Nora Roberts. Rémes otthon

Nora Roberts Rémes otthon

1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nora Roberts: Sanctuary

Fordította: Bozai Ágota A könyvet tervezte: Malum Stúdió

Copyright © 1997 by Nora Roberts Hungarian translation © Bozai Ágota, 2009 Hungarian edition copyright GABO Kiadó, 2009 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978 963 689 2906 Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben

2

A társaságbeli hölgyeknek

3

Rémes otthon Első rész Ha viharverten hazatérek… Testem tört csontok zsákja

4

1 A nagy házról álmodott. Sanctuary, a nagy ház menyasszony-fehéren ragyogott a holdfényben, fenséges hatalom a lejtőn, keletre húzódó dűnék, nyugaton elterülő mocsár felett, mint királynő a trónon. A ház úgy állt ott, a tölgyes sötét árnya mellett, ahol a folyó borongós csendbe csurran, mintha már több mint egy évszázada ott lenne; hódolat az emberi hiúság és a ragyogó technika előtt. A fák védelmében szentjánosbogarak csillogtak apró arany fényekkel, éji lények kavarogtak, zsákmányra vadásztak vagy zsákmánnyá lettek. Az árnyak között vadak | tenyésztek. Nem volt fény, semmi sem világította meg Sanctuary magas, keskeny kéményeit. Nem volt fény, sötét volt az elegáns előcsarnok, a pompás nagy ajtók. Mély volt az éj, a tenger felől a mélység nedves lehelete áradt. A csendet csak a hatalmas tölgyfák lombja és a pálmalevelek hosszú, aszott, csontszerű levelei közt zörgő szél hangja törte meg. A fehér oszlopok úgy álltak, mint a széles verandát őrző katonák, de üdvözlésére senki sem nyitotta ki a hatalmas bejárai ajtót. Ahogy közelebb lépdelt, talpa alatt homok és mészhéjú csigaházak darabjainak csikorgását hallotta. A verandai hinta nyikorogva lengett láncán, de senki sem ült benne, hogy gyönyörködjön a Hold fényében és az éjszakában. A levegőben jázmin és aromás rózsa illata terjedt, kissé enyhébben, mintha egyik a másiknak kiegészítője lenne, és érezte a tenger sós szagát is. Meghallotta a hangot, a halk és kitartó vízrobajt, ahogy a sekélyre futott hullámok a homokra loccsannak, aztán visszaszívja őket a mély. A ritmus, az a szabályos, kitartó pulzus emlékeztette mindazokat, akik valaha a Lost Desire, vagyis az Elveszett vágy szigetén laktak, hogy a tenger puszta szeszélyből bármikor visszakövetelheti magának a földet. Ettől a hangtól azonban mégis jobb lett a hangulata, az otthon és a gyermekkor muzsikája volt fülének. Valaha olyan szabadon és féktelenül szaladgált az erdőben, mint a szarvas, bebarangolta a mocsárvidéket, futott, csak futott a homokos parton, olyan gondtalanul, mely gondtalanság az ifjúság kiváltsága. Már nem gyerek, és itthon van megint. Fürgén, sietős léptekkel ment fel a lépcsőn, át a verandán, kezét az elveszett kincsként csillogó nagy rézkilincsre tette. Az ajtó zárva volt. Jobbra-balra forgatta, a vastag mahagónideszkának feszült. Engedj be, gondolta; szíve hevesen kezdett dobogni mellkasában. Hazajöttem. Itthon vagyok. De az ajtó zárva maradt. Amikor arcát a magasra nyúló üveghez szorította, nem látott odabent mást, csak sötétet. És megrettent.

5

Már futott, megkerülte a házat, átszaladt a teraszon, ahol dúsan omló cserepes virágok virítottak és élénk liliomok kara táncolt. A szél muzsikájába fals, disszonáns hangok vegyültek, a páfránylevelek zizegése vészjósló sziszegés. A következő ajtóval küszködött, zokogva verte ököllel. Kérlek, kérlek, ne zárj ki! Haza akarok jönni! Sírva botorkált végig a kerti úton. A ház hátsó bejáratához megy, be az apácarácsos verandára. Az az ajtó mindig nyitva van. Anya azt mondta, a konyhának mindig nyitva kell lennie, oda bárki bejöhet. De nem találta meg. Megnőttek a fák, vastag, sűrű növényzet burjánzott, indafüggöny zárta el az útját. Eltévedt; zavarodottságában gyökereken botladozott, küszködött, hogy lásson valamit a sötétben, mert a lombozat a Hold csekély fényét is eltakarta. Felerősödött a szél, bömbölt, laposan csattanó lökésekkel büntette. Kardéles pálmalevelek csapkodták. Megfordult, de ahol az ösvény volt, a folyót találta, elvágta az útját, nem juthatott vissza a nagy házhoz. A folyó síkos partján a magas fű vadul lengett a szélben. Ekkor látta meg saját testét. Ott állt egyedül, sírva a folyó partján. Ebből tudta, hogy halott.

Jo minden erejét összeszedve kiküzdötte magát az álomból, szinte a bőrén érezte az éles peremek karcolását, ahogy az álom alagútjából a felszínre kapálózott. Tüdeje égett, arca izzadtságtól, könnyektől csatakos. Remegő kézzel nyúlt az éjjeli lámpa kapcsolójához, kapkodásában, hogy minél előbb kikerüljön a sötétből, levert egy könyvet és egy teli hamutartót. Sikerült felkapcsolnia a lámpát, és csak kucorgott az ágyban, térdét két kézzel ölelve, mellkasához húzva, önnyugtatón ringatózva. Csak álom volt, rossz álom, mondogatta magának. Otthon volt, a saját ágyában, lakásában, mérföldekre attól a szigettől, ahol Sanctuary állt. Huszonhét éves felnőtt nő, nem ijedhet meg egy ostoba álomtól. De még akkor is remegett, amikor cigarettáért nyúlt. Negyedszerre sikerült az öngyújtóval tüzet csiholnia. Hajnali negyed négy van, állapította meg az éjjeliszekrényen álló órára nézve. Ez kezd rendszeressé válni. Nincs rosszabb a hajnal három órai idegeskedésnél. Lábát átlendítette az ágy peremén, felállt, hogy felvegye a kiborult hamutartót. Majd reggel feltakarítja a hamut, a csikkeket. Ott ült, túlméretes pólóját combjára húzva, és parancsot adott, hogy szedje össze magát. Nem értette, miért viszik álmai mindig vissza Desire szigetére, az otthonhoz, ahonnan tizennyolc éves korában elmenekült. De Jo rájött, hogy bármelyik elsőéves pszichológia szakos hallgató megfejtené a jelképrendszer többi elemét. A ház azért volt zárva, mert jogos kételyek merültek fel benne azzal kapcsolatban, hogy szívesen fogadnák, ha hazamenne. Az utóbbi időben sokat gondolkodott ezen, azon tűnődött, teljesen eltévedt-e a hazavezető úton. És egyre közelebb ért ahhoz a bizonyos korhoz, már majdnem annyi éves volt, mint anyja, amikor elhagyta a szigetet. Eltűnt, elhagyta férjét, három gyermekét, vissza sem nézett. Vajon Annabelle álmodott arról, hogy hazamegy? – tűnődött Jo. – Vajon ő is azt álmodta, hogy zárva marad előtte az ajtó? 6

Nem akart erre gondolni, nem akart emlékezni az asszonyra, aki húsz éve összetörte a szívét. Jo igyekezett emlékeztetni magát, hogy már régen túl kéne lennie az ilyesmiken, már nem kéne ezekkel a dolgokkal foglalkoznia. Nincs már az életében az anyja, és Sanctuary és a családja sem. Megvan nélkülük. Sőt, egészen jól megvan – legalábbis szakmailag. Szórakozottan elnyomta cigarettáját, körülnézett a hálószobában. Egyszerű, praktikus környezetet teremtett magának. Bár sokat utazott, kevés emléktárgya volt. A fényképek kivételével. Felpaszpartuzta és bekeretezte azokat a fekete-fehér képeit, amelyeket elég nyugtatónak talált, hogy hálószobája falát díszítsék. Az egyik üres parki pad, a fekete kovácsoltvas csupa izgalmas ív. A másik magányos fűzfa, hosszú leveles ágai kis, csillogó tó vízfelületére hajoltak. A dolgozószobában holdfényes kert, árnyak, textúra, kontrasztos formák. A horizonton éppen felbukkanó nap megvilágította pad láttán a nézőnek kedve támad belépni a fényképbe, mezítláb menni, csak menni, talpbőrön érezni érdes homokot. Csak néhány hete akasztotta ki ezt a képet, miután visszatért az észak-karolinai munkából. Talán ezért jutott mostanában többször eszébe az otthon, gondolta Jo. Nagyon közel volt hozzá. Ha egy kicsit délebbre megy, le Georgiába, komppal átmehetett volna. A Desire-szigetre nem vezetett se út, se híd. De nem ment délebbre. Befejezte a feladatot és visszajött Charlotte-ba, hogy munkájába temesse magát. És rémálmaiba. Elnyomta a cigarettát, felállt. Tudta, hogy már képtelen visszaaludni, tréningnadrágot vett fel. Elhatározta, dolgozik egy kicsit a sötétkamrában, hogy elterelje a figyelmét ezekről a dolgokról. Valószínűleg a könyves munka miatt ideges, gondolta a hálószobából kifele menet. Nagy lépés volt ez a karrierjében. Tudta, hogy jók a munkái, mégis, egy nagy kiadó ajánlatát, hogy albumot adjanak ki a fényképeiből, váratlannak és borzongatónak találta. Jo Ellen Hathaway: Természeti tanulmányok gondolta, ahogy befordult a kis teakonyhába, hogy kávét főzzön. Nem, ez olyan, mint valami tudományos kutatás. Életpillanatok? Fellengzős. Mosolygott egy kicsit, hátrasimította füstszagú, dús vörös haját, és ásított. Elég, ha kiválasztja a képeket, a címadást pedig könyves szakemberekre bízza. Hiszen elég jól tudja, mikor kell előtérbe lépni és visszahúzódni. Egész életében ezeket váltogatta. Talán küldenie kéne egy tiszteletpéldányt haza. Mit gondolna erről a családja? Vajon a kötettel az egyik dohányzóasztalt tisztelnék meg, egy egyéjszakás vendég végiglapozná, és elgondolkodna, Jo Ellen Hathaway rokona-e a Hathaway családnak, akik a Sanctuary Hotelt vezetik? Vajon apja egyáltalán felbontaná a csomagot, és megnézné, mit tanult a lánya? Vagy csak vállat vonna, hozzá sem nyúlna, és elindulna sétálni a szigeten. Annabelle szigetén. Kétséges, hogy bármiféle érdeklődése maradt legidősebb lánya iránt. És a lány részéről is ostobaság volt ilyesmivel törődni. Jo elhessegette a gondolatot, egyszerű kék bögrét vett le a kampóról. Míg várta, hogy lefőjön a kávé, a pultra hajolt és kinézett a kis ablakon. Van valami előnye annak, hogy az ember hajnali háromkor ébren van, gondolta. Nem csörög a telefon. Senki nem hívja, nem küld faxot és nem akar semmit tőle. Néhány óráig 7

senkinek, semminek nem kell lennie. Ha remeg a gyomra és fáj a feje, rajta kívül senki sem tudja meg. A konyhaablak alatt az utcák sötétek, kihaltak, késő téli eső veri a járdát. Az egyik utcai lámpa kis fénytócsát sugárzott – magányos fény, gondolta Jo. Senki sem sütkérezett benne. A magány olyan titokzatos, gondolta. Végtelen lehetőségek kötnek, oldódnak benne. Vonzotta, megihlette a látvány, ahogy az ilyen képek szinte mindig, és azon kapta magát, hogy eltávolodik a kávé illatától, felkapja Nikon gépét és mezítláb rohan a dermesztő éjszakába, hogy megörökítse a kihalt utcát. Semmi sem nyugtathatta volna meg jobban. Fényképezőgéppel a kezében, lelki szeme előtt a beállított kép, minden másról megfeledkezett. Hosszú lába, talpa jeges pocsolyákba toccsant, ahogy a különböző látószögeket próbálgatta. Szórakozottan hátracsapta a haját. Nem hullott volna a szemébe, ha levágatta volna. De nem volt rá ideje, így aztán kusza hullámokban omlott előre, és Jo azt kívánta, bárcsak lenne nála hajgumi. Majdnem fél tucat felvételt készített, mire elégedett lett a munkával. Amikor megfordult, tekintetét felfele vonzotta valami. Égve hagyta a villanyt a lakásban, tűnődött. Nem is vette észre, hogy annyi lámpát felkapcsolt a hálószobából a konyhába menet. Csücsörített ajakkal kelt át az úton, és újra fókuszált. A képet kalkulálva felfelé mutató szögben exponált, a sötét épületben világító ablakokról készített képet. Az álmatlan menedéke, ez lesz a kép címe, határozta el. Aztán tompa, rövid nevetés szakadt fel belőle, elég félelmetesen visszhangzott, beleborzongott, és újra leeresztette gépét. Szent isten, lehet, hogy kezd megbolondulni. Normális az a nő, aki hiányos öltözetben, vacogva, hajnali háromkor az utcán saját ablakait fényképezi? Ujjait szemhéjára szorította és mindennél jobban kívánta azt az egyetlen valamit, ami mindig mintha el akarna illanni tőle. Normálisság. Ha normális akarsz lenni, aludnod kell, gondolta. Több mint egy hónapja nem aludt végig egyetlen éjszakát sem. Rendszeresen kell enned. Az utóbbi néhány hétben öt kilót fogyott, és nézte, csak nézte, hogy magas, nyúlánk teste csontos sovánnyá lett. Lelki békére van szükséged. Nem emlékezett, hogy valaha is volt ilyenben része. Barátok? Voltak barátai, de senki sem állt olyan közel hozzá, hogy vigasztalásért felhívhassa az éjszaka közepén. Család. Hát, valami családja is volt. Egy bátyja és egy húga, akiknek élete már nem fonódott össze az ő életével. Apa, aki már majdnem idegen. Anya, akivel húsz éve nem találkozott, akiről húsz éve nem is hallott. Nem az én hibám, bizonygatta magának Jo, ahogy visszafele átment az úton. Annabelle hibája. Minden megváltozott, amikor Annabelle elszökött a nagy házból és elhagyta a családot; mindenki csak döbbenten állt, és egy világ omlott össze bennük. Jo úgy látta, az a baj, hogy a többiek még nem tették túl magukat ezen. Ő igen. Nem maradt a szigeten, hogy minden homokszemet ellenőrizzen, ahogy az apja. Nem annak szentelte az életét, hogy a nagy házat fenntartsa és működtesse, mint bátyja, Brian. És nem menekült bolondos fantáziákba és oda-vissza érzelmi felindulásokba, mint húga, Lexy. Inkább tanult, dolgozott, önálló egzisztenciát teremtett magának. Ha most egy kicsit remeg, meg ilyesmi, az azért van, mert túldolgozta magát, hagyta, hogy a nyomás rátelepedjen. Egy kicsit lestrapált, ennyi. Majd elkezd vitaminokat szedni, és visszanyeri a formáját. Az is lehet, hogy elmegy egy kicsit vakációzni, gondolta Jo, ahogy a zsebében a kulcsokat kereste. Már három, nem, négy éve, hogy megbízatás nélkül, csak úgy, kedvtelésből eluta8

zott valahova. Talán Mexikóba megy, talán Nyugat-Indiába. Valami olyan helyre, ahol lassú a tempó és meleg a nap. Lazítani, kiszellőztetni a fejét. Így túljuthat ezen a kis zökkenőn. Belépett a lakásba. Négyzet alakú kis barna borítékot vett észre az ajtón belül a padlón. Egy pillanatig csak állt, egyik keze az ajtón, a másikkal a fényképezőgépet fogta, és nézte az üzenetet. Ott volt akkor is, amikor kilépett a lakásból? És egyáltalán: hogyan és miért került oda? Az elsőt egy hónapja kapta, a többi postai küldemény közt, de nem postán jött, csak a neve volt ráírva gondosan, nyomtatott betűkkel. Keze megremegett, rávette magát, hogy mozduljon végre, csukja, zárja be az ajtót. Alig kapott levegőt, de lehajolt, felemelte. Óvatosan letette a fényképezőgépet, aztán kinyitotta a borítékot. Amikor tartalmát kirázta, hosszú, mély, nyöszörgő sóhajt hallatott. A fénykép nagyon profi felvétel volt, tökéletesen komponált, kidolgozott. Mint a másik három. Női szem, vastag szemhéj, mandula alakú szem, dús szempilla, finoman ívelt szemöldök. Jo tudta, hogy színesben kék lenne a szem, mélykék, mert az ő szeme volt. Rettenet vibrált a képet néző szemében. Mikor fotózták? Hogyan és miért? Kezét szájához szorította, nézte, csak nézte a képet, tudta, hogy a kép szinte tökéletes tükre annak, ahogy nézi. Félelem futott végig a gerincén, egész testében megborzongott, hirtelen ötlettől indítva a kisebb hálószobába rohant, amit sötétkamrává alakított. Tombolva kutatott az egyik fiókban, megtalálta az oda rejtett borítékokat. Mindegyikben egy fekete-fehér kép, hatszor kilences méretre vágva. Szívverése dobhártyáján lüktetett, miközben egymás mellé illesztette őket. Az elsőn a szem csukva volt, mintha álmában fényképezték volna. A többin egyre tágabbra nyílt, mintha az ébredési folyamatot örökítették volna meg. Alig megemelt szempilla, az írisznek csak kis részlete látszott. A harmadikon a szem nyitva, de nem egy pontra figyel, mintha a zavarodottság köde lenne rajta. Nyugtalanították, igen, felzaklatták, amikor a postájában megtalálta őket. De nem rettent meg tőlük. És most ez a legutóbbi felvétel, egyenesen a szemére fókuszál, tekintete teljesen éber, félelemtől csillog. Jo borzongva hőkölt hátra. Küszködött, hogy megőrizze nyugalmát. Miért csak az egyik szemet fotózták? – tette fel magának a kérdést. Hogyan férkőzhetett ennyire közel hozzá valaki anélkül, hogy észrevette volna? Akárki is fotózta, nem lehetett távolabb, mint a bejárati ajtó. Újabb félelemroham tört rá, a nappaliba rohant, hirtelen bezárta az ajtót. Szíve szinte a bordáit verte, nekiesett az ajtónak. Aztán düh tolult a félelem helyébe. Féreg, gondolta. Az a féreg azt akarja, hogy féljen. Azt akarja, hogy bújjon el a lakásban, az árnyékoktól is összerezzenjen, féljen kilépni a házból, mert ő figyeli. Ő, aki mindig félelem nélkül élt, ezzel egyenesen a kezére játszik, azt teszi, amit az ismeretlen kurafi akar. Idegen városokban járt egyedül, járt rossz környékeken, kihalt utcákon, hegyet mászott, őserdőkön küzdötte át magát. A fényképezőgép volt a pajzsa, soha egy pillanatra sem félt mögötte. És már a fotó miatt remeg a lába. Beismerte, hogy a félelem mélyen befészkelte magát tudatába. Az utóbbi hetekben nőtt, növekedett, fokról fokra egyre élesebb lett. Nyomorultnak, kiszolgáltatottnak, brutálisan magányosnak érezte magát. 9

Jo eltolta magát az ajtótól. Nem tud és nem akar így élni. Nem vesz róla tudomást, félreteszi. Mélyen eltemeti. Ha valaki, ő szakértője a kisebb és nagyobb traumák mélyen eltemetésének, Isten a tanú erre. Ez is csak egy trauma a sok közül. Megissza a kávét, dolgozni kezd.

Reggel nyolcra végigjárta a kört – túljutott a fáradtsági holtponton, ideges energiával dolgozott, kreatív nyugalom vett rajta erőt, aztán visszasüppedt a fáradtság állapotába. Képtelen volt gépiesen, rutinból dolgozni, még a legalapvetőbb sötétkamrai feladatokban is. Minden lépést teljes figyelemmel akart csinálni. Ehhez meg kellett nyugodnia, meg kellett szabadulnia a félelemtől és a dühtől is. Az első csésze kávé fölött meggyőzte magát, hogy rájött, miért kapta ezeket a képeket. Valakinek nagyon tetszenek a munkái, és így próbálja felhívni magára a figyelmet, és az ő befolyásával előtérbe helyezni magát. Ennek van értelme. Időnként tartott előadásokat, szemináriumokat. Ráadásul az utóbbi három évben három nagy kiállítása volt. Nem olyan nehéz elképzelni, nem is rendkívüli, hogy valaki ezeken az eseményeken lefényképezhette. Ez is teljesen logikus. Akárki fényképezte, elég kreatív, ennyi. Kinagyította a szemet, hatszor kilencesre vágta, és amolyan sorozatként juttatta el neki. Bár a fénykép a papírja alapján frissnek tűnt, nem lehetett megmondani, mikor készült a felvétel. A negatív akár egyéves vagy annál is régebbi lehet. Kétéves. Ötéves. Az illető nemrégiben figyelt fel rá, de ezt ő túlreagálta, túlságosan magára vette. Az elmúlt néhány évben sok felvételt kapott tisztelőitől. Ezekhez általában mellékeltek levelet, és a feladó rendszerint előbb az ő munkáit dicsérte, mielőtt tanácsát vagy segítségét kérte a sajátjával kapcsolatban, vagy néhány esetben közös munkában való részvételt ajánl. Ennek a szakmai sikernek viszonylag nem régen örülhetett. Még nem szokta meg az anyagi sikerrel járó nyomást, sem az elvárásokat, amik eléggé terhessé válhattak. És miközben igyekezett nem venni tudomást gyomra remegéséről és a kihűlt kávét kortyolgatta, Jo beismerte, hogy nem a lehető legjobban viszonyult ehhez a sikerhez. Jobban is viszonyulhatna hozzá, kihasználhatná, gondolta, sokkal jobban, ha mindenki békén hagyná, hogy azt tegye, amit a legjobbnak lát. Kész papírképek csöpögtek a sötétkamra szárítóin. Előhívta az utolsó negatívokat, rátette a következő tárgylemezt az üvegre, és kockánként nagyítóval nézegette. Egy pillanatig elemi pánik és kétségbeesés vett rajta erőt. Minden kocka életlen, fókuszálatlan volt. A fenébe! Hogyan fordulhatott ilyesmi elő? Az egész tekercs ilyen? Tartást váltott, pislogott, és a domborodó dűnék meg a zabfű jó képpé fókuszálódott. Morgás és nevetés közti hangot hallatva hátradőlt, meggémberedett vállát tornáztatta. – Nem a kép fókuszálatlan, te idióta – mormolta –, hanem te. Félretette a nagyítólencsét, becsukta a szemét, pihentette. Nem volt ereje felállni és újabb adag kávét főzni. Tudta, hogy ennie kéne, hogy valami szilárd ételt kéne juttatni a szervezetébe. És azt is tudta, hogy aludnia kéne. Elnyúlni az ágyon, kizárni minden ingert, megfeledkezni mindenről, és annyi. De félt megtenni. Álmában még annyira sem ura gondolatainak, mint ébren.

10

Kezdett arra gondolni, jobb lenne, ha orvoshoz menne, ha felíratna magának valamit az idegeire, mielőtt helyrehozhatatlanul tönkremenne. De erre a pszichiáterek jutottak eszébe. Kétség nem fér hozzá, hogy az agyába lesnének, olyasmit kaparnának elő, amit határozottan el akart felejteni. Megbirkózik a dologgal. Jól megvolt magával, ezt is megoldja. Vagy, mint Brian mondta, nagy tehetsége van ahhoz, hogy mindenkit odébb löködjön maga körül és mindent egyedül oldjon meg. Mi más választása volt? Volt valamelyiküknek más választása, amikor ott maradtak egyedül azon az isten háta mögötti földdarabon? Maga is meghökkent, milyen erővel tört fel benne a düh. Beleremegett. Öklét összeszorította ölében, és nyelvébe kellett harapnia, hogy ki ne fröccsenjenek belőle a keresetlen szavak, amelyeket bátyjának szánt. Fáradt vagy, mondta magának. Fáradt, ennyi, nem nagy ügy. Félre kell tenni a munkát, bevenni egy recept nélkül kapható altatót, amit beszerzett már, de még nem próbálta ki, telefont kikapcsolni és aludni egy kicsit. Attól erőre kap. Amikor kéz érintette a vállát, felsikított, kávésbögréje a levegőbe repült. – Jesszus, Jo! – rezzent meg Bobby Banes; kiesett a kezéből a posta. – Mit csinálsz? Mi a fenét csinálsz? – Leugrott a székről, amely nagy csattanással zuhant a földre. Nézte, hogy Bobby bámul rá. – Én… azt mondtad, nyolckor akarsz kezdeni. Csak pár percet késtem. Jo kapkodta a levegőt, megkapaszkodott a pult szélében, nehogy elessen. – Nyolckor? Tanársegédje óvatosan bólintott. Feszengett, megtartotta a három lépés távolságot. Még mindig vadnak, támadásra késznek látta a fotográfus tanárnőt. Második szemesztere dolgozott vele, és azt hitte, már megtanulta kitalálni az utasításait, ismerni a hangulatait és elkerülni a haragját. De fogalma sem volt, hogyan viszonyuljon a szemében látott izzó félelemhez. – Mi a fenéért nem kopogtál? – csattant fel. – Kopogtam. Nem válaszoltál, de gondoltam, hogy idebent vagy, ezért azzal a kulccsal jöttem be, amit a múltkor adtál. – Add vissza! Most! – Persze. Tessék. Oké, Jo. – Szemét egy pillanatra sem véve le róla, divatosan koptatott farmernadrágja zsebébe nyúlt. – Nem akartalak megijeszteni. Jo egy kicsit összeszedte magát, elvette a felé nyújtott kulcsot. Rájött, hogy legalább annyira zavart, mint amennyire fél. Időt akart nyerni, legalább egy pillanatnyit. Lehajolt, felállította a széket. – Sajnálom, Bobby. Tényleg megijesztettél. Nem hallottam, hogy kopogtál. – Semmi baj. Akarod, hogy főzzek még egy kávét? Jo a fejét ingatta, és érezte, hogy megremeg a térde. Leült a székre, sikerült asszisztensére mosolyognia. Jó diák, gondolta, a munkájában egy kicsit fellengzős, de hát még csak huszonegy éves. Úgy látta, a fiú a művészdiák-imázsra hajt; vállig érő sötétszőke haját lófarokban fogta össze, csak egyik fülében viselt fülbevalót, egyszerű aranykarikát, ami még jobban kihangsúlyozta hosszú, keskeny arcát. Fogai tökéletesek. Az ő szülei a fogszabályzóban hittek, gondolta, és nyelvét végighúzta kissé mély harapású fogsorán. 11

Jó szeme van, gondolta Jo. És nagy munkabírású. Hiszen azért van itt. Mivel a fiú nagy barna szemével még mindig őt nézte aggodalmasan, meggyőzőbb mosolyt igyekezett magára erőltetni. – Elég zavaros éjszakám volt. – Igen, ez látszik. – Bobby is megpróbált mosolyogni, amikor látta, hogy Jo a szemöldökét ráncolja. – A művészet lényege, hogy meglátjuk, mi a dolgok lényege, ugye? És te eléggé nyúzottnak látszol. Nem tudtál aludni, ugye? Jo nem volt sem beképzelt, sem hiú. Ami tény, az tény. Vállat vont, fáradt szemét dörzsölte. – Nem sokat. – Ki kéne próbálnod a melatonint. Anyám esküszik rá. – Lehajolt, hogy összeszedje a törött csésze darabjait. – És talán kevesebb kávét ihatnál. Felnézett, de látta, hogy Jo nem figyel. Megint máshol jár, gondolta Bobby. Újabban gyakran teszi ezt. Már lemondott arról, hogy mentor tanárát egészségesebb életstílusra akarja rávenni. De elhatározta, hogy tesz még egy kísérletet. – Már megint csak kávén és cigarettán élsz. – Igen – ültő helyében félálomba merült. – Ez teljesen tönkretesz. És enned is kéne. Erősíteni. Az utóbbi pár hétben legalább öt kilót fogytál. A te magasságodhoz nagyobb testsúly kéne. Vékony csontú vagy, ha így folytatod, biztosan csontritkulásod lesz. Rendesen fel kell építened a csontozatodat, izomzatodat. – Bizony. – És orvoshoz kéne menned. Ha engem kérdezel, szerintem anémiás vagy. Semmi színed. És akkora táskák vannak a szemed alatt, hogy a felszerelésed felét belepakolhatnád. – Kedves tőled, hogy észreveszed. Bobby felszedte a nagyobb bögredarabokat, a szemétkosárba szórta. Persze, hogy észrevette. Jo arca magára vonta a figyelmet. Sosem látta, hogy sminket használt volna, és hátrakötve viselte a haját, de akinek van szeme, láthatja, hogy haja szabadon milyen keret lehet szép csontozatú ovális arcához, egzotikus szeméhez, érzéki ajkához. Bobby azon kapta magát, hogy elpirult. Jo kinevetné, ha tudná, hogy egy kicsit beleszeretett, amikor tanárául választotta. Ezt Bobby legalább annyira a szakmai csodálatnak, mint a testi vonzalomnak tulajdonította. A testi vonzalom részen sikerült túltennie magát. Majdnem. De kétsége sem volt afelől, hogy ha Jo a legkisebb erőfeszítést tenné, hogy színt adjon liliomfehér bőrének, ajkának (a felső teltebb, mint az alsó), és kifestené hosszú pillájú szemét, képtelen lenne elfojtani magában a félretett vágyódást. – Csinálnék neked reggelit – szólalt meg nagy sokára. – Feltéve, ha cukorkán és penészes kenyéren kívül van itthon más is. Jo nagy levegőt vett. – Nem, köszönöm, egyelőre nem kérek semmit. Talán megállunk valahol és veszünk valami ennivalót. Már így is késésben vagyok. Jo lecsúszott a székről és a postáért nyúlt. – Tudod, nem ártana néhány nap szabadság, hogy egy kicsit magadra koncentrálj. Anyám ilyenkor mindig lemegy Miamiba, a kedvenc gyógyfürdőjébe – mondta Bobby. A fiú szavai már csak távoli zsongásként jutottak el Jo tudatába. Kiemelte a barna borítékot, rajta a neve, nyomtatott nagybetűkkel. Izzadtság vékony páráját kellett letörölnie hom12

lokáról. Gyomra remegése halvány félelemből rettegéssé erősödött. A boríték vastagabb, súlyosabb volt, mint a többi. Dobd el! – sikoltotta a tudata. – Ne nyisd ki! Ne nézz bele! De ujjaival már a hosszú papírfülön matatott. Önkéntelenül nyöszörgő, halk hangot hallatott, amikor feltépte a kis fémkapcsot. Ezúttal fényképlavina hullt a padlóra. Egyet felkapott közülük. Jó minőségű, hatszor kilences, fekete-fehér kép volt. Nem csak a szeme, hanem egészalakos kép. Felismerte a hátteret; park, a házhoz közel, ahol gyakran sétál. Egy másik képet Charlotte belvárosában exponáltak, ezen a sarkon áll, hátán a kameratáska. – Hé, ez egészen jó felvétel rólad! Ahogy Bobby lehajolt, hogy felvegyen egyet a képek közül, Jo megragadta a karját, és rámordult: – Ne! Vissza! Ne érintsd meg! – Jo, én… – A fenébe is, ne közelíts! Jo zihálva ereszkedett négykézlábra és tombolva matatott a képek között. Nézte, csak nézte, egyiket a másik után. Hétköznapi helyzetben, napi tevékenységei közben fényképezték. Ahogy kijön a piacról, egy zacskónyi áruval, ahogy beszáll a kocsijába, vagy éppen kiszáll. Mindenütt ott van, figyel engem. Bárhová megyek, akármit csinálok. Rám vadászik, gondolta Jo, és foga hangosan vacogott. Rám vadászik, és semmit sem tehetek ellene. Semmit, hacsak… Aztán mintha bekattant volna valami benne. Kezében megremegett a fénykép, mintha enyhe szellő támadt volna a szobában. Képtelen volt sikítani. Mintha elfogyott volna a levegő. Egyszerűen nem érezte többé a testét. A fénykép kiváló munka volt, a világítás, az árnyékok beállítása, a textúra mesteri. Meztelen volt, bőre hátborzongatón ragyogó. Teste pihenő pozícióba igazgatva, finom vonalú feje lehajtva, álla lágy szögben. Egyik karja a dereka előtt, a másik a feje fölött, mintha álmodna. De a szeme nyitva. Babaszem. Halott szem. Egy pillanatra visszazuhant a rémálomba, csak bámulta magát, képtelen volt kikeveredni a sötétből. De legnagyobb rémületében is meglátta a különbségeket. Annak a nőnek a képen dús haja volt, arca körül legyező alakban szétterülő. És az arc lágyabb, a test érettebb/ – Anya? – suttogta, és két kézzel megragadta a képet. – Anya? – Ki az, Jo? – Bobby megrendülve hallotta saját hangját, önkéntelen, emelkedőereszkedő hangú szavait, és Jo üveges tekintetébe nézett. – Ki a fene az? – Hol vannak a ruhái? – Jo oldalra hajtotta a fejét és ringatózott. Fejében hangok, tóduló, mennydörgő hangok. – Hol van? – Ne gyötörd magad! – mondta Bobby, és közelebb lépett, hogy elvegye tőle a képet. Jo hirtelen felkapta a fejét. – Ne közelíts! – Arcába visszatért a szín, az élet élénk vörössége. Szemében a normálistól eltérő lelkiállapotra utaló villanások vibráltak. – Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzá! Bobby rémülten, zavartan, két tenyerét feltartva egyenesedett fel újra. – Jól van, jól van, Jo. – Nem akarom, hogy hozzányúlj. 13

Hangja hideg volt, nagyon hideg. Megint lenézett a képre. Annabelle volt. Fiatal, félelmetesen szép és hideg, mint a halál. – Nem kellett volna elhagynia minket. Nem kellett volna elmennie. Miért ment el? – Talán, mert nem volt más választása – mondta Bobby csendesen. – Nem. Hozzánk tartozott. Szükségünk volt rá, de ő nem akart minket. Olyan szép! – könnyek csorogtak le Jo arcán, a kép remegett a kezében. – Olyan szép! Mint egy tündér hercegnő. Gyakran gondoltam azt, hogy hercegnő. Elhagyott minket. Elhagyott minket, és elment. Meghalt. Jo szeme előtt megremegett a világ, bőre felforrósodott. Melléhez szorította a fényképet, előrehajolt, összekuporodott, és sírt, csak sírt. – Jól van, Jo – nyúlt felé gyengéden Bobby. – Jól van. Most gyere velem. Segítséget kérünk. – Olyan fáradt vagyok! – nyöszörgött Jo, és hagyta, hogy a férfi felemelje, mint egy gyereket. – Haza akarok menni. – Rendben. Csak most csukd be a szemedet. A fénykép hangtalanul lebegett lefelé, hátlappal felfelé ért földet. Jo meglátta az írást. Nagybetűs cím. EGY ANGYAL HALÁLA Mielőtt bezárult körülötte a sötétség, utolsó gondolata az otthon, Sanctuary volt.

14

2 A kora hajnal fényénél a levegő ködös volt, homályos, mint egy eltűnő álom. Harmaton csillogó fénysugarak hatoltak át a tölgyfák lombsátorán. A mohafoltokon fészkelő poszáták és sármányok ébredeztek, reggeli dalukat énekelték. Jókora hím repült át hang nélkül a fák között. Ez a kedvenc napszaka. Hajnalban még nem tudta, mit hoz a nap, mennyi időt és energiát követelnek tőle a feladatok. Ilyenkor egyedül lehetett, csak saját gondolataival törődhetett. Egyszerűen csak élt. Létezett. Brian Hathaway sosem lakott máshol, mint a Desire-szigeten. Nem is akart máshol élni. Járt a szárazföldön, látott nagyvárosokat. Egyszer hirtelen ötlettől vezérelve Mexikóban nyaralt, csak hogy elmondhassa, járt külföldön is. De Desire minden erényével és hátrányával az övé volt. Ott született harminc éve, egy szeles, szeptemberi éjszakán. Abban a nagy, baldachinos tölgyfaágyban, amiben alszik. Születésénél apja és egy öreg néger asszony segédkezett, aki kukoricaszár pipát szívott és akinek szülei még a család tulajdonában álló házi rabszolgák voltak. Az öregasszony Miss Effie volt, és a kis Briannek többször elmesélte születése történetét. Mennyire fújt, tombolt a szél, mekkora hullámokat hajtott a tengeren, és odabent, a nagy házban, abban a nagy ágyban anyja hanyatt feküdt, mint valami félelmet nem ismerő harcos, és nevetve tolta ki őt méhéből apja karjába. Jó történet volt. Brian el tudta képzelni nevető anyját, várakozó apját, ahogy felkészül, hogy elkapja őt. Anyja már régen nincs velük, Miss Effie régóta halott. Sok-sok idő eltelt azóta, hogy apja a karjába várta. Brian foszló ködben sétált, törzsükön élénk rózsaszín, vörös zuzmófoltos hatalmas fák közt, a hideg félhomályban, páfrányosban és pálmabozótban. Magas, szikár férfi volt, testalkatában apjához nagyon hasonló. Haja sötét, kusza, bőre napbarnított, szeme hideg porcelánkék. Arca hosszúkás; a nők szomorkásnak és vonzónak találták. Ajka erős, inkább szomorkás, mint mosolygós. Volt benne valami más is, amit vonzónak találtak benne a nők: a kihívás, hogy felfelé íveljen az ajka. A fény enyhe változása jelezte, ideje visszaindulni a nagy házba. Reggelit kell készítenie a vendégeknek. Brian a konyhában is olyan jól érezte magát, mint az erdőben. Apja ezt furcsállta benne. És Brian tudta – ez a tudás mulattatta is némiképp –, hogy Sam Hathaway azon tűnődik, vajon

15

a fia nem homoszexuális-e. Hiszen ha egy férfi szeret főzni, sőt ebből él, akkor valami biztosan nincs rendben vele. Ha olyan lelki anyagból lettek volna gyúrva, hogy nyíltan megbeszélhették volna egymással a dolgokat, Brian elmondta volna, hogy élvezi, ha tökéletes habcsókot tud alkotni, de attól még a nőket szereti. Egyszerűen nem az ő műfaja a bizalmaskodás, legfőbb életcélja nem a szex. A másoktól való távolságtartás végső soron az egész Hathaway családra jellemző. Brian halk léptekkel haladt az erdőben, mint a közelben az őz. A hosszabb utat választotta, kerülőt tett a Félhold-patak mentén, ahol a köd fehér füstként szállt fel a vízfelületről, és három őzsuta ivott önfeledten a ragyogó, mély csendességben. Még van idő, gondolta Brian. Desire szigetén mindig van idő. Kidőlt fatörzsre ült, nézte a reggeli, tündöklő hamvasságot. A sziget a legszélesebb részén csak két mérföld volt, kerülete tizenhárom mérföld. Brian a sziget minden szegletét ismerte; a tengerpart napsütötte homokját, a hűvös, árnyas mocsarakat, a türelmes, réges-régtől itt lakó aligátorokat. Szerette a dűnék völgyeit, a csodálatos, nedves, hullámzó füvű tisztásokat, a környező fiatal fenyőket és fenséges tölgyeket. De mindennél jobban az erdőt szerette, a sötét részeket, a titokzatosságát. Ismerte lakhelye történetét, tudta, hogy egykor indigót és gyapotot termesztettek ott, rabszolgamunkával. Ősei megragadták a szerencsét. Gazdagok jöttek, hogy ebben az elszigetelt kis paradicsomban töltsék az időt, szarvasra és vaddisznóra vadásszanak, kagylót gyűjtsenek, a folyóban és az öbölben horgásszanak. Élénk táncot lejtettek a bálteremben a gyertyák fényét szóró kristálycsillárok alatt, gondtalanul kártyáztak a kártyaszobában, jóféle déli whiskeyt kortyolgatva, kubai szivart pöfékelve. Forró nyári estéken a verandán lustálkodtak, rabszolgák hordták nekik a hideg limonádét. Sanctuary a kiváltságosok enklávéja volt, egy eltűnésre ítélt életforma testamentuma. Vagyonok forogtak és fordultak meg az acél- és hajózási mágnás kezén, aki a nagy házat magánbirtokává tette. Bár már nem jövedelmezett olyan jól, Sanctuary még mindig áll. És a sziget az egykori gyapotkirályok és acélmágnások leszármazottainak tulajdona. Megvannak a dűnék mögött, a fák árnyékában, Pelican Sound széles mocsarára néző, elszórtan épült kis házak is, ezek is generációról generációra öröklődtek, és biztosították, hogy csak néhány család vallhassa a nagy házat otthonának. És ez így is marad. Apja egyszerre, és ugyanolyan hevességgel harcolt az ingatlanfejlesztők és a környezetvédők ellen. A Desire-szigeten nem lesznek üdülőparkok, és semmilyen jó szándékú kormány nem győzheti meg Sam Hathawayt, hogy a sziget természetvédelmi park legyen. Brian úgy gondolta, hogy apja a szigetet hűtlen felesége emlékművének tekinti. Áldás és átok. Most vendégek jönnek, a hely isten háta mögötti jellege ellenére, vagy éppen azért. Hogy megtarthassák a házat, a szigetet, a vagyont, a Hathaway család otthona egy részét szállodává alakíttatta. Brian jól tudta, hogy Sam ezt utálja, hogy félti a sziget minden talpalatnyi területét az idegenektől. Nem emlékezett, hogy szülei más miatt veszekedtek volna. Annabelle azt akarta, 16

hogy nyissák meg a szigetet, fogadjanak több turistát, legyen nagy társaság, olyan, amilyent ősei élveztek egykor. Sam azt mondta, maradjon úgy, ahogy van, ne változzon semmi, úgy vigyázott, hogy ne jöjjön a tervezettnél több ember, ahogy a fösvény számolja az aprót. Brian szerint végső soron ez volt az, ami miatt anyja elhagyta a szigetet: társaságra, arcokra, hangokra vágyott. De bármennyire is igyekezett az apja, már nem tudta megakadályozni a változásokat, ahogy a sziget sem tudta visszatartani a tengert. Renoválás kell, átalakítás, gondolta Brian, ahogy a szarvasok egyszerre megfordultak és a fák közé szökelltek. Nem nagyon érdekelte az átalakítás, szíve szerint nem tett volna semmit, de a szállodai rész miatt szükséges volt. És ami azt illeti, végül élvezte a műveletet, a tervezést, a megvalósítást, a rutint. Kedvelte a vendégeket, az idegenek hangját, szerette megfigyelni különböző szokásaikat, hallgatni a történeteiket. Nem volt ellenére, hogy emberek lépnek be az életébe, feltéve, ha nincs szándékukban hosszan időzni. Akárhogy is, nem hitte, hogy bárki is hosszabban akarna ott maradni. Annabelle sem akart. Brian felállt, kissé ingerült volt, hogy a húsz éve keletkezett seb váratlanul újra felszakadt. Nem vett róla tudomást; megfordult, elindult a kanyargós ösvényen felfelé, a nagy házhoz. Amikor kilépett a fák közül, vakító fénybe ért. A szökőkút vizén csillogott, minden cseppet szivárványossá változtatott. A kert túlsó végébe pillantott. A tulipánok harsányan virultak. A pázsitszegfű egy kicsit kókadtnak tűnt, és a… Mi a csoda is ez a lila valami? – tette fel a kérdést magának. Legjobb esetben is csak közepes tehetségű kertésznek lehetett nevezni, folyton küszködött, hogy megállja a helyét. A fizetővendégek elvárták, hogy a szálloda kertje gondozott és szép legyen; legalább olyan erős elvárás volt ez, mint hogy az antik bútorok ragyogók, az ezüst evőeszköz makulátlan, az étel kitűnő legyen. A nagy házat kifogástalan állapotban kellett tartani, hogy a vendégek jöjjenek, csak jöjjenek, és ez végtelen sok óra munkát jelentett. Fizetővendégek nélkül egyáltalán nem tudták volna fenntartani. Szóval, gondolta Brian a virágok fölé hajolva, ez végtelen kör, a kígyó saját farkába harap. Kulcs nélküli bilincs. – Ageratum. Brian felemelte a fejét. Hunyorognia kellett a napfényben, hogy meglássa a nőt. De a hangot felismerte. Bosszantotta, hogy mögé tudott kerülni és nem vette észre. Dr. Kirby Fitzsimmonst mindig kissé irritálónak találta. – Ageratum. Kék bojtocska – ismételte a nő, és mosolygott. Tudta, hogy irritálja a férfit, és ezt egyértelmű haladásnak vette. Majdnem egy évbe telt, hogy legalább ennyi reakciót kapjon. – A növény, amit éppen nézeget. A kertjeikben elkelne egy kis munka, Brian. – Gondoskodom róla – felelte, és újra elővette leghatásosabb fegyverét, a hallgatást. Sosem érezte magát fesztelenül Kirby közelében. Nem azért, mert a nő szemében kéjvágy csillogott, bár elég vonzó volt, már ha az embernek a finom vonású szőke az esete. Brian rájött, hogy a nő viselkedése taszítja; a finom modornak mondhatni szöges ellentéte volt. Ez a nő ügyes, értelmes, és mintha mindenhez értene egy kicsit. Hangjában volt valami New England előkelő társaságának akcentusából. Amikor Brian éppen kevésbé emberszerető hangulatában volt, átkozott jenkinek találta. A nőnek határozot-

17

tan jenki jellegű arccsontozata volt. Szeme tengerzöld, orrhegye kissé felfelé ívelő. Ajka telt; nem túl széles, nem túl kicsi. Újabb irritáló tökéletesség. Brian folyton azt a hírt várta, hogy a nő visszament a szárazföldre, bezárta a kis házat, amit a nagyanyjától örökölt, és felhagyott azzal a tervével, hogy klinikát nyit a szigeten. De egyik hónap telt a másik után, és a nő még mindig ott volt, és lassan beleélte magát a hely szövetébe. És Brian nagyon idegesítőnek találta. A nő folyton mosolygott rá, azzal az enyhén gúnyos, incselkedő nézésével, és hátrasimította lágy, vállig érő búzaszín hajának elszabadult tincsét. – Szép reggelünk van, ugye? – Korán van – felelte Brian, és zsebre tette a kezét. Ha ez a nő a közelében volt, nem tudta, mit kezdjen a kezével. – Úgy tűnik, magának nincs túl korán – mondta a nő, oldalra hajtva fejét. Szent ég, milyen szép ez a férfi! Hónapok óta remélte, hogy a nézésnél tovább is juthat, de Brian Hathaway a sziget azon őslakói közé tartozott, akikhez csak elég nehezen tudott közel férkőzni. – Gondolom, még nincs kész a reggeli. – Csak nyolckor szolgáljuk fel. – Brian tudta, hogy ezt a nő is pontosan tudja. Elég gyakran járt át. – Azt hiszem, tudok várni. Mi lesz a ma reggeli specialitás? – Még nem döntöttem el. Mivel a nőt semmiképpen sem tudta lerázni, rezignáltan tűrte, ahogy mellé lépett. – Ha engem kérdez, én a fahéjas palacsintájára szavazok. Egy tucatot meg tudnék enni – mondta, és ujjait a feje fölött összefonva nyújtózkodott. Brian nagyon igyekezett nem észrevenni, hogyan feszül meg a pamuting a nő kicsi, kemény, kerek mellén. – Megvárhatja a reggelit a társalgóban vagy az ebédlőben. – Inkább a konyhában ülnék. Szeretem nézni, ahogy főz. Briannek ideje sem volt kitalálnia valami kifogást, a nő máris fellépett a hátsó verandára, be a konyhaajtón. A konyha, mint mindig, makulátlan volt. Kirby nagyra becsülte, hogy egy férfi ilyen tisztaságot tud tartani, ahogy a jó izomtónust és a kiművelt elmét is szerette. Brianben mind a három tulajdonság megvolt, ezért érdekelte annyira, milyen szerető lenne. Úgy gondolta, előbb-utóbb úgyis kideríti. Kirby mindig elérte a célját. Csak annyit kell tenni, hogy apránként lehámozza róla a páncélt. A páncél nem az érdektelenség volt. Látta, hogyan nézte őt a férfi, amikor saját érzései ellen éppen nem védekezett. Puszta makacsság volt. Kirbynek ez is tetszett. És kettőjük ellentéte is nagyon érdekes volt. Amikor a reggelizőpulthoz ült, tudta, hogy a férfi nem fog sokat beszélni, hacsak nem ösztönzi valamivel. Távolságot tartott mindenkitől. És tudta, hogy megkínálja egy csésze finom kávéval, amilyent csak ő tud főzni, és emlékszik, hogy a hosszú tejeskávét szereti. Vérében volt a vendéglátás minden apró figyelmessége. Kirby csendben maradt, hadd élvezze egy kicsit a szótlanságot a férfi, közben az elé tett csészét két keze közé fogva a gőzölgő kávét kortyolta. Nem ingerkedni akart, amikor azt mondta, szereti nézni, ahogy főz. 18

A konyha hagyományosan női birodalom, de ez a konyha férfias volt. Mint aki benne dolgozik, gondolta Kirby; nagy kéz, kusza haj, markáns arc. Tudta – mert kevés dolog volt, amit a sziget lakói egymásról nem tudtak –, hogy Brian nyolc évvel korábban felújíttatta a konyhát. Saját tervei alapján, ő választotta a színeket, anyagokat. Férfias munkaterületté alakíttatta, hosszú gránitpultokkal, csillogó, rozsdamentes acéllal. Három ablak volt, keretük ívelt, faragott fa. Az ablakok alatt füstszürke asztal, családi étkezésekre, bár amennyire tudta, a Hathaway család ritkán ült össze enni. A padló krémszínű csempeburkolatú, a falak fehérek, dísztelenek. Brian nem szerette a díszítéseket. Mégis volt benne otthonosság; a falon, kampókon rézserpenyők, paprika- és fokhagymafüzérek lógtak, a polcokon régi konyhai eszközök. Kirby úgy képzelte, Brian ezeket is gyakorlati, nem pedig díszítő célból válogatta, de így is melegséget vittek a helyiségbe. Meghagyta a régi tégla tűzhelyet; arra az időre emlékeztetett, amikor a konyha volt a ház legfontosabb helyisége, találkozóhely, hosszas időzésre, beszélgetésre. Kirby szerette ezt a konyhát télen, amikor a férfi begyújtott a tűzhelybe és az égő fa illata kellemesen keveredett a fortyogó fűszeres tokány, a tartalmas leves illatával. Kirby úgy találta, hogy a hatalmas szállodai konyha úgy néz ki, mint aminek üzemeltetéséhez külön diploma kell. Neki a főzés azt jelentette, hogy kivesz egy csomagot a fagyasztóból és beteszi a mikrohullámú sütőbe. – Szeretem ezt a helyiséget – mondta. A férfi éppen kevert valamit egy nagy kék tálban, és érthetetlen mordulással válaszolt. A nő előrehajolt, enyhén megérintette a férfi karját. – Palacsinta lesz? A férfi kissé feszengett. A nő illata zavarta. – Ezt akarta, nem? – Igen – azzal felemelte csészéjét, és pereme felett rámosolygott. – Jó dolog megkapni, amire vágyunk. Nem gondolja? Átkozott átható tekintete van, gondolta a férfi. Gyerekkorában hitt a hableányokban. Mindegyiknek olyan szeme volt, mint Kirbynek. – Elég könnyű teljesíteni, ha csak palacsintát akar. Hátralépett, megkerülte a nőt, és az egyik szekrényből elektromos palacsintasütőt vett elő. Bedugta, és amikor megfordult, összeütközött a nővel. Ösztönösen megfogta a karját, hogy el ne essen. És nem engedte el. – Útban van. A nő előrehajolt, csak egy kicsit, élvezte gyomra enyhe remegését. – Azt hittem, segíthetek. – Miben? A nő mosolygott, a férfi ajkára pillantott, aztán megint a szemébe nézett. – Bármiben – mondta; arra gondolt, amire addig, és szabad kezével a férfi mellkasát érintette. – Szüksége van valamire? A férfi vére megpezsdült. Ujjai akaratlanul szorosabbra fonódtak a nő karján. Gondolt arra, ó, hogyne gondolt volna! Milyen lenne a pulthoz nyomni és elvenni azt, amit egyfolytában kínálgatott? – Útban vagy, Kirby – váltott bizalmasabb hangra. 19

Ez határozott haladás, gondolta a nő. Érezte, hogy keze alatt a férfi szíve hevesebben ver. – Egész évben az utadban voltam, Brian. Mikor akarsz lépni? Látta, hogy Brian szeme villan, aztán összeszűkül. Légzése várakozón kihagyott. Végül határozott, és a férfi felé hajolt. Brian elengedte a karját és hátralépett. A mozdulat olyan váratlan és gyors volt, hogy Kirby majdnem elvesztette az egyensúlyát. – Idd meg a kávédat – mondta. – Dolgom van itt. Megvolt az elégedettség, hogy ezúttal ő tapintott érzékeny pontra. A gúnyos mosoly eltűnt. Ez jó. A finom szemöldök ráncba szaladt, a tekintet elkomorult, sötétté, izzóvá változott. – A fenébe is, Brian! Mi a baj? Mintha nem is hallotta volna, tésztát öntött a forró sütőlapra. – Nekem az égvilágon semmi bajom nincsen. Ferdén nézett a nőre, ahogy lecsukta a sütő tetejét. Kirby elpirult, ajka keskeny vonallá rándult. Talált, gondolta. Jó. – Mit akarsz, mit csináljak? – lecsapta kávéscsészéjét a pultra, a forró folyadék a makulátlan felületre loccsant. – Masírozzak be ide meztelenül? Brian ajka megrándult. – Hm. Páratlan ötlet. A látványért árat emelhetek. – Oldalra hajtotta a fejét, nézte a nőt. – Persze csak akkor, ha jól nézel ki meztelenül. – Jól nézek ki meztelenül. És számtalan alkalmat adtam, hogy erre magad is rájöjj. – Tudod, én szeretem magamnak megteremteni a lehetőségeket. – Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. – Kérsz tojást? Kirby összeszorította az öklét, felidézte az arra tett esküt, hogy gyógyítson, ne pedig ártson, aztán sarkon fordult. – Mindjárt megmondom, mit csinálj a palacsintáddal – mormolta, és kivonult a hátsó ajtón. Brian megvárta, míg az ajtó becsapódik, csak akkor vigyorodott el. Úgy ítélte meg, sikerült felülkerekednie ezen a kis akarnokon, és elhatározta, hogy inkább a palacsintával foglalkozik. Éppen tányérra csúsztatta, amikor nagy hirtelenséggel kinyílt az ajtó. Lexy egy pillanatra megállt; ő is és Brian is tudta, hogy ez inkább szokás, nem azért teszi, hogy felkeltse bátyja figyelmét. Haja göndör fürtök kazla, lazán omlott vállára éppen kedvenc árnyalatában, a reneszánsz vörösben. Szerette Tiziano hatását, és jobbnak találta, mint a néhány évvel korábbi szexbomba szőke színt. Azt olyan macerás volt rendben tartani. A szín csak néhány árnyalattal volt világosabb és fényesebb természetes hajszínénél, és jól illett bőre tejfehér, rózsaszínes alapszínű árnyalatához. Apja színjátszó mogyoróbarna szemét örökölte. Ezen a reggelen sötét volt írisze, a felhős tenger színe, pillája már gondosan kifestve, alsó-felső szemhéja szemceruzával kontúrozva. – Palacsinta! – mondta. Hangja macskadorombolás-szerű; gondosan, szinte vallási buzgósággal gyakorolta, míg elsajátította. – Hmmmm. Brian nem hatódott meg. Levágott egy darabot a tésztából, és bekapta. – Az enyém.

20

Lexy hátradobta cigányos hajzuhatagát, odalépdelt a reggelizőpulthoz és bájosan csücsörítette az ajkát. A szempilláját rezegtette és mosolygott, amikor Brian eléje tolta a tányért. – Köszönöm, drágám. – Megsimogatta bátyja arcát egyik felől, másik felől csókot adott neki. Lexy nagyon nem Hathaway-tulajdonsága volt, hogy gyakran érintett, csókolt, ölelt meg másokat. Brian emlékezett, hogy miután anyjuk elment, Lexy olyan volt, mint egy kiskutya, mindig valaki ölébe ugrott, ölelésre vágyott. A fenébe is, gondolta, hiszen csak négyéves volt! Megsimogatta húga haját, és kezébe nyomta a juharszirupos flakont. – Ébren van már valaki? – Mmmmm. A kék szobában a házaspár ébredezik. Kate néni zuhanyozik. – Úgy tudtam, ma reggel te vagy a reggeliztető műszakban. – Igen, én vagyok – felelte teli szájjal. Brian összevonta a szemöldökét, végignézett a lány rövid, vékony, vad mintájú ruháján. – Ez az új pincéregyenruhád? Lexy keresztbe tette hosszú lábát, és bekapott még egy falat palacsintát. – Tetszik? – Annyi borravalót kapsz, hogy nyugdíjba mehetsz. – Aham. – Félmosolyra húzta száját, tovább falatozta a palacsintát. – Egész életemben arról ábrándoztam, hogy idegeneknek ételt szolgáljak fel és mosogassam a piszkos tányérjaikat és félretehessem az aprót, amit borravalóként kapok tőlük, hogy anyagi biztonságban vonulhassak nyugdíjba. – Mindenkinek vannak vágyálmai – mondta Brian, és elé tett egy bögre cukros-tejszínes kávét. Megértette húga keserűségét és csalódottságát, akkor is, ha nem értett vele egyet. Szerette. – Akarod hallani, mi az én vágyálmom? – A Betty Crocker szakácsversennyel kapcsolatos? – Na! Pedig az valóra válhat. – Azt akartam, hogy belőlem legyen valaki, Bri. – Valaki vagy. Alexa Hathaway, a sziget hercegnője. Feszengett, jobbra-balra nézett, mielőtt felvette a kávésbögrét. – Egy évig sem bírtam New Yorkban. Egy kibaszott évig sem. – Ki akar addig ott maradni? – A gondolattól is borsózott a háta. Zsúfolt utcák, telített szagok, szennyezett levegő. – Kicsit nehéz színésznőnek lenni itt a szigeten. – Kishúgom, ha engem kérdezel, nagyon jól csinálod. És ha duzzogni akarsz, inkább vidd fel a szobádba a palacsintát. Elrontod a hangulatomat. – Könnyű neked – jegyezte meg Lexy, és eltolta magától a tésztát. Brian elkapta a tányért, mielőtt lecsúszott volna a pultról. – Te azt kaptad, amit akartál. Itt élsz a semmi közepén nap nap után, évről évre. Ugyanazt csinálod újra és újra. Apa gyakorlatilag átadta neked a házat, hogy ne kelljen mással foglalkoznia, mint a szigetet járni és őrizni, nehogy valaki egy homokszemet is elmozdítson. Felállt a székről, kitárta karját. – És Jo is elérte, amit akart. Marhára nagymenő fotográfus. Utazgat szerte a világban, és fényképezget. De mim van nekem? Mondd meg, hogy mi jutott nekem? Szánalmas szakmai eredmények, pár reklám, néhány szöveg nélküli szerep, és főszerep egy háromfelvonásosban 21

Pittsburghben, amit a bemutató napján le is vettek műsorról. És itt ragadtam megint, pincérkedem, ágyazok. És utálom. Brian várt egy pillanatig, aztán tapsolt. – Kiváló monológ, Lex. Pontosan tudod, milyen szavak ütősek. Bár az előadásmódon még csiszolni kell. A gesztusok kissé túljátszottak. Lex ajka megremegett, aztán összeszedte magát. – A fene essen beléd, Bri. – Felszegte állát, aztán kivonult. Brian felvette a villát, amit húga letett. Úgy látszik, ez az ő reggele; kettő null eddig, gondolta, és úgy döntött, megeszi ezt a maradékot is. Egy óra múlva Lexy már megint humoránál volt, édesen mosolygott. Ügyes pincérnő volt, ami megmentette a teljes szegénységtől, míg New Yorkban lakott. Láthatóan örömmel és sietségmentes kecsességgel szolgálta fel az ételt. Rövid szoknya volt rajta, éppen csak annyira rövid, hogy irritálja Briant, de pont ez volt a szándéka; japánujjú blúzt viselt a szoknyához, úgy gondolta, ez emeli ki legjobban az alakját. Szép teste volt, és mindent megtett, hogy szép is maradjon. Munkaeszköz, akár pincér, akár színésznő. Ahogy munkaeszközként gyors, kellemes a mosolya is. – Megmelegítsem a kávéját, Mr. Benson? Hogy ízlik az omlett? Brian csodákat művel a konyhában, ugye? Mivel Mr. Benson láthatóan nagyon csodálta a mellét, egy kicsit előrehajolt, hogy az egydolláros borravalóért jobban láthassa, aztán a következő asztalhoz lépett. – Jól tudom, hogy ma elhagynak minket? – mosolygott az egyik sarokasztalnál összebújó nászutas párra. – Remélem, visszatérnek hozzánk. Végiglengett a szobán, pontosan tudta, mikor akar egy vendég beszélgetni vele, és mikor szeretné, ha inkább békén hagynák. Hétköznap volt, ilyenkor gyér a forgalom, és rengeteg lehetősége volt, hogy emberismereti tehetségét az ebédlőben csillogtassa. De nem ott, hanem New Yorkban, nagy színházakban, telt ház előtt akart játszani. Gondosan ügyelt rá, hogy napfényes mosolya ne hervadjon le akkor sem, amikor arra gondolt, hogy e helyett pincérnő szerepet osztottak rá egy olyan házban, ami sohasem változik, egy olyan szigeten, amely szintén változatlan. Ilyen volt már száz évekkel ezelőtt, gondolta. Lexy nem olyan nő volt, aki értékeli a történelmet. Az ő felfogása szerint a történelem unalmas, és olyan unalmasan van kőbe vésve, mint Desire és a sziget szétszórtan élő családjai. Pendletonok házasodtak Fitzsimmonsokkal vagy Brodikkal vagy Verdonökkel. A sziget négy legfontosabb családja. Időnként előfordult, hogy egyik fiú vagy leány kerülőútra tért és a szárazföldről hozott magának férjet, feleséget. Voltak, akik elköltöztek, de szinte mindenki itt maradt a szigeten, ugyanabban a házban éltek nemzedékről nemzedékre, néhány új nevet hoztak az állandó lakók családneveihez. Minden olyan… kiszámítható, gondolta, ahogy fürgén lapozott jegyzettömbjében, és mosolyogva a következő asztalhoz lépett, hogy felvegye a rendelést. Anyja a szárazföldről való férfihez ment feleségül, és most a Hathaway családé Sanctuary. A Hathaway család több mint harminc éve él itt, dolgozik itt, vérrel, verejtékkel küszködik, hogy fenntartsa a házat és védje a szigetet. De Sanctuary mindig is Pendleton-ház volt, és az is marad, magasan a hegyen. 22

És úgy tűnt, nincs menekvés belőle. Zsebre tette a borravalót és leszedte az asztalt. Újra és újra. Amint belépett a konyhába, tekintete kifejezéstelen lett. Úgy lehámlott róla a bájosság, mint kígyóról a bőr. Még jobban dühítette, hogy Brian immúnis volt a gondjaira, nem érzett együtt vele. Ledobta a mosatlant, felkapta a friss csésze kávét és visszaviharzott az ebédlőbe. Két óra hosszat szolgált fel, szedett le asztalt, és ismételte ugyanazt, és arról álmodozott, hogy hol szeretne lenni inkább. Broadway! Biztos volt benne, hogy sikerülne. Sikerülnie kell. Mindenki azt mondta, természetes tehetsége van. Persze ezt még az előtt mondták, hogy New Yorkba ment, és ott találta magát több száz fiatal nővel, akiknek mind ugyanezt mondták. Komoly színésznő akart lenni, nem olyan hígeszű szőke, aki csak fehérnemű reklámokra jó és színésznő-modellként aposztrofálja magát. Amikor először megpillantotta Manhattant, céltudatosságot és erőt érzett. Olyan volt, mintha csak rá várt volna a város, gondolta, miközben kiszámolta a hatos asztal fogyasztását. Az a sok ember, az a hangzavar, az a vitalitás! És ó, a gyönyörű ruhákat áruló boltok, az elegáns éttermek, az érzés, hogy mindenkinek van valami dolga, mindenki siet valahova. Neki is volt dolga és volt hova mennie. Természetesen lakást bérelt, ami nagyon sokba került. De nem akart egy lepukkant kis szobában meghúzódni. Új ruhákat vett magának a híres Bendel butikban, és egy egész napot töltött az Elizabeth Ardenben kozmetikumokat válogatva. Erre elment pénzének jó része, de befektetésnek tekintette. A lehető legjobban akart kinézni, amikor szereplőválogatásokra megy. Az első hónapban csak durva csalódások érték. Soha nem gondolta volna, hogy olyan nagy lesz a konkurencia, és olyan nagy elkeseredettséget lát azok arcán, akik vele együtt jelennek meg meghallgatásokon, egyik válogatásról a másikra szinte ugyanazok. Kapott néhány ajánlatot, bár ezek legtöbbje hanyatt-szerep lett volna. Ahhoz meg túl büszke és túlságosan magabiztos volt. Ez a büszkeség, a magabiztosság és be kellett ismernie, saját naivitása juttatta vissza oda, ahonnan elindult. De ez csak ideiglenes állapot, mondogatta magának Lexy. Már csak alig egy évet kell várnia, akkor huszonöt éves lesz és megkapja az örökségét. Már ami maradt belőle. Abból visszamegy New Yorkba, és már okosabb lesz, óvatosabb, ügyesebb. Meggyőzte magát, hogy nem vesztett, nem győzték le. Egy napon majd ott áll a színpadon, és érzi, magába fogadja a közönség felé áradó rajongását. Akkor már lesz valaki. Más lesz, nem Annabelle legkisebb lánya. Az utolsó tányérokat is bevitte a konyhába. Brian már rendet rakott, mindent letisztogatott. A mosogató makulátlan, a pulton nyoma sincs kiömlött folyadéknak, elkent foltnak. Lexy tudta, hogy nem szép dolog, amit tesz, mégis egy laza csuklómozdulattal úgy intézte, hogy a legfelül levő csésze megbillenjen, és kávé ömöljön ki belőle, mielőtt a padlócsempén darabokra törik. – Ó, pardon! – mondta, és gonoszul mosolygott, amikor Brian megfordult. – Biztosan élvezed a hülyéskedést, Lex – jegyezte meg hűvösen. – Ebben nagyon jó vagy.

23

– Tényleg? – Mielőtt megfékezhette volna magát, elejtette a többi edényt is. Nagy csörrenéssel törtek el, cserepek és ételmaradék repült szanaszét. – Ehhez mit szólsz? – A francba! Mit akarsz bizonyítani? Hogy ugyanolyan hasznavehetetlen, ugyanolyan kártékony vagy, mint mindig? Hogy mindig lesz valaki, aki eltakarítja utánad a mocskot? – A takarítószeres fülkéhez ment, seprűt vett elő. – Takarítsd fel, amit csináltál! – mondta, azzal odalökte neki az eszközt. – Nem. – Bár már bánta önző tettét, visszalökte a seprűt. A színes Fiesta étkészlet széttaposott karneváli díszekként hevert a lábuknál. – A te drága edényeid. Te takarítsd fel. – Te törted össze, te fogod feltakarítani, esküszöm, különben megjáratom a hátadon a seprűnyelet! – Próbáld csak meg, Bri! – Egészen közel ment bátyjához, szinte összeért a cipőjük. A tudat, hogy az ő hibája volt, csak olaj volt a tűzre. – Próbáld csak meg, és kikaparom a szemedet. Utálom, ha parancsolgatsz nekem. Ez legalább annyira az én házam, mint a tiéd. – Látom, itt semmi sem változott. Arcuk még sötét volt a haragtól, miközben megfordultak, és csak bámultak az ajtó felé. Jo állt ott, mellette két bőrönd, tekintetében kimerültség. – Amint meghallottam az edénycsörömpölést és a boldog hangokat, rögtön tudtam, hogy itthon vagyok. Hirtelen, szándékos hangulatváltozással Lexy belekarolt Brianbe. Ott álltak kart karba öltve. – Nézd, Brian, egy másik tékozló leány is hazatért. Remélem, maradt még egy hízott borjúnk. – Inkább kávét kérnék – mondta Jo, és becsukta maga mögött az ajtót.

24

3 Jo az ablaknál állt, gyerekkori hálószobájában. A táj ugyanaz volt. Szép kertek várták a gyomlálást, művelést, trágyázást. A ternyefű már sárgult, lengedezett a harangvirág. Árvácskák fordították pimasz kis virágaikat a nap felé, lila íriszek és vidám sárga tulipánok őrizetében. Szegfű és nebántsvirág pompázott. Voltak pálmák, és káposzta és kardvirág, és mögöttük az árnyat adó tölgyek, köztük páfrány és közönséges vadvirágok. A fény gyönyörű volt, arany- és gyöngyház árnyalatú, ahogy a felhők mozgása lágy árnyékokat vetett a vidékre. A kép: béke, magány, mesekönyvi tökéletesség. Ha lett volna ereje, kiment volna, fényképezőgéppel, filmen megörökítette és magáévá tette volna. Hiányzott neki mindez. Milyen furcsa, gondolta, hogy csak most ismeri fel, mennyire hiányzott neki a látvány, ami szobája ablakából eléje tárult, abból a szobából, ahol élete első tizennyolc évének majdnem minden éjszakáját töltötte. Sok-sok órát töltött anyja mellett kertészkedéssel, megtanulta a virágok nevét, és azt, hogy milyen gondozást igényelnek, és mik a tulajdonságaik, és élvezte a föld tapintását, hátán a nap melegét. Madarak és pillangók, a szélcsengettyűk csengése, pufók felhők vonulása a halványkék égen: gondosan őrzött emlékkincsek kora gyermekkorából. Úgy tűnik, elfeledkezett róluk, gondolta Jo, ahogy fáradtan elfordult az ablaktól. A képek, amiket emlékezete fényképezőgépével készített, réges-rég tudata legmélyére kerültek. Szobája is alig változott. Sanctuary családi szárnya még mindig Annabelle stílusában, az ő ízlése szerinti berendezésben ragyogott. Idősebb lányának csillogó, réz félbaldachinos ágyat választott, csipkefüggönyöset, könnyed párkányút, fényes díszgombokkal. A csipkefüggöny régi írországi darab, Pendleton örökség; Jo mindig is szerette mintája és anyaga miatt. És mert olyan tartósnak és kortalannak tűnt. A tapétán csillagvirág virított vidám bujaságban elefántcsontszín háttér előtt, a kis szoba mézszín tónusú, meghitt. Annabelle választotta a régiségeket: a gömb alakú lámpákat, a juharfa asztalokat, az elegáns székeket, és a vázákat, amikben mindig volt friss virág. Azt akarta, hogy gyermekei korán megtanuljanak együtt élni az értékes tárgyakkal, vigyázzanak rájuk és kialakuljon igényességük e tárgyak iránt. A kis márványkandalló párkányán gyertyák és kagylók. A szemközti fal polcain inkább könyvek voltak, mint babák. Jo gyerekként nemigen játszott babákkal.

25

Annabelle halott. Mindegy, mennyi maradt lényéből makacsul ebben a szobában, a házban, a szigeten, Annabelle akkor is halott. Meghalt, valamikor az elmúlt húsz évben, és ezzel teljessé, visszafordíthatatlanná tette távozását. Szent isten, vajon miért örökítette meg valaki a halálát fényképen? – tűnődött Jo, és kezébe temette arcát. És miért küldték el ezt a képet Annabelle lányának? EGY ANGYAL HALÁLA Ezeket a szavakat nyomtatták a fénykép hátoldalára. Jo élénken emlékezett az írásra. Keze fejével mellkasát dörzsölte, hogy csillapítani próbálja szíve heves dobogását. Milyen betegség lehet ez? – tette fel magának a kérdést. Miféle fenyegetés? És ebből mennyi irányul rá? Megtörtént, valóság volt. Nem számított, hogy amikor kijött a kórházból és visszament a lakásába, a fénykép már nem volt ott. Nem számít, nem számíthat. Ha beismeri, hogy képzelte az egészet, hogy hallucinált, azzal azt ismerné be, hogy elment a józan esze. Hogyan nézhetne szembe ezzel? De a fénykép tényleg nem volt ott, amikor visszament. Az összes többi megvolt; a mindennapi tevékenység közben róla készült képek még mindig a sötétkamra padlóján hevertek, úgy, ahogy rémületében leejtette őket. Órákat töltött azzal, hogy átvizsgálta a lakás minden zugát, de bármennyire kereste, azt a képet, amitől összeomlott, sehol sem találta. Mintha soha ott sem lett volna… Behunyta a szemét, homlokát a hűvös ablaküvegnek támasztva pihent. Ha az egészet ő találta ki, ha valahogy azt akarta, hogy az a szörnyű kép valóság legyen, hogy az anyja úgy, ruhátlanul és holtan jelenjen meg szeme előtt, vajon mi ennek az oka? Melyiket tudná elfogadni? Saját lelki labilitását vagy anyja halálát? Ne gondolj erre most! Szájához emelte kezét, mert torka elszorult, nehezen kapott levegőt. Tedd félre, ahogy félretetted a korábbi fényképeket is! Zárd el, ne is vedd elő, míg erősebb nem leszel! Ne omolj össze megint, Jo Ellen, parancsolt magára. Megint kórházba kerülsz, orvosok turkálnak testedben, lelkedben. Birkózz meg a helyzettel! Mély, lélekerősítő lélegzetet vett. Bírd ki, amíg feltehetsz bármilyen kérdést, amíg képes nem leszel megtalálni bármilyen választ. Muszáj valamit tennie, valamit, ami szokásos, amivel legalább a látszatot fenntartja, hogy ez csak egy hazalátogatás, semmi különös. Már leeresztette a szekreter írólapját és rátette az egyik kamerát. De amint a kamerát nézte, rájött, hogy a kicsomagolást ennél tovább képtelen folytatni. Jo a szép ágytakarón álló táskákra nézett. A gondolat, hogy kinyitja őket, hogy kiveszi a ruháját és a szekrénybe akasztja, fiókokba hajtogatja, kibírhatatlanul nyomasztó volt. Inkább leült az egyik karosszékbe és behunyta a szemét. Gondolkoznia kellett, elgondolni mit tegyen. Akkor dolgozott a legjobban, ha volt listája célokról, feladatokról, abban a sorrendben, ami a legpraktikusabb és leghatékonyabb. A hazamenetel volt az egyetlen megoldás, vagyis a legpraktikusabb és hatékony. Azt mondogatta magának, hogy ez csak az első lépés. Csak ki kell szellőztetnie a fejét, aztán rátérhet a következő lépésre. De sodródott, álomközeli állapotban volt.

26

Mintha csak pillanatok teltek volna el, míg valaki kopogott, de Jo hirtelen nagyon éber és zavart lett. Talpra ugrott, nevetségesen szégyellte magát, hogy fényes nappal szunyókáláson kapják. Mielőtt az ajtóhoz érhetett volna, Kate néni benyitott, bedugta a fejét. – Hát itt vagy! Szent ég, Jo, úgy nézel ki, mint a háromnapos hulla! Ülj le, idd meg ezt a teát, és mondd el, mi van veled! Ez annyira Kate nénire vall, gondolta Jo, ez az egyenes, csomagolatlan, józan, tárgyilagos, ellentmondást nem tűrő viselkedés! Önkéntelenül elmosolyodott, nézte, ahogy Kate bevonul a tálcával. – Nagyon jól nézel ki, Kate néni. – Én törődöm magammal. – Letette a tálcát a karosszék előtti kis asztalra, és egy székre mutatott. – Abból, ahogy kinézel az látszik, hogy te nem ezt tetted. Túl sovány vagy, túl sápadt, a frizurádat nem is lehet frizurának nevezni, maga a katasztrófa. De ezen segítünk. – A vadborostyán díszítésű porcelánkannából gyorsan és ügyesen teát töltött két egyforma csészébe. – Hát, ezzel megvolnánk. Te jössz. Kényelmesen hátradőlt, kortyolgatott, várakozón oldalra hajtotta a fejét. – Kivettem egy kis szabadságot – mondta Jo. Azért jött autóval Charlotte-ból, hogy út közben gyakorolja, milyen okokat és kifogásokat sorolhat a hazajövetelre. – Néhány hétig pihenni akarok. – Jo Ellen, te nekem nem tudsz hazudni. Átlátok rajtad. Egyikük sem volt képes hazudni neki, gondolta Jo, attól a pillanattól kezdve, hogy Kate betette a lábát a nagy házba. Néhány nappal Annabelle távozása után érkezett egy hétre; ennek húsz éve. Szükségük volt rá, Isten a tanú, nagyon kellett akkor, gondolta Jo, és arra gondolt, mi az a minimum, amit elmondhat Katherine Pendletonnak, ami még éppen elég, hogy ne kelljen mindent elmondani. Katherine a teáját szürcsölte, és várt. Annabelle unokahúga volt; a rokonság a szemében látszott, bőre színében, testalkatában. De míg Jo emlékezetében Annabelle mindig lánynak és veleszületetten nőiesnek tűnt, Kate szögletes volt és precíz. Igen, Kate törődik magával, ismerte el Jo. Haját fiúsán rövidre vágatta, sárgásbarna kalapot viselt, ami nagyon jól illett arckifejezéséhez és gyakorlatias stílusához. Ruhái lezserek, egyszerűek, de nem túl laza stílusúak. A farmernadrág mindig vasalt, a pamutingek makulátlanok. Körme rövid, színezetlen, de sosem fordult elő, hogy ne lett volna rajta legalább három réteg körömerősítő lakk. Bár már ötvenéves volt, jól tartotta magát, és hátulról egy kamasz fiúval téveszthették össze. A legnagyobb szükségben lépett az életükbe és sosem tétovázott, sosem ingott meg. Egyszerűen ott volt, intézte a ház dolgait, ügyelt a részletekre, arra ösztökélte mindannyiukat, hogy tegyék meg a következő lépést, amit meg kell tenni, és a maga értelmes, gyakorlatias módján noszogatta és szerette őket úgy, hogy végül elhitték a szándékolt illúziót, hogy minden rendben van, minden úgy normális, ahogy van. – Hiányoztál, Kate néni – mormogta Jo. – Tényleg. Kate egy pillanatig csak bámult rá, aztán arca furcsán megrezzent. – Nem tudsz megpuhítani, Jo Ellen. Bajban vagy. Választhatsz, hogy magadtól mondod el nekem, vagy kiszedem belőled az igazságot. De így is, úgy is megtudom. – Egy kis pihenésre van szükségem. 27

Ez egészen biztosan igaz, tűnődött Kate; látszott rajta. Jot ismerve erősen kétségbe vonta, hogy valami férfi miatt lenne olyan űzött, megsebzett kinézete. Vagyis csak a munka miatt lehet. A munka miatt, ami Jot furcsa és távoli helyekre vitte, gondolta Kate. Gyakran veszélyes helyekre, háborúba, katasztrófák helyszíneire. A munka miatt, amit fiatal unokahúga szándékosan választott a nyugodt élet és a család helyett. Kicsi lány, gondolta Kate, az én szegény, édes kis lányom. Mit csináltál magaddal? Kate erősebben fogta a csésze fülét, nehogy meglátsszon keze remegése. – Megsérültél? – Nem, nem – mondta gyors egymásutánban Jo, és letette a csészét, hogy ujjait fájó szeméhez szoríthassa. – Csak túl sokat dolgoztam, meg a stressz. Azt hiszem, az utóbbi pár hónapban túlhajtottam magamat. A terhelés. Ennyi. A fényképek. Anya. Kate összevonta a szemöldökét. Ennek a ráncnak nem túl hízelgő neve is volt a családban: a Pendleton bajvonal. – Miféle terhelés eszi le rólad a húst, Jo Ellen, és mitől remeg a kezed? Jo remegő kezét védekezésül összefonta ölében. – Gondolom, te is látod, hogy az utóbbi időben nem vigyáztam magamra – mosolyodott el kicsit Jo. – De jobban leszek. Kate a szék karfáján dobolva nézte Jo arcát. Sokkal mélyebben rejtőzik a baj, minthogy csak szakmai természetű legyen. – Beteg voltál? – Nem. – A hazugság majdnem olyan simán csúszott ki a száján, ahogy tervezte. Szándékosan kiszorította tudatából a kórházi szobát, bár szinte biztos volt benne, hogy Kate úgyis észreveszi. – Csak egy kicsit kimerültem. Az utóbbi időben nem aludtam valami jól. – Feszélyezve érezte magát Kate átható pillantása alatt. Felállt, hogy cigarettát kotorjon elő a szék karfájára dobott blézere zsebéből. – A könyvügy, írtam róla. Azt hiszem, az készített ki. – Megpöccintette az öngyújtót. – Ez új terület nekem. – Inkább büszkének kéne lenned, nem betegre aggódni magadat. – Igazad van. Teljesen igazad. – Jo füstöt fújt ki, és igyekezett háttérbe szorítani Annabelle képét, a fotót. – Egyszerűen csak szabadságot vettem ki. Ez nem minden, kalkulált Kate, de egyelőre elég. – Jó, hogy hazajöttél. Néhány hét, és Brian főztjén visszahízol a normál súlyodra. És bizony elkel itt egy kis segítség. A szobák többsége és a kis házak szinte egész nyárra le van foglalva. – Szóval jól megy az üzlet? – kérdezte Jo nem nagy érdeklődéssel. – Az embereknek szükségük van arra, hogy időnként kizökkenjenek saját rutinjukból és valami másban éljenek, Akik ide jönnek, többnyire csendre és nyugalomra vágynak, különben a Hiltonban vagy a Jekyllben laknának. De attól, hogy csendre és nyugalomra vágynak, még megkövetelik a tiszta ágyneműt, a friss törülközőt. Kate az ujjaival dobolt a szék karfáján, a munkára gondolt, ami előtte állt. – Lexy segít – folytatta –, de semmivel sem megbízhatóbb, mint korábban. Ugyanolyan kiszámíthatatlan, hogy elvégzi-e a napi munkát, vagy egész napra eltűnik. Neki is van valami csalódása, ezzel küszködik, meg a felnőtté válási fájdalmakkal. – Lex huszonnégy éves, Kate. Már igazán felnőhetne. 28

– Van, akinek ez hosszabb ideig tart. Ez nem hiba, hanem tény. – Kate felállt; mindig kész volt megvédeni bármelyik fogadott gyermekét, akkor is, ha egymást támadtak. – És vannak, akik sosem tanulnak meg szembenézni a valósággal – tette hozzá Jo. – És egész életüket azzal töltik, hogy másokat okolnak kudarcaikért és csalódottságukért. – Alexa nem csődtömeg. Sosem voltál elég türelmes hozzá, annyira sem, mint ő hozzád. Ez is tény. – Én sosem kértem, hogy legyen türelmes velem. – A régi neheztelés úgy került felszínre, mint zsír a forró mosogatólében. – Sosem kértem tőle, egyiküktől sem semmit. – Nem, sosem kértél semmit, Jo – mondta Kate nyugodtan. – Mert ha kérsz, vissza kell adnod. Akkor be kell vallanod, hogy ha hagyod, hogy szükségük legyen rád, neked is szükséged van rájuk. Hát, ideje, hogy te is szembenézz egy-két dologgal. Két éve, hogy legutóbb együtt voltatok ebben a házban. – Pontosan tudom, mennyi idő telt el azóta – felelte Jo keserűen. – Brian és Lexy semmivel sem fogadott jobban, mint amire számítottam. – Lehet, hogy jobb fogadtatást kaptál volna, ha többre számítasz. – Kate arca elkomorult. – Apádról még nem is kérdeztél. Jo zavartan elnyomta a cigarettát. – Mit szeretnél? Mit kérdezzek? – Ne beszélj velem ilyen foghegyről, ifjú hölgy! Ha ez alatt a fedél alatt akarsz maradni, mutass tiszteletet azok iránt, akik tisztelettel viszonyulnak hozzád! És te is kiveszed a részedet a munkából, amíg itt vagy. A bátyád az utóbbi pár évben túl sokat vállalt magára az itteni munkákból. Ideje, hogy a család is segítsen neki. Ideje, hogy egy család legyetek. – Nem vagyok fogadós, Kate, és el nem tudom képzelni, hogy Brian azt akarná, kontárkodjak bele a munkájába. – Nem kell fogadósnak lenned, hogy moss, bútort tisztíts vagy lesöpörd a homokot a verandáról. A rideg hanghordozás hallatán Jo védekezőn, dacosan válaszolt. – Nem mondtam, hogy nem veszem ki a munkából a részemet. Csak azt akartam mondani, hogy… – Pontosan tudom, mit akartál mondani, én pedig azt mondom, ifjú hölgy, hogy utálom ezt a hozzáállást. Mind a hárman inkább a mocsárba merülnétek, mint segítséget kérjetek a másiktól. Te meg inkább elharapnád a nyelvedet, mintsem apádról érdeklődj. Nem tudom, versengeni akarsz-e vele, vagy csak makacs vagy, de azt akarom, hogy míg itt vagy, tedd félre ezt a viselkedést. Ez otthon. Legalábbis éppen ideje, hogy az legyen. – Kate… – szólt utána Jo, de Kate kifelé indult. – Nem. Túl mérges vagyok rád ahhoz, hogy most beszéljek veled. – Csak azt akartam mondani… Becsapódott az ajtó, Jo mély sóhajjal engedte ki tüdejéből a levegőt. Feje fájt, gyomra összeszorult, a bűntudat vizes plédként fojtogatta. Kate téved, gondolta. Ez máris olyan, mint egy otthon.

29

Sam Hathaway a mocsárban figyelte, ahogy egy sas végigrepüli vadászterületét. Sam reggel ment a sziget belsejébe, hajnal előtt hagyta el a házat. Tudta, hogy Brian majdnem ugyanakkor indul, de nem beszéltek. Mindkettőjüknek megvolt a maga útvonala. Sam néha a Jeeppel ment, de inkább gyalog. Voltak napok, amikor a dűnék felé vette az irányt, nézte, ahogy a nap felkel a víz fölött, vérvörössé változtatja, aztán aranyszínű lesz, aztán kék. Amikor a part csupa tágasság volt és fény és ragyogás, mérföldeket gyalogolt, szeme éberen kutatta az erózió nyomait, az új homokhalmokat. A kagylókat ott hagyta, ahova a víz sodorta őket Ritkán lépett a dűnék közti mezőre. Törékeny fauna, minden lépés kárt okoz, változást jelent. Sam pedig hevesen fellépett a változás ellen. Voltak napok, amikor inkább az erdő szélén szeretett járni, a dűnék mögött, ahol a tavak és mocsarak vidéke csupa élet és csupa zene volt. Voltak reggelek, amikor erre a mozdulatlanságra, a félhomályra, nem a hullámok mennydörgő robajára és a felkelő nap ragyogására volt szüksége. Mint a türelmes gém, ő is tudott várni egy-egy óvatlan halra, percekig állt mozdulatlanul. Volt idő a tavaknál, vastag réteg békalencse körül, füzek körül, amikor el tudta felejteni, hogy létezik kívül más világ ezen, a sajátján kívül. Itt a nád között lapuló legutóbbi zsákmányát emésztő aligátor, a teknős a fahasábon napozó, prédává váló teknős valóságosabb volt számára, mint az emberek. De ritka alkalom volt, hogy Sam messzebb ment a tavaknál, az erdő árnyai közé. Annabelle leginkább az erdőt szerette. Más napokon a mocsár és a titokzatosság vonzotta. Itt megértette a nagy körforgást: növekedés és hanyatlás, élet és halál. Ez a természet, és el lehet fogadni. Nem ember alkotta és – legalábbis Sam részéről – ember nem is befolyásolhatja. A víz szélén siető intőrákokat látott; annyira el voltak foglalva a sárban, hogy hirtelen bugyborékoló hangot hallattak, mint amikor szappanbuborék pukkan ki. Sam tudta, hogy amikor elmegy, mosómedvék és más ragadozók lopóznak a sárhoz, kikapják a szorgos rákokat és lakomáznak. Ez is a körforgás része. Most, hogy a tavasz ragyogón kiteljesedett, a rezgő sás homokszínből zöldre változott, és a tőzegen kivirágzott a sóvirág és az ökörszem. Több mint harminc tavaszt látott, mióta Desire szigetére jött, és sosem tudott betelni vele. A sziget a feleségéé volt, generációról generációra öröklődött a családban. De az övé lett abban a pillanatban, amikor betette ide a lábát. Ahogy Annabelle is az övé lett, amint megpillantotta. Nem tudta megtartani az asszonyt, de mivel elszökött, övé maradt a föld. Sam fatalista volt, vagy azzá lett. A sorsot nem lehet elkerülni. A föld Annabelle után maradt rá; gondosan óvta, vadul védelmezte, és soha nem hagyta el. Hosszú évek óta forgolódott éjszakánként, feleségét kereste, de az ágyban csak fájó helyét találta; a szigeten azonban ott volt mindenütt, bárhová nézett, őt látta, őt érezte. Fájdalma és vigasza is volt ez. Sam látta a kiálló fagyökereket, ahol a folyó az erdő szélét mosta. Voltak, akik azt mondták, tenni kéne valamit, hogy megóvják az erdőt a víz eróziójától. De Sam amondó volt, hogy a természet megtalálja a maga útját. Ha az ember, akár jó, akár rossz szándékból beavatkozik, ha megváltoztatja a folyó folyását, annak milyen hatása lenne más területeken? 30

Nem; hagyja, ahogy van, hogy a föld, a tenger, a szél és az eső egymás között megvívja ezt a területi csatát. Kate néhány lépésről figyelte a férfit. Magas volt, csontos, szikár, bőre napbarnított, élénk, sötét haja őszülő. Határozott ajka lassan fordult mosolyba, mogyorószín szeme még lassabban. Szemétől legyező alakban ráncok indultak, sekélyek és mélyek is, és ettől még markánsabb lett az arca. Keze, lába nagy, ezt örökölte fia is. Kate azonban tudta, hogy Sam olyan titokzatos, hangtalan kecsességgel képes járni, amit városlakó sosem tud megtanulni. Húsz év alatt sosem mondta neki, hogy szívesen látott vendég, de nem is akarta, hogy elmenjen. Kate egyszerűen megérkezett, maradt, tette a dolgát, és megfelelt a feladatnak. Gyenge pillanataiban Kate megengedte magának, hogy elgondolkozzon, mit gondolna vagy mit tenne Sam, ha ő egyszerűen csak összecsomagolna és elmenne. De nem ment el, és nem hitte, hogy ezt megteszi valaha. Szerette Sam Hathawayt, a szigeten töltött húsz évének majdnem minden percében. Kate megfeszítette vállát, felszegte állát. Bár gyanította, hogy a férfi már tudja, hogy ott van, nem szól hozzá, amíg meg nem szólal. – Jo Ellen jött a reggeli komppal. Sam nem fordult felé, csak a köröző sólymot nézte. Igen, tudta, hogy Kate ott van, ahogy azt is tudta, hogy valami fontos oka van, ha kijött utána a mocsárba. Kate nem rajong a sárért, sem a krokodilokért. – Miért? – csak ennyit mondott, mire Kate rosszalló sóhajt hallatott. – Ez az otthona, nem? Sam halkan szólt, vonakodva formálta a szavakat. – Nem hiszem, hogy ő is így gondolja. Már régen elköltözött. – Akármit is gondol, ez az ő otthona is. Te vagy az apja, és szívesen akarod fogadni itthon. Samnek volt kialakított belső képe a lányáról. És ez a belső kép kétségbeejtő és dühítő hasonlósággal láttatta benne anyját. De hangjában csak érdektelenség hallatszott. – Majd később felmegyek a házhoz. – Már majdnem két éve nem járt itthon, Sam. Az isten szerelmére, menj, üdvözöld a lányodat! Ideges volt, feszengett. Kate váltott ki belőle ilyen reakciót. – Arra még van idő, ha csak nem akar a délutáni komppal visszamenni. Ha jól emlékszem, sosem volt képes sokáig egy helyen megmaradni. És alig várta, hogy elszabadulhasson Desire szigetéről. – Az, hogy egyetemre ment és karriert csinált, még nem dezertálás. Bár Sam továbbra sem mozdult, nem szólalt meg; Kate ebből tudta, hogy a mondat telibe talált, és sajnálta, hogy kénytelen volt kimondani. – De most itt van, hazajött, Sam. Nem hiszem, hogy hamar el akarna menni, és nem is ez a lényeg. Kate odalépett hozzá, határozottan megfogta a karját, maga felé fordította a férfit. Vannak helyzetek, amikor szembesíteni kell Samet a tényekkel, hogy biztosan felfogja, gondolta. És éppen erre készült.

31

– Valami nagyon bántja. Nincs jó bőrben, Sam. Lefogyott, sápadt, olyan fehér, mint a fal. Az mondja, nem volt beteg, de hazudik. Úgy néz ki, hogy egy szellő is ledönti a lábáról. Sam arcán először suhant át az aggodalom árnya. – Szakmai kudarca van? Helyben vagyunk, gondolta Kate, de elég óvatos volt, hogy ne mutasson elégedettséget. – Nem olyanfajta a sérülése – mondta szelídebben. – Lelki seb. Nem tudtam rátapintani, de attól még fáj neki. Szüksége van az otthonára, a családjára. Szüksége van az apjára. – Ha Jonak problémája van, megoldja egyedül. Mindig is megoldotta. – Ezt biztosan úgy érted, hogy mindig egyedül kellett megbirkóznia a gondjaival – vágott vissza Kate. Addig akarta rázni, míg meg nem lazítja a lakatot, amivel a férfi a szívét zárta el. – A fene essen beléd, Sam, állj mellé! Átnézett Kate-en, a mocsárra. – Túljutott azon, hogy én kötözzem be a sebeit. – Nem, nincs túl rajta – szólt Kate és elengedte a karját. – Még mindig a lányod. Mindig is az lesz. Nem Belle az egyetlen, aki elment, Sam. – Nézte, hogy a férfi arca elkomorul, ahogy ezt mondta, és Kate vadul ingatta a fejét. – Brian, Jo és Lexy is elvesztette. De nem kellett volna elveszteniük téged is. Sam mellkasa összeszorult, elfordult, a mocsárvidéket nézte, és tudta, hogy a belső nyomás csökken, ha újra egyedül marad. – Már mondtam, hogy később felmegyek a házba. Ha Jo Ellen mondani akar nekem valamit, akkor majd elmondhatja. – Egyszer talán rájössz, hogy neked is mondanod kell nekik valamit. Mindegyiküknek. Otthagyta, remélve, hogy ez az egyszer hamar bekövetkezik.

32

4 Brian a nyugati terasz ajtajában állt és Jot nézte. Törékenynek tűnik, nyugtalan, mintha valami nagyon bántaná, jegyezte meg, és arra gondolt, valahogy mintha beleolvadt volna a virágok közé, a napfénybe. Még mindig az a kitérdelt nadrág és az a túl bő, jellegtelen póló volt rajta, amiben megérkezett, csak kerek, drótkeretes napszemüveget vett fel. Brian elképzelte, hogy Jo ugyanilyen egyenruhaszerűséget visel, amikor a fényképei témáit vadássza, de ott, az adott pillanatban csak még betegebbnek láttatta. Pedig Jo mindig is kemény volt, idézte fel Brian. Gyerekként is ragaszkodott hozzá, hogy mindent maga csináljon, mindenre találjon választ, rejtvényeket oldjon meg, megvívja a csatáit. Nem félt semmitől: magasabbra mászott a fákon, messzebbre úszott ki a hullámok közé, gyorsabban futott át az erdőn. Csak hogy bizonyítsa, képes rá, tűnődött Brian. Úgy találta, hogy Jo Ellen mindig valamit bizonyítani akart. És miután anyjuk elment, Jo mintha egyfolytában azt akarta volna bizonyítani, hogy nincs szüksége semmire és senkire, csak saját magára. Hát, gondolta Brian, úgy tűnik, most mégiscsak szüksége van valamire. Kilépett a tornácra, de nem szólalt meg, amikor Jo feléje fordította a fejét. Aztán Brian leült mellé a hintapadra, és Jo ölébe tette a tányért. – Egyél – csak ennyit mondott. Jo lenézett a gyalult káposztával felszolgált sült csirkére, az aranyszín pirítósra. – Ez a különleges menü? – A vendégek többsége hideg csomagot kért ma ebédre. Túl szép az idő, hogy idebent egyenek. – Kate néni azt mondta, elfoglalt vagy. – Eléggé. – Megszokásból kalimpált a lábával, és mozgásba hozta a hintapadot. – Mit csinálsz itt, Jo? .– Azt hiszem, ez az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetek. – Kézbe vette a csirkecombot, beleharapott. Gyomra hirtelen összeszorult, mintha el akarná határozni, hogy befogadja-e az ételt, vagy se. Jo kitartó volt, lenyelte a falatot. – Kiveszem a részemet a munkából, és nem leszek útban. Brian egy pillanatig hallgatta a lengőajtó nyikorgását, és arra gondolt, hogy meg kéne zsírozni a zsanérokat. – Ha jól emlékszem, én egy szóval sem említettem, hogy útban lennél – mondta szelíden.

33

– Akkor Lexynek vagyok útban. – Jo újra a csirkecombba harapott, és a kövér kerubokkal díszített beton virágedényből dúsan áradó halvány rózsaszín futómuskátlit nézte. – Megmondhatod neki, nem azért jöttem, hogy úgy viselkedjek, mint ő. – Mondd meg neki te. – Brian kinyitotta a termoszt, frissen facsart citromból készített limonádét öntött a pohárnak kiképzett kupakba. – Nem állok kettőtök közé, hogy két oldalról rúgjatok seggbe. – Jó. Akkor maradj ki belőle. – Megfájdult a feje, de elvette az italt, és ivott. – Fogalmam sincs, mi a fenéért neheztel rám annyira. – El nem tudom képzelni. – Brian vontatottan mondta ki ezt a néhány szót, aztán felemelte a termoszt és beleivott. – Sikeres vagy, híres, anyagilag független, felfelé ível a csillagod a szakmában. Éppen ezt akarja magának ő is. – Elvett egy pirítóst, kettétörte, másik felét Jonak nyújtotta, aztán kifakadt: – Különben halvány fogalmam sincs, miért érzi magát kínosan a jelenlétedben. – Mindent magam csináltam. Nem azért törtem magamat, hogy megmutassam neki, vagy ilyesmi – mondta, és bekapott egy falat pirítóst. – Nem az én hibám a gyerekes fantáziája, hogy neonfényekkel akarja a nevét kiírva látni és arra vágyik, hogy az emberek rózsaszálakat hajítsanak a lába elé. – Attól, hogy te ezt gyerekesnek látod, ez a vágy számára még reális. – Felemelte a kezét, mielőtt Jo megszólalhatott volna. – És mondtam, hogy nem avatkozom bele. Ha kedvetek tartja, hajba kaphattok akár szó szerint is, ha alkalmasnak látjátok az időt. De amondó vagyok, hogy a jelenlegi állapotodban olyan könnyen lebirkózna téged, hogy bele se izzadna. – Nem akarok küzdeni vele – mondta Jo fáradtan. Érezte a vaslugasra futtatott lilaakác illatát; újabb élénk emlék gyerekkorából. – Nem azért jöttem ide, hogy bárkivel is hadakozzak. – Na, ez újdonság. Ez halvány mosolyt csalt a lány arcára. – Lehet, hogy egy kicsit laza lettem. – Csodák márpedig vannak. Edd meg a káposztasalátát. – Nem emlékszem, hogy undok és fölényeskedő lettem volna. – Maradjunk a lazulásnál. Jo erre kicsit kuncogott, kézbe vette a villát, a káposztasalátát bökdöste. – Mondd csak, mi újság errefelé, Bri, és mi nem változott? – Hozz haza, gondolta, de nem tudta kimondani. Hozz vissza ide! – Lássuk csak. Giff Verdon újabb szobát építtetett a Verdon-házhoz. – Egy pillanat – szólt Jo, szemöldöke ráncba rándult. – Az ifjú Giff, a mindig kócos hajú nyurga Giff gyerek? Aki mindig Lex körül sündörgött? – Pontosan. Egy kicsit megtestesedett, és elég rendesen bánik a kalapáccsal meg a fűrésszel. Minden karbantartási munkát ő végez. Még mindig Lexy körül ácsingózik, de szerintem már tudja, mit akar. Jo felhorkant, és ette tovább a káposztasalátát. – Lex élve falja fel. Brian vállat vont. – Lehet. De azt hiszem, rágósabbnak találja, mint amire számít. A Sanders lány, Rachel összejött valami atlantai egyetemista fiúval. Szeptemberben hozzá költözik. 34

– Rachel Sanders. – Jo próbálta felidézni a képet. – Melyik Sanders lány? A pösze vagy a vihorászós? – Az, amelyik olyan éles hangon vihog, hogy az ember dobhártyája majd’ beleszakad. – Brian elégedetten nézte, hogy Jo eszik. – Az idős Mrs. Fitzsimmons több mint egy éve meghalt. – A jó öreg Old Mrs. Fitzsimmons – dünnyögte Jo. – A tornácán pucolta a tengeri kagylót, a kutyája a karosszék mellett szunyókált. – A kutya kimúlt, nem sokkal a gazdája halála után. Talán nem látta túl sok értelmét, hogy nélküle éljen. – Megengedte, hogy képeket készítsek róla – idézte fel Jo. – Amikor még csak tanultam a fényképezést. Még mindig megvannak azok a képek. Néhány nem is volt olyan rossz. Mr. David segített kidolgozni őket. Mrs. Fitzsimmonsnak nagyon a terhére lehettem, de csak ült ott a karosszékében és hagyta, hogy gyakoroljak. Jo hátradőlt, megadta magát a hintapad ritmusának; olyan monoton volt, mint maga a sziget. – Remélem, gyorsan és szenvedés nélkül halt meg. – Álmában. Szép kort ért meg. Kilencvenhat éves volt. Ennél jobbat senki sem kívánhat magának. – Nem – mondta Jo, és becsukta a szemét, el is feledkezett az ételről. – Mi lett a házával? – Öröklődött. A Pendleton család még 1923-ban megvette a Fitzsimmons család földjeinek nagy részét, de Mrs. Fitzsimmonsé volt a ház és a telek. Az unokája örökölte. – Brian újra felemelte a termoszt, beleivott. – Orvosnő. Praxist alapított a szigeten. – Van orvos Desire-en? – nyitotta fel Jo a szemét, összehúzta szemöldökét. – Nahát! Micsoda civilizált hely lett! És vannak páciensei? – Úgy tűnik, lassacskán lesznek. Megvetette itt a lábát. – Ha jól emlékszem, ő az első állandó beköltöző… talán tíz éve, ugye? – Nagyjából. – Nem tudom elképzelni, miért… – Jo összerezzent a felismerésre. – Ugye nem Kirby? Kirby Fitzsimmons? Néhány nyarat itt töltött gyerekkorunkban. – Úgy tűnik, eléggé tetszett neki, hogy visszajöjjön. – Nahát! Kirby Fitzsimmons minden foglalkozások közül az orvosi hivatást választotta! – Öröm töltötte el, meglepő érzés, amit szinte észre sem vett. – Sokat játszottunk együtt. Emlékszem arra a nyárra, amikor Mr. David jött a szigetre fényképezni, és elhozta a családját is. Felvidult, ahogy visszagondolt rá: nyári barátnője gyors, északi kiejtéssel beszélt; a kalandok, amikben közösen részük volt és amiket együtt képzeltek el. – Te a fiaival rohangásztál egész nap, velem nem is törődtél – folytatta Jo. – Amikor éppen nem Mr. Davidét nyúztam, hogy hadd fényképezzek a gépével, Kirbyvel bóklásztam; nagy bajkeverők voltunk. A csudába is, hiszen már húsz éve! Azon a nyáron, amikor… Brian bólintott, aztán befejezte a gondolatot. – Igen, azon a nyáron, amikor anya elment. – Az egész annyira elmosódott emlék… – dünnyögte Jo, az öröm kifakult a hangjából. – Forróság, hosszú napok, párás, zajos éjszakák. Az arcok. – Ujját napszemüvege alá csúsztatta, 35

a szemét törölgette. – Hajnalban keltem, hogy Mr. Daviddel tarthassak. Hideg sonkás szendvicset faltunk és a folyóban hűsöltünk. Anya előkereste azt a régi fényképezőgépet nekem, a régi dobozgépet, a Brownie-t és átszaladtam Fitzsimmonsékhoz és addig fényképezgettem Mrs. Fitzsimmonst, amíg meg nem elégelte, és el nem zavart minket, vagyis Kirbyt meg engem. Hosszú-hosszú órák teltek el, napnyugtáig, amikor anya vacsorázni hívott minket… – szorosan behunyta a szemét. – Ilyen sok, rengeteg emlékkép, de egyet sem tudok tisztán felidézni. Aztán elment Egy reggel felkeltem, újabb hosszú nyári nap elé nézve, és egyszerűen eltűnt. És semmit nem lehetett tenni. – Vége lett a nyárnak – mondta Brian halkan. – Mindannyiunk számára vége lett. – Igen. – Jo keze megint remegett. Zsebébe nyúlt, cigarettát keresett. – Szoktál rá gondolni? – Miért gondolnék rá? – Nem is tűnődsz el azon, hogy hova mehetett? Mit csinált? – Ideges slukkot szívott. Lelki szemei előtt az élettelen tekintet, a súlyos szemhéj, a fekete-fehérben látszó pupilla jelent meg. – Vagy hogy miért? – Ennek semmi köze hozzám – mondta Brian; felállt, elvette a tányért. – És hozzád sincs. Egyikünkhöz sincs köze már. Húsz év telt el azóta, Jo Ellen, és semmi aggódnivalónk nem maradt. Jo szóra nyitotta a száját, de rögtön be is csukta, mert Brian megfordult és visszament a házba. De ő aggódik, neki van aggódnivalója, gondolta. És rettegett.

Lexy még mindig duzzogott, a dűnék felé ment, a partra. Egészen biztos volt benne, hogy Jo csak azért jött haza, hogy a sikereivel és az elegáns életével dicsekedjen. És az, hogy nem sokkal az ő kudarc miatti hazatérése után jött, biztosan nem lehet véletlen, gondolta. Jo szárnycsattogtatva, diadalittasan károgja szét, milyen sikeres, de ő, Lexy legfeljebb arra készülhet, hogy lenyelje a békát. A gondolattól is felforrt a vére, haraggal talpalt a dűnék közt, szandálja nyomán homok szállt szanaszét. Ezúttal nem, fogadta meg magában. Most az lesz, hogy büszkén, emelt fővel fogadja, nem hajlandó megalázkodni, alacsonyabbrendűként viselkedni Jo legújabb sikere, legújabb utazása, legújabb csodaakármije hallatán. Többé nem játssza a nagymenő nővér kishúgának szerepét. Kinőtt ebből a szerepből, bizonygatta magának. És éppen ideje, hogy ezt mindenki megtudja. A part széles karéján emberek voltak. Plédekkel és színes napernyőkkel jelölték területigényüket. Sokaknál látta a Sanctuary színes uzsonnásdobozait. A tenger, a napolaj és a sült csirke illata ingerelte szaglását. Kisgyerek lapátolt homokot piros vödörbe, anyja közben olcsó regényt olvasott a napernyő alatt. Egy férfi lassan rákvörösre sült a könyörtelen naptól. Két pár, akiknek reggel felszolgálta a reggelit, együtt piknikezett és nevetett, hordozható magnójukból Annie Lennox szép hangja szólt. Nem akarta, hogy ott legyenek, nem akart senkit sem látni a parton, az ő tengerpartján, lelki válságában. Csak úgy zárhatta ki őket zaklatott tudatából, hogy megfordult, el az ideiglenes csoportosulástól, és továbbment a part íve mentén.

36

Látta az alakot a vízben, a napbarnított, nedves váll csillogását, a napszítta haj fényét. Giff a szokások embere, kiszámítható, gondolta, mintha az orvos utasításait tartaná be. Délután, a szieszta idején mindig úszott egyet. És Lexy tudta, hogy Giff kívánja őt. Nem csinált titkot belőle, tűnődött, és Lexy nem olyan nő volt, aki megsértődik, ha egy szép férfi vággyal néz rá. Különösen olyankor, amikor egójának vigasztalásra volt szüksége. Arra gondolt, hogy egy kis flört, és talán egy vad, ösztönvezérelt szeretkezés visszatéríthetné a normális kerékvágásba. Azt mondják, Annabelle szeretett flörtölni. Lexy túl kicsi volt, hogy halvány emléknyomoknál, néhány képnél és lágy illatnál többet őrizhetett volna meg anyjáról, de úgy érezte, a flört Annabelle természetéből fakadt, vele született képessége volt. Akkor érezte magát a legjobban, ha férfiakra mosolyoghatott. És ha a titkos szerető elmélet igaz, Annabelle legalább egy férfira a mosolynál többet is szánt. Akárhogy is, a rendőrség legalábbis ennyire jutott több hónapnyi nyomozás után. Lexy úgy gondolta, jó a szexben; elég sokszor mondták már neki ahhoz, hogy tehetségesnek tartsa magát. Ami azt illeti, azon a véleményen volt, hogy nincs jobb feszültséglevezető annál, mintha valaki csak rá figyel. És szerette az ezzel járó forró, finom érzést. Szinte semmit sem számított, hogy a férfiak többségének fogalma sincs, hogy a nő közben rá vagy az ügyeletes hollywoodi szépfiúra gondol. Amíg jól teljesít és nem esik ki a szerepéből. Lexy úgy ítélte meg, arra született, hogy játsszon. És úgy határozott, ideje kinyitni azt a vörös bársonyfüggönyt Giff Verdon előtt. A letaposott homokra terítette a magával hozott törülközőt. Kétsége sem volt afelől, hogy a férfi figyeli őt. A férfiak mindig bámulják. Mintha színpadon lenne, testét-lelkét beleadta a játékba. A vízhez közel állva levette napszemüvegét, mintegy véletlenül a törülközőre ejtette. Lassan kilépett szandáljából, aztán megfogta rövid strandruhája szoknyájának szélét, elkezdte felemelni, lassú, sztriptízes mozdulattal. Bikinije alig takart többet, mint egy vetkőzőlány tangája. Leejtette a vékony pamutruhát, megrázta fejét, két kézzel simította hátra a haját, és szirénként, ringó csípővel vonult a tenger hullámai közé. Giff hagyta, hogy a következő hullám átcsapjon a fején. Tudta, hogy Lexy minden mozdulata, minden gesztusa szándékos. Nem számított egyáltalán. Képtelen volt levenni róla a szemét, képtelen volt gátolni, hogy teste megfeszüljön, merevedjen és el ne fogja a vágy, ahogy ott állt a lány, csupa édes domborulat, halvány aranyszín bőr, göndör haja napcsókolta lángnyelvekként hullt alá. És ahogy besétált a vízbe és mozgásba lendítette a testét, a férfi azon gondolkozott, milyen érzés lenne a hullámok ritmusára benne mozogni. A lány is figyelte őt, észrevette, hogy figyeli; szeme átvette a tenger zöld színét, és mosolygott. Alámerült, újra felbukkant, haja fényes és nedves, bőréről víz pereg le. És odakiáltott neki: – Elég hideg ma a víz. És egy kicsit szeszélyes. – Június előtt nem szoktál a tengerben fürödni. – Lehet, hogy ma hűvösségre vágyom. – Hagyta, hogy a hullám közelebb vigye a férfihoz. – És egy kis durvaságra. – Holnap hűvösebb és durvább lesz. Eső jön. – Hmmmm – egy pillanatig hanyatt feküdt a vízen, a halványkék égboltot nézte. – Lehet, hogy megint lejövök – mondta; hagyta, hogy lába lesüllyedjen és taposni kezdte a vizet. 37

Lexy kamaszkorában hozzászokott már ahhoz, hogy Giff sóvárgó kutyaként nézi. Egyidősek voltak, egymás mellett nőttek fel, de észrevette, hogy a férfi változott némiképp az egy év alatt, míg ő New Yorkban volt. Arca markánsabb, ajka határozottabb, magabiztosabb lett. Hosszú szempillái, ami miatt a fiúk olyan kegyetlenül csúfolták, már egyáltalán nem tűntek nőiesnek. Világosbarna haja egyenes szálú, napszítta. Amikor a lányra mosolygott, ifjúsága újabb átka, gödröcskék jelentek meg az arcán. – Látsz valami érdekeset? – kérdezte. – Lehet – felelte, és arra gondolt, hogy Giff arca illik a hangjához és viszont Kész felnőtt férfi. Jó érzés volt, hogy gyomra az izgalomtól összeszorult, belsője bizsergett. – Egyáltalán nem lehetetlen. – Gondolom, volt valami okod arra, hogy szinte meztelenül gyere be a vízbe. Nem mintha nem élveztem volna a látványt, de kíváncsi vagyok, elmondod-e. Vagy azt akarod, hogy én találjam ki? Felnevetett, az áramlat ellen tempózott, hogy megtartsa a kettőjük közti incselkedő távolságot. – Talán csak egy kicsit hűsölni akartam. – Gondolom – mosolygott vissza elégedetten, hogy jobban ismeri a lányt, mint valaha képzelné. – Hallottam, hogy Jo megjött a reggeli komppal. A mosoly lehervadt arcáról, rideg tekintettel nézett. – Na és? – Szóval egy kicsit ki akarod engedni a gőzt, levezetni a feszültséget. Engem akarsz erre a célra használni? Amikor a lány rászisszent és erős tempóval a part felé akart úszni, Giff egyszerűen derékon ragadta. – Lekötelezel – mondta, és szorosan tartotta a lányt, hiába kapálózott. – Amúgy is akartam volna. – Vedd le rólam, a… – a mondat vége meglepett nyögésbe fulladt. Hang nem jöhetett ki betapasztott száján. Sosem gondolta volna, hogy a megbízható, kiszámítható Giff Verdon ilyen gyorsan, határozottan mozdul rá. Nem vette észre, hogy a férfi keze olyan nagy, fogása olyan kemény, és ajka olyan… szexi, ahogy a tenger hűvösének emlékével szorosan az ajkára tapadt. Az illendőség kedvéért egy kicsit kapálózott ellene, de az ellenállás összeomlott, ajka szétnyílt, még többet akart. Olyan íze volt, amilyennek képzelte: nőies, forró, készséges, síkos és nedves. A több mint tíz éve dédelgetett fantáziák egy pillantás alatt oszlottak szét, új, friss, vad színekkel álltak össze újjá, nagy szerelemmel és csillapíthatatlan vággyal. Amikor a lány a dereka köré fonta a lábát, és testét ritmusosan testéhez szorította, Giff teljesen elveszett. – Akarlak! – Elszakította ajkát az ajkától, hogy a kecses nyakat csókolja végig. A hullámok lökésétől összegabalyodott végtagokkal kapaszkodtak egymásba. – A fenébe is, Lex, hiszen tudod, hogy mindig is kívántalak! Víz csapott át Lexy fején, a tenger morajló hangját hallotta csak. A mély húzta lefelé, beleszédült. Aztán megint kápráztató napfényben volt, a férfi ajka ajkára tapadt.

38

– Akkor… most rögtön – lihegte, csodálkozva, mennyire valóságos a vágy, mennyire szorítja a kívánás. – Itt és most. Amióta az eszét tudta, Giff így kívánta. Kész volt és kívánta, akarta. Teste szinte fájón pulzált, annyira belé akart hatolni. De azt is tudta, hogy ha hagyja a vágyat eluralkodni magán, megkapja a lányt, és el is veszíti egy pillanat alatt. Ezért kezét lecsúsztatta a lány derekán, fenekére szorította a tenyerét, markolászta, hüvelykujjával simogatta, míg a lány tekintete el nem homályosodott. – Én kivártam, Lex – mondta, és levette róla a kezét. – Te is tudsz várni. Lex küszködött, hogy a felszínen maradjon, vizet köpködve tágra nyílt szemmel csodálkozott rá. – Mi a fenéről beszélsz? – Az nem érdekel, hogy megvakarjam a viszketésedet és nézzem, hogy elégedetten, dorombolva elsétálsz. – Felemelte kezét, lesimította nedves, csöpögő haját. – Ha ennél többre is kész vagy, tudod, hol találsz. – Te mocsok! – Tombold ki magad, édesem! Ha nyugodtan végiggondoltad, majd beszélünk. – Keze gyorsan mozdult, megragadta Lexy karját. – Ha szeretkezem veled, az mindkettőnknek jó lesz, olyan jó, mint még soha, senkivel. Gondolkozz el ezen is. Ellökte a férfikezet. – Ne merj még egyszer hozzám érni, Giff Verdon! – Nem csak egyszerű érintés lesz, annál sokkalta több – mondta, amikor a lány alámerült, hogy a part felé ússzon. – Feleségül veszlek – mondta, csak annyira hangosan, hogy ő hallja, és mélyet sóhajtva nézte, ahogy a lány kilép a vízből. – Ha csak előbb nem ölöm meg magam. Teste lüktetését csillapítandó alámerült. De a lány íze ott maradt a szájában, és arra gondolt, hogy ő a legostobább vagy a legokosabb ember Desire szigetén.

Jo összeszedte magát egy kicsit, erőt gyűjtött, és éppen elindult sétálni, amikor Lexy viharzott felé az ösvényen. Meg sem törölközött, a rövid napozóruha a testére tapadt. Jo kihúzta magát, összevonta szemöldökét. – Na, milyen a víz? – Menj a fenébe! – Zihálva, a megaláztatás sajgásával haladt előre, amerre a lába vitte. – Menj a fészkes fenébe! – Kezdem azt hinni, hogy már ott vagyok. És eddig éppen olyan fogadtatásban részesültem, amilyenre számítottam. – Miért kell egyáltalán bármire számítanod? Ez a hely nem jelent neked semmit, és mi sem. – Honnan tudod, hogy mi jelent nekem valamit, és mi nem? – Nem látom, hogy ágyat húznál, asztalt szednél le. Mikor pucoltál vécét, mikor mostál fel legutóbb? – Miért? Te ezt csináltad ma délután? – tette fel a kérdést Jo, és végignézte Lexyt nedves, homokos talpától csöpögő hajáig. – Kár a sminkért. – Nem tartozom neked magyarázattal. 39

– Én sem, Lex. Jo mozdult, hogy tovább menjen, de Lexy megragadta a karját, és rákiáltott. – Miért jöttél vissza ide? Jot hirtelen kimerültség fogta el, sírás fojtogatta. – Nem tudom. De nem azért, hogy megbántsalak. Nem azért, hogy bárkit megbántsak. Túl fáradt vagyok, hogy most veszekedjek veled. Lexy döbbenten nézett rá. Az a nővér, akit addig ismert szóáradattal lepte volna el, gúnnyal karmolta volna. Sosem tapasztalta még, hogy Jo remeg és meghátrál. – Mi történt veled? – Ha rájövök, megmondom – felelte Jo, és lerázta magáról húga kezét. – Hagyj békén, akkor én is békén hagylak. Lassan lesétált az ösvényen, a kanyaron túl a tengerhez ért. Alig pillantott a ringó füvű dűnék felé, nem követte a felvijjogó sirály reptét. Gondolkoznia kell, győzködte magát. Csak egy-két óra csend kell. Kigondolja, mit tegyen, hogyan mondja el nekik. Hogy egyáltalán elmondjon-e mindent. Beszélhet nekik az idegösszeomlásáról? Elmondhatja-e bárkinek is, hogy két hetet töltött kórházban, mert összeroppant, mert valami megszakadt benne? Vajon együttéreznek vele, vagy közömbösek, netán ellenségesek lesznek? És mit számít mindez? Hogyan mondhatná el nekik azt a fényképet? Akárhányszor is került velük összetűzésbe, mégiscsak ők a családja. Hogyan tehetné ki őket mindennek? Van-e joga felszakítani a múlt sebeit? És ha valamelyikük ragaszkodna hozzá, hogy lássa azt a fényképet, hogyan mondhatná meg nekik, hogy eltűnt? Pontosan úgy, mint Annabelle. Vagy soha nem is létezett. Azt hinnék, megbolondult. Szegény Jo Ellen, teljesen elment az esze. Elmondhatja nekik, hogy miután kijött a kórházból, napokig ki sem mozdult a lakásából, zárt ajtó mögött remegett? Vagy hogy azon kapta magát, hogy mindent felforgat, eszelősen keresi a képet, ami bebizonyítaná, hogy nem őrült meg? És hogy azért jött haza, mert végül bele kellett nyugodnia, hogy beteg. Hogy ha még egy napig ott maradt volna a lakásába zárkózva, sosem lett volna bátorsága többé kilépni az ajtón. Az elveszett fénykép mégis élénken létezett tudatában. A textúra, a tónusok, a beállítás. Anyja a fényképen fiatal volt. És nem fiatalon emlékszik rá Jo? Hosszú, hullámos haj, finom bőr? Ha anyjáról hallucinálna, nem éppen ilyen korúnak látná? Majdnem annyi idős, mint amennyi ő most, gondolta Jo. Talán ez is az álmok, a félelmek, az idegesség okozója. Vajon Annabelle is olyan nyughatatlan és csupa ideg volt, mint a lánya? Volt egyáltalán szeretője? Voltak erről halkan súgott pletykák, a gyerekek is hallották. Az eltűnés előtt semmi nyoma, semmi jele, de még gyanúja sem volt hűtlenkedésnek. De aztán megélénkültek a pletykák, a helyiek ezen köszörülték a nyelvüket. Ha így történt, akkor Annabelle diszkrét volt, és nagyon óvatos. Semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna szökni, mégis elment. Vajon apa tudott volna róla? – tűnődött Jo. Egy férfi biztosan megérzi, ha a felesége nyugtalan, elégedetlen és boldogtalan. Tudta, hogy a sziget miatt nem egyszer veszekedtek. Vajon ez elég volt ahhoz, hogy Annabelle olyan boldogtalan legyen, hogy hátat fordítson az 40

otthonának, férjének, a gyerekeinek? Vajon Sam nem látta ezt, vagy nem vette észre a körülötte levők érzéseit? Nehéz volt visszaemlékezni, hogy valaha máshogy éltek. De régen biztosan volt nevetés a házban. Visszhangja még nem enyészett el emlékeiben. Elkapott pillanatok, hogy szülei ölelkeznek a konyhában, anya nevet, apával kéz a kézben sétálnak a partra. Halvány képek voltak, idővel megfakultak, mintha rossz oldattal hívták volna őket elő, de láthatók voltak. És valóságosak. Ha blokkolni tudta anyja sok emlékének felbukkanását az emlékezet mélyéről, akkor elő is tudja venni őket. És talán kezdi megérteni. Akkor majd eldönti, mit tegyen. Léptek csikorgását hallotta, hirtelen felnézett. A nap az érkező háta mögött volt, árnyéka vetült előre. Fején sapka. Járása laza, nagy léptű. Újabb rég elfeledett kép jött elő, hirtelen, kéretlenül. Kislányként látta magát, lobogó hajúan, nevetve, kiáltva, nagyokat szökellve szaladt az ösvényen lefelé. És apja tárt karokkal várta, elkapta, magasra dobta, aztán szorosan magához ölelte. Jo kipislogta tudatából ezt a képet, és könnyek szöktek a szemébe. Apja nem mosolygott, és Jo tudta, bármennyire is igyekszik tagadni, Annabelle-t látja benne. Felemelte fejét, ránézett. – Szervusz, apa! – Jo Ellen! – Egylépésnyire állt meg, alaposan végigmérte a lányát. Látta, hogy Katenek igaza volt. Betegnek látszik, sápadt, feszült. Nem tudta, hogyan érinthetné meg, és úgy gondolta, Jo az érintést nem is fogadná szívesen, ezért zsebre tette a kezét. – Kate mondta, hogy itt vagy. – A reggeli komppal jöttem – mondta, bár tudta, hogy ez az információ teljesen felesleges. Nehéz pillanat volt, ahogy ott álltak, idegeneknél is idegenebbül. Sam feszengett, egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. – Bajban vagy? – Csak egy kis szabadságot vettem ki. – Sápadtnak tűnsz. – Túl sokat dolgoztam. Sam homloka ráncba rándult, a lánya nyakában lógó fényképezőgépet nézte. – Nem úgy nézel ki, mint aki kivonta magát a munkából. Tétova mozdulattal megemelte a kamerát. – Nehéz szabadulni a régi szokásoktól. – Hát igen – szusszant. – Szép fények vannak ma a vízen és jó nagyok a hullámok. Gondolom, jól mutatnának képen. – Megnézem. Köszönöm. – Legközelebb vegyél fel kalapot. Éget a nap. – Igazad van. Nem felejtem el. Samnek hirtelen nem jutott eszébe semmi más; bólintott, ellépett Jo mellett, elindult felfelé az ösvényen. – Csak óvatosan a tűző napon! – Rendben – felelte Jo, és gyorsan elfordult. Vakon lépdelt, mert érezte apján a sziget illatát, azt a dús, sötét szagot, és belesajdult a szíve. 41

Mérföldekkel odébb a sötétkamra vöröslő fényében vegyszeres felével felfelé fotópapírt csúsztatott az előhívó oldatba. Örömmel töltötte el, hogy oly sok év távlatából újrateremti a pillanatot, és nézi, ahogy árnyékról árnyékra, kontúrról kontúrra kialakul a papíron a kép. Már majdnem kész volt ezzel a fázissal, de tovább akart időzni, minden pillanatát ki akarta élvezni, mielőtt tovább lép. Jo hazamenekült, a nagy házba. A gondolattól jóleső nevetés fogta el. Nem is lehetne tökéletesebb. Azt akarta, hogy Jo ott legyen. Különben már vagy fél tucatszor elkaphatta volna. De tökéletesnek kell lennie. Ismerte a tökéletesség szépségét, és a megelégedettséget, amit akkor érzett, amikor gondosan dolgozott, hogy ezt elérje. Nem Annabelle, de Annabelle lánya. A tökéletes kör kezd bezárulni. Jo lesz a diadala, a mesterműve. Magának követeli, megszerzi, megöli. És minden pillanatot megörökít. Ó, mennyire tetszene ez Jonak! Alig várja, hogy lépésről lépésre elmagyarázza neki; ő az egyetlen, aki biztosan megérti törekvését és művészetét. Rajongott Jo munkáiért, és képeinek ismeretétől máris közelebb érezte magához a nőt. És ennél is intimebb közelségbe fognak kerülni. Mosolyogva vette ki a képet az előhívó oldatból, megrázta, mielőtt a fixatívba merítette. Gondosan megmérte a fixáló folyadék hőmérsékletét, türelmesen várta, hogy az óracsörgés jelezze, felkapcsolhatja a fehér fényt és megnézheti a kész képet. Szép, egyszerűen szép. Kiváló beállítás. Hatásos megvilágítás, tökéletes fénykorona a haj fölött, gyönyörű árnyékok körvonalazzák a testet, emelik ki a bőr tónusát. És a témát, gondolta. Maga a tökéletesség. Amikor a kép fixálási ideje lejárt, kiemelte az oldatból, folyó víz alá tartotta. Most már megengedhette magának, hogy arról álmodozzon, amit eltervezett. Közelebb volt a nőhöz, mint valaha, a mindkettőjük életét megörökítető fényképek kapcsolták hozzá. Alig várta, hogy a következő képet elküldje neki. De tudta, hogy az időzítést nagyon gondosan kell megválasztania. Mellette, a munkaasztalon régi napló, nyitva, a szavak megfakultak az időtől. Munkám értelme és célja a döntő pillanat megragadása. Elkapni azt a rövid, múló eseményt, amikor a tárgy minden eleme, dinamikája a csúcsra ér. Mi lehetne döntőbb pillanat a halálnál? És mi mással lehetne a fotográfusnak erre nagyobb befolyása azon kívül, hogy filmen megörökíti, minthogy megtervezi és megrendezi és miatta történik a halál? Ez az egyetlen cselekedet összekapcsolja a tárgyat és a művészt, ettől része a művészetnek, a létrehozott képnek. Mivel csak egy nőt ölök meg, csak egy döntő pillanatot manipulálok, nagyon gondosan kiválasztottam a kép tárgyát. Úgy hívják, Annabelle. Halk sóhajjal akasztotta száradni a képet, és felkapcsolta a fehér fényt, hogy jobban lássa. – Annabelle – mormogta. – Milyen szép! És a lányod éppen olyan, mint te.

42

Otthagyta Annabelle-t száradni, bámulni a kötélen, és elindult, hogy teljesítse tervét, megszervezze utazását Desire szigetére.

43

5 A komp pöfögve haladt a Pelican-szoros vizén, Lost Desire szigete felé. Nathan Delaney a jobb oldali korlátnál állt, ahogy egyszer rég, tízéves kisfiúként. Nem ugyanaz a komp volt, és már ő sem kisfiú, de a lehető legpontosabban akarta felidézni azt a bizonyos pillanatot. Hideg szél fújt a nyílt vízen, illata nyers, titokzatos. Akkor régen melegebbet érzett, de az a régi pillanat nem április közepén, hanem május végén volt. Elég közel, gondolta, és felidézte, hogy ő, a szülei és az öccse hogyan szorongtak egy másik komp korlátjánál, kíváncsian, hogy megpillantsák Desire szigetét, ahol nyári vakációjukat töltik. Szinte semmi sem változott. Fenséges, mohos törzsű tölgyek, káposztapálmák, fényes levelű, virágba még nem borult magnóliák Akkor virágoztak már? A kalandra kész kisfiúk nemigen veszik észre a virágokat. Szeméhez emelte a nyakában lógó távcsövet. Apja segített megtalálni a néznivaló célt azon a réges-régi reggelen, hogy megláthassa a fakopácsot. A szokásos huzakodás nem maradt el, mert Kyle is akarta a távcsövet, de Nathannek nem volt szándékában odaadni. Nathan lelki szemei előtt látta, milyennek láthatta őket a külső szemlélő. Lobogó hajú fiatal nő, sötét szeme örömtől, izgalomtól csillog. A két erős, szépen öltözött kisfiú civakodik. A férfi magas és sötét hajú, lába hosszú, teste karcsú. Most csak ő maradt, egyedül van, gondolta Nathan. Valahogy belenőtt apja testébe, civakodó kisfiúból hosszú lábú, keskeny csípőjű férfivá lett. Ha a tükörbe nézett, néha apja beesett arcát, sötétszürke szemét látta. De határozott ajkát és vörösesen aranyló árnyalatú mélybarna haját az anyjától örökölte. Apja azt mondta, olyan, mint az érett mahagónifa színe. Nathan azon tűnődött, vajon a gyerekek tényleg egyszerűen szüleik montázsai-e. Beleborzongott ebbe a gondolatba. Távcső nélkül nézte, ahogy a sziget formát ölt. Látta a színkavalkádot: vadvirágok, ibolya, csillagfürt, madársóska. Itt-ott házakat is látott, a kanyargó út egy-egy szakaszát, fák közé tűnő patak vizének csillanását. Titokzatosság honolt az erdő sötét árnyai közt, ahol egykor vaddisznók és lovak éltek, gőzölgő mocsár húzódott és szálas, sűrű fű ringott aranyló zölden a ragyogó délelőtti napfényben. A képet homályossá tette a távolság, olyan volt, mint valami álom. Aztán az egyik dombon fehér villanást látott, csak egy pillanatra, mintha ablaküvegen csillant volna napsugárnyaláb. Sanctuary, gondolta, és arrafelé nézett, míg a komp ki nem kötött és a házat a terepviszonyok miatt nem láthatta már. Nathan elfordult a korláttól és visszament Jeepjéhez. Amikor beült, azon tűnődött, vajon nem őrült ötlet-e, hogy visszatér ide, a múltat kutatja és bizonyos fokig a múltat ismétli meg.

44

Elhagyta New York városát, bepakolt a Jeepbe mindent, ami fontos volt neki. Meglepően kevés tárgya volt. Soha nem volt oda a tárgyakért, nem volt fontos, hogy minél több legyen. Ez megkönnyítette a válást két évvel korábban. Maureen gyűjtögető típus volt, és mindkettőjüknek sok időt és indulatot spórolt meg, amikor felajánlotta, hogy az asszonyé lehet minden, amit a West Side-i lakásból csak akar. Isten a tanú, az asszony szaván fogta, és volt férje ruháin és egy matracon kívül alig hagyott ott mást. Életének ez a fejezete lezárult, és már majdnem két éve kizárólag a munkájának szentelte magát. Az építészet, a tervezés legalább annyira szenvedélye, mint munkája volt, és mivel New York csak bázis volt, ahová vissza lehet térni, sokat utazott; különböző helyeket, telkeket tanulmányozott, és ott dolgozott, ahol éppen letehette rajzállványát és számítógépét. Megajándékozta magát az idővel, hogy más épületeket tanulmányozzon, felfedezze az építőművészetet, a nagy itáliai és francia katedrálisoktól az amerikai Középnyugat modern sivatagi házaiig. Szabad volt, idejét és szívét csak munkája foglalta le. Aztán hirtelen és visszavonhatatlanul elvesztette a szüleit. És elvesztette önmagát is. Azon tűnődött, miért reméli, hogy Desire szigetén megtalálja élete tükörcserepeit. De elhatározta, hogy legfeljebb hat hónapot marad. Kedvező jelnek vette, hogy éppen azt a házat foglalhatta le, amiben szüleivel azon a nyáron lakott. Tudta, hogy hangjuk visszhangzását figyeli és férfifüllel fogja hallani. Férfiszemmel látja szellemüket. És férfiszándékkal tért vissza Desire szigetére. Vajon emlékeznek még rá? Annabelle gyermekei? Hamarosan kiderül, gondolta, amikor a komp a kikötőrámpához koccant. Kivárta a sorát, nézte, hogy az előtte álló kisteherautó kerekei alól kiveszik az éket. Öttagú család, jegyezte meg, és a csomagokon látta, hogy a kempingben fognak lakni. Nathan a fejét ingatta, és azon tűnődött, miért választja bárki azt, hogy sátorban alszik, és miért tekinti ezt az önsanyargatást nyaralásnak. Felhők sodródtak a nap elé, csökkent a fény ereje. Elkomorulva látta, hogy túlságosan gyorsan haladnak az égen, kelet felől. Tudta, hamar odaér az eső, elzárva a szigeteket a külvilágtól. Eszébe jutott, hogy régen, amikor itt volt, egyszer három napig esett, mintha dézsából öntenek. A második nap végén Kyle és ő úgy estek egymás torkának, mint a farkaskölykök. Most elmosolyodott az emlékre, és azon tűnődött, anyjuk hogyan volt képes kibírni őket. Lassan hajtott le a kompról, fel a kikötőből kivezető hepehupás, kátyús úton. Lehúzott ablaknál jól hallotta a kisteherautóból szóló harsány rock and rollt és sikongatást. A kempingező család, gondolta, egészen jól elvan, akár esik, akár nem. Elhatározta, hogy követi példájukat, és élvezi a délelőttöt. Sanctuary felé kellett volna mennie, természetesen, de építész szemmel nézte volna. Emlékezett, hogy az épület középső része a koloniál stílus szép példája: széles verandák, masszív oszlopok, magas, keskeny ablakok. Gyerekként is eléggé érdekelte az épület ahhoz, hogy megjegyezzen néhány részletet. Gorgófős vízköpőkre emlékezett, amik a nagy stílt nem csökkentették, inkább megszemélyesítették. Kyle-t szinte halálra ijesztette azzal, hogy azt mondta neki, ezek a gorgófők éjjel életre kelnek és prédát keresve bóklásznak.

45

Volt egy kis torony is, a tető peremén vaspalló, körbe lehetett járni. Az erkélyek faragott kőből vagy míves öntöttvasból valók. A kéményeket a szárazföldön bányászott lágy árnyalatú homokkőből rakták, a házat helyi ciprus- és tölgyfával építették. A húsfüstölő még állt, a rabszolgák szállása viszont, ahol egykor egy sötét sarokban Brian és Kyle csörgőkígyót talált. Az erdőben szarvasok, a mocsárban aligátorok éltek. Kalózokról és kísértetekről szóló suttogott szóbeszéd töltötte be a levegőt. Jó hely volt kisfiúknak, nagy kalandozásra. És sötét, veszélyes titkokra is. Elhagyta a vastag sarú, kis facsoport-szigetes nyugati mocsárvidéket. Felerősödött a szél, ringott a mohafű. A mocsár szélén két nemes kócsag járőrözött, hosszú lábuk cölöpnek tűnt a sekély vízben. Aztán a mocsár helyét a buja, egzotikus erdő vette át. Nathan lassított, hagyta, hogy az előtte haladó kisteherautó elpöfögjön. Nyugalom volt, mozdulatlanság és azok a sötét titkok. Szíve kezdett nyugtalanul verni, szorosan megmarkolta a kormánykereket. Szembe kell néznie ezzel, alaposan meg kell vizsgálnia, és végül meg kell értenie. Sűrű árnyékok közt haladt, a lián, mint hatalmas pókok hálórengetege tapadt a fákon. Hogy kipróbálja magát, leállította a motort. Nem hallott mást, csak saját szívverését és a szél süvítését. Kísértetek, gondolta. Szellemek. Itt kell keresnie őket. És ha megtalálja, mi lesz? Otthagyja őket, ahol éjről éjre sodródnak, vagy továbbra is kísértik, álmában mormognak neki? Látja-e anyja vagy Annabelle arcát? És melyikük kiált hangosabban? Nagyot sóhajtott, azon kapta magát, hogy cigarettát keres, pedig már egy éve leszokott. Ideges volt. Elfordította a slusszkulcsot, de a motor nem indult, csak nyekergett. A gázpedálra lépett, újra próbálkozott, ismét eredménytelenül. – A fenébe! – mormolta. – Már csak ez hiányzott. Hátradőlt, nyugtalanul dobolt ujjaival a volánon. Nyilván az a teendő, hogy kiszáll és benéz a motorháztető alá. Tudta, mit talál ott. Motort. Drótokat, csöveket és ékszíjat. Nathan annyit értett a motorhoz, a drótokhoz, csövekhez, amennyit az agysebészethez. Elhagyatott úton robbant le; ezt érdemli, aki hagyta magát rábeszélni, hogy egy barátja használt Jeepjét vegye meg. Rezignáltan kászálódott ki a kocsiból, felnyitotta a motorháztetőt. Hát igen, ahogy gyanította. Motor. Behajolt, megtapogatta, közben a hátán érezte az első kövér esőcseppeket. – Ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Farmernadrágja zsebébe csúsztatta kezét és komor képet vágott, miközben az eső kopogott a feje tetején. Tudhatta volna, hogy valami nincs egészen rendben, amikor barátja, az előző tulajdonos vidáman betett egy szerszámosládát a kocsiba. Nathan fontolóra vette, hogy előbányássza a poggyásztérből, és csavarkulccsal megütögeti a motort. Nem valószínű, hogy hatásos módszer, de legalább kielégítő. Hátralépett, aztán megdermedt; kísértet lépett ki az erdő árnyai közül és őt nézte. Annabelle. Ez a név hasított tudatába, gyomra összeszorult. A női alak ott állt az esőben, mozdulatlanul, mint egy őz, vörös haja nedves, kusza, nagy kék szeme szomorú. Nathan térde megremegett, félő volt, hogy összeesik, fél kézzel a lökhárítóra támaszkodott. 46

Aztán a nőalak megmozdult, hátrasimította vizes haját. És elindult felé. Ekkor látta, hogy nem kísértet, hanem hús-vér, eleven nő. Nem Annabelle, hanem, ebben egészen biztos volt, Annabelle lánya. Visszatartott lélegzetét nagy sóhajtással engedve fel mélyeket lélegzett, míg szíve újra rendes ritmusban dobogott. – Lerobbant a kocsi? – kérdezte Jo; nagyon igyekezett könnyed hangon szólni. Ahogy a férfi rá nézett, azt kívánta, bárcsak ne lépett volna ki az erdőből, bárcsak hagyta volna, hogy maga oldja meg. – Gondolom, nem azért áll itt az esőben, hogy nézelődjön. – Nem. – Örömmel töltötte el, hogy a hang teljesen tárgyilagos volt. Ha gúny lett volna benne, nehezebb lett volna megmagyarázni a helyzetet. – Nem indul. – Hát, az baj. – Valahonnan ismerős, gondolta. Jó arc, erős, markáns és férfi. Érdekes a szeme, tűnődött, tiszta szürke és nagyon átható. Ha érdekelte volna a portréfotózás, jó modellnek tartotta volna. – Rájött, hogy mi a hiba? Hangja tejszínes méz, bámulatosan déli. Ez nyugtatón hatott rá. – Megtaláltam a motort – felelte, és mosolygott. – Ott volt, ahol gondoltam. – Nahát! És most? – Azt próbálom elhatározni, mennyi ideig nézzem még és tegyek úgy, hogy tudom, mit keresek, mielőtt az eső elől visszaülök. – Nem tud autót szerelni? – kérdezte olyan nyilvánvaló csodálkozással, hogy a férfi dühös lett. – Nem tudok. Cipőm is van, és nem tudom, hogyan kell bőrt cserzeni – felelte, és lecsukta volna a motorháztetőt, de a nő felemelte a kezét, és nem hagyta. – Megnézem. – Mi maga? Autószerelő? – Nem, de az alapokat tudom. – Kőnyékkel odébb tuszkolta a férfit, legelőszőr az akkumulátorsarukat ellenőrizte. – Úgy tűnik, ezzel nincs gond, de tanácsos szemmel tartania, ha hosszabb időt tölt Desire szigetén. – Legfeljebb hat hónapot – mondta, és behajolt mellé. – Mit kell szemmel tartanom? – Ezeket. A magas páratartalom árt a motornak. Útban van. – Bocsánat. – Odébb mozdult. Nyilván nem emlékszik rá, ezért úgy határozott, úgy tesz, mintha nem ismerné meg Annabelle lányát. – Itt lakik a szigeten? – Már nem. – A nyakába akasztott fényképezőgép folyton a kocsihoz ütődött, Jo fogta és hátralendítette. Nate nézte, csak nézte, érezte, hogy oldódik benne a feszültség. Felső kategóriás Nikon volt: kicsi, csendesebb és strapabíróbb, mint más modellek, többnyire profik választása. Apjának is ilyen gépe volt. Neki is. – Esőben fényképezett? – Amikor elindultam, még nem esett – felelte szórakozottan. – A hűtőventillátor ékszíját hamarosan cserélni kell, de most nem azzal van gond. – Kiegyenesedett, és bár nagyon esett, mintha nem vett volna tudomást az égszakadásról. – Szálljon be, és próbálja beindítani, hogy halljam a hangját. – Maga a főnök.

47

Jo ajka mosolyra rándult, ahogy a férfi megfordult és visszaszállt a kocsiba. Most biztosan sérült egy kicsit a férfi egója, gondolta. Oldalra fordította a fejét, ahogy a motor megnyikkant. Csücsörítve hajolt hátra a motorháztető alatt. – Még egyszer! – kiáltott a férfinak, majd halkabban, csak magának dünnyögött: – Karburátor. – Micsoda? – A karburátor – ismételte, és hüvelykujjával kis fémdobozt nyitott fel. – Próbálja még egyszer! A motor ezúttal felbőgött, beindult. Jo elégedett mosollyal csapta le a motorháztetőt, és a sofőrablakhoz lépett. – Időnként leragad, ennyi. Meg kell nézetni szerelővel. A hangja alapján amúgy is ráfér egy alapos átvizsgálás és beállítás. Mikor volt vele utoljára szervizben? – Csak néhány hete vettem. Egy régi barátomtól. – Ó! Az öreg hiba. Hát, egyelőre elviszi, ahova menni akar. Amikor Jo hátralépett, Nathan kinyúlt az ablakon, és megfogta a kezét. Keskeny keze van, gondolta, hosszú, egyszerre elegáns és ügyes. – Kérem, hadd vigyem el! Zuhog az eső. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Nem szükséges. Egyedül is… – Lehet, hogy megint lerobbanok. – Rámosolygott, elbűvölőn, könnyeden, meggyőzőn. – Akkor ki fogja megjavítani a karburátoromat? Ostobaság lenne visszautasítani, ezt Jo is érezte. Még ostobább csapdában érezni magát csak azért, mert a férfi fogta a kezét. Vállat vont. – Hát jó. Visszahúzta a kezét, megkönnyebbült, hogy a férfi azonnal elengedte. Megkerülte a Jeepet, beszállt az utasülésre. – Hát, a belseje egészen jól néz ki. – A barátom elég jól ismer – felelte Nathan, bekapcsolta az ablaktörlőt, és Jora nézett. – Hova? – Előre ezen az úton, az első kereszteződésnél jobbra. Sanctuary nincs messze; persze Desire szigetén semmi sincs messze. – Ez teljesen jó. Én is a nagy házba megyek. – Valóban? A kocsiban megsűrűsödött a levegő. A zuhogó eső mintha mindentől elvágta volna őket, csak homályosan látszottak a fák, tompák lettek a hangok. Elég ok, hogy az ember kényelmetlenül érezze magát, gondolta Jo, de ugyanennyire bosszantotta saját reakciója, hogy oldalra fordult és egyenesen a férfi szemébe nézett. – A nagy házban fog lakni? – kérdezte. – Nem. Csak házat bérelek, átveszem a kulcsokat. – Hat hónapot mondott? – Megkönnyebbült, amikor elindult a kocsi, és a férfi elfordította a fejét, nem őt nézte áthatón, nagy szürke szemével, hanem az utat. – Az elég hosszú vakáció. – Magammal hoztam a munkát. Egy kis környezetváltozásra vágytam. – Desire elég messze lehet az otthonától – mondta, és egy kicsit elmosolyodott, amikor a férfi újra ránézett. – Georgiában mindenki első látásra felismeri a jenkiket. Akkor is, ha nem 48

szólal meg. Másképpen mozog. – Hátrasimította ázott haját. Ha gyalog ment volna, nem kéne társalognia. De a beszélgetés jobb volt, mint a súlyos, eső áztatta némaság. – A kis Desire-házat bérelte ki, a folyó mellett. – Honnan tudja? – Itt mindenki mindent tud. De az én családom adja bérbe a házakat, mi üzemeltetjük a fogadót, az éttermet. És történetesen az én feladatom volt, hogy előkészítsem azt a kis házat. Tegnap cseréltem ágyneműt, satöbbi a jenkinek, aki hat hónapra jön. – Szóval maga a szerelőm, a fogadósom, a házvezetőnőm. Szerencsés ember vagyok. Kit is kell hívnom, ha eldugul a lefolyóm? – Hát, első lépésként megkeresi a kamrában a gumipumpát. Ha használati utasítást kíván, szívesen leírom. Itt az elágazás. Nathan jobbra fordult. Az út felfelé vezetett. – Hadd próbáljam meg még egyszer! Ha mondjuk sütnék néhány szelet húst, behűtenék egy palack bort, és meghívnám vacsorára, kit keressek? Jo feléje fordult és hűvös pillantást vetett rá. – Inkább a húgommal kéne próbálkoznia. Alexának hívják. – Ő is javít karburátort? Jo félmosollyal rázta a fejét. – Nem, de nagyon mutatós, és szereti, ha férfiak meghívják. – És maga nem? – Mondjuk úgy, hogy én válogatósabb vagyok, mint Lexy. – Aúúúú! – Nathan füttyentett, szívéhez kapott, dörzsölgette. – Nagyon eltalált. – Csak időt spórolok mindkettőnknek. Az ott Sanctuary – dünnyögte. A férfi nézte, ahogy a nagy ház az eső függönyén át megjelenik, előbukkan az alapját körüllengő ködből. Régi volt és grandiózus és elegáns, mint egy társasági estére öltözött déli szépség. Határozottan nőies jellegű, gondolta Nate; könnyed vonalak, szűzies fehér. A magas ablakokat ív lágyította, szép kovácsoltvas erkélykorlátok, rajtuk lágy vörös árnyalatú agyagcserepekben élénk futóvirágok. A kert pompázott, a virágok kelyhét lefelé fordította az eső, mintha fejet hajtó tündérek állnának őrt a ház előtt. – Lenyűgöző – jegyezte meg Nathan, félig magának. – A későbbi toldások tökéletesen illeszkednek az eredeti szerkezethez. Inkább kihangsúlyozzák, mint modernné teszik. A stílusok mesteri harmóniája, klasszikusan déli, de nem tipikus. Akkor sem lehetne tökéletesebb, ha a szigetet tervezték volna hozzá és nem viszont. Nathan megállt a behajtó végén; csak ekkor vette észre, hogy Jo nézi. Először csillant érdeklődés a tekintetében. – Építész vagyok – magyarázta. – Az ilyen épületek elevenemre tapintanak. – Hát, akkor biztosan szeretne belül is körülnézni. – Igen, és legalább egy vacsorával tartozom magának ezért. – Talán jobb, ha Kate unokanővérem mutatja meg a házat. Kate Pendleton – tette hozzá Jo, és kinyitotta az ajtót. – Sanctuary a Pendleton család tulajdona volt. Ő ismeri a legjobban. Jöjjön be. Száradjon meg egy kicsit, aztán megkapja a kulcsot. Jo felsietett a lépcsőn, megállt a verandán, kirázta a vizet a hajából. Várt, míg a férfi mellé lépett. 49

– Jézusom, ez az ajtó! – Nathan tiszteletteljesen végighúzta az ujját a dúsan faragott fán. Furcsa, hogy erre nem emlékszik, gondolta. Persze azon a nyáron inkább a hátsó bejáraton közlekedett, a konyhába viharzott be, és onnan ki. – Hondurasi mahagóni – közölte Jo. – A tizenkilencedik század közepén importálták, még jóval azelőtt, hogy bárki is aggódott volna az esőerdők kiirtása miatt. De szép. – Lenyomta a nehéz rézkilincset és beléptek a nagy házba. – A padló vastag fenyődeszka – kezdte, és elnyomta a hívatlan emlékképet, hogy gyakran látta anyját, ahogy ezt a padlót viaszolta. – Fenyő a lépcső is, a lépcsőkorlát viszont tölgyfa; itt faragták, ácsolták Desire szigetén, amikor még ültetvény volt és többnyire gyapotot termesztettek. A csillár újabb szerzemény, Franciaországban vette Stewart Pendleton, a hajómágnás felesége; ő építtette át és toldotta meg két szárnnyal a nagy házat. Az eredeti bútorzat nagy része elveszett a polgárháború idején, de Stewart és felesége sokat utazott, és antik bútorokat vásároltak a nagy házba. – Stuartnak jó ízlése volt – jegyezte meg Nathan, a széles, magas mennyezetű előcsarnokot, a kecses lépcsőt és a csillogó kristály fényszökőkutat szemlélve. – És sok pénze – tette hozzá Jo. Csak türelem, mondogatta magának, és nem mozdult, hagyta, hogy a férfi nézelődjön. A falak halványsárgák, amik forró nyári délután a hűvösség illúzióját keltették a bent tartózkodókban. Sötét, faragott fával keretezték a falakat, a magas mennyezet stukkódíszítéses. A bútorzat masszív, nagy, ahogy az egy hatalmas előcsarnokhoz illik. Két kagylóhátú, II. György korabeli fotel állt a hatszögletű asztal mellett, az asztalon magas sárgaréz váza, benne egy csokor édes illatú liliom és pázsitfüvek. Bár Nathan nem gyűjtött régiségeket, sőt, ami azt illeti, semmit sem gyűjtött, az épületekkel kapcsolatban minden érdekelte, az is, hogy mi van bennük. Felismerte a flamand faragott tölgyfalábas szekrénykét, az aranyozott fapilléres tükröt az intarziás gyertyatartó mögött, Anna királynő és egy villanásnyira XIV. Lajos stílusát. És úgy találta, hogy a stílusok keverése nagyon inspiráló. – Hihetetlen. – Zsebében kotorászott, aztán visszafordult Johoz: – Szerintem iszonyú jó lehet itt lakni. – Iszonyú is, meg jó is, talán. – Hangja száraz volt, és csak egy kicsit keserű. Sok kérdés merült fel a férfiban ennek hallatán, de Jo nem folytatta a témát. – Az első társalgóban van a recepció. Befordult a folyosón, belépett jobbra az első helyiségbe. Valaki begyújtott, vette észre, talán a jenki tiszteletére, és hogy a fogadó vendégeit jobb kedvre derítse, ha véletlenül erre járnak. Odalépett a Chippendale íróasztalhoz, kihúzta a felső fiókot, a nyaralóbérleti papírok között matatott. Odafent a családi szárnyban volt egy iroda, benne praktikus iratszekrény, aminek használatát Kate még küszködve tanulta. De a vendégeket sosem tették ki ilyen kedvhervasztó hétköznapi részleteknek. – A kis Desire-ház – jelentette be Jo, és előhúzta a szerződést. Látta, hogy már lepecsételték, ami azt jelentette, hogy megkapták az előleget; rajta volt Kate és egy bizonyos Nathan Delaney aláírása.

50

Jo félretette a papírmunkát, és egy másik fiókot húzott ki, amiből kulcsokat vett ki, nagy karikáról csúsztatta le a ház nevével jelzettet. – Ez nyitja az első és hátsó ajtót is, a kisebb pedig a pincét. Én a maga helyében nem tárolnék ott semmi fontosat. A folyó közelsége miatt árvízveszélyes terület. – Nem felejtem el. – Tegnap bekapcsoltattam a telefont. A hívásokat a havi számlájához írjuk. – Újabb fiókot nyitott ki, vékony dossziét húzott elő. – Ebben megtalálja a szokásos információt és a gyakori kérdésekre szóló válaszokat. A kompmenetrend, az árapály-táblázat, hogyan lehet halászcsónakot bérelni, ha arra vágyik, ilyesmi. Van benne egy prospektus a sziget történetéről, állat- és növényvilágáról. Miért néz így rám?! – Gyönyörű szeme van. Nehéz nem nézni. Jo a férfi kezébe nyomta a dossziét. – Jobb lenne, ha inkább azt nézné meg, ami ebben van. – Rendben. – Nathan kinyitotta, lapozni kezdett. – Maga mindig ilyen harapós, vagy én hozom ki magából? – Nem vagyok harapós, csak türelmetlen. Nem mindenki nyaral. Van még valami kérdése a házzal vagy a szigettel kapcsolatban? – Majd szólok. – A dossziéban talál térképet, be van jelölve rajta, hogyan juthat el a házhoz. Kérem, itt írja alá, hogy átvette a kulcsokat és megkapta a tájékoztatást, és már mehet is. A férfi újra elmosolyodott, ezúttal azon, milyen gyorsan olvadt a lány délies vendégszeretete. – Nem szeretnék visszaélni a türelmével – mondta, és átvette a felé nyújtott tollat. – Már csak azért sem, mert szeretnék ide visszajönni. – A reggelit, ebédet, vacsorát az ebédlőben szolgáljuk fel. Az étkezési időket megtalálja a dossziéban. Ha piknikezni akar, hidegcsomagot adunk. Minél többet beszélt, a férfi annál jobban élvezte a hangját. Esőszaga volt és csak esőszaga, és lepillantott, amikor gyönyörű kék szemébe nézett, és szomorú volt, mint egy szegett szárnyú madár. – Szereti a piknikeket? – kérdezte. Jo mélyet sóhajtott, visszavette a tollat, és ő is szignálta az iratot, monogramját írta a papírra. – Csak az idejét vesztegeti, ha velem flörtöl, Mr. Delaney. Egyszerűen nem tud érdekelni. – Minden értelmes nő tudja, hogy az ilyen kijelentés csak azt jelenti, kihívás értve. – Lehajolt, elolvasta monogramot. – J. E. H. – Jo Ellen Hathaway – közölte Jo, remélve, hogy ezzel megszabadul tőle. – Öröm volt, hogy megmentett, Jo Ellen. – Kezet nyújtott, és mulattatta, hogy a nő tétovázott egy kicsit, mielőtt elfogadta. – A kocsival kapcsolatban keresse Zeke Fitzsimmonst. Megcsinálja magának a Jeepet, rendesen fog működni. Érezze jól magát Desire szigetén! – A kezdet is jobb, mint amit vártam.

51

– Akkor nagyon alacsonyak voltak az elvárásai. – Kihúzta kezét a férfi kezéből, és a hátsó ajtóhoz vezette. – Az eső csendesedik – jegyezte meg, és kinyitotta az ajtót. Nedves levegő és köd áradt befelé. – Könnyen meg fogja találni a házat. – Nem. – Pontosan emlékezett az irányra, az útra. – Biztos vagyok benne, hogy nem. Találkozunk még, Jo Ellen. Találkoznunk kell, gondolta, számos ok miatt. Jo kissé oldalra hajtotta a fejét, halkan becsukta az ajtót, és ott hagyta a férfit a verandán, hadd gondolkozzon, mit csinál.

52

6 A Desire szigetén töltött harmadik napján Nathan rémülten ébredt. Szíve vadul vert, alig kapott levegőt, fulladt, hideg verejtéktől borzongott. Összeszorított ököllel ugrott ki az ágyból, tekintete a szoba sötét sarkait pásztázta. Gyenge napfény szűrődött be a zsalu résein, a fény ketrecrácsot mintázott a vékony szürke szőnyegen. Elméje egy gyötrő pillanatig üres maradt, az özönlő képek mögé szorult. Fák holdfényben, ködnyelvek, egy nő meztelen teste, szétterülő sötét haja, tágra nyílt, üveges szeme. Kísértetek, bizonygatta magának, és keze fejével szemét törölgette. Várta őket, és nem okoztak csalódást. Desire szigetéhez kötődtek, ahogy a moha az élő tölgyekhez tapad. Kiugrott az ágyból, és szándékosan, ahogy a gyerekek a járda repedéseire lépnek, keresztülsétált a napfényrácson. A keskeny fürdőszobában belépett a fehér kádba, behúzta a vidám színű, csíkos függönyt. Meleg vízzel zuhanyozott. Lemosta magától az izzadtságot, elképzelte, hogy a pánik nagy vörös ködként köröz és a lefolyóba csúszik. A fürdő tele volt gőzzel, amikor kilépett a zuhany alól. De gondolatai kitisztultak. Kinyúlt, kifakult, rövid ujjú pólót vett fel, hozzá régi rövidnadrágot, aztán borotválatlanul, csöpögő hajjal a konyhába ment. Körülnézett, és elfintorodott a filteres kávéfőző és kancsó láttán. Még ha sikerült volna is rájönnie a megfelelő adagolási arányra, nem gondolt arra, hogy kávéfiltert hozzon. Az adott pillanatban ezer dollárt is megadott volna egy rendes kávégépért. A vízforraló kannát a nála öregebb tűzhely szélére tette, aztán a nagy, multifunkcionális szoba nappali részébe ment, bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a reggeli híradót. A vétel iszonyú gyenge volt, a hírműsor gyatra. Se kávéfőző, se rendes tévé, tűnődött Nathan, és átkapcsolgatott a másik három elérhető adó kínálatára. Eszébe jutott, hogy Kyle és ő annak idején, mennyire nyöszörögtek a rendes tévézés lehetőségének hiánya miatt. Hogyan nézzük meg a Charlie angyalait ezen az ócska tévén? Ez csalás! Nem azért vagytok itt, hogy az a tévéképernyőt bámuljátok. Na de anya! Úgy találta, hogy a színek is teljesen mások a kis házban. Halványan emlékezett, hogy a széles, mély fotelek és az egyenes hátú kanapé lágy pasztellszínű volt. Most merész geometrikus mintájú, sötétkék és zöld, napfényes sárga színekben virított. A mennyezet közepéről lelógó ventilátor nyikorgott. Tudta, mert kénytelen volt meghúzni a zsinórt. Az új szerkezet csendes lapátsuhogással működött. De a hosszú vörösfenyő asztal ugyanaz volt. Megismerte, ez az asztal választotta el a konyhai részt a szobától; ezt ülte

53

körül a család közös étkezések és társasjátékozások alkalmával, ezen raktak ki bonyolult kirakósokat azon a nyáron. Ezt az asztalt kellett neki és Kyle-nak leszedni, letörölni vacsora után. Ennél az asztalnál időzött apja reggeleken kávé mellett. Emlékezett, hogyan tanította őt és Kyle-t az apjuk, hogy befőttesüveg-fedőt kilyukasztva szentjánosbogarat lehet fogni. Meleg, lágy este volt, a bogárvadászat szédítő. Nathan felidézte, ahogy nézte az ágya mellé állított pislákoló befőttesüveget, és ez a látvány ringatta álomba. De reggelre az üvegben minden szentjánosbogár meghalt, megfulladt, mert a fedőre tett könyv elzárta az összes lyukat. Nem emlékezett, hogy ő tette volna rá Johnny Tremaine viharvert kötetét. Az üveg alján heverő sötét hulláktól rosszul volt, bűntudat mardosta. Kilopózott a házból, a folyóba öntötte őket. Azon a nyáron nem fogott több szentjánosbogarat. .Felzaklatta az emlék, elfordult a tévétől, visszament a kályhához, hogy gőzölgő vizet öntsön egy kanálnyi sötétbarna porra. A verandára vitte a csészét, hogy a folyót nézve igya meg a kávét. Emlékek fognak felbukkanni most, hogy itt van, emlékeztette magát. Éppen ezért jött. Hogy emlékezzen arra a nyárra, lépésről lépésre, napról napra. És kitalálja, mi legyen a Hathaway családdal. A kávéba kortyolt, egy kicsit elfintorodott a furcsa, keserű íztől. Aztán arra gondolt, hogy az élet jó része szintén furcsa és keserű, és megint kortyolt. Jo Ellen Hathaway. Sovány, éles könyökű, dús lófarkú, heves természetű lányként emlékezett rá. Akkoriban nemigen érdekelték a lányok. Egyszerűen Brian egyik kishúga volt, semmi több. Még mindig Brian húga, gondolta Nathan. És még mindig sovány. Úgy tűnik, heves természete sem változott. A dús lófarok nincs már meg. A rövidebb, hullámos haj illik a személyiségéhez, ha az arcához nem is. A lazaság, a divattal nem törődés. Őzszínű hajzuhatag. Azon tűnődött, miért tűnik a lány olyan sápadtnak és fáradtnak. Nem olyan típusnak látszott, aki elmúlt kapcsolat miatt kesereg, de valami nyilván bántotta. Szeme csupa bánat és titok. Ez elég baj, gondolta Nathan, és halványan felnevetett. A szomorú szemű nőknek nem tudott ellenállni. Jobb, ha mégis ellenállok, tanácsolta magának. Elgondolkodott, milyen folyamatok mehetnek végbe a nagy, szomorú kék szemek mögött, amelyek befolyásolhatják a célját. Időre és tárgyilagos hozzáállásra volt szüksége, mielőtt megteszi a következő lépést. Tovább kortyolta a kávét, elhatározta, hogy nemsokára felöltözik és elgyalogol a nagy házba egy rendes csésze kávéért és reggelizni. Ideje visszamenni, megfigyelni és tervezni. Ideje újabb kísérteteket felzavarni. De egyelőre nem akar mást, csak ott állni, nézni a tájat a veranda vékony apácarácsán át, érezni a párás levegőt, figyelni, ahogy a nap lassan átégeti a folyó felett tündérszárnyként lebegő gyöngyházszínű párát. Ha nagyon figyelt, hallotta az óceán hangját kelet felől: halk, állandó morajlás. Közelebb madarak éneke hallatszott, meg az erdő árnyas mélyén lárvát,

54

bogarat kereső fakopács monoton kopogása. A pálmákon üvegszilánkként csillogott a harmat, szélcsend volt, a hosszú levelek nem zörrentek össze. Akárki választotta ki a ház helyét, jól választott, gondolta. A magány ünnepe volt ez a hely, szép látványt és az egyedüllét nyugalmát élvezhette benne az ember. Szerkezete egyszerű és praktikus. Régi, cédrusfa ház cölöpökön, nyugati végén nagy, apácarácsos veranda, a keletin keskeny deszkamóló. Bent a nagy nappali mennyezetét a tetőgerendák képezték, így nagyobb tér nyílt. A nappali két oldalán egy-egy szoba és fürdőszoba nyílt. A Kyle-lal szomszédos szobában lakott. Idősebbként magának követelte a nagyobbat. A franciaágyban felnőttnek és nagyobbnak érezte magát. Kiírta az ajtóra: BELÉPÉS ELŐTT KÉREM KOPOGNI. Szeretett sokáig fennmaradni, könyveket olvasni, gondolkodni, szülei beszélgetésének tompa hangjait vagy a tévé duruzsolását hallgatni. Szerette, ha szülei nevetnek. Anyja gyors, magas kuncogását, apja mély, öblös nevetését. Gyerekkorában gyakran hallotta ezeket a hangokat. Mély szomorúsággal töltötte el, hogy soha többé nem hallhatja már. Mozgásra figyelt fel. A hang felé fordította a fejét; szarvasra számított, de egy férfit látott. A férfi hangtalanul haladt a folyóparton. Magas, nyúlánk ember, haja koromfekete. Torka kiszáradt, de erőt vett magán, szájához emelte a bögrét, és újra belekortyolt. Tovább nézte a férfit, figyelte, ahogy egyre közelebb ér; az erősödő napfény ferdén világította meg arcát. Nem Sam Hathaway, jött rá Nathan, és mosolykezdemény jelent meg ajkán. Brian. Húsz év alatt mindketten férfivá lettek. Brian felnézett, hunyorgott, az apácarács mögötti emberre koncentrált. Elfeledkezett róla, hogy a házat kibérelték, és megjegyezte, hogy sétái útvonalát a folyó ellenkező oldalára tegye át. Most viszont valami emberi párbeszéddel kell próbálkoznia. Intett. – Jó reggelt! Nem akartam zavarni. – Nem zavar. Éppen rossz kávét iszom és a folyót nézem. A jenki, jutott Brian eszébe. A hat hónapos bérlet. Eszébe jutott, mire intette Kate: legyen udvarias, barátságos. – Szép hely – jegyezte meg Brian, és zsebre tette a kezét zavarában, hogy önkéntelenül is megtörte saját magányosságát. – Sikerült berendezkednie? – Igen – felelte Nathan tétovázva, aztán úgy határozott, megteszi a következő lépést. – Még mindig a Szellemmént űzöd? Brian hunyorgott, felkapta a fejét. A Szellemmén legendája azokra az időkre nyúlik vissza, amikor még vadlovak bóklásztak a szigeten. A legenda szerint a legnagyobb vádló hatalmas fekete mén, minden lónál gyorsabban fut az erdőben. Aki elkapja, felugrik a hátára és lovagol rajta, annak minden kívánsága teljesül. Gyermekkorában Brian legnagyobb kívánsága az volt, hogy elkapja a Szellemmént, és meglovagolja. – Keresem, hátha meglátom – mormogta Brian, és közelebb lépett. – Ismerjük egymást? – Együtt töltöttünk egy éjszakát a folyó másik oldalán egy sátorban. Volt nálunk kötőfék, néhány elemlámpa és egy csomag krumpliszirom. Egyszer mintha patadobogást és vad nyerítést hallottunk volna – mondta Nathan mosolyogva. – Lehet, hogy hallottuk is. Brian szeme tágra nyílt, a sötét árnyék eltűnt tekintetéből. 55

– Nate? Nate Delaney? Te kurafi! A veranda rácsos ajtaja nyikorgott, ahogy Nathan kinyitotta. – Gyere be, Bri. Főzök neked egy csésze pocsék kávét. Brian vigyorogva lépkedett fel a lépcsőn. – Szólhattál volna, hogy jössz, hogy itt vagy – azzal megölelte Nathant. – Az unokanővérem, Kate intézi a házak bérbeadásának ügyeit. Jesszus, Nate, szörnyen nézel ki! Nathan bánatos mosollyal simított végig borostás állán. – Vakáción vagyok. – Jó kifogás sosem rossz. Nate Delaney – mondta Brian a fejét ingatva. – Mi a fenét csináltál annyi évig? Hogy van Kyle? A szüleid? A mosoly lehervadt. – Majd elmondom – mondta Nathan; egy részét, gondolta. – Előbb hadd csináljam meg azt a pocsék kávét. – Egy fenét! Gyere fel a nagy házba: főzök neked rendeset. És megreggeliztetlek. – Rendben. Hadd vegyek fel nadrágot és cipőt. – El sem hiszem, hogy te vagy a jenki vendég – jegyezte meg Brian, ahogy Nathan befelé indult, – A fenébe is, hát helyben vagyunk – fordult vissza Nathan egy pillanatra. – Én is alig hiszem.

Nem sokkal később Nathan már Sanctuary konyhapultjánál ült, ahol mennyei kávéillat és sercegő szalonna illata áradt. Nézte, ahogy Brian fürgén szeli a gombát és a hagymát az omlettbe. – Úgy látszik, rendesen értesz a dolgodhoz. – Nem olvastad a prospektusunkat? Az én konyhám ötcsillagos besorolású – felelte, azzal egy bögre kávét tett Nathan elé. – Igyál, aztán mesélj. Nathan belekortyolt a kávéba, hálásan behunyta szemét. – Az utóbbi két napban ócska löttyöket ittam kávé gyanánt, és lehet, hogy ez befolyásolja az értékítéletemet, de azt mondanám, hogy ez a legjobb csésze kávé, amit a civilizált világban valaha ittam. – Igaz lehet. De miért nem jöttél fel korábban? – Akklimatizálódtam, pakoltam, lusta voltam – mondta; ismerkedtem a kísértetekkel, gondolta. – De most, hogy ezt megkóstoltam, törzsvendég leszek. Brian az aprított zöldséget a serpenyőbe szórta, hadd süljön, aztán sajtot kezdett reszelni. – Várj, még az omlettet nem kóstoltad. Szóval, mi lett belőled? Független, gazdag ember lettél, hogy csak úgy kivehetsz hat hónap szabadságot, és a tenger mellett töltheted az időt? – Magammal hoztam a munkát. Építész vagyok. Ha nálam van a rajztáblám és a számítógépem, bárhol dolgozhatok. – Szóval építész vagy. – Brian tojásfelverés közben hajolt át a pulton. – Mennyire jó építész? – Az épületeim bármikor felveszik a versenyt a kávéddal. 56

– Na jó – nevetett Brian, és visszafordult a tűzhelyhez. A tapasztalt séf könnyedségével emelte ki a szalonnacsíkokat, öntötte a zsírra a tojást, ellenőrizte a sütőbe tett pirítóst. – Hogy van Kyle? Sikerült megvalósítania az álmát, hogy gazdag és híres legyen? Ez mély döfés volt; kemény és gyors, a szíve közepébe talált. Nathan letette a csészét, várt, míg elmúlik keze remegése. – Igyekezett. Meghalt, Brian. Néhány hónapja. – Szentséges Szűz Mária, Nathan! – Brian döbbenten fordult oda hozzá. – Jézusom, Nathan! Nagyon sajnálom. – Európában volt. Többnyire ott élt az utóbbi pár évben. Jachton történt, parti volt. Kyle szerette a partikat – mormolta Nathan, homlokát dörzsölve. – A Földközi-tengeren hajóztak. A nyomozást azzal zárták le, hogy túl sokat ihatott, és beleesett a tengerbe. Lehet, hogy beütötte a fejét. De eltűnt. – Ez durva. Nagyon sajnálom. – Brian visszafordult a serpenyőhöz. – Családtag elvesztése nagyon megviseli az embert. – Igen – Nathan mély levegőt vett, összeszedte magát. – Néhány héttel korábban haltak meg szüleink. Vonatszerencsétlenség Dél-Amerikában. Apa ott volt kiküldetésben, és amióta Kyle meg én egyetemre jártunk, anya is elkísérte. Azt szokta mondani, hogy olyan érzés, mintha újházasok lennének. – Jézusom, Nate, nem is tudom, mit mondjak! – Semmit. – Nathan vállat vont. – Az ember túljut rajta. Gondolom, anyát nagyon megviselte volna, ha apa után özvegyen marad, és nem tudom, kibírták volna-e Kyle elvesztését. Egyfolytában arra gondolok, hogy mindennek oka van, szóval az ilyen családi tragédiákat túl lehet élni – Néha eléggé bűzlik az ok – jegyezte Brian halkan. – Pokoli sokszor bűzlik az ok. De ez nem változtat semmin. Jó újra itt lenni. Jó újra látni téged. – Jól éreztük magunkat azon a nyáron. – Életem egyik legszebb nyara volt – felelte Nathan erőltetett mosollyal. – Odaadod azt az omlettet, vagy könyörögnöm kell érte? – Könyörögni nem szükséges – felelte Brian, és feltálalta az ételt. – De nem sértődöm meg, ha utána hálából térdet hajtasz. Nathan fogta a villát, felvette az első falatot. – Mesélj, milyen kalandokon ment át az utóbbi két évtizedben Brian Hathaway? – Nem sok kalandban volt részem. A fogadó üzemeltetése sok időt elvesz. Most már egész évben vannak vendégeink. Úgy tűnik, minél zsúfoltabb és stresszesebb az élet a világban, annál többen akarnak egy kicsit kiszakadni belőle. Hétvégekre legalábbis. És ha itt vannak, mi adunk nekik szállást, mi élelmezzük és szórakoztatjuk őket. – Úgy hangzik, hogy ez állandó készenlétet jelent. – Odakint biztosan az lenne. De itt az élet még lassabban folyik. – Feleség? Gyerekek? – Egyik sem. És neked? – Én nős voltam – felelte Nathan szárazon. – Elváltunk. Gyerekünk nincs. A húgod fogadott, vele intéztem el a formaságokat. Jo Ellen.

57

– Tényleg? – Brian feltette a teáskannát, utántöltötte Nathan csészéjét. – Ő is csak egy hete jött haza. Lex is itt van. Boldog nagycsalád vagyunk. Brian elfordult, Nathan összehúzta a szemöldökét a furcsa tónus hallatán. – Apád? – Dinamittal sem lehetne kirobbantani Desire szigetéről. Már a készletet feltölteni sem jár át a szárazföldre. Majd találkozol vele, a szigeten szokott bóklászni. Oldalra pillantott: Lexy viharzott be a lengőajtón. – Korán kelők hörögnek kávéért – kezdte. Aztán meglátta Nathant, megállt, elhallgatott. Ösztönös mozdulattal hátrasimította a haját, oldalra hajtotta a fejét és flörtös mosollyal pislogott az ismeretlen férfira. – Ó, hát konyhai vendégünk van! – Közelebb vonult, a pultnak támaszkodott, hogy a vendég érezhesse az Eternity parfüm illatát, amit egy női magazin illatmintájaként kapott, és amit reggel a nyakára dörzsölt. – Különleges vendég lehet, ha Brian beengedte magát a birodalmába. Nathant először a pompás szőke hajkoronát látta meg, de felülírta első benyomását, amikor a lány szemébe nézett. Élénk és nagyon öntudatos tekintet volt. – Megszánt egy régi barátot – felelte Nathan. – Értem. – Tetszett neki a férfi markáns arca, és az is, hogy a férfivágy jelét látta rajta. – Brian, kérlek mutass be régi barátodnak. Mondjuk nem is tudtam, hogy vannak barátaid. – Nathan Delaney – mondta Brian kurtán, azzal megfordult, hogy a második kancsó friss kávét a pultra tegye. – A kisebbik húgom, Lexy. – Nathan. – Lexy üdvözlésre nyújtotta lángvörös lakkal színezett körmű kezét. – Brian azt hiszi, hogy még mindig copfos kislány vagyok. – A nagytestvérek privilégiuma. – Nathan meglepődve tapasztalta, hogy a szirén kézfogása erős és határozott – Ami azt illeti, én emlékszem, láttalak copfos kislányként. – Tényleg? – Lexy egy kicsit csalódott volt, hogy a férfi hamar elengedte a kezét; az asztalra könyökölt, felé hajolt. – Nem hiszem el, hogy nem emlékszem rád. Nálam stratégia, hogy emlékezzek minden jóképű férfira, aki belépett az életembe. Bármilyen rövid időre. – Alig nőttél ki a pelenkából – szólt közbe Brian, gúnytól csöpögően. – Akkor még nem volt eléggé csiszolt a femmefatale-technikád. – A mai reggeli specialitás sajtos-gombás omlett – közölte, tudomást sem véve a felé villantott dühös pillantásról. Lexynek sikerült türtőztetnie magát, hogy ne vágjon oda valami gorombaságot; erőltetetten elmosolyodott. – Köszönöm, édesem – mondta szinte dorombolva, és vigyorogva vette el a kávéskannát, aztán szempilláit rezegtetve pillantott Nathanre: – Érezze otthon magát! Olyan kevés érdekes férfi van Desire szigetén! Mivel nagyon furcsán vette volna ki magát, ha nem fogadja el a reggelimeghívást, és mivel a lány annyira nyilvánvalóan elvárta, Nathan nézte, míg kimegy, aztán lassú vigyorral odafordult Brianhez: – Micsoda kishúgod van, Bri! – Jól el kéne náspángolni. Így letámadni idegen férfiakat! – Kellemes köret volt az omletthez. – Nathan feltartotta a kezét, amikor látta, hogy Brian tekintete villan. – Ne aggódj, nem hajtok rá. Az ilyen mutatós nő csak fejfájást jelent. Elég problémám van így is. Biztosíthatlak, betartom a mindent a szemnek, semmit a kéznek elvet.

58

– Nem az én dolgom, nem avatkozom bele – mormogta Brian. – Lexy nem csak keresi magának a bajt, hanem meg is találja. – Azok a nők, akik így néznek ki, mint ő, általában a bajból kivezető utat is megtalálják. – Hirtelen megfordult, mert újra nyílt az ajtó. Ezúttal Jo lépett be. Az ilyen külsejű nők pedig, gondolta Nathan, nem slisszannak ki a bajból, hanem kiverekszik magukat. Nem tudta volna megmondani, miért kedvelte jobban az ilyen nőket, ezt a módszert. Jo megállt, amikor meglátta. Összehúzta a szemöldökét, de rögtön szándékosan elsimította homlokáról a ráncokat. – Látom, egészen otthon érzi magát nálunk, Mr. Delaney. – Valóban, Miss Hathaway. – Nahát, ez elég merev stílus – jegyezte meg Brian, miközben tiszta bögréért nyúlt. – Ahhoz képest, hogy annak idején belevágtad a folyóba, és hogy, hogy nem, felszakadt az ajkad, amikor segíteni akarnál neki kimászni. – Nem löktem bele – mosolyodott el Nathan, és nézte, hogy Jo homloka megint ráncolódik. – Megcsúszott. De arra emlékszem, hogy úgy szájon vágott, hogy felszakadt az ajkam, és disznó jenki stricinek nevezett. Az emlékkép tétovázott Jo gondolatai közt, majdnem elillant, aztán tisztán megjelent. Forró nyári délután, a hideg víz okozta döbbenet, lemerülés. Aztán kapálózva a felszínre bukkan. – Mr. David fia vagy. – Melegség áradt gyomrában, szívéig hatolt. Egy pillanatra tekintetében is villant, megpezsdült tőle a férfi vére. – Melyik? – Nathan, az idősebb. – Hát persze. – Hátrasimította a haját, de nem azzal a rafinált csábító mozdulattal, ahogy a húga, hanem szórakozott türelmetlenséggel. – És belöktél a vízbe. Sosem estem bele magamtól, ha csak nem akartam, vagy valaki nem lépett közbe. – Megcsúsztál – helyesbített Nathan –, aztán én is közbeléptem. Jo nevetett, gyors, csengő kacagás, és átvette Briantől a felé nyújtott bögrét. – Azt hiszem, fátylat boríthatunk a múltra. Egy-egy. Tőlem ütést kaptál, apád meg a világot adta nekem. Nathan feje megfájdult, gyors, erős lüktetéssel sajgott. – Az apám? – Árnyékként követtem mindenhová, könyörtelenül faggattam, hogyan kell fényképezni, miért azt fényképezi, amit, és hogyan működik a gép. Nagyon türelmes volt velem. Biztosan nagyon elege volt belőlem, hogy folyton láb alatt voltam, amikor dolgozott, de sosem küldött el. Nagyon sok mindent tanított nekem, nem csak a fényképezés alapjait, hanem azt is, hogy hogyan kell nézni és látni. Azt hiszem, neki köszönhetek minden képet, amit azóta exponáltam. A reggeli zsírosan kavargott Nathan gyomrában. – Profi fotós lettél? – Jo nem kispályás fotós – mondta Lexy, hangjában némi éllel, ahogy belépett a konyhába. – A világjáró J. E. Hathaway, lefényképezi mások életét, amerre csak jár. Két omlett lesz, Brian, tócsival, egy szalonnás, egy virslis. A 201-esben reggeliznek, Miss Világutazó. Takarítani, ágyazni kell majd. – Balra ki – mormogta Jo, amikor Lexy megint kiment. 59

– Igen – mondta, visszafordulva Nathan felé –, profi fotós lettem, és ez nagyrészt David Delaney-nek köszönhető. Ha Mr. David nem lett volna, most olyan megsavanyodott, a világgal hadban álló ember lennék, mint Lexy. Hogy van az apád? – Meghalt – felelte Nathan kurtán, és felállt a székről. – Vissza kell mennem. Kösz a reggelit, Brian. Gyorsan távozott, becsapódott mögötte a verandaajtó. – Meghalt, Bri? – Balesetben – közölte Brian. – Úgy három hónapja. Az anyja is. És egy hónappal később elvesztette az öccsét. – Szent isten! – Jo a kezébe rejtette az arcát. – És olyan durván beletenyereltem! Mindjárt visszajövök. Letette a bögrét és kirohant a férfi után. – Nathan! Nathan, várj egy kicsit! – A fák közé vezető kagylóhéjkavicsos kerti ösvényen érte utol. – Sajnálom – mondta, és megérintette a karját. – Nagyon sajnálom. Nem tudhattam. A férfi összeszedte magát, küszködött, hogy halántéka lüktetése ellenére is tisztán tudjon gondolkodni. – Semmi baj. Még mindig érzékenyen érint. Fáj. – Ha tudtam volna… – nem fejezte be a mondatot, tanácstalanul vállat vont. Előbbutóbb úgyis belebotlott volna a kérdésbe, gondolta. Sosem tudott elég otthonosan, elég tapintatosan mozogni a társasági életben. – Nem tudtad. – Nathan megregulázta az idegeit, és megszorította a karján pihenő kezet. A lány olyan szomorúnak látszik, gondolta. És véletlenül tépte fel a sebet. – Ne gyötörd magad! – Bárcsak sikerült volna tartanom vele a kapcsolatot! – mondta szomorkás vágyódással. – Bárcsak megpróbáltam volna megkeresni, megköszönni neki mindent, amit értem tett! – Ne… – elharapta a mondatot, hirtelen megfordult, vad, rideg tekintettel nézett a lányra. – Megköszönni valakinek azt, hogy mi lett belőled ugyanannyi, mint hibáztatni érte. Az ember csak a maga életéért felelős. Jo feszengve hátrébb lépett. – Ez igaz. De vannak, akik hatással vannak arra, hogy melyik utat választjuk. – Hát, akkor furcsa és mulatságos, hogy mind a ketten itt vagyunk. – Elnézett mögötte, a napfényben csillogó ablakú nagy házra. – Miért jöttél vissza ide, Jo? – Ez az otthonom. A férfi ránézett, a sápadt arcot, a nyugtalan tekintetet firtatta. – Szóval ide jössz, amikor szerencsétlennek, elveszettnek és boldogtalannak érzed magadat? Jo karba tette a kezét, mintha fázna. Ő, aki rendszerint megfigyelő, nem bánta, hogy most őt figyelték meg ilyen éles meglátással. – Az ember ilyenkor hazamegy. – Úgy tűnik, szinte egy időben döntöttünk úgy, hogy ide jövünk. A sors? Nem hiszem. Szerencse? – Halványan elmosolyodott, mert úgy érezte, hogy a lány az utóbbit választja. – Lelkiismeret – felelte Jo. – És te miért jöttél vissza?

60

– Fogalmam sincs – felelte, és szinte csukott szájjal nagyot sóhajtott, aztán újra a lányra nézett. Csillapítani akarta a fájdalmat, az aggodalmat, amit tekintetében látott, hangjában hallott, azt akarta, hogy nevessen megint. Hirtelen nagyon biztos volt benne, hogy ez nemcsak Jo, hanem az ő lelkének is könnyebbséget hozna. – De mivel itt vagyok, nem kísérnél el a kis házig? – Tudod az utat. – Jobb lenne társaságban menni. Veled. – Mondtam, hogy nem érdekel az udvarlás. – De engem igen. – Mosolya szélesebb lett, felemelte a kezét, egy elszabadult tincset Jo füle mögé simított. Sosem flörtölt vele férfi. Soha. Legalábbis nem vette észre. Az, hogy Nathan ezt teszi, és ő észre is vette, csak bosszantotta. Az öröklött Pendleton-bajvonal jelent meg szemöldöke két íve között. – Dolgom van. – Igen. Ágyneműcsere a 201-esben. Hát, akkor még találkozunk, Jo Ellen. Mivel a férfi fordult el előbb, Jo lehetőséget kapott, hogy megfigyelje, ahogy begyalogol a fák közé. Megrázta a fejét, hogy a hajtincs újra előrehulljon. Aztán vállat vont, mintha egy nem szívesen fogadott érintést akarna lerázni. De kénytelen volt beismerni, hogy máris jobban érdekelte ez a férfi, mint akarta.

61

7 Nathan fényképezőgépet vitt magával. Furcsa kényszert érzett, hogy végigjárja Desire-sziget ösvényeit apja nyomában, vagy éppen azért, hogy eltüntesse apja nyomait. A nehéz, régi, középkategóriás Pentaxot választotta, apja egyik kedvencét, amit David Delaney azon a nyáron biztosan elhozott ide. Választhatta volna a terjedelmesebb Hasselblad kamerát is, és az ügyes Nikont, válogatott lencsékkel, szűrőkkel és egy nagy halom filmmel. Nathan mindegyiket magával hozta, mindegyiket gondosan, apja útmutatásai alapján tárolta a házban. De amikor apja gyalog vadászott témára, többnyire a Pentaxot vitte magával. Nathan úgy döntött, a partra megy, a habos hullámok, a gyémántszemcséjű homok érdekelte. Sötét napszemüveget vett az éles fény ellen és a dűnék között kanyargó kijelölt útra lépett; az út mentén hélazab és kusza vadszőlő nőtt. A tenger felől fújt a szél, összekócolta a haját. Megállt az ösvény szélén, hallgatta a partot mosó víz ritmusát, a repdeső, le-lecsapó sirályok rikoltozását. A homokon a dagály hagyta kagylók apró játékokként virítottak. Mögöttük már megjelentek a szélfútta apró homokhalmok. Szorgos fövenyfutók futkároztak előre-hátra a habokban, mint a következő megbeszélésre siető üzletemberek. Az első hullám mögött három pelikán repült, zárt alakzatban fordultak. Az egyik hirtelen zuhanórepülésre váltott, egyenesen a tengerbe csapott, a többiek követték. Három csobbanás, és rögtön felszínre bukkantak, csőrükben reggelijük. Nathan a gyakorlott fotós könnyedségével emelte fel a kamerát, állította szélesebbre a rekeszt, növelte a zársebességet, hogy elkapja a mozgást, aztán a pelikánokra fókuszált, és követte őket, ahogy felemelkedtek a hullám felett. A következő alábukásnál fotózott. Aztán leeresztette a gépet, elmosolyodott. Az évek során többször is hosszú ideig nem foglalkozott hobbijával. Azt tervezte, hogy most bepótolja: legalább napi egy órát tölt azzal, hogy újra megismerje ezt az örömöt és fotós látásmódját javítsa. Nem is remélhetett volna tökéletesebb kezdő képet. A parton csak madarak és kagylók voltak. A homokon csak az ő lábnyomai. Ez önmagában is csoda, gondolta. Hol máshol lehetne az ember ennyire egyedül, hol kaphatna legalább kölcsönbe ilyen szépséget, hozzá ilyen békét, jótét magányt? Most erre volt szüksége. Csodára, szépségre, békére. Kezét a kamerára szorítva sétált lefelé a lejtőn a part lágy, nedves homokján. Időnként lehajolt, megnézett egy-egy kagylót, ujjával kotorta a homokot, tengeri csillagot igazgatott. De nem vett fel egyet sem, ott hagyta, ahol találta, csak filmen gyűjtötte őket.

62

A levegő és a testmozgás használt, csillapodott a nagy házban támadt idegessége. Szóval, Jo fotós lett, gondolta Nathan, és a dűnék mögött látszó szép, időtől fehér házat nézte. Vajon apja tudta, hogy a kislány, akit egy nyáron fényképezni tanított, az ő nyomdokaiba lép? Érdekelte volna? Büszke lett volna vagy csodálkozott volna? Eszébe jutott a pillanat, amikor apja először mutatta meg neki, hogyan működik a fényképezőgép. Nagy kezébe fogta az ő kicsi kezét, és gyengéden, türelmesen tanította. Arca borotvaszesz illatú volt, fanyar. Brut. Igen, Brut. Anyának ez volt a kedvence. Apja frissen borotvált arca az ő kisfiúarcához simul. Sötét haja gondosan fésült, lágy hullámokban, homloktól hátrafelé, tiszta szürke szemével szelíden, komolyan néz. Mindig tiszteld a felszerelésedet, Nate. Lehet, hogy egy napon a megélhetésed lesz a fényképezés. Lehet, hogy beutazod vele a világot, és látsz mindent, amit látni kell. Tanulj meg nézni, és többet láthatsz bárki másnál. Lehet, hogy más foglalkozásod lesz, másból élsz meg, és csak azért használod, hogy megörökíts bizonyos pillanatokat. Nyaralás. Család. A te pillanataid lesznek fontosak. Tiszteld a fényképezőgépedet, tanuld meg helyesen használni, és sosem veszted el ezeket a pillanatokat. – Hány pillanatot vesztettünk el? – tűnődött Nathan hangosan. – És hány pillanatot őriztünk meg azok közül, amiket elveszteni jobb lett volna? – Tessék? Nathan összerezzent, amikor a hang belehasított az emlékbe, és kéz érintette a karját. – Mi van? – Gyorsan hátralépett, arra számított, talán az egyik kísértete az. De nem kísértetet látott, hanem szép, gyönyörű alakú szőke nő nézett rá borostyánszínű napszemüvegen keresztül. – Sajnálom, hogy megijesztettem. – A nő kissé oldalra hajtotta a fejét, és merően, szemrebbenés nélkül figyelte. – Jól érzi magát? – Igen. – Nathan végigsimította a haját, és nem vett tudomást térde elgyengüléséről. Kevésbé könnyen tudta kizárni azonban tudatából az akut zavart, mert a nő továbbra is csak nézte, mintha idegen folt lenne a mikroszkóp tárgylemezén. – Nem gondoltam, hogy van itt még valaki. – Csak a reggeli kocogásomat fejeztem be – közölte a nő, és Nathan ekkor vette észre, hogy átizzadt póló és szép, piros biciklisnadrág van rajta. – Az én házamat nézegette. Vagy inkább átnézett rajta. – Ó! – Nathan már szándékosan vette tekintete fókuszába a házat, a kifehéredett cédrusfa zsindelyt, a lejtős, barna tetőt, nyitott napozóterasszal. – Gyönyörű panorámája van. – A napfelkelte a legszebb. Biztos, hogy jól érzi magát? – kérdezte újra. – Ne haragudjon, hogy így beleavatkozom az életébe, de amikor azt látom, hogy egy férfi a parton áll, úgy néz ki, mintha doronggal verték volna el, és magában beszél, az felkelti az érdeklődésemet. Ez a munkám – tette hozzá. – Parti őrség? – kérdezte Nathan ridegen. – Nem – mosolygott a nő, és barátságosan kezet nyújtott. – Orvos vagyok. Doktor Fitzsimmons. Kirby. A házban rendelőm van. – Nathan Delaney. Egészséges. Itt nem egy öreg hölgy élt? Alacsony asszony, ősz kontyos? – A nagyanyám. Ismerted? Nem vagy bennszülött.

63

– Nem, nem. De emlékszem, vagy legalábbis ez az emlékképem róla. Egy nyarat töltöttem itt gyerekként. Folyton emlékképek jelennek meg nekem. Éppen belesétáltál az egyikbe. – Ó! – A borostyánszín lencse mögötti szempárból eltűnt a klinikai szigor, a tekintet meglágyult. – Ez mindent megmagyaráz. Tudom, mit érzel. Én sok nyarat töltöttem itt gyerekkoromban, és nekem is folyton előjönnek az emlékek. Ezért döntöttem úgy, a nagymama halála után, hogy ide költözöm. Mindig is szerettem itt lenni. Szórakozottan megragadta jobb lábát, sarkát hátrahúzta, egészen a fenekéig, nyújtott. – Ezek szerint te vagy az a jenki, aki fél évre kivette a kis Desire-házat? – Gyorsan terjed a hír. – Hát, igen. Különösen, ha nem kell nagy utat megtennie. Nem sok nőtlen férfi vesz ki itt hat hónapra házat. Jó néhány hölgy érdeklődését felkeltetted – mondta Kirby, és a másik lábával megismételte a nyújtást. – Tudod, azt hiszem, emlékszem rád. Nem te és az öcséd csatangoltatok Brian Hathawayjel? Emlékszem, nagyanya azt mondta, hogy azok a Delaney fiúk úgy tapadnak a kis Brianre, mint a kosz. – Jó memóriád van. Itt voltál azon a nyáron? – Igen. Az volt az első nyaram Desire szigetén. Azt hiszem, ezért emlékszem erre a nyárra a legjobban. Találkoztál már Briannel? – kérdezte mintegy mellékesen. – Igen. Megreggeliztetett. – Valóságos csoda. – Most Kirbyn volt a sor, hogy átnézzen a ház fölött – Hallottam, hogy Jo hazajött. Tervezem, hogy ma, rendelés után átmegyek a nagy házba. – Órájára pillantott. – És mivel húsz perc múlva kezdődik a rendelés, jobb, ha most megyek. Örülök, hogy újra találkoztunk, Nathan. – Örülök, hogy láthattalak, doktornő – szólt utána Nathan. Kirby már a dűnék irányába kocogott. Nevetve fordult meg, visszafelé futott. – Általános orvos vagyok – kiáltotta. – Mindent kezelek, szüléstől szélhűdésig. Ha valami problémád van, gyere el hozzám. – Jegyeztem. – Nathan mosolygott, nézte, ahogy a nő lófarokba fogott haja jobbra-balra lebben, amint a völgyben, homokdombok közt halad.

Tizenkilenc perc múlva Kirby fehér köpenyt gombolt farmernadrágja fölé. A köpenyt amolyan kosztümnek tekintette, ami arra szolgál, hogy meggyőzze a vonakodó pácienst, valóban orvoshoz ment. A fehér köpeny és a felső zsebébe dugott sztetoszkóp megadta a szigetlakóknak azt a vizuális bíztatást, amire sokaknak szüksége volt, ahhoz, hogy megengedjék, Fitzsimmons nagyi kislánya a testnyílásaikban kutakodjon. Belépett rendelőjébe, ami korábban a nagymama jól felszerelt éléskamrája volt, a konyha mellett. Kirby az egyik polcot érintetlenül hagyta; könyveket, iratokat és az okos kis kombinált fax- és fénymásoló gépet tartotta rajta, ami a szárazfölddel való kapcsolatát biztosította. A többit kivetette, mivel nem volt szándékában nagyanyja példáját követve befőzni, savanyítani mindent, a paradicsomlétől a görögdinnye-savanyúig. Maga cipelte be a kicsi, gyönyörűen lakkozott cseresznyefa íróasztalt a helyiségbe. Connecticutból hozta, néhány más darab mellett. Bőrkötéses mappa volt rajta és határidőnapló, döbbent szülei búcsúajándéka; ebben jegyezte elő a betegeket. 64

Apja Desire szigetén nőtt fel, és szerencsésnek tartotta magát, hogy sikerült elmenekülnie. Tudta, hogy apja is, anyja is nagyon meglepődött, amikor bejelentette, hogy apja nyomdokába lép, és orvosnak tanul. És rögtön azt gondolták, hogy követi apját a szívsebészeti specializációban, belép virágzó praxisába, abba a luxuséletbe, amit a család élvezett. De inkább a családorvoslást választotta, és nagyanyja viharvert kis házát, a szigeti élet egyszerűségét. Boldogabb nem is lehetett volna. Az aranyozott monogramos előjegyzési naptár mellett elegáns telefon állt, titkárnő rendszerű intercomos, arra a valószínűtlen esetre, ha asszisztensre lenne szüksége, és egy kis doboz, benne gondosan hegyezett ceruzák. Kirby a praxis első néhány hetében nemigen tett mást, mint ceruzát hegyezett és a mappán firkálgatással koptatta el a grafithegyeket. De ott maradt, és a ceruzákat fokozatosan előjegyzések beírására kezdte használni. Kruppos csecsemő, ízületi gyulladásos öregasszony, rózsahimlő, lázas gyerek. Először a nagyon fiatalok és a nagyon öregek bíztak meg benne. Aztán mások is jöttek: sebet összevarratni, fájdalmat csillapíttatni, gyomorégést enyhíteni. Most már Doktor Kirbynek szólítják, és meg tud élni a rendelőből. Kirby megnézte az előjegyzési naptárt. Egy éves nőgyógyászati szűrővizsgálat, egy makacs arcüreggyulladás kontrollja, a Matthews fiúnak megint fáj a füle, a Simmons csecsemőnek be kell adni a következő védőoltást. A várószobában nem lesz tömeg, de legalább lesz dolga délelőtt. És ki tudja, gondolta kuncogva, talán lesz egy-két sürgősségi eset is, hogy érdekesebb legyen a nap. Mivel Ginny Pendleton jelentkezett be az éves nőgyógyászati szűrővizsgálatra, tíz órára, Kirby úgy számolta, hogy legalább tíz perce van még. Ginny mindig mindenhonnan elkésik. Előhúzta a szükséges kartont, aztán visszament a konyhába, kitöltötte magának a reggel főzött kávé maradékát, a csészét magával vitte a rendelőbe. A helyiség, ahol egykor nyári éjszakákon ébren álmodozott, most patyolattiszta volt. A fehér falakra nem az idegrendszer vagy a füljáratok ábráit akasztotta, ahogy más orvosok, hanem vadvirágposztereket. Kirby úgy ítélte meg, hogy az orvosi ábrák feszültséget keltenek a páciensekben. A kartont az ajtóra szerelt tartóba tette, elővett egy hátrész nélküli pamutinget – a papírt megalázónak találta – és a vizsgálóasztal végére tette. Bekapcsolta a magnót, a gépi zenével együtt dudorászta a halk Mozart-szonátát. Rájött, hogy azok is ellazulnak tőle, akik különben nem szeretik a klasszikus zenét. Előkészített mindent, ami egy szokásos évi szűrővizsgálathoz kellhet, és éppen kiitta a kávét, amikor meghallotta a csilingelést, ami azt jelentette, hogy valaki kinyitotta a rendelő főbejáratának ajtaját. – Elnézést, elnézést – lépett be Ginny sietve. Kirby kiment a várószobaként szolgáló egykori nappaliba. – Éppen indultam, amikor csörgött a telefon. Húszas éveinek közepén járt, és Kirby folyton mondogatta neki, hogy a napozás iránti szenvedélye tíz éven belül kellemetlenségeket okozhat. Haja tejfölszőke volt, vállig érő, kegyetlenül bodorított, és rendes tőfestésért kiáltott. Ginny halászcsaládból származik, és bár úgy tud csónakot vezetni, mint egy vigyorgó kalóz, úgy tud halat pikkelyezi, mint egy sebész, és szédítő sebességgel és pontossággal tisz-

65

títja a kagylót, inkább a Heron kempingben dolgozik; segít a kezdőknek sátrat verni, kijelöli a kempinghelyeket, vezeti a könyvelést. Az orvosi vizsgálatra kicsinosította magát: egyik kedvenc western ingét vette fel; fehér rojtos, vadszilva lila darab. Kirby laza kíváncsisággal azon tűnődött, hány belső szerve kapkod levegőért a szűk farmer alatt. – Mindig elkésem – mondta Ginny szabadkozva, olyan zavart mosollyal, hogy Kirby felnevetett. – És ezt mindenki tudja. Menj, előbb pisilj az üvegbe. Tudod a rutint. Aztán menj a vizsgálóba. Vetkőzz le, vedd fel a vizsgálóinget, úgy, hogy elöl legyen nyitott. Ha kész vagy, csak kiálts egyet. – Oké. Lexy telefonált – mondta, miközben cowboy-csizmájában végigment a folyosón és becsukta az ajtót. – Nyugtalan. – Többnyire az – felelte Kirby. Ginny csak beszélt, akkor is, amikor kilépett a mosdóból és bement a vizsgálóba. – Szóval Lexy ma este kilenc óra tájban átjön hozzám a kempingbe – koppanás hallatszott, az első csizma a padlóra ért. – A tizenkettes szabad. Az egyik kedvencem. Arra gondoltunk, hogy rakunk magunknak egy jó kis tábortüzet, legurítunk egy-két sört. Nincs kedved átjönni? – Nagyra értékelem a meghívást. – Újabb koppanás. – Gondolkodom rajta. Ha átmegyek, viszek pár sört. – Meg akartam kérni, hívja át Jot is, de ismered Lexet, tudod, milyen sértődékeny. Bár remélem, együtt jönnek – mondta Ginny kissé pihegve, amiből Kirby azt a következtetést vonta le, hogy éppen a farmernadrágjából hámozza ki magát. – Találkoztál már vele? Joval. – Nem. Tervezem, hogy valamikor ma meglátogatom. – Tedd meg nekik azt a szívességet, hogy egyszerre ülsz le velük, és közelebb hozod őket egymáshoz. Nem tudom, miért haragszik Lex annyira Jora. Bár úgy tűnik, mindenkire haragszik. Giffnek is nekiesett. Ha egy olyan pasi nézne engem úgy, mint Giff őt, senkire nem tudnék haragudni. És ezt nem azért mondom, mert unokatestvérek vagyunk. Ha nem lennénk rokonságban Giffel, rögtön ráhajtanék. Kész vagyok. – Fogadok, hogy Giff a fárasztásos taktikát választotta – jegyezte meg Kirby, belépett a rendelőbe és az ajtóra szerelt tartóból kivette a dossziét. – Legalább olyan makacs, mint Lex. Nézzük, mennyi a súlyod. Van valami panaszod, Ginny? – Semmi. Jól vagyok. – Ginny a mérlegre lépett, és határozottan becsukta a szemét. – Ne mondd meg, mennyi! Kirby nevetve kommentálta a mutató emelkedését. Ötvenöt. Hatvan. Hűha, gondolta. Hatvannégy. – Rendszeresen tornázol, Ginny? Ginny még mindig szorosan csukott szemmel toporgott. – Mondhatni. – Aerobik, negyven perc, hetente háromszor. És ne egyél annyi csokoládét. – Mivel nemcsak orvos volt, hanem nő is, Kirby előzékenyen nullázta a mérleget, mielőtt Ginny kinyitotta a szemét. – Na, ugorj fel az asztalra, megmérem a vérnyomásodat.

66

– Napirenden tartom, hogy megnézem azt a Jane Fonda-szalagot. Mit gondolsz a zsírleszívásról? Kirby rögzítette a vérnyomásmérő mandzsettáját. – Szerintem hetente néhányszor gyors sétát kéne tenned a parton, és egy időre répával helyettesíteni a csokoládét. Akkor zsírleszívás nélkül is lemegy az a három-négy kiló. Mikor volt az utolsó vérzésed? – Két hete. Bár majdnem egy hetet késett Halálra ijesztett. – Használod a pesszáriumot, ugye? Ginny összefogta a kezét a hasa előtt, ujjával dobolt. – Hát, többnyire igen. Tudod, nem mindig kényelmes. – Hát, a terhesség sem az. – Ragaszkodom hozzá, hogy a pasi gumit húzzon. Nincs kivétel. A hatosban most egész jóképűek vannak. Kirby sóhajtott, kesztyűt húzott. – Az alkalmi szex veszélyes komplikációkat okozhat. – Igen, de olyan nagyon jó! – Ginny elmosolyodott az álomszerű Monet-poszter láttán, amit Kirby a mennyezetre ragasztott. – Mindig egy kicsit beléjük szeretek. Előbb-utóbb eljön az igazi. A nagy szerelem. De addig legelészhetek a mezőn. – Aknamezőn – mormogta Kirby. – Olcsón kiárusítod magadat. – Nem tudom. – Ginny próbálta magát elképzelni a poszter párás mezején, sokgyűrűs ujjaival hasán dobolt. – Veled még nem fordult elő, hogy megláttál egy pasit, és annyira kívántad, hogy egész testedben remegtél? Kirby Brianre gondolt, de összeszedte magát, mielőtt megint csak sóhajtott egyet. – De igen. – Nagyon szeretem az ilyent, olyan jó érzés! Te nem? Úgy értem, olyan… ösztönös, igaz? – De, azt hiszem az. De ösztön ide, kényelmetlenség oda, azt akarom, hogy használd a pesszáriumodat. Ginny feszengett. – Igen, doktornő. Apropó, férfiak meg szex: Lexy azt mondja, jól megnézte magának a jenkit, és első osztályú pasi. – Én is megnéztem magamnak – felelte Kirby. – Jól néz ki? – Nagyon vonzó férfi. Kirby gyengéden a feje fölé emelte Ginny karját, és megkezdte az emlővizsgálatot. – Kiderült, hogy Bri régi barátja. Itt töltött egy nyarat a szüleivel. Az apja az a fotográfus, aki még régen a Szigetek fényképalbumot fotózta. Anyámnak még van belőle egy példány. – A fényképész. Persze. El is felejtettem. Nagymamát is lefotózta. Adott neki egy képet, paszpartuzva. Pontosabban postán küldte el, miután elment. Még mindig megvan, a hálószobában. – Anyám elővette a könyvet ma reggel, amikor ezt elmondtam neki. Tényleg szép – tette hozzá Ginny, miközben Kirby segített neki felülni. – Benne van Annabelle Hathaway és Jo, ahogy Sanctuary kertjében kertészkednek. Anya emlékszik, a kép azon a nyáron készült, ami67

kor Annabelle megszökött. Erre azt mondtam, hogy talán a fényképésszel szökött el, mire anyám azt mondta, hogy a férfi, a felesége meg a gyerekei még a szigeten voltak, miután Annabelle elment. – Húsz éve volt. Az ember azt hinné, hogy elfelejtődik a téma, senkit sem érdekel már. – A Pendleton család és Desire szigete egy és ugyanaz – mutatott rá Ginny. – Annabelle pedig Pendleton volt. És ezen a szigeten senki sem felejt. Nagyon szép nő volt – tette hozzá, és lekászálódott az asztalról. – Nem emlékszem rá nagyon jól, de a képről eszembe jutott egy s más. Jo hasonlítana hozzá, ha egy kicsit törődne magával. – Gondolom, Jo inkább szeret Jo lenni. Nem találok semmi elváltozást, Ginny. Menj, öltözz fel. Ha kész vagy, kint találkozunk. – Kösz. Ó, és Kirby, ha tudsz, gyere el a kempingbe. Igazi lánybuli lesz. A tizenkettes. – Meglátjuk.

Kirby négy órakor bezárta a rendelőt. Egyetlen sürgősségi esete súlyos napégés volt; egy nyaraló elaludt a parton. Az utolsó beteg távozása után tizenöt percet töltött sminkeléssel, fésülködéssel, és egy csepp parfümöt is hintett magára. Azt mondta, a maga örömére teszi, de ahogy elindult, tudta, hogy ez nem igaz. Tudta, hogy elég frissnek tűnik, elég jó az illata ahhoz, hogy Brian Hathaway szenvedjen. A tengerpart felőli ajtón ment be. Kirby szerette a gyors, intenzív érzelemhullámot, ami mindig elérte, ha közel látta az óceánt az otthonához. Nézte, ahogy egy négytagú család játszik a sekély vízben, hallotta a gyerekek csengő nevetését a tenger morajának alsó szólama mellett. Felvette napszemüvegét, leszaladt a lépcsőn. A keskeny deszkajárdán, amit Giffel ácsoltatott megkerülte a házat, a dűnékkel átellenes oldalon ért ki. A homokból ciprusliget emelkedett ki, a fák meghajoltak a folyton fújó szélben, homok szitált bokája körül. Babér és homokibodza-bokrok nőttek a völgyben. A homokon cikcakkosan haladó nyomok mellé ő is hozzátette a magáét. Megkerülte az egyik dűnevölgyet, a peremtől messzebb, mert eléggé szigeti volt ahhoz, hogy tisztelje labilisságát. Néhány pillanat múlva már kiért a homok és tenger forró fényességéből, az erdő hűvös, homályos barlangjába lépett. Fürgén haladt, nem sietve, de céltudatosan. Megszokta az erdő zizzenését, reccsenéseit, a hang és fény változását. Ezért meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy megáll, fülel, és szíve a torkában dobog hangosan. Lassan körbefordult, az árnyékokat kémlelte. Mintha hallott volna valamit. Mintha érzett volna valamit. Most is érzi, furcsa, alattomos érzés, mintha valaki figyelné. – Hahó! – Gyűlölte magát, hogy megremeg saját kiáltásának üres visszhangjától. – Van ott valaki? Levelek zizegtek, susogtak, lehetett őz vagy nyúl, és csend volt, árnyas csend. Idióta, mondta magának. Persze, hogy nincs ott senki. És ha lenne, mit számítana? Visszafordult, folytatta útját a jól ismert ösvényen, és kényszerítette magát, hogy rendes sebességgel haladjon.

68

Hideg verejték csurrant le háta közepén, és zihálni kezdett. Ismét erős félelem fogta el és megint hirtelen hátrafordult; szinte biztos volt benne, ezúttal meglátja, hogy tényleg mozdult valami mögötte. Nem látott mást, csak hajladozó ágakat, csöpögő mohát. A fenébe, gondolta, és kezét erősen lüktető szívére tette. Van itt valaki. Fa mögött guggol, árnyékba bújik. Őt figyeli. Csak gyerekek, bizonygatta magának. Csak egy csapat csintalan gyerek, élvezik, hogy másokat ijesztgethetnek. Hátrafelé lépkedett, jobbra-balra nézett. Megint hallotta azt a hangot. Halk, óvatos hang. Megint kiáltani akart, csípős megjegyzést tenni rossz gyerekekre, de a rettegés elszorította a torkát. Ösztönösen megfordult, és lépteit megszaporázva haladt előre. Amikor a hangot még közelebbről hallotta, minden büszkeségét félretéve futásnak eredt. Aki figyelte, erre önkéntelenül a markába nevetett, és csókot fújt távolodó háta felé. Erősen zihálva futott a fák között, tornacipője vadul csattogott az ösvényen. Elszorult a torka, de nem zokogott fel, amikor látta, hogy változik a fény, világosabb lesz, aztán hirtelen kiér a fák közül. Válla felett visszanézett, felkészült, hogy valami szörnyet lát kiugrani az erdőtől maga mögött. És felsikított, amikor két erős kar szilárd falába ütközött; valaki ölelte. – Mi baj? Mi történt? – Brian majdnem felkapta, de Kirby szorosan fogta, hozzábújt. – Megsérültél? Hadd lássam! – Nem, semmi bajom. Egy pillanat. Egy kis idő kell. – Rendben, rendben. – Gyengédebben ölelte, haját simogatta. A kert másik végében gyomlált, amikor riadt, futó lépések zaját hallotta az erdőből. Elindult, hogy megnézze, mi az, amikor Kirby egyenesen a karjába szaladt. Szíve a férfi szívén dobogott, majdnem egy ritmusban. Brian kis híján halálra rémült, amikor meglátta szemében a préda félelmét, amikor Kirby visszafordult, és hátulról számított támadásra. – Valaki leselkedett rám – sikerült nagy nehezen kimondania. – Gyerekek lehettek. Biztosan csak gyerekek voltak. Nagyon megijedtem. – Most már nincs semmi baj. Szusszanj egyet. – Milyen kicsi, gondolta Brian. Finom hát, keskeny derék, selymes haj. Észre sem vette, közelebb vonta magához. Furcsa volt, hogy olyan jól belesimul az ölelésbe, és olyan törékeny, hogy felkaphatná és zsebre tehetné. És milyen jó illatú! Egy pillanatra Kirby feje tetejére simította arcát, elmerült a haj illatában, selymességében és nyakát lassan simogatva kidédelgette a feszültséget belőle. – Nem tudom, miért ijedtem meg annyira. Nem szoktam pánikolni. – És mivel az ijedtség érzése lassan oldódott, fokozatosan tudatára ébredt, hogy a Brian öleli. Nagyon közel. Hogy a férfi keze simogatja. Gyengéden. Ajka a haján mozdul. Nagyon lágyan. Szívverése lassulóból ismét gyorsulóba váltott, de ezúttal nem pánik volt az oka. – Brian – suttogta, és kezét a férfi hátán felfelé simítva felemelte a fejét. – Most már nincs semmi baj. Biztonságban vagy – mondta, és mielőtt észbe kapott volna, ajka Kirby ajkára tapadt. Olyan volt, mintha gyomorszájon csapták volna, nem kapott levegőt, forgott vele a világ, térde remegett. Aztán a nő ajka szétnyílt, meleg volt és sima, szexi, doromboló nyöszörgést hallatott.

69

Aztán beljebb nyomult, nyelvét kereste, aztán gyengédebben tette, mert keze közben lejjebb csúszott, a puha lenvászon alá, és Kirby fenekét markolva szorította magához, tűz a tűzhöz. Kirby megszűnt gondolkodni abban a pillanatban, hogy Brian ajka az ajkához ért. Az érzés újdonsága furcsa, szédítő izgalom volt. Mindig képes volt elválasztani ilyenkor intellektusát, valahogy kilépni a helyzetből, irányítani, befolyásolni a történéseket. De most belesodródott, hagyta magát elragadni, érzés, érzés után. A férfi ajka forró volt és mohó, teste kemény, keze nagy, követelő. Életében először érezte magát igazán nőiesnek, mintha Brian szenvedélye bármelyik pillanatban összeroppanthatná. Maga sem tudta az okát, de az érzés kibírhatatlanul izgató volt. Brian nevét suttogta csók közben, karját nyaka köré fonta. Feje erőtlenül hátrahanyatlott. Férfival először jutott az abszolút és feltétel nélküli behódolás határára. A változás, a hirtelen simulékonyság, a gyámoltalan nyögés miatt nem folytatta. Talpra kell állítania, ujjai Kirby húsába mélyedtek. Addig csak az járt az eszében, hogy lefektesse a földre. Az anyja kertjében, az isten szerelmére! Fényes nappal! Saját otthona árnyékában. Undora volt önmagától. Eltolta magától. – Éppen ezt akartad, ugye? – kérdezte. – Mindent megtettél, hogy bebizonyítsd, én is olyan gyenge vagyok, mint a többiek! Most örülsz? Kirby arca még kipirult volt az átélt izgalomtól. – Micsoda? – Pislogott, hogy kitisztuljon a kép. – Micsoda? – A „bajba jutott hölgy” rutin hatásos volt. Egy null a javadra. Kirby tompa puffanással ért földet. Brian olyan kemény és égető tekintettel nézett rá, amilyen kemény és égető az ajka volt egy pillanattal korábban, de a szenvedélye most más előjelű. Amikor megértette a szavakat és jelentésüket is, szeme tágra nyílt a döbbenettől, megbotránkozástól. – Te tényleg azt hiszed, hogy ezt csak kiterveltem? Hogy hülyét csináltam magamból, hogy megcsókolj? Te arrogáns, öntelt, beképzelt gazember! Nincs semmilyen rutinom, nem voltam és nem leszek semmilyen hölgy. Ráadásul az, hogy veled csókolózzam, nem életem legnagyobb álma. – Hátrasimította összekócolódott haját, kihúzta magát. – Nem miattad jöttem, hanem Jo miatt. Éppen az utamba kerültél. – Gondolom, ezért ugrottal a karomba és tapadtál rám, mint valami kígyó. Kirby mély lélegzetet vett, elhatározta, hogy a nyugalom és a méltóság köpenyébe burkolózik. – Az a baj, Brian, hogy te akartál megcsókolni, és élvezted is. És most engem kell hibáztatnod, muszáj azzal vádolnod, hogy valami nevetséges női praktikát vetettem be, mert újra meg akarsz csókolni. Rám akarod tenni a kezedet, ahogy az előbb is rám tetted, és valami okból ez riasztóan hat rád. De ez a te problémád. Johoz jöttem. – Nincs itt – felelte Brian foghegyről. – Kint van valahol a fényképezőgépével. – Hát, akkor kérlek, adj át neki egy üzenetet. Heron kemping, kilenc óra, tizenkettes táborhely. Lánybuli. Meg tudod jegyezni, vagy írjam le? – Megmondom neki. Még valami?

70

– Nem, semmi. – Megfordult, de tétovázott. Büszkeség ide vagy oda, még nem volt képes rászánni magát, hogy egyedül menjen haza az erdőben. Megfordult, a kagylóhéjkavicsos ösvényen indult el. Több mint kétszer olyan hosszú út, gondolta, de egy kiadós séta segít legyőzni a haragot. Brian grimaszt vágott, de Kirby ezt nem látta, mert már hátat fordított neki. Elindult az erdő felé. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy ami történt, egyáltalán nem volt tettetés. A legkisebb mértékben sem. És ha így van, gondolta, akkor nem csak ostoba, hanem nagyon otrombán ostoba. – Kirby, várj! Hazaviszlek! – Köszönöm, nem! – A fenébe is, azt mondtam várj! – utolérte, karon fogta, és megdöbbent, milyen düh volt a szemében, amikor felé fordult végre. – Majd szólok, ha azt akarom, hogy megérints, Brian, és szólok, ha bármit is akarok tőled. De addig… – kirántotta a kezét a szorításból. – Addig tudok vigyázni magamra. – Ne haragudj! – Átkozta magát, amint kimondta. Nem úgy gondolta. És az összeszaladt szemöldök, a tágra nyílt szem láttán azt kívánta, bárcsak leharapta volna a nyelvét, mielőtt megszólalt. – Jól hallottam? Mondtál valamit? Túl késő visszaszívni, gondolta, lenyelte a keserű pirulát. – Azt mondtam, hogy ne haragudj. Sajnálom. Nem tudtam, mit beszélek. Engedd meg, hogy hazavigyelek! Önelégülten hajtotta oldalra a fejét, gondolta Brian, és a mosoly is elégtétel-nyugtázó. – Köszönöm. Méltányolom.

71

8 – Pár üveg sört kellett volna hoznod, nem borkülönlegességet, nagymenő! – Lexy panaszra volt hangolva. Behajította hálózsákját és csomagját Jo Land Roverének csomagtartójába. – Szeretem a bort – felelte Jo. Igyekezett kedvesen, de rövid mondatokban beszélni. – Nem is értem, miért akarod az erdőben tölteni az éjszakát. – Lexy elfintorodott Jo szépen összehajtogatott drága hálózsákja láttán. Jo Ellen mindig mindenből a legjobbat szerzi meg, gondolta keserűen, és berakta a két hatos pakk Coors sört a csomagtartóba. – Nincs zeneszalon, nincs szobapincér, nincs hízelkedő személyzet… Jo azokra az éjszakákra gondolt, amikor sátorban, olcsó motelekben aludt, vagy terepjárója fülkéjében vacogott. Mindenre, csak ne vágjon vissza. Bepakolta a nagy táskányi élelmet, amit Briantől könyörgött ki, és hátrasimította a haját. – Valahogy túlélem. – Én szerveztem ezt a bulit, tudod? Azért, mert legalább egy éjszakára el akartam szabadulni innen. Barátokkal akartam lazulni. Az én barátaimmal. Jo becsapta a hátsó ajtót, a hangja olyan volt, mintha lövés dördült volna. Könnyebb lenne most elmenni. Csak meg kéne fordulni és hagyni, hogy Lexy egyedül találjon el a kempingbe. A fenébe is, nem adja fel ilyen könnyen. – Ginny az én barátom is, és Kirbyt évek óta nem láttam – mondta, aztán annyiban hagyta a dolgot, megkerülte az autót, beült a volán mögé és várt. A kellemes várakozás, amit akkor érzett, amikor Brian átadta Kirby üzenetét, már teljesen eltűnt, gyomra összeszorult. De elhatározta, hogy akkor is elmegy a kempingbe, nem hagyja, hogy húga rosszkedve elüldözze. Most már biztosan rosszul fogja érezni magát, de akkor is elmegy. És Lexy is, gondolta, amikor húga beült mellé és becsapta az ajtót. – Biztonsági öv – parancsolta Jo, és Lexy dühösen szusszanva csatolta be magát. – Figyelj, miért nem rúgsz be inkább, és játszod el, hogy legalább egy éjszakára kibírjuk egymást? Egy ilyen kápráztató tehetségű színésznőnek ez nem lehet olyan nagy feladat. Lexy oldalra hajtotta a fejét, ragyogó mosolyra húzta a száját, és azt mondta: – Drága nővérem, baszódj meg! – Jellemző! – Jo indított, és megszokásból rögtön cigarettáért nyúlt, amint felbőgött a motor. – Megtennéd, hogy nem gyújtasz rá a kocsiban? Jo felpöccintette az öngyújtót. – Az én kocsim. 72

Észak felé ment, a gumi dallamosan nyikorgott a kagylóhéjjal felszórt úton. Az ablakokban susogó szél balzsamosan simogató. Háborgó idegeit szokta így csillapítani, de nem emelt kifogást, amikor Lexy bekapcsolta a rádiót, teljes hangerőre. A hangos zene azt jelenti, hogy nem kell beszélgetni, és ha nincs beszélgetés, akkor veszekedés sincs. Legalábbis a kempingig. Gyorsan hajtott, az út minden kanyarjára visszaemlékezett. Ez is nyugtatóan hatott rá. Alig változott valami. Még mindig nagyon gyorsan sötétedik, és az éjszaka a szél és a tenger hangjait hozta, amitől a sziget nagynak tűnt neki. Olyan világnak, amit a kiszámítható árapály uralt. Emlékezett, egyszer ugyanilyen gyorsan hajtott, a szél lobogtatta a haját és a rádió üvöltött. Lexy akkor is mellette volt. Azon a tavaszon volt, mielőtt Jo elment a szigetről; kellemes, jó illatú tavasz volt. Tizennyolc éves lehetett, Lexy alig tizenöt. Vihorásztak, köztük egy majdnem teli palack Ernest and Julio hangulatjavítónak. Kate néni látogatóban volt atlantai nővérénél, senki nem kereste őket, senkit nem érdekelt, hova ment a két kamaszlány. Szabadság volt és bolondozás, gondolta Jo, és testvéri kötelék volt közöttük, amit időközben elvesztettek valahogy. A sziget olyan maradt, amilyen volt. De a két fiatal lány teljesen megváltozott. – Hogy van Giff? – kérdezte Jo, maga sem tudta, miért. – Honnan tudnám? Jo vállat vont. Giff már akkor régen is bámulta Lexyt. És Lexy ezt már akkor is pontosan tudta. Jo csak arra volt kíváncsi, hogy ez változott-e. – Nem láttam, mióta hazajöttem. Hallottam, hogy ácsmunkákkal és egyebekkel foglalkozik. – Seggfej. Nem érdekel, mivel foglalkozik – mondta Lexy. Az ablakon bámult kifelé, és eszébe jutott, milyen észvesztő szenvedéllyel csókolta. – Nem érdekelnek a szigeti fiúk. A férfiakat szeretem – visszafordult, kihívó pillantással nézett. – A férfiakat, akiknek van stílusuk és pénzük. – Ismersz ilyent? – Ami azt illeti, elég keveset. – Lexy kidugta jobb kezét az ablakon, laza, elegáns mozdulatba hajlította. – New York tele van velük. Az olyan férfiakat szeretem, akik tudják, mit akarnak és merre hány lépés. A jenkink, például. Jo érezte, hogy gerince megmerevedik. – A mi jenkink? – Nathan Delaney. Úgy néz ki, mint aki tudja, hogyan kell bánni… a nőkkel. És azt mondanám, hogy éppen az esetem. Gazdag. – Honnan tudod, hogy gazdag? – Megengedheti magának, hogy hat hónapra csak úgy szabadságra menjen. Építész, saját cége van, biztosan jól áll anyagilag. Sokat utazott. Az olyan pasik, akik sokat utaztak, tudják, hogyan kell megmutatni a nőknek érdekes helyeket a világban. Elvált. Az elvált pasik szeretik a kedves nőket. – Látom, alapos kutatásokat végeztél a témában. – Persze – felelte, és kéjesen nyújtózkodott. – Hát persze. Ezért mondom, hogy Nathan Delaney pont az én esetem. Jó ideig megmenthetne az unalomtól. 73

– Míg vissza nem tudsz menni New Yorkba – jegyezte meg Jo. – Míg vadászmezőt nem váltasz. – Pontosan. – Érdekes. – A reflektor a Heron kemping névtáblájára világított. Jo lassított, letért az útról a lapos, mocsári füves vidékre. – Mindig azt hittem, ennél azért többre tartod magadat. – Fogalmad sincs, mit gondolok bármiről, beleértve magamat is. – Ezek szerint tényleg nincs. Csendbe burkolóztak, és ezt a csendet csak a békák éles brekegése törte meg. Jo egy éles reccsenő hangra önkéntelenül megborzongott. Semmi mással össze nem téveszthető hang: aligátor roppant össze teknőst éles fogsorával. Úgy érezte, pontosan megérti, mit gondol a teknős élete utolsó pillanataiban. Érzi, hogy reménytelenül csapdába ejtette valami nagy, gonosz és éhes erő. Keze megremegett, erősebben markolta a kormányt. Őt nem ették meg, gondolta célzatosan. Elmenekült, időt nyert. Még mindig ő irányítja az eseményeket. De a nyugtalanságroham kitartó, éles körmű ujjakkal kínozta tovább. Mély levegőt vett, be, ki, lassan, szabályosan lélegzett. Szentséges ég, csak el ne menjen az esze! Kikapcsolta a rádiót. Elhaladt a kis recepciós bódé mellett; napnyugta után nem volt benne senki, és arra koncentrált, hogy végigmenjen a tavacskák közt kanyargó úton. Itt-ott tábortüzek fényét lehetett látni. Rádiók kísértethang-foszlányai hallatszottak, aztán elenyésztek. Ahol a dús vízinövényzet széthajlott, vízililiom finom fehér szirmait látta a holdfényben. Visszasétálhat, mondta magában, fényképezhet, a csendre és az ürességre koncentrálhat. Arra, hogy egyedül van. Biztonságban. – Ott van Kirby kocsija. Túl sok dübörgés és zaj van a fülében, gondolta Jo, és folytatta a légzőgyakorlatot. – Mi van? – Az a helyes kis kabrió. Az Kirby kocsija. Parkolj mögé. – Jó. Jo odamanőverezte a Land Rovert, és amikor leállította a motort, meghallotta, hogy a levegő hangokkal van tele. A dűnék mögött és az erdő mélyén rejtező kis világ dongása, csipogása, zizzenései. Illatok is voltak, víz, és hal és nedves növényzet szaga. Kimászott a kocsiból. – Jo Ellen! Kirby szaladt elő a sötétből, erős öleléssel vonta magához Jot. A gyors, spontán ölelések mindig váratlanul érték Jot. Mielőtt felvértezhette volna magát, Kirby már el is húzódott, de nem engedte el, szilárdan tartotta Jo kezét, mosolya széles, örömteli volt. – Nagyon örülök, hogy eljöttél! De jó látni téged! Ó, egymillió évet kell elmesélni egymásnak. Mesélj! Hé, Lexy! Hozd a holmit, bontsunk fel pár üveg sört! – Jo Ellen bort hozott – közölte Lexy, a csomagtartót felnyitva. – Remek. Akkor dugót húzunk. Rengeteg vacak kaja van hozzá. Éjfélre kutya rosszul leszünk tőle. – Kirby végig tereferélve húzta Jot a Land Rover hátuljához. – Még jó, hogy orvos vagyok. Mi ez? – Az ételes táskába pillantott. – Páté. Pástétomot hoztál? – Addig kuncsorogtam Briannek, míg nem kaptam – nyögte ki nagy nehezen Jo. – Jó, hogy gondoltál rá – mondta Kirby, azzal felemelte az ételestáskát, aztán Lexy sörösrekeszére nézett. – Ezt hozom. Ginny éppen tüzet rak. Kell segítség a többihez? 74

– El tudjuk vinni. – Jo a vállára vette a kameratáskát, egyik hóna alá a hálózsákot, másik kezében a borospalackok csilingeltek. – Részvétem a nagymamád miatt, Kirby. – Köszönöm. Hosszú életet élt, éppen, ahogy akarta. Nekünk is ilyen okosnak kéne lennünk. Lexy, tudom vinni azt a táskát. – Kirby mindkettőjükre szélesen mosolygott; elhatározta, hogy elveszi a feszültség élét, ami határozottan érezhető, amióta csak megérkeztek. – Jeszszus, éhen halok! Nem is ebédeltem. Lexy becsapta a hátsó ajtót. – Akkor menjünk. Sört akarok. – A fenébe, az elemlámpám a hátsó zsebemben van – fordult meg Kirby, csípőjét hátra tolva. – Kivennéd? – kérte meg Jot. Némi fészkelődés és rugalmas ujjmozgatással Jonak sikerült kirángatnia és felkapcsolnia a szerkezetet. Libasorban haladtak a keskeny ösvényen. A tizenkettes kempinghely már elő volt készítve, vidáman lobogott a tűz a gereblyézett homokkör közepén. Ginny meggyújtotta a Coleman lámpát, tele volt a hűtőláda. Azon ült, egy csomag chipset majszolt, sört ivott hozzá. – Nahát! – Ginny üdvözlésre emelte a sört. – Jo Ellen Hathaway! Isten hozott itthon. Jo ledobta a hálózsákot és elmosolyodott. Először érezte otthon magát. És először érezte azt, hogy szívesen fogadják. – Kösz.

– Szóval orvos lettél. – Jo törökülésben ült a tábortűz mellett, műanyag pohárból itta a chardonnay-t. Egy palack már üresen a homokban hevert. – El sem tudom hinni. Gyerekkorunkban mindig azt mondtad, hogy régész leszel, vagy valami ilyesmi, amolyan női Indiana Jones, világfelfedező. – Úgy döntöttem, hogy inkább az anatómiát fedezem fel. – Kirby kellemesen kapatosan újabb adag Brian-féle kacsapástétomot kent egy darab Ritz kétszersültre. – És szeretem. – Ismerjük a munkáidat, Jo, de van valami különleges személy az életedben? – kérdezte Kirby, próbálva Jo irányába terelni a beszélgetést. – Nincs. És neked? – A bátyádat próbáltam fűzni, de nem igazán veszi a lapot. – Brian. – Jo félrenyelte a bort, mély levegőt vett. – Brian? – ismételte meg. – Nőtlen, vonzó, intelligens – felelte Kirby, ujját nyaldosva. – És remek pástétomot készít. Miért ne tetszhetne Brian? – Nem tudom. Ő… – szólt Jo széles gesztussal. – …Szóval ő Brian. – Úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást. – Lexy felült, kiszolgálta magát némi pástétommal. – De egyáltalán nem közömbös neki. – Valóban? – nézett rá Kirby összeszűkült szemmel. – Honnan tudod? – Egy színművésznek muszáj megfigyelnie más szerepjátszókat – gesztikulált Lexy széles kézmozdulatokkal. – Idegesíted, ez irritálja őt. Ez azt jelenti, hogy azért irritálod, mert nagyon is tudomást vesz rólad. – Valóban? – Kirby szédült, de kiitta a bort, és még egy pohárral töltött. – Mondott rólam valamit? Esetleg… Na jó… – Felemelte a kezét, furcsán maga elé nézett. – Ez olyan iskolás dolog. Felejtsd el. Nem kérdeztem semmit. 75

– Minél kevesebbet kérdez Brian valamiről, annál jobban foglalkoztatja – mondta Lexy. – Szinte soha nem említi a nevedet. – Valóban? – ismételte Kirby, és kezdett felélénkülni. – Tényleg? Nahát, nahát. Lehet, hogy mégis adok neki még egy esélyt. Hunyorgott, éles fény világított a szemébe. – Ezt meg minek? – kérdezte, ahogy Jo leeresztette fotómasináját. – Olyan borzasztó önelégült voltál! Húzódj közelebb Lexyhez, Ginny. Hadd fényképezzelek le hármótokat! – Hát erről van szó – mormogta Lexy, de így is hátrasimította a haját és pózolt. Ritka dolog volt, hogy Jo portrékat készített, még pózmenteseket sem szeretett fotózni. De most elnéző volt, hagyta, hogy grimaszoljanak és vigyorogjanak a kamerába, megkomponálta a képet, látószöget igazított, és amikor a beállítást jónak találta, villant a vaku. Szépek, gondolta, mindegyik a maga módján szép. Ginny, a festett szőke lobonccal, széles mosolyúan; az öntudatos, duzzogó Lexy; és Kirby, a gondtalan, magabiztos, stílusos. Az övéi, gondolta Jo. Mindegyikük más-más okból részét képezi. Oly sokáig feledésben tartotta ezt. Látása elhomályosodott, szeme könnybe lábadt. – Nagyon hiányoztatok. Mind nagyon hiányoztatok. – Sietősen félretette a gépet, felállt. – Pisilnem kell. – Vele megyek – súgta Kirby, ahogy Jo elsietett a tisztásról. Elemlámpát ragadott és utána ment. – Hé, Jo! – Majdnem futólépésben kellett haladnia, hogy utolérje, de utolérte, és megragadta Jo karját. – Akarsz beszélni róla? Mi a baj? – Tele van a hólyagom. Orvosként felismerhetnéd a tüneteket. Elfordult volna, de Kirby egyszerűen szorosabban fogta a kezét. – Drága Jo, barátodként és orvosként kérdezem. Nagyi azt mondta volna, hogy nyúzott vagy. Ilyen rövid idő alatt is meg tudom állapítani, hogy kimerült vagy, nagyon stresszes. Elmondod nekem, mi a baj? – Nem tudom. – Szemét dörzsölte, mert megint könnyek akartak kicsordulni. – Nem tudok beszélni róla. Egyszerűen csak időre van szükségem. – Rendben. – A bizalmat csak fokozatonként lehet megszerezni, gondolta Kirby. – Átjössz hozzám? Csak egy kis rutinvizsgálatra. – Nem tudom. Lehet. Gondolkodom rajta – felelte Jo, azzal kihúzta magát, és sikerült elmosolyodnia. – Egy dolgot elmondhatok. – Mit? – Pisilnem kell. – Jaj, hát miért nem mondtad? – Kirby kuncogva irányította a fényt az ösvényre. – Ha elemlámpa nélkül hagyod el a táborhelyet, aligátorprédává válhatsz. Kirby óvatosan végigpásztázta a tóparti sűrű növényzetet. – Azt hiszem, vakon is eltalálnék bárhova ezen a szigeten. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Sokkal jobban hiányzott, mint gondoltam, Kirby, de még mindig idegennek érzem magamat itt. Ingatag határ. – Még két hete sem vagy itthon. Adj magadnak időt, annyit, amennyi kell. – Próbálok. Előbb én – mondta Jo, és bebújt a kis árnyékszékbe.

76

Kirby felnevetett, aztán azon kapta magát, hogy megborzong. Abban a pillanatban, ahogy Jo magára csukta az ajtót, teljesen egyedül érezte magát, mintha bármilyen támadásnak ki lenne szolgáltatva, tehetetlenül. A mocsár neszei mintha felé rohannának, mintha le akarnák rohanni őt. Suhogás, reccsenés, loccsanás. Felhők sodródtak a Hold elé, két kézzel markolta meg az elemlámpát. Nevetséges, mondta magának. Csak a délutáni erdei félelem maradéka. Hiszen nincs is egyedül. A környéken sok a kempinghely. Látta a lámpák villanását, tábortüzek pislogását. És Jó csak egy faajtónyira van tőle. Semmitől sem kell félni, mondogatta magának. Semmi és senki nem volt a szigeten, ami bármilyen fenyegetést jelentene rá. Majdnem elsírta magát, amikor Jo kilépett. – Te jössz – szólalt meg Jo, a farmerját gombolva. – Vidd magaddal a lámpát. Én majdnem beleestem. Halálsötét van odabent. – Elmehettünk volna a mosdóblokkhoz. – Nem értem volna el odáig. – Jó indok. Várj meg, jó? Jo egyetértően bólintott és az ajtónak dőlt. Aztán rögtön kiegyenesedett, amikor hallotta, hogy jobbról lépések közelednek felé. Minden izma megfeszült, azt mondta magának hogy ez a reakció a városi élet mellékterméke, és figyelte, ahogy a fény közelebb bukdácsol hozzá. – Heló! – szólalt meg egy mély, kellemes férfihang. Nyugalom, csak nyugalom, biztatta magát. – Heló! Egy pillanat, és már itt sem vagyunk. – Nem gond. Csak egy kis holdfénysétát tartottam. Ebben a pillanatban kapcsoltam be a lámpát. A tízes táborhelyen vagyok. – Néhány lépést tett előre, de az árnyékban maradt – Szép ez az este. Szép hely. Nem számítottam arra, hogy szép nőt is látok. – Ezen a szigeten az ember sosem tudhatja, mit lát. – Jo hunyorgott, a lámpa fénye a szemébe világított. – Ez része a varázslatnak. – Igen. És minden pillanatát élvezem. Minden lépésnél újabb kaland várja az embert, nem gondolja? Várakozás, hogy mi következik. Rajongok a… várakozásért. Nem, nem is kellemes hang, döbbent rá Jo. Sziruposan édes és olyan vontatott hanghordozás van benne, amiről a jenkik idegesítő módon azt hiszik, hogy a délies kiejtést utánozzák. – Akkor biztosan nem csalódott abban, amit Desire kínál. – Onnan, ahol állok, a lehetőség tökéletes. Ha nála lenne az elemlámpa, nem törődne a jó modorral, egyenesen a férfi képébe világítana. A sötétből jövő hangtól olyan hátborzongató és veszélyes. Amikor a háta mögött megnyikordult az ajtó, gyorsan megfordult és Kirby keze felé nyúlt. – Társaságunk van – mondta Jo, és kicsit ideges lett, hogy a hangja túl magasan, túl élénken szólt. – Úgy tűnik, ez itt ma nagyon népszerű hely. A tízes táborhelyről van látogatónk. De amikor visszanézett, Kirby elemlámpát tartó kezét felemelve, senki nem volt ott. A hang Jo torkán akadt a rémülettől, megragadta az elemlámpát, és őrjöngve pásztázta a sötét füvet és fákat. – Itt volt. Volt itt valaki. Nem képzelődtem. Nem.

77

– Jól van, jól van – szólt Kirby, és szelíden Jo vállára tette a kezét; aggódott a remegés miatt. – Semmi baj. Ki volt az? – Nem tudom, csak itt volt. Beszélt hozzám. Nem hallottad? – Semmit sem hallottam. – Mert nagyon halkan, szinte suttogva beszélt. Ezért. Nem akarta, hogy halld. De itt volt. – Ujjai satuként tapadtak Kirby karjára, a pánik denevérszárnyként csapdosott gyomrában. – Megesküszöm, hogy itt volt. Ott állt. – Hiszek neked, drága, miért ne hinnék? – Azért, mert elment és… – elindult, egy pillanatig előre-hátra himbálózott, hogy viszszanyerje egyensúlyát. – Nem tudom. Jesszus, teljesen összezavarodtam. Sötét volt, megijesztett. Nem láttam az arcát. – Nagyot szusszant, hátrasimította a haját. – Gondolom, leskelődött. – Nem nagy ügy. Engem is meglesett valaki az erdőben ma, amikor a nagy házba mentem. Úgy futottam, mint egy nyúl. Jo apró nevetéssel felnevetett, izzadt tenyerét farmernadrágjába törölte. – Valóban? – Remegve ugrottam Brian karjába. Ettől elég nagynak és férfinak érezte magát ahhoz, hogy megcsókoljon, szóval nem volt teljesen hiábavaló az ijedség. Jo szipogott, hálás volt, hogy lába remegése megszűnt. – Na és, milyen volt? – Fantasztikus. Határozottan úgy gondolom, hogy adok neki még egy esélyt. – Azzal megszorította Jo karját. – Jobban vagy? – Igen. Ne haragudj. – Semmi baj. Kísérteties hely. – Arcán kaján mosoly villant. – Lopózzunk vissza, és ijesszük meg Lexet és Ginnyt. Ahogy elindultak, a férfi figyelte őket a sötétből. Magában mosolygott, élvezte a távolodó női hangok muzsikáját. Így volt a legjobb, gondolta, így, hogy a másikkal jött. Lehet, hogy kényszert érzett volna, hogy a következő lépésre térjen, ha Jo Ellen egyedül sétált volna ki. Még nem volt kész, még közel sem volt kész a várakozástól a valóságra lépni. Még sok előkészítenivaló volt, oly sok élveznivaló. De nagyon, nagyon akarta a nőt. Érezni azt a szexi, dús ajkat, széttárni a hosszú combokat, megmarkolni azt a gyönyörű fehér nyakat! Behunyta a szemét, hagyta, hogy a kép betöltse elméjét. Annabelle meredt képe olyan mozdulatlan, olyan tökéletes; ez a kép megelevenedett, az övé lett. Jo lett. Eszébe jutott a magával hozott napló egy részlete. A gyilkosság mindannyiunkat megnéz. Vannak, akik ezt tagadják, de hazudnak. Az embert óhatatlanul vonzza saját halandóságának tükre. Az állatok a túlélésért ölnek; élelemért, területért, szexért. A természet érzelmek nélkül öl. De az ember gyönyörből öl. Ez mindig is így volt. Az ember az egyetlen állat, amely tudja, hogy az élet elvétele a hatalom lényege. Hamarosan megtapasztalom ezt a tökéletességet. És megörökítem. Saját halhatatlanságomat. 78

Megborzongott a gyönyörűségtől. A várakozás, tűnődött, és újra bekapcsolta az elemlámpát, hogy lássa az utat. Igen, nagyon nagy híve a várakozásnak.

79

9 Nathan a vidám fütyülésre ébredt. Ahogy abban a másik világban, a teljes tudatosság szintje alatti sekélyesben lebegett, azt álmodta, hogy madár csiripel az ablaka alatti juharfa közeli ágán. Gyerekkorában így volt, poszáta dalolt minden reggel majdnem egész nyáron; olyan megbízhatóan üdvözölte, hogy nevet is adott neki: Bud. A párás, forró napok fontos tevékenységgel teltek: biciklizés, labdajátékok, jégkrém nyálas. A kitartó ébresztés miatt Nathan minden reggel vigyorogva kelt, gyorsan üdvözölte Bud poszátapajtást. Szinte belebetegedett, amikor Bud augusztus végén elhagyta, de anyja azt mondta, hogy Bud bizonyára korán vonult téli vakációra. Nathan a másik oldalára fordult, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy Bud ismeri a Ring of Fire dallamát. Félálomban azt látta, hogy a madár az ablakpárkányra ugrik, már rajzfilmfigura, Disney-karakter, sima fekete tollú. Amikor a madár egészen furcsa koreográfia szerint kezdett mozogni, például magasra rúgott és érdekes fordulatokat tett, Nathan egy rándulással azonnal felébredt. Az ablakra bámult, félig remélve, hogy részletesen kidolgozott rajzfilmet lát. – Jesszus! – Végigsimított az arcán. – Nincs több éjféli chilikonzerv-zabálás, Delaney! Arccal a párnára fordult. Aztán rájött, hogy Bud nincs ott, a fütyülés viszont igen. Morogva mászott ki az ágyból, magára kapta farmerját, amit előző este levetett. Még félig álomtól mámorosan pislogott az órára, hunyorgott, aztán kibotorkált a szobából, hogy megnézze, ki a fenének van ilyen jó kedve hajnali negyed hétkor. A fütyülés után ment. Már a San Antonio Rose szólt. Kilépett a tornácra, lement a lépcsőn. Fényes, piros kisteherautó parkolt a Jeep mögött a rövid bejárón. Tulajdonosa a ház alatt, csatornát javított éppen, és torkaszakadtából fütyörészett. Izmai pattanásig feszültek a vékony kék póló alatt, és Nathan gondolatait összeszedve gyors gyilkosságot fontolgatott. Lehet, hogy sikerülne kinyírnia füttyös fiút, gondolta. Nagyjából egyforma magasak. Nem látta az arcát, csak a baseballsapkát, a kényelmes, de divatos farmert és a koszos munkabakancsot, amiről Nathan fiatalnak saccolta az illetőt. Úgy döntött, kávézás után is ráér megölni. – Mi a fenét csinál itt? A füttyös fiú hátrafordult, gyors, vidám pillantást vetett rá sapkája ellenzője alól. – Jó reggelt! Itt van egy kis lyuk. Meg kell javítani, mielőtt jönnek a nagy esők. – Légkondicionálót javít? – A fenébe, én mindent javítok – leszállt a létrától, és végighúzta a tenyerét farmerja ülepén, mielőtt kezet nyújtott Nathannek. – Giff Verdon. Mindent meg tudok javítani.

80

Nathan a barátságos barna szempárt nézte, a törött metszőfogat, a gödröcskéket, a sapka alól kiomló kócos, napszítta hajat. – Kávét is tud csinálni? Rendes kávét? – Ha van kávéfőző, persze. – Olyan kúpszerű… – illusztrálta Nathan lazán, két kézzel. – Edény. – Csepegtetős. Az a legjobb. Úgy néz ki, mint akinek jót tenne egy kis kávé, Mr. Delaney. – Nathan. Száz dollárt is megadnék egy igazán jó kávéért. Erre Giff elcsuklón nevetve barátságosan hátba veregette Nathant. – Ha ennyire nagyon kell, akkor ingyen van. – Mindig hajnalban kezdesz dolgozni? – kérdezte Nathan, ahogy szuszogva ment fel a lépcsőn Giff mögött. – Ha korán kezdem, többet élvezek a napból. – Egyenesen a tűzhelyhez ment, a mosogatónál megtöltötte a vízforralót. – Kávéfiltere van? – Nincs. – Hát, akkor szükségvitorlázattal működünk – mondta Giff, papírtörlőt tépett, és ügyesen behajtogatta a szűrőtölcsérbe. – Maga építész, ugye? – Igen. Nathan végignyalta felső fogsorát, arra gondolt, hogy fogat kéne mosni. Majd kávé után. Világokat lehet meghódítani, óceánokat lehet átszelni, nőket elcsábítani. Kávé után. Újra érdemes lehet élni. Kávé után. – Régebben én is fontolgattam, hogy az legyek. – Mit fontolgattál? – kérdezte Nathan, miközben Giff a tűzhely fölötti szekrényben kávét keresett. – Hogy építész legyek. Mindig különböző helyeket láttam gondolatban, főleg házakat, ablakokat, tetőket, tégla- és burkolófal árnyalatokat. Egészen a finom részletekig. – Giff megtalálta a kávét, pléhdobozban volt, gyakorlott mozdulatokkal töltötte a gépbe. – Olyan részletességig el tudtam képzelni a házakat, hogy gondolatban besétáltam, végig a tervrajz alapján. Néha változtattam is rajta. Ez a lépcső nem ide kell, ott jobb lenne. – Ismerem ezt az érzést. – Hát, sosem volt elég pénzem tandíjra, nem engedhettem meg magamnak, hogy elmenjek innen tanulni, szóval inkább a gyakorlati munkát csinálom. Nate várakozón nézte az előkészületeket, két csészét vett elő. – Építési vállalkozó vagy? – Hát, nem tudom, hogy ezt mondhatnám-e. Igazából nem olyan érdekes a munkám. Bővítéseket, javításokat csinálok. – Megpaskolta a csípőjére csatolt szerszámoskészletet. – Lóbálom a kalapácsot. Itt mindig kell valamit javítgatni, szóval elfoglalom magamat. Lehet, hogy egyszer egy képzeletbeli házamat felépítem a semmiből. Nathan hátradőlt, a pulthoz támaszkodott és nagyon türtőztette magát, hogy ne nyáladzdzon, amikor Giff forró vizet öntött a kávéfőzőbe. – A nagy házban is dolgoztál? – Persze. Ezt meg azt. Én is benne voltam a csapatban, amikor Brian tervei alapján átépítettük a konyhát. Miss Pendleton a fejébe vette, hogy építsenek hozzá egy kis fürdőházat. 81

Szolárium, ilyesmi. Ahova berakhat egy jacuzzit, és talán egy kis konditermet is. A vendégek manapság keresik az ilyesmit nyaraláskor is. Most azt tervezgetem neki. – A déli oldal – mondta Nathan szinte csak magának. – Jó a fény, és egyenesen a kertre lehet nyitni. – Igen, én is pont így gondoltam – felelte Giff széles mosollyal. – Ha te is erre gondoltál, akkor jó irányban vagyok. – Megnézném a vázlataidat. – Tényleg? – Meglepetés és öröm árasztotta el. – Ez nagyszerű. Áthozom, ha egy kicsit jobban kidolgoztam őket. Ez többet ér nekem, mintha száz dolcsit fizetne a kávéért. Az ilyen csöpögős fajtához idő kell – tette hozzá, mert látta, hogy Nathan a lassan telő kancsót nézi. – A legjobb dolgokhoz idő kell.

Nathan a zuhany alatt állt, a második csésze kávét kortyolgatta, meleg víz zuhogott tarkójára, és arra gondolt, hogy egyet kellett értenie Giffel. Vannak dolgok, amikre érdemes várni. Gondolatai kitisztultak, szervezete valósággal felpezsdült a kávétól. Mire felöltözött és leküldte a harmadik csésze italt, kész volt átbiciklizni a nagy házba; nagyon bőséges reggelit kívánt. A kisteherautó és Giff sem volt már ott, amikor Nathan megint lement a lépcsőn. Biztosan már máshol javít valamit, gondolta. Tudta, hogy Giff csodálkozott, amikor megkérte, lépésről lépésre írja le, hogyan kell kávét főzni a rendelkezésére álló csöpögtetős masinán. De Nathan nagyra értékelte az áttekinthetőséget. Azon kapta magát, hogy az I Walk the Line dallamát fütyörészi. Már megint Johnny Cash, gondolta fejét ingatva. Pedig nem is szereti a countryzenét. Amikor belépett a homályos, mélyzöld erdőbe, szándékosan meglassította lépteit, és a folyó enyhe ívét követve a lehajló lombok alatt haladt. Mivel ez a látvány mindig olyan képzetet váltott ki benne, mintha templomban lenne, abbahagyta a fütyülést. Színek rezgésére figyelt fel, megállt, figyelte az ösvény felett lebegő napfénysárga pillangót. Balra pálmalevelek, összegabalyodott indák, csavarodott fatörzsek kuszasága alkotott magasra nyúló falat, a virágzó vadszőlő lilája villant az ágak között az ég kékje előtt. Bár kerülő volt, még egy kicsit maradt a folyó mellett; tudta, hogy a vízfolyás kiszélesedik, mélyebben beviszi a hűvös mozdulatlanságra. Aztán meglátta. Kidőlt fatörzs mellett guggolt. Bő dzsekije a könyöke alá gyűrve, haja rövid lófarokba fogva. Egyik térde a nedves földön, a másikkal szilárdan tartotta magát. Nathan nem tudta volna megmondani, miért találta ezt olyan vonzónak. Miért találta a nőt… olyan érdekesnek. Nem mozdult, csendben maradt, figyelte, ahogy Jo megkomponálja a képet és kivárja a megfelelő pillanatot. Úgy gondolta, tudja, mit akar megörökíteni. A fény játékát a vízen, a fák árnyékát a sötét felületen, a felszálló köd halvány leheletét. Kicsi, bizalmas csoda. És rajta lesz a képen a folyó íve is, gondolta Nathan. Ahogy eltűnik a magas, nedves fű és vastag törzsű fák között, és az ember elgondolkodik, mit lát, ha tovább megy. Amikor meglátta, hogy balra az őz hang nélkül előrelép, leguggolt Jo mögé. Jo megrezzent, amikor a vállára tette a kezét; megnyugtatóan megszorította. – Pssszt. Balra – suttogta a fülébe. – Tíz óránál.

82

Bár szíve majd’ kiugrott a helyéből, Jo elmozdította a kamerát. Az őzre fókuszált, nagy levegőt vett kézremegés ellen, és várt. Akkor exponált, amikor az őz felemelt fejjel a levegőbe szimatolt. Aztán újra kattant a zárszerkezet, az állat átnézett a folyón, egyenesen a két kuporgó, mozdulatlan ember felé. A pillanatok percekké nyúltak, Jo karja zsibbadni kezdett, de nem mozdult, nem akarta elveszteni a pillanatot. A jutalom nem maradt el. Az őz kecsesen folytatja útját, kilépett a fák közül, és borja mellé lépett, együtt ittak óvatosan. A fény rézsút, ábrándos fehér pászmákban lágyan, lassan érintette a talajt. Egy kicsit alulexponálja a képet, gondolta Jo, hogy a valóságon túli auráját hangsúlyozza, ne a valóság éles világosságát. A papírkép varázsos hangulatú lesz, egy kicsit tündérmesei homályos. Nem tette le a kamerát, míg ki nem fogyott a film, de azután is csendben maradt, figyelte, ahogy az őzek a part mentén a kanyargó folyón lefelé elvonultak. – Köszönöm. Nem láttam volna meg. – Nem hiszem. Jo megfordult, vissza kellett fognia magát, hogy össze ne rezzenjen. Nem vette észre, hogy a férfi olyan közel van, és hogy keze még mindig melegen simult a vállára. – Halkan jársz, Nathan. Nem hallottam. – Nagyon el voltál merülve a látványban. Sikerült exponálnod azt a képet, amit az őz előtt terveztél? – Majd meglátjuk. – Én is szoktam fényképezni. Régi hobbi. – Gondolom, természetes tehetség vagy. A véredben van. Nem tetszett neki a tónus, a fejét ingatta. – Nem. Nem szenvedélyem. Csak amatőr szintű az érdeklődésem. És rengeteg felszerelésem van. Jo nem tudta, inkább beszéljen a veszteségről, vagy ne mondjon semmit. Aztán a könynyebb ellenállást választotta; nem mondott semmit. – Akárhogy is – folytatta Nathan –, az a helyzet, hogy profi felszerelésem van, tehetségem viszont kevés – mosolygott. – Nem úgy, mint neked. – Honnan tudod, hogy tehetséges vagyok, ha nem is láttad a munkáimat? – Kitűnő kérdés. Mondhatnám, ez a vélemény onnan származik, hogy éppen most láttam, ahogy dolgozol. Türelem, csendes kecsesség, mozdulatlanság. A mozdulatlanság képessége nagyon előnyös tulajdonság. – Lehet, de elég hosszan voltam mozdulatlan. – Mozdult, hogy felálljon, de a férfi levette a kezét a válláról, a könyöke alá nyúlt, megemelte. – Nem akarlak hátráltatni a sétádban. – Jo Ellen, te egyfolytában le akarsz rázni engem; még komplexusom lesz. – Pihentebbnek tűnik, gondolta Nathan. Egy kis színt kapott az arca, de ez a bosszúság miatt is lehet. Mosolygott, felemelte a Jo nyakában lógó kamerát. – Nekem is ilyenem van. – Tényleg? – Eszébe jutott Nathan családja, ezért nem vette vissza a gépet. – Mondtam, hogy furcsa lenne, ha nem lenne érdeklődésed a fényképezés iránt. Apád csalódott volt, hogy nem az ő hivatását választottad?

83

– Nem. – Nathan továbbra is a Nikont nézte, eszébe jutott, hogy apja milyen türelmesen magyarázta neki a rekesz működését, a látószöget. – A szüleim azt akarták, hogy az legyek, ami lenni szeretnék. De Kyle a fényképezésből élt. – Jaj, ne haragudj! – Kyle is halott, jutott hirtelen Jo eszébe, és ösztönösen megfogta Nathan kezét. – Nézd, ha nagyon fájó pont, nem kell felszakítani a sebet. – De azt sem lehet, hogy nem veszek róla tudomást. – Nathan vállat vont. – Kyle Európába helyezte át a székhelyét: Milánó, Párizs, London. Inkább divatfotós volt. – Az külön művészet. – Persze. Te viszont folyókat fényképezel. – Többek között. – Szeretném látni. – Miért? – Éppen most állapítottuk meg, hogy nekem is hobbim – elengedte a kamerát. – Míg itt vagyok, több időt szentelek neki. És szeretném látni a munkáidat. Mint mondtad… köze van az apámhoz. Ez volt a megfelelő megközelítés. Szinte látta, ahogy Jo az automatikus elutasításból beleegyezésre vált. – Hoztam magammal néhány képet. Azt hiszem, egyszer megmutatom. – Remek. Mi lenne, ha most lenne az az egyszer? Amúgy is Sanctuary felé indultam. – Hát jó, de nincs sok időm. Még van dolgom a háztartásban. – Lehajolt, hogy felvegye a kameratáskát, de a férfi gyorsabb volt. – Majd én viszem. Jo mellette sétált, dzsekije zsebéből cigarettát kotort elő. – Ez ugye nem valami újabb trükk? – Lehetne az is. De nem az. És jövök neked egy steak-kel. – Eláll a fagyasztóban – felelte Jo. – Miért hagyott el a feleséged? – Miből gondolod, hogy ő hagyott el? – Oké. Miért hagytad el? – Egymást hagytuk el. – Nathan lelógó ágakat simított el az útból. – A házasság érdeklődés hiányában megszűnt. Puhatolózol, milyen férj voltam, mielőtt megengednéd, hogy megsüssem neked azt a szelet húst? – Nem. – De a férfi hangjában remegő bosszúságtól ajka megrándult. – Váltsunk témát. Hogy tetszett az első heted Desire szigetén? Megállt, megfordult, ránézett. – Ez nem az a hely, ahol azon a nyáron beleestél a vízbe? Jo homloka összerándult. – Nem. Ahol belöktél a vízbe, az egy kicsit lejjebb volt a folyón. És ha megfordult a fejedben, hogy ezt megismételd, én a helyedben kétszer meggondolnám. – Tudod, az egyik ok, amiért most itt vagyok, az, hogy újra itt legyek, ahol azokat a nappalokat, éjszakákat átéltem. – Egy lépést előrelépett, Jo egy lépést hátra. – Biztos, hogy nem itt kerültél a vízbe? – Igen. Egészen biztos. – Még egy lépéssel hátraszorította. Jo a férfi mellkasára csapott, de rájött, hogy a part felé manőverezte magát. – Ahogy abban is biztos vagyok, hogy még egyszer nem megyek bele. 84

– Ebben ne legyél olyan biztos! – Jo lába megcsúszott a nedves füvön, mire magához húzta. – Hoppá! – Vigyorogva, kényelmesen ölelte át a derekát. – Nem sok hiányzik hozzá, ugye? Jo erősen szorította a férfi karját, a biztonság okáért. – Lehet. – Gondolom, szavadon foglak… és izgatottan várom, hogy rájöjj. Rajongok a… várakozásért. Az izgatott várakozás fél öröm. – Tessék? – Jo úgy érezte, szinte megfagy a vére. Rajongok a… várakozásért. – Mit mondtál? – Azt, hogy szavadon foglak. Hé! – Áthelyezte súlypontját, közelebb húzta magához a kapálózó nőt. – Vigyázz, különben mind a ketten itt veszünk reggeli fürdőt! Sikerült visszahúznia a vízpartról. Jo arca falfehér lett, annyira remegett, hogy bőre szinte lüktetett a férfi keze alatt. – Nyugodj meg! – mormolta, és magához vonta. – Nem akartalak megijeszteni. – Nem. – A félelem gyorsan jött, gyorsan ment, és Jo nagyon kellemetlenül érezte magát. Mivel szíve még mindig vadul vert, hagyta, hogy a férfi magához szorítsa, és azon tűnődött, mikor volt utoljára, hogy bárki átölelte és magához vonta. – Semmi, semmi. Butaság. Néhány napja éjszaka a kempingben volt egy alak. Valami ilyesmit mondott. Megijesztett. – Sajnálom. Jo nagyot sóhajtott. – Tényleg nem a te hibád. Mostanában kicsit idegesebb vagyok a szokásosnál. – Nem bántott? – Nem, nem. Nem ért hozzám. Csak olyan félelmetes volt az egész. Nem vette el a fejét a férfi mellkasáról, becsukta a szemét. Olyan könnyű lett volna ott maradni. Hagyni, hogy ölelje. Biztonságban. De a könnyű nem mindig a helyes út. És a könynyebb irányba menni nem is mindig bölcs döntés. – Nem fogok lefeküdni veled, Nathan. A férfi várt egy pillanatig, engedte, hogy érezze a hozzásimuló női testet, a haj puhaságát arca mellett. – Hát, akkor akár most rögtön elemészthetem magamat a folyóban. Darabokra törted életem álmát. Meg akarta nevettetni, de Jo erős volt, sikerült nem nevetnie. – Csak próbálok őszinte lenni veled. – Miért nem próbálsz meg egy kicsit hazudni nekem? Dédelgetni az egómat. – Játékosan meghúzta rövid lófarokba fogott haját, mire Jo felemelte a fejét. – Ami azt illeti, miért nem kezdünk valami egyszerűvel, hogy onnan haladjunk a bonyolultabb felé? Jo nézte, ahogy a férfi tekintete az ajkára siklik, tétovázik, időzik, aztán visszasiklik a szemére. Szinte érezte a csókot, a súrlódást az ajkán. Olyan egyszerű lett volna behunyni a szemét és előrehajolni, hogy félúton találkozzanak. De felemelte a kezét, mutatóujját a férfi ajkára tette. – Ne… A férfi felsóhajtott, megfogta a finom csuklót, és az ujjak ízületeit súrolta ajkával. – Jo, te aztán tudod, hogyan kell megdolgoztatni egy férfit a gyönyörért. – Nem leszek a gyönyöreid egyike. 85

– Máris az vagy. – Nem engedte el Jo kezét, megfordult, hogy elinduljon Sanctuary felé. – Ne kérdezd, miért. Mivel a férfi nem várt kommentárt erre, és Jo nem is akart laza társalgást folytatni vele, szó nélkül lépkedett. El kell gondolkoznia erről a… helyzetről, határozta el. Nem volt olyan ostoba, hogy letagadja maga előtt, reagált a férfira. Testi, zsigeri összerándulással reagált, amiben minden nő felismeri az eredendő kéjvágyat. Annyira természetes volt, hogy szinte nyugtató. Lehet, hogy eszét elveszti, de a teste alapáramkörei még működnek. Nem érezte elégszer ezt az összerándulást ahhoz, hogy biztosra vegye. És amikor olyan nyilvánvalóan megnyilvánult a férfiban, aki kiváltotta ezt… ezen biztosan el kell gondolkodni. Egyelőre legalábbis ura tud lenni a helyzetnek, meg tudja érteni, analizálni képes, és világos választásokat tud sorolni. De gyanította, az összerándulásokkal az a baj, hogy viszketegséget váltanak ki. A viszketéssel meg az a baj, hogy addig gyötri az embert, amíg feladja elszántságát és megvakarja. – Nincs sok időm – mondta Nathannek, az oldalbejárat felé menet. – Tudom. Ágyazni kell. Nem tartalak fel sokáig. Úgy tervezem, hogy Brian körül szimatolok, míg nem ad ennem. – Ha nincs sok dolga, rábeszélhetnéd, hogy menjetek el egy kicsit valahová reggeli után. Ki a partra, horgászni. Túl sok időt tölt itt. – Szeret itt lenni. – Tudom. – Belépett egy hosszú folyosóra, ahol erdőt és folyót ábrázoló freskó díszítette a falat. – De ez nem jelenti azt, hogy a nap minden órájában a nagy házat kell szolgálnia. – Jo vasalatot nyomott be, a freskó egy darabon kinyílt. – Ez elég furcsa megközelítés – kommentálta Nathan, és belépett utána; felmentek a lépcsőn az egykori cselédszakaszba, ami már a családi szárny magánbejárata volt. – Sanctuary szolgálata. – Pedig ezt teszi. Úgy érzem mindannyian ezt tesszük, amikor itt vagyunk. Balra fordult, fel a lépcsőn. Amint elhaladt az első nyitott ajtó mellett, benézett Lexy szobájába. A hatalmas baldachinos ágy üres volt. Vetetlen, természetesen. Szétdobált ruhák mindenütt: a szőnyegen, a padlón, a finom Anna királynő korabeli székeken. Krémek, parfüm és púder illata áradt a levegőben, a nőiség ünneplése. – Hát, lehet, hogy mégsem mindenki – dünnyögte, és ment tovább. Jo kulcsot vett elő a zsebéből, keskeny ajtót nyitott ki. Nathan szemöldöke felszaladt a csodálkozástól, amikor belépett. Teljesen felszerelt, igen pedánsan rendben tartott sötétkamra volt. Kiszolgált rongyszőnyeg védte a fenyő hajópadlót; a vastag rolók lehúzva, erősen a dupla ablak párkányához erősítve. Praktikus, szürke fémpolcokon vegyszerek üvegben, műanyag tubusokban, vastag, fekete kartondobozok, ezekben fotópapírt, selyempapírt, indexképlapokat, fényképeket gyanított. Volt a szobában egy hosszú, fa munkaasztal meg egy magas szék. – Nem tudtam, hogy van itt sötétkamrád. – Korábban fürdő- és öltözőszoba volt. Jo felkapcsolta a fehér fényt, aztán megkerülte az előző éjjel kidolgozott, még a zsinóron száradó képeket. 86

– Addig nyaggattam Kate nénit, amíg megengedte, hogy kivetessem a falat és az összes szerelvényt, és sötétkamrát alakítsak ki magamnak belőle. Három évig spóroltam, hogy meg tudjam venni a berendezést. Végigsimított a nagyítógépen, és eszébe jutott, milyen gondosan nézegette a katalógusokat, számolta a centeket. – Ezt Kate vette nekem a tizenhatodik születésnapomra. A munkaasztalt és a polcokat Briantől kaptam. Lex papírt és vegyszereket vett. Meglepetés volt, mindent tőlük kaptam, mielőtt a megtakarításomat erre költhettem volna. Ez volt a legszebb születésnapom. – A család sokat számít – mondta Nathan, és észrevette, hogy az apját nem említette. – Igen, néha sokat számít. – Érzékelte a ki nem mondott kérdést, zavartan hozzátette: – Tőle kaptam a szobát. Apámnak nem volt könnyű lemondani arról a falról. – Elfordult, a vágógép fölötti dobozért nyúlt. – Albumot állítok össze. Szerződtem rá egy kiadóval. Talán ezek a legjobbak, bár még ki kell selejteznem közülük néhányat. – Albumod jelenik meg? Ez fantasztikus! – A nyomtatott kép megmarad. Pillanatnyilag azonban csak aggodalmat jelent nekem. – Hátralépett, ahogy a férfi odament a dobozhoz, zsebre tette a kezét. Nathan már az első képből látta, hogy Jo sokkal több, mint hozzáértő. Az apja hozzáértő volt, tehetséges, időnként ihletett képeket csinált, tűnődött. De ha David Delaney tanítványának tekinti magát, jóval meghaladta mesterét. A fekete-fehér képben élet volt, a maga minden feszültségével; a vonalak tiszták, olyan élesek, mintha szikével vágták volna. Hídtanulmány volt, tajtékzó víz fölött átívelő; a hídon nem volt senki, a sötét víz nyugtalan, a nap éppen áttört a távoli horizonton. Egy másik képen magányos fa, ágai vastagok, kiterjedők, levelek nélkül állt a növénytelen, frissen szántott mezőn. Meg tudta volna számolni a barázdákat. Lassan, egyenként végignézte a képeket, meglepődött, hogy miket látott meg, miket tudott megörökíteni a pillanat tört része alatt. Éjszakai felvételhez ért; téglaépület, sötét van, csak a legfelső emelet három ablaka világít. Látni lehetett a tégla nedvességét, a fekete tócsák felett kavargó halvány páraréteget. És szinte érezte a hűvös, nedves levegőt a bőrén. – Csodálatosak. Ezt te is tudod. Nevetségesen neurotikusnak és szerénynek kéne lenned, hogy ne tudd, milyen tehetséges vagy. – Nem mondanám, hogy szerény vagyok – mosolyodott el. – Neurotikus, az lehet. A művészethez neurózis kell. – Nem mondanám, hogy neurotikus. – Kíváncsian lejjebb eresztette az utolsó képet, hogy láthassa Jo arcát. – Hanem magányos. Miért vagy olyan magányos? – Nem tudom, miről beszélsz. A munkám… – Csodálatos – vágott a szavába a férfi. – És szívszorító. Mindegyik képen azt látom, hogy valaki éppen kisétált, és nincs ott senki, csak te. Jo kellemetlenül érezte magát, elvette a képet, visszatette a dobozba. – Nem igazán érdekel a portréfényképezés. Az nem az én műfajom. – Jo – ujjaival finoman megérintette a nő arcát, és látta a villanást a szemében, hogy ez az egyszerű gesztus megijesztette. – Te döntöttél úgy, hogy ne legyenek a képeiden emberek. Ettől vizuálisan gyönyörűek és érzelmileg olyan megkapók a képeid. De mi köze ennek az életed többi részéhez? 87

– A munkám az életem többi része – mondta, és éles puffanással visszatette a dobozt a polcra. – Most dolgom van. Sok munkám van ma délelőtt. – Nem tartalak fel tovább. – De lassan, komótosan elfordult, és a száradó képeket kezdte nézegetni. Amikor felnevetett, Jo behúzta a vállát, vicsorogni készen. – Ahhoz képest, hogy állítólag nem érdekel a portréfotózás, ezt nagyon jól eltaláltad. – Jo sötét ábrázattal lépett oda hozzá, és látta, hogy a kempingben készült egyik fotót nézi. – Ez nem munka, ez… – Fantasztikus – fejezte be a mondatot. – Érdekes, szép, sőt meghitt. Ő itt, aki a húgodat öleli, az a doki. Ki az a szélesen mosolygó nő? – Ginny Pendleton – dünnyögte Jo, és igyekezett nem mutatni, hogy mosolyogni lenne kedve a kép láttán. Ginny mosolya valóban fülig ért, termékeny, ígéretteli mosoly. – Egy barátnőm. – Mind barátok. Látszik rajtuk a szeretet és a női összetartás. És az is, hogy a fotográfus is kötődik hozzájuk, akkor is, ha nincs is rajta a képen. Jo feszengett. – Be voltunk rúgva, vagy már kapatosak voltunk. – Egészségetekre. Ez biztosan nem illik bele az albumba, amit most csinálsz, de ne feledkezz meg róla, ha esetleg lesz következő. Sosem fáj, ha az ember egy kis örömöt enged vegyülni a szorongás mellé. – Egyszerűen arról van szó, hogy szeretsz szép, becsípett nőket nézegetni. – Miért ne? – Jo álla alá simította a kezét, kicsit felemelte, csak annyira, hogy ne rántsa el a fejét. – Nagyon szeretném látni, mire jutnál egy önarcképpel, ha legközelebb ilyen lazának érzed magad. A férfi tekintete olyan lágy volt, olyan barátságos, olyan átkozottul vonzó, ahogy egyenesen, mélyen a szemébe nézett. Jo megint érezte azt a kis belső feszülést, ezúttal erősebben. – Menj el, Nathan. – Rendben. – Mielőtt bármelyiküknek gondolatnyi ideje lett volna, a férfi lehajtotta a fejét, és ajkát egy pillanatra finoman a nő ajkához érintette. Aztán megint, egy kicsit hosszabban, kicsit erősebben. Forróbb, mint amire számított, gondolta, és izgatóbb. Jo nem hunyta le a szemét, nem is pislogott. – Beleremegtél – mondta a férfi halkan. – Nem – felelte a nő. Végigsimította az állát, mielőtt letette a kezét. – Hát, egyikünk beleremegett. És Jo halálosan félt, hogy újra beleremegne. – Nem látom, hogy indulnál. – Hát, gyanítom nem; legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Ajkát ezúttal Jo homlokára szorította. Jo pedig nem remegett, de szíve hevesen vert. – Nem, határozottan nem úgy, ahogy gondolod. Amikor Nathan ott hagyta, Jo az ablakhoz fordult, sietve kioldotta a sötétítőt, felhúzta, szabaddá tette az ablakot. Levegőt akart, levegőt, hogy lehűtse a vérét és kitisztuljon a feje. Mélyeket lélegzett, és látta a dűne szélén álló alakot: hagyta, hogy a szél kuszálja haját, felfújja ingét. 88

Egyedül, mert apja mindig egyedül volt, mert saját vékony, láthatatlan fala mögé rejtőzött mindenki elől, aki közeledett hozzá. Dühösen csapta be az ablakot, és húzta le a sötétítő rolettát. A fenébe is, ő nem azonos az apjával. Nem azonos az anyjával. Önmaga. És talán ezért volt, hogy néha úgy érezte: senki, az égvilágon senki.

89

10 Giff megint fütyörészett. Nathan próbálta kitalálni a dallamot, ahogy a bundáskenyeret felvette a konyhapultról, de ezt nem ismerte. Az biztos, hogy vidáman dolgozik, tűnődött. És nyilvánvalóan bármit meg tud javítani. Nathan biztos volt benne, hogy Brian abszolút megbízik benne, ha arra kéri, szedje szét az étterem mosogatógépét a reggeli műszak kellős közepén. Brian sütött, grillezett, kevergetett, Giff fütyülve bütykölte a mosogatógép szerkentyűit, Nathan pedig a második adag aranyszínű bundáskenyeret fogyasztotta almaszósszal. Nem emlékezett, mikor ízlett neki étel legutóbb ennyire. – Hogy haladsz, Giff? – kérdezte Brian, megkerülve a gép előtt térdeplőt, hogy egy kész rendelést a pultra helyezzen. – A közepén tartok. – Hát, ha nem sikerül a műszak végére megjavítanod, akkor kénytelen lesz mindenki kézzel elmosogatni az edényeit. – Én is kénytelen leszek? – kérdezte Nathan, a következő falatot nyelve. – Én csak egy tányért használtam. – Ez a házirend. Ha a konyhában eszel, a kötényt is fel kell venni. Igaz, Giff? – Aham. Bár ne gondold, hogy odáig fajul a dolog. Megcsinálom. – Felpillantott, amikor Lexy libbent be az ajtón. – Meglesz – mondta vigyorogva. – Mindent a maga idejében. Lexy féloldalvást, pillarezegtetve nézett rá; bosszantotta, hogy a fiú olyan jól néz ki idétlen baseballsapkában és piszkos pólóban is. – Két napi specialitás, az egyik sonkás, a másik szalonnás. Két tojásból, szalonnán, kukoricakásával, búzakenyér pirítóssal. Giff, vidd innen a nagy lábadat! – reklamált, és megkerülte, hogy elvegye a melegítő alá tett tányérokat. Giff mosolya ragyogóra váltott, amikor a lány után újra becsapódott a lengőajtó. – A húgod a legszebb lány a világon, Bri. – Ha te mondod, Giff… – Brian feltört két tojást, egyenesen a serpenyőbe. – Bolondul értem. – Na igen. Láttam, milyen túláradóan rajongott érted, amikor meglátott; egészen lehangoló volt. Giff felhorkant, csavarhúzójával tenyerét paskolta. – Jellemző rá. Olyan pasit akar, aki úgy követi, mint valami kiskutya, és megsértődik, ha az ember, például én, történetesen nem ez a típus. Majd meggondolja magát. Csak meg kell érteni, hogyan működik az adott nő. – Ugyan már, ki a fene érti a nőket egyáltalán?

90

Brian a főzőkanállal Nathan felé intett. – Nate, te érted a nőket? Nathan a következő harapásnál egy kicsit tétovázott, nézte, ahogy a szirup lassan lecsöppen. – Nem. Nem mondhatnám, hogy értem őket. Pedig elég alaposan tanulmányoztam a témát. Azt is lehetne mondani, hogy életem egy részét ennek szenteltem, de vegyes eredményekkel. – Nem az a kérdés, hogy a nők általában milyenek – mondta Giff, és türelmesen újra dolgozni kezdett a csavarhúzóval. – Egyetlen nőre kell koncentrálni. A nő olyan, mint a motor. Az egyik nem feltétlenül működik ugyanúgy, mint a másik, akkor sem, ha történetesen ugyanaz a modell. Mindegyiknek megvan a maga módja. Namármost Alexa… – elhallgatott, gondosan becsavart még egy csavart, és kiválasztotta a következőt. – Alexa majdnem túl szép önmagának. Sokat gondol a szépségére, és aggódik miatta. – Annyi kence és festék van a fürdőszobájában, hogy kisminkelhetne egy vegasi tánckart – jegyezte meg Brian. – Egyes nők ezt felelősségüknek érzik. Namármost Lex dühös, ha egy pasi nem bámulja a szépségét a nap huszonnégy órájában, ha pedig a nap huszonnégy órájában a szépségét bámulja, akkor idiótának tartja, hogy nem lát semmi mást, csak a felszínt. Az a nyitja, hogy meg kell találni a megfelelő határt, és a megfelelő időt kell választani, hogy átlépjük. Brian tányérra csúsztatta a kész omlettet. Tipikus Lexy, tűnődött. Ellenkező és idegesítő. – Hát, szerintem ez elég sok munka, nagy vesződség. – A fenébe, Bri, a nőkkel mindig vesződség van – felelte Giff, a sapkája napellenzőjét megbökve. – Ettől szeretjük őket. Na, most már jó lesz – tette hozzá a mosogatógépre mutatva. Úgy számított, hogy Lexy már bármelyik pillanatban bejöhet a rendelésért. – Ginny meg én, és még egy páran arra gondoltunk, hogy ma éjjel a parton nagy tábortüzet rakunk – mondta mintegy véletlenül. – Az Osprey-dűnéknél. Rengeteg hulladék fám gyűlt össze; felhőtlen éjszaka lesz. – Nagyon elégedett volt magával, mert Lexy éppen ekkor lökte be az ajtót. – Talán szólhatnál a vendégeknek, a házak bérlőinek meg a kempingezőknek. – Miről kéne szólni? – tudakolta Lex. – A tábortűzről. – Ma éjjel? – Szeme felragyogott, a pultra tette a tányérokat. – Hol? – Osprey mellett. – Giff gondosan elrakta eszközeit a szerszámosládába. – Te is lejössz Brian, ugye? – Nem tudom, Giff. Elmaradásom van a papírmunkában. – Ugyan már, Bri! – nyaggatta Lexy, és a kész rendelésért nyúlt. – Ne legyél ilyen mufurc! Mind ott leszünk! – Remélve, hogy ezzel bosszantja Giffet, sokatmondóan csábos mosolyt villantott Nathan felé. – Ugye te is lejössz? Nincs szebb, mint egy tábortűz a parton. – Nem hagynám ki – óvatos pillantást vetett Giff felé, eltette-e már a kalapácsát. – Fantasztikus! – ragyogó mosollyal nézett rá, ahogy elment mellette, olyan extra ragyogó mosollyal, amelyet különleges alkalmakra tartogatott. – Terjesztem a hírt. 91

Giff az állát vakarta, felállt. – Nem kell annyira feszengened, Nate. A flörtölés Lexy természetes viselkedése. – Ajaj – Nathan a szerszámos ládát figyelte, benne az összes lehetséges fegyvernek használható tárgyat. – Egyáltalán nem bosszant. – Giff otthon érezte magát, kivett egy kekszet a tálból és beleharapott. – Ha a férfiember szép nőt szemelt ki magának, számítania kell rá, hogy a nő egy kicsit flörtöl, és sok más férfi megnézni. Nyugodtan nézegesd csak – mondta Giff, azzal felemelte a szerszámosládát és kacsintott. – De ha a nézésnél többet is akarsz, akkor egy kicsit körbe kell járjuk a témát. Viszlát este. – Azzal fütyörészve távozott. – Tudod, Bri… – szólt Nathan, miközben tányérját a mosogatóhoz vitte –, ennek a fickónak olyan kemény a bicepsze, mintakő. – Helyes meglátás. Most azzal fizethetsz a reggeliért, hogy berakod a tányérokat a mosogatógépbe.

– Nincs kedvem társaságba menni, Kate. Ma este a sötétkamrában dolgozom. – Semmiféle munkát nem végzel ma este – mondta Kate, Jo fésülködőasztalához masírozott, felvette az egyszerű fanyelű hajkefét, és megrázta, megfenyegette vele. – Most kirúzsozod a szádat, rendesen megfésülködsz, és lemész a tábortűzhöz. Táncolsz a fövenyen, bort iszol, és jól érzed magad! Jo tiltakozni próbált, de mielőtt még egy szót kimondhatott volna. Kate közlekedési rendőr stílusban felemelte a kezét, és azt mondta: – Ne is próbálkozz, lányom! Ezt már megvívtam Briannel, és én nyertem. Jobb, ha most bedobod a törülközőt! Felé dobta a hajkefét; Jo elkapta, mielőtt megütötte volna. – Nem értem, miért olyan fontos. – Mert fontos – mondta Kate élesen, és kinyitotta a rózsafa szekrény ajtaját. – Fontos, hogy ebben a házban mindenki megtanulja, időnként egy kicsit szórakozni is kell. Ha nálad végeztem, megyek, és megküzdök apáddal. Jo felhorkant, az ágyra huppant – Nála semmi esélyed. – Pedig ott lesz – jegyezte meg Kate komoran, Jo ruhatára maradékának szemlélése közben. – Ha eszméletlenre kell rugdalnom és levonszolnom a partra, akkor is ott lesz. Nincs egy blúzod, ami legalább távolról úgy néz ki, mintha érdekelne téged, hogy mi van rajtad? – Undorral tolta odébb a vállfákat. – Valami, ami legalább egy kicsit is stílusos és szép? Meg sem várta a választ, az ajtóhoz ment és kikiáltott: – Alexa! Válassz egy blúzt a tieid közül a nővérednek és hozd ide! – Nem akarom az ő blúzát! – ugrott fel riadtan Jo. – Ha mindenképpen muszáj lenne lemennem, a saját ruhámban mennék. És mivel nem megyek le, nem számít. – De lemész. Bodorítsd be egy kicsit a hajadat. Unom már nézni, hogy csak így lóg. – Ha be akarnám göndöríteni, akkor sem lenne semmim, amivel begöndörítsem, de nem akarom begöndöríteni. – Hah! – Kate csak ennyit reagált erre. – Alexa! Hozd a blúzt, és egy hajsütőt is a nővéred szobájába! – Maradj ki ebből, Lex! – kiáltotta Jo. – Kate, nem vagyok már tizenhat éves! 92

– Az igaz. – Kate egyetértőn bólintott, két arany gömböcske fülbevalója a mozgástól belengett. – Felnőtt nő vagy, és szép. Éppen ideje, hogy büszke legyél rá. Márpedig lemész, és úgy mész le, hogy gondot fordítasz a megjelenésedre, és ebben nem tűrök ellentmondást. Nyavalyás kölykök, folyton bosszantanak – mormogta, és beperdült Jo fürdőszobájába. – Semmi szépítőszer, sminkkészlet sehol. Ha apácaként akarsz élni, vonulj kolostorba! A rúzs nem a sátán eszköze! Lexy lépett be, vállán lazán átvetett blúz, kezében egy készlet melegcsavaró. Jó kedve volt, nagyon várta az estét; vigyorgott, kacsintgatva nézett Jora. – Már megint rád jött az ötperc? – Most nagyon. Nem akarom becsavarni a hajamat. – Ugyan már, lazíts egy kicsit, Jo Ellen! – Lexy a fésülködőasztalra dobta a csavarókat, a tükörbe nézett. Nem sminkelte magát erősen, hogy alkalmazkodjon az esemény kötetlen társasági jellegéhez. A tábortűz fénye borzasztóan jól áll neki. Tudta, hogy a többség farmert húz majd, így piros mákvirág mintás hosszú, bő szoknyája érdekes kontraszt lesz. – És nem veszem fel a te holmidat. – Tégy, amit akarsz – mondta Lexy, és ajkát csücsörítve mérte végig nővérét. Elég jól érezte magát ahhoz, hogy barátkozó legyen. – Hmmm. A fodros nem a te stílusod. – Nahát, ez újdonság. Ezt fel kell írnom valahová. Lexy hagyta lepörögni ezt a gúnyt illatos válláról; lassan körbesétálta nővérét. – Van egy egyszerű fekete pólód, ami nem akkora, hogy két ember is beleférne? Jo fenntartással, de bólintott. – Lehet. – Fekete farmernadrág? – Jó bólintását látva, Lexy mutatóujjával ajkát paskolta. – Akkor így megyünk. Lazán és divatosan. Talán egy lógós fülbevaló és egy jó öv kéne kiegészítőnek, de ennyi. Még hajbodorítás sem. – Nem kell göndöríteni? – Nem. De új frizura kell – folytatta Lexy. – Azt meg tudom oldani. Egy kicsit lecsípni itt meg ott. – Lecsípni? – Jo két kézzel, védekezőn fogta a haját. – Mit értesz az alatt, hogy lecsípni? Nem hagyom, hogy levágd a hajamat! – Mit számít neked? Úgyis csak lóg. – Pontosan – viharzott vissza Kate. – Lexy jól ért a fodrászkodáshoz. Az én hajamat is ő vágja, ha nem tudok kimenni a szárazföldre fodrászhoz. Menj, Jo, moss hajat. Lexy, hozd az ollót. – Hát jó. – Jo feladta, feltartotta a kezét. – Na jó. Ha megskalpol, legalább nem kell a parton ücsörögnöm egy csapat idiótával fél éjszaka és hallgatnom, ahogy valaki torka szakadtából spirituálékat kornyikál. Tizenöt perccel később már a vállára tett törülközővel ült, haja a padlóra hullt. – Jesszus! – Jo szorosan becsukta szemét. – Elment az eszem. Most már egészen biztos, hogy elment az eszem. – Ne mocorogj! – parancsolta Lexy, de inkább nevetés volt az utasításban, nem indulat – Szinte nem is csináltam semmit Még. És gondolj bele, mennyi ideig lehet ezzel Kate nénit távol tartani a göndörítési unszolástól! – Hát igen! – mondta Jo, és erőt véve magán, ellazította vállát. – Az már biztos! 93

– Szép hajad van, Jo. Dús, kellemes állagú, természetesen hullámos. – Egy kicsit elfintorodott, saját vadul göndörödő sörényét nézte a tükörben. – Nem tudom, miért fizetek annyi pénzt, hogy göndör legyek. Az én hajam egyenes, mint a szög. – A természet kiszámíthatatlansága miatt neheztelve vállat vont, aztán újra a konkrét feladatra koncentrált. – Neked csak egy jó vágás kell. Úgy vágom le a hajadat, hogy semmi dolgod nem lesz vele. – Így sem csinálok vele semmit. – Meg is látszott rajta a semmit nem csinálás. Ezen nem fog. – Csak ne vágj le túl… Jesszus! Ó, jesszus! Mit csináltál? – Nyugi! Frufrut vágok. Ennyi. – Frufrut?! Frufrut!? Én nem kértem frufrut! – Pedig kapsz. Szép frufru, szemöldökig érő. A szemed a legszebb. Ez kiemeli, és jól áll neked – azzal tovább fésült és nyisszentett, aztán hátralépett, szigorúan megnézte munkáját, és folytatta a vágást. – Tetszik. Igen, tetszik. – Jó neked – mormogta Jo. – Nem te hordod. – Tartozol egy bocsánatkéréssel. – Lexy hajzselét dörzsölt szét a tenyerében, Jo nedves hajára kente. – Ebből csak egy kicsi kell, akkora, mint egy cseresznyeszem. Jo mogorván nézte a tubust. – Nem használok hajragacsot. – De fogsz. Csak egy kicsit – ismételte, aztán bekapcsolta a hajszárítót. – A levegőn is megszáradna, de így egy kicsit dúsabbnak tűnik. A reggeli rohanásban sem telik tíz percnél többe. – Most alig két perc a szintidőm. Mi a fene értelme van ennek? – Jo meggyőzte magát, hogy nem érdekli a frizurája. Egyszerűen belefáradt, hogy ott ül, és körülugrálják. Nem volt ideges. – Na jó. – Lexy kikapcsolta a hajszárítót, kihúzta a konnektorból. – Egyebet sem csinálsz, csak morgolódsz és mindenben hibát keresel. Menj, nem érdekel, ha úgy nézel is ki, mint egy boszorkány! Azzal kiviharzott, otthagyta Jot, aki dühösen rántotta le nyakából a törülközőt. De amikor meglátta magát a tükörben, félbehagyta a mozdulatot, közelebb lépett. Jó… határozottan jól néz ki, gondolta, és felemelte a kezét, végighúzta a hajvégeken. Olyan… szellős. A frufru nem is olyan rossz. Kísérletezésképpen megrázta a fejét. Minden a helyére állt vissza, legalábbis nagyjából. Nem hullt haj a szemébe, nem irritálta. Kézbe vette a hajkefét, végighúzta a haján és nézte, hogy szép, befelé ívelő végekkel esik eredeti helyére. Egészen szép, tűnődött. Nem kell sokat bíbelődni vele, stílusos. El kellett ismernie, hogy jó frizura, előnyös. Egy emlék jutott eszébe. Ott ült az ágy szélén, anyja az ő haját fésülte. Szép hajad van, Jo Ellen. Olyan dús, olyan lágy. Igazi fényes hajkorona lesz. Ugyanolyan színű, mint a tiéd, anya. Tudom. Annabelle felnevetett és szorosan magához ölelte. Te leszel az én kis ikerpárom. – Nem lehetek az ikerpárod, anya – suttogta Jo. – Nem lehelek olyan, mint te. Vajon ezért nem törődött a hajával? Vajon ezért volt, hogy legfeljebb hajgumival fogta össze? Ezért nem volt semmi szépítőszer a fürdőszobájában? Vajon a makacsság, vagy a féle94

lem tartotta vissza attól, hogy napi öt percnél többet törődjön megjelenésével, tűnődött Jo. Hogy ne kelljen ténylegesen szembenéznie magával? Ha meg akarja őrizni épelméjűségét, meg kell tanulnia nap mint nap szembenézni azzal, amit a tükörben lát, gondolta. És rájött, hogy ha szembenéz vele, megtanulhatja elfogadni is. Frissítő, nagy levegőt vett, kilépett szobájából, Lexyhez ment. Húgát a fürdőszobában találta, éppen rúzst választott a pulton álló rengeteg kozmetikum közül. – Ne haragudj! – Lexy nem válaszolt, Jo egy lépéssel beljebb lépett. – Lexy, sajnálom. Teljesen igazad van. Elég goromba voltam, és hibát kerestem. Lexy nem nézett fel, a kis arany hengert nézte, ahogy a vörös rúdszerű anyag fel-le siklik benne. – Miért? – Félek. – Mitől? – Mindentől. – Megkönnyebbülés volt végre beismerni. – Az utóbbi időben mindentől megijedek. Még egy új frizurától is. – Sikerült mosolyt erőltetnie ajkára. – Még egy fantasztikusan jó új frizurától is. Lexy megenyhült, amikor tekintetük a tükörben találkozott. – Elég jól néz ki. És még jobban néznél ki, ha egy kis színt tennél magadra; pirosító, szemfesték, ilyesmi. Jo felsóhajtott, az üzletnyi mennyiségű kozmetikumot nézte. – Miért is ne? Használhatom ezt a készletet? – Persze. Bármi jól áll neked, azonos a színvilágunk. – Lexy visszafordult a tükörhöz, gondosan rúzsozta ajkát. – Jo… Félsz egyedül lenni? – Nem. Elég jól elvagyok egyedül. – Jo a pirosítóért nyúlt, beleszagolt. – Az egyedülléttől egyáltalán nem felek. – Érdekes. Ez talán az egyetlen dolog, amitől én igen.

A tűz magasra csapott, a fekete, gyémántberakásos égbolt felé. Mint valami rituális druida tűz, gondolta Nathan. Jéghideg sört kortyolt, a lángokat nézte. El tudta képzelni, hogy hosszú, bő ruhás alakok táncolnak körülötte, áldozatot ajánlanak fel valami primitív, vérszomjas istenségnek. De honnan a pokolból jött ez a kép? – tűnődött, és nagyot kortyolt, hogy elmossa ezt a gondolatot. Az éjszaka hűvös volt, a tűz forró és a máskor kihalt parton most emberek voltak, sokan, és hangok és zene. Nem volt hozzá kedve, hogy része legyen ennek, még nem volt rá kész. Figyelte a násztáncszerű mozgást, a férfi- és női testek elemi árapály mozgását. A fényképekre gondolt, amiket Jo mutatott neki aznap reggel, a magány képpé dermedt lenyomatait. Talán ez kellett hozzá, ismerte fel, hogy ráébredjen, mennyire elmagányosodott. – Hé, szép ember! – huppant mellé Ginny a homokra. – Mit csinálsz itt egyedül? – Az élet értelmét keresem. A lány vidáman füttyentett.

95

– Hát, az könnyű. Élni kell. – Friss, a tűznél ropogósra sült hot dogot nyújtott a férfinak. – Egyél. Nathan beleharapott. Faszén- és homokíze volt. – Hű, de finom! A lány nevetett, barátságosan megpaskolta a térdét. – Hát, a szabadtéri sütés-főzés nem az erősségem. De igen jóféle reggelit ütnék össze neked, ha valaha… a lakhelyem közelében találnád magadat. Egyértelmű bátorítás volt. Széles mosoly, bár kissé féloldalas az elfogyasztott tequilától. Nathan önkéntelenül is visszamosolygott rá. – Ez nagyon vonzó ajánlat. – Hát, édesem, ezen a szigeten minden tizenhat és hatvan év közötti egyedülálló nő szívesen szeretkezne veled. Azt hiszem, én csak a sor elejére tolakodtam. Nathan nem igazán tudta, mit feleljen erre, az állát vakargatta. – Hát, a reggeliért valóban oda meg vissza vagyok, de… – Nem kell túlkomplikálni – mondta Ginny, és ezúttal a férfi karját fogta meg. – Tudod, mit kell tenned, Nathan? – Mit? – Táncolni. – Valóban? – Persze. – Felugrott, kezet nyújtott, hogy felsegítse. – Velem. Gyere, nagyfiú! Rúgjuk a homokot! Megfogta a felé nyújtott kezet: meleg és életteli volt. – Hát jó. – Ginny megfogta magának a jenkit – kommentálta Giff. Figyelte, ahogy Ginny a nedves homok felé húzza Nathant. – Úgy tűnik – felelte Kirby, pehelycukrot nyalogatva az ujjáról. – Az biztos, hogy szórakozni nagyon tud. – Nem olyan nehéz az. – Giff ujjai közt sörösdobozt egyensúlyozva pásztázta a partot. Voltak, akik táncoltak vagy ringatóztak, mások a lobogó tűz körül hevertek, megint mások elvonultak a sötétbe. Gyerekek kiáltoztak, visongtak, az öregek kempingszékekben ültek, pletykáltak, figyelték a fiatalokat. – Nem mindenki akar szórakozni. – Kirby megint a dűnék felé pillantott, de Sanctuary felől senkit sem látott közeledni. – Hát, te Briant lesed, én meg Lexyt – mondta Giff, és barátságosan átölelte a doktornő vállát. – Miért ne táncolhatnánk addig. Együtt is figyelhetünk. – Jó ötlet. Brian közeledett a dűnéken át, mellette egyik oldalon Lexy, a másikon Jo. Megállt a dombtetőn, hosszan, lassan körülnézett. – És ez, gyermekeim, egy nap mind a tiétek lesz. – Ó, Bri! – döfte könyökkel oldalba Lexy. – Ne legyél már ilyen morózus! Azonnal meglátta őket; a féltékenység éles fullánkja szúrt belé: Giff és Kirby lassú, ölelős táncban ringatóztak. – Nagy kedvem támadt egy kis rákra – mondta könnyedén, és elindult le a part felé.

96

– Talán most még időben elosonhatnánk – kezdte Jo. – Kate még mindig próbálkozik, hogy levonszolja ide apát. Elmehetnénk észak felé, tehetnénk egy kerülőt, és otthon lehetnénk, mielőtt Kate és apa ideér. – Csak azt érnénk el, hogy később bosszút áll. – A hátsó zsebébe csúsztatta a kezét. – Miből gondolod, hogy olyan esetlenek vagyunk társasági eseményeken, Jo Ellen? – Túl sok a Hathaway… – kezdte. – És nincs elég Pendleton bennünk – fejezte be a mondatot. – Úgy néz ki, Lexy kapta a részünket – tette hozzá, és a part felé biccentett, ahol Lexy már a dolgok sűrűjében volt, emberek vették körül. – Legyünk túl rajta! Alig értek le, Ginny rohant oda hozzájuk, és mindkettőjüket cuppanós puszikkal üdvözölte. – Mi tartott ilyen sokáig? Én már félig be is csíptem. Nate, hozzunk nekik sört! Hogy felzárkózhassanak. – Azzal elviharzott sörért, de alig haladt, véletlenül belebotlott valakibe. – Hát… Hé, Morris, akarsz táncolni? Gyere! Nathan szusszant egyet. – Nem tudom, honnan van ennyi energiája. Kifárasztott. Kértek sört? – Hozok – mondta Brian, és elsétált. – Tetszik az új frizurád – mondta Nathan, és megsimogatta Jo frufruját. – Nagyon jól áll. – Lexy nekiesett, és ez lett belőle. – Szép. Határozottan szép. – Megsimította Jo vállát, aztán keze lesiklott a karján, és megfogta a kezét. – Ez neked problémát jelent? – Nem, én… Ne kezdj ki velem, Nathan. – Késő. – Kissé közelebb húzódott. – Már megtettem. – A nő illata izgató volt, kissé fűszeres, érdekes. – Parfüm. – Lexy… – Szeretem. – Közelebb hajolt, haját, nyakát szimatolta. Jo beleborzongott az új érzésbe. – Nagyon finom. Jo nem tudott mélyet lélegezni, az izgalom összeszorította torkát, tüdejét, zavarában egy lépést hátrált. – Nem azért viselem. – Akkor is tetszik. Akarsz táncolni? – Nem. – Jó. Mert én sem. Gyere, üljünk le a tűz mellé és csókolózzunk! Olyan abszurd ötlet volt, hogy Jo majdnem felnevetett. – Menjünk, üljünk a tűz mellé. Ha bármivel próbálkozol, szólok az apukámnak, hogy hozza a puskáját, és intézzen el. Mivel jenki vagy, senki még a kisujját sem mozdítja érted. A férfi nevetett, kezét Jo dereka köré fonta, tudomást sem véve az érintéstől való ösztönös összerezzenésről. – Jó, akkor csak üldögélünk. Sört hozott, virslit húzott nyársra, odaadta Jonak, és leült mellé. – Látom, elhoztad a fényképezőgépedet. Önkéntelenül a csípőjén levő ütött-kopott bőrtokra tette a kezét.

97

– Megszokásból. Várok még egy kicsit, hogy elővegyem. Van úgy, hogy a fényképezőgéptől az emberek megrettennek, de ha már eleget ittak, nemigen törődnek vele. – Úgy tudtam, nem csinálsz portrékat. – Általában nem. – A társalgás mindig feszélyezte. Zsebében cigarettáért kotorászott. – Az élettelen tárgyakat nem kell szesszel ráédesgetni, hogy hagyják magukat lefényképezni. – Én még csak egy sört ittam. – Elvette tőle az öngyújtót, tenyerével védte a lángot az óceán felől fújó széltől, és meggyújtotta a cigarettáját. – És engem még nem igazán édesgettél. De így megengedem, hogy lefényképezz. Jo a füstön át nézte a férfit. Erős csontozat, határozott tekintet, markáns ajak. – Lehet. – Visszavette az öngyújtót, zsebre tette. Vajon mit látna az objektívon át, tűnődött. Mit hozna ki belőle? – Lehet, hogy tényleg lefényképezlek. – Mennyire feszélyezne, ha azt mondanám, hogy itt vártam rád? Jo tekintete újra a férfi tekintetébe fonódott, aztán elkapta pillantását. – Nagyon. Nagyon feszélyezne. – Akkor nem is említem – mondta könnyedén. – Vagy csak azt mondom, hogy figyeltelek, ahogy ott álltál a dombtetőn, és arra gondoltam: „Ő az. Mi tartott ilyen sokáig?” Jo két térde közé szorította a nyársat, hogy elvehesse a sörét. Tenyere izzadt az idegességtől. – Nem tartott sokáig lejönni. A tűz alig egy órája ég. – Nem csak a mai estére értem. Gondolom, mondanom sem kell, milyen nagyon vonzódom hozzád. – Nem hiszem, hogy… – Hát, akkor váltsunk inkább témát. – Mosolygott; élvezte, hogy Jo láthatóan zavarba jött, gyönyörű ajka alig észrevehető fintorral rándult. – Sok arcot lehet tanulmányozni itt. Egy másik album is kitelne belőlük. Desire arcai. A vágy arcai. Kicsit mocorgott, hogy összekoccanjon a térdük. Jo csak nézett rá, tágra nyílt szemmel, csodálkozón, milyen könnyen vált egyik szédítésről a másikra. Mert biztosan csak az, nem más, trükk és szédítés. Az olyan férfinál, aki néhány könnyed szóval és fanyar mosollyal megdobogtatja a nők szívét, biztosan rengeteg csábító trükk van készleten. – Még azt sem fejeztem be, amire szerződtem, nemhogy másikra gondoljak. – De egyszer csak eljön ez az idő is. Túl tehetséges és ambiciózus vagy ahhoz, hogy ez ne így legyen. De egyelőre megkérhetnélek, hogy elégítsd ki a kíváncsiságomat, és mondj valamit ezekről az emberekről? – Ki érdekel? – Mindenki. Bárki. Jo megfordította a virslit a tűzön, nézte, ahogy a zsiradék felhólyagzik a bőrön. – Az ott Mr. Brodie, a fehér kalapos öreg, ölében a csecsemő. A dédunokája. Ha nem tévedek, már a negyedik. A szülei házicselédek voltak a nagy házban a századfordulón. Itt született Desire szigetén, itt is nőtt fel. – A nagy házban? – Sok időt töltött volna ott, de a családja a hűséges szolgálatért kapott egy külön kis házat és egy darab földet. Tüzérként harcolt a második világháborúban, Párizsból hozta a felesé98

gét. Marie Louise volt a neve, együtt éltek, míg az asszony három évvel ezelőtt meg nem halt. Négy gyerekük született, tíz unokájuk, és van már négy dédunoka is. Mindig van mentacukor a zsebében. – Elfordította a fejét. – Ilyesmire gondoltál? – Pontosan. – Azon tűnődött, Jo tudja-e, hogy hangja gyengédebb lett, ahogy a történetet mesélte. – Válassz valaki mást. Jo felsóhajtott, egy kissé bolond ötletnek tartotta ezt a mesélősdit. De legalább nem ideges tőle. – Ő itt Linda Verdon, unokatestvérem Pendleton ágon. Ő az a fáradt, terhes nő, aki éppen a gyerekét szidja. A harmadikkal viselős négy év alatt. A férje, Wally hihetetlenül jóképű, de semmirekellő. Kamionsofőr, hosszú utakra megy. Ebből elég jól megélnek, de Linda ezt nemigen veszi észre. Örömtől visongó gyerek szaladt el mellettük, engedékeny apja üldözte. Jo elnyomta a cigarettáját a homokban, betemette. – Ha Wally otthon van, többnyire részeg, vagy azon van, hogy leigya magát. Linda már kétszer elzavarta, és kétszer visszafogadta. És egyik gyereket szülte a másik után, és a következő is dagad a köténye alatt, a kibékülés bizonyítékaként. Egyidősek vagyunk, Linda meg én, csak pár hónap a korkülönbség közöttünk. Fényképeztem az esküvőjén. Azokon a képeken olyan szép, boldog és fiatal! Most, négy évvel később megfáradt nő. Nem minden történet tündérmese Desire szigetén – tette hozzá halkan. – Nem. – Karját Jo dereka köré csúsztatta. – Nincs olyan hely, ahol csak tündérmesei történetek vannak. Mesélj nekem Ginnyről! – Ginnyről? – Jo gyors pillantással a partot pásztázta. – Ginnyről nem kell mesélni. Csak rá kell nézni. Látod, hogyan nevetteti meg Briant? A bátyám nagyon ritkán nevet így– Egyszerűen ezt hozza ki az emberből. – Együtt nőttetek fel. – Igen, olyan volt, mintha testvérek lennénk, bár inkább Lexyhez áll közel. Mindig Ginny volt az közülünk, aki először kipróbált valamit, különösen, ha rossz és tiltott dolog volt. De soha nem volt benne rossz szándék, és semmi baja nem lett. Csak arról van szó, hogy Ginny mindent szeret, és mindenből sokat akar. És… ajjaj. Fogadok, hogy ezt is ő kavarta. Túlságosan elmerült Jo nézésében, hogy észrevegye; mert Jo arca derült, kipihent lett. – Mit? – Látod? Ott. – Nathan karját érintve hátrahajolt, a vízpart felé mutatott. – Lex és Giff összefonódnak. Pelenkás koruktól huzakodtak, hol jóban voltak, hol rosszban. Ginny mindkettőjüket nagyon szereti, talán ő csinált valamit. – Azt akarja, hogy rosszban legyenek? – Ugyan már, tökfej! – nevetve vette ki a sercegő virslit a tűzből, a homokba tűzte a nyársat. – Össze akarja boronálni őket. Nathan gondolkodott, homlokát ráncolta, figyelte, ahogy Giff átöleli Lexyt. – Ha ez így működik, beszélnem kell Ginnyvel, hogy nekem is segítsen. – Én sokkal nehezebb eset vagyok, mint a húgom – mondta Jo közönyösen. – Lehet. – Nathan lekapta a virslit a nyársról, és egyik tenyeréből a másikba kapkodva hűtötte. – De azt már elértem, hogy süss-főzz rám.

99

Giff egyenletes léptekkel haladt, kapálózása ellenére húzta magával Lexyt olyan meszszire, hogy a tábortűz már csak hunyorgó fénypont volt a távolban. Giff elégedett volt, hogy magukban vannak, ahogy még lesznek is; letette Lexyt, talpra állította. – Mit gondolsz, ki vagy te? – kiáltotta Lexy, két kézzel keményen ellökve magától a férfit. – Ugyanaz, aki eddig voltam – közölte egyszerűen. – Ideje volt már, hogy alaposan megnézz. – Már megnéztelek, és nem látom, hogy olyasvalaki lennél, akinek akaratom ellenére joga lenne elvonszolnia. – Nem számít, milyen izgalmas, mondta magában, nem számít, milyen romantikus. – Beszélgetésben voltam. – Nem beszélgettél. Azért álltál szóba azzal a pasival, hogy engem bosszants. Ezúttal sikerült. – Csak udvarias és barátságos voltam egy férfival, akit Ginny bemutatott nekem. Nagyon jóképű férfi, Charlestonból. Jogász, néhány napot itt tölt a barátaival a kempingben. – Egy charlestoni ügyvéd, aki majdnem a válladra csorgatta a nyálát. – Giff mindig szelíd tekintete most szinte lángolt. – Elég idős vagy már, régen benőhetett volna a fejed lágya, Lexy, és hagytam neked időt, hogy felnőj. Visszajöttél, ideje tényleg felnőni. – Felnőni. Szóval felnőni. – Csípőre tette a kezét, nem törődött a lábától alig egy lépésnyire tajtékzó vízzel. – Felnőttem. Te sem érzed, hogy felnőttem. Azt csinálom, amit akarok, amikor akarom, és akivel akarom. Sarkon fordult, fejét felszegve elindult. Giff az állát dörzsölte és győzködte magát, hogy ne veszítse el a nyugalmát, ne guruljon dühbe akkor sem, ha Lexy valami charlestoni ügyvéddel flörtölt. De a nyugtató hatás elmúlt. Gyorsan lépett. Mire Lexy meghallotta lépteit és megfordult, csak arra volt ideje, hogy sikítson, a férfi máris megragadta. – Te féleszű idióta! Tönkreteszed a szoknyámat! – Már dühös volt, könyökkel, térddel, foggal-körömmel védekezett, birkóztak, egymáson gördültek, a hullámok nyaldosták, áztatták őket. – Gyűlöllek! Minden porcikádat gyűlölöm, Giff Verdon. – Ugyan! Dehogy gyűlölsz, Lexy. Szeretsz. – Ah! Tehetsz egy szívességet! Csókold meg a seggem! – Örömmel, édesem. – Lefogta a karját, ragyogó mosollyal nézett le rá. – De úgy gondolom, lassanként úgyis leérek oda. – Közelebb hajolt hozzá, és amikor Lexy elfordította a fejét, ajkával a lány füle alatti puha bőrt súrolta. – Ez is jó hely, kezdetnek izgalmas. Forró, nedves remegés fogta el. – Gyűlöllek! Azt mondtam, gyűlöllek. – Hallottam, mit mondtál. – Lassan, finoman, harapásszerű mozdulatokkal csiklandozta, lefelé haladt a nyakán, élvezte, hogy a női test ellazul alatta. – Csókolj meg, Lexy! Most csókolj meg! Felzokogott, visszafordította a fejét, ajkát egészen Giff ajkáig. – Ölelj! Érints! Ó, hogy gyűlöllek, mert arra kényszerítesz, hogy akarjalak! – Ismerem ezt az érzést. – A haját és az arcát simogatta, a lány remegett alatta. – Ne remegj. Sosem bántanálak. Lexy elkeseredetten megragadta Giff haját, még erősebben húzta magára.

100

– Bennem. Azt akarom, hogy bennem legyél. Olyan üres vagyok! – Felnyögött, teste ívbe feszült. Csészévé formázott tenyerét a lány mellére simította, megadta magát a vágynak, és a finom blúz gallérját rángatta, gombolta, hogy alatta megízelje a bőrt. A nő íze, forró, nyirkos, izgató, erős whiskey-ként áradt a vérében. Azt akarta, hogy lassú és édes legyen; egész életében erre várt. De a lány nyugtalanul fészkelődön alatta, ölelte, szorította. Amikor újra ajkára tapadt az ajka, képtelen volt gondolkodni, lélegezni is alig tudott. Csupa íz és hang. Lihegve küzdött a nedves szoknyával, addig rángatta a vékony anyagot, míg nem sikerült felcsúsztatnia kezét a combján, míg meg nem találta, már nedvesen. Összerándult a férfi keze alatt. – Jesszus! Jesszus, Lexy! – Most! Giff, megöllek, ha most abbahagyod. Esküszöm, megöllek. – Nem kell – sikerült megszólalnia. – Úgyis meghalok. Vesd le ezt az átkozott ruhát! Egyik kezével a szoknyát rángatta, másikkal a nadrágját. – Az isten szerelmére, Lexy, segíts! – Próbálok! – Már nevetett, küszködött a csuromvizes szoknyában, még mindig lebegett a gyors, kemény orgazmustól, vére olyan hangosan lüktetett, hogy alig hallotta a tengert. – Részeg vagyok. Csodálatos érzés. Ó, siess, siess! – A fenébe! – Giff lerángatta farmernadrágját, és szoknyástól mindenestől behúzta a lányt a vízbe. – Mit csinálsz? Vadonatúj szoknya. – Veszek neked újat. Egy tucatot veszek. Csak az isten szerelmére, légy az enyém! – A gumizott derékrésznél fogva lerántotta a szoknyát, és benne volt, beléhatolt, mielőtt a lány mozdulhatott volna. És Lexy felkiáltott a döbbenettől, és a gyönyörtől. Giff dereka köré kulcsolta a lábát, vállába mélyesztette ujjait, és az arcát nézte. Sötét szem, a szemébe néz, csak őt látja, senki, semmi mást. Amikor elöntötte a hullám, kívül és belül, a férfi testébe kapaszkodott, és tudta, hogy mindig, bármikor eljuthat vele ide. – Szeretlek! – dünnyögte Giff, ahogy teste a kitörés felé sietett. – Szeretlek, Lexy. Szabadon engedte vágyát, együtt borzongtak, míg testük el nem ernyedt. Aztán közelebb húzta magához a lányt, hogy a hullámok ringassák őket. Tökéletes volt, szabad, egyszerű, és jó. Mindig is tudta, hogy ilyen lesz. – Hé, ti ott! Giff lustán kinézett a partra, meglátta a két kézzel integető alakot. Aztán felhorkant, ajkát Lexy hajába fúrta. – Hé, Ginny! – Ismerős ruhákat láttam a parton. Anyaszült meztelenek vagytok? – Úgy tűnik – mosolygott, Lexy kuncogott, ölelte. – Ginny, eláztatta a szoknyámat. – Ideje volt. – Sűrű csókokat dobott felé. – Sétálok egy kicsit. Ki kell szellőztetnem a fejemet. Lexy, jut eszembe, Miz Kate levonszolta apádat a tábortűzhöz. Én a helyedben gondoskodnék róla, hogy takarja valami a seggemet.

101

Szélesen gesztikulálva, nevetve indult tovább a parton. Örült, hogy így látja őket együtt. Szegény Giff évek óta epekedett utána, és Lexy sok-sok felesleges kört tett, mintha arra várt volna, hogy Giff magához ölelje. Egy pillanatra meg kellett állnia; várt, hogy elmúljon az enyhe szédülés. Nem kellett volna annyi tequilát inni, gondolta. Na de az élet túl rövid ahhoz, hogy bármilyen élvezetet kihagyjunk. Egy nap majd megtalálja az igazit, a férfit, aki őt is így öleli magához. De addig is, amíg keresi, jól akarja érezni magát. Mintha varázsszóra bukkant volna elő, egy férfi sétált felé a homokon. Ginny kihúzta magát, csípőjét ringatva, mosolyogva lépdelt előre. – Hé, szép ember, mit csinál itt egymagában? – Téged kerestelek, szépségem. Ginny hátrasimította a haját. – Micsoda véletlen találkozás! – Nem igazán. Én inkább azt mondanám, a sors keze. – Kinyújtotta a kezét, Ginny pedig úgy gondolta, szerencsés napja van, hát elfogadta. Éppen csak annyira részeg, hogy könnyű legyen vele – gondolta a férfi, ahogy beljebb vezette a sötétbe –, de elég józan ahhoz, hogy… élvezet legyen.

102

Második rész „Hát nem lassanként gyógyul be a seb?” SHAKESPEARE: OTHELLO, II. FELVONÁS 3. SZÍN – JÁGÓ (KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA)

103

11 Jo hetek óta először ébredt pihenten, éhesen. Úgy érezte, megnyugodott, kialudta magát, és rájött, hogy majdnem boldog. Kate-nek igaza volt, gondolta, és gyors mozdulatokkal végigsimított a haján. Szüksége volt egy kis szórakozásra, a társaságra, a zenére, arra az éjszakára. És egyáltalán nem volt rossz, hogy néhány órát egy olyan férfi társaságában töltött, aki nyilvánvalóan vonzónak találja. Sőt, Jo kezdte úgy gondolni, egyáltalán nem ártana, ha ezentúl egy kicsit több időt töltene Nathan társaságában. Lefelé menet elhaladt a sötétkamra előtt, de kivételesen nem gondolt az iratszekrény mélyére rejtett, fényképekkel teli borítékra. Ezúttal nem gondolt Annabelle-re. Inkább az járt a fejében, hogy megint sétál egyet a folyóparton, hátha véletlenül összetalálkozik Nathannel. Véletlenül. Csak úgy lazán. Kezd olyan rosszféle lenni, mint Ginny, állapította meg nevetve. Minden fondorlatot bevet, hogy magára vonja egy férfi figyelmét. De ha Ginnynek bevált, talán nála is hatásos. Mi rossz van abban, ha flörtöl egy kicsit egy férfival, akinek tetszik. Izgalmasnak találta. Akkor hát rajta! Megállt a lépcsőn, elég kíváncsi volt ahhoz, hogy számot vessen a helyzettel. Nem volt nehéz beismerni, hogy a férfi felizgatta; ahogy figyelt rá, amilyen finoman fogta a kezét, az a határozott ráérősség, ahogy a szemébe nézett. A hűvös magabiztosság, ahogy megcsókolta. Csak ráhajolt, idézte fel, belekóstolt a csókba, látta hogy jó, és visszahúzódott. Mintha tudná, hogy bőven lesz még alkalma, amikor az idő és a hely is alkalmasabb. Ettől dühösnek kellett volna lennie, tűnődött. Szemtelen, kihívó hímarrogancia. Mégis a legösztönösebb, elemi szinten vonzónak találta. Azon tűnődött, hogyan játssza ezt a játékot, mintha tapasztalata lenne benne. Elmosolyodott, folytatta útját lefelé. Olyan érzése volt, hogy meglepi Nathan Delaney-t. És magát is. – Mennék, Sam, de ma délelőtt elég sok dolgom van itt. – Kate felpillantott, amikor Jo belépett a konyhába. Végigsimított a haján, zaklatott mosolyt küldött Jo felé. – Jó reggelt, drágám. Korán keltél. – Úgy tűnik, mindenki korán kelt. – Jo a teáskanna felé haladtában apjára pillantott. Az ajtónál állt. Éppen csak behajolt. Nyilvánvalóan el akart menekülni. – Valami probléma van? – kérdezte könnyeden. – Csak egy kicsi. A reggeli komppal kempingező vendégek jönnek, és egy csoport távozik. Éppen most hívott fel egy család, akik már összepakoltak, de nincs ott senki, akivel a kijelentkezést elintézhetnék. – Ginny nincs a kempingben?

104

– Nem veszi fel a telefont. Otthon sem. Azt hiszem, elaludt. – Kate halványan mosolygott. – Alszik valahol. A tábortűznek biztosan elég későn lett vége. – Amikor én éjféltájban eljöttem, még elég jól égett. – Jo kávét kortyolt, homlokát Táncolva próbált visszaemlékezni, látta-e Ginnyt, mielőtt elindult haza. – A lányoknak időben le kell feküdni, a saját ágyukban – tette hozzá Sam. – Ha kialuszszák magukat, fel tudnak kelni reggel dolgozni. – Sam, te is tudod, hogy Ginny nem ilyen. Megbízható. Órát lehet hozzá igazítani. – Kate aggódón nézett az órára. – Az is lehet, hogy beteg. – Úgy érted, másnapos. – Ahogy az emberekkel előfordul ilyesmi – csattant fel Kate válaszul. – És ez nem tartozik a lényeghez. Az a lényeg, hogy vendégek várnak, hogy kijelentkezzenek a kempingből, és mások jönnek helyettük. Ma délelőtt nem mehetek el innen, és ha el is mehetnék, nem értek a sátorveréshez és a tábori vécékhez. Légy szíves áldozz fel néhány órát a drága idődből, és oldd meg a helyzetet. Sam csak pislogott. Ritka volt, hogy Kate ilyen metsző hangon beszél vele. És úgy tűnt, elég régen hallotta ezt a hangot. Mivel mindennél inkább békét akart, vállat vont. – Elintézem. – Jo is veled megy – rendelkezett Kate ellentmondást nem tűrően, mire mindketten nagyot néztek. – Segítségre lehet szükséged. – Szinte hadarva beszélt, határozottan. Ha olyan helyzetet teremt, hogy kénytelenek egy délelőttöt egymás társaságában tölteni, talán érdemi beszélgetés alakul ki köztük. – Jo, te végigmész a kemping területén és megnézed, mi van Ginnyvel. Lehet, hogy csak arról van szó, a telefonja lemerült, de lehet, hogy tényleg beteg. Aggódom érte, amíg biztos hírt nem kapunk róla. Jo magához vette a fényképezőgépet; ahogy a szíj a vállára lendült, szinte látta, ahogy délelőtti tervei elpárolognak. – Persze. Rendben. – Értesíts, ha mindent rendben találsz. – Kate az ajtó felé terelte őket. – A háztartás miatt ne aggódj. Lexy meg én majd megbirkózunk a munkával. Elindultak, már csak a hátuk látszott; Kate szélesen elmosolyodott, összedörzsölte a kezét. Ezzel megvolnánk, gondolta. Ellesznek egymással. Jo beült apja régi Blazerének utasülésére, bekapcsolta a biztonsági övet. A kocsiban az apja illata. Homok-, tenger- és erdőillat. A motor beindult, finom berregéssel felpörgött. Sosem hagyja, hogy bármi, ami az övé, elhanyagoltságtól szenvedjen, tűnődött. Kivéve a gyermekeit. Bosszús volt magára. Ingzsebéből elővette és feltette napszemüvegét. – Jó kis tábortűz volt tegnap este – szólalt meg. – Meg kell néznem, hogy az a fiú kitakarított-e a parton. Az a fiú Giff, jegyezte meg Jo, és tudta, hogy Giff egy fecni csomagolópapírt sem hagyott a homokban. – Jó a forgalom. Ebben a szezonban sok vendégünk van. – A reklám miatt – felelte Sam kurtán. – Kate intézi. Jo türtőztette magát, hogy fel ne sóhajtson.

105

– Szerintem a szóbeszéd is bőven megtenné a hatását. És az étterem Brian főztjétől elég népszerű. Sam csak mordult egyet. Képtelen volt megértem, hogyan dönthet úgy egy férfi, hogy tűzhely mellett éli le az életét. Nem mintha a lányait jobban éltette volna, mint a fiát. Az egyik eltűnik New Yorkba, híres akar lenni, tévéreklámokban mos hajat, a másik meg utazgat a világban, és csak fotografál. Volt idő, amikor azon tűnődött, hogyan lehetnek az ő gyerekei. Na persze nem csak az övéi, hanem Annabelle gyermekei is. Jo vállat vont, feladta. Letekerte az ablakot, hagyta, hogy a levegő simogassa az arcát, hallgatta az aszfalton gördülő kerekek nyikorgását, aztán a gyors csobbanásokat, ahogy a békalencsés sekély mocsárban haladtak. – Állj meg! – Nem is gondolkodott, hirtelen megragadta Sam karját. Apja a fékre lépett, ahogy a jármű megállt Jo kiugrott, látta, hogy Sam értetlenül bámul utána. Egy kis dombon teknős napozott, fejét olyan szépen emelte, hogy nyakának kecses árnyéka szinte tökéletesen tükröződött a sötét vízen. Sam nem figyelte, ahogy lánya leguggol a fényképezéshez. Aztán hirtelen valami zörrent, és a teknős feje gyorsan visszahúzódott. Jonak elakadt a lélegzete, ahogy szürke gém emelkedett fel, mint valami kísértet, könnyed, fehér felfelé suhanás. Aztán kiterjesztette szárnyát, csapkodott. Az egymás mögött sorakozó kis tavak és apró szigetek gyöngysora fölé repült, és eltűnt a fák mögött. – Sokszor elgondolkodtam azon, milyen lehet olyan magasra repülni az égen, mint a varázslat; szinte hang nélkül, úgy, hogy csak szárny súrlódik a levegőben. – Emlékszem, mindig a madarakat szeretted a legjobban – szólt Sam a háta mögül. – Bár azt nem tudtam, hogy elrepülésről álmodozol. Jo egy kicsit elmosolyodott. – Elképzeltem. Anya a hattyúhercegnőről mesélt, a gyönyörű fiatal lányról, akit boszorkány varázsolt hattyúvá. Mindig ez a mese volt a kedvencem. – Anyád sok mesét tudott. – Igen. – Jo megfordult, apja arcát nézte. Vajon még mindig fáj neki a feleségére emlékezni, tűnődött. Kevésbé fájna, ha el tudná mondani neki, hogy szerinte Annabelle halott? – Bárcsak mindegyikre emlékeznék! – dünnyögte. És azt kívánta, bárcsak elég világosan emlékezne anyjára ahhoz, hogy tudja, mit tegyen. Mély levegőt vett, hogy megerősítse magát a kérdésre. – Nem is üzent, hogy hova ment, és miért? – Nem. – Az a szívet melengető érzés, ahogy Joval együtt nézték a gém repülését, most elillant. – Nem kellett üzennie. Elment, és azért ment el, mert el akart menni. Legjobb lenne, ha most indulnánk a dolgunkra. Megfordult és visszament a kocsihoz. Az út többi részében nem szóltak egymáshoz.

Fiatalabb korában Jo dolgozott a kempingben. Kate ezt úgy nevezte, hogy bele kell tanulnia a családi vállalkozásba. A folyamat változott egy kicsit az évek folyamán. A recepció falára szögelt nagy térképen jól láthatóan jelölték a táborhelyeket, az ösvényeket, a vécéket. Kék fejű rajzszöget szúrtak a foglalt táborhelyekhez, pirosat az előre foglaltakhoz, és zöldet oda,

106

ahonnan a kempingezők kijelentkeztek. A zölddel jelzett táborhelyeket ellenőrizni, takarítani kellett. A zuhanyzókat, vécéket naponta kétszer takarították, kisúrolták, a szappan-, papír- és törülközőkészletet feltöltötték. Mivel nem tűnt valószínűnek, hogy Ginny a tegnap esti tábortűz előtt elvégezte a munkát, Jo a takarítónői feladatoknak szentelte magát. – Megyek, elrendezem a vizesblokkokat – mondta Samnek, aki a türelmetlen táborozók kijelentkezésével járó papírmunkát intézte. – Aztán átmegyek Ginny kunyhójába, hogy megnézzem, mi van vele. – Menj előbb hozzá – mondta Sam, de nem nézett fel. – A mosdótakarítás az ő dolga. – Rendben. Nem tart tovább egy óránál, aztán visszajövök. Itt találkozunk. Elindult a kelet felé tartó ösvényen. Ha gém lenne, gondolta mosolyogva, egy szempillantás alatt ott lehetne, máris kopoghatna Ginny ajtaján. De az ösvény kanyargós volt, tavak és magas hangafű közt vezetett, jó negyed mérföld az út. Elhaladt egy foglalt táborhely mellett. Úgy tűnik, itt senki sem kel korán, tűnődött. A sátorlapok szorosan becipzárazva. Az ösvényen mosómedvék rajcsúroztak, metsző pillantást vetettek rá, aztán folytatták útjukat a reggeli felé. Ginny cédrusfa kunyhója a fák között állt. Két nagy, élénkvörös virágcserép díszítette, benne rikító művirágok. A két cserép az ajtó két oldalán állt, mellettük egy-egy kopott, rózsaszál flamingó. Ginny szerette azt mondani, hogy nagyon kedveli a virágokat és az állatokat, de neki a műanyag változat a legmegfelelőbb. Jo kopogott, aztán várt egy kicsit és bement. Az egyetlen helyiség alig volt hat négyzetméter, a nappalit a konyhától keskeny pult választotta el. A helyhiány nem gátolta Ginnyt gyűjtőszenvedélye kiélésében. Minden lapos felületen csecsebecsék. Üvegburák, csipkeruhás porcelánhölgyek, kristálypudlik. Az élénk rózsaszínre festett falakon nagyon rossz poszterek, többnyire virág- és gyümölcscsendéletek. Jo elérzékenyült és csodálkozott, hogy egyik fekete-fehér képét is ott látta köztük. Bolondos kép volt, Ginny függőágyban aludt, Sanctuary kertjében, még kamaszkorukban. Jo mosolyogva fordult a hálószoba felé. – Ginny, ha nem vagy egyedül, takarózzatok be. Bemegyek hozzád. De senki sem volt a hálószobában. Az ágy bevetve, a padlón ruhák, szanaszét. Úgy néz ki, tűnődött, Ginny elég sokat gondolkodott, mit vegyen fel a tábortűzhöz. Benézett a fürdőszobába is, csak hogy megbizonyosodjon, valóban nincs ott senki. A mosdó fölötti polc tele volt kozmetikumokkal. A mosdókagyló még púderes. A kád szélén három flakon sampon, egyik még bontatlanul. A vécétartály tetejéről baba mosolygott, rózsaszín-fehér horgolt ruhája alól extra tekercs vécépapír vége lógott ki. Ez annyira jellemző Ginnyre! – Kinek az ágyában alszol most, Ginny? – dünnyögte Jo. Enyhe sóhajtással kilépett a kunyhóból, és lelkileg felkészült, hogy kitakarítsa a vizesblokkokat. Takarítóeszközök kellenek hozzá. Jo kivette a kulcsot a hátsó zsebéből, kinyitotta a kis raktárhelyiséget. Odabent a takarítószerek és mosdóbeli kellékek kifogástalan rendben sorakoztak. Mindig csodálkozott, milyen pontos és precíz tud leni Ginny a munkájában, miközben élete többi területén olyan kiszámíthatatlannak és rendetlennek tűnt.

107

Felmosóronggyal és vödörrel, tisztítószerekkel, törlőkendőkkel és gumikesztyűvel felszerelkezve a női zuhanyzóba ment. Az egyik mosdónál ötven körüli nő mosott fogat. Jo szórakozott mosollyal nézett felé, és vizet eresztett a vödörbe. A nő öblített, köpött. – Hol marad Ginny ma reggel? – Ó! – Jo pislogott a felhabzó tisztítószer csípős kipárolgásától. – Úgy tűnik, a hiányzók között van. – Túlságosan kimulathatta magát – mondta a nő barátságosan nevetve. – Nagyszerű tábortűz volt. A férjem és én annyira élveztük, hogy ma reggel csak később tudunk indulni. – Erre valók a vakációk. Hogy az ember jól érezze magát és későn induljon. – A második részről meg kellett győznöm – mondta a nő, azzal kis tubust vett elő neszesszeréből, hidratáló krémet nyomott az ujjara, és kezdte magára kenni. – Dick nagyon érzékeny a pontos időbeosztásra. Majdnem egy órája el kellett volna indulnunk a reggeli gyaloglásra. – A sziget nem fut el. – Mondja ezt meg Dicknek – nevetett megint, aztán üdvözölte a belépő fiatal nőt és a vele levő hároméves kislányt. – Szia, Meg! Hogy van ma a gyönyörű Lisa? A kislány odaszaladt hozzá, csacsogni kezdett. Jo a hangokat háttérzenének használva nekilátott a feladatnak. Az idősebb nő Joan, és úgy tűnt, hogy Dick és ő táborhelyszomszédok Meggel és férjével, Mickkel. Az elmúlt két napban furcsán bizalmas nyaraló barátság alakult ki közöttük. Megbeszélték, hogy este közös halsütést rendeznek, aztán Meg a kislánnyal beállt az egyik zuhanyfülkébe. Felmosás közben hallgatta a víz csobogását, a gyerekhang visszhangzását. Ezt szereti Ginny ebben a munkában, gondolta, hogy mások élete apró részleteinek tanúja lehet. De tudott hozzájuk csatlakozni, részükké tudott válni. Emlékeztek rá. Fényképezkedtek vele, a képeket családi nyaralási albumokba tették. Nevén szólították, és a visszatérő vendégek mindig érdeklődtek felőle. Mert nem rejtőzött el semmi elől, gondolta Jo a felmosófát húzogatva. Nem hagyta, hogy a háttérbe olvadjon, kiemelkedett belőle. Olyan, mint az élénk színű művirágai. Vidám és merész. Talán ideje, hogy maga is tegyen egy lépést előre, gondolta Jo. Ki a háttérből. A fénybe. Összeszedte a takarítóeszközöket, kiment a női mosdóból, megkerülte az épületet, a férfirészleg ajtajához ért. Keze élével kopogott, három erős ütést mért a faajtóra, várt néhány másodpercet, aztán megismételte. Kissé összerezzent a feladattól, de résnyire nyitotta az ajtót, és bekiáltott. – Takarítás! Van bent valaki? Évekkel korábban, amikor Ginnynek segített, véletlenül meglátott egy idős férfit, aki hirtelenjében igen kis törülközővel takarta el magát; váratlanul érte a személyzet belépése, mert a táborhelyen hagyta a hallókészülékét. Nem akarta, hogy ez még egyszer előforduljon. Odabentről nem jött semmi hang: sem vízcsobogás, sem vizelet csurgása, de a lehető legnagyobb zajt csapva lépett be. Utolsó elővigyázatosságként kinyitotta az ajtót, és jól láthatóan kitette a nagy, műanyag táblát: TAKARÍTÁS. SZÍVES TÜRELMÜKET KÉRJÜK. Elégedetten tette a vödröt a csap alá, fertőtlenítő felmosószert öntött bele. Húsz perc, és végez a munkával, gondolta. Hogy minél gyorsabban teljen az idő, eltervezte, hogyan tölti a nap többi részét. 108

Azt tervezte, hogy kocsival átmegy a sziget északi részre, a tizenhatodik században épített, a tizenhetedikben elhagyott spanyol missziós telep romjaihoz. A spanyolok nem jártak nagy szerencsével az indiánok kereszténységre térítésében, és a település, amelynek megtervezését a történészek gyanították, sosem épült meg. Szép idő van az északi kiránduláshoz, dél körül a fények ideálisak a romok és az indiánok által összegyűjtött kagylóhalmok fényképezéséhez. Vajon Nathannek lenne kedve vele tartani? Mivel építész, talán érdekelnék a régi spanyol missziósház romjai. Megkérheti Briant, hogy csomagoljon nekik piknik ebédet, és eltölthetnének néhány órát együtt a spanyol szerzetesek kísérteteivel. Kit akarok ezzel becsapni? – tette fel magának a kérdést igen határozottan. Nem is a szerzetesek és a romok érdekelnek, hanem a piknik, a felelősség és feladat nélküli, határidőmentes délután. Nathan. Felegyenesedett, kezét erősen remegő gyomrára szorította. Kettesben akar maradni vele, talán azért, hogy próbára tegye mindkettőjüket. Hogy megtapasztalja, mi történik, ha összeszedi a bátorságát és hagyja, hogy önmaga legyen. Vele. Jo legyen, az igazi Jo. Miért is ne? – gondolta. Ha hazaér, majd felhívja telefonon a házban. Nagyon laza lesz. Mintha semmit nem tervezett volna előre. Ahogy lesz, úgy lesz. Kialudt a lámpa. Felkiáltott, víz loccsant a lábára. Megpördült, a felmosófát lándzsaként tartva maga előtt. Hallotta, hogy a súlyos ajtó becsapódik. – Hahó! – Saját vékony, túlzottan remegő hangjától megborzongott. – Ki van ott? – kérdezte, és a magas, tejüvegű ablakon beszűrődő halvány fénynél az ajtó felé oldalazott. Első nekiveselkedésre nem engedett. A pánik mintha a torkát harapta volna. Megint nekifeszült az ajtónak, aztán dörömbölt. Biztos volt benne, hogy valaki besurrant és mögötte áll. Nem látott semmit, csak üres falakat, a nedves padló tompa fényességét Nem hallott mást, csak saját ziháló lélegzését. Háttal feszült az ajtónak, rettegett hátat fordítani a helyiségnek. Jobbra-balra nézett, mozgást keresett az árnyékok között. Verejték csorgott le gerince mentén, a pánik jeges izzadása. Bármilyen gyorsan és mélyen próbált lélegezni, nem kapott elég levegőt. Elméje egy része szilárdan tartotta magát, oktatta: Ismered a tüneteket, Jo Ellen, ne hagyd, hogy felülkerekedjen ez az állapot. Ha elkap a pánik, visszakerülsz a kórházba. Tarts ki. Csak tarts ki! Befogta a száját, hogy ne sikoltson, de a sikoly nyöszörgésként így is utat tört magának. Érezte, hogy kezd megtörni, a rémület gonoszul akaratának feszül, és arccal az ajtó felé fordult, erőtlenül, tenyérrel dörömbölt. – Kérem, kérem, engedjenek ki! Ne hagyjanak itt egyedül! Hallotta, hogy valaki közeledik az ösvényen, kavics csikordul a talpa alatt. Kinyitotta a száját, hogy sikoltson. A félelem azonban hatalmassá nőtt, abbahagyta a dörömbölést. Szeme tágra nyílt, az ajtóra tapadt, pulzusa fájdalmasan lüktetett csuklója bőre alatt. Kaparászás, káromkodás. Látása elhomályosult, minden szürke lett, aztán elvakította a beáramló napfény. Férfi sziluettjét látta. Térde megrogyott, megint megragadta a felmosófát, kardként tartotta maga elé. – Ne közelítsen! – Jo Ellen! Mi ütött beléd? – Apa?

109

A felmosófa a földre esett. Majdnem összeesett ő is, de apja megfogta a karját, erősen tartotta. – Mi történt? – Nem tudtam kijönni. Nem tudtam. Figyel. Nem tudtam elmenekülni. Abban a pillanatban Sam csak azt tudta, hogy Jo halálsápadt és olyan erősen remeg, hogy szinte hallani a csontjai zörgését. Ösztönösen cselekedett: ölbe kapta és kivitte a napra. – Most már semmi baj. Minden rendben, kicsi puding. Régi becézés volt ez, amit mindketten szinte el is felejtettek. Jo arcát apja vállához szorította, szorosan hozzábújt ahogy leültek a kőpadra, és Sam az ölében tartotta lányát. Hiszen olyan kicsi, és könnyű, gondolta Sam meglepetten. Hogyhogy mindig magasnak és ügyesnek tűnt? Amikor gyerekkorában rosszat álmodott, ugyanígy kucorodott az ölébe. Mindig nála vigasztalódott, ha rossz álma volt. – Ne félj! Most már nincs mitől félned! – Nem tudtam kijönni! – Tudom. Valaki vastag faággal támasztotta be az ajtót. Kölykök. Rosszalkodnak. Játszanak. – Kölykök. – Megborzongott, úgy kapaszkodott a szóba, ahogy apjába. – Kölykök. Rosszalkodnak. Igen. Lekapcsolták a villanyt. Bezártak. Pánikba estem. – Egy kicsit hosszabban behunyta a szemét, igyekezett szabályosabban lélegezni. – Annyi eszem sem volt, hogy visszakapcsoljam a villanyt. Egyszerűen képtelen voltam gondolkodni. – Megijedtél. Régebben nem ijedtél meg ilyen könnyen. – Nem – felelte, és kinyitotta a szemét. – Régebben nem. Most igen. – Volt idő, amikor kitépted volna az ajtót és jól elverted volna, aki veled szórakozik. Erre majdnem elmosolyodott. Mikre emlékszik az apja! – Tényleg? – Műidig volt benned valami vadság. – Mivel már nem remegett és felnőtt nő, nem gyerek, akit régebben így vigasztalt, tétován megveregette a vállát. – Azt hiszem, egy kicsit megnyugodtál. – Nem is kicsit. – Nem tudom. Egy pillanatig azt hittem, keresztülszúrsz azzal a felmosófanyéllel. De mit értesz az alatt, hogy figyel téged? – Tessék? – Azt mondtad: „figyel”. Kicsoda? A fényképek, gondolta. Az arca. És Annabelle arca. Jo hirtelen fejét rázta és odébb csusszant. Nem most. Csak erre tudott gondolni, semmi másra. Még nem. – Félrebeszéltem. Az ijedtség elvette az eszemet. Sajnálom. – Igazán nem kell mentegetőznöd. Fehér vagy, mint a fal. Hazamegyünk. – Mindent odabent hagytam. – Majd én kihozom. Csak ülj itt, míg nem szűnik a remegés. – Jó. De amikor Sam mozdult, hogy felálljon, Jo megfogta a kezét. – Apa, köszönöm, hogy… elkergetted a szörnyeket. Sam a kezükre nézett. Jo keze kicsi és fehér, mint az anyjáé, gondolta kibírhatatlan szomorúsággal. De az arcára nézett, és a lánya arcát látta. 110

– Azt hiszem, szörnykergetésben egész jó voltam annak idején. – Igen. És most is. Sam hirtelen esetlennek érezte saját kezét, kibontakozott a kézfogásból, és hátralépett. – Elrakom az eszközöket, aztán elindulunk haza. Jót tenne neked egy kiadós reggeli. Nem, gondolta Jo, és nézte, ahogy apja távolodik. Szüksége van az apjára. És eddig a pillanatig nem is volt fogalma arról, mennyire szüksége van rá.

111

12 Jo már nem volt piknikhangulatban. Az étel gondolatára is felfordult a gyomra. Elhatározta, hogy mégis egyedül megy. A sós mocsáron át vagy a part mentén. Ha lenne energiája, sietne és felszállna a szárazföldre menő reggeli kompra. Néhány órára elmerülne Savannah forgatagában. Jéghideg vízben mosakodott, baseballsapkát tett a fejére. De ezúttal, amikor a sötétkamra mellett haladt el, kényszert érzett, hogy bemenjen, kinyissa azt a fiókot, kivegye a borítékot. Keze remegett egy kicsit, ahogy munkaasztalán szétterítette a képeket. De Annabelle képe nem került vissza varázslatos módon a többi közé. Csak Jo volt, egyik felvétel a másik után. És szemek, a művészien komponált szemtanulmányok. Vagy Annabelle szeme. Hogyan bizonyosodhatna meg erről? Biztosan ott volt anyja fényképe. Biztosan. Halott volt azon a képen. Az nem lehet, hogy csak képzelte. Ilyet senki sem képes képzelni. Ez azt jelentené, hogy elvesztette ép elméjét, hogy hallucinál. De nem hallucinált. Az lehetetlen. Látta, a fenébe is, hiszen a saját szemével látta, hogy ott volt! Akaraterejét összeszedve kényszerítette magát, hogy hagyja abba, csukja be a szemét, számolja a lélegzetvételt, lassan lélegezzen, míg szíve vad dobogása csillapodik. Túl élénken emlékezett arra az érzésre, amikor összeomlott, elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Nem hagyja, hogy ez még egyszer megtörténjen. A kép most már nincs a többi között. Ez tény. De létezett. Ez is tény. Vagyis valaki elvitte. Lehet, hogy Bobby rájött, ez a kép zaklatta fel, és eltüntette. Vagy valaki betört a lakásába, míg kórházban volt, és elvitte. Akárki is volt, visszament a lakásba, és elvitte. Sietősen visszatuszkolta a képeket a barna borítékba. Nem érdekelte, milyen ostobaságnak hangzik, ragaszkodott ehhez a gondolatához. Valaki kegyetlen tréfát játszik vele, és ha túl sokat gyötrődik, azt jelenti, hogy hagyja nyerni. Visszatette a borítékot a fiókba, hangos csattanással becsukta, és kilépett a sötétkamrából. De az egyik lehetőséget egyetlen telefonhívással megerősítheti vagy kizárhatja. Visszasietett a szobájába, íróasztala fiókjából elővette jegyzetfüzetét, gyorsan lapozott. Megkérdezi, ennyi, gondolta, amikor tárcsázta annak a lakásnak a számát, ahol Bobby Banes néhány diáktársával lakott. Laza lesz, mintha érdektelen téma lenne, és egyszerűen megkérdezi, ő vitte-e el a képet. A harmadik kicsengésnél már elég feszült volt. – Halló! – Bobby? – Nem. Jack vagyok, de állok rendelkezésedre, drágám.

112

– Jo Ellen Hathaway – mondta határozottan. – Bobby-val akarok beszélni. – Ó! – A vonal másik végéről torokköszörülés hallatszott. – Sajnálom, Miss Hathaway, azt hittem, Bobby egyik… szóval… nincs itt. – Megkérnéd, hogy hívjon fel? Megadok egy telefonszámot, ahol el tud érni. – Persze. De nem tudom pontosan, mikor jön vissza, sőt azt sem, hogy merre van. Nem sokkal a vizsgák után elment. Azt mondta, fotószafarira. Nagyon igyekszik, hogy összehozzon pár új fotót a következő szemeszterre. – Azért megadnám a számot – mondta, és diktálta. – Ha jelentkezik, kérlek, add át neki az üzenetet. Megteszed? – Természetesen, Miss Hathaway. Tudom, hogy szeretne hallani önről. Aggódott ön miatt… hogy csak úgy elment. Azon gondolkodott, hogy az őszi szemeszterben is folytathatja-e a gyakornokoskodást ön mellett. Jut eszembe, hogy van? Jonak kétsége sem volt afelől, hogy Bobby szobatársa tudott az idegösszeomlásáról. – Remekül, köszönöm. – Hangja hűvös volt, ezzel kizárta a további kérdezősködés lehetőségét. – Ha Bobby jelentkezik, kérlek, mondd meg neki, hogy fontos beszélnem vele. – Megmondom neki, Miss Hathaway. Ó… – Üdvözlöm, Jack. Lassan tette le a telefont, behunyta a szemét. Nem számított, hogy Bobby beszélt a barátainak az ő problémájáról. Nem hagyhatja, hogy számítson, nem szabad, hogy emiatt bosszankodjon vagy ez nyugtalanítsa. Túl sokat várt tőle, amikor arra számított, hogy nem mondja el senkinek, hogy a tanára egyik nap feldühödött rá, és kórházba vitték. Ezt kiállja a büszkesége, határozta el. Lerázta magáról a hozzá tapadó szégyent, elindult lefelé. Ha szerencséje van, Bobby néhány héten belül jelentkezik. Akkor legalább egy válasz lesz már. A konyhaajtóhoz ért. Hangokat hallott odabentről, a faburkolatos falba kapaszkodva megállt. – Valami nincs rendben vele, Brian. Valami nagyon nincs rendben. Beszélt veled? – Kate, hiszen tudod, hogy Jo soha senkivel nem beszél. Ugyan miért beszélt volna velem? – Mert a bátyja vagy. Családtag. Jo edénycsörgést hallott, grillezett hús illatát érezte a reggeli műszak után. Konyhaszekrény ajtaja nyílt, csukódott. – Számít ez valamit? – kérdezte Brian ingerlékeny, türelmetlen hangon. Jo szinte látta, hogy próbálja lerázni Kate kérdezősködését. – Kéne, hogy számítson. Brian, ha te próbálkozol, neked talán megnyílik. Aggódom miatta. – Nézd, tegnap este a tábortűznél egészen normálisnak láttam. Pár órát eltöltött Nathan mellett, ivott egy sört, evett egy hot dogot. – Ma reggel pedig a kempingből úgy jött vissza, hogy falfehér volt. Amióta hazajött, ilyen idegesen járkál fel-alá. És ahogy hazajött, csak úgy, hirtelen! Nem mondja el, mi történik az életében, és arról sem beszél, hogy mikor megy vissza. Ne mondd, hogy nem vetted észre, mennyire… labilis idegállapotban van. Jo nem akart többet hallani ebből. Sarkon fordult, és a ház homlokzati része felé sietett. 113

Szóval már figyelik, gondolta gondterhelten. Figyelik, hogy összeroppan-e. Ha beszélt volna nekik az idegösszeomlásáról, biztosan – együttérző és sokat tudó – bólintásokkal suttognának róla egymás közt. A fenébe! Kilépett a napfénybe, mélyeket lélegzett. Ezzel meg tud birkózni. Meg fog birkózni vele. És ha itt nem talál békét, ha nem hagyják békén, hogy békét találjon, megint elmegy. De hova? A kétségbeesés hulláma átcsapott rajta. Hova mehet az ember, ha elhagyja utolsó menedékét? Energiája lassanként elapadt. Lába elnehezült a lépcsőn lefelé menet. Túlságosan fáradt, hogy elmenjen, ismerte be. A két lombos tölgyfa között az árnyékban kifeszített függőágyhoz ment, belefeküdt. Mintha anyaméhben lenne, gondolta Jo, ahogy ringott a kötelek között. Néha, forró délutánokon itt találta az anyját, és bemászott mellé a függőágyba. Annabelle lassan, lustán mesélt. Finom, napos illata volt, ringatóztak és felnéztek az ég kékjére a zöld levelek közt. A fák már magasabbak, tűnődött. Több mint húsz évük volt nőni, és neki is. De hol van Annabelle?

A férfi Savannah város tengerpartján sétált, figyelemre sem méltatta a szép kirakatokat és a tolakodó turistákat. Nem volt tökéletes akció. Közel sem volt tökéletes. Nem az a nő volt, akit akart. Ezt persze már akkor is tudta, de így is megölte. Izgalmas volt, de csak pillanatnyi izgalmat okozott. Egy villanás, és vége, mint a korai magömlés. Ott állt, bámulta a folyót, nyugtatta magát. Egy kis mentális manipulációs játék, amitől lassul a pulzusa, egyenletesebb a szívverése, izmai elernyednek. Az ilyen elme kontra test játékokat utazásai közben tanulmányozta. Kisvártatva megint kezdte beengedni a hangokat, lassan, fokozatosan. Meghallotta egy elsuhanó kerékpár zaját, a gumik mormogását a járda betonján. A boltosok beszédét, fagylaltot nyaló kisgyerek gyors nevetését. Újra nyugodt volt, ura magának, és a vízen túlra mosolygott. Szép férfi volt, megkapó látvány, és ezt pontosan tudta is; haja lebegett a szélben, arca szép, teste edzett, élvezte, hogy felkelti a nők figyelmét. Ginny figyelmét biztosan felkeltette. A lány nagyon is készségesen sétált vele a sötét parton, a dűnéken túlra. Spiccesen flörtölt vele, délies bőbeszéde a tequila hatására kissé elmosódott. Ez a Ginny nem tudta, mi ütött belé. Szó szerint. Ha erre gondolt, vissza kellett fognia magát, nehogy hangosan felnevessen. Egy gyors, erős ütés tarkótájra. Rögtön felbukott. Semeddig sem tartott bevinni a fák közé. Annyira feldobta a várakozás izgalma, hogy súlytalannak érezte a lányt. Levetkőztetni… izgató volt. Az igaz, hogy a teste a szesztől ernyedtebb volt, mint akarta volna, de ez a lány úgyis csak gyakorlat. Mégis, túl nagy sietséggel esett túl rajta. Most már bevallhatja, most már képes analizálni. Elsiette, egy kicsit vacakolt a berendezéssel, mert annyira igyekezett, hogy az első felvételeket sikerüljön exponálnia. A lány meztelen, keze a feje fölött, életerős facsemete mögött összekötve.

114

Nem szánt rá időt, hogy legyezőszerűen kiterítse a haját, hogy tökéletes legyen a megvilágítás, a látószög. Túlságosan lefoglalta a pillanat ereje, és amint a lány visszanyerte eszméletét, megerőszakolta. Előbb beszélni akart vele, hogy megörökítse a tekintetét, ahogy félelme egyre növekszik, ahogy kezdi megérteni, mit akar tenni vele. Ahogy Annabelle-lel tette. Küzdött, beszélni próbált. Szép, hosszú lábával kapálózott, elhúzta, összezárta a combját, rugdalt. Háta ívbe feszült. Ekkor éreztem, hogy visszazökkenek a nyugalom, a hűvös önuralom állapotába. Ő volt a modell. Én pedig művész. Ahogy Annabelle-lel, gondolta megint. Ezúttal is úgy kellett volna lennie. De az első orgazmus csalódás volt. Olyan… közönséges, idézte fel. Nem is akarta újra megerőszakolni. Inkább kötelességszerű feladat volt, mint gyönyör, gondolta. Nem több, mint egy plusz művelet az utolsó expozíció megfelelő előkészítéséért. De amikor hátsó zsebéből elővette a selyemsálat, a lány nyaka köré tekerte és szorította, még jobban szorította, és az áldozat szeme kigúvadt, és kitátotta a száját, levegőért kapkodott, sikítani akart… Az már sokkal jobb volt. Az orgazmus jó, nagyon jó, brutálisan kemény volt és hosszan tartó és kielégítő. És arra gondolt, hogy az utolsó felvétel, amit a lányról készített, a döntő pillanat talán élete legjobb képe. Az Egy kurva halála címet adja neki, mert mi más volt, mint kurva? Az biztos, hogy nem angyal. Olcsó és közönséges, gondolta. Eldobható, egyszer használatos hús. Éppen ezért még csak közel sem volt a tökéleteshez. Ez nem az ő hibája, ez a nő miatt volt. Most, hogy ez így megvilágosodott benne, sokkal jobb kedvre derült. A modell volt hibás, nem a művész hibázott. Mégis, ő választotta a lányt. Kiválasztotta, és elvette az életét. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát, hogy ez a lány csak gyakorlás volt. Az egész incidens nem volt több, mint egy próba dublőrrel. Legközelebb tökéletes lesz. A modell: Jo. Kis sóhajtással megpaskolta a bőrtáskát, benne a fényképeket, amiket a közelben levő bérelt szobájában dolgozott ki. Ideje visszaindulni Desire szigetére.

Mivel Lexyt már megint nem találták sehol, Brian elindult a kertbe folytatni a gyomlálást. Lexy megígérte, hogy majd ő gyomlál, de Brian szinte biztos volt benne, hogy elszökött és Giffet keresi, hogy elcsábítsa egy kis ebédidői hancúrozásra. Hálószobája ablakából látta őket az éjjel. Csuromvizesek voltak, homok tapadt rájuk, és nevetgéltek, mint a gyerekek, úgy jöttek fel az ösvényen. Még az ő fáradt elméjének is nyilvánvaló volt, hogy nem csak egy kis éjféli úszást élveztek együtt. Ez mulattatta, sőt kicsit irigy is volt. Olyan könnyen elfogadják egymást olyannak, amilyenek, olyan könnyen képesek a pillanatnak élni! Bár úgy gondolta, Giff sokkal többet akar, mint a pillanat, és Lexy a maga módján megtáncoltatja még ezért. Giff azonban okos és türelmes ember, és könnyen lehet, hogy mielőtt beadja a derekát, Lexy úgy táncol majd, ahogy ő fütyül. Brian arra gondolt, ezt érdemes lenne látni. Biztonsá115

gos távolságból, persze. Végül is ez minden, amit akar, tűnődött Brian. Biztonságos távolságban lenni. Lepillantott a haranglábakra, a nyitott, levendulaszín és sárga tölcsérvirágokra. Szép, vidám látvány, és az ő feladata, hogy ez így is maradjon. Rövid vászonköténye zsebébe nyúlt, elővette a kis kézi ásót. Ekkor meghallotta a szaggatott sírást. A hang irányába nézett, és meglátta a nőt a függőágyban. Szíve nagyot dobbant, aztán kis híján megállt. A nő haja a zöldes árnyékban sötétvörösnek tűnt, karcsú, fehér, finom keze erőtlenül csüngött le oldalt. A döbbenettől mozdulni sem tudott. Aztán a nő nyugtalanul elfordította a fejét, és Brian hátralépett. Az isten szerelmére, hát nem az anyja! A húga. Megdöbbentő volt, hogy néha mennyire hasonlít Annabelle-re. Megfelelő szögből, megfelelő fényben nézve. Így nehéz elengedni az emlékeket, megszabadulnia fájdalomtól. Anyja nyári délutánokon szeretett sokáig ringatózni a függőágyban. Brian ilyenkor néha odament hozzá, és törökülésben ült mellette a füvön. Anyja a fejére tette a kezét, haját babrálta és megkérdezte, milyen kalandban volt része aznap. És mindig meghallgatta, amit mesélt. Legalábbis Brian valaha így gondolta. Az is lehet, hogy míg ő mesélt, Annabelle nem figyelt, hanem álmodozott. A szeretőjéről fantáziált, és arról, hogy elszökik a férjétől és gyerekeitől. Vagy a szabadságról, amit jobban akart, mint őt. De most Jo alszik a függőágyban, és úgy tűnik, nincs nyugodt álma. Lénye egy része – amelyik megvetéssel és a gyűlölethez közeli érzéssel viseltetett iránta – azt akarta, hogy elforduljon, egyszerűen elsétáljon tőle, hagyja, hadd maradjon a saját démonaival. Mégis a másik rész győzött. Odament hozzá, homloka ráncban az aggodalomtól. Jo vonaglott, nyöszörgött álmában. – Jo! – Kezét húga vállára tette, megrázta. – Jo, ébredj! Csak álom, rossz álom. Felejtsd el! Álmában az a valami, ami üldözte az erdőben, kísértetfák között, vad szélben, kinyújtotta a kezét, és éles karmait a húsába vájta. – Ne! – rándult meg, odébb húzódva. – Ne nyúlj hozzám! – Nyugodj meg! – Érezte Jo öklének szelét az arca mellett, és nem tudta, hogy aggódjon vagy csodálkozzon. – Jól megvagyok anélkül is, hogy betörd az orrom! Jo zihálva lélegzett, kifejezéstelen tekintettel bámult rá. – Brian! – Visszafeküdt, lehunyta szemét. – Ne haragudj! Rosszat álmodtam. – Rájöttem. – Az aggodalom kerekedett felül, jobban, mint gondolta. Kate-nek már megint igaza van. Megragadta a lehetőséget, leült a függőágy mellett. – Kérsz valamit? Vizet? – Nem. – Meglepetés volt tekintetében, amikor újra kinyitotta a szemét, és látta, hogy bátyja fogja a kezét. Nem is emlékezett, mikor fogta meg legutóbb Brian a kezét. Vagy ő az övét. – Nem, köszönöm. Jól vagyok. Csak rosszat álmodtam. – Gyerekkorodban is szoktál rosszat álmodni. Felébredtél és apáért ordítottál, ahogy a torkodon kifért. – Igen – felelte Jo, és sikerült halvány mosolyt erőltetnie magára. – Azt hiszem, az ember nem nő ki minden szokásából. – Még mindig szoktál rosszat álmodni? – Próbálta nagyon közömbösen, nagyon lazán feltenni a kérdést, de meglátta a villanást Jo szemében. – Most már, ha felébredek, nem üvöltök senki után – felelte feszesen.

116

– Ezt nem is gondoltam volna rólad. – Fel akart állni, elmenni. Hiszen Jo problémáihoz már évek óta nincs köze. Mégis maradt, finoman mozgatta a függőágyat. – Nem jellemgyengeség önállónak lenni, Brian. – Valóban nem az. – És nem bűn, ha az ember maga oldja meg a problémáit. – Ezt teszed, Jo? Problémát oldasz meg? Hát, pihenj csak nyugodtan. Nekem is elég problémám van, anélkül, hogy a tieidet magamra venném. De még ekkor sem ment el, és együtt ringatóztak csendben a zöld árnyékban. Ez a kényelem, ez az érzés kicsordulatlan könnyeket csalt a szemébe. Óvatos volt, de szükséget szenvedő; tétova lépést tett előre. – Az utóbbi időben sokat gondolok anyára. Brian válla megfeszült. – Miért? – Gondolatban láttam. – A fénykép, ami nincs meg. – Álmodtam róla. Azt hiszem, meghalt. Egyikük sem vette észre, mégis kicsordultak a könnyek. Amikor Brian újra Jora nézett, a gyomra összeszorult. – Mi értelme ennek, Jo Ellen? Mi értelme, hogy betegre gyötörd magadat olyasmi miatt, ami húsz éve történt, és amin változtatni már úgysem lehet. – Nem tehetek róla. Képtelen vagyok nem gondolni rá. Nem tudom megmagyarázni. Tény. – Elhagyott minket. Túléltük. Ez is csak tény. – De mi van akkor, ha nem hagyott el minket. Mi van akkor, ha valaki elvitte, ha valaki… – Ha elrabolták a földönkívüliek? – vágott a szavába kurtán. – Az isten szerelmére! A rendőrök több mint egy évig nyomoztak. Semmit sem találtak. Nincs rá bizonyíték, hogy elrabolták volna, bűncselekményre utaló nyom sincs. Elment. Ennyi. Ne csináld ezt, mert megbolondulsz. Jo megint becsukta a szemét. Lehet, hogy valóban ezt teszi: lassan de biztosan halad az őrület felé. – Jobb azt hinni, hogy valahányszor azt mondta, szeret, csak hazudott? Ez stabilabb lelki állapotot okoz, Brian? – Jobb, ha békén hagyjuk a dolgot. – És jobb egyedül lenni – dünnyögte. – Mindannyiunknak így kéne tennie, ugye? Mert valaki esetleg azt mondja, hogy szeret, és az is hazugság lehet. Ezért jobb, ha nem is beszélünk róla. Jobb mindent és mindenkit békén hagyni. Egyedül lenni. Ez elég érzékeny pontot talált ahhoz, hogy Brian megmakacsolja magát. – Nem nekem vannak rémálmaim, Jo, hanem neked. – Gyorsan döntött, felállt, mielőtt meggondolhatta volna magát. – Gyere! – Ugyan már, hova? – Autózunk egyet. Menjünk! – Újra megfogta a kezét, segített kikászálódni a függőágyból, és a kocsija felé húzta. – Hova? Mi van?

117

– A fene egye meg, egyszer az életben tedd azt, amit mondanak neked! – Azzal betuszkolta az első ülésre és rácsapta az ajtót. Elégedetten látta, Jo úgy megdöbbent, hogy meg sem mozdult. – Kate is nyaggat – mormogta, miközben beszállt és elfordította a kulcsot. – Te meg itt bőgsz nekem. Elegem volt. Tudod, nekem is megvan a magam élete. – Igen – szipogott Jo, keze fejével törölgetve arcát. – Te aztán tudsz élni, Brian! – Fogd be a szád! – A kerekek kipörögtek, a kocsi csikorogva indult az úton. – Hazajössz, úgy nézel ki, mint valami csontkollekció. Ennek a végére járunk. Akkor talán mindenki visszahúzódik a saját világába, és végre békén hagynak engem. Jo szeme összeszűkült, megragadta a kilincset. – Hova megyünk? – Csak te mész – helyesbített. – Az orvoshoz. – Eszemben sincs! – Döbbenet küzdött benne a rémülettel. Rosszul lett a gondolattól. – Állj meg, és engedj ki! Brian elkomorult és gyorsított. – Orvoshoz mész. És ha kell, ölben viszlek be. Most meglátjuk, hogy Kirby van-e feleannyira jó orvos, mint amilyennek hiszi magát. – Nem vagyok beteg. – Akkor nincs semmi rettegnivalód, nyugodtan hagyhatod, hogy megvizsgáljon. – Nem felek, csak másnapos vagyok. És nincs szándékomban Kirby idejét rabolni. Brian behajtott a kis kocsifeljárón, csikorogva állt meg Kirby háza előtt, és megragadta húga vállát. Tekintete sötét, eltökélt, szigorú. – Besétálhatsz magadtól, vagy mindkettőnket kínos helyzetbe hozhatsz azzal, hogy a vállamon cipellek be. Így is, úgy is bemész. Választhatsz. Csak bámultak egymásra. Jo úgy érezte, legalább olyan dühös, mint a bátyja. Szócsatában simán legyőzi. De ha Brian fizikai szintre viszi a dolgot – és gyerekkorából emlékezett, hogy ez nem egyszer megtörtént –, akkor esélye sincs. Büszkeségét előtérbe helyezve a könynyebb utat választotta. Állát felszegve könnyeden kilépett az autóból, fel Kirby házának lépcsőjén. Kirbyt a konyhapultnál találtak, éppen mogyoróvajas kenyeret kent. – Sziasztok! – köszönt rájuk hüvelykujját nyalva, dermedt mosollyal, ahogy előbb egyik, aztán a másik rideg dühös arcot fürkészte. Furcsa, hogy hirtelen milyen erősen megmutatkoznak a családi vonások, gondolta. – Kértek egy kicsit? – Van időd egy vizsgálatra? – kérdezte Brian, és határozott mozdulattal előrébb taszította húgát. Kirby beleharapott a mogyoróvajas kenyérbe. Jo megfordult és bátyjára szisszent. – Persze. A következő beteg csak fél kettőkor jön – felelte, és derűsen elmosolyodott. – Melyikőtök fog meztelenre vetkőzni nekem? – Látod, hogy ebédel – szólt hátra Jo Briannek kissé fölényesen. – Hatéves kor fölött a mogyoróvajas kenyér nem számít ebédnek – felelte Brian, és megint előrébb tuszkolta. – Menj be és vetkőzz le. Nem megyünk el innen addig, míg tetőtől talpig meg nem vizsgált.

118

– Úgy látom, ez az első kényszervizsgálatom. – Kirby tűnődve nézte Briant. Remélte, hogy puszta gondoskodásból ilyen durva vele, de ebben nem volt egészen biztos. – Jo, menj be a régi szobámba. Mindjárt megyek én is. – Semmi bajom. – Jó. Akkor könnyebb a dolgom, és jó okod lesz később megbüntetni Briant azért, hogy ide ráncigált. – Végigsimított gondosan fésült francia kontyán és megint elmosolyodott. – Segítek neked. – Jó – mondta Jo, azzal sarkon fordult, és dühös léptekkel vonult át az előszobán. – Mi ez az egész, Brian? – szólalt meg Kirby, amikor az ajtó becsapódott. – Rémálmai vannak, nem eszik. Ma reggel, amikor visszajött a kempingből, olyan fehér volt, mint a fal. – Mit csinált a kempingben? – Ginny nem ment be dolgozni. – Ginny? De hát ez nem jellemző rá. – Kirby a szemöldökét ráncolta, aztán elhessegette a gondolatot. Ez is gond, de más lapra tartozik. – Örülök, hogy elhoztad hozzám. Úgyis meg akartam vizsgálni. – Azt akarom, hogy kiderítsd, mi baja. – Megvizsgálom, Brian, és ha testi baja van, meg is találom. De nem vagyok pszichiáter. Brian zavartan tette zsebre a kezét. – Csak derítsd ki, mi baja van. Kirby bólintott, Brian kezébe nyomta a szendvics maradékát. – Van tej a hűtőben. Szolgáld ki magad. Amikor belépett a vizsgálószobába, Jo teljesen felöltözve járkált fel-alá. – Nézd, Kirby… – Jo! Megbízol bennem, ugye? – Ennek semmi köze a… – Legyünk túl rajta. Csináljuk meg, és mindenki megnyugszik. – Tiszta vizsgálóinget nyújtott neki. – Menj át a fürdőszobába, vedd ezt fel és pisilj a műanyag pohárba. – Új kartont vett elő, Jo komoran nézett rá. – Szükségem van néhány egészségügyi adatra. Utolsó menstruáció, korábbi betegségek, milyen gyógyszereket írt fel más orvos, van-e allergiád, ilyesmi. Kitöltheted, ha már felvetted ezt a divatos darabot, amíg én a vizeletvizsgálatot csinálom. A nyomtatvány fölé hajolt, hogy nagy betűkkel ráírja Jo nevét – Jobb, ha méltósággal adod meg magad – dünnyögte Kirby. – Brian erősebb nálad. Jo vállat vont, aztán kivonult a fürdőszobába.

– A vérnyomásod egy kicsit magas – mondta Kirby, és levette a készülék mandzsettáját Jó karjáról. – Semmi komoly, és valószínűleg egy kis hangulati ingadozás miatt van. – Nagyon vicces. Kirby két tenyere között megmelegítette a sztetoszkópot, aztán Jo hátához nyomta. – Lélegezz mélyet. Be, ki. Megint. És a normálisnál egy kicsit kisebb a súlyod. Női énem elzöldül az irigységtől, józan orvosi énem viszont megszólal. – Az utóbbi időben nemigen volt étvágyam. 119

– Sanctuary konyhája majd gondoskodik róla, hogy legyen. És ha mégsem, gondolta Kirby, akkor majd átértékeli a helyzetet. Elővette az ophtalmoszkópot, Jo szemét vizsgálta. – Fejfájás? – Most, vagy általában? – Is-is. – Most igen, de azt mondanám, hogy ez a Briannel való összetűzés közvetlen hatása. – Felsóhajtott. – Az utóbbi pár hónapban a szokásosnál többször fájt a fejem. – Tompa és lüktető vagy éles, szúró? – Többnyire a tompa és lüktető változat. – Szédülés, ájulás, hányinger? – Nnnnem. Nem igazán. Kirby hátrahajolt, egyik kezét Jo vállán pihentette. – Nem, vagy nem igazán? Jo vállat vont, Kirby félretette az eszközt. – Drága Jo, orvos vagyok és a barátod. Legyél őszinte velem. Amit ebben a szobában mondasz, köztünk marad. Jo mély levegőt vett, összefonta kezét az ölében. – Idegösszeomlásom volt. – Nagyot sóhajtott, kiszakadt belőle a közlés, részben félelem, részben megkönnyebbülés. – Úgy egy hónapja, mielőtt visszajöttem ide. Egyszerűen szétestem. Képtelen voltam bármit tenni ellene. Kirby egy szót sem szólt, csak Jo vállára tette mind a két kezét és gyengéden masszírozta a vállát. Jo felemelte a fejét, és Kirby zöld szemében nem látott mást, csak együttérzést. Könnybe lábadt a szeme. – Úgy érzem, tiszta bolond vagyok. – Miért kéne így érezned? – Sosem voltam még olyan tehetetlen, olyan kétségbeesett. Mindig képes voltam megbirkózni a dolgokkal, Kirby, kibírtam mindent, ami jött. Aztán minden rám zúdult, egyre nagyobb és nagyobb lett a nyomás. És nem vagyok biztos benne, hogy bizonyos dolgokat képzeltem, vagy tényleg megtörténtek. Egyszerűen nem tudom. Aztán elájultam. Összeroppantam. – Voltál orvosnál? – Nem volt más választásom. A tanársegédem jelenlétében történt. Elvitt az ügyeletre, és néhány napig kórházban voltam. Idegösszeomlás. Nem érdekel, hogy a huszonegyedik században élünk, nem érdekel, hogyan intellektualizálják mostanság ezt a dolgot. Egyszerűen szégyellem magamat. – Hidd el nekem, hogy semmi szégyellnivaló nincs ebben, és minden jogod megvan ahhoz, hogy úgy erezz, ahogy érzel. Jo ajka enyhe ívbe mozdult. – Szóval nem kell szégyellnem magamat azért, mert szégyellem magamat? – Abszolút nem kell szégyellned magadat azért, mert szégyelled magad. Milyen volt a munkatempód? – Szoros. De nekem így volt jó. – Társasági élet? 120

– Semmi. De éppen így volt jó. És igen, ez a nemi életemre is vonatkozik. Nem pasi miatt voltam depressziós, nem pasi vagy pasihiány miatt evett a bánat. Anyámon gondolkodtam sokat – mondta halkan, lassan. – Már majdnem annyi idős vagyok, mint amikor elment, amikor minden megváltozott. És az életed szétesett, gondolta Kirby. – Szóval azon gondolkodtál, hogy megint minden megváltozik-e úgy, hogy neked az eseményekre nincs semmi befolyásod. Nem vagyok pszichiáter, Jo, csak egy régimódi háziorvos. Ez csak baráti spekuláció. Mi volt a kórképed, amikor kiengedtek a kórházból? – Nem tudom pontosan – mocorgott Jo, összegyűrve maga alatt a papírt. – Engedély nélkül jöttem el a kórházból. – Értem. És nem tudod, milyen gyógyszerekkel kezeltek. – Nem szedek gyógyszert. És ne is kérdezd, mit írtak fel. Soha nem is szedtem. Nem akarok dilibogyókat, és nem akarom, hogy pszichiáterrel konzultálj rólam. – Rendben. Egyelőre a régi, jól bevált módon kezeljük a dolgot. Kizárjuk a testi elváltozást. Friss levegőn való tartózkodást rendelek, pihenést, rendszeres étkezést, és ha módodban áll, élvezetes, biztonságos szexet – tette hozzá mosolyogva. – A szex nem tartozik a prioritások közé nálam. – Nos, szívem, akkor tényleg bolond vagy. Jo pislogott, aztán felnevetett, miközben Kirby alkoholos vattával törölgette a könyökhajlatát. – Kösz. – Honoráriumról szó sem lehet, különben megsértődöm. Az utolsó orvosi előírás pedig az, hogy beszéld ki magadból. Velem, a családoddal, akárkivel, akiben megbízol, aki meghallgat. Ne hagyd, hogy megint felgyűljön és átcsapjon a fejed fölött a gond. Itt törődnek veled, Jo. Lazíts egy kicsit. – Kirby a fejét ingatva folytatta, mielőtt Jo megszólalhatott volna. – A bátyád törődik veled annyira, hogy elhozott ide, erre a helyre, amit úgy került, mint a pestist, amióta beköltöztem. És ha jól ítélem meg a karakterét, most is odakint járkál fel-alá, mormog magában és betegre aggódja magát, hogyha kimegyek, azt mondom neki, a húgának három hete maradt az életből. – Úgy kell neki – sóhajtott mélyet Jo. – Még ha most jobban is érzem magamat, mint hetek óta bármikor – mondta, és szeme tágra nyílt, amikor meglátta a fecskendőt. – Ez mi a fenének kell? – Csak egy kis vért veszek – közölte Kirby vigyorogva. – Akarsz sikítani, és megtudni, mennyi ideig tart, míg beront ide? Jo elfordította a fejét, visszatartotta lélegzetét. – Nem adnám meg neki ezt a kárörömöt.

Amikor Jo újra felöltözve ült vele szemben, Kirby jókora műanyag fiolát nyomott a kezébe. – Csak vitaminok. Nagy dózisban. Ha elkezdesz rendesen enni, nincs rájuk szükséged. De most egy kicsit feldobnak. Szólok, ha megjön a vérvizsgálat eredménye a laborból, de minden más teljesen rendben van. – Nagyon hálás vagyok. 121

– Akkor bizonyítsd is be azzal, hogy vigyázol magadra, és ha szükségét érzed, beszélgetsz velem. – Így lesz. – Mindig is viszolygott attól, hogy nyíltan szeretetteljes gesztusokat tegyen, de most előrehajolt és két oldalról megpuszilta Kirbyt. – Megígérem. És komolyan gondoltam, amit mondtam. Régen nem éreztem már ilyen jól magamat. – Jó. Kövesd doktor Kirby tanácsait, és még jobban fogod érezni magadat – mondta, és kikísérte betegét. Brian pontosan ott volt, ahol gondolta: nyugtalanul járkált a nappaliban fel-alá. Aztán hirtelen megállt, komoran nézett rájuk. Kirby ragyogó mosollyal fogadta ezt a nézést. – Egészséges, ötvenöt kilós kislánya van, apuka. Gratulálok. – Nagyon vicces. Mi a fene bajod van? – szegezte a kérdést Jonak. Jo oldalra hajtotta a fejét, szeme összeszűkült. – Rúgj is belém – mondta, aztán az ajtóhoz lépett, – Gyalog megyek haza. Kösz, hogy időt szakítottál egy idióta szeszélyeire, Kirby. – Ó, már hónapok óta mást sem csinálok – kuncogott, ahogy a szúnyoghálós ajtó becsapódott. – Tudni akarom, mi baja a húgomnak. – Pillanatnyilag akut testvéritisztől szenved. Bár ez a kór nagyon kellemetlen tud lenni, csak igen ritkán végzetes. – Kibaszott egyenes választ akarok végre – sziszegte, mire Kirby beletörődőn bólintott. – Még jobban kedvellek, amikor ilyen emberi tudsz lenni. – A kávéfőzőhöz fordult; örömmel látta, hogy Brian hasznosan töltötte a várakozás idejét, és friss kávét főzött. – Hát jó. Rendes választ akarsz, megkapod. Nem akarsz leülni? Brian gyomra fájdalmasan összeszorult. – Mennyire súlyos? – Nem olyan súlyos, mint amilyennek a jelek szerint gondolod. Tej nélkül iszod, ugye? Mint egy igazi férfi – szólt Kirby, de lélegzete elakadt, amikor Brian a karjára tette a kezét. – Erre most nincs hangulatom. – Oké. Szóval a szellemesen kiagyalt válaszom nem nyugtat meg. Beletelik néhány hétbe, hogy a teljes laboreredményt megkapjuk, de elmondhatom neked szakértő véleményemet arról, hogy mit gondolok a fizikai vizsgálat alapján. Jo egy kicsit kimerült. Ideges, feszült, és dühös magára amiatt, hogy olyan ideges és feszült. A stressz. Pontosan arra van szüksége, amit, látom, megadtok neki. Támogatást, segítséget, akkor is, ha szó szerint kapálózik ellene. Az aggodalom első görcse felengedett. – Mi a baja? Csak ennyi? Kirby elfordult, kávét töltött. – Az orvosi titoktartás miatt nem mondhatok többet. Jonak joga van a magántitokhoz, és természetesen az én diszkréciómra is számíthat. – Jo a húgom. – Igen, és magánemberként örülök, hogy szíveden viseled ezt a családi kapcsolatot. Nem voltam benne egészen biztos. Tessék. – Kezébe nyomta a csészét. – Azért jött haza, mert úgy érezte, itthon kell lennie. Szüksége van a családjára. Szóval segítsetek neki. Csak ennyit mondhatok. Ha többet akarsz tudni, kérdezd őt.

122

Brian tovább járkált, a kávét kortyolva. Hát jó, gondolta, szóval nem valami titokzatos és halálos betegségtől szenved, nem olyasmitől, ami várakozás közben rémképként megjelent előtte. Egyszerűen kimerült. Nem rák vagy agytumor. – Hát jó – mondta ki ezúttal hangosan. – Talán sikerül rávennem, hogy egyen rendesen, és eltiltom Lexyt attól, hogy huzakodjon vele. – Nagyon kedves vagy – dünnyögte Kirby. – Nem vagyok kedves… – Hirtelen letette a csészét és hátrébb lépett. Aggodalma eloszlott annyira, hogy tisztán lássa Kirbyt. Ahogy az a sellő szempár mosolygott rá! Ahogy ott állt, nyugodtan, higgadtan, rózsaszín-aranyló ragyogásban. – …Nem vagyok kedves, csak magamat óvom. Azt akarom, hogy minden a régi legyen, mindent a megszokott rutinban csinálhassak. De csak akkor lesz minden rendben, ha meggyógyul. Kirby ellágyult tekintettel közeledett felé. – Hazug. Szélhámos. Puhány. – Hátrébb! – Még nem. – Kirby kinyújtotta a kezét, két tenyere közé fogta a férfi arcát. Ezúttal nem csak kéjvágyat ébresztett benne, és képtelen volt a kísértésnek ellenállni. – Te kérted, hogy vizsgáljam meg, és nem fizetted ki a számlát. – Lábujjhegyre állt. – A munkám nem olcsó – mondta, és ajkával a férfi ajkát súrolta. Brian keze már a derekán volt, a nő íze szétáradt vérében. – Mondtam, hogy hátrébb – azzal lehajolt, hogy még mélyebb legyen a csók. – Miért is nem hallgattál rám? Kirby lélegzete kihagyott. Gyönyörteljes érzés. – Makacs vagyok. Kitartó. És igazam van. – Agresszív vagy – mondta, Kirby alsó ajkát harapdálva. – Nem szeretem az agresszív nőket. – Hmmm. Dehogynem. – De nem. – Hátranyomta a konyhapulthoz, míg teste keményen nekifeszült, míg ajka rátapadhatott és mohón csókolhatott. – De kívánlak. Most boldog vagy? Kirby hátrahajtotta a fejét, és felnyögött a gyönyörűségtől, amikor a férfi ajka a nyakán haladt lefelé. – Öt perc… adj öt percet, lemondom a délutáni pácienseimet és nagyon, nagyon jó lesz mind a kettőnknek. Brian, az isten szerelmére, ölelj, ölelj! – Nem lesz könnyű. – A nő fülét csókolgatta, cimpáján apró smaragd fülbevaló csillant, aztán a vágytól hevesen visszatalált ajkáig, és mélyen, édesen csókolta, míg a nő körme a vállába nem mélyedt. Látta magát, hogy ott, álltó helyükben magáévá teszi, lerántja a sliccét, lehúzza Kirby elegáns nadrágját, és belé hatol, és addig merítkezik belé, míg ez a vad vágy, ez a fájó kielégítetlenség el nem múlik. De nem ölelte, nem hatolt belé. A tomboló, fájó vágyat arra fordította, hogy mindkettőjüket visszafogja. Két kezével megfogta Kirby nyakát, hátrébb tolta, míg egymás szemébe nem tudtak nézni. A nő szeme zöld, mint a nyugtalan tenger, sürgette, könyörgött, merüljön belé. – Úgy csinálom, ahogy én akarom. El kell fogadnod, hogy úgy legyen, ahogy én akarom. Minden idegszála megpendült a vágytól. – Figyelj… 123

– Nem. Ezen túl vagyunk. Azon is, hogy játsszunk egymással. Meghátrálhattál volna, de nem tetted. Ezért úgy lesz, ahogy én akarom. Ha visszajövök, befejezzük. Kirby zihált, vére forrón áramlott. Egy pillanatra gyűlölte a férfit, hogy olyan hűvösen, olyan higgadtan volt képes a szemébe nézni. – Azt hiszed, ezzel megijesztesz? – Nem hiszem, hogy elég józan ítélőképességed maradt, hogy megijedj – mondta, és lassan, veszélyt sejtetőn mosolygott. – Pedig jobb lenne félned. Ha visszajövök – ismételte, és hátrébb lépett tőle. – És egyáltalán nem érdekel majd, hogy kész vagy-e rá, vagy sem. Kirby összeszedte magát, egy kis büszkeséget keresett magában. – Ó, te arrogáns hím! – Ez a helyes kifejezés. Az ajtóhoz lépett, és imádkozott, hogy kiérjen, mielőtt hangosan felnyög a vágytól. Még egyszer visszanézett a nőre; tekintete a kócos, napsütötte hajat súrolta, látta különféle veszélyes érzelmektől szikrázó szemét, a csóktól még dagadt ajkát. – Én a helyedben egy kicsit rendbe szedném magamat. Megérkezett a következő beteg. Becsapta maga mögött a szúnyoghálós ajtót.

124

13 A kis Desire-ház nem volt nagy kerülő a nagy házba menet. Akárhogy is, gondolta Jo, a kitérőre igazolást keresve, a séta jót tesz neki. Fényképezhetné a folyót délutáni fényben, hogy lássa, hány vadvirág virágzott ki még. És mivel amúgy is arra visz az útja, udvariatlanság lenne nem beköszönni. Ráadásul a ház a család tulajdona. Újabb kis „éppen erre jártam” kifogásokat talált ki, magában elpróbálgatta, milyen lenne az éppen tökéletes laza hangvétel. Ezért eléggé csalódott volt, amikor a házhoz érve azt látta, hogy Nathan Jeepje nincs ott. Egy ideig ácsorgott a lépcsőnél, tanakodott magában, aztán mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan felszaladt. Nincs semmi kivetnivaló abban, ha egy pillanatra beoson, hagy egy üzenetet. Nem akar semmihez sem nyúlni, nem kutakodik. Csak azt akarta, hogy… A fenébe! Az ajtó zárva. Újabb kis csalódás. Desire szigetén az emberek ritkán zárják be az ajtajukat. Már túl kíváncsi volt ahhoz, hogy a jó modorral törődjön, arcát az üveghez nyomva bekukucskált. A konyharészen, a hosszú asztalon laptop, sajnos összecsukva. Mellette modern, hordozható nyomtató. A közelben hosszú kartoncsövek, feltételezhetően tervrajzokat tart bennük. Az asztalon tekercselt papírív kiterítve, négy sarka egy instant kávés dobozzal, egy hamutartóval és két bögrével kifeszítve. De akárhogy fordította, mozdította az arcát, nem látta, mi van rá nyomtatva. Akárhogy is, semmi közöm hozzá, emlékeztette magát, közben nagyon erőlködött, hogy belásson. Háta mögött valami zizzent, ág törött; hirtelen hátralépett, a hang irányába pillantott. Vadpulyka repült fel, hurukkoló hangot hallatva. Jo hevesen verő szívére tette a kezét. Már csak az hiányzott volna, hogy Nathan jöjjön elő a fák közül és rajtakapja, hogy a házba leskelődik. Számba vette, hogy tucatnyi dolga lehet, tucatnyi helyre mehet. Nem feltűnő, hogy útközben benéz hozzá. Legalábbis nem nagyon. Talán így a legjobb, hogy nem találkoztak, mondta magának, miközben lefutott a lépcsőn és elindult hazafelé. A legyezőpálmák közti ösvényen haladt, a folyókanyarulat mellett a sűrű árnyékok közé, ahol a muskotályszőlő indái és a Jerikói rózsa zöldellő dzsungellé tették az erdőt. Nem volt szüksége arra a szórakozásra, arra a nyugtalanságra, arra a komplikációra, amit Nathan Delaney hozna az életébe most. Egyszerűen leszáll a fellegekből, újra két lábbal áll a földön, határozta el Jo.

125

Ha viszonyt kezdene vele, el kéne mondani neki… bizonyos dolgokat. És ha elmondaná neki, az a kapcsolat végét jelentené. Ugyan ki akarna egy bolond nővel kalandba bonyolódni? Az út kanyargós volt, legyezőpálmák között vezetett, ezekről kapta a nevét is: Palmetto ösvény. Megint meghallotta a pulykát, és egy énekes madár hosszú, trillázó hangját. Kameratáskája csípőjének verődött, ahogy megszaporázta lépteit és tanakodott magában. Szóval így, hogy nem kezdett semmit, nem bonyolódott bele, mindkettőjüknek időt és feszültséget spórolt meg. Hol a pokolban járhat? Miért nincs otthon?

– Pszt! – Giff befogta Lexy száját, amikor meghallotta a lépteket az ösvényen, a hatalmas tölgyfák és káposztapálmák övezte tisztás közelében. – Jön valaki – suttogta. – Ó! – Lexy villámgyors mozdulattal megragadta levetett blúzát és a melle elé kapta. – Mintha azt mondtad volna, hogy Nathan ma egész nap a szárazföldön lesz. – Nincs itt. Találkoztam vele, amikor a komp felé ment. – Akkor ki a… ó! – Kuncogott, ahogy kinézett a pálmalevelek közt. – Csak Jo az. Dühös az egész világra, mint mindig. – Hallgass! – Giff lehúzta Lexy fejét maga mellé. – Nem akarom, hogy a nővéred gatya nélkül érjen engem. – De hiszen olyan szép… – megragadta a dicsért testrészt, és elfojtott nevetéssel birkóztak, míg Jo el nem tűnt a szemük elől. – Rosszféle vagy, Lex – mondta Giff, és a lányt leszorítva az arcába vigyorgott. Még rajta volt a melltartója. Odáig nem jutottak, hogy azt is levessék, és Giff élvezte, ahogy a selymes anyag a melléhez simult. – Hogyan magyaráztam volna ki magamat a helyzetből, ha erre jött volna, és meglátott volna minket? – Ha nem tudja, mit akarunk csinálni, éppen ideje, hogy valaki megmutassa neki. Giff a fejét ingatva lehajolt, megcsókolta Lexy orra hegyét. – Túl szigorú vagy a nővéredhez. – Én vagyok szigorú vele? – horkant fel. – Éppen fordítva. Ő igazságtalan velem. – Hát, lehet, hogy igazságtalanok vagytok egymással. Szerintem Jonak elég nehéz volt az utóbbi időszak. – Tökéletesen megfelel neki, ahogy él – ellenkezett Lexy ajkát biggyesztve, Giff egy hajtincsét tekergetve ujja köré. – Szereti a munkáját, sokat utazik. Az emberek úgy csodálkoznak rá a képeire, mintha sosem láttak volna még olyasmit. Vagy olvassák, mintha mindegyik kép valami ostoba kézikönyv lenne. És rengeteg pénzt keres, annyit, hogy nem kell aggódnia a gyengén csordogáló vagyonkezelői apanázs miatt. Szerelem árasztotta el, ahogy ujjait végigzúzta a lány állán. – Édesem, nagyon ostoba időveszteség, hogy irigy vagy rá. – Irigy? – A sértés döbbenetétől tekintete elsötétült, szeme tágra nyílt. – Mi a szent pokolért lennék irigy Jo Ellenre? – Pontosan erről beszélek – mondta Giff, miközben puhán harapdálta. – Ti ketten ugyanazt akarjátok. Annyira különbözőek vagytok, mint az éj és a nap, különböző úton indultatok, de a cél ugyanaz. – Tényleg? – Hangja hűvös és lágy volt. – És mi lenne az a bizonyos cél? 126

– A boldogság. Ez emberek többsége erre vágyik. És az, hogy nyomot hagyjatok magatok után. Az, hogy ő előbb érte el a célját, nem jelenti azt, hogy a te célod kevésbé fontos. Ráadásul neki három év előnye volt. Ez a legkevésbé sem nyugtatta meg Lexyt. Hangja hűvösből jegessé változott. – Nem tudom, miért hoztál ki ide engem, ha csak a nővéremről akarsz beszélni. – Édesem, hiszen te hoztál ide ki engem – vigyorgott, és a rúgkapálás ellenére testével a földhöz szegezte, szorosan maga alatt tartotta. – Ha jól emlékszem, te jöttél le a Homokvár házhoz, ahol éppen dolgoztam, a szúnyoghálós ajtókat cseréltem. A fülembe suttogtál valami semmiséget, és mivel nálad volt ez a takaró, mi mást tenne egy férfiember? Lexy felszegte állát, a homlokát ráncolta. – Hát, nem is tudom, Giff. Tényleg, mit tenne egy férfiember? – Azt hiszem, meg kell mutatnom. Nem sietett, és Lexy elgyengült ettől, remegett. Előző éjjel minden olyan hirtelen forrósággal áradt rá. Vágy és gyönyör, gyönyör és vágy. De ma, a hűvös levegőn, a félhomályban Giff keze lassú, kérge finoman karcolja bőrét, ujja a bőrébe mélyed, aztán cirógat. És bár ajka forró volt nagyon, nem volt benne sietség. Újra és újra visszatért ajkához, mintha csak ez, csak ez az íz kellene neki, semmi más. Felsóhajtott. Mélyről jött ez a sóhaj. Giff most elcsábítja, nem csak magáévá tette. Egész életében arra várt, hogy mindkettőt megtegye, és nézze, hogy ő mindkettőt hagyja. És Lexy testének egyetlen része sem volt, ami ne lett volna drága a fiúnak. Most megmutathatja neki, mennyire szereti, lassanként, csóknyi területenként. Hamarosan eljön a nap, amikor szóban is megteszi. Amikor belé csusszant, Lexy édes, selymes nyöszörgést hallatott. És Giff összefonódott vele, hogy többet adjon, hogy többet kapjon belőle, és ritmusa lassú volt, mint a közeli folyó. Halkan nyögdécselt, amikor a fiú lehajolt hozzá és finoman szopogatta a mellbimbóját. – Te menj el előbb – mormogta. – Hogy láthassalak. Nem is tudta volna elfojtani az édes lüktetést. Súlytalanul sodródott, mint falevél a folyó áramlatában. Az orgazmus átáradt rajta, hosszan, gyönyörrel, mélyen. Alig volt képes súgni Giff nevét, ahogy egész testén átvonaglott a kéj. Teste megfeszült, Giff ajka összefonódott az övével, és érezte, hogy forróság lövell belé. – Mmmmm – Lexy csak ennyit volt képes mondani, amikor a fiú átfordította, és széles mellkasára simította fejét. Sosem volt még ilyen orgazmusa, ami mintha selymes ujjakkal kúszott volna fel a lábujjaitól. És Giff annyira tudta, mit csinál, olyan nagyon figyelt rá! Arca alatt hangosan, dübörgőn dobogott a szíve, csak ez árulkodott arról, hogy ő is legalább annyira kielégült, mint ő. És Lexy megint csak mosolygott, ajkát a fiú melle felé fordította. – Biztosan sokat gyakoroltál. Giff nem nyitotta ki a szemét, élvezte az arcát simító levegőt, keze alatt a lány haját. – Szilárdan hiszek abban, hogy az ember addig gyakoroljon valamit, amíg tökéletesen nem tudja. – Azt mondom, teljesen igazad van. – Egész életemben vágytam rád, Lexy.

127

Valami megremegett benne, hogy Giff ezt csak így, ilyen egyszerűen és könnyeden ki tudta mondani. Még mindig az utórezgések hatása alatt volt, felemelte a fejét, és amikor rá nézett, ez a valami megint megremegett benne. – Azt hiszem, valahol mélyen, legbelül én is mindig akartalak. Giff kinyitotta a szemét, és tekintete láttán Lexy szája kiszáradt, és pimasz vigyorra mosolyodott. – De olyan sovány voltál! – Neked meg nem volt melled. – Lexy kuncogott, amikor Giff a tenyerébe vette a mellét. – De érzem, van némi változás. Felemelkedett, lovagló pózban ült rajta. – És folyton a hajamat húzgáltad! – Te meg haraptál. A bal vállamon még mindig ott van a fogad nyoma. Nevetve rázta hátra összekuszálódott haját. Fájdalmas lesz fésülködni, de el kellett ismernie, megérte. – Nem is igaz! – Dehogynem! Anya azt mondja, ez a Hathaway-jegy. – Lássuk csak! – Addig rángatta, míg oldalra nem fordult. Lenézett, hunyorgott, és elég jól látta a halvány fehér heget. Az ő nyoma. Furcsa, édes izgalom fogta el, hogy még mindig rajta van. – Hol? Nem látok semmit. – Közelebb csusszant. – Ó, ezt a semmiséget nevezed annak? De hiszen ez alig látszik. Most már sokkal jobban tudok harapni! Mielőtt védekezhetett volna, Lexy a vállába mélyesztette fogait. Giff felkiáltott, megfogta a lányt, odébb hengergette, és addig birkóztak, míg teljesen összegabalyodtak a pléddel. Keze ide-oda tévedt a testén, míg Lexy már zihált a sok nevetéstől és a friss vágytól. – Azt mondom, ideje, hogy én is nyomot hagyjak rajtad. – Ne merj megharapni, Giff! – Kuncogott, küszködött, hemperegtek. – Aúúúú! Naaaa! – Még meg sem haraptalak. – De valami megharapott. Giff gyorsan mozdult, hirtelen kígyó jutott az eszébe. Megfordította a lányt, átfogta térde alatt, ölbe vette, villámgyors mozdulattal felállt. Lexy nagyon csodálkozott, csak nézte, hogy Giff komoran, szakszerűen pásztázza a talajt. – Nahát! – csak ennyit tudott mondani, szerelmes szíve hevesen dobogott. Semmi nem csúszott, mászott, siklott. Ezüst csillanását látta. Talpra állította Lexyt, megfordította. Halványvörös horzsolás látszott finom bőrén lapockatájt. – Belehemperedtél valamibe. Ennyi. Könnyeden megcsókolta a sebet, aztán lehajolt, hogy felvegye az ezüst függőt. – Valaki elvesztette a fülbevalóját. Lexy szeme csillogott a boldogságtól. Hátranyúlt, hogy megvakarja a fájó horzsolást. Nahát, Giff úgy kapta fel, mintha nem is lenne súlya, gondolta álmodozón. És ott állt, ölbe vette, mintha tűzokádó sárkánytól kéne védenie. Lancelot és Guinevere, ködös várkastélyok képe jutott eszébe, aztán sikerült a Giff kezében csillogó tárgyat szemügyre vennie. Apró ezüst csillagok füzére. – Ez Ginny fülbevalója. – Kis fintorral nyújtotta kezét az ékszerért. – Ez a kedvence. Kíváncsi vagyok, hogy került ide, és hol a párja. Giff a homlokát ráncolta, hol egyik, hol a másik szemöldökét mozgatta. 128

– Gondolom, nem mi vagyunk az elsők, akik az erdőt nem csak erdei sétákra használjuk. Lexy nevetve visszaült a plédre, a fülbevalót gondosan maga mellé tette, aztán a melltartójáért nyúlt. – Azt hiszem, igazad van. Bár ez elég nagy kerülő a kempingtől, és a házától is. Tegnap este ezt viselte. – Nem igazán tartom számon az unokatestvéreim fülönfüggőit – felelte Giff kimérten, elgondolkodón. – Szinte biztos vagyok benne, hogy… Nem fejezte be a mondatot, igyekezett felidézni a képet. Ginny ezüst szegecsekkel kivert élénk piros blúzt viselt, szűk fehér farmert, és ovális fémlapokból Összerakott övet. És igen, gondolta Lexy, szinte biztos, hogy a kedvenc fülbevalója volt rajta. Szerette, ahogy leng és csillog rajta a fény. – Hát, nem számít. Visszaadom neki. Ha megtaláljuk. Giff leült, hogy felhúzza a nadrágját. – Ezt meg hogy érted? – Hát, úgy tűnik, talált magának valami nagyon jó pasit tegnap este a tábortűznél. Ma reggel nem ment munkába. – Hogy érted azt, hogy ma reggel nem ment munkába? Ginny még sohasem hiányzott. – Hát, ma reggel igen. Hallottam a kavarodást az ügyben, amikor lementem a reggeli műszakra – mondta; holmija közt fésűt keresett, és megkezdte az összegubancolódott tincsek fájdalmas kifésülését. – Aúúú! Vendégeket kellett kijelentkeztetni meg elhelyezni a kempingben, és Ginny sehol. Kate leküldte apát és Jot, hogy végezzék el a munkát. Giff felhúzta a nadrágját, felállt, hogy begombolja. – A kunyhójában keresték? – Amikor végeztem és eljöttem, még nem értek vissza, de gondolom igen. Mondhatom, Kate nagyon felindult. – Ez egyáltalán nem vall Ginnyre. Az igaz, hogy szertelen és vannak vad dolgai, de sosem hagyná Kate nénit így pácban. – Lehet, hogy beteg. – Lexy az ujjai közt megforgatta a fülbevalót, aztán elrejtette rövidnadrágjának zsebében, mely feszes ruhadarabot éppen azért vette fel, hogy Giffet magába bolondítsa. – Elég rendesen fogyasztott tequilát. Giff egyetértőn bólintott, de tudta, hogy Ginny bármennyire is másnapos, akkor is elvégzi a munkáját, vagy gondoskodik róla, hogy valaki helyettesítse. Eszébe jutott, hogy nézte őket, ahogy botorkált a sötétben, integetett, csókot dobott nekik a partról. – Megyek, megnézem, mi lehet vele. – Tedd azt. – Lexy felállt, élvezte, hogy Giff nézi, hol válik ketté a lába. – És talán később… – Átölelte, kezét lassan, érzékien csúsztatta feljebb a fiú hátán. – Talán azt is megnézed, mi van velem. – Megfontoltam a javaslatot. Úgy gondoltam, átmegyek, nálatok vacsorázom az étteremben. Hagyom, hogy… kiszolgálj. – Ó! – ajka hízelgő mosolyra húzódott, hátralépett, lassan babrálta hosszú, göndör fürtjeit. – Úgy gondoltad?

129

– Igen. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha utána felkószálnánk, talán egyenesen a szobádba. A változatosság kedvéért kipróbálhatnánk ezt az ágyadban. – Nos – nyalta végig felső ajkát –, lehet, hogy ráérek ma éjjel; minden attól függ, menynyire jók a megérzéseid. Giff vigyorgott, és rátapadt a frissen nedvesített ajakra, olyan csókkal, hogy Lexy megint beleremegett. Amikor újra levegőhöz jutott, lassú kilégzéssel nyugtatta magát. – Ez egészen jó kezdet. – Lehajolt, hogy felvegye a plédet, szándékosan megfordult, hogy a feszes sortban feszülő fenekével izgassa, aztán elfordította a fejét, visszanézett. – Naggyon jó… sőt kitűnő… kiszolgálásban lesz részed.

Mire Giff visszaült a kocsijába és elindult a kemping felé, szívverése már majdnem visszaállt a normális ritmusba. Ez a nő nagyon bírja, gondolta, vele élni folyamatos kaland lesz. Nem gondolta, hogy Lexy már kész lenne egy életre elkötelezni magát vele, de ezen is dolgozik majd. Magában mosolyogva bekapcsolta a rádiót, Clint Black énekelt a hangszóróból. Az egészet eltervezte, merengett Giff. Az udvarlást, ami megítélése szerint nagyon jól haladt előre. A lánykérést, a házasságot, a közös életet. Amint sikerül meggyőznie Lexyt, hogy ő, és csakis ő az, akire szüksége van, nyert ügye lesz. Addig pedig nagyon, de nagyon élvezik egymást. Befordult a kempingbe, és kissé elfintorodott, amikor meglátta a kamaszgyereket a recepciós bódéban Ginny helyén. – Hé, Colin! – mordult rá Giff az ablakon kihajolva. – Téged raktak ide mára? – Ezek szerint. – Nem láttad Ginnyt? – Nem. Egyetlen porcikáját sem láttam – felelte a fiú kéjes vigyorral. – Biztosan virgonc embert talált magának. – Lehet – jegyezte meg, de összeszorult a gyomra. – Megnézem a kunyhójában. – Menj csak. Giff lassan hajtott, hátha egy gyerek kiugrik elé valahonnan. Nemsokára nyár lesz, egyre több gyerek jön, a kempingben bóklásznak, a házak körül, törülközőket terítenek le a parton. Azok, akik a házakban laknak, fél napig a süttetik magukat, aztán visszajönnek és agyonhajtják a hintákat. Ez azt jelenti, hogy gyakran kell cserélni a láncokat. Nem mintha nehezményezné. Jó munka volt, tisztességes. Néha arról álmodozott, hogy valami érdekesebb, nagyobb kihívást jelentő munkája lesz, és érezte, hogy egyszer eljön annak is az ideje. Beállt Ginny rövid kocsibejárójára, és kiszállt. Remélte, hogy az ágyban találja nyöszörögve, feje a hányótál fölött. Ez megmagyarázná, miért volt minden olyan átkozottul csendes. Ginny, ha otthon volt, mindig teljes hangerőn bömböltette a rádiót, bekapcsolta a tévét, énekelt vagy a tévés beszélgetőműsorok szereplőivel vitatkozott. Valóságos talkshow-függő volt. Mindig vidám hangok hallatszottak a kunyhóból. Azt mondta azért, mert így nem érzi olyan magányosnak magát.

130

Ezúttal azonban Giff nem hallott semmit, csak a pálmalevelek susogását, zizegését a szélben, a békák brekegését, kuruttyolását, vízbe toccsanását. Az ajtóhoz sétált, és mivel olyan természetes bejárása volt Ginny kabinjába, mint a saját otthonába, kopogás nélkül lépett be. Majdnem kiugrott a bőréből ijedtében, amikor az ajtóban férfialak jelent meg. r Jézus Krisztus, szentlélek! Bri, inkább lőj le, mint halálra ijessz. – Sajnálom – felelte Brian mosolyogva. – Hallottam a motorzúgást, azt hittem, Ginny az. – Kinézett Giff válla fölött – Nincs veled, ugye? – Nincs. Hallottam, hogy nem ment dolgozni, eljöttem, hogy megnézzem, mi van vele. – Nincs itt. Úgy tűnik, ma még nem is járt itt, bár ezt elég nehéz megmondani – hátrapillantott. – Ez a nő olyan rendetlen, mint három dühöngő kamaszlány. – Lehet, hogy valamelyik táborhelyen van. Brian a sárga mocsári fűcsomók körüli facsoportot pásztázta. Nyársfarkú récék pihentek a lápon. A keskeny ösvény közelében tradeszkanciavirágok; három fecskefarkú pillangó repkedett vidáman. De a szigetnek ezen a kis szegletén emberi lakónak nem látta nyomát. – Az egyes táborhelynél parkoltam le, gyalog jöttem át. Kérdezősködtem utána, de tegnap óta senki sem látta. – Itt valami nincs rendben. – Giff gyomra már nem csak összeszorult, egyenesen fájt. – Bri, itt valami nagyon nincs rendben. – Én is így gondolom. Elmúlt két óra. Még ha máshol töltötte is az éjszakát, mostanra biztosan felbukkant volna itt. – Az aggodalom ökölként nyomódott tarkójához. A nyakát dörzsölte, ahogy visszanézett Ginny nagyon rendetlen kunyhója felé. – Itt az ideje, hogy körbetelefonáljunk. – Megyek, elmondom az anyjának. Ő tucatnyi embert fel tud hívni, mialatt mi akár csak egyet is elérnénk. Gyere, visszaviszlek a kocsidhoz. – Köszönöm. – Elég részeg volt tegnap éjjel – tette hozzá Giff, ahogy beült a volán mögé. – Láttam. Lexy és én láttuk. A vízben voltunk… csak úsztunk egyet – tette hozzá, és gyors pillantást vetett Lexy bátyjára. – Szóval csak egy kis éjszakai úszkálás. Hát persze. Giff várt egy kicsit, megigazította baseballsapkája napellenzőjét. – Hogyan kéne megmondanom neked, hogy lefeküdtem a húgoddal? Brian a szemét dörzsölte. – Azt hiszem, ez is egy módja volt. A körülmények ismeretében elég nehéz rávennem magamat, hogy beszédszerveim a „gratulálok” szót formálják. – Akarod tudni, mik a szándékaim? – Nem – mondta Brian, és felemelte a kezét. – Tényleg nem akarom tudni. – Feleségül veszem. – Nem, soha többé nem leszek képes kimondani a „gratulálok” szót. – Fészkelődött az ülésen, aztán igen lapos pillantást vetett Giffre. – Elment az eszed? – Szeretem – közölte Giff, azzal hátramenetbe kapcsolt, és tolatott. – Mindig is szerettem.

131

Brian előtt világosan megjelent egy kép, miszerint Lexy vidáman lerúgja Giff még vérző szívét egy szikláról. – Nagyfiú vagy, Giff. Te tudod, mibe keveredsz. – Így van. És azt is tudom, hogy te és a családod egyetlen tagja sem bízik eléggé Lexyben. – Giff általában szelíd hangja olyan védekező éllel szólt, hogy Brian összehúzta a szemöldökét – Okos, erős, akkora szíve van, mint az óceán, és ha eltekintünk az időnkénti bolondságaitól, nagyon is őszinte és állhatatos. Brian nagyot szusszant. Lexy. És meggondolatlan és vakmerő, és magán kívül nemigen érdekli más. De Giff szavai megpendítettek valamit, és Brian elszégyellte magát. – Igazad van. És ha van valaki, aki kihozza belőle a jobb tulajdonságait, azt mondanám, az te vagy. – Szüksége van rám. – Giff a kormánykeréken dobolt ujjaival. – Nagyra értékelném, ha említést tennél neki arról, hogy így beszéltünk róla. Idáig még nem jutottam vele. – Hidd el, a szerelmi élete a legutolsó dolog, amit Alexával megbeszélnék. – Jó. Na de elkanyarodtam attól, amit mondani akartam. Azt akartam mondani, hogy láttam Ginnyt tegnap éjjel. Úgy éjfél körül lehetett. Őszintén szólva nemigen figyeltem arra, hogy mennyi az idő, illetve nem arra figyeltem. Dél felé tartott a tengerparton, és integetett nekünk. – Egyedül volt? – Igen. Azt mondta, ki kell szellőztetnie a fejét. Nem láttam, hogy visszafele ment volna, de egy ideig eléggé el voltam foglalva. – Hát, ha a parton esett össze, valaki már megtalálta volna. Tehát vagy visszasétált, de ti nem vettétek észre, vagy a dűnék felé vágott át. – Megtaláltuk az egyik fülbevalóját a folyó Sanctuary felőli partján. – Mikor? – Nem régen – felelte Giff, és leparkolt Brian kocsija mellett. – Lexy és én csak egy kicsit… – Ó, kérlek, ne terhelj megint ilyen beszámolóval. Mik vagytok ti? Nyulak? – A fejét ingatta. – Biztosak vagytok benne, hogy Ginny fülbevalója? – Lexy biztos benne… és abban is eléggé biztos, hogy Ginny azt viselte tegnap éjjel. – Az ilyesmit jól megfigyeli. De elég furcsa útvonalat választott, ha arra indult haza. – Én is éppen erre gondoltam. De az is lehet, hogy nem volt egyedül. Nem jellemző Ginnyre, hogy a parti vége előtt távozik, hacsak nem tervez másfajta partit. – Valóban nem jellemző rá. – Nem. Ezért kezdek nagyon aggódni miatta, Brian. – Hát, igen. – Kiszállt a kocsiból, megfordult, behajolt az ablakon. – Menj anyádhoz, kezdjen el telefonálni. Én lemegyek a komphoz. Ki tudja, lehet, hogy találkozott álmai pasijával, elszökött, és már régen Savannah városát élvezi.

Hat órára teljes körű keresés folyt. Végigjárták az erdei ösvényeket, az északi sziklás gyalogtúra útvonalakat, a tengerpart hosszú ívét, a mocsáron átvezető csapásokat. A szigetlakók egy része emlékezett, hogy egy másik asszonyt is így kerestek.

132

Az eltelt húsz év nem homályosította el az emlékeket. És miközben Ginnyt keresték, sokan Annabelle-ról suttogtak. Lehet, hogy Ginny is elment, csakúgy, mint Belle. Egyesek ezt gondolták. Igénye volt, megszerezte magának. A Pendleton lányok elég bővérűek. Mások helyesbítettek, hogy Annabelle nem, de Ginny igen. Annabelle mély, csendes víz volt, Ginny veszélyes hullámtörés. De mind a ketten eltűntek, ugyanúgy, nyomtalanul. Nathan véletlenül meghallotta az egyik ilyen beszélgetést a kikötőben. Bedobta aktatáskáját az utastérbe, a holmit a csomagtartóba pakolta. Szíve hevesen vert, egy kicsit túl gyorsan is. Gyomra összeszorult. Mindenütt Annabelle nevét hallotta emlegetni, csengett belé a füle. Szembe kell néznie vele, emlékeztette magát, aztán megpróbált tudomást nem venni róla. Bár nem tudta, ez meddig sikerülhet. Vagy hogy képes-e együtt élni a gondolattal, vagy teljesen kizárni tudatából ezt a gondolatot. A nagy házhoz hajtott. Látta, hogy Jo a széles lépcsőn ül, fejét felhúzott térdére hajtva. Felnézett, amikor meghallotta a Jeep hangját, és Nathan az összes kísértetet látta a tekintetében. – Nem találjuk – mondta, és összeszorította ajkát, majd hozzátette: – Ginnyt. – Hallottam. – Nem tudta, mi mást tehetne, leült mellé, átölelte a vállát, hogy nekidőlhessen. – Most jöttem a komppal. – Mindenütt megnéztük. Órák óta folyik a keresés. Eltűnt, Nathan, ahogy… – képtelen volt kimondani. Mély levegőt vett, és a gondolatra is rácsapta az ajtót. – Ha a szigeten van, valaki már látta volna, valaki már megtalálta volna. – Nagyon nagy a terület. – Nem – ingatta a fejét tagadóan. – Ha el akart volna bújni, persze, mindig egy lépéssel előttünk járna. Ginny olyan jól ismeri a szigetet, mint bárki más, tud minden ösvényt és öblöt. De erre semmi oka. Egyszerűen elment. .– Nem láttam a reggeli kompon. Hátradőltem és aludtam egyet az úton, majdnem egész úton, de Ginnyt nehéz nem meglátni. – Ezt mar ellenőriztük. Nem szállt fel a kompra. – Oké. – Jo karját simogatta, gondolkodni próbált. – Magánhajók. Sok magánhajó van. Szigetlakók, vendégek. – Tud hajót vezetni, de a helyiek egyetlen motorcsónak eltűnését sem jelentették be, és senki sem vitte a szárazföldre Ginnyt. – Kiránduló? – Igen – bólintott Jo, próbálta elfogadni a lehetőséget. – A legtöbben ezt mondják. Szereti a kalandot, talán elment valakivel. Már volt ilyen, De sosem olyankor, amikor másnap dolgoznia kellett, és soha nem úgy, hogy ne szólt volna előtte valakinek. Nathan felidézte, hogyan mosolygott rá a lány. – Elég rendesen pusztította a tequilát tegnap este. – Igen. Ezt mások is mondták. – Elhúzódott a férfitól. – Ginny nem züllött, felelőtlen részeg. – Ezt nem mondtam, Jo, és nem is gondoltam így.

133

– Olyan könnyű azt mondani, hogy felelőtlen volt, hogy semmivel sem törődött. Elment, anélkül, hogy bárkinek szólt volna, elment úgy, hogy nem gondolt senkire. – Felugrott, ahogy ezt kimondta. – Elhagyta az otthonát, és a családját és mindenkit, aki szerette, úgy, hogy nem is gondolt arra, hogy betegre aggódják magukat és mennyire fáj nekik, hogy elmegy. Szeme szinte szikrákat szórt a dühtől, felemelte a hangját. Már nem érdekelte, hogy tulajdonképpen az anyjáról beszél. Már az sem érdekelte, hogy a férfi józan és együttérző tekintetében látta: tudja. – Nem hiszem. – Mélyet lélegzett, lassan fújta ki a levegőt. – És soha nem is hittem el. – Sajnálom. – Felállt, átölelte a lányt. Bár eltolta magától, nekifeszült, a férfi szorosan ölelte. – Sajnálom, Jo. – Nincs szükségem az együttérzésedre. Nem akarok semmit tőled és senkitől. Eressz el! – Nem. – Túl gyakran és túl sokan eresztették el, gondolta Nathan. Hajához szorította az arcát, és várt. Jo hirtelen feladta az erőlködést, szorosan átölelte. – Ó, Nathan, annyira félek! Olyan, mintha újra átélném, és még mindig nem tudom, miért… A lány feje fölött az oroszlánszájak és bögrevirágok kavalkádját nézte. – Változtat ez valamin? Választ ad a miértre? – Talán nem. Néha azt gondolom, még ront is a helyzeten. Mindannyiunknak rosszabb. – Szembefordult vele, megrendítően hálás volt, hogy ott van, valóságos és megfogható. – Gyűlölöm látni, hogy apám emlékezik, és Brian és Lexy is emlékezik. Nem beszélünk róla, nem tudunk erőt venni magunkon, hogy emlékezzünk. De attól a gondolat még jelen van. Ránk telepedett, és azt hiszem ez a nyomás távolított el minket egymástól eddigi életünk nagy részében. – Nagyot sóhajtott, a férfi szívének ritmusa nyugtatta. – Azt vettem észre, hogy gyakrabban gondolok anyára, mint Ginnyre, és gyűlölöm magamat ezért. – Ne tedd. – Nathan ajkával érintette Jo homlokát, arcát, majd ajkát. – Ne tedd – ismételte, és könnyebben, mélyebben feledkezett a csókba, mint akarta. Jo nem húzódott el, hanem megnyílt neki. Az egyszerű vigaszba a vágy zaklató sürgetése vegyült. Keze feljebb csúszott, arcát fogta, aztán lecsúszott rajta hosszú, lassú simogatásban, amitől Jo minden idegszála megremegett. A vágy olyan édes volt, olyan érett, oly hatalmas. Jo nem akart mást, mint belemerülni. Honnan van ez a kívánás, gondolta. Szédült. És hova vezet? Hirtelen teljes szívéből kívánta, bárcsak két ember lehetnének, akik egymást lassú, végtelen csókba fojtják, közben a nap lassan lemegy, az árnyékok mélyebbek, hosszabbak lesznek. – Nem tudom ezt tenni – mormogta. – Ezt kell tennem. – Változtatott a csók szögén, újra belehúzta a lányt. – Kapaszkodj belém újra, csak egy pillanatra – mondta, amikor Jo erőtlenül leengedte a karját. – Legyen rám szükséged, csak egy percre! Jo képtelen volt ellenállni neki, képtelen volt megtagadni a kérést, szorosan ölelte és hagyta, hogy a pillanat, a perc meghosszabbodjék körülöttük. Halványan hallotta a lenti úton közeledő autó kerekének dübörgését. A valóság visszacsusszant, Jo elhúzódott a férfitól. – Mennem kell. Nathan kinyújtotta a kezét, megfogta a finom ujjakat. – Gyere vissza velem! Gyere haza velem! Szakadj ki egy kicsit ebből. 134

Érzelmek tolultak elő, szemében látszott, írisze színe mélykékre változott. – Nem tehetem. Hátralépett, felfutott a lépcsőn, becsukta maga mögött az ajtót, gyorsan, vissza sem nézett.

135

14 Ginny harminhat órával később sem jelent meg a munkahelyén. Brian fáradtan lépett be a családi társalgóba, elnyúlt a régi kanapén. Nagyon kimerült volt, és egyszerűen semmi mást nem lehetett tenni. A szigetet széltében-hosszában átkutatták, rengeteget telefonáltak. Végül értesítették a rendőrséget. Nem mintha nagyon érdekelte volna őket a dolog, gondolta, és a kazettás mennyezet gipszstukkóit nézegette. Hiszen egy huszonhat éves felnőtt nőt keresnek, aki közismerten nem éppen szűzies életet élt. Olyan nőt, aki szabadon járt-kelt, amerre kedve tartotta, akinek ellenségéről senki nem tudott, aki előszeretettel kereste magának a féktelenebb életet. Tudta, hogy a hatóságok csak futólag foglalkoznak az üggyel, a kötelező nyomozati alapműveleteket elvégzik, aztán ad acta, lezárják. Ennél egy kicsit többet tettek húsz éve, amikor egy másik asszony tűnt el, jutott eszébe. Alaposabb munkát végeztek, hosszabban nyomoztak, hogy megtalálják Annabelle-t. Rendőrök járták a szigetet, kérdéseket tettek fel, jegyzeteltek, komoly aggodalom látszott rajtuk. De akkor pénzről volt szó: vagyonkezelői alap, ingatlan, ingóság, örökség. Beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy akkor a rendőrség csalás nyomait kereste. És ekkor, egy rövid időre apja, az eltűnt asszony férje, a kedvezményezett volt az első számú gyanúsított. Majdnem megőrült a rettegéstől. De semmilyen csalásra utaló nyomot nem találtak, és a hivatalos érdeklődés végül elült. Brian úgy gondolta, a hivatalos érdeklődés Ginny Pendleton esetében sokkal hamarabb megszűnik. És egyszerűen kifogyott a tennivalókból. Megfordult a fejében, hogy megkeresi a távirányítót, bekapcsolja a tévét vagy a hifit, és egy órára kikapcsolódik. A társalgót – vagy ahogy Kate szokta nevezni, a családi szobát – ritkán használták. Kate választotta az egyszerű, kényelmes bútort, a mély, széles fotelokat és a masszív, régi asztalokat, a nyújtózkodásra és szunyókálásra szánt kanapét. Színes padlópárnákat helyezett el a szobában, Brian szerint azzal az elképzeléssel, hogy időnként túl sokan lesznek, és nem jut mindenkinek rendes ülőhely. De a társalgóban többnyire nem volt egy embernél több, vagyis a helyiség társalgó funkciója nem működött. A Hathaway család nem tartozott a „gyűljünk össze és nézzük együtt az esti híradót” fajtába. A magányt szeretik inkább, gondolta, mindegyikük, gyakrabban találnak kifogást, hogy ne kelljen együtt lenniük, mintsem hogy keresnék egymás társaságát. Így kevésbé… komplikált az élet.

136

Felült, de nem volt energiája, hogy másokról szóló hírekkel vonja el saját figyelmét. Inkább felállt, a mahagóni bárszekrény mögötti kis hűtőszekrényhez ment. Ez is Kate makacs fantáziája, hogy mindig fel legyen töltve a bár és a hűtő. Mintha a család beülne ide egy-egy hosszú, fárasztó nap után egy italra, beszélgetésre, egy kis szórakozásra. Brian rekedt nevetésfélét hallatott, ahogy kinyitott egy sörösdobozt. Rohadtul nem valószínű. Ez a keserű gondolat időzött még benne, amikor felnézett és apját látta az ajtóban. Kétséges, ki volt jobban meglepődve, hogy szembetalálja magát a másikkal. Csend lepte el a szobát, az a sűrű, tapadós csend, ami csak családban tenyészik. Aztán Brian kinyitotta a sört, hosszú, hűvös kortyot nyelt. Sam egyik lábáról a másikra nehezedett, első zsebébe csúsztatott hüvelykujját nézte. – Végeztél mára? – kérdezte Brian. – Úgy tűnik. Nincs semmi más dolgom. – Nagyon furcsán érezte magát, hogy csak ott áll. Vállat vont, aztán megszólalt: – Kérsz egy sört? – Jólesne. Brian kivett még egy üveg sört a hűtőből, kinyitotta, apja feléje indult. Sam belekortyolt az italba, aztán újra csendbe burkolózott. Pihenni akart, egy kis baseballt nézni, és talán elszopogatni néhány ujjnyi bourbont, altatónak. Fogalma sem volt, hogyan sörözzön a fiával. – Esik – mondta puhatolózva. Brian hallgatta az ablakon az esőcseppek kopogását. – Elég száraz volt a tavasz. Sam feszengve bólintott. – A kisebb tavak némelyikében vészesen alacsony a vízszint. Jól jött az eső. – A vendégeknek nem tetszik. – Hát nem – felelte Sam reflexes fintorral. – De nekünk nagyon kellett az eső. Csend kúszott közéjük megint, feszült, mígnem Brian megszólalt. – Hát, úgy tűnik, az időjárás témát ezzel kimentettük. Mi a következő? – kérdezte hűvösen. – A politika vagy a sport? Sam pontosan észlelte a fanyar gúnyt, csak úgy döntött, nem vesz róla tudomást. – Nem gondoltam volna, hogy bármelyik érdekel. – Az igaz. Mit tudhatnék én ilyen férfias témákról? Hiszen konyhai munkából élek. – Nem így gondoltam – mondta Sam szárazon. Idegei vibráltak, dühe közelebb jutott a felszínhez, mint akarta. Arra koncentrált, hogy el ne veszítse nyugalmát. – Csak nem tudtam, hogy egyáltalán érdekel. – Fogalmad sincs, mi érdekel engem. Nem tudod, mit gondolok, mit akarok, mit érzek. Mert soha nem érdekelt. – Brian Hathaway! – csattant Kate hangja, ahogy belépett a szobába, mellette Lexy. – Ne beszélj apáddal így! – Hadd mondja el, amit akar! – szólt Sam, le sem véve fiáról tekintetét, ahogy félretette a sörét. – Joga van hozzá. – Nincs joga tiszteletlennek lenni. – Kate! – Sam csillapítón nézett rá, aztán biccentett Briannek: – Valami nyomja a bögyödet; köpd csak ki. 137

– Évekig tartana, és az égvilágon semmin sem változtatna. Sam a bárpult mögé lépett. Mégiscsak kívánta az erősebb italt. – Azért elkezdhetnéd, nem? – háromujjnyi Jim Beám whiskey-t töltött egy pohárba, aztán némi tétovázás után még egy pohárba, a másodikat a bárpulton odacsúsztatta Briannek. – Nem iszom whiskeyt. Ettől nyilván még férfiatlanabb vagyok. Sam tompa fájdalmat érzett a gyomrában, felemelte saját poharát. – A férfiember maga választja meg, mit iszik. Már jó ideje felnőtt férfi vagy. Mit számít neked, hogy mit gondolok? – Harminc évig tartott eljutnom ide – vágott vissza Brian. – Hol a fenében voltál az utóbbi húsz évben? – A kérdésbe vitt él, kifakasztotta a régóta dagadó gyötrődést, mintha a belé zárt sérelem csak erre az utolsó döfésre várt volna, hogy kiszabaduljon. – Te is elmentél, ahogy ő. Elvonultál. Csak te rosszabb vagy, mert életünk minden kibaszott napján itt voltál velünk, de éreztetted, hogy semmi nem érdekel. Kényelmetlenség voltunk, lepasszoltál minket Kate-nek. Kate haragos tekintettel lépett előre. – Hát ide figyelj, Brian William Hathaway… – Hagyd, hadd mondja végig! – parancsolta Sam. – Fejezd csak be! – mondta Briannek. – Még van mit mondanod. – Ugyan, mit számít az? Attól visszaforog az idő tizenkét éves koromba, amikor egy csapat vendég gyerek szórakozásból félholtra vert? Vagy amikor tizenöt évesen kihánytam az első sört? Vagy tizenhét évesen hülyére aggódtam magamat, hogy Molly Brodie-t teherbe ejtettem, amikor együtt vesztettük el a szüzességünket? – Leeresztett keze ökölbe szorult. – Ott sem voltál. De Kate igen. Ő mosta fel a hányást, fogta a fejemet. Ő támogatott, amikor szükség volt rá, ő tanított meg vezetni, és dorgált, és dicsért. Soha nem te. Te egyszer sem. Most már egyikünknek sincs szüksége rád. És ha ugyanilyen önző elhanyagolással bántál anyával is, nem csoda, hogy elment. Sam erre összerándult; az érzelem első megnyilvánulása a keserűség hosszú időszaka után. Keze kissé remegett, ahogy a poharáért nyúlt, de mielőtt megszólalhatott volna, Lexy bekiáltott az ajtóból. – Miért csinálod ezt? Miért most csinálod? Valami történt Ginnyvel. – Hangja a zokogás határán remegett. Beviharzott a szobába. – Valami borzalmas dolog történt vele, tudom, és te csak arra vagy képes, hogy ilyen szörnyűségeket mondj! – Patakzott a könnye, de nem a szeméhez, hanem a füléhez emelte a kezét, mintha ki akarna zárni minden egyes bántó szót. – Miért nem hagyod abba, miért nem hagyod egyszerűen abba?! Legalább még egy kicsit tegyél úgy, mintha ami elmúlt, nem számítana! – Azért, mert számít. – Dühös volt, hogy húga még most sem áll ki mellette. Nekitámadt. – Mert számít, hogy igen szánalmas családimitációt alkotunk, hogy te csak úgy elköltözöl New Yorkba és férfiakkal próbálod betölteni az anyánk után maradt űrt. Akarom mondani lyukat. Hogy Jo ebbe belebetegedett, és én képtelen vagyok nővel lenni, mert tudom, hogy a végén elutálom magam mellől, ahogy apa tette anyával. Számít. A fene essen belé, már hogyne számítana? Mert egyikünk sem tudja, hogyan kell boldognak lenni. – Én tudom – felelte Lexy hangját felemelve. Annyira ideges volt, hogy megbotlott. – Én boldog leszek. Megszerzek mindent, amit csak akarok.

138

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Jo, a kilincset szorítva. Csak bámult befelé. A hangos beszédre kijött a szobájából. Aludni akart, bepótolni a Ginny miatti aggódásban virrasztott órákat. – Brian szörnyű. Egyszerűen szörnyű! – kiáltott fel Lexy, sarkon fordult, és egyenesen Jo karjába vetette magát. A döbbenettől és a látványtól, hogy bátyja és apja úgy néz szembe egymással a bárpult két oldalán, mint két bokszoló a meccs előtt, elállt a lélegzete. – Mi történik itt? – sikerült kimondania; lüktető fejfájása támadt. – Ginnyről van szó? – Nem is törődnek Ginnyvel – zokogott a gyásztól sújtott Lexy nővére vállán. – Nem is érdekli őket. – Nem Ginnyről van szó – szólt Brian. Rosszul volt a dühtől, a bűntudattól. Ellépett a bárpulttól. – Csak Hathaway estét tartunk. És elegem lett belőle. Kivonult, de Lexy mellett egy pillanatra megállt. Felemelte a kezét, mintha meg akarná simogatni a haját, de végül nem ért hozzá, erőtlenül engedte le. Jo szólalt meg: – Kate? Kate gyors mozdulatokkal törölgette arcáról könnyeit. – Kicsim, bevinnéd Lexyt egy kicsit a szobádba? Mindjárt megyek én is. – Rendben. – Jo gyors pillantást vetett apja merev arcára, titokzatos tekintetére, és úgy ítélte meg, jobb, ha nem kérdez tőle semmit. – Gyere, Lexy! – súgta. – Most gyere szépen velem. Amikor kimentek, Kate zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. – Nem mintha ez mentség lenne a viselkedésére – kezdte –, de Brian betegre aggódta magát, és nagyon kimerült. Mindannyian azok vagyunk, de ő tartotta a kapcsolatot a rendőrséggel, és a konyhai munkáját is el kell látnia. Nagyon kimerült, Sam. – Igaza van – kortyolt italába Sam, és azon tűnődött, vajon a szesz lemossa-e a torkába gyűlt szégyen fanyar ízét. – Nem voltam apjuk, amióta Belle elhagyott minket. Mindent rád hagytam. – Sam… A férfi a nőre nézett. – Azt akarod mondani, hogy ez nem igaz? Kate sóhajtott, aztán, mert lábát túl fáradtnak érezte, hogy még egy percet álljon, felült az egyik bárszékre. – Semmi értelme hazudni. Sam szusszant, nevetésszerű hangot hallatott. – A hibáidhoz mindig hű voltál. Ez csodálnivaló, és elég idegesítő tulajdonság. – Nem vettem észre, hogy figyelmet fordítasz rájuk. Csak udvariasabb változatban akartam hangot adni annak, ami Briant már évek óta terheli. – Kissé oldalra hajtotta a fejét, és bár szeme vörös volt a sírástól, állta Sam tekintetét. – De ha szólt volna, akkor is annyi lett volna, mintha a falnak beszélne. – Azért nem vagyok ennyire érzéketlen. – Letette a poharát, hogy szabad kezével megdörzsölhesse az arcát. Talán azért, mert fáradt volt, vagy mert levert és túlságosan jól emlékezett arra, mit hagyott elhalványodni, de a szavakat, amikről nem gondolta volna, hogy képes kimondani, egyszerre csak kimondta: – Nem akartam, hogy szükségük legyen rám. Nem akartam, hogy bárkinek szüksége legyen rám. 139

Annyiban hagyta volna. Már így is többet mondott, mind előtte bármikor, bárkinek. Mindent magában tartott. De Kate figyelte, olyan türelmesen, olyan csendes együttérzéssel nézte, hogy a többi is kiszakadt belőle. – Kate, az a helyzet, hogy Belle összetörte a szívemet. Mire túljutottam rajta, itt voltál, és a dolgok megint kezdtek szinte a rendes kerékvágásban haladni. – Ha nem maradtam volna… – Akkor senkijük sem lett volna. Jól nevelted őket, Kate, jól gondoskodtál róluk. Erre csak most jöttem rá, most, hogy a fiam így a képembe vágta. Bátorság kellett hozzá. Kate behunyta a szemét. – Ha még fél évszázadot élek, sem fogom megérteni a férfiakat. Azért vagy büszke rá, mert rád kiabált, mert átkozódott előtted? – Tisztelem érte. Rájöttem, nem adtam meg neki azt a tiszteletet, ami egy felnőtt férfinak jár. – Hát, halleluja! – mormogta, azzal felkapta a Briannek szánt whiskeyt, és beleivott. Fulladozott, krákogott. Sam ajka felfelé ívelt. Olyan szép, gondolta, ahogy ott ül és ököllel csapkodja a mellét, hogy levegőt kapjon, arca kipirult, szeme tágra nyílt. – Sosem bírtad a töményet. Kate mély levegőt vett, sziszegve fújta ki, mert úgy égette, mint a pokol tüze. – Ma este kivételt tettem. Hulla fáradt vagyok. Sam kivette a poharat Kate kezéből. – Rosszul leszel. – Lenyúlt a hűtőszekrénybe, megtalálta Kate kedvenc borát. Chardonnay. Megkezdett palack. Öntött neki. – Nem is tudtam, hogy tudod, mit szeretek. – Olyan nincs, hogy az ember húsz évig él egy nővel, és nem ismeri ki a szokásait. Hallotta, hogy hangzik, érezte, hogy nyaka felől lassan, de biztosan pirulás kúszik felfele bőrén. – Úgy értem, egy fedél alatt. – Hm. Mit akarsz tenni Briannel? – Tenni? – Sam! – Türelmetlenül kortyolt, hogy minél előbb eltűnjön a whisky íze a szájából. – El akarod szalasztani ezt az esélyt? Megint nyaggatja, gondolta, Kate megint a fülét rágja, amikor nem akar semmi mást, mint egy kis nyugalmat. – Nagyon kiakadt, és hagytam, hogy elmondja, ami a szívét nyomja. Elmondta. Kész. – Nem kész. – Előrehajolt a bárpulton, megragadta Sam karját, mielőtt elhúzódhatott volna. – Brian berúgta az ajtót, Sam, és ez az ajtó most nyitva van. Legyél apa, legyél férfi, hogy belépj ezen az ajtón. – Nincs szüksége rám. – Ó, ez a legnagyobb kupac verbális bikaszar, amit valaha elém pottyantottak. Ti aztán makacsok vagytok! Minden ősz hajszálam a Hathaway család csökönyössége miatt van. Kate dús rozsdavörös frizurájára pillantott. – De hiszen egyetlen ősz hajszálad sincs!

140

– Jó pénzt fizetek érte, hogy ez így legyen. – Nagyot szusszant. – Ide figyelj, Sam! Most az egyszer hallgass ram! Nem érdekel, hány éves ez a három gyerek, akkor is szükségük van rád. És éppen ideje, hogy megadd nekik azt, amit évek óta nem adtál meg nekik és magadnak. Együttérzést, figyelmet, szeretetet. Ha Ginny szörnyű eltűnése hozta ezt elő, akkor szinte hálás vagyok érte. Nem vagyok hajlandó ölbe tett kézzel nézni, hogy ti négyen megint elmentek egymás mellett. Hátratolta a széket, megragadta a poharát. – Most megyek, megpróbálom Lexyt lecsillapítani, ami eltart fél éjszaka. Szóval éppen elég időd van, hogy megtaláld a fiadat és helyrehozzátok, amit el… rontottatok. – Kate… – amikor Kate megállt az ajtónál, megfordult és villámló tekintettel nézett vissza, az idegesség arra késztette, hogy a Jim Beam-es palackért nyúljon, aztán mégis félretegye. – Nem tudom, hol kezdjem. – Ó, te ostoba! – mondta Kate, olyan gyengéd szeretettel, hogy Sam újra elvörösödött – Már elkezdted.

Brian pontosan tudta, hova megy. Nem áltatta magát, hogy csak sétál egyet, hogy lenyugodjon. Gyalog megkerülhetné a szigetet, vére akkor is forró maradna. Dühös volt magára, hogy elvesztette a türelmét, hogy olyasmit mondott, ami senkinek sem jó. Bántotta, hogy Lexyt és Kate-et is megríkatta. Az élet sokkal egyszerűbb volt, míg nem szólt, míg magában tartotta, ami bántja, gondolta, amikor tudott együtt élni vele, és végezni a dolgát. Hát nem ezt tette apja is évekig? Brian meggörnyedt, összehúzta magát az esőben; bosszús volt, hogy esőkabát nélkül indult el, és bőrig ázott. Hallotta, a tenger morajlását, ahogy a dűnék közti ázott homokon gyalogolt. A kis házak ablakai világítottak, ezt a fényt használta tájolónak a sötétben. Klasszikus zene hangjait hallotta Kirby lépcsőjén felfelé menet. Látta az ajtó eső áztatta üvegén át. Puha, bő, kék tréningruhát viselt, mezítláb volt. Haja előrehullt, elfüggönyözte az arcát, ahogy előrehajolt a hűtőbe, élénk rózsaszínre lakkozott körmű, gyönyörű, kecses bal lábával a zene ritmusára dobogott. Kopogás nélkül nyitotta az ajtót. Kirby azonnal felegyenesedett, egy pillanatra elállt a lélegzete, hallani lehetett a csendet. – Ó, Brian, nem is hallottam, hogy bejöttél. – Egyensúlyát vesztve a hűtőszekrény nyitott ajtajába kapaszkodott. – Van valami hír Ginnyről? – Semmi. – Ó, azt hittem… – Brian sötét, átható tekintettel nézte; volt benne valami kétségbevonhatatlanul veszélyes parázslás. Kirby szíve a torkában dobogott. – Bőrig áztál. – Esik – felelte Brian, és elindult felé. – Én… aaaa – Nem számított, milyen nevetségesnek találta, mennyire szégyellte magát emiatt, térde remegni kezdett. – Én… éppen egy pohár bort akartam inni. Tölthetnél, addig hozok neked törülközőt. – Nem kell törülköző. – Rendben. – Érezte rajta az eső és a forró vágy illatát. – Kiveszem a bort. 141

– Később. – Becsukta a hűtőszekrény ajtaját, testével csapdába ejtette, nekiszorította, ajkát perzselő, mohó csókba zárta. Kirby torkában elfojtott nyöszörgés tétovázott, a férfi keze a ruha alá csusszant, felkúszott bőrén, birtoklón bontotta mellére tenyerét. Apró harapásokkal kóstolgatta a nyelvel. Aztán a férfikéz lefele siklott, a fenekét markolta, majd felemelte, lába nem érte a földet. Amikor a férfi ajka a nyakára portyázott, nehezen, de sikerült megszólalnia: – Ennyit a társalgásról. – És mohón csókolta, nedves ajkai közé vette Brian fülét. Ez a kis darab élő férfihús újabb vágyat keltett, több kell, még több kell belőle. – Hálószoba a folyosó végén. – Nekem nem kell ágy. – Mosolya éles, vad. Felemelte fejét, a nőre nézett. – Tudod. Úgy, ahogy én akarom. A konyhában vagyok a legjobb. Pislogni sem volt ideje, lába újra a földet érte. Brian a nyaka köré simította karját, egyik kezével finom csuklóját fogta össze, hátát az ajtóhoz nyomta. – Nézz rám! – követelte, és szabad kezével áthatolt Kirby nadrágjának gumipántja alatt, ujjait belémerítette. A nő elfojtott kiáltást hallatott; riadalom és gyönyörűség ütközött benne, csípője a férfi csípőjéhez szorult. Szaporábban lélegzett, egyre gyorsulón, aztán a kéj ősáradatával ringott, rángott át testén az élvezet. Már síkos volt. A férfi nedvesen, készen találta, és ez önmagában elemi izgató erővel hatott. De amikor a nő szeme elhomályosodott, és nedve a kezére áradt a férfi egész testében a vágy ellenállhatatlan szüksége dörömbölt. Zihált, megragadta és lerántotta a nőről a felsőt, és a mellét csókolta. Kicsi volt ruganyos, barackízű a bőre. Falni akarta, míg kielégül vagy holtan esik össze. Mormogásában gyönyör és fenyegetés vegyült, amit egyikük sem értett. Kirby keze Brian haját simította, szétnyitott ujjai közt susogtak a tincsek; azok a mindig értő, ügyes ujjak most sietségükben esetlenül babrálták az inget. Az, hogy a nő ennyire nem ura önmagának, az izgalom új szintjeire emelte a férfit. – Még – suttogta, és lehúzta csípőjéről a laza nadrágot. – Még többet akarok. A férfi ajka lefelé csúszott, egyre lejjebb; a nő a vállára támaszkodott, megragadta, és zokogott. – Ezt nem lehet, ezt nem tudom. Istenem! Mit csinálsz velem? – Magamévá teszlek. Újabb csók, a fogak, a nyelv játéka átsodorta a józan ész határán. Feje hátrahanyatlott, verejték árasztotta el, az érzés húzta mélyre, egyre mélyebbre. Az orgazmus ereje alagútban száguldó elszabadult vonatként érte, a férfi tartotta, szorította, tehetetlen volt, másfele mozdulni képtelen, belesodródott, belecsusszant az édes remegésbe. Teste elerőtlenedett, feje megbicsaklott, amikor a férfi felemelte. Már semmi sem riasztotta, az sem, amikor a férfi saját étvágyát csillapító fő fogásként az asztalra fektette. Levette magáról az inget, de tekintetét egy pillanatra sem vonta el Kirbyről. Lábát az asztal szélénél megtámasztva lehúzta előbb az egyik, majd másik cipőjét. Aztán kigombolta farmernadrágját, lerántotta a cipzárt. Kirby tekintete tisztult. Remek, gondolta Brian. Látni akarta, hogyan homályosul el megint. Amíg a nadrággal bajlódott, nézte a nőt. Rózsaszín, nyirkos bőr, finom ívek, haja kócosan terül szét a sötét fán. Szép volt, lélegzetelállítóan gyönyörű. Amikor már biztosan képes 142

lesz szavakat formálni, megmondja neki, határozta el. De nem most. Ráfeküdt, érezte, hogy megremeg alatta, és elmosolyodott. – Mondd, hogy „tégy magadévá, Brian!” Arra kellett koncentrálnia, hogy az életben maradáshoz elég levegőt szívjon magába, és ez a levegő most előtört, ahogy a férfi hüvelyjukkával mellbimbóját simogatta. – Mondd ki! Kirby pedig öntudatlanul ívelte felé a testét. – Tégy magadévá, Brian! Az isten szerelmére! Egyetlen gyors, kemény mozdulattal hatolt belé, az asztal széléhez feszültek, és a férfi nézte, ahogy a nő elbűvölően szép szeme elhomályosul. – Fogadj hát magadba, Kirby! – Igen. – Egyik kezét a férfi arcához emelte, dereka köré kulcsolta lábát, és átadta magát a gyors ritmusú mozgásnak. Brian kifulladva hanyatlott rá, és napok óta először érezte magát kipihentnek. Érezte a nő még remegő testét, érzékelte felszínes lélegzését, a jó, kemény szex utórezgéseit. Hajához dörzsölte arcát, élvezte illatát. – Ez csak ízelítő volt. – Istenem! Brian nevetett, feltámaszkodott, és örömmel látta, hogy Kirby rámosolyog. – Barackízed volt. – Fürödtem, nem sokkal azelőtt, hogy beléptél és lerohantál. – Ezek szerint jól időzítettem. A nő felnyúlt, hogy kisimítsa a hajat a férfi arcából; szerető gesztus, mindkettejüknek jól esett. – Mint kiderült, azt hiszem, igen. Nagyon veszélyesnek és izgatónak látszottál, amikor beléptél. – Veszélyesnek is éreztem magamat. Veszekedtünk otthon. – Sajnálom. – Az én bajom. Most viszont jólesne az a bor. – Elmozdult, lecsusszant az asztalról, a hűtőszekrényhez ment. Kirby megengedte magának, hogy élvezze a látványt. Orvosként megdicsérné, hogy jó formában tartja magát. Szeretőjeként hálás lehet ezért a jól megtermett, kemény testért. – A poharak balra a második szekrényben vannak – mondta. – Megyek, veszek magamra valamit. – Felesleges – szólt Brian, amikor Kirby lecsusszant az asztalról. – Nem fogok meztelenül ácsorogni a konyhában. – Dehogynem. – Két jó pohárnyi bort töltött, csak aztán nézett felé, lépett hirtelen oda hozzá. – És ami azt illeti, egyáltalán nem fogsz ácsorogni. Kirby csodálkozva nézett rá. – Valóban? – Mondom. – Brian megfordult, átadta neki az egyik poharat, koccintottak. – Úgy látom, a konyhapult pont megfelelő magasságban van. A nő örült, hogy még nem kortyolt a borból. – A konyhapult? 143

– Igen. Aztán ott a padló. Kirby lenézett a fényes fehér linóleumra, amit még nagyanyja rakatott le három évvel korábban, és elkészülte után nagyon büszkén mutogatta. – A padló. – Ha mindenáron ragaszkodsz a hagyományos módozatokhoz, gondolom, úgy három órán belül eljutunk az ágyba is. – A tűzhely beépített óráját nézte. – Időnk van bőven. A reggelit csak nyolckor szolgáljuk fel. Kirby nem tudta, hogy nevessen vagy megrettenjen. – Szörnyen magabiztos vagy az állóképességedet illetően, ugye? – Igen. Na és te? A kihívás izgalmától elmosolyodott. – Állok elébe, Brian, sőt többre is képes vagyok. Gondoskodom róla, hogy túléljük. Hiszen orvos vagyok. – Hát, akkor jó. – Félretette poharát. Kirby felsikított, amikor Brian derékon ragadta, majd felkiáltott, ahogy feneke a konyhapult műanyag lapjához ért. – Hé, ez hideg! – Ez is. – Brian belemártotta ujját borba, egy cseppet a rózsaszín mellbimbóra hullatott. Előrehajolt, finoman lenyalogatta. – Fel kell melegítenünk a dolgokat.

144

15 Sam rossz jelnek tartotta, ha egy férfinak össze kell szedni a bátorságát, hogy a saját fiával beszéljen. Ennél már csak az a rosszabb, ha sikerült felkészülnie a beszélgetésre, és nem találja a fiát. A konyhában nem volt senki, kávé sehol, pirítós sehol. Sam egy pillanatig csak állt, furcsán kirekesztettnek érezte magát, ahogy mindig, amikor úgy vélte, női területre téved. Tudta, hogy Brian minden reggel sétál, de azt is tudta, hogy előbb be szokta készíteni a kávét és pirítóst vagy fánkot. Akárhogy is, ilyenkor már általában vissza szokott érni. Még egy fél óra, negyven perc és a vendégek kezdenek leszállingózni az ebédlőbe, reggelizni akarnak. Az, hogy Sam nem töltött sok időt a ház körül, és a lehető legkevesebbet volt a vendégekkel, nem jelentette egyben azt, hogy nem tudja, merre hány lépés. Tépelődve forgatta sapkáját a kezében, nagyon nem tetszett neki, ahogy az aggodalom kezdett formálódni, zsigereiben érezte már. Megint egy reggel, amikor felébred és nem találja családja egyik tagját. Akkor sem volt semmi előjel. Csak nem főtt kávé, és nem kelt fánk a vastag fehér kelesztőkendővel letakart nagy kék tálban. Vajon ő üldözte el a fiát? És most megint évekig tépelődhet, ő-e a felelős azért, hogy még egy embert elüldözött maga mellől a nagy házból? Behunyta a szemét egy pillanatig, míg el nem oszlatta magában a keserű bűntudatot. A fenébe! Ezért nem köti fel magát! Brian felnőtt férfi, ahogy Annabelle felnőtt nő volt. Az ő döntésük, mit tesznek. Fejére tette sapkáját, az ajtó felé indult, Megkönnyebbülés és aggodalom viaskodott benne, amikor meghallotta a kerti ösvény felől a fütyörészést. Brian abbahagyta a fütyülést és megállt, amikor meglátta apját kilépni a verandára. Sajnálta, hogy hangulata ily hirtelen változik könnyűről lehangoltra, sajnálta, hogy a magány utolsó néhány pillanata félbeszakad. Brian kurtán bólintott, aztán Sam mellett ellépve a konyhába ment. Sam egy pillanatig ott állt, ahol volt, tusakodott magában. Férfiember könnyen megérzi, ha egy másik férfi nővel töltötte az éjszakát, forró ölelkezésben, gyűrt lepedőkön. Fia nyugodt, kielégült ábrázatát látva nevetségesnek találta aggodalmát… és irigykedett. Arra gondolt, mennyivel könnyebb lenne továbbmenni, sétálni, ahogy szokott, és mindent annyiban hagyni. Mordult egyet, levette sapkáját és visszament a házba. – Beszédem van veled. Brian rápillantott. Már maga elé kötötte a kötényt, kávébabot szórt a darálóba. – Dolgom van.

145

Sam nem tágított. – Akkor is beszélnem kell veled. – Dolgozom. Közben beszélhetünk – mondta Brian, és bekapcsolta a kávédarálót, zajjal és frissen őrölt kávéillattal töltve meg a konyhát. – Ma reggel egy kicsit elmaradtam a munkában. – Hát, igen! – Sam kezében forgatta a sapkáját, és úgy döntött, inkább vár, míg leáll a kávédaráló. Figyelte, ahogy Brian kiméri a kávét, a vizet, beindítja a nagy kávéfőzőt. – Eléggé csodálkoztam is, hogy nem vagy még itt. Brian elővett egy nagy tálat, és kezdte összeállítani a reggeli sütemény tésztáját. – Nem bélyegzek blokkolóórán. Csak magamnak tartozom elszámolással, mikor jövök be dolgozni. – Nem kell jelenléti ívet vezetni. – Nem így akarta, és nagyon kívánta, bárcsak tudna beszélni egy olyan férfival, aki kötényt visel, lisztet és zsiradékot adagol. – A tegnap estéről akartam beszélni veled. Brian szemmértékre tejet öntött. – Elmondtam mindent, amit el kellett mondanom. Semmi értelmét nem látom, hogy megint felhozzuk a témát. – Ezek szerint úgy gondolod, hogy te elmondhattad, amit akartál, de nekem nincs hozzá jogom. Brian fakanalat fogott, megszokásból hóna alá vette a tálat és keverni kezdte a hozzávalókat. Az egész éjszakai szeretkezés álmodozása eloszlott. – Úgy gondolom, hogy egy fél életnyi időd volt, hogy elmondd. Dolgom van. – Nehéz ember vagy, Brian. – Volt kitől tanuljak. Pontos és jól időzített fullánk volt. Sam elismerte, elfogadta. Aztán megunta alárendelt szerepét, félrelökte sapkáját. – Meghallgatod, amit mondani akarok, és kvittek vagyunk. – Akkor mondjad. – Lisztezett nyújtódeszkára öntötte a tésztát, két kézzel dagasztotta, vadul. – Essünk túl rajta! – Igazad van. – Samnek mintha gombóc nőtt volna a torkába. Lenyelte. – Mindenben, amit mondtál, igazad volt. Brian csuklóig csupa tészta volt; apja felé fordította a fejét, csak nézett. – Tessék? – És becsüllek azért, mert volt bátorságod kimondani. – Mit? – Baj van a hallásoddal? Eltömődött liszttel a füled? – szólt Sam türelmetlenül. – Azt mondtam, igazad volt, és jogod volt kimondani. Mennyi ideig tart annak a nyavalyás gépnek, hogy egy nyavalyás csésze kávét kiokádjon? – mormogta, vádlón nézve a kávéfőzőre. Brian lassan újra kezdte a dagasztást, de le sem vette a szemét az apjáról. – Ha kérsz, már ki lehet préselni belőle egy csészényire valót. – Kérek. – Sam kinyitotta a konyhaszekrény egyik ajtaját, és csodálkozva nézte, hogy ott üvegpoharak vannak. – A kávéscsészéket már nyolc évre nem ott tartjuk – mondta Brian szelíden. – Két rekesszel odébb, balra, a kávéital szakasz fölött. 146

– Kávéital szakasz – mormogta Sam. – Furcsa név, furcsa italok, pedig az ember csak egy csésze feketét akar. – A cappuccinónk és a tejes kávéink nagyon népszerűek. Sam pontosan tudta, mi az a cappuccino… legalábbis majdnem pontosan. De a tejes kávékon csodálkozott. Morgott, aztán óvatosan kivette az üvegkancsót a gép alól, és kávét töltött a bögréjébe. Kortyolt, egy kicsit jobban lett, és megint kortyolt. – Jó kávé. – Minden a kávébabtól függ. – Talán a friss darálás is számít. – Nagyon, de nagyon fontos. – Brian a meggyúrt a fánktésztát a tálba dobta, letakarta, aztán a mosdóhoz ment, kezet mosni. – Ha jól érzékelem, életemben először… illetve majdnem először valami olyasmiben van részem, amit apa-fiú közti normális párbeszédnek lehet nevezni. – Nem voltam igazságos veled – mondta Sam, bögréjébe, a fekete folyadékra bámult. – Sajnálom. Brian éppen a kezét szárította, mozdulata megakadt. – Tessék? – A fenébe, hát nem fogok mindent folyton kétszer elmondani. – Sam felkapta a fejét, tekintete csupa idegesség. – Most kértem tőled bocsánatot, és elég nagynak kéne lenned, hogy elfogadd. Brian felemelte a kezét, mielőtt az egész megint veszekedésbe fajult volna. – Váratlanul ért. Teljesen letaglózott – magyarázkodott Brian, és a hűtőhöz ment tojásért és a felvágottakért. – Talán el tudnám fogadni, ha tudnám, miért kérsz bocsánatot. – Azért, mert nem voltam ott tizenkét éves korodban, amikor vertek. És amikor tizenöt évesen kihánytad az első sört. És nem adtam tanácsot tizenhét éves korodban sem, amikor túl buta voltál ahhoz, hogy tudd, hogyan lehet szeretkezni egy lánnyal anélkül, hogy apává legyél. Brian keze remegett, ahogy elővette a serpenyőt. – Kate átvitt Savannah-ba és vett nekem pár óvszert. – Ezt nem mondod komolyan! – Ha a fiú kolbásszal verte volna fejbe, az sem okozott volna nagyobb döbbenetet – Kate gumit vett neked? – Igen. – Brian azon kapta magát, hogy az emlék hatására elmosolyodik, miközben a serpenyőt hevítette. – Előbb jól megmondta a magáét a felelősségről meg a józan észről meg az önmegtartóztatásról. Aztán vett egy csomag gumit, és azt mondta, hogy ha képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, akkor jobb, ha legalább gumit húzok. – Édes Jézus! – Sam önkéntelenül felnevetett, a pultra hajolt. – Egyszerűen nem tudom elképzelni. – Aztán felegyenesedett, torkát köszörülte. – Nekem kellett volna ezt elmondanom neked. – Igen. Neked kellett volna. – Brian kolbászt tett a serpenyőbe. – Miért nem te mondtad? – Nem volt mellettem az anyád, hogy figyelmeztessen, jobb, ha beszélek a fiúval, mert valamit forgat a fejében. Azt sem találtam ki magamtól, hogy Lexynek új ünneplő cipője van és szeretné egy kicsit megmutogatni. Mindezt én is felfogtam, de hozzászoktam, hogy ő rágja

147

a fülemet ezért. Aztán amikor már nem volt velünk, nem csináltam semmit. – Letette a kávét, zsebre tette a kezét. – Nem szoktam magyarázkodni. Nem szeretem. Brian egy másik tálat vett elő, feltörte az első tojást a palacsintatésztához. – A te döntésed. – Szerettem. – Karistolta a torkát ez a mondat, és Sam hálás volt, hogy Brian a munkájára figyelt – Nem könnyű ezt kimondanom. Talán nem mondtam ezt neki elégszer. Az érzés sokkal könnyebben jött, mint a szavak. Szükségem van rá. Komor Samnek nevezett volna, és nem hagyta volna, hogy ilyennek maradjak. Szeretett új embereket megismerni, szeretett beszélgetni mindenről a nap alatt. Szerette ezt a házat, ezt a szigetet. És egy ideig szeretett engem. Brian nem emlékezett, hogy hallotta-e Sam Hathawayt ilyen hosszan beszélni egy huzamban. Nem akarta megszakítani a monológot, az olvasztott vajat a tálba öntötte, és nem szólt. – Voltak problémáink. Nem mondom, hogy nem voltak. De valahogy mindig túljutottunk rajtuk. Azon az éjszakán, amikor megszülettél… Jézus, nagyon, de nagyon féltem. De Belle nem félt. Neki nagy kaland volt. És amikor vége volt és a karjába ölelt és megszoptatott, mosolyogva dőlt hátra a párnákon: „Nézd, milyen szép gyereket csináltunk magunknak, Sam! Még sokat kell összehoznunk.” Ezt mondta. Az ember az ilyen nőt csak szeretni tudja. – Dünnyögte. – Nem lehet másképp. – Nem hiszem, hogy szeretted. – De szerettem. – Sam újra felvette a kávéját. Minden szó kiszáradt a torkából. – Sok évet éltem nélküle, míg kiszerettem belőle. Talán miattam ment el, én riasztottam el valamivel, de nem tudom, mivel. Ez a nem tudás emésztett sok évig. – Sajnálom. – Látta apja tekintetében a meglepetés villanását. – Nem hittem, hogy ez számít neked. Nem hittem, hogy bármi is számít. – Számított. De az ember egy idő után megtanul úgy élni, hogy beéri azzal, amije van. – És neked itt van a sziget. – A szigetre számíthattam, a szigetet gondozhattam. Segített, hogy el ne veszítsem az eszemet. – Nagyot sóhajtott. – De egy jobb apa ott lett volna, hogy tartsa a fia fejét, amikor túl sok Budweisert hány. – Löwenbrau volt. – Jesszus! Import sör? Nem csoda, hogy nem értelek. Sam megint sóhajtott, és hosszan nézte a férfit, akivé kicsi fia lett. Férfi, aki munkakötényt köt, és süt-főz a konyhában. Férfi, helyesbített magában, hűvös, markáns tekintetű férfi, válla olyan széles és erős, hogy a saját súlyánál többet is elbír. – Most már mindketten elmondtuk, amit akartunk, és nem tudom, számít-e ez valamit. De örülök, hogy elmondtuk – nyújtott kezet Sam, és remélte, hogy jól teszi, amit tesz. Ekkor lépett be Jo, és igen meglepődött a jelenettől: apja és bátyja kezet ráznak a tűzhely előtt. Ránéztek, arcukon furcsa zavartság. Túl fáradt és ingerlékeny volt ahhoz, hogy ezt elemezze. – Lex nincs jól. Átveszem a reggeli műszakát. Brian felkapott egy villát, és gyorsan megfordította a kolbászt, mielőtt leégne. – Te fogsz pincérkedni? – Ezt mondtam – felelte, azzal levett egy rövid kötényt a fogasról, és maga elé kötötte. 148

– Mikor szolgáltál fel legutóbb? – kérdezte Brian szigorúan. – Amikor legutóbb itt voltam, és nem volt elég emberetek. – Elég gyatra pincérnő vagy. – Hát, pillanatnyilag csak én állok rendelkezésre. Lexy a tegnapi sírástól fejfájást kapott, Kate a kempingbe megy, hogy az ottani káoszt kezelje. Szóval kénytelen vagy beérni velem. Sam vette a sapkáját és az ajtó felé indult. A fiával beszélni egy dolog, ráadásul elég nehéz volt. Nem akart a lányával is ugyanazon a napon lefolytatni hasonló beszélgetést. – Dolgom van – mormogta, és majdnem összerezzent, mert Jo igen gyilkos pillantást vetett felé. – Nekem is. De én pincérkedek, mert ti úgy határoztatok, hogy egymásnak estek, és Kate meg én a fél éjszakát azzal töltöttük, hogy Lexy sírását hallgattuk, és vigasztaltuk. Most meg látom kezet fogtok egymással, igazi férfiként, mintha minden szép és jó lenne. Hol vannak a nyavalyás jegyzetblokkok? – A legfelső fiókban, a pénztárgép alatt – felelte Brian, és szeme sarkából látta, hogy apja kioson az ajtón, jellemző, gondolta keserűen, és lecsöpögtette a zsírt a kolbászról. – A számítógép új – közölte. – Kezeltél már valaha számítógépes pénztárgépet? – Hol kezeltem volna? Nem vagyok eladó. Nem vagyok pincérnő. A fenébe is, fotográfus vagyok! Brian a tarkóját dörzsölgette. Hosszú délelőtt lesz. – Menj fel, nyomj le pár aszpirint Lexy torkán, és hozd le ide. – Ha kell neked, hozd le te. Én már éppen eleget kaptam Lexy a dráma királynője előadásából. Sírt, mint a záporeső. – Jo lecsapta a tömböt a pultra és a kávéskancsóhoz ment. – A figyelem középpontjában, mint mindig. – Nagyon zaklatott volt. – Lehet. Egészen addig, míg nem kezdte el élvezni a szerepet, de ez nem az én hibám. És én maradtam vele. Hajnali két óra is elmúlt, amikor Kate-nek meg nekem sikerült lenyugtatnunk, és visszament a saját szobájába. Most meg ő mondja, hogy fáj a feje – tette hozzá Jo, a homloka közepét dörzsölve. – Van itt lent aszpirin? Brian elővett egy fiolát az egyik fiókból és a pultra tette. – Menj be és vedd fel az első kör rendelést. Ha muszáj mogorvának lenni, mogorváskodj itt. Odakint mosolyogj. Mutatkozz be a vendégeknek és csinálj úgy, mintha segítőkész pincér lennél. Ez ellensúlyozza a lassú kiszolgálást. – Tehetsz egy szívességet – vicsorgott, de kézbe vette a kávéskancsót és a jegyzettömböt, és kiviharzott az ajtón. Semmit sem javult. Brian éppen grapefruitot szeletelt és a fogát csikorgatta, mert két rendelés már öt perce volt a melegítőlámpa alatt. Még két perc és ki kell dobni, kezdheti elölről. Hol a fenében van Jo? – Látom, mozgalmas a reggel – lépett be Nathan a hátsó ajtón. – Benéztem az étterembe az ablakon. Úgy látszik, telt ház van. – Vasárnap reggel. – Brian úgy saccolta, vagy egymillió palacsintát sütött aznap. – Vasárnap az emberek szeretnek sokat reggelizni. – Én is – vigyorgott Nathan az ételre. – Az áfonyás palacsinta a kedvencem. 149

– Várd ki a sorodat. A fenébe, mit csinál Jo odakint? Piramist épít? Értesz a számítógéphez? – Három masina büszke tulajdonosa vagyok. Miért? – Akkor állj be a pénztárgéphez! – mutatott Brian maga mögé. – Menj oda és találd ki, hogy működik. Nem hagyhatom abba folyton, amit csinálok, valahányszor elront egy számlát. – Azt akarod, hogy a pénztárnál dolgozzak? – Enni akarsz? – Tényleg, miért is nem kezelem a pénztárgépet. – Nathan elszánta magát, odament tanulmányozni a készüléket. Jo rohant be, arca vöröslő, zaklatott, karján rengeteg edény. – Kíváncsi volt. Kíváncsi volt, milyen lesz ma. Ha ezt túlélem, megölöm. Mi a fenét csinálsz te itt? – éles pillantást vetett Nathanre. – Úgy látszik, fel vagyok véve. – Nézte, ahogy Jo berakja a tányérokat a mosogatóba, és viszi a következő rendelést. – Nagyon szép vagy ma, Jo Ellen. – Te is tehetsz egy szívességet – jegyezte meg, és vállával kinyitotta az ajtót. – Hát, gondolom, ugyanilyen kedves a vendégekkel. – Ne rombold le az illúzióimat – mondta Nathan. – Eddig úgy tapasztaltam, hogy az ilyen kirohanásait csak nekem tartogatja. – Megint belököd a folyóba? – Nem löktem bele. Megcsúszott. És ami azt illeti… valami mást tervezek vele kettesben. Brian végigsimított arca előtt. – Erről nem akarok hallani. Ezt a képet én sem akarom beengedni gondolataimba. – Gondoltam, tudnod kéne, mik a szándékaim – mondta, és ennek illusztrálására megragadta Jot, amikor belépett az ajtón. Magához szorította és megcsókolta a komor, meglepett alkalmi pincérlányt. – Meg vagy bolondulva? – könyökölt belé a lány, hogy szabaduljon, aztán készpénzt és bankkártyákat nyomott a kezébe. – Ezzel törődj! – Azzal odalépett a pulthoz, felkapott egy tele kancsó kávét, és letette a friss rendeléseket. – Két napi ajánlat, egy szalonnás rántotta, teljes kiőrlésű pirítós. Egyre nem emlékszem, de itt van leírva. És fogy a pirítós és a tejszín. És ha a hármas asztalnál az a szörnyeteg gyerek még egyszer kiönti a gyümölcslevet, megfojtom őt is, meg az idióta szüleit is. Nathan vigyorgott, amikor Jo kiment. – Bri, szerintem ez szerelem. – Inkább őrültség. Most ne a húgommal törődj, hanem csengesd be azokat a rendeléseket, különben nem adok enni.

Jo fél tizenegykor vánszorgott fel a szobájába, és arccal előre az ágyra esett. Mindene fájt. A háta, a lába, a feje, a válla. Aki nem próbálta a pincérkedést, gondolta, az nem is tudja, menynyire kemény munka. Mászott hegyet, gázolt át folyókon, tikkasztó napokat töltött sivatagokban, és újra megtenné egy jó képért. De mosolyogva levágná a saját kezét, ha még egyszer pincérként kell asztal mellé állnia. 150

És gyűlölte beismerni, hogy Lexy nemcsak hogy nem lógós szimuláns, de úgy dolgozik, hogy a munka könnyűnek látszik. Ha nem lett volna Lexy, biztosan nem szalasztotta volna el reggel azt a szép, párával telített, eső utáni fényt. Nem lett volna vörös a szeme az alváshiánytól, mert csak három órát aludt az éjjel. És a lába sem zsibbadt volna fájdalmasan. Fogcsikorgatva szólalt meg, amikor érezte, hogy matraca valakinek a súlya alatt besüpped. – Tűnj el, Lexy, különben találok magamban még annyi erőt, hogy megöljelek. – Ezen ne törd magad. Nincs itt. Jo megfordult, hunyorogva nézte Nathant. – Hát te mit csinálsz itt? – Folyton ezt kérdezed. – Nathan Jo füle mögé simította az előrebukott hajtincseket. – Azért jöttem, hogy lássam, hogy vagy. Kemény délelőtt volt, ugye? Jo nyöszörgött, becsukta a szemét. – Menj el! – Tíz másodperc lábmasszázs, és könyörögsz majd, hogy maradjak. – Lábmasszázs? Elhúzta a lábát, de a férfi a bokájára kulcsolta ujjait, erősen tartotta, lehúzta a cipőjét. – Tíz, kilenc, nyolc… És amikor tenyere élét finoman végigcsúsztatta a talpán, Jo testén jóleső érzés hulláma hömpölygött végig, felnyögött a gyönyörűségtől. – Látod, megmondtam. Csak lazíts. A láb jó érzése a világegyetem kulcsa. Ha nem fáj a láb, bármire képes az ember. – Galileo? – Carl Sagan – mondta vigyorogva. – Ettél valamit odalent? – Ha még egy palacsintát meglátok, hányok. – Gondoltam. Ezért valami mást kínálok. Kinyitotta egyik szemét. – Mit? – Hmmm. Nagyon szép lábad van. Hosszú, keskeny, elegánsan magas ívű. Valamelyik nap majd finoman megharapdálom, és elindulok felfelé. Ó, úgy érted, hogy mit hoztam enni. – A nagylábujj párnájához nyomta ujjait, sarok felé haladt. – Tejszínhabos epret, Brian fantasztikusan finom házi lekváros süteményét és proteinnek egy kis sonkát. – Miért? – Mert enned kell – nézett újra rá. – Vagy arra gondoltál, miért fogom harapdálni a lábadat? – Hagyjuk, – Hát jó. Miért nem ülsz fel? Egyél. Akkor ezt is jobban tudom csinálni. Jo azt akarta mondani, hogy nem éhes, de eszébe jutott Kirby orvosi utasítása, hogy ennie kell, rendesen. Az eper csábítónak tűnt. Felült, igyekezett nem nagyon feszengeni, amikor Nathan leült vele szemben a lábánál törökülésben, ölbe tett kézzel. Jo kézbe vette az epres tálat és két ujja közé csippentve kiemelt egy szem gyümölcsöt.

151

Egy pillanatig szótlanul nézte a férfit. Reggel nem bajlódott borotválkozással, és a haját is régen látta borbély. De a kicsit rendetlen stílus jól állt neki, szép volt, ahogy a nap fénye aranyló szigetként játszott dús barna hajában. – Nem kell ilyen nagy feneket keríteni a dolognak – mondta. – Fontolgatom, hogy lefekszem veled. – Nagy kő esett le a szívemről. Jo beleharapott az eperbe. Az íz olyan édes, olyan váratlanul zamatos volt, hogy elmosolyodott. – Azt hiszem, ma nem vagyok formában. – Tényleg? – a nagylábujjat masszírozta finoman. – Nem vettem észre. – Így kell jenki módon kifejezni, hogy mindig rosszkedvű vagyok? – Nem mindig. És úgy gondolom, inkább a „zaklatott” szót kéne használnom. – Hathaway tulajdonság. – Mivel az epertől megjött az étvágya, elvett egy szelet sonkát; beleharapott. – Tegnap este kisebb családi szócsata volt, ezért Lexy ágyban maradt, a fejére húzta a takarót, én meg pincérkedhettem odalent. – Mindig beszállsz a munkába? Meglepődött, a fejét ingatta. – Nem, nem mondanám, hogy bármibe is beszállok. Ritkán vagyok itt. – És amikor itt vagy, pincérkedsz, ágyneműt cserélsz, vécét pucolsz. – Ezt kitől hallottad? Hangjának furcsa éle volt, Nathan eléggé meglepődött tőle. – Te mondtad. Takarítási műszakod volt, ezért siettél el tőlem. – Ó, hát arról van szó. – Nagyon ostobának érezte magát, a süteményért nyúlt, kettétörte. – És még mit veszel a szívedre? – Semmit. – Vállat vont. – Illetve pár napja néhány kölyök szórakozott. Az nem esett jól. Bezártak a férfizuhanyzóba a kempingben. Egy kicsit féltem. – Ez nem vicces. – Nem. Nem is gondoltam szórakoztatónak. – Elkaptad őket? – Nem. Már eltűntek, mire apám odaért és kiszabadított. Nem volt nagy dolog, csak idegesítő. – Szóval a nem felvállalt munkák közé a férfimosdó takarítását is hozzátehetjük. És mindezek mellett albumot állítasz össze a munkáidból, és találsz rá időt, hogy új képeket készíts. És mi van a szórakozással? – A fényképezés jelenti a szórakozást. – A férfi erre összehúzta a szemöldökét. Jo újabb epret vett a szájába. – Lementem a tábortűzhöz. – És majdnem éjfélig maradtál. Micsoda féktelen nő vagy! Jo homloka ráncba rándult. – Nem nagyon rajongok a partikért. – Van még valami, amiért a fényképezésen kívül rajongsz? Könyvek, filmek, művészet, zene? Ezt úgy hívják, hogy egymás megismerésének tudománya – mondta, mert Jo szótlan maradt. – Nagyon célszerű, különösen ha valaki azt fontolgatja, hogy lefekszik a másikkal. – Előrehajolt, mulattatta, hogy a nő visszahúzódott. – Adsz egy kicsit abból az eperből? 152

Jo erőt vett magán, pulzusát akaraterővel szorította vissza közel nyugalmi ritmusba, és mivel a férfi még mindig masszírozta a lábát, szájába tett egy szem epret. Nathan pedig elkapta, finoman foga közé szorította Jo ujjait, és beszívta, megszopogatta. Lassan, mosolyogva engedte el. – Ez tudatalatti érzéki stimuláció. Vagy ahogy köznyelvileg mondanák, rád szállok. – Azt hiszem, ezt értem. – Jó. Akkor most a filmek. – Jo nagyon gondolkodott, volt-e más férfi, aki ilyen könynyen vagy ilyen gyakran zavarba hozta volna. A válasz határozott nem volt. – A régi feketefehér filmeket szeretem, a film noir az esetem. A fényképezés, a fény és árnyékok játéka hihetetlen. – A máltai sólyom? – A legjobbak legjobbja. – Nahát! – Nathan megpaskolta Jo lábát. – Végre közös álláspont. A kortársak? – Akciófilmek. A művészfilmek nem igazán tudnak megragadni. Inkább nézem, hogy Schwarzenegger ötven rosszfiút intéz el, mint olyasmit, hogy maroknyi ember idegen nyelven ad hangot félelmeinek, vagy lelkiismeret-furdalásának. – Ez nagy megnyugvás számomra. Sosem egyezhetnénk meg, hogy öt gyerekünk lesz és golden retriever kutyáink, ha művészfilmeket kéne néznünk. Erre Jo mely, rekedtes hangon felnevetett, amit Nathan mulatságosnak és nagyon izgatónak talált. – Ha ezek a választási lehetőségeim, újragondolom a feliratos filmekkel kapcsolatos véleményemet. – Kedvenc városod? – Firenze – felelte ösztönösen, gondolkodás nélkül. – A napfényzuhatag, a színek. – Az épületek. Koruk és nagyszerűségük. A Pitti-palota, a Palazzo Vecchio. – Van egy gyönyörű képem a Pitti-palotáról, közelgő alkonyatban. – Szeretném látni. – Nem hoztam magammal – mondta elmélázva, felidézve a pillanatot, a fény beesési szögét, a hirtelen suhogást a galambcsapat felreppenése előtt. – Ott hagytam a chartotte-i lakásomban. – Tudok várni. – Mielőtt válaszolhatott volna, megszorította a lábát. – Szóval, ha megreggeliztél, megmutatod nekem a szigetet? – Vasárnap van. – Hallottam ilyen pletykákat. – Úgy értem, turnusváltás nap van. A házak nagy részébe vasárnap jönnek új vendégek. Három órára ki kell takarítani, és fel kell tölteni a készleteket. – Újabb házimunka. És mi a fenét csinálnak, amikor nem vagy itt? – Az érkezésem előtti héten Kate elveszítette a két lányt, akik a házakban dolgoztak. A szárazföldön találtak munkát. És mivel itt vagyok, és mivel Lexy is itt van, még nem keresett helyettük munkaerőt. – Hány ház van a listán? – Hat. Nathan mérlegelte a helyzetet. – Hát, akkor jobb, ha indulunk. 153

– Mi? – Mi ketten. Tudom kezelni a porszívót és a felmosófát. Így hamarabb végzel, és elmehetünk egy viszonylag elhagyatott partszakaszra, és egy jót csókolózhatunk. Jo megmozdult, lábát – el kellett ismernie: hihetetlenül felfrissült lábát – a cipőbe csúsztatta. – Lehet, hogy ismerek egy-két helyet. Feltéve, ha olyan jól bánsz a porszívóval, amenynyire értesz a reflexológiához… – Jo Ellen – szólította meg a férfi, és csípőn ragadta, amit Jo hihetetlenül bizalmas gesztusnak talált. – Van valami, amit tudnod kell. Még nős. Körözik, büntetőeljárás van ellene. Nem a normális szexet szereti, hanem a szado-mazo játékokat. Felsóhajtott, csodálkozott magán. Nem is gondolta volna, hogy ilyen élénk a képzelőereje. – Mit? – Én is fontolgatom, hogy lefekszem veled. Felnevetett, hátrébb húzódott. – Nathan, sejtettem, attól a pillanattól fogva, hogy visszajöttél Desire szigetére. Nathan örült, hogy visszajött, hogy ilyen közel van hozzá. Elég volt csak néznie is a nőt, hogy elfogja a gyors előérzet, a várakozás az iránt, ami bekövetkezik. Majd a maga idejében. Arra gondolt, hogy elnyújtja egy kicsit. Hiszen mindent gondosan eltervezett, és a pénz nem probléma. Ideje bőven van. Amennyi csak kell. Még kielégítőbb lenne, ha fokozatosan biztonságba ringatná, nézné, hogy nyugodt. Aztán visszahúzza, gyors rántás a láncon, ő nem is tudja, hogy összeköti őket. Jo fél. Jo zavart Annál sebezhetőbb, minél jobban nyugalomba ringatja, mielőtt átrendezi a kompozíciót. Igen, tud várni. Élvezheti a napfényt, a szörfölést, mielőtt kitanulja a nő napi tevékenységének minden apró részletét. Ahogy Charlotte-ban is kitanulta, kiismerte. Hagyja, hogy sodródjon vele, talán egy kicsit bele is szeret. Micsoda édes irónia! Egész idő alatt fogalma sem lesz, hogy éppen azért jött vissza a szigetre, hogy Jo sorsát irányítsa, hogy saját küldetését beteljesítse. És elvegye a nő életét.

154

16 Nem értem, miért ne vehetnél ki egy nap szabadságot, csak egyetlen napot hogy velem legyél. Giff félretette a szögbelövőt, sarkára ült és nézte Lexy duzzogó arcát. A természet olyan átkozottul vonzóvá tette az ilyen mogorva női arcot, hogy a férfiember képtelen ellenállni neki, gondolta. – Édesem, mondtam, hogy ez a hetem nehéz lesz. És még csak kedd van. – Mit számít, milyen nap van? – csattant fel Lexy. – Itt minden nap olyan, mint a másik. – Hát, elmondom, nekem mit számít – felelte, és végigsimított a befejezett hajópadlón. – Megígértem Miss Kate-nek, hogy szombatra befejezem ezt a terasztoldást, és a szúnyoghálókat is felszerelem. – Hát legfeljebb vasárnapra lesz készen. – Szombatra ígértem neki. – Ebben Giff értelmezése szerint minden benne volt. De mivel Lexyvel beszélt, türelmesen kellett elmagyaráznia a többit. – A ház jövő hétre le van foglalva. Mivel Colinra most a kempingben van szükség teljes munkaidőben, és Jed még iskolában van, ez az utolsó hete a nyári szünet előtt, mindent magamnak kell csinálnom. Lexyt egyáltalán nem érdekelte az átkozott veranda. A padlózat már úgyis szinte kész. Mennyi ideig tart egy nyavalyás tetőt rátenni, és felrakni a szúnyoghálós ajtókat? – Csak egy napot, Giff! – közelebb hajolt a fiúhoz, minden báját hangjába sűrítve, és arcon csókolta. – Csak néhány órát! Elmehetünk a csónakoddal a szárazföldre. Ebédelhetünk egy jót Savannah valamelyik éttermében. – Lex, egyszerűen nem tudok rá időt szakítani. Ha ezt sikerül befejeznem, jövő szombaton mehetünk. Átrendezhetek néhány feladatot, és az egész hétvégét kivehetjük, ha akarod. – Nem akarok szombaton menni – mondta, és doromboló hangjának hirtelen makacs éle lett. – Most akarok menni. Giffnek volt egy ötéves unokahúga, aki ugyanilyen akaratosan követelőzött, hogy az legyen, amit ő akar. De úgy érezte, Lexynek nem tetszene ez az összehasonlítás. – Most nem tudok menni – mondta türelmesen. – Ha annyira menni akarsz, elviheted a motorcsónakomat. Menj egy kicsit bevásárolni. – Egyedül? – Vidd el a nővéredet, egy barátnődet. – Senki sincs, akivel kevésbé szeretnék egy napot együtt tölteni, mint Joval. És nincs barátnőm. Ginny elment.

155

Nem kellett látnia a lány arcán csorgó könnyeket, hogy tudja, ez a nyugtalanság legfőbb forrása. Semmit sem tehetett ellene, ahogy saját fájdalmát sem tudta csillapítani Ginny eltűnésével kapcsolatban. – Ha azt akarod, hogy én menjek veled, várnod kell szombatig. A hétvégét szabaddá teszem. Foglalhatunk szállodai szobát, és elviszlek valami jó helyre vacsorázni. – Nem értesz semmit! – Talpra ugrott, rácsapott a fiú vállára. – Szombat nem ma van, és megbolondulok, ha nem szakadhatok ki innen egy kicsit. Miért nem tudsz időt szakítani rám? Miért nem szervezed át egy kicsit a munkát, hogy időd legyen rám? – Nagyon igyekszem – felelte Giff. Az ő türelme is véges volt. Újra kézbe vette a szögbelövőt. – Öt percre sem vagy képes abbahagyni a munkát, hogy rám figyelj. Két munkád közé szorítasz be engem. És ez az idétlen veranda fontosabb, mint én! – Megígértem, hogy befejezem ezt a verandát. – Felállt, újabb padlódeszkát emelt fel, a fűrészbakra helyezte mérni. – El kell végeznem a munkámat, Lexy. Ha Savannah-ba akarsz menni, elviszlek. Ez a legjobb, amit tehetek. – De nem elég jó – szegte fel állát. – És biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz találnom valaki mást, aki boldogan elvinne ma. Giff ceruzával bejelölte a helyet, ahol le kell szabnia a deszkát, aztán hűvös tekintettel nézett rá. Felismerte a veszélyt, és tudta, nagyon valóságos a lehetőség, hogy valóra váltja. – Nem így lesz – mondta nyugodt, kimért hangon. – De azt csinálsz, amit akarsz. Ez olyan volt, mint egy arculcsapás. Lexy arra számított, hogy Giff dühöng, féltékenységi rohama lesz, és elmondja, mit csinálna pontosan, ha ő másik férfira nézne. Így hangos, kielégítő veszekedésben lehetne részük, mielőtt megengedné, hogy bevonszolja az üres házba egy jóféle békülő szexre. Aztán meggyőzné, hogy vigye át Savannah-ba. A jelenet, amit már elképzelt magának, ezzel eloszlott. Megrázta a fejét és elfordult. – Hát jó. Csináld csak a verandádat, és én is azt teszem, amit tennem kell. Giff egy szót sem szólt, miközben a lány lefele lépdelt az ideiglenes lépcsőn. Várnia kellett, míg elcsitul a vad düh, csak aztán kapcsolhatta be a körfűrészt. Tudta, hogy a felindultságért drágán megfizethet, és nem akarta, hogy ez egy ujjába kerüljön. Ha Lexy így folytatja, mind a tíz ujjára szükség lesz. Lexy hallotta a körfűrész hangját, és a fogát csikorgatta dühében. Giff egy önző állat. Nyilván nem érez semmit iránta. Vele soha senki sem törődik. Gyorsan lépdelt a homokon, szeme égett, alig kapott levegőt. Vele senki sem törődik. Senki sem érti meg. Még Ginny is… Meg kellett állnia egy pillanatra, gyomra összeszorult. Ginny elment. Egyszerűen csak elment. Mindenki elment, akinek hagyta, hogy törődjön vele. Soha senkinek nem volt annyira fontos, hogy miatta maradjon. Az elején biztos volt benne, hogy valami szörnyűség történt Ginnyvel. Elrabolták, vagy félrészegen beesett az egyik tóba és aligátor falta fel. Ez persze nevetséges. Napokig tartott, míg belenyugodott a ténybe, hogy megint elhagyták. Mert senki sem marad, bármennyire is szüksége van rájuk. De most… Dacos pillantást vetett hátra, amin Giff éppen dolgozott. Most ő megy el előbb.

156

A fák felé tartott. A nap túl melegen érte a bőrét, a homok forrón súrolta talpát a szandálban. Abban a pillanatban gyűlölte Desire szigetét és rajta mindent; vad, eszelős szenvedéllyel utálta. Gyűlölte az embereket, akik ide jönnek és elvárják, hogy kiszolgálja őket és takarítson utánuk. Gyűlölte a családját, akik felelőtlen álmodozónak tartják. Gyűlölte a partot, a fakító fehér homokot és a végtelenül egymásra loccsanó hullámokat. És a mély árnyékos foltokkal, sikító csenddel rejtőző erdőt. És leginkább Giffet gyűlölte, mert arra gondolt, hogy beleszerethet. Most már nem. Nem adja meg neki ezt az örömöt. Inkább, gondolta, ahogy árnyékba húzódott, inkább valaki mással kezd ki, hadd szenvedjen Giff. Amikor meglátta a kis Desire-házat, és a tornácon ülő alakot, lassan elmosolyodott. Nem is értette, miért nem gondolt erre korában. Miért nem jutott eszébe előbb ez a férfi. Nathan Delaney. Tökéletes. Sikeres, művelt, okos. Sok helyen járt, sok mindent csinált. Jóképű. Olyan jóképű, hogy még Jo is észrevetette. Fogadni mert volna, hogy Nathan Delaney tudja, hogyan kell a nőkkel bánni. Lexy kinyitotta a kis piros övtáskát. Cseresznyeízű szájsprét használt, hogy jobb legyen a lehelete, aztán púdert vett elő, gondosan bepamacsolta orrát, homlokát. Smink volt rajta, nem kellett pirosítót tennie magára, de száját módszeresen fiatalos, égővörösre rúzsozta. Egy kis parfümöt hintett magára, megigazította a haját, és elgondolkodott, pontosan hogyan is játssza el a jelenetet. Közelebb sétált a házhoz, barátságos mosollyal nézett fel. – Nahát, Nathan! Szia! A férfi kihozta számítógépét a tornácra, a piknikasztalra, munka közben élvezte a hűsítő szellőt. A terv, amin dolgozott, már majdnem kész volt. Nem vette jó néven, hogy megzavarták. Felnézett. És rájött, hogy nyaka már megint elmerevedett. – Szia, Lexy! – dörzsölgette a fájó részt. – Ne mondd, hogy ilyen szép délelőtt dolgozol! – Csak az utolsó simításokat végzem. – Nahát, ez az egyik kis számítógéped? Hogy a csodában rajzolsz ezen egész épületeket? – Fáradságos munkával. – Szorgalmasan, pontosan, precízen. Lexy felnevetett, oldalra fordította a fejét, ujjával fentről lefelé végigsimított nyakán. – Ó, megzavartalak a munkában. Talán jobban szeretnéd, ha eltűnnék és hagynálak dolgozni. – Egyáltalán nem. Jó ürügy, hogy egy kis szünetet tartsak. – Tényleg? Nagyon utálnál, ha megkérném, engedd meg, hogy felmenjek és belenézzek? Vagy szenvedélyes tervező vagy, aki nem szereti mutogatni a folyamatban lévő munkáit? – Az én munkám csak a folyamat kezdete, szóval elég nehéz szenvedélyesnek lenni ezzel kapcsolatban. Persze, gyere csak fel! Ahogy Lexy elindult felfelé a lépcsőn, Nathan az órájára nézett. Még néhány óra feltétlenül kell, hogy finomítsa a tervet. Egykor találkozója van. Autóval irány a sziget északi része, piknik. És lesz még egy kis ideje megismerni Jo Ellen Hathawayt.

157

Mégis mosolygott Lexyre. Lehetetlen volt nem mosolyogni rá. Szép, mint egy festmény, illata frissebb, mint a tavaszi szellő. Rövid, fehér szoknyája arra engedett következtetni, hogy igen hosszú combja van. – Kérsz valami hideget? – Hmmm. Inkább belekóstolok a tiédbe, jó? – Felemelte a nagy termoszpoharat az asztalról, lassan kortyolt. – Jeges kávé! Tökéletes – mondta, pedig utálta a jeges kávét; sosem értette, miért hűtenek be az emberek egy forrón tökéletes italt. Megnyalta a száját, és barátkozón a férfi mellé ült. Nem túl közel. Egy igazi nő nem akarhat nyilvánvaló magatartást tanúsítani. A monitorra pillantott, és annyira meglepődött a részletes tervrajz láttán, hogy majdnem megfeledkezett látogatása céljáról. – Nahát! Ez fantasztikus! Hogy a csodába csináltad mindezt számítógéppel? Azt hittem, az építészek tussal, csúszóvonalzóval és számológéppel dolgoznak. – Már nem olyan gyakran, mint régebben. A CAD program megkönnyíti az életünket Computer-assisted drawing; számítógépes tervrajzkészítés – magyarázta. – Ki lehet venni falakat, megváltoztatni szögeket, íveket, szélesebbé tenni ajtókat, megnagyobbítani szobákat, aztán ha az ember meggondolja magát, az egészet visszaállítja úgy, ahogy volt. És nem koptatjuk a radírt. – Ez egyszerűen lenyűgöző! Lakóház lesz? – Végül is igen. Nyaraló, Mexikó nyugati partján. – Villa. – Vad zene, egzotikus virágok, fehér egyenruhás szolgák képe ötlött fel benne. – Bri járt Mexikóban. Én soha nem voltam sehol – mondta, pillái alól lesve. – Te bejártad a világot, ugye? – Azt nem mondanám, hogy bejártam, de voltam egy-két helyen. – Kis riasztócsengő szólalt meg a fejében, de ostoba és önző módon nem vett róla tudomást. – Gyönyörű sziklák a nyugati parton, nagyon szép táj. A villa a Csendes-óceánra néz. – Még sosem láttam a Csendes-óceánt. – Ezen a partszakaszon elég vad tud lenni. Ez a rész itt – mutatott a monitorra – szolárium lesz. Ívelt üveg a teteje, üvegfal, motorral mozgatható tető. Partik alatt, vagy ha jó az idő, ki lehet nyitni. Itt lesz a medence. Szabálytalan formájú, a nyugati oldalára helyi sziklákat teszünk és növényzetet telepítünk. Itt egy kis vízesés lesz. Úgy fog kinézni, mint egy lagúna. – Medence a házban! – hosszú, vágyódó sóhajt hallatott. – Ez már valami! Biztosan milliomosok. – Nagyságrendekkel gazdagabbak. Lexy tekintete álmodozó csodálattal telt meg, mélyen a férfi szemébe nézett. – Ezek szerint te vagy a legjobb. Sikeres. Mexikói villákat tervezel milliomosoknak. – Megérintette a férfi combját. – El nem tudom képzelni, milyen lehet, hogy az ember képes ilyen gyönyörű épületeket tervezni. Ajaj! A második belső figyelmeztető csengő hangosabb volt, lehetetlen nem tudomást venni róla. Elég intelligens férfinak tartotta magát. Intelligens férfi tudja, mikor akar kikezdeni vele egy nő. – Sok ember dolgozik az ilyen munkákon. Mérnökök, tájépítészek, építési vállalkozók. Hát nem gyönyörű férfi? – gondolta, és egy kicsit közelebb csusszant. – De nélküled nem lenne min dolgozniuk. Te vagy az egész mozgatója, Nathan.

158

Az intelligens férfi legbölcsebb döntése gyakran a visszavonulás, határozta el magát Nathan. Odébb mozdult, egy ujjnyi teret létrehozva kettőjük között. – Feltéve, ha sikerül befejeznem a tervet. – Gyors mosolyt villantott rá. – És egy kicsit le vagyok maradva, tehát… – Nagyon szép. – Lexy keze egy kicsit feljebb csúszott a férfi combján. Intelligens, vagy nem, férfiember. Teste a természet parancsa szerint reagált. – Idefigyelj, Lexy… – Jaj, csak le vagyok nyűgözve – hajolt be felkínálkozón. – Szeretnék többet látni. – Lélegzete a férfi ajkát érte. – Sokkal többet. – Úgy vélte, a férfi túlontúl úriember vagy nagyon ostoba, ezért nem teszi meg a következő lépést; így aztán ajkát az ajkához nyomta és karját a nyaka köré fonta. Beletelt egy percbe, amíg magához tért. A nő forró volt, jó ízű, és a vér nagy része kitolult a fejéből, nehéz volt racionálisan gondolkodni. De sikerült elkapnia a csuklóját, lefejteni magáról, elhúzódni. – Tudod… – nehéz volt kimondani, torkát köszörülte, nagy nehezen sikerült folytatnia. – Tudod, Lexy, nagyon kívánatos nő vagy. Ez… igen hízelgő rám nézve… – Jó. – Lexy pulzusa egy kicsit felgyorsult. Giffet látta maga előtt, ahogy arca eltorzul a féltékenységtől. – Akkor miért nem megyünk be egy kicsit? – Van még valami. Nagyon szeretem az arcomat úgy, ahogy van. Hozzászoktam. Már nem vágom meg magamat borotválkozás közben. – Nekem is tetszik. Szép arc. – Nagyra értékelem. Köszönöm. És nem akarom, hogy Giff kötelességének érezze átrendezni az arcom csont- és szövetállományát. – Ó, mit érdekel engem Giff? – lazán hátravetette haját. – Nem vagyok a tulajdona. Hangjának hirtelen éle, tekintetében a duzzogás heve mulattatta a férfit, és a jelekből azt a következtetést vonta le, hogy a csábítási kísérlet eredője a szerelmesek veszekedése. – Összekaptatok, ugye? – Nem akarok Giffről beszélni. Miért nem csókolsz meg újra, Nathan? Te is tudod, hogy akarod. Egy része akarta; egy nagyon kis ösztönrésze, amely most túl közel volt a felszínhez. – Oké. Nem beszélünk Giffről. Akkor viszont beszéljünk Joról. – Neki sem vagyok a tulajdona. – Nem. Én… – Nem volt egészen biztos abban, hogyan fogalmazzon. – Én… szóval engem nagyon érdekel – választotta a megfelelőnek ítélt szavakat. – Szerintem én érdekellek. Ezt bizonyítandó egyik kezével egyenesen a férfi ágyéka felé vette az irányt. Nathannek volt annyi lélekjelenléte, hogy ne kiáltson fel, elkapta és szorosan tartotta a csuklóját. – Ezt hagyd abba! – Hangja leckéztető tónusú volt, bármelyik anya büszke lehetett volna rá. – Te ennél különb vagy, Lexy. Sokkal, de sokkal különb. – Miért akarnád Jot jobban, mint engem. Rossz természetű és… – Hagyd abba! – A szorosan tartott kezet hirtelen, erősen megszorította. – Nem akarom hallani, hogy így beszelsz róla. Kedvelem. És tudom, hogy te is szereted. – Nem tudod, hogy nekem mi fontos és mi nem. Senki sem tudja. 159

Hangja a végén elcsuklott, Nathan hirtelen nagyon megsajnálta. Finoman felemelte a lány kezét, megcsókolta. – Ez talán azért van, mert még nem határoztad el magadat – mondta Nathan, és remélve, hogy már biztonságban megteheti, leengedte a lány egyik kezét, hogy kisimítsa arcából az előre hullott hajtincseket. – Kedvellek, Lexy. Tényleg. Éppen ezért nem használom ki nagyon is kísértő ajánlatodat. Szégyen öntötte el, arca vöröslött. – Hülyét csináltam magamból. – Nem. De én majdnem. – Végre kicsit szilárdabbnak érezte magát. Hátradőlt, langyossá melegedett kávéjáért nyúlt. – Közben szinte biztosan meggondoltad volna magadat. Akkor mi lenne velem? Lexy szipogott. – Talán nem gondoltam volna meg magamat. A szex könnyű. A többi kavarja meg a dolgokat. – Mesélj! – Odanyújtotta neki a kávét, Lexy nagy nehezen elmosolyodott, fejét ingatta. – Utálom a jeges kávét. Csak azért kóstoltam bele, hogy elcsábítsalak. – Megható. Akarsz beszélni arról, hogy miért veszekedtél Giffel? – Nem számít. – Felállt, fel-alá járkált. Remélte, hogy lerázza magáról a rossz érzést. – Nem törődik velem, nem érdekli, mit csinálok, kivel vagyok. Egy órát sem tud ma rám áldozni a drága idejéből. – Édes szívem, az a fiú bolondul érted! Lexy hirtelen felnevetett. – Bolondulni is könnyű. – Nem mindig. Akkor nem, ha az ember azt akarja, hogy működjön a kapcsolat. Lexy erre ajkát csücsörítve nézett vissza rá. – Tényleg érzel valamit Jo iránt? – Minden jel szerint igen. – Semmiben sem könnyű vele. – Kezdek rájönni. – Lefeküdtél vele? – Lexy… – Ezek szerint még nem – állapította meg, és ajka a gondolattól felfelé ívelt. – És ez eléggé feszélyez. – Visszalépett, az asztal szélére ült. – Adjak tippeket? – Nem hiszem, hogy helyén való nekünk erről beszélgetni… – tiltakozott, aztán hirtelen elhatározásból mellőzte a méltóság megőrzésének fontosságát. – Milyen tippeket? – Hát, tudod, szeret ő határozni, szereti, ha ő kontrollálja a helyzetet. Így működik, így él. És mindig legalább egy kis távolságot tart maga és a másik ember között, annyit, hogy legyen helye manőverezni. Nathan önkéntelenül elmosolyodott, és még jobban kedvelte Alexa Hathawayt ezért a tanácsért. – Nem sejti, milyen jól ismered. – Engem szinte mindenki alábecsül – mondta Lexy vállat vonva. – És én többnyire hagyom. De azt hiszem, jót tettél velem ma, és jótett helyébe jóval fizetek. Ne hagyd, hogy sokat manőverezzen. Ha eljön az ideje, egyszerűen gyűrd le, Nathan. Nem hiszem, hogy valaha 160

bárki is legyűrte volna Jo Ellent, pedig éppen erre van szüksége. – Hosszan, fürkészőn, nagyon nőiesen nézte a férfit, aztán mosolyra húzta a száját. – Azt hiszem, a dolognak ezt a részét egészen jól meg tudod oldani. És úgy vélem, elég okos vagy ahhoz, hogy ne mondd el neki, mi történt itt. – Soha. Amíg élek, hallgatok róla, mint a sír. A mosoly eltűnt. – Derítsd ki, mi baja, Nathan. – Valami baja van? – Emészti valami, gyötri magát miatta, és bármi is legyen, az elől menekült ide. De képtelen szabadulni tőle. Az első héten, amikor itt volt, álmában sírt, vagy fél éjszakákon át járkált fel-alá. Időnként olyan furcsán néz, mintha nagyon félne valamitől. Pedig Jo soha semmitől nem félt. – Beszéltél vele? – Én? – Megint felnevetett. – Jo semmi fontosról nem beszélne velem. Én vagyok a buta kis húga. – Nincs benned semmi butaság, Lexy. És én például nem becsüllek alá. Lexy meghatódott, odahajolt Nathanhez, és megcsókolta. – Gyanítom, ez barátságunk alapja lehet. – Szeretném. Giff nagyon szerencsés férfi. – Csak akkor, ha úgy döntök, adok neki még egy esélyt – mondta fejét ingatva, és felállt. – Lehet, hogy megteszem. Ha rendesen könyörög és körüludvarol. – Barátként nagyra értékelném, ha nem tennél említést a köztünk történtekről Giffnek. Meglehet, úgy érezné, szét kell vernie a képemet. – Ó, nem említek neveket – mondta Lexy, azzal az ajtó felé vette az irányt, majd visszanézett. – De úgy gondolom, megbirkózol a helyzettel, Nathan. Tényleg úgy gondolom, hogy egészen jól tudod irányítani a helyzetet. Akkor most szia. Még találkozunk.

Jo éppen a piknikkosárba rakodott, amikor Lexy bevonult a konyhába. Kameratáskája a pulton, telepakolva. Nekitámasztva az állvány. – Piknikezni mész? – kérdezte Lexy fesztelen hangon. – Az északi részen akarok fotózni egy kicsit, és ha már ott vagyok, ott töltöm az egész délutánt. – Egyedül? – Nem. – A kosárba tette a kiválasztott bort. – Nathan is jön. – Nathan? – Lexy felhuppant a konyhapultra, a kőedény gyümölcsöstálból fényes zöld almát vett ki. – Nahát, micsoda véletlen egybeesés! – Mosolyogva dörzsölte az almát a blúzában, melle közt. – Valóban? Micsoda? – Most jövök tőle. – Tényleg? – Bár eléggé szíven ütötte a mondat, Jo sikeresen leplezte, hangja semmit sem árult el.

161

– Mmmm-mmmm. – Lexy élvezte a szakadék szélén táncolást, és azt, hogy nővérét is ebbe az irányba viheti. Beleharapott a gyümölcsbe. – A háza mellett vitt az utam, és otthon volt, a tornácon ült, jegeskávét ivott. Hívott, hogy menjek fel hozzá. – Nem is szereted a jegeskávét. Lexy körbejáratta a nyelvét szája üregében. – Az ízlések változnak. Megmutatott egy tervrajzot, amin éppen dolgozott. Mexikói villa. – Nem gondoltam volna, hogy téged érdekelnek a tervrajzok. – Ó, engem mindenféle dolog érdekel. – Ördögi vigyorral harapott újra az almába. – Különösen a jóképű férfiak. Ez elsőrendű hús. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon hízelgőnek találná, ha ismerné a véleményedet – mondta Jo szárazon, és rácsapta a kosárra a fedelet. – Azt hittem, Giffnél voltál. – Nála is. – Ezek szerint sűrű a programod. – Jo felemelte a kosarat, vállára lendítette a fotóstáskát. – Mennem kell, különben elszalasztom a legjobb fényeket. – Hát, akkor tipegj csak tova, és jó piknikezést! Ó, és Jo! Jut eszembe, kérlek add át Nathannek szívélyes üdvözletemet! Amikor az ajtó becsapódott, Lexy a hasát fogva a nevetéstől. Még egy tipp, Nathan, gondolta; fel kell piszkálni egy kicsit a zöldszemű szörnyeteget, aztán begyűjteni a jutalmat.

Említeni sem fogja. Abszolút nem szándékozik lealacsonyodni odáig, hogy felhozza a témát, a legközömbösebb módon sem. Jo megigazította az állványt, aztán a kamera keresőjébe nézett, hogy tökéletesen beállítsa a látószöget, olyanra, amilyennek akarta. Ezen a partszakaszon erősebb volt a tenger hullámverése, odalent, a kiszögellés alatt nagy erővel csapódtak a hullámok a partra. Sirályok köröztek, vijjogtak, fehér szárnyukat csattogtatva az égen. Nagy volt a hőség, a levegő páradús, csillámló rétegekben remegett. A régi monostor déli fala még állt. A keskeny bejárat szemöldökfája még tartott. Fény és árnyék játszott rajta, vadszőlő burjánzott. Ezt az elhagyatottságot akarta megörökíteni, a magas szálú fű csomóit, a szél formálta homokdombokat. Nem akart mozgást, ki kellett várnia a széllökések között a mozdulatlanság pillanatait. Nagy mélységélesség, gondolta, minden élesen, fókuszban, a kő textúrája, az indák, levelek, a homok, és a szürke különböző árnyalatai. Ahhoz, hogy ezt sikerüljön elérnie, le kellett szűkítenie a blendét, csökkentenie a rést, lassabbra állítani a zársebességet. Enyhén megdöntötte a lencsét vízszintes irányba, beállította a képkivágást, gondosan kizárva a falrom többi részét. Azt akarta, hogy úgy nézzen ki, mintha az épület ép lenne, de üres és elhagyatott. Önmagában. Exponálta a felvételeket, aztán az állványt és a kamerát a keleti sarokhoz vitte. Gyönyörű volt itt a kő textúrája, jól látszottak a szél vájta mélyedések és mállásnyomok. Ezúttal a falromokat fényképezte, a pusztulást, a veszteséget örökítette meg. Halk kattanást hallott. Felegyenesedett. Nathan állt közvetlenül mellette, balra, éppen leeresztette fényképezőgépét. 162

– Mit csinálsz? – Lefényképeztelek. – Három felvételt készített, mielőtt Jo észrevette. – Nagyon szép voltál, feszülten figyeltél. Jo gyomra megremegett. Nem vette észre, hogy őt fényképezte. De erőt vett magán, ajka mosolyra húzódott. – Add ide a gépet! Lefényképezlek. – Inkább állítsd önkioldóra a tiédet, és legyünk ketten a képen. A romok előtt. – Ez a gép, ezek a fényviszonyok nem alkalmasak portréfotózásra. – Hát, akkor nem paszpartuzzuk a következő kiállításodra. Nem kell tökéletesnek lennie, Jo. – Letette a gépét. – Csak legyünk rajta mi. – Ha lenne lágyító szűrőm… – Fejét elfordítva a napba hunyorgott, aztán dünnyögve változtatott a kamera látószögén, hogy ne látszódjanak az árnyékok, kiszámította a rekeszbeállítást, beigazította a zársebességet. Vállat vont. – Jo, tekintsd amatőr képnek; pillanatfelvétel egy kiránduláson. – Nem. Menj, állj oda a fal előtti nyílástól balra. Nagyjából kétlábnyira azon túl. Megvárta, amíg a férfi odasétál a főfalbeli nyiladék elé. A keresőn át nézte, hogy vigyorog rá. Sokkal jobb lenne a kép, gondolta, ha lennének megfelelő eszközei, ha manipulálni tudná a fényt és az árnyékokat. Akkor hangsúlyozni tudná szélfútta haját, láttathatná a különböző árnyalatokat. Úgy látta, hogy kemény a fény. Lágyabb kellene, hogy láttassa azt a szép szempárt, az erős csontozatot, a markáns arcot. Ha lenne reflektora, egy kis ellenfény, ernyő, lágyító szűrő, ez a felvétel szinte megszólalna. Jó isten, milyen szép férfi! Ahogy ott áll az előtt az idő koptatta kőfal előtt, olyan erős, és életteli! Olyan férfias és izgató! Olyan szexi abban az egyszerű szürke pólóban, mely kiemeli széles mellkasát, a keskeny csípőre feszülő kifakult, viseltes farmernadrágban. – Értem már, miért nem szoktál portrét fényképezni. Jo pislogott, felegyenesedett. – Tessék? – A modelled kómába esne, míg az exponálásra vár – mondta, kinyújtotta kezét, és magához csalogatta. – Nem kell, hogy ez is művészet legyen. – Mindig művészetnek kell lennie – felelte. Még egy kicsit szöszmötölt, aztán beállította az önkioldót, és odalépett a férfi mellé. – Tíz másodperc. Hé! A férfi mosolygott, maga elé vonta, átfogta a derekát. – Szeretem ezt a pózt. Lazíts és mosolyogj! Jo lazított és mosolygott, hátradőlt, nekisimult, a gép exponált. Elmozdult volna, de a férfi a hajához dörgölőzött. – Még mindig szeretem ezt a pózt. – Maga felé fordította, karja lejjebb csúszott, körbekörbe simogatott, ahogy lehajolt Jo ajkára. – Most még jobban szeretem. – El kell pakolnom a gépet. – Jó. – Nathan Jo nyakán csókolt lefelé. A lány testében az idegek és a vágy viaskodott, hömpölygött. – A fény megváltozott. Már nem kedvező. – Térde remegett, elhúzódott. – Nem akartam olyan sokáig bíbelődni. – Semmi baj. Jó volt nézni téged. Segítek összeszedni a holmit. 163

– Nem, majd én megcsinálom. Nem szeretem, ha más ér a felszerelésemhez. – Akkor kinyitom a bort. – Az jó lenne. – Visszament az állványhoz, hosszan sóhajtott. Határoznia kell, mégpedig nagyon hamar, gondolta. Előre- vagy visszavonulni, ez itt a kérdés. Levette az állványról a kamerát, gondosan elcsomagolta. – Lexy mondta, hogy nálad volt ma reggel. – Tessék? – Csak remélni tudta, hogy a dugó pukkanása legalább részben elfedte a hangjából kihallatszó döbbenetet. – Azt mondta, a házadnál járt. – Jo már bánta, hogy felhozta a kérdést. ' Nathan köhécselt, és hirtelen nagyon megkívánt egy pohár bort. – Igen. Benézett egy pillanatra. Miért? – Semmi, semmi – felelte Jo és összecsukta az állványt. – Azt mondta, megmutattál neki valami tervrajzot, amin éppen dolgozol. Lehet, hogy mégis alulbecsülte Lexyt, gondolta Nathan, és két jó adag bort töltött. – A mexikói munkát. Éppen finomításokat végeztem rajta, amikor… csak úgy beállított. Jo a földre terített plédhez vitte a fotóstáskát, letette a túlsó szélére. – Egy kicsit idegesnek tűnsz, Nathan. – Nem. Csak éhes vagyok. – Jo kezébe nyomta az egyik adag bort, nagyot kortyolt a saját poharából, aztán leült és beletúrt a kosárba. – Nézzük, mit hoztál enni. Jo testének minden izma megfeszült. – Valami történt Lexyvel? – Valami? Történt? – Nathan elővette a sült csirkével teli műanyag dobozt. – Nem értem mire gondolsz. – Valóban? – szeme összeszűkült a férfi ártatlan arckifejezésére. – Mit gondolsz? – Legjobb védekezés a támadás, határozta el. – Azt hiszed, hogy meg… a húgodat? – Sértettség volt a hangjában, elkeseredettség hallatszott ki belőle, igen hatásosan. – Szép nő. – Jo egy tál szeletelt gyümölcsöt dobott a plédre. – Persze, hogy szép nő, ezért úgy gondolod, hogy az első adandó alkalommal rávetettem magamat. Milyen embernek gondolsz te engem? – Ingerültség csattant a hangjában, részben valódi düh, és Nathan úgy érezte, teljes mértékben jogos felháborodás. – Reggel az egyik nővérnek udvarolok, délután meg a másikra váltok? Estefelé esetleg meghempergetem Kate nénédet, hogy meglegyen a család összes női tagja? – Én… nem úgy értettem. Csak megkérdeztem. – Csak mit kérdeztél meg? – Én… – Hangja komor és heves volt, haraggal harsanó. Előbb a riadalom vibrált benne, ami meglepetésként hatott rá, aztán gyorsan önutálatba csapott át. – Semmit. Sajnálom. Lexy szándékosan kínozni akart. – Ideges volt magára, végigsimított a haján. – Tudom, hogy csak bosszantani akart. Tudta, hogy feljövök ide veled, hogy találkozunk, és azt akarta, hogy feldühödjek. – Nagyot szusszant, megint átkozta magát, hogy nem tudott hallgatni. – Nem akartam megemlíteni – folytatta, amikor Nathan nem mondott semmit. – Nem tudom, miért szóltam róla. Egyszerűen kicsúszott a számon. A férfi oldalra hajtotta a fejét. – Tán féltékeny vagy? 164

Jo megkönnyebbülhetett volna, hogy a hevület eltűnt Nathan tekintetéből, de a kérdés újra és újra gyötrőn előjött. – Nem. Én csak… Nem tudom. Sajnálom. – A férfi kezéért nyúlt, közelebb húzódott. – Tényleg sajnálom. – Felejtsük el. – Ajkához emelte a nő kezét. – Mintha meg sem történt volna. Jo elmosolyodott, Nathan odahajolt hozzá, szájon csókolta, és tekintetét az ég felé fordítva azon tűnődött, vajon köszönetet mondjon Lexynek, vagy megfojtsa.

165

17 Kirby megmérte Yancy Brodie lázát. Az anya feszülten figyelt. – Szinte egész éjjel nem aludt, Doktor Kirby. Adtam neki Tylenolt, de reggelre megint belázasodott. Jerrynek reggel el kellett mennie, a garnélarák-halász hajóra dolgozni, és betegre aggódta magát. – Beteg vagyok – nyafogta Yancy, és felnézett Kirby szemébe. – Anya azt mondta, segítesz, hogy jobban legyek. – Hát, lássuk csak, mit tehetünk – mondta Kirby, és végigsimított Yancy szalmaszínű hajzuhatagán. – Voltál Betsy Pendleton születésnapi partiján pár napja, Yancy? – Fagylaltot ettünk és tortát, és én nyertem, mert én találtam el a szamár farkát. – Csacsi – javította ki az anyja. – Apa szamárnak hívja – grimaszolt Yancy, és fejét Kirby karjára hajtotta. – Nem érzem jól magam. – Tudom, kicsikém. És tudod, mi a helyzet? Betsy sincs jól ma, és Brandon sem, és Peggy Lee is beteg. Az a helyzet, hogy kitört egy bárányhimlőjárvány. – Bárányhimlő? De hiszen nincsenek rajta kiütések! – Majd lesznek. – Már látta a kislány hónaljánál a kezdődő pirosodást. – És kicsim, nagyon fontos, hogy ha viszketni kezd, ne vakargasd. Anyának adok egy folyadékot, azzal fogja kenegetni a bőrödet, és az használ. Annie, volt már bárányhimlőd? És Jerrynek? – Mindketten átestünk rajta – Annie nagyot sóhajtott. – Az a helyzet, hogy Jerrytől kaptam el gyerekkorunkban. – Akkor valószínű, hogy nem kapod el újra. Yancy a lappangási időben van, szóval a lehető legkevesebbet találkozzon olyan gyerekekkel és felnőttekkel, akik még nem kapták el a fertőzést. Karantént rendelek el! – mondta, és tréfásan Yancy orra helyére mutatott. – Langyos fürdő, a vízbe egy kis kukoricaliszt, az segít, ha megjelennek a kiütések, és mindkettőtöknek adok külsőleges és szájon át szedhető gyógyszert. Itt csak mintám van, de írok fel receptet; Jerry kimegy a szárazföldre, és beváltja őket. A lázra a Tylenol jó – tette hozzá, hűvös tenyerét Yancy arcára simítva. – Pár nap múlva meglátogatlak benneteket, megnézem, hogy vagytok. Annie kétségbeesését látva Kirby elmosolyodott, és megérintette a karját. – Semmi baja nem lesz, Annie. Mind a hármótoknak nehéz lesz pár hétig, de nem látok semmi komplikációt. – Én csak… Beszélhetnénk? – Persze. Yancy – szólt Kirby, azzal levette nyakából a sztetoszkópot és a kisfiú nyakába akasztotta –, akarod hallani, hogy ver a szíved? – kérdezte, és segített neki a hallgatót a

166

fülébe illeszteni. A gyermek fáradt szeme tágra nyílt. – Hallgasd egy kicsit, amíg beszélek anyával. Kivezette Annie-t a folyosóra, de nyitva hagyta az ajtót. – Yancy erős, egészséges, teljesen normális fejlődésű négyéves gyerek – kezdte. – Nem kell aggódni. A bárányhimlő kellemetlen, viszket, de nagyon ritkán okoz komplikációkat. Van nálam szakirodalom, ha gondolod… – Nem arról van szó… – ajkába harapott. – Pár napja vettem a gyógyszertárban otthoni terhességi tesztet. Pozitív. – Értem. Örülsz neki, Annie? – Igen. Jerry meg én már vagy egy éve próbálunk új kisbabát összehozni. De… nem lesz semmi baj? Nem kapja el a betegséget? Fejlődési rendellenesség is lehet. A vírussal való érintkezés az első trimeszterben enyhe kockázattal jár. – Voltál bárányhimlős gyerekkorodban? – Igen. Anyám pamutkesztyűt húzott a kezemre, hogy ne vakarózzak. – Nagyon valószínűtlen, hogy megint elkapnád. – Ha mégis, gondolta Kirby némi aggodalommal, akkor tudják kezelni a helyzetet. – Még ha el is kapnád, jó esély van rá, hogy a magzatnak semmi baja nem lesz. Miért nem csinálunk egy ellenőrző terhességi tesztet, csak hogy biztosak legyünk a dologban? És gyorsan megvizsgállak. Meglátjuk, mennyire előrehaladott a dolog. Legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat. – Sokkal nyugodtabb lennék. – Akkor ezt tesszük. Ki a nőgyógyászod? – Amikor Yancyvel voltam terhes, kijártam a szárazföldre. De arra gondoltam, hogy most rád bíznám magamat, ha lehet. – Hát, ezt majd megbeszéljük. Irene Verdon van a várószobában. Megkérdezem, nem tudna-e vigyázni Yancyre egy kicsit. Aztán hazamentek és pihentek. Szükségetek lesz rá. – Már attól is jobban vagyok, hogy tudom, te gondoskodsz rólunk, Kirby – mondta Annie, hasára téve kezét. – Mindannyiunkról.

Egy órára Kirby két újabb bárányhimlős esetet diagnosztizált, helyrerakott egy törött ujjat, és kezelt egy hólyaggyulladást. Ilyen egy általános orvos élete, gondolta, miközben elővette a mogyoróvajas üveget. Harminc perce volt a következő betegig. Remélte, hogy ezt az időt ülve, evéssel töltheti. Nem morgott, amikor nyílt az ajtó, de nagyon akart volna. Idegen jött. Mindenkit ismert látásból a szigeten, de ezt az embert sosem látta. Partlakónak definiálta, olyan nyaralónak, akik időről időre megjelennek a strandokon, napoznak, szörföznek, múlatják az időt. Haja szőke árnyalatú, vállig érő, arca erősen napbarnított. Viseltes, levágott szárú farmer volt rajta, pólójának felirata szerint bizonyos nő, aki sematikus rajzon volt ábrázolva a mellrészen, Cozumelnél napoztatta a hátsóját. Az ismeretlen idegen sötét Wayfarer napszemüveget viselt. Húszas évei végén járhat, gondolta Kirby, tiszta és jóképű. Félretette szendvicsét és viszonozta a tétova mosolyt. – Elnézést – mondta a férfi fejét lehajtva. – Jó helyen járok? Azt mondták, itt lakik a doktor. – Doktor Fitzsimmons vagyok. Mit tehetek önért? 167

– Nincs időpontom vagy ilyesmi. – Az orvosnő szendvicsére nézett. – Be kell jelentkeznem? – Miért van szüksége ellátásra? – Szóval ez itt… – vállat vont, aztán kinyújtotta a kezét. Tenyerén súlyos égés nyoma látszott, vörös csík, nedvező hólyagok. – Ez elég csúnya – rutinból előrelépett, óvatosan kezébe vette a férfi kezét, hogy megvizsgálja. – Ostoba voltam. Majdnem kifutott a kávé, és gondolkodás nélkül megfogtam az edény nyelét. Lent lakom a kempingben. Megkérdeztem a recepciós fiút, hol kaphatnék rá valami kenőcsöt, ő mondta, hogy itt találom. – Menjünk hátra a rendelőbe. Kitisztítom és bekötözöm a sebet. – Látom, ebédidőben alkalmatlankodom. – Foglalkozási ártalom. Szóval a kempingben lakik – mondta, ahogy a rendelőbe kísérte. – Igen. Azt terveztem, hogy lemegyek Keysre dolgozni egy kicsit. Festő vagyok. – Valóban? Intett, hogy üljön a székbe. – Attól tartok, ezzel néhány hétig nem dolgozhatok. – Hacsak nem akar bal kézzel festeni – mondta, miközben bemosakodott, kesztyűt húzott. – Hát, amúgy is hosszabb időt akartam itt tölteni. Csodálatos hely – felszisszent, ahogy Kirby elkezdte kitisztítani a sebet. – Rohadtul fáj. – Elhiszem. Aszpirint javasolnék. És edényfogót. A beteg felnevetett, aztán a fogát szívta a fájdalomtól. – Szerencsés vagyok, hogy van orvos a környéken. Az ilyesmi elfertőződhet, igaz? – Igen. De most gondoskodunk róla, hogy ne fertőződjön el. Miket fest? – Ami megtetszik – rámosolygott, élvezte az illatát, ahogy a haj aranylón a nyakára hullt. – Esetleg modellt ülhetne nekem. A doktornő felnevetett, aztán kerekes székével a polchoz gurult kötszerért. – Nem hiszem. De azért köszönöm. – Nagyon szép arca van. Szép nőket nagyon jól tudok festeni. Kirby felnézett. A férfi szemét elrejtette a napszemüveg sötét lencséje. Bár szélesen, barátságosan mosolygott, volt valami a szája szélén, amitől hirtelen rosszul érezte magát. Orvos, vagy sem, mégiscsak nő, és kettesben van egy idegen férfival. Egy olyan férfival, aki őt figyeli, mégpedig mintha kicsit túl közelről figyelné. – Nem kétlem, hogy így van. De mivel én vagyok az egyetlen orvos a szigeten, elég sok munkám van. – Azzal újra lehajtotta a fejét, hogy az égési fájdalmat csillapító kenőccsel kenje be a sebet. Ostoba vagyok, mondta magának Kirby. Egyszerűen nevetséges. A betegnek másodfokú égési sérülése van, és hagyja, hogy egy idegen kezelje. És művész. Természetes, hogy figyeli. – Ha meggondolja magát, megtalál. Azt hiszem, maradok még egy kicsit. Jézus, máris jobb. – Nagyot szusszant, Kirby érezte, hogy a férfi kezének feszültsége oldódik a kezében.

168

Ettől Kirby még kényelmetlenebbül, még ostobábbnak érezte magát; együttérző mosollyal nézett rá. – Ezzel készen lennénk. Tartsa szárazon. Húzzon rá nejlonzacskót, ha zuhanyozni megy. Még egy hétig nem tanácsos úszni. A kötést naponta kell cserélni. Ha nincs, aki segítsen, csak jöjjön, megteszem. – Nagyra értékelem. Jó keze van, doktornő – tette hozzá, miközben Kirby gézzel tekerte be a sebet. – Mindenki ezt mondja. – Komolyan mondom. Nem csak orvoskéz. Művészi kéz. Angyalkéz – mondta megint mosolyogva. – Egyszer szeretném lerajzolni. – Majd meglátjuk, ha megint tud ceruzát fogni. – Felállt. – Adok egy tubus kenőcsöt. Ha két nap múlva még a szigeten van, nézzen be hozzám. Ha elmegy, keressen másik orvost, de mindenképpen kezeltesse a sebet. – Rendben. Mivel tartozom? – Van biztosítása? – Nincs. – Huszonöt a kezelés, tíz az anyag. – Nagyon méltányos. – A beteg felállt, bal kézzel elővette pénztárcáját a hátsó zsebéből. Bekötött kezének ujjaival óvatosan elővette a bankjegyeket. – Gondolom, egy ideig furcsa lesz mozgatni. – Ha kell, kap segítséget a kempingben. Ez egy barátságos sziget. – Észrevettem. – Írok nyugtát. – Nem, köszönöm, rendben van. A férfi megmozdult, és Kirby megint érezte azt a furcsa, ideges remegést. – Nézze, ha arra jár, benézhetne hozzám. Megmutatnám néhány munkámat, vagy esetleg… – Kirby! Ott vagy hátul? Kirby testén a megkönnyebbülés langyos hulláma futott végig, olyan gyorsan és erőteljesen, hogy majdnem beleszédült. – Brian! Éppen beteget kezelek. Mindjárt végzek. Mindenképpen tartsa a gézt szárazon – mondta sietve, és lehúzta a kesztyűt. – És ne sajnálja a kenőcsöt. – Maga az orvos. – Előrement, lassan lépkedett kifelé, aztán felkapta a fejét a konyhában álló, kezén véres rongyot szorongató férfi láttán. – Úgy tűnik, van egy kis probléma. – Jó szeme van – mondta Brian elég ridegen, és a gézzel bebugyolált kézre nézett. – Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, akinek sebes a keze. – A doktornőnek nehéz napja van. – A doktornőnek – mondta Kirby, amint belépett a konyhába – nem volt öt perce… Brian! Mi történt? – Torkában dobogott a szíve, előreszaladt, megragadta Brian csuklóját, és gyorsan letekerte a rongyot. – Az a nyavalyás kés megszaladt. Véres lett a padló. – Ó, hallgass már! – Megnyugodott, amikor meglátta a hosszú vágást a kézfejen. Mély seb volt, bőven vérzett, de lenyesve semmi. – Össze kell varrni. – Nem. 169

– De igen. Körülbelül tíz öltéssel. – Figyelj, csak kösd be, és megyek vissza dolgozni. – Azt mondtam, hallgass! – csattant fel Kirby. – Elnézést, nekem most… – pillantott oda, ahol előbbi betege állt, de már nem volt ott. – Hát, azt hiszem, elment. Gyere hátra. – Nem akarom, hogy összevarrd. Csak azért jöttem át, mert Lexy és Kate nagyon erősködőtt. És ha Lexy nem szekált volna, meg sem vágtam volna magamat, szóval csak hints rá valami fertőtlenítőt, kösd be, és hadd menjek! – Ne legyél már ilyen gyerekes! – Határozottan megfogta a karját, a kezelőbe húzta. – Ülj le és viselkedj rendesen! Mikor kaptál legutóbb tetanusz oltást? – Oltást? Figyelj… – Szóval régen. – Gyorsan bemosakodott, a szükséges eszközöket rozsdamentes acéltálcára tette, aztán leült elé egy flakon fertőtlenítővel. – Azzal majd később foglalkozunk. Ezt most kitisztítom, fertőtlenítem, aztán adok helyi… Brian érezte, hogy a seb a szíve ritmusára lüktet. Gyorsulón. – Helyi micsodát? – Helyi érzéstelenítést. Érzéstelenítem a területet, hogy jobban összevarrhassam a sebet. – Te rögeszmésen vonzódsz a tűhöz? – Mozgasd az ujjaidat! – utasította. – Jó. Remek. Úgy gondolom, hogy nem vágtál át ínt, ideget. Félsz a tűtől, Brian. – Nem, dehogy. – Amint Kirby fecskendőt vett a kezébe, érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. – De igen. A fenébe is, Kirby, ne közelíts azzal! Nem nevetett, pedig Brian biztos volt benne, hogy kineveti. De Kirby csak hosszan, okosan a szemébe nézett. – Vegyél mély levegőt, fújd ki, aztán megint, és nézd a jobb vállam fölött azt a képet. Csak a képet nézd, és számold a lélegzést. Egy, kettő, három. Ez az. Egy kis csípés, semmi több – biztatta, és a bőr alá szúrta a tűt. – Ne hagyd abba a számolást! – Rendben. – Érezte, hogy a verejték sűrű patakokban csorog le a hátán, de csak a vadliliomokat ábrázoló vízfestményt nézte. – Tökéletes az időzítés, hogy fölényes megjegyzéseket tegyél. Csak tessék. – Dolgoztam sürgősségi osztályon. Abban az évben több vért láttam, mint egy laikus látna, ha három élete lenne. Lőtt sebek, késelések, autóbalesetek. Sosem estem pánikba. Most viszont majdnem ez történt velem, amikor megláttam, hogy a véred a konyhapadlóra csöpög. Brian a képről Kirby szemébe nézett. – Felmosom. – Ne legyél már ekkora idióta! – Egy darab sebészeti papírtörlővel izolálta a sebet, steril területet készített elő, de megszakadt a mozdulat, ahogy a férfi megérintette a kezét. – Sokat jelentesz nekem. Brian várt, míg Kirby újra ránézett. – Nekem is. Hogyan történhetett ez? – Nem tudom. Szerinted mit csináljunk? – Tudod, lehet, hogy a dolog nem működik. Te meg én. – Nem. – Megtette az első öltést. – Lehet, hogy nem. Ne mozgasd a kezedet, Brian. Lenézett, látta, hogy a sebészeti tű a bőre alá hatol. Háborgott a gyomra. Mély levegőt vett, inkább a képet nézte. 170

– Nem az a cél, hogy szép legyen. Csak siess. – Híres vagyok a nőies öltéseimről. Csak pihenj, és ne hagyd abba a lélegzést! Brian úgy gondolta, elviselhetetlenül megalázó lenne, ha Kirby előtt ájulna el, ezért igyekezett szót fogadni. – Nem félek a tűtől. Csak nem szeretem. – Gyakori fóbia. – Nincs fóbiám. Csak nem szeretem, ha tűkkel szurkálnak. Kirby nem nézett fel, nehogy Brian mosolyogni lássa. – Tökéletesen érthető. Mivel szekált Lexy? – A szokásos. Mindennel. – Igyekezett tudomást sem venni az enyhe húzódásról, ahogy Kirby összezárta a sebet. – Érzéketlen vagyok. Nem érdekel Lexy, és ami azt illeti, más sem. Nem értem őt. Senki sem érti. Ha igazi bátyja lennék, kölcsönadnék neki ötezer dollárt, hogy visszamehessen New Yorkba, és sztár lehessen. – Azt hittem, ő döntött úgy, hogy itt marad egész nyárra. – Valamin összekaptak Giffel. Mivel Giff nem jött térden csúszva bocsánatot kérni, a duzzogó fázisból, amin tegnap akadtunk ki nagyon, ma átcsapott a zsémbes fázisba. Már majdnem végeztél. – A felénél tartok – felelte türelmesen. – A felénél. Nagyszerű. Remek. – Gyomra megint felkavarodott. Gondolj valami másra! – Ki volt ez a parti naplopó? – Tessék? Ja, az égési eset. Kávéskannával gyűlt meg a baja. Azt mondja, művész, és Keys felé tart. Egy ideig a kempingben lesz. Nem tudom, hogy hívják. Nem mondta. – Milyen művész? – Festő, azt hiszem. Azt akarta, hogy üljek neki modellt. Az isten szerelmére, maradj veszteg! – mondta, mert Brian keze megremegett. – Mit mondtál neki? – Hogy köszönöm, nagyon hízelgő, de nincs időm. Felidegesített. – Brian szabad kezével megragadta Kirby vállát, aki erre szitkozódott kissé. – Már csak néhány öltés… – Hozzád ért? – vágott a szavába. – Tessék? – Nem, nem félelem vagy fájdalom van a tekintetében, figyelte meg. Düh. És ez nagy-nagy elégtétellel töltötte el. – Igen. Persze, hogy hozzám ért, Brian. Fél kézzel a földre birkózott, és vad kéjvággyal letépte rólam a ruhát. Brian ujja még szorosabban fonódott vállára. – Egyenes választ akarok. Megérintett, akár egy ujjal is? – Nem. Csak egy percre ideges lettem, mert a rendelőben nem volt senki, és nagyon érdeklődőnek tűnt. Aztán kiderült, hogy csak a kezemet akarja lerajzolni. Most maradj nyugton. Ha tönkreteszed a munkámat, csúnya heggel gyógyul a seb. Nem mintha a féltékenységed nem lenne hízelgő. – Nem vagyok féltékeny. – Elvette a kezét Kirby válláról és minden akaraterejét összeszedte, hogy a látását elhomályosító zöld köd eloszoljon. – Csak nem akarom, hogy valami parti pasas zaklasson. – Nem zaklatott, és ha zaklatott volna, kezelni tudtam volna a helyzetet. Még egy utolsó öltés. – Szúrt, húzott, csomózott, vágott, aztán gondosan megvizsgálta a szép sebvarrást. – Gyönyörű munka, ha a magaméról mondhatok ilyent. – Felállt, előkészítette a tetanusz oltást. 171

– Hogyan kezelted volna? – Mit? Ó, hát még mindig itt tartunk? Udvarias visszautasítással. – Értem. És ha nem lett volna hatása? – Egy jó szorítás azon a seben, és a fájdalomtól vonyítva vonaglott volna a padlón. Amikor visszafordult, óvatosan, hogy a tűt a háta mögött tartsa, látta, hogy Brian mosolyog. – És meg is tetted volna. – Abszolút. Egyszer úgy hűtöttem le egy szexuálisan túlfűtött pácienst, hogy egészen finoman megszorítottam a gégefő környékén. Gyorsan úgy döntött, hogy nem tesz több obszcén ajánlatot nekem és a nővéreknek. Nem néznéd még egy kicsit azokat a liliomokat, Brian? Brian elsápadt. – Mit rejtegetsz a hátad mögött? – Csak nézd a liliomokat! – Jesszus! – Elfordította a fejét, de egy pillanattal később felkiáltott és összerezzent. – Brian, ez csak alkoholos vatta volt. Tíz másodperc, és vége. Egy kis szúrást fogsz érezni. Szúnyogcsípés. Felszisszent. – Még hogy szúnyogcsípés! Egy fenét! Mit használsz? Kárpitos tűt? – Tessék. Végeztünk – gézlapot szorított a szúrás helyére, aztán leült, hogy bekötözze a kezet. – Tartsd szárazon. Ha kell, kicserélem a kötést. Körülbelül tíz nap, vagy két hét múlva kiszedjük a varratokat. – Micsoda mulatság lesz! – Tessék. – Fehér köpenye zsebébe nyúlt, nyalókát vett elő. – Mert olyan jó kisfiú voltál. – Felismerem a gúnyt, ha hallom, de a nyalókát szeretem. Kirby kibontotta, hogy ne kelljen egy kézzel bajlódnia vele, a szájába tette. – Vegyél be pár aszpirint – tanácsolta. – A helyi érzéstelenítés hatása gyorsan elmúlik, és akkor egy kicsit fájni fog. Gondolom, nem üldözni, hanem megelőzni akarod a fájdalmat. – Nem puszilod meg? – Akár meg is puszilhatom. – Azzal felemelte és ajkához érintette Brian kezét. – Legyél óvatosabb a konyhai szerszámokkal. Úgy szeretem a kezedet, ahogy van. – Ezek szerint nem bánnád, ha ma éjjel átbóklásznék ide, fél kézzel a padlóra birkóználak, és letépném rólad a ruhát? – Nem hiszem, hogy ellenemre lenne. – Előrehajolt, ajkuk találkozott. – Minél előbb, annál jobb. Brian a vizsgálóasztalra pillantott, mosolya egyre szélesedett. – Nos hát, ha már úgyis itt vagyok, talán megvizsgálhatnál tetőtől talpig. Már vagy három éve nem voltam orvosnál. Rajtad lehetne a sztetoszkópod. De csak az. A gondolat kéjes sikkanással csiklandozta a gyomrát. – Az orvos itt van – kezdte, aztán rögtön visszatért a földre, amikor meghallotta a külső ajtó nyílását. – De estére kell időpontot adnom neked. – Visszahúzódott, felállt, és elvitte az eszközös tálcát. – Egész délelőtt bárányhimlős betegeim voltak, és jön a következő.

172

Nem akar elmenni, tört rá a felismerés. Legszívesebben itt maradna és nézné. Figyelné, milyen ügyesen bánik az eszközökkel, milyen fürgén és kecsesen mozog. Tehát nem állt fel, csak nézte a nőt. – Ki lett bárányhimlős? – Könnyebb lenne azt számolni, hogy a tíz év alattiak közül ki nem kapta el. Hétnél tartunk. – Körülnézett. – Te átestél rajta? – Igen. Mind a hárman egyszerre. Azt hiszem, kilencéves voltam akkor, vagyis Jo hat, Lexy meg három. Ha jól emlékszem, anyánk több gallon hűsítő hintőport elhasznált ránk. – Biztosan nagyon élveztétek. – Nem volt olyan rossz az első néhány nap után. Apánk átment a szárazföldre, és hozott egy nagy doboz építőjátékot, legalább egy tucat kifestőkönyvet és rengeteg színes ceruzát, Barbie babát, matchboxot. – Az emlék hatására elérzékenyült; vállat vont. – Mindent megtett, hogy elfoglaljon minket. És hogy anyátoknak egy kis nyugta legyen, tűnődött Kirby. – Gondolom, három beteg gyerekkel elég nehéz. Úgy tűnik, eltalálta, mire van igényetek. – Igen. Azt hiszem, együtt találták ki. Szoktam gondolkodni azon, hogy így szokták. Mindent megbeszéltek. Amíg anyánk el nem ment. – Azzal győzködte magát, hogy nem számít. Felállt. – Nem zavarlak tovább. Köszönöm a foltozást. Tekintete hirtelen nagyon szomorúnak látszott; Kirby a két kezébe fogta az arcát és lágyan megcsókolta. – Ezért benyújtom a számlát. De a vizsgálat, amire időpontot adtam… az ingyenes. Brian erre elmosolyodott. – Megegyeztünk. Az ajtó felé fordult. Nem nézett vissza a nőre, a szavakat mintha anélkül mondta volna ki, hogy átgondolta vagy pontosan értette volna. – Azt hiszem, kezdek beléd szeretni, Kirby. Nem tudom, hogyan dolgozzuk ezt fel. Halkan kiment, ott hagyta a nőt, az meg csak bámult, szóhoz sem jutott. Lassan leült egy támlátlan székre, és úgy döntött, a következő beteg még egy-két percet várhat. Míg az orvos újra levegőhöz jut.

Nem sokkal napnyugta előtt Kirby sétált egyet a parton. Egy kis csendre, nyugalomra van szüksége, gondolta, csak egy kis tágasságra, mielőtt Brian visszajön. Szereti. Nem, úgy gondolja, hogy szereti, javította ki magát. Ez teljesen más szint. Mégis, ez olyan lépés, amire nem számított, váratlanul érte, hogy kimondta. És olyan lépés, hogy attól tartott, megbotlik tőle. A vízpartra sétált, hagyta, hogy a hullám ellepje a bokáját. Ez az, gondolta, amikor a víz visszahúzódott, homokot szívva vissza a lába alatt. Ugyanilyen érzést kelt benne Brian. Kicsi és izgalmas egyensúlyvesztést, olyan érzést, hogy bármilyen határozottan lép is, a föld megmozdul a talpa alatt. Akarta a férfit, és addig mállasztotta védelmi vonalait, amíg megnyerte a csatát. Most már nagyobb a tét, sokkal nagyobb, mint bármilyen szerencsejátékban, amit eddig próbált.

173

Nagyon óvatos volt, megválogatta, kivel tölti az idejét, kapcsolatai kiválasztásában különösen. És Brian Hathawayt választotta. De valahol útközben a szempont megváltozott. Brian nem tudott könnyedén beszélni a szerelemről. Ő igen. De nem Briannel, ismerte fel. Ha ő mondta volna ezeket a szavakat, nem a férfi, komolyan gondolta volna. És ha komolyan gondolta volna, épített volna rájuk. A szó az alap, az egyetlen kiindulópont. Otthon, család. Állandóság. Határoznia kell, hogy akarja-e mindezt, és ha igen, Briannel akarja-e. Aztán meg kell győznie, hogy Brian is vele akarja mindezt. Nem lesz egyszerű. A gyermekkori sebek miatt Briannel semmi sem egyszerű. Arcát a szélbe emelte. Hát nem döntött már? Hát nem árulta el ösztönösen, abban a tizedmásodpercben, amikor meglátta, hogy vérzik, amikor az aggódás minden szakmai nyugalmat félresöpört, hát nem mutatkozott meg, hogy amit iránta érez, az már régen több, mint kéjvágy? Ez megriasztotta. Félt, hogy valóban túllép ezen a szinten. Sőt attól tartott, hogy ezt önszántából teszi. Jobb, ha lassít egy kicsit, határozta el. Jobb, ha biztosan szilárd talajon áll. Jobban meg tud birkózni a dolgokkal, ha nyugodt és jó ítélőképességű. Az ilyen fontosságú dolgokat óvatosan, tiszta fejjel kell megközelíteni. Nem vett tudomást a kis figyelmeztető hangról, belső kuncogás, ilyesmi; megfordult, elindult hazafelé. Messze a dűnéknél villanást látott. Elmosolyodott. Amikor másodszor villant, rájött, hogy a lenyugvó nap fénye üvegen tükröződik. Távcső, gondolta, és megborzongott. Kezét a szeme fölé emelte árnyékolónak, látta, hogy valaki van ott. A távolság miatt nem lehetett megmondani, hogy férfi vagy nő. Megszaporázta lépteit, mielőbb bent akart lenni, zárt ajtók mögött. Tudta, hogy ostobaság. Valaki a partot, a naplementét nézi, és ő véletlenül éppen arra járt. De az érzés, hogy figyelik, hogy tanulmányozzák, nem múlt el.

A nő meglátta, és ettől az egész még izgalmasabb. Megijesztette, pusztán azzal, hogy ott volt és figyelte. Halkan nevetgélve követte Kirbyt a teleobjektív lencséjével, módszeresen fényképezett, ahogy a nő sietve haladt a parton. Szép teste van. Öröm volt nézni, ahogy a szél a testéhez tapasztja a blúzt és kidomborítja idomait. A napfény ragyogott a hajában, dús, égő arany zuhataggá változtatta. Ahogy a napfény lejjebb hatolt a hátán, minden tónus és árnyalat mélyebb, lágyabb lett. Örült, hogy ezúttal színes filmet használt. Ó, és az a tekintet, amikor észrevette, hogy van ott valaki. A teleobjektív olyan közel hozta, hogy szinte látta, ahogy a nő pupillája kitágul. Micsoda szép zöld szempár, gondolta a férfi, illik hozzá. Ahogy a lobogó szőke haj is, és az a lágy, nyugtató hang. Azon tűnődött, milyen ízű lehet a melle. Nagyon heves lehet az ágyban, gondolta, gyors egymásutánban exponálva, mielőtt eltűnik a szeme elől a dűnék mögött. A filigrán, finom nők mind tüzesek az ágyban, ha az ember rendesen beindítja őket. Elképzelte, hogy ez a nő azt hiszi, mindent tud az anatómiáról. De mutat majd neki néhány trükköt. Ó, igen, megmutat a doktornőnek egy-két dolgot. Eszébe jutott egy naplórészlet, ami éppen illett hangulatához. Annabelle megerőszakolása.

174

Kísérleteztem. Időt hagytam magamnak, hogy olyasmit csináljak vele, amit soha azelőtt más nővel nem csináltam. Sírt. Könnyek csorogtak le az arcán, csurom vizes lett a vászonkendő, amit nyitott szájába kötöttem. Újra és újra kedvemet töltöttem rajta, benne. Képtelen voltam abbahagyni Már nem szex volt, már nem erőszak. Elviselhetetlen erő. Igen, erőt és hatalmat akar, amit nem kapott meg Ginny esetében. Mert Ginny hibás volt, tökéletlen, csökkent értékű, emlékeztette magát. Nem angyal volt, hanem kurva, és jobb híján választotta őt. Ha úgy dönt, hogy kell még egy kis gyakorlás a fő cselekmény előtt, a szép szemű, angyalkezű Kirby tökéletes alany. Rajta biztosan egészen jól működne a dolog. Ezen még el kell gondolkodni, tűnődött. Meg kell fontolni. De most elindul Sanctuary felé, hogy lássa, Jo Ellen elment-e otthonról. Lassan ideje emlékeztetni, hogy gondol rá.

175

18 Giff Sanctuary felé haladt, és a szélvédő mögül meglátta Lexyt. Az emeleti teraszon állt, hosszú lába gyönyörű volt a hajtókás pamutshortban, haja rendetlenül feltűzve feje tetején. Ablakot tisztított, és ez a munka nyilván nem a legvendégszeretőbb modorát hozza ki belőle. Bármilyen szép látvány, még várjon. Beszélnie kell Briannel. Lexy látta, hogy Giff leparkolja furgonját a ház előtt, de alig vetett rá egy fél pillantást. Önelégülten mosolyogva dörzsölte le az ecetes vizet újságpapírral, míg az üveg nem csillogott. Tudta, hogy Giff eljön, bár hamarabb számított rá. De úgy döntött, hogy megbocsát neki, persze csak miután egy kicsit könyörög neki. Lehajolt, hogy újra bemártsa a rongyot, egy kicsit elfordította a fejét, lefelé nézett. Aztán felegyenesedett, mintha megcsípték volna. Giff nem a ház felé tart, nem hozzá megy, hanem a régi füstölő felé, ahol Brian a teraszbútorokat festette. Nahát, az a csörgőkígyó! – gondolta Lexy, az ablakra fröccsentve a tisztító folyadékot. Ha arra vár, hogy ő megy hozzá, akkor keserűen fog csalódni. Most már biztos, hogy soha nem bocsát meg neki. Ha ezer évig él, akkor sem. Térden csúszva kérhet bocsánatot, akkor sem, gondolta, dühödten pucolva az üveget. Könyöröghet, rimánkodhat, hívhatja halálos ágyához, akkor sem megy; vidáman nevetve tovasétál. Ennyi. Ettől a pillanattól fogva Giff Verdon a semminél is kevesebbet jelent neki. Felkapta a vödröt, három ablakkal odébb ment, hogy szemmel tarthassa. Az adott pillanatban nem Lexy és a szeszélyei voltak Giff gondolatainak középpontjában. Érezte a friss festék szagát, hallotta a festékszóró sziszegését. Mosolyt csalt arcára, ahogy megkerülte a kis füstölőházat, és meglátta Briant. Kis kék festékcseppek pettyezték karját könyékig, kopott farmernadrágját egészen. Terepszínű vízhatlan ponyva volt leterítve, rajta kerti kanapék és székek. Brian a második réteget vitte fel. – Szép szín! – kiáltott oda neki Giff. Brian még egyszer lassan elmozdította a szórófejet előre-hátra, aztán kikapcsolta. – Ismered Kate nénit. Pár évente mást és mást akar, a végén meg mindig a kéknél köt ki. – Elég jó szín. Felfrissíti őket. – Igen. – Brian kikapcsolta a kompresszort, letette a szórófejet. – Rendelt pár napernyőt az asztalokhoz, párnát a székekre. Egy-két napon belül megjön az áru a komppal. A kempingben is át akarja festetni a piknikasztalokat. – Ha nincs rá időd, megcsinálhatom.

176

– Lehet, hogy mégis én festem le – mondta, és kimozgatta vállából a görcsöt. – Legalább friss levegőn lehetek. Lesz időm álmodozni egy kicsit. – Az imént élte át újra gondolatban a Kirbyvel töltött előző estét. Tudta, hogy a doktornő soha nem tud már úgy gondolni a sztetoszkópra, ahogy korábban. – Hogy haladsz a verandával? – Most hozom a szúnyoghálókat. Úgy tűnik, a jó idő megmarad, úgyhogy még a héten befejezem, ahogy Miss Kate akarta. – Jó. Igyekszem átmenni és megnézni. – Hogy van a kezed? – kérdezte Giff a kötés felé biccentve. – Ó!– Brian grimaszolva mozgatta az ujját. – Egy kicsit merev, ennyi. – Brian nem kérdezte, honnan tud róla Giff. A hírek egyszerűen a sziget levegőjében terjedtek, a szaftosabb hírek mindennél gyorsabban. Ami azt illeti, valóságos csodának tartotta, hogy senki nem tudja még, hogy a jó doktornő vizsgálóasztalán töltötte az elmúlt éjszaka nagy részét. – Hallom, te meg Kirby doki… Nahát! – Mi van? – Te, meg Kirby doki – igazgatta meg Giff a sapkáját. – Az unokabátyám, Ned ma reggel korán lent volt a parton. Tudod, kagylókat gyűjt, felfényezi, és a kompnál az egynapos kirándulóknak árulja. Úgy tűnik, meglátott téged, amint hajnalban kiosontál a doktornő házából. Tudod, hogy Ned mennyire pletykás. Ennyit a csodákról, gondolta Brian. – Igen. Mennyi ideig tartott neki továbbadni a hírt? – Hát… – Giff erősen gondolkodott, állat dörzsölte. – Lefele mentem, a komphoz, hogy megnézzem, megjött-e a szúnyogháló, megláttam Nedet a Shell Roadon, és felvettem. Az úgy körülbelül ötven perc. – Ezek szerint Ned lassul. – Hát, tudod, benne van a korban. Szeptemberben lesz nyolcvankét éves. Kirby doki szép nő és kedves – tette hozzá Giff. – Nem ismerek senkit a szigeten, aki ne becsülné. És veled is ez a helyzet, Giff. Téged is szeretnek. – Együtt töltöttünk néhány estét – dünnyögte Brian, azzal leguggolt, hogy ronggyal megtisztítsa a festékszóró fúvókáját. – Azért ettől nem kéne mindenkinek az esküvői torta szagát szimatolni. Giff szemöldöke összeszaladt. – Nem mondtam, hogy máris összeboronáltak benneteket. – Csak találkozgatunk. – Jó, jó. – Egyikünk sem gondol arra, hogy ez állandó kapcsolat legyen, vagy összekössük az életünket. 282 Giff várt egy pillanatig, csak azután szólalt meg. – Engem akarsz meggyőzni, vagy valaki mást? – Én csak azt mondom… – Brian azon kapta magát, hogy felemeli a kezét, mintha megálljt intene magának. Megint felállt, és nagyon igyekezett nem bosszankodni Giff ártatlan,

177

szelíd mosolya láttán. – Azért jöttél ide, hogy gratulálj, mert Kirbyvel töltöttem az éjszakát, vagy van valami más is? Giff mosolya lehervadt. – Ginny. Brian felsóhajtott. Csalódottan tapasztalta, hogy a tarkótáji görcsöt nem tudja kimozogni hátizmaival. – A rendőrök itt jártak ma reggel. Gondolom, veled is beszéltek. – Az égvilágon semmit sem tudtak mondani. Nem hiszem, hogy ide jöttek volna, ha nem nyaggatom őket egyfolytában. A fenébe, Brian, hiszen te is tudod, hogy nem keresik. Csak tessék-lássék, a látszat kedvéért nyomoznak. – Bárcsak jobb híreim lennének! – Azt mondták, nyomtathatnak szórólapokat, plakátokat, terjeszthetik ezeket Savannahban. Ugyan mi a fenére jó az? – Szinte semmit sem ér. Giff, bárcsak tudnám, mit mondjak neked! De tudod, Ginny huszonhat éves, oda megy, és akkor, amikor akar. A rendőrök így látják. – Nem így kéne látniuk. Ez téves megítélés. Ginnynek családja van itt, barátai. Semmiképpen nem ment volna el úgy, hogy senkinek nem szól egy szót sem. – Néha az ember – szólalt meg Brian kicsit késleltetve, lassan formálva a szavakat – olyasmit tesz, amit nem várnak tőle. Senki sem gondolta volna, hogy képes rá. De attól még megteszi. – Ginny és az anyád között nem lehet egyenlőségjelet tenni, Brian. Sajnálom, hogy ez a családod nehéz időszakára emlékeztet. De most már a helyzet. Ez a jelen. Ginny-ről van szó. Nem ugyanaz. – Valóban. – Brian nagy erőfeszítéssel uralkodott magán. Hangja egyenletes maradt, nem vesztette el higgadtságát. – Ginnynek nem volt férje és három gyereke. Ha úgy döntött, lerázza a homokot a lábáról, nem hagyott maga után összetört életeket. Továbbra is rendszeresen felhívom a rendőröket. Gondoskodom róla, hogy legalább hetente egyszer benézzenek ide, hogy a Ginny-ügy ne legyen elfelejtve. Nem hagyom, hogy megint felforgassák az életemet. – Rendben – bólintott Giff. – Akkor jó. Megyek, hagylak nyugodtan dolgozni. A dühtől meghosszabbodtak léptei, ahogy a furgonhoz sietett vissza. Beült, becsapta maga mögött az ajtót. Aztán fejét a kormánykerékre hajtotta. Hiba volt. Nagyon nagy hiba. Nem kellett volna Briant így felzaklatni, megsértődni rá. Nem Brian hibája, nem is az ő felelőssége. Hátradőlt, és szemét behunyva arra gondolt, nem helyes, hogy egy barát így belemar a másikba. Csak egy pillanat, egy kis idő kell, hogy lenyugodjon, aztán visszamegy és elnézést kér. Lexy őgyelgett ki a házból. A belső lépcsőn szaladt lefelé, majdnem a nyakát törte sietségében, nehogy Giff elhajtson, mielőtt szembesíthetné azzal, hogy mit veszített. Szíve még vadul vert, de lassan mozgott, egyik kezét a lépcsőkorláton húzva végig, arcán tartózkodó mosoly. A furgonhoz ment, és el is feledkezve arról, hogy keze ecetszagú, a nyitott ablakba kapaszkodott. – Nahát! Szia, Giff! Éppen az erdőbe készültem egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, és megláttam a kocsidat. 178

Giff kinyitotta a szemét, ránézett. – Akkor csak menj, Lexy – mondta halkan, és előrehajolt, hogy indítson. – Na, mi van?! – Giff gyötrődése valóságos balzsam volt, örömmel látta. – Csak nem nyomorultul érzed magad, Giff? Talán rossz hangulatban vagy? – Ujjával megérintette a férfi karját. – Talán azt kívánod, bárcsak képes lennél bocsánatot kérni tőlem, mert akkor nem lettél volna ilyen magányos az utóbbi pár napban. Giff tekintete nem derült fel, sőt az árnyékok a gyötrődés helyett már haragot mutattak. Ellökte a lány kezét. – Tudod mit, Alexa? Még az én szűk világom sem csak körülötted forog. – Van képed így beszélni velem! Ha azt hiszed, érdekel, mi körül forog a világod, Giff, nagyon tévedsz. Egyáltalán nem érdekel. – Akkor kvittek vagyunk. Most pedig húzódj el a kocsitól! – Nem. Addig nem, amíg el nem mondtam, amit akarok. – Nem érdekel, mit akarsz mondani. Lépj hátra, különben megsérülhetsz. Lexy azonban éppen ellenkezőleg cselekedett. Benyúlt a nyitott ablakon, a slusszkulcsig, és leállította a motort. – Nekem te ne parancsolgass! – Arca a férfi arcához koccant. – Egy pillanatig se gondold, hogy parancsolgathatsz nekem, hogy megmondhatod, mit csináljak, vagy fenyegetéssel rávehetsz. Mély levegőt vett, felkészült, hogy alaposan leszidja Giffet. De a férfi szemében sosem látott szomorúság látszott. Haragja elillant, kezét arcára simította. – Mi a baj, édesem? Mi bánt? Giff a fejét rázta, de Lexy nem vette le róla a kezét. – Később is ráérünk egymásnak esni. Most beszélj. Mondd el, mi a baj! – Ginny. – Mélyet szusszant, hosszan, fújta ki a torkát égető levegőt. – Semmi hír nincs felőle, Lexy. Egy szó sem. Semmi nyom. Már nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, mit mondjak a családomnak. Azt sem tudom, mit érezzek. – Tudom. – Lexy hátralépett, kinyitotta az ajtót. – Gyere! – Dolgom van. – Egyszer az életben tedd, amit kérek. Most gyere velem. – Kézen fogta, addig nyaggatta, amíg ki nem szállt. Szó nélkül vezette a ház melletti árnyékba. – Ülj le itt. – A függőágy mellé ültette le, átölelte, fejét a vállára húzta. – Pihenj egy kicsit, csak egy percet. – Nem gondolok egyfolytában erre… – mormogta. – Belebolondulnék, ha csak ez járna a fejemben. – Tudom. – Lexy átölelte, megfogta a kezét. – Csak időnként elér az aggodalom, és anynyira fáj, hogy azt hiszed, nem bírod ki. De kibírod, legközelebbig. – Tudom, mit mondanak az emberek. Hogy elkapta a viszketegség és lelépett. Könynyebb lenne, ha ezt el tudnám hinni. – Nem hiszem. Akkor is fáj. Amikor anya elment, csak sírtam, és sírtam utána. Azt hittem, ha elég hangosan sírok, meghallja és visszajön. Amikor idősebb lettem, arra gondoltam, egyszerűen nem számítok neki annyit, hogy törődjön velem, ezért én sem törődöm vele. Abbahagytam a sírást, de attól még ugyanúgy fáj.

179

– Folyton arra gondolok, talán küld valami idétlen képeslapot Disney Worldből, vagy valami más helyről. Akkor egyszerűen csak dühös lennék rá, és nem aggódnék ilyen iszonyatosan. Lexy próbálta elképzelni ezt, hagyta, hogy megjelenjen lelki szemei előtt ez a kép. Tökéletes. Ginny színes idétlenségben, harsányan nevetve. – Ez nagyon rá vallana. – Szerintem is. – Lenézett a kezükre, összefonódott ujjaikra. – Az előbb összekaptam emiatt Briannel. Ostoba voltam. – Emiatt ne aggódj. Brian nem szokta olyan könnyen a szívére venni az ilyesmit. – És te? – Hátrahúzódott, szórakozottan visszatolt egy kilazult hullámcsatot Lexy kócosan feltűzött hajába, – Mi Hathawayek erősebbek vagyunk, mint amilyennek kinézünk. – Akkor is sajnálom. – Felemelte kezüket, megcsókolta Lexy csuklóját. – Most akkor hogyan essünk egymásnak később? – Fogalmam sincs – mondta Lexy, lágyan megcsókolta és mosolygott. Madarak énekeltek fölöttük a fákon, a virágok édes illatot árasztottak körülöttük. – Egy kicsit, csak egy nagyon kicsit, hiányoztál. Elakadt a lélegzete, ahogy a férfi magához húzta, arcát nyakához simította. – Szükségem van rád, Lexy. Kellesz nekem. Amikor ellazította mellkasa izmait, a levegő remegve illant ki tüdejéből, torkán, ajkán. Kezét a férfi vállára tette, ujjait erősen a kemény izmokhoz szorította. Aztán elhúzódott, felállt, küszködött, hogy érzelmei el ne szabaduljanak. Hátat fordított neki. Giff két kézzel dörzsölte az arcát, aztán kétségbeesetten leengedte a kezét. – Mi rosszat mondtam? Mi az, amitől mindig egy lépést hátrálsz tőlem? – Nem hátrálok. – Ujját ajkára kellett szorítania, hogy megszüntesse a remegést, csak aztán fordult vissza, hogy megint szembenézzenek. – Egész életemben, egész életemben, Giff, soha senki nem mondta ezt nekem. Csak akkor, ha szexet akartak. – Giff talpra ugrott. – Nem így értettem, Lexy… – Tudom. – Könnyeket pislogott ki a szeméből. Tisztán akarta látni a férfit. – Tudom, hogy nem így gondoltad. És nem lépek vissza, csak próbálom tartani magamat, mielőtt valami ostobaságot csinálnék. – Szeretlek, Lexy. – Halkan mondta, hogy a lány el tudja hinni. – Mindig is szerettelek, és mindig szeretni foglak. Lexy szorosan behunyta szemét. Azt akarta, hogy ez a pillanat az emlékezetébe vésődjön. A pillanat: minden hang, minden illat, minden érzés. Aztán Giff karjába vetette magát, átölelte, zihálva, apránként vette a levegőt, beleszédült. – Ölelj! ölelj, Giff, ölelj szorosan! Nem számít, mit teszek, nem számít, mit mondok, sose engedj el! – Alexa! – Elárasztotta az érzés, ajkát a lány ajkára szorította. Aztán megszólalt: – Mindig is ölelni akartalak, magam mellett tudni téged. Csak te nem tudtad. – Szeretlek, Giff! Nem emlékszem, hogy valaha ne szerettelek volna. Mindig majd’ megőrjített a gondolat.

180

– Jól van, édesem – mosolygott, és közelebb vonta magához. – Nem bánom, ha megőrülsz. Csak ne hagyd abba!

Hálószobájában Jo precízen letette a telefont. Bobby Banes végre jelentkezett. És legalább egy válasz van már. Nem vitte el a fényképet a lakásból. De láttad azt a képet, ugye? Akt volt, az én képeim között. Úgy nézett ki, mit én, de mégsem én vagyok. A kezemben volt. Én emeltem ki a többi közül. Biztosan láttad. Hallotta saját hangját, hallotta, hogy pánik hallatszik ki belőle. Bobby válaszában aggodalom és tétovázás. Sajnálom, Jo. Nem láttam ilyen képet. Csak a tieidet. És… egyetlen akt sem volt köztük. Legalábbis én nem vettem észre. Pedig ott volt. Elejtettem. Hátlapjával felfelé esett a többi közé. Ott volt az a kép, Bobby. Csak gondolkozz egy kicsit. Akkor biztosan ott volt… Úgy értem, ha te mondod, hogy láttad, akkor biztosan ott is volt. Nyugtató hangon beszélt, gondolta Jo. Együttérző hangon. De nem volt meggyőző. Rosszul volt, remegett, elfordult a telefontól, győzködte magát, hogy hasztalan kívánja, bárcsak ne hívta volna fel, bárcsak ne mondta volna el. Jobb, sokkal jobb tudni az igazat. Most már csak meg kell tanulni együtt élni ezzel. Hálószobája ablakából a húgát és Giffet nézte. Szépek együtt, gondolta. Két fiatal, egészséges ember, ölelkeznek, körülöttük szabadon burjánzó buja virágok. Egy férfi és egy nő, szinte szikrázik a testük a szerelemtől szép nyári délután. Olyan könnyűnek tűnik, olyan természetesnek. Miért nem hagyja, hogy neki is ilyen könnyű és természetes legyen? Nathan kívánja. Nem sürgeti, nem tűnik dühösnek, hogy megtartotta kettőjük között azt az utolsó kis távolságot. És miért? Ezen tűnődött Jo, miközben nézte, ahogy Giff két tenyere közé fogja Lexy arcát és magához húzza. Miért nem engedett? A férfi felkavarta. Gyönyört, örömöt hozott neki és lassú forrásba hozott benne valamit, ami azt sugallta, hogy ez a gyönyör kiterjed és még mélyebb lesz, ha hagyja. Miért fél hagyni? Utálattal fordult el az ablaktól. Mert mostanában mindenben kételkedett, mindent megkérdőjelezett. Figyelte saját lépéseit, mindent klinikai alapossággal elemzett. Ó, testileg sokkal jobban volt. A rémálmok és a verejtékes pánikrohamok ritkábban jelentkeztek. De… Mindig ott volt az a kétség, az a félelem, hogy nem igazán stabil az állapota. Különben miért látná maga előtt azt a képet, a halott nő képét, miért nem tűnik el lelki szemei elől? Egyik pillanatban az anyja, aztán ő. Szeme nyitva, bőre viaszfehér. Még látta a bőr textúráját, selymes és sápadt. A haj árnyékai és dús szétterülése, a művészien elrendezett hullámok. A kéz lágy esése, a könyök hajlása, a karok a mellén keresztben. És a fej elfordult, tartózkodó csendes alvás szögében állt. Hogyan láthatja olyan tisztán, hogyan lenne puszta képzelet, ha nem is létezett az a kép?

181

És mivel tisztán látta a képet, úgy ítélte meg, hogy még messze van a felgyógyultságtól. Nem szabad még csak fontolgatnia sem a kapcsolatot Nathannel és senki mással, míg újra szilárd talajt nem érez, míg vissza nem nyeri lelki egyensúlyát. De ez, ismerte el, csak kifogás. Nathantől fél, ez van a dolgok mélyén. Attól fél, hogy többet jelentene neki a férfi, mint amit ő el tudna viselni. És hogy többet várna el tőle, mint amit ő adni képes. Hiszen így is olyan érzéseket ébresztett benne, amiket addig soha senki. Vagyis a logika maszkjába bújtatott gyávasággal védi magát. Elege volt abból, hogy logikusan gondolkozzon és féljen. Annyira rossz lenne, ha egyszer a húgát utánozná? Ösztönösen viselkedne és megszerezné, amit csak megszerezhet? Szent isten, nagyon kell, hogy valakivel beszéljen, együtt kell lennie valakivel. Valakivel, aki, ha csak egy kis időre is, de eloszlathatja ezeket az önmarcangoló kétségeket és aggodalmakat. Miért ne lehetne ez a valaki Nathan? Kirohant a szobából, mielőtt meggondolhatta volna magát, és ez egyszer nem vitte magával fényképezőgépét. Türelmetlenül torpant meg, amikor Kate a nevén szólította. – Éppen indulni készültem – mondta Jo, és megállt az iroda ajtajában. Kate az íróasztalnál ült, az asztal papírokkal és prospektusokkal tele. – Próbálom feldolgozni az őszi foglalásokat – mondta Kate, és ceruzát vett elő a füle mögül. – Megrendelés jött, hogy októberben esküvőt tartanának itt. Ilyen még sosem volt nálunk. Azt akarják, hogy Brian főzzön, itt legyen a szertartás és a fogadás is. Jó lenne, ha kitalálnánk, hogyan lehetne megoldani. – Tényleg jó lenne. Kate, sietek, dolgom van. – Bocsánat. – Visszatette a ceruzát a füle mögé és zavartan mosolygott. – Már megint nem tudom, merre hány lépés. Egész délelőtt ezzel foglalkoztam. Itt a postád. Be akartam vinni a szobádba, aztán csengett a telefon, és két óráig ki sem mozdultam innen. Mintha ezt akarná igazolni, a telefon megint csengett, a másik vonalon fax érkezett. – Mindig van valami, az embernek itt sosincs nyugta. Tessék, szívem. Csomagod is van. – Felvette a telefont. – Sanctuary Inn. Miben segíthetek? Jo nem hallott mást, csak méhkaptárnyi zsongást. Lassan előrelépett, érezte, hogy a levegő megsűrűdik körülötte, mintha víz jegesedne. A barna borítéknak merev fogása volt. Nevét vastag fekete filctollal, nyomtatott nagybetűkkel írták rá. JO ELLEN HATHAWAY SANCTUARY LOST DESIRE ISLAND, GEORGIA A boríték sarkában egyértelmű figyelmeztetés: FÉNYKÉPEK, NEM ÖSSZEHAJTANI! Ne nyisd ki, mondta magának. Dobd a szemétbe! Ne nézz bele! De ujja már a ragasztott papírt tépte. Nem hallotta Kate döbbent kiáltását, ahogy kiöntötte a boríték tartalmát, és a képek a padlóra hulltak. Jo nyöszörögve térdre rogyott, turkált a képek között, egyiket a másik után tolta félre, egy képet keresett. Azt a képet. Kate befejezte a beszélgetést, visszahívást ígért, letette a telefont és kiugrott az íróasztal mögül. – Mi az, Jo? Jo Ellen, mi a baj? Mi az? – kérdezte határozottan, ellentmondást nem tűrőn, miközben az unokahúgáról készült képeket nézte. 182

– Itt járt! Itt járt! Itt! – matatott Jo a képek között megint. A parton sétál. A függőágyban alszik. A dűnéknél, a sós mocsár szélén állítja fel az állványt. De hol volt az a másik? Hol? – Itt kell, hogy legyen. Itt. Kate riadtan talpra rángatta Jot, és megrázta. – Hagyd abba! Most azonnal! Azt akarom, hogy ezt most rögtön hagyd abba! – Felismerte a tüneteket, Jot székhez vonszolta, leültette, fejét két térde közé nyomta. – Csak lélegezz. Ne gondolj semmi másra. Nehogy elájulj itt nekem! Itt ülsz és nyugton maradsz! Megértetted? Ne mozdulj! A fürdőszobába futott, egy pohár vizet és nedves törülközőt hozott. Amikor visszaért az irodába, Jo úgy volt, ahogy hagyta. Megkönnyebbülten térdelt mellé, Jo nyakára simította a vizes ruhát. – Jól van, jól van. Nyugalom. – Nem ájulok el – mondta Jo lassan, nehézkesen. – Ez jó hír. Nagyon jó. Most szépen lassan dőlj hátra és igyál egy kis vizet. – Jo szájához tartotta a poharat, ott tartotta, és őrült, hogy lassanként visszatér arcába a szín. – Most már el tudod mondani, mi a baj? – A fényképek – felelte Jo, és hátradőlt, behunyta a szemét. – Nem tudtam elmenekülni előle. Mégsem sikerült elmenekülni. – Mi elől, szívem? Ki elől? – Nem tudom. Azt hiszem, kezdek megbolondulni. – Ez ostobaság – mondta Kate éles hangon, értetlenül. – Nem tudom, mi ez. Egyszer már volt ilyen. – Micsoda? Jo nem nyitotta ki a szemét, így könnyebb volt beszélni. – Néhány hónapja idegösszeomlásom volt. – Ó, Jo Ellen! – Kate leült a karosszék karfájára és Jo haját simogatta. – Miért nem mondtad el nekem, hogy beteg vagy, kicsim? – Képtelen voltam. Egyszerűen képtelen. Besokalltam, nem bírtam tovább. Miután elkezdtek jönni ezek a képek. – Ilyen képek? – Engem fotóztak. Előbb csak a szememet. Csak a szememet. Szóval a szemét, gondolta Kate. A mi szemünket. – Ez szörnyű. Nagyon megijedhettél. – Igen. Aztán azt mondtam magamnak, hogy valaki így próbálja meg felhívni magára a figyelmet, hogy segítsek neki betörni a fényképezés világába. – Valószínűleg így is lehet, de ez meglehetősen szörnyű módja a figyelemfelhívásnak. Szólnod kellett volna a rendőrségnek. – És mit mondtam volna nekik? Hogy valaki fényképeket küldözget nekem, a fotográfusnak? – Jo kinyitotta a szemét. – Azt hittem, képes vagyok megbirkózni a helyzettel. Egyszerűen nem veszek róla tudomást, és kész. Aztán egy ugyanilyen boríték volt a postámban. Tele volt képekkel rólam, és volt benne egy… amiről azt hittem, valaki más. De nem más volt – mondta Jo hevesen, indulatosan. Ebbe bele kell nyugodnia. Ha mást nem is, ezt az egy dol-

183

got el kell ismernie. – Képzeltem csak. Nem is volt ott. Csak a rólam készült képek. Több tucat. És összeroppantam. – Aztán visszajöttél ide. – El kellett jönnöm. Azt hittem, el tudok menekülni. De nem. Ezek a képek itt készültek, a szigeten. Aki fotózott engem, itt járt, engem figyel. – Ezeket a képeket elvisszük a rendőrségre – mondta Kate, és haragtól forrongva állt fel, a borítékért nyúlt. – A postabélyegző szerint Savannah-ban adták fel. Három napja. – Mi haszna ennek, Kate? – Nem tudjuk, amíg meg nem tettük. – Lehet, hogy az a férfi még Savannah-ban van, de lehet, hogy egészen máshol. Lehet, hogy visszajött a szigetre. – Végigsimított a haján, aztán ölébe ejtette kezét. – Megkérjük a rendőrséget, hogy kérdezzenek ki mindenkit, akinek fényképezőgépe van? – Ha szükséges, akkor igen. Milyen kamerával készültek a képek? – kérdezte Kate határozottan. – Hol és mikor hívták elő, nagyították őket? Mikor készültek? Ebből néhány következtetés máris levonható. Jobb, mint itt ülni és reszketni a félelemtől, ugye? Szedd össze magad, Jo Ellen! – Csak azt akarom, hogy eltűnjön. – Akkor tegyél róla – felelte Kate igen hevesen. – Szégyellem magam, hogy hagytad, hogy valaki ezt tegye veled, és nem vetted fel a harcot. – Kate felkapott egy képet, eléje tartotta. – Mikor készülhetett? Nézd meg, és válaszolj! Jo gyomra összeszorult, ahogy a képre nézett. Tenyere izzadt, de a képért nyúlt, átvette. Látta, hogy a felvétel kissé életlen. A fény beesési szöge rosszul megválasztott, az árnyék nagyon beárnyékolja a testét. Az illető sokkal jobb képeket is tud készíteni, gondolta, és nagyot sóhajtott. Ez segített gyakorlatiasan, sőt kritikusan gondolni a felvételekre. – Azt hiszem, ezt elsiette. A mocsár ezen a részen elég nyílt terep. Nyilván nem akarta, hogy meglássam, fényképez, ezért elsiette. – Remek. Jó kislány. Mikor jártál ott legutóbb? – Néhány napja, de akkor nem volt nálam állvány. – Szemöldöke összerándult a koncentrált gondolkodástól. – Ez legalább két hetes. Nem. Három. Három hete apálykor mentem ki az apálytavakat fotózni. Adj egy másikat. – Tudom, hogy érzékenyen érint, de nekem ez tetszik – próbálkozott halvány mosollyal Kate, és odaadta neki azt a képet, amin Jo éppen Sam ölében ül. Az árnyék különös mintázatban vetült rájuk, a kép szinte ábrándos hangulatú volt. – A kemping – súgta Jo. – Azon a napon, amikor valaki bezárt a férfimosdóba és apa engedett ki. Nem kölykök voltak. Az az ember. Nem kölykök voltak, hanem ő. Ő zárt be, aztán várt, és ezt a képet csinálta rólam. – Aznap nem jelent meg a munkában Ginny, ugye? Már majdnem két hete. Jo megint a padlóra térdelt, de már nem pánikolt. Keze nem remegett, nagyon koncentrált. Megfontoltan nézte egyiket a másik után. – Nem vagyok mindegyikben biztos, de amikben igen, azokat legalább két-három hete exponálták. Vagyis feltételezem, hogy mindegyiket. Az utóbbi két hétben készültet nem látok közöttük. Magánál tartotta őket. Várt. Miért? 184

– Időre volt szüksége, hogy kinagyítsa őket, hogy kiválogassa őket. Hogy eldöntse, melyiket küldje el. Biztosan más kötelezettségei is vannak. Állásban van. Valami ilyesmi. – Nem. Azt hiszem, időbeosztásban elég rugalmas. Fényképezett engem, amikor munkám volt Hatterasban, és otthon, Charlotte-ban is. Hétköznap is. Nem kell időre munkába járnia, ilyenfajta kötelezettségei nincsenek. – Értem. Akkor most hozd a táskádat. Lemegyünk a hajóhoz, kimegyünk a szárazföldre. Ezt az egészet elvisszük a rendőrségre. – Igazad van. Jobb, mint itt ülni és rettegni. – Nagyon óvatosan, egyenként visszacsúsztatta a fényképeket a borítékba. – Ne haragudj, Kate! – Miért haragudnék? – Hogy ezt nem mondtam el neked korábban. Hogy nem bíztam benned eléggé ahhoz, hogy elmondjam, mi történt. – El kellett volna mondanod. – Kezét nyújtotta, talpra segítette Jot. – De most elmondtad. Kész, túl vagyunk rajta. Ami történt, megtörtént. Ami elmúlt, elmúlt. Mostantól ebben a házban mindenki tartsa észben, hogy egy család vagyunk. – Nem tudom, hogyan tudtál elviselni minket. – Édes szívem – mosolygott Kate, és megpaskolta Jo arcát –, az a helyzet, hogy ezen időnként én is elgondolkodom.

185

19 – Hé! Hova Mentek? Lexy észrevette, hogy Kate és Jo kilépett az oldalsó ajtón. Szeme csillogó, mosolya ragyogó. Szinte táncolt az örömtől. – Jo meg én kimegyünk a szárazföldre. Van egy kis dolgunk – kezdte Kate. – Visszajövünk még… – Én is veletek megyek – rohant el mellettük Lexy, mielőtt Kate karon ragadhatta volna. – Lexy, nem szórakozni megyünk! – Öt perc! – kiáltott vissza Lexy. – Csak öt perc, és kész vagyok! – Ez a lány! – sóhajtott Kate. – Mindig ott akar lenni, ahol nem kéne. Megyek, megmondom neki, hogy most nem jöhet. – Ne. – Jo szorosan fogta a két borítékot. – A fennálló körülmények miatt jobb, ha tudja, mi a helyzet. Azt hiszem, míg többet nem tudunk, jobb, ha ő is óvatosabb. Kate szíve nagyot dobbant, de bólintott. – Talán igazad van. Szólok Briannek, hogy elmegyünk. Ne aggódj, kicsi szívem – mondta Kate, és végigsimított Jo haján. – Megbirkózunk ezzel is. Lexy félt, hogy otthagyják, s ez egyszer betartotta a szavát. Tudta, hogy Kate megszólta volna a kurta sortot, ezért rekordidő alatt átöltözött, hosszú szárú, de lenge pamutnadrágot vett fel. Kifésülte a haját, a tengeri utazásra készülve mentazöld sállal kötötte hátra. Sanctuary magánkikötője a kompkikötőtől északra volt; út közben felfrissítette sminkjét és beszélt. Jo füle csengett a sok csevegéstől, mire beszálltak a megbízható régi motoros jachtba. Valaha szép fehér hajó volt, kabinja piros kárpitú. Az Island Belle egykor Sam büszkesége és öröme volt, idézte fel Jo. Hányszor bontott vitorlát a család, és hajózták körbe a szigetet, szelték a hullámokat, csak úgy beültek, kimentek a szárazföldre fagyizni vagy moziba! Emlékezett rá, hogy apja térdén állva kormányozhatta egy kicsit. Egy kicsit jobbra, Jo Ellen. Így kell ezt. Tehetséges kormányos vagy. De Sam eladta ezt a hajót, miután Annabelle elment. A többi hajónak, amiket utána vettek, nem adtak már nevet. A család többet nem tett együtt szédítő utazásokat. Jo így is tudta a rutint. Ellenőrizte az üzemanyagszintet, mialatt Lexy és Kate eloldozták a köteleket. Ösztönösen matrózállásba helyezkedett, alkalmazkodott a hullámverés keltette mozgáshoz. Keze könnyedén fogta a kormánykereket, mosolygott, amikor a motor elindult, és kellemes hangon berregett. – Látom, apa jól karban tartja. – Télen teljesen átvizsgáltatta a motort. – Kate leült, ujjaival izgatottan babrálta aranyláncát szépen vasalt pamutblúzán. Hagyja, hogy Jo vezessen, gondolta. Ettől legalább lenyugszik. 186

– Arra gondoltam, hogy a szállodának új beruházást kéne végrehajtania. Venni kellene egy új hajót. Valami elegánsabbat. Vállalhatnánk hajótúrákat a sziget körül, kiköthetnénk a Fehér-Ló-öbölben, a Kócsag-parton, ilyesmi. Ehhez persze kapitányt is kéne felvennünk. – Apa mindenkinél jobban ismeri a szigetet és környékét – jegyezte meg Jo. – Tudom – mondta Kate és vállat vont. – De ha felhozom a témát, mindig morog valamit a bajsza alatt, és hirtelen talál magának valami fontos elintéznivalót. Sam nehéz ember. – Mondhatnád neki, hogy könnyebben szemmel tarthatja a dolgokat, ha ő lenne a kapitány – mondta Jo a tájolóra pillantva. – Ellenőrizhetné, hogy a látogatók nem tapossák-e le a növényeket és nem borítják-e fel az ökoszisztémát. Ha valaki mást bízunk meg a feladattal, biztosan nem törődnek úgy a szigettel, nem olyan figyelmesek, mint ő. – Jó szempont. – Ha új hajót veszel, nehezen tud majd ellenállni neki – jegyezte meg Lexy, és megigazította a csomót sálján. – Aztán lazán meg kell említeni neki, milyen nehéz jó kapitányt találni, aki nem csak tapasztalt és rátermett, hanem tudja, milyen sérülékeny a környezet, és hogyan kell megmagyarázni a turistáknak, miért maradt Desire olyan tiszta ennyi éven át. Jo és Kate csodálkozva fordult Lexy felé. Lexy széttárta a karját. – Csak tudni kell bánni az emberekkel. Ennyi. Arról kell beszélni a turistáknak, hogy tiszteljék a szigetet, és ha elmennek, mindent úgy hagyjanak, amilyen akkor volt, amikor ide jöttek, ilyesmi, szóval apa nem csak hogy bevállalja, hanem a végén azt hiszi, hogy az ő ötlete volt. – Agyafúrt teremtés vagy, Alexa – jegyezte meg Kate. – Mindig csodáltalak ezért. – Apának sokat jelent a sziget – mondta Lexy a korlát fölé hajolva; hagyta, hogy a szél fújja az arcát. – Ezt felhasználni, hogy rávegyük, vállalja el a kapitányságot nem agyafúrtság, hanem alap dolog. Nem tudnál egy kicsit gyorsabban menni, Jo? Ennyi erővel már úszva is odaérnék. Jo éppen javasolni akarta, hogy akkor tegye azt, de meggondolta magát, vállat vont. Miért is ne? Miért is ne menne gyorsabban, miért ne engedné el magát egy kicsit? Hátranézett, Desire partjára, a hegyen álló fehér házra, aztán nagyobb sebességre kapcsolt. – Akkor kapaszkodj. A hirtelen sebességváltozásra Lexy előbb szitkozódott, aztán visszahúzta a fejét, és felnevetett. Ó, mennyire szeret utazni! Csak menni, bárhova. – Gyorsabban, Jo! Mindig jobban kormányoztad ezeket a vízi izéket, mint bármelyikünk. – De két éve nem vezetett hajót – szólalt meg Kate, aztán felsikoltott, amikor Jo elfordította a kormánykereket, és a hajó vadul befordult. Szíve erősen kalapált, a korlátba kapaszkodott, miközben Lexy kiáltozva követelt még nagyobb sebességet. – Odanézzetek! Az ott Jed Pendleton halászhajója. Előzzük meg, Jo! Ringassuk meg a farvizünkkel, hadd tudják meg, mi az a tengeri betegség! – Jo Ellen, nem tehetsz ilyet! – mondta Kate, miután sikerült legyőznie a torkában csiklandó nevetést. – Viselkedj! Jo elfintorodott, összeesküvő pillantást váltott Lexyvel, pedig az ilyesmi igen ritka jelenség volt náluk, aztán megszólalt: – Igenis, asszonyom! – mormogta, azzal visszavett a sebességből. Rövidet dudált a halászhajónak. – Csak kipróbáltam a motort és a manőverező képességet. 187

– Most már tudod, milyen – mondta Kate kimérten. – És remélem, innentől kezdve sima utunk lesz. – Csak minél előbb oda akarok jutni – fordult meg Lexy, és a korlátra hajolt. – Alig várom, hogy embereket lássak sétálni, élni. És vásárolnom is kell egy-két dolgot. Partiruhákat. Mert partit rendezünk magunknak. Kiöltözünk, lesz zene és pezsgő. Hónapok óta nem vettem magamnak új ruhát. – Ez talán azért van, mert a szekrényedbe már egy darab sem férne el, annyira tele van göncökkel – jegyezte meg Jo. – Ó, azok már ősrégiek! Nem éreztél még olyat, hogy muszáj valami újat venned? Egyszerűen muszáj? Valami csodaszépet? – Hát, régóta szeretnék egy új automata vakut – közölte Jo kimérten. – Mert téged jobban érdekel a kamerád, mint te magad – szólt Lexy, és elgondolkodva félrefordította a fejét. – Valami merész, kék darab jó lenne neked a változatosság kedvéért. Selyem. Selyem fehérneművel. Ha hagyod, hogy Nathan levegye rólad ezt a ruhát, kellemes meglepetésben lesz része. És fogadok, hogy neked is. – Alexa! – Kate felemelte a kezét, és lassan tízig számolt, aztán folytatta: – A nővéred magánélete… magánélet. Remélem, érted. – Milyen magánélet? Hiszen az a pasi, amióta csak meglátta, majd’ belepusztul, annyira szeretne Jo Ellen kitérdesedett farmergatyáján belülre kerülni. – Honnan tudod, hogy ez még nem sikerült neki? – vágott vissza Jo. – Mert ha sikerült volna – felelte Lexy lassú, hízelgő mosollyal –, akkor sokkal, de sokkal nyugodtabb lennél. – Ha a gyors kufirctól a nő nyugodtabb lenne, te már rég kómába estél volna! Lexy csak nevetett és visszafordult a szélirányba. – Hát, az biztos, hogy az utóbbi napokban nagyon nyugodt vagyok, mézes puszedlikém! Ennél többet sajnos nem közölhetek. – Lexy, elég legyen! – mondta halkan Kate, és felállt. – Nem azért megyünk a szárazföldre, hogy bevásároljunk. Azért megyünk, mert a nővéred bajban van. Ő akarta, hogy te is gyere, hogy elmondhassa neked, miről van szó, hogy te ne keveredj bele. – Miről beszélsz? – húzta ki magát Lexy. – Mi a baj? – Ülj le! – parancsolta Kate, és elővette Jo táskájából a borítékokat. – Elmondjuk.

Tíz perc múlva Lexy már a fényképeket nézte. Gyomra összeszorult, de keze nem remegett: gondolkodott, elemzett, mérlegelt. – Követ téged. – Nem tudom, hogy ezt lehet-e annak nevezni – mondta Jo a vizet nézve, a szárazföld halvány csíkját figyelve. – Pontosan erről van szó, és ezt mondjuk a rendőrségnek. Ezt tiltja a törvény. Ismertem egy nőt odafent New Yorkban. A volt barátja nem hagyta békén. Folyton megjelent nála, hívta telefonon, követte. Az a nő hat hónapig rettegett, aztán megelégelte, és tett ellene. Nem jó az úgy, hogy rettegésben kell élned. – De ő tudta, hogy ki követi – mutatott rá Jo. 188

– Hát, neked rá kell jönnöd, ki az. – A képek sokkolták, Lexy félretette őket. – Volt valami szakításod, ilyesmi, mielőtt ez elkezdődött? – Nem. Nem jártam különösebben senkivel. – Nem neked kell különösebbnek gondolnod a dolgot – emlékeztette Lexy –, hanem neki. Kivel randevúztál? Akár egyszer is. – Senkivel. – Jo, biztosan vacsoráztál valakivel, elmentél egy kiállításra, gyors ebéd, vagy valami hasonló. – Nem randevúztam senkivel. – Ne vedd ennyire szó szerint! Az a baj veled, hogy csak fekete-fehéren tudsz gondolkodni. Pont mint a képeid. Azok is szürke árnyalatúak, igaz? Jo nem volt egészen biztos benne, hogy megsértődjön a nővére analógiáján, vagy őrüljön a hasonlatnak. A homlokát ráncolta. – Egyszerűen nem értem… – Pontosan – bólintott Lexy. – Gondolkozz! Állíts össze egy listát azokról, akikkel találkoztál, és egy másikat azokról, akiknek a meghívását nem fogadtad el. Lehet, hogy valaki kétszer-háromszor hívott randizni, és azt hitted, hogy feladta. – Az elmúlt évben eléggé elfoglalt voltam. Alig volt ilyen esetem. – Az jó. Sokkal könnyebb lesz megtalálni az illetőt. – Lexy keresztbe tette a lábát, belevetette magát a találgatásba. – Talán van valaki abban a házban, ahol Charlotte-ban laktál, aki szóba akart elegyedni veled, beszélgetni akart, amikor egymásba botlottatok a lépcsőházban. Gondolkozz már egy kicsit! – mondta Lexy türelmetlenül. – Egy nő tudja, ha egy férfinak tetszik, akkor is, ha a dolog nem kölcsönös. – Nemigen figyeltem ilyesmire. – Hát, akkor most utólag figyelj. Most neked kell kézbe venni a dolgokat. Nem fogod tudatni vele, hogy megijesztett. Nem adod meg neki azt az elégtételt, hogy azt gondolja, megint kórházba juttathat. – Megfogta Jo vállát, erősen megrázta. – Szóval gondolkozz! Mindig te voltál köztünk a legokosabb. Használd a fejed! – Hadd vezessek én, Jo! – szólt Kate, és kivette a kormánykereket Jo szorosan markoló kezéből. – Ülj le, szusszanj egyet! – Később majd szusszanhat kettőt is. Most gondolkodnia kell. – Lexy, hagyd! – Nem – mondta Jo fejét ingatva. – Igaza van. Igazad van – szólt Lexynek, és jól megnézte magának a húgát, akit gyengének, léhának gondolt. Meglátta benne az erőt, a lényeget. – És jó kérdéseket teszel fel. Olyanokat, amikre nem is gondoltam. Olyanokat, amit a rendőrség is fel fog tenni nekem. – Remélem is. – Oké – mondta Jo nagy sóhajjal. – Segíts! – Éppen azt teszem. Üljünk le. – Karon fogta Jot, leült vele. – Először gondoljuk végig a szóba jöhető férfiakat! – Nincsenek sokan. Nem járnak rám úgy, mint méhek a mézre. – Pedig rád járnának, ha akarnád, de ez egy másik probléma – legyintett Lexy. Ezt majd később kell megoldani. – Talán van valaki, akivel rendszeres kapcsolatban álltál. Nem igazán figyelsz rá, de találkoztok, és ő lát téged. 189

– Az egyetlen férfi, akivel rendszeresen találkozom, az asszisztensem. Bobby vitt be a kórházba. Ott volt, amikor a legutolsó csomag jött a postával. – Nahát! Micsoda kényelmes megoldás! Jo szeme tágra nyílt. – Bobby? Ez nevetséges. – Miért? Azt mondtad, az asszisztensed. Ez azt jelenti, hogy ő is fotográfus. Tudja, hogyan kell a fényképezőgépet használni, filmet előhívni, nagyítani. Fogadok, hogy valahányszor elmentél egy-egy munkára, tudta, hol vagy és mi a programod. – Természetesen, de… – Néha veled ment, ugye? – Képzése részeként, igen. – És talán érez valamit irántad. – Ez egyszerűen nevetséges. Az elején volt egy kis próbálkozás. – Valóban? – Lexy összevonta a szemöldökét. – És lehűtötted a kedélyeit? – Húszéves. – És? – Lexy vállat vont, elvetette a gondolatot. – Oké, nem feküdtél le vele. Rendszeresen megjelent az életedben, vonzódik hozzád, tudta, hol leszel, ismerte a szokásaidat és tudja, hogyan kell használni a kamerát. Én azt mondanám, hogy a lista legelején van a helye. Ez megdöbbentő volt, visszataszító, még megdöbbentőbb és visszataszítóbb, mint a névtelen lehetőségek. – Gondoskodott rólam. Ő vitt kórházba. Azt mondta, nem látta a képet, jutott Jo eszébe, és gyomra fájdalmasan összerándult. Csak ketten voltak a helyiségben, és azt mondta, nem látta azt a képet. – Tudja, hogy hazajöttél? – Igen, én… – Jo elhallgatott, behunyta a szemét. – Igen, tudja, hogy itt vagyok. Ó, istenem! Tudja, hogy hol vagyok. Ma reggel beszéltem vele. Felhívott. – Felhívott? – csattant fel Lexy. – Mit mondott neked? – Üzenetet hagytam neki, hogy hívjon fel. Volt valami… meg kellett kérdeznem tőle valamit. Ma hívott vissza. – Honnan hívott? – pillantott hátra Kate. – Nem kérdeztem… nem mondta. – Jo nagy erőfeszítéssel igyekezett megzabolázni a tompa félelmet. – Teljes képtelenség, hogy Bobby küldözgette volna nekem azokat a képeket. Hónapokig dolgoztam vele. – Hát, ez olyan kapcsolat, ami a rendőrséget érdekelni fogja – tartott ki gondolata mellett Lexy. – Ki más tudja, hogy hol vagy… akiben megbízol? – A kiadóm. – Jo a halántékát dörzsölte. – A postahivatal, a házunkban levő élelmiszerbolt, az orvos, aki a kórházban kezelt. – Vagyis bárki, aki akar, megtalál. De akkor is Bobby marad a lista legelején. – Ettől rosszul vagyok. Álnok dolognak érzem. Ráadásul logikus. – Elhallgatott, az orrnyergét dörzsölte. – Bobby elég jó fotós ahhoz, hogy ilyen képeket készítsen; ha ő volt, elég időt szánt rá. Nagyon tehetséges. De még követ el hibákat; elsiet egy-egy felvételt, vagy a sötétkamrában dönt rosszul. Ez megmagyarázná, miért van az, hogy egyes képek nagyon jók, mások nem annyira. – Mi a baj velük? – Lexy kíváncsian újra elővett néhány képet. 190

– Némelyiken kemények az árnyékok, vagy a képkivágás hibás. Látod ezt itt? – mutatott az egyiken a vállát sötétítő árnyékra. – Vagy ezt. Nem kontrasztos, a tónusok nincsenek jól eltalálva. Van köztük foltos, ami azt jelenti, hogy gyors filmet használt, és túlnagyította. Van, amelyik halvány; alulexponált negatív – magyarázta. – Vannak közte olyanok is, amik technikailag jók, csak a kreativitás hiányzik belőlük. – Ez nekem elég szőrszálhasogató véleménynek tűnik. A legtöbb képen jól nézel ki. – Nincsenek gondosan komponálva, láthatóan nem olyan művészi szerkesztésűek, mint a többi, mint amiket Charlotte-ban vagy Hatterasban fotózott. Ami azt illeti… – homloka ráncba rándult, ahogy újra, mindegyiket megnézte – ha jól látom a helyzetet, minél későbbi a fotó, annál kevésbé profi, annál kevésbé kreatív. Mintha kezdené unni, vagy figyelmetlen lenne. Nézd ezt itt: megfelelő géppel egy tehetséges elsőéves is képes arra, hogy ezt a függőágyas képet exponálja. Az alany nyugalomban van, nem sejti, hogy fotózzák, a fény jó, mert a lombokon szűrődik át. Könnyű felvétel. Adja magát. De ez itt, a parton… ehhez sárga szűrőt kellett volna használnia, hogy kiküszöbölje a csillogást, lágyítsa a kontrasztot, plasztikussá tegye az árnyékokat. Ez alap dolog. De nem vette a fáradtságot. Így elveszett a textúra, a drámai hatás. Ostoba hiba. Ilyet korábban nem csinált. Gyorsan elővette a képeket a másik borítékból. – Itt egy másik parti fotó, ez Hatterasból. Hasonló szög, de szűrőt használt, rászánta az időt. A homok textúrája, ahogy a hajam lebben a szélben, ahogy a sirály repül a víz felett, plasztikus árnyékok. Tényleg szép kép, kiállításon, galériában lehetne mutogatni; de az, ami itt készült, elmosódott. – Bobby veled volt azon a munkán? Hatterasban. – Nem. Egyedül dolgoztam. – De Hatterasban sokkal több ember van, mint Desire szigetén. Lehet, hogy nem vetted észre. Különösen, ha álruhát viselt. – Álruhát? Ó, Lexy! Nem gondolod, hogy észrevettem volna, ha egy pasas Groucho szemüvegben és fura orral mászkál körülöttem? – Megfelelő sminkkel, parókában, elváltoztatott testbeszéddel szembe mehetnék veled az utcán, és nem ismernél meg. Nem nehéz valaki mássá válni. – Mosolygott. – Én folyton ezt csinálom. Én is lehettem volna az asszisztensed, meg még vagy húsz ember, akit ismerek. Haj befest, kalap, napszemüveg. Szakáll, bajusz növeszt vagy leborotvál. Csak annyit tudunk biztosan, hogy ott volt, és itt volt. Jo lassan bólintott. – És visszajöhet. – Igen. – Lexy megfogta Jo kezét – De most már figyeljük. Jo húga kezét nézte, ahogy az övét fogta. Meg kellett volna lepődnie, gondolta, meglepő, hogy megfogta a kezét, a szorítása határozott, meleg. – Már korábban el kellett volna mondanom nektek. Már korábban el kellett volna mondanom mindenkinek a családban. De magam akartam megbirkózni vele. – Na, ez már hír – mondta Lexy könnyed hangon. – Kate néni, Jo azt mondja, hogy egyedül akart megbirkózni valamivel. El tudod képzelni, hogy az egykori „el az utamból, majd én megcsinálom” lány egyedül akart megbirkózni valamivel? – Nagyon okos – mormogta Jo. – Nem hittem, hogy bármelyikőtök is hajlandó segíteni nekem. 191

– Ez is újdonság, Kate – szólt Lexy, folyamatosan Jot figyelve. – Csak úgy ömlenek a hírek. Jo nem hitte, hogy intelligens emberi lények vagyunk, és egy kis együttérzés is akad bennünk. Nem mintha ő vagy bárki más ilyen lenne, de ez a legutolsó távirati hír. – Már el is felejtettem, milyen tehetséged van a gúnyolódáshoz… és mivel valószínűleg mindkét megjegyzés talált, nem fogom bebizonyítani, hogy én csípős megjegyzésekben is jobb vagyok, mint te valaha is lenni reméltél. Mielőtt Lexy megszólalhatott volna, Jo megfordította a kezét, és ujjait összekulcsolta húgáéval. – Szégyelltem magamat. Majdnem annyira szégyelltem magamat, amennyire féltem. Szégyelltem magamat az idegösszeomlásom miatt. Legkevésbé azt akartam, hogy a családom valaha megtudja. Lexy mély megértést érzett nővére iránt. Mégis fenntartotta az önelégült mosolyt és a somolygó hangot. – Ugyan már, ez ostobaság, Jo Ellen! Déliek vagyunk. A családi holdkórosoknál szinte semmit nem csodálunk jobban. Az eszement családtagokat a padláson rejtegetni jenki szokás. Nem így van, Kate néni? Kate-nek tetszett a megjegyzés, büszke volt legfiatalabb nevelt gyerekére. Válla fölött hátranézett. – Valóban így van, Lexy. Egy jó déli család a bolondokat a szalonban, a legszebb porcelánok mellett mutogatja. Jo Ellen önkéntelenül felnevetett, és ettől meglepetten pislogott. – Nem vagyok bolond. – Még nem – mondta Lexy, és barátságosan megszorította a kezét. – De ha így folytatod, olyan leszel, mint Lida dédi. Ha jól emlékszem, éjjel-nappal flitteres estélyiben volt, várta, hogy Fred Astaire eljöjjön érte, és táncolni vigye. Még egy kicsit próbálkozz, és te is ilyen leszel. Jo megint felnevetett, ezúttal hosszan, harsányan. – Lehet, hogy mégis elmegyünk vásárolni, hátha találok magamnak flitteres estélyit. – A kék a te színed. – És mivel tudta, hogy neki könnyebb megtenni, mint nővérének, átölelte, magához vonta. – Elfelejtettem mondani neked valamit, Jo Ellen. – Mit? – Isten hozott itthon!

Hat óra után értek vissza. Végül elmentek bevásárolni, és a vásárlás bizonyítékául rengeteg dobozzal és tasakkal tértek haza. Kate még mindig azt kérdezgette magától, hogyan hagyhatta, hogy Lexy rávegye arra az őrült kilencven perces vásárlási rohamra. De már tudta a választ. Miután egy órát töltöttek a rendőrségen, mindannyiuknak szüksége volt arra, hogy valami esztelenséget csináljanak. Amikor a konyhán át a házba léptek, már felkészültek Brian tirádáira. Brian egy pillantást vetett rájuk; árulásuk bizonyítéka a kezükben volt, jól láthatóan. Felmordult. – Hát, ez remek, ugye? Egyenesen kitűnő. Az ebédlőben már hat asztalnál ülnek, én könyékig vagyok a főzésben, és ti hárman elmentek egyet bevásárolni. Sissy Brodie-t kellett 192

berángatnom, hogy pincérkedjen, de neki annyi esze van, mint egy marék szárított lepkének. Apa keveri az italokat, és rengeteg ingyen italt kell adnunk, hogy a vendégeket kárpótoljuk a gyenge kiszolgálásért… és két adag csirkét elégettem, mert be kellett mennem, és fel kellett mosnom utána, mert az a borsónyi eszű Sissy egy tányér tejszínes-garnélás tésztát ejtett Becky Fitzsimmons ölébe. – Becky Fitzsimmons itt van, és te hagyod, hogy Sissy szolgálja ki? – Lexy tetőtől talpig megborzongott, félretette a táskákat. – Te nem tudsz valamit, Brian Hathaway! Sissy és Becky esküdt ellenségek, és összevesztek Jesse Pendleton miatt, aki mindkettőjüket egyszerre majdnem hat hónapig dugta. Aztán Sissy rájött, és a húsvéti mise után egyenesen odament Beckyhez a templom előtt, és utolsó ócska kurvának nevezte. Három erős férfinak kellett szétválasztani őket. Lexy élvezettel élte át újra a jelenetet, ahogy mesélte, közben levette a sálját. – Szóval a tejszínes-garnélás tészta még semmi. Szerencséd van, hogy Sissy nem kapta fel itt a konyhában valamelyik csontozókésedet, és nem intézte el Beckyt rendesen. Brian mély levegőt vett, nehogy még jobban feldühödjön. – Az áldásokat számolom éppen, hogy milyen szerencsés vagyok. Fogd a jegyzettömböt és vonszold be a seggedet az étterembe. Egy órát késtél a műszakodból. – Az én hibám, Brian – kezdte Jo, és felkészült a záporozó támadásra. – Szükségem volt Lexyre, és azt hiszem, egy kicsit megfeledkeztünk az időről. – Nekem nem adatott meg az a luxus, hogy bármiről is egy kicsit is megfeledkezzek, és nincs szükségem arra, hogy itt állj a konyhámban és a húgodat védd, amikor egyszerűen arról van szó, hogy túlságosan felelőtlen ahhoz, hogy ellássa a kötelességét. – Nagy csörgéssel felemelte az edény fedelét, amiben csirkemell sült éppen, és megfordította a húst. – És nem akarom, hogy elsimítsd a dolgot – mondta Kate-nek. – Nincs időm kifogásokat hallgatni. – Nem is szándékoztam semmiféle kifogással előállni – mondta Kate kimérten. – Ami azt illeti, eszem ágában sincs szóra méltatni olyasvalakit, aki ilyen modorban beszél velem. – Felszegte állát és besétált az étterembe, hogy segítsen Samnek a bárpultos munkában. – Az én hibám volt, Brian – ismételte Jo. – Kate és Lexy… – Ne törd magad – legyintett Lexy, hogy elfedje fortyogó haragját. – Úgysem hallgat meg. Hiszen úgyis mindent tud. – Azzal felkapott egy jegyzettömböt és az ajtóhoz trappolt. – Léha, felelőtlen, üres fejű nő – mormogta Brian. – Ne beszélj így róla. Egyáltalán nem ilyen. – Hanem milyen? Ti ketten hirtelen összemelegedtetek az áruház akciós pultjánál? A nők, ha együtt vesznek cipőt, rögtön lelki társak lesznek? – Nem vagy nagy véleménnyel a női nemről, ugye? Mit női nemről? Neked a nők külön faj. Nőkre volt szükségem, és nők segítettek. Ha egy kicsit később értünk haza, mint ami neked megfelel… – Mint ami nekem megfelel? – Tányérra csapta a csirkehúst, fogcsikorgatva koncentrált, mellé tette a köretet és a díszítést. Nem hagyja, hogy nők rontsák a teljesítményét. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy nekem mi felel meg. Ez arról szól, hogy ez egy vállalkozás, arról szól, hogy megtartsuk a hírnevet, amit huszonöt év alatt felépítettünk magunknak. Arról szól, hogy cserben hagyjuk a másikat, amikor vagy húszan várnak arra, hogy jó étellel, udvariasan és hatékonyan szolgáljuk ki őket. Arról szól, hogy az ember betartja a szavát.

193

– Rendben, elismerem, jogod van dühösnek lenni, de akkor legyél dühös rám. Én vittem magammal őket. – Ne aggódj. – Friss, gőzölgő kukoricapogácsát tett kenyérkosárba. – Elég dühös vagyok rád. Jo a tűzhelyen gőzölgő lábosokra, a deszkán felszeletelt zöldségekre nézett. A mosogatóban halomban állt a mosatlan edény, és Brian furcsán, esetlenül dolgozott sérült kezével. A cserbenhagyás pontos kifejezés, gondolta. És kölcsönös cserbenhagyás esete áll fenn. – Mit segíthetek? Elmoshatnám ezeket a… – Félreállhatsz, hogy ne legyél láb alatt – mondta anélkül, hogy ránézett volna. – Ebben vagy a legjobb, ugye? . Felfogta a sértést, bűntudata volt. – Igen, azt hiszem, abban. Szó nélkül kiosont a hátsó ajtón. Sanctuary nem annyira zárt hely, mint amilyennek álmodta. De az oda vezető út sziklás és göröngyös. És Briannek igaza volt. Mindig ahhoz értett a legjobban, hogy kimaradjon a dolgokból, hogy a házban támadt örömöket és problémákat másokra hagyja. Nem is volt biztos abban, hogy valaha másként akarta volna. Átvágott az erdőn. Ha valaki figyeli, hadd figyelje, hadd fotózza, míg az ujja el nem zsibbad. Nem hajlandó félelemben élni az életét. Remélte, hogy ott van. Remélte, hogy közel van, hogy megmutatja magát. Most, ebben a percben. Megállt, lassan körbefordult, komoran pásztázta a mélyzöld árnyékokat. Egy váratlan szemtől szembe találkozás most nagyon megfelelne a hangulatának. Semmit sem élvezne jobban, mint egy jó, izzasztó test test elleni harcot. – Erősebb vagyok, mint gondolnád – mondta hangosan, és hallgatta, hogy saját dühödt hangja visszhangzik. – Miért nem jössz elő? Szemtől szembe, hogy megtudd. Te mocsok! – Faágat ragadott, a tenyerét paskolta vele. – Te gazember! Azt hiszed, meg tudsz ijeszteni a másodosztályú képeiddel? Fának csapta a botot, élvezte az erő ellenhatást, a csapás hulláma végigrengett a kezén. Fakopács rebbent fel fölötte a fatörzsről, elrepült. – A kompozíció elcseszett, a fények egyenesen szörnyűek! Annyit sem tudsz a hangulat meg a textúra fényképezéséről, mint egy üres filmdoboz! Tízévesek jobban fotóznak egyszer használatos Kodak géppel! Állkapcsa megfeszült, várta, hogy meglát valakit, bárkit, ahogy kilép az ösvényre. Meg akarta támadni. Azt akarta, hogy megfizessen. De nem volt semmi, csak a szél susogott a lombon át, zörgette a pálmaleveleket. A fény változott, egyre sötétebb lett. – Most már magamban beszélek – dünnyögte. – Ha így folytatom, harmincéves koromra olyan bolond leszek, mint Lida dédi volt. Eldobta a botot, figyelte, hogyan bucskázik a levegőben, ível felfelé, aztán tompa puffanással földet ér a bokrok sűrűjében. Nem látta a kopott tornacipőt, alig néhány centire attól a helytől, ahol a bot leesett, a kopott farmernadrág rojtos szára szélét sem látta. Amikor mélyebbre haladt az erdőben, nem hallotta az egyenletességre törekvő ziháló lélegzést, sem a nyers érzelemtől remegő rekedtes suttogást. – Meg nem, Jo Ellen. Még nem. Majd akkor, ha már készen leszek rá. De most kénytelen leszek fájdalmat okozni neked. Most azt akarom, hogy megbánd. 194

Lassan felállt, úgy ítélte meg, hogy már teljesen ura magának Nem vette észre a vért. Olyan szorosan szorította ökölbe a kezét, hogy vér fakad körme nyomán. Úgy gondolta, tudja, hova megy, és mivel ismerte az erdőt, átvágott a fák között, hogy ott csapjon le rá.

195

Harmadik rész „mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai…” ÉNEKEK ÉNEKE SALAMON

196

20 Jo nem vette észre, hogy Nathan háza felé igyekszik, míg már majdnem odaért. Megállt, fontolgatta, hogy irányt vált. Meghallotta a lépések zaját. Hirtelen megugrott az adrenalinszintje, keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek. Megfordult, támadásra készen. Halványultak a fények körülötte, sötétedett, sűrűsödött a levegő. A szürkületben fény és sötét között vékony félhold sarló világított az égen. A folyó partján a víz mosta, mosta hosszú szárú füvek tövét. Szürke gém suhant fel állóhelyéből. Nathan lépett elő az árnyékból. Megtorpant, amikor meglátta a nőt, egy lépésre tőle megállt. Cipője, farmerja kopott szára nedves volt a sástól, haját összeborzolta a feltámadt szél. Látta, hogy Jo támadóállásban áll. Homlokát ráncolta. – Verekedni akarsz? Jo erőt vett magán, egyenként kinyújtotta ujjait. – Lehet. Nathan előrelépett, ujjával finoman megpaskolta az állát. – Azt mondom, két menetben legyűrlek. Fogadunk? – Talán máskor. – Fülében a vér susogása csendesedni kezdett. Széles férfiválla van, gondolta. Jó hely fejet ráhajtani, ha az ember történetesen a fejráhajtós típushoz tartozik. – Brian kiakasztott – mondta, és zsebre tette a kezét. – Csak sétáltam. – Én is. Én is csak sétáltam egy kicsit. – Ökölbe szorított keze kisimult, ujjaival végigsimította a lány haját. – Hogy vagy? – Nem is tudom. – Miért nem jössz be…? – Megfogja a kezét, az ujjaival játszott. – Odabent gondolkozhatnál egy kicsit rajta. Jo tekintete kezükről a férfi szemére siklott, és ott időzött. – Nem azt akarod, hogy gondolkozzam odabent, Nathan. – Attól még bejöhetsz. Vacsoráztál? – Nem. – Még megvan az a pár szelet hús. – Még határozottabban megfogta a kezét, a ház felé vezette. – Brian kiakasztott? Miatta jöttél el? – Konyhai veszekedés. Az én hibám volt. – Hát, azt hiszem, nem kérlek meg, hogy segíts megsütni a húst. – Belépett, felkapcsolta a villanyt, hogy eloszlassa a félhomályt. – Viszont nincs más mellé, csak némi fagyasztott krumpli és egy kis fehér bordeaux-i.

197

– Nekem tökéletesnek tűnik. Használhatnám a telefonodat? Fel kéne hívnom őket, tudatni, hogy távol leszek… egy kicsit. – Csak nyugodtan. – Nathan a hűtőszekrényhez ment, kivette a húst a fagyasztóból. Olyan feszült, mint egy felhúzott húr, gondolta, miközben a húst a mikrosütőbe tette kiolvasztani. A felszínen dühös, a mélyben boldogtalan. Azon tűnődött, miért érez olyan heves kényszert, hogy az okokat kiderítse. A mikrosütő gombjaival bajlódott, közben hallotta Jo halk hangját, ahogy telefonon beszélt. Éppen meg akarta nyomni a művelet végrehajtása gombot, és a legjobbakat remélte, amikor Jo befejezte a beszélgetést és odament hozzá. – Ezt a részt ismerem – mondta, és megnyomott néhány gombot. – Tapasztalt készételzabáló vagyok. – Én jobban teljesítek, ha a csomagon van elkészítési utasítás. Beizzítom a grillsütőt. Van néhány CD-m, ha zenét szeretnél. Jo odalépett a kanapé melletti asztalon álló ügyes mini HiFi melletti CD-állványhoz. Úgy látszik, az egyszerű rockot szereti, meg a korai lázadók, Mozart és Beethoven zenéjét. Nem tudott dönteni, mintha képtelen lett volna koncentrálni arra az egyszerű döntési folyamatra, hogy a Holdfény szonáta legyen vagy a Sympathy for the Devil. Romantika vagy kemény rock, tette fel a kérdést magának türelmetlenül. Mit akarsz? Határozz már a fenébe is, hogy mit akarsz, és azt kapod. – A tűz nem éghet sokáig – szólt Nathan, és hátrébb lépett, kezét farmernadrágja szárába törölte. – Ha esetleg… – Idegösszeomlásom volt – szakadt ki a közlés. Nathan lassan leengedte a kezét. – Értem. – Gondolom, ezt tudnod kell, mielőtt ez az egész tovább megy. Kórházban voltam, még Charlotte-ban. Mielőtt eljöttem. Összeomlottam, idegösszeomlás, aztán visszajöttem ide. Lehet, hogy bolond vagyok. Tekintete kifejezésteli, ajka keskeny vonalba szűkült. Nathan úgy ítélte meg, körülbelül öt másodperce van dönteni, hogyan kezelje a helyzetet. – Milyen bolond? Olyan utcán meztelenül futkosó és embereket bűnbánatra felszólító bolond? Vagy „engem tényleg elraboltak a földönkívüliek” bolond? Mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a földönkívülis bolondok mindegyike valóban bolond. Jo ajka feszültsége nem oldódott fel, de leesett az álla. – Hallottad, mit mondtam? – Igen, hallottam. Csak pontosítani akarom az információt. Kérsz egy italt? Jo behunyta a szemét. Lehet, hogy a bolondok bolondokhoz vonzódnak. – Még nem futkároztam meztelenül az utcán. – Az jó. Mert kétszer meg kéne gondolnom, ha ez a típus lennél. – Mivel Jo elkezdett fel-alá járkálni a szobában, Nathan úgy érezte, az érintés nem a legjobb lépés. Visszament a hűtőhöz, hogy kivegye és felbontsa a bort. – Ezek szerint elraboltak a földönkívüliek. Ha így volt, mondd csak, tényleg úgy néznek ki, mint Ross Perot? – Nem értelek – dünnyögte. – Egyáltalán nem értelek. Két hetet töltöttem a pszichiátrián. Teljesen ki voltam akadva. Két pohárba töltött. 198

– De úgy tűnik, most minden rendben van, a testi-lelki működés tökéletes – mondta szelíden, és átnyújtotta a bort. – Sokat tudsz – mozdította a poharat széles gesztussal, mielőtt ivott. – Ma egy hajszál választott el az újabb idegösszeroppanástól – Most dicsekszel vagy panaszkodsz? – Aztán elmentem vásárolni. – Hirtelen elfordult, járkálni kezdett megint. – Nem a tökéletes lelki egyensúly jele, ha az ember érzelmi szakadék szélén egyensúlyozik, aztán elmegy fehérneműt vásárolni. – Milyen fehérneműt? Jo szeme összeszűkült, éles pillantást vetett a férfira. – Éppen magyarázom a lelki állapotomat. – Hallgatlak. – Kihasználta a lehetőséget, felemelte a kezét, ujjaival lágyan végigsimított Jo arcán. – Komolyan azt hitted, hogy erre úgy reagálok, hogy hátrálva szólítlak fel, távozz tőlem? – Talán. – Sóhajtott, kifújta a tüdejét feszítő levegőt. – Igen. Ajkát Jo homlokához szorította. – Akkor tényleg bolond vagy. Ülj le, és mondd el, mi történt. – Nem tudok leülni. – Mindegy – a konyhaszekrénynek támasztotta a hátát – Akkor állunk. Mi történt? – Én… szóval… sok minden. Munka eredetű stressz. De igazából nem ez zavar. Az ember hozzászokik a stresszhez, együtt tud élni vele. A stressztől motivált az ember, attól tud koncentrálni. Határidők. Mindig is kihasználtam ezeket. Szeretem, ha az időm be van osztva, a rutin előírva és betartva. Előre tudni akarom, mikor kelek fel reggel, mit csinálok először, másodszor, a nap folyamán utoljára. – Ezek szerint mondhatjuk, hogy a spontaneitás nem az erős oldalad, ugye? – Egyetlen spontán dolog, és minden csúszik, borul. Hogyan tartsam akkor rendes mederben a teendőket? – Egyetlen spontán cselekvés – jegyezte meg –, és az élet csupa meglepetés, sokkal komplikáltabb, de gyakran érdekesebb. – Ez igaz lehet, de én nem akartam érdekes életet. – Elfordult. – Csak normális életet. A világom egyszer felrobbant, és azóta sem tudtam összeszedni a darabokat. Inkább egy másik világot építettem magamnak. Muszáj volt. A férfi izmai megfeszültek, felegyenesedett, nyelvén a bor megsavanyodott. – Anyád miatt? – Nem tudom. Részben biztosan. A dilidokik biztosan erre a véleményre jutottak. Anyám annyi idős volt, mint most én, amikor elhagyott minket. Az orvosok ezt nagyon érdekesnek találták. Elhagyott engem. Vajon én ismétlem ezt a kört, és elhagyom magamat? – Fejét ingatta, visszafordult a férfi felé. – De nem csak erről van szó. Ezzel együtt éltem, majdnem egész életemben. A fenébe, hát valahogy elviseltem, megbirkóztam vele. Döntéseket hoztam, és végrehajtottam, egyiket a másik után, semmi kitérő. Szerettem, amit csinálok, tetszett az irány. Kielégített. Nathan tudta, hogy remegne a keze, inkább letette a poharat.

199

– Jo Ellen, ami korábban történt, amit mások tettek, függetlenül attól, hogy kik voltak nekünk, nem rombolhatja le azt, amik vagyunk. Amink van. Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen. Jo behunyta a szemét, megkönnyebbülést, megnyugvást jelentettek neki ezek a szavak. – Én is ezt mondogattam magamnak. Minden nap. Álmodni kezdtem. Mindig nagyon élénk álmaim voltak, de ezek nyugtalanítottak. Nem aludtam jól, nem ettem rendesen. Nem emlékszem, hogy ez az előtt vagy az után kezdődött, hogy az első képeket megkaptam. – Milyen képeket? – Valaki elkezdett képeket küldözgetni nekem. Rólam. Először csak a szememről. Csak a szemem. – Karját dörzsölgette, hogy eltűnjön a borzongás jele. – Hátborzongató volt. Próbáltam tudomást sem venni róla, de a dolog nem maradt abba. Aztán jött egy egész csomag, több tucat fénykép, mindegyiken én. Én otthon, én munka közben, én a piacon. Bárhová mentem. Ott volt az az ember, és engem figyelt. – Lassan, folyamatosan dörzsölte mellkasát hevesen dobogó szíve fölött. – Aztán látni véltem egy… még egy képet. Hallucináltam. Bepánikoltam. És összeomlottam. Düh csapott fel a férfiban, kemény, erős hullám. – Valami kurafi követett, leskelődött utánad, kínzott és magadat okolod azért, hogy öszszeomlottál? – Keze már nem remegett, kinyúlt, magához húzta Jo testét. – Képtelen voltam szembenézni vele. – Hagyd abba! Mennyit kéne elviselni az embernek? Az a kurafi csinálta ezt veled. – Átnézett Jo válla fölött, nagyon kívánta, hogy bárcsak lenne valami, amivel megharcolhatna, amibe ököllel belecsaphatna. – Mit mond a charlotte-i rendőrség? – Charlotte-ban nem szóltam a rendőrségnek. Szeme tágra nyílt, megrettent, amikor a férfi eltolta magától. Még tágabbra nyílt, amikor vad dühöt látott a szemében. – A pokolba! Azt akarod mondani, hogy nem jelentetted fel? Hagyod, hogy megússza? Egyszerűen nem teszel semmit ellene? – El kellett jönnöm. Egyszerűen el akartam jönni onnan. Nem tudtam megbirkózni a helyzettel. Alig tudtam létezni. Amikor Nathan észlelte, hogy ujjai erősen Jo vállába mélyednek, elengedte. Fogta a poharát, ellépett tőle. És eszébe jutott, milyen volt, amikor először látta a szigeten. Sápadt, kimerült, szeme karikás, boldogtalan. – Menedékre volt szükséged. Sanctuary jó hely. Jo három apró szusszanásban fújta ki a tüdejébe szorult levegőt. – Igen, azt hiszem. De ma megtudtam, hogy mégsem leltem menedékre. Itt járt. – Elszántan nyelte a pánik frissen formálódó görcseit. – Savannah-ból adott fel nekem fotókat. Olyan fotókat, amiket itt, a szigeten csinált. A düh új erővel forrt benne, szinte sistergett ujjaiban. Minden akaraterejét összeszedve lassan megfordult. – Akkor megtaláljuk. És véget vetünk ennek. – Azt sem tudom, hogy még a szigeten van-e. Ha visszajön, ha… Nem tudom, miért, és ez a legrosszabb az egészben. De most már szembenézek vele, és képes vagyok megbirkózni vele.

200

– Nem kell egyedül szembenézned, nem kell egyedül megbirkóznod vele. Sokat jelentesz nekem, Jo Ellen. Nem hagyom, hogy egyedül nézz szembe vele. Ezzel is szembe kell nézned. – Talán éppen ezért jöttem ide. Talán éppen ezért kellett idejönnöm. Nathan újra letette a borát, hogy tenyerébe vehesse Jo arcát. – Nem hagyom, hogy bárki bántson. Hidd el, nem hagyom. Jo elhitte, egy kicsit túl könnyen, egy kicsit túl erősen hitte, és próbált visszakozni. – Jó tudni, hogy az én oldalamon állsz, de muszáj képesnek lennem arra, hogy megbirkózzam a helyzettel. – Nem. – Lágyan lefelé hajolt, ajkát az ajkához közelítette. – Nem muszáj. Jo most szíve másfajta pániktól vert hevesebben. – A rendőrség azt mondta… – Voltál a rendőrségen? – Igen… ma… – egy pillanatra megint elvesztette a gondolat fonalát, ahogy a férfi ajka hozzáért. – Azt mondták, megvizsgálják az ügyet, de nincs sok vizsgálnivalójuk. Nem fenyegettek meg. – De fenyegetve érzed magadat. – Vállára simította a kezét. – Ez több, mint elég. Ennek véget vetünk. – Arcát, halántékát, haját érintette ajkával. – Majd én vigyázok rád – suttogta. A szavak Jo nyugtalan elméjében keringtek, nem ülepedtek le. – Tessék? Nathan nem hitte, hogy bármelyikük kész lenne szembenézni azzal, amire hirtelen rájött. Muszáj vigyáznia a nőre, csillapítani baját, vigasztalni. És biztosra kellett mennie, hogy bármit tesz, nem szakítja el a kettőjük között szövődő kapcsolat még vékony fonalát. – Egy kicsit ne gondolj erre. Egy este, legalább egy este lazíts. – Gerincét simogatta ujjaival finoman, aztán hátrahajolt, hogy a szemébe nézzen. – Senkit sem láttam még, akinek nagyobb szüksége lett volna egy szelet félig sült húsra és egy pohár borra. Időt ad neki, gondolta Jo. Ez kedves. Ez a legjobb. Sikerült elmosolyodnia. – Jól hangzik. Jó lenne, ha egy óráig nem gondolnék erre. – Akkor felteszem a húst. Kapard elő a krumplit. És könnyesre untatlak azzal, hogy az új feladatomról beszélek neked. – Megpróbálhatod, de nem sírom el magamat olyan könnyen. – A hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, aztán becsukta. – Nem szeretem a szexet. Nathan egy lépést hátrált a mikrosütőtől. Muszáj volt egy kicsit krákognia, mielőtt újra szembe tudott nézni a nővel. – Tessék? – A szex nyilvánvalóan része a csomagnak, amit mi ketten itt most összeállítunk éppen. – Jo összekulcsolta a kezét. Jobb, ha kerek perec, csomagolatlanul megmondja, gondolta. Gyakorlatias. Különösen, mivel már kimondta, és a szavakat nem lehetett visszaszívni. Nathan kénytelen volt megszakítani a mozdulatot, hogy letegye poharát. Hosszú, nagy kortyot ivott. – Nem szereted a szexet. – Nem gyűlölöm – mondta, és elengedte saját kezét, legyintett. – Nem úgy, mint a kókuszdiót. Azt utálom. – A kókuszdiót. 201

– Nagyon utálom. A szagát is. A szex inkább olyan, mint a… nem is tudom… mint a gyümölcstorta. – A szex, mint gyümölcstorta. – Vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. – Hát igen. Ez azt jelenti, hogy eszi, nem eszi, nem kap mást. Ha van, akkor jó, de nem kifejezetten kéred. Jo válla elernyedt. – Pontosan. Úgy gondoltam, ezt el kell mondjam, hogy ne legyenek túl nagy elvárásaid, ha ágyban kötünk ki. Nathan megnyalta a száját. – Lehet, hogy eddig még nem volt igazi, kitűnően elkészített gyümölcstorta… előtted. Jo felnevetett. – Az majdnem ugyanaz. – Nem hiszem. – Kiitta borát, letette az üres poharat. Jo tekintete gyanakvóvá vált, ahogy a férfi lassan elindult felé. – És erős kényszert érzek a téma megvitatására, és a bizonyításra. Most azonnal. – Nathan, ezt nem kihívásnak szántam, csak… – a szavak visszacsúsztak a torkán, amikor a férfi elemelte a földtől. – Ne… – Benne voltam az egyetemi vitakörben. – Ami nem volt igaz, de túl jó szövegnek tartotta ahhoz, hogy kihagyja. – Nem mondtam, hogy lefekszem veled. – Mit számít az? – Elindult vele az előszobán át. – Te mondtad, hogy vegyes érzelmeid vannak ezzel kapcsolatban. Az ágyra fektette, melléfeküdt, – Egy kis gyümölcstorta még senkinek sem ártott meg. – Nem akarom… – Dehogynem. – Lejjebb hajolt, még lejjebb, csak egy lélegzetnyi hely volt ajkuk között. – És én is akarom. És megteszem. Most. Ma őszinte hangulatban vagy, igaz, Jo? Mondd, hogy nem vagy kíváncsi, hogy nem akarod! A férfi teste forró volt, tekintete tiszta, átható. – Nem mondom. – Ez is jó válasz – mondta, azzal szorosan ajkára tapadt. Íze, a hirtelen éles kívánás kiűzött minden aggodalmat Jo gondolataiból. Tudta, hogy a férfi nem vár többet, mint amit adni tud; felemelte karját, és átölelte. – A szád! – Fogával súrolta a gyönyörű, telt felső ajkat. – Istenem, mennyire akartam! Megőrjít! Jo majdnem felnevetett. Aztán a férfi nyelve forrón fonódott össze az övével, és a váratlan hév egyre lejjebb csúszott, combja közt lüktetett. Felnyögött, a férfi pedig még mélyebbre hatolt. Szédült és csodálkozott, ujjait a férfi hajába fúrta. Még sosem csókolta így. Nem is tudta, hogy az ajkak nyomása ezernyi vad, sajgó kívánást kelt a test ezernyi különböző helyén. Nathan keze nem mozdult Jo arca mellől, mintha minden, amit csak akarna, ott koncentrálódna.

202

Jo moccant alatta; előbb remegett, aztán csípője ívelt. A férfi kényszerűen elszakította ajkát az ajkáról, a nyakát csókolta inkább, nehogy siettesse mindkettőjüket. Ott időzött, így kínozták egymást, míg nyelve alatt az ér hevesen lüktetni kezdett. Óvatosan, egyenként oldotta a csomókat. A nő teste pedig pillanatról pillanatra oldódott, kibomlott, kinyílt, apró rángások és remegések futottak végig rajta, egyre terjedőn. Izgató volt, hogy képtelen szabályosan lélegezni, hogy nem tudja, hova fog érni Nathan szája legközelebb. Megigézve simította végig vállát, hátát, élvezte ujja alatt a férfitest izmainak feszülését. Amikor ajka mohón visszatalált az övére, gálánsan fogadta; gyönyörűség volt a testét átjáró édes remegés. És Jo teste ismét ívbe feszült, kicsit bosszantotta az akadály, ami nem hagyta, hogy magába fogadja. A testi szabadság vágya nagyobb volt, mint képzelte volna. Nathan finoman a foga közé vette fülcimpáját, és beleharapott. – Most nem hagyunk helyet a vegyes érzelmeknek. Hátrahúzódott, szétvetett lábbal ült Jo csípőjén. A nap utolsó sugarai világítottak be a nyugati ablakon, tűzvörösre festetve a levegőt. Jo haja glóriaként terült el arca körül, mélyvörös, füstszürkés őszi levelek színével. Szeme nyári égbolt kék, bőre a tavasz finom rózsaszínje. Felemelte Jo kezét, egyenként csókolta ujjait. – Mit csinálsz? – Ízlelgetlek. Remeg a kezed, a szemedben izgalom. Tetszik. – Fogát végighúzta az ujjízületeken. – Izgató. – Nem félek. – Nem, hanem zavarban vagy. – Lenyúlt, kigombolta a blúz első gombját. – Ez még jobb. Nem tudod, mi lesz a következő érzés tőlem neked. Amikor a blúzt már teljesen kigombolta, széthúzta az anyagot, és lenézett. Jo kék melltartót viselt, a szatén sötéten csillogott a keblek tejfehér domborulatán. – Nahát, nahát! – Bár gyomra összerándult az erős ingertől, hogy mohó legyen, tekintetét feljebb csúsztatta, újra a szemébe nézett. – Ki gondolta volna? – Nem az enyém. – Jo átkozta magát, mert a férfi elmosolyodott. – Úgy értem, csak azért vettem meg, mert Lexy annyira erősködött, hogy jól állna nekem. – Isten áldja érte Lexyt. – Gyengéden, Jo szemébe nézve hüvelykujjával végigsimított a szatén felső peremén. És Jo szempillája megremegett, és lejjebb ereszkedett. – Visszafogsz engem. Feltartasz. – Egy kicsit lejjebb csúsztatta az ujját. – Nem hagyom. Azt akarom, hogy felsóhajts, Jo Ellen. Hallani akarom, ahogy sóhajtozol és nyöszörögsz. Hallani akarom a sikításodat. Jo kinyitotta a szemét, de elakadt a lélegzete, ahogy a hüvelykujj mellbimbóját súrolta. – Istenem! – Túl sokat rejtesz el, és nem csak a gyönyörű testedet. Túl sokat rejtesz el Jo Ellen lényéből. Mindent látni akarok, és mindent megkapok, mire végzünk. Kikapcsolta a melltartó első kapcsát, nézte, ahogy a keblek szabadon kibomlanak. Aztán lehajtotta a fejét, és ízlelgette őket. Jo sóhajtott és nyöszörgött, és a hang gyors, vad nyögésekbe csapott át. A sajgás kibírhatatlan volt. Nyugtalanul mocorgott a férfi teste alatt, hogy csillapítsa ezt a kínt, de csak azt érte el, hogy még mélyebb lett a lüktetés. 203

Megragadta a férfi ingét, a fején át lerángatta róla, és vadul félredobta, hogy emberi testet, bőrt érezhessen magán. Vihar dúlt testében, egyre közelebb és közelebb vitte ahhoz a magas, éles csúcshoz, aztán visszahúzta, csak pár ujjnyira, nem engedte, hogy elinduljon. A férfi szája, keze már szabadon vándorolt a testén, kihívón, hogy tartsa vele a ritmust, és Jo semmit, de semmit nem tudott tenni, csak vakon érintett, tapintott. Teste vonaglott, próbált szabadon gördülni. Bárhová, ahol levegő van, bárhová, ahol megkapaszkodhat. De a férfi szorosan fogta, a szörnyű gyönyör börtönében tartotta. És nem hagyott neki más választást, csak azt, hogy kibírja a vad, érzék-érzék elleni háborút. Nathan lehúzta róla a nadrágot, kék szatén háromszög tárult fel. Szája már Jo hasán járt, lejjebb, egyre lejjebb csúszott, ziháló légzésüktől sűrű lett a levegő. Jo nem hallotta, hogy könyörög, pedig könyörgött. Nathannek csak egy ujjal kellett a szatén alá nyúlnia, csak egy ujjal kellett megérintenie, hogy szétrobbanjon benne az érzés. Teste görcsösen rángatózott a férfi teste alatt, a gyönyör szétolvadó hullámai rázták, egyik a másik után. Nathan pedig Jo remegő hasára hajtotta a fejét, az ő teste is remegett. Hála istennek, csak erre tudott gondolni Jo, ahogy a feszültség kiáradt belőle. Izmai ellazultak, hálásan mély levegőt vett. De a lélegzet elfojtott sikollyal akadt benn, mert azok a gyönyörű, de könyörtelen ujjak újra hozzá értek. Azt hitte, ennyi? Nathan fejében, szívében, ágyékában fájdalmasan lüktetett a vér, ahogy letépte a vékony szaténakadályt. Azt hitte, hagyja, hogy ezek után bármelyikük megelégedjen az őrületnél kevesebbel? Felrántotta a nő csípőjét, és nyelvével terelte az önkívület szakadéka felé. Jo felsikoltott. Két karja felcsapott, ujjai az ágytámla fényes, festett fémrúdjaira szorultak, kétségbeesetten kapaszkodott, hogy teste el ne sodródjon. Csukott szemhéja mögött élénkvörös fények pulzáltak, bőre alatt lüktetett a vér. Szétesett megint, ezer darabban repült. Aztán Nathan megragadta az ágy oszlopába kapaszkodó kezét. Belé merítkezett, kitöltötte, könyörtelenül, hosszú, lassú, finom mozdulatokkal vitte megint a csúcs felé. Jo látása megreszketett, de látta a férfi szemét, éles élénkségét, a feketébe hajló tiszta szürke íriszt. Tehetetlenül vette át ritmusát, lélegzete szaggatott, elakadt, amikor a férfi tovább gyorsított. Amikor ajkuk újra találkozott, Jo nem tehetett mást, megadta magát. És amikor teste végül teljesen kicsúszott tudata ellenőrzése alól, nem tehetett mást, hagyta sodródni magát. És a férfi sem tehetett mást, csak ugyanezt.

Jo nem tudta, aludt-e. Arra gondolt, egyszerűen kómába esett. Kinyitotta a szemét, teljesen sötét volt. Vagy kómában van, gondolta, vagy megvakították. A férfi rajta feküdt, feje a keblén. Érezte szívének gyors verését, hallotta az ablakon befúvó szél susogását. Nathan megérezte az enyhe moccanást. – Egy pillanat, mindjárt nem présellek az ágyhoz. – Semmi, semmi. Már majdnem tudok szuszogni. 204

Ajka mosolyra húzódott, ahogy Jo melléhez dörzsölte, de legördült róla. Mielőtt mozdulni tudott volna, átölelte és magához húzta. – Gyümölcstorta! A farkam! Az! Jo szóra nyitotta a száját, biztos volt benne, hogy valami csípős megjegyzést tesz. De csak nevetett. – Lehet, hogy már régen kaptam desszertet. – Akkor mindenképpen repetáznod kell. Jo ösztönösen közelebb húzódott hozzá. – Ha repetázunk, mind a ketten belehalunk. – Dehogy. Előbb megesszük azt a sültet, és egy kicsit leitatlak. Jut eszembe, amúgy is ez volt a szándékom. Aztán a desszert repeta. – Le akartál itatni engem? – Ez volt az egyik ötletem. A másik meg az, hogy felmászok az erkélyedre a lugasrácson. Amolyan nagyon pasis szcenárió. – Kitörted volna a nyakadat. – Ugyan már! Brian meg én gyakran felmásztunk rajta. – Persze, tízéves korotokban. – Felkönyökölt, hátrarázta a haját. – Most vagy ötven kilóval nehezebb vagy, és nem hiszem, hogy annyira mozgékony lennél. – Ez nem a megfelelő időpont, hogy a mozgékonyságomat kétségbe vond. Jo mosolygott, lehajtotta a fejét, homlokuk összeért. – Teljesen igazad van. Lehet, hogy egy éjszaka meglepsz. – Lehet, hogy így lesz. De most… – meghúzta a haját, aztán felült – …megyek, készítek neked vacsorát. – Nathan! – Végigsimított a gyűrött lepedőn, míg a férfi a nadrágját kereste. – Miért bajlódsz ennyit velem? Egy pillanatig nem szólt. Nem volt biztos a mozdulataiban, a szavaiban. Felhúzta a nadrágját, a női test sziluettjét nézte a sötétben. – Csak annyi kellett hozzá, hogy viszontlássalak, Jo Ellen. Annyi. Elállt a lélegzetem, és még mindig nem kapok levegőt. – Velem csak gond van, Nathan. – Zavarban volt, és hálás volt a sötétségért, hogy a férfi nem látta az arcát. A vágy, ami gejzírként feszült benne, megmutatkozott. – Nem tudom, hogy mit érzek bárki vagy bármi iránt. Jobb lenne, ha leráznál magadról. – Néhányszor a könnyebbik utat választottam. Az többnyire az unalomba vezet. Eddig minden voltál, csak unalmas nem. – Nathan… – Tényleg csak az idődet vesztegeted, ha vitatkozol velem, míg itt ülsz meztelenül az ágyamon. Jo végigsimított a haján. – Jó érv. Majd később vitatkozunk. – Remek. Megyek, teszek még faszenet a tűzre.

205

21 – Maradj még! – Nathan átfogta Jo derekát, a tarkójához dörgölőzködött. Haja még nedves volt a közös zuhanyozástól. Szappanját érezni a nő bőrén, ez újra felizgatta. – Csinálok neked reggelit. Jo átkulcsolta Nathan nyakát. – Nincs itthon semmi. – Kenyér. Van kenyér. – Hirtelen megfordította, hogy nyaka, válla szép ívét csókolhassa. – Pirítósban jó vagyok. Híresen jó pirítósokat tudok összehozni. – Hihetetlenül étvágygerjesztőnek tűnik… Nathan. – Nevetés és nyöszörgés közti hangot hallatva próbált kimocorogni a férfi barangoló két keze közül. – Tényleg megöljük egymást, és vissza is kell mennem. – Alig van még éjfél. – Rég elmúlt. – Hát, akkor gyakorlatilag reggel van, tehát akár maradhatsz is. Jo maradni akart. Ahogy a férfi ajka újra megtalálta, meggyőző erővel, nagyon maradni akart. – Elsimítanivalóim vannak otthon. És ki kell engesztelnem Briant, hogy olyan nagy slamasztikában maradt miattam ma este. Kezét a férfi arcához érintette, szerette bőre tapintását. Az állcsont, az arccsont erősségét, a borosta érdességét. Vajon felfedezte-e így egy férfi arcát valaha? Vagy akarta-e? – És gondolkodnom kell. – Határozottan elhúzódott. – Gondolkodó típus vagyok, Nathan. Tervező. Ez nekem új territórium. Nathan válaszul végighúzta ujját a Jo szemöldöke között képződött ráncon. – Ezzel arra kényszerítesz, hogy megváltoztassam a stratégiámat veled kapcsolatban. Új izgalom borzongott Jo bőrén. – Akkor egy lépéssel előtted kell járnom. De most haza kell mennem. Nathan megértette, hogy elhatározta magát, ezért kelletlenül, de át kellett rendeznie a mellette ébredés kellemes tervét. – Hazaviszlek kocsival. – Nem szükséges… – Jo. – Vállára tette a kezét. Hangja halk, de határozott volt. – Nem mész ki a sötétbe egyedül. Megértetted? – Nem félek. Soha többé nem fogok félni. – Jó neked. De akkor is hazaviszlek. Vagy veszekedhetünk, és visszaterellek a hálószobába, és reggel hazaviszlek kocsival. Apádnak van puskája? Jo felnevetett. 206

– Nagyon valószínűtlen, hogy lelőne téged, mert velem hálsz. – De ha mégis, elvárom, hogy ápolj egészen addig, míg fel nem gyógyulok. Elvette a kulcsokat a konyhapultról. – Déli nő vagyok – mondta Jo az ajtó felé menet. – Találok valami alsószoknyát, amiből tépést csinálhatok a sebedre. – Ha így áll a dolog, szinte érdemes meglövetni magamat. Jo beült a Jeepbe. – Volt már lőtt sebed? – Nem – felelte Nathan, beült mellé és indított. – De a mandulámat kivették. Mennyivel rosszabb a lőtt seb? – Gondolom, sokkal. Jo kinyújtotta a lábát, hátradőlt és becsukta a szemét. Fáradt volt, de kellemesen fáradt. Izmai ellazultak, tudata jólesően ködös. – A szigeten az éjszakák a legjobbak – suttogta. – Ilyenkor a csend cseng az ember fülében és senki más nincsen ébren. Érezni a fák és a víz illatát. A tenger távoli suttogás, mint a szívverés. – Egyedül lehetsz, de nem vagy magányos. – Hmmm. Kislánykoromban gyakran elképzeltem, milyen lenne, ha egyedül lennék, ha a sziget pár napig csak az enyém lenne. Az enyém, bárhova megyek, bárhova nézek. Úgy gondoltam, hogy az tetszene. Aztán álmodtam róla, és féltem. Álmomban futottam ki a házból, az erdőbe, a parton. Találni akartam valakit, bárkit. De teljesen egyedül voltam. Felébredtem, és apáért sírtam. – Most az egyedüllétről készítesz képeket. – Igen, azt hiszem. – Felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Fényt látott a sötétben. – Kate égve hagyott nekem egy lámpát. Megnyugtató volt az otthon fénye. Nézte, ahogy a fénypont táncol a fák között, eloszlatja az árnyékokat. Hol távolodott ettől a fénytől, hol közeledett hozzá. Remélte, eljön az a nap, amikor mindkét irányban félelem nélkül tud haladni. A kocsibejáró vége felé közeledve látták, hogy egy alak emelkedik fel a tornác hintájából. Jo gyomra összerándult, Nathan megsimította a kezét. – Maradj itt. Zárd be az ajtót. – Nem… én… – hangja remegett. – Brian az – mondta, és furcsán érezte magát a megkönnyebbülés hulláma miatt. Nathan bólintott, ő is felismerte az alakot, ahogy Brian kilépett a fénybe. – Oké. Menjünk. – Nem. – Gyorsan megszorította Nathan kezét. – Ne komplikáljuk. Ha még üvöltözni akar velem, megérdemlem, és nem akarom, hogy ti ketten közben bámuljátok egymást és azon töprengjetek, hogyan kezeljétek a tényt, hogy barátok vagytok, te meg összefekszel a húgával. – Nem úgy néz ki, mint akinél fegyver van. Jo felnevetett, ezzel Nathan elérte a célját. – Menj haza. – Megmoccant, nem talált semmi nehézséget abban, hogy odahajoljon Nathanhez és ajkát ajkához érintse. – Hadd birkózzunk meg a családi teherrel, Brian meg én. Túl udvariasak vagyunk ahhoz, hogy előtted rendesen veszekedjünk. 207

– Holnap látni akarlak. Jo kinyitotta az ajtót. – Gyere át reggelire, különben a világhíres pirítósodra leszel kénytelen fanyalodni. – Itt leszek. Jo elindult a tornác felé. Megvárta, míg meghallotta, hogy a Jeep hátramenetbe kapcsol, aztán felment a lépcsőn. – Jó estét! – köszönt Briannek hűvösen. – Szép este van a tornácon üldögéléshez. Brian olyan gyorsan mozdult, hogy Jo majdnem felsikoltott. Szorosan átölelte húgát. – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. Jo úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott. Brian hátát paskolta, aztán felkiáltott, amikor fivére eltolta magától és megrázta. – A te hibád! A te istenverte hibád! Olyan tipikus, olyan Jo Ellen! – Mi van?! – A meglepettség helyére sértettség tolult, meglökte bátyját. – Mi a pokolról beszélsz? Ne bánts! – Bántani? Úgy seggbe kéne rúgjalak, hogy a hátsód a füledig csúszik! Mi a pokolért nem mondtad el valakinek, hogy mi van? Miért nem mondtad meg nekem, hogy bajban vagy? – Ha nem engedsz el most azonnal… – Menj csak, ahogy mindig is elmenekültél! Taszigálj el mindenkit az utadból, hogy… Morogva hallgatott el, ahogy Jo Ellen ökle gyomorszájon érte. Az ütés elég gyors és erős volt ahhoz, hogy ne tudjon védekezni. Kezét leejtve összeszűkült szemmel nézte húgát. – Ez sem változott Mindig elég rendesen be tudtál húzni. – Szerencséd van, hogy nem a szép arcodra céloztam. – Fintorogva dörzsölte karját, ahol az imént Brian ujjai szorították. Biztosan meglátszik a nyoma, gondolta. – Láthatóan nem vagy abban az állapotban, hogy értelmes, civilizált beszélgetést folytass. Megyek, lefekszem. – Ha még egy lépést teszel, a térdemre fektetlek és elfenekellek. Lábujjhegyre állt, hogy arcuk közel egy magasságban legyen. – Ne fenyegess engem, Brian Hathaway! – Ne élj vissza a türelmemmel, Jo Ellen. Már vagy két órája ülök itt, betegre aggódtam magam, szóval olyan hangulatban vagyok, hogy megtegyem. – Nathannél voltam, ezt te is pontosan tudod. És semmi okod, hogy a nemi életem miatt aggódj. Brian a fogát csikorgatta. – Nem akarok erről hallani. Nem akarok erre gondolni sem. Nem beszélek arról, hogy Nathan… Nem beszélek róla. Jo az ajkába harapott, hogy el ne vigyorodjon. Ha tudta volna, hogy ilyen könnyű zavarba hozni a bátyját, már évekkel korábban megtette volna. – Hát jó – elégedett volt a bevitt ponttal, a hintához ment, és leült. Fejét oldalra hajtva cigarettát vett elő. – Miről akarsz hallani, gondolkodni, beszélni, Brian? – Ne játszd a déli szépség szerepét, Jo! Egyszerűen nem illik hozzád. Jo megpöccintette az öngyújtót. Rágyújtott. – Késő van és fáradt vagyok. Ha valami mondanivalód van, ki vele, hogy lefekhessek végre.

208

– Nem kellett volna egyedül maradnod. – Hangja elhalkult. – Nem kellett volna egyedül átélned, nem kellett volna egyedül lenned a kórházban. És azt akarom, hogy tudd, a te döntésed volt, hogy ez így legyen. Jo hosszú slukkot szívott. – Igen, az én döntésem volt. Az én problémám. – Rendben, Jo. – Egy lépést előrelépett, hüvelykujját a zsebébe akasztotta, hogy ne szoruljon ökölbe a keze. – A te problémáid, a te győzelmeid, a te életed. Soha nem láttad alkalmasnak, hogy bármelyiket is megoszd másokkal, velünk. Miért lenne ez más? Jo gyomra összeszorult. – Mi tudtatok volna tenni? – Veled lehettünk volna. Veled lehettem volna. Na persze ettől nagyon meg vagy riadva, ugye? – mondta, mielőtt Jo lesütötte a szemét. – Engem nem érdekel, mennyire elcseszett a család, ezt nem kellett volna egyedül átélned. Nem lett volna szabad. És a folytatást biztosan nem egyedül fogod megélni. – Voltam a rendőrségen. – Nem csak arról van szó, hogy szólsz a rendőrségnek, bár ami azt illeti, akinek egy kis esze van, ilyen helyzetben már régen szólt volna nekik, te például már Charlotte-ban megtehetted volna, amikor az egész elkezdődött. Hamut pöckölt le, újabb slukkot szívott. – Döntsd már el végre, hogy szégyeníteni vagy sértegetni akarsz! – Mind a kettőt megtehetem. Idegesen dobta el a cigarettát, nézte, ahogy a vörös pont repül a sötétben, aztán beleveszik. – Hazajöttem, nem? – Hát, az legalább felerészt ésszerű döntés volt. Úgy néztél ki, mint akit öt mérföldön át vonszoltak rossz úton, aztán senkinek sem mondtad meg, mi a gond. Kivéve Kirbyt. Ugye neki elmondtad, miután odarángattalak? – A szeme megvillant. – Vele majd később számolok. – Hagyd békén! Csak az idegösszeomlást mondtam el neki, semmi mást. Ez orvosi titok, és nem kötelessége beszámolni a szeretőjének a páciensei kórtörténetéről. – De Nathannek is elmondtad. – Ma éjjel. Mindent elmondtam neki ma éjjel, mert úgy gondoltam, hogy így helyes és így igazságos. – Fáradt volt, a homlokát dörzsölte. Valahol a hűvös sötétben bagoly huhogott. Azt kívánta, bárcsak megtalálhatná a fáját, felmászna az ágai közé, és ott kucoroghatna békében. – Azt akarod, hogy az egészet elölről elmondjam, Brian? Akarsz bekezdéseket meg verssorokat és ilyen apró részleteket? – – Nem. – Sóhajtott, leült mellé. – Nem kell még egyszer elmondanod mindent. Gondolom, már korábban is elmondtad volna nekem, ha nem lettünk volna annyira balfékek. Ezen gondolkoztam, míg itt ültem kint, és úgy felidegesítettem magamat, hogy neked estem. – Nem használt volna. Eleve ideges voltál rám. Kirúgtál a házból. Brian harsányan felnevetett. – A te hibád, hogy hagytad. Ez a te házad is.

209

– Ez a te házad, Brian. Mindig is inkább a tiéd volt, mint bárki másé – szelíden, csendes elfogadással mondta. – Te vagy az, aki a legtöbbet törődik vele, velünk. – Ez téged zavar? – Nem. Hát, lehet, hogy egy kicsit igen, de inkább megkönnyebbülés. Nem kell aggódnom, ha beázik a tető, mert te törődsz ezzel. Hátrahajtotta a fejét, felnézett a házra, aztán ki, a holdfényben fürdő kertre. A szélcsengők csilingeltek, a szökőkút éjszaka nem csobogott; a szellő a rózsák dús illatát hordta szét. – Nem akarok itt élni. Hosszú ideig azt hittem, látogatóba sem akarok ide jönni. De tévedtem. Itt akarok lenni. Minden, ami itt van, többet jelent nekem, mint amit eddig hittem. Biztos akarok lenni abban, hogy időnként visszajöhetek ide. Itt ülhetek ilyen tiszta, meleg nyári éjszakán és érezhetem a borsókavirág és a jázmin, és anya rózsáinak illatát. Lexy meg én nem tudunk itt maradni úgy, ahogy te. De azt hiszem, mind a kettőnknek tudnunk kell, hogy Sanctuary itt áll a hegyen, mint mindig, és senki nem zárja be előttünk az ajtót. – Senki sem tenne ilyent. – Azt álmodtam, hogy az ajtók be voltak zárva, és nem tudtam bejönni. Kiáltottam, de senki sem felelt, az ablakok sötétek, üresek voltak. – Behunyta a szemét, fel akarta idézni az álmot, tudni akarta, hogy most már ellen tud-e állni a hatásnak. – Eltévedtem az erdőben. Egyedül voltam, nagyon féltem és nem találtam az utat. Aztán megláttam magamat, a folyó túlsó partján álltam. De nem én voltam. Hanem anya. – Mindig is furcsa álmaid voltak. – Lehet, hogy mindig is bolond voltam. – Halványan elmosolyodott, aztán kinézett az éjszakába. – Úgy nézek ki, mint ő, Brian. Néha, amikor meglátom az arcomat a tükörben, megriadok. A végén ettől borultam ki. Amikor azok a képek jöttek, csak rólam. Azt hittem, az egyiken anya volt. Csak halott. Meztelen volt, a szeme nyitva, de élettelenül nézett, mint egy baba. Pontosan olyan voltam, mint ő. – Jo… – De a kép nem volt ott – tette hozzá gyorsan. – Nem is volt ott. Csak képzeltem. Mindig utáltam képen látni magamat, mert őt látom magamban. – Lehet, hogy külsőleg hasonlítasz rá, Jo, de nem vagy olyan, mint ő. Te befejezed, amit elkezdtél, te állhatatos vagy. – Elmenekültem innen. – Elmentél innen – javította ki. – Elmentél, hogy a saját életedet éld. Ez teljesen más, mint otthagyni egy életet, amit már elkezdtél élni, és mindenkit, akinek szüksége van rád. Te nem vagy Annabelle. – Átfogta húga vállát, lassú mozgással ringatta a hintát. – És csak annyira vagy bolond, mint mi. Jo nevetett. – Hát, ez megnyugtató, ugye?

Késő volt már, amikor Susan Peters kivonult a bérelt nyaralóházból és az öböl felé indult. Csúnya veszekedése volt férjével, de vissza kellett fogni magukat, hogy ne zavarják barátaikat, akikkel együtt bérelték ki a házat egy hétre. Az az ember egy idióta, gondolta. Fogalma sem volt, miért ment hozzá feleségül, hát még hogy miért maradt vele három évig, nem is beszélve arról a két évről, amíg a házasság előtt együtt éltek. 210

Mindig, minden egyes alkalommal, amikor csak megemlítette, hogy venni kéne végre egy házat, a férje olyan zárkózott, olyan kiismerhetetlen lett. És elkezdett előlegről, adókról, felújításról és pénzről beszélni. Ugyan mi a fenéért dolgozzák magukat agyon? Vajon kénytelen lesz egy atlantai lakásban leélni az életét? A fenébe a kényelemmel, gondolta, és hátravetette sűrű, göndör haját. Udvart akar, egy kis kertet és rendes konyhát, ahol ínyenc ételeket főzhetne, ahogy tanulta. De Tom mindig csak azt mondta: majd egyszer. Majd egyszer. Vajon mikor ér ide az a bizonyos majd egyszer? Dühösen huppant le a parton, kibújt papucsából, hogy a homokba dughassa a lábát, miközben a csendes vizet nézte, ami lassan, ritmusosan nyaldosta kicsi, bérelt motorcsónakjuk testét. Az nem volt gond neki, hogy pénzt költsön egy idétlen motorcsónakra, hogy minden nyavalyás napon horgászni tudjon menni, amíg Desire szigetén vannak. Elég pénzük van ahhoz, hogy kifizessék egy ház foglalóját. Térdére könyökölt és duzzogva nézte, ahogy a hold egyre feljebb kúszik az égen. Alaposan utánanézett a lehetőségeknek, tanulmányozta a pénzügyi feltételeket, a részletfizetést, a kamatokat. Azt a szép kis házat akarta a Peach Blossom Lane-en. Persze, az első néhány évben nehéz lenne, de valahogy megoldanák. Annyira beleélte magát, hogy amikor férjének szóba hozta a dolgot, hogy végre saját házuk legyen, és törjenek ki végre a hónapról hónapra való lakásbérlés köréből, biztos volt benne, hogy beleegyezik. És ó, majd’ szétmarta az irigység, hogy Mary Alice és Jim éppen arra a környékre költöznek. Az előkertben magnóliára van, a konyha kis belső udvarra nyílik. Felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak megvárta volna, amíg hazajutnak, és csak otthon kezdte volna megint meggyőzni Tomit a dologról. Az sokkal okosabb dolog lett volna. Tudta, milyen fontos az időzítés, ha a férjéről van szó. De annyira ideges lett, hogy képtelen volt leállítani magát. Ha visszamennek Atlantába, Tom akkor is megnézi azt a Peach Blossom-i házat, ha a fülénél fogva kell odavonszolnia. Hallotta a lépéseket a háta mögül, de nem fordult meg, egyenesen előre nézett. – Semmi értelme idejönnöd, hogy békülni próbálj, Tom Peters! Még nem vagyok kész megbocsátani neked. Lehet, hogy soha nem is fogok, Dühös volt, hogy a férfi meg sem próbálta jobb belátásra bírni. – Menj csak vissza, és számold át újra a számlaegyenlegedet, mert neked csak a pénz számít, csak azt akarod. Nincs más mondanivalóm a számodra! Mivel továbbra is csend volt, hátrafordult. – Idefigyelj, Tom… – a szégyenkezéstől elpirult. Idegen arcra nézett fel. – Sajnálom. Azt hittem, valaki más az. A férfi elbűvölően mosolygott. – Semmi baj. Én is azt képzelem, hogy maga valaki más. A riadalom ösztöne már sikolyra feszítette a nő torkát, de a férfi felemelte a kezét, és ütött. Nem lesz tökéletes, gondolta, miközben a lábánál összeesett nőt nézte. Nem tervezte ezt el, csak rögtönzés volt, de nem tudott aludni. Csak Jo járt az eszében, senki más, és a nemi szükség váratlanul erősen kínozta aznap éjjel. 211

Nagyon, de nagyon mérges volt Jora. És ettől még sokkal jobban kívánta. És egyszer csak ott van ez a szép barna nő, mint valami ajándék, ott ül egyedül a víz szélén, a Hold holtsápadt fényénél. Bölcs ember nem nézi az ajándék ló fogát, vagy valami ilyesmi, gondolta nevetve, ahogy ölbe kapta a nőt. Csak egy kicsit odébb mennek, határozta el. Ha esetleg a jó öreg Tom, vagy kicsoda esetleg letévedne az öbölhöz. A nő könnyű volt, és a férfinak nem volt ellenére ez a testedzés. Fütyörészett, így vitte a homokon túlra, a dűnék közti kis nyiladékon át. Szüksége volt a holdfényre, a völgy szélén állt meg. Festői látvány, gondolta, ahogy letette a testet. És kihalt. Sehol senki. Nadrágszíjával kötözte össze a nő kezét, és az egyik selyemsállal, amit mindig magánál tartott, a száját tömte be. Előbb levetkőztette; elégedettséggel töltötte el, hogy a nő teste arányos és kisportolt. Nyöszörgött egy kicsit, amikor lehúzta róla a farmernadrágot. – Ne aggódj, drágám, nagyon szép vagy, nagyon szexi. Jól áll neked a holdfény. Elővette fényképezőgépét – Pentax, tükörreflexes gép, amit portrézáshoz szeretett használni –, örült, hogy nem túl érzékeny film volt benne. Most finom, borotvaéles kontúrokat akart. Lehet, hogy egy kicsit be kell égetnie a nagyítást, és ügyeskedni a sötétkamrában, hogy elérje a kellő kontraszt- és textúrahatást. Előre várta ezt, a nagyítások tökéletesítését, amikor papírképen láthatja mindezt. Halkan fütyörészve rögzítette a vakut, és három felvételt készített, mielőtt a nő szempillája egyet is rebbent volna. – Jó, nagyon jó, most azt akarom, hogy térj magadhoz. Lassan. Pár szép közeli arról a gyönyörű arcról. A szem a legjobb. Mindig a szem a legjobb. Erekciója támadt, ahogy a nő kinyitotta a szemét, tekintetében fájdalom és zavar. – Szép, egyenesen gyönyörű! Nézz ide, most nézz rám. Így kell ezt, drágaságom. Figyelj! Elragadtatással fotózta a felismerés és a félelem arckifejezését. Amikor a nő elkezdett mozgolódni, a férfi letette a kamerát. Ha bemozdul, nem lesz jó a kép, és nem hozott magával érzékenyebb tartalék filmet. Még mindig mosolyogva, szépen összehajtott farmernadrágjáról felemelte a fegyvert. Megmutatta a nőnek. – Nem akarom, hogy mozogj. Azt akarom, hogy mozdulatlan maradj. Tényleg mozdulatlan, és tegyél meg mindent, amit csak mondok neked. A legkevésbé sem akarom ezt használni, ez a végső eszköz. Ezt megérted, ugye? A nő szemében könny remegett, kicsordult. De bólintott. Rémület bugyborékolt benne, és bár próbált mozdulatlan maradni, önkéntelen remegés rázta. – Csak fotózni akarlak. Fotózáson vagy. Nem félhetsz attól, ha fényképeznek, amilyen szép nő vagy! A fegyvert letette, felvette a kamerát, és győzedelmesen mosolygott. – Most akkor tedd, amit mondok. Hajlítsd be a térdedet. Gyerünk; így, és mozdítsd balra. Csodálatos a tested. Miért ne mutatnánk a legelőnyösebb pozitúrában? A nő megtette, amire kérte, miközben folyamatosan a fegyvert nézte. A krómfelület fénylett, csillogott. Csak képeket akar, bátorította magát, ahogy lélegzete el-elakadt, teste remegett. Aztán elengedi. Elmegy. Nem bántja.

212

Rémület volt a szemében, bőre tejfehérré vált, a férfi ettől vadul lüktetett. Keze megremegett; ez jelezte, hogy nem várhat tovább, elérkezett a következő fázis ideje. A szíve dübörgött, az agyában lüktetett, ahogy óvatosan letette a fényképezőgépet az ingére. Nagyon gyengéden megfogta a nő nyakát és mélyen a szemébe nézett. – Szép vagy – mormogta. – És tehetetlen. Ezt te is tudod, ugye? Semmit sem tehetsz. Én vagyok a helyzet ura. Nálam minden erő. Ugye? A nő bólintásként rántott egy kicsit a fején, halk nyöszörgését elnyelte a selyem. Amikor a férfi keze a mellére tapadt és erősen megmarkolta, a nő fájdalmas nyögéssel könyörgött és vadul rázta a fejét. Sarka a homokba vájt, menekülni próbált. A férfi szétvetett lábbal, lovaglóülésben ráült. – Ugyan! Ez semmire sem jó. – Megborzongott az élvezettől, ahogy a nő vergődött, mocorgott alatta. – Minél jobban küszködsz, annál jobban élvezem. Próbálj sikítani! – Megint megszorította a mellét, aztán lehajolt, hogy megharapja. – Sikíts! A fenébe! Sikíts! Harsány, maró hang tört elő, a torkát égette. Elkeseredetten küzdött a szájába feszülő selyemmel, fogával, nyelvével, ajkaival akarta lerángatni. A férfi szétfeszítette a nő combját, szándékosan megsértve a húst. És megerőszakolta, és közben Jo testére gondolt. Jo Ellen hosszú combjaira. Jo Ellen szexi szájára. Jo Ellen súlyos pillájú kék szemére, miközben izzadt erőszakossággal döfködte magát végső áldozata helyettesítőjébe. Az orgazmus elemi erejű volt, a meglepetéstől és sikerélménytől könnyes lett a szeme. Sokkal jobb, mint a legutóbbi, nyugtázta, és megszorította a nő torkát, csak annyira, hogy a küszködést abbahagyja. Jól választotta meg az időt, gondolta, mert az orgazmus utóhatásaként édes nyugalom jelent meg. Megtalálta a próbaangyalt. Ez csak gyakorlat, bevezetés. A szél hűtötte nedves bőrét, amikor felemelkedett a kameráért. Eszébe jutott, hogyan vázolta a folyamatot naplójában, és figyelmeztette magát, hogy nem szabad egyszerűen leutánozni az előző aktust, hanem valami mást, jobbat kell csinálni. – Lehet, hogy megint megerőszakollak, lehet, hogy nem. – Mosolygott. – És lehet, hogy fájdalmat okozok, lehet, hogy nem. Minden attól függ, hogy viselkedsz. Most csak feküdj szépen itt, angyal, és gondolkozz el ezen. Objektívet cserélt. A nő pupillája két hatalmas fekete hold, peremén csak egy kis karikányi halvány barnaság; rövid, felszínes szusszanásokban vette a levegőt. A férfi elégedetten fütyörészve filmet cserélt. Az egész tekercset ellőtte, mielőtt másodszor is megerőszakolta a nőt. És úgy döntött, hogy bántja. Hiszen a választás, a mód, a hatalom az ő kezében van. A nő már nem küzdött ellene. Már csak testben volt ott. Teste dermedt, valaki másé. Lélekben biztonságban volt, Tommal, együtt ültek szép új házuk tornácán, a Peach Blossom Lane-en. Alig érezte, hogy a férfi kivette a szájából a kendőt. Halkan felzokogott, szánalmas erőfeszítést tett, hogy a sikításhoz elég levegőt szívjon magába. – Tudod, hogy ehhez már túl késő – mondta a férfi gyengéden, szinte szeretőn, ahogy a sálat a nyaka köré tekerte. – Most már az én angyalom vagy. Szorosabbra kezdte vonni a sálat, el akarta nyújtani a pillanatot. Figyelte, ahogy a nő szája kinyílik, küszködik a levegőért. Sarka a homokban vergődik, teste rángatózik. 213

A férfi zihált, elárasztotta az erő. Már nem számolta, hányszor engedett, hányszor hagyta, hogy a nő visszanyerje eszméletét, aztán újra az élet szakadékának szélére húzta. Felállt, újra és újra a gép keresőjéből nézte a tárgyat. Nem csak egy döntő pillanat, gondolta. Sok-sok döntő pillanat. A halálfélelem, a beletörődés, a remény villanása, ahogy az élet vörös lüktetéssel visszapumpálta a testbe magát. A megadás, amikor az élet lángja megint kihunyóban volt. Ó, mennyire sajnálta, hogy nem volt nála állvány és exponáló zsinór! Végül szervezete nem bírta tovább a feszültséget, és befejezte a műveletet. Levegő után kapkodva becézéseket mormolt, hálásan csókolgatta a nő testét. Új szintet mutatott neki ez a váratlan angyal, akit a sors sodort a lába elé. Így kellett lennie. Most már megértette ezt. Még tanulnia kell, mielőtt találkozik a végzettel, Joval. Nagyon, nagyon sokat kell tanulnia. Elvette a sálat, összehajtotta, tiszteletteljesen a fegyverre helyezte. Nem sietett, rászánta az időt, hogy a testet pózba igazítsa, eloldotta és beállította a kezét. A csuklótáji vörös duzzanatok egy kicsit zavarták, ezért párnaként hajtotta a két kezet a fej alá. Arra gondolt, hogy ennek a képnek az Angyali ajándék címet adja. Felöltözött, batyuba kötözte a nő ruháit. A mocsár túl messze van, gondolta. Amit az aligátorok és más ragadozók meghagytak Ginnyből, mélyen el van temetve. Nem volt ideje és ereje sem odáig cipelni a testet. A folyóban vannak elég mély részek, azok is tökéletesen megfelelnek a célnak. Elviszi a végső nyughelyre, nehezékeket köt rá, hogy a síkos, iszapos mederben maradjon. Aztán, határozta el szélesen ásítva, aztán aludni megy.

214

22 Amikor Giff kiosont Lexy szobájából, le a hátsó lépcsőn, már gyöngyházszínűen hajnalodott. Még napfelkelte előtt ki akart jutni a házból. Aztán lusta mosollyal arra gondolt, hogy Lexy igen meggyőző erővel tudja a férfiembert magánál marasztalni. Szüksége volt rá. Először ahhoz, hogy segítsen oldani a Briannel való veszekedés feszültséget, aztán meg azért, mert valakinek el kellett mondania nővére viszontagságait. Tudtak ilyesmiről beszélni, és rengeteg más dologról is odabent, a szobába húzódva. A beszélgetés könnyedsége csak egy azoknak az előnyöknek a sorában, ha az ember olyasvalakibe szerelmes, akit gyerekkora óta ismer. Mert ott van még az a sistergő feszültség, a meglepetés sustorgása, ahogy azt a nagyon ismerőst még közelebbről, bizalmas közelségből megismeri az ember. Giff szusszanva nyúlt a kilincs után. Az már biztos, hogy semmi nehézségbe nem ütközött Lexy Hathawayt tanulmányozni ezen a többi szinten. Ó, hogy milyen volt abban a kis selyem hálóingben, amit Savannah-ban vett! A látvány önmagában elég ahhoz, hogy egy erős férfiember térdre boruljon, és hálát adjon istennek a ragyogó ötletért, Éva teremtéséért. Kihámozni abból az áttetsző holmiból szintén nem volt gyötrelmes feladat. El is határozta, hogy szombaton, amikor elviszi Savannah-ba, vesz neki egy másikat, csak azért, hogy… Az erotikus kép rögtön elillant, amikor hirtelen szembe találta magát szerelme apjával. Nem tudni, melyikük volt inkább zavarban: Lexy szextől és alvástól kócos hajú szeretője, vagy Lexy apja, aki egy tál gabonapelyellel állt ott. Köhécseltek. – Mr. Hathaway. – Giff. – Én… szóval… én csak… – Megint csöpög a csap odafent? Helyzetmentő lehetőség volt. De Giff kihúzta magát: nem fog belemenni a gyáva megoldásba, gondolta, és egyenesen szembenézett Sammel. – Nem, uram. Sam szánalmasan feszengett, letette a tálat az asztalra és tejet öntött a gabonapehelyre. – Hát akkor… – csak ennyit tudott mondani. – Mr. Hathaway, nem akarom, hogy azt gondolja, kilopózom a házából – pedig, ismerte el magában Giff, éppen ezt teszi. – Amióta csak járni tudsz, szabad bejárásod volt ide, Giff – mondta. Hagyd fiam, ne is beszéljünk róla, könyörgött magában. Hagyd, lépjünk túl ezen. – Akkor jössz és mész, amikor akarsz, ez mindig is így volt.

215

– Már elég sok éve tudok járni, Mr. Hathaway. És az évek hosszú során át… szóval azt hiszem, már tudja, mit érzek Lexy iránt. Amit mindig is. A gabonapehely el fog ázni, gondolta Sam sajnálkozva. – Azt hiszem, nem nőttél ki belőle, pedig sokan ezt gondolták. – Nem, uram. Mondhatni, inkább belenövök. Szeretem, Mr. Hathaway. Iránta való érzéseim tartósak és szilárdak. Nagyon régen ismer engem, és a családomat. Nem vagyok sem mihaszna, sem eszelős. Van egy kis megtakarított pénzem. Biztos megélhetést tudok nyújtani a két kezem munkájával. – Nem kétlem – felelte Sam, és elkomorult. Lehet, hogy alig itta meg az első csésze kávéját, de már elég jól tudott gondolkodni, hogy felfogja a szavak jelentését. – Giff, ha ezzel azt akarod mondani, hogy engedélyt kérsz, hogy… a lányomhoz járj, azt kell mondanom, úgy tűnik, már kinyitottad azt a bizonyos ajtót, besétáltál, és eléggé otthonosan érzed magadat. Giff elpirult, és remélte, nem volt hallható, milyen hangosan nyelt zavarában. – Igen, uram, nem tagadhatom az igazságot. De nem arról a bizonyos ajtóról beszélek, Mr. Hathaway. – Ó! – Sam kinyitott egy fiókot, hogy kanalat vegyen elő, remélve, hogy Giff ért a célzásból és elmegy, mielőtt a dolgok még kínosabbá válnak. Aztán hangos csattanással letette a kanalat és csak bámult rá. – Édes Jézus! Csak nem azt akarod mondani, hogy feleségül akarod venni a lányomat? Giff eltökélten, csillogó szemmel jelentette ki: – Feleségül veszem, Mr. Hathaway. Az áldását szeretném kérni, de akárhogy is, feleségül veszem. Sam a fejét ingatta, szemét dörzsölte. Az élet egyszerűen nem hajlandó egyszerűnek lenni, állapította meg. Az ember nem akar mást, csak a saját dolgával foglalkozni, és cserébe elvárja, hogy más is csak a saját dolgával foglalkozzon, de az élet egyfolytában ilyen hegyes kis szögeket dob a lába alá. – Fiam, ha el akarod venni, nem állok az utadba. Amúgy sem állhatnék, akkor sem, ha betonba ágyaznám a cipőmet. Mind a ketten elég idősek vagytok már ahhoz, hogy tudjátok, mit akartok – mondta, és tehetetlenül leejtette a kezét. – De mivel mindig is kedveltelek, meg kell mondjam, Giff, nagy gondot veszel a válladra ezzel. Szerencséd van, ha a boldogító „igen”-től az utolsó leheletedig egy pillanatnyi békéd lehet. – Nálam nem a béke a legfőbb szempont. – Nyakára hág minden egyes centnek, amit megkeresel, és fogalmad sem lesz, mire költötte. – Egyáltalán nem olyan ostoba, mint amilyennek gondolja. Mindig tudok több pénzt keresni. – Nem fárasztom magam azzal, hogy lebeszéljelek valamiről, amit már elhatároztál. – Jó férje leszek. – Ehhez kétség sem férhet. Az viszont tény, hogy kereshetsz rá. – Sam belenyugvón nyújtott kezet. – Sok szerencsét! Sam nézte, ahogy Giff ruganyos léptekkel távozik. Világos volt, hogy a fiú szerelmes, és ha megerőltette magát, emlékezett még, milyen érzés: könnyű fej, enyhe szorongás toroktájt, forró vér.

216

Sam leült a reggelizősarokba a második bögre kávéjával, ázott gabonapelyhével, és nézte, ahogy az ég élénk nyári kékké világosodik. Ugyanilyen bódultan, őrülten szerette Annabelle-t, ahogy Giff szereti Lexyt. Szent isten, de fiatalok voltak! Azon a nyáron alig volt tizennyolc; azért jött a szigetre, hogy a nagybátyja halászhajóján dolgozzon. Hálót vetett, izzadt a kegyetlen napon, míg a tenyeréről lejött a bőr, és pecsenyére égett a háta. Minden percét élvezte. Első pillantásra beleszeretett a szigetbe. A ködös zöldbe, a magány tisztásaiba, a folyó és az út minden kanyarulatánál rá váró meglepetésekbe. Aztán meglátta Belle Pendletont, ahogy a parton sétált, alkonyatkor kagylóhéjat szedett. Hosszú, aranybarna comb, karcsú test, hullámos, vörös hajzuhatag. A látvány elhomályosította Sam tekintetét, gombóc nőtt a torkában. Garnélarák, izzadság- és kenőzsír szaga volt. Úszni akart egyet a tengerben, hogy lazuljanak fájó izmai az egész napi megfeszített munka után. De a lány rámosolygott és megszólította. Alig tudott megszólalni; nagyon megrémült. Mindig is félt a lányoktól, de ez a látomás, aki mosolyával már meghódította a szívét, olyan hatással volt rá, hogy csak kurta válaszokat tudott böfögni, mint valami modortalan majom. Fogalma sem volt, hogyan sikerült eldadognia, hogy szeretne a lánnyal sétálni másnap este. Évekkel később, amikor megkérdezte Annabelle-t, miért mondott igent erre a félszeg meghívásra, felesége csak nevetett. Szép voltál, Sam. Olyan komoly, határozott és édes. És te voltál az első fiú – és az utolsó férfi –, aki olyan hatással volt rám, hogy a szívem kihagyott egy-egy dobbanást. Komolyan gondolta. Akkor. Aztán Sam nagyon keményen dolgozott, annyi pénzt gyűjtött, amennyivel már elégedett volt, és elment Annabelle apjához, hogy megkérje a lánya kezét. Sokkal szertartásosabb, sokkal merevebb lánykérés volt, tűnődött Sam a kávéját szürcsölve, sokkal feszengősebb, mint amit Giff az imént előadott. Nem osont ki Annabelle hálószobájából hajnalban. Bár az erdőben eltöltöttek néhány lopott délutánt. Ha egy férfi vére évek óta nem forrósodik fel, akkor is emlékszik, milyen volt, amikor izzón suhant ereiben. Annabelle eltűnte után az első néhány évben vére időről-időre felforrósodott. Savannah-ban hűtötte le. Nem érzett szégyent, hogy fizet a szexért. A hivatásos nőkkel nem kellett beszélgetni, nem kellett nekik udvarolni. Egyszerűen létrejött az üzleti tranzakció. Bár jó ideje nem igényelte már ezt a fajta szolgáltatást. És mivel az AIDS és a személytelen szex más potenciális szörnyűségei megrémisztették, megkönnyebbült, hogy le tudott mondani róla. Mindent, amire szüksége volt, megtalált a szigeten. Megtalálta azt a békét, amire az ifjú Giff saját bevallása szerint nem vágyik. Sam hátradőlt, élvezte a kávét, a csendet. Erős ingerültséget kellett legyűrnie, amikor nyugalmát ajtónyitás zavarta meg. Jo lépett be. A tény, hogy Jo tétovázott, amikor meglátta apját, és bosszankodás enyhe villanása látszott tekintetében, egyszerre töltötte el enyhe szégyenkezéssel, de mulattatta is Samet. Az alma nem esik messze a fájától, gondolta. – Jó reggelt! – köszönt. A fenébe, hiszen csak egy jó kávét akart meginni, mielőtt elmegy dolgozni. Nemcsak kóborolni vagy merengeni, hanem dolgozni. Hetek óta először éb217

redt frissen, kipihenten, és nem akarta ezt elvesztegetni. – Szép tiszta reggel van. Bár estére villámlást és erős szelet mondtak. – Lehet. – Jo kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját. Csend feszült közöttük, hosszú, néma csend. A kávé csorranása a kancsóból a bögrébe olyan volt, mint a vízesés hangja. Sam mocorgott, vászonnadrágja sziszegve súrlódott a pad fényes fáján. – Kate mondta… elmondta. – Gondoltam. – Hm. Most egy kicsit jobban nézel ki. – Sokkal jobban érzem magam. – És a rendőrség megteszi, ami tőlük telik. – Igen, ami tőlük telik. – Gondolkoztam rajta. Azt hiszem, itt kéne maradnod egy ideig. Amíg ez az egész el nem rendeződik. Nem kéne visszamenned Charlotte-ba, és úgy utazgatnod, mint eddig. – Amúgy is úgy terveztem, hogy a következő néhány hétben itt maradok, itt dolgozom. – Mondom, addig kéne itt maradnod, Jo Ellen, míg ez az egész el nem rendeződik. Meglepődött a határozott hangtól; olyan közel volt a parancshoz, mint amikor gyerekkorában ráparancsolt. Megfordult, összevonta a szemöldökét. – Nem élek itt. Charlotte-ban élek. – Nem élsz Charlotte-ban – mondta Sam lassan –, amíg ez az egész el nem rendeződik Jo ösztönös reakcióként kihúzta magát. – Nem hagyom, hogy bárki diktáljon nekem, hogyan éljek. Ha készen vagyok visszamenni, visszamegyek. – Addig nem hagyod el a házat, míg azt nem mondom, hogy elmehetsz. Ezúttal tárva maradt a szája. – Tessék? – Jól hallottad, Jo Ellen. Mindig is jó hallásod volt és jó eszed. Itt maradsz, amíg elég jól nem leszel, és amíg biztonságos nem lesz elmenned és folytatnod a korábbi munkádat. – Ha holnap el akarok menni… – Nem fogsz – vágott a szavába Sam. – Így döntöttem. – Így döntöttél? – Döbbenten lépett az asztalhoz, és lenézett rá. – Azt hiszed, hogy enynyi idő után dönthetsz valamiben is velem kapcsolatban, és én egyszerűen szót fogadok? – Nem. Úgy gondolom, hogy kényszeríteni kell a szófogadásra, mint mindig. Nincs több mondanivalóm. – El akart menekülni, csendet akart maga körül, de amikor kifele csuszszant a padról, hogy felálljon, Jo elé csapta a kezét, hogy megállítsa. – De nekem még van mondanivalóm. Úgy tűnik, egy kicsit eltévedt az időérzéked. Huszonhét éves vagyok. – Novemberben leszel huszonnyolc – felelte kevéssé szigorúan. – Tudom, hány évesek a gyerekeim. – És ez neked az apaság tökéletes példája? – Nem. – Szemük egy vonalban volt. – De ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy az apád vagyok. Eddig egészen jól boldogultál magadban, magadért. De a dolgok megváltoztak. Egy kis időre itt maradsz, ahol olyan emberek között vagy, akik tudnak gondoskodni rólad. 218

– Valóban? – Szeme résnyire szűkült. – Hát akkor hadd mondjam el, mit fogok folytatni magamban, magamért. – Jó reggelt! – viharzott be a csupa mosoly Kate. Az utóbbi két percben fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott, és úgy kalkulálta, ez a legmegfelelőbb idő a belépésre. Örömmel töltötte el, hogy végre egyszer úgy léphet egy szobába ebben a házban, hogy nem fásultságot és keserűséget talál. A düh legalább egyértelmű. – Mennyei illata van a kávénak. Meghalok, ha nem ihatok azonnal. Kiszámított mozdulattal vitte az asztalhoz a kancsót és egy bögrét, és becsusszant Sam mellé, mielőtt bármit tehetett volna ellene. – Hadd töltsem után a bögrédet, Sam! Jo, hozd ide a tiedet! Esküszöm, nem emlékszem, mikor ültünk itt le utoljára csendes reggeli kávézásra. Isten a tanúm, a tegnap esti éttermi káosz után ránk is fér. – Éppen indulni akartam – közölte Jo kimérten. – Ugyan, drágám, előbb ülj le és idd meg a kávédat! Úgyis mindjárt jön Brian, és azt mondja majd, hogy tűnjünk el a konyhából. Úgy nézel ki, mint aki nagyon jól aludt az éjjel! – mosolygott Kate ragyogón. – Apád és én már aggódtunk, hogy megint rosszul alszol. – Nem szükséges aggódni. – Jo morcosan töltött magának kávét, és az asztalhoz vitte. – Mindent megtettem, amit csak megtehettem, hogy jobban legyek. Ami azt illeti, sokkal nyugodtabb vagyok; annyira, hogy azon gondolkodom, visszamegyek Charlotte-ba. – Provokatív pillantást vetett Samre. – Hamarosan. – Rendben, Jo, ha mindannyiunkat idő előtt a sírba akarsz küldeni. Nagyon aggódnánk érted. – Kate halkan, szelíden beszélt, közben cukrot kanalazott a kávéjába. – Nem értem, miért… – Dehogynem érted – vágott a szavába Kate. – Csak dühös vagy, és jogod van dühösnek lenni. De nincs jogod ezt a haragot azokon kitölteni, akik szeretnek téged. Ez természetes reakció – tette hozzá mosolyogva –, de nem helyes. – Nem is ezt teszem. – Remek – paskolta meg a kezét Kate, mintha a téma ezzel le lenne zárva. – Látom, fényképezni akarsz ma. – A kameratáskára pillantott, amit Jo a konyhapultra tett. – Elővettem azt a könyvet, az albumot, amit Nathan apja fotózott a szigetről. Ha megnézegettem, megint kiteszem a szállodai társalgóba. Jaj, de nagyon szép képek vannak benne! – Jó munkát végzett – mormogta Jo, és nagyon küszködött, hogy ne duzzogjon. – Igen, én is így látom. Találtam benne egy képet, amin Nathan, Brian és gondolom, Nathan öccse van. Olyan szép kisfiúk! Hatalmas pisztrángot fogtak, és fülig ér a szájuk, úgy vigyorognak. Meg kéne nézned. – Majd megnézem. – Jo azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog a gondolatra, hogy a tízéves Nathan pisztrángot fogott, és a horogról lógatja le. – Te is elgondolkodhatnál róla, hogy csinálj egy ilyen albumot a szigetről – folytatta Kate. – Nagyon jót tenne az üzletnek. Sam, vidd el Jot a mocsáron túlra, oda, ahol a sóvirág éppen teljes virágjában pompázik. Ó, és ha az erdőn át mentek, a délnyugati szélén az ösvény mellett tele van trombitafolyondárral; minden csupa szirom. Az olyan szép kép lenne, Jo Ellen! Az a keskeny, csendes ösvény, a sok-sok frissen lehullott szirom!

219

És mondta, csak mondta, rengeteg ötlete volt, szusszanásnyi időt sem hagyott, hogy apa és lánya bármit szólhasson. Amikor Brian betoppant a hátsó ajtón át, igen elcsodálkozott a meghitt családi jelenet láttán, Kate pedig ragyogó mosollyal fogadta. – Mindjárt nem leszünk útban itt neked, édesem. Jo és Sam éppen elhatározta, hogy járnak ma egyet a szigeten, mert Jo fotografálni akar. Jobb, ha most mindenki megy a dolgára. Kate gyorsan felállt, felkapta a kameratáskát, és Jo kezébe nyomta. – Tudom, mennyire rigolyás vagy a fényekre meg ilyesmi. Csak mondd meg apádnak, hová menjetek; te diktálod az iramot. Alig várom, hogy lássam, milyen képeket csinálsz. Most siessetek, mielőtt Brian kiüldözne innen. Sam, ha lehetőséged adódik, vidd le Jot oda, ahol nemrégiben a kis csérek kikeltek. Jesszus, mennyi az idő! Na, induljatok már! Szinte úgy kellett talpra rángatnia Samet, noszogatni és a lelkére beszélni, hogy menjenek, míg végül mindkettőjüket az ajtóhoz kísérte. – Hát ez meg mi a fene volt, Kate? – kérdezte Brian. – Ha szerencsénk van, akkor valaminek a kezdete. – A háztól ötlépésnyire már mind a ketten a saját útjukat járják; kizárt, hogy együtt maradjanak. – Nem hiszem – felelte Kate, és elindult, hogy felvegye a falra szerelt, csengő telefont. – Mert egyikük sem akarja elsőként megtenni azt a távolodó lépést. Miközben mindketten a másiktól várják, hogy ezt elsőként megtegye, a változatosság kedvéért egy irányba mennek. Jó reggelt! – mondta, már a telefonba. – Sanctuary szálló. – Hallgatta a hívót, mosolya lehervadt. – Elnézést, nem értem. Igen, igen, természetesen. – Felkapott egy ceruzát, a telefon melletti noteszba jegyzetelt. – Rögtön körbetelefonálok. Kérem, ne aggódjon. Ez egy elég kis sziget. Természetesen segítünk, mindent megteszünk, amit csak lehet, Mr. Peters. Azonnal lemegyek a házhoz. Nem, ragaszkodom hozzá. Rögtön ott vagyok. – Már megint illetéktelen szúnyogbehatolás a szúnyoghálón keresztül? – kérdezte Brian. De tudta, hogy ennél sokkal többről van szó. – A Peters család és barátaik egy hétre kibérelték a Vadló-öbölnél álló kis házat. Mr. Peters ma reggel nem találta a feleségét. Brian gerince mentén, medencetájt a félelem éles fájdalma nyilallt. Nem lehetett nem tudomást venni róla, de azzal nyugtatta magát, hogy ez csak ostoba túlreagálás. – Kate, hiszen még hét óra sincs. Lehet, hogy az asszonyka egyszerűen sétál egyet. – A férje már majdnem egy órája keresi. Megtalálta a cipőjét lenn a parton. – Zaklatottan húzta végig haján a kezét. – Hát, lehet, hogy úgy van, ahogy mondod, de Mr. Peters szörnyen aggódik. Lemegyek, megnyugtatom, segítek neki keresni, míg az asszony haza nem talál. – Nagy nehezen sikerült elmosolyodnia. – Sajnálom, édesem, de ez azt jelenti, hogy fel kell ébresztenem Lexyt, hogy helyettem ő szolgáljon fel reggelinél. Előfordulhat, hogy ezért elég harapós hangulatban lesz. – Nem Lexy miatt aggódom – szólt utána Brian, miközben Kate az ajtó felé haladt. – Ugye felhívsz, ha Mrs. Peters előkerül? – Persze, szívem. Lehet, hogy meglesz, még mielőtt leérek.

De nem így volt. Délre már nem Tom Peters volt az egyetlen, aki aggódott Desire szigetén. Más házakban nyaralók, és a szigetiek is bekapcsolódtak a keresésbe, köztük Nathan. Egy220

szer-kétszer találkozott Tom és Susan Petersszel a szigeten, és halványan emlékezett az aszszonyra: szép barna nő, átlagos testalkatú. Egy ideig a partot és az öblöt átfésülő csoporttal tartott, aztán a saját háza és a Vadlóöböl közti területre koncentrált. Alig másfél kilométer volt a távolság. Az erdő helyét átvették a dűnék, mocsaras mélyedések. Lassan kutatta a terepet, és amikor a homokos részre ért, látta mások kusza lábnyomait, akik erre jártak az eltűntet kutatni. Bár tudta, hogy hasztalan, felmászott a dűnékre. A nő nem volt a kis öbölben, de ha ott lett volna, már vagy fél tucatszor meglátta volna a többi kereső. Most csak egy férfi volt ott, fel-alá járkált. – Nathan? Megfordult, és látta, hogy Jo oldalaz felfelé a dűnén. Kezét nyújtotta, hogy felsegítse. – Elmentem a házad mellett – szólt Jo. – Ezek szerint hallottad. – Az ott lent biztosan a férj. Láttam néhányszor. – Tom Peters. Bejártam az egész szigetet. Ma reggel kint voltam dolgozni, úgy reggel héttől. Az egyik Pendleton gyerek jött utánunk, ő mondta meg. Azt mondta, a nő cipőjét a víz mellett találták meg. – Én is így hallottam. – Az emberek úgy gondolják, hogy úszni mehetett, és… Az áramlat itt elég gyenge, de ha görcsöt kapott vagy túl messzire úszott ki… Szomorú végkifejlet lett volna, ami már neki is eszébe jutott. – Ha ez történt, nem hozta volna már vissza a dagály? – Lehet. Ha az áramlat vitte volna egy darabon, valahol a szigeten a következő dagálynál megtalálnák. Barry Fitzsimmons így fulladt meg. Úgy tizenhat évesek lehettünk. Jó úszó volt, de egy este, egy parti mulatságon egyedül úszott ki. Ivott. Másnap reggel, apálynál találták meg, fél mérfölddel lejjebb. Nathan dél felé nézett, ahol a hullámok szelídebbek voltak. Kyle-ra gondolt, ahogy elmerült a Földközi-tenger kék hullámaiban. – Akkor hol vannak a ruhái? – Tessék? – Hát, szerintem, ha úszni ment volna, levetkőzik. – Azt hiszem, igazad van. De lehet, hogy eleve fürdőruhában jött le az öbölbe. – Törülköző vagy fürdőköpeny nélkül? – Ez így sehogy sincs rendben, gondolta. – Nem tudom, megkérdezte-e valaki a férjet, milyen ruhában volt a felesége, amikor elhagyta a házat. Lemegyek, beszélek vele. – Nem tartom jó ötletnek, hogy megzavarjuk. – Egyedül van és aggódik – Nathan nem engedte el Jo kezét, elindult lefelé. – Vagy veszekedett a feleségével, megölte, és megszabadult a testtől. – Ez szörnyen nevetséges! Nagyon jóravaló, teljesen normális ember. – Néha nagyon jóravaló, teljesen normális emberek képesek megtenni olyasmit, amit nem is gondolnánk róluk. Nathan figyelte Tom Peterst, ahogy közeledtek felé. Húszas évei végén járt, körülbelül száznyolcvan centi magas volt. Jó erőben levőnek látszott gyűrött tábori rövidnadrágjában és egyszerű, fehér pólójában. Talán heti háromszor-négyszer is lejár reggel az edzőterembe,

221

gondolta Nathan. Kezdett szépen lebarnulni, és bár borostássága miatt elhanyagolt kinézete volt, sötétszőke haját nemrég vágatta, és elég jó borbély nyírta. Aztán felemelte a fejét, és Nathan meglátta a szemét: félelmet látott benne, a férfi betegre aggódta magát. – Mr. Peters! Tom! – Nem tudom, hol kereshetném még. Nem tudom, mit tegyek. – Ahogy ezeket a szavakat hangosan kimondta, könny szökött a szemébe. Visszapislogta, nehogy kicsorduljon; zihálva lélegzett. – A barátaink a sziget másik végén keresik. Vissza kellett jönnöm ide. Hátha. – Üljön le – mondta Jo, és gyengéden megfogta a karját. – Nem megyünk vissza a házukba, hogy leüljünk egy kicsit? Főzhetnék magának kávét. – Nem. Képtelen vagyok elmozdulni innen. Ide jött. Ide jött le tegnap éjjel. Veszekedtünk. Istenem, olyan ostobaság miatt veszekedtünk! Miért veszekedtünk?! Kezével eltakarta az arcát, égő szemére nyomta ujjait. – Házat akar venni. Még nem tudjuk megengedni magunknak. Próbáltam megmagyarázni neki, próbáltam meggyőzni, mennyire nem célszerű, de nem hallgatott rám. Amikor kirohant a házból, megkönnyebbültem. Tényleg megkönnyebbültem és arra gondoltam, legalább alhatok egy kicsit, míg jár egyet és duzzog. – Lehet, úszott egyet, hogy lehűtse magát – állt elő az elmélettel Nathan. – Susan? – Tom kurtán, keserűen felnevetett. – Úszni? Egyedül? Éjszaka? Ő? Kötve hiszem. Legfeljebb térdig érő vízbe megy be. Nem szeret az óceánban úszni. Mindig azt mondja, hogy amint a víz a térdéig ér, csellózenét hall. Tudják – mondta halvány mosollyal –, a Cápa című filmből. Aztán hátrafordult, a vizet nézte. – Tudom, hogy mások azt hiszik, úszni mehetett, és megfulladt. Ez egyszerűen nem lehet. Szeret a parton ülni és nézni a vizet. Szereti hallani a hangját, de nem megy be a vízbe. Hol a pokolban van? Az istenit, Susan, ez iszonyú módja, hogy rám ijessz és házat vegyek! Mennem kell, mozdulnom, keresnem kell téged. Egyszerűen nem tudok itt állni. Futva indult a dűnék felé, lába nyomán homoklavina indult meg, ahogy rohant fel, Nathan és Jo felé szitált. – Szerinted Susan csak elbújt, hogy így csikarja ki a házat, Nathan? Meg akarja ijeszteni a férjét, mert dühös rá? – Reméljük, hogy így van. Gyere! – azzal átölelte a derekát. – A hosszabb úton megyünk vissza a házba, közben figyelünk. De egy kicsit kiszakadunk ebből a keresésből. – Jól jönne egy kis szünet. Mindenből kiszakadni egy időre. Feltámadt a szél, ahogy a hullámtörő dűnék között haladtak, aztán beértek a parttól távolabbi homokdombok közé, amiknek talaját bodza- és mirtuszbokrok stabilizálták. Rengeteg nyom volt a homokon; rákok nyoma, háromujjú vadpulykák nyoma, magokat, bogyókat legelésző szarvasok kanyargós nyoma. Emberi lábnyomok is lehettek, mind elfújja a szél. A vadak folyamatos legelészése ellenére ezernyi fehér virágú káka és törékeny, rózsaszín lápvirág virított. Vajon Susan erre bóklászott, tűnődött. Éjszaka egyedül? Tiszta éjszaka volt, az elhagyatott partszakasz a zaklatott lelkeket éppúgy vonzza, mint az elégedetteket. A szél élénk, friss lehetett. És még a dagály visszahúzódása után, a még nedves homokot is bokáig érőn fúhatta. 222

– A parton hagyhatta a cipőjét, ha sétálni akart – fontolgatta Jo. – Dühös volt, haragos, egyedül akart lenni. Meleg éjszaka volt. Lehet, hogy elindult a parton, a víz szélén. Ez minden más változatnál valószínűbb. Megfordult, az alacsony dombokon túlra, a tengerre nézett. A szél homokot és sós permetet hordott, lengette a tengeri nádat, vízpermettel vonta be a sást, a kusza vadszőlőindákat. – Lehet, hogy már megtalálták – mondta Nathan, és Jo vállára tette a kezét. – Ha odaérünk hozzám, telefonálunk, megkérdezzük, mi a helyzet. – Hova máshova ehetett? – Jo elmozdult, a szárazföld belseje felé nézett, ahol a dűnék lassan, de határozottan, lágy ívekkel emelkedtek az erdős rész fölé. – Ostobaság lett volna az erdőben bóklásznia. Nem láthatta volna a holdfényes tájat, és az erdőbe biztosan nem ment volna cipő nélkül. Vajon annyira dühös a férjére a ház miatt, hogy elmarad, csak hogy az ember halálra aggódja magát? – Nem tudom. A házaspárok néha kiszámíthatatlan dolgokat tesznek egymással. Olyasmit, ami a kívülállók számára kegyetlenségnek, közömbösségnek vagy bolondságnak tűnhet. – Te is csináltál ilyesmit? – Jo visszafordult, hogy a férfi szemébe nézzen. – Te is követtél el kegyetlen, közömbös vagy bolond dolgot, amikor nős voltál? – Lehet – felelte, és Jo egyik elcsúszott hajtincsét a füle mögé simította. – Biztos vagyok benne, hogy a volt feleségem valóságos litániákat tudna tartani ezekről. – A házasság az esetek többségében tévedés. Az ember függ valakitől, túlságosan támaszkodik rá, és aztán irritálónak találja, hogy a házastárs mindig körülötte van. – Ez meglehetősen cinikus megjegyzés olyasvalakitől, aki sosem élt házasságban. – Láttam, milyen a házasság. Megfigyeltem. A megfigyelés a munkám. – Kevésbé kockázatos, mint részt venni benne. Jo megint elfordult. – Pedig most részt veszek benne. Ha Susan itt van valahol, ha itt járkál, nem akar viszszamenni, ha hagyja, hogy a férje így szenvedjen, Tom hogyan bocsáthatna meg neki? Hirtelen dühös lett, mélyen, keserűen dühös. – Mert ugye megbocsát neki? – kérdezte, visszaperdülve a férfi felé. – Megbocsát neki, a lábához omlik, megkönnyebbülten zokog, és megveszi neki azt a kibaszott házat, amit olyan nagyon akart. Csak annyit kell tennie a nőnek, hogy pár órára a poklok kínját okozza neki. Nathan nézte Jo csillogó szemét; a düh színt vitt az arcába. – Lehet, hogy igazad van. – Halkan, szelíden beszélt, csodálkozott, hogy Jo hangulata ilyen hirtelen, egy szempillantás alatt változott aggodalomról rosszallásra. – De igen nagy szemrehányással, és a számító taktikázás vádjával illetsz egy olyan nőt, akit nem is ismersz. – Ismertem olyanokat, mint ő. Anyámat, Ginnyt, másokat, akik azt teszik, amit ők akarnak, és egy cseppet sem érdekli őket, mit gondolnak mások. Önzőek, mindig kizárólag csak magukkal törődnek. Nagy fájdalom volt a hangjában. Visszhangja megremegtette a férfit, gyomra összerándult. Meg kell mondania neki, gondolta. Nem titkolhatja tovább, nem söpörheti félre, akármennyire is igyekezett meggyőzni magát, hogy mindkettőjüknek így a legjobb, ahogy most van. Lehet, hogy Susan Peters eltűnése egy jel, ómen. Már ha hisz az ilyesmiben. Akármiben is hisz, és akármit is akar, végül csak el kell mondania, amit tud. Vajon Jo elég erős ahhoz, hogy kibírja? Vagy teljesen összeomlana? – Jo Ellen, menjünk be! 223

– Mindjárt. – Jo karba fonta a kezét. Felhők sodródtak a nap elé, a szél vészterhesen süvített. – Mi a fenének vagyunk idekint, minek aggódunk egy idegen miatt, aki olyan önző, olyan rosszindulatú, hogy ezt teszi a barátaival? – Azért, mert elveszett, Jo. Így vagy úgy, de elveszett. – Ugyan, és ki nem? – dünnyögte. Várhat még egy napot, győzte meg magát Nathan. Majd azután mondja meg, miután Susan Peters előkerült. Ha az istenekkel száll szembe, ha lop maguknak még néhány órát, mielőtt összetörné mindkettőjük életét, úgyis megfizet érte. Mennyivel lehet rosszabb, mint amivel már eddig megfizetett? Ha már meggyőződött róla, hogy Jo elég erős, ha biztos benne, hogy Jo kibírja, elmondja neki a szörnyű titkot, amit csak ő tud. Annabelle nem hagyta el Desire szigetét. Gyilkosság áldozata lett egy nyári éjjelen, teliholdkor, Sanctuarytól nyugatra az erdőben. David Delaney volt a gyilkos, az apja, aki felnevelte, akit szeretett és tisztelt. Jo a tenger felől villámlást látott és az eső csillogó, súlyos függönyét. – Vihar lesz – mondta. – Tudom.

224

23 Az eső első cseppjei tompa loccsanással értek a földre, Kirby megszaporázta lépteit. A keresőcsoport, amihez csatlakozott, kettévált az ösvény elágazásánál. A Sanctuary felé vezető utat választotta, és egy kicsit reszketett, ahogy az eső a lombozatot áttörve blúzát áztatta. Mire kiért az erdőből, már nagyon esett, a szél meglepően hideg volt. Meglátta Briant: kalap nélkül, görnyedve haladt tőle jobbra. A keleti terasz végénél találkoztak. Brian egy szót sem szólt, csak kézen fogta és behúzta a verandára. Egy pillanatig csak ott álltak, csöpögött róluk a víz, odakint villámok cikáztak az égen, mennydörgött válaszul. – Semmi hír? – Kirby egyik kezéből a másikba vette orvosi táskáját. – Semmi. Most jövök a nyugati oldalról. Giff egy északra tartó csoporttal van. – Fáradtan törölte meg arcát. – Ez már kezd szokássá válni. – Több mint tizenkét óra telt el azóta, hogy utoljára látták. – Kirby kinézett a sűrű esőbe. – Ez túl hosszú idő. Be kell szüntetni a keresést, míg a vihar nem szűnik. Szent isten, Brian, ezek után csak az maradt, hogy a víz mossa a partra, úgy fogjuk megtalálni. Szegény férje! – Most semmit sem tehetünk, csak azt, hogy várunk. Neked meg száraz ing kell és kávé. – Igen – felelte Kirby, nedves haját arcából kisimítva. – Az jó lenne. Ha már itt vagyok, megnézem a kezedet és kicserélem a kötést. – Nincs vele semmi gond. – Azt én döntöm el – mondta, és bement utána a házba. – Miután láttam. – Szolgáld ki magad. Menj fel és válassz valamit Jo szekrényéből. A ház olyan csendesnek tűnt, olyan elszigeteltnek a vad esőben. – Itthon van? – Amennyire én tudom, ő is valamelyik keresőcsapatban van. – A fagyasztóhoz ment, bablevest vett elő, amit hetekkel korábban főzött. – Majd behúzódik valahova, mint bárki más. Amikor tizenöt perccel később Kirby visszament a konyhába, kávé és gőzölgő leves illata fogadta. A melegségtől válla utolsó görcse is elmúlt Egy pillanatra az ajtófélfának dőlt, nézte, ahogy Brian dolgozik, átadta magát a látványnak. Bár keze be volt kötve, ügyesen szeletelte a barna kenyeret, amit nyilván maga sütött. Nedves inge a testéhez tapadt, szép izomzat látszott alatta, domború mellkas. Kirby felé nézett, szeme hűvös, fátyolos kék, amitől a nő gyomra kellemesen megbizsergett. – Csodálatos az illata. – Gondolom, nem ettél.

225

– Nem. Reggel egy kis száraz dán kekszet. – Átadta az inget, amit a szobájából hozott. – Tessék, ezt vedd fel. Nem jó nedves ruhában lenni. – Köszönöm. – Észrevette, hogy Kirby átöltözött, Jo egyik unalmas szürke pulóverét vette fel. Lógott rajta, és ettől még törékenyebbnek tűnt. – Ebben szinte elveszel. – Hát, Jo tizenöt centivel magasabb nálam – felelte Kirby, és felkapta a fejét, amikor a férfi kibújt az ázott ingből. Bőre nedves, barna, sima. – Istenem, de szép vagy, Brian! – Felnevetett, látta, hogy Brian szemöldöke összerándul, nyilván zavarban volt. – Már két szinten is kezdem csodálni a testfelépítésedet: orvosként és nőként. Jobb, ha gyorsan magadra veszed a száraz inget, különben az a veszély fenyeget, hogy mindkét mivoltomban elvesztem az önuralmamat. – Az érdekes lenne – mondta, és az inget az ujján lóbálva a nő felé lépett. – Melyiket előbb? – Sosem hagyom, hogy a személyes érzések befolyásolják a szakmai kötelezettségeimet. – Azzal ujját végighúzta a férfi karján előbb felfelé, aztán le, csuklóig. – Ez azt jelenti, hogy előbb megvizsgálom azt a sebet. – És aztán? – Mielőtt Kirby válaszolhatott, tenyerét a nő könyöke alá csúsztatta, és felemelte. Amikor ajkuk egy szinten volt, előrehajolt, csókolta, játszott. – Kiváló felsőtesti erőnlét. – Hangja csak kicsit volt elcsukló, ahogy lábát a férfi dereka köré kulcsolta. – A pulzusod egy kicsit gyorsabb a kelleténél – dünnyögte, ajkával érzékelve a nyaki ütőér verését. – Csak egy picikét gyorsabb. – Beteg vagyok, doktor Kirby – fúrta Brian az arcát Kirby hajába. Eső- és citromillata volt. – Úgy tűnik, nem múló betegség. Az a helyzet, kezdem azt hinni, hogy halálos. – A nő szemébe nézett: – Mit akarsz tőlem, Kirby? – Azt hittem, tudom. – Ujja remegett, ahogy a férfi arcát megsimogatta. – Már nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy a betegséged fertőző. Éreztél szívtáji fájdalmat? – Mintha valami markolná. – És a gyomrodban leszálló, felemelkedő érzést? – Mostanában nem szűnik. Mi bajunk doktor? – Nem vagyok benne biztos, de… – elhallgatott, nyílt a veranda ajtaja. Hangok hallatszottak. Kirby sóhajtva hajtotta homlokát Brian homlokához, aztán a férfi megemelte a csípőjét, és letette a földre. – Úgy tűnik, Lexy és Giff visszajött. – Nem vette le róla a tekintetét. – Lehet, hogy mások is vannak velük, és meleg ételre vágynak. – Akkor segítek neked levest merni. – Nagyra értékelem. – Felemelte az edény fedelét, gőzt és ételillatot engedett ki. – Ezt a beszélgetést majd máskor befejezzük. – Igen. – Kirby kinyitotta a szekrényt, hogy tálat vegyen elő. – Előbb-utóbb.

Jo az esőt nézte Nathan tornácáról és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nathan a tévével próbálkozott, amikor beléptek, remélte, hogy valamelyik adón időjárás-jelentés lesz. Az antenna azonban nem működött, úgyhogy bekapcsolta a rádiót, amely nagyon sercegett, de a bemondó éppen a kisrepülőgépeket figyelmeztette, és hirtelen áradások veszélyéről beszélt.

226

Ha így megy tovább, hamarosan nem lesz áram, gondolta Jo. A tavak, folyók biztosan kiáradnak. Pocsolyák képződtek, láthatóan egyre mélyebbek lettek. – Még semmi hír – csatlakozott hozzá Nathan a verandán. – A keresőcsapatok egy része Sanctuary konyhájában keresett menedéket, ott várják ki a vihar végét. – Törülközőt terített Jo hátára. – Hiszen te reszketsz! Miért nem jössz be? – Szeretem nézni a vihart. – Villám hasított végig az égen, a mennydörgést a gyomrában is érezte. – Az ilyen zivatarokban nagyon jó lenni, de különösen kedvező látószögből élvezetesek. – Mély levegőt vett, fehéren felizzott az ég. Ózonszag terjengett a levegőben. – Hol a géped? Én otthon hagytam az enyémet. – A hálószobában. Kihozom neked. Jo türelmetlenül elnyomta a cigarettát egy törött kagylóhéjban. Túl sok energia, gondolta. Lüktet, tombol benne. Szinte kikapta a kamerát Nathan kezéből, amikor kihozta. – Milyen film van benne? – Négyszázas – mondta halkan, figyelte, ahogy Jo megvizsgálja. – Jó. Az gyors. Érzékeny, gyors filmet akarok. – Felemelte a gépet, koncentrált, az eső áztatta fák, a lengő indák felé tartotta. – Gyerünk, gyerünk, mormogta, aztán a következő villámlásnál exponált. – Még! Még egyet akarok! – Villámlás remegtette meg a levegőt, miközben látószöget váltott. – Le kell jutnom, felfelé fotózni a mellett a fa mellett. – Nem. – Nathan lehajolt felvenni a Jo válláról a földre esett törülközőt. A veranda teteje nem sok védelmet adott. Mindketten hamar bőrig áztak. – Nem mehetsz ki oda. Nem lehet tudni hova és mikor csap le a villám. – Akkor már a felénél vagyunk, ugye? Nem tudni. Aztán nem törődni vele. – Hátravetette a fejét. Meggondolatlanság villant át rajta, ragyogott veszélyesen tekintetében. – Nem tudom, mit csinálok veled legközelebb, vagy mikor kapom a következő csapást. Mintha nem is törődnék vele. Mennyire fogsz bántani. Nathan, és mennyi ideig tart majd nekem, míg túljutok rajta? És mennyi idő telik el, míg valamelyikünk valami kegyetlen, közönyös vagy bolond dolgot tesz a másikkal? Mielőtt még megszólalhatott volna, Jo belemarkolt a férfi hajába, magához húzta. – Nem érdekel. – Fogát a férfi ajkába mélyesztette. – Pedig kéne. – Felbőszült a sorsra, két keze közé fogta Jo arcát, eltolta magától. Tekintete olyan sötét és vad volt, mint a levegőt csapkodó vihar. – Azt akarom, hogy megértsd, hogy ha megsebezlek, nincs más választásom. – Nem érdekel – ismételte, és visszahúzta magához ajkát. – Csak a mostot akarom. Most azonnal. Akarlak. Nem akarok gondolkodni, nem akarom, hogy bármelyikünk gondolkodjon. Csak érezni akarok. Nathan tudatában elmosódtak a képek, ahogy bebotorkáltak az ajtón. Jo a kamerát lóbálta, nevetett és nyögdécselt, ahogy a férfi letépte róla a blúzt. – Hamar – ezt sikerült kimondania. – Hamar akarom. A padlón gurult vele, a kamera enyhén a szőnyeghez csapódott, lerángattak magukról ruhát, cipőt. Jo keze a férfi ingébe gabalyodott, amikor beléhatolt. Küszködött, hogy kiszabadítsa a kezét, de a pillanatnyi félelem, hogy tehetetlen és meg van kötözve, az izgalom újabb hullámával csapott át rajta. Aztán már szabad volt a keze, és szorosan megmarkolta a férfi csípőjét.

227

Nathan képtelen volt uralkodni magán, hagyta, hogy a párzás heve, dühe, ereje irányítsa őket. Ha Jo tombolón akarta, ő kétségbeesetten. Magáévá tenni, vele lenni, megtartani. Még egy napig, még egy óráig. Tucatnyi élethosszig. Ha apja bűnéért az a büntetése, hogy szerelembe esik, ilyen szörnyen szerelembe esik és veszítenie kell, kiélvez minden pillanatot, amit csak lopni tud, mielőtt meg kéne fizetnie érte. Jo hálás megkönnyebbüléssel kiáltott fel, amikor az orgazmus belé hasított. A férfi teste vadul belé merült, aztán mozdulatlan maradt. Szaggatottan lélegzett, hátrahúzódott, lenézett rá. – Ezt akartad? – Igen. – Gyorsan és keményen. – Igen. A férfi keze ökölbe szorult. Pontosan azt adta neki, amit kért. – Azt hiszed, hogy ez ennyiben marad? Jo egy pillanatra behunyta a szemét, aztán kényszerítette magát, hogy kinyissa. – Nem. – Jó. – Megsimította a nő arcát. Újabb lopott pillanat, gondolta, amikor a nő felnyitotta a szemét és tekintetük találkozott, – Utálnék vitatkozni veled, mikor még kívánlak. Adj még, Jo Ellen. – Lejjebb hajolt, ajka az ajkával incselkedett. – Ne kényszeríts, hogy elvegyem. Jo felemelte a kezét, átölelte. – Jaj, annyira felek tőled! – Tudom. De akkor is adj még! Különben… Ajka gyengéd maradt, várta, hogy Jo válaszoljon, aztán követeljen. Mert Nathan többet akart a vad és ideges párzásnál. Jobban, mint a ragadozó kívánja a még forró, friss vért. Jo ajka egyre mohóbb lett, keze barangolni kezdett. Az új vágy gyorsan feltámadt benne, mintha soha ki nem elégült volna. Kívánta a férfi bőrének ízét, és ajka felfedezőútra indult arcán, bőrén. Jo jóleső mormogással hempergőzött vele, míg kinyújtózott a férfi testén, és szabad volt, szabadon azt tehetett, amit csak akart. A szél süvített, a veranda szúnyoghálós ajtaja nyikorgott a sarokvasakon. A ház megreszketett a szél erejétől. De ők lassan, szinte lanyhán mozogtak. Érintés, ízlelés, sóhaj, suttogás. Jo belefeledkezett ebbe a könnyedségbe, a testek elmozdulásába és csusszanásába, a diktált és követett ritmusokba. Úgy érezte, be tud lebegni a férfi alá, centiről centire, és azon tűnődött, vajon minden egyes izmot képes-e megremegtetni. A férfi a nő hátát simogatta, felült, hogy az ölébe vehesse. Gyengédségre volt szüksége, mindkettőjüknek gyengédség kellett, hogy csillapítsák az eddig elszenvedett fájdalmat. És azt is, ami csak később fog fájni. Tekintetük egymásba fonódott, ahogy Nathan lehajolt Jo ajkához, fokozatosan mélyülő volt a csók, melege szétáradt testében. Bensőségessége remegett benne. Ellenállhatott volna, kezét a férfi mellkasához emelte, mintha erre készülne. De karja lába, erőtlen volt és ernyedt. És adott még. A férfi azt akarta, hogy mindketten megadják magukat. Engedni. Hagyni. Feloldódni benne. Lágy, puha csókok áradtak, lassan terelték őket az izgalom felé. Amikor a férfi ráha-

228

jolt, a nő halkan felnyögött, aztán a gyönyörtől elállt a lélegzete. A férfi lassan, finoman mozdult, irányította, hogy az orgazmus hosszú és gyönyörrel teljes legyen. Mindketten remegtek, és amikor a nő a férfi felé nyújtotta kezét, keménynek és késznek érezte, ajka az ajkának feszült. – Még – nyüszögte. – Így. Még. A gyönyör hömpölygött benne, rétegről rétegre, borként szállt a fejébe. – Szeretem, amit tenni tudsz velem – lecsusszant, könnyed, nyitott ajkú csókokkal becézte a hasát, egyre lejjebb. – Tudni akarom, hogy én is elérem-e ugyanezt a hatást. A férfi bőre megreszketett, amikor Jo forró, dús ajkával rásimult. Sötét gyönyör homályosította el látását, és a belső zúgás, a vér moraja túlharsogta az eső kopogását. Jo a gyönyörűség peremére juttatta, a férfi ott időzött, az öröm, az önuralom és az épelméjűség szakadéka csak egy ujjnyira, síkosan kapaszkodott. A nő föléje emelkedett, teste ragyogott a homályban. Leereszkedett hozzá, magába fogadta, gerince hátra ívelt, mélyebbre engedte. Kezét felemelte, feje mögött kulcsolta össze diadalmasan. Tekintetük egymásba fonódott, a férfi elszántan nézett Jo füstszürke szemébe, amikor csípőjét mozgatni kezdte. Lassan, gyötrőn. És Jo teste megremegett, amikor a férfi keze erősen, birtoklón a mellére tapadt. Simán, selymesen. Lélegzete elakadt, alig kapott levegőt, mert a nő keze a mellkasán támaszkodott. Jo felszegte a fejét, teste feszes lett, izmai keményen szorították a férfit, és a csúcsra siklatta magát. De az ő szíve is hevesen vert, az ő gondolkodása is kihagyott, az ő teste is mohón, önkívületben kívánta még, még. Nem tudta abbahagyni. Teste magától mozgott, előre-hátra, küzdött az új gyönyörért. Verejték gyöngyözte a bőrét. Amikor a férfi felült, hogy ajkával vegye körbe az emlő bimbóját, só íze volt. És Jo újra átélte az orgazmus rengését, és a döbbenettől felkiáltott, pánikközeli állapotba jutott Nathan szorosan ölelte, ő is belevetette magát a gyönyörűség szakadékába, és együtt repültek. Jo tüdeje égett, torka kiszáradt lett. Nyelni próbált, aztán feladta, és a férfi vállára ejtette fejét. Amikor már nem csengett a füle, meghallotta a csendet. – Elállt az eső. – Mmm-hmm… És Jo felnevetett, és majdnem sikerült teli tüdőnyi levegőt vennie. – Elég nehéz lesz megmagyarázni a szőnyeg okozta horzsolásokat. – Élvezte az érzést, végigsimította a férfi nyirkos hátát. – Egy gallon vizet meg tudnék inni. – Hozok. – Itt várok. – Bár elég kellemetlen bevallanom, azt hiszem, egy kicsit gyenge vagyok ahhoz, hogy a csaphoz vigyelek. – Felemelkedett, és vigyorogva nézte, ahogy a nő lustán kigurul alóla. Nathan felkelt, hogy egy pohár vizet töltsön, de csak állt ott és a nőt nézte. Bőre mindenütt kipirult, haja kusza vörös glória a feje körül. Ajka lágy, még duzzadt, és a kielégüléstől enyhe mosolyra állt. Hirtelen ösztönből letette a pohár vizet és felvette a fényképezőgépet. Jo szeme rögtön felnyílt, amint meghallotta a zár kattanását. Felkiáltott, reflexből keresztbe tette karját a mellén. 229

– Mi a fenét csinálsz? Pillanatokat lopok, gondolta a férfi. Szüksége lesz rá. – Jesszus, nagyon szép vagy! – leguggolt, újra exponált, Jo szeme tágra nyílt. – Hagyd abba! Megbolondultál? Meztelen vagyok. – Hihetetlenül nézel ki. Kócos vagy, kipirult. Ne takard el magad! Gyönyörű melled van! – Nathan! – még mindig védelmezően fonta karba a kezét – Azonnal tedd le azt a kamerát! – Miért? – lejjebb engedte, de továbbra is vigyorgott. – Te hívhatod elő, te dolgozhatod ki a képeket. Ki látja? Nincs annál művészibb és ingerlőbb, mint egy akttanulmány. – Hát jó. Akkor hadd fényképezzelek le. – Tessék. – Átnyújtotta a kamerát, élvezte, hogy Jo a meglepetéstől elfintorodik. – Egy kicsit sem vagy zavarban. – Nem. Fejét a gép felé fordította, Nathan még nem engedte el. – A filmet akarom belőle. – Nem akartam elvinni előhívatni, drágám – mondta, és lepillantott, megnézte, hány felvétel van még hátra. – Már csak egy kocka maradt. Hadd fényképezzek én! Csak az arcodat. – Csak az arcomat – egyezett bele, és megnyugodott annyira, hogy mosolyogni tudott. – Tessék. Aztán add oda azt a filmet! – Rendben. – Gyorsan cselekedett, amikor Jó leengedte a karját, ellőtte az utolsó kockát. – A fenébe, azt mondtad, ez volt az utolsó. – Hazudtam. – Harsányan nevetett, aztán felállt, és az asztalra tette a gépet. – De most már tényleg vége a filmnek. Látni akarom az indexképeket, hogy kiválasszam, melyik kell nekem. – Ha azt hiszed, hogy előhívom ezt a filmet, tévedsz – mondta Jo, azzal felkelt, és megragadta a kamerát. – Rajta vannak azok a képek, amiket a viharban exponáltál – mondta egyre szélesedő mosollyal, látva, hogy küszködik a késztetéssel, hogy kitépje a filmet és tönkretegye, vagy ellenkezőleg, megőrizze saját felvételeit. – Ez nagyon alattomos dolog, Nathan. – Én is így gondoltam. Ne vedd azt magadra – mondta, ahogy Jo lehajolt a blúzáért. – Még nedves. Adok valami szárazát. – Köszönöm. – Nézte, hogy a férfi bemegy a fürdőszobába. Ajkát csücsörítve figyelte feszes, izmos tomporát. Legközelebb, határozta el, miközben nadrágját húzta fel, gondoskodik róla, hogy kéznél legyen a saját kamerája. Erre gondolt, miközben kivette a filmet a gépből, és a hátsó zsebébe tette. Nathan pólót dobott oda neki, amikor visszajött, és a farmert gombolta össze magán. – Visszagyalogolok veled a nagy házhoz. Megnézzük, hogy állnak a dolgok. – Rendben. A keresők talán újra indulnak – végigfuttatta kezét a haján, ujjait használva fésű gyanánt. – Elég nagy zűrzavar lehet odakint a vihar miatt. Én a helyedben bakancsot vagy gumicsizmát húznék. Lenézett a lány olívazöld tornacipőjére. – Rajtad sem az van. 230

– Pedig jó lenne. – Mind a ketten lucskosak leszünk. – Kézen fogta, figyelte a meglepetés villanását a szemében, ahogy megcsókolta az ujjait. – Akkor ma este elviszlek vacsorázni. – Elviszel vacsorázni? – Igen, vacsorázni. Beülünk nálatok az étterembe, elolvassuk az étlapot, bort rendelünk. Azt mondják, sokan csinálnak ilyet. – Ez bolondság. Hiszen én ott élek. – Én nem. És meg akarlak hívni vacsorázni. Olyan estét akarok, hogy egymással szemben ülünk az asztalnál, köztünk gyertya és beszélgetünk. Mások meg úgy tesznek, mintha nem néznének minket lopva, és arra gondolnak, milyen szép pár vagyunk. – Baseball sapkát vett fel a kis asztalról, Jo fejére tette. – És a vacsora egész ideje alatt nézhetlek és arra gondolhatok, hogy megint szeretkezhetek veled. Ezt hívják szerelemnek. – Szerelemben nem vagyok jó. – A szexről is azt mondtad, és tévedtél. – Kézen fogta, az ajtóhoz mentek. – Majd meglátjuk, milyen lesz. Brian süthetne gyümölcstortát. Jo ezt nem tudta megállni nevetés nélkül. – Az emberek eléggé furcsállni fogják, hogy vendégként beülök az éttermünkbe. – Legalább lesz miről beszélniük. – Lábuk a lépcső alján a sárba cuppant. Újra kezdett hőség lenni, párállott a talaj, a levegő megsűrűsödött. Az erdő érettnek, termékenynek, sötéten zöldellőnek látszott. A levelekről víz csöpögött, locsogott, fejükre csorgott, ahogy a folyó felé kanyarodtak. – Mindent felkavart a vihar, a rengeteg víz – jegyezte meg Jo. – A folyó megduzzadt, gyorsabb a folyása. Lehet, hogy kiárad, de nem hiszem, hogy bármi kárt tenne itt. Közelebb ment a folyóhoz, hogy jobban lássa, beletörődve, hogy cipője tönkremegy, amint bokáig toccsant a sárba. – Apa biztosan meg akarja szemlélni, gondolom, de nem sokat lehet tenni. A kempingnél még rosszabb lehet a helyzet. A parton viszont nem lehet olyan vészes. A szél nem volt olyan erős, hogy elfújja a dűnéket. Viszont egészen szép felhozatal lesz kagylókból. – Nahát, apja lánya. Teljesen úgy beszélsz. Jo zaklatott volt, átnézett Nathan válla fölött. – Nem. Ritkán foglalkozom azzal, hogy mi van itt. Hurrikánszezonban talán egy kicsit jobban figyelem a környékre vonatkozó időjárási előrejelzést, de évek óta nem volt jelentős elemi csapás. – Jo Ellen, te szereted ezt a helyet. Én a helyedben nem aggódnék ezt bevallani. – Nem ez az életem középpontja. – De számít neked. – Közelebb lépett. – Sok dolog, sok ember számíthat az embernek anélkül, hogy átvennék a központi szerepet az életében. Te is számítasz nekem. Jo szívében vészcsengettyű szólalt meg, hirtelen hátralépett. – Nathan… – és majdnem elesett, mert a ragadós sár nehezen engedte el a lábát. – Még a végén a folyóban végzed. – Határozott szorítással megfogta a karját. – Aztán megint azzal vádolsz, hogy én löktelek bele. Nem teszem. Nem löklek bele, Jo Ellen. De sajnálom, ha belecsúszol. – Szeretem szilárdan magam alatt érezni a lábamat és tudni, milyen a talaj, mielőtt rálépek. 231

– Néha ki kell próbálni új területeket is. Ez nekem is ismeretlen terület. – Ez nem igaz. Nős voltál, te… – De nem te voltál a feleségem – mondta halkan, és Jo elhallgatott a karjában. – Sosem éreztem vele olyasmit, amit most veled érzek. Sosem nézett rám úgy, ahogy te nézel. Sosem vágytam őt annyira, mint téged. Ez volt a baj, végig ez volt a baj. Nem tudtam, nem értettem, mennyi volt ebből az én hibám, egészen addig, míg téged viszont nem láttalak. – Ez az ütem nekem egy kicsit gyors. – Akkor tarts lépést velem. És a fenébe is, Jo Ellen – mondta türelmetlen sóhajjal, amikor a nő elrántotta a fejét –, engedj egy kicsit! Jo érezte a türelmetlenség ízét, amikor ajkuk összetapadt, és érezte azt a szükséget is, ami mélyebbre hatolt annál, amennyire megengedte magának, hogy észrevegye. A pánik gyors fellobbanása viaskodott a gyönyör remegésével. A vérében csillámló meleg áramlás olyan érzés volt, mint a remény. – Lehet, hogy nem löksz bele – nem ellenkezett, amikor a férfi még közelebb húzta magához –, de úgy érzem, mintha süllyednék. – Fejét Nathan vállára hajtotta, azt akarta, hogy kitisztuljon a feje. – Lényem egy része akarja, másik része pedig kapálózik, hogy újra a felszínre jusson. Nem tudom, melyik jobb nekem vagy neked. Nathannek szüksége volt a remény csillámlására, ami azt ígérte, hogy ha eléggé szereti, ha eléggé szeretik egymást, túlélhetik, ami történt. És ami történni fog. – Miért nem arra gondolsz, ami boldogabbá tesz, ami a legjobb lehet? Ez olyan egyszerűen hangzott, hogy Jo elmosolyodott. Nézte a folyót, azon tűnődött, eljött-e az ideje, hogy lemerüljön és hagyja magát, és majd meglátja, hova jut. Szinte látta magát sodródni az áramlatban. Szinte látta magát kapálózni benne. A felszín alatt valami nem ereszti, csak bámul felfelé. Valami lefelé húzza, el a levegőtől, el a fénytől. Sikoltás szakadt fel torkáról, térdre rogyott, mielőtt a férfi elkaphatta volna. – Jo, az isten szerelmére! – A vízben! A vízben! – Kezét szájára tapasztotta, nehogy bugyborékolva feltörjön a hisztéria. – Az ott anya? Anya az ott a vízben? – Hagyd abba! – Nathan letérdelt mellé, megragadta a vállát, maga felé fordította, arcuk egymáshoz ért. – Nézz rám! Azt akarom, hogy hagyd abba! Nem hagyom, hogy szétess! Nem hagyom. Nézz rám és nyugodj meg! – Láttam… – kapkodott levegő után. – A vízben, láttam… Nathan, elvesztem az eszemet. Nem számíthatok rá. – De igen. – Kétségbeesetten ölelte magához. – Rám számíthatsz. Csak kapaszkodj belém. – És Jo remegve ölelte, és Nathan komor pillantást vetett a folyó vizére. És meglátta a felfelé bámuló sápadt kísértetet. – Jézus isten! – Karja görcsösen szorította Jot. Aztán elengedte, és semmivel sem törődve belegázolt az áradó folyóba. – Odabent van! – kiáltotta, és holt a kézbe kapaszkodott, hogy el ne sodorja a víz. – Segíts! – Mi van? – Nem bolondultál meg. – Az erőfeszítéstől lihegve szabad kezével kinyúlt, hajat markolt. – Van itt valaki. Női test. Segíts kihúzni!

232

– Istenem! – Jo már nem tétovázott, a folyóparthoz kúszott, küszködve horgonyozta le magát cipője orrával a csúszós talajon. – Add a kezed, Nathan! Próbáld tartani, kihúzlak! Él? Lélegzik? Nathan közelebbről, jobban megnézte. Gyomra a rémülettől és sajnálattól felfordult. A folyó nem volt kegyes hozzá. – Nem – közölte tárgyilagosan. Fogást váltott. Lassan Jora nézett. – Nem él. Én itt tartom, nem engedem lesüllyedni. Te menj a nagy házba segítségért. Jo nyugodt volt, higgadt és nyugodt. – Ketten kihúzzuk – mondta, és kezét nyújtotta.

233

24 Borzalmas munka volt. Nathan kezéből kétszer is kicsúszott az élettelen kéz, ahogy Susan Peters haját próbálta kiszabadítani a testét csapdában tartó faágak közül. Nathan alábukott, erősen koncentrált, hogy ne gondoljon semmire, amikor a kéz a hasának csapódott. Jo hangjára figyelt, miközben megküzdöttek a testtel, és nagy nehezen kifelé vonszolták a folyóból, ami Susanból maradt. Legyűrve gyomra háborgását, Jo a folyóba ereszkedett, a víz az állát csapdosta, és kezét összekulcsolta a test alatt. Rövid, felszínes szusszanásokban szedte a levegőt, mert egy iszonytató pillanatig szemtől szemben állt a halállal. Tudta, hogy elméje megörökítette ezt a képet, kattant a zárszerkezet, exponált, örökre beégett tudatába. Aztán nekiveselkedett, és húzta, térde, lába az ázott földbe mélyedt. Nézni nem bírta. Kinyújtotta a kezét, érezte, hogy Nathan elkapja, kicsúszik, megint elkapja. Amikor a férfi már mellig kint volt a vízből és kifelé gázolt, Jo odébb ment és öklendezett. – Menj vissza a házba! – Nathan erősen köhögött, köpködött, hogy a folyó és a halál íze kitisztuljon a szájából. – Nem lesz bajom, mindjárt jobban leszek – mondta, sarkára ülve hintázott és érezte, hogy az első forró könnycseppek elindulnak lefelé jéghideg arcán. – Csak egy perc. Jól leszek. Nem volt több szín az arcában, mint a testnek, amit a folyóból húztak ki, és nagyon erősen rázkódott, olyan erősen, hogy meglepődött, miért nem hallja csontjai zörgését. – Menj vissza a házba! Szárazba kell öltöznöd. – Megfogta Jo kezét. – Telefonálj a nagy házba segítségért. Nem hagyhatjuk így, Jo. – Igen. Igazad van. – Megerősítette magát a látványra, hátrafordult. A test pépes szürke volt, felpüffedt, haja sötét, összecsomósodott, iszapos. De nő volt, míg élt. – Keresek valamit, amivel letakarhatjuk. Hozok egy plédet. – Meg tudod oldani egyedül? Jo bólintott, és bár teste mintha súlytalan lett volna, és ijesztően törékeny, nagy nehezen talpra állt. Lenézett a férfira. Arca sápadt és mocskos, szeme vörös a víztől. Felidézte a pillanatot, amikor tétovázás nélkül belegázolt az erős sodrású folyóba, nem gondolva másra, mint arra, hogy meg kell tenni, amit megtenni muszáj. – Nathan… Keze élével törölte a sarat álláról, éles mozdulattal. – Mi az? – Semmi – suttogta. – Majd később.

234

Várt, míg távolodni hallotta a lépteket. Várt, míg nem hallott mást, csak a folyó zúgását és saját szívének tompa gyors dobogását. Aztán a testhez közelített, kényszerítette magát, hogy odanézzen. Tudta, hogy egykor szép nő volt. Már sosem lesz szép. Fogcsikorgatva érintette meg, oldalra mozdította a fejet, míg meg nem látta, míg egészen bizonyos nem lehetett benne. A nyakon élénk vörös sérülések. Elkapta a kezét, felhúzta térdét, arcát mocskos farmernadrágjához szorította. Édes Jézus, édes Jézus! Mi folyik itt? A félelem rosszabb, mint a gyász, élesebb, mint a bűntudat. És amikor az egyik a másikba hömpölyög, a lélek megbetegszik. Mégis sikerült uralkodnia magán, mégsem omlott össze, mire Jo visszaért. Nem öltözött át, de Nathan nem szólt semmit, csak segített neki a testre teríteni a vékony, sárga takarót. – Jönnek – mondta Jo, és ujjaival száját dörzsölte. – Brian és Kirby. Bri vette fel a telefont, elmondtam neki… Azt mondta, elhozza Kirbyt, de nem szól senkinek, amíg… Elhallgatott, kétségbeesetten nézett a fák közé. – Miért jött ide fel, Nathan? Mi az istennek ment bele a folyóba? Lehet, hogy a sötétben elesett, beverte a fejét. Ez szörnyű. Felkészültem rá, hogy megfulladt, hogy a tenger a partra veti. Ez valahogy sokkal rosszabb. Alig pár méterre a háza ajtajától, csak erre tudott gondolni a férfi. Csak pár méterre onnan, ahol az imént Joval szeretkezett. Ahol az isteneket kísértette, gondolta erős borzongással. Vajon a testet a folyó mosta le idáig, vagy itt került a vízbe, olyan közel, hogy tiszta délutánon a konyhaablakból is láthatta volna? Jo megfogta Nathan kezét; aggódott, mert még mindig hideg volt, és olyan élettelen, mint a parton fekvő test. – Bőrig áztál és összefagytál. Menj, öltözz száraz ruhába! Én itt megvárom őket. – Nem megyek. Nem hagylak itt. Nem hagyom itt őt. Melegre, kényelemre gondolt, átölelte a férfit. – Ez volt a legkedvesebb és legbátrabb dolog, amit valaha láttam. – Ajkát Nathan nyakához nyomta, érezni akarta, hogy fölenged, reagál. – Bementél érte. Ott hagyhattad volna, de bementél. Vannak, akik nem törték volna magukat, hogy kihúzzák. – Nekem fontos volt. – Neked igen. Jó ember vagy, Nathan. Sosem felejtem el, amit tettel. A férfi behunyta szemét, és elhúzódott, meg sem érintette. – Mindjárt itt lesznek – mondta. Amint elfordult, Brian és Kirby jött futva az ösvényen. Kirby gyors pillantást vetett rájuk. – Be a házba, forró fürdőt venni. Mindjárt megnézlek benneteket. – Azzal ellépett mellettük, letérdelt a takaró mellé. Jo nem mozdult. – Biztosan Mrs. Peters. Megakadt abban az ágban. Tegnap éjjel eshetett a folyóba, és a vihar lesodorta. Jo kihúzta magát, újra Nathan kezéért nyúlt, Brian letérdelt Kirby mellé. Brian komoran bólintott, amikor Kirby felhajtotta a takarót.

235

– Ő az. Néhányszor fent jártak nálunk az étteremben. Hogy az a…! – Sarkára ült, tenyerével arcát dörzsölte. – Megyek, megkeresem a férjét. El kell vinnünk valahova. Innen el, jobb helyre. – Nem mozdítható – mondta Kirby heves szívveréssel küszködve. – Értesíteni kell a rendőrséget, meg kell nekik mondani, hogy jöjjenek gyorsan. Nem hiszem, hogy megfulladt. – Gyengéden megemelte az állat, megmutatta a nyers horzsolást. – Mintha megfojtották volna. Gyilkosság történt.

– Ez hogy lehet? Hogyan történhetett? – Lexy szorosan összehúzta magát a családi társalgó kanapéjának sarkában. Összekulcsolta a kezét, hogy ne rágja a körmét. – Desire szigetén nem történnek gyilkosságok. Itt nem ölnek meg senkit. Kirby biztosan téved… – Elég hamar ki fog derülni – felelte Kate. – A rendőrség majd megmondja. Akárhogy is, szegény asszony meghalt, és a férje… Jo Ellen, ne járkálj már fel-alá! Ülj le és idd meg azt a brandyt! Szörnyen meg fogsz rázni, ha nem iszod meg! – Nem tudok leülni – felelte Jo, és csak járkált tovább, ablaktól ablakig. – Szerintem is ülj le! – szólalt meg Lexy keseregve. – Engem is zavar, hogy nem férsz a bőrödbe. Bárcsak itt lenne Giff! Nem is tudom, miért kell ott lennie a többiekkel, ahelyett, hogy mellettem lenne. – Ó, legalább öt percig ne nyafognál! – csattant fel Jo. – Addig is, míg ő nincs, fogdosd a saját kezedet. – Elég! Ne kezdjétek nekem megint! – szólt rájuk Kate bosszúsan. – Ezt most valahogy nem tudom elviselni. – Én meg ezt a várakozást nem tudom elviselni – szólt Jo, és az ajtóhoz indult. – Kimegyek. Tudnom kell, mi történik. Tennem kell valamit. – Jo! Ne menj ki egyedül! – Kate a fejét fogta. – Mar így is betegre aggódtam magam. Kérlek, ne menj ki egyedül! Jo látta, hogy unokanővére hirtelen nagyon öregnek tűnik. Meggondolta magát. – Igazad van. Itt kell maradnunk. Ott csak útban lennénk. Ülj le, Kate néni. Gyere – karon fogta, a kanapéhoz vezette, leültette Lexy mellé. – Ülj le, és igyál egy kis brandyt. Kimerült vagy. – Hozom a brandyt – ajánlkozott Lexy. – Add oda neki az enyémet – mondta Jo, miután Lexy felállt. – Én nem kérem. – Ha a körülöttem fontoskodás azt jelenti, hogy nem acsarkodtok egymásra, akkor csak nyugodtan fontoskodjatok körülöttem. – Elvette a Lexy nyújtotta italt, és halványan mosolygott. – Legyen friss kávé, mire visszajönnek. Nem tudom, mikor főzte Brian az utolsó adagot. – Majd én gondoskodom róla – mondta Lexy, lehajolt és arcon csókolta Kate-et. – Ne aggódj! – De amikor felegyenesedett, Giff állt az ajtóban. – Jönnek. Joval akarnak beszélni. – Rendben. – Jo hálásan megszorította Lexy kezét, mert húga csitítón, bátorítón megérintette a karját. – Kész vagyok.

236

– Meddig faggatják még? – Brian az első verandán állt, hallgatta a kabócák, rigók hangját. – Már nem tarthat sokáig – felelte Kirby nyugtatóan. – Már majdnem egy órája tart a kihallgatás. Nathant nem kérdezgették egy óránál tovább. – Nem kellett volna ezt átélnie. Az is elég baj, hogy ő találta meg a holttestet, hogy segített kihúzni a vízből, hát még, hogy újra és újra át kell élnie most, hogy felidézi az eseményeket. – Biztos vagyok benne, hogy a lehető legkíméletesebben kérdezik – felsóhajtott, amikor a férfi hirtelen megfordult és vádlón nézett rá. – Brian, nem tehettünk mást, nem volt más választásunk. Egy nőt meggyilkoltak. Fel kell tenni a megfelelő kérdéseket. – Az biztos, hogy nem Jo ölte meg. – Lehuppant a verandai hintába. – Neked sokkal könnyebb. Nagyvárosi orvos vagy. Sokat láttál, volt ilyenben részed. – Lehet, hogy így van. – Hűvösen, tárgyilagosan beszélt, hogy leplezze sértettségét. – De attól, hogy nekem könnyebb vagy nehezebb, nem változnak a tények. Valaki úgy döntött, hogy nem hagyja tovább élni Susan Peterst. Ez a valaki kézzel szorította ki belőle az életet. Ezért most kérdéseket fognak feltenni. Brian a sötétben merengett. – Most a férjet fogják elővenni. – Nem tudom. – Így lesz. Ez a logikus lépés. Ha a feleséggel valami történik, a férjet vonják kérdőre. Megvan az esélye, hogy ő tette. Amikor anyám elment, apámat gyanúsították. Egészen addig, míg eléggé meg nem győződtek arról, hogy… egyszerűen elment. Beviszik azt a szerencsétlen flótást valami szűk helyiségbe. És kérdéseket kell feltenniük neki. Ki tudja, lehet, hogy ő az, aki úgy döntött, nem hagyja tovább élni Susan Peterst. Lassan Kirbyre nézett. A nő egyenesen állt a veranda lámpájának sárga fénykúpjában. Még mindig Jo bő pulóvere volt rajta. De látta, ahogy a rendőrséggel beszélt, figyelte, ahogy információkat oszt meg velük, orvosi szakkifejezéseket sorolt gyorsan, szakszerűen, aztán a halottkém embereivel konzultált a holttest felett. Semmi gyengeség, semmi tapintat nem volt benne. – Jobb lenne, ha hazamennél, Kirby. Itt most már semmit sem tehetsz. Kirby sírni akart. Sikítani akart. Ököllel akarta verni a tiszta, vékony falat, amit a férfi hirtelen kettőjük közé emelt. – Miért zársz ki, Brian? – Mert nem tudom, mit csináljak veled. És eleve nem is akartalak beengedni. – De beengedtél. – Valóban, Kirby? Vagy egyszerűen felfeszítetted az ajtót? Jo árnyéka siklott közéjük, mielőtt kilépett volna az ajtón. – Végeztek. A rendőrök. – Jól vagy? – lépett oda hozzá Kirby. – Biztosan kimerültél. Most menj fel és feküdj le. Adhatok valamit, hogy tudj aludni. – Nem, köszönöm, jól vagyok. Tényleg. – Megszorította Kirby kezét. – Ami azt illeti, jobban vagyok most, hogy kis lépésenként túljutottunk rajta. Csak szomorú vagyok és sajnálom az egészet, és örülök, hogy élek. Nathan visszament? 237

– Kate rábeszélte, hogy felmenjen. – Brian felállt, közelebb ment, hogy ő is lássa. Jo nyugodtabbnak tűnt, mint gondolta. – Nem hiszem, hogy nagyon kéne győzködni, hogy itt maradjon éjszakára. A rendőrök még órákig kutatnak a folyó körül. – Akkor meggyőzzük. Neked is itt kéne maradnod, Kirby – mondta Jo. – Nem. Jobb, ha hazamegyek – felelte, és Brianre nézett. – Itt nincs szükség rám. A nyomozók biztosan hazavisznek. Csak hozom a táskámat. – Szívesen befogadunk éjszakára – mondta Brian, de Kirby hűvös, tartózkodó pillantást vetett hátra. – Jobb, ha hazamegyek – ismételte, azzal kiment, a szúnyoghálós ajtó becsapódott utána. – Miért hagyod, hogy elmenjen? – kérdezte Jo halkan. – Lehet, hogy azt kell megtudnom, képes vagyok-e elengedni. Lehet, hogy így lesz a legjobb. Jo arra gondolt, mit mondott Nathan, mielőtt a világ újra felbolydult körülöttük. – Lehet, hogy el kéne kezdenünk inkább arra gondolni, ami boldogabbá tesz, nem arra, ami a legjobb lehet. Tudom, hogy én meg fogom próbálni, mert az ember egy idő után kifogy a lehetőségekből. Mondanom kell valamit, amire ezer lehetőségem lett volna, de eddig mindig elszalasztottam. Brian vállat vont, zsebre tette a kezét, és Jo megállapította, hogy ez is amolyan jellegzetes, komor Hathaway-mozdulat. -Akkor ki vele! – Szeretlek, Brian. – A kimondás melegségét majdnem elhomályosította a puszta öröm, hogy milyen meglepettséget lát bátyja arcán. Brian úgy vélte, ez valami trükk, hogy elvonja a figyelmét, mielőtt bevinné az ütést. – És? – Bárcsak korábban és gyakrabban mondtam volna! – Azzal lábujjhegyre állt, és rövid, futó csókot nyomott fivére gyanakvó arcára. – Persze ha előbb mondtam volna, most nem lenne meg az örömöm, hogy lássalak, ahogy vergődsz, mint pisztráng a horgon. Felmegyek, gondoskodom róla, hogy Kate lefeküdjön, hogy úgy tehessen, mintha nem tudná, Nathan az én szobámban alszik ma éjjel. – Jo Ellen – szólt utána Brian; mire Jo az ajtóhoz ért, megtalálta a hangját, de rögtön el is vesztette, amint visszanézett rá. – Mondd csak! – mosolygott Jo szélesen. – Mondd csak ki. Sokkal könnyebb, mint gondolnád. – Én is szeretlek. – Tudom. Neked van a legjobb szíved közülünk, Bri. Ez aggaszt téged. – Azzal halkan becsukta maga mögött az ajtót, és felment, hogy csatlakozzon a család többi tagjához.

Azt álmodta, hogy Sanctuary kertjében sétál. Nyár közepe van, nyári illatok, nyári levegő. Az égen telihold, kerek és kontúros, mint a gyerekek kivágómintái. Fekete háttér előtt fehér. A csillagok fénytenger özöne. Sisakvirág és bögrevirág bólogatott lágyan a szélben, szirmaik fehéren ragyogtak. Ó, mennyire szereti a tiszta fehér virágokat, ahogy a sötétben ragyognak! Tündérvirágok, gondolta, táncolnak, míg a halandók alszanak. 238

Halhatatlannak érezte magát… erős volt, élénk. Magasra emelte karját, és csodálkozott, hogy nem reppent el a földtől. Az éjszaka is az ő napszaka. Amikor egyedül lehetett. Kísértetként suhanhat a kerti ösvényeken, a szélcsengők muzsikájára táncolhat, lebbenhet tova. Aztán árnyék lépett ki a fák közül. Az árnyék férfi volt. Hangtalanul, kíváncsian sétált a férfi felé. Aztán futott, futott az erdőn át a vakító sötétben, az eső ádázul csapkodta arcát. Más éjszaka, ő is más volt. Félt, üldözték, menekült. Vadásztak rá. A szél ezernyi véresen villanó fogú üvöltő farkas, az esőcseppek apró fényes lándzsák, húsát célozzák tépni. Az ágak kegyetlenül csapkodták. Fák álltak az útjába. Már szánalmasan halandó, riasztóan halandó. Lélegzése zokogásba csapott, amikor hallotta, hogy üldözője a nevén szólítja. De Annabelle volt a név. Jo letépte magáról a lepedőt, amibe lába belegabalyodott, és felült. Az álomkép oszlott, Nathan a vállára tette a kezét. Nem feküdt mellette, hanem állt, arca nem látszott, sötétben maradt. – Semmi baj. Csak álom. Rossz álom. Jo nem bízott saját hangjában, nem szólalt meg, csak bólintott. A vállat érintő kéz simított, egyszer, tétován, aztán lehullt. A gesztus vigaszféle volt. – Segíthetek? – Nem. – A félelem már eltűnőben volt. – Semmi. Hozzászoktam. – Csoda lenne, ha nem lennének rémálmaid azok után, amiken ma keresztülmentél. – Ellépett mellőle, az ablakoz ment, hátat fordított neki. Jo látta, hogy felvette farmernadrágját, és amikor arcát a férfi helyére csúsztatta, érezte, hogy a lepedő hideg. Nem aludt mellette. Nem akart vele aludni, ismerte fel Jo. Csak azért maradt a nagy házban, mert Kate felajánlását nem lehetett visszautasítani. És csak azért osztotta meg vele az ágyat, mert furcsa lett volna másképpen. De nem ért hozzá, nem fordult oda hozzá. – Nem aludtál, ugye? – Nem – felelte Nathan, és nem volt biztos abban, hogy valaha is képes lesz nyugodtan lehunyni a szemét. Jo az órára pillantott. Hajnali három óra öt perc. Sokszor hánykolódott már álmatlanul, nyugtalanul hajnali három óra körül. – Be kéne venned egy altatót. – Nem. – Tudom, hogy pokoli volt, amin keresztülmentél, Nathan. Nem tehetünk semmit, senki nem tehet már semmit. Ami történt, megtörtént. – Tom Peters élete ezzel tönkrement. – Lehet, hogy ő ölte meg. Nathan remélte, hogy így van. Teljes szívéből remélte, hogy így történt. Aztán mocskosnak érezte magát ettől a gondolattól. – Veszekedtek – mondta Jo makacsul. – A nő hisztisen elvonult tőle. A férj követhette az öbölbe. Ott folytatták a veszekedést, a férfi elvesztette a fejét. Csak egy percig tartott, egy percnyi düh. Aztán bepánikolt, és elvitte onnan. Messzebbre akarta vinni a tett színhelyétől, ezért dobta a folyóba.

239

– Az ember nem mindig dühből vagy pánikban öl – mondta halkan. Keserűség fojtogatta. – Semmi dolgom ebben a házban. Nem kéne itt lennem veled. Mit is gondoltam? Visszajönni. Helyrehozni, mit is? Mi a fenét gondoltam? Mit tehetnék? – Miről beszélsz? – Nem tetszett neki saját hangjának remegése. De a férfi hideg, rideg hangja hallatán végigfutott a hátán a hideg. Nathan megfordult, szembenéztek. Jo az ágyon ült, térde védekezőn felhúzva, arca sápadt árnyék. Hibázott, végig hibázott, gondolta a férfi. Önző és ostoba hibákat vétett. De a legnagyobb hiba az volt, hogy beleszeretett ebbe a nőbe, és viszont, magába szerettette ezt a nőt. Jo utálni fogja őt, mielőtt még ennek az egésznek vége. Utálnia kell. – Most nem magyarázom. Most mindkettőnknek elege van. – Közeledni hozzá, gondolta, ugyanolyan nehéz, mint távolodni tőle. Leült az ágy szélére, megsimogatta Jo karját. – Aludnod kell. – Neked is. Nathan, életben vagyunk. – Megfogta a kezét, szívéhez vonta. – Túljutni rajta és folytatni az életet… ez a fontos. Kemény lecke volt, a saját káromon tanultam. – Előrehajolt, ajkát az ajkához érintette. – Most pedig segítsük át egymást az éjszakán! – Szeme sötét volt és nem hunyta le, úgy hajtotta fejét a csókba. – Szeretkezzünk, kérlek! Szükségem van arra, hogy öleljelek. – A férfi pedig hagyta, hogy lehúzza, hagyta magát belemerülni. Jo utálni fogja, mielőtt ennek az egésznek vége, de egyelőre a szerelem elég.

Reggelre eltűnt. El az ágyból, a nagy házból, Desire szigetéről. – A reggeli komppal ment el? – nézett Jo kábán Brianre, és csodálkozott hogyan képes olyan nyugodtan tojást sütni, amikor a világ megint a feje tetejére állt. – Találkoztam vele, amikor visszafelé ment a házába – felelte Brian, aztán megnézte a rendelési listát, és kukoricadarát kanalazott. Kritikus pillanatok, nehéz idők, gondolta, de az emberek enni mindig tudnak. – Azt mondta, hogy van valami dolga a szárazföldön. Eltart pár napig. – Pár napig. Értem. – Semmi viszlát, légy jó, hamarosan visszajövök. Semmi. – Elég zaklatottnak tűnt. Te is az vagy. – Az utóbbi huszonnégy óra senkinek sem volt könnyű. – Nem. De attól még el kell végezni a munkát a szállodában. Ha segíteni akarsz, megtennéd, hogy felsöpröd a teraszokat és az udvart, és visszaraknád a párnákat a kinti székekre? – Az élet megy tovább, igaz? – Semmit sem tehetünk – mondta, és tojást ütött fel, csillámló sárgája rezgett. – Csak tedd, amit tenni kell. Mindig a következő lépést. – Csodálkozom, hogy az emberek tudnak enni, hogy még van étvágyuk, csorog a nyáluk az ételért – viharzott be Lexy, és az üres kávéskannát telire cserélte, aztán lecsapta az új rendeléseket. – Ha még valaki arról a szegény asszonyról kérdez, esküszöm, sikítok. – Biztosan beszélni fognak róla, biztosan lesznek kérdések. – Nem kell meghallgatni őket. – Szusszant egyet, csípőjét a pultnak támasztotta. – Nem hiszem, hogy tíz percnél többet aludtam az éjjel. Azt hiszem, egyikünk sem aludt rendesen. Jo felkelt már? – Kint van, a teraszt söpri. 240

– Jó. Adj neki munkát, foglalja le magát. Ez a legjobb neki. – Sóhajtott egyet, Brian fürkésző pillantást vetett rá. – Nem vagyok ostoba, Bri. Tudom, hogy neki sokkal nehezebb lehet, mint nekünk. Sokkal jobban megviseli azok után, amin keresztülment. Áldás minden, ami legalább öt percig távol tartja a gondolatait attól, ami történt. – Sosem tartottalak ostobának, Lex. Bármennyire is igyekszel annak mutatkozni. – Ma reggel nem veszem fel a sértéseidet, Brian. De Jo miatt aggódom. – Megfordult, kinézett az ablakon, és elégedetten látta, hogy nővére széles mozdulatokkal seper. – A fizikai munka használ neki. És istennek legyen hála, hogy éppen itt van neki Nathan. Most pontosan rá van szüksége. – Nathan nincs itt. Lexy sarkon fordult, olyan hirtelen, hogy a kávé kilöttyent a kancsóból. – Mit értesz az alatt, hogy nincs itt? – Néhány napra a szárazföldre ment. – Mi a fészkes fenének? Itt kéne lennie Jo Ellen mellett. – Azt mondta, valami dolga van. – Dolga? – Lexy igen furcsán forgatta a szemét, aztán felkapta a tálcát az új rendelésekkel. – Ti férfiak, mind egyformák vagytok! Haszontalanok, mint a háromszarvú bika. Mind, egytől egyig. Azzal nagy csípőringással kiviharzott a konyhából. És Brian valami okból sokkal jobb hangulatra derült. A nők, gondolta, ilyenek a nők. Az ember képtelen együtt élni velük, de szikláról sem tudja letaszítani őket.

Egy órával később Lexy kivonult a házból. Jo éppen az utolsó napernyőket nyitotta ki a teraszon. – Látom, minden szép és tiszta. Remek, egyenesen csodálatos. Menj fel, vegyél fürdőruhát! Lemegyünk a partra. – Miért? – Mert. Menj átöltözni. Holtam napernyőt és törülközőket. – Nem akarok a parton ücsörögni. – Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna, mit akarsz csinálni. Napoznod kell. Rád fér. És ha nem jössz velem egy órácskára, Brian vagy Kate talál valami munkát neked, megint söpörhetsz vagy sikálhatsz. Jo undorral nézett a söprűre. – Igaz. Hát jó. Miért is ne? Meleg van. Rám férne egy kis úszás. – Siess, mielőtt valaki észrevesz, és kitalál valami melót neked.

Jo átgázolt a kis hullámokon, beért a mélyebb részre, és úszni kezdett az áramlattal. Már szinte el is felejtette, mennyire szeretett az óceánban mozogni… küzdeni ellene, sodródni vele. Hallotta a lányos sikongást a távolban; férfi és nő nevetett, birkózott a parton megtörő hullámok között. Kijjebb napbarnított fiatal fiú igyekezett elkapni egy nagyobb hullámot, és instabil deszkáján a partra sodortatni magát. 241

Amikor elfáradt a karja, hanyatt feküdt a vízen. A nap égetett a párás levegőn át, szeme szúrt. Könnyű volt behunyni a szemét, lebegni. Ha Nathanre gondolt, elűzte magától a gondolatot. Megvan a maga élete, ahogy neki is. Lehet, hogy kissé túlzott mértékben kezdett rá támaszkodni. Jó, hogy olyan hirtelen, olyan váratlanul elrántotta azt a vállat, ezzel kényszerítve, hogy egyensúlyát visszanyerje. Ha visszajön, ha egyáltalán visszajön, már önállóbb lesz vele, nem támaszkodik ennyire rá. A csömör sóhajával megfordult, csapkodta újra a vizet, hagyta, hogy arca elmerüljön a vízben. A fenébe, hiszen szereti! És ha nem ez a legostobább dolog, amit életében tett, fogalma sincs, hogyan lehetne ezt meghaladni. Nincs benne jövő, és ugyan miért gondolna egyáltalán a jövőre? Elfordította a fejét, levegőt vett, és megint úszott. Véletlenül találkoztak, a körülmények hozták őket össze, és egyszerűen kihasználták az előnyt. Ha közelebb kerültek egymáshoz, mint eredetileg szándékukban volt, az is a körülmények számlájára írandó. A körülmények pedig megváltoztak. Jo Hathaway is megváltozott. A visszatérés fájdalmat és nyomorúságot hozott, de visszaadta az erejét és tisztánlátását is, már tudta, mi hiányzott neki olyan nagyon olyan sokáig. Letette a lábát, homok mozdult a talpa alatt, a hullámokon át a partra gyalogolt. Lexy a pléden feküdt, elnyújtózva, hogy jól látsszanak szép idomai. Lustán könyökölt, vastag regényt lapozgatott. Címlapján meztelen felsőtestű férfi, csodálatos, szinte valószerűtlenül deltás, göndör fekete haja vállára hull, telt ajkán arrogáns mosoly. Lexy halk, nyöszörgő sóhajtást hallatott, és lapozott. Haját lengette a szél. Formás melle sima, barackszín két halom, az apró, neonzöld alapon rózsaszín mintás bikiniben. Hosszú lába napolajtól csillog, lábkörmei korallvörösre lakkozva. Úgy néz ki, mint valami nyaralóhely szexi reklámja, gondolta Jo. Lehuppant mellé, törülközőt vett fel, a haját dörzsölte. – Ezt szándékosan, vagy ösztönösen csinálod? – Mit? – Lexy lejjebb tolta rózsaszín lencséjű napszemüvegét, és átnézett a peremén. – Azt, hogy úgy fekszel, hogy százméteres körzetben minden hím a nyakát töri, hogy megbámulhasson. – Ó, hát erről, van szó – Lexy szája mosolyra húzódott, napszemüvegét a helyére tolta. – Ez csak ösztön, édesem. És jó szerencse. Te is megtehetnéd, de neked egy kis szándékosságot kéne belevinned, erre te ösztönösen képtelen vagy. Visszanyerted az alakodat, mióta hazajöttél. Ez a fekete egyrészes nem rossz választás. Sportosan karcsúnak mutat. Vannak férfiak, akik erre buknak – mondta, és újra lecsúsztatta a napszemüveget. – Úgy tűnik, Nathan is. – Nathan nem látott ebben a fürdőruhában. – Akkor ideje részeltetni a látványban. – Ha visszajön. – Persze, hogy visszajön. Te meg okos vagy, megfizettetsz vele ezért a kis elmenetelért. Jo felemelt egy maroknyi homokot, ujjai közt pergette ki. – Szeretem. – Persze, hogy szereted. Miért ne szeretnéd? 242

– Szeretem, Lexy. – Homlokráncolva nézte a kezéhez tapadó csillogó homokszemeket. – Ó! – Lexy felült, keresztbe tette szép lábát és elmosolyodott. – Ez szép. Az biztos, hogy rendesen rászántad az időt a szerelembe esésre, de sikerült a legjobbat választanod. – Gyűlölöm. – Még több homokot markolt, öklébe szorította. – Gyűlölöm ezt az érzést, ezt az állapotot. Görcsbe rándul tőle a gyomrom. – Így van ez. Az enyém vagy tucatszor volt ilyen görcsben. De mindig elég könnyű volt megint kilazítani. – Ajkát biggyesztve bámult ki a tengerre. – Egészen mostanáig. Giffel ez egy kicsit nehezebb. – Szeret téged. Mindig is szeretett. Ez a különbség. – Nagyon más. Teljesen mások vagyunk. Ettől olyan érdekes. Jo oldalra döntötte a fejét. – Tudod, Lexy, néha egészen értelmes tudsz lenni. Sosem számítok rá, aztán egyszer csak szembesülök a ténnyel. Azt hiszem, neked is el kell mondanom, amit Briannek mondtam tegnap éjjel. – Mit? – Szeretlek, Lexy. – Odahajolt hozzá, arcon csókolta húgát. – Tényleg szeretlek. – Tudom, Jo. Elég makacs vagy, és vonakodtál bevallani, de mindig is szerettél minket. – Sóhajtott, úgy döntött, előáll saját vallomásával. – Azt hiszem, ezért voltam olyan dühös, amikor elmentél. És irigy voltam rád. – Te? Rám? – Mert nem féltél elmenni. – De igen. – Jo az állára ejtette térdét, és nézte, ahogy a hullámok verik a partot. – Szörnyen féltem. Néha még most is félek odakint lenni, félek attól, hogy nem vagyok képes megtenni, amit kell. Vagy megpróbálom, de nem sikerül. – Hát, nekem nem sikerült, és mondhatom, elég pocsék érzés. – Nem vallottál kudarcot, Lexy. Csak nem fejezted be, amit elkezdtél. – Elfordította a fejét. – Visszamész? – Nem tudom. Biztos voltam benne, hogy visszamegyek. – Szeme elfátyolosodott, a szürke és a zöld árnyalata keveredett benne. – Az a baj, hogy egyre könnyebb itt maradni, és csak múlatni az időt. Aztán azt veszem észre, hogy öreg vagyok, ráncos és kövér. Ó, miért is beszélünk erről? Lexy dühös volt magára, a fejét ingatta, kivett egy doboz hideg Pepsit a hűtődobozból. – Valami érdekesebbről kéne beszélnünk. Például arra gondoltam, hogy… Kinyitotta a dobozt, hosszú, hűsítő kortyot nyelt. Aztán lustán végignyalta felső ajkát. – Milyen a szex Nathannel? Jo hangosan felnevetett. – Nem – jelentette ki határozottan, és hasra fordult. – Na! Egytől tízig terjedő skálán – nyaggatta Lexy, Jo vállát bökdösve. – Vagy ha egy melléknévvel kéne leírnod. – Nem – ismételte Jo. – Csak egy icipici melléknévvel. Úgy értem, milyennek neveznéd? Mondjuk hihetetlen? – kérdezte, azzal egészen közel hajolt a füléhez. – Vagy csodálatos? Esetleg emlékezetes? Jo felsóhajtott. – Rendkívüli – mondta, de nem nyitotta ki a szemét. 243

– Rendkívüli. – Ó, hát rendkívüli. – Lexy kezét lengette az arca előtt. – Ó, ez tetszik. Rendkívüli. Nyitva tartja a szemét, amikor megcsókol? – Attól függ. – Szóval van, amikor nyitva tartja, van, amikor nem. Jaj, ettől libabőrös leszek. Sosem lehet tudni, hogy éppen becsukja-e, vagy sem. Ezt szeretem. És mi a helyzet akkor, amikor… – Lexy! – bár felnevetett, szorosan csukva tartotta a szemét. – Nem fogok beszélni neked Nathan szeretkezési technikájáról. Most pedig szunditok egyet. Ne hagyj sokat aludni, ébressz majd fel. És legnagyobb meglepetésére, Jo valóban mély álomba zuhant.

244

25 Nathan fel-alá járkált a régi perzsaszőnyegen dr. Jonah Kauffman elegáns házának kétszintes könyvtárában. Odakint, két tucat emelettel lejjebb New York hőhullámtól tikkadt. Itt, a szép tetőtéri luxuslakásban hűvösség és tisztaság volt, világokra az utcai piszoktól, tülekedéstől. Kauffman birodalmában az ember mintha nem is New Yorkban lenne. Valahányszor Nathan belépett a harmonikus színvilágú, aranyozott fafaragványokkal díszített nagy előcsarnokba, angol nemesek és vidéki kúriák jutottak eszébe. Nathan egyik első megbízása volt a könyvtár tervezése; falakat kellett átmozgatni, mennyezeteket átstrukturálni, hogy helye legyen Kauffman hatalmas könyvgyűjteményének, mégpedig abban a ritka, hagyományos stílusban, ami az ország egyik legjobb neurológusához illik. A meleg színű cseresznyefa, a széles, dús faragás, a három magas ablak kényelmes fülkét formált; ez mind Nathan választása volt. Kauffman mindent ráhagyott, csak nevetett, amikor Nathan a véleményét kérte. Ebben az esetben te vagy a doktor, Nathan. Ne kérd, hogy segítsek kiválasztani a tartógerendákat, cserébe én nem avatlak be az agysebészetbe. Nathan várakozás közben küszködött, hogy megőrizze higgadtságát, önkontrollját. Ezúttal Kauffman az orvos, és az ő szakértő kezében van Nathan jelene, jövője, minden kisebb és nagyobb választása. Hat napja hagyta el Desire szigetét. Hat kétségbeejtően hosszú nap telt el. Kauffman viharzott be, becsukta maga mögött a vastag tolóajtót. – Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, Nathan. Miért nem töltöttél magadnak egy kis brandyt? Na persze nem ez a kedvenc italod. Én iszom egy kicsit, ha kedved van, tegyél úgy, mintha velem innál. – Köszönöm, hogy fogadtál, doktor úr. És hogy mindezt… személyesen végezted. – Ugyan már, hiszen családtag vagy. – Kauffman kivette a palackot a pohárszékből, két adagot töltött. Magas férfi volt, majdnem két méter, impozáns testalkatú, gerince egyenes, megjelenése tekintélyes, hetvenen felül is. Haja nem gyérült meg, és megengedte magának azt a hiúságot, hogy hátrafésülve viselte, mintha lobogó sörény lenne. Gondosan nyírt szakállt és bajuszt viselt, szép keretet adtak kissé vékony ajkához. Szerette az angol öltönyök finom vonalú praktikusságát, az olasz cipők eleganciáját, és mindig tökéletes, öltözékben mutatkozott. De tekintete ragadta meg a nézőt legelőször. Szeme sötét, szemhéja súlyos, szemöldöke dús, fekete. Ez a tekintet melegebb lett, ahogy az italt átnyújtotta. – Ülj le, Nathan és nyugodj meg. A belátható jövőben nem szükséges az agyadban turkálni.

245

Nathan gyomra lassan, hosszan görcsölt. – A vizsgálatok? – Minden vizsgálat, és mondhatom, elég sok vizsgálatot kértél, sőt követeltél, egytől egyig negatívak. Ahogy kérted, személyesen vizsgáltam meg az összes leletet. Nincs tumorod, semmi elváltozás. Viszont nagyon egészséges agyad és idegrendszered van. Most ülj már le végre! – Rendben. – Lába elég könnyen engedett, elmerült a vajpuha bőrrel kárpitozott magas, füles fotelben. – Köszönöm az időt és a gondoskodást, de arra gondoltam, érdemes lenne más orvos véleményét is kikérnem. Kauffman összevonta hangsúlyos szemöldökét, és leült Nathannel szemben. Gyakorlott mozdulattal megemelte pantallója redőjét, hogy a szövetnek helyes esése legyen. – Egyik orvostársammal konzultáltam a leleteidről. Véleménye megegyezik az enyémmel. Természetesen jogodban áll mást is megkérdezni. – Nem. – Bár nem szerette a brandyt, Nathan kortyolt egyet. – Biztos vagyok benne, hogy pontos a leletezés. – Több, mint pontos. A CT és az MRI felvételek semmi eltérést nem mutatnak. A testi vizsgálat, a nagyrutin vérkép mind azt mutatta, hogy kiváló egészségnek örvendő, igen jó fizikai állapotban levő harmincéves férfiember vagy – mondta Kauffman, azzal konyakospoharát kicsit forgatva ajkához emelte az italt. – Most pedig ideje végre elárulnod, miért érezted szükségét, hogy ilyen intenzív vizsgálatoknak vesd alá magadat. – Biztos akartam lenni abban, hogy testileg minden rendben van velem. Azt hittem, eszméletvesztéseim voltak. – Elvesztetted az időérzékedet? Kiesett idő, ilyesmi? – Nem. Illetve honnan tudhatnám? De megvan a lehetősége, hogy nem tudtam magamról és… ez idő alatt valami olyasmit csináltam, amit te poriomániának neveznél. Kauffman az ajkát csücsörítette. Túl régen ismerte Nathant ahhoz, hogy hipochondernek tartsa. – Van erre bármilyen bizonyítékod? Előfordult, hogy egy helyen találtad magadat, de nem emlékeztél, hogyan kerültél oda? – Nem. Nem volt ilyen. – Nathan lassan kezdett megkönnyebbülni. – Ezek szerint testileg jól vagyok. – Kiváló, sőt irigylésre méltó állapotban vagy. Az érzelmi állapotod már más kérdés. Elég mozgalmas éved volt, Nathan. Nagyon rossz év, mondhatni. A családod elvesztése biztosan nem múlt el nyom nélkül. Nem sokkal korábban a válás. Oly sok veszteség, oly sok változás! Nekem is nagyon hiányzik David és Beth. Nagyon szerettem őket. – Tudom. – Nathan a sötét szempárba nézett. Vajon tudta, tűnődött. Gyanította? De Kauffman arcán csak együttérzést és sajnálatot látott. – Tudom, hogy szeretted őket. – És Kyle is – sóhajtott mélyet Kauffman. – Olyan fiatal volt! Olyan értelmetlen a halála! – Volt időm mindezzel megbirkózni, elfogadni, hogy a szüleim meghaltak – és arra is, hogy hálát adjak istennek ezért, gondolta. – Ami Kyle-t illeti, már egy ideje nem voltunk szoros kapcsolatban. A szüleink halála sem változtatott ezen. – És bűntudatod van, hogy nem gyászolod az öcsédet annyira, mint a szüleidet.

246

– Lehet. – Nathan félretette a poharat, megdörzsölte arcát. – De már nem vagyok biztos, miben gyökerezik a bűntudat. Doktor Kauffman, harminc évig voltál az apám barátja. Ismerted már a születésem előtt is. – Igen. És anyádat is – mosolygott Kauffman. – Én, akinek három exfeleségem van, nagyon csodáltam, ahogy egymásnak és a házasságnak szentelik az életüket. És a fiaiknak. Szép család voltatok. Remélem, megnyugvást találsz ebben az emlékben. Márpedig éppen ez a gond, gondolta Nathan elszoruló szívvel. Már sosem lesz megnyugvása ezekben az emlékekben. – Mi visz rá egy látszólag teljesen normális életet élő embert, hogy valami visszataszító, utálatos cselekményt terveljen ki és hajtson végre? Kimondhatatlanul szörnyű cselekményt. – Mellkasa nyomása miatt Nathan szíve túl erősen, túl sűrűn vert. Újra kézbe vette a poharat, de nem kívánt inni. – Az, hogy bolond, hogy beteg? Lehet ennek valami testi elváltozás az oka? – Általában nem mondanám, Nathan. Ilyen tág spekulációkba nem bocsátkoznék. Úgy véled, hogy apád valami kimondhatatlan szörnyűséget követett el? – Pontosan tudom. – Még mielőtt Kauffman megszólalhatott volna, Nathan a fejét ingatva felállt, és fel-alá kezdett járkálni megint. – Nem tudom, nem áll jogomban ezt elmondani neked. Előbb másokkal kell beszélnem. – David Delaney hű barát volt, szerető férj és odaadó apa. Ebben egészen biztos lehetsz. – Ebben nem vagyok már egészen biztos azóta, hogy meghalt. Egy hónappal később más információk birtokába jutottam. – Tekintete valósággal izzott. – Eltemettem az apámat, doktor Kauffman, és az anyámat is. És nagyon szeretném eltemetni azt is, amiről beszélek. Ha biztos lehetnék benne – mondta halkan –, hogy nem fordul többet elő. Kauffman előrehajolt. Fél évszázada foglalkozott orvoslással és tudta, hogy sem a testet, sem az elmét nem lehet meggyógyítani a lélek gyógyítása nélkül. – Bármi az, amit vélelmed szerint tett, nem bírod elviselni ezt a terhet. – Ki más tudná? Ki más viselné? Már csak én maradtam. – Nathan. – Kauffman felsóhajtott. – Okos, érdeklődő gyerek voltál, és tehetséges, intelligens férfi lettél. Láttalak felnőni, láttam, hogy túl gyakran vetted a válladra mások felelősségét. Túl gyakran vállaltad az öcséd felelősségét magadra a Kyle kedvéért. Ne kövesd el ugyanazt a hibát olyasmiért, amit sem megváltoztatni, sem helyrehozni nem tudsz. – Az utóbbi néhány hónapban én is ezt mondogattam magamnak. „Hagyd, éld a saját életedet!” Elhatároztam, hogy nem kutakodok a múltban, a jelenre koncentrálok és a jövőt építem. De van egy nő. – Aha! – Kauffman megnyugodva dőlt hátra. – Szerelmes vagyok. – Örömmel hallom, és szeretném megismerni. Azon a szigeten vakációzott, ahova elvonultál? – Nem egészen. A családja ott él. Hazament egy időre. Megvoltak a maga… nehézségei. Ami azt illeti, még gyerekkoromban ismertem meg. Amikor viszontláttuk egymást… nos, hogy egyszerűbbre fogjam, egyik eseményből következett a másik. Kivédhettem volna. – Az ablakhoz ment, a dús, zöld nyári lombú Central Park sík terét nézte. – Talán kivédhettem volna. – Miért fosztanád meg magadat a boldogságtól?

247

– Van valami, amit tudok, és ami őt is érinti. Ha elmondom neki, meggyűlöl, sőt. Nem tudom, milyen hatással lesz rá érzelmileg. – A parkról Desire erdeje jutott eszébe, hirtelen elfordult az ablaktól. – Vajon jobb, ha továbbra is hisz valamit, ami nagyon fáj neki, de nem igaz, nem úgy történt, ahogy hiszi, vagy jobb, ha megtudja az igazat és együttél a fájdalommal, amit talán képtelen elviselni? Ha elmondom neki, elvesztem, ha nem mondom el neki, nem tudom, együtt tudok-e élni magammal. – Szerelmes beléd? – Kezd belém szeretni. Ha hagyom, hogy úgy folytatódjanak a dolgok, ahogy elkezdődtek, akkor belém szeret. – Mosolyféle játszott ajka körül. – Egyáltalán nem tetszene neki ez, ha most hallaná mit mondtam; mintha elkerülhetetlen lenne. Mintha nem lenne befolyása a történésekre. Kauffman hallotta, hogy a gyengédség visszalopózott Nathan hangjába. Mindig ez a fiú volt a kedvence, ismerte be magának. Saját unokáinál is jobban szerette. – Á, szóval független, önálló nő. Mindig érdekesebb… és bonyolultabb eset. – Elbűvölő nő, de az biztos, hogy nem könnyű eset. Erős, akkor is, amikor lelkileg sérült, és elég sok lelki sérülést kellett elszenvednie. Kagylóhéjba húzódott, és elkezdtünk találkozgatni, és láttam, hogy ez a kagylóhéj megreped körülötte, láttam megnyílni. Lehet, hogy elősegítettem ezt a megnyílást. Belül gyenge és jó. – Egyszer sem tettél említést a megjelenéséről. – Kauffman ezt beszédes jelnek vette. A testi vonzalom három forró házasságba és három jéghideg válásba kergette. Ennél több kell a hosszú, gyakran nehézségekkel teli házassághoz. – Szép – mondta Nathan egyszerűen. – Szeretne egyszerű nő lenni, de ez lehetetlen. Jo nem bízik a szépségben. Az egymáshoz illőségben bízik. És az őszinteségben – fejezte be Nathan a bemutatást, és alig érintett italát bámulta. – Nem tudom, mit csináljak. – Az igazság csodálatra méltó, de nem mindig a jó megoldás. Nem tudom megmondani neked, mit válassz, de mindig hittem abban, hogy a szerelem, ha igazi, kitart. Talán fel kéne tenned magadnak a kérdést, mivel szereted jobban, ha megmondod neki az igazat, vagy hallgatsz. – Ha hallgatok, az alap, amire építünk, megreped. Mégis, én vagyok az egyetlen élő ember, aki elmondhatja ezt neki, doktor Kauffman. – Nathan felnézett, szemében az érzelmek vihara tombolt. – Már csak én maradtam.

Nathan nem tért vissza a szigetre másnap, harmadnap sem. A negyedik napon Jo meggyőzte magát, hogy nem számít. Nem fog a teraszon ülni és várni, hogy odavitorlázzon érte és elrabolja őt, mint kalóz a zsákmányát. Az ötödik napon a sírás kerülgette, megvetette magát, amiért naponta kétszer lement a komphoz, remélve, hogy meglátja a férfit. A hét végére már dühös volt, és ideje nagy részében ingerülten beszélt mindenkivel, aki megkockáztatta, hogy hozzá szólt. A béke helyreállítása érdekében Kate bemerészkedett Jo szobájába, mert a nagyobbik Hathaway lány ott duzzogott, miután Lexyvel sistergő veszekedésbe bonyolódott. – Mi a bánatért veted be magad a négy fal közé ilyen szép reggelen? – Kate fürgén lépdelt, széthúzta a függönyt. Napfény áradt be. 248

– Élvezném az egyedüllétet. Ha azért rontottál be ide, hogy meggyőzz, kérjek bocsánatot Lexytől, csak az idődet vesztegeted. – Felőlem te meg Lexy úgy vívhatjátok a saját kis csatáitokat, ahogy eddig – mondta Kate csípőre tett kézzel. – De velem beszélj tisztességesen, ifjú hölgy! – Ezer bocsánat – mondta kimérten, hűvösen. – De ha jól tudom, ez az én szobám. – Nem érdekel, ha a saját hegyed tetején ülsz is, de ne merj belém marni! Az utóbbi napokban olyan türelmes voltam veled, amilyen türelmes csak lehettem, de már eleget duzzogtál, puffogtál itt. – Akkor ideje elgondolkodnom azon, hogy hazamegyek. – Ez a te döntésed. Ó, szedd már össze magadat végre, Jo Ellen! – szólt Kate éles, parancsoló hangon. – Az a férfi csak egy hete ment el, és biztosan visszajön. Jo összeszorította ajkát, aztán megszólalt. – Nem tudom, miről vagy kiről beszélsz. Kate erre önkéntelenül felhorkant. – Ugyan már, nehogy azt hidd, hogy megtéveszthetsz. Átlátok a félrebeszélésen. Évekig volt részem benne. – Kate leült az ágy szélére, ahol Jo elterpeszkedett, azzal az ürüggyel, hogy végre kiválasztja az albumba kerülő képeket. – A vak is látja, hogy Nathan Delaney miatt vagy úgy oda. Érte remegsz. És valószínűleg évek óta ez a legjobb dolog, ami történt veled. – Semmilyen módon, semmilyen formában nem remegek. – Hiszen már majdnem egészen beleszerettél, és egy cseppet sem csodálkoznék, ha azért ment volna el, hogy az út végének megtételére noszogasson. Mivel ez eszébe sem jutott, Jo érezte, hogy felforr a vére. – Ha valóban ez a helyzet, nagyon elszámította magát. Szó nélkül elmenni nem az a módszer, amivel az én szerelmem elnyerhető. – Szóval azt akarod, hogy megtudja, itt búslakodtál, amióta csak kitette innen a lábát? – Kate összehúzta a szemöldökét, látta, hogy Jo arcát a düh pirosítja. – Rengetegen vannak, akik szívesen közölnék ezt vele, ha így folytatod. Megvetnélek, ha megadnád neki ezt az örömöt. – Ha úgy dönt, hogy visszajön, egy napig rá se nézek, semmibe veszem. Kate megpaskolta Jo térdét. – Ezzel csak egyetérteni tudok. Jo csapdát sejtett, szeme összeszűkült. – Azt hittem, kedveled. – Így van. Nagyon kedvelem, de ez nem jelenti azt, hogy nem gondolom, hogy ne érdemelne egy alapos hátsón billentést azért, mert szomorúságot okozott neked. És nagyot csalódnék benned, ha megadnád neki a lehetőséget, hogy ezt diadalmasan emlegesse. Szóval kelj fel – utasította, és ő is felállt. – Menj, csináld a dolgodat. Fogd a kamerát és menj! És ha viszszajön, azt fogja látni, hogy az élet nem állt meg nélküle. – Igazad van. Teljesen igazad van. Felhívom a kiadómat és megmondom neki, hogy döntöttem az utolsó néhány képpel kapcsolatban, lehet indítani a munkát. Aztán megyek, új felvételeket csinálok. Van ötletem egy következő albumra. Kate mosolygott, ahogy Jo felkászálódott, cipőt húzott. – Ez nagyszerű. Ezek szerint a szigetről is lesznek benne képek. 249

– Csak a szigetről. Ezúttal emberek is. Arcok. Így senki sem akarhatja bizonygatni nekem, hogy magányos vagyok, elbújok az objektív mögé. Ennél több lábon állok. – Hát persze, édes kincsem. Megyek is, nem zavarlak, dolgozz csak nyugodtan. – Kate a sikertől bizseregve ment ki. Talán így lesz egy kis nyugalmuk.

Az adrenalin segítette Jot túl azon és a következő napon. Ez volt az üzemanyag, az új ambíció. Pályafutása során először vadászott arcokra lelkesen, kezdte tanulmányozni és elemezni őket. Igen tetszett neki, ahogy Giff szeme csillogott a sapka simlédere alatt, és ahogy a kalapácsot fogta. Briant a konyhában üldözte, kedvességet vetett be, ha tudott, fenyegetést, hogy a megfelelő arckifejezést, testbeszédet elérje nála. Lexyt könnyű volt fotografálni. Végtelen sokáig hajlandó volt pózolni. De Jo egyik kedvenc képe az volt, amin Lexy és Giff arcán valami idétlenül bájos kifejezés van, amint Giff a kert szélén felkapta Lexyt, és körbeforgott vele. Apja után is kajtatott, a csendet használta csillapítónak, hogy lazuljon el, aztán megörökítette a szótlan gondolkodást, ahogy a sós mocsár felé nézett. – Tedd már végre el azt az izét! – Sam homloka bosszús zavarban összerándult, ahogy Jo újra rá irányította a kamerát. – Menj, játssz valaki mással! – Már nem játék, már nem szoktam játszani. Fordulj egy kicsit jobbra és nézz a víz felé. Sam arcizma sem rándult, nem mozdult. – Nem emlékszem, hogy eddig ennyire tolakodó lettél volna. – Ismertté teszlek. Tudod, híres fotográfus lettem. Ezrek éljeneznek, amikor valamit becélzok az objektívemmel. – Gyorsan kattintott, amikor apja ajkán halvány mosoly moccant. – Szép vagy, apa. És nagyon jól nézel ki idekint. – Ha olyan átkozottul híres vagy, nem kéne hízelegned az embereknek, hogy lefényképezhesd őket. Jo felnevetett, leeresztette a kamerát. – Az igaz. De szép vagy. Fényképeztem Elsie Pendletont is. Az özvegy Pendletonnét – tette hozzá Jo, kacsintva. – Érdeklődött felőled. Többször is. – Elsie Pendleton azóta keres férfit a férje helyett, hogy az első marék földet a koporsójára szórta. Ez pedig semmi esetre sem én leszek. – Amely józan döntésedért a családod hálás neked. Sam azon kapta magát, hogy szája széle megint megremeg. Fejét ingatta, legalább anynyira a reakció, mint a kiváltó ok miatt. – Szörnyű beszédes hangulatodban vagy ma. – Jó irányú változás, nem gondolod? Elegem volt magamból. – Leguggolt, objektívet cserélt. – És eszembe jutott, hogy valahogy túl kell jutni a nehezén. Az, hogy idejöttem, talán ennek a kezdete. – Egy időre elhallgatott, a fénylő mocsárvidéket nézte. – Szembe kell nézni bizonyos dolgokkal, köztük saját magammal is. És rá kellett jönnöm, hogy ha úgy éreztem, nem szeretnek, azért volt, mert nem hagytam, hogy szeressenek. Felpillantott, látta, hogy apja őt nézi, arcát fürkészi. – Ne keresd őt bennem, apa. – Jo behunyta a szemét, fájdalom nyilallt belé. – Ne keresd őt bennem többet. Bánt, ha bennem keresed. 250

– Jo Ellen… – Egész életemben próbáltam másképpen kinézni, mint ő. Az egyetemen, amikor a többi lány festette magát és szépen öltözködtek, én nem tettem. Ha festettem volna magamat, tükörbe kellett volna néznem. És őt láttam, ahogy te is, ha rám nézel. – Szeme könnybe lábadt, felállt. – Mit kell tennem, apa, hogy meglásd, aki vagyok? – Látom. De nem tehetek róla, őt is látom, de látlak, Jo Ellen. Nehogy elsírd magad itt nekem. Ez a nőies valami rám nem hat. – Zsebre tette a kezét, elfordult. – Most pedig szedd össze magad. Lexy szokott minden semmiségért elpityeredni, nem te. Az a nyavalyás lány, ha egy kicsit szigorúbban nézünk rá, máris itatja az egereket, és ha nem bőg, akkor hisztizik. Ha nem megy férjhez hamar ehhez a Giff gyerekhez, és nem kezdi el élni a saját életét, elmegy az eszem. Jo sírósan felnevetett. – Nahát, apa, nem is tudtam, hogy annyira szereted, hogy meg tud őrjíteni. – Persze, hogy szeretem. Az én lányom, nem? – felelte szinte gorombán, és visszafordult, szembenézett Joval. – Ahogyan te is. – Igen. – Elmosolyodott, elmúlt a fájdalom. – Én is. Amikor a fényekkel már nem volt elégedett, Jo bezárkózott a sötétkamrába. Itt is izgalmak várták. Filmből negatív, negatívból indexkép. Részleteket vizsgált, hibát keresett, árnyékokat nézett nagyítóval. Tucatnyi közül egyet ha kiválaszt, ami megfelel szigorú követelményeinek. Szárítókötele így is hamarosan megtelt érdemesnek ítélt nagyításokkal. Aztán talált egy jelöletlen filmet, idegesen csettintett. Micsoda figyelmetlenség, gondolta. Beállította az időzítőt, kikapcsolta a lámpákat, elkezdte az előhívás folyamatát. A sötétség nyugtatólag hatott rá. Várakozás bizsergett benne. Mit lát, mit talál. Milyen pillanat van megörökítve csak azért, mert ő így döntött? Felkapcsolta a vörös lámpát, a helyiség hátborzongató munkavilágításba burkolózott. Aztán elfojtott kiáltást hallatott, részben döbbenet, részben nevetés, ahogy a negatívot nézte: ő volt rajta, meztelenül, Nathan szőnyegén nyújtózva. – Jesszus, ebből tanultam, hogy milyen filmeket ne jelöljek meg. Feltartotta a tekercset, nézegette a többi negatívot. A viharban készült képek ígéretesnek tűntek. Ajkát csücsörítve nézte a korábbi felvételeket, amiket Nathan készíthetett út közben. Volt egy a dűnékről, a mezőn; virágok virítottak, a háttérben a tenger széles, tajtékos félhold alakban hullámzott. Ügyes kompozíció, gondolta. Amatőrnek egészen ügyes. Persze ha indexképet csinál róla, biztosan számos hibát észrevesz rajta. Tekintete a tekercs végére tévedt. Az ő arca, az ő teste. Már nyúlt az ollóért, hogy megsemmisítse a negatívot, de meggondolta magát. Vajon olyan prűd, olyan makacs, hogy ne elégítse ki saját kíváncsiságát? Hiszen végső soron ő az egyetlen, akinek látnia kell ezeket a képeket. Hirtelen elhatározással újra munkába lendült. Nem árthat, ha indexképet csinál a tekercsről. Később is megsemmisítheti a negatívot. Miután alaposan megnézte magának a felvételeket.

251

Most nem dudorászott a rádióval munka közben. Túlságosan nyugtalan és izgatott volt ahhoz, hogy lélötty zenét hallgasson. A kontaktív majdnem száraz volt, amikor felkapcsolta a fehér fényt, és nagyítóval vizsgálta a képeket. A lélegzete is elakadt, amikor a képek nagyítva, tisztán a szeme elé kerültek. Olyan… ledérnek tűnt. Ezt a szót találta a legmegfelelőbbnek. Szeme félig behunyva, ajka nyilvánvaló szexuális kielégítettségben felfelé ível. Teste szinte érett. Úgy tűnik, észre sem vette, visszanyerte az alakját. Az biztos, hogy vannak domborulatai. A következő képen szeme tágra nyílt, döbbenettel. Keze félúton keble felé, a mozdulatot az utolsó képkocka kimerevítette. Kétség sem férhetett hozzá, hogy …zilált és szexi volt. Szent isten, sosem hagyta magát ennyire kitárulkozva látni még senkinek. De hagyta, hogy megtörténjen, és most egy pillanatra beismerte magának, hogy újra hagyni vágyott. Engedni akarta, hogy megérintse a férfi, éreztesse vele, hogy vágyik rá. Gyomra mélyén remegőn sóvárgott, hogy nő lehessen megint, az a nő, akit ezeken a képeken látott. Engedje, hogy a férfi irányítsa, és tudja, hogy ereje van átvenni az irányítást a férfi felett, ha akarja. A férfi adta neki ezt az érzést, és azzal, hogy megörökítette a pillanatot, rávette, hogy nézzen szembe ezzel és lássa meg, mit kaphat vele. És mit veszthet, ha nincs vele. – Te kurafi Nathan! Gyűlöllek ezért! Gyorsan felállt, a kontaktívet egy fiók mélyére rejtette. Nem semmisíti meg. Megtartja, emlékeztetőnek. Ha valaha kísértést érez, hogy megbízzon egy férfiban, hogy ennyit adjon neki, előveszi és megnézi. És eszébe jut, hogy az a férfi, aki ide juttatta, milyen könnyen, szó nélkül elment. – Jo Ellen! – Lexy szólt be az ajtón, élesen, hangosan kopogott. – Dolgozom idebent. – Tudom, tudom. De lehet, hogy mielőbb, gyorsan, sietve be akarnád fejezni. Na, ki jött a komppal? – Brad Pitt. – Nekem nagyon is megfelelne. De ez a hír neked jobban tetszhet. Az előbb Nathan Delaney sétált be a konyhába, életnagyságban és kétszer olyan jóképűn, mint ahogy elment. És téged keres. Jo ökölbe szorította a kezét, a szívéhez emelte, ki ne ugorjon a helyéről. – Mondd meg neki, hogy dolgom van, nem érek rá. – Már egy kicsit lehűtöttem a kedélyeit, szívem. Megmondtam neki, nem értem, miért gondolja, hogy fejvesztve félbehagynád minden munkádat csak azért, mert visszatalált Desire szigetére, mint az el nem vesző rossz pénz. Jo ajka felfelé ívelt. Hálás volt a talpraesett válaszért. Könnyen maga elé tudta képzelni a jelenetet, ahogy Lexy markolatig döfi a hűvös déli szépség mondatot a férfi szívébe. – Köszönöm. Nagyra értékelem. – De meg kell mondanom… ó, nyisd már ki ezt az ajtót. Utálok bekiabálni rajta. Mivel Lexy ezzel Jo „legkedveltebb személyek” listájának legelejére került, engedett, elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy behajolhasson az ajtókeretbe. – Hálás lennék, ha megmondanád neki, nem vagyok érdekelt abban, hogy az időbeosztásomat a szeszélyeihez igazítsam.

252

– Megmondom. Ez szép megfogalmazás. De Jo, olyan szélfútta és szexi, és látszik rajta, hogy valamire készül – mondta Lexy, színtiszta női elismeréssel. – Csak ránéztem, és máris gyorsabban dobog a szívem. – Abbahagyhatod ezt az izgága manővert. Kinek az oldalán állsz? – A te oldaladon, édes báránykám, abszolút és száz százalékig. – Ennek bizonyítékául csókot nyomott Jo arcára. – Meg kell büntetni, ehhez nem fér kétség. És ha tanácsot kérnél, készséggel adok ötleteket. – Kösz, nekem is bőven vannak elképzeléseim – mondta, és megmozgatta a vállát, hogy oldja a feszültséget. – Mondd meg neki, hogy nem vágyom látni és nem vágyom beszélni vele, és jó ideig sokkal fontosabb dolgom van, mintsem hogy fogadni tudjam. – Bárcsak te mondanád meg ezt neki így! Szerintem ezzel teljesen kiütnéd. – Lexy mosolya szélesebbre húzódott, ujja köré tekert hajtinccsel játszott. – Lemegyek, megmondom neki, aztán visszajövök és beszámolok, hogyan reagált rá. – Nem vagyunk már a középiskolában. – Valóban. Ez sokkal érdekesebb és izgalmasabb. – Megpaskolta nővére arcát. – Én is olyan dühös lennék, mint egy vadmacska. De gondolj csak bele, milyen elégtétel, ha térden csúszik előtted. Ne fogadd vissza, míg meg nem teszi. És legalább két csokor virágot nem hoz, meg egy drága ajándékot. Ékszernek kell lennie. Jo humoránál volt, gyorsan riposztolt. – Lexy, te egy manipulatív, anyagias nő vagy. – Igen. És büszke vagyok rá, szívem. Hallgass a kicsi húgodra, és megkapod ezt a pasit. Úgy saccolom, most már eleget várt és izzadt odalent, hogy megkaphassa a következő csapást – mondta tenyerét dörzsölve. – Úgy intézem, hogy rendesen betaláljon, ne aggódj. Jo az ajtófélfának dőlve állt, ahogy Lexy elviharzott. – Nem kétlem – dünnyögte. – És sokkal tartozom neked ezért. Elégedetten lépett vissza a sötétkamrába. Rendet rakott a munkaasztalon, átrendezte a vegyszeres flakonokat, aztán visszarakta őket az eredeti helyükre. A körmeit nézegette és azon tűnődött, talán mégis megengedi, hogy Lexy megmanikűrözze. Amikor meghallotta a lépéseket, az ajtó felé fordult, Lexy jelentését várta. De Nathan jelent meg az ajtóban, és legalább annyira dühös volt, mint ő. – Velem kell jönnöd! – Hangja éles volt, minden, csak nem bocsánatkérő. – Gondolom, tájékoztattak, hogy nem érek rá. És senki sem hívott ebbe a szobába. – Ez nem az Elfújta a szél, te nem vagy Scarlett. Hagyd ezt! – Megragadta a karját, húzta kifelé. Amikor Jo a szabad kezét hátralendítette, aztán előre, és keményen arcul csapta, Nathan bólintott, szeme összeszűkült. – Jó, akkor a keményebb módszerhez kell folyamodni. A helyiségben olyan hamar felborult a rend, hogy Jonak ideje sem volt kimondani a nyelve helyén bizsergő szaftos káromkodást. Nathan a vállára kapta, és már majdnem kijutott a szobából, amikor az első döbbenet után sikerült észbe kapnia, és küzdeni kezdett ellene. – Vedd le rólam a hason csúszó jenki senkiházi mocskos kezedet! – A hátát ütötte dühösen, amiért képtelen volt teljes erőből verni. – Azt hiszed, hogy leküldheted a húgodat, hogy lerázzon engem? Egy nagy fenét! – vállával kinyitotta az ajtót, elindult lefelé a keskeny lépcsőházban. – Egész kibaszott nap utaztam, hogy ideérjek, te pedig szépen, udvariasan végig fogod hallgatni, amit el kell mondanom neked. 253

– Udvariasan? Udvariasan?! Ugyan mit tud egy sima nyelvű New York-i nagymenő az udvariasságról? – A lépcsőház szűkösségében a küszködés csak arra volt jó, hogy kezét, fejét a falba ütötte. – Gyűlöllek! – Füle csengett a fal adta ütéstől és a megaláztatástól. – Számítottam rá. – Mondta, de csak ment tovább komoran, eltökélten, lecipelte a konyhába. Lexy és Brian megdermedt a meglepetéstől, szólni sem tudtak. – Elnézést – mondta Nathan kurtán, és vállán vitte kifelé a fenyegetőző, átkozódó nőt. – Ó! – sóhajtott fel Lexy hosszan, mélyen, kezét a szívére téve. – Hát nem ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha láttál? – Egy fenét – felelte Brian, és letette a pitét, amit éppen kivett a sütőből. – Jo az első adandó alkalommal lekarmolja a képéről a bőrt. – Ó, mit tudsz te a szerelemről! – hajolt Lexy a konyhapultra. – Húsz dollárban fogadok, hogy egy órán belül saját akaratából fekszik le vele. Brian hallotta, hogy Jo bizonyos jenki kurafi kiheréléséről sikítozik, és bólintott. – Lehet, hogy nyernél is, szívem.

254

26 Jo forrongó csendben ült, miközben Nathan a Jeepet a tört kagylóhéjjal felszórt Shell Roadon vezette. Nem adja meg neki azt az örömöt, hogy kihajol a mozgó járműből, vagy elfut, amikor megállt. Egyszerűen véres cafatokká karmolja a bőrét, ha már nem áll fenn az a veszély, hogy autóstól lecsúsznak az útról. – Egyáltalán nem így akartam – mormogta Nathan. – Beszélnem kell veled. Fontos. Nem éppen jókor játszod a sértődött nő szerepét. – Tudomást sem vett Jo halk, figyelmeztető mordulásáról. – Nincs ellenemre a verekedés. Normális körülmények között nem futamodnék meg egy jó kis seggberúgós verekedéstől. Kitisztítja az ember hangulatát. Csakhogy a körülmények nem normálisak. És ha betörne az orrod, az csak tovább komplikálná a már amúgy is fájdalmas helyzetet. – Szóval az én hibám. – Mély levegőt vett, ahogy a férfi megállította a kocsit a háza előtt. – Az én hibám? – Ez nem hiba kérdése, Jo. Az egész… – Hirtelen elhallgatott, túlságosan el volt foglalva a védekezéssel, mintsem még több szóval vesződjön. Nem foggal-körömmel és válogatott szidalmakkal esett neki. Ököllel verte, az első néhány ütést teljesen váratlanul mérte rá. – Basszus! A rohadt életbe! – Nathan azt kívánta, bárcsak nevetni tudna Jo vehemenciáján. Azt kívánta, bárcsak közel húzhatná magához a nőt, leszoríthatná meglepően erős karját, és üvölthetne. Szájában vért ízlelt, és nem volt egészen biztos abban, hogy állcsontja nem törött-e el. Végül sikerült leszorítania a padra. Mindketten erősen ziháltak. – Abbahagynád végre? Előkotornád végre azt a kevés önuralmat, ami maradt benned, és megtennéd, hogy nem vered péppé az amúgy frissen bizonyítottan tökéletes működő agyamat? – Szorosabbra fogta, gyorsan elmozdult, ahogy Jo próbált térddel felrúgni és cselekvésképtelenné tenni. – Nem akarlak bántani. – Az a te bajod. Mert én bántani akarlak. Azt akarom, hogy belesántulj, hogy így bántál velem. – Sajnálom. – Lehajolt hozzá, próbált levegőt venni. – Sajnálom, Jo. Jó nem volt hajlandó meglágyulni, nem volt hajlandó elismerni, hogy szíve nagyot dobbant a férfi hangjában hallható végtelen elkeseredettségtől. – Nem is tudod, mit sajnálsz. – Több bánnivalóm van, mint amiről tudsz. – Hátrahúzódott, a szemébe nézett. – Kérlek, gyere be! El kell mondanom neked bizonyos dolgokat, amiket bárcsak ne kéne elmonda-

255

nom neked. Miután elmondtam, kékre-zöldre verhetsz, és a kisujjamat sem mozdítom védekezésül. Megesküszöm. Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Itt valami szörnyűség lappang. A düh félelemmé dermedt. Hűvösen, közömbösen szólt, mielőtt képzelete elszabadult. – Ez korrekt ajánlat. Bemegyek, elmondhatod, amit akarsz. Aztán végeztünk egymással, Nathan. – Odébb lökte a férfit, kinyitotta az ajtót. – Mert tőlem senki sem sétál ki csak úgy, engem senki sem hagy ott – mondta halk, remegő hangon. – Soha többé. Nathan szíve elszorult, de Jot bevezette a házba, felkapcsolta a villanyt. – Szeretném, ha leülnél. – Nem kell leülnöm, és nem érdekel, hogy te mit szeretnél. Hogyan mehettél el csak úgy, szó nélkül? – fakadt ki, és teste köré fonta a karját védekezésül. – Hogy voltál képes kiszállni az ágyamból és búcsú nélkül elmenni? És távol maradni, amikor tudhattad, hogy mit érzek. Ha meguntál, attól még lehettél volna kedves. – Megunni téged? Édes Jézus, Jó, az utóbbi nyolc napban nem volt egy perc, amikor ne gondoltam volna rád, ne akartalak volna! – Gondolod, hogy annyira ostoba vagyok, vagy annyira hiányom van, hogy elhiggyek ilyen hazugságot? Ha gondoltál rám, ha kívántál, miért fordítottál hátat nekem, mintha semmi nem számítana? Mintha soha nem is számított volna? – Ha nem számítana, ha nem számítana jobban, mint bármi más az életemben, maradhattam volna. És akkor most nem kéne ezt a beszélgetést megejtenünk. – Megbántottál, megaláztál, te… – Szeretlek! Jo visszahőkölt, mintha ütés elől akarna kitérni. – Azt várod, hogy ettől elaléljak? Azt hiszed, erre rögtön a karjaidba omlok? – Nem. Nem szeretnélek, ha nem lennél képes ott állni és szidni, miután kimondtam. – Odalépett hozzá, megadta magát a szükségnek, hogy megérintse. Csak ujja hegyével, finoman, a vállát. – Nagyon szeretlek, Jo Ellen. Lehet, hogy mindig is szerettelek. Lehet, hogy az a hétéves kislány mindenki más számára semmivé tett. Nem tudom. De kell, hogy higgy nekem. Ki kell mondanom, és el kell hidd, mielőtt a többibe belekezdek. Jo a szemébe nézett, és térde remegni kezdett. – Tényleg komolyan gondolod. – Annyira komolyan, hogy múltamat, jelenemet és jövőmet a kezedbe teszem. – Egy pillanatra megfogta a kezét, nézte, emlékezetébe véste, aztán elengedte. – New Yorkban voltam. Van ott egy családi barátunk. Orvos. Neurológus. Kivizsgáltattam magamat. – Kivizsgálás? – Jo zavartan túrt a hajába. – Milyen kivizsgálás? Istenem! – ökölcsapásként érte, mintha erősen szíven ütötték volna. – Beteg vagy. Neurológus? Mi az? Daganat? – Vére szinte megfagyott ereiben. – Vannak kezelések. Meg tudnak… – Nem vagyok beteg, Jo. Nincs daganat, semmi bajom. De biztosra kellett mennem. – Semmi bajod?! – Újra összefonta a karját. – Nem értem. Visszamentél New Yorkba és megvizsgáltattad az agyműködésedet, pedig semmi bajod nincsen? – Azt mondtam, biztosra kellett mennem. Mert azt hittem, hogy tudatvesztéses állapotaim vannak, vagy alvajáró vagyok, vagy poriomániás. És azt hittem, én öltem meg Susan Peterst.

256

Óvatosan leeresztette a kezét, a fotel támláját fogta, a karfán ült. Egy pillanatra sem vette le a férfiről a szemét. – Miből gondoltál ilyen ostobaságot? – Mert megfojtották, itt a szigeten. Mert elrejtették a testét. Mert a férje, a családja, a barátai talán úgy élik le életük hátralévő részét, hogy nem tudják, mi történt. – Hagyd abba! – Jo nem kapott levegőt, küszködött a késztetéssel, hogy befogja a fülét. Szíve túl gyorsan vert, szédült, kiverte a hideg verejték. Ismerte a jeleket: a pánik alattomosan vár, hogy előugorjon. – Egy szót sem akarok hallgatni ilyesmiről! – Nem is akarnám elmondani. De egyikünknek sincs más választása – mondta Nathan, és erőt vett magán, nemcsak azért, hogy szembe tudjon nézni a ténnyel, hanem hogy szembe tudjon nézni Joval. – Apám ölte meg anyádat. – Ez őrültség, Nathan! – Fel akart ugrani, elrohanni, de mozdulni képtelen volt. – És kegyetlen. – Őrültség is, kegyetlenség is. De ez az igazság. Húsz évvel ezelőtt apám vette el anyád életét. – Nem. Az apád, Mr. David kedves ember volt, barát. Ez teljes képtelenség. Anyám elment. – Hangja megremegett, aztán megtört, aztán még hangosabb lett. – Egyszerűen elment. Érted?! – Nem hagyta el Desire szigetét. Apám… a mocsárban rejtette el a testet. A sós mocsárba temette. – Miért mondod ezt? Miért csinálod ezt? – Azért, mert ez az igazság, és már túl sokáig hallgattam el. – Nathan kényszerítette magát, hogy elmondja az egészet. Jo behunyta a szemét és vadul rázta a fejét. – Kitervelte, attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta, amikor megérkeztek a szigetre. – Nem. Nem! Hagyd abba! – Nem hagyhatom abba, ami már megtörtént. Naplót vezetett… bizonyíték, széfben. Megtaláltam, miután meghaltak. – Megtaláltad. – Könnyek csorogtak szempillái alól, karját magához szorítva ringatózott. – És képes voltál visszajönni ide. – Visszajöttem ide, hogy szembenézzek vele, és próbáljak emlékezni, milyen volt az a nyár. Milyen volt apám… akkor. És próbáljam eldönteni, hogy örökre hallgassak róla, vagy elmondjam neked és a családodnak, hogy mit csinált a családom. A pánikroham ismerős áradata zúgott a fejében, vérében. – Tudtad. Egész végig tudtad, és visszajöttél ide. Tudtad, és lefeküdtél velem. Az ágyadba rángattál. – Az émelygéstől szédült, ahogy talpra ugrott. – Belém hatoltál! Bennem voltál! – Düh hasított belé, tenyere a férfi arcán csattant. – Magamba engedtelek! – Újra ütött, vadul, erősen. Nathan nem védekezett, nem is tért ki az ütések elől. – Tudod, hogy milyen érzés ez nekem? Nathan tudta, hogy Jo így fog ránézni, gyűlölettel és undorral, sőt félelemmel. Nem volt más választása, el kellett fogadnia. – Nem én voltam. Az apám… az apám volt. – Megölte, elvette tőlünk. És annyi évig… – Jo, én is csak az után tudtam meg, hogy meghaltak. Hónapokig próbáltam megbirkózni a tudattal. Tudom, min mész most keresztül… 257

– Nem tudhatod. – Kiszakadtak belőle ezek a szavak. Bántani akarta, megsebezni, azt akarta, hogy szenvedjen. – Nem maradhatok itt. Látni sem bírlak! Ne! – Hátrarándult, keze ökölbe szorult, ahogy a férfi közeledett hozzá. – Ne érj hozzám! Megölhetnélek, amiért valaha is hozzám értél! Gazember! Tartsd magad távol tőlem és a családomtól! Elfutott. Nathan nem próbálta megállítani. Nem tudta megállítani. De követte akadozó iramodásában, nem tévesztve szem elől. Ha mást nem is tehet, legalább gondoskodik róla, hogy biztonságban hazaérjen a nagy házba. De nem Sanctuary felé menekült.

Nem tudott hazamenni. Képtelen volt elviselni. Nem kapott levegőt, látása sem tisztult. Lényének egy része egyszerűen a földre akart esni, összegömbölyödni és sikítani, amíg testéből, lelkéből kiürül ez a fájdalom. De rettegett, hogy nem lenne ereje újra felkelni. Így hát futott, céltalanul a fák között, a sötétben, félelmetes képek villództak lelki szemei előtt. Anyja fényképe életre kelt. Szeme felnyílt. Zavartság, félelem, fájdalom. A száj szélesen sikolyra nyílik. A fájdalom késként döfött oldalába. Odakapott, nyöszörgött, de futott tovább. Már homokon, az óceán morajlásába burkolózva. Lélegzése tüdejét szaggatta. Egyszer elesett, felsértette térdét, tenyerét, de felállt, és botladozva újra futásnak eredt. Csak azt tudta, hogy el kell szakadnia onnan, el kell menekülnie ettől a fájdalomtól, a szörnyen szaggató szomorúságtól. Hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, és lábdobogást hallott maga mögött a homokon. Kis híján megint felbukott, de kiegyenesedett, aztán megfordult, hogy felvegye a harcot. – Jo, szívem, mi történt? – Kirby sietett felé, egy szál fürdőköpenyben, haja még vizes. – A tornácon voltam, és megláttalak… – Ne érj hozzam! – Rendben. – Kirby ösztönösen halkabban, nyugodtabban beszélt. – Gyere fel egy kicsit hozzám. Megsebesültél. Vérzik a kezed. – Én… – Jo zavartan lenézett, meglátta a horzsolásokat, a vér lassú patakját keze élén. – Elestem. – Tudom. Láttalak. Gyere. Kitisztítom a sebet. – Nem kell. Jól vagyok, nem fáj. – Nem is érezte a kezét. Aztán lába megremegett, forogni kezdett vele a világ. – Megölte az anyámat. Kirby, az az ember megölte az anyámat. Az anyám meghalt. Kirby óvatosan közelebb lépett, segítő kezét Jo dereka köré fonta. – Gyere velem! Most gyere haza velem. – Jo engedett, a ház felé vezette a homokon át. Visszapillantva látta, hogy Nathan áll néhány méterre távolabb. A holdfényben tekintetük egy pillanatra találkozott. Aztán a férfi megfordult, és eltűnt a sötétben. – Rosszul vagyok – suttogta Jo. Érzékei kezdtek visszatérni, bőre apró tűszúrásokkal fájt, gyomra fájdalmasan kavargott. – Semmi baj. Le kell feküdnöd. Támaszkodj rám, bemegyünk.

258

– Megölte. Nathan tudta. Elmondta nekem. – Olyan érzés volt, mintha lebegne felfele a lépcsőn, be a házba. – Anyám halott. Kirby szó nélkül az ágyra fektette, könnyű takaróval takarta be. A sokk hatására remegni kezdett. – Lassan lélegezz – rendelte Kirby. – Koncentrálj a lélegzésre. Egy pillanatra átmegyek a másik szobába. Hozok valamit, ami segít. – Nincs szükségem semmire – új rémület kúszott fel benne, erősen megragadta Kirby karját. – Nem kell nyugtató. Ki fogom bírni. Kibírom. Muszáj. – Persze, hogy kibírod – mondta Kirby, azzal leült az ágy szélére, megfogta Jo kezét, és a pulzusát mérte. – Akarsz beszélni róla? – Valakinek el kell mondanom. A családomnak még nem mondhatom el. Ezzel még nem tudok megbirkózni. Nem tudom, mit csináljak. Azt sem tudom, mit érezzek. A pulzus lassult, Jo pupillája kezdett normál méretűre összehúzódni. – Mit mondott neked Nathan? Jo a mennyezetet bámulta, a plafon egy pontjára koncentrált. – Azt mondta, hogy az apja megölte az anyámat. – Szentséges isten! – Kirby rémülten emelte Jo kezét az arcához. – Hogyan történt? – Nem tudom. Nem tudom. Képtelen voltam meghallgatni. Nem akartam meghallgatni. Azt mondta, az apja megölte az anyámat, naplót vezetett, és leírta, hogyan. Nathan megtalálta, és visszajött ide. Lefeküdtem vele. – Könnyek csorogtak a szeméből. – Lefeküdtem anyám gyilkosának fiával! Kirby tudta, hogy most nyugalomra van szüksége. És higgadt logikára. Egy rossz szó, egy rossz hangsúly, és Jo a kezei között omlik össze. – Jo, tény, hogy lefeküdtél Nathannel. Szereted Nathant, és ő is téged. – Tudta. Úgy jött vissza ide, hogy tudta, mit tett az apja. – És ez borzasztóan nehéz lehetett neki. – Hogy mondhatsz ilyent? – Jo dühödten, indulattal felkönyökölt. – Nehéz lehetett?! Neki?! – És bátor dolog – jegyezte meg Kirby halkan, szelíden. – Jo, hány éves volt, amikor az anyád meghalt? – Mit számít az? – Kilenc vagy tíz. Kisfiú volt. Azt a kisfiút hibáztatod? – Nem. Nem. De már nem kisfiú, és az apja… – Nathan apja. Nem Nathan. Jo hangosan felzokogott. – Elvette tőlem anyámat! – Tudom, Sajnálom – magához vonta. – Borzasztóan sajnálom. És ahogy Jo ott sírt a karjában, Kirby tudta, hogy ez az érzelmi vihar csak a kezdet.

Egy órába telt, míg újra gondolkodni tudott. A forró, édes teát kortyolgatta, amit Kirby főzött neki. A pánikot elmosta a szomorúság hatalmas áradata. A bánat egy pillanatra olyan nyugtató volt, mint a tea.

259

– Tudtam, hogy anya halott. Valahol mélyen legbelül tudtam, attól a pillanattól fogva, hogy megtörtént. Álmodtam róla. Ahogy idősebb lettem, félresöpörtem ezeket az álmokat, de mindig visszajöttek. És egyre erősebbek lettek. – Szeretted anyádat. Bármilyen szörnyű is volt elveszteni, tudtad, hogy nem hagyott el téged. – Ebben még nem találok megnyugvást. Bántani akartam Nathant. Testileg, érzelmileg, minden lehetséges módon fájdalmat akartam okozni neki. És meg is tettem. – És azt hiszed, hogy ez abnormális reakció? Jo, lazíts egy kicsit! – Próbálok. Majdnem megint elért az idegösszeomlás. És elért volna, ha nem vagy itt. – De itt voltam – mondta, és megszorította Jo kezét. – És erősebb vagy, mint gondolnád. Elég erős ahhoz, hogy ezt el tudd viselni. – Muszáj. – Ivott, aztán letette a teásbögrét. – Vissza kell mennem Nathanhez. – Nem kell. Semmit sem kell tenned, csak pihenni. – Nem. Meg sem kérdeztem tőle, miért és hogyan és… – Behunyta a szemét. – Tudnom kell a válaszokat. Nem hiszem, hogy együtt tudok élni ezzel a tudattal, míg nem tudom, pontosan hogyan történt, míg nem ismerem a válaszokat. Ha visszamegyek a családomhoz, mindent tudnom kell. – Hazamehetsz most is. Veled megyek. Feltehetitek ezeket a kérdéseket együtt. – Egyedül kell tennem. Én vagyok ennek az egésznek a közepén, Kirby – mondta Jo. Feje erős fájdalommal lüktetett. – Szerelmes vagyok egy férfiba, akinek az apja megölte az anyámat. Amikor Kirby kocsija megállt Nathan háza előtt, Jo látta a férfi sziluettjét a szúnyoghálós ajtón keresztül. Nathan nem szólt egy szót sem, ahogy Jo felfelé ment a lépcsőn, de kinyitotta az ajtót, hátralépett, és beengedte. Azt hitte, sosem látja viszont, és nem tudta, vajon ezzel nehezebb-e együtt élnie, vagy így látni, ilyen sápadtan, megtörten. – Meg kell kérdeznem… Tudnom kell. – Elmondom, amit tudok. Jo összedörzsölte a tenyerét, hogy a kis horzsolások fájdalmától éber és összeszedett tudjon maradni. – Volt egymással… viszonyuk? – Nem. – Nathan el akart fordulni, de kényszerítette magát, hogy ne moccanjon, nézzen szembe Jo fájdalmával. – Semmi ilyesmi nem volt kettőjük között. Még a naplóban is azt írta, hogy Annabelle csak a családjának élt. A gyerekeinek, a férjének. Jo… – De akarta, hogy legyen. Akarta őt. – Jo kitárta a kezét. – Dulakodtak? Baleset volt. – Hangja megremegett, a szó szinte könyörgésként hatott. – Ugye baleset volt? – Nem. Istenem! – Egyre rosszabb, gondolta, minden másodperccel egyre rosszabb. – Ismerte Annabelle szokásait. Tanulmányozta. Figyelte. Annabelle éjszaka sétálni szokott a kertben. – Szerette… az éjszakai virágokat. – Az álom kavargott a fejében, amit aznap éjjel látott, amikor Susan Peters testét megtalálták. – Különösen a fehéreket szerette. Az illatokat, a csendet. Az ő egyedül-idejének nevezte ezeket az éjszakai sétákat. – Az éjszakát választotta – folytatta Nathan. – Altatót tett anyám borába, hogy… hogy ne tudja, hogy kimegy a házból. Mindent, amit tett, lépésről lépésre leírta a naplójában. Azt 260

írta, hogy az erdő szélén várta Annabelle-t, a nagy háztól nyugatra. – Mintha minden kimondott szóval egyre közelebb jutna a halálhoz, szinte belepusztult, hogy Jo szemébe kellett néznie. – Leütötte, az eszméletlen testet az erdőbe vitte. Mindent előre elrendezett. Felállította a lámpákat, az állványt. Nem baleset volt. Előre kitervelte. Szándékosan. Aprólékosan. – De miért? – Le kellett ülnie. Lába zsibbadt, remegett, székhez botorkált. – Emlékszem rá. Velem nagyon kedves volt. És türelmes. Apa elvitte horgászni. És anya időnként hikoridiós lepényt sütött neki, mert nagyon szerette. – Kétségbeesetten felnyögött, mondani akart valamit, aztán ujjaival befogta a száját, hogy mégse mondja ki. – Ó, istenem! Azt akarod, hogy elhiggyem, minden ok nélkül gyilkolt? – Volt célja. – Elfordult, a konyharészre ment, egy palack skót whiskyt vett elő a szekrényből. – De ezt nem nevezném célnak. Töltött magának, gyorsan felhajtotta az italt, felszisszent a szesz erejétől. Kezét a konyhapultra támasztva várta, hogy vére lecsillapodjon. – Szerettem az apámat, Jo. Megtanított biciklizni, pontot dobni. Törődött velem. Ha elutazott és hazatelefonált, nem csak anyámmal akart beszélni, hanem mindhármunkkal. És figyelt ránk. Nem csak tettette, hogy figyel, ahogy egyes felnőttek gondolják, hogy a gyerek úgysem érzi. Törődött velem. – Visszafordult, a szeme is beszélt – Minden ok nélkül is hozott anyámnak virágot. Éjszakánként az ágyamban fekve hallottam, hogy nevetgélnek. Boldogok voltunk, és ő volt a boldogságunk központja. Most pedig szembe kell néznem azzal, hogy nem volt tartása, hogy képes volt valami szörnyűséget tenni. – Olyan üresnek érzem magamat – sikerült kimondania. Feje könnyű volt, mintha lebegett volna a vállán. – Mintha kikapartak volna. Nyers vagyok. Exponálatlan. Annyi év! – Egy pillanatra nagyon erősen behunyta a szemét. – A ti életetek folytatódott, mintha mi sem történt volna? – Csak ő tudta, és nagyon óvatos volt. Az életünk pedig folytatódott. Míg meg nem halt, és a személyes iratai között meg nem találtam a naplót és a fényképeket. – Fényképeket. – A lebegő érzésnek egy rándulással vége volt. – Anyám fényképeit. A holttestről készített képeket. El kellet mondania mindent, mindegy, mennyire hasít az agyába. – A döntő pillanat. Ezt a címet adta neki. Vagy valami ilyesmit. – Istenem! – Eszébe jutottak a fényképezési leckék, ez a mondat kavargott a fejében. Elkapni a döntő pillanatot, megérezni, mikor csúcsosodik ki a helyzet, tudni, mikor kell exponálni, hogy azt a legerősebb képet megörökítsük. – Ez volt a célja. Manipulálni, előidézni, befolyásolni és megörökíteni a halált. – Erős émelygés tört rá. Ivott még, szesszel akarta elnyomni az émelygést. – Nem lehet, hogy ez volt minden, az nem lehet. Volt benne valami beteges, valami, amit mi sosem láttunk. Valami, amit soha senki nem látott, nem is gyanított. Barátai voltak, sikeres volt. Szeretett meccset nézni a tévében és detektívregényeket olvasni. Szerette a grillezett ételeket és unokákat akart. – Minden szó, minden emlék, mintha szétszakította volna. – Erre nincs mentség. Erre nincs feloldozás. Jo előrelépett. Minden érzelme egybeolvadt, egy pontra koncentrált. – Fényképeket készített róla. Az arcáról. A szeméről. A testéről. Aktokat. Gondosan beállította. A fej a bal váll felé hajtva, jobb karja a hasa előtt. – Honnan tudod…?! 261

– Láttam. – Behunyta a szemét, elfordult. A megkönnyebbülés hűvös volt, fájdalmasan hideg. Jeges réteg izzó bánaton. – Nem vagyok bolond. Soha nem is voltam az. Nem hallucináltam. Valódi volt. Minden valódi volt. – Miről beszélsz? Türelmetlenül rángatta elő cigarettáját a hátsó zsebéből. Meggyújtotta a gyufát, de csak bámulta a lángot. – Nem remeg a kezem – suttogta. – Tökéletesen mozdulatlan. Nem tör rám a pánik. El tudom viselni. Soha többé nem omlok össze. Nathan aggódott, hogy akaratlanul is áttaszította valami választóvonalon. Felé mozdult. – Jo Ellen… – Nem vagyok bolond. – Felszegte állát. Nyugodtan érintette a lángot a cigaretta végéhez. – Soha többé nem omlok össze, nem esek szét. A legrosszabb a következő dolog, aminek helyet kell találni az életben és megtanulni együtt élni vele. Valaki elküldött nekem egy képet az anyámról. Egyet azok közül, amiket apád készített. Nathan ereiben szinte megfagyott a vér. – Az lehetetlen. – Láttam. A kezemben tartottam. Ez ütött ki, ezt nem tudtam hova tenni. Akkor. – Azt mondtad, valaki rólad küldött neked képeket. – Igen. Ez a kép is köztük volt. Az utolsó csomagban, amit még Charlotte-ban kaptam. Később, amikor már egy kicsit jobban voltam, nem találtam. Akárki küldte nekem azokat a képeket, behatolt a lakásomba, és elvitte. Azt hittem, hallucinálok. De valóság volt. Az a kép létezett. Megtörtént. – Én vagyok az egyetlen, aki azt a képet küldhette volna neked. De nem én tettem. – Hol vannak a képek? A negatívok? – Eltűntek. – Eltűntek? Hogyan? – Kyle meg akarta semmisíteni őket és a naplót is. Én nem engedtem. Időt akartam, hogy eldöntsem, mit csináljak. Veszekedtünk. Azzal érvelt, hogy már húsz éve történt. Kinek lenne jó, ha az egészet újra felhánytorgatnánk. Dühöngött, hogy egyáltalán felvetettem, szólni kéne a rendőrségnek, meg kéne mondani a családodnak. Másnap reggel Kyle elment. Magával vitte a fényképeket és a naplót is. Nem tudtam, hol keressem. Aztán csak arról értesültem, hogy a tengerbe fulladt. Azt kell gondolnom, hogy nem tudott ezzel a tudattal élni. Megsemmisített mindent, aztán önmagát is. – A fényképek nem semmisültek meg. – Jo tudata nagyon tiszta volt, higgadtan, logikusan gondolkodott. – Léteznek, ahogy a rólam készült képek is. Nagyon hasonlítok az anyámra. Nem nagy ugrás az iránta érzett szenvedélyt rám vetíteni. – Gondolod, hogy ez nem fordult meg a fejemben? Hogy nem rémített meg ez a lehetőség? Amikor megtaláltuk Susan Peters holttestét, és rájöttem, hogyan halt meg, arra gondoltam… én vagyok az egyetlen, aki maradt Jo. Eltemettem az apámat. – És az öcsédet is eltemetted? -Nathan csak nézett, lassan ingatta a fejét. – Kyle meghalt. – Honnan tudod? Jelentésekből? Azt írták, részegen hajóról a tengerbe esett? És mi van akkor, ha nem, Nathan? Magához vette a fényképeket, a negatívokat, a naplót. 262

– De megfulladt. Részeg volt, csetlő-botló részeg, depressziós, szomorú, erről számoltak be azok, vele voltak a jachton. Csak másnap reggel vették észre, hogy eltűnt. Minden ruhája, felszerelése még a hajón volt. – Jo nem szólt, Nathan sarkon fordult, fel-alá járkált. – Tudomásul kell vennem, mit tett az apám, mi volt az apám. Most pedig azt akarod mondani, hogy az öcsém él és minderre képes!? Hogy titokban követ és addig hajszol, míg idegösszeomlást nem kapsz!? Követ ide, és… – A logikus okozat csapásként érte, visszafordult: – …és megölte Susan Peterst. – Anyámat megfojtották, ugye, Nathan? – Igen. Jézus! Higgadtnak kell maradnia, figyelmeztette magát Jo, és meg kell lépnie a következő lépést. – Susan Peterst megerőszakolták? Nathan megértette a kérdést. – Igen. – Ha nem a férje volt… – A rendőrség nem talált semmi bizonyítékot a férj bűnösségére. Mielőtt visszajöttem, ellenőriztem, Jo Ellen. – Belesajdult a szíve, hogy megmondja: – Újra előveszik Ginny eltűnésének aktáját is. – Ginny? – A megvilágosodás borzalommal töltötte el. A hideg pajzs rögtön elolvadt. – Ó ne! Ginny! Képtelen volt megérinteni Jot, nem tudott semmi vigaszt nyújtani neki. Magára hagyta, kilépett a verandára. A korlátra támaszkodott, levegőt akart. Aztán megnyikordult a szúnyoghálós ajtó; kihúzta magát. – Mi volt az apád célja, Nathan? Mit akart a fényképekkel, ha tudta, hogy soha senkinek nem mutathatja meg őket? – A tökéletesség. A hatalom. Nem egyszerűen megfigyelni és megőrizni, hanem része lenni a képnek. Megteremteni a képet. A tökéletes nőt, a tökéletes bűntényt, a tökéletes képet. Apám Annabelle-t szépnek, okosnak, bájosnak látta. Érdemesnek. – Nézte, a szentjánosbogarak gyors, szédítő villanásait, a céltalan cikázást. – Meg kellett volna mondanom neked, nektek, amint megérkeztem ide. Azt mondtam magamnak, hogy időt akarok, időre van szükségem, hogy megpróbáljam megérteni. Azzal igazoltam a hallgatásomat, hogy ti mindannyian elfogadtatok egy hazugságot, aminél az igazság sokkal rosszabb. Aztán azért hallgattam, mert akartalak. Egyre könnyebb volt indokot találni. Te zaklatott voltál, lelki sebekből gyógyultál. Várhat az igazság, míg nem bízol bennem eléggé. Várhat, míg belém nem szeretsz. – Ujjai megfeszültek és ellazultak a korláton, ahogy Jo ott állt mögötte szótlanul. – Az ilyen indokkeresések általában önző megfontolásból jönnek létre. Az enyém is az volt. De Susan Peters után már nem hagyhattam figyelmen kívül az igazságot, nem tagadhattam meg a jogodat, hogy tudd. Semmit sem tehetek, hogy megváltoztassam, nem tudom jóvá tenni, amit apám tett. Nem tudok semmit mondani, amivel begyógyíthatnám a sebet, amit neked és a családodnak okozott. – Nem, tényleg semmit nem tehetsz, semmit nem mondhatsz. Megölte az anyámat és abban a hitben hagyott minket, hogy anya csak úgy elment. Ez az egyetlen önző cselekedet lerombolta az életünket, olyan repedést okozott a családban, amit sosem voltunk képesek áthidalni. Biztosan bántotta anyát. – Jo hangja megremegett, erősen ajkába harapott, hogy resz263

ketés nélkül tudjon beszélni. – Mennyire félhetett, mennyire retteghetett. Semmit nem tett, nem érdemelte ezt a sorsot, csak az volt a bűne, hogy az volt, aki volt. – Mély levegőt vett, magában tartotta, érezte a tenger illatát, aztán kifújta. – Téged akartalak hibáztatni, Nathan, mert te itt vagy. Mert egész életedben melletted volt az anyád. Mert megérintettél és olyasmit éreztettél velem, amit soha azelőtt nem éreztem. Muszáj volt téged hibáztatnom ezért. És ezt tettem. – Számítottam rá. – Megtehetted volna, hogy nem mondod el. Eltemethetted volna az emlékek mélyén, elfeledhetted volna. Sosem tudtam volna meg. – De én tudtam volna, és minden napot, amit veled töltök, árulásnak éreztem volna. – Odafordult hozzá. – Bárcsak együtt tudtam volna élni ezzel! Akkor megkíméltelek volna téged ettől. De képtelen voltam rá. – És most mi legyen? – Jo az ég felé emelte arcát. – Nekem kell megfizettetnem veled? Nekem kell megbüntetnem téged azért, amit mindkettőnkkel még gyerekkorunkban tettek? – Miért ne tennéd? – Keserűség dagadt a torkában, ahogy a fák felé nézett, oda, ahol a folyó titkos csendben folyt. – Hogyan tudnál rám nézni és nem őt látni, és azt amit tett? És hogyan tudnál nem gyűlölni ezért? Pontosan ezt teszi, gondolta Jo. Nathanre néz, az apját látja benne, és gyűlöli. Fogadta a szóbeli és testi ütéseket, szó nélkül tűrte, nem védte magát. Bátor. Kirby bátornak nevezte. És igaza van. Milyen nagyon sérült, ismerte fel. Azon tűnődött, miért tartott ilyen sokáig felismernie, hogy bármennyire is fáj neki az, ami történt, Nathannek legalább ennyire fáj. – Nem feltételezel rólam számottevő intelligenciát vagy együttérzést. Nyilván nagyon kevésre tartasz. Nathan nem gondolta, hogy maradt még ereje meglepődni. Hitetlenkedve nézett rá. – Nem értelek. – Persze, hogy nem értesz, ha azt hiszed, hogy miután volt időm megérteni, gyászolni, téged hibáztatlak, téged teszlek felelőssé. – Az apám volt. – Ha élne, megölném azért, amit anyámmal, amit mindannyiunkkal tett. Amit veled tett. Egész hátralévő életemben gyűlölni fogom. Sosem lesz bennem megbocsátás iránta. Együtt tudsz ezzel élni, Nathan, vagy elmenekülsz? Megmondom, mit teszek. – Gyorsan, szenvedéllyel beszélt. – Nem hagyom becsapni magamat. Nem hagyom, hogy ellopják tőlem az igazi boldogság lehetőségét. De ha egyszerűen kisétálsz innen, gyűlölni foglak. Megtanullak gyűlölni, ha muszáj. És soha senki nem fog nálam jobban gyűlölni téged. Visszarohant a házba, becsapta maga mögött az ajtót. Nathan csak állt ott egy pillanatig, küszködött, hogy felfogja a döbbenet, a hála érzését. De lehetetlen volt. Bement és csendesen szólt. – Jo Ellen, azt akarod, hogy maradjak? – Hát nem ezt mondtam? – Újabb cigarettát vett elő, aztán dühösen elfordult. – Miért kéne megint veszítenem? Miért kellene megint egyedül maradnom? Hogy tehetned, hogy idejössz, magadba szerettetsz aztán kiszakítod magadat az életemből, mert úgy gondolod, hogy ez a legjobb nekem? Mert szerinted ez a tisztességes eljárás. Hát, a pokolba a tisztességgel,

264

Nathan, a pokolba vele, ha elcsalja tőlem, amire szükségem van! Engem már becsaptak, én már elvesztettem, amire nagyon nagy szükségem lett volna, és semmit sem tehettem ellene. Valósággal vibrált a haragtól, szeme szikrázott, arca vöröslőn ragyogott. Nathan soha nem látott semmi, senki szebbet. – Sok mindent elképzeltem, hogy mit mondasz nekem ma éjjel, csak ezt nem. Felkészültem arra, hogy elveszítelek. De arra nem, hogy megtarthatlak. – Ezt úgy mondod, mintha valami mandzsettagomb lennék, Nathan. Elveszteni, megtartani. Hm. Meglepetésként tört fel a nevetés, torkát reszelőn. – Nem tudom, mit mondjak. Csak az jut eszembe, hogy szeretlek. – Ez talán elég is lenne, ha úgy mondanád, hogy átölelsz. Tekintetük egymásba fonódott, a férfi elindult a nő felé. Karja előbb tétova volt, aztán egyre szorosabban ölelte, míg hajába temette az arcát. – Szeretlek. – Érzelmek áradtak szét benne, ahogy a nő illatát érezte, bőre ízét az ajkán. – Szeretlek, Jo Ellen. Minden porcikádat szeretem. – Akkor szeressük egymást! Nem hagyom, hogy ezt elvegyék tőlünk. – Halk, elszánt hangon jelentette ezt ki. – Nem hagyjuk.

Nathan mozdulatlanul feküdt, remélte, hogy Jo alszik. A nő, aki itt fekszik mellette, a nő, akit szeret, veszélyben van; a veszély forrása pedig túl rémítő, hogy néven nevezze. Ha kell, az élete árán is megvédi. Ölne is, hogy Jo biztonságban legyen, bármilyen árat is kell fizetnie ezért. És remélte, hogy közös érzelmeik, egymásba kapaszkodásuk túléli ezt. Elkerülhetetlen. Elloptak egy pillanatot, kisajátították maguknak. De azzal, ami őket kísérti, húsz éve már, szembe kell nézni. – Nathan, meg kell mondanom a családomnak – szólalt meg Jo, és a sötétben a férfi kezéért nyúlt. – Megfelelő időt és módot kell választanom erre. Azt akarom, hogy ezt bízd rám. – Engedned kell, hogy én is ott legyek, Jo. Úgy lesz, ahogy akarod, de ne egyedül csináld. – Rendben. De van más is, amit el kell intézni, amit meg kell tenni. – Védelemre van szükséged. – Ugyan, ne próbáld nekem itt a jó lovagot játszani, Nathan! Idegesítőnek találom. – A lazán odavetett megjegyzés tátott szájú csodálkozásba fulladt, mert Nathan felrántotta, térdre. – Semmi bajod nem eshet. – Tekintete veszélyesen villant. – Bármi is történjen, bármilyen árat is kell fizetnem érte, gondoskodom róla, hogy ne essen bajod. – Akkor jobb lenne, ha előbb lecsillapodnál – jegyezte meg Jo nyugodtan. – Szerintem egyikünkkel sem történik semmi. El kell kezdenünk gondolkodni, neki kell fognunk a cselekvésnek. – Szabályokat kell bevezetni, Jo. Az első szabály, hogy soha sehová nem mész egyedül. A saját verandátokra sem, amíg ennek az egésznek vége nincs. – Nem vagyok olyan, mint az anyám, nem vagyok Ginny, nem vagyok Susan Peters. Nem vagyok sem védtelen, sem ostoba, sem naiv. Engem senki nem tud levadászni kedvtelésből. 265

Ha látja rajta a dühöt, az csak a büszkeségét szítja és felmérgesíti, ezért Nathan nyugodt hangon folytatta: – Ha kell, kiviszlek a szigetről, ahogy ma kihoztalak ide. Elviszlek egy biztonságos helyre és bezárlak. Ezt a kellemetlen helyzetet csak úgy kerülheted el, ha megígéred, hogy soha sehová nem mész egyedül. – Elég sokat gondolsz a saját képességeidről. – Ebben az esetben nem. Nem túlzok – mondta, és tenyerébe simította Jo állát. – Nézz rám! Te vagy minden. Bármit vállalok, bármivel szembenézek, kivéve, hogy elveszítselek. Hogy megint elveszítselek. Jo megremegett, de nem dühtől vagy félelemtől, hanem az érzelem gyors, erős áradásától. – Soha senki nem szeretett ennyire. Nem tudom megszokni. – Gyakorold… és ígérd meg! – Sehova nem megyek egyedül – sóhajtott. – Ez az együttjárósdi engedmények és kompromisszumok labirintusa. Lehet, hogy ezért sikerült ennyi ideig elkerülnöm – mondta, és a sarkára ült. – Nem fogjuk ölbe tett kézzel várni, hogy mi történik. Nem én vagyok az egyetlen nő a szigeten – újra megremegett. – Nem én vagyok a család egyetlen lánya. – Nem, nem fogunk csak ücsörögni és várni. Információt gyűjtök Kyle balesetéről; lehet, hogy van valami, ami elkerülte a figyelmemet. Nem voltam elég alapos. Nem volt könynyű időszak, és lehet, hogy nem figyeltem minden körülményre. – Mi van a barátaival? A pénzügyeivel? – Egyik téren sem tudok sokat. Az utóbbi néhány évben nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint régen. – Nathan felállt, kinyitotta az ablakot, levegőt engedett be. – Máshol lakott, sokfelé járt, más lett, sokakkal találkozott – Milyen ember lett? – Hát… azt hiszem, te röviden jelenközpontúnak neveznéd. Csak a pillanatnak élt, a jelenből akarta a lehető legtöbbet kihozni. Nem törődött azzal, hogy mi lesz később, a következményekkel, hogy milyen árat kell fizetnie érte. De soha senkinek nem ártott, csak magának. Nagyon fontos, hogy Jo ezt megértse. Legalább olyan fontos, ismerte fel Nathan, mint hogy magát megértse. – Kyle mindig a könnyebb megoldást választotta, és ha a könnyebb megoldás gyorsabb is, annál jobb. Nagy vonzereje volt, kedves volt és tehetséges. Apa mindig azt mondta, ha Kyle olyan komolyan venné a munkát, mint amilyen komolyan veszi a játékot, a világ egyik legjobb fotográfusa lehetne. Kyle azt mondta, apa túl kritikus a munkájával kapcsolatban, sosem elégedett vele, féltékeny rá, mert előtte még ott az élet és a karrier. Elhallgatott, újra végiggondolta a kimondott szavakat. És szenvedett ki nem mondott következményüktől. Verseny? Görcsös szükség, hogy a fiú túlszárnyalja az apát? Feje megint fájdalmasan lüktetett, halántéktájt dobolt a vér. – Telefonálok – közölte Nathan kurtán. – Ha kizárhatjuk ezt a lehetőséget, másokra koncentrálhatunk. Lehet, hogy Kyle berúgott, megmutatta a fotókat egy barátjának, kollégájának. – Lehetséges. – Ez nem olyan terület volt, ahová Jo az adott pillanatban be akart lépni. – Akárki áll e mögött, elég jó ismeretei vannak a fényképezésről, és meglehetősen ügyes. Következetlen, a munka színvonala egyenetlen, időnként hanyag, de képzett fotós. – Nathan bó266

lintott. Jo tökéletesen jellemezte az öccsét. – Az előhívást, nagyítást maga végzi – folytatta, megkönnyebbülve, hogy végre gyakorlati kérdésekre koncentrálhat. – Ez azt jelenti, hogy sötétkamrát használ. Biztosan volt sötétkamrája Charlotte-ban, és amikor ide jött, itt is be kellett rendeznie egyet. A csomagot, amit kaptam, Savannah egyik postáján adták fel. – Lehet sötétkamrát bérelni. – Igen. És lehet, hogy éppen ezt tette. Vagy lakást bérelt, esetleg házat, és elhozta a felszerelését. Vagy újat vett. Így jobban ura lehet a helyzetnek, ugye? Ha a saját helyén, a saját berendezésével dolgozik. – Tekintetük találkozott. – Ez motiválja. Hogy ő irányítsa a dolgokat. Oda-vissza ingázhatott a szárazföld és a sziget között. Ő irányított. Irányítani a pillanatot, manipulálni a hangulatot, a modellt, a tárgyat, az eredményt. Ebben áll a művészet igazi hatalma. Az apja szavai. Szépírással a naplóban. – Igen, az egész a hatalomról szól. Tudakozódunk fotós szaküzletekben, nagykereskedésekben, nem rendelt-e valaki sötétkamra-berendezést savannah-i szállítási címre. Nem lesz könnyű, és nem vezet hamar eredményre. – Nem. De kezdetnek megteszi. – Jó volt gondolkodni, jó volt, hogy konkrét feladat adódott. – Valószínűleg egyedül van. Szüksége van arra a szabadságra, hogy akkor és oda menjen, ahova akar. Itt a sziget minden részén készített rólam képet, vagyis szabadon járkál. Tehát egy magányosan, fényképezőgéppel járkáló férfit keresünk, bár az is lehet, hogy valami ártatlan madármegfigyelőre csapunk le. – Ha Kyle, akkor felismerem. – Valóban, Nathan? És ha nem akarja, hogy felismerd? Tudhatja, hogy itt vagy. És tudhatja, hogy lefeküdtem veled. Annabelle Hathaway lánya David Delaney fiával. Egyesek ebben a sors kezét látnák. És ha ez így van, nem hiszem, hogy te nagyobb biztonságban lennél, mint én.

267

27 Jo délig aludt, és egyedül ébredt. Nem emlékezett, mikor volt utoljára hogy tíz óráig nem kelt fel, vagy mikor élvezett volna utoljára ilyen mély, álomtalan álmot. Azon tűnődött, vajon ideges, veszekedős vagy sírós volt. Lehet, hogy túl sokáig volt mind a három állapotban, és most, hogy tudja az igazat, már nem kell így maradnia. Gyászolhatja az anyját. Egy asszonyt, aki annyi idős volt, mint ő most, akinek a legborzalmasabb szörnyűséggel kellett szembenéznie. De még inkább gyászolhatta azokat az éveket, amit anyja elutasításával töltött, mert abban a tudatban élt, hogy elhagyta őket, pedig az anya, a feleség, a nő semmi bűnt nem követett el; azért halt meg, mert egy őrült szemet vetett rá. Ebből fel lehet gyógyulni. – Szeret engem, anya – suttogta. – Lehet, hogy a sors fizet meg nekünk ezzel, mert húsz éve kegyetlenek voltunk és szívtelenek. Boldog vagyok. Mindegy, milyen bolond most a világ körülöttünk, boldog vagyok vele. Lábát átvetette az ágy peremén. Mától kezdve, ígérte magának, együtt lesznek és együtt veszik fel a harcot.

A nappaliban Nathan újabb telefonhívást fejezett be, ezúttal a nizzai amerikai konzulátust hívta. Nem aludt. Szeme beesett, lelke hajszolt. Úgy érezte, mintha körbe-körbe járna, apránként gyűjtené az információt, vadászna minden hírmorzsára, minden suttogásra, ami hónapokkal korábban elkerülte a figyelmét. És közben el kellett viselnie a sötét bűntudatot, hogy lelke mélyén azt reméli, bizonyosságot kap, hogy öccse valóban halott. Felnézett, amikor meghallotta a lépcsőn közeledő léptek zaját. Mosolyt erőltetett magára, mert Giff jelent meg a szúnyogháló mögött. Intett neki, hogy képjen be. Éppen befejezte a hívást. – Nem akartam zavarni – mondta Giff. – Nem zavarsz. Egyelőre befejeztem. – Éppen a Live Oak ház felé tartottam, és úgy gondoltam, behozom azokat a tervrajzokat. Azt mondtad, megnéznéd a tervet, amit Sanctuary napozóteraszához csináltam. – Szeretném látni. – Nathan hálás volt, hogy egy kicsit mással foglalkozhat. Átvette a tervrajzokat és kiterítette a konyhaasztalon. – Nekem is volt rá ötletem, aztán más dolog elvonta a figyelmemet.

268

– Hát – Giff a nyelvébe harapott, amikor meglátta, hogy Jo sétál ki a hálószobából –, ez érthető. Szia, Jo Ellen. Jo csak remélte, hogy nem pirult céklavörösre, és nem süllyed el a zavartól, ahogy mindkét férfi rá bámul. Nathan egyik pólóját vette magára… és semmi más nem volt rajta. Bár a póló takarta a combját, úgy képzelte, teljesen nyilvánvaló, hogy alatta egy szál semmiben van. Ez jó lecke, gondolta, hogy máskor ne kövesse esztelenül a kávé illatát, mint patkány a fuvolaszót. – Szia, Giff. Jó reggelt. – Éppen csak beadtam valamit – Hát, én meg csak… kávét akartam inni. Elhatározta, hogy bátran viselkedik, mintha nem lenne semmi különös, a pulthoz lépett, töltött magának. – Inkább beviszem. Giff képtelen volt türtőztetni magát. Micsoda helyzet! És mivel halálbiztos volt abban, hogy Lexy mielőbb szeretne megtudni minden részletet, tovább próbálkozott. – Talán szeretnéd megnézni. Kate nagyon oda meg vissza van, hogy meg kéne építeni ezt a teraszt. Neked mindig olyan jó szemed volt az ilyesmihez. Jó modor vagy méltóság. Lehetetlen döntés a déli hagyományban felnőtt nőknek. Jo nagyon igyekezett, hogy jó arányban elegyítse e kettőt, közelebb lépett, hogy megnézze a rajzokat. Nézte a hosszú, fokozatosan ívelt toldalék oldalnézeti képét, a sok gondosan megrajzolt számot és furcsa vonalakat. Nathan erőt vett magán, figyelmét Jo lábáról a rajzra fordította. – Jó elgondolás. Te csináltad a tervet? – Igen. Én és Bill. Ő a szárazföldön dolgozik, építész, megvan hozzá a felszerelése, rajzgépek, ilyesmi. – Tudod, ha nem egyenesen, hanem ilyen szögben jössz ki – mutatta ujjával a vonalat –, akkor nem muszáj itt alapot ásni, és meglenne az az előny, hogy a kert a szerkezet része lenne. – Ha ezt tennénk, nem vágnánk le itt ezt a sarkot? Nem lenne szűkös és furcsa a nagy házhoz való csatlakozás? Miss Kate dührohamot kapna, ha csak szóba hoznám az ajtók, ablakok áthelyezését. – Nem kell áthelyezni a meglévő szerkezeti elemeket – mondta Nathan, és odébb tolta az oldalnézeti képet. Előtűnt a Giff rajzolta elölnézeti kép. – Szép munka – dörmögte. – Tényleg nagyon szép. Jo, kérlek adj egy ív rajzpapírt – szólt Nathan elgondolkodva. – Vannak olyan alkalmazottaim a cégnél, akik nem képesek ilyen szabad kézi rajzot produkálni. – Nem kontármunka? – Giff teljesen elfeledkezett Joról, és csak Nathan lehajló fejét nézte, semmi mást. – Ha egyszer elhatározod, hogy építészetet tanulj, és gyakorlati helyet keresel, csak szólj – mondta, azzal ceruzát fogott, és rajzolni kezdett a papírra, amit Jo eléje tett. – Nézd, ezt itt így kéne rögzítened, nem annyira szögben, mint inkább ívben. Ez egy nőies ház, nem akarhatsz hegyes éleket. Alkalmazkodni kell a tető ívéhez, így nem éles határvonallal ér a kertbe, hanem egybeolvad vele. – Igen, értem. – Rájött, hogy vázlata merevnek és amatőrnek tűnt a művész munkája mellett. – Ha egymillió évig élnék, se tudnék ilyet kitalálni, ilyet rajzolni. 269

– Dehogynem. A nehezét már megoldottad. Sokkal könnyebb jó, részletes munkára nézni és azt egy-két dologgal kiemelve feljavítani, mint teljesen új koncepcióval előállni. Nathan felegyenesedett, gyors vázlatát nézte összeszűkült szemmel. Látta, milyen lenne készen, befejezve. – A te terved jobban megfelel az ügyfélnek. Költséghatékonyabb és hagyományosabb. – A tied művészibb. – Az ügyfél nem mindig művészit akar – mondta Nathan és letette a ceruzát. – Akárhogy is, gondold át, mutasd meg a terveket Kate-nek, hadd gondolkozzon rajta ő is. Akármelyiket választja, finomíthatunk még a terveken, mielőtt kiásnánk az alapot. – Segítesz? – Persze – felelte Nathan, azzal szórakozottan felkapta Jo kávésbögréjét és belekortyolt. – Ha akarod. Giff repesett a boldogságtól. Felkapta a rajzokat. – Azt hiszem, most viszem el ezeket Miss Kate-nek, hogy legyen ideje gondolkodni rajta. Nagyon hálás vagyok, Nathan. – Megigazította sapkája simléderét. – Szia, Jo. Jo a pultra hajolt és nézte, ahogy Nathan újabb ív papírt vesz elő. A kávét kortyolgatva újabb vázlatba kezdett. – Nem is tudod, mit csináltál – dünnyögte Jo. – Hmmm. Milyen messze van az ágyás, amiben évelő virágok vannak, a magas, kék, tüskések? Milyen messze van ettől a saroktól? – Nem erre gondoltam. – Jo vett magának egy másik bögrét, kávét töltött. – Fogalmad sincs, mit csináltál. – Miről is van szó? Ó! – A bögrét nézte. – Megittam a kávédat. Bocsánat! – Azon kívül… amit meg kell hagyni, nagyon idegesítőnek és egyben kedvesnek találtam. – Átfogta a férfi derekát. – Jó ember vagy, Nathan. Igazán jó ember. – Köszönöm. – Normális viselkedés, normális élet, ígérte magának. Csak még egy óráig normálisan élnek, normálisan viselkednek. – Ezt azért mondod, mert nem csaptam a fenekedre, amikor kivonultál ide a pólómban? – Nem. Ettől csak okos ember vagy. De jó ember is vagy. Nem láttad a tekintetét. – Megsimította Nathan arcát. – Észre sem vetted. Fejét ingatta. – Úgy tűnik, tényleg nem. Giffről beszélsz? – Nem ismerek senkit, aki ne szeretné Giffet, és nem ismerek senkit, aki megbízható karbantartónál többre tartaná. Nathan… – szólt, ajkát ajkához érintve. – Azzal, amit mondtál, azt mondtad neki, hogy több ennél, és még több lehet. És olyan természetesen, olyan tényszerűen mondtad, hogy kénytelen hinni neked. – Azzal lábujjhegyre állt, arcát a férfi arcához simította. – Most nagyon, de nagyon szeretlek, Nathan. Olyannak szeretlek, amilyen vagy. – Én is szeretlek. – Átölelte, ringatóztak. – És én is kezdelek olyannak szeretni, amilyen vagy.

Kirby félretette minden büszkeségét, ahogy átlépte Sanctuary küszöbét. Ha Jo otthon van, talál alkalmat, hogy négyszemközt beszéljen vele. Szigorúan tartotta magát az orvosi etikához, ami nem engedte, hogy a Hathaway család bármely tagjának bármit is eláruljon abból, 270

ami előző este tudomására jutott. Ha Jo hazajött, miután újra beszélt Nathannel, a házban biztosan nagy a felfordulás. Ha más minőségben nem is, családorvosként látogatja meg őket. De nem azért hívták. Úgy tervezte, hogy nem találkozik Briannel, ezért a reggeli és az ebéd közti időben érkezett. És nem a barátok által használt konyhai bejáratot, hanem a főbejáratot választotta, ahol a vendégek jártak. Mivel már egy hete sikerült távol tartani magukat egymástól, úgy gondolta, még egy napot kibírnak. Nem is jött volna, ha Kate nem hívta volna sürgősen, mert az egyik vendég elcsúszott a lépcsőn. Alig fordult be a ház felé, Kate jött elé sietve. – Kirby, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy ilyen hamar jöttél. Egy kifordult boka, nem súlyosabb, erre mérget mernék venni. De az a nő úgy jajveszékel, mintha minden csontja hat helyen tört volna el. Egy pillantás elég volt Kate arcára, és Kirby tudta, hogy Jo még nem beszélt nekik Annabelle-ről. – Semmi gond, Kate. – Tudom, hogy ma délután nem dolgozol, és nagyon nincs kedvemre, hogy iderángattalak, de az a nő nem kel ki az ágyból. – Tényleg nem probléma. – Kirby követte fel a lépcsőn. – Jobb, ha megnézzük. Ha rándulásnál többnek ítélem meg, akkor megröntgenezzük és hajón a szárazföldre küldjük. – Mindegy, csak ne csinálja itt nekem a fesztivált – mormogta Kate. Fürgén kopogott az ajtón. – Mrs. Tores, itt az orvos. Számlázd a szállodának – tette hozzá Kate csak Kirbynek halkan –, és a kényelmetlenségért számíts fel akkora extra díjat, amekkorát csak akarsz. Harminc perccel később Kate kimerülten csukta be maga után a szállodai szoba ajtaját. Fájt a feje a litániától, amit Mrs. Tores zúdított rá. Megállt, halántékát dörzsölte. Kate bepillantott a lépcsőfordulóból. – Túléli? – Nagy volt a kísértés, hogy szedáljam, de ellenálltam neki. Teljesen jól van, Kate. Hidd el, én már csak tudom. Tetőtől talpig meg kellett vizsgálnom, csak az nyugtatta meg. A bokája éppen csak megrándult, a szíve olyan erős, mint két ököré, a tüdeje még erősebb. A te kedvedért remélem, hogy nagyon rövid ideig marad. – Hála az Úrnak, holnapután távozik. Gyere le! Hadd kínáljalak meg egy jó pohár limonádéval. És feltétlenül meg kell kóstolnod a meggyes pitét, amit Brian tegnap sütött. – Tényleg muszáj visszamennem. Rengeteg papírmunkám van. – Nem engedlek haza, míg nem ittál valami hideget. Olyan hőség van, hogy egy ló is kitikkadna. – Szeretem a hőséget… – szólalt meg, aztán hirtelen elhallgatott, mert Brian jelent meg a főbejáratnál. Karján virág. Ettől idétlennek kellett volna kinéznie. Kirby nagyon akarta, hogy idétlennek látsszon. De nem; még férfiasabbnak, még szebbnek tűnt; karja napbarnított, izmos, rajta frissen vágott virágok. – Ó, Brian, annyira örülök, hogy ráértél virágot vágni! – szaladt oda hozzá Kate. – Ma reggel akartam ezt megtenni, de Mrs. Tores nyavalyája miatt teljesen kiment a fejemből.

271

– Vígan csevegve vette át tőle a virágokat. – A többit majd én elintézem. Neked semmi érzéked a virágrendezéshez. Istenem, Kirby, ez az ember csak beletuszkolja őket a vázába és azt hiszi, hogy azzal el van intézve. Brian, készíts Kirbynek egy limonádét, kínáld meg egy szelet pitével. Eljött, hogy szívességet tegyen nekem, és nem hagyom elmenni, míg nem viszonzom a szívességét. Most menjetek, én addig ezt felviszem. Felment a lépcsőn; remélte, hogy a két fiatal nem viselkedik ostobán. – Nincs szükségem semmire – mondta Kirby mereven. – Éppen indulni készültem. – Gondolom, rászánhatsz még öt percet a drága idődből, és ihatsz valamit, hogy ne sértsd meg Kate-et. – Hát jó. Amúgy is rövidebb az út hazafelé a hátsó kijáraton át. – Megfordult, gyors léptekkel elindult a folyosón. Minél távolabb akart lenni a férfitól. Ha majd megtudja, mi történt az anyjával, mindent megtesz érte, amit csak orvosilag, emberileg lehet. De addig megvan a saját fájdalma. – Hogy van a beteg? – Ha akarna, akár táncolhatna is. Semmi baja. – Belépett a konyhába. Csak állt mereven, miközben Brian elővette a kancsót, benne aranysárga limonádé, citromhússal, mentalevéllel. Összefutott a nyál a szájában, nyelt egyet. – Hogy van a kezed? – Egészen jól. Már alig érzem a sebet. – Ha már itt vagyok, megnézhetem. – Orvosi táskáját a reggelizőasztalra tette. – A varratokat már pár napja ki kellett volna szedni. – Menni készültél. – Így megspórolhatsz magadnak egy utat, nem kell eljönnöd hozzám. Brian feljebb emelte a kancsót, nem öntötte már a folyadékot. Ránézett. A nap hátulról világította meg a nőt, fénybe borítva haját. Szeme sötét, viharos zöld; ágyéka a látványtól megfeszült. – Rendben. – Odavitte a poharat az asztalhoz, elé tette és leült. A hőség ellenére Brian keze hideg volt. Kirby keze finoman dolgozott. Nem látott duzzanatot, pirosodást, fertőzés jelét. A seb szélei szépen összeforrtak. Csak egy kis heg marad, gondolta, és kinyitotta a táskát, kivette belőle a sebészeti ollót. – Nem tart sokáig. – Remélem, nem akarsz új lyukakat szúrni belém. Kirby elcsippentette az első varratot, csipesszel kihúzta a szálat. – Mivel mindketten ezen a szigeten élünk és valószínű, hogy életünk hátralévő részében egyszer-kétszer még összefutunk, megtehetnéd nekem azt a szívességet, hogy tisztázod a helyzetet. – A helyzet elég tiszta, Kirby. – Neked úgy látszik az. De nekem nem. – Nyisszentett, húzott. – Tudni akarom, miért fordultál el tőlem. Miért döntöttél úgy, hogy úgy vetsz véget annak, ami kettőnk közt elkezdődött, ahogy megtetted. – Mert a dolgok túlszaladtak egy bizonyos szinten. Egyikünk sem hitte, hogy működhet ez a viszony. Egyszerűen úgy döntöttem, hogy én hátrálok ki belőle előbb, ennyi az egész. – Ó, értem. Szakítottál velem, mielőtt én szakíthattam volna veled.

272

– Többé-kevésbé. – Brian azt kívánta, bárcsak ne érezné az illatát. Azt kívánta, bárcsak Kirbyben lett volna annyi illendőség, hogy ne kenje be magát azzal a barackillatú testápolóval, csak hogy őt kínozza. – Egyszerűsíteni akartam a dolgot. – És persze az egyszerű dolgokat szereted, ugye? Ahogy te akarod, amikor te akarod, és amilyen ütemben te akarod. Hangja szelíd volt, és Brian nem tudta, bízhat-e benne, különösen, amikor éles szerszámmal közelített hozzá. – Így van. Te is ugyanilyen vagy, de ahogy te akarod, amikor te akarod, és amilyen ütemben te akarod, az teljesen különbözik az enyémtől. – Ezzel nem tudok vitába szállni. Te engedelmes, törékeny asszonyt szeretnél. Aki türelmesen ül, lesi minden mozdulatodat, minden szeszélyedet. Ez biztosan nem én vagyok. – Nem. És ami azt illeti, nem is kerestem magamnak nőt vagy kapcsolatot, vagy minek hívod. Te jöttél utánam, és szép vagy. Belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha nem kívánnálak. – Ez őszinte megnyilatkozás. És a szex jó volt mind a kettőnknek, szóval panaszra nem lehet ok – mondta, és kivette az utolsó varratot. – Kész. – Felnézett rá. – A heg elhalványodik. Nemsokára nem is emlékszel majd rá, hogy elvágtad. Most, hogy a helyzet is tiszta, megyek. Felállt, de Brian nem mozdult. – Hálás vagyok. – Szóra sem érdemes, ne is gondolj rá. Én sem fogok. A hátsó bejáraton távozott, gondosan becsukva maga mögött a szúnyoghálós ajtót. Csak akkor indult futásnak, amikor már jól bent járt a fák között. – Hát, ez érdekes volt – jegyezte meg Brian, felvette Kirby érintetlen limonádéját, és hosszú, nagy kortyokban megitta. Elgyötört gyomrának olyan volt, mintha savat ivott volna. Helyesen tette, ugye? A maga, és talán a nő érdekében is. Megakadályozta, hogy még jobban belebonyolódjanak a viszonyba, hogy túl mélyre és túl messzire jussanak. Csak Kirby büszkeségére kellett apellálni, abból pedig bőven volt neki. Büszkeség, stílus, ész és filigrán kis test, amibe annyi energia szorult, mint egy nukleáris robbanótöltetbe. Szent isten, micsoda nő! Nem, egészen biztosan helyesen cselekedett, biztosította magát, és a hideg poharat homlokára szorította, mert hirtelen kívül-belül nagy forróságot érzett. Hiszen Kirby úgyis ejtette volna őt, és akkor ott maradna meglőve, teljesen egyedül. Az olyan nők, mint Kirby Fitzsimmons nem maradnak a férfiember mellett. Nem mintha azt akarta volna, hogy nő maradjon mellette, de ha egy férfi elkezd fantáziálni, ha elkezd hinni a házasságban és a családban, Kirby olyan típus, aki magába édesgeti, hagyja remélni, aztán ott hagyja a pácban. Túl sok energia, túl nagy elszántság van benne ahhoz, hogy itt maradjon Desire szigetén. Egy jó ajánlat egy jó kórházból, egyetemről, kutatóintézettől, és már itt sincs, elmegy, mielőtt a szél betemetné a lábnyomát. Szent ég, sosem látott még olyat, mint ahogy ez a nő dolgozott Susan Peters holttestével. Ahogy nőből kőkemény szakemberré változott, ahogy azon a hűvös, komoly hangon utasításokat adott, szeme sem rebbent, keze sem remegett. Ez felnyitotta a szemét, gondolta Brian. Ekkor meglátta, hogy nem olyan törékeny kis virágszál, aki sokáig beéri szömörcekiütés és napszúrás kezelésével egy isten háta mögötti 273

szigeten. Hogyan köthetné össze az életét egy fogadóssal, aki élete nagy részét azzal tölti, hogy szuflét ver fel és csirkét süt? Sehogy, hiszen ez lehetetlen, mondogatta magának. Szóval vége, és kész, és az élete visszaáll a rendes kerékvágásba, minden olyan lesz, ahogy eddig volt. A francba a rendes kerékvágással! – gondolta hirtelen haraggal. Majdnem a mosogatóba hajította a poharat, amikor meglátta az orvosi táskát az asztalon. Szóval itt hagyta a táskáját, tűnődött, azzal kinyitotta, és kíváncsian belenézett. Majd visszajön és elviszi, ha kell neki. Itt dolog van. Nem rohanhat utána csak azért, mert ideges volt és ott hagyta. Persze lehet, hogy szüksége van rá. Az ember sosem lehet biztos, nem következik-e be hirtelen valami sürgősségi eset. Nem venné a lelkére, ha miatta nem lenne kéznél a készlet, fecskendők, szérumok, minden. Mert mi van, ha valaki emiatt meghal? Nem akart ezzel a tudattal maradni. Vállat vont, felkapta a táskát. Nehezebb volt, mint gondolta. Arra gondolt, csak átviszi Kirbyhez, leteszi, és annyi. Úgy döntött, inkább kocsival megy, mintsem átvágjon az erdőn. Túl nagy volt a forróság ahhoz, hogy gyalogoljon. Ráadásul így egyszerűen az ajtón belül hagyhatja a táskát, és eltűnhet, mielőtt Kirby hazaér. Amikor megállt a háza előtt, arra gondolt, éppen ezt fogja tenni, és undorodott magától, amiért csalódott. Nem akarja viszontlátni Kirbyt. Ennyi az egész. De még csak félig ért fel a lépcsőn, rájött, hogy mégis csak elkésett. Hallotta a sírást. Megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Erős, szenvedélyes sírás, levegőért kapkodó zokogás. Velejéig megreszketett, szája kiszáradt, alig bírta el a lába. Azon tűnődött, van-e félelmetesebb annál, ha egy férfinak síró nővel kell szembenéznie. Halkan nyitotta az ajtót, lazán csukta be. Idegei pattanásig feszültek, ahogy elindult a hálószoba felé, egyik kezéből a másikba véve a táskát. Kirby az ágyon feküdt, összegömbölyödve, a nyomorúság görcsében, haja elfüggönyözte az arcát. Nem ez volt az első eset, hogy vad női könnyeket látott. Ha az ember fél életét Lexyvel egy házban tölti, ezt lehetetlen elkerülni. De sosem gondolta volna, hogy Kirby képes ilyen féktelenül sírni. Az a nő, aki provokálta, hogy álljon ellent neki, az a nő, aki szemrebbenés nélkül intézkedett egy gyilkosság áldozata ügyében. Az a nő, aki az imént felszegett fejjel kisétált a konyhából, és tekintete olyan hideg volt, mint az Észak-Atlanti-óceán. Hogy lenne képes ő sírni? Lexy esetében többféleképpen lehetett kezelni a sírást: vagy elmenni otthonról, becsapni az ajtót, vagy átölelni, míg el nem múlik az érzelmi vihar. Úgy határozott, hogy a második lehetőséget választja. Leült az ágy szélére, felé nyúlt, hogy magához ölelje. Kirby úgy ült fel, mintha puskából lőtték volna ki, vadul csapkodott a felé nyúló kéz felé. Türelmesen, csak kitartás, gondolta, és azon kapta magát, hogy egy ötvenkilós, dühös nőt csitít. – Menj innen! Ne érints. – A sértettség, és most a megalázottság több volt, mint amit Kirby elviselhetett. Rúgott, kapálózott, lekászálódott az ágy másik oldalán. Ott állt, kisírt szemmel nézett a rá. – Hogy mersz bejönni ide? Azonnal menj innen! – Nálunk hagytad az orvosi táskádat. – Nagyon idétlennek érezte magát ott, az ágyon félig elterülve. Felállt, szembenézett vele. – Hallottam, hogy sírsz. Nem akartalak megríkatni. Nem tudtam, hogy ez lesz a hatása. 274

Kirby papír zsebkendőt vett el az éjjeli szekrényről, arcát törölgette. – Miből gondolod, hogy miattad sírok? – Mivel nem hiszem, hogy az utóbbi öt percben találkoztál volna mással is, aki így kiakaszthatott, ez elég racionális feltételezés. – Mert te aztán olyan racionális vagy, igaz, Brian? – még több zsebkendőt vett elő, a fehér papír szétszóródott földön. – Átadtam magam a bánatnak. Jogom van hozzá. És most kérlek, hagyj békén! – Ha én bántottalak meg… – Ha te bántottál meg? – Elkeseredésében felkapta a zsebkendős dobozt és hozzávágta. – Ha te bántottál meg, te utolsó…! Mi vagyok én, gumi, hogy megüthetsz, és lepattan rólam? Azt mondod, szeretsz, aztán meggondolod magadat és nyugodtan közlöd, hogy vége? – Azt mondtam, azt hiszem, kezdek beléd szeretni. – Ez alapvető különbség, gondolta a pánik apró görcsével, más ezt a döntést meghozni. – Nem vittem végig. – Te… – A düh tényleg vörösben láttatja a világot, ismerte fel. Szeme vöröslött. Felkapta a legelső, keze ügyébe kerülő tárgyat, és elhajította. – Jézus, te nő! – kiáltott Brian, amikor a kis kristályváza fénylő lövedékként süvített el a feje mellett. – Ha felszakítod a képemet, megint össze kell varmod. – Egy fenét! – Az öltözőasztalról felkapta kedvenc parfümszóróját, és elhajította. – Elvérezhetsz, a kisujjamat sem mozdítom. Felőlem kimúlhatsz, te utolsó gazember! Brian lehúzta a fejét, elugrott, elég gyors volt ahhoz, hogy leszerelje, mielőtt Kirby az ezüst hátlapú kézitükörrel betörte volna a fejét. – Annyi ideig tartalak így leszorítva, ameddig csak kell – lihegte, és teljes súlyával ráfeküdt a matracon. – Nem hagyom, hogy akár a legkisebb kárt is tedd bennem, mert megsebeztem a hiúságodat. – Megsebezted a hiúságomat? – Már nem küszködött, tekintete haragostól könnyesre változott. – Összetörted a szívemet. – Elfordította a fejét, behunyta a szemét, szabadon hullottak könnyei. – Már nincs sebezhető hiúságom. Brian támolyogva hátrébb húzódott. Kirby az oldalára fordult és újra magzati pózba kucorodott. Nem zokogott, csak hullt a könnye. – Hagyj békén, Brian! – Azt hittem, képes vagyok rá. Azt hittem, előbb-utóbb te akarsz elhagyni. Hát akkor miért ne előbb, mint utóbb? Hiszen nem fogsz itt maradni a szigeten. – Halkan beszélt, a haját simogatta. – Úgysem maradsz itt, nem maradsz velem. És ha én nem lépek vissza, meghalnék, ha te tennéd meg. Kirby már túl fáradt volt ahhoz is, hogy sírjon. Egyik kezét feje alá csúsztatta, kinyitotta a szemét. – Miért ne maradnék? – Miért maradnál? Mehetsz bárhová, ahová csak akarsz. New York, Chicago, Los Angeles. Fiatal vagy, szép vagy, okos vagy. A nagyvárosokban az orvosok rengeteg pénzt keresnek, minden héten country klubba mennek, szép rendelőjük van nagy, csillogó épületben. – Ha erre vágynék, már megszereztem volna. Ha New Yorkban vagy Chicagóban vagy L. A.-ben akarnék élni, ott élnék. – És miért nem?

275

– Mert szeretem ezt a helyet. Mindig is szerettem. Mert olyan orvoslást művelhetek, amilyet szeretnék, és olyan életet élhetek, amilyet szeretnék. – Más helyen nőttél fel. Más életstílusban. Az apád gazdag… – És anyám szép1. – Szipogott, nem látta azt a gyors, önkéntelen rándulást Brian szája szélén. – Úgy értem… – Tudom, hogy érted. – Kirby úgy érezte, feje túlfújt léggömb, menten kipukkad. Noszogatta magát, hogy keljen fel, és bevegyen valami fájdalomcsillapítót. Mindjárt. – Engem nem igazán érdekelnek a country klubok. Többnyire zsúfoltak és egy csomó szabályt kell betartani. Miért akarnám azt, amikor itt ülhetek az óceán partján életem minden napján? Sétálhatok az erdőben, láthatok őzet, nézhetem, ahogy a ködpára felszáll a folyóról? – Moccant, csak egy kicsit, hogy lássa a férfi arcát. – Mondd, Brian, te miért maradsz itt? Te is elmehetnél a nevezett városok bármelyikébe, lehetnél séf egy jó szálloda konyháján, vagy saját éttermet nyithatnál. Miért nem teszed? – Mert nem akarom. Amit akarok, az itt van. – Velem is ugyanez a helyzet. – Visszafordult, arcát az ágytakaróra tette. – Most menj el és hagyj engem békén! Brian felállt és csak állt, nézte. Nagynak, idétlennek, ostobának érezte magát. Első zsebébe akasztotta hüvelykujját és fel-alá járkált, megfordult, kinézett az ablakon aztán megint Kirbyt nézte. Nem mozdult, nem beszélt. Alig hallgatóan káromkodott, szisszent, aztán elindult az ajtó felé. Onnan fordult vissza. – Nem mondtam neked igazat. Nem hagytam abba, Kirby. Akartam, de nem tudtam. És nem csak gondolkodtam rajta, hanem benne voltam. Bárcsak ne lettem volna, ezt így egyenesen megmondhatom neked, mert ebben a szerelemben valahol nagy kavarodás lesz. De akkor is létezik. Kirby megtörölte az arcát és felült. Nem, Brian nem úgy néz ki, mint aki boldog, állapította meg. Szomorúság és megbánás van a tekintetében, ajka makacs állású, testtartásában bosszankodás. – Ez a te sajátos elragadó módszered szerelmet vallani? – Ezt mondtam. Ami azt illeti, pillanatnyilag nem vagyok elragadó hangulatomban. – Két lábbal rúgsz ki az életedből, megalázol azzal, hogy egy gyenge pillanatomban törsz rám, megsértesz azzal, hogy eltagadod tőlem az érzéseimet és a karakteremet, aztán azt mondod, hogy szeretsz? – Fejét ingatta, kisimította arcából a nedves hajat. – Hát, ez biztosan olyan romantikus pillanat, amire minden nő vágyik. – Csak azt mondtam el, mi a helyzet, mit érzek. Kirby felsóhajtott. Szíve egy zugában öröm rügyezett, de várnia kell, még egy kicsit nem engedi kibontakozni. – Mivel valami okból nem emlékszem pontosan, hogy szerelmes vagyok-e beléd, van egy javaslatom. – Hallgatlak.

1

Idézet a West Side Storyból (a ford.)

276

– Sétáljunk egy nagyot a parton! A levegő eléggé kitisztítja a fejedet ahhoz, hogy esetleg találj magadban néhány cseppnyi kedvességet. Aztán megpróbálhatod újra megfogalmazni, hogy mit érzel. Brian megfontolta a javaslatot, és érezte, hogy feje máris kezd kitisztulni. – Sétálhatunk – felelte, és karját nyújtotta.

277

28 Valami rossz volt a levegőben. Sam érezte. Nem csak a sűrű levegő és az ég komorsága miatt. Aggódott a Carla hurrikán miatt, ami éppen a Bahamákon tombolt. Az időjáráselőrejelzések szerint a hurrikán elmozdul a tenger felé, de Sam tudta, hogy a hurrikánok alapvetően nőiesek. A nők pedig alapvetően kiszámíthatatlanok. Megvan az esélye, hogy elkerüli Desire szigetét és Floridában tombolja ki magát. De Samnek rossz előérzete volt. A levegő túl feszes, túl szűk, gondolta. Mintha át akarna préselődni az ember bőrén. Befelé indult, hogy megnézze, mit mutatnak az amatőr meteorológiai állomás műszerei. Kate tavaly karácsonyi ajándéka. Vihar jön, ezzel nincs semmi gond. Bárcsak tudná, pontosan mikor. A hegygerincről látta a párt a keleti kert vegénél. A nap sugarai rézsútosan világították meg őket, Jo haja ragyogó lángkorona. Előrehajolt, a férfinak támaszkodott, olyan vágyakozással, amelyet nehéz volt nem felismerni. A Delaney fiú, gondolta Sam, felnőtt férfi lett. És az ő lányának a fenekét fogja. Sam azon tűnődött, mit kéne éreznie ezzel kapcsolatban. Tekintetük egymásba fonódott, mintha a külvilág teljesen megszűnt volna a számukra, és testük könnyed mozdulatára ajkuk összeforrott. Olyan forró, meghitt csók volt, ami arra engedett következtetni, hogy az együtt töltött időben sokkal bizalmasabb közelségben vannak. És erről mit gondoljon? Az ő idejében senki sem csókolózott így nyílt színen. Eszébe jutott, hogy amikor Annabelle-nek udvarolt, úgy lopóztak el, mint a tolvajok. Elvonultak, hogy senki se lássa őket. Ha Belle apja valaha így látta volna őket, biztosan lett volna nemulass. Még az az udvariasság sincs meg bennük, hogy szétrebbenjenek, és legalább egy kis bűntudat látsszon rajtuk, gondolta Sam, amikor a közelükbe ért. Csak elhúzódtak, összekulcsolták a kezüket, és felé fordultak. – A vendégek már a házban vannak, Jo Ellen, és nem revüműsorért fizetnek. Jo meglepetten pislogott. – Igen, apa. – Ha a szenvedélyeidet akarod kiélni, olyan helyen tedd, ahol nem látják, és a rossznyelvek nem viszik hírét innen Savannah városáig. Jo bölcsen lenyelte a feltörni készülő nevetést, lehajtotta a fejét, mielőtt apja meglátta volna a mosolyt a szemében, és bólintott. – Igenis. Sam toporgott, kényelmetlenül egyik lábáról a másikra állt, és Nathanre nézett.

278

– Azt hiszem, elég idős vagy ahhoz, hogy nyilvános helyen parancsolni tudj a gerjedelmednek. Jo példáját követve, és a gyors kézszorítás hatására Nathan hangja józan és tiszteletteljes volt: – Igenis. Bár nem vezették meg válaszaik, Sam elégedett volt. Az égre nézett. – Vihar jön – dörmögte. – Akármit mondanak a meteorológusok, minket is beterít. Nahát, beszélgetni akar, ismerte fel Jo, és a döbbenetet félresöpörve csatlakozott. – A Carla második fokozatú hurrikán, és Kuba felé tart. Azt mondják, elmozdulhat a nyílt tenger felé. – A hurrikánt nem érdekli, mit mondanak róla. Kénye-kedve szerint mozog. – Újra Nathanre nézett: – Gondolom, New York környékén nem sok hurrikán mozog. Ez vajon valami próba? – tűnődött Nathan. Társasági férfiasságfitogtatás? – Valóban. De Cozumelben voltam, amikor Gilbert végigtarolta a vidéket. – Majdnem megemlítette azt a tornádót is, ami a bosszú viharaként söpört végig Oklahomán, és a lavinát, ami faházuk mellett zúdult le a hegyoldalon, amikor Svájcban dolgozott. – Hát, akkor tudod, milyen – mondta Sam. – Hallom, hogy te meg Giff az eszetekbe vettétek, hogy megcsináljátok azt a teraszt, amiért Kate annyira odavan. – Giff munkája. Én csak ötleteket adtam neki. – Úgy látszik, elég sok ötletetek van. Miért ne mutatnátok meg nekem is, hogy mit akartok csinálni a házammal? – Természetesen felvázolhatom a tervet. – Remek! Jo Ellen, gyanítom, hogy a fiatalember vacsorameghívást kíván diszkréten kiprovokálni ezzel. Menj, szólj Briannek, hogy még egy szájat kell etetnie. Jo szólni akart, de apja már tovasétált. Nem tehetett mást, értetlen vállrándítással a ház felé fordult. Amikor belépett a konyhába, Brian éppen a pultnál foglalatoskodott, garnélarákot tisztított. És dudorászik, nyugtázta Jo nagy örömmel. Halkan, hamisan, de dudorászik. – Mi történt ezzel a házzal? – kérdezte. – Apa beszélgetést kezdeményez és kéri, hogy hadd nézze meg a napozó terveit, te meg itt a konyhában énekelsz. – Nem énekeltem. – Dehogynem. Elég gyatra feldolgozása az I Love Rock and Rollnak, de rendesen elmegy éneklésnek. – Na és? Ez az én konyhám. – Annál inkább. – A hűtőhöz ment sörért. – Kérsz egyet? – Azt hiszem, nem utasítom el. Azzal is fogyok, hogy itt ácsorgok. – Kézfejével letörölte izzadt homlokát és átvette a kinyitott üveget. Hosszan kortyolt, elégedetten csettintett. – Szóval, Nathan nem sántít? Nem csaptad agyon, vagy ilyesmi? – Nem. De a szája véres lett. – Jo a fehér porcelán süteményes dobozba nyúlt, kivett egy csokis parányt. – Ha olyan bátyám lenne, aki egy kicsit is törődik velem, megtette volna ezt helyettem. – Mindig azt mondogattad, hogy szereted magad megvívni a csatáidat. Hogy tudsz sütit enni sörre? Undorító! – Szeretem. Segítsek valamit? Most Brianen volt a döbbenet sora. 279

– Határozd meg pontosabban a „segítés” szó tartalmát! – Besegíteni a munkába! – csattant fel. – Összevágni valami összevágnivalót, kevergetni a kevergetnivalót, ilyesmi. Megint sörébe kortyolt, húgát méregette. – Jól jönne pár hámozott, reszelt répa. – Mennyi? – Húsz dollár érték. Ennyit érsz nekem. – Tessék? – Van egy kis fogadásunk Lexyvel. Egy tucatnyi elég lesz – mondta, és visszafordult a garnélarákkupachoz. Jo elővette a répát, lassú, precíz csíkokban hámozni kezdte. – Brian, ha lenne valami, amit egész életedben hittél, hogy úgy van, valami, amivel már megtanultál élni, de mégsem igaz, jobb lenne, ha sosem tudnád meg, ha úgy élnél, mint addig, vagy inkább meg akarnád tudni az igazat? Ami rosszabb, mint amit addig hittél. – Lehet hagyni az alvó kutyát, hadd aludjon, de elég nehéz nyugodtan lenni mellette. Az ember sosem tudja, mikor ébred fel és ugrik a torkának – mondta, azzal a garnélarákot fűszeres, sörös forró vízbe dobta. – Na persze, ha elég sokáig hagyjuk aludni a kutyát, megöregszik, meggyengül, kihullanak a fogai. – Ezzel nem sokat segítettél. – Hát, hülye kérdésre hülye válasz. Szétszórod a héjat az egész padlón! – Na és? Majd felsöpröm. – A kimondott szavakat akarta így besöpörni az első alkalmas szőnyeg alá. Nem látni, de attól még tudja, hol vannak. – Szerinted egy férfi, egy teljesen normális férfi, akinek családja van, munkája, kertvárosi háza, egy olyan férfi, aki vasárnaponként a fiával focizik és szerda este rózsát visz a feleségének, bírhat egy teljesen más személyiséggel is? Lehet másik oldala? Hideg, sötét oldala, amit senki sem lát, amivel képes kimondhatatlan szörnyűséget elkövetni, aztán visszafordulni a másik önmagába, és szombaton elmenni a kiskölyök meccsére, és utána elvinni a családot fagylaltozni? Brian elővette a szűrőtálat, a mosogatóba tette. – Ma este csupa furcsa kérdéssel állsz elő, Jo Ellen. Könyvet írsz, vagy valami ilyesmi? – Nem lehetne, hogy egyszerűen megmondod, mit gondolsz? Nem lehetne, hogy egyszerűen véleményed van valamiről, és azt elmondod? – Megkeverve a garnélát. – Ha ilyen filozofikus hangulatodban vagy: a Jekyll és Hyde téma mindig nagyon érdekelte az embereket. A jó és a gonosz egymás mellett él ugyanabban a személyiségben. Mindenkinek van árnyéka. – Nem árnyékról beszélek, hanem árnyoldalról. Nem olyan emberről, aki enged a kísértésnek és egy délután a helyi motelben megcsalja a feleségét, vagy lop a munkahelyén, hanem igazi gonoszról, akiben szemernyi bűntudat és lelkiismeret nincs. Mégsem látszik rajta, hogy milyen bűnöket követett el, akkor sem, ha mások elég közelről szemlélik. – Nekem úgy tűnik, úgy a legkönnyebb elrejteni a gonoszságot, ha nincs hozzá lelkiismeret. Ha az ember nem érez megbánást vagy felelősséget, nincs tükör, ami megmutatná neki a valós képet. – Nincs tükör – visszhangozta Jo. – Fekete üveg lenne, nem? Opálos. – Van még egyéb vidám téma, megjegyzés, felvetés, amiről társalogni akarsz? – Mit szólsz ahhoz, hogy az alma messze eshet a fájától? 280

Brian félszegen felnevetett, felemelte a fazekat és gőzölgő tartalmát a szűrőtálba öntötte. – Azt mondanám, hogy az teljes mértékben az almától függ. Egy kemény húsú, nagy gyümölcs jó messze pattanhat, gurulhat. Amelyik meg már rohad, az letoccsan a fa tövébe. Megfordult, megint a homlokát törölte, söréért nyúlt, és meglátta húga arckifejezését. – Mi az?! – kérdezte, mert Jo csak bámult rá, nagy, sötét, tágra nyílt szemmel, sápadtan. – Ez pontosan így van – mondta halkan. – Pontosan így. – Nem vagyok jó rébuszokban. – Ehhez tartom magam, Brian – felelte, és reszelt tovább. – Vacsora után beszélnünk kell. Mind ott kell lennünk. Szólok a többieknek is. A családi társalgóban. – Mindannyian egy helyen? Kit akarsz ezzel megbüntetni? – Fontos, Brian. Mindannyiunknak fontos.

– Nem értem, miért kell itt rostokolnom, amikor randevúm van. – Lexy a bár mögötti tükörben nézegette magát, a haját igazgatta. – Mát majdnem tizenegy óra van. Giff megunja a várakozást és lefekszik. – Jo azt mondta, hogy fontos – emlékeztette Kate. Igyekezett, hogy kötőtűi ütemesen járjanak, ne akadjanak össze. Tíz éve kötögette ugyanazt a gyapjúsálat, és most szilárdan eltökélte, hogy még az évtized vége előtt befejezi. – Akkor hol van? – kérdezte Lexy idegesen körbe fordulva. – Nem látok itt senkit, csak ketten vagyunk. – Brian biztosan elosont Kirbyhez, apád a rádióval bíbelődik, a hurrikánról akar híreket, pedig nem is errefelé jön. – Majd jönnek. Miért nem töltesz inkább valami jóféle bort? – Ez volt Kate egyik álma, hogy a család összegyűljön, itt pihenjenek egy-egy nehéz nap után, megosszák egymással a nap eseményeit. – Mintha mindig várnék valakire. Családtagra, vendégre, tiszta várakozás az életem. Esküszöm, ha visszamegyek New Yorkba, csak a legvégső esetben pincérkedek, csak ha különben éhen halnék. Sam dugta be a fejét, aztán belépett. Mosolyogva pillantott a kötögető Kate-re. Az a sál nemigen akar hosszabb lenni, gondolta, de valahogy mindig rondább, valahányszor előveszi. – Te tudod, hogy mi jár a Jo lány fejében? – Fogalmam sincs – felelte Kate békésen. – De ülj le. Lexy mindjárt tölt egy kis bort. – Inkább sört innék, ha nem gond. – Hát, kérem a rendeléseket – mondta Lexy morcosan. – Azért vagyok, hogy kiszolgáljam önöket. – Én is el tudom venni. – Ó, ülj már le! – intett neki. – Majd én. Fenyítve érezte magát, lehuppant Kate mellé, ujjaival a térdén dobolt. Felnézett, amikor Lexy elé tartotta a csordultig teli poharat. – Íme a folyékony kenyér. Ezek szerint a kenyér szilárd sör. Kate kötőtűi elcsendesedtek, Lexy csak bámult. Sam a sörébe meredt.

281

– Istenem, Sam, micsoda poén! Lexy, emlékeztess, hogy ezt feltétlenül írjam be az évkönyvembe. – Szótlanságom fő oka a gúnyos asszonyi megjegyzések – mormogta, mire Kate csilingelőn felnevetett.

Gyengéden megpaskolta Sam térdét, Lexy vigyorgott rájuk. Ezt látta Jo, amikor belépett. Apja, unokanővére és húga együtt vannak, Kate csengőn nevet. Szíve összeszorult. Erre a látványra sosem számított, nem tudta, milyen kedves neki. És most, ő és a férfi, aki mögötte áll, szétzúzhatják ezt az idillt. – Itt is van. – Kate továbbra is vigyorgott, és amikor meglátta Nathant, rögtön elképzelése támadt a várható bejelentésről, lelki szemei előtt menyasszonyi fátyol és nászmenet jelent meg. Kapkodva tette félre a kötést. – Éppen egy kis bort akartunk inni. Lehet, hogy inkább pezsgőt kéne, hogy jobb kedvünk legyen. – Nem, a bor tökéletes – mondta Jo, és besietett. Feszült volt, nagyon ideges. – Ne állj fel, Kate. Majd én. – Remélem, nem tart sokáig, Jo. Terveim vannak az est hátralévő részével. – Sajnálom, Lexy. – Jo sietségében poharakat koccantott össze. – Ülj már le! – sziszegte Kate, és szemöldökét ráncolva próbált figyelmeztető jelzést küldeni Lexy felé. – Helyezd magad kényelembe, Nathan. Biztos vagyok benne, hogy Brian is hamarosan jön. Már itt is van. Brian, légy szíves kapcsold egy kicsit magasabb fokozatra a ventilátort! Ez a hőség teljesen ellankaszt. Nálad a folyónál egy kicsit hűvösebb lehet, Nathan. – Talán – felelte, és leült. Jo diktálja az ütemet. Samre nézett. Aznap este húsz percet töltöttek együtt, átnézték a tervrajtokat, a szerkezetről és a formáról beszélgettek. És Nathant egész végig bűntudat, a megtévesztés keserűsége emésztette. Ideje volt eléjük tárni, és viselni a következményeket. – Elnézést, nem értettem – mondta, mert hirtelen rájött, hogy Kate hozzá beszél. – Csak azt kérdeztem, itt könnyebb-e dolgoznod, mint New Yorkban. – Kellemes változás – felelte. Összenéztek, ő és Jó, aki éppen akkor adta át neki a bort. Essünk túl rajta. Hadd legyen vége. – Leülnél Brian? – Hmm – Jo felriasztotta abbéli álmodozásából, hogy nemsokára átmegy Kirbyhez, és nagyon különleges, nagyon érdekes módon ébreszti fel. – Persze. Az egyik fotelt választotta, és úgy érezte, soha életében nem volt még ennyire elégedett, ennyire kipihent. Még kacsintott is Lexyre, amikor húga odaült mellé a karfára. – Nem tudom, hogyan kezdjem – mondta Jo, és mély levegőt vett. – Bárcsak kihasználhatnám a lehetőséget és hagynám az alvó kutyát aludni! – Brianre pillantott, látta a zavar villanását a szemében. – De nem tehetem. Akár ez a legjobb dolog, akár nem, azt kell hinnem, ez a helyes. – Közelebb lépett, leült a kis asztalra, hogy arca Sam arcával egy vonalban legyen. – Anyáról van szó. Látta, hogy apja ajka megfeszül, és bár nem mozdult, érezte, hogy visszahúzódik tőle. 282

– Jo Ellen, semmi szükség nincs arra, hogy az állóvizet felkavard. Anyád már elég régen elment ahhoz, hogy belenyugodj végre, nincs velünk. – Meghalt, apa. Húsz éve halott. – És mintha ezzel mindkettőjüket lehorgonyozná, megfogta apja kezét. – Nem hagyott el téged, nem hagyott el minket. Nem ment el a szigetről, a nagy ház közeléből sem. Meggyilkolták. – Hogy mondhatsz ilyet? – ugrott talpra Lexy. – Hogyan mondhatsz ilyet, Jo? – Alexa! – Sam le sem vette a szemét nagyobbik lányáról. – Hallgass! – Időt kellett adnia magának, hogy kibírja a rá mért csapást. Hárítani akarta, tudomást sem venni róla, tagadni. De nem lehetett nem látni Jo állhatatos, szomorú szemét. – Gondolom, okod van ezt mondani. Megvan az oka, hogy miért hiszed ezt. – Igen. És Jo nyugodtan, világosan elbeszélte a neki küldött fénykép történetét. A felismerés döbbenetét, a tagadhatatlan bizonyosságot, hogy a képen Annabelle van. – Gondolatban száz különböző lehetőséget megvizsgáltam – folytatta. – Hogy évekkel később készült a kép, hogy trükkfelvétel, montázs, szörnyű tréfa. Hogy az egészet csak kitaláltam. De egyik mentő változat sem igaz, apa. A képen anya volt, és itt a szigeten készült, azon az éjszakán, amikor eltűnt, amikor azt gondoltuk, hogy elment. – Hol a kép? – követelte. – Hol az a kép? – Eltűnt. Akárki küldte, visszajött, és elvitte, míg kórházban voltam. De nálam volt a felvétel. Megesküszöm. Anya volt. – Honnan tudod? Honnan lehetsz benne ilyen biztos? Válaszolni akart, de Nathan lépett elő. – Mert én is láttam azt a képet. Mert apám készítette, miután megölte. Sam gondolatai ezer viharral tomboltak; lassan felállt. – Itt állsz előttem, és azt mondod, hogy az apád ölte meg Belle-t? Megölte azt a nőt, aki nem ártott neki, és aztán le is fényképezte? Fényképezte, miközben azt tette vele, és megmutatta neked? – Nathan nem tudta, apa – fogta meg Sam karját Jo. – Kisfiú volt. Nem tudta. – Nem kisfiú áll előttem. – A fényképeket és a naplót apám halála után találtam meg. Minden, amit Jo mondott, igaz. Apám ölte meg Annabelle-t. Mindent leírt, széfbe zárta a naplót és a fényképeket, a negatívokat. Anyám és apám halála után találtam meg. Amikor a szavak utórezgése is elcsillapodott, nem volt más hang a szobában, csak a ventilátorlapátok halk suhogása, Lexy sírása és Sam ziháló lélegzése. Már látta őt, ott ragyogott tudata előterében, a feleség, akit szeretett, a nő, akit átkozott. Összefolytak előtte fények, árnyékok; haraggá álltak össze, és gyásszá. – Húsz évig magában tartotta a titkot! – Sam ökölbe szorította a kezét, de nem volt semmi, amit megüthetett volna. – Megtudtad ezt, visszajöttél ide, és a lányomat illetted. Te pedig hagytad – nézett Jo felé égő pillantással. – Tudod és hagyod. – Ugyanígy éreztem, amikor elmondta nekem. Pontosan ugyanígy. De aztán volt időm belegondolni, megérteni… Nathan nem felelős azért, ami történt. – Csak egy vérrokona.

283

– Igen. – Nathan elmozdult, úgy, hogy Jo már nem állt közte és Sam között. – Azért jöttem vissza, hogy elmondjam, vagy örökre eltemessem magamban. És szerelmes lettem ott, ahol nem volt jogom. Brian odébb tolta Lexyt az útból. – Miért? – kérdezte. Hangja érdes volt, mint a lelke. – Miért tette? – Nincs ok, ami ezt igazolná – felelte Nathan kimerülten. – Annabelle semmit nem tett. Apám… választotta. Feladat volt neki. Tanulmány. Nem hirtelen felindulásból tette, nem is szenvedélyből. Magamnak sem tudom megmagyarázni. – Jobb lenne, ha most elmennél, Nathan – szólt Kate halkan, azzal felállt – Hagyj minket magunkra ezzel egy kicsit. – Nem tehetem, míg mindent el nem mondtam. – Nem akarlak a házamban látni! – Sam hangja veszélyesen dörgött. – Nem akarlak a földemen látni! – Nem megyek el, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy Jo biztonságban van. Mert akárki ölte meg Susan Peterst és Ginny Pendletont, őt akarja. – Ginny! – Kate megszédült, hogy el ne essen, Sam karjába kapaszkodott. – Ginny esetében nincs bizonyítékom, csak tudom. Ha hallani akarjátok a többit, hallgassatok meg. Ha nem, elmegyek. – Hadd fejezze be! – Lexy szipogott, de meglepően határozott hangon szólt. – Ginny nem ment el csak úgy. Valahol mélyen, legbelül egész idő alatt tudtam. Olyan volt, mint anya, igaz, Nathan? És a Peters nő is. – Karba fonta a kezét, hogy az összeszedettség látszatát keltse, és odafordult Johoz: – Neked küldték a képeket, ide a házba, amiket itt a szigeten fotóztak. Az egész újra kezdődik. – Te egész jól bánsz a kamerával, Nathan – szólt Brian, szeme keskeny kék rés, haraggal villogó. Ez talált, és fájt attól az embertől, aki gyerekkori barátja volt, és akit most is barátjának tudhatott. – Semmi okotok nincs, hogy bízzatok bennem, de sok okotok van arra, hogy meghallgassatok. – Hadd próbáljam én magyarázni, Nathan – Jo ajkához érintette a bort, kortyolt, hogy torkát lehűtse. Semmit nem hagyott ki, részletről részletre, kérdésről kérdésre haladt, és eljutott odáig, hogy ő és Nathan elhatározták, megtalálják a választ. – Szóval a már halott apja ölte meg húsz éve az anyánkat – vágott közbe Brian keserűen. – A többit meg a halott öccse csinálta. Kényelmes válasz. – Nem tudjuk, hogy a többit ki követte el. De ha Nathan öccse, Nathan akkor sem vétkes – lépett oda Brianhez Jo. – Nemrégiben valakitől hallottam valami példázatot az almák fától való esési távolságával kapcsolatban. És arról, hogy egyes gyümölcsök elég erősek, hogy messzire guruljanak és épségben maradjanak, mások meg nem. – Ne példálózz a szavaimmal! – kiáltott fel dühösen. – Az apja ölte meg az anyánkat, ő tette tönkre az életünket. Most meghalt egy másik nő, lehet, hogy kettő. És azt várod, hogy veregessük vállon és mondjuk neki azt, hogy semmi baj, minden meg van bocsátva? A fenébe! A fenébe az egész bagázzsal! – kirohant, vibrált mögötte a levegő. 284

– Utánamegyek – szólt Lexy, és megállt Nathan előtt. Vöröslő szemmel nézte. – Brian a legidősebb, és talán ő szerette anyát a legjobban, ahogy a fiúk szeretik az anyjukat. De téved, Nathan. Nincs semmi, amit neked meg kéne bocsátanunk. Te is áldozat vagy, ahogy mi. Miután kiment, Kate csodálkozva jegyezte meg: – Nem is gondolná az ember, hogy ilyen okos. – Aztán felsóhajtott. – Időre van szükségünk, Nathan. Vannak sebek, amik csak családi körben gyógyulnak. – Veled megyek – szólt Jo, de Nathan a fejét ingatta. – Nem. A családoddal kell maradnod. Mindannyiunkak időre van szüksége. – Megfordult, szembenézett Sammel: – Ha van valami, amit még mondani akarsz… – Tudom, hol talállak. Nathan bólintott, és magukra hagyta őket. – Apa… – Most nincs semmi mondanivalóm számodra, Jo Ellen. Felnőtt nő vagy, de egyelőre az én fedelem alatt élsz. Kérlek, menj a szobádba és hagyj békén. – Rendben. Tudom, mit érzel, és mennyire fáj. Időre van szükséged, hogy feldolgozd. – Szembenéztek egymással. – De ha már elég időd volt gondolkodni, és kitartasz e mellett az álláspontod mellett, szégyellem magam. Szégyellem magam azért, mert a fiút hibáztatod az apja bűnéért. Sam szó nélkül ellépett mellette. – Menj a szobádba, – mondta Kate, és Jo fáradt vállára tette a kezét. – Meglátom, mit tehetek. – Te is őt hibáztatod, Kate? Te is? – Nem látom tisztán, mit gondolok, mit érzek. Tudom, hogy a fiú szenved, Jo, de ugyanígy szenved Sam. Hozzá kötődöm jobban, vele szemben vannak elsősorban kötelességeim. Most menj, ne kínozz kérdésekkel, míg nem simítom el a helyzetet. Kate az első verandán találta Samet, a korlát mellett állt, az éjszakába bámult. Felhők gyülekeztek az égen, eltakarták a Holdat és a csillagokat. Kate égve hagyta a veranda lámpáját, és halkan odalépett hozzá. – Megint gyászolnom kell. – A korláton húzta tenyerét le-fel. – Nem igazság, hogy megint gyászolnom kell őt. – Nem az. – Vajon vegyem vigasznak, hogy nem akart elhagyni engem és a gyerekeket? Hogy nem menekült el és nem felejtett el minket? És hogyan szívjam vissza azt a sok kemény ítéletet, amit az évek során megfogalmaztam vele kapcsolatban, azt, hogy éjszakákon át átkoztam, hogy önző, könnyelmű és szívtelen? – Nem hibáztathat senki ezekért a gondolatokért, Sam. Azt hitted, amit eléd tártak. Nem volt rá bizonyíték, hogy meghalt. Ha az ember hazugságban hisz, nem jelenti azt, hogy téved. A hazugság nem felel meg a valóságnak. Sam teste megfeszült. – Ha azért jöttél ki ide, hogy az embert védd előttem, máris sarkon fordulhatsz és viszszamehetsz a házba. – Nem azért jöttem ki, hanem azért, mert ugyanúgy rosszul ítéled meg a Belle-lel kapcsolatos reakcióidat, ahogy Nathan is rosszul ítélte meg az apját. Most mind a ketten rájötte285

tek, hogy olyasmiben hittetek, ami nem igaz, de neki kell beletörődni, hogy az apja önző, szívtelen szörnyeteg volt. – Mondtam, bemehetsz. – Hát jó, te makacs, nyakas ökör. Csak állj itt egyedül, dagonyázz a nyomorodban, és gyötrődj csak a sötét gondolataiddal. – Azzal megfordult. Döbbenten érezte a férfi kezét a kezén. – Ne menj el – a szavak könnyesen égették a torkát. – Ne menj el! – Mikor tettem ilyet? – sóhajtott. – Sam, nem tudom, mit lehet kezdeni veled, veletek. Gyűlölöm, hogy ilyen gyötrődő állapotban kell látnom azokat, akiket szeretek, és nem tudom, hogyan segíthetnék nekik. – Nem tudom úgy gyászolni, ahogy gyászolnom kéne, Kate. Húsz év nagy idő. Nem vagyok ugyanaz, mint aki akkor voltam, amikor elvesztettem őt. – Szeretted. – Mindig is szerettem, akkor is, amikor a legrosszabbat gondoltam róla, akkor is szerettem. Hiszen emlékszel, milyen volt, Kate. Olyan élénk, olyan ragyogó! – Mindig is irigyeltem, ahogy mindent és mindenkit fel tudott vidítani maga körül. – A halvány fénynek is megvan a szépsége – lenézett, összefonódott kezükre, így nem látta a döbbenetet Kate tekintetében. – Te mindig tápláltad ezt a fényt – mondta óvatosan. – Hálás lenne, hogy anyjuk helyett anyjukként nevelted a gyerekeit, gondoskodtál róluk és mindenről. Már régen meg kellett volna mondanom neked, mennyire hálás vagyok. – Miatta kezdtem, és magamért maradtam. És Sam, nem hiszem, hogy Belle azt akarná, elölről kezdd a gyászolást. Nem úgy ismertem, mint aki sértettséget dédelget, aki ragaszkodik a nehezteléshez. Nem hibáztatna egy tízéves kisfiút azért, amit az apja tett. – Szétszakadok ebben, Kate. Eszembe jut, hogy amikor Belle eltűnt, David Delaney csatlakozott a keresőcsapathoz. – Be kellett hunynia a szemét, a düh megint feltámadt benne. – Az a kurafi ezen a szigeten járkált velem! És közben egész végig tudta, hogy mit tett vele. A felesége átjött és elvitte a gyerekeinket, vigyázott rájuk egész nap. Hálás voltam David Delaney-nek, isten bocsássa meg nekem! – Megtévesztett téged – mondta Kate halkan, szelíden. – Megtévesztette a saját családját is. – Soha egyetlen lépést sem vétett el. Nem forgathatom vissza az idő kerekét, hogy viszszamenjek addig a napig, és megfizettessek vele mindenért. – Inkább a fiát bünteted? – Nem tudom. – Sam, mi van akkor, ha igazuk van? Mi van akkor, ha valaki azt akarja tenni Joval, ami Annabelle-lel történt? Meg kell védenünk, amink maradt, bármi áron meg kell védenünk, amink maradt! Ha jól ítélem meg, Nathan Delaney mozgó vonat elé vetné magát, ha ezzel megvédheti Jot. – Most már tudok vigyázni. Már felkészültem.

Az erdő széle holdtalan éjszakán kitűnő kilátóhely. De nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy egy kicsit közelebb kússzon, a sötétséget használja ki mozgása leplezésére. Olyan izgalmas ilyen közel lenni a házhoz, ilyen tisztán hallani az öreg szavait. Minden kiderült, és ez 286

is izgalom forrása volt. Azt hiszik, mindent tudnak, mindent értenek. Talán azt hiszik, hogy ez az előre tudás biztonságot ad nekik Nem is tévedhetnének ennél nagyobbat! Megveregette a pisztolyt, amit kommandós módra bakancsa szárában viselt. Használhatná, ha akarná, lelőhetné mindkettőjüket. Annabelle mindkét lányát megkaphatná, egyiket a másik után, vagy mindkettőt egyszerre. Élvezetes ménage à trois. Ez azonban eltérés lenne az eredeti tervétől. És ez a terv eddig olyan jól bevált! Ha ragaszkodik hozzá, bebizonyítja, hogy fegyelmezett, képes tervezni és a tervet kivitelezni. És ha újra el akarja végezni az Annabelle-kísérletet, még egy kicsit türelmesnek kell lennie. De ez nem jelenti azt, hogy közben nem kavarhatja fel egy kicsit a dolgokat. A rémült nyulakat sokkal könnyebb csapdába csalni, gondolta. Visszahúzódott a fák közé, kellemes órát töltött el ott, a Jo ablakából kiáradó fényt figyelte.

287

29 Kirby a parton kocogott, élvezte a magányt. A keleti égboltot élénk vörös, dicsőséges, vad, élénk színre festette a napfelkelte. Arra gondolt, ha a régi bölcs mondás igaz, a tengerészek ezt figyelmeztető jelnek veszik, mégis, milyen szép ez a reggel, a tomboló ég, az élénk, erős szél. Lehet, hogy mégis eléri őket a Carla hurrikán széle, gondolta; lába keményre tömődött homokon dobogott. Izgalmas lehet, és talán egy kicsit elvonja Brian figyelmét a gondokról. Bárcsak tudná, mit mondjon, hogyan segítsen neki! Amikor éjjel berontott a házába, nem tudott mást tenni, csak hallgatta, ahogy Jot is meghallgatta. Vigasztalni próbálta, ahogy Jot is, de most nem halk, nyugtató szavakra volt szükség. Nem szavakra. Szinte az életéért imádkozott, ahogy Brian minden haragját, minden nyomorúságát a közösülésben vezette le. Nem tudta meggyőzni, hogy maradjon, aludjon vele, hajnalban elment. De legalább magához ölelte, legalább közel voltak egymáshoz. És Kirby tudta, megerősítette annyira, hogy visszatérhessen a nagy házba. És azok után ki akarta szellőztetni a fejét. Ha a férfi, akit szeret, bajban van, ha szorong, ő ugyanúgy. Megerősíti magát, hogy mellé tudjon állni, segíteni tudjon neki, és remélte, úgy irányíthatja, hogy Brian lelki békét találjon. Aztán meglátta, Nathant. Ott állt, ahol a fényes törőhullámok a partra csapódtak. A hűség ütközött a rációval, ahogy lassított. De a végén a segítési ösztön minden mást felülírt. Egyszerűen nem utasíthatja el, ha Nathannek fájdalma van. – Micsoda reggel! – Hangosan kellett beszelnie, hogy a villámlás, a hullámverés, a szél moraja mellett meghallja a hangját. – Ezek szerint a vakációd megfelel eredeti elvárásaidnak. Nathan felnevetett. Nem lehetett ezen nem nevetni. – Igen. Ez álmaim utazása. – Kávé kell neked. Orvosként azt kéne mondanom, hogy a koffein nem tesz jót, de történetesen tudom, hogy néha megteszi a magáét. – Ez felajánlás? – Igen. – Nagyra becsülöm, Kirby, de mindketten tudjuk, hogy persona non grata lettem. Briannek nem tetszene, ha megosztanád velem a reggeli kávédat. Nem is hibáztathatom érte. – Önállóan gondolkodom, megvan a magam véleménye. Ezért bolondul értem. – Kezét a férfi karjára helyezte. Nem, semmiképpen sem fordulhat el tőle, nem küldheti el, hiszen fájdalma van. Még a levegő is fájt Nathan körül. – Gyere fel a házhoz. Gondolj rám úgy, hogy én vagyok a jóindulatú szigeti doktor. Öntsd ki a szíved. – Rámosolygott. – Ha akarod, számlázok is neked a vizitért.

288

– Elutasíthatatlan ajánlat. – Nagyot sóhajtott. – Jesszus, nagyon jólesne egy csésze kávé! És a meghallgatás is. – Mindkettővel szolgálhatok. Gyere! – Azzal karon fogta, és elindultak a partról befelé. – Szóval a Hathaway család mondhatni kiutasított. – Nem tudom, mindent összevetve elég kedvesek voltak. A déli vendégszeretet. Elmondtam nekik, hogy az apám megerőszakolta és megölte a családanyát. A fenébe, hiszen nem akartak meglincselni! – Nathan. – Megállt a lépcső aljánál. – Minden csupa zűrzavar, szörnyű tragédia történt. De ha átgondolják az egészet, senki nem fog téged hibáztatni. – Jo nem hibáztat. Pedig mindannyiuk közül ő a legsérülékenyebb azért, ami vele történt, de ő nem hibáztat. – Szeret téged. – Lehet, hogy majd túljut ezen is. Lexy nem – mormogta. – Egyenesen a szemembe nézett, arca még könnyes volt a sírástól, és azt mondta, hogy nem vagyok felelős semmiben. – Lexy a butaság álarcát veszi magára, és igen ügyesen használja. Átlát rajta, és mindenkinél gyorsabban felfogja a helyzetet. – Kinyitotta az ajtót, visszafordult. – És Nathan, egyik sem a te felelősséged, egyikben sem vagy hibás. – Ésszel ezt tudom, és majdnem meggyőztem magamat érzelmileg… meg akartam győzni magamat, mert akartam Jot. De még nincs vége, Kirby. Még nincs befejezve. Legalább két nő meghalt ebben a történetben, vagyis nincs még vége. Kirby bólintott, és tartotta az ajtót, lépjen be. – Ezt is megbeszéljük.

A Carla hurrikán Florida délkeleti partjával incselkedett, Key Biscayne gyors és vad csókot kapott, aztán a vihar északra mozdult. Szeszélyes utat járt be: tangózott egyet Fort Lauderdale-lel, kamionokat borított fel, turistákat rebbentett szét és elvett néhány életet. De úgy tűnt, nem akar sokáig időzni. A hurrikán szeme hideg és széles, lehelete gyors, mohó. Egyre erősebb lett, szélesebb, mióta a nyugat-indiai szigetek meleg vidékén megszületett. Bosszúálló szajhaként visszapördült a tengerbe, és a keskeny szigetvilágba mélyesztette sarkát.

Lexy rohant be a vendégszobába, ahol Jo éppen egy diófa ágy takaróját simította ki. A nap forrón, ragyogón sütött be a nyitott erkélyajtókon, rávilágított a Jo szeme alatti, nyugtalan éjszakáról árulkodó sötét karikákra. – A Carla most csapott le Saint Simonsra – közölte Lexy egy kicsit pihegve, mert éppen két emeletnyit szaladt fel. – Saint Simonsra? Úgy tudtam, nyugat felé tart. – Meggondolta magát. Északra tart, Jo. Az utolsó jelentés szerint, ha megtartja a jelenlegi irányát és sebességét, éjszakára ideér. – Mennyire erős? – Erősödik Már hármas. 289

– Ez azt jelenti, hogy a szél több mint száz kilométeres. Akkor be kell deszkáznunk az ablakokat. – Evakuálnunk kell a vendégeket, mielőtt a tenger túl viharos lesz a kompforgalomhoz. Kate azt szeretné, ha segítenél odalent a kijelentkezésnél. Én Giffel megyek. Elkezdjük a deszkázást. – Jó. Mindjárt lent leszek. Reméljük, mégiscsak a tenger felé fordul, és minket megkímél. – Apa a rádiónál ül, folyamatosan követi a híreket. Brian lement megnézni, hogy a hajó fel van-e töltve üzemanyaggal, arra az esetre, ha nekünk is menni kell. – Apa nem fog elmenni innen. Akkor is itt marad, ha fához kell kötöznie magát. – De te elmész – lépett közelebb hozzá Lexy. – Az előbb a szobád mellett mentem el, és láttam, hogy a bőröndjeid nyitva vannak, már majdnem mindent bepakoltál. – Több okom van menni, mint maradni. – Tévedsz, Jo. Több okod van maradni, legalább addig, míg megtaláljuk a módját, hogyan oldhatjuk ezt meg közösen. És el kell temetnünk anyát. – Ó, az istenért, Lexy! – Jo a kezébe temette az arcát. – Nem a testét. De jelet kell állítanunk a temetőben, és el kell búcsúznunk tőle. Szeretett minket. Egész életemben azt hittem, hogy nem szeretett, és hogy ez talán miattam volt. Lexy hangja megtört, Jo erre leengedte a kezét. – Miért gondoltál ilyet? – Én voltam a legfiatalabb. Azt hittem, hogy már nem akart másik gyereket, nem akart engem. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy megküzdöttem az emberek szeretetéért. Nagyon akartam, hogy szeressenek, akarjanak engem. Az akartam lenni, amiként szerintem a legjobban szeretnének. Buta vagy okos. Gyámoltalan vagy talpraesett. És mindig úgy intéztem, hogy én lépjek le előbb. Az erkélyajtóhoz ment, gondosan becsukta. – Sok utálatos dolgot csináltam – folytatta. – És lehet, hogy még sokat fogok. De az, hogy már tudom az igazságot, megváltoztatott valamit bennem. El kell búcsúznom tőle. Mindannyiunknak el kell búcsúzni tőle. – Szégyellem magam, hogy ez nem nekem jutott az eszembe – mormogta Jo. – Ha még a búcsúztató előtt elmennék visszajövök. Megígérem. – Lehajolt, hogy összeszedje a lehúzott ágyneműt. – A történtek ellenére boldog vagyok, hogy most visszajöttem. Örülök, hogy a kapcsolatunk megváltozott. – Én is – felelte Lexy félszeg mosollyal. – Szóval remélem, hogy ezek után adsz nekem néhány képet, amiken én is rajta vagyok és csinálsz még egy párat. Jó hasznát venném a portfoliómban. Minden válogatáson jól jönne, ha azt látnák, hogy az ország legjobb fotográfusa készített rólam képet. – Ha a Carla elvonul, olyan fotósorozatot készítek rólad, hogy New Yorkban mindenki sírva borul térdre előtted. – Igazán? Ez nagyszerű! – az égre pillantott. – A fene ebbe a hurrikánba! Valami mindig közbejön, mindig el kell halasztani a jó dolgokat. Talán Savannah-ban is megejthetnénk. Tudod, pár napra kibérelni egy igazi műtermet és… – Lexy!

290

– Jó, jó! – legyintett. – De ezen gondolkodni sokkal jobb, mint arra gondolni, hogy ablakokat kell bedeszkázni. Persze Giff lehet, hogy azt hiszi, abszolút hasznavehetetlen vagyok ebben a feladatban, és inkább idebent maradnék, megfelelő ruhákat keresnék a fotózáshoz. Szexi képeket akarok szexi és szeszélyes képeket. Egy kis szélgépet is… – Lexy! – szólt rá megint Jo, és felnevetett. – Megyek már, megyek. Van egy remekbe szabott estélyi ruhám, kiárusításon vettem az egyik bevásárlóközpontban – indult az ajtó felé. – Ha rá tudnád venni Kate nénit, hogy adja kölcsön Pendleton nagymama gyöngysorát… Jo nevetett akkor is, amikor Lexy hangja elhalt a folyosón. Ezek szerint a dolgok nem változnak túlságosan gyorsan, összefogta az ágyneműt, a mosodai csúszdához vitte. A nyitott ajtón át látta, hogy a Torontóból hétvégére érkezett pár csomagol, elég sietve. Elképzelte, hogy a többi vendég is ezt teszi. A kijelentkezés, ami általában könnyed és nyugodt folyamat, most elég viharos lesz. Amint leért, látta, hogy nem túlzott. A bejárati ajtónál már poggyászhalmok álltak. A társalgóban fél tucat vendég járkált körbe vagy állt az ablakoknál, az eget néznék, mintha arra számítanának, hogy bármelyik pillanatban megrepedhet. Kate a pultnál volt, körülötte tengernyi papír. Barátságos mosolya megrebbent szája szélén, ahogy felnézett és meglátta Jot. – Ne aggódjanak! Mindenkit biztonságban elviszünk a komphoz. Két komp közlekedik a szárazföld és a sziget között. – A hangok, kérdések, kérések áradatában felemelte a kezét. – Az első csoportot most leviszem. Az unokahúgom intézi a kijelentkezési formaságokat. Bocsánatkérőn, kissé kétségbeesetten nézett Jora. – Mr. és Mrs. Littleton, kérem, beszállhatnak. Mr. és Mrs. Parker. Miss Houston. Rögtön jövök. A többieket, kérem, várakozzanak türelemmel. Az unokahúgom rögtön itt lesz. Mivel nem volt más választása, Kate átnyomult a testek és hangok áradatán, és megfogta Jo karját. – Egy perc itt a pultnál, és az ember azt hinné, nukleáris támadás ért minket. – A legtöbbjük talán sosem élt még át hurrikánt. – Ezért örömmel segítek nekik. Ez a sziget és minden, ami rajta van, eddig is kiállta a hurrikánokat, és ez ezután is így lesz. Mivel bizalmasan kellett szót váltaniuk, Kate behúzta a folyosói mosdóba. Kaján elégedettséggel kattintotta az ajtóra a reteszt. – Így. Legalább két perc nyugtunk lesz. Sajnálom, hogy ilyen káoszban kell hagyjalak. – Semmi gond. A következő csoportot levihetem a Jeepben. – Nem! – csattant Kate hangja. A mosdó felé fordult, hideg vizet paskolt arcára. – Nem hagyod el ezt a házat, Jo Ellen, ha csak nincs veled valaki közülünk. Nem akarok még egy dolog miatt aggódni. – Az isten szerelmére! A Jeep ajtaját be lehet zárni! – Nem, és nem fogok itt erről vitatkozni veled. Nincs erre időm. Itt segítesz a legtöbbet hogy megnyugtatod ezeket az embereket. Körbe kell járnom, összeszedni pár embert a házakból. Brian lement a kempinghez. Nemsokára újabb emberáradat érkezik. – Rendben, Kate. Ahogy akarod. – Apád lehozta a rádiót a konyhába – mondta, és karon ragadta. – Meghallja, ha kiáltasz. Ne kockáztass! Érted? 291

– Nincs szándékomban. Fel kell hívnom Nathant. – Már megtettem. Nem vette fel. Benézek hozzá, mielőtt elhozom a következő csoportot. Én is nyugodtabb lennék, ha itt lenne. – Köszönöm. – Ne köszönd, szívem. A világ legnagyobb gondjával hagylak itt – mondta, majd nagyot szusszant kihúzta magát és kinyitotta az ajtót. Jo elkomorodott az előcsarnoki morajtól. – Siess vissza! – mondta, és halvány mosollyal elsétált a recepció tűzvonalába.

Odakint Giff rétegelt lemezt emelt az ebédlő széles ablaka elé. Lexy a lábánál guggolt, gyorsan, ügyesen bevert egy szöget az alsó sarokba. Végig csacsogott, de Giff jó, ha minden harmadik szót hallotta. A szél elállt, a fények vad és sárga árnyalatúvá lettek. Jön, gondolta, mégpedig gyorsabban, mint várták. A családja biztonságban van, és valószínűleg átvészelik a hurrikánt. Az egyik unokatestvérét és két barátját bízta meg a nyaralóházak ablakainak bedeszkázásával. Délkeleten kezdenek, onnan haladnak észak felé. Több munkáskézre van szükség. – Szólt valaki Nathannek? – Nem tudom. – Lexy újabb szöget vett elő a zacskóból. – Apa úgysem hagyná, hogy itt segítsen. – Mr. Hathaway értelmes ember, Lexy. Biztonságban akarja tudni, ami az övé. És egy egész éjszakája volt, hogy átgondolja. – Olyan makacs, mint hat szorulásos öszvér, és Briannel együtt még sokkal rosszabbak. Ez olyan, mint annak a kurafi Shermannak az ükunokáit hibáztatni Atlanta felégetéséért. – Gondolom néhányan hibáztatják is – mondta Giff, és újabb tábla lemezt vett elő. – Persze, akiknek egy fél dollárt érő eszük sincs. – Nagyon gondosan verte be a következő szeget, precízen ütötte a szögfejet a kalapáccsal. – És elég lealacsonyító rám nézve, hogy az apám és a bátyám ilyen kis észkészlettel rendelkezik. Ráadásul vakok. Bármelyik nyolcvanéves nagymama okuláré nélkül is észrevenné, mennyire szereti az a férfi Jo Ellent. Bűn, hogy őket okolják, hagyják, hogy bűntudatuk legyen olyasmiért, amit nem követtek el. Felegyenesedett, kifújta a hajat a szeméből. Aztán elfintorodott. – Miért bámulsz így rám? Mi az? Máris mocskos az arcom? – Te vagy a legszebb teremtés, akit életemben láttam, Alexa Hathaway. És mindig meglepsz. Hiába ismerlek kívül-belül, mindig tudsz meglepetést okozni. – Nos, édesem – fejét csábosan oldalra döntötte, a pilláit rezegtette –, éppen ezt szeretném. Giff a zsebébe csúsztatta a kezét, megtapogatta az elrejtett dobozkát. – Másképpen terveztem ezt. De nem hiszem, hogy valaha jobban szerettelek volna, mint ebben a pillanatban. Kirángatta a dobozt a zsebéből, és nézte, ahogy a lány szeme tágra nyílik, amint hüvelykujjával kinyitotta a doboz fedelét. A vékony arany karikán ülő kis gyémánt szikrákat szórt a napfényben. – Gyere hozzám feleségül, Alexa!

292

A lány szíve nagyot dobbant. Szeme elfátyolosodott, a gyémántról szóródó fény megtört a könnycseppen, elvakította. Keze megremegett, ajkához kapott. – Ó, hogy tudtad…! Ó, hogy tudtad ezt így elrontani? – Megpördült, kalapáccsal a falemez szélére csapott. – Ahogy mondtam – mormogta. – Mindig meglepsz. Azt akarod, hogy eltegyem, gyertyafényes, holdsugaras vacsora utánra? – Nem, nem, nem – szipogva csapott le a kalapáccsal újra. – Tedd el. Vidd vissza. Tudod, hogy nem lehetek a feleséged. Giff áthelyezte a testsúlyát, csusszant egyet, de szilárdan állt. – Nem tudok semmi akadályról. Megmagyaráznád? Dühös volt és bánatos, visszafordult. – Tudod, hogy igent mondok, ha sokáig és kitartóan kérsz. Tudod, hogy beadom a derekamat, mert olyan nagyon szeretlek! De ha ezt teszem, lemondok valami másról. Itt maradok ezen az átkozott szigeten, nem megyek vissza New Yorkba, és nem próbálok újra a színpadon szerencsét. És ahogy az évek múlnak, egyre jobban utállak majd ezért, és egyfolytában az jár majd a fejemben, hogy mi lett volna ha… mi lett volna, ha… Itt aszalódom és azon rágom magam, hogy talán lehetett volna belőlem valami. – Miből gondolod, hogy elvárom, hogy add fel a New York-i terveidet és a színházat, hogy elvárom, adj fel mindent, amit csak akarsz? Gyűlölnék arra gondolni, hogy olyan férfihoz mész feleségül, aki elvárná, hogy kevesebb legyél, mint ami lenni akarsz. Bármit akarsz, Lexy, én kétszer olyan nagyon akarom. Lexy megtörölte az arcát. – Nem értelek. Nem tudom, miről beszélsz. – Azt mondom, hogy nekem is megvannak a magam tervei, a magam vágyai. Nem az a tervem, hogy egész életemben Desire szigetén lengessem a kalapácsot. Kissé ingerülten vette le a sapkáját, hogy letörölje vele az izzadtságot a homlokáról, aztán visszatette. – New Yorkban is kell építkezni, ugye? Ott is kell karbantartási munkákat végezni, ahogy bárhol máshol. Lexy lassan leengedte a kezét, Giff szemébe nézett, és azt kívánta, bárcsak olvasni tudna a tekintetéből. – Ezzel azt akarod mondani, hogy elmennél New Yorkba? Ott élnél New Yorkban? A kedvemért? – Nem, nem ezt mondom. – Türelmetlenül lecsapta a dobozka fedelét és visszatette a zsebébe. – Ha ezt tenném, attól is csak neheztelnél rám, és visszajutnánk oda, ahonnan elindultunk. Azt mondom, hogy mindkettőnk kedvéért tenném. És hogy még azzal a pénzzel is, amit eddig félretettem, egy ideig elég szűkösen élnénk. Valószínűleg tanulnom kéne, ha azt akarom, hogy Nathan esélyt adjon nekem a cégében. – Nathannél akarsz dolgozni? New Yorkban akarsz dolgozni? – Alig várom. És alig várom, hogy téged a színpadon lássalak, reflektorfényben. – Lehet, hogy sosem jutok el odáig. – Dehogynem! – Arcán gödröcskék jelentek meg, szeme színe mogorva barnából aranylóra változott. – Soha senkit nem láttam még, aki több szerepet tudott volna játszani, mint te. Eljutsz a színpadig, Lexy. Hiszek benned. 293

Potyogtak a könnyei, pedig nevetett, és átölelte, és azt mondta: – Ó, Giff! Hogy lehetsz ilyen tökéletes? Hogy lehetsz ennyire jó? – Hátrébb hajolt, kezébe fogta az arcát. – Ilyen abszolút jó hozzám, ilyen abszolút jó nekem? – Egész életemben gyakoroltam. – Az biztos, hogy érdekes életünk lesz együtt. Én pincérkedek, amíg tanulsz, vagy sikerül megkapnom az álomszerepet. Bármibe kerül. Ó, siess, siess már, húzd fel! – Leugrott az állványról, kezét nyújtotta. – Nem bírok tovább várni. – Egyszer majd veszek neked egy nagyobbat. – Nem. – Megborzongott, ahogy Giff az ujjára húzta a gyűrűt, ahogy lehajolt és megcsókolta. – Vehetsz nekem bármilyen más fényes, díszes, ízléstelen darabot, ha gazdag leszel. Mert azt akarom, hogy jó és gazdag legyél, Giff, és nem szégyellem ezt kimondani. De ez… – feltartotta a kezét, úgy fordította, hogy a kis gyémántkő pislogott, táncolt a fényben – …ez tökéletes.

Két óra megfeszített munka után Jo feje fájón lüktetett, alig látott ki a fejéből. Kate kétszer fordult, vendégeket szállított oda-vissza, a nyaralóházakat járta. Brian számos kempingezőt bevitt, és visszaindult, hogy ellenőrizze, nem maradt-e ott még valaki. Nathanről csak az a hír volt, hogy a tengerparton segített házak ablakát bedeszkázni. A kalapácsok monoton csapkodásától eltekintve a ház végre elcsendesült. Kate hamarosan visszajön a nyaralóház bérlők utolsó csoportjával. A déli és a keleti oldalon az ablakokat már bedeszkázták, a ház félhomályba borult. Amikor kinyitotta a főbejárat ajtaját, besüvített a szél. A hűvösség hirtelen érte a bezárt ház sűrű melege után. Dél felé az ég haragos sötét. Látta a cikázó villámot, de mennydörgést még nem hallott. Még elég messze van, gondolta. Nemsokára megnézi az előrejelzést, milyen várható irányba tart Carla. Óvintézkedésként biztonságosabb helyre, a sötétkamrából Kate irodájába viszi a képeit és negatívjait. Mivel egy ideig még nem akart apjával találkozni, a főlépcsőn ment, rutinszerűen benézett a szobákba, nem hagytak-e ott valamit a sietősen csomagoló vendégek. Világítást kapcsolt le, fürgén lépkedett a családi szárny felé. A kalapácsolás hangosabb lett, megnyugtatónak találta. Jól bebiztosítanak minket, gondolta, ha Carla egyenesen Sanctuary fölött söpör át, a deszkázat megvéd, ahogy mindig is megvédett. Kate irodája előtt elhaladva hangokra lett figyelmes. Rétegelt lemez csusszant az ablak elé, elsötétítette a helyiséget, ahogy elhaladt előtte. Vagy Brian jött vissza, vagy az apja ment ki, hogy segítsen Giffnek. A sötétkamrában felkapcsolta a villanyt, aztán a rádiót. „A Carla hurrikán hármas fokozatúra erősödött és előreláthatólag Georgia állam partjainál, a Little Desire szigetnél éri el a kontinenst, körülbelül este hét órakor. A Sea Island szigetcsoporthoz tartozó, magántulajdonban lévő szigetről evakuálták a turistákat, az állandó lakosoknak a szakértők mielőbbi távozást tanácsolnak. A szél erőssége várhatóan százhúsz mérföld per óra lesz. A hurrikán szeme dagálykor éri el a keskeny szigetet.”

294

Korábbi magabiztossága odalett, végigsimított haján. Tudta, hogy ennél rosszabb nincs. Házakat fújhat el a szél, moshat el a víz. Otthonok válnak a földdel egyenlővé, a part romhalmaz lesz, az erdőt darabokra tépi a vihar. És a biztonsági hálójuk egyre süllyed, gondolta órájára pillantva. Elmegy Nathanért és Kirbyért, és ha ehhez le kell ütnie az apját, megteszi, de kiviszi őt és a családját a szigetről. Kinyitott egy fiókot. A papírképeket itt hagyhatja, de nem kockáztathatja, hogy elveszítse az összes negatívját. De ahogy keresni kezdte őket, keze hirtelen megállt, mintha jégbe fagyott volna. Szépen rendezett dossziéi tetején egy kupac papírkép. Megszédült, kiverte a hideg verejték, ahogy lenézve anyja arcát látta. Látta már ezt a képet, egy másik sötétkamrában, máskor, ami szinte egy másik életnek tűnt. A belső zúgás, lüktetés ellenére hallotta saját halk nyöszörgését, ahogy kezét nyújtotta a képért. Valóságos volt. Érezte a kép éles szélét az ujjai alatt. Aprókat lélegezve megfordította, és elolvasta a gondosan írtcímet. EGY ANGYAL HALÁLA Nyöszörgést fojtott el, kényszerítette magát, hogy nézze meg a következő képet. Gyász mart belé, darázsfullánk okozta sebként fájó. A beállítás majdnem azonos volt, bár a fotográfus egyiket a másikról másolta. De Ginny volt, élénk, barátságos arca a képen tompa, tekintete üres. – Sajnálom – suttogta Jo, szívéhez szorítva a képet. – Ó, mennyire sajnálom! A harmadik képen teljes bizonyossággal Susan Peters. Jo behunyta a szemét, erőt vett magán, csitította a rosszullét rohamát, ne most, és lassan odébb csúsztatta a harmadik képet. Térde megremegett. Az utolsó képen ő volt. Szeme derűsen csukva, teste fehér, meztelen. Hangok fulladtak torkába, elejtette a képet, hátrált. Maga mögött tapogatva kereste az ajtókilincset, adrenalin száguldott ereiben, ösztöne azt sugallta, hogy meneküljön. Az asztalba ütközött, feldöntötte a rádiót. Zene csendült, és Jo kis híján felsikított. Nem! Ökölbe szorította kezét, körmeit tenyerébe vájta, míg a fájdalom le nem győzte a sokkot, a rettegést. Nem hagyom, hogy ez történjen! Nem fogom elhinni. Nem hagyom, hogy igaz legyen! Előre-hátra ringatózott, számolta a lélegzetét, míg a gyengeség el nem múlt, aztán eltökélten, határozottan újra maga elé tartotta a képet. Az ő arca, igen. Az ő arca. A tábortűz előtt készült, mielőtt Lexy levágta a haját. Vagyis több hete. A tábortűz még nyár elején volt. Közelebb vitte a képet a fényhez, muszáj volt objektív, szakértő szemmel megnéznie. Pár másodperc józan szemlélődés elég volt, hogy lássa, az arc ugyan az övé, de a test nem. A kebel túl telt, a csípő túl kerek. Annabelle képe mellé helyezte. Rémisztőbb a felismerés, tűnődött tompán, hogy az ő fejét anyja testére montírozták? Eggyé tették őket. Az a valaki végig ezt akarta.

Brian a kemping szervizútján hajtotta a Jeepet. Sok táborhelyet rendetlenül hagytak ott. A közelgő vihar miatt ez nem sokat számít, gondolta. A szél már így is borotvaélesen süvített a

295

fákon át. Erős széllökés dobta meg a kocsit, erősebben ragadta meg a kormányt. Úgy számolta, hogy talán egy órájuk lehet befejezni az előkészületeket. Erőt kellett vennie magán, hogy ne hamarkodja el ezt az ellenőrző járőrözést. El akart jutni Kirbyhez, biztonságba helyezni Sanctuary falai között. Szerette volna hajóval átvinni a szárazföldre, de nem akarta erejét arra vesztegetni, hogy veszekedjen vele. Ha csak egyetlen állandó lakó is a szigeten marad, ő is marad, hogy ellássa a sérülteket. Sanctuary már vagy száz éve áll, gondolta Brian. Ezt a vihart is kibírja. Tucatnyi más aggódnivaló is volt. Kétségtelenül el lesznek vágva a szárazföldtől egy ideig. A rádió segít, de ha lecsap a hurrikán, nem lesz telefon, áram, közlekedés. Feltöltötte a generátort üzemanyaggal, hogy legyen szükségáram, és tudta, hogy Kate bőven tartalékolt palackozott vízből. Élelem van, tető van a fejük felett és van elég erős munkáskéz. És miután Carla kitombolta magát, szükség is lesz az erős munkáskezekre. Gondolatban sorolta, milyen feladatokat kell elvégezni és milyen lehetőségeik vannak, és egyre nyugodtabb lett, mert meggyőződött róla, hogy nem maradt senki a kemping területén. Csak remélte, hogy nem rejtőznek idióta turisták a fák között, vagy nem vették be magukat valahová a part közelében olyanok, akik azt hiszik, hogy a hurrikán csak vakációs kaland. Káromkodott, a fékre taposott, amikor egy alak lépett ki a Jeep elé. – Jézus! Maga idióta! – Brian undorral ugrott ki a kocsiból. – Majdnem elütöttem magát! Nincs annyi esze, hogy ne az út közepén bóklásszon, és főleg ne közeledő hurrikán előtt? – Hallottam róla – mondta szélesedő vigyorral. – Kitűnő időzítés. – Az. Kitűnő. – Minden másodperc késlekedést sajnált. A Jeepre mutatott. – Szálljon be. Lehet, hogy le tudom vinni az utolsó komphoz, de nincs sok idő. – Ó, ebben nem vagyok olyan biztos – még mindig vigyorgott, felemelte addig a háta mögött tartott kezét, és rálőtt. Brian hátrarándult, ahogy a fájdalom szétrobbant a mellkasában. Megtántorodott, küszködött, hogy ne forogjon vele a világ. Estében egy gyerekkori barát szemét látta,-gonoszul nevetett. – Egy kiiktatva – mondta, és bakancsával odébb rúgta Brian ernyedt testét. – Nagyra becsülöm a lehetőséget, így sokkal könnyebb dolgom van, öreg cimbora. És kösz a kölcsön kocsit. – Ahogy beugrott, még egyszer Brianre pillantott: – Ne aggódj! Gondoskodom róla, hogy visszajusson a nagy házhoz.

Eső csapkodta az ablakot, Kirby a szükséges orvosi felszerelést válogatta össze. Halálosan nyugodt volt, ahogy igyekezett minden lehetséges sérülést, igényt előre látni. Ha sérülés osztályozásra van szükség, a legjobb helyszín Sanctuary. Számolt azzal a nagyon is valóságos lehetőséggel, hogy háza nem éli túl az éjszakát. Pontosan tudta, hogy a szigetlakók többsége túl makacs ahhoz, hogy elhagyják otthonaikat. Reggelre csonttörés, agyrázkódás, vágott sebek várják. A ház egy erős széllökéstől megremegett, összeszorította a fogát. Ott lesz, készen áll bármilyen sérülés kezelésére. Éppen egy dobozt emelt fel, hogy kivigye a kocsiba, amikor kicsapódott a bejárati ajtó. Beletelt egy pillanatba, míg felismerte, hogy a sárga kapucnis dzsekis alak Giff. – Tessék! – adta át neki a dobozt. – Vidd ezt ki. Én hozom a következőt. 296

– Gondoltam, hogy pakolsz. Sietni kell. Ez a kurva hurrikán mindjárt itt lesz. – Már majdnem mindent összepakoltam – mondta, és magára vette viharkabátját. – Hol van Brian? – A kempinget ellenőrizte. Még nem jött vissza. – Pedig már vissza kellett volna érnie! – csattant fel. Aggodalom sajdult belé, ahogy visszafutott a következő dobozért. A szél visszafújta, amikor ki akart lépni a tornácra. Füle mellett fütyült, ahogy előrehajolva küszködött lépésről lépésre előre. – Mind biztonságban vagytok itt? – kiáltotta Giff a hullámverés moraján át. Átvette Kirbytől a dobozt és berakta a Jeepbe. – Amennyire lehet. Nathan segített ma reggel. Visszaért a házba? – Nem. Őt sem láttam. – Az isten szerelmére! – hátrasimította máris csuromvizes haját. – Mi a fenét csinálhatnak? A kemping felé megyünk, Giff. – Nincs sok időnk, Kirby. – Akkor is arra megyünk. Lehet, hogy Brian bajban van. Lehet, hogy a szél fákat döntött ki. Ha nem volt a nagy házban, amikor eljöttél onnan, és nem mentél el mellette idefelé jövet, akkor még mindig ott lehet. Nem megyek Sanctuaryba, amíg meg nem győződöm erről. Giff felrántotta a Jeep ajtaját, betuszkolta Kirbyt. – Te vagy az orvos – kiáltotta.

– Istenverte rohadék! – Nathan ököllel verte a kormányt. A Jeepbe pakolta legértékesebb munkáit, felszerelését, és most nem indul. Még csak meg sem nyikkant, fel sem berregett. Dühösen szállt ki, felszisszent, ahogy az egyre erősödő szél kemény esőcseppeket csapott az arcába. Felnyitotta a motorháztetőt és megint káromkodott. Nincs ideje úgy tenni, mintha bármit is meg tudna szerelni. El kell jutnia Johoz, most azonnal indulni kell. Minden mást megtett már, ami csak szükséges volt. Lecsapta a motorháztetőt, és holmiját hátrahagyva a folyó felé ment. Negyed mérföldet kell felfelé mennie, mielőtt átvághat az erdőn, ami elég keservesnek ígérkezik. Hallotta a szél csavarta, kínozta fák vészjósló recsegését, érezte az elemi erő keményen, játszva nyomják vissza, ahogy tántorogva küszködte magát előre. Villámlott, az ég félelmetes narancsszínű lett. A szél a szemébe csapott, elhomályosította látását. Nem látta a fa mögül kilépő alakot, csak amikor már majdnem beleütközött. – Jesszus! Mi a fenét keres maga itt? – Majdnem tíz kába másodpercig tartott, míg észlelte a változásokat és felismerte az arcot. – Kyle! – Rémület áradt a döbbenet helyére. – Istenem, mit tettél?! – Szia, bátyus! – Mintha csak napos utcán találkoztak volna, Kyle kezet nyújtott. És amikor Nathan reflexből ránézett, Kyle a pillanatot kihasználva a fegyver tusával leütötte. – Kettő kiiktatva. – Ezúttal hátravetette a fejét és felüvöltött. A vihar erőt adott neki. Erőssége, vadsága, tombolása felizgatta. – Nem tartottam volna helyesnek, ha lelövöm a saját bátyámat. Idegesítő barom ugyan, mintha nem is egy vérből lennénk. – Leguggolt, suttogott

297

neki, mintha Nathan hallaná. – A folyó megárad, tudod, fák fognak kidőlni. Bármi történik, bátyus, mondjuk, hogy a sors keze volt. Felállt, testvérét a földön esőben, vérben ázva hagyta, és elindult, hogy magáévá tegye a nőt, akit magáénak tekintett.

298

30 Az eső vastag sugárban ömlött a Jeep szélvédőjén, nem bírták az ablaktörlők. Az út sártengerré változott a kerekek alatt, Giffnek minden méter előrejutásért meg kellett küzdenie. – A nagy házba megyünk – mondta Kirbynek. – Briannek több esze van annál, hogy Ilyen időben kint legyen, és nekem is. – A nyugati úton menj visszafelé. – Remélte, hogy a vihartól ver a szíve olyan vészesen, ezért érez olyan dermesztő, hideg zsibbadást. – Arra kellett mennie. Akkor biztosak lehetünk benne. – A déli út gyorsabb. – Kérlek! A józan ész ellenére Giff erősen megmarkolta a Jeep kormányát, és babra vette az irányt. – Ha egy darabban kerülünk haza, lenyúzza a bőrömet, hogy a szükségesnél öt perccel tovább tartottalak ebben a viharban. – Csak öt perc – mondta, és előrehajolt, hogy jobban, pontosabban, hogy egyáltalán kilásson a szélvédőn lezúduló víztől. – Mi az ott? Valami az út mentén. Előttünk. – Talán valami poggyász. Kempingező turista hagyhatta el. Az emberek fejvesztve igyekeztek… – Állj meg! – kiáltotta, és megragadta, oldalra rántotta a kormányt. – Jézus, Mária! Az árokban akarsz dagonyázni? Hé! – Bár el akarta kapni, hogy megállítsa, csak Kirby esőköpenyének szélét sikerült megmarkolnia, a nő már kiugrott a szakadó esőbe. – Nők! Átkozott nők! – Kinyitotta az ajtót. – Kirby, gyere vissza azonnal! Ha felkap ez a szél, a szárazföldig visz. – Segíts! Az istenért, Giff! Brian az! – Keze már a véres inget tépte. – Meglőtték!

– Hol lehetnek már? – A szél nekifeszült a falaknak, Lexy a nagy társalgóban járkált felalá. – Hol a fenében lehetnek? Giff már majdnem egy órája elment, Brian legalább két órája odavan. – Lehet, hogy behúzódtak valahová – mondta Kate egy fotelbe kucorodva, és megesküdött, hogy nem engedi eluralkodni magán a pánikot. – Lehet, hogy úgy döntöttek, nem próbálnak meg visszajutni ide, és behúzódtak valahová. – Giff azt mondta, hogy visszajön. Megígérte.

299

– Akkor visszajön. – Kate karba fonta a kezét, hogy ne tördelje feltűnően kétségbeesésében. – Egy perc, és megjönnek. Fáradtak lesznek, és ázottak. Lexy, menjünk, főzzünk kávét, töltsünk meg a termoszokat, míg van villany. – Hogyan gondolhatsz kávéra, amikor… – elhallgatott, behunyta a szemét. – Rendben. Jobb, mint csak itt állni. Az ablakok be vannak deszkázva, ki sem látni rajtuk. – Meleg ételt, forró kávét, száraz ruhát készítünk elő nekik. – Kate gyakorlati feladatokba menekült, elemlámpát kapott fel elővigyázatosságból, és magával vitte Lexyt. Amikor kimentek, Jo felállt. Apja a szoba másik végében állt, háttal neki, a bedeszkázott ablakra bámult, mintha minden akaraterejét összeszedve át akarna látni a rétegelt lemezen. – Apa! Az az ember a házban járt. – Micsoda? – Itt járt a házban. – Jo hangja nyugodt maradt, ahogy apja hirtelen odafordult hozzá. – Nem akartam semmit mondani Lexy és Kate előtt még. Így is eléggé meg vannak rettenve. Reméltem, hogy felszállnak az utolsó kompra, de így, hogy Brian még nem jött vissza… Sam gyomra összerándult. – Ebben egészen biztos vagy? – Igen. A sötétkamrámban járt… valamikor az elmúlt két napban. Nem tudom biztosan, hogy mikor. – Nathan Delaney járt ebben a házban. – Nem Nathan az. Sam erősen, kitartóan nézte. – Nem vagyok hajlandó felvállalni ezt a kockázatot. Menj a konyhába Kate-tel és Lexyvel, és maradj vele. Én átkutatom a házat. – Veled megyek. – Azt teszed, amit mondtam, és bemész a konyhába! Egyikőtök sem tesz egy lépést sem a másik kettő nélkül! – Engem akar. Ha velem vannak, ők is veszélyben vannak. – Az én házamban senkinek nem esik bántódása. Karon fogta, kész volt a konyhába vonszolni, ha szükséges. Kinyílt az első ajtó, vad szél, patakzó eső zúdult be. – Fel, Giff! Vidd fel! – Kirby zihálva lépett oldalra, hogy a nyomókötést Brian mellkasán lenyomva tartsa, Giff a férfi súlya alatt küszködött. – Kell a felszerelésem a Jeepből. Most! – rendelkezett, ahogy Sam és Jo odafutott. – Kellenek lepedők, törülközők, fény. Gyorsan! Túl sok vért vesztett. Kate rohant be. – Istenem, édes istenem, mi történt? – Lőtt seb. – Kirby lépést tartott Giffel, és egy pillanatra sem vette le a szemét Brian arcáról. – Rádión szóljatok be a szárazföldre, kérdezzétek meg, mennyi idő alatt tud ideérni egy helikopter. Kórházba kell vinnünk, és értesíteni kell a rendőrséget is. Gyorsan a holmimat! Így is túl sok időt vesztettem. Sam nem vesztegette az időt, hogy esőkabátot vegyen, kirohant a viharba. Elvakította az eső, semmit sem hallott a vére lüktető áramlásától és a süvítő széltől. Kirángatta az első dobozt, aztán meglátta, hogy Jo nyúl be mellette a következőért. Vállukra vették a súlyt, együtt küszködték be magukat a házba. 300

– A kerti lakosztályba viszi. Az a legközelebbi ágy. – Lexy háttal nekitámaszkodott, sikerült becsuknia az ajtót. – Nem mondja, milyen súlyos a sérülés. Semmit nem mond. Kate a rádiónál van. Jo keményen fogta a dobozt, ujja az ízületig elfehéredett az erőlködéstől, rohantak fel a lépcsőn. Kirby letépte magáról a véres esőköpenyt, félredobta. Nem hallotta sem az eső csapkodását, sem a szél süvöltését. Csak egy célja volt: életben tartan Briant. – Még több párna kell. A törzsét és a lábát magasabban kell tartanunk, mint a fejét, a vérzés helyét meg kell emelni. Sokkos állapotban van. Több takaró kell. A golyó áthatolt rajta. Megtaláltam a kimeneti nyílást. Jobb vállához párnát nyomott. Kesztyűtlen keze csupa vér. – Nem tudom, milyen belső sérülései vannak. De a vérveszteség az elsődleges aggodalmam. A vérnyomása nagyon alacsony, a pulzusa gyenge. Mi a vércsoportja? – A negatív – felelte Sam. – Mint az enyém. – Akkor az apja vérét kapja. Kell valaki, aki vért vesz magától, Mr. Hathaway. Megmondom, hogyan kell, de nincs elég kezem. – Majd én – sietett be Kate. – Nem tudnak semmit mondani a helikopterrel kapcsolatban. A szigeten nem tud leszállni és nem tud felszállni, míg a Carla el nem vonul. Minden légijármű a földön vesztegel. Szent isten! Hiszen nem sebész. Kirby életében először átkozta magát, hogy nem engedett apja kívánságának. A bemeneti nyílás kicsi, azt könnyű kezelni, de a kimeneti nyílás majdnem női ökölnyi lukat ütött a hátán. Érezte, hogy pánik kezd feltámadni benne, behunyta a szemét. – Rendben. Stabilizálni kell az állapotát. Giff, ezt itt tartsd lenyomva, pontosan itt, és jó erősen. Ha átvérzik, tegyél még rá. A másik kezeddel nyomd itt. Az ujjad legyen síkban, a nyomás határozott. Kate, hozd ide a táskámat! Nyisd ki. Van benne egy gumiszalag. Érszorítót csinálsz belőle. Ahogy előkészítette a fecskendőt, hangja hűvös, nyugodt lett. A gyógyítást választotta, és isten úgy segélje, gyógyítani is fog. Hosszan nézte Brian vértelen arcát. – Nem engedem, hogy elmenj. Magam mellett tartalak. Hallod? Ahogy a bőre alá szúrt, a házban minden elsötétedett.

Nathan a vörös köd felszíne felé küszködött, majd visszacsúszott. Életfontosságúnak tűnt, hogy áttörjön rajta, át a fájdalmon, ami hatalmas volt, valahányszor közel jutott a vékony, fénylő felszínhez. Fázott, csontjáig hatolt a hideg, olyan volt, mintha egy nagy kád jeges vízben húznák lefelé. Megint sikerült a peremben megkapaszkodni, érezte, hogy a köd közeledik és egyre sűrűbb lesz, és hatalmas ugrással átjutott rajta. Sötét és vad rémálomban találta magát. A szél úgy süvített, mint ezer elszabadult démon, víz csapott át rajta, fuldoklott, ha levegőt próbált venni. Szédült, de sikerült átfordulnia, négykézlábra állt. Az áradó folyó vize csuklóig, bokáig ért. Próbált felállni, de az eszméletlenség felé sodródott. A talajra zuhant, a víz hidege eszméletre térítette. Kyle. ő volt az, Kyle. Visszatért a holtak közül. Ennek a Kyle-nak nem barna, hanem dús szőke haja van, bőre nem városi sápadt, hanem szinte brutális napbarna. Szemében égő őrület. 301

– Jo Ellen! – Ezt mondta bugyborékolva, ahogy próbált a folyó áradatából szabadulni. Úgy mormogta, mint valami imát, ahogy ujjait egy fa csurom víz törzsébe vájta, hogy fel tudjon állni. És amikor elindult botladozón, szél hátráltatta léptekkel Sanctuary felé, ezt a nevet üvöltötte teljes erőből.

– Nem fogom elveszíteni – mondta Kirby tényszerűen a lámpás fényénél. Tudata szigorú nyugodtsággal működött, erővel tartotta távol a sikoltó félelmeket és kétségeket. Maradj velem, Brian! – Több fényre van szükség – mondta Giff, és megsimogatta Lexy haját. – Ha tudtok itt nélkülözni engem, lemegyek és beindítom a generátort. – Akárki tette ezt… – ragadta meg Lexy a kezét. – Bárhol lehet. – Te csak maradj itt! – ajkához emelte kezét, megcsókolta. – Kirbynek szüksége lehet a segítségére. – Az ágyhoz lépett, lehajolt, mintha Briant nézné, közben halkan Samet kérdezte: – Van fegyver a házban? Sam le sem vette a szemét a csőről, amin át vére a fia ereibe áradt. – A szobámban, a szekrény tetején. Kis fémdoboz. Harmincnyolcas pisztoly, lőszer. – Egy pillanatra Giffre nézett, mintha meg akarná becsülni, mennyit ér. – Megbízom benned; ha kell, használd. Giff bólintott, megfordult, Lexyre mosolygott. – Visszajövök, – Van még egy lámpa, vagy több gyertya? – Kirby felhúzta Brian szemhéját. Pupillája teljesen kitágult a sokktól. – Ha nem zárom el a kimeneti nyílást, több vért veszít, mint amennyit adni tudok neki. Kate ugrott oda az elemlámpával, a felszakadt húsra világított. – Ne hagyd elmenni! – könyörgött, könnyeivel küszködve. – Ne hagyd elmenni a fiamat! – Itt tartjuk, – Nem veszítjük el. Velünk marad – mondta Sam, és megfogta Kate ökölbe szorított kezét – Giffnek gondja lehet a generátorral – szólt Jo hirtelen, Lexy vállát érintve. – Lemegyek, hozok még fel elemlámpát. – Veled megyek! – Nem. Maradj itt. Kirbynek szüksége lehet még segítségre. Apa most nem tud segíteni, és Kate sem tart ki már sokáig. Hamar visszajövök. – Elvett egy elemlámpát és halkan kiosont Tennie kell valamit, bármit, hogy feltartóztassa a Brian és Nathan és mindannyiuk miatt gyűlendő pánikot. Mi van akkor, ha Nathant is meglőtte, ha ott fekszik valahol magatehetetlenül, vérzik, haldoklik. Semmit sem tehet, hogy megakadályozza. De hogyan tudna élni a tudattal, hogy nem tett semmit? Biztosan behúzódott valahová, bátorította magát, ahogy lefelé futott a lépcsőn. Behúzódott valahová, és ha a vihar nehezén túl vannak, megtalálja. Elviszik Briant a szárazföldre, kórházba.

302

Megrezzent a hangos reccsenésre, üvegcsörömpölésre. Tudata leblokkolt, újabb golyót, újabb acél szakította húst látott lelki szemei előtt. Aztán meglátta a társalgó ablakánál a falemez törött darabjait, a beömlő esőt, ahol a faág beszakította. Lámpát fogott, meggyújtotta és magasra emelte. Meg kell találni Giffet. Előbb felviszi a lámpát Kirbynek, aztán ki kell menni, újra bedeszkázni az ablakot, mielőtt javíthatatlan kár keletkezik. Hirtelen hátrafordult, és ott állt az az ember. – Ez jó – lépett a fénybe Kyle. – Éppen fel akartam menni érted. Nem, ne sikíts – emelte fel a pisztolyt, hogy jól lássa. – Megölöm, aki lejön, hogy megnézze, mi a baj. – Szélesen vigyorgott. – Na, hogy van a bátyád? – Életben. Kitart. – Leeresztette a lámpát, az árnyékok mélyebbek lettek. Mellette a vihar süvített be a törött deszkán át, esőt köpött az arcába. – Az már nagyon régen volt, Kyle. – A dolgok nagy összefüggésében nem is olyan régen. És pár hónapja már elég szoros kapcsolatom van vele, hogy úgy mondjam. Hogy tetszett a munkám? – Elmegy. – Kurva! – Gyorsan és gonosz indulattal mondta ki ezt a szót, aztán vállat vont. – Ugyan már, ismerd el, az utolsó kép… El kell ismerned, hogy abban van kreativitás. A régi és az új vegyítése. Az egyik legjobb tanulmányképem. – Legfeljebb klisé. Hol van Nathan? – Ó, hát gondolom ott, ahol hagytam. – Egy kígyó gyorsaságával kinyúlt, megragadta Jo haját. – Ez egyszer nem aggódom, hogy a bátyám levetette használt holmit kapom. Ahogy elnézem, éppen csak… bejáratott. Én sokkal jobb vagyok nála… mindenben. Mindig is jobb voltam. – Hol van? – Lehet, hogy megmutatom. Elmegyünk egy kicsit kocsikázni. – Ebben az időben? – Ellenállást színlelt, ahogy az ajtó felé vonszolta. De inkább akarta, hogy kint legyenek, minél távolabb a nagy háztól, bármibe is kerül. – Őrült, aki hármas erősségű viharban kimegy. – Jo kedves, én erős vagyok – mondta, és halántékához dörzsölte ajkát. – Nagyon erős. Ne aggódj, nem hagyom, hogy bármi történjék veled, míg minden tökéletes nem lesz. Mindent elterveztem. Nyisd ki azt az ajtót! Fények villantak. Ezt a pillanatnyi figyelemelterelődést kihasználva, Jo hátraütött a lámpával; ágyékra célzott, de a combját találta el. A férfi mégis felnyögött a fájdalomtól és a meglepetéstől, fogása engedett. Jo kiszabadult, kinyitotta az ajtót és kirohant a vihar sűrűjébe. – Engem akarsz, te?! Gyere, kapj el! Abban a pillanatban, ahogy kirohant az ajtón, belefeszült a szélbe és azért küszködött, hogy minél messzebb kerüljön a nagy háztól. Elnyelte őket az esőmosta sötétség. Alig egy perccel később Giff felkapaszkodott a lépcsőn az alagsorból. Amint befordult a hallba, megérezte az erős szelet. A bejárati ajtó tárva-nyitva, áradt be az eső. Hidegvérrel elővette a nadrágja övrészébe csúsztatott pisztolyt, kibiztosította, és előrelépett. Ujja a ravaszon, egy rezzenésnyire volt attól, hogy meghúzza, amikor Nathan esett be az ajtón. – Jo Ellen. Hol van Jo Ellen? – Mi történt veled? – Giff önutálattal küszködött, de nem vállalta a kockázatot, rátartott fegyverrel lépett előre. 303

– Jöttem… az öcsém… – Nagy nehezen talpra állt, végigsimított fején. Megérintette halántékának friss, lüktető sebét, már kezdett kettőt látni. – Az öcsém volt. – Mintha azt mondtad volna, hogy halott. – Nem az. – Fejét rázta, hogy tisztán lásson, a pisztoly csövét nézte. – Nem halott – ismételte. – Hol van Jo? – Jól van, biztonságban, és ez így is marad. Briant lelőtték. – Istenem! Ó, szent isten! Meghalt? – Kirby ápolja. Lépj ez az ajtótól, Nathan. Csukd be magad után. Tartsd a kezedet úgy, hogy lássam. – A fenébe! – Elharapta a szót, ahogy meghallotta a sikítást. A fejében lüktető vér egy pillanat alatt kiáramlott, kis híján elvesztette a látását. – Ez Jo! Odakint van! – Ha megmoccansz, le kell lőjelek! – Meg fogja ölni! Nem hagyom, hogy ez történjen! Nem hagyom, hogy megint ez történjen! Az isten szerelmére, Giff, segíts megtalálni Jot, mielőtt megteszi! Az ösztön és az elővigyázatosság között kellett dönteni. Giff imádkozott, hogy jól döntsön; a pisztoly markolatát nyújtotta. – Megtaláljuk. A te öcséd. Tedd, amit tenned kell.

Jo újra felsikított, amikor egy férfiderék vastagságú faág alig egy arasznyira előtte esett le. Tomboló, kavargó sötét volt, üvöltött a szél, vad hangok cikáztak. Gallyak röpködtek körülötte. A legyezőpálmák úgy zörögtek, mintha kardcsörgés lett volna. Küszködve haladt előre, lépésről lépésre. Végül letérdelt, szorosan átölelt egy fatörzset, attól félt, hogy a vihar egyszerűen szétszakítja. Azt remélte, hogy elcsalhatja Kyle-t a nagy háztól, de eltévedt. Késpengeként vagdosta a hideg eső, húsába vágott. Nem hallotta saját lélegzését, bár tudta, hogy biztosan zihál, mert tüdeje valósággal égett. Vissza kell jutnia a házba, mielőtt a gyilkos is feladja a keresést. Biztosan megölné Nathant. Zokogva, mászva újra nekiindult, ujjait a sárba mélyesztve húzódzkodott előre, megküzdve minden tenyérnyi haladásért.

Odabent Kirby elzárta a vérátömlesztésre használt műanyag csövet. Nem kockáztathatja, hogy Sam több vért adjon, míg ki nem pihente magát. – Samnek folyadékra és fehérjére van szüksége. Ez legyengítette. Gyümölcslét… – mondta, aztán fáradtan felegyenesedett, nyújtózkodott, és lenyúlt, hogy megtapintsa Brian pulzusát. Amikor ujjaik összeértek, arcára pillantott. A szempillák enyhe mozgását vette észre. – Kezd magához térni! Brian, nyisd ki a szemedet! Brian! Gyere vissza! Koncentrálj! Nyisd ki a szemedet! – Jól van? Helyrejön? – nyomult közelebb Lexy. Válla Kirby vállának ütközött. – A pulzusa egy kicsit erősebb. Add ide a vérnyomásmérőt. Brian, nyisd ki a szemedet! Jól van! – Torka elszorult, ahogy nézte, hogy Brian kinyitja a szemét, küszködik, hogy élesen

304

lásson. – Csak nyugodtan. Lassan. Ne mozdulj. Csak próbálj az arcomra fókuszálni. Látsz engem? – Iiiigen. – Mellkasában pokoli fájdalmat érzett. Mintha valaki halkan sírt volna a szobában, de Kirby szeme száraz, tekintete nyugodt volt. – Jó. – Keze remegett, de erőt vett magán, a szemébe világított. – Csak feküdj mozdulatlanul, hadd vizsgáljalak meg! – Mi történt? – Megsérültél, szívem. – Kate kétségbeesetten sírt, megfogta a kezét, ráhajolt. – Kirby rendbe hoz. – Szédülök – sikerült kimondania, miután nyugtalanul elfordította fejét. Apja sápadt és kimerült arcát látta, aztán a kettőjük között húzódó csövet. – Piszkosul fáj! – mondta, és csodálkozva látta, hogy Sam a kezébe temeti arcát és rázza a zokogás. – Mi a fene folyik itt? Mi…? – Hátradőlt, erőtlenül, Kirby határozott keze nyomására. – Azt mondtam, feküdj nyugodtan! Nem hagyom, hogy tönkretedd a munkámat. Egy pillanat, adok valami fájdalomcsillapítót. A vérnyomás kezd rendeződni. Stabilizálódik az állapota. – Kaphatnék egy kis vizet vagy valamit? Úgy érzem magam, mintha… – elharapta a mondat végét, az utolsóként látott képek kezdtek visszajönni. Az ember az úton, a pisztoly tompa villanása, a robbanó fájdalom a mellében - …mintha meglőttek volna. Belém lőtt. – Kirby és Giff talált rád – mondta Lexy, és közelebb nyomakodott, hogy megfoghassa a kezét. – Ők hoztak haza. Megmentették az életedet. – Kyle volt. Kyle Delaney. – A fájdalom már hullámokban tört rá, csak aprókat tudott lélegezni. – Felismertem. A szeme. Addig csak napszemüvegben láttam. Ott volt, aznap, amikor megvágtam a kezemet, Kyle ott járt nálad. A rendelődben. – A festő? – Kirby leengedte a fecskendőt. – A parti pasi? – Kyle Delaney volt az. Egész idő alatt itt volt. – Maradj nyugton! Fogd le, Lexy! A fenébe, Brian! – Megriadt, hogy a férfi fel akar kelni, kevésbé finoman, inkább sietve szúrta bele a tűt. – Megint vérezni kezdesz, a fenébe! Segíts itt, Kate! Még felsérti a sebet, mielőtt a szer hatna! Kate gyorsan lenyomta Brian vállát, és ijedten nézett körül. – Hol van Jo? Hol van Jo Ellen?

Eltévedt a hideg sötétben. Nem tudta, vajon csillapodik-e a szél, vagy már annyira megszokta borzasztó erejét, hogy már nem is érzi, hogy a vihar szét akarja tépni. Próbálta elképzelni magát, ahogy talpra ugrik és fut, nagyon akarta, hogy akarja, hogy megpróbálja, de túl gyenge volt, túl fáradt, és csak hason csúszva tudott haladni. Elvesztette a tájékozódóképességét, és attól tartott, hogy vakon a folyóba mászik és belefullad. De nem áll meg, nem állhat meg, amíg esély van rá, hogy hazaér. És ha ő eltévedt, Kyle is eltévedhetett. Újabb fa dőlt ki valahol mögötte, megrengetve a földet. Mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de a szél elvitte a hangot. Lehet, hogy a gyilkos hívja, gondolta, és foga vacogni kezdett. Lehet, hogy ő hívja, remélve, hogy elárulja magát, hogy őt is megölhesse, mint a többieket. Ahogy Nathan és Kyle apja megölte Brian, Jo és Alexa anyját. 305

Majdnem annyira fáradt volt, hogy beletörődjön. De ő még jobban kívánta halottnak látni azt a férfit. Anyáért, gondolta, és újabb könyöknyi távolságra húzta magát, Ginnyért, Susan Petersért. Fogcsikorgatva kúszott előre. És Nathanért. Látta a fényt, csak keskeny sugár, összegömbölyödött egy fa mögött. De a fény nem mozdult, nem remegett, mint férfikézben mozdulna a lámpa. Sanctuary, ismerte fel, sáros kezét szájára kapva, nehogy felzokogjon. Az a keskeny fénysugár, a társalgó, a törött ablakon át árad ki a fény. Erőt gyűjtött, nagy nehezen talpra állt. Fa mellé húzódott, átölelte, várta, hogy elmúljon a szédülés. Aztán csak a fényre koncentrált, és ment, tette egyik lépést a másik után. Amikor elérte az erdő határát, futásnak eredt. – Tudtam, hogy visszajössz – lépett elő Kyle. Torkához nyomta a pisztoly csövét. – Elég hosszú ideig tanulmányoztalak, hogy pontosan tudjam, hogyan gondolkodsz. Jo ezúttal képtelen volt visszafojtani a könnyeit. – Miért csinálod ezt? Nem elég, amit az apád tett? – Tudod, apám sosem hitt abban, hogy elég jó vagyok. Nem olyan jó, mint ő, és nyilván nem olyan jó, mint az ő édes, kicsi nagyfia. Csak a megfelelő ihletre volt szükségem. – Vigyorgott, eső csurgott le az arcán, haja őrült ziláltan meredt. – Egy kicsit meg kell tisztogatnunk téged. Semmi gond. Bőven van ellátmányom a kempingben. A férfizuhanyzó. Emlékszel? – Igen. – Szeretem megviccelni az embereket. Egész életemben ilyesmit játszottam Nathannel. Sosem jött rá. Ó, macska úr elszökött? Neeeem. Macska úr egy kicsit becsobbant a folyóba. Nejlonzacskóban. Ó, Nathan, hogy lehettél olyan gondatlan, hogy a szentjánosbogarad befőttesüvegjének minden lyukját befeded azzal a fiúknak való klasszikus regénnyel? – Kyle harsány nevetéssel rázta a fejét. – Sokszor majdnem az őrületbe kergettem az ilyesmivel; egyfolytában azon járt az agya, hogyan történhetett. – A pisztollyal lefelé mutatott. – A Jeep ott van a bekötőútnál. Már ami az útból maradt Odáig gyalog kell mennünk. – Gyűlölted a bátyádat. – Ó, hát persze. – Játékosan meglökte, hogy indulásra késztesse. – Apám mindig őt kedvelte jobban. Na persze apám nem az az ember volt, akinek mindig is hittük. Ez igazi megvilágosodásként hatott rám. David Delaney kicsi titka. Apám jó volt, de én még nála is jobb vagyok. És te vagy az én mesterművem, Jo Ellen, ahogy Annabelle az övé volt. Nathant fogják bűnösnek tartani. Ó, milyen csodálatos elégedettséggel tölt el ez engem! Ha nem hal meg, börtönben rohad meg. Jo megbotlott, korrigálta a lépést. – Életben van? – Lehetséges. A halott öccséről fog hadoválni. Aztán előbb-utóbb benéznek a bérelt házába. Szántam rá egy kis időt, ott hagytam pár fényképet. Mindenféle szögből. Sajnos a tieidet már nem tehetem közéjük. Lehet, hogy Nathan él, gondolta. Akkor harcolok, hogy életben maradjak. Megfordult, hátrasimította csuromvizes haját. Jól érzékelte, ismerte fel, a vihar kezd egy kicsit csendesedni, túl vannak a nehezén. Szembeszáll a viharral. És a gyilkossal is.

306

– Az a baj, Kyle, hogy az apád elsőrangú fotográfus volt. A stílusa talán egy kicsit konzervatív, és egyes esetekben földhözragadt. De te legjobb esetben is csak harmadosztályú vagy. Gyenge a képkomponálásod, nem vagy elég fegyelmezett. A világításról meg halvány fogalmad sincs. Amikor a férfi felé ütött, fel volt készülve rá. Lebukott, és belefejelt a hasába. Kyle alól kicsúszott a lába, térdre rogyott. Jo megragadta a csuklóját, lassan csúsztatta kezét a pisztoly felé, de a férfi a másik kezével kirántotta alóla a lábát. – Te kurva! Azt hiszed, tűröm, hogy sértegess? Azt hiszed, hagyom, hogy ezt elrontsd, miután annyit vesződtem? Jo hajáért kapott, de csak a levegőt markolta, mert Jo elhajolt, és elrúgta magától. Kagylóhéjtörmelék karistolta a kezét, ahogy rákjárásban hátrált, fix pontot keresve. Látta, hogy rá emeli a pisztolyt. – Kyle! Kyle figyelme hirtelen jobbra fordult, és a pisztoly csöve is. – Nathan! – vigyora szélesebbre húzódott; Jo Ellen ütésétől felhasadt ajka vérezni kezdett, álla vöröslött. – Hát, ez érdekes. Úgysem fogod használni – biccentett a pisztolyra. – Nincs elég vér a pucádban, hogy ölj. Soha nem is volt. – Tedd le azt a pisztolyt, Kyle. Vége. – Már megint tévedsz. Apánk kezdte, de én fogom befejezni – lassan talpra állt. – Én fogom befejezni, Nathan, ahogy még ő sem képzelte volna. Az én döntő pillanatom, az én diadalom. Ő csak elvetette a magot. Én aratom le a termést. – Óvatos lépést tett előre. – Én szakítom le, Nathan. A magamévá teszem. Gondolj bele, milyen büszke lenne arra, amit elértem. Nem egyszerűen a nyomdokaiba léptem. Még többet érek el, mint ő. – Igen. – Bár bőrén fagyos hideget érzett, forró rosszullét tolult torkára. – Túltettél rajta, Kyle. – Éppen ideje volt, hogy elismerd – mondta Kyle, kissé oldalra döntve fejét. – Ezt hívják mexikói döntetlennek. Te lősz le engem, vagy én téged? – Hideg, rövid, eszelős nevetést hallatott, Nathan egész testében megborzongott. – Mivel tudom, hogy nincs vér a pucádban, a kérdésre meg is van a válasz. Mi van akkor, ha egy kicsit megváltoztatom a játékot, megkeverem a szabályokat, mint gyerekkorunkban? Előbb a nőt lövöm le. Jo felé mozdította a pisztoly csövét, Nathan pedig meghúzta a ravaszt. Kyle hátrarándult, szája kinyílt, mellkasához emelte a kezét, megnézte, merő vér volt. – Megöltél. Megöltél engem egy nő miatt! Nathan csak akkor engedte le a pisztolyt, amikor Kyle összeesett. – Már úgyis halott voltál – mormogta. Lassan lépdelt Jo felé, nézte, ahogy talpra áll. Aztán magához vonta, átölelte. – Már halott volt – Nincs semmi baj – mondta Jo, a férfi vállához simította arcát, hozzábújt. – Most már nincsen semmi baj. Giff csúszkált lefelé a gödrös, sáros úton. Szeme összeszűkült, amikor meglátta a földön fekvő alakot. Felnézett Nathanre. – Vidd be Jot. Be kell vinned. Nathan oldalra lépett, úgy fogta át Jo derekát, és a csillapodó viharban megindultak a menedék, a nagy ház, Sanctuary felé.

307

E P I L Ó G U S

– A helikopterek úton vannak. Az egyiken a rendőrség. Kórházba visznek. – Nem akarok kórházba menni. Kirby az ágyhoz lépett, felemelte Brian csuklóját, hogy újra ellenőrizze a pulzusát. – Nem kielégítő. Nem vagy abban a helyzetben, hogy vitatkozz az orvosoddal. – Mit tehetnének, amit te nem tettél még meg? – Sokkal többet tehetnek, mint én ezzel a sürgősségi foltozómunkával tettem. – Megnézte a kötéseket, örült, hogy nincs friss bevérzés. – Csinos nővérek vannak a kórházban, megfelelő gyógyszerek, néhány nap múlva talpra állsz, hazajöhetsz. Brian fontolóra vette az ajánlatot. – Mennyire csinosak a nővérek? – Biztos vagyok benne, hogy nagyon… – hangja megtört, és bár gyorsan elfordult, Brian látta, hogy könny szökik Kirby szemébe. – Hé, csak vicceltem! – mondta, és nagy nehezen felkönyökölt. – Rájuk sem fogok nézni. – Sajnálom. Azt hittem, tudok uralkodni magamon. – Kirby visszafordult, letérdelt, fejét az ágy szélére hajtotta. – Annyira féltem. Olyan borzalmasan féltem. Nagyon véreztél. A pulzusod a kezem alatt gyengült. Majdnem elveszítettünk. – De nem hagytad – simogatta Kirby haját. – Visszahoztál az életbe, velem maradtál. Nézz csak rám! – noszogatta, míg Kirby felemelte a fejét. – Hiszen te egy szemhunyást sem aludtál! – Majd később alszom. – Ajkát a férfi kezére szorította, újra és újra. – Napokig fogok aludni. – Szerezhetnél egy kis protekciót, megoszthatnád velem a kórházi szobámat. – Lehet. – Aztán visszajöhetnél velem ide, megoszthatnád velem az itteni szobámat, míg lábadozom. – Igen, ez is megoldható. – Aztán, ha teljesen felgyógyultam, együtt lehetnénk életünk végéig. Kirby könnyet törölt ki a szeméből. – Ha ez házassági ajánlat, térden állva kéne mondanod. – Ó, micsoda agresszív nő vagy! – Igazad van – mondta, és arcát a férfi tenyerébe simította. – És mivel legalább bizonyos mértékig részem van abban, hogy elég idő maradt még az életedből, úgy tűnik igazságosnak, hogy ezt megoszd velem.

– A kert teljesen tönkrement – nézett végig Jo a sárban ázó, lekonyult virágokon. – Hetekig eltart, míg helyrehozzuk, már ami helyrehozható, és újra kezdjük, ami újra kezdhető. 308

– Ezt akarod? – kérdezte Nathan. – Megmenteni, ami megmenthető, és újrakezdeni, ami újrakezdhető? Jo a kötést nézte. Kirby látta el a sebét, kötözte be a halántékát. A géz döbbenetesen fehér volt a bőrén. Szeme karikás, nagyon kimerült. Jo ölelőn magához szorította a kezét, lassan megfordult. Ragyogón sütött a nap, a levegő meglepően friss. Látta a kárt: a kicsavart fákat, a kis szökőkút tört cserepeit, a tetőtlen füstölőházat. Az udvaron letört ágak, gallyak, üvegcserép. Fent, a nagy házon Giff és Lexy dolgozott, az ablakok deszkaborítását távolították el éppen, ablakot nyitva a fénynek. Látta, hogy apja és Kate az erdő szélén sétál, és csodálkozva, de örömmel nézte, hogy Sam átöleli Kate vállát. – Igen, ezt szeretném. Egy kicsit még maradni akarok, segíteni helyrehozni a károkat. Nem lesz ugyanolyan, amilyen volt. De lehet, hogy jobb lesz. Kezét árnyékolóként a szeme fölé tartotta, hogy jobban lássa a férfit. – Brian beszélni akart veled. – Voltam nála, mielőtt kijöttem. Helyreraktuk a dolgokat. A kapcsolatunk nem lesz ugyanolyan, mint volt. De lehet, hogy jobb lesz. – És beszéltél az apámmal is. – Igen. Nagyon örül, hogy a gyermekei biztonságban vannak – mondta, és zsebre tette a kezét. Legutóbb éjszaka érintette, mielőtt Kate el nem rabolta tőle, hogy vegyen forró fürdőt, igyon meg egy bögrényi whiskeyt, és menjen végre aludni. – Úgy gondolja, bátorság kellett ahhoz, hogy megöljem az öcsémet. – Ahhoz kellett bátorság, hogy megmentsd az életemet. – Ennek semmi köze a bátorsághoz. – Ellépett a közeléből, elindult a sáros ösvényen. – Semmit nem éreztem, amikor meghúztam a ravaszt. Számomra már halott volt. Megkönnyebbülés volt véget vetni ennek az egésznek. – Ne mondd, hogy nem kellett hozzá bátorság. Sebesült voltál, minden lehetséges módon sebesült. És megküzdöttél az egésszel, dacoltál a viharral értem. Szembenéztél azzal, amivel senkinek nem kéne szembenézni, és megtetted, amit senkinek nem kéne megtenni. Ha a rendőrség ideér, megmondom nekik, hogy hős vagy. – Nathan karját simogatta. – Az életemet köszönhetem neked, a családom életét, és anyám emlékét. – Akkor is az apám volt. Akkor is az öcsém volt. – Elkomorult az igazságtól, lenézett Jora. – Ezen nem tudok változtatni. – Nem. De meghaltak. – Jo felnézett, távoli helikopterzúgást hallott. Ki akarta mondani, tisztázni akarta, mielőtt újra kezdődik a zűrzavar. Mielőtt a rendőrség odaér a kérdéseikkel, a nyomozással. – Azt mondtad, szeretsz. – Mindennél jobban. – Ezt nevezik alapnak? Azt hittem, egy olyan tehetséges férfi, mint te, elég jól meglátja, mit kell lebontani, mit lehet újjáépíteni, mit kell megerősíteni, hogy álljon. Akarod megmenteni, ami megmenthető, Nathan, és újrakezdeni, ami újrakezdhető? A férfi egy lépést tett a nő felé. – Mindennél jobban akarom. Jo a szemébe nézett, kezét nyújtotta. – Hát, akkor miért ne kezdenénk most újra, hogy együtt éljük le életünk hátralévő részét? 309