NORA ROBERTS
Vértestvérek A Pogánykő már évszázadok óta létezett, jóval azelőtt, hogy három fiú körbeállva összevegyítette rácsorduló vérét és vértestvérré fogadta egymást akaratlanul kiszabadítva ezzel egy pusztító erőt. Minden hetedik évben eljön egy hét júliusban, amikor a városka lakói kimondhatatlan dolgokat művelnek, amire aztán később mintha nem emlékeznének. A kollektív őrület megnyilvánulása ismertté vált a város határán túl is, és Hawkins-völgyről elterjedt, hogy megszállta valami gonosz erő. Ez az újkori legenda vonzza Hawkins-völgybe a riporter-író Quinn Blacket, aki azt reméli, könyvet írhat a kísérteties témáról. Még csak február van, de Caleb Hawkins, a város alapítóinak leszármazottja már látta és érezte a gonosz jelenlétének első jeleit. Sosem tudja elfeledni a huszonegy éve az erdőben átélt rémítő eseményeket, és az előjelek még soha nem voltak ilyen erősek. Calnak szüksége lesz két barátja, Fox és Cage segítségére, de meglepő módon támaszkodnia kell Quinnre is. A nő szintén látja a gonoszt, amit a városka lakói nem látnak. Amint a tél tavaszba fordul, Cal és Quinn viharos gyorsasággal egymásba szeret. ők alkotják majd a sarokkövét a férfiak és nők egy csoportjának, amelynek tagjait összeköti a sors, a szenvedély és a harc a sötétségből testet öltő lénnyel. A trilógia további kötetei: A Hawkins-völgy, Pogánykő.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nora Roberts: Blood Brothers
Fordította: Palásthy Ágnes Szerkesztette: Rózsa Judit A könyvet tervezte: Malum Stúdió
Copyright © 2007 by Nora Roberts Hungarian translation © Palásthy Ágnes, 2009 Hungarian edition copyright © GABO Kiadó, 2009
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-291-3
Fiaimnak, AKIK GYAKRAN KÓSZÁLTAK AZ ERDŐBEN MÉG AKKOR IS, AMIKOR NEM LETT VOLNA SZABAD.
„Ahol az Istennek templomot építenek, oda az ördög örömest kápolnát rakat” ROBERT BURTON
„A gyermekben felsejlik a férfi, miként a reggel is jelzi a napot” JOHN MILTON
ELŐSZÓ Hawkins-völgy Maryland Provincia 1652 Az kúszott felé a levegőben, amely nedves gyapjúként súlyosan borult a tisztásra. Gyűlölete kinyúlt a föld felett némán sikló ködkígyókon át. Érte jött a hőségtől fuldokló éjszakában. A halálát akarta. A férfi várakozott, amint az átcsörtetett az erdőn, fáklyáját a szürke égbolt felé emelve; amint átgázolt a patakokon, és megkerülte a bozótost, ahol a kisebb állatok összebújtak, mert rémülettel töltötte el szívüket a nyomában járó szag. Pokolbűz. A férfi már elküldte Annt és a méhében hordott életeket biztos menedékbe. Az asszony nem sírt, gondolta most a férfi, amint a kiválasztott gyógyfüveket a vízbe morzsolta. Az ő Annje aztán nem. De látta a fájdalmat az arcán és sötét szemében, amelyet annyira szeretett ebben az életében és az összes előzőben is. Ann világra fogja hozni, felneveli és kitanítja majd a három gyermeket. Belőlük pedig, ha eljön az ideje, három másik ered majd. Az erő, amivel a férfi rendelkezik, az övék lesz egykor, a fiaké, akik majd csak hosszúhosszú idővel azután fognak először felsírni, hogy a ma éjszakai munka bevégeztetett. Hogy rájuk hagyhassa az eszközöket, amelyekre szükségük lesz, a fegyvereket, amelyeket forgathatnak majd, a férfi kockára tett mindent; mindazt, amivel rendelkezett, és mindazt, ami ő maga volt. A vérét, a szívét, a látását hagyta rájuk örökül. Ebben a végső órában még megtesz mindent, amit tehet, hogy felruházza őket mindazzal, amire szükségük lesz, hogy elbírják a terhet, hogy igazak maradjanak, és meglássák a sorsukat. Erős és tiszta volt a férfi hangja, amint szólította a szelet, a vizet, a földet és a tüzet. A kandallóban pattogni kezdtek a lángok. A tálban a víz megremegett. A férfi a textildarabra tette a vérkövet. A kő mélyzöldjét bőségesen pettyezte a piros. A férfi tisztelte, és kincsként őrizte ezt a követ, akárcsak az előtte jártak mind. Most pedig megtöltötte erővel, ahogyan vízzel megtöltenék egy kupát. A teste egyre gyengülve remegett és verejtékezett, miközben a fény glóriaként körbezárta a követ. – A ti javatokra – mormolta a férfi – fiaknak fiai. Három része egynek. Hűségben, reményben, igazságban. Egyetlen fénnyé egyesülve, amely visszaveri a sötétet. Íme, most esküt teszek. Nem nyugszom addig, amíg be nem teljesül a végzet. A rituális tőrrel megvágta a tenyerét, hogy vére a kőre, a vízbe és a lángokba hulljon. – Vér a véremből. Kitartok addig, míg eljöttök értem, amíg rászabadítjátok ismét, amit kell, a világra. Őrizzenek benneteket az istenek. Egy pillanatig átjárta a fájdalom. Annak ellenére, hogy maga akarta így, mégis fájdalmat érzett. Nem az élete miatt, ami lepergett, mint a homokórában a homokszemek. A haláltól nem félt. Nem félt attól, amivel hamarosan egyesül majd, és ami nem volt halál. Azt fájlalta, hogy ebben az életben már sosem forrhat Ann ajkára az övé. Hogy nem látja majd megszülető gyermekeit, sem az ő gyermekeiket. Fájlalta, hogy nem akadályozhatja meg az elkövetkező szenvedést, amint nem volt képes rá oly sok előző életében sem. Megértette, hogy nem ő az eszköz; ő csak egy edény, amelyet az istenek megtöltöttek és
kiürítettek szándékuk szerint. A munkától kimerülten, a veszteségtől elszomorodva kiállt a kunyhó elé, a nagy kő mellé, hogy fogadja a végzetét. Az egy ember alakját öltötte magára, de ez csak egy üres burok volt, miként a férfi teste is. Az Lazarus Twisse-nek nevezte magát, és a „szentéletűek” egyik elöljárója volt. Ő, és akik követték, akkor telepedtek le a provincia erdőiben, amikor kiszakadtak a New England-i puritánok közül. A férfi figyelmesen megnézte őket a fáklyáik fényében, ezeket az embereket és azt az egyet, aki nem ember volt. Ezek, gondolta magában, a vallásszabadságért jöttek az Újvilágba, és aztán üldöztek és elpusztítottak mindenkit, aki nem az ő vallásuk keskeny ösvényén haladt. – Te Giles Dent vagy. – Az vagyok – felelte a férfi –, ebben az időben és ezen a helyen. Lazarus Twisse előrelépett. Az elöljárók komor fekete öltözékét viselte. Magas tetejű, széles karimájú kalapja árnyékot vetett az arcára. De Giles látta a szemét, és a szemében a démont. – Giles Dent, te és az Ann Hawkins néven ismert asszony bűnösnek találtattatok boszorkányság és ördögi praktikák vádjában. – Ki vádol ezzel? – Hozzátok elő a lányt – rendelkezett Lazarus. Előrevonszolták, egy-egy férfi fogta mindkét karjánál. Vézna lány volt, alig tizenhat éves Giles becslése szerint. Az arca viaszfehér, s a tekintetéből sugárzott a rettegés. A haját lenyírták. – Hester Deale, ez az a boszorkány, aki megrontott téged? – Ő emelt kezet rám, meg az a nő, akit a feleségének nevez. A lány mintha önkívületben beszélt volna. – Istentelen dolgokat cselekedtek a testemen. Holló képében szálltak az ablakomra, és berepültek a szobámba éjszaka. Elnémítottak, hogy ne tudjak beszélni, sem segítségért kiáltani. – Gyermekem – szólalt meg gyengéden Giles –, mit tettek veled? A rémülettel telt szemek mereven átnéztek rajta. – A sátánhoz fohászkodtak mint istenükhöz, és áldozatként elvágták egy kakas torkát. És megitták a vérét. Engem is arra kényszerítettek, hogy igyak belőle. Nem tudtam megakadályozni őket. – Hester Deale, megtagadod a sátánt? – Megtagadom. – Hester Deale, megtagadod-e Giles Dentet és az Ann Hawkins nevű asszonyt, mint boszorkányt és eretneket? – Megtagadom. Könnyek peregtek az arcán. – Megtagadom őket, és fohászkodom az Istenhez, hogy mentsen meg engem. Imádkozom az Úrhoz, hogy bocsásson meg nekem. – Megbocsát – súgta neki Giles. – Nem a te bűnöd. – Hol van az Ann Hawkins nevű asszony? – szólalt meg fenyegetően Lazarus, és Giles rávetette tiszta tekintetét. – Nem fogod megtalálni. – Állj félre. Bemegyünk az ördögnek eme házába. – Nem fogod megtalálni – ismételte meg Giles. Rápillantott a Lazarus mögötti tisztáson álló férfiakra és a nők maroknyi csoportjára. Halált látott a szemükben, sőt a halál mohó vágyát. Ez a démon műve volt, amely a
hatalma alá vonta őket. Csak Hesterben látott Giles félelmet vagy sajnálatot. Ezért felhasználva az erejét, kinyúlt feléje gondolatban. Fuss! Látta, amint meglódul, aztán visszabotorkál. A férfi Lazarushoz fordult. – Mi ismerjük egymást, te meg én. Küldd el őket. Engedd el őket, és intézzük el magunk. Egy villanásra meglátta Lazarus szemének vörös fényét. – Neked véged. Égessétek meg a boszorkányt! – kiáltotta. – Égessétek porrá az ördög tanyáját és mindent, ami benne van! Fáklyákkal jöttek rá és bunkósbotokkal. Giles érezte a záporozó ütéseket és a gyűlölet dühét, ami a démon legerősebb fegyvere. Térdre esett. Mögötte füstölve lángra kapott a kunyhó. Sikolyok visszhangzottak a fülében, és hallotta bennük az őrület hangját. Utolsó erejével kinyúlt az emberben rejtőző démon felé, amelynek vörösen izzott sötét szeme, amint a gyűlöletből, a félelemből és az erőszakból lakmározott. Érezte, ahogy a démon kárörvendően felemelkedik, biztos lévén a győzelmében és az utána következő lakomában. A férfi pedig magához ragadta a füstös levegőn át. Hallotta, amint az felsikoltott a dühtől és a fájdalomtól, amikor a lángok a húsába martak. A férfi pedig szorosan tartotta, mint egy szeretőt, miközben a lángok elemésztették őket. A tűz pedig az égbe szökkent, szétterjedt, és elpusztított minden élőt a tisztáson. Egy napig égett meg egy éjszaka, izzón, mint a pokol legmélyebb bugyra.
1 Hawkins-völgy Maryland 1987. július 6. A Pleasant Avenue-n álló szép ház takaros konyhájában Caleb Hawkins igyekezett palástolni türelmetlenségét, miközben az anyja becsomagolta a táborozáshoz szerinte szükséges ellátmányt. Az anyja világában a tízéves fiúknak friss gyümölcsre volt szükségük, házi sütésű, zablisztből készült kekszre (ez utóbbi nem is volt olyan rossz), fél tucat kemény tojásra, egy csomag Ritz kekszre mogyoróvajjal megkenve, néhány zellerszálra és répahasábra (fúj), és laktató sonkássajtos szendvicsekre. Ehhez járult még a termosznyi limonádé, egy tucat papírszalvéta és a két doboz töltött keksz, amit az anyja a reggelire gondolva helyezett el a kosárban. – Anya, nem fogunk éhen halni – tiltakozott Caleb, amint az anyja töprengve állt a nyitott konyhaszekrény előtt. – Csak Foxék hátsó udvarában fogunk sátorozni. Ami hazugság volt, és égette is a nyelvét. De az anyja sosem engedné el, ha megmondaná neki az igazat. És a fenébe is, már tízéves. Vagyis holnaptól már annyi lesz. Frannie Hawkins csípőre tette a kezét. Tűzrőlpattant szép, szőke asszony volt világító, kék szemmel és divatos dauerolt frizurával. Három gyermeke volt, köztük Cal a legkisebb és az egyetlen fiú. – Na hadd nézzem csak azt a hátizsákot! – Anya! – Drágám, csak látni akarom, hogy nem felejtettél-e el valamit. Kedvesen, de határozottan kinyitotta Cal sötétkék hátizsákját. – Váltás fehérnemű, tiszta ing, zokni, rendben, rendben, rövidnadrág, fogkefe. Cal, hol van a ragtapasz, és a szúnyogriasztó? Mondtam, hogy tedd el. – Az ég szerelmére, nem Afrikába megyünk. – Akkor is – felelte Frannie, és jellegzetes mozdulatával, ujjával intve mutatta, hogy menjen, és hozza ide őket. Amíg Cal távol volt, az asszony előhúzott egy üdvözlőlapot a zsebéből, és a csomagba csúsztatta. A fiú – nyolc órán és tizenkét percen át tartó fájdalmas vajúdás végén – éjfél után egy perccel született. Az anyja minden évben ezen a napon odaállt a fia ágya mellé éjfélkor, és figyelte álmában egy percig, aztán megcsókolta az arcát. Most betölti a tizedik évét, és ő nem tudja végrehajtani ezt a kis szertartást. Erre gondolva hirtelen szúrást érzett a szemében, úgyhogy elfordult, hogy letörölje a ragyogóan tiszta konyhapultot, amikor meghallotta a fia trappolását. – Itt van minden, oké? Az asszony ragyogó mosollyal fordult hátra. – Oké. Közelebb lépett, és megsimította a gyerek rövidre vágott, puha haját. Valaha lenszőke hajú kisfiú volt, gondolta magában, de már sötétedik a haja, és végül valószínűleg világosbarna lesz. Amilyen az övé is volna a „Valódi szőke” segítsége nélkül. Frannie megszokott mozdulattal tolta feljebb a fekete keretes szemüveget a fiú orrnyergén. – És ne felejtsd el megköszönni Mrs. Barrynek és Mr. O’Dellnek, mikor odaérsz. – Nem fogom. – És amikor holnap elindulsz haza.
– Igenis, asszonyom. Az asszony két kezébe fogta a fiú arcát, és a vastag lencséken át belenézett a szemébe, amely ugyanolyan volt, mint az apja nyugodt szürke tekintete. – Viselkedj – mondta, és arcon csókolta. – Érezd jól magad – és megcsókolta a másik oldalról is. – Boldog születésnapot, kicsikém. Cal általában ki nem állhatta, ha az anyja kicsikémnek szólította, de akkor valami oknál fogva valahogy jólesett, és elérzékenyült tőle. – Kösz, anya. Belebújt a hátizsákjába, aztán felemelte a megrakott piknikes kosarat. Hogy a pokolba fog kikerekezni egészen Hawkins-erdőig egy nyavalyás fél élelmiszerbolttal a biciklijén? A srácok halálra fogják szekálni. Mivel nem tehetett mást, kicipelte a kosarat a garázsba, ahol a kerékpárja – anyja utasítására – rendesen fel volt akasztva a falra szerelt tartóra. Némi gondolkodás után kölcsönvett az apjától két gumikötelet, és a piknikkosarat a kerékpárja drótkosarára erősítette. Aztán felpattant a biciklire, és végighajtott a rövid kocsibejárón. Fox végzett a saját területe kigyomlálásával a konyhakertben, aztán megragadta a permetezőszert, amelyet az anyja állított össze hetente, hogy távol tartsa a szarvasokat meg a vadnyulakat, amelyek máskülönben svédasztalnak tekintették volna a kertet. A fokhagyma, a nyerstojás és a cayenne-i bors keveréke úgy bűzlött, hogy a fiú visszatartotta a lélegzetét, miközben végigspriccelte vele a zöldbabágyásokat, aztán a krumpli, a répa és a retek zöldjét. Amikor elkészült, mély lélegzetet véve hátralépett, hogy megszemlélje a munkája eredményét. Az anyja nagyon szigorúan vette a kertészkedést. „Tisztelni kell az anyaföldet”, „igazodni kell a természethez”, és más efféléket mondott. De Fox tudta, nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy legyen elég élelem meg pénz a kertből, hogy jóllakjon a hattagú család – meg bárki más, aki csak arra vetődött. Ezért volt most az apjuk meg Fox nővére, Sage lent a piacon, ahol friss tojást, kecsketejet és az anyja házi készítésű lekvárjait árulták a standjukon. Fox odapillantott, ahol az öccse, Ridge a sorok között elnyúlva inkább csak játszott a gyomokkal, ahelyett, hogy kihúzta volna őket. És mivel az anyjuk bent a házban a kisbabát, Sparrow-t rakta le éppen a kiságyba, Ridge most Foxra volt bízva. – Gyerünk, Ridge, húzd ki azokat a vackokat. Nekem mennem kell. Ridge álmodozó tekintettel a bátyjára nézett. – Én miért nem mehetek veled? – Mert te csak nyolcéves vagy, és még ezt a nyavalyás paradicsomágyást sem tudod kigyomlálni. Fox bosszúsan átlépdelt a sorok felett Ridge felére, és lekuporodva gyomlálni kezdett. – De tudom. Amint Fox remélte is, Ridge megsértődött, és dühödten kezdte tépkedni a gazokat. Fox felegyenesedett, és farmernadrágja szárába törölte a kezét. Magas, sovány fiú volt, zabolátlan barna haja kócos keretbe fogta csontos arcát. Barna szeme elégedetten csillogott, amint odacsörtetett a permetezőért. Lecsapta Ridge mellé. – Ne felejtsd el meglocsolni őket ezzel a szarral. Átvágott az udvaron, megkerülve a konyhakert szélén a valamikori kőkunyhó maradványait: három alacsony falat és a kémény egy darabját, amit sűrűn benőtt a lonc meg a vad hajnalka. A fiú kikerülte a csirkékre borított vesszőkosarakat, a köztük csipegető kotlósokkal, elment a kecskék udvara mellett, ahol két anyakecske ácsorgott unottan, és eloldalazott az anyja gyógynövényágyásai mellett. A nagyrészt szülei által épített ház konyhájába tartott. A nagy
konyhában a pultokat anyja különböző projektjeinek a kellékei borították: befőttesüvegek, fedelek, több tubus gyertyaviasz, gyertyabél. Fox tudta, hogy a Hawkins-völgyben és a környékén a legtöbb ember különös hippiknek véli a családját, de ez nem zavarta, mivel általában jól kijöttek egymással. Az emberek örömmel megvették tőlük a tojást meg a terményeiket, az anyja hímzéseit, a kézzel mártott gyertyákat és egyéb kézműves termékeket, és szívesen felfogadták az apját, ha valamit építtetni akartak. Fox megmosdott a csapnál, aztán átkutatta a konyhaszekrényeket, és bekukkantott a kamrába is, hátha talál valamit, ami nem bioétel. Na hiszen. Az valóságos csoda lenne. Majd átkerekezik a piacra – de persze arra, amelyik a városon kívül van –, és a megtakarított pénzén vesz pár csomag Little Debbie meg Nutter Butter kekszet. Bejött a konyhába az anyja. Hosszú hajfonatát hátradobta a válláról, amelyet szabadon hagyott a pamutruha. – Végeztetek? – Én igen, és Ridge is majdnem. Joanna az ablakhoz lépett. A keze automatikusan mozdult, hogy lesimítsa a fiú haját, aztán kezét Fox nyakán nyugtatva kinézett a kisebbik fiára. – Van egy kis répatorta meg vegetáriánus fasírt, ha akarsz vinni. – Aha. – Frászt. – Kösz, nem. Megleszek. Fox tisztában volt vele, hogy az anyja tudja, húst fog enni meg finomított cukrot, és azzal is tisztában volt, hogy az asszony tudja, hogy ő tudja, de nem nyaggatta miatta. Az anyja komolyan gondolta, hogy mindenkinek joga van a választáshoz. – Érezd jól magad. – Úgy lesz. – Fox? Ahogy az asszony ott állt az ablak előtt, a beeső fény glóriát vont a feje köré. – Boldog születésnapot. – Kösz, anya. És a Little Debbie-re gondolva Fox kiviharzott, hogy a ház előtt felpattanjon a kerékpárjára, és elinduljon a nagy kalandra. Az örege még aludt, amikor Gage néhány dolgot bedobált a hátizsákjába. A fiú hallotta a horkolását a vékony falon át az ócska, parányi lakásban a bowlingszalon felett, ahol az öreg dolgozott: a padlót söpörte, a klotyót takarította, és elvégzett minden egyéb munkát, amit csak Cal apja kitalált neki. Bár Gage még csak holnap lesz tízéves, tudta, miért tartotta meg az öregét Mr. Hawkins, miért lakhattak az öregével ingyen a lakásban arra hivatkozva, hogy az apja az épület karbantartója. Mr. Hawkins sajnálta őket – főleg Gage-et, akinek egy hitvány alkoholista anyátlan gyermekeként kellett élnie. Mások is sajnálták, ami feldühítette Gage-et. De Mr. Hawkins nem. Ő sosem mutatta ki a sajnálkozását. És minden alkalommal, mikor Gage valamit segített a bowlingszalonban, Mr. Hawkins egy cinkos kacsintás kíséretében készpénzben fizetett neki, úgy, hogy az apja ne tudjon róla. Természetesen tudta, a fenébe is, mindenki tudta, hogy Bill Turner időnként elverte a gyerekét. De Mr. Hawkins volt az egyetlen, aki valaha is leült Gage-dzsel, és megkérdezte tőle, hogy ő mit akar. Szóljanak a zsaruknak vagy a szociális szolgálatnak, vagy akar-e egy darabig vele és a családjával lakni. Gage nem kért a zsarukból, sem a jótékony lelkekből. Attól csak rosszabb lenne az egész. És bár mindenét odaadta volna, ha abban a szép házban lakhatna olyan emberekkel, akik rendes életet élnek, csak arra kérte Mr. Hawkinst, hogy ne rúgja ki az öregét.
Gage kevesebb verést kapott olyankor, amikor Mr. Hawkins bőven ellátta az apját munkával. Kivéve persze, amikor a jó öreg Bill bepiált, és jól eltángálta a fiát. Ha Mr. Hawkins tudta volna, mennyire elfajulnak ilyenkor a dolgok, kihívta volna a zsarukat. Úgyhogy a fiú nem szólt róla, és megtanulta elrejteni a verések nyomát, ahogyan a tegnap esti ütlegekét is. Gage óvatosan mozogva kiemelt három doboz hideg sört az apja készletéből. A tegnapi verésből származó fájdalmas hurkák a hátán meg a fenekén még mindig vörösen virítottak, és égtek mint a tűz. A fiú számított erre a verésre. Az apja mindig elverte a születésnapja előtt. Amint az anyja halálának évfordulója körül is. Ez a kettő volt a hagyományos, nagy verés. Máskor váratlan meglepetésként érték a fiút az ütlegek. De néha, főleg olyankor, amikor az öregének folyamatosan volt munkája, az ütések nem voltak erősek, éppen csak odalegyintett neki az apja, vagy megtaszította. Gage nem törődött vele, hogy csendesen mozogjon, amikor az apja szobája felé indult. Bill Turnert legfeljebb egy légiriadó tudta volna felébreszteni részeg álmából. A szoba bűzlött a sör, a verejték és a dohányfüst áporodott szagától. Gage elfintorította csinos arcát. Elvette a fél csomag Marlborót az asztalról. Az örege úgysem emlékszik majd rá, maradt-e cigarettája, úgyhogy nincs mitől tartania. Minden lelkifurdalás nélkül kinyitotta a férfi tárcáját, és kivett belőle három egydollárost meg egy ötöst. Ránézett az apjára, amint a zsebébe süllyesztette a bankjegyeket. Bill boxeralsóra vetkőzve, kiterülve feküdt az ágyon, és nyitott szájjal horkolt. A nadrágszíj, amellyel elverte a fiát az előző este, a padlón hevert, koszos ingek, zoknik és a farmernadrágja társaságában. Egy pillanatig, épp csak egy pillanatig átvillant Gage agyán, valami őrült elégtételként, a kép – látta magát, amint felemeli a szíjat, magasra lendíti, aztán nagy csattanással, erősen lesújt vele az apja megereszkedett, csupasz hasára. Meglátjuk, tetszik-e neked. De az asztalon, a teli hamutartó meg az üres üveg mellett ott állt Gage anyjának mosolygós fényképe. Állítólag Gage hasonlított rá, neki is sötét haja, fátyolos zöld szeme és telt az ajka. Valaha kínosnak érezte, hogy egy nőhöz hasonlítják. De mostanában, mióta azt az egyetlen fotót kivéve minden emlékkép megfakult a fejében, amióta nem hallotta magában az anyja hangját, és nem emlékezett az illatára sem, erőt merített belőle. Úgy nézett ki, mint az édesanyja. Néha azt képzelte, hogy az a férfi, aki szinte minden éjjel részeg álomba itta magát, nem az igazi apja. Az ő apja okos volt, bátor és valahogy nyughatatlan. Aztán ránézett az öregére, és tudta, hogy ez az egész egy nagy lószar. A szobából kifelé menet beintett a vén gazembernek. Kézben kell vinnie a hátizsákját. Nem létezik, hogy fel tudja venni a hurkás hátára. Lement a külső lépcsőn, és hátrament, ahol leláncolva tartotta harmadkézből származó biciklijét. A fájdalom ellenére szélesen elvigyorodott, amint felült rá. A következő huszonnégy órában szabad lesz. Úgy beszélték meg, hogy a város nyugati szélén találkoznak, ahol az erdő majdnem az út kanyarulatáig ért. A középosztálybeli fiú, a hippi srác és az iszákos fia. Ugyanazon a napon volt a születésnapjuk, július hetedikén. Cal a washingtoni megyei kórház szülőszobáján sírt fel először, miközben az anyja fáradtan pihegett, az apja pedig
könnyezett. Fox a különös kis farmhaz hálószobájában verekedte magát a napvilágra, ahol nevető apja keze várta, miközben Bob Dylan énekelte a „Lay, Lady, Lay” kezdetű dalt a lemezjátszón, és levendulaillatú gyertyák égtek az asztalon. Gage pedig a marylandi hatvanötös úton száguldó mentőautóban küzdötte ki magát halálra rémült anyjából. Most Gage érkezett elsőként, és a kerékpárt a fák közé tolta, ahol nem láthatják meg az úton közlekedők sem a biciklit, sem őt. Aztán leült a földre, és rágyújtott aznap délután az első cigarettájára. Egy kissé mindig felkavarodott tőle a gyomra, de a rágyújtás kihívó engedetlensége kárpótolta a hányingerért. Ült, szívta a cigarettát az árnyas fák alatt, és azt képzelte, hogy egy erdei ösvényen jár Coloradóban vagy egy párás dél-amerikai dzsungelben. Bárhol, csak nem itt. Három pöfékelés után először szívta le óvatosan a füstöt, amikor a köves földúton közeledő kerekek zaját meghallotta. Fox tartott felé a fák között a Villám nyergében. Azért nevezték így a kerékpárját, mert az apja villámokat festett a kormányára. Fox apja nagyon vagány volt ilyen dolgokban. – Szia, Turner. – O’Dell – tartotta elé Gage a cigarettát. Mindketten tudták, hogy Fox csak azért vette el, nehogy a többiek strébernek nézzék. Úgyhogy sietősen beleszívott, aztán visszaadta. Gage a Villám kormányára kötözött szatyor felé intett a fejével. – Mit hoztál? – Mindenféle kekszet. Little Debbie-t, Nutter Buttert meg almás és cseresznyés sutit. – Ez derék. Én három dobozos Budot hoztam ma éjszakára. Fox szeme majdnem kiugrott a helyéről. – Nem kamuzol? – Nem kamuzok. Az öregem kiütötte magát. Nem fogja észrevenni. Hoztam valami mást is. A múlt havi Penthouse magazint. – Nem igaz. – Egy rakás szemét alatt tartja a fürdőszobában. – Hadd nézzem. – Majd. A sörrel. Mindketten felpillantottak, amint Cal végigvonszolta biciklijét a göröngyös úton. – Szia, seggfej – köszönt neki Fox. – Sziasztok, balfékek. Miután testvéri szeretettel üdvözölték egymást, a kerékpárokat beljebb tolták az erdőben, aztán letértek a keskeny ösvényről. Miután a bicikliket biztonságosan elhelyezték, elővették és elosztották egymást közt az ellátmányt. – Jézusom, Hawkins, mit pakolt ebbe a mamád? – Majd ha eszed, nem fogsz panaszkodni… Cal karja már alig bírta a kosár súlyát. Ráförmedt Gage-re. – Vedd föl a hátizsákodat, és segíts nekem. – Nem veszem. De azért felcsapta a piknikkosár fedelét, és miután nagyot füttyentett a Tupperware edények láttán, pár dobozt a hátizsákjába süllyesztett. – Te is rakjál el pár dolgot, O’Dell, különben lemegy a nap, mire odaérünk a Hester-tóhoz. – A francba. Fox előhúzott egy termoszt, és beleállította a saját hátizsákjába. – Most elég könnyű, Sally?
– Kapd be! Nekem itt van ez a kosár, és még a hátizsákom is. – Nekem meg itt van, amit a piacon vettem, meg a hátizsák. Fox leemelte nagy becsben tartott rádióját a kerékpárról. – Te viszed a zajládát, Turner. Gage vállat vont, és átvette a rádiót. – Akkor én választom a zenét. – Rapet ne! – szólalt meg Cal és Fox egyszerre, de Gage csak elvigyorodott menet közben, és addig csavargatta az állomáskeresőt, amíg talált valami csörömpölést. Nagyokat nyögve és egymást ugratva végre útra keltek. A sűrű, zöld lombok alatt kevésbé érezték a nap perzselő sugarait meg a nyári forróságot. A terebélyes nyárfák és a hatalmas tölgyek koronáján át itt-ott bekukucskált az opálos kék ég egy-egy darabkája. A patak kanyarulata felé vették az irányt, miközben az Aerosmith gyorsabb tempóra sarkallta őket. – Gage hozott egy Penthouse-t – jelentette be Fox. – A pucér magazin, te gyagya – tette hozzá Cal értetlen arcát látva. – Aha. – Aha. Gyerünk, Turner, vedd elő. – Majd ha letáboroztunk, és felbontottuk a sört. – Sört! – Cal ösztönösen hátrapillantott, nem termett-e ott mögötte valami csoda folytán az anyja. – Hoztál sört? – Három dobozzal – erősítette meg Gage, hencegve. – És bagót is. – Hát nem szuper? – bokszolt bele Fox játékosan Cal vállába. – Ez a legeslegjobb születésnapunk. – Az – helyeselt Cal, de titokban halálra rémült. Sör, cigaretta és meztelen nők képei. Ha ezt az anyja valaha is megtudja, szobafogságra ítéli harmincéves koráig. És ebben még nincs benne, hogy hazudott is. Sem az, hogy éppen a Hawkins-erdőn vág át, hogy a kifejezetten tiltott helynek számító Pogánykőnél táborozzon éjszakára. Ha ezt mind tudnák, élete végéig tartó szobafogságot kapna. – Ne aggódj már. Amint Gage egyik kezéből a másikba vette át a hátizsákot, hetyke fény villant a tekintetében. – Ez az egész nagyon szuper. – Nem aggódom – felelte Cal, de azért összerezzent, mikor egy kövér szajkó kivágódott a fák közül, bosszús kiáltást hallatva.
2 A Hester-tó szintén tiltott hely volt Cal világában, ami miatt csak még ellenállhatatlanabbnak tűnt. A fák sűrűjében rejtőző barna vizű tavacskában, amelyet a kanyargó Antietam-patak táplált, állítólag egy különös, az első telepesek közül való lány szelleme kísértett, aki valaha régen itt fulladt vízbe. Az anyja gyakran mesélt róla, hogy egy fiú belefulladt a tóba, amikor ő még kislány volt, ami anya logikája szerint kiváló ok arra, hogy Calnak tilos legyen bármikor is ott fürödnie. Állítólag ott volt a kisfiú szelleme is, elrejtőzve a víz alatt, és csak arra várt, hogy egy másik gyerek bokáját megragadva lehúzhassa a tó fenekére, hogy legyen játszótársa. Cal azon a nyáron már kétszer is fürdött ott a félelemtől és az izgatottságtól szédülten. És esküdni mert volna, hogy mindkét alkalommal érezte, amint csontos ujjak súrolják a bokáját. A víz szélén buzogányok sűrű erdeje nőtt, a csúszós part mentén pedig nagy csoportokban virított a narancssárga vadliliom, amit Cal anyja úgy szeretett. Legyezőként szétterülő páfrányok kúsztak fel a sziklás lejtőn meg szúrós indájú szeder, amelynek érett gyümölcse bíborra festette az ember ujját, mintha vérezne. Mikor legutóbb itt jártak, Cal látott egy fekete kígyót, mely felfelé kúszott a lejtőn, alig érintve a szederindákat. Fox nagyot kiáltva lehajította a földre a hátizsákját, másodperceken belül leráncigálta a cipőjét, az ingét, a farmernadrágját, és hatalmas csapásokkal szelte a vizet nem törődve kígyókkal, sem szellemekkel, sem bármi mással, ami esetleg a víz átláthatatlan barna felszíne alatt lehet. – Gyertek már, ti gyáva nyulak! Fox, mint egy fóka, alábukott, majd újra felbukkant a vízben. Cal leült, kioldotta Converse All Stars tornacipőjét, és gondosan betömte a zokniját a cipőorrba. Miközben Fox tovább csapkodott és fröcskölt, Cal odapillantott Gage-re, aki csak állt a vízre bámulva. – Bemész? – Nemtom. Cal lehúzta az ingét, és megszokásból összehajtogatta. – Ez is benne van a tervben. Nem tudjuk kipipálni, ha nem csináljuk meg mindnyájan. – Igen, igen. De Gage csak állt, míg Cal gatyára vetkőzött. – Mindnyájunknak be kell menni, hogy dacoljunk az istenekkel, meg ilyesmi. Gage vállat vonva lerúgta a cipőjét. – Menj már, vagy talán homokos vagy? Nézni akarod, ahogy levetkőzöm? – Marha. Szemüvegét a bal cipőjébe süllyesztve Cal nagy levegőt vett, és boldogan, hogy csak homályosan lát, beugrott. A víz hidege váratlan sokkhatásként érte. Fox azonnal vizet fröcskölt az arcába, aztán elúszott a buzogányerdő felé, mielőtt Cal viszonozhatta volna a támadást. Épp amikor Calnak sikerült kidörgölnie a vizet rövidlátó szeméből, Gage beugrott melléje, és ő is telefröcskölte vízzel az arcát. – Jézusom, srácok! Gage a kutyaúszással akkora hullámokat vert, hogy Cal inkább távolabb ment. Hármuk közül ő úszott a legjobban. Fox gyors volt, de hamar elfogyott az ereje. Gage pedig, nos hát Gage úgy támadt a vízre, mintha le akarná birkózni. Cal kicsit aggódott – bár a lelke mélyén örömmel töltötte el a gondolat –, hogy egy nap majd használnia kell azt az életmentő technikát, amire az apja tanította a kerti medencéjükben,
hogy megmentse Gage-et a vízbefúlástól. Éppen arra gondolt, hogy Gage és Fox majd hálával és csodálattal bámul rá, amikor egy kéz megragadta a bokáját, és a víz alá rántotta. Habár Cal tudta, hogy Fox húzta le a mélybe, a szíve mégis a torkában dobogott, amint a víz összezárult felette. Kapálózni kezdett, elfeledve mindent, amit tanult; elfogta a pánik. Épp sikerült egy rúgással kiszabadítania a bokáját, és erőt gyűjtött, hogy fellökje magát a víz fölé, amikor valami mozgást látott balra. Valami… egy nő… mintha siklott volna felé a vízen át. A haja lebegett fehér arca körül, a szeme pedig sötét üvegnek tűnt. Amint feléje nyújtotta a kezét, Cal rémült sikolyra nyitotta a száját, aztán vizet nyelve felküzdötte magát a felszínre. Nevetést hallott mindenütt maga körül, fémes hangon visszhangzott körülötte, mint a zene a régi tranzisztoros rádióból, amit az apja néhanapján hallgatott. Rettegéstől elszorult torokkal, csapkodva, fröcskölve igyekezett a part felé. – Láttam, láttam a vízben, láttam – küzdötte ki magából a szavakat, amint megpróbált a partra mászni. Jött utána, úgy képzelte, olyan gyorsan, mint egy cápa. Lelki szemeivel látta, hogy a szája nyitva van, és késként villognak benne az éles fogak. – Kifelé! Kifelé a vízből! Lihegve, négykézláb mászott felfelé a csúszós növényeken, és hátrafordulva látta, amint a barátai a vizet tapossák. – Ott van a lány a vízben! – mondta szinte sírva, és lehajolva a szemüvegét keresgélte a cipőjében. – Láttam! Gyertek ki! Siessetek! – Ó, a kísértet! Segítség, segítség! – gurgulázó hangokat hallatva Fox a víz alá süllyedt. Cal talpra ugrott, és ökölbe szorította a kezét. Dühös és egyben rémült hangja belehasított a csöndes nyári levegőbe. – Gyertek ki, a francba! Gage arcán elhalt a vigyor. Összehúzott szemmel nézett Calra, aztán megragadta Foxot a karjánál fogva, mikor előbukkant a vízből. – Kimegyünk. – Ugyan már! Csak szarakodik, mert lenyomtam a vízbe. – Nem szarakodik. Vagy megijesztette Gage hangja, vagy látta Cal arcán, hogy nem tréfál. Mindenesetre Fox kilőtte magát a part felé, s rémülten párszor még hátra is pillantott a válla fölött. Gage követte, hanyag kutyaúszással, mintha csak azt szeretné, hogy történjen valami. Mikor a barátai kimásztak a vízből, Cal leült a földre. Felhúzta a térdét, ráhajtotta a homlokát, és reszketni kezdett. – Ugyan, ember. Csöpögő alsónadrágjában Fox egyik lábáról a másikra állt. – Épp csak lehúztalak egy kicsit, te meg rögtön kiakadsz. Csak hülyéskedtünk. – Láttam a lányt. Fox leguggolt, és hátralökte arcába tapadó nedves haját. – Haver, te nem látsz semmit azok nélkül a szódásszemüvegek nélkül. – Pofa be, O’Dell – Gage is leguggolt. – Mit láttál, Cal? – Őt. A lányt. A rengeteg haja ott úszott körülötte, és a szeme, ember, olyan fekete volt, mint a cápának a filmben. Ilyen hosszú ruha volt rajta, hosszú ujjakkal meg minden, és felém nyúlt, mintha meg akarna ragadni… – A csontos ujjaival – vágott közbe Fox, sikertelenül próbálkozva lekicsinylő hangot megütni. – Nem voltak csontosak. – Cal felemelte a fejét. A lencsék mögött rémült volt a tekintete. – Azt gondoltam, az lesz, de… olyan valóságosnak nézett ki. Nem úgy, mint egy szellem,
vagy egy csontváz. Istenem, láttam őt, nem hazudok. – Jézusom. Fox még egy fél méterrel távolabb mászott a víztől, aztán átkozódni kezdett, amint a karját megsebezték a szederindák. – A francba, most vérzek. Kitépett egy marék füvet, és letörölte vele a karcolásokból szivárgó vért. – Eszedbe ne jusson! – Cal látta, Gage hogyan bámul a vízre; „vajon mi történne” csillogott a szemében. – Senki nem megy be. Te különben sem úszol elég jól, hogy megpróbáld. – Hogyhogy egyedül te láttad? – Nem tudom, de nem is érdekel. Csak el akarok menni innen. Cal felugrott, és felkapta az alsógatyáját. Mielőtt belebújhatott volna, meglátta Gage hátát. – Te jó ég! Pocsékul el van intézve a hátad! – Az öregem beszívott tegnap este. Nem nagy ügy. – Apám! – Fox odament, hogy megnézze. – Ez fájni fog. – A víz lehűtötte. – Van nálam elsősegélydoboz… – kezdte Cal, de Gage letorkollta. – Azt mondtam, nem nagy ügy. Felkapta az ingét és belebújt. – Ha ti ketten nem vagytok elég tökösek, hogy újra bemenjünk, és lássuk, mi történik, akkor akár mehetünk is tovább. – Én nem vagyok elég tökös – mondta Cal olyan fapofával, hogy Gage felröhögött. – Akkor vedd fel a gatyádat, ne kelljen azon törnöm a fejem, mi a fene lóg a lábad között. Fox felbontotta a Little Debbie-t meg az egyik doboz oldalát a hatos csomagból, amit a piacon vett. A tónál történt incidens meg a hurkák Gage hátán túl fontosak voltak ahhoz, hogy beszéljenek róluk. Inkább, még mindig csöpögő hajjal ismét gyalogolni kezdtek kekszet rágcsálva és megosztva egymás közt a meleg kólát. De miközben Bon Jovi arról énekelt, hogy már félúton járnak, Cal azon töprengett, amit látott. Vajon miért ő látta egyedül? Hogy lehetett a lány arca olyan tisztán kivehető a zavaros vízben, mikor a szemüvege a cipője orrában volt? Hogyan láthatta? Minél távolabb került a tó, annál könnyebb volt elhitetnie magával, hogy csak képzelte az egészet. Nem mintha ezt valaha is bevallaná, de lehetséges, hogy csak kiborult. A hőségben megszáradt nedves bőre, és kiverte az izzadság. Erről eszébe jutott, vajon Gage hogy tudja elviselni a fájós hátához tapadó inget. Mert, öcsém, azok a hurkák csupa vörösek meg dagadtak voltak, és biztos nagyon fájtak. Többször látta már Gage-t, miután az öreg Turner elkapta, de a verésnyom a hátán még sosem volt ennyire ronda. Bárcsak megengedné neki, hogy valami kenőcsöt kenjen rá. Mi van, ha elfertőződik? Mi van, ha vérmérgezést kap és elveszti az eszméletét, vagy valami ilyesmi, útban a Pogánykő felé? Akkor elküldené Foxot segítségért, igen, azt tenné, segítségért küldené Foxot, ő pedig ott maradna Gage-dzel és kezelné a sebét, és megitatná, nehogy… hogy is mondják?… dehidratálódjon. Persze mindnyájan szorulnának, ha az apjának érte kellene jönni, de Gage meggyógyulna. Talán börtönbe zárnák Gage apját. Akkor mi történne, Gage-nek árvaházba kéne mennie? Majdnem ugyanolyan ijesztő volt erre gondolni, mint a nőre a tóban. Megálltak, hogy pihenjenek. Leültek az árnyékba, hogy együtt elszívják Gage egyik lopott Marlboróját. Még mindig elszédült tőle, de valahogy kellemes volt ott ülni erdőben egy sereg feleselő madár között. – Itt is táborozhatnánk – mondta Cal félig magának. – Szó sem lehet róla – bokszolt bele Fox a vállába. – A Pogánykőnél lépünk át a tizedik
évünkbe. Nem változtatunk a terven. Egy órán belül ott leszünk. Igaz, Gage? – Aha. Gyorsabban haladnánk, ha ti nem hoztatok volna annyi szart magatokkal. – Nem emlékszem, hogy visszautasítottad volna a Little Debbie-t – emlékeztette Fox. – Senki nem utasítja vissza a Little Debbie-t. Hát… Elnyomta a cigarettát, aztán egy követ rakott a csikkre. – Nyergeljünk, huszárok. Senki nem járt erre. Cal tudta, hogy ez nem igaz, tudta, hogy a szarvasbőgés idején vadásztak ezekben az erdőkben. De úgy tűnt, mintha senki nem járna erre. A másik két alkalommal, mikor hagyta magát rábeszélni, hogy elmenjenek egészen a Pogánykőig, ugyanezt érezte. És akkor mindkét alkalommal kora reggel indultak, nem délután. Kettőre már újra ki is értek innen. Most, a karórája szerint már majdnem négy óra volt. Az elfogyasztott keksz ellenére szinte korgott a gyomra, szeretett volna újból megállni, és megnézni, hogy mit pakolt az anyja abba a nyavalyás kosárba. De Gage csörtetett előre, minél előbb oda akart érni Pogánykőhöz. A föld a tisztáson megperzseltnek tűnt, mintha tűz tombolt volna a fák között, és mindent felégetett volna. Szinte tökéletes kör alakú tisztást tölgyek szegélyezték, meg akác, és a vadszeder indái. A közepén egyetlen kő volt, amely egyméternyire kiállt a megperzselődött földből, amelynek a teteje lapos volt, mint egy asztal. Egyesek azt mondták, olyan, mint egy oltár. Az emberek, ha egyáltalán beszéltek róla, azt mondták, a Pogánykő csak egy nagy szikla, amely kibújt a földből. A talajt pedig ásványok színezték el vagy egy föld alatti árok vagy talán barlangok. De mások, akik általában szívesebben beszéltek róla, emlegették azt az éjszakát, amikor tizenhárom ember itt lelte halálát, elevenen elégtek ezen a tisztáson. Boszorkányság, mondták egyesek, a sátán imádása, mondták mások. Egy másik elmélet szerint ellenséges indiánok egy csoportja ölte meg őket, aztán elégették a tetemeket. De bármi legyen is a valóság, a halvány szürke kő emlékműként magasodott a koromfekete talaj fölé. – Megcsináltuk! Fox ledobta a hátizsákját meg a szatyrát, aztán előrerohant, és körbetáncolta a sziklát. – Hát nem szuper? Nem szuper? Senki sem tudja, a vagyunk. És egész éjjel azt csinálhatunk, amit akarunk. – Amit csak akarunk az erdő közepén – tette hozzá Cal. Tévé és hűtőszekrény nélkül. Fox hátracsapta a fejét, és nagyot kiáltott. A hangja visszhangzott a fák között. – Látjátok? Senki sem hall minket. Akár nindzsák vagy űrlények is támadhatnának ránk, nem hallaná meg senki. Ettől egy cseppet sem enyhült a görcs Cal gyomrában. – Fát kell gyűjtenünk a tábortűzhöz. – A kiscserkésznek igaza van – helyeselt Gage. – Ti, fiúk keressetek fát, én meg a patakba rakom a sört meg a kólát, hogy lehűljön. A maga rendszerető módján Cal először berendezte a tábort. Az étel az egyik szegletbe, a ruhák a másikba, a harmadikba pedig a szerszámok. Cserkészkésével és az iránytűvel a zsebében elindult, hogy gallyakat és kis ágakat gyűjtsön. A szederindák beléakaszkodtak és megsebezték, ahogy átvágott köztük. Mivel tele volt fával a keze, nem vette észre, hogy a véréből pár csepp a földre hullt a tisztás szélén. És azt sem látta, ahogy a vére sistereg és füstöl, amint magába szívja a megperzselt föld. Fox a zajládát a sziklára állította, úgyhogy Madcor meg a U2 és a Doors zenéje mellett vertek tábort. Cal mutatását követve tábortüzet raktak, de még nem gyújtották meg, amíg fent volt a nap.
Izzadtan és mocskosan leültek a földre, hogy két kézzel és hatalmas étvággyal nekiessenek a piknikkosárnak. Az ismerős ízek jólesően megtöltötték Cal gyomrát, megnyugtatták. Úgy gondolta, érdemes volt pár órán át cipelnie a kosarat. Jóllakottan hanyatt dőltek, és az eget bámulták. – Szerintetek azok az emberek tényleg itt haltak meg? – tűnődött Gage. – A könyvtárban találtam erről könyveket – felelte Cal. – Hogy egy „ismeretlen eredetű” tűz tört ki, és ezek az emberek elégtek benne. – Furcsa, hogy éppen itt voltak. – Mi is itt vagyunk. Gage helyeslően felhorkantott. – A mamám szerint az első fehér emberek, akik itt letelepedtek, puritánok voltak. Fox hatalmas rózsaszín buborékot fújt a rágógumival. – Valamiféle radikális puritánok voltak, vagy mi. A vallásszabadságért jöttek ide, de valójában úgy értették, hogy mindenki fogadja el az ő hitüket. A mamám szerint sok ember így van a vallással. Én ezt nem értem. Gage azt gondolta, érti, vagy legalábbis részben. – Sok a gonosz ember, és még ha nem is gonoszok, sokan képzelik különbnek magukat másoknál. Gyakran tapasztalta ezt, érezte abból, ahogy az emberek ránéztek. – És gondoljátok, hogy boszorkányok voltak, a Hawkins-völgyben lakó emberek pedig megégették őket máglyán, vagy valami? Fox hasra fordult. – A mamám azt mondja, a boszorkányság is olyan, mint valami vallás. – A mamád ütődött. Mivel ezt Gage mondta és tréfálkozva, Fox szélesen elvigyorodott. – Mi mindnyájan ütődöttek vagyunk. – Szerintem erre inni kell. Gage feltápászkodott. – Igyunk meg közösen egy sört, a többi hadd hűljön. Amint Gage elballagott a patak felé, Cal és Fox összenézett. – Te ittál már sört? – kérdezte Cal. – Nem. Te? – Viccelsz? Kólát is csak különleges alkalmakkor ihatok. Mi lesz, ha berúgunk, és elájulunk? – Apa néha iszik sört. Ő nem szokott berúgni. Nem hinném. Elhallgattak, mikor Gage visszatért a csöpögő sörösdobozzal. – Na. Ezzel azt ünnepeljük, tudjátok, hogy éjféltől már nem leszünk gyerekek. – Talán csak éjfél után kéne meginnunk – vélekedett Cal. – Majd akkor megisszuk a másodikat. Ez olyan.. olyan, mint egy szertartás. A csendes erdőben hangosnak tűnt, ahogy Gage felpattintotta a doboz fedelét. Calnak a hang szinte olyan ijesztőnek tűnt, mint egy pisztolylövés. A sör szaga azonnal megcsapta az orrát. Savanyúnak érezte, és eltűnődött, vajon az íze is ilyen lehet-e. Gage fél kézzel a magasba emelte a sört, mintha egy kard markolatát fogná. Aztán leengedte, és nagyot kortyolt a dobozból. Nem sikerült egészen lepleznie a reakcióját. Az arca összerándult, mintha valami furcsán kellemetlen dolgot kóstolt volna. Az arca kipirult, amint elakadó lélegzettel szusszant egyet. – Még mindig elég meleg, de… – köhintett –, de azért megjárja. Most ti jöttök. Átadta Foxnak a dobozt. Fox vállat vonva átvette, utánozta Gage mozdulatait. Mindenki tudta róla, hogy Fox ugrik a legkisebb kihívásra is. – Fúj. Olyan az íze, mint a pisinek.
– Te már kóstoltad? Fox horkantva felnevetett, és továbbadta a dobozt Calnak. – Te jössz. Cal a dobozt vizsgálgatta. Egy korty sörtől nem fog meghalni, gondolta. Úgyhogy vett egy mély lélegzetet, és ivott egy keveset. A gyomra összerándult tőle, a szeme pedig könnyes lett. Visszaadta a dobozt Gage-nek. – Tényleg pisi íze van. – Gondolom, nem az íze miatt isszák az emberek, hanem azért, ahogy érzik magukat tőle. Gage újra belekortyolt, mert tudni akarta, hogyan érzi magát tőle. Törökülésben ültek a kör alakú tisztáson, a térdük összeért, és kézről kézre adták a sört. Cal gyomra forgott, de nem érzett hányingert, nem kifejezetten. A feje is forgott, és hirtelen jókedve lett. És a sörtől tele lett a hólyagja. Mikor felállt, forgott vele az egész világ, amitől megállíthatatlanul vihogni kezdett, amint egy fa felé botorkált. Lehúzta a cipzárját, és megcélozta a fát, de a fa egyfolytában mozgott. Fox az egyik cigarettát próbálta meggyújtani éppen, amikor Cal visszabotladozott. Azt is körbeadták, amíg csak Cal majdnem tízéves gyomra fel nem lázadt. Félrekúszott, és mindent kiadott magából, aztán visszamászott, és csak feküdt a hátán, a szemét becsukva, és azt kívánta, bárcsak megállna végre a föld forgása. Úgy érezte, mintha újra a tóban fürdene, és valami lassan lefelé húzná a mélybe. Mikor ismét a felszínre emelkedett, már csaknem alkonyat volt. Feltápászkodott, azt remélve, hogy nem fog újra hányni. A gyomrában és a fejében ürességet érzett, de nem volt már hányingere. Látta, hogy Fox a szikla köré fonódva alszik. Négykézláb a termoszhoz mászott, és amint leöblítette a torkából a sör meg a hányás ízét, végtelen hálával gondolt az anyjára a gondoskodásáért. Kissé jobban érezte magát. Ujjával megdörzsölte a szemét a szemüveg alatt, aztán meglátta Gage-t, aki a földön ült, a megrakott tábortűzre bámulva, amit még mindig nem gyújtottak meg. – Jó reggelt, Sally. Cal halványan elmosolyodott, és odament hozzá. – Nem tudom, hogy kell ezt az izét meggyújtani. Arra gondoltam, már ideje volna, de kellett volna hozzá egy kis cserkész. Cal elvette a levél gyufát Gage-től, és több helyen meg gyújtotta a fa alá felhalmozott száraz faleveleket. – Így jó lesz. Szélcsend van, és a tisztáson nincs semmi, ami meggyulladhatna. Ha kell, még rakhatunk rá, holnap pedig betemetjük, mielőtt elmegyünk. – Rendben, tűzoltó parancsnok. Jól vagy? – Aha. Azt hiszem, mindent kihánytam. – Nem kellett volna sört hoznom. Cal vállat vonva Fox felé pillantott. – Nincs semmi bajunk, és legalább nem izgatja a fantáziánkat, hogy milyen íze van. Tudjuk, hogy olyan íze van, mint a pisinek. Gage elmosolyodott. – Én nem éreztem tőle gonosznak magam. Felkapott egy botot, és megpiszkálta vele az apró lángokat. – Kíváncsi voltam, hogy gonosz leszek-e tőle, és úgy gondoltam, veled meg Foxszal kipróbálhatom. Ti vagytok a legjobb barátaim, úgyhogy veletek kipróbálhatom, hogy megtudjam, gonosz leszek-e tőle. – És hogy érezted magad? – Megfájdult a fejem. Még mindig fáj egy kicsit. Én nem lettem rosszul, mint te, csak majdnem. Megittam egy kólát, és attól jobban éreztem magam. Miért isznak az emberek ilyen átkozottul sokat, ha így érzik magukat tőle?
– Nem tudom. Gage a térdére hajtotta a fejét. – Sírt, amikor múlt éjjel elgyepált. Bőgött egész idő alatt, amíg a szíjjal vert. Miért akarná bárki is így érezni magát? Cal fél karjával átölelte Gage vállát, óvatosan, hogy ne érjen a hátán a hurkákhoz. Nem tudta, mit mondjon. – Amint elég idős leszek, elmegyek innen. Lehet, hogy beállok a hadseregbe. Esetleg egy teherhajón keresek munkát vagy egy olajfúró tornyon. Gage szeme könnyektől fénylett, mikor felemelte a fejét. – Lakhatsz nálunk is egy darabig – mondta Cal. – Annál rosszabb volna visszamenni. De pár órán belül tízéves leszek. Még pár év, és akkora leszek, mint ő. Talán még nagyobb is. Akkor nem engedem többé, hogy elverjen. Nem üthet meg többet. A francba. Gage megdörgölte az arcát. – Keltsük fel Foxot. Ma éjjel senki sem aludhat. Fox panaszkodott és zsörtölődött, aztán elment pisilni, és hozott egy hideg kólát a patakból. Ezt együtt megitták, és kekszet ettek hozzá. Végül elővették a Penthouse-t. Cal látott már meztelen melleket. Lehetett látni ilyet a National Geographicban is a könyvtárban, csak tudni kellett, hol keresse az ember. De ezek itt másmilyenek voltak. – Hé, fiúk, gondoltatok már arra, hogy csináljátok? – kérdezte Cal. – Ki nem? – felelték egyszerre. – Aki először csinálja, az mindent elmesél a másik kettőnek. Hogy milyen érzés – folytatta Cal. – És hogy hogy csináltad, és a lány mit csinált. Mindent. Esküdjünk meg. Az eskü szent volt. Gage ráköpött a kézfejére, és előrenyújtotta. Fox rácsapta a tenyerét, ráköpött a saját kézfejére, Cal pedig rátette a tenyerét. – Esküszünk – mondták egyszerre. Ültek a tűz körül, miközben beesteledett, és feljöttek a csillagok. Az erdő mélyén valahol egy bagoly huhogott. Már elfeledték a hosszú, izzasztó gyaloglást, a kísértetet a tóban és a sör okozta hányingert. – Ezt minden évben megtehetnénk a születésnapunkon – szólalt meg Cal. – Még amikor már öregek leszünk is. Mondjuk harmincévesek, vagy ilyesmi. Ki kellene jönnünk ide együtt. – Sört inni és pucér csajok képét nézegetni – tette hozzál Fox. – Esküd… – Ne – vágott közbe éles hangon Gage. – Én nem esküdhetek. Nem tudom, hová megyek majd, de az biztos, hogy valahová elmegyek. És nem tudom, hogy valaha visszatérek-e még. – Akkor elmegyünk oda, ahol leszel, amikor tudunk. Mi örökké jó barátok maradunk. Ezen semmi sem változtathat, gondolta Cal, és magában megesküdött rá. Soha semmi nem változtathat rajta, Az órájára nézett. – Hamarosan éjfél. Van egy ötletem. Elővette a cserkészkését, kinyitotta, és a tűzbe tartotta a pengét. – Mit csinálsz? – kérdezte Fox. – Sterilizálom. Vagyis megtisztítom. Annyira átforrósodott, hogy el kellett húznia a tűztől. Ráfújt az ujjaira. – Ahogy Gage mondta, ez olyan, mint egy szertartás. Tíz év az egy évtized. És szinte egész idő alatt ismertük egymást. Ugyanazon a napon születtünk. Ettől mi… másmilyenek vagyunk – mondta Cal, bizonytalanul keresgélve a szavakat. – Különlegesek, azt hiszem. Jó barátok vagyunk. Mintha testvérek volnánk. Gage a késre nézett, aztán Calra pillantott. – Vértestvérek. – Aha.
– Szuper. Fox máris lelkesen előrenyújtotta a karját. – Éjfélkor – jelentette ki Cal. – Éjfélkor kéne csinálnunk és valamit mondanunk is kellene. – Esküt teszünk majd – válaszolt Gage. – Hogy egyesítsük a vérünket, hármat eggyé? Valami ilyesmit. Hűségben. – Ez jó. Írd le, Cal. Cal ceruzát és papírt kotort elő a hátizsákjából. – Leírjuk a szöveget, és együtt mondjuk el. Aztán megvágjuk a kezünket, és összeérintjük a csuklónkat. Van nálam Salvequick, ha utána szükségünk lesz rá. Cal leírta a szöveget a kék vonalas papírra, néha kihúzva egy-egy szót, ha változtattak rajta. Fox még jobban megrakta a tüzet, amely pattogott, amint a Pogánykő mellett körbeállták. Már majdnem éjfél volt. A három fiú arcát megvilágították a lángok meg a csillagok fénye. Gage bólintott, mire együtt elmondták az eskü szövegét ünnepélyes és szívfájdítóan fiatal hangon. – Tíz éve születtünk, ugyanazon az éjszakán, ugyanabban az órában, ugyanabban az évben. Testvérek vagyunk. A Pogánykőnél esküt teszünk a hűségről, az igazságról, a testvériségről. Összevegyítjük a vérünket. Cal nagy levegőt véve összeszedte a bátorságát, aztán a kést elsőként végigfuttatta a csuklóján. – Au! – Összevegyítjük a vérünket – Fox összeszorította a fogát, amint Cal megvágta a csuklóját. – Összevegyítjük a vérünket – Gage rezzenetlenül állt, amint a penge belevágott a húsába. – Három eggyé és egy a háromért. Cal előretartotta a karját. Előbb Fox, aztán Gage is a megvágott csuklóját az ő csuklójához nyomta. – Testvérek lélekben, szellemben. Vértestvérek örök időre. Amint ott álltak, reszkető felhők takarták el a kövér holdat, elhomályosítva a fényes csillagokat. Összevegyített vérük lehullott a megperzselt földre. Őrjöngő sivítással elszabadult a szél. A kis tábortűz hangja a magasba szökött. A három fiút mintha egy kéz megragadta volna és leverte volna a lábáról őket. Hatalmas fény támadt, mintha csak felrobbantak volna a csillagok. Amint kiáltásra nyitotta a száját, Cal érezte, hogy valami belehatol, valami forró és erős, ami összenyomta a tüdejét, és égő fájdalommal szorongatta a szívét. A fény kialudt. A sűrű sötétségben jeges szél fújt, amitől megdermedt a bőre. A szél most olyan hangot adott mint egy állat, egy szörny, amely csak a könyvekben él. Cal alatt rázkódott a föld, visszalökve a fiút, amint megpróbált elmászni onnan. És valami előjött abból a jeges sötétből, a rázkódó földből. Valami hatalmas és borzalmas. Vérvörös szeme volt, tele éhséggel. A fiúra nézett. Amikor elmosolyodott, a fogai ezüstkardokként ragyogtak. Cal azt hitte, meghal, hogy a lény egyben lenyeli őt. De amikor ismét magához tért, hallotta a saját szívverését. És hallotta a barátai kiáltásait. Vértestvérek. – Jézus, édes Jézusom, mi volt az? Láttad? – kiáltott fel Fox cérnavékony hangon. – Gage, te jó Isten, vérzik az orrod. – A tiéd is. Valami… Cal. Istenem, Cal. Cal hanyatt feküdt. Érezte, hogy véres az arca, de túlságosan zsibbadt volt, hogy megijedjen ettől. – Nem látok – suttogta érdes hangon. – Nem látok. – Eltört a szemüveged.
Fox kormos, véres arccal odamászott hozzá. – Az egyik lencse elrepedt. Öregem, a mamád meg fel ölni. – Eltört. Cal reszketve felnyúlt, hogy levegye a szemüvegét. – Valami. Volt itt valami – Gage megragadta Cal vállát. – Éreztem, amint valami történik, amikor hirtelen minden megőrült, akkor éreztem, hogy valami történik bennem. Aztán… láttad? Láttad azt a dolgot? – Láttam a szemét – mondta Fox vacogó fogakkal. – E1 kell tűnnünk innen. El kell tűnnünk. – Hová? – kérdezte Gage. Még mindig zihálva felkapta Cal kését a földről, és szorosan megragadta. – Nem tudjuk, hová ment. Valami medve volt? Vagy… – Nem medve volt – szólalt meg Cal higgadtan. – Valami, ami itt volt már ezen a helyen hosszú ideje. Én látom… látom őt. Valaha úgy nézett ki, mint egy ember, ha úgy akarta. De nem ember volt. – Öregem, te beütötted a fejed. Cal Foxra nézett. A szeme szinte feketének tűnt. – Látom, és látom azt a másikat is. Kinyitotta azt a kezét, amelyen megvágta a csuklóját. A tenyerében egy vörössel pettyezett zöld kő darabja lapult. – Ez az övé. Előbb Fox, aztán Gage is kinyitotta a tenyerét. Mindnyájuknál ott volt a kőnek egy, a másik kettővel tökéletesen megegyező harmada. – Mi ez? – suttogta Gage. – Honnan a pokolból jött? – Nem tudom, de most a miénk. Egy háromba, három eggyé. Azt hiszem, elszabadítottunk valamit. És vele jött valami. Valami rossz. Látom. Egy pillanatra becsukta a szemét, aztán kinyitotta, és a barátaira nézett. – Látok, de nem a szemüvegemen át. Látok nélküle. Nem homályosan. Jól látok a szemüvegem nélkül. – Várj – Gage reszketve felhúzta az ingét, és feléjük fordította a hátát. – Öregem, eltűntek. Fox kinyúlt, és végighúzta az ujját Gage hátán, amelyen nem látszottak sebhelyek. – Eltűntek a hurkák. És… – előretartotta a csuklóját, ahol a sekély vágás már szinte teljesen begyógyult. – Te szent szar, akkor mi most szuperhősök lettünk? – Ez egy gonosz szellem – mondta Cal –, és mi kiengedtük. – Francba! – Gage a sötét erdőbe bámult. – Boldog istenverte születésnapot mindnyájunknak!
3 Hawkins-völgy 2008 február Ridegebb volt Hawkins-völgyben Marylandben, mint az alaszkai Junóban. Cal szerette tudni az ilyen apróságokat még akkor is, ha pillanatnyilag Hawkins-völgyben volt ahol a nedves, hideg szél olyan erősen fújt, hogy megfagyott tőle a szeme. A szeme volt egyébként egyedül fedetlen, amint villámgyorsan átvágott a Fő utcán a Kávédarálóból, kesztyűs kezében egy lefedett pohár mochaccinóval a bowlingszalonig. Hetente háromszor egy pár házzal lejjebb, a mama konyhájában reggelizett, és legalább egyszer egy héten betért Gino éttermébe vacsorára. Az apja hitt a helyi közösség, a többi kereskedő támogatásában. Most, hogy az apja félig már visszavonult, és Cal vette át a legtöbb vállalkozását, ő is igyekezett követni ezt a Hawkins-tradíciót. A helyi piacon vásárolt, habár a várostól pár kilométernyire lévő áruház olcsóbb volt. Ha virágot akart küldeni egy nőnek, nem egy pár klikkeléssel intézte el a számítógépéről, inkább elballagott a Virágcserépbe. Kapcsolatban állt a helyi vízvezeték-szerelővel, a villanyszerelővel, a szobafestővel és a környékbeli egyéb iparosokkal. Ha csak lehetett, a városból bízott meg valakit a bowlingszalonban szükséges munkával. A főiskolán töltött évektől eltekintve világéletébe Hawkins-völgyben élt. Itt volt a helye. A tizedik születésnapja óta hétévente átélte azt a lidéncnyomást, amely ilyenkor megszállta a városát. És minden alkalommal segített utána a romok eltakarításában. Kinyitotta a bowlingszalon ajtaját, aztán újra bezárta maga után. A város lakói hajlamosak voltak csak úgy besétálni a hivatalos nyitva tartást figyelmen kívül hagyva, ha az ajtó nem volt bezárva. Régebben kevésbé törődött ezzel, mígnem egy szép este, amikor egy kis zárás utáni vetkőzős bowlingversenyt rendezett Allysa Kramerrel, három tizenéves fiú be nem állított, abban reménykedve, hogy a videojáték-terem még nyitva van. Akkor megtanulta a leckét. Elment a fogadópult, a hat pálya meg a cipőkölcsönző pult mellett, a büfé után bekanyarodott, és felkocogott a lépcsőn az alacsony mennyezetű második szintre, ahol az irodája volt (vagy az apja irodája, ha az apjának éppen úgy hozta a kedve), egy parányi klotyó meg egy hatalmas raktárterület. Lerakta a kávét az íróasztalra, aztán lehántotta magáról a kesztyűt, sálat, meleg sapkát, kabátot és a bélelt mellényt. Bekapcsolta a számítógépet meg a műholdas rádiót, aztán leült, hogy kávéval feltankolva munkához lásson. Az a bowlingszalon, amit Cal nagyapja nyitott a háború után, a negyvenes években egy aprócska, hárompályás találkozóhely volt, néhány flippergéppel meg egy kólát árusító pulttal. Ezt bővítették a hatvanas években, aztán a nyolcvanas évek elején megint, amikor Cal apja vette át a gyeplőt. Most a hat pályával, a videojáték-teremmel meg a kibérelhető rendezvényteremmel ez volt a fő találkozóhely Hawkins-völgyben. Dicséret illeti nagyapát, gondolta Cal, amint átnézte a jövő hónapra szóló foglalásokat. De a legnagyobb elismerés Cal apjának járt, aki a bowlingszalont családi szórakoztatóközponttá alakította át, a sikerét pedig arra használta fel, hogy más üzleti vállalkozásokkal is megpróbálkozzon.
A város a mi nevünket viseli, mondogatta szívesen Jim Hawkins. Tiszteld a nevet, és tiszteld a várost. Cal tisztelte mindkettőt. Ha nem így gondolta volna, már régen elment volna innen. Már egy órája dolgozott, amikor kopogtak az ajtón. Cal felpillantott. – Elnézést, Cal. Csak szólni akartam, hogy itt vagyok. Gondoltam, befejezném azt a festést a mosdóban, mivel ma nem vagyunk nyitva. – Rendben van, Bill. Megvan minden, amire szüksége van? – Hát persze. Az öt éve, két hónapja és hat napja józan Bill Turner megköszörülte a torkát. – Nem hallott valamit esetleg Gage-ről? – Már pár hónapja nincs róla hírem. Kényes terep, gondolta Cal, amikor Bill csak biccentett. Ingoványos talaj. – Akkor neki is fognék. Cal nézte, amint Bill kiment. Nem tehet semmit az ügyben, mondta magában. Fogalma sem volt, mit tehetne. Vajon ötévnyi józanság jóváteszi-e a sok verést a szíjjal, a pofonokat és a szitkokat? Ezt nem az ő dolga volt megítélni. Lepillantott a vékony sebhelyre, amely átlósan futott a csuklóján. Különös, hogy az a kis seb milyen gyorsan begyógyult, és a sebhely mégis megmaradt – az egyetlen sebhely a testén. Különös, hogy egy ilyen parányi valami várost és minden embert, akit ismert, képes volt hétévente hét nap pokolra taszítani. Vajon Gage hazatér-e ezen a nyáron, ahogy minden hetedik évben? Cal nem látott a jövőbe, nem volt ezzel a tehetséggel (vagy teherrel) megáldva. De azt tudta, hogy amikor ő, Gage és Fox betölti a harmincegyet, mindnyájan együtt lesznek Hawkins-völgyben. Megesküdtek rá. Befejezte az aznap délelőttre tervezett munkát, aztán mivel nem tudta kiverni a fejéből, gyorsan írt egy e-mailt Gage-nek. „Szia! Hol a pokolban vagy? Vegasban? Mozambikban? Duluthban? Megyek Foxhoz. Jön egy író Hawkins-völgybe, hogy anyagot gyűjtsön a történelméről, a legendákról és az úgynevezett anomáliákról. Valószínűleg megbirkózom vele, csak gondoltam, talán tudnod kéne róla. Ma mínusz öt fok van, és hideg szél fúj. Bárcsak itt volnál. Én meg nem. Cal” Előbb-utóbb válaszolni fog, gondolta Cal, miközben elküldte az e-mailt, aztán lekapcsolta a számítógépet. Lehet, hogy öt perc, lehet, hogy öt hét múlva, de Gage végül válaszolni fog. Kezdte ismét felvenni a több réteg meleg ruhát magas, nyúlánk termetére, amit az apjától örökölt. A túlméretezett lábakat szintén a drága jó apjától kapta. Sötétszőke haja, amely általában úgy állt, ahogy akart, anyai örökség volt. De ezt csak az anyja fiatalkori fotóiról tudta, mivel ő maga egész életében tökéletesen jólfésültnek látta a lágy, szőke hajú asszonyt. Cal a tizedik születésnapja óta tökéletesen látott időnként haragos szürke szemével. Sőt, amint indulás előtt behúzta párkáján a cipzárat, arra gondolt, hogy a kabát csak a komfortérzet miatt kell neki. Több mint húsz éve még csak egy kis náthája sem volt. Elkerülte az influenza, minden vírus még a szénanátha is. Tizenkét éves korában egyszer leesett az almafáról. Hallotta, amint elroppan a karjában a csont, és érezte a hasító fájdalmat. És azt is érezte, hogy azonnal összeforr ismét – még nagyobb fájdalommal –, mielőtt a pázsiton átvágva beért volna a házba, hogy szóljon az anyjának.
Úgyhogy sosem mondta el neki, gondolta most, amint kilépett a cudar hidegbe. Miért izgatná fel? Gyorsan megtette a háromtömbnyi utat Fox irodájába, közben integetve, visszaköszöngetve a szomszédoknak és a barátainak. De nem állt meg beszélgetni. Lehet, hogy ő nem kap tüdőgyulladást és nem folyik az orra, de kimondhatatlanul elege volt már a télből. Szürke, eljegesedett hó hevert piszkos szalagként a járda mentén, fent pedig az ég visszatükrözte ugyanazt a vigasztalan színt. Néhány ház és üzlet ajtaját meg a kirakatokat szívekkel és Valentin-napi koszorúkkal díszítették fel, de ez sem vidította fel a kopár fák és kertek lehangoló látványát. Hawkins-völgy, Cal vélekedése szerint, nem mutatta éppen a legszebb arcát februárban. Fellépdelt a lépcsőn a régi kőház fedett verandájához. Az ajtó mellett kis fémtábla volt a falon, rajta a felirat: Fox O’Dell ügyvéd. Ez mindig meglepte és mulattatta Calt. Hat év múltán még mindig nem tudott egészen hozzászokni. A hosszú hajú, vad hippiből egy istenverte jogász lett. Belépett a rendezett fogadótérbe, ahol Alice Hawbaker az íróasztala mögött ült. A karcsú, ápolt Mrs. Hawbaker csinos sötétkék kosztümjében, masnis, fehér blúzában hófehér hajával és józan bifokális szemüvegében úgy vezette az irodát, ahogy a juhászkutya irányítja a nyájat. Bájos és csinos külseje ellenére belekapna az ember kajába, ha kilógna a sorból. – Üdv, Mrs. Hawbaker. Hú, micsoda hideg van kint. Úgy tűnik, számíthatunk még egy kis hóra is. Letekerte a sálat a nyakáról. – Remélem, az önök otthonában jó meleg van. – Elég meleg. Volt valami a nő hangjában, ami miatt Cal jobban megnézte, miközben lehámozta magáról a kesztyűjét. Mikor észrevette, hogy az asszonynak sírástól vörös a szeme ösztönösen közelebb lépett az íróasztalához. – Minden rendben? Vagy… – Minden rendben. Tökéletesen. Fox most éppen ráér. Bent duzzog, úgyhogy jobb lesz, ha egyenesen bemegy hozzá. – Igenis, asszonyom. Mrs. Hawbaker, ha van bármi, amit… – Csak menjen be – ismételte az asszony, aztán püfölni kezdte a klaviatúrát. A fogadótéren túl egy folyosó kezdődött, ahonnan egy mosdó nyílt az egyik oldalon, vele szemben pedig egy könyvtár. A folyosó végén egy dupla ajtó vezetett Fox irodájába. Cal kopogás nélkül benyitott. Fox felnézett, mikor az ajtó kinyílt. Valóban úgy tűnt, mintha duzzogna. Borús volt a tekintete, a száját pedig morcosan összezárta. Az íróasztala mögött ült, túrabakancsos lábát az asztalra téve. Farmert viselt, és nyitott flanelinget egy bélelt fehér póló fölött. Sűrű haja barna hullámokban fogta körbe éles vonású arcát. – Mi a fene van? – Majd én megmondom neked, mi van. A titkárnőm épp most adta be a felmondását. – Mit csináltál? – Én? – Fox ellökte magát az íróasztaltól, és a minihűtőből elővett egy dobozos kólát. Nem kedvelte a kávét. – Inkább mi, testvérem. Mi táboroztunk kint a Pogánykőnél egy végzetes éjszakán, és csesztük el a dolgokat. Cal lerogyott egy székre. – Azért mond fel, mert… – Nem csak felmond. Elköltöznek Hawkins-völgyből, ő és Mr. Hawbaker. És igen, azért.
Hosszan, mohón ivott a kólából, ahogy egyes férfiak egy üveg whiskyt húznának meg. – Nem erre hivatkozott, de ez a valódi oka. Azt mondta, úgy döntöttek, hogy Minneapolisba költöznek, hogy közelebb legyenek a gyerekeikhez meg az unokáikhoz, de ez csak hanta. Ugyan miért döntene úgy egy hetven felé közeledő nő, akinek a férje vénebb, mint a hegyek, hogy szedik a sátorfáját, és északra költözik? Van egy másik gyerekük is, aki a közelben lakik, és erősen kötődnek ide. Azonnal tudtam, hogy csak ködösít. – Abból, amit mondott, vagy kicsit belenéztél a fejébe? – Előbb az egyik, aztán a másik. Ne kezdj prédikálni – mondta Fox a kólával hadonászva, aztán lecsapta a dobó az íróasztalra. – Nem csak úgy viccből turkálok az agyakban. Te kurafi. – Talán még meggondolják magukat. – Nem akarnak menni, de félnek maradni. Félnek, hogy újra megtörténik – amiben nem is tévednek –, és egyszerűen nem akarják újra átélni az egészet. Fizetésemelést ajánlottam neki – mintha csak megengedhetném magamnak –, felajánlottam, hogy az egész júliust kiveheti szabadságnak, hogy jelezzem, tudom, mi van az egész hátterében. Mégis elmennek. – Mrs. Hawbaker április elsejéig adott nekem időt, a francos bolondok napjáig – folytatta Fox –, hogy találjak helyette valakit, akinek megmutatja, hogyan működik az iroda. Amiről nekem fogalmam sincsen, Cal. A töredékét sem tudom annak, amit csinál. Egyszerűen csak csinálja és kész. – Áprilisig van időnk. Talán addig kitalálunk valamit. – Több mint húsz év alatt sem találtunk megoldást rá. – Úgy értem az irodai problémádra. De úgy van, sokat gondolkodom a másikon is. Felállt, és az ablakhoz sétálva kinézett a csöndes mellékutcára. – Véget kell ennek vetnünk. Ezúttal véget kell vetnünk neki. Talán az segít, ha beszélünk ezzel az íróval. Ha feltárjuk egy kívülálló előtt, aki objektíven szemléli az ügyet. – Bajt hozhat ránk. – Talán, de a baj úgyis jön. Még öt hónap van hátra. A háznál kell találkoznunk ezzel a nővel – Cal az órájára pillantott – negyven perc múlva. – Nekünk? – Fox arcán egy pillanatig értetlenség látszott. – Az ma van? Látod-látod, nem szóltam Mrs. H-nek, úgyhogy nem lett sehová felírva. Egy óra múlva a bíróságon kell lennem. – Miért nem használod azt az átkozott BlackBerryt? – Mert nem követi az én egyszerű földi logikámat. Tedd át az írót másik időpontra. Négy után már ráérek. – Semmi baj, megbirkózom vele. Ha többre vágyik, esetleg megszervezek egy vacsorát, úgyhogy hagyd szabadon a ma estédet. – Vigyázz, hogy mit mondasz neki. – Jó, jó. Majd vigyázok. De arra gondoltam, olyan hosszú ideje vagyunk már óvatosak. Talán ideje, hogy egy kicsit meggondolatlanok legyünk. – Úgy beszélsz, mint Gage. – Fox… már megint elkezdődtek az álmok. Fox nagyot szusszant. – Azt reméltem, csak én vagyok így. – Amikor tizenhét évesek voltunk, az álmok körülbelül egy héttel a születésnapunk előtt kezdődtek, aztán a huszonnegyedik előtt már több mint egy hónappal. Most pedig öt hónappal korábban. Minden alkalommal erősebb lesz. Attól félek, ha nem találunk ki valamit, ez lehet az utolsó alkalom nekünk is, meg a városnak is. – Beszéltél Gage-dzsel? – Csak küldtem neki egy e-mailt. Az álmokról nem szóltam neki. Hívd fel te. Tudd meg, hogy ő is látja-e az álmokat, akárhol van is. Hozd haza, Fox. Azt hiszem, szükségünk van rá.
Nem hiszem, hogy ezúttal várhatunk a nyárig. Most mennem kell. – Óvatosan az íróval – szólt utána Fox, amikor Cal az ajtó felé indult. – Szedj ki belőle többet, mint amennyit te elmondasz. – Megbirkózom vele – ismételte meg Cal. Quinn Black óvatosan lehajtott Mini Cooperével a rámpán, és szembetalálta magát a Palacsintázó, Wendy’s, McDonald’s és a KFC szokásos csábító hadseregével a kereszteződésben. Vágyódva gondolt egy nagy adag marhasültre nagyon sós sült krumplival, és – nagyot nyelt – egy diétás kólával, hogy enyhítse a bűntudatát. De mivel ezzel megszegné a magának tett fogadalmat, hogy nem eszik gyorséttermekben, csak havonta egyszer, nem engedett a csábításnak. – Na ugye, milyen erkölcsösnek érzed magad – mondta magában egy röpke, vágyódó pillantást vetve a visszapillantó tükörben a gyönyörű aranyszínű ívekre. A gyors és zsíros ételek iránti rajongásának köszönhetően tinédzser kora végén és húszas évei elején megjárta a különböző divatos diéták, hatástalan kiegészítők és csodás hatású fitneszvideók Odüsszeiáját, míg végül rájött, hogy ez ostobaság. Akkor kihajította az összes fogyókúrás könyvet, cikket, „Leadtam tíz kilót két hét alatt, és neked is sikerülni fog!” típusú hirdetést, és a testmozgással kombinált ésszerű táplálkozás útjára lépett. Életstílusváltás, emlékeztette magát. Életstílust váltott. De öcsém, az a marhasült jobban hiányzott neki, mint a volt vőlegénye. De hát kinek nem hiányozna? A műszerfalra függesztett GPS-re pillantott, aztán a Caleb Hawkins e-mailjéből kinyomtatott útbaigazításra. Eddig párhuzamosan haladt a kettő. Lenyúlt egy almáért, amit tízórainak a kocsiba készített. Az alma jó kiadós, gondolta Quinn, amint beleharapott. Egészséges és jóízű. De nem marhasült. Hogy elterelje a gondolatait, eltűnődött, mit szeretne elérni ezen az első személyes interjún a Hawkins-völgy nevű furcsa kisváros egyik legfontosabb szereplőjével. Nem, nem sportszerű furcsának nevezni, emlékeztette magát. Legfontosabb az objektivitás. Lehet, hogy a kutatásai ebbe az irányba mutatnak, de csak azután dönt, miután látta a saját szemével, interjúkat és feljegyzéseket készített, és alaposan átkutatta a helyi könyvtárat. És, talán ez a legfontosabb, maga is felkereste a Pogánykövet. Szeretett kisvárosok pókhálós szegleteiben kutakodni, leásni a padló alá titkok és meglepetések után, meghallgatni a pletykát, a helyi hiedelmeket és legendákat. Némi hírnévre tett már szert egy kis lap, a Detours számára készített, az átlagostól eltérő, fura városokról szóló cikksorozatával. És mivel szakmailag éppen olyan jó étvágya volt, mint az ételeket illetően, kockázatos vállalkozásra szánta el magát, írt egy könyvet ugyanebben a témában, de csak egyetlen városra koncentrálva Mainben, amelyről az a hír járta, hogy két nővér szelleme kísért benne, akiket egy fogadóban gyilkoltak meg 1843-ban. A kritikusok a végeredményt „lebilincselőnek” és „jó kis kísérteties mulatságnak” nevezték, bár voltak, akik szerint nevetséges volt és túlkomplikált. Ezt egy louisianai kisvárosról szóló könyv követte, ahol egy vudu papnő leszármazottja dolgozott mint polgármester és hitgyógyító. Ezenkívül, mint Quinn kiderítette, még egy nagyon sikeres prostituálthálózatot is működtetett. De Hawkins-völgy – úgy érezte – még jobb lesz, még nagyobb falat. Már alig várta, hogy belesüllyeszthesse a fogát. A gyorsétteremláncok, az üzletek, a szinte egymásba érő házak átadták a helyüket a nagyobb pázsitoknak, nagyobb házaknak és a komor ég alatt szunnyadó szántóföldeknek. Az út kanyargott, emelkedett, aztán süllyedt, majd ismét egyenesen futott tovább. Látott
egy táblát, amely az Antietam harcmezőt jelölte, amivel kapcsolatban szintén szándékában állt kutatásokat folytatni. Hallott valamit rebesgetni a polgárháború alatt Hawkins-völgyben és környékén történt incidensekről. Szeretett volna többet megtudni róluk. Mikor a GPS és Caleb útbaigazítása szerint be kellett fordulnia, befordult, követve az utat, amely egy kopár fákból álló liget, néhány elszórtan álló ház meg a farmok mellett vezetett, amelyek látványa a csűrökkel, silókkal meg a körbekerített legelőkkel mindig mosolyra késztette. Legközelebb a Középnyugaton kell egy kisvárost találnia a kutatásaihoz. Egy kísértetjárta farmot, vagy egy tehenészlány síró szellemét. Majdnem továbbment az elágazásnál, amikor meglátta a Hawkins-völgyet jelző táblát (alapítva 1648-ban). Ahogyan a marhasült után sóvárgott, úgy vágyott rá, hogy továbbhajtson a városba, ahelyett, hogy lekanyarodna az útról Caleb Hawkins háza felé. De gyűlölt elkésni, márpedig, ha elkezdi felfedezni az utcákat, a szegleteket, a város arculatát, ha belemerül a kutatásba, bizonyosan elkésik az első találkozóról. – Hamarosan – ígérte, és ráfordult a kanyargós útra, amelyről tudta, hogy a Pogánykövet rejtő erdő mellett vezet el. Borzongás futott végig rajta, és ez különös volt. Különös érzés volt, mikor rájött, hogy a félelemtől borzongott meg, nem a várakozás izgalmától, amely mindig eltöltötte egy új munka kezdetén. Amint az út kanyarulatait követte, némi nyugtalansággal pillantott a sötét, lecsupaszított fák felé. És keményen a fékbe taposott, amikor tekintetét ismét az útra fordítva megpillantott valamit, amint átrohan előtte. Azt hitte, egy gyereket lát – jaj, Istenem –, aztán azt gondolta, egy kutya. És azután… nem volt ott semmi. Egyáltalán semmi sem volt az úton, és nem rohant semmi a szántóföldön keresztül az úton túl. Csak ő volt ott a kis piros autóban vadul kalapáló szívvel. – Optikai csalódás – mondta magában, de maga sem hitte. – Káprázott a szemem. De azért beindította az autót, amely lefulladt a hirtelen megállástól, és az útpadkaként szolgáló sáros szegélyre húzódott. Előhúzta a jegyzetfüzetét, feljegyezte az időpontot, és leírta, hogy pontosan mi is volt az, amit látott. Kisfiú, úgy tízéves. Hosszú fekete haj, vörös szem. Egyenesen RÁM nézett. Pislogtam? Behunytam a szemem? Kinyitottam és nagy fekete kutyát láttam a kisfiú helyett. Aztán paff. Nem volt ott semmi. Autók haladtak el mellette különösebb incidens nélkül, amint ott ült még pár percig várva, hogy elmúljon a remegése. A rettenthetetlen író meghátrál az első különös jelenség láttán, sarkon fordul, és imádnivaló kis piros autójával a legközelebbi McDonald’shoz hajt, hogy zsírban gazdag ellenszerrel csillapítsa zaklatott idegrendszerét. Megtehetné, gondolta. Senki nem vádolná meg emiatt, és nem vetnék börtönbe. De ha megtenné, lemondhatna az új könyvéről, és oda volna az önbecsülése is. – Légy férfi, Quinn – parancsolt magára. – Láttál már máskor is kísértetet. Kissé megnyugodva visszakanyarodott az útra, és befordult a következő elágazásnál. A keskeny, kanyargós út mindkét oldalán fák magasodtak. Elképzelte, milyen szép lehet tavasszal és nyáron, amikor zöld lomb borítja a fákat, vagy télen, amikor egy hóesés után az ágak hermelinpalástot öltenek. De a vigasztalan szürke égbolt alatt a fák szinte fenyegetően fogták közre az utat; a kopár ágak mintha csak arra vártak volna, hogy kinyúlva lesújthassanak, éreztetve az utazóval, hogy csakis és kizárólag nekik van joguk ott élni ezen a tájon. A rossz érzést csak fokozta, hogy egyetlen autó sem haladt el mellette az úton, és amikor kikapcsolta a rádiót, mert túl hangosnak tűnt a zene, nem hallott más zajt, csak a szél dühödt sivítását.
Kísértetvölgynek is nevezhették volna ezt a helyet, gondolta Quinn, aki csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a kavicsos útra kell fordulnia. Vajon, miért akarhat bárki is itt élni, tűnődött a sűrű, ég felé törő fák között, ahol a hó érintetlen foltjai bújnak meg a nap elől? Ahol az egyetlen hang a természet figyelmeztető morgása? Ahol minden barna meg szürke és lehangoló? Átzötyögött egy kis hídon, amely egy patak felett ívelt át, aztán egy enyhe emelkedőn haladt tovább. Ott állt a ház úgy, ahogy leírták, inkább csak egy magaslat, mint egy domb tetején. Előtte a teraszosra kialakított lejtőt cserjék díszítették, amelyek Quinn szerint átkozottul szép látványt nyújthattak tavasszal és nyáron. Nem volt gyep a szó hagyományos értelmében, és a nő arra gondolt, Hawkins nagyon okosan választotta ki a sűrű, talajtakaró növényeket meg a sövényeket és a házat övező fákat. Quinn-nek tetszett a fából készült terasz, amely körbefogta a ház elejét és oldalát, és valószínűleg a hátsó falát is. Tetszettek neki a kőépület földszínei és a jókora ablakok. A ház úgy ült ott az erdő közepén, mintha oda teremtették volna. Quinn beállt egy korosodó Chevy furgon mellé, kiszállt az autójából, és alaposan körülnézett. Azonnal megértette, miért választhatja valaki ezt a helyet. Kétségtelenül volt valami kísérteties hangulata a környéknek, főleg olyasvalaki számára, aki hajlamos volt meglátni és megérezni az ilyesmit. De ugyanakkor rendkívüli varázsa is volt ennek a helynek, és az egyedüllét egy olyan fajta érzését árasztotta, amely korántsem volt azonos a magánnyal. A nő nagyon is el tudta képzelni, hogy ott ül a ház előtt, a teraszon egy nyári estén hideg itallal a kezében élvezve a mélységes csendet. Mielőtt elindulhatott volna a ház felé, kinyílt a bejárati ajtó. Quinn szinte beleszédült a dejá vu erőteljes érzésébe. A férfi ott állt a kunyhó ajtajában, a vére piros virágként virított az ingén. Nem maradhatunk tovább. A szavakat tisztán hallotta magában, és valahogy a hang is ismerősen csengett. – Miss Black? Quinn visszatért a valóságba. A kunyhó eltűnt, és az elbűvölő ház szép teraszán álló férfi ingén nem virultak a véres virágok. A szeméből pedig nem sütött végtelen szerelem és végtelen gyász. És mégis, a nőnek egy pillanatra rá kellett támaszkodnia az autójára, hogy visszanyerje a nyugalmát. – Igen, üdv. Csak… a házat csodáltam. Remek helyen áll. – Köszönöm. Nehezen talált ide? – Ó, nem. Tökéletes útbaigazítást adott. Persze, nyilván nevetséges volt ott kint társalogni a jeges szélben. Kissé értetlen arckifejezéséből ítélve a férfi is így gondolhatta. Quinn ellökte magát az autótól, és igyekezett, értelmes és megnyerő arckifejezést ölteni, amint a három fa lépcsőfok felé lépdelt. Mennyire étvágygerjesztő ez a férfi, vette észre, mikor végre sikerült a jelenre koncentrálnia. Ez a rengeteg, szélfútta haj és az az erős szürke szempár! Ha hozzátesszük a féloldalas mosolyát, a farmerbe és flanelingbe bújtatott magas, nyurga alakját, az ember (vagy inkább az asszony) hajlana rá, hogy a nyakába akasszon egy ELADVA táblát. Fellépdelt a lépcsőn, és kezet nyújtott. – Quinn Black vagyok. Köszönöm, hogy hajlandó találkozni velem, Mr. Hawkins. – Cal. Megrázta a nő kezét, aztán nem is eresztette el, miközben az ajtó felé intett. – Menjünk be a szél elől.
Közvetlenül a nappali szobába léptek, amely egyszerre tűnt kényelmesnek és férfiasnak. A jókora kanapé a nagy ablakok felé volt fordítva, a székek pedig mintha csak arra vártak volna, hogy egy fenék beléjük süppedjen. Az asztalok és a lámpák valószínűleg nem voltak valódi régiségek, inkább olyasminek tűntek, mintha egy nagymama adta volna át, amikor úgy döntött, hogy sürgősen felújítja a saját otthonát. Még egy kis kőből rakott kandalló is volt a szobában az előírásos hatalmas blökivel, amely elterülve aludt előtte. – Hadd vegyem el a kabátját. – A kutyája kómába esett? – kérdezte Quinn, látva, hogy kutya meg sem rezdül. – Nem, Lump aktív és kimerítő belső életet él, amelynek a fáradalmait ki kell pihennie. – Értem. – Kér kávét? – Az remek volna. És a mosdó is. Hosszú volt az út. Az első ajtó jobbra. – Kösz. Quinn bezárkózott a kicsi, makulátlanul tiszta mosdóba, de nem csak pisilni akart… Legalább ilyen fontos volt, hogy összeszedhesse magát a sokkhatások után. – Rendben, Quinn – suttogta. – Gyerünk.
4 Cal olvasta a nő műveit; tanulmányozta a könyvek borítóján a szerző képét, és a Google-on is utánanézett Quinn-nek. A férfi nem volt hajlandó mesélni semmiféle írónak, újságírónak, riporternek vagy internetes bloggernek a Hawkins-völgyről, önmagáról vagy bármi egyébről anélkül, hogy alaposan utánanézett volna az illetőnek. A nő cikkeit és könyveit szórakoztatónak találta. Élvezte nyilvánvaló vonzódását a kisvárosokhoz, különösnek találta Quinn érdeklődését a mendemondák, a legendák és minden olyasmi iránt, ami zajt csap éjszakánként. Az is tetszett neki, hogy a nő még mindig írt néha egy-egy cikket abba a főiskolai lapba, amely támogatta, mikor még tanult. Ez lojalitásra vallott. Nem érzett csalódást amiatt, hogy a fotó bombázónak mutatta Quinnt, szexis mézszőke hajtömeggel, ragyogó, kék szemmel, és egy árnyalatnyit előreálló felső fogsorral. A kép meg sem közelítette a valóságot. Valószínűleg nem szép a lány, gondolta Cal, miközben kitöltötte a kávét. Kell majd rá még egy pillantást vetnie, amikor remélhetőleg már kitisztult az agya. De azt máris biztosan tudta, hogy a nőből egyszerűen sugárzik az energia, és – ettől zavarodott ő annyira össze – a szexualitás. Ez talán az alkatának volt köszönhető, ami szintén nem derült ki a fotó alapján. A hölgynek igazán csodás domborulatai voltak. Nem mintha nem látott volna még női domborulatokat, akár meztelenül is. Hát akkor miért álldogál a saját konyhájában ilyen zavarodottan amiatt, hogy egy vonzó, teljesen felöltözött nő van a házában? Ráadásul hivatalos ügyben. – Jézusom, nőjj már fel, Hawkins! – Tessék? A férfi szó szerint ugrott egyet. A nő mosolyogva állt a konyhában pár lépésnyire mögötte. – Magában beszélt? Én is szoktam. Miért hiszik az emberek emiatt, hogy bolondok vagyunk? – Mert azt akarják, hogy hozzájuk beszéljünk. – Valószínűleg igaza van. Quinn hátradobta a hosszú, szőke hajzuhatagot. Cal látta, hogy igaza volt. A nő nem volt szép. Az előreálló felső ajka, a kissé ferde orr, a túl nagy szemek nem tartoztak a hagyományos szépség kelléktárába. Még csak csinosnak sem lehetett nevezni. Ez túl egyszerű és édeskés szó volt. Ugyanez volt a helyzet az aranyossal is. Nem tudott másra gondolni, mint hogy milyen dögős a nő, de lehet, hogy csak az agya kezdett már megint elborulni. – Nem kérdeztem, hogy issza a kávéját. – Ó. Nem gondolnám, hogy van kétszázalékos tej a háznál. – Gyakran tűnődöm rajta, miért tart olyat bárki is. A nő könnyedén felnevetett, amitől a vér száguldozni kezdett Cal ereiben. Quinn az üvegajtóhoz sétált, amely – ahogyan azt sejtette is – a ház mögötti teraszra nyílt, és kinézett a tájra. – Akkor feltételezem, nincs édesítője sem. Azok a kis rózsaszín, kék vagy sárga zacskók. – Felejtse el. Igazi tejet és igazi cukrot tudnék felajánlani. – Én pedig elfogadnám. – Hát nem evett útközben almát, ahogy az egy jó kislányhoz illik? – Hadd kérdezzek valami mást, csak hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Mindig ilyen tiszta és rendes a háza, vagy ez csak nekem szól? Cal elővette a hűtőből a tejet. – A „rendes” lányos kifejezés. Én jobban szeretem azt, hogy rendezett. Szeretem a
rendezettséget. Ezenkívül – egy kanalat nyújtott neki a cukorhoz – az anyám esetleg beugorhat – be is ugrik néha – váratlanul. Ha nem volna tiszta a lakás, szobafogságra ítélne. – Ha nem hívom fel hetente egyszer az anyámat, azt gondolja, felaprított egy baltás gyilkos. Quinn csak egy csapott kanál cukrot engedélyezett magának. – Ez jó dolog, nem? Ezek a hosszú és rugalmas családi kötelékek? – Én szeretem őket. Menjünk, üljünk le a nappaliban a tűz mellett. – Remek. Szóval, mióta él itt? Ebben a házban? – tette hozzá, amint a kávésbögrével a kezükben kimentek a konyhából. – Pár éve. – Nem rajong a szomszédokért? – Semmi bajom a szomszédokkal, és sok időt töltök a városban is. De néha szeretem a csendet. – Mint mindenki. Magam is így vagyok vele, néha-néha. Leült a nappaliban az egyik székre és hátradőlt. – Csak csodálom, hogy másoknak nem támadt ugyanez az ötlete, és nem építettek még pár házat errefelé. – Néhányszor szóba került. De sosem lett belőle semmi. Óvatos, gondolta Quinn. – Miért? – Gondolom, nem tűnt anyagilag vonzónak. – Maga mégis itt van. – A nagyapámé volt a telek, pár hektár a Hawkins-erdőből. És rám hagyta. – Úgyhogy maga felépítette ezt a házat. – Úgy valahogy. Tetszett nekem ez a hely. Távol mindentől, amikor arra volt szüksége. És közel az erdőhöz, ahol minden megváltozott. – Ismerek néhány iparost, és felhúztuk ezt a házat. Milyen a kávé? – Isteni. Főzni is tud? – A kávé a specialitásom. Olvastam a könyveit. – Mi a véleménye róluk? – Tetszettek nekem. Valószínűleg sejti, hogy nem lenne itt, ha nem így lett volna. – Ami megnehezítette volna annak a könyvnek a megírását, amit most tervezek. Maga egy Hawkins, leszármazottja annak, aki az eredeti települést alapította, amiből előbb falu, aztán város lett. És az egyik főszereplője a várossal kapcsolatos, jó pár megmagyarázhatatlan incidensnek, amelyek a közelmúltban történtek. Alapos kutatást végeztem a város történetével, a mendemondákkal, a legendákkal kapcsolatban, és utánajártam a különböző magyarázatoknak is. Ezzel Quinn belenyúlt a retikülként és aktatáskáként is szolgáló táskába. Elővett egy apró magnót, bekapcsolta, és az asztalra helyezte kettőjük közé. Energikusan, érdeklődő mosollyal az arcán az ölébe vette a jegyzetfüzetét, és egy üres oldalra lapozott. – Tehát, mondja el nekem, Cal, mi történt a július 7-két követő héten 1987-ben, 94-ben és 2001-ben. Cal a magnótól kissé… nyugtalan lett. – Nem vesztegeti az időt, igaz? – Szeretek a végére járni a dolgoknak. Július hetedike a maga születésnapja, és ugyancsak a születésnapja Fox O’Dellnek és Gage Turnernek is, akik ugyanabban az évben születtek, mint maga, és Hawkins-völgyben nőttek fel magával együtt. Olvastam olyan cikkeket, amelyek beszámoltak arról, hogy maga, O’Dell és Turner volt az, aki riasztotta a tűzoltókat
1987. július 14-kén, amikor az általános iskolát felgyújtották, és ugyancsak maguk mentették meg az életét egy bizonyos Marian Listernek, aki akkor az iskola épületében tartózkodott. Egyenesen Cal szemébe nézett, miközben beszélt. Cal érdekesnek találta, hogy a nőnek nem volt szüksége rá, hogy belepillantson a jegyzeteibe, és úgy tűnt, nem igényli, hogy a közvetlen szemkontaktust rövid időre is megszakítsa. – Az első jelentések azt sugallták, hogy eredetileg maguk hárman voltak a gyújtogatás gyanúsítottjai, de bebizonyosodott, hogy maga Miss Lister volt felelős érte. Másodfokú égési sérüléseket szenvedett teste csaknem harminc százalékán, valamint agyrázkódást kapott. Maga és a barátai, három tizenéves fiú vonszolták ki, és hívták a tűzoltókat. Miss Lister akkoriban huszonöt éves volt, a negyedik osztály tanítónője. Nincs adat vele kapcsolatban korábbi bűncselekményről vagy kóros elmeállapotról. Ez mind helytálló információ? Jól összefoglalta a tényeket, gondolta Cal. Ami a tényekből ismert volt. De nem szerepelt köztük, milyen rettenetesen félelmetes volt bemenni a lángokban álló iskolába, rátalálni a csinos Miss Listerre, aki őrült módon kacarászott, amint berohant a lángok közé. Hogy milyen érzés volt kergetni őt a folyosókon, miközben égett rajta a ruha. – Ideg-összeroppanást kapott. – Nyilván. Quinn kis mosollyal felvonta a szemöldökét. – Több mint egy tucat segélyhívás érkezett családon belüli erőszakról is ez alatt a hét alatt, több, mint amennyit az azt megelőző hat hónapban feljegyeztek Hawkins-völgy-ben. Történt még két öngyilkosság, négy öngyilkossági kísérlet, számtalan bántalmazás, három bejelentett erőszaktétel és egy rablótámadás. Számtalan otthont és üzletet feldúltak. Senki – szó szerint senki – a bejelentett bűnesetek vagy incidensek bármelyikében érintett személyek közül nem emlékszik tisztán arra, hogy mi történt. Egyes találgatások szerint a város tömeghisztéria vagy hallucináció áldozata lett, vagy ismeretlen fertőzést kapott valamilyen étel vagy ital elfogyasztása által. Maga mit gondol? – Én azt gondolom, hogy tízéves voltam, és belém fagyott a félelemtől a szar. A nő felvillantotta ragyogó mosolyát. – Fogadni mernék. Aztán eltűnt a mosoly. – 94-ben már tizenhét éves volt, amikor a július 7-két követő héten egy másik – mondjuk úgy –, erőszakhullám történt. Három embert meggyilkoltak, egyiküket úgy tűnik, felakasztották a városi parkban, de senki nem jelentkezett, hogy tanúskodjon, vagy bevallja, hogy részt vett benne. Most is volt néhány erőszak, bántalmazás, öngyilkosság, és két ház porig égett. Egyes beszámolók szerint maga, O’Dell és Turner a sérült és sokkos állapotban lévő emberek egy részét egy iskolabuszra rakta, és elszállította a kórházba. Ez igaz? – Eddig igen. – Akkor megyek tovább. 2001… – Ismerem a sémát – vágott közbe Cal. – Minden hetedik évben – bólintott rá Quinn. – Hét éjszakán át. Nap közben – ismét csak a meglévő adatok alapján – nem sok minden történik. De napnyugtától napkeltéig elszabadul a pokol. Nehezen hihető, hogy minden véletlen egybeesés: az anomáliák minden hetedik évben megismétlődnek, és mindig a maguk születésnapján kezdődnek. A hetet mágikus számnak vélik mindazok, akik fekete vagy fehér mágiában hisznek. Maga a hetedik napon született a hetedik hónapban, 1977-ben. – Ha tudnám a megoldást, véget vetnék az egésznek. Ha tudnám a megoldást, nem beszélgetnék magával. Azért beszélgetek magával, mert talán, ismétlem, talán, maga jön vagy segít nekem rátalálni a válaszra. – Akkor mondja el nekem, mi történt, mondjon el mindent, amit tud, még azt is, amit csak gondol, vagy érez.
Cal félretolta a kávéját, és előrehajolva mélyen a nő szemébe nézett. – Az első randin még nem. Dörzsölt fickó, gondolta a nő elismerően. – Rendben. Legközelebb előbb meghívom vacsorázni. Akkor viszont most elvezethetne a Pogánykőhöz. – Már túlságosan késő van. Innen kétórányi gyalogút. Nem tudnánk sötétedés előtt megfordulni. – Én nem félek a sötéttől. Cal hűvös tekintettel nézett rá. – Pedig nem ártana. Hadd mondjam meg, hogy ezekben az erdőkben vannak olyan helyek, ahová senki nem merészkedik sötétedés után, az év semmelyik szakában. Quinn mintha jeges ujjak érintését érezte volna a gerincén. – Látott valaha egy kisfiút, nagyjából olyan korút, mint maga lehetett 87-ben? Egy sötét hajú kisfiút vörös szemmel? Abból, hogy Cal elsápadt, megérezte, hogy rátapintott valamire. – Látta, igaz? – Miért kérdi? – Mert én láttam. Cal felpattant, az ablakhoz lépett, és kibámult az erdőre. Máris halványabb, fakóbb volt a fény, mint egy órával azelőtt. Soha nem beszéltek senkinek a fiúról vagy férfiról, attól függően, hogy az milyen formát öltött éppen. Igen, valóban látta, és nem csak az alatt a pokoli hét alatt, hétévente. Látta az álmaiban. Látta a szeme sarkából, vagy a fák között osonni. Vagy amint az arcát a hálószobája sötét üvegéhez préseli… és vigyorog. De senki, senki más, csak ő, Fox és Gage látta valaha is a hétévenkénti megjelenésén kívül. Akkor a nő hogyan láthatta? – Mikor és hol látta? – Ma, közvetlenül azelőtt, hogy a Pogány útra fordultam volna. Átrohant az autóm előtt. A semmiből bukkant elő. Mindig ezt mondják az emberek, de ezúttal valóban így van. Egy fiú, aztán a fiú helyén egy kutya volt. Azután semmi. Nem volt ott semmi Cal megfordult, és megdöbbenve látta a nő arcát elöntő ragyogó mosolyt. – És az ilyesmi magának örömet okoz? – Felajz. Izgalomba jövök tőle. Azt mondom, hűha! Én magam találkoztam szemtől szembe egy megmagyarázhatatlan jelenséggel. Persze, ijesztő, de akkor is, hűha! Az ilyesmi egészen felizgat. – Azt látom. – Tudtam, hogy van itt valami, és gondoltam, hogy nagy dolog. De hogy ez beigazolódik rögtön az első napon az olyan, mintha az első próbálkozásra megütöttem volna a főnyereményt. – Én nem erősítettem meg semmit. – De az arca elárulta. Quinn felvette a magnót és kikapcsolta. Ma semmit sem fog mondani neki a férfi. Caleb Hawkins óvatos ember. – Most bemegyek a városba, bejelentkezem a szállodába, és felmérem a terepet. Mi volna, ha ma estére hívna meg vacsorára? A nő túl gyorsan haladt, Cal pedig megszokta, hogy nem kapkodja el a dolgokat. – Először csak helyezkedjen el. A vacsoráról és a többiről majd beszélhetünk pár nap múlva. – Szeretem, ha egy férfi nehezen adja meg magát. A magnót a jegyzetfüzettel együtt becsúsztatta a táskájába.
– Megkaphatnám a kabátomat? Míg belebújt, figyelmesen nézett a férfira. – Tudja, mikor kijött a házból, valami egészen különös érzésem támadt. Ismerősnek tűnt, mintha valaha már ismertem volna magát. Mintha korábban már várt volna így rám. Nagyon erős volt ez az érzés. Maga is érzett valami hasonlót? – Nem. De lehet, hogy csak azért, mert az járt a fejemben, jobban néz ki, mint a képen. – Tényleg? Ez kedves, mert az egy nagyon előnyös kép volt. Köszönöm a kávét. Visszanézett a kutyára, amely halkan horkolt az egész beszélgetésük alatt. – Viszlát, Lump. Ne hajtsd túl magad. Cal kikísérte. – Quinn – mondta, amint a nő elindult lefelé a lépcsőn. – Ne játssza az akcióhőst, ne próbálja egyedül megkeresni a Pogánykövet. Nem ismeri az erdőt. Odavezetem magát valamikor, még a héten. – Holnap? – Nem megy. Be vagyok táblázva. Holnapután, ha nagyon siet. – Én szinte mindig. – Hátrafelé lépkedve haladt az autója felé, hogy ne tévessze szem elől a férfit. – Hány órakor? – Mondjuk azt, hogy találkozzunk itt kilenckor, ha az időjárás engedi. – Itt leszek. Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Egyébként ez a ház olyan, mint maga. Vidéki fiú, inkább elegáns, mint hivalkodó. Tetszik nekem. Cal utána bámult, amint elhajtott a különös és szexis Quinn Black. Sokáig állt még ott, és nézte, amint a fény szürkületbe vált az erdőben, ahol felépítette az otthonát. Cal felhívta Foxot, és megbeszélték, hogy a bowlingszalonban találkoznak. Mivel a Bábudöntő Fiúk és a Golyózsonglőr Csajok bajnoki mérkőzést vívtak az egyes és a kettes pályán, Cal és Fox a játékot is figyelhette, miközben megvacsorázott a Grillben. Ráadásul, mivel kevés zajosabb hely van egy bowlingpályánál, a beszélgetésüket mások itt nem hallhatták a bábuknak ütődő golyók csattanásaitól meg a játékosok és a nézők üdvrivalgásaitól. – Először is, térjünk vissza a logikus gondolkodás világába. – Fox nagyot húzott a söréből. – Lehet, hogy csak kitalálta, hogy valami reakciót váltson ki vele. – De honnan tudhatta, hogy mit kell kitalálnia? – A Hetes alatt egyesek szokták látni – azt mondják, látják, mielőtt eltompulna az agyuk. A nő szagot kapott. – Nem hinném, Fox. Néhányan említették, hogy láttak valamit: egy fiút, egy férfit, egy nőt, vagy egy kutyát, esetleg egy farkast… – Meg egy patkányt, ami akkora volt, mint egy dobermann – jutott eszébe Foxnak. – Kösz, hogy ezt előhoztad. De soha senki nem állította, hogy a Hetesen kívül bármi ilyesmit látott volna. Csak mi láttuk, és mi sohasem említettük senkinek. – Cal kérdőn felvont szemöldökkel nézett Foxra. – Nem. Gondolod, majd terjeszteni fogom, hogy vörös szemű démonokat látok? Ettől aztán dőlnének hozzám az ügyfelek. – A nő eszes. Nem értem, miért állítaná, hogy látta, ha nem így volna. Ráadásul fel volt dobódva tőle. Felajzva. Szóval fogadjuk el, hogy látta, és maradjunk továbbra is a logika világában. Az egyik logikus magyarázat az lehet, hogy a kurafi erősebb lett, ahogy számítottunk is rá. És elég erős ahhoz, hogy a Hetesből kitörjön és a köztes időszakban is mutatkozzon.
Fox bosszúsan nézett a sörébe. – Nem tetszik nekem ez a logika. – A második lehetőség az, hogy a nő valahogyan kapcsolódik hozzánk, a városhoz, a Pogánykőnél történt incidenshez. – Ez már jobban tetszik nekem. Mindenki kapcsolatban áll egymással. Szinte bármely két ember között találunk vagy egy fél tucat kapcsolatot. Fox elgondolkodva nyúlt a második szelet pizzáért. – Talán egy távoli unokatestvér. Nekem egy rakás unokatestvérem van, és neked is. Gagenek már kevesebb, de talán van néhány a nagyvilágban. – Lehetséges. De miért látna egy távoli unokatestvér olyasmit, amit a közvetlen családtagjaink sem látnak? Megmondanád nekem, Fox? Ők mindnyájan tudják, bárki másnál jobban, hogy mi közeledik. – Reinkarnáció. Mindent figyelembe véve ez is egy logikus lehetőség. Ezenkívül az O’Dell család nagyra tartja a reinkarnációt. Talán ez a nő itt volt, mikor mindez történt. Egy másik életben. – Nem zárok ki semmit. De ami még fontosabb, miért van most itt? És vajon ez segít majd nekünk, hogy véget vethessünk ennek az egész istenverte ügynek? – Ahhoz kevés egyórányi beszélgetés a kandalló előtt, hogy ezt megítéljük. Gondolom, nem hallottál Gage felől. – Még nem. De majd jelentkezni fog. Holnapután kiviszem a nőt a kőhöz. – Túl gyors a tempó, Cal. Cal megrázta a fejét. – Ha nem viszem ki hamarosan, akkor megpróbálkozik egyedül. Ha valami történne vele… Nem vállalhatjuk érte a felelősséget. – De hát mi vagyunk úgyis a felelősök – nem erről van szó éppen? Végső soron az egész miattunk van. Homlokráncolva figyelte, amint Don Myers, a Myers Vízvezeték-szerelő Vállalat tulajdonosa az összes bábut letarolja a nézők biztatása közepette. A százhatvan kilós Myers hájrengető győzelmi táncban tört ki, ami nem volt valami vonzó látvány. – Éled az életed – szólalt meg Fox halkan –, napról napra teszed a dolgodat. Pizzát eszel, vakarod a segged, néha ágyba bújsz valakivel, ha elég szerencsés vagy. De közben tudod, bár megpróbálod eltemetni magadban, hogy vissza fog jönni. Hogy az emberek közül, akiket az utcán látsz nap mint nap, néhányan már nem élik túl a következő fordulót. Talán mi sem. De a pokolba! Cal poharához koccintotta a sörét. – Még öt hónapunk van, hogy kitaláljunk valamit. – Megpróbálhatok újra visszamenni. – Csak ha Gage is itt lesz. Csak akkor kockáztathatjuk meg, ha mindnyájan együtt vagyunk. Nem éri meg, Cal. Az előző alkalmaknál csak morzsákhoz jutottál, és rettentő nagy árat fizettél érte. – Most idősebb és bölcsebb vagyok. És úgy vélem, ha az most megmutatja magát az álmainkban, Quinn előtt, azzal fogyasztja az erejét. Talán többet elérhetek, mint korábban. – Gage nélkül nem. Hűha! – mondta érdeklődve bámulva valahová a barátja válla fölött. – Egy ismeretlen virágszál. Hátrapillantva Cal meglátta az egyes pálya mögött álldogáló Quinnt, aki zavarodott arckifejezéssel figyelte, amint Myers egy körömcipőbe bújt víziló kecsességével nekifut, és elgurítja piros, szerencsét hozó golyóját. – Ő Quinn. – Aha, felismertem. Én is olvastam a könyveit. Dögösebb, mint a képen, pedig az is elég dögös volt.
– Én láttam meg előbb. Fox felhorkant, és Calra vigyorgott. – Nem az a fontos, apám, ki látta meg előbb, hanem hogy ő kit lát meg. Ha én teljes gőzzel bevetem a szexuális vonzerőmet, te leszel a láthatatlan ember. – Frászt. Ha én bevetem magam, labdába sem rúghatsz. Cal lecsúszott a bárszékről, amikor Quinn elindult felé. – Szóval emiatt kaptam én mára kosarat – szólalt meg a nő. – Pizza, sör és bowling. – Hawkins-völgy legnagyobb attrakciója. Ma este én vagyok az ügyeletes főnök. Quinn, bemutatom O’Dellt. – A trió második tagja. Kezet rázott Foxszal. – Most még jobban örülök, hogy úgy döntöttem, felderítem a város legnépszerűbb szórakozóhelyét. Csatlakozhatom magukhoz? – Ragaszkodunk hozzá. Hozhatok magának egy sört? – kérdezte Fox. – De mennyire, hogy hozhat… de… világos legyen. Cal átlendült a pult fölött. – Majd én elintézem. Kér valamit hozzá? Pizzát? – Ó. A nő hirtelen fátyolossá váló tekintettel nézett a pultra kirakott pizzára. – ÖÖÖ… gondolom, nem tartanak teljes kiőrlésű lisztből ütöttet, kalóriaszegény mozzarellával? – Egészségmániás? – kérdezte Fox. – Épp az ellenkezője. Quinn az ajkába harapott. – Épp most próbálok életmódot váltani. Egye meg a fene, ez igazán jól néz ki. Esetleg félbevághatnánk egy szeletet? Fűrészelő mozdulattal mutatta a tányér szélén. – Nem probléma. Cal hozott egy pizzaszeletelőt, és végigfuttatta a szeleten. – Úgy szeretem a zsírt és a cukrot, mint anya a gyermekét – mondta Quinn Foxnak. – De próbálok ésszerűbben étkezni. – A szüleim vegetáriánusok – válaszolta Fox, amint elvettek egy-egy fél szelet pizzát. – Tofun nőttem fel meg búzacsírán. – Te jó ég. Ez rémes. – Ezért evett minálunk, amikor csak tehette, és ezért költötte a zsebpénzét Little Debbie-re meg Slim Jimre. – A Little Debbie az istenek eledele. Rámosolygott Calra, mikor a férfi a pultra rakta a sört. – Tetszik nekem a városuk. Több háztömbnyit sétáltam fel-alá a Fő úton. És mivel agyonfagytam, visszamentem a rendkívül bájos Völgy Hotelbe, leültem az ablakhoz, és belülről néztem a világ folyását. – Ebben az évszakban itt kissé lassabban folyik – felelte Cal. – Ühüm – dünnyögte a nő egyetértően, amint aprót harapott a keskeny pizzaszelet hegyéből. Aztán sóhajtva behunyta a szemét. – Ez tényleg jó. Azt reméltem, hogy mivel ez egy bowlingszalon, talán nem lesz jó a pizza. – Hát, elmegy. Ginónál az utca túloldalán még jobb, és nagyobb a választék. Quinn kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi mosolyogva néz rá. – Nem rendes dolog ilyet mondani egy lánynak egy életmódváltás kellős közepén. Cal a pultra hajolt a mosolyát kissé közelebb hozva a lányhoz, és ezzel összezavarta Quinn gondolatmenetét. Calnek volt a legszebb hirtelen kigyúló, féloldalas mosolya, az a fajta, amit
egy nő legszívesebben azonnal megkóstolna. Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, valaki elhívta a pult másik végéhez. – Azonnal visszajövök – mondta, elszakítva a nőről nyugodt, szürke tekintetét. – Végre egyedül – mondta Quinn Foxnak. – Szóval maga meg Cal, és a jelenleg távol lévő Gage Turner kölyökkoruk óta barátok. – Valójában csecsemőkorunk óta. Gyakorlatilag anyaméhben is azok voltunk. Cal és Gage anyja akkor ismerkedett meg az anyámmal, amikor az anyám Lamaze tanfolyamot tartott. Aztán szerveztek egy találkozót, pár hónappal azután, hogy a csoportból mindenki lerakta terhét, és akkor derült ki ez a dolog, hogy mi hárman ugyanazon a napon, ugyanabban az órában születtünk. – Ez aztán rögtön összehozta a mamákat. – Nem is tudom. Mindig jól kijöttek egymással, bár mondhatjuk, hogy mindannyian különböző világban élnek. Barátságosak voltak egymáshoz anélkül, hogy barátok lettek volna. Az én szüleim meg Calé még mindig jól megvannak egymással, és Cal apja akkor is munkát adott Gage öregének, amikor a városban senki más nem lett volna rá hajlandó. – Miért nem adtak volna neki munkát mások? Fox tépelődött egy percig, beleivott a sörébe. – Végül is nem titok – szólalt meg. – Ivott. Most egy ideje már józan. Úgy öt éve, azt hiszem. Szerintem Mr. Hawkins azért adott neki munkát, mert ő ilyen, és persze főleg Gage miatt. Szóval, nem is emlékszem, hogy mi hárman valaha is ne lettünk volna barátok. – Semmi „őt jobban kedveled, mint engem” kezdetű nagy összeveszések, sem a szokásos eltávolodás egymástól? – Mi is veszekedtünk – sőt még ma is – néhanapján. Nem így van általában a testvérekkel? – gondolta Fox. – Voltak időszakok, amikor elegünk volt a másikból. De nem szakadtunk el egymástól soha. Kötődünk egymáshoz, és semmi nem választhat szét. Az az „őt jobban kedveled, mint engem” pedig inkább lányos dolog. – De Gage már nem lakik itt. – Gage tulajdonképpen sehol sem lakik. Ő egy igazi világcsavargó. – És maga? A kisvárosi fiú? – Engem is vonzott a fény, a nagyvárosi élet, egy rövid ideig ki is próbáltam. Fox a játékosok felé pillantott, ahol a Golyózsonglőr Csajok közül az egyik amiatt lamentált, hogy nem sikerült egy állva maradt bábut leszednie. – Szeretem Hawkins-völgyet. Még a családomat is szeretem, általában. És mint kiderült, szeretem a kisvárosi jogi praxist. Ez mind igaz, de nem ez a teljes igazság, gondolta Quinn. – Maga látta a vörös szemű kölyköt? A kérdés váratlanul érte Foxot, aki visszatette az asztalra a szájához emelt söröspoharat. – Ez ám a hirtelen váltás. – Lehet. De ez nem válasz. – A válaszomat elhalasztom, amíg módom lesz jobban megfontolni. Cal ötlete ez az egész. – Maga pedig nem biztos benne, hogy jó ötlet, ha ő vagy bárki más mesél nekem arról, hogy mi történik, vagy nem történik itt. – Nem tudom biztosan, hogy mi célt szolgál. Úgyhogy mérlegelem a bejövő információkat. – Megértem. Felpillantott, amikor Cal visszajött hozzájuk. – Hát, fiúk, köszönöm a sört meg a pizzát. Most ideje visszatérnem elragadó kis szobámba. – Tud bowlingozni? – kérdezte Cal, mire a nő felnevetett. – Szó sincs róla. – Ó-ó – jegyezte meg Fox a bajsza alatt.
Cal kisétált a pult mögül, elállva Quinn útját, mielőtt a nő lesiklott volna a bárszékről. A férfi méricskélő tekintetet vetett Quinn csizmájára. – Hét és feles, igaz? – Ó – a nő maga is lepillantott a lábára. – Telitalálat. Jó szeme van. – Maradjon itt – veregette meg Cal a vállát. – Rögtön jövök. Quinn összevont szemöldökkel nézett utána, aztán megkérdezte Foxtól. – Ugye nem azért ment el, hogy hozzon nekem egy pár bowlingcipőt? – De mennyire. Maga kigúnyolta a hagyományt, amelynek a kezdetei – ahogy a legkisebb biztatásra el fogja mondani magának – ötezer évre nyúlnak vissza. Aztán el fogja mesélni, hogyan fejlődött az idők során, és a többi. – Ó, te jó ég – válaszolta Quinn. Cal egy pár szürke-drapp bowlingcipővel tért vissza, és egy nagyobb pár sötétbarnával, amely nyilvánvaló az övé volt. – Az ötös pálya szabad. Beszállsz te is, Fox? – Sajnos még be kell fejeznem a papírmunkát. Majd egy másik alkalommal. Viszlát, Quinn. Cal a hóna alá csapta a cipőket, aztán megfogta Quinn kezét, és lehúzta a bárszékről a nőt. – Mikor bowlingozott utoljára? – kérdezte, amint a szabad pályához vezette a lányt. – Azt hiszem, tizennégy éves lehettem. Egy csoportos randin voltunk, ami nem sikerült túl jól, mivel rajongásom tárgya, Nathan Hobbs csak a kibírhatatlanul vihogó és már igencsak bögyös Missy Doverrel törődött. – Nem hagyhatja, hogy egy kamaszkori szerelmi csalódás tönkretegye a szórakozását. – De nekem a bowlingozás sem tetszett. – Az akkor volt. Cal leültette a sima fapadra, a lány mellé ült. – Ma este jobban fogja élvezni. Eltalált már valaha bármit is? – Még mindig a bowlingozásról beszélünk? Nem. – Hát most fog, és nincs az első találathoz fogható érzés. – Mondjuk a szex Hugh Jackmann-nal? Cal cipőjét kötő keze megállt a levegőben, és a férfi Quinnre meredt. – Maga szexeit Hugh Jackmann-nal? – Nem, de fogadni mernék bármilyen összegben, hogy a szex Hugh Jackmann-nal nálam felülmúlná azt az érzést, hogy sikerült egyetlen golyóval ledöntenem tíz babát. – Rendben. Én pedig hajlandó vagyok fogadni – mondjuk tíz dolcsiban –, hogy mikor letarol egy egész szettet, az legalább olyan izgalmas. – Először is, igencsak valószínűtlen, hogy akár csak a közelébe is jutok egy tarolásnak. Másodszor pedig hazudhatok is. – Ne aggódjon, tarolni fog. És nem fog hazudni. Vegye fel a cipőt, Szöszi.
5 Csak egy kicsit volt nevetséges, nem annyira, mint gondolta, ennyi még belefért. A golyók feketék voltak, és a kisebbeken nem volt három lyuk. El kellett őket hajítani a hosszú fényezett pályán a piros nyakú bábuk felé, amiket „kacsabáboknak” nevezett a férfi. Cal nézte, amint a lány a vonalhoz lépked, hátralendíti a kezét, és ellöki a golyót. Az pattant egy párat, aztán kikötött a csatornában. – Rendben – fordult meg a lány, és hátradobta a haját. – Most maga jön. – Még két dobása van. – Hurrá! A férfi rávillantotta a mosolyát. – Egy kicsit dolgozunk a hajításán, aztán majd beszélünk a lendületvételről is. Odasétált Quinnhez a kezében egy másik golyóval, amit átadott a lánynak. – Fogja meg két kézzel – utasította Quinnt, miközben a bábuk felé fordította. – Most lépjen egyet előre a bal lábával, és hajlítsa be mindkét térdét, mintha le akarna guggolni, de derékból hajoljon előre. Cal most szinte hozzásimult a lányhoz, ahogy a helyes tartást mutatta. Quinn elfordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Mindig így szédíti a nőket, igaz? – Hát persze. Nyolcvanöt százalékos sikerrel. A legelső bábut célozza meg. A szélekkel még ráér foglalkozni. Most húzza hátra a jobb karját, aztán lendítse előre úgy, hogy az ujjai az első bábut célozzák meg. Aztán eressze el a golyót abban az irányban, amerre az ujjai néznek. – Hmm. De azért kipróbálta. Ezúttal a golyó nem pattant egyenesen a csatornába, hanem elég hosszú ideig a pályán maradt ahhoz, hogy ledöntsön két bábut a jobb szélen. Quinn úgy érezte, nincs oka ünnepelni, látván, hogy a szomszédos pályán egy nő, aki minimum hatvanéves volt, kecsesen siklott a vonalig, aztán elengedte a golyót, és hét bábut leütött. – Máris jobb. – Két golyó, két bábu. Nem hiszem, hogy ezért indiántáncot kéne járnom. – Mivel alig várom, hogy indiántáncot járjon, még egy kicsit segítek. Ezúttal inkább vállból indítson. Finom ez a parfüm – tette hozzá, mielőtt hátraballagott volna egy újabb golyóért. – Kösz. Odamegy, lehajol, lendít, elengedi, gondolta Quinn. És sikerült is leütnie a legszélső bábut a másik oldalon. – Túlkompenzált. Cal a bábuállító gombra csapott. Leereszkedett a rekesz, nagy csattogással lesöpörve a bábukat, és egy teljes háromszöget állított a helyükre. – Ő letarolta az egészet – intett fejével Quinn a másik pályán játszó nő felé, aki most leült a helyére. – Mintha nem is örülne ennek. – Mrs. Keefafer? Hetente kétszer bowlingozik, és egy kicsit már elfásult. De csak kívülről. Belül, higgyen nekem, győzelmi táncot jár. – Ha maga mondja… A férfi igazított Quinn vállán és a csípőjén. A nő pedig megértette, miért olyan sikeres ez a harcmodor. Végül, számtalan próbálkozás után Quinn képes volt több bábut is leszedni, nagy foghíjakat hagyva a szabályos háromszögben. Hatalmas ricsaj volt a pályán: guruló golyók dübörgése bábuk éles csattanása, játékosok és nézők kiáltásai meg egy tivoli játék csengőinek hangja olvadt egybe.
Quinn sör és viasz illatát érezte, meg a ragacsos narancsos sajtét (ami az egyik kedvenc étele), amit valaki majszolt a szomszéd pályán. Időtlen, igazi amerikai szórakozás, tűnődött, szórakozottan fogalmazva egy cikk vázlatát. Több évszázados sport – ennek egy kicsit utána kell néznie – és remek, családias szórakozás. Úgy érezte, többé-kevésbé megértette a dolog lényegét, bár elég léha volt hozzá, hogy néha szándékosan a csatornába hajítsa a golyót, hogy Cal igazítson a tartásán. Ettől aztán Quinn eltűnődött, talán nem a családi szórakozást kellene hangsúlyoznia, inkább azt, mennyire szexis dolog a bowling. Ettől a gondolattól elvigyorodott, amint megfelelő pozícióba állt. Aztán megtörtént. Elengedte a golyót, ami végiggurult a pálya közepén. Quinn meglepődve hátrált egy lépést. Aztán még egyet, a feje tetejére kulcsolt kézzel. Csiklandást érzett a gyomrában, és a szívverése felgyorsult. – Ó, ó! Nézze! Hát ez mindjárt… A pálya vége felől csattanások és koccanások hallatszottak, amint a golyó eltalálta a bábukat, amelyek mindenfelé dőltek. Egymásnak ütődtek, pörögve, forogva, amíg az utolsó is el nem dőlt hosszasan imbolyogva, részeg ember módjára. – Ó, te jó ég! Quinn szó szerint lábujjhegyen ugrált a kölcsöncipőben. – Látta ezt? Látta? Amint örömteli hitetlenkedéssel hátrafordult, szembe találta magát a férfi szélesen mosolygó arcával. – Gazember – motyogta –, jövök magának tíz dolcsival. – Gyorsan tanul. Megpróbálkozik a helyes lendületvétellel is? A nő odasétált hozzá. – Azt hiszem… teljesen kikészültem. De valamelyik este beugrom esetleg a második leckére. – Örömmel állok rendelkezésére. A csípőjük összeért, amint egymás mellett ülve cipőt váltottak. – Visszakísérem a szállodába. – Rendben. Cal vette a kabátját, és kifelé menet odaintett egy vézna fiatalembernek a cipőkölcsönző pult mögött. – Tíz perc múlva itt vagyok. – Milyen csend van – szólalt meg Quinn, amint kiléptek az utcára. – Hallgassa ezt a csendet. – A ricsaj hozzátartozik a szórakozáshoz, utána pedig a csend a jutalom része. – Szeretett volna valaha is valami mást csinálni, vagy már gyerekkorától fogva égett a vágytól, hogy egy bowlingszalon tulajdonosa lehessen? – Családi szórakoztató központ – helyesbített Cal. – Van játéktermünk is: flipper, videojátékok, és egy részleg a hat évnél fiatalabb gyerekeknek. Rendezvényszervezéssel is foglalkozunk: születésnapi partik, legénybúcsúk, lakodalmak… – Lakodalmak? – Persze. Bar mitzvah-k, bat mitzvah-k, évfordulók, céges bulik… Kifejezetten jó anyag egy újságcikkhez, gondolta Quinn. – Sok lábon állnak. – Igen, azt hiszem, mondhatjuk úgy is. – Szóval miért nem nősült még meg, és miért nem nevelgeti az utódokat, akik átveszik majd a birodalmat? – Elkerült a szerelem.
– Ó. A csípős hideg ellenére kellemes volt a férfi mellett sétálni, aki hozzáigazította a tempóját, és nézni, amint a lélegzetük kis felhőket alkot, amelyek összeolvadnak, mielőtt a szél szétszaggatná őket. A férfiban volt valami kellemes könnyedség, és gyönyörű volt a szeme, úgyhogy Quinn nem bánta, ha a lábujjai megdermednek a hidegtől a csizmában, amiről tudta, hogy inkább csinos, mint praktikus. – Elérhető lesz holnap, ha valami sürgős kérdésem akadna? – Egész nap úton leszek – felelte a férfi. – De megadhatm a mobilszámomat, ha… – Várjon. – Beletúrt a táskájába, és előhúzta a telefonját. Menet közben beütött rajta pár billentyűt. – Ki vele. A férfi lediktálta a számot. Aztán megszólalt. – Izgalomba jövök egy olyan nőtől, aki nemcsak, hogy rögtön megtalálja, amit keres a táskája titokzatos bugyraiban, de ügyesen képes használni is az elektronikus készülékeket. – Ez szexista megjegyzés? – Nem. Az anyám mindig mindenről tudja, hogy hol van, de a távirányító használatát sem képes megtanulni. Jen nővérem bármit képes kezelni a hatsebességes sebváltótól a zsinór nélküli egérig, de húsz percbe telik, amíg bármit megtalál. A másik nővérem, Marly pedig sosem talál semmit, és még az elektromos konzervnyitótól is fél. Erre itt van maga, és teljesen felajz azzal, hogy mindkét dologra képes. – Mindig is különleges lány voltam. Quinn visszarakta a telefont a táskájába, és megállt a szálloda hosszú tornácához vezető lépcsők előtt. – Köszönöm, hogy elkísért. – Szívesen. Ez az a suta pillanat, gondolta Quinn, amikor mindketten azon tűnődnek, vajon kezet fogjanak, vagy csak szó nélkül hátat fordítsanak egymásnak, esetleg engedjenek a kíváncsiságuknak, és előrehajolva megcsókolják egymást. – Maradjunk egyelőre biztonságos vizeken – döntött a nő – Bevallom, tetszik a szája, de ha engednék a csábításnak az csak összekuszálná a dolgokat, mielőtt egyáltalán hozzáfogtam volna ahhoz, ami miatt idejöttem. – Sajnos tökéletesen igaza van. Kár. A férfi mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. – Akkor egyszerűen csak jó éjt kívánok. Itt várok, amíg biztonságosan bejut az épületbe. – Jó éjt. A nő felsétált a lépcsőn az ajtóig és kinyitotta. Aztán hátrapillantott, és látta, hogy a férfi még mindig ott áll zsebre dugott kézzel az ódivatú utcai lámpa fényköre alatt. Hát igen, gondolta, piszok nagy kár. – Viszlát. Cal várt, amíg az ajtó becsukódik Quinn mögött, aztán pár lépést hátrálva fürkészőn végignézett a második és a harmadik emeleti ablakokon. Quinn említette, hogy az ablaka a Fő útra néz, de abban már nem volt biztos a férfi, hogy melyik emeleten. Pár pillanat múlva kigyúlt a fény egy második emeleti ablakban, amiről tudta, hogy Quinn épségben felért a szobájába. Cal megfordult, és tett két lépést, amikor megpillantotta a fiút. A járdán álldogált fél háztömbnyire tőle. Nem volt rajta kabát, sem sapka, semmi nem védte a csípős széltől, amelyben meg sem rezdült hosszú haja. Kísérteties vörös fényben égő szeme rámeredt, a szája vad grimaszba torzult. Cal gyomrát mintha jeges kéz szorította volna össze.
Nem valóságos, mondta magában. Még nem. Csak a kivetítődése, mint az álmaiban. De még az álmokban is képes volt fájdalmat okozni vagy elhitetni az emberrel, hogy megsérült. – Eredj vissza oda, ahonnan jöttél, te fattyú. Cal tisztán ejtette a szavakat, és olyan nyugodtan, ahogyan csak telt pattanásig feszült idegrendszerétől. – Még nem jött el a te időd. Ha majd eljön, felfallak titeket, mindnyájatokat, és mindazt, ami értékes a számodra. Az ajka nem mozdult, továbbra is állatiasan vicsorogva meredt rá. – Majd meglátjuk, ezúttal ki húzza a rövidebbet – tett egy lépést előre Cal. És akkor fellobbant a tűz. A széles téglajárdából tört elő, rémítő vörös falként szelve át az utcát. Mielőtt észrevette volna, hogy nem égeti a láng, nem érez forróságot, Cal hátratántorodott, maga elé emelt kézzel. Magában hallotta, amint felcsendül a vad kacaj, őrjöngőn, mint a tűz lángja. Aztán hirtelen mindkettő elhalt. Az utca csendes volt, a téglaburkolat és az épületek sértetlenek. Csak egy a trükkjei közül, emlékeztette magát Cal. És még temérdek trükkje van. Kényszerítette magát, hogy előrelépjen, oda, ahol előbb a tűz tombolt. Erős, csípős bűzt érzett, amely egy felhőben felszállt, aztán semmivé vált, mint a saját lehelete. Azonnal ráismert. Kénkő. Az emeleti szobában, ahol Quinn nagyon örült a baldachinos ágynak, és a puha, fehér paplannak, leült a hajlott lábú, fényezett, csinos kis íróasztalhoz, hogy beírja laptopjába a nap történéseit. Tetszett neki, hogy friss virág van a szobájában, és egy kis kék tálban művészien elrendezett, friss gyümölcs. A fürdőszobában gyönyörű lábakon álló, mély kád állt és egy hófehér, talpas mosdó. A polcokon vastag, jókora törülközőket, két szappant és elegáns miniüvegekben sampont, testápolót és fürdőolajat is talált. Az unalmas, tucatposzterek helyett valódi festmények és művészi fotók díszítették a szoba falát, az íróasztalon elhelyezett diszkrét feljegyzés szerint helyi művészek munkái, amelyek a Fő úton a Művészboltban megvehetők. A szoba otthonos volt és barátságos, és nagy sebességű internet-hozzáféréssel szolgált. Quinn írt egy emlékeztetőt, hogy ugyanezt a szobát foglalja le, amikor majd tervei szerint visszatér áprilisban és júliusban. Elég sokat végzett az első napján, amiből még ráadásul az utazás is elvett pár órát. Találkozott kettővel a három legfontosabb szereplő közül, és megszervezett egy utat a Pogánykőhöz. Ha felszínesen is, de alkotott némi képet a városról. És személyesen találkozott, úgy vélte, egy még azonosítatlan erő testet öltött alakjával. Ezenkívül kezdett benne körvonalazódni egy cikk a bowlingozásról, amelynek örülnének a barátai a Detoursnál. Nem rossz, különösen ha azt is hozzátesszük, hogy nagyon mértékletes módon egy grillcsirkés salátát evett vacsorára a szálloda étterében, és nem engedett a csábításnak, hogy felfaljon egy egész pizzát, csak egy fél szeletre szorítkozott. És tarolt a bowlingban. Ugyanakkor azonban gondolta, amint kikapcsolta a laptopot, és lefekvéshez készülődött, ellenállt annak a csábításnak is, hogy csókot váltson a nagyon szemrevaló Caleb Hawkinsszal. Nagyon profi módon viselkedett, de ez nem vigasztalta. Miután felhúzta a pizsamának használt flanelnadrágot és pólót, rávette magát, hogy tizenöt percig Pilates-gyakorlatokat végezzen (na jó, tíz percig), aztán tizenöt percig jógázzon, mielőtt bebújt volna a mesés ágyba. Felvette az éjjeliszekrényről a könyvét, és olvasott egy kicsit, amíg el nem kezdett lecsukódni a szeme.
Ahogy elmúlt éjfél, beletette a könyvjelzőt a könyvbe, lekapcsolta a lámpát, és boldogan befészkelődött a paplan alá. És szokás szerint el is aludt egy pillanat alatt. Quinn az álomról tudta, hogy csak álom. Mindig élvezte az összefüggéstelen, tarka epizódokat, amelyek az álmait alkották. Úgy fogta fel, mintha valami őrült kalandot élne át mindenféle fizikai erőkifejtés nélkül. Úgyhogy mikor egy kanyargós ösvényen találta magát egy sűrű erdőben, ahol a hold fénye ezüstösre festette a fák levelét, és köd gomolygott a talaj felett, az elméje egy része azt gondolta: Nahát! Kezdődik! Úgy vélte, kántálást hall, valamiféle érdes és kétségbeesett suttogást, de a szavak kivehetetlenek voltak. A levegő selymesen lágy volt, amint átgázolt a ködfoltokon. Folytatódott a kántálás, amely ellenállhatatlanul vonzotta. Mintha egyetlen szó lebegett volna a holdfényes éjszakában, és ez a szó a bestia volt. Újra és újra hallotta ismétlődni, amint követte a kanyargós ösvényt a selymes légen át az ezüstre festett fák között. Szexuális vonzást érzett, valami forróságot a teste mélyén az iránt, aki vagy ami szólította az éjszakában. Kétszer-háromszor mintha szavakat suttogott volna a levegő. Beatus. Ez a mormogás felhevítette a bőrét. Megszaporázta álmában a lépteit. A holdfényben fürdő fák közül előlibbent egy fekete bagoly. Nagy szárnyai vihart kavartak a lágy tapintású levegőben, lehűtve azt annyira, hogy Quinn már reszketett. És még álmában is félni kezdett. A hideg szél kavargásában meglátott egy aranyszínű őzgidát keresztben feküdni az ösvényen. Az őz elvágott torkából patakzó vér eláztatta a talajt, amely feketén és nedvesen fénylett az éjszakában. Quinn szíve összeszorult a szánalomtól. Olyan fiatal, olyan szép, gondolta, amint erőt véve magán közeledett hozzá. Ki tehetett ilyet? Egy pillanatig az őz halott, semmibe meredő szeme aranyfénnyel felragyogott. Annyi szomorúsággal és bölcsességgel nézett rá, hogy Quinn torkát könnyek szorongatták. Most egy újabb hang szólalt meg, nem a levegőn át, hanem a gondolataiban. Egyetlen szót mondott: devoveo. Aztán a fák kopárrá váltak, csak a jég burkolta be a törzsüket és az ágaikat, az ezüst holdfény pedig szürkévé fakult. Az ösvény ismét elkanyarodott, és Quinn most egy kis tavat látott maga előtt. A víz tusfekete volt, mintha az égből jövő összes fényt magába szívta és kioltotta volna. A tó mellett egy fiatal nő állt hosszú, barna ruhában. A haját rövidre nyírták, az egyenetlen hajcsomók összevissza meredeztek. A fekete tó mellett állva lehajolt, hogy kövekkel töltse meg a barna ruha zsebeit. – Jó napot! – kiáltott neki Quinn. – Mit csinál? A lány tovább rakta a zsebébe a köveket. Amint Quinn közelebb lépett, látta, hogy a lány szemében könnyek csillognak, és az őrület fénye. Ostobaság! Ne tegye! Ne tegyen úgy, mint Virginia Woolf! Várjon egy kicsit! Beszélgessen velem! A lány feléje fordult, és Quinn megdöbbenve látta, hogy a saját arca néz vissza rá. Ő nem tud mindent – mondta az őrült lány. – Ő nem ismert téged. Széttárta a két karját, és vézna teste, amelyet lehúzott a kövek súlya, addig dőlt, amíg elérte a tó felszínét. A tó úgy nyelte magába, mint egy éhes száj. Quinn előrevetette magát – mi egyebet tehetett volna? Teste felkészült a víz hideg érintésére, amint tüdejét teleszívta levegővel. Hirtelen fellobbant a fény, és bömbölő hang hallatszott, mint az égzengés vagy egy éhes állat ordítása. Quinn a tisztáson térdelt, ahol egy kő emelkedett ki a földből, mint egy oltár. A
lángok körbenyaldosták a nőt, fölébe szökkentek, áthatoltak rajta, de ő nem érezte a tűz hevét. A lángokon keresztül két alakot látott, egy feketét meg egy fehéret, amelyek megvadult állatok módjára küzdöttek. Egy rémületes hang kíséretében megnyílt a föld, és akárcsak a tó mohón várakozó szája, mindent elnyelt. Sikoly szakadt ki Quinn torkából, amint a szakadék egyre szélesedett, hogy elnyelje őt is. Négykézláb, körmét a földbe vájva a kő felé vonszolta magát, és küszködve befonta a karjával. A kő három egyenlő részre hasadt, ő pedig lebucskázott abba a nyitott, várakozó szájba. Aztán felébredt, összekuporodva a szép ágyon. Az ágynemű rátekeredett a lábára, ő pedig úgy szorította az ágy egyik oszlopát, mintha az élete függne tőle. Zihálva lélegzett, a szíve pedig olyan erősen és gyorsan vert, hogy elszédült tőle. Álom, csak egy álom, emlékeztette magát, de egyelőre nem tudta rászánni magát, hogy elengedje az oszlopot. Továbbra is az ágy oszlopához tapadva hozzásimította arcát a fához, behunyta a szemét, amíg a reszketése elcsitult, csak néha futott végig rajta egy-egy remegés. – Pokoli egy álom – motyogta. A Pogánykő. Ott járt az álom végén, ebben biztos volt. Felismerte a képekről, amelyeket látott. Nem csoda, hogy félelmeteset álmodik róla, meg az erdőről. És a tó… nem talált valamit a kutatásai során egy asszonyról, aki belefulladt a tóba? Őróla is nevezték el, Hester öblének. Nem, nem öböl, Hester tava. Az álom logikája szerint minden egybevágott. Igen, pokoli álom volt, és boldogan lemondana az ehhez hasonlókról. Az úti órára pillantott, és látta a fluoreszkáló számlapon, hogy húsz perccel múlt három óra. Hajnali háromkor pocsék dolog ébren lenni. Úgyhogy vissza fog aludni, ahogy az egy értelmes nőhöz illik. Megigazítja az ágyát, iszik egy pohár jó hideg vizet, aztán kikapcsolja az agyát. Épp elég izgalomban volt már része az első napon. Leszállt az ágyról, hogy legalább nagyjából elrendezze az ágyneműt, aztán megfordult, hogy kimenjen a fürdőszobába egy pohár vízért. A sikolyának nem volt hangja. Belehasított az agyába mintha éles karmokkal szaggatná, de összetapadt torkán nem talált kifelé utat a hang. A fiú obszcénül vigyorgott a sötét ablakon át. Arcát és kezét az üveghez nyomta, alig pár centire Quinntől. Látta, amint a nyelve átsiklik az éles, fehér fogak felett. Vörösen izzó szeme feneketlenül mélynek és mohónak tűnt, mint a földön tátongó nyílás, amely az álmában megpróbálta elnyelni Quinnt. A nő térde kissé megrogyott, de félt, ha a földre zuhan, az áttör az ablakon, és belemélyeszti a torkába a fogát, mint egy veszett kutya. Ezért felemelte a kezét, a gonosz elleni ősi jelet formázva. – Takarodj innen – suttogta – távozz tőlem. Az nevetett. A nő hallotta a borzalmas hangot, látta, amint a válla reszket a nevetéstől. Aztán a lény ellökte magát az üvegtől, egy lassú, kígyózó mozdulattal hátraszaltót csinált. Egy pillanatig lebegett az alvó utca felett. Azután… valahogy köddé vált. Egyre kisebb lett, végül már csak egy gombostűfejnyi fekete pont volt, aztán egyszerűen eltűnt… Quinn az ablakhoz ugrott, és lerántotta a redőnyt, hogy eltakarja az üveg minden milliméterét. Végül lassan lerogyott a földre, és reszketve a falnak dőlt. Mikor úgy érezte, fel tud állni, a falnak támaszkodva gyorsan körbejárta a többi ablakot. Mire az összes redőnyt lehúzta, elfúlt a lélegzete. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a szoba nem lett olyan, mint egy zárt doboz. Kiment a vízért – szüksége volt rá –, és megivott két egész pohárral. Kissé megnyugodva
az elsötétített ablakokra nézett. – Na jó, dögölj meg, te rohadt fattyú! Fogta a laptopot, és újra elfoglalta előbbi helyét a padlón – egyszerűen biztonságosabbnak tűnt az ablakpárkány szintje alatt –, és elkezdte begépelni az összes részletet, amire emlékezett az álmából meg arról a valamiről, ami odapréselte magát a sötét ablaküveghez. Amikor felébredt, már a nappali fény szivárgott a szoba a krémszínű vászonrolókon át. A laptop akkumulátora pedig teljesen lemerült. Gondolatban gratulált magának, amiért mentette az anyagot, mielőtt összekuporodott volna, hogy elaludjon a padlón, aztán elgémberedve feltápászkodott. Butaság volt, persze, mondta magának, amint megpróbálta életre kelteni zsibbadt tagjait. Butaság volt, hogy nem kapcsolta le a gépet, és nem mászott vissza a nagy, kényelmes ágyba. De az előzőről elfeledkezett, a második pedig eszébe sem jutott. Visszarakta a laptopot a szép kis íróasztalra, és bedugta az akkumulátort a konnektorba, hogy feltöltse. Óvatosan végül is, mikor először látta a fiút, fényes napvilágnál történt – odalépett az egyik ablakhoz, és felhúzta a rolót. A ragyogó kék égből szikrázó sugarakat szórt a nap. A járdán, a kirakatok feletti vászontetőkön és a háztetőkön friss fehér hótakaró fénylett. Quinn látta, hogy néhány boltos vagy az alkalmazottaik szorgosan lapátolják a havat a járdákról, tornácokról meg a lépcsőkről. Autók pöfögtek végig a mély keréknyomokban az úton. A nő arra gondolt, vajon az iskolában van-e tanítás, vagy szünetet rendeltek el a hó miatt. Aztán eszébe jutott, vajon a fiúnak démonóra van-e aznap. Rövid töprengés után Quinn úgy döntött, elgyötört testét kissé kényezteti egy hosszú, forró fürdővel. Aztán megkóstolja, milyen a reggeli a Mama Konyhájában, és megpróbál rávenni valakit, hogy beszélgessen vele a reggeli müzlije fölött Hawkins-völgy legendáiról.
6 Cal látta Quinnt belépni, amint épp hozzáfogott volna a reggelijéhez a pultnál ülve. A nőn tűsarkú csizma volt, kopott farmernadrág, a fejére pedig bíborvörös kötött sapkát húzott. A sáljáról a férfinak József tarka köpönyege jutott az eszébe, különösen, hogy a nyitott kabát alatt a nő az érett áfonya színére emléketető pulóvert viselt. Van valami benne, tűnődött Cal, amitől akkor is színesnek tűnne, és megfogná a tekintetet, ha egy barna zsák lenne rajta. Nézte, amint a nő körbehordozza a tekintetét a helyiségben, mintha csak azt nézné, hová üljön, kivel elegyedjen szóba. Már dolgozik, vonta le a következtetést Cal. Talán soha nem hagyja abba. Egészen biztos volt benne, ilyen rövid ismeretség alapján is, hogy a nő agya állandóan pörög. Quinn ekkor észrevette őt. Rávillantotta sugárzó mosolyát, és elindult felé. A férfi úgy érezte magát, mint az a gyerek, akit egy labdajátéknál kiválasztanak a sok hadonászó gyerek közül, akik mind azt kiabálják „Engem válassz! Engem!” – Jó reggelt, Caleb. – Jó reggelt, Quinn. Meghívhatom reggelire? – De mennyire! – A férfi tányérja fölé hajolt, és hosszan, drámaian megszimatolta a vajjal és juharsziruppal bőségesen megkent palacsintákat. – Fogadni mernék, hogy mesés ízük van. – A városban ez a legjobb. Felszúrt egy vastag falatot a villájára, és a nő elé tartotta. – Kér egy kis kóstolót? – Sosem tudok megállni egyetlen falatnál. Ez már betegség nálam. Felült a bárszékre, és körbefordulva sugárzóan rámosolygott a pincérnőre, miközben letekerte a nyakáról a sálat. – Jó reggelt. Kérek egy kis kávét, és van esetleg valami müzliféle étele, aminek a tetejére valamilyen gyümölcsöt tehetnék? – Nos, van müzlink, és esetleg szeletelhetek rá egy kis banánt. – Tökéletes. – A kezét nyújtotta a pult felett. – Quinn vagyok. – Az író fentről, Pennsylvaniából – bólintott a pincérnő, és keményen megszorította Quinn kezét. – Meg Stanley. Vigyázzon ezzel itt, Quinn – mondta Meg, Cal felé intve. – Ezek a kevésbeszédűek néha nagyon alamusziak. – A hozzánk hasonló nagyszájúak meg néha nagyon dörzsöltek. Meg helyeslően felnevetett, amint kitöltötte Quinn kávéját. – Ha valakinek gyorsan vág az esze, az nagy előny. Hozom a müzlijét. – Ugyan miért – tűnődött hangosan Cal, amint újabb sziruptól csöpögő falatot emelt a szájához – akarna bárki is szabad akaratából madáreledelt enni reggelire? – Ez szokás dolga. Én még mindig próbálok hozzászokni. De magamat ismerve, ha sokáig járok ide, előbb-utóbb nem tudok majd ellenállni a palacsinta csábításának. Van a városban edzőterem vagy egy fitneszklub, esetleg egy izmos fickó, aki bérbe adja a kondigépét? – Van egy kis edzőterem a közösségi ház alagsorában. Csak tagoknak, de ezt el tudom intézni magának. – Tényleg? Maga nagyon hasznos ismeretség, Cal. – Úgy van. Nem akarná megváltoztatni a rendelését? Jól bepakol palacsintával, aztán jöhet a taposógép. – Ma nem. De azért kösz. – Miután feljavította a kávéját, két kezébe fogta a csészét és belekortyolt, közben az italból felszálló párán át figyelmesen nézett a férfira. – Most, hogy
már a második randinkon vagyunk… – Hogyhogy nem vettem észre az elsőt? – Meghívott egy pizzára meg sörre, és elvitt bowlingozni. Nálam ez kimeríti a randi fogalmát. Most pedig meghívott reggelire. – Müzli és banán. Szeretem az olcsó randikat. – Ki nem? De miután randizunk, meg minden… – a férfi felnevetett, Quinn pedig ismét belekortyolt a kávéjába – szóval szeretnék megosztani magával egy élményt. Felpillantott, amikor Meg kihozott neki egy fehér kerámiatálkát, megpúpozva müzlivel meg banánszeletekkel. – Gondoltam, zsírszegény tejet kér hozzá. – Tökéletes megfigyelőképességre vall, köszönöm. – Hozhatok még valami mást? – Egyelőre nem kérünk semmit, Meg – szólt közbe Cal. – Kösz. – Csak szóljanak, ha kell valami. – Szóval egy élményét akarja megosztani velem… – emlékeztette Quinnt a férfi, amint Meg a pult túlsó vége felé indult. – Volt egy álmom. A férfi gyomra görcsbe rándult, még mielőtt Quinn halk hangon, gondosan részletezve elkezdett beszámolni neki az álmáról, amelyet aznap éjjel látott. – Tudtam, hogy álom – fejezte be –, mindig tudom, még álmomban is. Általában feldobódom tőlük, még attól is, amelyik ijesztő. Valójában nem növesztettem második fejet, hogy vitatkozni tudjak magammal, és nem is ugrom ki egy repülőből egy csokor piros léggömbbel. De ez… nem mondhatnám, hogy felajzott volna. Például nem csak úgy gondoltam, hogy fázom. Valóban fáztam. Nem csak gondoltam, hogy elesek, és gurulok a földön. Ma reggel olyan sérüléseket találtam magamon, amelyek lefekvéskor még nem voltak rajtam. Friss zúzódások vannak a csípőmön. Hogy sérülhet meg az ember egy álomban, ha az valóban csak egy álom? Hawkins-völgyben ez is lehetséges, gondolta a férfi. – Nem esett ki az ágyból, Quinn? – Nem, nem estem ki az ágyból. Most először érződött némi ingerültség a hangjában. – Amikor felébredtem, a karom olyan szorosan ölelte az ágy oszlopát, mintha a rég nem látott kedvesem lenne. És ez mind azelőtt történt, hogy újra láttam volna azt a vörös szemű fattyút. – Hol? A nő belekóstolt a müzlibe, mielőtt válaszolt volna. Cal nem volt benne biztos, hogy az undor, amely átfutott az arcán, az ételnek szól vagy a gondolatainak. – Olvasta Stephen Kingtől a Borzalmak városát! – Persze. Kisváros, vámpírok. Remek könyv. – Emlékszik a jelenetre, kisfiúk vannak benne, testvérek. Egyikükből vámpír lett, miután elkapták az erdőben. Egyik éjjel eljön, hogy meglátogassa a testvérét. – Nincs félelmetesebb a gyerek vámpíroknál. – Igen. És a vámpír kölyök csak úgy lebzsel az ablak előtt. Csak úgy lebeg, és kaparja az üveget. Hát ilyen volt ez is. Odatapadt az ablakhoz, és hadd emlékeztessem, hogy a második emeleten lakom. Aztán hátraszaltózott a levegőbe, és köddé vált. Cal a nő kezére tette a kezét. Érezte, milyen hideg, és kissé megdörzsölte, hogy felmelegítse. – Megadtam magának az otthoni számomat és a mobilomét is, Quinn. Miért nem hívott fel? A nő evett még pár kanállal a müzliből, aztán Megre mosolygott és a csészéjét megemelve
kert még egy kis kávét. – Tudom, hogy randizunk, Cal, de nem szoktam minden fickót, akivel bowlingozok, felhívni hajnali fél négykor, hogy belenyüszítsek a telefonba. Átvonszoltam magam a mocsáron Luisianában egy vudu királynő szellemének a nyomában. Eltöltöttem egy éjszakát egyedül egy közismerten kísértetjárta házban Maine partvidékén, és interjút készítettem egy fickóval, akit a beszámolók szerint nem kevesebb, mint tizenhárom démon szállt meg. Aztán ott volt az a vérfarkas család Tallahassee-ben. De ez a kölyök… – Maga nem hisz a vérfarkasokban meg a vámpírokban, Quinn. A nő elfordult a széken, hogy egyenesen szembenézzen vele. – Az én elmém olyan nyitott, mint egy nonstop élelmiszerbolt, és a körülményeket figyelembe véve, a magáénak is annak kéne lennie. De nem, nem hiszem, hogy ez a dolog egy vámpír. Végül is láttam fényes napvilágnál. De nem is ember, viszont ettől még nem kevésbé valóságos. A Pogánykő része. Része mindannak, ami itt minden hetedik évben történik. És most korán jött, nem igaz? Igen, gondolta a férfi, a nő agya állandóan dolgozik, és olyan éles, mint a borotva. – Ez nem a legjobb hely, hogy ebbe mélyebben belemenjünk. – Akkor mondja meg, hogy melyik az. – Mondtam már, hogy holnap kiviszem a kőhöz, és úgy is lesz. Akkor részletesebben megbeszéljük. Ma nem lehet – tette hozzá megelőzve a nőt –, nagyon be vagyok havazva, és holnap különben is jobb lesz. Mára és holnapra napos időt jósolnak, és nem túl hideget. Farzsebéből elővette a tárcáját. – Ez a mai hó nagyobbrészt elolvad holnapra. Lepillantott a nő csizmájára, amint pár bankjegyet rakott a pultra, hogy kifizesse kettőjük reggelijét, – Ha nincs ennél praktikusabb lábbelije a gyalogláshoz, jobb lesz, ha vásaro1 valamit. Különben fél kilométert sem fog kibírni. – Csodálkozna, ha tudná, milyen sokáig bírom. – Lehet, hogy így van. Viszlát holnap, ha addig már nem találkoznánk. Quinn homlokráncolva nézett a férfi urán, aztán odafordult a pultot törölgető Meghez. – Tényleg alamuszi. Igaza volt. – Végül is születése óta ismerem a fiút. Quinn fél könyökével a pultra támaszkodva szórakozottan piszkálgatta a müzlije maradékát. Úgy tűnik, egy komoly ijedség éjszaka és egy kis bosszúság egy férfival nappal sokkal hatékonyabb eszköz a fogyókúrához, minta fürdőszobai mérleg. A széles csípőjű Meg barna kordnadrágjában, könyökéig feltűrt flanelingében higgadt, józan gondolkodású nőnek tűnt. Haja az uszkár kutya szőrére emlékeztető sapkaként fogta körbe a puha, barázdált arcot. Mogyorószín szemének csillogásából Quinn úgy látta, hogy az asszony szívesen beszélgetne vele. – És még mit tud, Meg? Mondjuk a Pogánykőről? – Nagy rakás ostobaság, ha engem kérdez. – Tényleg? – Az emberek néha egy kicsit… – ujjával köröző mozdulatot tett a füle előtt – becsavarodnak. Kissé mélyebben néznek a pohár fenekére, és felhergelik magukat. Az egyik dolog vezet a másikhoz. Habár az üzletnek jót tesz ez a sok spekuláció, ha ért engem. Egy csomó idegent idevonz, akik kérdezősködnek, fényképeznek, emléktárgyakat vesznék. – Maga soha nem tapasztalt semmit? – Láttam néhány, általában józanul gondolkodó embert bolond módjára viselkedni, és egyesek, akikben amúgy is volt valami gonosz vonás, egy ideig még gonoszabbnak tűntek. Vállat vont. – Az emberek mindig is gyarlók, csak néha jobban kiütközik belőlük.
– Azt hiszem, ez igaz. – Ha többet akar megtudni, menjen ki a könyvtárba. Ott talál néhány könyvet a városról, a történelméről és egyebekről. És Sally Keefafer… – A bowlingos Sally? Meg horkantva felnevetett. – Az már igaz, hogy szeret bowlingozni. Ő a könyvtár igazgatója. Ő aztán mesél majd magának, csak győzze hallgatni. Sally szeret beszélni, és nincs olyan téma, amiről ne tudna annyit összehordani, hogy a végén már legszívesebben betapasztaná a száját az ember. – Lehet, hogy meg is teszem. Árul ragtapaszt? Meg nevetve rázta a fejét. – Ha értelmesen akar valakivel beszélgetni, keresse meg Mrs. Abbottot. Ő vezette a régi könyvtárat, és ott van az újban is szinte minden nap egy kis ideig. Azzal Meg felkapta a pultról a bankjegyeket, amelyeket Cal hagyott ott, és ment, hogy a pult másik végén újratöltse a vendégek kávéscsészéjét. Cal egyenesen az irodájába indult. Várta a szokásos reggeli papírmunka, telefonok, emailek. Egy megbeszélés is be volt tervezve az apjával és a játékterem felügyelőjével, mielőtt kinyitnának délután. Eszébe jutott a lángfal, amely átszelte a Fő utat az előző éjjel. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy Quinn (egy kívülálló) kétszer is látta azt a lényt, akkor igencsak úgy tűnt, hogy az a valami, amely néha lesújtott a városra, az idén korán kezdte a kis játszadozásait. Calt Quinn álma is nyugtalanította. A részletekből rájött, hol járt a nő, és mit látott. Az, hogy Quinn ilyen világosan álmodott a tóról, a tisztásról, hogy meg is sérült álcában, Cal véleménye szerint azt jelentette, hogy a nőnek valamilyen módon kapcsolódnia kell mindehhez. Nem kizárható, hogy távoli rokon, és ennek utána is lehet nézni. De Calnak voltak más rokonai is, és kizárólag a legközelebbi hozzátartozói említették, hogy bármit is tapasztaltak volna, még a Hetes alatt is. Amint Cal keresztülvágott a bowlingszalonon, odaintett Bill Turnernek, aki a pályákat fényesítette. A nagy, esetlen gép mély zümmögése visszhangzott az üres épületben. Amint beért az irodájába, először is megnézte az e-mailjeit, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, Gage-től is érkezett egy. Prága. Van itt egy kis dolgom. Úgy egy héten belül leszek ismét Amerikában. Ne tégy a szokásosnál nagyobb ostobaságot, amíg meg nem érkezem. Se megszólítás, se aláírás. Ez Gage-re vall, gondolta Cal. És egyelőre be kell érnie ennyivel. Keress meg, amint az Államokba érsz – írta a válaszban Cal. – Már beindultak a dolgok. Mindig is meg foglak várni az ostobaságokkal, mert abban te vagy a jobb. Miután elküldte az üzenetet, írt egy másikat Foxnak. Beszélnünk kell. Nálam, hatkor. Söröm van. Hozz kaját, de ne pizzát. Egyelőre ennyit tehet, gondolta Cal. Az élet nem áll meg. Quinn visszasétált a szállodába, hogy elhozza a laptopját. Ha már úgyis a könyvtárba megy, akár dolgozhat is egy pár órát. És bár úgy vélte, hogy a témával kapcsolatban a város
könyvtárában megtalálható könyvek legtöbbjét ismeri, talán ez a Mrs. Abbott értékes forrásnak bizonyul. Úgy tűnt, Caleb Hawkins nem nyílik meg a következő napnál előbb. Amint a szálloda halljába lépett, Quinn meglátta a pult mögött az élénk, szőke recepcióst – Mandy, ötlött eszébe a név, miután végigpörgette gondolatban a személyes névjegyzékét – előtte pedig a székben egy barna hajú nőt, aki éppen bejelentkezett. Quinn gyorsan felmérte a rövid, divatos frizurát viselő nőt. Úgy vélte, húszas évei közepén vagy végén járhat, és bár fáradtnak tűnt az utazástól, így is látszott az arcán, hogy igazi szépség. Sportos alkatához jól illett a farmernadrág meg a fekete pulóver. A lábánál kis kupacban állt pogyásza: egy bőrönd, egy laptoptáska, egy kisebb, valószínűleg kozmetikai táska, valamint egy gyönyörű, jókora válltáska fényes piros bőrből. Quinnt egy pillanatra elfogta a táskairigység, amint kipréselt magából egy mosolyt. – Örülök, hogy újra látom, Miss Black. Ha szüksége van valamire, egy perc és állok rendelkezésére. – Köszönöm, nincs szükségem semmire. Quinn a lépcső felé fordult, és amint elindult felfelé, még hallotta, hogy Mandy vidáman megszólal. – Végeztünk is a bejelentkezéssel, Miss Darnell. Azonnal hívom Harryt, hogy vigye fel a csomagjait. Quinn szokása szerint eltűnődött Miss Gyönyörű Piros Táskás Darnellen, amint felballagott a szobájába. Talán átutazóban van New York felé. Nem, nem ilyen helyen állna meg, különben is, túl korán van még, hogy megszakítsa az útját. Rokonokhoz vagy barátokhoz jött látogatóba. De akkor miért nem a fent nevezett rokonoknál vagy barátoknál kvártélyoz be? Az igaz, hogy neki is vannak rokonai és barátai, akiknél inkább nem szállna meg. Talán üzleti úton van, tűnődött Quinn, belépve a szobájába. Nos, ha Piros Táska, Amit A Magaménak Kívánok pár óránál tovább marad, Quinn meg fogja tudni, hogy ki ő, és minden egyebet is róla. Végül is ez volt a specialitása. Quinn fogta a laptopját, és elrakott még néhány jegyzetfüzetet meg ceruzát is, hátha szerencséje lesz. Előhalászta a telefonját, és rezgőre állította. Úgy gondolta, kevés bosszantó dolog van a csörgő telefonoknál egy könyvárban vagy színházban. Becsúsztatta a megye térképét is a táskájába, hátha úgy dönt, hogy kicsit becserkészi a környéket. Így felfegyverkezve elindult a város másik vége, a Hawkins-völgyi könyvtár felé. Saját kutatásaiból már tudta, hogy a Fő utcán eldugott eredeti kőépület most a közösségi háznak ad otthont, meg a edzőteremnek, amelyet szándékában állt felkeresni, A századfordulón egy új könyvtár épült egy szép telken a város déli végében. Ez is kőépületnek látszott, bár Quinn szinte biztosra vette, hogy ez csak díszborítás az eredetileg használt beton építőanyag felett. Az épület kétszintes volt, mindkét oldalán egy-egy rövid szárnyépülettel, és tornácos bejárattal. Bájosan régimódinak tűnt az egész. Ezt feltehetően a helyi történeti társaság harcolta ki kemény csaták árán. Amint leállította az autóját az épület melletti parkolóban, Quinn megcsodálta a padokat és a fákat, amelyek, úgy képzelte, árnyas zugokat alkotnak a megfelelő évszakban. Könyvtárszaga van, gondolta belépve, a könyvek, egy kis por és a csend illata keveredik benne. Látott egy élénk színű feliratot, amely Mesélő órát hirdetett a gyerekrészlegben fél tizenegyre. Quinn átvágott a számítógépek, hosszú asztalok, könyvekkel megrakott kiskocsik, a polcok között böngésző emberek és újságokat lapozgató néhány öregember között. Hallotta egy
fénymásoló halk zümmögését, és az információs pulttól egy telefon lehalkított csörgését. Gondolatban figyelmeztette magát, hogy koncentráljon, tudta, hogy ha tovább sétálgat, elbűvöli a minden könyvtárban jelenlévő varázslat, úgyhogy egyenesen az információ felé indult. A könyvtárakban és templomokban használatos halk hangon megszólította a pult mögött álló vékony, inas férfit. – Jó napot. A helyi történelemmel kapcsolatos könyveket keresek. – Azt a második emeleten talál, a nyugati szárnyban. A lépcső balra van, a felvonó egyenesen hátul. Egy konkrét könyvet keres? – Köszönöm, csak úgy böngészek. Mrs. Abbott van ma? – Mrs. Abbott már visszavonult, de tizenegy körül általában minden nap bejön. Önkéntesként. – Köszönöm. Quinn a lépcsőn ment fel. Szép íve van, gondolta, szinte beleillene az Elfújta a szél díszletébe. Nem nézett se jobbra, balra, nehogy kísértésbe essen a könyvespolcok között, míg oda nem ért a „Helyi érdekeltségű művek” részlegéhez. Nem is részleg volt, inkább egy önálló minikönyvtár szép kényelmes székekkel, asztalokkal, borostyánszín ernyőjű lámpákkal, sőt lábtámaszokkal. És nagyobb is volt, mint amire Quinn számított. De hát gondolhatott volna arra, hogy csatákat vívtak a Hawkins-völgyben és környékén már a függetlenségi és a polgárháborúban is. Az ezzel kapcsolatos könyvek külön csoportokba voltak rendezve. Ugyanígy a megyéről, az államról és a városról szóló művek is. Ráadásképpen volt egy igen terjedelmes részleg a helyi szerzők alkotásaiból. Ezt a részleget nézte át először, és úgy látta, hogy itt kincsesbányára lelt. Volt itt vagy egy tucat könyv, amelyekkel nem találkozott, mielőtt a városba jött volna. Ezek általában magánkiadások voltak, és helyi kiadóknál jelentek meg. Szinte beleszédült az örömteli várakozásba az ilyen címek olvastán: Lidércnyomásos Hawkins-völgy, vagy Hawkins-völgy, az igazság. Bekapcsolta a laptopját, elővette a jegyzetfüzetet meg a magnóját, és levett a polcról öt kötetet. Akkor vette észre a diszkrét bronzplakettet: „A Hawkins-völgyi Könyvtár hálásan köszöni a Franklin és Maybelle Hawkins család nagylelkűségét”. Franklin és Maybelle. Nagy valószínűséggel Cal felmenői. Quinn nagylelkű és helyénveló tettnek érezte, hogy ennek a teremnek a támogatására adták az adományukat. Éppen ennek. Leült az asztalhoz, találomra kiválasztotta az egyik könyvet, és olvasni kezdett. Már rengeteg oldalt megtöltött a jegyzetfüzetében nevekkel, helyszínekkel, dátumokkal, incidensekkel, és sokféle teóriával, amikor hirtelen megcsapta az orrát a levendula és a babahintőpor illata. Feltekintve a munkájából meglátott egy karcsú, takaros külsejű, idős nőt, aki kényelmes fekete cipőben állt mellette derekánál összefont kézzel. A haja ritkás hógolyóra emlékeztetett. A szemüvege lencséje olyan vastag volt, hogy Quinn csodálkozott, hogyan bírja a terhét az apró orr és fül. Az idős nő gyöngysort viselt a nyakán, az ujján arany jegygyűrűt, a csuklóján pedig bőrszíjon hatalmas karórát, amely ugyanolyan praktikusnak tűnt, mint a vastag talpú cipő. – Estelié Abbott vagyok – mondta kissé fátyolos hangon. – Az ifjú Dennis mondta, hogy kérdezősködött rólam. Mivel Quinn az információnál ülő Dennisról úgy vélte, rohamosan közelít hatvanas évei végéhez, feltételezte, hogy a nő, aki Dennist ifjúnak nevezte, legalább húsz évvel idősebb lehet nála. – Igen. – Quinn felállt, a nőhöz lépett, és kezet nyújtott. – Quinn Black vagyok, Mrs. Abbott. Én…
– Igen, tudom. Az író. Élveztem a könyveit. – Köszönöm szépen. – Ne köszönje. Ha nem tetszettek volna, azt is egyenesen megmondanám. Anyagot gyűjt egy könyvhöz a Hawkins-völgyről. – Igen, asszonyom, így van. – Itt elég sok információt talál. Van közte hasznos is. Szemügyre vette az asztalon lévő könyveket. – Némelyik ostobaság. – Akkor, hogy elválasszuk az ocsút a búzától, talán valamikor tudna egy kis időt szakítani, hogy beszélgessen velem. Örömmel meghívnám ebédre vagy vacsorára, amikor csak… – Ez nagyon kedves magától, de felesleges. Üljünk le egy kicsit, és nézzük meg, mire megyünk együtt? – Ez remek volna. Estelié odament egy székhez, leült rá egyenes háttal, összezárt térdekkel, és a kezét összekulcsolta az ölében. – A HaWkíns-völgyben születtem – kezdte –, és mind a kilencvenhét évemet itt éltem le. – Kilencvenhét? – kérdezte Quinn őszinte ámulattal. – Én általában elég jól eltalálom az emberek életkorát, de önt jó tíz évvel fiatalabbnak saccoltam. – Jó a csontszerkezetem – felelte Estelié elmosolyodva. – A férjemet, Johnt, aki szintén itt született és nevelkedett, nyolc évvel ezelőtt veszítettem el, vagyis a jövő hónap ötödikén lesz nyolc éve. Hetvenegy évig voltunk házasok. – Mi volt a titka? Ez újra mosolyt csalt Estelié arcára. – Meg kell tanulnunk nevetni a dolgokon, máskülönben agyonvernénk őket egy kalapáccsal az első adandó alkalommal. – Ezt felírom magamnak. – Hat gyermekünk született – négy fiú, két lány – és még valamennyi él, és nincs börtönben egyik sem, hála az Úrnak. Tőlük lett tizenkilenc unokánk, és huszonnyolc dédunokánk, az utolsó számolás szerint, és öt ükunokánk is van, kettő pedig most van útban. Quinn csak ámult. – Igencsak mozgalmas lehet a karácsonyuk. – Szétszóródtak mindenfelé, de néhányszor már siketült szinte mindenkit összegyűjtenünk egy helyre. – Dennis azt mondta, hogy már visszavonult. Azelőtt könyvtáros volt? – Akkor kezdtem a könyvtárban dolgozni, amikor a legkisebb gyermekem kezdte az iskolát. Ez még a régi könyvtár volt a Fő utcán. Ott dolgoztam több mint ötven évig. Magam is visszaültem az iskolapadba, és diplomát szereztem. Johnnie meg én utazgattunk, sok mindent láttunk a világbó1 együtt. Egy időben azt terveztük, hogy elköltözünk délre, Floridába. De túl mélyek voltak itt a gyökereink. Én részidőben dolgoztam, aztán visszavonultam, amikor az én Johnnie-m megbetegedett. Mikor ő elment, visszajöttem, még mindig a régi könyvtárba, miközben ezt az újat építették, mint önkéntes vagy mint egy múzeumi darab, ahogy tetszik. Azért mondom el mindezt, hogy képet alkothasson rólam. – Maga szereti a férjét meg a gyerekeit meg az ő gyerekeiket. Szereti a könyveket, és büszke arra a munkára, amit végzett. Szereti ezt a várost, és nagyra becsüli az itt leélt éveket. Estelié elismerő pillantást vetett rá. – Jól meglátja a lényeget. Nem azt mondta, hogy szerettem a férjemet, hanem jelen időt használt. Ez elárulja nekem, hogy jó megfigyelő, és érzékeny teremtés. Sejtettem a könyveiből, hogy nyitott és kutató elméje van. De árulja el, Miss Black, van magában bátorság is? Quinn-nek eszébe jutott az a valami az ablak előtt, ahogyan a nyelvét végigfutatta a
fogsorán. Akkor félt nem futott el. – Remélem, igen. És kérem, hívjon Quinn-nek. – Quinn. Ez vezetéknév. – Igen, az anyám lánykori neve. – Ez gael név. Azt hiszem, tanácsost jelent. – Valóban. – Rengeteg felesleges információ van elraktározva a fejemben – mondta Estelié könnyedén megveregetve a halántékát az ujjával, de nem vagyok benne biztos, hogy a nevének nincs jelentősége. Szüksége van egy tanácsos objektivitására és érzékenységére, hogy megírja azt a könyvet, amit Hawkins-völgyről meg kell írni. – Ön miért nem írta meg? – Nem tud mindenki zenélni, aki szereti a zenét. Hadd mondjak el pár dolgot, amelyek közül néhányat már talán tud is. Van egy hely az erdőben a város nyugati oldalán, egy megszentelt hely, szent és öntörvényű, s már azelőtt létezett, hogy Lazarus Twisse rátalált volna. – Lazarus Twisse volt a vezetője annak a puritán szektának, amely kivált, pontosabban, amelyet kitaszítottak a massachussettsi hívők a közösségükből. – A korabeli feljegyzések szerint, igen. Azt a földet az indián őslakosok is szentnek tartották. Előttük pedig, azt mondjak, hatalmas erők küzdöttek azért a kerek földdarabért, és mindkét oldal – a sötét és a világos, a jó és a rossz, ahogy nevezni akarja – ott hagyta annak az erőnek a magvait. Ezek a magvak évszázadokon át szunnyadtak, és csak a kő utalt arra, ami korábban történt. Az idők során a küzdelem emléke elfelejtődött, vagy lesüllyedt a hiedelmek közé, de sokakban megmaradt az az érzés, hogy ez a tisztás és benne ez a szikla nem közönséges föld és kő. Estelié elhallgatott, és a beálló csendben Quinn hallgatta a fűtőtest kattogását és zümmögését, meg a léptek halk koppanását, amint valaki elment a terem ajtaja előtt. – Amikor Twisse megérkezett a völgybe, azt már Hawkins-völgynek hívták Richard Hawkins után, aki feleségével és gyermekeivel egy apró települést alapított itt 1648-ban. Itt jegyzem meg, hogy Richard legidősebb lányát Ann-nek hívták. Amikor Twisse megérkezett, Hawkins és a családja meg egy maroknyian mások – akik közül néhányan Európából menekültek el politikai vagy egyéb okokból – már letelepedtek itt. Köztük volt egy férfi, aki Giles Dentnek nevezte magát. És Dent épített egy kunyhót az erdőben, ott, ahol kinőtt a földből a szikla. – Amit Pogánykőnek neveznek. – Igen. Dent nem háborgatott senkit, és mivel volt némi jártassága a gyógyításban, gyakran felkeresték betegségekkel és sérülésekkel. Egyes beszámolók szerint Pogánynak is nevezték, és innen származik a Pogánykő neve. – De ön nincs meggyőződve róla, hogy ez igaz. – Lehet, hogy az elnevezés ráragadt, és ekkor került be a korabeli feljegyzésekbe. De ezt a sziklát Pogánykőnek hívták már jóval azelőtt, hogy Giles Dent vagy Lazarus Twisse megérkezett volna erre a vidékre. Vannak olyan feljegyzések, amelyek azt állítják, hogy Dent boszorkányságot is űzött, elbájolta Ann Hawkinsot, elcsábította és megtermékenyítette. Más források szerint Ann és Dent szerelmesek voltak, a lány szabad akaratából lett a férfi szeretője, és elhagyta a családi otthonát, hogy Denttel éljen a kis kunyhóban a Pogánykőnél. – Nagyon nehéz lehetett Ann Hawkinsnak bárhogy is történt – tűnődött Quinn. – Elvarázsolva, vagy szabad akaratából, együtt élni egy férfival anélkül, hogy házasok lettek volna. Ha szabad akaratából tette, mert szerelmes volt nagyon erősnek kellett lennie. – A Hawkinsok mindig is erősek voltak. Ann-nek erősnek kellett lennie, hogy elmenjen Denthez, és vele maradjon. Azután elég erősnek kellett lennie, hogy elhagyja őt. – Sok egymásnak ellentmondó történet van erről – kezdte Quinn. – Mit gondol, Ann
Hawkins miért hagyta el Giles Dentet? – Szerintem azért, hogy megvédje a benne növekvő életeket. – Kitől? – Lazarus Twisse-től. Twisse és követői 1650-ben jöttek Hawkins-völgybe. Twisse-nek rendkívül erős akarata volt, és a település hamarosan az ő uralma alá került. Ő pedig elrendelte, hogy tilos táncolni, énekelni, zenélni, a Biblián kívül más könyvet olvasni. Nincs más egyház, csak az ő egyháza, nincs más Isten, csak az övé. – Ennyit a vallásszabadságról. – A szabadság sosem tartozott Twisse céljai közé. Mint a hataloméhes emberek általában, ő is megfélemlítette, terrorizálta, büntette és kiközösítette az embereket. Fegyverként használta választott istene haragját. Ahogy Twisse hatalma nőtt, úgy súlyosbodtak a büntetések is. Kaloda, korbácsolások, a nők haját lenyírták, ha bűnösnek találtattak, a férfiakat tüzes vassal bélyegezték meg, ha bűnnel vádolták őket. És végül, akit Twisse boszorkánynak tartott, azt megégették. 1652. július 7-ke éjszakáján egy fiatal nő, Hester Deale vádaskodása alapján Twisse egy feldühödött tömeget vezetett a településről a Pogánykőhöz, Giles Denthez. Hogy mi történt ott… Quinn előrehajolt. De Estelié felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Nos, sok különféle beszámoló van róla. És sokan meghaltak. A magvak, amelyeket olyan régen elvetettek, most megmozdultak a földben. Talán néhány szárba is szökkent, de meg is semmisült a tűzvészben, amely felperzselte a tisztást. – Arról… kevesebb beszámoló van, ami közvetlenül ezután vagy a következő napokban és hetekben történt. De idővel Ann Hawkins visszatért a településre három fiával. Hester Deale pedig egy leánygyermeknek adott életet nyolc hónappal a gyilkos tűzvész után. Röviddel, igen röviddel azután, hogy a gyermeke, akiről azt állította, hogy az ördög nemzette, megszületett, Hester beleölte magát egy kis tóba a Hawkins-erdőben. Úgy, hogy telerakta kövekkel a zsebeit, gondolta Quinn, elnyomva feltörő borzongását. – Tudja, hogy mi történt Hester gyermekével? Vagy Ann Hawkins gyermekeivel? – Vannak levelek, naplók, családi Bibliák, ahol említik. De a legkonkrétabb információ elveszett, vagy sosem derült rá fény. Igen sok időt és munkát igényel majd előásni az igazságot. De annyit mondhatok, azok a magvak ott szunnyadtak, míg fel nem ébresztették őket. Ennek most júliusban lesz huszonegy éve. Akkor felébredtek, és velük együtt az is, ami elhintette őket. Hét éjszakán át virulnak minden hetedik évben, és Hawkins-völgy vergődik a szorításukban. Sajnálom, mostanában nagyon gyorsan elfáradok. Nagyon bosszantó. – Hozhatok önnek valamit? Vagy hazavigyem az autómmal? – Maga rendes lány. Az unokám majd eljön értem. Azt hiszem, már beszélt a fiával, Calebbel. A mosolyától hirtelen fény gyúlt Quinn agyában. – Caleb azon… – Dédunokám. Tiszteletbeli, tulajdonképpen. A bátyjám Franklin és a felesége, a legkedvesebb barátnőm Maybelle meghalt egy balesetben közvetlenül azelőtt, hogy Jim – Caleb apja megszületett volna. Az én Johnnie-m meg én lettünk helyettük a bátyám unokáinak nagyszülei. Őket is beleszámoltam a leszármazottaink hosszú sorába az imént. – Akkor ön születése szerint Hawkins. – Úgy van, és a család eredete egészen a település alapítójáig, Richard Hawkinsig nyúlik vissza, és rajta keresztül Annhoz. Egy pillanatra elhallgatott, mintegy időt adva Quinn-nek, hogy felfogja és értelmezze a hallottakat. – Jó fiú az én Calebem, és túlságosan nagy terhet hordoz a vállán. – Nekem az volt a benyomásom, hogy jól megbirkózik vele. – Jó fiú – ismételte meg Estelié, aztán felállt. – Hamarosan újra beszélgethetünk.
– Lekísérem a földszintre. – Ne fáradjon. A személyzeti pihenőben teával várnak és süteménnyel. Nagyon aranyosak hozzám, valósággal kényeztetnek. Mondja meg Calebnek, hogy beszélt velem, és hogy szeretnék újból elbeszélgetni magával. Ne töltse ezt a szép napot a könyvek között. Bármennyire szeretem is őket, van élet rajtuk kívül is. – Mrs. Abbott! – Igen? – Mit gondol, ki vetette azokat a magvakat a Pogány-kőnél? – Istenek és démonok. Estelié fáradt tekintete tisztán ragyogott. – Istenek és démonok, és a kettő között olyan vékony a választóvonal, nem igaz? Mikor Estelié elment, Quinn eltöprengett. Istenek és démonok. Ez óriási lépés volt a kísértetek, szellemek meg az éjszaka zajt csapó egyéb jelenségek után. De ugyanakkor csodálatosan egybevágott mindez a szavakkal, amelyekre az álmából emlékezett, és amelyeknek utánanézett aznap. Bestia, vadállat latinul. Beatus, áldott latinul. Devoveo, áldozat latinul. Rendben, gondolta, de ha ezen a nyomon indulunk tovább, ideje erősítést hívnunk. Előhúzta a telefonját. Mikor a hangposta kapcsolt be, Quinn elfojtotta magában a türelmetlenségét, és várta a sípszót, hogy üzenetet hagyhasson. „Cyb, itt Quinn. A Hawkins-völgyben vagyok, Marylandben. És, ha tudnád, mekkora fogásom van! Ide tudnál jönni? Tudasd velem, ha tudsz jönni. Azt is, ha nem, hogy rábeszélhesselek.” Lecsukta a telefont, és egyelőre nem nyúlt a könyvekhez, amelyeket kiválasztott, hanem szorgosan gépelni kezdte, amit Estelié elmondott neki.
7 Cal arra készült, hogy aznap estére átpasszolja az üzletet az apjának. A megbeszélések, valamint a délelőtti és délutáni mérkőzések véget értek, és nem volt egyetlen foglalásuk sem, úgyhogy a pályák üresek voltak, csak néhány régi játékos gyakorolt az egyes pályán. A játékterem zsongott, ahogy általában a tanítás végét jelző kicsöngetés meg a vacsoraidő között szokott, de itt Cy Hudson tartotta a frontot, és Holly Lappins volt a fogadópultnál. Jake és Sarah üzemeltették a grillt meg az üdítőspultot, ahol majd egy óra múlva lesz igazán nagy élet. Minden és mindenki a helyén volt, úgyhogy Cal elüldögélhetett az apjával a pult végén egy kávé fölött, mielőtt hazaindult volna, átadva neki a bowlingszalon irányítását éjszakára. Csendesen üldögéltek egy darabig. Az apja szerette a csendet. Nem mintha nem szívesen beszélgetett volna az emberekkel. Jim Hawkins, úgy tűnt, legalább annyira szereti a tömeget, mint a magányt; emlékezett a nevekre, arcokra, és bármikor képes volt társalogni bármiről, beleértve a politikát és a vallást is. Az pedig, hogy ezt képes volt anélkül megtenni, hogy bárkit is megbántott volna, Cal szerint apjának egyik leginkább bámulatra méltó tulajdonsága volt. Jim valaha homokszín haját, amely ragyogó ezüstszínűre változott az utóbbi pár évben, kéthetente levágatta a helyi borbélyüzletben. Munkanapokon ritkán hordott egyebet, mint a szinte már egyenruhaszámba menő vászonnadrágot, kényelmes bőrcipőt és oxfordi inget. Egyesek a szokások rabjának, sőt, esetleg unalmas laknak tartották volna Jim Hawkinst. Cal szerint viszont az apja megbízható volt. – Eddig jó volt a hónap – jelentette ki Jim ráérősen elnyújtva a szavakat. Édesen és nem túl erősen itta a kávét, a felesége utasítására pontban hat órától már csak koffein-menteset. – Ha ilyen az időjárás, sosem tudhatod, hogy az emberek befészkelik magukat otthon, vagy annyira elegük lesz a bezártságból, hogy bárhol szívesebben lennének, mint a házukban. – Jó ötlet volt a háromfordulós februári kupa. – Néha-néha vannak jó ötleteim – ahogy Jim elmosolyodott, elmélyültek a nevetőráncok a szeme körül. – Ahogy neked is. Anyád örülne, ha valamelyik nap nálunk vacsoráznál. – Rendben. Majd felhívom. – Tegnap hallottunk Jenről. – Hogy van? – Elég jól, hogy eldicsekedjen, San Diegóban 23 fok van. Rosie írni tanul, a babának pedig most jön megint egy foga. Jen azt mondta, majd küld képeket. Cal hallotta a sóvárgást az apja hangjában. – Lemehetnétek hozzájuk megint anyával. – Talán, majd egy-két hónap múlva. Vasárnap indulunk Baltimore-ba, hogy megnézzük Marlyt és az ő fészekalját. Ma találkoztam dédnagyanyáddal. Azt mondta, jól elbeszélgetett azzal az íróval, aki most jött a városba. – Nagyi beszélt Quinn-nel? – A könyvtárban. Tetszett neki a lány. Tetszik neki a könyv ötlete is. – És neked? Jim megrázta a fejét. Elgondolkodva nézte, ahogy Sarah kólát csapol pár tinédzsernek, akik átjöttek a játékteremből. – Nem tudom, mit gondoljak, Cal, ez az igazság. Azt kérdem magamtól, mi jó származik abból, ha valaki – főleg egy kívülálló – leírja mindezt, hogy az emberek elolvashassák. Arról próbálom meggyőzni magam, hogy ami korábban történt, az nem fog megtörténni újra. – Apa… – Tudom, hogy ez nem igaz, vagy szinte biztos, hogy nem igaz.
Jim egy pillanatig a fiúkra figyelt, ahogy a pult másik végénél tréfálkoztak és lökdösődtek. Ismeri ezeket a fiúkat gondolta. Ismeri a szüleiket is. És ha úgy alakul az élete ahogy szeretné, egy nap ismerni fogja az ő feleségüket és gyerekeiket is. Talán nem ugyanígy tréfálkozott és lökdösődött itt a saját barátaival valaha maga is kóla és sült krumpli fölött? Nem szaladgáltak a saját gyerekei is ezen a helyen? Most a lányai már férjhez mentek és elköltöztek, nekik is gyerekeik születtek. A fia pedig felnőtt férfi már, aki aggódó tekintettel tűnődik olyan problémákon, amelyeket nem is érthet meg egy földi halandó. – Fel kell rá készülni, hogy újra megtörténik – folytatta Jim. – De legtöbbünk számára az egész csak homályos emlék marad, alig emlékszünk rá, mi történt. Veled más a helyzet, tudom. Te tisztán emlékszel mindenre, és azt kívánom, bár ne így lenne. Azt hiszem, ha te bízol abban, hogy ez az író segíthet választ találni a kérdésekre, én támogatlak. – Nem tudom, mit hiszek. Még nem döntöttem el. – Majd eldöntöd. Nos, megyek, megnézem, mi a helyzet Cynál. Az esti játékosok hamarosan elkezdenek szállingózni, és mielőtt gurítani kezdenének, enni akarnak majd egy falatot. Ellökte magát a pulttól, és hosszasan körülkémlelt. Hallotta gyerekkora hangjait, és a saját gyermekei kiáltásait. Látta a fiát nyurga kamaszként a pultnál ülve két fiúval, akik, Jim tudta, olyanok neki, mintha a testvérei lennének. – Jó hely ez itt, Cal. Érdemes dolgozni érte. Érdem küzdeni azért, hogy épségben megmaradjon. Jim megveregette a fia vállát, aztán elballagott. Nem csak a bowlingszalonról beszélt az apja, gondolta Cal. A városra gondolt. És Cal attól félt, ezúttal pokoli küzdelem árán lehet majd csak megvédeni. Egyenesen hazament. Itt a hó javarészt már elolvadt a cserjéken és a köveken. Legszívesebben megkereste volna Quinnt, hogy kipuhatolja, miről beszélgettek a dédnagyanyjával. Aztán arra gondolt, jobban teszi, ha vár, és másnap próbálja kiszedni belőle, mikor a Pogánykőhöz mennek. A kulcsait csörgetve az erdő felé pillantott, ahol a fák között az árnyékos helyeken még foltokban megmaradt a hó, és ahol, tudta, az ösvény sáros lesz az olvadás miatt. Az vajon ott volt most is bent, erőt gyűjtve? Megtalálta valahogy a módját, hogy lesújtson a Hetesen kívül is? Talán, lehet, de nem ma éjjel. Ma nem érzett semmit, pedig mindig megérezte. De azért tagadhatatlanul nagyobb biztonságban érezte magát, amikor bement a házba, és felkapcsolta a fényeket, hogy elűzze a sötétséget. A hátsó ajtóhoz ment, kinyitotta és füttyentett. Lump komótosan közeledett, ahogyan mindent komótosan csinált. Kibújt a kutyaólból, sőt még némi farokcsóválásra való energiát is gyűjtött, mielőtt átkocogott volna a hátsó udvaron a terasz lépcsőjének az aljáig. Kutyamód ásított, mielőtt feldobogott volna a pár lépcsőfokon. Felérve pedig Calnak támaszkodott teljes súlyával. Ez a szeretet jele, gondolta Cal. Ez volt az „isten hozott itthon, hogy vagy mindig” Lump világában. A férfi leguggolt, megsimogatta és összeborzolta a kutya bundáját, aztán megvakargatta a lelógó fülek közt a fejet, míg Lump rajongó tekintettel nézett rá. – Mi újság? Minden munkáddal végeztél? Mit szólnál, ha innánk egy sört? Együtt mentek be a házba. Cal megtöltötte a kutya tálját a konzervesdobozból, miközben Lump jól nevelten ült, bár Cal gyanította, hogy a kutyája jólneveltsége nagyrészt a lustaságának köszönhető. Mikor elé tette a tálat, Lump lassan evett, minden ízében a feladatra koncentrálva.
Cal elővett egy sört a hűtőből, és lepattintotta a tetejét. A pultra támaszkodva meghúzta az üveget, ezzel jelezvén a munkanap végét. – Valami nagyon szar ügyön töröm a fejem, Lump. Nem tudom, mit csináljak, vagy mit gondoljak róla. Talán meg kellett volna találnom a módját, hogy Quinnt távol tartsam innen? Nem biztos, hogy ez bevált volna, mert ő olyan nőnek látszik, aki oda megy, ahová éppen akar. De talán kezelhettem volna máshogy a dolgot. Elbagatellizálhattam volna, vagy esetleg eltúlozhattam volna, hogy egészet kitalációnak vélje. De eddig egyenes voltam vele, és nem tudom, hogy ez hová vezet. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és Fox bekiabál. – Hahó! – Fox egy családi adag rántott csirkét cipelt, meg egy nagy fehér papírzacskót. – Hoztam csirkét meg sült krumplit. Kérek sört. Miután lehajította az ételt az asztalra, Fox elővett egy sört. – Igencsak hirtelen rángattál ide, fiacskám. És ha egy fontos randim van ma este? – Már két hónapja nem volt. – Tartogatom. Az első korty után Fox kibújt a kabátjából, és le egy székre. – Mi a helyzet? – Elmondom, míg eszünk. Anyja agymosása eredményeképpen Cal nem folyamodott az agglegények jó barátjának tartott papírtányérhoz, úgyhogy két tompa kék színű fajansztányért rakott az asztalra. Leültek a vacsorához Lump társaságában – mivel őt az ételtől csak még több étel ígérete volt képes elcsalogatni –, aki sült krumplit kunyerált, hol Cal, hol Fox térdének dőlve. Cal elmondott Foxnak mindent, a lángfaltól elkezdve Quinn álmán keresztül egészen addig, hogy a lány elbeszélgetett a dédnagyanyjával. – Ahhoz képest, hogy február van, piszok sokszor láttuk már a rohadékot – jegyezte meg Fox. – Ez korábban még sosem volt. Múlt éjjel álmodtál? – Igen. – Én is. Az én álmomban a legelső este ismétlődött, az első nyár. Csak nem értünk időben az iskolához, és nemcsak Miss Lister volt bent, hanem mindenki. Végigsimított az arcán, mielőtt nagyot húzott volna a sörből. – Mindenki a városból, a családom, a tiéd, mind odabent volt, bezárva, az ablakokat verték, sikoltoztak, az arcukat az üveghez nyomták, miközben égett az épület. Újabb krumplit nyújtott Lumpnak; a tekintete épp olyan sötét és érzelemteli volt, mint a kutyáé. – Nem így történt, hála az égnek. De úgy éreztem, mintha így történt volna. Tudod, hogy van ez. – Igen. – Cal nagyot szusszant. – Igen, tudom, hogy van. Az én álmom is arról a nyárról szólt. Mi hárman bicikliztünk a városon át, ahogy akkor. Körülöttünk kiégett épületek, kitört ablakok, füstölgő autóroncsok. És holttestek mindenütt. – Nem így történt – ismételte Fox. – Már nem vagyunk tízévesek, és nem fogjuk hagyni, hogy így történjen. – Egyre azt kérdezem magamtól, Fox, meddig bírjuk még ezt? Meddig tudjuk ennyire visszatartani? Most, legközelebb. Talán még háromszor? Hányszor fogjuk még nézni, ahogy ismerős emberek, akiket szinte minden nap látunk, kifordulnak magukból? Megőrülnek, gonoszok lesznek? Bántják egymást, bántják önmagukat? – Ameddig kell. Cal félrelökte a tányérját. – Ez nem elég jó válasz. – De egyelőre csak ez van. – Olyan, mint egy vírus, egy fertőzés, egyik emberről a másikra terjed. Hol van már az az
átkozott ellenszer? – Nem mindenkire hat – emlékeztette Fox. – Kell, hogy ennek legyen valami oka. – Sosem jöttünk rá. – Valóban. Úgyhogy talán igazad volt. Talán tényleg szükségünk van egy friss szemre, egy kívülállóra, az objektivitására, ami belőlünk hiányzik. Még mindig azt tervezed, hogy kiviszed Quinnt a kőhöz holnap? – Ha nem, akkor kimegy egyedül. Úgyhogy azt hiszem, jobb, ha én is ott leszek. – Akarod, hogy menjek? Lemondhatok néhány dolgot. – Boldogulok magam is. Muszáj lesz. Quinn az étlapot tanulmányozta a szálloda csaknem üres éttermében. Megfordult a fejében, hogy a szobájába kérjen valamit, és ott egyen a laptopja fölött, de nem akarta, hogy ez a szokásává váljon. És ha írni akar egy városról, tapasztalatokat kell gyűjtenie róla, márpedig úgy nem lehet, ha bezárkózik a szép kis szobájába. Egy pohár bort szeretett volna inni, ami jó hideg, és egy kis ereje. A szálloda pincéje nagyobb választékot kínált, mint amire számított, de nem akart egy egész üveggel rendelni. Éppen a kimérve is kapható borokat böngészte homlokráncolva, mikor Miss Piros Táska belépett. Most fekete nadrágot viselt, és két hártyavékony rétegű világoskék kasmírpulóvert. A frizurája remek, állapította meg Quinn, szögegyenes, és a tépett szélek éppen az áll vonala alá érnek. Quinn biztosan tudta, hogy ez rajta ziláltnak hatna, de a barnán rendkívül elegáns volt. Quinn azon töprengett, vajon a pillantását elkapva intsen-e neki, és az asztalához hívja Piros Táskát, hogy vele vacsorázzon. Végül is mindenki utál egyedül enni. Akkor aztán kiszedhetné belőle az olyan igazán fontos részleteket, hogy például hol vette a táskát. Amint rámosolygott a nőre, hirtelen meglátta azt a dolgot. A fényes tölgypadlón siklott keresztül rettenetes véres nyomokat hagyva maga után. Először kígyónak vélte, aztán meztelen csigának, aztán már alig volt képes gondolkodni, amint nézte, hogy az felkúszik egy asztalra, amelynél egy szép fiatal pár koktélt ivott a gyertyafény mellett. Kamionkerék vastagságú fekete teste, amelyet itt-ott vörös pettyezett, átcsúszott az asztalon, otthagyva undorító nyomát a hófehér vászonabroszon, miközben a pár mit sem sejtve nevetgélt és flörtölt egymással. Egy pincérnő lépett fürgén az asztalhoz, rálépett a meztelen csigára a padlón, amint felszolgálta az előételt a fiatal párnak. Quinn szinte esküdni mert volna, hogy az asztal megnyikordult a lény súlya alatt. Aztán találkozott a tekintetük, és az undorító valami a fiú szemével nézett rá. Vörösen izzott a tekintete, és mintha jól szórakozott volna. Aztán kezdett lecsúszni az asztalról a barna hajú lány felé. Az dermedten állt, halálsápadt arccal. Quinn talpra ugrott, és nem törődve a pincérnő meglepett pillantásával, átugrotta az undorító testet. Megragadta a barna hajú lány karját, és kivonszolta az étteremből. – Maga is látta – suttogta Quinn. – Látta azt a dolgot. Menjünk innen. – Mi van? Mi van? – A barna hajú lány rémült pillantásokat vetett hátra a válla fölött, amint Quinn-nel az ajtó felé botladozott. – Maga látta? – Meztelen csigára hasonlít, vörös a szeme, és undorító váladékot hagy maga után. – Mohón szívta be a fagyos februári levegőt a szálloda bejáratánál. – A többiek nem látták, de maga igen. És én is. De miért? Pusztuljak el, ha tudom. Viszont van egy ötletem, hogy ki az, aki esetleg tudja. Ott áll az autóm. Gyerünk. Tűnjünk el. A barna hajú lány nem szólalt meg, csak amikor már az autóban ültek, és Quinn csikorgó gumikkal elkanyarodott a járdától. – Ki az ördög maga?
– Quinn. Quinn Black. Író vagyok, főleg kísérteties dolgokról írok. Amiből ebben a városban bőven akad. És maga? – Layla Darnell. Mi ez az egész? – Ezt akarom megtudni én is. Nem tudom, az adott körülmények között mondhatom-e, hogy örülök, hogy találkoztunk. – Magam is így vagyok vele. Hová megyünk? – Az egyik lehetséges forráshoz, akitől megtudhatunk valamit. Quinn a nőre pillantott. Látta, hogy Layla még mindig nagyon sápadt és reszket. Nem is csoda. – Mit keres itt, a Hawkins-völgyben? – Vesszek meg, ha tudom, de azt hiszem, nem fogok hosszasan időzni itt. – Érthető. Egyébként szép a táskája. Layla kipréselt magából egy halvány mosolyt. – Kösz. – Már majdnem ott vagyunk. Rendben, szóval nem tudja, miért van itt. És honnan jött? – New Yorkból. – Tudtam. A megjelenéséből. Szereti azt a helyet? – Hát… – Layla az ujjával beletúrt a hajába, amint aggódva hátranézett. – Általában igen. Egy butikot vezetek a Sohóban. Vezettem. Vezetek. Már ebben sem vagyok biztos. Már majdnem ott vagyunk, gondolta ismét Quinn. Őrizzük meg a nyugalmunkat. – Fogadni mernék, szuper árengedményeket kap. – Aha, hozzátartozik a prémiumhoz. Látott már valaha hasonlót, mint az a dolog? – Igen. És maga? – Ébren soha. Nem vagyok bolond – jelentette ki Layla. – Vagy lehet, hogy mégis, de akkor maga is az. – Nem vagyunk bolondok, de a bolondok is ezt szokták mondani, úgyhogy kénytelen egyszerűen csak hinni nekem. Ráfordult a Cal házához vezető útra, és áthajtott a kis hídon a házhoz, amelynek ablakai – hála az égnek – világosak voltak. – Ez kinek a háza? – kapaszkodott Layla az ülésbe. – Ki lakik itt? – Caleb Hawkins. Az ő ősei alapították a várost. Tőle nem kell félni. Ő tud arról a dologról, amit láttunk. – Hogyhogy? – Ez hosszú történet, és még sok benne a tisztázatlan részlet. Most biztos azt gondolja, mit keresek ebben az autóban egy vadidegennel, aki azt mondja, menjek be ebbe a házba itt a semmi közepén. Layla keményen megmarkolta a táskája rövid szíját, mintha fegyverként akarná használni. – Átfutott az agyamon. – Az ösztöneire hallgatott, amikor beszállt velem az autóba, Layla. Kövesse továbbra is az ösztöneit. Különben is, kint hideg van. És nincs rajtunk kabát. – Rendben. Jól van. Layla nagy lélegzetet vett, aztán kinyitotta az ajtót, és Quinn társaságában elindult a ház felé. – Szép ez a hely. Ha az ember szeret mindentől távol egy erdő közepén lakni. – Valóságos kultúrsokk egy New York-i számára. – Én Altonában nőttem fel, Pennsylvaniában. – Nem viccel? Én Philadelphiában. Gyakorlatilag szomszédok vagyunk! Quinn határozottan kopogott, aztán kinyitotta az ajtót, és bekiáltott. – Cal! Már a nappali közepén járt, amikor sietősen megjelent a férfi. – Quinn? Mi történt? Észrevette Laylát. – Üdv. Mi ez az egész?
– Ki van itt? – kérdezte Quinn. – Láttam egy másik autót is a felhajtón. – Fox. Mi történt? – Ez az ötvenmilliós kérdés. Szimatolni kezdett. – Rántottcsirke-illatot érzek? Van kaja? Layla – ő Layla Darnell, ő pedig Cal Hawkins – Layla meg én nem vacsoráztunk. Elment a férfi mellett, a konyha felé. – Sajnálom, hogy így magára törtünk – kezdte Layla. Átfutott az agyán, hogy a férfi nem úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos. Igaz, honnan is tudhatná? – Nem tudom, mi történik, vagy hogy én miért vagyok itt. Elég zavaros pár nap van mögöttem. – Értem. Nos, jöjjön hátra. Quinn már megragadott egy csirkecombot, és éppen húzott egyet Cal söréből. – Layla Darnell, Fox O’Dell. Valójában nem vagyok sörös kedvemben – mondta Calhoz fordulva. – Épp egy kis bort akartam rendelni, amikor Laylát és engem igen gusztustalanul megzavartak. Van bora? – Igen. Igen. – De rendes? Mert ha csavaros üvegben van, akkor inkább a sörnél maradok. – Piszok jó borom van – előkapott egy tányért, és a nő elé lökte. – Használjon tányért. – Az ilyesmikben egészen olyan, mint egy vénkisasszony – jegyezte meg Fox. Felállt, és kihúzott egy széket az asztaltól. – Alig áll a lábán… Layla, igaz? Miért nem ül le? A nő nem tudta elképzelni, hogy kéjgyilkosok egy szép kis konyhában ülve rántott csirkét ennének, és a sör vagy bor előnyeiről társalognának. – Hogy miért? Mert valószínűleg nem is vagyok igazából itt – válaszolta, a kezébe temetve a fejét. – Valószínűleg egy gumicellában ülök, és csak elképzelem mindezt. – Miről beszél? – kérdezte Fox. – Majd én elmondom – pillantott Quinn Laylára miközben Cal borospoharakat szedett elő. – Aztán hozzátehet a saját történetéből, amennyit akar. – Jól van. Így jó lesz. – Layla ma reggel jelentkezett be a szállodába. New Yorkból jött. Az imént éppen a szálloda éttermében voltam, és azt terveztem, hogy rendelek egy zöldsalátát tőkehallal meg egy pohár finom bort. Layla épp akkor lépett be, gondolom, ő is vacsorázni akart. Egyébként meg akartam hívni az asztalomhoz. – Ó. Hát ez kedves. – De mielőtt megtehettem volna, egy meztelen csigához hasonlatos teremtmény, ami úgy másfél méter lehetett, és vastagabb volt, mint Christine nénikém combja, keresztülcsúszott az éttermen, fel egy asztalra, ahol egy párocska gyanútlanul enyelgett tovább, aztán lecsusszant, valami undorító nyálkás váladékot és a jó ég tudja, még mit hagyva hátra. Ő pedig látta. – Rám nézett. Egyenesen rám nézett – suttogta Layla. – Ne spóroljon a borral, Cal. Quinn odalépett Laylához, és bátorítóan megveregette a vállát. – Csak mi láttuk, és mivel én nem óhajtottam ezek után a szállodában vacsorázni, és feltételeztem, hogy ezzel Layla is így van, leléptünk. És most jól odavágok a napi kalóriabevitelemnek ezzel a csirkecombbal. – Maga rettenetesen… könnyen veszi. Köszönöm – Layla elvette Caltól a borospoharat, és egyetlen hajtásra megitta az ital felét. – Valójában nem. Ez csak a védekező mechanizmus. Szóval itt vagyunk, és tudni szeretném, hogy valamelyikük látott-e olyasmit, amit épp most írtam le. Egy pillanatig csend volt, aztán Cal felvette a sörét, és belekortyolt.
– Sok mindent láttunk. Nekem az a nagyobb kérdés, hogy maguk miért látják ezeket, és miért most látják őket. – Van egy elméletem. Cal Foxhoz fordult. – Úgy mint? – Kapcsolatok. Te magad mondtad, Quinn-nek valahogyan kapcsolódnia kell mindehhez, azért láthatja, azért volt az álma… – Álmok – kapta fel a fejét Layla. – Maguknak is voltak álmai? – És úgy tűnik, magának is – folytatta Fox. – Szóval Laylának is kell, hogy legyen valami kapcsolata. Lehet, hogy eltarthat egy darabig, míg rájövünk, ők hogyan kapcsolódnak, de most fogadjuk el az elmélet kedvéért, hogy így van, és gondolkodjunk. Ha ennek a kapcsolatnak köszönhetően Quinn és utána Layla is idejött Hawkins-völgybe, főleg, hogy éppen a hetedik évben, adhat valamiféle pszichikai megerősítést annak a valaminek? Ez adja neki az erőt, hogy megmutatkozzon? – Ez nem is rossz ötlet – felelte Cal. – Én azt mondom, nagyon is jó – Quinn félrehajtott fejjel mérlegelte az elhangzottakat. – Energia. A legtöbb paranormális jelenség az energiából ered. Abból az energiából, amelyet… a lény vagy lények a cselekedeteik, az érzelmeik által hátrahagynak, meg a… mondjuk úgy, a hatósugarukon belül mozgó emberek energiájából. És feltételezhetjük, hogy ez a pszichikai energia felhalmozódott az idők során, erősödött, úgyhogy most, más hozzákapcsolódó energiák hozzáadódásával képes áttörni a mi valóságunkba bizonyos mértékig a hagyományos időkeretén kívül is. – Az Isten szerelmére, miről beszélnek maguk? – szólalt meg Layla. – Meg fogjuk magyarázni, ígérem – mosolygott rá bátorítóan Quinn. – Miért nem eszik valamit, hogy megnyugtassa az idegeit? – Azt hiszem, eltelik még egy kis idő, mire újra ételre tudok gondolni. – Meztelen csiga uraság egyenesen átnyáladzott a kenyereskosár fölött – magyarázta Quinn. – Igencsak undorító volt. Sajnos nekem semmi nem veszi el az étvágyamat. Rágcsálni kezdett pár szelet kihűlt sült krumplit. – Szóval, ha elfogadjuk Fox elméletét, hol van az ellenpont? A jóság az ő gonoszságával szemben, a világos szemben a sötéttel? Az összes kutatásom ezen a ponton mindkét irányba mutat. – Talán még nem tudott áttörni, vagy még kivár. – Vagy maguk ketten a sötét oldalhoz kapcsolódnak, és nem a világoshoz – tette hozzá Cal. Quinn összehúzott szemmel nézett rá, és valami megvillant a tekintetében. Aztán vállat vont. – Sértő, de pillanatnyilag nem tudjuk cáfolni. Kivéve talán azzal, hogy ha mi inkább a rossz oldalhoz tartozunk, akkor ez a fent nevezett rossz oldal miért próbál minket halálra rémíteni? – Okos megállapítás – ismerte el Cal. – Választ szeretnék kapni néhány dologra. Cal Layla felé bólintott. – Ebben biztos vagyok. Röviden ez történt. A városhoz tartozik egy terület az erdőben, amelyet Pogánykőnek neveznek. Ott valamikor rossz dolgok történtek: istenek, démonok jelentek meg, vér, halál, tűzvész pusztított. Szívesen kölcsönadok magának erről pár könyvet. Évszázadok teltek el, aztán valami újra megnyitotta ezt az egészet. 1987 óta minden hetedik év júliusában hét éjszakára előjön valami játszani. Ez a valami gonosz, rút és erős. Most egy kis előzetest kaptunk abból, ami várható. Layla még egy kis bort kérve előretartotta a poharát, és közben kutatóan nézett Quinnre. – Én miért nem hallottam erről soha? Sem erről a helyről?
– Megjelent róla néhány könyv, újságcikk, beszámolók, de legtöbbjük valahol az ufók támadása és a Jetiről szóló híradások közé tehető – magyarázta Quinn. – Sosem jelent meg egy komoly, alapos kutatásokra épülő beszálló. Ezt szándékozom én megírni. – Rendben. Mondjuk, hogy elhiszem mindezt, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem egy óriási hallucináció áldozata vagyok, de hogy jönnek maguk a képbe? – kérdezte Calra és Foxra mutatva. – Mi a maguk szerepe? – Mi vagyunk azok, akik megnyitottuk neki az utat – válaszolta Fox. – Cal, én és egy harmadik barátunk, most távol van. Huszonegy éve lesz most júliusban. – De akkor még gyerekek lehettek. Nem lehettek mint… – Tíz – bólintott Cal. – Ugyanazon a napon van a születésnapunk. A tizedik születésnapunkon történt. Nos, mi mondtunk néhány dolgot a mi történetünkből. Most mi szeretnénk a magáét. Miért jött ide? – Jogos kérdés. Layla ismét belekortyolt a borába. Hogy a fényesen világított konyha tette-e, ahol egy kutya horkolt az alatt, vagy az, hogy olyan idegenek vették körül, akik valószínűleg el fogják hinni, amit mondani akar nekik, nem tudta, de kissé nyugodtabbnak érezte magát. – Az utóbbi pár éjjel álmokat láttam. Rémálmokat. Néha az ágyamban ébredtem, néha meg arra, hogy megpróbálok kimenni a lakásom ajtaján. Maga vért és tüzet említett. Mindkettő szerepelt az álmaimban, meg egy oltárféle egy tisztáson, egy erdőben. Azt hiszem, kőből volt. És volt víz is. Fekete. Amibe belefulladtam. A középiskolában én voltam az úszócsapat kapitánya, és álmomban vízbe fúltam. Megborzongott, és vett egy mély lélegzetet. – Féltem elaludni. És mintha hangokat hallottam volna még ébren is. Nem értettem őket, de előfordult, hogy mondjuk dolgoztam a munkahelyemen, vagy beugrottam a tisztítóba útban hazafelé, és ezek a hangok egyszerűen megtöltötték a fejemet. Azt hittem, idegösszeroppanást kaptam. De mitől? Aztán arra gondoltam, talán agydaganatom van. Még az is megfordult a fejemben, hogy felkeressek egy ideggyógyászt. Aztán a múlt éjjel bevettem egy altatót. Hátha ezzel megoldhatom a problémát. De ismét álmot láttam, és ebben az álomban valami velem hált az ágyamban. A hangja megremegett. – Nem az én ágyamban, hanem valahol másutt. Egy kicsi szobában történt, egy kicsi, forró szobában, amin egy apró ablak volt csak. Valaki más voltam. Nem igazán tudom elmagyarázni. – Mi értjük, amit mond. – Velem történt, de mégsem én voltam az. Hosszú hajam volt, és másmilyen volt az alakom. Hosszú hálóing volt rajtam. Tudom, mert az… felhúzta rajtam, mikor… megérintett. Hideg volt, rettenetesen hideg. Nem tudtam sikítani, sem küzdeni ellene, még akkor sem, amikor megerőszakolt. Belém hatolt, de nem láttam, és mozdulni sem tudtam. Úgy éreztem, mintha velem történt volna, de nem tudtam megakadályozni. Nem volt tudatában a könnyeinek, amíg Fox egy szalvétát nem nyomott a kezébe. – Köszönöm. Mikor véget ért, mikor az elment, megszólalt egy hang a fejemben. Ezúttal csak egyetlen hang, ami megnyugtatott, felmelegített, és elmulasztotta a fájdalmamat. Ezt mondta a hang: „Hawkins-völgy”. – Layla, valóban megerőszakoltak? – kérdezte Fox nagyon halkan. – Amikor felébredt az álomból, volt bármi jele, hogy megerőszakolták volna? – Nem. Összepréselte az ajkát, és nem vette le a tekintetét a férfi arcáról. Fox aranybarna szeme őszinte együttérzést tükrözött. – A saját ágyamban ébredtem, és kényszerítettem magam, hogy… ellenőrizzem. Nem volt semmi. Álmomban fájdalmat éreztem, úgyhogy nyoma kellett volna, hogy maradjon, de nem
találtam semmit. Kora reggel volt, még nem egészen négy óra, és én egyre arra gondoltam, amit a hang mondott: „Hawkins-völgy”. Úgyhogy összepakoltam, taxival kimentem a reptérre, és béreltem egy autót. Aztán ide hajtottam. Még sosem jártam itt. Elhallgatott, és Quinnre, aztán Calra nézett. – Nem emlékszem rá, hogy valaha is hallottam volna Hawkins-völgyről, mégis tudtam, merre jöjjek. Tudtam, hogy jutok el ide, hogy találok el a szállodához. Ma reggel bejelentkeztem, felmentem a szobámba, és úgy aludtam, mint akit agyonvertek, majdnem egészen hatig. Amikor beléptem az étterembe, és megláttam azt a dolgot, azt hittem, még mindig alszom és ismét álmodom. – Csoda, hogy nem futott el – jegyezte meg Quinn. – Hová? – kérdezte Layla fáradt pillantást vetve rá. – Nos, így állunk – Quinn Layla vállára tette a kezét és beszéd közben bátorítóan megszorította. – Szerintem minden információra szükségünk van minden lehetséges forrásból. Ettől a ponttól kezdve mindent meg kell osztanunk egymással. Egy mindenkiért, a fenébe is, és mindenki egyért. – Magának ez nem tetszik – mondta Cal felé bólintva – de azt hiszem, kénytelen lesz hozzászokni. – Maga csak pár napja csöppent ebbe a dologba, Fox és én pedig együtt élünk vele már évek óta. Benne élünk. Úgyhogy egyelőre ne játssza a főnököt, Szöszi! – Lehet, hogy huszonegy éve ebben élnek, de mégsem jöttek rá a dolgok okára, nem tudták azt a valamit megállítani, sőt még csak a megoldás közelébe sem jutottak. Amennyire én látom, nem sokra mentek a huszonegy évnyi tapasztalattal. Úgyhogy lazítson. – Maga ma háborgatta a kilencvenhét éves dédnagyanyámat. – Ó, ne mondja. A maga figyelemre méltó és lenyűgöző kilencvenhét éves dédnagyanyja odajött hozzám a könyvtárban, leült mellém, és szabad akaratából elbeszélgetet velem. Háborgatásról szó sem volt. Egyébként a jó megfigyelőképességem azt súgja nekem, hogy maga a modorát nem tőle örökölte. – Gyerekek, gyerekek – Fox békítően felemelte a kezét – Feszült a helyzet, belátom, de mi mindnyájan ugyanazon az oldalon állunk, vagy legalábbis ott kéne állnunk. Úgyhogy higgadj le, Cal. Quinn javaslatát érdemes megfontolni. Ugyanakkor, Quinn, maga még csak pár napj van Hawkins-völgyben, Layla pedig még rövidebb ideje. Türelmesnek kell lenniük, és el kell fogadniuk azt a tényt, hogy az információk között vannak, amelyebb kényesebbek a többinél és időbe telhet, míg ezek is napvilágra kerülhetnek. Még ha azzal kezdjük is, ami már bebizonyított és dokumentált tény… – Mi maga, jogász? – kérdezte Layla. – Igen. – Látszik – motyogta a lány. – Egyelőre napoljuk el a dolgot – javasolta Cal. – Aludjunk rá egyet. Megígértem, hogy holnap elviszem a Pogánykőhöz, és úgy is lesz. Lássuk, mi sül ki belőle. – Rendben van. – Jó maguknak a szállodában? Itt is maradhatnak, ha nem szívesen mennének vissza. – Nem vagyunk gyáva nyulak, igaz, Layla? – jelentette ki Quinn. – Pár nappal ezelőtt magam is azt gondoltam. Most már nem vagyok benne olyan biztos. De elleszek a szállodában. Valójában szeretett volna visszamenni, bemászni abba a nagy, puha ágyba, és a fejére húzni a takarót. – Jobban aludtam ott, mint előtte egész héten. Quinn úgy döntött, vár, míg visszaérnek a szállodába, és csak akkor figyelmezteti Laylát, hogy húzza le az összes rolót, és esetleg hagyjon égve egy lámpát.
8 Reggel Quinn Layla ajtajához szorította a fülét, és hallgatózott. Mivel úgy hallotta, hogy a reggeli hírműsor megy tévében, bekopogott. – Quinn vagyok – szólt be, hogy megnyugtassa Laylát. Layla egy csinos lila-fehér csíkos pizsamanadrágot viselt, lila felsőrésszel. Az arca rózsás volt, a tekintete élénk, ami elárulta Quinn-nek, hogy a lány fent van egy ideje. – Most indulok Calhoz. Bejöhetek egy pillanatra? – Persze. – Hátralépett. – Épp azon gondolkodtam, mit kezdjek ma magammal. – Eljöhet velem, ha akar. – Az erdőbe? Azt hiszem, arra még nem vagyok felkészülve, köszönöm. Tudja… Layla kikapcsolta a tévét, aztán belevetette magát egy fotelbe. – Azon gondolkodtam, amit a gyávaságról mondott tegnap este. Sosem voltam gyáva, de amint az ágyban kucorogtam, körülöttem minden roló lehúzva, és az az ostoba szék a kilincs alá támasztva, felötlött bennem, hogy korábban nem volt semmi, ami próbára tett volna. Az életem teljesen normális mederben folyt. – Az, hogy idejött, és még mindig itt van, szerintem egyáltalán nem vall gyávaságra. Hogy aludt? – Jól. Amint eljutottam odáig. Nem volt sem álmom, sem látogatóm, sem furcsa hangok az éjszakában. Úgyhogy, most persze azon töprengek, miért. – Én sem álmodtam ma. Qnuinn körbepillantott a szobában. Layla ívelt vonalú ágya pedig tompa zöld és drapp falú szobában állt. – Feltételezhetnénk, hogy az itteni szobája biztonságos zónában van, de ez nem igaz, mert az enyém viszont nem, pedig csak kétajtónyira van a folyosón. Lehetséges, hogy bármi is ez a valami, egyszerűen csak kivett egy szabadnapot. Talán pótolnia kell az elhasznált energiát. – Kellemes gondolat. – Megvan magának az én mobilom száma, Calé és Foxé is. Nekünk is megvan a magáé. Vagyis… kapcsolatban vagyunk. Csak azt akartam még mondani, hogy, mivel feltételezem, nem próbálkozik ismét az itteni étteremmel, a szemközti étkezdében finom reggelit adnak. – Arra gondoltam, kipróbálom a szobaszervizt, és nekikezdek a könyveknek, amiket tegnap adott. Nem akartam lefekvés előtt olvasgatni őket. – Nagyon bölcsen tette. Rendben. Ez szép kisváros. Van pár helyes kis bolt, egy kis múzeum, ahová még nem jutottam el, úgyhogy nem tudok róla semmit mondám, és persze ott a bowlingszalon. Layla halványan elmosolyodott. – Tényleg? – Calék családi vállalkozása. Érdekes hely, és úgy tűnik, ez a város szíve. Nos, majd benézek, ha visszaértem. – Rendben. Quinn? – szólt utána Layla, amint Quinn kifelé indult. – Akármit mond is a gyávaságról, nem biztos, hogy még itt lennék, ha nem futottam volna össze magával. – Tudom, hogyan érez. Viszlát később. Cal már várta, amikor megérkezett a házhoz. A férfi kilépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn nyomában a kutyával, amint Quinn kiszállt az autójából. Cal végigmérte a nőt, a lábánál kezdve. Jó erős, láthatólag kissé viseltes túrabakancs, kopott farmernadrág, vastag, élénkpiros dzseki, (nehogy szarvasnak nézzék a vadászok a bokrok közt), és egy színes csíkos sál a hozzáillő kötött sapkával. Bolondos sapka, gondolta a férfi, de valahogy a lányon jól állt. Mindenesetre, azt el kell ismernie, hogy Quinn tudja milyen öltözék való egy erdei túrához
télen. – Nos, átmentem a mustrán, őrmester? – Aha. Lejött a lépcső aljához. – Mielőtt elindulnánk, hadd mondjam el, hogy úgy érzem, kissé elragadtattam magam tegnap este. Még nem egészen jutottam dűlőre magát illetően, és máris itt egy újabb személy, egy újabb ismeretlen. Ha az ember olyan régóta él együtt ezzel a dologgal, mint én, akkor bizonyos fokig hozzászokik, de ugyanakkor idegesebb is lesz tőle. Különösen, ha a hetedik évben vagyunk. Úgyhogy elnézést kérek, ha megbántottam. – Rendben. El van sikálva. Ezek után nem duzzoghatok, ha nem akarok nagyon undoknak tűnni. Úgyhogy csak annyit mondok, mielőtt idejöttem volna, ez az egész csak egy téma volt egy könyvhöz, egy feladat, amit élvezek, és végtelenül lenyűgöz. Mostanra az egész sokkal személyesebbé vált. Megértem, hogy ideges, és nem szívesen oszt meg velem bizonyos dolgokat, viszont én valami fontos dolgot tudok letenni az asztalra. A tapasztalatomat és az objektivitásomat. Meg a bátorságomat. Nekem jócskán van vér a pucámban. – Észrevettem. – Szóval, végigcsináljuk? – Igen. A nő megvakargatta a kutyát, aki üdvözlésképp kidőlt. – Lump kikísér minket? – Ő is velünk jön. Mikor olyan kedve van, szívesen sétál az erdőben. Ha pedig megelégeli, egyszerűen lefekszik és alszik egyet, amíg kedve nem támad hazasétálni. – Nagyon értelmes hozzáállás. A nő felemelt egy kis hátizsákot, belebújt, aztán előhúzta a zsebéből a magnóját, ami egy apró csipesszel hozzá volt erősítve a zsebéhez. – Rögzíteni akarom a megfigyeléseimet, és mindent, amit elmond nekem. Rendben van? – Igen. Az éjjel sokat töprengett rajta. – Nem zavar. – Hát, akkor én kész vagyok, ha maga is kész. – Csúszós lesz az ösvény – szólalt meg Cal, amint elindultak az erdő felé. – Ezt figyelembe véve, innen körülbelül két órába telik – esetleg egy kicsit több is lehet, attól függ – míg elérjük a tisztást. – Nem sietek. Cal felpillantott az égre. – Majd fog, ha megváltozik az időjárás, vagy bármi feltart minket naplemente után. Quinn bekapcsolta a magnóját, és közben arra gondolt, remélhetőleg elég üres kazettát meg pótelemet hozott magával. – Miért? – Évekkel ezelőtt az emberek gyakran túráztak vagy vadásztak ezekben az erdőkben. Mostanában már nem. Sokan eltévedtek, összevissza bolyongtak, és halálra rémültek. Egyesek később azt állították, hogy hallottak valamit, amit medvének vagy farkasnak véltek. Nálunk nincsenek farkasok, és a medvék nagyon ritkán jönnek le ilyen messzire a hegyekről. A tizenévesek közül régen sokan kiszöktek nyaranta úszni egyet a Hester-tóban, vagy szerelmeskedni az erdőben. Most már nem teszik. Az emberek valaha azt mesélték, hogy a tóban kísértet lakik, ez afféle helyi legenda volt. Most nem szívesen beszélnek róla. – Maga szerint tényleg van ott kísértet? – Tudom, hogy van ott valami. Én magam láttam. Majd akkor beszélünk róla, ha odaértünk a tóhoz. Most nincs értelme ebbe belekezdeni. – Rendben. Ezen az úton jöttek huszonegy éve is a születésnapjukon? – Keletről jöttünk – mutatta Cal –, a városhoz közelebb eső úton. Az út innen rövidebb.
Egyébként semmi… szokatlan nem történt, míg a tóhoz nem értünk. – Jártak ott együtt azóta az éjszaka óta? – Igen, visszamentünk többször is. A nőre pillantott. – Annyit mondhatok, hogy visszatérni oda a Heteshez közeledve, nem olyan élmény, amit túlzott örömmel várok. – A Hetes? – Így nevezzük azt a hetet júliusban. – Meséljen még arról, hogy mi történik a Hetes alatt. Ideje, hogy megtegye, gondolta a férfi. Hogy őszintén elmondja valakinek, aki tudni akarja. Valakinek, aki talán része lehet a megfejtésnek. – Az emberek Hawkins-völgyben megtelnek gonoszsággal, vadsággal és gyilkos indulatokkal. Olyan dolgokat művelnek, amit soha nem tennének meg máskor. Törnekzúznak, összeverik egymást, gyújtogatnak. És még ennél rosszabbak is történnek. – Gyilkosságok, öngyilkosságok. – Igen. Mikor letelik a hét, nem emlékeznek mindenre tisztán. Úgy viselkednek, mint aki önkívületből tér magához. Némelyek már soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak. Van, aki el is hagyja a várost. És vannak, akik egyszerűen rendbe hozzák az üzletüket vagy a házukat, és továbblépnek. Nem sújt le ez az őrület mindenkire, és akire igen, azokra sem egyformán. Úgy tudnám leginkább elmagyarázni, hogy az egész olyan, mint egy tömegpszichózis, és minden alkalommal egyre erősebb lesz. – Mi a helyzet a rendőrséggel? Cal megszokásból lehajolt, és felvett egy ágat a földről. Annak nem volt értelme, hogy eldobja Lump előtt, attól csak mindketten zavarba jönnének. Úgyhogy csak tartotta, hogy Lump a szájába vehesse, és elégedetten kocogjon vele tovább. – Larson rendőrfőnök volt szolgálatban legutóbb. Rendes ember volt, apámnak hajdani iskolatársa. Jó barátok voltak. A harmadik éjszaka bezárta magát az irodájába. Azt hiszem, hogy az agya egy részével tudta, mi történik vele és nem akarta kockáztatni, hogy hazamenjen a feleségéhez meg a gyerekeihez. Az egyik helyettese, egy Wayne Hawbaker nevű fickó, Fox titkárnőjének az unokaöccse, jött érte, mert segítségre volt szüksége. Hallotta, hogy Larson sír az irodájában. Nem tudta rávenni, hogy kijöjjön. Mire Wayne betörte az ajtót, Larson agyonlőtte magát. Most Wayne a rendőrfőnök. Ő is rendes ember. Mennyi veszteséget láthatott a férfi, tűnődött Quinn. Mennyi veszteséget kellett elszenvednie a tizedik születésnapja óta? És mégis itt ballag mellette vissza az erdőbe, ahol mindez elkezdődött. Quinn nem látott még ennél bátrabb kiállást. – És mi a helyzet a megyei vagy az állami zsarukkal? – Valahogy olyan, mintha arra a hétre el lennénk vágva a külvilágtól. Egy kardinális pinty rebbent fel mellettük, élénkvörös tollazata megvillant a fák közt. Milyen gondtalanul szabad, gondolta Quinn. – Néha egyesek kijutnak innen, mások meg bejutnak a városba, de nagyjában-egészében magunk vagyunk. Olyan… – kereste a szavakat –, olyan az egész, mintha leereszkedne egy fátyol, és senki nem látna tisztán. Nem jön segítség, és később senki sem firtatja a dolgot. Senki nem látja tisztán, hogy mi történt, vagy hogy miért, úgyhogy végül az egész úgy hat, mint valami mendemonda. Aztán elhalványul, míg csak mindez meg nem történik újra. – Maga viszont itt marad, pedig tisztán látja a dolgokat. – Ez az én városom – felelte Cal egyszerűen. És Quinn arra gondolt, tévedett az imént, ez volt a legbátrabb kiállás, amivel valaha is találkozott. – Hogy aludt tegnap? – kérdezte Cal. – Álomtalanul. Layla is. Hát maga?
– Úgyszintén. Korábban, ha egyszer elkezdődtek az álmok, nem álltak meg többé. De ezúttal mások a körülmények. – Mert én láttam valamit, és Layla is. – Erről van szó. És még sohasem kezdődött ilyen korán, sem ilyen erőteljesen. Figyelmesen nézett a nőre. – Csináltatott már valaha családfakutatást? – Nem. Úgy gondolja, valahogyan kapcsolódunk ahhoz a régi történethez, vagy a leszármazottja vagyok valakinek, akinek köze volt hozzá, bármi legyen is az, ami a Pogánykőnél történt? – Azt gondolom, és mindig is úgy véltük, ez az egész a vérről szól. Szórakozottan rápillantott a sebhelyre a csuklóján. – Eddig még nem vitt minket előbbre ez az érzés vagy gondolat. Honnan származnak az ősei? – Főként Angliából, itt-ott egy kis ír beütéssel. – Az enyémek is. De hát sok amerikainak vannak angol felmenői. – Talán meg kéne vizsgálnom, hogy van-e Dent vagy Twisse a felmenőim között? Cal homlokráncolva nézett rá, mire Quinn vállat vont. – A maga dédnagyanyja tette a bogarat a fülembe. Megpróbálta már kideríteni a kapcsolatot? Giles Denttel és Lazarus Twisse-szel? – Igen. Dent lehet az egyik ősünk, ha valóban ő volt az apja Ann Hawkins három fiának. Nincsenek róla feljegyzések. Csak korabeli beszámolók, néhány régi családi levél meg napló említi, máskülönben nem szerepel semmilyen iraton, amit sikerült előásnunk. Nincs feljegyzés sem a születéséről, sem a haláláról. Ugyanez a helyzet Twisse-szel is. A kezünkben lévő bizonyítékok alapján akár a Plutóról is idecsöppenhettek. – Van egy barátnőm, aki hihetetlenül ért a kutatáshoz. Küldtem neki egy üzenetet, hogy jöjjön ide. Ne nézzen már megint így rám. Évek óta ismerem, és már más munkákon is dolgoztunk együtt. Még nem tudom, hogy ráér-e, és van-e kedve ebbe beszállni, de higgyen nekem, ha igen, akkor maga hálás lesz érte. Ő egyszerűen zseniális. Cal magában rágódott a dolgon. Vajon az ellenállása ennyire tudható be annak, hogy úgy érzi, elveszíti az irányítást a helyzet felett? De egyáltalán tudta-e valaha irányítani a szituációt? Azzal tisztában volt, hogy vonakodásnak részben az az oka, hogy minél több embert vonnak be annál több emberért érzi majd felelősnek magát. De legfőképpen az aggasztotta, hogy ha kiteregetik az ügyet, hogyan hat az a városra? – Hawkins-völgy kapott némi nyilvánosságot az évek során az itt történtekkel kapcsolatban. Maga is így hallott egyáltalán rólunk. De ez nem volt számottevő, és csak annyi hatása volt, hogy néhány érdeklődő turistát idevonzott a városba. Ha maga beavatkozik, és most még esetleg két másik személy is, Hawkins-völgyből esetleg valami nevetséges bekezdés lehet az útikönyvekben. – Ezzel a veszéllyel tisztában volt, amikor beleegyezett, hogy beszél velem. Quinn lépést tartott a férfival a sáros talajon. És habozás vagy félelem nélkül lépdelt az ismeretlen felé. – Úgyis eljött volna, akkor is, ha nem egyezem bele. – Szóval az együttműködését részben az motiválja, hogy ezzel megakadályozza, hogy nagyobb károkat okozzak – bólintott a lány. – Nem hibáztatom. De esetleg nézze másként a dolgot. Minél több embert vonunk be, annál több ész működik együtt, annál nagyobb az esélye annak, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne véget vetni annak, ami történik. Mert véget akar vetni mindennek, ugye? – El sem mondhatom, mennyire. – Nekem kell a sztori. Fölösleges ezzel kapcsolatban áltatnom magát. De én is meg akarom állítani ezt a dolgot. Mert a híres hidegvérem ellenére ez a valami halába rémít. Én úgy
gondolom, nagyobb az esélyünk, ha együttműködünk és kihasználunk minden rendelkezésre álló erőforrást. Nekem ilyen erőforrásom Cybil, és pokoli jó, mondhatom. – Még meggondolom – felelte Cal. Úgy gondolta, egyelőre elég információt adott a lánynak. – Elmesélhetné, miért vetette bele magát éppen az ilyen kísérteties témákba, mikor írni kezdett. – Egyszerű a magyarázat. Mindig is tetszett nekem az ilyesmi. Gyerekkoromban ha választhattam egy rózsaszínű lányregény és Stephen King között, mindig is King volt a nyerő. Magam is írtam horrortörténeteket, és a frászt hoztam a barátaimra velük. Jó értelemben – tette hozzá, mire a férfi felnevetett. – A fordulópont talán az lehetett, amikor pár barátommal elmentünk ebbe a köztudottan kísértetjárta házba halloweenkor. Tizenkét év voltam. Ez afféle nagy bátorságpróba volt. A ház nagy rozoga volt, már lebontásra várt. Valószínűleg csak a jószerencsénk mentett meg attól, hogy leszakadjon a padló. Szóval körbeszimatoltunk, sikoltoztunk, a frászt hoztuk magunkra, és rengeteget nevettünk. Aztán megláttam azt a nőt. – Kit? – Hát a szellemet, természetesen. Barátságosan oldalba bökte a férfit. – Figyeljen jobban. A többiek közül nem látta senki, én láttam, ahogy lejött a lépcsőn. Elborította a vér. Rám nézett – folytatta halkan Quinn –, úgy tűnt, mintha egyenesen rám nézett volna, és elment mellettem. Éreztem a hideget, ami körülvette. – És maga mit csinált? Ha jól sejtem, utánament. – Természetesen utánamentem. A barátaim körülöttem szaladgáltak, kísérteties hangokat adva. de én követtem a nőt a romos konyhába, le a törött lépcsőkön az alagsorba a Leia hercegnős lámpám fényénél. És most ne merjen gúnyolódni velem! – Hogy tehetném, mikor nekem meg Luke Skywalker-es elemlámpám volt? – Jól van. Lent egy csomó pókhálót találtam, egérürüléket, döglött bogarakat és egy koszos betonpadlót. Aztán a beton eltűnt, és csak a föld volt helyette, amibe egy gödröt – egy sírt – ástak. Egy fekete nyelű lapát hevert mellette. A nő odament, újból rám nézett, aztán belesiklott a gödörbe, mintha csak egy kellemes habfürdőbe siklana bele. Aztán újból a betonpadlón álltam. – És mit csinált? – Mit gondol? – Azt gondolom, hogy maga meg Leia átkozottul gyorsan elpucolt onnan. – Ismét eltalálta. Rakétasebességgel jöttem föl a pincéből, és elmondtam mindent a barátaimnak, akik persze egy szavamat sem hitték. Azt gondolták, szokás szerint csak ijesztgetem őket. Nem szóltam senki másnak, mert különben a szüleink megtudták volna, hogy ott jártunk abban a házban, és szobafogságra ítélnek nyugdíjas korunkig. De amikor lebontották a házat, és feltörték a betonpadlót, megtalálták a nőt. A harmincas évek óta ott volt már. A felesége volt annak a fickónak, akié a ház volt, és aki azt állította, hogy az asszony megszökött. Akkorra a férje már nem élt, úgyhogy nem tudták tőle megkérdezni, hogyan tette, és miért. De én tudtam. Attól a naptól, hogy láttam a nőt, addig, amíg megtalálták a csontjait, a gyilkosságról álmodtam. Láttam, amint megölték. – Nem szóltam senkinek. Túlságosan féltem. De azóta mindig elmondom, amit megtudok, akár megerősíti, akár megcáfolja a mendemondákat. Részben talán azért, hogy jóvátegyem a Mary Bines-ügyet – így hívták azt a nőt –, részben pedig azért, mert már nem vagyok tizenkét éves, és senki sem ítélhet szobafogságra. Cal hosszú ideig hallgatott. – Mindig látja, hogy mi történt? – kérdezte végül. – Nem tudom, hogy valóban látom vagy csak érzem, vagy egyszerűen csak a képzeletem játszik velem, ami még a hidegvéremnél is híresebb. De megtanultam bízni az érzékeimben, és hinni nekik.
Cal megállt, és előremutatott. – Itt keresztezi egymást a két ösvény. Mi akkor abból az irányból jöttünk, és rátértünk erre az ösvényre. Rettenetesen fel voltunk pakolva. Az anyám megrakott egy piknikkosarat azt gondolva, hogy Foxék családi farmján fogunk sátorozni. Cipeltük Fox zajládáját, meg amit a piacon vett, a hátizsákunk tele volt mindazzal, amiről úgy gondoltuk, hogy nem tudunk nélküle létezni. Még csak kilenc évesek voltunk. Kiskölykök, nem nagyon ismertük a félelmet. Ez mind megváltozott, mielőtt újra elhagytuk volna erdőt. Mikor a férfi újra elindult, Quinn megfogta a karját, és megszorította. – Az a fa vérzik, vagy a világnak ebben a szegletében ilyen különös a fák nedve? Cal megfordult, és a fára nézett. Vér szivárgott az öreg tölgy kérge alól, és végigfolyva a törzsén, eltűnt a tövénél a felázott talajban. – Néha-néha történik ilyesmi. Elriasztja a túrázókat. – Azt elhiszem. Quinn nézte, amint Lump továbbüget, miután megszimatolta a fatörzset. – Miért nem törődik vele? – Ez neki már régi trükk. Quinn nagy ívben kezdte kikerülni a fát, aztán megtorpant. – Várjon, várjon. Ez az a hely. Ez pontosan az a hely, ahol láttam az őzet feküdni keresztben az ösvényen. Biztos vagyok benne. – A férfi idecsalogatta varázslattal az ártatlant és tisztát. A nő beszélni kezdett, aztán Cal arcára nézve inkább tartotta a száját. A férfi tekintete elkomorult, az arca elsápadt. – Vér a szövetségre. Az őz vére, a férfié és a sötét valami vére. A férfinak fájt, amikor elhúzta a pengét az állat nyakán, az őz életereje pedig a kezére ömlött, és bele a kupába. Cal szédült, előrehajolt. Imádkozott, nehogy rossul legyen. – Adjon egy percet, hogy összeszedjem magam. – Nyugodjon meg. Quinn gyorsan előhúzott a hátizsákjából egy vizespalackot. – Igyon egy kicsit. A hányinger nagyrészt elmúlt, amikor Quinn megfogta a kezét, és belenyomta az üveget. – Láttam, éreztem. Máskor is elmentem már emellett a fa mellett, olyankor is, mikor vérzett, és sosem láttam ezt. És nem is éreztem. – Ezúttal ketten vagyunk itt. Talán ettől nyílt meg. A férfi lassan ivott. Nem egyszerűen erről van szó, gondolta. Ő járt már ezen az ösvényen Foxszal és Gage-dzsel is. Inkább azzal lehet összefüggésben, hogy éppen ők ketten, hogy ő meg Quinn van itt. – Az őz áldozat volt. – Ezt megértettem. Devoveo. Ezt mondta a férfi latinul. Véráldozat. A fehér boszorkányság erre nem terjed ki. Át kellett lépnie a vonalat, beszennyeződnie valamennyire a feketével, hogy megtehesse, amiről úgy gondolta, meg kell tennie. Dent volt az? Vagy valaki jóval őelőtte? – Nem tudom. Mivel a nő látta, hogy Cal arcába kezd visszatérni a szín, ő is kissé megnyugodott. – Látja azt, ami régebben volt? – Villanásokat, részleteket, darabkákat. Nem az egészet. Általában rosszul vagyok, mikor magamhoz térek. Ha tovább erőszakolom, akkor sokkal rosszabb. – Akkor ne erőszakoljuk. Elég jól van, hogy továbbmenjünk? – Igen. Persze. A gyomra még mindig forgott egy kicsit, de a szédülés elmúlt. – Hamarosan a Hester-tóhoz érünk.
– Tudom. El akarom mondani magának, hogy néz ki az a hely, mielőtt odaérnénk. Azt is megmondom, hogy még ott álltam sosem jártam ott, legalábbis a valóságban, de láttam, és ott álltam mellette tegnapelőtt éjszaka. Nád és sás van körülötte. Távolabb van az ösvénytől, valami tüskés bozóton át lehet eljutni oda. Éjszaka volt, úgyhogy a tó vize feketének látszott. Nem lehetett átlátni rajta. A tó nem egészen kerek, de nem is igazán ovális. Inkább egy kövér félholdnak néz ki. Sok kő volt mellette. Némelyik hatalmas szikla, mások apró kavicsok. A nő megtöltötte a zsebeit velük – úgy öklömnyiek lehettek, meg kisebbek – míg végül a zsebeit lehúzta a súly. A haja rövidre volt vágva, mintha csak úgy belenyírtak volna, és őrült fény égett a szemében. – A teste nem maradt lent, a beszámolók szerint. – Én is olvastam őket – válaszolta Quinn. – Mikor megtalálták, lebegett a víz tetején, amit majd őróla neveznek el. És mivel öngyilkos lett, nem temették megszentelt földbe. A dokumentumok, amelyeket sikerült előásnom, nem térnek ki rá, hogy mi történt a lánycsecsemővel, akit hátrahagyott. Mielőtt újra felvette volna a hátizsákját, Quinn kivett belőle egy müzliszeletet, és a férfi felé kínálta. Cal megrázta a fejét. – Van itt bőven fakéreg meg gallyak, ha az éhenhalás veszélye fenyegetne. – Pedig nem rossz. Az édesanyja mit csomagolt magának aznap? – Sonkás-sajtos szendvicseket, főtt tojást, almagerezdeket, zeller- és répaszeleteket, zablisztből készült kekszet, limonádét. Az emlékezés mosolyt csalt az ajkára. – Töltött kekszet és mini dobozos gabonapelyhet reggelire. – Anya nagybetűvel. – Igen, mindig is az volt. – Milyen hosszú ideig randizunk, mielőtt bemutat a szüleinek? Cal eltűnődött. – Szeretnék, ha valamikor hamarosan náluk vacsoráznék. Esetleg van kedve velem tartani? – Házikoszt a mama konyhájából? Ott a helyem. Ő mit gondol erről az egészről? – Nagyon nehéz mindkettőjüknek, ez az egész megviseli őket. De még soha életemben nem hagytak cserben. – Maga nagyon szerencsés ember, Cal. A férfi letért az útról, és a vadszeder indáit kerülgetve egy keskenyebb, kevésbé kitaposott ösvényen indult el. Lump megelőzte, mintha csak tudná, hová igyekeznek. Amint a tó megcsillant a fák közt, jeges borzongás futott végig Cal gerincén. Mint minden alkalommal. Még mindig énekeltek a madarak, és Lump – inkább véletlenül, mint szándékosan – megriasztott egy nyulat, amely átnyargalt az ösvényen, és eltűnt a másik oldalon a bozótosban. A napfény beáradt a kopár ágak között az avar borította földre, és tompa fénnyel megcsillant Hester tavának barna vizén. – Nappal máshogy néz ki – jegyezte meg Quinn. – Egyáltalán nem tűnik olyan fenyegetőnek. De nagyon fiatalnak kéne lennem, és nagyon eltikkadtnak, hogy kedvem támadjon lubickolni benne. – Mi azok voltunk. Fox ment be elsőnek. Már korábban is kiszöktünk ide néha fürdeni, de én soha nem szerettem igazán. Ki tudja, mi úszkál a felszíne alatt? Mindig arra gondoltam, Hester csontos keze egyszer majd megragadja a bokámat, és lehúz a mélybe. Aztán egyszer csak megtette. Quinn szemöldöke felszökkent, aztán, amikor Cal nem folytatta a történetet, a nő leült az egyik sziklára. – Hallgatom. – Fox idétlenkedett velem. Én jobb úszó voltam, de ő alattomos volt. Gage szinte egyáltalán nem tudott úszni, de nem akarta kivonni magát a közös szórakozásból. Azt hittem,
megint Fox húzott le, de a nő volt. Láttam, amikor alámerültem. A haja nem olyan rövid volt, ahogyan maga látta. Emlékszem, lebegett körülötte a vízben. Nem látszott kísértetnek. Úgy nézett ki, mint egy nő. Vagyis lány – helyesített. – Mikor idősebb lettem, rájöttem, hogy csak egy fiatal lány volt. Villámgyorsan kijöttem a vízből, és kiparancsoltam Foxot meg Gage-et is. Ők nem láttak semmit. – De hittek magának. – Ez így van barátok közt. – Azóta volt már bent a vízben? – Kétszer. De soha többé nem láttam a lányt. Quinn adott Lumpnak, aki kevésbé volt finnyás a gazdájánál, egy darabkát a müzliszeletből. – Most piszok hideg van, hogy kipróbáljuk, de júliusban szeretnék megmártózni, hogy lássam, mi történik. A müzliszeletet rágcsálva körülnézett. – Ez szép hely, tulajdonképpen. Primitív, de mégis festői. Remek helynek tűnik ahhoz, hogy három fiú egy kicsit vaduljon itt. Félrehajtotta a fejét. – Szóval általában ide hozza randira a nőit. – Maga az első. – Tényleg? És ennek az az oka, hogy őket nem érdekelte, vagy az, hogy maga nem akart kényelmetlen kérdésekre felelni? – Mindkettő. – Szóval én most felrúgok egy szabályt, ami az egyik legkedvesebb hobbim. Quinn elnézett a víz felé. – A lány nagyon szomorú lehetett, rettenetesen szomorú, ha azt hitte, hogy nincs más kiút. Az őrültség sem kizárható, de szerintem lehúzta a szomorúság és a kétségbeesés, mielőtt még teletömhette volna zsebeit a kövekkel. Ezt éreztem az álmomban, és ezt érzem most is, ahogy itt ülök. Az ő borzasztó, súlyos szomorúságát. Sokkal inkább, mint a félelmet, amikor az a valami megerőszakolta. Összerázkódott és felállt. – Nem mehetnénk tovább? Túl sok ez, itt ülni. Túl sok. Csak rosszabb lesz, gondolta Cal. Ha Quinn máris érezte, érzékelte ezt, csak még rosszabb lesz neki. Megfogta a nő kezét, hogy visszavezesse az ösvényre. És mivel, legalábbis egyelőre elfértek egymás mellett, nem is eresztette el. Szinte olyan volt, mintha egyszerűen csak sétálnának a téli erdőben. – Mondjon magáról valami meglepőt. Valamit, amit magamtól sosem találnék ki. Cal félrehajtotta a fejét. – Miért mondanék magának olyasmit magamról, amit sosem gondolna rólam? – Nem kell, hogy valami sötét titok legyen – lökte meg játékosan a csípőjével –, csak valami váratlan. – Az egyetemi atlétikai válogatott tagja voltam. Quinn a fejét rázta. – Ez igazán lenyűgöző, de nem meglepő. Ezt kitalálhattam volna, olyan nyakigláb. – Rendben, rendben. Cal eltöprengett. – Egyszer termesztettem egy akkora tököt, aminek a súlya megdöntötte a megyei rekordot. – A magáé volt a legkövérebb tök a megye történetében? – Csak pár dekával maradtam el az állami rekordtól. Még az újságban is írtak róla. – Hát, ez tényleg meglepő. Egy kicsit ugyan pikánsabb történetet vártam, de el kell ismernem, soha nem gondoltam volna, hogy maga tartja a legkövérebb tök megyei rekordját.
– És magával mi a helyzet? – Attól tartok, sosem termesztettem semmilyen méretű és súlyú tököt. – Azért lepjen meg valamivel. – Tudok kézen járni. Be is mutatnám, de a talaj most nem igazán megfelelő a kézen járáshoz. Gyerünk, vallja be, nem gondolta volna. – Igaza van. Azonban később ragaszkodni fogok egy bemutatóhoz. Végül is, nekem van oklevelem a tökről. – Jogos. A nő tovább csevegett, könnyedén, vidáman, hogy megnevettesse a férfit. Cal nem volt benne biztos, hogy végigjött-e már ezen az ösvényen nevetve azóta a végzetes kirándulás óta. De most valahogy természetesnek tűnt ahogy itt sétáltak, a nap letűzött rájuk a fák között, és a madarak énekeltek körülöttük. És akkor egyszerre meghallotta a morgást. A nő is hallotta. Más oka nem lehetett, hogy a hangja hirtelen elhalt, a keze pedig satuként szorult a férfi karjára. – Cal… – Igen, hallom. Már majdnem ott vagyunk. Néha valamilyen hangot ad, néha megjelenik. De soha az évnek ebben a szakában, gondolta, amint feljebb húzta a dzsekijét hátul. Úgy tűnik, ezek másféle idők. – Csak maradjon a közelemben. – Higgye el, én… A hangja elhalt, amint a férfi egy jókora, fogazott élű vadászkést húzott elő. – Rendben, rendben. Na látja, ez meglepő dolog lett volna magával kapcsolatban. Hogy egy… ööö… Krokodil Dundee-t cipel magával. – Nem jövök ide fegyvertelenül. A nő megnyalta az ajkát. – És valószínűleg használni is tudja, ha kell. A férfi rávillantotta a tekintetét. – Valószínűleg. Folytatni akarja az utat, vagy meg fordulni és hazamenni? – Nem futamodom meg. Cal hallotta, ahogy megzörren mellettük a bozót, süpped a sár a lény léptei alatt. Követi őket, gondolta. Sejtette, hogy a kés sem ér többet, mint pár goromba szó, ha komolyra fordul a dolog, de a késsel a kezében jobban érezte magát. – Lump nem hallja – mormolta Quinn állával arrafelé intve, ahol a kutya pár lépéssel előttük a sáros ösvényen ügetett. – Még ő sem lehet ennyire lusta. Ha hallaná, vagy érezné a szagát, azt látnánk rajta. Szóval az egész nem valóságos. Mély lélegzetet vett. – Csak egy show az egész. – Legalábbis Lump számára nem valóság. Amikor a dolog felüvöltött, Cal erősen megfogta a nő karját, és a fák közül a tisztásra vezette, ahol a Pogánykő kiemelkedett a sáros földből. – Azt hiszem, mindent egybevetve valami olyasmire számítottam, mint a Stonehenge legnagyobb köve. Quinn ellépett Cal mellől, hogy körbejárja a követ. – Ugyanakkor, ha jobban megnézi az ember, bámulatos, ahogyan egy asztalt vagy egy oltárt formáz. Teljesen lapos és sima a teteje. Rátette a kezét. – Meleg – tette hozzá. – Melegebb, mint egy kő februárban egy erdő közepén lehetne. Cal a nő keze mellé tette a sajátját. – Néha hideg.
Visszacsúsztatta a tokjába a kést. – Ha meleg, nincs mitől félni. Legalábbis eddig így volt. Feltolta az inge ujját, és megvizsgálta a sebhelyeket a csuklóján. – Egyelőre – ismételte. Gondolkodás nélkül rátette a kezét Quinn kezére. – Amíg… – Melegszik! Érzi? Érzi ezt? Quinn megmozdult, hogy a másik kezét is a kőre tegye. A férfi is mozdult, úgy, mintha azon a lángfalon vetette volna át magát. Eszelősen. Megragadta a nő vállát, és megfordította, míg a háta a kőhöz nem simult. Aztán, hogy a hirtelen, kétségbeesett vágyat oltsa, lecsapott a nő ajkára. Egy pillanatig valaki más volt, és a nő is, és az a pillant tele volt kétségbeesett fájdalommal, a nő ízével, a bőre illatával, a szívdobbanásával. Aztán Cal ismét önmaga lett, és érezte, ahogy Quinn ajka forrósodik az övé alatt, ahogyan a kő is forró lett a kezük érintésétől. Quinn reszkető teste volt az, amely hozzásimult, az ő ujjai vájtak bele a csípőjébe. Cal még többre vágyott, rá akarta taszítani a nőt a szikla lapjára, hogy befedje a saját testével, hogy egészen kör bevegye magát vele. Ez nem ő, vagy nem kizárólag ő, gondolta ködösen Cal. Úgyhogy kényszerítette magát, hogy visszahúzódjon, hogy megszakítsa ezt a kapcsolatot. A levegő vibrált körülötte egy pillanatig. – Sajnálom – préselte ki magából. – Vagyis nem egészen sajnálom, de… – Meg van lepve – szólalt meg a nő reszelős hangon. – Én is. Ez kifejezetten váratlan volt. – Elszédültem tőle – suttogta. – Ezt nem panasznak szántam. Először mintha nem mi lettünk volna azok, de azután már mi voltunk. Újabb mély lélegzetet vett. – Nyugodtan nevezzen feslett nőszemélynek, de nekem mindkét módon tetszett. Továbbra is a férfi szemébe nézve, ismét a kőre helyezte a kezét. – Nem akarja újra megpróbálni? – Mivel férfi vagyok, nagyon is akarom. De azt hiszem, nem lenne bölcs dolog, sem különösen biztonságos. Ezenkívül nagyon nem tetszik nekem, hogy valaki – vagy valami – az én hormonjaimmal szórakozzon. Ha legközelebb megcsókolom, akkor csak maga lesz ott meg én. – Rendben. Megint a kapcsolatok – bólintott. – Most még valószínűbbnek tartom azt az elméletet a kapcsolatokról. Ez lehet vérségi, lehet valami reinkarnációs dolog. Érdemes utánajárni. A nő eltávolodott a kőtől és a férfitól. – Szóval egyelőre nincs több érintkezés egymással meg azzal a dologgal. Térjünk vissza ahhoz, amiért idejöttünk. – Jól van? – Bevallom, felkavart. De nem történt semmi baj. Elővette a vizesüveget, és hosszasan ivott. – Kívánom magát. Mindkét módon. Az üveget leeresztve Quinn a férfi nyugodt szürke szemébe nézett. Épp most ivott, gondolta, de már megint száradt a torka. – Tudom. Csak azt nem tudom, hogy ez nem lesz-e probléma. – De igen. De nem törődöm vele. A nő pulzusa hirtelen felgyorsult. – Ó… ez valószínűleg nem a megfelelő hely, hogy… – Nem, valóban.
Cal tett egy lépést előre, de nem ért a nőhöz. Quinnt mégis elöntötte a forróság. – Lesz majd egy másik hely. – Rendben. – Megköszörülte a torkát. – Rendben. Most dolgozzunk. Quinn még egyszer körbejárta a követ, miközben a férfi figyelte őt. Egy kissé megingatta a nő a nyugalmát, de nem bánta. Sőt, úgy gondolta, ez egy pont előnyt jelent neki. Lehet, hogy valami arra késztette, hogy úgy csókolja meg a nőt, de tudta, hogy az a valami aztán kiengedte a szorításából. És azt is tudta, hogy mit érez, amióta Quinn először kiszállt az autójából a háza előtt. Egész egyszerűen testi vágyat érzett. Ő, Caleb Hawkins Quinn Black iránt. – Maguk hárman itt táboroztak aznap éjjel. Quinn könnyedén járt-kelt a tisztáson. – Szóval – ha jól ismerem a kisfiúk természetét – összeettek mindenféle édességet, ugratták egymást, és esetleg kísértetsztorikat meséltek. – Nagyjából. És sört ittunk, amit Gage lopott az apjától, és megnéztük a pucér csajos magazinokat, amiket szintén ő csent el. – Hát persze, bár ezek az utóbbiak talán a tizenkét évesekhez illenének inkább. – Mi korán érő gyerekek voltunk. Cal igyekezett visszafogni magát, hogy ne gondoljon a nőre. – Tüzet raktunk. Bekapcsoltuk a zajládát. Szép éjszaka volt, még mindig meleg, de nem tikkasztóan forró. Ez a mi éjszakánk volt. És úgy gondoltuk, a mi helyünk. Megszentelt föld. – Ezt mondta a dédnagyanyja is. – Úgy éreztük, mindez valami szertartást kíván. Cal várt, míg a nő feléje fordult. – Írtunk egy szöveget. Amit magunk találtunk ki. Esküt tettünk éjfélkor, és én a cserkészkésemmel megvágtam a csuklónkat. Elmondtuk a szöveget, amit mi írtunk, és a csuklónkat egymáshoz szorítottuk, hogy összekeveredjen a vérünk. Hogy vértestvérek legyünk. És akkor elszabadult a pokol. – Mi történt? – Nem tudom, legalábbis nem pontosan. Egyikünk sem emlékszik rá tisztán. Volt valami robbanásféle. Vagy legalábbis annak tűnt. Vakító fénye volt, az ereje pedig hanyatt döntött. Egyszerűen ledöntött a lábamról. Sikoltásokra emlékszem, de az sosem derült ki, hogy én sikoltottam, Fox, Gage vagy valami más. A tűz egyenesen fellövelt az égbe, és mintha elborított volna mindent, de mi nem égtünk meg. Valami előtört, és aztán belémszállt. Fájdalom, emlékszem a fájdalomra. Aztán láttam, amint valami sötét tömeg felemelkedik, és éreztem a hideget, amit magával hozott. És aztán vége volt, magunk voltunk újra, rémülten, és a föld égett fekete volt mindenütt. Tízéves volt, gondolta a nő. Csak egy kisfiú. – Hogy jutottak aztán ki? – Másnap reggel kigyalogoltunk az erdőből, nagyjából ugyanúgy, mint ahogy befelé jöttünk. De néhány dolog közben megváltozott. Mikor bejöttem a tisztásra, még kilencéves voltam, szemüveget viseltem, rövidlátó voltam. A nő felvonta a szemöldökét. – Volt? – Igen, és nem egyformán a két szememre. Mikor kimentem innen, már betöltöttem a tízet, és a látásom tökéletes lett. Egyikünkön sem volt egyetlen karcolás sem, amikor hazaindultunk, bár különösen Gage nagyon ronda sérülésekkel jött ide. Azóta az éjszaka óta egyikünk sem volt beteg egy napot sem. Ha megsérülünk, a seb nagyon gyorsan eltűnik. A nő arcán nem látszott kételkedés, csak érdeklődés, és, gondolta a férfi, egy csipetnyi ámulat. Felötlött benne, hogy a családján kívül a nő az egyetlen, aki mindezt tudja. Aki elhiszi az egészet.
– Valamiféle immunitást szereztek. – Nevezheti így is. – Érez fájdalmat? – De mennyire! A látásom azóta tökéletes, és a törések begyógyulnak maguktól, de a gyógyulás rettentően fáj, bár nagyon gyors. Azóta látok olyan dolgokat, amik korábban történtek, mint ott az ösvényen a fánál. Nem állandóan, nem minden esetben, de látom a múlt eseményeit. – Fordított jövőbelátás. – Amikor működik. Láttam, mi történt itt július 7-kén, 1652-ben. – Mi történt itt, Cal? – A démont beszorították a kő alá. És Fox, Gage meg én kiszabadítottuk a rohadékot. Quinn hozzálépett. Meg akarta érinteni, hogy elsimítsa az aggodalmat az arcáról, de nem merte. – Ha így történt is, nem hibáztathatók ezért. – Talán, de akkor is felelősek vagyunk érte. A pokolba az óvatossággal! Quinn a férfi arcára helyezte a két kezét, hiába hőkölt az vissza. Aztán az ajkát a férfiéhoz érintette. – Az teljesen normális. Szerintem azért érzi felelősnek magát, mert hajlandó vállalni a felelősséget. Maga itt maradt, amikor sokan elmentek, ha ugyan nem elrohantak volna erről a helyről. Szóval én azt mondom, biztosan van valami módja, hogy visszaverjék ezt a dolgot oda, ahová való. Én pedig meg fogok tenni mindent, amit csak tudok, hogy ebben segítsek. Kinyitotta a hátizsákját. – Most készítek pár fotót, méricskélek egy kicsit, feljegyzek néhány dolgot, és felteszek egy csomó idegesítő kérdést. A nő érintése, szavai és hite megrendítette a férfit. Szerette volna magához vonni, belé kapaszkodni. Csak kapaszkodni belé. Ez normális, mondta Quinn, és most őt figyelve a férfi őrülten vágyott egy normális világ áldására. Nem megfelelő a hely, emlékeztette magát, és hátralépett. – Egy órája van. Egy óra múlva elindulunk visszafelé. Már jócskán szürkület előtt kívül kell lennünk az erdőn. – Nincs ellene kifogásom. – Ezúttal, legalábbis, gondolta Quinn, és hozzáfogott a munkához.
9 Cal véleménye szerint Quinn sok időt töltött csak úgy céltalanul téblábolva, mindenfélét feljegyezve. Rengeteg felvételt készített aprócska digitális gépével, és közben magában motyogott. A férfi nem értette, mindezt miért csinálja, de mivel úgy tűnt, a nő teljesen elmerül a munkában, csak leült egy fa alá a horkoló Lumppal, és várt. Nem hallottak több üvöltést, és nem érezték, hogy valami figyelné a tisztást vagy őket. Talán a démonnak más tennivalója akadt, gondolta Cal. Vagy lehet, hogy csak visszahúzódott és figyel. Várakozik. Nos, végeredményben ő is azt teszi. De szívesen várakozott, főleg, ha ilyen kellemes volt a kilátás. Érdekes volt figyelni a nő mozgását. Az egyik percben céltudatos volt és fürge, aztán meg lassú és tébláboló. Mintha maga sem tudná eldönteni, hogy milyen megközelítést válasszon. – Ezt már analizáltatták valaha? – kiáltott Calnak. – Magát a követ? Készíttettek róla tudományos elemzést? – Igen, tinédzser korunkban vettünk belőle mintát, és elvittük a földrajztanárunknak az iskolába. Mészkő. Közönséges mészkő. És – folytatta megelőzve a nő kérdését – pár évvel később újabb mintát vettünk, amit Gage elvitt egy laborba New Yorkban. Ugyanez volt az eredmény. – Rendben. Van valami kifogása ellene, ha én is veszek belőle mintát, és elküldöm abba a laborba, amelyikkel dolgozni szoktam, hogy legyen még egy szakvéleményünk? – Csak tessék. Nyúlt a csípője felé, hogy előhúzza a kését, de a nő kivett egy svájci katonai bicskát a zsebéből. Gondolhatta volna. De azért elmosolyodott rajta. A legtöbb nőnek, akit ismert, valószínűleg rúzs volt inkább a zsebében, és eszébe sem jutott, hogy egy svájci bicskát tartson magánál. Cal fogadni mert volna, hogy Quinn-nél mindkettő van. Figyelte a nő kezét, amint kőport kapart egy lezárható zacskóba, amit a hátizsákjából vett elő. A jobb keze két ujján és a hüvelykujján lévő gyűrűkön megcsillant a napfény. A villanások egyre fényesebbek lettek, belevilágítottak Cal szemébe. A fény megváltozott, lágyabb lett, mint nyári reggeleken szokott; még a levegő is melegebb volt, és párásabb. Az ágak rügyeket hajtottak, aztán kibomlottak a levelek sűrű, zöld lombkoronába vonva a fákat; a fény-árnyék játéka mozaikszerű mintát vetett a talajra meg a kőre. És az asszonyra. Hosszú, kibontott haja sötét mézszínű volt, az arca éles vonású, hosszúkás, a szeme kissé ferde vágású. Hosszú, fakókék ruhát viselt fehér köténnyel. Óvatosan mozgott, de kecsesen, bár igen előrehaladott állapban volt. Két vödröt vitt a tisztáson át a kő mögött álló kis kunyhó felé. És közben énekelt. A hangja tiszta volt és ragyogó, mint a nyári reggel. „A harsogó zöld réten át, hol kamillából volt vetve ágy, sétáltam én és megláttam a falu bolondját…” Hallva és látva őt, Calt eltöltötte a szerelem, olyan erősen és sürgetően, hogy azt hitte, szétpattan tőle a szíve. A férfi kilépett a kunyhó ajtaján, és ez a szerelem fénylett az arcán. Az asszony megállt, kacéran felszegte a fejét, és tovább énekelt, amint a férfi elindult felé.
„…Karjában egy bájos leány, nehezen állja ostromát, szól a bolond ne kínozz már, adj egy csókot drágám” Azzal felemelte az arcát, odakínálva az ajkát a férfinak, az könnyedén megcsókolta, aztán, amint a nőből üstökösként feltört a kacagás, a férfi elvette tőle a vödröket, letette őket a földre, és átölelte az asszonyt. – Nem megmondtam neked, hogy nem hordhatsz sem vizet, sem fát? Épp elég a terhed. A férfi végigsimította az asszony domborodó hasát, és rajta tartotta a kezét, amire a nő rásimította a sajátját. – A fiaink erősek és jól vannak. Fiúkat adok neked szerelmem, akik okosak és bátrak lesznek, mint az apjuk, az én szerelmem, az én szívem. Cal látta, hogy könny csillan a mandulavágású szemekben. – Muszáj elhagynom téged? – Sosem fogsz elhagyni, igazából nem, amint én sem téged. Ne sírj. Lecsókolta az asszony könnyeit, és Cal érezte, hogy összeszorul a szíve. – Ne sírj. – Nem. Megesküdtem. Elmosolyodott. – Még van idő. Szép reggelek és hosszú nyári napok. És ez nem halál. Megesküszöl nekem? – Igen. Most gyere. Majd én viszem a vizet. Mikor elhalványult a kép, Cal látta, hogy Quinn előtte guggol, és hallotta, amint éles hangon szólongatja. – Látom, visszatért. Valahol másutt járt. A szeme… A szeme elsötétül, és… mélyebb lesz, csak így tudom leírni, amikor valahol másutt van. Hol járt Cal? – Maga nem ő. – Rendben. A nő korábban nem merte megérinteni, attól félve, hogy akkor maga is átkerül abba a másik világba, vagy esetleg visszarántja a férfit, amikor még nem kész rá. Most kinyúlt, és a kezét a férfi térdére tette. – Ki nem vagyok én? – Bárki volt is az, akivel csókolóztam. Vagyis csak elkezdtem, de aztán már maga volt ott. De előtte.. először… Jézusom. A tenyerét a halántékához szorította. – Fáj a fejem. Iszonyúan fáj. – Dőljön hátra, hunyja be a szemét. Majd én… – Egy percen belül elmúlik. Mindig elmúlt. Mi nem ők vagyunk. Ez nem egy reinkarnációs ügy. Nem ez a megoldás. Talán csak időnként költöznek belénk, ami elég rossz. – Kik? – Honnan a pokolból tudnám? A feje iszonyatosan hasogatott. Előre kellett hajtania a térde közé, hogy elűzze a hirtelen rátörő erős hányingert. – Rajzolnék magának egy nyavalyás képet róluk, ha tudnék rajzolni. Adjon egy percet nekem. Quinn felemelkedett, a férfi háta mögé került, és letérdelve masszírozni kezdte a nyakát meg a vállát. – Rendben, már jobb. Elnézést. Krisztusom. Mintha egy villanyfúróval fúrták volna át a két halántékom között a fejemet. Most jobb. Nem tudom, kik voltak. Nem mondták ki egymás nevét. De úgy sejtem, hogy Giles Dent és Ann Hawkins lehetett. Nyilvánvalóan itt éltek, és a nő előrehaladott terhes volt. Énekelt – tette hozzá, aztán elmesélte, amit látott.
Quinn tovább dörzsölgette a vállát, miközben hallgatta. – Szóval tudták, hogy az közeledik, és annak alapján, amit mond, a férfi elküldte az asszonyt, mielőtt az ideért. Nem halál. Ez érdekes, ezt jobban meg kell vizsgálni. De egyelőre azt hiszem, elege van ebből a helyből. És nekem is. Leült a földre, és mély lélegzetet vett. – Míg maga másutt járt, hogy úgy mondjam, az a dolog visszajött. – Jézusom! A férfi fel akart ugrani, de a nő elkapta a karját. – Már elment. Csak üljünk itt egy kicsit, amíg visszatér a lábunkba az erő. Hallottam, ahogy morog és megperdültem. Maga éppen utazott, és én először ösztönösen fel akartam rázni magát, de visszafogtam magam, nehogy magáva1 rántson oda, ahol jár. – Mert akkor mindketten védtelenek lettünk volna – mondta a férfi önváddal a hangjában. – És Mr. Felelősség most azért ostorozza magát, mert nem látta valahogy előre, hogy ez történik majd, és nem gyűrte le a mágikus erőket, hogy itt maradhasson a jelenben, és megvédhesse a lányt. Hasogató fejfájása ellenére Cal hűvösen nézett a nőre. – Valahogy úgy. – Nagyra értékelem, bármennyire bosszantó is. Nálam volt az ügyes kis svájci katonai bicskám, amely, nem éri el ugyan egy Bowie-kés szintjét, de tartalmaz egy szép dugóhúzót, meg egy kis csipeszt, amelyekre, sosem tudni, mikor lesz szüksége az embernek. – Ez most a hidegvére? Megpróbál bemutatót tartani? – Csak locsogok, amíg megnyugszom, és már majdnem sikerült is. Szóval, ez a dolog csak úgy keringett körülöttem, recsegtette az ágakat, hörgött, acsargott, mintha azt mondaná, „Megeszlek szépségem, a nagy, lusta kutyáddal együtt”. De nem mutatkozott. Aztán abbamaradt az egész, és maga visszatért. – Mennyi ideig tartott? – Nem tudom. Azt hiszem, csak egy pár percig, bár akkor hosszabb időnek tűnt. De bármeddig tartott is, én most már nagyon eltűnnék innen. Tiszta szívből remélem, hogy lábra tud állni, Cal, mert bármilyen erős és talpraesett vagyok is, nem létezik, hogy képes lennék a hátamon cipelni magát. – Tudok járni. – Jól van. Akkor pucoljunk innen, és ha visszatértünk a civilizációba, maga, Hawkins, fizet nekem egy nagyon pohár italt. Felszedték a hátizsákjaikat; Cal füttyentett az alvó Lumpnak. Amint elindultak visszafelé, azon tűnődött, miért nem mesélt a nőnek a vérkőről – a három darabkáról, amit ő, Fox és Gage őrzött. A három darabkáról, amelyek, most már tudta, abból az amulettből valók, amelyet Giles Dent viselt, amikor a Pogánykőnél élt. Miközben Cal és Quinn kifelé tartott a Hawkins-erdőből Layla céltalan sétára indult a városban. Különös érzés volt hagyni, hogy a lába vezesse, amerre csak akarja. New York-i évei alatt mindig volt egy konkrét úti célja, egy vagy több konkrét feladata, amit el kellett végeznie egy kitűzött időpontra. Most hagyta, hogy elteljen a délelőtt, és nem tett semmi egyebet, mint hogy elolvasott pár részletet a különös könyvekből, amelyeket Quinn hagyott hátra. Ott is maradhatott volna a szép kis szobában, a biztonságos zónában, ahogy Quinn nevezte. De el kellett szakadnia a könyvektől. Legalább módot ad a takarítónőnek, hogy rendbe tegye a szobáját, gondolta. És módot ad magának, hogy rendesen megnézze ezt a várost, ahová el kellett jönnie. Nem érzett sürgető vágyat, hogy betérjen bármelyik boltba is, bár egyetértett Quinn értékelésével. Látott néhány nagyon ígéretes helyet.
De még a kirakatnézegetéstől is elfogta a bűntudat, amiért slamasztikában hagyta a butik személyzetét hirtelen távozásával, és csak útközben telefonált a tulajdonosnak, hogy személyes problémákra hivatkozva közölje, egy pár napig távol lesz. A személyes probléma jól körülírja a helyzetet, gondolta Layla. Az is lehet, hogy emiatt kirúgják, de még ennek tudatában sem tudna most visszamenni, felvenni a szálakat, és elfelejteni mindazt, ami történt. Majd szerez egy másik állást, ha kell. Ha és amikor szükséges lesz. Van némi megtakarított pénze, amivel egy darabig kihúzza. Ha a főnöke nem képes egy kis szabadságot adni, akkor nem is kell neki ez a vacak állás. Te jó ég, már igazolni próbálja a munkája elvesztését. Ne gondolkodj ezen, utasította magát. Pillanatnyilag ne foglalkozz ezzel. Nem foglalkozott vele, és hagyta, hogy a lába továbbvigye a boltokon túl. Nem tudta volna megmondani, hogy miért állt meg az egyik épület lábánál. KÖNYVTÁR volt belevésve a szemöldökgerendába az ajtó felett, de a fényes táblán az állt: HAWKINS-VÖLGY KÖZÖSSÉGI HÁZ. Ártalmatlan helynek tűnik, gondolta magában. De amikor a hideg végigfutott rajta, kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Eltöprengett, betérjen-e a múzeumba, de nem érzett magában elég érdeklődést. Aztán arra gondolt, átvág az úton, A szépségbe, és eltölt egy kis időt egy manikűrrel, de most egyszerűen nem izgatta a körmei állapota. Fáradtan és bosszankodva csaknem sarkon fordult, hogy visszatérjen a szállodába. De ekkor megfogta a tekintetét egy felirat. Közelebb lépett, és elolvasta: FOX O’DELL, ÜGYVÉD. Őt legalább ismeri, többé-kevésbé. A dögös jogász az együttérző tekintettel. Valószínűleg éppen egy ügyféllel foglalkozik, vagy nincs is az irodában, de Layla nem bánta. Ha bemegy, legalább nem járkál önsajnálattal telve fel-alá a városban. Belépett a szép, otthonos fogadótérbe. A gyönyörű régi íróasztal mögött ülő nő udvariasan rámosolygott. – Jó reggelt – vagyis már jó napot. Mit óhajt? – Nos, én… – mit akar pontosan, tűnődött Layla. – Én azt reméltem, beszélhetek egy percet Mr. O’Dell-lel, ha ráér. – Ami azt illeti, éppen ügyfél van nála, de már nem sokáig, ha esetleg tudna kicsit várni. Az irodából magas sarkú csizmában kimasírozott egy valószínűtlenül vörös hajzuhatagot viselő nő szűk farmernadrágban, és feszes pink pulóverben. Menet közben bújt bele rövid bőrdzsekijébe. – Meg akarom kopasztani, Fox, hallod? Annak a pasasnak a legszebb két év három hónapot adtam az életemből, és azt akarom, hogy semmije se maradjon. – Megértettem, Shelley. – Hogy tehette ezt velem? – jajdult fel Fox karjába vetve magát. A szintén farmernadrágot, meg hajszálcsíkos inget viselő férfi rezignáltán pillantott át a nő válla fölött Laylára. – Ugyan, ugyan – mondta megveregetve a zokogó Shelley hátát. – Ugyan, ugyan. – Épp most vettem neki új gumikat a kamionjára! Széthasogatom mind egy szálig. – Ne tedd. Fox erősen megszorította a nő vállát, és azt mondta a hátrahúzódó, dühödten zokogó nőnek: – Nem akarom, hogy megtedd. Közelébe sem mégy a kamionjának, és egyelőre, drágám, próbálj távol maradni tőle is. És Samitől. – Az a köpönyegforgató ringyó. – Őróla beszélek. Hagyd rám az ügyet, rendben? Te csak menj vissza dolgozni, és hagyd,
hogy ezt én intézzem. Végül is ezért fizetsz, nem igaz? – Azt hiszem, igazad van. De kopaszd meg csontig, Fox. Törd össze a mogyoróit, rendben? – Azon leszek – biztosította Fox, amint az ajtó felé kísérte. – Te csak emelkedj felül ezen az egészen, az a legfontosabb. Majd értesítelek. Amikor becsukta a nő után az ajtót, teljes súlyával nekidőlt és felsóhajtott. – Szentséges Szűzanyám! – El kellett volna utasítania – mondta neki Alice. – Az ember nem utasíthatja el azt a lányt, akinél először jutott el a második fogásig, amikor az válni akar. Isten és a férfiak törvénye ellen való lenne. Üdv, Layla, ügyvédre van szüksége? – Remélem, nem A férfi jobban nézett ki, mint ahogyan emlékezett rá, amiből kiderült, milyen rossz állapotban lehetett az előző este, gondolta Layla. Ráadásul egyáltalán nem olyan volt, mint egy jogász. – Nem sértésnek szántam. – Nem is annak vettem. Layla… Darnell, ugye? – Igen. – Layla Darnell, Alice Hawbaker. Mrs. H, egy darabig ráérek, ugye? – Igen. – Jöjjön be az irodámba – intett Laylának. – Általában nem rendezünk ilyen cirkuszt kora reggel, de ma a régi cimborám, Shelley besétált a kifőzde hátsó szobájába, hogy meglátogassa az ikertestvérét, Samit, és ott találta a férjét – úgy értem, Shelley férjét, Blockot –, Sami borravalójával a kezében. – Tessék? Azért akar elválni, mert a férje megfogta a testvére borravalóját? – Ami akkor éppen Sami Victoria’s Secret melltartójában tartózkodott. – Ó, értem. – Ez nem bizalmas információ, mivel Shelley mindkettőjüket kikergette a hátsó szobából, egyenesen a Fő útra – ahol Sami közszemlére tette a csodamelltartóját – egy felmosófával. Kér egy kólát? – Nem, köszönöm. Azt hiszem, nincs szükségem semmiiféle élénkítőszerre, így is elég feszültnek érzem magam. Mivel úgy tűnt, a nő inkább járkálni szeretne, Fox nem kínálta hellyel. Inkább ő is csak nekitámaszkodott az íróasztalának. – Rossz éjszakája volt? – Nem, ellenkezőleg. Épp csak nem tudok rájönni, mit is keresek itt. Semmit nem értek, és fogalmam sincs, mi az én szerepem az egészben. Pár órával ezelőtt azt mondtam magamnak, összecsomagolok, és visszamegyek New Yorkba, értelmes ember módjára. De nem tettem. A férfihoz fordult. – Nem tudtam megtenni. És ezt sem értem. – Ott van, ahol lennie kell. Ez a legegyszerűbb magyarázat. – Maga nem fél? – De igen, sokszor. – Azt hiszem, soha nem féltem még igazán. Azon tűnődöm, talán nem volnék ilyen feszült, ha volna mit tennem. Ha lenne valami feladatom. – Figyeljen ide, nekem ki kell mennem egy ügyfélhez a városon kívül, hogy elvigyek neki pár iratot. – Ó, elnézést, zavarom. – Nem zavar, és ha valaha is azt gondolnám majd, hogy egy szép nő a terhemre van, kérem értesítse a legközelebbi hozzátartozóimat, hogy elbúcsúzhassanak tőlem, mielőtt meghalok. Épp azt akartam javasolni, hogy tartson velem, legalább lesz valami elfoglaltsága. Ezenkívül ihat kamillateát, és ehet állott citromos kekszet Mrs. Oldinger-rel, ami pedig nem akármilyen
feladat. Mrs. Oldinger szereti a társaságot, valójában ez az oka, hogy már a tizenötödik záradékot íratja velem a végrendeletéhez. A férfi egyfolytában beszélt, mert tudta, hogy ezzel megnyugtathatja a nőt, akin látszott, hogy nagyon feszült. – Ha ott végzek, beugorhatok egy másik ügyfélhez, aki a közelben lakik, hogy megspóroljak neki egy utat a városba. Úgy saccolom, Cal és Quinn nagyjából akkorra fog visszaérni a városba, mire mi mindezt elintéztük. Akkor összeülhetünk velük, hogy megtudjuk, mi a helyzet. – Távol maradhat ilyen sokáig az irodától? – Legyen nyugodt, Mrs. H visszaparancsol, ha szükség lenne rám – felelte Fox, felmarkolva a kabátját és az aktatáskáját. – Úgyhogy ha nincs ennél jobb dolga, tartson velem. Azonnal elkérem Mrs. H-től a szükséges aktákat. Ez sokkal jobb, mint egyedül darvadozni, döntötte el Layla. Bár kicsit csodálkozott, hogy egy ügyvéd, még ha kisvárosi ügyvéd is, egy régi Dodge furgonnal jár, amelynek a padlóját cukorkáspapírok borítják. – A második ügyfelének milyen ügyet intéz? – Charlie Deennek hívják az illetőt. Belehajtott egy ittas vezető, amikor Charlie munkából tartott hazafelé. A biztosítótársaság megpróbál belekötni némelyik orvosi számlába, de nem hagyjuk annyiban. – Válás, végrendeletek, személyi sérülés. Szóval nem specializálódik egy területre? – Ez mind jogi ügy – válaszolt Fox, és kedves, kihívó mosolyt villantott rá. – Csak az adóügyeket kerülöm, ha lehet. Azt a húgomra hagyom. Ő adó- és üzleti joggal foglalkozik. – De nem együtt praktizálnak. – Az nehéz volna. Sage elköltözött Seattle-be, hogy leszbikusnak álljon. – Tessék? – Bocs. – Fox gyorsított, amint elhagyták a város határát. – Ez egy családi vicc. Arról van szó, hogy a húgom Sage meleg, és Seattle-ben él. Aktivista, és neki meg a partnerének, akivel, azt hiszem, úgy nyolc éve vannak együtt, van egy cége, amit úgy neveznek, Lányok egymás közt. – Komolyan – tette hozzá, mikor Layla nem válaszolt. – Adó – és üzleti tanácsadásra szakosodtak melegek számára. – A családja nem ellenzi? – Viccel? A szüleim odavannak érte. Mikor Sage és Paula – így hívják a partnerét – összeházasodtak vagy nyilatkoztak, hogy együtt akarnak élni, mindegy – mind odautaztunk, és úgy ünnepeltünk, mint az elmeháborodottak. A nővérem boldog, és egyedül ez számít. A szüleimnek az csak bonusz, hogy Sage alternatív életstílust választott. És ha már a családról beszélünk, az ott a kisöcsém háza. Layla gerendaházat látott bent a fák között, és ahol forrdult az út, egy tábla hirdette: HAWKINS CREEK FAZEKASMŰHELY. – Az öccse fazekas? – Aha, méghozzá jó. Akárcsak az anyám, mikor olyan hangulata van. Beugorjunk? – Ó, hát én… – Talán jobb, ha mégsem – határozott Fox. – Ridge-től nehéz szabadulni, Mrs. H pedig már biztosan felhívta Mrs. Oldingert, hogy számítson ránk. Majd máskor. – Rendben. Csevegés, gondolta Layla. Társalgás. Viszonylagos épelméjűség. – Szóval van egy fiú- meg egy lánytestvére. – Két lánytestvérem van. A kishúgom a tulajdonosa a kis vegetáriánus vendéglőnek a városban. Mindent egybevetve egészen jó hely. Négyünk közül én tértem le leginkább arról a virágos ösvényről, amelyet az én alternatív szüleim kitapostak. De azért szeretnek engem. Hát
ennyit rólam. Mi a helyzet magával? – Hát… nekem nincs egyetlen rokonom sem, aki csak fele olyan érdekes volna, amilyennek a maga családja hangzik, de egészen biztos vagyok benne, hogy anyámnak van néhány régi Joan Baez-albuma. – Már megint egy különös és sorsszerű egybeesés. A nő felnevetett, aztán az örömtől elakadt a lélegzete, amikor meglátta az őzeket. – Nézze, ó, nézze csak! Hát nem gyönyörűek, ahogy ott legelnek az erdő szélén? Fox lehúzódott a keskeny padkára, hogy a nő figyelhesse az állatokat. – Gondolom, maga már hozzászokott az őzek látványához – mondta Layla. – Ami nem jelenti azt, hogy rám nem hat. Amikor kicsi voltam, el kellett őket hajtanunk a farmról. – Farmon nőtt fel? A nő hangjában a városlakó sóvárgása hangzott. Ami elárulta, hogy a farm az ő számára a szép őzikét, a nyuszikat, a napraforgót meg a boldogan kapirgáló tyúkokat jelenti. Nem a szántást, kapálást, gyomlálást, aratást. – Egy kis családi farm volt. Magunk termesztettük zöldségünket, csirkét meg kecskét tartottunk, meg méheket. A felesleg egy részét eladtuk, az anyám fazekas munkáival és apám fából készült dolgaival együtt. – Megvan még a farm? – Igen. – Az én szüleimnek egy kis ruhásboltjuk volt, mikor gyerek voltam. Eladták vagy tizenöt éve. Mindig ezt szerettem volna… Istenem, jaj Istenem! Kezével megragadta Fox karját. A fák közül előugró farkas rávetette magát egy fiatal őzre. Az megugrott és felsírt – Layla hallotta a félelem és fájdalom sikolyát. A fiatal állat oldalán folyt a vér, míg a kis csorda többi tagja tovább legelte a füvet. – Nem valóságos. A férfi fémesen csengő hangja mintha valahonnan távolról szólt volna. A nő borzadó tekintete előtt a farkas a földre rántotta az őzet, és marcangolni kezdte. – Nem valóságos – ismételte a férfi. A kezét a nő vállára tette, és Layla úgy érezte, mintha kattant volna benne valami. Valamilyen erő a férfi felé lökte, el az erdő szélén zajló borzalomtól. – Nézzen egyenesen rá – mondta Fox. – Nézzen rá úgy, hogy tudja, mindez nem igaz. A vér vörös volt, és nedvesen csillogó. Rút esőként hullott beszennyezve a satnya téli füvet a keskeny földsávon. – Nem valóságos. – Ne csak mondja. Tudja is. Az a valami hazudik, Layla. Hazugságokban él. Nem valóságos. A nő vett néhány mély lélegzetet. – Nem valóságos. Hazugság. Egy rút hazugság. Egy kicsi, gonosz hazugság. Nem valóságos. A füves sáv üres volt; a földön nem látszott vérnyom. – Hogyan tud együtt élni ezzel? Layla a férfi felé fordult és rámeredt. – Hogy képes elviselni? – Úgy, hogy tudom – ahogy azt is tudtam, hogy ez hazugság volt –, egy nap valahogyan, seggbe fogjuk rúgni. A nőnek fájdalmasan égett a torka. – Maga csinált velem valamit. Amikor megfogta a vállamat, amikor beszélt hozzám, csinált valamit velem.
– Dehogy – tagadta le a férfi minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem vele csinált valamit, mondta magában Fox, hanem érte. – Csak segítettem magának, hogy emlékezzen rá, ez az egész nem valóság. Most menjünk Mrs. Oldingerhez. Fogadni mernék, hogy most jólesne magának az a kamilla tea. – Vajon van whiskyje is? – Nem lennék meglepve. Quinn már látta Cal házát a fákon túl, mikor a telefonja megjelent egy új üzenet. – A fenébe, miért nem hívott egyszerűen fel? – Lehet, hogy megpróbálta. Sok olyan hely van az erdőben, ahol nincs térerő. – Nem lep meg nagyon. A nő megnyitotta az üzenetet, és elmosolyodott, ahogy ráismert Cybil sajátságos rövidítésekből álló titkosírására. El vok hvzva, de erdkl. Tbbet mjá h tlálkzvnk. Kbl7v2. ! Vgyzz magára! Kmlyan! C. – Rendben. – Quinn elrakta a telefont, és magában eldöntötte azt a kérdést, amit útban hazafelé fontolgatott. – Azt hiszem, felhívjuk Foxot és Laylát, mikor azt a nagyon nagy pohár valamit iszom a tűz mellett, amit majd maga rak. – Tetszik az ötlet. – Aztán, mivel maga itt a városban a fej, magát fogom megkérni, hogy keressen nekem egy kellemes, szép, kényelmes és elég tágas házat, amit bérbe lehet venni a következő, mondjuk hat hónapra. – És ki lenne a bérlő? – Bérlők. Természetesen én, bájos barátnőm, Cybil, akit rá fogunk beszélni, hogy szálljon be, és nagy valószínűséggel Layla, akit – azt hiszem – kicsit nehezebb le rávenni. De nagyon meggyőző tudok lenni. – Azt hittem, csak egy hétig akar maradni, előzetesen felmérni a terepet, aztán visszajönni áprilisban, elvarrni a szálakat. – Néha megváltoznak a tervek – válaszolt a nő könnyedén, és a férfira mosolygott, amint elindultak felfelé a kocsibejárón. – Maga nem örül a változásoknak? – Nem igazán. De azért felkísérte a nőt a teraszra, és kinyitotta az ajtót, hogy Quinn belibbenhessen előtte csendes otthonába.
10 Cal úgy vélte, hogy a ház, ahol felnőtt, az állandó evolúció állapotában van. Az anyja pár évente úgy döntött, hogy a falaknak „frissítésre” van szükségük, ami festést jelentett – illetve az anyja szóhasználatával élve „festékkezelést”. A kezelés tartalmazhatott rongyozást, szivacsozást, fésűzést és még rendkívül sok egyebet, aminek változatos elnevezését Cal igyekezett tökéletesen elengedni a füle mellett. Természetesen az új festés új kárpitot vagy „ablakkezelést” igényelt, és magától értetődően új ágyneműt, amikor az anyja a hálószobákhoz ért. És mindez persze elkerülhetetlenül új „elrendezést” kívánt. Meg sem tudta számlálni, hány alkalommal cipelte már körbe a bútorokat, hogy anyja újabb és újabb ötleteinek megfelelőnek rendezze el. Az apja gyakran mondogatta, hogy amint a ház olyan, amilyennek Frannie szeretné, az asszony azonnal szükségét érzi, hogy változtasson rajta. Egy időben Cal azt képzelte, hogy az anyja azért babrál, vacakol, fest, varr, elrendez és átrendez dolgokat, mert unatkozik. Bár sok önkéntes munkát végzett, különböző bizottságokban dolgozott, és kéretlenül is beavatkozozott számtalan szervezet munkájába, sohasem dolgozott az otthonán kívül. Cal életének volt egy szakasza, tinédzser kora végén, húszas évei elején, amikor szánakozva azt képzelte, hogy az anyja elégedetlen, megkeseredett háziasszony. Egy alkalommal, amikor kettesben voltak, Cal két főiskolai szemeszter minden nagyvilági tapasztalatával elmondta az anyjának, hogy megérti, milyen rossz lehet neki, hogy el kell fojtania a vágyait. Az anyja úgy nevetett, hogy le kellett tennie a kárpitosszögeket, hogy megtörölgesse a szemét. – Édesem – mondta –, bennem nincs egy fikarcnyi elfojtás sem. Szeretem a színt, a textúrát, a mintákat és a stílusokat. És mindenféle mást. Úgy használom ezt a házat, mint egy stúdiót, egy tudományos kísérletet, egy laboratóriumot vagy bemutatótermet. Én vagyok a rendező, a díszlettervező és a sztár ebben a show-ban. Mivel a pénzre nincs szükségünk, ugyan miért akarnék eljárni itthonról, hogy munkába álljak? Hogy más mondja meg nekem, mit csináljak és mikor? Begörbített ujjával közelebb intette a fiát, és amikor lehajolt hozzá, a kezével megsimította az arcát. – Te olyan aranyos vagy, Caleb. Majd megtanulod, hogy nem mindenki vágyik arra, ahogyan a társadalom éppen aktuális elképzelései szerint élnie kellene. Én szerencsés vagyok, sőt úgy érzem, kivételezett, hogy úgy dönthettem, itthon maradok, és nevelem a gyermekeimet. És szerencsés vagyok, hogy olyan férjem lehet, aki nem bánja, ha a tehetségemet – mert piszok tehetséges vagyok – arra használom, hogy amint hátat fordít, felforgatom a csendes otthonát, és festékmintákat meg textildarabokat hagyok a házban szerteszét. Én boldog vagyok. És nagyon jólesik, hogy te azért aggódtál, hogy talán nem így van. Cal idővel rájött, hogy az anyjának tökéletesen igaza van. Azzal foglalkozott, ami érdekelte, és remekül értett is hozzá. És azt is észrevette, hogy a lényeget tekintve, az anyja képviselte az erőt otthon. Az apja kereste meg a pénzt, de az anyja intézte a pénzügyeket. Az apja igazgatta az üzletet, az anyja pedig az otthonukat. És ez nekik így tökéletesen megfelelt. Úgyhogy Cal nem is bajlódott azzal, hogy megmondja az anyjának, ne csináljon nagy ügyet a vasárnapi vacsorából – ahogy arról sem próbálta lebeszélni, hogy kiterjessze a meghívást Quinnre, Laylára és Foxra is. Az anyja élt-halt azért, hogy mindennek megadja a módját, és szerette nagyvonalúan megvendégelni az embereket, még akkor is, ha nem ismerte
őket. Mivel Fox vállalta, hogy beugrik a városba, és felveszi a nőket, Cal egyenesen a szülei házába ment, méghozzá korán. Úgy gondolta, jobb lesz, ha kicsit előkészíti a talajt és esetleg figyelmezteti őket, hogyan kezeljenek egy olyan nőt, aki könyvet akar írni a Hawkinsvölgyről, mivel a várost emberek alkotják, többek között az ő családja. Frannie a tűzhelynél állt, és a bélszín hőmérsékletét ellenőrizte. Az eredménnyel láthatóan elégedetten a pulthoz lépett, hogy folytassa híres rakott tésztájának a rétegzését. – Szóval, anya – kezdte Cal, kinyitva a hűtőt. – Bort adok a vacsorához, úgyhogy hiába keresel sört – Cal leforrázva becsukta a hűtő ajtaját. – Rendben. Csak szerettem volna megemlíteni, ne felejtsd el, hogy Quinn egy könyvet ír. – Úgy tapasztalod, hogy elfelejtek dolgokat? – Nem. Az anyja nem felejtett el semmit, ami néha egy kicsit félelmetes volt. – Csak azt akarom mondani, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy minden, amit mondunk vagy teszünk, esetleg bekerülhet a könyvbe. – Hmm. Úgy gondolod, hogy apád vagy én valami zavarba ejtőt mondunk vagy teszünk az előétel fölött? Vagy esetleg várunk vele a desszertig? Ami egyébként almás pite lesz. – Nem, csak… almás pitét sütöttél? Az anyja mindentudó mosollyal nézett rá. – Hát ez a kedvenced, nem igaz, kisbabám? – Igaz, de hátha kijöttél már a gyakorlatból. Meg kéne kóstolnom egy kicsit, mielőtt a társaság ideér. Hogy megkíméljelek a szégyentől, ha pocsék a pite. – Ez már akkor sem vált be, amikor tizenkét éves voltál. – Tudom, de te sulykoltad belém, hogy addig próbálkozzam, míg nem sikerül valami, nem igaz? – Hát csak próbálkozz, drágám. Szóval miért aggaszt, hogy ez a lány, akivel egyébként, amint hallom, többször is láttak járni-kelni a városban, idejön vacsorára? – Nem arról van szó. – Nem volt benne biztos, hogy miről van szó. – Csak nem feledkezhetünk meg róla, hogy miért van itt egyáltalán. Csak ezt akarom mondani. – Én sosem felejtem el. Hogy is tudnám. Élnünk kell az életünket, krumplit pucolni, elhozni a postát, tüsszenteni, új cipőt vásárolni, mindennek ellenére, sőt talán éppen azért. Cal hallotta a fájdalmat az anyja hangjában. – És ebbe az életbe az is beletartozik, hogy képesek legyünk elkölteni egy jó vasárnapi vacsorát, kellemes társaságban. – Bárcsak másként lenne. – Megértelek, de nincs másként. Frannie keze nem állt meg, amint az asszony a fia szemébe nézett. – És Cal, drága szép fiam, te nem tehetsz többet annál, amit teszel. Sőt, néha azt kívánom, bárcsak inkább kevesebbet tehetnél. De… mondd csak, tetszik neked ez a lány? Quinn Black. – Igen. Szívesen megízlelné újra azt a kissé előreálló felső ajkat, gondolta. Aztán gyorsan megszakította ezt a gondolatmenetet, mert tudta, hogy az anyja képes volt olvasni a gyerekei gondolataiban. – Akkor mindent elkövetek, hogy ő és a többiek kellemesen érezzék magukat, és kitűnő vacsorát kapjanak. És Cal, ha nem akartad, hogy idejöjjön, és beszéljen velem vagy az apáddal, nem kellett volna meghívnod. Én hiába akarttam volna, a te szándékod ellenére nem tudtam volna iderángatni. Cal az anyjára nézett. Néha meglepte, hogy ez a rövid, szőke hajú, karcsú termetű, kreatív gondolkodású, csinos asszony hozta őt a világra, és nevelte férfivá. Ránézett és arra gondolt,
milyen törékeny; aztán eszébe jutott, hogy valójában szinte ijesztően erős. – Nem engedem, hogy bárki is fájdalmat okozzon neked. – Én pedig főleg nem hagyom, hogy bárki is bántson téged. Most pedig kifelé a konyhámból. Be kell fejeznem az előételt. Cal felajánlotta volna a segítségét, de tudta, hogy csak lesajnáló pillantást kapott volna érte. Nem mintha az anyja nem engedte volna meg, hogy segítsenek neki. Az apjának nemcsak, hogy szabad volt grilleznie, az anyja még biztatta is erre. És időről időre bárkit befogott kuktának. De amikor társaságot vártak, és az anyja ki akart tenni magáért, senkit nem tűrt a konyhában. Cal átment az ebédlőbe, ahol az asztal már természetesen meg volt terítve. Az anyja az ünneplőstányérokkal terített, vagyis nem akart sem túl elegáns, sem túl hétköznapi terítéket felrakni. Az asztalon sátorként felállított damasztszalvéták voltak, és teamécsesek kobaltkék, kör alakú tartókban, az asztal közepén pedig szépen elrendezett bogyós téli ágak. Még a legrosszabb időkben is, még a Hetes alatt is, ha Cal idejött, itt mindig művészien elrendezett friss virág volt a vázákban, a bútor mindig ragyogott, és érdekes kis szappanok voltak a földszinti mosdó szappantartóiban. Még a pokol sem tudta Frannie Hawkinsot kizökkenteni a szokásos kerékvágásból. Talán, gondolta Cal, amint átsétált a nappaliba, ez volt részben az oka – sőt talán a legfontosabb oka –, hogy ő maga végig tudta csinálni az egészet. Mert történhetett bármi, az anyja megőrizte maga körül a rendet, és a maga józan gondolkodását. Csakúgy, mint az apja. Ezt tőlük kapta, gondolta Cal. Ezt a sziklaszilárd alapot. Ezt semmi, még a pokol ördöge sem rendíthette meg soha. Elindult fölfelé, hogy megkeresse apját, aki, úgy sejtette, az otthoni irodájában lesz. De amint kipillantott az ablakon, látta, hogy Fox zöld furgonja beáll a ház elé. Cal figyelte, amint elsőként Quinn pattan ki a kocsiból, óvatosan magához ölelve egy zöld papírba csomagolt virágcsokrot. Aztán kiszáll Layla, kezében, innen úgy tűnt, egy üveg bor volt díszcsomagolásban. Anyja értékelni fogja az ajándékokat, gondolta Cal. Katonásan rendezett kamrájában neki magának is egész polcravaló, gondosan válogatott vésztartaléka volt a háziasszonynak szánt ajándékokból, ajándék tasakokból, színes csomagolópapírokból, és különféle díszkötöző szalagokból és masnikból. Amikor Cal ajtót nyitott, Quinn egyenesen bemasírozott a lakásba. – Szia! Imádom a házat meg a kertet! Látszik, honnan örökölted a jó szemedet a kertrendezéshez. Milyen gyönyörű hely! Layla, nézd ezeket a falakat! Mint egy itáliai villa. – Ez a legújabb reinkarnációjuk – jegyezte meg Cal. – Nagyon otthonos, és mégis elegáns. Mintha mondjuk az ember össze is kuporodhatna azon a mesés kanapén, hegy szunyókáljon egyet, de előbb valószínűleg kiolvasná a Déli Otthonokat. – Köszönöm – lépett ki a konyhából Frannie Hawkins. – Ez nagyon kedves bók volt. Cal, vedd el mindenkitől a kabátját, légy szíves. Frannie Hawkins vagyok. – Nagyon örvendek. Én Quinn vagyok. Köszönöm szépen a meghívást. Remélem, szereti a vegyes csokrokat. Általában nehezen tudok csak egyfélét választani, szinte bármiről legyen is szó. – Nagyon szép virágok, köszönöm. Frannie átvette a csokrot, és várakozóan mosolygott Laylára. – Layla Darnell vagyok. Köszönöm, hogy vendégül lát minket az otthonában. Remélem, a bor megfelelő. – Biztos vagyok benne. – Frannie bekukucskált a díszcsomagolásba. – Jim kedvenc cabernet-je. Milyen kedvesek. Cal, menj fel, és szólj apádnak, hogy megjöttek a vendégek. Szia, Fox.
– Én is hoztam valamit. Megragadta a nőt, elegánsan hátradöntötte, és mindkét arcát megcsókolta. – Mi készült a konyhában, drágaságom? Frannie megborzolta Fox haját, mintha még mindig kisfiú volna. – Már nem kell sokáig várnod, hogy megtudd. Quinn és Layla, helyezzétek kényelembe magatokat. Fox, gyere velem. Vízbe akarom tenni ezt a virágot. – Tudunk segíteni valamit? – A világon semmit. Amikor Cal lejött az apjával, Fox fennhéjázó francia pincér módjára éppen az előételt szolgálta felé. A nők nevettek, lobogtak a gyertyák, és Frannie behozta a nagyanyja legszebb kristályvázáját, amelyben Quinn színes virágai pompáztak. Néha, gondolta Cal eltűnődve, minden a legnagyobb rendben van a világban. A vacsora felénél, miközben a társalgás, Cal terminológiája szerint „biztonságos vizeken” haladt, Quinn egyszer csak letette a villáját, és megrázta a fejét. – Mrs. Hawkins, ez a legfantasztikusabb vacsora életemben. Meg kell kérdeznem, tanult valaha főzni? Régebben mesterszakácsként dolgozott valahol, vagy csak kifogtunk egy nagyon jó napot? – Vettem néhány leckét. – Frannie sokszor vett „néhány leckét” – szólt közbe Jim. – Mindenféle területen. De született tehetsége van a főzéshez, a kertészkedéshez meg a lakberendezéshez. – Amit itt látnak, az mind az ő műve. Ő festette a falakat, készítette a függönyöket – pardon, „ablakkezelést” alkalmazott – korrigált, a feleségére kacsintva. – Ki van zárva! Maga csinálta az összes különleges festést? Saját kezűleg? – Szeretek ezzel foglalkozni. – Azt a tálalót ott évekkel ezelőtt egy bolhapiacon találta és hazacipeltette velem – intett Jim a fényezett mahagóni tálalószekrény felé. – Pár héttel később becipeltette velem ide. Azt hittem, átvert, kiosont és vásárolt helyette egy másikat egy régiségboltban. – Martha Stewart kismiska magához képest – közölte Quinn. – És ezt dicséretnek szántam. – Annak is veszem. – Én egyáltalán nem értek az ilyesmihez. Alig tudom a körmeimet kifesteni. Hát te? – fordult Laylához. – Varrni nem tudok, de festeni szeretek. Falakat. Már csináltam néhány rongyozott falat, ami egész jól sikerült. – Én csak az exvőlegényem fülét rágtam szerinte rongyosra néha. – Nem is tudtam, hogy el volt jegyezve – mondta Frannie. – Én legalábbis azt hittem. De alaposan eltért a dologról a véleményünk. – Nehéz lehet összeegyeztetni a karriert meg a magánéletet. – Hát, nem is tudom. Egy csomó embernek sikerül – persze, csak többé-kevésbé, de azért megpróbálják. Azt hiszem, a megfelelő emberek kellenek hozzá. A trükk vagy legalábbis az első trükk a sok közül, felismerni a megfelelő embert. Önöknél nem így működött? Nem volt nehéz felismerniük egymást? – Én tudtam azonnal, amint megláttam Frannie-t. – Jim ragyongó arccal nézett a feleségére. – Frannie viszont, hát egy kicsit rövidlátóbb volt. – Vagy inkább gyakorlatiasabb – helyesbített Frannie –, mivel hogy nyolc- és tízévesek voltunk akkoriban. Én ráadásul élveztem, hogy úgy odavagy értem, és futsz utánam. – Igen, igazad van – fordult Frannie Quinn felé. – Meg látnotok kell egymást, és meg kell látnod a másikban valamit, amitől úgy érzed, nem szalaszthatod el, vele akarsz maradni jóban és rosszban.
– Néha pedig az ember azt hiszi, lát valamit – tette hozzá Quinn –, de kiderül, hogy csak egy – mondjuk ügy. – trompe l’oeil, szemfényvesztés volt. Quinn remekül értett hozzá, hogy szóra bírja az embereket. Frannie Hawkins nem volt egyszerű célpont, de Quinn-nek sikerült beügyeskednie magát a konyhába, hogy segítsen a desszert meg a kávé előkészítésében. – Szeretem a konyhákat. Elég szánalmas szakács vagyok, de szeretem a sok különféle eszközt, meg a fényes felületeket. – Gondolom, a munkádból fakadóan, te gyakran eszel étteremben. – Ami azt illeti, legtöbbször otthon eszem, vagy hozatok valami ételt. Pár éve változtattam az étkezésemen, úgy döntöttem, hogy egészségesebben fogok étkezni, kevesebbet eszem gyorséttermi kaját meg készételt a dobozból. Már egész jó salátákat tudok készíteni. Első lépésnek nem rossz. Ó, Istenem, ez almás pite! Házi almás pite! Kétszer annyi gyakorlatot fogok csinálni az edzőteremben, büntetésül a hatalmas szeletért, amit ebből kérni fogok. Látván a lány lelkesedését, Frannie csintalan mosollyal kérdezte. – Ahogy most divatos? Vaníliafagylalttal? – Igen, de csak mert nem akarok udvariatlan lenni. Quinn habozott egy pillanatig, aztán belevágott. – Szeretnék kérdezni valamit, de ha úgy érzi, ezzel visszaélek a vendégszeretetével, kérem, mondja meg. Nehéz fenntartani ezt a normális életet, egybetartani a családját, saját magát, az otthonát, amikor tudja, hogy minden veszélybe fog kerülni? – Nagyon nehéz. Frannie a pitét rendezgette, míg a kávé kifőtt. – De szükséges. Azt szerettem volna, ha Cal elmegy, és ha ő megtette volna, rá tudtam volna venni Jimet, hogy mi is költözzünk el innen. Én el tudtam volna menni, hátat fordítani az egésznek. De Cal nem. És én nagyon büszke vagyok rá, hogy maradt, hogy nem adta fel. – Elmondaná nekem, mi történt, amikor Cal hazajött aznap reggel, a tizedik születésnapja reggelén? – Én a kertben voltam. Frannie az ablakhoz lépett, amely a hátsó kertre nézett. Látta maga előtt, ami történt, minden részletével együtt. Hogy milyen zöld volt a fű, és milyen kék az ég. A hortenziák kezdték kibontani a szirmukat, a szarkalábak egzotikus kék dárdaként magasodtak az égre. Az elszáradt rózsákat metszette le, és néhány elszáradt évelőt. Hallotta még a metszőolló csattogását is, és a szomszédok – akkor Petersonék laktak mellettük, Jack és Lois – fűnyírójának a hangját. Arra is emlékezett, hogy Cal járt az eszében, és a születésnapi parti. A tortája sült a sütőben. Csokoládétorta volt, emlékezett rá. Fehér mázzal akarta bevonni, hogy olyan legyen, mint a jégbolygó az egyik Csillagok háborúja filmből. Cal évekig rajongott a filmért. Frannie már megvette a kis figurákat, amiket majd elrendez a tetején, és a tíz gyertya is a konyhában várta a sorát. Meghallotta-e vagy megérezte? Valószínűleg mindkettő, mindenesetre felnézett, ahogy a fia beszáguldott a biciklijén, sápadtan, koszosan, izzadtan. Az asszony első gondolata az volt, hogy baleset történt. Felpattant, és odarohant a fiához. Csak akkor vette észre, hogy a gyereken nincs rajta a szemüvege. – Az agyamnak az a része, amelyik ezt észrevette, azt súgta, hogy jól szidjam össze, de nem hallgattam rá, csak futottam tovább, ő meg leszállt a bicikliről, és odaszaladt hozzám. Odaszaladt, és erősen belém kapaszkodott. Reszketett – az én kicsi fiam –, mint a falevél. Letérdeltem, és eltartottam magamtól, hogy lássam, nem véres-e, nincs-e törött csontja.
Mi az, mi történt megsérültél? Mindez egy lélegzettel szakadt kis Frannie-ból. Az erdőben – válaszolta a gyerek. Anya. Anya. Az erdőben. – Akkor az agyam egyik része megint azt gondolta, mit kerestél az erdőben, Caleb Hawkins? A gyerekből csak úgy ömlött a szó, hogyan tervezték el ezt a kalandot, ő, Fox meg Gage, mit csináltak, hová mentek. És az agyamnak az a része hidegen tervezgette a bűnhöz illő megfelelő büntetést, miközben valójában meg voltam rémülve, és rettenetesen, kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amiért a karomban tarthattam az én koszos, izzadt kisfiamat. Aztán elmondta nekem a többit is. – Hitt neki? – Nem akartam. Azt akartam hinni, hogy rémálmot látott, amit bőségesen megérdemelt; hogy tömte magába az édességet meg a sok egészségtelen ennivalót, és rosszat álmodott tőle. Vagy hogy valaki esetleg utánuk ment az erdőbe. De ha az arcába néztem, nem tudtam ezt hinni. Nem hihettem valami egyszerű magyarázatban. És persze ott volt a látása is. A kert túlsó végében meglátott egy méhet a szarkalábak fölött lebegni. És a kosz meg az izzadtság alatt egy karcolás sem volt rajta. Annak a kilencévesnek, akit előző nap útnak indítottam, le volt horzsolva a térde, és le volt verve a sípcsontja. Aki visszajött, azon egy karcolás sem volt, csak a vékony fehér sebhely keresztben a csuklóján, ami még nem volt ott, amikor elment. – Ennek ellenére sok felnőtt, még anyukák is, nem hittek volna egy kisgyereknek, aki ilyen történettel állít haza. – Nem állítom, hogy Cal sosem hazudott nekem, mert nyilvánvaló, hogy megtette. De akkor tudtam, hogy nem hazudik. Tudtam, hogy az igazat mondja nekem, mindazt, amit tud. – És mit csinált? – Bevittem a házba, mondtam neki, hogy mosdjon meg és öltözzön át. Felhívtam az apját, és hazahívtam a testvéreit. A születésnapi tortáját elégettem – teljesen elfeledkeztem róla, és nem hallottam meg a sütő jelzését. Az egész házat is leégethettem volna, ha maga Cal meg nem érzi az égett szagot. Úgyhogy sosem készült el a jégbolygója, tíz gyertyával a tetején. Mindig fáj, ha eszembe jut, hogy elégettem a tortáját, és nem tudta rajta elfújni a gyertyákat, Hát nem ostobaság? – Nem, asszonyom – mondta Quinn nyomatékosan, amikor Frannie ránézett – egyáltalán nem. – Soha többé nem volt igazán, egészen kisfiú – sóhajtott Frannie. – Egyenesen átmentünk O’Dellékhez, mert Fox és Gage már ott volt. Megtartottuk, amit úgy nevezhetnénk, az első csúcstalálkozót. – És mit… – Be kell vinnünk a desszertet meg a kávét. Elbírod azt a tálcát? Quinn, megértve, hogy egyelőre lezárták a témát, az asztalhoz lépett. – Persze. Ez fantasztikusan néz ki, Mrs. Hawkins. Az almás pitének szóló ováció alatt Quinn Jim Hawkinsot környékezte meg. Cal, ezt határozottan érezte, kerülni próbálja őt meg a témát, mióta kirándultak a Pogánykőhöz. – Mr. Hawkins, maga egész életét Hawkins-völgyben töltötte. – Itt születtem és nevelkedtem. Már akkor éltek itt Hawkinsok, amikor a város helyén csak egy pár kőkunyhó állt. – Találkoztam a nagyanyjával, és úgy tűnik, ő sokat tud a város történetéről. – Nála többet nem tud senki. – Ön pedig állítólag sokat tud az ingatlanokról, az üzletről meg a helyi politikáról. – Azt hiszem, így van. – Akkor talán adhatna nekem tanácsot, hogy merre induljak. A szeme sarkából Calra pillantott, aztán sugárzó mosollyal ismét az apa felé fordult. – Bérelni szeretnék egy házat valahol a városban vagy a közelében. Semmi különlegeset, csak tágas legyen. Hamarosan érkezik egy barátnőm, és már majdnem sikerült meggyőznöm
Laylát, hogy ő is tovább maradjon itt. Azt hiszem, kényelmesebb volna és praktikusabb is, ha mi, hárman egy házat bérelnénk, és nem a szállodában laknánk. – Milyen hosszú időre gondolt? – Hat hónapra. Látta, hogy a férfi megérti a ki nem mondott szavakat és azt is látta, hogy Cal komoran összevonja a szemöldökét. – Július végéig akarok maradni, Mr. Hawkins, és remélhetőleg találok olyan házat, ahol elfér három nő – elméletileg három – tette hozzá, Laylára pillantva. – Feltételezem, jól meggondolta. – Úgy van. Meg akarom írni ezt a könyvet, és az egyik szempont, amit hangsúlyozni akarok, hogy a város megmarad, és az emberek is – legalábbis sokan közülük – itt maradnak. Itt maradnak, és almás pitét sütnek, és vendégeket hívnak vasárnap vacsorára. Bowlingoznak és vásárolnak. Veszekednek és szerelmeskednek. Élnek. Ha mindezt jól meg akarom mutatni, akkor itt kell lennem előtte, alatta és utána. Úgyhogy szeretnék egy házat bérelni. Jim megevett egy szelet pitét, és leöblítette egy csésze kávéval. Aztán megszólalt: – Véletlenül tudok egy helyet a Fő utcán, a Fő úttól egytömbnyire. Régi épület, a legrégebbi része még a polgárháború előtt épült. Van benne négy hálószoba, három fürdőszoba. Elől és hátul szép tornác. Két éve kapott új tetőt. A konyha elég nagy az étkezésekhez, bár nyílik belőle egy kis ebédlő is. A berendezés semmi különös, de csak ötéves. Most lett frissen festve. A bérlők csak egy hónapja költöztek ki. – Tökéletesen hangzik. Úgy tűnik, nagyon jól ismeri. – Még szép. A mi tulajdonunk. Cal, megmutathatnád Quinn-nek. Esetleg hazafelé beugorhatnátok oda vele meg Laylával. Tudod, hol vannak a kulcsok. Mivel ez tűnt a legpraktikusabb megoldásnak, Quinn autójában utazott és Layla Foxszal követte őket. Quinn kinyújtotta a lábát és felsóhajtott. – Először is hadd mondjam meg, hogy a szüleid csodálatosak, és szerencsés vagy, hogy ilyen meleg családi otthonban nőttél fel. – Egyetértek. – Apád olyan, mint Jimmy Stewart. Meg tudtam volna enni, akárcsak anyád – aki mellesleg Martha Stewart és Grace Kelly kereszteződése – almás pitéjét. Cal ajka mosolyra rándult. – Szerintem mindkettőjüknek tetszene ez a jellemzés. – Te tudtál arról a házról a Fő utcában. – Igen. – Tudtál róla, és szándékosan nem említetted. – Így van. De tudomást szereztél róla még a vacsora előtt, ezért kerültél meg engem, és fordultál egyenesen az apámhoz. – Talált. Megveregette az ujjával a férfi vállát. – Sejtettem, hogy ezt a házat fogja ajánlani. Ő kedvel engem. Azért nem említetted, mert nem örülsz annak, amit esetleg Hawkins-völgyről írhatok? – Részben. De inkább csak reméltem, hogy meggondolod magad és elmégy. Mert én is kedvellek. – Kedvelsz engem, ezért azt szeretnéd, hogy elmenjek? – Kedvellek, Quinn, ezért biztonságban akarlak tudni. Ismét ránézett a nőre, ezúttal hosszabban. – Néhány dolog, amit Hawkins-völgyről mondtál a desszertnél, majdnem szó szerint megegyezett azzal, amit anyám mondott ma nekem. Így szinte egyáltalán nem maradt bennem semmi rossz érzés azzal kapcsolatban, amit esetleg leírsz majd. De ettől csak még jobban kedvellek, és ez probléma.
– Tudnod kellett, azok után, ami az erdőben történt velünk, hogy nem fogok elmenni. – Azt hiszem, így van. Ráfordult egy rövid, meredek feljáróra. – Ez az a ház? Ez tökéletes! Nézd ezt a kőfalat meg a nagy tornácot! És az ablakokon zsalugáter van! Az ablakok sötétkékre voltak festve, ami szépen mutatott a szürke kőfalon. A kis előkertet két részre osztotta három beton lépcsőfok meg a keskeny járda. Egy karcsú fa. – Quinn úgy gondolta, talán somfa – díszelgett a kert bal oldalán. Amint Fox furgonja beállt mögéjük, Quinn kiugrott az autóból, és csípőre tett kézzel eléjük állt. – Ez egyszerűen imádnivaló! Nem gondolod, Layla? – Igen, de… – Semmi de, legalábbis egyelőre. Nézzünk körül odabenn. Cal felé intett a fejével. – Rendben, háziúr? Amint felmasíroztak a tornácra, Cal előhúzta a kulcsokat, amelyeket apja otthoni irodájában akasztott le a szögről. A kulcskarikán kis fémlap volt a ház címével. Az ajtó meg sem nyikordult, ami elárulta, hogy Hawkinsék gondosan karbantartják a házat. A bejárati ajtó közvetlenül a lakótérbe nyílt, amely kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles, és bal oldalt lépcső vezetett fel az emeletre. A padló kissé kopottas volt, de makulátlanul tiszta. A fűtetlen szobában még enyhén érezhető volt a festék illata. A kicsi, téglából rakott kandallótól Quinn el volt ragadtatva. – Bárcsak úgy értenék a színekhez, mint az édesanyád – jegyezte meg Calnak. – A kiadó ingatlanokat mindig tojáshéj színűre festik, ez a Hawkins-módi. Ha a bérlő változtatni akar rajta, az ő dolga. – Logikus. Felülről akarom kezdeni, és onnan jönni lefelé. Layla, akarsz felmenni az emeletre, és huzakodni egy kicsit, hogy melyik hálószoba kié legyen? – Nem. Cal úgy vélte, makacsságot és elkeseredést lát a lány arcán. – Nekem van hálószobám New Yorkban. – De most nem vagy New Yorkban – válaszolta egyszerűen Quinn, és felszaladt a lépcsőn. – Nem is hallgat rám – motyogta Layla. – De mintha én sem hallgatnék magamra, ha arról van szó, hogy visszamegyek New Yorkba. – Ha már itt vagyunk – szólt közbe Fox –, akár körül is nézhetünk. Én nagyon szeretek üres házakban szaglászni. – Én fent leszek. Cal elindult fölfelé. Quinnt abban a hálószobában találta, amelyik az apró hátsó kertre nézett. A nő a magas, keskeny ablaknál állt, jobb kezével az üvegnek támaszkodva. – Eredetileg azt gondoltam, az egyik utcai szobát választom majd, ahonnan láthatom, hogy ki hova megy, mikor és kivel. Ezt általában nagyon élvezem. De úgy döntöttem, inkább ez lesz az én szobám. Fogadjunk, hogy nappal, ha ideáll az ember, hátsóudvarokat lát, házakat, és ez szinte hihetetlen, ellátni egészen a hegyekig. – Mindig ilyen gyorsan döntesz? – Aha, általában. Még ha néha magam meglepődöm is rajta, mint például most. A fürdőszoba is szép. Elfordult és a mellékajtó felé intett. – És mivel csak lányok leszünk, ha valakivel közösen használjuk, nem lesz nagyon furcsa, hogy ez összeköti a két hálószobát ezen az oldalon. – Biztos vagy benne, hogy mindenki beáll a sorba.
Quinn most teljesen szembefordult vele. – Az önbizalom az első lépés ahhoz, hogy megszerezd, amit akarsz, vagy amire szükséged van. De mondjuk úgy, azt remélem, hogy Layla és Cyb egyetértenek majd velem, hogy praktikusabb és kényelmesebb is, ha pár hónapig együtt lakunk ebben a házban, mintha ott kucorognánk a szállodában. Különösen figyelembe véve azt a tényt, hogy Laylának is meg nekem is eléggé elment a kedvünk a szálloda éttermétől. – Nincs bútorotok. – Bolhapiac. Összeszedjük a legszükségesebbeket. Cal, én már ennél jóval szerényebb körülmények között is 1aktam egy sztoriért. De ez most több, valamilyen módon közöm van ehhez az egészhez, ehhez a helyhez. Ezt nem tudom csak úgy lerázni magamról és kisétálni innen. Cal pedig azt kívánta, bárcsak megtehetné, de tudta, az érzései akkor nem volnának ilyen erősek iránta. – Rendben van, de egyezzünk meg abban, hogy ha meggondolnád magad, és mégis elmennél innen, nem kell magyarázkodnod. – Megegyeztünk. Most beszéljünk a bérleti díjról. Mennyibe fog kerülni nekünk ez a hely? – Fizetitek a rezsit: fűtést, villanyt, telefont, kábelt. – Természetesen. És még? – Ez minden. – Hogy érted, hogy ez minden? – Nem kérek tőled bérleti díjat, amikor, legalábbis részben, miattam vagy itt. Az én családom, az én barátaim, az én városom miatt. Nem akarunk ebből hasznot húzni. – Te nagyon tisztességes ember vagy, igaz, Caleb? – Legtöbbször igen. – Nekem lesz hasznom, szól optimistán a nő, a könyvből, amit írni akarok. – Ha túl leszünk a júliuson, és te megírod a könyvet, akkor megérdemled, hogy hasznod legyen belőle. – Hát, keményen alkuszol, de azt hiszem, megegyeztünk. Előrelépett, és nyújtotta a kezét. A férfi megfogta, aztán a másik kezét a nő tarkójára helyezte. Quinn szemében meglepetés villant, de nem állt ellen, amikor a férfi maga felé húzta. Cal nem siette el a dolgot. Lassan ért össze a testük, találkozott az ajkuk, lassan ízlelték meg egymást. Ez nem az a sürgetően fellobbanó, szinte fájdalmas vágy volt, mint ott a tisztáson. Most komótosan siklottak az érdeklődéstől az örömig és a fájdalomig, míg Quinn feje már szédült, és a vére felforrósodott. Cal érezte, ahogy a nő megadja magát, fokról fokra, amint a kezében tartott kéz is ellazult. A feszültség, amely egész nap kínozta a férfit, elenyészett, nem maradt más, csak a pillanat, és a végtelen nyugalom. Még amikor Cal hátrahúzódott, az a belső csend akkor is kitartott. Quinn kinyitotta a szemét, és a férfi szemébe nézett. – Ez csak te voltál meg én. – Igen. Cal a nő tarkóját simogatta az ujjaival. – Csak te meg én. – Csak azt akarom mondani, hogy én elvből soha nem kerülök érzelmi vagy intim, szexuális kapcsolatba senkivel, akinek közvetlen köze van ahhoz a történethez, amellyel kapcsolatban kutatásokat folytatok. – Ez valószínűleg nagyon bölcs dolog. – Én nagyon bölcs vagyok. És még azt akarom mondani, hogy ebben a konkrét esetben figyelmen kívül szándékozom hagyni ezt az alapelvet.
A férfi mosolygott. – És milyen igazad van. – Hajt a vérem. Mindent egybevetve, bele kell törődnöm. Sajnos, vissza kell mennem a szállodába. Sok… dolgom van. El kell intéznem ezt-azt, mielőtt beköltözhetnék ide. – Persze. Én tudok várni. Nem engedte el a nő kezét; lekapcsolta a villanyt, és kivezette Quinnt a szobából.
11 Cal egy tucat rózsaszínű rózsát küldött az anyjának. Frannie szerette a hagyományos Valentin-napi virágcsokrot, és Cal tudta, hogy az apjától vöröset kap. De ha nem tudta volna, Amy Yost a virágboltban emlékeztette volna rá, mint minden áldott évben. – Apád egy tucat vöröset rendelt a múlt héten, mai kézbesítéssel, cserepes muskátlit a nagymamájának, és a Valentin-napi speciális összeállítást a nővéreidnek. – Nekik is? Micsoda seggnyalás – mondta Cal, tudván, hogy ezzel megbotránkoztatja és megnevetteti Amyt. – Hát akkor legyen mondjuk egy tucat sárga rózsa a nagyinak. Vázában, Amy, hogy ne kelljen bajlódnia velük. – Ó, ez aranyos. Megvan Essie ríme a nyilvántartásban, csak töltsd ki a kártyát. Cal felvett egyet, kicsit gondolkodott, aztán írni kezdett: „A szívek pirosak, sárgák ezek a rózsák, Boldog Valentint kíván kedvenc dédunokád.” Giccses, az biztos, gondolta, de nagyinak tetszeni fog. Nyúlt a tárcájáért, hogy fizessen, amikor észrevette a piros-fehér csíkos tulipánokat a hűtött tároló üvegajtaja mögött. – Ó, azok a tulipánok… érdekesek. – Ugye, milyen szépek? Egész tavaszi hangulatom támad tőlük. Nem probléma, ha valamelyik rózsacsokor helyett inkább ebből küldenél. Mindjárt… – Nem, nem. Inkább… ebből is kérek egy tucatot, szintén vázával kérem szállítani, Amy. – Hogyne. Az asszony vidám, kerek arca kigyúlt a kíváncsiságtól, és egy jó kis pletykálkodás reményétől. – Ki a Valentinod, Cal? – Ez inkább afféle házavatóra szánt ajándék. Miért ne küldhetné Quinn-nek egy csokrot? A nők szeretik a virágot, gondolta, miközben kitöltötte a nyomtatványt. Valentin-nap volt, és a nő most fog beköltözni a házba a Fő utcán. Ez nem olyan, mintha gyűrűt venne neki, és mindjárt megfogadná a zenekart az esküvőre. – Quinn Black. Amy jelentőségteljesen megemelte a szemöldökét, ahogy elolvasta a nevet a lapon. – Meg Stanley tegnap összefutott vele a bolhapiacon, meg azzal a New York-i barátnőjével. Egy csomó cuccot vettek Meg szerint. Azt hallottam, együtt jársz vele. – Mi nem… Vagy igen? Akárhogy van is, jobb, ha nem feszegetik ezt a témát. – Nos, mennyibe kerül az egész, Amy? A hitelkártyája még szinte zümmögött a gépben, amikor kilépett az üzletből. Válla közé húzta a fejét, hogy kevésbé érezze a hideget. Csíkos tulipánok ide vagy oda, nem úgy tűnt, mintha az anyatermészet csak egy futó gondolatot is szentelt volna a tavasznak. A vigasztalan égből ónos eső hullott jégpályává változtatva az utakat meg a járdákat. A bowlingszalonból szokás szerint gyalog jött át a virágboltba úgy időzítve, hogy éppen a tízórás nyitásra érjen oda, így elkerülve az elkeseredett rohamát azoknak, akik az utolsó pillanatra hagyták az egész valentinozást. Úgy tűnt, felesleges volt az aggodalma. Egyetlen vevő sem jött be a boltba, miközben megvette a rózsákat, azután ötletszerűen a tulipánokat. Egy lélek sem volt a járdákon, és egyetlen autó sem araszolt óvatosan az úton a Virágcserép felé. – Fura – a hangja tompán hangzott az aszfaltot ostorozó ónos eső suhogásában. Még a legpocsékabb időben is, mindig szokott találkozni néhány emberrel a városban járva. Kesztyűtlen kezét a zsebébe süllyesztette, és elátkozta magát, hogy ezúttal, a szokásától
eltérően nem jött inkább autóval. – Aki ragaszkodik a szokásaihoz, annak befagy a feneke – motyogta magában. Szeretett volna már az irodája melegében egy csésze kávét kortyolgatni, sőt, akár megtenni az előkészületeket, hogy lefújja a ma estére szervezett Szerelmesek Bálját, ha az ónos eső még jobban rákezd. Ha a nyomorult furgonnal jött volna, már ott lenne. Ezt gondolván elnézett a bowlingszalon felé, és észrevette, hogy a Városháza téren nem működik a forgalmi lámpa. Biztos elment az áram, gondolta Cal, hát ez baj. Meggyorsította a lépteit. Tudta, Bill Turner gondoskodik róla, hogy a generátor be legyen kapcsolva, de akkor is ott akart lenni. Iskolai szünet volt, úgyhogy biztosan sok gyerek volt a játékteremben. Az ónos eső surrogása egyre erősödött, míg végül úgy hangzott, mintha egy óriási rovarsereg masírozna díszlépésben. A csúszós járda ellenére Cal kocogni kezdett, aztán hirtelen felötlött benne egy gondolat. Miért nem volt egyetlen autó sem a téren, sem a járdák mellett leparkolva? Miért nem ment el mellette egyetlen autó sem? Hirtelen megállt, és ekkor megszűnt az ónos eső sziszegése. A beálló csendben hallotta, hogy úgy kalapál a szíve, mintha ököllel vernének egy acéllemezt. Az asszony olyan közel állt, hogy akár el is érhette volna a kinyújtott kezével. De tudta, ha megpróbálná, a keze áthatolna rajta, mint a vízen. A nő sötétszőke haja ki volt bontva, mint amikor a vödröket cipelte a kis kunyhó felé a Hawkins-erdőben, miközben a zöldellő rétről énekelt. De a teste most karcsú volt és sudár a hosszú szürke ruhában. Calnak az a nevetséges gondolata támadt, hogy ha már muszáj kísértetet látnia, szerencse, hogy az legalább nem állapotos. Mintha csak meghallotta volna a gondolatát, az asszony elmosolyodott. – Én nem vagyok a te félelmed, de te az én reményem vagy. Te es azok, akikkel együtt egész vagy. Ami téged alkot, Caleb Hawkins, az a múltból való, a jelenből és az eljövendőből. – Ki maga? Maga Ann? – Én az vagyok, ami előtted volt, és te szerelemből lettél. Tudnod kell, hogy hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy a világra jöttél, már szerettek téged. – A szeretet nem elég. – Nem, de a szeretet az a szikla, amin minden egyéb nyugszik. Nézz és láss. Eljött az idő, Caleb. Mindig is erre az időre vártunk. – Minek az ideje? – Annak a vége. Hétszer három. Élet vagy halál. – De hát mondja meg, mit kell tennem. A fenébe! – Bárcsak tudnám. Bárcsak megvédhetnélek. Az asszony felemelte az egyik kezét, aztán hagyta, hogy újra lehulljon. – Szükség van a harcra, az áldozatra és nagy bátorságra. Szükség van a hűségre. És szükség van a szeretetre. A bátorság, a hűség és a szeretet az, ami ilyen régóta visszatartja, ami megakadályozza, hogy az a hatalmába kerítsen mindenkit, aki él és lélegzik ezen a helyen. Most rajtatok a sor. – Nem tudjuk, hogyan. Pedig megpróbáltuk. – Most jött el az idő – ismételte meg a nő. – Az most erősebb, de te is az vagy, és mi is. Használd, amit kaptál, vedd el, amit az vetett, de sosem birtokolhatott. Így nem maradsz alul. – Könnyű azt mondani. Maga halott. – De te nem vagy az. Ők sem. Ezt ne felejtsd el. Amikor az alak halványulni kezdett, Cal utánanyúlt, de hiába. – Várjon, a fenébe! Várjon, ki maga? – A tiéd – felelte a nő. – A tiéd, amint én vagyok, és mindig is leszek az övé.
Azzal eltűnt, az ónos eső pedig újra sisteregni kezdett a járdán. Autók dübörögtek el mellette, amint a téren a forgalmi lámpa zöldre váltott. – Nem a legjobb hely az ábrándozásra – kacsintott rá Meg Stanley, aki csúszkálva igyekezett a Mama Konyhája bejárata felé. – Nem – motyogta Cal. – Tényleg. Újból elindult a bowlingszalon felé, aztán a Fő utca felé kanyarodott. Quinn autója a felhajtón állt, és az ablakokon át kiszűrődött a lámpafény, amivel Quinn valószínűleg a borús szürkeséget akarta elűzni. Cal bekopogott, és hallotta, hogy valaki fojtott hangon kiszólt, hogy jöjjön be. Amint belépett, látta, hogy Quinn és Layla egy íróasztalra emlékeztető dolgot próbálnak felcipelni a lépcsőn. – Mit csináltok? Jézusom. Odalépett, és megragadta Quinn mellett az íróasztal szélét. – Még valami bajotok lesz. Quinn bosszús fejmozdulattal hátradobta az arcából a haját. – Boldogulunk. – Persze, sikeresen eljuthattok majd a baleseti sebészetre. Menj följebb, fogd meg a túlsó végét Laylával. – Akkor mindketten hátrafelé fogunk menni. Miért nem te fogod azt a végét? – Mert így én tartom a súly nagy részét. – Ó. Elengedte az íróasztalt, és a falhoz simulva feljebb lépett. Cal nem is próbálta megkérdezni, hogy miért kell az íróasztalt felvinni. Elég sokáig élt az anyjával ahhoz, hogy ne pazarolja ilyesmire fölöslegesen az energiáját. Inkább nyögve irányította a nőket, nehogy az íróasztal sarka a falnak ütközzön, amikor a lépcső tetején balra fordultak. Aztán Quinn utasítására a bútort elhelyezték a legkisebbik hálószoba ablaka előtt. – Látod, igazunk volt – szólalt meg lihegve Quinn, megigazgatva magán a Penn State feliratú pólót. – Ez a tökéletes helye. A szobában volt egy jobb napokat látott szék a hetvenes évekből, egy állólámpa rózsás üvegburával, amelyről hosszú kristálydíszek lógtak le, és egy feketére lakkozott, régi, alacsony könyvespolc, amely bizonytalanul imbolygott Cal keze alatt. – Tudom, tudom – intett Quinn Cal komor tekintetét látva. – De csak egy kicsit meg kell kalapálni, vagy mi, és ez különben is csak átmeneti megoldás. Arra gondoltunk, ebből a szobából egy kis nappali lesz, aztán úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha inkább egy kis irodát csinálunk belőle. Ezért van itt ez az íróasztal, amit eredetileg az ebédlőbe szántunk. – Értem. – A lámpa úgy néz ki, mintha egy texasi bordélyból hoztuk volna – mondta Layla, ujjával megpöckölve az egyik lelógó kristályt. – De éppen ezért tetszik nekünk. A szék borzalmas. – De kényelmes – vetette közbe Quinn. – Kényelmes, és legfeljebb letakarjuk. Cal egy pillanatig hallgatott, miközben a két nő várakozóan nézett rá. – Értem – ismételte meg. Az anyja lakberendezéssel kapcsolatos magyarázataira is így szokott általában reagálni. – Ma sok mindent elintéztünk. Visszavittük Layla bérelt autóját, aztán elmentünk a bolhapiacra a városon túl. Egy aranybánya! Aztán úgy döntöttünk, hogy nem kell használt ágybetét. Újakat rendeltünk, ma délután kell megérkezniük. Egyébként gyere, nézd meg, amivel már elkészültünk. Quinn megragadta a férfi kezét, és a hallon át maga után húzta abba a szobába, amit magának választott. Ebben egy rettenetesen kopott, hosszú komód állt, vakfoltos tükörrel a
tetején. A túlsó falnál egy négyzet alakú kis szekrény pompázott, gyilkos, fényes piros színben, rajta egy Wonder Woman lámpa. – Otthonos. – Nagyon lakályos lesz, ha elkészülünk vele. – Aha. Tudod, azt hiszem, az a lámpa Jen nővéremé lehetett húsz-huszonöt éve. – Ez egy klasszikus darab – jelentette ki Quinn. – Valódi giccs. – Értem – tért vissza Cal a szokásos válaszához. – Szerintem az enyém egy modern dán – szólalt meg Layla az ajtóban állva. – Vagy esetleg flamand. Egyszerűen szörnyű. Fogalmam sincs, miért vettem meg. – Ti ketten cipeltétek fel ezt a sok holmit? – Ugyan kérlek – Quinn felszegte a fejét. – Inkább az eszünket használtuk az izmaink helyett. Na meg befektettünk egy csekély összeget. Tudod, hogy egy pár tinédzser fiú milyen sok mindent hajlandó felhordani fejenként egy húszasért, meg a lehetőségért, hogy ilyen dögös tyúkokat bámulhat, mint mi ketten? Quinn csípőre tett kézzel pózba állt. – Én tízért is vállaltam volna. Csak szólnotok kellett volna. – Eredetileg azt terveztük. De a fiúk kéznél voltak. Menjünk, üljünk le a mi új harmadvagy negyedkézből származó kanapénkra. – Egy kissé túlzottan kiköltekeztünk – tette hozzá Layla. – Beszereztünk egy teljesen új kávéfőzőt is, meg egy meglehetősen eklektikus kávésbögrekészletet. – Egy kávé jólesne. – Azonnal felteszem. Cal Layla után nézett. – Mintha száznyolcvan fokos fordulatot tett volna. – Nagyon értek a meggyőzéshez. És te nagyon nagyvonalú vagy. Azt hiszem, ezért megérdemelnél egy csókot. – Csak rajta. Kibírom. A nő kacagva Cal vállára támaszkodott, és cuppanós csókot nyomott keményen az ajkára. – Ez azt jelenti, hogy a tíz dollárt nem kapom meg? Quinn sugárzó mosollyal játékosan belebukott a gyomrába. – Fogd a csókot és örülj neki. Egyébként Layla részben a pénz miatt húzódozott. Épp elég ijesztő volt neki – és még most is az – az ötlet, hogy itt maradjon. De az, hogy kivegyen egy hosszú, fizetés nélküli szabadságot, itt bérleti díjat fizessen, és fenntartsa a lakását még New Yorkban is, az szóba sem jöhetett. Quinn az élénkpiros szekrénykéhez lépett, és fel-le kapcsolgatta a Wonder Woman lámpát. Cal látta az arckifejezéséből, hogy nagyon élvezi. – Szóval, így, hogy nem kell bérleti díjat fizetnie, egy gonddal kevesebb – folytatta Quinn. – De még nem kötelezte el magát. Egyelőre egyszerre csak egy nappal előbbre gondolkodik. – Valamit mondanom kell nektek, mindkettőtöknek, amitől lehet, hogy ez lesz az utolsó itt töltött nap a számára. – Valami történt. – Quinn leejtette a kezét és megfordult. – Mi történt? – Hamarosan megtudod. Először fel akarom hívni Foxot, hogy ide tud-e ugrani. Akkor csak egyszer kell elmondanom. Végül Fox nélkül kellett belevágnia, mivel ő Mrs. Hawbaker szerint a bíróságon volt, „tekintve, hogy mégiscsak ügyvéd volna”. Úgyhogy Cal leült a furán bútorozott nappaliban a kanapéra, amely olyan puha és süppedős volt, hogy már alig várta az alkalmat, hogy a meztelen Quinnt végigfektetesse rajta, és beszámolt nekik a jelenésről a Fő úton. – Egy testen kívüli élmény – jelentette ki Quinn. – Egy micsoda? – Testen kívüli élmény. Úgy tűnik, ez lehetett, vagy esetleg kissé elmozdultak a dimenziók,
és te egy párhuzamos Hawkins-völgyben voltál. Bár Cal élete kétharmadát valami olyasminek a fogságában töltötte, ami fölötte állt a racionális meggyőződésnek, még sohasem hallott egyetlen nőt sem úgy beszélni mint Quinn Black. – Nem voltam semmiféle alternatív valóságban, és igenis a testemben voltam, ahol a helyem van. – Már elég régen tanulmányozom és kutatom a paranormális jelenségeket, amikről írok – Quinn töprengve ült a kávéja fölött. – Lehet, hogy Cal egy kísértettel beszélt, aki előidézte azt az illúziót, hogy csak ketten vannak az utcán, és mindenki mást pedig valahogyan… nem is tudom.. paff… kikapcsolt egy pár percig. Layla vállat vont, ahogy Quinn elgondolkodva nézett rá. – Én még új vagyok ebben, és még mindig nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne bújjak a takaró alá, amíg valaki fel nem ébreszt, és nem mondja, hogy mindez csak álom volt. – Kezdő létedre egészen jó az elméleted – mondta neki Quinn. – Hát az enyém? Ami úgy hangzik, hogy amit mondott, az fényévekkel fontosabb, mint az, hogy hogyan mondta. – Igazad van – bólintott Quinn. – Eljött az idő, azt mondta. Háromszor hét. Ezt elég könnyű megfejteni. – Huszonegy év – Cal felpattant, és járkálni kezdett. – Idén júliusban lesz huszonegy éve. – A hármat, ugyanúgy, mint a hetet, szintén mágikus számnak tekintik. Úgy hangzik, mintha azt akarta volna mondani, hogy az mindig is most akart eljönni, most júliusban, ebben az évben. Az is erősebb, te is erősebb vagy, ők is erősebbek. Quinn szorosan összezárta a szemét. – Szóval az és ez a nő – ez a szellem – mindketten képesek voltak… – Testet ölteni – fejezte be Quinn Layla gondolatát. – Ez beleillik a dolgok logikájába. – Itt semmi sem logikus. – De, valójában igen. – Quinn résztvevőén nézett Laylára. – Ezen a szférán belül van logika. Csak nem az a fajta, amivel általában találkozunk, vagy legalábbis, amivel legtöbbünk találkozik nap mint nap. A múlt, a jelen, a jövendő. A dolgok, amik történtek, amik történnek, és ami esetleg történni fog, mind része a megoldásnak, annak a módnak, amellyel az egésznek véget lehet vetni. – Azt hiszem, más is van még – fordult vissza az ablaktól Cal. – Azután az éjszaka után ott a tisztáson, mi hárman megváltoztunk. – Nem betegszel meg, és szinte azonnal begyógyul a sebed, amint megsérültél. Quinn mondta nekem. – Igen. És látok. – Szemüveg nélkül. – Nem erre gondoltam. Percekkel azután, ami történt – kezdtem villanásokban meglátni a múltat. – Úgy, ahogyan akkor láttad – vagyis mindketten láttuk – helyesbített Quinn –, amikor együtt érintettük meg a követ. És később, amikor… – Valahogy úgy, bár nem mindig olyan tisztán, és nem mindig olyan intenzitással. Néha ébren, néha úgy, mint egy álmot. Néha teljesen lényegtelen dolgokat látok. És Fox… eltartott egy darabig, amíg megértette. Jézusom, hiszen csak tízévesek voltunk. Most már ő is lát. Cal elégedetlenül megrázta a fejét. – Hogy is magyarázzam? Látja vagy megérzi, hogy mit gondolsz, vagy mit érzel. – Fox gondolatolvasó? – csattant fel Layla. – Hát persze. Gondolatolvasó ügyvéd. Ezért fogadják fel. Quinn megjegyzésére Cal ajka akaratlanul mosolyra rándult.
– Nem így van, nem pontosan. Ezt sosem voltunk képesek teljesen irányítani. Foxnak szándékosan erőltetnie kell, és akkor sem működik mindig. De azóta van valamibe megérzése az emberekkel kapcsolatban. Gage pedig… – Ő látja, mi történhetne – tette hozzá Quinn. – Ő a jövendőmondó. – Neki a legnehezebb. Ez az, amiért… ez az egyik oka, hogy nem tölt itt túl sok időt. Itt még nehezebb neki. Volt néhány igen gonosz álma, látomások, rémálmok, nevezzük ahogyan tetszik. És neked fáj, amikor ő szenved, gondolta Quinn. – De azt nem látta, hogy mit kéne tennetek? – Nem. Az úgy túl könnyű volna, nem igaz? – válaszolt keserűen Cal. – Nyilván jobb mulatság tönkretenni három kiskölyök életét, hagyni, hogy ártatlan emberek meghaljanak, hogy megöljék vagy megcsonkítsák egymást. Ezt el kell húzni több évtizeden át, aztán azt mondani: rendben fiúk, most eljött az idő. – Talán nem volt más választás. Quinn feltartotta a kezét, mikor Cal izzó tekintetet vetett rá. – Nem azt mondom, hogy ez így tisztességes. Sőt, nagyon is rohadt dolog. De azt mondom, talán nem volt más lehetőség. Lehet, hogy Giles Dent tett valamit. A nő azt mondta, hogy a férfi tartja azt, hogy megakadályozza, nehogy elpusztítsa Hawkins-völgyet. Ha ez az asszony Ann volt, és Giles Dentre utalt, akkor ez azt jelenti, hogy Dent csapdába ejtette ezt a dolgot, ezt a bestiát, és valamilyen módon – beatus – maga is csapdába esett vele, és küzd vele egyfolytában. Háromszázötven éve, meg még egy kicsi. Ez szintén rohadt dolog. Layla megrezzent, amikor erélyesen kopogtak az ajtón, aztán felpattant. – Majd én nyitok. A szállítók lehetnek. – Nem tévedsz – szólalt meg Cal csendesen de ettől még nem könnyebb ezt átélni. Nem könnyíti meg az sem, hogy a zsigereimben érzem, ez lesz az utolsó lehetőségünk. Quinn felállt. – Bárcsak… – Virágok! – mondta Layla, hangjában őszinte gyönyörűséggel, amint behozta a váza tulipánt. – Neked, Quinn. – Jézusom, ez ám a fura időzítés! – motyogta Cal. – Nekem? Te jó ég, úgy néznek ki, mint a nyalókák! Gyönyörűek! Quinn lerakta őket az ősrégi dohányzóasztalra. – Bizonyára egy kis megvesztegetés a szerkesztőmtől, hogy fejezzem be azt a cikket a… Elhallgatott, amint feltépte a borítékot. A megdöbbenéstől elképedt arccal nézett Calra. – Te virágot küldtél nekem? – Épp ott jártam a virágboltban… – Virágot küldtél nekem Valentin-napra. – Hallom, hogy hív a mamám – jelentette ki Layla. – Jövök már, anya! Azzal kisietett a szobából. – Tulipánokat küldtél nekem, amik úgy néznek ki, mint a virágzó cukorkák, Valentinnapra. – Viccesnek tűntek. – Ezt írtad a kártyára is. „Ezek viccesen néznek ki”. Hú! Kezével beletúrt a hajába. – Meg kell, hogy mondjam, én józan gondolkodású nő vagyok, aki nagyon jól tudja, hogy a Valentin-nap a kereskedők által megteremtett ünnep, aminek az a célja, hogy minél több üdvözlőlapot, virágot meg édességet adjanak el. – Hát igen. – Cal zsebrevágta a kezét. – De be is válik. – Nem vagyok az a fajta nő, aki teljesen ellágyul a virágoktól, vagy akinek a virág egyenértékű a bocsánatkéréssel egy vita után vagy az előjátékkal a szex előtt, és így tovább.
– Épp csak megláttam, és gondoltam, jókedved lenne tőlük. Pont. Most mennem kell dolgozni. – De – folytatta Quinn a férfi felé lépve –, különös módon úgy találom, hogy a fentiekből semmi nem vonatkozik a legkevésbé sem erre a konkrét esetre. Valóban viccesek. Lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfi arcát. – És gyönyörűek – megcsókolta az arcát a másik oldalon is. – És nagyon figyelmes volt tőled. Most az ajka következett. – Köszönöm. – Szívesen. – Szeretném még hozzátenni, hogy… Végighúzta a kezét Cal ingjén, lefelé, aztán vissza. – …ha megmondod nekem, hánykor végzel ma este, egy üveg bor fog várni az emeleten a hálószobámban ahol, ezt megígérhetem, nagyon-nagyon nagy meglepetés ér majd. – Tizenegykor – vágta rá Cal. – Tizenegy után öt perccel ide tudok érni. És… Ó, a francba! Szerelmesek Bálja, ez éjfélig tart. Különleges alkalom. De nem gond. Majd elmész. – Magam is így terveztem. Mikor a férfi elvigyorodott, Quinn forgatni kezdte a szemét. – Úgy érted, a bálba. A bowlingszalonba. Szerelmesek Bálja a bowlingszalonban. Te jó ég, ez nagyon tetszene nekem. De nem hagyhatom itt Laylát, ma este nem. Nem maradhat egyedül. – Elmehet ő is… a bálba. Quinn ismét a szemét forgatta, de ezúttal őszintén. – Cal, egyetlen nő sem akar egy párral együtt menni egy bálba Valentin-napon. Ennyi erővel akár lemoshatatlan festékkel felírhatná a homlokára, hogy lúzer. – Jöhetne Foxszal. Megkérdem tőle. – Ez elképzelhető, különösen, ha egy jó buliként fogjuk fel a dolgot. Kérdezd meg Foxot, utána én megkérdem Laylát, aztán meglátjuk. De akárhogy legyen is – megragadta a férfi ingét, és magához húzta Calt egy hosszú-hosszú csókra – utána találkozunk a hálószobámban. Layla vadonatúj akciós matracán ült, míg Quinn érdeklődve nézegette a ruháit, amelyeket nemrégen akasztott be a szekrénybe. – Quinn, nagyra értékelem az ötletet, igazán, de képzeld magad az én helyembe. A harmadik kerék szerepébe. – Tökéletesen elfogadható, hogy harmadik kerék légy, amikor összesen négy kerék van. Fox is jön. – Mert Cal megkérte, szánja meg a szegény magányos Valentin-napi lúzert. Lehet, hogy meg is vesztegette, vagy… – Igazad van. Foxot tényleg úgy kellett kényszeríteni, hogy megjelenjen egy ilyen ronda banyával, mint amilyen te vagy. Bevallom, minden alkalommal, amikor rád nézek, legszívesebben megugatnálak, olyan rút vagy. Különben is… Ó, imádom ezt a zakót! Különben is gyönyörű ruháid vannak. De ez a zakó bámulatos. Mmm. Quinn úgy simogatta, mint egy macskát. – Kasmír. – Nem is tudom, minek hoztam magammal. Fogalmam sincs, a fele holmit minek csomagoltam be. Csak úgy összekapkodtam pár holmit. Te pedig megpróbálod elterelni a figyelmem. – Nem igazán, de megvan az a haszna is a dolognak. Hol is tartottam? Ja, igen. Különben is, ez nem randi. Ez csak egy bandázás – mondta, megnevettetve ezzel Laylát. – Az ég szerelmére, hát csak arról van szó, hogy mi négyen elmenjünk együtt a bowlingszalonba, hogy meghallgassuk a helyi bandát, és táncoljunk egy kicsit.
– Persze. Utána pedig kiakasztasz egy sálat a hálószobád kilincsére. Én is jártam főiskolára, Quinn. Volt szobatársam. Ami azt illeti, egy nimfomániás szobatársam volt, kifogyhatatlan sálkészlettel. – Zavar téged? – Quinn abbahagyta a szaglászást a szekrényben, és hátranézett a válla felett. – Hogy Cal meg én együtt leszünk a folyosó túloldalán? – Nem. Nem. Nagyon ostobán érezte magát. – Szerintem ez remek, tényleg. Bárki láthatja, hogy ti ketten felpörögtök, mint a motor, ha csak egy méterre vagytok egymástól. – Tényleg? – Quinn most teljesen felé fordult. – Úgy is van. – Zumm-zumm. Remek fickó, és remek ez az egész. Csak éppen úgy érzem… – Layla széttárta a karját – mintha útban lennék. – Nem vagy. Nem tudnék itt lakni, ha te nem lennél itt. Én nem vagyok túl félős, de nem tudnék egyedül lakni ebben a házban. A bál nem nagy ügy. Nem muszáj elmennünk, de szerintem jó mulatság lenne mindnyájunknak. És egy lehetőség, hogy valami tökéletesen normális dolgot műveljünk, hogy eltereljük a gondolatainkat mindenről, ami nem normális. – Ez jó ötlet. – Szóval öltözz. Vegyél fel valami vicceset, kicsit szexiset, és induljunk a bowlingszalonba. A banda, a Völgymenet nevű helyi zenekar az első blokkot játszotta. Gyakran hívták őket esküvőkre és vállalati partikra, a bowlingszalon rendezvényeire pedig rendszeresen, mert a műsoruk a régi standard táncoktól a hip-hopig terjedt. A „mindenkinek valamit” eredményeképpen mindig sokan táncoltak a parketten, azok pedig, akik egy-egy számot kihagytak, társaloghattak a terem falai mentén elhelyezett asztaloknál, kortyolgathatták az italukat, vagy csipegethettek az egyik oldalfalnál felállított büféasztalról. Cal szerint joggal volt ez a bowlingszalon egyik évenként megtartott, legnépszerűbb rendezvénye. Az anyja állt a dekorációért felelős bizottság élén, úgyhogy a termet virágok és gyertyák, piros és fehér girlandok meg csillogó piros szívek díszítették. Ez a bál módot adott az embereknek, hogy egy kicsit kiöltözzenek a szürke februárban, elmenjenek otthonról, beszélgessenek, hallgassanak egy kis zenét, és bemutassák a tánctudományukat, ha rendelkeznek vele, vagy, mint Cy Hudson, akkor is, ha nem. Ez az este egy ragyogó kis pont volt a hosszú tél vége felé, és mindig is telt házat vonzott. Cal Essie-vel táncolt a Fly Me to the Moon dallamára. – Anyádnak igaza volt, hogy beíratott a tánciskolába. – Akkoriban megalázó volt a többi fiú előtt – felelte Cal –, de később meglett az eredménye. – A nők általában könnyen megszédülnek egy jó táncostól. – Ezt a tényt bőven kiaknáztam, amikor csak módom volt rá – mosolyogva nézett le az asszonyra. – Nagyon csinos vagy, nagyi. – Tiszteletre méltó vagyok. De valaha sokan megfordultak utánam. – Én még mindig megfordulok. – Te vagy a legaranyosabb szívem csücske. Mikor hozod el hozzám azt a csinos írót látogatóba? – Hamarosan, ha szeretnéd. – Úgy érzem, itt az ideje. Nem tudom, miért. És ami azt illeti – fejével biccentett az ajtó felé – utánuk is sokan megfordulnak. Cal odapillantott. Látta Laylát, vagyis inkább csak észlelte, hogy ott van. De igazából csak Quinnre figyelt. A nő feltűzte a sűrű hajzuhatagot, ami elegáns megjelenést kölcsönzött neki, és nyitott fekete blézere alá valamiféle csipkés felsőrészt vett fel – topnak hívják, jutott Cal
eszébe; áldja meg az Isten, bárki volt is, aki feltalálta. Valami ékszer csillogott a nő fülében és a csuklóján, de Cal csak arra tudott gondolni, hogy Quinn-nek van a legszexisebb kulcscsontja, és már alig várja, hogy az ajkát rátapaszthassa. – Mindjárt elcseppen a nyálad, Cal. – Mi? – Párat pislogott, és újra visszatért Essie-hez. – Ó, Jézusom! – Olyan szép, mint a festett kép. Kísérj vissza az asztalomhoz, és menj oda hozzá. Hozd oda őt meg a barátnőjét az asztalomhoz, hogy üdvözölhessük egymást, mielőtt elmennék. Mire Cal odaért a nőkhöz, Fox már odaterelte őket az egyik ideiglenes bárhoz, és ugrott, hogy pezsgőt hozzon. Quinn pohárral a kezében Calhoz fordult, és a zenét túlkiabálva mondta: – Remek a buli! A zenekar szuper, a pezsgő hideg és terem egyszerűen gyönyörű. – Egy pár fogatlan fickóra számítottál mosódeszkával, meg köcsögdudával, karcos almaborra meg egy pár műanyag szívre? – Nem. – A nő nevetve belebökött az ujjával. – Valamire a kettő között. Ez az első bálom egy bowlingszalonban és le vagyok nyűgözve. Nézd csak! Az nem a tiszteletreméltó polgármester, aki ott ropja? – A felesége unokatestvérével, aki a kórusvezető az első metodista templomban. – Az nem a te titkárnőd, Fox? – intett Layla egy asztal felé. – De igen. Szerencsére a fickó, akivel csókolózik, a férje. – Úgy tűnik, mintha fülig szerelmesek lennének. – Azt hiszem, úgy is van. Nem tudom, mit fogok kezdeni nélküle. Pár hónapon belül Minneapolisba költöznek. Bárcsak egyszerűen kivennének pár hetet júliusban ahelyett, hogy… Leállította magát. – Ma este nem beszélünk munkáról. Felhajtsak egy asztalt? – Ahonnan jól lehet látni az embereket – válaszolta Quinn, aztán a zenekar felé fordult. – Ez az In the Mood! – Az egyik legsikeresebb számuk. Tudsz szvingelni? – kérdezte Cal. – De még mennyire! – A nő kérdőn nézett rá. – Hát te? – Nézzük, mi van a tarsolyodban, Szöszi. Megfogta a kezét, és maga után húzta a táncparkettre. Fox figyelte a pörgéseket és a figurákat. – Én ezt egyáltalán nem tudom. – Én sem. Nahát! – Layla szeme elkerekedett. – Tényleg nagyon jók. A táncparketten Cal kipörgette Quinnt, aztán visszarántotta. – Tanultál táncolni? – Négy évig. És te? – Három. Mikor a dalnak vége lett, és a zenekar egy lassú számba kezdett, Cal magához vonta Quinnt, és gondolatban halát adott az anyjának. – Örülök, hogy itt vagy. – Én is. Quinn Cal arcához simította az arcát. – Ma este mintha minden rendben volna. Minden jó és szép. És – szexis. A fejét hátrahajtva felmosolygott a férfira. – Tökéletesen megváltozott az eddigi cinikus véleményem a Valentin-nappal kapcsolatban. Most úgy gondolom, hogy ez a legklasszabb ünnep. A férfi ajkát könnyedén a nő ajkához érintette. – Ezután a tánc után szökjünk fel a raktárba egy kicsit smárolni. – Minek várjunk addig?
Cal nevetve magához vonta ismét. És akkor megdermedt. A szívek véreztek. A csillogó kartonpapírból nagy piros cseppek hulltak a táncparkettre, az asztalokra, a nevető, beszélgető, járkáló vagy táncoló emberek arcára és hajára. – Quinn. – Látom. Ó, Istenem. Az énekes tovább énekelt a szerelemről és a vágyakozásról, miközben puskalövésszerű hangokat hallatva sorra pukkantak ki fölötte a piros és ezüst léggömbök. És pókok záporoztak belőlük.
12 Quinn alig tudott elfojtani egy sikolyt. Hátraugrott volna, amint a pókok szanaszét futottak a táncparketten, ha Cal meg nem ragadja szorosan. – Nem valóságos – mondta a férfi tökéletes, jeges nyugalommal. – Ez nem valóságos. Valaki felnevetett, és a hang furán fülsértőnek tűnt. Lelkes kiáltások hangzottak fel, amint a zene csípőriszáló rockra váltott. – Remek buli, Cal! – A virágboltos Amy táncolt el mellettük, nevető, vérpettyezte arccal. Cal még mindig szorosan átölelve Quinnt elkezdett kihátrálni a táncparkettről. Látnia kellett a családját, látnia kellett… Hirtelen feltűnt Fox. Layla kezét szorítva közeledett a mit sem sejtő embereket kerülgetve. – Mennünk kell – kiáltotta Fox. – A szüleim… Fox megrázta a fejét. – Csak azért történik, mert mi itt vagyunk. Szerinte csakis az lehet az oka, hogy mi itt vagyunk. Úgyhogy menjünk ki! Gyerünk! Amint az asztalok között kinyomakodtak, az apró teamécsesek fáklyaként égtek az asztali díszekben, füstöt okádva, mint egy vulkán. Cal érezte, hogy a füst marja a torkát, amint a lábával éppen összelapított egy öklömnyi pókot. A kis színpadon a dobos vad szólóba kezdett véres dobverőkkel. Mikor elérték az ajtót, Cal hátrapillantott. Látta a fiút a táncosok feje felett lebegni, nevetve. – Kifelé – megértve Fox szándékát, Cal a kijárat felé vonta Quinnt. – Egyenesen ki az épületből. Aztán meglátjuk, a fenébe is. – Mások nem láttak semmit – Layla elfúló lélegzettel bukott ki az ajtón. – És nem is éreztek. Nem nekik szólt a dolog. – Előbújt a dobozból, rendben, kitört a vonalon túlra. De csak a mi kedvünkért. Fox levette a zakóját, és a reszkető Layla vállára borította. – Bemutatót tart a várható attrakciókból. Arrogáns gazember. – Igen – bólintott Quinn, bár forgott a gyomra. – Azt hiszem, igazad van, mert minden alkalommal, amikor produkálja magát, energiát veszít. Ezért van némi nyugalmunk két műsorszám között. – Vissza kell mennem – mondta Cal. Otthagyta a családját. Még ha a visszavonulásával védelmezni akarta is őket, Cal nem tudott itt tétlenül álldogálni, amíg a családja bent volt. – Be kell mennem, zárnom kell majd, mikor vége a bálnak. – Mindnyájan visszamegyünk. Quinn Cal kezébe fűzte hideg ujjait. – Ezek az előadások mindig elég rövid ideig tartanak. Az elveszítette a közönségét, és hacsak nincs elég energiája egy második felvonásra, mára befejezte. Menjünk vissza, megfagyunk itt kint. Odabent a teamécsesek lágy fényében csillogtak a szívek. A fényes táncparketten nem volt semmiféle folt. Cal látta, hogy a szülei táncolnak; az anyja az apja vállára hajtotta a fejét. Mikor az anyja észrevette és rámosolygott, Cal érezte, hogy enyhül a görcs a gyomrában. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon szeretnék még egy pohár pezsgőt – szusszant Quinn. – Aztán, tudod mi? Táncoljunk! Fox a kanapén elterülve valami álmosító fekete-fehér filmet nézett a tévében, amikor Cal és Quinn éjfél után megérkezett a bérelt házba. – Layla felment – mondta, amint ülő helyzetbe tornázta magát. – Agyon volt verve.
Teljesen nyilvánvaló volt a mögöttes jelentéstartalom, hogy addigra be akarta fészkelni magát, mire a lakótársa hazaért Callal. – Jól van? – kérdezte Quinn. – Igen. Igen, tartja magát. Történt még valami, miután mi eljöttünk? Cal megrázta a fejét, amint a tekintete az ablakra, és azon túl a kinti sötétre vándorolt. – Csak egy nagy, boldog parti volt, amit néhányunk számára egy kis vér és pókinvázió természetfeletti látványa szakított meg rövid időre. Itt minden rendben? – Igen, eltekintve a ténytől, hogy ezek a nők diétás kólát tartanak. Klasszikus kólát kérünk – mondta Quinnhez fordulva. – Az embernek tartania kell a színvonalat. – Meglátjuk, mit tehetünk. Kösz, Fox. Felágaskodott, és arcon csókolta a férfit. – Kösz, hogy itt maradtál, amíg hazaértünk. – Nem nagy ügy. Legalább megúsztam a takarítást, és megnézhettem a… Visszapillantott a kis tévé képernyője felé – …fogalmam sincs, mit. Beszereltethetnétek egy kábelt. – Nem is tudom, hogy tudtunk létezni nélküle az utóbbi pár napban. A férfi elvigyorodott, és belebújt a kabátjába. – Az emberiségnek nem kéne lemondania a jó dolgokról. Hívjatok, ha kell valami – tette hozzá, amint az ajtó felé indult. – Fox! Cal utánament. Halk tanácskozás után Fox búcsút intett Quinn-nek, és elment. – Ez mi volt? – Megkértem, hogy ma éjjel aludjon nálam, gondoskodjon Lumpról. Nem probléma. Nálam van kóla és kábel-tévé. – Látszik rajtad, hogy még mindig nagyon aggódsz, Cal. – Nehezen tudok megszabadulni tőle. – Az a dolog nem tud bántani minket. Még nem. Ez mind csak az idegek harca. Gonosz, undorító, de csak pszichológiai hadviselés. – Jelent valamit, Quinn. Szinte szórakozottan megsimította a nő karját, mielőtt megfordult, hogy ismét kinézzen a sötétbe. – Hogy ez a dolog ezt megteheti most, velünk. Hogy én találkoztam Ann-nel. Ez jelent valamit. – És muszáj ezen elgondolkodnod. Sokat gondolkodsz, mindenféle van itt elraktározva a fejedben – mondta, megérintve a férfi halántékát. – Ez a tény, nos, megnyugtató nekem, és különös módon vonzó. De tudod, mit? Ezután a nagyon hosszú, különös nap után talán jót tenne nekünk, ha nem gondolkodnánk egyáltalán. – Jó ötlet. Tarts egy kis szünetet, mondta magának. Foglalkozz normális dolgokkal. A nőhöz lépve ujjával megsimította az arcát, aztán a kezét lecsúsztatta a karján, míg végül összefonódtak az ujjaik. – Próbáljuk meg. Cal elindult fölfelé a lépcsőn maga után húzva a nőt. Néhol otthonosan megnyikordult a padló, egy kattanással zümmögni kezdett a kazán, de más hang nem hallatszott a házban. – És te… – próbált visszakozni Quinn. Cal nem engedte, hogy végigmondja. Keze közé fogta az arcát, és ajkát az ajkára szorította. Megcsókolta lágyan és könnyedén. – Nincsenek kérdések sem. Akkor nem kell gondolkodnunk a válaszokon. – Helyes meglátás. Ma éjszaka Cal nem vágyott másra, csak hogy együtt legyenek, a kinti sötét elől
behúzódva ebbe a szobába. Nem akart semmi mást, csak a nő illatát, bőrének érintését, vállára omló haját és az apró neszeket, amint két ember felfedezi egymást. Ez elég volt ma éjszakára. Bőven elég. Cal becsukta az ajtót maga mögött. – Szeretem a gyertyákat. Quinn elhúzódott tőle, és egy karcsú öngyújtóval meggyújtotta a gyertyákat, amelyeket szétszórt a szobában. A gyertyafényben törékenyebbnek látszott, mint a valóságban volt. Cal élvezte a valóság és az illúzió közti ellentmondást. A matrac a földön feküdt, letakarva ropogósra vasalt lepedőkkel, amelyek gyöngyházfényűnek látszottak a takaró sötétlila hátterében. A tulipánok vidám csoportja az időtől megfeketedett bolhapiaci tálalószekrényen állt. Quinn textileket aggatott színes összevisszaságban az ablakra, hogy kizárja a sötétséget. És amikor ismét Cal felé fordult, mosolyogott. – Talán meg kellene mondanom neked… Cal megrázta a fejét, és a nő felé lépett. – Később. Szinte gondolkodás nélkül nyúlt a nő hajához, és kihúzta belőle a csatokat. Mikor a súlyos hajtömeg leomlott Quinn vállára, hátára, Cal fésülgetni kezdte az ujjaival. Aztán a nő szemébe nézve, egy fürtöt az ökle köré csavart, mint egy kötelet, és meghúzta. – Majd később – ismételte, és ajkát a nő ajkára tapasztotta. A nő ajka tökéletes volt. Puha és telt, meleg és adakozó. Érezte, hogy a nő megborzong, amint a karját köréje fonja, és hozzásimul. Quinn még nem adta meg magát nem lágyult el – egyelőre. A férfi lassú előrenyomulását hasonlóan viszonozta. Cal lecsúsztatta a blézert a nő válláról, hogy az ujjai hegyével felfedezhesse alatta a selymet, a csipkét és a puha bőrt. Miközben az ajkuk összefont, először lágyan, aztán egyre erősebben, Cal felemelte a kezét, és hátrahúzta a blézert, míg az végül lehullt a nőről. Megízlelte Quinn nyakát, és hallotta, amint a nő elégedetten felnyög. Aztán hátrahúzódott, és az ujját könnyedén végigfuttatta a nő csábító kulcscsontján. Quinn tekintetében várakozó fény gyúlt. A férfi látni akarta, amint ez a tekintet elnehezül, aztán elhomályosodik. Egyre a nő szemébe nézve lejjebb futtatta az ujját a melle halmára, ahol a csipke kellette magát. Aztán továbbsiklott a keze lefelé a csipkén és a selymen, és a tenyere összezárult a nő mellén, míg a hüvelykujja könnyedén simogatva ingerelte a mellbimbóját. Hallotta, hogy Quinn-nek elakad a lélegzete. A nő megborzongott, amint felnyúlt, hogy kigombolja Cal ingét, aztán széttárt tenyerét végigfuttatta a férfi mellkasán. Cal szívverése felgyorsult, mégis szinte lustán nyúlt a nő nadrágjának derekához. Quinn bőre meleg volt, és az izmokon apró rángások futottak végig, amint a férfi ujja hozzáért. Aztán egy kattanás, egy rántás és a pantalló lecsúszott a bokájáig. A hirtelen mozdulat olyan váratlan volt, hogy a nő nem számított rá, és készületlenül érte. A férfi a karja alá fűzte a kezét, és felemelte a levegőbe. A hirtelen erőfitogtatás sokkhatásként érte a nőt, megszédült tőle. Amikor a férfi ismét a talpára állította, csaknem összecsuklott a térde. A férfi tekintete végigsiklott a nőn, a csipkés topon, és a habos alsóneműn, amit azért vett fel Quinn, hogy felajzza vele a férfit. Cal elmosolyodott, és a nő szemébe nézett. – Csinos. Csak ennyit mondott, és Quinn-nek kiszáradt a szája. Nevetséges, gondolta. Más férfiak is néztek már rá, megérintették, megkívánták. De most Cal egyetlen szavától kiszáradt a szája. Szeretett volna valami szellemeset mondani, könnyedén visszavágni a férfinak, de még az is nehezére esett, hogy levegőt vegyen. Aztán a férfi beakasztotta az ujját a nő bugyijának a derekába, és könnyedén meghúzta maga felé. Quinn úgy lépett közelebb, mint akit elvarázsoltak.
– Hadd lássuk, mi van ez alatt – mormolta a férfi, és áthúzta a topot a nő fején. – Nagyon csinos – jegyezte meg, végighúzva az ujját a melltartó szélén. Quinn nem emlékezett, mit kéne tennie, emlékeztetnie kellett magát, hogy ő jól ért ehhez, ő nem az a típus, aki csak úgy hagyja, hogy mindent a másik fél csináljon. A férfi nadrágjának a csatja után nyúlt, és ügyetlenül babrálni kezdett vele. – Te reszketsz. – Fogd be! Úgy érzem magam, mint egy idióta. Cal megfogta a nő két kezét, és az ajkához emelte. Quinn pedig tudta, hogy vége, elsüllyedt, mint a Titanic. – Szexis vagy – javította ki a férfi –, elképesztően szexis. – Cal – erősen koncentrálnia kellett a szavakra. – Muszáj lefeküdnöm, mert nem tart a lábam. A férfi ajkán ismét megjelent az a mosoly, és bár lehetett volna ezt úgy is értelmezni, mint az önelégült hím arckifejezését, Quinn egy jottányit sem törődött vele. Aztán ott feküdtek az ágyon, felajzott testtel a hűvös, ropogós lepedőn, a sötétben varázslatosan libegő gyertyafényben. A férfi keze és ajka pedig felfedezőútra indult a nő testén. Egy bowlingszalont vezet, gondolta Quinn, amint elárasztotta a gyönyör. Hogy lehet ilyen ügyes a keze? Hol tanulta meg azt, hogy… ó, te jó Isten! Hosszan gördülő hullámon érte el a csúcsot, amely mintha a lábujjától indult volna, felkúszva a lábszárán robbant benne, majd átcsapott a szíve és az elméje felett. Quinn kapaszkodott belé, mohón facsarva ki a döbbenet és gyönyör minden cseppjét, míg elfogyott az ereje és a lélegzete. Jó, ó, de jó, csak ennyi telt az agyától. De jó, húha! Cal gyönyörködve nézte a formás testet. Képes lett volna napokig elidőzni a gyönyörű keblek, karcsú derék, nőiesen kiszélesedő csípő fölött. Vagy a nő sima, erős és érzéki lábát csodálva. Megannyi hely, amit megérinthet, megízlelhet, és még előttük az egész éjszaka. Quinn hozzásimult, köré fonódott, ívbe feszült és visszahúzódott, reagált a férfi minden rezdülésére. Cal érezte, hogy a nő szíve dübörög az ajka alatt, és hallotta, amint felnyög, mikor a nyelvével érintette. Quinn ujjai a férfi vállába, csípőjébe martak, aztán a keze lejjebb siklott, kikezdve a férfi önfegyelmét. A csókjaik sürgetőbbé váltak. A szoba hűvös levegője felforrósodott, nehéz lett, akár a füst. Mikor a vágy már szinte elviselhetetlenné vált, Cal belehatolt a nőbe. És látta, ahogy Quinn tekintete elhomályosodik. Cal megragadta a nő kezét, hogy fékezze magát, hogy visszatartsa a gyönyört. Quinn ujjai ráfeszültek a férfi kezére, és arca testük minden mozdulatára felfénylett a gyönyörtől. Maradj velem, gondolta a férfi, és a nő valóban együtt maradt vele, elakadó lélegzettel, reszkető testtel, míg végül egy felszakadó sóhajjal behunyta a szemét, fejét elfordította a párnán, és teste elolvadt a férfi teste alatt. Akkor Cal arcát a nő vállgödrébe hajtotta, és végre elengedte magát. A férfi csendben feküdt, azt gondolván, hogy a nő talán elaludt. Quinn fejét a férfi vállán nyugtatta, karját és lábát pedig átvetette a testén. Olyan, gondolta Cal, mintha egy masni volna Quinnből átkötve rajta. És egyáltalán nem volt ellenére a gondolat. – Valamit mondani akartam. Nem alszik, eszmélt rá a férfi, bár a szavakat kásás szájjal ejtette, mintha részeg volna. – Miről? – Akkor akartam mondani, amikor bejöttünk a szobába. Mondani akartam valamit. Közelebb húzódott, Cal pedig észrevette, hogy a szex hevülete már elmúlt, és Quinn teste hideg. – Várj egy kicsit – lefejtette magáról a nőt, ami némi tiltakozást váltott ki Quinnből.
Amikor Cal magukra húzta a takarót, a nő azonnal újra hozzásimult. – Most jobb? – Tökéletes. Azt akarom mondani, hogy amióta csak legelőször megláttalak, szinte egyfolytában arra gondoltam, hogy szeretnélek levetkőztetni. – Hát ez furcsa. Én többé-kevésbé ugyanezt gondoltam rólad. Gyönyörű tested van, Quinn. – Köszönhetően az életmódváltásnak, aminek az érdekében úgy tudok már prédikálni, mint egy evangélista. Szóval – a könyökére emelkedett, hogy a férfi arcába nézhessen –, ha tudtam volna, hogy ilyen lesz, öt percen belül levetkőztettelek volna. Cal elvigyorodott. – A gondolataink már megint párhuzamosan futnak. Csináld meg újra azt a dolgot. – Nem azt – mondta nevetve, amint a nő sokatmondóan emelgetni kezdte a szemöldökét. – Erre gondoltam. A nő fejét újra a vállára vonta, aztán a mellére helyezte a karját. – És most a lábadat. Így – mondta, mikor a nő engedelmesen átvette rajta a lábát. – Most tökéletes. Ettől Quinn finom meleget érzett a szíve tájékán. Behunyta a szemét, és a világ összes baját feledve elszenderült. Arra ébredt, hogy valami ráesett a sötétben. Halkan felsikoltott, ülő helyzetbe tornászta magát, és ökölbe szorította a kezét. – Bocs, bocs. Ráismert Cal suttogó hangjára, de már késő volt, hogy megállítsa az ütést. Az ökle keményen nekicsapódott valaminek, és sajogni kezdett. – Au! A fenébe! – Te beszélsz – morogta Cal. – Mi az ördögöt csinálsz? – Megbotlottam, elestem, aztán valaki fejbe vágott. – Miért? – Mert szuroksötét van. Megdörgölte fájós halántékát. – És igyekeztem, hogy ne ébresszelek fel, te meg fejbe vágtál. – Hát, sajnálom – sziszegte Quinn –, de lehettél volna akár egy kéjgyilkos is, vagy ami még valószínűbb, a pokol ördöge. Mit bóklászol itt a sötétben? – A cipőmet keresem, és valószínűleg éppen abban botlottam el. – Elmégy? – Reggel van, és munkareggelire várnak. – Még sötét van. – Február van, és teleaggattad az ablakokat azokkal a függönyfélékkel. Már fél hét. – Te jó Isten! – Quinn visszadőlt az ágyra. – Fél hét még nem reggel, még februárban sem. Vagy különösen akkor… – Éppen ezért próbáltalak nem felébreszteni. A nő megmozdult. Már látta a férfi körvonalait, ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez. – Hát, már felébredem, úgyhogy miért suttogsz még mindig? – Nem is tudom. Talán agyrázkódás ért, a fejemre kapott ütéstől. Az elfojtott bosszúság a férfi hangjában felajzotta a nőt. – Ó, hát mássz vissza ide, itt jó meleg van. Adok rá egy puszit és meggyógyul. – Kegyetlenség ilyesmit javasolni, mikor munkareggelire vár a polgármester meg a városi tanács. – A szex és a politika úgy illik egymáshoz, mint a vaj és a méz. – Az lehet, de haza kell mennem megetetni Lumpot és kirángatni Foxot az ágyból, mivel őt
is várják a megbeszélésre. Zuhanyoznom kell, borotválkozni és átöltözni, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki vadul szexelt egész éjszaka. Amint Cal a cipőjét húzta, Quinn ismét felemelkedett, és körbefonta a karjával. – Azt mind megtehetnéd azután. A nő meleg, telt keble Cal hátához simult, amint Quinn a nyakát harapdálta, miközben a keze alattomosan lesiklott az alsóbb régiókba, ahol Cal már kőkemény lett. – Gonosz vagy, Szöszi. – Esetleg móresre taníthatnál – felelte elfúló nevetéssel, amint a férfi hátrapenderült, és megragadta. Ezúttal Cal akarattal zuhant rá. Cal elkésett a találkozóról, de olyan jól érezte magát, hogy egy fikarcnyit sem törődött vele. Hatalmas reggelit rendelt – szalonnás tojást, fasírtot és két sütit, amit aztán módszeresen bepakolt, miközben Fox úgy itta a kólát, mintha csak ellenszer volna valamiféle, a véráramába bekerült ritka és végzetes méregre, a többiek pedig udvariasan társalogtak. Az udvarias társalgás a városi ügyek felé kanyarodott. Bár még csak február volt, véglegesíteni kellett az Emlékezés Napján minden évben megrendezett felvonulás terveit. Aztán ott volt a vita az új padok elhelyezéséről a parkban. Amíg evett, Cal a beszélgetésből nem sokat fogott fel, mivel a gondolata Quinn körül járt. Aztán figyelni kezdett, főként, mivel Fox bokán rúgta az asztal alatt. – A Bronson-ház csak egy pár háznyira van a bowlingszalontól – folytatta Watson polgármester. – Misty azt mondta, a házban elment az áram, bár az utca túloldalán égtek a lámpák. A telefon is süket lett. Igencsak megijedt, mondta, mikor Wendy meg én hazavittük a bál után, bár az egész csak pár percig tartott. – Talán áramkimaradás volt – jegyezte meg Jim Hawkins a fiára pillantva. – Talán, de Misty szerint előtte egy pár pillanatig pislogott a villany és szikrázott is. Lehet, hogy egy nagyobb áramimpulzus volt. De azért rábeszélem Mike Bronsont, hogy ellenőriztesse a vezetékeket. Nem szeretnénk egy elektromos tüzet. Hogy tudták elfelejteni, tűnődött Cal. Védekezőmechanizmus volt, amnézia, vagy egyszerűen ez is része az egész ocsmány szituációnak? Nem érintett mindenkit. Cal látta a kérdést, az aggodalmat az apja és még néhányuk szemében. De a polgármester és a tanácsosok többsége már tovább is lépett, és arról tárgyaltak, hogy ki kellene festeni a lelátókat a baseballpályán, mielőtt az ifjúsági bajnokság elkezdődik. Voltak már máskor is különös áramkimaradások, de június előtt soha. Soha, mielőtt elkezdődött volna a végső visszaszámlálás a Hetesig. Mikor a megbeszélés véget ért, Fox átment a bowlingszalonba Callal meg az apjával. Csak akkor szólaltak meg, amikor beértek az épületbe, és az ajtó becsukódott mögöttük. – Túl korán van még – tört ki Jim. – Valószínűbb, hogy tényleg az árammal van valami. – Nem. Már történnek bizonyos dolgok – válaszolt Cal. – És nem csak Fox meg én láttuk. Ezúttal nem. – Hát… – Jim nehézkesen lezökkent az egyik asztalhoz a grillben. – Én mit tehetek? Vigyázz magadra, gondolta Cal. Vigyázz anyára. De ez nem volna elég. – Bármi furcsát tapasztalsz, szólj nekem. Szólj Foxnak vagy Gage-nek, ha már itt lesz. Ezúttal többen vagyunk. Quinn és Layla is benne van. Csak még ki kell találnunk, hogyan és miért. A dédnagyanyja tudta, hogy Quinn-nek is van valami része a dologban, gondolta Cal. Megérzett valamit. – Beszélnem kell a nagyival. – Cal, a nagyi kilencvenhét éves. Akármilyen virgonc is, azért csak kilencvenhét éves.
– Óvatos leszek. – Tudod, mit? Még egyszer beszélek Mrs. H-val – szólalt meg a fejét csóválva Fox. – Nagyon feszült, ideges. Azt mondogatja, hogy már a jövő hónapban költöznek április helyett. Azt gondoltam, csak azért, mert ha már egyszer el szánta magát a költözésre, szeretne mielőbb túlesni rajta de lehet, hogy többről van szó. – Rendben van – Jim szusszant egyet. – Ti ketten menjetek, és tegyétek, amit tennetek kell. Én majd tartom itt a frontot. – Tudom, hogy kell működtetni a házat – mondta, mielőtt Cal tiltakozhatott volna. – Van benne némi tapasztalatom. – Rendben. Én beviszem nagyit a könyvtárba, ha be akar ma menni. Utána visszajövök és cserélhetünk. Te elmehetsz érte és hazaviheted. Cal gyalogosan ment Essie házához. Az asszony csak egy tömbnyire lakott egy szép kis házban, amelyet Cal unokatestvérével, Gingerrel osztott meg. Essie csak ennyi engedményt tett a korának, hogy hajlandó volt beleegyezni, hogy Ginger a házban lakjon, gondját viselje a háznak bevásároljon, főzzön, és autóval elvigye őt például orvosi vagy fogorvosi vizsgálatra. Cal tudta, hogy Ginger erőteljes, gyakorlatias nőszemély, aki gondosan elkerülte, hogy a nagyanyja útjában legyen. Csak akkor került elő, ha szükség volt rá. Ginger jobban kedvelte a tévét a könyveknél, és élt-halt a délutáni sorozatokért. Katasztrofális, gyermektelen házassága elvette a kedvét a férfiaktól, kivéve a tévében meg a People magazinban látható szépfiúkat. Amennyire Cal meg tudta ítélni, a nagyija meg az unokatestvére elég jól elvoltak együtt a kis babaházban, amelyet csinos előkert és vidám, kék tornác díszített. Mikor a házhoz ért, nem látta Ginger autóját a járda mellett, és arra gondolt, a nagyijának talán korán el kellett mennie az orvoshoz. Az apja ugyan mindig fejben tartotta Essie programját, mint annyi minden mást, de hát aznap reggel nagyon feldúlt volt. Ennek ellenére, valószínűbbnek tűnt, hogy Ginger csak elszaladt az élelmiszerboltba. Cal átvágott a tornácon és kopogott. Nem is lepődött meg; mikor kinyílt az ajtó. Az apja még ha aggódik is, akkor sem felejt el szinte soha semmit. De az már meglepte, hogy Quinn állt a küszöbön. – Szia. Gyere csak be. Essie meg én teázunk a szalonban. Cal megragadta a nő karját. – Mit keresel itt? A nő mosolya elhalt az éles hangtól. – El kell végeznem egy munkát. És Essie hívott. – Miért? – Talán ha bejönnél, ahelyett, hogy itt dühöngsz nekem, mindketten megtudnánk. Mivel nem volt más választása, Cal bement a dédanyja szép nappalijába, ahol fokföldi ibolyák nyíltak lila tömegben az ablakokban, és a Fox apja által készített beépített könyvespolcot zsúfolásig megtöltötték a könyvek, a családi fotók és az apró emléktárgyak. Egy elegáns teáskészlettel volt megterítve az alacsony asztal a magas támlás kanapé előtt, amelyet az anyja az előző tavasszal kárpitozott újra. Szeretett nagyanyja mint egy királynő ült kedvenc, füles foteljában. – Cal – nyújtotta a kezét, aztán az arcát egy csókra. – Azt hittem, egész nap lefoglal majd a megbeszélés meg a bowlingszalon. – A megbeszélésnek vége, és apa van a szalonban. Nem láttam Ginger autóját. – Elment, hogy elintézzen pár dolgot, mivel most van társaságom. Quinn épp most tölti ki a teát. Hozz magadnak egy csészét a konyhaszekrényből. – Köszönöm, nem kérek. Épp most reggeliztem. – Téged is meghívtalak volna, ha tudom, hogy ráérsz ma délelőtt. – Számodra mindig van időm, nagyi.
– Ő az én kedvenc unokám – mondta az asszony Quinn-nek, megszorítva Cal kezét, mielőtt átvette volna a teáscsészét a lánytól. – Köszönöm. Üljetek le, legyetek szívesek. Akár rögtön bele is vághatok a közepébe. Meg kell kérdeznem tőletek: történt-e valami incidens tegnap éjjel a bálban? Nem sokkal tíz előtt. Miközben feltette a kérdést, erősen figyelte Cal arcát, és attól, amit látott rajta, be kellett hunynia a szemét. – Szóval történt – mondta reszkető hangon. – Nem tudom, mit is kéne éreznem, megkönnyebbülést vagy félelmet. Megkönnyebbülést, mert már azt hittem, kezdem elveszíteni az eszem. És félelmet, amiért mégsem. – Szóval valóságos volt – tette hozzá csendesen –, amit láttam. – Mit láttál? – Olyan volt, mintha egy függöny mögött állnék. Mintha lehullt volna előttem egy függöny vagy egy halotti lepel, és azon néznék keresztül. Azt gondoltam, vért látok, de mintha senki nem vette volna észre. Senki nem vette észre sem a vért, sem azokat a dolgokat, amelyek össze-vissza kúsztak és futkároztak a padlón meg az asztalokon. Kezével megérintette a torkát. – Nem láttam tisztán, de láttam egy alakot, egy fekete árnyat. Mintha lebegett volna a levegőben a függöny túloldalán. Azt hittem, a halál az. Kissé elmosolyodott, és határozott mozdulattal felemelte a teáját. – Az ember már felkészül a halálra az én koromban, vagy legalábbis ajánlatos lenne. De én féltem attól az alaktól. Aztán eltűnt, a függöny ismét felemelkedett, és minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. – Nagyi… – Miért nem szóltam tegnap éjjel? – vágott közbe a nagyanyja. – Úgy olvasok az arcodról, akár egy nyitott könyvből, Caleb. Büszkeségből, félelemből. Egyszerűen csak ki akartam jutni onnan, hazajönni, és apád hazahozott. Muszáj volt aludnom egyet, és aludtam is. De ma reggel úgy éreztem, meg kell tudnom, igaz volt-e. – Mrs. Hawkins… – Hívj Essie-nek – mondta Quinn-nek. – Essie, tapasztalt már valaha ilyesmit? – Igen. Nem szóltam róla neked – mondta, mikor Cal szitkozódni kezdett. – És senki másnak sem. Azon a nyáron történt, amikor tízéves voltál. Azon az első nyáron. Rettenetes dolgokat láttam a ház előtt, olyan dolgokat, amik nem lehettek volna ott. Azt a fekete alakot, ami néha férfi volt, néha kutya. Vagy a kettő ocsmány keveréke. A nagyapád nem látta, vagy csak nem akarta, ki tudja. Mindig is azt gondoltam, hogy egyszerűen csak nem akarja látni. Borzalmas dolgok történtek azon a héten. Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán ismét belekortyolt a teájába. – Szomszédok, barátok borzalmas dolgokat tettek magukkal meg egymással. A második éjszaka után megjelentél nálunk. Emlékszel, Cal? – Igenis, asszonyom, emlékszem. – Tízéves voltál. Rámosolygott Quinnre. – Még csak kisfiú volt, a két kis barátjával együtt jött. Rettenetesen féltek. Látni és érezni lehetett a félelmet és… a hősiességet, ami szinte sugárzott belőlük. Azt mondtad, csomagolnunk kell, a nagyapádnak és nekem. Át kell mennünk hozzátok. Hogy a városban nem biztonságos. Soha nem jutott eszedbe, vajon miért nem vitatkoztam? Miért nem veregettem meg a buksidat, és küldtelek haza? – Nem. Azt hiszem, túl sok minden történt. Csak azt akartam, hogy te meg papi biztonságban legyetek. – Én pedig minden hetedik évben összecsomagoltam a nagyapádnak és magamnak, aztán
mikor meghalt, csak magamnak, ebben az évben pedig majd Gingernek és magamnak. De ezúttal korábban jön, és erősebb is. – Most azonnal összecsomagolok neked és Gingernek, nagyi. – Ó, azt hiszem, egyelőre még biztonságban vagyunk – felelte a nagyanyja. – Ha eljön az idő, Ginger és én együtt össze tudjuk majd rakni, amire szükségünk van. Szeretném, ha elvinnéd a könyveket. Tudom, hogy mindketten számtalanszor elolvastuk már ezeket. De valahol, valamit nem vettünk észre. Most pedig itt vannak olyanok, akik friss szemmel olvashatják. Quinn összehúzott szemmel nézett Calra. – Könyvek?
13 Fox a bankba igyekezett. Teljesen felesleges volt annyira sietnie, mivel az aktatáskájában lévő iratokat bármikor beadhatta volna. Vagy ami még praktikusabb lett volna, az ügyfél is bejöhetett volna az irodájába, hogy aláírja őket. De ki kellett jönnie, szüksége volt egy kis friss levegőre, és hogy kijárja magából a csalódottságot. Ideje volt bevallania, eddig titokban bízott abban, hogy Alice Hawbaker meggondolja magát, vagy neki sikerül maradásra bírnia. Lehet, hogy ez önzés volt, na és? Függött az asszonytól, meg is szokta már. És megszerette. És éppen azért, mert szerette, nem maradt más választása, mint elengedni az asszonyt. Sőt, ha vissza tudná forgatni az elmúlt húsz percet, azt is megtenné. Az asszony csaknem könnyekben tört ki, emlékezett Fox, amint a bank felé csörtetett viseletes túrabakancsában (ma nincs tárgyalása a bíróságon). Pedig Mrs. H sosem sírt. Mindig tökéletesen uralkodott magán, de Fox most olyan erősen szorongatta, hogy a sírás határára juttatta, amit örökké bánni fog. Ha maradunk, meghalunk – mondta az asszony remegő hangon, és könnyek csillogtak a szemében. Fox csak azt akarta megtudni, miért akar mindenáron elköltözni az asszony, miért lett egyre nyugtalanabb, és miért döntött végül úgy, elmennek előbb, mint tervezték. Úgyhogy addig faggatta, míg az asszony végül megmondta. Látta a halálukat, újra és újra, ahányszor csak behunyta a szemét. Látta magát, amint előveszi a férje vadászpuskáját a bezárt szekrényből az alagsori dolgozószobában. Látta, amint nyugodtan megtölti. Nézte önmagát, amit felmegy az emeletre, keresztülvág a konyhán, ahol a vacsoraedények be vannak készítve a mosogatógépbe, a munkapultok tisztára törülgetve. Bemegy a szobába, ahol a férje, akit harminchat éve szeret, akinek három gyermeket szült, az Orioles csatáját nézi a Red Sox ellen. Az Orioles vezet kettő-nullra, de most a Sox következik. Amikor a dobó hátrahúzta a kezét, ő egy golyót eresztett hátulról a férje fejébe, amint ott ült a kedvenc karosszékében. Aztán a saját álla alá helyezte a csövet. Úgyhogy igen, el kellett, hogy engedje, és valami ürüggyel el kellett jönnie az irodából, mert jól ismerte a nőt, aki, tudta, nem akarja, hogy ott legyen körülötte, amíg újra össze nem szedi magát. Bár teljesítette az asszony kívánságát, Foxnak továbbra is bűntudata volt; csalódottnak és tehetetlennek érezte magát. Beugrott a virágboltba, hogy virágot vegyen. Tudta, hogy az asszony ezt békeajánlatnak tekintené. Mrs. H szerette a virágot az irodában, amit gyakran maga hozott, mivel Fox rendszeresen elfeledkezett róla. Amint Fox kilépett az ajtón, karján egy jókora vegyes csokorral, majdnem fellökte Laylát. A lány visszahőkölt, és tett pár lépést hátrafelé. Zaklatottnak és boldogtalannak tűnt, és Fox eltűnődött rajta, vajon ma minden nőt megijeszt és kiborít-e. – Bocs. Nem figyeltem. A lány nem mosolygott, csak babrálni kezdte a kabátja gombjait. – Semmi baj. Én sem. Egyszerűen tovább kéne mennie. Nem kellett belenéznie a lány fejébe, hogy érezze a belőle sugárzó boldogtalanságot és nyugtalanságot. Foxnak úgy tűnt, Layla soha sem képes lazítani az ő társaságában, mindig kissé elhúzódik tőle. Bár lehet, hogy sosem szokott lazítani. Lehet, hogy ez amolyan New York-i dolog, tűnődött Fox. Ő legalábbis egész biztos nem
tudna abban a városban lazítani. De túl sok volt benne a segíteni akarás. – Van valami probléma? Most Layla szeme lett könnyektől fényes, és Fox legszívesebben kilépett volna az útra egy arra járó teherautó elé. – Probléma? Hát hogy is lehetne bármi problémám? Egy idegen házban élek egy idegen városban, olyan dolgokat látok, amik nincsenek is ott, vagy ami még rosszabb, ott vannak, és a halálomat akarják. Szinte minden, amim csak van, ott van a lakásomban New Yorkban, a lakásban, amiért fizetnem kell, és az én nagyon megértő és türelmes főnököm ma reggel felhívott, és azt mondta, sajnálkozva, hogy ha nem tudok visszatérni a munkába a jövő héten, kénytelen valaki mást keresni helyettem. Úgyhogy tudod, mit csináltam? – Nem. – Elkezdtem csomagolni. Sajnálom, tényleg sajnálom, de nekem van egy életem. Vannak kötelezettségeim, számláim és egy istenverte életritmusom. Két kezével megragadta a két könyökét, mintha erővel próbálná egyben tartani magát. – Vissza kell oda térnem. És nem tudtam. Nem voltam képes rá. Még csak azt sem tudom, hogy miért, legalábbis nincs rá ésszerű magyarázat, de nem voltam rá képes. Úgyhogy most el fogom veszíteni az állásomat, ami azt jelenti, hogy nem leszek képes fenntartani a lakásomat. És valószínűleg a végén meghalok, vagy a diliházba kerülök, de csak miután a háztulajdonos beperelt az elmaradt lakbérért. Szóval van-e problémám? Nekem ugyan nincs! Fox nem szólt közbe, végighallgatta a nőt, aztán csak bólintott. – Buta kérdés volt. Tessék. A lány kezébe nyomta a virágot. – Mi ez? – Úgy nézel ki, mint akinek szüksége van rá. A lány megdöbbenve meredt rá, aztán a színes virágokra a karjában. Érezte, hogy a hisztéria hullámai lassan elcsitulnak, és átadják a helyüket az értetlenségnek. – De… ezt valakinek vetted. – Vehetek helyette másikat – intett hüvelykujjával a virágbolt ajtaja felé. – És a háztulajdonossal kapcsolatban segíthetek, ha megadod a szükséges információt. Ami a többit illeti, hát majd kitalálunk valamit. De hadd mondjam meg neked, lehet, hogy valami kényszerített, hogy ide gyere, és hogy itt maradj, de az egész végső soron a te döntésed, Layla. – Ha úgy döntesz, hogy el kell menned… – ismét eszébe jutott Alice, és a csalódottsága enyhült egy kissé – .. senki sem fog hibáztatni érte. De ha maradsz, el kell kötelezned magad. – Már megtettem… – Nem, nem tetted meg. Szórakozottan kinyúlt, és visszahúzta a lány vállára a táskája szíját, amely a könyökhajlatába csúszott. – Még mindig a kivezető utat keresed, azt a kiskaput, ami lehetővé tenné, hogy összecsomagolhass és elmehess innen következmények nélkül. Térj vissza nyugodtan a régi életedhez. Nem hibáztatlak érte. De dönts végre, és azután tarts ki a döntésed mellett. Ez minden. Most mennem kell. Majd később beszélünk. Visszalépett a virágboltba, otthagyva a járdán a lányt, aki szótlanul bámult utána. Quinn lekiáltott az emeletről, mikor Layla hazaért. – Csak én vagyok – szólt vissza Layla, és még mindig magában tusakodva bement a konyhába a virággal, meg az üvegekkel és kaspókkal, amelyeket hazafelé jövet vett az ajándékboltban. – Kávét! – robbant be a konyhába Quinn pár pillanat múlva. – Rengeteg kávéra lesz… Hé, ez szép! – kiáltott fel, mikor meglátta a virágokat, amelyeket Layla különböző tartókban rendezett el.
– Igen, tényleg. Quinn, beszélnem kell veled. – Nekem is beszélnem kell veled. Kezdd te. – Ma reggel el akartam menni innen. Quinn megtorpant a kávéskannával a kezében. – Ó. – És igyekeztem kijutni innen, mielőtt hazajössz, és lebeszélsz róla. Sajnálom. – Semmi baj. Igazán. Quinn elfoglalta magát a kávéfőzéssel. – Én is elkerülném magam, ha olyasmit szeretnék tenni, amiről nem akarnám, hogy megtegyem. Ha értesz engem. – Különös módon, igen. – És miért nem mentél el? – Hadd kezdjem az elején. Layla abbahagyta a virágok rendezgetését, és beszámolt a telefonbeszélgetésről, amit a főnökével folytatott. – Sajnálom. Ez olyan igazságtalan. Nem úgy értem, hogy a főnököd, neki végül is van egy vállalkozása, aminek működnie kell. De ez az egész dolog igazságtalan. Quinn figyelte, amint Layla színes százszorszépeket rendez el egy túlméretezett teáscsészében. – Ami az anyagiakat illeti, én megvagyok, mert ez a munkám, a hivatásom, és megengedhetem magamnak, hegy itt időzzek, mert a cikkekből fenn tudom tartani magam. Kisegíthetlek… – Nekem nem arra van szükségem. Nem akarom, hogy pénzt adj nekem kölcsön, sem azt, hogy helyettem fizesd a kiadásokat. Ha maradok, azt azért teszem, mert így döntöttem. Layla a virágokra nézett, és arra gondolt, amit Fox mondott neki. – Azt hiszem, egészen máig ezt nem értettem meg, vagy nem akartam megérteni. Könnyebb azt gondolni, hogy kényszer hatására jöttem ide, és azért is maradtam mert rábeszéltetek. El akartam menni, mert nem akartam, hogy ez az egész megtörténjen. De mégis megtörténik. Úgyhogy itt maradok, mert így döntöttem. Csak ki kell találnom, hogyan oldjam meg a gyakorlati problémákat. – Van egy pár ötletem ezzel kapcsolatban, legalább ideiglenesen megoldásnak. Hadd gondolkodjam egy kicsit. Kedves ötlet volt a virág. Felvidít egy kicsit a rossz hírek után. – Nem az én ötletem volt. Fox adta nekem, amikor belefutottam a virágbolt előtt. Rázúdítottam mindent – vont vállat Layla. – Gyanútlanul megkérdezte: Hogy vagy?, mire én: Hogy vagyok? Majd mindjárt megmondom, hogy vagyok! Bedobta a levágott virágszárakat meg a csomagolópapírt a szeméttartóba és felnevetett. – Te jó ég, egyszerűen leordítottam. Úgyhogy odaadta nekem a virágot, amit éppen akkor vett, valósággal hozzám vágta, és röviden, de velősen kiosztott, amit azt hiszem, meg is érdemeltem. – Aha. – Quinn ezt az információt is hozzáadta az agyában formálódó tervhez. – És most jobban érzed magad? – Jobban? Layla átsétált a kis ebédlőbe, hogy elrendezzen pár virágot a lehajtható asztalon, amit a bolhapiacon vettek. – Elszántabb vagyok. Nem tudom, hogy ez jobb-e. – Van valamim, amivel lekötheted magad. – Hála az égnek. Hozzászoktam, hogy dolgozom, és ettől a sok tétlenségtől csak egyre kiállhatatlanabb leszek. – Gyere velem. Ne hagyd itt lent az összes virágot, párat felvihetnél a saját szobádba is. – Gondoltam, ez közös. Fox nem is nekem vette vagy… – De neked adta. Vigyél fel belőle valamennyit. Te is felvitetted velem a tulipánokat az én
szobámba. Hogy eldöntse a kérdést, Quinn felkapott egy kis kaspót meg egy karcsú üveget. – Ó, a kávé! – Majd én hozom. Layla kitöltötte Quinn kávéját, aztán elővett magának egy üveg vizet. – Mi az a feladat, ami lefoglal majd engem? – Könyvek. – Már hoztunk könyveket a könyvtárból. – Most pedig kaptunk párat Essie Hawkins saját gyűjteményéből. Némelyik közülük napló. Valójában még épphogy hozzákezdtem – magyarázta, amint felfelé mentek a lépcsőn. – Alig valamivel előtted értem haza. De közülük hármat Ann Hawkins írt, miután a gyermekei megszülettek. A Giles Denttől fogant gyermekei. – De Mrs. Hawkins biztosan elolvasta őket, és megmutatta Calnak is. – Úgy van. Valamennyit elolvasták, tanulmányozták, eltöprengtek rajta. De mi, Layla, friss szemmel nézzük a dolgokat és más szemszögből. Layla szobája felé kanyarodott, és lerakta a virágokat, aztán átvette a kávéját az iroda felé menet. – És nekem már van is egy kérdésem. Hol a többi? – A többi napló? – Ann többi naplója, mivel fogadni mernék, hogy van több is, vagy legalábbis volt. Hol van a naplója abból az időből, amikor Denttel élt, mikor a hármas ikreit hordozta? Ez is egy új szempont, és remélem, a mi friss szemünk még több ilyet is talál. Hol lehetnek, és miért nincsenek együtt azok a naplók a többivel? – Ha valóban megírta őket, elveszhettek vagy megsemmisülhettek. – Reméljük, nem így van – felelte Quinn elszánt tekintettel, amint leült, és felemelt egy kicsi, barna bőrkötésű könyvet. – Szerintem ő tudja a választ néhány dologra, ami bennünket érdekel. Cal csak hét után tudott elszakadni a bowlingszalonból. Még akkor is bántotta a lelkiismeret, hogy apjára hagyja munkát egész estére. Délután felhívta Quinnt, hogy közölje vele, megy, amint tud, amire a nő szórakozottan csak annyit felelt, hogy hozzon magával ennivalót. Be kell érnie a nőnek pizzával, gondolta Cal, amint a dobozokat felvitte a lépcsőn. Nem volt se kedve, sem ideje hogy kitalálja, Quinn életmódváltása vajon milyen élelmet igényel. Amint bekopogott, a szél elsüvített a tarkójánál, s ez arra késztette, hogy idegesen hátrapillantson. Valami közeleg, gondolta. Valami van a szélben. Fox nyitott ajtót. – Hála az égnek, pizza és egy tesztoszteronhordozó. Eddig kisebbségben voltam, barátom. – Hol az ösztrogén? – Fent. Könyvekbe és jegyzetekbe temetkezve. Meg táblázatokba. Layla táblázatokat készít. Elkövettem azt a hibát, hogy elárultam nekik, van egy táblám az irodában. Idehozatták velem, fel kellett cipelnem az emeletre. Amint Cal letette a pizzát a konyhapultra, Fox fölcsapta a fedelét, és kivett egy szeletet. – Indexkártyákról is beszéltek. Színes indexkártyákról. Ne hagyj itt velük egyedül még egyszer. Cal felmordult, kinyitotta a hűtőt, és látta, hogy amint remélte, Fox bespájzolt sörből. – Talán mi nem voltunk elég módszeresek, ezért elkerülte a figyelmünket egy részlet. Talán… Elhallgatott, amikor Quinn berobogott. – Szia! Pizza. Óó! Mindegy. Majd ledolgozom az intenzív agymunkával meg egy kis edzéssel a konditeremben holnap délelőtt.
Tányérokat vett elő, és egyet odatolt Foxnak, aki már az első szelet pizza felénél tartott. Aztán azzal a bizonyos mosollyal Calhoz fordult. – Hoztál nekem valami mást is? Cal azonnal hozzáhajolt, és szájon csókolta. – Csak ezt. – Véletlenül pont erre vágytam. Van még több is? Megmarkolta Cal ingét, és magához húzta a férfit egy hosszabb csókra. – Esetleg kimenjek? Vihetem a pizzát is? – Hát, ami azt illeti… – kezdte Cal. – Ugyan-ugyan – tolta el magától Quinn a férfit. – Mami és papi csak üdvözölte egymást – fordult Fox-hoz. – Mi volna, ha az ebédlőben ennénk, civilizált ember módjára? Azonnal lejön Layla is. – Én miért nem üdvözölhetem mamit? – reklamált Fox, amikor Quinn kisuhant a tányérokkal az ajtón. – Mert akkor agyon kellene, hogy csapjalak. – Köhög a bolha. – Fox vigyorogva felkapta a pizzásdobozokat, és Quinn után indult. – Az italokat te hozod, tesó. Épphogy csak leültek és szétrakták az italokat, a tányérokat, a szalvétákat meg a pizzát, amikor megjelent Layla egy nagy tállal meg egy csomó kisebb tálkával. – Ezt már korábban összeállítottam. Nem voltam benne biztos, hogy mit hozol – mondta Calnak. – Csináltál salátát? – kérdezte Quinn. – Ez a specialitásom. Darabolni, tépni, keverni. Főzni nem kell. – Hát akkor muszáj jól viselkednem. – Quinn lemondott a két szelet pizzáról, kiegyezett eggyel és egy tál salátával. – Elértünk némi haladást – szólalt meg, ahogy a villájára szúrta az első falatot. – Igen, kérdezd csak meg a hölgyeket, hogyan kell faggyúgyertyát készíteni vagy feketeszeder-dzsemet – javasolta Fox. – Ezt mind leírták. – Na és, némelyik információ a könyvekben talán nem közvetlenül kapcsolódik a mi kutatásunkhoz – vágott vissza Foxnak Quinn –, de lehet, hogy egy nap esetleg megyek, ha áramkimaradás lesz, hogy készítsek egy faggyúgyertyát. Viszont most konkrétan arra gondoltam, hogy sok érdekes információt találtunk Ann naplóiban. – Mi is elolvastuk őket – mutatott rá Cal. – Többször is – Ti nem vagytok nők. – Felemelte az ujját. – Igaz, Essie az. De Essie olyan nő, aki Ann leszármazottja, és része a városnak meg a város történelmének. És bármennyire is próbál objektív lenni, esetleg elkerülhették a figyelmét bizonyos apróságok. Az első kérdés az, hogy hol a többi napló. – Nincs több. – Ezzel nem értek egyet. Nem találták meg a többit. Essie azt mondta, hogy ezeket a könyveket az apja hagyta rá, mert Essie szerette a könyveket. Felhívtam, hogy ellenőrizzem ezt a dolgot, de az apja sosem említette neki, hogy lett volna több is. – Ha lett volna több is – erősködött Cal –, azt is odaadta volna Essie-nek. – Ha ugyan nála lettek volna. Igen hosszú idő telt el az ezerhatszázas és az ezerkilencszázas évek között – mutatott rá Quinn. – A tárgyak vándoroltak, elkallódtak, kidobták őket. A feljegyzések szerint és a családi szájhagyomány alapján Ann Hawkins élete nagy részét abban a házban töltötte, ami most a közösségi ház a Fő úton, azt megelőzően pedig a könyvtár volt. Könyvek, könyvtár. Érdekes. – Azt a könyvtárat nagyi úgy ismerte, mint a tenyerét – vágott vissza Cal. – Ott nem lehetett olyan könyv, amiről ne tudott volna. Főleg valami ilyesmi. Megrázta a fejét.
– Tudott volna róla, ha lett volna miről tudnia. – Kivéve, ha sohasem látta. Talán el volt rejtve, vagy esetleg, csak úgy tegyük fel, nem volt szabad megtalálnia. Nem volt szabad megtalálni, legalábbis akkor és őneki. – Elképzelhető – jegyezte meg Fox. – Utána kell járni. Egyébként Ann nem dátumozta a naplókat, úgyhogy Layla meg én dátumozzuk őket nagyjából annak alapján, ahogyan a fiairól ír. Amit az elsőnek vélünk, abban a fiai körülbelül két-három évesek. A következőben öt, mert nagyon részletesen ír az ötödik születésnapjukról, és úgy hétévesek ugyanennek a kötetnek a végén. A harmadik szerint mintha már fiatalemberek volnának. Úgy tizenhat évesnek gondoljuk őket. – Sok év telt el közben – jegyezte meg Layla. – Talán nem volt semmi feljegyzésre méltó a közbeeső években. – Lehetséges – válaszolta Quinn –, de én fogadni mernék, hogy volt miről írnia, ha másról nem, legalább a feketeszeder-dzsemről meg a három igen aktív fiáról. Még fontosabb, legalábbis szerintem, hogy hol van az a napló, ami a Denttel töltött időről szól, mielőtt a fiai megszülettek volna, meg a fiúk születése utáni első két évről. Mert lefogadom, hogy az nagyon érdekes időszak lehetett. – Ír róla – szólalt meg Layla csendesen –, Giles Dentről. Újra és újra, mindegyik naplóban. Ír róla, a vele kapcsolatos érzéseiről, álmairól. – És mindig jelen időben – tette hozzá Quinn. – Nehéz elveszíteni valakit, akit szeret az ember – Fox elgondolkodva forgatta a sörösüveget a kezében. – Ez igaz, de Ann úgy ír róla, következetesen, mintha a férfi élne – Quinn Calra nézett. – Ez nem halál. Beszéltünk már erről, hogy Dent megtalálta a módját, hogy együtt létezzen ezzel a dologgal. Hogy lent tartsa vagy belül, vagy nevezzük bárhogy. Nyilván nem tudta – vagy nem akarta – megölni vagy megsemmisíteni, de az sem tudta őt megölni vagy megsemmisíteni. Dent megtalálta a módját, hogy a dolgot a mélyben tartsa, és közben tovább létezzen. Talán kifejezetten csak ebből a célból. Ann tudta ezt. Tudta, hogy mit tesz a férfi, és fogadni mernék, azt is tudta, hogy hogyan. – Nem veszed figyelembe a szerelmet és a gyászt – mutatott rá Cal. – Nem hagyom őket figyelmen kívül, de amikor olvasom a naplóit, egy erős akaratú asszonyt érzek mögöttük. Olyat, aki egy mély szerelemben osztozott egy erős akaratú férfival. Megtagadta a konvenciókat a kedvéért, kockáztatta a kiközösítést és a megbélyegzést. Megosztotta a férfival az ágyát, de azt hiszem, osztozott a férfi kötelezettségeiben is. Bármit tervezett is vagy próbált megtenni a férfi, megosztotta volna a nővel. Ők egyetlen egészet alkottak. Te nem ezt érezted, nem ezt éreztük mindketten, mikor a tisztáson voltunk? – De – le sem tagadhatja, gondolta Cal. – Azt éreztem. – Ebből kiindulva, Ann talán elmesélte a fiainak az életét, amikor elég nagyok lettek, de tisztában volt vele hogy a Hawkins család szájhagyomány útján terjedő történetének egy része elveszhet, vagy eltorzulhat. Ez megesik. Úgyhogy szerintem le is írta. És elrakta a feljegyzést valahová, ahol, úgy gondolta, biztonságban lesz, amíg szükség nem lesz rá. – Már huszonegy éve szükség lenne rá. – Cal, most a felelősség beszél belőled, nem a logika. Legalábbis nem az a logika, ami ezt az utat követi. Ann azt mondta neked, hogy most jött el az idő. Hogy mindig is ez volt a kijelölt idő. Semmi, amit tehettél volna, nem lett volna képes ezt a dolgot megállítani, mielőtt ez az idő eljött volna. – Mi engedtük ki – szólalt meg Fox –, semmi sem történt volna, ha mi nem engedjük ki. – Nem hiszem, hogy ez igaz volna – húzódott kissé közelebb Layla. – És ha megtaláljuk a többi naplót, talán megértjük majd az egészet. De észrevettünk valami mást is. – Layla azonnal kiszúrta – tette hozzá Quinn. – Mert én láttam először. Szóval, a nevekről van szó. Ann fiainak a nevéről. Caleb,
Fletcher és Gideon. – Akkoriban meglehetősen gyakori nevek – mondta Cal vállat vonva, és eltolta maga elől a tányért. – A Caleb jobban meggyökeresedett a Hawkinsok között, mint a másik kettő. De van egy Fletch nevű unokatestvérem meg egy Gideon bácsikám. – Nem, a kezdőbetűkről beszélünk – vágott közbe türelmetlenül Quinn. – Mondtam neked, hogy nem vették észre – tette hozzá Layla felé fordulva. – C, F, G. Caleb, Fox, Gage. – Ez kissé erőltetett – vélekedett Fox. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy én azért lettem Fox, mert az anyám látott egy falka vörös rókát, amint átrohantak a mezőn, be az erdőbe, közvetlenül mielőtt vajúdni kezdett volna velem. Sage nővérem? Anya zsályát szagolt a kertben, rögtön azután, hogy Sage megszületett. Így volt mind a négyünkkel. – Te egy valóságos rókáról lettél elnevezve? Mint… a rókavadászaton? – érdeklődött Layla. – Hát, nem egy bizonyos rókáról, hanem inkább… meg kellene ismerkedned az anyámmal. – Bárhogy kapta is Fox az ő híres nevét, nem hiszem, hogy eltekinthetnénk az egybeesésektől. Quinn figyelmesen nézett Calra. Látta, hogy a férfi eltűnődik azon, amit mondott. – És szerintem Ann Hawkinsnak nem csak egy leszármazottja ül ennél az asztalnál. – Quinn, az én apám családja Írországból jött át, négy generációval ezelőtt – jelentette ki Fox. – Nem voltak itt Ann Hawkins idejében, mert akkor még a földet túrták Kerryben. – És az anyai ág? – kérdezte Layla. – Az vegyesebb társaság. Soha senki nem bajlódott az őskutatással, de sohasem hallottam, hogy egyeden Hawkins is lett volna a családfán. – Esetleg jobban meg kéne vizsgálni. Mi lehet a helyzet Gage-dzsel? – tűnődött Quinn. – Fogalmam sincs. Cal most már komolyabban fontolóra vette a dolgot. – Szerintem neki sem. Megkérdezhetem Billt, Gage apját. Ha ez igaz, ha mi közvetlen leszármazottak vagyunk, ez megmagyarázhatná az egyik dolgot, amit sosem értettünk. – Hogy miért ti voltatok – válaszolt Quinn csendesen –, ti hárman, és a ti összekevert véretek: a tiéd, Foxé és Gage-é, ami megnyitotta a kaput. – Mindig azt hittem, hogy én voltam az. Késő éjjel, az elcsendesedett házban Cal Quinn ágyában feküdt, a nő meleg testét magához húzva. – Csak te? – Ők is segítettek talán beindítani az egészet, de igen én. Mert az én vérem volt az oka, az én örökségem, hogy úgy mondjam. Én voltam a Hawkins. Ők nem idevalók nem úgy, mint én. Nem időtlen idők óta, és generációk óta, ahogyan én. De ha ez igaz… még mindig nem tudom, mit gondoljak felőle. – Ne emészd magad állandóan. – Quinn végigsimította kezével a férfi szíve fölött. – Bárcsak megfogadnád. – Dent miért engedte, hogy megtörténjen? Ha megtalálta a módját, hogy megállítsa, miért hagyta, hogy idáig fajuljon a dolog? – Egy újabb kérdés. – A nő feltámaszkodott, és a férfi szemébe nézett. – Rá fogunk jönni, Cal. Biztosan. Én hiszek benne. – Ha melletted vagyok, én is jobban elhiszem. Megérintette a nő arcát. – Quinn, ma éjjel nem tudok itt maradni. Igaz, hogy Lump a világ lustája, de számít rám. – Van még egy órád? – Igen – felelte mosolyogva, amint a nő ráhajolt. – Azt hiszem, Lump egy órát még kibír. Később, amikor az autója felé sétált, a szélben zörögtek a fák kopár ágai. Cal megborzongott, és kutatóan végignézett az utcán valami jelet keresve, bármit, ami ellen
védekeznie kellene. De nem volt körülötte semmi, csak a kihalt utca. Valami van a levegőben, gondolta ismét, aztán beszállt az autóba, hogy hazahajtson. Már elmúlt éjfél, amikor a cigaretta utáni tompa vágy átvillant Gage agyán. Két éve, három hónapja és egy hete hagyta abba a dohányzást, de néha még mindig hiányolta. Bekapcsolta a rádiót, hogy elterelje róla a gondolatait, de a bizonytalan vágy egyre erősebb sóvárgássá fokozódott. Ezt is uralni tudta; ezt tette állandóan. Ha nem így tesz, vázolta volna a régi mondás igazságát: az alma nem esik messze a fájától. Ő pedig egyáltalán nem volt olyan, mint az apja. Ivott, ha egy italra vágyott, de sohasem rúgott be. Pontosabban tizenhét éves kora óta, és az a részegség kifejezetten szándékos volt. Ő nem hibáztatott másokat a saját hibái miatt, és nem csépelt az öklével valami nála kisebbet és gyengébbet, hogy nagyobbnak és erősebbnek érezze magát. Még csak az öregét sem hibáztatta, nem különösebben. Úgy vélte, olyan lapokkal kell játszani, amilyet osztottak az embernek. Vagy pedig bedobja az ember a lapokat, és elsétál üres zsebbel. Szerencse kérdése az egész. Szóval kész volt figyelmen kívül hagyni ezt a hirtelen feltámadt, meglepően erős vágyat a cigaretta után. De amikor arra gondolt, hogy pár kilométerre van csak Hawkins-völgytől, attól a helytől, ahol nagy valószínűséggel rút és fájdalmas halált hal majd, az orvos figyelmeztetése jelentéktelennek tűnt, a saját önmegtartóztatása pedig teljesen feleslegesnek. Mikor meglátta egy benzinkút jelzőtábláját, arra gondolt, bánja az ördög! Úgysem akar örökké élni. Bekanyarodott a huszonnégy órán át nyitva tartó üzlethez, vett egy kávét meg egy csomag Marlborót. Visszament az autójához, amelyet aznap este vett Washingtonban, miután leszállt a gépe, és mielőtt kifizetett volna egy kisebb adósságot. A szél összeborzolta a haját. A haja sötét volt, mint az éjszaka, és most egy kicsit hosszabb, mint ahogy általában hordta, ráadásul egy kicsit zilált, mert nem bízott a prágai borbélyokban. Az arca borostás volt, mivel nem volt kedve bajlódni a borotválkozással. Ez tovább fokozta sötét és veszélyesnek tűnő vonzerejét, amitől a pénztárosnő, aki beütötte a kávét meg a cigarettát, titokban beleborzongott a vágyba. Gage száznyolcvan centis volt, amikor megállt a növésben, és ifjúkori cingár termete is kitelt. Mivel a foglalkozásából kifolyólag sokat ült, rendszeres, gyakran gyötrő gyakorlatokkal tartotta formában az izmait és karcsú termetét. Ő soha nem kezdeményezett verekedést, de nem is futott el előle. És nagyon szeretett nyerni. A teste, az arca, az agya mind a munkaeszköze volt. Ahogy a szeme és hangja is, meg az önuralma, amelyről csak ritkán mondott le. Gage szerencsejátékos volt, és egy dörzsölt szerencsejátékos minden munkaeszközét jól karban tartja. Visszakanyarodva az útra hagyta, hogy a Ferrari száguldjon, mint az ágyúgolyó. Talán botorság volt a nyereségének ilyen nagy részét egy autóra fecsérelni, de, te jó ég, ez aztán tud menni. És a rohadt életbe, amikor autóstoppal elhagyta a völgyet oly sok éve, majd’ leszakadt az ujja az integetésbe. Piszok jó érzés volt most ilyen elegánsan visszatérni. Fura, de most, hogy megvette azt az átkozott cigarettát, már nem érezte a késztetést, hogy rágyújtson. Még a kávét sem kívánta, épp eléggé feldobódott a sebességtől. Végigszáguldott a sztráda utolsó szakaszán, aztán kivágódott a mellékútra, amely majd elviszi Hawkins-völgyig. A sötét, vidéki út kihalt volt – ez nem volt számára meglepő, ilyen késő éjjel. Házak, hegyek, szántóföldek, fák sötét árnyait látta az útról. A gyomra görcsbe rándult, amikor arra gondolt, hogy visszafelé jön, ahelyett, hogy távolodna, mégis erősen érezte azt a vonzást, amely az otthona felé húzza az embert, és ami sohasem szűnt meg benne
teljesen. A kávéjáért nyúlt, inkább csak megszokásból, aztán hirtelen el kellett rántania a kormányt, és rátaposni a fékre, amint fényszórók vágtak elé a keresztútról. Rátenyerelt a dudára, és látta, amint a másik autó kifarol. A francba, a francba, a francba! Csak most vettem ezt a kurva autót, gondolta. Mikor újra egyenletesen lélegzett, látta, hogy a Ferrari keresztben áll az út közepén, és arra gondolt, valóságos csoda volt, hogy nem ütköztek össze. Csak pár centi hiányzott hozzá. Vagy még annyi se. Ez az ő rohadtul szerencsés napja. Hátratolatott, lehúzódott az útpadkára, aztán kiszállt, hogy megnézze a másik sofőrt, aki, feltételezte, holtrészeg lehetett. Nem volt holtrészeg, hanem pokoli dühös. – Honnan a pokolból került elő? – kérdezte számonkérően. Egyetlen mozdulattal kiugrott az autójából, amely féloldalasan megdőlve állt a padka melletti sekély árokba csúszva. A nő ijedtségtől sápadt arcát cigányosan sötét fürtökből álló hajzuhatag vette körül. Szép arca van, gondolta az agya egyik szegletében Gage. Hatalmas szemek, amelyek feketének tűnnek a sápadt arcban, határozott vonalú orr és széles ajkak, amelyek talán kollagéninjekciónak köszönhetik szexis teltségüket. A nő nem reszketett, és a férfi nem érzett benne a düh mellett semmi félelmet, amint ott állt egy sötét úton, szemben egy teljesen ismeretlen férfival. – Hölgyem – szólalt meg Gage, szerinte bámulatra méltó nyugalommal –, honnan a pokolból került elő maga? – Arról a nyavalyás útról, ami éppen úgy néz ki, mint az összes többi nyavalyás út errefelé. Én mindkét irányba körülnéztem, és maga nem volt sehol. Akkor. Hogy a fenébe… ó, mindegy. Az a lényeg, hogy nem haltunk meg. – Ja. A nő csípőre tett kézzel megfordult, hogy megszemlélje az autóját. – Innen ki tudok jönni, igaz? – Aha. Csak hát ott van az a lapos kerék. – Miféle lapos… Ó, az ég szerelmére! Ki kell cserélnie! Bosszúsan belerúgott a lapos hátsó kerékbe. – Ez a legkevesebb, amit megtehet. Valójában nem ez volt. A legkevesebb, amit megtehetett volna az volt, hogy visszaballag az autójához, aztán búcsút int a nőnek. De értékelte a nő agresszivitását, jobban tetszett neki, mintha reszketett volna. – Nyissa ki a csomagtartót. Szükségem van az emelőre meg a pótkerékre. A nő kinyitotta, aztán kivett belőle egy bőröndöt, és az útpadkára állította. Gage rápillantott a pótkerékre, és meg rázta a fejét. – Ez nem a maga napja. A pótkerék is palacsinta. – Az lehetetlen. Mi a fenéről beszél? Félrelökte a férfit, és maga is megszemlélte a pótkereket a csomagtartó világításánál. – Hogy a fene egye meg, ó, hogy pukkadjon meg! A húgom! Elfordult, pár lépést tett fel-alá az útpadkán. – Pár hétre kölcsönadtam neki az autómat. Ez olyan jellemző rá. Tönkreteszi az egyik kereket, és vajon megcsináltatja? Vagy veszi legalább a fáradságot, hogy megemlítse? Nem. Hátralökte az arcából a haját. – Nem fogok autómentőt hívni ilyen késő éjjel, hogy aztán itt üljek, és várjam őket a semmi közepén. Nincs más, el kell vinnie engem. – Tényleg?
– A maga hibája. Legalábbis részben. – És vajon melyik az a rész? – Nem tudom, és mivel túl fáradt vagyok, túl dühös, és mivel teljesen eltévedtem ebben az idegen vadonban, egy fikarcnyit sem érdekel. Szükségem van egy fuvarra. – Állok rendelkezésére. Hová vigyem? – Hawkins-völgybe. Gage kissé sötéten elmosolyodott. – Ez nagyon praktikus. Magam is oda tartok – intett a kocsija felé. – Gage Turner – tette hozzá. A nő viszonzásképpen királynői mozdulattal intett a bőröndje felé. – Cybil Kinski. Felvonta a szemöldökét, mikor alaposabban megnézte Gage kocsiját. – Nagyon szép kerekei vannak, Mr. Turner. – Aha, és ráadásul nem defektes egyik sem.
14 Cal nem lepődött meg különösebben, amikor meglátta Fox furgonját a háza előtt ilyen késői órán. Sőt, belépve azon sem csodálkozott, hogy Fox álmosan pislogva ül a kanapén a tévé előtt, Lump pedig elnyúlva horkol mellette. A dohányzóasztalon egy dobozos kóla volt, Cal utolsó barbecue ízű chipse és egy doboz kutyakeksz. Minden bizonnyal, egy kutya-ember buli maradványai, gondolta Cal. – Mit csinász itt? – kérdezte Fox álmosan. – Itt lakom. – Kirúgott? – Nem, nem rúgott ki. Hazajöttem. Cal belekotort a chipseszacskóba, de csak egy marék morzsát tudott előkaparni. – Mennyit adtál abból neki? Fox a kutyakeksz dobozára nézett. – Egy párat. Talán úgy ötöt. Mitől vagy olyan ideges? Cal felvette a kólát, és kiitta belőle a maradék pár kortynyi állott italt. – Van egy érzésem… valami… furcsa. Te nem éreztél semmit ma este? – Már egy hete egyfolytában érzek mindenfélét. Fox megdörzsölte az arcát, és beletúrt a hajába. – De igen, volt valami, épp, mielőtt hazaértél volna. Félig aludtam, vagy talán egészen is. Olyan volt, mintha szél belesüvített volna a kéménybe. – Igen. Cal az ablakhoz lépett és kibámult. – Beszéltél mostanában a szüleiddel? Jól vannak? – Ma beszéltem az apámmal. Minden rendben náluk. – Ha mindhárman egyenes ági leszármazottak vagyunk, akkor a szüleid közül valamelyik szintén ott van a sorban – mutatott rá Cal. – Erre magam is rájöttem. – Egyikünk családjával sem történt soha semmi a Hetes alatt. Ettől mindig megkönnyebbültünk. Visszafordult. – Talán ezért is nem kérdeztük meg soha, hogy vajon miért. – Mert arra gondoltunk, legalább részben az az oka, hogy a városon kívül élnek. Kivéve Bill Turnert, azt meg ki a fene tudta, hogy vele mi történik. – Az én szüleim meg a tieid is, bejöttek néha a városba a Hetes alatt. Ugyanakkor emlékszel, mi történt kint Paffenbergéknél legutóbb? – Igen. Igen, emlékszem. Fox megdörzsölte a szemét. – Az, hogy a várostól három kilométerre laktak, nem akadályozta meg Paffenberget abban, hogy megfojtsa a feleségét, miközben az meg a henteskéssel kaszabolta őt. – Most már azt is tudjuk, hogy nagyi érzett dolgokat, látott dolgokat azon az első nyáron, és valamit látott a múlt éjszaka is. Ez miért van? – Talán vannak kiválasztottak, Cal. Fox felállt, és a kandallóhoz lépve egy fahasábot dobott a tűzre. – Mindig is voltak olyanok, akikre nem hatott az egész, és a többieket is különböző mértékben érintette. – Quinn és Layla az első kívülállók. Gondoltuk, hogy van valami kapcsolatuk ezzel a dologgal, de mi van, ha egész egyszerűen vérrokonok? Fox ismét leült, hátradőlt, és megsimogatta Lump fejét, amikor a kutya megrándult álmában.
– Jó elmélet. Az meg ne is zavarjon, ha a századfokú unokatestvéreddel hemperegsz pucéran. – Hű! Hát ez érdekes gondolat volt. – Ha ők is leszármazottak, akkor a következőkben azt kell kideríteni, hogy az ő jelenlétük több erőt ad-e nekünk vagy sebezhetőbbé tesz-e minket. Mert az eléggé nyilván való, hogy ez lesz az igazi alkalom. Mindent vagy semmit. Úgyhogy… Jön valaki. Fox felugrott a kanapéról, és gyorsan odaállt Cal mellé – Nem hinném, hogy a Sátán autón fog felhajtani a házadhoz, és főleg nem egy… Közelebb hajolt az üveghez, amint az autó bekapcsolta a házon elhelyezett mozgásérzékelőket. – Szentséges Isten, ez egy Ferrari? Calra vigyorgott. – Gage – szólaltak meg egyszerre. Kimentek ingujjban a ház elé a tornácra, nyitva hagyva maguk mögött az ajtót. Gage kiszállt az autóból, és tekintetét végigfuttatta rajtuk, miközben hátrakerült a csomagtartóhoz, és kivette a táskáját. A szíjat a vállára vetve elindult fölfelé a lépcsőn. – Mi van, kislányok, pizsamapartit tartotok? – A sztriptíztáncosnők épp most mentek el – válaszolta Fox. – Kár, hogy lemaradtál róluk. Aztán odasietett hozzá, és erősen átölelte. – Jó, hogy látlak, ember! Mikor próbálhatom ki a kocsidat? – Szerintem soha, Cal. – Nem kapkodtad el a dolgot. A megkönnyebbülés, az öröm és a szeretet előrelökte, és ő is ugyanúgy megszorongatta Gage-et, mint Fox. – Volt egy kis dolgom erre-arra. Innék egyet. Kell szoba. – Gyere be. A konyhában Cal whiskyt töltött. Mindnyájan tudták, hogy ez nemcsak Gage üdvözlésére szolgál, hanem szíverősítőként is a háború előtt. – Szóval – kezdte Cal –, ha jól értem, megtollasodva jöttél vissza. – Aha. – Mennyid van? Gage megforgatta a kezében a poharat. – A kiadásokat leszámítva meg az új kis játékszeremet ott kint, kábé ötven. – Jó meló, amivel ennyit lehet keresni – jegyezte meg Fox. – Úgy van. – Egy kicsit megviseltnek látszol, tesó. Gage vállat vont. – Fárasztó volt ez a pár nap. Ráadásul majdnem ottmaradtam egy karambolban kint a hatvanhetesen. – Megszaladt veled a játékszer? – kérdezte Fox. – Na ne – válaszolta Gage önelégült mosollyal. – Valami őrült nő, de nagyon dögös, kivágott elém. Egyetlen autó sem volt az úton, erre ő kivágódik azzal az ősöreg Karmann Giajával – amúgy szép kerekei vannak –, aztán kipattan, és nekem esik, mintha az én hibám lett volna. – Nők – felelte Fox. – Kifogyhatatlan forrásai minden őrültségnek. – Mondasz valamit. Szóval kicsit belecsúszott az árokba – folytatta Gage a szabad kezével gesztikulálva. – Nem nagy ügy, csak a pótkerék lapos, mint a palacsinta. Kiderült, hogy ő is Hawkins-völgybe tart, úgyhogy beraktam a kéttonnás bőröndjét a kocsimba. Akkor eldarál egy címet, és megkérdi tőlem, mintha csak egy útvonaltervező program lennék, hogy mennyi
idő múlva fogunk odaérni. Belekortyolt az italába. – Szerencséjére itt nőttem fel, és meg tudtam neki mondani, hogy öt perc múlva ott leszünk. Erre előkapja a telefonját, és felhív valakit, akit Q-nak nevez, mint valami nyavalyás James Bond, és azt mondja neki, legalábbis abból ítélve, amit én láttam Q-ból az ajtóban – mellesleg nagyon helyes –, hogy keljen fel, mert öt perc múlva ott lesz. Aztán… Cal mondott neki egy címet. – Ez volt az? Gage leengedte a poharát. – Ami azt illeti, igen. – Valami volt a levegőben – mormolta Cal. – Azt hiszem, te voltál az, és Cybil Quinn barátnője. – Cybil Kinsky – erősítette meg Gage. – Úgy néz ki, mint egy cigánylány a Park Avenueról. Nahát, nahát. Felhajtotta az itala maradékát. – Hát nem olyan, mint egy seggbe rúgás? – A semmiből jött elő. A tálalón egy pohár vörösbor állt, amit Quinn vitt fel Cybil érkezése előtt. Mivel ez az érkezés felébresztette Laylát, ő is ott ült Quinn mellett Cybil leendő ágyán, miközben a nő sürgött-forgott a szobában, ruhákat akasztva a szekrénybe, gyömöszölve a fiókba, s időről időre kortyolt egyet a borból. – Azt gondoltam, most végem, bár sosem láttam a jövőmben autó általi halált. Esküszöm, fogalmam sincs, miért nem lett belőlünk véres massza két összegyűrődött, égő autóban. Én jó sofőr vagyok – mondta Cybil Quinn-nek. – Az vagy. – De még annál is jobbnak kell lennem, mint gondoltam, és szerencsére ő is az volt. Tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy megúsztam egy ijedtséggel meg egy defektes gumival, de a franc essen Rissába, amiért, hát, amiért ő Rissa. – Rissa? – kérdezte értetlenül Layla. – Cyb húga, Marissa – magyarázta Quinn. – Már megint kölcsönadtad neki az autód? – Tudom, tudom, tudom – mondta Cyb, egy szusszanással kifújva a homlokából az oda hulló fürtöket. – Nem tudom, hogy tud rávenni ezekre a dolgokra. A pótkerék defektes volt, hála Rissának. – Ami megmagyarázza, miért egy nagyon szexis sportautóból raktak ki. – Aligha hagyhatott ott, bár olyan típusnak nézett ki, aki fontolóra venné a dolgot. Kicsit szakadt, őrülten jóképű, és nagyon veszélyesnek látszik. – Mikor én legutóbb defektet kaptam – szólalt meg Quinn –, a nagyon kedves fickónak, aki megállt segíteni, cementeszsák nagyságú sörhasa volt, és a nadrágjából kilátszott a segge vágása. – Ezen nem volt sörhas, és bár a kabátjától nem tudtam jól megnézni, fogadni mernék, hogy Gage Turnernek szuper segge van. – Gage Turner. – Layla Quinn térdére tette a kezét. – Quinn… – Igen. – Quinn nagyot szusszant. – Akkor azt hiszem, örülhetünk, együtt a csapat. Reggel a két lakótársa még aludt, amikor Quinn átkocogott a közösségi házba. Sejtette, hogy megbánja még ezt a kocogást, mert ez azt jelentette, hogy hazafelé is kocognia kell majd – fáradtan az edzés után. De úgy érezte, csalás volna, ha az életmódváltás közepén három háztömböt kocsival tenne meg az edzőteremig.
Ráadásul szüksége volt egy kis időre, hogy gondolkodjon. Azt semmi esetre sem akarta elhinni, hogy Cybil és Gage Turner véletlenül futottak egymásba – majdnem szó szerint – a város szélén, az éjszaka közepén. Még egy különös dolog, amit hozzá lehet adni az eddigiek listájához, gondolta Quinn, fagyos felhőket fújva minden kilégzésnél. Azt is hozzá lehet tenni, hogy Cybilnek remek a tájékozódó képessége, de most úgy tűnik, egymás után többször is rossz irányba fordult, hogy végül ott kössön ki azon a mellékúton, pontosan abban a pillanatban, amikor Gage odaért a főúton. És ugyanilyen különös, morfondírozott tovább Quinn az edzőteremhez közeledve, hogy a férfi „a semmiből termett ott”. Quinn hajlamos volt ezt szó szerint érteni. Ha Cybil nem látta a férfit, akkor talán, Cybil valóságában, épp csak abban a néhány létfontosságú pillanatban – a férfi valóban nem volt ott. Akkor tehát miért volt olyan fontos, hogy ők ketten külön találkozzanak, a csoporton kívül? Nem különös az, hogy mindketten ugyanazon az éjszakán érkeznek pontosan ugyanabban az időben? Előkotorta a csak tagoknak járó kulcsát – amit Calnak köszönhetett –, hogy kinyissa a fitneszrészlegbe vezető ajtót, és beütötte a vendégként kapott kódszámát. Még sötét volt odabent, amin meglepődött. Általában mikor megérkezett, már égtek a lámpák, és a három tévé közül legalább az egyiken ment a CNN vagy valamelyik reggeli beszélgetős műsora. Gyakran volt is ott már valaki az egyik lépcsőzőgépen vagy a kerékpáron, vagy a súlyzóknál. Felkapcsolta a lámpákat, és hangosan köszönt, de nem kapott választ. Kíváncsian átvágott az előtéren, belökte az ajtót, és látta, hogy a parányi irodában meg az öltözőben sem égnek a lámpák. Talán nagyon sokáig maradt valaki az előző este, gondolta. Elvette az egyik öltözőszekrény kulcsát, átöltözött az edzőruhájába, és felkapott egy törülközőt. Úgy döntött, hogy kardiogyakorlatokkal kezd. Bekapcsolta a Today című műsort, aztán felállt az egyetlen ellipszis edzőgépre, amellyel az edzőterem büszkélkedhetett. Beprogramozta, ellenállva a kísértésnek, hogy lecsaljon pár kilót a súlyából. Mintha számítana, emlékeztette magát (de persze számított). Nekiállt a bemelegítésnek. Büszke volt rá, hogy ilyen fegyelmezett, és élvezte, hogy csak övé a terem. De számított rá, hogy most már bármelyik pillanatban betoppan Matt vagy Tina, a teremfelügyelők. Mikor már eltelt vagy tíz perc, növelte az ellenállást, és a tévére koncentrált, hogy könnyebben csinálja végig a gyakorlatokat. Mikor elérte az első kilométert, Quinn ivott egy nagy korty vizet a sportpalackból, amit magával hozott, a második mérföldet kezdte, gondolatban számba vette, amit aznap szeretett volna elintézni. Folytatni akarta a kutatást. És el akarta készíteni a vázlatot a könyve bevezetőjéhez. Ha leírja, esetleg támad egy újabb ötlete. Valamikor szerette volna újra körbejárni a várost Cybillel, meg persze Laylával, ha a lány érez hozzá elég erőt. Cybil társaságában fel akarta keresni a temetőt. Ideje meglátogatni Ann Hawkinst. Talán Calnak is lesz ideje elmenni velük. Különben is beszélnie kell vele, hogy megtudja, hogyan érez, mit gondol a férfi Gage – akire egyébként Quinn szeretett volna egy pillantást vetni – és Cybil érkezésével kapcsolatban. De elsősorban, vallotta be magának, csak újra látni akarta. És eldicsekedni vele Cybilnek. Nézd! Hát nem aranyos? Lehet, hogy ez olyan tini lányos dolog volt, de nem számított. Ismét meg akarta érinteni a férfit, legalább megszorítani a kezét. És alig várta, hogy üdvözlésképpen megcsókolja, és aggódó tekintetébe egy kis örömteli csillogást lopjon. Imádta azt, ahogy a szeme nevetni kezdett, mielőtt a mosoly átterjedt volna az egész arcára, és azt, ahogyan… Óó! Teljesen beleesett, jött rá Quinn. Komolyan odavolt a kisvárosi fiúért. Végül is, ez is aranyos dolog, döntötte el, bár a gyomra reszketett tőle. De ez sem volt annyira rossz.
Quinn kezd szerelmes lenni, gondolta, és az 1500 métert ábrándos mosollyal az arcán érte el. Igaz, hogy lihegett, és izzadság csorgott le a halántékán, de olyan frissnek és vidámnak érezte magát, mint egy tavaszi virágszál. És akkor kialudtak a fények. A gép leállt, a tévé elhallgatott, és elsötétült a képernyője. – Ó, a francba! Az első reakciója nem is az ijedtség volt, inkább arra gondolt, hogy mit tegyen. Teljesen sötét volt, és bár nagyjából fel tudta idézni, hol van a külső ajtóhoz képest, és hogy mi van közte és az ajtó között – nem szívesen tette meg vakon az odavezető utat. És azután hogyan tovább? – tűnődött, míg várt, hogy újra egyenletessé váljon a légzése. Nem valószínű, hogy el tud tapogatózni az öltözőben az öltözőszekrényéhez, hogy előszedje a ruháját. Úgyhogy egy nyavalyás sportmelltartóban és biciklisnadrágban kell majd kimennie. Meghallotta az első dobbanást; átfutott rajta a hideg. És rájött, hogy sokkal nagyobb gondja van, mint a lenge öltözék. Nem volt egyedül. Amint a pulzusa zakatolni kezdett, kétségbeesetten remélte, hogy bármi van is vele a sötétben, emberi lény. De a hangok, azok a rettenetes dobbanások, amelyekbe belerendültek a falak és a padló, nem embertől származtak. Quinn libabőrös lett, részben a félelemtől, részben a termet hirtelen elárasztó jeges hidegtől. Ne veszítsd el a fejed, parancsolt magára. Az Isten szerelmére, ne veszítsd el a fejed. Megragadta a vizespalackot – szánalmas fegyver, de nem volt egyebe –, és elkezdett óvatosan leszállni a gépről. Valamitől a padlóra zuhant, és főleg a vállával és a csípőjével fogta fel az esést. Minden rázkódott körülötte, amint küszködve próbált lábra állni. Tájékozódási képességét elvesztve fogalma sem volt, melyik irányba fusson. Egy hangot hallott maga mögött vagy maga előtt, vagy talán a fejében – nem tudta megmondani –, amely kárörvendően a halálról suttogott. Tudta, hogy sikoltott, amint tíz körmével kapaszkodva négykézláb igyekezett előre. A rettegéstől és hidegtől vacogó fogakkal nekiment a vállával egy másik gépnek. Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj!, mondta magának, mert valami közeledett, valami egyre közelebb ért hozzá a sötétben. Remegő kezét végigfuttatta a gépen – az egyik kerékpár volt –, és az összes általa ismert imádságot végigmondva gondolatban felidézte a gép helyét a teremben, hogy annak alapján találja meg az ajtót. Egy csattanás hallatszott mögötte, és valami a lábának csapódott. Felpattant, megbotlott, ismét felpattant. Nem törődött tovább vele, hogy mi lehet még közte és az ajtó között, előrelendült arra, ahol az ajtót remélte. Zihálva futtatta végig a kezét a falon. – Találd meg, a fenébe, Quinn, találd meg azt a nyavalyás ajtót! A keze beleütközött a zsanérokba, és zokogva talált rá kincsre. Lenyomta, és maga felé húzta. Hirtelen világosság támadt, és Cal lendületben lévő teste nekicsapódott az övének. Ha még képes lett volna lélegezni, most elállt volna a lélegzete. A térde nem tudott összecsuklani alatta, mert a férfi szorosan átölelte, és maga mögé lódította, hogy a saját testével védelmezze a benti sötétséggel szemben. – Kapaszkodj. Meg tudsz állni a ládabon? Cal hangja ijesztően nyugodt volt, amint hátranyúlt, és becsukta mögöttük az ajtót. – Megsérültél? Szólj, ha megsérültél. A kezét végigfuttatta Quinn testén, aztán két tenyerébe fogta a nő arcát, és az ajkával lecsapott az ajkára. – Minden rendben – nyögte ki végül nekitámasztva Quinnt a ház falának, míg lerángatta magáról a kabátot. – Nincs semmi baj. Tessék, bújj bele. Teljesen átfagytál. – Ott voltál. Quinn felbámult a férfi arcába. – Ott voltál. – Nem tudtam kinyitni az ajtót. Nem működött a zár. Megfogta a nő kezét, és dörzsölgetni kezdte, hogy átmelegedjen.
– Itt van a közelben a furgonom. Azt akarom, hogy menj oda, és ülj be az autómba. Benne hagytam a kulcsot. Kapcsold be a fűtést. Ülj be a kocsimba és kapcsold be a fűtést. Meg tudod csinálni? Quinn szeretett volna igent mondani, legszívesebben beleegyezett volna mindenbe, amit a férfi kért. De látta Cal szemében, hogy mire készül. – Bemégy oda. – Azt kell tennem. Neked pedig azt, hogy beülsz egy pár percre a furgonba. – Ha te bemégy, én is megyek. – Quinn. Vajon hogyan tűnhet egyszerre türelmesnek és bosszúsnak is a férfi, tűnődött a nő. – Nekem ugyanannyira muszáj megtennem, mint neked, és utálnám magam, ha én ott kuporognék az autóban, míg te bemégy. Nem akarom utálni magam. Különben is jobb, ha ketten vagyunk. Gyerünk! Majd később vitatkozhatunk rajta. – Maradj mögöttem, és ha azt mondom, menj ki, akkor menj ki. Ez a feltételem. – Rendben. Hidd el, nem restellek mögéd bújni. És amikor meglátta a leghalványabb mosolyt megcsillanni a férfi tekintetében, az jobban megnyugtatta az idegeit, mintha bedobott volna egy konyakot. Cal ismét elfordította a kulcsát, és beütötte a számokat. Quinn visszafojtotta a lélegzetét. A tévében egy hang vidáman ismertette a várható időjárást. Az egyetlen jele annak, hogy valami történt, a súlyzók állványa alatt heverő sportpalack volt. – Cal, esküszöm, kiment az áram, aztán a terem… – Láttam. Koromsötét volt idebent, amikor kijöttél az ajtón. Azok a súlyzók szanaszét hevertek a padlón. Láttam őket ide-oda gurulni a beeső fényben. A padló reszketett. Láttam, Quinn. És hallottam a zajt az ajtó előtt. Kétszer vetette magát neki az ajtónak, emlékezett Cal, teljes erőből, mert hallotta Quinn sikoltását, és egy olyan hangot, mintha beomlana a tető. – Rendben. A holmim az öltözőben van. Ki akarom hozni őket. – Add ide a kulcsot, és majd én… – Együtt. Quinn megragadta a férfi kezét. – Van valami szag, érzed? Az én izzadságszagomon kívül. – Igen. Mindig úgy gondoltam, ilyen szaga lehet a kénkőnek. De már kezd eltűnni. Elmosolyodott egy kicsit, amikor Quinn lehajolt, hogy fölvegyen egy ötkilós súlyzót. Megmarkolta, mint egy fegyvert. Cal belökte a női öltözőbe vezető ajtót. Itt is ugyanolyan rend volt és nyugalom, mint az edzőteremben. Ennek ellenére elvette Quinntől a kulcsát, és maga mögé tolta a nőt, mielőtt kinyitotta volna az öltözőszekrényét. Quinn fürgén magára rángatta a melegítőjét, és felvette a saját kabátját. – Menjünk innen. Amint kézen fogva kiléptek az ajtón, akkor sétált be Matt, a főiskolás fiú, aki részmunkaidőben dolgozott teremfelügyelőként és néha személyi trénerként az edzőteremben. Cinkos mosoly jelent meg az arcán, amint meglátta őket együtt kijönni a női öltöző ajtaján. Aztán megköszörülte a torkát. – Bocs, hogy elkéstem. Nem valami jól indult a napom. Először nem csörgött az ébresztőórám, bármilyen ostobán hangzik is. Aztán nem indult az autóm. Pokoli egy reggel! – Az – helyeselt Quinn, amint visszarakta a súlyzót, és felvette a földről a vizespalackot. – Pokoli. – Mára végeztem – szólt, odahajítva Mattnek az öltözőszekrény kulcsát. – Viszlát. – Viszlát. Quinn csak akkor szólalt meg, amikor kiértek az épületből.
– Azt hitte, hogy mi éppen… – Aha. – Csináltad már valaha öltözőben? – Mivel most először jártam női öltözőben, a válaszom nem. – Én sem. Cal, van időd, hogy igyál nálam egy kávét? – Isten neki, még reggelit is készítek neked –, és megbeszéljük, ami történt? – Úgy intézem, hogy ráérjek. Quinn elmesélt a férfinak mindent, ami történt, miközben rántottát sütött neki. – Teljesen megőrültem a félelemtől – fejezte be, miközben átvitte a kávét a kis ebédlőbe. – Nem, dehogy. Cal az asztalra rakta a két tányér rántottát meg a pirítóst. – Megtaláltad az ajtót a koromsötétben, a történtek ellenére nem veszítetted el a fejed. – Kösz. Quinn leült. Már nem reszketett az egész teste, de a térde még mindig mintha valami zselés anyagból lett volna. – Köszönöm, hogy ezt mondod. – Ez az igazság. – Amikor kinyitottam az ajtót, ott voltál, és ez volt az egyik legjobb pillanat az életemben. Honnan tudtad, hogy oda kell jönnöd? – Korán bejöttem a városba, mert erre akartam kerülni, hogy lássam, hogy vagy. Hogy beszéljek veled. Gage… – Tudok róla. Először ezt mondd végig. – Rendben. Lefordultam a Fő útról, hogy idekanyarodjak, és megláttam Ann Hawkinst. Láttam, hogy ott áll a bejárat előtt. És hallottam a sikoltásodat. – Az utcán, a furgonodban ülve. Olyan messziről, téglafalakon át meghallottál? – Meghallottalak. Nem az volt Cal életében a legjobb pillanata. – Amikor kiugrottam a kocsiból, és az ajtó felé rohantam, bentről csattanásokat, zuhanás hangjait hallottam meg még Isten tudja, mit. És nem tudtam kinyitni azt a nyomorult ajtót. Quinn most hallotta a hangjában azt az érzést, a félelmet, amit Cal nem mutatott, amíg tették, amit tenniük kellett. Felállt, és beleült a férfi ölébe. Még mindig ott volt, amikor beállított Cybil. – Sziasztok. Ne kelj fel. Leült Quinn székére. – Kéri ezt még valaki? Kutatóan nézve rájuk, Cybil enni kezdte a rántottát. – Te biztos Cal vagy. – Cybil Kinski, Caleb Hawkins. Rázós reggelünk volt. Belépett Layla egy bögre kávéval. Álmos tekintete gondterheltté vált, amint meglátta Quinnt. – Mi történt? – Ülj le, és elmondjuk mindkettőtöknek. – Látnom kell azt a helyet – jelentette ki Cybil, amint befejezték a történetet. – Meg a báltermet a bowlingszalonban, és minden helyszínt, ahol valamilyen incidens történt. – Akkor megnézheted az egész várost – jegyezte meg szárazon Quinn. – És látnom kell a tisztást meg azt a követ, amint lehetséges. – Nagyon erőszakos – mondta Quinn Calebnek. – Én azt gondoltam, te is eléggé az vagy, de ő rád ver. Jöhettek a bowlingszalonba bármikor, amikor csak akartok. Quinn be tud vinni a fitneszközpontba, de ha én nem érek rá,
hogy veletek menjek, elintézem, hogy Fox vagy Gage ott legyen. Még jobb, ha mindketten. Ami a Pogánykövet illeti, beszéltem erről tegnap éjjel Foxszal és Gage-dzsel. Megállapodtunk, hogy ha legközelebb odamegyünk, megyünk mindnyájan. Én ma nem érek rá, és Fox sem. A vasárnap tűnik a legjobbnak. – Remek szervező és irányító – jegyezte meg Cybil Quinn-nek. – Igen. Csókot nyomott Cal arcára. – Úgy van. És miattam kihűlt a rántottad. – De megérte. Most mennem kell. – Még mindig sok mindent kell megbeszélnünk. Figyelj, esetleg ti hárman átjöhetnétek ma vacsorára. – Főz valaki? – kérdezte Cal. – Cyb. – Hé! – Megetted a reggelimet. Ráadásul te tényleg tudsz főzni. De addig is, van még valami. Lesiklott a férfi öléből, hogy Cal felállhasson. – Szerinted Fox alkalmazná Laylát? – Mi? Ki? Miért? – köpte ki Layla a meglepetéstől a kávéját. – Mert szükséged van egy állásra – emlékeztette Quinn. – Neki pedig kell egy irodavezető. – Én semmit sem tudok a hogy… nem kényszerítheted, hogy… – Egy butikot vezettél – vágott vissza Quinn. – Úgyhogy értesz hozzá, hogyan kell egy üzletet vezetni. Ezenkívül kórosan rendszerető típus vagy, Színes Indexkártyák kisasszony, úgyhogy szerintem tudsz iktatni, vezetni egy határidőnaplót vagy mi. És minden egyebet menet közben felszedhetsz. Kérdezd meg Foxot, rendben van, Cal? – Rendben. Semmi gond. – Még ő nevez erőszakosnak engem – jegyezte meg Cybil, amint felhajtotta Quinn kávéját. – Én ezt kreatív gondolkodásnak és vezetői készségnek hívom. Most szépen töltsd meg újra azt a bögrét, míg én kikísérem Calt, hogy egy nagy, nyálas, „te vagy az én hősöm” csókot adhassak neki. Cybil mosolyogva nézett utánuk, amint Quinn maga után húzta Calt a folyosóra. – Szerelmes. – Tényleg? Cybil most Laylára mosolygott. – Ez egyből elterelte a gondolataidat arról, hogy lenyeld keresztbe, amiért lenyomna a torkodon egy állást. – Arra majd még visszatérünk. Szerinted szerelmes Calba? – Biztos vagyok benne. Cybil fogta a bögrét és felállt. – Q szereti irányítani az embereket – jegyezte meg – de nagyon ügyel arra, hogy csak olyasmi felé irányítsa őket, ami a javukra válik, vagy legalábbis érdekes. Nem erőltetné neked ezt az állásügyet, ha nem gondolná, hogy képes vagy megbirkózni vele. Nagyot szusszant, aztán kifakadt a konyhába menet. – Mi az ördögöt kéne összeütnöm vacsorára?
15 Calnak nehezére esett eltitkolni Bill Turner elől, hogy Gage a városban van. De ismerte a barátját, amikor Gage úgy dönt, jelentkezik az apjánál. Úgyhogy Cal igyekezett elkerülni Billt, és bezárkózott az irodájába. Elintézte a megrendeléseket, a számlákat, a foglalásokat, és felhívta a játékgépek szállítóját, hogy megbeszélje vele az egyik tivoli játék cseréjét valami különlegesebbre. Rápillantott az órára, és úgy döntött, ha Gage még nincs ébren, ideje, hogy felébredjen. Úgyhogy felemelte a telefont. Nincs ébren, gondolta Cal, amikor meghallotta Gage ingerült hangját, aki még nem itta meg a reggeli kávét. De nem törődött vele, elmesélte neki, ami aznap reggel történt. Ismertette a vacsorát illető terveket is, azzal letette a telefont. Utána Cal felhívta Foxot, és vele is megosztotta ugyanezt az információt. Aztán közölte Foxszal, hogy Laylanak munkára van szüksége, és Fox felvehetné Mrs. Hawbaker helyére. – He? – kérdezte Fox. – Most mennem kell – felelte Cal, és letette a kagylót. Így, teljesítette a kötelességét, gondolta. Elégedetten tért vissza a számítógépéhez, és behívta az összes információt az automata pontszámláló rendszerről, amelynek beszerelésére szerette volna rábeszélni az apját. Már épp ideje volt, hogy a bowlingszalont egy kicsit modernizálják. Talán bolondság volt ilyen beruházásra gondolni, ha minden úgyis a pokolra jut pár hónap múlva. De ha ez valóban így lesz, semmifajta beruházás már oszt, nem szoroz. Az apja majd azt válaszolja, hogy a régiek közül néhányan tiltakoznának, de Cal nem így gondolta. Ha maguk akarják a pontjaikat számlálni, kaphatnak majd nyomtatott táblázatokat meg filceket. De biztos volt benne, ha valaki megmutatja nekik, hogyan működik az automata rendszer, és kapnak néhány ingyenes játékot, amíg hozzászoknak, egyből lecsapnak rá. Vehetnének használt, felújított szerkezeteket is, ezzel is érvelhet majd. Itt van velük Bill, aki szinte mindent meg tud javítani. Egy dolog, ha egy kissé giccses és tradicionális valami, és megint más, ha régimódi. Nem, nem, ezt a taktikát nem használhatja az apja szemben. Az apja szerette a régimódi dolgokat. Jobb, ha a számokra hivatkozik. A bowling adta a bevételeik több mint a felét, majdnem a hatvan százalékát, úgyhogy… Felnézett, amikor kopogtak az ajtón. A gyomra kissé összerándult, azt gondolván, hogy Bill Turner az. De az anyja dugta be a fejét az ajtón. – Túlságosan elfoglalt vagy? – Ha rólad van szó, soha. Szeretnél gurítni párat, mielőtt a délelőtti bajnokság megkezdődne? – Szó sincs róla! Frannie szerette a férjét, de szívesen mondogatta, nem arra esküdött, hogy szereti, tiszteli és bowlingozik vele. Bejött, leült, és a fejét kissé megdöntve a számítógép képernyőjére pillantott. – Sok sikert hozzá. – Apának ne szólj, rendben? – Pecsét van az ajkamon. – Kivel ebédelsz? – Honnan tudod? Cal az anyja csinos, karcsúsított blézere, szűk nadrágja és magas sarkú csizmája felé intett.
– Vásárláshoz túl elegáns. – Hogy te milyen dörzsölt vagy. Van pár elintéznivalóm, aztán együtt; ebédelek egy barátnőmmel. Joanne Barryvel. Fox anyjával, gondolta Cal, és bólintott. – Máskor is szoktunk együtt ebédelni, de tegnap kifejezetten felhívott, hogy megkérdezze, találkozhatnánk-e ma. Aggódik. Úgyhogy beugrottam hozzád, hogy megkérdezzem, van-e valami, amiről tudnom kellene, vagy bármi, amit el akarsz mondani, mielőtt találkoznék vele. – Amennyire lehet, kézben tartom a dolgokat, anya. Még nem találtam meg a válaszokat, de szaporodtak a kérdések, és azt hiszem, ez is haladás. Van is valami, amit megkérdezhetnél Fox mamájától. – Rendben. – Kérdezd meg tőle, ki tudja-e deríteni valahogyan, hogy volt-e a felmenői között Hawkins. – Gondolod, hogy rokonságban lehetünk? Az segítene, ha úgy volna? – Egyelőre csak jó volna, ha tudnánk erre a kérdésre a választ. – Akkor megkérdem tőle. Most pedig te felelj az én kérdésemre: jól vagy? Elég egy igen vagy egy nem. – Igen. – Akkor jó. Felállt. – Vagy féltucat dolgot kell elintéznem, mielőtt találkoznék Jóval. Elindult az ajtó felé. A fene egye meg – mondta halkan, és visszafordult. – Nem akartam megkérdezni, de nem tudom megállni. Komoly ez a dolog Quinn Blackkel? – Micsoda? – Caleb Hawkins, ne tettesd ostobának magad! Cal legszívesebben felnevetett volna, de ez a hangszín afféle pavlovi reflexként kiváltotta benne az engedelmes gyermek válaszát. – Még magam sem tudom. És nem vagyok benne biztos, hogy okos dolog-e komoly kapcsolatba kezdeni, amikor ilyen sok minden történik körülöttünk. Amikor ilyen nagy a tét. – Hát éppen azért nem szabad várni – válaszolta Frannie. – Az én józan gondolkodású kisfiam. Megfogta a kilincset, és rámosolygott Calra. – Ó, azzal a flancos számlálórendszerrel kapcsolatban pedig esetleg emlékeztesd apádat, az ő apja mennyire ellenezte a vetített eredményjelző táblákat úgy nagyjából harmincöt évvel ezelőtt. – Majd észben tartom. Mikor egyedül maradt, Cal kinyomtatta az új és felújított automata rendszerekre vonatkozó információt, aztán lezárta a gépet, hogy lemenjen a földszintre ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a fogadópultnál, a grillben és a pályákon, ahol a délelőtti bajnokságok zajlottak. A grill felől áradó illat eszébe juttatta, hogy elmulasztotta a reggelit, úgyhogy felmarkolt egy forró perecet meg egy kólát, mielőtt visszaindult volna az irodájába. Így felfegyverkezve úgy döntött, hogy mivel minden simán megy, megenged magának egy késő délelőtti pihenőt. Egy kicsit jobban utána akart nézni az Ann Hawkinsszal kapcsolatos információknak. Az asszony kétszer jelent meg előtte három napon belül. Mindkét eset, tűnődött Cal, valamiféle figyelmeztetés volt. Korábban is látta már, de csak álmában. Az álmaiban megkívánta, vallotta be magának Cal – vagy inkább Giles Dent érzéseit közvetítette a teste. Ezek a mostani incidensek másfélék voltak, és Cal érzései is a nő iránt, de nem is ez volt a
fontos. Quinn megérzései a naplókkal kapcsolatban szöget ütöttek a fejében. Biztos, hogy rejtőzött belőlük még néhány valahol. Talán a régi könyvtárban voltak. Szándékában állt elmenni oda, és átkutatni a helyet milliméterről milliméterre. Ha, Isten őrizz, átkerültek az új épületbe, és rossz polcra tették, vagy a raktárban helyezték el őket, a kutatás valóságos lidércnyomás lehet. Rájött, hogy többet kell tudnia Annről, hogy könnyebben ráleljen a válaszokra. Hol volt az asszony csaknem két évig? Az összes információ, minden történet, amit Cal hallott vagy olvasott, arra utalt, hogy Ann eltűnt a tisztáson tomboló tűz éjszakáján, és nem tért vissza Hawkins-völgybe, csak amikor a fiai már csaknem kétévesek voltak. – Hová mentél, Ann? Hová menne egy hármas ikrekkel várandós asszony az utolsó hetekben, a szülés előtt? Az utazás nagyon nehézkes lehetett akkoriban. Különösen egy várandóssága végén járó asszonynak. Voltak más települések is arra, de emlékezete szerint nem olyan távolságra, amit egy asszony az ő helyzetében gyalog vagy akár lóháton megtehetett volna. Úgyhogy logikus a következtetés, hogy valahol a közelben maradt, és valaki befogadta. Ki a legvalószínűbb személy, aki egy fiatal, férjezetlen nőt befogad? Valószínűleg egy rokon. Talán egy barátnő, talán egy kedves, idős özvegyasszony, de Cal szerint a család a legvalószínűbb választás. – Te is odamentél mindig, ha baj volt, nem igaz? Míg Ann Hawkinsról nem volt könnyű információt találni, az apjáról, a Hawkins-völgy alapítójáról annál inkább. Cal természetesen mindent elolvasott már. Mindent gondosan tanulmányozott, de soha nem ilyen szempontból. Most behívta azt az információt, amit korábban letöltött James Hawkinsról a számítógépére. Követte a mellékszálakat, jegyzeteket készített minden említett rokonról. Nem sok mindent talált, de volt legalább valami, amin el lehetett indulni. Cal elmélyülten olvasott, amikor valaki kopogott az iroda ajtaján. Mikor felnézett, Quinn dugta be a fejét, éppen úgy, ahogyan korábban Cal anyja. – Látom, dolgozol. Gondolom, utálod, ha megzavarnak, de… – Semmi baj. Cal az órájára pillantott, és némi bűntudattal állapította meg, hogy a pihenője több mint egy órára nyúlt. – Úgysem szántam rá ennyi időt. – Ember embernek farkasa a bowling üzleti világában – jegyezte meg az irodába belépve, mosolyogva a nő. – Csak jelezni akartam, hogy itt vagyunk. Elvittük Cybet egy rövid városnézésre. Tudod, hogy Hawkins-völgyben sehol nem lehet cipőt venni? Cyb el van keseredve, mivel ő állandóan cipőkre vadászik. Most meg bowlingozni akar. Dúl benne a versenyszellem. Úgyhogy felszöktem ide, mielőtt engem is belerángatna. Azt reméltem, talán bekaphatnánk valamit a grillben – esetleg te is csatlakozhatnál – mielőtt Cyb… Elhallgatott, hogy Cal nem szólt egy szót sem, csak állt rámeredve. – Mi az? Quinn az orrához kapott, aztán lesimította a haját. – A hajamat nézed? – A hajadat. Azt is. Cal felállt, kijött az íróasztal mögül. Továbbra is Quinn arcára meredve elment a lány mellett, becsukta és bezárta az iroda ajtaját. – Ó. Tényleg? Komolyan? Itt és most? – Tényleg, komolyan. Itt és most.
Quinn mintha zavarban lett volna, amitől Cal még szebbnek látta. Nem tudta volna megmondani, hogyan csapott át az öröm egy szempillantás alatt a vágyba, de nem is nagyon érdekelte. Csak azt tudta, hogy meg akarja érinteni, beszívni az illatát, érezni, ahogy a teste megfeszül és elernyed. – Nem vagy olyan kiszámítható, mint kellene. A férfi szemébe nézve Quinn lehúzta róla a pulóverét, és kigombolta az alatta levő inget. – Kiszámíthatónak kéne lennem? Cal nem vesződött a gombokkal, áthúzta a fején az inget. – Kisvárosi fiú egy kedves, stabil családból, aki egy háromgenerációs családi vállalkozást vezet. Kiszámíthatónak kellene lenned, Caleb – válaszolta Quinn, és kigombolta a farmernadrágját. – De tetszik nekem, hogy nem vagy az. És nem csak a szexre gondolok, bár nem utolsó szempont az sem. Lehajolt, hogy lehúzza a csizmáját, közben hátradobta arcából a haját, hogy a férfira nézhessen. – Házasnak kéne lenned – mondta –, vagy afelé kéne tartanod a főiskolai szerelmeddel. És a nyugdíjadra gondolnod. – Gondolok a nyugdíjamra. Csak nem most. Most csak rád tudok gondolni, Quinn. Ettől felgyorsult a nő szívverése, még mielőtt a férfi kinyúlva végigsimította volna a meztelen karját. Sőt, mielőtt Cal magához vonta és az ajkára tapadt volna. Quinn majdnem elnevette magát, amikor ledőltek a padlóra, de közben zakatolt a szíve. Ez most más volt, mint amikor az ágyban voltak. Valami türelmetlen, nyugtalan vágyban fonódtak össze a padlón. Cal lehúzta a nőről a melltartót, hogy az ajkával, a fogával, a nyelvével becézze a melleit, amíg Quinn teste ívbe nem feszült. A nő lenyúlt, és megragadta a férfit, mire Cal felnyögött. Ezúttal a férfi nem tudott várni. A hátára gördült, maga fölé húzva a nőt. Megragadta a csípőjét; a nő pedig felemelkedett, és magába fogadta őt. Ahogy Quinn előrehajolt egy mohó csókra, a haja függönyként borult az arcukra. Teljesen körbezárja a nő, gondolta Cal. A teste, az illata, az energiája. Végigfuttatta a kezét a nő hátán, csípője lágy íven, amint együtt törtek kétségbeesett mohósággal a gyönyör felé. A nő háta hirtelen megfeszült, és Quinn kalapáló szívvel, verítéktől harmatos testtel megadta magát. Érezte, hogy a férfi megrándul, aztán összekapaszkodva együtt értek fel a csúcsra. Amint elcsitult bennük a vihar, egymás mellett feküdtek felhevültén, és egy kicsit meghökkenve, lassan újra egyenletessé vált a légzésük. Akkor a nő felnevetett. – Te jó Isten, olyanok vagyunk, mint két tinédzser. Vagy a nyulak. – Tinédzser nyulak. Quinn félkönyékre emelkedett. – Gyakran használod ilyesmire az irodádat? – Ó… A nő megbökte a férfi oldalát, miközben belebújt a melltartójába. – Látod, kiszámíthatatlan vagy. Cal odanyújtotta neki az ingét. – Ez az első alkalom, hogy munkaidőben ilyesmire használtam az irodát. Quinn mosolyogva gombolta be az inget. – Ez kedves. – Én soha nem is éreztem magam úgy, mint egy tinédzser nyúl, amióta nem vagyok az. Quinn előrehajolt, és gyors csókot nyomott az ajkára. – Ez még kedvesebb. A csizmáját húzva megjegyezte.
– Valamit mondanom kell neked. Azt hiszem… Nem, ez így gyávaság. Nagy levegőt vett, és mélyen a férfi szemébe nézett. – Szerelmes vagyok beléd. Cal első érzése a megdöbbenés volt – mintha gyomorszájon vágták volna. Aztán az aggodalom és a félelem. – Quinn… – Ne pazarold a lélegzeted a „csak egy pár hete ismerjük egymást” kezdetű sablonos szövegre. És nem akarom hallani a „nagyon hízelgő, de…” kezdetűt sem. Nem várom, hogy bármit is mondj. Azért szóltam, mert úgy gondoltam, tudnod kell. Úgyhogy egy, nem számít, mennyi ideje ismerjük egymást. Én hosszú idő óta ismerem magam, méghozzá jól. Tudom, hogy mikor mit érzek. És kettő, valóban megtisztelve érezheted magad, ez nem vitás. És nem kell megijedned. Nem várom el tőled, hogy te is azt érezd, amit én. – Quinn, mi – mindnyájan – nagy nyomás alatt állunk. Még azt sem tudjuk, megérjük-e az augusztust. Nem lehet… – Pontosan. Senki nem tudhatja soha, de nekünk még több okunk van emiatt aggódnunk. Úgyhogy, Cal – két kezébe zárta a férfi arcát – fontosabbá válik a jelen. Az itt és most pokoli sokat számít. Máskülönben kétlem, hogy elmondtam volna neked, bár elég impulzív természetem van. De azt hiszem, más körülmények között vártam volna, amíg te is így érzel. Remélem, úgy lesz, de addig is, minden jó úgy, ahogy van. – Tudnod kell, hogy én… – Ne, semmi esetre se mondd nekem, hogy kedvelsz engem. – Most először tűnt haragosnak a hangja. – Az ember ösztönösen kimondja az összes sablonos dolgot, amit ilyenkor szokás, de ezzel csak rontanál a helyzeten. – Rendben, rendben. Akkor csak hadd kérdezzek valamit. Gondoltál-e arra, hogy amit érzel, az esetleg valami olyasmi is lehet, mint ami a tisztáson történt? Vagyis annak a tükröződése, amit Ann érzett Dent iránt? – Gondoltam rá, és ez nem az. Quinn felállt, és felvette a pulóverét. – De azért ez jó kérdés. A jó kérdések nem borítanak ki. Amit Ann érzett, és én éreztem általa, az intenzív volt, és mindent felemésztő. De fájdalmas is volt. A boldogság alatt ott volt a fájdalom. Ez nem ugyanaz az érzés, Cal. Ez nem fájdalmas. Én nem vagyok szomorú. Úgyhogy… ráérsz, hogy lejöjj és velünk ebédelj, mielőtt Cyb, Layla meg én elmennénk? – Ó, persze. – Remek. Lent találkozunk. Beugrom a mosdóba, és kicsit rendbe szedem magam. – Quinn – szólalt meg a férfi habozva, mire Quinn visszafordult a nyitott ajtóban. – Még sohasem éreztem így senkivel kapcsolatban. – Látod, ez olyasmi, amit szívesen hallok. Mosolyogva kiment az ajtón. Ha ezt mondja Cal, akkor így is gondolja, mert ő ilyen egyenes. Szegény fickó, még nem is tudja, hogy horogra akadt. Északról sűrű liget határolta a régi temetőt, amely dimbes-dombos vidéken terült el a hegyek árnyékában egy földút végén, amelyen alig fért el egymás mellett két autó. Megfakult tábla hirdette, hogy valaha ezen a helyen az istenfélő emberek első temploma állt, amely porig égett, amikor villámcsapás érte 1652. július 7-én. Quinn ezt a tényt olvasta már a kutatásai során, de más volt most itt állni a jeges szélben, és elképzelni, ami történt. Arról is tudott már, amit egy fémtábla jelölt, hogy a templom helyett egy kis kápolnát emeltek, amely megsemmisült a polgárháború alatt. Most csak a sírkövek álltak itt, közöttük téltűrő gyomnövények. Egy alacsony kőfalon túl voltak az újabban elhaltak sírjai. Quinn tekintetét itt-ott megragadta egy-egy színes virágcsokor, amely kiragyogott a tompa szürke és barna háttérből.
– Hozhattunk volna virágot – szólalt meg Layla halkan, lenézve a kicsi, egyszerű kőre, amelyen csak ennyi állt: ANN HAWKINS. – Nincs rá szüksége – felelte Cybil. – A kövek meg a virágok az élőkért vannak. A holtak mással vannak elfoglalva. – Vidám gondolat. Cybil megvonta a vállát. – Szerintem egyébként tényleg az – mondta Quinn-nek. – Semmi értelme holtnak lenni, és még unatkozni is. Érdekes, nem gondoljátok, hogy nincs rajta dátum? Mikor született és halt meg. Semmi érzelem. Volt három fia, de ők csak a nevét vésették a sírkövére, semmi mást. Annak ellenére, hogy ők is ide vannak eltemetve a feleségükkel, és úgy gondolom, legalább néhány gyermekükkel együtt. Bármerre is vetette őket az élet, hazatértek, hogy Ann mellett legyenek eltemetve. – Talán tudták, vagy úgy hitték, hogy Ann visszatér. Talán maga mondta nekik, hogy a halál még nem a vég. Quinn homlokráncolva nézett a kőre. – Talán csak valami egyszerűt szerettek volna, de most, hogy mondod, nem is tudom, lehet, hogy szándékos volt. Nincs kezdet, sem vég. Legalábbis… – Idén júliusig – fejezte be Layla. – Újabb vidám gondolat. – Nos, amíg itt vigadozunk, készítek pár fotót. Quinn előhúzta a fényképezőgépét. – Ti ketten esetleg lejegyezhetnétek néhány nevet innen. Lehet, hogy valamelyiket ellenőrizni akarjuk, hátha valamelyiknek egyenes kapcsolata van… Ekkor megbotlott, amint hátrébb lépett, hogy elkészítsen egy képet, és nagyot esett a fenekére. – A fenébe! A francba! Egyenesen ott ütöttem meg, ahol reggel is! Tökéletes! Layla odasietett, hogy felsegítse, a nevetéssel küszködő Cybillel együtt. – Fogd be – zsörtölődött Quinn. – Itt hepehupás a talaj, és alig lehet látni, hogy némelyik kő kiáll a földből. Megdörzsölte a csípőjét, és dühösen nézett le a kőre, amelyben megbotlott. – Ha, hát ez vicces. Joseph Black, meghalt 1848-ban. A bosszúságtól kipirult arca hirtelen elsápadt. – Ugyanaz a vezetéknév, mint az enyém. A Black tulajdonképpen elég közönséges név. Hacsak figyelembe nem vesszük, hogy éppen itt találkozunk vele, és épp most estem át a sírján. – Lehetséges, hogy a rokonod – bólintott Cybil. – És Ann rokona is? Quinn a fejét rázta Layla javaslatára. – Nem hiszem. Cal nagyon alaposan utánajárt a Hawkins családfának, és egy kicsit én is belenéztem az iratokba. Tudom, hogy a régebbi feljegyzések elvesztek, vagy csak mélyebben vannak, mint amilyen mélyre mi ástunk, de nem hiszem, hogy mindketten elsiklottunk volna olyan ágak felett, akik az én nevemet viselték. Úgyhogy azt hiszem, jobb lesz, ha utánanézünk, mit tudunk kideríteni Joe-ról. Cal apja nem tudott segíteni, viszont negyven percet csevegtek, míg Quinn megtudott minden családi pletykát. Ezután a nagyanyjánál próbálkozott, akinek volt valami homályos emléke arról, hogy az anyósa említett egy nagybácsit vagy esetleg távoli unokatestvért, aki Maryland hegyei között született. Vagy az is lehet, hogy Virginiában. Ő arról híresült el a családi legendáriumban, hogy állítólag megszökött egy bárénekesnővel, elhagyva a feleségét és négy gyermekét, és magával vitte a család megtakarított pénzét is, amit egy fémdobozban őriztek.
– Kedves fickó ez a Joe – mondta Quinn. – Lehet, hogy ez az én Joe-m. Úgy döntött, mivel így kivonhatja magát bármiféle vacsorakészítés alól, ellátogat a Városházára, és utánanéz Joseph Blacknek. Ha itt halt meg a férfi, talán itt is született. Mikor Quinn hazaért, örömmel tapasztalta, hogy a ház tele van emberekkel, hangokkal, és az étel illatával. Cybil nem hazudtolta meg önmagát, szólt a zene, gyertyák égtek, és ki volt töltve a bor. Mindenkit összegyűjtött a konyhában, ahol pácolt olajbogyót szolgált fel étvágygerjesztőnek. Quinn bekapott egyet, és leöblítette a borral, amit Cal kezéből vett ki. – Nem véres a szemem? – kérdezte. – Még nem. – Csaknem három órán keresztül feljegyzések között bogarásztam. Szerintem agykárosodásom lett. – Joseph Black – Fox egy pohár bort nyomott a kezébe. – A többiek elmondták. – Jól van, legalább nekem nem kell. Csak a nagyapjáig, Blackig tudtam nyomon követni, aki 1676-ban született. Korábbról nincs semmi adat, legalábbis itt nincs. És nincs semmi Joe után sem. Követtem mellékszálakat is, testvéreket kerestem vagy egyéb rokonokat. Volt három nővére, de róluk nincs más, csak a születésük bejegyzése. Voltak nagynénjei, nagybátyjai, és így tovább, de róluk sincs túl sok adat. Úgy tűnik, a Blackek jelenléte nem volt túl jelentős Hawkins-völgyben. – Különben ismerős lett volna a név nekem – mondta Cal. – Igen. Mindenesetre sikerült a nagyanyám kíváncsiságát felkeltenem, és ő most megpróbálja előkeríteni a régi családi Bibliát. Felhívott a mobilomon. Szerinte a sógorához került, amikor a szülei meghaltak. Talán. Mindenesetre ez is egy lehetséges szál. Quinn most arra a férfira fordította a figyelmét, aki a pultnak támaszkodva egy pohár bort forgatott a kezében. – Bocs. Gage, igaz? – Úgy van. Az útszéli segítségnyújtás a specialitásom. Quinn elvigyorodott, mert látta, hogy Cybil a szemét forgatta, miközben előhúzott egy vekni fűszernövényekkel ízesített kenyeret a sütőből. – Hallottam róla. Úgy néz ki, kész a vacsora. Éhen halok. Semmi sem fokozza úgy az étvágyat, mint hogyha az ember Blackek, Robbitsok és Clarkok születését és halálozását kutatja három órán át. – Clark. Layla hirtelen letette a Cybil felé nyújtott tányért. – Clarkok is voltak a feljegyzésekben? – Igen, ha jól emlékszem, egy Alma és Richard Clark. Meg kell néznem a jegyzeteimet. Miért? – A nagyanyám leánykori neve Clark. Layla kipréselt magából egy halvány mosolyt. – Valószínűleg ez sem véletlen egybeesés. – Életben van még? – csapott le rá Quinn. – Kapcsolatba tudnál lépni vele, és… – Addig együnk, amíg meleg – vágott közbe Cybil. – Van rá elég időnk, hogy később jól megrázzuk a családfánkat. De amikor én főzök… – Gage kezébe nyomott egy tányért – …akkor eszünk és kész.
16 Ennek fontosnak kell lennie. Egészen biztos, hogy számít. Cal gondolata állandóan ekörül forgott. Szakított egy kis időt a munkanapjából és a szabadidejéből is, hogy megvizsgálja a Hawkins-Black rokonságot. Itt van valami új, gondolta, egy olyan ajtó, amelynek a létezéséről nem is tudtak, nemhogy kinyitni próbálták volna. Azt mondta magában, hogy ez létfontosságú és időigényes munka, ez az oka annak, hogy ő és Quinn nemigen találkoztak az utóbbi pár napban. Ő is elfoglalt volt meg a lány is. Ez ellen nem volt mit tenni. Ezenkívül valószínűleg jó is volt, hogy egy kis szünetet tartottak. Hadd nyugodjanak meg a dolgok egy kicsit. Ahogy az anyjának is mondta, nem ez volt a megfelelő idő, hogy komoly kapcsolatot kezdjen, hogy esetleg szerelemre gondoljon. Mert általában jelentős, az egész életre kiható dolgok szoktak történni, miután az ember komolyan szerelmes lett. Neki pedig már eddig is éppen elég jelentős, az egész életre kiható dolog miatt kellett, hogy fájjon a feje. Megtöltötte étellel Lump tálját, mivel a kutya a szokásos türelemmel már várt a reggelijére, és csütörtök lévén, berakott egy adag ruhát a mosógépbe, miután kiengedte Lumpot egy kis reggeli bóklászásra és pisilésre. Aztán szokásos hétköznapi menetrendjének megfelelően első kávéjával a kezében Cal elővett egy doboz gabonapelyhet. De amikor a tejért nyúlt, eszébe jutott Quinn. Kétszázalékos tej, gondolta fejcsóválva. Talán a lány éppen most készíti el a müzlijét. Talán ő is a kávéillatú konyhában áll, és őrá gondol. Mivel Cal nagyon vonzónak találta ezt az ötletet, a telefonért nyúlt, hogy felhívja Quinnt, amikor zajt hallott maga mögött és megperdült. Gage kivett egy kávésbögrét a konyhaszekrényből. – Ideges vagy. – Nem, csak nem hallottam, hogy bejöttél. – Egy nőről ábrándoztál. – Sok minden járt a fejemben. – Különösen az a nő. Vannak árulkodó jelek, Hawkins. Itt van mindjárt az az epekedő spániel tekinteted. – Kapd be, Turner. Gage vigyorogva kávét töltött magának. – Aztán ott van még az a horog a szád sarkában. Meggörbített mutatóujját beakasztotta a saját szájába, és megrántotta. – Csak úgy virít. – Féltékeny vagy, mert nem döntenek meg rendszeresen. – Semmi kétség. Gage belekortyolt üres kávéjába, és az egyik meztelen lábával megdörzsölte Lump oldalát, miközben a kutya teljes lényével az étkezésre koncentrált. – Ez a nő nem a te szokásos típusod. – Igazán? – Az ingerültség úgy kúszott fel Cal hátán, mint a gyík. – Milyen a szokásos típusom? – Nagyjából ugyanolyan, mint az enyém. Csak könnyedén, nem kell túl komolyan venni, nincsenek kötöttségek, sem gondok. Ki hibáztathatna minket, figyelembe véve a körülményeket? Fogta a gabonapelyhes-dobozt, és egyenesen belenyúlt. – De ő más, mint az eddigiek. Okos, határozott, és egy nagy, kövér gombolyag kötözőzsinór lapul a hátsó zsebein. Már el is kezdett összekötözni vele. – Nem túl nehéz állandóan cipelned ezt a cinizmust? – Ez realizmus – helyesbítette Gage a gabonapelyhet rágcsálva. – És ettől könnyű a
járásom. Tetszik nekem Quinn. – Nekem is. Cal a tejről megfeledkezve kivett egy marék gabonapelyhet a tálból. – Azt… azt mondta, hogy szerelmes belém. – Nem pazarolja az időt. És most hirtelen rettentő elfoglalt, te pedig egyedül alszol, haver. Mondtam, hogy okos. – Jézusom, Gage! Cal nemcsak a maga, hanem Quinn nevében is felháborodott. – Ő nem olyan. És nem használja ki az embereket. – Te csak tudod, hiszen olyan jól ismered. – Igen. A bosszúsága elszállt, ahogy felismerte ezt az egyszerű igazságot. – Erről van szó. Ismerem őt. Lehet, hogy egy tucatnyi, vagy akár több száz dolgot nem tudok róla, de azt tudom, hogy ki ő és milyen. Lehet, hogy ennek részben az a kapcsolat az oka, ami mindnyájunkat összeköt, de tudom, hogy igazam van. Amikor legelőször találkoztam vele, minden megváltozott. Nem tudom ezt megmagyarázni. Csak valami más lett bennem. Úgyhogy nyugodtan gúnyolódhatsz, de ez a helyzet. – Csak azt akartam mondani, hogy szerencsés vagy – szólalt meg Gage egy pillanatnyi hallgatás után. – És remélm, úgy alakul majd minden, ahogyan szeretnéd. Sosem gondoltam, hogy bármelyikünkkel is megeshet ilyen normális dolog. Vállat vont. – Nem bánnám, ha nem lenne igazam. Különben is, nagyon aranyos vagy azzal a horoggal a szádban. Cal a középső ujját kiemelve a müzlistálból, beintett Gage-nek. – Miről maradtam le? A konyhába belépő Fox egyenesen a hűtőhöz ment kóláért. – Mi újság? – Azaz újság, hogy te már megint az én kólámat iszod, és sohasem hozol helyette. – Múlt héten hoztam sört. Különben is, Gage azt mondta, jöjjek át ma reggel, és ha én átjövök reggel, elvárhatok egy francos kólát. – Te mondtad neki, hogy jöjjön át? – Aha. Szóval, O’Dell, Cal szerelmes a szőkébe. – Én nem mondtam… – Olyat mondj, amit még nem tudok. Fox felpattintotta a dobozos kóla tetejét és belekortyolt. – Egy szóval sem mondtam, hogy szerelmes lennék bárkibe is. Fox Calra nézett. – Ismerlek, amióta élek. Tudom, mit jelentenek azok a fényes kis szívecskék a szemedben. Szerintem ez klassz. Azt a lányt, hogy úgy mondjam, neked teremtették. – Gage azt mondja, nem a szokásos típusom, te meg azt, hogy nekem teremtették. – Mindkettőnknek igaza van. Ő nem az a típus, akire általában kiveted a hálód. Fox ivott még egy kis kólát, aztán elvette Gage-től a gabonapelyhes-dobozt. – Mert nem akartad megtalálni a nagy őt, aki illik hozzád. Ő illik, de ő afféle meglepetés volt neked. Gyakorlatiig rajtaütésszerűén ért téged az egész. Egyébként azért keltem fel egy órával korábban, és azért jöttem át mielőtt munkába mennék, hogy Cal szerelmi életéről beszélgessünk? – Nem, ez csak egy érdekes mellékszál volt. Hallottam néhány dolgot, amikor a Cseh Köztársaságban jártam. A legtöbb szóbeszéd volt, rebesgetések, amiknek utánajártam, mikor ráértem. Tegnap este aztán felhívott egy szakértő, és ezért mondtam, hogy gyere át ma reggel. Lehet, hogy azonosítottam a mi Nagy Gonosz Dögünket.
Leültek a konyhaasztalhoz a kávéjukkal meg a gabonapellyel; Fox az egyik jogászöltönyében, Gage egy fekete pólóban és bő szárú nadrágban, Cal farmerban flanelingben. És démonokról beszélgettek. – Végigjártam néhány kisebb, távolabbi falut – kezdte Gage –, úgy gondoltam, akár felszedhetek egy-két helyi érdekességet, egy-két helyi szoknyát is, amíg begyűjtöm a pókerzsetonokat. Cal tudta, hogy Gage évek óta ezt csinálja. Követ minden halvány nyomot, szóbeszédet, ami ördögökről, démonokról, megmagyarázhatatlan jelenségekről szól. Mindig efféle történetekkel tért vissza, de sosem olyasmivel, ami illett volna, nos, az ő speciális problémájuk természetéhez. – Beszéltek erről a réges-régi démonról, amelyik képes volt más formát ölteni. Odaát vérfarkassztorik vannak főleg, és azt hittem, ez is az lesz, de itt nem volt szó torkok átharapásáról, sem ezüstlövedékről. Ez a történet arról szólt, hogy ez a valami azért vadászott az emberi lényekre, hogy a szolgáivá tegye őket, és a… kicsit homályos volt a fordítás, de valami olyasmit értettem, hogy a lényegükből vagy az emberiességükből táplálkozzon. – Hogyan táplálkozott belőlük? – Ez szintén homályos, amilyenek az ehhez hasonló szóbeszédek. Nem az emberek húsát és csontjait ette, és nem karmokkal és fogakkal marcangolt. A legenda szerint ez a démon vagy teremtmény meg tudja szállni az emberek elméjét és a lelkét, és őrületbe, gyilkosságba kergeti őket. – Ilyesmi lehet a miénk is – mondta Cal. – Eléggé hasonlónak tűnt, úgyhogy utánajártam. Nem volt könnyű, az a vidék tele van ilyen történetekkel. De ezen a bizonyos helyen ott, a hegyekben, ahol olyan sűrű erdők voltak, mint itthon, rátaláltam valamire, amit úgy neveznek, a Sötét. Mindnyájan arra a lényre gondoltak, ami előbújt a föld alól a Pogánykőnél. – Úgy járt, mint egy ember, aki nem volt ember, úgy vadászott, mint egy farkas, ami nem volt farkas. És néha fiú volt. Fiú, aki becsalogatta a nőket és a gyerekeket az erdőbe. Legtöbben sosem tértek vissza. Akik visszatértek, bomlott elmével jöttek vissza. És ezeknek a családja is megháborodott. Megölték egymást, magukat vagy a szomszédokat. Gage elhallgatott, felállt és a kávéskannáért ment. – Részben ott hallottam ezeket a dolgokat, abban a faluban, de találtam egy papot is, aki megadta nekem egy fickó nevét. Az illető egy professzor, aki a kelet-európai démonológiát tanulmányozza, és publikál is róla. Tegnap este jelentkezett. Azt állítja, hogy ez a bizonyos démon – és ő nem fél ezt a szót használni – évszázadokon keresztül járta Európát. Őrá viszont egy ember vadászott – egyesek azt mondják, egy másik démon vagy egy varázsló, vagy csak egy ember, akinek ez volt a küldetése. A legenda szerint csatáztak az erdőben, a varázsló halálosan megsebesült, és a démon otthagyta, azt gondolván, hogy meghalt. És ez volt, Linz professzor szerint a démon tévedése. Arra járt valaki, egy fiatal fiú, és a varázsló átadta az erejét ennek a fiúnak, mielőtt meghalt. – És aztán mi történt? – kérdezte sürgetően Fox. – Senki – beleértve a professzort is –, senki sem tudja biztosan. A történetek szerint a lény eltűnt vagy továbbállt, vagy meghalt valamikor a 16. század elején, közepén. – Amikor felugrott egy nyavalyás hajóra, ami az Újvilág felé tartott – tette hozzá Cal. – Talán. Lehetséges. – Ahogy a fiú is – folytatta Cal – vagy a férfi, akivé vált, vagy a leszármazottja. De az a lény majdnem megölte őt odaát valamikor – ezt láttam. Azt hiszem. Őt meg a nőt és egy kunyhót. A férfi egy véres kardot tartott, és tudta, hogy közel állnak mindnyájan a halálhoz. Ott nem tudta megállítani a démont, úgyhogy minden tudását átadta Dentnek, és Dent újra megpróbálta. Itt.
– És mit adott át nekünk? – kérdezte Fox. – Milyen erőt? Hogy nem kapunk meg egy nyavalyás náthát, és magától összeforr a törött csontunk? Ez mire jó? – Segít, hogy épek és egészségesek maradjunk, amikor majd szembenézünk azzal a dologgal. És ott vannak ezek a villanások is, amiket látok, vagyis mindnyájan látunk csak valamennyien máshogy – válaszolt Cal beletúrva a hajába. – Nem is tudom. Kell, hogy legyen valami jelentősége. A kő három része is biztosan fontos. Csak éppen sosem jöttünk rá, hogyan használjuk. – És már majdnem elfogyott az időnk. Cal bólintott Gage felé. – Meg kell mutatnunk a köveket a többieknek. Esküt tettünk, úgyhogy mindhármunknak bele kell egyeznünk. Ha nem így volna… – Megmutathattad volna Quinn-nek a tiédet – fejezte be Fox. – Igen, lehet, hogy igazad van. Megér egy próbát. Lehet, hogy mind a hatunkra szükség van, hogy újra össze tudjuk rakni. – De lehetséges az is, hogy amikor az megtörtént a Pogánykőnél, a vérkő azért hullott darabokra, mert az ereje meggyengült vagy megsemmisült. – A te poharad mindig félig üres, Turner, ahelyett, hogy félig tele lenne – jegyezte meg Fox. – Akárhogy legyen is, megér egy próbát. Egyetértünk? – Egyetértünk – felelte Cal, aztán Gage-re nézett. Az megvonta a vállát. – Bánja az ördög. Cal vitatkozott magával egész úton, míg a városba ért. Nincs szüksége kifogásra, hogy beugorjon és meglátogassa Quinnt. Az ég szerelmére, hiszen együtt háltak. Nem kell előre megbeszélniük egy időpontot, és nincs szükség semmi különös okra ahhoz, hogy bekopogjon az ajtaján, és megkérdezze, hogy van. És hogy mi történik. Az nem volt kérdés, hogy Quinn szórakozottnak tűnt minden alkalommal, amikor sikerült elérnie telefonon az utóbbi néhány napban. Nem ugrott be hozzá a bowlingszalonba sem, amióta hemperegtek az irodája padlóján. Amikor azt mondta neki, hogy szerelmes belé. Ez volt a probléma. A szálka a köröm alatt, a homok cipőben vagy bármi. Quinn azt mondta neki, hogy szerelmes belé, ő pedig nem válaszolta, hogy „én is”, amit a lány saját bevallása szerint nem is várt el. De minden pasas, aki tényleg elhitte, hogy egy nő mindig pontosan azt gondolja, amit mond, valójában csak áltatta magát. Most pedig a nő kerülte őt. Nincs idejük játszmákra, megsértett érzelmekre és duzzogásra. Sokkal fontosabb dolgok forogtak kockán. És éppen ezért, amint most kénytelen volt bevallani, nem lett volna szabad hozzáérnie a nőhöz. Azzal, hogy szexet is kevertek bele, összezavarták, és tovább bonyolították az ügyet, ami pedig már így is elég zavaros és bonyolult volt. Gyakorlatiasan kell gondolkodniuk. És meg kell őrizniük az objektivitásukat, tette hozzá, amint leállt a bérbeadott ház előtt. Hidegvér és tiszta fej, erre van szükségük. De ez nincs meg akkor, ha szexelnek. Ha igazán jó szex van közöttük. Kezét a zsebébe süllyesztve az ajtóhoz ballagott, aztán bekopogott. Úgy tervezte, ahhoz fogja magát tartani, amit útközben kigondolt. Úgy érezte, tökéletesen igaza van. Amíg csak Quinn ajtót nem nyitott neki. A lány haja nedves volt, és egy vékony varkocsba fogta, hogy ne lógjon az arcából. Cal érezte a nő sampon- és szappanillatát; amint beszippantotta, a gyomra görcsbe rándult. Quinn bolyhos, lila zoknit viselt, fekete flanelnadrágot, és egy dögös pink pulóvert, amin ez a felirat állt: H. I. N. V. Hála Isten, Nő Vagyok. Cal szintén hálát adott ezért. – Szia!
Nehéz volt kitartani az eredeti elgondolásánál, hogy a lány duzzog, amikor ragyogó mosolyt küldött felé, és láthatóan sugárzott belőle az energia. – Éppen rád gondoltam. Gyere be. Jézusom, de hideg van! Annyira elegem van a télből. Épp egy bögre csökkentett zsírtartalmú forró csokoládéval akartam kényeztetni magam. Beszállsz? – Ó, nem. – Hát, mindenesetre gyere beljebb, mert én elepedek érte. Lábujjhegyre állt, hosszasan megcsókolta Calt, aztán megragadta a kezét, és maga után húzta a konyhába. – Rábeszéltem Cybet és Laylát, hogy kísérjenek el a konditerembe ma reggel. Cybet nem volt könnyű meggyőzni, de úgy gondoltam, ha többen vagyunk, biztonságosabb. Nem történt semmi különös, hacsak nem számítjuk a látványt, amint Cyb valamiféle haladó jógapózokba csavarta magát. Amiről mellesleg Matt alig tudta levenni a tekintetét. A túlvilági dolgokat illetően minden csendes az utóbbi pár napban. Quinn elővett egy csomag porkeveréket, és párszor a kezéhez ütögette, hogy leülepedjen, aztán feltépte a csomagolást, és a port egy bögrébe öntötte. – Biztos, hogy nem kérsz? – Aha, de te csináld csak. – Szorgosak voltunk, mint a méhecskék – folytatta Quinn megtöltve a bögrét fele-fele arányban vízzel és kétszázalékos tejjel. – Én várom, hogy halljak a családi Bibliáról, vagy bármi másról, amit a nagyanyámnak sikerül előásnia. Talán már ma vagy remélhetőleg holnap. De addig is táblázatokat készítettünk a családfákról, amennyire ismerjük őket, és Layla megpróbál a rokonságából kiszedni valamit a felmenőikről. Megkavarta az italt, és berakta a mikroba. – A kutatás nagy részét a bűntársaimra kellett hagynom, hogy befejezzek egy cikket a magazin számára. Végül is valamiből fizetni kell a révészt. Szóval? – fordult Calhoz, ahogy a mikró zümmögni kezdett. – Veled mi a helyzet? – Hiányoztál. Cal nem tervezte, hogy ezt fogja mondani, és semmi esetre sem gondolta, hogy ez lesz az első szava. Aztán jött, hogy nyilván ez az első gondolat az agyában. Quinn tekintete ellágyult, szexis ajka mosolyra húzódott. – Ezt jó hallani. Te is hiányoztál nekem, különösen tegnap éjjel, mikor hajnali egy tájban bemásztam az ágyamba. Az én hideg, üres ágyamba. – Én nem csak a szexre gondoltam, Quinn. Hát ez vajon honnan jött? – Én sem. A lány félrehajtotta a fejét. – Hiányzott, hogy nem vagy itt a nap végén, amikor végre befejeztem azt a cikket, és nem akartam azon gondolkodni, hogy mit kell tennem, és vajon mi történik majd. És te ingerült vagy valami miatt. Miért nem mondod el, hogy mi az? Quinn a mikró felé fordult, hogy kivegye a bögrét. Cal látta, hogy Cybil belép a konyhaajtón. Quinn kissé megrázta fejét, mire Cybil hátralépett, és eltűnt egy szó nélkül. – Nem tudom pontosan. Levette a kabátját, és az egyik székre hajította a kisasztal mellett, ami a legutóbbi látogatásakor még nem volt ott. – Azt hiszem, azt gondoltam, a múltkori után, amikor… amit mondtál… – Azt mondtam, hogy szerelmes vagyok beléd. Ettől inadba szállt a bátorság – jegyezte meg a lány. – Férfiak. – Nem én kerültelek téged. – Te azt hiszed… – vett egy mély lélegzetet. – Nos, igencsak nagyra tartod magad, és igen kevésre engem.
– Nem, csak éppen… – Sok dolgom volt, és sok elintéznivalóm. Én sem járok jobban a nyomodban, mint te az enyémben. – Nem erre gondoltam. – Azt hiszed, ilyenfajta játszmákat játszanék? Különösen most? – Pont erről van szó, hogy különösen most. Most nem megfelelő az idő a nagy személyes ügyekhez. – Ha nem most, akkor mikor? – kérdezte a nő. – Te tényleg, őszintén azt hiszed, hogy felcímkézhetjük és iktathatjuk az összes személyes ügyünket, és bezárhatjuk egy fiókba, amíg megfelelő az idő? Én is szeretem, ha minden a helyén van. Tudni akarom, mi hol van, úgyhogy mindent odarakok, ahol majd szükségem lesz rá. De az érzések és a gondolatok nem olyanok, mint egy nyavalyás slusszkulcs, Cal. – Ezt nem vitatom, de… – És az én érzéseim meg gondolataim olyan rendetlenek, mint a nagyi padlása – csattant fel láthatóan dühösen. – De én így szeretem. Ha minden nap normálisan telne, szabályosan, mint egy óramű, akkor valószínűleg nem szóltam volna neked. Azt hiszed, nyeretlen kétéves vagyok a randizásban? Hiszen el voltam jegyezve, az ég szerelmére! Azért szóltam, mert… mert úgy gondoltam, különösen most, hogy az érzések a legfontosabbak. Ha ez nem tetszik neked, hát így jártál. – Legalább öt nyavalyás percig befoghatnád! A nő szeme összeszűkült. – Ó, igazán? – Igen. Arról van szó, hogy nem tudom, hogyan reagáljak minderre, mivel sosem engedtem meg magamnak, hogy akár csak fontolóra vegyem, hogy ebbe a helyzetbe kerüljek. Hogy is tehettem volna Damoklesz kardjával a fejem fölött? Nem kockáztathatom, hogy szerelmes legyek. Mennyit mondhatnék el annak, akit szeretek? Mennyi volna már túl sok? Mi – Fox, Gage meg én – megszoktuk, hogy senkinek ne mondjunk el bizonyos dolgokat. Hogy ennek az egésznek nagy részét megtartsuk magunknak – Titkolóztok. – Így van – felelte nyugodtan Cal –, pontosan. Mert így biztonságosabb. Hogy is gondolhatnék arra, hogy valaha is szerelmes legyek, megházasodjak, gyerekeim szülessenek? Szó sem lehet róla, hogy egy gyereket belerángassak ebbe a lidércnyomásba. A nő résnyire húzott kék szeme jéghidegen tekintett rá. – Nem gondolnám, hogy kifejeztem abbéli vágyamat, hogy utódot szüljek neked. – Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz – mondta Cal csendesen. – Ha eltekintesz a körülményektől, egy normális családból származó, hétköznapi fickó áll veled szemben. Az a fajta, aki megnősül, családot alapít, jelzáloga van, meg egy nagy, lusta kutyája. Ha én valaha megengedem magamnak, hogy szerelmes legyek valakibe, az így működik majd. – Azt hiszem, említetted már. – És felelőtlenség még csak gondolnom is rá. – Nem értek egyet veled. Én úgy gondolom, mindnyájunknak jogunk van hozzá. De érts meg, nem azért mondtam, hogy szeretlek, mert elvárom, hogy most gyűrűt biggyessz az ujjamra. – Mert te azt már kipróbáltad. Quinn bólintott. – Igen. És te szeretnél többet hallani erről. – Nem tartozik rám… A fenébe is! Igen. – Rendben, elég egyszerű történet. Dirkkel jártam… – Dirk… – Fogd be. – De a szája sarka megrándult a visszafojtott mosolytól. – Úgy hat hónapig
jártam vele. Élveztük egymás társaságát. Azt hittem, már felkészültem a következő lépésre, úgyhogy igent mondtam, amikor megkérte a kezem. Úgy két hónapja voltunk jegyesek, amikor rájöttem, hogy tévedés volt. Nem voltam belé szerelmes. Csak kedveltem. Ő sem szeretett engem. Nem is ismert eléggé, ezért gondolhatta, hogy ha gyűrűt húz az ujjamra, az azt jelenti, hogy elkezdhet tanácsokat osztogatni nekem a munkámmal, a ruhatárammal, a szokásaimmal és a karrieremmel kapcsolatban. Sok-sok ilyen apróság volt, és nem is igazán fontosak. De rájöttem, hogy ez a dolog soha nem működne köztünk, úgyhogy felbontottam az eljegyzést. Ismét nagyot szusszant, nem volt kellemes emlékezni rá, hogy milyen nagy hibát követett el. Hogy kudarcot vallott valamiben, amiről pedig tudta, hogy nagyon jó is lehetne. – Ő inkább bosszús volt, mint megtört szívű, amiből tudtam, hogy jól döntöttem. És őszintén szólva fájdalmas volt a tudat, hogy jól döntöttem, mert azt jelentette, hogy először meg rosszul. Mikor azt javasoltam neki, mondja azt a barátainak, hogy ő szakított velem, mindjárt jobban érezte magát. Visszaadtam neki a gyűrűt, becsomagoltunk mindent, amit egymás lakásában tartottunk, és elváltak útjaink. – Nem fájt neked, hogy elveszíted? – Ó, Cal. – A férfihoz lépett, és megérintette az arcát. – Nem. A helyzet fájt nekem, de nem az ő elvesztése. És ez az egyik oka, hogy tudom, nem ő volt az igazi. Te viszont igenis össze tudnád törni a szívemet, és lehet, hogy úgy is lesz. És ebből tudom, hogy te vagy az igazi. Átölelte a férfit, és megcsókolta az ajkát. – Ez biztosan ijesztő neked. – Rémisztő. Cal magához húzta a nőt, és szorosan átölelte. – Még sosem volt olyan nő az életemben, aki olyan sok rossz pillanatot szerzett volna nekem, mint te. – Ezt örömmel hallom. – Mindjárt gondoltam. A nő fejére támasztotta az állát. – Szívesen így maradnék egy vagy akár két órán át. Az ajkát hosszan rányomta Quinn feje búbjára, aztán hátralépett. – De sok dolgom van, és neked is. Amit tudtam már akkor is, amikor beléptem ide, és ezt használtam ürügyként, hogy veszekedést provokáljak. – Én nem bánom a veszekedést, ha utána tisztább lesz a levegő. Cal két kezébe fogta a nő arcát, és lágyan megcsókolta. – Kihűl a forró csokoládéd. – A csokoládé sosem lehet rossz, bármilyen a hőmérséklete. – Egyébként, amit az elején mondtam, az igaz. Hiányoztál. – Azt hiszem, szabaddá tehetek egy kis időt a zsúfolt programomban. – Ma este dolgoznom kell. Esetleg benézhetnél. Adok neked még egy bowlingleckét. – Rendben. – Quinn, beszélnünk kell – mindnyájunknak. Sok mindenről. Amint lehet. – Igen, szerintem is. Még egy dolog, mielőtt mennél. Fox alkalmazza Laylát? – Már szóltam neki. Cal magában szentségelt a nő arckifejezése láttán. – Egy kicsit győzködöm még. – Kösz. Amikor egyedül maradt, Quinn felvette a bögréjét, és elgondolkodva belekortyolt a langyos csokoládéba. A férfiak, gondolta, olyan érdekesek. Bejött Cybil. – Tiszta a levegő?
– Igen, kösz. – Semmi gond. Kinyitott egy szekrényt, és elővett egy apró doboz jázminteát a készletéből. – Szeretnél beszélni róla, vagy törődjek a magam dolgával? – Beszéljünk. Felhúzta magát, mert azt mondtam neki, hogy szeretem. – Bosszús volt vagy bepánikolt? – Egy kicsit mindkettő. Leginkább azért aggódik, mert mindnyájunknak félelmetes dolgokkal kell szembenéznünk, és ez ugyancsak félelmetes, csak másképpen. – A legfélelmetesebb, ha jól meggondolod. – Cybil megtöltötte vízzel a teáskannát. – Téged hogyan érint? – Remek érzés – válaszolt Quinn. – Csupa ragyogás és öröm, erőt ad és feltölt energiával. Tudod, Dirkkel az egész olyan volt… Vízszintes vonalat húzott a kezével a levegőbe. – Ez meg… Felrántotta a kezét a magasba, aztán újra le, majd ismét fel. – Ez valami más. Amikor arról beszélt, hogy miért őrültség ez az egész, azt mondta, még soha nem engedhette meg magának, hogy egyáltalán gondoljon a szerelemre, a házasságra, a családra. – Hűha, A-tól Z-ig nem egészen tíz szóban. – Pontosan. Quinn Cybil felé intett a bögréjével. – És olyan lendületben volt, hogy azt sem vette észre, a H betűs szó igencsak megriasztott. Épp most másztam ki az előző helyzetből, s hopp, már megint benne vagyok egy másikban. – Ezért riadtál meg. Cybil kiadagolta a teát. – De nem hiszem, hogy most ki akarnál mászni. – Jól ismersz. Rájöttem, tetszik nekem, hogy benne vagyok. Jól érzem magam Callal, bármi legyen is. Cal most bajban van – mormolta, és ivott még egy kortyot. – És te is, Q. De a baj mindig is jól állt neked. – Jobban, mint egy teljes smink a Saks kozmetikai pultjáról. Quinn az első csörgésre felvette a konyhai telefont. – Halló. Halló, Essie. Ó, igazán? Nem, ez remek. Tökéletes. Nagyon köszönöm. Egészen biztosan. Még egyszer köszönöm. Viszlát. Letette a telefont, és szélesen elmosolyodott. – Essie Hawkins elintézte, hogy ma bemehessünk a közösségi házba, mivel ma nincs semmilyen rendezvény. Bemehetünk, és körbeszaglászhatunk kedvünkre. – Isteni buli lesz – felelte Cybil szárazon, miközben forró vizet öntött a teára. Cybil kinyitotta a régi könyvtár főbejáratát. – Itt vagyunk, látszólag a könyvvel kapcsolatos kutatás céljából. Ez az egyik legrégebbi épület a városban, a Hawkins család otthona, és így tovább. De… valójában egy rejtekhelyet keresünk. Egy olyan rejtekhelyet, amit mások nem vettek észre – mondta Quinn. – Három és fél évszázadon át – jegyezte meg Cybil. – Igaz, ha valamit nem vesznek észre az első öt percben, akkor az akár örökre rejtve maradhat. Quinn összeszorította az ajkát, amint körülnézett. – Ezt az épületet modernizálták, amikor könyvtárrá alakították, de mikor az könyvtár új épülete elkészült, lebontották egy részét ezeknek az átalakításoknak. Nem egészen olyan, mint régen volt, de eléggé hasonlít hozzá. Néhány asztal és szék volt felállítva a helyiségben, és valaki megpróbálkozott valamiféle régimódi dekorációval, régi lámpákat, agyagedényeket s faragott fadíszeket helyezett el a
polcokon. Quinn tudta, hogy a Történelmi Társaság, a Kertészek Klubja és más efféle csoportok, itt szokták az összejöveteleiket tartani. A választások idején pedig szavazóközpont működött itt. – Kőből rakott kandalló – szólalt meg Quinn. – Látjátok, ez egy remek hely, ha el akarunk rejteni valamit. Átvágott a termen a kandallóhoz, és böködni kezdte a köveket. – Ráadásul ott van még a padlás. Essie azt mondta, hogy raktárként használták. Vagyis még mindig. Ott fönt tartják az összecsukható székeket és asztalokat, meg ilyesmit. A padlások valóságos kincsesbányák. – Miért van az, hogy az ilyenfajta épületek olyan hidegnek és kísértetiesnek tűnnek, ha nincsenek bennük emberek? – tűnődött Layla. – Ebben itt vagyunk mi. Kezdjük a tetején – javasolta Quinn –, és fentről haladjunk lefelé. – A padlások adnak otthont – jegyezte meg húsz perc múlva Cybil – a pornak és pókoknak. – Nem olyan vészes. Quinn négykézláb mászott előre, egy laza padlódeszkát keresve. – De nem is túl jó hely. Layla felállt egy összecsukható székre, hogy felérje a gerendákat. – Nem értem, az emberek miért gondolják, hogy a raktárhelyiségekben nem kell éppen olyan rendszeresen takarítani, mint bárhol másutt. – Valaha tiszta volt. Ő tisztán tartotta. – Ki… – szólalt meg Layla, de Cybil intett neki, és homlokráncolva nézett Quinnre. – Ann Hawkins? – Ann és a fiai. Hazahozta őket, és itt lakott velük a padláson. A három fiával. Amíg elég nagyok nem voltak, hogy a földszinten kapjanak egy szobát. De ő itt maradt. Magasan akart lenni, hogy kinézhessen az ablakon. Habár tudta, hogy a férfi nem fog eljönni, várni akarta az ablakban. Boldog volt itt, eléggé boldog. És úgy halt meg itt, hogy fel volt készülve rá, hogy eltávozzon. Quinn hirtelen a sarkára zökkent. – Szent Isten, ez én voltam? Cybil melléguggolt és kutatóan nézett az arcába. – Mondd meg nekünk te. – Azt hiszem, igen. A homlokához szorította az ujjait. – A fenébe, iszonyatosan kavarog a fejem. Mintha túl gyorsan ittam volna a fagyos Margaritámat, és egy jégdarab beleállt volna az agyamba. Láttam őt, őket magamban. Teljesen tisztán. Mozogtak, mintha filmet láttam volna. Évek peregtek le másodpercek alatt. De nem csak láttam. Éreztem is. Így van veled is, csak a másik irányba, nem igaz? – Gyakran – bólintott Cybil. – Láttam, amint ír a naplójába, és megmossa a fiai arcát. Láttam őt nevetni és sírni. Láttam, ahogy az ablaknál áll, és kinéz a sötétbe. Éreztem… – Quinn a szívére tette a kezét. – Éreztem a vágyódását. Rettenetes volt. – Nem nézel ki túl jól – érintette meg a vállát Layla. – Menjünk le, keressünk neked egy kis vizet. – Rendben van – megfogta Layla feléje nyújtott kezét, és hagyta, hogy a lány felsegítse. – Lehet, hogy újból meg kellene próbálnom. Újra felidézni, többet megtudni. – Borzasztóan sápadt vagy – válaszolta Layla. – És a kezed jéghideg, drágám. – Egy napra ez bőven elég – helyeselt Cybil. – Nem szabad erőltetni. – Nem láttam, hová tette a naplókat. Ha tett is ide valamit, nem láttam.
17 Nem ez a megfelelő idő, hogy egy eltört kőről vagy házak átkutatásáról beszélgessenek, döntötte el Cal látva Quinn izgatottságát a múltba tett utazása miatt. Legalábbis nem a bowlingszalon a megfelelő hely az ilyesfajta információcserére. Fontolóra vette, hogy esetleg felhozza a témát, amikor zárás után Quinn bevonszolta az otthoni irodájukba, hogy megmutassa neki az új táblázatot, amit Layla készített. Ebben szerepelt idő, hely, hozzávetőleges időtartam és minden szereplő azokban az eseményekben, amelyek Quinn érkezése óta történtek. Később aztán Cal elfeledkezett róla, amikor az ágyban feküdtek összesimulva, s újból úgy tűnt, hogy minden rendben van. Aztán azt mondta magában, most már túl késő lenne belekezdeni, mert Quinn lecsukódó pillákkal bújt hozzá. Lehet, hogy szándékosan kerülte a témát, de szívesebben gondolta azt, hogy inkább csak szeretett mindennel a maga idején és a maga helyén foglalkozni. Úgy intézte, hogy szabad legyen vasárnap, hogy az egész társaság kigyalogolhasson a Pogánykőhöz. Az ő véleménye szerint ez volt a megfelelő idő és hely. Csakhogy a természet keresztülhúzta a számításait. Amikor a meteorológusok egy közeledő hóviharról kezdtek beszélni, kaján tekintettel követte a jelentéseket. Úgy tapasztalta, hogy a meteorológusok legalább annyiszor tévedtek ebben, mint ahányszor igazuk lett. Még amikor délelőtt lehullott az első néhány hópihe, az sem győzte meg. Ez volt a harmadik hóriadó ebben az évben, és ez idáig a legnagyobb viharból csak szerény nyolccentis hótakaró hullt. Úgyhogy csak vállat vont, amikor a délutáni meccseket sorra lemondták. Az emberek mostanában lemondtak mindent, ha másfél centi hó hullt, aztán megrohamozták kenyérért meg vécépapírért a szupermarketeket. És mivel az illetékesek bezárták az iskolát még dél előtt, a játékterem meg a grill csak úgy zsongott a fiataloktól. De amikor az apja beállított úgy délután kettő körül, és úgy nézett ki, mint egy eszkimó, Cal már kezdett jobban odafigyelni. – Szerintem be kell zárnunk a boltot – közölte a maga könnyed módján Jim. – Nem olyan vészes a helyzet. A játékterem tele van, mint általában, és a grillben is nagy a forgalom. Néhány pályát is lefoglaltak. Egy csomó ember fog betérni később, ha elunja otthon magát. – Máris elég rossz a helyzet, és egyre romlik. – Jim a zsebébe gyömöszölte a kesztyűjét. – Napnyugtáig eléri a harminc centit, ha továbbra is így esik. Haza kell küldenünk ezeket a srácokat, és amelyik messzebb lakik, el is kell vinnünk. Bezárunk, aztán hazamész te is. Vagy fogod a kutyádat meg Gage-et, és átjöttök hozzánk. Édesanyád halálra izgulja magát, ha tudja, hogy éjjel mégy haza ilyen időben. Cal emlékeztetni akarta az apját, hogy elmúlt harminc, négykerék-meghajtású az autója, és szinte fél életében vezetett. De mivel tudta, hogy fölösleges lenne, csak bólintott. – Megleszünk. Fel vannak töltve a készleteim. Elküldöm az embereket és bezárok, apa. Menj csak haza. Anya miattad is aggódni fog. – Van elég időnk, hogy együtt bezárjunk. Jim átpillantott a pályákra, ahol egy hormonoktól túlfűtött tinédzserekből álló hatfős csoport próbálta levezetni az energiáit. – Kölyökkoromban egyszer hatalmas hóvihar volt. A nagyapád nem zárt be. Három napig itt voltunk. Soha nem mulattam olyan jól. – Azt elhiszem – felelte vigyorogva Cal. – Nem hívod fel anyát, hogy bent ragadtunk? Itt maradhatnánk ketten. Rendezhetnénk egy bowlingmaratont.
– Isten bizony meg is teszem. – Jim szeme körül elmélyültek a nevetőráncok a gondolatra. – Persze seggbe rúg majd érte, és ez lesz életem utolsó bowlingozása. – Akkor jobb, ha mégis bezárunk. Bár volt, aki tiltakozott, sikerült kiterelniük az embereket, és ha szükséges volt, a személyzet gondoskodott a hazaszállításukról. Az elcsendesedett épületben Cal maga zárta be a grillt. Tudta, hogy az apja hátrament, hogy beszéljen Bill Turnerrel. Nemcsak azért, hogy utasításokat adjon neki, gondolta Cal, hanem hogy meggyőződjön róla, Billnek megvan mindene, és csúsztasson a zsebébe egy kis pluszpénzt, ha esetleg szüksége lenne valamire. Amint végzett a zárással, Cal előhúzta a telefonját, és felhívta Fox irodáját. – Hello. Nem tudtam, még ott érlek-e. – Éppenhogy. Most zárok. Mrs. H-t már hazaküldtem. Kezd ronda világ lenni ott kint. – Gyere át hozzám. Ha tényleg olyan lesz az idő, ahogy itt tartanak tőle, pár napba beletelhet, mire az utakon újra járni lehet. Kár lenne ezt a pár napot elpazarolni. És esetleg megállhatnál útközben, vegyél, tudod, klotyópapírt, kenyeret… – Klotyó… Hozod a nőket? – Aha. Ezt eldöntötte, amikor egy pillantást vetett odakintre. – Hozzál… cuccot. Találd ki, mit. Igyekszem én is haza. Kinyomta a telefont, és a pálya világítását kapcsolta le éppen, mikor megjelent az apja. – Minden rendben? – kérdezte Cal. – Igen. Jim tekintete, ahogyan körbenézett az elsötétült pályákon, elárulta Calnak, hogy az apja arra gondolt, nemcsak a irgalmas péntek estéről kell lemondaniuk, de valószínűleg az egész hétvégéről is. – Majd behozzuk, apa. – Hát persze. Ahogy mindig. – Jim megveregette Cal vállát. – Menjünk haza. Quinn nevetve nyitott ajtót Calnak. – Hát nem remek? Azt mondják, akár méteres hó is lehet még, sőt még nagyobb. Cyb gulyást főz, Layla pedig kiment, és vett még elemeket meg gyertyákat, ha netán áramszünet lenne. – Jól van. Remek. Cal letopogta a havat a bakancsáról. – Csomagoljátok be mindet, és még mindazt, amire szükségetek lehet. Átmegyünk hozzám. – Ne butáskodj. Jól megvagyunk. Maradhatsz te is, és… Cal, miután leverte magáról a havat, belépett és becsukta maga mögött az ajtót. – Nekem van egy kis generátorom, ami a kisebb dolgokat működtetni tudja, például a kutat, ami vizet ad, hogy lehúzhassuk a vécét. – Ó. A vécék. Erre nem gondoltam. De hogy férünk be mindnyájan a furgonodba? – Majd megoldjuk. Szedjétek össze a holmitokat. Fél órába telt, de Cal számított erre. Végül annyi holmi lett a furgon hátuljába pakolva, amennyi egy hétig tartó túrához is elég lett volna a vadonban. A három nő pedig vele szorongott a fülkében. Megkérhette volna Foxot, hogy kerüljön erre, és vegye fel egyiküket, jött rá Cal. Akkor Fox berakhatta volna a nők háztartásának a felét az ő furgonjába. – Ez gyönyörű. – Layla Quinn ölében kuporgott, fél kezével a műszerfalon támaszkodva. A Chevy ablaktörlői elszántan igyekeztek letakarítani a havat az ablakról. – Tudom, hogy nagy felfordulás lesz belőle, de olyan gyönyörű, annyira más, mint a városban. – Majd gondolj erre, amikor a fürdőszobáért küzdünk három férfival – figyelmeztette Cybil. – És hadd mondjam meg most rögtön, hogy nem vagyok hajlandó minden kajáról én
gondoskodni csak azért, mert tudom, hogy kell bekapcsolni a tűzhelyet. – Tudomásul véve – dünnyögte Cal. – Tényleg gyönyörű – csatlakozott Quinn ide-oda forgatva a fejét, hogy kilásson Layla mellett. – Ó, el is felejtettem, hírt kaptam a nagymamámtól. Nyomára jutott a Bibliának. A sógornője unokájával beszkennelteti a megfelelő lapokat, és elküldi nekem e-mailben. Quinn mocorogva próbált kényelmesebben elhelyezkedni. – Legalábbis ez a terv, mert az unoka az egyetlen közülük, aki tudja, hogyan kell szkennelni és fájlokat csatolni. Nagyi csak az e-mailig és az on-line pókerig jutott az internettel. Remélem, holnapra megkapom. Hát nem remek? Quinn hátsója és az ajtó közé ékelődve Cybil keményen védelmezte a maga sarkát az ülésen. – Még jobb lenne, ha odébb vinnéd a fenekedet. – Nekem több hely kell, mert Layláé is nekem jár. Pattogatott kukoricát akarok – szólalt meg Quinn. – Nem kívánja meg mindenki a pattogatott kukoricát ettől a sok hótól? Hoztunk magunkkal? – Neked van otthon? – kérdezte Calt. – Talán meg kéne állnunk, hogy vegyünk. Cal bölcsen hallgatott, és arra koncentrált, hogy valahogyan túlélje élete leghosszabb autóútját. Magas hóban haladtak a mellékutakon, és bár Cal bízott a furgonban meg a saját vezetési tudományában, azért megkönnyebbült, mikor a házához vezető bekötőútra fordult. Mivel a nők leszavazták, hogy lejjebb vegye a fűtést, a furgon fülkéje olyan volt, mint a szauna. Még a jelen körülmények között is, be kellett ismernie, a ház és az erdő olyan volt, mint egy festmény. Hóborította teraszok, fehér lepelbe burkolózó fák és cserjék fogták körbe a házat, amelynek a kéményéből füst szállt fel, az ablakai mögött pedig égtek a lámpák. Követte Fox kocsijának a nyomát a jég- és hóborította patak fölött átívelő hídon keresztül. Lump a ház felé ügetett a képeslapra illő téli erdő irányából, mély nyomokat hagyva maga után. Lazán megbillentette a farkát, amint egyetlen tompa vakkantás hagyta el a torkát. – Figyeld Lumpot! – bökte meg Quinn a könyökével Calt, amint a furgon utat tört a ház felé. – Határozottan fickós lett. – A hótól beindul. – Cal beállt Fox furgonja mögé, és elvigyorodott, amikor látta, hogy a Ferrarit lassan betemeti a hó, aztán rátenyerelt a kürtre. Vesszen meg, ha egyedül fogja behordani mindazt, amiről a három nő úgy gondolta, nem tud nélküle meglenni egy-két napig. Elkezdte találomra kihúzkodni a táskákat a kocsi hátuljából. – Ez gyönyörű hely, Cal. – Layla kivette az egyik táskát a kezéből. – Huszonegyedik századi Currier- és Ives-idill. Nem baj, ha egyenesen bemegyek? – Menj csak. – Szép, mint egy festmény. – Cybil végigfuttatta tekintetét a csomagokon és kiválasztott egyet. – Különösen, ha nem zavar, hogy távol vagy mindentől. – Én nem bánom. A lány felpillantott, amint Fox és Gage kilépett a házból. – És remélem, a tömeg sem zavar. Behordták mindent havas lábnyomokat hagyva maguk után. Cal arra gondolt, ez biztosan valami női telepátia, ahogyan a három nő megosztozott a feladatokon anélkül, hogy megbeszélték volna. Layla felmosórongyot vagy régi törülközöt kért tőle, és nekiállt feltörölni a nedves padlót. Cybil elfoglalta a konyhát a fazék gulyással meg egy szatyor konyhai eszközzel. Quinn pedig beletúrt az ágyneműsszekrénybe, és kezdte kiosztani a fekvőhelyeket, és a különböző táskákat különböző szobákba hordatta a férfiakkal. Calnak semmi más dolga nem maradt, mint hogy igyon egy sört. Gage becsörtetett a szobába, amint Cal a kandallóban piszkálta fel a tüzet.
– Egy csomó női cucc van fent mindkét fürdőszobában – intett a hüvelykujjával a mennyezet felé. – Mi az ördögöt műveltél? – Amit kellett. Nem hagyhattam őket ott. Lehet, hogy pár napig teljesen el lettek volna zárva a külvilágtól. – És most teljesen átvették az irányítást. A te nőd rávette Foxot, hogy vesse meg az ágyamat, ami most az irodádban van a kihúzhatós kanapén. És amit, úgy tűnik, meg kell osztanom Foxszal. Tudod, hogy mennyire elterpeszkedik az ágyban. – Nincs mit tenni. – Te könnyen beszélsz, mivel te a szöszkével fogod megosztani a saját ágyad. Ezúttal Cal önelégülten elvigyorodott. – Nincs mit tenni. – Esmeralda valamit kotyvaszt a konyhában. – Gulyást, és Cybil a neve. – Akármi legyen is, jó illata van, azt meg kell hagyni. A nőnek még jobb az illata. De nem is erről van szó, hanem hogy kituszkolt, amikor egy nyavalyás zacskó chipset akartam keresni a sörömhöz. – Akarsz hat emberre főzni? Gage felmordult, és felrakta a lábát a dohányzóasztalra. – Mennyit jósolnak? – Vagy egy métert. Cal lezökkent melléje, ugyanabba a pózba. – Régen odavoltunk az ilyen időért. Nem volt iskola, előkaptuk a szánkót. Hócsatákat vívtunk. – Azok voltak ám a szép napok, barátom. – Most feltöltjük a generátort, tűzifát hordunk be, pluszelemeket vásárolunk meg klotyópapírt. – Szar dolog felnőttnek lenni. De meleg volt odabent, és míg kint nagy pászmákban szakadt a hó, itt bent volt világítás, és volt mit enniük. Nem lehet panaszuk semmire, gondolta Cal, amint belementette kanalát a forró, csípős gulyásba, aminek az elkészítéséhez nem volt semmi köze. Ráadásul galuskák is voltak benne, és neki ez volt a gyengéje. – Nem olyan régen Budapesten jártam. Gage a kanala fölött figyelmesen Cybilre nézett. – Ez legalább olyan jó, mint amit ott ettem. – Ez valójában nem magyar gulyás. Ez szerb-horvát recept szerint készült. – Piszok jó – jegyezte meg Fox. – Mindegy, hogy honnan ered. – Cybil maga is olyan, mint egy kelet-európai gulyás. Quinn élvezettel ízlelgette a fél galuskát, amit engedélyezett magának. – Horvát, ukrán, lengyel – és van benne egy csipetnyi francia is, attól olyan beképzelt, és azért ért olyan jól a divathoz. – Mikor jött át a családod? – kérdezte Cal kíváncsian. – Már az ezerhétszázas években, illetve csak a második világháborút közvetlenül megelőző időkben, attól függ, melyik ágat nézzük. De értette, hogy mire utalt Cal kérdése. – Nem tudom, hogy ha esetleg van rokoni kapcsolatom Quinn-nel vagy Laylával, vagy ezzel az egésszel itt, az honnan eredhet. Próbálok rájönni. – Az biztos, hogy valami összekötött minket – szólalt meg Quinn –, az első pillanattól. – Valóban. Cal értette, hogy miről beszélnek. A pillantásukból látta, milyen szoros baráti kapcsolat fűzi össze őket. Az ilyesminek nem sok köze volt a vérségi kapcsolathoz, ez inkább a szívből
eredt. – Már az első nap összebarátkozunk, vagyis az első este a főiskolán. Quinn egy újabb parányi darabot vett a galuskából. – A kollégium előterében találkoztunk. Szemben laktunk egymással. Két napon belül cseréltünk. A szobatársaink nem bánták. Egész végig együtt laktunk a főiskolás évek alatt. – És úgy tűnik, még mindig – jegyezte meg Cybil. – Emlékszel, hogy jósoltál a tenyeremből akkor első este? – Te tudsz tenyérből jósolni? – kérdezte Fox. – Mikor olyan a hangulatom. Ez a cigány öröksége – tette hozzá Cybil beszédes kézmozdulattal. Cal pedig úgy érezte, mintha egy kéz összeszorította volna a gyomrát. – Hawkins-völgyben voltak cigányok. – Tényleg? – Cybil óvatosan felemelte a borospoharát, és belekortyolt. – Mikor? – Ellenőriznem kell, hogy pontosan megmondhassam. Azokból a történetekből tudom, amiket a nagyanyám mesélt nekem, azzal, hogy ő is a nagyanyjától hallotta, vagy valahogy úgy. Hogy egyik nyáron cigányok jöttek ide, és letáboroztak. – Érdekes – tűnődött Quinn. – Elvileg lehet, hogy valaki a helybéliek közül összemelegedett egy sötét szemű szépséggel vagy jóképű fickóval, aztán kilenc hónappal később, hoppá! Ez egyenesen hozzád vezethet, Cybil. – Mint egy nagy, boldog család – dünnyögte Cybil. Vacsora után ismét felosztották a tennivalókat. Fát kellett behordani, kiengedni a kutyát, leszedni az asztalt és elintézni az edényeket. – Ki főz még? – kérdezte Cybil nyomatékosan. – Gage – vágta rá egyszerre Fox és Cal. – Hé! – Jól van – mérte végig Cybil. – Ha mind együtt reggelizünk, te vagy a konyhafelelős. Most pedig… – Mielőtt… bármit is tennénk – szólalt meg Cal –, van valami, amit muszáj megbeszélnünk. Akár maradhatnánk is az ebédlőben. Mindjárt hozunk valamit – nézett Foxra és Gage-re –, ti pedig felbonthatnátok még egy üveg bort. – Mi ez az egész? – kérdezte homlokráncolva Quinn, amim a férfiak kimentek. – Mire készülhetnek? – Inkább az a kérdés, mit nem mondtak még el nekünk – felelte Layla. – Bűntudatot és vonakodást érzek. Nem mintha túl jól ismerném bármelyiküket is. – De tudod, amit tudsz – mondta neki Cybil. – Hozz még egy üveget, Q. Megborzongott. – Talán meggyújthatnánk még egy pár gyertyát is, ha már benne vagyunk, a biztonság kedvéért. Mintha hirtelen olyan… sötét volna. Ráhagyták, gondolta Cal, mert ez az ő háza. Mikor újra mindnyájan az asztal körül ültek, azon tűnődött, hogyan kezdhetne bele. – Már megbeszéltük, mi történt akkor éjjel a tisztáson, amikor gyerekek voltunk, és mit indított el. Quinn, te megérezted magad is egy részét, amikor pár hete kirándultunk oda. – Igen. Cybnek és Laylának is látnia kell, amint eléggé kitisztult az idő. Cal csak egy pillanatig habozott. – Egyetértek. – Ez nem olyan, mint egy séta a Champs Élysées-n – jegyezte meg Gage, mire Cybil válaszul csak kissé feljebb vonta az egyik szemöldökét. – Majdcsak elboldogulunk. – Volt még valami azon az éjjelen, valami, amiről eddig nem beszéltünk nektek. – Senkinek.
– Nehéz megmagyarázni, hogy miért. Tízévesek voltunk, elszabadult körülöttünk a pokol, és… nos. Cal a saját darabkáját a kőből az asztalra tette. – Egy kődarab? – kérdezte Layla. – Vérkő. – Cybil összeszorította az ajkát, és a kőért nyúlt. Aztán megállt a levegőben a keze. – Szabad? Gage és Fox is Cal köve mellé helyezte a sajátját. – Még válogathatsz is – felelte Gage. – Egy egész három darabja. Quinn felemelte a hozzá legközelebb fekvő követ. – Nem igaz! Ez egyetlen kő három darabja. – Egy olyan kőé, amelyet lekerekítettek, lecsiszoltak, kifényesítettek – folytatta Cybil. – Hol szereztétek őket? – A kezünkben tartottuk – válaszolt Cal. – A nagy világosság és a nagy sötétség után, mikor a föld már nem remegett, mindnyájunknál volt egy darabka ebből a kőből. A kezére pillantott, emlékezve, hogyan szorította az öklében a követ, mintha csak az élete függne tőle. – Nem tudtuk, hogy milyen kő ez. Fox nézett utána. Az ő anyjának voltak könyvei a kövekről és kristályokról, és abban megkereste. Vérkő – ismételte meg Cal. – Illik rá az elnevezés. – Újból össze kell illeszteni – mondta Layla. – Nem igaz? Hogy újból egész legyen. – Megpróbáltuk. A törésvonal tisztán látható – magyarázta Fox. – Összeillenek, mint egy puzzle darabkái. Cal fogta a darabkákat, és egy kézmozdulattal egy kővé rendezte őket. – De nem csinál semmit. Quinn kíváncsian kinyújtotta a kezét, Cal pedig belerakta a köveket. – Nem… alkotnak egységet. – Mindent megpróbáltunk. Gage pillanatragasztóval is próbálkozott. Cal kifejezéstelen arccal nézett Gage-re. – Aminek működnie is kellett volna, legalábbis egybe kellett volna tartania a részeket. De mintha csak vízzel kentem volna meg őket. Egyáltalán nem ragadtak össze. Megpróbáltuk összekötni őket, hevíteni, fagyasztani. De hiába. Ami azt illeti, még a hőmérsékletük sem változik meg. – Kivéve, hogy – Fox elhallgatott, csak akkor folytatta, mikor a másik kettő rábólintott – a Hetes alatt felhevülnek. Nem annyira, hogy ne lehetne megfogni őket, de majdnem. – Megpróbáltátok azon a héten is összerakni őket? – kérdezte Quinn. – Aha. Nem sikerült. Az egyetlen dolog, amit tudunk, hogy Giles Dent viselte ezt a követ a nyakában amulettként azon az éjszakán, mikor Lazarus Twisse a tisztásra vezette azt a csőcseléket. Láttam. És most nálunk van. – Próbálkoztatok mágikus eszközökkel is? – érdeklődött Cybil. Cal kissé megrándult, és megköszörülte a torkát. – Jézusom, Cal, lazíts már – szólt oda fejcsóválva Fox. – Persze. Van pár könyvem varázslatokról, és azzal is megpróbálkoztunk. A világot járva Gage találkozott néhány gyakorló boszorkánnyal, és kipróbáltunk más szertartásokat meg effélét is. – De sohasem mutattátok meg senkinek. Quinn óvatosan lerakta a darabkákat, és felvette a borát. – Senkinek, aki esetleg megvizsgálhatta volna őket, és rájöhetett volna, hogy mi célt szolgáltak. Vagy kideríthette volna a kő történetét. – Nem tehettük meg.
Fox vállat vont. – Tudom, milyen ostobán hangzik, de tudtam, hogy nem szabad elvinnünk mondjuk egy geológushoz vagy valami boszorkánykultusz főpapnőjének, sem az átkozott Pentagonba. Én csak… Cal egyből a tudományos módszerre szavazott. Cal a barátaira nézett. – Mi így kezeltük ezt a dolgot egész mostanáig. Ha Fox úgy érezte volna, nem szabad megmutatnunk nektek, ahhoz tartottuk volna magunkat. – Mert te érzed a legerősebben? – kérdezte Layla Foxot. – Nem tudom. Talán. Azt tudom, mindig is úgy gondolom, úgy gondolom, azért éltük túl azt az éjszakát, azért kerültünk ki úgy az egészből, ahogyan, mert mindnyájunknál ott volt egy darabja ennek a kőnek. És amíg nálunk van, addig van esélyünk. Ezt egyszerűen tudom, ugyanúgy, ahogyan Cal látta, ráismert az amulettre, amit Dent viselt. – És te? – kérdezte Cybil Gage-től. – Te mit tudsz? Mit látsz? A férfi Cybil szemébe nézett. – Én egészben látom a Pogánykő tetején. A követ a kövön. És lángnyelvek törnek belőle elő, a vérfoltok táplálják őket. Aztán a lángok elemésztik a követ, lefutnak a földre; látom, amint a tűz végigfut a földön és felröppen a fák közé, amelyek szétrobbannak a hőtől. És a tisztáson olyan holokauszt lesz, amit még maga az ördög sem tudna túlélni. Ivott a borából. – Ezt látom, amikor a kő ismét egész lesz, úgyhogy én nem siettetem. – Talán azt látod, ahogy keletkezett – szólalt meg Layla. – Én nem látok hátrafelé. Az Cal mutatványa. Én azt látom, ami esetleg bekövetkezik. – Az jól jöhet a te hivatásodban. Gage ismét Cybilre pillantott, és lassan elmosolyodott. – Ártani nem árt. Felkapta a kövét, és kissé megrázta a markában. – Érdekel valakit egy kis ötlapos játék? Amint ezt kimondta, kialudt a villany. Az óvatosságból gyújtott gyertyák lobogó fénye most nem tűnt romantikusnak vagy elbűvölőnek, inkább kísértetiesnek hatott tőle a szoba. – Megyek, beizzítom a generátort – emelkedett fel Cal. – Egyelőre elég lesz a vízhez, a hűtőhöz, meg a fűtéshez. – Ne menj ki egyedül. Layla pislogni kezdett, mintha magát is meglepte volna a mondat, ami elhagyta a száját. – Úgy értem… – Veled megyek. Amint Fox felállt, üvöltést hallottak a kinti sötétből. – Lump. Cal puskagolyóként vágódott ki a szobából, keresztül a konyhán, ki a szabadba a hátsó ajtón. Alig állt meg közben, hogy lekapja a zseblámpát a falról, és bekapcsolja. A hang irányába fordította a lámpát. A fénysugár küzdött a mozgó, vastag hófüggönnyel, de nem tudta áttörni, hanem visszaverődött róla. A hótakaró időközben fallá változott, ami most a térde fölé ért. Cal a kutyáját szólongatva törtetett a hóban, és próbálta megállapítani, honnan jön az üvöltés. Mintha mindenhonnan hallotta volna, vagy sehonnan. Amint hangokat hallott maga mögül, megpördült, fegyverként megmarkolva a zseblámpát. – Le ne üsd az erősítést! – kiáltotta Fox. – Krisztusom, ez őrület itt kint. Megragadta Cal karját, Gage pedig Cal másik oldalára került. – Hé, Lump! Gyere Lump! Még sohasem hallottam tőle ezt a hangot. – Honnan tudod, hogy a kutya az? – kérdezte Gage halkan. – Menjetek be – szólalt meg komoran Cal. – Nem hagyhatjuk egyedül a nőket. Én megyek,
megkeresem a kutyámat. – Ó, persze, mi meg itt kint hagyunk egyedül császkálni egy szörnyű hóviharban. Gage a zsebébe lökte fagyos kezét és hátrapillantott. – Különben is… Jöttek összekarolva, zseblámpával a kezükben. Ez józan gondolkodásra vallott, Calnak el kellett ismernie. És időt szakítottak rá, hogy kabátot vegyenek, valószínűleg csizmát is, amit róla és a barátairól nem lehetett elmondani. – Menjetek vissza. Már kiabálnia kellett az egyre erősödő szélben. – Mi megkeressük Lumpot. Azonnal megyünk vissza mi is. – Vagy mind visszamegyünk, vagy senki. Quinn kihúzta a kezét Layla karjából, és Cal karjába fűzte. – Lumpot is beleértve. Ne vesztegessük az időt – mondta, mielőtt Cal vitatkozhatott volna. – Szét kellene húzódnunk, nem? – Párokban. Fox, te meg Layla próbáljátok arra, Quinn meg én erre megyünk. Gage és Cybil hátrafelé. A közelben kell lennie. Sosem megy messzire. Rémültnek hangzott, ezt Cal nem akarta hangosan kimondani. Az ő buta, lusta kutyájának hangja rémült volt. – Fogd meg a nadrágom derekát. Jó erősen. Felszisszent a hidegtől, ahogy Quinn kesztyűs keze a bőréhez ért, aztán vánszorogva megindult előre. Alig haladt fél métert, amikor az üvöltés mellett meghallott valami mást. – Hallottad? – Igen. Nevetés, olyan, mint egy gonosz kisfiú nevetése. – Menj vissza… – Én ugyanúgy nem hagyom ott kint azt a kutyát, ahogy te sem. Egy szökőárként feltámadó szélroham nagy marék havat vágott az arcukba, meg borsónyi jégdarabokat. Cal hallotta, ahogy ágak törnek le, ami a sötétben pisztolylövésnek hatott. A háta mögött Quinnt felborította a szél, és a nő majdnem magával rántotta őt is. Visszaviszi Quinnt a házba, határozott Cal. Beráncigálja, bezárja egy francos szekrénybe, ha kell, aztán kijön, és megkeresi a kutyáját. Amint megfordult, hogy megragadja Quinn karját, meglátta őket. A kutyája a hátsó lábán ült, félig betemetve a hóba. A fejét magasra emelte, amint a torkából előtört az a kétségbeesett üvöltés. A fiú a hó felszíne fölött lebegett pár centivel. Röhögve, gondolta Cal. Az ember nem használja ezt a szót minden nap, de erre a visszataszító hangra ez illett. A lény elvigyorodott, amint a szél újabb réteg havat hajított a kutyára, amely így már a nyakáig be volt temetve. – Takarodj a pokolba a kutyámtól! Cal előrevetette magát, de a szél visszalökte, olyan erővel, hogy Quinn-nel együtt elterült. – Hívjad – kiáltotta Quinn. – Hívjad, vedd rá, hogy idejöjjön hozzád! Beszéd közben lerángatta a kesztyűjét, ujjaival kört formálva az ajka között, élesen fütyült, amint Cal odaüvöltött Lumpnak. Lump megremegett; a lény nevetett. Cal tovább kiabált, és átkozódva kúszott előre, miközben a hó elvakította, és a hidegtől megdermedt a keze. Kiabálást hallott maga mögött, de minden erejével arra koncentrált, hogy előbbre jusson, hogy odaérjen, mielőtt a következő szélroham teljesen betemetné a kutyát. Megfulladna, gondolta Cal, amint hason csúszott előre. Ha nem érne oda Lumphoz, a kutyája megfulladna abban a hótengerben. Érezte, hogy egy kéz összezárul a bokáján, de továbbvonszolta magát előre. A fogát összeszorítva előrenyúlt, és merev kézzel megragadta Lump nyakörvet. Ebből erőt
merítve felnézett a vörössel keretezett, zölden fénylő, rémisztő szemekbe. – Nem kapod meg őt! Cal rántott egyet a nyakörvön. Nem törődve Lump fájdalmas vakkantásával, ismét megrántotta, vadul, kétségbeesetten. Bár Lump üvöltött és nyüszített, a teste mintha megdermedt betonba lett volna ágyazódva. Quinn ott termett mellette, és hason fekve ásni kezdett a hóban a kezével. Fox vágódott közéjük, havat szórva szét maga körül, ahogy odacsúszott. Cal összeszedte minden erejét, és újra belenézett azokba a szörnyű szemekbe. – Azt mondtam, hogy nem kapod meg őt! A következő rántással Cal karjában volt a nyüszítő, reszkető kutya. – Semmi baj, nincs semmi baj. Arcát a kutya hideg, nedves bundájához szorította. – Menjünk innen. – Vigyük be a tűz mellé – Layla küszködve próbált talpra állni. Gage a lámpát a farzsebébe lökve talpra állította Cybilt, azután kihúzta Quinnt is a hóból. – Tudsz járni? – kérdezte tőle. – Persze, persze. Menjünk be, gyorsan, mielőtt megfagynánk. Bent előkerültek a törölközők és a takarók. Száraz ruhát vettek fel, és forró kávét ittak. A konyak – amiből még Lumpnak is jutott – felmelegítette az átfagyott csontokat, és a megdermedt testeket. A tűzre újabb hasábokat raktak. – Az a valami tartotta. Nem tudott mozdulni. Cal a padlón ült, a kutya fejével az ölében. – Nem tudott elmenekülni. Az be akarta temetni a hóba. Egy buta, ártalmatlan kutyát. – Volt már ilyen korábban? – kérdezte Quinn. – Máskor is megtörtént, hogy állatok ellen fordult? – Pár héttel a Hetes előtt van, hogy állatok vízbe fúlnak, és megszaporodnak az országúti balesetek is. Néha megvadulnak a háziállatok. De ilyen nem volt soha. Ez… – Bemutató volt. – Cybil szorosabbra vonta a takarót Quinn lába körül. – Azt akarta, hogy lássuk, mire képes. – Talán csak azt akarta látni, hogy mi mire vagyunk képesek – válaszolt Gage, amire Cybil tűnődő pillantást vetett rá. – Lehet, hogy ez közelebb áll az igazsághoz. Lehet, hogy tényleg erről van szó. Látni akarta, meg tudjuk-e törni az erejét. Egy kutya nem olyan, mint egy ember, biztosan könnyebb irányítani. Nem bántásként mondom, Cal, de a te kutyád szellemi képességei nem érnek fel még egy apró gyermekével sem. Cal gyengéden, szeretettel meghúzta a kutya egyik lelógó fülét. – Buta, mint a csizmatalp. – Szóval csak fitogtatni akarta az erejét. Csak úgy szórakozásból bántotta ezt a szegény kutyát. Layla letérdelt, és megsimogatta Lump oldalát. – Ezért meg kell fizetnünk neki. Quinn érdeklődve kapta fel a fejét. – Mire gondolsz? – Még nem tudom, de majd töröm a fejem.
18 Cal nem emlékezett, mikor zuhantak ágyba. De amikor kinyitotta a szemét, halvány téli fény szűrődött be az ablakon. Látta, hogy a hó még mindig hull, a hollywoodi karácsonyi filmekbe illő tökéletes, kövér, fehér pelyhekben. A nagy csendben egyenletes, és elégedettnek ható horkolás hallatszott. Ez Lumptól eredt, aki élő takaróként az ágy lábánál nyúlt el keresztben. Ezt Cal általában nem engedte meg, de most örült a kutya hangjának, a súlyának, a melegének. Mostantól, határozta el, mindenhová magával viszi a kutyáját. Mivel a lába és a bokája jelenleg a kutya teste alatt volt, Cal megmozdult, hogy kiszabadítsa. A mozdulatra Quinn kissé megrezzent, és aprót sóhajtva közelebb furakodott hozzá, a lábát pedig átvetette rajta. A nő fianelpizsamát viselt, ami egyáltalán nem volt szexis, ráadásul egész éjjel Cal karján feküdt, ami úgy elzsibbadt ettől, hogy csak most kezdett visszatérni belé az élet: mintha ezer tűvel szurkálták volna. Ezt legalábbis egy kissé bosszantónak kellett volna éreznie, de most ez is úgy volt jó, ahogyan volt. És mivel összebújva feküdtek az ágyban, miközben hó hullt kint, az ablakon túl, Cal egyetlen okot sem látott, hogy miért ne használná ki a helyzetet. Mosolyogva a nő pólója alá csúsztatta a kezét, Quinn meleg, sima testére. Amikor a tenyere rásimult a mellére érezte, hogy Quinn szíve épp olyan lassan és egyenletesen ver a tenyere alatt, ahogyan Lump horkolt. Gyengéden megsimogatta az ujjhegyével, és közben figyelte az arcát. Könnyedén, gyengéden megérintette a mellbimbóját. Quinn ismét felsóhajtott. Cal keze lejjebb vándorolt, a nő hasára, a pizsamanadrág alatt a csípőjére. Aztán újra fel, majd ismét lefelé, egyre közelebb a forró közepéhez, amelyben végül elmerült. Quinn a gyönyör hullámán eszmélt fel, meghökkenve és kéjesen. – Te jó Isten! – Csitt – Cal nevetve tapadt az ajkára. – Felébreszted a kutyát. Rágördült, és az ágyhoz szögezte, aztán elmerült benne. – Ó, Jézusom – remegett meg a nő hangja. – Jó reggelt. Cal ismét felnevetett, aztán összekapaszkodva lassú, szerelmes táncba kezdtek, míg a kéj hulláma ismét végigvillámlott Quinn testén. – Istenem, Istenem. – Csitt – ismételte meg a férfi. – Engedd el magad. Quinn nem is tehetett mást, elakadó lélegzettel hagyta magát sodortatni az árral, az erejéből arra sem telt, hogy felkiáltson. Kielégülve, elbágyadva hevertek később az ágyban. Cal úgy helyezkedett, hogy a feje Quinn két melle között pihent, és a lány a hajával játszott, azt képzelve, hogy ez egy távoli vasárnap reggel, amikor nincs nagyobb gondjuk annál, hogy vajon szeretkezzenek-e ismét reggeli előtt, vagy inkább majd utána. – Valami speciális vitamint szedsz? – morfondírozott hangosan Quinn. – Hmm? – Úgy értem, meglehetősen látványos az állóképességed. Érezte, hogy Cal ajka mosolyra húzódik. – Csak a tiszta élet, Szöszi. – Vagy lehet, hogy a bowling teszi. Talán a bowling… Lump hol van? – A showműsor közepén elszégyellte magát – felelte Cal a sarok felé intve –, és átment oda. Quinn tekintetével követte Cal kezét, és meglátta a kutyát a padlón, arccal a sarok felé fordulva. Akkorát nevetett, hogy megfájdult bele az oldala.
– Zavarba hoztuk a kutyát. Ez most fordul elő velem először. Te jó Isten. Remekül érzem magam. Hogy lehetek ennyire jól a tegnap este után? Megrázta a fejét, kitárta a karját, aztán szorosan összefonta Cal körül. – Valószínűleg éppen erről van szó, nem igaz? Még egy pokoli világban is itt van ez. – Aha. Cal hirtelen felült, kisöpörte Quinn arcából a kócos haját, és figyelmesen nézett a lányra. – Quinn. Megfogta Quinn kezét, és az ujjaival játszott. – Cal – szólalt meg a lány, utánozva Cal komoly tónusát. – Négykézláb másztál a hóviharban, hogy segíts nekem megmenteni a kutyámat. – Lump jó kutya. Mindenki ugyanezt tette volna. – Nem. Nem lehetsz olyan naiv, hogy ezt gondold. Fox és Gage. Ők igen. A kutyáért és értem. Layla és Cybil, talán. Talán elkapta őket a pillanat heve, vagy talán ők ilyen emberek. Quinn megérintette a férfi arcát, végigsimított ujjaival a békés szürke szempár alatt. – Egyikünk sem akarta otthagyni kint azt a kutyát, Cal. – Akkor azt mondhatom, az a kutya nagyon szerencsés, hogy ilyen emberek veszik körül. És én is nagyon szerencsés vagyok. Négykézláb másztál a hóban, a kutya felé. A csupasz kezeddel ástad a havat. , – Ha megpróbálsz hőst faragni belőlem… csak folytasd – mondta Quinn. – Azt hiszem, tetszik ez a szerep. – Az ujjaddal fütyültél. Quinn szélesen elmosolyodott. – Csak egy apróság, ami valahol útközben ragadt rám. Valójában sokkal hangosabban is tudok fütyülni annál, amikor kapok levegőt, nem vagyok félig megfagyva, és nem reszketek a félelemtől. – Szeretlek. – Majd bemutatom valamikor, ha… Mi van? – Sosem hittem volna, hogy valaha kimondom ezt a szót egy olyan nőnek, aki nem a rokonom. Egyszerűen sosem akartam eljutni idáig. Ha áramütés érte volna Quinn szívét, akkor sem ugorhatott volna nagyobbat. – Elmondanád még egyszer, amikor jobban figyelek? – Szeretlek. Már megint, gondolta Quinn. A szíve megint majd’ kiugrott a melléből. – Mert tudok az ujjammal fütyülni? – Eltaláltad. – Istenem. – A nő behunyta a szemét. – Azt akartam, hogy szeress engem, és általában szeretem megkapni azt, amit akarok. De… Mély lélegzetet vett. – Cal, ha ez a tegnapi este miatt van, azért mert segítettem kiszabadítani Lumpot… – Ez azért van, mert azt gondolod, hogy ha az én pizzám felét eszed meg, az nem számít. – Hát, gyakorlatilag nem is számít. – Mert mindig tudod, hol vannak a kulcsaid, és tíz dologra is tudsz gondolni egyszerre. Mert soha nem hátrálsz meg, és a hajad olyan, mint a napfény. Mert igazat mondasz, és jó barát vagy. És több tucat ok miatt, amire még nem jöttem rá. És még több tucat olyan ok miatt, amire talán sohasem fogok rájönni. De tudom, hogy kimondhatom neked azt, amiről azt hittem, soha nem mondom majd senkinek. Quinn átkarolta Cal nyakát, és homlokát a férfi homlokához dörzsölte. Egy pillanatig csak némán itta magába a Pillanat szépségét, ahogyan gyakran tette egy nagyszerű műalkotással vagy egy dallal, amely könnyet csalt a szemébe. – Ez igazán jó nap.
Ajkát a férfi ajkához érintette. – Ez egészen kiváló nap. Egy darabig ültek egymást átölelve, miközben a kutya horkolt a sarokban, a hó pedig tovább hullt az ablakon túl. Amikor Cal lement a földszintre, a kávé illatát követve eljutott a konyhába, ahol Gage mogorva arccal éppen egy nyeles serpenyőt csapott a tűzhelyre. Odamordultak egymásnak, amint Cal előszedett egy tiszta bögrét a mosogatógépből. – Úgy néz ki, nem sok hiányzik a méterből, és még továbbra is esik. – Van szemem. – Gage feltépett egy csomag szalonnát. – Mintha örülnél neki. – Ez egy remek nap. – Valószínűleg én is így gondolnám, ha egy kis reggeli etyepetyével kezdeném. – Te jó ég, milyen durvák a férfiak. Cybil álmos tekintettel lépett a konyhába. – Akkor dugjátok be a fületeket, mikor a közelünkbe vagytok. A szalonna sül, a rántotta készül – jelentette be Gage. – Ha valakinek nem tetszik a választék, keressen másik vendéglőt. Cybil kitöltötte a kávéját, és ahogy belekortyolt, a bögre pereme fölött figyelmesen nézett Gage-re. A férfi még nem borotválkozott, és kócos sötét haját sem fésülte meg. Láthatóan ingerült volt reggelente, de mindettől, tűnődött a nő, nem volt kevésbé vonzó. Elég baj. – Tudod, mit vettem észre veled kapcsolatban, Gage? – Mi van? – Remek a segged, és pocsék a modorod. Szólj, ha kész a reggeli – tette hozzá, azzal kiballagott a konyhából. – Igaza van. Ezerszer mondtam már neked én is ezt a seggedről meg a modorodról. – Nem működik a telefon – jelentette Fox belépve a konyhába. Kitárta a hűtő ajtaját, és lecsapott egy kólára. – Csak mobilon tudtam elérni anyámat. Ők jól vannak. – A szüleidet ismerve valószínűleg épp most szexeltek egyet – jegyezte meg Gage. – Hé!… Igaz – bökte ki Fox egy pillanat múlva. – De akkor is, a szüleimről beszélsz. – Csak a szex jár a fejében. – Miért ne? Nem beteg, és nem is néz valami sportműsort éppen; ez az a két eset, amikor a férfiak nem szükségszerűen a szexre gondolnak. Gage szalonnát helyezett a felforrósított serpenyőbe. – Valaki csináljon pirítóst, vagy valami. És szükségünk lesz még egy kanna kávéra. – Nekem ki kell vinnem Lumpot. Nem engedem ki csak úgy egyedül. – Majd én kiviszem. Fox lehajolt és megvakargatta Lump fejét. – Különben is mozogni akarok egy kicsit. Amint megfordult, majdnem beleütközött Laylába. – Szia, bocs. Öö… kiviszem Lumpot, van kedved jönni? – Ó, hát azt hiszem, igen. Persze. Megyek a holmimért. – Ügyes – jegyezte meg Gage, mikor Layla kiment. – Dörzsölt fickó vagy, Fox. – Mi van? – Jó reggelt, te nagyon szép nő. Volna kedved körbecaplatni velem a méteres hóban, és figyelni, ahogy a kutya lepisil egy pár fatörzset? Még mielőtt a reggeli kávédat megihattad volna? – Csak egy javaslat volt. Nemet is mondhatott volna. – Biztosan nemet is mondott volna, ha hozzájut a koffeinadagjához, és jobban pörög az agya.
– Ez lehet az oka, hogy neked csak az agyatlan nőknél van sikered. – Csak úgy árad belőled a napfény – jegyezte meg Cal, amikor Fox kiviharzott. – Csinálj még egy kanna francos kávét! – Be kell hoznom egy kis fát, feltöltenem a generátort, és el kell kezdenem letakarítani vagy egy méter vastag havat a teraszról. Szólj, ha kész a reggeli. Mikor egyedül maradt, Gage dühösen morogva megfordította a szalonnát. Még akkor is dühösen vicsorgott, mikor Quinn bejött. – Azt hittem, mindenkit itt találok, de látom, mind szétszóródtak. Elővett egy bögrét. – Úgy néz ki, kell még egy kanna kávé. Mivel azonnal le is vette a polcról a kávét, Gage-nek nem volt alkalma ráförmedni. – Majd ezt én elintézem. Tudok még valamit segíteni? Gage ránézett. – Miért? – Mert úgy gondolom, ha segítek neked a reggelivel, akkor mindketten letudtuk egy ideig a kajakészítést. Gage elismerően bólintott. – Ügyes. Tiéd a pirítós, meg a pluszkávé. – Vettem. Gage felvert egy pár tojást, miközben Quinn nekilátott a munkának. Gyorsan, hatékonyan csinál mindent, vette észre a férfi. A gyorsaság nem számítana olyan sokat Calnak, de a nő hatékonysága komoly pluszt jelenthetne. Quinn szép volt, okos, és amint Gage a saját szemével győződhetett meg róla előző este, volt benne egy nagy adag bátorság. – Boldoggá teszed. Quinn megtorpant, és Gage-re nézett. – Akkor jó, mert ő is boldoggá tesz engem. – Csak egy dolog, ha még nem jöttél volna rá. Neki itt vannak a gyökerei. Ez az ő otthona. Bármi történjen is, Cal otthona mindig is Hawkins-völgy lesz. – Tisztában vagyok vele. Quinn kivette az elkészült pirítósokat, és újabb kenyérszeleteket tett a helyükbe. – Mindent egybevetve, ez egy szép város. – Mindent egybevetve – helyeselt Gage, aztán beleöntötte a tojást a második serpenyőbe. Kint, ahogy azt Gage megjósolta, Fox nézte, ahogy Lump lepisili a fákat. Ennél szórakoztatóbb látvány volt, gondolta, ahogy a kutya törtetett, gázolt és néha ugrált a derékig érő hóban. Éppen a derékig érő hó miatt torpant meg Fox és Layla a bejárat előtt a teraszon, és Fox ügyködni kezdett a lapáttal, amit Cal nyomott a kezébe kifelé jövet. Mégis jó volt itt kint a friss levegőn lekotorni a teraszról a fehér, kristályos havat, miközben az utánpótlás hullott az égből. – Talán lemehetnék, hogy Cal bokrairól lerázzam a havat. Fox a nőre pillantott. Layla sísapkát húzott a fejébe, és sálat tekert a nyakára. Már mindkettőt belepte a hó. – Elsüllyednél, aztán mentőkötelet kéne utánad dobnunk, hogy kihúzzunk. Majd később kiásunk egy ösvényt. – Nem látszik rajta, hogy félne. – A nő árgus szemekkel figyelte a kutyát. – Azt hittem, a tegnap este után vonakodik majd kijönni. – Rövid távú kutyusmemória. Valószínűleg jobb is így. – Én nem fogom elfelejteni. – Én sem. Nem kellett volna kihívnia, jött rá Fox. Különösen, mivel még nem igazán találta ki,
hogyan hozhatná szóba ezt az egész állás ügyet, ami miatt részben kivonszolta ide magával. Általában ez jobban szokott menni neki, gondolta Fox, jobban tud bánni az emberekkel. A nőkkel is. Végül, amint egy lapátnyi szélességű ösvényt vágott a hóba, a teraszon keresztül a lépcsőig, egyszerűen fejest ugrott bele. – Szóval Cal azt mondja, állást keresel. – Nem kifejezetten. Úgy értem, keresnem kell majd valamit, de még nem kezdtem el utánajárni. – A titkárnőm, irodavezetőm, asszisztensem… Félredobott egy lapátnyi havat, aztán a lapátra támaszkodott. – Sosem állapodtunk meg egy elnevezésben, ha most belegondolok. Mindenesetre, ő elköltözik Minneapolisba, és szükségem van valakire, aki elvégzi azt az izét, amit ő csinál. A fene egye meg Quinnt, gondolta Layla. – Az izét. Foxban felötlött, hogy őt úgy tartották számon a bíróságon, mint aki meglehetősen értelmesen képes kifejezni magát. – Iktatás, számlák kiállítása, a telefon kezelése, a határidőnapló kezelése, időpontok átütemezése, ha szükséges, gépelés, az ügyfelek fogadása, a levelezés intézése. – Milyen programot használ? – Nem tudom. Meg kell tőle kérdeznem. Használt egyáltalán valamilyen programot? Honnan kéne tudnia? – Semmit nem tudok a titkári feladatokról, sem az irodavezetésről. Semmit sem tudok a jogról. Fox védekezést hallott Layla hangjában. Ismét lapátolni kezdett, úgy kérdezte. – Ismered az ábécét? – Hát persze, hogy ismerem az ábécét, de arról van szó… – Arról van szó – vágott közbe a férfi –, hogy ha ismered az ábécét, valószínűleg rá tudsz jönni, hogyan kell iktatni. Telefonálni pedig tudsz, ami azt jelenti, hogy tudod fogadni a hívásokat, és te is fel tudsz hívni ügyfeleket. Ezek a legalapvetőbb dolgok ebben az állásban. Tudod használni a számítógépet? – Igen, de attól függ, hogy milyen… – Meg tudja neked mutatni, hogy mi a fészkes fenét művel ezen a területen. – Úgy hangzik, mintha nem túl sokat tudnál róla, hogy mit is csinál. Fox hallotta a neheztelést Layla hangjában. – Na jó. Felegyenesedett, és a lapátra támaszkodva egyenesen Layla szemébe nézett. – Velem van az indulás óta. Úgy fog hiányozni, mintha a karomat veszíteném el. De az emberek néha továbblépnek, és a többieknek alkalmazkodniuk kell a helyzethez. Kell nekem valaki, aki odarakja a papírokat, ahol a helyük van, és megtalálja őket, amikor szükségem van rájuk. Kiküldi a számlákat, hogy én is fizetni tudjam az enyémeket, megmondja nekem, mikor kell megjelennem a bíróságon és felveszi a telefont, ami remélhetőleg csörög majd, hogy legyen kinek kiállítanom a számlákat. Szóval kell valaki, aki fenntart valamiféle rendet, hogy én a szakmai dolgokkal törődhessek. Neked kell egy állás, hogy legyen fizetésed. Szerintem ki tudjuk segíteni egymást. – Cal megkért téged, hogy állást kínálj nekem, mert Quinn megkérte őt, hogy szóljon neked. – Ez igaz. De nem változtat a lényegen. Nem, valóban, tűnődött a lány. De azért rosszul esett. – De nem állandóra. Csak átmenetileg keresek valamit, amíg… – Tovább nem lépsz – bólintott Fox. – Nekem megfelel így. Egyikünk sincs megkötve. Csak kisegítjük egymást egy darabig.
Tovább lapátolt, aztán ismét lecövekelt, és a lányra nézett. – Ezenkívül tudtad, hogy fel fogom ajánlani neked az állást, mert te megérzed az ilyesmit. – Quinn előttem kérte meg Calt. – Te megérzed az ilyesmit. – ismételte meg a férfi. – Ez a te szereped ebben az egészben, vagy legalábbis egy része a te szerepednek. Ráérzel az emberek érzéseire, a helyzetekre. – Nem vagyok látnok, ha erre gondolsz – mondta ismét védekezően a lány. – Ideutaztál Hawkins-völgybe, amikor még sosem jártál itt. Tudtad, merre kell menned, melyik utat kell választanod. – Nem tudom, ennek mi a magyarázata. Karbafonta a kezét, védekező, és egyben dacos mozdulattal. – Dehogynem, csak éppen meg vagy ijedve tőle. Azon az első estén gondolkodás nélkül elindultál Quinn-nel. Vele tartottál, pedig korábban nem láttad soha. – Ő volt az ésszerű alternatíva egy nagy, undorító hazátlan csigával szemben – jegyezte meg szárazon Layla. – Nem egyszerűen csak felrohantál a szobádba, és magadra zártad az ajtót. Beültél vele az autójába, és kijöttél vele ide – ahol még szintén sosem jártál, és besétáltál egy házba, ahol két idegen férfi volt. Kicsit különös. – Különös volt az egész helyzet. Rémült voltam, zavarodott, és tombolt bennem az adrenalin. Elfordult a férfitól, és a kutyát figyelte, amint úgy hempereg a hóban, mintha százszorszéppel tele rét volna. – Az ösztöneimre hallgattam. – Az ösztön az egyik szó rá. Fogadni mernék, amikor abban a ruhaboltban dolgoztál, azt is megsúgták az ösztöneid, mire vágynak a vevők, mit szeretnének venni. Biztos vagyok benne, hogy remekül értesz ehhez. Mikor a lány nem felelt, Fox visszatért a hólapátoláshoz. – Fogadni mernék, hogy mindig is értettél az ilyesmihez. Quinn a múltból lát villanásokat, mint Cal. Úgy tűnik Cybil ugyanígy van a lehetséges jövőbeli eseményekkel. Azt gondolom, Layla, te megragadtál velem a jelenben. – Nem vagyok gondolatolvasó, és nem akarom, hogy bárki is az én gondolataimban olvasson. – Ez nem kifejezetten így működik. Dolgoznia kell rajta, gondolta Fox. Segítenie kell, hogy a lány rájöjjön, milyen képessége van, és hogyan kell használnia. Aztán hagynia kell neki egy kis helyet és időt, hogy megbarátkozzon a gondolattal. – Nos, a hétvégét valószínűleg itt töltjük, behavazva. A jövő héten el kell intéznem ezt-azt, de ha visszamehetünk a városba, benézhetnél az irodába, amikor neked megfelel, hogy Mrs. H megmutasson neked néhány dolgot. Utána meglátjuk, mi a véleményed az állásról. – Nézd, én hálás vagyok, hogy felajánlottad… – Nem, nem vagy az. Fox elmosolyodott, és újabb lapát havat hajított le a teraszról. – Nem túlságosan. Nekem is vannak megérzéseim, tudod. Layla érezte, hogy a férfi nemcsak tréfál, hanem megérti őt. A merevsége feloldódott, ahogy a havat rugdosva válaszolt. – Ott van a hála, csak jól eltemetve a bosszúság alatt. Fox félrebiccentve a fejét a lány felé nyújtotta a lapátot. – Nem akarod kiásni? A lány nevetve mondta: – Próbáljuk ki a következőt. Ha benézek az irodába, és úgy döntök, hogy elfogadom az állást, csakis azzal a kikötéssel, hogy ha bármelyikünk úgy érzi, nem működik a dolog,
megmondjuk. És nincs sértődés. – Rendben van. Fox kezet nyújtott, hogy kézfogással pecsételjék meg a megállapodást. Aztán csak tartotta a lány kezét, miközben örvénylett körülöttük a hó. Neki is éreznie kellett, gondolta Fox. Éreznie kellett Laylának azt az azonnali, tapintható kapcsolatot kettőjük között. Azt a felismerést. Cybil résnyire nyitotta az ajtót. – Kész a reggeli. Fox elengedte Layla kezét és megfordult. Halkan sóhajtott, mielőtt behívta volna a kutyát. Gyakorlati feladatokkal kellett foglalkozniuk. Havat kellett lapátolniuk, és a tűzifát behordani. Mosogatni kellett és ebédet főzni. Lassan Cal kezdte úgy érezni, hogy a ház, amely eddig mindig tágasnak tetszett, most egyre szűkösebb, ahogy hat ember meg egy kutya zsúfolódott össze benne, de tudta, hogy együtt nagyobb biztonságban vannak. – Nem csak biztonságosabb így. Most éppen Quinn került sorra a hólapátolásban. Úgy vélte, ha vág egy ösvényt a fészerig, az felér egy órával a konditeremben. – Szerintem ez mind szándékos. Ez a kényszerű összezártság, így van időnk hozzászokni egymáshoz, megtanulni, hogyan működjünk csoportként. – Várj, hadd tegyem ezt arrébb. Cal félrerakta a benzineskannát, amiből a generátort töltötte fel korábban. – Nem, látod, ez így nem csapatmunka. Nektek férfiaknak meg kell tanulnotok bízni abban, hogy a nők is megbirkóznak a maguk terheivel. Az, hogy ma Gage lett kijelölve reggelit készíteni, jó példa a nemtől független csapatmunka működésére. Nemtől független csapatmunka, gondolta Cal. Hogy is tudna nem szeretni egy nőt, aki ilyen kifejezéseket használ? – Mindnyájan tudunk főzni – folytatta Quinn. – Mindnyájan tudunk havat lapátolni, tűzifát behordani, beágyazni. Mindnyájan meg tudjuk csinálni, amit meg kell csinálnunk – rendben van, használjuk ki az erősségeinket, de eddig ez inkább olyan volt, mint egy középiskolás bál. – Hogyhogy? – Fiúk az egyik oldalra, lányok a másikra, és senki nem tudja biztosan, hogy lehetne mindenkit összeterelni. Megállt és megmozgatta a vállát. – De nekünk rá kell jönnünk. Még mi is, Cal, annak ellenére, ahogy érzünk egymás iránt, még mindig csak most próbáljuk megismerni egymást, megtanulni, hogy bízzunk egymásban. – Ha a kőre gondolsz, megértem, ha esetleg haragszol, amiért nem beszéltem neked róla korábban. – Nem, nem haragszom. Még lapátolt egy kicsit, de már inkább csak a forma kedvéért. Már majd’ leszakadt a karja. – Szerettem volna, meg is próbáltam, de nem tudtam a haragot felgerjeszteni magamban. Mert megértem, hogy ti hárman összetartoztok születésetek óta. Nem hiszem, hogy emlékeztek olyan időre, amikor még nem voltatok barátok. Tegyük hozzá mindehhez, hogy együtt volt részetek egy – azt hiszem, nem túlzás – eget-földet rengető élményben. Ti hárman olyanok vagytok, mint… egy test három fejjel, bár ez nem túl jó hasonlat. Átadta Calnak a lapátot. – Mondjuk, olyanok vagytok, mint egy ökölbe szorított kéz, de – megmozgatta kesztyűbe bújtatott ujjait – mégis önállóak. Ösztönösen együttműködtök. – És akkor most – feltartotta a másik kezét – jön ez a másik rész. Úgyhogy ki kell találnunk, hogyan kapcsoljuk össze a kettőt.
Összeérintette a két kezét, és összefűzte az ujjait. – Ez logikusan hangzik – felelte Cal, és egy kis bűntudat ébredt benne. – Egy kicsit én is beástam magam. – De nem a hóba, igaz? És gondolom Foxnak és Gage-nek elmondtad. – Valószínűleg említettem nekik. Nem tudjuk, hol volt Ann Hawkins egy pár évig, hol hozta világra a fiait, hol volt, mielőtt visszajött Hawkins-völgybe, a szülei házába. Úgyhogy eltöprengtem a távolabbi rokonságon. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik. És arra gondoltam, egy előrehaladott állapotos asszony nemigen utazhatott túl messzire akkoriban. Úgyhogy talán itt volt a környéken. Tíz, húsz kilométer az ezerhatszázas években jóval nagyobb távolság volt, mint manapság. – Ez jó ötlet. Nekem is eszembe juthatott volna. – Én pedig előbb is említhettem volna. – Aha. Most, hogy megtetted, adj át minden információt Cybnek. Ő a minden kutatók királynője. Én is jó vagyok ebben, de ő még jobb. – Én pedig csak egy szürke amatőr vagyok. – Nincs benned semmi szürke. Quinn vigyorogva előreszökkent, és Cal karjába vetette magát. A férfi megcsúszott a lendülettől. Quinn visított a nevetéstől és az ijedtségtől, amint a férfi megingott, aztán hanyatt dőlt, Quinn pedig arccal előre a hóba esett. Lihegve beleásott a hóba. Mindkét kezét telemarkolta, hogy a férfi arcába nyomja a havat, mielőtt legördülne róla. Cal elkapta a derekát, és visszahúzta, miközben Quinn tehetetlenül, visítva nevetett. – Hóbirkózó bajnok vagyok – figyelmeztette Cal. – Labdába sem rúghatsz, Szöszi. Úgyhogy… A lány egy hirtelen mozdulattal végigsimított a férfi ágyékán, aztán Cal I-jának hirtelen, drámai zuhanását kihasználva, egy nagy hógolyót nyomott le a gallérján. – Ezek a fogások tilosak a hóbirkózó bajnokságon. – Nézd át jobban a szabálykönyvet, haver. Ez egy vegyes páros mérkőzés. Quinn megpróbált feltápászkodni, de visszaesett, aztán elfúlt a lélegzete, amint Cal súlya a hóba nyomta. A férfi éppen arra készült, hogy az ajkat Quinn ajkához érintse, amikor kinyílt a ház ajtaja. – Kölykök – szólt ki nekik Cybil. – Van egy finom meleg ágy odafenn, ha játszani akartok. És tájékoztatásul közlöm, hogy visszajött az áram. A háta fölött visszapillantott. – Úgy tűnik, a telefon is működik. – Telefon, villany. Számítógép… – Quinn előtornászta magát Cal alól. – Meg kell néznem az e-mailjeimet. Cybil a szárítógépre támaszkodva nézte, amint Layla törölközőket rakott a mosógépbe Cal mosókonyhájában. – Úgy néztek ki, mint két begerjedt hóember. Nyakig havasan, kipirulva tapizták egymást a hóban. – Az ifjú szerelmesek immúnisok az időjárás viszontagságaira. Cybil felnevetett. – Ugye tudod, hogy nem kell vállalnod a mosást. – A tiszta törülköző már csak szép emlék a házban, és lehet, hogy az áram újra elmegy. Különben is, inkább törölközőket mosok itt a száraz melegben, mit hogy havat lapátoljak odakint a hidegben. Hátradobta a haját. – Különösen, hogy engem nem tapiz senki.
– Nagy igazság. De csak azért említettem, mert az én számításaim szerint te meg Fox jöttök a főzésben ma este. – Még sem Quinn, sem Cal nem főzött. – Quinn segített a reggelinél. És ez Cal háza. Layla letörten nézett a gépre. – A fenébe! Akkor vállalom a vacsorát. – Passzold át Foxnak. Hivatkozhatsz arra, hogy te mostál. – Nem. Nem tudjuk, hogy ő tud-e főzni, én meg tudok. Cybil összehúzta a szemét. – Te tudsz főzni? Ezt eddig nem említetted. – Ha megemlítem, főznöm kellett volna. Cybil összepréselt ajkakkal bólintott. – Ördögi és önző logika. Tetszik nekem. – Ellenőrzöm a készleteket. Meglátom, mit tudok kihozni belőlük. Valami… Elhallgatott és előrelépett. – Quinn? Mi van? – Beszélnünk kell. Mindnyájunknak. Quinn halálsápadt arccal, sebzett tekintettel állt az ajtóban. – Q. Drágám. Cybil megérintette a karját. – Mi történt? Eszébe jutott, hogy Quinn elsietett, hogy megnézze az e-mailjeit. – Mindenki jól van? A szüleid? – Igen. Igen. Mindent el akarok mondani, azonnal, mindenkinek. Hívjunk össze mindenkit. Leült a nappaliban, Cybil pedig védelmezően a széke karfájára kuporodott. Quinn szeretett volna összegömbölyödni Cal ölében, mint egyszer korábban. De most ez helytelennek tűnt. Most minden helytelennek tűnt. Arra gondolt, bárcsak sosem jött volna vissza az áram. Bárcsak sosem kereste volna meg a nagyanyját, és ne kérte volna arra, hogy kutasson a család történetében. Nem akarta megtudni azt, amit most tudott. Nincs visszaút, emlékeztette magát. És amit most mondania kell, az megváltoztathat mindent. Calra pillantott. Tudta, hogy a férfi aggódik miatta. Eltűnődött, hogy vajon utána hogyan fog ránézni? Ne húzd az időt, gondolta Quinn, vágj bele egyenesen. – A nagymamám megszerezte az információt, amit kértem tőle. A családi Biblia lapjairól. Az ezernyolcszázas évek végéről még olyan feljegyzések is fennmaradtak, amiket egy családfakutató állított össze. És van a Clark-ágról is információm, Layla, ami talán segít neked. Ezt a szálat még soha senki nem követte túl messzire, de te esetleg visszamehetsz rajta abból kiindulva, amit én megtudtam. – Rendben. – Az a helyzet, úgy tűnik, a család igen buzgón igyekezett felkutatni a felmenőit. Nagyapám nem is annyira, de a nővére meg egy pár unokatestvérük már jobban beleásták magukat. Úgy tűnik, rettentő büszkék arra a tényre, hogy az őseik az első telepesek között voltak, akik átjöttek az Újvilágba. Úgyhogy nem csak a családi Bibliára meg a hozzáadott feljegyzésekre támaszkodhatunk. Elkészíttették a családfát egészen az ezerötszázas évekig Angliába és Írországba követve visszafelé a család történetét. De ami minket érint, az az ág, amelyik átjött ide, a Hawkins-völgybe – fordult Calhoz. Quinn nagy lélegzetet vett, mintha bátorságot merítene ahhoz, amit mondania kell. – Sebatian Deale 1651-ben hozta a feleségét meg a három lányát erre a településre. A
legidősebb lányát úgy hívták, Hester. Hester Deale. – Hester tava – mormolta Fox. – Ő a ti ősötök. – Így van. Hester Deale, aki a városi legenda szerint ördögűzéssel vádolta Giles Dentet 1652. július 7-kén. Hester nyolc hónappal később világra hozott egy lánygyermeket, és amikor a gyermek kéthetes volt, anyja belefojtotta magát a Hawkins-erdei tóba. Az apa nincs dokumentálva, semmi nincs a feljegyzésekben róla. De mi tudjuk, ki nemzette a gyermekét. Mi tudjuk, mi nemzette azt a gyermeket. – Nem lehetünk benne biztosak. – Tudjuk, Caleb. Bármennyire fájt is a tudat, Quinn tudta. – Láttuk, te meg én. És Layla, Layla pedig átélte. Az megerőszakolta. Még alig volt tizenhat. Elámította, birtokba vette a testét és az elméjét, és egy gyermeket nemzett neki. Egy gyermeket, aki az ő vérét hordozza. Quinn összekulcsolta a kezét. – Egy felerészben démon gyermeket. Hester nem tudott együtt élni azzal, amit tettek vele, azzal, amit a világra hozott. Úgyhogy megtöltötte kövekkel a zsebeit, és belevetette magát a tóba. – Mi történt a lánygyermekkel? – kérdezte Layla. – Meghalt húszévesen, miután ő is szült két leányt. Az egyik meghalt még a harmadik születésnapja előtt, a másik összeházasodott egy Duncan Clark nevű férfival. Három fiuk és egy lányuk lett. Az asszony, a férje és a legfiatalabb fiuk meghalt, amikor a házuk porig égett. A többi gyerek megmenekült. – Duncan Clarkon keresztül kerülhetek én a képbe – szólalt meg Layla. – És időközben valahol egyikük összeállt egy cigánnyal az óhazából – fejezte be Cybil. – Nem tűnik túl igazságosnak. Ők egy hősies fehér boszorkánytól származnak, nekünk meg a démon magja jutott. – Ez nem tréfa – csattant fel Quinn. – Nem, de nem is tragédia. Ez van és kész. – A francba, Cybil, nem látod, hogy ez mit jelent? Az a dolog ott kint az én… vagyis valószínűleg mindnyájunk ük-üknagyapja, több tucat generációval ezelőttről. Ez azt jelenti, hogy magunkban hordozzuk egy kis részét. – Hát, ha esetleg szarvam meg farkam nő a következő pár hétben, igencsak durcás leszek miatta. – Ó, a fene egye meg! Quinn felugrott és a barátnőjére támadt. – Pokolba a Cybizmussal. Az a valami megerőszakolta ezt a lányt három és fél évszázada, hogy eljusson hozzánk. És amit elvetett, az ide vezetett. Mi van, ha mi nem azért vagyunk itt, hogy leállítsuk őt, hogy segítsük ezt az oldalt? Mi van, ha mi azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk arról, hogy ne állíthassák meg? Hogy valamilyen módon bántsuk őket? – Ha az agyad nem volna pépes a szerelemtől, magad is belátnád, hogy ez baromság. Pánikszerű reakció, egy nagy adag önsajnálattal fűszerezve. Cybil hangja bántóan hűvös volt. – Nekünk nem parancsol semmiféle démon. Nem fogunk hirtelen átállni a másik oldalra, és magunkra húzni valami sötét lény uniformisát, aki megpróbált megölni egy kutyát csak úgy szórakozásból. Ugyanazok vagyunk, akik voltunk öt perccel ezelőtt, úgyhogy hagyd abba ezt az ostobaságot, és szedd össze magad. – Igaza van. Nem abban, hogy ostoba vagy – szólalt meg Layla –, hanem abban, hogy kik vagyunk. Ha ez is ennek az egésznek a része, akkor meg kell találnunk a módját, hogyan éljünk vele. – Rendben. Én majd gyakorlom, hogyan forgassam körbe háromszázhatvan fokban a
fejem. – Ez gyenge volt – vágott vissza Cybil. – Ennél szellemesebb is telne tőled, ha nem aggódnál olyan nagyon, hogy Cal majd dob téged, mert a homlokodon ott van a nagy D betű, hogy Démonfajzat. – Elég volt – lépett közbe Layla, mire Cybil csak vállat vont. – Ha megteszi – folytatta tárgyilagos hangon Cybil –, úgysem érdemli meg, hogy rá pazarold az idődet. A hirtelen beálló csendben egy fahasáb hullt a tűzbe, szikrákat szórva szét. – Kinyomtattad a csatolt fájlokat? – kérdezte Cal. – Ne, én… – Quinn hangja elhalt, csak a fejét rázta. – Akkor csináljuk meg most, hogy jobban megnézhessük. Felállt, megfogta Quinn karját, és a lányt maga után húzva kiment a szobából. – Szép munka volt – jegyezte meg Cybilnek Gage. Mielőtt a lány ráförmedhetett volna, félrehajtott fejjel hozzátette. – Ez a csípős megjegyzés. Vagy szavakkal, vagy szó szerint le kellett keverni neki egy pofont. Szavakkal nehezebb, de tisztább munka. – Mindkettő fájdalmas. – Cybil talpra ugrott. – Ha Cal megbántja, letépem a farkát, és megetetem a kutyájával. Azzal kiviharzott a szobából. – Ez a nő egy kissé ijesztő – jegyezte meg Fox. – Nem ő az egyetlen. Én Cal tökeit fogom megsütni desszertnek, adott esetben. Layla Cybil után indult. – Keresek valamit, amiből vacsorát csinálhatok. – Furcsa, de valahogy most éppen nincs túl sok étvágyam. Fox Gage-re pillantott. – Hát neked? Az emeleten Cal megvárta, amíg beléptek az irodába, amely jelenleg a férfiak hálóterméül szolgált. Ott Quinnt az ajtónak szorította. Az első csókja dühös volt. A második kétségbeesett. A harmadik pedig lágy. – Bármit forgatsz is a fejedben emiatt kettőnkről, felejtsd el! Azonnal! Megértetted? – Cal… – Eddig kellett várnom, amíg kimondhattam, amit ma reggel mondtam neked. Szeretlek. Ez a dolog nem változtat rajta. Úgyhogy felejtsd el ezt az egészet, Quinn, vagy nagyon dühös leszek. – Nem azért… én nem úgy… Szorosan behunyta a szemét, amint az érzelmek vihara keresztülszáguldott rajta. – Amikor elolvastam, amit a nagyanyám küldött, hát… – Kicsúszott a lábad alól a talaj. Megértelek. De tudod mit, én itt vagyok, hogy megtartsalak. Felemelte a kezét, ökölbe szorította, aztán ismét széttárta. Quinn a könnyeivel küzdött, megértve a gesztust. Tenyerét a férfi kezéhez érintve, összefűzte kettőjük ujjait. – Minden rendben? – Nem – válaszolt a nő. – A hála Istennek jobban illik rá. – Nyomtassuk ki, lássuk, mivel van dolgunk. – Rendben. Kissé megnyugodva Quinn körbepillantott a szobában. A vetetlen ágy, a ledobált ruhák halmai láttán megjegyezte: – A barátaid rendetlen disznók. – Úgy van. Azok.
A rendetlen szobán át elindultak együtt a számítógép felé.
19 Az ebédlőben Quinn egy-egy példányt tett a kinyomtatott anyagból mindenki elé. Közben észrevette, hogy az asztalon néhány tál pattogatott kukorica áll, egy üveg bor, poharak és háromszögekbe hajtogatott papírtörlők. Tudta, hogy mindez Cybil műve. És azt is tudta, hogy Cybil a pattogatott kukoricát neki készítette. Nem olajágként, nekik nem volt szükségük engesztelő ajándékokra. Csak úgy. Könnyedén megérintette Cybil vállát, mielőtt helyet foglalt volna. – Elnézést a nagy cirkuszért – kezdte Quinn. – Ha azt gondolod, hogy ez nagy cirkusz volt, gyere át a szüleimhez az egyik családi összejövetel alkalmával – mosolygott Fox, és kivett egy marék pattogatott kukoricát a tálból – A Barry O’Delleknek nincs szükségük démonvérre, hogy pokoli cirkuszt csapjanak. – Gondolom, a démonügy mostantól fogva állandó vicctéma lesz. Quinn töltött magának egy pohár bort. – Nem tudom, ki hogyan értékeli ezt a dolgot, de most többet tudunk, mint eddig. Ez direkt vérvonalat mutat a másik oldalról. – Biztos vagy benne, hogy Twisse volt az, aki megerőszakolta Hester Deale-t? – kérdezte Gage. – Biztos, hogy ő csinálta fel? Quinn bólintott. – Higgy nekem. – Én átéltem – Layla a szalvétát csavargatta a kezében, miközben beszélt. – Nem olyan volt, mint azok a villanások, amiket Cal meg Quinn lát, de… talán a vér szerinti kötelék az oka. Nem tudom. De azt tudom, hogy mit tett vele. És tudom, hogy a lány szűz volt, mielőtt ő… vagy inkább az megerőszakolta. Fox gyengéden kivette a kezéből az összetépett szalvéta darabkáit, és odaadta helyette a sajátját. – Rendben – folytatta Gage. – Abban biztosak vagyunk, hogy Twisse az, amit jobb híján démonnak nevezünk? – Ő sosem szerette ezt az elnevezést – jegyezte meg Cal. – Szerintem ebben biztosak lehetünk. – Szóval, Twisse felhasználja Hestert, hogy egy gyermeket nemzzen vele, aki tovább viszi a vérvonalát. Ha olyan régen itt van már, mint ahogy azt gondoljuk – abból következtetve, amit Cal látott, és elmondott nekünk, valószínű, hogy máskor is megtette már ugyanezt. – Úgy van – helyeselt Cybil. – Talán innen származnak az olyan emberek, mint Hitler vagy Osama bin Laden, Hasfelmetsző Jack, a gyermekeket molesztálok, a sorozatgyilkosok. – Ha megnézzük a család történetét, láthatjuk, hogy sok öngyilkosság és erőszakos halál volt benne, főleg az első száz-százhúsz évben Hester után. Szerintem – folytatta Quinn elgondolkodva –, ha egy kicsit jobban beleásnánk magunkat, az átlagosnál több gyilkosságot és elmebajt találnánk a családban. – Van ilyesmiről tudomásod? – kérdezte Fox. – Valami szégyenletes családi titok? – Én nem tudok egyről sem. Ugyanannyi buggyant vagy bosszantó rokonom van, mint bárki másnak, de senkit nem zártak diliházba. – Felhígul az örökség. Fox összehúzott szemmel lapozgatott a kinyomtatott anyagban. – Nem ez volt a terve, a stratégiája. Gondoljátok csak meg. Twisse nem tudja, mit főzött ki aznap éjjel Dent. Birtokolja Hestert, uralja az elméjét, a démonfattyú már ott van a lány méhében, de azt nem tudja, hogy ennyi lesz az egész. – Nem tudja, hogy Dent felkészülten várja, és tervei vannak – folytatta Layla. – Értem,
hová akarsz kilyukadni. Ő azt gondolta, azt tervezte, hogy elpusztítja Dentet aznap éjjel, vagy legalábbis megsebzi, elűzi. – És akkor megkaparintja a várost – folytatta Fox –, feléli, aztán továbbáll. Hátrahagyja az utódait, aztán keres egy újabb helyet, ahol mindezt kezdheti elölről. – Ehelyett Dent lehúzza magával a mélybe, és ott is tartja, amíg… – Cal megfordította a kezét, megmutatta a vékony sebhelyet a csuklóján – amíg Dent sarja ki nem engedi. Miért hagyta ezt Dent? Mit akart ezzel? – Talán Dent úgy gondolta, elég volt három évszázadon át szorosan tartani egy démont. Gage belemarkolt a pattogatott kukoricába. – Vagy nem tudta tovább tartani, és erősítést hívott. – Tízéves fiúkat – tört ki felháborodottan Cal. – A gyerekek hajlandók elhinni, elfogadni azt, amit a felnőttek nem képesek. Vagy nem akarnak – tette hozzá Cybil. – És a fenébe is, senki nem mondta, hogy ez az egész nagyon igazságos volna. Átadta nektek, amit csak tudott. Azt a képességet, hogy gyorsan meggyógyuljatok, és azt, hogy meglássátok, ami volt, van és lesz. Nektek adta a követ, három darabban. – És időt, hogy felnőjetek – tette hozzá Layla. – Huszonegy évet. Talán annak is ő találta meg a módját, hogy idehozzon minket: Quinnt, Cybet meg engem. Mert nem találok benne logikát, hogy mi értelme lenne kényszeríteni engem, hogy idejöjjek, aztán megpróbálni elijeszteni innen. – Okos felvetés. Ettől enyhült a feszültség Quinn gyomrában. – Ez pokolian okos gondolat. Mi értelme a rémisztgetésnek, ha ide is tud édesgetni minket? Ez nagyon jó gondolat. – Megvizsgálhatom alaposabban a családfát, Q. És majd kiderül, hogy mit találok Layláéban meg a sajátomban. De ezek már csak az apró részletek. Az eredetet ismerjük. Cybil megfordította az egyik lapot, és ceruzával rajzolni kezdett a hátoldalára. Két vízszintes vonalat húzott a lap alján. – Giles Dent és Ann Hawkins itt, Lazarus Twisse és a szerencsétlen Hester itt. Mindegyik gyökérből kinő egy fa, és a fák ágat hajtanak. Gyorsan felvázolt egy egyszerű ábrát. – És a megfelelő pontokon a két fa ágai keresztezik egymást. A tenyérjóslásban az egymást keresztező két vonal az erő jele. Befejezte a vázlatot, amelyen három ág keresztezett három ágat. – Úgyhogy meg kell találnunk ezt az erőt, és használnunk kell. Aznap este Layla valami egész ízletes ételt készített csirkemellből, párolt paradicsomból meg fehér babból. Közös megállapodás alapján más mederbe terelték a társalgást. Normális témák felé: az új filmek kivesézése után rossz viccek következtek, aztán az utazásról kezdtek beszélgetni. Mindnyájuknak szüksége volt egy jókora adag normalitásra. – Gage-nek mindig viszket a talpa – jegyezte meg Cal. – Állandóan rója azt a hosszú, magányos utat, mióta csak betöltötte a tizennyolcat. – Nem mindig magányos. – Cal említette, hogy jártál Prágában – szólalt meg Quinn. – Azt hiszem, én is szeretném megnézni Prágát. – Én azt hittem, Budapesten voltál. Gage Cybilre pillantott. – Ott is. Prága volt az utolsó állomás, mielőtt hazaindultam volna. – Tényleg olyan mesés város? – kérdezte Layla. – A művészet, az építészet, az ételek? – Valóban gyönyörű. Van vára, folyója, operaháza. Kaptam belőle egy kis ízelítőt, de azért főleg dolgoztam. Budapestről repültem át egy pókerjátszmára.
– Te a… hogy is nevezik? Kelet-Európa Párizsában pókerezéssel töltötted az idődet? – kérdezte Quinn. – Nem minden időmet, de a nagy részét. A játék több mint hetvenkét órán át tartott. – Három napig pókerezni – Cybil felvonta a szemöldökét. – Nem túlzás az egy kicsit? – Attól függ, hogy nézzük, nem igaz? – De hát nem kell közben aludnod? Enned? Pisilned? – csodálkozott Layla. – Közben vannak szünetek. A hetvenkét óra a tényleges játékidő volt. Ez zártkörű játszma volt egy magánlakásban. Komoly pénz, komoly biztonság. – Nyertél vagy vesztettél? – kérdezte Quinn széles mosollyal. – Nem panaszkodhatom. – Használod a jövőbelátó tudományodat is hozzá? – kérdezte Cybil. – Az csalás volna. – Az igaz, de nem ezt kérdeztem. Gage felvette a poharát, és a lány szemébe nézve mondta: – Ha csalnom kellene ahhoz, hogy nyerjek a pókerben, inkább biztosításokkal házalnék. Nem kell csalnom. – Esküt tettünk – Fox felemelte a kezét, amint Gage homlokráncolva nézett rá. – Most már valamennyien benne vagyunk. Meg kell érteniük, hogyan működik ez a dolog. Esküt tettünk, mikor rájöttünk, hogy mindnyájan valami különleges képességgel rendelkezünk. Megesküdtünk, hogy nem használjuk fel senki ellen, nem ártunk vele senkinek, és nem használjuk fel előnyök megszerzésére. Nem szegjük meg az egymásnak adott szavunkat. – Ebben az esetben – fordult Cybil Gage-hez – inkább a lovira kéne járnod, a kártyázás helyett. Gage elvigyorodott. – Kipróbáltam azt is, de szeretek kártyázni. Akarsz játszani? – Talán majd később. Amikor Cybil mentegetőző tekintettel Quinnre nézett, ő már tudta, mi következik. – Azt hiszem, muszáj visszatérnünk az eredeti témánkhoz – szólalt meg Cybil. – Van egy kérdésem, amelyet szeretnék feltenni. – Tartsunk egy rövid szünetet – pattant fel Quinn. – Szedjük le az asztalt, vigyük ki a kutyát, mozogjunk egy kicsit. Tizenöt perc. Cal megsimította a lány karját, amint felemelkedett. – Nekem úgyis meg kell néznem a tüzet, és valószínűleg be kell még hoznom egy kis fát. Menjünk át a nappaliba, ha elkészültünk mindennel. Úgy néznek ki, mint az átlagemberek, gondolta Cal. Egy baráti társaság, akik együtt töltenek egy téli estét. Gage átváltott kávéra, ami nem volt szokatlan. Cal nem emlékezett rá, hogy Gage valaha is egy-két pohárnál többet ivott volna azóta a nyár óra, amikor tizenhét évesek voltak. Fox visszatért a kólához, Cal maga pedig ásványvizet hozott magának. Tiszta fej, gondolta. Azt akarták, hogy tiszta legyen a fejük, ha kérdésekre kell válaszolniuk. Újból két csoportra váltak nemek szerint. Vajon ez automatikus, tűnődött Cal. A három nő a kanapén ült, Fox a padlón Lumppal. Cal egy székre telepedett, Gage pedig a tűz mellett állt, mintha bármikor egyszerűen kisétálhatna a szobából, ha nem tetszik neki a téma. – Szóval. Cybil maga alá húzta a lábát, és sötét szemével végignézett a társaságon. – Azt szeretném tudni, mi volt az első dolog, esemény, példa, az első eset mondjuk, amiből rájöttetek, hogy valami baj van a városban? A tisztáson eltöltött éjszaka után, miután hazamentetek. – Mr. Guthrie és a villa – Fox elnyúlt a padlón, a fejét Lump pocakjára támasztva. – Az elég egyértelmű jel volt.
– Úgy hangzik, mint egy mesekönyv címe. Quinn a noteszába jegyzetelt. – Mondjátok el, mi volt ez. – Meséld el te, Cal – javasolta Fox. – A születésnapunkon történt, este. Mindnyájan eléggé meg voltunk rémülve. Mindenki hazament, de így egymástól elválasztva még rosszabb volt. Úgyhogy rábeszéltem a mamámat, engedjen el a bowlingszalonba, hogy valamivel elfoglalhassam magam, mivel Gage is ott volt. Anyám nem tudta eldönteni, hogy szobafogságra ítéljen-e vagy sem – jegyezte meg kis félmosollyal. – Emlékezetem szerint ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ebben a kérdésben határozatlan volt. Úgyhogy megengedte, hogy elmenjek az apámmal. Gage? – Én dolgoztam. Mr. Hawkins megengedte, hogy egy kis zsebpénzt keressek a pályán. Feltöröltem a kidöntött italokat, kivittem a grillben megrendelt ételt az asztalokhoz. Az biztos, hogy sokkal jobban éreztem magam, amikor Cal beállított. Aztán később Fox is. – Halálra nyaggattam a szüleimet, hogy engedjenek oda. Apám végül engedett, és bevitt. Azt hiszem, egy kicsit össze akarta dugni a fejét Cal apjával meg Gage-ével is, ha lehet. – Szóval Brian, Mr. O’Dell és az apám leült a pult végéhez kávézni. Nem hívták oda Billt, Gage apját akkor még. – Mert azt sem tudta, hogy egyáltalán elmentem hazulról az előző nap – magyarázta Gage. – Nem volt értelme bajba keverni engem, amíg el nem döntötték, hogy mit tegyenek. – Hol volt a te apád? – kérdezte Cybil. – A közelben. A bábuk mögött. Éppen józan volt, úgyhogy Mr. Hawkins adott neki valami feladatot. – A kettes pálya mögött volt – szólalt meg Cal –, emlékszem. Teljesen átlagos nyári estének tűnt. Tinédzserek meg pár főiskolásforma fickó játszott a tivolin meg a videojátékokon. A grillben sült valami, és a bábuk csattanásait lehetett hallani. Volt ott egy kiskölyök is, olyan két- vagy hároméves, az egyik családdal a négyes pályán. Hatalmas hisztit csapott, úgyhogy az anyja kivitte, éppen megtörtént a dolog. Nagyot húzott az ásványvízből. Kristálytisztán látta maga előtt az egészet. – Mr. Guthrie a pultnál volt. Sört ivott, és egy hot dogot evett hozzá sült krumplival. Hetente egyszer jött. Elég rendes fickó volt. Padlóburkolatot árult. Volt pár középiskolás sráca. Hetente egyszer jött be hozzánk, mikor a felesége moziba ment a barátnőivel. Akkor megjelent, rendelt egy hot dogot sült krumplival, és szépen leitta magát. Apán azt mondta, azért nálunk, mert így azt mondhatta magának, az nem igazi ivászat, ha nem egy kocsmában iszik. – Bajkeverő volt? – kérdezte Quinn felpillantva a jegyzeteiből. – Egyáltalán nem. Az a típus volt, akit az apám úgy nevez, hogy szeretetreméltó részeg. Sosem volt kötekedő, sem érzelgős. Minden kedden este Mr. Guthrie bejött, kért egy hot dogot sültkrumplival, megivott négy vagy öt sört, megnézett pár játszmát, és elbeszélgetett azzal, aki éppen a közelében volt. Úgy tizenegy táján aztán ötdolláros borravalót hagyott a pulton, és hazament. Tudomásom szerint máskülönben még egy sört sem ivott. Kizárólag kedden este. – Tőlünk tojást szokott venni – jegyezte meg Fox. – Egy tucat barna tojást minden szombat délelőtt. De ez most nem érdekes. – Már majdnem tíz óra volt, és Mr. Guthrie egy újabb korsó sört ivott. Az asztalok mellett járkált vele – folytatta Cal. – Valószínűleg oda akart állni a pályák mögé, hogy figyelje a játékot. Egy pár fickó hamburgert evett. Frank Dibbs is köztük volt. Ő tartotta a rekordot a felnőtt bajnokságon, és ő volt az ifjúsági csapat edzője. Mi a szomszéd asztalnál ülve pizzát ettünk. Apám mondta, hogy tartsunk egy kis szünetet, úgyhogy megosztoztunk egy pizzán.
Dibbs azt mondta: „Hé, Guth, a nejem új linóleumot akar a konyhába. Mit ajánlasz nekem?” – Guthrie meg csak mosolyog. Olyan összeszorított szájjal, amikor nem látszik az ember foga. Felkapja az asztalon heverő egyik villát, és belevágja Dibbs arcába. Egyszerűen beleszúrta az arcába, aztán odébb sétált. Mindenki sikoltozott és rohangált, és rettenetes, az a villa csak úgy meredezett Mr. Dibbs arcából, és a vér lefolyt az arcán. Mr. Guthrie meg odaballagott a kettes pálya mögé, és nyugodtan itta a sörét. Hogy egy kis időt nyerjen, Cal hosszasan ivott az ásványvízből. – Apám azt akarta, hogy azonnal elmenjünk onnan. Mindenki eszelősen szaladgált, kivéve Mr. Guthrie-t, aki láthatóan valóban becsavarodott. A papád foglalkozott Dibbsszel – fordult Cal Foxhoz. – Emlékszem, ahogy tartotta a fejét. Dibbs már kirántotta a villát, a papád meg felkapott egy halom szalvétát, és elállított a vérzést. Véres volt a keze, amikor hazafuvarozott minket. Cal megrázta a fejét. – Nem ez az érdekes. Fox papája hazavitt minket, Gage is velem jött, apám elintézte. Apám érkezett meg. Hallottam, amikor megjött. Anyám megvárta. Hallottam, hogy elmondta anyámnak, hogy Guthrie-t bezárták, és csak ült a cellájában, nevetve. Úgy nevetett, mintha az egész egy jó tréfa lett volna. Később még csak nem is emlékezett rá. Senki nem emlékezett rá igazán, hogy mi történt azon a héten, vagy ha mégis, megtartották maguknak. Guthrie soha többé nem jött a bowlingszalonba. A következő télen pedig elköltöztek. – Ez volt az egyetlen incidens, ami aznap éjjel történt? – kérdezte Cybil kis hallgatás után. – Egy lányt megerőszakoltak. Gage a kandallópárkányra tette az üres bögréjét. – A fiújával enyelegtek kint a Dog Streeten. A fiú nem állt le, amikor a lány mondta neki, még akkor sem, amikor sírt és sikoltozott. Megerőszakolta a kéz alatt vett Buickja hátsó ülésén, aztán kilökte az út szélére, és elhajtott. Pár órával később felcsavarodott egy fára a kocsijával. Ugyanabban a kórházban kötött ki, ahol a lány. Csak ő nem élte túl. – Egy család kutyája rátámadt a nyolcéves fiúra – tette hozzá Fox – azon az éjszakán. A kutya már három éve minden éjjel a gyerekkel aludt. A szülők felébredtek a gyerek sikoltozására, és amikor bementek a gyerekszobába, a kutya őket is megtámadta. Az apa a gyerek baseballütőjével tette ártalmatlanná. – És utána csak egyre rosszabb lett. Aznap éjjel, a következő éjjel. Cal mély lélegzetet vett. – Aztán már nem is mindig várta meg az éjszakát. Nem mindig. – Van ebben valami rendszer – szólalt meg Quinn csendesen, aztán felpillantott, amint Cal hangja élesen belehasított a gondolataiba. – Hol? Azon kívül, hogy hétköznapi emberek erőszakosak lesznek vagy becsavarodnak? – Láttuk, mi történt Lumppal. Épp most beszéltél egy másik családi jószágról. Más hasonló incidensek is voltak. Te magad mondtad, hogy az első esetben egy olyan férfi szerepelt, aki előzőleg megivott jó pár sört. Az alkoholszintje valószínűleg a törvényes határ fölött volt, ami azt jelenti, hogy csökkent az ellenálló képessége. Az elme nem túl éles, ha valaki ennyit ivott. Sokkal esendőbb lesz az ember. – Szóval Guthrie-t könnyebb volt befolyásolni vagy megfertőzni, mert részeg volt, vagy legalábbis jó úton haladt afelé? Fox fölült. – Ez jó. Ez értelmesen hangzik. – Az a fiú, aki megerőszakolta a barátnőjét, akivel három hónapja járt, aztán belerohant egy fába, nem ivott előtte – rázta meg a fejét Gage. – Ez hogy illik a képletbe? – A szexuális izgalom és frusztráció is gátolja az agyműködést. Quinn megkocogtatta a ceruzájával a jegyzettömböt.
– Szerintem egy tinédzser fiú nagyon is esendővé válik ettől. – Ez nagyon jó meglátás. Cal beletúrt a hajába. Ők miért nem jöttek erre rá? – A döglött varjak. Pár tucat döglött varjú hevert a Fő utcán a születésnapunk reggelén abban az évben. Pár ablak kitört, ahogy újra és újra nekiröpültek az üvegnek. Mindig is úgy gondoltuk, hogy ez is ennek a része volt. De nem sérült meg senki. – Mindig így kezdődik? – kérdezte Layla. – Vissza tudtok emlékezni? – A következő alkalommal az első dolog, amire emlékszem, az volt, hogy Myerék megtalálták a szomszédék kutyáját a medencéjükben. Belefulladt. Aztán ott volt az a nő, aki az autóba zárta a gyerekét, és bement a szépségszalonba, csináltatott magának egy manikűrt s a többi. Azon a napon különösen nagy forróság volt – tette hozzá Fox. – Valaki meghallotta a gyerek sírását, és kihívta a zsarukat. Kiszedték a gyereket a kocsiból, de mikor bementek a nőért, azt mondta, hogy neki nincsen kisbabája. Azt sem tudta, miről beszélnek. Később kiderült, hogy egymás után két éjszaka is fent volt, mert a babának fájt a hasa. – Alváshiány – jegyezte fel Quinn. – De mi akkor lettünk egész biztosak benne, hogy újra ugyanaz történik – szólalt meg vontatottan Cal –, amikor a tizenhetedik születésnapunk éjszakáján Lisa Hodges kisétált a Fő út és a Battlefield utca sarkán lévő bárból anyaszült meztelenre vetkőzve, és lövöldözni kezdett az arra járó autókra a huszonkettessel, amit a retiküljében tartott. – A miénk volt az egyik autó – tette hozzá Gage. – Minden érintett legnagyobb szerencséjére Lisa pocsékul célzott. – Neked eltalálta a vállad – emlékeztette Fox. – Meglőtt téged? Gage rámosolygott Cybilre. – Csak súrolt, és a mi sebeink gyorsan gyógyulnak. Sikerült elvennünk tőle a pisztolyt, mielőtt mást is eltalált volna, vagy őt ütötte volna el egy autó, amint ott állt tök-pucéran az út közepén. Aztán felajánlott nekünk egy kis orális szexet. A pletyka szerint hihetetlenül jól csinálta, de nem voltunk olyan hangulatban, hogy magunk is meggyőződjünk róla. – Rendben, akkor próbáljunk az eddigiek alapján felállítani valami rendszert – szólalt meg felemelkedve Quinn. – Az a dolog, amit mi Twisse-nek nevezünk, mert jobb, ha van rá egy nevünk, energiát igényel. Mi mindnyájan energiából vagyunk, és Twisse-nek szüksége van erre, hogy alakot öltsön, hogy működhessen. Amikor itt kint van, amikor Dent nem képes tartani, először a legkönnyebben hozzáférhető energiaforrásokat keresi meg. Madarakat, állatokat és embereket, akik valamiért sebezhetőek. Ahogy erősödik, képes feljebb lépni. – Nem hinném, hogy úgy tudnánk megállítani, ha eltávolítanánk az összes háziállatot – kezdte Gage –, betiltanánk a szeszt, a drogokat, a szexet, és mindenkit rávennénk, hogy tisztességesen kialudja magát. – Kár – vágott vissza Cybil –, mert így egy kis időhöz jutnánk. Folytasd, Q. – A következő kérdés az lenne, hogyan váltja ki az emberekből azt az energiát, amire szüksége van. – Félelem, gyűlölet, erőszak – bólintott Cal. – Ez mind megvan bennünk. Nem tudjuk megfosztani tőle, mert nem akadályozhatjuk meg ezeknek az érzelmeknek a működését. Ezek léteznek az emberekben. – Amint az ellentétpárjuk is. Úgyhogy feltételezhetjük, hogy ezek fegyverek lehetnek vele szemben. Ti is erősebbek lettetek az idők során, és ő is. Talán képes elraktározni az összegyűjtött energia egy részét az alvó periódusban. – És így képes korábban, erősebben kezdeni a következő alkalommal. Igen – bólintott Cal –, ez igaz lehet. – Ezt a készletet használja most – szólt közbe Layla –, mert nem akarja, hogy mi mind a
hatan összefogjunk. Szét akarja zilálni a csoportot még július előtt. – Bizonyára csalódott lehet. – Cybil a szájához emelte a pohár bort, amit a beszélgetés alatt a kezében forgatott. – A tudás hatalom, meg minden, és az jó, hogy vannak logikus elméleteink, újabb területek a kutatáshoz. De úgy tűnik, tovább kell lépnünk. Stratégiára van szükségünk. Van valami a tarsolyában, Mr. Stratéga? Fox a padlón ülve elvigyorodott. – Aha. Azt mondom, amint a hó eléggé elolvadt, elmegyünk a tisztásra. Felmegyünk a Pogánykőhöz, mind a hatan együtt. És farkasszemet nézünk azzal a megátalkodottal. Elméletben mindez jól hangzott, gondolta Cal, de egész más volt, ha az ember hozzátette az emberi tényezőt. Ha hozzátette Quinnt. Egyszer már elvitte oda, és ő elkalandozott, magára hagyva, kiszolgáltatva a lányt. És akkor még nem is szerette. Tudta, hogy nincs más választása, hogy igen nagy a tét. De nyugtalan lett, és nem jött álom a szemére, ha arra gondolt, hogy veszélynek teszi ki a lányt, hogy szándékosan magával rántja a dolgok közepébe. Járt-kelt a házban, megnézte az órákat, kibámult az ablakokon, hátha megpillantja azt a lényt, ami zaklatja őket. Feljött a hold, kékre festve a havat. Másnap már utat vághatnak benne, és kiáshatják az autókat, gondolta Cal. Egy-két napon belül visszatérhetnek a normális életükhöz. Azt már tudta Cal, ha arra kérné a lányt, hogy maradjon vele, azt felelné, nem hagyhatja magára Cybilt és Laylát. Tisztában volt vele, hogy el kell engednie. Nem védelmezheti a nap huszonnégy órájában, vagy ha mégis megpróbálná, azzal megfojtanák egymást. Amint átment a nappalin, észrevette, hogy a konyhában ég a villany. Megfordult, hogy lekapcsolja, és ellenőrizze a rácsokat. Meglepődött, mikor a konyhába lépve látta, hogy Gage a pultnál ülve pasziánszozik, egy nagy bögre, gőzölgő kávé társaságában. – Aki éjjel egykor kávét iszik, az nem tud utána aludni. – Engem soha nem zavar. Gage megfordított egy lapot, és a sor végére illesztette. – Ha aludni akarok, akkor alszom. Te is tudod. És neked mi a mentséged? – Azon tűnődöm, hogy ez hosszú, nehéz és sáros túra lesz az erdőbe, még akkor is, ha várunk vele egy hónapot. Ahogy valószínűleg az lenne a legjobb. – Nem. Piros hatos a fekete hetesre. Megpróbálod kitalálni, hogyan mehetnénk oda Quinn nélkül. Valójában mindegyik lányt szeretnéd kihagyni, de főleg a szöszit. – Meséltem neked, mi történt, amikor korábban odamentünk. – Ő pedig a saját szexis lábán sétált ki onnan. Pikk bubi a káró dámára. Én nem miatta aggódom, hanem miattad. Cal kihúzta magát. – Volt olyan alkalom, amikor gond volt velem? – Mostanáig nem. De most nagyon odavagy. Fülig szerelmes vagy, és ismerve téged, az első és utolsó gondolatod is az lesz, hogyan védd meg a formás kis fenekét, ha valami baj lesz. – Nem ez a természetes? Cal nem kívánta a kávét, de mivel biztos volt benne, hogy úgysem tudna aludni, töltött magának. – Nem így kellene lennie? – Fogadni mernék rá, hogy a te szőkéd tud vigyázni magára. Ami nem jelenti azt, hogy nincs igazad. Azt hiszem, ha én éreznék így egy nő iránt, ahogy most te, én sem akarnám kipróbálni, mennyire tud vigyázni magára. Csak az a baj, hogy kénytelen leszel.
– Sosem akartam így érezni – szólalt meg Cal egy pillanatnyi hallgatás után. – És főleg ez volt az oka. Nagyon jó vele lenni, Gage. – Azt magam is látom. Nem értem ugyan, mit lát egy ilyen lúzerben, de úgy tűnik, bejössz neki. – És még jobb is lehetne. Érzem, hogy egyre jobb lenne vele, valami tartós és igazi kapcsolat lehetne köztünk, ha volna rá lehetőségünk, ha volna rá időnk, eljuthatnánk együtt valahová. Gage szórakozottan összeszedte a kártyákat, és szinte szemmel követhetetlen sebességgel megkeverte a paklit. – Azt gondolod, hogy ezúttal veszíteni fogunk. – Igen. Cal kinézett az ablakon a hideg, kék holdfénybe. – Azt hiszem, hogy ezúttal veszteni fogunk. Te nem? – Van rá esély – Gage lapokat osztott mindkettőjüknek egy black jack játszmához. – De, a pokolba is, ki akar örökké élni? – Épp ez a gond. Most, hogy megtaláltam Quinnt, az örökké nekem nagyon jól hangzik. Cal megnézte a lefordított kártyáját, és látta, hogy a király illik a hármasához. – Ezt übereld. Gage vigyorogva felcsapott egy kilencest. – Csórikám.
20 Cal reménykedett benne, hogy lesz még egy hete, sőt, ha rajta múlik, akár kettő is. És három napot kapott. A természet ismét keresztülhúzta a terveit, ezúttal váratlanul magas hőmérséklettel. A hóhegyek dombokká olvadtak, a februári olvadás pedig olyan örömökkel szolgált, mint az árvizek, a megduzzadt patakok és a tükörjég, mikor a hőmérő higanyszála fagypont alá zuhant éjszakánként. De három nappal azután, hogy a házához vezető utat megtisztították, és a nők visszaköltöztek a Fő utcába, az időjárás stabilizálódott. A patakok vízszintje továbbra is magas volt, de a talaj felszívta a felesleget. Cal pedig nem talált több kifogást, hogy elhalássza a Pogánykőhöz tervezett utat. Az íróasztalánál ülve, miközben Lump égbe meredő lábakkal, elégedetten terült el a hátán az ajtóban, Cal a fejét törte. A téli bajnokságok lassan befejeződnek, és a tavaszi csoportok hamarosan rákapcsolnak. Tudta, hogy már csaknem meggyőzte az apját, hogy a pálya profitálna egy automata pontszámláló rendszerből, és még egy lökést szeretett volna adni az ügynek. Ha ebben hamarosan lépnek, a tavaszi bajnokság idején már működhetne a rendszer. Majd hirdetniük kell, és néhány kedvezményes fordulót rendezniük. Be kell tanítaniuk a személyzetet, ami azt jelentette, hogy magukat is ki kell képeztetniük. Előhívta a februári elszámolást, és látta, hogy eddig elég erős volt a hónap, egy kicsit még jobb is, mint tavaly. Ezt fogja muníciónak használni. Amit az apja természetesen lecsaphat azzal (és biztos meg is teszi), hogy ha úgy megy jól az üzlet, ahogy van, miért kellene változtatni rajta. Amint az apját győzködte gondolatban, Cal meghallott egy kattanást, ami azt jelezte, hogy új e-mailje érkezett. Odaballagott, és látta, hogy Quinntől jött üzenet. Szia, Életem Szerelme! Nem akartam telefonálni, hátha éppen nyakig vagy valamiben, bármi legyen is az, amiben nyakig kell lenned. Tudasd velem, ha majd ráérsz. Addig is Black Helyi Meteorológiai Szolgálata jelenti: a mai hőmérséklet elérheti a 9 °C-t, többször is kisüt a nap. Nem valószínű csapadék. A holnapi előrejelzés szerint napos idő várható, 10 °C maximum hőmérséklettel. Hozzátéve a saját megfigyeléseimet, egyre nagyobb füves foltokat látok az előkertben, és a hátsó udvarban is. Az erdőben valószínűleg több a hó meg a sár, de, drágám, ideje felnyergelni és útra kelni. Az én csapatom elkészülhet holnap kora reggelre, és hozunk elegendő ellátmányt is. Ezenkívül Cyb igazolta a Clark-ág kapcsolatát, és most éppen valami Kinski-ágakon mászik végig, hogy arról is meggyőződjön. Úgy gondolja, talán van valami ötlete egy pár hellyel kapcsolatosan, ahol Ann Hawkins meghúzódhatott, vagy legalábbis ahová elment, hogy megszülje a fiait. Elmondom, ha találkozunk. Tudasd velem, amint tudod, hogy megfelel-e a holnap. Millió puszi, Quinn (Tudom, hogy az egész millió puszizás dolog nyálas, de úgy gondoltam, illedelmesebb így befejezni, mint azzal, hogy bárcsak átjönnél, és ellátnád a bajom. Még ha valójában ezt gondolom is.) Az utolsó részen elmosolyodott a férfi, még ha a levél egészétől megfájdult is a feje.
Egy-két napig teljesen indokoltan halogathatja a kirándulást. Nem várható el Foxtól, hogy lemondja a bejelentett ügyfeleit vagy a bírósági tárgyalásait egy csettintésre, és ezt Quinn is megértené. De ha erre akar hivatkozni, akkor tisztességesen kell eljárnia. Kissé bosszankodva küldött egy e-mailt Foxnak, hogy megkérdezze, mikor tud időt szakítani az erdei kirándulásra. A bosszúsága nőtt, amikor Fox azonnal válaszolt. Péntek jó. Délelőtt szabad, és szabaddá tehetem az egész napot, ha szükséges. – A francba! Cal igyekezett a koponyája hátsó zugába száműzni a fejfájást. Mivel az e-mail nem hozott szerencsét neki, Quinnt személyesen fogja felkeresni az ebédszünet alatt. Amikor Cal délben zárni készült, Bill Turner megállt az iroda ajtajában. – Öö, megjavítottam a vécét a női mosdóban, a földszinten. És a hűtő azért folyt, mert egy csövet ki kellett cserélni benne. – Köszönöm, Bill – felelte Cal, a kabátját magára kerítve. – Van némi elintéznivalóm a városban. Nem tart tovább egy óránál. – Rendben van. Azon tűnődtem, öö… – Bill megdörgölte az állát, aztán hagyta, hogy a keze az oldalához hulljon. – Azon tűnődtem, vajon Gage bejön-e a következő pár napban. Vagy esetleg, én kiszaladhatnék a házadba, hogy váltsak vele egy pár szót. Kemény dió, gondolta Cal, és az időt húzva megigazgatta a kabátját. – Nem tudom, hogy be akar-e jönni, Bill. Nem említetette. Azt hiszem… Nos, nézze, én adnék neki egy kis időt. Várnék egy kicsit, mielőtt megteszi az első lépést. Tudom, hogy maga szeretné… – Rendben. Semmi baj. Megértem. – A francba – motyogta Cal, amint Bili kiment. – A francba. Neki Gage mellé kellett állnia ebben, hogy is tehetett volna mást? A maga szemével látta, mit tett Bill nadrágszíja Gage-dzsel gyerekkorukban. De ugyanakkor azt is tapasztalta, mennyire megváltozott Bill az utóbbi pár évben. És nem látta-e éppen most a szomorúságot, bűntudatot, sőt, a végtelen fájdalmat Bili arcán? Úgyhogy bármelyik irányba lépett, Cal tudta, hogy bűntudata lesz miatta, és kellemetlenül érzi majd magát. Egyenesen kisétált az épületből, és átment Quinnhez. A lány kitárta az ajtót, és berántotta Calt. Mielőtt a férfi egy szót is szólhatott volna, Quinn karja szorosan összezárult a nyaka körül, és az ajka lecsapott Cal ajkára. – Reméltem, hogy te vagy az. – Még szerencse, hogy én vagyok, mert Gregnek, az UPC-s fickónak esetleg téves elképzelései támadnának egy ilyen fogadtatástól. – Ő is nagyon aranyos. Gyere be a konyhába. Épp most jöttem le kávét főzni. Mindnyájan különböző dolgokon ügyködünk odafent. Megkaptad az e-mailemet? – Aha. – Szóval, megyünk holnap? – pillantott hátra a válla fölött, amint felnyúlt a kávéért. – Nem, a holnap nem jó. Fox nem tud időt szakítani pénteknél előbb. – Ó. – A szája durcásan lebiggyedt, de csak egy pillanatig. – Hát, rendben. Akkor legyen péntek. Addig is olvasunk, kutatunk, dolgozunk tovább. Cyb úgy gondolja, talált pár jó lehetőséget a… – Mi az? – kérdezte figyelmesen nézve a férfi arcába. – Mi a baj? – Na jó. Cal tett két tétova lépést az asztal felé, aztán vissza, végül megszólalt.
– Rendben, megmondom. Nem akarom, hogy odamenj. Hallgass egy percre, jó? – mondta sietve, amikor látta, hogy Quinn tiltakozni akar. – Azt kívánom, bárcsak volna rá valami mód, hogy visszatartsalak. Bárcsak figyelmen kívül hagyhatnám azt a tényt, hogy mindnyájunknak mennie kell. Tudom, hogy te is része vagy ennek az egésznek, és tudom, hogy vissza kell menned a Pogánykőhöz. Tudom, hogy sokkal több minden lesz még, amiben részt kell majd venned, és nem vagyok tőle boldog. Azt hiszem, annyit azért kívánhatok, hogy bárcsak valahol biztonságban volnál, amíg ez az egész véget nem ér. Ezt kívánhatom, még ha tudom is, hogy nem lehet így. És ha most emiatt ki akarsz akadni, hát tessék. Quinn egy pillanatnyi csend után megkérdezte. – Ebédeltél már? – Nem. De ennek mi köze az egészhez? – Csinálok neked egy szendvicset – és ilyen ajánlatot ritkán teszek. – Akkor most miért? – Mert szeretlek. Vedd le a kabátodat. Szeretlek azért, amit mondtál – kezdte Quinn, amint a hűtőben alapanyagokat keresett a szendvicshez. – Azért, hogy tudatni akartad velem, hogyan érzel az egésszel kapcsolatban. Ha megpróbáltál volna rámparancsolni, hogy maradjak ki belőle, vagy ha hazudtál volna, vagy megpróbáltál volna eltéríteni, máshogy éreznék. Akkor is szeretnélek, mivel ezt nem lehet csak úgy lerázni magamról, de dühös lennék, és csalódott miattad. A dolgok jelenlegi állása szerint, Cal, meg kell mondanom, rettenetesen örülök, és pokolian elégedett vagyok magammal, hogy sikerült a tökéletes fickót megcsípni magamnak. Aki pont olyan, amilyen nekem kell. Két csinos háromszögbe vágta a szendvicset, és a férfi elé tartotta. – Kávét kérsz, vagy tejet? – Amit te iszol, az nem tej, csak fehér víz. A kávé jó lesz, kösz. Beleharapott a teljes kiőrlésű kenyérből készített búzacsírás, pulykás szendvicsbe. – Ez egész jó. – Csak ne szokj hozzá túlságosan a szolgáltatáshoz. Hátrapillantott a válla felett, ahogy a kávét töltötte. – Korán kéne indulnunk pénteken, nem gondolod? Mondjuk hajnalban. – Aha. – Szabad kezével megérintette a nő arcát. – Amint világos lesz, indulunk. Mivel Quinn-nel szerencséje volt, és még egy ebéd is kisült a dologból, Cal úgy döntött, beszél Gage-dzsel is. Amint Lumppal a házba léptek, megérezte az étel illatát. És mikor hátraballagott a konyhába, ott találták Gage-et, amint éppen meghúzott egy sört, miközben valamit kevergetett egy lábosban. – Főztél? – Chilit. Éhes voltam. Fox telefonált. Azt mondja, pénteken kirándulni visszük a hölgyeket. – Aha. Amint pirkad. – Érdekes lesz. – Túl kell esnünk rajta. Cal ételt rakott Lump tányérjára, aztán ő is elővett egy sört. És, gondolta, azon is túl kell esnie, amire most készül. – Beszélnem kell veled apádról. Cal látta, amint Gage bezáródik. Mintha lecsaptak volna egy kapcsolót, vagy valaki csettintett volna az ujjával, az arca egyszerre kifejezéstelenné vált. – Nálad dolgozik, ez a te ügyed. Nekem nincs mit mondanom. – Megvan rá minden jogod, hogy kizárd őt az életedből. Nem vitatom. Csak tudatni akartam, hogy kérdezősködik rólad. Látni akar. Nézd, már öt éve józan. Tudom, ha ötven éve lenne józan, az sem változtatna azon, ahogy veled bánt. De ez egy kisváros, Gage, és nem kerülheted el örökké. Úgy gondolom, el akar mondani neked pár dolgot, és talán jobb lenne,
ha meghallgatnád, és túl lennél rajta. Ennyi az egész. Gage nem véletlenül élt a pókerből. Mikor megszólalt, semmi érzelem nem látszódott az arcán, nem hallatszott a hangjában. – Én meg úgy gondolom, hogy kiszállhatnál ebből. Nem kértelek rá, hogy közvetíts közöttünk. Cal békítően felemelte a kezét. – Rendben. – Úgy tűnik, az öreg nem tud zöld ágra vergődni velem. Ezt nem tudja jóvátenni, Cal. Nem érdekel a bűnbánata. – Rendben. Nem akarlak meggyőzni. Csak tudatni akartam veled. – Most már tudom. Amikor péntek reggel az ablaknál állva Cal figyelte, ahogy a reflektorok fénye belehasít a hajnali szürkületbe, felötlött benne, majdnem egy hónap telt el azóta, hogy Quinn először odahajtott a házához. Hogy történhetett, hogy változhatott meg ennyi minden ilyen rövid idő alatt? Nem egészen egy hónap telt el azóta, hogy először vezette be Quinnt az erdőbe. Amikor elvitte a Pogánykőhöz. Ez alatt a néhány rövid hét alatt Cal megtudta, hogy nemcsak az ő és a két vértestvérének a sorsa az, hogy szembenézzenek ezzel a fenyegetéssel. Három nő is volt már velük, akiket ugyanúgy érintett mindez. És ő fülig szerelmes volt az egyikbe. Nem mozdult onnan, ahol állt. Figyelte, amint Quinn kiszáll Fox furgonjából. A sötét kötött sapka alól vállára omlott világos haja. Élénkpiros dzsekit viselt, és ütött-kopott túrabakancsot. Cal látta nevető arcát, amint mond valamit Cybilnek, és a lélegzete kis felhőkké áll össze a kora hajnali hűvösben. Quinn eleget tud ahhoz, hogy féljen, Cal tisztában volt vele. De a lány nem volt hajlandó hagyni, hogy a félelem diktálja a lépéseit. A férfi arra gondolt, bárcsak ő is elmondhatná ezt magáról, mivel most már többet kockáztatott, mint eddig. Most már vele volt Quinn is. Figyelte őket az ablakból, amíg meg nem hallotta, hogy Fox kulcsa fordul a zárban. Akkor lement, hogy csatlakozzon hozzájuk, miután összeszedte a holmiját. Köd gomolygott az éjszaka kőkeményre fagyott talaj fölött. Cal tudta, hogy délre ismét sáros lesz az ösvény, de egyelőre könnyen és gyorsan haladtak. Itt-ott a hidegebb zugokban még mindig volt egy-egy hófolt, és Cal felismerte benne egy, az erdőben kószáló szarvas patájának a lenyomatát. Layla ennek nagyon megörült. Ha bármelyikükben volt is szorongás, jól álcázták, legalábbis a túrának ebben az első szakaszában. Minden egészen más volt, mint azon a réges-régi napon, júliusban, amikor ő, Fox és Gage tette meg ezt az utat. Most nem volt velük a zajláda, amely rapet és heavy métált harsogott, nem volt sütemény, sem ártatlan, fiatalos izgalom a titkos kirándulás meg a rájuk váró éjszaka miatt. Soha többé nem voltak már olyan ártatlanok. Azon kapta magát, hogy kezét az arcához emeli, ahová a szemüvege szokott lecsúszni az orrnyergéről. – Hogy vagy, kapitány? – Quinn kissé kilépett, hogy az övéhez igazítsa a tempóját, és könnyedén belebokszolt a karjába. – Jól. Csak arra a napra gondoltam. Forróság volt, és minden zöldelt. Eszembe jutott Fox ostoba zajládája. Anyám limonádéja meg a sütije. – Szakadt rólunk a veríték – szólalt meg mögötte Fox. – Mindjárt a Hester-tónál leszünk – szólalt meg Gage, megszakítva az emlékezést. A víz inkább futóhomokra emlékeztette Calt, mint a hűvös és tiltott medencére, amelybe ő
meg a barátai belevetették magukat olyan sok éve. Elképzelte, hogy ha most bemenne a vízbe, a tó lehúzná őt a mélybe, egyre mélyebbre, és sosem látná többé a napvilágot. Megálltak, mint akkor régen, csak most kávét ittak limonádé helyett. – Itt is járt a szarvas – mutatott Layla a földre. – Azok szarvasnyomok, igaz? – Szép kis szarvas – válaszolt Fox. – Mosómedve. Megfogta a lány karját, és a lábnyomokra mutatott. – Mosómedve? – Layla széles mosollyal lehajolt, hogy jobban lássa. – Mi minden lehet még az erdőben? – Néhány druszám, vadpulyka, és néha-néha – bár inkább északon – medvét is láthatsz. A lány hirtelen felegyenesedett. – Medvét. – Főleg északon – ismételte meg Fox, de ez jó ürügy volt, hogy megfogja a lány kezét. Cybil a tó partján guggolt a vízre meredve. – Egy kicsit hideg van ahhoz, hogy megmártózz benne – mondta neki Gage. – Hester itt fojtotta vízbe magát – mondta Cybil felpillantva. – És amikor aznap bementél, te láttad – mondta Calnak. – Aha. Igen. Láttam. – És te meg Quinn láttátok őt gondolatban. Layla álmodott róla. Mintha valóság lett volna. Úgyhogy… talán én is elcsíphetek valamit. – Én azt hittem, te előre látsz, nem a múltba – vetette közbe Cal. – Úgy van, de az erősebb rezgéseket én is felfogom bizonyos emberekről meg helyekről. Mit gondolsz? – Hátrapillantott Gage-re. – Tandemben esetleg többre megyünk. Benne vagy? Gage szó nélkül nyújtotta a kezét. Cybil belekapaszkodott, és felállt. Egymás mellett állva meredtek a nyugodt, barna felszínre. A víz forrni kezdett, és nagy hullámokat vert. Az örvénylő habokból fehér tarajú hullámok szöktek az égnek, bömbölő hang kíséretében, mintha egy tenger vad viharral ülte volna a nászát. És hirtelen kinyúlt egy kéz, és megragadta a partszegélyt. Aztán kihúzta magát a partra abból az örvénylő vízből. Hester az erőfeszítéstől vagy talán az őrülettől vicsorgott. A bőre csontfehér, a nedves haja összegubancolódott, a szeme sötét és üveges volt. Cybil hallotta magát, amint felsikolt, mikor Hester Deale karja kinyújt, összezárult körülötte, és az asszony vonszolni kezdte az örvénylő, barna víz felé. – Cyb! Cyb! Cyb! Amint küszködve visszatért, Hester helyett Gage karjában találta magát. – Mi az ördög volt ez? – Be akartál menni. Cybil nem mozdult; érezte, hogy a szíve erősen kalapál Gage mellkasán. Quinn keze továbbra is erősen szorította a vállát. Cybil még egyszer a tó nyugodt felszínére nézett. – Az igen kellemetlen lett volna. Még mindig reszketett egész testében, de, gondolta Gage elismerően, a hangja tárgyilagos maradt. – Láttál valamit? – kérdezte a férfitól Cybil. – Tajtékzott a víz. Ő kijött, te pedig kezdtél előredőlni. – Megragadott. Át… átölelt. Legalábbis így gondolom, de nem tudtam eléggé összpontosítani, hogy megérezzem, mit érzett. Talán ha még egyszer megpróbálnánk… – Tovább kell mennünk – szólt közbe Cal. – De hát csak egy perc volt az egész. – Inkább kis híján tizenöt – helyesbített Fox. – De… – Cybil észrevette, hogy még mindig Gage-hez simulva áll. Kibontakozott a férfi
öleléséből – Neked is olyan hosszú időnek tűnt? – Nem – felelte Gage. – Pillanatok alatt történt. – Tévedtek. – Layla megtöltötte kávéval a termosz fedelét, és Cybilnek nyújtotta. – Mi azon vitatkoztunk, hogy visszahúzzunk-e, és ha igen, hogyan. Quinn azt mondta, hagyjunk még egy pár percig, mert néha időbe telik, míg belemelegszel. – Hát, egy percnek tűnt, nem többnek, az egész. És még soha nem éreztem ilyesmit. Cybil ismét Gage-re nézett. – Én sem. Úgyhogy én a te helyedben mostanában nem mártóznék meg ebben a vízben. – Inkább egy szép kék medencét választok a közepén bárral. – Bikinis Margarita – szólt közbe Quinn, megsimítva Cybil karját. Cybil elkapta Quinn kezét, és megszorította. – Jól vagyok, Q. – Én fizetem az első kört abból a Margaritából, ha ezen túl leszünk. Mehetünk tovább? – szólalt meg Cal. Felrántotta vállára a hátizsákját és megfordult. Aztán megrázta a fejét. – Ez így rossz. – Elhagyjuk a kísértet lakta tavat, hogy átvágjunk a démoni erdőn. – Quinn kipréselt magából egy mosolyt. – Mi lehetne ebben rossz? – Nem ez a jó ösvény – intett Cal a csapás felé. – Ne ez a megfelelő irány. Felhunyorított a napra, és előhúzta a régi cserkész-iránytűt a zsebéből. – Sosem gondoltál még rá, hogy beszerezz helyette egy GPS-t? – kérdezte Gage. – Ez is megfelel a célnak. Látjátok, innen nyugat felé kell tovább mennünk. Az az ösvény pedig északnak vezet. Szerintem az az ösvény nem is lehetne itt. – Nincs is. – Fox szeme résnyire szűkült és elsötétült. Nincs ott ösvény, csak sűrű bozót, és vadul burjánzó aljnövényzet. Elfordult, és egy másik irányba mutatott. – Az ösvény arra van – intett nyugat felé. – Nem könnyű észrevenni, olyan, mintha egy sáros üvegen néznél át, de… Layla előrelépett, és megfogta Fox kezét. – Kösz. Most jobb. – Egy terjedelmes fára mutatsz – szólalt meg Cybil. – Az nincs ott igazából. Layla kezét fogva Fox előreindult. A hatalmas tölgy képe darabokra hullott, amint Fox keresztülment rajta. – Ügyes trükk – füttyentett Quinn. – Szóval Twisse nem akarja, hogy odamenjünk a tisztásra. Majd én megyek elöl. – Én megyek elöl. – Cal elkapta a karját, és maga mögé tuszkolta a lányt. – Nálam van az iránytű. Elég volt egy pillantást vetnie a barátaira, és azok beálltak a sorba. Fox középre, Gage pedig leghátra, közrefogva a nőket. Amint a csapás eléggé kiszélesedett, Quinn felzárkózott Cal mellé. – Így kell továbbmennünk. – Hátrapillantott, és látta, hogy a másik két nő is követte a példáját, és most mindketten a saját párjuk mellett haladtak. – Így kapcsolódunk egymáshoz, Cal. Három pár, egy hatfős csoport. Bármi oka legyen is, így van kitalálva. – Egyenesen belesétálunk valamibe. Nem tudom, hogy mi az, de egyenesen belevezetlek téged meg a többieket. – Mindnyájan felnőttek vagyunk, Cal. – Átnyújtotta a férfinak az üveg vizet, amit a kabátja zsebében hozott. – Nem tudom, azért szeretlek-e, mert maga vagy a két lábon járó felelősség, vagy ennek ellenére.
– Mindegy, feltéve, hogy szeretsz. És ha már szeretsz, esetleg elgondolkodhatnánk rajta, hogy összeházasodjunk. – Nekem tetszik az ötlet – felelt a nő egy pillanat múlva –, ha kíváncsi vagy a véleményemre. – Naná. Ostoba módja a lánykérésnek, gondolta Cal, és nevetséges helyszínt választott hozzá. Viszont amikor nem lehet biztosan tudni, mi vár ránk a következő kanyaron túl, meg kell ragadni gyorsan és szorosan, amink van. – Történetesen egyetértek veled. Még azt tenném hozzá, hogy különösen az anyám nagyon meg akarja majd adni a módját – nagy felhajtás, nagy parti, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. – Véletlenül ezzel is egyetértek. Mennyire szeret az anyád telefonon vagy e-mailben kommunikálni? – Él-hal érte. – Remek. Összehozom az én anyámmal, és nekiláthatnak a szervezésnek. Mennyire zsúfolt a szeptemberi programod? – Szeptember? Quinn figyelmesen nézte a téli erdőt; nézte, amint egy mókus felszalad egy fa törzsén, és végigfut egy vastag ágon. – Fogadni mernék, hogy Hawkins-völgy gyönyörű szeptemberben. Még mindig zöld, de már benne van a közelgő színek ígérete. – Én közelebbi időpontra gondoltam. Mondjuk áprilisra, vagy májusra. Előtte, gondolta Cal. Július előtt, ami véget vethet mindennek, amit szeret. – Időbe telik megszervezni egy világra szóló lakodalmat. Ahogy a lány ránézett, Cal megértette, hogy olvas a gondolataiban. – Utána, Cal. Miután győztünk. Még egy ok az ünneplésre. Amikor mi… Elhallgatott, amikor a férfi megérintette az ujjával az ajkát. Most, hogy minden mozgás és beszélgetés félbeszakadt, jól hallható volt a hang. A vad, fenyegető morgástól végigfutott a hideg a hátukon. Lump nyüszítve a földre lapult. – Most ő is hallja. Cal megmoccant, és egy szinte észrevétlen mozdulattal úgy helyezkedett, hogy Foxszal közrefogják Quinnt. – Nem hiszem, hogy olyan szerencsénk volna, hogy ez csak egy medve – köszörülte meg a torkát Layla. – De bárhogy van is, szerintem tovább kell mennünk. Bármi legyen is az, nem akarja, hogy megközelítsük, úgyhogy… – Szamárfület mutatunk neki – fejezte be Fox. – Gyere Lump, gyere ide. A kutya reszketve, de felállt Cal utasítására, és a férfi lábához simulva továbbment az ösvényen a Pogánykő irányába. A farkas, mert Cal nem nevezte volna kutyának azt a dolgot, a tisztás bejáratánál állt. Hatalmas volt és fekete, valahogy emberinek tűnő szemekkel. Lump megpróbálta egy erőtlen vicsorgassál viszonozni a mély hangú, fenyegető morgást, aztán újra Cal lábához húzódott. – Ezen is megpróbálunk átmenni? – érdeklődött Gage hátulról. – Ez nem olyan, mint a hamis ösvény volt – rázta meg a fejét Fox. – Nem valóságos ugyan, de mégis ott van. – Rendben. – Gage kezdett kibújni a hátizsákjából. Az a dolog pedig előrevetette magát. Mintha úszott volna a levegőben, gondolta Cal, csupa izom és éles fog. Védekezően ökölbe szorította a kezét, de nem volt mi ellen harcolnia. – Éreztem… – Quinn lassan leengedte a karját, amelyet felkapott, hogy védje az arcát. – Aha. Ezúttal nem csak a hidege volt. Cal megragadta a lány kezét, és közelebb vonta.
– Súlya is volt, bár csak egy pillanatig, és tömege. – Eddig sosem tapasztaltuk ezt, még a Hetes alatt sem – jegyezte meg Fox, az erdőt fürkészve az ösvény két oldalán. – Bármilyen alakot öltött is Twisse, bármit láttunk is, sosem volt valójában ott. Mindig csak a gondolataink kivetülése volt. – Ha képes szilárd alakot ölteni, képes közvetlenül megsebezni minket – mutatott rá Layla. – És ő is megsérülhet. – A lány mögött Gage előhúzott egy 9 milliméteres Glockot a hátizsákjából. – Okos gondolat – jegyezte meg hűvösen Cybil. – Jézusom, Gage, hol a pokolban szerezted? – Egy ismerős fickótól lent D. C-ben – felelte Gage Fox-nak. – Itt akarunk továbbra is ácsorogni, vagy bemegyünk? – Ne fogd rá senkire – förmedt rá Fox. – Rajta van a biztonsági zár. – Mindenki ezt mondja, mielőtt véletlenül kilyukasztja a legjobb barátja fejét. Beléptek a tisztásra, és odamentek a kőhöz. – Te jó Isten, de gyönyörű – suttogta Cybil a kő felé közelítve. – Valószínűleg nem természeti képződmény, ahhoz túl tökéletes. Ezt megtervezték, és kultikus célra szánták, szerintem. És meleg. Fogjátok meg. – A kő meleg – mondta megkerülve. – Bárkinek, akibe szorult egy kis érzés, tudnia, éreznie kell, hogy ez megszentelt föld. – Kinek? – vágott vissza Gage. – Mert ami előjött belőle huszonegy éve, az nem volt csupa fény és nyájasság. – De nem volt csupa sötét sem. Mindkettőt éreztük – nézett Cal Foxra. – Mindkettőt láttuk. – Aha. Csak éppen a nagy, fekete, ijesztő tömeg kötette le a figyelmünket, miközben valami ledöntött minket a lábunkról. – De a másik szinte mindenét nekünk adta, én úgy gondolom. Én nemcsak egyetlen karcolás nélkül sétáltam ki innen, hanem tökéletes látással, és pokolian jó immunrendszerrel is. – Begyógyultak a karomon a karcolások és a zúzódások is, amiket akkor szereztem, amikor Napperrel birkóztam – vont vállat Fox. – Azóta egy napot sem voltam beteg. – Veled mi a helyzet? – kérdezte Cybil Gage-től. – Történt valami csodás gyógyulás veled? – Egyikünkön sem volt semmiféle sebhely a robbanás után – szólt közbe Cal. – Semmi vész, Cal. A csapat előtt nincs titok. Az öregem elvert a szíjával az előző éjjel, mielőtt elindultunk ide. Szokása volt, ha leitta magát. Amikor bejöttem, tele volt hurkákkal a hátam, de mire kimentem innen, eltűntek. – Értem. – Cybil hosszan nézett Gage szemébe. – Az a tény, hogy védelmet kaptatok, meg a speciális képességeitek alkalmassá tettek benneteket arra, hogy álljatok a sarat, hogy úgy mondjam. Máskülönben csak három gyámoltalan kisfiú lettetek volna. – Tiszta. – Layla megjegyzésére mindenki odanézett, ahol a lány a kő mellett állt. – Ez jut róla az eszembe. Nem hiszem, hogy valaha is áldozati kőnek használták volna. Nem érezni vért és halált, sötét erőket. Tisztának érzem. – Én láttam rajta vért – választott Gage. – Láttam a követ égni. Hallottam a sikolyokat. – Nem erre szánták. Talán ez az, amit Twisse akar. – Quinn a kőre helyezte a tenyerét. – Bemocskolni, megfordítani a hatalmát. Ha sikerül neki, ő fogja birtokolni. Nem igaz, Cal? – Így van. A férfi Quinn keze fölé tartotta a kezét. – Kész vagy? A lány bólintására ráhelyezte a tenyerét Quinn kövön lévő kezére. Először csak őt látta, Quinnt. A bátor tekintetét. Aztán a világ meglódult hátrafelé, lepergett húsz év, látta a kisfiút, aki ő volt valaha, amint a barátaival megsebzik a csuklójukat,
hogy vérszerződést kössenek. Aztán elrohantak visszafelé évtizedek, évszázadok, a lobogó lángokig és sikolyokig, miközben a kő fehéren és hűvösen állt a körülötte izzó pokol közepén. Tovább haladtak visszafelé, egy másik télutóig, ahol Giles Dent úgy állt Ann Hawkinsszal, ahogy most ő állt Quinn-nel. Cal ajkán Dent szavai szóltak. – Csak nyárig van időnk. Ezen nem tudok változtatni, még a te kedvedért sem. A kötelesség előbbrevaló az irántad érzett szerelmemnél, és a szeretetnél az életek iránt, akiket létrehoztunk. Kezével megérintette az asszony hasát. – Mindennél jobban kívánom, bárcsak veletek lehetnék, amikor ők a világra jönnek. – Hadd maradjak. Szerelmem. – Én vagyok az őrző, te vagy a remény. Nem tudom elpusztítani a bestiát, csak gúzsba kötni egy darabig. De téged nem hagylak el. Ez nem halál, hanem végtelen küzdelem, olyan harc, amelyet csak én vívhatok meg. Ez addig tart, amíg a belőlünk származók véget nem vetnek neki. A belőlünk származók megkapnak mindent, amit én megadhatok, erre megesküszöm neked. Ha ők győzedelmeskednek a maguk idejében, én ismét veled leszek. – Mit mondjak nekik az apjukról? – Hogy szerette az anyjukat és őket, teljes szívével. – Giles, emberi formája van. Egy ember vérezhet és meghalhat. – Az nem ember, és nincs elég erőm elpusztítani őt. Ez azokra vár, akik utánunk jönnek. Az szintén létrehozza a maga utódait. Nem szerelem által. De nem olyanok lesznek, amilyennek szánja őket. Nem birtokolhatja őket, nem érheti el, sőt nem is láthatja őket. Erről kell gondoskodnom. Nem én vagyok az első, Ann, de én vagyok az utolsó. Ami belőlünk származik, az lesz a jövő. Az asszony az oldalára szorította az egyik kezét. – Megmozdultak – suttogta. – Giles, mikor ér már véget? A sok élet, amit eddig éltünk, a sok öröm és fájdalom, amit megértünk? Mikor lesz végre nyugtunk? – Te légy a szívem – emelte ajkához a férfi a nő kezét. – Én pedig a bátorságod leszek. És egyszer újra megtaláljuk egymást. Könnyek gördültek le Quinn arcán, amint halványodni kezdtek a képek. – Csak mi vagyunk nekik. Ha mi nem találjuk meg a módját, örökre elvesztek egymásnak. Úgy éreztem, mintha megszakadna a szíve. – Dent hitt abban, amit tett, amit tennie kellett. Hitt bennünk, bár nem látott mindent világosan. Nem hiszem, hogy látott minket, mindnyájunkat – mondta Cal körülpillantva. – Nem látott minket tisztán. De hitt bennünk. – Jó neki – mondta Gage megmozdulva. – De én egy kicsit jobban hiszek ebben a Glockban. Nem a farkas, hanem a fiú állt most a tisztás szélén. Gonoszul vigyorogva. Felemelte a két kezét, és megmutatta éles karmokban végződő ujjait. A déli napfény elhalványult, a hűvös levegő jeges lett. Mennydörgés dübörgött a téli égbolton. Olyan gyorsan, hogy Cal nem is tudta megakadályozni a váratlan mozdulatot, Lump előreugrott. A lény, amely fiúnak álcázta magát, visítva nevetett, és majomként felszaladt egy fára. Cal mégis észrevette, a másodperc törtrésze alatt. Meglátta a döbbenetet, és a félelmet az arcán. – Lődd le – kiáltott Cal Gage-nek, amint előrerontott, hogy megragadja Lump nyakörvét. – Lődd le a szörnyet! – Jézusom, nem gondolod, hogy egy golyó majd tényleg… Fox még be sem fejezte, amikor elsült Gage fegyvere. A férfi habozás nélkül célba vette a fiú szívét.
A golyó átsüvített a levegőn, és becsapódott a fába. Ezúttal mindenki látta a megdöbbenést a fiú arcán. Dühödt, fájdalmas ordításába beleremegett a föld. Gage könyörtelen céltudatossággal beleeresztette az egész tárat. A lény megváltozott. Megnőtt. Valami hatalmas, fenyegető tömeggé formálta magát, amely Cal fölé emelkedett, amint az elszántan állt előtte, minden erejével visszatartva az előrefeszülő és eszeveszetten ugató kutyát. A lény bűze, a hidege súlyosan csapott le Calra. – Még mindig itt vagyunk – kiáltotta Cal. – Ez a mi otthonunk, és te elmehetsz a pokolba. Megrogyott a felharsanó üvöltést kísérő széllökésben. – Jobb lesz, ha újratöltesz, mesterlövész – utasította Cybil Gage-et. – Tudtam, hogy inkább egy ágyút kellett volna vennem – morogta Gage, amint bekattintotta a teli tárat. – Nem a tiéd ez a hely – kiáltotta újra Cal. A szél kis híján ledöntötte a lábáról, és tőrként hasított a testébe a ruháján át. A szél sivításán át hallotta a pisztolylövéseket, és a lény dühe karomként zárult össze a torkán. Aztán Quinn szorosan melléállt. Fox pedig a másik oldalára. Végül egy vonalban álltak mind a hatan. – Ez a mi helyünk – kiáltott Cal. – A mi helyünk és a mi időnk. Nem veheted el a kutyámat, és nem veheted el a városomat. – Úgyhogy húzz a francba – javasolta Fox, és lehajolva felvett egy követ, aztán sebesen elhajította. – Hello, van pisztolyunk is. Fox vadul elvigyorodott, ahogy tépte őket a vad szél. – A kődobálás megalázó. Aláássa az önbizalmát. Haljatok meg itt! Ez nem hang volt, hanem hangok és a vad szél árja, amely a földre döntötte és szétszórta őket, mint a tekebábukat. – Aláássa, egy fenét. Gage feltérdelt, és újra tüzelni kezdett. – Te fogsz itt meghalni – mondta Cal hűvösen, amint a többiek Fox példáját követve köveket és botokat kezdtek hajigálni. Tűz söpört át a tisztáson. A lángok mintha jégszilánkok lettek volna. Füst csapott fel bűzös felhőkben a lény dühös üvöltésétől. – Meg fogsz itt halni – ismételte meg Cal. Előhúzva a tokjából a kését, előrerontott, hogy belemártsa a fortyogó fekete tömegbe. Az felsikoltott. A hang fájdalmas és dühödt volt egyszerre. Perzselő tűz és fagyos hideg kettős éle vágott Cal testébe, és valami láthatatlan erő elrepítette, mint egy kavicsot. Elakadó lélegzettel, a zuhanástól sajgó csontokkal újra feltápászkodott. – Meg fogsz itt halni – ezúttal kiáltotta, amint a kést szorosan markolva előrerontott. A lény, amely farkas volt, fiú, férfi és démon, gyűlölettől égő tekintettel nézett rá. Aztán eltűnt. – De nem ma. – A tűz kihunyt, a füst eloszlott, amint Cal előrehajolva próbált levegőhöz jutni. – Megsérült valaki? Rendben vagyunk mindnyájan? Quinn. Hé, Lump, hé. Csaknem hanyatt esett, amikor Lump felugrott rá, mancsát a vállára támasztotta, és megnyalta az arcát. – Vérzik az orrod. – Quinn négykézláb mászott oda hozzá, aztán a karjába kapaszkodva felemelkedett. – Cal – kezét végigfuttatta a férfi arcán, testén. Ó, Istenem, Cal. Még sosem láttam ilyen bátor, ilyen istenverte ostoba dolgot. – Hát, ja. – Dacos mozdulattal letörölte a vért. – Kihozott a sodromból. Ha ez volt a
legtöbb, ami kitelt tőle, hát ez nem volt túl sok. – Egy jó nagy adag ital meg egy jó, forró fürdő, az kell most nekünk. – szólalt meg Cybil. – Layla, jól vagy? – Jól – Layla ádáz arckifejezéssel simított végig égő arcán. – Jól vagyok. Megfogta Fox feléje nyújtott kezét, és talpra állt. – Elriasztottuk. Ráijesztettünk és elmenekült. – Még annál is jobb. Megsebesítettük. Quinn minden ízében reszketve vett néhány nagy lélegzetet, aztán Lumphoz hasonlóan ő is Cal nyakába ugrott. – Mind jól vagyunk. Te csodálatos voltál. Egyszerűen hihetetlen voltál. Ó, Istenem, Cal, csókolj meg! Cal megcsókolta a síró és nevető lányt. Szorosan magához ölelte, megértve, hogy bár sok mindenre meg kell még találniuk a választ, az ő számára Quinn a legfontosabb. Rájött, hogy nem fognak elbukni. – Győzni fogunk – eltartotta magától a lányt, hogy a szemébe nézhessen. Az ő tekintete nyugodt volt, tiszta és elszánt. – Korábban sosem hittem benne, nem igazán. De most már igen. Most már tudom, Quinn. Ajkát a lány homlokára tapasztotta. – Győzni fogunk, és szeptemberben összeházasodunk. – Az biztos – felelte Quinn, és ismét átölelte. Cal arra gondolt, egyelőre elég ez a győzelem. Ez kitart a következő alkalomig. És legközelebb jobban felfegyverkeznek majd. – Menjünk haza. Hosszú az út, és pokolian sok a dolgunk. Quinn még egy pillanatig szorosan hozzásimult, és átölelte, míg ő a lány feje fölött a vértestvérei szemébe nézett. Gage bólintott, és a pisztolyt visszalökte a hátizsákba, amit a vállára vett, és átvágott a tisztáson az ösvényhez. A nap felragyogott fölöttük, és elült a szél. Elhagyták a tisztást, és átvágtak a téli erdőn, három férfi, három nő, meg egy kutya. A tisztás közepén némán állt a Pogánykő várva, hogy visszatérjenek.
