NORA ROBERTS FORRÓ JÉG. GoldBook

NORA ROBERTS

FORRÓ JÉG

GoldBook

1

Azon kapta magát, hogy legszívesebben megcsókolná… annyira durvának, nyugtalannak és ziláltnak tűnt, amilyennek csak egy egész éjszakás, vad szeretkezés után tűnik egy férfi. Vajon milyen lehet Dougles Lord az ágyban? Könyörtelen. Whitney érezte, hogy már ettől a gondolattól is némileg hevesebben ver a szíve. Douglas bőre dohány– és izzadságszagot árasztott. Minden mozdulatából sugárzott, hogy szeret gyorsan élni és élvezi, ha borotvaélen táncol. Whitney szívesen megtapasztalta volna, milyen érzés, amikor ajkához ér a férfi izgató szája – de úgy vélte, jobb, ha ezzel még vár. A csók után talán képes lenne megfeledkezni arról, hogy meg kell előznie, legalább egy lépéssel. – Az a helyzet – súgta, miközben ujjaival lustán beletúrt Douglas hajába, és ajkai szétnyíltak. Akárcsak Douglasé –, hogy Maxie bácsi gond nélkül szerez neked egy útlevelet, és a harmincnapos madagaszkári vízumot is könnyedén elintézi mindkettőnknek. Huszonnégy órán belül. – Hogyan? Whitney döbbenten figyelte, ahogy a férfi szenvedélytől fűtött hangja hirtelen tárgyilagosan üzletiessé vált. – Gondolj a megfelelő kapcsolatokra, Douglas – közölte jókedvűen. – Elvégre mire valók a társak? Douglas elismerően pillantott végig rajta. Még a végén valóban hasznát veszi az ismeretségüknek. Sőt ha nem vigyáz, előbb-utóbb nélkülözhetetlenné válik…

2

A szerzőtől (J. D. Robb néven) a GoldBook Kiadó gondozásában megjelent: Meztelenül a halálba A halál fényében Halhatatlan a halálban Mámoros halál Halálos szertartás Halálos bosszú Halálos ünnep Halálos összeesküvés Halálos hűség A halál szemtanúi Halálos ítélet Halálos árulás Halálos csábítás Halálos születésnap Halálos ártatlanság Halálos képmás Halálos hasonmás Halálos válás Halálos látomás Halálos menekülés Halálos származás Halálos emlék Halálos születés Halálos szellemjárás (A Botlás az éjszakában c. novelláskötetben) Halálos tisztaság Halálos alkotás Halálos éjfél (a Csöndes éj c. novelláskötetben) Halálos közjáték (a Szenvedély téren és időn túl c. novelláskötetben) Halálos idegen A szerzőtől a Gold Book kiadó gondozásában megjelent: A sors útjai A mágia útjai A szív útjai Nyílt titkok A bosszú csapdájában

3

Eredeti cím: Hot Ice Copyright © 1987 by Nora Roberts Borítóillusztráció copyright © 2003 by Alan Ayers All rights reserved Fordította: Kiss Tamás Tördelés, tipográfia: GoldBook Kft. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 963 426 107 0 Kiadja a GoldBook Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

4

BRUCE-NAK, aki megmutatta, hogy a szerelem a legnagyobb kaland

5

Első fejezet Az életéért rohant. Ráadásul nem először, és l abban reménykedve kapkodta a lábát a Tiffany elegáns kirakata előtt, hogy nem is utoljára. Hűvös volt az éjszaka, az áprilisi eső síkos nyálkával vonta be a járdát és az úttestet. Még Manhattanben is a tavasz ígéretét hozta a szél. A verejtékező férfi azonban mit sem törődött ezzel. Túlságosan is közel voltak hozzá az üldözői. Ezen a kései órán egy nyugodt, szinte kihalt Ötödik sugárút fogadta. Jármű alig járt; csak a hunyorgó utcalámpák birkóztak az éjszakával. Itt nem tudott elvegyülni a tömegben. Az Ötvenharmadik sarkára érve eszébe ötlött, hogy akár a Tishman-épület alatt, a metróval is folytathatná a menekülést – ám ha az üldözői észreveszik, megeshet, hogy soha többé nem látja a felszínt. A háta mögött megcsikordult egy autó kereke, mire Doug villámgyorsan befordult a Cartier sarkán. Halk pukkanást hallott, ahogy elsütöttek egy hangtompítós pisztolyt, majd égő fájdalom hasított a felkarjába, ám még ekkor sem lassított. Csaknem azonnal megérezte a vér szagát. Kezdett rosszul lenni, azonban nem hagyta nyugodni az érzés, ha elkapják, még ennél is sokkal, de sokkal rosszabb történik vele. Az Ötvenkettedikhez érve megpillantott néhány embert – egyesek csoportba verődve álltak, mások nyugodtan sétáltak. Hangos beszélgetés és zene hallatszott. Már nem kapkodta zihálva a levegőt. Igyekezett nyugodtan lélegezni, miközben halkan megállt egy vörös hajú nő mögött. Hat láb magasra nőtt, de a nő így is magasabbnak bizonyult nála négy-öt hüvelykkel. Viszont csak feleolyan széles volt. Ütemesen ringatta a testét a nála lévő magnóból áradó zene ütemére. Doug úgy érezte, mintha egy viharban hajladozó fácska törzse mögé igyekezne elrejtőzni. Kihasználta a lélegzetvételnyi pihenőt, és megvizsgálta a sebét. Vérzett, mint egy disznó. Gondolkodás nélkül kihúzta a vörös lány farzsebéből kilógó csíkos kendőt, és a karja köré tekerte. A lány mindebből semmit sem vett észre. Doug roppant ügyesen bánt az ujjaival. Szemtanúk gyűrűjében sokkal nehezebb végezni valakivel. Legalábbis így vélte. Habár így sem lehetetlen. Lassan továbbindult, és igyekezett elvegyülni a csoportba verődött járókelők között, azonban szemét és fülét végig a nem túl feltűnő fekete Lincolnon tartotta. Lexington közelében látta, ahogy megáll a járda mellett, és kiszáll belőle három sötét öltönyös férfi. Még nem vették észre, de tudta, hogy nem maradhat sokáig észrevétlen. Gondolatai villámgyorsan cikáztak, szemével a körülötte állókat fürkészte. Az a fekete, sokcipzáras bőrdzseki épp megfelelő lesz. – Hé! – ragadta karon a mellette álló srácot. – Adok egy ötvenest a dzsekidért. A fakó hajú, ám ennél is sápadtabb arcú gyerek egyetlen vállrándítással lerázta magáról a kezét. – Cseszd meg! Ez bőr! – Akkor egy százast – suttogta Doug, miközben három üldözője egyre közeledett. Erre már a fiú is jobban hegyezte a fülét, és Doug felé fordult, aki ekkor észrevette az arcára tetovált apró keselyűt. 6

– Kétszázért a tiéd. Doug már nyúlt is a tárcája felé. – Kétszázért a napszemüveged is kell. A srác azonnal lekapta a tükrös szemüveget. – Megkapod. – Hadd segítsek – és Doug valósággal letépte a fiú dzsekijét, majd a kezébe nyomta a pénzt, és gyorsan magára húzta. Felszisszent, amikor bal karjába belehasított a fájdalom. Felrántotta a cipzárt, megérezte a dzsekin az előző tulajdonos nem túl kellemes szagát, de ilyen aprósággal nem törődött. – Figyelj, hamarosan itt lesz három temetkezési vállalkozónak öltözött fickó. Egy Billy Idol-klipbe keresnek szereplőket. Hívd a haverjaid, és tegyetek róla, hogy észrevegyenek benneteket. – Ez komoly? – nézett a srác, mint bármelyik unatkozó tinédzser, és Doug ebben a pillanatban beugrott a legközelebbi, nyitott ajtón. A tapéta tompán csillogott a félhomályban. A falakat art deco képek díszítették. Emberek ültek a fehér abrosszal letakart asztalok mellett. Csillogó rézkorlátok mutatták az utat a tükörfalú bár vagy a meghittebb éttermi sarkok felé. Doug érezte a francia konyha jellegzetes illatát – zsálya, burgundi, kakukkfű. Először arra gondolt, elsiet a pincér mellett és választ egy nyugodt asztalt, majd meggondolta magát. A bár sokkal jobb fedezéket nyújthat. Unatkozó pillantást vetett a vendégekre, aztán fesztelenül megindult a pult felé, ám még akkor is a lehetséges egérutakat vette számba, amikor nekitámaszkodott. – Whiskyt – nyomta erősen az orrára a széles napszemüveget. – Seagramet. Egy üveggel. Amikor megkapta, a palack fölé görnyedt, és a bejárat felé sandított. Sötét, hullámos haja eltűnt a frissen szerzett bőrdzseki gallérja mögött. Arca szikár volt és frissen borotvált. Tükrös lencse mögé rejtett szemével még akkor is az ajtót bámulta, amikor legurította az első tüzes kortyot. Amint végzett az itallal, azonnal újra teletöltötte a poharát. Közben igyekezett minél gyorsabban számba venni a lehetőségeit. Már fiatalon meg kellett tanulnia gyorsan dönteni. Akárcsak menekülni. Nem félt az összetűzésektől, de jobb szerette, ha az ő oldalára billen a mérleg. Az sem zavarta, ha a becsületes küzdelem helyett becstelenbe keveredett – mindig azt választotta, amitől nagyobb hasznot remélt. Abban látta a könnyű, fényűző élet iránti vágya beteljesülését, amit a mellére szíjazva viselt – márpedig ezt a vágyát egész eddigi élete folyamán igyekezett beteljesíteni. Az életében, melynek most igyekeznek véget vetni, de Doug ezt is mérlegre tette, amikor a pénzt választotta. Mellette komolyan beszélgetett egy pár a legújabb Mailer-regényről. Egy másik asztaltársaság komolyan fontolgatta, hogy átmennek egy dzsesszbárba, ahol olcsóbb az ital. A bárpultnál főleg magányos emberek ültek, akik azért jöttek, hogy megszabaduljanak a napközben felgyűlt feszültségtől, valamint megmutassák magukat a többi magányos embernek. Bőrszoknyát és háromrészes öltönyt éppúgy látott, mint magas szárú tornacipőt. Elégedetten húzott elő egy szál cigarettát. Rosszabb búvóhelyet is választhatott volna. Egy galambszürke ruhát viselő szőkeség telepedett le a szomszédos bárszékre, felkattintotta az öngyújtóját. Doug érezte rajta a Chanel és a vodka szagát. A lány keresztbe rakta a lábát és legurította maradék italát. 7

– Még nem láttalak itt. Doug kurtán végigmérte – ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássa, milyen homályos a tekintete és sokat ígérő a mosolya. Máskor talán értékelte volna ezt a kombinációt. – Nem – töltötte tele ismét a poharát. – Csak pár sarokra van innen az iroda, ahol dolgozom – és a lány még három Stolichnaya után is észrevett valami rejtett, vészjósló fenyegetést a mellette ülő Dougban. Érdeklődve közelebb húzódott hozzá. – Építészmérnök vagyok. Doug tarkóján égnek meredt a haj, amikor észrevette a belépő férfiakat. Mindhármukból áradt, milyen talpraesettek és sikeresek. Doug megfordult, és kilesett a szőke nő válla felett. Egyik üldözője az ajtónál maradt és elállta az egyetlen kijáratot. A szőkét inkább feltüzelte, mintsem elbátortalanította Doug szótlansága, és megfogta a karját. – Te mivel foglalkozol? Doug egy pillanatig forgatta a whiskyt a szájában, mielőtt lenyelte. Az ital kellemesen melegítette a testét. – Tolvaj vagyok – közölte, mivel eddigi tapasztalatai azt mutatták, az emberek csak ritkán hiszik el az igazságot. A lány mosolyogva elővett egy cigarettát, Doug kezébe nyomta az öngyújtóját, és várta, hogy tüzet adjon. – Bámulatos – fújta ki gyorsan a füstöt, miközben kibányászta a gyújtót Doug ujjai közül. – Tudod, mit? Hívj meg egy italra, és mesélj róla. Kár, hogy nem próbálkoztam már korábban is ezzel a szöveggel, ha ilyen remekül beválik, gondolta Doug. Különösen, hogy az ismeretlen tökéletesen kitöltötte a ruháját, akárcsak tisztességes polgár az adóbevallását. – Majd legközelebb, cukorfalat. Öntött egy újabb pohár whiskyt, és igyekezett árnyékban maradni. Bízott benne, hogy talán megvédi rögtönzött álruhája. Hirtelen pisztolycsövet érzett a bordái között. Ezek szerint tévedett. – Kifelé, Lord. Mr. Dimitrit bosszantja, hogy nem jelentél meg a találkozón. – Komolyan? – lötyögtette Doug oda sem figyelve az italt a poharában. – Csak felhajtottam pár pohárkával, Remo, és úgy tűnik, közben elszaladt az idő. Ismét érezte a pisztoly csövét. – Mr. Dimitri azt szereti, ha pontosak az emberei. Doug felhajtotta a whiskyt. Közben a bár mögötti tükörben látta, hogy másik két üldözője is megáll mögötte. A szőke is otthagyta. Elment, hogy könnyebb prédát keressen magának. – Ki vagyok rúgva? – töltötte tele ismét a poharát Doug, miközben az esélyeit latolgatta. Hárman egy ellen… ráadásul ő, az üldözőivel ellentétben fegyvertelen. Viszont közülük egyedül csak Remót lehetett némileg intelligensnek nevezni. – Mr. Dimitri személyesen szereti kirúgni az embereit – vigyorgott Remo. Vékony bajusza alól kivillantak a koronái. – Rád pedig különösen odafigyel. – Oké – fogta meg egyik kezével az üveget Doug, miközben a másikkal a poharát tartotta. – Mit szólnátok előtte egy italhoz?

8

– Mr. Dimitri nem szereti, ha az emberei isznak munka közben. Amúgy is elkéstél, Lord. Nagyon elkéstél. – Aha. Mindenesetre szégyen veszni hagyni ezt a remek italt – pördült meg Doug, és a pohara tartalmát Remo szeme közé loccsantotta, aztán az üveggel leütötte a jobbján álló öltönyöst, majd hagyta, hogy a lendület tovább vigye, és a harmadik üldözője gyomrába fejelt. Méghozzá olyan erősen, hogy amikor hanyatt esett, egyenesen bele az édességes vitrinbe, őt is magával rántotta. Elborította a csokoládékrém és a tejszínhab kalóriadús zuhataga. Szorosan átkarolták egymást, akárcsak egy szerelmespár, így birkózták be magukat egy citromtorta kellős közepébe. – Micsoda veszteség – hörögte Doug, miközben szétkent egy marék eperhabot az öltönyös arcán, de tudta, a meglepetés ereje hamar elenyészik, ezért a leghatásosabb módszer mellett döntött. Felhúzta a lábát, és keményen beletérdelt támadója ágyékába. Majd futásnak eredt. – írják Dimitri számlájára! – kiáltott hátra, miközben átküzdötte magát az asztalok és székek között. Amikor egy pincér került az útjába, hirtelen ötlettől vezérelve galléron ragadta, és tálcástól, mindenestől Remo felé lódította. A sült úgy repült le a tányérról, akár a kilőtt pisztolygolyó. Átvetette magát a rézkorláton, néhány lépéssel az ajtónál termett, és kimenekült a káoszba fulladt étteremből az utcára. Nyert ugyan némi időt, de tudta, hogy hamarosan ismét a nyomában lesznek, és legközelebb már korántsem fognak kesztyűs kézzel bánni vele. Bosszúsan indult a külváros felé. Miért épp akkor nem látni egyetlen taxit sem, amikor a legnagyobb szükség lenne rá?

Whitney elindult a város felé és örömmel látta, hogy a Long Island sztrádán alig van forgalom. Párizsból érkezett, a gépe egy órával az előre kiírt időpont előtt szállt le a Kennedyn. Bőröndjei megtöltötték apró Mercedese csomagtartóját, és jutott belőlük a hátsó ülésre is. Felhangosította a rádiót, és az utasteret betöltötte Springsteen legújabb slágerének határozott, energikus hangja. A lehúzott ablakon át bőven jutott belőle az utcának is. Ezzel a kéthetes franciaországi úttal jutalmazta meg magát azért, mert végre sikerült összeszednie a bátorságát, és felbontotta az eljegyzését IV. Tad Carlyse-zel. Az sem érdekelte, mennyire várták a szülei az esküvőt. Úgy érezte, képtelen összekötni az életét egy olyan emberrel, aki szín szerint rendezi a szekrényben a zokniját és a nyakkendőit. Utolért néhány lassúbb járművet, dalra fakadt és együtt énekelt Springsteennel. Huszonnyolc éves volt, vonzó, és meglehetősen sikeres. Ráadásul elég vagyonos családba született ahhoz, hogy átvészelje, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Jóléthez szokott, és ahhoz, hogy mindenki megadja neki a kellő tiszteletet. Egyiket sem követelte ki soha, csupán elvárta. Élvezte, hogy akár az éjszaka kellős közepén is talál ismerőst a legelegánsabb New York-i klubok bármelyikében. Azt sem bánta, hogy körülvették a paparazzik, vagy a pletykalapok időről időre azt találgatták, milyen botrányba keveredik bele legközelebb. Gyakran magyarázta ingerült apjának, hogy nem szándékosan keresi a bajt. Egyszerűen olyan a természete, hogy mindig rátalál. Kedvelte a gyors kocsikat, a régi filmeket és az olasz cipőket.

9

Éppen azon tűnődött, hogy egyenesen hazamenjen, vagy előtte még beugorjon Elainehez, és megbeszéljék az elmúlt két hét eseményeit. Kíváncsi volt rá, hogy a távollétében ki, kivel és hogyan. Nem az időeltolódás miatt nem érzett álmosságot, inkább a kezdődő unalom hajtotta. Sőt nem is csak kezdődő, ismerte el magában. Valósággal belefulladt. Mindössze annyi volt a kérdés, mit kezdjen ezzel az érzéssel. Újgazdagok lánya volt. A világ ott hevert tőle karnyújtásnyira, de sohasem vette a fáradságot, hogy megtegye ezt az apró mozdulatot. Hová tűntek a kihívások?, tűnődött. Mi ennek az egésznek – mennyire gyűlölte ezt a szót – az értelme? Sok barátja volt, a kívülállók talán színesnek tartották a társaságot, de aki egyszer bekerült, azonnal látta, mennyire egyformák ezek a gazdag, jól öltözött városi emberek. Hová tűnt az izgalom? Mennyivel könnyebb izgalmat keresni az életben, mint értelmet. Noha még egy arubai útban sincs már semmi izgalom, ha nem kell mást tenni érte, mint felemelni a telefont, és megrendelni a jegyet. Két hét Párizsban. Két nyugodt, eseménytelen hét. Talán éppen ez a bökkenő. Többre vágyott. Többre annál, mint ami egy csekkért vagy hitelkártyáért megvehető. Pörögni akart. Eléggé ismerte magát ahhoz, hogy tudja, ilyen hangulatban akár még veszélyessé is válhat. Nem akart hazamenni, hogy aztán egyedül nekilásson kicsomagolni a bőröndjeit. Az ismert éjszakai bárok unalmas képei is taszították. Talán kipróbálhatna valami új helyet. New Yorkban minden héten nyílik szórakozóhely. Iszik valamit, és beszélget egy keveset. Mármint, ha megtetszik neki. Ha valóban remekül érzi magát, elejt néhány szót a megfelelő helyen, és az új bárból egykettőre Manhattan egyik legfelkapottabb helye válik. Nem ejtette bámulatba, valójában föl sem tűnt neki, hogy ilyen óriási hatalom összpontosul a kezében. Egyszerűen így volt, és kész. Visítva fékezett egy piros lámpánál. Igyekezett felkészülni mindarra, ami rá várt. Úgy érezte, az utóbbi időben semmi sem történt vele. Az életéből eltűnt az izgalom, a bizsergés. Inkább meglepődött, mint megijedt, amikor kívülről felrántották az utasülés ajtaját. Csupán egyetlen pillantást vetett a kéretlen stoppos bőrdzsekijére és hatalmas napszemüvegére, majd megrázta a fejét. – Lemaradtál a divatban – közölte vele. Doug gyorsan hátrapillantott a válla felett. Senki sem járt az utcán, de tudta, hogy ez nem marad így sokáig. Beugrott és becsapta maga mögött az ajtót. – Indulás! – Felejtsd el. Nem furikázok tavalyi divat szerint öltözködő alakokkal. Menj gyalog. Doug zsebre vágta a kezét, és kinyújtotta a mutatóujját. Úgy tűnt, mintha pisztolyt markolna. – Indulás! – ismételte meg. Whitney az ismeretlen férfi zsebére nézett, majd tekintete visszatért az arcára. A rádióban a műsorvezető ekkor jelentette be, hogy egy teljes órán keresztül mindenféle nosztalgiazenét fognak játszani, és már fel is csendült egy régi Stones-szám. – Ha az ott valóban egy pisztoly, akkor látni akarom. Vagy megmutatod, vagy tűnés! Pedig nem ez volt az egyetlen kocsi, gondolta Doug. Mi ütött ebbe a lányba, hogy nem könyörög remegve az életéért, mint más normális ember? – A francba, nem akarom használni, de ha nem teszed sebességbe a kocsit, és húzunk el innen, kilyukasztom a bőröd. 10

Miközben Mick Jagger éppen azt követelte, hogy valaki adjon már neki menedéket, Whitney a saját arcát figyelte Doug napszemüvegében. – Baromság – jelentette ki affektálva. Doug egy pillanatig arra gondolt, leüti a lányt, majd kilöki az utcára és elviszi a kocsit, de amikor ismét hátrapillantott, látta, hogy már nem maradt túl sok ideje. – Nézze, hölgyem, ha nem indul el azonnal, az a három fickó abban a fekete Lincolnban csúnyán elintézi a játékszerét. Whitney a visszapillantó tükör felé fordította a tekintetét, és észrevette a lassan közeledő hatalmas, fekete kocsit. – Egyszer az apámnak is volt egy ilyen – jegyezte meg. – Csak halottaskocsinak hívtam. – Aha… induljunk, különben valóban készülhetek a temetésemre. Whitney összevont szemöldökkel figyelte a közeledő Lincolnt, majd hirtelen elhatározta magát. Kíváncsi volt, mi jöhet még ezek után. Egyesbe tette a váltót és behajtott a kereszteződésbe. A Lincoln azonnal felgyorsított és a nyomukba szegődött. – Követnek minket. – Persze hogy követnek – fröcsögte Doug. – Ha nem lépsz a gázra, beülnek a hátsó ülésre, és akkor kezet is rázhatsz velük. Whitney-t főleg még mindig a kíváncsiság hajtotta, amikor rátaposott a gázpedálra és befordult az Ötvenhetedikre. – Tényleg követnek – ismételte meg, miközben boldog vigyor terült szét az arcán. – Nem tud gyorsabban menni ez a vacak? Whitney Doug felé fordult. – Viccelsz? – és meg sem várva a választ, valósággal kilőtt. Az estéje határozottan élvezetesebbnek ígérkezett, mint gondolta. – Mit gondolsz, le tudom rázni őket? – pillantott hátra Whitney, és addig nyújtogatta a nyakát, amíg észre nem vette a Lincolnt. – Láttad a Bullitt1 című filmet? Persze itt nincsenek olyan ugratók, de… – Vigyázz! Whitney előrefordult, félrerántotta a kormányt és kikerült egy álmosan vánszorgó sedant. – Nézd – csikorgatta a fogát Doug. – Azért menekülök, mert szeretnék életben maradni. Az utat figyeld. Én majd foglalkozom a Lincolnnal. – Ne morcogj – fordult be Whitney a következő sarkon. – Tudom, mit csinálok. – Figyelj, merre mész! – rántotta félre Doug a kormányt, így is alig kerültek el egy a járda mellett parkoló autót. – Hülye liba! Whitney felszegte az állát. – Ha sértegetni akarsz, kívül tágasabb – lassított, és a járda felé kormányozta a Mercedest. – Az Isten szerelmére, meg ne állj! – Nem tűröm ezt a hangot. Most pedig… – Feküdj! – rántotta az ülésre Whitney-t Doug, és a következő pillanatban pókhálósra repedezett a szélvédő. – A kocsim! – tekergette magát Whitney, de csupán a fejét tudta előrefordítani, hogy szemügyre vegye a kárt. – A rohadt életbe, egy karcolás sem volt rajta! Még csak két hónapos. 11

– Ha nem lépsz rögtön a gázra, és nem húzunk el innen, nem csak karcolás lesz rajta – és Doug anélkül, hogy kiegyenesedett volna, az utca felé fordította a kormányt, miközben óvatosan kikukucskált a műszerfal felett. – Gyerünk! Whitney dühösen rátaposott a pedálra. Doug egyik kezével a kormányt forgatta, a másikkal igyekezett az ülés előtt tartani a lányt. – Így nem tudok vezetni. – Golyóval a fejedben sem tudnál. – Golyóval? – és Whitney hangja inkább a dühtől, mintsem a félelemtől remegett. – Ránk lőttek? – Kőhajigálással nem vesztegetik az idejüket – szorította meg a kormányt Doug, amikor az egyik kerék nekiütközött a járdának a következő kanyarban. Dühös volt, mert nem tudta rendesen irányítani a kocsit. Óvatosan hátranézett. A Lincoln még mindig a nyomukban volt, de nyertek néhány másodpercet. – Oké, ülj fel, de húzd le a fejed. És Krisztus szerelmére, igyekezz! – Hogy fogom ezt megmagyarázni a biztosítónak? – nyújtogatta a nyakát Whitney, és próbált egy ép darabot keresni az üvegen, ahol rendesen kilát. – Nem fogják elhinni, hogy rám lőttek. Már így is elég rossz a hírem. Tisztában vagy vele, milyen feltételek mellett vállalták csak el, hogy biztosítsanak? – Abból, ahogy vezetsz, el tudom képzelni. – Ebből elég – szorította össze Whitney a száját, és befordult balra. – Ez egyirányú utca – nézett körül tehetetlenül Doug. – Nem láttad a táblát? – Tudom, hogy egyirányú — morogta Whitney, miközben még jobban odalépett a gázra. – Jézusom – nézte Doug a közeledő lámpákat, miközben ösztönösen megmarkolta a kilincset, és felkészült az ütközésre. Arra gondolt, ha már úgyis meg kell halnia, inkább lőjék keresztül a szívét és hagyják ott valahol Manhattan aszfaltján. Whitney mintha meg sem hallotta volna a szembejövők felháborodott kürtölését. Jobbra rántotta a kormányt, majd vissza, balra. A bolondok és a kisállatok, gondolta Doug, amikor átcsúsztak két szemben jövő jármű között. Isten vigyáz a bolondokra és a kisállatokra. Hálát adhat a sorsnak, amiért pont egy bolonddal hozta össze. – Még mindig követnek bennünket – fordult meg az ülésben, és a Lincolnt figyelte. Mindjárt jobban érezte magát, hogy nem előre kellett néznie. Valósággal pattogtak az utca két oldala között, majd Doug az ajtóhoz préselődött, amikor befordultak a következő sarkon. Káromkodva kapott a karjához. A sebe lüktetve sajogni kezdett. – Megtennéd azt a szívességet, hogy nem ölsz meg bennünket? Az üldözőinknek nincs szükségük segítségre. – Mást sem tudsz, csak panaszkodni – vágott vissza Whitney. – Elárulom, hogy nem vagy valami szórakoztató társaság. – Általában így viselkedem, amikor szeretnének megölni. – Próbálj változtatni rajta – javasolta Whitney, miközben bevette a következő kanyart. – Nagyon idegesít. Doug visszatornázta magát az ülésbe, és arra gondolt, hogy minden jel szerint a felismerhetetlenségig összetörve fogja végezni ennek az eszement nőnek a Mercedesében. Jobban mondva a Mercedes roncsai között. Pedig elmehetett volna Remóval, hogy Dimitri később szertartásosan kivégezze. Azt a halált valahogy igazságosabbnak érezte. 12

Megint az Ötödiken száguldottak, ezúttal dél felé. Több mint kilencvennel. Amikor az egyik kerék pocsolyába tévedt, az ablak tetejéig spriccelt fel a víz. Ennek ellenére képtelenek voltak félutcányival távolabb kerülni a Lincolntól. – A francba. Képtelen vagy lerázni őket. – Na ne mondd – szorította össze a fogát Whitney, és egy gyors pillantást vetett a tükörbe. Sohasem tudott veszíteni. — Ezt nézd! – és mielőtt Doug levegőt vett volna, beletaposott a fékbe. A kocsi meg-pördült, majd sebesen száguldani kezdett a Lincoln felé. Doug rettegve, ám kellő tisztelettel figyelte. – Istenem! Pontosan ez szaladt ki a Lincoln anyósülésén helyet foglaló Remo száján is, mielőtt a sofőrjét elhagyta a bátorsága, és félrerántotta a kormányt. A kocsi felugrott a járdára, és némi kacsázást követően kikötött a Godiva édességbolt kirakatában. Doug hátradőlt és gyorsan vett néhány mély lélegzetet. – Nos – nyögte –, több a bátorságod, mint az eszed. – Te pedig tartozol három kilóval a szélvédőért – fordult higgadtan a lakása alatti mélygarázs lehajtójára Whitney. .– Persze – tapogatta végig magát Doug, és meggyőződött arról, hogy még egy darabban van. – Majd küldök egy csekket. – Készpénzt – állt be Whitney a helyére, majd lekapcsolta a motort és kiugrott a kocsiból. – Addig is segíts felvinni a bőröndömet – nyitotta ki a csomagtartót, majd elindult a felvonó felé. A térde némileg remegett, de ezt a világ minden kincséért sem ismerte volna be. – Szükségem van egy italra. Doug a mélygarázs lehajtója felé pillantott, és eltűnődött, vajon mik az esélyei az utcán. Talán mégis az lenne a legjobb, ha eltöltene egy órát idebent. Ezalatt valószínűleg sikerül kigondolnia egy tervet. Ráadásul úgy vélte, tartozik is a lánynak. Felkapta a bőröndjét. – Akad még néhány hátul is. – Később majd felviszem – kanyarított a vállára egy ruhavédő zsákot, majd felemelt két táskát is. Amikor elolvasta a címkét, elvigyorodott. Gucci. Ennek ellenére képes hisztizni nyamvadt háromszáz dollárért. Belépett a felvonó kabinjába, és fesztelenül a padlóra ejtette a táskákat. – Vakációztál? Whitney megnyomta a negyvenkettedik emelet gombját. – Pár hetet Párizsban töltöttem. – Pár hetet – nézett végig Doug a csomagokon. Ráadásul ezenkívül a kocsiban is maradt valamennyi. – Kevés cuccal szeretsz utazni, mi? – Úgy utazom – közölte fellengzősen Whitney –, ahogy akarok. Jártál már Európában? Doug elvigyorodott, és a szemét takaró napszemüveg ellenére Whitney megnyerőnek találta a mosolyát. Formás szája volt, bár láthatóan nem minden foga nőtt egyenesen. – Párszor. Némán méregették egymást. Dougnak első alkalommal nyílt lehetősége, hogy alaposan szemügyre vegye Whitney-t. Magasabb volt, mint várta – noha az igazat megvallva maga sem tudta valójában, hogy mire számított. A haját csaknem teljesen elrejtette félrecsapva viselt, fehér kalapja, de előtűnt alóla néhány feltűnően halovány tincs. Mintha a punkot látta volna viszont, akit megállított az utcán, noha a lány meghagyta némileg sötétebbnek. A kalap 13

karimája árnyékot vetett az arcára, azonban Doug látta, milyen fehér a bőre, és mennyire törékenyek a csontjai. Kerek szeme úgy csillogott, mint az a whisky, amit a bárban ivott. Nem rúzsozta az ajkát, és nem is mosolygott. A bőre kellemesen bársonyos volt, s az illata arra ingerelte az embert, hogy végigsimítson rajta egy sötét szobában. Doug különösen vonzónak vélte, annak ellenére, hogy semmilyen feltűnő domborulatot nem tudott kivenni egyszerű, fekete bundája és laza selyemblúza alatt. Pedig mindig azt szerette, ha egy nőn az első pillanatban látszik, hogy nő. Whitney oda sem figyelve benyúlt kígyóbőr retiküljébe, és előkotorta a kulcsait. – Nevetséges a szemüveged. – Ja. De azért jól jött – vette le Doug a napszemüveget. A halványzöld szempár, a tiszta tekintet meglepte Whitney-t. Valahogy nem illett az arcához, a megjelenéséhez – egészen addig, amíg fel nem tűnt, milyen élesen fürkész vele mindent és mindenkit. Eddig a pillanatig egyáltalán nem aggódott. A napszemüveg mögött ostobának és ártalmatlannak vélte. Most viszont nyugtalankodni kezdett. Ki az ördög lehet ez a fickó, és miért lőttek rá azok az emberek? Amikor félrehúzódott a fülke ajtaja, Doug lehajolt, és felemelte a lány csomagját. Whitney odanézett, és észrevette, hogy vékony, vörös patak csordogál Doug csuklóján. – Vérzel. Doug szenvtelenül követte tekintetével a lány pillantását. – Aha. Merre? Whitney csupán egy pillanatig tétovázott, majd úgy döntött, megpróbál éppolyan fesztelenül viselkedni, mint a férfi. – Jobbra. És nehogy összevérezd a bőröndöt – lebbent el Doug mellett Whitney, és elfordította a kulcsot a zárban. Doug bosszúsága és fájdalma ellenére is észrevette, milyen szép és elegáns a járása. Ebből arra következtetett, hozzászokott, hogy a férfiak általában utána lihegnek. Éppen ezért inkább felzárkózott mellé. Whitney vetett rá egy pillantást, majd belökte a lakása ajtaját, felkapcsolta a villanyt, és egyenesen a bárpult felé irányította a lépteit. Levett a polcról egy üveg Remy Martint, és töltött két kiadós adaggal. A férfi körülnézett. Lenyűgöző, állapította meg. A szőnyeg olyan vastag és puha, hogy akár még aludni is lehet rajta. A bútorokon felismerte a francia hatást, de a korszakot már nem tudta behatárolni. A hófehér szőnyeget zafírkék és mustársárga színek ellensúlyozták. Dougnak jó szeme volt a régiségekhez, és a szobában több antik tárgyat is észrevett. A házigazda romantikus ízlését éppolyan könnyedén felismerte, mint a falon lógó Monet-t. Átkozottul jó reprodukció. Ha lenne elég ideje leakasztani és bevágni a zaciba, máris egyenesbe jönne. Néhány felületes pillantás arról is meggyőzte, ha teletömi cipzáras zsebeit a szerteszét heverő francia apróságokkal, felszállhat a repülőre, amely messzire viszi ettől a koszfészektől. Ráadásul nem is a turista, hanem az első osztályra. Csak az a baj, hogy már az egész városban nem akad egyetlen zálogház, amelybe be merészel lépni. Dimitri keze messzire elér. Általában nem sokat törődött a berendezéssel, és most sem igazán értette, miért vonzza magára a tekintetét. Túlságosan nőiesnek és egyben hivatalosnak vélte a lány bútorait, de talán egy meneküléssel töltött éjszaka után jólesne a kényelem, amit egy selyempárna 14

nyújthat. Míg nézelődött, Whitney odavitte neki az italát, miközben jókorát kortyolt a sajátjából. – Hozd magaddal a fürdőszobába – dobta hanyagul a díványra a bundáját. – Megnézem a sebed. Doug összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a lány elsétál. A nők mást sem tudnak, csak kérdezősködni, de a házigazdája más volt. Arra gondolt, talán nincs hozzá elég esze. Kelletlenül követte a lányt és az utána maradt illatfelhőt. Azt viszont el kellett ismernie, hogy van stílusa. – Vedd le a dzsekid, és ülj le! – parancsolt rá, s bevizezett egy monogramos törülközőt. Doug összeszorította a fogát, és megszabadult a bőrdzsekitől, majd bal karját óvatosan a csap alá tartotta, és leült egy létrás támlájú székre. Az ilyen ülőalkalmatosságokat az átlagemberek inkább a nappaliban szokták tartam. Végigpillantott magán, és látta, hogy az inge ujja megkeményedett az alvadt vértől. Káromkodva széttépte a szövetet és szemügyre vette a sebét. – Egyedül is el tudom intézni – nyúlt a vizes törülköző után. – Ne ugrálj – kezdte Whitney letörölni a megszáradt vért a szappanos-langyos kendővel. – Először meg kell tisztítani, csak utána látszik, mennyire súlyos. Doug hátradőlt. A kellemesen meleg víz és Whitney érintése egészen ellazította. Ám eközben sem vette le a lányról a szemét. Vajon miféle lehet?, tűnődött. Úgy vezet, akár egy eszelős, úgy öltözködik, mintha a Harper’s Bazaar címlapjáról lépett volna le, és úgy iszik – ez utóbbit ebben a pillanatban volt szerencséje megfigyelni –, mint egy tengerész. Máris kivégezte a konyakját. Az igazat megvallva arra számított, hogy legalább némi halvány jelét mutatja a hisztériának, és sokkal nyugodtabb lett volna, ha ez valóban bekövetkezik. – Nem is akarod tudni, hol szereztem? – Hmm – nyomott tiszta ruhát a sebre Whitney, hogy elállítsa a tisztogatás hatására eleredő vérzést. Közben eltökélte, ha a férfi ennyire azt akarja, kérdezze meg tőle, akkor csak azért sem teszi meg. – Golyó – közölte Doug élvezettel. – Komolyan? – vette le Doug karjáról a ruhát Whitney, és érdeklődve megnézte a sebet. – Eddig még sohasem láttam golyónyomot. – Rettenetes – kortyolt bele Doug az italába. – Hogy lehet így élni? Whitney megvonta a vállát és bezárta a gyógyszeres szekrény tükrös ajtaját. – Azért közel sem olyan rettenetes. Doug összevonta a szemöldökét, és maga is megnézte a sebét. Való igaz, a lövedék épp hogy csak horzsolta, de ez sem feledtette azt a tényt, hogy rálőttek. Márpedig nem került mindennap fegyvercső elé. – Fáj. – Majd bekötözöm. Egy karcolás sem fáj annyira, ha nem látszik. Doug figyelte, ahogy a lány keresgélni kezd az arckrémes és fürdőolajos tégelyek között. – Okosan beszélsz. – Whitney – közölte a lány. – Whitney MacAllister – fordult Doug felé, és kezet nyújtott. Doug elmosolyodott. 15

– Doug. Lord Doug. – Helló, Doug. Most, hogy túlestünk a bemutatkozáson, beszéljünk a kocsimról és a benne okozott kárról – ment vissza Whitney a gyógyszeres szekrényhez. – Háromszáz dollár. Doug ivott egy korty konyakot. – Honnan tudod, hogy pontosan háromszáz? -A lehető legalacsonyabb árral számoltam. Egy Mercedest ennél olcsóbban képtelenség megjavítani. – Akkor adósságot hagyok magam után. Az utolsó kétszáz dolláromat a dzsekimre költöttem. – Arra a vacakra? – fordult elképedve Doug felé Whitney. – Ennél azért okosabbnak gondoltalak. – Szükségem volt rá – vágott vissza Doug. – Mellesleg bőr. Whitney elnevette magát. – Inkább jó minőségű műbőr. – Mit értesz azon, hogy műbőr? – Nem létezik, hogy azt a cipzáras ocsmányságot valamikor egy tehénről nyúzták le. Ez az. Tudtam, hogy itt lesz valahol – bólintott elégedetten, és leemelt egy üveget a polcról. – Az a rohadt kis csirkefogó – morgott Doug. Nem volt sem ideje, sem lehetősége közelről megnézni, hogy mit vásárol az utcán. Most viszont, az éles lámpafényben maga is látta, hogy a dzseki nem más, mint olcsó műbőr. Jobban mondva nem is olyan olcsó, hiszen kiadott érte kétszáz dollárt. Gondolatai közül a karjába hasító fájdalom rántotta ki. – Hé! Mit művelsz? – Fertőtlenítek – árulta el Whitney, s bőkezűen kente Doug karjára a jódot. Doug lehiggadt, de azért húzta a száját. – Csíp. – Ne gyerekeskedj – tekert gyors mozdulatokkal gézt a sebre Whitney, majd ragtapasszal rögzítette. Amikor végzett, finoman megpaskolta a kötést, és szemmel láthatóan roppant elégedett volt magával. – Jobb, mint új korában – hajolt előre, és elmosolyodott. Vidám arca igencsak közel került Doug bosszús ábrázatához. – Ami a kocsimat illeti… – Talán gyilkos vagyok vagy pszichopata, aki megerőszakolja az áldozatait – közölte Doug halk, fenyegető hangon. Whitney érezte, hogy hideg borzongás fut végig a gerince mentén. Felegyenesedett. – Azt nem hiszem – ennek ellenére felvette az üres poharat, és visszament a nappaliba. – Kérsz még egyet? A fenébe, micsoda hidegvér, gondolta Doug, miközben felkapta a dzsekijét, és követte. – Nem is akarod tudni, miért üldöztek? – A rosszfiúk? – A… a rosszfiúk? – ismételte meg döbbent nevetés kíséretében Doug. – A jó fiúk nem lövöldöznek ártatlan kívülállókra – töltötte tele Whitney a poharát, és helyet foglalt a díványon. – Ezért kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy te lehetsz a jó fiú. Doug ismét elnevette magát, és leült a lány mellé. – Sokan nem értenének egyet veled.

16

Whitney alaposan megnézte vendégét a pohár karimája fölött. Nem, a „jó fiú” valóban nem a megfelelő kifejezés. Túlságosan egyszerű. Doug ennél jóval bonyolultabb személyiségnek tűnt. – Akkor talán elmesélhetnéd, miért is akart elintézni az a három fickó. – Csak a munkájukat végezték – kortyolt bele Doug az italába. – Egy Dimitri nevű fazonnak dolgoznak, aki akar tőlem valamit. – Egész pontosan mit? – Az aranyhoz vezető utat – közölte fesztelenül Doug, majd felállt és járkálni kezdett. Kevesebb mint húsz dollár lapult a zsebében egy lejárt hitelkártya társaságában. Egyik sem nyújt sok segítséget az ország elhagyásában. A szerencséjét vízhatlan borítékba csomagolta, és nagyon vigyázott rá, de ahhoz, hogy készpénzre váltsa, előbb meg kell vennie a repülőjegyét. Persze akár a repülőtéren is kizsebelhet egy gyanútlan utast. Vagy megjátszhatja a kőkemény, tántoríthatatlan FBI-ügynököt, és hamis igazolványa segítségével megpróbálhat feljutni a gépre. Miamiban sikerült. Ezúttal viszont egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, és tudta, hogy nyugodt szívvel bízhat a megérzéseiben. – Kell egy kis lóvé. Pár száz dollár. Talán egy ezres – fordult elgondolkodva felé. – Felejtsd el – közölte egyszerűen a lány. – Már így is tartozol háromszáz dollárral. – Megadom – csattant fel Doug. – A francba, fél éven belül akár egy új kocsit is kapsz tőlem. Tekintsd befektetésnek. – A befektetéseimmel a brókereim foglalkoznak – emelte a szájához a poharat Whitney, és elmosolyodott. Roppant vonzónak találta az ideges, nyugtalanul járkáló Dougot. Csupasz karján táncot jártak az izmok, a szeme lelkesen csillogott. – Nézd, Whitney – ült le Doug a lány mellé a dívány karfájára. – Csak egy ezrest kérek. Ahhoz képest, amin együtt keresztülmentünk, ez semmiség. – Ez hétszáz dollárral több, mint amivel máris tartozol – javította ki Whitney. – Fél éven belül a dupláját adom vissza. Repülőjegyet kell vennem, felszerelést… – nézett végig magán Doug, majd a lányra villantotta elbűvölő mosolyát. – És egy új inget. Igazi spekuláns, gondolta érdeklődve. Vajon milyen sokat jelent neki az arany? – Ennél sokkal többet kell tudnom, mielőtt leteszem a pénzt. Doug nem csupán pénzzel tudta elcsábítani a nőket. Megfogta Whitney kezét, és hüvelykujjával finoman megcirógatta az ujjait, majd halk, ellenállhatatlan hangon beszélni kezdett. – Kincs. Olyan kincs, mint amilyenről a mesékben olvastál. Gyémánttal rakom tele a hajad. Hatalmas, csillogó gyémántokkal. Hercegnőhöz teszlek hasonlatossá – simogatta meg a lány arcát, puha, hűvös bőrét. Egy pillanatra, egyetlen pillanatra elakadt a szava. – És ami nem szerepel a mesekönyvekben… – emelte le lassan Whitney fejéről a kalapot, és ámulva figyelte, ahogy halovány fürtjei a vállára, a karjára omlanak. Lágy, mint a selyem, és fakó, mint a téli napsugár. – Gyémántok – ismételte meg, miközben egy tinccsel játszadozott. – Az ilyen haj gyémántokat érdemel. Whitney-t teljesen megbabonázta a férfi. Egyik fele mindent elhitt, amit mondott, és bármit megtett volna, amire kéri, legalábbis addig, amíg így simogatja a haját. A másik viszont, a túlélő végül átvette a karmesteri pálcát.

17

– Szeretem a gyémántot, de sok embert ismerek, akik rengeteget fizettek érte, és végül nem kaptak mást, csak néhány tetszetős üvegdarabot. Adnod kell valami biztosítékot, Douglas – ivott egy korty konyakot, hogy elterelje a gondolatait. – Amiben megbízhatok. Doug csalódottan felállt. A lány első pillantásra könnyű prédának tűnt, de aztán annál keményebbnek bizonyult. – Nézd, nem akadályozhatsz meg benne, hogy egyszerűen csak elvegyem – kapta fel Whitney retiküljét, és a lány orra elé tartotta. – Vagy sikerül megegyeznünk, vagy kisétálok innen, és viszem a táskád. Whitney egyetlen heves mozdulattal visszaszerezte a tulajdonát. – Nem kötök egyezséget, amíg nem ismerem az összes részletet. Mellesleg megmentettem az életed. Elképesztően arcátlan vagy, hogy ezek után még fenyegetőzni merészelsz. – Megmentetted az életem? – tört ki Doug. – Csaknem hússzor végeztél velem. Whitney gőgösen felszegte a fejét, és úgy folytatta, mint egy királykisasszony. – Ha nem rázom le az üldözőidet, már az East Riverben társalognál a halakkal. Ráadásul közben a kocsimat is összetörtem. A lány által felvázolt kép túlságosan közel járt a valósághoz. – Túl sok Cagney-filmet láttál – vágott vissza Doug. – Tudni akarom, mi van a kezedben, és hová akarsz menni. – Egy kirakójáték. Jobban mondva a darabjai. Amúgy Madagaszkárra készülök. – Madagaszkárra? – ízlelgette kíváncsian Whitney. Forró, fülledt éjszakák, egzotikus madarak és kaland. – Miféle kirakójátékról beszélsz? És miféle kalandról? – Az az én dolgom – és óvatosan, nehogy megint megfájduljon a karja, Doug visszabújt a dzsekijébe. – Látni akarom. – Nem láthatsz semmit. Minden Madagaszkáron van – húzott elő egy szál cigarettát, miközben elgondolkodott. Úgy vélte, csak annyit fog elárulni, amennyivel felkelti a lány érdeklődését, de még nem okozhat bajt. Kifújta a füstöt és körülnézett. – Úgy látom, tudsz egyet s mást a franciákról. Whitney összevonta a szemöldökét. – Eleget ahhoz, hogy csigát és Dom Perignont rendeljek. – Aha, mindjárt gondoltam – emelt fel egy gyöngyökkel kirakott szelencét az egyik antik szekreterről. – Mondjuk úgy, hogy én is francia cuccra hajtok. Méghozzá elég régi cuccra. Whitney beharapta az alsó ajkát. Doug pontosan a megfelelő húrt pendítette meg. A szelence, melyet egyik kezéből a másikba dobált, kétszáz éve készült, és valamifajta nagyobb gyűjtemény része volt. – Milyen régire? – Pár száz évesre. Nézd, cukorfalat, igazán segíthetnél. Tekintsd befektetésnek a műgyűjteményedbe. Ideadod a pénzt, és idővel kapsz cserébe néhány csecsebecsét. Kétszáz év. A francia forradalom, Marie és Lajos. A fényűző pompa, a hanyatlás és az intrikák kora. Whitney végiggondolta mindezt, és lassan elmosolyodott. Nagyon szerette a történelmet, különösen a francia királyi udvar történelmét, akárcsak a francia filozófusokat és művészetet. Ha ez a férfi valóban rejteget valamit a tarsolyában – és elég volt a csillogó

18

szempárba néznie, hogy tudja: igen –, miért ne kaparintsa meg a maga részét a tortából? A kincsvadászat sokkal több élvezettel kecsegtet, mint egy délután a Sotheby’snél. – Mondjuk, érdekel a dolog – kezdte, miközben átgondolta a feltételeit. – Mire van szükséged? Doug elvigyorodott. Maga sem remélte, hogy a lány ilyen könnyen bekapja a horgot. – Pár ezer dollárra. – Nem pénzre gondoltam – legyintett Whitney úgy, ahogy csak a gazdagok tudnak. – Azt akarom tudni, hogyan szerezzük meg a kincset! – Szerezzük? – fagyott le Doug arcáról a vigyor. – Szó sincs ilyesmiről. Whitney elmélyülten nézegette a körmét. – Ha nem együtt megyünk, akkor nem kapsz egy vasat sem – dőlt hátra kinyújtott karral, és megfogta a dívány támláját. – Amúgy sem jártam még Madagaszkáron. – Akkor hívj fel egy utazási irodát, cukorfalat. Én mindig egyedül dolgozom. – Ez sajnálatos – dobta hátra mosolyogva a haját Whitney. – Mindenesetre szép volt. Akkor térjünk vissza a kocsim javíttatására… – Figyelj, még arra sem jutott időm, hogy… – hallgatott el hirtelen Doug, mert halk csikorgást hallott a háta mögül. Amikor megpördült, látta, hogy az ajtógomb lassan elfordul jobbra, majd vissza balra. Felemelte a kezét és csöndre intette a lányt. – A dívány mögé! – suttogta, miközben tekintetével valami fegyvert keresett. – Lapulj le, és meg se mukkanj! Whitney vitatkozni akart, de hirtelen ő is meghallotta a halk csikorgást. Némán figyelte, ahogy Doug felemel egy nehéz porcelánvázát. – Lapulj le – ismételte meg sziszegve a férfi, s lekapcsolta a villanyt. Whitney úgy vélte, jobb, ha engedelmeskedik. A dívány mögé kuporodott, és várt. Doug az ajtó mögé rejtőzött, és csendben figyelte, ahogy lassan kinyílik. Két kézre fogta a vázát, miközben azt kívánta, bárcsak tudná, hányan vannak a támadók. Kivárta, amíg az első árnyék átlépi a küszöböt, majd a feje fölé emelte a vázát, és keményen lecsapott. Éles csörömpölés hallatszott, melyet morgás és puffanás követett. Whitney ennyit tudott kivenni, aztán kitört a felfordulás. Rohanó léptek zaja dübörgött. Az első csörömpölést egy újabb követte – a hang irányából ítélve ezúttal a meisseni teáskészlet esett áldozatul –, majd káromkodás hallatszott. Halk pukkanás, utána újabb üvegcsörömpölés következett. Hangtompítós pisztoly, gondolta Whitney. Eleget hallotta már a késő esti filmekben ahhoz, hogy felismerje. Az üveg pedig… és addig tekergette a nyakát, amíg észre nem vette a faltól falig húzódó ablakon éktelenkedő lyukat. A tulajdonosnak nem fog tetszeni. Egy csöppet sem. Amúgy is a bögyében van, amióta a legutóbbi buli némileg kicsúszott az irányítása alól. A francba, nem is gondolta, hogy ez a Douglas Lord ennyi bajt kavar. A kincs, vonta össze Whitney a szemöldökét. Ajánlom, hogy tényleg ott legyen az a kincs. Hirtelen csönd borult a lakásra. Túlságosan nagy csönd. Whitney nem hallott mást, csupán távoli lihegést. Doug visszahúzódott az egyik félhomályos sarokba. Egy .45-öst tartott a kezében. Bármi is történjen, legalább már nem fegyvertelenül kell szembenéznie vele. Pedig gyűlölte a fegyvereket. Nyugtalanította a tudat, hogy aki sokszor veszi elő a pisztolyát, az előbb-utóbb a cső boldogtalanabb fele előtt végzi. 19

Elég közel volt az ajtóhoz, hogy észrevétlenül kisurranjon. Egyedül az tartotta vissza, hogy tudta, ő rángatta bele ebbe az ügybe a heverő mögött kuporgó lányt. Viszont ettől csak még dühösebb lett rá. Talán gyilkolnia is kell azért, hogy kijusson. Ölt már embert, és tudta, ha kell, újra megteszi. Amikor erre gondolt, mindig a hatalmába kerítette a bűntudat, noha tudta, hogy ez is része az életének. Megérintette karján a kötést, és nedvesen húzta vissza az ujjait. A francba, nem álldogálhat itt, amíg elvérzik! Nesztelenül araszolni kezdett a fal mellett. Amikor Whitney megpillantotta a dívány végéhez kuporodó árnyat, a szájára szorította a kezét, hogy fel ne sikoltson. Azonnal tudta, hogy nem Dougot látja. Az ismeretlennek túlságosan hosszú volt a nyaka és rövid a haja. Majd hirtelen balról is mozgást vett észre. Az árnyék arra fordította a fejét. Whitney gondolkodás nélkül lehúzta kitűnő olasz bőrcipőjét, marokra fogta, az árnyék fejére célzott a tűsarokkal, minden erejét összeszedte, és lecsapott. – A hörgést tompa puffanás követte. Whitney diadalittasan emelte magasba a cipőjét. – Elkaptam! – Édes Jézus – suttogta Doug, s Whitney mellé sietett, majd karon ragadta a lányt, és húzni kezdte az ajtó felé. – Leütöttem! – dicsekedett Whitney, miközben a lépcső felé szaladtak. – Ezzel! – lóbálta meg a cipőjét. – Hogy találtak ránk? – Dimitri. Lenyomozta a rendszámod – felelt dühösen Doug. Bosszantotta, hogy ez még csak az eszébe sem jutott, de amikor elindultak lefelé a lépcsőn, már a következő emeletre érve új terveken törte a fejét. – Ilyen gyorsan? – kacagott fel kurtán Whitney. Szervezetében tombolt az adrenalin. – Ember egyáltalán ez a Dimitri, vagy inkább egy varázsló? – Ember, de sok samesz veszi körül. Elég felemelnie a telefont, és félórán belül a hitelbesorolásodat és a cipőméreted is megtudja. Akárcsak az apám, gondolta Whitney. Ez nem más, mint üzlet, és ő aztán igazán értett az üzlethez. – Fél lábon nem tudok menekülni. Kérek pár pillanat pihenőt – eresztette el Doug kezét Whitney, és felhúzta a cipőjét. – Most mihez kezdünk? – Le kell jutnunk a garázsba. – Azt akarod mondani, hogy rohanjunk le negyvenkét emeletet? – A liftnek nincs vészkijárata – fogta meg ismét Whitney kezét Doug, és sietve megindult lefelé. – Mellesleg nem szeretnék a kocsid közelében kiszállni a kabinból. Talán minden eshetőségre felkészültek, és otthagytak valakit, hogy őrizze. – Akkor miért megyünk a garázsba? – Mert szükségünk van egy kocsira. Ki kell jutnom a reptérre. Whitney a nyakába akasztotta a retiküljét, és az így felszabadult kezével belekapaszkodott a lépcsőkorlátba. – Talán lopni akarsz egyet? – Ez jár a fejemben. Kiteszlek egy szállodánál. Álnéven bejelentkezel, és utána… – Nem, nem – szakította félbe Whitney, s megkönnyebbülten látta, már a huszadik emeleten járnak. – Nem teszel ki semmiféle szállodánál. A szélvédőm csak háromszáz dollárba kerül, a lakás ablaka viszont ezerkétszázba. A váza, amit összetörtél, nagyjából 1865-

20

ben készült, és kétezer-kétszázhetvenöt dollárt ért – kotort elő egy noteszt a retiküljéből Whitney, és gyorsan összeírta a veszteségeit. – Mindent feljegyzek. – Jegyezz csak nyugodtan – közölte zordan Doug. – Viszont jobban teszed, ha takarékoskodsz az erőddel. Whitney megfogadta a tanácsot. Elhallgatott, és rohanás közben gondolkozni kezdett a saját tervén. Mire leértek a garázsszintre, annyira kimerült, hogy lihegve dőlt a falnak. Doug bekukucskált a résnyire nyitott ajtón. – Oké, egy Porsche áll hozzánk a legközelebb. Én megyek előre. Amint beültem, óvatosan indulj utánam. Ezzel kihúzta a pisztolyt a zsebéből. Whitney észrevett valamit a tekintetén – talán undort? Miért tekint úgy a fegyverre, mint valami értéktelen, hitvány dologra? Eddig azt gondolta, remekül áll a kezében. Illik egy olyan alakhoz, aki félhomályos bárokban és füstös motelszobákban tölti a fél életét. Ám ebben tévedett. Doug kezébe egyáltalán nem illett a fegyver. Valójában ki ez a Doug Lord?, tette fel Whitney a kérdést magában. Csaló, szélhámos, vagy áldozat? Valahogy érezte, hogy mind a három egyszerre, és hirtelen eltökélte, hogy mindenáron kideríti, hogyan jutott idáig. Doug a Porsche mellé guggolt és elővett egy bicskát. Whitney figyelte, ahogy pár másodpercig matat a zárral, majd halkan kinyílt az utasülés ajtaja. Bármivel is foglalkozott, vélte Whitney, az biztos, hogy a betörésben és zárnyitásban egyszerűen remekelt. Azzal hagyta abba a gondolkodást, hogy később majd folytatja, és beóvakodott a garázsba. Mire a kocsihoz ért, Doug már elfoglalta a sofőr helyét, és a műszerfal alól kilógó drótokat piszkálta. – Átkozott külföldi kocsik – morogta. – Egy Chevyt bármikor, feleennyi idő alatt elkötök. Whitney szeme elkerekedett a csodálattól, amikor a motor életre kelt. – Meg tudsz tanítani erre? Doug a lány felé pillantott. – Kapaszkodj! Most én vezetek – tette hátramenetbe a sebességváltót, és rálépett a gázpedálra. Mire elérték a garázs kijáratát, a sebességmérő már hatvanat mutatott. – Van kedvenc szállodád? – Nem megyek szállodába. Nem tévesztelek szem elől, amíg ki nem egyenlíted a tartozásod, Lord. Oda megyek, ahová te. – Figyelj, fogalmam sincs, mennyi időt sikerült nyernünk – nézte vezetés közben a visszapillantó tükröt Doug. – Nincs egy cented sem – emlékeztette Whitney, s ismét elővette a noteszét, egymás alá írt néhány számot. – Tartozol a szélvédőért, az antik vázáért, a meisseni teáskészletért, ez utóbbiért ezeregyszázötven dollárral, az ablakért, és lehet, hogy ez még közel sem minden. – Akkor még egy ezres igazán nem okoz gondot. – Egy ezres mindig gondot okoz. Csak addig van hiteled, amíg rajtad tartom a szemem. Ha repülőjegyet veszel, gondoskodj egyről a társadnak is. – A társamnak? – fordult a lány felé Doug, s azon gondolkodott, vajon mi tartja vissza attól, hogy egyszerűen kitépje a kezéből a retiküljét, és kihajítsa az ajtón. – Sohasem volt még társam. 21

– Ezúttal lesz. Fifti-fifti. – Én ismerem az összes választ – melyek jó néhány kérdést is felvetettek, de Doug sohasem aggódott a részletek miatt. – Viszont üres a zsebed. Doug rákanyarodott az FDR Drive-ra. Igaz, hogy a fene egye meg. Valóban nincs egy huncut vasa sem, pedig nagy szüksége van pénzre. Ezért kell neki a lány. Később viszont, amikor már több ezer mérföldre járnak New Yorktól, könnyedén semmibe veheti az egyezségüket. – Oké. Mennyi van nálad? – Pár száz dollár. – Száz? A rohadt életbe! – és nagyon oda kellett figyelnie, nehogy túllépje az óránkénti ötvenöt mérföldes sebességet. Nem kockáztathatta meg, hogy valamelyik járőr megállítsa. – Azzal nem jutunk messzebb New Jersey-nél. – Nem szeretek sok pénzt tartani magamnál. – Rettenetes. Milliókat ér a papír, ami nálam van, és kétszáz dollárért akarod megvenni. – Kétszáz, plusz az ötezer, amivel tartozol. Viszont… – nyúlt a retiküljébe Whitney – nálam van a hitelkártyám – húzta, elő vigyorogva az arany American Express kártyát. – Sohasem indulok útnak nélküle. Doug csak bámult, majd hátrahajtotta a fejét, és felnevetett. Lehet, hogy a lány több bajt kever, mint amennyi hasznot hoz, de ebben a pillanatban hajlott arra, hogy ennek épp az ellenkezőjét higgye.

Elhízott, hófehér kéz nyúlt a telefonkagyló után. Ingujján zafír mandzsettagomb csillogott. Tökéletesre manikűrözött körme fényesen csillogott. Maga a kagyló fehér volt, régi és hűvös. A férfi három ujjal tartotta. A kisujja helyén csupán egy forradás éktelenkedett. – Dimitri – szólalt meg fennkölten. Hangja hallatán Remo verejtékezni kezdett. Mélyet szívott a cigarettájából, és mielőtt kifújta a füstöt, gyorsan beszélni kezdett. – Megléptek. A bejelentést halálos csend követte. Dimitri tudta, hogy a hallgatás ezer átoknál is fenyegetőbb. Várt öt másodpercig, majd megtoldotta még öttel. – Egy férfi és egy fiatal lány hármótok ellen. Milyen egyenlőtlen felállás. Remo meglazította a nyakkendőjét, úgy érezte, nem kap levegőt. – Elloptak egy Porschét. Követjük őket. A reptér felé tartanak. Nem jutnak messzire, Mr. Dimitri. – Nem, valóban nem jutnak messzire. Felhívtam néhány embert. Megmozgattam a kapcsolataimat. Egy-két nap, és találkozunk. Remo megkönnyebbülten törölte meg a száját. – Hol? Halk, távoli nevetés hallatszott a telefonból. – Csak találd meg Lordot, Remo. Téged majd én talállak meg.

22

Második fejezet Doug teljesen merevnek érezte a karját. Nyögve az oldalára fordult, és megérintette a kötést. Az arca finom vászonba bújtatott, puha tollpárnába nyomódott. Mellette sima, meleg volt a lepedő. Óvatosan behajlította a bal karját, és visszafordult a hátára. A sötét szoba becsapta az érzékeit. Egészen addig úgy vélte, még nem ért véget az éjszaka, amíg az órájára nem pillantott. Negyed tíz. A francba! Megdörgölte az arcát, és felült. Az Indiai-óceán felett kellene repülnie, félúton a célja felé, ehelyett egy elegáns washingtoni szálloda egyik szobájában henyél. Egy nagyon is elegáns és drága szállodában, jutott eszébe a recepció és a vörös szőnyeg. Negyed kettő előtt öt perccel érkeztek meg. Még egy italt sem tudott meginni. Lehet, hogy a politikusoknak megfelel Washington, ő viszont úgy vélte, inkább megmarad a jó öreg New York mellett. Első és legnagyobb gondja az volt, hogy Whitney szorosan kapaszkodott a retiküljébe. Még csak esélyt sem hagyott neki. A második, hogy a lánynak tökéletesen igaza volt. Neki csupán az járt a fejében, hogy minél hamarabb kijussanak New Yorkból, míg Whitney olyan apró, ám annál fontosabb részletekkel is törődött, mint például az útlevél. Ezek szerint vannak kapcsolatai a fővárosban. Ha a segítségükkel sikerül kikerülniük a bürokrácia útvesztőit, számíthat a hálájára. Doug körülnézett a szobában, amely borsos ára ellenére alig bizonyult nagyobbnak egy gardróbszekrénynél. Hirtelen felötlött benne, hogy még ezt is Whitney fizette ki helyette. Amikor erre rádöbbent, összevont szemöldökkel meredt a szomszéd szobába vezető ajtóra. Whitney MacAllister valóban úgy gondolkodott, akár egy könyvvizsgáló. Az arca viszont… Doug félmosolyra húzta a száját, majd megrázta a fejét és visszahanyatlott a párnára. Úgy vélte, jobb, ha eltereli a gondolatait a lány arcáról és egyéb testrészeiről. Hiszen csak a pénzére van szüksége. Mint nő, nyugodtan várhat. Akár fülig is merülhet benne, ha megszerezte, amit akar, és még akkor is így gondolja. Maga elé képzelte a jelenetet, és olyan kellemesnek találta, hogy egy hosszú percen át csak mosolygott. Szőkék, barnák, vörösek, ducik, vékonyak, alacsonyak és magasak. Nincs sok értelme különbséget tenni közöttük, és Doug mindig is szívesen áldozta rájuk az idejét. Ám először egy útlevélre és egy vacak hitelkártyára van szüksége. Átkozott bürokrata baromság! Ilyesmivel kell foglalkoznia, amikor mesés kincs várja, egy gyilkos liheg a sarkában, és egy őrült nő alszik a szomszéd szobában, akitől még egy doboz cigarettát sem kérhet anélkül, hogy elő ne venné kígyóbőr retiküljéből a noteszét, melybe a kiadásait jegyzi. Amint ez az eszébe jutott, azonnal az éjjeliszekrényre dobott cigarettásdoboz után nyúlt. Egyszerűen nem fért a fejébe Whitney viselkedése. Ő mindig nagylelkűen bánt a pénzzel, már ha sikerült hozzájutnia. Talán túl nagylelkűen is, ismerte el kuncogva. Ugyanis sohasem tartott sokáig. Nem tehetett róla, ilyen természettel áldotta meg a sors. Mindig is a nők voltak a gyengéi. Különösen az alacsony, telt ajkú, kerek szemű lányokat szerette. Az sem érdekelte, ha rendszeresen megkopasztották. Fél éve két feledhetetlen éjszakát töltött együtt egy Cindy nevű pincérnővel. Mielőtt elváltak útjaik, a lány előadott egy könnyfakasztó történetet a

23

Colombusban lakó beteg édesanyjától. Öt lepedővel lett gazdagabb. Doug képtelen volt ellenállni a kerek szempárnak. Most viszont megfogadta, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége. Ha megszerzi az aranyat, meg is tartja. Megveszi azt a martinique-i hatalmas villát, amiről egész életében álmodott, és végre olyan életet fog élni, mint amilyet mindig is szeretett volna. Még a szolgáival is bőkezű lesz. Elég gazdag embert látott már, aki emberszámba sem vette azokat, akik kiszolgálják, és nem akart közéjük tartozni. Kitűnő ízlését viszont nem az formálta, hogy mindent megtett a vagyonért. Az már vele született. Csupán a pénz hiányzott mellőle. Ellenben sokkal boldogabbá tette a tudat, hogy inkább okosan, mintsem gazdagon látta meg a napvilágot. Ésszel és tehetséggel az ember mindent megszerezhet, aminek szükségét érzi – vagy amit megkíván – azoktól, akik meg sem érzik a hiányt. Ráadásul a munka közben felszabaduló adrenalint is roppant élvezte. Csak az eredmény, a pénz birtokában nyugodott meg kissé, de máris elkezdte tervezni a következő dobását. Remek terveket szőtt, konspirált, ha kellett, és mindig mindent alaposan átgondolt. Azzal is tisztában volt, milyen sokat számít a kutatómunka. Sokszor éjszakákon át szedegette az információmorzsákat, melyek most mind ott lapultak a borítékban. Már csupán arra volt szükség, hogy összerakja a kirakójáték darabkáit. Egyesek csupán izgalmas kalandregényként olvasták volna a gondosan legépelt fordításokat, mások történelemleckét véltek benne felfedezni – arisztokraták igyekeztek kimenekíteni ékszereiket és nem kevésbé becses személyüket a forradalom dúlta Franciaországból. Az írásból sütött a rettegés, a fejetlenség és a kétségbeesés. Doug nem beszélt franciául, de még így is érezte a műanyagba forrasztott, eredeti példányok sorai közül áradó reménytelenséget. Az intrika, a méltóság és a gazdagság mellett. Marie Antoinette. Robespierre. Befalazott vagy szekérderéknyi krumpli közé rejtett nyakláncok, rajtuk idegenül csengő nevekkel. A guillotine és az elkeseredett menekülés a Csatornán keresztül. Dohos, véráztatta mesék. Ám a gyémántoknak, a smaragdoknak és a tyúktojás nagyságú rubintköveknek létezniük kell. Akadt olyan ékszer, amely soha többé nem került elő. Életet, élelmet vagy hallgatást vásároltak értük cserébe. Egyes darabok átkeltek az óceánon. Doug mosolyogva masszírozta ki a görcsöt a karjából. Az Indiai-óceán – amerre a kereskedők és a kalózok jártak. És Madagaszkár partjain az évszázadok óta eltemetve heverő kincs végre beteljesíti az álmait. Az ifjú lány naplója segítségével meg fogja találni, és amikor ez megtörténik, soha többé nem néz vissza. Szerencsétlen kölyök, gondolta, miközben maga elé képzelte a fiatal francia lányt, aki két évszázaddal az ő születése előtt papírra vetette az érzéseit. Úgy vélte, a fordítás túlságosan pontatlan ahhoz, hogy lefesse mindazt, amin keresztülment. Ha el tudná olvasni az eredeti francia nyelvű kéziratot… Doug megvonta a vállát, és emlékeztette magát, hogy a lány már rég halott. Nem kell vele törődnie. Viszont mégis csak gyerek volt. Egy halálra rémült, rettegő kislány. Miért gyűlölnek bennünket?, írta a naplójában. Miért tekintenek ránk ilyen hatalmas utálattal? Apa szerint el kellett hagynunk Párizst, és azt hiszem, soha többé nem látom viszont az otthonom. Nem is látta, tűnődött Doug. A háború és a politikusok átgázoltak a kisembereken. Nincs különbség a francia forradalom és a vietnami dzsungel között. Semmi sem változott. 24

Tudta, milyen az, amikor az ember teljesen tehetetlennek érzi magát, és eltökélte, hogy soha többé nem akarja újra átélni. Kinyújtózott és Whitney-re gondolt. Akár így, akár úgy, de alkut kötöttek, és ő mindig is állta az adott szavát. Vagyis csaknem mindig. Ennek ellenére a fogát csikorgatta, amikor eszébe jutott, hogy minden egyes dollárt ki kell könyörögnie a lánytól. Dimitri azért bérelte fel, hogy lopja el a papírokat. Doug leszívta a cigaretta füstjét, és elégedetten gondolt arra, milyen ügyes tolvaj. Viszont – ellentétben Dimitri embereivel – sohasem hitte, hogy fegyverrel kell megoldani a problémákat. Ennél sokkal jobban tisztelte az életet. Mindig is szerette csendben, nagyobb felhajtás nélkül intézni az ügyeit. Éppen ezzel került Dimitri látóterébe, aki megbízta, hogy emeljen el az egyik Park Avenue-i üzlet széfjéből egy vaskos borítékot. A munka az munka, és ha egy olyan ember, mint Dimitri, hajlandó ötezer dollárt fizetni egy köteg papírért, melyen ráadásul már meg is fakult az idegen nyelven írt szöveg, Doug nem ellenkezett. Amúgy is akadt néhány rendezetlen adóssága. Hatástalanítania kellett a bonyolult kettős riasztórendszert, megkerülni négy biztonsági őrt, és csak ezt követően ért el ahhoz a remek széfhez, amely a borítékot rejtette. Kitűnő érzéke volt a zárakhoz és a riasztókhoz. Doug mindig is igazi áldásként tekintett erre a képességére. És az ember nem vesztegetheti el Isten adományát. Becsületes volt. Nem lopott el semmi mást, csakis a papírokat – annak ellenére, hogy egy fekete aktatáska is hevert mellettük, ami igencsak felkeltette az érdeklődését. Akkor meg sem fordult a fejében, hogy elolvassa a szerzeményét. Mindig is szerette biztonságban tudni a hátát. Álmodni sem merte volna, hogy ennyire leköti a kétszáz éves írások fordítása. Talán azért történt így, mert világéletében kedvelte az izgalmas történeteket, esetleg mert annyira tisztelte az írott szót, hogy a fakó sorok megmozgatták a képzeletét, miközben tekintete végigfutott rajtuk. Viszont akár így, akár úgy, mindenképpen át kellett volna adnia a papírokat a megbízójának. Az üzlet az üzlet. Ehelyett beugrott egy patikába, és vett egy tekercs leukoplasztot, majd a mellkasára ragasztotta a borítékot. Először puszta elővigyázatosságnak szánta ezt a lépést. New Yorkban, mint minden nagyvárosban, hemzsegtek a gazemberek. Egy órával hamarabb érkezett az EastSide-i találkára, és elrejtőzött. Tudta, minél gondosabban fedezi a hátát, annál tovább marad életben. Esett az eső. Miközben a bozótban lapult, átgondolta, amit a lopott papírokban – a levelek és dokumentumok mellett a drágakövek és ékszerek részletes listáját is megkaparintotta – olvasott. Bárki is gyűjtötte egybe az információtöredékeket, készítette cl a részletes fordítást, olyan alapos munkát végzett, mint egy elszánt és egyben gyakorlott levéltári kutató. Átsuhant az agyán, ha lenne rá ideje és esélye, maga fejezné be a megkezdett munkát. Viszont az üzlet az üzlet. Ekkor feltett szándéka volt, hogy átadja a borítékot és begyűjti az érte járó fizetséget. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy Dimitri egyáltalán nem szándékozik kifizetni neki a megállapodásuk szerint járó ötezer dollárt. Csupán egy East-River-i temetéssel egybekötött kétdolláros golyót szánt neki. Kisvártatva megérkezett a fekete Lincoln, benne Remo és két, alkalomhoz öltözött alak. Kiszálltak, és a legnagyobb lelki nyugalommal a meggyilkolásáról kezdtek beszélgetni. Végül 25

mindnyájan egyetértettek abban, hogy a fejlövés tökéletesen megfelel a céljaiknak, de a „mikor” és a „hol” továbbra is vita tárgyát képezte. Doug alig hatlábnyira lapult tőlük a bokorban. Mindent hallott. Azt is, amikor Remo kifejtette, hogy nem akarja összevérezni az üléskárpitot. Doug először csupán dühöt érzett. Eddigi élete során olyan sokszor átverték, hogy már nem is számolta, ennek ellenére mindig haragra gerjedt, ha újfent megpróbálták. Miközben a leukoplaszt kényelmetlenül húzta a bőrét, arra gondolt, hogy kihaltak a világból a becsületes emberek. Azon tűnődött, hogyan úszhatná meg egy darabban ezt a helyzetet, s máris elkezdte fontolóra venni a lehetőségeit. Dimitri híres volt a különcségéről. Akárcsak arról, hogy mindig jó lóra tesz, a megfelelő szenátort veszi fel a fizetési listára, és a legjobb bort tartja a pincében. Ha Doug Lordot kérte meg arra, hogy zárja rövidre a papírok megszerzését, akkor azok minden bizonnyal sokat érnek. Doug ott, helyben eldöntötte, hogy megtartja a borítékot, és megcsinálja a szerencséjét. Mindössze annyit kellett tennie, hogy életben marad. Ösztönösen megérintette a karját. Merev, persze hogy merev, de már gyógyul. El kellett ismernie, hogy ez a szédült Whitney MacAllister remek munkát végzett. Kifújta a füstöt a fogai között, majd elnyomta a cigarettáját. Talán mégsem olyan hatalmas kolonc a nyakán, mint először gondolta. Pillanatnyilag nagy szüksége van rá, legalábbis addig, amíg nem sikerül elhagynia az országot. Viszont amint megérkezik Madagaszkárra, ügyesen el fogja veszíteni. Lassan, ám annál szélesebben elmosolyodott. A nők átejtése terén meglehetősen nagy gyakorlatot szerzett. Régebben óriási sikerrel űzte ezt a sportot. Csak azt fájlalta, hogy nem láthatja, amikor a lány káromkodva toporzékol, amikor rájön, hogy a társának nyoma veszett. Maga elé képzelte napsütésben csillogó, szőke haját, és kis híján megsajnálta. Az adósa volt, ez tagadhatatlan. Felsóhajtott, és már épp kezdte megsajnálni, amikor felpattant a szomszéd szobába vezető ajtó. – Még mindig ágyban vagy? – lépett az ablakhoz Whitney, és elhúzta a függönyt, majd színpadiasan legyezni kezdte a cigarettafüstöt, s arra gondolt, hogy Doug már egy ideje felébredt. Az idejét arra használta, hogy dohányozzon és tervezgessen. Igen ám, de időközben neki is eszébe jutott egy s más. Amikor Doug morogva feléje pillantott, csak a fejét csóválta. – Rettenetesen nézel ki. Erre Doug elhúzta a száját. Elég hiú volt ahhoz, hogy szíven üsse ez a megjegyzés. Ám azt ő is beismerte, hogy egynapos borostával, fésületlenül nem nézhet ki túl fényesen. Ráadásul ölni tudott volna egy fogkeféért. Ellentétben vele, Whitney úgy festett, mint aki most lépett ki az Elizabeth Arden’sből. Doug, akinek a testét csupán egy a derekáig lecsúszott lepedő takarta, kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. – Nem szoktál kopogni? – Ha én fizetem a szobát, akkor nem – felelt könnyedén Whitney, miközben átlépte a férfi földre dobott farmerét. – Nemsokára itt a reggeli. – Nagyszerű. Whitney meg sem hallotta a Doug szavaiból áradó gúnyt. Kényelmesen leült az ágy szélére, és kinyújtotta a lábát. – Érezd otthon magad – fölényeskedett Doug. Whitney mosolyogva dobta hátra a haját. 26

– Felhívtam Maxie bácsit. – Kicsodát? – Maxie bácsit – ismételte meg Whitney, s gyorsan végigpillantott a körmén. Úgy határozott, mielőtt maguk mögött hagyják a várost, elugrik egy manikűröshöz. – Valójában nem a bácsikám, csak én hívom annak. – Ó, tehát így érted a bácsit – gúnyolódott Doug. Whitney megajándékozta egy szelíd pillantással. – Ne legyél ennyire nyers, Douglas. Maxie bácsi a családom igen kedves barátja. Talán már te is hallottad a nevét. Ugyanis Maximillian Teeburyről beszélünk. – Teebury szenátorról? Whitney széttárta az ujjait, és még egyszer alaposan megvizsgálta a körmét. – Úgy látom, tisztában vagy a belpolitikai eseményekkel. – Figyelj, okostojás – kapta el Doug a lány karját, és félig az ölébe rántotta. Whitney még ekkor is csak mosolygott. Tudta, hogy az összes adu az ő kezében van. – Mi köze Teebury szenátornak bármihez? – A kapcsolatok – simított végig ujjával a férfi arcán Whitney, és csettintett a nyelvével, amikor megérezte a szúrós borostát. – Az apám mindig azt szokta mondani, hogy szex nélkül még csak elvan az ember valahogy, de kapcsolatok nélkül halott. – Valóban? – húzta közelebb magához vigyorogva a lányt Doug. Az arcuk igencsak közel került egymáshoz. Whitney szőke haja beborította a párnát. Újra orrába csapott a gazdagság és a felső osztály illata. – Mindenkinek más a fontosabb. – Ebben igazad van – és azon kapta magát, hogy legszívesebben megcsókolná. Annyira durvának, nyugtalannak és ziláltnak tűnt, amilyennek csak egy egész éjszakás, vad szeretkezés után tűnik egy férfi. Vajon milyen lehet Douglas Lord az ágyban? Könyörtelen. Whitney érezte, hogy már ettől a gondolattól is némileg hevesebben ver a szíve. Douglas bőre dohány- és izzadtságszagot árasztott. Minden mozdulatából sugárzott, hogy szeret gyorsan élni, és élvezi, ha borotvaélen táncol. Whitney szívesen megtapasztalta volna, milyen érzés, amikor ajkához ér a férfi izgató szája – de úgy vélte, jobb, ha ezzel még vár. A csók után talán képes lenne megfeledkezni arról, hogy meg kell előznie, legalább egy lépéssel. – Az a helyzet – súgta, miközben ujjaival lustán beletúrt Douglas hajába, és ajkai szétnyíltak. Akárcsak Douglasé –, hogy Maxie bácsi gond nélkül szerez neked egy útlevelet, és a harmincnapos madagaszkári vízumot is könnyedén elintézi mindkettőnknek. Huszonnégy órán belül. – Hogyan? Whitney döbbenten figyelte, a férfi szenvedélytől fűtött hangja hirtelen tárgyilagosan üzletiessé vált. – Gondolj a megfelelő kapcsolatokra, Douglas – közölte jókedvűen. – Elvégre mire valók a társak? Douglas elismerően pillantott végig rajta. Még a végén valóban hasznát fogja venni az ismeretségüknek. Sőt ha nem vigyáz, előbb-utóbb nélkülözhetetlenné válik. Márpedig neki másra sincs kevésbé szüksége, mint egy nélkülözhetetlen barna szemű, finom bőrű szépségre. Döbbenten gondolt bele, hogy holnap ilyenkor már megint külön utakon fognak járni. Egy rikkantás kíséretében ráfordult Whitney-re, akinek a haja még mindig beborította a párnát. A szeme nevetett, de némi aggodalom is sütött belőle. 27

– Derítsük ki, társam – javasolta Douglas. Whitney érezte, mennyire kemény a férfi. A tekintete, és a keze is, mellyel két oldalról az arcát fogta. Csábító. Szörnyen csábítónak találta. Ám mindig is azon a véleményen volt, ha előnyös pozícióba kerül, azt nem szabad feladnia. Mielőtt viszont dönthetett volna az igen vagy a nem mellett, kopogtak az ajtón. – Itt a reggeli – közölte vidáman, miközben kiszabadította magát Doug alól. Talán némileg gyorsabban vert a szíve a megszokottnál, de nem akart ezzel foglalkozni. Ahhoz túlságosan sok elintéznivaló várt rá. Doug a tarkójára tette a kezét és nekitámasztotta hátát az ágy támlájának. Úgy érezte, menten kilyukad a gyomra. Talán a vágy marta, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az éhség. Esetleg mindkettő. – Együk meg az ágyban. Whitney úgy tett, mint aki nem is hallja a javaslatot. – Jó reggelt – köszöntötte vidáman a pincért, amikor az begurította a zsúrkocsit. – Jó reggelt, Ms. MacAllister – köszönt vissza a fiatal, széles vállú, Puerto Ricó-i pincér, és még csak oda sem pillantott Dougra. Kizárólag Whitney-t bámulta. Majd ünnepélyesen feléje nyújtott egy bimbózó, rózsaszín rózsát. – Köszönöm, Juan. Nagyon szép. – Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolyodott el Juan. Egészséges, egyenes fogai vakítóan villogtak a fényben. – Remélem, ízleni fog a reggeli. A pipereholmikat is felhoztam, amit kért. – Csodálatos, Juan – mosolygott vissza Whitney a pincérre. Dougnak feltűnt, hogy a lány vele korántsem volt ennyire kedves. – Nem okoztam túl sok gondot? – Ó, dehogy. Magának bármit, Ms. MacAllister. Doug némán, de annál gúnyosabban utánozta a pincér lelkes viselkedését, amikor az hátat fordított neki. Whitney felvonta a szemöldökét, majd odakanyarította cikornyás aláírását a számla aljára. – Köszönöm, Juan – nyúlt a retiküljébe, és a fiatal pincér kezébe nyomott egy húszast. – Nagyon sokat segített. – Örömmel tettem, Ms. MacAllister. Nyugodtan hívjon, ha tehetek még valamit – tüntette el zsebében a húszdollárost. A mozdulatán látszott, milyen régóta gyakorolja ennek a művészetét. – Jó étvágyat – hátrált ki az ajtón, még mindig mosolyogva. – Szereted, amikor így megalázkodnak előtted, ugye? Whitney megfordította az egyik csészét, és teletöltötté kávéval. Közben szórakozottan megszagolta a rózsát. – Vegyél fel egy nadrágot, és gyere enni. – Ráadásul roppant nagylelkűen osztogatod a pénzt, pedig szűk a keret – Whitney erre sem felelt, de Doug látta, hogy előveszi a noteszét. – Tedd csak vissza. Nem én fizettem túl a pincért. – Borotvát és fogkefét is hozott neked – közölte kedvesen Whitney. – Megfelezzük a borravalót, ugyanis a kinézeted pillanatnyilag igenis sokat számít nekem. – Nagy vagy – morgott Doug, s mivel látni akarta, meddig mehet el, lassú mozdulatokkal kimászott az ágyból.

28

Whitney nem tátotta el a száját. Valójában a szeme sem rebbent. Még csak el sem pirult. Csupán végigmérte a férfit. A Doug karján fehérlő kötés éles ellentétben állt napbarnított bőrével. Istenem, milyen gyönyörű a teste, gondolta, miközben a szívverése lassan gyorsulni kezdett. Sovány és izmos. Meztelenül, borostásan, hamiskás félmosollyal a szája szegletében sokkal veszélyesebbnek és vonzóbbnak látszott, mint bárki az ismeretségi köréből. Viszont nem szándékozott neki megadni azt az örömöt, hogy ezt a tudomására is hozza. Akkor sem fordította el róla a tekintetét, amikor felemelte a csészéjét. – Ne kérkedj magaddal, Douglas – közölte egykedvűen. – Vedd fel a gatyád. Még a végén megfáznak a golyóid. A francba. Micsoda hidegvér, gondolta Doug, miközben magára rángatta a farmerét. Viszont elhatározta, hogy akármi is lesz, egyszer még megizzasztja. Lehuppant az egyik fotelbe, szemben Whitney-vel, és tömni kezdte magát rántottával és ropogósra sült baconnel. Egyelőre túlságosan éhes volt ahhoz, hogy belegondoljon, mekkora összeg kerül Whitney noteszében a neve mellé a szobával járó luxuskiszolgálásért. Hiszen ha megtalálja a kincset, akár egy egész nyavalyás szállodát is vehet magának. – Ki vagy te valójában, Whitney MacAllister? – kérdezte teli szájjal. – Hogy érted? – borsozta meg alaposan Whitney a saját rántottáját. Doug elvigyorodott. Örült, hogy a lány nem vette félvállról a választ. – Mondjuk kezdjük azzal, hogy hol születtél? – Richmondban. Virginiában – és Doug hirtelen úgy érezte, mindig is hallotta a halovány virginiai tájszólást a hangjában. – A családom még mindig ott él, a birtokon. – Miért költöztél New Yorkba? – Mert szeretem a pörgést. Doug a pirítós után nyúlt, majd válogatni kezdett a dzsemek között. – Mivel foglalkozol? – Amivel éppen a kedvem tartja. Doug a lány tüzes, barna szemébe nézett, és abban a pillanatban komolyan elhitte a választ. – Van munkád? – Nem. Szakmám van – csippentett egy szelet bacont az ujjai közé Whitney, és rágcsálni kezdte. – Belsőépítész és lakberendező vagyok. Doug visszaemlékezett a lány elegánsan berendezett lakására, a harmonikus színekre. Tehát ezért találta annyira egyedinek. – Szóval lakberendező – gondolkodott hangosan. – Méghozzá nagyon is jó lakberendező. – Naná, hogy jó. És te? Mivel foglalkozol? – Ezzel is, azzal is – nyúlt a tejszín után Doug. – Többnyire lopok. Whitney-nek eszébe jutott, milyen játszi könnyedséggel nyitotta ki és indította be Doug a Porschét. – Nagyon is jól csinálod. Doug felnevetett. – Naná, hogy jól. – A rejtély, amit emlegettél. A papírok – tört ketté egy szelet pirítóst a lány. – Nem mutatod meg? 29

– Nem. Whitney összevonta a szemöldökét. – Akkor honnan tudjam, hogy egyáltalán léteznek? Honnan tudjam, hogy megéri az időt, amit rászánok? Nem beszélve a pénzről. Doug gondolkozott egy pillanatig, majd Whitney felé kínálta a dzsemeskosarat. – Mond valamit az a szó, hogy bizalom? Whitney az eperdzsem mellett döntött, és elkezdte kenni a pirítósra. – Próbálj meg egy kicsit komoly maradni. Honnan szerezted? – Izé… Maradjunk annyiban, hogy megszereztem. Whitney beleharapott a pirítósba, de közben sem vette le a szemét Dougról. – Szóval elloptad. – Aha. – Attól a fickótól, aki most üldöz? – Az egyik emberétől – javította ki Doug. – Sajnos Dimitri felrúgta a megállapodásunkat és megpróbált átverni. Viszont ha valamibe egyszer már belemélyesztettem a fogam, azt nehezen eresztem el. – El tudom képzelni – gondolkodott el egy pillanatra Whitney azon, hogy együtt reggelizik egy titokzatos irat tulajdonosával, aki nem mellesleg a saját bevallása szerint is abból él, hogy ellopja mások tulajdonát. Viszont ennél különösebb események is történtek már vele az élete során. – Rendben, akkor próbáljuk másképp. Hogy néz ki az a nagy titok, amit rejtegetsz? Doug már a következő kitérő válaszon gondolkodott, amikor a lány szemébe nézett. Whitney hűvös, rezzenéstelen, elszánt tekintettel meredt rá. Úgy vélte, jobb, ha beavatja néhány részletbe. Legalábbis addig, amíg nincs a kezében az útlevél és a repülőjegy. – Néhány papír. Dokumentumok, levelek. Több száz éves írások, de ezt már mondtam. Elég információval ahhoz, hogy a kincs nyomára vezessen. Különösen, hogy mások még csak a létezését sem sejtik – s hirtelen eszébe jutott valami. – Beszélsz franciául? – Mi sem természetesebb – mosolygott Whitney. – Ezek szerint a titokzatos papírok egy része franciául íródott – és amikor Douglas nem felelt, úgy döntött, folytatja a kérdezősködést, és visszatért az eredeti témához. – Miből gondolod, hogy mások nem tudnak a kincsről? – Mindenki meghalt, aki tudott róla. Whitney-nek nem tetszett Doug hangja, de már nem visszakozhatott. – Honnan tudod, hogy nem egy köteg hamisítványt őrizgetsz? Doug szeme felragyogott. – Érzem. – Ki ez az ember, aki üldöz? – Dimitri? Elsőrangú üzletember… csakhogy egy gyomorforgató üzletágban. Okos és kegyetlen. Az a fajta, aki meg tudja mondani annak a bogárnak a latin nevét, amelynek a szárnyát tépkedi. Ha meg akarja szerezni ezeket a papírokat, akkor minden bizonnyal sokat érnek. Pokolian sokat. – Azt hiszem, ez már csak Madagaszkáron derül ki – nyitotta ki Whitney a New York Timest, amelyet Juan előzékenyen odakészített a reggeli mellé. Doug elmondása alapján egyre

30

kevésbé tetszett neki az őket üldöző férfi. Úgy vélte, jobb, ha egy időre eltereli a gondolatait. Ám amikor lapozott, hirtelen elakadt a lélegzete. – A francba! Doug szinte minden figyelmét a rántottájának szentelte, ezért csak egy szórakozott „Hmm?”-re futotta tőle. – Benne vagyok a lapokban! – dobta Doug tányérjára az újságot Whitney. – Hé, még nem fejeztem be! – ám mielőtt félresöpörhette volna a Timest, megpillantotta Whitney mosolygó fényképét, fölötte a szenzációhajhász főcímmel: ELTŰNT A FAGYLALTBIRODALOM ÖRÖKÖSNŐJE – A fagylaltbirodalom örökösnője – futott végig Doug pillantása a szövegen, de csak lassan fogta fel a jelentését. Végül leesett állal félredobta az újságot. – A MacAllister fagylalt? A tiéd? – Áttételesen – közölte Whitney, felállt, járkálni kezdett, és igyekezett kigondolni valamit. – Valójában az apámé. – A MacAllister fagylalt – ismételte meg Doug. – Arohadtéletbe! Az ország legjobb fagylaltja! – Naná. Dougot letaglózta a felismerés, hogy újdonsült ismerőse nem csupán remek belsőépítész és lakberendező, hanem egyben az ország egyik leggazdagabb emberének a lánya. Milliókat ér. Milliókat. Ha együtt kapják el őket, hamarabb bevarrják emberrablásért, mintsem megismerné a bíróság által kirendelt ügyvédjét. Minimum húsz év, de az is előfordulhat, hogy életfogytiglan, gondolta, s idegesen a hajába túrt. – Nézd, csillagom, így már egész más a leányzó fekvése. – Más – ismerte el dünnyögve Whitney. – Fel kell hívnom apát. Ja, és Maxie bácsit is. – Aha – kapta be Doug az utolsó falat rántottát. Úgy vélte, jobb, ha addig eszik, amíg még tud. – Számold ki, mennyivel tartozom és… – Apa biztosan azt hiszi, hogy váltságdíjat követelnek értem, vagy ilyesmi. – Vagy ilyesmi – törölte tisztára Doug a tányérját. Ha már egyszer a lány úgyis ki akarja fizettetni vele, legjobb, ha kiélvez minden egyes morzsát. – Mellesleg arra sem vágyom, hogy egy rendőr golyójával a fejemben végezzem. – Ne légy nevetséges! – legyintett Whitney, és gondolatban tovább finomította a tervét. – Apát biztosan sikerül meggyőznöm valahogy – motyogta. – Évek óta ezt csinálom. Biztosan küld majd egy kis pénzt. – Készpénzt? Whitney végigmérte Dougot. – Gondoltam, hogy ez felkelti az érdeklődésed. Doug félretolta a tányérját. – Figyelj, aranyom, ha tudod, hogyan ejtsd át az öreged, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzak veled? A hitelkártya remek találmány, egyenesen nagyszerű, de sokkal nyugodtabban alszom néhány zöldhasúval a zsebemben.

31

– Igyekszem nem elfelejteni – lépett a szobájába vezető ajtóhoz Whitney, majd megfordult. – Komolyan rád férne vásárlás előtt egy zuhany és egy borotválkozás, Douglas. Doug épp az állát simogatta, de a keze megdermedt a levegőben. – Vásárlás? – Nem indulok Madagaszkárra egy szál pólóban és papucsban. Veled pedig egyetlen lépést sem teszek, amíg nem cseréled le a félujjú inged. Felújítjuk a ruhatárad. – Egyedül is tudok magamnak ruhát venni. – Lehet, de ha arra a dzsekire gondolok, ami akkor volt rajtad, amikor összefutottunk, erősen kétlem – csukta be maga mögött Whitney az ajtót. – Azt csak álcának hordtam – kiáltott utána Doug, mielőtt beviharzott a fürdőszobába. Átkozott nők. Mindig az övék az utolsó szó. Azt viszont el kellett ismernie, hogy Whitney-nek jó az ízlése. Kétórányi veszett vásárlást követően annyi csomagot cipelt, hogy meg sem tudta számolni, viszont új inge remekül takarta a mellkasára visszaragasztott borítékot. Ráadásul az anyaga is kellemesen simogatta a bőrét. Whitney csípője is csábítóan ringott új, fehér ruhája alatt. Ennek ellenére úgy vélte, hiba lenne, ha túlságosan engedékenynek mutatná magát. – Mi a csudát kezdjek egy öltönnyel a madagaszkári dzsungelben? Whitney ránézett, és megigazította az inge gallérját. Kezdetben nem örült a babakék ruhadarabnak, de végül Whitney meggyőzte, hogy remekül áll neki. Maga is furcsállta, de úgy festett, mint aki arra született, hogy méretre szabott öltönyt viseljen. – Ha az ember messzire utazik, jobb, ha mindenre felkészül. – Fogalmam sincs, mennyit kell majd gyalogolnunk, cukorfalat, de egyet mondhatok. A bőröndödet te fogod majd cipelni. Whitney lecsúsztatta az orrán új, márkás napszemüvegét. – Így beszél egy ízig-vérig úriember. – Hogyan másképp? – torpant meg Doug egy gyógyszertár bejárata előtt, és megigazította a hóna alá szorított szatyrokat. – Figyelj, szükségem van innen néhány apróságra. Adj egy húszast – és amikor Whitney kérdőn felvonta a szemöldökét, elkáromkodta magát. – Ugyan már, úgyis beírod abba a nyomorult füzetbe. Meztelennek érzem magam, ha nincs a zsebemben egy kis apró. Whitney kedvesen rámosolygott, és benyúlt a retiküljébe. – Reggel még nem izgatott, hogy meztelen vagy. Dougot még mindig bosszantotta, hogy a lány sehogy sem reagált a látványra. Elvette a pénzt. – Alkalomadtán megismételhetjük. Tíz perc múlva találkozunk odafent. Whitney elégedetten lépett be a szálloda kapuján. Hónapok óta nem szórakozott olyan jól, mint most Doug Lord bosszantásával. A felvonóhoz érve egyik kezéből a másikba tette drága bőrszatyrát, és megnyomta a megfelelő gombot. Egész jól alakulnak a dolgok, gondolta. Sikerült megnyugtatnia az apját, hogy biztonságban van, olyannyira, hogy még azért sem neheztelt, amiért újra elutazik. Nevetve dőlt neki a kabin falának. Tudta, hogy az elmúlt huszonnyolc évben jó néhány nehéz percet okozott neki, ennek ellenére mindig megtalálta vele a megfelelő hangot. Mindenesetre addig keverte a valóságot és a kitalált eseményeket, amíg végül az apja teljesen lehiggadt. Sőt még

32

abba is beleegyezett, hogy délután átküld nekik ezer dollárt, amit Maxie bácsinál vehetnek át. Ezzel a pénzzel egész jól ellesznek, amíg el nem indulnak Madagaszkár felé. Már a sziget neve is felcsigázta a képzeletét. Miközben a folyosón a szobája felé lépdelt, magában egyre csak ezt mondogatta. Madagaszkár. Egzotikus, új, páratlan. Orchideák és buján zöldellő dzsungel. Mindent meg akart nézni és tapasztalni. Ez legalább annyira vonzotta, mint a rejtély és a kincs, mellyel Doug kecsegtette. Nem pusztán az arany ígéretét találta csábítónak. Hozzászokott a gazdagsághoz, és nem dobogtatta meg a szívét a gondolat, hogy hamarosan tovább nő a vagyona. Inkább a kincskeresés hozta izgalomba, és meglehetősen különösnek találta, hogy Doug is hasonlóképp érez. Alaposan meg kell ismernie a férfit. Úgy beszélt az eladóval a ruha szabásáról és anyagáról, mint aki meglehetősen otthonosan mozog ebben a témában. Klasszikus ingében egészen addig átlagos, jómódú férfinak tűnt, amíg az ember nem nézett alaposan a szemébe. Mert a tekintete messze nem átlagos, gondolta Whitney. Egyszerre nyughatatlan, gyanakvó és vágyakozó. Meg kell fejtenie az okát, ha valóban társak lesznek. Kinyitotta az ajtót, eszébe jutott, hogy néhány percig még egyedül lesz, és Doug talán valahol odabent rejtette el a papírjait, ő pedig tudni akarta, mibe fekteti a pénzét. Azzal győzködte magát, hogy ehhez minden joga megvan. Ennek ellenére lábujjhegyen, a legapróbb zajra is fülelve osont a szomszéd szobába vezető ajtóhoz. Még a lélegzetét is visszafojtotta egy pillanatra, majd a szívére szorította a kezét, és felnevetett. – Halálra rémítesz, Juan – lépett be, és a fiatal pincérfiút figyelte, aki az asztalnál ült a reggeli romjai mellett. – Azért jöttél, hogy összeszedd a tányérokat? – és arra gondolt, hogy Juan miatt nem kell elhalasztania Doug szobájának az átkutatását. Benézett az éjjeliszekrénybe. – Sok vendégetek van? – érdeklődött, mintha csak egy fogadáson társalogna. – Ugye, épp most virágzik a cseresznye? Az mindig idevonzza a turistákat – nézett körbe csalódottan, amikor kiderült, hogy üres az éjjeliszekrény. Talán a gardróbban több sikerrel jár. – Mikor szokott jönni a szobalány, Juan? Nem ártana néhány plusz törülköző – ám amikor Juan továbbra is csak némán bámulta, Whitney összevonta a szemöldökét. – Nem nézel ki túl jól – közölte. – Keményen dolgoztatnak. Talán el kellene… – érintette meg óvatosan Juan vállát, mire a férfi úgy rogyott a lába elé, akár egy rongybaba, hatalmas vérfoltot hagyva maga után a fotel háttámláján. Csak azért nem sikoltott fel, mert úgy érezte, az agya és a hangszálai megfagytak. Tágra nyílt szemmel, némán tátogva hátrált el Juan holttestétől. Még soha életében nem látott halottat, nem érezte a halál szagát, ennek ellenére felismerte. Ám mielőtt futásnak eredhetett volna, egy kéz kapta el a karját. – Csinos. A férfi, akit csupán néhány hüvelyk választotta el Whitney-től, pisztolyt tartott a kezében. Arca egyik felét csúnya sebhely torzította el. Valószínűleg üveggel vagy fogazott pengéjű késsel vágták meg. A haja és a szeme szalmasárgán fénylett. A pisztoly csövét lassan végigcsúsztatta Whitney nyakán. A lány érezte, milyen hideg az acél. – Hol van Lord? Whitney a lába mellett heverő holttest felé pillantott. Juan fehér mellényének a hátán hatalmas, vörös folt éktelenkedett. Ő már biztosan nem segíthet rajta. Azt a húsz dollár

33

borravalót sem tudja elkölteni, amit néhány órája pont tőle kapott. Whitney tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie, ha nem akar így járni. Nagyon, de nagyon óvatosnak. – Azt kérdeztem, hol van Lord! – szorította oda erősebben a fegyver csövét Whitney álla alá az ismeretlen. – Leráztam – felelt Whitney, s igyekezett minél gyorsabban gondolkodni. – Egyedül jöttem vissza, hogy megkeressem a papírokat. – Át akartad verni – játszadozott Whitney egyik hajtincsével a támadója, amitől a lánynak felfordult a gyomra. – Ügyes – markolt a hajába, és hátrafeszítette a fejét. — Mikor ér ide? – Fogalmam sincs – torzult el Whitney arca a fájdalomtól, és küzdenie kellett, hogy továbbra is tisztán tudjon gondolkodni. – Tizenöt perc. Talán félóra – bármelyik percben, gondolta kétségbeesetten. Doug bármelyik percben besétálhat, és akkor mindketten halottak lesznek. Vetett egy pillantást a földön heverő holttestre, és a szeme megtelt könnyel. Majd nyelt egy nagyot. Tudta, most igazán nem engedheti meg magának, hogy sírjon. – Miért ölte meg Juant? – Rosszkor volt rossz helyen – vigyorgott a férfi. – Akárcsak te, csinibaba. – Figyeljen… – és Whitney-nek egyáltalán nem esett nehezére a suttogás. Úgy érezte, ha nagyobbra nyitná a száját, menten vacogni kezdene a foga. – Valójában nincs közöm Lordhoz. Nem tartozom neki semmivel. Ha mi ketten megtaláljuk azokat a papírokat, akkor… – hallgatott el a mondat közepén, és megnyalta az ajkát. A férfi figyelte, majd tekintete végigsiklott Whitney testén. – Nem túl nagy a melled – jegyezte meg gúnyosan, majd hátrált egy lépést, és intett a pisztolyával. – Esetleg megnézném a kínálatot. Whitney eljátszott a blúza felső gombjával. Tudta, hogy bármelyik pillanatban véget érhet az élete, de nem maradt túl sok lehetősége. Miközben a következő gombra csúszott a keze, lassan hátrálni kezdett. Érezte, hogy a derekával nekiütközik az asztalnak. Egyik tenyerével megtámaszkodott a lapján, miközben továbbra is támadója homokszín szemébe nézett. Ujjai rideg, rozsdamentes fémhez értek. – Maga talán segíthet rajtam – suttogta, miközben mosolyt erőltetett az arcára. A férfi félrehajtotta a fejét, és az éjjeliszekrényre tette a pisztolyát. – Talán segíthetek – ragadta derékon Whitney-t, és lassú mozdulatokkal simogatni kezdte. A lány ekkor megmarkolta a villát, és teljes erővel belevágta az ismeretlen nyakába. Fröcskölt a vér. A férfi hátraugrott és úgy sivalkodott, mint egy disznó a vágóhídon. Amikor a nyakából kiálló villa után nyúlt, Whitney teljes erővel meglendítette a szatyrát. Utána rohanni kezdett. Még azt sem nézte meg, milyen mély sebet ejtett a véletlenül a kezébe akadt evőeszközzel. Doug jókedvűen flörtölt egy kicsit a recepciós lánnyal, majd átvágott a szálloda előterén. Ekkor rohant bele Whitney, és csaknem feldöntötte. Dougnak minden ügyességére szüksége volt, hogy a szatyrok ne repüljenek szerteszét. – Mi a fene… – Menekülj! – kiáltott rá Whitney, és meg sem győződött róla, hogy Doug követi-e, kiviharzott a szállodából. Doug káromkodva eredt utána, de a szatyrokat még ekkor sem dobta le. – Mi folyik itt? 34

– Ránk találtak. Doug hátranézett a válla felett. Remo két társával együtt éppen ekkor lépett ki a szállodából. – A francba! – morogta, majd elkapta Whitney karját, és a lányt maga után húzva megindult az első ajtó felé, amit észrevett. Odabent halk hárfaszó és egy merev gerincű főpincér fogadta őket. – Van asztalfoglalásuk? – Csak a barátainkat keressük – rángatta tovább Whitney-t Doug. – Igen. Remélem, nem értünk ide túl korán – rebegtette pilláit a főpincér felé Whitney, majd körbenézett az étteremben. – Gyűlölök elsőnek érkezni. Ó, ott ül Marjorie. Istenem, istenem, már megint felszedett néhány kilót – bújt szorosan Doughoz, miközben maguk mögött hagyták a főpincért. – Ne felejtsd el megdicsérni azt a rémes ruháját, Rodney. Megkerülték az asztalokat, majd egyenesen a konyha felé indultak. – Rodney? – kérdezte alig hallhatóan Doug. – Ez jutott az eszembe. – Így – tömte bele a kezében tartott dobozokat Whitney bőrszatyrába Doug, majd a vállára kapta a batyut. – Hagyd, hogy én beszéljek. A konyhába érve kikerülték a hatalmas pultokat és a szakácsokat. Doug olyan gyorsan igyekezett a hátsó ajtó felé, hogy az még éppen ne legyen feltűnő, de egy nagydarab, fehér köpenyes alak hirtelen elállta az útját. – A vendégek nem léphetnek be a konyhába. Doug felnézett. A séf sapkája legalább egylábnyival tornyosult föléje. Rögtön eszébe jutott, mennyire nem szeret verekedni. Az ember könnyedén megspórolhatja a zúzódásokat és a kék-zöld foltokat, ha használja a fejét. – Egy pillanat, egy pillanat – fordult fontoskodva a jobbján rotyogó fazék felé. – Sheila, ennek isteni az illata! Fantasztikus. Önmagában megér négy csillagot. Whitney azonnal megértette, mire megy ki a játék. Kinyitotta a jegyzettömbjét. – Négy csillag – ismételte meg írás közben. Doug elkapott egy merőkanalat. Először beleszimatolt az ételbe, majd lehunyta a szemét, és megkóstolta. – Ó! – nyögött színpadiasan. Whitney csaknem elnevette magát. – Poisson Véronique. Csodás. A legcsodásabb, amit eddig kóstoltam. A mezőny egyik legjobbja. Mi a neve? – fordult ellentmondást nem tűrően a séf felé. – Henri – felelt nyájasan a fehér kötényes séf. – Henri – ismételte meg Doug, miközben Whitney felé intett. – Tíz napon belül értesítjük az eredményről. Gyere, Sheila, ne vesztegesd az időt. Még el kell mennünk néhány helyre. – Magára fogadnék – szólt oda Henrinek Whitney, mielőtt kiléptek a hátsó ajtón. – Oké – szorította meg a lány kezét Doug, amikor már kint álltak a sikátorban. – Remo csak félig olyan hülye, mint amilyennek látszik, tehát gyorsan el kell tűnnünk innen. Merre menjünk Maxie bácsihoz? – Virginiában lakik. Roslynban. – Rendben, akkor fogjunk taxit – indult előre, majd hirtelen a falhoz lökte Whitney-t. A lánynak elakadt a lélegzete. – A francba, itt vannak – és Doug tudta, hogy a sikátor már nem 35

tudja sokáig elrejteni őket. – Ezek szerint a másik úton kell mennünk, tehát átmászunk néhány falon. Ne maradj le. Juan holttestének a látványa még elevenen élt Whitney emlékezetében. – Dehogy maradok. – Akkor nyomás! Egymás mellett indultak el, majd jobbra fordultak. Whitney átvergődött egy halom dobozon, utána átmászott az első kerítésen. Amikor leugrott a túloldalon, az izmai hangosan tiltakozni kezdtek. Ennek ellenére rendületlenül futott tovább. Ha Dougnak volt is valami terve, ennek nyomát sem látta. Összevissza cikáztak az utcák között, sikátorokon vágtak keresztül, kerítéseket másztak meg. Erősen szúrt a tüdeje, alig tudta tartani a lépést. A szoknyája szegélyét rojtosra tépte egy éles láncszem. Megbámulták a járókelők. New Yorkban sohasem fordult volna elő ilyesmi. Doug egyik szemével mindig hátrafelé figyelt. Mint aki így élte eddig az egész életét, és el sem tudja képzelni, hogy másképp is lehet. Amikor elkezdte lefelé rángatni a metróhoz vezető lépcsőn, Whitney megkapaszkodott a korlátban. Úgy érezte, menten felbukik, és fejjel előre éri el az állomást. – Kék vonal, vörös vonal – morogta Doug. – Miért kell mindent színekkel bonyolítani? – Fogalmam sincs – dőlt neki levegő után kapkodva egy utastájékoztató táblának Whitney. – Még sohasem ültem metrón. – Úgy tűnik, kifogytunk a limuzinokból. Vörös vonal – jelentette ki Doug, és újra karon ragadta Whitney-t. Még nem rázták le az üldözőiket. Szinte a szagukat is érezte. Öt perc, gondolta. Csak öt perc előnyre van szükségük. Utána a metró elrepíti őket a város másik végébe, és így még több előnyt szerezhetnek. A föld alatt rengetegen várakoztak. A tömeg legalább fél tucat nyelven beszélt. Minél többen vannak, annál jobb, vélte Doug, s előrefurakodott a testek között. A peron szélére érve hátralesett. Egyenesen Remo szemébe nézett. Látta az arcán a kötést. Arra gondolt, alkalomadtán majd megköszöni Whitney MacAllisternek, és nem tudott ellenállni a kísértésnek: elvigyorodott. Igen, tartozik Whitney-nek egy köszönömmel. Ha mással nem is, de ezzel mindenképpen. A szerelvény felé húzta a lányt, s tudta, hogy most minden a megfelelő időzítésen múlik. És persze a szerencsén, ami vagy nekik dolgozik, vagy ellenük. Egy száriba öltözött indiai nő és Whitney közé szorulva figyelte, ahogy Remo igyekszik utat törni az emberek között. Becsukódtak az ajtók, s vigyorogva intett odakint rekedt, csalódott üldözője felé. – Keressünk ülőhelyet – fordult Whitney felé –, a tömegközlekedés egyszerűen páratlan. Whitney némán követte Dougot a kocsi belsejébe, és még akkor sem szólt egy szót sem, amikor találtak egy akkora rést az emberek között, ahol csaknem kényelmesen elfértek. Doug felváltva káromkodott és áldotta a szerencséjüket, majd végül, amikor meglátta a saját tükörképét az ablakban, elvigyorodott. – Hiába talált meg minket a gazember. Most magyarázkodhat Dimitrinek, amiért ismét meglógtunk előle – kapaszkodott meg kényelmesen a narancssárga üléstámlában. – Mellesleg hogyan szúrtad ki őket? – kérdezte meg szórakozottan, miközben azon gondolkodott, mi legyen a következő lépésük. Pénz, útlevél, repülőtér. Ebben a sorrendben. Közben még bele 36

kell férnie az idejébe egy rövid könyvtárlátogatásnak is. Dimitrit és a kopóit Madagaszkáron is le tudják majd rázni, ha oda is követik őket. – Éles a szemed, cukorfalat. Igencsak rosszul járunk, ha a szállodai szobában ütnek rajtunk. Whitney csupán az adrenalinnak köszönhetően bírt végigrohanni az utcákon. Az életösztön egészen addig a pillanatig hajtotta, amíg le nem ült. A végsőkig kimerülten fordította Doug felé a fejét. – Megölték Juant. – Micsoda? – pillantott Doug a lányra. Eddig észre sem vette, milyen sápadt, fakó a bőre és üres a tekintete. – Juant? – húzta közelebb magához, és suttogásig halkította a hangját. – A pincért? Miről beszélsz? – Egy férfi várt a szobádban, amikor visszaértem. Juan is ott volt. Holtan. – Miféle férfi? – kérdezte ellentmondást nem tűrően Doug. – Hogy nézett ki? – Egy sebhelyes arcú. Olyan fakó volt a szeme, mint a homok. – Butrain – suttogta Doug. Dimitri egyik mocskos embere. – Megszorította Whitney vállát. – Bántott? Whitney Dougra vetette sötét pillantását. – Azt hiszem, megöltem. – Micsoda? – nézte meg Doug alaposan Whitney finom metszésű arcát. – Megölted Butraint? Hogyan? – Egy villával. – Te… – hallgatott el Doug, majd hátradőlt, és próbálta felfogni, amit az imént hallott. Ha nem látja a lány feldúlt tekintetét, és nem érzi, milyen jéghideg a keze, hangosan elneveti magát. – Azt akarod mondani, hogy kinyírtad Dimitri egyik fogdmegjét egy villával? – Nem álltam meg ellenőrizni a pulzusát – állt fel Whitney. A szerelvény megérkezett a következő állomásra, és úgy érezte, képtelen nyugodtan tovább ülni. Doug szitkozódva követte, de már csak a peronon érte utol. – Oké, oké, jobb, ha elejétől a végéig elmeséled az egészet. – Az egészet? – csattant fel váratlanul Whitney, és szembefordult Douggal. – Az egészet hallani akarod? Az egész átkozott mesét? Visszamentem a szobádba, és ott találtam azt a szegény, szerencsétlen fiút. Holtan. Hatalmas vérfolttal a szépen keményített mellényén. Utána egy fazon, akinek akkora sebhely van az arcán, mint egy vizesárok, pisztolyt szorított a nyakamhoz. A végén már csaknem kiabált. Többen is feléjük fordultak, és hallgatták, vagy egyszerűen csak figyelték az előadást. – Halkabban! – súgta Doug, miközben a következő szerelvény felé húzta a lányt. Arra gondolt, nem számít, merre mennek, csak menjenek, amíg Whitney le nem higgad, ő pedig előáll valami használható tervvel. – Még te akarsz megnyugtatni? – vágott vissza Whitney. – Hiszen te rángattál bele ebbe az egészbe! – Nézd, cukorfalat, akkor szállsz ki, amikor csak akarsz. – Naná, és majd átvágja valaki a torkomat az üldözőid közül, akik meg akarják szerezni azokat az istenverte papírokat. Ez igaz, visszakozott Doug, s leültette Whitney-t az egyik sarokülésre, majd szorosan melléje simult. 37

– Oké, tehát velem maradsz – lehelte halkan. – Akkor hadd mondjak valamit. Az idegeimre megy a nyávogásod. – Nem nyávogok – fordult Doug felé Whitney, és hirtelen sírva fakadt. – Az a fiú meghalt. Doug egyszerre érzett dühöt és bűntudatot. Fogalma sem volt, mit tegyen. Eddig nem sokszor fordult vele elő, hogy meg kellett nyugtatnia egy hisztiző nőt. Hirtelen ötlettől vezérelve átkarolta. – Nem a te hibád. Ne is próbáld elhitetni magaddal. Whitney fáradtan hagyta, hogy Doug a vállán pihentesse a kezét. – Így éled az életed, Doug? Soha semmiért nem érzed magad felelősnek? Doug a tükörképüket figyelte az ablakon, és közben Whitney hajával játszadozott. – Aha. Némán utaztak tovább. Mindketten azon tűnődtek, hogy Doug vajon igazat beszélt-e.

Harmadik fejezet Doug nyugtalanul fészkelődött az első osztály ülésén. Tudta, ki kell rángatnia Whitney-t ebből az állapotból, csak éppen arról nem volt fogalma, hogyan. Eddig azt hitte, megérti a gazdag nőket. Nagyon soknak – és sokban – dolgozott már. Akárcsak fordítva. Csakhogy menthetetlenül beleszeretett mindenkibe, akivel két óránál több időt együtt töltött. Örök hiba, melytől képtelen volt szabadulni. Mert annyira… Szóval annyira nőiesek voltak. Egy kellemes illatú, selymes bőrű nőnél nincs őszintébb. Viszont a saját kárán azt is megtanulta, hogy akik mögött kövér bankszámla áll, azoknak a szíve is hitelkártyává változott. Szívtelenek. Ezért nem szabad beleszeretni egyetlen gazdag nőbe sem. Olyan közönyösen tapossák el a szegényeket, akár a gyerekek a bogarakat. Ha lazításra vágyott, inkább egy vidám pincérnő ölelése mellett döntött. Ám ha üzletről volt szó, habozás nélkül a bankszámlát vette célba. Egy vaskos bankszámlával megerősített lány felbecsülhetetlen segítség és remek álca. Szinte nincsenek zárt ajtók, ha az ember egy vagyonos szépséggel közlekedik az oldalán. Időnként talán még szórakoztató is lehet a társaságuk, ám többnyire beleillenek a megszokott skatulyákba. Unalmasak, gonoszak, vagy egyszerűen csak buták. Whitney viszont kivételnek számított a szabály alól. Hány átlagember emlékszik a pincér nevére, aki kiszolgálja, mi több, hányan akadnak, akik meg is gyászolják? A Dulles Internationalről szállt fel a gépük. Párizs felé repültek. Doug remélte, elég nagy kerülőt tesznek ahhoz, hogy Dimitri elveszítse a nyomukat. Már az is nagyszerű, ha sikerül egy nap, vagy akár csak néhány óra előnyt szerezniük. Mint mindenki ebben a szakmában, ő is tudta, mi vár azokra, akik átverik Dimitrit, aki, mint hagyománytisztelő ember, előnyben részesítette a hagyományos módszereket. Egyes történelmi alakok, mint például Néró, nagyra értékelték volna Dimitri kínzás iránti vonzódását, különösen, hogy mindig szeretett újabb és újabb módszereket kipróbálni. Connecticuti házának a pincéjéről sok szóbeszéd terjengett. Feltehetően régiségeket gyűjt benne – a spanyol inkvizíció muzeális eszközeit. Állítólag akad ott egy jól felszerelt stúdió is. Reflektor, kamera, felvétel. Dimitri 38

időről időre szerette visszanézni a legrémesebb munkáit. Márpedig Doug nem akart reflektorfénybe kerülni, mint ahogy Dimitri mindenhatóságát sem fogadta el soha. Azt mondogatta magának, hogy ő is csak egy ember. Hús-vér ember. Ám még harmincezer láb magasan sem tudott megszabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy csupán egy légy, aki belegabalyodott a pók hálójába. Ivott még egy italt, és igyekezett megfeledkezni ezekről a kellemetlen gondolatokról. Egyszerre csak egy dologgal szabad foglalkozni. Mindig ezt a szabályt követte, és eddig bevált. Hiszen mindent túlélt. Ha lenne rá ideje, elvinné Whitney-t néhány napra a Hotel de Crillonba. Csak ezt az egy szállodát ismerte Párizsban. Akadtak városok, ahol lerobbant motelekben húzta meg magát, másokban még csak megszállni sem volt hajlandó. Párizs azonban más. Mindig ott találta meg a szerencséjét. Megkereste a módját, hogy évente kétszer Párizsba utazzon. Sokszor csak enni ment. Amennyire meg tudta ítélni, a franciáknál, vagy a Franciaországban tanult szakácsoknál senki sem főz jobban. Még néhány tanfolyamon is végigküzdötte magát, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. A Cordon Bleu-ben megtanulta elkészíteni a tökéletes francia omlettet. Persze ezt sohasem verte nagy dobra. Soha többé senki sem fogja tisztelni az utcán, ha híre megy, hogy fehér kötényt kötve tojást keverget. Ráadásul kínosnak is érezte. Éppen ezért mindig valami üzlet ürügyén látogatta meg a gasztronómia fellegvárát. Néhány éve egy egész hétig maradt, és eljátszotta a gazdag playboyt. Kipróbálta, milyen érzés megszállni a vagyonosak drága lakosztályaiban. Elzálogosított egy értékes zafír nyakláncot, és az utolsó centig felélte az összeget. Az ember sohasem tudhatja, mikor lesz rá megint lehetősége. Most viszont nincs idő elmélyedni a szuflékészítés rejtelmeiben, vagy nyélbe ütni egy kellemes betörést, és kényelmesen megvárni, amíg elcsitul a vihar. Általában ezzel a módszerrel dolgozott. Sokkal inkább élvezte a játékot, mint a győzelmet. Erre már az első akció végrehajtásánál rádöbbent. A tervezés közben érzett feszültség, a végrehajtás idegborzoló izgalma, majd a siker felszabadító hullámai. Utána viszont már egyre inkább hasonlított egymásra minden megbízatás. Az ember végrehajtja, amire felbérelték, és a következő után néz. Meg az azt követő után. Ha gimnazista korában hallgat a pályaválasztási tanácsadóra, talán sikeres ügyvéd válik belőle. Gyorsan vágott az esze és sebesen pergett a nyelve. Kortyolt egyet a whiskyjéből, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy mégsem hallgatott rá. Képzeljük csak el. Douglas Lord, ahogy hatalmas aktakupacokkal megrakott íróasztala mögött ül, és hetente háromszor eleget tesz egy vacsorameghívásnak. Ez volna az élet? Doug lapozott egyet a washingtoni könyvtárból elemelt könyvben. Nem. Ha az embert a munkája fogva tartja egy irodában, akkor előbb-utóbb teljesen rá is telepszik. Kikerülhetetlenné válik. Éppen ezért választott olyan foglalkozást, ha már egyszer az IQ-ja nagyobb volt a testsúlyánál, melyben sokkal több örömet talált. Éppen Madagaszkárról olvasott. A sziget történelmét, leírását, kultúráját tanulmányozta. Mire végzett a könyvvel, mindent tudott, amit érzése szerint tudnia kellett. Még két könyv lapult a táskájában, de azokat későbbre tartogatta. Az egyikben az eltűnt ékkövek történetét írták le, a másik a francia forradalom történelmét ecsetelte, méghozzá igen aprólékosan, így már a kincs megtalálása előtt mindent megért. Képes lesz tisztán látni a történteket. Ha a papírjaiban olvasott leírás megfelel a tényeknek, hálát adhat a csinos Marie Antoinette-nek, 39

hogy ilyen fiatalon visszavonulhat. A Portugália Tükre, a Kék Gyémánt, a Sancy – egyenként is meghaladják az ötvennégy karátot. Igen, a francia uralkodó osztály ízléséhez nem férhet semmi kétség. A jó öreg Marie sem rúgta fel a hagyományt, és ezért Doug fölöttébb hálás is volt. Nem kevésbé azoknak az arisztokratáknak, akik az életük árán is igyekeztek megvédeni a koronaékszereket. Miután elmenekültek a szülőföldjükről, elrejtették a kincset, és várták, hogy a jogos uralkodó visszafoglalja Franciaország trónját… A Sancyt nem fogja megtalálni Madagaszkáron. Elég régóta dolgozott már a szakmában ahhoz, hogy tudja, a követ jelenleg az Astor család birtokolja. Ám a lehetőségek száma végtelen. A Portugália Tükrét és a Kék Gyémántot évszázadok óta nem látta emberi szem. Akárcsak a többi követ. A királynő nyakéke miatt kitört botrány – az utolsó csepp a parasztok poharában – hemzsegett a feltételezésektől és az intrikától. Miképp fordulhatott volna elő, hogy Marie-nek, akit a lehető leginkább védelmeztek, végül nem maradt nyaka, amin viselje? Doug hitt a sorsban, a végzetben és a szerencsében. Mielőtt az út véget ér, térdig fog gázolni a drágakövekben. Méghozzá királyi drágakövekben! Egyben Dimitrit is felbosszantja, ami csak hab a tortán. Mindent meg akart tanulni Madagaszkárról, amit csak lehet. Igencsak messzire került saját megszokott környezetétől – akárcsak Dimitri. Mindig büszke volt rá, hogy az előkészületeket sokkal okosabban végzi az ellenfeleinél. Minden oldalt figyelmesen elolvasott, és bejelölt mindent, amit lényegesnek talált. Az Indiai-óceán apró szigetecskéjére is éppen úgy odafigyelt, mintha csak az East-Side-ról ugrana át a West-Side-ra, Manhattanben. Elégedetten tette félre a könyvet. Tudta, még legalább két óráig tart az út. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy némán töltsék, ezért odafordult Whitney-hez, hogy felrázza. – Oké, ezt azonnal hagyd abba. Whitney közönyösen pillantott feléje. – Hogy mondod? Jól csinálja, gondolta Doug. Csak a gazdagok tudnak így viselkedni, illetve azok, akikben megvan a megfelelő kurázsi. Márpedig Whitney egyesíti magában ezt a két típust. Erre Doug már régen rájött. – Azt mondtam, hagyd abba. Nem bírom a duzzogó nőket. – A duzzogó nőket? Doug elégedetten figyelte Whitney résnyire húzott szemét, és hallgatta sziszegő hangját. Sikerült feldühítenie. Ennél gyorsabban nem is rángathatta volna ki a közöny posványából, amelybe már csaknem elsüllyedt. – Aha. Azokat sem bírom, akik megállás nélkül jártatják a szájukat, de köthetnénk valami elfogadható kompromisszumot. – Komolyan? Köthetnénk? Kedves tőled, hogy már követelőzöl is – vett egy szálat Doug cigarettájából, melyet a férfi a kettejüket elválasztó karfán tartott, és rágyújtott. A rátarti mozdulat teljesen elbűvölte Dougot. Eddig el sem tudta képzelni, hogy így is lehet dohányozni. – Megtanítalak valamire, mielőtt továbblépnénk, szivi. Whitney szántszándékkal Doug arcába fújta a füstöt. – Kérlek.

40

Doug tudta, mi az a fájdalom, és úgy döntött, ad egy percet a lánynak. Csak ezt követően folytatta. – Ez egy játék – vette ki Whitney ujjai közül a cigarettát, és jóízűen szippantott belőle. – Mindig így kell felfogni. Viszont ha az ember elkezdi, azzal is tisztában kell lennie, hogy a büntetés is ott van a szabályok között. Whitney a szemébe nézett. – Szóval szerinted ez történt Juannal? Büntetést kapott? – Rosszkor volt rossz helyen – közölte Doug, de nem tudta, hogy csak Butrain szavait ismétli. Whitney viszont mást is hallott a hangjában. Szánalmat? Bűntudatot? Nem tudta eldönteni, de arra elég volt, hogy megkapaszkodjon benne. – Nem mehetünk vissza az időben, hogy megváltoztassuk a történteket, Whitney. Ezért folytatnunk kell, amit elkezdtünk. Whitney felemelte az italát, melyhez eddig hozzá sem nyúlt. – Ez a legtöbb, amit mondani tudsz? Hogy folytatnunk kell, amit elkezdtünk? – Ha győzni akarunk, akkor igen. Ha az ember az első díjat akarja megszerezni, nem nézhet vissza túl gyakran. Az önmarcangolás nem segít. Sikerült egy lépéssel megelőznünk Dimitrit. Talán kettővel is. Mindenképpen meg kell tartanunk ezt az előnyt. Ellenkező esetben készülhetünk a temetésünkre. Whitney tudta, hogy nem fog meghátrálni. Ahhoz túlságosan büszke. Sohasem tudna visszavonulót fújni. Viszont mi a helyzet a mellette ülővel?, tette fel magában a kérdést. Mi hajtja Douglas Lordot? – Te miért csinálod? Dougnak tetszett a lány hirtelen kíváncsisága. Elégedetten dőlt hátra. Ezek szerint, legalábbis egyelőre, túljutott a nehezén. – Tudod, Whitney, sokkal felemelőbb egy kettes párral nyerni, mint flushsel – fújta ki vigyorogva a füstöt. – Sokkal, de sokkal felemelőbb. Whitney profilból figyelte a férfit, és úgy vélte, tökéletesen megérti. – Szereted, ha minden ellened dolgozik. – A nagy kaliberű ügyekből sokkal többet lehet profitálni. Whitney is hátradőlt, és lehunyta a szemét. Olyan hosszan hallgatott, hogy Doug mármár azt hitte, elnyomta az álom. Pedig éppen ellenkezőleg: a lány sorra végiggondolta, mi minden történt, amióta összefutottak. – Az étterem – szólalt meg váratlanul. – Hogy jutott eszedbe ez a trükk? – Miféle étteremről beszélsz? — kérdezett vissza szórakozottan Doug, aki éppen a Madagaszkáron élő bennszülött törzsekről olvasott, és még arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen a könyvből. – Amikor Washingtonban az életünkért rohantunk, és az a nagydarab, fehér ruhás alak elállta az utadat. – Ilyen helyzetben az ember mindig azt teszi, ami először az eszébe jut – felelt Doug könnyedén. – Általában az a legjobb. – Itt nem csak erről van szó – fészkelődött Whitney, és szemmel láthatóan nem elégítette ki a válasz. – Az egyik pillanatban még ész nélkül menekülsz az utcán, a következőben viszont sznob ínyenccé változol, aki pontosan azt mondja, amit a szakács hallani szeretne.

41

– Amikor egy hajszálon függ az ember élete, azzá változik, amivé csak akar, picim – majd Doug felnézett a könyvből, és elvigyorodott. – Ha valamire nagyon vágysz, akkor azt el is éred. Minden megbízásom előtt felmérem a terepet, méghozzá belülről. Csupán azt kell eldöntenem, hogy a főkaput használom vagy a cselédbejárót. Whitney érdeklődve hallgatta, és közben mindkettejüknek rendelt egy-egy italt. – Amennyiben? – Oké, vegyük Kaliforniát. Beverly Hillst. – Kösz, de inkább hagyjuk. Doug, mint aki nem is hallotta, belekezdett a történetbe. – Először is ki kell választani a megfelelő célpontot. Egy kis utánajárás, néhány diszkrét kérdés, és az ember máris tudja, melyik kastélyt érdemes meglátogatni. Utána jön a következő kérdés: főbejárat vagy hátsó ajtó? Ez sokszor csupán a hangulatomtól függ. A főbejáratnál általában könnyebb dolgom szokott lenni. – Miért? – Mert a pénz nemcsak beszél, de egyenesen kiabál. Persze ehhez be kell fektetni néhány ezrest. Az ember kivesz egy szobát a Wilshire Royalban, bérel egy Mercedest, elejt néhány nevet… Csakis olyan emberek nevét, akik nincsenek a városban. Amint meghívnak az első buliba, már sínen vagy – sóhajtott fel Doug, és ivott egy kortyot. – Arrafelé az emberek a nyakukban viselik a bankszámlakivonatukat. – Te pedig odasétálsz hozzájuk, és szüretelsz. – Nagyjából. A legnehezebb megállni, hogy ne legyek túl mohó… és megkülönböztetni a gyémántot a közönséges üvegtől. Kaliforniában sokan hordanak bizsut. Összességében nincs szükség másra, csak egy remek álcára. A gazdagok többnyire a szokásaik rabjai. Nagyon szürke a fantáziájuk. – Kösz. – Ha az ember megfelelően öltözködik és a megfelelő társaságban mutatkozik, senki sem fog kérdezősködni utána. Legutóbb háromezer dollárral a zsebemben léptem be a Wilshire ajtaján, és harmincezerrel távoztam. Szeretem Kaliforniát. – Ezek szerint a közeljövőben nem tudsz visszamenni. – Tévedsz. Már meg is tettem. Befestettem a hajam, szakállat növesztettem és farmert húztam. Én metszettem Cassie Lawrence rózsáit. – Cassie Lawrence? Az a piranha, aki állandóan műpártolónak igyekszik kiadni magát? Tökéletes leírás. – Ismered? – Sajnos. Mennyivel könnyítetted meg? A kérdés kárörvendő hangsúlyából Doug mindent értett. Viszont azt is elhatározta, hogy nem árulja el: csak azért jutott be a házba, mert megsúgták neki, hogy Cassie szereti figyelni munka közben, ahogy félmeztelenül gyomlálja az azáleákat. Valósággal felfalta az ágyban. Fizetségképp elemelt tőle egy gazdagon díszített rubinláncot és egy pár gyémánt fülbevalót. Akkora kövekkel, mint egy-egy pingponglabda. – Éppen eléggel – felelt végül. – Úgy veszem észre, egyáltalán nem kedveled. – Nincs semmi stílusa – közölte Whitney, akinek annál inkább volt. – Lefeküdtél vele? Doug félrenyelte az italát. Óvatosan letette a poharat. – Nem hiszem, hogy… 42

– Vagyis le – mérte végig kissé csalódottan Whitney. – Meglep, hogy nem látom rajtad a sebhelyeket – nézte még sokatmondóan egy pillanatig. – Nem tartod ezt egy csöppet lealacsonyítónak? Doug lelkiismeret-furdalás nélkül meg tudta volna fojtani. Nemegyszer előfordult, hogy lefeküdt az áldozatával. Élvezte, és tett róla, hogy a másik fél is örömét lelje az együttlétben. Ennek ellenére nem tekintette másnak, csupán a célhoz vezető út egyik lépcsőjének. – A munka az munka – jelentette ki kurtán. – Nehogy megpróbáld elhitetni velem, hogy te még egyetlen ügyfeledet sem vitted ágyba. Whitney felvonta a szemöldökét. – Azzal fekszem le, akivel akarok – közölte olyan hangon, amiből kiderült, hogy egész életében nem hozott egyetlen olyan döntést sem, melyet később megbánt. – Sokan születünk úgy, hogy nincs lehetőségünk választani – nyitotta ki Doug a könyvét, és némán a szövegbe temetkezett. Elhatározta, nem hagyja, hogy Whitney bűntudatot ébresszen benne. Ezt az érzést még a rendőrségnél is jobban kerülte. Tudta, abban a pillanatban vége, amint hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta. Vicces, hogy Whitney-t egyáltalán nem zavarja a tény, hogy lopásból él. Az sem, hogy a hozzá hasonlóktól lop. A szeme sem rebbent. A legkevésbé sem törődött azzal, hogy néhány barátja, barátnője az ő jóvoltából lett szegényebb. Milyen ember valójában Whitney MacAllister? Eddig azt hitte, megérti a kalandvágyát, hogy izgalmat akar csempészni az életébe, és ad neki egy esélyt. Neki ebből amúgy is jutott éppen elég. Meg sem rezdült, amikor megtudta, hogy tolvaj, de gúnyosan, és igen, szánakozva mérte végig, amikor felfedte előtte, hogy lefeküdt egy nyugati parti cápával egy marék csillogó kőért. És mi történt utána az ékszerrel? Emlékei szerint némi alkudozást követően huszonnégy órán belül elpasszolta egy chicagói orgazdának. Utána gondolt egyet, és elugrott Puerto Ricóba. Három nap múlva már csak kétezer dollár maradt a pénzből, a többit elnyelték a kaszinók. Mi lett a csillogásból?, vigyorodott el. Féktelen hétvégévé változott. Sohasem tudott spórolni. Mindig akadt egy kaszinó, egy biztosnak látszó befektetés, vagy egy szomorú szemű, remegő hangú lány. Ennek ellenére Doug egyáltalán nem tartotta magát vesztes típusnak. Optimista volt. Optimistának született, és ezen a szakmában eltöltött tizenöt év sem tudott változtatni. Különben is, ha nem élvezné ezt az életformát, ügyvéd lesz belőle. Több százezer dollár folyt át a keze között, és nem tanult a hibáiból. Ezúttal viszont minden másképp lesz. Igaz ugyan, hogy ezt már számtalanszor megfogadta, ezúttal viszont valóban megváltozik. Ha a kincs csak feleolyan értékes, mint ami a papírokban áll, akkor is elég lesz egész hátralévő életére. Soha többé nem kell dolgoznia – hacsak azért nem, hogy formában tartsa magát. Vásárol egy jachtot, és ha megunja az egyik kikötőt, elindul a másik felé. Elhajózik Franciaország déli partjára, kifekszik a napra, és bámulja a nőket. Viszont egész életében menekülnie kell. Dimitri sohasem adja fel. Ez is része a játéknak. A tervezés, a helyezkedés és a végrehajtás a legélvezetesebb. Mindig is kellemesebb elképzelni a pezsgő ízét, mint lehajtani egy palackkal. Madagaszkárig már csak néhány óra az 43

út, és ha egyszer megérkeznek, végre próbára teheti a tehetségét, a tapasztalatait és a könyvekben olvasottakat. Egyetlen pillanatnyi pihenőt sem tarthat. Meg kell őriznie a lépéselőnyét – de nem szaladhat annyira előre, hogy a másik oldalról ütközzön Dimitribe. Nagy gondot okozott, hogy fogalma sem volt, mennyire ismeri egykori megbízója a papírok tartalmát. Túlságosan jól, érintette meg a mellkasára ragasztott borítékot. Dimitri mindig is arról volt híres, hogy sokat tud. Akik átverték, nem sokáig tudták élvezni a diadalt. Doug tudta, ha túl sokáig ül a babérjain, megérzi tarkóján üldözője forró leheletét. Érzésből kell játszania. Ha megérkeznek… Whitney felé pillantott. A lány lehunyt szemmel, hátradőlve ült. Álmában ridegnek, derűsnek és érinthetetlennek tűnt. Doug hirtelen vágyni kezdett rá, mint mindenre, ami elérhetetlennek látszott. Ezúttal viszont teljesen maga alá temette az érzés. Emlékeztette magát, hogy kizárólag üzleti kapcsolatban állnak, és ez egészen addig így is marad, amíg képes kihúzni tőle egy újabb dollárt. Talán több hasznát veszi, mint először gondolta, de jól ismerte a fajtáját. Gazdag és féktelen. Nyughatatlan. Előbb-utóbb beleun a kincsvadászatba. Minél több pénzt ki kell húznia belőle, mielőtt ez bekövetkezik. Ki is fogok, gondolta Doug, hátradöntve az ülést és becsukva a könyvet. Mindig mindent megjegyzett első olvasásra. Ilyen tehetséggel könnyedén elvégezhette volna a jogi egyetemet, sőt bármilyen egyetemet. Viszont fölöttébb elégedett volt a jelenlegi hivatásával, és a memóriája ebben is nagyon sokat segített. Sohasem kellett jegyzetelnie, mert nem felejtett el semmit. Az áldozatai nevét is egy életre megjegyezte, így sohasem rabolta ki kétszer ugyanazt az embert. A pénz talán kifolyt a kezéből, de a részletek örökre az agyába égtek. Ráadásul pénzt mindig lehet szerezni. Igencsak unalmasak lennének a mindennapok, ha bankba hordaná, részvényekben és kötvényekben tartaná a rulett és a lóversenypálya helyett. Doug elégedett volt az életével. Még a szokásosnál is elégedettebb, mivel tudta, hogy valószínűleg hosszú, fárasztó napok elé néz. Sokkal izgalmasabb a szemét közül kibányászni a gyémántokat, mint egyszerűen kiemelni az üvegtárlóból. Már előre élvezte a kutatást. Whitney aludt. Csak akkor ébredt el, amikor a repülőgép ereszkedni kezdett. Először arra gondolt: hála Istennek. A levegőben mindig felkavarodott a gyomra. Ha egyedül utazott, általában a Concorde mellett döntött. Most viszont nem szívesen fizette volna ki Dougért is a különbözetet. Így is egyre csak nőtt az adóssága, és ő vissza akart kapni minden egyes pennyt, miközben tudta, hogy Dougnak azon jár az agya, hogyan tudja ezt elkerülni. Első pillantásra nyeretlen kétévesnek tűnik, de miközben aludt, Whitney-nek alkalma nyílt alaposabban is szemügyre venni. Doug haját összezilálta az utazás, kezével az ölébe ejtett könyvet szorongatta. Úgy festett, mint bármelyik átlagos, európai vakációra készülő ember. Lenyűgöző, milyen könnyen el tud vegyülni bármilyen csoportban, gondolta Whitney. Ebben is roppant tehetséges. De valójában milyen csoporthoz tartozik? Kegyetlen, gerinctelen, alvilági alak, akárcsak azok, akik sötét sikátorok mélyén intézik az üzleti ügyeiket? Felidézte, milyen volt Doug tekintete, amikor Butrainről kérdezte. Igen, minden bizonnyal nem ismeretlenek előtte a sötét sikátorok. Viszont oda tartozik? Nem, ez nem valószínű. Még csak rövid ideje ismerték egymást, de ebben Whitney tökéletesen biztos volt. Doug független. Talán nem mindig kellőképp megfontolt, de mindig csinálni akar valamit. Ez része 44

a személyiségének. Tolvaj, ennek ellenére valami sajátos becsületkódex irányítja az életét. A bíróság valószínűleg nem venné észre, ellentétben vele. Tisztelte is érte. Egyáltalán nem kegyetlen. Ezt is a szemén látta, amikor elmesélte, mi történt Juannal. Inkább álmodozó. Ez viszont akkor tűnt fel, amikor a kincset emlegette. Ennek ellenére realista. Ez a hangján hallatszott, amikor Dimitriről beszélt. Túlságosan összetett ahhoz, hogy beillessze egy skatulyába. Ennek ellenére… Cassie Lawrence szeretője volt. Whitney tisztában volt azzal, hogy ez a nyugati parti cápa férfiakat szokott reggelizni. Ráadásul mindig körültekintően választotta ki, kivel osztja meg az ágyát. Vajon mit látott benne? Egy fiatal, kívánatos testű csődört? Talán ennyi is elég volt neki, de ezt Whitney maga sem gondolta komolyan. Washingtonban, azon a bizonyos reggelen neki is alkalma nyílt megfigyelni, méghozzá tetőtől talpig, hogy Doug Lord milyen szemrevaló. Vágyott rá, de nem csupán a teste miatt, a stílusa is vonzotta. Doug Lordnak volt stílusa. Ennek köszönhette, hogy Bel Airben és a Beverly Hillsen is megállta a helyét. Egészen addig azt hitte, megérti, amíg Doug nem jött zavarba attól a Cassie-re tett megjegyzésétől. Zavarba jött, még meg is haragudott rá, pedig azt hitte, hogy egy kézlegyintéssel el fogja intézni. Ezek szerint vannak érzései és értékrendje, gondolta Whitney. Ettől még érdekesebbnek és rokonszenvesebbnek találta. Akár szimpatikus Doug Lord, akár nem, minél hamarabb és minél többet meg kell tudnia erről az állítólagos kincsről. Túl sok pénzt fektetett már bele a keresésébe, hogy továbbra is sötétben tapogatózzon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tartott vele, és szükségből maradt mellette. Az ösztönei azt súgták, nagyobb biztonságban van vele, mint nélküle. Ellenben túlságosan is üzletasszonyként gondolkodott ahhoz, hogy két kézzel szórja a pénzét a semmibe. Bele akart pillantani a titokba, méghozzá minél előbb. Kedvelte Dougot, bizonyos mértékben talán meg is értette, de bízni nem bízott meg benne. Egy csöppet sem. Ébredéskor Doug ugyanerre a következtetésre jutott, csakhogy Whitney-vel kapcsolatban. Úgy döntött, amíg nincs a markában a kincs, olyan közel tartja a testéhez a borítékot, amilyen közel tudja. Amikor a gép ráfordult a leszállópályára, mindketten függőlegesre állították az ülésük támláját, és egymásra mosolyogtak. Mire megszerezték a csomagjaikat és átvergődtek a vámon, Whitney már csak egy ágyra tudott gondolni. – Hotel de Crillon – közölte Doug a taxisofőrrel. Whitney megkönnyebbülten felsóhajtott. – Elnézést kell kérnem, amiért valaha is kétségbe vontam az ízlésedet. – Mindig is a túlságosan kifinomult ízlésem hozta a fejemre a legtöbb bajt, cukorfalat – simított végig Whitney haján Doug inkább csak reflexből, mintsem szándékosan. – Fáradtnak tűnsz. – Nem sokat pihentem az elmúlt negyvennyolc órában. Nem mintha panaszkodnék – tette hozzá –, de csodálatos érzés lesz végre végignyúlni egy ágyon. Doug válasz helyett morgott valamit, s az ablak előtt elsuhanó Párizst figyelte. Tudta, hogy nem sikerült sokkal megelőzniük Dimitrit, akinek a besúgóhálózata az Interpollal vetekedett. Csak abban reménykedett, a kitérőkkel sikerült lelassítaniuk. Whitney beszédbe elegyedett a sofőrrel, de Doug számított erre. Franciául társalogtak, így nem értett belőle egyetlen szót sem, mindössze a hangsúlyból vont le néhány 45

következtetést. Könnyedén, barátságosan szóltak egymáshoz. Talán még flörtöltek is egy kicsit. Különös. A legtöbb gazdag nő, akit ismert, észre sem vette azokat, akik kiszolgálták. Éppen ezért volt könnyű elemelni tőlük ezt-azt. A gazdagok elég szűk látókörűek, viszont a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem boldogtalanok. Doug tisztában volt azzal, hogy a boldogságot is meg lehet vásárolni. Mindössze arról van szó, hogy évről évre emelkedik az ára. – Milyen édes – lépett ki Whitney a taxiból, és mélyen beszívta Párizs illatát. – Azt mondta, öt éve nem ült olyan csinos lány a taxijában, mint én. Doug figyelte, ahogy borravalót nyom az ajtónálló kezébe, és csak ezután lép be az ajtón. – Fogadni merek, hogy ezzel a megjegyzésével vaskos borravalót sikerült kiudvarolnia belőled – dörmögte. Whitney úgy szórta a pénzét, hogy biztosra vette, még mielőtt elérik Madagaszkárt, elválnak az útjaik. – Ne legyél már ilyen olcsójános, Douglas. Doug eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és karon fogta Whitney-t. – Olvasni is olyan jól olvasol franciául, mint ahogy beszélsz? – Segítsek kisilabizálni az étlapot? – kezdte Whitney, majd megtorpant. – Tu ne parles pás français, mon cher? – és amikor látta, hogy Doug csak szótlanul bámulja, elmosolyodott. – Elbűvölő. Már régen rá kellett volna jönnöm, hogy még közel sem fordítottak le mindent. – Ó, Madmoiselle MacAllister! – Georges – mosolygott rá Whitney a recepciósra. – Nem sokáig bírtam maguk nélkül. – Mindig örülünk, ha visszatér hozzánk – ragyogott fel a szeme, amikor Dougot is észrevette Whitney háta mögött. – Monsieur Lord. Micsoda meglepetés! – Georges – kapta el Doug egy pillanatra Whitney töprengő tekintetét. – Együtt utazunk mademoiselle MacAllisterrel. Remélem, van szabad lakosztályuk. George már a bimbózó románcra gondolt, és arra, hogy még akkor is pillanatokon belül felszabadítana egy lakosztályt, ha nem lenne üres. – Természetesen, természetesen. Jól érzi magát az édesapja, mademoiselle? – Remekül. Köszönöm a kérdését, Georges. – Charles majd felviszi a csomagjaikat. Kellemes időtöltést kívánok. Whitney úgy vágta zsebre a kulcsot, hogy oda sem pillantott. Tapasztalatból tudta, milyen puhák és csábítóak a Crillon ágyai. Egy fürdő, némi kaviár, és jöhet az alvás. Reggel pedig, mielőtt rálépnek a célhoz vezető út utolsó szakaszára, felkeres egy szépségszalont. – Látom, jártál már itt – dőlt neki a felvonó oldalának. – Időről időre megfordulok ebben a szállodában. – Felteszem, jól jövedelmez. Doug csak mosolygott. – Kitűnő a kiszolgálás. – Hmm – igen, Whitney nagyon is el tudta képzelni, ahogy Doug elegánsan felöltözve ül az asztal mellett, pezsgőt kortyolgat és pástétomot eszik. Akárcsak azt, ahogy D. C. sikátoraiban menekül. – Még szerencse, hogy nem futottunk össze – sietett előre, amint kinyílt a fülke ajtaja. Doug utolérte, megfogta a karját, és igyekezett bal felé terelni. – El tudom képzelni, milyen fontos a te szakmádban a megfelelő környezet kiválasztása – tette hozzá. Doug hüvelykujjával megcirógatta Whitney könyökét. 46

– Jó az ízlésem. Whitney könnyedén rámosolygott. Ezzel igyekezett a tudomására hozni, hogy őt ugyan nem ízleli meg, amíg nem akarja. A lakosztály pontosan olyan volt, mint amilyenre számított. Whitney kis ideig hagyta a hordárt fontoskodni, majd megfelelő borravaló kíséretében útjára engedte. – Nahát… – zökkent le a heverőre, és lerúgta a cipőjét. – Holnap mikor indulunk tovább? Válasz helyett Doug kivett egy inget a bőröndjéből, összegyűrte, és az egyik fotelbe dobta, majd módszeresen teleszórta a lakosztályt különféle ruhadarabokkal. Whitney elképedve figyelte. – A szállodai szobák igencsak jellegtelenek, amíg az ember szét nem dobálja a cuccait, mi? Doug morgott valamit, és a szőnyegre lökött egy pár zoknit, majd Whitney bőröndje felé indult. – Egy pillanat! – A játék fele nem más, mint káprázat – árulta el Doug, miközben a sarokba hajított egy pár magas sarkú olasz cipőt. – Megtévesztjük az üldözőinket. Azt fogják hinni, hogy még mindig itt vagyunk. Whitney kirántotta Doug markából a selyemblúzát. – Miről beszélsz? – Azt akarom elhitetni Dimitri fogdmegjeivel, hogy még nem álltunk tovább. Lehet, hogy csak néhány órát nyerünk vele, de ennyi is elég – ment végig módszeresen a hatalmas, elegáns fürdőszobán, miközben szétdobálta a törülközőket és kicsomagolta az összes szappant. – Válaszd ki a kedvenc kozmetikumaidat. A többit itt hagyjuk. – Dehogy hagyjuk! Mi a fenéhez kezdek nélkülük? – Nem bálba készülünk, cukorfalat – ment át Doug a hálószobába, és összegyűrte az ágyneműt. – Elég lesz csak az egyiken – gondolkodott hangosan. – Úgysem hinnék el, hogy külön ágyban alszunk. – Ezzel a saját önbecsülésedet próbálod feljebb tornázni, vagy az enyémet sárba tiporni? Doug elővette a cigarettáját, rágyújtott, és míg Whitney-t figyelte, lassan kifújta a füstöt. A lányban egy pillanatra felmerült, vajon mi mindenre lenne kapható. Mármint, ha ő is belemenne a dologba. Doug végül szó nélkül átment a szomszéd szobába, és elkezdte feltúrni Whitney csomagjait. – A francba, Doug, az az enyém! – Idővel mindent visszakapsz, az Isten szerelmére! – markolt bele Doug találomra a kozmetikai szerek közé, és visszasietett a fürdőszobába. – Abból a hidratáló krémből hatvanöt dollárba kerül egy dobozzal. – Ebből? – forgatta Doug érdeklődve a tégelyt. – És még azt hittem, két lábbal állsz a földön. – Nem lépek ki az ajtón nélküle. – Oké – dobta vissza Doug a krémet, de a maradékot könyörtelenül szétszórta a fürdőszobapolcon. – Megteszi – nyomta el félig szívott cigarettáját, amint visszament a szobába, és azonnal rágyújtott a következőre. – Így is elég cuccunk maradt – és már csaknem visszazárta Whitney 47

bőröndjét, amikor a tekintete megakadt az apró bikinifelsőn. Kíváncsian kihúzta és megvizsgálta. – Beleférsz egyáltalán? – és annak ellenére, hogy tudta, hibát követ el, elképzelte maga előtt a fürdőruhás Whitney-t. Nem tehetett róla, egyszerűen képtelen volt másra gondolni. Whitney erősen visszafogta magát, nehogy odarohanjon, és kitépje a felsőjét Doug kezéből. Ez még könnyen ment, viszont a gyomrában növekvő tompa nyomást már közel sem tudta ilyen egyszerűen kordában tartani. – Ha meguntad, hogy az alsóneműmmel játszadozol, elárulhatnád, hogy mire készülsz. – Bejelentkeztünk – dobta vissza a bikinit a bőröndbe Doug. – Most pedig fogjuk a cuccunkat, lemegyünk a személyzeti liften, és irány vissza a reptérre. Egy órán belül indul a gépünk. – Ezt eddig miért nem mondtad? Doug lecsapta Whitney bőröndje tetejét. – Nem került szóba. – Értem – járta körül a lakosztályt Whitney, és igyekezett megnyugodni. – Hadd magyarázzak el valamit. Fogalmam sincs, hogy eddig milyen módszerrel dolgoztál, és nem is érdekel. Most viszont… – fordult Doug felé, és a szemébe nézett. – Most viszont egy társad is van. Jogom van tudni, hogy mit tervezel. – Ha nem tetszenek a módszereim, máris hazamehetsz. – Az adósom vagy – és amikor Doug vitatkozni akart, Whitney közelebb lépett hozzá, és közben előhúzta a retiküljéből a noteszét. – Soroljam a listát? – Cseszd meg a listád. A nehézfiúk a sarkamban lihegnek. Nincs időm még a könyveléssel is foglalkozni. – Pedig jobban tennéd – ejtette vissza higgadtan a táskájába a noteszt Whitney. – Nélkülem ugyanis üres zsebbel kell kincset keresned. – Csak néhány órát kell eltöltenem ebben a szállodában, cukorfalat, és annyi pénzem lesz, hogy a világon bárhová elutazhatok. Whitney ebben szemernyit sem kételkedett, ennek ellenére higgadtan állta Doug tekintetét. – Mindketten tudjuk, nincs időd tolvajt játszani. Vagy elfogadod, hogy társak vagyunk, Douglas, vagy repülhetsz egyedül Madagaszkárra a zsebedben lapuló tizenegy dollárból. A francba, csaknem pontosan tudja, mennyi a pénze, gondolta Douglas. Elnyomta a cigarettát és felkapta a táskáját. – El kell érnünk a gépet. Társam. Whitney lassan, de annál elégedettebben elmosolyodott. Doug legszívesebben felnevetett volna. Majd a lány visszahúzta a cipőjét, és vette a bőrszatyrát. – Hozod a bőröndömet? – és mielőtt Doug elkáromkodhatta volna magát, az ajtónál termett. – Mondjuk, szerettem volna megfürödni. Doug olyan magától értetődő nyugalommal szállt be a személyzeti felvonóba, és surrant ki a szállodából, hogy Whitney egyből megértette: nem ismeretlen számára ez a menekülési út. Úgy döntött, néhány nap múlva ír egy levelet George-nak, és megkéri, vigyázzon a holmijára, amíg érte nem megy. Hiszen azt a blúzt még egyszer sem vette fel, pedig nagyon tetszett neki a színe.

48

Úgy érezte, csak az idejüket vesztegették, viszont amilyen hangulatban voltak, jobb, ha nem egy lakosztályon, hanem egy repülőgépen osztozik Douggal. Ráadásul időre volt szüksége, hogy mindent alaposan átgondoljon. Ha Doug franciául írt papírokat rejteget, nyilvánvaló, hogy képtelen elolvasni a szöveget. Ellentétben vele. Ismét elmosolyodott. Kétsége sem volt afelől, hogy Doug le akarta rázni, most viszont alkalma nyílt rá, hogy még hasznosabbá tegye magát. Ehhez mindössze meg kell győznie, hogy engedje lefordítani a szöveget. Ennek ellenére nem kirobbanó jókedvvel érkezett meg a repülőtérre. Legszívesebben a fogát csikorgatta volna dühében, amikor arra gondolt, hogy hamarosan ismét át kell mennie a vámon, és felszállnia egy gépre. – Szerintem nyugodtan kivehetnénk egy szobát valami másodosztályú szállodában, hogy pihenjünk néhány órát – simította hátra a haját, és ismét eszébe jutott a fürdőkád. Tele forrón gőzölgő, illatos vízzel. – Kissé paranoiás vagy. Mindenhatónak képzeled ezt a Dimitrit. – Egyesek szerint az is. Whitney megállt és megfordult. Doug úgy beszélt, mintha félig-meddig maga is hinne a szavai igazában. Ezt a jellemvonást még nem tapasztalta. – Ne légy nevetséges. – Csupán elővigyázatos vagyok – tartotta szemmel Doug menet közben a terminált. – Jobb, ha az ember kikerüli a létrát, mintha átsétál alatta. – Úgy beszélsz róla, mintha nem tartanád embernek. – Ő is csak hús és vér – dünnyögte Doug. – Ez viszont még senkit sem tesz emberré. Whitney megborzongott. Doug felé fordult, de közben beleütközött valakibe. Még a táskáját is kiejtette a kezéből. Lehajolt érte. – Nézd, Doug, már nem kaphatnak el minket. – A francba! – ragadta karon Whitney-t Doug, berántotta egy ajándékboltba és lenyomta a földre. – Ha valami szuvenírre vágysz… – Csak figyelj, cukorfalat. Bocsánatot kérni később is ráérsz – fordította balra Whitney fejét Doug. Egy pillanattal később Whitney is felismerte a magas, sötét alakot, aki Washington óta a nyomukban járt: a szakáll és a kötés az arcán… Nem kellett külön mondani, hogy Dimitri embere, két társával együtt. Vajon merre lehet a főnökük? Azon vette észre magát, hogy egyre mélyebben bújik egy halom póló mögé, és nyel egy nagyot. – Az ott… – Remo – súgta Doug. – Hamarabb ideértek, mint gondoltam – törölte meg szitkozódva a száját. Nyugtalanította, hogy egyre szélesebb pókhálóba gabalyodnak. Még tízyardnyit kellett volna menniük, és egyenesen Remo karjaiba futnak. Emlékeztette magát, hogy a játékban mindig a szerencse kapja a főszerepet. Éppen ez tetszett neki a legjobban. – Eltart egy ideig, amíg eljutnak a szállodához, és utána is ott fognak várni ránk – vigyorodott el, és bólintott. – Aha, lesben állnak és várnak. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte ellentmondást nem tűrően Whitney. – Az Isten szerelmére, hogyan jutottak ilyen gyorsan a nyomunkra? – Ha az ember Dimitrivel üzletel, nem kérdez a hogyanról. Elég, ha csak a hátára ügyel. – Ehhez kristálygömb kellett.

49

– Politika – magyarázta Doug. – Emlékszel még, mit mondott az öreged a megfelelő kapcsolatokról? Ha van egy beépített embered a CIA-nál, csak egy telefonhívásba kerül, hogy mindent megtudj róla. Még a székből sem kell hozzá felállni. Dimitri felhívta az ügynökséget, a követséget, a Bevándorlási Hivatalt, és mindent tudott, még mielőtt a vízumpecsét megszáradt az útlevelünkben. Whitney megnedvesítette az ajkát, és próbált úgy tenni, mintha nem lenne száraz a torka. – Akkor azt is tudnia kell, hová tartunk. – Mérget vehetsz rá, tudja. Mindössze annyit tehetünk, hogy igyekszünk egy lépéssel előtte járni. Egyetlen lépéssel. Whitney halkan felsóhajtott. A szíve a torkában zakatolt. Az izgalom visszatért. Idővel a félelmét is el fogja nyomni. – Úgy tűnik, nagyon is jól tudod, mit csinálsz – és amikor Doug feléje fordította a fejét, hogy letorkolja, kapott egy sietős baráti puszit. – Okosabb vagy, mint amilyennek látszol, Lord. Irány Madagaszkár. Ám mielőtt felállhatott volna, Doug elkapta az állát. – Majd ott pontot teszünk a végére – jelentette ki határozottan, és finoman összeszorította az ujjait. – Mindennek. Whitney a szemébe nézett. Már túl messzire mentek ahhoz, hogy feladják. – Talán – felelte. – De ahhoz előbb oda kell érnünk. Szálljunk már fel arra a gépre!

Remo felemelte az apró selyemdarabot, melyet Whitney következetesen hálóingnek nevezett, majd gombóccá gyűrte. Úgy vélte, néhány órán belül Lord és a nő is a markában lesz. Talán még hajnal előtt. Ezúttal nem hagyja, hogy kicsússzanak a kezéből és hülyét csináljanak belőle. Amikor Doug Lord belép az ajtón, golyót kap a szeme közé. A nő pedig… a nők mindig is kitüntető figyelmet kaptak tőle. Ezúttal… lassan elszakította Whitney hálóingét. A selyem alig adott hangot. Megcsörrent a telefon, Remo felkapta a fejét, és intett az egyik emberének, hogy álljon az ajtó mellé, majd két ujjal felemelte a kagylót. Meghallotta a távoli hangot, és rögtön elöntötte a víz. – Megint elhibáztad, Remo. – Mr. Dimitri – fordított hátat a másik emberének Remo. Úgy vélte, nem lenne okos dolog kimutatni előttük a félelmét. – Megtaláltuk őket. Amint visszajönnek… – Nem mennek vissza – fújta ki hosszan a füstöt Dimitri. – Látták őket a reptéren. Az orrod előtt voltak, Remo. Már tovább is repültek Antananarivóra. Foglaltam nektek jegyeket. Igyekezzetek!

Negyedik fejezet Whitney kitárta a zsalugátert, és hosszan nézte Antananarivót. Egyáltalán nem emlékeztette Afrikára, pedig korábban azt hitte, sok hasonlóságot talál majd a két hely között. Egyszer két 50

hetet töltött Kenyában, és még élénken élt az emlékeiben, milyen szédítően illatozott az út menti grillsütőn készülő füstölt hús, és milyen érzés volt állni a tikkasztó napsütésben. Afrikát csupán egy keskeny tengerszoros választotta el Madagaszkártól, mégsem emlékeztette rá semmi. Mint ahogy másra sem. Nyomát sem lelte annak a vidámságnak, melyet eddig mindig megtalált a trópusi szigeteken. Maga sem tudta az okát, de érezte, hogy ez az ország páratlan, akárcsak a lakói. Madagaszkár fővárosában voltak, ahol a piacterek és a festett taligák békésen megfértek az eget ostromló, modern épületekkel és autókkal, akárcsak a káosz a tökéletes harmóniával. A városok képe Whitney tudatában mindig is összekapcsolódott az őrült kavalkáddal, ennek ellenére békés kép tárult a szeme elé: errefelé az élet lassú volt, ám korántsem lusta. Talán csak a hajnal teszi, gondolta. Vagy egész nap ilyen? Megborzongott a hűvös levegőben, de nem fordult vissza. Nem Párizs vagy Európa illatát érezte. Inkább valami mást, valami sokkal üdébbet. Fűszereket és a forróság első hullámait. Állatokat. Ezt nem sok helyen érezni. Hongkongban inkább az öböl szaga dominál, míg Londonban a közlekedésé. Antananarivo sokkal ősibbnek tűnt, melyet még nem temetett maga alá a beton és az acél. Ahogy melegedett az idő, pára emelkedett fel a földről. Whitney szinte fokonként érezte, ahogy változik a hőmérséklet. Még egy óra, gondolta, és minden megtelik izzadtságszaggal. Mintha egymás hegyére-hátára épültek volna a házak. A hajnali fény rózsaszínre és lilára festette a falakat. Úgy érezte magát, mint aki egy tündérmese kellős közepébe csöppent. Csupán távolról érződött némi fenyegetés. A város hegyoldalba épült, méghozzá igencsak meredek hegyoldalba. A sziklába lépcsőket faragtak, hogy megkönnyítsék a gyaloglást, de még ilyen messziről is szörnyen ódonnak tűntek. Észrevett három lefelé rohanó gyereket. Mellettük szaladt a kutyájuk. Whitney már attól is kifulladt, hogy figyelte őket. Látta a szent Anosy-tó acélkék, mozdulatlan tükrét, a jakarandafákat a parton. A távolság miatt csupán elképzelni tudta erős, édes illatukat, de hirtelen elfogta az egzotikus érzés, amit eddig hiányolt. Mint minden nagyvárosban, itt is voltak modern épületek, lakóházak, szállodák, kórházak, de közülük ki-kivillantak a szalmával fedett tetők, és a lemenő nap is csodálatosan csilloghat a kőhajításra elterülő rizsföldeken. A legmagasabb hegycsúcs felé fordulva fényűző, dölyfös, és fölöttébb idejétmúlt palotákon csillantak a hajnali napsugarak. A talpa alatt futó sugárútról autókürtöt sodort felé a szél. Megérkeztek végre, gondolta, és nyújtózott egyet. A repülőút hosszú volt és unalmas, de legalább volt ideje végiggondolni, hogy mi történt vele, és néhány döntést is sikerült meghoznia. Jobban mondva, ismerte be, az igazi döntést akkor hozta meg, amikor rálépett a gázpedálra. Azóta együtt menekül Douggal. Igaz, akkor ösztönösen cselekedett, és azóta sem tud szabadulni a következményektől. Nem sok időt töltöttek Párizsban, arról viszont sikerült meggyőződnie, hogy Doug fölöttébb előrelátó. Most pedig itt állt, több ezer mérföldnyire New Yorktól, a kaland kapujában. Juanon már nem segíthet, de megbosszulhatja a halálát, ha sikerül elhalászni Dimitri orra elől a kincset. Felnevetett. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szüksége van Doug Lordra és a

51

papírokra, melyekre eddig még csak egy pillantást sem sikerült vetnie. Ezen mindenképpen változtatni akart. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan játssza ki Doug figyelmét. Kifele, miféle ember ez a Douglas Lord, tűnődött Whitney, miközben ellépett az ablaktól, és öltözködni kezdett. Hol született, és hová tart? Tolvaj. Igen, olyan ember, aki művészi szintre emelte a lopást. Ennek ellenére mégsem Robin Hood. Igaz, a gazdagok közül választja ki az áldozatait, de nem osztja szét a szegények között. Bárki is legyen – amit megszerzett, meg is tartja. Mégsem tudta ezért elítélni. Már első pillantásra észrevett benne valamit. Valami ragyogást. Az is nagy hatást gyakorolt rá, hogy egyáltalán nem erőszakos. Viszont merész. Egyenesen vakmerő. Mindig is azt vallotta, hogy vétek, ha az ember nem aknázza ki a tehetségét. Márpedig Doug alaposan kiaknázta. Nőcsábász? Talán az, fűzte tovább Whitney a gondolatait, de már korábban is volt dolga nőcsábászokkal, és sikeresen elbánt velük. Doug viszont nem azzal hódított, hogy három nyelven beszélt és a legjobb pezsgőt rendelte. Inkább ellenállhatatlan humorával. Ez egyáltalán nem zavarta. Amikor éppen nem vitatkoztak, vonzónak, sőt egyenesen szimpatikusnak találta. Könnyen el tudta képzelni, ahogy egy ágyban… Élénken emlékezett, milyen érzés volt, amikor alatta feküdt, és a szája csupán egyetlen hüvelyknyire volt az övétől, és feltett szándéka volt hosszabban is átélni ezt a kellemes borzongást. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, milyen lenne, ha Doug szemtelenül megcsókolná. Ám miközben előkereste a szoknyáját, emlékeztette magát, hogy amíg üzlettársak, gondolnia sem szabad erre. Amíg nincs a kezében a része, tartania kell a három lépés távolságot. Ha ezután történik közöttük valami, hát csak rajta. Már előre látta, milyen remek móka lesz, és finoman elmosolyodott. – Szobaszolgálat! – viharzott be tálcával a kezében Doug. Egy pillantással végigmérte Whitney-t, ahogy barna bodyban állt az ágy mellett. A látványtól bármelyik férfinak elakadt volna a lélegzete. Igazi klasszis, gondolta. Márpedig a hozzá hasonlóknak nagyon vigyázniuk kell, ha egy ilyen nőről kezdenek álmodozni. – Csinos a ruhád – jegyezte meg könnyedén. Whitney úgy vélte, legjobb, ha közönyösséget tettet, és belelépett a szoknyájába. – Ez a reggeli? Doug megfogadta, hogy előbb-utóbb felolvasztja a jeget. – Kávé és zsemle. Sok a dolgunk. Whitney felhúzott egy málnaszínű blúzt. – Mint például? – Megnéztem a menetrendet – foglalta el Doug az egyik fotelt, majd keresztbe vetette a bokáját, és jóízűen beleharapott az egyik zsemlébe. – A vonatunk negyed egykor indul kelet felé. Addig vásárolunk pár cuccot. Whitney magával vitte a kávéját az öltözőasztalhoz. – Mint például? – Például hátizsákot – felelt Doug, s a felkelő napot figyelte. – Nem fogom keresztülcipelni a bőröndöd a dzsungelen. Whitney kortyolt egyet az erős feketekávéból. Európában is így főzik. – Mintha túrázni indulnánk?

52

– Látom, megértetted a lényeget, cukorfalat. Sátorra is szükségünk lesz. Olyan modern, könnyű sátorra, amit egy mozdulattal fel lehet állítani. Whitney lassú mozdulatokkal fésülködni kezdett. – Valami baj van errefelé a szállodákkal? Doug vigyorogva a lány felé pillantott, de nem szólt egy szót sem. Whitney haja aranyfüstként csillogott a napsütésben. Hirtelen úgy érezte, alig tudja lenyelni a falatot. Felállt, az ablakhoz lépett és kinézett a városra. – Ha biztonságosnak ítélem, felszállunk egy vonatra vagy egy buszra. Nem szeretném nagy dobra verni az expedíciónkat – tette hozzá halkan. – Dimitri sohasem adja fel. Whitney-nek eszébe jutott, mi történt Párizsban. – Meggyőztél. – Minél inkább elkerüljük a lakott helyeket, annál nehezebben akad a nyomunkra. – Logikus – kötötte lófarokba a haját Whitney. – Elárulod, hová megyünk? – Vonattal csak Tamatavéig – fordult meg vigyorogva Doug. Háta mögött a kelő nappal sokkal inkább látszott királynak, mintsem tolvajnak. Sötét, kissé kócos haja eltakarta a gallérját, szemében merész tűz lobogott. – Onnan észak felé indulunk. -– És mikor mutatod meg, mi hajt minket észak felé? – Azt nem kell látnod. Láttam helyetted is – de Doug már azon gondolkodott, hogyan tudná úgy lefordíttatni Whitney-vel a részleteket anélkül, hogy meg kelljen mutatni neki az egészet. Whitney lassú mozdulatokkal a tenyeréhez ütögette a fésűjét, és arra gondolt, mikor pillanthat be az eredeti írásokba, hogy megtudjon néhány apróságot, melyet Doug nem ismer, hogy azután megtartsa magának. – Te szoktál zsákbamacskát venni, Doug? – Csak akkor, ha jók az esélyeim. Whitney a fejét ingatta. A szája szögletében halvány félmosoly játszott. – Nem csoda, hogy leégtél. Meg kell tanulnod vigyázni a pénzedre. – Biztosra veszem, hogy tudnál adni néhány leckét. – Látni akarom azokat a papírokat, Douglas. Doug már visszaragasztotta a mellkasára a borítékot. Nagyon vágyott egy hátizsákra, melyben biztonságban tudhatja, ugyanis a leukoplaszt fájdalmasan kiszívta a bőrét. Biztosra vette, hogy Whitney holmijában találna rá valami kenőcsöt, ám azt is tudta, hogy a lány kíméletlenül felírná az elhasznált krém árát a noteszébe. – Majd később – és amikor Whitney vitatkozni akart, felemelte a kezét. – Szeretném, ha te is elolvasnád a könyveket, amelyeket magammal hoztam. Hosszú út áll előttünk, és rengeteg az időnk. A papírokról majd később beszélünk. Bízz bennem, oké? Whitney egy pillanatig csak nézte Dougot. Nem, azért annyira nem ment el az esze, hogy megbízzon benne, de amíg szorosan a kezében tartja a pénztárcáját, egy csapatot alkotnak. Elégedetten a vállára akasztotta a retiküléjét és kinyújtotta a kezét. Úgy gondolta, ha már kalandozni indul, jobb, ha egy lovag társaságában teszi. Még akkor is, ha az ő lovagjának nem csillog olyan fényesen a páncélja, mint kellene. – Oké. Irány a bolt. Doug karon fogta és levezette a lépcsőn. Amíg Whitney hangulata ilyen remek, addig neki sem kell aggódnia. Barátságosan átölelte a lány vállát. 53

– Hogy aludtál? – Remekül. A szálloda előterében Doug kivett egy szál virágot az egyik vázából, és Whitney füle mellé tűzte. Jól áll neki a golgotavirág, gondolta. Az illata erős volt és édes, mint minden trópusi virágnak. A gesztus, minden fenntartása ellenére, mélyen megérintette Whitney-t. – Kár, hogy nincs időnk körülnézni – jegyezte meg Doug. – A királynő palotáját állítólag mindenkinek látnia kell. – Szeretnél belekóstolni egy kicsit a fényűzésbe? – Naná. Mindig is az volt a véleményem, hogy jól áll nekem a csillogás. Whitney felnevetett, megrázta a fejét. – Szívesebben alszom tollpárnák közt, mint aranyágyban. – A tudás állítólag hatalom. Régen én is osztottam ezen véleményt, de már világos, hogy valójában mindenki a pénzre gondolt. Whitney megtorpant és Doug felé fordult. Miféle tolvaj az, aki Byront idéz? – Mindig sikerül meglepned valamivel. – Ha sokat olvas az ember, előbb-utóbb ragad rá valami – vont vállat Doug, majd úgy döntött, inkább egy gyakorlatias témával folytatja a társalgást a filozófia helyett. – Whitney, megbeszéltük, hogy fele-fele arányban osztjuk el a talált kincset. – Miután kifizetted a tartozásod. Ezt hallva Doug foga megcsikordult. – Pontosan. Mivel társak vagyunk, a pénzünket is fele-fele arányban kellene szétosztanunk. Szerintem ez így tisztességes. Whitney megajándékozta egy kellemes mosollyal. – Mi mást mondhatna egy magadfajta? – Csupán gyakorlati szempontból – folytatta Doug fesztelenül. – Ha esetleg elvesztenénk egymást… – Erről ne is álmodj – mosolygott továbbra is Whitney, miközben megszorította a tárcáját. – Árnyékként foglak követni, Douglas, amíg ez az egész véget nem ér. Talán még szerelmespárnak is néznek bennünket. Doug taktikát váltott. – Ez bizalom kérdése is. – Kinek kell megbíznia kiben? – Neked bennem, cukorfalat. Ha már egyszer társak vagyunk, meg kell bíznunk egymásban. – Én egészen addig megbízom benned – karolta át barátságosan Doug derekát Whitney. A köd már felszállt, és a nap egyre magasabbra kapaszkodott az égen –, amíg az én kezemben a pénz… cukorfalat. Doug komoran összevonta a szemöldökét. – Oké. Ebben az esetben mit szólnál némi előleghez? – Felejtsd el. Túlságosan csábító volt a gondolat, hogy ott, helyben megfojtsa, ezért Doug kibontakozott az ölelésből, Whitney elé állt, és mélyen a szemébe nézett. – Áruld el, miért nálad van az összes pénzünk? – Kössünk üzletet: kapsz belőle, ha megnézhetem a papírokat. 54

Doug dühösen elfordult, és meredten bámulta a hátuk mögött álló fehér falat. Az elhagyott, poros udvaron mindenféle virág és kúszónövény vert tanyát. Érezte a készülő reggeli és a trópusi növények édes illatát. Önmaga előtt sem tudta megindokolni, miért nem emeli el a lány erszényét, és hagyja magára. Márpedig ha nem teszi meg, nincs más lehetőség: együtt kell maradniuk. A legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg szüksége is van Whitney-re. Előbb-utóbb le kell fordíttatnia valakivel a francia leveleket, ha másért nem, azért, mert furdalja a kíváncsiság. Viszont ez még várhat, gondolta. Addig nem, amíg nem sikerül szilárdan megvetnie a lábát. – A fene egye meg! Nézd, már csak nyolc dollár maradt a zsebemben. Ha több lenne nála, pillanatnyi tétovázás nélkül faképnél hagyna, gondolta Whitney. – Az is abból, amit tőlem kaptál Washingtonban. Doug dühösen bámult maga elé, miközben lementek egy sor lépcsőn. – Úgy viselkedsz, mint egy istenverte könyvelő. – Kösz – kapaszkodott meg Whitney a durva fakorlátban, miközben azon gondolkodott, hogy más út is vezet lefelé, vagy csak ez az egy? A tenyerével beárnyékolta a szemét. – Nézd csak, mi az ott? Bazár? – indult meg sietve, maga után húzva Dougot. – A pénteki piac – morogta a férfi. – Kértelek, hogy olvasd el az útikönyvet. – Jobb szeretem a meglepetéseket. Menjünk, nézzük meg! Doug követte Whitney-t. Úgy gondolta, még jól is járhatnak, hiszen a piacon valószínűleg olcsóbban megvásárolhatják a felszerelésük egy részét, mint az üzletekben. Az órájára pillantott, és látta, hogy elég idejük maradt még a vonat indulásáig. Valóban az a legjobb, ha kiélvezik. Hamarosan szalmatetős házak és fából ácsolt bódék között találták magukat, melyekre széles, fehér napernyők vetettek árnyékot. A komoly vásárlókat és a nézelődőket ruhák, kelmék és számtalan ékkő fogadta. Whitney mindig is komoly vásárlónak tartotta magát, és nagy gyakorlattal választotta szét a jó minőséget az ócskaságtól. Érdekes egyveleg tárult a szeme elé. Viszont nem rendezetlen kirakodóvásárban járt, hanem egy jól szervezett piactéren, ahol minden az üzletről szólt. Mindenfelé emberekbe, különös hangokba és illatokba ütközött. Megakadt a tekintete néhány csirkével és zöldséggel megrakott ökrös szekéren. A hajtók mind szárongot viseltek. Az állatok kotyogtak, bőgtek, vagy éppen prüszkölve igyekeztek védeni magukat a legyektől. A szaglászó kóbor kutyákat egyesek a lábukkal tessékelték odébb, mások viszont ügyet sem vetettek rájuk. Whitney érezte a toll, a fűszerek és az állatok izzadtságának a szagát. Egy kecske megrettent valami hirtelen zajtól, és rángatni kezdte a kötőfékét. Egy kisfiú, akinek mangólé csöpögött az álláról, erősen kapaszkodott az anyja szoknyájába. Valamit gagyogott, de Whitney még sohasem hallotta ezt a nyelvet. Egy buggyos nadrágot és csúcsos kalapot viselő férfi éppen a pénzét olvasta. Egy csirke gyorsan kapkodta szalmaszál lábait, és hasztalan igyekezett felszállni. Csak a tolla repült szanaszét. Egy durva pokrócon ametiszt és gránátkő csillogott a reggeli napsütésben. Whitney már-már kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, amikor Doug egy sor erős bőrcipő felé kezdte húzni. – Azok a csillogó vackok ráérnek – intett fejével a lábbelik irányába. – Szükséged lesz valami praktikusabb viseletre ennél a vékony bőrszandálnál.

55

Whitney vállat vont, és szemügyre vette a kínálatot, melyet igencsak szegényesnek talált. Igaz, ismerte el, messzire keveredett a megszokott nagyvárosoktól, ahol igazán otthon érezte magát. Vett magának egy cipőt, majd felemelt egy kézzel font kosarat, és hibátlan franciasággal alkudni kezdett rá. Doug magában csodálattal tekintett rá. Ez a lány született kereskedő. Az pedig külön tetszett neki, milyen nagy élvezetet talál az alkudozásban. Olyan érzése támadt, hogy csalódott lenne, ha a vita túlságosan hamar véget érne, vagy a kereskedő hirtelen drasztikusan engedne az árból. Mivel nem tudta lerázni, úgy döntött, megpróbál minél nagyobb előnyt kovácsolni a társaságából. Legalábbis egyelőre. – Sikerült megvenned, de ki fogja cipelni? – Betesszük egy értékmegőrzőbe. A bőröndjeink mellé. Ennivalóra is szükségünk lesz, igaz? Akarsz egyáltalán enni az expedíción? – nyomott Doug orra elé egy mangót Whitney, miközben a szeme valósággal kacagott. Doug elvigyorodott, ő is kiválasztott egy mangót, majd mindkettőt bedobta a kosárba. – Azért túlságosan ne ragadtasd el magad. Whitney tovább bóklászott az árusok asztalai között, alkudozott, és amikor fizetésre került a sor, figyelmesen számolta a frankokat. Egy kagylóból fűzött nyakláncot olyan figyelmesen vizsgált, mintha csak a Cartier’snél járna. Idővel észrevette, hogy füle kiszűri a furcsa, madagaszkári beszédet, miközben ő maga franciául beszél és gondolkodik. A kereskedők folyamatosan adták és vették a portékákat. Úgy tűnt, túlságosan büszkék ahhoz, hogy kimutassák mohóságukat, Whitney azonban így is észrevette, mekkora errefelé a szegénység, és milyen nagy szükségük van a pénzre. Vajon milyen messziről jöhettek a szekerükkel? Amikor már nemcsak az árut, hanem az árusokat is megnézte közelről, döbbenten tapasztalta, hogy egyáltalán nem látszik rajtuk a fáradtság. Kemény emberek. És elégedettek is, noha sokan még cipőt sem viseltek. A ruhájuk poros, egyeseké szakadt, de mind színes. A nők bonyolult formákba fonták és tűzték a hajukat. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a vásár legalább annyira társasági esemény, mint üzlet. – Lépjünk ki, bébi – nógatta Doug. Viszketett a háta, és amikor harmadjára pillantott hátra a válla fölött, úgy vélte, ideje továbbindulni. – Ma még sok a dolgunk. Whitney gyümölcsöt, zöldséget és egy zsák rizst pakolt a kosárba, s arra gondolt, lehet, hogy sokat kell gyalogolnia és sátorban fog aludni, de az éhezés egyáltalán nem fenyegeti. Dougnak megfordult a fejében, vajon tudja-e a lány, milyen élesen kitűnik sápadt bőrével és fakó hajával a sötét kereskedők és komoly nők közül. Még akkor is látszott rajta, hogy felsőbb osztályból származik, amikor szárított paprikára vagy fügére alkudott. Doug sohasem szerette ezt a típust, ennek ellenére tudta, hogy nehéz lesz elfelejteni. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapott egy puha gyapjúkendőt, és Whitney fejére terítette, és amikor a lány nevetve megfordult, olyan gyönyörűnek látta, hogy elakadt a lélegzete. Pedig a fehér selyem sokkal inkább illene hozzá, gondolta. A sima, fehér selyem. Legszívesebben többvégnyit venne neki. Sőt többmérföldnyit. Beburkolná vele, majd lassan, lassan lefejtené róla, míg nem marad más, csak a bőre, mely éppolyan finom, akárcsak az anyag. Látta, hogy Whitney tekintete elsötétül, és érezte a testéből áradó tüzet. Amikor megérintette az arcát, már arról is megfeledkezett, hogy nem szereti ezt a típust. 56

Whitney is látta, hogy Doug tekintete megváltozik, és érezte, hogy a férfi ujjai hirtelen megfeszülnek. A szíve egyre nagyobbakat dobbant. Vagy nem merült már fel benne, milyen szerető lehet? Nem arra gondol most is, mikor érzi meg a belőle áradó vágyat? Tolvaj, filozófus, opportunista, hős? Bárki is legyen Douglas Lord, az életük összefonódott, és már nincs visszaút. Ha eljön az ideje, egymásnak fognak esni. Vadul, gyertyafény és romantika nélkül. Erre nem lesz semmi szükség. Megelégszik erős testével, éhes szájával és mindentudó kezével. A piactéren, egzotikus szagokkal és zajokkal körülvéve megfeledkezett arról, milyen könnyű Dougot irányítani. Ez a nő veszélyes, döbbent rá Doug, miközben erőt vett magán, és ellazította az ujjait. Karnyújtásnyira a kincstől, Dimitri kopóival a nyakán nem engedheti meg magának, hogy nőként gondoljon az útitársára. Mindig a nők – a nagy szemű nők – okozták a vesztét. Társak, és semmi más. Nála vannak a papírok, Whitney-nél pedig a pénz. Semmit sem kell túlbonyolítani. – Most már jó lenne hagyni a piacot – közölte higgadtan Doug. – Még a kempingfelszerelést is meg kell vennünk. Whitney aprót sóhajtott, és emlékeztette magát, hogy Doug már így is több mint hétezer dollárral tartozik. Ilyesmiről nem szerencsés megfeledkezni. – Rendben – ennek ellenére megvette a kendőt, és a vásárlást azzal indokolta önmaga előtt, hogy szüksége van valami szuvenírre. Délben már élelemmel és felszereléssel teletömött hátizsákjuk alatt görnyedve várták a vonatot. Doug roppant izgatott volt, alig várta, hogy elkezdődjön az igazi kincskeresés. Az életét és a jövőjét kockáztatta a mellére ragasztott papírköteg miatt. Mindig is kockázatos játékot játszott, de ezúttal úgy érezte, bankot fog robbantani. Mire beköszönt a nyár, tele lesz pénzzel. Külföldi tengerparton sütteti magát a nappal, s egy sötét hajú, kökényszemű lány olajjal keni a vállát. Elég pénze lesz ahhoz, hogy Dimitri sohase bukkanjon rá, és dolgozni is csak kedvtelésből fog. Az izgalom kedvéért. – Jön is – fordult izgatottan Whitney felé, aki a kendővel a vállán buzgón jegyzetelt a noteszébe. Doug hátát kiverte a víz, ellenben a lány tökéletesen nyugodtnak tűnt. – Nem hagyhatnád ezt abba? – ragadta meg a karját. – Egy adószedő hozzád képest kismiska. – Csak hozzáadtam a vonatjegyed árát a tartozásodhoz. – Jézusom. Ha megtaláljuk a kincset, térdig járunk majd a pénzben, te pedig néhány frank miatt aggódsz. – Ugye, milyen vicces, ahogy egyre nő az összeg? – tette el mosolyogva a füzetét Whitney. – A következő megálló Tamatave. Amikor Whitney nyomában Doug is fellépett a vonatra, egy autó fékezett az állomás előtt. – Ott mennek! – nyúlt a zakója alá Remo, és megmarkolta a pisztolyát, miközben másik kezével önkéntelenül végigsimított a karját takaró kötésen. Az üldözés már személyes üggyé vált. Mindenáron el akarta kapni Lordot. Élvezet lesz végezni vele. Ekkor megérezte egy apró, azonban annál erősebb kéz szorítását. Egy kézét, melyről az egyik ujj hiányzott, ám ennek ellenére eleganciát sugárzott. Remo összerezzent. Az izmai megremegtek. – Már többször is túljárt az eszeden – szólalt meg egy halk, nyugodt hang. A költők beszélnek így. – Ezúttal halott ember. 57

Kellemes nevetés hallatszott, melyet drága, francia dohány illata kísért. Remo nem higgadt le, és nem kezdett mentegetőzni. Dimitriről általában nem lehetett megállapítani, milyen a hangulata, és már régebben is hallotta nevetni. Ugyanilyen halkan, nyugodtan nevetett akkor is, amikor az áldozatai lábát égette monogramos öngyújtójával. Ezért inkább úgy döntött, meg sem moccan. Még a száját sem nyitja ki. – Lord már akkor halott ember volt, amikor meglopott – közölte Dimitri, és ezúttal némi lenézés érződött a hangján. Nem düh, inkább rideg, higgadt ítélet. A kígyó sem dühében fecskendez mérget a zsákmányába. – Szerezd vissza, ami az enyém, és utána úgy végzel vele, ahogy akarsz. Nekem csak a fülét hozd el. Remo intett a hátul ülő embereinek, hogy menjenek, és vegyenek jegyet. – És mi legyen a nővel? Dimitri lassan kifújta a füstöt. Már évekkel ezelőtt megtanulta, hogy a meggondolatlan döntések mindig megbosszulják magukat. Jobb szeretett hideg fejjel gondolkodni. – Szép, és elég ügyes volt ahhoz, hogy elvágja Butrain ütőerét. Hozd el nekem, lehetőleg egy darabban. Szeretnék elbeszélgetni vele – dőlt hátra Dimitri, és a kocsi füstüveg ablaka mögül lustán bámulta a vonatot. Megnyugtatta, hogy érezte emberein a félelem szagát. Elvégre a rettegés a legelegánsabb fegyver. Intett csonka kezével. – Unalmas üzlet – közölte, amikor Remo becsukta a kocsi ajtaját, és elegáns mozdulattal megtörölte az orrát egy illatos zsebkendővel. Nem szerette a por és az állatok szagát. – Menjünk vissza a szállodába – utasította a kormány mögött ülő hallgatag alakot. – Masszázst akarok. És szaunázni.

Whitney elfoglalt egy helyet az ablak mellett, készen arra, hogy alaposan megnézi magának az elsuhanó Madagaszkárt, Doug pedig, akárcsak az elmúlt napokban oly sokszor, beletemetkezett az útikönyvbe. – Madagaszkáron legalább harmincnyolc majom-és több mint nyolcszáz lepkefaj él. – Elképesztő. Fogalmam sem volt, hogy ennyire érdekel az élővilág. Doug felpillantott a könyvből. – Az összes kígyó ártalmatlan – tette hozzá. – Minden apróság fontos, amikor sátorban alszik az ember. Mindig szeretek minél többet megtudni a terepről, ahol dolgozom. Mint például az olyanokat, hogy a folyók hemzsegnek a krokodiloktól. – Tehát egyszer sem fogunk megmártózni. – Minden bizonnyal a bennszülöttekkel is össze fogunk futni. Több törzs is él a szigeten, de a könyv szerint mindegyik barátságos. – Ez jó hír. Nagyjából mennyi idő alatt érünk arra a helyre, amelyet a trékép egy nagy piros X-szel jelöl? – Egy hét múlva. Talán kettő – dőlt hátra Doug, rágyújtva egy cigarettára. – Hogy mondják franciául a gyémántot? – Diamant – mérte végig összehúzott szemmel Whitney. – Van valami köze ennek a Dimitrinek a gyémántok kicsempészéséhez Franciaországból? Doug a lányra mosolygott. Közel járt az igazsághoz, de nem elég közel. – Nincs. Nagy gazember, de ehhez kivételesen semmi. – Tehát lopott gyémántokat keresünk. Doug felidézte a papírokon álló szöveget. 58

– Nézőpont kérdése. – Csak úgy gondoltam – kezdte Whitney, s szívott egy slukkot Doug cigarettájából. – Viszont eszedbe jutott már, mit csinálsz, ha nem találunk semmit? – A kincs ott van, ahol lennie kell – fújta ki Doug a füstöt, és Whitney szemébe nézett. – Ott kell lennie. Mint mindig, Whitney most is azon kapta magát, hogy elhiszi, amit mond. – Mihez kezdesz a részeddel? Doug feltette a lábát a szemközti ülésre, és elvigyorodott. – Dagonyázni fogok benne. Whitney a táskájába nyúlt, elővett egy mangót, és megkínálta vele Dougot. – És mi lesz Dimitrivel? – Ha már nálam a kincs, elmehet a pokolba. – Micsoda pimasz csirkefogó vagy, Douglas. Doug beleharapott a gyümölcsbe. – Akiből nemsokára gazdag, pimasz csirkefogó lesz. Whitney is megkóstolta a mangót. Érezte, milyen édes és laktató. – Ennyire fontos neked, hogy gazdag legyél? – Naná, hogy az. – Miért? A férfi Whitney felé pillantott. – Te beszélsz, aki több millió gallon fagylalt tetején ülsz? Whitney megvonta a vállát. – Csak érdekel, hogy mit jelent számodra a gazdagság. – Ha egy gazdag ember veszít a lóversenyen, nem azért dühöng, amiért elúszott a lakbér, hanem azért, hogy nem nyert. – Csak ennyit értesz az egészből? – Agyaltál már azon, hol töltsd az éjszakát, cukorfalat? Whitney harapott még egyet a gyümölcsből, és csak ezután adta vissza Dougnak. Hallott valamit a férfi hangjában, amitől teljesen ostobának érezte magát. – Nem – hallgatott el egy időre Whitney. A vonat rendületlenül zakatolt előre, megállt az állomásokon, emberek szálltak fel és le. A fülkében egyre emelkedett a hőmérséklet és fogyott a levegő, melyre súlyosan rátelepedett az izzadtság, a gyümölcs, a por, és a mocsok szaga. Egy fehér panamakalapos férfi állandóan az arcát törölgette tarka zsebkendőjével. Whitney rámosolygott, mert úgy rémlett neki, látta a vásárban, de a férfi csak eltette a zsebkendőjét, és elővett egy újságot. Még mielőtt Whitney visszafordult az ablak felé, hogy a tájat nézze, felismerte, hogy angolul nyomtatták. A hegyvonulatokon alig akadt fa, mindent fű nőtt be. Itt-ott apró falvak vagy házcsoportok álltak. Mindegyiknek szalmával fedték a tetejét. A folyó mellé széles csűröket építettek az ott lakók. Vajon mi lehet a neve? Doug biztosan olvasta az útikönyvben. Talán tarthatna egy negyedórás előadást. Viszont nem feltétlenül jó az, ha minden vízfolyásról tudja, hogy hívják. A tájat nem háborgatta sem távvezeték, sem telefonvezeték. Ezeken a meddő lankákon kizárólag erős, független emberek élhetnek meg. Whitney csodálta őket, de semmi pénzért nem cserélt volna velük. 59

Nagyvárosi lány volt, aki szerette a nyüzsgést, a kavalkádot, ennek ellenére kellemesnek találta a vidék csöndjét. A vadvirágot ugyanúgy tudta értékelni, mint egy csincsillabundát. Mindkettőben örömet lel az ember. A vonat viszont egyáltalán nem volt csendes. Ordított, morajlott és rázkódott, ráadásul az utasoknak be nem állt a szájuk. Szerencsére a nyitott ablakon át bevágó huzat kivitte a szag nagy részét, így azt nem érezte túlságosan kellemetlennek. Eszébe jutott, milyen volt, amikor legutóbb vonaton utazott. Akkor egy légkondicionált, virágillatú hálófülkébe vett jegyet. Viszont az az út közel sem volt ennyire izgalmas. A szemközti ülésen egy asszony ült, ölében kisgyerekkel, aki folyamatosan szopta az ujját, miközben tágra nyílt szemmel bámulta, majd hirtelen elkapta Whitney hajfonatát. Az anyja szégyenkezve húzta távolabb, miközben madagaszkári nyelven karattyolt valamit. – Nem, nem, nincs semmi baj – simogatta meg Whitney nevetve a kisfiú arcát, aki apró tenyerébe fogta az egyik ujját, és satuként szorította. Whitney vidáman intett az anyjának, hogy engedje át egy kicsit hozzá a fiát. Néhány pillanatnyi tétovázást követően a gyerek máris az ölébe telepedett. – Szia, kis ember. – Nem hiszem, hogy a helybéliek hallottak már a Pampersről – jegyezte meg jóindulatúan Doug. Whitney elhúzta az orrát. – Nem szereted a gyerekeket? – Jobban szeretem őket, ha már szobatiszták. Whitney kuncogva fordult vissza a kisfiú felé. – Lássuk, mi van itt – nyúlt a retiküljébe, és elővette a púderkompaktját. – Ehhez mit szólsz? Nem akarod látni a babát? – tartotta a fiúcska elé a tükröt, és élvezettel hallgatta a gurgulázó kacagást. – Csinos fiú – búgta, amivel inkább saját magát szórakoztatta, mintsem a gyereket. Különösen az tetszett neki, amikor a kisfiú megfogta és maga felé húzta a tükröt. – Csinos lány – jegyezte meg Doug, amivel ő is kiérdemelte Whitney nevetését. – Fogd meg te is – és mielőtt Doug tiltakozhatott volna, Whitney máris a kezébe nyomta a kisfiút. – Jól áll a kezedben. Azt hitte, Doug zavarba jön vagy dühös lesz rá, de tévedett. Doug úgy lovagoltatta a térdén a gyereket, mint aki egész életében ezzel foglalkozott. Érdekes, gondolta a lány. A tolvajnak van egy kedves oldala is. Hátradőlve nézte, ahogy Doug gyí te, pacit játszik, miközben mindenféle mókás hangot hallat. – Nem gondoltál még arra, hogy jó útra térsz, és nyitsz egy óvodát? Doug felvonta a szemöldökét, és kikapta a tükröt Whitney kezéből. – Nézd csak – fordult vissza a kisfiú felé, miközben úgy tartotta a tükröt, hogy megcsillant rajta a napfény. A fiúcska visongva kapkodott utána, és végül sikerült is megkaparintania. – Majomkodj még neki – mosolygott nyájasan Whitney. – Okostojás. – Neked legyen mondva. Doug pofákat vágott a tükörbe, hogy tovább szórakoztassa a gyereket, aki közben úgy billentette a kezében tartott kompaktot, hogy Dougnak sikerült egy pillantást vetnie a kocsi

60

hátsó részére. Az izmai megfeszültek, a tükör után kapott, és pár pillanatig vizsgálta a látványt. – Szent szar! – Mi az? Miközben Doug még mindig a babával zsonglőrködött, Whitney felé fordította a fejét. A hóna alól és a hátán patakokban csorgott az izzadtság. – Mosolyogj tovább, cukorfalat, és ne nézz a hátam mögé! Itt vannak a barátaink. Whitney erősen megszorította az ülés karfáját. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne forduljon azonnal hátra. – Kicsi a világ. – Nem elég kicsi. – Ötlet? – Dolgozom rajta – mérte fel a távolságot Doug az ajtó és az ülésük között. Ha leszállnak a következő állomáson, még el sem hagyják a peront, és Remo már a nyakukon lesz. Ráadásul ha ő itt van, biztosan Dimitri sem lehet messze. Nem szerette túlságosan hosszú pórázra engedni az embereit. Egy percen keresztül küzdött, hogy ne kerítse hatalmába a pánik. Valamivel el kell terelnie a figyelmüket, hogy meglépjenek. – Csináld, amit mondok – súgta oda Whitney-nek. – Ha azt mondom, indulás, akkor kapd fel a hátizsákod, és rohanj az ajtóhoz. Whitney végigpillantott a vonaton. Mindenfelé öregeket, nőket, gyerekeket látott. Nem tartotta valószínűnek, hogy üldözőik itt akarnának végezni velük. – Van más választásom? – Nincs. – Akkor rohanok. A vonat csikorgó fékekkel lassított a következő állomás előtt. Doug kivárta, amíg a felszálló és a leszálló utasok a lehető leginkább összekeveredtek. – Bocs, öreg haver – szólt oda a kisfiúnak, majd erősen belecsípett fenekébe. A gyerek felvisított, mire az anyja azonnal felpattant a helyéről. Doug is felállt, és igyekezett a zsúfolt közlekedőfolyosón még nagyobb felfordulást kavarni. Whitney megérezte, hogy kezdetét vette a játék. Ő is felemelkedett a helyéről, és olyan erősen meglökte a jobbján álló férfit, hogy az kiejtette a kezéből a csomagjait. A grépfrút szétloccsant a padlón. Mire a szerelvény megmozdult, már hatan szorongtak vitatkozva a folyosón Doug és Remo között. Ekkor bocsánatkérően felemelte a kezét, és ezzel a mozdulattal levert egy hálónyi zöldséget. Közben a kisfiú folyamatosan, torkaszakadtából üvöltött. Úgy vélte, ennél nagyobb kavarodást már nem okozhat, ezért megragadta Whitney csuklóját. – Nyomás! Együtt törtek utat az ajtó felé. Doug felpillantott, észrevette, ahogy Remo felpattan az ülésről, és próbálja átverekedni magát a még mindig vitatkozó madagaszkáriakon, akik továbbra is elállták a folyosót. A szeme sarkából látta, ahogy egy panamakalapos fickó leteszi az újságját és felpattan a helyéről. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon hol látta már korábban. – És most? – bámulta meredten Whitney az elsuhanó tájat.

61

– Most leszállunk – és Doug, Whitney-t is magával rántva, tétovázás nélkül kivetette magát a vonatból. A levegőben sem engedte el. Együtt értek földet, és gurultak le a töltés oldalán. Amikor felnéztek, a gyorsuló vonat már többyardnyira lehagyta őket. – Neked elment az eszed! – dühöngött Doug mellkasán heverve Whitney. – Akár a nyakunkat is kitörhettük volna! – Aha – hevert a földön kimerülten Doug, miközben a keze önkéntelenül elindult Whitney szoknyája alatt felfelé, ám ezt észre sem vette. – De nem törtük. Whitney ettől egyáltalán nem higgadt le. Dühösen bámulta Dougot. – Kész szerencse. És most mihez kezdünk? – kérdezte ellentmondást nem tűrően, miközben kisimította elszabadult tincseit az arcából. – Itt vagyunk a semmi közepén, mérföldekre onnan, ahol lennünk kellene, és sehol egy jármű. – A lábad még megvan – vágott vissza Doug. – Meg – sziszegte Whitney. – Az üldözőink viszont le fognak szállni a következő állomáson, és visszajönnek értünk. Fegyverük is van, nekünk viszont csak néhány mangónk és egy sátrunk. – Akkor minél hamarabb abbahagyjuk a veszekedést és elindulunk, annál jobb – lökte le magáról minden teketória nélkül a lányt Doug, és felállt. – Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz. – Azt sem, hogy ki fogsz hajítani a robogó vonatból! – Kapkodd a csülköd, cukorfalat. Whitney megdörzsölte lehorzsolódott csípőjét, és odaállt Doug elé. – Faragatlan vagy, öntelt és utálatos. – Ó, ebben az esetben tartozom egy bocsánatkéréssel – hajolt meg színpadiasan a lány előtt Doug. – Nem bánod, ha most már elindulunk, még mielőtt golyót kapunk a fejünkbe, hercegnő? Whitney elviharzott és felkapta a hátizsákját, melyet ugrás közben ejtett ki a kezéből. – Merre? Doug is a hátára kanyarította a saját zsákját. – Északnak.

Ötödik fejezet Whitney világéletében kedvelte a hegyeket. Máig nosztalgiával gondolt vissza arra a kéthetes síelésre a svájci Alpokban. Reggelenként a sífelvonóból nézte, hogy kel fel a nap. Azt is roppant élvezte, ahogy lesiklásnál sistergett a hó a lécek alatt. A házikó is tetszett, ahol forró rum, és a kandallóban lobogó tűz várta. Egyszer Görögországban is eltöltött egy hétvégét, ahol a sziklás lejtő végén az Égeitenger várta. Élvezte a magasságot, a kilátást, a természetet, az antik romokat – egy terrakottabalkonról.

62

Ennek ellenére sohasem jeleskedett a hegymászásban – mármint az igazi, izzasztó, izomfájdító hegymászásban. A természet korántsem tűnik olyan szépnek, amikor a kövek nyomják az ember talpát. Doug azt mondta, észak felé. Whitney dühödten igyekezett tartani vele a lépést. Fel az egyik sziklás domboldalon, és le a másikon. A hátán patakokban csorgott az izzadtság, de csak azért is kitartott. Hiszen Lordnál van a boríték. Viszont miközben együtt vándoroltak, ziháltak és verejtékeztek, egyáltalán nem talált okot arra, hogy beszéljen is vele. Vele nem lehet így beszélni. Neki senki sem mondhatja, hogy kapkodja a csülkét. Legalábbis büntetlenül nem. Talán napokba kerül, talán hetekbe, de elégtételt vesz érte. Az apjától megtanulta az üzlet egy nagyon fontos szabályát. A bosszú hidegen tálalva a legízletesebb. Észak. Doug végignézett a körülöttük magasodó szabálytalan, meredek hegyeken. Csak a szél mozgatta a magas füvet. Egyes helyeken, ahol az erózió győzött, kivillant a vörös föld. Mindenfelé sziklák, könyörtelen sziklák. A magasban néhány csenevész fa, melyek még árnyékot sem nyújtanak. Civilizációnak, kunyhóknak, házaknak vagy szántóknak a nyomát sem látta. Mint ahogy embereket sem vett észre. Pillanatnyilag pontosan erre vágyott. Előző éjjel, miközben Whitney az igazak álmát aludta, ő Madagaszkár térképét tanulmányozta, melyet a könyvtárból lopott útikönyvből tépett ki. Nem szívesen csonkította meg, hiszen gyermekkorától kezdve szeretett olvasni, és mindig kitűnő társat talált a könyvekben, de ezúttal szükségesnek ítélte ezt a lépést. A szakadozott papírlap kényelmesen elfért a mellényzsebében, a könyv pedig maradt a zsákban. Gondolatban húzott két párhuzamos egyenest, és háromfelé osztotta a szigetet. A nyugati alföld egyáltalán nem érdekelte. Remélte, hogy a sziklás, felfelé vezető ösvény pontosan annyira téríti el őket nyugat felé, mint amennyire szükséges. A hegyek között kell maradniuk, messzire elkerülve a folyóvölgyeket és a nyílt terepet. Dimitri közelebb jutott hozzájuk, mint számította, márpedig Doug nem akart még egy hibát véteni. A víztartalékuk a fullasztó hőség ellenére is ki fog tartani reggelig. A kulacsok újratöltése miatt pedig ráér akkor aggódni, ha eljön az ideje. Csak azt nem tudta pontosan, meddig kell észak felé menniük, mielőtt a keleti part felé fordulnak. Ott már a terep is megkönnyíti a haladást. Dimitri biztosan Tamatavében vár rájuk, és élvezi a napsütést, a jó bort, s a frissen fogott halat. Logikus, hogy az lesz az első város, ahol megállnak, tehát most már mindenképpen el kell kerülniük. Doug sohasem bánta, ha használnia kellett az eszét. Minél nagyobb a kockázat, annál élvezetesebb a játék. De Dimitri… Ő már egészen más. Meghúzta a hátizsák szíját, amíg a teher kényelmesen rá nem feküdt a vállára. Ezúttal nem volt egyedül. Mindig kerülte a társaságot, mert úgy vélte, éppen elég egy ember miatt aggódnia, különösen, ha ez az ember saját maga. Egy pillantást vetett Whitney-re, aki meg sem szólalt, amióta elindultak a töltés mellől. Átkozott asszony, gondolta, mert semmi más nem jutott az eszébe. Ha azt hiszi, hogy ezzel hatni tud rá, akkor nagyon téved. Talán egy nyálas senkiházi most a bocsánatáért könyörögne, ő viszont egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy sokkal csinosabb, amikor csukva tartja a száját.

63

Veszekedett vele, amiért egy darabban lejuttatta a vonatról. Talán lehorzsolódott néhány helyen a bőre, de még mindig lélegzik. Úgy vélte, inkább az a gondja, hogy mindent tisztán, erőfeszítés nélkül akar megkapni, mint a lakását… vagy azt az apró selyemdarabot, amit a szoknyája alatt visel. Doug megrázta a fejét, és igyekezett valami másra gondolni. Mondjuk arra, hogy minél mélyebbre hatoljon a hegyek közé. Egy darabig itt maradnak – két, talán három napig is. Errefelé sok búvóhely akad, és nehéz a terep. Elég nehéz ahhoz, hogy lelassítsa Remót és Dimitri többi fogdmegjét, akik sokkal otthonosabban mozogtak sötét sikátorok mélyén vagy kényelmes hotelszobákban, mint a sziklás csúcsok között. Ráadásul az üldözöttek mindig gyorsabban hozzászoknak a környezethez, mint az üldözők. A gerincre érve megállt, elővette a látcsövét, és gondosan körülnézett. Nyugat felé észrevett egy aprócska települést, amely nem állt másból, csupán néhány vörösre festett házikóból és a megművelt földek mellett felhúzott széles pajtákból. Rizst termesztenek, gondolta a zöld mezők láttán. Sehol sem látott villanyvezetéket, és ennek nagyon örült. Minél távolabb kerülnek a civilizációtól, annál jobb. Ha a memóriája és az útikönyv nem hagyta cserben, akkor a merina törzs egyik falva terül el a lába előtt. Mögötte keskeny, kanyargós folyóval. A Betsiboka. Összevonta a szemöldökét, és pillantásával követte a vizet, miközben agyában lassan egy terv öltött formát. Igaz, a folyó északnyugatra folyt, ennek ellenére akár csónakon is folytathatnák az útjukat. Krokodilok ide vagy oda, még rövid távon is gyorsabb lenne, mint gyalog. Előre számított erre az eshetőségre, és egy-két éjszakát eltöltött a helyi folyók tanulmányozásával: melyek viszik közelebb a céljához, és hogyan utaznak rajtuk a helybéliek. Eszébe jutott egy kép, amely a cajunok íves kenujához hasonló vízi járművet ábrázolt. Amikor Lafayette mellett egy impozáns, régi házban csaknem elszúrta a megbízatást, ő maga is ilyennel kelt át a mocsáron. Mennyit is kapott azért a gyöngyház berakásos antik párbajpisztolyért? Már nem is emlékezett rá. Az üldözésre azonban még mindig. Egy rúddal hajtotta magát keresztül a ciprusfák között, a párás ingoványban. Az volt aztán a kaland! Nem, egyáltalán nem bánja, ha ismét folyóra kell szállnia. Mindenesetre egyik szemével állandóan figyelni fogja a közeli településeket. Előbb vagy utóbb fel kell frissíteniük az élelmiszerkészletüket. Visszaemlékezett a mellettük ülő nőre, és úgy vélte, Whitney nagy hasznára lehet, ha alkura kerül a sor. Whitney dühösen, a horzsolásait fájlalva ült a földön. Elhatározta, egyetlen lépést sem hajlandó megtenni addig, amíg nem lakik jól és nem piheni ki magát. A lába éppen úgy sajgott, mint amikor, egyetlenegyszer az életben kipróbálta a futógépet. A zsákjába nyúlt, miközben oda sem pillantott Dougra. Legelőször cipőt kell cserélnie. Doug eltette a látcsövet, és Whitney felé fordult. A nap még magasan járt. Alkonyatig akár több mérföldet is megtehetnek. – Induljunk. Whitney némán fogott egy banánt, és lassú mozdulatokkal hámozni kezdte. Csak merje még egyszer azt mondani neki, hogy kapkodja a csülkét! Dougra függesztette a tekintetét, és komótosan enni kezdett.

64

Törökülésben ült, a szoknyája felcsúszott a térde fölé. A blúza izzadtan lógott a testén. Reggel gondosan megkötött lófarkából kiszabadult egy tincs, és a fakó fürt csiklandozta az arcát, amely olyan sápadtnak és előkelőnek tűnt, mintha márványból faragták volna. – Induljunk – ismételte meg Doug vágytól feszült hangon. Megfogadta, semmiképp sem fogja hagyni, hogy Whitney rákényszerítse az akaratát. Ez elképzelhetetlen. Minden egyes alkalommal, amikor ez megtörtént, az lett a vége, hogy ő húzta a rövidebbet. Talán, de csak talán összejönnek, mielőtt véget ér a kaland, de nem hagyhatja, hogy ez a rideg tekintetű, vézna dáma felborítsa a magában felállított fontossági sorrendjét. Első a pénz és a gondtalan élet. Azért belegondolt, milyen érzés lenne, ha meztelenül, kiszolgáltatva izzadna alatta. Whitney egy sziklának támasztotta a hátát, és tovább harapdálta a gyümölcsöt. Egy pillanatra körülölelte a forró szellő. Lustán megvakarta a térdét. – Kapd be, Lord – javasolta. Istenem, legszívesebben maga alá gyűrte volna Whitney izzadtságban fürdő, erőtlen testét. Legszívesebben meggyilkolta volna. – Figyelj, cukorfalat, tudom, hogy ma nagy utat tettünk meg. Mivel gyalogolnunk kell… – A te dolgod – emlékeztette Whitney. Doug a lány mellé guggolt és a szemébe nézett. – Az én dolgom, hogy a csinos nyakadon tartsam azt az üres fejedet – kapta el dühösen Whitney állát. – Dimitri nagyon élvezné, ha rád tehetné a hájas kezét. Hidd el, hogy nagyon eleven a fantáziája. Whitney hátán végigfutott a hideg, de higgadtan állta Doug tekintetét. – Dimitri nem az én mumusom, Doug, hanem a tiéd. – Ő nem az a válogatós fajta. – Nem tudsz megijeszteni. – Ha nem teszed azt, amit mondok, meghalsz – vágott vissza Doug. Whitney durván ellökte magától a férfi kezét, és kecsesen felállt. A szoknyáját összekente a vörös por, és a derekánál már kezdett foszlani, mégis fenségesen lobogott körülötte. A durva madagaszkári lábbelit is úgy tudta viselni, mint más az üvegcipellőt. Doug csodálattal figyelte, ahogy elegánsan felhúzta a lábára. Biztosra vette, hogy ez a képessége vele született. Ilyesmit nem lehet megtanulni. Koldusnak nézett ki, mégis úgy mozgott, mint egy királynő. Whitney felvonta a szemöldökét, és Doug tenyerébe ejtette a banánhéjat. – Sohasem viselkedem úgy, ahogy azt mások akarják. Sőt többnyire csak azért is az ellenkezőjét csinálom, mint amit mondanak. Ezt jól vésd az eszedbe! – Folytasd csak, cukorfalat, és rövid úton elveszted azt a kemény fejed. Whitney lesöpörte a port a szoknyájáról. – Indulhatunk? Doug a szakadékba hajította a banánhéjat, és próbálta meggyőzni magát, hogy sokkal inkább vágyik egy félelemtől remegő és nyafogó útitársra. – Ha elkészültél. – Naná, hogy elkészültem.

65

Doug elővette az iránytűjét. Észak. Egy darabig még észak felé kell menniük. Akármilyen forrón tűz a nap, akármilyen kegyetlen a terep, folytatniuk kell az utat. De legalább a sziklák és völgyek némi védelmet nyújtanak. Még mindig érezte a szúrást a tarkóján. Akár ösztönből, akár csak babonából, de elhatározta, hogy nem állnak meg napnyugtáig. – Tudod, hercegnő, más körülmények között talán még csodálnám is a stílusodat – indult el Doug nyugodt, kitartó léptekkel. – Ebben a helyzetben viszont nagy bajba kevered magad vele, ugyanis csak púp vagy a hátamon. Hosszú lábával Whitney pillanatok alatt felvette Doug tempóját. – A szex minden körülmények között csodálatos – mosolygott derűsen Dougra. – És irigylésre méltó. – Maradj a bugyidban, picim. Én is megmaradok a saját gatyámban. Whitney elnevette magát, és belekarolt Dougba. – Én is pontosan így gondoltam. Doug lepillantott Whitney gondosan manikűrözött kezére. Nem hitte, hogy akad még egy nő a világon, aki el tudja hitetni vele, hogy éppen bálba indulnak, miközben az életüket mentik a forró, sziklás hegyoldalon. – Úgy döntöttél, hogy megint a barátságos arcod mutatod felém? – Jobb, mint a duzzogós, de az első adandó alkalommal visszakapod az összes horzsolást, amit okoztál. Addig is szeretném tudni, mennyit kell még gyalogolnunk! – Tizenkét órát kellett volna ülnünk a vonaton, de a sínek nem egyenesen a cél felé vezettek, szóval találd ki. – Azért nem kell megsértődnöd – kedveskedett Whitney. – Nem mehetnénk be egy faluba, hogy kocsit béreljünk? – Majd szólj, ha látsz valahol egy Hertz-táblát, és ezúttal én fizetek. – Enned kellene valamit, Douglas. Ha az embernek üres a gyomra, a hangulata is csapnivaló – kínálta feléje a táskáját. – Vegyél egy szép mangót. A férfi visszafojtotta a vigyorát, kioldozta Whitney zsákján a szíjakat, és belenyúlt. Igazság szerint maga is úgy érezte, nem jönne rosszul valami meleg és édes. Ujjai végigsimítottak a gyümölcsöshálón, majd megérintettek valami puha, selymes anyagot. Kíváncsian kihúzta, és megszemlélte az apró, csipkés bikinialsót. Ezek szerint Whitney mégsem vette fel. – Egész szépek ezek a mangók. Whitney hátranézett a válla felett, és látta, hogy Doug az ujjai között morzsolgatja a bikinijét. – El a kezekkel a bugyimtól, Douglas! Doug vigyorogva emelte fel a vékony szövetet, melyen a nap is átsütött. – Érdekesen fejezed ki magad. Amúgy miért visel az ember egy ilyen semmiséget? – Mert szégyenlős – közölte Whitney kimérten. Doug nevetve gyűrte vissza a hátizsákba. – Na persze – vett ki egy mangót, és hatalmasat harapott belőle. A gyümölcslé csodálatosan oltotta a szomját. – A selyemről és a csipkéről nekem is mindig az apácák jutnak az eszembe.

66

– Furcsa – állapította meg Whitney, miközben félig csúszva maga mögött hagyott egy rövid lejtőt. – Nekem a szex. Ezzel megnyújtotta a lépteit, és vidáman fütyörészni kezdett. Gyalogoltak. És gyalogoltak. Hiába kenték be a bőrüket napolajjal, el kellett fogadniuk a tényt, hogy így is leégnek. Az olaj és az izzadtság szagára vidám legyek dongták körül őket, de idővel megtanulták, hogy ügyet se vessenek rájuk. A rovarokon kívül nem akadt más útitársuk. Ahogy múlt a délután, Whitney-t egyre kevésbé érdekelték a sziklás hegyek és völgyek. A por és a napszítta fű szaga korántsem olyan érdekes, ha hosszan és közelről élvezi az ember. Felnézett és megbámulta a fejük fölött vitorlázó madarat, így nem vette észre a kígyót, amely átsiklott a lába előtt, és elrejtőzött az aljnövényzetben. Semmi egzotikust nem talált az izzadásban és a kavicson csúszkálásban. Biztosra vette, hogy egy szállodai szoba árnyékos erkélyéről nézve sokkal szebbnek találná Madagaszkárt. Végül már csak maradék büszkesége tartotta vissza attól, hogy megálljon pihenni. Eltökélte, hogy amíg Doug képes emelni a lábát, addig ő sem adja fel. Időnként megpillantott egy tanyát vagy falucskát. A házak mindig a folyó közelében álltak. A hegyről látta a felszálló füstöt. Néha kutyaugatást vagy marhák bőgését sodorta felé a forró szél. Az embereket viszont sohasem hallotta. A távolság és a fáradtság miatt úgy érezte, álomvilágba került, és a kunyhók, a szántók talán csak a díszlet részei. Egyszer Doug látcsöve segítségével megpillantott egy férfit és néhány asszonyt, a rizsföldön dolgoztak. Néhány nő munka közben is a hátán cipelte a gyerekét. Akárcsak az amerikai indiánok. A távoli alakok lábát elnyelte a remegve felszálló pára. Európai útjai során még sohasem tapasztalt effélét. Párizs, London és Madrid csillogó forgatagához szokott. Soha életében nem túrázott vidéken, hátizsákkal a vállán. Miközben megigazította a holmiját, azzal igyekezett megnyugtatni magát, hogy mindig van egy első alkalom – és utolsó is. Talán élvezné a látványt, a színeket, a tájat és a láthatárt, de csak megfelelő távolságból. Ülve. Izzadni ezentúl kizárólag szaunában hajlandó, kifáradni pedig csakis a teniszpályán, miközben alaposan megveri az ellenfelét. Tovább vonszolta csatakos, sajgó testét. Nem hajlandó lemaradni Doug Lord mögött. Soha nem elégedett meg a második hellyel. Doug a napra pillantott, és tudta, hogy hamarosan táborhelyet kell keresniük. Az árnyékok igencsak megnyúltak, és a nyugati égbolt is halványvörösre színeződött. Általában nem gátolta az éjszaka, de úgy vélte, Madagaszkár ismeretlen tájain nem jó ötlet próbára tenni a szerencséjét. Egyszer éjjel kelt át a Sziklás-hegységen, és csaknem kitörte a lábát. Igaz, ezzel a kitérővel sikerült eltüntetni a nyomait, de sántikálva érkezett meg Boulderbe. Most viszont, amint lemegy a nap, tábort vernek. Arra számított, hogy Whitney megjátssza magát, és vitatkozni, követelőzni kezd – úgy viselkedik, mint ahogy az általa ismert nők viselkednének hasonló körülmények között, de nem így történt. Már az első pillanatban tudta, amikor összefutottak, hogy Whitney más. Igazság szerint Doug vágyott a zsörtölődésére. Úgy sokkal könnyebb lenne az első adandó alkalommal faképnél hagyni. Persze csak miután megszerezte a pénze nagy részét. Ha panaszkodna, lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tenné. Azonban be kellett ismernie, hogy a 67

lány egyáltalán nem lassítja le, és a cipekedésből is kiveszi a részét. Ám emlékeztette magát, hogy ez még csak az első nap. Mindössze hagynia kell neki egy kis időt. A melegházi virágok is villámgyorsan elhervadnak, ha kiültetik őket a szabad levegőre. – Nézzük meg közelebbről azt a barlangot. – Barlangot? – árnyékolta el tenyerével a szemét Whitney, s követte Doug pillantását. Észrevette a szűk boltívet és a mögötte tátongó sötét lyukat. – Az egy barlang? – Aha. Kellemes éjszakai szállás lesz belőle, hacsak nem foglalta el előttünk valamely négylábú barátunk. Odabent? – A Beverly Wilshire Hotel a kellemes éjszakai szállás. Doug még csak feléje sem nézett. – Először nézzük meg, akad-e szabad szoba. Whitney nyelt egy nagyot, és figyelte, ahogy Doug kibújik a hátizsákjából, majd bekúszik a hasadékba. Csaknem utánakiáltott, hogy visszahívja. Közelebb húzódott, s emlékeztette magát, hogy mindenkinek joga van a saját fóbiájához. Ő például rettenetesen félt a szűk, zárt helyeken. Még ilyen fáradtan is inkább gyalogolt volna további tíz mérföldet, mintsem kövesse Dougot. – Nem is hasonlít a Wilshire-re – mászott vissza Doug. – De azért megteszi. Leadtam a foglalásunk. Whitney letelepedett egy sziklára, és körülnézett, de nem látott mást, csak még több sziklát, néhány csenevész fenyőt és rozsdavörös port. – Ha jól emlékszem, egy vagon pénzt adtam azért a sátorért, amit könnyebb felállítani, mint elővenni egy zsebkendőt. Azt állítottad, hogy feltétlen szükségünk lesz rá – emlékeztette Dougot. – Nem hallottad még, micsoda gyönyörűség a csillagos ég alatt aludni? – Ha az irhámra vadásznak, márpedig ez nemegyszer előfordult már, és most is ez a helyezet, szeretem megvetni a hátam – vette fel a zsákját még mindig térdelve Doug. – Szerintem Dimitri valamivel északabbra keres bennünket, de nem szándékozom megkönnyíteni a dolgát. Ráadásul a hegyek között hűvös az éjszaka – tette hozzá. – Odabent egy kisebb tüzet is megkockáztathatunk. – Tábortűz – nézegette Whitney a körmét, és látta, ha nem talál sürgősen egy manikűröst, teljesen tönkremegy. – Elbűvölő. Abban az odúban perceken belül megfojt bennünket a füst. Doug elővett egy tábori baltát, és lecsatolta róla az élvédőt. – Öt lábbal a bejárat mögött már fel tudtam állni, olyan magas – lépett egy satnya fenyőhöz, és elkezdte csépelni a tövét. – Nem voltál még soha barlangászni? – Miről beszélsz? – Barlangkutatásról – magyarázta vigyorogva Doug. – Régen együtt jártam egy geológushallgató lánnyal. Banktulajdonos volt az apja – de néhány barlangi szeretkezésen kívül nem sok mindenre tudott visszaemlékezni. – Eddig még mindig találtam jobb szórakozást a földben tátongó lyukak felfedezésénél. – Akkor nagyon sok mindenről lemaradtál, cukorfalat. Lehet, hogy ez a hasadék nem valami óriási turistalátványosság, de akad odabent néhány első osztályú sztalaktit és sztalagmit.

68

– Milyen érdekes – felelt Whitney szárazon, és amikor a hasadék felé nézett, csak egy nagyon szűk, nagyon sötét lyukat látott. Már most kiverte a hideg veríték. Doug bosszankodva választott magának egy vaskosabb fát, és nekiesett a törzsének. – Gondoltam, hogy egy magadfajta lányt nemigen érdeklik a kövek. Hacsak nem viselheti őket – akárcsak a többi francia kosztümben és olasz cipőben járó nő. Éppen ezért szerette jobban a táncosnőket. Bennük még maradt némi becsület és tisztesség. Whitney hosszan nézte a nyílást, majd Doug felé fordult. – Mit értesz azon, hogy a magamfajta lányok? – Elkényeztetett – vágta bele Doug a fejszét a törzsbe. – Sekélyesek. – Sekélyesek? – állt fel Whitney a szikláról. Azt nem esett nehezére elfogadni, hogy valóban el van kényeztetve. A tényekkel nehéz vitatkozni. – Sekélyesek? – ismételte meg. – Neked aztán van bőr a képeden, Doug. Kettőnk közül nem én könnyítettem meg lopással az életem. – Mert neked nem is volt rá szükséged – billentette oldalt a fejét Doug. Hűvös tekintete találkozott Whitney izzó pillantásával. – Mindössze ennyi választ el bennünket egymástól, hercegnő. Te ezüstkanállal a szádban születtél, én pedig azzal a tehetséggel, hogy elvegyem és zaciba vágjam – nyalábolta fel Doug a felaprított tűzifát, és visszament a barlang bejáratához. – Ha enni akarsz, akkor vonszold be az első osztályú popód. Itt nincs szobaszolgálat – kapta fel villámgyorsan a hátizsákját, majd eltűnt a sötétben. Hogy merészeli! Whitney csípőre tett kézzel meredt a hasadékra. Hogy merészel így beszélni vele azok után, hogy mérföldeket gyalogolt miatta? A találkozásuk óta már lőttek rá, fenyegették, üldözték, sőt még a vonatról is lelökték. Ráadásul mindez több ezer dollárjába került. Doug mindezek után úgy beszél vele, mintha csak egy üresfejű, vigyorgó bakfis lenne. Ezt nem viszi el szárazon. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy folytatja az utat, Dougot pedig itt hagyja a barlangban, hadd morogjon magában, ha már a medvét akarja játszani. De nem. Vett egy mély lélegzetet, és tovább bámulta a repedést a sziklában. Nem, nem adja meg Dougnak, amire vágyik. Ilyen könnyen nem fog megszabadulni tőle, hogy megtartsa magának az összes kincset. Nem adja meg neki ezt az örömet. Amíg vissza nem szerzi minden centjét, méghozzá kamatostól, akkor is mellette marad, ha belehal. Kamatos kamattal, tette hozzá a fogát csikorgatva. Majd négykézlábra ereszkedett és mászni kezdett befelé a barlangba. Az első néhány lábon még hajtotta a düh, majd rátört a félelem. Egész testét kiverte a jeges veríték. Zihálni kezdett és hirtelen azt vette észre, hogy képtelen megmozdulni. Se előre, se hátra. Mint aki egy szűk, levegőtlen ládába került, amelynek most csukják le a fedelét. Sötét, nedves falak borultak rá, hogy kiszorítsák belőle a levegőt. A sáros földre hajtotta a fejét, és igyekezett leküzdeni a rátörő hisztériát. Nem, nem fogja feladni. Az elképzelhetetlen. Doug mindössze néhány lépéssel jár előtte. Csak néhány lépéssel. Nem marad titokban előtte, ha nyöszörögni kezd. Büszkesége vetekedett a félelmével. Nem hagyhatja, hogy a férfi lenézze! Levegő után kapkodva araszolt tovább. Ha képes lélegezni, akkor csak másznia kell még néhány lábnyit. Istenem, mennyire hiányzott a fény! A tér. A levegő. Whitney ökölbe szorította a kezét, és próbálta visszafojtani a torkát szorongató sikolyt. Nem, nem hajlandó hülyét csinálni magából Doug előtt. Nem adja meg neki ezt az örömöt. 69

Miközben hason fekve küzdött saját magával, hirtelen halvány fény csillant előtte. Próbált a recsegő fa hangjára, a lángokra és a gyantás füstre összpontosítani. Doug meggyújtotta a tüzet. Már nem lesz sötét. Csupán annyit kell tennie, hogy még egy keveset kúszik, és kiér a fényre. Ehhez viszont szüksége lesz minden erejére, a bátorságából pedig még annál is többre. Hüvelykről hüvelykre haladt, míg végül arca kibukkant a fényre, és hirtelen a falak is távolabb húzódtak. Egy pillanatig kimerülten hevert. Mozdulni sem bírt, csak lihegett. – Ezek szerint mégis úgy döntöttél, csatlakozol hozzám – vett elő Doug egy összecsukható lábast, hogy vizet melegítsen. Az utolsó öt mérföldön már csak az tartotta életben, hogy maga elé képzelt egy kanna forró kávét. – Mindjárt kész a fejedelmi vacsora. Gyümölcs, rizs és kávé. A kávét majd én megfőzöm, addig te készítsd el a rizst. Whitney még mindig reszketett, ennek ellenére felült, és igyekezett összeszedni magát. El fog múlni, mondogatta magában. Pár pillanat, és vége a hányingernek és a szédülésnek. Utána megtalálja a módját, hogy elégtételt vegyen Dougon azért, amire kényszerítette. – Kár, hogy nincs egy üveg borunk, de azért… – ám mikor Whitney felé fordult, hirtelen elharapta a mondatot. Csak a tűz fényének a játéka, vagy valóban hamuszürke az arca? Összevonta a szemöldökét, feltette a tűzre a fazekat, majd a lány mellé lépett. Nem a fény játéka. Valóban úgy tűnik, mint aki nyomban elenyészik, ha hozzáér. Bizonytalanul melléje guggolt. – Mi a baj? Whitney izzó tekintettel mérte végig. – Semmi. – Whitney – fogta meg Doug a lány kezét. – Jézusom, jéghideg. Ülj a tűz mellé. – Jól vagyok – lökte el dühösen Doug kezét Whitney. – Csak hagyj békén. – Nyugi – és mielőtt felállhatott volna, Doug megfogta a vállát. Whitney reszketett. Nem lenne szabad, hogy Doug ilyen kiszolgáltatottnak lássa. Elvégre elég gazdag ahhoz, hogy biztonságot is vásároljon magának, ha akar. – Igyál egy kis vizet – nyúlt Doug a kulacs után, és kinyitotta. – Csak lassan. Kicsit meleg. Whitney belekortyolt. Valóban meleg volt, ráadásul vasízű. Ismét kortyolt egyet. – Jól vagyok – ismételte meg bosszúsan. Dougnak nem kellene így atyáskodnia felette. – Pihenj egy percet. Ha hányingered van… – Nincs hányingerem – lökte vissza a kulacsot Whitney. – Csak nem érzem magam túl jól zárt helyen, világos? De most, hogy bejöttem, már minden oké. Ez egyáltalán nem valami apróság, gondolta Doug, miközben újra megfogta Whitney reszkető kezét. A bőre nyirkos volt és hideg. Bűntudata támadt, pedig gyűlölte ezt az érzést. Még csak pihenni sem álltak meg, amióta elindultak a sínek mellől. Méghozzá azért, mert ő nem akart megállni. Úgy gondolta, ha Whitney-nek sikerül őt megpuhítania, oda az előnye. Már történt vele ilyesmi. Ez a lány viszont valóban reszket. – El kellett volna mondanod, Whitney. Whitney félrehajtotta a fejét. Doug nem értette a gesztust, ennek ellenére csodálta. – Fontosabb dolgom is van annál, hogy hülyét csináljak magamból. – Miért? Engem nem zavar – simította el vigyorogva a lány haját a halántékáról Doug, s arra gondolt, legalább nem sír. Hála Istennek. – Akik hülyének születnek, azok általában észre sem veszik – felelt Whitney, és Doug hallotta, hogy eltűnt a csípős él a hangjából. A szája is felfelé görbült. – A lényeg: bent 70

vagyok. Viszont lehet, hogy daruval kell majd kivonszolnod innen – vett lassan egy mély lélegzetet, és amikor körülnézett a magas teremben, látta a sziklaalakzatokat, melyeket Doug emlegetett. Az álló és a függő cseppkövek valósággal szikráztak a tűz fényében. A földet ittott állati ürülék pettyezte. Megborzongott, amikor a fal mellett észrevette egy kígyó levedlett bőrét. – A dekoráció viszont a Neander-völgyi embert idézi. – Van kötelünk – simított végig kézfejével Doug Whitney arcán, melybe lassan kezdett visszatérni a szín. – Ha eljön az idő, egyszerűen kirángatlak – pillantott hátra, mert hallotta, hogy forrni kezd a víz. – Igyunk egy kis kávét. Amikor elfordult, Whitney megérintette az arcát, amely még őrizte Doug kezének a melegét. Nem gondolta volna, hogy ilyen kedves is tud lenni, különösen akkor, amikor annak szemmel láthatóan semmi haszna. Vagy mégis? Sóhajtva letette a csomagját. Sikerült magánál tartania a kasszát. – Fogalmam sincs, hogy kell megfőzni a rizst – nyitotta ki a zsákját, és elővette a gyümölcsöt rejtő hálót. Több mint a fele összetört vagy megnyomódott. A barlangot azonnal édes, fűszeres illat öntötte el. Whitney úgy vélte, ezzel még a legjobb hétfogásos vacsora sem veheti fel a versenyt. – A mi helyzetünkben csupán annyi a dolgod, hogy bedobod a forró vízbe, és időnként megkavarod. Rizs, víz, tűz… – pillantott hátra a válla felett Doug. – Meg tudod csinálni. – És mi lesz a tányérokkal? – érdeklődött Whitney vizet töltve egy edénybe. – Közösen főzünk, tehát mosogatni is közösen fogunk – vigyorgott Doug megnyerően a lányra. – Elvégre társak vagyunk. – Komolyan? – mosolygott rá vissza kedvesen Whitney, mélyen beszívta a kávé illatát és feltette főni a rizst. A guanóval teli, nedves barlang hirtelen civilizált szállássá változott. – Akkor mit szólnál ahhoz, ha végre megmutatnád azokat a papírokat? Doug feléje nyújtott egy kávéval teli bádogbögrét. – Mit szólnál ahhoz, ha nálam lenne a pénz fele? Whitney Dougra nevetett a bögre pereme felett. – Remek kávét főztél. Ebben is tehetséges vagy. – Aha. Sokoldalú vagyok – hajtott le fél bögre kávét Doug, és élvezte, ahogy a forró ital szétárad a gyomrában. – Berendezem a hálószobát. Addig itt hagylak a konyhában. Whitney elővette a rizses zsákot. – Annyit fizettem azért a hálózsákért, hogy biztosan kényelmesebb még egy tollpaplannál is. – Te dollármániás vagy, cukorfalat. – Talán azért, mert nálam van a dollár. Doug megtisztította a földet a hálózsákjaiknak, s morgott valamit maga elé. Whitney nem értette a szavait, csak a hangsúlyt. Vigyorogva kezdte kiporciózni a rizst. Egy marék, kettő. Ha ez lesz a főétel, akkor jobb, ha bőven belakmároznak belőle. Ismét belenyúlt a hátizsákjába. Kellett egy pillanat, mire rájött, hogyan nyithatja ki az összecsukható kanalat. Amíg rájött a nyitjára, felforrt a víz. Whitney elégedetten kavargatta a rizst. – Használj villát – kérte Doug, miután kiterítette az egyik hálózsákot. – Kanállal csak szétnyomod a szemeket. 71

– Micsoda szőrszálhasogatás – morogta Whitney, ennek ellenére egy villát is kinyitott. – Honnan értesz ennyire a főzéshez? – Szeretek enni – felelt Doug könnyedén –, de nem mindig vagyok olyan helyzetben, hogy elmenjek egy kedvemre való étterembe, és azt rendeljek, amit akarok – gurította ki a másik zsákot is, majd egy pillanatnyi tétovázást követően némileg távolabb húzta az elsőtől. Úgy vélte, jobb, ha megtartják a kellő távolságot. – Ezért inkább megtanultam főzni. Roppant szórakoztató. – Különösen, ha valaki más csinálja. Doug megvonta a vállát. – Szeretek főzni. Néhány ötlet és egy kevés fűszer segítségével királyi lakomákat csaphat az ember… akár egy lerobbant motelben is, ahol zörög a vízvezeték. Egyszer még étteremben is dolgoztam, amikor igazán nehéz helyzetbe kerültem. – Dolgoztál? Ez illúzióromboló. Doug felsóhajtott és elengedte a gúnyolódást a füle mellett. – Más munkát el sem vállalnék. Jókat lehetett enni, és a vendégkörre is vethettem néhány pillantást. – Áldozatot kerestél. – Nem szabad elszalasztani a kínálkozó lehetőséget – ült le az egyik hátizsákra Doug, majd nekidőlt a barlang falának, és rágyújtott egy cigarettára. – Ez a cserkészek legújabb jelmondata? – Ha nem, akkor azzá kellene tenni. – Fogadni merek, hogy könnyedén megszerezted az összes próbajelvényt, Douglas. Doug vigyorgott. Élvezte a csendet, a cigarettát és a kávét. Már régen megtanulta, hogy addig is mindent ki kell élvezni, amit az élet nyújt, amíg a következő lépést tervezi. Meg az azután következőt. – Valahogy mindig sikerült – bólogatott. – Hogy áll a vacsora? Whitney megkavarta a rizst. – Fő – legalábbis amennyire meg tudta állapítani. Doug elnézte a barlang boltozatáról lógó cseppköveket, melyeket hosszú évszázadok alatt formált oszlopokká a víz. Mindig is vonzódott a régi dolgok, a múlt öröksége iránt. Talán azért, mert neki nem jutott belőle túlságosan sok. Tudta, hogy többek között pontosan ez hajtja észak, a kincs és a mögötte rejtőző történet felé. – A vajban sült rizs gombával sokkal finomabb. Főleg mandulával megszórva. Whitney hallotta, hogy megkordul a gyomra. – Egyél egy banánt – javasolta Dougnak. – Van valami ötleted, hol töltjük meg a kulacsainkat? – Hajnalban belopózhatunk az alattunk lévő faluba – fújta ki Doug a füstöt. Már csak egy forró vízzel teli kád hiányzik, gondolta. Egy forró vízzel teli kád és egy szőke cicababa, aki megmossa a hátát. Miután megszerzi a kincset, ez lesz az első. Whitney törökülésbe ült, és magának is vett egy gyümölcsöt. – Szerinted biztonságos? Doug megvonta a vállát és kihörpintette csészéjéből az utolsó korty kávét. A szükség nagyobb úr a biztonságnál. – Víz nélkül nem folytathatjuk az utat. Talán egy kis húst is sikerül vennünk. – Ne izgass fel, kérlek. 72

– Szerintem Dimitri pontosan tisztában van azzal, hogy a vonat Tamatavébe tartott, vagyis azon a környéken fog keresni bennünket. Remélem, már elmegy, mire mi is befutunk. Whitney beleharapott a gyümölcsbe. – Ezek szerint fogalma sincs, merre tartasz? – Még annyi sem, mint neked, cukorfalat – legalábbis Doug erősen remélte. Ám a tarkóján érzett bizsergés csöppet sem enyhült. Még egy utolsót szívott a cigarettájából és a tűzbe pöckölte a csikket. – Amennyire tudom, sohasem látta a papírokat. Legalábbis nem az összest. – Akkor honnan szerzett tudomást a kincsről? – Csak hisz benne, cukorfalat. Akárcsak te. Doug vigyorát látva Whitney felvonta a szemöldökét. – Szerintem ez a Dimitri nem olyan ember, aki csak úgy elhisz bármit is. – Akkor ösztönösen érzi. Egy Whitaker nevű fickó úgy gondolta, inkább eladja az írásokat, és megpróbál minél több pénzt bezsebelni értük anélkül, hogy akár csak a kisujját megmozdítaná. A kincs igencsak piszkálta Dimitri fantáziáját. Már említettem, hogy nagyon élénk a fantáziája. – Valóban. Whitaker… – gondolkodott erősen Whitney. Még a kavargatásról is megfeledkezett. – George Allan Whitakerről beszélsz? – Aha. Ismered? – Látásból. Randiztam az egyik unokatestvérével. Az a szóbeszéd járja, hogy többek között szeszcsempészettel szerezte a vagyonát. – Többek között csempészettel, különösen az utóbbi tíz évben. Emlékszel a Geraldizafírokra, amit… Lássuk csak… hatvanhatban raboltak el? Whitney egy pillanatra némán meredt maga elé. – Nem. – Oda kellene figyelned arra, ami körülötted történik, cukorfalat. Olvasd el azt a könyvet, amit a washingtoni könyvtárból emeltem el. – A történelem eltűnt ékszerei? – vont vállat Whitney. – Jobb szeretem a kitalált történeteket. – Tágítsd a látótered. Könyvből bármit meg lehet tanulni. – Komolyan? – mérte végig Whitney érdeklődve Dougot. – Ezek szerint te szeretsz olvasni? – A kedvenc időtöltésem a szex mellett. Apropó, a Geraldi-zafírok. A koronaékszerek után a legszebb ékkövek. Whitney sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Te loptad el? – Nem – támasztotta vállát a falnak Doug. – Hatvanhatban teljesen le voltam égve. Nem volt pénzem Rómába utazni. Viszont vannak kapcsolataim. Akárcsak Whitakernek. – Ő lopta el? – kerekedett el Whitney szeme, miközben felidézte a szikár öregember képét. – Ellopatta – javította ki Doug. – Amióta elmúlt hatvan, nem szereti bemocskolni a kezét. Szívesebben játssza a tapasztalt régészt. Nem láttad még a tévében? Ezek szerint televíziót is szokott nézni. Micsoda tolvaj! – Nem, de hallottam róla, hogy egy igazi szárazföldi Jacques Custeau. 73

– Azért ahhoz még fejlődnie kell. Ennek ellenére évek óta kiugró a nézettsége, így dumálja ki a gazdagokból a pénzt. Ügyes játékot játszik. – Az apám is azt mondta, hogy ostobaságokat beszél – jegyezte meg Whitney. – Az apád sokkal többhöz ért, mint a fagyasztott gyümölcs. Mellesleg Whitaker sok gyémántüzletben vett részt közvetítőként. Főleg amikor az Atlanti-óceán két partja között kellett utaztatni a köveket. A papírokat és az eredeti levelezést nagyjából egy éve csalta ki valami angol hölgytől. Whitney-ben hirtelen feltámadt az érdeklődés. – A nálunk lévő papírokról beszélsz? Doug mintha meg sem hallotta volna a többes számot, folytatta a történetet. – A hölgy a történelem részeként tekintett a levelezésre. Számára csupán kulturális értékkel bírt. Több hasonló témával foglalkozó könyvet is írt. Valami tábornok is érintve volt az ügyben, akinek csaknem eladta az írásokat, de Whitaker szemmel láthatóan jobban értett ahhoz, hogy kell hízelegni egy öregasszonynak. Ráadásul hajtotta a kapzsiság. Viszont hibát követett el, amikor nyilvánosan akart pénzt szerezni az expedícióra. – Ekkor szerzett tudomást Dimitri a papírok létezéséről. – Ahogy mondod. Társultak – mosolyodott el lassan. – Dimitri viszont ki nem állhatja, ha osztoznia kell – rakta keresztbe Doug a bokáját, s lehúzta egy banán héját. – Whitaker beszélt neki a papírokról, Dimitri pedig nagylelkűen meghagyta az összes ujját. Whitney beleharapott a gyümölcsbe, de ezúttal kissé nehezére esett lenyelni a falatot. – Igencsak erőszakos üzletembernek tűnik. – Ahogy mondod. Dimitri szereti, ha minden adu az ő kezében van. Csak az volt a baj, hogy túl hevesen akarta meggyőzni Whitakert. A szerencsétlen öregnek nem volt rendben a szíve. Összeesett, mielőtt Dimitri megkaphatta volna tőle a papírokat… vagy a beleegyezését. Nem tudom, melyik bosszantotta jobban. Ekkor követte el azt a hibát, legalábbis ő minden bizonnyal hibának tekinti, hogy felbérelt engem: lopjam el neki az egész anyagot – harapott bele Doug jóízűen a banánba. – Részletesen ecsetelte, hogyan sikerült meggyőznie Whitakert… Ezzel minden bizonnyal engem akart megfélemlíteni, nehogy át merjem verni – emlékezett vissza az apró ezüstfogóra, mellyel Dimitri játszadozott, miközben beszélgettek. – Bevált. – Ennek ellenére átverted. – Csak miután kiderült, hogy kettős játékot játszik – árulta el két harapás közben Doug. – Ellenkező esetben már rég nála lennének a papírok, nálam meg a pénz, és Cancúnban süttetném a hasam a napon. – De végül nálad kötött ki az egész levelezés. Nálad, aki nem szalaszt el egyetlen kedvező alkalmat sem. – Úgy látom, felfogtad a lényeget. Jézus Krisztus – pattant fel Doug a tűzhöz. Whitney automatikusan maga alá húzta a lábát. Kígyóra vagy pókra számított. – A fenébe, asszony, mennyi rizst tettél a fazékba? – Izé… – hallgatott el Whitney, és figyelte, ahogy Doug lekapja a fazekat a tűzről. A rizs úgy bugyogott ki belőle, mint láva a vulkánból. – Csak pár marékkal – harapott az ajkába, mert úgy érezte, menten elneveti magát. – Frászt.

74

– Jó, néggyel – szorította a szájához a kezét Whitney, miközben Doug tányért keresett. – Vagy öttel. – Néggyel vagy öttel – morgott a férfi, miközben tányérra kanalazta a rizst. – Hogy a pokolba kerültem egy madagaszkári barlangba egy ilyen kétbalkezessel? – Mondtam már, hogy nem tudok főzni – emlékeztette Whitney, miközben a tányéron tornyosuló barna masszát nézte. – Csak próbálkoztam. – Ez még annak is gyenge – és amikor Doug meghallotta az elfojtott kuncogást, hátranézett. Whitney koszos szoknyában és blúzban, törökülésben ült a földön. A haját összefogó szalag egyik vége szabadon lengett az arca mellett. Visszaemlékezett, hogy nézett ki, amikor először megpillantotta. Vajon miért találja most sokkal vonzóbbnak, mint elegánsan felöltözve? – Nevess csak – tolta elé az egyik tányért. – Most aztán edd meg, amit főztél! – Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom – bökte bele a kupacba Whitney a villát, amivel a rizst kavarta, és bátran bekapott egy falatot. Dióíze volt, és egyáltalán nem találta kellemetlennek. Vállat vont, és folytatta az evést. Még sohasem könyörgött senkinek, de úgy látta, most nem maradt más választása. – Ne gyerekeskedj, Douglas. Legközelebb szerzünk gombát és mandulát is, és olyan lesz, amilyennek szereted – lapátolt fel egy villányi rizst Whitney. Úgy falt, mint a kisgyerek, aki hozzájut egy egész doboz fagylalthoz. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, életében először megtapasztalta az igazi éhséget. Doug sokkal lassabban evett, és közben a lányt figyelte. Ő már tudta, milyen az, amikor az ember éhezik. Whitney viszont… Koszos szoknyában, a földön ülve, egy óntányérról eszi a rizst, mégis elegáns. Egyszerre találta elbűvölőnek és bosszantónak. Talán sokkal érdekesebb lesz a közös munka, mint eddig gondolta. Legalábbis, amíg el nem válnak az útjaik. – És a hölgy? – Miféle hölgy? – Aki odaadta Whitakernek a papírokat. Mi történt vele? Doug lenyelt egy falat rizst. – Butrain. Amikor Whitney felnézett, Doug örömmel látta, hogy félelem költözik a szemébe. Jobb, ha végre felfogja, hogy most nem babra megy a játék. Tekintetével ellentétben a keze viszont meg sem rezdült, amikor a kávéja után nyúlt. – Értem. Szóval te vagy az egyetlen, aki ismeri a tartalmukat, és még életben van. – Ahogy mondod, cukorfalat. – Dimitri mindkettőnket holtan akar majd látni. – Ez is igaz. – Viszont eddig még meg sem nézhettem azt, amiért az életemet kockáztatom – várt egy percig. – Mekkora gazember vagy, Doug. Ezúttal Doug vigyorodott el, mert kihallotta Whitney hangjából az elismerést. – Hatalmas, Whitney. Éppen olyan hatalmas, mint amilyen nagy lábon akarom leélni azt, ami az életemből hátravan. Két órával később Doug már megint elátkozta a lányt, igaz, ezúttal csak magában, amiért hagyta teljesen leégni a tüzet. A barlangot csupán a vörösen derengő parázs világította

75

meg. A távolból víz csöpögése hallatszott. Erről azonnal eszébe jutott egy drága, formabontó bordélyház New Orleansban. Mindketten kimerültek és fájlalták a tagjaikat, a hosszú, megpróbáltatással teli nap rajtuk hagyta a nyomát. Doug lehúzta a cipőjét, és már csak a lefekvésre tudott gondolni. Aludni fog, mint a tej. – Tudod, hogy kell használni? – kérdezte szórakozottan, miközben közelebb húzta magához a hálózsákját. – Kösz, de egy cipzárral egyedül is elbánok. Erre Doug elkövette azt a hibát, hogy oldalt pillantott – és már nem tudta visszafordítani a fejét. Whitney a zavar minden jele nélkül húzta le a blúzát. Doug még emlékezett rá, milyen vékony volt a bodyja. A hajnali nap is átsütött rajta. Amikor a lány a szoknyájától is megszabadult, összefutott a szájában a nyál. Nem, Whitney egyáltalán nem szégyellte magát. Inkább félig öntudatlan volt a fáradtságtól. Akkor is megfelelő hálóruhának minősítette volna a bodyját, ha van ereje végiggondolni. A strandon ennyit sem szokott viselni. Most viszont csak az járt a fejében, hogy végre vízszintes helyzetbe kerüljön, lehunyja a szemét, és álomba merüljön. Némileg pihentebben biztosan észreveszi, micsoda kínokat kell Dougnak kiállnia miatta. Talán örül is neki, ha tudja: Doug lélegzet-visszafojtva figyeli, ahogy a vékony anyag felhúzódik a fenekéről, miközben kicipzárazza a hálózsákját. Ez viszont még csak meg sem fordult a fejében. Miután magára húzta a cipzárt, már nem látszott belőle más, csupán fakó hajzuhatag. Sóhajtva hajtotta a karjára a fejét. – Jó éjt, Douglas. – Aha – húzta le Doug az ingét, majd megragadta a leukoplaszt végét, összeszorította a fogát, és egyetlen erős mozdulattal letépte. Whitney meg sem moccant, amikor káromkodását visszaverte a barlang fala. Már aludt. Doug átkozta a lányt, átkozta a fájdalmat, miközben villámgyorsan a hátizsákjába rejtette a borítékot. Csak ezután bújt bele a hálózsákjába. Hallotta, hogy Whitney álmában halkan felsóhajt. A barlang tetejét bámulta, és már nem csak a horzsolásai sajogtak.

Hatodik fejezet Valami csiklandozta a kézfejét. Whitney kétségbeesetten kapaszkodott az álomba, lustán legyintett egyet, majd ásított. Mindig akkor feküdt és kelt, amikor akart. Ha délben, akkor délben. Ha hajnalok hajnalán, akkor hajnalok hajnalán. Amikor olyan volt a hangulata, tizennyolc órát dolgozott egyhuzamban. Viszont ugyanennyit képes volt átaludni is. Abban a pillanatban semmi más nem érdekelte, csakis távoli, bizonytalan, ám nagyon kellemes álma. Amikor újra megcsiklandozta valami a kezét, kissé bosszúsan felsóhajtott és kinyitotta a szemét.

76

Életében nem látott még ilyen hatalmas, fekete, szőrös pókot. Whitney keze csupán néhány hüvelyknyire volt az arcától. Az állat lustán himbálózott ízelt lábain, majd lassan megindult az orra felé. A lány egy pillanatig csak bambán bámulta a félhomályban. Az ujja. Az orra. Hirtelen rádöbbent a helyzet komolyságára. Fojtott kiáltást hallatott, és ellökte a pókot, ami több-lábnyit bucskázott a levegőben, majd miután hangos dobbanással leesett a barlang talajára, kábán odébb tántorgott. Nem a pók ijesztette meg. Meg sem fordult a fejében, hogy a csípése akár mérgező is lehet. Egyszerűen csak undorítónak találta, és ösztönösen irtózott mindentől, ami undort keltett benne. Sóhajtva felült és beletúrt zilált hajába. Nos, ha az ember egy barlangban kénytelen tölteni az éjszakát, számítania kell néhány undok szomszédra. De miért nem inkább Dougot nézte ki magának? Whitney úgy vélte, ha már felébredt, a társát sem hagyja aludni, és feléje fordult, hogy felrázza. Doug eltűnt. A hálózsákja sem volt sehol. Nyugtalanul nézett körül, de egyelőre még nem rémült meg. A barlang üres volt, a cseppkőalakzatok, melyekről Doug magyarázott valamit az előző nap, elhagyatva néztek vissza rá. A tűzből mindössze forró hamu maradt. A levegőben gyümölcsillat érződött. Észrevette, hogy Doug hátizsákjának ugyancsak lába kélt. Gazember! Mocskos gazember. Lelépett a papírokkal, őt pedig néhány szem gyümölccsel és egy zsák rizzsel itt hagyta a barlangban. Egy akkora pók társaságában, mint egy tányér. Annyira dühös lett, hogy át sem gondolta, mit tesz. A kijárathoz ugrott, és kúszni kezdett kifelé az alagúton. Akkor sem adta fel, amikor zihálni kezdett. A francba a félelmeivel. Őt nem lehet csak úgy, büntetlenül átverni. Márpedig ahhoz, hogy a nyomára bukkanjon, előbb ki kell jutnia a szabadba. És ha sikerül elkapnia… Látta a fényt, és csak arra összpontosított. Arra, és a bosszúra. Lihegve, reszketve ért ki a napfényre. Feltápászkodott és torkaszakadtából ordítani kezdett. – Lord! Lord, te szemét! – és hangja kétszer olyan dühösen verődött vissza a hegyoldalról. Whitney tehetetlenül bámulta a vörös sziklákat. Honnan tudhatná, merre indult Douglas? Észak felé. A francba, hiszen az iránytűt is magával vitte, csikorgatta Whitney a fogát, majd ismét ordítani kezdett. – Lord, te rohadék, ezt nem úszod meg! – Mit nem úszok meg? Whitney megpördült, és csaknem nekiütközött Dougnak. Egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és a fékezhetetlen harag. Elkapta a gallérját, és alaposan megrázta. – Hová a pokolba tűntél? – Nyugi, cukorfalat – paskolta meg Doug barátságosan a lány fenekét. – Ha tudom, hogy kezet emelsz rám, tovább maradok. – Legszívesebben a torkodra tenném – engedte el Whitney. – Valahol el kell kezdeni – tette Doug a zsákját a barlang bejárata mellé. – Azt hitted, lelépek? – Az első adandó alkalommal. 77

Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, amikor reggel kimászott a szabadba, de nem volt szíve otthagyni Whitney-t egy barlangban, a semmi közepén. – A társam vagy, Whitney – mosolygott rá kedvesen. – Ráadásul… – cirógatta meg a lány arcát – nő. Miféle ember hagyna magadra egy ilyen helyen? Whitney is mosollyal válaszolt, ám az egyáltalán nem volt elbűvölő. – Aki az anyját is eladná, ha elég sokat kínálnak érte. Most pedig ki vele: hol jártál? – Ez erős volt. Figyelj, úgy aludtál, mint a tej – egész éjszaka, miközben Doug csak forgolódott és fantáziált. – Úgy döntöttem, körülnézek egy kicsit a környéken, és nem akartalak felébreszteni. Whitney vett egy mély lélegzetet. Doug magyarázata ésszerűen hangzott, ráadásul visszajött. – Ha legközelebb Daniel Boone-t akarsz játszani, inkább ébressz fel. – Amit csak akarsz. Whitney észrevett egy madarat. Figyelni kezdte, és közben teljesen megnyugodott. Az ég tiszta volt, akárcsak a levegő – és hűvös. A fullasztó hőség beköszöntéig még maradt néhány óra. Ilyen óriási csendet is csak néhányszor hallott eddigi életében. Maga is csodálkozva tapasztalta, mennyire megnyugtató. – Ha már úgyis körülnéztél, nem mesélnéd el, hogy mit láttál? – A falu mozdulatlan és nyugodt – vett elő Doug egy szál cigarettát, melyet Whitney azonnal kikapott az ujjai közül. Elővett egy másikat is, és mindkettőt meggyújtotta. – Nem merészkedtem olyan közel, hogy megfigyeljem a részleteket, de a lakói élete látszólag háborítatlanul folyik. Mindenki vidám és nyugodt. Nem lesz semmi baj, ha meglátogatjuk őket. Whitney végignézett koszos bodyján. – Így? – Nekem tetszik – különösen, hogy az egyik vállpánt félrecsúszott, tettre hozzá Doug gondolatban. – Mellesleg nem láttam sem szépségszalont, sem butikot. – Te nyugodtan jöhetsz rongyokban is – mérte végig Dougot Whitney. – Én viszont szeretnék előbb megmosakodni és átöltözni. – Ahogy óhajtod. Talán maradt annyi víz, amivel megmoshatod az arcod. Amikor Whitney automatikusan az arcához kapott, Doug elvigyorodott. – Hol a hátizsákod? A lány a barlang bejáratára pillantott. – Odabent – pislogott bizonytalanul, majd visszafordult Doug felé, és megacélozta a hangját. – Nem vagyok hajlandó visszamenni érte. – Oké, akkor majd kihozom, de ne töltsd szépítkezéssel az egész reggelt. Nem akarok túl sok időt elvesztegetni. Doug leguggolt a bejárat elé, Whitney felvonta a szemöldökét. – Nem szoktam szépítkezni – szólt utána. – Nincs rá szükségem. Doug morgott valamit, és eltűnt a sötétben. Whitney az ajkát rágcsálva nézte a lyukat, majd tekintete Doug hátizsákjára tévedt, melyet a férfi a hasadék mellett hagyott. Talán ez az első és utolsó alkalom. Tétovázás nélkül melléje kuporodott és beletúrt. Előbb a konyhafelszerelés akadt a kezébe, majd Doug ruhái. Amikor talált egy elegáns hajkefét, egy pillanatra csodálkozva megállt. Ezt meg mikor szerezte? Minden egyes tételt 78

megjegyzett, amit ki kellett fizetnie. Azzal dobta vissza a kefét a zsákba, hogy Doug biztosan elemelte valahonnan. Végül rábukkant a borítékra, és óvatosan kivette. Csakis ez lehet az. Ennek kell lennie. A barlang bejárata felé pillantott, majd gyorsan kihúzta a műanyagba csomagolt, megsárgult papírost, és átfutotta. Franciául írták. A vonások női kézre utaltak. Egy levél. Nem, inkább egy naplótöredék. És a dátum… Istenem! Elkerekedett szemmel bámulta a halovány betűket. 1793. szeptember 15. Hirtelen rádöbbent, hogy a napszítta, szélfújta sziklák között állva a történelem egy darabját tartja az ujjai között. Újra átfutotta a szöveget. Gyorsan megértette a félelemmel, aggodalommal és reménnyel átitatott sorokat. Biztosra vette, hogy egy fiatal lány írta, mert állandóan az apját és az anyját emlegette. Egy ifjú, zavart nemes, aki féltette magát és a családját. Whitney elgondolkodott. Vajon tisztában van vele Doug, hogy mit hurcol a zsákjában? Most nincs ideje, hogy alaposan belemélyedjen. Majd később… Whitney gondosan lezárta Doug hátizsákját és visszatette a barlang bejárata mellé. Elgondolkodva ütögette tenyeréhez a borítékot. Milyen remek érzés legyőzni Dougot a saját játékában. Ekkor zajt hallott, és tudta, hogy a férfi megindult kifelé. Egyik kezében a borítékot tartva végigsimított a ruháján. Hová tudná elrejteni a szerzeményét? Mata Harin legalább egy szárong lenne. Kapkodva igyekezett begyűrni a bodyja alá, majd maga is ráeszmélt, hogy ez képtelenség. Ezzel az erővel akár a homlokára is tűzhetné. Néhány pillanattal Doug felbukkanása előtt becsúsztatta a ruhája háta mögé, és úgy döntött, a többit a szerencséjére bízza. – A csomagja, Ms. MacAllister. – A borravalót majd később megkapod. – Mindig ezt mondják. – A jó kiszolgálás jutalmat érdemel – mosolygott rá önelégülten Whitney. Cserébe ugyanilyen mosolyt kapott. Amikor elvette Dougtól a zsákját, hirtelen szörnyű gondolat jutott eszébe. Ha ilyen könnyedén elemelte a borítékot, akkor Doug… Kinyitotta a zsákját, és keresni kezdte a pénztárcáját. – Jobb, ha sietsz, cukorfalat. Már így is késésben vagyunk – fogta meg Doug a kezét, de Whitney teljes erővel a gyomrának lökte a zsákját. Amikor a férfi tüdejéből sziszegve kiszaladt a levegő, némi elégtételt érzett. – A tárcám, Douglas – és Whitney látta, hogy Doug elég nagyvonalú volt ahhoz, hogy hagyjon benne egy húszast. – Úgy látom, munkára fogtad az enyves ujjacskáidat. – Ki mit talál, azé… kedves társam – és annak ellenére, hogy remélte, a lopás csak később derül ki, megvonta a vállát. – Ne aggódj, ha venni akarsz valamit, majd adok belőle. – Komolyan? – Mondjuk úgy, hogy hagyománytisztelő vagyok – emelte fel elégedetten Doug a hátizsákját. Élvezte a megváltozott helyzetet. – Amúgy is az a véleményem, hogy a pénznek a férfinál a helye. – Magad mondtad, hogy nem tudsz bánni vele. – Mindegy, ettől a pillanattól nálam lesz a pénzünk. – Nagyszerű – mosolygott bájosan Whitney, amitől Doug azon nyomban elbizonytalanodott. – Viszont ebben az esetben nálam lesz a boríték.

79

– Arról ne is álmodj – nyújtotta Whitney felé a zsákját Doug. – Legyél jó kislány, és öltözz át szépen. Whitney szeme dühös szikrákat szórt, és legszívesebben az összes ismert szidalmat Doug fejéhez vágta volna, ám emlékeztette magát, hogy a dühkitörésnek éppen úgy megvan a maga ideje, mint a gondolkodásnak és a hideg fejnek. Ezt szintén az apjától tanulta. – Azt mondtam, nálam lesz. – Én pedig azt, hogy… – de látván Whitney arckifejezését, Doug elharapta a mondatot. Azok a nők, akiket nemrég fosztottak ki, nem szoktak ilyen önelégülten vigyorogni. A hátizsákjára pillantott. Lehetetlen! Majd tekintetét visszafordította a lányra. A pokolba, ez nem lehet igaz! A földre dobta a zsákot, és beletúrt. Egy pillanattal később rádöbbent a keserű valóságra. – Oké. Hová tetted? -Whitney felemelte a kezét, és kifordította a tenyerét. A kurta body alig takart valamit a testéből. Mintha csak levegő venné körül. – Azt hiszem, a motozással csak az időd vesztegeted. Doug összevonta a szemöldökét, és tekintete végigsiklott a lányon. – Ha nem adod vissza öt másodpercen belül, meztelenre vetkőztetlek. – Én meg betöröm az orrod. Szembefordultak egymással. Mindketten eltökélték, hogy győztesen kerülnek ki az összecsapásból. Viszont kénytelen-kelletlen el kellett fogadniuk a patthelyzetet. – Ide a papírokat! – ismételte meg Doug, és igyekezett férfias fenyegetést csempészni a hangjába. – Ide a pénzt! – vágott vissza Whitney. Doug káromkodva a farzsebébe túrt, és elővette a bankjegyköteget, de amikor Whitney utánanyúlt, elrántotta előle. – A papírokat! Whitney látta, hogy Doug tekintete tiszta és egyenes, viszont azt is tudta, milyen remekül tud hazudni a szemével. Ennek ellenére valami azt súgta, hogy nyugodtan megbízhat benne. – Add a szavad, hogy ez az összes! – A szavamat adom. Whitney bólintott, a háta mögé nyúlt, de a boríték annyira lecsúszott, hogy nem érte el. – Rengeteg oka van annak, hogy nem fordítok neked hátat, de… – vonta meg a vállát, és mégis megtette. – Vedd el magad. Doug tekintete végigsiklott Whitney hátán és fenekén. Nem sok, de amije van, az tökéletes, gondolta, miközben benyúlt a bodyja alá. – Csak a borítékot húzd ki, Douglas. Ne merj elkalandozni! – fonta karba a kezét Whitney, miközben egyenesen maga elé bámult. Idegvégződéseit csiklandozták Doug tapogatózó ujjai. Nem szokott hozzá, hogy ilyen helyzetben mozdulatlanul álljon. – Úgy érzem, nagyon mélyre becsúszott – suttogta Doug. – Eltart egy ideig, mire megtalálom – és úgy tűnt, sokkal jobban járna, ha valóban megszabadítaná Whitney-t a ruhájától. Vajon mit tenne a lány abban a helyzetben? Hamarabb maga alá gyűrné, mint ahogy levegőt vesz. Akkor végre megkapná, amire egész éjjel vágyott. 80

Ebben a pillanatban az ujja hozzáért a boríték széléhez. Talán valóban rávethetné magát, fűzte tovább a gondolatot, de ezzel a lány olyan hatalomra tenne szert fölötte, ami egyszerűen megengedhetetlen. Első a munka, simított végig ugyanazon mozdulattal a papíron és Whitney bársonyos bőrén. Mindig be kell tartani a fontossági sorrendet. Whitney-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy mozdulatlan maradjon. – Még két másodpercet kapsz, hogy kivedd, utána elveszíted a jobb kezed. – Izgatott vagy, mi? – legalább ez az öröme megvolt. Whitney ugyanazt érzi, mint ő. Nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen reszelős a hangja. Ráadásul remeg is. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a borítékot, és lassan kihúzta. Whitney villámgyorsan megpördült és kinyújtotta a karját. Most Dougnál a térkép és a pénz is. Ráadásul ruhában van, míg ő csaknem meztelen. Biztos megfordult a fejében, ha lemegy a faluba, könnyedén talál valakit, aki elviszi a fővárosba. Ha valóban át akarja verni, keresve sem talál ennél kedvezőbb alkalmat. Higgadtan a férfi szemébe nézett, aki világosan látta, hogy olvas a gondolataiban. Egy pillanatig tétovázott, majd úgy döntött, hogy az adott szó mégiscsak kötelez, és Whitney tenyerébe nyomta a bankóköteget. – A betyárbecsület… – …csak mese – fejezte be Whitney a mondatot. Egy pillanatra még neki is megfordult a fejében, hogy Doug nem állja a szavát. Fogta a zsákját, a kulacsát, és elindult az egyik fenyőfa felé. Úgy vélte, a semminél azért többet takar belőle, habár abban a pillanatban leginkább egy megerősített acélfalra vágyott. – Neked is meg kellene borotválkoznod, Douglas – kiáltott vissza. – Gyűlölöm, ha a kísérőm borostás. Doug végigsimított az állán, és megfogadta, hogy néhány hétig hanyagolja a borotváját. Whitney rádöbbent, sokkal könnyebb úgy gyalogolni, hogy látja a célt. Tinédzser korában egy emlékezetes nyarat töltött a szülei Long Island-i nyaralójában. Az apját akkor kerítette hatalmába az egészségmánia. Minden reggel, amikor nem sikerült megszöknie előle, el kellett kísérnie futni. Elszántan igyekezett lépést tartani a nála huszonöt évvel idősebb férfival. Mindig az hozta a megkönnyebbülést, amikor a távolban észrevette a nyaralójuk fehér tetőablakát. Amikor tudta, hogy már nincs sok hátra, megnyújtotta a lépteit. Most csupán néhány, a barna folyó és a zöld mezők között álló ház felé igyekeztek. Viszont az egynapos gyaloglás és a barlangban töltött éjszaka után Whitney éppen olyan rendezettnek és tisztának látta, mint New Rochelle-t. A távolban férfiak és nők hajladoztak a rizsföldeken. Errefelé az erdőt feláldozták a mezőgazdaság oltárán. Madagaszkárt gyakorlatias, szorgalmas emberek lakták. Egyáltalán nem fertőzte meg őket az a lustaság, amely más szigetlakók közül igencsak sok áldozatot szedett szerte a világon. A helybélieket figyelte, s azon gondolkodott, vajon hányan látták már közülük a tengert. Álmos szemű tehenek kérődztek a legelőn, s a farkukkal igyekeztek elhajtani a legyeket. Észrevett egy leharcolt terepjárót, melynek hiányzott a kereke. Pár kődarabra támasztva állt. Valahonnan monoton csengést sodort felé a szél. Fém ütődött fémhez. Néhány nő éppen színpompás ruhákat, virágmintás ingeket teregetett, melyek éles ellentétben álltak mindennapi, szürke viseletükkel. A férfiak buggyos nadrágban kapálták a kertet. Egyesek még énekeltek is munka közben. 81

Fejek fordultak feléjük, ahogy közeledtek, és lassan mindenki abbahagyta a munkát, de egy sovány, fekete kutyát leszámítva, amely ugatva ugrálta őket körül, senki sem sietett az üdvözlésükre. Kelet vagy nyugat, egyre megy. Whitney felismerte az emberek kíváncsiságát, bárhol járjon is. Sajnálkozva gondolt rá, hogy csak inget és nadrágot visel, nem valami elegánsabb ruhát. Dougra pillantott. Borotválatlanul és kócosan úgy festett, mint aki nemrég hagyott ott egy bulit. Méghozzá egy hajnalig tartó bulit. Közelebb érve Whitney már gyerekhangokat is ki tudott venni. A legkisebbeket a felnőttek a hátukon hordozták. A levegőben trágya és ennivaló szaga lebegett. Követte Dougot lefelé a hegyoldalon, aki mélyen beletemetkezett az útikönyvébe, s végigsimított a hasán. – Pont most kell olvasnod? – kérdezte ingerülten Whitney, és amikor Doug válasz helyett csak morgott valamit, vadul forgatni kezdte a szemét. – Meglep, hogy nem hoztál magaddal zseblámpát, hogy az ágyban is csak olvass. – Majd szerzünk egyet. A merinák Ázsiából származnak. A lakosság felső osztályába tartoznak. Ezt majd vedd figyelembe. – Igyekszem nem elfelejteni. Doug meg sem hallotta a lány szavaiból csöpögő gúnyt. Folytatta az olvasást. – Kasztrendszerben élnek. A nemeseik elszigetelik magukat a köznéptől. – Nagyon helyesen teszik. Amikor Doug kipillantott a könyve mögül, Whitney elmosolyodott. – Helyesen – ismételte meg Doug. – A kasztrendszert törvénnyel törölték el, de őket ez szemlátomást nem nagyon érdekli. – Minden attól függ, hogy az ember mennyire tartja tiszteletben a törvényeket. Van, ami szemmel láthatóan senkinél sem működik. Doug ismét felpillantott és Whitney-re kacsintott. Eddigre a falusiak egy csoportba tömörültek, ám egyáltalán nem tűntek lelkes fogadóbizottságnak. Az útikönyv szerint a Madagaszkáron élő több mint húsz törzs tagjai néhány éve már felhagytak a lándzsák és íjak használatával. Ennek ellenére… Doug tekintete végigfutott a figyelő fekete szempárok sokaságán, majd úgy döntött, nem szabad egyszerre túl sokat várniuk. – Mit gondolsz, hogy fogadják a hívatlan vendégeket? – karolt bele Dougba Whitney, s észrevette, hogy sokkal idegesebb, mintsem szeretné. Doug már maga sem tudta, hányszor toppant be hívatlanul valahová. – Legyünk kedvesek hozzájuk – javasolta, mert tudta, hogy ez általában beválik. – Szerinted sikerül? – kérdezte Whitney, miközben maguk mögött hagyták a hegyet, és kiértek a lapályra. Nyugtalansága ellenére rendületlenül ment tovább előre. A tömeg felmorajlott, majd kettévált, utat nyitva egy sovány férfinek, aki koromfekete palástot viselt hófehér inge fölött. Biztos ő a főnök vagy a pap, esetleg valami tábornokféle, gondolta Whitney. Azt viszont azonnal meg lehetett mondani, hogy fontos ember… és nem tetszik neki, hogy háborgatják. Legalább hat láb négy hüvelyk magasra nőtt. Whitney megfeledkezett a büszkeségről, és lemaradt egy lépéssel Doug mögött. Valósággal a háta mögé bújt. – Kedveskedj neki valamivel – súgta.

82

Doug végigmérte a vele szemben álló magas férfit, majd tekintete a mögötte felsorakozó emberekre siklott, és megköszörülte a torkát. – Nincs semmi baj – és megpróbált elbűvölően mosolyogni. – Jó reggelt. Mi újság? A magas férfi tartózkodóan, fenségesen félrehajtotta a fejét, majd elutasító hangnemben mondott néhány szót madagaszkári nyelven. – Nem igazán értjük, mister izé… – nyújtotta feléje a kezét Doug. Az idegen nézte egy darabig, de nem fogadta el. Doug továbbra is mosolyogva megfogta Whitney könyökét, és maga mellé penderítette. – Próbáld meg franciául. – De olyan sikeresen kedveskedsz vele. – Ne most játszd az okostojást, cukorfalat. – Azt mondtad, barátságosak. – Ő nem olvashatta a könyvet. Whitney figyelmesen megvizsgálta a vele szemben álló kőkemény arcot. Talán Dougnak igaza van. Elmosolyodott, felemelte a tekintetét, és megpróbálkozott egy szertartásos francia üdvözléssel. A fekete palástot viselő férfi tíz feszült másodpercig csak nézett, majd viszonozta. Whitney csaknem felnevetett a megkönnyebbüléstől. – Oké, nagyszerű. Most kérj elnézést – sürgette Doug. – Miért? – Amiért betörtünk az életükbe – sziszegte a foga között, és megszorította Whitney könyökét. – Mondd neki azt, hogy Tamatavébe igyekszünk, de eltévedtünk, és már alig maradt ennivalónk. És ne felejts el mosolyogni. – Nem lesz nehéz, ha már egyszer te is úgy vigyorogsz mellettem, mint a hülye bátyám. Doug szitkozódott, de csak halkan. Alig mozdult a szája. – Próbálj tehetetlennek látszani. Mintha defektet kaptál volna, és ki kellene cserélni a gumit. Whitney feléje fordult és sértődötten felvonta a szemöldökét. – Hogy mondod? – Krisztus szerelmére, csak csináld, Whitney! – Megmondom neki – húzta el az orrát fenségesen Whitney –, de nem fogom azt a látszatot kelteni, mintha tehetetlen lennék – fordult vissza, és kedvesen elmosolyodott. – Nagyon sajnáljuk, hogy meg kell zavarnunk a faluja életét – kezdte franciául –, de Tamatavébe tartunk, és az útitársam – mutatott Dougra, majd megvonta a vállát – eltévedt. Már csaknem kifogytunk a vízből és az élelemből. – Tamatave nagyon messze van innen, kelet felé. Gyalogolnak? – Sajnos. A férfi lassan, hűvösen ismét végigmérte Dougot, majd Whitney-t is. A vendégszeretet része volt a madagaszkári kultúrának, népe örökségének. Ezzel együtt megtanult különbséget tenni ember és ember között. Látta a feszültséget az idegenek szemében, de semmi rossz szándékot nem fedezett fel mellette. Egy percnyi gondolkodást követően bólintott. – Örömmel látunk benneteket, megosztjuk veletek az ételünket és a vizünket. A nevem Louis Rabemananjara.

83

– Üdvözöllek – nyújtotta felé a kezét Whitney, és a főnök ezúttal elfogadta. – Whitney MacAllister vagyok. Az útitársam neve Douglas Lord. Louis a várakozó falusiak felé fordult, és bejelentette, hogy vendégek érkeztek. – A lányom, Marie – és szavaira egy apró, kávébarna bőrű, fekete szemű fiatal lány lépett elő a többiek közül. Whitney szemügyre vette bonyolult hajfonatát, és azon gondolkodott, vajon az ő fodrásza képes lenne-e utánozni. – Ő fog gondoskodni rólatok. Miután kipihentétek magatokat, szívesen látunk benneteket az asztalunknál – lépett hátra Louis. Marie gyorsan megnézte Whitney zöld ingét és nadrágját, majd lesütötte a szemét. Az apja sohasem engedte meg neki, hogy ennyire kihívó ruhát hordjon. – Isten hozott benneteket. Kövessetek. Megmutatom, hol tudtok megmosakodni. – Köszönjük, Marie. A lány nyomában keresztülvágtak a falusiak között. Egy kisgyerek Whitney hajára mutatott, és mielőtt az anyja elhallgattathatta volna, izgatottan gagyogott valamit. Amint Marie elért az alacsony, egyemeletes házhoz, Louis visszaküldte a falusiakat dolgozni. A ház fából épült, szalma fedte a tetejét, amely túlnyúlt a falakon, és kellemes árnyékot vetett. A deszkák egy részét meghajlították. Az ablakokon megcsillant a nap. A küszöb előtt szögletes, csaknem hófehér szőnyeg hevert. Marie kinyitotta az ajtót, majd hátralépett, és előreengedte a vendégeket. Whitney-t és Dougot ragyogó tisztaság fogadta. A bútorok egyszerűségét remekül ellensúlyozták a színes takarók és szőnyegek. Az ablak előtt agyagedényben sárga, százszorszéphez hasonlatos virágcsokor állt. Az erős napsütést és hőséget fazsindely igyekezett kizárni. – Ott a víz és a szappan – vezette őket Marie a ház mélyébe, ahol érezhetően hűvösebb volt, mint odakint. Egy apró beugróból elővett egy fából faragott, mély teknőt, egy korsó vizet, és valami barna szappant. – Nemsokára itt a délebéd ideje – és találkozásuk óta először elmosolyodott. – Készülünk a fadamihanára. Mielőtt Whitney köszönetet mondhatott, Doug megfogta a karját. Egyetlen szót sem értett a francia beszédből, de az utolsó kifejezés megütötte a fülét. – Mondd, hogy mi is tiszteljük és nagyra becsüljük az őseiket. – Micsoda? – Csak mondd meg neki. Whitney engedelmeskedett, mire Marie arca valósággal felragyogott. – Szívesen megosztjuk veletek mindenünket, amink csak van – mondta, majd magukra hagyta őket. – Mi folyik itt? – Mondott valamit a fadamihanáról. – Igen. Azt, hogy arra készülnek, bármi is legyen. – A holtak ünnepe. Whitney abbahagyta a korsó nézegetését, és Doug felé fordult. – Micsoda? – Ősi szokás. A helyi vallásban kitüntetett szerepet kap az ősök tisztelete. Amikor egy ember meghal, a családi sírboltban helyezik örök nyugalomra. Néhány évenként kiemelik onnan a holtakat, és nagy ünnepséget rendeznek a tiszteletükre. 84

– Kiemelik? – döbbent meg Whitney. – Ez undorító. – A vallásuk része. Így fejezik ki a tiszteletüket az őseik iránt. – Remélem, nekem soha nem lesz benne részem – kezdte Whitney, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, és miközben Doug vizet töltött a teknőbe, folytatta a kérdezősködést. – Hogy zajlik egy ilyen szertartás? – A testeket az ünnepség helyszínére viszik, tiszta gyolcsba tekerik és pálmaolajjal kenik be őket, elmondják a friss híreket és pletykákat – fröcskölt vizet az arcára. – Azt hiszem, így róják le tiszteletüket a múltjuk iránt. Megmutatják, mennyire megbecsülik azokat, akiktől származnak. Az ősök imádata a madagaszkári vallás gyökere. Ilyenkor zenélnek és táncolnak. Mindenki remekül érzi magát. Az élők és a holtak is. Tehát nem gyászolják a halottaikat, gondolta Whitney. Inkább szórakoztatják őket. Ünneplik a halált, vagy inkább az élőket és a holtakat összekapcsoló köteléket. Hirtelen megértette a lényeget, és ettől az érzései is megváltoztak. Elvette a feléje nyújtott szappant, és Dougra mosolygott. – Ez nagyon szép, nem gondolod? Doug egy apró törülközővel szárazra törölte az arcát. – Szép? Micsoda? – Az, hogy nem feledkeznek el az emberről, miután meghalt. Visszahozzák, az első sorba ültetik az ünnepségen, elmesélik neki, mi történt a faluban, és jól berúgnak. A halálban az egyik legszörnyűbb, hogy onnantól kezdve az ember minden jóból kimarad. – A halálban a legrosszabb maga a halál – ellenkezett Doug. – Túlságosan szó szerint veszel mindent. Talán könnyebb úgy szembenézni a halállal, hogy az ember tudja, miben lesz része, és talán várja is egy kicsit. Doug úgy vélte, a halált semmi sem könnyítheti meg. Amikor az ember már képtelen tovább becsapni az életet, egyszerűen csak megtörténik. Megrázta a fejét és ledobta a törülközőt. – Érdekes nő vagy, Whitney. – Naná – emelte Whitney nevetve az orrához a szappant. Viaszos virágillatot érzett. – Ráadásul éhes is. Lássuk, mi a mai menü. Mire Marie visszatért, át is öltözött. Felvett egy színes szoknyát, amely a lábszára fölé ért. A falusiak buzgón hordták az ételt és az italt a szabadban felállított hosszú asztalra. Whitney, aki mindössze néhány marék rizsre és egy kulacs vízre számított, ismét Marie felé fordult, hogy köszönetet mondjon. – A vendégeink vagytok – sütötte le Marie komolyan, szertartásosan a szemét. – A falunkba vezetett az utatok. Őseink vendégszeretetével fogadtunk benneteket. Az apám kihirdette, hogy a mai nap ünnep, melyet a tiszteletetekre tartunk. – Nagyon éhesek vagyunk – érintette meg Marie kezét Whitney. – És nagyon hálásak. Alaposan megtömte a hasát. Annak ellenére, hogy az ételek közül csak a gyümölcsöket és a rizst ismerte fel, nem válogatott. A levegőt fűszeres, egzotikus illat töltötte meg. Itt nem volt elektromos áram, a falusiak szabad tűzön vagy kőből rakott kemencében sütötték a húst. Mindent roppant ízletesnek talált. Különösen az étel mellé felszolgált bort. Zene csendült. Dobok, fúvós és húros hangszerek szólaltatták meg az ősi melódiát. Minden arra mutatott, hogy a mezőn a munka nyugodtan várhat egy napig. A falusiak megbecsülték a ritka látogatókat. 85

Whitney csatlakozott a táncosokhoz, és olyan hosszan pörgött-forgott, hogy egy kicsit el is szédült. Befogadták, mosolyogtak rá, és bólogatva nyugtázták, amikor próbálta utánozni a lépéseiket. Whitney látta, hogy a ritmus gyorsulásával néhány férfi felugrik és megpördül a levegőben. Hátravetette a fejét, és vidáman felkacagott. Eszébe jutottak a füstös, zsúfolt bárok, ahová járt. Elektromos zene, elektromos gépek. Ott mindenki igyekezett háttérbe szorítani a többieket. És a férfiak, akik csak önmagukkal voltak elfoglalva, mégis mellécsapódtak. Vagy akartak: A merinákhoz képest nullák. Táncolt, amíg bírta, majd Doug felé fordult. – Gyere – kérte. Az arca kipirult, a szeme csillogott. Doug nevetve rázta a fejét. – Inkább kihagyom. Eleget táncolsz kettőnk helyett is. – Ne legyél ünneprontó – bökött feléje Whitney. – A merinák nagyon tudnak bulizni – karolta át Dougot, és táncolni kezdett. – Csak annyi a dolgod, hogy megmozdítod a lábad. Doug a lány csípőjére csúsztatta a kezét. – A lábam? Whitney félrebillentette a fejét, és lesújtó pillantást vetett Dougra. – Ha csak erre vagy képes… – majd egy rikkantással magával rántotta Dougot a kör közepére. – Tartsd a tempót, cukorfalat – fogta meg a lány egyik kezét Doug, miközben a másikkal átölelte a derekát. Egy pillanatig csak állt ebben a színpadias tangópózban, majd elindult előre. Aztán szétváltak, megfordultak, és újra összekapaszkodtak. – A fenébe, Douglas, szerintem nagyon jó randevúpartner lenne belőled. Ahogy folytatták a táncot, egyre inkább kivívták a falubeliek elismerését. Egymással szorosan szembefordulva, kinyújtott kézzel lépdeltek, majd megfordultak, és Doug elkezdte visszafelé vezetni Whitney-t. A lány szívverése kellemesen felgyorsult. Élvezte, ahogy bolondot csinál magából, miközben Doug teste hozzásimul. Érezte forró leheletét. Tekintetük összekapcsolódott. Whitney nem sokszor gondolt erős emberként Dougra, de most, hogy szorosan átölelte, érezte az izmai játékát a hátán és a vállán. Kihívóan hátrahajtotta a fejét. Lépésről lépésre közelebb kerültek egymáshoz. Doug olyan gyorsan forgatta, hogy a szeme előtt összemosódott a világ. Hirtelen hátradőlt, hogy a feje csaknem érintette a földet. Épp ilyen gyorsan fel is egyenesedett, Doug pedig elkapta. A száját csupán egy hajszál választotta el Whitney ajkától. Csak egyetlen apró mozdulatra lett volna szükség, hogy összeérjenek. Mindketten lihegtek, és nem csak a tánctól. Whitney érezte az izzadtság, a bor és a zsíros hús finoman összevegyülő illatát. Csupán moccanniuk kellett – közelebb egy kicsikét. De mi lesz utána? – Mi a fene – suttogta Doug. Amint kissé jobban magához húzta Whitney-t, és a lány lehunyta a szemét, motorzúgás ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, a teste megfeszült. Olyan gyorsan történt minden, hogy Whitney csak pislogni tudott. – A francba! – kapta el a lány kezét, és futva keresett búvóhelyet. Végül nekiszorította az egyik ház falának, és szorosan eléje állt. – Mi a csudát művelsz? Egy tangó elég ahhoz, hogy elveszítsd a fejed? 86

– Meg ne moccanj. – Nem… – de ebben a pillanatban Whitney is meghallotta a motorzajt a fejük fölül. – Ez meg mi? – Helikopter – és Doug csak imádkozni tudott, hogy a tető elrejtse őket üldözőik szeme elől. Whitney kikukucskált a férfi válla felett. Hallotta a zajt, de látni nem látott semmit. – Ez bárki lehet. – Bárki, de ezért nem fogom az életem kockáztatni. Dimitri nem szereti vesztegetni az idejét – a fene egye meg, gondolta, miközben rejtekhelyet keresett, és számba vette a lehetséges menekülési utakat. Hogyan talált rájuk a semmi közepén? Körülnézett, de látta, hogy nincs hová futniuk. – Világít a szőke hajad, mint a jelzőlámpa. – Még ilyen súlyos helyzetben is rettentő udvariasan beszélsz, Douglas. – Reménykedjünk, hogy nem akar leszállni, és közelről megnézni a falut – de alig hagyta el száját az utolsó szó, a motorhang erősödött, és megérezték a rotorlapátok kavarta szelet. Por szállt fel a földről. – Csak adj neki ötleteket. – Nem fognád be egy kicsit? – nézett hátra menekülésre készen Doug. De merre fusson?, tette fel a kérdést émelyegve saját magának. Hova a pokolba? Ennél szebben már csak egy zsákutcában tudták volna bekeríteni őket. Hallott valamit, mire megpördült, és felemelte az öklét. Marie állt meg előtte, és csendre intette, majd jelezte, hogy fussanak a ház ajtajához. Annak ellenére, hogy Doug félt ismét egy nő kezébe helyezni a sorsát, követte, de eközben sem engedte el Whitney kezét. Odabent már ő intette csendre a két nőt, majd az ablakhoz osont, és óvatosan kilesett. A helikopter a lapály szélére szállt le. Remo félúton járt az ünneplő falusiak felé. – Gazember – suttogta Doug. Tudta, hogy előbb-utóbb eljön a leszámolás ideje. Viszont addig gondoskodnia kell arról, hogy minden esély mellette szóljon, ugyanis pillanatnyilag a zsebében lapuló bicskánál halálosabb fegyvert nem tudott felmutatni. Hirtelen rádöbbent, hogy mindketten az asztal mellett hagyták a hátizsákjukat. – A… – Maradj mögöttem – figyelmeztette Whitney-t, amikor a lány melléje kúszott. – Remo és Dimitri két játék katonája – ráadásul, folytatta a gondolatmenetet, miközben megtörölte a száját, előbb-utóbb annak is eljön az ideje, hogy megküzdjön Dimitrivel. Akkor már többre lesz szüksége, mint puszta szerencse. Lázasan gondolkodott, és körülnézett, hátha megpillant valamit, amit fegyvernek használhat. – Mondd meg a lánynak, hogy ezek az emberek bennünket keresnek, és kérdezd meg tőle, mit fognak tenni a falusiak. Whitney Marie felé pillantott, aki némán állt az ajtó mellett, majd engedelmeskedett Doug kérésének. Marie karba fonta a kezét. – Ti a vendégeink vagytok – közölte egyszerűen. – Ők nem. Whitney mosolyogva fordult vissza Doug felé. – Menedéket kaptunk. – Nagyszerű, de ne feledkezz meg róla, mi történt Quasimodóval – és Doug tovább figyelte, ahogy Remo és Louis beszélgetnek. A falu vezetője acélos tekintettel, rendíthetetlenül állt Remo előtt, és pergő madagaszkári nyelven beszélt hozzá. Ha a szavak 87

nem is, de a hangok beáradtak a házba a nyitott ablakon át. Remo a zsebébe nyúlt, és elővett valamit. – Fényképek – suttogta Whitney. – Biztosan a mi képünket mutogatja neki. Nem csak neki. Minden egyes faluban ugyanezt játsszák innen Tamatavéig, gondolta Doug. Ha ezt ép bőrrel megússzák, nem lesz több buli az út végéig. Ostobaság volt tőle, hogy azt hitte, Dimitrivel a nyomában lélegzethez juthat. Remo mosolyogva mutatta a képeket, és szavainak néhány bankjeggyel is igyekezett nyomatékot adni, de válaszként nem kapott mást, csak döbbent hallgatást. Miközben Remo igyekezett meggyőzni Louist, a helikopter másik utasa az asztalhoz lépett, és kóstolgatni kezdte a kínálatot. Doug tehetetlenül nézte, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a zsákjaikhoz. – Kérdezd meg, nincs-e idebent valami fegyver. – Fegyver? – nyelt nagyot Whitney. Még sohasem hallotta Dougot így beszélni. – De Louis nem… – Kérdezd meg! Azonnal! – közben Remo társa magára öntött egy pohár pálmabort. Ha egy kicsit balra fordul és lenéz, észreveszi a hátizsákokat. Akkor már nem számít, kinek az oldalán állnak a falusiak. Hiszen fegyvertelenek. Doug tudta, mit rejteget Remo bőrtokban a zakója alatt. Néhány napja azt nyomta a bordái közé. – A francba, Whitney, mire vársz? Whitney kérdését hallva Marie kifejezéstelenül bólintott, átment a szomszéd szobába, és visszatérve egy hosszú, igencsak halálos kinézetű puskát tartott a kezében. Amikor Doug elvette tőle, Whitney megragadta a karját. – Náluk is van fegyver, és gyerekek vannak odakint. Doug eltökélten megtöltötte a puskát. Gyorsan kell lőnie és pontosan. Átkozottul gyorsan. – Nem csinálok semmit, amíg marad más választásom – guggolt az ablak mögé, és a puska csövét feltámasztotta az ablakpárkányra. Ujján már azelőtt folyt az izzadtság, hogy ráfeszítette a ravaszra. Gyűlölte a fegyvereket. Mindig is gyűlölte. Függetlenül attól, hogy melyik végén állt a csőnek. Ölt már embert. Vietnamban. Bármilyen okos és ügyes volt, nem tudta elkerülni a sorozást és a bűzös dzsungelt. Olyasmit tanult ott, amit egyáltalán nem akart megtanulni, és soha nem is vette hasznát. Mindig is a túlélést tartotta elsődlegesnek. Ölt már embert. Amikor Chicagóban a falhoz szorították, és késsel hadonásztak a torka előtt. Tudta, milyen végignézni azt, akiből épp távozik az élet. Tudnia kellett, mert belőle is bármikor lehetett áldozat. Gyűlölte a fegyvereket. Rezzenéstelenül tartotta a puskát. Whitney egyik táncpartnere élesen felnevetett, a feje fölé emelt egy kancsó bort, és megragadta a hátizsákok mellett álló férfit. A merinák táncoltak és a két csomag eltűnt az emberek között. – Ne csinálj hülyét magadból! – kiabált rá Remo az emberére, amikor az felemelte a poharát, ezzel jelezve, hogy még kér a borból, aztán visszafordult Louis felé, és tovább mutogatta a fényképeket, de válasz helyett csak pergő madagaszkári szavakat kapott. Doug figyelte, ahogy Remo visszateszi a képeket és a pénzt a zsebébe, sarkon fordul és megindul vissza, a helikopterhez. A rotor felpörgött, és a gép felemelkedett. Amikor már tíz láb magasan járt, érezte, hogy feszes izmai elernyednek. 88

Amint elhalt a motorzaj, kiürítette a puskát. Még a fegyver érintését sem állhatta. – Nem sok hiányzott hozzá, hogy lőj – suttogta Whitney, amikor visszaadta Marie-nek. – Aha. Még sohasem látta Doug tekintetét ennyire kegyetlennek, és ennek nem sok köze volt a félelemhez. Azt már elfogadta, hogy tolvaj mellé szegődött társnak, ám most azt is látta, hogy a férfi legalább olyan kemény, mint azok, akik üldözik őket. Abban viszont már nem volt biztos, hogy ezt is ugyanolyan könnyedén el tudja fogadni. Mire Marie visszatért, Doug tekintetéből eltűnt a jeges csillogás. Megfogta a lány kezét, és gálánsan megcsókolta. – Mondd meg, hogy az életünkkel tartozunk neki, és ezt sohasem felejtjük el. Whitney lefordította Doug szavait. Marie le nem vette volna a szemét a férfiről. Whitney tudta, mit szeretne elmondani a szemével. Ő is nő volt, felismerte ezt a pillantást. Akárcsak Doug, akinek nagyon tetszett a kialakult helyzet. – Ha jól látom, szeretnétek kettesben maradni – jegyezte meg Whitney szárazon, és átvágott a szobán. – Elvégre három ember már tömeg – csapta be maga mögött az ajtót erősebben, mintsem kellett volna.

– Semmi? – emelkedett illatos füstfelhő a magas támlájú fotel fölött. Remo kényelmetlenül toporgott. Dimitri nem szerette a rossz híreket. – Krentzcel és Weisszel átkutattuk az egész területet. Minden egyes faluban leszálltunk. Itt a városban öten keresik őket, de nyomuk veszett. – Nyomuk veszett – ismételte meg szelíden Dimitri. A választékos nyelvhasználatot még az anyja sulykolta bele. Csonka kezével elnyomta cigarettáját az alabástrom hamutálban – Mindig van nyom, csak észre kell venni, kedves Remo. – Megtaláljuk őket, Mr. Dimitri. Csak egy kicsit több idő kell hozzá, mint először gondoltuk. – Éppen ez aggaszt – emelt fel egy mélyvörös borral teli, metszett poharat az asztal jobb széléről Dimitri. Ép kezének egyik ujján vastag aranygyűrűt viselt. Gyémántköves aranygyűrűt. – Már háromszor sikerült megszökniük előled… – ízlelte meg az italt. Szerette az édes borokat. – Nem, kedvesem, ha jól számolom, már négyszer. Kezd bosszantóvá válni az a szokásod, hogy mindig a nyomukat veszíted – kattintotta fel az öngyújtóját, és a keskeny lángnyelv mögül szigorúan Remo szemébe nézett. – Tudod, mi a véleményem azokról, akik sokat hibáznak? Remo nagyot nyelt. Sokkal jobban ismerte Dimitrit ahhoz, hogy mentegetőzni kezdjen. A főnöke rövid úton intézte a bocsánatkéréseket. Érezte, hogy a tarkójára kiül az izzadtság, és lassan végigcsorog a hátán. – Remo, Remo – sóhajtotta Dimitri. – Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél – oltotta el az öngyújtóját. Újra bodorodni kezdett a sűrű, illatos füst. Dimitri sohasem beszélt gyorsan. Egy végletekig elnyújtott beszélgetés mindig sokkal rémítőbb, mint a nyílt fenyegetés. – Türelmes és nagyvonalú ember vagyok – várt egy keveset, és elégedettséggel töltötte el, amikor Remo helyett csak a csend felelt. – Viszont eredményeket várok. Legközelebb járj sikerrel, Remo. A jó munkaadó olyan, mint a jó szülő. Megköveteli a fegyelmet – húzta mosolyra a száját, de a szeme tompa és kifejezéstelen maradt. – A fegyelmet – ismételte meg. 89

– Előkerítem Lordot, Mr. Dimitri. Tálcán fogom átnyújtani. – Kellemes ötlet. Szerezd meg a papírokat – költözött jeges él a hangjába. – És a nőt. Egyre inkább érdekel. Remo ösztönösen végigsimított az arcán húzódó sebhelyen. – Őt is ide fogom hozni.

Hetedik fejezet Addig vártak az indulással, amíg már csak egy órájuk maradt napnyugtáig. A merinák ünnepelve búcsúztatták őket, ételt, vizet és bort csomagoltak nekik az útra. Minden jel szerint szerették a vendégeket. Whitney nagylelkűen számolt le néhány bankjegyet Louis kezébe. Doug elhúzta a száját. Egy pillanatra megkönnyebbült, amikor Louis nem akarta elfogadni, de ez nem bizonyult hosszú életűnek. Whitney kitartóan erősködött, hogy a falunak szüksége van rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette, hogy így akarják kifejezni tiszteletüket az ősök iránt. Erre a bankjegyek gyorsan eltűntek Louis ingében. – Mennyit adtál neki? – kérdezte Doug ellentmondást nem tűrően, miközben vállára kanyarította feltöltött hátizsákját. – Csak egy százast – veregette meg Doug arcát Whitney. – Ne kicsinyeskedj, Douglas. Nem illik hozzád – vette elő dudorászva a noteszét. – Na ne! Te adtad neki, nem én. Whitney feljegyezte az összeget. Doug adóssága szépen hízott. – Ez a te játékod. Neked kell állni a költségeket. Mellesleg van egy meglepetésem a számodra. – Mire gondolsz? Kapok tíz százalék engedményt? – Ne légy közönséges – nézett fel Whitney. Motorzaj hallatszott. – Egy kocsi – integetett széles mozdulatokkal. A terepjáró szemmel láthatóan jobb napokat is megért már. Tisztán csillogott, de miközben a fejkendős merina igyekezett a keréknyomban tartani, a motor csúnyán köhögött és köpködött. Doug egy pillantást vetett a kocsira, és úgy vélte, még egy vak öszvérrel is többre mennének. – Húsz mérföld, és beadja a kulcsot. – Akkor is megszabadít minket húsz mérföld gyaloglástól. Ne duzzogj, Douglas, inkább köszönd meg szépen. Pierre elvisz minket Tamatave tartományba. Doug futó pillantást vetett Pierre-re, és azonnal látta, hogy a férfi már benyakalt egy korsó pálmabort. Örülhetnek, ha nem süllyednek el a rizsföld közepén. – Félelmetes – közölte Doug borúlátón, mert ő is érezte a fejében az elfogyasztott pálmabort, majd visszafordult, és szertartásosan búcsút intett Louis-nak. Whitney sokkal hosszabban és bonyolultabban köszönt el a falu vezetőjétől. Doug felmászott a terepjáró hátsó ülésére, és kinyújtotta a lábát. 90

– Kapkodd a csülköd, cukorfalat. Egy órán belül besötétedik. Whitney rámosolygott a terepjáró körül összegyűlt merinákra, és beszállt. – Kapd be, Lord – tette a padlóra, a lába közé a hátizsákját Whitney, majd hátradőlt, és jókedvűen megkapaszkodott az ülésben. – Avant, Pierre! A terepjáró himbálózva megmozdult és zörögve gurulni kezdett az úton. Doug érezte, hogy erősödik a fejfájása. Lehunyta a szemét, és kétségbeesetten próbált elaludni. Whitney sokkal derűsebben fogadta a hepehupákat. Elvégre borozott, jóllakott, és még szórakoztatták is. Mintha egyszerre ment volna el a 21 Klubba és egy előadásra a Broadwayn. Ráadásul ez semmihez sem mérhető, amit ismert. Ugyan a terepjárós utazás nem hasonlított egy kocsikázásra a parkban, de azt amúgy is bárki átélheti, akinek van a zsebében felesleges húsz dollár. Ő viszont Madagaszkáron utazik, a kocsit egy született merina vezeti, és a hátsó ülésen halkan hortyog egy tolvaj. Ez határozottan izgalmasabb, mint egy álmosítóan ringó hintó ablakából bámulni a Central Parkot. A tájat szörnyen egyhangúnak találta. Vörös, csaknem teljesen kopár dombok, széles völgyek. A monotonitást csak helyenként törte meg néhány színes folt, a helybéliek megművelt földjei. A nap már alacsonyan járt, a levegő kezdett lehűlni, de a nemrég véget ért forróság még mindig éreztette a hatását. A kerekek alól vastagon szállt a por és gyorsan belepte a nemrég lemosott terepjárót. Még a legmagasabb hegyeken sem nőtt túlságosan sok fa. Szinte csak sziklát és földet lehetett látni. Az egyhangúság ellenére a táj jellege megragadta Whitney képzeletét. Mérföldekre ellátni, gondolta. Anélkül, hogy bármi is eltakarná az eget vagy a láthatárt. Úgy vélte, tudna itt élni, habár egy született városlakó ezt sohasem értené meg. New Yorkban többször megesett vele, hogy hiányolta az eget. Amikor erőt vett rajta ez az érzés, egyszerűen felszállt egy repülőgépre, elutazott, ahová a kedve tartotta, és addig maradt, amíg csak akart. A barátai elfogadták ilyennek, ha már úgysem tudtak tenni ellene semmit. A családja is elfogadta, mert úgy vélték, idővel majd csak lehiggad. Talán a magány, talán a tele gyomor és a tiszta fej okozta, de furcsa, szokatlan elégedettség töltötte el. Sajnos, el fog múlni. Whitney elég jól ismerte magát, és tudta, hogy mindenképpen elmúlik. Még sohasem volt hosszan elégedett. Többnyire mindig kíváncsian továbblépett, mert érdekelte, hogy mi várja a következő sarkon. Most viszont kényelmesen hátradőlt, és élvezte a nyugalmat. Az árnyékok lassan megnyúltak. A terepjáró előtt egy apró állat rohant át, de eltűnt a kövek között, mielőtt alaposabban megnézhette volna. A levegőben megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai. A nap látványos fényjáték kíséretében siklott a horizont alá. Whitney nyugat felé fordult, feltérdelt az ülésre, és figyelte a színpompás előadást. A foglalkozásához szorosan kapcsolódtak a színárnyalatok. Miközben figyelt, felmerült benne egy, a naplemente színeiben pompázó szoba gondolata, a bíbor, az arany, a mélykék és a mályva megannyi variációja. Érdekes és érzelmes összeállítás. Doug felé fordította a tekintetét. Hozzá nagyon is illene. Ragyogó ész, s szikrázó, határozott erő. Dougot nem lehetett sem félvállról venni, sem megbízni benne. Ennek ellenére Whitney egyre többször gondolta elbűvölőnek. Villámgyorsan képes volt megváltozni, akár az ember szeme láttára is, hogy azután nyomtalanul eltűnjön. Mint a lemenő nap. Kézbe vette a puskát, és egy pillanaton belül már sütött is tekintetéből a kegyetlenség. Ha úgy látja jónak, vele szemben is ilyen kegyetlen lesz. 91

Sokkal nagyobb hatalmat kell szereznie felette. Miközben csaknem elharapta a nyelvét, Whitney lenézett a terepjáró padlójára. A hátizsák – és a boríték – ott hevert Doug lába mellett. Előrehajolt, de egyik szemét eközben sem vette le a férfi arcáról. Figyelte, hátha ébredezni kezd. A zsákot nem érte el, a kocsi rázkódott, Whitney pedig nyújtózkodás közben derékig kihajolt az ülésből. Doug továbbra is halkan hortyogott. Végre sikerült az ujjai közé kaparintania a zsák szíjait, s óvatosan felemelte. Hangos csattanás hallatszott. Whitney-nek elakadt a lélegzete. Mielőtt megkapaszkodhatott volna, a terepjáró megfarolt, ő pedig a hátsó ülésre zuhant. Doug arra ébredt, hogy a mellén heverő Whitney kiszorította belőle a szuszt. A lány kellemes bor- és gyümölcsillatot árasztott. Doug ásított, majd lustán végigsimított Whitney csípőjén. – Vedd le a kezed a cuccomról. Whitney dühösen simította ki a haját az arcából. – Csak a naplementét néztem. – Persze – fogta meg Doug a kezét, amely még mindig a hátizsákját tartotta. – Eszem az enyves kezecskédet, Whitney! – csettintett a nyelvével. – Csalódtam benned. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – fortyant fel Whitney, majd felegyenesedett, és odakiáltott Pierre-nek. Doug nem beszélt franciául, de ahogy a jobb első kereket rugdosó sofőrt figyelte, úgy érezte, most az egyszer nincs szüksége fordításra. – Ha jól látom, defekt – mászott ki, majd visszanézett a válla fölött, és úgy döntött, jobb, ha a zsákját is magával viszi. Whitney is magához vette a sajátját, aztán követte. – Most mihez kezdesz? – kérdezte Doug. Whitney Pierre felé sandított, aki előgurította a pótkereket. – Természetesen csak tehetetlenül állok és várok. Hacsak nem akarod, hogy hívjam a sárga angyalt. Doug káromkodva leguggolt, és elkezdte kilazítani a kerékanyákat. – A pótkerék olyan sima, mint a tükör. Mondd meg a sofőrünknek, hogy innen inkább gyalog folytatjuk az utat. Szerencsésnek érezheti magát, ha egyáltalán visszajut a falujába. Negyedóra múlva az út közepén állva nézték a zötyögve távolodó terepjárót. Whitney vidáman belekarolt Dougba. Feljött az első csillag, zúgtak az éjjeli bogarak, és néhány apró madár is énekelt. – Egy kis éjjeli séta, darling? – Nincs ínyemre, de kosarat kell adnom. Inkább keressünk táborhelyet. Egy óra múlva az orrunkig sem fogunk látni. Ott – döntött Doug, és néhány szikla felé mutatott. – Felverjük a sátrat. A levegőből ugyan könnyen észrevesznek minket, de az útról nem. – Tehát arra számítasz, hogy visszajönnek. – Vissza. Mindössze annyit tehetünk, hogy minél gyorsabban eltűnünk innen.

Whitney már kételkedett benne, hogy Madagaszkáron nagy tömegben is megélnek a fák, ezért kimondottan örült, amikor elértek egy erdőt. Legalább nem az éles napsütés keltette fel. Doug csupán annyival könnyítette meg az ébredését, hogy az orra alá tolt egy bögre kávét.

92

Kelet felé haladva egyre meredekebb és meredekebb hegyeket kellett megmászniuk. Olyan fáradságosan haladtak előre, hogy Whitney csaknem feladta. Doug is örült az erdőnek. Tudta, a fák között könnyebben elrejtőzhetnek az üldözőik elől. Whitney csupán üdítő változatosságot látott benne. Annak ellenére, hogy egyórányi mászás után sem forrósodott fel túlságosan a levegő, Whitney mind dühösebb lett. Biztosra vette, hogy kényelmesebben is lehet kincset keresni. Mondjuk egy légkondicionált kocsival. Az erdő ugyan nem volt légkondicionált, de sokkal enyhébbnek bizonyult a puszta hegyoldalnál. Whitney belépett néhány óriáspáfrány közé. – Csodálatos – nézett feljebb és feljebb. – Az utazók fája – tört el Doug egy levelet, és a tenyerébe öntötte a szárába zárt vizet. – Ügyes. Olvasd el az útikönyvet. Whitney megmártotta az ujját a folyadékban, és megkóstolta. – Igen, de jót tesz az egódnak, ha rám zúdíthatod a tudásod – pillantott fel Whitney, amikor megzördült az aljnövényzet, és észrevett egy fehér, szőrös, hosszú farkú állatkát, ahogy eltűnt a bokrok között. – Mi volt ez? Kutya? – Nem – kapta el a lány karját Doug, mielőtt elindult volna az állat után. – Nem kutya, hanem egy sifaka. Egy lemúrféle. Nézd csak! Whitney a jelzett irányba fordította a fejét, és megpillantotta a fa koronája felé igyekvő hófehér testű, fekete fejű lemúrt. Nevetve meresztette a szemét. – Olyan aranyos! Már kezdtem azt hinni, hogy hegyen, füvön és sziklán kívül nem látunk mást. Dougnak tetszett a lány nevetése. Talán kissé túlságosan is. Nők, gondolta. Bizony sok idő telt már el azóta, hogy úgy istenigazából együtt volt egy nővel. – Nem társasutazásra jöttünk – közölte kurtán. – De ha már a kezünkben a kincs, befizethetsz egyre. Most viszont jobban tesszük, ha tovább megyünk. – Mire ez a nagy sietség? – igazította meg a zsákját Whitney, majd felvette Doug tempóját. – Szerintem minél tovább maradunk, annál kisebb az esélye Dimitrinek, hogy ránk talál. – Kezdek ideges lenni… attól, hogy fogalmam sincs, megelőzött minket vagy még mögöttünk jár. Előttünk vagy mögöttünk – és erről megint eszébe jutott Vietnam és a mindent elfedő dzsungel. Sokkal inkább kedvelte a város sötét utcáit és sikátorait. Whitney hátrapillantott a válla fölött és elhúzta a száját. Az erdő már bezárult mögöttük. Eddig jól érezte magát, de Dougnak sikerült elérnie, hogy rémeket lásson. – Nincs itt rajtunk kívül senki, és eddig mindig sikerült egy lépéssel megelőznünk ezt a Dimitrit. – Eddig. Maradjon is így. – Többet kellene beszélgetnünk. Mesélj a papírokról. Doug rég sejtette, előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Azt is tudta, ha el akarja kerülni Whitney folyamatos nyaggatását, el kell árulnia egyet s mást. – Mit tudsz a francia forradalomról? Whitney menet közben ismét megigazította a gyűlöletes hátizsákot. Úgy döntött, inkább nem említi, hogy már sikerült egy kurta pillantást vetnie Doug titkára. Minél kevesebbet tud, annál többet fog elárulni. 93

– Ahhoz eleget, hogy átmenjek francia történelemből. – És a kövekről? – Geológiából megbuktam. – Nem a mészkőre és a kvarcra gondolok, hanem a drágakövekre, cukorfalat. Az öklömnyi gyémántokra, smaragdokra és rubintokra. Add össze ezt, a rémuralmat, a menekülő arisztokráciát, és máris megkapod a nagy lehetőséget. Nyakláncok, fülbevalók, és olyan ékkövek, amelyek még foglalatot sem kaptak. Rengeteget elloptak ebből a kincsből. – A többségét viszont sikerült elrejteni vagy kicsempészni az országból. – Ahogy mondod, de elég sok akad, amelyet máig nem találtak meg. Ennek az eltűnt kincsnek egy kis darabját keressük. Nekem nem is kell több belőle. – A kétszáz éves kincs – suttogta Whitney, miközben megint eszébe jutott az ujjai között tartott papírdarab. – A francia történelem része. – Királyi régiségek – dünnyögte Doug, és már-már látta megcsillanni a tenyerében tartott ékszereket. – Királyi? – nézett fel Whitney, és látta, hogy Doug álmodozva néz a távolba. – Ez a kincs a francia királyé volt? Közel jár az igazsághoz, gondolta Doug. Közelebb, mintsem engedni akarta. – A tulajdonosa elég ügyes volt ahhoz, hogy rátegye a kezét. Nemsokára az enyém lesz. A miénk – helyesbített, még mielőtt Whitney közbeszólhatott volna. A lány azonban hallgatott. – Kitől kapta Whitaker a térképet? – Az angol hölgyre vagy kíváncsi? Izé… Smythe-Wright. Igen, lady Smythe-Wright adta neki. Whitney maga elé bámult. A név érzékenyen érintette. Olivia Smythe-Wright azon kevesek közé tartozott, akik valóban kiérdemelték a nemesi címüket. A művészeteknek és a jótékonykodásnak szentelte az életét, és már-már vallásos buzgalommal űzte ezt a tevékenységet. Gyakran mondogatta, hogy Marie Antoinette leszármazottja. Annak az asszonynak, akit a történészek egy része önző bolondnak, míg mások a történelem áldozatának tartottak. Whitney közelről ismerte lady Smythe-Wright tevékenységét, és csodálta érte. Marie Antoinette és eltűnt francia ékszerek. Egy 1793-ban íródott napló. Ebben lehet valami. Ha Olivia meg volt győződve arról, hogy a papírok a történelem részét képezik… Whitney-nek eszébe jutott, hogy a haláláról még a Times is megemlékezett. Szörnyű, véres, és látszólag indíték nélküli gyilkosság áldozatává vált. A nyomozók még mindig foglalkoznak az üggyel. Butrain, gondolta Whitney. Ő már nem állhat bíróság elé. Nem lesz tárgyalása. Halott, akárcsak Whitaker, lady Smythe-Wright, és az a Juan nevű fiatal pincér. Az indíték pedig ott lapul Doug hátizsákjában. Hány élet ér még véget a királynő kincse miatt? Nem, nem gondolkodhat így. Most nem. Ha mégis, akkor azonnal feladja és visszafordul. Sok mindent megtanult az apjától, de az első és legfontosabb az volt, hogy mindenáron be kell fejeznie azt, amit elkezdett. Kerül, amibe kerül. Talán az önérzete, talán a neveltetése tette, de mindig büszke volt arra, hogy megfogadta az apja tanítását. Folytatja az utat, és segít Dougnak megtalálni a kincset. Utána is ráér eldönteni, hogy mihez kezdjen. 94

Doug azt vette észre, hogy minden egyes rezdülésre körbenéz. Az útikönyv szerint az erdő élővilága meglehetősen gazdag, ám nem élnek benne igazán veszedelmes állatok. Ide nem érdemes vadászkirándulást szervezni. Őt is inkább a kétlábú ragadozók aggasztották. Dimitri minden bizonnyal roppant dühös, és Doug hallotta már, mi történt, amikor Dimitri felidegesítette magát. Arra viszont egyáltalán nem vágyott, hogy meg is tapasztalja. Az erdő hajnali fenyőillatot árasztott. A hatalmas fák megszűrték a napsütést, melytől napok óta szenvedtek. Csupán keskeny, vibráló sugarak simogatták a bőrüket. A földön és a fákon csodálatosan illatos virágok nyíltak. Golgotavirág, gondolta Doug a lila szirmok láttán. Antananarivóban ő is ilyet adott Whitney-nek. Azóta folyamatosan menekülnek. Doug ellazította az izmait. A pokolba Dimitrivel. Mérföldekre van tőlük, körbe-körbe jár, és ebben a lakatlan erdőben akkor sem bukkanna rájuk, ha tudná, hogy hol keresse őket. Csak a verejték miatt viszket a tarkója. A borítékot is biztonságban tudhatja a hátizsákban. Az éjjel a biztonság kedvéért a feje alá tette, úgy aludt. Az út vége, a kincs a szivárvány lábánál közelebb van, mint valaha. – Szép ez az erdő – pillantott fel, hátha észrevesz egy rókaképű lemúrt a fák tetején. – Örülök, hogy végre észrevetted – felelt Whitney. – Talán megállhatnánk reggelizni. Ugyanis annyira siettél, hogy kimaradt. – Persze, mindjárt megállunk, de menjünk még egy kicsit, hogy jobb legyen az étvágyunk. Whitney a hasára szorította a kezét. – Most csak viccelsz – majd hirtelen észrevett egy csapat óriáspillangót. Húsz, talán harminc is keringett a fák között a levegőben. Még soha életében nem látott semmit, ami ilyen csodálatosan kéklett. Amikor a közelükbe ért, a szellőt is érezte, melyet a szárnyuk kavart. A kavalkád már-már bántotta a szemét. – Istenem, ölni tudnék egy ilyen színű ruháért. – Majd később megállunk vásárolni. Whitney figyelte, ahogy a lepkék szétszóródnak, majd újra egyesülnek. A látvány még az órák óta tartó gyaloglást is feledtette vele. – Beérem azzal a rejtélyes hússal és néhány banánnal. Doug már immúnissá vált Whitney mosolyára és szempilla-rebegtetésére, azonban most megesett rajta a szíve. – Mindjárt kezdődhet a piknik. – Csodálatos. – Csak még egy mérföld. Ezzel kézen fogta a lányt, és folytatta az utat. Milyen kellemesen illatozik a bőre, gondolta. Igazi nő. És mint minden igazi nőnek, neki is van sötét oldala. Nem árt, ha nyitva tartja a szemét. Errefelé senki sem jár, és az aljnövényzetből ítélve régen nem is járt. Kizárólag az iránytűjére tud hagyatkozni. – Nem értem, mire ez a megszállott rohanás. – Mert minden egyes megtett mérfölddel közelebb kerülök a kincshez, cukorfalat. Ha hazaérünk, mindketten vehetünk magunknak egy-egy tetőtéri lakást. – Douglas – rázta meg a fejét Whitney, majd lehajolt, letépett egy szál halvány rózsaszín, törékeny virágot, és mosolyogva a hajába tűzte. – Nem kellene ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanod egyszerű tárgyaknak. 95

– Közel sem tulajdonítanék nekik ilyen nagy jelentőséget, ha mindenem megvolna. Whitney vállat vont, letépett még egy virágot, és forgatni kezdte az orra alatt. – Túl sokat gondolsz a pénzre. – Micsoda? – torpant meg Doug, és eltátotta a száját. – Sokat gondolok a pénzre? Én? Kettőnk közül ki az, aki minden rohadt centet beír a noteszébe? Ki alszik a tárcájával a párnája alatt? – Az csak üzlet – felelt Whitney könnyedén, és megérintette a hajába tűzött virágot. Érezte a bársonyos szirmokat és az erős szárat. – Az üzlet egészen más. – Ez hülyeség. Nem láttam még olyan embert, aki hozzád hasonlóan számon tartott minden egyes centet. Akkor is felszámolnál tíz centet kötszerért, ha nélküle elvéreznék. – A géz csak egy centbe kerül – helyesbített Whitney. – És egyáltalán nem kell ordítanod. – Azért ordítok, hogy túlkiabáljam ezt a lármát. Mindketten elhallgattak és összevonták a szemöldöküket. Távolról motorzúgáshoz hasonlatos zaj hallatszott. Nem, gondolta Doug. Ahhoz túlságosan mély és egyenletes. Mennydörgés? Nem. Ismét megfogta Whitney kezét. – Gyerünk. Nézzük meg, mi a fene ez. Ahogy kelet felé tartottak, a morajlás egyre erősödött. Végül olyan hatalmassá duzzadt, hogy már egyáltalán nem hasonlított motor hangjára. – Víz és szikla – dünnyögte Whitney. Amikor kiléptek egy tisztásra, látta, hogy csaknem eltalálta az igazságot. Víz és víz. Húsz láb magasról zuhogott a víz egy tiszta tavacskába. Fehér tajtékot vetett, melyen megcsillant a nap. A vízesés egyszerre tükrözött végtelen nyugalmat és a természet mindent legyőző erejét. Igen, gondolta ismét Doug. Az erdő valóban olyan, mint egy asszony. Rendkívül gyönyörű, erős, és tele van meglepetéssel. Whitney anélkül, hogy észrevette volna, Doug vállára hajtotta a fejét. – Csodálatos – suttogta. – Mintha csak ránk várt volna. Doug feladta a harcot és átkarolta Whitney derekát. – Kitűnő hely a piknikhez. Örülsz, hogy vártunk? Whitney csatlakozott Doug vigyorához. – A piknikhez – helyeselt csillogó szemmel. – És a fürdésre. – Fürdésre? – Egy kellemes, hűsítő fürdőhöz – és amikor Whitney látta Doug döbbent tekintetét, cuppanós csókot nyomott az arcára, majd a tavacska partjára szaladt. – Ezt nem hagyhatom ki, Douglas – dobta le a hátizsákját, és beletúrt. – Már a gondolat is boldoggá tesz, hogy lemoshatom magamról az elmúlt napok porát – kotort elő egy francia szappant, egy kis üveg sampont. Doug elvette a szappant és megszagolta. Olyan volt az illata, mint… nos, határozottan nőies. Friss. Drága. – Adsz belőle? – Adok. Hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, ezúttal ingyen. Doug visszadobta a szappant Whitney-nek, és elvigyorodott. – Nem fürödhetsz ruhában. A kihívó hang hallatán Whitney megfogta a legfelső gombját. 96

– Nem is akartam magamon hagyni – gombolta ki lassan a blúzát. Doug tekintetével követte a kezét. Könnyű szellő csiklandozta a bőrét. – Csak annyit kérek tőled – folytatta kedvesen –, hogy fordulj el – és amikor Doug mosolyogva a szemébe nézett, meglóbálta a kezében tartott szappant. – Különben nem kapsz belőle. – És még én vagyok ünneprontó – morgott Doug, de engedelmesen hátat fordított a lánynak. Whitney másodpercek alatt megszabadult a ruhájától, és fejest ugrott a tavacskába. Kisvártatva a felszínre bukkant, és vadul taposta a vizet. – Te jössz – hajtotta hátra boldogan a fejét, és hagyta, hogy a hullámok átáztassák a haját. – Ne felejtsd a sampont. A tiszta vízben, amely a melle fölé ért, Doug látta a lány csábító körvonalait. Érezte, hogy menthetetlenül erőt vesz rajta a vágy, és megpróbált az arcára összpontosítani, de ez sem segített. Nevetve mosta le magáról azt a finom sminket, melyet egyetlen reggel sem felejtett el felkenni. Csillogó haját néhány árnyalattal sötétebbre varázsolta a nap és a víz. Doug felemelte a műanyag samponosflakont, s arra gondolt, hogy ilyen hajjal még nyolcvanévesen is gyönyörűen fog kinézni. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha humoros oldalról közelíti meg az eseményeket. Szó szerint karnyújtásnyira volt tőle a jegy a milliódolláros fődíjhoz, miközben üldözték nagyon is elszánt ellenségei, miközben arra készül, hogy meztelenül fürödjön egy fagylalthercegnővel. Lehúzta az ingét és az övcsatja után nyúlt. – Jól látom, hogy te nem akarsz elfordulni? A francba, gondolta Whitney. Mennyire tetszik, amikor így vigyorog. Milyen vonzó a tekintetéből áradó vidám pimaszság. Vadul szappanozni kezdte a karját, és maga sem fogta fel, milyen sokat enyhít a gyomrát szorongató, különös érzésen. – Most kelletted magad, Douglas? Engem nem lehet ilyen könnyen lenyűgözni. Doug leült és levette a cipőjét. – Nekem is hagyj a szappanból. – Akkor csipkedd magad – szappanozta be Whitney a másik karját is. – Istenem, ez finomabb, mint egy Elizabeth’s Arden – sóhajtott fel, majd hátradőlt, egyik hosszú lábát a víztükör fölé emelte, és kritikusan végigmérte Dougot, amikor a férfi lecsúsztatta a nadrágját. Gúnyosan pislogott, de nem kerülte el a figyelmét Doug izmos combja, lapos hasa és keskeny csípője. A férfin már csak egy rövid, feszes alsónadrág maradt. Akár egy jó felépítésű futónak. Nem csoda, hiszen egész életében futott valami vagy valaki elől. – Megteszi – jegyezte meg. – Látom, szeretsz pózolni. Kár, hogy nincs nálam egy Polaroid. Doug kibújt az alsónadrágjából. Egy pillanatig a tó partján egyensúlyozott – Whitney kénytelen-kelletlen elismerte, hogy remekül állt neki –, majd beugrott a vízbe, és néhány lábnyival Whitney mellett bukkant fel. A víz alatt a szeme elé táruló látványtól kiszáradt a szája. – A szappant – kérte hűvösen, mintha csak Whitney-t akarná utánozni, és cserében a lány felé nyújtotta a sampont. – Ne felejtsd el megmosni a füled – öntött egy jókora adag sampont a tenyerébe Whitney. – Hé, a fele az enyém, ne feledd! 97

– Nyugi, kapsz belőle. Nekem amúgy is nagyobb a hajam, mint neked – dörzsölte a fejére Whitney a sampont, miközben a vizet taposta, hogy a felszínen maradjon. – Nekem meg a testem – intett Doug a szappannal. Whitney mosolyogva alábukott. Csupán hab maradt utána a víz tetején, melyet gyorsan eloszlatott a hullámzás. A lány nem tudott ellenállni a kísértésnek, egyre mélyebbre merült. Hallotta a vízesés dübörgését, látta a fenéken csillogó köveket, megízlelte a napsütéstől édes vizet. Amikor felfelé fordította a fejét, megpillantotta a társa izmos testét. Ebben a pillanatban teljesen nevetségesnek találta, hogy bárki is üldözné őket. A paradicsomban érezte magát. Még azt sem hitte el, hogy a gyönyörű virágok alatt ravasz kígyók rejtőznek. Nevetve bukkant fel. – Mesés. Maradjunk itt hétvégére. Doug látta, ahogy a napsugár megcsillan Whitney haján. – Legközelebb lehet róla szó. Mindjárt elhasználom az összes szappant. – Komolyan? – és Whitney egyszerre tűnt kihívónak és veszélyesnek. Rájött, hogy szereti, ha egy férfi veszélyes. Valójában csupán egyetlen szót tartott utálatosnak, méghozzá azt, hogy unalom. Dougra viszont sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy unalmas. Inkább kiszámíthatatlan. Ennek a csengését viszont kimondottan érzékinek találta. Hogy próbára tegye, és talán önmagát is, lassan közelebb úszott hozzá, amíg testük már csaknem összeért. – Cseréljünk – súgta, miközben Doug szemébe nézett, és felemelte a samponosflakont. Doug olyan erősen szorította a szappant, hogy csaknem kicsusszant az ujjai közül. Mi a fenére készül a lány?, tette fel a kérdést némán. Elég tapasztalt volt ahhoz, hogy olvasson a szemében, amely azt mondta: talán beleegyezem. Miért nem győzködsz egy kicsit? Csak az volt a baj, hogy Whitney egyáltalán nem hasonlított azokra a kiszámítható nőkre, akiket eddig megismert. Inkább a munkájával hozta párhuzamba, és egy olyan luxusvillához hasonlította, amelybe csak hosszas előkészítés után képes behatolni. – Oké – tárta szét az ujjait, hogy Whitney ki tudja venni belőle a maradék szappant. A lány cserében feldobta a flakont a levegőbe, és nevetve úszni kezdett hátrafelé. Dougnak csak közvetlenül a víz felett sikerült elkapnia. – Remélem, nem zavar, hogy jázminillatú – emelte ki lustán a másik lábát is a vízből, és lassan szappanozni kezdte. – Kibírom – öntötte közvetlenül a fejére a sampont Doug, majd visszacsavarta a flakonra a kupakot, és a partra dobta. – Jártál már nyilvános fürdőben? – Még soha – pillantott hátra kíváncsian Whitney. – És te? – Pár éve, Tokióban. Érdekes volt. – Az én kádamba legfeljebb ketten férünk be – csúsztatta végig a szappant a combján Whitney. – Nyugodtan, nézőközönség nélkül. – Naná – bukott alá Doug, hogy kiöblítse a hajából a sampont, és némileg lehűtse a testét. A lány lába, különösen az, amit nem látott belőle, felforralta a vérét. – Így ráadásul nagyon kényelmes – folytatta Whitney, amikor Doug a víz színe fölé bukkant. – Különösen, ha meg kell mosni a hátam – mosolyodott el, és Doug felé nyújtotta a szappant. – Nem bánod, ha megkérlek rá?

98

Ezek szerint játszadozni akar, gondolta Doug. Ezt igazán nem utasíthatja vissza – legalábbis addig, amíg ő határozza meg a tétet. Kivette a szappant Whitney kezéből, és végigsimított vele a lány lapockáján. – Csodálatos – mondta Whitney egy pillanatnyi hallgatást követően. A gyomra összeszorult, és csak nagy erőfeszítés árán volt képes remegés nélkül formálni a szavakat. – Persze a te szakmádban elengedhetetlen az ügyes kéz. – Mindenesetre sokat segít. Felteszem, azon a rengeteg pénzen, amit a fagylaltért kapsz, nem nehéz megtartani a bőröd bársonyosságát. – Mindenesetre sokat segít. Doug lejjebb csúsztatta a kezét a lány gerince mentén, majd ismét fel. Whitney váratlanul megborzongott. Doug elvigyorodott. – Hideg? Ki lenne képes eltolni magától ezt a kezet?, gondolta Whitney. – Hidegnek érzi az ember a vizet, ha nem mozog – mozdította meg Whitney a kezét. Úgy érezte, ezzel még nem fúj visszavonulót. Ne olyan hevesen, cukorfalat, gondolta Doug, és a partra dobta a szappant a sampon mellé, majd elkapta Whitney bokáját. – Valami gond van? Doug könnyedén visszahúzta magához. – Amíg csak játszadozunk… – Fogalmam sincs, miről beszélsz – kezdte Whitney, de elakadt a szava, amikor hozzáért Doug testéhez. – Dehogynem tudod. Doug hirtelen rádöbbent, hogy élvezi a helyzetet – a lány határozatlanságát, bosszúságát, és a szemében időnként megcsillanó bizonyosságot. Lábával lassan átfogta a lány hosszú, karcsú lábait. Whitney-nek nem maradt más választása, ha a felszínen akart maradni, meg kellett kapaszkodnia Doug vállában. – Vigyázz magadra, Lord – figyelmeztette. – Ez csak játék a vízzel, Whitney. Mindig is gyenge voltam benne. – Majd szólok, ha be akarok szállni. Doug keze feljebb csúszott, és csak egy hajszállal állt meg a lány melle alatt. – Azt mondod? Whitney tudta, hogy cseppet sem javítana a hangulatán, mégis vágyott arra, hogy eljátsszon Douggal. Igen, de a saját szabályai szerint, és akkor, amikor kedve támad rá. Látta, hogy már nem csupán egyféle módon tarthatja a markában a férfit, és ez egyáltalán nem volt ellenére. A hangja és a tekintete rideggé vált. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy mi ketten ugyanabban a csapatban játszunk? – Whitney már régen rájött, hogy legjobb védekezés egy hidegen tálalt sértés. – Nem, de soha nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az osztálykülönbségeknek. Viszont ha a hercegnőt akarod játszani, sok sikert hozzá – nyújtotta ki a hüvelykujját Doug, és egy pillanatra hozzáért Whitney mellbimbójához. Érezte, hogy a lány szíve erősen megdobban. – Ha jól emlékszem, a nemesek mindig előszeretettel rángatták be az ágyukba a köznép tagjait. – Nem szándékozlak az ágyamba rángatni. – Pedig akarsz engem. 99

– Csak áltatod magad. – Hazudsz. Whitney-ben fellángolt a düh, és magával vitte a kellemes meleget a gyomrából. – Hideg a víz, Douglas. Ki akarok szállni. – Én pedig meg akarlak csókolni. – Hamarabb csókolnék meg egy békát, mint téged. Doug elvigyorodott. Whitney valósággal sziszegett. – Nem kapsz tőlem szemölcsöt – és a pillanat hevében Doug a száját hirtelen Whitney ajkára tapasztotta. A lány teste megfeszült. Még senki sem csókolta meg a beleegyezése és anélkül, hogy ne vette volna sikerrel az eléje állított akadályokat. Mit gondol magáról ez az alak? A szíve hevesen dobogott. A vére vadul száguldott az ereiben. Megszédült. Már csöppet sem érdekelte, mit gondol Doug magáról. Mindkettejüket megrázta a szenvedély ereje. Whitney viszonozta a csókot. A nyelvük találkozott. Doug átkarolta és közelebb húzta magához, miközben foga megkarcolta az alsó ajkát, és arra gondolt, Whitney tele van meglepetéssel. Hűs volt a csókja, üdítő, és teljesen más, mint amilyennek elképzelte. A víz alá merültek, és összeölelkezve, egymást csókolva bukkantak fel ismét. Bőrükről vízcseppek peregtek. Whitney nem ismert Doughoz hasonló férfit, aki nem kérdez, inkább elveszi azt, amit akar. A férfi keze olyan helyekre kalandozott, ahová eddig csak kevesen érhettek. Eddig vagy ösztönösen, vagy számítóan választott magának szeretőt, de mindig ő választott. Ezúttal viszont nem adatott meg neki ez a lehetőség, és ez a tehetetlenség rendkívül felizgatta. Doug minden bizonnyal megvadítaná az ágyban. Mármint ha egy egyszerű csókkal eljutna odáig… Magával ragadná, miközben nem érdekli, hogy akar-e menni, vagy sem. De most, hogy átcsapott felette a víz, Doug pedig simogatta, miközben a szája egyre forróbbá és forróbbá vált, úgy érezte, nagyon is akar. Dolga végeztével pedig elköszönne és vigyorogva eltűnne az éjszakában. Aki tolvaj, mindig is tolvaj marad, nem számít, hogy aranyat lop vagy női szívet. Whitney arra gondolt, ha az indulást nem is, a befejezést mindenképpen neki kell megválasztania. Nem sajnálkozhat. A fájdalmat mindenáron el kell kerülni. Még akkor is, ha így kimarad a gyönyörből. Ellazította az izmait. A teste elernyedt. Úgy viselkedett, mint aki megadja magát, majd váratlanul felemelte, és Doug vállára tette a kezét, majd lenyomta. Erősen. Doug úgy merült a víz alá, hogy még levegőt sem volt ideje venni. Mire felbukkant, Whitney már kifelé mászott a partra. – A játéknak vége. Én győztem – kapta fel a blúzát, és törölközés nélkül belebújt. Harag. Doug pontosan tudta, milyen érzés. Nők. Eddig azt hitte, mindig pontosan tudja, melyik zsinórt kell meghúzni, de most rá kellett döbbennie, hogy még a tanulóéveit tölti. A parthoz tempózott és feltornázta magát. Whitney már a nadrágjánál tartott. – Ügyes próbálkozás volt – és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor minden ruháját magára húzta. – Jobb, ha nekilátunk annak a pikniknek. Mindjárt éhen halok. – Fenség… – nyúlt a farmere után Doug, de a szemét eközben sem vette le Whitney-ről. – Amikor rád nézek, nem pont a piknikezés jut az eszembe. 100

– Komolyan? – nyúlt a zsákjába Whitney a fésűjéért, és örült, hogy újra szilárd talajt érez a lába alatt. Lassú mozdulatokkal fésülni kezdte a haját. A vízcseppek drágakőként csillogva peregtek ki belőle. – Úgy látom, neked inkább egy darab nyers hús kellene. Ezzel a tekintettel szoktad halálra ijeszteni az öregasszonyokat, hogy adják oda a tárcájukat? – Nem rabló vagyok, hanem tolvaj – rántotta fel Doug a nadrágját, majd kisimította vizes haját a szeméből, és Whitney mellé lépett. – Veled viszont lehet, hogy kivételt teszek. – Ne tegyél olyat, amit később megbánhatsz – tanácsolta kedvesen Whitney. Doug csak csikorgatta a fogát. – Minden egyes pillanatát élvezni fogom – ám amikor megragadta Whitney vállát, a lány komolyan a szemébe nézett. – Egyszerűen nem vagy erőszakos ember – közölte vele. – Mégis… Gyorsan és erősen gyomorszájon vágta. Doug levegő után kapkodva kétrét görnyedt. – Ellentétben velem – dobta vissza Whitney a fésűt a zsákba, és közben reménykedett, hogy Doug nem veszi észre, mennyire remeg a keze. – Érzem – lövellt olyan pillantást Whitney felé Doug, melyek láttán talán még Dimitri is visszakozott volna. – Douglas… – emelte fel Whitney a kezét, mint aki egy vad kutyával került szembe. – Vegyél néhány mély lélegzetet. Számolj tízig – mit kell ilyenkor még mondani?, gondolkodott kétségbeesetten. – Fuss helyben – kockáztatta meg. – Nehogy elveszítsd a fejed. – Tiszta a fejem – sziszegte Doug, miközben Whitney elé támolygott. – Mindjárt meg is mutatom. – Inkább majd máskor. Igyál egy kis bort. Mi… – fulladt el a hangja, ahogy Doug ujjai összezárultak a torkán. – Doug! – visította. – Most pedig… – pillantott fel az égből hallatszó motorzajra. – Rohadék! Másodjára már felismerte a rotor hangját. A gép csaknem elérte a tisztást, amelyen álltak. Egy rohadt tisztáson, gondolta őrjöngve Doug. Elengedte Whitney torkát, és felkapta a hátizsákokat. – Kapkodd a csülköd! – kiáltott a lányra. – Vége a pikniknek. – Ha még egyszer azt mered mondani nekem, hogy kapkodjam a… – Mozdulj már meg! – hajította Whitney felé a zsákját – szedegesd a formás lábaid, cukorfalat. Nincs sok időnk – ragadta meg a lány kezét, és őrült iramban futni kezdett a bokrok felé. Whitney haja vadul lebegett mögöttük. A fejük fölött, a helikopter apró kabinjában Remo leengedte a távcsövét, és hosszú napok óta először elvigyorodott, miközben lustán megérintette az arcán végighúzódó sebhelyet. – Megtaláltuk őket. Rádiózz Mr. Dimitrinek.

Nyolcadik fejezet – Szerinted észrevettek minket? 101

Doug őrült iramban rohant kelet felé, mert úgy látta, arra a legsűrűbb az erdő. Gyökerek és indák kaptak a lába után, de sikerült talpon maradnia. Ösztönösen futott a bambusz és az eukaliptuszok között, mintha csak Manhattanben menekülne. Háta mögött gyorsan összecsapódtak a félretolt levelek. Whitney legszívesebben hangosan szitkozódott volna, amikor néhány az arcába csapódott, de úgy vélte, jobb, ha takarékoskodik az erejével. – Aha. Szerintem észrevettek – és Doug nem vesztegette idejét dühre, reményvesztettségre vagy pánikra, noha mindhármat egyszerre érezte. Minden egyes alkalommal, amikor azt hitte, sikerült egy kis időt nyerniük, rá kellett döbbennie, hogy Dimitri úgy kapkod a sarkuk után, mint egy vérszagot érző, tökéletesen kiképzett angol vadászkopó. Villámgyorsan ki kellett dolgoznia egy új tervet, méghozzá futás közben. Tapasztalata azt súgta, hogy ennél többet nem tehet. Ha túl sokat gondolkodik, maga alá temeti a rengeteg eredmény. – Viszont az erdőben nem tudnak leszállni a kopterrel. Igaz. – Ezek szerint a fák között kell maradnunk. – Nem – nyújtotta meg Doug a lépteit, mint aki maratont fut, miközben igyekezett egyenletesen venni a levegőt. Whitney egyszerre csodálta és gyűlölte, amiért még nem fulladt ki. A fejük felett lemúrok rikoltoztak izgatottan, vagy éppen félelmükben. – Dimitri emberei egy órán belül átfésülik a környéket. Ez is igaz. – Vagyis ki kell jutnunk az erdőből. – Nem. Whitney kimerülten megállt, nekidőlt egy fának, majd lecsúszott a hűvös mohára, amely a gyökerek között nőtt. Amikor dühösen megpróbálta összeszedni magát, izmai vadul tiltakoztak. – Akkor mit fogunk csinálni? – kérdezte ellentmondást nem tűrően. – Felszívódunk? Doug összevont szemöldökkel bámult a messzeségbe. Nem figyelt sem Whitney-re, sem a fejük felett dübörgő helikopterre. Agyában lassan formát öltött egy terv. Egy igencsak kockázatos, sőt inkább vakmerő terv. A fák lombkoronája felé emelte a tekintetét. Pillanatnyilag más nem választotta el őket Remo .45-ösétől. Talán beválik. – Felszívódunk – suttogta. – Igen, pontosan ezt fogjuk tenni – guggolt le, és kinyitotta a hátizsákját. – Tündérport keresel? – Nem, hanem azt, hogyan menthetném meg az alabástromfehér popódat, cukorfalat – vette elő a kendőt, melyet Whitney még Antananarivóban vásárolt, és sietve a fejére tekerte. Az elrendezésével nem sokat törődött, sokkal fontosabbnak tartotta, hogy minél többet eltakarjon belőle. Whitney a földön ülve figyelte. – Viszlát, Whitney MacAllister, isten hozta, kedves madagaszkári öregasszony. Whitney igyekezett félrefújni egy, az arca elé lógó hajtincset, és összefonta a karját. – Most csak viccelsz. – Van jobb ötleted? Whitney egy pillanatig némán ült a fa alatt. Az erdő már korántsem volt olyan csendes, mint korábban. A fák fölött köröző helikopter megzavarta az állatokat, a rotorszél félrehajtotta a növényeket, így azok többé nem nyújtottak búvóhelyet. Némán kötötte össze a kendő két 102

sarkát az álla alatt, majd a szabad végeket hátradobta. Még egy rossz ötlet is több a semminél. Általában. – Oké, indulás – fogta meg a kezét Doug, és talpra segítette. – Még sok a dolgunk. Tíz perccel később megpillantotta, amit keresett. Egy sziklás, göröngyös emelkedő tetején, egy apró tisztáson néhány bambuszkunyhó állt. A domboldalt felperzselték és rizst telepítettek rá. A kunyhók mögött ápolt kiskerteket, felkarózott babot látott. Whitney egy üres kifutót és egy apró sufnit is észrevett, ahol csirkék kapirgáltak. A meredek hegyoldalon néhány gólyalábbal hozták egyenesbe az épületeket. Még ilyen messziről is látszott, hogy a szalmatetőkre ráfér a javítás. Nyaktörő lépcsősor vezetett a keskeny, kelet felé tartó ösvényhez. Doug meglapult a sövény mögött, és az élet jeleit kutatta. Whitney egyik kezével megtámaszkodott Doug vállán. Így egyensúlyozva nézett el a férfi feje felett. A tanya meglepően barátságosnak tűnt. Eszébe jutottak a merinák, és hirtelen kezdte magát biztonságban érezni. – Ott fogunk elbújni? – Abból hosszú távon nem származna semmi jó – vette elő Doug a látcsövét, majd lehasalt, és közelről is szemügyre vette a kunyhókat. Nem látott füstöt, sem mozgást az ablakok mögött. Semmi. Gyorsan döntött, és Whitney kezébe nyomta a látcsövet. – Tudsz fütyülni? – Hogy micsoda? – Fütyülni – füttyentette el magát halkan Doug. – Ennél sokkal jobban – tett Whitney egy kísérletet. – Szörnyű. Figyelj, és ha meglátsz valakit közeledni a kunyhókhoz, fütyülj. – Ha azt hiszed, hogy nélkülem… – Nézd, a zsákom is itt hagyom – kapta el Whitney haját, és egész közel húzta magához az arcát. – Felteszem, inkább az életet választod, mint a borítékot. Whitney higgadtan bólintott. – Pillanatnyilag az életem az első. Doug úgy érezte, saját magát hallja. – Akkor meg se moccanj! – Miért akarsz odamenni? – Ha madagaszkárinak akarjuk kiadni magunkat, szereznünk kell még néhány dolgot. – Szereznünk – vonta fel Whitney a szemöldökét. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ellopod. – Pontosan, cukorfalat. Te pedig falazni fogsz nekem. Whitney pillanatnyi megfontolást követően úgy döntött, tetszik neki az ötlet. Máskor vagy máshol talán sértőnek találja, hogy falaznia kell egy tolvajnak, de mindig azt vallotta, hogy az eseményeket a körülmények figyelembevételével kell értékelni. – Fütyülök, ha meglátok valakit. – Ezek szerint felfogtad. Húzd le a fejed. Nem szeretném, ha észrevennének. Remo itt köröz valahol a fejünk felett a helikopterrel. Whitney lehasalt, a szeme elé illesztette a messzelátót, és körülnézett. – Csak tedd a dolgod, Lord. Én is teszem a magamét. Doug gyorsan az ég felé pillantott, majd kapaszkodni kezdett a meredek domboldalon. A lépcsőket inkább elkerülte. Túlságosan nyílt terepen vezettek keresztül. Lába alól kavicsok 103

peregtek. Egyszer vissza is csúszott ötlábnyit, mielőtt megvetette a sarkát. Közben egy „B” tervet is kidolgozott arra az esetre, ha találkozik valakivel. Nem beszélte a nyelvet, és franciatolmácsát is maga mögött hagyta. Viszont lapult a zsebében néhány – igen kevés, gondolta zordan – bankjegy. Ha bekövetkezik a legrosszabb, akár meg is vásárolhatja, amit eredetileg fizetség nélkül akart elvinni. Egy pillanatra megállt és fülelt, majd rohanni kezdett a legközelebbi kunyhó felé. A kifinomult zárakat valamiért sokkal jobban szerette. Mindig elégedettséggel töltötte el, amikor rafináltabbnak bizonyult egy bonyolult lakatnál – vagy egy okos nőnél. Hátrapillantott, ahol Whitney várta. Vele még nem végzett. Pillanatok alatt kinyitotta a zárat, és belépett az ajtón. Whitney kényelmesen feküdt a puha aljnövényzetben, és Dougot figyelte a távcsövön keresztül. Mivel találkozásuk óta menekülésen kívül jóformán mást sem csináltak, nem igazán tudta értékelni lassú, körültekintő mozdulatait. Ennek ellenére lenyűgöző, gondolta, és megnyalta a felső ajkát. Eszébe jutott, ahogy a tavacskában Doug a karjai között tartotta. Sokkal veszélyesebb, mint kezdetben hitte. Amikor Doug eltűnt a kunyhóban, lassan körbefordította a távcsövet. Két ízben is látott mozgást, de mind a kétszer kiderült, hogy csak a szél, vagy valami állat. Egy sündisznóhoz hasonló teremtmény kacsázott ki a napfényre, majd felemelte a fejét, szimatolt egy keveset, és visszamászott a bozótba. Legyek dongása, vérszívó rovarok zümmögése ütötte meg a fülét. Ebből hirtelen rádöbbent, hogy már nem hallja a helikopter motorját, és gondolatban sürgetni kezdte Dougot. A tanya és a környék elég elhagyatottnak tűnt, mégis sokkal inkább madagaszkári benyomást keltett benne, mint az a falu, ahol jártak. Minden zöldellt és majd’ kicsattant az élettől. A magasban levél susogott. A távcsővel egyszer egy alacsonyan szálló, fogolyhoz hasonlatos madarat is sikerült megpillantania a tisztás felett. Érezte a fű és az árnyékban kihajtott virágok illatát. Könyöke lágy mohába mélyedt. Viszont a néhány yardnyira emelkedő hegyoldalt a szikláig lekoptatta az erózió. Hirtelen csend borult az erdőre. Titokzatos csend. Whitney ugyanazt érezte, mint amikor Doug először említette neki az ország nevét. Valóban csak néhány nap telt el azóta, hogy Doug fel és alá járkált a lakásában, miközben próbált kiudvarolni belőle némi pénzt? Ami előtte történt, már csupán távoli álomnak tűnt. Ki sem csomagolt, mégsem emlékszik semmi izgalmasra a párizsi útjából. Viszont amióta Doug beugrott a kocsijába, nem volt egyetlen nyugodt perce sem. Határozottan izgalmasabbá vált az élete. Tekintetét visszafordította a kunyhók felé, de a tanya éppen olyan nyugodtnak tűnt, mint korábban. Doug már lefelé ereszkedett a domboldalon. Nagyon ügyes a szakmájában. A keze gyors, a szeme éles, és roppant könnyedén mozog. Annak ellenére, hogy meg sem fordult a fejében a pályamódosítás, eltűnődött, milyen izgalmas lenne, ha Doug megtanítana neki egy-két fogást. Whitney ügyesnek tartotta magát és gyorsan tanult. Ez, és a személyiségéből áradó báj segítette, hogy befolyásos családja nélkül is sikeres legyen. Nem ugyanezekre a tulajdonságokra van szükség Doug játékában is? Talán a móka kedvéért kipróbálhatná magát tolvajként. Amúgy is a fekete a kedvenc színe.

104

A rövid angórapulóvere épp megfelelő lenne, és ha jól emlékszik, akad valahol egy fekete farmere is. Igen, amelyiknek az egyik szárát ezüstszegecsek díszítik. Fekete tornacipőt szerezni pedig igazán nem nagy ügy. Kezdetnek próbálkozhatna a családi birtokkal Long Islanden. A riasztórendszer elég bonyolult és összetett. Olyan bonyolult, hogy az apja rendszeresen okoz téves riasztásokat, és olyankor a szolgákat utasítja, hogy kapcsolják ki. Ha Douggal együtt meglátogatnák… Ott a Rubens, a két Ming korabeli ló, és az a rettenetes, tömör aranytál, amelyet az anyja kapott a nagyapjától. Kiválaszt néhány értékes darabot, majd szépen becsomagolva elküldi az apja New York-i irodájába. Ettől biztosan falnak megy az öreg. Whitney-t roppant mód szórakoztatta ez az ötlet. Ismét körbekémlelt a távcsővel. Keleten megmozdult valami. Ábrándozás közben csaknem átsiklott fölötte a figyelme. Hirtelen mozdulattal visszafordította és élesre állította a távcsövet. A három medve visszatér, gondolta. Úgy csípik nyakon Aranyhajat, hogy az ujja belelóg a zabkásába. Teleszívta a tüdejét, hogy füttyentsen, amikor hangot hallott a háta mögül. – Vagy kifüstöljük, vagy betereljük őket a csapdába – zörrentek meg közvetlenül Whitney mögött a levelek. – Így vagy úgy, de csupán eddig tartott Lord szerencséje – emelt fel a beszélő férfi egy whiskysüveget, és miután ivott, végigsimított az orrán, melyet Doug tört be még Manhattanben. – Én lövök először Lordra. – Én meg a nőre – kontrázott rá egy másik hang nyerítve. Whitney úgy érezte, mintha egy nyálkás kígyó csúszna végig a bőrén. – Perverz – gurgulázta az első, miközben áttörte magát az erdőn. – Eljátszadozhatsz vele, Barns, de ne feledd, hogy Dimitri egy darabban akarja. Viszont ami Lordot illeti, nem számít, hányfelé szeleteljük. Whitney tágra nyílt szemmel, kiszáradt szájjal feküdt a földön. Valahol olvasta, hogy az igazi félelem elködösíti az ember látását és hallását. Most ő is megtapasztalta. Úgy érezte, mintha nem is róla beszélnének. Ha bepillantanak a bozót mögé, azonnal észreveszik, ahogy a földön fekszik. Mint hús a pultban. Rettegve fordította fejét a kunyhók felé, de látta, hogy Doug nem sokat tehet érte. Bármelyik pillanatban kiérhet a nyílt terepre, és akkor Dimitri emberei olyan könnyen leszedik, mintha céllövöldében lennének. Viszont ha tovább marad, a madagaszkáriak rajtakapják, ahogy a kunyhóikat fosztogatja. Ne feledkezz meg a fontossági sorrendről, figyelmeztette magát Whitney. Jobb fedezéket kellett találnia, méghozzá a lehető leggyorsabban. Óvatosan felemelte a fejét, jobbra, majd balra fordította, és észrevett egy kidőlt fát saját maga és egy bokorcsoport között. Mielőtt átgondolhatta volna, mire készül, megragadta a két hátizsákot, és négykézláb iparkodva megindult a rönk felé. Amikor átgördült rajta, a bőrét lehorzsolta a kéreg, és hangos dobbanással ért földet a túloldalon. – Hallottál valamit? Whitney visszafojtotta a lélegzetét, és szorosan a fatörzs mellé lapult. Innen már a kunyhókat és Dougot sem látta, csak egy csapat rozsdaszín bogarat, ahogy néhány hüvelyknyire a fejétől befúrják magukat a halott törzsbe. Legyőzte undorát, és mozdulatlanná dermedt. Doug most magára van utalva. Akárcsak ő.

105

Az aljnövényzet susogása mennydörgésként dörömbölt a fülében. Torkát olyan erősen szorította össze a félelem, hogy beleszédült. Hogy a fenébe fogja elmagyarázni az apjának, hogy a madagaszkári dzsungelben elrabolta néhány bandita, miközben egy tolvaj társaságában kincset keresett? Az apjának sohasem volt humorérzéke. Az apja haragját már alkalma nyílt megtapasztalni, ellentétben Dimitri dühével, és az első sokkal inkább aggasztotta, mint a második. Csaknem ő is befúrta magát a fatörzsbe, akár a bogarak. Ismét zizegést hallott. Üldözőik abbahagyták a beszélgetést. Csendben cserkészték tovább a vadat. Whitney igyekezett elképzelni, ahogy közelednek feléje, majd mögé kerülnek, de a félelemtől valósággal megfagyott az agya. Olyan hosszan tartott a csend, hogy kövér izzadtságcseppek ültek ki a homlokára. Szorosan lehunyta a szemét, mint egy gyerek, aki még hisz abban, hogy ha nem látlak, te sem látsz engem. A vére összesűrűsödött, szívdobogása lelassult. Ebben az állapotban nem esett nehezére, hogy még levegőt se vegyen. A feje fölött valami tompán nekiütődött a fának. Lemondóan kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy fekete arcú, sima bundájú lemúr éppen őt bámulja. – Krisztusom – lehelte remegve, de nem jutott idő arra, hogy igazán megkönnyebbüljön. Hallotta a közeledő lépteket. Üldözőik már óvatosabban mozogtak. – Sicc! – sziszegte. – Tűnés – vágott pofákat a lemúr felé, miközben meg sem mert moccanni. Az állatot szemmel láthatóan nem sikerült megijesztenie. Inkább csak szórakoztatta. Ez abból is látszott, hogy a lemúr szintén elkezdett pofákat vágni. Whitney sóhajtva lehunyta a szemét. – Édes Jézus – erre a lemúr rikoltozni kezdett, mire a férfiak feléjük indultak. Hangos kiáltást hallott, majd lövés dörrent. A fatörzs hathüvelyknyire az arcától forgácsokra szakadt. – Idióta! – majd pofon csattant, amit nevetés követett. Ha nem a saját fülével hallja, Whitney el sem hiszi. Ettől a nevetéstől sokkal jobban megrémült, mint attól, hogy üldözik és lőnek rá. – Majdnem eltaláltam. Még egy hüvelyk, és kilyukasztom a kis gazfickót. – Aha, és a lövés hangjára Lord elszelel, mint a nyúl. – Szeretek nyúlra vadászni. A kis rohadékok valósággal megdermednek. Csak bámulják az embert, miközben meghúzza a ravaszt. – A francba! – és Whitney hallotta az undort a férfi hangjában. Csaknem rokonszenvezni kezdett vele. – Nyomás tovább. Remo azt akarja, hogy észak felé menjünk. – Kis híján elkaptam a majmot – és ismét az az undorító kacagás. – Még sohasem lőttem majomra. – Perverz. A beszéd és a visszhangzó nevetés távolodott. Lassan teltek a másodpercek. Whitney mozdulatlanul, némán hevert. Akár egy darab kő. A rovarok időközben úgy döntöttek, hogy a fatörzs mellett a karját is felfedezik, de Whitney még ekkor sem mert megmoccanni. Úgy döntött, akár napokat is eltölt ebben a helyzetben, ha kell. Amikor egy tenyér tapadt a szájára, összerándult, akár egy rugó. – Elszunyókáltál? – súgta a fülébe Doug, és amikor a lány szemébe nézett, látta, hogy félelmét felváltja a megkönnyebbülés, majd rögtön követi a mindent elsöprő harag. 106

Elővigyázatosságból még egy pillanatig nem vette el a kezét. — Csöndesen, cukorfalat. Még a közelben vannak. Amint Whitney szája szabaddá vált, a lányból rögtön kitört az elfojtott indulat. – Majdnem lelőtt egy nyihogó csúszómászó – sziszegte. Doug is látta a forgácsokat Whitney feje felett, de csak megvonta a vállát. – Azért úgy látom, jól vagy. – Ezt sem nem neked köszönhetem – söpörte le undorodva a karjáról a bogarakat Whitney. – Miközben Robin Hoodot játszottál, ocsmány alakok jártak a nyomomban, ocsmány pisztollyal a kezükben. Téged emlegettek. – A hírnév átka – dünnyögte Doug. Közel jutottak hozzájuk, pillantott ismét a golyó ütötte lyukra. Túlságosan közel. Nem számított, hányszor agyalt ki egy újabb tervet, vagy hányszor változtattak irányt, nem tudták lerázni. Doug tudta, milyen érzés, amikor üldözik az embert. Mit érez a vad, amikor a vadász megközelíti. Az erdő felé pillantott, és kényszerítette magát, hogy a helyén maradjon. Nem akart a győzelem kapujában veszíteni. – Mellesleg rettenetesen gyengén falaztál. – Inkább megköszönnéd, hogy nem keltettem fel a figyelmüket a fütyüléssel. – Nem sok hiányzott hozzá, hogy kínos helyzetbe kerüljek – elég a mellébeszélésből, határozta el Douglas. Térjünk vissza a lényegre. Még jobban igyekezniük kell, ha Dimitri ennyire megközelítette őket. – Ennek ellenére sikerült összeszednem néhány cuccot, mielőtt felfedeztek. – Látom – és Whitney elhatározta, bármennyire is örül, hogy egy darabban látja Dougot, ráadásul maga mellett, a férfi ezt sohasem tudhatja meg. – Itt volt az a lemúr, és… – hallgatott el Whitney, amikor észrevette az egyik tárgyat, melyet Doug a tanyáról hozott magával. – Mi – kérdezte, és a hangjából egyszerre sütött a sértettség és a kíváncsiság – az? – Ajándék – nyújtotta feléje Doug a szalmakalapot. – Bocs, de nem volt időm becsomagolni. – Ronda, és egyáltalán nem illik hozzám. – Széles a karimája – dobta Whitney fejére a kalapot Doug. – Zacskó helyett ez is megteszi. – Milyen kedves. – Ruhát is hoztam – lökte oda a durva, merev anyagból készült öltözetet, melynek színe leginkább a napszítta trágyára emlékeztetett. – Igazán, Douglas – emelte fel két ujjal az inget Whitney, és csaknem olyan undort érzett, mint amikor arra ébredt, hogy egy pók mászik a kezén. Végül is ami ronda, az ronda. – Ebben nem láthatnak meg. – Éppen ez a cél, cukorfalat. Whitney-nek eszébe jutott, ahogy a fatörzs, néhány hüvelykkel a feje mellett, szilánkokra hasad. Talán viselve valamivel jobban mutat, mint kézben. – Rajtad mi lesz, miközben én ezt a bájos modellt hordom? Doug elővett egy másik, kissé csúcsos szalmakalapot. – Roppant elegáns – fojtotta vissza Whitney a nevetését, amikor meglátta a hosszú, kockás inget és a bő gyapjúnadrágot is. – A házigazda szemmel láthatóan kedveli a rizst – jegyezte meg Doug, miközben magához mérte a ruhadarabokat. 107

– Nem akarom felemlegetni az előző álcád, de… – Akkor ne tedd – gyűrte golyóvá a ruhát Doug. – Reggel madagaszkári párrá fogunk változni, akik a piacra indultak. – Én szívesebben változnék madagaszkári nővé, akit az idióta bátyja elkísér a piacra. – Ne feszítsd túl a húrt. Whitney immár jóval magabiztosabban viselkedett. Megnézte a nadrágját. Kihasadt a térde, amikor átvetette magát a farönkön. Ez sokkal inkább bosszantotta, mint az, hogy csaknem golyót kapott a fejébe. – Nézd meg! – követelte ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha ez így megy tovább, nem marad egy tisztességes ruhám. Eddig tönkretettem már egy szoknyát, egy gyönyörű blúzt, és most ez is – dugta át három ujját a lyukon. – Most vettem Washingtonban. – Hoztam neked új ruhát, vagy nem? Whitney a földre dobott golyóra pillantott. – Vicces. – Később sopánkodj – javasolta Doug. – Most inkább azt áruld el, hallottál-e valamit, amiről nekem is tudnom kellene. Whitney izzó tekintettel mérte végig Dougot, majd a zsákjába nyúlt, és elővette a noteszét. – Hozzáírom a számládhoz a nadrágom, Doug. – Mennyi? – pillantott le Doug az összegre. – Nyolcvanöt dollár? Ki az a hülye, aki kiad nyolcvanöt dollárt egy nadrágért? – Te – közölte kedvesen Whitney. – Hálás lehetsz, amiért nem csaptam hozzá az adót. És most… – lökte vissza elégedetten a noteszt a zsákba. – Az egyik fickótól kirázott a hideg. – Csak az egyiktől? – Mármint a hangjától. Ahogy nevetett. Doug egy pillanatra megfeledkezett egyre növekvő adósságáról. – Barns? – Igen, ez az. A másik így hívta. Barns. Próbált lelőni egy édes kis lemúrt, és a golyója csaknem levitte az orromat – nyúlt vissza a hátizsákjába a kompaktjáért, hogy meggyőződjön, valóban nem esett semmi baja. Doug tudta, hogy Dimitri igencsak bízhat az eredményben, ha ennyire szabadjára engedte az ölebeit. Barns nem volt sem elég okos, sem elég ügyes ahhoz, hogy sokat dolgozzon neki. Nem pénzért vagy gyakorlatias okból ölt, hanem azért, mert szeretett gyilkolni. – Miről beszéltek? Mit hallottál? Whitney elégedetten bepúderozta az orrát. – Annyit világosan, hogy az első fickó igencsak szeretne elkapni. Abból, amit mondott, személyes bosszúnak tűnt. Ami Barnst illeti… – nyúlt idegesen Doug zsebébe, és kivett egy cigarettát. – Ő inkább engem akar. Ez diszkrimináció. Doug torkát elszorította a hirtelen rátörő indulat. Miközben a fulladással küzdött, elővett egy doboz gyufát, és meggyújtotta Whitney cigarettáját. Nem maradt már túl sok, ezért úgy döntött, megosztják ezt a szálat. Szó nélkül kivette a lány kezéből, és mélyen leszívta a füstöt. Még sohasem látta munka közben Barnst, de eleget hallott már róla, és amit hallott, az egyáltalán nem volt kellemes. 108

Barns szerette a nőket, és mindent, ami apró és törékeny. Keringett egy meglehetősen hajmeresztő történet arról, mit művelt egy szerencsétlen chicagói zsebessel – és mi maradt belőle, miután végzett. Miközben Whitney visszavette a cigarettát, Doug elnézte vékony, elegáns ujjait, és eltökélte, hogy Barns semmiképp sem teheti rá a mocskos kezét. Inkább ő maga fogja csuklóból levágni a kezét. – Mást? Whitney csak egyszer vagy kétszer hallotta Dougot így beszélni – amikor a puskát markolta, és amikor a torkát szorongatta. Mélyet szívott a cigarettából. Még akkor is könnyebben belement a játékba, amikor a férfi bosszús volt, hát még, amikor vidám. Ám egyáltalán nem tetszett neki, amikor ilyen jegesen villogott a tekintete. Eszébe jutott a washingtoni hotelszoba és a fiatal pincér fehér egyenruháján szétterült vörös folt. – Megéri mindez, Doug? Doug kitartóan figyelte a domboldalt, és amikor visszakérdezett, hangjában érződött a türelmetlenség. – Micsoda? – A szivárvány lábánál elásott kincs. Ezek az emberek holtan akarnak látni… te pedig csupán arra vágysz, hogy megtömd a zsebed arannyal. – Nem csak a zsebem, cukorfalat. Fürödni fogok benne. -– Akkor fürdés közben fognak lőni rád. – Akkor is elmondhatom, hogy elértem valamit – nézett Whitney szemébe. – Nem először kerülök fegyvercső elé. Évek óta mást sem teszek, csak menekülök. – És mikor akarsz megpihenni? – Ha már fel tudok mutatni valamit. Ezúttal megszerzem, amire vágyom. Igen – fújta ki Doug a füstöt. Hogyan tudná elmagyarázni, milyen érzés úgy felébredni, hogy az embernek nincs egyebe a magához való eszén kívül, mint húsz dollár a zsebében? Elhinné, ha azt mondaná, többre hivatott, mint a kisstílű tolvajlás? Okos és ügyes. Mindössze a megfelelő tőke hiányzik, hogy kezdjen valamit az életével. Márpedig az nagyon sok pénz. – Igen, megéri. Whitney egy pillanatig csak hallgatott. Tudta, sohasem lesz képes minden részletében megérteni a Dougot hajtó vágyat. Ahhoz előbb át kellene élnie. Ez nem egyszerű mohóság, amit már volt szerencséje megtapasztalni. Összetett és személyes, akárcsak az ember álmai, és akár egy hirtelen ötlet, akár valami mélyebb érzelem vette rá, hogy vele tartson, most már ő is nyakig belekeveredett. – Észak felé mentek. Az első alak azt mondta, ezt az utasítást kapták Remótól. Azt tervezik, vagy itt füstölnek ki bennünket, vagy beterelnek valami csapdába. – Logikus – beszélgetés közben úgy adogatták egymásnak az egyszerű cigarettát, mintha a legfinomabb kolumbiai árun osztoznának. – Vagyis ma éjjel itt maradunk. – Itt? – Amilyen közel csak lehet a kunyhókhoz anélkül, hogy kiszúrnának minket – nyomta el sajnálkozva Doug a filterig szívott cigarettát. – Pirkadatkor viszont azonnal indulunk tovább. Whitney megfogta a karját. 109

– Ennél többre vágyom. Doug hosszan végigmérte. Whitney-nek azonnal eszébe jutott, mi történt a vízesésnél. – Többre? Minél? – Üldöznek és lőnek rám. Pár perce úgy feküdtem a földön, hogy fogalmam sem volt, meddig tart még az életem – vett egy mély lélegzetet, hogy ne remegjen a hangja, de a tekintete nyugodt maradt. – Éppen úgy kockára teszem mindenem, mint te, Doug. Éppen ezért látni akarom azokat a papírokat. Doug már gondolt rá, hogy Whitney előbb-utóbb sarokba szorítja. Csak abban reménykedett, hogy közelebb lesznek a célhoz, amikor ez bekövetkezik. Hirtelen rádöbbent, hogy már nem keres kifogásokat. Úgy látszik, végül sikerült elfogadnia, hogy Whitney valóban a társa. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egyenlők. Doug a zsákjába nyúlt, feltúrta a borítékot, és előkereste a levelet, melyet eddig nem sikerült lefordíttatnia. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg nem olyan jelentős, mint a többi papír. Viszont elolvasni sem tudta. Végre valami hasznát veszi a lánynak. – Parancsolj – nyújtotta felé a gondosan műanyagba csomagolt írást, majd visszaült a földre. Óvatosan, bizalmatlanul méregették egymást, majd Whitney lefelé fordította a tekintetét, és olvasni kezdte az 1794 októberében kelt levelet. – Kedves Louise – kezdte. – Miközben írok, imádkozom, hogy a levelem jó egészségben találjon. Hiába járunk messze Franciaországtól, a hírek még itt, a távolban is utolérnek bennünket. Egy kis faluban élünk, ahol a legtöbben lesütött szemmel járnak az utcán. Úgy látom, sohasem menekülhetünk el teljesen a háború és az intrikák elől. Minden áldott nap várjuk a francia csapatokat, kiket egy másik királynő üldözött el az országból, de nem tudom eldönteni, féljek tőlük, vagy a keblemre öleljem őket. Ennek ellenére gyönyörű az ország. Közel a tenger, és reggelente lesétálok a partra Danielle-lel kagylót gyűjteni. Sokat nőtt az elmúlt néhány hónapban, sok mindent látott és hallott. Egyetlen anyának sem lenne szabad átélnie mindazt, amit neki kellett. Sokszor elmegy virágot szedni – soha, sehol nem láttam ezekhez hasonlókat. Gerald még mindig gyászolja a királynőt, de azt hiszem, idővel boldogok leszünk itt. Azért írok most, Louise, hogy könyörögve kérjelek: fontold meg újra a döntésed, és csatlakozz hozzánk. Már Dijonban sem lehetsz biztonságban. Porig égetett otthonokról, bebörtönzött és kivégzett emberekről beszélnek. Itt él egy fiatalember, aki azt a hírt kapta, hogy a szüleit elhurcolták Versailles melletti házukból, és felakasztották őket. Éjjelente veled álmodom, és nagyon féltem az életed. Szeretném magam mellett, biztonságban tudni a húgomat. Gerald nemsokára nyit egy boltot, én és Danielle pedig kertészkedni fogunk. Egyszerű életet élünk, ám itt nincs guillotine és nincs terror. Sok mindenről szeretnék beszélni veled, húgom, de nem merem levélben megírni. Csupán annyit mondhatok, hogy néhány hónappal a halála előtt a királynő maga elé hívatta Geraldot, és rábízott valamit. Azóta hatalmas teher nyomja a vállát. Franciaország és Marie egy darabkáját rejtegeti egy egyszerű faládikában, melytől nem tud szabadulni Könyörgök, ne ragaszkodj ahhoz, ami ellened fordult. Ne láncold a férjemhez hasonlóan a szíved olyasmihez, aminek már vége. Hagyd el Franciaországot, Louise. Az már a múlt. Utazz Diego-Suarezbe. Szerető nővéred, Magdaline. 110

Ezzel Whitney lassan leeresztette a papírt. – Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy mi ez? – Levél – csúsztatta vissza Whitney szeme láttára a borítékba. – Egy francia család ide menekült a forradalom elől. Más iratok megerősítik, hogy ez a bizonyos valaki inas volt Marie Antoinette mellett. – Ez nagyon fontos – suttogta Whitney. – Ahogy mondod. Minden papír fontos, mert mindegyik újabb részletet világít meg a képből. Whitney figyelte, ahogy Doug visszateszi a borítékot a zsákjába. – Ennyi? – Mit akarsz még? – csóválta Doug a fejét. – Persze sajnálom azt az asszonyt, de már jó ideje halott. Én viszont élek – tette kezét a csomagjára. – Ez a boríték pedig hozzásegít, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. – Az egy közel kétszáz éves levél. – Pontosan, és bármit is írtak le benne, abból már csak az a ládika létezik. A ládika, ami az enyém lesz. Whitney elnézte néhány pillanatig a férfit, csillogó szemét és érzéki száját, majd felsóhajtott és megrázta a fejét. – Nem egyszerű az élet, mi? – Nem – mosolyodott el, mert ezzel is szerette volna enyhíteni Whitney búskomor pillantását. – Ki akarná, hogy az legyen? Whitney úgy vélte, ráér gondolkodni. A többi papírt sem kezdte követelni. Most nem vágyott másra, csak pihenésre. Testileg és lelkileg is halálosan kimerült. Feltápászkodott. – Mi lesz a következő lépés? – A következő… – nézett körül Doug. – Egyelőre keressünk valami táborhelyet. Mélyen a fák között, a hegyoldalban állították fel a sátrat, majd megették a merináktól kapott húst és megitták a pálmabort. Nem raktak tüzet. Egész éjszaka felváltva őrködtek. Első ízben fordult elő, hogy alig szóltak egymáshoz. Falat emelt közéjük a veszély és a vízesésnél töltött pillanatok emléke.

A hajnal egyszerre hozott aranyló ragyogást, rózsaszín derengést és zöldellő párát az erdőre. A levegő úgy illatozott, hogy mindketten üvegházban érezték magukat. Vidám madárcsicsergés köszöntötte a felkelő napot. A földre és a levelekre kiült a harmat, és megtörte a levelek között átszűrődő keskeny napsugarakat. A világnak akad néhány szeglete, amely valóban olyan, mint a paradicsom. Whitney lustán, kényelmesen magához ölelte a mellette fekvő meleg testet, és felsóhajtott, amikor egy kéz megsimogatta a haját. Kényelmesen Doug vállára hajtotta a fejét, és tovább aludt. Miközben a lányt figyelte, Doug szinte teljesen elveszítette az időérzékét, de úgy vélte, a hosszú, feszült éjszaka után megengedhet magának ennyi lazítást. Igazi gyönyörűségnek találta Whitney-t. Álmában meglátta azt a szelídséget, melyet ébren minden erejével igyekezett leplezni. Általában a tekintete dominált, viszont most, hogy csukott szemmel feküdt, megcsodálhatta arca és tökéletes bőre szépségét. 111

Nincs az a férfi, aki ne szeretne bele. Doug világéletében azt hitte, hogy két lábbal áll a földön, ennek ellenére egyszer-kétszer maga is érezte, hogy meginog. Szeretkezni akart Whitney-vel. Lassan, kéjesen, egy hatalmas, kényelmes ágyon, selyempárnák között, gyertyafényben. Egyáltalán nem esett nehezére maga elé képzelni a helyzetet. Kimondhatatlanul vágyott rá, de sok mindent akart már élete során. Fontosnak vélte, hogy el tudja választani a megszerezhetőt az elérhetetlentől, és attól, amit csakis úgy szerezhet meg, ha fizet érte. Akarta Whitney-t, és tudta, hogy jó eséllyel meg is kaphatja, de az ösztönei előre figyelmeztették a következményekre. Egy Whitney-hez hasonlatos nő könnyedén kiveti a hálóját bárkire, hogy azután soha többé ne eressze el. Márpedig ő nem akarta lekötni magát, arra pedig végképp nem vágyott, hogy mások kössék le. Fogd a pénzt, és fuss, emlékeztette magát. Ezt a játékot így hívják. Whitney megmoccant és felsóhajtott álmában. Akárcsak Doug ébren. Tartania kell a három lépés távolságot. Kinyújtotta a kezét és megrázta a lány vállát. – Hasadra süt a nap, hercegnő. – Hmm? – simult Doughoz Whitney, mint egy doromboló cica. Doug még levegőt is csak óvatosan mert venni. – Kapkodd a csülköd, Whitney. Ez a mondat áttörte az álom sűrű függönyét. Whitney összevonta a szemöldökét, és kinyitotta a szemét. – Nem hiszem, hogy a fele kincs elég lenne ahhoz, hogy mindennap a te hangodra kelljen ébrednem. – Nem együtt fogunk megöregedni. Csak szólj, és bármikor visszafordulhatsz. Szorosan egymáshoz bújva aludtak, mint a szeretők egy szenvedélyes – vagy éppen szánalomból együtt töltött – éjszaka után. – Mégis, mit képzelsz, mit csinálsz? – vonta fel egyik elegáns szemöldökét Whitney. – Felébresztelek – felelt könnyedén Doug. – Különben is, te kezdtél el rám mászni, de nem hibáztatlak. Tudod, az én testemnek nagyon nehéz ellenállni. – Inkább annak, hogy elhelyezzek rajta néhány véraláfutást – ült fel Whitney, és megrázta a fejét. – Istenem! Doug villámgyorsan rávetette magát, hogy a testével takarja. Whitney még levegőt sem kapott. Akkor egyikükben sem tudatosult, de Doug életében ezen kívül nem nagyon akadt önzetlen gesztus. Úgy próbálta megvédeni a lányt, hogy közben nem törődött sem a saját épségével, sem a haszonnal. – Mi az? – Krisztusom, ezentúl rendszeresen bántalmazni fogsz? – sóhajtott fel Whitney lemondóan, majd egyenesen a fejük fölé mutatott. Doug óvatosan felpillantott. Tucatnyi lemúrt látott a fa tetején. Felfelé nyújtózkodtak, vékony karjukat az ég felé emelték. Úgy festettek, mint egy eksztázisba esett, pogány napimádó csoport. Doug megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Sok ilyen kis csibészt fogsz még látni – gördült le Whitney-ről. – Légy szíves, legközelebb ne üvölts, amikor belefutunk egybe. – Nem üvöltöttem – ült fel Whitney, karjával átfogta a térdét, és annyira lenyűgözte a látvány, hogy még bosszankodni is elfelejtett. – Mintha a kelő naphoz imádkoznának.

112

– Ezek szerint a legenda nem tűnik el – bólogatott Doug, s nekilátott a tábor lebontásának. Dimitri emberei hamarosan visszatérnek, és nem akarta, hogy megtalálják a nyomaikat. – Valójában csak melegednek. – Jobban tetszett a legendás magyarázat. – Helyes. Az új ruhád is legyen legendás – lökte oda neki Doug az előző nap lopott öltözéket. – Vedd fel, és vigyázz, nehogy kilógjon a valóság. – Ha már beszerző körúton voltál, hozhattál volna valami csinosabbat is. A selyem a kedvencem. El tudnám képzelni magam egy kék selyemruhában, kendővel a derekamon. – Vedd fel – ismételte meg Doug, és eltűnt. Whitney duzzogva megszabadult drága, finom, ám rongyokban lógó ruhájától, melyet még Washingtonban vett, és belebújt a térdig lógó, formátlan tunikába. – Talán egy szép, széles bőröv feldobja – dünnyögte. – Egy vörös öv, nagy csattal – simított végig mogorván a durva vásznon. A szegélyét egyenetlennek, a színét pedig egyszerűen reménytelennek találta. Tudta, hogy nem bálba készül, hanem az életéért fut, mégsem akart ilyen lomposnak kinézni. Leült a földre, és előkotorta a sminkkészletét. Legalább az arcával kezdeni akart valamit. Mire Doug visszatért, többféleképpen is felpróbálta a kendőjét, de egyikkel sem volt igazán megelégedve. – Semmi – közölte elégedetlenül. – Semmi nem áll jól ezzel a vacakkal. Szívesebben venném fel az inged és a nadrágod. Legalább… – hallgatott el, és Doug felé fordult. – Édes Istenem, az meg micsoda? – Egy disznó – közölte szabatosan Doug, miközben a visító állattal birkózott. – Azt én is látom, de minek? – Jól kiegészíti az álcát – kötötte egy fához a malac nyakában lógó kötelet Doug, mire az néhány további felháborodott visítást követően látszólag megnyugodott. – A zsákjainkat betesszük a lopott kosarakba. Teljesen úgy fogunk kinézni, mint két született madagaszkári, akik a vásárra igyekeznek – húzta le beszéd közben az ingét. – Miért kented össze az arcod? Életbevágó, hogy senki se lásson belőle többet, mint amennyi feltétlenül szükséges. – Még ebben a szemfedélben sem vagyok hajlandó úgy kinézni, mint egy vasorrú bába. – Nem hittem rólad, hogy ilyen hiú vagy – húzta elő Doug frissen szerzett ingét. – Szerintem semmi gond a hiúsággal – ellenkezett Whitney. – Tűrd a hajad a kalap alá. Az egészet. Whitney engedelmeskedett, majd félrefordult, amikor Doug lecserélte a nadrágját. A derekát egy darab kötéllel kötötte meg, hogy le ne csússzon. Majd Whitney visszafordult, és alaposan szemügyre vették egymást. Doug nadrágja bő ráncot vetett a derekánál, egy darabja csaknem a combjára lógott, míg a szára a bokájáig sem ért. A hátára terített kendő viszont jótékonyan leplezte a testfelépítését. Kalapja árnyékot vetett az arcára, és a haja nagy részét is eltakarta. Megteszi, gondolta Whitney. Egészen addig, amíg valaki nem nézi meg közelebbről. A bő lebernyeg elrejtette Whitney minden domborulatát. Csak a lábát és a bokáját hagyta szabadon, melyet Doug így is túl finomnak talált. Sebaj, gondolta. Az első adandó alkalommal bekenik porral és kosszal. A kendője viszont remek választásnak bizonyult: a nyakára tekerte, de a hátára, a karjára is bőven jutott az anyagból, és ez utóbbit nagyrészt el is takarta. 113

A szalmakalap valóban nem illett hozzá, és klasszikus szépségű, nyugati arcát is szabadon hagyta. – Így egy mérföldre sem juthatsz – jósolta borúlátóan. – Mire célzol? – Az arcodra. Krisztusom, mindenképpen úgy kell kinézned, mint aki most lépett le a Vogue címlapjáról? Whitney halványan elmosolyodott. – Igen. Doug elégedetlenül megigazította a lány kendőjét. Ötletesen feljebb húzta a nyakán, hogy az álla csaknem elveszett a redők között, majd mélyen a fejébe nyomta a kalapot, és elöl lehajtotta a karimáját. – Mégis, hogy a fenébe kell szerinted kinéznem? – fújta el a szája elől a kendőt Whitney. – Hogy kapok így levegőt? – Amikor kettesben vagyunk, nyugodtan hátratolhatod a kalapot – lépett hátra csípőre tett kézzel Doug, és hosszan végigmérte. Whitney teljesen alaktalannak, nemtelennek tűnt. Az arca elé tekert kendő jótékonyan elrejtette a kinézetét… egészen addig, amíg fel nem emelte a fejét, és haragosan feléje pillantott. – A tekintetét bármelyik igazi nő megirigyelheti, gondolta Doug. Emlékezetébe idézte, hogy a durva szövet alatt egy igencsak formás test rejtőzik. A kosarakba dobta a hátizsákokat, és a tetejükre szórta a maradék gyümölcsöt. – Ha kiérünk az útra, tartsd lehajtva a fejed, és mögöttem gyere. Mintha a tulajdonom lennél. – Úgy látom, ismered a helyi szokásokat a házasságot illetően. – Induljunk, még mielőtt úgy döntenek, megint átkutatják ezt a területet – helyezett el mindkét vállán egy-egy kosarat Doug, és megindult a lefelé vezető, keskeny ösvényen. – Nem felejtettél el valamit? – A disznót neked kell vezetned, szerelmem. Mivel belátta, hogy nincs más választása, eloldozta a kötelet, és rángatni kezdte maga mögött a makacs állatot. Végül is egyszerűbbnek találta, ha ölbe veszi, mint egy engedetlen gyereket. A disznó visított, röfögött, majd megnyugodott. – Gyere, Kicsi Douglas, apa elvisz bennünket a vásárra. – Okostojás – morgott Doug, de elvigyorodott, amikor maguk mögött hagyták a fákat. – Hasonlít rád – közölte Whitney, amikor csúszkálva megállt a lejtő alján. – Különösen az orra. – Keletre megyünk – és Doug úgy tett, mint aki nem is hallja a lány gúnyolódását. – Kis szerencsével napnyugta előtt elérjük a tengert. Whitney a disznóval hadakozva kereste lábával a lépcsőfokokat. – Krisztus szerelmére, Whitney, tedd már le azt az átkozottat. Neki is van lába. – Nem lenne szabad ilyen csúnyán beszélned a pici előtt – tette le finoman a malacot, és megrántotta a kötelét, mire az állat tántorogva megindult mellettük, így hagyták maguk mögött a hegyet, a bozótot és mindent, ami fedezéket nyújthat. A helikopterből valószínűleg pontosan úgy néznek ki, mint két helybéli. Viszont ha valaki közelebbről… – Mi lesz, ha belefutunk a tulajdonosokba? – pillantott a tanya felé Whitney. – Biztosan felismerik a ruhájukat és a disznót. 114

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – indult meg Doug a keskeny úton. Úgy ítélte meg, hogy Whitney lába egy mérföldön belül kellőképp koszos lesz. – Velük sokkal könnyebben dűlőre jutunk, mint a majmokkal, akiket Dimitri uszított ránk. Mivel az előttük álló út végtelennek tetszett, és a nap csak most vette a kezdetét, Whitney hajlott arra, hogy elhiszi, amit Doug mond.

Kilencedik fejezet Félóra elteltével Whitney rájött, hogy a kendő meg fogja fojtani. Mindig az volt a véleménye, hogy meleg napokon az ember viseljen minél kevesebb ruhát. Most viszont csapdába ejtette egy hosszú ujjú zsák, többyardnyi kendő, ráadásul még csak a harmincmérföldes út elején járt. Ellenben remekül fog mutatni az emlékirataiban. Utazások Malackával. Egyre jobban megkedvelte apró termetű barátját. Fejedelmien kacsázott, és időnként úgy forgatta a fejét, mint díszvendég a karneválon. Arra gondolt, vajon mit szólna egy túlérett mangóhoz. – Olyan ennivaló ez a malac – határozta el magát mégis a beszéd mellett. Doug lepillantott a disznóra. – Kisütve még ennivalóbb lesz. – Felháborító – mérte végig szikrázó tekintettel Whitney. – Ezt nem teheted. Valóban nem, gondolta Doug. Nem lenne hozzá gyomra. Viszont semmi okát nem látta, hogy Whitney-vel is tudassa, mennyire finnyás lett az utóbbi időben. Különben is, sokkal jobban szereti az előre csomagolt sonkát. – Ismerek egy receptet. Disznósült édes-savanyú mártásban. Megéri a saját súlyát aranyban. – Tartsd meg magadnak – vágta rá Whitney –, a kismalac a védelmem alatt áll. – Egyszer három hétig dolgoztam egy San Franciscó-i kínai étteremben. Amikor otthagytam a várost, magammal hoztam a világ legelőkelőbb rubin nyakláncát, egy nyakkendőtűt, melyet akkora fekete gyöngy díszített, mint egy rigótojás, és egy jegyzettömbnyi receptet – és mindebből mára már csak a receptek maradtak meg. Roppant finom ételeket készített a segítségükkel. – Az a titka, hogy egész éjjel pácolni kell a húst. Olyan puha lesz tőle, hogy valósággal elolvad a szájban. – Fogd be! – Fűszeres kolbászdarabok. Grillezve. – Te a gyomrodban hordod az eszedet. Ahogy távolodtak a hegyek, úgy lett az út egyre simább és szélesebb. A keleti síkságon buja növénytakaró zöldellt. Doug viszont túlságosan nyíltnak találta. Felpillantott az oszlopon lógó vezetékre. Ez is baj. Telefonon Dimitri sokkal gyorsabban osztogathatja parancsait az embereinek. De honnan? Délen van, és bármilyen gondosan is igyekezett eltüntetni, követi a nyomát? Mögötte jár, de egyre közeledik?

115

Mert abban Doug teljesen biztos volt, hogy követik őket. New York óta képtelen volt lerázni az üldözőit. Mégis… Megigazította vállán a kosarat. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Dimitri ismeri az úti célját, és türelmesen várja, hogy bezáruljon körülöttük a csapda. Ismét körülnézett. Nyugodtabb lenne, ha tudná, merről várja az ellenséget. Nem merte megkockáztatni, hogy előveszi a távcsövét, ennek ellenére messzire ellátott. Gondosan művelt földek vették körül őket. A lapályon könnyedén leszállhatott a helikopter. Mindenfelé virágok dacoltak a hőséggel. Az útról felemelkedő porfelhő betakarta az egzotikus szirmokat. A tiszta időben remek kilátás nyílott a tájra. Bárki könnyedén észrevehette a két alakot és a disznót a keleti úton. Doug remélte, hogy nemsokára összefutnak néhány utazóval, és csatlakozhatnak hozzájuk. Ámbár amikor Whitney-re pillantott, az is eszébe jutott, hogy ez korántsem lesz egyszerű feladat. – Mindenképpen úgy kell járnod, mint aki éppen a Bloomingdale’sbe igyekszik? – Hogy mondod? – kérdezett vissza Whitney. Időközben rájött, hogyan vezetheti kényelmesen a disznót, és úgy vélte, sokkal szórakoztatóbb társaság, mint egy kutya. – Túlságosan kihúzod magad. Próbálj alázatosabb lenni. Whitney elnézően felsóhajtott. – Douglas, lehet, hogy kénytelen vagyok rongyokban járni, és egy disznót vezetek kötélen, de ettől még nem alázkodom meg. Lazíts egy kicsit, és élvezd a sétát. Csodálatosan szép a táj, és vaníliaillatú a levegő. – Ott egy ültetvény. Rendszeresen gondozzák… egy ültetvényen gépkocsik is vannak. Viszont kockázatos lenne meglovasítani egyet. – Komolyan? – kancsalított fel a napra Whitney. A széles, zöldellő földeken apró pontnak látszottak a dolgozó emberek. – Ugye, a vanília olyan, mint a bab? – fecsegett. – Világéletemben szerettem azokat a fehér, karcsú, vaníliaillatú gyertyákat. Doug elnéző pillantással mérte végig. Fehér gyertya, fehér selyem. Majd figyelme visszafordult az ültetvény felé. Túl sokan dolgoztak odakint ahhoz, hogy megpróbáljon elkötni egy terepjárót. – Az időjárás is tipikusan trópusi, ugye? – törölte meg tikkadtan a homlokát a kézfejével Whitney. – A passzát hozza az esőt. Még nagyjából egy hónapig tart a forróság, de mi már nem leszünk itt, amikor beköszönt az esős évszak. – Még szerencse – dünnyögte Whitney, és arra gondolt, szinte látja, ahogy a forróság hullámokban emelkedik fel az útról. Maga is különösnek találta, de erről a nyári New York jutott az eszébe. Ott ugyanígy lehetett látni a járdáról felszálló meleget, miközben a levegő izzadtságtól és kipufogóbűztől terhes. Arra gondolt, milyen jólesne a tízórai a Palm Courtban. Tejszínhabos eperrel és nagy, magas pohárban felszolgált jeges kávéval. Megrázta a fejét és kényszerítette magát, hogy valami másra gondoljon. – Az ilyen napokat legszívesebben Martinique-en tölteném. – Ki nem? – kérdezett vissza mogorván Doug. Whitney úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Egy barátomnak van ott nyaralója. – Mérget vettem volna rá. – Talán te is hallottad már a nevét. Robert Madisonnak hívják. Kémregényeket ír. 116

– Madison? – döbbent meg Doug. – A Halak jegyében? Whitney-t lenyűgözte, hogy Doug ismeri a barátja legjobbnak tartott regényét. – Olvastad? – Aha – igazította meg ismét a csomagokat a vállán Doug. – Kicsit tovább jutottam, mint a Kutyafuttában. Ezt Whitney egyedül is kitalálta. – Ne morogj már annyit. Az a helyzet, hogy nagy rajongója vagyok Bobnak. Évek óta ismerjük egymást. Akkor költözött Martinique-re, amikor az adóhivatal befutott neki az Államokban. Vett egy gyönyörű tengerparti villát. Most legszívesebben ott ülnék a teraszán, a medence mellett, kezemben egy hatalmas pohár jeges Margaritával. Onnan figyelném a parton játszó félmeztelen férfiakat. Igen, ez valóban jobban illik hozzád, gondolta Doug bosszúsan. Úszómedence a teraszon, fülledt meleg, fehér egyenruhás pincérek, akik ezüsttálcán hordják körbe az italokat, miközben egy izmos, ám annál ostobább alak beolajozza a hátad. Ő maga is szolgált már fel italokat, és kenegette másnak a hátát, de nem merte kijelenteni, hogy az egyik kellemesebb a másiknál. – Mihez kezdenél egy ilyen forró napon, ha nem kellene semmit csinálnod? Doug kiverte a fejéből a félmeztelen, olajos hátú Whitney képét. – Ágyban maradnék – árulta el. – Egy tehetséges vörös társaságában, akinek zöld a szeme és nagy a… – Közönséges vagy – szakította félbe Whitney. – Közönségesek az ösztöneim. Whitney úgy tett, mint aki ásít. – Szerintem ebben is hasonlítasz a malackánkra. Nézd – folytatta, mielőtt Doug válaszolhatott volna. – Jön valami. Doug látta, hogy porfelhő kél mögöttük az úton. Megfeszítette az izmait, és jobbra-balra forgatta a fejét. Ha minden kötél szakad, akár futva is menekülhetnek a földeken át, habár nem valószínű, hogy így messzire jutnának. Ha nem válik be rögtönzött álcájuk, perceken belül véget ér az utazás. – Hajtsd le a fejed – szólt oda Whitney-nek. – És nem érdekel, mennyire bántja az érzékeny lelkedet, próbálj meg szerényen és alázatosan viselkedni. Whitney engedelmesen lehajtotta a fejét. Így már csak a kalap karimája alól látta Dougot. – Igen ám, de fogalmam sincs, hogyan kell. – Csak hajtsd le a fejed, és gyere tovább. A teherautó motorja életerősen zengett. A koszos festék ellenére látszott rajta, hogy viszonylag új. Doug olvasta, hogy az ültetvényesek közül sokan meggazdagodtak a vaníliából, a kávéból és a szegfűszegből. Ez a három növény remekül fejlődött ezen az éghajlaton. Amikor a teherautó közelebb ért hozzájuk, könnyedén megmozdította az egyik csomagját, így az eltakarta az arca nagy részét. A teherautó szinte lassítás nélkül robogott el mellettük. Doug nem tudott másra gondolni, csak arra, milyen gyorsan elérnék a tengert egy járművel. – Bevált – emelte fel Whitney vigyorogva a fejét. – Még csak felénk sem pillantottak. – Ha az ember nem viselkedik kihívóan, akkor általában észre sem veszik. 117

– Mély gondolat. – Inkább csak az emberi természetből következik – vágott vissza Doug, és még mindig sajnálta, hogy nem ő ült a kormánykerék mögött. – Sok szállodába bejutottam már egy vörös egyenkabát és a vakító mosolyom segítségével. – Fényes nappal fosztogattad a szállodákat? – Az emberek napközben általában nincsenek a szobájukban. Whitney fejcsóválva gondolkodott egy darabig. – Nem hangzik olyan izgalmasnak, mint behatolni ugyanabba a szobába, de éjjel, fekete öltözékben, amikor a lakók odabent alszanak. Ez már valami! – Naná. Tíztől húsz évig terjedő szabadságvesztés. – A kockázat hozzátartozik az izgalomhoz. Ültél már sitten? – Nem. Vannak apró örömei az életnek, melyeket sohasem akarok első kézből megtapasztalni. Whitney bólintott. Ez csak erősítette azt a meggyőződését, hogy Doug remekül csinálja azt, amit csinál. – Mi volt a legnagyobb szajréd? Annak ellenére, hogy vastag patakokban csorgott a hátán az izzadság, Doug elnevette magát. – Krisztusom, honnan veszed ezeket a kifejezéseket? A „Starsky és Hutch” ismétléséből? – Ugyan már, Douglas, legalább ezzel is telik az idő – és Whitney érezte, ha nem sikerült elterelni valamivel a figyelmét a gyaloglásról, a kimerültségtől ott esik össze az út szélén. Azt hitte, a hegyvidéknél már semmi sem lehet forróbb és kellemetlenebb, de alaposan melléfogott. – Biztosan akadt egy-két nagy fogás az életed során. Doug egy pillanatig csak nézte a hosszú, végtelen utat, de nem a port, a keréknyomokat vagy a kurta, déli árnyékokat látta. – Egy akkora gyémánt, mint az öklöd. – Egy gyémánt? – Whitney bolondult a gyémánt jeges csillogásáért, halovány színéért és hivalkodó megjelenéséért. – Aha. Nem csupán egyszerű kő volt, hanem minden gyémántok nagyapja. A legszebb, amit életemben láttam. A Sydney-gyémánt. – A Sydney? – torpant meg Whitney, és eltátotta a száját. – Istenem, hiszen az maga a negyvennyolc és fél karátnyi tökéletesség! Emlékszem, három… nem, négy éve kiállították San Franciscóban. Utána ellopták… – akadt el a szava, és látszott rajta, hogy Doug bejelentése mély benyomást tett rá. Valósággal lenyűgözte. – Te? – Ahogy mondod, cukorfalat – és Doug fölöttébb élvezte Whitney döbbent tekintetét. – A markomban tartottam a kicsikét – pillantott le üres tenyerére, melyet felsebzett az erdő, és még most is látta benne a drágakövet. – Esküszöm, éreztem a belőle áradó forróságot. Mintha egy forróvérű, rideg szőkeséget öleltem volna. Whitney tökéletesen megértette a Doug szavaiból áradó szenvedélyt. Amióta megkapta élete első gyöngysorát, szívesen viselt ékszert. Elégedettséggel töltötte el a magára aggatott jeges kövek tüzes ragyogása. Ám kiemelni a Sydney-t az üvegkalickából, melybe bezárták, kézbe venni és közelről csodálni a ragyogását… ennél fantasztikusabbat el sem tudott képzelni. 118

– Hogy csináltad? – Melvin Feinstein volt a társam. A Féreg. A Doug szája sarkában megjelent keserű ráncból Whitney sejtette, hogy a történet egyáltalán nem zárult happy enddel. – És? – Alaposan rászolgált a nevére. Négy láb hat hüvelyk magas, és esküszöm, még az ajtó alatt is képes bekúszni. Megszerezte a múzeum tervrajzát, de annyi esze már nem volt, hogy a riasztóval is elbánjon. Itt léptem be én a képbe. – Hatástalanítottad a riasztót. – Mindenkinek megvan a maga szakterülete – gondolt vissza Doug San Franciscóra, a ködös nappalokra és a hűvös éjszakákra. – Mindent figyelembe vettünk, amit csak lehet, és hetekig terveztük az akciót. Annak a múzeumnak volt a legjobb riasztója, amit valaha kikötöttem. Igazi gyönyörűség – mosolyodott el az emlék hatására. Hatalmas kihívást jelentett, de végül sikerrel járt. Egy számítógép sokkal érdekesebb lehet, mint a noteszbe írt mérleg. – A riasztók olyanok, mint a nők – folytatta merengve. – Magukhoz csalogatják az embert, kacsingatnak rá. Megfelelő tapasztalat és ügyesség birtokában rá lehet jönni, hogy mi a kedvencük. Mindez csak türelem kérdése – bólogatott. – Ha megfelelően közeledünk hozzájuk, bármit megkapunk, amire vágyunk. – Bájos hasonlat – pillantott Doug felé ridegen a kalap karimája alól Whitney. – Egyesek erre azt mondanák, hogy szeretsz eltérni a témától, amikor provokálnak. – Persze, de nincs ezzel semmi baj, ha egy lépéssel a kérdések előtt járok. – Inkább fejezd be a történetet, Douglas, mielőtt túlságosan eltávolodsz tőle. Doug gondolatban visszatért San Franciscóba, a betörés éjjeléhez, amikor vékony ködpászmák emelkedtek fel a földről. – A szellőzőn jutottunk be. A Féregnek sokkal könnyebb dolga volt, mint nekem. Kötélen kapaszkodtunk, mert még a padló is be volt riasztva. Én emeltem el a gyémántot. A Féreg mindig is ügyetlen volt, és amúgy sem érte volna el a vitrint. Hat és fél percig tartott, amíg átvágtam a biztonsági üveget. Whitney maga előtt látta a jelenetet. Doug feketébe öltözve lóg az üvegtárló felett, miközben alatta ragyog a gyémánt. – Sohasem találták meg. – Ahogy mondod, cukorfalat. Még a hátizsákomban lapuló könyvben is szenteltek neki egy rövid bekezdést – azt viszont már nem tette hozzá, hogy amikor elolvasta, egyszerre érezte magát elégedettnek és csalódottnak. – Ha sikerült ellopnod, hogyhogy nem egy martinique-i villában élsz? – Jó kérdés – csóválta a fejét Doug, és elhúzta a száját. – Igen, ez egy veszett jó kérdés. A markomban volt – suttogta maga elé, és a homlokába húzta a kalapját, de az éles fény még így is bántotta a szemét. – Egy percig átkozottul gazdag voltam – élte át újra Doug azt a mármár szexuális izgalmat, ami a vitrin fölött lógva vett rajta erőt. Amikor a kezébe fogta a gyémántot, úgy érezte, az egész világ a lába előtt hever. – Mi történt? A kép széthasadt, mint a gondatlanul csiszolt gyémánt. – Elkezdtünk kimászni. Említettem már, milyen ügyesen mozgott a Féreg a szellőzőben. Mire kiértem, már felszívódott. A kis gazember kilopta a zsákomból a követ, és eltűnt vele. 119

Ráadásul névtelenül értesítette a rendőrséget. Mire visszaértem a szállodába, tele volt a szobám nyomozókkal. Abban a ruhában kellett menekülnöm, ami éppen rajtam volt. Ekkor utaztam Tokióba. – Mi történt a Féreggel? – Legutóbb akkor hallottam róla, amikor vett egy jachtot, és berendezett a fedélzetén egy úszó luxuskaszinót. Egy szép napon… – hallgatott el egy pillanatra, majd megvonta a vállát. – Mindegy. Az volt az utolsó eset, hogy nem egyedül dolgoztam. – Egészen mostanáig – emlékeztette Whitney. Doug a lány szemébe nézett, és összevonta a szemöldökét. Madagaszkáron volt, és nyomát sem látta a hűvös ködpamacsoknak. Itt nem volt más, csak forróság, verejték és Whitney. – Egészen mostanáig. – Ha példát akarsz venni az egykori barátodról, jusson eszedbe, hogy itt nincs akkora lyuk, amin keresztülférsz. – Cukorfalat – fogta meg Whitney állát Doug. – Bennem megbízhatsz. – Kösz, de inkább nem. Némán bandukoltak. Doug újra átélte a Sydney elrablásának minden egyes mozzanatát. A feszültséget, a hidegvérű koncentrációt, ahogy lelassult a szívverése, és a borzongató izgalmat, amikor, ha csak egy pillanatra is, de a kezében tartotta a világot. Akkor megfogadta, hogy ez nem csupán egyszeri alkalom volt. Ezúttal nem a Sydney-re megy ki a játék, hanem egy ládikányi ékszerre, amely mellett eltörpül a San Franciscóban elvesztett gyémánt. Ráadásul most senki sem fogja elvenni tőle az első díjat. Sem egy karikalábú törpe, sem egy szőke cicababa. Túl sokszor foszlott már semmivé a kezében tartott szivárvány. Nem bánkódott, amikor a saját ostobasága vagy balszerencséje miatt veszítette el, de ha elég hülye ahhoz, hogy megbízzon valakiben… Mindig ez volt az egyik legnagyobb gondja. Lopott, de volt becsülete, és azt hitte, hogy mások is becsületesek vele szemben. Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy már megint üres a zsebe. Whitney is a gondolataiba merült. A Sydney nem valami másodosztályú vacak. A történet megerősítette a Douglas Lordról kialakult véleményét. A maga módján igenis van stílusa. Ráadásul mindennél jobban akarja a kincset, mármint ha egyáltalán létezik és megtalálják. Ez utóbbi óvatosságra intette. Szórakozottan rámosolygott a földeken feléjük futó két gyerekre. A szüleik biztosan dolgoznak. Vagy övék az ültetvény. Ennek ellenére az életük meglehetősen egyszerű. Érdekes. Időről időre vonzónak találta ezt az egyszerűséget. A ruha kényelmetlenül dörzsölte a vállát. Azért a luxuséletnek is megvannak a maga előnyei. Nem is kevés. A hátuk mögül felhangzó motorzajra mindketten összerezzentek. Mire megfordultak, a teherautó már csaknem beérte őket. Ha elfutnának, tíz yard előnyük sem lenne. Doug átkozta magát és a sofőrt, amikor az kihajolt az ablakon, és odakiáltott nekik. Ez a teherautó is új volt, akárcsak az, amivel korábban találkoztak, nem pedig rozoga roncs, mint a merinák terepjárója. Simán járt a motor, miközben megállt az út közepén. A platót megtöltötte a temérdek áru. Akadt ott kosár, mindenféle edény, de még asztal és szék is. Egy utazó kereskedő, gondolta Whitney, miközben a kínálatot mustrálta, és eszébe jutott, hogy mindig is szeretett volna egy színes agyagtálat. Remekül mutatna az asztalon néhány kaktusz mellett. 120

A sofőr biztosan egy betsimisakara, gondolta Doug. Egyszerre mutatta a helyiek és az európaiak jellegzetességeit. Teli szájjal vigyorogott, és integetve jelezte, hogy jöjjenek közelebb. – Mit csináljunk? – lehelte Whitney. – Azt hiszem, stoppolni fogunk, cukorfalat, akár akarjuk, akár nem. Bízzunk a franciatudásodban és a vonzerőmben. – Maradjunk inkább a franciatudásomnál – feledkezett meg Whitney a szerénységről, és odalépett a teherautóhoz. A kalap karimája alól pislogva rámosolygott a teherautó vezetőjére, és előadott egy hirtelenjében kitalált történetet. Azt mondta, a hegyekben élnek a férjével, noha ennél a szónál nyelt egy nagyot, és most az ültetvényükről a tengerpartra igyekeznek, a családjához. Mert megbetegedett az anyja. Észrevette, hogy a sofőr kíváncsian méregeti sötét szemével a kalap alatt is sápadtan világító arcát. Erre azonnal elhadart egy magyarázatot, ki sem billent a ritmusból. A sofőr elégedetten mutatott az ajtóra. Elárulta, hogy ő is a partra megy, és szívesen elviszi őket. Whitney lehajolt, és felemelte a malacot. – Gyere, Douglas, találtunk egy új vezetőt. Doug biztonságba helyezte a platón a kosarakat, majd bemászott Whitney mellé a vezetőfülkébe. Jól tudta, hogy a szerencsének mindig két oldala van, akár az éremnek. Remélte, hogy ezúttal a jó oldalával fordult feléjük. Whitney úgy fektette az ölébe a malacot, mint egy apró, elcsigázott gyereket. – Mit mondtál neki? – kérdezte Doug, miközben vigyorogva a sofőr felé biccentett. Whitney sóhajtva nyugtázta, hogy nem kell többet gyalogolniuk, és kényelembe helyezte magát. – Azt, hogy a tengerpartra megyünk, mert az anyám megbetegedett. – Sajnálattal hallom. – Valószínűleg a halálos ágyához sietünk, szóval próbálj némi komolyságot erőltetni magadra. – Az anyád sohasem kedvelt. – Ez most nem számít. Amúgy valószínűleg azért, mert azt akarta, hogy Tad felesége legyek. Doug elhallgatott, de csak annyi időre, amíg megkínálta a sofőrt cigarettával. – Miféle Tadhez? Whitney élvezte, hogy sikerült komor kifejezést varázsolnia Doug arcára. Végigsimított a szoknyáján. – IV. Tad Carlyse-hoz. Ne légy féltékeny, darling. Elvégre téged választottalak. – Még szerencse – dünnyögte Doug. – Mivel magyaráztad ki, hogy nem vagyunk bennszülöttek? – Én francia vagyok. Az apám hajóskapitány volt, aki a parton telepedett le. Te tanár vagy, aki a szünetben ide utazott. Egymásba szerettünk, és a család akarata ellenére összeházasodtunk. Most a hegyekben élünk, egy apró ültetvényből. Ja, amúgy angol vagy. Doug átgondolta, és rájött, hogy ennél kerekebb történetet maga sem tudott volna kitalálni. – Jó ötlet. Mióta vagyunk házasok? – Nem tudom. Miért? 121

– Tudni akarom, hogy szeretlek még, vagy már untatsz? Whitney összevonta a szemöldökét. – Nyald ki! – Szerintem nyilvánosan még friss házasként sem lennék erre hajlandó. Whitney lehunyta a szemét, miközben alig tudta visszafojtani a torkából feltörő vihogást. Azt játszotta, hogy egy kényelmes limuzinban utazik. Néhány pillanat múlva a feje Doug vállára csuklott. A disznó halkan hortyogott az ölében. Azt álmodta, hogy egy gyertyafényes, vaníliaillatot árasztó szobában vannak Douggal. Vékony, fehér selyemruhát viselt, amely láttatni engedte teste körvonalait. Doug feketében volt. Látta, hogy Doug tekintete egy pillanatra elsötétedik, mielőtt szája az ajkára tapad, és gyakorlott kezével végigsimít rajta. A lába nem is érintette a padlót, súlytalanul lebegett – ennek ellenére még a ruhája ráncait is tisztán érezte. Doug mosolyogva távolabb lépett tőle, és a pezsgősüveg felé nyúlt. Álmában még az üvegben gyöngyöző buborékokat is tisztán ki tudta venni. Doug kihúzta a dugót. Dobhártyarepesztő durranás hallatszott. Amikor ismét odanézett, már csak egy törött üveget tartott a kezében. Az ajtót eltorlaszolta egy férfi árnya. A kezében megcsillant valami. Keskeny, sötét alagúton másztak keresztül. Valósággal fürdött az izzadtságban. Tudta, hogy egy kanyargós csatorna belsejében járnak, ennek ellenére minden olyan volt, mint annak a bizonyos barlangnak a bejárata – sötét, nedves, és fojtogató. – Csak még egy kicsit tarts ki. Hallotta, hogy Doug beszél hozzá, és ebben a pillanatban apró fénypontot pillantott meg a távolban. Egy hatalmas gyémánt csillogott. A sötét alagutat egy pillanatra erős, már-már áhítatos fény töltötte meg, majd kialudt, és egyedül találta magát a kopár hegytetőn. – Lord, te szemétláda! – Ébresztő, és mosolyogj, szépségem. Itt a végállomás. – Te féreg – motyogta Whitney. – Nem illik így beszélni a férjeddel. Amikor Whitney kinyitotta a szemét, egyenesen Doug vidám arcába bámult. – Te szemét… Doug egy szenvedélyes csókkal vágta el a szitokáradatot. Amikor végül elvette a száját, finoman bele is csípett. – Azt hiszik rólunk, hogy szeretjük egymást, cukorfalat. Barátságos sofőrünk pedig ha nem is beszél angolul, a káromkodásokat azért ismerheti. Whitney szédelegve lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. – Álmodtam. – Aha, és abból, amit hallottam, nem lehetett túlságosan kellemes – ugrott le Doug, és levette a kosarait a platóról. Whitney megrázta a fejét, majd kinézett a szélvédőn. Egy várost látott maga előtt. Igaz ugyan, hogy aprócska, és halszagú a levegő, ennek ellenére mégiscsak város. Whitney olyan izgatottan ugrott ki a fülkéből, mintha Párizsba érkezett volna meg egy áprilisi reggelen. Minden városban akad szálloda, a szállodában fürdőkád, forró víz és igazi ágy. – Csodálatos vagy, Douglas! – ölelte szorosan magához. A közéjük szorult malac kétségbeesetten sivalkodott. 122

– Jézusom, Whitney, tiszta malac leszek! – A csodálatosnál is csodálatosabb – ismételte meg, miközben összevissza csókolta. – Izé… – és Doug azt vette észre, hogy a keze kényelmesen megpihen Whitney derekán. – Egy perce még féreg voltam. – Egy perce még fogalmam sem volt arról, hol vagyunk. – És most tudod? Mert akkor nekem is elárulhatnád. – Egy városban – szorította magához a disznót Whitney, és boldogan forgott körbekörbe. – Hideg víz, meleg víz és igazi, rugós ágy. Hol a szálloda? – árnyékolta be tenyerével a szemét. – Figyelj, nem terveztem, hogy maradunk… – Ott! – kiáltott fel diadalmasan Whitney. A tiszta, minden cicomát nélkülöző épület sokkal közelebb állt egy fogadóhoz, mint egy igazi szállodához. Az Indiai-óceán partján épült várost főleg halászok és hajósok lakták. A partot magas gát védte az ártól. Sok hálót is láttak a napon száradni. Pálmafák, hatalmas narancsvirágok és mindenféle indák nőttek a deszkafalak mentén. Az egyik telefonpózna tetején sirály fészkelt. Az egyenes tengerparton nem épült kikötő, de a kisváros szemmel láthatólag így is vonzott néhány turistát. Whitney már köszönetet mondott a sofőrnek. Doug maga is meglepődött, de nem volt szíve elárulni a lánynak, hogy nem maradnak itt. Úgy tervezte, hogy felfrissítik a készleteiket, keresnek valami fuvart, és folytatják az útjukat. A lány mosolyát látva végül mégis úgy döntött, egy éjszaka senkinek sem árthat. Ha Dimitri a közelében jár, legalább falhoz vetheti a hátát. Tehát a következő lépés valami menedék keresése és néhány óra pihenő. Felkapta a kosarakat. – Búcsúzóul add oda neki a malacot. Whitney még egyszer, utoljára a sofőrre mosolygott, majd átvágott az úton. Talpa alatt ropogott a durva kaviccsal elkeveredett kagylóhéj. – Képes lennél odalökni az elsőszülöttünket egy házalónak, Douglas? Én arra gondoltam, hogy eladhatnánk inkább a cigányoknak. – És én még azt hittem, kezdesz kötődni hozzá. – Te is megkedvelnéd, ha nem csak a hasaddal törődnél. – De most mi a fenéhez kezdünk vele? – Keresünk neki egy tisztességes otthont. – Whitney – fogta meg a lány karját Douglas a fogadó előtt. – Nem valami ölebről beszélsz, hanem egy darab szalonnáról. – Csitt! – ölelte magához óvón a disznót Whitney, és belépett az ajtón. Csodálatosan hűvös levegő fogadta őket, a mennyezeten forgó ventilátorok a Casablancára emlékeztettek. A falakat vakító fehérre festették, és a sötét, repedezett deszkapadlót is fényesre súrolták. Az előteret csupán néhány gyékényből font falvédő díszítette. Egypár ember ült az asztalok mellett sört kortyolgatva. Csodálatos illat ütötte meg Whitney orrát, mire a hátsó ajtó felé irányította a lépteit. – Párolt hal – morogta Doug, s megkordult a gyomra. – Hasonlít a bouillabaisse-ra, csak rozmaringgal készül – hunyta le a szemét. – És kevéske fokhagymát is érzek. Whitney szájában összefutott a nyál. Nagyot nyelt. – Együnk. 123

Idős asszony lépett az ajtóhoz, és megtörölte a kezét valaha fehér, de a használattól már minden színben játszó kötényében. Arcát mély ráncok barázdálták, és a kezén is meglátszott, hogy dolgos életet él, a haját éppolyan vidám fonatokba rendezte, mint egy fiatal lány. Végigmérte Whitney-t és Dougot, de a malacot csupán egy pillantásra méltatta, majd erős akcentussal, de angolul szólalt meg. Ennyit az álruháról, gondolta Doug. – Szobát akarnak? – Szeretnénk – szakította el nagy nehezen a tekintetét Whitney az asszony mögött nyíló ajtóról, ahonnan a csodás illat áradt. – A feleségemmel kivennénk egy fürdőszobás szobát egy éjszakára, és vacsorát is kérünk. – Két személy? – nézte meg az asszony ismét a malacot –, vagy három? – Az út mellett találtuk – rögtönzött Whitney valami elfogadható magyarázatot. – Nem akartam ott hagyni. Talán ismer valakit, aki a gondját viselné. Az asszony úgy méregette a malacot, hogy Whitney ösztönösen egyre jobban szorította magához, majd elmosolyodott. – Az unokám majd gondozza. Hatéves, de megbízható – nyújtotta ki a kezét, mire Whitney vonakodva bár, de odaadta az állatot. A nő a hóna alá kapta, majd a zsebébe nyúlt, és előkotort egy kulcsot. – Ez jó szoba. A második ajtó az emeleten. Isten hozta magukat. Whitney figyelte, ahogy visszamegy a konyhába. – Ugyan már, cukorfalat, minden szülő életében eljön a pillanat, amikor el kell engednie a gyerekét. Whitney szipákolva tette a lábát az első lépcsőfokra. – Ajánlom, hogy ne kerüljön fel az étlapra! A szoba még annál a barlangnál is sokkal szűkebbnek bizonyult, amelyben eltöltöttek egy éjszakát. A falon néhány, a tengert ábrázoló festmény függött. Az ágyat gondosan foltozott, virágmintás takaró óvta. A bambuszfüggönnyel elválasztott fürdőszoba pedig csupán egy közepes szekrény méretével büszkélkedett. – Ez maga a mennyország – jelentette ki Whitney, és hasra vetette magát az enyhén halszagú ágyon. – Nem vagyok annyira jártas a mennyei dolgokban, hogy ezt meg tudjam ítélni – vizsgálta meg Doug a zárat –, de megteszi. – Órákig fogom áztatni magam a kádban. – Rendben, te mész elsőnek – dobta le Doug a két kosarat a padlóra. – Addig körülnézek, és megpróbálok keríteni valami járművet, amin folytathatjuk az utat. – Örülnék egy szép Mercedesnek – sóhajtott fel Whitney, és a karjára hajtotta a fejét. – De szekérrel, és egy elébe fogott háromlábú pónival is megelégszem. – Lehet, hogy találok valamit a kettő között – vette ki a hátizsákjából a borítékot Doug, és mivel nem sok választása maradt, felerősítette belülről az inge hátára. – Ne használd el az összes meleg vizet, cukorfalat. Visszajövök. – Egy füst alatt nem néznél utána a szobaszolgálatnak? Nem szeretem, ha késik a szendvics – és amikor meghallotta, hogy Doug mögött becsukódik az ajtó, kényelmesen elterpeszkedett az ágyon. Nagyon fáradt volt, ennek ellenére úgy döntött, hogy első a fürdés. Felállt, levette a hosszú pamutruhát és a padlóra dobta.

124

– Részvétem az előző tulajdonosodnak – dünnyögte, majd a szoba túlsó felébe hajította a szalmakalapot. A haján megcsillant a napsugár. Vidáman ütközésig csavarta a meleg vizes csapot, majd előkereste a zsákjában rejtegetett habfürdőt, és belemerült a gőzölgő vízbe. – Mennyország – ismételte meg, és lehunyta a szemét. Doug gyorsan felderítette a városkát. Talált néhány boltot a kirakatukban a helyi kézműipar remekeivel. A verandán cápaállkapcsok sorakoztak. Színes függőágyak lógtak a kampókon. A helybeliek szemmel láthatóan hozzászoktak a turistákhoz, és tudták, hogy előszeretettel vásárolnak olyasmit, aminek nem veszik hasznát. Ahogy közeledett a mólóhoz, egyre erősebbé vált a halszag. Odaérve megcsodálta a hajókat, a gondosan elrendezett kötéltekercseket és a száradni kiakasztott hálókat. Ha nem félne attól, hogy megromlik, akár halat is lophatna. Ha az ember ért hozzá, néhány halszelet és egy tábortűz segítségével valóságos csodát tehet. Először viszont a másnapi indulásról kell gondoskodnia. Már korábban felmerült benne, hogy leggyorsabban a tengeren tudnák megtenni az utat. Az útikönyvben talált térkép szerint a Canal de Pangalane-sen eljuthatnának egészen Maroantsetráig, és gyalog mennének tovább. A párás, forró dzsungelben sokkal nagyobb biztonságban érezné magát. A csatornánál nincs jobb. Mindössze egy hajót és egy kapitányt kell találnia, aki érti a dolgát. Megpillantott egy apró boltocskát, és elindult feléje. Napok óta nem volt újság a kezében, és úgy döntött, most akkor is vesz egyet, ha Whitney-t kell megkérnie a fordításra. A kilincs után nyúlt, és hirtelen úgy érezte, eltévedt. Odabentről megütötte a fülét Pat Benatar eltéveszthetetlen hangja. – Teríts le! – énekelte kihívóan, miközben Doug belökte az ajtót. Magas, vékony férfi állt a pult mögött. Sötét bőrén izzadtságcseppek csillogtak. Éppen a hordozható magnóból áradó zenére táncolt, és eközben buzgón tisztogatta az egyik oldalablakot. – Lődd eeel! – visította együtt az énekesnővel, majd megfordult, amikor meghallotta a Doug mögött becsapódó ajtót. – Jó napot – köszöntötte erős francia-akcentussal, és felvillantotta fiatal, megnyerő vigyorát. Kifakult pólóján a New York-i Egyetem felirat már jobb napokat is látott. Háta mögött a polcon apró csecsebecsék, szövetek, dobozok és üvegek sorakoztak. Egy nebraskai szatócsbolt sem büszkélkedhet különb választékkal. – Valami szuvenírt keres? – NYE? – kérdezte Doug, miközben közelebb lépett a fapadlón. – Amerika! – halkította le tisztelettudóan a bömbölő zenét a fiatalember, majd kitárta a karját. – Az Államokból jött? – Aha. New Yorkból. Az eladó arca felragyogott, mint a tűzijáték. – New York! A bátyám – rángatta meg a pólóját – ott jár egyetemre. Diákcsere. Ügyvéd lesz belőle. Igen, uram. Penge az agya. Lehetetlen volt nem mosolyogni rajta. Doug elkapta a kezét, és megrázta. – Doug Lord vagyok. -Jacques Tsiranana. Amerika – engedte el vonakodva Doug kezét. – Jövőre én is megyek. Ismeri a Sohót?

125

– Aha – és Doug csak ebben a pillanatban döbbent rá, mennyire hiányzik neki. – Aha, ismerem. – Itt a fotója – nyúlt be a pult mögé, és elővett egy gyűrött fényképet, amelyen magas, izmos fiatalember állt farmerben a Tower Records épülete előtt. – Ő vette fel a kazettáimat. Amerikai zene – jelentette ki. – Rock and roll. Szereted Benatart? – Jó a hangja – bólintott rá Doug, miközben visszaadta a fényképet. – Mit keres itt, amikor a Sohóban is lehetne? Doug megrázta a fejét. Volt idő, amikor ő is ugyanezt kérdezte magától. – Az izé… Utazgatunk a feleségemmel. A part mentén, felfelé. – Vakációznak? – vetett egy gyors pillantást Doug ruhájára, akinek az öltözéke inkább illett egy alázatos helybéli földműveshez, de a tekintete tiszteletet parancsolt. – Aha, olyasmi – leszámítva a fegyveres üldözőiket és a menekülést. – Arra gondoltam, örülne egy kis hajókázásnak ezen a festői csatornán. – Szép ország – helyeselt Jacques. – Milyen messze mennek? – Ide – vette elő zsebéből a térképet Doug, és végighúzta ujját a tervezett útvonalon. – Fel, egészen Maroantsetráig. – Egy kis hajókázás – dünnyögte Jacques. – Ez egy kétnapos út. Két hosszú nap. A csatornában nehéz navigálni – villantotta meg a fogsorát. – Tele van krokodillal. – A feleségem kemény nő – jelentette ki határozottan Doug, miközben eszébe jutott Whitney finom és érzékeny bőre. – Az a fajta, aki szeret kempingezni és szabad tűzön főzni. Szükségünk van egy erős hajóra és egy jó vezetőre. – Amerikai dollárral fizetnek? Doug összevonta a szemöldökét. Úgy tűnik, valóban mellé pártolt a szerencse. – El lehet intézni. Jacques a feliratra bökött a pólóján. – Akkor elviszem magukat. – Van hajója? – Enyém a város legjobb hajója. Magam építettem. Száz dollár? Doug megnézte a fiú kezét, és látta, milyen kérges és erős. – Ötven előre. Reggel nyolckor indulunk. – Akkor a feleségének reggel nyolctól része lesz a festői látványban. Mindeközben Whitney-nek fogalma sem volt a rá váró örömökről. A kádban ült, és félig már aludt. Minden egyes alkalommal, amikor a víz hűlni kezdett, kinyitotta a meleg vizes csapot. Úgy érezte, akár az egész éjszakát el tudná így tölteni. A kád hátsó szélére hajtotta a fejét, vizes haja csaknem a földig lógott. – Világrekordra készülsz? – szólalt meg Doug a háta mögött. Whitney összerezzent és levegő után kapkodott. A víz csaknem kiloccsant a földre. – Nem kopogtál – hányta Doug szemére. – Különben is bezártam az ajtót. – Én pedig kinyitottam – felelt könnyedén Doug. – Néhanapján kell egy kis gyakorlás – és meg sem várva a választ beledugta ujját a vízbe. – Finom az illata – pillantott végig a felszínén. – Úgy látom, kezdenek eltűnni a buborékok. – Pár percig még kihúzzák. Miért nem szabadulsz meg végre ettől a nevetséges öltözéktől? Doug elvigyorodott, és nekilátott kigombolni az ingét. 126

– Azt hittem, már sohasem kérdezed meg. – Mármint a függöny túloldalán – mosolygott Whitney, a víz színe fölé emelte a nagylábujját, és alaposan szemügyre vette. – Mindjárt kiszállok, és akkor te következel. – Kár leengedni ezt a finom, meleg vizet – dugta be a kádba a kezét Doug, és Whitney fölé hajolt. – Ezen is osztoznunk kellene, ha már egyszer társak vagyunk. – Úgy gondolod? – kérdezte Whitney nyugodtan, miközben Doug szája csak hajszálnyira járt az övétől. Egyik vizes ujjával végigsimított a férfi arcán. – Mit forgatsz a fejedben? – Van egy… – érintette meg finoman a lány ajkát a szájával Doug – befejezetlen ügyünk. – Ügyünk? – nevetett fel Whitney, s a keze lecsúszott Doug nyakára. – És most akarod befejezni? – rántott rajta egyet. Doug elveszítette az egyensúlyát, és belecsobbant a kádba. A víz ezúttal valóban kiloccsant a padlóra. Doug a habot törölgette az arcáról, s Whitney úgy vihogott, akár egy diáklány. – Remekül nézel ki. Doug igyekezett a víz színe fölött tartani magát, de összeakadt a lábuk. – Látom, szeretsz játszani. – Olyan édes vagy – nyújtotta át Whitney nagylelkűen a szappant, és amikor látta, hogy Doug dörzsölni kezdi vele az ingét, ismét elnevette magát. – Segíthetek? – és mielőtt Whitney akár gondolni tudott volna a védekezésre, Doug végighúzta a szappant a nyakától egészen a derekáig. – Ha jól emlékszem, tartozol egy hátmosással. Whitney vidáman kivette a kezéből a szappant. – Miért nem… Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Hirtelen mindketten elhallgattak. A testük megfeszült. – Meg se moccanj! – suttogta Doug. – Nem is akartam. Doug kimászott a kádból. Mindenfelé folyt belőle a víz. Cuppogó cipővel ment a hátizsákjához, és megmarkolta elrejtett pisztolyát. Azóta nem tartotta a kezében, amióta elhagyták Washingtont. Még az érintését is gyűlölte. Dimitri ennél jobban nem is tudná sarokba szorítani őket. Doug a háta mögött álló ablak felé pillantott. Csupán néhány másodperc, és odakint lehetne. Majd a bambuszfüggönyre tévedt a tekintete. Whitney meztelenül, teljesen kiszolgáltatva ült a lassan hűlő vízben. Doug lemondóan fordította vissza fejét az ablak és a menekülés felé. – A francba. – Doug… – Csönd! – lépett az ajtó mellé, pisztollyal a kézben. Úgy vélte, itt az ideje, hogy ismét próbára tegye a szerencséjét. – Igen? – Sambirano kapitány. Rendőrség. Szolgálatára. – A francba – ismételte meg Doug, és gyorsan körülnézett, majd a háta mögött az övébe dugta a pisztolyt. – Láthatnám a jelvényét, kapitány? – és ugrásra készen, résnyire nyitotta az ajtót, úgy vizsgálta meg a kapitány jelvényét, majd magát a kapitányt is. Tíz mérföldről ki tudta szúrni a rendőröket. Amikor végzett, vonakodva kitárta az ajtót. – Miben segíthetek?

127

Az alacsony, gömbölyű, és nagyon is nyugatiasan öltözködő kapitány belépett a szobába. – Úgy látom, megzavartam valamit. – Épp fürödtünk – nyúlt a bambuszfüggöny mögé egy törülközőért Doug, mert a lába alatt szépen nőtt a tócsa. – Ne haragudjon, Mr… – Wallace. Peter Wallace. – Mr. Wallace. Az én feladatom, hogy üdvözöljem azokat, akik a városunkba érkeznek. Csöndes közösség a miénk – húzta meg finoman a zakója szegélyét a kapitány. Doug látta, milyen ápolt a körme. – Sajnos a turisták időnként nincsenek tisztában a törvénnyel és a helyi szokásokkal. – Mindig örömmel segítem a rendőrség munkáját – mosolyodott el szélesen Doug. Történetesen holnap már indulunk is tovább. – Sajnálom, hogy nem maradnak. Talán sietnek valahová? – Peter… – dugta ki fejét, és egyik meztelen vállát a függöny mögül Whitney. – Elnézést – pirult el, és lesütötte a szemét, majd ismét felpillantott. Akár a pír tette, akár nem, de a kapitány levette a sapkáját, és meghajolt. – Madame. – A feleségem, Cathy. Cathy, hadd mutassam be Sambirano kapitányt. – Örvendek. – Részemről a szerencse. – Sajnálom, hogy nem tudok kimenni, de láthatja, hogy teljesen… – hallgatott el mosolyogva Whitney. – Megértem. Én kérek elnézést, hogy betolakodtam. Mrs. Wallace, Mr. Wallace, ha bármiben segíthetek, ne habozzanak, nyugodtan keressenek meg. – Milyen kedves. A kapitány már félúton járt az ajtó felé, de visszafordult. – Hová mennek tovább, Mr. Wallace? – Ó, csak úgy, az orrunk után – felelt Doug. – Végzős botanikusok vagyunk. Eddig csodálatosnak találtuk az országát. – Peter, kezd kihűlni a víz. -Doug hátranézett a válla felett, majd visszafordult a kapitány felé és elvigyorodott. – Nászúton vagyunk. Ugye, megérti? – Természetesen. Gratulálhatok az ízléséhez? További kellemes napot. – Persze, viszlát. Doug becsukta az ajtót, nekidőlt, és elkáromkodta magát. – Nem tetszik ez nekem. Whitney, aki időközben magára csavart egy törülközőt, kilépett a függöny mögül. – Szerinted mi volt ez? – Bárcsak tudnám. Viszont mindig más szállás után szoktam nézni, amikor szaglászni kezdenek a zsaruk. Whitney hosszan nézte a színpompás ágytakarót. – De Doug.

128

– Bocs, cukorfalat. Öltözz – húzta le magáról átázott ruháját Doug. – A tervezettnél kicsit hamarabb szállunk hajóra.

– Van valami újság? – emelte fel Dimitri az üvegből csiszolt futót, és leütött egy gyalogot. – Úgy gondoljuk, a part felé tartanak. – Úgy gondoljátok? – csettintett Dimitri, mire egy feketébe öltözött férfi kristálypoharat adott a kezébe. – A hegyek között rábukkantunk egy kis tanyára – figyelte Remo, ahogy Dimitri iszik, és nagyot nyelt. Igyekezett némileg megnedvesíteni kiszáradt torkát. Egy hete nem tudta kialudni magát. – Ott találkoztunk egy felháborodott családdal. Amíg a földeken dolgoztak, valaki kirabolta őket. – Értem – kitűnő ez a bor, de nem csoda, gondolta Dimitri. Ő hozta magával. Szeretett utazni, de gyűlölte a kényelmetlenségeket. – Egészen pontosan mit raboltak el ezektől az emberektől? – Két kalapot, ruhát, kosarakat… — és Remo tétovázva elhallgatott. – És még? – kérdezte olyan kedvesen Dimitri, hogy Remo azonnal nyugtalankodni kezdett. – Egy disznót. – Egy disznót – ismételte meg Dimitri nevetve. Remo csaknem megnyugodott. – Milyen találékony. Kezdem sajnálni, hogy meg kell szabadulnom ettől a Lordtól. Jó hasznát tudnám venni. Folytasd, Remo. – Pár kölyök látta, ahogy késő délelőtt egy kufár felvett a teherautójára egy férfit, egy nőt… és egy disznót. Kelet felé tartottak. Az utolsó mondatot hosszú hallgatás követte. Remo akkor sem törte volna meg a csendet, ha kést nyomnak a hátába. Dimitri a borát nézte, majd belekortyolt. Húzta az időt. Szinte hallotta, ahogy Remo idegei egyre csak feszülnek és feszülnek. Végül felemelte a tekintetét. – Javaslom, hogy ti is induljatok el keletnek, Remo. Közben én is lépni fogok – siklott végig ujja a sakkfigurákon. Gyönyörködött. Csodálta a finom munkát, a bábuk részletes kidolgozását. – Kezdem sejteni, hová igyekeznek. Miközben ti üldözitek őket, én lesben állok és várok – emelte ajkához a serleget, és mélyen belélegezte a bor illatát. – Annak ellenére, hogy a kiszolgálás első osztályú, unom ezt a szállodát. Sokkal nyugalmasabb helyen szeretném elszórakoztatni a vendégeinket – ezzel letette a bort, felemelte a világos huszárt és a vezért. – Igen, szeretném elszórakoztatni őket – ütötte össze villámgyors mozdulattal a két figurát. A szilánkok csilingelve hullottak vissza a táblára.

Tizedik fejezet – Enni sem ettünk. 129

– Majd eszünk később. – Állandóan ezt mondod. És még valami – tette hozzá Whitney. – Még mindig nem értem, miért kell ilyen sietve kijelentkeznünk. És miért ott – grimaszolt a „kölcsönvett” ruhák láttán, melyek egy kupacban hevertek a padlón. Whitney nem szokott hozzá ahhoz a sebességhez, mellyel Doug öt perc alatt összepakolt. – Hallottál már a megelőzésről, cukorfalat? – Egy kis sóval meg is tudnám enni – bámulta dühösen Doug ablakpárkányba kapaszkodó ujjait. Visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy egy szempillantás alatt leugrik az utcára. Doug érezte a földet érést a lábában. Gyorsan körülnézett, és látta, hogy egy kövér, sebhelyes macska kivételével nem akadt szemtanúja az ugrásnak, és az állatot is inkább egy keskeny fénypászma bűvölte el. Felnézett és intett Whitney-nek. – Dobd le a csomagokat. Whitney olyan lelkesen engedelmeskedett, hogy a kirepülő hátizsákokkal csaknem sikerült leütnie Dougot. – Csak nyugi – sziszegte a férfi, s odébb tolta a zsákokat, majd szorosan az ablak alá állt. – Oké, most te jössz. – Én? – Már csak te maradtál odafent, szerelmem. Ne félj, elkaplak. Whitney ebben nem is kételkedett. Elvégre volt annyira elővigyázatos, hogy kivette a tárcáját a hátizsákjából. Méghozzá úgy, hogy ezt Doug is lássa, mielőtt kimászik az ablakon. Ő is az eszébe véste, hogy a boríték bekerült Doug farmernadrágja zsebébe. A tolvajok közti bizalom éppen úgy mese, mint a betyárbecsület. Amikor az ablakhoz lépett, döbbenten látta, hogy sokkal magasabbnak tűnik az emelet, mint korábban. Szemöldökráncolva nézett le Dougra. – Egy MacAllister mindig a főbejáraton távozik a szállodából. – Most nincs időnk ápolni a családi hagyományokat. Krisztus szerelmére, gyere már, mielőtt társaságot kapunk. Whitriey összeszorította a fogát és átlendítette a lábát a párkányon, majd lassan megfordult, és kezdte lejjebb engedni a testét. Egy pillanat alatt rádöbbent, hogy egyáltalán nem tetszik neki a helyzet. Semmi kedve nem volt egy madagaszkári fogadó ablakában lógni. – Doug… – Engedd el! – parancsolt rá Doug. – Nem hiszem, hogy el tudom. – Dehogynem. Hacsak nem akarod, hogy kaviccsal dobáljalak. Még képes, és megteszi, gondolta Whitney, inkább lehunyta a szemét, teleszívta tüdejét levegővel, és elengedte az ablakpárkányt. Egy szívdobbanásnyi ideig sem zuhant, amikor két erős kar elkapta a derekát, majd felcsúszott a hóna alá. A durva földet éréstől még így is elakadt a lélegzete. – Látod? – tette le könnyedén a földre Doug. – Semmiség. Komoly esélyeid vannak falmászó betörőként. – A francba – fordult meg Whitney, és szemügyre vette a kezét. – Letört a körmöm. Most mit fogok csinálni?

130

– Tragédia – hajolt le Doug, és felkapta a két hátizsákot. – Egy lövéssel megszabadíthatlak a további szenvedéstől. Whitney kitépte a zsákját Doug kezéből. – Nagyon vicces. Tudod, milyen érzés kilenc körömmel sétafikálni? – Tedd zsebre a kezed – javasolta Doug, s elindult. – Most meg hová mész? – Délután intéztem egy hajót – bújt be a szíjak közé Doug, és kényelmesen a hátára vette a zsákját. – Mindössze annyi a dolgunk, hogy feljutunk a fedélzetre. Lehetőleg észrevétlenül. Whitney követte Dougot, aki igyekezett feltűnés nélkül, a kertek alatt megközelíteni a hajókat. – Mindezt azért, mert egy kövér rendőr beugrott köszönni. – Nyugtalanítanak a kövér rendőrök. – Nagyon udvarias volt. – Nem is beszélve az udvarias rendőrökről. – Nagyon csúnyán elbántunk azzal a kedves hölggyel, aki gondját viseli a malacunknak. – Mi a baj, cukorfalat, még sohasem léptél le fizetés nélkül? – Természetesen nem – vágott át Doug mellett sietve a széles úton. – És most sem akarom elkezdeni. Otthagytam neki egy húszast. – Egy húszast! – Kapta el Whitney karját Doug, miközben megtorpant a Jacques boltja előtt álló fa alatt. – Mi a fenének? Még csak bele sem feküdtünk az ágyba! – De használtuk a fürdőszobát – emlékeztette Whitney. – Mind a ketten. – Krisztusom, hiszen még a ruhámat sem vettem le – bámulta lemondóan a napszítta fabódét. Miközben arra várt, hogy Doug továbbinduljon, Whitney vágyakozva pillantott vissza a fogadó felé. Már hangosan panaszkodni akart, amikor észrevett egy fehér panamakalapos alakot. Szórakozottan bámulta, majd hirtelen jeges verejték kezdett csorogni a gerince mentén. – Doug – suttogta kiszáradt torokkal, és maga sem tudta megmondani, miért ilyen ideges. – Doug. Nézd azt az embert! – fogta meg a férfi kezét, és óvatosan a megfelelő irányba fordította. – Esküszöm, hogy már a vásárban és a vonaton is ott volt. – Rémeket látsz – morgott Doug, ennek ellenére hátrafordult. – Nem – rántotta meg Doug kezét Whitney. – Láttam. Kétszer is. Miért bukkant fel megint? Mit keres itt? – Whitney… – de Doug hirtelen elhallgatott. Látta, hogy a panamakalapos alak közeledik a kapitányhoz. Hirtelen tisztán emlékezett, hogy a vonaton, a zűrzavar kellős közepén a földre dobta az újságját, és egyenesen a szemébe nézett. Véletlen lenne? Doug behúzta Whitney-t a fa mögé. Nem hitt a véletlenekben. – Ő is Dimitri embere? – Nem tudom. – Ki más lehetne? – A francba, mondtam már, hogy fogalmam sincs – dörrent rá reményvesztetten Doug. Úgy érezte, minden irányból fenyegetik. Látta, de nem értette. – Bárki is legyen ez a fickó, az

131

a lényeg, hogy kijutottunk – fordult vissza Jacques boltja felé. – Menjünk hátra. Lehet, hogy vásárlói vannak, és minél kevesebben látnak minket, annál jobb. A hátsó ajtót zárva találták. Doug leguggolt, elővette a bicskáját és munkához látott. Whitney számolni kezdett. Öt másodperc múlva kattant a zár. Lenyűgözve figyelte, ahogy Doug visszateszi a kését a zsebébe. – Szeretném, ha erre engem is megtanítanál. – Egy hozzád hasonló nőnek semmi szüksége arra, hogy zárakat törjön fel. Mások nyitják ki előtted – és míg Whitney átgondolta a férfi szavait, Doug már be is surrant az ajtó mögött ásító sötétségbe. A helyiség egyszerre szolgált raktárként, hálószobaként és konyhaként. A keskeny, gondosan bevetett ágy mellett féltucatnyi kazetta hevert. A szomszédból Elton John hallatszott. A vékony farostlemez nem tudta útját állni a zenének. A falra egy szexi, ajakbiggyesztő Tina Turner-posztert szegeztek. Éppen a Budweiser – a királyok söre – reklámja, a New York Yankees zászlócskája és az esti Empire State-et ábrázoló kép mellé. – Vajon miért érzem azt, hogy a Második sugárút egyik lakásában vagyok? – és mert valóban ez volt a helyzet, Whitney-t megmagyarázhatatlan biztonságérzet kerítette a hatalmába. – A bátyja a NYE-n tanul. Cserediák. – Ez mindent megmagyaráz. Kinek a bátyjáról beszélsz? – Csitt! – óvakodott lábujjhegyen a boltba nyíló ajtóhoz Doug, majd résnyire nyitotta és kikukucskált. Jacques a pultnak dőlve kínálta a portékáját, melybe beletartozott a város magasztalása is. A sovány, fekete szemű lány szemmel láthatóan inkább azért jött, hogy kikezdjen vele, nem pedig vásárolni. Kuncogva válogatott a színes szövetek között. – Mit látsz? – furakodott Doug mellé Whitney, és a karja alatt ő is belesett a boltba. – Ó, kerülgetik egymást – jelentette ki. – Honnan vette a lány azt a gyönyörűen hímzett blúzt? – Később majd beugrunk egy divatbemutatóra. A lány vett két vég szövetet, kuncogott még egy kicsit, és távozott. Doug szélesebbre nyitotta az ajtót, és sziszegett, de Elton Johnnal nem tudta felvenni a verseny. Jacques tovább mozgatta a csípőjét, s együtt énekelt a magnóval. Doug az utcára nyíló ablakra pillantott, még szélesebbre nyitotta az ajtót, és a nevén szólította Jacques-ot. A srác akkorát ugrott, hogy csaknem felborította a méterárus polcot. – A frászt hozza rám, ember! Doug begörbítette az ujját, és megvárta, hogy Jacques odamenjen hozzá. – Miért bujkálnak itt hátul? – Megváltozott a terv – árulta el Doug, megfogta Jacques kezét, és behúzta a raktárba. Közben megérezte rajta az English Leather illatát. – Azonnal indulnunk kell. – Azonnal? – annak ellenére, hogy Jacques egy eldugott tengerparti városkában élt, nem volt ostoba. Látszik az ember szemén, ha menekülnie kell. – Bajba kerültek? – Helló, Jacques – lépett elő Whitney, és kinyújtotta a karját. – Whitney MacAllister vagyok. Bocsásson meg Douglasnek, amiért nem mutatott be minket. Gyakran meglehetősen udvariatlanul viselkedik.

132

Jacques megfogta Whitney keskeny, fehér kezét, és azon nyomban beleszeretett. Soha életében nem látott hozzá fogható szépséget. Még Turnert és Benatart is túlragyogta. Egyszerűen görcsöt kapott a nyelve. Whitney látott már ilyen tekintetet. Az Ötödik sugárúton bosszantotta. Egy West Side-i bárban örült neki. Jacques-nál édesnek találta. – Elnézést kérünk, hogy így betörtünk. – Ez… – kereste Jacques a megfelelő amerikai kifejezést, pedig az általában mindig ott volt a nyelve hegyén. – Oké – nyögte ki végül. Doug türelmetlenül megfogta Jacques vállát. – Indulni szeretnénk – és volt annyira becsületes, hogy nem akarta vakon belerángatni a fiatalembert a bajba. – Meglátogatott minket a helyi rendőrség. Jacques nagy nehezen elfordította Whitney-ről a tekintetét. – Sambirano? – Pontosan. – Seggfej – jelentette ki Jacques, és szerfölött büszke volt magára, hogy ki tudta mondani. – Miatta nem kell aggódniuk. Egy öregasszonynak is élesebb a szeme. – Lehet, de néhány ember igencsak szeretne megtalálni bennünket. Mi viszont ezt egyáltalán nem akarjuk. Jacques egy pillanatig csak nézte őket. Arra gondolt, hogy egy féltékeny férjjel hozta össze a sors. Többre nem is volt szüksége. – Minket itt, Madagaszkáron nem érdekel az idő. A nap reggel felkel, este lenyugszik. Ha azonnal indulni akarnak, akkor azonnal indulunk. – Fantasztikus. A készleteink is fogytán vannak. – Semmi gond. Várjanak meg. – Hogyan ismerkedtél meg ezzel a bájos sráccal? – érdeklődött Whitney, amikor Jacques visszament a boltba. – Azért találod bájosnak, mert meresztgeti rád azokat a bociszemeit. – Bociszemek? – ült le vigyorogva Jacques ágya szélére Whitney. – Hol tanultad ezeket a szavakat? – Úgy bámult, hogy csaknem kiesett a szeme. – Igen – simított végig a haján Whitney. – Ugye? – Élvezted, mi? – járkált bosszúsan Doug az apró szobácskában, miközben kétségbeesetten vágyott arra, hogy csináljon valamit. Bármit. Mindig megérezte a bajt, és tudta, hogy közelebb vannak hozzá, mint az egészséges. – Egyszerűen élvezed, ha egy férfi csorgatja utánad a nyálát. – Te sem tiltakoztál, amikor a kis Marie jóformán a lábadat csókolgatta. Olyan büszke voltál, mint egy kétfarkú homár. – Segített menteni a bőrünket. Egyszerűen hálás voltam érte. – Némi szenvedéllyel elegyítve. – Szenvedély? – állt meg közvetlenül Whitney előtt. – Nem lehetett több tizenhat évesnél. – Ettől olyan undorító az egész. – A jó öreg Jacques már húsz is megvan.

133

-A mindenit! – vette elő Whitney a manikűrkészletét, és próbált kezdeni valamit a letört körmével. – Szerintem féltékeny vagy. – Frászt – menetelt Doug az egyik ajtótól a másikig, majd vissza. – Ez csak egy fickó, aki utánad epekedik, hercegnő. Fontosabb dolgom is akad annál, hogy törődjek vele. Játékos félmosollyal az ajkán Whitney tovább reszelte a körmét, miközben együtt dúdolta a dalt Elton Johnnal. Pár pillanat múlva a zene elhallgatott. Jacques visszatért, egyik kezében egy nagy zsákot, míg a másikban a magnót tartotta. Vigyorogva kezdte összeszedni a kazettáit. – Indulásra kész. Rock and roll. – Nem lesz feltűnő, hogy ilyen korán bezársz? – nyitotta résnyire Doug a nyikorgó hátsó ajtót, és kikukucskált. – Akkor zárom be a boltot, amikor akarom. Senkinek semmi köze hozzá. Doug bólintott és szélesre tárta az ajtót a srác előtt. – Akkor nyomás. Jacques mindössze negyedmérföldnyire a boltjától kötötte ki a kenuját. Whitney még soha életében nem látott ehhez foghatót. A hossza tizenöt láb is megvolt, a szélessége viszont legfeljebb három. Az a kenu jutott róla eszébe, amelyet régen, még egy nyári táborban próbált ki. Az alakjuk megegyezett, csak éppen Jacques járműve hosszabb volt. A fiatalember könnyedén beugrott, és elkezdte berakodni a csomagokat. Egy New York Yankees feliratú baseballsapkát viselő, de amúgy mezítlábas srác egy tradicionális madagaszkári kenuban. Whitney élvezte a két teljesen különböző világ keveredésének a látványát. – Szép kenu – dünnyögte Doug, s azt kívánta, bárcsak látna valahol egy motort is. – Saját kezűleg építettem – nyújtotta udvariasan Whitney felé a kezét Jacques. – Üljön ide – mutatott a középső padra. – Nagyon kényelmes. – Köszönöm, Jacques. Amikor Jacques meggyőződött róla, hogy Whitney épp szemben fog ülni vele, Doug kezébe nyomott egy hosszú rudat. – Ezzel fogjuk hajtani magunkat a sekély vízben – vett magának is egyet, majd lökött a kenun, amely olyan kecsesen indult meg, akár egy hattyú. Whitney megnyugodott. Az utazás kellemesnek ígérkezett. Élvezte a tenger illatát, a szélben táncoló, pihekönnyű levelek látványát és a hajó ringását. Majd hirtelen, alig kétlábnyira a hajótesttől megpillantott egy ocsmány fejet a víztükör alatt. – Eee – csak ennyit bírt kinyögni. – Igen, az – hajtotta tovább kuncogva a kenut Jacques. – Krokodil. Mindenütt ott vannak. Vigyázni kell velük – morgott sziszegve. A víz színén úszó, kerek szempár nem jött közelebb. Doug egyetlen szó nélkül húzta elő hátizsákjából a pisztolyát, és az övébe tűzte. Ezúttal Whitney nem vitatkozott vele. Amikor a víz elég mély lett ahhoz, hogy evezőre váltsanak, Jacques bekapcsolta a magnóját. A Beatles korai számait hallgatva utaztak tovább. A fiú lelkesen, fáradhatatlanul lapátolt. Whitney csodálta sima mozdulatait. Másfél órán keresztül énekelt együtt a Beatlesszel, majd Whitney is csatlakozott hozzá, amit a fiú egy vigyorral nyugtázott.

134

Jacques hozott a boltból kókuszt, mindenféle gyümölcsöt, és hideg halat, ez volt a vacsora. Amikor a fiú Whitney felé nyújtotta a kulacsát, a lány vízre számított, és bátran belekortyolt. Majd leeresztette a kulacsot, és csak forgatta az italt a szájában. Nem volt kellemetlen, de víznek sem lehetett nevezni. – Rano vola – árulta el Jacques. – A legjobb útitárs. Doug nyugodtan húzott egyet az evezővel – Úgy készítik, hogy felengedik vízzel a főzőedény aljára tapadt rizst. Whitney nyelt egy nagyot. – Értem – fészkelődött egy kicsit, majd Doug felé nyújtotta a kulacsot. – Maga is New Yorkból jött? – Igen – dobott egy gyümölcsszemet a szájába Whitney. – Doug mesélte, hogy a bátyja ott tanul az egyetemen. – Méghozzá jogot – és Jacques olyan büszkén húzta ki magát, hogy még a felirat is beleremegett a pólóján. – Nagy ember lesz belőle. Már a Bloomingsdale-ben is járt. – Whitney gyakorlatilag ott él – dünnyögte maga elé Doug. Whitney úgy tett, mint aki meg sem hallja. Továbbra is Jacques-hoz beszélt. – Tervezi, hogy elmegy hozzá? – Jövőre – árulta el Jacques, és keresztbe fektette térdén az evezőt – meglátogatom. Bejárjuk a várost. Times Square, Macy’s, McDonald’s. – Szeretném, ha felhívna – vette elő Whitney a névjegyét, és olyan elegáns mozdulattal nyújtotta a fiú felé, mintha egy drága East Side-i étteremben ülnének. – Bulizunk egy nagyot. – Bulizunk? – csillant fel Jacques szeme. – Egy New York-i buli? – és a fiú maga elé képzelte a színes fényeket, a csillogó táncparkettet és a hangos zenét. – Úgy van. – Annyi fagylalttal, amennyi csak belefér. – Ne ízetlenkedj, Douglas. Te is jöhetsz. Jacques egy pillanatig ábrándozott. A bátyja már megírta neki, hogy New Yorkban a nők szoknyája véget ér a térdük felett, a kocsik viszont olyan hosszúak, mint a kenuja. A házak pedig magasak, akár a nyugati hegyek. Ráadásul egyszer ugyanabban az étteremben vacsorázott, mint Billy Joel. New York, gondolta áhítattal. Talán az új barátai ismerik Billy Joelt, és meghívják a buliba. Megsimogatta Whitney névjegyét, majd zsebre tette. – Maguk ketten… – nem ismerte a megfelelő amerikai kifejezést, de azt biztosra vette, hogy korántsem udvarias. – Üzlettársak vagyunk – mosolygott Whitney. – Aha, üzlettársak – húzta meg Doug dühösen az evezőt. Jacques akármilyen fiatal volt, nem aznap lépett le a falvédőről. – Miben utaznak? – Pillanatnyilag túrázásban és ásásban. Whitney felvonta a szemöldökét. – Én belsőépítész vagyok, Doug pedig… – Szabadúszó – fejezte be helyette Doug a mondatot. – Senkinek sem tartozom számadással.

135

– Az a legjobb – helyeselt Jacques, s a lábával dobolta az ütemet. – Sráckoromban egy kávéültetvényen melóztam. Csináld ezt, csináld azt – csóválta a fejét mosolyogva. – Most viszont saját boltom van. Én mondom másnak, hogy csinálja ezt, vagy azt. Nem kell hallgatnom senkire. Whitney nevetve húzta ki magát ültében. A zene az otthonára emlékeztette. Később a naplementéről eszébe jutott a Karib-tenger. A csatorna mindkét oldalán sűrűbb lett az erdő, már sokkal inkább hasonlított az igazi dzsungelre, mint indulásnál. A part menti nád lassan átadta a helyét az aljnövényzetnek. Eltátotta a száját, amikor észrevette az első törékeny lábú rózsaszín flamingót. Valami kéken villant a bozótban, és ismétlődő burukkolást hallott. Jacques szerint kakukkszót. Egyszer-kétszer mintha villámgyors lemúrokat is észrevett volna. Néhány sekély szakaszon elő kellett venniük a rudakat. Nyugat felé olyan vörösen izzott az ég, hogy először azt hitte, kigyulladt az erdő. Ezt az utazást sokkal lenyűgözőbbnek találta, mint a sétahajókázást a Temzén, habár éppen úgy megnyugtatta – nem számítva az időnként felbukkanó krokodilokat. Az alkonyati dzsungel csöndjét csupán a Jacques magnójából áradó zene törte meg. Whitney úgy érezte, a végtelenségig tudna így utazni. – Keressünk valami táborhelyet. Whitney elfordította tekintetét a naplementéről és Dougra mosolygott. A férfi már rég megszabadult az ingétől. Mellkasa csillogott az izzadtságtól. – Máris? Doug nem felelt. A világért sem ismerte volna be, de égett a tenyere, és úgy érezte, gumiból vannak az izmai. Addig nem, amíg a fiatal Jacques úgy húzza az evezőt, mint aki akár éjfélig is folytatná pihenő nélkül. – Hamarosan teljesen besötétedik – mindössze ennyit felelt. – Oké – feszítette meg Jacques az izmait. – Keresünk egy első osztályú táborhelyet – mosolygott szégyenlősen Whitney-re. – Pihenje ki magát – mondta. – Holnap hosszú napunk lesz a vízen. Doug morgott valamit maga elé, és a part felé terelte a kenut. Jacques nem hagyta Whitney-t cipekedni. A saját csomagja mellé a lányét is felkapta. Whitney-nek csupán a magnó maradt. Libasorban vonultak be a fák közé. A leveleket rózsa– és mályvaszínűre festette az alkonyat. Láthatatlan madarak köszöntötték énekükkel az egyre sötétedő eget. A leveleken csillogott a pára. Jacques időnként megállt, és egy apró sarlóval levágta az útjukban álló indákat és bambuszokat. Whitney még soha életében nem látott egyszerre ennyi színt, el sem tudta képzelni, hogy ilyen létezik. Töméntelen rovar keringett zúgva a félhomályban. A bozót hirtelen vadul zörögni kezdett, egy gém emelkedett ki belőle és elrepült a csatorna felé. A forró, párás és sűrű dzsungel mindent egyesített, amit az emberek egzotikusnak neveznek. Springsteen Born in the USA ritmusára vertek tábort. Mire meggyújtották a tüzet, és főtt a kávé, Doug is talált magának valamit, ami felvidította. Jacques zsákjából előkerült néhány doboz fűszer, két citrom és a gondosan becsomagolt maradék hal. Az étel mellett két doboz Marlboro is lapult, de ezek jelentősége abban a pillanatban eltörpült egy apró, bazsalikomillatú doboz mellett. – Végre! – emelte az orrához Doug. – Illő vacsora – és még úgy is élvezte a kihívást, hogy az indák között ülve körüldongták az éhes, vérszívó rovarok. Most ugyanolyan finomat 136

esznek, mint a legelegánsabb, gyertyafényes éttermek vendégei. Előszedte a konyhafelszerelést, és egyre jobban élvezte a helyzetet. – Doug igazi ínyenc – árulta el Whitney. – Eddig viszont kevesebbel kellett beérnie, mint amihez hozzászokott – szimatolt a levegőbe, és összefutott a szájában a nyál. Doug felé fordult, és látta, hogy a férfi már süti is a halat – Douglas – lehelte elakadó lélegzettel. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Aha – fordította meg gyakorlottan Doug a sültet. – Ilyenkor mindenki ezt mondja, cukorfalat. A kitűnő vacsora közben rock and rollt hallgattak, majd szilvabort ittak, aztán mély álomban töltötték az éjszakát.

Amikor pirkadat után egy órával a fekete sedan lefékezett a tengerparti kisvárosban, összeverődtek az emberek. Remo türelmetlenül, rosszkedvűen szállt ki. A gyereksereg ösztönösen utat adott neki. Remo egy fejmozdulattal jelezte a társainak, hogy kövessék. Meg sem próbáltak beleolvadni a környezetbe, de a helyiek akkor is tartották volna a kellő távolságot, ha nem kocsival, hanem öszvérháton, kendőbe bugyolálva érkeznek. Rejtélyes fenyegetés áradt az idegenek pórusaiból. A városlakók életéhez a bizalmatlanság éppen úgy hozzátartozott, mint a vendégszeretet. Ennek ellenére senki sem lépett oda a három férfihez. A sziget nyelvén fadynak mondták a tabut. Remo és az emberei hiába öltöztek jól szabott nyári öltönybe és húztak drága olasz cipőt, határozottan fadynak számítottak. Remo észrevette a fogadót, intett az embereinek, hogy vegyék körül az épületet, majd elindult a bejárat felé. A fogadósné tiszta kötényt vett. Annak ellenére, hogy csak két asztal mellett ültek, hátulról érezni lehetett a készülő reggeli illatát. Pillantásával végigmérte Remót, és úgy döntött, nincs szabad szobája. – Őket keresem – szólította meg Remo, habár az volt az érzése, hogy ezen az isten háta mögötti szigeten senki sem beszél angolul. Elővette Doug és Whitney fényképét, majd meglengette és az asszony orra alá dugta. A fogadósnénak a szeme sem rebbent. Lehet, hogy a vendégei sietve távoztak, de húsz dollárt hagytak maguk után az éjjeliszekrényen. Húsz amerikai dollárt. Ráadásul a mosolyuk sem emlékeztette gyíkra. Ezért a képek láttán csak a fejét rázta. Remo lehámozott egy tízdollárost a zsebében lapuló pénzkötegről. Az asszony megvonta a vállát, és visszaadta a képeket. Este az unokája egy órán keresztül játszott a disznóval, de még annak is kellemesebb volt a szaga, mint Remo arcszeszének. – Nézze, nyanya, tudjuk, hogy itt jártak. Miért nem segít egy kicsit? – húzott elő még egy tízest, hátha ezzel sikerül jobb belátásra bírnia az asszonyt. A fogadósné közönyösen végigmérte, és ismét megvonta a vállát. – Nincsenek itt – közölte, és tökéletes angolságával alaposan sikerült meglepnie Remót. – Erről személyesen szeretnék meggyőződni – indult az emeletre vezető lépcső felé. – Jó reggelt. Akárcsak Doug, Remo is messziről kiszúrta a zsarukat. Még egy ilyen jelentéktelen kisvárosi zsarut is. 137

– Sambirano kapitány vagyok – nyújtotta hűvösen a kezét a kapitány. Lenyűgözte Remo ízléses ruhája, de az arcán végighúzódó friss sebhelyet és rideg tekintetét is észrevette. Akárcsak a vaskos bankóköteget a kezében. – Talán a segítségére lehetek. Remo nem szeretett egyezkedni a rendőrséggel. Alapjában véve megbízhatatlannak tartotta őket. Évente háromszor annyit keresett, mint egy átlagos rendőrtiszt, ráadásul ugyanazt csinálta, mint ők. Csak éppen a törvény másik oldalán állva. Viszont még ennél is kevésbé tetszett neki a gondolat, hogy ismét üres kézzel kell visszatérnie Dimitrihez. – A húgomat keresem. Doug is elismerte, hogy megvan a magához való esze. Remo nem is hagyta parlagon heverni. – Megszökött ezzel a kisstílű tolvajjal. Teljesen belezúgott, ha érti, mire gondolok. A kapitány udvariasan bólintott. – Értem. – Az apánk halálra aggódja magát – rögtönzött Remo, súlyos aranytárcájából előhúzott egy vastag kubai szivart és megkínálta a kapitányt. Látta, hogy Sambirano értékeli a drága szivart és a szivartárcát is. Remo mindig tudta, mivel lehet megfogni az embereket. – Egy darabig sikerült követnem őket, de itt… – hagyta lógva a mondatot a levegőben, s igyekezett aggódó testvérként viselkedni. – Bármit megteszünk, kapitány, hogy hazavigyük. Bármit. Miközben Sambirano megemésztette az elhangzottakat, Remo elővette a fényképeket. Ugyanazt a kettőt, ismerte fel a kapitány, mint amit már az előző nap is látott. Csak akkor az aggódó apa történetét kellett végighallgatnia, aki a lányát keresi. És ugyanúgy pénzt kínáltak neki. – Az apánk jutalmat tűzött ki annak, aki segít megtalálni. Megérti, ugye? Ő az egyetlen lánya. És a legfiatalabb a családban – tette hozzá, s eszébe jutott, hogy az ő húgát is mindenki dédelgette. – Magas jutalmat. A kapitányt éppen úgy nem hatotta meg Remo meséje, mint ahogy Dougé sem. Csak Whitney szépsége. – Gyönyörű lány. – Akkor el tudja képzelni, mit érez az apánk, kapitány, hogy a lánya összeállt egy ilyen szemét alakkal. Remo olyan hevesen beszélt, hogy a kapitány tudta, nem csak megjátssza a gyűlöletet. Ha a két férfi találkozik, az egyikük meg fog halni. Viszont őt ez egészen addig hidegen hagyta, amíg a találkozóra nem a városában kerül sor. Annak sem látta sok értelmét, hogy megemlítse a panamakalapos fickót, aki ugyanezeket a képeket mutogatta neki. – Egy igazi férfi – mondta lassan, s elhúzta a szivart az orra alatt – mindig felelősséggel tartozik a húgáért. – Naná. Én is betegre aggódom magam miatta. Isten tudja, mihez fog kezdeni, amikor elfogy a pénze, vagy egyszerűen megunja ez a gazember. Ha tud valamit… Nagyon hálás lennék, kapitány. A kapitány nem volt túlságosan nagyra törő, éppen ezért kérte, hogy ebben a csendes kisvárosban töltse a szolgálati idejét. Nem fűlött a foga sem a mezei munkához, sem a halászathoz. A pénzben viszont hitt. Visszaadta Remónak a fényképeket.

138

– Együtt érzek a családjával. Nekem is van egy lányom. Kísérjen el az irodámba, majd ott folytatjuk ezt a beszélgetést. Azt hiszem, tudok segíteni. Sötét pillantásuk találkozott. Mindketten tudták, miféle ember a másik. Akárcsak azt, hogy az üzlet az üzlet. – Nagyon köszönöm, kapitány. Nagyon köszönöm. Úton az ajtó felé Remo megérintette az arcán végighúzódó sebhelyet. Csaknem sikerült belekóstolni Doug vérébe. Megkönnyebbülten gondolt arra, milyen elégedett lesz Dimitri. Milyen rettenetesen elégedett.

Tizenegyedik fejezet A reggeli kávét követően Whitney odaadott ötven dollár előleget Jacques-nak, majd az összeget gondosan hozzáadta Doug tartozásához. A kincskeresés drága mulatság. Éjjel, amikor a többiek már elaludtak – Doug mellette a sátorban, míg Jacques a szabad ég alatt – Whitney sokáig ébren feküdt, és végiggondolta az utazásukat. Egyfelől nézve nem volt más, mint egy hatalmas kaland, egy szuvenírvásárlással és a helyi ételek kóstolgatásával összekötött egzotikus nyaralás. Akkor is megírja, ha nem találják meg a kincset – csupán a fiatal pincért hagyja ki a történetből, akinek azért kellett meghalnia, mert rossz helyen volt rossz időben. Egyes embereket sohasem hagy cserben velük született naivitásuk. Ez főleg azokra igaz, akik kényelemben élik le az életüket. A pénz csak cinikussá teszi őket, vagy épp ellenkezőleg: segít elkendőzni a problémáikat. A vagyona sok mindentől megvédte, de Whitney sohasem volt naiv. Nem azért számolta meg a visszajárót, mert szüksége volt minden egyes centre, hanem mert azt vallotta, hogy mindennek megvan a pontos ellenértéke, és nem volt hajlandó többet fizetni érte. A bókokat udvariasan, de távolságtartóan fogadta. Azzal is tisztában volt, hogy egyesek számára nagyon is olcsó az élet. A halált, ami a véget jelenti, egyszerre osztják bosszúból, szórakozásból és pénzért. Egy politikus élete természetesen sokkal többet ér a szabad piacon, mint egy drogdíleré a gettóból. Az egyik mindössze egy fecskendőnyi heroint, a másik viszont több százezer friss, ropogós svájci frankot. Ez is csak egy üzlet. Némelyek mások életével kereskednek, mint brókerek a tőzsdén. Ezt már régen megtanulta, és úgy tekintett rá, mint a társadalom számtalan betegségének az egyikére. Közömbösen. Most viszont a saját bőrén kellett tapasztalnia. Meghalt egy ártatlan ember, és valószínűleg ő is megölt valakit. Meg sem lehet számolni, hányan vesztek már oda a kincs miatt. Dollárok és centek, gondolta, s a noteszébe írt számoszlopra pillantott. Ennyi, és mégis sokkal több. Mint a gazdagok közül oly sokan, gyakran ő is csak a felszínt karcolta anélkül, hogy észrevette volna az örvényeket és áramlatokat, mellyel a kevésbé szerencséseknek nap mint nap meg kellett küzdeniük. Egészen az elmúlt hétig ő is természetesnek vette, hogy fedél

139

van a feje felett, és mindig akad ennivaló. Talán azért, mert rendszerint a körülmények figyelembevételével vizsgálta, hogy mi a jó és mi a rossz, de erős volt az igazságérzete. Doug Lord tolvaj volt, és élete során számtalanszor megsértette a törvényt, de ez utóbbit ő maga is megtette már párszor. Ennek ellenére határozottan jó embernek tartotta, míg Dimitrit határozottan gonosznak. Az esze és vele született remek ösztönei is ezt súgták. Addig is hasznossá akarta tenni magát, míg a többiek alszanak. Végül úgy döntött, átlapozza az egyik könyvet, melyet Doug a washingtoni könyvtárból emelt el. Felkapcsolta a zseblámpáját, de nemsokára teljesen magával ragadta az évszázadok alatt eltűnt drágakövek története. A képek nem különösebben mozgatták meg a fantáziáját. Mindig is jobban szerette három dimenzióban csodálni a gyémántokat és a rubintokat. Ennek ellenére elgondolkozott az olvasottakon és a látottakon. A történetek olvasása közben rádöbbent, miféle férfiakat és nőket űzött a vágy, hogy akár az életük árán is megszerezzék ezeket az ékszereket. Kapzsiság és szenvedély. Whitney sok mindent megértett, ám képtelen volt felfogni, miért áldozza, bárki is az életét puszta szenvedély miatt. De mi a helyzet a hűséggel? Whitney felidézte Magdaline levelét, melyben az állt, hogy a férje szívből gyászolja a királynőt, és az adósának érzi magát. Mi mindent volt hajlandó feláldozni az a Gerald nevű illető a hűség oltárán, és mit rejt az a faládika? Nem csupán ékszereket. Gerald talán úgy vélte, az örökségét őrzi benne, és siratta azt az életformát, amely egyszer s mindenkorra véget ért? Mi ez? Pénz, művészet vagy történelem? Whitney elbizonytalanodva csukta össze a könyvet. Annak ellenére tisztelte lady Smythe-Wrightot, hogy igazán sohasem sikerült azonosulni a szenvedélyével, és akinek azért kellett meghalnia, mert hitt a történelemben, és nem érdekelte, hogy poros fóliánsra vagy ragyogó márványoszlopba vésték. Marie már rég halott. Több száz társával együtt a guillotine áldozatává vált. Az embereket elhurcolták az otthonaikból, vadásztak rájuk, végül lemészárolták őket. Közben rengetegen éheztek és az utcán éltek. Egy eszme miatt? Nem, Whitney nem hitte, hogy többen halnának meg egy eszméért, mint ahányan harcba szállnak érte. Azért haltak meg, mert akár akarták, akár nem, magával sodorta őket az áradat. Mit ér egy marék ékszer annak, aki éppen felfelé lépdel a guillotine lépcsőjén? Ettől az egész kincskeresés hirtelen ostobaságnak tűnt. Hacsak… hacsak nem a tanulságait nézi. Talán itt az ideje, hogy levonja őket. Ezért, és a fiatal Juan nevű pincér miatt Whitney eltökélte, hogy megtalálja a kincset, és ha lehetősége nyílik rá, szétrúgja Dimitri seggét. Bizakodva várta a következő napot. Nem, egyáltalán nem volt naiv. Ennek ellenére hitte, hogy a jó mindig győzedelmeskedik – a gonosz felett – különösen akkor, ha a jó ráadásul még okos is. – Mi a fenét fogsz csinálni, ha kimerül az elem? Whitney felmosolygott Dougra, majd kikapcsolta a számológépét, és a noteszével együtt visszatette a táskájába. Arra gondolt, vajon mit szólna ahhoz, ha tudná, hogy éjszaka órákat töltött olvasással és gondolkodással. – Duracell – közölte kedvesen. – Kérsz kávét? – Aha – ült le Doug gyanakodva. Mi ütött Whitney-be, hogy ilyen kedves és még ki is szolgálja? 140

A lány nagyszerűen nézett ki. Doug azt hitte, biztosan megviseli néhány nap a vadonban. Végigsimította borostás állát. Whitney nemhogy elgyötörtnek nem látszott, de valósággal ragyogott. Fakószőke, hullámos haja csillogott a fényben. A naptól halványpiros foltok tűntek elő a bőrén, de ez csak még jobban kiemelte a sápadtságát és arca klasszikus szépségét. Nem, egyáltalán nem tűnt megviseltnek. Doug elvette a kávésbögrét és nagyot kortyolt belőle. – Gyönyörű ez a hely – karolta át felhúzott térdét Whitney. Doug körülnézett. A levelekről halkan csepegett a harmat. A talaj is teljesen átnedvesedett. Miközben azon gondolkodott, meddig tart még ki a magukkal hozott rovarirtó, leütött egy moszkitót. A köd úgy szállt fel a földről, mint gőz a törökfürdőben. – Feltéve, ha az ember szeret szaunázni. Whitney összevonta a szemöldökét. – Bal lábbal keltél fel? Doug felmordult. Ébredésnél sajgott az egész teste. Úgy érezte magát, mint bármelyik egészséges férfi, akinek úgy kell eltöltenie az éjszakát egy egészséges nő mellett, hogy egy ujjal sem érhet hozzá. – Gondolj bele, Douglas! Ha egy acre dzsungelt áttelepítenénk Manhattanbe, az emberek egymást taposnák, hogy bejussanak – emelte fel a kezét tenyérrel felfelé. Madárdal csendült. Doug látta, ahogy egy kaméleon lassan felmászik egy sötétzöld sziklára, majd szinte beleolvad a háttérbe. Mindenfelé virágok nőttek, a fa- és páfránylevelekről pedig csöpögött az éltető harmat. – Mi viszont háborítatlanul élvezzük. Doug töltött magának még egy bögre kávét. – Azt hittem, egy magadfajta nő sokkal inkább kedveli a tömeget. – Mindennek megvan a maga helye és ideje, Douglas – dünnyögte Whitney. – A maga helye és ideje – majd kedvesen elmosolyodott. Doug úgy érezte, megáll a szíve. – Szeretek itt lenni. Veled. Doug észre sem vette, hogy a kávé megégette a nyelvét. Miközben nyelte az italt, nem tudta levenni a szemét Whitney-ről. Már egész fiatalon észrevette, hogy bármelyik nőt képes elbűvölni. Különösebben még csak igyekezni sem kell. Whitney-vel szemben viszont mindent beleadott, egészen eddig eredménytelenül. – Komolyan? – nyögte végül. Whitney derűsen nyugtázta, hogy milyen könnyen sikerült Dougot az ujja köré csavarnia, és bólintott. – Aha. Gondolkodtam egy keveset – hajolt előre, és könnyű csókot lehelt Doug arcára. – Neked mi a véleményed? Doug csaknem összerogyott. Kinyújtotta a kezét és a tenyerébe fogta Whitney haját. – Talán – harapta meg az ajkát – beszélhetünk róla. Whitney-nek tetszett, hogy Doug egyszerre csókolja is, meg nem is, öleli is, meg nem is. Az emlékezetébe idézte, amikor a férfi mindkettőt szenvedélyesen művelte vele. – Beszélhetünk. A szájuk incselkedve összeért. Nyitott szemmel kóstolgatták, próbálgatták egymást. Incselkedtek. Arra viszont vigyáztak, nehogy kézzel is hozzáérjenek a másikhoz. Egyikük sem akarta elveszíteni a fejét. Ez a legnagyobb hiba, amit a szerelemben vagy a pénzzel kapcsolatban el lehet követni. Amíg az ember nem ereszti ki a gyeplőt a markából, oda megy, ahová akar. 141

Az ajkuk felforrósodott. Tudatukra lassan köd borult. A fontossági sorrend megváltozott. Doug egyre erősebben markolta Whitney haját, Whitney pedig a férfi ingét. Végtelenül lassan közeledtek egymáshoz. A vágy mutatta az utat a szenvedély térképén, és tétovázás nélkül megadták magukat neki. A sűrű, harmattól csöpögő levelek mögött felharsant Cyndi Lauper hangja. Szétrebbentek, mint a gyerekek, akiket rajtakaptak, majd könyékig turkáltak a süteményes tálban. Jacques tenor hangja versenyre kelt Cyndi vidám énekével. Doug és Whitney egyszerre köszörülte meg a torkát. – Társaságot kapunk – jegyezte meg Doug, és a cigarettája után nyúlt. – Igen – állt fel Whitney, és lesöpörte buggyos nadrágjának a fenekét. Kicsit nedves volt a harmattól, de a melegben máris kezdett száradni. Nézte, ahogy a napsugarak áttörnek a ciprusok levelei között. – Ahogy mondtam, egy ilyen hely tömegeket vonzana. Azt hiszem, én… – hallgatott el döbbenten, amikor Doug megcirógatta a bokáját. – Ezt egyszer még befejezzük, Whitney – közölte csillogó szemmel. Whitney sohasem tűrte, hogy mások mondják meg, mit tegyen, és úgy vélte, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy elkezdje. Semleges pillantást vetett Dougra. – Talán. – Biztosan. Whitney szeme vidáman megcsillant. – Lehet, hogy később az ellenkezőjét fogom gondolni, mint most, Douglas. – Lehet, hogy később rájössz, én mindig megkapom, amit akarok – közölte kedvesen Doug, mire Whitney arcáról lehervadt a mosoly. – Ez a szakmám. – Emberek, ó, emberek, szedtem néhány kókuszdiót – rázta meg a közeledő Jacques a kezében tartott hálós szatyrot. Amikor az egyiket Whitney felé nyújtotta, a lány elnevette magát. – Van valakinél dugóhúzó? – Arra nincs semmi szükség — és Jacques erősen odacsapta a kókuszt a sziklához. A kaméleon zajtalanul eliszkolt. A srác vigyorogva Whitney kezébe nyomta a kettétört gyümölcsöt. – Ügyes. – Egy kis rum, és máris kész a pina colada. Whitney felvonta a szemöldökét, és átadta Dougnak a dió egyik felét. – Ne kötekedj, darling. Biztosra veszem, hogy te is fel tudsz mászni a pálmára. Jacques vigyorogva kaparta ki egy apró késsel a kókusz belét. – Szerdánként fehéret enni fady – közölte egyszerűen. Whitney alaposabban megnézte magának a bűntudatosan falatozó fiút. – Viszont semmit sem enni még annál is rosszabb. A baseballsapka, a póló és a hordozható magnó elfedte a tényt, hogy Jacques ősi madagaszkári törzs tagja. Louise-zal sokkal egyszerűbb volt a dolga. Rajta világosan látszott, hogy merina. Jacques viszont úgy festett, mint aki a Broadway és a Negyvenkettedik között született. – Babonás vagy, Jacques? A fiú megvonta a vállát.

142

– Bocsánatot kérek az istenektől és a szellemektől. Szeretem boldognak tudni őket – nyúlt a zsebébe, és elővett egy apró kagylóláncot. – Az egy ody – magyarázta Doug egyszerre türelmesen és kissé gúnyosan. Nem hitt a talizmánok erejében. Úgy vélte, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. – Olyan, mint egy amulett. Whitney megnézte. Érdekesnek találta az éles kontrasztot Jacques amerikai beszédstílusa és öltözködése, valamint a tabukba és szellemekbe vetett hite között. – Szerencsét hoz? – kérdezte. – Inkább biztonságot nyújt. Az isteneknek néha rossz a kedvük – dörzsölte meg ujjával a kagylóláncot, majd Whitney felé nyújtotta. – Legyen magánál. – Rendben – akasztotta a nyakába a láncot Whitney. Végül is nincs ebben semmi furcsa. Az apja például egy kékre festett nyúllábat tartott magánál. Az amulettnek ugyanaz a szerepe, ha nem több, mint egy Szent Kristóf-medálnak. – Biztonságot nyújt. – A kulturális különbségeket később is ráértek megbeszélni. Induljunk – állt fel Doug, és odadobta a megmaradt kókuszt Jacques-nak. Whitney a fiúra kacsintott. – Mondtam, hogy időnként goromba. – Semmi gond – ismételte meg Jacques, majd a hátizsákjába nyúlt, elővett egy szál virágot, és Whitney felé nyújtotta. – Ó, egy orchidea! – vette el Whitney a vakítóan fehér virágot, amely olyan kecsesnek és finomnak tűnt, hogy attól tartott, elolvad a tenyerében. – Jacques, ez csodaszép! – simogatta meg a fiú arcát, majd a füle mellé tűzte a virágot. – Köszönöm – puszilta meg, mire Jacques akkorát nyelt, hogy még ő is hallotta. – Valóban szép — kezdett gyorsan csomagolni. — Madagaszkáron rengeteg virág nő. Itt mindent megtalál, amire csak vágyik – indult fecsegve a kenu felé. – Ha virágot akarsz – dünnyögte Doug –, nincs más dolgod, csak lehajolsz, és szakítasz egyet. Whitney megérintette a hajába tűzött szirmokat. – Egyes férfiak tudják, hogyan kell kedveskedni a nőknek – jegyezte meg. – Másoknak viszont fogalmuk sincs róla. – Kedveskedni – morgott Doug, miközben ő is a holmijukkal bajlódott. – Egy falka farkas jár a nyomomban, és ő a kedveskedést hiányolja – taposta el dühösen a tábortüzet. – Én is letéphettem volna egy nyamvadt virágot. Akár egy tucatot is – pillantott hátra a válla felett, amikor meghallotta Whitney nevetését. – Ó, Jacques, ez csodaszép – utánozta a lányt, majd némi ellenszenvvel a tekintetében ellenőrizte a pisztolyát, mielőtt az övébe tűzte. – Ráadásul én is fel tudom törni a kókuszdiót – rúgott bele még egyszer utoljára a parázsba, majd felkapta az ott maradt zsákokat, és megindult a kenu felé.

Amikor elegáns cipőbe bújtatott lábával Remo megpiszkálta a tábortűz maradványait, az már nem volt több hideg hamunál. A nap meredeken tűzött le a fejére. A dzsungel gőzölgött. Képtelenség volt elmenekülni a hőség elől. Levette a zakóját és a nyakkendőjét – ezt munka közben, Dimitri szeme láttára sohasem merészelte volna. Egykor ropogósra keményített Arrow inge most csatakosan lógott rajta. Egyre inkább bosszantotta a hajsza. 143

– Úgy tűnik, itt töltötték az éjszakát – törölte le homlokáról az izzadtságot Weis, a magas, bankárkülsejű férfi, akinek Doug egy whiskysüveggel betörte az orrát. A nyakán vöröslő szúnyogcsípések szüntelenül viszkettek. – Talán négy óra előnyük lehet. – Mi vagy te? Egy apacs nyomolvasó? – rúgott bele még egyszer, ingerülten a hamuba Remo, majd megfordult. Tekintete megállapodott Barnson, akinek kerek képén széles mosoly ült. – Mit vigyorogsz, seggfej? Barns azóta vigyorgott, hogy Remo ráhagyta a madagaszkári kapitányt. Remo tisztában volt vele, hogy az embere elintézte, de a részletekre még ő sem volt kíváncsi. Dimitri köztudomásúlag kedvelte Barnst, éppen úgy, ahogy az ember egy féleszű kutyát is kedvel, ami szétmarcangolt tyúkokat és rágcsálókat hord az ajtaja elé. Remo azt is tudta, gyakran meghagyja neki, hogy néhány emberéről a saját szája íze szerint gondoskodjon. Dimitri nem hitt a munkanélküli segélyben. – Gyerünk – adta ki a kurta parancsot. – Naplemente előtt elkapjuk őket.

Whitney kényelmesen elhelyezkedett a csomagok között. A ciprusok és eukaliptuszok megnyúlt árnyéka betakarta a part menti dűnéket és a túloldal sűrű bokrait. A vékony nádszálak bólogattak az áramlatban. Időnként egy-egy kócsag emelkedett fel vad szárnycsapkodás közepette a bozótból. A vörös, narancs- és halványsárga virágszőnyegen úgy virítottak az orchideák, mint pipacs a réten. A szirmok között pillangók lebegtek. Színük erősen elütött a növényektől és a trágyabarna csatornától. A vízbe nyúló homokpadokon időnként napozó krokodilokat is láttak, és folyamatosan lehetett érezni a dzsungel gazdag illatát. Whitney eltakarta a szemét Jacques kalapjával. Keresztbe feküdt a kenuban, lábát a hajó peremén nyugtatta, de szunyókálás közben sem engedte el a fiú által rögtönzött horgászbotot. Úgy vélte, ugyanezt érezhette Huck Finn is, miközben lefelé csorgott a Mississippin. Rettenetesen élvezte, hogy neki csak el kell nyúlnia, miközben a természet ott hever a lába előtt. – Mihez kezdesz, ha egy hal arra vetemedik, hogy bekapja azt a meghajlított biztosítótűt? Whitney lustán nyújtózkodott. – Egyenesen az öledbe dobom, Douglas. Biztosra veszem, pontosan tudod, mit kell egy hallal csinálni. – Nagyon jól főz – dicsérte meg Jacques, miközben olyan egyenletesen húzta az evezőt, hogy a bármelyik, a Yale-en végzett öregdiáknak könnybe lábadt volna a szeme. A ritmus megtartásában Tina Turner segítette. – Én… – csóválta a fejét. – Én viszont csapnivalóan. Olyan feleséget kell választanom, aki úgy főz, mint anya. A kalap takarásában Whitney felhorkant. Egy légy szállt a térdére, de még a kezét sem emelte fel, hogy elhajtsa. – Még egy férfi, aki a gyomrában hordja a szívét. – Figyelj, a srác értelmesen beszél. Az evés nagyon fontos. – Számodra majdhogynem vallásos jelentőséggel bír – hajtotta fel a kalap szegélyét, és szemügyre vette Jacques-ot. Fiatal, jó humorú, csinos és izmos srác, gondolta. Úgy vélte, nem

144

sok gondja lehet a lányokkal. – Ezek szerint a te szívedhez is a gyomrodon keresztül vezet az út. Mi történik, ha mégis beleszeretsz egy lányba, aki nem tud főzni? Jacques eltűnődött. Még csak húszéves volt, és az élet minden nagy kérdésére könnyedén megtalálta a választ. Whitney-re villantotta szemtelen, mégis ártatlan mosolyát. – Elviszem az anyámhoz tanulni. – Okos – bólogatott Doug, miközben egy pillanatra abbahagyta az evezést, és bekapott egy darabka kókuszt. – Felteszem, meg sem fordult a fejedben, hogy te is megtanulhatnál főzni – s mosolyogva végigsimított ujjával a kagylóláncon, figyelte, ahogy evezés közben Jacques ezen is elgondolkodik. – Madagaszkáron a nők dolga a főzés. – Felteszem, a főzés, a házimunka és a gyermeknevelés mellett még a földekre is kijárnak dolgozni. Jacques vigyorogva bólintott. – Viszont a pénzt is ők kezelik. Whitney érezte, hogy farzsebébe csúsztatott tárcája nyomja a fenekét. – Ennek valóban van értelme – helyeselt vidáman, miközben Doug felé pillantott. Doug a borítékot őrizte úgy, mint Whitney a pénzét. – Gondoltam, hogy ez tetszeni fog. – Egyszerűen arról van szó, hogy mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért – akart visszadőlni a kenu fenekére Whitney, de megrándult a horgászzsinór. A lány hirtelen felült, a szeme elkerekedett. – Istenem, azt hiszem, fogtam egyet! – Egy mit? – Halat! – ragadta meg két kézzel a botot, s a zsinór játékát figyelte. – Halat fogtam – ismételte meg. – Egy átkozottul nagy halat. Doug szélesen elvigyorodott, amikor látta, hogy a rögtönzött horgászzsinór megfeszül. – A mindenit! Oké, csak nyugi – tanácsolta Whitney-nek, aki feltérdelt, és ezzel a mozdulattal erősen meghintáztatta a kenut. – El ne engedd a vacsoránkat. – Nem szándékozom elengedni – sziszegte összeszorított foggal Whitney, és nem is engedte, viszont fogalma sem volt arról, mi a következő lépés. Pillanatnyi kínlódást követően Jacques felé fordult. – És most? – Óvatosan fel kell húzni. Hatalmas – tette le Jacques az evezőt, és néhány könnyed lépéssel Whitney mellett termett. A kenu meg sem rezdült. – Igggennn, ma este finomat eszünk! Küzdeni fog – tette Whitney vállára a kezét, miközben a csatorna vizét figyelte. – Nem akarja serpenyőben végezni. – Gyerünk, cukorfalat, képes vagy rá – dobta le Doug is az evezőjét, és a kenu közepére mászott. – Csak húzd ki – majd ő kifilézi, kisüti és feltálalja rizskörettel. Whitney szédelegve, de annál elszántabban küzdött. Ha valamelyik útitársa felajánlja, hogy átveszi a botot, minden bizonnyal leharapja a fejét. Megfeszítette karizmait, pedig azok eddig nem emeltek a teniszütőnél nehezebbet, és kiemelte a halat a vízből. A horgon fickándozó állat pikkelyein megcsillant a késő délutáni nap. Csak egy egyszerű, ám annál vadabbul csapkodó pisztrángot sikerült kifognia, de amikor Whitney

145

megpillantotta ezüstös testét a kék ég alatt, királynőnek érezte magát. Vad csatakiáltást hallatva huppant a fenekére. – Nehogy visszaejtsd! – Nem fogja – nyújtotta ki Jacques a kezét, elkapta a zsinórt, és finoman maga felé húzta. A hal zászlóként lengett előre-hátra. – Fogott egy szép, kövér halat. Méghozzá teljesen egyedül – vette ki gyors mozdulattal a horgot a pisztráng szájából, és a magasba emelte a zsákmányt. Na? Micsoda szerencse – vigyorgott a hallal a kezében, miközben a háta mögött Tina Turner új dalba kezdett. Minden nagyon gyorsan történt, Whitney mégis úgy érezte, hogy amíg él, nem felejti el. Minden mozzanat mélyen beleégett az agyába. Jacques az egyik pillanatban még diadalmasan nevetve a feje fölé tartotta a halat, ám a következőben befordult a vízbe. A lövést nem is hallotta. – Jacques? – térdelt fel szédülten. – Bukj le! – ugrott rá Doug, és maga alá temette. Whitney még levegőt is alig kapott. A kenu olyan hevesen ingott, hogy imádkozott, nehogy felboruljanak. – Doug? – Maradj nyugton, világos? – és Doug rá sem nézett. A feje csupán egy hüvelykkel lógott Whitney feje fölé, mégis látta a csatorna mindkét partját. A sűrű bozótban akár egy hadsereg is kényelmesen elrejtőzhetett. Hol a fenében lehetnek? Lassan megmozdult és kihúzta a pisztolyt az övéből. Amikor Whitney észrevette a fegyvert, elfordította a fejét, és keresni kezdte Jacques-ot. – Elesett? Azt hiszem, hallottam… – de Doug szemében már látta a választ. – Nem! – és olyan hevesen kapálózott, hogy csaknem kiütötte Doug kezéből a fegyvert. – Jacques! Istenem. – Húzd le a fejed! – sziszegte Doug, s a lábával igyekezett leszorítani Whitney lábát. – Érte már nem tehetsz semmit – és amikor Whitney nem hallgatott rá, olyan erősen megszorította, hogy az már fájt. – Meghalt. Már akkor halott volt, amikor a vízbe esett. Whitney könnyben úszó, tágra nyílt szemmel bámult fel Dougra, majd lehunyta, és igyekezett mozdulatlanul feküdni. Gyászolni és sajnálkozni ráér később is, gondolta Doug. Pillanatnyilag az életük a legfontosabb. Nem hallott semmit, csak a víz halk csobogását, ahogy az áramlat lassan sodorta a kenut. Tudta, hogy támadóik a csatorna bármelyik partján lehetnek. Azt viszont nem is sejtette, miért nem zúdítanak egyszerűen golyózáport a kenujukra. A vékony palánk semmiféle védelmet nem nyújtott a lövedékek ellen. Ezek szerint parancsot kaptak, hogy hagyják őket életben. Doug lepillantott Whitney-re, aki mozdulatlanul, lehunyt szemmel hevert a fenéken. Vagy legalább az egyiküket, gondolta. Dimitri érdeklődését minden bizonnyal felkeltette egy olyan nő, mint Whitney MacAllister. Már biztosan megtudott róla mindent, amit csak lehet. Nem, őt egyáltalán nem akarja holtan látni. Elszórakoztatja – jobban mondva elszórakozik vele kicsit –, mielőtt váltságdíjért cserébe szabadon engedi. Ezért az emberei nem fognak tüzelni a kenura, egyszerűen megvárják, amíg kikötnek valahol. Doug tudta, először azt kell kifigyelnie, hogy melyik oldalról lesik őket. Közben érezte, ahogy a jeges verejték lassan végigcsorog a hátán.

146

– Te vagy az, Remo? – kiáltotta. – Még mindig túlzásba viszed azt a büdös kölnit. Idáig érzem a szagát – várt egy pillanatig. Fülelt, nem hall-e zajt valamerről. – Dimitri tudja, hogy hányszor vertelek át? – Végül mégis sarokba szorítottunk, Lord! Balról jött a válasz. Még nem tudta, hogyan, csak azt, hogy az ellenkező part felé kell valahogy kormányoznia a kenut. – Szerintem csak lelassítotok egy kicsit – gondolta át a dolgot Doug, és tovább beszélt. A lövés hangjától megriadt madarak már megnyugodtak, leszálltak, és folytatták mindennapi életüket, mintha mi sem történt volna. Látta, hogy Whitney kinyitotta a szemét, de továbbra sem mozdul. – Talán ezúttal köthetnénk üzletet. Mi ketten, Remo. Abból, ami nálam van, egy egész medencét megtölthetsz a kölniddel. Gondoltál már arra, hogy a saját lábadra állj, Remo? Nem unod még, hogy mindig csak parancsokat teljesítesz, és más helyett végezed a piszkos munkát? – Ha beszélgetni akarsz, Lord, akkor evezz ide, és beszéljünk. – Ha odaevezek, golyót küldesz a fejembe. Ugyan már, Remo. Ne sértegessük egymást azzal, hogy hülyének nézzük a másikat – talán, de csak talán bele tudom meríteni a vízbe az egyik rudat, hogy azzal kormányozzam a hajót, gondolta Doug. Ha kihúzzuk napnyugtáig, akkor van esélyünk. – Te akarsz üzletet kötni, Lord. Mit forgatsz a fejedben? – Nálam vannak a papírok, Remo – húzta szét óvatosan hátizsákja száját Doug, amelyben egy doboz töltény is lapult. – Egy klasszis hölgy társaságában. Egyenként is több pénzt érnek, mint amennyit valaha láttál – pillantott Whitney-re, aki sápadtan, száraz szemmel meredt rá. – Dimitri nem említette, hogy nagy vagyon örököse? MacAllister. Kóstoltad már a MacAllister fagylaltot? Az Államok legjobb gyümölcsfagyija. El tudod képzelni, hány milliót ér ez a cég, Remo? És ebből mennyit fizetne ki az öreg, hogy egy darabban kapja vissza a lányát? Miközben Doug beszélt, a zsebébe csúsztatta a töltényes dobozt. Whitney némán hallgatta. – Szállj be az előadásba, cukorfalat – súgta, és ellenőrizte a tárat. – Gondolom, te is túl akarod élni. Amikor rólad beszélek, káromkodj, ahogy a torkodon kifér, himbáld a kenut és rúgkapálj. Közben pedig ragadd meg azt a rudat. Oké? Whitney kifejezéstelen arccal bólintott. – Nincs rajta sok hús, de még így is izzik alatta a lepedő, Remo. Ráadásul nem túl válogatós. Tudod, mire célzok? Szívesen osztozok rajta, ha gondolod. – Te rohadt szemétláda! – visított Whitney, és kapálózni kezdett. Egy halaskofa is büszke lehetett volna a hangjára. Doug igyekezett lefogni, de a lány félresöpörte a kezét. – Söpredék vagy. Alávaló söpredék. Legközelebb inkább egy kígyót engedek az ágyamba, mint téged. A lemenő nap fénye kiemelte Whitney szenvedélyes dühét, sötéten villogó tekintetét. Doug nem kételkedett benne, hogy Remo le sem tudja venni róla a szemét. – Nem kell ennyire mellre szívni – sziszegte. – Csak a rúdra megy ki a játék. – Azt hiszed, hogy velem lehet így beszélni, te féreg? – emelte Whitney a feje fölé a rudat.

147

– Ennyi elég lesz… – de amikor meglátta Whitney arckifejezését, elakadt a szava. Találkozott már bosszúvágyó nővel. Automatikusan felemelte a kezét. – Hé, várj egy kicsit – kezdte, amikor Whitney lecsapott. Amikor oldalt fordult, észrevette, hogy Weis egy apró tutajjal már csaknem a kenu mellé ért. Ha Whitney nem veszíti el az egyensúlyát, és nem huppan a hajó másik oldalába, biztosan felborulnak. – Jézusom, higgadj már le! – de nem folytathatta, mert ebben a pillanatban dulakodni kezdett Weisszel. Whitney-nek elakadt a lélegzete, amikor a hatalmas termetű férfi meglökte, és ezzel a mozdulattal Doug pisztolyát is félresöpörte. Viszont nem talált erős fogást rajta, inkább csak bosszantotta. Ráadásul törött orráról sem tudott megfeledkezni. Ismét a magasba emelte a rudat, de ebben a pillanatban Doug átfordult, és maga alá gyűrte a támadóját. A kenu imbolygott, a peremén átcsapott a víz. Jacques teste a közelben lebegett. Whitney megacélozta a szívét, és beszállt az életükért folytatott küzdelembe. – Az Isten szerelmére, hagyj célozni – kiáltott Dougra, majd hátratántorodott, amikor a kenu hevesen megrázkódott. A parton Remo félrelökte Barnst. – Lord az enyém, te gazember. Ezt ne feledd! – húzta elő a fegyverét, és várta a megfelelő pillanatot. Mint egy játék, gondolta Whitney, s megrázta a fejét. Két verekedő kamasz egy kenuban. Az egyikük mindjárt sírva hívja a bácsikáját, majd mindketten más szórakozás után néznek. Próbált felállni, azonban csaknem kiesett a kenuból. Látta, hogy Doug még mindig szorongatja a pisztolyát, de a másik férfi legalább ötven fonttal súlyosabb volt nála. Imbolyogva feltérdelt, és ismét kézbe fogta a tolórudat. – A francba, Doug, hogy verjem szét a fejét, ha mindig útban vagy? Tűnj el! – Hogyne – nyögte Doug, s megpróbálta lefejteni Weis markát a torkáról. – Egy pillanat – csapódott hátra az állára kapott ütéstől a feje. Érezte a vér ízét a szájában. – Eltörted azt a kibaszott orrom – rángatta talpra Dougot Weis. – Az te voltál? Weis elkapta Doug csuklóját, és lassan csavarni kezdte. Végül a pisztoly csöve egyenesen Doug arcára meredt. – Aha. Cserébe szétlövöm a tied. – Nem kellene ennyire mellre szívnod – vetette meg Doug a lábát, és abban a pillanatban meg mert volna esküdni rá, hogy eltört a bal válla, de nem ért rá ilyen aprósággal foglalkozni. Fontosabbnak tartotta a fegyvercsövet, amibe nézett. Patakokban folyt rajta az izzadtság, miközben próbálta távol tartani Weis ujját a ravasztól. Nézte, hogy az ellenfele mosolyog, és elátkozta, hogy ez lesz az utolsó kép, amit életében lát. Weis szeme hirtelen elkerekedett, és tüdejéből sivítva zúdult ki a levegő. Whitney pontosan gyomorszájon ütötte a kezében tartott rúddal. Weis elveszítette az egyensúlyát, és megpróbált Dougba kapaszkodni. A következő pillanatban a teste összerándult. Akkor került Doug elé, amikor Remo elsütötte a pisztolyát. Sziklaként zuhant a kenu oldalának. Whitney hirtelen azt érezte, hogy a szája megtelik vízzel. Pánikba esve tört a felszínre, és fuldokolva kapkodott levegő után. – Fogd! – taszította feléje Doug a hátizsákokat, a vizet taposva a felborult kenu mellett. A fejétől néhány hüvelyknyire két golyó csapódott a csatornába. – Szent szar – nyögött fel, 148

amikor észrevette az első, a Weis teste felé úszó krokodilt. Kisvártatva meghallotta a roppanó csont gyomorforgató hangját. Vadul megragadta az egyik hátizsák szíját, de a másikat már nem érte el. – Nyomás! – kiáltott ismét. – Ne törődj semmivel, csak ússz! Partra kell jutnunk. Whitney is látta, mi maradt Weisből. Vakon megindult előre. A csatorna barna vizében egyre szélesebb vörös folt terjengett. A második krokodilt viszont csak akkor vette észre, amikor közvetlenül mögötte kitátotta a száját. – Doug! Doug megfordult, és ő is észrevette a villogó fogakat. Ötször tüzelt a pisztolyával. A halálos állkapocs bezárult, és a krokodil elmerült. Körülötte is vörösre változott a víz. Vannak még. Doug vadul igyekezett előkotorni a töltényes dobozt, noha tudta, hogy nem lőheti le az összes krokodilt. Kétségbeesetten vetette magát Whitney és a harmadik állat közé, és a csövénél fogva felemelte a pisztolyát. Így várta az összeütközést, a fájdalmat. Majd összeszedte magát, hátrahúzta az ínyét, és rávicsorgott a támadó állatra. Amikor csak karnyira járt tőle, a krokodil feje szétrobbant. Mielőtt Doug bármit is tehetett, három újabb merült alá, és az imént lelőtt példány körül valósággal forrni kezdett a víz. Doug abban a pillanatban tudta, hogy a lövés nem Remótól érkezett, amikor a part felé fordult. Inkább valamivel délebbről. Vagy vigyáz rá a tündér keresztanyja, vagy valaki más is jár a nyomukban. A távolban megvillant valami, egy fehér panamakalapot is észrevett, de nem gondolkodott el ennek a jelentőségén, mert közvetlenül maga mögött meglátta Whitneyt. – Tűnjünk innen a fenébe – ragadta karon a lányt, és húzni kezdte a part felé. Whitney nem nézett hátra. Automatikusan taposta a vizet. Doug lihegve vonszolta a partra, be a bozótba, majd levegő után kapkodva lerogyott egy kidőlt fatörzsre. – Még mindig nálam vannak a papírok, te szemétláda! – kiáltott át a csatorna túloldalára. – Még mindig nálam vannak. Nem akarsz ideúszni, hogy elvedd? – hunyta le a szemét egy pillanatra, és igyekezett visszanyerni a lélegzetét. Hallotta, hogy mellette Whitney a csatorna vizét köhögi ki a tüdejéből. – Üzenem Dimitrinek, hogy nálam vannak, és az adósa vagyok – törölte le a vért a szájáról, és köpött egyet. – Felfogtad, Remo? Mondd meg, hogy tartozom neki, és Isten a tanúm, törleszteni fogok – nyomkodta meg a dulakodásban kicsavarodott vállát, és az arca eltorzult a fájdalomtól. Ruhája vizesen, véresen, iszaptól büdösen tapadt a testéhez. A parttól néhány lábnyira a krokodilok őrjöngve zabáltak. Az üres pisztolyt még mindig a kezében tartotta. Most egy nyugodt mozdulattal előhúzta a töltényes dobozt, és újratöltette. – Oké, Whitney, men… A lány összegömbölyödve térdelt a lába mellett. A fejét a combja közé hajtotta. Egyetlen hangot sem adott ki magából, Doug mégis tudta, hogy zokog. Zavartan simogatta meg a fejét. – Hé, Whitney, ezt ne csináld. Whitney nem moccant, meg sem szólalt. Doug a kezében tartott pisztolyra pillantott, és dühösen az övébe tűzte. – Ugyan már, drágám. Indulnunk kell – próbálta átölelni, de Whitney ellökte magától. Arcát könny áztatta, mégis izzó tekintettel nézett fel Dougra.

149

– Hozzám ne merj érni! Csak neked kell indulnod, Lord. Erre születtél. Az indulásra, a menekülésre. Fogd azt a borítékot, amit mindennél többre tartasz, és tűnj el. Tessék – rángatta elő zsebéből a tárcáját, és hozzávágta. – Ezt is vidd magaddal. Hiszen úgyis mindig csak erre a pénzre gondolsz – és még a könnyeit sem törölte le, úgy bámulta Dougot. – Csak pár száz dollár, de találsz benne néhány hitelkártyát is. Vidd az egészet. Nem ez volt, amire Doug végig vágyott? A pénz, a kincs, méghozzá társ nélkül. Közelebb járt a céljához, mint valaha. Egyedül sokkal hamarabb elérheti, ráadásul osztoznia sem kell. Mindig is ezt akarta. Visszalökte a tárcát Whitney ölébe, és megfogta a kezét. – Gyere. – Nem megyek veled. Szerezd meg egyedül a kincset, Douglas – kavarodott fel Whitney gyomra, a torkában érezte az epét. Nagyot nyelt. – Kíváncsi vagyok, hogy fogsz élni a tudattal, hogy ilyen sokan haltak meg miatta. – Nem hagylak itt egyedül. – Ugyan miért nem? – vágott vissza Whitney. – Jacques-ot is ott hagytad – pillantott a csatorna felé, és ismét reszketni kezdett. – Ott hagytad. Engem is hagyj itt. Mi a különbség? Doug megragadta Whitney vállát, és olyan hevesen megrázta, hogy a lány összerezzent. – Ő halott. Rajta már nem tudunk segíteni. – Mi öltük meg. Ez a lesújtó gondolat már Dougnak is az eszébe jutott. Talán emiatt markolta egyre erősebben a lányt. – Nem. E nélkül is elég terhet kell cipelnem. Dimitri ölte meg. Olyan könnyedén, mint ahogy más lecsap egy legyet. Számára nem is jelentett többet. Végzett vele, noha még a nevét sem tudta, mert neki egy gyilkosság meg sem kottyan. Nem fordul fel tőle a gyomra. Még csak el sem gondolkodik rajta, amikor rá kerül a sor. – És te? Doug egy pillanatra megdermedt. A víz halkan csöpögött a hajáról. – Én igen. A francba, hát persze hogy igen. – Olyan fiatal volt – hüppögte Whitney, és belemarkolt Doug ingébe. – Az volt a legnagyobb álma, hogy egyszer eljusson New Yorkba, és most már soha… – csordult végig néhány újabb könnycsepp az arcán, és ezúttal hangosan felzokogott. – Már nem megy sehová. Mindez a borítékod miatt. Hány ember halt meg már érte? – fogta meg az odyt, a biztonság, a szerencse és a hagyomány jelképét, és addig zokogott, amíg sajogni nem kezdett a szeme, de ez sem enyhítette a fájdalmát. – A papírjaid miatt kellett meghalnia, holott még a létezésükről sem tudott. – Végigcsináljuk, amit elkezdtünk – segítette talpra Doug a lányt. – Végigcsináljuk, és győzni fogunk. – Miért jelent ez neked olyan sokat? – Hallani akarod? – húzta közelebb magához a lányt Doug, amíg Whitney arca csupán néhány hüvelyknyire volt az övétől. Tekintete megkeményedett, és gyorsabban kezdte szedni a levegőt. – Rengeteg okom van rá. Mert emberek haltak meg érte. Mert Dimitri is a magáénak akarja. Győzni fogunk, Whitney, mert nem hagyhatjuk, hogy legyőzzön bennünket. Mert az a srác a semmiért halt meg. Ez már nem csupán a pénzről szól. A francba, sohasem

150

arról szólt, hanem a győzelemről. Nem érted? Mindig, minden a győzelemről szól. Azért izzasztjuk meg Dimitrit, mert képesek vagyunk rá. Whitney hagyta, hogy Doug a karjai közé zárja és ringassa. – A győzelemről. – Ha az ember nem akar győzni, akkor halott. Ezt Whitney is megértette. Őt is mindig ez hajtotta előre. – Jacques-nak nem tartanak fadamihanát – suttogta. – Őt senki sem fogja ünnepelni. – Majd mi megünnepeljük – simogatta Whitney fejét Doug, és visszaemlékezett, milyen büszkén emelte Jacques a feje fölé a halat. – Egy igazi New York-i bulival. Whitney bólintott, és egy pillanatra Doug nyakához érintette a fejét. – Dimitri nem fogja ennyiben hagyni. Mindenképpen le kell győznünk. – Igen, és le is fogjuk – húzta maga után Doug a lányt. A hátizsákját elnyelte a csatorna. Elvesztették a sátrat és a konyhafelszerelést is. Ezért a lány zsákját kanyarította a vállára. Átáztak, kimerültek és gyászoltak. – Kapkodd a csülköd, cukorfalat. Whitney elcsigázva felállt, a tárcáját visszatömte a farzsebébe, majd korántsem elegánsan megszívta az orrát. – Nyald ki, Lord. Így indultak észak felé a lassan leszálló alkonyatban.

Tizenkettedik fejezet Kicselezték Remót, de mindketten tudták, hogy szorosan ott liheg a nyomukban, ezért nem állhattak meg. Folytatták az útjukat, lebukott a nap, és olyan fények vették birtokukba az erdőt, amelyet csak festők, költők értenek igazán. A levegőt szürkére festette a köd. Az ég egyre sötétedett, végül feketébe váltott, még mielőtt felkelt a fenséges, csontfehér Hold, és egy elfeledett korszak ékköveiként ragyogni kezdtek a csillagok. A holdfény tündérmesévé változtatta az erdőt. Az árnyak megváltoztak. A virágok összezárták szirmaikat, útra keltek az éjjeli állatok. Enyhe szellő borzolta a leveleket, és valami visított a bokrok között, így folytatták az útjukat. Minden egyes alkalommal, amikor Whitney azt gondolta, menten összerogyik a fáradtságtól, felidézte Jacques-ot, majd összeszorította a fogát, és rendületlenül ment tovább. – Mesélj Dimitriről. Doug megállt, elővette zsebéből az iránytűt, és rápillantott. Látta, hogy Whitney a kagylóláncot babrálja, mint néhányszor már megtette az út során, de ő pillanatnyilag kifogyott a vigasztaló szavakból. – Már meséltem. – De nem eleget. Beszélj még róla. Doug felismerte ezt a hangot. A bosszúvágy beszélt Whitney-ből, és tudta, hogy ez roppant veszélyes hajtóerő. Elvakítja az embert. – Hidd el, nem akarsz közelebbi ismeretséget kötni vele.

151

– Tévedsz – közölte kedvesen Whitney, noha már alig kapott levegőt. Kézfejével letörölte homlokáról az izzadtságot. – Mesélj a mi Mr. Dimitrinkről. Doug már nem számolta a megtett mérföldeket, sem az eltelt órákat. Csak egyben volt biztos. Minél távolabb kell kerülniük Remótól, s pihenésre is szükségük van. – Itt letáborozunk. Elég mélyre fúrtuk magunkat a szénakazalba. – Szénakazal – rogyott le hálásan Whitney a puha mohára, és úgy érezte, felzokog a megkönnyebbüléstől. – Mi vagyunk a tű, az erdő pedig a szalmakazal. Akad valami hasznavehető a zsákodban? Whitney kipakolta a kompaktját, néhány csipkés alsóneműt, a szakadt, szennyes és tönkrement ruháit, míg végül csupán néhány gyümölcs maradt, amit még Antananarivóban vettek. – Pár mangó és egy túlérett banán. – Gondolj úgy rá, hogy házhoz jött a Waldorf-saláta – tanácsolta Doug, miközben meghámozta az egyik mangót. – Rendben – nyújtotta ki Whitney a lábát. – Dimitri, Douglas. Mesélj róla. Doug nem is remélte, hogy sikerül elterelni valamivel Whitney gondolatait erről a témáról. Ennél már jobban ismerte a lányt. – Képzeld magad elé az olasz öltönyben feszítő Jabbát – harapott bele a gyümölcsbe. – Dimitri mellett Néró ártatlan bárányka. Szereti a költészetet és a pornófilmeket. – Fura ízlésre vall. – Aha. Régiségeket gyűjt… különösen régi kínzóeszközöket. Tudod, mint a hüvelykszorító. Whitney-nek azonnal lüktetni kezdett a jobb hüvelykujja. – Elragadó. – Igen, Dimitri egy igazi elragadó személyiség. Mindent szeret, ami kedves és csinos. Mindkét felesége igazi szexbomba volt – vetett lapos pillantást Whitney felé. – Téged is szeretne. Whitney próbálta legyűrni a remegését. – Ezek szerint nős. – Kétszer nősült – magyarázta Doug –, és kétszer tragikusan meg is özvegyült, ha érted, mire gondolok. Whitney értette. Elgondolkodva beleharapott a kezében tartott mangóba. – Mitől ilyen… sikeres? – mondta ki végül, mert akárhogy tűnődött, nem talált ennél jobb kifejezést. – Okos, és nem válogat az eszközeiben. Állítólag Cauchert idézi, miközben tűvel szurkálja az ember lábujjait. Whitney érezte, hogy elmegy az étvágya. – Ez a stílusa? Költészet és kínzás? – Nem egyszerűen megöli az áldozatait, hanem kivégzi őket. Méghozzá ünnepélyesen. Berendezett egy stúdiót, s mindent felvesz. Előtte, alatta és utána. – Istenem – nézett Doug szemébe Whitney, s abban reménykedett, hogy a férfi csak kitalálta ezt az egészet. – Ez nem mese. Ez az igazság.

152

– Nem túl élénk a fantáziám. Azt hallottam, Dimitri anyja tanárnő volt – csöpögött Doug állára a gyümölcslé. A férfi egy mozdulattal letörölte. – Állítólag ő vágta le a kisujját, amikor nem tudott fejből elszavalni egy verset. Byront, vagy valami hasonlót. – Az anyja… – nyelte félre Whitney a mangót. – Az anyja levágta az ujját, amiért nem tanult meg kívülről egy verset? – Ez a szóbeszéd járja az utcán. Nagyon vallásos volt, és az agyában némileg összekeveredett a teológia és a költészet. Valószínűleg szentségtörőnek vélte a fiát, ha még Byront sem ismeri. Whitney egy pillanatra megfeledkezett Dimitri minden áldozatáról. Csupán egy szerencsétlen kisfiút látott maga előtt. – Ez rettenetes. Az ilyen embert be kell zárni. Akármennyire el akarta terelni Whitney gondolatait a bosszúról, azt azért nem szerette volna, ha a helyét átveszi a szánalom. Az egyik veszélyesebb, mint a másik. – Erre Dimitri is rájött. Amikor otthagyta az otthonát, hogy saját… mondjuk úgy, üzletbe kezdjen, felgyújtotta a házat. Az egész átkozott épületet, ahol az anyja élt. – Megölte a saját anyját? – Nem csak őt. Vele együtt húsz vagy harminc másik embert is. Pedig velük nem volt semmi baja. Csak éppen rosszkor voltak rossz helyen. – Bosszú, szórakozás vagy haszonvágy – suttogta Whitney, visszaemlékezve korábbi gondolataira. – Ezzel remekül összefoglaltad a dolgot. Ha van az embernek lelke, Whitney, akkor Dimitrié fekete, teli gennyes fekélyekkel. – Ha van az embernek lelke – ismételte meg Whitney –, akkor pokolra kell küldenünk ezt a vadállatot. Doug nem nevette ki. Ahhoz Whitney túlságosan halkan beszélt. Elnézte fáradt, sápadt arcát, amely valósággal világított a holdfényben. Komolyan mondta, amit mondott. Ráadásul közvetve ő is felelős két ártatlan ember haláláért. Abban a pillanatban szívesen levette volna azt a terhet a válláról. Ismét egy első alkalom. Doug Lord még sohasem gondolkodott így. – Cukorfalat – húzódott Whitney mellé. – Először is életben kell maradnunk. Most ez a legfontosabb. Másodszor meg kell szereznünk a kincset. Csak ezzel állhatunk bosszút Dimitrin. – Kevés. – Te még új vagy ebben a játékban. Figyelj, itt az a szabály, hogy az ember odacsap, amikor lehet, de utána sürgősen visszavonul. Csak így lehet hosszan a pályán maradni – de Whitney oda sem figyelt rá. Doug kénytelen-kelletlen elhatározásra jutott. – Talán megnézhetnéd a papírokat – és nem is kellett Whitney-re néznie, hogy tudja, a lány most nagyon meglepődött. Érezte a válla rándulásán, ahogy hozzá nyomódott. – Nocsak, nocsak – szólalt meg halkan Whitney. – Nem kellene pezsgőt bontanunk? – Okoskodj csak, ha azt akarod, hogy meggondoljam magam – könnyebbült meg Doug, hogy végre mosolyogni látja a lányt, majd benyúlt a zsebébe, és tiszteletteljesen előhúzta a borítékot. – Itt a kulcs – folytatta. – Az átkozott kulcs. Kinyithatom vele a zárat, amelyet sohasem tudnék feltörni – ezzel egyesével kivette és kisimította a papírokat. – A legtöbbet franciául írták, mint a levelet – suttogta. – Viszont a szöveg egy részét már lefordították –

153

tétovázott egy pillanatig, majd Whitney felé nyújtott egy műanyag tokba zárt, megsárgult papírost. – Nézd az aláírást! Whitney az oldal aljára pillantott. – Istenem! – Aha. Látom, kezd összeállni. Minden jel szerint csak pár nappal a bebörtönzése előtt írta. Itt a fordítás. De Whitney már elkezdte eredetiben olvasni a tragikus sorsú királynő kézírását. – Leopold cserbenhagyott – dünnyögte. – II. Lipót. Német-római császár, Marie bátyja. Whitney Dougra emelte a tekintetét. – Látom, megtanultad a házi feladatot. – Szeretem ismerni a munkámmal kapcsolatos tényeket. Alaposan bemagoltam a francia forradalom történetét. Marie mindenáron igyekezett megtartani a pozícióját. Nem mondott le. Amikor ezt a levelet írta, már tudta, hogy hamarosan mindennek vége. Whitney bólintott és beletemetkezett a levélbe. – Sokkal inkább császár, mint a testvérem. Ha hozzá nem fordulhatok, akkor kihez? Képtelen vagyok leírni, kedves szolgám, milyen megaláztatásokban volt részem, miután visszafordítottak bennünket Varennes-ből. A férjemmel együtt közönséges pórnak öltöztettek. Roppant megalázó volt. Feltartóztattak és letartóztattak minket, majd fegyveres katonák kísértek vissza Párizsba, mint két latort. Halálos csöndben. Igaz ugyan, hogy még lélegzünk, de már megvolt a temetésünk. A Nemzetgyűlés azt állította, hogy a királyt elrabolták, és már módosították is az alkotmányt. Ez a kis közjáték a vég kezdete. A király hisz benne, hogy Lipót és a porosz uralkodó beavatkoznak. Beszélt Le Tonnelier-vel, hogy közvetítsen közöttük, és mondja nekik, hogy így lenne a legjobb. Egy háború elfojtaná a lázongás tüzet. A girondisták világosan bizonyságot adtak az alkalmatlanságukról. Rettegnek Robespierre, a sátán követőitől. De az Ausztriának küldött hadüzenet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csapatainkat tavasszal legyőzték. A girondistáknak fogalmuk sincs, hogyan kell háborúzni. Most beszéljünk a tárgyalásról. A királyt perbe fogták és féltem az életét. Könyörgöm, segíts. Most minden a hűségeden és a barátságunkon áll vagy bukik. Nem tudok elmenekülni, csak várok és reménykedem. Könyörgöm, Gerald, vigyázz arra, amit a hírnököm a levél mellett átad neked. Őrizd meg. Most, hogy körülöttem minden összeomlott, már csak a szeretetedben és hűségedben bízhatok. Sokszor elárultak már, de időnként még az árulásból is lehet előnyt kovácsolni. Királynői fenségem egy darabkáját bízom rád. Ezzel talán megmenthetem a gyermekeimet. Hiába győz a polgárság, idővel úgyis megbukik. Vedd, ami az enyém, Gerald Lebrun, és őrizd meg a gyermekeimnek és a gyermekeim gyermekeinek. Eljön majd az idő, amikor mindenki újra elfoglalja az őt megillető helyet. Ezt kell kivárnod. Whitney a konok, önfejű nő kézírását nézte, aki saját maga irányította úgy az életét, hogy végül a vérpadon ért véget. Ennek ellenére csak szerencsétlen asszonyként, anyaként és királynőként tudott gondolni rá. – Amikor ezt írta, már csak néhány hónap maradt az életéből – suttogta. – Kíváncsi vagyok, vajon sejtette-e – és arra gondolt, hogy ennek a levélnek a Smithsonian egyik biztonságos vitrinében lenne a helye. Ebben lady Smythe-Wright is biztosan egyetértene vele. 154

Éppen ezért volt ostobaság tőle, hogy a többi irattal együtt rábízta Whitakerre. Most mindketten halottak. – Tisztában vagy vele, Doug, hogy milyen értékes ez a levél? – Éppen azt próbáljuk kideríteni, cukorfalat – motyogta Doug. – Ne pénzben gondolkodj. A kulturális és a történelmi értékére céloztam. – Aha. Venni fogok belőle egy kocsideréknyi kultúrát. – A közhiedelemmel ellentétben a kultúrát nem lehet megvásárolni, Doug. Annak múzeumban a helye. – Ha már a zsebemben a pénz, ígérem, hogy támogatni fogom őket. Amúgy is jól jön némi adójóváírás. Erre Whitney csak a fejét csóválta, majd vállat vont. Arra gondolt, a fontossági sorrendet most is be kell tartani. – Mi van még a borítékban? – Néhány lap egy naplóból. Minden jel szerint ennek a Geraldnak a lánya írta – Doug olvasta a komor, lefordított részleteket. Az egyik oldalt szó nélkül Whitney kezébe nyomta. 1793. október 17. A fiatal lány írásából sugárzott a zavar és a kortalan rettegés. A napló írója tanúja volt a királynő kivégzésének. – Sápadt volt és nagyon öreg. Egy kocsin hurcolták végig az utcákon, akár egy ribancot. Semmi jelét nem mutatta félelemnek, amikor felment a lépcsőn. Anya szerint élete végéig királynőhöz méltón viselkedett. Mindenfelé emberek álltak. A kereskedők úgy árulták a portékájukat, mintha csak vásárban lennének. Büdös volt és felhőkben keringtek a legyek. Másokat is birkaként hajtottak a térre. Mademoiselle Fontainebleu-t is. Tavaly télen még süteményt ettek anyával a szalonban. Az emberek éljeneztek, amikor a királynő nyakára lezuhant a penge. Apa sírt. Még sohasem láttam sírni. Csak álltam és fogtam a kezét. A könnyeit látva sokkal jobban féltem, mint amikor a kocsit vagy a királynőt figyeltem. Mi fog velünk történni, ha már apa is sír? Még aznap éjjel elhagytuk Párizst. Talán sohasem látom újra. Sem a várost, sem a kertre néző szép szobámat. Eladtuk anya gyönyörű zafír nyakláncát. Apa azt mondta, hogy hosszú útra megyünk, és bátran kell viselkednünk. Whitney elvette a következő oldalt, amely három hónappal később íródott. – Halálosan rosszul vagyok. A hajó imbolyog, és a fedélzettől a hajófenékig bűzlik. Apa is beteg. Volt, amikor attól féltünk, hogy meghal és magunkra hagy bennünket. Anya imádkozott, és amikor apát láz gyötörte, mellette maradtam, tartottam a kezét. Már nagyon régen nem voltunk boldogok. Anya lefogyott, és apa gyönyörű haja napról napra egyre őszebb. Amikor az ágyában feküdt, megkért, hogy vigyek oda neki egy faládikót. Egyszerű, dísztelen ládika volt, mint amiben a parasztlányok rejtegetik a csecsebecséiket. Elárulta, hogy a királynő küldette neki, mert megbízott benne. Egy nap majd visszatérünk Franciaországba, és a nevében átadjuk az új királynak. Fáradt voltam, beteg, és legszívesebben lefeküdtem volna, de apa felesketett bennünket, majd amikor ez megtörtént, kinyitotta a ládikát. Már láttam a királynőn ezt a smaragd nyakéket, amikor még feltűzve viselte a haját, és ragyogott a boldogságtól. Csillogott a gyertyafényben. A ládikában láttam még egy gyémántokkal ékesített rubingyűrűt. Gyönyörű, akár a csillagpor. Volt még mellette egy, a lánchoz illő smaragd karkötő és néhány foglalat nélküli drágakő.

155

Belekáprázott a szemem. Észrevettem egy gyémánt nyakéket, amely sokkal szebb volt, mint a többi. Soha életemben nem láttam még ilyen hatalmas köveket egymás mellett. Anya valami botrányt és Rohan bíborost emlegetett. Apa szerint a bíborost becsapták, a királynőt kihasználták, miközben a nyakéknek nyoma veszett. A ládika tartalma viszont arra utalt, később szerét ejtette, hogy visszaszerezze. Whitney remegő kézzel ejtette az ölébe a papírt. – Eddig mindenki úgy tudta, ezt a gyémánt nyakéket darabokra szedték és eladták. – Azt hitték – ismételte meg Doug. – A bíborost száműzték, de La Motte márkinőt pedig bíróság elé állították és elítélték. Sikerült Angliába menekülnie, de nem találtam megdönthetetlen bizonyítékot arra nézve, hogy a nyakéket is magával vitte. – Nem – nézte Whitney a naplót. Bármelyik múzeumigazgató a nyálát csorgatná a láttán, hát még ha bele is olvashatna. – Az a nyakék a forradalom egyik kiváltó oka volt. – Amikor készült, szép összeget adtak érte – nyújtotta át Doug a következő oldalt. – Meg lehet egyáltalán becsülni, mennyit ér ma? Nem, gondolta Whitney. A nyakék értéke felbecsülhetetlen. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ezt Doug úgysem értené. A Dougtól kapott lap részletesen felsorolta az összes drágaságot, amelyet a királynő Geraldra bízott. Az ékszerek megnevezése mellett megtalálta pontos leírásukat és értéküket is. Viszont akárcsak a könyvben látott képek, ez a leltár sem hozta izgalomba. Ennek ellenére az egyik darab kiragyogott a többi közül. A gyémánt nyakláncot több mint egymillió livre-re becsülték. Ezt viszont Doug nagyon is értené, gondolta, majd félretette a listát, és újra felemelte a naplót. Hosszú hónapok teltek el. Gerald és a családja Madagaszkár északkeleti partja mentén telepedtek le. A fiatal lány írása nehéz, kemény napokról tanúskodott. – Franciaország, Párizs, a szobám és a kert után vágyakozom. Anya szerint nincs okunk panaszra. Időnként elkísér sétálni a tengerpartra. Ezek a legszebb pillanatok. Kagylót szedünk, és nézzük a madarakat. Ilyenkor anya boldog, de néha csak nézi a tengert, és tudom, hogy ő is Párizsra gondol. A vitorlások híreket is hoznak. Halálhíreket. Odahaza a terror az úr. A kereskedők szerint ezreket börtönöztek be, és sokuknak a guillotine-nal kell szembesülniük. Sokan akasztófán végezték, de még máglyák is gyúltak. Valami Közbiztonsági Bizottságról is beszéltek, de apa szerint Párizs éppen miattuk nem biztonságos többé. Ha valaki megemlíti Robespierre nevét, csak hallgat. Vágyom vissza Franciaországba, de lassan megértem, hogy az emlékeimben élő otthon örökre elveszett. Apa keményen dolgozik. Nyitott egy boltot. Itt is van kertünk, anyával gondozzuk, de csak zöldség terem benne. A legyek gyötörnek bennünket. Nincsenek szolgáink, mindenről nekünk kell gondoskodnunk. Szerintem izgalmas, de anya gyermeket vár és hamar elfárad. Már nagyon várom a baba születését, és azon tűnődöm, vajon mikor lesz sajátom. Éjszakánként varrunk, noha nincs túl sok pénzünk gyertyára. Apa faragott egy bölcsőt. A konyhapadló alá rejtett ládikáról egyikünk sem beszél. Whitney félretolta a papírt. – Vajon hány éves lehetett? – Tizenöt – húzott elő egy újabb, műanyagba csomagolt lapot Doug. – Itt a születési bizonyítványa és a családfája – nyújtotta Whitney felé. – És a halotti bizonyítványa is. Tizenhat évet élt – vette elő az utolsó oldalt. – A többi ebből kiderül. 156

– A fiam kezébe – kezdte olvasni Whitney, majd egy pillanatra Dougra emelte a tekintetét. – Abban a bölcsőben alszol, melyet a saját kezemmel készítettem, kék ruhácskában, amit édesanyád és a nővéred varrtak. Már mindketten eltávoztak közülünk. Édesanyád a szülésbe halt bele, a nővéredre pedig olyan gyorsan csapott le a láz, hogy nem volt idő orvosért szaladni. Megtaláltam a naplóját, és zokogtam, miközben végigolvastam. Az is a tiéd lesz egy napon, amikor már nagyobbacska leszel. Mindent megtettem a hazámért, a királynőmért és a családomért, ami csak módomban állt. Kimenekítettem őket a terror karmaiból, de ezen a különös, idegen helyen elveszítettem mindkettejüket. Nem akarom folytatni. A nővérek sokkal jobban a gondodat viselik, mint én tehetném. Tőlem csupán a család árnyékát, a nővéred szavait és édesanyád szeretetét kaphatod. Tőlük viszont mindemellett megtanulod a királynő iránti feltétlen hűséget is. Hagyok náluk egy levelet és egy csomagot azzal, ha eléred a megfelelő kort, adják át neked. Neked kell beteljesítened a királynőnek tett esküm, mely velem együtt sírba száll, de te majd kiásod, és folytatod a harcot. Idővel keresd fel a nyughelyemet, és találd meg Marie-t. Imádkozom, hogy több sikerrel járj, mint én. – Öngyilkos lett – tette le Whitney sóhajtva a levelet. – Elveszítette az otthonát, a családját, és végül a szívét is – és maga előtt látta a francia arisztokratákat, akiket a politikai helyzet és a társadalmi feszültségek idegen országba hajszoltak, ahol keservesen meg kellett dolgozniuk az életben maradásért. Gerald a királynőnek tett esküjéért élt, és azért is halt meg. – Mi történt ezután? – Amennyire ki tudtam deríteni, a kisbaba egy kolostorba került – kotort a papírjai közé. – Egy angol család örökbe fogadta és magával vitte Angliába. Ezekről az írásokról minden jel szerint teljesen megfeledkeztek. Csak lady Smythe-Wright talált rájuk ismét. – Mi a helyzet a királynő ládikájával? – Eltemették – nézett Doug valahová a messzeségbe. – Egy diego-suarezi temetőben. Nincs más dolgunk, mint megtalálni. – És utána mihez kezdünk? – Angolosan távozunk. Whitney az ölébe ejtett papírokra pillantott, de nem az írást látta, hanem emberi sorsokat, álmokat, reményeket és a hűséget. – Ennyi? – Nem elég? – Ez az ember esküt tett a királynőjének. – Utána pedig meghalt – hívta fel rá Whitney figyelmét Doug. – Franciaországban ma demokrácia van. Nem hiszem, hogy a kincset a királyság visszaállítására kellene felhasználni. Whitney szóra nyitotta a száját, de érezte, hogy túl fáradt a vitához. Időre volt szüksége, hogy mindent megemésszen, és kialakítsa a saját álláspontját. Annyi biztos, hogy a kincset meg kell találniuk. Doug azt mondta, hogy a játék értelme a győzelem. Miután győztek, megpróbál majd a lelkére beszélni. – Szóval azt hiszed, ha megtaláltad a temetőt, egyszerűen besétálsz, és kiásod a királynő kincsét? – Ahogy mondod – mosolyodott el szélesen. Whitney hitt neki. – Lehet, hogy valaki más már megtalálta.

157

– Nem, nem – ingatta Doug a fejét. – A kislány a naplójában ír egy rubingyűrűről. A könyvben egy egész fejezetet szentelnek neki. Évszázadokon át öröklődött a királyi családban, mielőtt a francia forradalom idején nyoma veszett. Nem bukkant fel sem a szabad-, sem a feketepiacon. Arról tudnék. A kincs még mindig ott van, ahová elásták, Whitney. Az egész. És csak ránk vár. – Hihetően hangzik. – A pokolba, hát persze hogy hihető. Nálam vannak a papírok. – Nálunk – javította ki Whitney, s nekidőlt egy fának. – Csupán annyi a dolgunk, hogy megtalálunk egy kétszáz éves temetőt – hunyta le a szemét, és abban a pillanatban el is aludt. A gyomra ébresztette fel. Még sohasem érzett ilyen hevesen mardosó éhséget. Nyögve az oldalára fordult, és amikor kinyitotta a szemét, Doug orrát pillantotta meg maga mellett. – Jó reggelt. Whitney végigsimított nyelvével a fogain. – Ölni tudnék egy croissant-ért. – Én pedig egy mexikói omlettért – hunyta le Doug a szemét, és maga elé képzelte a reggelit. – Sötétsárga, tele paprikával és hagymával. Whitney is hagyta, hogy magával ragadja a képzelete, de az ábránd nem töltötte meg a gyomrát. – Maradt még egy megbarnult banán. – Nézz körül. Egy önkiszolgáló étteremben vagyunk – ült fel Doug, és megdörzsölte az arcát. Jóval elmúlt hajnal. A nap már felszárította a ködöt. Az erdő megtelt mozgással. A levegőben a kora reggel illata lebegett. Doug felpillantott a fatetőn éneklő madarakra. – Tele van gyümölccsel. A lemúrnak ugyan nem tudom, milyen a húsa, de… – Nem. Doug vigyorogva felállt. – Csak egy kósza gondolat volt. Mit szólsz egy könnyű reggelihez? A magam részéről a friss gyümölcssalátát ajánlom. – Csodásan hangzik – nyújtózott egyet Whitney. A kendő lecsúszott a válláról. Biztosan Doug takarta be vele, amikor elaludt, gondolta a lány, miközben megigazította. Ezek szerint még mindig tartogat meglepetést. Whitney olyan gondosan hajtogatta össze, mint a legfinomabb selymeket szokás. – Amíg gyümölcsöt szedsz, hozok néhány kókuszdiót. Whitney felnyúlt az egyik ághoz. – Ez olyan, mint valami lesatnyult banán. – Pawpaw. A szegény ember banánja. Whitney leszakított hármat, majd fintorogva megvizsgálta. – Mit nem adnék egy fonnyadt almáért. Jólesne már egy kis változatosság. – Így vigye el az ember reggelizni a nőket. Mindig csak panaszkodnak. – Legalább egy Bloody Maryre meghívhatnál – kezdte Whitney, és megfordult. Látta, hogy Doug már félúton jár egy pálmafa koronája felé. – Douglas – húzódott közelebb óvatosan. – Ugye, tudod, mit csinálsz? – Felmászok egy átkozott fára – nyögte Doug, miközben újabb lábnyit tornázta magát előre.

158

– Remélem, nem tervezed, hogy leesel, és kitöröd a nyakad. Nem szeretném egyedül folytatni az utat. – A legkevésbé sem – dünnyögte Doug. – Majdnem olyan, mint bemászni egy harmadik emeleti ablakon. – Csakhogy a téglafalon nem megy szálka az érzékenyebb testrészeidbe. Doug kinyújtotta a kezét, és leszakított egy kókuszdiót. – Állj odébb, cukorfalat. Talán kísértésbe esek, és megcélozlak az egyikkel. Whitney mosolyogva távolabb húzódott. Egy, kettő, három. Három kókuszdió pottyant a lába elé. Felemelte az egyiket, és addig csapkodta egy fatönkhöz, amíg ketté nem tört. – Ügyes voltál – közölte Douggal, amikor a férfi lemászott. – Egyszer szeretnélek látni munka közben. Doug elfogadta a feléje nyújtott kókuszdiót, majd leült a földre, előhúzta a bicskáját, és elkezdte kikaparni a húsát. Whitney-nek erről azonnal Jacques jutott az eszébe. Megérintette a nyakába akasztott kagylóláncot, majd erőt vett a bánatán. – A legtöbben nem lennének velem és a munkámmal ennyire… toleránsak – találta meg a megfelelő kifejezést. – Hiszek a vállalkozás szabadságában – zökkent le a férfi mellé Whitney. – Akárcsak az egyensúly megteremtésében – tette hozzá tele szájjal. – Az egyensúly megteremtésében? – Mondjuk elemeled a smaragd fülbevalóm. – Ezt észben tartom. – Ez csak feltételezés – simította ki haját az arcából Whitney, és megfordult a fejében, hogy miután megreggelizett, előkeresi a fésűjét. – A biztosító megtéríti a káromat. Évek óta tömöm őket pénzzel, holott sohasem veszem fel az a vacakot, mert túlságosan ízléstelen. Az orgazda eladja valakinek, akinek tetszik, nálam pedig ott a pénz, hogy vegyek rajta valamit, ami nekem tetszik. A végén mindenki boldog. Ez már csaknem közszolgálat. Doug rágni kezdett egy darab kókuszt. – Én még sohasem gondoltam így rá. – Persze a biztosítótársaság nem lesz túlságosan boldog – tette hozzá Whitney. – Néhányan pedig különösen ragaszkodnak az ékszereikhez vagy a családi ezüsthöz, még akkor is, ha giccses. Nem mindig teszel jót velük, amikor betörsz a házukba. – Szerintem sem. – Azt hiszem, sokkal inkább el tudok fogadni egy tisztességes betörést, mint a számítógépes vagy a fehér galléros bűnözést. Vegyük például a brókereket – folytatta Whitney, s belekóstolt a kókuszba. – Eljátszanak egy tisztességes öregasszony portfoliójával, zsebre vágják a hasznot, és az öreg végül ott marad egyetlen cent nélkül. Ez nem ugyanaz, mint kizsebelni valakit vagy elemelni a Sydney-t. – Nem akarok a Sydney-ről beszélni – közölte Doug teli szájjal. – Az egyik a maga módján elősegíti a természetes körforgást, míg a másik… – keresett magának egy gyümölcsöt Whitney. – A rablásban viszont nincs túl sok lehetőség. Persze, hobbinak érdekes, de mint foglalkozás, megvannak a maga korlátai. – Aha. Én is sokat gondolkodtam már azon, hogy visszavonulok, de csak akkor, ha stílusosan megtehetem. – Amikor visszamegyünk, mit fogsz először csinálni az Államokban? 159

– Veszek egy selyeminget és belehímeztetem a monogramom a mandzsettájába. Utána egy olasz öltönyt, és végül az egészet becsomagolom egy Lamborghinibe – vágott ketté Doug egy mangót, majd a nadrágjába törölte a bicskát, és az egyik darabot Whitney felé nyújtotta. – És te? – Telezabálom magam – közölte Whitney teli szájjal. – Az evésben csinálok karriert. Hamburgerrel fogom kezdeni. Egy sajtos-hagymás hamburgerrel, és feltett szándékom, hogy eljutok a roston sült, vajjal leöntött homárig. – Ha ennyire szeretsz enni, akkor miért vagy ilyen sovány? Nem értem. Whitney lenyelte a mangót. – Nem sovány vagyok, hanem karcsú. Mick Jagger a sovány. Doug elvigyorodott és bekapott egy falat gyümölcsöt. – Elfelejtetted, cukorfalat, hogy láttalak már meztelenül, és egyáltalán nem hasonlítasz homokórára. Whitney felhúzta a szemöldökét és lenyalta az ujjáról a gyümölcslevet. – Kecses a testem – közölte, és amikor ezt hallva Doug továbbra is csak vigyorgott, tüzetesen végigmérte. – Ne feledd, hogy nekem is volt szerencsém a látványodhoz, ruha nélkül. Nem ártana néhanapján megemelned egy súlyzót, Douglas. – A duzzadó izmok csak akadályozzák az embert. Ezért vagyok inkább vékony. – Ez első pillantásra látszik – dobta félre Whitney az üres kókuszhéjat. – Azt szereted, ha egy ujjatlan póló alól kibuggyan a bicepsz és a tricepsz? – A szemmel látható férfiasság – felelt Whitney könnyedén – nagyon izgató. Egy magabiztos férfinak nincs szüksége arra, hogy megbámulja a nagy mellű nőket, akik szűk felsővel próbálják palástolni, milyen kevés az eszük. – Ebből arra következtetek, hogy nem szereted, ha megbámulnak. – Persze hogy nem. Dekoltázsban is megőrzőm a stílusom. – Az jó. – Felesleges sértegetned. – Csak igazat adtam neked – és Doug még jól emlékezett, milyen érzés volt a karjaiban tartani a zokogó Whitney-t, tudván, hogy nem tehet semmit. Most úgy érezte, legszívesebben megint magához ölelné, hogy érezze bársonyos bőrét, és közelről lássa a mosolyát. – Mellesleg – szakította ki magát az ábrándok közül – lehetsz akármilyen sovány, tetszik az arcod. Whitney megajándékozta tartózkodó mosolyával, melyet Doug mindig is szörnyen csábítónak talált. – Komolyan? És miért? – A bőröd – simított végig Whitney arcán Doug. – Egyszer láttam csak ilyet, azt is alabástromkámeába faragták, de az közel sem volt ekkora – emlékezett vissza. – Talán nem is ért többet pár száz dollárnál, de az volt a legszebb dolog, amire valaha is rátettem a kezem – vigyorgott, miközben a keze elkalandozott a lány hajára. – Egészen mostanáig. Whitney nem húzódott el tőle, csak a szemébe nézett. Doug lehelete könnyedén cirógatta a bőrét. – Ezek szerint most rám tetted a kezed, Douglas?

160

– Így is lehet mondani, vagy nem? – és Doug tudta, hogy hibát követ el. Nagyon nagy hibát. Száját mégis finoman hozzáérintette Whitney ajkához. – Megtörtént – suttogta –, és azóta fogalmam sincs, mit tegyek veled. – Én nem alabástromkámea vagyok – súgta Whitney, miközben karjával körülfonta Doug nyakát. – Sem a Sydney, vagy egy rakás arany. – Én pedig nem vagyok klubtag, és nincs martinique-i házam. – Ezek szerint… – érintette meg nyelvével Doug szája szélét – nincs sok közös bennünk. – Bennünk nincs semmi közös – javította ki Doug, miközben keze végigsiklott Whitney hátán. – A hozzánk hasonló emberek csak bajt hoznak egymás fejére. – Aha – mosolygott Whitney, s hosszú szempillája alatt jókedvűen csillogott sötét szeme. – Mikor kezdjük? – Már régen elkezdtük. Amikor a szájuk találkozott, már nem egy tolvaj és egy hölgy ült egymással szemben. A szenvedély hatalmas kiegyenlítő erő. Egymás karjaiban zuhantak az erdő puha földjére. Whitney nem így tervezte, de nem tiltakozott. Már akkor vonzódni kezdett Doughoz, amikor a felvonóban levette a napszemüvegét és a szemébe nézett, és ez az érzés az eltelt idő folyamán egyre mélyült. Forró, száraz ajkai a férfi száját keresték, és viszont. Vadul vert a szíve – ebben nem volt semmi új. Doug érintése nyomán ívben megfeszült a teste, de ezt is átélte már. Viszont most először tudta meg, mit is jelent valójában az a szó, hogy szeretkezés. Semmivel sem törődő, felszabadító gyönyört. Tudta, hogy a megadás a legjobb védekezés, ennek ellenére nem maradt tétlen. Éppen olyan, mindent elsöprő vágy gyötörte, mint Dougot. Miközben vadul vetkőztették egymást, a keze legalább olyan fürgén mozgott, mint az övé. Egymásnak feszült két forró, feszes test. Forró, éhes szájuk a másikat kereste. Úgy hemperegtek a földön, mint a gyerekek, s majd’ szétfeszítette őket a szenvedély. Whitney úgy simogatta, ízlelgette Dougot, mint még soha senkit. Abban a pillanatban rajta kívül nem is volt más. Képtelen volt betelni vele. Doug megtöltötte a szívét, az elméjét, és azzal fenyegette, hogy másnak már soha nem jut hely benne. Whitney először megrémült, de azután örömmel fogadta. Doug régen is vágyott már elérhetetlen nőkre. Legalábbis ezt hitte, de csak most döbbent rá, mit is akar igazában. A lány valósággal beléje szivárgott a pórusain át. A nők arra születtek, hogy gyönyört adjanak és kapjanak, de nem a bizalomra. A bizalom csupán mindenféle baj forrása, amely visszafogja, ha menekülésre kerül a sor. Whitney-t viszont látszólag semmi sem állíthatta meg. Doug keze végigsiklott Whitney bőrén, ám valójában a lány volt az, aki vezette. Tudta, hogy a férfiak mindig a nők karjaiban a legsebezhetőbbek – legyen az anya, hitves vagy szerető –, most mégis megfeledkezett mindenről. Eltakarta a vágya. Whitney valósággal felolvadt forró, veszedelmes ölelésében, ő pedig nem törődve a későbbi következményekkel, magába fogadta. Whitney finoman Doug alá ügyeskedte meztelen testét, és lábával körülfonta. Doug a hajába temette az arcát, és hallotta, hogy bezárul egy ajtó, helyére csúszik a retesz, de mindez csöppet sem érdekelte. 161

Végigcsókolta Whitney arcát, homlokát, orrát és állát. A lány a mosolyával felelt, miközben gondosan manikűrözött keze Doug derekára siklott. Egyikük se hunyta le a szemét, amint Doug beléhatolt. Felnyögött, amikor megérezte a lágy forróságot, amely körbevette és csaknem bekebelezte. Arcára foltokat rajzolt a nap és a falevelek árnyéka. Whitney félig lehunyt szemmel fogadta minden lökését, minden szívverését. Doug egyre gyorsabban, hevesebben mozgott. Gondolatai összekuszálódtak, és a valóság, melynek mindig biztosan állt a talaján, elkotródott a szivárvány lábához.

Némán feküdtek egymás mellett. Egyikük sem volt már gyerek, mindketten elég tapasztalatot szereztek életük során, mégis úgy érezték, eddig még sohasem szeretkeztek, és hirtelenjében fogalmuk sem volt, mit kezdjenek ezzel az új tapasztalattal. Whitney finoman megsimogatta Doug hátát. Doug mélyen beszívta a lány hajának az illatát. – Szerintem mindketten tudtuk, hogy ez előbb-utóbb megtörténik – szólalt meg végül Whitney. – Igen, szerintem is. Whitney a fák koronáját és az eget bámulta. – És most? Dougnak nagyon nehezére esett másra gondolni, mint a jelen. Úgy vélte, ha Whitney kérdése a közös jövőjükre vonatkozik, akkor jobb, ha úgy tesz, mint aki meg sem hallotta. – Elmegyünk a következő városba, koldulunk, kölcsönveszünk vagy lopunk valami járművet, és utána irány Diego-Suarez. Whitney egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Végül is nyitott szemmel szállt be a játékba, és ez továbbra sem változhat. – A kincsért. – Már csak napok kérdése, és megszerezzük, Whitney. – És utána? Már megint a jövő. Doug a könyökére támaszkodott, és lepillantott a lányra. – Amit csak akarsz – mondta, mert nem tudott másra gondolni, csakis Whitney szépségére. – Martinique, Athén, Zanzibár. Birtokot veszünk Izlandon, és birkát tenyésztünk. Whitney elnevette magát. Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. – Ezzel az erővel búzát is vethetnénk Nebraskában. – Ahogy mondod. Vagy mondjuk nyithatnánk itt, Madagaszkáron egy amerikai éttermet. Én majd főzök, te pedig vezeted a könyvelést – ült fel hirtelen, és Whitney-t is magával húzta. Ebben a pillanatban fogta fel, hogy többé már nincs egyedül. Márpedig világéletében úgy tartotta, hogy a legjobb, ha nincs mellette senki. Hirtelen mindent meg akart osztani Whitney-vel. Maga sem tartotta okos döntésnek, de nem tehetett ellene semmit. – Megszerezzük azt a kincset, Whitney, és utána már senki sem állíthat meg minket. Akkor, és azt csinálunk, amikor, és amit csak akarunk. Gyémántot öntök a hajadba – túrt bele, és egy pillanatra megfeledkezett arról, ha a lánynak úgy hozza a kedve, annyi gyémántot vehet, amennyit csak akar.

162

Whitney hirtelen megsajnálta. Doug nem látott távolabb a kincsnél. Talán soha nem is fog. Mosolyogva simogatta meg az arcát. – Megtaláljuk. – Megtaláljuk – visszhangozta Doug, s közelebb húzta magához. – És ha megtaláltuk, miénk lesz a világ.

Egész nap gyalogoltak. Alkonyatra Whitney-nek már hangosan korgott a gyomra, és úgy érezte, gumiból van a lába. Ahogyan Doug, ő is csak a célra összpontosított. El kell jutniuk Diego-Suarezbe. Ez segített neki, hogy fáradtan is tovább menjen, és ne kérdezzen semmit. Nagy utat tettek meg a kincsért, és bármi is történt, történik, vagy történjen, meg fogják találni. Gondolkodni, kérdezősködni és vizsgálódni utána is ráér. Amikor Doug feléje nyújtott egy darab gyümölcsöt, megrázta a fejét. – Ha még egy mangót le kell nyelnem, belebetegszem – simította kezét a gyomrára, mintha ezzel le tudná csillapítani a háborgását. – Eddig azt hittem, mindenütt van McDonald’s. Tisztában vagy vele, mióta jövünk anélkül, hogy akár csak egyetlen arany boltívet láttunk volna? – Felejtsd el a gyorskaját. Ha végeztünk, főzök neked egy mennyei ötfogásos vacsorát. – Pillanatnyilag egy jól megpakolt hot doggal is beérném. – Úgy gondolkozol, mint egy hercegnő, de a gyomrod egy paraszté. – Hébe-hóba a parasztnak is kijár az ürücomb. – Nézd, mi… – majd váratlanul elkapta Whitney karját, és berántotta a bozótba. – Mi van? – Fény előttünk. Látod? Whitney óvatosan kikukucskált Doug válla felett, és a távolban valóban megpillantott egy halvány, elmosódott fénypontot. Önkéntelenül is suttogássá halkította a hangját. – Remo? – Nem tudom. Elképzelhető – hallgatott el Doug, és átgondolt jó néhány lehetőséget. – Lassítsunk. Tizenöt perc múlva, mire teljesen besötétedett, elérték az apró települést. Az épület, melynek ablakában fény világolt, kisbolt vagy kereskedelmi állomás lehetett. Tenyérnyi lepkék ostromolták az üveget. A bejárat előtt terepjáró parkolt. – Csak kérj, és meghallgattatik – lehelte Doug. – Nézzük meg közelebbről – kúszott az ablak alá, majd benézett és elvigyorodott. Az asztalnál ülő Remo jól szabott ingét csatakosra áztatta, az izzadtság. Vele szemben a kopasz, patkányképű Barns vigyorgott, pedig láthatóan nem volt odabent semmi vicces. – Lám, lám – suttogta Doug. – Úgy tűnik, felragyogott a szerencsecsillagunk. – Mit keresnek itt? – Egy helyben toporognak. Remónak nem ártana egy borotválkozás és egy norvég masszázs – számolta össze Doug a bárpultnál ülőket, akik tisztes távolságot tartottak az amerikaiaktól. Egy, kettő, három. Közben két tányér gőzölgő levest, egy szendvicset és egy zacskó burgonyaszirmot is észrevett. A szájában összefutott a nyál. – Sajnálom, hogy nem rendelhetünk semmit. Whitney is látta az ennivalót, és alig tudta megállni, hogy ne nyomja az orrát az üvegre. 163

– Nem várhatnánk meg, amíg eltűnnek? Utána bemehetnénk enni. – Ha eltűnnek, viszik a terepjárót is. Oké, cukorfalat, megint falaznod kell nekem, de ezúttal jobban figyelj. – Mondtam már, hogy a múltkor azért nem fütyültem, mert túlságosan lekötött, hogyan maradjak életben. – Mindketten életben fogunk maradni, ráadásul kocsit is szerzünk. Nyomás. Doug gyorsan megkerülte a kunyhót. Whitney-t néhány kézmozdulattal az elülső ablakhoz irányította, majd odakúszott a terepjáróhoz és munkához látott. Whitney figyelt, és elakadt a lélegzete, amikor Remo felállt és járkálni kezdett. Tágra nyílt szemmel pillantott a kocsi felé, de nem látta a padlón fekvő Dougot. Amikor Remo az ablakhoz lépett, összeszorította a fogát és a falhoz lapult. – Siess! – sziszegte Doug felé. – Egyre nyugtalanabb. – Ne sürgess – morgott Doug, s kiszabadított a helyéről néhány vezetéket. – Az efféle munkához nyugodt kéz kell. Amikor Whitney ismét benézett az ablakon, látta, hogy Remo talpra rángatja Barnst. – Jobb, ha sietteted a nyugodt kezed, Douglas. Jönnek. Doug átkozódva törölte meg izzadó ujjait. Még egy perc. – Szállj be, cukorfalat. Máris indulunk – és amikor Whitney nem felelt, felpillantott. Látta, hogy a kunyhó tornáca üres. – Arohadtéletbe – küzdött a drótokkal, miközben szemével a lányt kereste. – Whitney? A francba, most nincs időnk szórakozni. Káromkodva nézett körül, de közben sem hagyta abba a munkát. Semmi. Kutyaugatást és vad sivalkodást hallott. Összerezzent, de ebben a pillanatban sikerült beindítania a terepjárót. Amikor felemelt pisztollyal megpróbált kiugrani, a kunyhó mögül előbukkant Whitney, a kocsihoz rohant, és beugrott. – Nyomd a gázt, cukorfalat – lihegte. – Hacsak nem vágysz társaságra. Még el sem hagyta a száját az utolsó szó, s már lefelé robogtak a szűk, poros úton. Egy alacsonyan lógó ág végigsöpört a szélvédőn, majd olyan hangos csattanással tört el, mint egy puskalövés. Doug hátrapillantott a válla felett, és látta Remót a kunyhó sarkához rohanni. Az ülésre nyomta Whitney fejét, és amikor lövés dörrent, a padlóig nyomta a gázpedált. – Hová tűntél? – kérdezte ellentmondást nem tűrően. – Iszonyatosan falazol. Majdnem lelövettem magam miattad. – Hálás lehetnél – dobta hátra a haját Whitney, és felült. – Ha nem terelem el a figyelmüket, nem készülsz el időben. Doug lassított, de csak annyira, hogy biztos legyen benne, egyetlen fának sem mennek neki. – Miről beszélsz? – Amikor megláttam, hogy Remo elindul kifelé, úgy gondoltam, elterelő hadműveletre lesz szükség. Mint a filmeken. – Félelmetes – egyenesítette ki a férfi a kanyart. A terepjárót megdobta egy szikla, majd száguldottak tovább. – Ezért hátrafutottam, és beengedtem a kutyát a disznóólba – mosolyodott el elégedetten Whitney. – Roppant szórakoztató volt a látvány, de sajnos nem tudtam végignézni. Ennek ellenére tökéletesen bevált. – Szerencséd, hogy nem durrantották szét a fejed – morgott Doug. 164

– Másból sem állok ki, csak abból, hogy a tiédet mentem, erre megsértődsz – vágott vissza Whitney. – Tipikus férfi. Nem is értem, miért… – hallgatott el, és szimatolni kezdett. – Mi ez a szag? – Milyen szag? – Valamit érzek – és nem fű, pára vagy állatok szagát, tette hozzá Whitney gondolatban. Azokhoz már hozzászokott. A levegőbe emelte az orrát, majd hátrafordult, és feltérdelt az ülésre – Olyan, mint a… – hajolt le, így Doug oldalt fordulva csupán formás fenekét látta. – Csirke! – emelt a feje fölé diadalmasan egy csirkecombot. – Csirke – ismételte meg, és jóízűen beleharapott. – Itt egy egész hideg csirke és egy rakás konzervdoboz… Olajbogyó – tűnt el újra a terepjáró hátuljában. – Görög olajbogyó. Hol egy konzervnyitó? Miközben szinte fejjel lefelé kutatott, Doug kivette a kezéből a combot. – Dimitri szeret jókat enni – közölte, s hatalmasat harapott. Esküdni mert volna rá, hogy egészen addig érezte a csirke ízét, amíg le nem ért a gyomrába. – Remo pedig elég fineszes ahhoz, hogy rájárjon az éléskamrára. – Még szerencse – ült vissza csillogó szemmel a helyére Whitney. – Kaviár – mutatta meg az apró dobozt. – Egy üveg 79-es Poully Fuissét is találtam. – Sót is? – Naná. Doug vigyorogva adta vissza a félig lerágott csirkecombot. – Úgy látszik, elegánsan érkezünk meg Diego-Suarezbe, cukorfalat. Whitney kihúzta a borosüvegből a dugót. – Ezt nevezem én utazásnak.

Tizenharmadik fejezet A terepjáróban is szeretkeztek, mint két kerge tinédzser. Fehéren világított a hold és nyugodt volt az éjszaka. Daloltak az éjjeli madarak, zúgtak a rovarok és brekegtek a békák. A terepjáróval mélyen beálltak a bozótba lakomázni, és kisvártatva életre kelt körülöttük a dzsungel. Whitney kacagva küzdött az első üléssel, hogy több helyük legyen és kényelmesebben egymáshoz férjenek. Whitney tele hassal, gondtalanul, félig felöltözve elhevert Dougon, és rávigyorogott. – Utoljára tizenhat évesen volt ilyen randevúm. – Komolyan? – simított végig Doug a lány combján. Whitney sötét szeme egyszerre lángolt a kimerültségtől, a bortól és a szenvedélytől. Magában megfogadta, hogy ezt egyszer egy kényelmes szállodában is megismétlik. Valahol a világ másik végén. – Tehát a srác berántott a kocsi hátsó ülésére, ahol bor és kaviár várt? – Történetesen sör és perec – nyalogatta le Whitney az ujjait. – És úgy végződött, hogy jól gyomorszájon vágtam. – Élmény veled randizni, Whitney. Whitney megitta a bor utolsó cseppjeit. Az ablakon túl az erdő megtelt zúgó, ciripelő rovarokkal. – Mindig is megválogattam a partnereimet. 165

– Megválogattad, mi? – kúszott ki félig a lány alól Doug, és nekidőlt a terepjáró ajtajának. – Mi a fenét műveltél a férfiakkal? Már Whitney is feltette magának ezt a kérdést, és az egyszerű válasz nyugtalansággal töltötte el. Egy pillanatig csak ült, fejét Doug vállán nyugtatva. Tudta, hogy ostobaság, de biztonságban érezte magát mellette. – Érzem a belőled áradó vonzerőt. – Eddig mindenki érezte. Whitney mosolyogva félrehajtotta a fejét, majd némileg erősebben a kelleténél, fogait a férfi felső ajkába mélyesztette. – Hé! – és miközben Whitney csak nevetett, Doug a teste mellé szorította a karját. – Szóval durván akarod. – Nem tudsz megijeszteni, Lord. – Nem? – fogta össze a markában Whitney mindkét csuklóját, a másik kezével megcirógatta a nyakát. – Talán eddig túl kedves voltam veled. – Gyerünk – biztatta Whitney. – Hagyd feltörni magadból az állatot – pillantott rá álmodozó tekintettel. Ajkán bájos félmosoly fénylett. Douggal megtörtént, amit egész életében kétségbeesetten igyekezett elkerülni. Szerelembe esett. – Jézusom, milyen gyönyörű vagy. Volt valami a hangjában, de mielőtt Whitney rájött, Doug már rátapadt szájával az ajkára. Mindkettejüket magával ragadta a szenvedély. Doug egyáltalán nem számított rá, de éppen olyan volt, mint az első együttlétük. Tehetetlenül tűrte, ahogy maga alá temeti a szenvedély. Whitney bőre remegett, az ajka sokkal inkább volt erős és meggyőző, mint édes. Doug kimerültsége elmúlt, újra erősnek érezte magát. Mintha Whitney mellett meg tudná hódítani az egész világot. A fülledt éjszakát megtöltötte az édes, nehéz virágillat. Bogarak zúgtak, Doug legszívesebben gyertyát gyújtott volna és selyempárnák közé fekteti Whitney-t. Mindenképpen adni akart, és ez meglepte. Eddig mindig az volt az első gondolata, hogy mit vehetne el. Elbűvölte a lány teste, a finom domborulatok és a törékeny csontok. Még soha senkinél nem tapasztalt ilyen vad szenvedélyt. Lágy bőre folyamatosan kényeztetés után kiáltott. Remélte, egyszer lesz ideje felfedezni minden egyes porcikáját. Lassan, alaposan, amíg már úgy ismeri, mint senki a világon. És utána már senki nem is fogja. Valami megváltozott benne. Nem volt kevésbé szenvedélyes, Whitney mégis érezte, hogy… Képtelen volt különválasztani az érzelmeit. Összegabalyodtak, és egyszerre zúdultak rá. Amit érzett, az Dougból áradt. Egy érintés, egy csók. Megízlelte a férfi forró, izgató testét. Hallotta a suttogását, a saját halk válaszát. Illata valósággal megrészegítette. Sokkal erősebben érezte, mint a körülöttük burjánzó dzsungelt. Egészen eddig nem tudta, milyen érzés igazán beleszeretni valakibe. Egészen eddig nem is akarta érteni. Megnyílt, és Doug megtöltötte. Csak adott, ő pedig elfogadta. Már az első pillanatban összeforrtak, és ez azóta sem változott. Miközben szorosan ölelték egymást, együtt dobbant a szívük, és együtt lépték át azt a határt, melyet minden szerelmes ember át akar lépni. 166

Csupán egy órát szunyókáltak, de valóságos luxusnak érezték, hogy egymáshoz bújhatnak a terepjáró ülésén. Doug felpillantott a lassan ereszkedő Holdra, majd gyöngéden megrázta Whitney-t. – Indulnunk kell – talán Remo még mindig járművet keres, de az is lehet, hogy már talált, és akkor szorosan a nyomukban van. Bárhogy is, nincs okuk örülni. Whitney sóhajtva nyújtózkodott. – Messze vagyunk még? – Nem tudom. Száz-, talán százhúsz mérföldnyire. – Oké – ásított a lány, és lassan öltözni kezdett. – Én vezetek. Doug felhorkant, és ő is magára húzta a nadrágját. – Frászt. Már ültem melletted, nem emlékszel? – Dehogynem – pillantott végig magán Whitney, és látta, hogy képtelen kisimítani a ruhája ráncait. Errefelé valószínűleg vegytisztítót sem talál. – Akárcsak arra, hogy akkor megmentettem az életed. – Megmentetted? – fordult meg Doug, és látta, hogy Whitney a haját szaggatja a fésűvel. – Csaknem mindkettőnket megöltél. – Már ne is haragudj, de egyedülálló képességeimmel és tudásommal nemcsak kihúztalak a pácból, de Remóból és az embereiből is bohócot csináltam. Doug beindította a motort. – Ez csupán nézőpont kérdése. Akkor is én vezetek. Te túl sokat ittál. Whitney megsemmisítő pillantást vetett rá. – Egy MacAllister sohasem rúg be – kapaszkodott a kilincsbe, amikor Doug áttört a bozóton, és ráfordult az útra. – Biztosan a sok fagylalt teszi – jelentette ki Doug, miközben kényelmes és biztonságos sebességre gyorsított. – Semlegesíti a gyomorba került alkoholt. – Nagyon vicces – engedte el Whitney a kilincset, megtámasztotta magát a lábával, és figyelte az ablak mögött elsuhanó éjszakát. – Úgy látom, túlságosan is tisztában vagy a családom történetével. Én viszont semmit sem tudok a tiedről. – Melyik történetet akarod hallani? – érdeklődött Doug könnyedén. – Sok mesét őrzök a tarsolyomban, és mindig azt adom elő, amire leginkább vevő a közönség. – Gondolom, az éhező árvától az elcserélt nemesig terjed a skála – figyelte Doug arcélét Whitney, s azon tűnődött, ki ez az ember mellette. És miért érdekli? – Mit szólnál a változatosság kedvéért az igazsághoz? Doug hazudhatott volna. Sokkal egyszerűbb lenne előadni a kegyetlen mostohaapja elől menekülő utcagyerek meséjét. Whitney úgyis elhinné. Hátradőlt, és olyat tett, amit csak ritkán. Elmondta a leplezetlen igazságot. – Brooklynban nőttem fel. Szép, csendes környéken laktunk. Egyszerű munkások között. Apám vízvezeték-szerelő volt, anyám a háztartást vezette, a két húgomat beválasztották az iskola szurkolókórusába. Volt egy Checkers nevű kutyánk is. – Ez nagyon átlagosan hangzik. – Aha, az is volt. Normális, átlagos – és nagyon kellemes. Mindig ezt gondolta, amikor néhanapján eszébe jutott a gyerekkora. – Apám a Moose-nak szurkolt, és anyám sütötte a világ legfinomabb áfonyás pitéjét. Azóta sem változtak meg. – És mi történt az ifjú Douglas Lorddal? 167

– Izé… ügyes kezem volt, ezért az apám azt gondolta, jó vízvezeték-szerelő lesz belőlem. Viszont számomra ez egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. – Pedig a vízvezeték-szerelőknek elég magas az órabérük. – Aha, de én még sohasem dolgoztam egy órát egyhuzamban. – Ezért elhatároztad… Hogy is fogalmaztál? Szabadúszó leszel. – A hivatás az hivatás. Volt egy bácsikám, akiről soha senki sem beszélt. – A fekete bárány? – érdeklődött Whitney izgatottan. – Mondjuk hófehérnek nem lehetett nevezni. Azt hiszem, börtönben is ült egypárszor. Hogy rövidre fogjam: egyszer megjelent nálunk, beköltözött hozzánk, és jó darabig az apámnak dolgozott – mosolygott csábosan Whitney-re. – Neki is ügyes keze volt. – Értem. Szóval eleinte becsületes úton kamatoztattad az ügyességed, hogy úgy mondjam. – Jack jó ember volt. Ha eltekintünk attól, hogy szerette megnézni, mit talál a pohár fenekén, nagyon jó ember. Ám amikor italhoz jutott, mindig rettenetesen berúgott. Márpedig a részeg embert villámgyorsan lefülelik. Az első, amit megtanultam tőle, hogy munka közben tilos inni. – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a vízvezeték-szerelésről beszélsz. – Nem is. Jack másodosztályú vízvezeték-szerelő volt, viszont első osztályú tolvaj. Tizennégy éves voltam, amikor megtanított, hogyan kell kinyitni egy zárat. Sohasem tudtam, miért engem szemelt ki. Szerettem olvasni, és hallgatni mások meséjét. Ő viszont nem volt a könyvek barátja, de órákig elhallgatta a Vasálarcost vagy a Don Quijotét. Whitney kezdettől fogva tudta, hogy Dougnak vág az esze, és kitűnő az ízlése. – Ezek szerint az ifjú Douglas szeretett olvasni. – Aha – mozdított a vállán Doug, és levágott egy kanyart. – Először könyvet loptam. Nem voltunk szegények, de azt sem engedhettünk meg magunknak, hogy akkora könyvtárunk legyen otthon, mint amekkorára vágytam – jobban mondva, mint amekkorára szükségem volt, javította ki magát gondolatban. Mert szüksége volt a könyvekre, hogy kiszabaduljon a mindennapokból. Éppen úgy, ahogy ennivalóra is szüksége van az embernek. Ezt viszont senki sem értette meg. – Mindegy. Jack szeretett mesét hallgatni, én meg mindent megjegyeztem, amit olvastam. – Minden író ilyen olvasókról álmodik. – Nem. Úgy értem, hogy gyakorlatilag szóról szóra emlékeztem a könyvekre. Az iskolát is így végeztem el. Whitney-nek eszébe jutott, milyen játszi könnyedséggel sorolta Doug a tényeket és leírásokat az útikönyvből. – Azt akarod mondani, hogy olyan az agyad, mint a fényképezőgép? – Nem képeket látok magam előtt, egyszerűen nem felejtek, és kész – vigyorgott Doug, és elgondolkodott. – Később elnyertem egy princetoni ösztöndíjat. Whitney kihúzta magát ültében. – A Princetonra jártál? Ezt látva Doug egyre szélesebben vigyorgott. Egészen eddig a pillanatig nem hitte volna, hogy az igazság akár izgalmasabb is lehet a hazugságnál. – Nem. Inkább dolgozni akartam. – Elutasítottál egy princetoni ösztöndíjat? 168

– Naná. A jogi előkészítő nagyon unalmas. – Jogi előkészítő – dünnyögte Whitney, és felkacagott. – Ezek szerint kis híján ügyvéd lett belőled, a legjobb egyetemen. – Legalább annyira gyűlölném azt a munkát, mint a vízvezeték-szerelést. Meg Jack bácsi is ott volt. Mindig azt mondogatta, hogy neki nincs gyereke, de szeretné átadni valakinek a tudását. – Ó, a családi hagyományok. – Aha. A maga módján tiszteletben tartotta őket. Sokkal jobb szórakozás kinyitni egy zárat, mint a nyelvtan, de Jack bácsi egyben nem engedett. Egészen addig nem adott igazi munkát, amíg nem volt a kezemben az érettségim. Ráadásul a matematika és a természettudományok még jól is jönnek, ha az ember szembekerül egy riasztóval. Whitney arra gondolt, hogy ekkora tehetséggel Doug lehetne a legjobb mérnök a szakmában. – Logikus. – Leléptünk otthonról. Nagyjából öt évig nagyon szaladt a szekér. Apró, tiszta munkák sora. Főleg szállodákban. Egy emlékezetes éjjelen tízezret emeltünk el a Waldorfból – emlékezett vissza mosolyogva Doug. – Utána Vegasban csaknem az egészet elvesztettük, de pokoli jó móka volt. – Könnyen jött, könnyen ment? – Ha az ember nem leli örömét a pénzben, nincs értelme elvinni. Ezt hallva Whitney csak mosolygott. Az apja is azt mondta, hogy csak azt érdemes csinálni, amiben az ember örömét leli. Ez csaknem egybecsengett Doug szavaival. – Jack gondolt egyet, és előállt azzal, hogy raboljunk ki egy ékszerboltot. A zsákmányból évekig elélhetünk. Csupán néhány részletet kellett kidolgoznunk az akció előtt. – Mi történt? – Eltolta. Egyedül akarta megcsinálni. Az évek során egyre ügyesebb és ügyesebb lettem. Gondolom, a hiúság dolgozott benne. Mellesleg megint berúgott. Nem lett volna nagy baj, de megszegte a szabályokat, és fegyvert vitt magával – rázta meg a fejét Doug. – Ez a rövid kitérő tíz évébe került. – Szóval Jack bácsit lesittelték. És utána mi történt? – Lesittelték – dünnyögte vigyorogva Doug. – Egyedül folytattam. Huszonhárom éves voltam, és sokkal zöldfülűbb, mint gondoltam magamról. Viszont gyorsan tanultam. Elutasította a princetoni ösztöndíjat, hogy besurranhasson az emeleti ablakokon. Tanulással talán megteremthette volna azt a jólétet, amire egész életében sóvárgott. Mégis… Whitney el sem tudta képzelni Dougot, ahogy a könnyebb, jól kitaposott utat választja. – És a szüleid? – A szomszédoknak azt mondják, hogy a General Motorsnál kaptam munkát. Az anyám még mindig abban reménykedik, hogy megnősülök és letelepedek. Lehetnék mondjuk lakatos. Apropó – követte egyik gondolat a másikat. – Ki az a IV. Tad Carlyse? – Tad? – és Whitney észrevette, hogy a keleti égbolt lassan kezd világosodni. Szívesen lehunyta volna a szemét, de annyira kiszáradt, hogy még a pislogás is fájt. – Egy darabig jegyben jártunk. Doug azon nyomban ismeretlenül is meggyűlölte IV. Tad Carlyse-t. – Jegyben jártatok? 169

– Úgy is lehet mondani. Tad és az apám így döntöttek. Én viszont úgy, hogy ebbe nekem is van némi beleszólásom. Mindketten nagyon sajnálták, amikor visszautasítottam. – Tad – és Doug szeme előtt megjelent egy szőke, vékony csontú fiú, aki kék zakót hord és fehér cipőjéhez nem húz zoknit. – Mivel foglalkozik? – Hogyan? – rebbentette meg Whitney a szempilláját. – Nos, te úgy mondanád, ügyintéző. A Carlyse and Fizt örököse. Mindent gyártanak az aszpirintől kezdve a rakétaüzemanyagig. – Persze, hallottam már róluk – még egy multimilliomos, gondolta, és a következő három gyökerén igencsak durván hajtott át. Az a fajta, aki úgy tapossa el az átlagembert, hogy észre sem veszi. – Szóval miért nem lett belőled Mrs. IV. Tad Carlyse? – Talán pontosan azért, amiért belőled nem lett vízvezeték-szerelő. Nem tartottam elég szórakoztatónak – tette keresztbe a bokáját Whitney. – Nem akarsz visszatolatni, Douglas? Kikerültél egy kátyút.

Már kivilágosodott, amikor megálltak a Diego-Suarez fölé magasodó hegyen. Ebből a távolságból olyan kéknek látszott az öböl vize, hogy az embernek belefájdult a szeme, ám ezt a valaha erre járó kalózok észre sem vették. Komor, szürke hajók pettyezték a tengert. Nem villogtak fehér vitorlák, nem csikorogtak a fából ácsolt hajótörzsek. A kalózok egykori álma, a bevándorlók reménysége most egy nagyobb francia katonai kikötőnek adott otthont. Az egykori büszke kalóztelepülés helyére modern város épült, melyben tizenötezer madagaszkári, francia, indiai, angol és amerikai élt, nem beszélve a keletről érkezett bevándorlókról. A kunyhók helyén vasbeton toronyházak emelkedtek. – Megérkeztünk – karolt bele Dougba Whitney. – Menjünk le, vegyünk ki egy hotelszobát, és engedjük tele a kádat forró vízzel. – Megérkeztünk – suttogta Doug, és úgy érezte, még a zsebébe rejtett papírok is melegebbek, mint eddig. – Először meg kell találnunk a kincset. – Doug – fordult szembe vele Whitney, és a vállára tette a kezét. – Tudom, hogy ez milyen fontos neked. Én is meg akarom találni, de nézz végig rajtunk – pillantott végig magán. – Bűzlünk. Kimerültünk. Mindenkinek fel fog tűnni, még ha nekünk nem is. – Nem a társaság miatt jöttünk – pillantott Whitney feje felett a városra, a szivárvány végére Doug. – Kezdjük a templomokkal. Ezzel visszament a terepjáróhoz. Whitney pedig lemondóan követte.

Barns és Remo ötven mérfölddel lemaradva, egy lyukas kipufogójú, 68-as Renault-ban zötykölődtek az északi úton. Mivel Remo úgy érezte, gondolkodnia kell, hagyta, hogy Barns vezessen. Az alacsony, patkányarcú alak két kézzel markolta a kormányt, és meredten vigyorgott maga elé. Csaknem annyira szeretett vezetni, mint elgázolni az úton átrohanó apró, szőrös teremtményeket. – Ha elkaptuk őket, enyém a nő, oké? Remo enyhe undorral a tekintetében pillantott Barns felé. Finnyásnak tartotta magát, a társát viszont egy igazi féregnek. – Ne felejtsd el, hogy Dimitrinek is kell. Csak felbosszantod, ha valami baja esik. 170

– Nem esik baja – csillant fel Barns szeme, amikor felidézte a lány fényképét. Nagyon csinosnak tartotta, és mindent szeretett, ami csinos. És puha. Majd Dimitri is az eszébe jutott. A többiekkel ellentétben nem félt tőle. Felnézett rá. Éppen olyan együgyűséggel, mint ahogy egy ronda kutya is felnéz a gazdájára, aki állandóan rugdossa. Barnsnak nem volt sok esze. Csak annyit tudott, ha Dimitrinek a lány kell, akkor tőle meg is kapja. Kedvesen Remóra mosolygott, mert a maga módján nagyon is kedvelte. – Dimitri Lord fülét is akarja – kuncogott. – Levágjam helyetted, Remo? – Te csak vezess. Dimitri valóban Lord fülét akarta, de Remo tisztában volt vele, hogy valami mással is megelégszik. Ha tudja, hogy elviszi szárazon, azonnal megfordítja a kocsit, és elporzik az ellenkező irányba. De Dimitri biztosan megtalálná, mert azt vallja, hogy akit egyszer felfogad, az a haláláig az alkalmazottja marad. Remo imádkozott, hogy miután jelentést tesz Dimitri diego-suarezi ideiglenes főhadiszállásán, megtarthassa a saját fülét.

Öt templom két óra alatt, gondolta Whitney, és nem találtak semmit. Vagy hamarosan szerencsével járnak, vagy elkönyvelhetik, hogy kudarcot vallottak. – És most? – kérdezte ellentmondást nem tűrően, amikor lefékeztek a következő templom előtt, amely jóval kisebb volt, mint azok, amelyeket eddig felkerestek. A tetejére is ráfért a javítás. – Gondolkodni fogunk. A város a tengerbe mélyen benyúló sziklafokra épült. A korai időpont ellenére forró és párás volt a levegő. A pálmák koronája alig moccant az enyhe szélben. Doug könnyen maga elé el tudta képzelni, milyen lehetett hajdanán. Lármás, egyszerű település, melyet egyik oldalról a hegyek, a másikról az emberek építette fal védett. Ellépett a terepjárótól. Whitney felzárkózott mellé. – Tisztában vagy vele, hány templom és temető van itt? Jobb, ha azt is figyelembe veszed, hogy hányat építettek be az idők folyamán. – Az ember nem szokott temetőkre építkezni. Felzaklatná a későbbi lakókat – és Dougnak első pillantásra megtetszett a templom. Az ajtó féloldalasan lógott a sarokvasakon. Ebből arra következtetett, senki sem jár ide rendszeresen. A fal mellett, a pálmafák árnyékában néhány sírkő állt. Le kellett guggolnia, ha el akarta olvasni a vésést. – Ez kísérteties, Doug. Nem érzed? – dörzsölte meg lúdbőrző karját Whitney, és hátrapillantott a válla felett. – Nem – felelt egyszerűen Doug, miközben sorra szemügyre vette a sírköveket. – A halál az halál, Whitney. – Belegondoltál már, hogy mi történik utána? Doug a lányra pillantott. – Bármit is gondolok, az, aki hat láb mélyen fekszik, már nem érez semmit. Gyere, add a kezed. Whitney-t csupán a büszkesége nem engedte sarkon fordulni. Doug mellé guggolt, és segített félrehúzni az indákat, melyek benőtték a követ. – A dátumok stimmelnek. Látod? 1790. 1793.

171

– A nevek is franciák – de a szúró érzés a tarkójában elárulta, hogy közel járnak az üldözőik. – Csupán annyi kellene, hogy… – Bonjour. Whitney felpattant, és már menekülni akart, amikor a fák alatt észrevette az idős papot. Bűntudatosan elmosolyodott, és franciául köszönt vissza. – Jó reggelt, atyám. A pap fekete reverendája éles ellentétben állt hófehér hajával, fakó szemével és sápadt arcával. Kezére májfoltokat rajzolt az idő. – Remélem, nem követtünk el birtokháborítást. – Isten házában mindenki szívesen látott vendég – vette szemügyre Whitney és Doug rongyos ruháját. – Hosszú útról jöttek? – Igen, atyám – közben Doug Whitney mellé állt, de nem szólt egy szót sem. A lány tudta, hogy neki kell kitalálnia egy mesét, de úgy érezte, képtelen egy pap szemébe hazudni. – Hosszú útról jöttünk. A családtagjaink sírját keressük. A francia forradalom idején vándoroltak ki. – Mint oly sokan. Az őseik? Whitney a pap szürke, nyugodt szemébe nézett. A merinákra gondolt, akik a halottaikat imádják. – Nem, de nagyon fontos, hogy megtaláljuk őket. – Hogy megtalálják, ami már nincs? – remegett meg a pap karja, amikor összekulcsolta a kezét. – Aki sokat keres, az talál. Hosszú útról jöttek? – Igen, atyám, hosszú útról. Úgy véljük, ide temették a családtagjainkat. A pap elgondolkozott, majd bólintott. – Talán segíthetek. Tudják a nevüket? – A Lebrun család nyughelyét keressük. Gerald Lebrun sírját. – Lebrun – ráncolta a pap amúgy is redős homlokát. – Az egyházközségben egyetlen Lebrun sem él. – Miről beszél? – kérdezte Doug suttogva, de Whitney válasz helyett csak megrázta a fejét. – Kétszáz éve menekültek el Franciaországból. Mindannyian itt haltak meg. – A halál kulcs az örök élethez. Whitney összeszorította a fogát, majd újra próbálkozott. – Igen, atyám, de minket csak a Lebrun család érdekel. Történelmileg – tette hozzá, mivel úgy vélte, ez még nem hazugság. – Hosszú utat tettek meg. Pihenjenek és igyanak egy frissítőt. Madame Dubrock főz egy teát – fogta karon Whitney-t, és vezetni kezdte az ösvényen. A lány először tiltakozni akart, de érezte, mennyire remeg a keze. – Az nagyon jó lesz, atyám – és igyekezett támogatni az öreget. – Hová megyünk? – Teázni – árulta el Whitney, és a papra mosolygott. – Ne feledd, hol vagyunk. – Jézusom. – Ahogy mondod – segítette Whitney az atyát az apró parókia elé, ám mielőtt felemelte volna a kezét, már nyílt is az ajtó. Vászonruhába öltözött, ráncos, idős asszony állt előttük. Érezték rajta az öregkor szagát.

172

– Atyám – fogta meg a pap másik kezét madame Dubrock, és segített neki átlépni a küszöbön. – Kellemes volt a séta? – Vendégeket hoztam. Szeretnének inni egy teát. – Persze, persze – vezette be az öregasszony a papot a félhomályos előszobán át a szűk társalgóba. Az asztalon feketébe kötött Biblia hevert, melynek megsárgult lapjait a Zsoltárok könyvénél hagyták nyitva. A komódon gyertyacsonkok álltak, akárcsak a repedezett zongorán, amely úgy festett, mint amit néhányszor már elejtettek az idők folyamán. Az ablakpárkányról Mária csorba, fakó, mégis gyönyörű szobra figyelte a látogatókat. Madame Dubrock motyogott az orra alatt, és fontoskodva a fotelbe ültette az idős papot. Doug a falon függő, repedezett feszületre pillantott, majd a hajába túrt. Már a templomokban is feszengett, és itt, a parókián rosszabbul érezte magát. – Erre igazán nincs időnk, Whitney. – Csss! Madame Dubrock… – kezdte. – Foglaljanak helyet. Máris hozom a teát. Whitney szánakozva, de egyben türelmetlenül fordult a pap felé. – Atyám… – Maga fiatal – sóhajtott az atya a rózsafüzérét morzsolgatva. – Még meg sem született, amikor én a mi Urunk templomában szolgáltam, és már nem sok időm maradt. Whitney ismét az atya fakó szemébe nézett. – A számok nem jelentenek semmit, nem igaz? – ült le a pap mellé. – Az Egyetlen éppen elég. Az atya elmosolyodott, lehunyta a szemét és elszenderedett. – Szegény öreg – suttogta Whitney. – Én is szeretnék ilyen sokáig élni – szúrta közbe Doug. – Remo röhögve beér minket, miközben a teára várunk, cukorfalat, és szerintem kissé neheztel ránk, amiért megfújtuk a terepjáróját. – Mit kellett volna tennem? Utasítsam vissza azzal, hogy bocs, nem érünk rá, mert bérgyilkosok járnak a nyomunkban? – és Doug látta a szemén, hogy őszintén felháborodott. – Oké, oké – és ő is megszánta az öreget, noha erről igyekezett tudomást sem venni. – Jót cselekedtünk vele, de már alszik. Folytassuk, amiért jöttünk. Whitney karba fonta a kezét, s úgy érezte magát, mint egy hullarabló. – Figyelj, lehet, hogy találunk feljegyzéseket, egy anyakönyvet, amiből könnyebben kideríthetjük… – hallgatott el, és a temető felé pillantott. – Tudod. Doug megdörzsölte az arcát. – Majd én utánanézek. Addig maradj itt. Whitney bólogatni akart, és ettől úgy érezte magát, mint egy áruló. – Nem. Együtt csináljuk végig. Ha Magdaline vagy Gerald Lebrun odakint nyugszanak valahol, együtt fogjuk megtalálni őket. – Eltemettek itt egy Magdaline Lebrunt, aki belehalt a szülésbe, és a lányát, akit elvitte a láz – hozott be egy csészékkel és süteménnyel megrakott tálcát madame Dubrock. – Igen! – fordult Doug felé Whitney, és megragadta a kezét. – Igen! Az öregasszony mosolygott. Doug gyanakodva méregette. – Esténként nincs semmi dolgom. Ilyenkor a régi iratokat szoktam olvasgatni. Ez a templom már több mint háromszáz éves. A háború és a hurrikánok sem tudták ledönteni. 173

– Emlékszik arra, hogy Lebrunékról olvasott? – Öreg vagyok – és amikor Doug kivette a tálcát a kezéből, halkan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. – De a memóriám kitűnő – pillantott a szendergő atya felé. – Ő is el fog hagyni – habár ezt inkább büszkén jelentette ki. Vagy mint aki beletörődik a sorsába. – Sokan menekültek ide a francia forradalom elől, és sokan itt is haltak meg. Emlékszem, hogy olvastam Lebrunék nevét. – Köszönjük, madame – húzta elő Whitney a tárcáját, és elővette belőle a pénz felét. – A templomnak – pillantott az atya felé, majd kivett még néhány bankjegyet. – A Lebrun család nevében. Madame Dubrock némán, méltóságteljesen elvette a pénzt. – Ha Isten is úgy akarja, megtalálják, amit keresnek. Ha teát kérnek, nyugodtan jöjjenek vissza. – Köszönjük, madame – lépett előre Whitney. – Három férfi jár a nyomunkban. Madame Dubrock türelmesen nézett Whitney szemébe. – Igen, gyermekem? – Veszélyesek. Az atya felriadt és Dougra pillantott. Szóval ez az ember veszélyes, gondolta békésen, majd Whitney felé biccentett. – Isten óvjon. – Még csak nem is kérdeztek semmit – suttogta Whitney, amikor már kifelé tartottak. Doug hátrapillantott a válla felett. – Egyes emberek minden választ ismernek – ám ő nem tartozott közéjük. – Nyomás, keressük meg, amiért jöttünk. A bozót, a sírköveket befonó indák és a mindent kifakító idő miatt egy óra alatt csak a temető felét tudták átvizsgálni. A nap egyre magasabbra emelkedett, az árnyékok megrövidültek. Whitney még ebből a távolságból is érezte a tenger illatát. Fáradtan, kedvetlenül ült le a földre, onnan figyelte a rendíthetetlenül dolgozó Dougot. – Holnap is visszajöhetnénk befejezni. Annyira elfáradtam, hogy már a neveket is alig látom. – Ma – suttogta maga elé Doug. – Ma lesz a nagy nap. Érzem. – Én csak azt érzem, hogy fáj a derekam. – Közel járunk a célhoz. Tudom, hogy közel. Izzad a tenyerem, és a gyomromban érzem, hogy minden részlet a helyére került. Olyan ez, mint amikor az ember feltör egy széfet. Még meg sem hallotta az utolsó kattanást, de már tudja, hogy sikerült. Egyszerűen tudja – dugta zsebre a kezét, és kiegyenesítette a hátát. – Akkor is megtalálom, ha tíz év rámegy az életemből. Whitney végigmérte, majd sóhajtott, és igyekezett feltápászkodni. Egyik kezével egy sírkőre támaszkodott, de a lába beleakadt egy indába. Szitkozódva kezdte kiszabadítani, és hirtelen nagyot dobbant a szíve. Közelebb hajolt és elolvasta a sírkőre vésett nevet. Hallotta a helyére kattanni az utolsó pöcköt. – Nem fog olyan sokáig tartani. – Micsoda? – Nem fog olyan sokáig tartani – vigyorgott Whitney, mire Doug felegyenesedett. – Megtaláltuk Danielle-t – pislogott ki egy könnycseppet a szeméből, miközben letisztította a 174

sírkövet. – Danielle Lebrun – olvasta. – 1779-1795. Szegény gyermek. Nagyon messzire került a hazájától. – Az anyja is itt van – közölte Doug halk, nyugodt hangon, és megfogta Whitney kezét. – Nagyon fiatalon halt meg. – Biztosan púderozta a haját, tollakat tűzött bele, és mélyen kivágott ruhában járt – hajtotta Doug vállára a fejét Whitney. – Később megtanult kertészkedni, és élete végéig őrizte a férje titkát. – Igaz is, hol a férje? – guggolt le Doug. – Miért nem a felesége mellé temették? – Itt kell… – majd Whitney hirtelen mindent megértett. Megpördült, és csaknem szitkozódni kezdett. – Öngyilkos lett. Nem temethették megszentelt földbe. Doug, ő nem ebben a temetőben nyugszik. Doug csak bámult. – Micsoda? – Mondom: öngyilkosság – túrt Whitney a hajába. – Bűnös halált halt, nem kaphatott egyházi temetést – nézett körbe reménytelenül. – Azt sem tudom, hol keressem. – Valahová csak el kellett temetni – járkált Doug a sírkövek között. – Mi történt általában az öngyilkosokkal? Whitney összevonta a szemöldökét és igyekezett gondolkodni. – Attól függ. Ha a lelkész könyörületes volt, elföldelték valahol a közelben. Doug lepillantott. – Itt vannak – suttogta. – Még mindig izzad a tenyerem – fogta kézen Whitney-t, és a temetőt övező sövényhez sétált. – Itt kezdjük. Újabb óra telt el a bozót átfésülésével. Amikor Whitney észrevette az első kígyót, csaknem visszarohant a terepjáróba, de Doug könyörtelenül a kezébe nyomott egy botot. Whitney kihúzta magát, és az állat felé szúrt vele. Akkor sem figyelt oda Dougra, amikor a férfi átkozódva botladozni kezdett. – Szent szar! Whitney ütésre készen emelte feje fölé a dorongot. – Kígyó! – Felejtsd el a kígyókat – kapta el Whitney karját, és maga után húzta. – Megtaláltam! Az apró, egyszerű sírkő csaknem teljesen besüppedt már a földbe. Csak annyi állt rajta: GERALD LEBRUN. Whitney megérintette, és arra gondolt, gyászolta-e valaki egyáltalán. – Bingo! – szakított le Doug egy hüvelykujjnyi vastag indát, melyen trombita alakú virágok nőttek. A szomszédos kövön csak annyi állt: MARIE. – Marie – suttogta Whitney. – Valószínűleg ő is öngyilkos lett. – Nem – fogta meg Whitney vállát Doug, és mindketten a kő felé fordultak. – Gerald az esküjéhez híven őrizte a kincset. Akkor is, amikor meghalt. Azért itt temették el, mert ezt írta a levélben. Az volt a végakarata. Nem nyugodhatott a családja mellett, viszont nem volt semmi ok arra, hogy ezt a kívánságát megtagadják. – Igen, ez logikusan hangzik – ennek ellenére Whitney-nek kiszáradt a szája. – És most? – Most lopok valahonnan egy ásót. – Doug… – Erre most nincs időnk. Whitney nyelt egy nagyot. 175

– Oké, de gyorsan. – Tartsd vissza a lélegzeted – csókolta meg sietve Doug, és elsietett. Whitney leült a két sírkő közé, és dobogó szívvel felhúzta a térdét. Valóban olyan közel lennének az út végéhez, hogy már látszik a cél? Lepillantott a lapos, jellegtelen földre a keze mellett. Gerald, a királynő bizalmasa valóban kétszáz éven keresztül maga mellett tartotta a kincset? És ha megtalálják? Whitney leszakított egy fűszálat. Csak arra tudott gondolni, ha a kincs náluk van, akkor Dimitrinek nem jut semmi. Pillanatnyilag ennyivel is meg kellett elégednie. Doug olyan halkan jött vissza, hogy a fű sem rezdült a léptei nyomán. Whitney is csak akkor kapta fel a fejét, amikor a nevén szólította. Feltérdelt. – Miért csinálod ezt? – Nem szeretném nagy dobra verni, mivel foglalkozunk délutánonként – és kezében rövid nyelű, csorba ásót tartott. – Ilyen kevés idő alatt csak ezt találtam – nézett egy pillanatra a földre a lába mellett, ízlelgette, milyen a gondtalan élet kapujában. Whitney látta a szemén, hogy mire gondol, és egyszerre volt csalódott és megértő vele szemben. Majd megfogta az ásót tartó kezét, és hosszan megcsókolta. – Sok szerencsét. Doug munkához látott. Percekig nem hallatszott más, csak a földbe mélyedő ásó hangja. Egyetlen levél sem rezdült. Az arcán patakokban folyt az izzadtság. A hőség eltompította őket. Miközben a lyuk egyre mélyült, mindketten visszaemlékeztek, milyen kalandokat éltek át az úton. A manhattani üldözés, a washingtoni menekülés, az ugrás a vonatból, majd a végtelennek tűnő gyaloglás a hegyeken át. A merinák faluja. Cyndi Lauper a csatornán. Szenvedélyes szeretkezés és kaviár a lopott terepjáróban. Halál és szerelem, melyre egyikük sem számított. Doug érezte, hogy az ásó hegye nekiütődik valaminek. Whitney is hallotta a tompa dobbanást a bozót túloldalán. Felnézett és összeakadt a tekintetük. Térdre ereszkedtek, és tíz körömmel kaparták a földet. Amikor végül sikerült kiemelni a ládikát, elakadt a lélegzetük. – Istenem! – suttogta Whitney. – Valóban létezik! Az egy láb hosszú ládika fedelét nedves penész borította. Valóban egyszerű volt, éppen olyan, amilyennek Danielle leírta. Ennek ellenére Whitney tudta, hogy nincs az a múzeumigazgató, aki nem fizetne ki a tartalmáért egy egész vagyont. Az évszázadok még a rezet is képesek arannyá varázsolni. – Ne tedd tönkre a zárat – kérte Whitney, amikor Doug meg akarta nézni, mit rejt a ládika belseje. Habár ez csaknem egy perccel tovább tartott, Doug olyan óvatosan nyitotta ki, mintha a kezében lenne a kulcs. Amikor felhajtották a fedelét, mindketten tátott szájjal bámultak maguk elé. Whitney nem igazán tudta megfogalmazni, mire számított. Az út nagy részén őrültségnek vélte a kincskeresést. Még akkor sem hitte, hogy ilyesmire bukkannak, amikor rá is átragadt Doug lelkesedése. Ragyogó gyémánt és csillogó arany. Levegőt sem mert venni, amikor belemerítette a kezét. 176

A kezében tartott gyémánt nyakék olyan hideg tűzzel szikrázott, mint a Hold egy téli éjszakán. Vajon ez az?, merengett Whitney. Vajon azt a nyakéket tartja a kezében, amelyet a forradalmat megelőzően Marie Antoinette ellen használtak fel? Egyáltalán volt alkalma legalább egyszer felvenni és nézni, ahogy az ékkövek fagyos tűzbe burkolják a nyakát? Viselte, ha másért nem is, legalább dacból? Kapzsiság és hatalomvágy munkált benne, vagy egyszerűen nem törődött azok szenvedésével, akik a palota falain kívül éltek? Ezt csak a történészek tudják megválaszolni. Viszont biztosra vette, hogy Marie-hez hűségesek voltak a szolgái. Gerald megőrizte az ékszereket a királynője és az országa számára. Doug egy ötsoros smaragd nyakláncot tartott a tenyerén. Ekkora súly biztosan nagyon lehúzta a viselője nyakát. Ez a képeken is látszik. Csak a nevére nem emlékezett már. Marie vagy Louise. Nem volt benne biztos. Whitney-t viszont megértette. Az ékszerek valóban sokkal szebbek három dimenzióban. Az, amit a kezében tartott, kétszáz éve nem látta a napfényt. A ládikában más is akadt. Elég ahhoz, hogy bárkiben mohóságot és szenvedélyt ébresszen. Csaknem színültig megtöltötték a drágakövek. Whitney óvatosan belenyúlt, és kivett egy apró miniatűrt. Látta már a királynő arcképét, de még sohasem tartott a kezében ilyen mesterművet. Marie Antoinette léhán, semmivel sem törődve, szertelenül mosolygott vissza rá az ovális, aranyba foglalt képről. Whitney nem találta a festő nevét, ráadásul a kép sürgős restaurálásra szorult, ennek ellenére tudta, milyen magas az értéke. Az eszmei értéke is. – Doug… – Édes Jézus – nyögte Doug. A talált kincs a legmerészebb, legvadabb álmait is túlszárnyalta. Egyik kezében egy tökéletes, könnycsepp alakú gyémántot, míg a másikban egy szikrázó rubin karkötőt tartott. Ebben a pillanatban úgy érezte, megnyerte a játékot. A zsebébe csúsztatta a gyémántot. – Nézd meg. Az egész világ itt hever előttünk, Whitney. Az egész átkozott világ. Isten, óvd a királynőt – dobott nevetve a lány nyakába egy gyémántokból és rubintokból font láncot. – Ezt nézd, Doug. – Miért, mi az? – kérdezte Doug, de oda sem figyelt. Sokkal jobban érdekelte minden, ami csillogott, mint egy megfakult arckép. – A keret talán ér valamennyit – közölte szórakozottan, miközben előkotort egy nehéz nyakéket. Akkora zafírok ékeskedtek rajta, mint egy-egy negyeddolláros. – Marie arcképe. – Akkor értékes. – Felbecsülhetetlen. – Komolyan? – fordult érdeklődve az arckép felé Doug. – Ez a miniatűr kétszáz éves. Soha senki nem látta. Még csak azt sem tudják, hogy létezik. – Vagyis sokat hoz a konyhára. – Nem érted? – vette vissza türelmetlenül Whitney a miniatűrt. – Ennek múzeumban a helye. Nem adhatod el. Ez művészet. Doug… – emelte fel Whitney a gyémánt nyakéket. –

177

Nézd meg alaposan. Nem csak egy sor drágakő. Figyeld meg az ékszerész keze munkáját. A stílusát. Egyszerre művészet és történelem. Új megvilágításba helyezi a történelmet. – Ez az én jegyem a gazdagságba – javította ki Doug, és visszatette a nyakláncot a ládikába. – Doug, ezeknek az ékszereknek az eredeti tulajdonosa kétszáz éve élt. Két évszázaddal ezelőtt. Nem csaphatod zálogba a nyakláncát és a karkötőjét. Ez erkölcstelenség. – A morálról majd később beszélünk. – Doug… Doug bosszúsan lecsapta a ládika fedelét, és felállt. – Nézd, felfogtam, hogy a miniatűrt és néhány ékszert át akarsz adni a múzeumnak. Oké. Később majd megbeszéljük. Az életemet kockáztattam ezért a ládikáért, és a fene egye meg, a tiédet is. Nem játszom el az esélyt, hogy végre lehet belőlem valaki, csak azért, hogy a jónép a száját tátsa a múzeumban. Whitney eléje állt, de Doug nem tudott olvasni a tekintetéből. – Te már most is vagy valaki – közölte kedvesen a lány. Dougban megmozdult valami, azonban csak a fejét rázta. – Nem elég nagy valaki, cukorfalat. A hozzám hasonlónak arra van szüksége, hogy megkapja azt, ami születésekor hiányzott. Belefáradtam már a játékba. Elértem a célvonalat. – Doug… – Figyelj, később majd megbeszéljük, mi legyen a kinccsel. Minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Whitney folytatni akarta a vitát, de belátta, hogy a férfinak igaza van. – Rendben, de még folytatjuk. – Ahogy akarod – mosolygott rá csábosan Doug, de Whitney már megtanulta, hogy abban nem szabad megbízni. – Szerinted miben kellene hazavinnünk a kicsikét? Whitney a fejét ingatva viszonozta a mosolyt. – Ha már idáig eljutottunk, ezt az apróságot majd csak megoldjuk valahogy. Egy darabig még álltak, majd Doug elindult, de Whitney visszahúzta. Virágot szedett az egyik indáról, és gondosan elhelyezte Gerald sírján. – Mindent megtettél, amit csak tudtál – majd megfordult, és követte Dougot. A terepjáróhoz érve a férfi gyorsan körülnézett, majd betette hátra a ládikát, és rádobott egy takarót. – Oké. Most keressünk egy szállodát. – Ez a legszebb, amit ma hallottam. Amikor megtalálták azt, amely Doug ízlésének is elég elegáns és drága volt, lefékezett előtte. – Menj és foglalj egy szobát. Én addig utánanézek, hogyan hagyhatnánk el a leggyorsabban az országot. Szeretnék rajta lenni a holnap reggeli első gépen. – Mi lesz az Antananarivóban hagyott csomagjainkkal? – Majd magunk után küldetjük. Hová szeretnél menni? – Párizsba – vágta rá azonnal Whitney. – Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal nem fogok unatkozni. – Naná, hogy nem. Kérhetek a pénzedből, hogy el tudjak intézni néhány dolgot?

178

– Persze – húzta elő Whitney a tárcáját, mint aki sohasem tagadott meg Dougtól egyetlen centet sem. – Szerintem jobb, ha ezt viszed magaddal – nyomta Doug kezébe az egyik hitelkártyáját. – Az első osztályra foglalj jegyet, ha megkérhetlek. – Hova máshova? Vedd ki a legjobb szobát, cukorfalat. Ma este elkezdődik az igazi élet. Whitney elmosolyodott, majd hátranyúlt, és a ládikát betette a csomagjába. – Ezt magammal viszem. – Nem bízol bennem? – Nem ezt mondtam. Vagyis nem egészen – ugrott ki Whitney, és csókot dobott Doug felé. Koszos nadrágban és szakadt blúzban is olyan fenségesen lépett be a szállodába, mint egy királynő. Doug látta, hogy egyszerre hárman is ki akarják nyitni előtte az ajtót. A stílus, gondolta. Whitney-nek aztán van stílusa. Eszébe jutott, hogy egyszer kért tőle egy kék selyemruhát. Vigyorogva indította el a kocsit. Úgy döntött, meglepi a lányt néhány aprósággal.

Whitney szemügyre vette a szobát, majd hatalmas borravalót nyomott a boy kezébe. Amikor egyedül maradt, elővette a ládikát és újra kinyitotta. Nem tartotta magát soha maradinak, a művészet bolondjának vagy prűdnek, de miközben egy másik kor drágaköveit és ékszereit nézte, tudta, hogy sohasem lenne képes közönséges pénzre váltani a kincset. Azért, amit most a tenyerén tartott, emberek áldozták az életüket. Néhányan a mohóságuk miatt vesztek oda, mások az elveik miatt, megint mások pedig csupán azért, mert rossz helyen voltak rossz időben. Tudta, ha csak ékszerek lennének, nem érdekelné a halál, de eszébe jutott Juan és Jacques. Nem, ezek nem pusztán ékszerek. A ládika tartalma nem az övé, és nem is Dougé. Már csak meg kell erről győznie a férfit. Lecsukta a tetőt, átment a fürdőszobába, és engedni kezdte a forró vizet. Erről megint eszébe jutott Jacques és a tengerparti fogadó. A fiú meghalt, de talán nem felejtik el a nevét, ha a miniatűr és az ékszerek az őket megillető helyre kerülnek. Egy New York-i múzeumba, ahol a tárlóban az ő nevét is rávésik egy fémlapra. Igen, mosolygott Whitney. Jacques ennek biztosan nagyon örülne. Miközben folyt a víz, kinézett az ablakon. Tetszett neki a tengerpart és a lába alatt elterülő szorgos város látványa. Legszívesebben azonnal lesétált volna a kikötőbe az emberek és a hajók közé. Biztosan akad ott néhány üzlet is, tele szuvenírrel. Sajnálta, hogy nem fog hazavinni semmi emléket. Hirtelen észrevett egy alakot a járdán. Kíváncsian előrehajolt. Fehér panamakalap. Hiszen ez nevetséges. Rengetegen viselnek a trópusokon panamakalapot. Nem lehet… Ennek ellenére csaknem teljesen biztosra vette, hogy valahol már látta a férfit. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy feléje forduljon, és eldönthesse végre. Amikor a kalap eltűnt az ajtóban, csalódottan fújta ki a levegőt. Nincs semmi baj, csak ideges egy kicsit. A Diego-Suarezbe vezető úton olyan hatalmas vargabetűket írtak le, hogy senki sem követhette őket. Doug is siethetne. Fürödni akart, átöltözni, enni, és végül felülni egy repülőre.

179

Párizs, gondolta, s lehunyta a szemét. Egy hét semmittevés. Pezsgő és szeretkezés. Mindketten megérdemlik. Azok után, amin átmentek, ez a legkevesebb. Párizsból pedig… Whitney felsóhajtott és visszament a fürdőkádhoz. Ezen a kérdésen még ráérnek gondolkodni. Elzárta a csapot, felegyenesedett, és ki akarta gombolni a blúzát, de amint belenézett a tükörbe, megpillantotta Remót. Találkozott a tekintetük. – Ms. MacAllister – mosolyodott el Remo, és megérintette az arcán húzódó sebhelyet. – Nagyon örvendek a találkozásnak.

Tizennegyedik fejezet Whitney először arra gondolt, sikítani fog. Forró, kesernyés félelem bugyogott a torkában és jeges marok szorította el a gyomrát. Viszont elég volt egyetlen pillantást vetnie Remóra, és tudta, hogy örömmel elhallgattatná. Ezért csendben maradt. A következő pillanatban eszébe jutott a menekülés – egy gyors, hősies rohammal kiront Remo mellett a fürdőszobából, és az ajtóhoz fut. Esélye volt a sikerre. De ugyanúgy a kudarcra is. Keze még mindig a gombja előtt egyensúlyozott, s lassan hátrálni kezdett. Az apró fürdőszobában a lélegzetvétele is visszhangot vert. Ezt hallva Remo elmosolyodott. Whitney alig tudta megőrizni az önuralmát. Messzire eljutott, keményen dolgozott, de végül sarokba szorították. Megmarkolta a mosdókagylót. Nem fog sírni. Ezt megígérte magának. Mint ahogy könyörögni sem. Mozgást vett észre Remo háta mögött, és amikor odanézett, meglátta Barns nyájasan idióta szemét. Már tudta, mit érezhet az egér, amikor a macska játszani kezd vele. Az ösztönei megsúgták, hogy sokkal nagyobb biztonságban érezheti magát a magas, sötét alak társaságában, aki pisztolyt fog rá. Megvan a maga ideje a hősiességnek, a félelemnek, és annak is, amikor kockáztat az ember. Ellazította az ujjait, és imádkozni kezdett. – Felteszem, maga Remo. Gyors volt – és közben villámgyorsan felmérte a lehetőségeit. Doug mindössze húsz perce ment el. Nem számíthatott segítségre. Remo remélte, hogy a lány sikoltozni kezd vagy menekülni próbál. Akkor ő is gazdagabb lenne néhány zúzódással. Még mindig bántotta a hiúságát az arcán végighúzódó sebhely. Viszont túlságosan tartott Dimitritől ahhoz, hogy ok nélkül felemelje a kezét. Dimitri szerette épségben megkapni a nőket, nem számít, milyen állapotban kerültek ki később a keze közül. Habár ettől még megfélemlítheti. Az teljesen más. Whitney álla alá szorította a pisztolya csövét, és amikor a lány reszketni kezdett, szélesen elmosolyodott. – Lord – érdeklődött kurtán. – Hol van Lord? Whitney életében nem rettegett még ennyire. Viszont igyekezett, hogy a hangja a lehetőségekhez mérten higgadt és nyugodt maradjon annak ellenére, hogy teljesen kiszáradt a szája. – Megöltem. A hazugság olyan könnyedén bukott ki belőle, hogy még őt is meglepte. Ebből bátorságot merített, felemelte az ujját, és odébb tolta a pisztoly csövét. 180

Remo csak bámult. Nem szokott hozzá, az apró finomságokhoz, ritkán nézett a felszín alá, így most is csak a lány szemtelenségét vette észre. A félelem elkerülte a figyelmét. Megragadta Whitney karját, bevonszolta a szobába, és durván lelökte az egyik fotelbe. – Hol van Lord? Whitney kihúzta magát, majd lesimította blúza szakadt ujját. Csak arra tudott gondolni, hogy Remo nem veheti észre a keze remegését. Azzal mindent elrontana. – Ugyan, Remo, tőled ennél többet vártam, de úgy viselkedsz, mint egy piti tolvaj. Remo intett a fejével Barnsnak, aki vigyorogva közelebb lépett. Egy apró revolvert tartott a kezében. – Csinos – jelentette ki, és csaknem elcsöppent a nyála. – Csinos és puha. – Szereti térden lőni az embereket – árulta el Remo. – Hol van Lord? Whitney próbált megfeledkezni a bal térdkalácsa felé irányított pisztolyról. Tudta, ha odapillant, azonnal összeomlik és könyörögni kezd. – Megöltem – ismételte. – Van egy cigarettád? Már napok óta nem gyújtottam rá. Olyan lenéző hangsúllyal beszélt, hogy Remo önkéntelenül is a zsebébe nyúlt, majd amikor észrevette, hogy mit csinál, a lány szeme közé célzott a pisztolyával. Whitney érezte, hogy lassan lüktetni kezd a halántéka. – Nem fogom többször megkérdezni. Hol van Lord? Whitney bosszúsan felsóhajtott. – Már mondtam. Meghalt – és mivel tudta, hogy Barns le sem veszi róla a szemét, halkan dúdolni kezdett. Kavargott a gyomra, de úgy tett, mintha semmi más dolga nem lenne, és vizsgálni kezdte a körmét. – Nem tudod, hol találok a közelben egy jó manikűröst? – Hogy ölted meg? Whitney-nek gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Ha Remo ezt kérdezi, akkor közel áll hozzá, hogy elhiggye, amit el akar vele hitetni. – Természetesen lelőttem – mosolyodott el bizonytalanul, és keresztbe vetette a lábát. Látta, hogy Remo intésére Barns leereszti a pisztolyát, de tudta, hogy még nem lazíthat. – Ez tűnt a legkönnyebbnek. – Miért? – Miért? – pislogott Whitney. – Mit miért? – Miért lőtted le? – Mert már nem volt rá szükségem – közölte Whitney egyszerűen. Barns előrelépett és kövér kezével végigsimított a lány haján, miközben halk nyögéssel adott hangot az elismerésének. Whitney elkövette azt a hibát, hogy feléje fordította a fejét, és a tekintetük találkozott. Valósággal jéggé fagyott a vére, de próbálta titkolni a félelmét. – Ő a házi patkányod, Remo? – érdeklődött kedvesen. – Remélem, vissza tudod fogni. – Vissza, Barns! Barns ismét megsimogatta Whitney haját, le egészen a válláig. – Csak meg akartam érinteni. – Vissza! Whitney látta Barns tekintetét, amikor Remo felé fordult. Eltűnt belőle minden kedvesség. Csak sötét őrület tombolt benne. Nyelt egy nagyot, és fogalma sem volt, hogy Barns engedelmeskedik, vagy egyszerűen keresztüllövi Remót. Tudta, hogy Barnsszal képtelenség lenne megegyezni. 181

– Uraim – szólalt meg higgadtan, mire mindkét férfi feléje fordult. – Ha sokáig fog még tartani, akkor nagyon örülnék, ha megkínálnának egy cigarettával. Nagyon fárasztó délelőtt áll mögöttem. Remo a bal kezével benyúlt a zsebébe, és Whitney felé kínálta a cigarettáját. A lány vett egy szálat, az ujjai közé fogta, majd várakozóan Remóra nézett, aki bármelyik pillanatban keresztüllőhette volna a fejét. Ehelyett elővette az öngyújtóját és a cigaretta mellé tüzet is adott. Whitney a szemébe nézett és lassan kifújta a füstöt. – Köszönöm. – Szívesen. Miből gondoltad, hogy elhiszem, végeztél Lorddal? Ő nem olyan ostoba. Whitney hátradőlt, és beleszívott a cigarettájába. – Én egy teljesen más Lordot ismertem meg, Remo. Egy világklasszis bolondot. Szánalmasan könnyű végezni valakivel, aki, hogy úgy mondjam, a gatyájában hordja az eszét – csorgott végig néhány kövér izzadtságcsepp a hátán, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen fészkelődni a fotelben. Remo hosszan figyelte. Az arca nyugodt és a keze sem remeg. Vagy sokkal kevésbé ijedős, mint várta, vagy valóban igazat beszél. Általában nem volt ellenére, ha valaki elvégezte helyette a piszkos munkát, de Dougot saját kezűleg akarta elintézni. – Figyelj, picim, önként álltál össze Lorddal, és végig segítettél neki. – Természetesen. Volt nála valami, amit meg akartam szerezni – pöfékelt elegánsan Whitney, s hálát adott a sorsnak, hogy nem kezdett fuldokolni a füsttől. – Segítettem neki elhagyni az Államokat, még pénzt is adtam – nyomta el a csikket. Hirtelen rádöbbent, hogy nem érdemes húzni az időt. Ha Doug visszajön, és ezek ketten még mindig itt lesznek, mindennek vége. Sőt mindkettejüknek. – El kell ismernem, néha már csak nehezen tudtam elviselni. A hozzá hasonló férfiakra hamar ráunnak a nők, ha érted, mire célzok – nézett fel mosolyogva Remóra. – Mindenesetre nem láttam értelmét, hogy miért maradjak továbbra is mellette, vagy miért osztozzak vele a kincsen. – Ezért megölted. Remo hangjában nyoma sem volt undornak vagy élvezetnek. Inkább töprengést vélt kihallani belőle. – Naná. Nagyon elszemtelenedett, miután megfújtuk a terepjáródat. Így tudtam a legkönnyebben megfékezni – játszott Whitney a blúza felső gombjával, és látta, hogy Remónak odatéved a tekintete. – Lehúzódtunk az útról. Ott megszereztem a papírokat és a kocsit. Tovább már nem volt rá szükségem, ezért lelőttem, kilöktem a bozótba, és továbbhajtottam. – Ez igencsak nagy figyelmetlenségre vall Lord részéről. – Nagyon… – csúsztatta lejjebb az ujját Whitney – elfoglalt volt – és amikor látta, hogy Remo nem vevő arra, amit csinál, megvonta a vállát. – Csak az idődet vesztegeted, ha megpróbálod megtalálni, de ha jólesik, csak tessék. Szerintem azzal is tisztában vagy, hogy egyedül jelentkeztem be a szállodába. Biztosan ismered Douglast annyira, hogy tudd: nem bízná rám a kincset. Azt hiszed, végül már ennyire megbízott bennem? – intett elegánsan az öltözőasztalka felé. Remo odalépett, és felemelte a ládika fedelét, a látványtól azonnal csorogni kezdett a nyála. 182

– Lenyűgöző, ugye? Sokkal értékesebb annál, hogy egy Lord-féle alakkal osztozzak rajta. Habár… – hallgatott el, és megvárta, amíg Remo visszafordult feléje. – Egy jól nevelt, udvarias férfi egész más. Csábító volt az ajánlat. Whitney sötét, csábító tekintettel bámulta Remót, aki ujjaival csaknem érezte a gyémántok izzását. De végül eszébe jutott Dimitri. – Kiköltözöl innen. – Rendben – állt fel Whitney, mint akit ez a legkevésbé sem érdekel. Csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb eltűnjenek a szobából. Inkább ment velük, mintsem térden lőjék. Vagy valahol másutt. Remo felemelte a ládikát. Dimitri nagyon elégedett lesz, gondolta. Nagyon, nagyon elégedett. Halványan Whitney-re mosolygott. – Barns elkísér a kocsihoz. A helyedben nem próbálkoznék semmivel… hacsak nem szeretnéd, hogy eltörje a jobb karod. Whitney Barns vigyorgó képére pillantott, s megborzongott. – Nem kell gorombáskodnod, Remo.

Nem tartott sokáig venni két jegyet Párizsba. Annál többet töltött vásárlással. Átlátszó fehérneműt vett Whitney-nek, és már előre örült, milyen csodás látványban lesz része, amikor a lány felveszi – még akkor is, ha a saját hitelkártyájának a számát nyomtatták a számlára. Csaknem egy órát töltött különböző boltokban, az eladónők legnagyobb örömére. Végül kiválasztott egy királykék ruhát. Miután végzett, magának is vett egy öltönyt. Tudta, hogy pontosan így szeretne élni, legalábbis egy ideig. Elegánsan és csak a pillanatnak. Fütyörészve ment vissza a szállodába. Ezúttal a rengeteg csomag és doboz sem zavarta. Végre sínen voltak. Holnap este már a Maximban fognak pezsgőzni és egy Szajna-parti szállodában szeretkeznek. A hatos csomagolású sörök és az olcsó motelek ideje lejárt. Whitney az első osztályt emlegette. Ezentúl csakis első osztályúan fog élni. Meglepődött, amikor résnyire nyitva találta az ajtót. Whitney megtanulta volna, hogy neki nincs szüksége kulcsra ahhoz, hogy kinyissa egy szállodai szoba ajtaját? – Helló, szerelmem, felkészültél az ünneplésre? – dobta az ágyra a csomagokat, majd elővett egy palack hetvenöt dolláros pezsgőt, és a fürdőszoba felé menet elkezdte kihúzni a dugót. – Meleg még a víz? Hideg volt, ráadásul nem ült benne senki. Doug egy pillanatra megállt a fürdőszoba közepén, és nézte a kádat. A dugó halk pukkanással hagyta el az üveg nyakát. A pezsgő az ujjara folyt, de észre sem vette. A szíve a torkában dobogott, és visszarohant a szobába. Whitney csomagja a földön hevert, ahová a lány ledobta, de az apró faládika eltűnt. Doug villámgyorsan átkutatott mindent. A doboznak és a tartalmának nyoma veszett. Akárcsak Whitney-nek. Először elöntötte a harag. Átverte egy barna szemű, hűvös mosolyú lány, és ez sokkal kegyetlenebb volt, mint amikor az a karikalábú törpe járatta vele a bolondját. Káromkodva csapta a palackot az asztalra.

183

Nők! Tinédzser kora óta a nők hozták rá a bajt. Mikor fog már a saját kárán tanulni? Mosolyogtak rá, turbékoltak, rebegtették a szempillájukat, miközben az utolsó centjéből is kiforgatták. Hogy lehetett ennyire ostoba? Elhitte, hogy Whitney valóban szereti. Minden mozdulata és pillantása ezt sugallta. Még az is, amikor vitatkoztak. Belezúgott, mint kő a tóba. Egy igencsak mély tóba. Mellette még a jövőre is gondolt olykor-olykor. Whitney pedig az első adandó alkalommal kisétált az életéből. A padlón heverő hátizsákra pillantott. Whitney mérföldeken át cipelte. Most viszont… Doug gondolkodás nélkül felemelte és beletúrt. Megtalálta benne a csipkés alsóneműt, a kompaktját és a fésűt. Még az illatát is érezte. Nem. Ez lehetetlen. A falhoz vágta a zsákot. Whitney nem lett volna képes átverni. Még akkor sem, ha tévedett vele kapcsolatban, és a lány mégsem szereti, akkor sem hagyta volna így faképnél. Ahhoz túlságosan elegáns, hogy becsapja és kirabolja. Szóval, ha nem magától ment el, akkor vitték. Doug csak állt a fésűvel a kezében, és lassan elöntötte a félelem. Elvitték. Rádöbbent, hogy sokkal jobban örült volna annak, ha kiderül, Whitney mégis átverte. Szívesebben gondolt volna úgy rá, hogy egy Tahiti felé tartó gépen nevet rajta. Dimitri. A fésű kettéroppant a kezében. Dimitri elrabolta az asszonyát. Doug elhajította a fésű darabjait. Elrabolta, de nem fogja sokáig magánál tartani. Gyorsan otthagyta a szobát, azonban már egyáltalán nem fütyörészett.

A ház roppant elegáns volt, és ismerve Dimitri hírnevét, Whitney a lakójától sem várt kevesebbet. Tiszta, fehér, már-már nőies falak. A kovácsoltvas erkélyekről remek kilátás nyílik az öbölre. Tágas, gondozott kert, tele egzotikus virágokkal és pálmafákkal. Akármennyire tetszetősnek tűnt az első pillantásra, Whitney mégis egyre növekvő félelemmel nézte. Remo a házhoz vezető, fehér kaviccsal felszórt sétány elején állította meg a kocsit. Whitney igyekezett összeszedni a bátorságát. Az, aki megengedhet magának ilyen házat, minden bizonnyal okos. Márpedig az okos emberekkel lehet egyezkedni. Inkább Barns sötét, mohó tekintete és lelkes vigyora aggasztotta. – Meg kell mondanom, sokkal inkább tetszik, mint a szálloda – szállt ki Whitney a kocsiból, mintha csak koktélpartira igyekezne. Letépett egy hibiszkuszt, és miközben a bejárat felé tartottak, azzal játszadozott. Remo kopogott, mire egy sötét öltönyös ember kinyitotta az ajtót. Dimitri elvárta, hogy aki neki dolgozik, olyan elegánsan öltözzön, mint egy hamisítatlan üzletember. A .45-ös mellé mindegyikük nyakkendőt kötött. Amikor az ajtót nyitó alak elmosolyodott, kilátszott a szájából csorba metszőfoga. Whitney nem sejtette, hogy akkor tört le belőle egy darab, amikor kocsival belerohant a Godiva édességbolt kirakatába. – Szóval elkaptad – és Remóval ellentétben felnézett a veszett tempóban vezető nőre. A fogtörést is munkahelyi balesetnek tekintette. Viszont Douggal szemben korántsem volt ennyire elnéző. – Hol van Lord? Remo még csak rá sem pillantott. Csupán egyetlen embernek kellett jelentenie.

184

– Tartsd rajta a szemed – adta ki a parancsot, és villámgyors léptekkel, fontossága tudatában elindult Dimitri szobája felé. A kincset is magával vitte. Amikor legutoljára beszámolt a főnökének, csaknem hason csúszva tette meg ugyanezt az utat. – Mi a helyzet, Barns? – mérte végig hosszan Whitney-t a fekete öltönyös. Csinos. Úgy sejtette, Dimitrinek különleges tervei vannak vele. – Megfeledkeztél Lord füléről, amit a főnök kért? Barns kuncogásától Whitney libabőrözni kezdett. – A csaj kinyírta – közölte vidáman. – Komolyan? – vetett elismerő pillantást Whitney felé. – Komolyan. Lehet itt inni valamit? – és anélkül, hogy megvárta volna a választ, elindult a folyosón és benyitott az első ajtón. Egy szalonban találta magát. Bárki is rendezte be, túlságosan szabadjára engedte a fantáziáját. Ő sokkal szellősebben helyezte volna el a bútorokat. A két embermagas ablak előtt brokátfüggöny lógott. Megfordult a fejében, hogy talán meg is szökhetne. Doug már minden bizonnyal visszaért a szállodába, tűnődött, miközben ujját végighúzta a bonyolult intarziával díszített asztalon. Arra viszont nem számíthat, hogy idejön és megtámadja a villát, mint a könnyűlovasság. Idebent csakis magára számíthat. Tudta, hogy a két férfi minden lépését figyeli, ezért odalépett a Waterfordszekrénykéhez, és töltött magának egy italt. Úgy vélte, nem árthat egy korty bátorság. Különösen, hogy fogalma sincs, mivel kell szembenéznie. Kényelembe helyezkedett a magas támlájú, Anna korabeli fotelben, mintha az övé lenne a világ minden ideje, és kortyolgatni kezdte a roppant sima vermutot. Az apja mindig is azt mondta, többnyire meg lehet állapodni azzal az emberrel, aki tisztességes italt tart otthon. Whitney ivott, és remélte, hogy az öreg igazat beszélt. Teltek a percek. Whitney próbált megfeledkezni egyre növekvő félelméről. Azzal igyekezett megnyugtatni magát, ha végezni akarnának vele, már megtették volna. Nem igaz? Sokkal valószínűbb, hogy váltságdíjat kérnek majd érte. Kellemetlen volt a gondolat, hogy elcserélik néhány ezer dollárra, de még mindig messze jobb, mint egy golyó. Doug említette, hogy Dimitrinek a kínzás a szenvedélye. Hüvelykszorító és Chaucer. Nagyot kortyolt a vermutból, s tudta, ha túlságosan sokat gondolkodik azon, kinek a kezébe került, képtelen lesz összeszedni magát. Doug biztonságban van. Legalábbis pillanatnyilag. Próbált kizárólag erre összpontosítani. Amikor Remo visszatért, sorra megfeszítette az izmait, és szándékosan lassan emelte ajkához a poharat. – Szörnyű udvariatlanság tíz percnél tovább váratni a vendéget – jegyezte meg kényelmesen. Remo végigsimított az arcát eltorzító sebhelyen. Whitney figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat. – Mr. Dimitri szeretné, ha csatlakoznál hozzá. Ebédelni fogtok. Azt is mondta, hogy előtte fürödj meg és öltözz át. Ezek szerint kaptam némi haladékot, gondolta Whitney.

185

– Milyen figyelmes – állt fel, és letette a poharát. – Habár attól tartok, olyan sietve kellett távoznom a szállodából, hogy a holmim ott maradt. Egyszerűen nincs semmim, amit felvehetek. – Mr. Dimitri ruháról is gondoskodik – fogta meg Whitney karját kissé túl erősen Remo, majd kikísérte a szobából, végig a folyosón, fel az emeletre. Nemcsak a folyosónak van olyan szaga, mint egy ravatalozónak, gondolta Whitney, hanem az egész háznak. Odafent Remo kinyitotta az egyik ajtót. – Kapsz egy órát. Addig készülj el. Mr. Dimitri nem szereti, ha megváratják. Whitney belépett, hallotta, hogy mögötte becsukódik az ajtó és a zárban megfordul a kulcs. Olyan hevesen kezdett reszketni, hogy egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Egy perc, gondolta, és mélyet lélegzett. Csak egy perc. Többre nincs szükség. Életben van. Egyelőre nem szabad másra gondolnia. Lassan leengedte a kezét, és körülnézett. Megállapította, hogy Dimitri nagyon is bőkezű hozzá. Éppen olyan elegáns ruhát küldött neki, amit egy ilyen ház gazdájáról elvár az ember. A széles és hosszú nappaliban rengeteg, friss virággal teli porcelánváza állt. A színek is nőiességet sugároztak. Rózsaszín és gyöngyházfényű selyemtapéta borította a falat. A padlóra keleti szőnyeget terítettek. A heverő némileg sötétebb huzatát fehér pillangóminta díszítette. Mindent egybevetve jó ízlésre vall. Whitney a következő pillanatban az ablakhoz ugrott és felrántotta. Egyetlen másodperc alatt felmérte, hogy erre nem menekülhet. Százlábnyival volt a föld felett, egy kiugró szirten. Innen nem lehet olyan könnyedén megugrani, mint abból a part menti fogadóból. Whitney visszazárta az ablakot, és a szökés lehetőségeit kutatva átvizsgálta a lakosztályt. A hálószobát óriási Chippendale-ágy uralta, mellette két törékeny kínai porcelánból készült lámpa állt. A rózsafa szekrény ajtaja nyitva állt. A benne talált ruhák még a legkényesebb ízlést is kielégítették. Megtapogatta egy elefántcsontszínű selyemruha ujját, majd megfordult. Úgy tűnik, Dimitri arra számít, hogy egy darabig a házában marad, de azt már nem tudta eldönteni, hogy ezt kedvező előjelnek tekintse, vagy inkább rémítőnek. Körülnézett és megpillantotta magát egy óriási tükörben. Közelebb lépett. Látta, hogy az arca sápadt, a ruhája szakadt. A szemében ismét ott csillogott a félelem. Undorodva hámozta le magáról a blúzát. Dimitri biztosan nem egy rongyos, félelemtől remegő tyúkkal akar ebédelni. Ha mást egyelőre nem is tud tenni, erre mindenképpen ügyelni fog. Whitney MacAllister mindig is tudott öltözködni. Minden kivezető ajtót megnézett, de az összest zárva találta. Az ablakok is igyekeztek meggyőzni arról, hogy csapdába esett. Legalábbis egyelőre. Whitney megtette a következő logikus lépést, és átadta magát a fürdés örömének. A hatalmas márványkádat illatos víz töltötte meg. Dimitri a fürdőolajjal sem fukarkodott. A polcon arckrémes tégelyek és mindenféle szépítőszer sorakozott. Ráadásul a megszokott márkái és színei. Ezek szerint alaposan utánanézett, hogy kicsoda, gondolta, s elkezdte kikészíteni az arcát. A tökéletes házigazda. Egy ametisztből faragott üvegcsében megtalálta a kedvenc illatát. Megfésülte frissen mosott haját, majd két gyöngyház fésűvel feltűzte. A házigazda újabb ajándéka. 186

A gardróbhoz lépett, és oly gondosan választott ruhát, mint ahogy a csatába induló harcos fegyvert és páncélt. Olyan helyzetbe került, amelyben minden részlet döntő fontosságú lehet. Egy zöld színű, mini napozóruha mellett döntött. Háta nem volt, viszont hosszú szoknya tartozott hozzá. A derekára felkötött egy selyemkendőt. Ismét szemügyre vette magát a tükörben, elégedetten bólintott. Bármi is várjon rá, készen áll. Amikor kopogtak az ajtón, határozott hangon válaszolt, és azzal a rideg mosollyal üdvözölte a belépő Remót, melyet Doug mindig is csodált. – Mr. Dimitri vár. Whitney szó nélkül követte. A tenyere izzadt, de kényszerítette magát, hogy ne szorítsa ökölbe az ujjait. Inkább finoman végigsimított a korláton, miközben lefelé mentek a lépcsőn. Úgy vélte, ha a vesztőhelyre tart, legalább stílusosan tegye. Egy pillanatra összeszorította a száját, majd Remo nyomában kilépett a tágas teraszra. – Ms. MacAllister. Végre. Whitney maga sem tudta pontosan, hogy mire számított. A rémítő történetek után valószínűleg egy kegyetlen és indulatos emberre. A férfi azonban, aki jöttére felállt a vesszőfonatú, füstüveg lapú asztal mellől, sápadt volt, alacsony és érdektelen. Ritkuló haját hátrafésülte szelíd, kerek arcából. A bőre olyan fehér volt, mintha sohasem érte volna napfény. Egy pillanatra elfogta az érzés, ha megérintené, úgy omlana össze, mint a hamu. Sötét szemöldöke alatt fakókék szempár ült. Azt sem lehetett eldönteni, hogy negyvenéves, hatvan, vagy valahol a kettő között. Dimitri szája vékony volt, az orra apró. Arcára némi pirosítót kent. Elegáns, fehér öltönye nem rejtette el teljes egészében a pocakját. Összességében ártalmatlannak tűnt, de Whitney látta, hogy csak kilenc ujja van. A kisujja hiányzik. Ez a testi hiba szöges ellentétben állt egész megjelenésével. Dimitri előrenyújtotta a kezét, így Whitney kitűnően megfigyelhette a régi heget. A tenyere olyan sima volt, mint egy kislányé. Bárhogy is néz ki, Whitney tudta, nem feledkezhet meg arról, hogy ez az ember éppen olyan okos és veszedelmes, mint a ragadozó, amely az imént mászott elő a mocsárból. Talán nem látszik rajta, micsoda hatalom összpontosul a kezében, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a magas Remo valósággal eltörpül mellette. – Nagyon örülök, hogy csatlakozik hozzám, kedvesem. Nincs lehangolóbb, mint egy magányosan elköltött ebéd. Megkóstolja ezt a remek Camparit? Whitney szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Végül, amikor látta, milyen diadalmasan csillog Dimitri szeme, tett egy lépést előre. – Igen, kérek egy pohárral – újabb lépés. Minél közelebb került az asztalhoz, annál erősebben rettegett. Esztelenség, gondolta. Hiszen ez a fickó úgy fest, mint egy fontoskodó nagybácsi. Ennek ellenére egyre inkább félt. Mintha Dimitri sohasem pislogna. Csak bámul, bámul és bámul. Amikor a pohár után nyúlt, nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne remegjen a keze. – Nagyon szép a háza, Mr. Dimitri. – Ez a maga szájából különösen kedves bóknak hangzik. Szerencse, hogy ilyen rövid idő alatt hozzájutottam – kortyolt bele Dimitri az italába, majd elegánsan a fehér asztalkendőbe törölte a szíját. – A tulajdonosai… nagylelkűen átengedték nekem néhány hétre. A kertet különösen szeretem. Kellemes enyhülést hoz ebben a melegben – kerülte meg 187

az asztalt, és udvariasan kihúzta Whitney székét. A lány közben igyekezett felülkerekedni undorán és a torkát szorongató pánikon. – Biztosra veszem, nagyon megéhezett a hosszú úton. Whitney felpillantott a válla felett, és mosolyt erőltetett az arcára. – Történetesen tegnap este remek vacsorában volt részem. Ugyancsak a maga jóvoltából. Dimitri arcán könnyed kíváncsiság suhant át, miközben visszament a saját helyére. – Valóban? – A terepjáróban, amit Douglasszal elloptunk az… alkalmazottaitól? – és amikor Dimitri bólintott, folytatta. – A finom ennivaló mellett egy palack kitűnő bort is találtunk. Nagyon szeretem a kaviárt – szolgálta ki magát rögtön az egyik tányérból. – Értem. Whitney nem tudta eldönteni, Dimitrit bosszantották, vagy inkább szórakoztatták a hallottak. Bekapott egy falatot és elmosolyodott. – Bőséges az éléstára. – Remélem, a továbbiakban is jól fogja magát érezni nálam. A homárlevest is kóstolja meg, kedvesem. Hadd szedjem tele a tányérját – merítette bele az ezüst merőkanalat a levesestálba. Whitney eddig nem is hitte volna, hogy ilyen könnyedén és kecsesen mozog. – Remo tájékoztatott, hogy megszabadult a közös barátunktól. – Köszönöm. Csodás az illata – kóstolta meg Whitney a levest. – Lassan kezdtem Douglast a testvéremnek érezni – ez egy játék, győzködte magát. Neki pedig nincs más dolga, csak beszállni. Ahogy a pohara után nyúlt, halkan megcsördült a nyakában viselt kagylólánc. Márpedig ha beszáll, akkor a győzelemre fog hajtani. – Biztosra veszem, hogy megérti. – Meg – falatozott lassan és elegánsan Dimitri. – Régebben én is a testvéremnek éreztem Mr. Lordot. – Amíg el nem emelte az orra elől a papírokat – és Whitney látta, hogy Dimitri egy pillanatra erősen megszorítja a kanalát szépen manikűrözött ujjaival. Nem tetszik neki ez a téma, gondolta. Nem tetszik neki, hogy bolondot csináltak belőle. Elmosolyodott. – Douglas nagyon ügyes volt, persze csak a maga módján – folytatta könnyedén. – Kár, hogy emellett faragatlan tuskóként viselkedett. – Egyesek szerintem is nagyra értékelték az eszét – helyeselt Dimitri. – De ezzel csak a saját embereimet minősíteném le. – Talán mindkét állítás igaz. Dimitri bólintott. – Ennek ellenére segített neki, Whitney. Szólíthatom Whitney-nek? – Természetesen. Beismerem, valóban segítettem neki. Szeretek ott lenni, amikor leosztják a lapokat. – Ez nagyon bölcs. – Sokszor megtörtént, hogy… – hallgatott el Whitney, és belemerítette kanalát a levesbe. – Nem szeretek rosszat mondani egy halottról, Mr. Dimitri, de Douglas gyakran durván és értelmetlenül viselkedett. Habár könnyű volt irányítani. Dimitri figyelte, ahogy a lány eszik, csodálta finom kezét, egészséges bőre ragyogását, melyet szépen kiemelt a zöld ruha. Sajnálta, hogy mindezt tönkre kell tennie. Talán a hasznát vehetné. Milyen kellemes társaság lenne a connecticuti házában nappal, és engedelmes szeretője az ágyban éjjel. 188

– Ellenben fiatal, és arcátlanul jóképű, nem gondolja? – Dehogynem – próbálkozott Whitney ismét egy mosollyal. – Néhány hétig szívesen elszórakoztam volna vele, viszont hosszú távon jobb szeretem azokat, akiknek van stílusuk. Kér kaviárt, Mr. Dimitri? – Igen – és miközben elvette Whitney-től a tányért, a keze hozzáért a bőréhez. Nem kerülte el a figyelmét az apró rándulás, amikor a sebhelye hozzáért a karjához. Felizgatta ez az apró gyöngeség. Eszébe jutott, milyen élvezettel nézte végig, ahogy egy imádkozó sáska elkap egy lepkét… A vézna, ám annál okosabb rovar lassan egyre közelebb csalogatta az áldozatát, majd türelmesen megvárta, amíg az belefáradt a vergődésbe. Végül már vékony, törékeny szárnya sem moccant. Ami fiatal és gyönge, az előbb-utóbb elbukik. Dimitri olyan volt, mint a sáska. Türelmes és elegáns. – Azt kell mondanom, nehéz elhinni, hogy egy magafajta érzékeny nő képes lelőni egy férfit. Tessék, friss saláta, ízleni fog – szedte ki egy tálra a salátát. – Ilyen fülledt este maga a tökély – helyeselt Whitney. – Az érzékenység – folytatta az italát nézve – csak másodlagos. Nem gondolja, Mr. Dimitri? Elvégre üzletasszony vagyok, és mint ahogy azt mondtam, Douglast már-már a testvéremnek kezdtem érezni – emelte fel a poharát, és a karimája felett Dimitrire mosolygott. – Amikor eljött az alkalom, hogy elejét vegyem a zaklatásnak, és megszerezzem a papírokat, éltem vele. Egyszerűen elvettem. Elvégre ő is lopta. – Pontosan – és Dimitri kezdte csodálni Whitney-t. Azt még nem tudta eldönteni, hogy csak megjátssza magát, vagy valóban ilyen rideg, de a származását nem tudta letagadni. Egy vallási fanatikus és egy vándorzenész fiaként Dimitri mindig is ilyen előkelő származásra vágyott, és mélyen tisztelte azokat, akiknek ez megadatott. Az évek során viszont szerzett valamit, amit csaknem olyan fontosnak tartott. Mégpedig hatalmat. – Vagyis megszerezte a papírokat, és utána egyedül megkereste a kincset? – Egyszerű dolgom volt. Minden ott állt az írásban fehéren feketén. Maga is olvasta? – Nem – és Whitney ismét látta, hogy Dimitri izmai egy pillanatra megfeszülnek. — Csak az egyiket. – Mindenesetre remek szolgálatot tettek – temetkezett bele Whitney a salátába. – Még mindig nincsenek nálam – közölte kedvesen, s Whitney szemébe nézett. Nem csoda, hisz elrejtették a terepjáróban, cikázott át Whitney agyán. – Akkor attól tartok, már nem is lesz – árulta el, és hirtelen elöntötte a megkönnyebbülés, hogy ezúttal igazat beszél. – Miután megtaláltam a kincset, megsemmisítettem az írásokat. Nem szeretek elvarratlan szálakat hagyni magam után. – Bölcs döntés volt. Mihez szándékozott kezdeni a kinccsel? – Hogyhogy? – pillantott fel meglepetten Whitney. – Természetesen élvezni akartam. – Pontosan – helyeselt elégedetten Dimitri. – Viszont most az enyém. Mint ahogy maga is. Whitney várt egy pillanatig, majd egyenesen Dimitri szemébe nézett. A saláta csaknem megakadt a torkán. – Amikor az ember játszik, el kell fogadnia, hogy veszíthet is, nem számít, milyen utálatos érzés. – Jól mondja. – Most a maga jóindulatán múlik a sorsom. 189

– Nagyon világosan látja a dolgokat, Whitney. Ennek örülök. Mint ahogy annak is, hogy egy ilyen szépség csak kartávolságra ül tőlem. Whitney gyomra émelyegni kezdett. Felemelte a poharát, és várta, hogy Dimitri teletölti. – Remélem, nem tartja tapintatlanságnak, ha megkérdezem, milyen hosszan kell még élveznem a vendégszeretetét? Dimitri a saját poharát is teletöltötte, majd tósztra emelte. – Egyáltalán nem. Egészen addig, amíg örömömet lelem benne. Whitney végigsimított ujjával a pohár karimáján, s tudta, ha még egy falatot lenyel, nem biztos, hogy az odalent is marad. – Nekem úgy tűnik, váltságdíjat akar kérni értem az apámtól. – Kérem, kedvesem – mosolyodott el halványan Dimitri. – Szerintem ez a téma egyáltalán nem való az ebédlőasztal mellé. – Csak eszembe jutott. – Ilyesmivel egyáltalán nem kell törődnie. Szeretném, ha inkább pihenné és élvezné az itt töltött időt. Remélem, megfelel a szobája! – Gyönyörű – és Whitney úgy érezte, legszívesebben hangosan sikítana. Főleg amikor megfordult és Barnsra esett a pillantása. Fakó szeme halra emlékeztette. Vagy egy halottra. Egy pillanatra lesütötte a pilláit. – Még meg sem köszöntem a ruhákat. Nagy szükségem volt már tisztességes öltözékre. – Semmiség. Nem szeretne sétálni egyet a kertben? – állt fel Dimitri, és Whitney mögé sietett, hogy elhúzza a székét. – Utána jól fog esni egy kis szieszta. Rettenetes a hőség. – Roppant figyelmes – karolt bele Dimitribe Whitney, de erőt kellett vennie magán, nehogy karommá görbítse az ujjait. – Ön vendég ebben a házban, kedvesem. Egy szívesen látott vendég. – Vendég – mosolyodott el ridegen Whitney, és amikor megszólalt, ő is meglepődött, milyen gúnyosan cseng a hangja. – Magánál az a szokás, hogy a szobájukba zárja a vendégeit, Mr. Dimitri? – Igen, itt ez a szokás – emelte a szájához Whitney kezét Dimitri. – Kincsként őrzöm őket. Sétálunk? Whitney hátradobta a haját. Meg fogja találni a kivezető utat. Miközben Dimitrire mosolygott, megfogadta, hogy nem marad itt. Ha mégsem jár sikerrel – és még mindig érezte a bőrén Dimitri jeges szájának az érintését –, akkor halott. – Természetesen.

Tizenötödik fejezet Eddig minden rendben. A megállapítás nem vallott túlságosan optimista hozzáállásra, de Whitney nem engedhetett meg magának ennél többet. Az első napot sikerült gond nélkül megúsznia Dimitri „vendégeként.” Viszont semmi épkézláb ötlete nem volt arra, hogy kerülhetne ki a házából egy darabban. 190

Dimitri szívélyesen és udvariasan viselkedett. Minden kívánságát teljesítette. Kipróbálta. Amikor csokoládéfelfújtat kért a hosszú, hétfogásos étkezést követően, azonnal megkapta. Három órán keresztül erőltette az agyát, mégsem jutott semmi az eszébe. Az ajtókat nem tudta betörni, az ablakon nem tudott kiugrani, és a szobájába szerelt telefon is csak a házon belül működött. Séta közben elfogta a kísértés, és már a szökés részletein gondolkozott, amikor Dimitri leszakított egy rózsaszálat, és miközben átnyújtotta, ecsetelni kezdte, mennyire lehangoló, hogy a házat minden irányból őrség vigyázza. A sikeres embereknek ügyelniük kell a biztonságra. A kert széléhez érve meg is mutatta az egyik emberét. A széles vállú, ápolt bajuszú férfi egy kicsi, de annál halálosabb Uzit tartott a kezében. Whitney úgy döntött, innen csak ésszel szökhet meg. Nem elég átrohanni a kerten. A délutáni sziesztát azzal töltötte, hogy gondolkodni próbált. Az apját előbb vagy utóbb aggasztani kezdi az eltűnése. Viszont akár egy hónap is eltelhet, mire megteszi az első lépéseket. Dimitri egyszer biztosan elhagyja a szigetet. Talán hamarosan, hiszen nincs miért maradnia. Megszerezte a kincset. Az, hogy magával viszi vagy sem, teljes egészében a hangulatától függ. Márpedig nem tetszett neki, hogy egy olyan férfi dönt a sorsról, aki pirosítót használ és bérgyilkosokat alkalmaz, hogy végezzék el helyette a piszkos munkát. Fel és alá járkált a szobában, gondolkodott, terveket dolgozott ki és vetett el. Még az is az eszébe jutott, hogy lepedőből font kötélen ereszkedik le az erkélyről, vagy kiássa magát a falon át a vajkéssel. Végül magára öltötte a csillogó flitterrel telehintett elefántcsontszínű, szűk ruhát. Az este nagy részét Dimitrivel szemben ülve töltötte a mahagóni étkezőasztal mellett, melyet két tucat gyertya világított meg. A vacsora minden fogása tökéletes volt, csigától a felfújtig és a Dom Perignonig. A háttérben halkan szólt Chopin. Művészetről és irodalomról beszélgettek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Dimitri sok mindenhez kitűnően ért, és a legelegánsabb klubokban is megállná a helyét. A vacsora befejezéseként elemeztek egy Tennessee Williams-darabot, beszéltek a francia impresszionisták látványvilágáról, és még a japán császárra, is kitértek. Miközben a felfújt valósággal elolvadt a szájában, Whitney azt vette észre, hogy visszasírja a Douggal elköltött rizsből és gyümölcsből álló vacsorákat. A viták és veszekedések is eszébe jutottak, miközben Dimitri soha nem emelte fel a hangáját. A selyemruha hűvösen simult a vállára, de az ötezer dolláros ruhát egy szempillantás alatt elcserélte volna az egyszerű vászoningre. Azt viszont nem lehetett mondani, hogy unatkozott. Inkább szánalmasan érezte magát. – Kicsit mintha zárkózottabb lenne, mint az ebédnél, kedvesem. – Ó? – szedte össze magát Whitney, és igyekezett a vacsorára összpontosítani. – Nagyon finom a vacsora, Mr. Dimitri. – Viszont a társaság nem túl szórakoztató. Egy életerős, fiatal lány ennél sokkal több izgalomra vágyik – nyomott meg jóindulatúan mosolyogva egy gombot maga mellett. Csaknem azonnal felbukkant egy fehér egyenruhás keleti szolga. – A kávét a könyvtárban 191

fogyasztjuk el Ms. MacAllisterrel. Nagy könyvtáram van – tette hozzá, miközben a szolga kihátrált az ajtón. – Örömmel osztom meg magával az irodalom iránt érzett rajongásom. Whitney legszívesebben visszautasította volna, de tudta, minél többet lát a házból, annál könnyebben találhat kivezető utat. Nem árt, ha megpróbál szert tenni egy kis előnyre. Mosolyogva becsúsztatta az evésnél használt kést a retiküljébe, melyet idejekorán elhelyezett a tányérja mellett. – Mindig örömmel töltöm az estét kifinomult férfi társaságában – állt fel, és becsukta a retiküljét, majd elfogadta Dimitri karját azzal, hogy az első adandó alkalommal lelkiismeretfurdalás nélkül átdöfi a szívét. – Ha valaki olyan sokat utazik, mint én – kezdte Dimitri –, gyakran megesik, hogy magával kell vinnie, amit fontosnak tart. A megfelelő bort, a tökéletes zenét, és néhány kötetnyi könyvet – sétáltak át a házon. Dimitri halovány parfümillatot árasztott, fehér zakója egyetlen ránc nélkül simult a testére. Úgy érezte, nagyon is toleráns Whitney-vel szemben. Túlságosan régen találkozott olyan fiatal lánnyal, aki hajlandó volt együtt vacsorázni vele. Kinyitotta a könyvtár magas, dupla ajtaját, és szertartásosan bevezette a lányt. – Nyugodtan válogasson kedve szerint – mutatott a két emelet magas polcokra. A könyvtárból is nyílt egy terasz. Ezt Whitney azonnal észrevette. Erre vezethet a menekülés útja, ha az éjjel sikerül valahogy kijutni a szobájából. Csak az őrök mellett kell elosonnia. Na és persze a fegyvereik mellett. Miközben ujját végighúzta a bőrkötésű könyvek gerincén, emlékeztette magát, hogy egyszerre csak egy lépést szabad megtenni. – Az apámnak is hasonló a könyvtára – jegyezte meg. — Mindig is szívesen töltöttem ott az estéimet. Megnyugtat ez a környezet. – Egy csésze kávéval és egy pohárka brandyvel még megnyugtatóbb – töltötte ki Dimitri az italt, miközben a keleti szolga begurított egy ezüst tálalókocsit. – Adja oda a kést Channek, kedvesem. Szeretné elmosogatni. Whitney egyetlen szó nélkül vette elő a kést a retiküljéből, és a szolga felé nyújtotta. Már a nyelve hegyén volt néhány keresetlen szó, de tudta, hogy azzal cseppet sem segít magán. – Brandyt? – kérdezte Dimitri, amikor Chan magukra hagyta őket. – Köszönöm, kérek – lépett közelebb hűvösen Whitney, és a pohár után nyúlt. – Azt hitte, leszúrhat egy asztali késsel, kedvesem. Whitney vállat vont és belekortyolt a brandybe. Kicsit kavargott tőle a gyomra, majd megnyugodott. – Csak úgy eszembe jutott. Dimitrinek ismét felötlött a sáska és a lepke képe. Felnevetett. Whitney igencsak fülsértőnek találta a kacaját. – Csodálom magát, Whitney. Őszintén csodálom – koccintotta poharát Whitney-éhez, majd lötybölni kezdte az italt. – Annyira, hogy megint megnézheti a kincset. Elvégre délelőtt nem volt rá túl sok ideje, ugye? – Nem. Remo nagyon hamar megérkezett.

192

– Az én hibám, kedvesem. Az én hibám – érintette meg finoman Whitney vállát Dimitri. – Nagyon vártam már a találkozásunkat. Szeretném jóvátenni. Most elég időt hagyok, hogy kigyönyörködje magát. Ezzel a keleti fal előtt álló polchoz lépett, és félrehúzott egy sor könyvet. Whitney meg sem lepődött, amikor meglátta a széfet. Elég elcsépelt álca. Egy pillanatig elgondolkodott, vajon miért árulták el a helyét a ház eredeti tulajdonosai, majd ismét kortyolt az italából. Biztosra vette, hogy a ház minden egyes részletéről beszéltek neki, mielőtt… mielőtt átengedték. Dimitri még csak meg sem próbálta eltitkolni előle a kombinációt. Átkozottul magabiztos, gondolta Whitney a tárcsát figyelve, és megjegyezte a számokat. Márpedig az ilyen magabiztos alakok hatalmas seggberúgást érdemelnek. – Ó – húzta ki sóhajtva a ládikát Dimitri. Már gondoskodott róla, hogy megtisztítsák, így a fa valósággal ragyogott. – Gyűjteménybe való darab. – Igen – lötybölte Whitney a brandyjét. Az ital tüzes volt és sima. Még sohasem ivott ilyet. Elgondolkodott, vajon mivel járna, ha Dimitri arcába borítaná. – Nekem is pontosan ez jutott az eszembe. Dimitri úgy fogta az ölében, mint apa az újszülötte t. – Nehéz elképzelnem, hogy azzal a finom kezével kaparta ki a földből. Whitney csak mosolyogott. Arra gondolt, mi mindent művelt az elmúlt héten a finom kezével. – Eddig nem nagyon volt részem fizikai munkában, de most nagy szükség volt rá – fordította meg a kezét, és tüzetesen szemügyre vette a tenyerét. – Bevallom, amikor Remo… átadta a meghívását, épp arra gondoltam, hogy keresek egy manikűröst. Ez a kaland valósággal kivégezte a kezem. – Holnap majd elintézzük. Addig is… – tette le a ládikát a széles asztalra Dimitri – gyönyörködjön. Whitney a ládikához lépett és felemelte a fedelét. A drágakövek éppen olyan lenyűgözően ragyogtak, mint reggel. Belenyúlt, és kiemelte azt a gyémánttal és zafírral díszített nyakéket, melyet Doug is megcsodált. Nem, az önsajnálatnak véget kell vetni, gondolta. Most minden azon múlik, mennyire képes megfelelni a házigazda elvárásainak. – Mesés – lehelte. – Ez egyszerűen mesés. – Most nagyjából negyedmillió dollárt tart a kezében. Whitney mosolyra húzta a száját. – Szívet melengető gondolat. Dimitri szíve kissé hevesebben vert, miközben Whitney-t figyelte, ahogy egyre közelebb és közelebb emeli magához az ékszert. Mint a királynő nem sokkal megalázó halála előtt. – Egy igazi nőhöz ilyen kövek illenek. – Igen – tartotta maga elé nevetve a nyakéket Whitney. A zafírok úgy ragyogtak, mint megannyi fekete szem. A gyémántok valósággal remegtek. – Gyönyörű, és valóban nagyon drága, de… – lökte vissza a ládikába, és inkább egy többsoros gyémánt nyakéket választott. – Ez valósággal megszólal. Mit gondol, hogyan szerezte vissza Marie a márkinőtől? – Tehát maga szerint ez az a bizonyos elhíresült nyakék? Whitney érezte, hogy ismét sikerült lenyűgöznie Dimitrit. 193

– Úgy vélem – játszadozott a nyaklánccal, melyen megcsillant a fény. Doug igazat mondott. Egyszerre érzett hideget és meleget. A jeges kövek valósággal izzottak a kezében. Akárcsak régebben Doug tenyerén a Sydney. – Szeretném hinni, hogy elég ügyes volt, és végül ő játszotta ki azokat, akik ki akarták játszani – próbált fel egy rubin karkötőt, és elgondolkodva nézegette. – Gerald Lebrun hiába őrizte a vagyont, szegénységben halt meg. Különös, nem gondolja? – Az odaadó hűség mindig különös, hacsak nem a félelem motiválja – vette ki Whitney kezéből a nyakéket Dimitri, és megvizsgálta. A lány először látta rajta a leplezetlen kapzsiságot. Dimitri szeme éppen úgy csillogott, mint Barnsé, amikor a térdére célzott a pisztolyával, és lassan megnyalta a szája szélét. Amikor ismét megszólalt, a hangja úgy zengett, mint egy hittérítőnek. – A forradalom remek alkalom a felemelkedésre, a halálra és a megtorlásra. Nem érezte, amikor a kezében tartotta? Vér, kétségbeesés, vágy és hatalom. A parasztok és a politikusok együtt megdöntötték egy több száz éve fennálló monarchiát. Hogyan? – mosolygott Whitney-re lázban égő szemmel. A nyakék fényesen ragyogott az ujjai között. – A félelem segítségével. Nem véletlenül nevezik azt a korszakot a terror rémuralmának. Mi illene hozzá jobban, mint egy büszke királynő halála? Whitney látta a szemén, hogy valósággal ízlelgeti a győzelem zamatát. Nem egyszerűen az ékszereket, de a hozzájuk tapadt vért is. Olyan heves undor tört rá, hogy még a félelmét is elnyomta. Rádöbbent, hogy Doug igazat beszélt. Csak a győzelem számít. Viszont ő még nem veszített. – Az olyan emberek, mint Lord, eladnák az egészet. Ostobák – emelte fel – Whitney a poharát. – Magának nyilván más tervei vannak vele. – Maga éppen olyan okos, mint amilyen szép – Dimitri a második feleségét azért vette el, mert nagyon finom és sima volt a bőre, és azért szabadult meg tőle, mert az agya sem bizonyult különbnek. Whitney sokkal inkább izgatta. Higgadtan forgatta a nyakéket a kezében. – Azt tervezem, hogy élvezem a kincset. Az értéke nem számít. Nagyon gazdag ember vagyok – és láthatóan megkönnyebbült, amikor ezt kimondta. A gazdagság legalább olyan fontos, mint a férfiasság és az ész. Sőt talán még fontosabb is, mert a pénz segít leplezni az előző kettő hiányát. – Nekem az a hobbim… – simított végig Whitney karperecén, és az ujját tovább csúsztatta a csuklójára –, hogy mindenfélét gyűjtök. Időnként már-már mániákusan. Talán hobbinak tartja, gondolta Whitney, de több embert is megöletett a ládikáért és a tartalmáért. Ennek ellenére nem becsüli többre a köveket, mint kisfiú a színes üveggolyót. Igyekezett elkendőzni a visszatetszését. – Megsértődne, ha azt mondanám, bárcsak ne lenne ilyen sikeres? – sóhajtott fel Whitney, és megsimogatta a ragyogó ékszereket. – Én szerettem volna megtartani. – Éppen ellenkezőleg. Becsülöm az őszinteségét – lépett a tálcához Dimitri, és kitöltötte a kávét. Közben magára hagyta Whitney-t a ládika mellett. – Ráadásul megértem. Keményen megdolgozott Marie kincséért. – Igen, én… – hallgatott el Whitney. – Kíváncsi vagyok arra, Mr. Dimitri, honnan szerzett tudomást a kincs létezéséről? – Sokat üzletelek. Tejszínt, kedvesem? – Köszönöm, nem kérek – próbált türelmet erőltetni magára Whitney, s ő is odament a tálcához. 194

– Lord nem mesélt Whitakerről? Whitney elvette a csészét, és kényszerítette magát, hogy leüljön. – Csak annyit, hogy valahol szert tett a papírokra, és úgy döntött, piacra dobja őket. – Whitaker időnként ostobán viselkedett, de alapvetően megvolt a magához való esze. Régebben üzletelt egy bizonyos Harold R. Bennett-tel. Ismeri? – Természetesen – felelt Whitney könnyedén, s vadul cikáztak a gondolatai. Ő lenne az a tábornok, akiről Doug beszélt? Igen, ő egyezkedett lady Smythe-Wrighttal. – Bennett ötcsillagos nyugalmazott tábornok, és nem mellesleg kitűnő üzletember. Egy időben az apámmal is találkozott… az irodájában és a golfpályán, ami csaknem ugyanaz. – Mindig is jobban szerettem a sakkot a golfnál – jegyezte meg Dimitri, és arra gondolt, Whitney pontosan úgy néz ki az elefántcsontszínű ruhában, mint a világos királynő, amelyet darabokra tört. Az is eszébe jutott, milyen pompásan illett a kezébe. Talán helyettesíthetné vele. – Ezek szerint hallotta már Bennett tábornok hírét. – Ismert műpártoló és -gyűjtő. Néhány éve expedíciót szervezett a Karib-tengerre, és feltárt egy elsüllyedt spanyol gályát. Öt és fél millió dollár értékben hozott a felszínre műtárgyakat, pénzérméket és ékszereket. Amire Whitaker csak vágyott, azt Bennett sikeresen véghez is vitte. – Nagyon jól informált. Ezt már szeretem – tett tejszínt és két púpozott kanál cukrot a kávéjába Dimitri. – Mondjuk úgy, hogy Bennett élvezi a vadászatot. Egyiptom, Új-Zéland, a Kongó vidéke… mindenütt talált már valami felbecsülhetetlen értéket. Whitaker szerint meg akarta vásárolni lady Smythe-Wrighttól az örökségét. Vagyis a papírokat. Whitaker elbűvölően tud viselkedni a nőkkel, és megvannak a megfelelő kapcsolatai. Megszerezte a papírokat Bennett orra elől. Sajnos ezután nagyon amatőrként viselkedett. Gyenge volt a szíve, gondolt vissza Doug szavaira Whitney. – Megtudta tőle, hol tartja a papírokat, majd felbérelte Douglast, hogy lopja el. – Szerezze meg – javította ki jóindulatúan Dimitri. – Whitaker még akkor sem árulta el, mi áll az írásokban, amikor némi nyomást gyakoroltam rá, azt viszont elmondta, hogy Bennettet elsősorban a kulturális értékük izgatja. A történelemben elfoglalt helyük. Én viszont nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megszerezhetem Marie Antoinette kincsét. Mellesleg mindig is csodáltam, különösen a gazdagságát és az ambícióit. – Ez csak természetes. Mik a tervei a ládika tartalmával, Mr. Dimitri, ha nem akarja eladni? – Megtartom, Whitney – mosolygott rá Dimitri. – Dédelgetem, nézegetem. Birtoklom. Doug álláspontja csalódást okozott, de legalább megértette. Ő az út végét látta a kincsben. Dimitrit viszont az önzés mozgatta. Tucatnyi ellenérv jutott eszébe, de egyiket sem mondta ki hangosan. – Biztos vagyok benne, Marie nem tiltakozna. Dimitri elgondolkodva pillantott a mennyezet felé. A királyság intézményét is csodálta. – Igen, én is biztosra veszem. A kapzsiság egyike a hét főbűnnek, de csak kevesen tudják, mekkora gyönyörűség – törölte meg a száját Dimitri, majd felállt. – Remélem, megbocsát, kedvesem, de korán szoktam nyugovóra térni – nyomta meg a kandallópárkányba épített apró gombot. – Nem választ ki egy könyvet, mielőtt visszamegyünk? – Kérem, ne higgye azt, hogy szórakoztatnia kell engem, Mr. Dimitri. Egyedül is elboldogulok. 195

Dimitri mosolyogva simított végig a kezén. – Talán majd máskor, Whitney. Biztosra veszem, hogy az elmúlt hetekben átéltek után maga is pihenésre vágyik – ebben a pillanatban halkan kopogtak az ajtón. – Remo majd visszakíséri a szobájába. Kellemes álmokat. – Köszönöm – tette le Whitney a kávéscsészét, és felállt, de csak két lépést tett meg, amikor Dimitri elkapta a csuklóját. Lepillantott a férfi csillogó körmére és a kisujja csonkjára. – A karkötő, kedvesem – szorította meg Dimitri, hogy Whitney-nek a csontja is belesajdult, de a szeme sem rebbent. – Elnézést – kért bocsánatot fesztelenül, és kinyújtotta a kezét. Dimitri lecsatolta a rubinnal ékesített arany karperecet. – Remélem, holnap velem reggelizik. .– Természetesen – indult Whitney az ajtó felé, majd megállt előtte, amíg Dimitri kinyitotta. Hirtelen úgy érezte, beszorult Dimitri és Remo közé. – Jó éjt. – Jó éjt, Whitney. Whitney némán megvárta, amíg a szobája ajtaja becsukódott a háta mögött. – Nyavalyás gazember! – húzta le undorodva a finom, olasz cipőt, és nekivágta a falnak. Csapdába esett. Éppen olyan gondosan bezárták, mint a kincsesládát – hogy dédelgessék és nézegessék. Hogy birtokolják. – Velem rossz vásárt csináltál – mondta ki hangosan. Legszívesebben sírva verte volna öklével a bezárt ajtót. Ehelyett kibújt a ruhájából, ott hagyta a padlón, és átvonult a fürdőszobába. Megfogadta, hogy megtalálja a kiutat. És amikor megtalálta, Dimitri minden másodpercért megfizet, amit a fogságában kellett eltöltenie. Egy pillanatra a szekrénynek támasztotta a homlokát, mert alig bírta visszatartani a könnyeit. Majd miután megnyugodott, benyúlt, és kivett egy pávakék köntöst. Csak gondolkodnia kell, ennyi az egész. Csak gondolkodnia kell. A szobát virágillat lengte be. Levegőre vágyott, ezért az apró erkélyre vezető üvegajtóhoz lépett. Összeszorította a fogát, és felrántotta. Arra gondolt, hogy esni fog. Remek. Az eső és a szél talán segít kitisztítani a fejét. A korlátnak támaszkodott, kihajolt, és az öblöt fürkészte. Hogy került ilyen hatalmas bajba? A válasz túlságosan egyszerűnek tetszett. Mindössze két szóból állt. Doug Lord. Elvégre azt sem tudta, hogy létezik, amíg be nem támolygott az életébe, és megzavarta a fejét a kincskereséssel. Ha nem törődik vele, és éli tovább a megszokott életét, most nem úgy állna a toronyban, mint Rapunzel, hanem egy füstös bárban bámulná, ahogy az emberek a divatos ruhájukat vagy az új frizurájukat mutogatják egymásnak. Mint minden normális lány, komorodott el. Ő viszont itt ül Madagaszkáron, összezárva egy középkorú gyilkossal és a társaságával. New Yorkban neki is volt társasága, és senki sem merészelte kívülről ráfordítani az ajtajára a kulcsot. – Doug Lord – mormolta maga elé, majd lepillantott, amikor egy kéz kulcsolódott a csuklójára. Már csaknem felsikoltott, amikor felbukkant a kézhez tartozó arc is. – Igen, én vagyok – sziszegte Doug. – A fene egye meg, segíts már át a korláton. Whitney mindenről megfeledkezett. Csak Dougra tudott gondolni. Kihajolt és elborította a csókjaival. Ki mondta, hogy hiába vár a könnyűlovasságra? 196

– Figyelj, cukorfalat, örülök, hogy örülsz, de mindjárt leesek. Add a kezed. – Hogy találtál rám? – kérdezte Whitney, miközben segített Dougnak átmászni a korláton. – Nem hittem, hogy eljössz. Mindenütt géppisztolyos őrök mászkálnak. Rám zárták az ajtót, és… – Jézusom, ha az eszembe jut, hogy ennyit szoktál beszélni, ide se jövök – vetette meg könnyedén a lábát Doug az erkélyen. – Douglas – és Whitney úgy érezte, megint sírva fakad, de szerencsére most is sikerrel vette fel a harcot a könnyeivel. – Nagyon kedves tőled, hogy beugrottál. – Komolyan? – lépett be az ajtón Doug a gazdagon berendezett szobába. – Nem tudtam eldönteni, mennyire vágysz társaságra… különösen a Dimitrivel elköltött vacsora után. – Figyeltél bennünket? – A közelben voltam – simított végig Whitney köntöse selyemgallérján. – Tőle kaptad? Whitney összevonta a szemöldökét és felszegte az állát. – Mire célzol? – Szép – lépett az öltözőasztalka elé Doug, és felemelt egy kristályból csiszolt parfümösüveget. – Kényelmes, mint az otthonod, nem? – Nem szeretem kihangsúlyozni azt, ami nyilvánvaló, de igazi seggfej vagy. – És te? – lökte vissza a dugót az üvegbe Doug, hogy csak úgy csattant. – Sétálgatsz a tőle kapott selyemruhában, miközben együtt pezsgőztök. Még azt is megengedted neki, hogy hozzád érjen. – Hozzám érjen? – ismételte meg kimérten Doug szavait Whitney. Doug végigmérte. – Tudod, hogyan kell a mosolyoddal megszédíteni a férfiakat, mi, cukorfalat? Whitney kimérten odalépett elé, és lekevert egy hatalmas pofont. Egy hosszú pillanatig csak a lélegzetvételük és a nyitott ablakot csapkodó szél hangja hallatszott. – Ezt csak egyszer tűröm el – közölte halkan Doug, miközben a kézfejét végighúzta az arcán. – Nehogy újra megpróbáld! Én nem vagyok olyan úriember, mint Dimitri. – Takarodj! – sziszegte Whitney. – Tűnj a fenébe innen. Nincs szükségem rád. Dougnak erősen megsajdult a szíve. Messze jobban fájt, mint az arca. – Azt hiszed, nem láttam semmit? – Nem láttál semmit. – Majd én elmondom, hogy mit láttam, cukorfalat. Egy üres hotelszobát. Azt, hogy eltűntél a ládikával együtt. Majd azt, hogy nyugodtan társalogsz azzal a disznóval egy tál báránysült felett. – Inkább találtál volna az ágyhoz kötözve, bambuszszilánkkal a körmöm alatt – fordított hátat Whitney. – Bocs, hogy csalódást okoztam. – Akkor miért nem árulod el, hogy mi a fene folyik itt? – Miért kellene elárulnom? – törölt ki dühösen egy könnycseppet kézfejével a szeméből Whitney. – Te már úgyis eldöntötted. Azzal a korlátolt elméddel. Doug a hajába túrt, és hirtelen nagyon megkívánt egy italt. – Nézd, órákon keresztül az őrület határán imbolyogtam. A délután nagy része ráment, hogy megtaláljam ezt a házat, nem beszélve arról, hogy még az őrséget is ki kellett játszanom – egyikük most átvágott torokkal fekszik a bozótban, de Doug úgy vélte, Whitney-nek nem

197

kell mindenről tudnia. – Amikor bejutottam, csak annyit láttam, hogy hercegnőnek öltözve mosolyogsz Dimitrire, mintha a legjobb barátok lennétek. – Mégis, mi a fenét kellett volna csinálnom? Rohangáljak meztelenül, és köpjem szemen? A francba, az életem volt a tét! Ha addig kell folytatnom ezt a játékot, amíg meg nem találom a kiutat, akkor addig fogom folytatni. Nevezz árulónak, ha úgy jobban tetszik, de kurva nem vagyok! – fordult könnyesen villogó szemmel Doug felé. – Megértetted? Nem vagyok az. Doug úgy érezte, mintha most csapott volna agyon valami kedves, védtelen teremtményt. Abban sem volt biztos, hogy életben találja Whitney-t, és amikor mégis megpillantotta, roppant tartózkodónak és távolinak tűnt. És ami még ennél is rosszabb volt, megőrizte az önuralmát. Viszont volt ideje alaposan megismerni. Nem tévedhetett volna ilyen nagyot. – Nem úgy értettem. Bocsáss meg – kezdett idegesen járkálni fel és alá Doug. Kivett egy rózsát az egyik vázából, és kettétörte a szárát. – Krisztusom, azt sem tudtam, mit beszélek. Amióta eltűntél a hotelszobából, őrültségeket csinálok. Ha tudnád, mi minden megfordult a fejemben… Féltem, hogy elkések, és már nem tehetek semmit – pillantott közönyösen az ujján csillogó vércseppre. A rózsa egyik tövise sebezte fel. Vett egy mély lélegzetet, és jóval halkabban folytatta. – A francba Whitney, sokat jelentesz nekem. Nagyon sokat. Nem tudtam, mit találok, amikor ideérek. Whitney szipogva törölt le az arcáról még egy könnycseppet. – Aggódtál értem? – Aha – vont vállat Doug, és a földre lökte a megnyomorított rózsaszálat. Képtelen volt megmagyarázni Whitney-nek azt a rettegést, bűntudatot és bánatot, amit a végtelennek tűnő órák alatt átélt. Még saját magának is képtelen volt. – Nem akartam neked esni. – Ezt vegyem bocsánatkérésnek? – Igen, a fenébe is! – pördült meg Doug dühösen. – Azt akarod, hogy térden állva könyörögjek? – Talán – mosolyodott el Whitney, és elindult Doug felé. – De csak később. – Jézusom – nyúlt kissé remegő kézzel a lány arca felé Doug, majd szenvedélyesen megcsókolta. – Nem hittem, hogy látlak még ebben az életben. – Tudom – simult hozzá megkönnyebbülten a lány. – Szoríts magadhoz. – Miután kijutottunk innen, olyan sokáig szorítalak, amilyen sokáig csak akarod – fogta meg Whitney vállát Doug, és eltolta magától. – Most el kell mondanod, mi történt veled, és mi a helyzet idebent. Whitney bólintott és leült az ágy szélére. Újra van remény. Akkor mégis miért gyöngült el ennyire a térde? – Meglepett Remo és az a Barns nevű alak – és nem kerülte el a figyelmét, hogy Doug rémülten összerezzen. – Bántottak? – Nem. Közvetlenül azután jöttek, hogy elmentél. Annyi időm sem maradt, hogy megfürödjek. – Miért nem tartottak ott, amíg vissza nem érek? Whitney felemelte a lábát, és elmélyülten vizsgálgatni kezdte a körmét. – Mert sikerült meggyőznöm őket, hogy megöltelek. 198

Doug hitetlenkedve meredt rá. – Micsoda? – Nem volt nehéz elhitetnem velük, hogy sokkal okosabb vagyok nálad, és golyót eresztettem a fejedbe, hogy az egész kincs az enyém legyen. Elvégre az első adandó alkalommal ők is ezt csinálnák egymással. – Okosabb vagy nálam? – Ne vedd sértésnek, darling. – Bevették? – vágta zsebre kissé csalódottan a kezét Doug. – Elhitték, hogy egy gizda nő okosabb mint én. Pedig profi vagyok. – Nem akartam rombolni a hírneved, de abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. – Dimitri is bevette? – Úgy tűnik. Elhatároztam, a kőszívű, anyagias nőt játszom, aki mindig megragadja a kínálkozó lehetőséget. Szerintem sikerült lenyűgöznöm. – Naná. – Szerettem volna szembe köpni – tört ki Whitney, mire Doug összevonta szemöldökét. – Az igazat megvallva még mindig szeretném. Ez egy csúszómászó, aki nyálkás nyomot hagy maga után, amerre csak jár. Rejtegetni akarja a kincset, mint egy kisfiú a csokoládét. Miközben kedve szerint dédelgeti és nézegeti az ékszereket, minden bizonnyal a guillotine áldozatai járnak az eszében. Mindenáron vért akar látni. Számára semmit sem jelent egy elvesztegetett élet – szorította meg Jacques kagylóláncát. – Semmit a világon. Doug letérdelt Whitney elé. – A szeme közé fogunk köpni – és most első ízben az ő keze is ráfonódott a kagylóláncra. – Esküszöm. Tudod, hová rejtette? – A kincset? – mosolyodott el ridegen Whitney. – Igen. Annyira magabiztos, hogy megmutatta a rejtekhelyet. Biztosra veszi, hogy nem jutok ki innen. Doug talpra állt. – Akkor menjünk érte. Két percbe sem került, hogy kinyissa a zárat. Amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, kikukucskált a résen és őröket keresett a folyosón. – Oké. Gyorsan és csendben. A ház néma volt. Amikor Dimitri lepihent, mindenki más is. Sötétben óvakodtak le a földszintre. A folyosón erős virágillat és tisztítószerszag érződött. Whitney a kezével mutatta az irányt. A falhoz lapulva osontak a könyvtár felé. Dimitri még azzal sem törődött, hogy bezárja az ajtót. Doug először csalódott volt, és kicsit aggódott is, hogy ilyen simán megy minden. Besurrantak a könyvek közé. Az eső dörömbölt az ablakon. Whitney egyenesen a megfelelő polchoz ment, és félrehúzta a széfet rejtő könyveket. – Itt van – suttogta. – A kombináció ötvenkettő jobbra, harminchat balra… – Honnan tudod a kombinációt? – Láttam, amikor Dimitri kinyitotta. Doug nyugtalanul elfordította a tárcsát. – Mi a fene ütött bele, hogy ilyen óvatlan? – suttogta forgatás közben. – Oké, mi a következő?

199

– Balra öt, jobbra tizenkettő – fojtotta vissza Whitney a lélegzetét. Doug elvégezte a kellő mozdulatokat, s a széf ajtaja hangtalanul kitárult. – Gyere a papához – suttogta Doug, miközben kihúzta a ládikát, majd ellenőrizte a súlyát, és Whitney-re vigyorgott. Legszívesebben ott, helyben kinyitotta volna, hogy vessen rá egy pillantást, de tudta, erre nincs idő. – Tűnjünk el innen. – Kitűnő ötlet – karolt bele Whitney, és a teraszajtó felé pillantott. – Menjünk erre. Így nem zavarjuk fel a házigazdáinkat. – Látom, alaposan körülnéztél – nyúlt a kilincs felé Doug, de ebben a pillanatban felpattant az ajtó. Három férfi állt velük szemben. A fegyverük vizesen csillogott. A középen pózoló Remo diadalmasan rájuk vigyorgott. – Mr. Dimitri nem enged el, amíg meg nem hívott egy italra. – Pontosan így van – nyílt ki a könyvtár ajtaja, és belépett Dimitri. Még mindig azt a fehér zakót viselte, amit a vacsorához vett fel. – Ilyen esőben nem engedhetem el a vendégeimet. Jöjjenek vissza, és foglaljanak helyet – játszotta a nyájas házigazdát Dimitri, miközben a bárpulthoz lépett és brandyt töltött. – Ez a szín sokkal jobban áll, kedvesem. Doug a gerincében érezte Remo pisztolyának a csövét. – Nem szeretnék visszaélni ezzel a szívélyes vendégszeretettel. – Ugyan, ugyan – fordult feléjük Dimitri, és a szobát hirtelen vakító fény öntötte el. Whitney abban a pillanatban megesküdött volna, hogy Dimitri szeme teljesen színtelen. – Leülni! – és a halkan kiadott parancsban nagyjából annyi udvariasságot lehetett felfedezni, mint a kígyó sziszegésében. Doug előrelépett. Egyik kezével Whitney kezét fogta, a másikban a ládikát tartotta. – Semmi sem fogható egy jó brandyhez, különösen egy ilyen esős éjjelen. – Pontosan – nyújtott feléjük két poharat jóindulatúan Dimitri. – Whitney… – sóhajtotta. – Nagyot csalódtam magában. – Nem sok választása maradt – pillantott öntelten Dimitrire Doug. – A hozzá hasonlók féltik a bőrüket. – Értékelem a lovagiasságot, különösen olyantól, akitől nem számítottam rá – intett Doug felé a poharával Dimitri, mielőtt ivott. – Attól tartok, kedvesem, az elejétől fogva tudtam, hogy hazudik nekem. Csak nem gondolta komolyan, hogy elhiszem, lelőtte Mr. Lordot? Whitney vállat vont, és annak ellenére, hogy a tenyere csatakos volt az izzadtságtól, felemelte a poharát, és ő is ivott. – Azt hiszem, a hazudozás terén van még mit tanulnom. – Valóban. A szeme roppant kifejező. „Még üveges szemetekben is visszaköszön atyáitok bánatos szíve.” Idézett dallamos hangon a II. Richárdból. – Ennek ellenére nagyon élveztem az együtt töltött estét. Whitney lesimította a szoknyáját. – Én viszont egy kicsit unatkoztam. Dimitri szája megremegett. Mindenki tudta, hogy csak egy szavába kerül, egyetlen szavába, és Whitney máris halott. – Minden asszony ingatag – és Dimitri úgy döntött, inkább nevet egy jót Whitney válaszán. – Nem gondolja, Mr. Lord? – Viszont egyeseknek kitűnő az ízlésük. 200

– Miss MacAllisterben éppen az ízlése az, ami megdöbbent. Az, hogy egy magafajtához vonzódik. Viszont – vonta meg a vállát – sohasem értettem a romantikát. Remo, kérd el Mr. Lordtól azt a dobozt. És a fegyverét is – kortyolt bele az italába Dimitri, miközben Remo teljesítette a parancsot. – Vállaltam a kockázatot, hogy megpróbálja visszaszerezni Miss MacAllistert és a kincset, és csalódást okozott, hogy egy ilyen izgalmas sakkjátszma végén ilyen könnyen mattot tudtam adni. Némileg izgalmasabb végjátékot vártam. – Küldje ki az embereit, akkor része lehet benne. Dimitri ismét elnevette magát. – Attól tartok, régen elmúltak már azok a napok, amikor én még verekedtem, Mr. Lord. Manapság sokkal elegánsabban teszek pontot a vita végére. – Kést döf az ember hátába? Whitney kérdését hallva Dimitri felvonta a szemöldökét. – Beismerem, ha összeverekednénk, biztosan én maradnék alul, Mr. Lord. Végül is maga fiatal és erős. Én viszont élvezem azt az előnyt, amit az embereim jelentenek. Most pedig… – érintette szájához az ujját. – Mit kezdjünk ezzel a helyzettel? Mennyire élvezi, gondolta Whitney komoran. Mint a pók, amely megszövi a hálóját, odacsalogatja a legyet, és kiszívja a vérét. Dimitri nézni akarta, ahogy megizzadnak. Mivel nem látott kiutat, megfogta és megszorította Doug kezét. Eltökélte, hogy nem fognak térden állva könyörögni. – Úgy látom, Mr. Lord, utolérte a végzete. Lényegében persze már hetek óta halott. Mindössze a módját kell még eldönteni. Doug lenyelte a brandyjét és elvigyorodott. – Nem akarom siettetni. – Ne is. Ez nagyon fontos. Nagyon. Sajnos itt nincs olyan felszerelésem, mint amilyet szeretnék, de ha jól sejtem, Remo már ég a vágytól, hogy tegyen végre valamit. Sok mindent elügyetlenkedett menet közben, ám végül sikerrel járt, és ez jutalmat érdemel – húzott elő Dimitri egy szivart. – Átadom neked Mr. Lordot, Remo – gyújtott rá, és kinézett a füstfelhő mögül. – Mindössze annyit kérek, hogy lassan végezz vele. Doug érezte a pisztoly hideg csövét a bal füle mögött. – Előtte megihatom a brandymet? – Természetesen – intett nagylelkűen Dimitri, majd Whitney felé fordult. – Ami magát illeti, drágaságom, nagyon szeretnék eltölteni még néhány napot a társaságában. Szerintem örömünket lelnénk egymásban. Habár… – verte le a hamut a szivarról egy tiszta kristály hamutartóba – abból csak mindenféle bonyodalom származna. Az egyik emberem azóta csodálja, hogy megpillantotta a fényképét. Igazi szerelem az első látásra – simította hátra a haját a homlokából. – Viheted, Barns, de ezúttal ne csinálj akkora mocskot, mint a múltkor. – Ne! – ugrott fel Doug a fotelből, azonban egy pillanat sem kellett hozzá, hogy hátrafeszítsék a karját és fegyvert nyomjanak a torkához. Amikor meghallotta Barns nevetését, kétségbeesetten küzdött tovább, ám hiába. – Annál ő sokkal többet ér. Az apja szívesen fizet egymillió dollárt, hogy visszakapja. Akár kétmilliót is. Ne legyél ennyire ostoba, Dimitri. – Nem minden a pénzről szól, Mr. Lord – közölte Dimitri higgadtan. – Az elvek legalább olyan fontosak. Éppen annyira hiszek a jutalmazás, mint a büntetés erejében –

201

pillantott csonka kezére. – Igen, pontosan annyira. Vidd innen, Remo. Túlságosan sokat okoskodik. – Vedd le rólam a kezed! – ugrott fel Whitney, és pohara tartalmát Barns szeme közé zúdította, majd ökölbe szorította a kezét és orrba vágta. Barns visítása és az orrából spriccelő vér pillanatnyi elégedettséggel töltötte el. Ezzel megadta a végszót. Doug összeszedte magát, hátrált egy lépést, és állon rúgta az előtte álló embert. Talán mindenki rájuk veti magát, ha Dimitri nem inti nyugalomra az embereit. Szerette nézni a halálra ítéltek vergődését. Higgadtan a zsebébe nyúlt, előhúzott egy nagy kaliberű pisztoly, és belelőtt a plafonba. – Elég – közölte a verekedőkkel, mintha csak egy csapat gyereket intene csendre, majd türelmesen megvárta, amíg Doug és Whitney egymás mellé állnak. Nagyon szerette Shakespeare tragédiáit, a rossz csillagzat alatt született szerelmespárokról szóló történeteket, és nemcsak a leírt szavak tetszettek neki, hanem a főszereplők kilátástalansága is. – Értelmes ember vagyok, és a szívem mélyén nagyon is romantikus. Adok még egy kis időt, amit együtt tölthetnek. Miss MacAllister végignézheti a kivégzést. – Kivégzés – köpött ki Dimitri lába elé keserűen Whitney. – Gyilkosság, Dimitri. Ugye, ez már nem cseng olyan szépen? Csak áltatja magát azzal, hogy kedves és udvarias. Azt hiszi, egy selyemzakóval el tudja rejteni a valódi énjét? Azt, hogy nem más, mint egy dögkeselyű? Még soha életében nem ölt meg senkit a saját kezével. – Nem is – közölte jegesen Dimitri, és az emberei közül azok, akik ismerték ezt a hangot, kezdtek egyre idegesebbek lenni. – Habár ebben az esetben talán kivételt teszek – eresztette lejjebb a pisztolyát. A teraszra vezető ajtó valósággal felrobbant. – Fel a kezekkel! – hallatszott a határozott angol nyelvű, ám halvány francia akcentussal kiadott parancs. Doug nem várta ki a végét. Azonnal az egyik fotel mögé lökte Whitney-t. Látta, hogy Barns a pisztolya után nyúl, és ebben a pillanatban egy lövés örökre letörölte a vigyort a képéről. – Körülvettük a házat – és lövésre kész puskával a kézben tíz egyenruhás férfi tört be a könyvtárba. – Franco Dimitri, letartóztatom gyilkosságért, gyilkosságra való felbujtásért, emberrablásért… – Szent szar – suttogta Whitney, miközben a lista egyre csak nőtt. – Valóban megjött a könnyűlovasság. – Aha – sóhajtott megkönnyebbülten Doug, s szorosan átölelte a lányt. A rendőrség, gondolta. Ekkor megpillantotta a fehér panamakalapot viselő férfit, ahogy undorodva belép az ajtón. – Tudnom kellett volna, hogy zsaru – morogta. A panamakalapost egy ősz hajú, türelmetlen öreg követte. – Hol vagy, te lány? Doug látta, hogy Whitney szeme olyan kerekre tágul, hogy szinte már nem is marad másnak hely az arcán. Majd nevetve kiugrott a fotel mögül. – Apa!

202

Tizenhatodik fejezet A madagaszkári rendőrök villámgyorsan kiürítették a szobát. Whitney figyelte, ahogy Dimitri csuklóján, közvetlenül vaskos smaragd karkötője fölött csattan a bilincs. – Whitney, Mr. Lord – mérte végig őket Dimitri, de a hangja továbbra is higgadt, kulturált maradt. Tudta, mikor kell ideiglenesen visszavonulót fújni. – Biztosra veszem, hogy még látjuk egymást. Igen, ez teljesen biztos. – Igen, látni fogunk a tizenegy órás hírekben – felelt Doug. – Az adósa vagyok – biccentett feléje Dimitri. – És én mindig megadom a tartozásom. Whitney egy pillanatra a szemébe nézett és elmosolyodott, majd megsimogatta a nyakában lógó kagylóláncot. – Jacques-ért – közölte halkan. – Remélem, találnak egy lyukat, ami elég mély és sötét magának – majd az apja tiszta zakójába fúrta a fejét. – Annyira örülök, hogy látlak. – Várom a magyarázatot, Whitney – de szigorú szavai ellenére az idős MacAllister szorosan átölelte a lányát. Majd elengedte. Whitney hátralépett. A szeme nevetett. – Magyarázatot? Mire? Csaknem az apja is elvigyorodott, de inkább fújt egy nagyot. – Úgy látom, nem változtál. – Hogy van anya? Remélem, nem árultad el neki, hogy utánam jöttél. – Remekül. Azt hiszi, üzleti ügyben Rómába utaztam. Ha elárulnám neki, hogy egész Madagaszkáron keresztül kergettem az egyetlen lányát, napokig képtelen lenne bridzsezni. – Nagyon ügyes vagy – nyomott Whitney cuppanós csókot az apja arcára. – Honnan tudtad, hogy Madagaszkáron kell kergetned? – Nem ismered Bennett tábornokot? Whitney megfordult, és szemben találta magát egy magas, zord tekintetű férfivel. – Dehogynem – nyújtott kezet, mintha csak egy koktélpartin találkoztak volna. – Tavaly találkoztunk Stevensonéknál. Hogy van, tábornok? Ó, azt hiszem, Douglast még nem ismeri Doug… – intett Dougnak Whitney, aki épp a szoba másik végében diktálta a vallomását egy madagaszkári rendőrtisztnek. Most megkönnyebbülten lépett Whitney mellé, amiért kapott némi haladékot. – Apa, Bennett tábornok, hadd mutassam be Douglas Lordot. Doug lopta el a papírokat, tábornok. Ezt hallva Doug mosolya már korántsem volt őszinte. – Örülök, hogy találkoztunk. – Sokkal tartozik Douglasnak – közölte Whitney a tábornokkal, majd cigarettát keresve az apja zsebébe túrt. – Még hogy tartozom – vörösödött el a tábornok. – Ez a tolvaj… – Biztonságban megőrizte a papírokat, és nem hagyta, hogy Dimitri megkaparintsa őket. Közben az életét is kockáztatta – tette hozzá Whitney, s magasba emelte a cigarettáját, várva, hogy valaki tüzet adjon. Úgy döntött, leveszi Doug válláról a magyarázkodás terhét. Kifújta a füstöt és rákacsintott. – Minden akkor kezdődött, amikor Dimitri felbérelte Dougot, lopja el neki a papírokat. Természetesen Doug azonnal látta, hogy az értékük felbecsülhetetlen, és 203

nem hagyta, hogy rossz kezekbe kerüljenek – szívta le a füstöt, majd nyomatékosan intett a cigarettájával. – Gyakorlatilag az életét kockáztatta, amikor biztonságba helyezte őket. Nem is tudom, hányszor említette, hogy micsoda felbecsülhetetlen érték ez a kincs a társadalom számára. Nem igaz, Doug? – Izé, szóval… – Nagyon szerény. Pedig most igazán dicsekedhetnél, darling. Végül csaknem valóban az életébe került, hogy megőrizze a kincset Bennett tábornok alapítványa számára. – Igazán semmiség – morogta Doug, és látta, hogy a szivárvány erősen megfakult. – Semmiség? – csóválta a fejét Whitney. – El sem tudja képzelni, tábornok, mi mindenen ment Doug keresztül, hogy megóvja Dimitritől a kincset. Márpedig Dimitri meg akarta tartani magának az egészet. Hogy dagonyázzon benne – tette hozzá, miközben Doug felé pillantott. – Mi viszont mindnyájan egyetértünk abban, hogy a talált ékszerek az emberiség tulajdonát képezik. – Igen, de… – Mielőtt kifejezné a háláját, tábornok – szakította félbe Whitney –, szeretném, ha megmagyarázná, hogyan jutott el ide. Az adósai vagyunk. Megmentette az életünket. A tábornok zavartan belevágott a magyarázatba. Whitaker unokaöccse, akit elborzasztott a bácsikája halála, felkereste a tábornokot, és mindent elmondott, amit csak tudott. Márpedig elég sokat tudott. A tábornok egy percig sem tétovázott. A rendőrség Dimitri nyomában volt, még mielőtt Whitney és Doug leszálltak Antananarivóban a repülőgépről. Dimitrit követve eljutottak Doughoz, majd a New York-i és washingtoni kalandok elvezettek Whitney-hez, aki hálás lehet a szemfüles paparazziknak. Amikor a bulvárlapok címoldalára került szemcsés fényképük, az apja titkárnője azonnal észrevette. Miután Whitney találkozott Max bácsival Washingtonban, a tábornok és MacAllister felbéreltek egy magánnyomozót. A fehér panamakalapos magándetektív éppen úgy a nyomukban járt, mint Dimitri. Amikor leugrottak a vonatról, és gyalog indultak tovább Tamatavébe, már a tábornok és MacAllister is úton voltak Madagaszkárba. A helyi rendőrség pedig boldogan segített nekik, hogy elfogjanak egy nemzetközi bűnözőt. – Káprázatos – szakította félbe a tábornok monológját Whitney, mert attól félt, hajnalig kell hallgatnia. – Egyszerűen káprázatos. Látom, hogy valóban kiérdemelte azt az öt csillagot – karolt bele mosolyogva. – Megmentette az életemet, tábornok. Ugye, megengedi, hogy cserébe személyesen mutassam meg a kincset? – mosolygott hátra pimaszul a válla felett, miközben elvezette. MacAllister elővett egy cigarettatárcát, és Doug felé kínálta. – Senki sem tud olyan remekül mellébeszélni, mint Whitney – jegyezte meg könnyedén. – Azt hiszem, még nem ismeri Brickmant – intett a panamakalapos férfi felé. – Korábban is dolgozott már nekem. Egyike a legjobbaknak. Magáról is ugyanezt mondta. Doug végigmérte a panamakalapost. Mindketten meglátták a másikban a tehetséget. – Ott volt a csatornánál. Közvetlenül Remóék mögött. Brickman visszaemlékezett a krokodilokra, és elmosolyodott. – Örülök, hogy segíthettem.

204

– Most pedig – mérte végig őket MacAllister, aki azért volt olyan sikeres az üzleti életben, mert mindig pontosan tudta, mi játszódik le egy férfi fejében – töltünk magunknak egy italt, és elmesélik, mi is történt valójában. Doug felkattintotta az öngyújtóját és alaposan szemügyre vette MacAllistert. Barna és sima volt az arca. A gazdagság biztos jele. A hangja tekintélyt parancsolt. Sötétbarna szeme éppen olyan derűsen csillogott, mint Whitney-é. – Dimitri egy disznó, de ez a bár igazán kitűnő. Scotchot?

Már csaknem virradt, amikor Doug lepillantott Whitney-re. A lány meztelenül, összegömbölyödve feküdt a vékony takaró alatt. Ajkán halvány mosoly játszott, mintha álmában újraélné a sietős szeretkezésüket. Viszont mélyen és egyenletesen lélegzett. Nagyon kimerítették az események. Doug meg akarta simogatni, de nem tette. Arra gondolt, hagy neki egy üzenetet, de nem hagyott. Életében másodszor tartotta a kezében a világot, és másodszor veszítette el. Talán egyszer még képes lesz meggyőzni magát, hogy van egy harmadik, nagy lehetőség is. Létezik a kincs a szivárvány végénél. Mint ahogy egyszer talán arról is sikerül meggyőzni magát, hogy csak játszadoztak Whitney-vel. Nem történt semmi komoly. Azért volt erre szüksége, mert úgy érezte, egyre inkább befonja a háló, és vagy most menekül, vagy soha. Volt nála egy Párizsba szóló repülőjegy és egy ötezer dolláros csekk. Ez utóbbit a tábornok írta, miután Whitney lyukat beszélt a hasába a háláról. De azt is látta, hogy néznek rá a rendőrök és a magánnyomozó, aki felismert egy tolvajt, egy szélhámost. Megérdemelte a büntetést, de a következő sikátor ott várta, a sarkon túl. Doug a lány csomagjára pillantott, és eszébe jutott Whitney notesze. Tudta, hogy az adóssága jóval meghaladja az ötezer dollárt. Beletúrt, és addig keresgélt, amíg rá nem bukkant a noteszre és egy ceruzára. A végösszeg láttán felvonta a szemöldökét, de odafirkantott egy rövid üzenetet. TN, cukorfalat Majd visszalökte a zsákba a noteszt, a ceruzát, egy utolsó pillantást vetett az alvó lányra és némán, gyorsan kisurrant a szobából. Mint egy igazi tolvaj.

Whitney rögtön tudta, hogy Doug elment, amint felébredt, de nem abból, hogy üres volt mellette az ágy. Mások talán azzal áltatták volna magukat, hogy csak leugrott egy kávéért vagy sétálni. Talán félálomban még a nevét is elkezdik kiabálni. Egyszerűen tudta. Mindig egyenesen szembenézett a problémákkal, ha nem maradt más választása. Felállt, lehúzta szeméről az ellenzőt, és próbálta összeszedni magát. Amikor kibírhatatlannak érezte a csendet, bekapcsolta a rádiót, de azzal már nem foglalkozott, hogy keressen egy kedvére való csatornát. Észrevette a földre szórt dobozokat. Elkezdte kinyitni őket, egyiket a másik után. Arra gondolt, ezzel is telik az idő. 205

Ujjai végigsimítottak a vékony alsóneműn, melyet Doug vett neki. Amikor meglátta a számlán a saját hitelkártyájának a számát, elmosolyodott. Úgy vélte, az ilyen helyzetben a cinizmus a legjobb fegyver, ezért belebújt a világoskék bodyba. Elvégre kifizette. Félrelökte az üres dobozt, és kinyitotta a következőt. Amikor megpillantotta a kék, pillangómintás ruhát, úgy érezte, cinizmus ide, cinizmus oda, menten összeomlik. Lenyelte a könnyeit, és visszacsomagolta az ajándékát. Nem a legjobb viselet az utazáshoz. Inkább keresett magának egy gyűrött nadrágot. Néhány óra, megint New Yorkban lesz, és körülveszik a barátai, Doug Lordból pedig nem marad más, mint egy távoli, ám annál költségesebb emlék. Csupán ennyi. Felöltözött, összecsomagolt, majd teljes nyugalommal kijelentkezett a szállodából, és elindult, hogy találkozzon az apjával. Aki már türelmetlenül járkált a recepció előtt. Várta a munka. A fagylaltüzlet igazi csatatér. – Hol a barátod? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. – Na de apa – írta alá Whitney a számlát, és még csak nem is remegett a keze. – Egy hölgynek nincsenek barátai. Csak szeretői – mosolygott rá a hordárra, és követte az apját a szálloda előtt várakozó kocsihoz. Az idősebb MacAllistert nem igazán tette boldoggá ez a szóhasználat. – Szóval hol van? – Doug? – pillantott az apjára Whitney a válla felett, miközben beszállt a limuzin hátsó ülésére. – Fogalmam sincs. Talán Párizsban. Oda szólt a jegye. MacAllister mogorván dőlt hátra. – Mi a fene folyik itt, Whitney? – Azt hiszem, ha hazaértünk, eltöltök néhány napot Long Islanden. Szavamra mondom, az utazás nagyon kimerítő. – Whitney – fogta meg a kezét MacAllister. Utoljára akkor használta vele szemben ezt a hangot, amikor a lánya még csak kétéves volt. Az igazat megvallva már akkor sem bizonyult célravezetőnek. – Miért ment el? Whitney benyúlt az apja zsebébe, előhúzta a cigarettatárcáját, és kivett belőle egy szálat, majd meredten bámult maga elé, miközben a filtert a tárca tömör aranyfedeléhez ütögette. – Mert ő ilyen. Egyetlen szó nélkül lelép az éjszaka közepén. Tudod, hogy valójában tolvaj. – Ezt ő maga vallotta be nekem tegnap este, miközben te Bennett-tel voltál elfoglalva. Nem tagadom, mire befejezte, a hajam is égnek állt. Rosszabb volt, mint végigolvasni egy rendőri jelentést. Csaknem fél tucatszor megölhettek volna benneteket. – Akkor minket is nagyon nyugtalanított – suttogta Whitney. – Jót tettél volna a fekélyemnek, ha annak idején hozzámész ahhoz az üresfejű, nyámnyila Carlyse-hoz. – Bocs, de akkoriban épp volt valakim. MacAllister a lányát figyelte. Whitney még csak meg sem gyújtotta a cigarettáját. – Az a benyomásom, hogy most is van. Összejöttél ezzel a fiatal tolvajjal. – Összejöttem – törte ketté Whitney a cigarettát. – Nem, ez színtiszta üzleti ügy volt – eredtek el a könnyei, ennek ellenére továbbra is megpróbált higgadtan beszélni. – Unatkoztam és elszórakoztatott. 206

– Elszórakoztatott? – Méghozzá meglehetősen drágán – tette hozzá Whitney. – Az a gazember tizenkétezerháromszázötvennyolc dollárt és negyvenhét centet gombolt le rólam. MacAllister elővette a zsebkendőjét, és igyekezett felszárítani a lánya könnyeit. – Tizenkétezer dollár miatt még nem kell itatni az egereket – súgta. – Velem is gyakran megesett. – Még csak el sem búcsúzott – motyogta Whitney, majd az apjához bújt, és keservesen zokogott, mert úgy érezte, mást nem tehet.

New Yorkban roppant kegyetlen tud lenni az augusztusi hőség. Amikor a szemétszállítók sztrájkja egybeesik egy hőhullámmal, az indulatok olyan magasra szöknek, mint a hőmérő higanyszála. Még azok a szerencsések is mogorvák lettek két hét után, akiknek csak inteniük kellett, és máris előállt egy légkondicionált limuzin. Aki megengedhette magának, elhagyta a várost. Elutazott a szigetekre vagy Európába. Whitney-nek viszont már elege volt az utazásból. Akkor is Manhattanben maradt, amikor a legtöbb barátja elhajózott. Visszautasította a kirándulást az Égei-tengeren, az olasz Riviérát, és még az egy hónapos nászutat is, pedig oda mehetett volna, ahová csak akar. A munkájába temetkezve próbált megfeledkezni a hőségről. Eljátszotta, hogy nincs semmi baja, mert még ez is elviselhetőbbnek tűnt az állandó búslakodásnál. Készült ugyan egy ázsiai útra, csakhogy szeptemberben, ha már mindenki más visszafelé igyekszik. Amikor hazatért Madagaszkárról, belevetette magát a vásárlásba, de a felét sem csomagolta ki annak, amit megvett. Inkább elsüllyesztette a szekrény mélyére. Több mint két hétig minden éjjel a bárokat járta, és sokszor csak napkelte után került ágyba. Már ez sem érdekelte, olyan energiával kezdett dolgozni, hogy a barátai összesúgtak a háta mögött. Más, ha az embert a folyamatos szórakozás meríti ki, és megint más, ha a munka. Whitney azt csinálta, amihez a legjobban értett. Figyelmen kívül hagyta őket. – Tad, ne csinálj megint bolondot magadból – és inkább kedvesen, mintsem bosszúsan kérte. A férfi az elmúlt hetekben csaknem meggyőzte, hogy majdnem annyira szereti, mint a selyem nyakkendőit. – Whitney… – állt meg a lakása ajtajában a szőke, kissé részeg Tad, és próbálta kitalálni, hogyan juthatna be a legkönnyebben, de Whitney könnyedén elállta az útját. – Jó csapat vagyunk. Az sem érdekel, hogy az anyám szerint csapodár vagy. Csapodár. Whitney erre csak a szemét forgatta. – Hallgass az anyádra, Tad. Rettenetes feleség lenne belőlem. Most menj el, és szólj a sofőrödnek, hogy vigyen egyenesen haza. Tudod, hogy nem ihatsz többet két martininél, különben berúgsz. – Whitney – ragadta meg Tad, és inkább szenvedélyesen, mintsem elegánsan megcsókolta. – Hadd küldjem haza Charlest. Szeretnék nálad aludni. – Az anyád rám küldené a Nemzeti Gárdát – emlékeztette Whitney, miközben kibontakozott Tad öleléséből. – Menj haza, és aludd ki a harmadik martinit. Holnapra sokkal jobban leszel. 207

– Nem veszel komolyan. – Te nem veszel engem komolyan – javította ki Whitney, és megsimogatta Tad arcát. – Menj innen és hallgass anyádra – csukta rá Tadre az ajtót. – Arra a házsártos vénasszonyra. Majd hatalmasat sóhajtott és a bárhoz lépett. Miután találkozott Taddel, úgy érezte, szüksége van néhány kortyra, hogy könnyebben elaludjon. Ha nem lenne ennyire nyugtalan… mindegy, sohasem hagyná meggyőzni magát, hogy menjen el vele az operába. Nem szerette az operát, és Tad amúgy sem a legjobb társaság. Sohasem volt az. Töltött magának egy nagy pohár konyakot. – Nekem is adsz egyet, cukorfalat? Whitney erősen megszorította az üveget. A szíve a torkában dobogott. Ennek ellenére nem fordult hátra, még csak össze sem rezzent. Higgadtan elővett még egy poharat, és teletöltötte. – Még mindig a kulcslyukon keresztül közlekedsz, Douglas? Azt a ruhát viselte, amit tőle kapott Diego-Suarezben. Doug már számtalanszor elképzelte, hogyan áll neki. Arról viszont fogalma sem volt, hogy Whitney most vette fel először, és most is csak dacból. Úgy vélte, nem árthat semmit, hiszen így is, úgy is folyton Doug járt az eszében. – Későn jársz haza, nem gondolod? Whitney azzal áltatta magát, elég erős ahhoz, hogy bármit elviseljen. Elvégre hosszú heteket kibírt Doug mellett, és azt is túlélte. Felvonta a szemöldökét és megfordult. Doug fekete ruhát viselt. Illett hozzá. Fekete póló, fekete farmer. Ez a védjegye, gondolta, s feléje nyújtotta a poharat. – Milyen volt Párizs? – Oké – vette el Doug az italt, és ellenállt a kísértésnek, hogy közben hozzáérjen a lány kezéhez. – Hogy áll a ruha? – ez kihívás. Nézz rám, követelte Whitney. Nézz rám, méghozzá alaposan. Doug meg is tette. Whitney haja lágy hullámokban omlott az egyik vállára, a másik oldalon egy sarló alakú gyémánt hajtű tartotta. Az arca mit sem változott. Most is ugyanolyan sápadt volt, hűvös és elegáns, mint ahogy az emlékezetében élt. Sötét, pimasz szeme őt figyelte a pohár felett. – Fantasztikusan – suttogta Doug. – Köszönöm. Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? Doug előre kigondolta, mit és hogyan fog mondani. Az elmúlt héten legalább tucatszor elpróbálta. Amióta New Yorkba érkezett, azon tépelődött, keresse fel Whitney-t, vagy szó nélkül álljon tovább. – Gondoltam, beugrom, és megnézem, hogy érzed magad – motyogta a poharába. – Milyen kedves. – Figyelj, tudom, hogy most azt gondolod, becsaptalak… – Egészen pontosan tizenkétezer-háromszázötvennyolc dollárral és negyvenhét centtel. Doug furcsa hangot hallatott. Akár nevetés is lehetett. – Látom, semmi sem változott. – Azért jöttél, hogy törleszd? – Azért jöttem, mert úgy éreztem, ide kell jönnöm, hogy a fene egye meg.

208

– Valóban? – hajtotta fel Whitney az italát, és komoly erőfeszítésébe került, hogy ne vágja falhoz a poharat. – Megint valami kockázatos tervet forgatsz a fejedben, amihez szükséged lenne némi készpénzre? – Ha sértegetni akarsz, rajta – csapta le Doug a poharat. Whitney egy pillanatig csak bámulta, majd megrázta a fejét. Elfordult, letette a poharát, és tenyerével megtámaszkodott az asztalon. Amióta ismerte, Doug először látta, hogy a válla megereszkedik és a hangja elgyengül. – Egyáltalán nem akarlak sértegetni, Douglas. Elfáradtam egy kicsit. Láthatod, velem minden rendben van. Miért nem mész el arra, ahol bejöttél? – Whitney. – Ne érj hozzám – suttogta Whitney, mielőtt Doug két lépést tett volna feléje. Halk, nyugodt hangja azonban nem tudta elrejteni a kétségbeesését. Doug tenyérrel kifelé fordítva felemelte a kezét, majd leejtette. – Oké – tett néhány lépést, s próbálta felidézni az előre elpróbált beszélgetést. – Tudod, Párizsban szerencsém volt. Öt szobát is kirámoltam a Hotel de Crillonban. – Gratulálok. – Nagyon futott a szekér. Megfordult a fejemben, hogy fél évig csak turistákkal fogok foglalkozni – akasztotta zsebébe a hüvelykujját. – Akkor miért nem azt tetted? – Mert unalmas. És ha az ember nem élvezi a munkáját, akkor nagy a baj. Whitney visszafordult. Azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy a gyávaság jele, ha nem néz Doug szemébe. – Azt hiszem, igazad van. Azért jöttél az Államokba, mert környezetváltozásra vágytál? – Azért jöttem, mert nem bírom már tovább nélküled. Whitney arca meg sem rezdült, de Doug észrevette, hogy összefűzi az ujjait. Ez volt az első látható jele annak, mennyire ideges. – Ó? – kérdezte egyszerűen. – Különös, hogy ezt mondod. Vagy én dobtalak ki DiegoSuarezben? – Nem – siklott végig Doug tekintete lassan az arcán, mintha keresne valamit. – Nem te dobtál ki. – Akkor miért mentél el? – Mert ha maradok, akkor megtettem volna azt, amit valószínűleg most fogok megtenni. – Ellopod a tárcám? – érdeklődött szemtelenül Whitney. – Megkérem a kezed. Ez volt az első, és talán egyetlen alkalom, hogy Doug azt látta, Whitney-nek leesik az álla, és úgy is marad. Úgy festett, mint akinek a lábán taposnak. Doug ennél azért hevesebb reakcióra számított. – Azt hittem, ugrálni fogsz örömödben – vitte vissza a poharát a bárhoz Doug. – Önmagában is vicces. Egy hozzám hasonló alak el akar venni egy magadfajta lányt. Nem tudom, talán a levegő teszi, de Párizsban rengeteg vicces ötletem támadt. Például a letelepedés és a gyerekek. Whitney-nek végre sikerült becsuknia a száját. – Komolyan? – és Whitney úgy vélte, akárcsak Dougra, rá is ráfér még egy ital. – Házasságról beszélsz? Mint holtomiglan holtodiglan és adókedvezmény? 209

– Aha. Úgy döntöttem, én is beállok a sorba, és követem a hagyományokat. Még ez is belefér – és amikor Doug komolyan vett valamit, akkor igyekezett azt jól csinálni. Nem mindig sikerült, de legalább megpróbálta. A zsebébe nyúlt és kivett belőle egy gyűrűt. A gyémánt olyan hevesen szikrázott a fényben, hogy valósággal felrobbant. Whitneynek össze kellett szednie magát, nehogy megint leessen az álla. – Honnan… – Nem loptam – csattant fel Doug, és feldobta, majd újra elkapta a gyűrűt. – Pontosabban – tette hozzá halvány félmosoly kíséretében – ez Marie kincséből való. Zsebre tettem. Mondjuk úgy, hogy reflexből. Gondoltam, eladom, de… – nyitotta szét az ujjait, és csak nézte az ékszert. – Minden Párizsban kezdődött. – Értem. – Nézd, tudom, hogy egy múzeumban akartad viszontlátni az egészet, és nagy része oda is került – és ez Dougnak még mindig fájt. – A párizsi lapok rengeteget írtak az esetről. A Bennett Alapítvány megtalálta a tragikus sorsú királynő kincsét, új elméletek a gyémánt nyakékről, és így tovább – vont vállat Doug, és megpróbált megfeledkezni a ládika drágaköveiről. – Úgy döntöttem, eggyel is beérem. Egyetlenegy kővel. Pedig már két karperecből is vígan élhettem volna életem végéig – vonta meg ismét a vállát, és felemelte a gyűrűt. – Ha bántja a lelkiismereted, becsomagolom ezt az átkozottat, és feladom Bennett címére. – Ne sértegess – kapta ki egy villámgyors mozdulattal Doug kezéből Whitney. – A jegygyűrűmnek nem múzeumban a helye. Mellesleg… – mosolygott Dougra szélesen – én is azt vallom, hogy a történelmi kincsek egy részének nem a múzeumban van a helye – vonta fel a szemöldökét, és hűvösen végigmérte Dougot. – Eléggé tiszteled a hagyományokat ahhoz, hogy fél térdre ereszkedj? – Előtted soha, cukorfalat – fogta meg Whitney bal csuklóját Doug, és az ujjára húzta a gyűrűt. – Megegyeztünk? – Meg – bólintott nevetve Whitney, és Doug karjaiba vetette magát. – A fene egyen meg, Douglas, rettenetesen éreztem magam az elmúlt két hónapban. – Tényleg? Úgy látom, tetszik a ruha, amit vettem neked. – Kitűnő az ízlésed – fordította meg Doug háta mögött a kezét, és újra megcsodálta, ahogy a fény szikrázva elcsúszik a gyémánton. – Házasság – ismételte meg. – Említetted, hogy le akarsz telepedni. Ez azt jelenti, hogy felhagysz a lopással? – Ez is megfordult a fejemben. Tudod… – dörzsölte az orrát Whitney nyakához, és mélyen beszívta az illatát, amely még Párizsban is kísértette. – Még sohasem jártam a hálószobádban. – Tényleg? Akkor elviszlek egy lakásnézésre. Fiatal vagy még a nyugdíjhoz – tette hozzá, és kissé elhúzódott Dougtól. – Mihez akarsz kezdeni a szabad időddel? – Arra gondoltam, belevágok valami üzletbe. Persze csak akkor, ha épp nem veled szeretkezem. – Zálogházat nyitsz. Doug finoman megharapta Whitney ajkát. – Inkább éttermet – javította ki. – Okostojás. – Nagyszerű – és Whitney-nek valóban tetszett az ötlet. – Itt, New Yorkban?

210

– Kezdetnek – vette el Whitney-től a poharát Doug, miközben arra gondolt, hogy a szivárvány vége talán közelebb van hozzá, mint eddig gondolta. – Kezdetnek nyitok itt egyet, utána meg mondjuk Chicagóban vagy San Franciscóban. Viszont ehhez nagy szükségem van egy pékre. Whitney végignyalta a fogát. – Magától értetődik. Kire gondoltál? Doug felvillantotta elbűvölő, de annál megbízhatatlanabb mosolyát. – Szeretném, ha minden a családban maradna. – Jack bácsi. – Ugyan már, Whitney, tudod, hogy képes vagyok rá. Negyvenezer dollárból, nem, inkább ötvenből megnyitom a West Side legjobb éttermét. – Ötvenezer – indult az asztala felé Whitney. – Jó befektetés. Saját kezűleg fogom összeállítani a menüt, felügyelem a konyhát, és… Mit művelsz? – Akkor összesen hatvankétezer-háromszázötvennyolc dollár és negyvenhét cent – bólintott Whitney, s kétszer aláhúzta a végösszeget. – Tizenkét és fél százalékos kamatra. Doug dühösen meredt a számokra. – Kamatot akarsz? És mindjárt tizenkét és fél százalékot? – Ésszerűbb javaslatom is lenne, de megesett rajtad a szívem. – Nézd, össze fogunk házasodni, igaz? – Ahogy mondod. – Krisztus szerelmére, egy feleség nem szed kamatot a férjétől! – Ez a feleség igen – dünnyögte Whitney, miközben tovább rótta egymás alá a számokat. – Egy perc, és kiszámítom a havi törlesztőrészletet. A lejárati idő legyen mondjuk tizenöt év, oké? Doug ismét lepillantott a számoszlopra és Whitney elegáns kezére. A gyémántgyűrű rákacsintott. – Jó, legyen, hogy a csuda vigye el. – Akkor térjünk rá a biztosítékra. Doug visszanyelt egy káromkodást, majd elnevette magát. – Mit szólsz egy elsőszülött fiúhoz? – Érdekes ötlet – ütögette noteszével a tenyerét Whitney. – Igen, ez vállalható… Viszont nekünk még nincs gyerekünk. Doug a lány mellé lépett, kikapta a noteszt a kezéből, majd a háta mögé dobta és megragadta a derekát. – Akkor tegyünk róla, cukorfalat! Szükségem van arra a hitelre. Whitney elégedetten látta, hogy a notesze lapjával fölfelé hever a földön. – Egy önálló vállalkozásért bármit.

1 2

1968-as film, főszerepben Steve McQueen. A ford. megjegyzése. Nem beszélsz franciául, drágám?

211