pedig ösztönösen átölelte. Amikor Alexander visszaért, az özvegyasszony már a lány keblén zokogott. Eve könnyes szemmel simogatta a haját. Gyászos hangulat váltotta fel a kezdeti hitetlenséget. A herceg, félretéve a protokoll szabályait, leguggolt a nők elé, és Alena kezébe adta az italt. - Felhívjam a húgát, asszonyom? - kérdezte gyengéden. - A gyerekek... - Hazahozatom őket. - Az asszony reszketeg kézzel ajkához emelte a poharát. - Igen, szeretnék beszélni a húgommal, felség. - Merre van a telefon? - Az irodában. Maurice irodájában, a folyosó végén. Visszahajtotta a fejét Eve vállára, és vigasz-talhatatlanul zokogott tovább. - Nagyon kedves volt vele - fordult Alex a lányhoz, miután visszaszálltak az autóba. Eve hátradőlt, és behunyta a szemét. - A kedvesség nem mindig elég. A férfi nem tudott mit mondani. Ugyanezt érezte ő is. Hiába volt hatalom a kezében, nem tehetett semmit. - Mi lesz velük? - Gondoskodunk a szükségleteikről - felelte Alexander, és elővett egy cigarettát. Túl keserű volt az íz a szájában. - A sebeiket azonban nem lehet pénzzel begyógyítani. Eve hallotta a keserű, vészjósló indulatot a herceg hangjában. Most először azonosulni is tudott vele. - Szeretne megbüntetni valakit, ugye? A férfi rágyújtott, és a lány felé fordult. - Meg fogok büntetni valakit - helyesbített. A lány érezte, amint kiszárad a szája Alexander tekintetétől. Félelmetes erő sugárzott belőle, amely nem rangjából fakadt. Talán ez vonzotta benne Eve-et annyira, még ha e pillanatban önkéntelenül elhúzódott is tőle.
- Miközben a húgának telefonált, Alena megkérdezte tőlem, ki tette. Azt feleltem, nem tudom. Biztos vagyok benne, miután enyhül a gyásza, újra felteszi ezt a kérdést. - Igen. A gyász kiváló táptalaj a bosszúvágy számára - bólintott a férfi zord tekintettel. - Ön már most bosszút akar állni. - Akár az apám is ott lehetett volna... Alex önuralma megingott egy pillanatra a lány még soha nem látta ilyennek. Gyilkos pillantása láttán végigfutott a hátán a hideg. - Felelősek vagyunk az országunkért, a népünkért. Nem hunyhatunk szemet Seward halála felett. - Úgy véli, a bombát az édesapjának szánták? - ragadta meg Eve a herceg csuklóját ijedten. Armand herceg volt a célpont? - Az ő irodájában rejtették el. Csak a véletlennek köszönhető, hogy él. Percekkel a robbanás előtt hívták el. Ha nem így történik, Seward sorsára jut. - Feltétlenül haza kell jönnie! - Feltétlenül maradnia kell. Ha egy uralkodót sikerül megfélemlíteni, az országa is félni fog. - Hogyan beszélhet így? Az édesapjáról van szó! - Armand de Cordina hercegről, az ország fejéről van szó. - Ezt nem mondhatja komolyan! Nem érezheti így! - Észre sem vette, hogy körmei kétségbeesett vadsággal Alexander húsába mélyednek. - Ha édesapja veszélyben van, meg kell győznie, hogy jöjjön haza! - Ha apám megkérdezné a véleményemet, azt mondanám, hiba volna visszatérnie Cordinába, mielőtt el nem intézi a teendőit. A lány lassan elhúzódott tőle, és elengedte a kezét. - Bennett mondta, hogy ön kemény, mert ,: keménynek kell lennie. Szerintem ennél több-íj ről van szó. - Amikor az autó bekanyarodott a ípalota lépcsője elé, Eve még a férfi előtt kiszállt. Sewardéknál egy pillanatra úgy éreztem, van önben némi melegség, lágyság. Tévedtem. Felségednek nincsenek érzései, mert nincsen szíve sem. Alex megfogta a karját, mielőtt az ajtóhoz ért volna. - Nem ért semmit! Mindegy. Nem tartozom magyarázattal sem magának, sem másnak. Mégsem volt mindegy, mit gondol Eve. A férfi kétségbeesetten vágyott a lány megértésére. Meghalt egy ember. Egy becsületes, jóravaló ember, akivel együtt vadásztam, kártyáztam. Nem maradt más utána, csak a gyász a feleségében, a gyerekeiben, és én... nem tehetek semmit. Semmit! Keserűen elengedte Eve karját, és visszasétált a lépcsőn. A lány figyelte, amint eltűnik a kertben. Eve egy pillanatig csak állt, ziháló lélegzettel -nem sok hiányzott, hogy elsírja magát -, aztán sóhajtott, és elindult Alexander után. A herceg soha egyetlen nő miatt sem feledkezett meg magáról ennyire, pedig tisztában volt vele, nem hagyhatja, hogy az érzései befolyásolják a kötelezettségeiben, férfi volta trónörökös voltában. A családjával, maguk között, más volt a helyzet, de még a legközelebbi barátaival szemben is tartózkodónak kellett lennie, ha a helyzet úgy kívánta. Olyan felelősség nehezedett rá, ami mellett nem engedhette meg magának a - hogyan is fogalmazott Eve? -lágyság fényűzését. Különösen most nem. Elvesztette egy barátját. És miért? Egy névtelen terrorista ködös, kegyetlen támadása miatt. Fény fog derülni az okra, gondolta, és leszakított egy bimbót. Egy ember élete több egy virágénál, hogy csak úgy szeszélyből letörjék. A támadás az édesapja ellen irányult, de Seward halálát okozta. Nagyon valószínű, hogy Deboque, az a velejéig romlott szörnyeteg áll e mögött a merénylet mögött is... - Felség!
Megfordult. Eve állt mögötte, buja, érett, trópusi virágok gyűrűjében. A kert kis földi paradicsomához ugyanolyan jól illett a lány neve, mint ő magához. A különbség csak az, a bibliai Éva esetében az alma volt a tiltott, nem a nő. - Bocsánatot szeretnék kérni - kezdte a lány félszegen. Nem volt gyakorlata benne, mint ahogy a hibái beismerésében sem. - Ha tévedek, mindig nagyot tévedek. Remélem, elhiszi, hogy... megbántam. - Elhiszem, Eve, mint ahogyan azt is, hogy komolyan gondolta, amit mondott. A lány ellenkezésre nyitotta a száját, de még időben visszacsukta. - Még egyszer nem fogok bocsánatot kérni. Alex mélyen a szemébe nézett. Eve még mindig dühös volt rá, és most már magára is, amiért a lelkiismerete bocsánatkérésre késztette. Ha volt valami, amit a férfi meg tudott érteni, az indulatok miatt érzett megbánás és a kordában tartásuk kényszere felett érzett düh volt. Hirtelen ötlettel a lány felé nyújtotta a leszakított virágot. - Fegyverszünet? Eve lassan a bimbóért nyúlt, és miközben észrevétlenül beszívta az édes vaníliaillatot, kis híján elbódult, de nem a virágillattól... - Nem lenne helyénvaló egy vendégemmel veszekednem. - Ha nem lennék a vendége, helyénvaló lenne? - kérdezte kihívó mosollyal a lány. - Mindig magáé az utolsó szó, ugye? - Igen - bólintott Eve, és a füle mögé tűzte a virágot. - Mindketten csak örülhetünk, hogy nem vagyok az alattvalója. - Látja, ebben egyetértünk - bólintott Alexander, és felnézett az égre. Olyan tiszta, tökéletes kék volt, amilyet csak elképzelni lehet, mégis gyászosan, borongósan tükröződött a szemében. Eve megindultan figyelte, majd összeszedte a bátorságát, és még egyszer felé nyúlt. - Felségednek csak egyedül szabad gyászolnia? A herceg visszanézett a lányra. Nyílt, együtt érző tekintetében kezdődő barátságuk tükröződött. Sokáig nem engedte meg magának, hogy elfogadja ezt, de most kegyetlen súly nehezedett rá. Behunyta a szemét egy pillanatra, és nemet intett a fejével. - Bár Maurice Seward korban közelebb állt édesapámhoz, mint hozzám, azon kevesek egyike volt, akikkel szabadon, nyíltan beszélhettem. Maurice-ban nem volt nagyravágyás, nem volt hatalomvágyból fakadó, burkolt irigység. - A barátja volt - értette meg Eve hirtelen. Alexhez lépett, és még azelőtt átkarolta, hogy az kitalálhatta volna a szándékát. - Sajnálom. A férfi majdnem belehalt a lány baráti, megértő kedvességébe. Sokkal, sokkal többre vágyott. Bár a keze könnyedén Eve vállára siklott, belül égett a vágytól, hogy erővel magához szorítsa. Hajának, bőrének illata egészen megrészegítette, mégsem tehetett mást, csak állt, és némán tűrte az ostromot. Hiába volt kiképezve védekezésre, védelemre, most nem vehette hasznát. A virágok sűrűje biztonságot nyújtott ugyan a kíváncsi tekintetek elől, Alexander mégsem engedett, nem engedhetett a vágyainak. Tudta, nincs bocsánat annak, aki a saját testvére kedvesének teszi a szépet. Szenvedett. A címe és rangja mögött hús-vér férfi volt, de még soha nem tapasztalt ilyen édes, éles fájdalmat. Összekeveredett a gyászával, haragjával, és félő volt, hogy olyan szenvedéllyé robban, amely felett nincsen hatalma. Az elfojtott érzéseket még figyelmen kívül lehetett hagyni, a felszabadult érzéseket azonban nem. Hirtelen ellépett a lánytól. Pillantása hűvös volt, és tartózkodó. - Ha megbocsát... Még rengeteg teendőm van. - Vágyaival való hadakozása a szokásosnál is kimértebbé, mogorvábbá tette a hangját. - Remélem, Bennett együtt tud ebédelni magával -tette hozzá, és már ott sem volt. Eve értetlenül bámult utána. Az nem lehet, hogy nem érzett semmit! -gondolta zaklatottan. Nem állhat annyira az
egyszerű, emberi érzelmek felett, hogy ne érezte volna, amint szinte elolvad a karjában! Egy pillanatra azt hitte... Ostobaság volt bármit is hinnie, korholta magát a lány. Észrevett egy kis kőpadot, és sietve leült. Attól félt, összecsuklik a térde. Ostobaság volt úgy vélnie, Alex is érzi azt a szikrát, azt a vágyódást, amely őt eltöltötte, amikor a testük összesimult. Igaz, csupán vigasztalni akarta a herceget azzal, hogy átöleli, mégis nyomban a feje tetejére állt a világ körülötte. Legszívesebben ott maradt volna a végtelenségig, arcát a férfi arcához szorítva, szavak helyett az érzelmek nyelvén kommunikálva. Sajnos a herceg nem ezt akarta. Eve behunyta a szemét, és megfogadta, hogy nem sóvárog az elérhetetlen után. Alexander de Cordina herceg nem hozzá való, és fordítva. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennie ezért. Vágyhat egy herceg szerelmére, de csak akkor, ha képes lemondani a szabadságáról, a magánéletéről és arról az esélyről, hogy egyszerű élete legyen. Ráadásul Alex a rangja nélkül is nehéz eset. Csak akkor kedves, ha olyan hangulatban van, és soha nem lesz türelmes. A tökéletesnél kevesebbel nem éri be, ellentétben Eve-vei, aki mindig igyekezett megérteni az emberi gyengeségeket. A férfi mégis vágyat ébresztett benne. Egy őrült pillanatra megfeledkezett róla, kicsoda és micsoda, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy ölelje, szeresse. Vajon megváltozna az élete, ha Alexander szeretné? Az imént itt, a kertben, a föléjük hajló akácágak alatt úgy érezte, talán. Pedig ő csak a feszült, elgyötört ráncokat szerette volna kisimítani a szeme körül, és rávenni, hogy újra mosolyogjon. Elmúlik, biztatta magát Eve. Túl gyakorlatias lány volt ahhoz, hogy hosszú időn át ostoba ábrándokat dédelgessen. És ha magától nem múlik el, majd tesz róla. Összpontosítania kell a munkájára, színpadra kell vinnie négy darabot, foglalkoznia kell a társulatával. Másnap reggel első dolga lesz távozni Cordi-nából. Mire hazaér, megfeledkezik kamaszos fellángolásáról, és túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy ilyesmi vonja el a figyelmét a feladataitól. Bár távolról sem sikerült teljesen megnyugodnia, legalább nem remegett a térde, amikor felállt. Elhatározta, megkeresi Bennettet, mert nála gyorsabban senki és semmi nem tudott újra lelket önteni belé. - Egyszerűen hihetetlen, mit varázsoltatok a farmból, Brie. Eve a széles, árnyékos verandán ülve elismerő pillantást vetett a hosszú, dimbes-dombos gyepre, a lovak legelőjére, a felszántott és bevetett hektárokra. A lépcsők alján Dorian, a legkisebb gyerek az új kiscicát kényeztette. - Néha nekem is hihetetlennek tűnik - ismerte el Gabriella, majd vetett egy pillantást idősebb gyermekeire is, akik valamivel távolabb egy labdát rugdaltak a gyepen. - Mindig erről álmodtam, de nem hittem, hogy egyszer meg is valósul. Akkor ástuk ki a ház alapjait, amikor Kristian fogant, azaz öt éve. Amikor megszületett, már ide hoztuk haza. - Még csak öt éve - tűnődött Eve. - Pedig ha ránézek a házra, olyan, mintha mindig is itt állt volna. - A gyerekek számára így is van. A kiscica panaszos nyávogásba kezdett. - Óvatosabban, kisfiam! Dorian éppen olyan volt, mint édesapja, csak kicsiben. Továbbra is a cirmost cirógatva felnézett, és csibészes mosolyt villantott édesanyjára. - Dojombol! - kürtölte világgá büszkén. - Hallom, de ha meghúzod a fülét, karmolni is fog. - Csodálatosak itt az esték - gyönyörködött Eve a frissen vetett földek felett lenyugvó napban. Mindössze két inas volt velük a házban, töredéke a palotában dolgozóknak. Egyikük éppen főzött, s érezni lehetett az ínycsiklandó ételszagot a nyitott konyhaablakból, ahogyan az vidéken gyakori. - A virginiai farmotok is ilyen? - Igen, de az a ház sokkal idősebb.
Brie már egy ideje Reeve-et, Alexandert és Bennettet figyelte az istálló előtt. Tudta, miről beszélgetnek mindegyiküknek a párizsi bombamerénylet körül forogtak a gondolatai. Már ő is akart beszélni a férjével róla, de Eve kedvéért későbbre halasztotta. - Mindig javításra szorul benne valami. A tető, az ablakok... Érzem, kevesebb időt töltünk ott, mint Reeve szeretné. - Brie, miért nem beszélünk inkább arról, ami igazán foglalkoztat? Tudom, mennyire aggódsz édesapádért a reggel történtek miatt. - Nehéz időket élünk - sóhajtotta a hercegnő, és a gyermekeire pillantott. Ők voltak az élete, lelke, kapcsolata a valódi világgal. - Minden nap egy újabb kihívás. Édesapám most is azt teszi, ami leginkább Cordina érdekeit szolgálja. - És az ő érdekei? Gabriella mély topázszínű szeme elsötétült egy pillanatra, majd elmosolyodott. - A kettő egy és ugyanaz, akárcsak Alexnél. Ez a legfontosabb, amit meg kell értened, egyben a legnehezebb is. Tudom, nem közömbös neked. - Alexander? Természetesen nem. - Természetesen? A hercegnő elfojtott egy mosolyt, majd felállt, és még azelőtt felvette kisfiát, mielőtt az a kiscica után mászhatott volna a veranda alá. - Én nem a természetesen esetre gondoltam, Eve. - Dorian ficánkolni kezdett, mire Brie megcsókolta, és gyakorlott mozdulattal a csípőjére ültette. - Ha majd tisztán látod az érzéseidet iránta, légy óvatos! Tudod, hol találsz, ha beszélgetni szeretnél. Kisfia kihasználta az alkalmat, és jól megráncigálta a haját. - Vigyázz, rosszcsont, kétszer is megmosdatlak vacsora előtt! - Menj csak, majd én szólok a többieknek! ajánlotta Eve, látszólag magabiztos mosollyal, de amikor Gabriella bement, egy percig csak ült szótlanul. Igenis tisztán látja az érzéseit Alexander iránt, füstölgött magában. Nem közömbös neki, mint ahogyan egyik cordinai barátja sem az. Úgy érezte magát közöttük, mintha a második családja lennének. Nőként, természetesen, vonzó férfinak találta a trónörököst - melyik egészséges nő ne találná annak? Az is igaz, hogy voltak pillanatok, bár ritkán, amikor a vonzalma a szokásosnál erősebb volt, de ez sem ért meg holmi álmatlan éjszakákat. Semmi szükség az óvatosságra. Találkozott már csapdákkal a karrierje során, sikerült elkerülnie mindet. Igaz, a magánélete más kérdés. Soha nem akart felesleges bonyodalmakat, talán ezért nem volt még komoly kapcsolata senkivel. Akadtak persze férfiak, akik felkeltették az érdeklődését, de... Mindig volt egy de. Ahelyett, hogy mélyebben utánanézett volna az okoknak, azzal mentegette magát, hogy úgysincs ideje komoly kapcsolatra. A gyerekek kiáltozása kizökkentette gondolataiból. Ideje volt. Máskor egyáltalán nem szokott ábrándozni. Elhatározta, ezután is ügyelni fog rá, hogy ne tegye. Lesietett a lépcsőkön, és a gyep felé indult. A gyerekek morgolódtak egy kicsit, de miután megígérte nekik, hogy játszik velük vacsora után, már rohantak is mosakodni. Jótékony csend telepedett a farmra, s Eve szinte bánta, hogy meg kell keresnie a többieket, és be kell mennie neki is. Érezte, újra meg újra vissza fogja húzni ide a szíve, hogy üldögélhessen a verandán este, behunyhassa a szemét, és elmerülhessen a csendben. Nem teheti meg minden héten, sőt minden hónapban sem, de időnként eljön ide, gyógyulni. Igaz, szerette a maga választotta életmódja feszített tempóját is. Napokig bírta alvás és szabadidő nélkül, meglepően kiegyensúlyozottan, mégis úgy érezte, évente pár alkalommal igazán megengedheti magának, hogy lejöjjön vidékre, és hallgassa a csendet... Mosolyogva megcsóválta a fejét, és elindult az istálló felé. A magas ablakok befogadták még az esti fényt is, és átható lószag terjengett. Eve számára nem voltak idegenek az istállók és ólak magabiztosan elindult a lejtős, betonozott bejáraton befelé. Hunyorogni kezdett, szeme még nem alkalmazkodott a félhomályhoz.
- Bennett, azért... Amikor a háttal álló alak megfordult, kiderült, nem Bennett, hanem Alexander az. Kicsit sötétebb volt a haja, és szélesebb a válla, különben nagyon hasonló volt az alakjuk. - Elnézést, felség - vált kimértebbé a lány nyomban. - Összetévesztettem a fivérével. - Észrevettem. Ő Reeve-vel van. - Alex visz-szafordult a lóhoz. - Elmentek megnézni az új bikát. - Azért jöttem, hogy szóljak, mindjárt kész a vacsora. Szóltam a nővérének, hogy... De szép kanca! - ámult el Eve az állat láttán, majd közelebb lépett, és simogatni kezdte. - Amikor Brie körbevezetett a házban, egészen megfeledkeztem az istállóról, pedig meg akartam nézni a lovakat. Igen, gyönyörű vagy, igen suttogta a kanca pofáját cirógatva. - Hogy hívják? - Folt. - Hm. Nem túl előkelő név egy lónak. - Adrienne nevezte el így, miután ajándékul adtam a születésnapjára. Szerinte szép név. -A férfi megvakargatta az állat fülét. - Nem volt szívünk megkérni, hogy adjon neki másikat. - Ettől még gyönyörű kanca. Én Sir Lance-lotnak neveztem el az első lovamat... Mindig adtam a külsőségekre. A herceg is felemelte a kezét, és simogatni kezdte az állatot Eve oldalán. Közel voltak az ujjaik egymáshoz, de egyszer sem értek össze. - Gondolom, rajongott a hős lovagokért a csillogó páncélban. - Hatéves voltam, és... Befejezni már nem tudta a mondatot, mert a kanca nagyot lódított a fejével rajta, és Alexandernek lökte. - Elnézését kérem, felség... - A nevem Alex, az ördögbe is! - A lány ismét a karjában volt, mint délután. Ezúttal még váratlanabbul érte esélye sem volt elfojtani vadul rátörő érzéseit. - Alexandernek hívnak. Meddig akarja még éreztetni velem, hogy csak egy cím vagyok magának, nem ember? - Nem volt szándékos. Sajnálom. Eve-et megint elöntötte a délutáni szédült érzés. Mintha vihar készülődne, vagy közeledne a dagály. Nem húzódott el, pedig a józan esze arra intette, meneküljön, méghozzá gyorsan. Nem maradhat ilyen közel a férfihoz. Csak ők ketten... hallgatva a semmit. A herceg ujjai lassan a hajába kúsztak, majd csapdába estek. - Ennyire nehéz hús-vér férfinak tekintenie? - Nem, csak... Igen. A lány egyre nehezebben lélegzett. Valahogy fülledtté, fullasztóvá vált a levegő az istállóban. - Megyek, szólok Bennettnek és... - Még nem - ingatta a fejét Alex, és magához szorította. E pillanatban nem érdekelte sem a rangja, sem a származása. - Mondja ki a nevemet! Most! A herceg szemében aranypontocskák jelentek meg. Lehet, hogy korábban is ott voltak, de Eve nem vette észre őket. Talán nem akarta észrevenni. Most, hogy az este egyre sötétebbé vált, nem is látott mást. - Alexander - bökte ki nehezen. A férfi bensőjét úgy öntötte el a forróság, mint egy lávafolyam. - Még egyszer! - követelte. - Alexander - zihálta a lány. Karja szemvillanás alatt a herceg nyaka köré fonódott, s oly hevesen csókolta meg, mintha a szájából akarna levegőt venni. Eve semmi másra nem vágyott, nem várt még ennyire életében. Korábban gondosan visszafogott szenvedélye felszabadult, s most mennydörgést hallott, villámokat látott, megfeledkezett helyről, időről, szerepekről. Egyre csak kapaszkodott Alexbe kétségbeesetten, és átadta magát a mámornak.
A herceg hűvös visszafogottsága semmivé foszlott, mintha levetette volna, mint egy kabátot. A lány valahol mélyen mindig is tudta, hogy ez lesz, hogy ilyen lesz. Alexander mohón, telhetetlenül rohamozta az ajkát újra meg újra, mint aki egész életében erre a pillanatra várt. Ujjai vadul Eve húsába mélyedtek. A lány beleborzongott a tudatba, hogy van valaki, aki ennyire vágyik rá. A férfi fejéből minden mást kiszorított a lehetőség, hogy végre elmerülhetnek egymásban. Eve vad, forró, fűszeres ajka arról árulkodott, valójában a trópus gyermeke ő is: fülledt napokra és még fülledtebb éjszakákra született. Úgy markolt a lány hátára hulló hajába, mintha ez jelentené a biztonságát, holott tudta, Eve maga a veszély. A lány ajka kért, kínált, kísértett, követelt. Olyan volt, mint egy ajzószer, amelynek ízétől Alex egészen elvesztette a fejét. Keze kétségbeesetten kalandozott a herceg hátán, időről időre a ruhájába marva. Alexander szerette volna, ha meztelen bőrén teszi ugyanezt, hogy érezze simogató, karmoló ujjait. Az istálló átható állatszaga, egymásra forrt ajkuk pillanatról pillanatra fosztotta meg őket a civilizáltságuktól. Egymáséi akartak lenni ott és akkor, a lenyugvó nap sugaraiban parázsló istálló félhomályában, csendjében. - Eve? - Az ajtó nyikorogva kinyílt, s vékony, gyenge fénycsík vetődött a földre. - Itt vagytok? A lány kótyagos fejjel hajtotta a fejét a falnak, és próbált levegőhöz jutni. - Igen, Bennett. Mindjárt megyünk - felelte, és a nyakához kapott a kezével. - Siessetek, jó? Mindjárt éhen halok. Az istálló ajtaja becsukódott, a fénycsík eltűnt. Egy hajszálon múlott, gondolta a férfi rémülten. Majdnem elveszett a lányban, a lány miatt. Bár Eve nem volt törékeny alkat, nem sok hiányzott, hogy kárt tegyen benne. Ő tehet róla! Milyen alapon, milyen jogon korbácsolta fel ennyire a vágyait, érzékeit? Most bezzeg csak áll szótlanul, sötét, elkerekedett szemmel. Hogyan nézhet ki ilyen ártatlanul, amikor kis híján megrontotta a lelkét? - Ennyit ér a testvérem iránti hűsége? A lány ajka félig megnyílt, előbb zavarában, majd döbbenetében. Hamarosan a fájdalom is utat talált a lelkéhez, s ekkor szabadjára engedte haragját. Akkora pofont adott a hercegnek, hogy visszhangzott az istálló, majd tompa csend telepedett rájuk. - Ha akar, börtönbe zárathat ezért - mondta fagyos, megvető hangon, bár nagyon kellett ügyelnie, hogy meg ne akadjon. - Akkor is megérdemelte. Ezt, és még ezer másikat. Legszívesebben elrohant volna, de erőt vett magán, és nyugodtan, királynői méltósággal kisétált az istállóból. Alex nem ment utána. Indulatai tüzelték ugyan, hogy érte menjen, és megbüntesse valami módon. Nem a pofonért, az nem zavarta. Inkább a megvető szavaiért, gyilkos pillantásáért. Milyen jogon merészel bűntudatot ébreszteni benne, amikor ő kezdeményezte a csókot, ő fordult egyik testvértől a másikhoz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne? Igen, ő is vágyott rá. Kétségbeesetten kívánta öccse kedvesét, és tudta, ha nem tesz ellene, a vágy élve felemészti. Kezdettől fogva bolondult érte, ismerte el magában, s ököllel az istálló falára csapott. A lovak zaklatottan felnyerítettek, majd némi prüszkölés után lecsillapodtak. Igaz, kezdettől küzdött is ez ellen. Egy pillanatra tenyerébe temette az arcát. Önuralom. Nem engedheti el magát, sem most, sem máskor. Megfogadta, hogy továbbra is küzdeni fog az érzései ellen. Öccse iránti szeretete nem hagy más választást. Ettől még gyűlölheti a nőt, gondolta vészjóslóan, miközben kisétált az istállóból. És gyűlölte is.
4. - Annyit jössz-mész mostanában, hogy alig látlak! Eve belehajtogatta legrégibb, egyben legkedvesebb melegítőjét a bőröndjébe, majd a nővérére pillantott. - Az elmúlt hetekben kész őrület volt az életem. Egy darabig az is marad. - Két hónapja, mióta visszajöttél Cordinából, többet beszéltem az üzenetrögzítőddel, mint veled. Christina lehuppant az ágy szélére, és szemügyre vette a zafírkék selyemblúzt, amelyet Eve a melegítő fölé készült csomagolni. Már éppen figyelmeztette volna, ne felejtsen el selyempapírt tenni a kettő közé, de aztán emlékeztette magát, hogy a kis húga időközben felnőtt. Mindkettőjüknek sűrű, sötét haja volt Eve-é hosszabb, egyszerű copfba fogott, Chrisé pedig állig érő. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, látszott sajátos formájú arccsontjukon, tejfehér bőrükön. Ami különbség volt közöttük, az sem a koruknak, hanem az eltérő stílusuknak volt köszönhető. Chris elegáns volt, talán mert több éve művészek és tehetős műélvezők között forgott. Eve-et leginkább érzékisége jellemezte, s oly természetességgel lengte körül, mint más nőt az illata. Nővérének persze rengetegszer fájt a feje emiatt korábban, ma azonban már csak csodálni tudta érte. - Most is utazol. Úgy tűnik, ha találkozni szeretnék a húgommal, Cordinába kell repülnöm... - Örülnék, ha eljönnél - vetett rá Eve esdeklő pillantást, miközben beletuszkolt egy bőr kozmetikai kistáskát a bőrönd oldalába. - Minden érzelmi támaszra szükségem lesz. - Csak nem izgulsz? - kulcsolta át Chris a térdét. - Nem ismerek rád. - Pedig izgulok. Soha nem volt ilyen nagyszabású fellépésünk. Négy színdarab... - Harmadszor is ellenőrizte bőröndje tartalmát. - Át kell hurcolnom színészeket, technikusokat, sminkeseket, varrónőket a Földközi-tenger mellé, és el kell hitetnem a nemzetközi közönséggel, hogy mi képviseljük az amerikai színházat. -Még utoljára elővette jegyzetfüzetét, belelapozott, majd visszasüllyesztette a bőröndbe. - Ha jól szerepelünk, beírjuk magunkat a színháztörténetbe, de ha nem... - Késő ezen aggódni - figyelmeztette Chris, miközben kisimította a frufruját a homlokából. Különben is, a Hamilton Színtársulat tagadhatatlanul amerikai. - Igen, de... - Továbbá amerikai drámákat adtok elő, nem? - De, csak... - Semmi de, és semmi csak - legyintett Chris, három gyűrűt is megcsillantva a kezén. - Igenis ti képviselitek az amerikai színházat, és lehen-gerlőek lesztek. - Látod? - hajolt át Eve a bőrönd felett, hogy megpuszilja nővérét. - Ezért van szükségem rád. - Megteszek mindent, hogy ott lehessek az első előadáson, pedig tudom, még arra sem lesz időd, hogy rám kacsints. - De lesz, ígérem. Remélem, az első előadás után megnyugszom kissé. - Gondosan összehajtott egy pár harisnyát a csipkénél, majd óvatosan besimította a bőröndbe. - Az előkészületek és a rengeteg papírmunka miatt vagyok ilyen feszült. - Feleslegesen. Apa szervezőkészségét örökölted irigyellek is érte. Ettől még a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, eltette-e Eve az útlevelét, de sikerült visszafognia magát. - Biztos vagyok benne, hogy mindenre gondoltál. Vajon elcsomagoltam a vörös ruhát is? - tűnődött Eve. Már éppen ellenőrizte volna, de leállította magát. Igen, elcsomagolta. Mint minden mást. - Bárcsak velem jönnél, és rendszeresen ismételgetnéd a fülembe! - Cordinában megbíznak benned. Nem véletlenül. Nem lehetek veled mind a négy előadáson, de ott lesz Brie, Alex és Bennett. Eve határozott mozdulattal behúzta a cipzárt. - Az, hogy Alex is ott lesz, csak ront a helyzeten.
- Még mindig kihoz a sodrodból? - Az nem kifejezés. Brie és Ben mellett nem érzek késztetést, hogy pukedlizzek, majd nyelvet öltsék rájuk, amikor elfordulnak. Vele viszont... - Vele viszont nem tanácsos ujjat húzni - mosolygott Chris. - Komolyan veszi a rangját, de nem is tehet másképpen. - Tudom. - Tévedsz. Nem tudod, milyen elsőszülöttnek lenni. Én igen, és együtt is érzek vele, még ha nekünk, Hamiltonoknak nincs is saját országunk, csak birodalmunk, ahogy apa szokta mondani. Sóhajtott. Tudta, hogy édesapja soha nem békül meg a döntésével teljesen. -Mivel apának nem született fia, akinek továbbadhatta volna az üzletet, engem akart rávenni, hogy tanuljak bele. Amikor nagy sokára megértette végre, hogy ebből nem lesz semmi, azon mesterkedett, hogy olyasvalakihez menjek hozzá, aki megteszi helyettem.. Talán ezért mondtam nemet mindkettőre. - Nem hiszem, hogy teljesen értelek. - Neked más élet jutott. - Semmi nyomás. - Eve izgatottan nekitámaszkodott az öltözőasztalának, és vetett egy utolsó pillantást a szobájára. Hónapokig nem fogja látni. - Igaz, az iskolákat nekem is el kellett végeznem, méghozzá jó eredménnyel, és nem volt tanácsos szégyent hoznom a családra, de ha életem végéig a medence mellett akartam volna olvasgatni, apa akkor sem szólt volna egy szót sem. - Elég sokáig és elég ügyesen titkoltad, hogy agyad is van. - Ugye? - mosolyodott el Eve. - Még magam előtt is. Szerencsém volt, mert mire kiderült, addigra már olyan jól működött a Hamilton Színtársulat, hogy apa nem várhatta el tőlem, hogy átvegyem az üzletet. Igen, azt hiszem, igazad van. Nem tudom, milyen elsőszülöttnek lenni, különösen nem egy uralkodócsaládban, de ettől még nem fogom sajnálni Alexandert. - Nincs is szüksége rá. Nemcsak a vér, de a személyisége jogán is uralkodónak született. Azért örülnék, ha jobban kijönnétek egymással. - Chris kivett egy fehér százszorszépet az Eve öltözőasztalán álló vázából, letört a szárából egy darabot, majd a húga gomblyukába tűzte. Szorosan együtt kell működnötök, és nem sokat segít, ha folyton csak piszkáljátok egymást. Eve kivette a többi százszorszépet, papír zsebkendőbe csavarta csöpögő szárukat, majd átnyújtotta őket Chrisnek. - Azért olyan szorosan nem kell együttműködnünk. - Nem Alex a központ igazgatója? - Csak meghatalmazott igazgatója - helyesbített Eve, majd kinyitotta a tárcáját, hogy megnézze, a repülőjegye a helyén van-e. - Ugyanannyira akar együtt dolgozni velem, mint én vele. - Hangos pattintással becsukta a tárcáját. - Sőt. - Csak nem történt valami köztetek? - fogott gyanút Chris. Húgához lépett, és remegő kezére tette a kezét. - Emlékszem, milyen zaklatott voltál, amikor hazaértél, de azt hittem, a megbízás miatt van. Csak nem...? - Semmi de, és semmi csak. Mindössze any-nyi történt, hogy végleg megbizonyosodtam, Alexander egy fontoskodó, öntelt hólyag. Ha nem tartanám ennyire fontosnak ezt a fellépést, tehetne egy szívességet. Elég, ha rá gondolok, máris reszketni kezdek az idegességtől! - Érzem - bólintott Chris, és elhatározta, hogy az első adandó alkalommal levelet ír Gabriellának. - Egy kis szerencsével talán nem is kell személyesen foglalkoznod vele. - Én is ebben reménykedem - sziszegte Eve olyan indulattal, hogy a nővére úgy döntött, jobb, ha azonnal telefonál Brie-nek, mihelyt feltette húgát a gépre. - Azt hiszem, mindent becsomagoltam. Áll a fuvar a reptérre? - Persze. Már csak három markos legényre és egy lóra van szükség, hogy lecipeljék a holmidat az autóhoz. Alexander legalább annyira hozzászokott a fényképészekhez és újságírókhoz, mint a testőreihez az élete velejárói voltak születésétől fogva. Bár erőt vett magán, és nem sétálgatott a leszállópályákra néző ablak előtt, látta, amikor
a gép földet ér. Épp ideje volt, füstölgött magában. Húsz percet késett már kezdett aggódni. Hetek óta egy szót sem váltott Eve-vei. Minden szükséges levelezést és telefont a titkáraikon, illetve helyetteseiken keresztül intéztek. Az elmúlt három hónapban szinte semmilyen kapcsolatba nem kerültek, mégis olyan élénken emlékezett az együttlétükre Gabriella istállójában, mintha előző nap történt volna. Gyakran felébredt éjszaka, mert azt hitte, a lány illatát érzi gyakran ábrándozáson kapta magát délutánonként, Eve arcát látva maga előtt. El kellene felejtenie, tudta jól, de képtelen volt rá. Soha nem ragadta magával a szenvedély olyan hévvel, olyan félelmetes erővel, mint amikor végre a karjában tarthatta a lányt. Érezte, belebetegedne, ha megpróbálná semmibe venni azt a vágyat, azt a sóvárgást, amelyet a csókja ébresztett benne. Hogyan is felejthetné el, amikor még most, hónapokkal később is érzi a haját a kezében? Hiába temetkezett bele a munkába, nem segített. Egyedül édesapja iránti aggodalma vonta el a figyelmét róla olykor, aki időközben visszatért Cordinába. Sewardot eltemették, a tetteseket pedig még mindig nem sikerült kézre keríteni, illetve bizonyítékot találni ellenük. Armand herceg élete, az ország biztonsága továbbra is veszélyben volt, Alexnek mégis egy lány okozta a legnagyobb szenvedést azzal, hogy nem tudta kiűzni a gondolataiból. Egy lány, akire még vágynia sem volt szabad. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy tudja, minden erőfeszítése kudarcra van ítélve. Eve fáradtnak, de tettre késznek látszott haja gondosan be volt fonva, és széles, vékony keretes napszemüveget viselt. Séta közben a társulatának tagjaival beszélgetett maga körül, majd felvett egy nagy, piros kabátot. Az erőteljes árnyalat magabiztos, energikus jelleget kölcsönzött neki. Alexander biztos volt benne, hogy éppen ezért választotta. Egyik kezében a tárcáját fogta, a másik vállán repülős táska lógott. A herceg minden apró részletet megfigyelt rajta az alatt a tíz, legfeljebb tizenöt másodperc alatt, mióta belépett az érkezési terminál ajtaján. Rúzsa megfakult ugyan, de az arcán még volt egy kis szín. Aranyszínű kabátgombok. Egy tincse kiszabadult a bal fülénél. Fehér, kissé kókadt százszorszép a gomblyukában, közvetlenül a szíve felett. Eltűnődött, vajon ki tűzhette oda, vajon ki nézett a felszálló gépe után úgy, ahogyan ő a leszállását figyelte. Amikor Eve észrevette a herceget, még a maradék szín is eltűnt az arcáról, a válla megmerevedett. Tudta, hogy valakit küldenek elé hivatalból, de arra nem számított, hogy Alexander fogja várni. Magában már el is tervezte az első találkozásukat a szállodában, egy forró, frissítő fürdő után, hosszú, csillogó estélyi ruhájában, amelyet külön erre az alkalomra vett. Lágy, ugyanakkor félreérthetetlenül hűvös hangnemben beszélt volna vele. Most, hogy itt állt vele szemtől szemben, csak arra tudott gondolni, milyen jóképű, magas, vállas. Sötét szeme titkokról árulkodott. Eve semmi másra nem vágyott jobban e pillanatban, mint hogy megfejthesse őket. Szerette volna átölelni, és mosolyogva azt mondani, mennyire örül, hogy újra látja, de a büszkesége nem engedte. Ehelyett kimért udvariassággal pukedlizett előtte. - Felség. A férfi nem törődött a felvillanó vakukkal, sem a riporterek tömegével. Csak a lányt látta, dacos fintorra húzódó ajkát, szemét, amely inkább kihívóan, mint üdvözlőén csillogott. - Miss Hamilton - nyújtott kezet. Amikor látta, sőt mivel látta habozását, szándékosan kezet csókolt neki. Elfojtott szisszenését, szerencsére, csak ő hallhatta. - Örülök, hogy a társulatával együtt Cordinában üdvözölhetem. A lány el akarta húzni a kezét, de Alex szorosan tartotta. - Köszönöm, felség. - Gondoskodom a csomagjaikról és a szállításukról - mosolygott rá a herceg, őszintén. Eve puszta jelenléte és a mások számára észrevehetetlen huzavona felderítette a kedvét. Két palotaszolga kíséri őket a szállodába, és felügyeli az elhelyezésüket. A lány belemélyesztette körmeit Alexander tenyerébe.
- Igazán figyelmes öntől. Vajon más is hallotta az enyhén csípős hangszínt a szavak mögött? - tűnődött a férfi. - Szeretnénk, ha kellemes lenne az itt-tartózkodásuk. Kérem, kövessen! Az újságírók közelebb merészkedtek, ám Alex elutasító mozdulatot tett. - Miss Hamilton minden kérdésükre válaszol a holnapi sajtókonferencián. Most pihennie kell, mert hosszú repülőút áll mögötte. Néhány szenvtelen hírember a bejelentés ellenére követni kezdte őket, a herceg azonban ügyet sem vetett rájuk többé. Finoman, de határozottan karon ragadta Eve-et, és magával vonta a kijárat felé. - Felség, jobb lenne, ha a társulattal maradnék. - Van helyettese? - Természetesen - felelte a lány. Gyorsítania kellett, hogy lépést tudjon tartani a herceggel. - Ez az ő feladata. A piros kabát alatt meglepően edzett, kidolgozott izmok feszültek. Alexander kíváncsi volt, akkor is így feszülnének-e, ha megölelné Eve-et. - Velem jön a palotába, így nem tudja lerohanni a sajtó. - Boldogulok a sajtóval - vetette ellen a lány, és megállt. - Megyek a többiekkel a szállodába. A palotában még órákig nincsen vacsora... - Ez nem ok. - A biztonságiak külön engedélyével és segédletével kiléptek a terminál oldalbejáratán, ahol már várta őket a limuzin. - A helyettese és az embereim gondoskodnak a társulatáról. - Ebben biztos vagyok - kezdte a lány, miközben kelletlenül beszállt az autóba -, de nekem is szükségem van egy kis felfrissülésre, és szeretnék kicsomagolni. Gondolom, pár óra múlva sem lesz késő megbeszélnünk, amit feltétlenül meg kell beszélnünk. - Természetesen nem - bólintott a férfi, majd kényelmesen hátradőlt, és intett a sofőrnek. - Felesleges kitérőt tennie miattam a szállodához, szívesen megyek a többiekkel. - Nem a szállodában fog lakni, hanem a palotában. Már mindent elrendeztünk. - Akkor rendezzék vissza! - követelte a lány határozottan, kilépve az udvariaskodó szerepből. - Szeretnék együtt lenni a többiekkel a szállodában. - Ez mindkettőnk érdekét sértené - mutatott rá Alex egykedvűen. Megnyomott egy gombot, mire előbukkant egy kis bárszekrény. - Kér egy italt? - Nem, nem kérek italt, csak magyarázatot az elrablásomra. A herceg jól szórakozott Eve zsörtölődésén. Töltött magának egy pohár ásványvizet, és a lányra mosolygott. - Édesapám érdekesnek találná, hogy em- berrabláshoz hasonlítja a meghívásunkat a palotába. - Az édesapjának ehhez semmi köze. - Ő kért meg, hogy hozzam magammal a palotába. Természetesen a szálloda biztonsági szolgálatát is megerősítettük. - Miért? - Nehéz időket élünk. Egy pillanatra a lányba mart az aggodalom, de nem maga, nem is a társulata, hanem Alexander iránt. - Ugyanezt mondta a nővére is, hónapokkal ezelőtt. Felség, ha ön vagy édesapja úgy érzi, veszélyben vagyunk, szeretnék a társulatommal lenni. - Nem kell aggódnia értük - biztosította a férfi, és letette a poharát. - A szálloda fokozott védelem alatt áll, és nem hisszük, hogy a társulatát bármi veszély fenyegetné. Maga azonban, a családunkkal való szoros kapcsolata miatt, célponttá válhat. Örülnénk, ha vendégünk lenne a palotában, ha másért nem, hát azért, hogy elkerülje az újságírókat. Már most megszállták a szálloda előcsarnokát, és ez az elkövetkező hetekben így is marad. De tekintheti egyszerű meghívásnak is, hiszen édesapám nagyon kedveli magát.
- Ezek szerint ha azt teszem, amit tenni szeretnék, udvariatlanságot követek el. - így is mondhatjuk - mosolyodott el Alex, és felvette a poharát. - Ez esetben elfogadom a meghívásukat... és egy italt is. Diétás üdítőt szeretnék, olyat, amiben van koffein. Sok-sok koffein... - Ennyire kimerítő volt az utazás? - Az utazás is - pontosított Eve, miközben a herceg jégkockákat tett a poharába - és az utazást megelőző hetek is. Körülbelül öt órát aludtam minden éjjel. Megbeszélések, olvasópróbák, próbák, papírmunka... Emellett váratlanul ért, hogy a társulat minden egyes tagjának át kellett esnie a biztonsági vizsgálaton. Szórakozottan játszadozni kezdett a száz-szorszéppel. Alexander szeme megakadt fehér szirmokat cirógató ujjain. - Felvettem két új színészt is, akiket sebtében tanítottunk be. Remélem, megérte. - A lány ivott az üdítőből, remélve, hogy a koffein hamar megteszi a hatását. - Kételyei vannak? - Állandóan. Eve otthonosan kibújt magas sarkú cipőjéből anélkül, hogy tudatában lett volna. Merev vállizmai ellazultak, a szeme elkeskenyedett elnehezedő pilláitól. - Elégedett vagyok az újakkal. A lány mesterkéletlen tehetség, most végezte el a színművészetit. A tartalék szereposztásban kapott helyet, a második főszerepet tanulta be Neil Simon darabjában. Russ Talbot pedig igazi profi. Több kamaradarabban játszott már, sőt a Broad-wayen is volt tartalékos. Büszkék vagyunk, hogy jelentkezett hozzánk. A Macska a forró bádogtetőnben ő alakítja Bricket. Ez lesz az első előadásunk. Eve ivott még egy keveset. Nagyon remélte, hogy jól választotta meg a sorrendet. Az említett darab meglehetősen szenvedélyes volt, és feszültségekkel teli. Hetekig töprengett, nem lenne-e jobb a vígjátékkal kezdeni, ami biztosan nem feküdné meg sem a közönség, sem a társulat gyomrát, ám végül a megérzésére hallgatva mégis Tennessee Williamset választotta megnyitóul. - Küldtem másolatot minden darab forgatókönyvéről, a színreviteli utasításokkal együtt. Remélem, a helyettesének sikerült elolvasnia őket. A férfi szótlanul bólintott. Ő maga olvasta el őket, de a lánynak egyelőre még nem kell tudnia, milyen közeli munkatársak lesznek. - Elfogadhatónak ítéltük őket, első megközelítésben. Ez volt az a válasz, amelytől Eve már hetek óta szorongott. - Nem értem, miért érzi szükségét egy tartalék darabnak, felség. Nagyon nehéz lenne váltani mind művészi, mind gyakorlati szempontból. Három hét múlva előadás. - Ez éppen elég idő ahhoz, hogy az egyik darabot helyettesítsük, amennyiben elfogadhatatlan. - Elfogadhatatlan? Ki dönti el, hogy az-e? Ön? Alex kifejezéstelen pillantást vetett az ásványvizére, és egy pillanatig nem szólt. A családtagjain kívül senki nem merészelt ilyen hangnemben beszélni vele. Türelmet erőltetett magára, és azon tűnődött, vajon minden amerikai ilyen vakmerő-e. - A központ igazgatójaként a végső szó engem illet. 94 - Úgy -jegyezte meg a lány, és megitta a maradék üdítőjét. - Nos, sem hercegként, sem igazgatóként nem könnyíti meg a dolgom. Azért választottam ezt a négy darabot, mert... - Holnap majd meghallgatom az érveit. Találkozónk van... kilenckor, hajói emlékszem. Ott lesz Cornelius Manderson, a központ ügyvezetője, és a nővérem is. - Legalább egyvalaki részéről számíthatok megértésre. - Eve, miért védekezik már azelőtt, hogy támadás érte volna?
- Cserkész mottó. - Tessék? - Légy résen! - magyarázta a lány, és megenyhülve elmosolyodott. - Rendben, egyelőre nem ásom ki a csatabárdot, de kész vagyok ölre menni a színdarabok kérdésében, felség. Meglátja, nem vagyok könnyű ellenfél. - Észrevettem - felelte a herceg, s már alig várta a másnapot. - Éppen ezért boldog lennék, ha nem kevernénk össze a szakmai kapcsolatunkat a magánéletivel. Eve ujjai megfeszültek a poharán. A palotára pillantott. Épp ekkor haladtak át a kapun. A mesébe illő épület mindig a béke és biztonság érzésével töltötte el, legalábbis eddig, ám ezúttal nem. Kihúzta magát az ülésen. - Ez a veszély nem fenyeget, hiszen nincs magánéleti kapcsolatunk. - Nincs? A lány Alexander felé fordult, és meglepetten, egyben bosszúsan látta, milyen jól szórakozik. Valamiért könnyebben viselte a morgo-lódását, mint a mosolyát. - Nincs. Ami a múltkor történteket illeti... -Miután nem talált megfelelő kifejezést rá, vállat vont, és a maga részéről lezártnak tekintette a témát. - Szerencsétlenül végződött - fejezte be a férfi, majd elvette a lány üres poharát. - Bocsánatot kérjek? - Örülnék, ha nem tenné. - Miért? - Mert kénytelen lennék elfogadni. - Eve vett egy mély lélegzetet, és Alex szemébe nézett. -Ha nem fogadnám el, továbbra is haragudnék önre, és akkor... nem történne meg újra. - Nem logikus, amit mond, Eve. Bár a limuzin bekanyarodott a palota lépcsői elé, a herceg nem mozdult. Még azután is ülve maradt, hogy a sofőr kiszállt, és kinyitotta nekik az ajtót. Fürkész tekintettel nézte a lányt. - Az esetek többségében haragszik rám, ami történt, mégis megtörtént - mondta. Mindenesetre ha nem kívánja, hogy bocsánatot kérjek, nem fogok. Kiszállt az autóból, és felajánlotta a kezét Eve-nek, aki, miután más választása nem volt, elfogadta. - Megfogott. - Meg bizony - mosolyodott el Alexander megnyerő büszkeséggel, és felvezette a lányt a lépcsőn. Eve a férfihoz igazította a lépteit, de amikor a díszes ajtó elé ért, életében először habozott belépni rajta. - Ügyesen terelte a beszélgetést, felség. Nem hittem volna, hogy van érzéke hozzá. - Pedig szeretek játszani. - Sakkozni, vívni, lovaspólózni talán - nézett rá a lány, majd megrázta a fejét. - Én az emberi játszmákról beszélek. Eve-et most is ugyanaz az illat lengte körül, mint legutóbb, amikor Alexander a karjában tartotta. Az az illat, amely a férfit felébresztette éjszakánként, miközben a lány több ezer mérföldre volt. - A múltkor politikusnak nevezett. Mi a politika, ha nem emberi játszmák sorozata? A vastag, nehéz ajtó hangtalanul kitárult. Eve hosszú, bizalmatlan pillantást vetett a hercegre, mielőtt belépett. - Édesapám látni szeretné, odavezetem hozzá. Nemsokára megérkeznek a csomagjai is. - Rendben - bólintott a lány, és követte Alexandert a lépcsők felé. - Armand herceg jól van? - Igen. A herceg egyelőre nem bocsátkozott bele Eve kimondatlan kérdésébe. A párizsi incidens lezáratlan, kényes ügy volt. A lány tiszteletben tartotta a férfi hallgatását, így egy ideig szótlanul lépkedtek a második emeletre vezető lépcsőkön.
- Nem szeretné, ha a Párizsban történtekről kérdezném, ugye? - Semmi oka nincsen, hogy erről kérdezzen. - Nincsen? - kérdezett vissza Eve sértődötten. - Csak mert az ön édesapjáról van szó, és nem az enyémről? - Előresietett tudta, hol van Armand herceg irodája, a hátralévő utat pár lépéssel Alex előtt járva tette meg, majd bevárta a herceget a zárt ajtó előtt. - Nem leplezi az érzelmeit eléggé - jegyezte meg a férfi, s magában irigykedett. Trónörökösként évek óta palástolnia kellett a sajátjait. -Nem akartam bántó lenni. - Önnek még akarnia sem kell, úgy is sikerül. - Már mások is mondták - sóhajtotta Alexander komoran. - Nem várhatom el öntől, hogy családtagnak tekintsen - vont vállat a lány, és félrenézett. A herceg pillantása önkéntelenül is megakadt haragtól megszépült arcán. - Szomorú, hogy nem érti, mennyire fontosak nekem önök mindnyájan. - Amikor észrevette, hogy Alex nézi, védekezően karba fonta a kezét. - Bekopogna? Trónörökösként a férfit arra nevelték, ismerje el, ha hibázott, és próbálja jóvátenni. - Édesapám feszültebb, mint máskor, és fogyott is egy keveset. Megviselte a párizsi merénylet. - A zárt ajtóra tévedt a tekintete e pillanatban barikádnak látta, amelyet egy nap ő használ majd. Nem alszik jól azóta. - Segíthetek valamit? Alexander csak csodálni tudta Eve természetességét, ösztönös, őszinte melegségét. Legszívesebben megölelte volna, ha csak egy pillanatra is, kedvességre, támogatásra, megkönnyebbülésre vágyva, de nem engedhette meg magának. - Most is azt teszi - felelte röviden, és bekopogott. - Tessék! - Apa - lépett be Alex, majd félreállt. - Ajándékot hoztam. Armand herceg felállt az íróasztala mögül. Finom, szigorú vonásai, egyenes, katonás tartása a régi volt, de láthatóan lefogyott. Amikor a lány először találkozott vele, hajában pár ősz szál volt csupán, de mára szürkévé vált, mint az acél, akárcsak a szeme. Amikor észrevette Eve-et, elmosolyodott, s erélyes vonásai meglágyultak. - De milyen bájosát! Megkerülte az asztalt, és a lány elébe sietett. Olyan baráti gesztus volt ez, amelyben kevesek részesültek. Miután Eve pukedlizett, a herceg megfogta mindkét kezét. Erős szorítása volt. Ha a kor nem is látszott meg rajta, a felelősség terhe igen. A lány figyelmét nem kerülték el a feszültsége, álmatlansága jelei. A protokollról megfeledkezve lábujjhegyre emelkedett, és adott két puszit az arcára. - Jó újra itt lenni, felség. - Jó újra itt látni, Eve. Alexander, nem is mondtad, hogy Miss Hamilton még a korábbinál is szebb lett! - Talán ő nem így látja - vetett rá szúrós pillantást a lány a válla felett. - Téved. Egyszerűen feleslegesnek tartottam megemlíteni - vont vállat Alex. - Gondoltam, jobb, ha édesapám a saját szemével győződik meg róla. - Született diplomata - nevetett Armand. -Alex, csengess teáért, kérlek! Lefoglaljuk magunknak Eve-et egy időre, és csak azután engedjük át Cordinának. Hallom, a kislány híres rendezővé cseperedett, és azért jött, hogy szórakoztasson bennünket. - Egy székhez vezette Eveet, és intett, foglaljon helyet. - Remélem, sikerül. - A fiam szerint nagy megtiszteltetés a központnak, hogy elfogadta a felkérésünket. Amerikában már most ragyogó hírnévnek örvend. Boldogok vagyunk, hogy mi lehetünk az első nemzetközi vendéglátói. - Bennett szeret hízelegni - mosolygott a lány. - Igaz - bólintott Armand, és elővett egy cigarettát -, de ezt Alex mondta. - Alex? - Eve meglepett pillantást vetett a trónörökösre, miközben az helyet foglalt mellette.
- Eve nem számít dicséretre tőlem, apa - jegyezte meg Alexander, miközben meggyújtotta Armand herceg cigarettáját. - Sőt. Elég, ha meglát, máris sündisznóállást vesz fel. - Hét év tapasztalata késztet erre - vágott vissza a lány, majd észbe kapott, bölcsen ráharapott a nyelvére, és az uralkodó felé fordult. - Elnézést, felség. - Ugyan! Hozzászoktam a civódó gyerekekhez. Megérkezett a teánk. Töltene nekünk, Eve? - Természetesen. Armand herceg kivételesen engedélyezett magának egy kis pihenést. - Alexandertől hallom, hogy négy érdekes darabot választott, és hogy az első meglehetősen szenvedélyes, valamint... milyen kifejezést is használtál, Alex? - Fülledt - felelte a férfi. Eve futó pillantása láttán mosolyognia kellett. - Igen. Egy fülledt történet, amely a déli államokban játszódik. Egy családról szól, ugye? - Igen, felség - válaszolta a lány, és átnyújtotta a teáját. - Egy családon belüli hatalmi harcról a pénzért és a szerelemért. Gazdag, hatalmaskodó apa, két fiútestvér, akik közül az egyik feketebárány, a másik egy puhány, valamint az ármánykodó feleségeik. Amennyire a szenvedélyről, ugyanannyira a szükségletekről és csalódásról is szól a darab. - Azaz egyetemesen emberi dolgokról, amelyek nem csak egy kultúrkörben érvényesek. - Ez volt az egyik ok, amiért erre esett a választásom. - Eve felszolgálta Alexandernek is a teáját, de a pillantását kerülte. - Mind a négy darabban az érzelmeken van a hangsúly, bár a két vígjátékban azok könnyedebb oldaláról. A társulatommal együtt nagyon hálásak vagyunk a lehetőségért, hogy felléphetünk itt. - Alexnek köszönje, ő tárgyalt a központ rendezőivel. A megjegyzéseiből ítélve nem voltak olyan nyitottak, mint szerette volna. Alexander óvatosan az ujjai közé fogta a finom porceláncsésze fülét. - Azért nem volt annyira nehéz meggyőzni őket. A lány döbbenten hallgatott. Alex kiállt volna mellette? Mielőtt elöntötte volna a büszkeség, óvatosságra intette magát. Nyilván nem érte tette, hanem önmagáért, pontosabban Cordináért. - Bárhogyan történt is, köszönjük a bizalmat, ígérem, nem fogunk csalódást okozni. - Ebben biztos vagyok. Örülök, hogy már ma este megismerhetem a társulatát is. Eve értette a finom felszólítást a távozásra, és felállt. - Ha megbocsátanak, magukra hagyom önöket. Szeretnék kicsomagolni. - Armand hercegre pillantott, és önkéntelenül is megpuszilta megint, búcsúzóul. - Köszönöm, hogy újra itt lehetek. A szóban forgó csomagok ugyan még nem érkeztek meg, de a lány szobája már készen állt. Friss virágok illatoztak a vázákban, nyitva álltak a tengerre néző ablakok. Kilépett a cipőjéből, levette a kabátját, majd félrehúzta a fodrozódó függönyöket. A látványtól elakadt a lélegzete. Mindig ezt érezte - az első pillanatban hitetlenséget, hogy létezhet-e ilyen gyönyörűség a világon, majd a szédítő örömet, hogy igen. A pompás, élénk színű virágokkal teli kert mélyen alatta nyújtózott. Bárki gondozta, meghagyta a növények szabadságát, és nem kényszerített merev, szabályos elrendezést rájuk. Az eredmény álomszerű, paradicsomi szépség volt. A kerten túl húzódott a védőgát, amelynek köveit évszázadok só- és vízpermetes szele koptatta-marta simára. Innen meredek szirtfal bukott alá a tengerhez szinte függőlegesen, kisebb sziklakiszögeilésekkel és domborulatokkal, amelyeken tengeri madarak fészkeltek. Alatta már maga a mély, sötét, csillámlóan kék, vitorlásokkal pettyezett tenger hullámzott egészen a látóhatárig. Eve látott közöttük egy vörös, sebesen sikló katamaránt és egy luxusjachtot, amely olyan vakítóan fehér volt, hogy megfájdult a szeme tőle. Valaki vízisízett, s ő hunyorogva próbálta megállapítani, férfi-e, vagy nő, de túl nagy volt a távolság. Nem nélküli alak maradt, aki csíkot húzott maga után a kék vízfelszínen.
A lány lelkesen feltérdelt az ablak előtti székre, kezére támasztotta az állát, és bámészkodott tovább. A kopogás az ajtaján nyilván azt jelentette, megérkeztek a csomagjai. - Jöjjön be, kérem! - Intézkedtem, hogy legyen szobalánya. Alexander hangja hallatán Eve összerezzent, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. - Igazán nem kellett volna. A herceg halkan utasította a palotaszolgát, hogy tegye le a csomagokat, és távozzon. - Segít kicsomagolni, ha gondolja. Collette-nek hívják, és csak akkor zavarja magát, ha csenget érte. - Köszönöm. - Fáradtnak látszik -jegyezte meg Alex. A piros kabát nélkül Eve sokkal törékenyebbnek, megközelíthetőbbnek tűnt nőnek, akivel leülhet beszélgetni férfiként, anélkül hogy szerepet kellene játszania. Szerette volna kisimítani a haját az arcából, lassan, gyöngéden, szeretettel. Gondolom, pihenni szeretne. - Nem vagyok fáradt, csak elbódultam a látványtól. Egy ideig nem szóltak. A lány várta, hogy Alexander elmenjen, a herceg azonban hozzálépett, és még jobban elhúzta a függönyöket. - Az én ablakom ugyanerre néz. - Gondolom, megszokta már a kilátást. Én soha nem fogom megszokni. - Korán, kevéssel hajnal után vízre szállnak a halászhajók - támaszkodott a párkányra Alex. Eve pillantása önkéntelenül is megakadt hosszú, napbarnított ujjain, széles kézfején, rangját jelképező gyűrűjén. - Olyan törékenynek tűnnek, mégis nap mint nap kihajóznak velük. Magával ragadó keze volt. Egyszer már átölelte vele, szenvedélyesen. Erejére támaszkodni lehetett, de félni is tőle. A lány eltűnődött, vajon e pillanatban miért csak az előbbit érzi. - Soha nem voltam kimondottan jó vitorlás, de szeretem nézni őket. Kislánykoromban apának volt egy vitorlása. Állandóan belegabalyodtam a kötelekbe, és fejbe vágott az alsó vitorlarúd. Gondolom, belefáradt a hiábavaló tanítgatásba, és vett egy motorcsónakot, hátha a vízisízésben több szerencsével járok. - Jobban ment, mint a vitorlázás? - Valamivel - vont vállat a lány, majd visszafordult a tenger felé, a nem nélküli vízisízőt keresve a tekintetével. Amikor megtalálta, az alak éppen bukott egy hatalmasat. Eve felnevetett. Körülbelül így boldogultam én is. - Ezek szerint jobban szeret úszni. - Szeretem, ha az én kezemben van az irányítás. Ezért kezdtem el karatézni. Ebben a sportban minden rajtam múlik, nem vagyok kiszolgáltatva a szél, a vontató motoros vagy bármi más kegyének. - A vitorlázásban sem - vetette ellen a férfi. -Lehet széllel, de széllel szemben is haladni. - Nekem nem sikerült. - Szívesen megtanítom, ha akarja. A lány meglepetten - sőt döbbenten - felnézett. Mellékes megjegyzésnek hangzott, de Eve tudta, hogy Alexander semmit nem mond mellékesen. Elképzelte, ahogy együtt vitorláznak: a ragyogó napsütést, a szelet, a férfi izmos testét, amint megcsillannak rajta a vízcseppek... Nagyon jól el tudta képzelni. - Félek, nem sok értelme lenne. Édesapám reménytelen esetnek tart. - Gyerek volt még - mutatott rá a herceg, miközben a szél a karjának fújta a lány haját. -Már nem az. - Nem - hagyta rá Eve, és kissé zavarba esett. Rosszabb vagyok, mint egy kamasz, gondolta magában. - Akárhogyan is, kétlem, hogy bármelyikünknek lenne ideje vitorlázóleckékre, amíg itt vagyok. Már holnap hozzákezdek a munkához. - Mit szólna a mához?
A lány szíve a torkában dobogott. Nevetséges, gondolta. Korábban soha nem vált a szeszélyes érzelemhullámai áldozatává. Nézz szembe velük! - biztatta magát. Nézz szembe velük, és győzd le őket! Ismét Alex felé fordult. - Nem tudom, mit akar tőlem, de én... - Amikor a herceg kisimította a haját az arcából, elakadt a lélegzete. - Szerintem tudja. Eve-nek csak annyi ereje volt, hogy megrázza a fejét. - Az lehetetlen - suttogta elfúló hangon. - Én is ezt mondtam magamnak. Eddig. Alexander ujjai finoman megremegtek a lány hajában, szemében titkok helyett sóvárgás tükröződött. Eve érezte, mennyire kívánja őt a férfi - és viszont. - Ez egyre kevésbé hangzik meggyőzően. Amikor a herceg két kezébe fogta az arcát, a lány védekezően a csuklójához kapott. - Felség... Alex, kérlek! Semmi értelme... - Pokolba az értelemmel! A sós illatú szellő meglebbentette a függönyöket. Alexander szívétlelkét beleöntötte a csókba. Eve ujjai egyre hevesebben szorították a csuklóját - hogy az elutasítása vagy szenvedélye jeleként, egyikük sem tudta. A férfi már három hónapja szomjazott a lány ajkának puhaságára, édes, mámorító ízére, mely minden ellenállását megsemmisítette, Bármennyire képtelenség, lehetetlenség volt is, amire vágyott, elhatározta, hogy átküzdi magát az akadályokon. Amikor újra megpillantotta a lányt a reptéren, tudta, nincs más választása. Eve nem értette, hogyan tagadhatta le maga előtt idáig, mi zajlik benne. Nem az a fajta lány volt, aki hazudott magának, aki takargatta maga elől a gyengeségeit. Forró, folyékony vágy keringett az ereiben Alexander herceg, Cordina trónörököse iránt. Kétségbeesett, gáttalan vágy, amely semmivé oldotta tiltakozó gondolatait, és minél erősebben küzdött a vágy ellen, annál hevesebben lüktetett benne. Az övé lesz. Elengedte Alex csuklóját, és a hajába markolt. Az övé lesz, hiszen semmi másra nem vágyott ennyire, és semmi másban nem volt ennyire biztos. A férfi a józansága határán egyensúlyozott, nem tudott betelni Eve puhaságával, melegségével. Nyaldosni kezdték mind a saját, mind a lány szenvedélyének lángjai, s érezte, ha nem szab gátat nekik, menthetetlenül elemésztik mindkettőjüket. Nem engedhette, hogy ez megtörténjen, legalábbis nem itt és most. Eltolta magától Eve-et, majd káromkodott, és megcsókolta újra. A lány úgy olvadt el az ölelésében, mint a viasz. - Választanod kell - zihálta a férfi erőtlenül, de tekintete acélos elszántságot tükrözött. Méghozzá hamarosan. Eve reszketeg kézzel az ajkához nyúlt. - Nem értelek. - Nem áll szándékomban veszíteni - magyarázta Alexander. Szorosan fogta a lány haját, mintha attól félne, hogy elillan. Felesleges volt. Eve ha akart, sem tudott volna megmozdulni. Fogva tartotta a herceg tekintete. - Ne felejtsd, amit mondtam! Nem kértem bocsánatot a múltkoriért, és ezért sem fogok. Ezzel elengedte a lányt, és távozott. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Eve úgy rogyott a székre, mint aki túl sok bort ivott, vagy akinek megártott a nap. Alex csókja egyszerre jelentette mindkettőt: forró volt, és mámorító. Gondolkodnia kellett. Behunyta a szemét, kezébe temette az arcát, és sóhajtott. Fogalma sem volt, hol kezdje.
5. A színházban Eve biztonságban érezte magát. Elégedett volt az irodával, amelyet berendeztek neki, és hálás volt az órákért, amelyeket nem kellett a palotában, azaz Alexander közelében töltenie. A munkájának élő nő volt, üzletasszony a karrierje csúcsán, akit egy hajszál választott el élete eddigi legnagyobb sikerétől, mely a legnagyobb kihívást is jelentette egyben. Közel százan várták a döntéseit, engedelmeskedtek utasításainak, és várták el, hogy minden rendben folyjon. Nem engedhette meg magának, hogy éjszakáit álmatlan forgolódással töltse egy férfi miatt. Napközben sem ábrándozhatott róla a millió teendője mellett. Pedig legutóbbi csókjuk az ablaknál, miközben körüllengte őket a tenger sós illata és a fodrozódó függöny, még elsöprőbb, még mámorítóbb volt, mint az első. Fájdalmas, kínzó sóvárgás mart belé mind fizikailag, mind érzelmileg. Nem egy férfi, egy szerető, egy barát, hanem Alex iránt. Őt akarta, szerelmeskedni vele ott, az ablaknál, az ég és a tenger ragyogó kékjében. Szinte biztos, hogy nem szerelmeskedés lett volna, helyesbített magában, miközben megdörgölte fáradt szemét. A férfi számára ő csak egy nő a sok közül. Nem szereti, csak vonzónak találja szexuálisan. Márpedig neki erre nincsen szüksége, s ezért nem is gondol rá többé, határozta el. Megérkezése óta ez volt az első teljes napja Cordinában. Délután két óra lehetett. Elégedett volt a reggeli megbeszélésükkel - Alexander a régi, távolságtartó, gyakorlatias, követelő önmagát adta. Eve pedig pontosan tudta, hogyan kell bánni az ilyen férfiakkal. Azzal a férfival azonban, aki megcsókolta előző délután, akitől elgyengült, ugyanakkor kétségbeesett erejű vágy ébredt benne, nos, fogalma sem volt, vele mit kezdjen. A herceg az este folyamán megmutatta tökéletes házigazda oldalát is. Bár megnyerő modora kimért volt, és tartózkodó is egyben, mély benyomást gyakorolt a színtársulatra. Sőt néhány színésznőjére talán túl mély benyomást, gondolta Eve. Vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa, mennyire másképpen rebegtetik a pilláikat. Márpedig az elkövetkező hetekben senki és semmi nem vonhatja el a figyelmüket a munkától - és ez rá is vonatkozik! Ezzel az elhatározással állt hozzá, hogy ellenőrizze és újraellenőrizze feljegyzéseit. Színpadi csillogás, gondolta fintorogva, miközben megdörgölte elgémberedett nyakát. Ha a nézők tudnák, mennyi tubus smink kell hozzá! Ő pedig azt szerette volna tudni, hol az ördögben késnek... A vezetékeket tartalmazó ládákról nem is beszélve. Houstonból még annak rendje s módja szerint eljutottak New Yorkba, ott azonban nyomuk veszett. Ha a reptér nem hívja fel négy óráig, kénytelen lesz... - Bújj be! - szólt ki a kopogtatás hallatán, fel sem nézve. - Szia, Russ! Még csak most érkeztünk meg. Csak nincs valami baj? Várj! -emelte fel a kezét Eve, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. - Neked és a társulatnak ma még szabadnapotok van, nem? - A válasz de, mindkét kérdésre. Van egy kis baj, és bár szabadnapunk van, bejöttem. Harmincas, fiatalos férfi volt, arányos testfelépítésű, kiugró állkapoccsal. Eve első látásra megfelelőnek találta a külsejét, de csak három olvasópróba után vette fel. Hullámos, szőke haja, kék szeme nyilvánvalóan előnyt jelentett, de őt sokkal jobban érdekelte, mi rejlik a felszín alatt. Ha azzal nem lett volna elégedett, soha nem osztotta volna rá Brick szerepét. Amikor Russ az íróasztala szélére ült, a lány hátradőlt és sóhajtott. - Halljam, mi a baj! - A világosító szerint az egyik húsz kilowat-tos reflektor fénye nem olyan árnyalatú, mint amilyennek lennie kellene, és egyikünk sem tudja, hol találjuk a tartalék égőket. - Csodálom, hogy egyáltalán van, amit megtaláltatok. Kösz, hogy szóltál, egy percen belül intézkedem. Addig meséld el, miért nem sütteted magad a napon, mint minden normális ember! Már nem sokáig lesz rá lehetőséged -tette hozzá a lány vészjósló mosollyal, és a füle mögé tűzte a ceruzáját. - Nem figyelmeztettek a többiek, milyen rab szolgahajcsár vagyok? Aki csak megjelenik a színházban, arra azonnal rábízok valamit.
- Éppen ebben reménykedtem - felelte a férfi mély, zengő hangon, holott Eve megkérte, hogy minden szabad percében gyakorolja szereplője lusta, nyújtott hanghordozását. - Nem akarok zöldfülűnek hangzani, de ez a hely... -Színpadias mozdulattal széttárta a kezét, hogy érzékeltesse, nem az irodáról van szó. - ...elképesztő! Napozni otthon is tudok, de ilyen színházat még életemben nem láttam. Ha már nem próbálhatok, szívesen segítek kipakolni a ládákat, csak hogy itt lehessek. - Nem zöldfülűnek hangzói, hanem inkább megszállottnak - nevetett a lány. - Mellesleg tudom, miről beszélsz. Szóval ládákat szeretnél pakolni. Semmi akadálya, több tucat ládánk van. Mit szólnál, ha... Az iroda ajtaja ismét kivágódott, ezúttal kopogás nélkül. Bennett szélesen Eve-re mosolygott. - Azt mondták, itt talállak bezárkózva, szikrázó szemmel. - Nem szikrázik a szemem. Egyelőre. - A lány felállt, és ölelésre tárta a karját. - Bennett herceg, ő Russ Talbot. Russ csak állt, habozva, hogy kezet nyújtson-e, vagy meghajoljon. - Elnézést, nem tudom, hogyan kell egy herceget üdvözölni... - Egy üdv megteszi - legyintett Bennett. -Sajnálom, hogy lemaradtam a tegnap esti vacsoráról, és nem találkozhattam a társulatoddal. - Pontosabban a csinos, fiatal színésznőimmel, akiknek összetörheted a szívét - helyesbített Eve, miközben a hóna alá csapta a feljegyzéseit. - Mi tagadás, így igaz - vigyorgott a herceg Russra. - Sokan vannak? - Elegen. - Tudtam, hogy Eve-re számíthatok. Akárhogyan is, azért jöttem, hogy elraboljam a főnöködet egy időre. - Rendben - nézett fel a lány a papírjaiból. -Gyere vissza két óra múlva... - Két óra múlva? - Legyen három - vont vállat Eve, s újabb pillantást vetett a feljegyzéseire. - Túlterheled magad. - Túlterhelem? - nevetett a lány, miközben kiráncigálta magával Bennettet a folyosóra. -Még el sem kezdtem a munkát. Mindenesetre örülnék, ha elvinnél a palotába, ha neked is megfelel. Mondjuk fél hat megfelel? - Jó, ha tényleg... - Hacsak nem akarsz itt maradni velünk. Éppen ládákat indultunk pakolni. - Fél hatra itt leszek - biztosította a herceg, majd futó csókot nyomott az arcára, és elindult kifelé. - Örülök, hogy találkoztunk, Talbot. - Most hallottam életemben először, ahogyan nemet mondtak egy hercegnek - jegyezte meg a fiatal színész. Eve öntudatosan elmosolyodott. - Bármennyire is szeretem, csak útban lett volna. - Nem nagyon hasonlít a bátyjára. - Ben? - kérdezte a lány, miközben elindultak a másik irányba. - Nem, tényleg nem. - Sokszor cikkeznek róla az újságok. - Bennett szerint minden cikk igaz - kuncogott a lány. - Tényleg az? Eve fürkész pillantást vetett a férfira. A hangja hűvösebbé vált. -Talán. - Sajnálom - mentegetőzött Russ, és zsebre dugta a kezét. - Nem akartam tolakodó lenni, egyszerűen csak... érdekel, mint mindenki mást. Bensőségesen viselkedtetek egymással, és tudod, nálunk Montclairben, New Jerseyben nem sok őfelsége szaladgál. - Ők is csak olyan emberek, mint mi - állt meg a lány az egyik raktár ajtajánál. - Illetve természetesen nem olyanok, de emberek, méghozzá kedves emberek. Az elkövetkező pár hétben majd meglátod te is. Amikor kinyitották az ajtót, önkéntelenül is hátrahőköltek a rengeteg bőrönd és láda láttán.
- Úgy tűnik, elkelne némi segítség - vetette fel Russ. - Mozgósítsd a hadosztályt! - utasította Eve, majd feltűrte az ingujját. - Addig én hozzákezdek. Három órával később Eve már látott némi reményt arra, hogy valaha rend lesz, emellett listányi tennivalót sikerült feljegyeznie. Russ és pár színpadi munkás segítségével a ládákat sikerült lerakodni egymásról. Amelyikre szükség volt, azt kipakolták, a többit félretették. Módszeresen dolgozott, mint mindig, és legalább annyit küszködött és káromkodott, mint a férfiak.. Húsz perc elteltével Russ már meg sem próbálta lebeszélni, hogy megemeljen ezt, vagy odébbtoljon azt. Látta, van olyan erős, mint bárki közülük. Öt órakor Eve kócosan, izzadtan, maszato-san és elégedetten pihenőt rendelt el. - Most már nyugodtan hazamehetsz, Russ -fordult a férfi felé, miközben nekidőlt az egyik ládának. Mindennél jobban vágyott egy pohár jéghideg üdítőre. - És te? - Amit tudtam, megtettem, és nem szeretném, ha egy színészem túl fáradt lenne a holnapi próbán. - Megtörölte a homlokát a kézfejével. - Nagyon sokat segítettél. A többi már a munkások és az én dolgom. Russ megdörgölte az arcát az ingujjával, majd elismerő pillantást vetett rá. - Nem sok rendezőt ismerek, aki bepiszkolná a kezét. A lány felfordította a tenyerét, és fintorogni kezdett a szutyok láttán. - Ez a rendező nagyon ért hozzá. Akkor holnap tízkor. Pihend ki magad! - Igen, asszonyom. Üzensz valamit a többieknek? - Ugyanezt. Mondd meg nekik, hogy érezzék jól magukat az este, de aki másnapos lesz holnap reggel, megnézheti magát! - Ezt jobb, ha én is észben tartom... Ne terheld túl magad! Miután a férfi távozott, Eve fáradtan csípőre tette a kezét. - Késő. Utoljára még nekifeszült egy reflektoros ládának a hátával, és eltolta az egyik sarokba. Amikor hangot hallott a háta mögött, a nadrágja zsebébe nyúlt, és elővett egy kulcscsomót. - Odaadnád ezt Garynek? Mondd meg neki, reggel az legyen az első dolga, hogy idejön! -szólt át a válla felett hátra sem nézve, majd átnyújtotta a kulcsokat. - Nagyon szívesen, de előbb mondd meg, ki az a Gary, és hol találom! - Ó! - nézett fel a lány Alexre, továbbra is görnyedten. A férfi világos inge és nadrágja makulátlanul tiszta volt, haja fésült, cipője fényes. Úgy érezte magát a jelenlétében, mint egy takarítónő. - Ne haragudj! Azt hittem, az egyik színpadi munkás az. A herceg megvárta, míg Eve felegyenesedik, majd visszaadta neki a kulcscsomót. - Te rakodtad szét ezt a rengeteg ládát? - Nem, csak segítettem kipakolni párat, és... -sebtében összekulcsolta maszatos ujjait a háta mögött - ...rendét rakni. - Valamint odébbcipelni olyasmit, amit egy nőnek még megemelnie sem volna szabad. - Álljunk meg egy szóra... - Legalábbis egy veled egy súlycsoportba tartozó nőnek - pontosított Alexander. A lány csak azért nem ellenkezett tovább, mert sajgott a háta. - Többen voltunk. - Szemmel láthatóan nem elegen. Tudod jól, ha segítségre van szükséged, csak szólnod kell. - Megoldottuk, köszönjük szépen. A nehezén túl vagyunk. - Megkísérelte beletörölni a piszkot a pólójába. - Nem tudtam, hogy már ma bejössz a színházba. Megfeledkeztünk valamiről reggel? A férfi közelebb lépett Eve-hez, aki még mindig hátra tett kézzel állt, egy ládának dőlve. - Semmi üzletiről. - Értem. Ebben az esetben, ha megbocsátasz... - Önkéntelenül is megnyalta a szája szélét. El kell juttatnom ezeket a kulcsokat Garynek, még mielőtt Bennett ideér. Elindult kifelé, de Alex útját állta. - Bennettnek dolga akadt. Én viszlek a palotába.
- Igazán nem kellett volna. Amikor a herceg tett még egy lépést felé, a lány oldalazni kezdett. - Bennek is mondtam, hogy csak akkor fogadom el a fuvart, ha neki is megfelel. Alexander ismét felé mozdult, ő pedig ismét kitért előle. - Nem várom el, hogy mindenhová limuzin vigyen. Sokkal egyszerűbb, ha bérelek egy kocsit. Eve-nek olyan illata volt, mint a napfényben érlelődött méznek, amely csak arra vár, hogy megkóstolják. - Van valami kifogásod az ellen, hogy velem jöjj? - kérdezte a férfi. - Ugyan, dehogy. - A lány addig hátrált, amíg neki nem koppant a sarka egy bőröndnek. Úgy döntött, nem menekül tovább. - Felőlem indulhatunk... Alex végigfuttatta egy ujját Eve arcán, és elégedetten érezte, amint a lány finoman megremeg. - Maszatos vagy. - Igen. Még meg kell mosakodnom. Ha nem akarsz megvárni, nyugodtan menj haza! Majd megyek... taxival. Igen, fogok egy taxit. - Megvárlak. Elképesztő, milyen szép vagy még maszatosan is. Csodaszép. - Letörölte a koszcsíkot Eve ajka fölül a hüvelykujjával. - Kívánatos. -Alex... Alexander, nem értem, miért... Azok után, hogy... A herceg ujjai lazán a nyakára siklottak. - Kérlek, ne! - tiltakozott a lány. - Mit ne? - Ne próbálj meg elcsábítani! - Nem csak próbállak. - Nevetséges! - vonta össze Eve a szemöldökét, de amikor el akart húzódni, Alex ismét útját állta. - Még csak nem is kedvelsz, és én... nos, én mindig azt... A férfi szeme sötét volt, pillantása derűs és lenyűgöző, mint a kilátás az ablakából. - Mindig azt gondoltam, hogy te... - próbálkozott újra a lány. - Érdekes, korábban nem tűnt fel, hogy dadogsz. - Nem dadogtam. Nem dadogok. - Zaklatottan a hajába túrt. - Felizgattál. - Látom. Elképesztően jó érzés. - Nekem nem. Ne... - kezdte Eve gyenge, elfúló hangon, miután Alexander ajka közeledni kezdett az övéhez. Csókjuk ezúttal sem vad, sem kétségbeesett nem volt, inkább lágy, becéző. A lány védekezésképpen felemelt keze erőtlenül hullott alá. Nem ölelte át a herceget, még csak hozzá sem ért, csak állt kábán, szédelegve, s úgy érezte, lebeg. Alexet diadalittas érzés töltötte el. Eve az övé! Érezte abból, ahogy hátraveti a fejét, ahogy megnyílik az ajka. Minden ellenállás kiveszett belőle, kész volt bármit megadni neki, amit csak kívánhatott. A férfi mámoros vágyát azonban fájó ragaszkodás váltotta fel. Védeni, simogatni, csitítani akarta, szerelmes ígéreteket suttogni a fülébe. Csillapítani akarta a szomját, ehelyett még szomjasabb lett. - Menj, mosakodj meg! - kérte rekedten, és félreállt az útjából. A lány - méltóságteljesnek távolról sem nevezhető sietséggel - kimenekült a raktárból. A színpad mögötti női mosdóba érve Eve alaposan megnézte magát a tükörben. Bolondot csinált magából. Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetnie! Valami rejtélyes oknál fogva Alexander játszadozni kezdett vele, de ez még nem jelenti azt, hogy neki bele kell mennie a játékba. Ostobának érzi magát tőle - és ostobán is viselkedik. Ha mást igen, ezt végképp nem tűrheti tovább. Világéletében büszke volt magára és arra, amit elért. Nem fog dadogó fél-nótássá süllyedni, csak mert a hercegnek játszadozni támadt kedve. Az ágyban. A gondolattól nagyot nyelt. Mennyire szerette volna magára vonni Alexander figyelmét évekkel korábban! Hányszor ábrándozott róla a maga kamaszos módján! Sértette a herceg érdektelensége, néma rosszallása dacossá tette. Szerencsére sikerült túltennie magát rajta, gondolta, miközben harmadszor is nekiállt ledörgölni a kezét.
Talán ott követte el a hibát, hogy újra emberként, férfiként kezdett gondolni rá. Jobban tenné, ha ismét őfelségének tartaná - hűvös, tartózkodó és kissé gőgös trónörökösnek. Nem volt könnyű dolga még most is elöntötte a forróság, ha a férfi ajkára gondolt. Miért teszi ezt vele? - tűnődött, miközben visszatette a fésűjét a táskájába. Annyira más volt korábban. Akárcsak ő. Ha írna egy darabot, amelynek Alexander lenne a főszereplője, eszébe sem jutna papírra vetni egy olyan jelenetet, mint ami az imént történt. Valószerűtlennek hatna. Mi lenne, ha megkérdezné tőle magától, miért viselkedik így? Mielőtt legyinthetett volna magában az ötletre, be kellett látnia, nem is ostobaság. Őszinte, megfontolt nő volt, Alex pedig óvatos diplomata. Kertelés nélkül nekiszegezi a kérdést, és élvezettel figyeli, amint a férfi nem talál szavakat. Eve elégedett mosollyal kilépett a folyosóra. - Határozottan jobb - jegyezte meg a herceg könnyedén, és még azelőtt belékarolt, hogy a lány kitérhetett volna előle. - Köszönöm. Beszélnünk kell! - Jó ötlet - felelte Alexander, majd kinyitotta a színészbejárót, és kiléptek az utcára. Kocsikázhatunk egyet, mielőtt hazamegyünk. - Nem szükséges. Rövid leszek. - Szerintem nagyon is szükséged van egy kis friss levegőre az egész napos bezártság után. Eve meglepetten figyelte, amint Alex kinyitja előtte az acélszürke Mercedes ajtaját. - Mi ez? - A kocsim. - De hol a sofőr? - Megmutassam a jogosítványomat? - A lány habozása láttán Alex elmosolyodott. - Eve, csak nem félsz kettesben lenni velem? - Természetesen nem - felelte a lány méltatlankodva, de azért észrevétlenül hátranézett a válla felett. Két pókerarcú, tagbaszakadt testőr állt mögöttük a másik autó mellett. - Mellesleg soha nem vagy teljesen egyedül. A herceg követte a pillantását. Egy pillanatra elfogta a keserűség, de uralkodott a vonásain. - Szükség van rájuk... mint neked a friss levegőre. Bár Alexander érzései valóban nem mutatkoztak meg sem az arcán, sem a tekintetében, Eve megsejtette őket a hangjából. - Utálod, hogy követnek, mint az árnyék, ugye? A herceg elismerő, egyben bizalmatlan pillantást vetett rá. A lány átlátott rajta, kifürkészte, amit gondosan igyekezett leplezni. - Értelmetlen lenne utalnom az elkerülhetetlent. Intett Eve-nek, hogy foglaljon helyet, majd becsukta az ajtaját, és megkerülte a Mercedest. A testőröket egy pillantásra sem méltatta. - Biztonsági öv - mormogta a lánynak, miközben beindította a motort. - Tessék? A, igen - eszmélt fel Eve a monológja próbálgatásából, és helyére kattintottá az övet. - Mindig szerettem kirándulni Cordiná-ban - kezdte. Légy barátságos! - utasította magát. Légy nemtörődöm, és akkor csapj le rá, amikor legkevésbé várja! - Gyönyörű ez város - csicsergett tovább. - Sehol egy felhőkarcoló vagy csupa üveg- és acéltömbök. - Igyekszünk ellenállni az úgynevezett fejlődésnek - magyarázta a férfi, miközben besorolt a gyér forgalomba. - Már több világhírű szállodalánc könyörgött, hogy itt építkezhessen, de mindeddig nemet mondtunk. Lennének persze előnyei annak is: újabb munkahelyek, idegenforgalom. - Nem érné meg - ingatta a fejét a lány, miközben a patinás házakban gyönyörködött. - Érdekes, hogy éppen egy építész lánya mondja ezt.
- Nekem tetszik, amit apa építtetett, de csak ott, ahol építtette. Houston... Houston más. Egy olyan városban jól mutatnak a toronyházak. - A Nemzeti Tanács egyes tagjai szerint Cor-dinában is jól mutatnának. - Tévednek - vágta rá Eve habozás nélkül, és Alexander felé fordult. - Örülök, hogy édesapád is így látja. Te hogy gondolod? Ha majd trónra kerülsz, hagyod, hogy beépítsék Cordinát? - Nem. - A herceg kikanyarodott a városból, és a tenger felé vette az irányt. - Az ország meg fogja őrizni a természetéből fakadó jellegét. Jelenleg a palota a legmagasabb épület Cordinában, és mindaddig, amíg a családunk sarjai lakják, az is marad. - Öntudat? - Örökség. A lány minden további nélkül el tudta fogadni ezt. - Annyira mások vagyunk -jegyezte meg, félig magának. - Amikor te örökségről beszélsz, évszázados hagyományra és felelősségre gondolsz. Ha én beszélnék róla, édesapám vállalkozása jutna eszembe, és a rengeteg fejfájás, amit egy nap valakinek át kell vennie tőle. Vagy édesanyám Fabergé-tojása. Az örökség számomra és talán a legtöbb amerikai számára valami megfogható. Számodra sokkal elvontabb, és százszor akkora kényszerítő erővel bír. Alex hosszú ideig nem szólt. Eve nem sejthette, milyen mélyen megérintették a szavai, az együttérzése. - Tisztábban látod a dolgokat, mint gondoltam. A lány futó pillantást vetett rá. Nem akart meghatódni, nem volt bátorsága hozzá. Érezte, ha most nem rukkol elő a kérdéssel, akkor soha. - Miért teszed ezt velem? -Mit? - Miért jössz elém a színházba, és miért viszel magaddal a tengerpartra? Miért csókoltál meg... így? -Hogy? Eve talán elnevette volna magát, ha nem lett volna ennyire izgatott. - Mindegy. Miért csókoltál meg egyáltalán? Alexander hosszan töprengett a válaszon, közben egy elhagyatott partszakaszt keresett a szemével. - A legkézenfekvőbb válasz: azért, mert meg akartalak csókolni. - Ez egyáltalán nem kézenfekvő. Korábban soha nem akartál. - A nők megérzései nem is olyan jók, hiába szeretnék, hogy a világ ezt higgye róluk. Leállította a motort, és zsebre tette a kulcsokat. -Azóta szerettelek volna megcsókolni, mióta először láttalak. Sétálunk egyet? - Míg a lány csak ült, döbbenten, a herceg kiszállt, és az ajtajához sétált. - Először ki kell kapcsolni az övet - magyarázta tagoltan. - Nem igaz. - Lehet hátadra szíjazott üléssel is sétálni, de sokkal kényelmetlenebb. Eve égnek emelte a pillantását, majd kikapcsolta az övet, és kiszállt. - Úgy értem, nem igaz, amit mondtál. Rám se néztél, és ha igen, akkor is szúrósan. - Rengetegszer megnéztelek magamnak - vetette ellen Alex, majd kézen fogta Eve-et, és elindultak a homok felé. A lány mereven tartotta az ujjait, ez azonban cseppet sem zavarta a herceget, sőt kihívásnak érezte, hogy meghódítsa. Az a pillanat a raktárban, amikor Eve feladta minden ellenállását, megmagyarázhatatlan félelemmel töltötte el. - Este szeretem a partot legjobban, miután a turisták visszaindultak vacsorázni - jegyezte meg Alex. - Képtelenség. A férfi mosolya még soha nem volt ilyen barátságos és kedves. - Pedig tényleg nem szeretem a tömeget. - Befejeznéd?! - rántotta el a kezét Eve, és hátrált pár lépést. - Fogalmam sincs, milyen játékot űzöl velem.
- Milyet szeretnél? - kérdezte Alexander, elégedetten nyugtázva a lány zavarát. Nem mozdult. Valahogyan könnyebbnek érezte a közeledést Eve-hez anélkül, hogy egy lépést tett volna. - Egyszer sem néztél meg magadnak. Tudom, mert... Mert én állandóan figyeltem, nézel-e, fejezte be magában a lány feldúltan, hogy kis híján kikotyogta ezt is. - Mert? - Tudom, és kész - zárta le a kérdést Eve egy legyintéssel, és a víz felé vette az irányt. - Éppen ezért nem értem, miért találsz hirtelen vonzónak, vagy miért gondolod, hogy szabad vagyok. - Kezdettől fogva vonzónak talállak - vallotta be a herceg, majd Eve vállára tette a kezét, és finoman maga felé fordította. Már nem volt hátra sok napnyugtáig, a lány látta is az utolsó sugarak aranyló fényét Alex mögött. A homok már most hűvös volt, és ahogy Eve felpillantott a férfira, rá kellett jönnie, szilárd talajnak sem mondható. - Hogy szabad vagy-e, vagy sem, már nem számít. Kívánlak. - Végigsimított a lány vállán, egészen a pihékig a nyaka tövében. - Egy ideje csak ez számít. Eve remegve karba fonta a kezét maga előtt. Ugyanolyan kéken csillogott a szeme, mint a tenger, csak sokkal több volt benne az örvény. - Azt hiszed, azért, mert herceg vagy, mindent megkaphatsz, amit csak akarsz? A tenger felől érkező szellő a férfi ujjai közé fújta a lány haját. Alexander megfeledkezett a partról, a testőrökről - még a perceken belül lenyugvó napról is. - Éppen azért, mert herceg vagyok, sokkal nehezebb megkapnom, amit akarok. Különösen, ha egy nőről van szó. - Egy amerikai nőről - pontosított Eve. Kapkodva vette a levegőt. Olyan egyszerű lenne nem kérdezni tovább, csak hozzásimulni, és hagyni, hogy a karjába és esetleg a szívébe zárja... Most, hogy tudta, semmi másra nem vágyik jobban, szinte lehetetlen volt fenntartania ellenállását. - Egy rang és nemesi származás nélküli amerikai nőről, aki a színházból él, és labdába sem rúghat egy európai arisztokrata lány mellett. - Bizonyos értelemben tényleg nem - jegyezte meg Alex egyszerűen. Látta, amint Eve-nek sértődöttségjelenik meg a szemében, de nem akart hazudni. - A Nemzeti Tanács egyes magas rangú hivatalnokai valóban elleneznék, ha a sajtó hírbe hozna veled. Sokkal jobban örülnének, ha egy olyan lány társaságát keresném, aki rangban vagy származásban közelebb áll hozzám. - Értem - bólintott Eve, majd felnyúlt, és levette a férfi kezét a nyakáról. - Ezek szerint... diplomatikusabb lenne, ha titokban folytatnánk viszonyt. A harag megkeményítette Alexander vonásait. E pillanatban senki nem hitte volna el róla, hogy kedvesen is tud mosolyogni. - Nem emlékszem, hogy bármikor is arra kértelek volna, légy diplomatikus. - Nem, idáig még nem jutottunk - ismerte el a lány. Érezte, sírni fog, pedig nem akart. Megalázó lenne, és ő nem alázkodik meg senki előtt. Kihúzta magát, és megálljt parancsolt a könnyeinek. Olyan száraz volt a szeme, hogy az már szinte sértőnek hatott. - Köszönöm az ajánlatát, felség, de nem kérek belőle. Ha lefekszem egy férfival, bujkálás és szégyenkezés nélkül teszem. Soha nem bocsátkoznék titkos viszonyba. - Tudom. Eve már éppen elviharzott volna, de Alex szavai megállásra késztették. - Hogy érti azt, hogy tudja? - Az öcsémmel való kapcsolatát sem titkolta egy pillanatig sem - felelte a herceg. Már egy ideje nem mosolygott, de indulatnak sem adta semmi tanújelét. A tekintete mély volt, és sötét. - Nem szégyellte azt sem. Eve előbb zavarba esett, de aztán megértette, mire megy ki a játék. Miután a düh biztonságosabb volt a sértődöttségnél, hagyta, hogy eluralkodjon rajta.
- Értem már! Szóval mindössze két fiútestvér vetélkedéséről van szó! Kíváncsi az öccse ízlésére, felség? Mégis mit várt? Most, hogy Bennett-tel hírbe hoztak, ideje volt utánanéznie, mire e nagy felhajtás? Alexander csak állt egy helyben, nem mert közelebb lépni a lányhoz. - A helyében óvatosabban fogalmaznék. Eve már régen túl volt az óvatosságon, a monológján azonban nem. - Menjen a pokolba! Lehet, hogy nemes, herceg, sőt trónörökös, mégis ugyanolyan ostoba férfi, mint a többi, márpedig egy ostobának hiába is magyaráznám a kapcsolatomat Bennett-tel. Sokat tanulhatna tőle, Alex. Bennek van szíve, és tiszteli a nőket. Nem úgy gondol rájuk, mint egy trófeára, amelyet meg lehet szerezni! - Befejezte? - De mennyire! Befejeztem, méghozzá végleg. Javaslom, beszéljen az öccsével, felség, ha kíváncsi, mi szól mellettem, és mi ellenem. Biztos vagyok benne, hogy el lesz ragadtatva. - Amit maga iránt éreztem, annak semmi köze nem volt Bennetthez. Ahogyan magával viselkedtem, csak kettőnkhöz volt köze. Hazaviszem. A lány válaszát meg sem várva elindult a Mercedes felé. A testőrök, akik mindeddig a távolból figyelték őket, visszaszálltak az autóba.
6. - Szeretnék egy fehér blúzt Macska számára, Ethel - kezdte Eve a jelmeztervező felé fordulva. Jegyzeteivel a kezében egyesével végignézte az első előadáshoz szükséges ruhadarabokat. - Fehér női blúz, harmincnégyes méret. - Ne legyen túl mély a kivágása! Szeretném, ha finoman érzéki lenne. - Harmincnégyes, finoman érzéki női blúz. Eve kuncogott, majd folytatta a többi óhajával. - Tartsuk magunkat a költségvetéshez! Legyen nejlonból, de túnjön úgy, mintha selyem lenne! - Csodát vársz tőlem? - Mint mindig. Ó, és engedd lejjebb Nagypapa kabarjait, mondjuk, négy centivel! Kicsit jobban kitömjük Jaredet. Ethel szorgalmasan rágta borsmentás rágógumiját, miközben jegyzetelt. Huszonkét éve varrt jelmezeket, képes volt háromnegyed óra alatt selyemerszényt varrni egy disznó füléből. - Ha Jared továbbra is annyit eszik, mint múltkor éjjel, nem lesz szükség tömésre. - Rajta tartom a szemem. - Nem kétlem - mosolygott Ethel, majd lejjebb tolta az orrán félkörív alakú szemüvegét, és fürkész pillantást vetett a lányra az egyenes szél felett. - Kellene valaki, aki pedig rajtad tartja a szemét. Leszoktál az alvásról? - Úgy tűnik. - Eve rámutatott két gyerekjelmezre. - Lehet, hogy ezeket is át kell alakítani egy kicsit. Holnap meghallgatást tartok, remélem, találunk két gyerkőcöt, aki beválik vásott anyaszomorító szerepben. - Nekem négy is van, szívesen kölcsönadom bármelyiket - lépett be Gabriella a ruhatárba. - Már azt hittem, sosem látogatsz meg! -csapta Eve a jegyzeteit a hóna alá, és melegen megölelte a hercegnőt. - Tegnap is jöhettem volna, de a fogorvosunk berendelte mind a négy gyereket vizsgálatra. A fodrászunk ugyan megelégedett kettővel, de emellett még találkoznom kellett a Nemzeti Tanács kíméletlenül garasoskodó költségvetési felelőseivel. - Egyszóval a hercegnők léha, semmittevő szórakozásainak hódoltál tegnap is... Gabriella, hadd mutassam be Miss Ethel Cohent, a tű és cérna boszorkányát! Ethel esetlenül pukedlizett. - Királyné... - Cordina hercegség csupán - mosolygott rá Brie, és kezet nyújtott. - Mennyi jelmez! Szemügyre vette a fogasokon, kosarakban és rekeszekben található ruhadarabok garmadáját, majd elismerően végigsimított egy üveggyöngyökből fűzött láncon. Ethel láthatóan megkönnyebbült. - Hogyan tudja fejben tartani, mi mindenük van? - kérdezte a hercegnő. - Van egy rendszerem, aszerint rakom el őket, felség. Csak arra kell ügyelnem, nehogy egyesek rossz helyre tegyék vissza, amihez hozzányúlnak - magyarázta a nő, majd sanda pillantást vetett Eve-re. - Csak ellenőrzöm, mire van szükség - szabadkozott a lány. - Nem vettem ki egyet sem. - Eddig - dünnyögte Ethel alig hallhatóan. - Jól hallottam, hogy azt mondta, valakinek Eve-en kellene tartania a szemét? - Igen, felséges hercegnő... Túlságosan izgatott, és nem alszik rendesen. Lekötelezne, ha kerítene valakit, aki elvonná a figyelmét rólam. - Hallod, Brie, milyen mélységes tisztelettel viseltetnek a rendező iránt? - A törődés fontosabb - jegyezte meg Gabriella. - Azt hiszem, segíthetek, Miss Cohen. Van húsz szabad percem. Nincs kedved meginni velem egy kávét, Eve? - Brie, ha tudnád, mennyi dolgom van... - Parancsba is adhatom. Eve hosszan sóhajtott. - Ahogyan ismerlek, meg is tennéd. Rendben, de be kell érnünk negyedórával, méghozzá az irodámban.
- Megbeszéltük - karolt belé a hercegnő, majd lopva hátrapillantott a válla felett Ethelre, és azt formálta az ajkával: húsz. - Hogy lehet, hogy napközben akadt pár szabad perced? - Szerencsém van. Dadus lenn van a gyerekekkel a farmon, Reeve egy konferencián vesz részt apával és Alexszel, akivel pedig délután találkoztam volna, vírusfertőzést kapott. - Ez nem hangzott túl együtt érzően. - Ha tudnád, mennyire megkönnyebbültem... Dögunalmas egész nap az irodában ülni, tormás szendvicset majszolva, amely nem túl étvágygerjesztő, mit ne mondjak, miközben költségvetési vitára készülsz egy üresfejű nővel, akibe semmi fantázia és megértés nem szorult. Egy kis szerencsével a vírus még három-négy napig ágyhoz köti, és nélküle dönthetek az ügyben. - Hogy te milyen kedves vagy! Nos, ez itt a birodalmam - nyitott be Eve az irodája ajtaján. Ahogyan Amerikában mondjuk, ide lehet pasz-szolni a felelősséget. - Találó - bólintott Gabriella, és körülnézett. -Elkelne némi friss virág, és e helyett a rettenetes festmény helyett is valami. - Már észre sem veszem, tényleg. Az egyetlen létfontosságú változtatás az volt, hogy beszereztem egy kávéfőzőt. - Nyomban be is kapcsolta. - Egy perc, és kész a kávé. Brie letette a táskáját, és szórakozottan az ablakhoz lépett. - Szebb is lehetne a kilátás. - Amíg nem láttam Cordinát, nem hittem, hogy létezik ennél szebb kilátás. A hercegnő visszaengedte a függönyt, és megfordult. - Tudod, Eve, a farm felé menet beugrottam egy kicsit a palotába, mielőtt hazavittem Reeveet. Alexander éppen ilyen beesett szemű, mint te. Eve úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a kávéscsészékkel és csészealjakkal való foglalatoskodás. - Gondolom, akad tépelődnivalója elég. - Jól gondolod, még ha nem is csak államügyekről van szó. Veszekedtetek? - Volt egy kis nézeteltérésünk. Feketén kéred, vagy tegyek bele ebből a rémes tejporból? - Feketén - felelte Gabriella. Megvárta, míg Eve tölt, és átnyújtja neki a csészéjét. - Van kedved beszélni róla? - Ő az öcséd. - Te pedig a barátnőm vagy. - A hercegnő helyet foglalt, és az íróasztal szélére tette a kávéját, anélkül hogy belekóstolt volna. - Mindkettőtöket szeretlek, ezért talán elfogulatlan tudok maradni. Kellemetlenkedett? - Az nem kifejezés - kortyolt nagyot Eve a csészéjéből. - Lehetetlenül viselkedett. Brie halványan elmosolyodott. - Rávall. Védelmére legyen mondva, nem szándékosan tette, ilyennek született. Mi történt? Eve megitta az utolsó cseppet is, majd felállt, hogy újra töltsön magának. - Megcsókolt. Gabriella felvonta a szemöldökét, majd töprengett egy keveset, végül csücsörített az ajkával. - Ez önmagában még nem tűnik olyan borzasztónak. - Normális esetben nem, de most Alexanderről, a mintahercegről van szó. Ráadásul nemcsak megcsókolt - folytatta, mert így kimondva tényleg nem hangzott olyan borzasztóan -, de el is próbált csábítani. - De sokáig tartott! - sóhajtotta a hercegnő. Eve arckifejezése láttán csak legyintett. -Nézd, lehet, hogy Alex lehetetlen alak, de nem ostoba. Csak azt ne mondd, hogy kiborultál! - Pedig kiborultam - felelte Eve bizonytalanul, majd fancsali képet vágott, és visszakozni kezdett. - Jó, lehet, hogy nem borultam ki, de meglepett. - Visszacsókoltad? Ha más férfiról lett volna szó, Eve csak nevetett volna, így azonban nem. - Ez lényegtelen.
- Csak ez a lényeg. Más kérdés, hogy semmi közöm hozzá. - Nem így értettem. - Pedig így kellett volna -jegyezte meg Brie, majd megkóstolta a kávét. - Biztos vagyok benne, hogy nem a csók miatt haragszol rá. Eve nem bírt megülni egy helyben. Felállt, és elkezdett fel-alá járkálni. Valami nagyon nincsen rendben, gondolta. Sőt semmi sincs rendben. - Bennett miatt csókolt meg. Csak miatta. Amíg Eve fel-alá járkált, Gabriella ismét letette a csészéjét. - Igazán nem akarok értetlenkedni, de mi köze Bennettnek Alexhez és hozzád? - Férfiak - morogta Eve. Túlméretezett pólója meglebbent a csípőjén minden egyes lépésnél. Megfogadta, nem gondol többet a dologra, mert azzal csak felbosszantja magát. Ennyit a fogadalmáról. Tett egy mozdulatot kávét tartó kezével, majdnem sikerült is kilöttyentenie a padlóra. - Mint egy óvodás, akinek csak azért kell egy fényes, piros labda, mert egy másik fiúé. Hát én nem vagyok piros labda! - Lecsapta a csészét az asztalra. - Es nem vagyok senkié! Gabriella egy ideig nem szólt, majd lassan bólintott. - Azt hiszem, értem. Szólj, ha tévedek, de ezek szerint úgy gondolod, Alex csak azért próbált meg elcsábítani, mert azt hitte, Bennettnek már sikerült. - Talált, süllyedt. - Eve, ez képtelenség! - Hát ez az! Én is ezt mondtam Alexandernek, ha nem is ezekkel a szavakkal. - Nem, nem, nem! - nevetett a hercegnő, s remekül szórakozott Eve felháborodott egyetértése hallatán. - Úgy értem, képtelenség még a gondolat is, hogy Alex és Ben bármi miatt versengjen egymással. Egyszerűen nem ilyen a természetük. Eve nem kételkedett Brie őszinteségében. Tudta ugyan, mennyire szereti a családját, de a hercegnő őt is szerette, és nőként talán jobban tudott azonosulni vele. - Akkor mivel magyarázod, hogy azt mondta, viszonyom volt Bennel? - Ezt mondta volna? Alex? - Igen, ezt mondta. Azt hiszed, én találtam ki? Gabriella derültsége aggodalommá változott. - Ugyan, dehogy! Talán csak félreértettél valamit abból, amit tett vagy mondott. - Aggodalma lassan elhalványult, és bizonyosságnak adta át a helyét. - Szinte biztos, hogy így volt. - Pedig egyértelműen úgy gondolja, hogy Ben és én... - Eve nem mondta ki a nyilvánvalót, ehelyett tovább szőtte a gondolatait. - Talán mindenki így gondolja. - Bárki, aki ismer és együtt lát benneteket, tudja, hogy csak baráti vonzalomról van szó nyugtatta meg a hercegnő, majd hamiskásan elmosolyodott. - Feltéve, hogy tisztán lát... - Remélem, nem haragszol, ha én nem találom ezt olyan szórakoztatónak, mint te. - Az igazat megvallva nagyon örülök, hogy Alexander olyasvalakivel jár, akit tisztelek és szeretek. -Nem járunk. - Hmmm. - Ne mondd azt, hogy hmmm! Mintha Christ hallanám! - Ha már nála tartunk, talán elfogadsz egykét nővéri jó tanácsot. Ezúttal Eve-en volt a sor, hogy mosolyogjon. - Chris tudja a legjobban, milyen ritkán fordul elő velem ilyesmi. - Ezúttal tégy kivételt! Pontosan tudom, milyen érzés vonzódni valakihez, akiről azt hiszed, nem illik hozzád. - Nem mondtam, hogy vonzódom bárkihez is -vetette ellen Eve. - Mindegy, tegyük fel, hogy vonzódom hozzá. De Alexander valóban nem illik hozzám, ráadásul én sem hozzá. Szeretem a munkámat, szinte minden időmet leköti, ráadásul egy másik ország polgára vagyok. Szeretem akkor és úgy intézni az ügyeimet, amikor és ahogyan akarom, anélkül hogy azon aggódnék, mit szól hozzá a sajtó. Soha nem szerettem a szabályokat, kifogásolták is a magatartásomat minden iskolámban. Alexander merev szabályok szerint él, nem is tehet másként.
- így van - bólintott Brie, és ivott egy korty kávét. - Senki nem vonhatja kétségbe az érveidet. Eve egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy felfelé száguldó liftben, amikor megsüllyed az ember gyomra. A hasára tette a kezét, és nyugalmat erőltetett magára. -Nem. - Mint mondtam, tudom, mit érzel. Ugyanilyen érveim voltak Reeve-vel szemben, és ugyanígy nem lehetett kétségbe vonni őket. A lány már a harmadik csésze kávét töltötte ki magának. Lassan koffeinen élek, gondolta. - És mit tettél ez ellen? - Feleségül mentem hozzá. Eve elfojtott egy mosolyt, és nekidőlt az íróasztala szélének. - Kösz. Gabriella félretette a kávéját. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Eve három-egyre vezet vele szemben. Márpedig ha van valami, ami nem nyugtatja meg a barátnője zilált idegeit, az a koffein. A szerelem képes kirántani a talajt még azok alól is, akik amúgy két lábbal állnak a földön.. Nem is olyan régen ő maga volt az, aki kétségbeesetten vágyott rá, hogy szerethessen, de ugyanilyen kétségbeesetten félt is tőle. - Szerelmes vagy Alexbe? Szerelem. A világ legelsÖprőbb érzése. Köny-nyú lenne tagadnia, az őszinteség mindig nehezebb. Eve úgy érezte, Gabriella megérdemli az őszinte választ. - Ezen még nem mertem gondolkodni. - A gondolkodásnak nem sok köze van az érzelmekhez... ígérem, nem gyötörlek tovább. Eve-et elöntötte barátnője iránti szeretete. Előrehajolt, és megfogta a kezét. - Nem hiszem, hogy képes lennél bárkit is gyötörni. - Rosszul hiszed - villantotta rá a hercegnő legördögibb mosolyát. - E pillanatban különösen erős kísértést érzek rá... Akárhogy is, egy dolgot nem szabad elfelejtened: Alexnek születésétől fogva keményen kellett dolgoznia azon, hogy kordában tartsa az érzelmeit. Ez sem neki, sem a szeretteinek nem volt könnyű. - Alex trónörökös. Hogy én mit érzek iránta, nem fontos. - Nekünk, akiknek szabadságunkban áll dönteni a saját sorsunk felől, az érzelmeink a legfontosabbak. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Miért nincsen az emberi szívben egy kis ajtó, amelyet csak ki kell nyitni, hogy szemtől szemben állhassunk az érzéseinkkel, vágyainkkal, akaratunkkal, és tisztába jöhessünk velük? tűnődött Eve. És ha lenne ilyen? Nem merné kinyitni, ismerte el magában. Az ajtó önvédelemből van ott, hogy megállhassunk a magunk lábán. Sőt, hogy életben maradjunk. - Brie, tudod, hogy szeretem a családodét, de nem akarok belebonyolódni egy olyan kapcsolatba, ahol az ország és a kötelességek után én csak a harmadik lehetek. Tudom, ez önzőén hangzik, de... - Nem, ez természetesen hangzik. - Örülök, hogy így gondolod. Tudod, ha... -Megcsörrent az asztalon a telefon. - Ne, kérlek, ne menj el! - szólt Eve Gabriellának, látva, hogy amaz feláll. - Várj egy percet! Halló? - Eve Hamilton? -Igen. - Maga az uralkodócsalád közeli barátja. Ha a szívén viseli a sorsukat, figyelmeztesse őket! A hang legalább akkora rémületet keltett a lányban, mint a szavak. Gépies volt, nem nélküli. - Ki beszél? - Valaki, aki igazságot akar. Figyeljen jól, mert nem mondom el még egyszer! Negyvennyolc órán belül engedjék ki Francois Deboque-ot a börtönből, különben az uralkodóház egyik tagja meghal!
Eve visszafojtotta a lélegzetét, és Gabriellára pillantott. Barátairól, a hercegnő családjáról volt szó. A fenyegetés nem arctalan arisztokratáknak, hanem a szeretteinek szólt. Elfehéredő ujjakkal a füléhez szorította a kagylót, és igyekezett megszabadulni a jeges rémülettől. - Csak a gyávák fenyegetőznek név nélkül -felelte. - Én csak figyelmeztettem - helyesbített a hang. - De ígéretnek is veheti. Negyvennyolc órán belül. Érti? A halk kattanás sokáig visszhangzott Eve fülében még azután is, hogy letette a kagylót. Rémület. Gabriella érezte barátnője ijedtségét, ezért felállt, és megfogta a kezét. - Valami baj van? Eve látta a feszültséget Brie tekintetében, hiába próbálta leplezni. Ez adta meg neki a végszót. Sietve felállt. - Hol vannak a testőreid? - A folyosón. - Az autód pedig odakinn, ugye? - Igen. - Sofőröd van? - Nem, én vezettem. - Azonnal a palotába kell mennünk. Kérlek, szólj az egyik testőrödnek, hogy jöjjön velünk! Mindent elmondok útközben. Armand herceg, Reeve és Alexander az uralkodó irodájában ült, feszült beszélgetésbe merülve. A szobában füst terjengett, lassan elnyomva a friss virágok és a bőr illatát. Mint minden helyiség, ez is vitathatatlanul a tulajdonosa kisugárzását árasztotta magából: csendes, szelíd, de határozott erőt. Ritkán születtek itt döntések sietve, és akkor sem érzelmi alapon. Armand herceg nem engedhette meg magának, hogy a düh lázában vagy a gyász fájdalmában olyan elhatározásra jusson, amelyet később megbán. Az uralkodó az íróasztala mögött foglalt helyet, és figyelmesen hallgatta vejét. Tisztelte Reeve MacGee-t, és maradéktalanul megbízott benne. Nemcsak családtag volt, barát is egyben, s rendőri, illetve titkos ügynöki múltja felbecsülhetetlen értékűvé tette tanácsadóként is. Bár visszautasított minden hivatalos állami pozíciót és címet, nem hivatalosan számtalan alkalommal segített már a háttérből mint az uralkodócsalád biztonsági tanácsadója. - A palota biztonságát igen csekély mértékben lehet csak fokozni az indok nyilvános bejelentése nélkül. - Nem áll szándékomban nyilvános bejelentést tenni - ingatta a fejét Armand. Most is, szokásához híven, egy kis fehér szikladarabot szorongatott a kezében, amelyet elhunyt feleségétől kapott ajándékba. - Mi a helyzet a követséggel? - Természetesen fokoztuk a biztonsági intézkedéseket, de azt kell mondanom, amíg vissza nem tér Párizsba, ott nem fenyeget veszély. Armand herceg alig észrevehető biccentéssel fogadta a választ. Tisztában volt vele, hogy ő volt a merénylet célpontja. Azzal a tudattal kell leélnie az életét, hogy valaki más halt meg helyette. - Továbbá? Reeve ennyiből is tudta, hogy az uralkodó Deboque-ra kíváncsi. - A börtön biztonsági rendszere kiváló, de ez még nem gátolja meg abban, hogy a háttérből mozgassa a szálakat. A levelezését ellenőrizzük, persze, de sokkal ravaszabb annál, semhogy bármi gyanúsat írjon. Joga van látogatókat fogadni. - Ezek szerint egyetértünk, hogy a párizsi incidens és az elmúlt évek kisebb, kevésbé tragikus merényletei mögött Deboque áll. - Ő telepíttette a bombát, és ő vezényelte a Lorimar-gyémántok elrablását is a múzeumból két évvel ezelőtt. Valami módon képes a cellájából is bonyolítani a kábítószerügyleteit. Három éven belül szabadul, de már két év múlva is szabadlábra helyezhetik, feltételesen. A hatályos törvénykezés ilyen büntetést szabott ki rá hét éve, amikor elraboltatta Gabriellát. - Hacsak nem sikerül bebizonyítanunk, hogy Seward halála is az ő lelkén szárad.
- Pontosan. De ez nem lesz könnyű. - Itt ülünk, a biztonsági intézkedések szigorításáról beszélünk, azaz csak védekező lépésekben gondolkodunk -jegyezte meg Alex. Bár cigarettáját felismerhetetlen dohány- és papír-cafatokra nyomta szét, hangja nyugodt maradt. - Miért nem intézünk ellentámadást? Édesapja a szokásosnál valamivel hosszabb ideig forgatta a szikladarabot a kezében, mielőtt letette volna az asztalra. Jobban értette időseb-bik fiát, mint bárki más.. Visszafogott dühét, elfojtott érzelmeit. Büszke volt rá, ugyanakkor együtt érzett vele. - Van valami javaslatod? - Minél tovább ülünk, és folytatjuk a védekezést, annál több ideje marad a támadás tervezésére. A törvények értelmében joga van látogatót fogadni, ugyanakkor tudjuk, hogy Deboque látogatói Deboque közeli emberei is egyben. -Ahányszor csak kiejtette a nevét, keserű íz maradt a szájában utána. - Biztos vagyok benne, hogy Reeve részletes adatokkal tud szolgálni minden egyes látogatójáról, aki az elmúlt hét évben felkereste - vetett egy pillantást a sógorára, aki szótlanul bólintott. - Tudjuk, kik azok, mi a foglalkozásuk, és azt is, hol vannak éppen. Nem jött el az ideje, hogy hasznát vegyük ennek a tudásnak? - Mindegyikük rendőri megfigyelés alatt áll -emlékeztette az édesapja. - Seward halála a bizonyíték rá, hogy ez önmagában nem elég. Közös barátjuk elvesztésének emléke még most is keserű fájdalmat keltett mind apában, mind fiában. Látszott, mekkora erőfeszítésükbe kerül uralkodni érzelmeiken. Egy ideig vészjósló csend telepedett közéjük, csupán Reeve öngyújtójának kattanását lehetett hallani. - Be kell építenünk valakit közéjük. - Alexandernek igaza van - fújta ki Reeve a füstöt. - Én is ezen gondolkodom egy ideje. Az egyedüli nehézséget az illető kiválasztása, majd bejuttatása jelenti. Hónapokba telhet beszivárogni Deboque szervezetébe. - Janetnek ennél kevesebb idő is elég volt, hogy Brie titkárnőjéül szegődjön -jegyezte meg Alex keserűen. Hét év után sem enyhült a haragja, csupán megtorlás utáni vággyá alakult. Reeve megértően hallgatta, s tudomásul vette, amit mondott, majd megrázta a fejét. - Egyszerűbb erkölcsi bizonyítványt, megbízható hátteret, folttalan önéletrajzot hamisítani, mint Deboque bizalmasává válni. Az Interpolnak öt év kemény erőfeszítésébe került börtönbe juttatni őt. - Ahol továbbra is mozgathatja a szálakat -morogta Armand. - Ahol továbbra is mozgathatja a szálakat -bólintott Reeve, majd felvette kihűlő kávéját. Szüksége volt valamire a rossz szájíze ellen. -Még azt követően is, hogy beépítettünk valakit, időbe telik, amíg felkapaszkodik egy bizalmi pozícióba a ranglétrán. A cél az, hogy személyesen tudjon tanúskodni Deboque újabb merényletre vonatkozó utasításáról. Alexander felállt, hogy sétával vezesse le feszültségét. Még mindig csak beszéltek cselekvés helyett. Józan esze belátta, hogy Reeve-nek igaza van: ahhoz, hogy hatékonyan lépjenek fel Deboque ellen, időre, türelemre van szükség. Ám ami az érzelmeit illette, bosszúra vágyott, kegyetlen elégtételre, de most is, mint mindig, akaratának meg kellett hajolnia a szükség előtt. - Tudsz valakit, aki képes rá? Reeve leverte a hamut a cigarettájáról. - Egy héten belül találok valakit. - Addig? - Javaslom, folytassuk a biztonsági intézkedések szigorítását, Deboque embereinek fokozottabb megfigyelését, és készüljünk fel a következő lépésére. Mert lépni fog, ehhez nem férhet kétség. - Reeve Alexről lassan Armand hercegre fordította hűvös, nyugodt tekintetét. Méghozzá hamarosan. Az uralkodó bólintott. - Kérlek, vedd fel a kapcsolatot Jermaine-nel a párizsi követségen! Holnap talán már be tudsz számolni a Linnot-val folytatott megbeszélésedről a palota biztonságával kapcsolatosan.
- Rendben, holnap. - Nagyszerű. Ezek után talán már érdeklődhetek az unokáim felől is - mosolyodott el Armand herceg, s a szeme melegen csillogott, de a válla továbbra is merev maradt. - Csibész mindegyik. Megkönnyebbült, egyben elismerő nevetés volt a válasz. - Hála az égnek... Egy nap talán az lesz a legnagyobb bajunk, hogy valamelyikük összetaposta a konyhakertet. Rövid, határozott kopogtatást hallottak. Az uralkodó alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, de Reeve látta rajta, hogy minden eshetőségre készen áll. Miután Alexander már állt, intett neki, hogy nyisson ajtót. Eve lépett be sietve az irodába. Sápadt arcából, elkerekedett szeméből, ziháló légzéséből a trónörökös azonnal megértette, hogy baj van. Elé állt, félig védelmezőén, félig, hogy megállítsa. - Alexander - nyúlt felé a lány önkéntelenül. Biztonságot adó közelsége természetessé tette a más helyzetben talán félreérthető gesztust. Hálás volt, hogy elfogadta a kezét, ugyanakkor érezte, hányinger kerülgeti a közelgő veszély gondolatára. Gabriella mögéje lépett, és bátorítóan átkarolta. - Beszélnünk kell apával. Hol van Bennett? - Le Havre-ban. Holnap jön haza. Alexnek nem volt szüksége magyarázatra. Eve tekintete, nővére hangja mindent elárult. Szó nélkül hátralépett, és édesapjához engedte őket. Eve, izgatottságában megfeledkezve a proto-kollról, egyenesen az íróasztalhoz sietett. Az uralkodó felállt, és kezet nyújtott - ezúttal nem mint barát, hanem mint herceg. - Felség, percekkel korábban telefonhívást kaptam a színházban. Egy hang azt követelte, negyvennyolc órán belül szabadítsa ki Deboque-ot a börtönből, különben... merényletet helyezett kilátásba. Eve szinte látta, mint felhősödik el Armand herceg tekintete. Mielőtt folytathatta volna, Gabriella a karjára tette a kezét. - Azzal fenyegetőzött Eve-nek, ha nem engeded el Deboque-ot, egyikünk meg fog halni. Hogyan képes így uralkodni az érzelmein? -tűnődött Eve Armand herceg vonásait fürkészve. Talán nem félti a családját? Az uralkodó nyugodt pillantást vetett rá, majd intett, hogy foglaljon helyet. - Alexander, kérlek, tölts egy pohár brandyt Eve-nek! - Felség, most nem miattam kell aggódnia. Engem nem fenyeget senki. - Üljön le, Eve! Nagyon sápadt. - Köszönöm, de... Brie finoman megszorította a karját, jelezve, jobban teszi, ha engedelmeskedik. Eve mély sóhajtással visszafojtotta a kétségbeesés szavait, amelyek a nyelvére tolultak, és más úton próbálkozott. - Felség, attól tartok, nem üres fenyegetőzésről van szó. Ha Deboque két nap múlva is a börtönben lesz, gyilkossági kísérletet követnek el egyikőjük ellen... Alex odanyújtotta neki a brandyjét. Eve felnézett, és egy pillanatra megfeledkezett mindenki másról. Talán éppen te leszel az, gondolta elborzadva. Ha Alexandert meggyilkolnák abba belehalna. A gondolattól átjárta a rettegés, és amúgy is sápadt arca falfehérré vált. Sietve elkapta a pillantását, és meredten a poharába bámult. Most értette csak meg, mi az igazság. Szerelmes Alexbe, mindig is az volt, bármily képtelenség is. Igen, szerelmes belé, hiába próbálta letagadni maga előtt mindeddig. Most, hogy veszélybe került, az érzelmei megállíthatatlanul felszínre törtek, és tudatosultak benne. -Eve? A lány a szemére szorította a kezét, és várt, amíg elmúlik a szédülése. - Ne haragudj, nem figyeltem... Reeve türelmesen elismételte, amit mondott:
- Sokat segítene, ha megpróbálnál visszaemlékezni, pontosan milyen szavakat használt a telefonáló. - Értem. - Azzal, hogy az emlékezetében kutatott, sikerült valamelyest elterelni gondolatait a megfoghatatlantól. - Először is a nevemen szólított. - Férfihang volt? Eve már majdnem rávágta, hogy igen, de aztán habozni kezdett. - Nem tudom. Torz volt nem úgy, mint egy üzenetrögzítőé, hanem mintha átvezették volna egy gépi torzítón. - Valószínűleg így is volt - bólintott Reeve. -Folytasd! - Azt mondta... valami olyasmit mondott, hogy az uralkodócsalád közeli barátjaként figyelmeztetnem kell benneteket, már ha a szívemen viselem a sorsotokat. Erre én megkérdeztem, ki beszél, mire azt felelte: valaki, aki igazságot akar. Erre tisztán emlékszem. Ezután azt mondta, figyeljek jól, mert nem mondja el még egyszer. Negyvennyolc órán belül ki kell engedniük Francois Deboque-ot a börtönből, különben Cordina uralkodóházának egy tagja meghal. - Eve egy pillanatra összeszorította az ajkát, majd ivott egy kortyot. - Azt feleltem, csak a gyávák fenyegetőznek név nélkül. Nem látta az elismerő csillanást Armand szemében, és azt sem vette észre, hogy Alexander a széke háttámlájára teszi a kezét. A trónörökös gyengéden simogatni kezdte a haját, és bár a lány felindultságában nem érezte, lassan megnyugodott. - Erre annyit mondott, ő csak előre figyelmeztet, de ígéretnek is vehetem. - Milyen akcentusa volt? - kérdezte Reeve. -Európai, amerikai? A lány a halántékára szorította két ujját. - Semmilyen, legalábbis nekem nem tűnt fel. Lapos, lassú hanghordozása volt. - Kezelőn keresztül hívott? Eve két kezébe fogta a poharát, és megrázta a fejét. - Nem tudom. - Semmi baj, majd utánanézünk. Ha téged használtak fel közvetítőnek, lehet, hogy legközelebb is téged fognak. Poloskát teszek a telefonodra, és testőrt rendelek melléd. Eve pohara hangosan koppant az íróasztalon. - Nincsen szükségem testőrre! - ellenkezett a természetéből fakadó hevességgel, amellyel ismét elismerő pillantást váltott ki az uralkodóból. - Engem nem fenyegetett meg senki... Felség, annyira aggódom önért és a családjáért! Ha bármiben segíthetek... Armand herceg ismét felállt, de ezúttal megkerülte az íróasztalt, Eve vállára tette a kezét, és megcsókolta az arcát. - Kedves tőled, hogy aggódsz értünk. De meg kell értened, hogy mi is aggódunk érted. Eve lemondóan sóhajtott. - Ha felséged ragaszkodik hozzá, elfogadom a testőrt. A lány kelletlen beleegyezése még ebben a helyzetben is mosolyt csalt az uralkodó arcára. Eve nem volt gyáva, ostoba sem, de ugyanolyan vérmes volt, és makacs, mint a saját gyermekei. - Köszönöm, Eve. A lány vagy nem vette észre az uralkodó hangjában a finom humort, vagy nem mutatta jelét. - Mit fognak tenni? - Amit tennünk kell. - Szabadon engedik Deboque-ot? - Nem, nem engedjük szabadon. Eve erre a válaszra számított. A megadás soha véget nem érő zsaroláshoz és fenyegetőzéshez vezetne. - De mindannyian megteszik a szükséges óvintézkedéseket, ugye? Tekintete Alexanderre tévedt, és el is időzött rajta. Egy pillanatra, sőt talán egy pillanatnak is csak egy töredékére ott tükröződött minden érzése a szemében. Több csillogott benne baráti
törődésnél, aggodalomnál. Alex minden másnál jobban szeretett volna megfürdeni a belőle áradó melegségben, de neveltetésének és a helyzetnek engedelmeskedve csak állt, mozdulatlanul. - Nem ez az első eset, és minden bizonnyal nem is az utolsó, hogy Cordina uralkodóházát halálos fenyegetés éri - jegyezte meg büszke méltósággal, amely mögött támadókedv és bosszúvágy parázslott. A lány nem ijedt meg tőle, mégis a hercegnő felé fordult. - Gabriella... - Eve, nem fogjuk alárendelni az életünket semmilyen fenyegetésnek. Felelősséggel tartozunk az országnak. - Az országnak és minden benne élő embernek, kicsim - tette hozzá Armand herceg lágyan, és megragadta a lány mindkét kezét. - A palota falai nem arra valók, hogy elbújjunk mögötte, hanem hogy legyen honnan védekeznünk. - Mégsem mehetnek ki, nem tehetnek úgy, mintha mi sem történt volna! - Mindent, amit egy ilyen helyzetben tenni lehet, megteszünk - nyugtatta meg az uralkodó határozott hangon. - Tisztában vagyok vele, hogy veszélyben a családom. Mindannyian tisztában vagyunk vele. Eve érezte, e ponton túl bármit mondhat, falba ütközik. Armand, Alexander, Gabriella, sőt még Reeve is más véleményen volt, mint ő. Eszébe jutott Bennett, a gondtalan, életvidám Ben, és pontosan tudta, hogy e kérdésben ő is velük értene egyet. Bólintott. - Mindig családtagként gondoltam rád is és a nővéredre is - folytatta az uralkodó, és megcsókolta a lány kezét. - Apaként is, barátként is arra kérlek, bízz bennem! - Azért aggódhatok, ugye? - Hercegi engedélyem adom rá. Eve érezte, hogy elmondott és megtett minden tőle telhetőt. Bármily közel állt hozzájuk emberileg, képtelen volt az uralkodócsalád tagjainak fejével gondolkodni. Ebből a szempontból mindig kívülálló marad. - Vissza kell mennem a színházba. - Felvette a táskáját, némiképp csalódottan, hogy nem tud többet tenni értük. Sokatmondóan Reeve-re pillantott. - Vigyázz rájuk! Sietve pukedlizett, majd távozott. Már félúton volt a földszint felé, amikor eszébe jutott, hogy nincsen autója. Dühösen felszisszent, és behunyta a szemét. Három mély lélegzet elég volt, hogy úgy-ahogy visszanyerje az önuralmát. Halkan káromkodott, és úgy döntött, amennyi energia fortyog benne, akár vissza is sétálhat. - Eve, csak nem akar gyalogolni? A lépcső alján megfordult, és felnézett Alexanderre. Vajon tudja, milyen szilárdnak, erősnek, magabiztosnak látszik? Mint egy harcos, aki inkább támad, mint védekezik. Egy király, aki inkább büntet, mint megbocsát. Egy férfi, aki inkább elvesz, mint kér. Miközben lejött hozzá a lépcsőn, Eve megértette, hogy mindig is erre vágyott: az erejére, irányítására, sőt büszkeségére. - Nem akarom, hogy bajod essék! - bukott ki belőle, mielőtt a józan esze belefojthatta volna a szót. A herceg megállt egy lépcsőfokkal feljebb, és kétségbeesetten igyekezett uralkodni meghatottságán. A lány reszketeg mondata olyan volt, mint egy nyíl, amely a bőre alá hatolt, és célba vette a szívét. Miután harcosnak született, ösztönösen próbált kitérni előle. - Apám megengedte, hogy aggódj érte. Én nem. Elképesztő volt látni, amint Eve meleg kék szeme egy pillanat alatt mintha jéggé változott volna. - ígérem, nem fordul elő még egyszer. Felőlem akár alászállhatsz a pokolba, én csak legyinteni fogok. - Egyik pillanatban tűz vagy, a másikban már jég, de így is, úgy is szívfájdítóan bájos... - Hát csak fájjon a szíved, ha ennyit számít, hogy aggódom érted! - Nem akarom, hogy aggódj értem - mondta
Alex halkan, miközben lelépett az utolsó lépcsőfokon. - Mást akarok. Többet. Sokkal többet... - Hiába, ha még ezt sem tudod elfogadni. A férfinak ismét sikerült sarokba, pontosabban a lépcsőkorlát és maga közé szorítania a lányt. - Hiába? - Két kezébe fogta Eve arcát. Időről időre ellenállhatatlanul rátört a késztetés, hogy megérintse, hogy ellenállásra kényszerítse, hogy megfeledkezzen minden másról rajta kívül. - A szemed nem mindig ugyanazt mondja, mint a szád. Eve nem akart, sőt gyűlölt ennyire átlátszó lenni. Amit odafenn érzett, még ha csak egy pillanat törtrészéig is, csak az övé. Amíg meg nem érti pontosan, mi is az, nem tartozik másra. Az a tény azonban, hogy kettejük közül csak ő érezte, keserűséggel töltötte el. - Megfeledkeztél Bennettről? Bár Alexander ujjai mélyen a húsába nyomódtak, a lánynak szeme sem rebbent. - Amikor megöleltelek, nem gondoltál az öcsémre. Az ágyamban sem fogsz senki másra gondolni, csak rám. Vajon a félelem szorítja görcsbe Eve gyomrát, vagy a várakozás? Valahol mélyen tudta, a herceg ágyában mindent megkap, amire valaha vágyott, talán többet is, mint amit el tud viselni. Mégsem fog meghátrálni soha. Ha volt valami, amiből nem engedett, ez volt az. - Senkinek nem bújok az ágyába, csak ha én akarok - jegyezte meg fagyosan, és lefejtette magáról a herceg ujjait. - Ha azt hiszed, elég csettintened, elfelejthetsz egy életre. Neked csak az öcséd szeretője kell! - Már a puszta gondolat fájdalmas volt, nemhogy kimondani. Eve hangja éles volt, mint a törött cserép, és legalább olyan darabos is. - A tiltott gyümölcs... Régi mese. Mindenki pórul jár a végén. A vád metsző éle Alex húsába vágott. Nem sok hiányzott, hogy az indulatai, amelyek ellen nap mint nap küzdenie kellett, előtörjenek. Közelebb lépett a lányhoz, de az olyan egyenes, rettenthetetlen tartással nézett szembe vele, mint a legkérlelhetétlenebb ellenfél. Elöntötte a vágy, sebesen, mint a láva. - Akarsz engem. Láttam. Éreztem. - Igen - bólintott Eve. Nem lett volna értelme tagadni, de a szeme ettől még vészjóslóan, kihívóan csillogott. - Tudod, én is megtanultam háttérbe szorítani a vágyaimat a szükségszerűvel szemben, akárcsak te. Egy nap, Alex, egy nap talán közel engedlek magamhoz férfiként is, nem csak barátként. Szükséged lesz rám, és kérni fogsz, mert megérted, hogy nem követelhetsz többé. - Hátat fordított a hercegnek, és elindult az ajtó felé. - Köszönöm az ajánlatát, felség, mármint a fuvarra vonatkozót, de inkább egyedül megyek.
7. Átkozott nőszemély! Ez a gondolat visszhangzott Alex fejében már két napja. Eve miatt tiszta őrültnek érezte magát, de ami még rosz-szabb, így is viselkedett. Semmi tiszteletet nem érzett az olyan férfiak iránt, akik fizikai fölényüket a másik megfélemlítésére használták. Az ilyen férfiak jellemtelenek, nincsen egyéniségük, és az értelmi szintjük is csekély. Két nappal ezelőtt kis híján ilyenné vált maga is. A lány tette ilyenné, bizonygatta magának. Korábban egyszer sem szorított sarokba senkit Eve volt az első. Korábban még gondolatban sem tett magáévá nőt, ha az nem mutatott rá hajlandóságot Eve volt az első. Korábban nem homályosította el az ítélőképességét, nem fészkelte be magát véglegesen a gondolatai közé egy nő sem Eve volt az első. Vele kezdődött mindez, következésképpen ő a hibás az oktalan viselkedéséért, képtelen gondolataiért és érzéseiért. Miután a logika mindig is erőssége volt, hamar felfedezte a levezetésben rejlő csúsztatást. Bennett bezzeg nem fordult ki magából a lány miatt. Ha egy férfi, akár nyilvánosan, akár négyszemközt elveszti az önuralmát, csak magát hibáztathatja. Átkozott nőszemély akkor is... A futó, gunyoros mosoly láttán Gilchrist, Alexander legrégebbi inasa észrevétlenül, de annál megkönnyebbültebben sóhajtott. Már régen megszokta a herceg hirtelen hangulatváltozásait, sőt számított rájuk. Egy szemvillanás alatt meg tudta állapítani, beszélhet-e, vagy jobb, ha hallgat. Nem is maradt volna meg a szolgálatában máskülönben, idestova tíz éve. A gunyoros mosoly azt jelentette, elvonultak a viharfelhők, rövid napsütés várható. Gilchrist nyomban ki is használta a helyzetet. - Ha megjegyezhetem, felség, az elmúlt hetekben nem táplálkozott kielégítően. Amennyiben nem fordít több figyelmet az étkezésére, kénytelenek leszünk bevenni a ruháit. Alexander már majdnem vállat vont, de amikor kísérletképpen beakasztotta a hüvelykujját az övébe, látta, hogy három centivel bővebb a nadrágja a kelleténél. Átkozott nőszemély! Nemcsak lelkileg, de testileg is ronccsá teszi! Ebből elég! - fogadkozott magában. Mától megváltozik minden. - Ne aggódjon, Gilchrist! Megteszek mindent, hogy se önnek, se a szabómnak ne kelljen szégyenkeznie. - Én csupán felséged egészségéért aggódom, nem az eleganciájáért - jegyezte meg a férfi, holott egyformán érdekelte mindkettő. - ígérem, nem adok többé okot az aggodalomra egyiket illetően sem. Kopogtattak az ajtón. Alex a gondolataiba merülve, szórakozottan intett az inasnak, hogy nyissa ki. - Felség - köszöntötte Henri Blachamt, a személyi titkára. Ő is már nyolcadik éve dolgozott a hercegnek, korábban pedig tizenkét évig az édesapjának. Húsz éve állt a királyi család szolgálatában, mégis távolságtartóan udvarias, tisztelettudó hangnemet használt. - Jó napot, Henri! Nos, milyen lehetetlen napirendet állított össze nekem holnapra? - Előre is elnézését kérem, felség, de valóban sűrű napja lesz. Alex tudta, hogy a titkára mindaddig állni fog, amíg ő is, ezért leült a széke karfájára. - Kérem, Henri, foglaljon helyet! Biztos vagyok benne, hogy súlyos iromány a találkozóim jegyzéke. - Köszönöm, uram. Szokásos öreguras modorosságával leült, majd mellénye zsebébe nyúlt, és elővette a cvikkerét. Felcsíptette az orrára, egyenesbe állította, és még ezt követően is hosszan igazgatta. Rengeteg idő elment vele ő volt az egyetlen, akinek ezt Alexander elnézte. Őszintén kötődött az idős férfihoz kezdettől fogva. Soha nem felejtette el neki, amikor húsz évvel ezelőtt titokban a zsebébe csúsztatott egy zacskó cukrot azok után, hogy Armand herceg a szokásosnál is keményebb megrovásban részesítette egy csínytevése miatt.
- Nos, nyilván emlékszik Monsieur és Madame Cabot vacsorameghívására ma este. Szórakoztatásukról Mademoiselle Cabot gondoskodik majd a zongorajátékával. - Attól tartok, ez semmilyen mérce szerint nem fog szórakoztatásnak minősülni, Henri. Kérem, folytassa! - Ahogy óhajtja, uram. - Az orrcsíptető mögött futó derű villant a titkár szemében, de a hangja továbbra is komoly maradt. - Jelen lesz a Koronatanács egy tagja, név szerint Trouchet, aki feltehetőleg kihasználja az alkalmat, hogy megvitassa önnel a tervezett egészségügyi törvényjavaslatot. - Köszönöm a figyelmeztetést - sóhajtott Alex azon tűnődve, vajon túléli-e a halálosan unalmasnak ígérkező estét. Arról nem is beszélve, hogy a fáradhatatlan Madame Cabot nyilván maga, valamint a cérnahangú, kétbalkezes és természetesen hajadon leánya közé fogja ültetni. Bárcsak itthon maradhatna, és a saját kertjéből figyelhetné a holdkeltét! Eve-vei, akinek még a trópusi virágokénál is egzotikusabb az illata. Törne neki egy jázminágat, amelynek szirmainál csak a lány bőre simább és lágyabb. Hosszan beszélgetnének, amíg Eve meleg, bársonyos hangja, mélykék szeme végletekig fokozná a vágyát, hogy megcsókolja. Rámosolyogna, kedvesen, de kihívóan is egyben majd felé nyúlna, és... Átkozott nőszemély! Összevont szemöldöke láttán inasa és titkára figyelmeztető pillantást váltottak. - Holnap? - szólalt meg a herceg, majd felállt, és az ablakhoz lépett. Szándékosan túlnézett a kerten, a tengerig. Henri nyomban felállt maga is, és felütötte a találkozók jegyzékét. - Nyolc órakor együtt reggelizik a Dynab Hajózási Vállalat elnökével. Negyed tizenegykor részt vesz a Le Havre Kikötői Múzeum ünnepélyes megnyitóján. Fél kettőkor beszédet mond a St. Albans Kórház javára rendezett ebéden. Háromnegyed négykor... A herceg sóhajtott, és elengedte a füle mellett, ami a másnapi napirendjéből még hátravolt. Örülhet, hogy egyelőre itthon lehet, emlékeztette magát. Már készültek a tervek a téli európai körútjára. Egy nap majd ellátogat Cornwall ingoványai-ra és Franciaország borvidékeire, nem Cordina képviseletében, hanem a saját szórakozására. Úgy látja az embereket és helyeket, amilyenek valójában, és nem amilyenné egy herceg érkezése miatt válnak. Egy nap - de nem ma, és nem is holnap. - Köszönöm, Henri, alapos munkát végzett. Leszidta magát rosszalló hangja hallatán. -TP Aligha a titkára tehet a kimerítő napirendjéről. Vele van a baj, a váratlan szabadságvágyával, nyughatatlanságával. Megfordult, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Henri komótosan levette a csíptetőjét, ugyanolyan aprólékos pisz-mogással, mint ahogyan feltette. Elmosolyodott. - Hogy van a kis unokája? Az idős férfi arca kipirult örömében. - Majd kicsattan az egészségtől. Gyönyörű kislány... Köszönöm a kérdését. - Lassan három hónapos lesz, ugye? - így van, felség. Éppen holnap - mosolyodott el örömmel, hogy Alexander még erre is emlékezett. A herceg megnyugodva bólintott. Tudta, az apróságok gyakran minden másnál fontosab-bak, éppen ezért szégyellheti magát a nyers modora miatt, amelyet az elmúlt hetekben a személyzetével szemben tanúsított. Szerette volna ezt is Eve rovására írni, de be kellett látnia, hogy ezzel sem áltathatja magát. - Biztos vagyok benne, hogy van fényképe róla. Ha jól emlékszem, Annabellának hívják. - Jól emlékszik, felség. Henri most már céklavörös volt az örömtől, s elővette a tárcáját a másik mellényzsebéből, majd felütötte. Alex szemügyre vette a majdnem teljesen kopasz, pufók arcú kisbabát.
Gyönyörűnek éppen nem mondta volna, de elkerekedett szeme, fogatlan mosolya láttán önkéntelen mosolyra húzódott az ő szája is. - Szerencsés ember, Henri, hogy ilyen örökséget hagyhat maga után. - Köszönöm, uram. Ő a család szeme fénye. A csipkeruhát Gabriella hercegnő ajándékozta neki, korábban Louisa hercegkisasszonyé volt. A lányom nagy becsben tartja. - Lehet is, ha épen maradt Louisa után. -Elnézte a csodálatos csipkét a kisbaba széles arca körül. Nagylelkű ajándék, Brie-re vall. -. Adja át üdvözletemet a családjának, Henri! - Úgy lesz, felség. Mindannyian nagyon várjuk a napot, amikor fiúval vagy kislánnyal ajándékozza meg Cordinát. Ünnepnap lesz az egész országnak. A herceg bólintott, és visszaadta a tárcát. Ha fia születne, ugyanúgy trónörökös lenne, mint ő, s folytatódna az eddig töretlen lánc, amely szép, bár nehéz örökség is egyben. Leendő gyermekei anyjának olyasvalakinek kell lennie, aki fejet tud hajtani az évszázados törvényeik előtt, amelyek nem kevésbé követelők rá nézve, mint önmagára. Ha hibázik a választása során, tévedése egy életen át végigkíséri. Cordina uralkodója számára a válás nem megengedett. Harminc évével Alexander volt Cordina legidősebb nőtlen trónörököse, mely tényre nemcsak a sajtó, de a nép is rendszeresen felhívta a figyelmét. Ő azonban újra meg újra visszautasította még a házasság gondolatát is. Henri szándékosan megköszörülte a torkát. - A vívópartnere fél hatkor érkezik, felség. Caboték fél kilencre várják. - Nem felejtem el. Tíz perccel később a herceg fehér vívófelszerelésbe öltözve lesétált a palota lépcsőin. Napok óta nyugtalanító feszültsége továbbra sem enyhült, minden józan megfontolását követően sem. Háború dúlt a lelkében egyik oldalon a kötelesség és a felelősség, a másikon a vágyai és kívánságai. Éppen leért a legalsó lépcsőfokra, amikor kinyílt a palota ajtaja. Megállt, izmai megfeszültek. Azt hitte, Eve az. Ám Bennett volt, egy fiatal, formás, vörös hajú lánnyal az oldalán. - El sem hiszem, hogy itt lehetek a palotában -jegyezte meg a lány izgatottan. Tökéletes kiejtése volt, egyszer sem akadt meg közben. Alex hamar rájött ebből, miért olyan ismerős: Eve egyik színésznője az. - Biztosan bejöhetek? - Itt lakom, édes. Öccse hangjából még a süket is kihallotta volna az elégedettséget, amint könnyedén a lány vállára tette a kezét. - Tényleg - nevetett fel a színésznő zavarában, majd Bennettre nézett. - Tudod, nehéz hercegként gondolni rád. - Ennek örülök. Nyugodtan gondolhatsz rám akár... Üdv, Alex! - Bennett csibész mosolyt villantott a bátyjára. - Már találkoztál Doreennal, ugye? Közvetlenül azelőtt csatlakozott Eve társulatához, mielőtt elhagyták az Államokat. - Igen, találkoztunk a múlt heti vacsorán. Örülök, hogy újra látom. - Köszönöm, felség - hebegte a lány, és sietve pukedlizett. Bennett fancsali pillantást vetett rá. Bezzeg Alexre nem esik nehezére hercegként gondolni. - Az öccse, akarom mondani, Bennett herceg felajánlotta, hogy körbevezet a palotában - magyarázta Doreen, és sugárzó pillantást vetett a fiatalabbik fiúra. - Pompás. - Egyedül öccse vette észre a csípős élt Alexander hangjában. - A társalgót megmutatom én magam. Míg Bennett csak állt értetlenül, Alexander a lányba karolt, és elindult vele a folyosón. - Nagyon kényelmes, a bútorok egy része a tizenhetedik századból való. Remélem, nem bánja, ha egy pillanatra magára hagyom, amíg váltok pár szót a testvéremmel. - Ugyan, felség. Köszönöm... Alex még látta, amint Doreen szemügyre veszi a kandallót és a porcelánt, majd az öccséhez sétált. - Ügyes -jegyezte meg Bennett. - Elárulnád, miért kapcsoltad le?
Bátyja pillantása belefojtotta a szót. - Csak nincs valami baj? Apa jól van? -Jól. Más esetben Alexander sietősen megnyugtatta volna, de e pillanatban csak egyvalamire tudott gondolni. - Hogyan voltál képes idehozni ezt a nőt? - Tessék? Bennett megkönnyebbülése zavarodottsággá, zavarodottsága derűvé változott. Mély, ragadós nevetése visszhangot vert az antik előszoba falain. - Úgy érted, Doreent? ígérem, Alex, nem fogom elcsábítani a galériában. - Ha nem ott, hát máshol, méghozzá az első adandó alkalommal. Bennett megmerevedett. Soha nem zavarta a hírneve, amelyet a világsajtónak köszönhetett, és volt benne annyi elfogulatlanság, hogy a hódító herceg megjelölés ellen se ágáljon, de Alexander rosszallását nem vette ilyen könnyedén. - Hogy kit, mikor és hol csábítok el, csak rám tartozik, Alex. Ne feledd, Cordinán kell uralkodnod, nem rajtam. Nem vagyok az alattvalód, és nem is leszek soha. Bátyja válasza hűvös volt, de a felszín alatt forró düh kavargott. - Engem az sem érdekel, ha hagyod, hogy az összes konyhalány rád vesse magát a kamrában, mindaddig, amíg észrevétlenül csinálod. Bennettet ezúttal még a veleszületett humorérzéke is cserbenhagyta. - Ezt dicséretnek kellene vennem, de valamiért nehezemre esik. - Ennyit számítanak neked az érzései? - csattant fel Alex. - Szándékosan fitogtatod előtte az újabb... skalpodat? Ráadásul a saját színésznői közül! Soha nem voltál kegyetlen, Bennett. Gondatlan, sőt önző igen, de kegyetlen még soha. - Egy pillanat! - vonta össze a szemöldökét az öccse. - Lemaradtam valamiről? Csak nem Eve-ről beszélsz, ugye? Azt hiszed, megsértődik amiért... hm... teszem a szépet az egyik színésznőjének? Alexander érezte, amint elönti a düh az öcs-cse iránt. Hogyan képes a nap után holmi kis csillagocskáknak udvarolni? - Ha már nem bírod ki hűtlenkedés nélkül, legalább észrevétlenül csinálnád, amíg egy fedél alatt lakik velünk! - Hűtlenkedés?! - Bennett értetlenül nézett a fivérére, majd megrázta a fejét. - Most már biztos, hogy lemaradtam valamiről. Jelen pillanatban nincsen senki, aki iránt hűtlen... A mondatot már nem fejezhette be. Hirtelen teljes mélységében megértette a helyzetet. Meredten a bátyjára bámult, majd harsány nevetésben tört ki. - Eve? - Annyira rázta a nevetés, hogy neki kellett támaszkodnia a lépcsőkorlát pillérjének, amelyet a készítője macskafejjé faragott mintegy három és fél évszázaddal korábban. -Hihetetlen, hogy te... Miközben alig kapott levegőt jókedvében, Alex tekintete egyre sötétebbé vált. - Látod, ezt már dicséretnek veszem. A legviccesebb dicséretnek, amelyet életemben hallottam. - Bennett jókedvűen keresztbe tette a lábát. - Alexander, ha van valaki, akinek nem kellene elhinnie, amit az újságban olvas, az te vagy. Bátyja rezzenéstelen tekintettel, haragtól megkeményedett vonásokkal figyelte. - Van szemem. - Igaz, de a látásodat elhomályosította valami. Nem gondolhatod komolyan, hogy köztünk bármi... Hogy is mondjam finoman? - Szája elé tette a kezét, majd leengedte a mosoly maradt. Hogy több van köztünk barátságnál? - Tagadod, hogy szeretők vagytok? - Szeretők? Te jó ég, soha egy ujjal nem értem hozzá! Mit képzelsz rólam?! - Bár a derű továbbra is hamiskás csillogást kölcsönzött a szemének, a hangja egyre komolyabbá vált. -Eve családtag. Ugyanúgy nővéremnek tekintem, mint Brie-t.
- Láttalak benneteket, amint együtt sétáltok a kertben, átkaroljátok egymást az erkélyen, nevetgéltek eldugott sarkokban... Bennett mosolya lassan elhalványult, miközben a bátyját hallgatta. Belelátott a szívébe. Szerelmes. El tudta képzelni, milyen gyötrő érzés lehetett azt hinnie, hogy Eve őt választotta. - Ő a legjobb barátom, és csak nagyon ritkán látjuk egymást. Semmi egyéb nincsen közöttünk, Alex. - Közelebb lépett, azon tűnődve, vajon mióta éli meg büszke, önfejű testvére a poklok poklát emiatt. - Megmondtam volna korábban is, ha rákérdezel. A mázsás kő lassan legördült bátyja válláról, nyakáról, szívéről. És ha... - Még ha te nem is táplálsz ilyen jellegű vonzalmat iránta, lehet, hogy ő igen. Bennett megnyerő, magabiztos mosolya visszatért. - Alex, ha van valami, amiben biztos vagyok a nők irántam táplált érzései azok. Ha ez serrí elég neked, miért nem kérdezed meg őt magát? - Megkérdeztem, és nem tagadta. - Hogy bosszantson - vágta rá az öccse gondolkodás nélkül. - Rávall... és elárul valamit a stílusról is, ahogyan kérdezted. Alexander emlékezett rá, milyen vádaskodó dühvel fordult a lányhoz. Nem, valóban nem tagadott, de hagyta őt belesétálni a saját csapdájába. Még csak nem is hibáztathatta érte. Fürkész pillantást vetett öccsére, és látta, titka nem titok többé. Fiatal korukban szinte mindent megosztottak egymással, vicceket, kalandjaikat a lányokkal, érzéseiket. Csak hálás lehetett, hogy ugyanazon a nőn nem kell osztozniuk. - Hogyan lehet, hogy nem vonzódsz hozzá? Bennett hátradőlt, és bólintott. Végre valaki utat talált bátyja páncélozott szívéhez, megrengette az eddig biztosnak hitt alapokat. - Vonzódtam, nagyon is. Amikor először találkoztunk, úgy éreztem, ő a leggyönyörűbb lány a földön. - Alex elkeskenyedő szeme láttán kuncogni kezdett. - Látom, legszívesebben párbajra hívnál, de felesleges. Különben is, csak veszíthetnél velem szemben... - Megmondanád, miért találod ezt ennyire szórakoztatónak? - Mert a bátyám vagy, és szeretlek - felelte Bennett az igazság egyszerűségével. - Ha tudnád, Alex, mennyire fontos nekünk, akik szeretünk téged, hogy néha emberinek lássunk! Nincs annál szórakoztatóbb, mint amikor megszűnsz mintaherceg lenni egy pillanatra. Nem tudom, mennyi ideig voltál féltékeny, de azt kell mondanom, jót tett neked. A gyerekkori gúnynevének említése sokkal kevésbé bosszantotta Alexandert, mint a féltékenységére való utalás. - Hónapok óta nem alszom rendesen. - Helyes - bólintott az öccse, majd kivette azt a rózsát az egyik vázából, amely szerinte legjobban illett Doreen arcszínéhez. - Elmondom, hogyan alakult a kapcsolatunk, hogy teljesen kihúzzam belőled a tüskét. Mint említettem, vonzódtam hozzá, és szeretném úgy hinni, ő is hozzám. Aztán Janet rám lőtt, én pedig egyik pillanatról a másikra a kórházi ágyon találtam magam. Eve mindennap bejött meglátogatni. - Emlékszem. - Nem hagyta, hogy sajnáltassam magam, mit ne mondjak - tette hozzá Bennett. Nyaggatott, és mindaddig nem szállt le rólam, amíg meg nem ettem azt a rémes kórházi pempőt. Hányszor kioktatott! Mire felépültem, már barátok voltunk. Esélyünk sem volt, hogy bármi mások legyünk. - Megszagolta a rózsát, és elégedetten elmosolyodott. - Remélem, megnyugodtál. Most pedig, ha megbocsátasz, egy szívsajdítóan hosszú combú lány vár rám... -Elindult a társalgó felé, majd megállt, és visz-szafordult. - Tudom, ritkán fogadsz meg tanácsot, de én azért adok egyet. Ha szeretnéd, hogy bármi legyen köztetek, ne kerülgesd sokáig a forró kását! Eve az a fajta lány, aki az egyenes dolgokat szereti, szépítgetés, színész-kedés nélkül. Aranyból van a szíve, színaranyból, és vág az esze, mint a szike. Ha nem vigyázol, darabokra szabdal. El kell ismerni, ért a nők nyelvén, gondolta Alex, és lassan elmosolyodott ő is. - Nem felejtem el.
Figyelte, amint öccse eltűnik a társalgó ajtajában. Pillanatokkal később elégedett női nevetés hallatszott. Alexander egy ideig csak állt, s próbálta megemészteni a hallottakat. Eve nem a testvére kedvese. Soha nem is volt. Ettől a perctől az övé, csak az övé! Sietve a nyugati szárny felé indult. Már nagy szüksége volt rá, hogy levezesse felgyülemlett energiáit. Eve-nek pokoli napja volt. Fáradtan, az egész világra dühösen belépett a palota keleti szárnyának ajtaján. Csak az uralkodócsalád tagjai és a közeli barátaik használták a kis, rejtett kerti bejáratot. Rendszerint a főbejáratot használta ő is, de e pillanatban nem akart találkozni, beszélni senkivel. A rendezője valamiért ingerült volt, és ez rányomta a bélyegét a próba hangulatára. Az indulat lassan átragadt színészeire is, aminek következtében acsarkodni kezdtek egymással, és sorra rontották el a szövegüket. Producerként Eve a feszültsége egy részét még le tudta vezetni színházi ügyelőjén, de végül nem bírta tovább. Végtére is a saját színtársulatáról volt szó. Ő hozta világra, ő táplálta, és egyelőre nem érezte késznek magát arra, hogy lemondjon anyai gyámkodásáról. Leállította a próbát, és összehívta minden emberét, színészeket és személyzetet, hogy szóvá tehesse mindenki a szívfájdalmát. Társulatának tagjai lassan megbékültek egymással, ő azonban csak még feszültebb lett. Ez így nem mehet tovább, gondolta, miközben becsukta az igényes, faragott ajtót maga mögött. Hetek óta tűkön ült, és ennek semmi köze nem volt a társulatához. Alex kész őrültet csinált belőle. Sajgott a teste, lelke, szelleme. Hogyan képes a férfi napról napra, éjszakáról éjszakára úgy tenni, mintha mi sem történt volna kettejük között? Hogyan képes ellátni a feladatait, méghozzá a jelek szerint hibátlanul, miközben ő álmatlanul forgolódik egy névtelen hívás miatt? Megdörgölte lüktető halántékát. Deboque börtönben van, és egy ideig ott is marad, ám ettől még valóra válthatja fenyegetését. Élénken élt emlékezetében a kép, ahogy Ben-nett ott fekszik az erkélyen, és a sebéből vér szivárog a sötét sziklakőre. Nem kellett túl nagy képzelőerő, hogy Bennettet Alexanderrel helyettesítse. Elveszítheti. Hiába tudta, hogy nem tartozik hozzá, soha nem is tartozott, a lehetőségtől, hogy elveszítheti, görcsbe rándult a gyomra. Nem számított, szereti, tiszteli-e a férfi, vagy hogy megbízik-e benne, életben és egészben akarta tudni. Márpedig a negyvennyolc óra lejárt. Kimerültségének, zaklatottságának engedve nekitámaszkodott az ajtó hűvös fájának, és behunyta a szemét. Talán csak üres fenyegetés volt, amit a névtelen telefonáló mondott? Az uralkodócsalád mindenesetre mintha nem vette volna komolyan. Ha komolyan vették volna, megerősítik az őrséget a kapunál, sőt az egész palota körül, de ennek semmi jelét nem látta. Személyesen utánaérdeklődött: Armand herceg még mindig Cordinában volt, éppen a Koronatanáccsal értekezett, és az uralkodócsalád többi tagja is ugyanúgy végezte a hivatalos és szociális teendőit, mint korábban. Márpedig a negyvennyolc óra lejárt! Semmi nem fog történni. Minden megtörténhet... Hogyan lehet, hogy ő az egyetlen, aki reszket az idegességtől? Nemesség! - füstölgött magában, és ellökte magát az ajtótól. Azt hiszik, a kék vért nem lehet kiontani? Azt hiszik, a rangjukról visszapattan a golyó, mint egy láthatatlan pajzsról? Még Bennett sem hallgatott rá, sőt nem volt hajlandó vitába bocsátkozni a kérdésről. Arra kérte, bízza rájuk a dolgot. Eve hiába igyekezett, vadnyugati szekereket látott a lelki szeme előtt, amint köralakzatba állnak, az indiánok támadására készülve. Elég! - figyelmeztette magát. Nem engedhet meg magának több álmatlan éjszakát, egyikük miatt sem. Társulata van, színpadra kell vinnie négy darabot. Nem dönthet a hercegi család helyett a saját életük, országuk kérdéseit illetően. Lépteket hallott, és fojtott suttogást. Megmerevedett. Első gondolata ösztönös volt, minden megfontolást nélkülöző: futás! Hamar követte azonban egy másik: védd meg őket!
Nekitámaszkodott a falnak, és vett pár mély lélegzetet. Lassan támadóállást vett fel: szétterpesztette a lábát, behajlította a térdét, és felemelte ökölbe szorított kezét. Évezredek óta így várták a támadást a távol-keleti harcművészek, akiknek a testükön és ravaszságukon kívül nem volt más fegyverük. Amint a léptek közelebb értek, a lány hátrafeszítette a jobb karját. Válla egyenes volt, mint egy vonalzó. Tett egy lépést előre, maga elé nyújtott, megfeszített tenyérrel. - Khí! - hallatszott a csatakiáltás, mely egyben segített minden erejét beleadni az ütésbe. Mintegy fél centiméterrel Bennett orra előtt sikerült megállítania az öklét. - Eve! Ennyire zavar, hogy egy színésznődnek udvarolok? -Ben... A lány izmai elernyedtek. Összeroskadt a falnál, arca azzal megegyező színt vett fel. A herceg kárörvendően elvigyorodott. - Majdnem pórul jártál - nyögte a lány. Bennett egészséges, férfiúi büszkesége ezt nem hagyhatta annyiban. - Kétlem. Miért álltál lesben az ajtó mögött? - Nem álltam lesben. Nemrég érkeztem. -Pillantása a fiatal, vörös hajú lányra tévedt. Tudhatta volna, hogy elsőként rá csapnak le a hódító herceg karmai. - Szia, Doreen! - Üdv, Miss Hamilton! Eve felegyenesedett, és zavarában tépdesni kezdte a farmerjából kilógó cérnaszálakat. - Ben, ha nem fogom vissza magam, már törött lenne az állkapcsod. Hová settenkedtek ilyen halkan, suttogva? - Nem is... - A herceg úgy döntött, nem fog magyarázkodni a saját otthonában. Megrázta a fejét. Hihetetlen, hogy Alexander szeretőknek gondolta őket. - Hadd jegyezzem meg, immáron másodszor a mai nap folyamán: itt lakom! Mindenesetre örülök, hogy egyben van az állkapcsom. Gondoltam, megmutatom Doreen-nak a palotát még vacsora előtt. - Ez kedves tőled - sóhajtotta Eve némiképp megkönnyebbülve, majd karba fonta ökölbe szorított kezét. - Mindenki itthon van, ugye? - Igen. - Ben figyelmét nem kerülte el a lány aggódó pillantása. Barátságosan meghúzgálta a haját. - Nyugi, jól vagyunk. Igaz, Alexander kissé ki van ütve, de... - Mi történt? - ragadta meg Eve az ingénél fogva kétségbeesetten. - Megsebesült? - Semmi baja. Az ég szerelmére, elszakítod az ingem! - Ha Bennek eddig bármi kétsége volt Eve bátyja iránti érzéseit illetően, e pillanatban elpárolgott. - Egy órája beszéltem vele folytatta, miközben lefejtette a lány ujjait a frissen vasalt selyemről. - Kissé zabos volt, amiért... ööö... új virágszálat szakítok a régi szeme előtt, ha érted, mire gondolok. Eve értette, el is keskenyedett a szeme nyomban. - Ostoba! - Igen, nos... - Bennett, hogy ne nevesse ki a bátyját Doreen előtt, a tenyerébe köhécselt. Felvilágosítottam. Félreértés tisztázva - mosolygott a herceg elégedetten, hogy előmozdíthatta kettőjük ügyét. - Felvilágosítottad? - Eve tekintete vágott, mint a penge. - Mit képzelsz, jogod van beszélni a nevemben? - A magam nevében - emelte fel a kezét Bennett csillapítóan, egyben védekezően. - Értésére adtam, hogy... - Észrevétlenül a néma, de feszülten figyelő Doreenra pillantott. - Hogy soha nem volt... nos, hogy nem volt. - Kihúzta magát. - Úgy tűnt, megnyugodott tőle. - Valóban? Pompás - dugta zsebre Eve remegő kezét. - Legközelebb bízd rám, hogy mit adok az értésére, és mit nem! - Eve hangja úgy csengett, mint a keserű méz. - Most hol van? A herceg ismét elmosolyodott, hálásan, hogy a lány indulatai immár másra irányulnak. Csak azt sajnálta, hogy jótétté gyümölcsét nem fogja látni. - Miután vívószerelésben volt, valószínűleg a tornacsarnokban a partnerével. - Kösz. - A lány elindult a folyosón, de három lépés után visszafordult. - Pontban kilenckor próba, Doreen. Pihentnek kell lenned.
Eve-nek mindig tetszett a keleti szárny elkülönített része, amelyet tornacsarnokká alakítottak. Sportos lány volt, nem zavarta a magas, faragott mennyezet és a csillogó acél edzőgépek ellentéte. Itt nem érződött a tenger illata, nem illatoztak friss virágok sem kristályvázákban, a festett üvegablakok azonban eredetiek és gyönyörűek voltak. Átvágott az edzőtermen. Rendszerint megcsodálta a csúcsminőségű felszerelést, most azonban csak futólag körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül van. A szoláriumba lépve megcsapta az orrát a klórozott, forró víz átható szaga. A helyiség legfigyelemreméltóbb eleme egy vörös üveggyapot fürdő volt. A betűző napsugarak csodálatos nyalábokat rajzoltak a felszálló gőzbe. A festetlen üvegen keresztül látni lehetett az eget és a tenger egy-egy mélyebb kék foltját. Más alkalommal Eve kísértést érzett volna, hogy ellazítsa feszült izmait a gyógyvízben, de ezúttal erre sem vesztegetett futó pillantásnál többet. Kinyitotta az ajtót, és már hallotta is a kardok pengését, suhogását. A magas helyiségnek nem voltak ablakai. Keményfa padlóján hosszan nyújtózott a pást. Az egyik falat végig tükör borította, előtte balettrúddal. Két fehér ruhás férfi tükröződött benne, amint együtt mozognak, enyhén behajlított térddel, egyenes háttal, bal kezüket a hátuk mögé szorítva. Mindketten magasak voltak, karcsúak és sötét hajúak, arcukat szitaszerú védőmaszk rejtette és védte a döfések és parírozások közepette. Eve könnyedén felismerte Alexandert a mozgásáról. Előkelő, gondolta némi rosszallással, és karba fonta a kezét. Csak ne vonzódna hozzá enynyire! Mindig bizseregni kezdtek a nyakán a pihék, amikor meglátta, s ezt tudomásul kellett vennie, sőt el kellett fogadnia, ha túl akart lépni rajta. A terem egymáshoz csapódó pengék csörre-nésétől visszhangzott. A férfiak nem szóltak, csak ziháló légzésüket lehetett hallani. Emberükre akadtak egymásban, állapította meg a lány a mozdulataikat, küzdőstílusukat figyelve. Alexander soha nem állna ki vívni egy nála gyengébbel. Élvezi a kihívást, akárcsak a győzelmet, gondolta Eve, és libabőrös lett. Egy régebbi korban, egy másik életben kardjával védte volna meg országát, népét, földjét, elsőszülötti jogait. Most is mestere volt fegyverének megállíthatatlanul nyomult előre, sokkal többet támadva, mint védekezve. A lány nemegyszer megfigyelte, mint lép át egy pillanat alatt védekezésből támadásba, kecsesen parírozva ellenfele döfését centiméterekkel azelőtt, hogy a biztonsági hegy eltalálta volna. Vajon akkor is ilyen ádázul küzdene, ha a pengék túhegyesek lennének? - tűnődött. Amikor válaszolt a saját kérdésére, ismét libabőrös lett, de ezúttal a gyomra is görcsbe szorult. Most, ebben az egy az egy elleni küzdelem-, ben Alex oly vakmerőséget engedett meg magának, amelyet az államügyekben soha. Szemmel láthatóan ebben vezette le felgyülemlett feszültségét, egyben kielégítette a veszély iránti vonzódását is. Előbbit Eve teljes mértékben meg tudta érteni, az utóbbit nem. Újabb és újabb kihívások elé állította ellenfelét. Kardjaik keresztezték egymást, a pengék éles hangon csúsztak el egymáson. A herceg két finom csuklómozdulattal kijátszotta ellenfele védekezését, és finoman, de határozottan a szívéhez nyomta a biztonsági hegyet. - Gratulálok, felség. - A legyőzött meghajolt, és levette a maszkját. Idősebb volt, mint a lány gondolta volna, és halványan ismerős. Hetyke, érdekes vonásai voltak, sok vidám ránccal a szeme körül, sötét bajsza és acélszürke szeme, mely nyomban Eve-re vetődött Alexander válla felett. Még közönségünk is volt. A herceg megfordult, és a rostélyon át a lányra pillantott, aki mereven állt az ajtóban. Látta, amint az indulat feszessé teszi a vállát, tüzessé a tekintetét. Kíváncsian felcsapta a maszkot, hogy sötét szeme, mely még most is izzott a győzelem izgatottságában, akadálytalanul találkozhasson Eve-évei. Szenvedélyt látott benne, mely az indulataival keveredett, egyben fel is fokozódott általuk. Vágyat. Sóvárgást. Lassan levette a maszkot, a hóna alá csapta, közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a lányról. - Köszönöm a tusát, Jermaine.
- Én köszönöm, felség - biccentett a férfi, és észrevétlenül elmosolyodott a bajsza alatt. Sokat megélt francia volt, egy villanás alatt átlátta a helyzetet. Úgy döntött, ezúttal lemond szokásos vívás utáni borozásukról barátjával, a herceggel, egykori tanítványával. - Jövő héten. - Jövő héten - felelte Alex halkan, továbbra is meredten bámulva a lány arcát. Jermaine elfojtotta a mosolyt, visszaakasztotta párbajtőrét és maszkját az állványra, majd elindult kifelé. - Bon soir, mademoiselle! - Bon soir! Eve hallotta az ajtó kattanását, megnedvesítette az ajkát, és visszafogottan összekulcsolta a kezét maga előtt. - Kiváló formában van, felség. A halk szavak nem tévesztették meg a herceget. A visszafogott indulatok úgy röpködtek a lány körül, mint a lódarazsak, bár a vágya szikrái is. Alex saját indulatai, különös módon, feloldódtak hangja hallatán. Pimasz mosollyal üdvözlő mozdulatot tett a kardjával. - Csak viszonozni tudom a bókot, mademoiselle. Eve lassú bólintással fogadta ezt is. - Nem azért jöttem, hogy bókokat váltsunk egymással. - Mindjárt gondoltam. - Összefutottam Bennett-tel. Uralkodni fogok az indulataimon, bizonygatta Eve magában és magának. Hűvös, gondosan megválogatott szavakkal kényszerítem térdre. - Hallom, beszélgettek egymással - lépett beljebb a terembe, majd a vívóállványhoz sétált. Rólam. - Nem lett volna szükség rá, ha őszinte lett volna velem. - Őszinte? - kérdezte a lány fojtottan. - Soha nem hazudtam önnek. Semmi okom nincsen rá. - Hagyta, hogy azt higgyem, maga és az öcsém szeretők. Hagyta, hogy szenvedjek. - Rosszul hitte. Szenvedett? Mégis miért? Ezt inkább nem kérdezi meg tőle. Fürkész pillantást vetett a vékony, fényes pengékre. Nem, nem kérdezi meg soha. - Nem tagadtam, az igaz - vont vállat Eve. -Úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, semmi köze hozzá. - Semmi közöm hozzá azok után, hogy reszketett a karomban?! Semmi közöm hozzá, amikor éjszakákon át hánykolódtam, ezerszer is megölelve álmomban, egyben gyűlölve magam, amiért az öcsém vélt tulajdona után sóvárgok?! - Vélt - mutatott rá Eve kíméletlenül, miután a herceg első szavainak bódító hatása elmúlt. Tulajdona?! - csattant fel még kíméletleneb-bül. - Mint valami tárgy, ugye? Árulja el, most, hogy tudja, nem így van, azt hiszi, az öné leszek? - Az enyém lesz, Eve. A halk, de határozott hang hallatán mintha ezer hangya kezdett volna szaladgálni a lány gerincoszlopa mentén. - Soha! Kizárólag magamhoz tartozom, senki máshoz. Azt hiszi, most, hogy szabad az út, a lába elé omlok? Nagyon téved! Soha, senkinek nem omlok a lába elé! - Levett egy párbajtőrt az állványról. - Azt hiszi, azért, mert férfi, és királyi vér folyik az ereiben, a nők felett áll, ugye? Tisztán emlékezett rá, Alexander mint tartotta a karjában, s mint engedte el abban a hiszemben, hogy az öccse szeretője. Eközben egyszer sem, gondolta komoran, egyetlenegyszer sem kérdezte meg, ő mit érez, mire vágyik. - Amerikában kezdünk úgy gondolni mindenkire, mint emberre, nemtől függetlenül -folytatta fanyarul. - Úgy érezzük, a tisztelet, megbecsülés, kötődés olyasmi, amit ki kell érdemelni. Suhintott egyet a tőrrel, felbecsülve a súlyát. Alexander, látva, milyen könnyedén bánik vele, felvonta a szemöldökét. - Ha az ágyában szeretnék lenni, már ott lennék. - Lefelé rántotta a
pengét csak úgy süvített a levegő haragjától. - Esélye sem lenne védekezni - tette hozzá, majd üdvözlésre emelte a tőrt. - Felség. A vágy karmos ujjai merev csomókba rántották a herceg izmait. Eve csak állt, feketében, hátrafogott hajjal, fénylő pengével a kezében -és párbajra hívta. Korábban is észvesztőén vágyott rá, most egyenesen szomjazott. Még a szája is kiszáradt. Büszkén, szótlanul méregették egymást. - Egyelőre nem kértem, hogy jöjjön az ágyamba. A lány szeme sötéten, veszélyesen csillant, mint a tenger. Elmosolyodott, először azóta, hogy a terembe lépett. Önmagában e mosoly térdre kényszerítette volna a legtöbb férfit. - Mert nem akartam, hogy kérjen. Ha akarnám, porban csúszva könyörögne. Erre már Alex is felkapta a fejét, a szeme elkeskenyedett. Fájdalmas volt hallania az igazat. - Ha úgy érzem, eljött a kettőnk ideje, megtalálom. Nem fogok porban csúszni - indult Eve felé, és megállt tőle egypengényi távolságra. - Maga azonban reszketni fog. Szavainak igazsága legalább olyan mélyre hatolt, mint a lányé. - Félek, túl sok szolgalelkű nővel volt dolga, felség. - Hirtelen ötlettől vezérelve levett egy maszkot és egy vívómellényt az állványról. - És túl kevéssel, aki egyenrangú félként kezeli - tette hozzá hűvös, eltökélt mosollyal. - Lehet, hogy nem tudom legyőzni, Alexander, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megizzadjon mindennemű diadalért. - Felvette a mellényt és a sisakot, majd a pástra lépett, az en garde vonal mögé. - Fél, hogy veszít egy nővel szemben? A herceg elképedve csatlakozott hozzá a szőnyegen. - Eve, figyelmeztetem, évek óta vívok. - Tudom, mint ahogy azt is, hogy ezüstérmes lett a legutóbbi olimpián - vont vállat a lány. Érezte, amint az adrenalin a vérébe áramlik. -Annál érdekesebb viadal lesz. En garde! Alex nem ütötte el a kihívást egy leereszkedő mosollyal. Látta, hogy Eve nem viccel, nem is meddő kérkedésből hívja ki. Visszatette a maszkját a fejére. Egy ideig szótlanul, arctalanul méregették egymást. A herceg mozgástere alig feleakkora volt, mint a lányé, ezzel mindketten tisztában voltak. - Miben reménykedik, mit bizonyít ezzel? -kérdezte a férfi. Eve szeme felcsillant a maszk mögött. - Hogy egyenlőek vagyunk, Alex. Minden téren. Eve támadt, s kardja hegye a hercegéhez csattant. Hűvös, karcsú acélpengék villantak a tükörben. Egy szívdobbanásnyi ideig visszavonultak mindketten, majd előrelendültek újra. Incselkedő, ismerkedő kezdés volt, egyelőre mindketten visszafogták magukat. Igyekeztek felmérni a másik erejét, stílusát, bár ebben Eve behozhatatlan előnyben volt. Az imént látta vívni Alexandert - és még számtalanszor az elmúlt években. Igaz, inkább kivágta volna a nyelvét, mint hogy beismerje, azért kezdett el vívni, mert soha nem tudta elfelejteni a férfit párbajtőrrel a kezében. Minden egyes vívóleckéje, versenye alatt azon tűnődött, vajon lesz-e alkalma megvívni vele, s most teljesült az álma. Szíve hevesen dobogni kezdett, feje azonban hűvös maradt. Tudta, a herceg támadni fog, ezért minden igyekezetével védekezett. Jól csinálja, sőt nagyon jól, állapította meg Alex büszkén. Kimondottan élvezte a küzdelmet, a lány panírozását és hárításait. Tapintat-ból nem használta ki erő- és tudásbeli fölényét, de ettől még el kellett ismernie, hogy Eve nehéz ellenfél. A lány fekete farmernadrágja előnyösen kihangsúlyozta formás idomait. A herceg figyelme gyakran el is kalandozott, ám Eve fürge csuklómozdulatai minduntalan észhez térítették. Karcsú, de erős és hajlékony keze volt. Alexander újra támadt, csattogtak-villogtak a pengék. Egyszer összeakadtak elég közel voltak ahhoz, hogy a maszk szitáján át lássák egymás szemét. A herceg ugyanazt a fűtött szenvedélyt látta a lány tekintetében, mint amit a saját vérében érzett.
Vágy keveredett a versengés ízével. Eve illata sötét volt, és nőiesen érzéki. Ökle, melyet a tőr markolata védett, törékeny, ujjain arany és zafír csillogott. Alex majd megőrült a vágytól, hogy itt és most egymáséi legyenek. A lány érezte ezt - a sóvárgást, szenvedélyt, a buja képzeteket. Megérintett valamit a lelke legmélyén. Legszívesebben eldobta volna a fegyvert, hogy lerántsa mind a saját, mind a herceg maszkját, és eleget tegyen a mindkettőjükben elviselhetetlen erővel tomboló késztetésnek. Vajon ez Alexander győzelmét és az ő gyengeségét jelentené? Valami azt súgta, nem, de a puszta feltevés tovább hajszolta. Felhagyott állhatatos védekező taktikájával, és teljes erőből támadásba lendült. A herceget váratlanul érte a dolog. Meglepetten hátralépett, és érezte, amint a tompa hegy a vallanak nyomódik. Leengedte a kardját, jelezvén, hogy észlelte a találatot. - Jó tanára volt. - Jó diák voltam. Alex nevetésében volt valami megragadó, ami mosolyt csalt Eve ajkára is: a teljes, önfeledt szabadság érzése. Most először hallotta így nevetni. A herceg vidáman felegyenesedett, majd felemelte a kardját újra. - En garde, chérie. Ezúttal megszerezte a lánynak azt az örömet, hogy minden képességét latba vetette ellene. Eve érezte a változást, s a mosolya még szélesebbé vált a bóktól. A férfi végre egyenlő ellenfélnek tekintette. A terem visszhangzott az acél pengésétől. A tükörben egy fekete és egy fehér alak vívott ádáz küzdelmet, egyenlő feltételek mellett. Alexander egyszer kis híján lefegyverezte. Eve csupán erős markának köszönhette, hogy nem esett ki kezéből a kard. Torkában dobogó szívvel hátrált, és felkészült a következő támadásra. Tudta, a herceg elfáradt a volt tanárával való küzdelmében, és lassabb a szokásosnál, ő pedig igyekezett ezt kihasználni. Amikor másodszor is váratlan támadást indított, csaknem sikerült ismét kijátszania a férfi védelmét, de Alex parírozott, riposztozott, és alaposan megkergette. Zihálva vették a levegőt. Győzelem iránti vágyuk egy ennél jóval erősebb és bensőségesebb vággyal keveredett. Férfi és nő több síkú, időtlen küzdelme volt ez, s a párbajtőr csak színpadi kellékül szolgált. Szúrás. Védés. Kihívás. Ellenszegülés. Ismét összeakadtak a pengék. Egymás szemébe néztek a sisakon keresztül, és szuszogva, feszülő izmokkal állták a sarat. Ekkor Alexander váratlanul felnyúlt, és elhajította a maszkját. Halk puffanással földet ért. A lány bizonytalanul figyelte. A férfi arca fénylett az izzadságtól, göndör, sötét haja csatakosan lógott körülötte. A szeme azonban... Eve reszketni kezdett. Alex leengedte a kardját, majd megragadta a lány csuklóját, és az ő pengéjét is lefelé fordította. Felnyúlt a maszkjáért, és a sajátja mellé dobta. Amikor átölelte a derekát, Eve megmerevedett, de nem húzódott el. Amikor szótlanul, kihívó pillantással közelebb húzta magához, a lány állta a tekintetét. Ajkuk egyszerre indult a másik felé, s most is, mint az imént a vívásban, Eve egyenlő partnernek bizonyult. Visszafojtott szenvedélyük, amelyet a küzdelem még inkább felkorbácsolt, végre gáttalanul utat törhetett egymás felé. A lány a herceg vállára tette a kezét, majd végigsimított rajta, egészen az arcáig. A kedves, gyengéd gesztus után váratlan, macskaszerű mozdulattal Alexander ajkába harapott, mire a férfi felnyögött, a szorítása bilincsként fogta körül a lányt. Eve kíváncsi nyelve bebocsátást kért és kapott. Fegyvere csörömpölve a földre hullott, s felszabadult kezével Alex mellénye alá nyúlt, a bőrét keresve. Tenyere még az ingen át is érezte, milyen forró a teste.
Egyre többet és többet akart. Érezni, ízlelni akarta a herceget, de leginkább utat találni a szívéhez. Annyira szerette volna, ha... Hirtelen megértette, hogy túl sokat kíván. Kétségbeesetten elhúzódott a hercegtől. -Eve... - Ne! - kérte a lány, és egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. - Ebben a játszmában egyikünk sem nyerhet, Alex. Márpedig én nem leszek vesztes. - Nem kell veszítened. Elég elfogadnod... - Elfogadnom? Mit? - Összetörten félrenézett. - Hogy kívánlak, és legszívesebben a tiéd lennék, holott tudom, ezzel vége mindennek? A herceg érezte Eve megindultságát, félelmét. - Mit vársz tőlem? A lány behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. - Ha kész lennél teljesíteni, nem kérdeznéd. Kérlek, ne! - emelte fel a kezét elutasítóan, amikor Alexander elindult felé. - Egy ideig egyedül kell lennem. Még nem tudom, meddig mehetek el. Sietve elindult kifelé, mielőtt végleg megadta volna magát.
8. Ez az éjszaka sem alvással telt. A nagy, kerek telihold ezüstös csíkokat rajzolt Eve kék és fehér függönyére. Hiába húzta szét, amennyire csak lehetett, a szellő így is megtáncoltatta a szegélyét. Próbált dolgozni, de hiába, pedig a nappalijában nagy kötegekben álltak az iratai és aktái, melyeket magával hozott az irodájából. Képtelen volt a jelmezekre, jegyeladásra és kiégett égőkre összpontosítani most, hogy Alexander foglalta le minden gondolatát. A herceg veszélyben van! Elfogadott egy nyilvános vacsorameghívást, holott Deboque még mindig rácsok mögött ül. A lány zaklatottan rövid, kék köntösének csípőjére tette a kezét, majd pakolástól és aggodalomtól zilált hajába túrt. Képes semmiségekről fecsegni kávé és brandy mellett, miközben ő fel-alá járkál a szobájában a hiábavaló kísérlete után, hogy legalább egy falatot egyen. A férfi elfogadta a meghívást, a lehetséges következmények ellenére. A köztük történtek ellenére... Lehet, hogy vad, önfeledt csókjuk csak őt kavarta fel a lelke legmélyéig? Talán tévedett, amikor azt hitte, hogy Alex ugyanúgy elvakult a vágytól, mint ő. Ha azonban mégsem tévedett, hogyan képes a herceg végigülni egy hétfogásos vacsorát ép ésszel? Mi baj van velem? - tűnődött Eve, majd lehuppant az ágya szélére, és megdörgölte a szemét. Amikor azt hitte, Alexander csak azért vágyik rá, hogy versenghessen az öccsével, dühös lett amikor azt, hogy csak azért fogja vissza magát, mert azt hiszi, Bennett szeretője, egyenesen felbőszült. Most, hogy a herceg tudta az igazat, és mégis vágyott rá, Eve félt, hogy már nem akarja őt annyira, mint amennyire kezdetben. A legnagyobb kérdés azonban az volt, ő maga mit akar. Voltak pillanatok, amikor gondolkodás nélkül azt felelte, Alexet. Máskor visszakozott, tudván, hogy semmi komoly, semmi tartós nem lehet közöttük. A herceg csak házasságban gondolkodhat, .méghozzá kívánatos házasságban. Gyermeket kell nemzenie, lehetőleg fiút is, és a legidősebb egyszer ugyanúgy örökölni fogja a trónt, mint ő maga. Még ha vágyik is Eve-re, az európai arisztokrácia köreiben fog társat keresni magának. A lány meglepetten megrázta a fejét. Mióta gondolkodik távlatokban a kapcsolatai terén? Korábban megelégedett a pillanattal, egy futó románccal. Mióta akar megállapodni? Ismerte a férfiakat. Tudta, milyenek, amikor vonzónak találják, amikor vágynak rá, amikor teszik a szépet, hogy egy-két éjszakát együtt tölthessenek vele. Azt is tudta, hogyan bánjon velük. Hogyan lehet, hogy erről a férfiról ilyen keveset tud? Minden álmatlan éjszakán, minden ábrándos órán, amikor megpróbálta megfejteni Alexandert, csak önmaga mélyebb ismeretével gyarapodott. Szerelmes volt belé. Még a félelem apró nyi-lallásai és a kétely állandó mardosása sem tudta elhomályosítani ezt az érzést. Igen, félt, pedig világéletében egy engedékeny apa és egy aggódó nővér védelmében élt. Döntése, hogy önálló életet kezd, és belevág álma megvalósításába, mindössze pár éve született, és akkor is inkább szeszélyből, kíváncsiságból, mint céltudatos elhatározásból. Tulajdonképpen veszélytelen döntés volt ha belebukott volna, a családi vagyon és maga a család mindig rendelkezésére állt. Még ha az örökség rá eső részét eltékozolja is, akkor sem hagyják magára, hogy földönfutóként tengődjön. Igaz, miután belevágott, eszébe sem jutott a családját védőpajzsul használni a pofonokkal szemben, amelyeket a maga választotta útja tartogatott számára. A társulata vált élete központjává, sikereiket, kudarcaikat személyes ügynek tekintette. Végül befutott. Büszke lehetett magára, mert a saját képességeinek és verítékének köszönhette, hogy azzá vált, aki. Még ennek tudatában sem feledte azonban soha, mily csekély volt a kockázat. Ha azonban Alexanderrel kudarcot vall, az egyet jelent egy zuhanórepüléssel, életveszélyes magasságból. Még a szemét se köti be senki. Itt jelen van a kockázat, legalább annyira ijesztően, mint amilyen nagy a kísértés, hogy vállalja.
Ha lelép a szakadék széléről, abban a hiszemben, hogy túléli, ostoba. Valami azonban azt súgta neki, ha meghátrál, és elbújik az ól biztonságot adó melegében, még ostobább. Józan esze és érzelmei között vivódva lehuppant a kanapéra az ablaknál, és hagyta, hogy a tenger felől érkező szellő lehűtse felforrósodott bőrét. Alex nem volt biztos benne, hogy túlél még egy éjszakát. A szobáiban nyugalom honolt, mind a színeket, mind a hangokat illetően. A zöld és az elefántcsont keveredett, hűvös a meleggel a falakon tengert és partot ábrázoló festmények. Hálószobájában a néma óceán - ide jött leggyakrabban gondolkodni, vagy ha egyedül akart lenni. A nappalit mellette mélyebb színek, élénkebb árnyalatok jellemezték. Barátaival leginkább itt találkozott, nem az irodájában vagy a palota családi helyiségeiben. Ez a szoba elég nagy volt ahhoz, hogy szűk körű vacsorát vagy kártyapartit rendezhessen benne. Fel-alá járkált a hálószobájában, ing nélkül, mezítláb, és próbálta megzabolázni az érzelmeket, amelyek nem hagyták nyugodni a hosszú, unalmas vacsora alatt. Keze önkéntelenül is ökölbe szorult lenvászon nadrágja zsebében. Szinte biztosan nem él túl még egy éjszakát. Eve néhány szobányira volt tőle, alig egy tucat fal választotta el kettőjüket. Gondolatban számtalanszor elindult már, hogy meglátogassa. Nyilván alszik. Alszik békésen, hiszen a palota órái pillanatokon belül éjfélt ütnek. Ő pedig csak emészti magát, akarata ellenére. Sajog minden porcikája. Több év erőfeszítése, hogy uralkodni tudjon magán, az áldozatai, tanulmányai mit sem értek a tompa, szüntelen fájdalom ellen, amelyet Eve ébresztett benne. Vajon a lány is így érez? Remélte, sőt akarta, hogy így legyen, hogy ne szenvedjen egyedül, ugyanakkor meg akarta óvni őt minden fájdalomtól. Ma éjjel azonban egyszerűen csak vágyott rá. A vágya hosszú évek alatt érlelődött ilyen kegyetlenné. Voltak napok, amikor megpróbálta elhitetni magával, hogy elmúlik, s voltak napok, amikor el is hitte. Hónapok teltek el, amikor nem látta Eve-et, bár kora reggel az ő arcával ébredt, éppen csak a tudata küszöbén. Ködös sóvárgásával még megbirkózott valahogyan, rengeteg kötelezettségének, felelősségének és kimerítő napirendjének hála. Amikor azonban a lány visszatért, jelen volt, megérinthette, sóvárgása határozott körvonalakat öltött, és nem tudott mit tenni ellene. Most, hogy nemcsak megérintette, de meg is ízlelte, beteljesítve ábrándjai egy részét, vajon képes lesz-e megtagadni magától a többit? Hogyan is mehetne hozzá, ha az, amit adni tud, titkolózás vagy áldozat egy életen át? A szeretőjeként színészkedniük kellene a nyilvánosság előtt, úgy tenni, mintha továbbra is csak a család egy barátja lenne. A feleségeként... Behunyta a szemét. Hogyan is várhatná el tőle, hogy feleségül jöjjön hozzá? Cordina trónörököseként őt élete végéig ide köti a sorsa - és ez a leendő feleségére is igaz. Eve a maga függetlenségével, energiájával talán még a címével járó kötelezettségeket sem lenne képes elviselni. Arra kellene kérnie, mondjon le a hazájáról, magánéletéről, karrierjéről... Hogyan várhatná el tőle, hogy ugyanúgy szeresse Cordinát, ugyanolyan büszke legyen rá, mint ő? Egyáltalán hogy kérhet tőle bármit egy életre? Egy éjszakára azonban kérheti, hogy legyen az övé. Egyetlen éjszakára. Talán az némi enyhülést hoz. Alex kitekintett az ablakán, amely ugyanarra a kertre, tengerre, égre nézett, mint Eve-é. Egy éjszaka - később, valahogyan, majdcsak túléli az örökkévalóságnak tűnő többit. Nem kopogott ehhez túl büszke volt. Hangtalanul benyitott, de a lány már azelőtt megérezte az érkezését, mielőtt az ajtó halk katta-nással becsukódott mögötte. Eve nem rezzent össze büszke volt ő is. Maradt a kanapén, csak a fejét fordította az éjszakai égboltról a herceg felé. Megérezte, hogy jönni fog. Mindaz, amit megtagadtak maguktól, ami ellen küzdöttek, amire minden másnál jobban vágytak, beteljesül ma éjjel. Míg virrasztott, volt ideje megbékélni ezzel. Csak nézték egymást a szoba két végéből. A szellő halkan susogott, majd elült.
- Nem fogok pukedlizni - jegyezte meg Eve meglepően erős hangon. Alex felvonta a szemöldökét hogy derűjében-e, vagy a meglepetéstől, a lány nem tudta eldönteni. - Én pedig nem borulok térdre. Eve érezte, amint a borzongás végigtáncol a gerincén, de a keze nyugodt volt, miközben összekulcsolta az ölében. - Egyenlő félként? A férfi gyomra görcsbe szorult az izgatottságtól, egyben különös, újszerű, eufórikus érzés szállt a fejébe. - Egyenlő félként. A lány futó pillantást vetett még mindig nyugodt kezére az ölében, majd Alexanderre nézett. Tartása most is egyenes volt, szinte merev, de a tekintete mindennek nevezhető, csak tartózkodónak nem. Sokat tudott már róla, de még mindig nem ismerte igazán. - Eleinte azt hittem, csak azért vágysz rám, mert Bennett szeretőjének gondolsz. - Eleinte gyűlöltem magam, hogy vágyom rád, miközben Bennett szeretőjének gondollak. A hűvös, tárgyilagos hang hallatán Eve ösz-szeszorította az ajkát. Igen, ez a hercegre vall. Vaknak kellett lennie, hogy nem értette meg, mi zajlik benne. Szenvedett, s hogy mennyire, azt most már ő is pontosan tudta. - És most? - Az igazat megvallva megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy nem így van. Máskülönben csorba esett volna a becsületemen. Becsület. Alex számára ez legalább olyan fontos volt, mint a vér az ereiben, az ő kedvéért mégis lemondott volna róla. Örült, hogy nem így történt - bár így is, úgy is szerette volna. Felállt, továbbra is összekulcsolt kézzel, mégis mindennek tűnt, csak szelídnek nem. - Ezt akár bóknak is vehetem. - Annak szántam. Mondhatnám még, hogy szép vagy - folytatta a férfi parázsló szemmel. Szebb vagy nekem, mint bármelyik nő, akit ismerek. Mondhatnám azt is, hogy a te arcod kísért álmaimban, nem hagy nyugodni napközben, és a sóvárgás szétmarta a lelkem, de ezeket nem szánnám bóknak. A lány szíve minden egyes szóval hevesebben vert, végül már a torkában dobogott. Minden erejével küzdött a késztetés ellen, hogy széttárja a karját, és felajánlja mindenét. Egyenlő felek, emlékeztette magát. Megtiszteltetésnek érezte e pillanatot, és elvárta, hogy Alexander is annak érezze. Szerelemről egy szó sem esett. - Talán jobb, ha nem mondasz semmit - sóhajtotta, és sikerült megjutalmaznia a herceget egy mosollyal. Oldalra biccentette a fejét. -Legfeljebb annyit, miért jöttél. - Szükségem van rád. Saját szavai legalább annyira megrázták a herceget, mint Eve-et. Egy ideig nem szóltak mintha a csend magába akarta volna inni a mondatot. Alex látta a lány szemében a megdöbbenést, ellágyulást, elfogadást. A hold sugarai, amelyek a mögötte lévő ablakból sütöttek le rá, feloldották a körvonalait. Ekkor a lány kinyújtotta a kezét. Ujjaik találkoztak, egymásba kapaszkodtak, majd öszszefonódtak. Az érintés feleslegessé tett minden további szót. Eve a férfi szemébe nézett, majd felemelte összekulcsolt kezüket, és megcsókolta az ujjait. Alexander viszonozta a csókot, és megtoldotta eggyel, a lány tenyerének belsejébe. Eve végigfuttatta ujja hegyét a herceg állán. Mindig vágyott erre, de soha nem érezte, hogy joga lenne hozzá. Alex bőre meleg volt, melegebb, mint a beáramló szellő. Semmi szükség nem volt szavakra. A férfi kézfejével végigsimított a lány arcán, fel a halántékáig, majd széttárt ujjaival fésülni kezdte a haját, hosszan, éppen úgy, ahogy százszor is elképzelte magában. Felbongtak a palota órái - éjfél volt.
Szavak helyett titokban táplált érzelmek szöktek szárba az új nap első pillanataiban. Vágyak, amelyeket korábban visszautasítottak, megtagadtak, végre elfogadásra leltek a hold álomszerű sugaraiban. Alexander számos kérdést nem mert feltenni Eve még ennél is több mindent nem mert megvallani. Szótlanul, védtelenül merültek el egymásban, csupán az érzelmeikre hallgatva, ahogyan a legbátrabb szerelmesek teszik. A lány kitárta a karját ajka félig megnyílt. A herceg átölelte, és belefeledkeztek a hajnal első csókjába. Gyengédségük mindvégig megmaradt, dacára a mélyben parázsló izgatottságuknak. Többről volt szó a puszta vágynál: egy régen kezdődött folyamat várta beteljesedését kétségbeesett türelmetlenséggel. Végre eljött az idő. Ma éjjel. A levegő édessé vált Eve sóhajától valóra vált régi álma. Soha ilyen szabadnak nem érezte magát. Csókjuk mély volt, teljes, benne lüktetett mindkettőjük várakozása. Alex könnyedén, nem incselkedően, inkább sokat ígérően harapdálni kezdte az ajkát, mintegy előrevetítve, ami ezután következik. A lány reszketett, éppen úgy, ahogyan a férfi megjósolta, de ezúttal nem a győzelem borzongását érezte, hanem hálát, hogy Eve vágya ugyanolyan heves, mint az övé. Végigsimított a selymen a lány vállán, karján, hátán elképzelte, mi rejlik alatta, és ráharapott a nyelvére. Mennyit ábrándozott erről a pillanatról... Amikor lesimogatta a köntöst, és az halk suhogással lehullott Eve lába elé, be kellett látnia, hogy az ábrándjai nyomába sem érnek a valóságnak - a lány forró, meztelen, holdfényben fürdő testének. Ha költő lett volna, talán le tudja írni az élményt ha zeneszerző, talán dalba foglalja. Ám ő herceg volt, aki soha nem érezte még magát ennyire halandónak, mint e pillanatban, álmai asszonyának kékes ragyogásban reszkető testére meredve. Eve-nek nem volt szüksége sem írott, sem dalkölteményre Alexander pillantása mindennél ékesebben árulkodott arról, hogy több mint elégedett. Talán soha nem ajándékozza meg ihletett, zengzetes szavakkal, de ennél sokkal beszédesebb a szeme csillogása. Mosolyogva visszabújt ölelő karjába, és megcsókolta a mellkasát. A férfi szíve hevesen vert. Bronzszínű bőre élesen elütött az ő elefántcsontszínétől. Az ellentéttől elbűvölve végigsimított az oldalán, majd széttárt ujjai a mellkasára vándoroltak. A herceg sietve megragadta a csuklóját. Félt, hogy nem tud uralkodni magán. Még érezte a lány pulzusát, mielőtt Eve felnyúlt, hogy mindkét kezével a nyakába csimpaszkodjon. Test a testhez ért, ajak az ajakhoz forrt. A lány játékos nyelve ismét mélyre hatolt, gazdagabb ízeket keresve. Ugyanazt a sóvárgást érezte, mint délután: egyre többet és többet akart. Ezúttal megkapja. Ujjai a herceg övéhez siklottak, és kigombolták a nadrágját. Elégedetten érezte, amint Alexander hasa görcsbe rándul érintése nyomán. Egy pillanatra megállt az idő, majd szélsebes iramot vett. Meztelenek voltak mindketten. Akárcsak a férfi, a lány is százszor elképzelte ezt - és ugyanúgy rá kellett jönnie, hogy az ábrándjai soha nem elégítik ki többé. Alex felemelte, és csak tartotta maga előtt, zihálva, miközben Eve vadul csókolni kezdte a nyakát. Amikor az ágyra hanyatlottak, a függöny hevesen reszketni kezdett a szélben. A párna halkan szusszant egyet. A herceg a lány hajába temette az arcát, és hagyta, hogy illata réseket üssön önuralma falán. Eve simu-lékonyan, vágytól telten hozzádörgölőzött, mint egy macska. Érintés. Reszketés. íz. Sóhaj. Lassan, kóstolgatva, remegve fedezték fel egymást. A lány végtelenül puha volt emitt, izmosan feszes amott. Alexander újra és újra megdöbbent, hogyan fér ekkora erő egy ilyen apró testbe. És a bőre... Az élvezetek kertje volt minden érzéke számára. Megízlelve nemcsak szenvedélyesnek, de igazi nyalánkságnak érezte. Hogyan ismerhette félre ennyire a férfit? - tűnődött Eve. Miért nem látta benne a gyengédséget, jóságot, együttérzést? Igaz, mindvégig szerelmes volt belé, de most, hogy felfedezte mindezt, olyan elsöprő érzelmek borították el, amelyek létezéséről sejtése sem volt korábban. Álmában sem gondolta volna, hogy Alex ilyen türelmes, édes, aranyos tud lenni, anélkül hogy
kérnie kellene rá. A romantika oly mélységeit tárta fel előtte, amelyektől korábban ösztönösen elzárkózott, sőt még bölcsnek is gondolta magát emiatt. Nem lesznek mindig ilyenek az ágyban, ezzel tisztában volt. Eljön az idő, amikor követelőén, mohón, nyughatatlanul esnek majd egymásnak - és jól lesz úgy. Most azonban, első szerelmeskedésükkor a herceg mintha érezte volna, hogy gyengédségre vágyik, de ami még ennél is sokkal fontosabb, ő maga is erre vágyott. Eve becézően simogatni, csókolni kezdte, hogy lássa, dédelgetni is tud, nem csak elfogadni a dédelgetést. Légzésük, testük hullámzása egy ütemet vett fel. Csak ölelkeztek hosz-szan, teljes megelégedettséggel. Az eggyé válás pillanata sem változtatott ezen, pedig hét éve vártak már rá belefeledkeztek a gyönyörbe, mely olyan csendesen, ugyanakkor szükségszerűen bontakozott ki, mint a napkelte. A hold ugyanúgy ragyogott, a függöny ugyanúgy táncolt, mint eddig, holott teljesen megváltozott a világ. Az ágynemű, szükségtelen voltát érezve, elhanyagoltan összegyűrődött az ágy végében, miközben férfi és nő, egymás meleg-j ségébe burkolózva, felért a csúcsra. Eve Alexander vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, mintha számára tartották volna fenn e helyet. Nem hitte volna, hogy valaha is jogot formál majd rá. Keze a herceg szívén pihent, mely még mindig jóval hevesebben lüktetett a szokásosnál. Alex szorosan magához ölelte, és bár a lány tudta, hogy éberebb, mint valaha -akárcsak ő -, soha nem tapasztalt béke telepedett rájuk. A szerelem teszi, vagy a szerelmeskedés? -tűnődött Eve, majd úgy döntött, nem számít. Együtt voltak. - Hét év - törte meg hosszú sóhajtással a csendet. - Hét éve vártam erre. A férfi némán ölelte, míg teljesen magába nem itta a szavakat. Ujjai a lány arcára siklottak, majd az álla alá, s felemelte, hogy a szemébe nézhessen. Tekintete sötét volt, de a benne bujkáló figyelmeztetés már csak mosolyt csalt Eve ajkára. - De hiszen hét éve találkoztunk először... - A bálon. Katonának öltöztél, a nagyterem tele volt elbűvölő nőkkel, megnyerő férfiakkal, mint egy álomban, de én... én csak téged néztelek. - A lány nem szégyellte magát emiatt, és azt sem bánta, hogy ezt nem vallotta be Alexandernek korábban. Mindkettőjüknek szüksége volt az eltelt évekre. - Mindenütt friss virágok illatoztak. A kristálycsillárok csak úgy ragyogtak, akárcsak az ezüst étkészlet, a kristálypoharak. Bor, hegedűmuzsika. Kardot viseltél az oldaladon. Minden másnál jobban vágytam rá, hogy felkérj táncolni. Hogy észrevegyél. - Észrevettelek - dünnyögte a herceg, és megcsókolta kedvese szemöldökét. - Rosszalló pillantást vetettél rám, azt is csak egyszer, ha már itt tartunk - helyesbített a lány, majd elmosolyodott, és Alex fölébe kerekedett. - Egy szép, szőke, angolos arcú nővel keringőztél, helyettem. Azóta is utálom. A herceg elvigyorodott, és végigfuttatta egy ujját Eve mosolygó ajkán. Hihetetlenül jó érzés volt édes kettesben lenni vele, zavartalanul, szerepek nélkül, csak férfiként. - Már nem is emlékszem, ki volt. - Én igen. Ő volt a... - Arra viszont emlékszem, hogy mélyvörös, ujjatlan, régimódi szabású ruha volt rajtad. Karkötőt viseltél, itt - húzta ajkához a lány csuklóját. - Vastag, arany karkötőt szikrázó rubintokkal. Mindvégig az emésztett, hogy biztosan egy szeretődtől kaptad. - Édesapám adta - mosolygott elégedetten Eve, hogy Alexander nemcsak észrevette, de még féltékeny is lett rá. - Hálája és megköny-nyebbülése jeleként, hogy sikerült lediplomáznom. Szóval emlékszel rám - rázta hátra a haját nevetve. - Észrevettél! A herceg boldog volt, hogy nem kell többé bűntudatot éreznie emiatt, nem kell többé elfojtania vonzalmát. A tudat, hogy végre együtt vannak, maga volt a mámor. - Nem is tudtalak kiverni a fejemből azóta. Eve szerette volna hinni, hogy igazat beszél, de ha nem, az sem érdekelte volna e pillanatban. - Egyszer sem kértél fel táncolni.
- Nem - ismerte el Alex, s ujja köré csavarta egy tincsét. - Már akkor tudtam, hogy ha megérintelek, az a józanságom végét jelentheti. Aztán láttam, hogy Bennett-tel távoztok a bálteremből. - Rá is féltékeny voltál, nemcsak a karkötőmre? - kérdezte Eve, majd ráharapott az ajkára, hogy elfojtsa mosolyát. - A féltékenység alacsonyrendű, közönséges érzelem - kezdte a férfi tárgyilagos hangon, , mintha tagadni akarná. - Majd belehaltam. A lányból kibukott a kacagás. - Jaj, Alex, úgy örülök! Igaz, egyszer sem volt okod rá, de boldoggá tett, hogy elmondtad. - Nem sok hiányzott, hogy utánatok menjek -folytatta a herceg halkan, az emlékeibe merülve. - Aztán rájöttem, milyen gyerekes dolog lenne, pedig ha megteszem... - Sss! - csitította a lány, s Alex ajkára tette az ujját. - Nem tudhattad, mi vár bennünket odakinn. - Aztán visszajöttél, egyedül, sápadtan, reszketve. Azt hittem, Bennett messzebbre ment a kelleténél... Hozzád siettem, és hallottam, amint elmeséled apának és Reeve-nek, amit az fl erkélyen láttatok. Fehér voltál, mint a fal, még- is bátran visszavezettél bennünket. fl - Amikor kiértünk, és láttam Bent, amint a 9 földön fekszik, véresen... Azt hittem, meghalt - 9 suttogta Eve, majd behunyta a szemét, és szo- 9 rosan a férfihoz kucorodott. - Folyton csak az 9 ismétlődött a fejemben, ez nem igazság, ilyen nincsen! Mielőtt bementem, még annyira élt... -Behunyt szemmel még tisztábban látta a jelenetet maga előtt. - Nagyon régen volt, mégsem fogom elfelejteni soha. Amikor Janet Smitherst és Loubet-t letartóztatták, azt hittem, vége, és ismét biztonságban lesztek mindannyian. Erre... - Mindannyian biztonságban vagyunk. - Nem - emelte fel a fejét a lány, és vadul megrázta. - Alex, ne zárj ki ebből, légy szíves! Nekem telefonáltak, nekem mondták el a fenyegetést! Itt voltam hét éve, láttam, mire képes Deboque még a cellájából is. Most is itt vagyok. - Nincs értelme Deboque miatt aggódnod. - Megint úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel. Miért gondolod, hogy így kell bánni egy nővel? A herceg önkéntelenül is elmosolyodott. - Brie öccseként azt kell mondanom, ezt a vádat nem gondolhatod komolyan. Már kisfiúként megtanultam, nem lehet elvárni egy lánytól, hogy szeresse, ha még a széltől is óvják. Úgy értettem, azzal nem segítesz rajtunk, hogy aggódsz. Megcirógatta Eve arcát. - Ha ez megnyugtat, elárulom, hogy Reeve fnár dolgozik a megoldáson. - Nem nyugtat meg. Mindig, amikor elmész a palotából, hogy eleget tegyél valamilyen kötelességednek, görcsbe rándul a gyomrom a félelemtől. - Ma belle, nem bujkálhatok a palotában, amíg Deboque meg nem hal! - A lány arckifejezését látva várt egy keveset. Megértette aggodalmát, de mindenképpen tisztázni akarta ezt, méghozzá most. - Pedig biztos lehetsz benne, hogy nem lesz nyugodalmunk addig. Amíg él, igyekszik bosszút állni. Cordinában van bebörtönözve. - Akkor szállíttassátok egy másik ország börtönébe! - Ez nem ilyen egyszerű. Deboque tisztában van vele, apa milyen hosszan és keményen dolgozott, hogy rácsok mögé juttassa. - Reeve azt mondta, az Interpol fogta el. - így volt, de apa együttműködése és a mi titkosszolgálatunk adatai nélkül Deboque még mindig szabad lenne. Meg kell értened, nem rendelhetem, nem rendelhetjük alá az életünket a félelemnek minden fenyegetéstől, amit kapunk. Eve-re ez nem vonatkozott szorosan magához ölelte újra a herceget. - Nem tudnám elviselni, ha történne veled
valami. - Akkor bíznod kell bennem. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne így legyen. Chéríe, hol tanultál vívni? Szóval el akarja terelni a figyelmét, gondolta a lány. Igaza van. Ez az éjszaka az övék, hiba volna hagyni, hogy Deboque ezt is elrontsa. - Houstonban. - Ott is vannak vívómesterek? Eve derűs pillantást vetett rá derűs is volt. - Igen, még Amerikában is űznek elegáns sportokat. Igazán nem kell szégyellned, hogy legyőztelek. - Nem győztél le - ellenkezett Alexander, és a lány fölé gördült. - A játszmának még nincs vége. - Én ejtettem az egyetlen találatot, de ha ez ennyire sérti a büszkeségedet, ígérem, nem mondom el senkinek. - Már látom, be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Eve lassan elmosolyodott. A hold sugarai megcsillantak sötét, buja tekintetében. - Alig várom. Az ébresztőóra hangos csörömpölésbe kezdett. Eve kótyagosan a gomb felé nyúlt, és akkora pofont adott neki, hogy majdnem lerepült az éjjeliszekrényről. Tulajdonképpen késhet, gondolta álmatagon. Ma reggel, kivételesen, nélküle fognak kezdeni. Oldalra gördült, a herceg karjába igyekezvén. Nem volt ott. A lány továbbra is kótyagosan felült, és kisimította a haját az arcából. Takarója hűvös volt, és a lepedő is Alex helyén. A szellő még most is táncoltatta a függönyt, de már felkelt a nap. Eve egyedül volt. A férfi felvette a köntösét a padlóról, és az ágy végére fektette. Az ágyára, amelyet megosztott vele, bár ennek nyoma sem volt - mint ahogyan neki magának sem. Szó nélkül ment el, füstölgött magában a lány. Még csak azt sem tudta, mikor. Tulajdonképpen mindegy is volt. Felvette a köntösét, megkötötte az övet, majd az ablakhoz lépett. Már most hajók siklottak a tengeren korán vízre szálltak a bőséges fogás reményében. A méltóságteljes fehér jacht még a kikötőben horgonyzott, és egyelőre senki nem mutatkozott a fedélzetén. A part elhagyatott volt, a sirályokat és az apró tengeri rákokat leszámítva, bár ez utóbbiakat Eve nem láthatta ilyen messziről. A kertész az ablaka alatt locsolta a virágokat, s hamis fütyörészése hallatán elhallgattak a madarak. Három sápadtsárga pillangó felrebbent a víz elől, majd letelepedett egy már vizes bokorra. A nedves levelek szikrákat szórtak a napfényben, a levegő vegyes virágillattal volt terhes. Az éjszakának vége - a nappal megdöntötte hatalmát. Nem bánta meg, még csak meg sem fordult ilyesmi a fejében. Közös éjszakájuk Alexanderrel maga volt a csoda, egy régi álom valóra válása. A férfi gyengéd volt, és figyelmes. Melegsége még most is átjárta a szívét. Rövid ideig ugyan, de úgy bánt vele, mintha mindennél és mindenkinél fontosabb volna számára. Az éjszaka azonban véget ért, s az új nap olyan feladatokkal járult elébük, amelyeket egyikük sem hagyhatott figyelmen kívül. A herceg soha nem is fogja figyelmen kívül hagyni, sem az ő, sem Deboque, sem senki más kedvéért. Állhat az ablaknál naphosszat, reszketve a lehetséges következményektől való félelemtől, Alex akkor is el fog menni, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek. Hogyan is hibáztathatná ezért, miközben szerelmes belé? Ettől még borzasztóan örült volna, ha itt marad mellette, és együtt gyönyörködnek a reggelben.
Elfordult az ablaktól, és lélekben felkészült rá, hogy ezzel a nappal is egyedül kell szembenéznie.
9. A színpad feletti hídról Eve madártávlatból látta a próbát. Már hatodik órája folyt, mindössze két indulatkitöréssel - hála a múltkori beszélgetésnek, amikor a lány összehívta az egész társulatot. Összességében minden rendben ment, pár apróságot azonban lejegyzett sárga jegyzetfüzetébe. A szereposztás kivételesen jól sikerült, gondolta büszkén, miközben elnézte Russt és Lindát, amint Bricket és Maggie-t alakítják. Repkedtek a szikrák, tombolt az érzékiség, s amikor színpadra léptek, tíz fokkal megemelkedett a hőmérséklet. Linda teljesen Maggie-vé, a Macskává vált mohó volt, mindenre elszánt és kiéhezett. Russnak is sikerült visszafogottan tartózkodóvá alakulnia anélkül, hogy fagyossá vált volna. Elfojtott vágyai a mélyben kavarogtak. Éles ellentétben álltak a mellékszereplőkkel versengésük, veszekedéseik nem voltak olyan harsogóak, inkább természetesek. Csak elégedettek lehettek magukkal, dacára annak, hogy a tiszteletdíjuk töredékéért játszottak. A rendező leállította őket, majd Linda ötödször is elismételte ugyanazt a végszót egy óra leforgása alatt. Russ-szal együtt végigment a már beléjük égett mozdulatokon újra. A színészek türelme, gondolta Eve nem is értette, hogyan hihette régebben, hogy ő is az lesz egyszer. Csak hálás lehetett, hogy feladta az elképzelését, és megtalálta a maga helyét szervezőként, vezetőként, külső megfigyelőként. A díszlet azonban... Eve rágcsálni kezdte ceruzája végét. Nem volt az igazi. Túl fényes, állapította meg magában. Túlságosan új, túlságosan színpadias. Révedő pillantást vetett rá, és próbálta elképzelni, milyennek kellene lennie. Először is kopottabbnak, szomorúbbnak, sőt korhadónak a felszínen csillogó méhviasz és citromolaj alatt. Kell egy középpont, villant a fejébe az ötlet, s egyre növekvő izgalommal jegyzetelni kezdett. Valami nagy, fényes és kirívó, ami leleplezi a látszatot. Váza, határozta el. Egy hatalmas, túldíszített, élénk színű váza. Tele lesz virágokkal, így legalább lesz mivel bíbelődnie Nagymamának, miközben próbál nem tudomást venni családja széteséséről. Éppen a jegyzetelés végére ért, amikor hallotta a rendezőt, amint szünetet rendel el. Átkígyózott a kötelek között, és elindult lefelé a színpadra vezető csigalépcsőn. - Pete! - szorította sarokba a kellékest, mielőtt az cigarettára gyújthatott volna. - Szeretnék néhány változtatást. - Értem, Miss Hamilton. - Semmi komoly - biztosította a férfit, majd a vállára tette a kezét, és a színpadra vezette. Kissé korosabbá kell tennünk mindent. Pete alacsony volt, alig magasabb, mint ő. Ránézett, és megvakarta az állát. - Mennyire? - Mondjuk, úgy tíz évvel? - mosolygott a lány. Ameddig lehetett, kerülte az utasításokat. - A család már itt él egy ideje, nem tegnap vásárolták a bútorokat. Kissé megfakíthatnánk a kanapét... Hosszú, fáradt sóhaj. - Fakítsam meg a kanapét. - A kárpit megfakul az évek során, Pete. Ez az élet egyik elkerülhetetlen jelensége. Talán megteszi, ha lefejti a huzatot, és kifőzi úgy fél tucatszor. És homályosítsa el az aranyozást a festményeken! Nem kérem, hogy karcolja ösz-sze a bútorokat, de... Csipke alátétek! - Nyomban le is jegyezte az ötletet. - Szükségünk lesz néhány csipke alátétre. - És én szerezzem meg őket. - Nem azt mondta, hogy afféle mindenes volt a katonaságnál? - kérdezte Eve mintegy mellékesen, egy másik szögből is szemügyre véve a díszletet. - Maga tábornok lett volna - morogta a férfi. -Rendben. Fakó kárpit, sötét aranyozás, csipke alátétek. Még valami? - Egy urna - felelte a lány, s összehúzott szemmel fürkészte a színpadot. - Méghozzá a megfelelő helyre. Nem a színpad közepére, nem is az előtérbe, hanem... ide - mutatott az asztalra a hintaszék mellett. - Legyen nagy, domborműves vagy mintás, és giccses! Mondjuk vörös. Élénkvörös és kirívó, mint egy jelzőtűz... Pete ismét megvakarta az állát.
- Maga a főnök. - Bízzon bennem! - Van más választásom? Eve bájos mosollyal jutalmazta a kérdést. - Harminc dollárnál többet ne költsön a vázára! Nem családi ereklyének szánom. A férfi már várta a megjegyzést. - Olcsót akar, olcsót kap. - Tudtam, hogy önre számíthatok. Ami pedig a hálószobás jelenetet illeti, kellene még pár ékszer, lehetőleg csiricsáré arany, mivel Macska roppant hiú. - Már vannak illatszeres tégelyek, púderes táska és az a hatalmas rizsporos doboz. - Ékszerek is kellenek. Ha a kelléktárban nincsen, majd összedobjuk. Kérdezze meg Ethelt! Még húsz percig az irodámban leszek, ha szüksége lenne rám. - Miss Hamilton? A lány visszafordult a színpad széléről. - Igen? - Bár soha nem voltam a túlóra híve - kezdte Pete -, azt kell mondanom, van érzéke hozzá. Mármint a díszlethez. - Köszönöm, Pete. - Megszerzem a csipke alátéteket - ígérte a férfi, majd cigarettára gyújtott. - De előre szólok, az egyik színésznőt küldöm el értük. - Mindig csodáltam azokat a férfiakat, akik élni tudnak a rájuk ruházott hatalommal -jegyezte meg Eve, és mindaddig visszafojtotta kunco-gását, amíg hallótávolságon kívül nem ért. Soha nem tudta megfejteni a talányt, mit keres egy olyan ember, mint Pete, a színházban. Birkapásztorként sokkal hatékonyabb lenne -úgy őrizte a kellékeit, mintha legalábbis kincsek lennének, sőt tudta minden egyes darab színpadi történetét -, mégis itt volt. Eve biztosra vette, hogy huszonnégy órán belül meglesz minden, amit kért. Becsukta maga mögött irodája ajtaját, és kivette a hajából a csatokat. Azért tűzte fel, hogy hűvösebb, ki-mértebb benyomást keltsen, de a súlya kezdett fárasztóvá válni. Kirázta fürtjeit, a csatokat pedig a zsebébe tette. A fontossági sorrendnek megfelelően a kávéfőzőhöz lépett, és bekapcsolta. Mivel legalább fél tucat hívást le kellett még bonyolítania, kivette a bal fülbevalóját, és a csatok mellé tette. Még mielőtt felemelhette volna a kagylót, megszólalt a telefon. - Halló? - Az uralkodócsalád hibát követett el. A lány felismerte az eltorzított hangot. Fülbevalóját markoló keze ökölbe szorult a zsebében. - Nem ijednek meg a fenyegetőzéstől - mondta. Tudta, hogy a telefonjára poloskát szereltek, és bár ezúttal is görcsbe rándult a gyomra a félelemtől, igyekezett vonalban tartani a hívót. Megmondhatja a főnökének, hogy rácsok mögött marad, amíg le nem tölti a büntetését. - Ha így lesz, az uralkodócsalád és mindazok, akik közel állnak hozzá, fizetni fognak. - Már a múltkor is mondtam, hogy csak egy gyáva fenyegetőzik névtelenül, márpedig egy gyávától nem fél senki. - Egyszer már beleavatkozott olyasmibe, amibe nem kellett volna. Hét évig szabad volt, de most megbűnhődik érte. - Én sem ijedek meg a fenyegetőzéstől - jegyezte meg a lány gúnyosan, de izzadni kezdett a tenyere. - Márpedig nem fogják megtalálni a bombát, mademoiselle. Talán magát sem. Megszakadt a vonal. Eve tehetetlenül meredt a búgó kagylóra. Bomba? Mint Párizsban? Enyhén reszkető kézzel letette a telefont. Ezek szerint bombamerénylet lesz, ma, méghozzá Cordinában. Alexander! Már a kilincsen volt a keze, amikor megvilágosodott előtte az üzenet teljes értelme. Hét évig szabad volt, de most megbűnhődik érte. Nem fogják megtalálni... talán magát sem.
A bomba itt van, a színházban! A lány torkában dobogó szívvel kirohant az irodából. Az első ember, akivel találkozott, Doreen volt. Éppen az új karkötőjével büszkélkedett két másik színésznőnek a társulatból. - Azonnal hagyjátok el a színházat, és menjetek vissza a szállodába! Ez mindenkire vonatkozik. - Mindjárt vége a szünetnek, és folytatódik... - A próbának vége. Hagyjátok el a színházat, és menjetek vissza a szállodába, most azonnal! Tudta, a bomba puszta említésére pánik uralkodna el rajtuk, ezért nem bocsátkozhatott magyarázkodásba. - Gary! - intette le színházi ügyelőjét, közben minden erejével igyekezett megőrizni az önuralmát. - Légy szíves, ürítsd ki a színházat! Távozzon mindenki, színészek, színpadi munkások, kellékesek, technikusok! Mindenki. Vidd vissza őket a szállodába! -De Eve... - Tedd, amit mondtam! - Faképnél hagyta az értetlenül bámuló férfit, és a színpadra lépett. Vészhelyzet van - jelentette be emelt hangon, hogy minden sarokban hallják. - Azonnal hagyjátok el a színházat, menjetek vissza a szállodába, és várjatok ott! Aki jelmezben van, hagyja magán! Nincsen veszteni való időnk. Az órájára pillantott. Vajon mikorra lehet , időzítve a bomba? Hallani fogja a robbanást? - Két percetek van. Ellenvetésnek helye sem lehetett. Igaz, voltak páran, akik morgolódni kezdtek, mások kérdezősködni, de azért mindenki elindult kifelé. Eve lelépett a színpadról, hogy ellenőrizze a raktárakat, az öltözőket, minden lehetséges helyet, ahol még tartózkodhatott valaki. Rá is talált Pete-re, aki éppen elzárta legféltettebb kellékeit. - Azt mondtam, kifelé! - ragadta meg a férfit az ingénél, és magával húzta az ajtóhoz. Hagyjon itt mindent! - Én felelek mindezért. Nem hagyom, hogy egy enyveskezű... - Választhat: tíz másodpercen belül eltűnik innen, vagy ki van rúgva. Pete majdnem ráharapott a nyelvére, olyan gyorsan csukta be a száját. Eve Hamilton soha nem beszélt a levegőbe. Büszkén felszegte az állát, hogy valami frappánsat válaszoljon, végül bölcsen - elindult kifelé. - Bármit ellopnak, a maga lelkén szárad -szólt hátra a válla felett. - Már az is nagy szó, ha marad valami - morogta a lány, és folytatta a többi helyiség ellenőrzésével. Szinte mindegyik üres volt már, kivéve az egyik öltözőt, ahol az egyik színésze szunyókált. Pillanatokon belül útbaigazította bár nem volt rajta cipő, és a feje is kótyagos volt kissé, kilökte a folyosóra, majd a színészbejáró felé. Mindenki kinn van, bizonygatta magának. Kinn kell lenniük. Szinte hallotta a fejében a saját órája ketyegését. Vajon mennyi idő van még? Az is lehet, hogy semennyi. Akárhogyan is, meg kell bizonyosodnia afelől, hogy tényleg egyedül van a színházban. Már éppen elindult felfelé az emeletre, amikor valaki a vállára tette a kezét. Hangosan felszisszent, és bár elgyengült a térde, villámgyorsan megpördült, hogy védekezzen. - Nyugalom! - emelte fel Russ mindkét kezét. - Csak szeretném tudni, mi történt. - Mit keresel még itt? - füstölgött Eve. Leengedte a kezét, de továbbra is ökölbe szorította az ujjait. - Szerinted az, hogy mindenki kifelé, rád nem vonatkozik? - Dehogynem, csak... Éppen jöttem vissza a szünet végén, amikor látom, hogy özönlenek kifelé. Senki nem tudta megmondani, miért. Mi történt? Tűz van? - Te csak menj vissza a szállodába, és várj! - Miért nem válaszolsz? Ennyire rossz volt a reggeli próba? - Jól van - adta be a lány a derekát. Izzad-ságcseppek csillogtak a homlokán, s folytak végig a gerincoszlopa mentén. Jéghideg izzad-ságcseppek. - Az előbb hívott valaki, és bombával fenyegetőzött. Érted már? Valószínűleg bomba van a színházban. Russ csak állt egy pillanatig, földbe gyökerezett lábbal. A lány rohanni kezdett a lépcsőn felfelé, kisvártatva ő is, utána.
- Bomba?! Akkor mi az ördögöt keresünk még itt? Gyerünk kifelé! - Addig nem, amíg biztos nem vagyok benne, hogy mindenki kinn van - magyarázta Eve, miközben felért az emeletre. : - Eve, az ég szerelmére! - hebegte a férfi. -Senki nincs már itt. Menjünk, hívjuk fel a rendőrséget, a tűzoltóságot, mit tudom én! - Rendben, de előbb megbizonyosodom, hogy mindenki kinn van-e. Miután benyitott minden ajtón, és rekedtre kiabálta a hangját, elégedetten elindult visszafelé. Lassan szívébe markolt a félelem. Torkában dobogó szívvel karon ragadta Russt, és együtt rohantak le a lépcsőn. Már majdnem a színészbejárónál jártak, amikor hatalmas robbanás rázkódtatta meg az épületet. - Nagyon örülök, hogy befáradt hozzám, Mon-sieur Trouchet. - Bármikor a rendelkezésére állok, felség -fogadta el a férfi a herceg által felkínált helyet, aktatáskáját pedánsan az ölébe téve. - Boldog vagyok, hogy Cabotéknál is találkozhattunk, de ahogyan ön is mondta, egy olyan összejövetel nem mindig alkalmas üzleti megbeszélésekre. - Különösen nem, ha az egészségügyi törvényjavaslatról van szó, amelyet a szívügyemnek tekintek. - Alexander hátradőlt az íróasztala mögött, és elővett egy cigarettát. Tisztában volt vele, hogy Trouchet ellenzi a törvényjavaslat leglényegesebb pontját, és hogy a tanácsban többen is adnak a véleményére, márpedig ő szerette volna foganatosítani, lehetőleg minél kevesebb kompromisszummal. - Nem akarom az értékes idejét rabolni, ezért rögtön rátérek a lényegre. Cordinának mindössze két modern kórháza van, egy a fővárosban, egy pedig s Lebarre-ban. A félreeső halászfaluk és farmok 1 emiatt szinte kizárólag a rendelőkre számíthatnak, amelyekben bár teljes körű orvosi felügyelet van, a felszereltségük csekély. Mindig tudtuk, hogy nem lesznek nyereségesek, de az elmúlt öt évben rohamosan teret veszítettek. - Ezzel a tanács minden tagja tisztában van, felség. Magammal hoztam a kimutatásokat. - Köszönöm. - A herceg átvette a férfitól a gondosan kinyomtatott adatokat, grafikonokat, kimutatásokat. - Figyelembe véve ezeket a dokumentumokat, valamint számos falun dolgozó orvosunk véleményét, úgy vélem, a rendelők csak akkor maradnak életképesek, ha állami irányítás alá vonjuk őket. Bár pontosan tudta, mi áll a lapokon, Alex udvariasan átnézte őket. - Az állami irányítás mind büszkeségében, mind függetlenségében sértené az érintett orvosokat. - A rendelők hatékonyságát azonban jelentősen megnövelné, felség. - Az állami irányítás is emberek kezében van - mutatott rá a herceg tapintatosan. - Azaz nem tökéletes. Ennek ellenére részben igazat kell adnom önnek. Úgy gondolom, jelen helyzetben a legjobb megoldás a segély lenne, azaz pusztán állami juttatás, így mind az orvosi személyzet, mind a betegek megőrizhetnék méltóságukat anélkül, hogy ez a hatékonyság rovására menne. Trouchet lehajtotta aktatáskája fedelét, de a csatokat nem kapcsolta vissza. Összefonta maga előtt az ujjait. - Nyilván látja, egy ilyen természetú kompromisszum milyen csapdákat rejt magában. - Természetesen - mosolyodott el a herceg, és hosszan kifújta a füstöt. - Éppen ezért kértem meg, hogy jöjjön be hozzám, és segítsen megoldást találni ezekre a csapdákra. Trouchet kihúzta magát. Bár hízelgőnek találta a megjegyzést, tisztában volt vele, hogy valójában kihívás, egyben felszólítás a megadásra. - Biztos vagyok benne, hogy felséged egyedül is képes megoldást találni rájuk.
- Együtt azonban hatékonyabbak lehetünk, és olyan eredményre juthatunk, amellyel mindegyikünk elégedett. Nest ce pas? - Alexander elővette saját iratait. - Megtenné, hogy vet egy pillantást ezek... - Elhallgatott, és bosszús pillantást vetett Bennettre, aki kopogás nélkül berontott az irodájába. Trouchet nyomban felállt, de az ifjabb herceg mindössze kurta biccentésre méltatta. - Alex, Reeve éppen most telefonált. Újabb bombamerénylet történt. Bátyja felpattant, izmai megmerevedtek. -Apa? Bennett megrázta a fejét. - A színházban. Alexander falfehér lett. Öccse megragadta a karját, mert félt, hogy elájul. A trónörökös felemelte a kezét, jelezvén, hogy jól van. Egy szót mondott csupán, egy szót, amelyben az egész világ összesűrűsödött számára e pillanatban. - Eve? - Reeve nem tudott mit mondani - felelte Bennett, majd Trouchet felé fordult. - Kérem, bocsásson meg, monsieur, azonnal távoznunk kell. - Bátyja mellé lépett. - Együtt. A tanácstag visszavette kimutatásait, és gondosan eltette az aktatáskájába. Mire bekattintotta a csatokat, már egyedül volt az irodában. - Hogyan történt? - kérdezte Alex, miközben az autóhoz siettek. Amikor látta, hogy Bennett a vezetőülésen foglal helyet, tiltakozni akart, de végül nem tette. Belátta, jobb így. Lehet, hogy mindkettőjüket megölné, úton a színház felé. - Reeve tőmondatokban mondta el, amit tudott - kezdte Ben, majd csikorgó kerekekkel kihajtott. Testőreik szorosan mögöttük. - Eve újabb hívást kapott egy bombáról, amelyet nem fogunk megtalálni, és... - Úgy döntött, egyelőre nem folytatja bátyja ijesztően sápadt volt. -És? - Rájött, hogy a fenyegető a színházról beszél. A rendőrség perceken, öt, legfeljebb tíz percen belül odaért. Hallották, amint a bomba felrobban. Alexander szeme elkeskenyedett. - Hol? - Eve irodájában. Alex - folytatta öccse sietve -, szinte biztos, hogy nem volt ott. Ennél sokkal okosabb. - Értünk aggódott. Értem. Magáért nem. - A trónörökösnek mintha gombóc nőtt volna a torkában, és görcsbe rándult a gyomra. - Csak tudnám, én miért nem aggódtam érte... - Egyikünk sem aggódott érte - helyesbített Bennett komoran. - Nem gondoltuk, hogy Eve-et is képesek lesznek belerángatni ebbe. Értelmetlenül. .. Teljesen értelmetlenül, az átkozottak! - Családtag, te magad mondtad - jegyezte meg Alexander, és kinézett az ablakon. Félsaroknyira voltak a színháztól. Remegni kezdtek az izmai félelem, meztelen, dühöngő félelem vett erőt rajta. A kocsi még meg sem állt teljesen, ő már ki is szállt. A színészbejárónál Reeve jelzett két emberének, hogy majd később folytatják a munkát, és sietve a herceg útjába állt. Egy intésére féltucatnyi rendőr állt mögé, mintegy védőpajzsként. - Nincs itt, Alex, hátul van, a parkban. Semmi baja. - Miután a trónörökös szorítása továbbra sem enyhült a karján, megismételte. -Semmi baja, Alex. Nem volt az irodában. Már majdnem kiért az épületből a robbanás pillanatában. A herceg nem érzett megkönnyebbülést mindaddig nem is fog, amíg saját szemével nem látja. Ellépett Reeve-től, és visszasietett a kijárathoz, hogy megkerülje az épületet. Önkéntelenül is a kirobbant ablakra, a megfeketedett téglákra esett a pillantása. A fű tele volt üvegszilánkokkal, a park felé vezető ösvényen pedig egy íróasztali lámpa meggörbült fémcsonkja hevert. A falon tátongó üregen át részben látni lehetett, ami Eve irodájából megmaradt. Az íróasztal fájának egy része gyilkos lándzsahegyekké hasadt, amelyek a falba fúródtak. A lány iratai, levelezése, feljegyzései ázott hamuként úsztak a padlón. Amit nem láthatott, az a lyuk volt a belső falon egy megtermett férfi is átfért volna rajta.
Ekkor megpillantotta a lányt egy padon a park szélén, előrehajolva, állát megtámasztva a kezén. Őrök vették körül a férfival együtt, aki mellette ült, de Alexander csak Eve-et látta. Egyben. Életben. Biztonságban. A lány meghallotta, amint a herceg a nevén szólítja, pedig alig volt több suttogásnál. Vonásai megteltek érzelemmel. Felpattant, és rohant felé. - Istenem, Alex, először azt hittem, téged vesznek célba, de aztán... - Semmi bajod? - fogta a herceg két kezébe Eve arcát. - Sehol nem sérültél meg? - Nem. Igaz, még most is remeg a térdem, és hányingerem van. - Azt hittem, odabenn... Alexander nem fejezte be a mondatot hevesen magához ölelte a lányt, és megcsókolta, mintha az élete függne tőle. A testőrök ugyan távol tartották az újságírókat, de a fénykép így is szenzáció lesz mind a cordinai, mind a nemzetközi lapokban. - Jól vagyok - suttogta Eve, és lassan be is látta, hogy igaz. - Te még jobban remegsz, mint én. - Csak annyit tudtak mondani, hogy bomba robbant a színházban, az irodádban. - Istenem... - Eve szorosan magához ölelte a férfit, aki nyilván a poklok poklát élte át idefelé jövet. - Sajnálom. Éppen a színészbejárónál jártünk, amikor felrobbant. Később kiderült, hogy a bombaszakértők akkorra már a főbejáratnál voltak. A robbanást követően egy ideig nagy volt a felfordulás, és csak azután találtak meg bennünket, miután körüljárták az épületet. Alex olyan erővel szorította a lány kezét, hogy az már fájt, de Eve nem szólt. - Senki sem sérült meg a társulatodból? - Két percet adtam nekik a hívás után, hogy elhagyják a színházat. Ki is jött mindenki, Russt kivéve - tette hozzá, és vetett egy pillantást a válla felett a néma, sápadt színészre. -Éppen az emeletre indultam, hogy megbizonyosodjam, senki nem maradt az épületben, amikor... - Tessék? Felmentél az emeletre?! A herceg most már olyan erővel szorította a kezét, hogy a lány összerezzent. - Alex, fáj... - ernyesztette el az ujjait, s megvárta, míg Alexander is így tesz. - Megőrültél? A bomba akár ott is lehetett volna... És ha több bombát rejtenek el? Az épület átkutatása a rendőrség feladata! - A társulatomról volt szó. Nem sétálhattam ki csak úgy, anélkül hogy tudom, biztonságban vannak-e. Pete-et például úgy kellett kirángatnom az ingénél fogva, és... - Meghalhattál volna! Olyan keserűség és düh reszketett a férfi hangjában, hogy Eve önkéntelenül is kihúzta magát bár a térde megint remegni kezdett. - Igen, meghalhattam volna, mint ahogyan bárki más is a társulatomból. Én felelek értük. Tudod, mit jelent felelősnek lenni, ugye? - Nem erről van szó! - Pontosan erről van szó. Arra kérsz, hogy próbáljalak megérteni, és megbízni benned. Én ugyanezt kérem tőled. - Az ég szerelmére, az én családom miatt kerültél... - Elhallgatott, és ijedten megragadta a lányt a vállánál. - Megint reszketsz. - Sokk - hallotta Reeve hangját a háta mögül, aki nyomban le is vette a kabátját, és ráadta Eve-re. - Kórházba kell vinnünk, őt is és Talbotot is. Alex bűntudatot érzett, amiért nem vette figyelembe a lány állapotát, de még mielőtt helyeselhetett volna, Eve hátralépett. - Semmi szükség rá, hogy kórházba vigyetek. Csak szeretnék leülni pár percre. Olyan remegés vett erőt rajta, hogy összekoccantak a fogai. - Ezúttal azt teszed, amit mondunk - jelentette ki a herceg ellentmondást nem tűrő hangon, majd intett az egyik testőrnek, hogy kísérje ide Russt is. - Alexander, hidd el, egy pohár brandy és egy csendes szoba...
- Kapsz egy egész karton brandyt és egy csendes, többszobás lakosztályt, de csak miután Franco doktor megvizsgált. - Karjába vette a lányt, még mielőtt tiltakozhatott volna. - Tudod jól, hogy erős vagyok, mint egy ló bizonygatta Eve, de azért a férfi vállára hajtotta a fejét, és úgy is maradt. - Meglátjuk, hogy dr. Franco is így véli-e. Ha akarod, megkérdezhetünk egy állatorvost is. -A herceg megállt egy pillanatra, és Reeve felé fordult. - Tudunk beszélni valamikor? - Egy-két órán belül a palotában leszek. Eve az egykor fehér vizsgálóasztalon fekve tűrte, amint dr. Franco a bal szemébe világít a pontlámpával. - Nem értem, minek ez az egész. - Mi, orvosok, szeretünk fontoskodni - magyarázta a férfi. Miután a másik szemébe is belevilágított, kikapcsolta a lámpát, és megmérte a pulzusát újra. Érintése gyengéd volt, szeme melegen csillogott. A lány önkéntelenül is elmosolyodott fénylőén kopasz feje láttán. - Ön szerint nem időpazarlás egy tökéletesen egészséges embert vizsgálni? - Szükségem van néha egy kis gyakorlásra -húzódott mosolyra dr. Franco szája a hófehér szakálla felett. - Aztán megnyugtatom a herceget. Nem szeretne ujjat húzni vele, ugye? - Nem - sóhajtott a lány, és engedelmesen hagyta, hogy az orvos a karjára erősítse a vérnyomásmérőt. - Nem szeretem a kórházakat. -A férfi megértő pillantása láttán újra sóhajtott. Tudja, amikor elvesztettük az édesanyámat, órákat ültünk egy várószobában. Hosszú, fájdalmas órákat. - A halál leginkább a hátramaradottakat sújtja. Ugyanígy a betegekért is gyakran az egészségesek aggódnakjobban. Megértette a lány ösztönös ellenérzését a kórházakkal szemben, de arra is emlékezett, hogy Bennett herceg lábadozása idején mindennap bejött hozzá látogatóba. - Sokkot kapott, leányom, de szerencsére erős, mind testileg, mind idegileg. ígérem, megnyugtatom a herceget, hogy nem kell benn aludnia éjszaka. Eve azon nyomban fel is ült. - Hálás köszönetem. - Egy feltétellel - tette hozzá dr. Franco ha-miskás mosollyal, és finoman visszafektette Eveet az asztalra. - Semmit nem adnak ingyen, ugye? - mosolyodott el a lány is, és próbált nem tudomást venni arról, hogy egy kocsonyával teli zsáknak érzi magát. - Mit szólna egy-egy ingyenjegyhez valamelyik páholyba, minden egyes darab megnyitójára? - Nem utasítanám vissza - bólintott az orvos. Erős a pulzusa, gondolta, a vérnyomása is normális, de az arca még mindig túl sápadt, beesett. - A feltételem mindenesetre az, hogy szavát adja, nem dolgozik az elkövetkező huszonnégy órában. - Huszonnégy? Holnap már muszáj... - Huszonnégy - ismételte a férfi lágy, de ellentmondást nem tűrő hangon. - Különben azt kell mondanom a hercegnek, hogy ma éjszakára még itt kell marasztalnunk önt a kórházban, megfigyelésre. - Ha ágyban kell maradnom egy napig, már a kórház sem segít rajtam. - Ez esetben jobban teszi, ha beleegyezik. Természetesen sétálhat a kertben, kocsikázhat a parton, de a munka eszébe se jusson! Pihennie kell, leányom. Hívásokat a hálószobájából is bonyolíthat, gondolta Eve. Irodája úgysem lesz egy ideig... Ha igent kell mondania ahhoz, hogy kiszabadulhasson innen, megteszi. - Huszonnégy óra - ült fel újra, és kezet nyújtott. - Rendben. Jöjjön, kikísérem, még mielőtt Alex ösvényt tapos a folyosón... A trónörökös valóban fel-alá járkált, Bennett pedig a falnak támaszkodva figyelte a rendelő ajtaját. Mihelyt kinyílt, mindketten elindultak feléjük. Alex kézen fogta a lányt, de a tekintete dr. Francóra szegeződött. - Nos?
- Miss Hamiltont kisebb megrázkódtatás érte, de szerencsére erős alkata van. - Ugye megmondtam? - dörgölte a trónörökös orra alá Eve önelégülten. - Ugyanakkor szigorúan pihenésre kell szorítkoznia az elkövetkező huszonnégy órában. - De nem ágyban - tette hozzá a lány sietve. - Nem, nem ágyban - hagyta rá az orvos mosolyogva. - Minden tevékenységének pihentetőnek kell lennie. Addig is szüksége van egy kiadós étkezésre és némi csendre. - Gyógyszer? - kérdezte Alexander. - Úgy vélem, nincsen rá szüksége, de egy kis kényeztetésre annál inkább. Ó, és kérem, ne feledjék kikapcsolni a telefonját a hálószobájában az elkövetkező egy napban... - A lány tátott szája láttán barátságosan megveregette a kezét. - Nem hagyhatjuk, hogy hívásokkal zavarják, ugye, leányom? Egy utolsó kézpaskolás, és az orvos már ott sem volt. - Ravaszabb, mint hittem - morogta Eve, de elég fáradt volt ahhoz, hogy belenyugodjon a vereségbe. - Russ? - Az egyik testőr már visszakísérte a szállodába - felelte Bennett, és belékarolt balról. -Kissé megviselte az idegeit a dolog, de semmi komoly. Kapott pár nyugtatót. - Téged viszont mi kísérünk haza - karolt belé Alex jobbról. - Mindenki a saját szemével akarja látni, hogy jól vagy. A lányt, dr. Franco utasításának megfelelően, agyonkényeztették. Még ágyba is a hercegi család idős dadája dugta. Az asszony, aki Brie édesanyjának, aztán Gabriellának magának és most már a gyermekeinek is gondját viselte, körülugrálta, elhalmozta finomságokkal, még a haját is megsimogatta. Bár ujjai görbék voltak az ízületi gyulladástól, sárgásak és foltosak a kortól, érintése puha volt, és gyengéd. Könnyedén, gyakorlottan levetkőztette Eve-et, és hálóinget adott rá. - Mindjárt hozom a vacsorádat, te pedig enni fogsz. - Igen, Dadus - felelte a lány engedelmesen, és megigazgatta a párnákat a háta mögött. Carlotta letelepedett mellé, kezében egy csésze gőzölgő teával. - De előtte idd meg ezt! Az egészet. Saját keverékem, meglátod, mindjárt jobb színed lesz tőle. Mindegyik gyerekemmel ezt itatom, ha betegek. - Igen, Dadus. Talán még Armand herceg sem bűvölte el Eve-et annyira, mint ez az ezüstös hajú, feketébe öltözött asszony a szláv akcentusával. Belekóstolt a teába, a legrosszabbra számítva, és megkönnyebbülten érezte a diószerű ízt. - Meglepődtél, ugye? - mosolyodott el Dadus elégedetten. - A gyerekek azt hiszik, az orvosság csak keserű lehet, és minden létező csalafintaságot kitalálnak, hogy ne kelljen bevenniük. Nos, nekem is megvannak a magam csalafintaságai. - Merev szoknyája suhogott, ahogy felállt. - Még a kis Dorian is a Dadus teájáért sír, ha rosszul érzi magát. Amikor dr. Franco kivette Alexander manduláit tízéves korában, jobban kívánta a teámat, mint a jégkrémet. A lány megpróbálta elképzelni Alexet tízévesen, de csak a magas, egyenes tartású, büszke férfit látta. - Milyen volt kisfiúként? - Izgága.. Viharos - mosolygott az asszony, s ? harmonikus ráncai elmélyültek az arcán. Mindig heves vérmérséklete volt, de tudta, mi a felelősség. Már a bölcsőben megtanulta. Gyerekként is érezte, hogy mindig több jut majd neki, mint más férfiaknak... és egyúttal kevesebb. - Beszéd közben felállt, és összehaj- togatta Eve ruháit. - Szófogadó volt. A dac sokszor ott csillogott a szemében, de engedelmeskedett. Keményen és jól tanult. Ő is, Bennett is csak hálás lehet, hogy ennyire eltérő a személyiségük. Veszekedtek, persze, hiszen fiútestvéreknél ez természetes, de hamar barátok lettek felnőttként is. - Fürkész pillantást vetett betegére, és látta, hogy már majdnem teljesen megitta a teáját. - Édesapja hevességét örökölte, néha még rajta is túltesz. Csakhogy Armand herceg mellett ott állt az én Elizabethem, aki megszelídítette, megnyugtatta, segített neki nevetni önmagán. Alexnek is szüksége lenne egy ilyen feleségre.
A lány óvatosan felpillantott a csészéje karimája mögül. Melege volt, lassan erőt vett rajta az álom, de még így is felismerte, mi bujkál Dadus pillantásában. - Neki kell eldöntenie, készen áll-e a házasságra. - Neki, de legalább ennyire a választottjának is. Erős nőnek kell lennie, aki hajlandó áldozatot hozni mind érte, mind Cordináért. - Elvette Eve-tői az üres csészét. - De legfőképpen olyannak, aki képes segíteni neki, hogy nevetni tudjon önmagán. - Szeretem, ahogy nevet - vallotta be a lány lassan lecsukódó szemmel. - Ennyire látszik, Dadus? Ennyire látszik, hogy szeretem? - Nehéz bármit is eltitkolni az én öreg szemem elől - felelte Carlotta, majd megigazította a takarót, és egy kivételével leoltotta a lámpákat. - Pihenj, és álmodj szépeket! Ismerem a gyerekeimet még ma éjszaka eljön hozzád. Tényleg ismerte őket. Valamivel később Eve felriadt, sóhajtott, majd álmosan felnyíló szemhéja alól megpillantotta Alexandert. Az ágya szélén ült, fogta a kezét, és figyelte. - Dadus adott nekem valami varázsitalt. A herceg megcsókolta a kézfejét. Szerette volna máshol is, szorosan magához ölelve, míg a rémálma teljesen el nem múlik. Erőt vett magán, s a hangja ugyanolyan könnyed volt, mint a keze szorítása. - Vissza is tért a színed tőle. Megkérdeztem Dadustól, bejöhetek-e, mire azt felelte, csak ha hozok némi ennivalót magammal. A lány felült, és hevesen bólogatni kezdett. - Jól mondta, ugyanis farkaséhes vagyok. Alex felállt, és odahozta az asztalon lévő ezüsttálcát. - A menüt ő maga állította össze. - Szépen sorjában levette a fedőket. - Csirkehúsleves, egy kevés sovány rostélyos, friss zöldségek, burgonyapüré reszelt sajttal. - Ne kínozz már! - tette Eve korgó gyomrára a kezét. - Reggel óta nem ettem. Melyikkel kezdjem? - Talán a levessel - felelte a férfi, majd elé tette egy külön tálcán. - Isteni illata van! - áradozott a lány. Alexander szótlanul figyelte, ahogy magába lapátolja a levest. Még mindig Reeve jelentésének szavai visszhangoztak a fejében. Bár a nyomozás még nem zárult le teljesen, annyi már kiderült, hogy ugyanolyan bombát használtak a merénylők, mint a párizsi nagykövetségen. Ha bárki benn lett volna az irodában, vagy akár hatméternyire az ajtajától, azonnal szörnyethal. Eve irodájában, ahol olyan magabiztosan ült vele szemben a lány nemrégiben. A biztonságiak szerint nem az volt a cél, hogy Eve meghaljon, csupán a figyelemfelkeltés, a megfélemlítés, a rend aláaknázása. Mégis, ha nem lett volna ilyen gyors... Alex nem akarta, nem merte továbbfűzni a gondolatot. Lényeg, hogy itt fekszik előtte, sértetlenül. Bármibe kerül is, megteszi, hogy továbbra is az maradjon. Amikor a lány megette az erőlevest, elé rakta a főmenüt. - Azt hiszem, meg tudnám szokni a kényeztetést - mosolyodott el Eve. A hús rózsaszín volt, és omlós. - Nagyon jólesett, hogy mindenki, még édesapád is bejött, hogy megbizonyosodjon róla, jól vagyok-e. - Édesapám nagyon szeret téged. Mint mindannyian. Eve igyekezett nem többnek érteni a mondatot, mint amit jelentett. Fontos a férfinak, igen, ezt érezte abból, ahogy átölelte a színház mögötti parkban. Talán, de csak talán, szereti is egy kicsit, mégsem sürgetheti sem őt, sem önmagát. Jobb, ha mással foglalkozik. Játszadozni kezdett a pürével. - Most, hogy már teljesen jól vagyok, igazán felesleges kikapcsoltatnod a telefont. - Már megtettem - vont vállat Alex, majd bort töltött a poharaikba. - Nem kell beszélned holnapig senkivel a palotán kívül. Brie és a családja átmenetileg visszaköltöznek ide. Biztos vagyok benne, hogy jól elszórakoztok majd a gyerekekkel.
- Alex, légy megértőbb, kérlek! Beszélnem kell a társulatommal. Nyilván mindnyájan magukon kívül vannak. Te nem tudod, hogy a színházi emberek milyen szétszórtak tudnak lenni. Márpedig az irodám nem lesz készen egyhamar. - Szeretném, ha visszamennétek Houstonba. A lány elhűlten visszatette kését és villáját a tálcára. - Tessék? - Szeretném, ha visszamennél a társulatoddal együtt Amerikába. Elhalasztom az előadásokat. Eve nem hitte volna, hogy már a dühöngéshez is van energiája. - Azt merd megpróbálni! Meglátod, kiperelem az utolsó vasat is a királyi zsebedből! - Sajnálom, de ez nem megfelelő időszak a dacoskodáshoz. Ami ma történt... - Annak semmi köze nem volt sem a színházhoz, sem hozzám, ezt mindketten tudjuk. Houstonban sem lennék nagyobb biztonságban, mint itt. A herceg tisztában volt azzal, hogy ezúttal a lánynak van igaza, és ő az, akiből az érzelmek beszélnek. - Nem akarom, hogy itt légy. Éles fájdalom hasított Eve-be. Úgy tett, mintha nem venne tudomást róla, s még a kést és villát is visszavette a kezébe. - Hiába sértegetsz, Alexander. Nem megyek haza sem én, sem a társulatom, amíg mind a négy előadást be nem mutattuk. Szerződést kötöttünk. A francia nyelv sokkal közelebb állt a férfi nyers, szókimondó oldalához, mint az angol. Felállt, és terjengősen kiadta magából a mérgét abban a hiszemben, hogy a lány nem érti. Tévedett. A svájci bentlakásos iskolában, különösen a kollégiumban, bőven ragadt Eve-re annyi, hogy pontosan értse, mit mond. - Dadus mesélte, milyen indulatos természeted van -jegyezte meg mintegy mellékesen, és folytatta az evést. Különös módon elégedettséggel töltötte el, hogy végre látta megnyilvánulni Alex árnyoldalát is. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor a herceg elveszítette az önuralmát. Nem baj, majd ő uralkodni fog magán kettejük helyett is. - Ez a bor kiváló, Alexander. Ülj le, és koccints velem! - Merde! - lépett felé a herceg villogó szemmel, és nem sok hiányzott, hogy padlóra borítsa a lány tálcáját a tartalmával együtt. - Értsd már meg, ez nem játék! Tudod, min mentem keresztül, amikor azt hittem, hogy meghaltál? Hogy ott voltál az irodádban, amikor felrobbant a bomba? Eve letette az evőeszközeit újra, és a herceg szemébe nézett. - Azt hiszem, tudom. Ugyanezt érzem én is minden egyes alkalommal, amikor eleget teszel a nyilvános kötelezettségeidnek. Ma reggel csak álltam az ablakban, és rád gondoltam. Azt sem tudtam, mikor mentél el mellőlem. - Nem akartalak felébreszteni. - Nem azért mondtam, hogy magyarázkodj, Alex. - A lány félretolta a tálcáját elment az étvágya. - Csak próbálom megértetni veled, mit éreztem. Néztem a tengert, és tudtam, hogy Cordina elszólított mellőlem valahová. Valahová, ahol én nem lehetek, ahol nem segíthetek neked. Felöltöztem, és én is mentem a magam dolga után, de közben mindvégig gyötört a félelem, hogy ma végleg elveszítelek. - Eve, annyi testőröm van, hogy néha fulladozom közöttük. A párizsi merénylet óta kétszeres biztonsági gyűrű vesz körül mindannyiunkat. - Azt hiszed, ettől megnyugszom? Téged megnyugtatna, ha velem így lenne? A férfi nem felelt, csak a tálcáért nyúlt, és elvette. - Azt kéred tőlem, hogy futamodjak meg, Alex. Megteszem, ha velem jössz. - Tudod, hogy nem mehetek. Felelős vagyok az országomért. - Én pedig a munkámért. Nem kérhetsz meg, hogy menjek el. Eve a herceg felé nyújtotta a kezét Alexander habozott egy pillanatig, de aztán visszalépett hozzá, és megragadta.
- Ha utálni akarsz, várnod kell holnapig, különben megmondalak dr. Francónak... Annyira vágytam rá, hogy megölelj végre, egy ilyen borzalmas nap után! Kérlek, maradj velem éjszaka, Alex! - Pihenned kellene - ellenkezett a férfi erőtlenül, de közben simogatni kezdte. - Majd utána pihenek - búgta a lány, és lerántotta kedvesét magához az ágyra.
10. Bár Eve átélte a bombamerényletet, társulatának tagjai, akik kívülről látták, meséltek róla, sőt az újság is megírta, alig hitt a szemének, amikor meglátta az irodáját. Betartotta ígéretét, és nem dolgozott huszonnégy óráig - leginkább azért, mert nem is volt más választása. Most ott állt az ajtóban, illetve az ajtó helyén tátongó résben, és döbbent pillantást vetett szobája maradványaira. A törmeléket a rendőrség kérésére még nem szállították el. A bombarobbanást követő éjjelen, valamint a lány kény szerpihenőnapján alaposan átvizsgálták a hamut és omladékot. Eve semmi módszerességet nem tudott felfedezni a vizsgálataikban. A belső falon hatalmas lyuk tátongott - nagyobb és szélesebb, mint ő maga -, így látni lehetett, hogy a szomszédos, használaton kívüli szobának is kijutott a jóból. Szilánkokra hasadt, tűhegyes fadarabok fúródtak a vakolatba, illetve hevertek a padlón szétszóródva. Irattartó szekrénye fémronccsá deformálódott, tartalma hamuvá változott. A szőnyeg egyszerűen megsemmisült, nyom nélkül, a padló megégett, összetöredezett. A kirobbant ablakot bedeszkázták, így semmi fényt nem eresztett át. A takarítók hamarosan megérkeznek, ezért jött Eve ilyen korán, hogy saját szemével láthassa a végbement pusztítást. Nem kezdett el reszketni, pedig a folyosón idefelé jövet azt hitte, fog. Félelemre számított, fel is készült rá, ehelyett haragra gerjedt -érett, mély, tisztító haragra. Minden irata, feljegyzése, aktája megsemmisült. Belépett, és félrerúgta a mennyezet egy leszakadt darabját. Hetek, hónapok, sőt évek munkája vált hamuvá másodpercek alatt. Volt, amit lehetett pótolni, volt, amit nem. Utóbbihoz tartozott a kép az íróasztalán a nővéréről és róla - ez volt a kedvence. Oda a saját színdarabja is, és az is, amelyen éppen dolgozott. Könnyek gyűltek a szemébe, de nem a szomorúságtól, hanem a tehetetlen dühtől. Lehet, hogy nem voltak kifinomult darabok, de az övéi voltak. Önbizalomhiányának és igyekezetének köszönhetően, nehogy túlbecsülje magát, az A betűs mappában őrizte őket. A, mint álmok, ábrándok... Vége. Enyészetté lettek egy olyan ember miatt, aki még csak nem is ismeri őt. Megfosztották élete egy szeletétől, s az életétől magától is megfosztották volna, gondolkodás nélkül. Ezért megfizetnek, fogadta meg magában a lány a törmelék közepén állva. Megtalálja a módját, hogy személyesen bosszút állhasson mindezért. - Eve! Kézfejével letörölte a könnyeit, majd megfordúlt. - Chris! -Nővére jelenléte egy pillanat alatt elűzte sötét gondolatait. Átgázolt a törmeléken, és Chris karjába vetette magát. - Ügy örülök, hogy itt vagy! Úgy örülök! - Még szép, hogy itt vagyok. Amint megtudtam, mi történt, repülőre ültem - szorongatta meg a nővére hevesen, kiadva magából minden feszültségét és aggodalmát Eve láttán. - A palotából jövök. Soha ennyi biztonsági embert nem láttam még ott. Ha Bennett nem siet a segítségemre, még mindig a testőrökkel vitatkoznék a kapuban. Eve, az ég szerelmére, mi történt? - Oda minden. A kép rólunk, amelyik az első darabom bemutatóján készült. Az íróasztalon volt. A kis porcelán is, amit anyától kaptam tízéves koromban. Mindenhová magammal hoztam. Semmi nem maradt belőle. Semmi. - Ó, kicsim! - Chris körülnézett. Eve-vei el- . lentétben ő megborzongott az elszörnyedés- tői. - Úgy sajnálom... De lényeg, hogy te biz- tonságban vagy. - Hirtelen eltolta magától a húgát karnyújtásnyira, és fürkész pillantást vetett rá. - Ugye nem esett bajod? - Nem. Már majdnem kiértem az épületből, amikor történt. Reeve szerint kis hatótávolságú plasztikbomba volt. - Csak egy kis plasztikbomba - sziszegte Chris fojtottan, s vonásai eltorzultak a haragtól. Tudod, hogyan éreztem magam, amikor hallottam, mi történt? - Sajnálom. Olyan hihetetlen volt az egész... Azt hiszem, megzavarodtam kissé. Fel kellett volna hívnom téged.
- De mennyire, hogy fel kellett volna! - fa-nyalgott a nővére, ám nem vesztegetett több szót a dologra. El tudta képzelni, milyen lelkiállapotban lehetett Eve. - Brie telefonált. Armand herceg személyesen apát hívta. Majdnem felugrott az első gépre, hogy hazarángasson Houstonba. - Képzelem... - Ne aggódj, lebeszéltem róla! Mondtam neki, hogy több sikerrel járunk, ha én jövök érted. - Mindjárt felhívjuk, jó? Nem hittem volna, hogy a hír ilyen hamar eljut az Államokba. - Mindent hallani akarok, Eve, nemcsak azt a hígított, nyilvános változatot, amit a hírekben bemondtak - jegyezte meg Chris határozott, anyáskodó hangján, amelyre azután tett szert, hogy a húga betöltötte a tizenötöt. - Elmondhatsz mindent, miközben visszaviszlek a palotába csomagolni. - Nem megyek vissza, Chris. Nővére döbbenten hátralépett, majd kisimította rövid, sűrű haját a homlokából. - Hát ide hallgass... - Szeretlek - vágott közbe Eve. - El tudom képzelni, mit érzel most, hogy látod, mi történt. Egy pillanatra maga is körülnézett irodája romjain. Ismét elöntötte a harag. - De nem futamodom meg. Azért jöttem ide, hogy színpadra vigyek négy darabot, és szavamra, színpadra fogok vinni négy darabot! Nem sok hiányzott, hogy Chris veszekedni kezdjen vele, de visszafogta magát. Tudta, ha van valami, amivel semmit nem ér el a húgánál, az a parancs. - Eve, nagyra értékelem, amit csinálsz, soha nem is kételkedtem a képességeidben, de a fájdalmas igazság az, hogy Cordina e pillanatban nem biztonságos hely. Semmilyen munka nem lehet olyan fontos, hogy kockára tedd érte az életedet. - Ezt a bombát nem nekem szánták. Csak felhasználtak, hogy megfélemlítsék az uralkodócsaládot. - Nővére karjára tette a kezét. - Nem mehetek haza, Chris. Mindjárt megmagyarázok mindent, és meg fogsz érteni. - Ahhoz borzasztóan komoly érvekre lesz szükséged. - Ilyen érveim vannak - mosolyodott el Eve, majd megcsókolta nővére arcát. - De előbb menjünk innen! Leülünk a színház ügyvezetőjének irodájában. Miközben kitessékelte Christ, gyors pillantást vetett az órájára. Egy órán belül hozzá akart látni a munkához. Húsz perccel később már egy otthonos, szürkésrózsaszín kanapén ültek, a második kávéjukat iszogatva. Chris feketén szerette, az erős, kesernyés íz megnyugtatta az idegeit. - Szóval Deboque - morogta. Csészéje hangosan koppant a csészealjon. - Ennyi börtönben töltött év után is képes a háttérből mozgatni a szálakat. - Alex szerint nem nyugszik, amíg bosszút nem áll. Hacsak meg nem hal, tette hozzá magában, de aztán elhessegette a gondolatot. Nem fog olyan mélyre süllyedni, hogy bárki halálát kívánja. - Még csak azt sem tudom, miféle férfi. A velejéig gonosz, ez nyilvánvaló, és szerintem megszállott is. A telefonáló igazságszolgáltatásról beszélt mind a kétszer. Nos, az igazság pillanata Deboque számára mindaddig nem jön el, amíg Armand herceg él. Reeve szerint a színházi bomba puszta erőfitogtatás volt. A legszörnyűbb az egészben az, hogy érzem, sőt biztos vagyok benne, a következő célpont egy Bisset lesz. - Eszébe jutott Alexander, s a szája pengévé keskenyedett. Bármelyikük. Lehet, hogy az egyik gyerek. Ezért költöztek vissza Brie-ék a palotába, legalábbis ideiglenesen. Chris szótlanul hallgatta, de bensőjében csak úgy háborogtak az érzései. - Eve, tudod, mit jelentenek ők nekem. Ők a második családom, de bármennyire szeretem is őket, nekem te vagy az első. Szeretném, ha hazajönnél, el innen ettől a borzalomtól. - Nem mehetek. Részben a társulat, a munkánk miatt. Kérlek, hallgass végig! - tette hozzá, amikor látta, hogy Chris ellenkezni készül. Felállt, mert érezte, hogy mozognia kell. Szorította az idő, minden irányból. - Kaptam egy esélyt a bizonyításra... magamnak, neked, apának és a szakmának is.
- Nekem semmit nem kell bizonyítanod, Eve! - De igen. Te neveltél fel - fordult a nővére felé meghatottan. - Csak öt év van közöttünk, mégis amikor anya meghalt, mindent megtettél, hogy pótold őt. Akkoriban persze nem mindig értettem, mit vállaltál magadra, és mennyi mindenről mondtál le miattam, de ma már értem. Szeretném, ha látnád, megérte. Chris érezte, amint könnybe lábad a szeme, és gyorsan megrázta a fejét. - Azt hiszed, valaha is kétségem volt efelől? Eve, csak azt tettem, amit minden nővér megtett volna. - Nem igaz. A barátom voltál - lépett Eve a nővéréhez, és megfogta mindkét kezét. - Még akkor is mellettem álltál, ha nem hittél abban, amit csinálok, sőt még ha ellenezted is. Amire itt készülök, azt érted is teszem, nemcsak magamért. Már régóta el akartam mondani ezt. - Nem találok szavakat - szorította meg az ujjait Chris meghatottan. - Nem baj, legalább meghallgatsz... El sem tudod képzelni, hány szakmabeli nevetett a hátam mögött kezdetben. Elkényeztetett milliomoscsemete kalandra vágyik, meg ilyesmi. Talán így is volt, legalábbis eleinte. Mielőtt a társulatot megalapítottam, semmi értelmeset nem kezdtem az életemmel. - Ugyan, Eve... - Ez az igazság. - Soha nem esett nehezére bevallania az igazat, sőt segített neki, hogy továbblépjen. - Az iskoláimban is csak az volt a célom, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel túl legyek rajtuk. Nyaranta csak loptam a napot, nem csináltam az égvilágon semmit. Figyeltem apát, ahogyan utazgat és üzletel, téged, ahogy elvégzed az egyetemet, és galériát nyitsz, majd felütöttem egy újabb női magazint. A színház értelmet adott az életemnek. Chris, amikor először álltam a színpadon, mintha fény gyulladt volna az agyamban. Igaz, hogy végül a világot jelentő deszkák mögött találtam meg a helyemet, nem rajtuk, de a lényeg, hogy lett célom. Beletelt pár évbe, hogy ne nevessenek a hátam mögött, és még párba, hogy elismerő pillantásokat lássak, de ez a mostani lehetőség életem legnagyobb esélye. Nem adhatom fel. - Örülök, hogy elmondtad mindezt - simított végig Chris a kézfején. - Megértelek, és büszke vagyok rád. Mindig is az voltam, de most büszkébb, mint valaha. Csak az időzítéssel van baj. Fél év, esetleg egy év múlva, miután rendeződtek a dolgok... - Nem mehetek el, Chris. Még ha porig rombolják is a színházat, és minden színészem hazamegy, akkor sem. - Sóhajtott, és úgy döntött, bevallja az igazi okot. - Szerelmes vagyok Alexanderbe. - Ó! - bukott ki a nővéréből. Többet nem tudott mondani, mert elakadt a lélegzete. - Mellette akarok lenni, különösen most. Eddig azt hittem, a társulatom a mindenem, de bármilyen fontos is számomra, még csak meg sem közelíti azt, amit Alex iránt érzek. Elhallgatott egy pillanatra most értette meg, hogy így volt ez, mióta ismerte a férfit, csak soha nem merte bevallani magának, nemhogy másnak. -Felesleges figyelmeztetned, hogy semmi esélyem, mert erre már én is rájöttem. Mégis mellette akarok maradni, amíg csak lehet. - Egy ideig azt hittem, te és Bennett... Magamban még örültem is neki, amikor elképzeltelek kettőtöket. De Alexander... - Tudom. Trónörökös. Évek óta szeretem, csak eddig még magam elől is sikerült eltitkolnom. Ez van. - Néha felmerült bennem, nem lehet-e, hogy... egyfajta gyerekes elragadtatás él benned a hercegi cím iránt. - Elég nagy vagyok már, hogy tudjam, mi a különbség - felelte Eve mosolyogva. - Értem - sóhajtott a nővére, és ismét helyet foglalt. - Elmondtad már neki? - Nem, és ő is nagyon óvatos volt. Bár mindketten kerültük az sz betűvel kezdődő szavakat, szerintem tudja. - És ő? Mit érez irántad? - Fontos vagyok neki, talán fontosabb, mint
szeretné, de kevésbé fontos, mint én szeretném. Nehéz Alexbe látni. Nagy gyakorlata van az érzelmei leplezésében. - Vett egy mély lélegzetet. - Különben sem számít. - Hogyan mondhatsz ilyet? - Nem számíthat. - Eve mindig gyakorlatias nő volt, legalábbis annak tartotta magát. Realista. - Mint mondtam, tudom, hogy semmi esélyem. Együtt fogok élni ezzel. A munkám amúgy is rengeteg időmet és energiámat leköti. Még ha Alex nem az lenne, aki, akkor is kétlem, hogy kijönnénk egymással. Nincs időm a házasságra és a családra. Nincs is szükségem egyikre sem. - Ezt próbáld kicsit meggyőzőbben előadni, de nemcsak nekem, hanem magadnak is! - Tényleg nincsen. - Hányszor, de hányszor végiggondolta ezt az elmúlt hetekben! - Sok nő nem akar házasságban élni. Itt vagy például te is. - Ó, persze - ült fel Chris fanyar mosollyal. -Az egyetlen ok, amiért nem mentem férjhez, és szültem hat gyereket, az, hogy még nem találkoztam olyan férfival, aki fontosabb lett volna a munkámnál. Te viszont találkoztál ilyennel. Ne tagadd, épp az imént vallottad be! - Nem számít. Nem számíthat - ismételte Eve árnyalatnyi kétségbeeséssel a hangjában. -Chris, értsd meg, bármit szeretnék is, nem ru-gaszkodhatom el a valóságtól. Úgy kell elfogadnom a dolgokat, ahogy vannak, már ha nem akarok felesleges szenvedést okozni magamnak. Nem akarom elveszíteni, de... egy nap el fogom. - Zaklatottan a hajába túrt. - Meg kell nősülnie, trónörököst kell nemzenie. Ez is azon kötelességeihez tartozik, amelyek alól nem vonhatja ki magát. Addig azonban enyém lehet egy kis rész az életéből. - Hű, de szerelmes itt valaki - dünnyögte Chris. - Nem tudom, örömömben sírjak-e, vagy szomorúságomban. - Örömödben. Amúgy is éppen elég szomorú dolog van ebben a világban. - Igazad van. Örülök, hogy megtaláltad az igazit. - Titokban Chris azért fenntartotta magának a jogot, hogy elhiggye, még a legmerészebb álom is valóra válhat egyszer. - Nincs kedved vásárolni velem délután? - Kedvem még csak volna, de nem tehetem. Beszélnem kell a houstoni irodámmal, hogy készítsenek másolatot a feljegyzéseimről, és faxolják el. Már most a próbán kellene lennem, hogy megnyugtassam a kedélyeket, de előbb találnom kell egy irodát itt valahol. - Elhallgatott, magában azonban már tervezte a következő lépéseit. - Mit szeretnél vásárolni? - Csak egy éjszakára csomagoltam. Túlzott önbizalom - magyarázta Chris, és bőr kézitáskája felé biccentett. - Biztosra vettem, hogy már a gépen vacsorázunk. Úgy tűnik, körül kell néznem, van-e Cordinában valami szívdöglesztően érzéki, amit felvehetek a bemutatóra. - Szóval itt maradsz? - Még szép. Mit gondolsz, behízeleghetem magam a palota egyik szobájába? Eve csontropogtató ölelésben részesítette nővérét. - Majd szólok az érdekedben pár szót... Órákkal később Eve már a nappalijában dolgozott a laptopján. A nap gyorsan eltelt, s számos nehézséget sikerült megoldania, de az este igen vontatottan haladt előre. Alexander nem ért vissza vacsorára. Bennett ugyan ott volt, de könnyed modora és viccei ellenére is látszott rajta, hogy a gondolataiba mélyed. Reeve és Armand herceg sem vett részt a vacsorán, csak Gabriella és a gyerekek, Bennett, Chris és Eve. Ráadásul mihelyt befejezték az evést, Bennett is elnézést kért. Feszültsége, melyet oldottnak tűnő viselkedésével sem sikerült lepleznie, teljes súlyával az ott maradókra telepedett. Egy idő után Eve is kimentette magát, a munkájára hivatkozva, Chris pedig felkísérte Gabriellát az emeletre, hogy játsszon a gyerekekkel, így hát Eve egyedül maradt a szobájában, és megpróbálta munkával tölteni az este hátralévő részét. A négy előadás forgatókönyve ugyan odalett, de még a délelőtt folyamán megkapta és biztonságba helyezte a másolatokat. Neki tulajdonképpen nem is volt szüksége rájuk. Minden
egyes szóra, minden egyes színreviteli utasításra emlékezett. Ha bármi közbejönne, bármelyik színésznője helyett be tudna ugrani a megnyitó éjszakáján. Pár nap volt hátra addig, és bár a társulat tagjai - érthetően - nagyon feszültek voltak délután, a lány elégedett volt a próbákkal. Már a második darab is majdnem olyan csiszolt volt, mint az első, a harmadikhoz pedig hozzálátnak az elkövetkező héten. Feltéve, hogy nem jön közbe egy újabb merénylet. Az első három előadásra már minden jegy elkelt, a negyedikre is majdnem. Pete is elővarázsolta a kellékeket, amelyeket kért. Eszébe jutott, nem kellene-e átnéznie a költségvetését, de e pillanatban mindenhez volt kedve, csak a számokkal való bíbelődéshez nem. Vetett egy pillantást az órájára, és gyorsan megmártózott a kádban. Majdnem tíz óra volt, mire visszaült a laptopja elé, azzal nyugtatva magát, hogy Alexander minden bizonynyal jól és biztonságban van, s feltehetően mélyen alszik az ágyában egy nehéz nap után. Ő azonban dolgozni fog. Saját darabjai megsemmisültek, és csak magát hibáztathatta, hogy nem készített sem a kislemezekről, sem a kéziratokról másolatot. Talán így volt jó, mondta magának. Az első egészen biztosan túl érzelmesre, cikornyásra sikeredett. A második - nos, már fél éve írta, mégis alig jutott túl az első felvonáson. Tiszta lappal indulhat, új ötletekkel, új hangulattal, és bizonyos értelemben új nőként. Első felvonás, első szín, dünnyögte, miközben rákattintott az új fájl ikonra. Kattogtak a fogaskerekek az agyában, de a szoba antik állóórájában is. Kinyomtatott, majd összegyűrt megszámlálhatatlan oldalt, míg végül megnyugtató mennyiségű munkavázlat és feljegyzés gyűlt össze a könyökénél. Ezúttal megírja, fogadta meg magában. Miután elkészül, színre viszi, sőt talán meg is rendezi a darabot. Halk kuncogással megtornáztatta az ujjait. Ugyanezt mondta magának minden egyes alkalommal, amikor írni kezdett... Alexander így talált rá, a billentyűzet fölé hajolva, feltűzött hajjal, maga alá húzott lábbal. Az asztali lámpa fénye fürgén táncoló ujjaira esett. Ugyanazt a kék köntöst viselte, mint azon az éjszakán, amikor a férfi először jött hozzá. Ujja fel volt tűrve a könyökéig, alja hanyagul látni engedte meztelen combját. Minden egyes alkalommal, amikor újra találkoztak, megsajdult a szíve a lány bájossága láttán. Eve nem félt megmutatni a szépségét, ha úgy látta jónak, máskor azonban nem fektetett hangsúlyt rá. Mintha egyáltalán nem érdekelné. Olyan szépség volt ez, melynek önbizalma, képességeinek tudata adott mélységet. Volt benne valami, ami azt súgta a szemlélőnek, bármibe fog is, elvégzi, méghozzá jól. Finom keze valójában erős volt, akárcsak törékenynek tűnő válla. Vonásai hamvas fiatalságot, érzékenységet, sőt sérülékenységet tükröztek. Bár mindegyikben volt igazság, akaraterő és céltudatosság áradt a lányból, amelynek segítségével el tudta fogadni, bármit hozott is számára az élet, és segítette, hogy továbblépjen. Vajon ezért szeretett belé? A képességei miatt? Alex fáradtan megdörgölte az arcát. Nemrég értette csak meg teljes mélységében, mit érez a lány iránt. Vonzódása sokkal több volt a szépség puszta elismerésénél és értékelésénél vágya messze túlmutatott az érzékiségen. Egyszer már bevallotta neki, hogy szüksége van rá. így is volt - a kijelentés előtt és után is. Szüksége természetéről azonban nem beszélt neki, miután még ő maga sem értette teljesen. Amikor azt hitte, elveszítheti, kis híján megállt a szíve. Egy pillanatra nem látott, nem hallott, nem érzett semmit. Ezt jelentené a szerelem? Bárcsak biztos lehetne benne! Soha nem engedte meg magának, hogy szeretete a családján és országán túl terjedjen. Eve esetében is így lett volna, de a szeretet felülkerekedett az akaratán. Igen, talán ez a szerelem: ismét sérülékennyé, függővé válni. Félelmetes kockázatot rejtett magában, gyakorlati énje ágált is ellene minden erejével. Nem megfelelő az időpont, és talán nem is lesz soha. Mégis.
Ha megjelenne a jó tündér, és kívánhatna tőle egyet, azt kívánná, hadd vihesse magával a lányt egy olyan helyre, ahol béke van, és hétköznapi emberekként élhetnek. Ma este, talán, még ha pár órára is, úgy tehetnek, mintha így lenne. Látta, amint Eve felegyenesedik, és megmasszírozza elgémberedett derekát. - Megígérted, hogy nem dolgozod túl magad. A lány keze maradt, ahol volt, de a fejét villámgyorsan felé fordította. Látta a szemében a megkönnyebbülést, majd a leplezetlen örömet. - Bagoly mondja verébnek - jegyezte meg Eve, s mohó pillantása láttán a herceg fáradtsága jelentősen enyhülni kezdett. - Kimerültnek tűnsz, Alex. Azt hittem, már ágyban vagy. - Megbeszélések - vont vállat a férfi, és belépett a szobába. - Sajnálom, hogy nem lehettem veletek ma este. - Hiányoztál - szorította meg a lány a kezét. -Bár megfogadtam, hogy nem árulom el, de aggódtam érted. - Feleslegesen - nyugtatta meg Alexander, másik kezét is a kezére téve. - Öt órától fogva a palotában voltam. - Meg is akartam kérdezni a többieket, de... -Elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Valamiért úgy éreztem, nem szabad. - Bennett is, Gabriella is megmondhatta volna. - Lényeg, hogy itt vagy. Ettél már? - Egy keveset, apa irodájában. - Hogy pontosan mit, azt nem tudta volna megmondani. Nem emlékezett az ízekre, sőt semmire a jelentéseken kívül. - Hallom, a nővéred is itt van. - Délelőtt érkezett. - Eve kihúzta a lábát maga alól, majd felállt, és egy apró szekrényhez lépett. Elővett egy üveg brandyt és két poharat. - Szüksége volt némi megnyugtatásra. Remélem, Brie megtesz minden tőle telhetőt. Halálra aggódta magát, amíg ideért. - Talán együtt sikerül meggyőznünk téged, hogy nagyobb biztonságban vagy Amerikában. A lány ivott egy kortyot, majd felvonta a szemöldökét. - Beszéltél már vele? - Nem, miért? - Csak úgy - mosolyodott el Eve, majd a CD-játszóhoz lépett. Pár gombnyomást követően halk zene töltötte be a szobát. Ha az ember lánya egy herceg elcsábítására készül, minden lehetséges fegyvert be kell vetnie, szögezte le magában. - Nem megyek vissza, Alex, felesleges is győzködnöd. Csak vesztegetnéd az időnket. - Alig észrevehetően hozzáérintette nyelvét a pohara széléhez. - Márpedig én utálom vesztegetni az időt. - Makacs nő vagy. Pusztán attól, hogy látta, hogy hallotta a hangját, a férfinak felszökött a pulzusa. - Ha nem akarnám ennyire, hogy velem maradj, kényszerítenélek, hogy menj el. - Úgysem tudnál, és... Tessék?! Azt mondtad, azt akarod, hogy veled maradjak? - Eve a herceghez lépett, és megállt mellette az íróasztal előtt. - Még nem mondtam? - Nem - szorította meg a kezét újra a lány. -Elég keveset mondasz szavakkal. - Sajnálom. - Nem kell sajnálnod. Kedvellek úgy, ahogyan vagy. - Különös. Mostanában rengetegszer szerettem volna más lenni, mint aki vagyok. - Meg ne próbáld! Mekkora szüksége volt a hercegnek a lány erejére ebben a pillanatban! Eve is érezte ezt. - Ne bánd, hogy az vagy, aki! Egyikünknek sem szabad bánnia. Sőt örüljünk neki! - A lány megcirógatta Alex állát a hüvelykujjával. - Élvezzük ki... - Eve - kezdte a herceg, majd elhallgatott. Nem tudta, mit mondjon, mit mondhat, és mi az, amit jobb, ha még egy ideig magában tart. -Most majdnem tönkretettem a jegyzeteidet -mondta, de még időben sikerült biztonságos helyre tennie a brandyjét. - Mondtam már, hogy túl sokat dolgozol?
- Mondtad, én pedig azt feleltem, bagoly mondja verébnek. Alexander elnevette magát. Egyre gyakrabban előfordult vele, amikor a lánnyal volt. - Mi ez? Egy új darab? - Semmi - legyintett Eve, és elkezdte összeszedni a lapokat, de a férfi rájuk tette egy ujját. - Ezt nem ismerem. Jelek az időben? Hajói tudom, a tartalék színdarabnak nem ez a címe. - Jól tudod - felelte a lány zavartan, majd megpróbálta elterelni Alex figyelmét. - Semmi különös. - Már most a következő előadás-sorozatodat tervezed? Elképzelte, amint Eve elmegy, folytatja felfelé ívelő karrierjét - nélküle. Erőt vett magán, és próbálta csüggedtségét érdeklődéssel leplezni. - Miféle mű ez? - tudakolta. -Afféle... családi dráma. Mit szólnál, ha... - Az itt is van elég. - Hüvelykujjával felhajlította az alsó lap fülét. Az egész szöveg nem lehet több tizenkét oldalnál, állapította meg. Ekkor hirtelen megértette, mit jelent, ahogy a lány a laptopja fölé hajol, az összegyűrt gala-csinok pedig egyre gyűlnek a papírkosárban. Kihívóan elmosolyodott. - Te írtad, ugye? Eve, mint akit rajtakaptak, vállat vont, és próbált elhúzódni. - Ez a hobbim. - Elpirultál. - Nem pirultam el, ne légy nevetséges! - Felvette a poharát újra, és próbált természetesnek mutatkozni. - Néha, ha van egy kis időm, ezzel szórakozom. Megkavargatta a brandyt, és közömbös arckifejezéssel ivott egy kortyot. A herceg még soha nem bánta ennyire, hogy nem látta a lányt színpadon játszani. - Chérie, az elmúlt hetekben a saját szememmel láttam, hogy egyáltalán nincsen szabadidőd. Eve füle mögé simított egy rakoncátlan tincset. - Soha nem mondtad, hogy drámákat írsz. - Az ember nem kürtöli világgá a középszerűségét. - Középszerű? Ezt majd inkább eldöntöm én magam - ingatta a fejét Alexander. A lapok felé nyúlt, de a lány gyorsabb volt. - Még nagyon nyers. Nem volt időm csiszolni rajta. - Ha egy művész nem hajlandó megmutatni a munkáját, amíg teljesen be nem fejezte, azt tiszteletben kell tartani - emelte fel a kezét a férfi védekezően, és elhatározta, amint lehet, elolvassa a vázlatot. - Ez az első darabod? - Nem - felelte Eve kurtán, majd becsúsztatta a lapokat a fiókba. - Egyet már befejeztem, egy másikat pedig elkezdtem. - Akkor mutasd meg, amelyiket már befejezted! - Lehetetlent kérsz - rázta meg a fejét a lány. Megint igyekeznie kellett, hogy természetes maradjon a hangja. - Az irodámban volt. - Elégett? - Alex két keze közé fogta Eve arcát. - Sajnálom. Annyira sajnálom... Amit az ember ír, kicsit olyan, mintha a gyereke lenne. Rettenetes lehetett elveszíteni. A lány nem gondolta volna, hogy Alexander megérti. Az írás, mint minden művészet, főként az érzelmekről szólt, és csak másodsorban a technikáról, az ügyes fortélyokról. Szívében, amely mindig megnyílt a férfi jelenlétében, lassan oldódni kezdett egy csomó. - Nem volt valami jó darab - dünnyögte. -Csak afféle szárnypróbálgatás. Remélem, gyakorlatnak megtette, és ez már jobban sikerül. - Kérdezhetek valamit? -Mit? - Mondtad, régebben színésznő szerettél volna lenni. Miért nem lettél? - Mert a színésznek azt kell tennie, amit mondanak neki. Amit a producer diktál. A hercegnek mosolyognia kellett. - Minden világos. - Ráadásul sokkal jobb producer vagyok, mint amilyen színész valaha is lehettem volna. - És az írás?
- Afféle kihívás. Milyen könnyű volt beszélnie erről most, hogy vette a bátorságot, és hozzákezdett! Nem esett zavarba, nem érezte szükségét, hogy eltitkoljon bármit is. Alex elől nem. - Ha már egyszer hivatalból sokat kell tudnom a színházról, arról, mi tetszik a közönségnek, hogyan kell színre vinni és előadni egy darabot, miért ne írhatnék egyet magam? Egy sikereset tette hozzá, mielőtt megitta a brandyjét. - Az első kísérletem olyan gyengére sikeredett, gondoltam, ennél már csak jobbat alkothatok. .. - Szereted a kihívásokat. A színház, a vívás, a harcművészetek... - Rájöttem, igaz, jóval később, mint mások, hogy kihívás nélkül az élet puszta vegetálás. Embernek lenni annyit tesz, mint a képességeink határán élni. - Megrázta a fejét, és letette üres poharát. - Keresztülhúzod a számításomat. -Én? - Igen, te. Filozofálok ahelyett, hogy elcsábítanálak. dőlt neki Alex az íróasztal- Ó, bocsánat! ínak mosolyogva. - Gondolom, tudod, mire számíthatsz... Nem először csábítanak el, ugye? - Eve az ajtóhoz lépett, elfordította a zárat, majd visszafordult. - Nem. Számtalanszor volt már benne részem. - Nocsak - vonta fel a lány a szemöldökét, majd nekidőlt az ajtónak. - És kik voltak az elkövetők? A férfi mosolya vigyorrá szélesedett. - Mademoiselle, engem úriembernek neveltek. - Nem számít - legyintett Eve. - Feltéve, hogy nem volt közöttük az a szőke angol nő, akivel helyettem táncoltál. Alexander csak hallgatott. - Hm - bólintott a lány sokatmondóan. - Nos, a brandy megvolt, a CD-t bekapcsoltam, így azt hiszem - felcsillant a szeme -, rátérek a lényegre. Megbocsátanál egy pillanatra? - Természetesen. Eve átlibegett a szomszédos hálószobába, a herceg pedig bűntudat nélkül kinyitotta a fiókot, és olvasni kezdte a darabját. Már az első párbeszéd megragadta, mely egy már nem gyerek lány és a tükörképe között folyt, a lány öltözőasztalánál . - Felség. Alex nesztelenül visszacsukta a fiókot, és megfordult. Szerette volna megdicsérni Eve-et, hogy nagyszerűnek találja a darabot. Igaz, az érzései iránta nyilván elfogulttá tették valamelyest, de abban egészen biztos volt, hogy van valami különleges a szavaiban. Amikor azonban meglátta a lányt, szóhoz sem jutott. Áttetsző, csipkés alsónemű volt rajta, felette hosszú, nyitott köntös - mindkettő egy tó vizének kékjében. Korábban feltűzött haja most kifésülve vállára omlott alakját pislákoló, reszkető fény világította meg hátulról. Sötét szemében a férfi a saját vágyát látta tükröződni hogy miképpen, maga sem tudta. Ekkor, mint az első alkalommal, a lány kinyújtotta felé a kezét. Alexander hozzálépett, és érezte, amint elbódul a méhviasz és valami titokzatos női parfüm illatától. Eve szó nélkül maga után vonta a hálószobába. - Egész nap arra vártam, hogy veled lehessek - bújt hozzá, és fojtott hevességgel nekiesett a gombjainak. - Hogy hozzád érhessek - futtatta végig a kezét a bőrén, mielőtt teljesen lesimogatta volna róla az inget. - Hogy hozzám érj. - Ha nem vagyok veled, akkor is rád gondolok, amikor nem lenne szabad - húzta le róla a herceg a köntöst, és hagyta, hogy puhán a padlóra omoljon. - Ha veled vagyok, nem is tudok másra gondolni, csak rád. A lány egészen meghatódott a szavaktól olyan ritkán mondott a herceg ilyesmit. - Akkor gondolj rám!
A szobát egy tucat gyertya fénye világította meg. Az ágy frissen volt vetve. A CD-játszóból halk zene szólt, éppen Debussy. Eve szótlanul magával húzta Alexet az ágyra, és szeretni kezdte úgy, ahogy a férfi legszebb álmaiban elképzelte. Első csókja gyengéd volt, biztató, odaadó, közben finoman simogatta az ujjaival. Végigfuttatta az ajkát Alexander arcán, nyakán, mindenütt annyit időzve, hogy a végletekig csigázza érzékeit anélkül, hogy bármi kielégülést nyújtana. A selyem, a csipke, a lány puha bőre fel-alá siklott a testén, amíg a vágy lángjai fel nem emésztették minden ellenállását. Eve sorra levett róla mindent, de amikor a férfi segíteni akart neki, csitítóan suttogva félretolta a kezét. Nyelve játékosan csiklandozni kezdte Alex térdhajlatát, fájdalmas nyöször-gést váltva ki a hercegből. Félig lehunyt szemével elégedett pillantást vetett a testre, melyet ilyen kéjes élvezetben részesített. Alexander napbarnított bőre úgy fénylett a gyertyák fényében, mint az olvadt arany. A lány elhatározta, hogy megsemmisíti önuralmának még a nyomait is. A férfi attól félt, kiugrik a szíve a mellkasából. Egy nő sem vette el az eszét ennyire, soha. Amikor Eve felé nyúlt, az kitért előle, majd újabb csapást mért az érzékeire gyengéd harapásaival, pihekönnyű érintéseivel. Gyötrő mámor. Ha nem akadt volna el a lélegzete, könyörögve kérte volna, hagyja abba. Illetve, hogy folytassa... Tehetetlenség. Ő volt az első lány, sőt lény, akivel szemben tehetetlen volt. Az érzés megbénította az agyát, görcsbe rántotta a gyomrát, az izmait. Felforrósodott, túlérzékennyé vált bőre fényleni kezdett az izzadságtól. Eve bárhol ért hozzá, miriád szikra száguldott keresztül felajzott idegpályáin. Hallotta magát, amint nyöszörögni kezd, majd - válaszképpen - a lány mély, elégedett nevetését. Eve nem gondolta volna, hogy egy férfi becé-zése, saját hatalmának tudata ilyen mámorító lehet. Itt és most Alex csak az övé - nem létezik számára kötelezettség, hagyomány, még Cor-dina sem. Józansága határán a herceg felült, átkarolta a lány derekát, zihálva fölébe kerekedett, és a szemébe nézett. Eve kihívóan felemelte az állát. - Megőrjítesz - ismerte el Alexander, majd fékevesztetten megcsókolta. Felszippantotta őket egy forgószél, ők mégsem azért küzdöttek, hogy kiszabaduljanak belőle, hanem hogy egyre feljebb és feljebb ragadja őket. Nemrég, amikor megvívtak egymással, hatalom viaskodott hatalommal. Most ugyanez volt a helyzet. Oda-vissza gördültek az ágyon, test a testhez, száj a szájhoz tapadt. A férfi levetkőztette, de távolról sem azzal a gyengédséggel, mint ő tette az imént. Reszkető ujjakkal húzta le a csekély válaszfalat, amely még közöttük volt. Hamarosan már nemcsak az ujjai reszkettek, hanem az egész teste - akárcsak a lányé. Szorították egymást, édes, sajgó nyomokat hagyva a másikon. Eve felnyögött, de nem a fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy Alex önuralma szertefoszlott. Már nagyon vágyott erre, kíváncsi volt, mit talál a szigorúan lelakatolt ajtó mögött. Egy vadat talált, amely lerázta láncait, és most rajta élte ki magát, durván, kétségbeesetten, kielégíthetetlen étvággyal. Olyan sötét, őrlő vágyat ébresztett benne, amely elborította az agyát, elvakította érzékeit. Reszketve, lélegzet után kapkodva a herceg fölé gördült, majd elragadta a mámor. - Alexander... Azt hitte, kiáltja a nevét, pedig csak elfúló nyöszörgés hagyta el az ajkát. - Kívánlak - búgta, s ujjai megállíthatatlanul siklottak lefelé a férfi testén. - Mélyebben... Amikor eggyé váltak, a herceg megértette, mi az őrület, az igazi őrület. A lány teste ívben hátrafeszült, majd körözni kezdett a csípőjével. Alex szerette volna látni az arcát, elragadtatását a szemében, de ekkor sötétbe borult előtte a világ. Tehetetlenül sodródtak a forgószél örvényében, fel a csúcsra. Amikor odaértek, a férfi elkiáltotta magát franciául - a szíve nyelvén.
11. Eve most először ébredt a herceg karjában. A reggeli pára szürkés gomolyagként hömpölygött a hajnal fényeiben, tudván, hogy a nap első sugarai menten szétkergetik majd. A hullámok moraja halk susogásként hallatszott a nyitott ablakokból. A gyertyák már régen csonkig égtek, de finom illatuk még mindig érződött a szobában. Alexander megcsókolta a lány homlokát, mire pillái megrebbentek, és felébredt. - Alex - búgta Eve, és közelebb bújt a férfihoz. - Aludj még! Korán van - suttogta a herceg, és óvatosan elhúzódott. - Már mész is? - Mennem kell. A lány átkarolta. Esze ágában sem volt elengedni őt. - Miért? Korán van... A herceg elmosolyodott roppant elbűvölőnek találta Eve álmos hangját, kába mozdulatait. Megemelte a kezet, amely fogva tartotta, és csókot lehelt rá. - Korai megbeszéléseim vannak. , - Ilyen koraiak nem lehetnek - nyöszörögte a lány, és igyekezett teljesen felébredni. Kinyitotta a szemét, és Alexre meredt. A férfi haja kócos volt a párnától, mohó ujjaitól, az átszerelmeskedett éjszakától, de még a félhomályban is látni lehetett, éber a tekintete. - Nem tudsz még egy órácskát itt maradni velem? Alexander szeretett volna, nemcsak egyet, az összest, ami ebből és az elkövetkező napból hátravolt, de nem tehette. - Nem lenne bölcs dolog. - Bölcs - ismételte Eve, pontosan értve, mire vonatkozik meg is fakult a mámoros csillogás álomittas szemében. - Nem akarod, hogy a szolgák észrevegyék, a szobámban vagy. - így a legjobb. - Kinek? A herceg felvonta a szemöldökét, részben derűsen, részben öntudatosan. Ritkán merte bárki is megkérdőjelezni őt, illetve a döntéseit. - A kettőnk dolga csak ránk tartozik. Nem örülnék, ha pletykák keringenének rólad, és hírbe hozna a sajtó. - Mint Bennett-tel, ugye? - kérdezte a lány árnyalatnyi dühvel a hangjában, majd felült, nekitámasztotta a hátát a fejtámlának, és karba fonta a kezét. - Jobban szeretek én magam aggódni a jó hírem miatt. - Senki nem gátol ebben - futtatta végig Alex egy ujját Eve csupasz vállán. - Azért én is aggódhatom, ugye? - Az enyém vagy a magadé miatt? A férfi soha nem volt türelmes típus. Évek keserves munkájával sikerült csak némiképpenjavítania ezen - meg is tett minden tőle telhetőt e pillanatban. - Eve, már most közszájon forgunk a kép miatt, amely a robbanás után készült kettőnkről. - Örülök neki! - csattant fel a lány, majd hátrarázta a haját, és szúrós pillantást vetett Alexanderre. Megsértődött. Nem értette, miért veszi ennyire szívére a dolgot, mégis. Tisztában volt vele, hogy a sértődöttség könnyen meggondolatlansághoz vezethet. - Én nem szégyellem, hogy a szeretőd vagyok. - Azt hiszed, én igen? - Későn jössz hozzám, és korán mész el, még napkelte előtt, mintha szégyellned, hol töltötted az éjszakát, és kivel. A herceg ujjai összeszorultak Eve nyaka mögött, éppen elég erősen, hogy a lány érezze a felszín alatt forrongó haragot. Mégis állta Alex sötét, tüzes tekintetét. - Soha többé ne mondd ezt! Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe egyáltalán? - Adj egy okot rá, hogy másképpen gondoljam! A férfi olyan erővel szorította már a nyakát, hogy elkerekedett tőle a szeme, majd elsöprő szenvedéllyel megcsókolta. A lány ellenállt. Végtére is szavakat várt tőle, még ha esetlen szavakat
is, bármit, de Alex keze gyors volt, és kétségbeesett. Mohón birtokba vette Eve bájait amit az éjszaka művelt vele, gyengéd játékosság volt ehhez képest. Eve teste lüktető, felajzott idegszálak tehetetlen tömegévé vált. Minden összefüggő és összefüggéstelen gondolata szertefoszlott a heves érzéki benyomások lázadásában. Karja úgy fonódott a herceg köré, mint a bilincs, elfogadva, sőt követelve, amit az csak adhatott. Ugyanaz a tűz és harag gyulladt fel benne is, mint Alexben. Az indulatok tánca a szenvedély táncává vált -vad volt, és örvénylő. A férfi elnyújtózva feküdt a hátán, és a mennyezetet bámulta. A lány összegömbölyödve feküdt mellette, de nem értek egymáshoz. A nap sugarai már feloszlatták a reggeli párát. - Ne haragudj... Nem akartam fájdalmat okozni. Ezután sem akarok. Eve fáradtan sóhajtott, de a hangja erős volt, és határozott. - Nekem nem könnyű fájdalmat okozni, Alexander. -Nem? A herceg szerette volna megfogni a kezét, de nem volt biztos benne, hogy hagyná. - Találnunk kell egy helyet és egy időpontot, ahol és amikor beszélni tudunk. Nem itt, és nem most. - Hát nem. Alex felkelt, és öltözni kezdett. A lány maradt az ágyban. Már várta, mikor hallja kinyílni az ajtót, majd becsukódni újra, ám ekkor megérintette a vállát egy könnyű kéz. - Sok érzés kavarog bennem miattad, de szégyen nem. Megvárnál a színházban? Úgy intézem, hogy hat körül ott lehessek. Eve nem nézett rá tudta, ha így tenne, könyörögni kezdene, hogy maradjon, sőt talán olyasmiért is, amit soha nem adhat meg neki. - Megvárlak. - Aludj még! Erre már nem felelt. Az ajtó nyílt, majd becsukódott újra. A lány összeszorította a szemét, és próbált úrrá lenni kétségbeesésén, veszteségérzésén. Szenvedélyt kapott a férfitól válasz helyett. Régebben azt hitte, beéri ennyivel, de be kellett látnia, tévedett. Úgy érte, mint egy arculcsapás. A szívét akarta, minden megkötés, megszorítás nélkül. A szerelmét, dédelgetését, elfogadását, egyszóval többet, mint amit kaphatott. Márpedig nem éri be kevesebbel. Most, hogy ezt tisztázta magában, felkelt ő is. Ideje, hogy folytassa a saját életét. Nem fog bűntudatot érezni az álom miatt, amely egy pillanatra felpislákolt benne, mint egy gyertyaláng. Alexander belépett édesapja könyvtárszobájába, és üdvözölte a már jelenlévőket. Armand herceg egy fotelban ült - éppen elnyomta a cigarettáját -, Reeve és Bennett pedig egy kanapén. Reeve ölében és az előtte álló asztalon rengeteg irat feküdt szétterítve. Malori, a hír- szerzési főnök egy szék karfáján foglalt helyet, és pipázott. Előző este is összeültek ugyanígy, és mindaddig össze is ülnek, amíg elejét nem tudják venni a Deboque-féle merényleteknek, fenyegetőzésnek. A már megszokott témákkal kezdték, úgymint a Reeve által foganatosított változásokkal a palota biztonsági rendszerében, a színházban, a Fogyatékos Gyermekekért Alapítványban és a saját otthonában. Új fejlemény volt a reptér és a kikötők biztonságának megerősítése. - Újabb titkosrendőr mindannyiunk mellé? -sóhajtott Bennett. - Csak addig, amíg szükség van rá. Ben nyugtalanul fészkelődni kezdett, de beletörődött a döntésbe. - Gondolod, hogy ismét Eve-en keresztül üzennek? Nyilván tudják, hogy figyeltetjük, és lehallgatjuk a telefonját. Malori elgondolkodva pöfékelt egyet. - Felség, Deboque legnagyobb gyengéje a gőg. Nem választ kerülő utakat, továbbra is Mademoiselle Hamiltonon keresztül fog üzenni, méghozzá hamarosan.
- Szeretném megismételni, amit tegnap este mondtam - kezdte Alexander. - Eve-et vissza kell küldeni Amerikába. Malori kiütögette a hamut a pipájából. - Ez nem állítja meg Deboque-ot, felség. - De legalább ő biztonságban lesz. - Alex - szólalt meg Reeve, megvárva, míg a trónörökös cigarettára gyújt. - Amennyiben a nyomozás által valószínűsíthető tények igaznak bizonyulnak, sokat segíthet Eve jelenléte. Természetesen, ha menni akarna - tette hozzá, mielőtt Alexander ellenkezhetett volna -, én magam tenném fel a gépre. Csakhogy ragaszkodik hozzá, hogy maradjon. A legjobb megoldás tehát a fokozott őrizet és a várakozás. - Várakozás? - fújta ki Alex a füstöt komoran. - Mire? Hogy ismét életveszélybe kerüljön? Ha igaz, amit állítasz, és tényleg egy színházi ember bonyolította a hívásokat, és rejtette el a bombát, jelen pillanatban is életveszélyben van, méghozzá a saját emberei valamelyike veszélyezteti! - Deboque-nak nem ő kell - vetette ellen Ma-lori halkan. - Csak eszközül használja. - Az eszközökért nem kár. - Alexander - szólalt meg az uralkodó, most először. Hangja ugyanolyan halk volt, mint Malorié, de érződött benne a tekintély. Hűvös, néha hideg csengése volt, de soha nem durva vagy kemény. Egy pillanatra szünetet tartott, tekintete a fotel karfáján pihenő ujjaira tévedt. -Higgadtan kell gondolkodnunk, ugyanolyan hideg fejjel, mint amilyennel Deboque tervezi a lépéseit. Tudod jól, úgy szeretem Eve-et, mintha a saját lányom lenne. Mindent megteszünk, amit a védelméért tenni lehet. - Ő nem cordinai - ingatta a fejét Alex. Lelkében egymásnak feszült az aggodalom és a józan ész. - Vendég az országunkban, felelősséggel tartozunk érte. - Tisztában vagyunk a felelősségeinkkel - jelentette ki édesapja az előbbi, tekintélyt parancsoló hangján. Együtt érzett a fiával, de nem engedhette meg magának, hogy ez meg is nyilvánuljon. Ha Eve egyik alkalmazottja Deboque embere, ki fog derülni, ki az. A logika azt diktálja, hogy Deboque-nak nem áll érdekében bántani Eve-et, különben az emberének nem lesz lehetősége Cordinában maradni. - És ha Deboque fittyet hány a logikára? - Az ilyenek, mint ők, mindig logikusak. Nincsenek emberi érzéseik. - Ettől még hibázhat. - Igaz - bólintott Armand herceg, és Sewardra gondolt. Elöntötte a gyász, de ezt sem mutatta ki. - Hibázhat. Arra kell csak ügyelnünk, hogy mi ne hibázzunk. - Reeve felé fordult. - Azt hiszem, ezt rád bízhatom, fiam. - Mindent, amit rövid távon megtehettünk, megtettünk. Ami a hosszú távú megoldást illeti, Malori és én megállapodtunk, hogy beépítünk valakit Deboque szervezetébe. - Vannak fenntartásaim - morogta Malori. - Semmi szükség rájuk - vigyorodott el Reeve, majd átnyújtott egy aktát az uralkodónak. Abban is megegyeztünk, hogy az emberünk kilétéről csak nekünk hármunknak legyen tudomásunk. - Mindannyiunkat érinti - vetette ellen Ben-tt. nett - Pontosan - ismerte el Reeve -, mégis úgy gondoljuk, jobb lesz így. Az illető élete múlhat azon, hogy titokban tud-e maradni. Minél kevesebben tudnak róla, annál nagyobb esélye van a, sikerre. Ez hónapokba telhet, de valószínűbb, hogy évekbe. Meg kell értenünk, olyan ez, mint amikor elültetünk egy magot. Idő kell, amíg kihajt. - Személy szerint boldog lennék, ha még életemben sikerülne elfelejtenem mindent, ami Deboque-kal kapcsolatos - mondta Armand herceg. Nem nyitotta ki az aktát úgy döntött, később néz bele, majd elzárja saját páncélszekrényébe. - Rendszeres jelentést kérek az ügyről. - Természetes - bólintott Reeve, és összegyűjtötte az iratait. - Ha sikerülne elkapnunk és kihallgatnunk Deboque emberét, talán nem is lesz szükségünk másra.
Miután mindannyian felálltak, Alexander az uralkodóhoz lépett. - Volna pár perced? Szeretnék beszélni veled. Bennett megértette, hogy a bátyja négyszemközt szeretne beszélni édesapjukkal. Megnyugtatóan a karjára tette a kezét. - Ma reggel a színházban leszek. Vigyázok rá. Alex megszorította a kezét nem volt szükség hálálkodó szavakra. - Vigyázz, nehogy rájöjjön, miért vagy ott! Két lábbal rúgna ki az ajtón. - Majd úgy teszek, mintha alkalmatlankodnék, ő pedig megértően elvisel. - Lehajolt édesapjához, és megölelte. - Számíthatsz ránk, apa. Armand ülve figyelte, ahogy becsukódik az ajtó kisebbik fia mögött. Egyetlen jelentés, akta, terv sem jelentett neki annyit, mint Bennett egyszerű szavai. - Hármatok közül egyedül Bennettet képtelenség kiszámítani. - El lenne ragadtatva, ha ezt hallaná. - Kisfiúkorában is hazahozott minden törött szárnyú madarat, sebesült macskát abban a hitben, hogy meg tudja gyógyítani mindet. Sokszor sikerült is. Néha aggódom, hogy túlságosan mélyen érez. Ebben édesanyádra ütött. -Megrázta a fejét, és felállt. - Rendeljek kávét, Alexander? - Nekem ne. Le Havre-ba kell mennem, jelen leszek egy hajó érkezésénél. - Hallom, csak úgy süt belőled a lelkesedés, fiam. - A megfelelő pillanatban majd úgy teszek, mintha sütne. - Mindjárt gondoltam. Eve-ről akarsz beszélni, ugye? -Igen. Édesapja bólintott, majd az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Remélte, hogy a friss tengeri levegő kisöpri a feszültséget, amely még mindig ott érződött a szobában. - Alex, van szemem. Azt hiszem, tudom, mit érzel iránta. - Talán tényleg tudod. Én csak most kezdem megérteni. - Még nálad is fiatalabb voltam, amikor trónra léptem, fiam. Fel voltam készülve rá, természetesen, hiszen erre neveltek születésemtől fogva, de arra senki nem számított, különösen nem én, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Nagyapád hirtelen megbetegedett, és három napon belül elhunyt. Nehéz időszak volt, alig töltöttem be a huszonnégyet. Több tanácstag is aggodalmát fejezte ki az életkorom és a temperamentumom miatt. - Elfordult, és halványan elmosolyodott. Nem mindig voltam olyan elővigyázatos, mint te. - Bennett is mindig azzal mentegetőzik, hogy volt kitől örökölnie a vérmérsékletét. Armand herceg, napok óta először, elnevette magát. - Nála azért jobban vigyáztam. Nos, alig egy éve léptem trónra, amikor hivatalos látogatást tettem Angliában. Megismertem Elizabetht, és összeálltak életem szétszóródott mozaikdarabkái. Annyira szerettem, hogy az már fájt, mégsem volt semmi az életemben, ami ennek szépségét távolról megközelítette volna. - Tudom, miről beszélsz. Édesapja hosszan nézett rá, majd sóhajtott. - Reméltem, hogy így van. Tisztában vagy vele, mit kívánsz tőle? - Ezen tépelődöm már hetek óta. Úgy érzem, nincs jogom ekkora kéréssel fordulni hozzá, pedig talán meghozná értem az áldozatot. Szerintem fogalma sincsen, és talán meg sem tudom értetni vele igazán, mennyire megváltozna az élete, ha velem maradna. - Szeret? - Igen - felelte Alexander, majd elhallgatott, és megdörgölte a szemét. - Istenem... remélem, hogy igen. Nehéz tisztán látnom az érzéseit, miután évekig igyekeztem elfojtani a sajátjaimat. Az uralkodó mindenki másnál jobban értette, miről beszél a fia. A különbség az volt, hogy amikor ő szerelmes lett, nem élt már az édesapja, hogy megbeszélje vele az érzéseit. - Mit kérsz tőlem, fiam? A beleegyezésemet vagy a tanácsomat? Alex leejtette a kezét. - Mindkettőt.
- Szívből örülök a választásodnak - mosolyodott el az uralkodó, majd a fiához lépett. Cordina büszke lesz az új hercegnőjére. - Köszönöm - szorította meg a kezét Alexander. - Félek, ő kevésbé fog örülni az új címének. - Amerikaiak - vigyorgott Armand herceg. -Legszívesebben messze elkerülnek mindent, ami címmel vagy állami pozícióval kapcsolatos. - Csakhogy neki, Reeve-vel ellentétben, nincsen választása. - Ha szeret, nem fogja olyan nehéznek találni a koronát sem. Mint ahogy te sem, ha eljön az ideje. - Ha szeret - ismételte Alex. - Hálás vagyok a beleegyezésedért, apa. Azért meghallgatnám a tanácsodat is, ha lehet... - Kevés olyan ember van, aki előtt teljesen meg tudod nyitni a szíved, fiam. Ha ő az a lány, akivel majd megosztod az életedet, ne titkolj el előle semmit! A nők válla erősebb, mint gondolnád. Számíthatsz rájuk. - Én inkább óvnám mindentől. - Ez természetes, de nem zárja ki az előbbit. Van valamim számodra. Az irodájába vezető ajtón át elhagyta a könyvtárszobát. Pillanatokkal később visszatért egy apró, fekete bársonydobozkával a kezében. Fia látta, milyen vigyázva fogja, miközben hozzá lép. - Sokszor eltűnődtem, mit érzek majd, amikor neked adom ezt - emelte fel a dobozkát az uralkodó. - Részben szomorú vagyok, hogy visz-szakerült hozzám, részben büszke, hogy van egy fiam, akinek odaadhatom. - Érzelmei egy pillanatra felszínre törtek, de aztán ismét úrrá lett rajtuk. - Nagy boldogság nekem, hogy nemcsak fiamként szeretlek, de férfiként is tisztellek. - Pillanatnyi habozás után átnyújtotta a dobozt. - Szalad az idő - mormolta. - Ezt a gyűrűt adtam édesanyádnak azon az éjszakán, amikor megkértem a kezét. Szeretném, ha te is ezt adnád Eve-nek, amikor megkéred az övét. - Semmit nem adhatnék neki büszkébben -vette el Alexander. Képtelen volt kinyitni e pillanatban a dobozt, de keze talán még édesapjáénál is szorosabban fonódott köré. - Köszönöm, apa. Armand végignézett rajta ugyanolyan magas volt, mint ő maga. Eszébe jutott, milyen volt kisfiúként, és az azóta eltelt években. Elmosolyodott, majd megölelte, férfiként. - Hozd el hozzám, ha már az ujján lesz! Eve kimerülten figyelte a két színpadi munkást, ahogy festékszóró pisztollyal dolgozik. Elfojtott egy ásítást, és beírta a jegyzetfüzetébe, hogy amint visszatérnek az Államokba -azaz kevesebb, mint öt hét múlva -, újabb felszerelést kell vásárolnia. Két nap múlva lesz az első előadásuk, négy hét múlva pedig az utolsó. Pár napot pihennek még utána, és ennyi. Társulata már most leszerződött egy őszi turnéra, és kilátásban volt egy háromhetes előadássorozat is Los Angelesben, januárra. Minden bizonnyal az íróasztalán is hegyekben állnak majd az ajánlatok, miután hazatér Cor-dinából. Mert hazatér. A színházi ügyelő asztalához sétált a színpad jobb oldalán, és igyekezett a próbára összpontosítani. Színészei már jelmezben, díszletek között próbáltak. A lány mindent tökéletesnek talált. A Pete által vett hatalmas, vörös urna úgy virított, ahogy elképzelte. A kanapé kárpitja fakó volt, a csipke alátétek ragyogó fehérek, keményre vasaltak. Minden tökéletes, és ez főként neki köszönhető. Bárcsak ugyanúgy tudna örülni ennek, mint korábban! - Nagyszerű munkát végeztél - súgta valaki a fülébe. Összerezzent. - Ben... - szorította a jegyzeteit a szívéhez. -Mit keresel itt? Elvileg ez zártkörű próba. - Én a körön belül vagyok, legalábbis a biztonsági embereiddel sikerűit ezt elhitetnem. Mondd csak, gorilláknak szólítjátok őket, mint az amerikai filmekben? - Én nem merném - ingatta a fejét a lány, és lopva a herceg tapintatos távolságból figyelő testőreire pillantott. - Semmi hivatalos teendő? - Ne is mondd! Hetekig csak robotoltam, éppen ideje volt elcsennem pár órát magamnak.
Eve nem is tudta, mekkora megtiszteltetésben részesült, ugyanis a herceg ezt a két órát a lovaitól csente el. - Gondoltam, beugrom megnézni, hogyan haladnak a dolgok. - Ha Doreent keresed - kezdte a lány szárazon -, fenn van, a próbateremben. Tudod, három darabot próbálunk egyszerre. - Rendben, értettem a célzást. Nem zavarom Doreent próba közben. Doreen valójában eszébe sem jutott a hercegnek. Szórakozottan a színpad felé fordult, és figyelte, hogyan bontakozik ki a darab. - Gondolom, az embereid többsége már jó ideje neked dolgozik. - Van, aki igen, van, aki nem. Gyere, üljünk le a nézőtéren! Ma még nem láttam onnan az összképet. Bennett követte a lányt, s helyet foglaltak a középső oszlop középső sorában. A biztonságiak három sorral mögéjük telepedtek le. Eve nem vette észre, hogy kettővel többen vannak, akiket külön az ő őrizetével bíztak meg. - Jó lesz - dünnyögte magában. - Felmentem az erkély leghátsó sorába, és onnan is jól néz ki. Ami pedig az akusztikát illeti, egyszerűen tökéletes. - Ennyi közös munka után nyilván jól ismered a társulatodat - folytatta a herceg a puhatolózást. - Mármint emberileg, nem csak szakmailag. - Az előadó körutak valóban nagyon tanulságosak - bólintott a lány. - Ugyanakkor a színházi emberek is csak olyanok, mint bárki más - mosolyodott el. - Van, aki társaságked-velőbb, van, aki nem. Csak nem akarsz csatlakozni hozzánk? - Meghallgatnád, mit tudok? - Szerintem jobban jársz, ha színpadi munkásnak jelentkezel. Sokkal több lehetőségük van flörtölni a színésznőkkel. - Nem felejtem el. Hányan dolgoznak neked? - Az az előadástól függ. - Most éppen hányan? Eve Bennett felé fordult, és összevonta a szemöldökét. - Miért? - Csak kíváncsi vagyok. - Korábban nem vettem észre, hogy érdekelne - mutatott rá a lány. - De sok kérdésed lett hirtelent - És ha éppen most jutott eszembe? Talán csak el akarom ütni az időt valahogyan. - Ben, ismerlek, és miután Reeve nagyon hasonló kérdéseket tett fel tegnap, ne mondd, hogy puszta kíváncsiságról van szó! Mi köze az embereimnek a nyomozáshoz? A herceg kinyújtotta a lábát, majd szemtelenül feltette az előttük lévő ülés támlájára. - Ne tőlem kérdezd, nem vagyok nyomozó! Mondd csak, miért nem mutattál még be annak a kombinés hölgynek a színpadon? - Bennett, ne játszadozz velem! Úgy tudtam, barátok vagyunk. - Jól tudtad. - Akkor bánj velem egyenlő félként! A herceg csak egy pillanatig habozott - tisztelte, szerette Eve-et, és belátta, hogy igaza van. - Minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk. - Nem értem, mire célzói. - A második hívást innen, a komplexumból kezdeményezték. - Látta, amint a lány szeme elkerekedik. - Úgy gondolták, jobb, ha neked nem szólnak erről. Szerintem rosszul tették. - Úgy érted, a színházból? - Ilyen pontosan nem lehet meghatározni. Csak annyit tudnak, hogy nem az épületen kívülről hívtak. Miután minden ajtónál, bejáratnál őr állt, és betörésre utaló nyomot sem találtak, biztosra vehető, hogy a bombát egy belső ember rejtette el. Valaki a komplexumból.
- A, szóval az embereimre gyanakszol! - A lány ösztönösen védeni kezdte a társulatát. Ben, három másik színház működik a komplexumban. Mit gondolsz, ez hány színészt, technikust, színpadi munkást jelent? - Tudom, tudom - bólintott a herceg, és a kezére tette a kezét, hogy megnyugtassa. - Egy biztos. Olyasvalakinek kellett lennie, akinek nem kérdőjelezték meg a jelenlétét ebben a színházban, még a színpad mögött, sőt az irodádban sem. Senki sem gyanakodna a saját emberedre, még te sem. - Mi oka lenne bárkinek is a társulatomból a családodat fenyegetnie? - Deboque nem sajnálja a pénzt, ha nagyon akar valamit. - Ezt nem akarom elhinni, Ben! - Eve visszafordult a színpad felé. Az ő színészei, az ő társulata. A családja. - Ha hinnék neked, most azonnal lefújnám az előadást, és hazaküldenék mindenkit. Az ég szerelmére, színészekről, technikusokról, varrónőkről van szó, nem gyilkosokról! - Nem azt mondtam, hogy biztosan közülük valaki, hanem azt, hogy lehet. Nem kérek mást, Eve, mint hogy gondolkodj el rajta! - Megszorította a lány kezét. - És vigyázz magadra! Szeretlek, nem akarom, hogy bajod essék. Eve minden dühe elpárolgott. - Ben, ha arra gondolok, én vagyok a felelős azért, hogy idehoztam valakit, aki... - Elég, ne is folytasd! Bármi is a válasz, nem te vagy a felelős, hanem Deboque. Deboque. Mindig ő. - Nem ismerem, még csak nem is láttam soha, mégis betolakszik az életembe minden lehetséges irányból. Meg kell végre állítani! - Meg fogjuk - jelentette ki Bennett halkan, de a lány jól ismerte ahhoz, hogy tudja, halálosan komolyan beszél. Érezte a fojtott indulatot a szavak mögött. - Reeve-nek van egy terve, sőt már hozzá is látott a megvalósításához, ami időbe telik, több időbe, mint szeretnénk, de ha beválik, az Deboque végét jelenti. Remélem, az én kezem is benne lesz a dologban. - Te csak tartsd a kezed a zsebedben! Én sem akarom, hogy bajod essék. A herceg elmosolyodott. - Felesleges aggódnod értem. Jobban érdekelnek a nők és a lovak, mint a dicsőség... - Maradj is meg ilyennek! - állt fel a lány, és hátrasimította a haját. - Megyek, megnézem, hogyan folyik a próba odafenn. - Túl sokat dolgozol, Eve. Kezd meglátszani rajtad. - Mindig nagyra értékeltem a tapintatos megjegyzéseidet. - Talán nem kellene annyit aggódnod Alex miatt. - Mégis, hogyan ne aggódjak érte? - Próbálj bízni a sorsban egy kicsit! - Felállt a lánnyal együtt, és játszadozni kezdett a hajával. Isten is arra teremtette, hogy Cordinában uralkodjon. Engem nem, hála neki. Szóval nem lesz semmi baja. - Elég, ha látom, és tudom, hogy így van. De amikor nem látom... - Arcon csókolta a herceget, majd úgy döntött, ez kevés, ezért meg is ölelte. - Este találkozunk. - Játszunk tízlapos romit? - Ötvenhárom dollárral jössz még a múltkoriból is. - Számolod? - Még szép - mosolyodott el Eve, majd elindult a színpad mögé. Ben megnyugodva figyelte, amint két testőre késlekedés nélkül elindul utána. Gabriella és Chris is beugrott, és megpróbálták rávenni Eve-et, töltse velük a délutánt az egyik tengerparti kávézóban. Titkárnője kérés nélkül kávét és cukros süteményt hozott neki, amikor meglátta. Egy színésze felajánlotta az öltözőjét, hogy aludjon egy kicsit, egy sminkese pedig valami krémet emlegetett, amellyel el lehet tüntetni a táskákat a szeme alól. Mire az aznapi próbák véget értek, Eve alig látott a haragtól.
- Ha még valaki, bárki, meg meri említeni a pihenés szót a közelemben, leütöm - morogta félhangosan a színpad mögötti folyosón. - Tőlem ugyan nem hallja. Olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem elesett. Pete az egyik ládája fölé görnyedt, gondosan elzárva a kellékeit. - Azt hittem, mindenki elment. - Majdnem - bólintott a férfi. Amikor felegyenesedett, kulcscsomója megcsörrent az övén. Még el kellett raknom pár kelléket, ráadásul a vázának, vagy nem is tudom, mi ez, még nem találtam akkora dobozt, amibe belefér. - Hagyja nyugodtan a színpadon! Túl giccses ahhoz, hogy bárki ellopja. - Maga mondta, hogy ilyen legyen. - Kiváló munkát végzett, Pete - nyugtatta meg a lány, és próbálta megmozgatni elgémberedett nyakát. - A váza egyszerűen tökéletes, akárcsak a csipke alátétek. Tudom, mennyire lelkiismeretes, de biztosíthatom, úgy lezárjak a színházat, mint egy börtönt. Amilyen biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, kétlem, hogy bárki kárt tudna tenni a kellékeiben. Menjen nyugodtan, vacsorázzon! Már biztosan nagyon éhes. - Igaz - bólintott a férfi, de egyelőre habozott szórakozottan játszadozott a kulcsaival. - Valami baj van? - Semmi. Csak szeretnék mondani valamit. Eve meglepetten elmosolyodott. - Ki vele! - Elég mérges voltam magára a múltkor, amikor kiparancsolt innen. Sőt kidobott, és megfenyegetett, hogy elbocsát. - Attól tartok, ezzel nem volt egyedül. - Ha tudom, miért teszi, biztosíthatom, rohantam volna, mint egy őrült. - Megvakarta az állát, és zavartan bámulni kezdte a cipője orrát. - Talbot elmesélte mindenkinek, hogyan futott körbe megnézni, mindenki kijutott-e, miután megtudta, hogy bomba van a színházban. Hősiesen. Ostobán - tette hozzá tárgyilagosan -, de hősiesen. - Se hősies, se ostoba nem volt, csak szükségszerű. Azért köszönöm. - Meghívhatom egy italra? A lány egy pillanatig szóhoz sem jutott. Amióta ismerte Pete-et, ez volt az első olyan mondata, amely némi társas jelleget hordozott. - De mennyire! A ma estém ugyan már foglalt... Mit szólna a holnaphoz, közvetlenül a próbák után? - Rendben - bólintott a férfi. Megint megvakarta az állát, felhúzta a nadrágját az övénél, és elindult kifelé. - Maga oké, Miss Hamilton. - Ön is, Pete - dünnyögte Eve, és jobban érezte magát, mint egész nap bármikor. Elindult a folyosón a másik irányba, az átmeneti irodája felé, s közben elhaladt a régi mellett. Negyed hét, állapította meg az órájára pillantva. Alexander késik. Egész nap rá várt, a megjegyzésektől és a fáradtságtól morcosan, és még mindig nincs itt. Vajon miért akar beszélni vele? Nyilván, hogy minél hamarabb, minél tisztábban véget vessen annak, ami közöttük van. Tudja, mennyire szerelmes belé, és nem akar fájdalmat okozni neki. Ezt mondta is. Ezért akar most szakítani - mintha már most nem szakadna meg a szíve ettől. Alexander továbbra is vágyott rá, efelől nem volt kétsége, de meg akarta őrizni a becsületét. Pár titkos órát adhat csak neki, azt is az éjszaka leple alatt, és ezt a helyzetet már nem érzi méltónak magához. Tiltakozik ellene az igazságérzete - talán ezt a tulajdonságát szerette benne Eve a legjobban -, és jobban tiszteli annál őt is, semhogy így folytassa. Semmi megbántódás, emlékeztette magát a lány. Tudta, hogy nem lehet tartós kapcsolat közöttük, kezdettől fogva tudta. Az ő élete nem hercegekről és palotákról szól. Sóhajtott, és felütötte a könyvét, amelyet még reggel tett a táskájába. Könyvjelzőül azt a virágot használta, amelyet még Alextől kapott a kertben, és a füle mögé tűzött. Mikor is? Két
hete? Egy örökkévalósággal korábban. Becsukta a könyvet, és azzal vigasztalta magát, hogy vannak nők, akiknek még ennyi sem marad egy kapcsolatból. Maga oké, Miss Hamilton. Pontosan így is van. Oké volt, és továbbra is oké lesz. Az élettel úgy kell szembenéznie, amilyen. Várni fog, de nem fog tépelődni. íróasztala mögé lépett, és elővette az új aktát, amelyet nemrég kezdett összeállítani. A színházban néma csend volt - mígnem egy durranás hallatszott.
12. Amikor felpattant a székéről, rohanó lépteket hallott az ajtaja előtt. Egyetlen gondolata az volt, hogy jól megmossa a fejét, bárki is az a társulatából, aki felfordulást csinál ahelyett, hogy vacsorázna a többiekkel. Amikor az ajtóhoz lépett, meglátta a földön fekvő testet. Megdermedt egy pillanatra, de aztán összeszedte magát, végigrohant a folyosón, és a felismerhetetlen férfi fölé hajolt. Vér szivárgott az ingéből. Szemmel láthatóan elejtette a tálcáját, mert egy vizeskancsó és több pohár hevert a padlón összetörve. Üvegszilánkok mindenütt. Gyorsan kellett cselekednie. Levette hosszú kardigánját, és a férfira terítette. Telefon! Azonnal telefonálnia kell. Nyugalmat erőltetett magára, és visszarohant az irodájába. Izzadt, remegő kézzel felvette a kagylót, és tárcsázott. - Halló? Itt Eve Hamilton beszél a Művészeti Központból. Lelőttek egy férfit. Kérem, azonnal küldjék ide a mentőket és a rendőrséget! Halk lépteket hallott az ajtajához közeledni egy pillanatra elakadt a lélegzete. - Siessenek! - suttogta. - Kérem, siessenek! Letette a kagylót, és kétségbeesetten körülnézett. Az ajtón kívül nem volt más kijárat. A léptek elhaltak - a kérdés csak az volt, hol, milyen közel. Reszketve megkerülte az asztalát. Bárki is az, azért jött, hogy megölje, és... Hat óra húsz perc, állapította meg, bár elmosódottan látta csak az órája számlapját. Alexander. Lehet, hogy mindketten rá várnak. Végiggördült egy izzadságcsepp a homlokán, de közelebb lopózott az ajtóhoz. Figyelmeztetnie kell a herceget valahogyan. Már éppen az ajtó felé nyúlt, hogy teljesen kinyissa, amikor az lassan kitárult. A fegyvert látta meg először fekete volt, mint a halál. Ezt követően a kezet is, majd az arcot. Legszívesebben sikított volna, de uralkodott magán. Az a férfi volt, akit vívni látott Alexanderrel. A férfi, aki rámosolygott, és akinek halványan ismerős volt az arca. Most már emlékezett. Itt, a színházban látta korábban. Ezúttal nem mosolygott. Arca komor volt, és merev. A tekintete láttán Eve-nek kétsége sem lehetett afelől, hogy akár ölni is képes. - Mademoiselle - kezdte Jermaine, de többre nem jutott ideje. A lány villámgyorsan torkon ütötte az öklével. Még ki sem esett a kezéből a fegyver, már kapta is a következő ütést, kézéllel a tarkójára. A férfi összecsuklott. Eve zihálva lenézett a félig irodájában, félig irodáján kívül heverő testre. Szeretett volna elrohanni, és meg sem állni, de erőt vett magán, és próbálta megőrizni a hidegvérét. Lehajolt, és a hóna alá nyúlva bevonszolta a férfit az irodába. Rövid keresgélés után előhalászta íróasztala legfelső fiókjából a kulcsot. A szoba alig érte el Jermaine földön fekvő testének hosszát. A lány átlépett rajta, majd bezárta az irodát kívülről. Megrázta a fejét, remélve, hogy kitisztulnak a gondolatai, majd nekidőlt a falnak, és adott magának pár másodperc gondolkodási időt. A sebesült férfi felnyögött a folyosón, mire a lány nyomban mellette termett. - Már érkezik a segítség - mondta halkan, biztatóan. - Nem lesz semmi baj. -Jermaine... - Igen, tudom. Gondom volt rá. Ne erőltesse a beszédet! A seb, jutott eszébe hirtelen. El kell állítania a vérzést. Kétségbeesetten a hajába túrt, és gondolkodni próbált. Törülköző! - Ne mozogjon! - utasította a férfit. - Hozok valamit, amivel elállíthatjuk a vérzést. - Itt várt. Elrejtőzött. - Bezártam - nyugtatta meg Eve. - Ne beszéljen! Mindjárt itt leszek. Felállt, és már éppen a legközelebbi fürdőszobába rohant volna törülközőért, amikor zajt hallott maga mögött. Megpördült, de a folyosó üres volt. Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és elindult az irodája felé. Lehet, hogy Jermaine visszanyerte az eszméletét? Rádöbbent, hogy
elfelejtette elvenni tőle a fegyvert. Jeges félelem markolt a szívébe. Igaz, bezárta, de ha a férfi megtalálja a pisztolyt... Valaki mozgott a nézőtéren. Rohanni kezdett. A színpad teljes sötétségbe borult. Rácsapott a főkapcsolóra, mire kigyulladtak a fények. Amikor meghallotta Alexander hangját, elszorult a torka. A herceg felsietett a színpadra, ő pedig a karjába vetette magát. A lány tekintete láttán úgy döntött, később is ráér bocsánatot kérni, amiért nem pontosan érkezett. - Mi baj van? - Az a férfi, Deboque embere... Bezártam az irodámba. Lelőtt valakit, azt hiszem, az egyik testőrt. Már telefonáltam a rendőrségnek és a mentőknek. - Bántott? - mérte végig Alex sietve, majd óvatosan megérintette a vállát. - Vérzel! - Nem én, a földön fekvő férfi. Orvosra van szüksége, méghozzá azonnal, és az irodámba is... - Emiatt ne aggódj! - ölelte meg a herceg, és intett a testőreinek. - Fogjátok el! Majd én itt maradok vele. - Fegyvere van! - Nekik is. Ülj le! - Lesegítette a lányt kanapéra. - Mondj el mindent! - kérte Alexander, miközben futólag az emberei után nézett, akik eltűntek a színpad mögött. - Mindenki hazament már, legalábbis azt hittem. Tudtam persze, hogy van egy testőr, aki vigyáz rám. Durranást hallottam, majd lépteket. A férfi ott feküdt a padlón, és amikor visszarohantam telefonálni, megint lépteket hallottam. Alex, ő volt, akivel vívtál, Jermaine! - Lelőtték? - Nem, nem! - ellenkezett a lány, majd reszketeg kézzel a hajába túrt, és próbált érthetőbben fogalmazni. - Ő lőtte le a testőrt! Fegyver volt nála. Leütöttem, és... - Leütötted Jermaine-t? - Éppen ezt magyarázom! - csattant fel a lány. - Lelőtte a másik férfit, aztán bejött az irodámba. - Eve! - rázta meg Alexander gyengéden. -Jermaine a testőrségem feje. Én bíztam meg, hogy vigyázzon rád! - De hiszen... Elhallgatott, és értetlenül nézett maga elé. - Akkor ki? - Én - lépett elő Russ a színpad bal bejárójának sötétségéből, kezében hangtompítós revolverrel. A herceg azonnal a lány elé ugrott. - Hálás köszönetem, felség, hogy elküldte a testőreit. Nincs sok időm, ezért ígérem, gyors leszek. Ne féljenek, nem fog fájni! Profi vagyok. - Ne! - állt fel Eve, és kilépett Alex mögül. -Ezt nem teheted! - Sajnálom, Eve, már ami téged illet - vallotta be a férfi őszintén, majd szomorkásán elmosolyodott. - Ilyen az üzlet. Szeretném, ha tudnád, te voltál a legjobb producer, akivel valaha dolgoztam. - Nem jut ki innen élve -jegyezte meg a herceg halkan, tudván, hogy az emberei másodperceken belül visszatérnek. - Szerencsére volt alkalmam nagyon jól kiismerni ezt a színházat. Tíz másodperc alatt eltűnök. Ennyim még biztosan maradt. Ha mégsem... Mindannyian meghallották a rendőrszirénák magas, távoli vijjogását. - Ilyen az üzlet. - Alexander szívének szegezte a fegyvert. - Személy szerint semmi bajom önnel, higgye el... A díszlet vörös urnájának élénk papírvirágai úgy hatottak, mint valami rossz vicc. A reflektorok felfűtötték a levegőt, mintha már javában folyna a darab. A különbség csak az volt, hogy Russ igazi fegyvert tartott a kezében. A lány felsikoltott, gondolkodás nélkül a herceg elé vetette magát, majd összeesett a golyótól.
Nem halhat meg! - ismétlődött a gondolat Alexander fejében újra meg újra, mint egy litánia, miközben kezébe temetett arccal a kórház várószobájában ült. Tudott imádkozni, de e pillanatban csak ezekre a szavakra telt tőle. Tisztában volt vele, hogy mások is ülnek a váróban, de felőle akár szellemek is lehettek volna. Képzelete fantomjai. Édesapja az ablaknál állt, Bennett Chrisszel ült a padon, és fogta a kezét. Gabriella Alex mellett foglalt helyet, némán osztozva érzéseiben. Reeve újra és újra benézett, amikor éppen nem tárgyalt a rendőrökkel. Ha lett volna még egy másodpercük, egyetlen másodpercük, félretolhatta, félrelökhette volna - tehetett volna valamit, bármit, amivel megóvja a golyótól. A karjában esett össze. Amíg él, nem felejti döbbenettől és fájdalomtól eltorzult vonásait, mielőtt elvesztette az eszméletét. A kezén száradt a vére. Minden értelemben. - Igyál egy kis teát, Alex! - nyújtotta felé a csészét a nővére, de ő megrázta a fejét, és újabb cigarettára gyújtott. - Ne tedd ezt magaddal! -folytatta Brie. - Eve-nek szüksége lesz az erődre. A bűntudat megbénít. - Meg kellett volna védenem. Elküldtem a testőröket, mert azt hittem, velem biztonságban van... Behunyta a szemét, de még így is látta azt a vérfagyasztó pillanatot, amikor a lány elé ugrott, saját testét használva pajzsul a golyó ellen. - Russ engem akart. - Bármelyikünket - helyesbített a nővére, és fivére térdére tette a kezét. - Ha már bűntudatról van szó, egyenlően osztozunk rajta. Alex, amikor nem voltak emlékeim, mindvégig segíteni akartál, és én nem hagytam. Most jó-vátehetném, ha hagynál segíteni. A herceg lassan Brie kezére tette a kezét. Ennél többre nem volt képes. Reeve ismét megjelent a váró ajtajában. Feleségére nézett, futólag megérintette a vállát, majd az ablak mellett álló uralkodóhoz lépett. Armand herceg biccentett, és folytatta szótlan virrasztását. Ő is tudott imádkozni. Chris nem bírt egy helyben ülni tovább felállt, kiment a folyosóra, majd visszatért. Köny-nyek csillogtak az arcán, s még ahhoz sem volt ereje, hogy letörölje őket, nemhogy visszatartsa. Érezte, amint Gabriella átöleli a vállánál. Megkapaszkodott benne. - Nem veszíthetjük el... - Nem - tartotta Brie erősen. - Nem fogjuk elveszíteni. Gyengéden leültette Christ egy székre. - Emlékszel, hogy egyetemista korunkban mennyit meséltél Eve-ről? Gyakran eltűnődtem, milyen lehet, ha az embernek van egy húga. - Emlékszem - sóhajtott Chris, és próbált belemenni a játékba. - Mindig azt mondtad, mennyire irigyelsz érte... - Világéletemben csak férfiak és fiúk vettek körül - mosolyodott el Gabriella, majd megfogta barátnője kezét, és végignézett a családján. -Mutattál egy fényképet Eve-ről, úgy tizenkéttizenhárom éves lehetett, de már akkor gyönyörű volt. Igen, irigyeltelek, amiért van egy ilyen szép húgod, akivel megoszthatod a titkaidat. - Es a sminkemet. Meséltem, ugye, amikor a legdrágább szemfestékemmel kísérletezett? Úgy nézett ki a szemhéja, mint a garázsajtó. -Chris letörölte a könnyeit az ujja hegyével. - Ő persze azt hitte, istenien áll neki. - Szipogni kezdett, majd elvette a zsebkendőt, amelyet Gabriella nyújtott felé. - Utált iskolába járni -folytatta reszkető hangon. - Apa tudta, hogy jót fog tenni neki, igaza is lett, de ettől még utálta. Azt hittük, Eve csinos, kedves, de nem túl okos lány. Hát tévedtünk... Egyszerűen nem volt hajlandó olyasmire vesztegetni az idejét, amit feleslegesnek talált. Inkább női magazinokra és a legújabb CD-kre vesztegette. - Nagyon viccesek voltak a levelei. Néha felolvastad őket nekem. - Szeretett a kollégiumi lányokról és a történelemtanáráról írni. Már ebből rájöhettünk volna, hogy van érzéke a színházhoz. Istenem, Brie, meddig tart még?
- Már nem sokáig - biztatta a hercegnő. - Azt hittük, ő és Ben... Illenek egymáshoz. Alexanderre pillantott, aki éppen a kezét bámulta, kiüresedett tekintettel. - Nem fura, hogy ketten, akik ilyen közel állnak hozzánk, összejönnek? - Annyira szereti az öcsédet... - súgta Chris, majd elszorult a torka a sírástól. - Megkértem, jöjjön haza velem Houstonba, de ő képtelen volt elhagyni Alexandert. Mintha tudta volna, hogy eljön a pillanat, amikor meg kell védenie. - Elcsuklott a hangja megrázta a fejét, majd folytatta: Azt mondta, nem számít, mit érez iránta Alex, ő szeretne itt maradni vele, bármeddig tart is a kapcsolatuk. Brie sóhajtott. - Alexander teljesen bezárkózott, még maga előtt is, de az érzései egyértelműek. Önmagát hibáztatja. Nem a körülményeket, nem Deboque-ot, hanem kizárólag önmagát. - Eve nem fogja. - Nem, ő nem fogja. Chris értette a kimondatlan kérést. Megdörgölte a szemét, és felállt. Nem volt könnyű megtennie azt a pár lépést, amely Alextől elválasztotta. Hiába küzdött ellene, részben a herceget hibáztatta, önkéntelenül is. Józan esze nem tudta kiűzni szívéből a neheztelését iránta. Amit tett, Eve kedvéért tette. Leült mellé, és várt. Alexander nem nyúlt felé, csak felnézett kivörösödött, sötét szemével. - Tudom, hogy gyűlölsz - jegyezte meg halkan, tompán. - Csak az vigasztal, hogy annyira úgysem tudsz gyűlölni, mint én magamat. Chris szerette volna megfogni a férfi kezét, Eve és Brie kedvéért, de képtelen volt rá. - Ezzel nem használsz sem Eve-nek, sem másnak. Azt kell éreznie, hogy összetartunk. - Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy elmenjen. Biztosan rá tudtam volna venni valahogyan. - Úgy gondolod? - sóhajtotta Chris, majd halványan elmosolyodott. - Kétlem. Mióta befejezte az iskoláit, senkitől sem tűrte el, hogy rávegye bármire is. - Nem védtem meg - temette kezébe az arcát Alex újra. Emberfeletti erőfeszítéssel tartotta magában a lelket. - Fontosabb nekem, mint bármi az életemben, és én nem védtem meg! Chris azon kapta magát, hogy a herceg kezét szorongatja. Nyilván Eve miatt, de... maga és Alexander miatt is. - Ő ugrott eléd. Tekintetüket egyszerre borította el a fájdalom. Amikor látták, hogy a másik szemében ugyanaz tükröződik, ujjaik összefonódtak. - Ha hibáztatni akarod magad, Alex, hibáztasd azért, hogy beléd szeretett. Hinnünk kell, hogy meggyógyul. Szükségem van rá, hogy te is hinni tudj ebben, különben számomra mindennek vége. Ültek, vártak. Kávét szolgáltak fel nekik, de ők hagyták kihűlni. Egyre szaporodtak a csikkek a hamutálcákban. Lassan hozzászoktak a kórház fertőtlenítő- és tisztítószeres szagához, feszült légköréhez. Már észre sem vették a folyosón posztoló testőröket. Amikor dr. Franco belépett a váróba, egyszerre ugrottak talpra. Sebészsapkája mélyzöld volt az izzadságtól, akárcsak a köpenye. Elindult feléjük, és a szokásos együtt érző módján megragadta Chris kezét. - Még tart a műtét, de a nehezén már túl vagyunk. Meggyógyul. Erős húga van, Miss Hamilton, nem hajlandó feladni. - Jól van? - szorította meg Chris az orvos kezét, mintha satuba fogta volna. - Jobban, mint arra bármelyikünk számíthatott. Mint mondtam, dr. Thorette a legjobb sebész, akit ismerek. Nehéz műtét volt, mert a golyó a gerinc közelében akadt meg. - Ugye nem... - kezdte Alexander. Érezte édesapja kezét a karján, s ez erőt adott neki, hogy befejezze a kérdést. - Ugye nem bénul meg? - Korai lenne biztosat mondanom, felség, de dr. Thorette szerint nem történt maradandó károsodás. Én is így látom.
- Sosem csalódtunk az ítéletében - szólalt meg az uralkodó. Hangja érdes volt a cigarettától és a megkönnyebbüléstől. - Ugye nem kell mondanom, hogy Eve az életveszély elmúltával is a legintenzívebb kezelést kapja? - Nem, felség. Alexander - fordult az orvos a trónörökös felé, a keresztnevén szólítva, melyet csak a család régi barátai engedhettek meg maguknak. Dr. Franco ritkán élt ezzel az előjogával az elmúlt harminc év során, most mégis megtette. - Eve fiatal, egészséges és erős. Szavamat adom, hogy az elfogulatlanság beszél belőlem, amikor azt állítom, minden valószínűség szerint teljesen felépül. Még hosszú küzdelem áll előttünk, de megteszünk minden tőlünk telhetőt. A többi rajta múlik. - Mikor láthatjuk? - Folyamatosan figyelemmel kísérjük az állapotát, és majd szólok. Szinte biztos, hogy holnap reggelig már nem tér magához. Nem kell ellenkezniük - folytatta, mielőtt bárki közbevághatott volna. - Nem tiltom meg, hogy virrasszanak mellette, de úgy gondolom, azzal segítik a gyógyulását legjobban, ha megvárják, amíg felébred. Most mennem kell. Alex a virrasztás mellett döntött. Némán ült a kórterem legyengített fényében. Dr. Franco felküldetett neki egy tálcán ennivalót, de a herceg csak játszadozott vele, majd félretolta. Eve mozdulatlanul feküdt. Előre figyelmeztették, hogy így lesz, hiszen erős érzéstelenítőt kapott, ő mégis reménykedett benne, hogy legalább megrezdül egyszer. Hiába. Tű lógott ki a csuklójából, s a fehér géz, amellyel a tűt rögzítették, világított a sötétben. Egy sor gépezet duruzsolt halkan, másodpercről másodpercre mérve az életfunkciókat. Alex időnként vetett egy pillantást a zölden világító kijelzőkre, de nagyrészt a lányt figyelte. Néha beszélt is hozzá megfogta a kezét, és kérte, hogy minél előbb gyógyuljon meg, mert szeretne sétálni vele a parton, elvinni a zürichi nyaralójukba, üldögélni vele a kertben. Máskor csak ült, nézte az arcát, és várt. Biztosra vette, hogy a lány fel lenne háborodva a fakó kórházi köntöse láttán. Eszébe jutott a csipkés selyem alsóneműje, melyet a legutóbbi szeretkezésük előtt viselt. Azaz előző éjjel. A férfi megfogta kedvese kezét, és az arkintete kitisztult. Ezüstcsatokkal hátrafogta a haját, parfümöt fújt magára, és ismét nőnek érezte magát. - Gyönyörű vagy! - ragadta meg Alexander mindkét kezét, amikor feljött érte. A herceg egyszerű fekete szmokingot viselt, és egy kisebb csokor harangvirágot tartott a kezében. - Ez volt a cél - vette el a lány a virágot, és mélyen beszívta az illatát. Bármi történjék is a jövőben, mindig a hercegre fog gondolni, ha ezt az illatot érzi. - Napok óta először nem nézel rám úgy, mintha valami sejt lennék egy mikroszkóp tárgylencséjén. Meg se próbáld tagadni! Úgy érzem magam, mint egy rab, aki éppen a szabadulására készül. - Akkor szabadulj stílusosan! Egymásba karoltak, és Alex levezette a lépcsőn. Limuzin várta őket odakinn, már duruzsolt a motorja. Eve elbűvölő mosolyt villantott a hercegre, majd beszállt. Pezsgő gyöngyözött a jeges csöbörben, és halk Beethoven-muzsika szólt. - Tökéletes jármű a meneküléshez -jegyezte meg Eve, miközben Alexander szolid pukkanással megszabadította az üveget a dugótól. - Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a mai este tökéletes legyen. A lány előbb a poharát, majd az ajkát érintette a férfiéhoz. - Ennél jobb már nem is lehetne. - Majd meglátjuk - felelte Alex, kinyitott egy kis szekrénykét, és elővett belőle egy hosszúkás dobozt. - Gondoltam, megvárom, amíg meggyógyulsz. - Alex, nem várom el tőled, hogy ajándékokkal halmozz el! - Nagyon örülnék, ha ezt elfogadnád - nyújtotta Eve felé a dobozt. - Ne okozz csalódást, kérlek... Hogyan utasíthatta volna vissza? Felnyitotta a fedelét, és ámuló pillantást vetett a gyémánt és zafír nyakékre. A könnycsepp alakú ékkövek ezüstszálakon függtek, két sorban. Ilyen ékszert csak
királynők és hercegnők viselnek, gondolta. Képtelen volt ellenállni, és kiemelte a dobozból. Az utcai lámpák fénye előcsalta a szivárvány minden színét belőle. - Ó, Alex, ez meseszép! Eláll a lélegzetem tőle. - Én ugyanígy voltam veled, nemegyszer. Felvennéd ma este? A lány kissé megijedt az ékszer fényűző szépségétől, eleganciájától, de érezte a herceg hangjában a visszautasítástól való félelmet. - Boldogan. Segítesz? Alexander lecsatolta a finoman megmunkált, vékony aranyláncot Eve nyakáról, és helyébe tette az ajándékát. A lány ösztönösen felnyúlt, és megérintette az ékköveket hűvösek voltak, de már kezdték magukba szívni bőre melegét. - Félek, hogy egész este csak erre tudok figyelni a darab helyett... A férfihoz hajolt, aki meglepő gyengédséggel viszonozta csókját. - Fáj valamid? - Mintha... nem is tudom. A hátam, a vállam alatt. Ahol a golyó megakadt - a herceg szíve helyett. Alex megcsókolta, és felegyenesedett. - Hívom a nővért. - Alex, ne menj el! - Csak szólok a nővérnek, ígérem. Még ki sem lépett a szobából, dr. Franco már jött is szembe vele a folyosón. - Felébredt, és fájdalmai vannak. - Lesznek is, felség. Csak enyhíteni tudjuk őket, teljesen megszüntetni nem. Megvizsgálom, utána beadok neki valamit. - Jelzett egy nővérnek. - Fél itt lenni. - Hallottam, mennyire gyűlöli a kórhazakat az édesanyja halála óta, de egyelőre itt kell maradnia. - Akkor vele maradok. - Sajnálom, felség, de ezt nem engedhetem meg. Alexanderből még így, fáradtságtól és aggodalomtól elcsigázottan is kibújt a trónörökös. - Tessék? - Nem engedhetem, hogy vele legyen a nap huszonnégy órájában. Ugyanakkor válthatják egymást Miss Hamilton nővérével, vagy bárkivel, aki közel áll hozzá. Mennem kell, mielőbb szeretném megvizsgálni a betegünket. A herceg figyelte, amint az orvos belép Eve szobájába, majd sóhajtott, és helyet foglalt egy széken odakinn. Isten a megmondhatója, mekkora szüksége volt rá, hogy egyedül lehessen egy sötét, csendes szobában, ahol megszabadulhat végre a dühétől, fájdalmától, félelmétől. Eve beszélt hozzá, ránézett, ujjai megmozdultak a kezében - már ennyiért is hálás lehet. Nekidőlt a falnak, és több mint huszonnégy óra óta először behunyta a szemét. Mihelyt dr. Franco lépteit hallotta, kinyitotta újra. - Bemehet, felség. Elmeséltem Eve-nek mindent: a műtétet, a jelenlegi állapotát. Biztosítottam, hogy fogadhat látogatókat mindaddig, amíg nem terhes a jelenlétük. Most felhívom a nővérét. Amint Miss Hamilton megérkezik, ragaszkodom hozzá, hogy hazamenjen, felség, egyen bőségesen, és aludja ki magát! Ha nem teszi, kitiltom a beteg szobájából. Alex mosolyogva megcsóválta a fejét. - Dr. Franco, ha nem tudnám, hogy Eve érdekét tartja szem előtt, egyszerűen megtagadnám a kérését. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy összeakasztanám a bajuszomat az uralkodócsalád egyik tagjával, felség. - Ezzel is tisztában vagyok. Milyen állapotban van Eve ma reggel? - Gyenge, természetesen, de minden fontos életfunkciója rendben van. Érzi a lábát, és mozgatni is tudja. - Ezek szerint nem fog...
- Nem fog megbénulni, de rengeteg pihenésre, gondoskodásra, támogatásra van szüksége. Holnap már, remélem, kivihetem az intenzív osztályról, miután dr. Thorette megvizsgálta. - Dr. Franco, el sem tudom mondani, menynyire hálás vagyok önnek. - Felség, mindig megtiszteltetésnek éreztem, hogy az uralkodócsalád tagjait kezelhetem. A herceg vetett egy pillantást Eve szobájának ajtajára. Zsebében ott lapult a fekete doboz, amely a gyűrűt rejtette. - ön mindig is nagyon együttérző volt, dr. Franco. - Köszönöm, felség. Megígéri, hogy hazamegy, miután Miss Hamilton megérkezett? - Megígérem - bólintott Alexander, majd visz-szament a lány szobájába. Eve ébren volt, a mennyezetet bámulta. - Azt hittem, elmentél. - Megígértem, hogy nem hagylak itt. Chris nemsokára ideér, akkor viszont egy kis időre el kell mennem. - Leült mellé újra, és megfogta a kezét. - De visszajövök hamar. Nem leszel egyedül. - Olyan ostobának érzem magam, mint egy kislány, aki fél a sötéttől. - örülhetünk, hogy képes vagy félni valamitől egyáltalán. - Alex, a testőr, akit meglőttek, még... - Még él. Mindent megtesznek érte, amit csak lehet. Miután elválunk, benézek hozzá. - Megmentette az életemet - suttogta Eve. -Talán a tiédet is. Még a nevét sem tudom. - Craden. A lány bólintott, és az eszébe véste. - Jermaine? A herceg nem hitte volna, milyen jó érzés lesz újra mosolyogni. - Nem esett baja, a büszkeségét leszámítva. - Semmi oka a szégyenkezésre. Nem a két szép szememért kaptam a fekete övemet. - Ezek után, chérie, ez nyilvánvaló. Miután meggyógyultál, azért vigasztald meg szegényt! Megsimogatta Eve haját már nagyon vágyott rá, hogy megérinthesse. - Milyen virágot hozzak neked? Valamit a kertből? Még nem is kérdeztem, melyik a kedvenced. A lány szeme sarkában könnyek gyülekeztek, majd végiggördültek az arcán. - Ne - kérte Alexander, majd egyenként megcsókolta az ujjait. - Ne sírj! - Én hoztam ide - hunyta be a szemét Eve, de a könnyeit ez sem tudta megállítani. - Én hoztam Russt Cordinába, hozzátok. - Nem - törölte le a herceg a könnyeit gyengéden. - Deboque hozta ide, ez nyilvánvaló, még ha nem is tudjuk bizonyítani. - Hogyan tudott így az orromnál fogva vezetni? Meghallgattam, láttam játszani a színpadon, beszéltem a volt munkatársaival. Egyszerűen nem értem. - Profi volt, ahogyan mondta. Kiváló színész, aki arra használta a képességeit, hogy leplezze az igazi hivatását. Pénzért ölt. Nem indulatból, nem bosszúból, hanem pénzért. Még a mi biztonsági ellenőrzésünkön is sikerült átsiklania. Reeve már felvette a kapcsolatot az Interpollal, hátha tőlük megtud valamit. - Minden olyan gyorsan történt... Mintha egy rossz álom lett volna. - Az is volt, de már vége. - Most hol van Russ? Alex habozott egy pillanatig, majd úgy döntött, a lány megérdemli az igazat. - Meghalt. Jermaine másodpercekkel azután lőtte le, hogy... - Hogy összeestél a karomban, gondolta, de képtelen volt kimondani. - Egy darabig még a tudatánál volt. Reeve-nek sikerült is megtudnia tőle egyet s mást. Mindent elmondok, miután megerősödtél egy kicsit. - Azt hittem, meg fog ölni téged - suttogta Eve elhaló hangon. Hatni kezdett a dr. Francótól kapott gyógyszer, s a pillái le-lecsukódtak. - Meg is ölt volna, ha nem ugrasz elém. Mivel háláljam meg, hogy megmentetted az életemet? A lány álmosan elmosolyodott.
- Harangvirág... Az a kedvencem. A herceg hozott neki mindennap. Miután Eve-et hazaengedték, és egy magánápolónő gondjaira bízták, a szobájába küldte őket. Egy hét múlva a lány már a társulata és az előadások miatt nyugtalankodott. Ezt hallva Alexander maradék félelme is szertefoszlott. A sajtó az egekig magasztalta Eve-et. Bennett rendszeresen felolvasta neki a cikkeket, égnek emelve a tekintetét a rendszeresen visszatérő hősnő kifejezésen. Többször is megvádolta a lányt, hogy csak a hírnév kedvéért csinálta az egészet... Eve ragaszkodott hozzá, hogy a premiert a kitűzött időpontban tartsák meg, bár nagyon aggódott, hátha történik valami, és ő nem lesz ott, hogy helyrehozza. Elolvasta a kritikákat, aprólékosan elemezve minden egyes szavukat. Örömmel töltötte el az elismerő fogadtatás, a Russ helyett beugró színész kiváló alakítása, de rettenetesen sajnálta, hogy nem láthatta a saját szemével. Egyre unottabban és morcosabban egyezett bele a folyamatos orvosi vizsgálatba. - Dr. Franco, mikor lesz már vége ennek a sok felesleges kérdezősködésnek, matatásnak, fontoskodásnak? Jól vagyok! Éppen a hasán feküdt, amikor az orvos kicserélte a kötést a sebén. A varratok két nappal korábban szívódtak fel, a forradás tiszta volt. - Hajói hallom, rosszul alszik éjszakánként. - Mert halálra unom magam napközben. A napom fénypontja, hogy kimehetek sétálni a kertbe... Szeretnék visszamenni a színházba! Az első darab premierjéről már így is lemaradtam, legalább a másodikén hadd legyek ott! - Hm. Úgy hallom, nem veszi be a gyógyszereit sem. - Mert nincsen szükségem rájuk. Mint mondtam, jól vagyok. - A morcosságot magam is a javulás jelének tekintettem mindig - ismerte el az orvos, majd segített Eve-nek a hátára fordulni. - Sajnálom, ha rossz kislány voltam. - Ösz-szehúzta magán az ágykabátot, amelyet az édesapja hozott neki. - Nem hinném, hogy az volt. Hősnő... Eve-nek mosolyognia kellett. - Csak ne pátyolgatna mindenki! Dr. Franco, el tudja elképzelni, milyen borzasztó, hogy állandóan figyelnek? Ha Chris nem győzi meg apát, hogy nyugodtan visszamehet Houstonba, megőrültem volna. Kedves volt, persze, mint mindenki. A gyerekek rajzoltak nekem, Dorian még egy kiscicát is becsempészett. Erről senkinek egy szót se! - Bizalmas közlésnek veszem. - Armand herceg is bejött hozzám mindennap. Nekem ajándékozta ezt a zenedobozt. Magához vette a kis kovácsoltezüst ladikot az éjjeliszekrényéről. - A feleségéé volt, akkor adta neki, amikor Alex megszületett. Megkért, hogy fogadjam el. - Talán mert mindketten megajándékozták a fiával. - Nem vagyok hős, dr. Franco, higgye el... -Halkan sírni kezdett, mint az elmúlt pár napban annyiszor, pedig már nagyon elege volt a könnyeiből. - Egy nagy káosz az életem. Fel kell vennem a fonalat, és hagynom kell, hogy mások is felvegyék a magukét. Túl sok időm van gondolkodni itt, az ágyamban fekve. - Aggasztják a gondolatai? - Némelyik. Kellene valami elfoglaltság. - Mit szólna egy kísérlethez? - Nem bánom, feltéve, hogy injekciós tű nem kell hozzá. - Nem kell. Ma délután kialussza magát. -Dr. Franco... - Előbb hallgasson végig, majd utána ráér ellenkezni! Tehát ma délután kialussza magát ismételte -, este pedig felkel, és felveszi a legszebb ruháját. Egyelőre még ne legyen túl nagy kivágás a hátán, ha javasolhatom... Elmegy a színházba - ezen a ponton megvárta, míg felcsillan a lány szeme -, kizárólag nézőként, természetesen. A darabot követően egyenesen hazajön a
palotába. Egy könnyű vacsora ellen nincsen semmi kifogásom. Ezután pedig ágyba bújik, még éjfél előtt, akárcsak Hamupipőke. - Megegyeztünk! - vágta rá Eve habozás nélkül, és az orvos felé nyújtotta a kezét. Miután megpecsételték a megállapodást, megfogadta magában, hogy még a hét vége előtt nekikezd a munkának újra. Chris is, Gabriella is segített neki öltözni. Eve betartotta a kísérlet szabályait, és figyelte magát, belefárad-e. Nem fáradt bele, sőt. Felvillanyozódott. Amikor egy pillantást vetett az eredményre a tükörben, amelyből egy fehér estélyi ruhás, gyöngyvászon kabátos szépség nézett vissza rá, elégedetten állapította meg, hogy jobban néz ki, mint valaha. Vonásai kipi-hentségről árulkodtak, a színe visszatért, tekin te te kitisztult. Ezüstcsatokkal hátrafogta a haját, parfümöt fújt magára, és ismét nőnek érezte magát. - Gyönyörű vagy! - ragadta meg Alexander mindkét kezét, amikor feljött érte. A herceg egyszerű fekete szmokingot viselt, és egy kisebb csokor harangvirágot tartott a kezében. - Ez volt a cél - vette el a lány a virágot, és mélyen beszívta az illatát. Bármi történjék is a jövőben, mindig a hercegre fog gondolni, ha ezt az illatot érzi. - Napok óta először nem nézel rám úgy, mintha valami sejt lennék egy mikroszkóp tárgylencséjén. Meg se próbáld tagadni! Úgy érzem magam, mint egy rab, aki éppen a szabadulására készül. - Akkor szabadulj stílusosan! Egymásba karoltak, és Alex levezette a lépcsőn. Limuzin várta őket odakinn, már duruzsolt a motorja. Eve elbűvölő mosolyt villantott a hercegre, majd beszállt. Pezsgő gyöngyözött a jeges csöbörben, és halk Beethoven-muzsika szólt. - Tökéletes jármű a meneküléshez -jegyezte meg Eve, miközben Alexander szolid pukkanással megszabadította az üveget a dugótól. - Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a mai este tökéletes legyen. A lány előbb a poharát, majd az ajkát érintette a férfiéhoz. - Ennél jobb már nem is lehetne. - Majd meglátjuk - felelte Alex, kinyitott egy kis szekrénykét, és elővett belőle egy hosszúkás dobozt. - Gondoltam, megvárom, amíg meggyógyulsz. - Alex, nem várom el tőled, hogy ajándékokkal halmozz el! - Nagyon örülnék, ha ezt elfogadnád - nyújtotta Eve felé a dobozt. - Ne okozz csalódást, kérlek... Hogyan utasíthatta volna vissza? Felnyitotta a fedelét, és ámuló pillantást vetett a gyémánt és zafír nyakékre. A könnycsepp alakú ékkövek ezüstszálakon függtek, két sorban. Ilyen ékszert csak királynők és hercegnők viselnek, gondolta. Képtelen volt ellenállni, és kiemelte a dobozból. Az utcai lámpák fénye előcsalta a szivárvány minden színét belőle. - Ó, Alex, ez meseszép! Eláll a lélegzetem tőle. - Én ugyanígy voltam veled, nemegyszer. Felvennéd ma este? A lány kissé megijedt az ékszer fényűző szépségétől, eleganciájától, de érezte a herceg hangjában a visszautasítástól való félelmet. - Boldogan. Segítesz? Alexander lecsatolta a finoman megmunkált, vékony aranyláncot Eve nyakáról, és helyébe tette az ajándékát. A lány ösztönösen felnyúlt, és megérintette az ékköveket hűvösek voltak, de már kezdték magukba szívni bőre melegét. - Félek, hogy egész este csak erre tudok figyelni a darab helyett... A férfihoz hajolt, aki meglepő gyengédséggel viszonozta csókját. - Köszönöm, Alexander. - Inkább azután hálálkodj, miután ennek az estének vége! Eve enyhe szorongással lépett be a színházba, de amikor az uralkodócsalád, páholyában helyet foglalt, a nézőtéren ülők egy emberként felálltak és megtapsolták.
A herceg mellé lépett, és - csatlakozva a közönséghez - kézcsókkal fejezte ki tiszteletét. Hamiskás mosolya a lány arcára is mosolyt csalt a páholy elejére lépve pukedlivel viszonozta a tömeg szeretetét. Alex büszkeséggel vegyes elégedettséggel tolta alá a széket. Eve még nem tudta, de ebben a pillanatban tett eleget első hivatalos kötelezettségének. - Jól kell játszaniuk - morogta a lány félhangosan, és próbált nem fészkelődni, amíg fel nem emelkedett a függöny. - Bárcsak hátraosonhatnék a színpad mögé egy pillanatra, és... - Tisztában vagyok dr. Franco utasításaival, chérie. -Tudom, de... Istenem, kezdődik. Az első felvonás alatt mindvégig a herceg kezét szorongatta. Időről időre görcsbe rándult a gyomra. Magában feljegyzett minden apró hibát, vontatottságot, és ki is gondolt vagy fél tucat változtatást, amellyel ki lehetne küszöbölni őket. A közönség azonban szemmel láthatóan jól szórakozott. Hangos nevetésük büszkeséggel töltötte el a társulata és természetesen maga iránt is. A párbeszédek élesek, gyakran csípősek és nagyon amerikaiak voltak, de az esetlen, szeszélyes szerelem témája nemzetközi. A darab végén számolta, hányszor tapsolják vissza a szereplőket. - Tizenkettő - fordult Alexander felé mosolyogva. -Jók voltak, tényleg. A második jelenet végén változtatnék ugyan egy kicsit, de... - Ma este munkáról egy szót se! - ragadta kézen a férfi, és kivezette a páholyból. Három testőr állt az ajtónál. Eve próbált nem tudomást venni róluk, és csak a darabra gondolni. - Nem tudom, képes leszek-e kivárni a kritikákat. Alex, nem mehetnénk a színpad mögé egy percre, hogy... - Ma este nem. A testőrök gyűrűjében lesétáltak az óldallép-csőkön. Már várták őket az újságírók és fényképészek, de a biztonságiak távol tartották őket tőlük. A lány alig pislogott párat a felvillanó vakuk miatt, már a limuzinban voltak újra. - Nagyon hamar vége lett - dőlt hátra Eve az ülésen, és próbálta feldolgozni a színházban látottakat. - Szerettem volna, ha tovább tart, de nagyon izgatott voltam. Mintha mindenki minket nézett volna. - Kényelmetlenül érintett? - Csak egy kicsit. Meg fogom kérni dr. Francot, hogy holnaptól hadd nézhessem a darabot az oldalpáholyból. - Nem fáradtál el? - Nem. Becsszóra - mosolyodott el a lány, majd vett egy mély lélegzetet. - Hihetetlenül jól érzem magam. Szerintem Hamupipőke ugyanígy érezhette magát öt perccel éjfél előtt. - Akkor még van egy órád, amit szeretném, ha velem töltenél. - Az utolsó percig - ígérte Eve. A palotában csend fogadta őket. A herceg felkísérte a lányt a lépcsőn, de ahelyett, hogy a szobája felé indult volna, a saját szobájához vezette. Két személyre megterített asztal várta őket. A gyertyák már égtek kristály tartókban. Ezúttal hegedűzene szólt, legalább annyira érzéki, mint romantikus. - Kezdem tényleg úgy érezni magam, mint Hamupipőke. - Ezt terveztem aznap estére, amikor... Amikor megbeszéltük, hogy találkozunk a színházban. A lány az asztalon fekvő széles tálhoz lépett, amelyben virágszirmok illatoztak, és végigfuttatta egy ujját rajtuk. - Tényleg? - Amikor megfordult, meglepődés és zavar tükröződött a szemében. Vajon ilyen körülmények között akart volna szakítani vele? Nehéz volt elképzelni, még ha egy hercegről volt is szó. - Miért?
- Nem lehettem túl romantikus eddig, ha ennyire meglep a dolog... Igyekszem pótolni. -Alex Eve-hez lépett, átölelte és megcsókolta. Napok óta vágyott erre. - Azt hittem, elveszítelek vallotta be a meghatottságtól érdes hangon. - Már így is túl sokszor hibáztam veled kapcsolatban, de ha... - Hagyjuk ezt! Ha te nem engeded, hogy hibáztassam magam, amiért Russt idehoztam, hogyan hibáztathatnád magad azért, amit tett? - Inkább azért, amit te tettél. - Két keze közé fogta a lány arcát. - Míg élek, nem felejtem el a pillanatot, amikor elém léptél. Újra és újra át fogom élni, de minden egyes alkalommal hozzáképzelem, hogy még időben félrelöklek a golyó elől. Oly szenvedés, oly keserűség csendült ki a herceg hangjából, hogy Eve, büszkeségéről megfeledkezve, önkéntelenül is színt vallott. - Gondolod, hogy lett volna kedvem tovább élni, ha megölt volna? Nekem csak te számítasz. Már azelőtt szerettelek, hogy tudtam volna, mit jelent ez igazán. Alexander sóhaja olyan volt, mint egy ima. Többször nem hibázik, fogadta meg magában. Azt teszi, amit tennie kell. A lány nemcsak megmentette az életét, de értelmet is adott neki. - Leülnél? - kérdezte. - Nehogy hálálkodni kezdj megint! Nem tudnám elviselni. - Eve, ülj le, kérlek! - szólt rá a férfi árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. A lány talán még örült is ennek mindenesetre engedelmeskedett. - Rendben, már ülök is. Megetetni azért nem fogsz, ugye? - Nem, de előbb még szeretnék kérdezni valamit. Alex idegei pattanásig feszültek várt egy keveset, amíg vissza nem nyerte az önuralmát valamelyest. Amikor letérdelt Eve elé, a lány szeme elkerekedett. - Egyszer azt mondtam, nem borulok térdre most mégis megteszem. Eve látta, amint előveszi a kis fekete dobozt a zsebéből, és ökölbe szorult a keze. - Alexander, ma már kaptam ajándékot tőled. - Dallamos, bársonyos hangja reszketni kezdett. - Méghozzá nem is akármilyet. - Ez nem ajándék, hanem kérés. A legnagyobb, amit csak kérhetek tőled. Már régóta meg akartam tenni, de mindig úgy éreztem, túl messzire mennék. A lány szíve hevesen kalapált. Sietve összefonta az ujjait, mielőtt még kárt tett volna magában a körmével. - Amíg meg nem kérdezed, nem tudhatod, valóban így van-e... A herceg elnevette magát, majd megfogta Eve kezét, és egyenként kihajlította az ujjait. - Mindig újabb és újabb arcodat ismerem meg. Eve, amit most kérni fogok, több, mint amit valaha is adni tudok. Csak annyit mondhatok, ha igennel válaszolsz, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy boldog légy. - Átnyújtotta a dobozt, és várt. A lány vett egy mély lélegzetet. Nem volt arisztokrata, nem folyt nemesi vér az ereiben. Egyenlő felek, jutott eszébe a saját feltétele, s megértette, itt az alkalom, hogy mindez valósággá váljon. Kinyitotta a dobozt, és meglátta benne a zafír és gyémánt ékköves gyűrűt, amelynek kidolgozása megegyezett a nyakékével. Nem ajándék, hanem kérés - tudta, mit jelent ez, de nem merte elhinni, egyelőre. - Édesanyámé volt. Amikor elmondtam apának, hogy szeretném megkérni a kezed, megkért, hogy adjam neked. Ez több, mint egy gyűrű. Talán sejted, milyen kötelezettségek, elvárások járnak együtt vele, nemcsak felém, de Cordina felé is, ami a hazáddá válna. Még ne mondj semmit, kérlek... Alex hangja riadt volt Eve még soha nem hallotta ilyennek. Szerette volna megsimogatni és megnyugtatni, de nem mozdult. - Számos dologról le kellene mondanod. Houston például külföldi várossá válna számodra, még ha el is látogathatnál oda időről időre. A társulatod... Van színházunk, alakíthatnál új társulatot itt, de a régitől búcsút kellene venned. Igaz, több időd lenne írni, és ez talán kárpótolna
némiképp azért, amit magad mögött hagynál. Ami a személyes szabadságodat illeti, el sem tudod képzelni, mennyire korlátok közé lennél szorítva. Részben felelősségteljes, részben rettenetesen unalmas feladatok nehezednének a válladra. Bármit mondasz vagy teszel, közszájon forog majd. Továbbá mindaddig, amíg Deboque életben van, veszélyben forogsz. Megtettük az első lépéseket a végleges megoldás felé, de még sok-sok év kell ahhoz, hogy Deboque ne jelentsen fenyegetést többé. Jól fontold meg, mit válaszolsz! A lány felnézett, majd röpke pillantást vetett a bársonypárnába ágyazott ékszerre. - Ez úgy hangzott, mintha arról akarnál meggyőzni, hogy mondjak nemet. - Csak szeretném, ha tudnád, mit kérek tőled. - Becsületes, gyakorlatias ember vagy, Alexander - sóhajtott Eve. Miközben kihúzta magát, észrevett valamit a herceg válla mögött, de egyelőre nem akart mosolyogni. - Vegyük hát fontolóra az ajánlatodat becsületes, gyakorlatias módon! - Előrenyúlt, és maga elé húzta a kis ezüstmérleget az asztalon. - Egyik oldalon az ország ügyeivel járó feladatok és felelősségek. - Egy tégelyben üveggolyók voltak. A lány kivett egy maréknyit, és kettőt a mérleg egyik serpenyőjébe helyezett. - Valamint a magánélet hiánya. - Hozzátett a kettőhöz még egyet. - Eve, ez nem játék. - Kérlek, ne szólj közbe! Te mondtad, hogy alaposan át kell gondolnom, mit felelek. Hol is tartottam? A, igen. Nem élhetnék a saját hazámban. - Három újabb golyót tett a serpenyőbe. Továbbá nagy valószínűséggel sírásig unnám magam az olyan hivatalos megjelenéseken, amilyeneken jelenleg Brie vesz részt. Aztán ott van a sajtó, a rengeteg papírmunka, erről meg is feledkeztél, valamint a szokások, amelyeket magamévá kellene tennem. Az új szokásokról nem is beszélve, melyeket minden erejével igyekszik majd kialakítani. - Végül itt van Deboque. - Eve a férfira pillantott. - Bár ő egy golyót sem érdemel, akár igent mondok, akár nem, marad, aki. Most pedig, Alex, szeretnék feltenni egy kérdést. Miért akarod, hogy fogadjam el ezt a gyűrűt és a vele járó felelősségeket? Miért kéred meg a kezem? - Mert szeretlek. Ezúttal már széles mosolyra húzódott a lány ajka. Minden maradék golyót az üres serpenyőbe helyezett, amely így messze a másik alá süllyedt. - Úgy tűnik, ez ellensúlyozta a többit. Te is így látod? A herceg meglepett pillantást vetett rá. - Elég volt ennyit mondanom? - Már az elején elég lett volna - felelte Eve. Átölelte és megcsókolta a férfit az egyezség megpecsételéseként, egy új élet kezdeteként. Nevetve a nyakához simult. - Mint egy tündérmese suttogta, félig magának. - Pedig én már nem hittem bennük egy ideje. - Én sem - vallotta be a herceg. - De mától, miattad, újra hinni fogok a mesékben. - Hallgasd csak! - kérte a lány. Odakinn éjfélt ütött az óra. - Gyorsan húzd az ujjamra a gyűrűt, mielőtt elüti a tizenkettőt... Alex engedelmeskedett, majd megcsókolta Eve finom bőrét az ékszer felett. - Holnap majd megtudja a világ, de ez az éjjel csak kettőnké. - Felállt, és a lányt is magával húzta. - Elmúlt éjfél, és még enni sem adtam neked. - Az ágyban is ehetünk, Alex - búgta Eve sokatmondóan, majd a herceg mellkasához szorította az arcát, nehogy elmúljon a varázs. - Dr. Franco egy szóval sem említette, hogy egyedül kell ágyba bújnom. Alexander felkapta, mint egy tollpihét, és elnevette magát. - Ügy gondolom, Cordina számos meglepetésre számíthat. - Akárcsak te - mosolygott a lány hamiskásan
