NORA ROBERTS J. D. Robb HALÁLOS VÁLÁS

NORA ROBERTS J. D. Robb

HALÁLOS VÁLÁS Ne sóhajtozzatok, szép hölgyek, ne sóhajtozzatok, A férfiak mindig becsapnak benneteket. William Shakespeare A házasság kétségbeesett lépés. John Selden Prológus Túl könnyű volt a halála. A halállal egyszerűen vége lett, még akkor is, ha így mindentől megszabadult. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy azonnal a pokolra került, hogy az örökkévalóságig szenvedjen. Előtte pedig minél tovább úgy, hogy ő is nézhesse. Hazudós, csapodár szemétláda! Azt akarta, hogy siránkozzon, könyörögjön, esdekeljen, és a földön csússzon-másszon előtte, mint egy patkány. Mert valójában az volt. Patkány. Azt akarta, hogy a miéből is folyjék a vér, és úgy sikoltozzon, mint egy lány. Csomót akart kötni arra a házasságtörő farkára, miközben kegyelemért visít, amit sohasem kap meg. Véres masszává akarta verni csinos, csalárd arcát. Ezután, de csak ezután engedte volna meghalni azt a kiherélt, arctalan gazembert. Lassan, kínlódva. Reva Ewingot senki, senki nem csalhatja meg. Félre kellett húzódnia a Queensboro híd leállósávjára, hogy kissé lehiggadjon, és tovább tudjon hajtani. Mert valaki igenis megcsalta Reva Ewingot. A férfi, akit szeretett, akihez feleségül ment, akiben megbízott, lefeküdt egy másik nővel. Hamis kezeivel mást simogatott, hamis szájával mást ízlelt, más nőt vadított meg. Ráadásul nem is egy idegent. Hanem egy barátot. Akit szintén szeretett, akiben megbízott, és akire számított. Ez még inkább felbőszítette. Nem egyszerűen csak fájt, hogy a férje és a barátnője az orra előtt jöttek össze. Megszégyenítőnek találta, hogy hirtelen egy ilyen elcsépelt, sablonos helyzetben találta magát. A megcsalt feleség, az ostoba liba, aki mindig elhitte hűtlen férjének, hogy késő estig kell dolgoznia, vagy az egyik ügyfelével vacsorázik, esetleg pár napra el kell utaznia a városból, hogy személyesen találkozzon egy ügyféllel, vagy kössön meg egy szerződést. Mi több, fűzte tovább Reva a gondolatait, miközben autók száguldottak el mellette, ugyanúgy hagyta magát rászedni, mint bármelyik közönséges nő. Pedig biztonsági szakértő volt. Öt éven keresztül dolgozott a titkosszolgálatnál, és még az egyik elnök mellett is szolgált, mint testőr, mielőtt felcserélte az államit a magánszektorral. Mi történt az ösztöneivel, a szemével, és a fülével? Miként volt képes Blair estéről estére frissen hazatérni hozzá egy nőtől úgy, hogy még csak gyanút sem fogott? Revának be kellett ismernie, hogy mindez csak azért történhetett meg, mert szerette a férjét. Mert eszelős boldogság töltötte el a gondolattól, hogy egy Blairhez hasonló, ábrándos tekintetű férfi őt szereti és őt akarja. Hiszen olyan csinos volt, olyan tehetséges és okos. Egy elegáns, sötét, selymes hajú, smaragdzöld szemű bohém. Akibe

abban a pillanatban belezúgott, amikor először a szemébe nézett, és rávillantotta csodás mosolyát. Hat hónappal később össze is házasodtak, és Queensbe költöztek. Két évig, gondolta Reva, két évig mindent megadott neki, megosztotta vele a testét, és minden ízével szerette. Pedig Blair ez idő alatt végig bohócot csinált belőle. De most megfizet. Reva letörölte a könnyeit, és ismét elöntötte a harag. Blair Bisselnek most meg kell ennie, amit főzött. Visszasorolt a forgalomba, és Manhattan felé vette az irányt. Az Upper East Side felé tartott. Az a férjlopó bestia, ahogy Reva most hajdani barátnőjére, Felicity Kade-re gondolt, egy takaros, felújított, barna homokkő épületben lakott, közel a Central Park északi széléhez. Most viszont eszébe sem jutottak az itt töltött kellemes összejövetelek, vagy Felicity híres vasárnapi tízóraija. Kizárólag a biztonsági rendszerre koncentrált. A házat a legmodernebb berendezések őrizték. Felicity szerette a műtárgyakat, és úgy őrizte a gyűjteményét, mint kutya a húsos cubákot. Valójában három éve éppen úgy ismerkedtek meg, hogy segített neki megtervezni és beüzemelni az egész rendszert. Egy esetleges betörőtől már az is nagy jártasságot kívánt, hogy bejusson az ajtón, és odabent is rengeteg ügyes másolat és hamis széf várta. Itt csak és kizárólag a tolvajok krémje járhatott sikerrel. De ha egy nő arra teszi fel az életét, hogy találjon egy rést ezen az áthatolhatatlannak tűnő falon, akkor találni is fog. Reva két zavarókészülékkel, egy bővített zsebszámítógéppel, egy illegális rendőrségi mesterkóddal, és egy bénítóval felfegyverkezve érkezett, mellyel egyenesen Blair golyói közé akart lőni. Ezután pedig, nos, valójában maga sem tudta, mihez kezd majd ezután. Majd improvizál. Felemelte a felszerelését rejtő zsákot, a bénítót a farzsebébe dugta, így indult el a balzsamos szeptemberi estén a bejárat felé. Menet közben állította be az egyik zavarót. Amikor bekötötte a riasztó vezérlőpaneljébe, tudta, hogy csupán fél perce maradt. A szerkezet képernyőjén számok villantak fel, miközben vadul dobogó szívvel számlálta a másodperceket. A zavaró képernyőjén akkor jelent meg az első számjegy, amikor már csak három másodperce maradt a riasztásig. Reva kifújta a levegőt, amit addig visszatartott a tüdejében, és felpillantott a sötét ablakokra. - Folytassátok csak, amit elkezdtetek, ti mocskok - suttogta, miközben előkészítette a második zavarót. - Nekem idelent már csak pár percre van szükségem. Az igazi móka csak azután kezdődik. Egy közeledő autó zaját hallotta, és amikor a jármű fékezett, csendben elkáromkodta magát. Gyorsan hátrapillantott, és egy taxit látott meg a járda mellett, melyből épp kiszállt egy nevető pár. Reva közelebb húzódott az ajtóhoz, igyekezett eltűnni az árnyékban. Közben egy kisméretű elektromos csavarhúzóval eltávolította a tenyérlenyomatot ellenőrző szkenner oldallemezét. Egy hajszálvezetékkel becsatlakoztatta a zsebszámítógépét, beütött egy kódot, és végtelennek tűnő másodpercekig izzadt, mire a rendszer elfogadta. Majd gondosan visszatette a helyére a panelt, és a hangazonosítóhoz emelte a második zavarót.

Itt már tovább, két teljes percig dolgozott, de közben olyan jóleső izgalmat érzett, ami még a dühét is elsöpörte. Végül sikerült visszajátszania az utolsó belépő hangját. August Rembrandt. Reva gúnyos mosolyra húzta a száját, miközben a zavaró segítségével csalárd barátnője hangján kimondta a jelszót. Ezt követően már csak a lemásolt biztonsági kódot kellett begépelnie, és a magával hozott szerszámaival kinyitni az utolsó, manuális zárat. Beosont, bezárta maga mögött az ajtót, és puszta megszokásból visszaállította a biztonsági rendszer szokásos működési rendjét. Előhúzta a bénítót, és felkészült arra, hogy a házidroid bármelyik pillanatban felbukkanhat, és érdeklődni kezd a jövetele célja felől. Persze a gép majd felismeri, és ezzel nyer néhány másodpercet. Pontosan annyit, amennyi idő alatt ropogósra süti az áramköreit, és eltakarítja az útból. De a ház továbbra is csendbe burkolózott. Egyetlen droid sem jelent meg az előtérben. Ezek szerint kikapcsolták őket éjszakára, gondolta Reva elkeseredetten. így valamelyest jobban elvonulhattak a világtól. Megütötte az orrát a rózsaillat. Felicity hetente frissre cserélte az előtér asztalán álló rózsaszín csokrot. A váza mögött halvány fény világított, de Reva e nélkül is tudta az utat. Egyenesen a lépcsőhöz ment. Fel a második emeletre, a hálószobába. Amikor a lépcsőfordulóhoz ért, ismét teljes erővel lángolt fel a dühe. Hanyagul a korlátra vetve megpillantotta Blair vékony bőrdzsekijét, amit tavaly tavasszal tőle kapott, a születésnapjára. Amit reggel lezseren a vállára dobott, miközben búcsúzóul megcsókolta, és az orrát a tarkójához dörgölve bizonygatta, mennyire fog hiányozni neki, és mennyire kellemetlen, hogy az üzleti ügyei miatt távol tölti tőle az estét. Reva az arcához emelte a dzsekit. Érezte rajta a férje illatát, és ettől a bánata egy pillanatig csaknem felülkerekedett a haragján. Hogy lerázza magáról az érzést, elővette az egyik szerszámát, és csendben csíkokra szabdalta a dzsekit. Majd a földre dobta a megcsúfolt ruhadarabot, és a sarkával is megtaposta, mielőtt folytatta az útját felfelé. Izzott az arca az indulattól, amikor letette a zsákját, és a bénítót is visszacsúsztatta a zsebébe. Ahogy lábujjhegyen közelebb óvakodott a hálószobához, észrevette az ajtó alatt kiszűrődő, imbolygó fényt. Gyertyák, gondolta, és ebben a pillanatban a jellegzetes szagot is megérezte, amely valami divatos, női parfümmel keveredett. A fülét pedig halk zeneszó ütötte meg klasszikus zene, ami ugyanarról a hagyománytiszteletről árulkodott, mint a rózsák vagy a gyertyafény. Mindez olyannyira jellemző Felicityre, gondolta Reva dühösen. Nőies, törékeny, mégis tökéletes. A maga részéről jobb szeretett volna inkább valami modernet, valami mait a veszekedés aláfestésére. Mondjuk kaphatnának egy kis ízelítőt Mavis Freestone egyik dobhártyarepesztő szerzeményéből. De a fejében tomboló indulatok teljesen eltompították a hangokat. A lábával szélesebbre nyitotta az ajtót, és beosont. Két összefonódó alakot látott a selyemtakaró alatt. Biztosan kimerültek a szextől, és elaludtak a kellemes melegben, gondolta keserűen. A széken kusza összevisszaságban hevertek a ruhák. Mintha

a párocska minél hamarabb a lényegre akart volna térni. A látványtól Revának ezer darabra hasadt a szíve. De összeszedte magát, megragadta a bénítót, és az ágy mellé lépett. - Ébresztő, szarháziak! - rántotta le a selyemtakarót. Vér. Istenem, mennyi vér. A testeket és az ágyneműt elborító vér látványától Reva körül megfordult a világ. A szagtól pedig, amely elkeveredett a virágok és a gyertya illatával, émelyegni kezdett a gyomra. Hátratántorodott. - Blair? Blair? Felsikoltott. Majd vett egy mély lélegzetet, és ismét sikoltott, miközben előrevetette magát. Valami, valaki elvált a homályból. Reva a szeme sarkából látta a mozdulatot, miközben kellemetlen gyógyszerszag töltötte meg a tüdejét. Megfordult, és menekülni, vagy legalább védekezni akart, de a levegő olyan sűrűvé vált körülötte, mintha vízben gázolna. Zsibbadt tagjaiból kiszökött az pő, és pár pillanattal később a szeme is kifordult. Annak az embernek a teste mellé hanyatlott, aki életében elárulta. Első fejezet Eve Dallas hadnagy, New York egyik legjobb nyomozója meztelenül hevert, miközben a vér vadul dobolt a fülében, a szíve pedig őrülten kalapált. Megpróbált mély levegőt venni, de aztán feladta. Elvégre kinek kellene levegő egy ilyen vad szeretkezés után? Alatta nyugodtan, melegen feküdt a férje. Csak a mellkasa alatt lüktetett a szíve, együtt az övével. Egészen addig, amíg fel nem emelte a kezét, és végig nem simított a gerince mentén a tarkójától egészen a fenekéig. - Ha azt szeretnéd, hogy leszálljak rólad - nyögte Eve -, akkor nincs szerencséd. - Szerintem hamarosan megjön. Eve elmosolyodott a sötétben. Szerette Roarke hangjának a csengését, ahogy egész Írország felrémlett mögüle. - Gyönyörű ajándékot hoztál, különösen, ha azt is figyelembe veszem, hogy még két napig sem voltál távol. - A rövid idő ellenére egészen csinos kalapot találtam Firenzében. - Nem kérdeztem, megálltál-e Írországban, hogy meglátogasd a rokonaidat... - tétovázott Eve egy pillanatig. Még mindig nem szokta meg a gondolatot, hogy Roarke rátalált az övéire. - Hogy meglátogasd a családod? - Igen, beugrottam hozzájuk. Eltöltöttünk egymás társaságában néhány kellemes órát - simogatta folyamatosan föl és le a felesége hátát Roarke. Eve szívverése lelassult, a pillái kezdtek lecsukódni. - Ugye, milyen furcsa? - Szerintem még egy darabig furcsa is marad. - És hogy válik be az új nyomozó? Eve szorosan a férje mellé bújt, miközben hajdani segédjére gondolt, és arra, hogyan igyekszik Peabody megbirkózni az előléptetéssel. -Egész jól. Megtalálta a megfelelő ritmust. Nemrég volt egy ügyünk. Elfajult egy családi vita. Két testvér összekapott az örökségen. Még a lelket is kiverték egymásból, mielőtt az egyik ostoba fejest ugrott a lépcső tetejéről, és kitörte a nyakát. A másik erre ügyetlenül megpróbálta betörésnek álcázni a történteket. Egy lepedőbe dobálta az örökölt tárgyakat, kivonszolta a

kocsijához, és az egészet bepakolta a csomagtartóba. Mintha ott nem jutna eszünkbe keresni. Eve hangjából olyan maró gúny csöpögött, hogy Roarke elnevette magát. Eve legördült a férje testéről, és nyújtózkodott egyet. - Mellesleg olyannyira ordított az ügyből, hogy ki a gyilkos, hogy Peabodyt tettem meg a nyomozás vezetőjének. Miután újra kapott levegőt, mindent remekül csinált. A takarítók már begyűjtötték a bizonyítékokat, de Peabody leült a fickóval a konyhába, és megértően beszélgetni kezdett vele. Felhozta a családi ügyeket, meg a hasonló marhaságokat. És a pasas tíz percen belül mindent bevallott. -Jól csinálta. - Segít, hogy legyen egy kis önbizalma - nyújtózott ki ismét Eve. - Ránk fér néhány ilyen sétagalopp is egy ilyen nyár után. - Kivehetnél néhány szabadnapot. Akkor igazából is sétálhatnánk. - Néhány hétig még Peabody mellett kell maradnom. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy két lábbal áll a földön, mielőtt önálló munkára engedem. - Akkor legalább tervezzük meg, hogy mikor. Ó, a lelkes... Üdvözlésed miatt, aminek nagyon örülök, ez teljesen kiment a fejemből - kelt fel Roarke, és utasította a rendszert, hogy kapcsolja fel tízszázalékos erősséggel a világítást. Eve a finom félhomályban figyelte, ahogy a férje lelép a széles emelvényről, amelyen az ágyuk állt, és könnyed léptekkel megindul apró bőröndje felé. Elegáns mozgásáról azonnal egy izmos kandúr jutott az eszébe. Vajon örökölte ezeket a kecses mozdulatokat, tűnődött, vagy eltanulta valakitől, miközben gyermekkorában, a dublini utcákon metszette a zsebeket, és igyekezett elkerülni a találkozást a rendőrökkel? Bárhogy is tett szert rá, jó hasznát vette, miközben zseniális ügyességgel felépítette maga körül a birodalmát. Amikor a férje megfordult, és a félhomályban megpillantotta az arcát, teljesen letaglózta a látvány. Még a lélegzete is elakadt a tudattól, hogy egy ilyen gyönyörű férfi, mint Roarke, az övé, csakis az övé. Kiugró arccsontjaival, és nemes, érzéki szájával Roarke leginkább egy szoborra hasonlított, amit valami nagy tudású mágus faragott márványba. Vad, kék, kelta szemének a pillantásától még mindig fájdalmasan kiszáradt a torka. Ezt a csodálatos látványt selymes, csaknem vállig érő, fekete haj keretezte, amely folyton arra csábította, hogy túrjon bele az ujjaival. Már több mint egy éve összeházasodtak, és még mindig igen gyakran előfordult, hogy Eve-nek a férje puszta látványától is erősen megdobbant a szíve. Roarke visszament, és leült az ágy szélére, a tenyerébe fogta Eve állát, és hüvelykujjával megcirógatta a gödröcskét a közepén. - Eve, kedvesem, olyan nyugodt és csöndes ez az este csókolta meg a homlokát. - Hoztam neked egy apróságot. Eve pislogott, és önkéntelenül elhúzódott a férjétől. Roarke elmosolyodott. Tudta, hogy viselkedik a felesége, amikor meg akarja ajándékozni. És amikor azt is észrevette, milyen nyugtalan pillantásokkal méregeti Eve a kezében tartott, hosszúkás dobozt, vigyorogni kezdett. - Nem harap - biztosította. - Két napig sem voltál távol. Ilyenkor még nem szokás ajándékot venni.

- Nekem két perc is elég, hogy hiányolni kezdjelek. - Ezt csak azért mondod, mert meg akarsz puhítani. - Attól még nem lesz kevésbé igaz. Nyisd ki a dobozt, Eve, utána pedig mondd azt: Köszönöm, Roarke. Eve csak forgatta a szemét, de azért engedelmeskedett. A doboz egy arany karkötőt rejtett, melybe körbe rombusz alakú mintát véstek, hogy még inkább csillogjon. A közepére egy követ fogattak - a vérvörös ragyogásból Eve feltételezte, hogy egy rubint. Amikor végigsimított a hüvelyknyi drágakövön, érezte, mennyire sima. Az ékszer réginek és tekintélyesnek látszott, olyan antik tárgynak, hogy már a látványától is idegesen összerándult a gyomra. - Roarke... - Elfelejtetted a nevem elől a köszönömöt. - Roarke - ismételte meg Eve. - Ha most azt fogod mondani, hogy ez régen valami olasz grófnőé volt, vagy... -Hercegnőé - javította ki Roarke, miközben a karkötőt Eve csuklójára csúsztatta. - A tizenhatodik században. Most pedig egy királynőé lett. - Ne csináld ezt velem. - Oké, egy kicsit vastag. De azért jól áll. - Egy fatörzsön állna jól - Eve nem túlságosan rajongott az ékszerekért, annak ellenére, hogy a férje minden adandó alkalommal elhalmozta velük. De ez... Valami más. Felemelte a kezét, és lassan megfordította, hogy szikrázva szóródott szét a fény a kövön és az aranyba vésett mintán. - Mi lesz, ha elvesztem, vagy eltöröm? - Akkor szégyellni fogod magad. De addig is, szeretném látni, hogy hordod. Ha ez megnyugtat, elárulom, hogy a nénikém, Sinead is kipirult az izgalomtól, amikor meglátta a nyakláncot, amit vettem neki. - Pedig értelmes, józan gondolkodású asszonynak ismertem meg. Roarke meghúzta Eve egyik hajtincsét. - Azok a nők, akiket szeretek, elég értelmesek ahhoz, hogy tudják, milyen örömöt okoz, ha megajándékozhatom őket. - Ügyes kifogás. Ez gyönyörű - és Eve-nek be kellett ismernie, legalább önmaga előtt, hogy élvezi, ahogy a sima arany körülöleli a csuklóját. - Munka közben nem viselhetem. - Ezt nem is vártam tőled. De most nagyon jól áll. Úgy, hogy nem viselsz hozzá semmi mást. -Ne forgass a fejedben semmi huncutságot, nagyfiú. A szolgálatom... hat óra múlva kezdődik - számolta ki Eve, miután felpillantott a faliórára. És mert nagyon is jól ismerte a csillogást, ami megjelent Roarke szemében, összevonta a szemöldökét. De még el sem kezdhette a színlelt tiltakozást, amikor megszólalt az ágy mellett álló link. - Ez a te csengőhangod - intett Eve a készülék felé, és legördült az ágyról. - Ha téged keresnek, akkor legalább nem azt jelenti, hogy hajnal kettőkor meghalt valaki - indult el a fürdőszoba felé, miközben hallotta, hogy Roarke lekapcsolja a link videóját, úgy válaszol a hívásra. Eltöltött odabent egy kis időt, majd kifelé jövet maga köré kanyarított egy köntöst, arra az esetre, ha a távollétében Roarke mégiscsak képre kapcsolt volna. Épp az övét kötötte meg, amikor a hálóba lépve látta, hogJ - Roarke a gardrób előtt áll. - Ki volt az?

- Caro. - Menned kell? Most? Éjjel kettőkor? - mert a férje olyanl hangsúllyal ejtette ki a titkárnője nevét, hogy égnek meredtek! a szőrszálak a tarkóján. - Mi történt? -Eve - keresett elő Roarke egy inget, ami illett a sietvdi felhúzott nadrágjához. - Egy szívességet szeretnék kérni tőled Egy nagyon komoly szívességet. De nem mint feleségtől, gondolta Eve. Hanem mint nyomozótól. - Miről volna szó? - Az egyik alkalmazottamról - bújt bele Roarke az ingbe, de a szemét öltözködés közben sem vette le Eve-ről. - Bajba került. Nagy bajba. Lényegében valaki meghalt. - Az egyik alkalmazottad megölt valakit, Roarke? - Nem - és mivel Eve egy tapodtat sem mozdult, Roarke a felesége gardróbjához lépett, és kivett neki néhány ruhadarabot. Zavart, ijedt, és Caro szerint nagyon összefüggéstelenül beszél. Ez egyáltalán nem jellemző Revára. A biztonságiaknál dolgozik. Elsősorban különböző rendszerek megtervezésével és üzembe helyezésével foglalkozik. Kemény, mint a kőszikla. Évekig dolgozott a titkosszolgálatnál. Nem az a fajta nő, akit könnyű megrázni. - Még nem mondtad, hogy mi történt. - A férjét és a barátnőjét a barátnője lakásán, az ágyban találta. Holtan. Már halottak voltak, amikor odaért, Eve. - És amikor meglátta a két holttestet, a rendőrség helyett először a titkárnődet hívta. - Nem - nyomta Eve kezébe a kiválasztott ruhát Roarke. Először az anyját. Eve a férjére nézett, és halkan elkáromkodta magát. - Be kell szólnom. - Arra kérlek, hogy várj még ezzel, amíg a saját szemeddel nem láttad, hogy mi történt, és nem beszéltél Revával - fogta meg Roarke a felesége kezét, és addig tartotta, amíg Eve a szemébe nem nézett. - Eve, kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy várj egy kicsit. Nem kell semmit sem jelentened, amiről nem győződtél meg a saját szemeddel. Jól ismerem ezt a nőt. És az anyját is, akiben úgy megbízom, ahogy csak nagyon kevesekben. Nekik most a te segítségedre van szükségük. Mint ahogy nekem is. Eve felcsatolta a fegyverövét. ,fi - Akkor induljunk. Gyorsan. A tiszta éjszakában érződött a nyár utolsó sóhaja, ahogy lassan, elkerülhetetlenül közeledett az ősz felé. Csak rövid utat kellett megtenniük, és a gyér forgalomban Roarke-nak maradt ideje gondolkodni. Eve szótlanul ült mellette. Nem kérdezett semmit, mintha nem akarna újabb információkat hallani, mintha azt akarná, hogy semmi se torzítsa el az első benyomásait arról, amit majd lát, hall, és érez. Keskeny, szögletes arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, miközben aranybarna szemével kifejezéstelenül bámult ki a szélvédőn. Telt ajkait, melyeket nem is olyan régen még lágyan tapasztott az övére, most keményen összeszorította. Roarke az utcán állította le a kocsit, méghozzá szabálytalanul. De mielőtt Eve megmozdulhatott volna, a férje már fel is kapcsolta a SZOLGÁLATBAN jelzést. Eve egyetlen szó nélkül szállt ki, és állt meg a járdán. Borzas, barna haján még látszottak a szeretkezés nyomai. Roarke melléje lépett, és finoman lesimította, eligazgatta, amennyire tudta.

- Köszönöm. - Egyelőre még nem kell köszönetet mondanod semmiért. Szép ház - jegyezte meg, miközben fejével az épület felé intett. De mielőtt a lépcsőre tette volna a lábát, kinyílt az ajtó. Caro állt előtte. Ragyogóan fehér haja glóriaként tündökölt a feje körül. E nélkül Eve talán fel sem ismerte volna Roarke mindenható titkárnőjét a sápadt, vörös köntöst és kék, bolyhos pizsamát viselő alakban. -Hála Istennek! Hála Istennek! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértek - nyújtotta előre szemmel láthatóan remegő kezét, és karon ragadta Roarke-ot. - Nem is tudtam, hogy mit kellene csinálnom. -Pontosan azt tette, amit kell - próbálta megnyugtatni Roarke, miközben bekísérte a házba. Eve hallotta, ahogy Caro próbálja visszafojtani a torkát szorongató zokogást, majd végül sóhajt egy hatalmasat. - Reva... Nincs túl jól. Igazság szerint egyáltalán nincs jól. A nappaliban van. Nem mentem fel az emeletre - húzódott el Caro Roarke mellől, és kihúzta magát. - Úgy véltem, nem is mehetnék. Nem nyúltam semmihez, hadnagy, csak egy pohárhoz a konyhában. Revának hoztam benne vizet, de éppen hogy csak megérintettem a poharat és az üveget. Ó, és a hűtőszekrényt. Én... - Minden rendben. Miért nem foglalkozik inkább a lányával? Roarke, maradj mellettük. -Próbálja megnyugtatni Revát. Ugye, megteszi? - kérte Roarke Carót. - Én felmegyek a hadnaggyal - dörzsölte meg bátorítóan a titkárnője vállát, miközben igyekezett észre sem venni Eve helytelenítő pillantását. - Mindjárt visszajövök. - Azt mondta... Reva szerint rettenetes volt. Most pedig csak ül, és nem szól egy szót sem. - Próbálja elérni, hogy ez így is maradjon - tanácsolta Eve. - És tartsa idelent - indult felfelé, az emeletre. Útközben lepillantott a földre dobott, összeszabdalt bőrdzsekire. - Azt nem mondta, melyik szoba? - Nem. Csak annyit, hogy Reva az ágyban talált rájuk. Eve előbb jobbra, utána balra fordította a fejét. Majd megérezte a vér szagát. Folytatta az útját egyenesen, mígnem oda nem ért a megfelelő ajtó elé. A holttestek az oldalukon feküdtek, egymással szemben. Mintha csak egy titkot osztanának meg egymással. A lepedőt, a párnákat, és a földre dobott, csipkés takarót teljesen átitatta a vér. A matracba döfött kés markolatáról és pengéjéről is az csöpögött. Eve megpillantott egy csomagot az ajtó közelében. Az ágy bal oldalán egy csúcsminőségű kábítófegyver hevert. A fotelt elfoglalták az egymásra hányt ruhadarabok. A kellemes illatot árasztó gyertyacsonkok még mindig égtek. És halk dallamok szűrődtek elő a hangfalakból. - Ez egyáltalán nem sétagalopp - dünnyögte Eve. - Kettős gyilkosság történt. Be kell szólnom a központba. - Ugye kérni fogod, hogy te vezesd a nyomozást? - Kérni fogom - bólintott rá Eve. - De ha a barátod belekeveredett, ne várj tőlem semmi elnézést. - Nem ő tette - lépett hátrébb Roarke, miközben Eve előhúzta a kommunikátorát. - Át kell kísérnünk Carót egy másik helyiségbe - fordult a férje felé Eve, amikor végzett. - De ne a konyhába - tette hozzá, miközben fél szemmel a késre pillantott. - Csak akad odalent egy

dolgozószoba vagy egy könyvtár. Ne nyúljatok semmihez. Ki kell hallgatnom... Hogy is hívják? Reva? - Igen, Reva Ewing. - Ki kell hallgatnom, és azt akarom, hogy közben se te, se pedig az anyja ne legyetek láb alatt. Ha segíteni akarsz rajta folytatta, mielőtt Roarke kinyithatta volna a száját -, akkor hagyd, hogy ettől a pillanattól kezdve a lehető legszabályszerűbben kezeljem az ügyet. Azt mondtad, az a nő biztonságtechnikával foglalkozik. - Igen. - Tekintve, hogy neked dolgozik, azt hiszem, meg sem kell kérdeznem, mennyire ért hozzá. - Nagyon. - És ez a férfi volt a férje? Roarke az ágy felé pillantott. - Igen. Blair Bissel. Művész, de a tehetsége igencsak vitatható. Fémmel dolgozik... Vagyis dolgozott. Azt hiszem, az is az ő alkotása - intett egy magas, csövekből és vasdarabokból összeállított egyveleg felé. - Es az emberek ezért fizetnek? - csóválta meg Eve a fejét. - Hogy mik vannak. Később majd kérdezek tőled is egy-két dolgot Reváról, de előbb vele szeretnék beszélni, utána pedig alaposan megvizsgálom a helyszínt. Mióta voltak gondok a házasságával? indult Eve lefelé a lépcsőn. -Eddig azt sem tudtam, hogy egyáltalán gondjai voltak vele. -Nos, mindenesetre most már vége. Gondoskodj róla, hogy Caro ne zavarjon minket - kérte Eve a férjét, és belépett a nappaliba, hogy végre megnézze magának Reva Ewingot. Caro szorosan átölelve tartotta a harmincas évei elején járó nőt. Reva sötét haját csaknem olyan gondatlanra nyírva viselte, mint maga Eve. Fekete pólója és farmernadrágja kiemelte izmos, atletikus alakját. Bőre falfehérre sápadt, sötétszürke, csaknem fekete szemében ott ült a rémület. Az ajkát, melyet oldalt beharapott, elhagyta minden szín. Amikor Eve közelebb lépett hozzá, üres tekintettel nézett fel rá. Kivörösödött, megduzzadt szeméből egyáltalán nem az a hatalmas intelligencia sütött, amit Eve feltételezett róla. - Dallas hadnagy vagyok, Ms. Ewing. Reva továbbra is csak bámult, de alig láthatóan megmoccant. A mozdulat lehetett egy vállrántás, de bólintás is. - Fel kell tennem magának néhány kérdést. Roarke majd kikíséri az anyját arra az időre, amíg beszélgetünk. - Nem maradhatnék mellette? - ölelte magához még az eddiginél is szorosabban Revát Caro. - ígérem, hogy nem szólok közbe, de... - Caro - állt a titkárnője mellé Roarke, és megfogta a kezét. - így sokkal jobb lesz - segítette fel. - Revának is. Eve-ben megbízhat. , -Igen, ezt én is tudom. Csak... - nézett hátra, miközben Roarke kivezette a szobából. - Mindjárt visszajövök, Reva. Mindjárt visszajövök. - Ms. Ewing - ült le Eve Revával szemben, és kitette a felvevőjét a kettejük között álló asztalra. Észrevette, hogy Reva meredten bámulja a készüléket. - Rögzíteni fogom a beszélgetésünket. Először felolvasom a jogait, utána felteszek néhány kérdést. Megértette?

- Blair halott. Láttam. Halottak. Blair, és Felicity is. - Ms. Ewing, joga van hallgatni - mondta el Eve a módosított Mirandát, mire Reva lehunyta a szemét. - Ó, Istenem, Istenem! Ez a valóság. Nem valami szörnyű rémálom. Hanem a valóság. - Mondja el, mi történt itt ma este. - Nem tudom - csordult végig egy könnycsepp Reva arcán. - Nem tudom, mi történt. - Lefeküdt a férje Felicityvel? - Nem értem, miért. Nem értem. Azt hittem, szeretett nézett egyenesen Eve szemébe. - Először el sem hittem. Hogy is hihettem volna? Blair és Felicity. A férjem és a barátnőm. De hirtelen kinyílt a szemem, és megláttam azokat az apró jeleket, amelyek fölött addig elsiklottam. Eszembe jutottak az apró hibák, melyeket mindketten elkövettek. - Mióta tudja, hogy a férje megcsalja? - Csak ma este tudtam meg. Csak ma este - remegett meg Reva lélegzete, miközben ökölbe szorított kezével a könnyeit törölgette. - Azt mondta, valami új ügyfél miatt el kell utaznia egy napra a városból. De ehelyett idejött, Felicityhez. Láttam... - Rajta akarta kapni őket? - Elöntött az indulat. Bolondot csináltak belőlem, és ez rettenetesen dühített. Elszomorított, ahogy összetörték a szívemet. Aztán holtan találtam őket. Az a rengeteg vér. A rengeteg vér. - Maga ölte meg őket, Reva? - Nem! - remegett meg a kérdés hallatán egész testében Reva. - Nem, nem, nem! Persze, bántani akartam őket. Azt akartam, hogy megfizessenek. De én nem... Képtelen lettem volna rá. Nem tudom, mi történt. - Akkor mondja el azt, amit tud. - Kocsival jöttem. Queensben lakunk. Blair egy házat akart, távol Manhattantől, ahol mindketten dolgozunk. Egy nyugodt, csendes környéken. így mondta. Egy olyan helyen, ami csak a miénk - csuklott el a hangja, és a tenyerébe temette az arcát. - Elnézést. Ez az egész olyan képtelenségnek tűnik. Úgy érzem, mintha csak fel kellene ébrednem, és rögtön véget érne, akár egy rossz álom. Eve megfigyelte, hogy csak a pólójára tapadt egy kevéske vér. De a keze, a karja tiszta. Miközben arra várt, hogy Reva összeszedje magát, és folytassa, alaposan az agyába véste ezeket az apró részleteket. - Dühöngtem, és csak arra tudtam gondolni, mit művelek majd velük. Én terveztem a ház biztonsági rendszerét, így tudtam, hogy lehet megkerülni. Betörtem - mázolta szét arcán a könnyeket. - Nem akartam időt hagyni arra, hogy felkészüljenek, ezért betörtem. És egyenesen felmentem az emeletre. - Volt magánál fegyver? - Nem... Izé, szóval volt egy bénítom. Az önvédelmi fegyverem, átalakított modell. Az ereje nem éri elé a törvényben megszabott minimumot, ezért polgári engedéllyel is tartható. Szét... - vett egy mély lélegzetet. - Szét akartam lőni. A tökét. - És szétlőtte? - Nem - takarta el Reva az arcát a kezével. - Nem emlékszem tisztán. Mintha függöny lenne előttem. - Maga szaggatta szét a bőrdzsekit? - Aha - sóhajtott Reva. - Észrevettem, ahogy ott lógott a lépcsőkorláton. Tőlem kapta ajándékba azt a rohadt dzsekit, és

amikor megpillantottam, elborította az agyamat a köd. Elővettem a motoros csavarhúzómat, és darabokra szabdaltam vele. Szánalmas, tudom, hogy szánalmasan viselkedtem, de rettenetesen dühös voltam. -Nekem egyáltalán nem tűnik szánalmasnak - mondta Eve, és ügyelt, hogy a hangja kedves, és kissé együttérző legyen. - A férje megcsalta a barátnőjével, ezért vissza akarta szerezni azt, ami a magáé. -Pontosan így éreztem. Utána megpillantottam őket együtt, az ágyban. Tudatosult bennem, hogy... Hogy halottak. És a vér. Még soha életemben nem láttam ennyi vért. Sikoltott... Nem, nem, én sikoltottam. Biztosan sikoltottam dörzsölte meg a torkát, mintha még mindig érezné a hangszálait. - Utána elájultam. Legalábbis azt hiszem. Éreztem valami furcsa szagot. Nem csak a vér szagát, hanem valami mást is. Utána elveszítettem az eszméletemet. Nem tudom, mennyi idő múlva tértem magamhoz - fogta meg a poharát Reva, és nagyot kortyolt belőle. - Furcsán éreztem magam. Émelyegtem és zúgott a fejem. Utána ismét megpillantottam őket az ágyon. Valahogy kitámolyogtam a fürdőszobába, és hánytam. Felhívtam az anyámat. Nem tudom, miért pont őt. A rendőrséget is hívhattam volna, de anya számát tárcsáztam. Nem tudtam logikusan gondolkodni. - Azzal a szándékkal jött ide ma este, hogy megöli a férjét és a barátnőjét? - Nem. Azért jöttem, hogy elégtételt vegyek rajtuk. Mindjárt megint hányni fogok, hadnagy. Ki kell... - szorította a gyomrára a kezét, majd felpattant, és fatásnak eredt. Eve még akkor is szorosan a sarkában volt, amikor feltépte a WC ajtaját. Reva öklendezve térdre rogyott a kagyló előtt. - Éget - nyögte, miközben hálásan elfogadta a nedves törülközőt, amit Eve nyújtott feléje. - Égeti a torkomat. - Nem vett be ma este valami kábítószert, Reva? - Nem élek ilyesmivel - törölte meg Reva az arcát. - Higygye el. Nem dolgozhattam volna a titkosszolgálatnál, és Roarke sem alkalmazott volna, ha narkós lennék - dőlt neki kimerülten a falnak. - Én sohasem öltem meg senkit, hadnagy. Még akkor sem, amikor az elnöknőt védtem, pedig meg is lőttek. Heves a természetem, és amikor ez előjön, hajlamos vagyok kisebb meggondolatlanságokra. De aki ezt tette Bairrel és Felicityvel, egyáltalán nem volt meggondolatlan. Inkább őrült. Egy elmebeteg. Én erre képtelen lettem volna. Képtelen. Eve leguggolt, hogy egy magasságba kerüljön a szemük. -Miért hangzik ez úgy, Reva, mintha erről saját magát legalább annyira meg kellene győznie, mint engem? Reva ajka megremegett, és a szemét friss könnycseppek öntötték el. - Mert nem emlékszem semmire. Egyszerűen nem emlékszem - temette zokogva a tenyerébe az arcát. Eve magára hagyta, és váltott néhány szót Caróval. -Azt akarom, hogy maradjon mellette. Bármelyik pillanatban megérkezhet egy kollégám, hogy vigyázzon rá. Ez a szabály. - Letartóztatja? -Még nem döntöttem el. Együttműködött velem, és ez sokat segít. A legjobb lenne, ha bent tudná tartani a nappaliban, amíg vissza nem jövök. - Rendben. Köszönöm. - Ide kell hoznom a kocsiból a helyszínelő készletet.

- Elkísérlek - indult Eve felé Roarke, és amikor kiértek a házból, megkérdezte. - Mit gondolsz? - Addig semmit, amíg nem sikerült megfelelően biztosítani, és megvizsgálni a helyszínt. - Pedig te mindig gondolsz valamit. -Hadd végezzem a munkám. Segíteni akarsz? Küldd föl a társam és a helyszínelőket az emeletre, ha majd megérkeznek. Addig pedig igyekezz minél inkább a háttérbe húzódni, különben könnyen bajt csinálhatsz. - Csak egyvalamit árulj el. Kérjem meg Revát, hogy hívjon fel egy ügyvédet? - Pokoli helyzetbe hozol - kapta ki Eve a helyszínelő táskát Roarke kezéből. - Nyomozó vagyok. Szeretnék úgy is viselkedni, mint egy nyomozó. A többit magadtól is kitalálod - viharzott fel Eve a lépcsőn. Az emeleten kinyitotta a táskát, kivett belőle egy flakon folyékony kesztyűt, és gondosan befújta a kezét és a cipőjét. Majd a hajtókájára tűzte a felvevőjét, belépett a szobába, ahol a gyilkosság történt, és munkához látott. Már a holttesteknél járt, amikor megnyikordult mögötte a padló. Megpördült, és alaposan le akarta teremteni azt, aki zavarni merészelte, de felismerte Peabodyt. Még nem szokott hozzá egykori segédje csöndes járásához. Peabody többé nem a kemény talpú egyencipőt hordta, hanem egy könnyű, légtalpas lábbelit, így zajtalanul tudott közlekedni. Eve-nek időnként az az érzése támadt, hogy egy kísértettel dolgozik együtt. Minden jel szerint a szivárvány összes árnyalatából tartott egyet a cipősszekrényében, beleértve azt a mustársárgát is, amit most vett fel, hogy passzoljon a dzsekijéhez. Fekete, egyenes szárú nadrágot húzott mellé, és mélyen kivágott blúzt. Úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki. Egyáltalán nem hasonlított egy átlagos nyomozóra. Szögletes arca komolyságot és figyelmet sugárzott. A feje tetején kerek sapka ült, ami nagyon jól illett sötét hajához. - Meztelenül kapták el őket - mondta Peabody. - Kínos, különösen akkor, ha a férfi valaki másnak a férje. - Komolyan? A központos nem volt túl bőbeszédű. - Mert nem mondtam neki részleteket. A fickó Roarke titkárnőjének a veje, és pillanatnyilag a lánya a legfőbb gyanúsított. Peabody az ágy felé pillantott. - Mocskos egy helyzet, és úgy látszik, egyre mocskosabb lesz. - Először végezzünk a helyszínnel, utána majd mindenkiről mindent elmondok, aki belekeveredett. Egy bénító - emelte fel a földről Eve Reva műanyag zacskóba csomagolt fegyverét. A gyanúsított állítása szerint... - Szent ég! - Micsoda? Micsoda? - ragadta meg Eve a saját fegyverét. - Ez - nyújtotta ki Peabody a kezét, és ujjaival könnyedén végigsimított Eve karkötőjén. - Csodálatos. Sőt még a csodálatosnál is csodálatosabb, Dallas. Eve szégyenkezve rejtette az ékszert a dzsekije ujja alá. Teljesen megfeledkezett róla, hogy nem vette le Roarke ajándékát. - Talán inkább a helyszínre koncentráljunk a csillivilli helyett. - Persze, de ez a csillivilli egyszerűen fantasztikus. Az a hatalmas, vörös kő igazi rubin? - Peabody. - Oké, oké - de amikor Dallas nem figyelt oda, Peabody

közelebbről is vetett rá egy pillantást. - Mire jutottál? -Csak játszottam a bizonyítékokkal, és szórakoztam egy kicsit a tetthelyen. -Jesszus, fegyvert adtam a kezedbe - forgatta a szemét Peabody. - Az áldozat azt állította, hogy hozott magával egy átalakított bénítót, amilyet a törvények szerint civilek is tarthatnak. De ez egy katonai modell, ráadásul maximális teljesítményre kapcsolva. -Huhu. - Mint mindig, most is bőbeszédű voltál. - Qak használom a nyomozók érthetetlen zsargonját. -Megvizsgáltam az említett bénítót, csak és kizárólag a gyanúsított ujjlenyomatait fedeztem fel rajta. Mint ahogy a gyilkos fegyveren is - intett Eve a zacskóba csomagolt, véres kés felé. - Abban a zsákban pedig mindenféle elektronikus zavarókészüléket és betörőszerszámokat találtam. Úgyszintén Reva Ewing ujjlenyomataival. - Reva Ewing? A biztonságtechnikai szakértő? - Most a Roarke Iparvállalat alkalmazásában kamatoztatja ezt a tudását, de dolgozott korábban a titkosszolgálatnál is. - Nekem úgy tűnik, a gyanúsított betört a házba, meglátta, hogy a férje egy idegennel hentereg, és kinyírta - ennek ellenére közelebb lépett az ágyon fekvő testekhez. - Nincs nyoma olyan sérülésnek, ami arra utal, hogy védekeztek volna. Pedig ha az embert ki akarják nyírni, a legtöbben megpróbálják megvédeni magukat. - Kivéve, ha előbb lebénítják őket - mutatott Eve az apró, vörös pontra Blair lapockáján, és a másikra Felicity melle között. - A fickót hátulról, a nőt elölről - jegyezte meg Peabody. -Aha. Szerintem egyenesen az összegabalyodott párocska közé lőtt. A gyilkos besétált, először az első lövéssel elintézte a fickót, majd félrelökte a testét, és mielőtt a nő pisloghatott volna, ő is kapott egyet. Amikor szurkálni és vagdosni kezdte őket, már eszméletlenek voltak, vagy legalábbis képtelenek arra, hogy megmozduljanak. - Túlzásba is vitte - jegyezte meg Peabody. - Legalább tucatnyi vágást ejtett mindkettőn. - Tizennyolcat a férfin, és tizennégyet a nőn. -Ó. - Érdekes módon egyik sem irányult a szívre. Akkor sokkal több vér folyt volna ki. Peabody megvizsgálta, hogy milyen irányban fröccsentek a cseppek a lepedőre és az ágy mellett álló lámpa burájára. Ronda munka, gondolta. Nagyon ronda, és mocskos. -Az is érdekes, hogy nem próbálta eltüntetni a késsel a bénító nyomát. A gyanúsítottnak véres a ruhája. Nem nagyon, de azért jól láthatóan. Viszont a keze és a karja tiszta. - Egy ilyen mészárlás után meg kellett mosnia. - Ezt is számításba kell vennünk. Akkor valószínűleg megpróbált volna megszabadulni a pólójától is. Az emberek gyakran eltompulnak, miután elkövettek egy ilyen kegyetlen gyilkosságot. - Itt az anyja - mutatott rá Peabody. - Aha. Elképzelhető, hogy ő mosta meg a kezét, de Caro sokkal jobban ismer engem annál, hogy így próbáljon átverni. A halál beálltának az időpontja hajnali egy óra tizenegy perc. Majd megkérjük az ENyÜ-t, hogy ellenőrizzék a ház biztonsági rendszerét, hátha pontosan megtudjuk, mikor lépett be Reva az

ajtón. Nézd meg a konyhát. Tudnunk kell, hogy a kés innen származik, vagy a gyilkos hozta magával - tartott Eve egy pillanatnyi szünetet. - Láttad annak a bőrdzsekinek a maradványait a lépcsőházban? - Aha. Minőségi anyagból varrták. - Tedd azt is a bizonyítékok közé. Ewing azt állítja, ő szaggatta széjjel egy motoros csavarhúzóval. Kíváncsi vagyok, igazat mondott-e. - Hú. De miért használta volna a csavarhúzót, amikor kése is volt? Azzal sokkal hatékonyabban szabdalhatta volna darabokra. - Aha, ez még kérdéses. Utánanézünk az áldozatoknak is, hátha valaki a halálukat akarta. Mármint a megcsalt feleségen kívül. Peabody sziszegve nézett vissza a testekre. - Ha ez az, aminek kinéz, az a nő az elkövetkező években nem nagyon fog hosszú sétákat tenni. -Nem az a dolgunk, hogy megállapítsuk, minek néz ki, hanem arra kell rájönnünk, mi ez valójában. Második fejezet - Nem, nem mostam meg sem a kezét, sem pedig az arcát felelt Caro, és higgadtan Eve szemébe nézett. De ültében szorosan összefonta ölébe ejtett kezét, mintha csak így akarná magát a székhez láncolni. - Igyekeztem minél kevesebb mindenhez hozzányúlni. Csak nyugtatgattam a lányom, amíg maga ide nem ért. - Caro - koncentrált Roarke titkárnőjének az arcára Eve, és próbálta figyelmen kívül hagyni a tényt és az ebből fakadó neheztelését, hogy Roarke is bent maradt a szobában. Méghozzá Caro kérésére. - Van az emeleten egy nagy fürdőszoba, a hálótól jobbra. Egyértelmű jeleket találtunk arra, hogy valaki lemosta magáról a vért, annak ellenére, hogy utána tisztára törölte a kagylót. - Nem mentem fel az emeletre. Higgyen nekem. Eve valóban hitt neki, de egyben arra is rádöbbent, hogy Carónak fogalma sincs, milyen súlyos következményekkel járhat ez az állítása. Roarke viszont alig érezhetően összerezzent. Ebből az is világossá vált a számára, hogy a férje pontosan tisztában van a hallottak jelentőségével. Viszont nem szólt közbe, ezért neheztelése enyhült egy cseppet. - Vért találtunk Reva ruháján. - Igen, tudom. Láttam... - és ebben a pillanatban megcsillant szemében a megértés fénye. És az alig leplezett rémületé. Hadnagy, ha Reva... Ha a lányom használta a fürdőszobát, az csak azért történhetett, mert sokkot kapott. Nem pedig azért, mert megpróbálta eltüntetni a nyomokat. Hinnie kell nekem. Sokkot kapott. És hányt, gondolta Eve. Az ujjlenyomatai mindenütt ott vannak a kagyló és a WC peremén. Éppen úgy tarthatta magát, mint amikor a jelenlétében szabadult meg a gyomra tartalmától a földszinti fürdőszobában. Viszont csak a fentiben talált vérnyomokat. , - Hogy jutott be a házba, Caro? - Mit hogyan... Ó - simított végig az arcán Caro, mintha csak egy pókhálót akart volna eltüntetni róla. - Az ajtón. A bejárati ajtón. Résnyire nyitva találtam. - Nyitva? - Igen, igen, a zár fölött zölden világított a jelzőfény, és észrevettem, hogy nem csukták be rendesen. Ezért löktem rajta egyet, és bejöttem. - Mi fogadta idebent?

-Reva az előtér padlóján ült. Golyóvá gömbölyödött, és reszketett. Alig volt magánál. - De ahhoz eléggé, hogy felhívja magát, és elmondja, hogy Blair és Felicity halottak, ő pedig, mármint a maga lánya, bajba került. - Igen. Pontosan ennyit értettem abból, amit elmondott, hogy szüksége van rám, valamint Blair és Felicity halottak. Azt mondta: Anya, anya, halottak. Valaki megölte őket. Zokogott, a hangja pedig teljesen színtelenül csengett. Mintha egy idegennel beszéltem volna. Mondta, hogy fogalma sincs, mit tegyen, mit kellene tennie. Megkérdeztem, hogy hol van, és elárulta. Nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott, sem arra, hogy én mit mondtam neki. De az otthoni linkem rögzítette a beszélgetést. Akármikor meghallgathatja - feszült meg kissé a hangja. - Igen, meg is fogjuk hallgatni. - Amikor átláttam a helyzetet, rádöbbentem, hogy azonnal értesítenem kell a rendőrséget. Már Revának is ezt kellett volna tennie - simította el Caro a térdén a pizsamanadrágot, majd úgy nézett végig magán, mint aki csak most döbben rá, milyen ruhát visel. Alig láthatóan elpirult, majd felsóhajtott. -Annyit mondhatok, hogy egyikünk sem... Egyikünk sem gondolkodott tisztán. Csak az járt a fejünkben, hogy fel kell hívnunk azt az embert, akiben mindketten a leginkább megbízunk. - Tudta, hogy a veje megcsalja a lányát? - Nem, nem, még csak nem is sejtettem - válaszolt gyorsan Caro, és Eve érezte a szava mögött bujkáló dühöt. - És mielőtt megkérdezné, nagyon jól ismertem Felicityt. Vagy legalábbis eddig azt hittem, hogy ismerem - javította ki saját magát. - Ugy véltem, egyike Reva legközelebbi barátnőinek. Mintha csak a testvére lenne. Gyakran járt nálam, mint ahogy én is nála. - Felicity Blairen kívül más férfiakkal is lefeküdt? - Pezsgő társasági életet élt, és vonzódott a művészekhez húzta el komoran a száját, ahogy erről eszébe jutott a veje. Gyakran tréfálkozott azzal, hogy még nem készült fel egyik stílus követésére sem... Legyen szó akár a férfiakról, akár a gyűjteményéről. Okos nőnek ismertem meg, akinek van stílusa és humorérzéke. Reva pedig sokszor túlságosan is komoly, csak a munkája jár a fejében. Arra gondoltam... Azt hittem, jót tesz neki, ha olyasvalakivel barátkozik, aki előtérbe hozza a komolytalanabb oldalát. - Ki volt Felicity barátja? -Nem tudom pontosan. Pár héttel ezelőtt találkozgatott egy férfivel. Összefutottunk az egyik vasárnapi tízóraiján. Azt hiszem, egy festő - hunyta le a szemét. - Igen, egy festő. Fredónak hívták. Legalábbis Felicity Fredóként mutatta be. Furcsa volt, idegen, mégis mély benyomást tett rám. De hetekkel azelőtt még mással járt. Egy sovány, sápadt, merengő alakkal. Azelőtt pedig... - rántotta meg Caro a vállát. Felicity szerette a férfiakat, ám minden jel szerint csak felszínes kapcsolatokra vágyott. - Tud valakiről, aki hozzáférhetett a ház biztonsági berendezésének a kódjaihoz? -Senkiről sem. Felicity roppant komolyan vette a biztonságát. Nem tartott személyzetet, kizárólag droidok végezték a

házimunkát. Azt mondogatta, hogy az emberekben nem lehet megbízni, mert mindenki olyanokban bízik meg, akikben nem lenne szabad. Emlékszem, egyszer meg is jegyeztem, hogy nagyon szomorúnak tartom, amiért így gondolkodik. Erre csak nevetett, és emlékeztetett, hogy ha nem lenne igaza, akkor a lányomnak sem lenne munkája. Peabody jelent meg az ajtóban. Eve észrevette, és felállt. - Köszönöm. Később majd folytatnunk kell ezt a beszélgetést. De addig is szeretném, ha a felvevő előtt beleegyezne, hogy megvizsgáljuk az otthoni linkjét. - Vigye csak nyugodtan. Vigyen bármit, ami segít tisztázni a lányomat. Azt akarom, hogy tudja: nagyon sokat jelent nekem, hogy személyesen maga vette kézbe ezt az ügyet. Tudom, hogy kideríti az igazságot. Most már odamehetek Revához? -Jobb lenne, ha még egy kicsit itt várna - pillantott Roarke felé Eve, amiből a férje előtt világossá vált, hogy ez rá is vonatkozik. Odakint az előszobában Eve csak a fejével intett Peabody felé, hogy kezdje. - A takarítók vért találtak az emeleti fürdőszoba lefolyójában, és Ewing ujjlenyomatát is sikerült rögzíteniük, habár ez utóbbit gondosan letörölték. A gyilkos fegyver nem illik a konyhai kések közé. A tulajdonos igazán ízléses készletet tartott, és látszólag semmi sem hiányzik - pillantott a jegyzeteibe Peabody. - Aktiváltuk a házidroidot, amit huszonegy óra harminckor kapcsoltak ki. Ezt megelőzően csupán annyit rögzített a memóriájába, hogy Felicity itthon tartózkodik valakivel. Az a nő úgy programozta a szerkezetet, hogy sem nevekkel, sem részletekkel nem szolgál. Valahogy meg kell kerülnünk ezt a programblokkot. -Akkor intézkedj. Az emeleten a másik fürdőszobában is találtatok vérnyomokat? - Nem. Csak Ewing ujjlenyomatait a WC-kagylón. - Oké. Beszélgessünk tovább Ewinggal. Együtt léptek be a nappaliba, ahol egy egyenruhás dajkálta Revát, aki éppen ebben a pillanatban állt fel. - Hadnagy, szeretnék beszélni magával. Négyszemközt. Eve egy intéssel kiküldte az egyenruhást, és anélkül szólalt meg, hogy Peabodyra nézett volna. - Hadd mutassam be Peabody nyomozót, a társamat. Miről akar velünk beszélni, Ms. Ewing? Reva tétovázott, majd amikor Eve leült, lemondóan sóhajtott egyet. - Lassan kitisztul a fejem, és csak most kezdek rádöbbenni, mekkora bajba keveredtem. És kevertem bele az anyámat. Csak azért jött ide, mert hisztériás rohamot kaptam. Nem szeretném, ha emiatt bármi baja lenne. - Az anyja miatt nem kell aggódnia. Senki sem fogja felelősségre vonni semmiért. - Oké - bólintott kurtán Reva. - Akkor minden oké. - Azt mondta, hogy amikor felhajtotta a takarót, megpillantotta a holttesteket és a vért. -Igen, láttam, hogy halottak. Tudtam, hogy halottak. Annak kellett lenniük. - Hol volt a kés? -A kés? - A gyilkos fegyver. Hol volt? -Nem tudom. Nem vettem észre semmiféle kést. Csak Blairt és Felicityt láttam.

- Peabody, mutasd meg Ms. Ewingnak a fegyvert, amit elhelyeztünk a bizonyítékok között. Peabody elővette a műanyag zacskóba csomagolt kést, Reva mellé lépett, és megmutatta neki. - Felismeri a kést, Ms. Ewing? Reva hosszan bámulta a véres pengét, a véres markolatot, majd felemelte a pillantását, és kábán, zavartan Eve szemébe nézett. - Blair kése. Abból a készletből való, amit tavaly vett, amikor úgy döntött, hogy mindkettőnknek a hasznára válna egy főzőtanfolyam. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, én jól elvagyok az AutoSéffel és az előre csomagolt ételekkel. Blair valóban vett néhány leckét, és időnként főzött is ezt-azt. Ez éppen úgy néz ki, mint a konyhai kései. -Ma éjjel ezt is magával hozta, Reva? Olyan dühös volt, hogy ezt is beletette a táskájába? Talán csak azért, hogy megfenyegesse, vagy megijessze őket? - Nem - lépett hátra Reva egy lépést, és igyekezett minél távolabb kerülni a késtől. - Nem, nem hoztam magammal. Eve a magasba emelte a következő zacskót. - Ez a maga bénít ója? - Nem - szorította ökölbe Reva a kezét. - Ez az egyik legújabb fejlesztésű katonai modell. Az enyém már több mint hatéves. Az a fajta, amit a titkosszolgálatnál is használnak, csak éppen átalakították. Ez nem az enyém. Még sohasem láttam. - Az áldozatokat ezzel, és a késsel ölték meg. És mindkettőn megtaláltuk a maga ujjlenyomatait. - Ez őrület. - Az áldozatokat olyan erővel érték a szúrások, hogy rengeteg vér fröccsent szét. A maga kezére és az arcára éppúgy, mint a ruhájára. Reva lassan, tompán nézte a kezét, majd lassan összedörzsölte a két tenyerét. -Tudom, hogy véres lett az ingem. De azt nem... Talán hozzányúltam odafent valamihez. Nem emlékszem. Nem én öltem meg őket. Hozzá sem értem a késhez, vagy ahhoz a bénítóhoz. A kezem egyáltalán nem lett véres. -Vérnyomokat találtunk a fürdőszobai lefolyóban, és a maga ujjlenyomatait a kagylón. - Azt hiszi, kezet mostam? Azt hiszi, megpróbáltam eltüntetni a nyomokat, mielőtt felhívtam az anyámat? Eve magában elismerte, hogy Reva feje valóban kezd kitisztulni, és ezzel együtt a temperamentumát is visszanyerte. Sötét szeme valósággal izzott, összeszorította a fogát, és arcába is visszatért a szín. - Mi a fenét gondol, mi vagyok én? Azt hiszi, darabokra vagdaltam a férjemet és a barátnőjét, mert bolondot csináltak belőlem? És még ha így is történt volna, nem lett volna annyi eszem, hogy eltüntetem a gyilkos fegyvert? Az Isten szerelmére, már halottak voltak! Már halottak voltak, amikor ideértem köpte a szavakat, miközben indulatosan fel és alá csörtetett a szobában. - Mi az ördög folyik itt? Mi az ördög ez? - Miért jött ide ma éjjel, Reva? - Hogy rajtakapjam őket, hogy kiabáljak, hisztizzek, és talán Blairt még tökön is rúgtam volna. Azért jöttem, hogy beverjem Felicity csinos, álnok képét. Hogy összetörjek valamit, és jelenetet rendezzek. - De miért éppen ma?

- Mert csak ma jöttem rá, a fene egye meg. - Miből? Miből jött rá? Reva megtorpant, és úgy bámult, mintha Eve valami különös, csak félig érthető nyelven tette volna fel a kérdést. - A levél. Ó, Jézusom, a fényképek és a nyugták. Kaptam ma egy csomagocskát. Már lefeküdtem, amikor meghozták. Korán volt még, éppen hogy csak elmúlt tizenegy óra, de nagyon unatkoztam. Kicsit bosszús is lettem, amikor meghallottam a kapucsengőt. El sem tudtam képzelni, ki jöhet hozzám tizenegykor, de azért lementem. És láttam, hogy valaki a kapunál hagyta. Erre kimentem, és behoztam. - Észrevett valakit? -Senkit. Mivel gyanakvó alkat vagyok, betettem egy szkennerbe. Nem mintha bombára számítottam volna - húzta savanyú mosolyra a száját -, de így szoktam meg. Csak akkor nyitottam ki, amikor a szerkezet jelezte, hogy tiszta. Azt hittem, Blair küldte. Olyan máris hiányzol ajándékként. Szokott ilyet csinálni. Ostoba, romantikus, de... - tört meg a hangja, és a szemében megcsillant egy könnycsepp. - Egyszerűen csak azt hittem, ő küldte, és kinyitottam. Fényképek voltak benne. Blairről és Felicityről. Félreérthetetlenül intim helyzetben. Mintha csak figyelte volna őket valaki. Valamint szállodai és éttermi számlák másolatai. A francba - csapott a szájára Reva. Számlák ékszerekről és fehérneműkről, amiket Blair vásárolt... De nem nekem. Mindegyiket egy olyan számláról fizette, amiről még csak nem is tudtam. És kaptam két diszket is. Az egyiken a kettejük közti linkbeszélgetések másolatával, a másikon meg az e-mailjeikkel. Meghitt szerelmi vallomások, és szerelmes e-mailek másolataival. - Semmi sem utalt arra, kitől kapta ezt a csomagot? - Semmi, és abban a pillanatban nem is gondolkoztam el rajta. Túl nagy volt a megrázkódtatás és a düh, meg a fájdalom, amit éreztem. A diszken az utolsó beszélgetésükben éppen azt ecsetelték, hogy két teljes napot fognak eltölteni Felicity lakásán, miközben én azt hiszem, Blair elutazott a városból. Kinevettek suttogta Reva. - Jóízűen nevettek azon, hogy nem veszem észre, ami az orrom előtt történik. Egy biztonsági szakértő, aki még a saját férjére sem tud vigyázni - zökkent vissza a fotelbe. - Ennek nincs semmi értelme. Őrültség. Ki ölné meg őket, és fedné fel előttem a titkukat egy időben? - Hol van az a csomag, amit kapott? - kérdezte Eve. A kocsimban. Magammal hoztam, hátha útközben megesik rajtuk a szívem, habár erre nem sok esélyt láttam. Az anyósülésre tettem, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől. - Peabody. Reva megvárta, amíg Peabody engedelmesen kiment a csomagért. - Ettől persze csöppet sem látszom ártatlanabbnak. Bizonyítékokat kaptam, hogy a férjem megcsal a legjobb barátnőmmel, és ma éjjel is találkoznak, erre én azonnal fegyvert ragadtam, és ide siettem. Egyenesen bele a közepébe valaminek. Nem tudom, hogyan, vagy miért húztak be a csőbe. Sőt még azt sem, hogy maga miért hinne nekem. Pedig ez az igazság. -Letartóztatom kettős gyilkosságért, és beviszem a kapitányságra. Nem tehetek mást - és Eve látta, hogy Reva arcából kifut a vér. - Magát nem ismerem - folytatta -, de az anyját és Roarke-ot igen. És egyikük sem balek. Mindketten elhiszik a

történetét, ezért jól figyeljen arra, amit mondok. Jegyzőkönyvön kívül. Szerezzen ügyvédet. Szerezzen egy egész falka veszettül jó ügyvédet. És ne hazudjon nekem. Semmiről se hazudjon, amit kérdezek. Ha az ügyvédei tényleg jók, akkor már reggel kihozzák. Csak legyen őszinte. Fontos, hogy bármikor el tudjam érni. Ha rejtegetni próbál valamit előlem, és rájövök, akkor nagyon felhúzom magam. - Nincs semmi rejtegetnivalóm. - Talán később az eszébe jut valami. Ha ez valóban megtörténik, alaposan gondolja át. Jelentkezzen önként egy harmadik szintű hazugságvizsgálatra. Pokolian tolakodó eljárás, akár még fájdalmas is lehet, de ha valóban őszinte volt velem, és nincs rejtegetnivalója, akkor átmegy rajta. Ez a vizsgálat komoly súllyal esik majd latba maga mellett. Reva lehunyta a szemét, és mélyen felsóhajtott. - Kibírom a harmadik fokozatot. Eve halványan elmosolyodott. - Én is ott leszek, és ha megpróbál átverni, akkor kivasalom. Szerzek házkutatási parancsot, és átvizsgálom a lakását, az irodáját, a kocsiját, mindenét. De az is komoly érv lenne az ártatlansága mellett, ha erre most engedélyt adna. - Pokolian sok mindent adok a kezébe, Dallas. - Nincs sok választása. Eve letartóztatta és bevitte Revát. A kapitányságon a korai időpontra való tekintettel nyugodtan folytathatta volna a kihallgatását reggelig anélkül, hogy megsértené az eljárási rendet. De sok volt a dolga, ráadásul Roarke-kal is beszélnie kellett. Keresztülment a nyomozók közös irodáján, ahol mindenki ásítozással töltötte az éjszakai műszak utolsó óráit. A férje az irodájában várta, de Eve nem is számított másra. - Beszélnem kell veled - kezdte Roarke. - Gondoltam. De ne szólj egy szót sem, amíg nem hozok magamnak egy csésze kávét - lépett egyenesen az AutoSéfhez, és beprogramozott egy méregerős dupla feketét. Roarke kibámult a keskeny ablakon, és elnézte a szeszélyes, kora hajnali forgalmat. Eve megitta a kávéját, és közben látta a férje arcán a türelmetlenséget. - Intézkedtem, hogy Caro egy negyedórát tölthessen a lányával. Ez a legtöbb, amit pillanatnyilag tehetek. Utána vidd haza, és nyugtasd meg. Ehhez te úgyis nagyon értesz. - Valósággal elment az esze, annyira aggódik a lányáért. - Nem is számítottam másra. - Nem számítottál másra? - fordult Roarke lassan a felesége felé. Elég lassan ahhoz, hogy Eve tudja, a férje már nem sokáig tudja visszatartani az indulatait. - Hiszen épp most tartóztattad le, és dugtad rács mögé az egyetlen lányát gyilkosságért. - Azt hiszed, hogy azért, mert kedveled őket, én pedig téged, szabadon engedem? Hiszen a gyilkos fegyver ki sem látszik az ujjlenyomatai alól! Amikor ott találtam egy kettős gyilkosság helyszínén, ahol az egyik áldozat a férje, a másik a legjobb barátnője, akik meztelenül feküdtek egymás mellett az ágyban? Amikor beismerte, hogy szabályosan betört a házba, amikor megtudta, hogy a férje Felicityvel csalja? - kortyolt nagyot Eve a kávéjából, majd a férje felé intett a csészével. - Hé, talán magamra kellett volna öltenem egy jámbor szerzetes álcáHaldlos válás ját, és kituszkolni az ajtón azzal a jó tanáccsal, hogy menjen békével, és többé ne csináljon semmi rosszat?

Reva nem ölt meg senkit. Tiszta sor, hogy ideges volt. Bárki is tervelte ki ezt a gyilkosságot, feltett szándéka volt, hogy rákeni az egészet. És alapos munkát végzett. - Ebben történetesen egyetértek veled. - Azzal, hogy lecsuktad, csak időt és esélyt adtál a valódi elkövetőnek, hogy... Mire is? -Mondtam, hogy egyetértek veled. De abban már nem, amit a legszívesebben hozzátettél volna - ivott még egy korty kávét Eve, és érezte, hogy lassan új erőre kap. - Azzal, hogy behoztam, sem időt, sem lehetőséget nem adtam senkinek a menekülésre. Legfeljebb elgondolkodnak rajta... És közben Revát is biztonságban tudhatjuk. Követjük a törvény minden egyes apró betűjét. Csak a munkámat végzem, szóval szállj le rólam. Roarke leült, mert hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és annyira aggódott az anya és a lánya miatt, hogy neki is émelyegni kezdett a gyomra. Úgy érezte, felelős értük. - Hittél Revának. - Aha, hittem neki. Mint ahogy a saját szememnek is hiszek. -Ne haragudj. Ma reggel kissé nehezen forog az agyam. Mit árult el neked a szemed? - Ezt az egészet túlságosan is jól rendezték meg. Mint egy videofilmen. Kegyetlenül meggyilkolt, meztelen pár, a kés pedig, amit a matracba állítottak, a legfőbb gyanúsított konyhájából származik. A fürdőszobai lefolyóban vért találtunk, a kagylón meg a gyanúsított ujjlenyomatait, de csak egy apró folton, mintha ott elfelejtette volna letörölni. A fegyvereken is ott voltak az ujjlenyomatai, arra az esetre, ha a nyomozás vezetőjét az előbb felsoroltakkal nem lehetne az orránál fogva vezetni. - Téged pedig nem lehet, ez a napnál is világosabb. Kérhetem az elnézésedet, amiért kételkedtem benned? -Mivel ilyen hosszú éjszaka áll mögöttünk, kérned sem kell - és Eve elég nagylelkű hangulatban érezte magát ahhoz, hogy Roarke-ot is megkínálja kávéval, és magának is beprogramozott még egyet. - Habár a gyilkos nagyrészt kitűnő munkát végzett. Bárki is tette, nagyon jól ismerhette Revát, az életvitelét és a reakcióit. Halálbiztos volt benne, hogy vérben forgó szemekkel, azonnal a barátnője lakására fog rohanni. Tudta, hogy könnyedén kijátssza a biztonsági rendszert. Talán azt is számításba vette, hogy előbb kopogtat az ajtón, de tudta, hogy nem fordul sarkon, amikor senki sem siet ajtót nyitni. Ennek ellenére több hibát is vétett. - Amennyiben? - Aki egy hatalmas késsel a kezében sétál, az nem motoros csavarhúzóval fog nekiesni egy bőrdzsekinek. Miért nem abba a fürdőszobába ment hányni, amit utána kitakarított? Miért hagyott ott is ujjlenyomatokat maga után? Hogy lehet az, hogy nincsenek a haján vérnyomok? Hiszen a cseppek kifröccsentek, összekenték a lámpaburát, a falat, de a hajára egyáltalán nem került belőle. Talán még hajat is mosott? Akkor viszont miért nem találtak a takarítók a lefolyóban egyetlen hajszálat sem? - Nagyon alapos vagy. - Éppen ezért kapom havonta azt az óriási fizetést. Bárki is követte el a gyilkosságot, Roarke, ismerte Revát, és az áldozatokat is, és az egyiküket, talán mindkettejüket holtan szerette volna látni. Vagy az is lehet, hogy megelégszik annyival, ha Reva Ewing rács mögött tölti az élete hátralévő részét. Rejtélyes

- ült fel Eve az íróasztala sarkára, és belekortyolt a kávéjába. Ki fogom fordítani az életét, mint ahogy az áldozatokét is. Egyiküknél ott kell lennie a kulcsnak. Bárki is figyelte és fényképezte az áldozatokat, remek munkát végzett. A felvételek kitűnő minőségűek. Olyan simán bejutott a házba, akárcsak Reva, tehát a biztonsági rendszerek sem jelentenek neki akadályt. Katonai bénítója volt. Még nem végeztünk a vizsgálatával, de fogadni mernék, hogy nem a feketepiacról származik. Azt hitték, a nyomozó csak megjelenik majd a helyszínen, beveszi ezt a sok szemetet, majd jóízűen befal egy fánkot. - De nem az én nyomozóm. -Ennél a testületnél ezt senki sem enné meg. Vagy ha igen, akkor megérdemel egy alapos seggbe rúgást - közölte Eve indulatosan. - Amikor ilyen tökéletes a felszín, mindig akad valami a mélyben. Bárki is hozta össze, túl tökéletes munkát végzett. Talán arra számított, hogy Reva elmenekül. Hogy amikor magához tér, pánikba esik, és elrohan. De nem ezt tette. Alaposan megvizsgáltatom az orvosokkal, abból majd kiderül, hogy leütötték, vagy kapott-e valami kábítószert. Nekem nem olyannak tűnt, mint aki könnyen elájul. - Én sem ilyennek ismerem. Eve a csésze pereme fölött a férjére nézett. - Nem fogsz leszállni rólam, mi? - Nem - simított végig Roarke a felesége karján. - Caro és Reva nagyon fontosak nekem. Szeretnélek megkérni, hogy fogadd el a segítségemet. Ha visszautasítod, akkor a beleegyezésed nélkül fogok dolgozni az ügyön. Nagyon sajnálom, de megteszem. Caro nem csupán az alkalmazottam, Eve. A segítségemet kérte, pedig eddig még sohasem kért tőlem semmit. Még akkor sem, amikor együtt voltunk. Még a te kedvedért sem mondhatok neki nemet. Eve elgondolkozva kortyolgatta a kávéját. - Ha képes lennél nemet mondani neki a kedvemért, nem lennél ugyanaz, akibe beleszerettem. Roarke letette a kávéját, a felesége elé lépett, és két tenyere közé fogta az arcát. -Visszaemlékeznél erre a mondatodra akkor is, amikor legközelebb dühös leszel rám? Én is azt fogom tenni - hajolt előre, és homlokon csókolta Eve-et. - Átküldőm neked Caro és Reva aktáját. Mindkettőben elég sok személyes adatot találsz. És még szerzek többet is. - Kezdetnek nem rossz. - Caro kért meg rá - lépett hátra Roarke. - Mondjuk amúgy is megtettem volna, de így sokkal könnyebb. Majd te is rájössz, ha sokat beszélsz vele, hogy nagyon aggályoskodó. - Akkor hogyan lehetséges, hogy még mindig neked dolgozik? Roarke elvigyorodott. - Ugye, mekkora paradoxon? Feeney-t is bevonod a nyomozásba? - Szükségem lesz valakire az ENyÜ-től, és igen, Feeney-re gondoltam. Aki természetesen magával hozza McNabot. - Én is segíthetek. Értek az elektronikához. - Ha Feeney-nek szüksége lesz a segítségedre, akkor kérni fogja. Majd megbeszélem a parancsnokkal. De a kapcsolatod a gyanúsítottal nagyon kényes. Ha nem tudom meggyőzni Whitney kapitányt, hogy a gyilkosság helyszínét úgy rendezték be, mint egy színpadot, nem fogja engedélyezni, hogy belekeveredj. Még nem hivatalos minőségben sem. - Minden pénzt megadok, amire csak szükséged lehet.

- Haladjunk lépésről lépésre. Most vidd haza Carót. - Hazaviszem. A naptáramból pedig minden megbeszélést kihúzok, amit csak ki lehet, amíg ez az ügy véget nem ér. - Fizeted Reva ügyvédeit? - Caro nem engedte meg - suhant át bosszús árny Roarke arcán. - És egyiküket sem lehet meggyőzni. - Még valami. Összeszűrted a levet Revával? - Arra gondolsz, hogy a szeretőm volt? Nem. -Jó. így azért mégsem olyan kényes az ügy, mint először gondoltam. Most pedig kifelé - parancsolt rá a férjére Eve. Megkeresem a társam, és indulunk Queensbe. - Előtte kérdezhetek valamit? - De gyorsan. -Akkor is ugyanígy állnál hozzá a nyomozáshoz, ha csak úgy véletlenül sétálsz be a helyszínre, és nem ismersz ott senkit? - Amikor bementem, nem ismertem ott senkit - árulta el Eve. - Mindenhez úgy állok hozzá, ahogy kell. A helyszínen nem gondoltam rád, nem voltál mellettem. A helyemben te is így csináltad volna. - Magam is úgy vélem. - Biztos vagyok benne. Te is érzelemmentes tudsz maradni, ha arra van szükség. Mármint jó értelemben gondolom. - Persze hogy jó értelemben - felelt Roarke félig nevetve. - De amint végeztem, egy pillanat múlva már megint te jártál a fejemben. - Komolyan? - Arra gondoltam: ha Roarke rendezte volna el ezt a helyszínt, senki sem jött volna rá. Bárki is volt, vehetne tőled néhány leckét. Ezúttal Roarke hangosan elnevette magát, és Eve megkönnyebbülten látta, hogy az aggodalom egy része eltűnik a szeméből. - Ez aztán a dicséret! - Nevezd csak, ahogy akarod. De éppen ezért fogadom el a segítségedet. Ki akarom deríteni a hogyant és a miértet, és a legjobb módszer, ha ehhez igénybe veszem egy olyan ember segítségét, aki ismeri a dörgést. Gondolkodj el azon, hogy min dolgozik éppen Reva... Vagy min dolgozott, esetleg mi lett volna a következő feladata. - Már megtörtént. - Nézd, ez is egy lehetséges indíték. Állíts testőrt Caro mellé. Biztos, ami biztos. Szerintem jobb szeretne valakit a magánszektorból, mint egy hivatásos rendőrt. - Már megtörtént. - Egyre nő az indítékok száma. Szorítsd lejjebb! - Ha már ilyen szépen kérsz rá - csókolta meg Roarke a feleségét. - Egyél rendesen - kiáltott még vissza a folyosóról. Annak ellenére, hogy Eve az álmennyezetet bámulta, ami mögé a csokoládékészletét rejtette, biztosra vette, hogy Roarke nem ilyesmire gondolt. Harmadik fejezet Eve egy középosztálybeli, kertvárosi házra számított. De a Ewing-Bissel-rezidencia messze maga mögé utasította a középosztály lakhelyeit. Az újrahasznosított kőből rakott kerítés egy modern épületet rejtett, ami úgy nézett ki, mintha fehér kockákat pakoltak volna egymásra. A falak síkját csak egy irányból átlátszó üvegtáblák, és éles kiszögellések törték meg. A bejárat ugyanabból a vörös árnyalatú, újrahasznosított kőből készült, mint a kerítés. Körülötte hatalmas dézsákban

díszfák, cserjék, és Blair Bissel különös fémszobrai álltak. Melyeket inkább ridegnek és kétkedőnek talált, mint mutatósnak és a gazdagság jelképeinek. - Ewing nagyon otthonosan mozog a biztonságtechnikában - jegyezte meg Peabody, miután az is komoly erőfeszítést igényelt, hogy átjussanak a falon. - Egészen ötletesek a megoldásai, mármint, ha az embert érdekli az ilyesmi. - Téged nem érdekel? - Huhu - fintorgott Peabody, miközben a vörös kővel kirakott ösvényen közeledtek a ház felé. - Engem inkább emlékeztet egy börtönre. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy kint vagy bent akarta tartani az embereket. És ezek a szobrok - állt meg a nyolclábú, guggoló alak előtt, melynek hosszúkás, háromszög alakú fejében szikrázó fogak ültek. - A mi családunkban sok a művész folytatta. - Többen elsősorban fémmel dolgoznak, és ők is csinálnak néha furcsa dolgokat. Az... Különösen szokatlan, és általában véve mulatságos, vagy éles. - Éles fém. - Aha, komolyan. De azt hiszem, ez egy pók és egy házőrző kutya keresztezése. Hátborzongató, és némileg gyerekes. És arról mi a véleményed? - mutatott egy másik szobor felé. Amikor Eve közelebb lépett, látta, hogy két összefonódó alakot ábrázol. Egy férfit és egy nőt. Ez egyből nyilvánvalóvá vált, amikor felfigyelt a férfi hatalmas, bíborszínűre festett szerszámára, melynek tűhegyesre csiszolt végét csupán egyetlen hüvelyk választotta el attól, hogy felnyársalja a nőalakot. Amely vagy a kéjtől, vagy a félelemtől, de hátradőlt. A haját jelképező fémkacsok mélyen a háta mögé lógtak. A művész nem dolgozta ki az arcvonásaikat, csak a formára és az érzésre koncentrált. Eve egy perc elteltével eldöntötte, hogy ez az érzés csöppet sem romantikus, még csak nem is szexuális. Hanem erőszakos. -Azt mondanám, valószínűleg tehetséges volt, de még a tehetség is lehet beteges - fordult el a szobortól, és megindult az ajtó felé. Még a kapott kódok és Reva felhatalmazása ellenére is eltartott egy ideig, mire bejutottak. Az ajtó egy három emelet magas előcsarnokra nyílt. A tengerkék járólapokat a sötétített tetőablakokon beözönlő fény világította meg. Középen szökőkút állt. A félig hal, félig ember figura folyamatosan forogva köpte a vizet a medencébe. A falakat tükör borította, tizenkétszeresen tükrözve vissza a belépők mozdulatait. Az ajtó nélküli szobákat ebből a középpontból kiindulva lehetett megközelíteni. - Ez egyáltalán nem illik Revához - jegyezte meg Eve. Szerintem a férje vette a házat, és ő is rendezte be. Reva mindenre csak rábólintott. Peabody felfelé fordította a fejét, és elnézte a levegőben függő, rémálomba illő madárszobrokat, melyek mintha valami láthatatlan préda körül köröztek volna. - Úgy gondolod? - Mellesleg én sem illek oda, ahol lakom. - Ez nem igaz. Eve megvonta a vállát, és óvatosan megkerülte a szökőkutat. - Egyáltalán nem illettem oda, amikor beköltöztem. Oké, ez azért nem egészen ugyanaz. Roarke háza gyönyörű, élettel teli, és meleg. Még mindig sokkal inkább az övé, mint az enyém, de ez így van rendjén. - Reva nagyon szerette a férjét - borsódzott Peabodynak a háta a háztól, és ezt meg sem próbálta leplezni. - Ha itt tudott

lakni, csak azért, mert erre kérte, akkor nagyon szerethette. - Nekem is ez a véleményem - helyeselt Eve. - Megkeresem a konyhát, és ellenőrzöm, hogy tényleg innen vitték-e el a gyilkos fegyvert. Eve bólintott, és az alaprajzzal a kezében, amit Revától kapott, nekieredt az emeletre vezető lépcsőknek. Arra gondolt, hogy Reva már csaknem elaludt, amikor meghallotta a kapucsengőt. Felkelt, és megnézte a biztonsági monitort. Ekkor látta meg a csomagot. Megtorpant egy egyszerű ablak előtt, ahonnan látni lehetett a kőből és fémből álló kertet. Semmi élő, gondolta. Semmi, ami valódi. Felkelt, folytatta magában az események rekonstruálását, lement a földszintre, majd ki a házból, és felvette a küldeményt. Majd egy szkennerrel ellenőrizte, nehogy robbanóanyag legyen benne. Óvatos, körültekintő asszony. Csak ezt követően hozta be a házba. Eve belépett a hálószobába, és megpillantotta a házban az élet első jeleit. Az egyik falat teljesen elfoglalták az ezüstösen szikrázó tükrök, közülük kettő egy kétszárnyú ajtót formált. A széles, vetetlen ágy egyik sarkában női hálóing hevert, ahogy Reva az előző éjjel ledobta. Az egyik gardróbszekrény ajtaja nyitva maradt. Eve odapillantott, és látta, hogy Reva ruhái lógnak benne. Kinyitotta a csomagot, leült az ágyra, és maga alá húzta a lábát, képzelte Eve maga elé a jelenetet. Újra és újra végignézte a fényképeket, miközben az agya próbálta feldolgozni a látványt. Átnézte a számlákat. A szoba túloldalán álló számítógéphez ment, és betette a diszkeket. Biztosra vette, hogy Reva járkált egy kicsit fel és alá. Nem viselkedhetett másként. Járkált, átkozódott, miközben a harag könnyeit törölgette az arcáról. Közben a földhöz vágott valami törékenyt. Körülnézett, és elégedetten pillantott meg az egyik sarokban néhány üvegcserepet. Oké, eljött a cselekvés ideje. Felöltözött, és magához vette a szerszámait. A tervet közben eszelte ki. Mennyi ideig tarthatott mindez? Egy óra telhetett el, talán valamivel több a csomag kinyitása és aközött, hogy Reva kilépett a kapun. Eve a hálószobai linkhez lépett, és visszajátszotta az elmúlt huszonnégy óra beszélgetéseit és üzeneteit. Elsőként rögtön Felicity hangja szólalt meg. Szia, Reev. Tudom, hogy dolgozol, de nem szeretlek a munkahelyeden zavarni. Csak szerettem volna tudatni veled, hogy ma éjjel lesz egy szenvedélyes randevúm. Remélem, összefuthatunk pénteken vagy szombaton. Elmesélem a szaftos részleteket. Légy jó kislány, amíg Blair haza nem megy. De ha mégsem, akkor mesélj el mindent. Ciaoí Eve kimerevítette a képet, és szúrós tekintettel végigmérte Felicity Kade-et. Gazdag, elegáns szexbomba, gondolta magában. Szőke a haja, rózsás a bőre, széles, élesen kiugró az arccsontja, és telt, csábító az ajka. A szeme olyan sötétkék, hogy már-már bíbor. A bal arcán, a szeme mellett apró, fekete anyajegyEve fogadni mert volna rá, hogy rengeteget fizetett ezért az arcért. A hívással saját magát akarta fedezni. Nehogy felhívj ma este, mert összejöttem egy igazi csódörrel. Aki történetesen éppen a férjed, de ezt nem kell tudnod.

Vagy legalábbis ezt hitte. Izgatott tekintete arról árulkodott Eve-nek, hogy Blair Bissel talán már meg is érkezett hozzá, csak éppen a link kamerájának a látóterén kívül állt. Amikor Blair tizenhét óra húsz perckor hazaszólt, nagyon vigyázott, hogy az arcán kívül semmit se lehessen látni a képernyőn. Zöld macskaszeméből sütött a fáradtság. A vonzó szája sarkában ülő mosoly és a hangja is kimerültségről árulkodott. Eve már értette, miért szeretett bele Reva. Sokkal többet mondott ez a felvétel, mint az igazolványkép, amit korábban látott. Ha mindehhez hozzávette a férfi lusta mimikáját és érzéki hangját, letaglózó volt az eredmény. Hé, bébi. Azt reméltem, már hazaértél. Talán mégis inkább a maroklinkeden kellett volna hívjalak. Az utazás és az időeltolódás nagyon kimerítő. Mindjárt lefekszem, szóval nem tudsz majd elérni. Már majdnem megkötöttem néhány igencsak előnyös üzletet. Amint felébredtem, megint megpróbállak felhívni. Hiányzol, bébi. És tudom, hogy én is hiányzom neked. Ő is fedezte magát, és közben biztosította, hogy ne zavarják hancúrozás közben. Ennek ellenére meggondolatlanul viselkedett. Figyelmetlenül. Revának is feltűnt volna, ha nem szereti annyira. Mert mi történik, ha visszaköveti a hívást, éppen úgy, ahogy Eve tette? Mi történik, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve utánautazik? Mi történik, ha... Egy titkos randevút tucatnyi ha robbanthat szét, aminek következtében elég gyakran szétrúgják a hűtlenségen ért férj vagy feleség seggét. Ehelyett Blair holtan végezte. Valaki követte, nyomozott utána, és kivárta a megfelelő pillanatot. De miért? - A konyhában találtam egy késkészletet, ami megegyezik azzal, amiből a gyilkos fegyver származik - jelentette a belépő Peabody. - A kenyérszeletelő hiányzik. - Elképzelhető, hogy ugyanaz, mint amit betettünk a műanyag zacskóba? -Igen, elképzelhető. Az AutoSéf működési naplóját is megvizsgáltam. Tegnap este tizenkilenc harminckor Reva Ewing sült csirkét evett salátával. Egy adagot. Ezt megelőzően, tegnap reggel hét óra harminckor a gép kiadott egy dupla adag palacsintát és két kávét. - Ezek szerint együtt reggeliztek, mielőtt Blair elindult volna a színlelt üzleti útra, Reva pedig a munkahelyére. - A biztonsági rendszer naplójából kiolvasható, hogy tizennyolc óra tizenkét perckor Reva Ewing egyedül érkezett haza. A kapucsengő valamivel huszonhárom óra után szólalt meg. Ez összhangban áll a vallomásával. Az is egyezik, hogy kiment a csomagért, és miután ellenőrizte, behozta a házba. - Alapos munkát végeztél. Peabody elvigyorodott. - Mi, nyomozók, mindig megtesszük, amit tudunk. - Meddig akarod ezt még emlegetni? - Úgy gondoltam, még vagy egy hónapig legalább naponta háromszor kimondom, hogy nyomozó vagyok. Utána majd leszokom róla. -Ezt megjegyzem. A biztonsági rendszer felvételeit és a linkeket vizsgálja meg az ENyÜ. Ha nem Reva követte el a gyilkosságot, az igazi tettes legalább annyira ért a biztonsági berendezésekhez, mint ő. - Azt mondtad, ha. Kételyeid támadtak?

- Kételkedni mindig kell. -Oké, szóval arra gondoltam... Mi van akkor, ha Reva rendezte el a helyszínt úgy, hogy mindenki lássa: el van rendezve? Volt rá ideje. Kockázatos, de egyben nagyon ügyes húzás is lehet. - Igen, ezt is számításba kell vennünk - kezdte Eve módszeresen átvizsgálni a fiókokat. - Te is gondoltál már erre. - Peabody. Mi, hadnagyok, folyamatosan gondolkodunk. - De magad sem hiszel benne. - Vizsgáljuk meg az ügyet ebből a szemszögből. Ha ő tette, ostobaság volt a részéről. Az ölünkbe pottyant az egész ügy. Nem kellene mást tennünk, csak megírni a jelentést, és kényelmesen várni a tárgyalást. De ha Reva igazat beszél, egy hatalmas rejtéllyel találtuk magunkat szemben. És én rohadtul kedvelem a rejtélyeket - szedte össze a diszkeket azzal a szándékkal, hogy majd a kapitányságon alaposan végignézi mindegyiket. Melléjük tett még egy zsebszámítógépet és egy törött címtárat. - Válassz egy szekrényt. Fiókról fiókra, szekrényről szekrényre haladva kutatták át a hálószobát, de nem találtak semmi érdekeset, csak néhány, Peabody szavaival élve vad és féktelen szexhez való alsóneműt. A dolgozószobákhoz érve szétváltak. Eve Blairébe ment be. Feltűnt neki, hogy Blair itt is a kényelmesebbet választotta. A munkára használt helyiség kétszer akkora volt, mint az, ahol Reva dolgozott, és ablaka a kertre nézett - arra a kertre, amit Eve feltevése szerint egyedül Blair akart. Az egyik falat tükör borította. Eléje betettek egy széles, tejeskávészínű bőrkanapét és egy szórakoztató centert, tömve a legfrissebb játékokkal. Sokkal inkább hasonlított egy gyerekes felnőtt játszóteréhez, mint valódi dolgozószobához. És amikor Eve megpróbálta bekapcsolni Blair számítógépét, rá kellett döbbennie, hogy egyáltalán nem működik. Mint mindig, amikor rakoncátlan gépekkel került szembe, ennek is gyorsan rácsapott a tetejére. -Azt mondtam: számítógép bekapcs! - ismételte meg, és ismét közölte a nevét, a rangját és az azonosító számát, ami felülbírálta a szabványos kódokat. A képernyő sötét, a gép néma maradt. Érdekes, gondolta Eve, miközben úgy járta körül a gépet, mint egy alvó vadállatot. Mit őrizhetett Blair benne, amit nem akart a felesége orrára kötni? Még mindig a gépet nézve előhúzta a kommunikátorát, és felhívta Feeney-t az ENyÜ-nél. Feeney vadászkutyához hasonlatos arca még őrizte a bimini nyaralás emlékét. Csak pár napja érkezett vissza, és Eve remélte, hogy a barnaság, amit magára szedett, hamar eltűnik. Mert... Nagyon zavarta a cserzett bőr látványa, ha Feeney-ről volt szó. Azt is szerette volna, ha barátja haja visszanő. Ugyanis Feeney a nyaralás alatt fájdalmasan rövidre nyíratta vörösesőszes drótsörényét. Úgy festett, mintha valami göndör sisakot nyomott volna a fejébe. Amikor észrevette a pihenés alatt a szemébe költözött, vidám szikrákat, megsajdult a szíve. - Hello, kölyök. - Hello. Megkaptad a kérelmemet? -Az volt az első. Már fel is szabadítottam a neked kellő időt és embert.

- Akad még munka a számodra azon kívül is. Szemügyre kellene venni a halott fickó otthoni számítógépét. Beleütköztem egy komoly, jelszavas védelembe. És nem sikerült bejutnom a rendszerbe. - Dallas, régebben még az AutoSéfet sem tudtad bekapcsolni. - Ez aljas hazugság - bökdöste Eve egyik ujjával a számítógépet. - Meg kell vizsgálni a házban található összes számítógépet és a linkeket. És egy hajórakomány diszket. - Kiküldök egy csoportot. Eve kivárt egy szíwerésnyit. - Csak ennyi? Semmi színlelt morgás? - Túl jó a hangulatom ahhoz, hogy morogjak. A feleségem palacsintát sütött ma reggel. Hatalmas hős lettem a családom szemében, és úgy érzi, nem hálálhatja meg eléggé, amit érte tettem. Sokat tettél értem ezzel a bimini nyaralással, és elhatároztam, hogy az elkövetkező fél évben learatom a dicsőséget. Jövök neked eggyel. - Feeney, nagyon megijesztesz, amikor így mosolyogsz. Hagyd abba. Erre Feeney vigyora még szélesebbé vált. - Nem tehetek róla. Boldog vagyok. - Elég munkát találtam neked, hogy rajtad kívül eltemessen egy teljes csoportot is. -Jól hangzik - és Feeney szinte dalolt örömében. - Készen állok egy igazi kihívásra. Egész nap a tengerparton ülve és kókusztejet szürcsölve amúgy is csak elpuhul az ember. Ennek véget kell vetni, gondolta Eve. Márpedig azonnal. -Kegyetlen ügy - sziszegte összeszorított foggal. - Egy gyanúsítottat már letartóztattam. Most éppen a testület idejét és pénzét felhasználva akarok kivesézni minden részletet. -Jól hangzik - és Feeney válaszából szinte ki lehetett hallani a dallamot. - Örülök, hogy bevontál. - Ezért a legszívesebben utálnálak, Feeney - darálta el a címet Eve, és azonnal bontotta az összeköttetést, amint Feeney dudorászni kezdett. - így tegyen az ember szívességet egy barátjának - dörmögte. - Peabody! Gyűjtsd össze az összes elektronikát. Mindjárt itt lesznek az ENyÜ-től, hogy bevigyék. Rendelj ide két droidot az épület őrzésére, és ha az ENyÜ-sök elmentek, pecsételd le az ajtót. Igyekezz. Még meg kell vizsgálnunk Bissel galériáját és műtermét is. - Ha egyszer társak vagyunk, hogyhogy nekem kell mindent összegyűjtenem? - kiáltott vissza Peabody. - És enni már sohasem fogunk? Már hat órája szolgálatban vagyunk, és a vércukrom egyre lejjebb esik. Érzem. - Csak kapkodd a lábad - vágott vissza Eve, de ennek ellenére elmosolyodott. Legalább Peabody nem felejtette még el, hogy kell morogni. Eve visszaemlékezett, hogy ő maga sem evett tegnap este óta, ezért lefékezett egy éjjel-nappali előtt, és hagyta, hogy Peabody berontson az üzletbe, és vegyen valamit, amit menet közben is megehetnek. Mindkettejüknek pihenésre, alvásra lett volna szüksége. De Eve először meg akarta nézni Blair műtermét, és a bizonyítékok között tudni Reva házának elektronikus eszközeit és a biztonsági rendszer diszkjeit. Mert csak a páratlan biztonsági rendszer járt az eszében. Ami Revát tette igazi célponttá. A gyilkosok szándékosan távolították el a házból. Vagy személyes ügy állt a háttérben - és

Eve elhatározta, hogy ennek alaposan utánanéz - vagy szakmai. Ha valami szakmai ügy volt az indíték, akkor ez kissé túl közel esett Roarke-hoz, hogy nyugodt lehessen. Gyorsan kellett cselekednie, és minél több bizonyítékot bevinni a kapitányságra, mielőtt tovább lépne. Peabody egy hatalmas zacskóval a kezében rohant ki a boltból. - Torpedókat vettem - röfögte elégedetten, miközben viszszaült a helyére. - Az egész osztagnak? - És még mást is. - Micsoda? Csak nem szafarira készülünk? Peabody méltóságteljesen elővett a zacskóból egy szépen becsomagolt torpedót, és Eve felé nyújtotta. - Hoztam innivalót, és egy zacskó szójachipset is. Egy zacskó aszalt barackot... - Arra az esetre, ha mégis igaz a pletyka, és valóban közeleg az armageddon. - Valamint néhány átkozott sutit - nézett durcásan maga elé Peabody. - Tudod, éhes vagyok, és amikor úgy beindulsz, mint most is, csonttá soványodok, mire ennivalót látok - csomagolta ki a saját szendvicsét. - Senki sem szorított fegyvert a fejedhez. Eve belenézett a torpedójába, és húst látott benne, amiről a szendvics készítői azt akarták elhitetni, hogy disznó. Ennek ellenére ízlett neki. - Remélem, csokis a süti. Arra az esetre, ha mégiscsak nyakunkon az armageddon. -Talán - enyhült meg némileg Peabody, amikor látta, hogy Eve fél kézzel vezet, a másikban tartott torpedóba pedig jóízűen beleharap. Olyannyira, hogy egy Pepsit is kinyitott, majd a dobozt a pohártartóba csúsztatta. Mire Eve a Fullerhez1 ért, Peabody már végzett a torpedójával és a chips nagy részével. Ahogy megtelt a gyomra, úgy tért vissza a jókedve. - Ez a kedvenc épületem New Yorkban - mondta. - Amikor először ideutaztam, egy teljes napot töltöttem azzal, hogy lefényképeztem azokat a helyeket, amikről addig csak olvastam. És ez állt a listám élén. Tudod, olyan ódon. Ennek ellenére még mindig itt áll. A város legrégibb fennmaradt felhőkarcolója. Eve ezt nem tudta. Nem is érdekelték az effajta apróságok. Időnként szórakozottan megcsodálta az épület egyedülálló, háromszögletű alakját, de ennél tovább nem jutott. Számára mindig is ott állt. Emberek éltek, vagy dolgoztak benne, formát adtak a városnak. Eve úgy döntött, meg sem próbál parkolóhelyet keresni a Broadwayn. Tudta, hogy ebben a városrészben mindig zajlik valami társasági esemény. Inkább lefordult a Huszonharmadikra, és beerőszakolta a kocsit egy rakodóhelyre. Tudta, hogy a következő teherautó vezetője mindennek elmondja majd, ezért felkapcsolta a SZOLGÁLATBAN jelzést, és kimászott a volán mögül. - Bissel a legfelső emeleten bérelt egy műtermet. -Jézusom, ez aztán nagyszerű - sétált Eve bólogatva a bejárathoz. Átnéztem a pénzügyeit, és megengedhette magának. Minden jel szerint sok pénzt hozott neki az a sok szemét1 New York első felhőkarcolója, 1902-ben épült. A ford. megjegyzése domb, amit összeeszkábált. És saját galériája is volt, ahol műtárgyakat vásárolt és adott el.

- Kapcsolatban állt vele Felicity Kade? - Az egyik ügyfele volt. Blairtől és Revától is vásárolt eztazt, és ő győzte meg Revát, hogy menjen vele egy kiállításra, ahol aztán összeismerkedett Blairrel. - Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Eve elismerően pillantott Peabodyra, miközben átvágtak az előtéren. - így igaz. Az én ízlésemhez képest is túl szép. Tehát miért hozta össze Felicity a szeretőjét és a barátnőjét? - Talán akkor még nem voltak szeretők. Vagy az is elképzelhető, hogy Felicity nem sejtette, hogy azok ketten ilyen komolyan egymásba habarodnak. - Talán - hagyták maguk mögött a biztonsági ellenőrzést, majd a Revától kapott kóddal megpróbáltak feljutni a legfelső emeletre, de a felvonó ajtaja nem nyílt ki. Ehelyett figyelmeztető jelzést hallottak. Maguk nem jogosultak ennek a felvonónak a használatára. Kérem, térjenek vissza a biztonsági ésvagy az információs pulthoz, ahol megkapják a kellő felvilágosítást, merre találják a Bissel Galéria nyilvános bejáratát. Ezt a felvonót csak bizonyos személyek vehetik igénybe. - Talán Reva rossz kódot adott - találgatta Peabody. - Nem hinném - sétált el Eve a központi biztonsági ellenőrzőpontra. Ki használta legutóbb azt a felvonót? A fiatal, fekete ruhába öltözött nő kimérten elmosolyodott. - Hogy mondta? - Ne is törődjön vele - csapta le Eve a jelvényét a pultra. Csak válaszoljon a kérdésemre. - Ellenőriznem kell a személyazonosságát - vizsgálta meg égnek emelt orral a jelvényt, majd eléje csúsztatott egy készüléket, ami ellenőrizte Eve tenyérlenyomatát, és csak akkor tette el, amikor minden kétséget kizáróan sikerült megállapítania Eve kilétét. - Arról van szó, ami Mr. Bissellel történt? Eve elmosolyodott. -Hogy mondta? A nő elhúzta az orrát, majd elővett egy naplót. - Maga Mr. Bissel használta utoljára azt a liftet. Egyenesen a műtermébe lehet jutni vele. Az alkalmazottai és az ügyfelei azt használják, jobbra, ami a galériájába visz. - Magának van kódja a műterem felvonójához. - Természetesen. Minden bérlőnek le kell adnia a belépési kódjait. - Mi az? -A megfelelő felhatalmazás hiányában nem szolgáltathatok ki ilyen adatokat. Eve arra gondolt, vajon megfelelő felhatalmazás lenne-e, ha beverné a nő orrát a jelvényébe. De inkább előkapta saját, elektronikus jegyzettömbjét, és megkocogtatta a képernyőt. - Ez az? A nő megint a számítógépe felé fordult, és a billentyűzeten begépelt egy hosszú számsort. - Ha úgyis tudja, miért bosszant a kérdezősködéssel? - Mert nem működik. - Dehogynem működik. Csak éppen nem jól próbálta. - Akkor miért nem mutatja meg a helyes módszert? A nő megadóan sóhajtott, és intett az egyik munkatársának. - Figyeld a pultomat - dörrent rá, majd tűsarkain gyorsan odatipegett a felvonó elé.

Beírta a kódot, és amikor ugyanarra az eredményre jutott, mint Eve, újra beírta. - Nem értem. Pedig ez helyes. Szerepel a nyilvántartásunkban. Az épület biztonsági szolgálata hetente kétszer ellenőriz minden kódot. - Mikor zajlott az utolsó ellenőrzés? - Két napja. - Mennyi ideig tart, amíg a karbantartók kiiktatják a kódot? - Fogalmam sincs. - A galériából át lehet menni a műterembe? A nő szemmel láthatóan bosszankodva visszasietett a pultjához, és lekérte a képernyőre a legfelső szint alaprajzát. . - Itt. Egy biztonsági ajtó választja el a műtermet és a galériát. Ennek is nálunk a kódja. - Ami, ha nem tévedek, épp annyira lesz hatásos, mint az, amivel a felvonónál próbálkozott. Azért adja csak ide. Miközben a galéria felvonója felé sétáltak, Eve előhúzta a maroklinkjét. - Szükségem van rád a Fullerben - közölte abban a pillanatban, amint Roarke arca feltűnt a képernyőn. - A legfelső szinten, a Bissel Galériában. A műtermébe nem tudtam bejutni, mert valaki megváltoztatta a közvetlen felvonó biztonsági kódját. Megpróbálkozok a galériát és a műtermet elválasztó ajtóval, de szerintem ugyanabba az akadályba fogok ütközni. - Hagyd békén. Ha valaki az eredeti kód ismeretében babrált vele, akkor újabb blokkokat is beépíthetett a rendszerbe. Máris indulok. - Mit tarthatott Bissel a műtermében, amit nem akart a felesége orrára kötni? - tűnődött Peabody. - Ennek semmi értelme - rázta Eve a fejét. - Az anyagában nincs említés arról, hogy ilyen magas szinten értett a biztonságtechnikához. Márpedig kellő szakértelem nélkül lehetetlen úgy megváltoztatni egy kódot, hogy az épületben dolgozó biztonságiak ki ne szagolnák. És miért tenne ilyet egy fickó, aki a feleségét a legjobb barátnőjével csalja, ráadásul az asszony orra előtt? A szexért, persze, de egyben az izgalom miatt is. Nézzük a tényeket. Miért tenne egy ember, aki ennyire szereti az izgalmakat, ilyen körültekintő biztonsági intézkedéseket az otthoni számítógépén és a műtermében? Mi köze az egyiknek a másikhoz? - lépett ki a felvonóból, és egy szobrokkal, festményekkel, mobilokkal és animált képekkel teli teremben találta magát. A lágyan megvilágított helyiség közepén egy keservesen zokogó nő ült a padlón. - Férfiak - dörmögte Eve. - Gyűlölöm az ilyesmit. Foglalkozz vele te. Peabody örült, hogy végre konkrét feladatot kapott. Közelebb lépett a nőhöz, és eléje guggolt. - Hölgyem. - Zárva vagyunk - hüppögte a nő, és eltakarta az arcát. Ha... Ha... Haláleset miatt. -Peabody nyomozó vagyok - és az adott helyzetben Peabody igyekezett minél kevésbé vigyorogni, hogy végre kimondhatja. - Ő pedig a társam, Dallas hadnagy. Blair Bissel és Felicity Kade halálának az ügyében nyomozunk. - Blair! - a nő valósággal sikoltva ejtette ki a nevet, és arccal előre a földre vetette magát. - Nem, nem, nem, ő nem halhatott meg. Nem bírom ki! - Részvétem. Ez nagyon nehéz lehet magának. - Nem hiszem, hogy tovább tudok így élni! Eltűnt a fény,

eltűnt a levegő a világból. - Ö, Jézus Krisztus - lépett Eve a nő mellé, mert úgy gondolta, ami sok, az sok, és egyik karjánál fogva felültette. - Szeretném tudni a nevét, hogy milyen kapcsolatban állt Blair Bissellel, és azt, hogy mit keres most itt. -Ch...Ch...Ch... - Nagy levegő! - csattant fel Eve. - Kifúj! - Chloe McCoy. Én vezetem a galériát. És azért vagyok itt, azért vagyok itt, mert... - szorította a szívére mindkét kezét, mintha csak azt akarná megakadályozni, hogy kiugorjon a mellkasából. - Mi szerettük egymást. Eve úgy becsülte, ez a lány szinte még ahhoz sem elég idős, hogy törvényesen italt rendeljen egy bárban. Az arca megduzzadt, és összemaszatolták a hatalmas, barna szemekből ömlő könnycseppek. Tintafekete haja ziláltan lógott a vállára és fiatal, feszes mellére, amit alig takart fekete inge. - Tehát meghitt kapcsolatban állt Bissellel. - Szerettük egymást! - tárta szét a kezét a lány, majd szorosan átölelte saját magát. - Lelki társak voltunk. Első lélegzetvételünktől fogva egymásnak szánt minket a sors. Mi... - Megdugta magát, Chloe? A nyers, alpári modorban feltett kérdéssel Eve pontosan azt érte el, amire számított. Chloe könnyei mintegy varázsütésre felszáradtak. - Hogy merészeli Hogy merészeli ilyen ocsmányul nevezni azt, ami olyan csodálatos? - vetette fel az állát remegve. - Igen, szeretők voltunk. Most, hogy meghalt, az én lelkem is halott. Hogy tehetett ilyet? Az a rettenetes, rettenetes asszony? Hogy olthatta ki egy ennyire jó, igaz és tökéletes ember fényét? - Olyan jó és tökéletes volt, hogy lefeküdt a felesége barátnőjével, és az egyik alkalmazottjával is? - érdeklődött Eve kedvesen. -A házassága csődbe jutott - fordította a fal felé a fejét Chloe. - Qak idő kérdése volt, hogy hivatalosan is véget vessen neki, és akkor már nem kellett volna az árnyékban bujkálnunk a napfény helyett. - Hány éves maga? - Huszonegy, de a kor nem jelent semmit - zárta a tenyerébe a nyakában függő, szív alakú medált. - Most már olyan öreg vagyok, mint maga az idő. Mint maga a bánat. - Mikor látta utoljára Blairt? - Tegnap reggel. Itt találkoztunk - simított végig szabad kezével a homlokán, miközben a másikkal még mindig a kis aranyszívet szorongatta. - Elbúcsúztunk, mielőtt hosszú útra indult. - Arra az útra gondol, ami csak Felicity Kade házáig tartott, hogy ott egymás karjába omoljanak? - Ez egyszerűen nem igaz - villant meg tiltakozva Chloe duzzadt szeme. - Nem tudom, mi történt, amikor feltűnt az a rettentő nőszemély, de Blair nem volt Ms. Kade szeretője. Csak egy ügyfél volt a számára, semmi több. - Huhu - felelt Eve, mert ennél kedvesebb válasz nem jutott az eszébe. - Mennyi ideje dolgozik itt? - Nyolc hónapja. Ez volt életem legpezsgőbb nyolc hónapja. Épp hogy csak elkezdtem élni, amikor... - Blair felesége szokott ide járni? - Csak ritkán - szorította össze a száját Chloe. - A nyilvánosság előtt úgy tett, mintha érdekelné a férje munkája. De négyszemközt meglehetősen sokat kritizálta, és elszívta Blair

energiáit. Persze, az nem okozott neki gondot, hogy elszórja a pénzét. - Csakugyan? Ezt Blair mesélte magának? - Nekem mindent elmondott - szorította a szívére a szív alakú medált Chloe. - Nem voltak titkaink egymás előtt. - Ezek szerint ismeri a műterembe vezető ajtó kódját. Chloe kinyitotta a száját, és tétovázott egy kicsit, mielőtt válaszolt. - Nem. Egy Blairhez hasonló művésznek szüksége van a magányra. Sohasem zavartam volna. Természetesen kinyitotta előttem az ajtót, ha valamit velem is meg akart osztani. - Ertem. Ezek szerint ha odabent látogatót fogadott, akkor arról maga nem tudott. -Blair egyedül dolgozott. Máskülönben nem lett volna ennyire kreatív. Balek, gondolta Eve. Ostoba liba, aki valószínűleg nem jelentett többet Bisselnek alkalmi játékszernél. Ebben a pillanatban meghallotta, ahogy nyílik a felvonó ajtaja, és már majdnem odafordult, amikor Chloe átkarolta a lábát. -Kérem, kérem! Intézze el, hogy láthassam! Hadd búcsúzzam el a szívemtől. Hadd menjek oda hozzá. Hadd simítsam meg utoljára az arcát! Ennyit meg kell adnia nekem. Eve látta Roarke döbbent arcát. Előrehajolt, és lefejtette Chloe kezét a lábszáráról. - Peabody, foglalkozz vele. - Természetesen. Jöjjön, Chloe - emelte fel Peabody a zokogó lányt a földről. - Megmossuk az arcát. Blair is biztosan azt szeretné, ha most erős lenne. Fel kell tennem magának néhány kérdést. Blair is azt akarná, hogy segítsen nekünk, és minél hamarabb kiderüljön az igazság. - Erős leszek! Erős leszek, ha Blair is ezt kívánná. Nem számít, milyen nehéz. - Tudom, hogy az lesz - felelt Peabody, és átvezette Chloét egy boltíves ajtón. - A második, jóval fiatalabb pipi, akivel Blair csalta a feleségét tájékoztatta Eve a férjét, mielőtt Roarke megszólalhatott volna. -Ó. - Aha. Ó. Nem hinném, hogy tud valamit, de ha mégis, akkor Peabody majd kihízelgi belőle. -Arra gondoltam, sokkal könnyebb lenne Revának, ha megtudná, mekkora gazember volt a férje. Az ügyvédje elintézte, hogy óvadék ellenében kiengedjék. Persze viselnie kell egy azonosító karperecet, de az a lényeg, hogy kint van. Amíg nem tisztázódik ez az ügy, Caro mellette marad - vizsgálta meg Roarke a széles, dupla ajtót, ami a fal nagy részét elfoglalta, majd közelebb lépett, és finoman megkopogtatta. - Fogadni mernék, hogy edzett acél. Különös. Az űrben használnak ilyet. - Én is erre gondoltam. -Hmm - lépett a biztonsági panelhez Roarke. - Nem sokkal a hívásod előtt Feeney is megkeresett. Valójában épp a kapitányság felé tartottam, amikor megbíztál ezzel az érdekes feladattal - vett elő egy vékony tokot, kiválasztotta a benne rejlő szerszámok egyikét, és lepattintotta a panel tetejét. Szemmel láthatóan jól érezte magát a családjával Biminin. -Lebarnult. És állandóan mosolyog. Nem vagyok benne biztos, hogy nem cserélték ki egy droidra. Roarke nem túl megértő hangot hallatva a másik zsebéből elővett egy apró elektronikus eszközt.

- Mi az? - Ó, csak egy apróság. Játékszer. Hogy úgy mondjam, épp itt az ideje, hogy élesben is kipróbáljam - kapcsolta hozzá a panelhez. Hallgatta a szerkezet pittyegését, és amikor Eve megpróbált kíváncsian átkukucskálni a válla fölött, gyengéden hátrébb szorította. - Ne tolakodj, hadnagy. - De mit csinál? - Rengeteg mindent, amit úgysem értenél, és csak felboszszantanálak, ha megpróbálnám elmagyarázni. Talán azt lehetne mondani, hogy összekapcsolódik Bissel rendszerével, és elcsábítja, hogy az kifecsegje neki a titkait. Hát nem érdekes? - Micsoda? A francba. Be tudsz jutni, vagy sem? - Nem is tudom, miért tűröm a sértéseidet - pillantott hátra a válla fölött Roarke, és egyenesen Eve dühös szemébe nézett. - Talán a gépek között így fest a szex. Milyen kiábrándító. Viszont én is éppen olyan gyenge és sebezhető vagyok, mint a többi férfi. - Most próbálsz felhúzni? - Kedvesem, ez nekem semmibe sem kerül. Most éppen azt tudtam meg a kis készülékem segítségével, hogy mikor változtatták meg a belépési kódot. Szerintem érdekesnek fogod találni, mint ahogy én is. Nagyjából pontosan ugyanakkor, mint amikor valaki Blair Bissel mellkasába vágta a konyhakést. Eve szeme résnyire szűkült. - Nem tévedsz? - Nem. Blair nehezen eszközölhette ezt a kódváltást. - Valóban nehezen. - Sem az ugyancsak halott szeretője vagy a felesége. Vagy, ami azt illeti, a gyilkosa. - De fogadni mernék, hogy bárki zárta le ezt az ajtót, tudta, hogy a fickó már halott, vagy haldoklik. Mint ahogy azt is, hogy a felesége elindult a tett színhelyére. Sikerült fellépnünk ennek a zűrzavaros ügynek a következő lépcsőfokára. Engedj be. Negyedik fejezet Roarke-nak, mint általában, most sem tartott sokáig kinyitni az ajtót. Olyan kezei voltak, mint egy tolvajnak - fürge és eleven -, de amióta arra használta a képességeit, hogy Eve-nek segítsen, nemigen lehetett semmit sem a szemére vetni. És amikor elkészült, a súlyos ajtó alig hallható nesszel csúszott vissza a falba, feltárva maga mögött Blair Bissel műtermét. Blair itt is nagy szabad teret hagyott maga körül. És erre minden jel szerint szüksége is volt. Mindenfelé fémdarabok, hosszú gerendák, kupacokba hányt kockák és gömbök hevertek. A falakat tűzálló burkolat borította, amely homályosan visszatükrözte a szerszámokat és a félkész alkotásokat. Egy hosszú fémasztalon szerszámok feküdtek, amelyek Eve-et leginkább középkori kínzóeszközökre emlékeztették. Ezekkel lehet vágni, faragni és hajlítani a fémet, gondolta. A szoba három különböző pontján három, kerekeken gördülő tartály állt. A hozzá kapcsolódó szerkezetekből és csövekből Eve kitalálta, hogy csakis valami hegesztéshez vagy olvasztáshoz való, gyúlékony gázt tárolhatnak bennük. Az egyik falat vázlatok borították. Eve egyaránt látott közöttük olyat, amit kézzel rajzoltak, és olyat is, amit számítógéppel. Mivel az egyik feltűnően hasonlított a műterem közepén álló csavart, tüskés akármihez, úgy vélte, ezek lehetnek Blair tervei.

Lehet, hogy Blair minden szabad idejét azzal töltötte, hogy rászedje a közelében lévő nőket, de látszott, hogy a munkáját nagyon is komolyan vette. Eve csak akkor vette észre, hogy a műterem közepére állított szobor egy kezet ábrázol, amely mintha kétségbeesetten nyújtogatná ujjait egy láthatatlan cél felé, amikor megkerülte. Hátrapillantott a vázlatra, és elolvasta az aljára írt címet. MENEKÜLÉS A POKOLBÓL - Ki vesz ilyen vackokat? - kérdezte. - A gyűjtők - felelt Roarke, miközben egy magas, nyilvánvalóan női alakot ábrázoló szobrot nézett, ami éppen életet adott valami nem egészen emberinek. - És a műpártoló cégek. - Nehogy azt mondd, hogy neked is van belőlük. - Történetesen most valóban nem mondom. Blair művészete. .. Nekem nem árul el semmit. - Ez azért már valami - fordított hátat a szobornak Eve, és a szoba távolabbi sarkában felállított számítógéphez sétált. Majd a fémgerendákra pillantott. - Hogy hordják ki és be ezeket? Hiszen nem férnek be a felvonóba. - A tetőre is vezet egy lift. Ott - mutatott Roarke a keleti fal felé. - Blair fizette a felszerelésének a költségeit. Háromszor akkora, mint egy szabvány teherfelvonó. A tetőn pedig van egy helikopter-leszállóhely. Eve szájtátva bámult. - Nehogy azt mondd, hogy ez az épület is a tiéd. - Csak részben - felelt Roarke szórakozottan, miközben a szobrok között sétált. - Egy társulás részeként. - Tisztában vagy vele, hogy ez egy idő után nagyon kínos? Roarke ártatlanul felvonta a szemöldökét. - Komolyan? El sem tudom képzelni, miért. - Nem is. Erről jut eszembe - hajtotta vissza Eve a dzsekije ujját. Kinyújtott karján megcsillant a karkötő. - Nem vennéd el tőlem? Amikor a helyszínre indultunk, megfeledkeztem róla, hogy felvettem. Peabody le nem venné róla a szemét, miközben igyekszik úgy tenni, mintha nem érdekelné. Teljesen kiborít, de nem merem zsebre vágni, mert félek, hogy elveszítem. - Tudod - kapcsolta ki Roarke a karkötő csatját -, az emberek általában azért hordanak ékszert, hogy azt mások észrevegyék. Csodálják, vagy sóvárogjanak utána. -Éppen ezért végzik holtan az olyanok, akik mindenféle vackot aggatnak magukra. - Ez a dolog árnyoldala - helyeselt Roarke, miközben a zsebébe csúsztatta a karkötőt. - De az élet tele van veszéllyel. Fontolóra veszem, hogy magamnál tartsam, hátha ezzel megmentek egy szerencsétlen tolvajt attól, hogy a bakancsod alatt végezze. - Te aztán csak tudod - dünnyögte Eve, mire Roarke elvigyorodott. Eve megpróbálkozott a számítógéppel, de ugyanarra az eredményre jutott, mint Bissel otthoni gépével. - Miért védi egy művész ilyen paranoiásan az adatait? - Máris kiderítem, ha odaengedsz. Eve hátralépett, és sétálni kezdett a szobrok között, hátha sikerül megértenie valamit Bissel stílusából. Ezzel időt hagyott Roarke varázslatos ujjainak a munkára. A műterem jobb felén egy vörös és fehér márványból rakott fürdőkád állt, felszerelve zuhannyal, szárítócsővel és puha törülközőkkel, amilyeneket Roarke is nagyon kedvelt. Bissel egy

hálószobát is berendezett. Nem volt túl nagy, de annál kényelmesebb. Bissel minden jel szerint szerette a kényelmet. Vastag, kényelmes zselématrac, sima, fekete, pikáns ágytakaró. Az egyik falat tükör borította, amiről Eve-nek azonnal eszébe jutott Bissel háza, az ottani hálószobája és fürdőszobája. Szerette nézni magát, különösen akkor, amikor nővel volt. Egy önimádó egoista. Elkényeztetett és beképzelt. Az ágy mellett egy kisméretű kommunikációs központtal összeépített számítógép állt, ugyanúgy jelszóval védve, mint Bissel többi gépe. Eve még akkor is ezen rágódott, amikor nekiállt átkutatni a háromfiókos szekrényt. De csak tartalék alsóneműket és munkaruhákat talált. Hoppá, az alsó fiókot bezárták. De nem Roarke az egyetlen, aki boldogul az ilyesmivel, gondolta Eve, miközben elővette a bicskáját. Boldogan esett neki az ódivatú zárnak, és elégedett morgással nyugtázta, amikor engedett. Kirántotta a fiókot a helyéről. És még cinikus, azéletben-már-mindent-láttam szeme is tágra nyílt a döbbenettől. - Szentséges szűzanyám! Eve beletúrt a szaténbilincsek, bársonykorbácsok, ruha helyett viselhető bőrszíjak közé. Egy műfalloszokból álló gyűjteményt is talált, melyet bármelyik ínyenc megirigyelhetett volna. Többüvegcsényi, közönségesen csak Nyúlnak nevezett kábítószer is lapult a szexuális segédeszközök között, valamint két zacskó. Az egyik Zeuszt rejtett, a másik Eroticát. Talált még zselégolyókat, seggdugókat, szembekötőket, számos elemmel működő játékszert, és mindenféle mellbimbóra és péniszre húzható gyűrűt. És rengeteg olyasmit is, aminek a használatát még csak nem is sejtette. Úgy tűnt, Bissel nem csak a munkát, de a szórakozást is igen komolyan vette. -A számítógép nincs lekódolva, hadnagy. Hanem... hallgatott el hirtelen Roarke, amikor észrevette, hogy Eve mit vizsgálgat. - Nocsak, nocsak, nocsak, mi van itt? -A nyalánkságokkal teli fiókok öregapja. Ez a műfallosz nem csupán lüktet, vibrál és megnő, de kézben sem kell tartani, és öt népszerű slágert is eljátszik. Roarke a felesége mellé guggolt. - Ilyen rövid idő alatt nem próbálhattad ki. - Perverz. Bekapcsoltam, hogy működés közben is lássam. De Bissel az illegális kábítószerekből is alaposan bevásárolt. -Látom. Ó, nézd csak, milyen vicces. Itt egy VR-készülék . Talán kipróbálhatnánk... - nyúlt a megfelelő szemüvegek után Roarke, de Eve félreütötte a kezét. -Nem. - Olyan szigorú vagy - cirógatta meg a felesége térdét Roarke. - Talán később, amikor kettesben leszünk, még szigorúbb is tudsz lenni - vonta föl pajkosan a szemöldökét Roarke, és a magasba emelt egy pár bilincset. - Ilyenünk már úgyis van. Eve gyorsan meggyőződött róla, hogy a bilincs valóban az övé. Roarke olyan ügyesen elemelte az övéből, hogy nem érzett semmit. - Hagyd ezt abba - kapott oda villámgyorsan, és visszaszerezte a tulajdonát. - Ne nyúlj idebent semmihez. Komolyan mondom. Listát kell csinálnom erről a szemétdombról. Még

egy ilyen titokfiók sem lehet elég ok senkinek arra, hogy jelszóVirtual Reality, azaz virtuális valóság. A ford. megjegyzése. val védje a számítógépét egy amúgy is hét lakattal őrzött helyiségben. - Mondtam már, hogy a számítógépet nem védte semmiféle jelszó - veregette meg a térdét Roarke, miközben nagy nehezen ellenállt a kísértésnek, hogy csak a móka kedvéért belemarkoljon a talált holmiba, és felállt. - A számítógép megsült. - Mit értesz azon, hogy megsült? - Megsült, megpirult, kiégett, egyszóval halott. -Tudom, mit jelent az, hogy megsült. Úgy értem... A francba - pattant fel Eve, és a helyére rúgta a fiókot. - Mikor? Meg tudod mondani, hogy mikor? Mikor és hogyan? - Azt hiszem, meg, ha kapok még egy kis időt, és a rendelkezésemre állnak a megfelelő szerszámok, de annyit egy futó pillantás után is elárulhatok, hogy bárki is csinálta, profi munkát végzett. - Ezzel meg mit akarsz mondani? - Egyszerűen szólva tönkrement az alaplap, ezért az összes tárolt adat megsérült. Ha találgatnom kellene, akkor egy külön erre a célra kifejlesztett programféregre tippelnék. Valószínűleg egy diszken hozták ide, megfertőzték vele a gépet, és elvitték, amikor már elvégezte a feladatát. - Azt meg tudod állapítani, hogy másoltak-e ki a fertőzés előtt adatot a gépből, vagy sem? - Bonyolult, de természetesen megpróbálhatjuk. - És mi a helyzet a sérült adatok helyreállításával? Bele tudod ásni magad a gépbe? Hátha találsz olyasmit is, ami nem ment tönkre visszavonhatatlanul. - Ez még bonyolultabb. - Mindig marad valami. Ezt Feeney-től tudom. - Nos, ez azért nem minden esetben igaz. Eve, technoterroristákkal kerültél szembe. Akik Doomsday Groupnak hívják magukat. -Ismerem őket. Felmagasztalt hackerek, akik beszivárognak a rendszerekbe, mindenfélét féltőkének, amit csak tudnak, és összevissza másolgatják az adatokat. Beteg zsenik, hatalmas pénzügyi háttérrel. Doomsday: a végítélet napja. A ford. megjegyzése. -Azért magasztalásról szó sincs - javította ki Roarke. Egyszer meghamisították a légi irányítás adatait, és ezzel számos magánsiklót kényszerítettek leszállásra. Tönkretették a Louvre biztonsági rendszerét, hogy műkincseket lopjanak és rongáljanak meg. Egy prágai kutatólabor huszonhat alkalmazottját ölték meg azzal, hogy megrongálták a számítógépes rendszerüket. Kikapcsolták a légcserélőt, és lezárták az ajtókat. - Azt is mondtam, hogy betegek. Tudom, hogy veszélyesek. De mi dolguk lehetett egy halott műtermében? -Az elmúlt néhány évben egy ehhez hasonló természetű programféreg kidolgozásán fáradoztak. Ami hatékony és könynyen bevethető. Nem csupán arra fejlesztették ki, hogy meghamisítsák vagy ellopják, hanem véglegesen, széles körben törli is az adatokat. Villámgyorsan képes elszaporodni egy hálózatban. - Mennyire széles ez a kör? - Elméletileg, ha a hálózat egyik gépébe beraknak egy diszket, még akkor is letölti az összes adatot, és utána tönkreteszi a gépet, ha azt a legkülönfélébb vírusirtó és hibajelző programok rendszere védi. Ez a hálózat lehet irodai, egy épületen belüli, vagy céges. De akár országos méretű is.

- Lehetetlen. Még egy közepes erősségű biztonsági rendszer is jelzi az ártalmas vírusokat, és lekapcsolja a gépet, még mielőtt az megfertőződne. És letölteni sem lehet a CyberŐrség tudta nélkül. Az otthoni számítógépeknél, mint ez is a műteremben, még rendben van. A kisebb hálózatok esetén, talán. Esetleg még akkor is, ha aktiválták a CyberŐrség pajzsát. De ennél nagyobb rendszereknél lehetetlen. - Elméletileg - ismételte meg Roarke. - Ez a csoport arról nevezetes, hogy néhány briliáns elme is dolgozott nekik ezen a projekten. Minden jel szerint a féreg már csaknem elkészült, de már most is működőképes. - Honnan tudod ezeket? - Vannak kapcsolataim - vont vállat könnyedén Roarke. És történetesen a Roarke Iparvállalat kapott egy kormánymegbízást, hogy fejlesszen ki egy keresőprogramot és egy pajzsot ez ellen a potenciális fenyegetés ellen. Vörös kódú kormánymegbízást. Eve leült az ágy szélére. - Kormánymegbízás. A mi kormányunktól? -Nos, ha ezen az Egyesült Államokat értetted, akkor a válaszom igen. Ennél azonban sokkal összetettebb a dolog. A megbízók között szerepel az Egyesült Államok, az Európai Közösség, Oroszország, és rajtuk kívül még néhány érintett. A Roarke Iparvállalat számítógépes biztonsággal foglalkozó részlege kapta a megbízást, és már neki is láttak a fejlesztésnek. - Ez az a részleg, ahol Reva Ewing is dolgozik. -Igen. Eve, azért emlegettem a vörös kódot, mert ez a legmagasabb fokozat. Nem olyasmi, amit Reva vacsora közben megbeszélt volna a férjével, erről kezeskedem. -Ezt abból gondolod, hogy te sem ilyesmiről beszélgetsz velem az asztalnál? Roarke bosszankodott, de szinte azonnal meg is enyhült. - Abból, hogy Reva profi, Eve. Ha ebben kételkednék, egy pillanatig sem maradhatna tovább az állásában. Ö biztosan nem szivárogtatott ki semmit. - Talán nem - és Eve arra gondolt, hogy a véletlen nem más, mint kapocs, ami összeköti a lényeges pontokat. - De elképzelhető, hogy akadt valaki, aki nem bízott benne annyira, mint te. Ezzel a fejleménnyel érdekes fordulatot vehet az ügy állt fel Eve az ágyról, és elindult körbe-körbe a szobában. - Ezt is ellenőriznéd? - intett szórakozottan az ágy melletti miniszámítógép felé. - Technoterroristák. Mi közös lehet egy csélcsap szobrászban és a technoterroristákban Reva állásán kívül? Mi van akkor, ha kihasználták, majd megölték a szeretőjével együtt, méghozzá úgy, hogy megpróbálták Revára terelni a gyanút? Természetesen az lehetett az elsődleges céljuk, hogy Reva börtönbe kerüljön. Ezzel alaposan visszavetnék a vírusirtó és a pajzs kutatását és fejlesztését - pillantott megerősítést várva Roarke felé. - Valahogy úgy. De egyáltalán nem végzetesen. Igaz, hogy Reva vezeti a kutatást, és még számos, érzékeny projektben is részt vesz, de egy igazán hozzáértő csapat áll mögötte. A projekt minden adata biztonságban van. Semmi sem került házon kívülre. - Ez biztos? Holtbiztos? - Szerintem igen. Ezt a gépet is megsütötték. Ugyanazzal a módszerrel - és mert ugyanúgy nem hitt a véletlenekben, mint ahogy Eve sem, nyugtalankodni kezdett. - Arra gondolsz, hogy Bissel valahogy rátette a kezét a projekt adataira, és ezért

ölték meg? -Ez a feltevés kezdetnek nem is olyan rossz. Előfordult akár csak egyszer is, hogy Revát meglátogatta a férje vagy Felicity a munkahelyén? - Amennyire én tudom, nem, de utánanézek. A laborba viszont akkor sem léphettek volna be. Viszont van egy, a látogatóknak fenntartott övezet, tehát érdemes közelebbről megvizsgálni a lehetőséget. A projekttel kapcsolatos biztonsági előírások betartását és a személyzetet pedig én magam fogom ellenőrizni. Eve már ismerte ezt a jeges, visszafogott hangot. - Semmi okod idegeskedni, amíg rá nem jössz, hogy valóban kiszivárogtatja valaki a céged adatait. -Csak váratlanul ért a dolog. Ha legközelebb beszélsz Revával, kérdezd meg tőle, hogy a férje tudhatott-e bármit is a projektről. - Mint ahogy azt már mondtam, ez egy jó kiindulópont. - Lehet, hogy velem sokkal őszintébb lenne. - A főnökével? Azzal, aki felvette, fizette, és egy vörös kód besorolású ügyben is megbízott benne? Miért tenné? -Mert egyetemista kora óta ismerem - felelt Roarke, és némi türelmetlenséget lehetett kiérezni a hangjából. - És tudni fogom, ha hazudik. - Ebben az ügyben rád az elektronikával kapcsolatos teendők jutottak emlékeztette Eve. - Te akartad, és meg is kaptad. Minden jel szerint nagy hasznodat is fogjuk venni. Hívok erősítést. Be kell szállítani a számítógépeket, és azt akarom, hogy kutassák át a műtermet és a galériát. Ez beletelik némi időbe. Tíz percet kapsz Revával, utána az enyém. - Nagyon köszönöm. - Ez nem igaz. Még mindig dühös vagy. - De legalább közben sem feledkezem meg az udvariasságról. - Ha Reva szivárogtatta ki az adatokat... - emelte fel Eve a kezét, mert Roarke önkéntelenül is tiltakozni akart. - Ha Reva szivárogtatta ki az adatokat, ez mennyiben a te felelősséged? Roarke hirtelen nagyon megkívánt egy cigarettát. - Reva az én alkalmazottam, tehát minden felelősség az enyém. Ez nagyon komoly dolog. Számos más szerződést is érint. Ha mindent összeszámolok, a legóvatosabb becslések szerint is elveszítem a megbízásaim hetven százalékát. Eve képtelen volt megbecsülni, hogy ez a hetven százalék dollárra átszámolva mennyit jelenthet. Milliókat? Milliárdokat? Azt viszont tudta, hogy a férje büszkesége és jó híre is csorbát szenvedne, ami viszont pénzben kifejezhetetlen. Igyekezett megőrizni a komolyságát. - Ez azt jelenti, hogy el kell bocsátanunk a személyzetet? Roarke félrehajtott fejjel élvezte a felesége humorát, majd ujjával játékosan, de villámgyorsan a hasába bökött. - Majd csak megleszünk valahogy. Félretettem egy keveset az ínséges időkre. - Aha, ha nem tévedek, néhány kontinenst. Azt is sejtem, hogy ha bekövetkezne a legrosszabb, a jó híred átvészeli a csapást. Átvészeli - ismételte meg, amikor Roarke nem szólt semmit. - És arra is fogadni mernék, hogy villámgyorsan viszszadumálod magad a húsosfazék mellé. Roarke haragja kezdett tovatűnni. - Nagyon bízol bennem, hadnagy. - Nagyon bízok az ír furfangban, nagyfiú - húzta elő Eve a

kommunikátorát, és hívta az ENyÜ-t, hogy küldjenek erősítést. Amikor befejezte, visszament a hálóból a műterembe. Ebben a pillanatban Peabody is megjelent. -Végeztem McCoy kihallgatásával... Hosszan beszélt, sokszor elkalandozott, és időnként meglehetősen teátrálisan viselkedett. Közben annyira megfájdult a fejem, hogy beveszek egy testületileg jóváhagyott fájdalomcsillapítót. - Most hol van? -Elengedtem. Haza akart menni, hogy ágyba dőljön, és átengedje magát mindent elsöprő bánatának. Legalábbis ő pontosan ezeket a szavakat használta. Miközben mindenféléről fecsegett, lefuttattam egy utánkeresést - tette hozzá Peabody, és amikor megpillantotta a hálóból kilépő Roarke-ot, szemlátomást felderült. - Huszonegy éves, mint ahogy mondta. Művészetet tanul. Micsoda meglepetés, hogy ezen a helyen olyasvalakivel futottunk össze, akit érdekel a művészet. Nyolc hónapja dolgozik itt. Nincs priusza. Topekában született - próbált sikertelenül elnyomni egy ásítást. - Elnézést. Végzős gimnazistaként megnyert egy szépségversenyt. Ez is megdöbbentő. Tizennyolc éves korában költözött ide, és beiratkozott a Columbiára. Levelezőn végzi az egyetemet. Olyan tiszta, mint a ma született bárány. - Azért alaposabban is nézz utána. -McCoynak? -Útközben majd mindent elmondok. A saját kocsiddal jöttél? - fordult Roarke felé Eve. - Igen. Majd megyek mögötted. - Rendben. Mivel az ENyÜ civil szakértője vagy, vedd fel a kapcsolatot Feeney-vel, és tájékoztasd a fejleményekről. -Igenis, hadnagy - kacsintott Peabody felé Roarke, miközben beléptek a felvonóba. - Fáradtnak látszol. - Teljesen kikészültem. Mennyi... Tizennégy óra van. Tizenkét órája talpon vagyok. Alvásra még csak gondolni sem merek. Fogalmam sincs, hogy bírja Eve. - Csak koncentrálj - utasította Eve. - Ha végeztünk, odabent a kapitányságon alhatsz egy órát. - Egy teljes órát - adta fel Peabody, és ismét ásított egy hatalmasat. Az majd biztosan helyre tesz. Mire leparkoltak Caro háza előtt, Peabody álmos szemébe is visszatért az élet. - Technoterroristák, vörös kód, kormánymegbízás. Jesszus, Dallas, ez nagyon kemény. Szeretem a kémtörténeteket. - Mivel már két tetem került a hullaházba, ez inkább gyilkossági történet. Amint kiszállt a kocsiból, megjelent egy ajtónálló. Elegáns, vadászzöld ruháján megcsillantak az aranysujtások. - Ne haragudjon, hölgyem, de itt nem állhat meg. Két sarokkal arrébb, nyugat felé talál egy nyilvános parkolót... hallgatott el hirtelen, és vigyázzba vágta magát, mint újonc az ötcsillagos tábornok előtt, amikor észrevette Roarke-ot. Uram! Nekem nem mondták, hogy számítanom kell a látogatására. Épp most magyarázom ennek a hölgynek, hogy a kocsijával megsérti a parkolási előírásokat. - Ez a hölgy a feleségem, Jerry. - Ó, bocsánatot kérek Mrs... - Hadnagy - sziszegte Eve. - Szólítson Dallas hadnagynak. És ebből az is kiderül, hogy ez a kocsi rendőrségi jármű. Tehát ott marad, ahová leállítottam. - Természetesen, hadnagy. Gondoskodom róla, hogy senki

se nyúljon hozzá - sietett Jerry az ajtóhoz, és szélesre tárta az érkezők előtt. - Ha szükségük lenne bármire, csak szóljanak. Négyig a kapuban leszek. - Minden rendben. Örültem a találkozásnak, Jerry. - Részemről a szerencse. Roarke egyenesen a két virágtartó közé állított, automata biztonsági panel felé indult. -Hagyd csak rám. Ezzel időt takarítunk meg - helyezte tenyerét a leolvasóra anélkül, hogy megvárta volna Eve jóváhagyását, és a rendszer azonnal szabad utat adott neki. Jó napot, uram!, köszöntötte lelkesen a számítógép, akárcsak Jerry a kapuban. Isten hozta újra nálunk. Miben állhatok a szolgálatára? -Tájékoztasd Ms. Ewingot, hogy Dallas hadnagy és Peabody nyomozó társaságában megérkeztem. És hívd le a liftet. Igenis, uram. Kellemes időtöltést kívánok. - Nem jobb így, mint idegesítő szópárbajt vívni egy géppel? - kérdezte Roarke, miközben az ezüstösen csillogó ajtók felé vezette a társaságot. -Nem. Szeretek bosszantó szópárbajt vívni a gépekkel. Felpezsdíti a véremet. Roarke megveregette a felesége vállát, és maga előtt tessékelte be a kabinba. -Akkor legközelebb majd rád hagyom. Tizennyolcadik emelet - utasította a szerkezetet. - Felteszem, ez a ház is a tiéd. - Igen, az enyém - mosolygott Peaboyra Roarke. - Kedves. Ha egyszer majd sikerül összegyűjtenem elég befektetni való pénzt, remélem, adsz néhány jó tanácsot. - Örömmel. - Aha. Úgy beszélsz, mintha a rendőröknek olyan sok lenne a pénzük csóválta Eve a fejét. - Egyszerűen minden fizetési csekkből meg kell takarítani egy keveset - magyarázta Peabody. - Utána már csak megfelelő helyet kell találni az összegnek, tisztes hozammal. Jól mondom? - Tökéletesen - helyeselt Roarke. - Csak szólj, amikor öszszegyűlt a pénzed, és segítek megkeresni a szivárványt, aminek a lábához eláshatod - intett, mivel kinyílt a felvonó ajtaja. Hölgyeim. -Szolgálatban lévő nyomozók vagyunk, nem pedig hölgyek - lépett ki Eve, és elindult a keleti lakosztály ajtaja felé. Ami kinyílt, még mielőtt megnyomhatta volna a csengőt. -Van valami újság? Valami előrelépés? - majd Caro vett egy mély lélegzetet, és összeszedte magát. - Elnézést. Fáradjanak beljebb, és foglaljanak helyet a nappaliban - lépett el az ajtótól, és beengedte Eve-éket a tágas, folyóra néző lakásba. A nappaliban két kanapé és egy tükörfényes asztal segítségével külön társalgót alakítottak ki. A bútorokat díszes burájú lámpák vették körül. Eve még színes, kerek díszpárnákat is észrevett a heverőkön. Női szokás, gondolta. A vázákban friss virág illatozott, a polcokat pedig elragadó, apró porfogók, és igazi, papírra nyomott könyvek foglalták el. Eve észrevette, hogy reggeli találkozásuk óta Caro átöltözött. Finom szabású, bronzbarna nadrágot és trikót vett fel. Biztosan ilyennek képzelte a kényelmes otthoni viseletet. - Mivel kínálhatom meg? - Egy kávé jólesne - válaszolt gyorsan Roarke, mielőtt Eve visszautasíthatta volna az ajánlatot. - Ha nem jelent nagy gondot.

- Persze hogy nem. Csak egy perc. Addig üljenek le. Helyezzék magukat kényelembe. Eve megvárta, amíg Caro kiment a nappaliból. - Nem udvariassági látogatásra jöttünk, Roarke. - Carónak most arra van szüksége, hogy elfoglalja magát. Hogy valami szokványosat csináljon. Kell neki pár pillanat, ami alatt megnyugodhat. - Ez nagyon szép - törte meg Peabody a csendet. - Már mint ez a lakás. Egyszerű, mégis elegáns. Tudjátok, tökéletesen megfelelő. - Carónak kétségtelenül remek az ízlése. A stílusa és a vágyai az egész életét áthatják, és mindent a saját erejéből ért el. Ez olyasvalami, amit te is tisztelsz. - Én valóban tisztelem Carót. Sőt szimpatikusnak találom - és egy kicsit tartok is tőle, tette hozzá gondolatban Eve. - De nem hagyhatom, hogy ez befolyásolja a munkámat. - Nem. Az egyenletbe viszont beleveheted. -Ha mindenáron védeni akarod, előre szólok, hogy nem fog sikerülni. - Mindössze arra szeretnélek kérni, hogy légy vele kíméletes. - Pedig azt terveztem, hogy egyenesen neki esek. - Eve... - Össze ne vesszenek miattam - lépett be tálcával a kezében Caro. - Ez a helyzet mindnyájunknak roppant nehéz. Nem kérek, és nem is számítok különleges elbánásra. - Ezt bízza rám - vette ki Caro kezéből a tálcát Roarke. Maga pedig üljön le. Nagyon kimerültnek néz ki. - Nem túl hízelgő a véleménye, ellenben tökéletesen igaz. Egy kissé valóban kimerültem - mosolyodott el kényszeredetten Caro, miközben helyet foglalt. - De jól bírom a kemény dolgokat, hadnagy. Nem vagyok törékeny. - Ezt én sem gondoltam. Inkább ijesztőnek nevezném. - Ijesztőnek - melegedett meg Caro mosolya. - Szerintem ez sem túl hízelgő. Feketekávét hoztam, mint ahogy Roarkenak is. És maga, nyomozó? Hogy parancsolja? - Majd én teszek bele tejet, köszönöm. - Beszélnem kell a lányával - kezdte Eve. -Alszik. Pár órája addig veszekedtem vele, amíg sikerült belediktálnom egy altatót - szorította össze a száját Caro, miközben kitöltötte a kávét. - Gyászolja a férjét. Részben nagyon haragszom rá, hogy a történtek után még sajnálni tudja. Habár ő sem törékeny teremtés. Nem olyannak neveltem. De nagyon megviselték az események. És fél. Mind a ketten félünk - adta körbe a csészéket, majd mindenkit megkínált süteménnyel. Biztosan tőlem is sok mindent szeretne kérdezni. Nem tudna először engem kihallgatni, hogy Reva egy kicsit tovább aludhasson? - Mondja el, mit gondolt Blair Bisselről. - Mármint a ma reggel előtt? - emelte fel Caro virágmintás csészéjét. - A lányom szerette, ezért én is kedveltem. Mert bármi legyen is a látszat, Blair is szerette Revát. Viszont sohasem szerettem, pedig korábban azt hittem, hogy a lányom férjét én is szeretni fogom. Tudom, hogy ez az állítás nagyon is illik a jelen körülményekhez, de attól még nem lesz kevésbé igaz. - Miért? Miért nem szerette annyira, mint korábban remélte? -Jó kérdés, de roppant nehéz válaszolni rá. Amikor Reva megházasodott, azt hittem, tulajdon fiamként fogom szeretni a férjét. De nem így történt. Kellemes, szórakoztató, figyelmes és

intelligens embernek ismertem meg Blairt, de... Túlságosan ridegnek. Mélyen belül rideg volt és távolságtartó - tette le a csészéjét Caro anélkül, hogy beleivott volna. - Reménykedtem benne, hogy amikor majd mindketten felkészülnek, lesznek unokáim. Titokban abban is, habár ezt sohasem árultam el Revának, hogy amikor ez megtörténik, én is megszeretem Blairt. - És mi a véleménye a munkájáról? - Ugye, most köteles vagyok őszintén válaszolni? - és Caro mintha gyorsan Eve-re kacsintott volna. - Csak azért kérdem, mert eddig még sohasem volt rá alkalmam. Blair szobrait esztelennek, esetenként erőszakosnak, de többnyire erkölcstelennek tartottam. Felteszem, egy műalkotás gyakran megdöbbentő, és néha még erkölcstelen is. Az én ízlésem viszont ennél sokkal konzervatívabb. Habár azt el kell ismerni, Blair nagyon értette a dolgát. - Revát látva az az érzésem támadt, hogy ízig-vérig nagyvárosi lány. Mit keresett akkor Queensben? - Blair akarta azt a nagy házat, amit aztán a saját ízlése szerint rendezett be. Beismerem, kicsit összetörte a szívem, hogy a lányom ilyen messzire költözött tőlem. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Még csak tizenkét éves volt, amikor az apja elhagyott bennünket. - Miért? -Jobb szerette más nők társaságát - jelentette ki Caro a keserűség bármiféle nyoma nélkül. Sőt minden érzelem nélkül, döbbent rá Eve. - Úgy látszik, a lányom is egy ilyen férfihez ment hozzá. - Reva sokkal messzebb lakott magától, amikor még a titkosszolgálatnál szolgált. - Igen. Szüksége volt rá, hogy próbára tegye a képességeit. Nagyon büszke voltam rá, de rettenetesen megkönnyebbültem, amikor otthagyta, és elhelyezkedett a Roarke Iparvállalat fejlesztési és kutatási részlegénél. Azt hittem, ott biztonságban van - remegett meg Caro ajka. - Sokkal nagyobb biztonságban. - Beszélt magának Reva a munkájáról? -Hmm? Persze, rendszeresen. Nem csoda, hiszen sokszor előfordult, hogy különböző szinten, de ugyanabban a projektben vettünk részt. - Arról a megbízásról is beszélt, amin jelenleg dolgozik? Caro ismét felemelte a csészéjét, de Eve észrevette, hogy a pupillája hirtelen kitágult. - Azt hiszem, Reva jelen pillanatban egyszerre több megbízás teljesítésén is dolgozik. - Tudja, melyikről beszélek, Caro. Ezúttal Caro homlokán megjelent egy halovány ránc, és égy gyors pillantást vetett Roarke-ra. -A Roarke Iparvállalatnál futó projektek némelyikéről nem beszélhetek. Még magának sem, hadnagy. - Minden rendben, Caro. A hadnagy tud a vörös kódról. -Értem - de Eve látta Carón, hogy nem érti. - Reva mindegyik projektjéről tudok bizonyos részleteket. Roarke titkárnőjeként közreműködtem a tárgyalisokon, átnéztem a szerződéseket, értékeltem az emberek munkáját. Ez mind hozzátartozik a munkakörömhöz. Tehát a válaszom: igen. Tudom, hogy Reva milyen projektet vezet. - És amikor kettesben maradtak, erről is beszélgettek. - Revával? Dehogy. Szóba sem került közöttünk. A vörös

kód értelmében az összes adat, legyen az hanganyag, elektronikusan vagy holografikusán tárolt információ, valamint az összes fájl és jegyzet szigorúan titkos. Egészen mostanáig Roarke-on kívül senkivel sem beszéltem róla. Vele is csak az irodában. Ez világméretű titok, hadnagy - közölte rosszallóan Caró. - Nem olyasmi, amiről egy kávé mellett beszél az ember. - Én sem azért említettem, hogy jobban csússzon a sütemény. - Ami nagyon finom - szólt közbe Peabody, amivel egyből kiérdemelte Eve haragos pillantását. - Fogadni mernék, hogy egyenesen a pékségből hozza. Caro halványan elmosolyodott. - Igen, onnan. - Gyermekkoromban mindig volt a házban friss sütemény. Most, hogy már felnőttünk, az anyám még mindig süt. Megszokásból harapott bele Peabody a sütijébe. - Talán Reva gyerekkorában maga is mindig tartott belőle otthon. - Igen, tartottam. - Gondoltam, különösen abból, hogy egyedül nevelte, és a magányos anyák mindig közelebb akarnak kerülni a gyerekükhöz, és sokkal jobban vigyáznak rájuk. - Elképzelhető - Caro hangja és testbeszéde arról tanúskodott, hogy kezdeti feszültsége enyhül, és lassan megnyugszik. Habár én mindig igyekeztem szabadságra és függetlenségre nevelni Revát. - Ennek ellenére említette, hogy sokat aggódott érte. Mint például amikor a titkosszolgálatnál dolgozott. Talán akkor sem történt ez másként, amikor beleszeretett Blairbe. Az anyákat mindig is nyugtalanítani szokta a vejük. - Igen, egy kicsit. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy felnőtt, önálló nő. -Az anyám mindig azt mondogatta, hogy lehetünk bármennyi idősek, ő mindig is az anyánk marad. Utánanézett Bissel múltjának, Ms. Ewing? Caro szóra nyitotta a száját, majd elpirult, és kibámult az ablakon. -Nekem... Nekem Reva az egyetlen gyermekem. Igen. Szégyellem kimondani, de igen. Tudom, hogy külön megkértem magát, ne tegye - fordult Roarke felé. - Meg is indokoltam, miért. - Ennek ellenére, ha csak felületesen is, de megtettem. - Igen, hát persze. Persze hogy megtette - simított végig az arcán Caro, majd remegő kezét visszaejtette az ölébe. - Végül is Reva az alkalmazottja - sóhajtott fel. - Tudtam, hogy nincs más választása. Védenie kell saját magát és a befektetéseit. -Akkor nem csupán magamra vagy a befektetéseimre gondoltam, Caro. Caro kinyújtotta a kezét, és végigsimított Roarke karján. - Tudom, hogy nem. De azt is tudtam, hogy nem ás mélyebbre, mivel erre külön megkértem. Na jó, követeltem. Én pedig megfogadtam, hogy nem szólok bele a lányom magánéletébe. Mégis megtettem. Mélyebbre ástam. A maga forrásait felhasználva. Rettenetesen sajnálom. - Caro - fogta meg Roarke a titkárnője kezét, és finoman megcsókolta az ujjait. - Tökéletesen tisztában voltam azzal, amit tett. És egyáltalán nem elleneztem. - Ó - nevetett fel remegő hangon Caro. - Milyen ostoba vagyok. Feltűnően ostoba.

- Hogy tehettél ilyet, anya? - lépett a szobába Reva. Álmosan pislogott, a haja ziláltan meredezett minden irányba. Hogy csinálhattál ilyesmit a hátam mögött? Ötödik fejezet Roarke felállt, és finoman, elegánsan anya és lánya közé lépett. Eve szerint senkinek sem tűnt fel, hogy úgy helyezkedett, mintha a testével akarná védeni Carót. -Ami azt illeti, Reva, én is megtettem ugyanezt a háta mögött. - De maga nem az anyám - csikorogta a szavakat Reva, és előrelépett. Roarke olyan finoman változtatott a testhelyzetén, hogy azt sem lehetett észrevenni, egyáltalán megmozdult. - Ami végső soron azt jelenti, hogy sokkal kevesebb jogom volt rá, mint neki - felelt könnyedén Roarke, miközben kivette zsebéből a cigarettatárcáját. Eve-nek feltűnt, hogy ezzel a mozdulattal sikerült megzavarnia Revát. Igaz, csak egy pillanatra. Rágyújthatok, Caro? - érdeklődött Roarke udvariasan. - Nem - nézett körbe kipirultán Caro, majd megadóan felállt. - Hozok egy hamutartót. -Köszönöm. Természetesen úgy is nézheti, hogy mint a munkaadója, ellenőriztem a jövendőbelijét. Ez igaz is - gyújtotta meg Roarke a cigarettáját. - Igaz, de nem egészen. Maga a barátom, mint ahogy az anyja is, és ez igen sokat nyomott a latban. Reva arca vöröslött a haragtól, és még az sem zavarta, hogy rózsaszín köntösben, és vastag, szürke zokniban áll a többiek előtt. - Ha nem bízik meg bennem... - Eddig is megbíztam magában, Reva, és ezután is meg fogok. Blairt nem ismertem. Miért kellett volna automatikusan benne is megbíznom? Ennek ellenére, épp az anyjára való tekintettel, nem ástam túl mélyre. -De rám nem volt tekintettel. Egyikőtök sem - fordult villámló szemekkel az anyja felé, aki épp ebben a pillanatban ért vissza egy apró kristály hamutartóval a kezében. - Kémkedtél Blair után, ellenőrizted, és mindezt úgy, hogy közben segítettél megtervezni az esküvőt, és úgy tettél, mintha velem együtt te is nagyon boldog lennél. - Reva, én tényleg boldog voltam - kezdte Caro. -Nem szeretted Blairt. Sohasem szeretted - köpte Reva a szavakat. - Ha azt hiszed, hogy nem ismerlek... - Elnézést. Ha most akarják megbeszélni a családi ügyeket, várhatok egy kicsit - nyúlt Eve a rögzítő után, hogy kikapcsolja. Reva megpördült, és egyenesen rámeredt. - A nyomozás sokkal fontosabb. Ha már egyszer felolvasta a jogaimat... -Beleegyeztél, hogy kapok tíz percet - emlékeztette Roarke a feleségét. - Most igénybe venném. Eve vállat vont. - Az üzlet az üzlet. - Caro, beszélhetnék valahol négyszemközt Revával? - Igen. Az irodámban. Mindjárt megmutatom... -Tudom, merre van - fordított hátat Reva az anyjának. A hirtelen beálló csendet csak az ajtócsapódás törte meg. - Elnézését kérem - ült vissza a helyére Caro, és az ölébe ejtette a kezét. - A lányom ideges, ami az adott körülmények között nagyon is érthető.

- Persze - pillantott az órájára Eve. Tíz perc, gondolta. Ennél többet még Roarke sem kaphat. Caro ízlésesen berendezett irodájában Reva megállt az antik rózsafa asztal mellett, de továbbra is olyan rideg maradt, mint egy bekötözött szemű halálra ítélt, aki épp a kivégzésére vár. - Nagyon dühös vagyok magára. Meg az anyámra. És mindenkire. - Ez úgy hangzott, mint egy hadüzenet. Miért nem ül le, Reva? - Mert nem akarok leülni. Nem fogok leülni. Legszívesebben megütnék valamit. Belerúgnék valamibe. Összetörnék valamit. - Csinálja csak - felelt Roarke, és olyan unalom hallatszott a hangjából, hogy Reva erre a szóbeli vállvonásra kezdte magát szörnyen kínosan érezni. - Mivel itt minden Caro tulajdona, a következményeket majd vele kell megbeszélnie. Ha majd befejezte a hisztizést, üljön le, hogy végre úgy beszélhessünk, mint két felnőtt ember. - Ezt mindig is gyűlöltem magában. - Mit? - kérdezte Roarke, és mélyet szívott a cigarettájából. -Az önuralmát. Azt, hogy inkább higgadt marad, mintsem szabadjára engedné az indulatait. -Ó, hát erről van szó. A hadnagy tudna mesélni arról, hogy időnként még engem is cserbenhagy ez a csodálatos önuralmam. Senki sem képes higgadt maradni, ha olyasvalaki kerül bajba, akit szeret. - Nem azt mondtam, hogy maga kiegyensúlyozott - felelt Reva ridegen. - Magánál nincs borzalmasabb vagy alávalóbb ember a világon. Vagy kedvesebb - akadt el Reva lélegzete, mire nagy levegőt vett, nehogy zokogásban törjön ki. - Tudom, hogy ki kell rúgnia, és ezt akarja finoman a tudtomra adni. Ezért egyáltalán nem haragszom magára. Nem hibáztatom. Ha ezzel megkönnyítem a dolgát, hajlandó vagyok önként felmondani. Roarke szívott egy utolsót a cigarettájából, majd a csikket elnyomta a magával hozott apró kristály hamutartóban. - Miért is kellene kirúgnom magát? - Hiszen gyilkossággal vádolnak, az isten szerelmére. Csak óvadék ellenében vagyok most szabadlábon. Akkora összeget kértek, hogy valószínűleg el kell adnom a házamat, sőt csaknem mindenemet. Ráadásul ezt is rám tették - emelte fel indulatosan ökölbe szorított kezét Reva. A csuklóján ezüstösen csillant a biztonsági karkötő. -Felteszem, semmi értelme nem lenne legalább annyit kérni, hogy valamennyire divatos legyen. Erre a megjegyzésre Reva csak bámult. -Azt is tudják, ha leugrok a sarki boltba. Azt is, hogy most ideges vagyok, mert le tudják olvasni a pulzusszámomat. Ez is börtön, csak hiányoznak a rácsok. -Mindezt én is tudom, Reva, és nagyon sajnálom. De higgye el, rosszabb lenne egy cellában. Sokkal rosszabb. Az óvadékra való pénzt majd én kölcsönadom. Nehogy ki merje nyitni a száját - dörrent rá Revára Roarke. - El fogja fogadni, mert én azt mondom. Nekem ez befektetés. Majd visszaadja, ha befejeződik a nyomozás, és magát felmentik. A kamatokat pedig ledolgozza. Reva lezökkent a Roarke mellett álló apró kanapéra. - Ki kell rúgnia. - Most már azt is maga akarja megmondani, hogy vezessem a cégemet? kérdezte Roarke kimérten. - Bármennyire értékes alkalmazott legyen is, azért nem vetem alá magam az

utasításainak. Reva előrehajolt, a térdére könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. - Ha a barátságunk miatt... - Természetesen részben amiatt is. A barátság és a szeretet miatt, amit maga és Caro iránt érzek. De az is nagyon sokat számít, hogy maga igencsak fontos láncszeme a cégemnek, a Securecompnak. Ezen felül meg vagyok győződve róla, hogy ártatlan, és bízok a feleségemben, hogy ezt be is tudja bizonyítani. - A felesége csaknem olyan ijesztő, mint maga. - Bizonyos tekintetben még ijesztőbb is. -Hogy lehettem ennyire ostoba! - remegett meg ismét Reva hangja. A szemében könnycseppek csillantak. - Hogy lehettem ennyire bolond? - Egyáltalán nem volt bolond. Szerette a férjét. A szerelem pedig megbolondítja az embert, különben mi értelme lenne? Most pedig szedje össze magát. Nincs sok időnk, és higgye el, amikor a feleségem tíz percet mond, akkor azt másodpercre pontosan érti. A vírusirtó program, és a pajzs, Reva. A vörös kód. - Aha - szipogta Reva, és kézfejével megtörölte az arcát. Nagyon közel járunk a megoldáshoz. Már csaknem befejeztük. Az adatok az irodámban vannak, egy különlegesen biztosított számítógépben. Kettős kóddal védve. A titkosított másolatokat a páncélteremben helyeztük el. A legfrissebb eredményeket futár vitte tegnap az irodájába. Azt is titkosítottuk. Tokimoto képes folytatni a fejlesztést. Ő a legjobb. Én pedig segíthetek neki azokon a területeken, amihez nem ért. Talán az lenne a legjobb, ha LaSalle-t tenné meg a helyettesének, Éppolyan okos, mint Tokimoto, csak nem annyira kreatív. - Beszélt a férjének erről a projektről? Reva megdörzsölte a szemét, és pislogott. - Miért tettem volna? - Gondolkozzon, Reva. Még véletlenül sem említette? - Nem. Talán mondtam olyasmit, hogy most egy nagyon fontos megbízatás miatt sokat kell túlóráznom, de semmi többet. Tudom, mit jelent a vörös kód. - A férje sem kérdezősködött? - Nem, mert még azt sem tudta, hogy miről kellene kérdezősködnie - felelt Reva, és hangjából némi türelmetlenség érződött. - A férjem művész volt, Roarke. Csak addig érdekelte a munkám, amíg meg nem terveztem a házunkat és a szobrait védő biztonsági rendszert. -A feleségem nyomozó, és ennél kevesebb érdeklődést akarva sem mutathatna az üzleti ügyeim iránt. Ennek ellenére időről időre rákérdez, igaz, csak udvariasságból. Hogy telt a napom, min dolgozol, ilyesmiket. - Persze, persze. De Blair nem volt ennyire figyelmes. - Senki sem kérdezősködött a projektről, Reva? Akár a férje, akár valaki más? Reva hátradőlt. Elsápadt, és gyönge, remegő hangon válaszolt. - Azt hiszem, mégis. Megkérdezte, mi olyan fontos ebben a megbízatásban, vagy valami ilyesmit. Én pedig azt feleltem, hogy nem beszélhetek róla. Erre kötekedni kezdett. Időnként elég csúnyán viselkedett velem. Szigorúan titkos, ugyan-ugyan. A feleségem egy valódi titkos ügynök - remegett meg az ajka, ezért beleharapott. - Szerette a kémfilmeket és a kémjátékokat. De ha mondott is valamit, csak tréfált. Tudja, hogy megy ez.

Barátok között egyáltalán nem szokatlan az ilyesmi, de komolyan sohasem érdekelte a munkám. - És mi a helyzet Felicityvel? - Aha - és Reva könnyáztatta szemében izzó gyűlölet csillant. - Neki minden idejét lefoglalta a művészet, a divat és a kapcsolatai. Alattomos lotyó. Állandóan azt mondogatta, hogy bírom magam egész napra bezárni a laborba, miközben kódokkal és gépekkel játszadozok. Mi lehet ebben olyan átkozottul érdekes? De részletekről vele sem beszéltem, még a kisebb jelentőségű projektek esetében sem. Azzal megsértettem volna a titoktartási szerződést. - Rendben. - Azt hiszi, hogy a vörös kód miatt hoztak ennyire kellemetlen helyzetbe Blair halálával? Ez egyszerűen lehetetlen. Blair semmit sem tudott. Még azt sem, hogy min dolgozom. - Pedig ez nagyon is valószínű, Reva. Reva felkapta a fejét, de mielőtt megszólalhatott volna, határozottan kopogtak az ajtón. - Lejárt az idő - kiáltott be Eve - és pontosan akkor nyitott be, amikor Reva lassan felállt. Eve vetett egy pillantást az arcára, majd Roarke felé bólintott. - Felteszem, a munka nagy részét már elvégezted. - Blair mindössze annyit tudott, hogy Reva egy nagyon fontos projekten dolgozik, de részletekről nem beszéltek. - A munkámnak semmi köze ahhoz, ami Blairrel történt erősködött Reva. Ha valóban terroristák áldozatává vált, akkor miért nem engem támadtak meg? Vagy magát? - fordult Roarke felé. - Vagy a kutatócsoport egyik tagját? - Próbáljunk meg rájönni - javasolta Eve. - De jöjjön viszsza a nappaliba, hogy mindenki hallhassa a beszélgetésünket. - Mi értelme lett volna megölni Blairt? - sietett Eve után Reva. - Hiszen a halála nincs semmi hatással a fejlesztésre. - Magát kettős gyilkossággal vádolják, igaz? Üljön le. Mikor járt valamelyikük legutóbb Bissel műtermében? - Én hónapokkal ezelőtt - felelt Caro. - Tavasszal. Áprilisban? Igen, biztos vagyok benne, hogy áprilisban. Blair meg akarta mutatni nekem azt a szökőkutat, amit Reva születésnapjára készített. - Én a múlt hónapban - mondta Reva. - Augusztus elején. Munka után ott találkoztunk. Együtt mentünk Felicityhez egy vacsorával egybekötött partira. Blair beengedett, felmentem, csak várnom kellett pár percet, amíg átöltözött. - Beengedte? - kérdezett vissza Eve. -Aha. Mániákusan vigyázott a műterme biztonságára. Senki, szó szerint senki nem ismerte a belépési kódot. - Hiszen maga adta meg nekem. Reva elpirult, és megköszörülte a torkát. -Megszereztem... Amikor nála jártam, megszereztem. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek. És remek alkalomnak tűnt, hogy élesben is kipróbáljam azt a szkennert, amin éppen akkor dolgoztunk. Ezért megszereztem a kódot, leteszteltem, és sikerült is bejutnom. Utána alaphelyzetbe hoztam a rendszert, és felszóltam Blairnek. Nem említettem neki, mert tudtam, hogy azzal csak felidegesíteném. -Járt a műteremben, amikor a férje nem volt ott? - Miért jártam volna? - Azért, hogy körülnézzen egy kicsit, hogy tudja, mire készül. - Én sohasem kémkedtem utána - nézett hosszan Caro felé

Reva. - Soha. Talán kellett volna, és ha megteszem, már régóta tudtam volna, mit művelnek Felicityvel. De tiszteltem a magányhoz és a magánélethez való jogát, és ugyanezt viszonzásképp tőle is elvártam. - Tudott a férjéről és Chloe McCoyról? - Kiről? - Chloe McCoyról, Reva. Arról a csinos, fiatal lányról, aki a galériában dolgozik. -A kis drámakirálynőről beszél? - nevetett fel Reva. Ugyan már. Blairnek nem lehetett... - harapta el a mondatot, ahogy a szeme találkozott Eve rideg tekintetével. - Nem. Hiszen még gyakorlatilag gyerek. Még tanul, az Isten szerelmére - kulcsolta át a lábát, és remegve ringatózni kezdett. - Ó, Istenem, ó, Istenem. - Kicsim. Reva - ült Caro gyorsan a lánya mellé, és szorosan magához ölelte. - Ne sírj. Miatta ne. - Nem tudom, hogy miatta, vagy magam miatt sírok. Először Felicity, most pedig ez a... Ez az agyatlan kis diáklány. Hányan lehettek még? - Csak ennyiről tudunk. Reva elvette a fejét az anyja nyakától. - Szerette az idősebbeket, szerette a fiatalabbakat - suttogta. - Ha igaz, amit mond, hadnagy, talán féltékenységből ölték meg őket. Valaki, aki szintén megtudta, hogy megcsalták. - Ez nem magyarázza meg azt, hogy miért csalták oda magát pontosan a megfelelő időben. Nem magyarázza meg, hogy miért változtatták meg a műterembe vezető felvonó kódját, gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban, amikor Blair Bisselt és Felicity Kade-et meggyilkolták. Ez nem magyarázza meg azt, hogy miért fertőzték meg a számítógépeket, és tették tönkre rajtuk az adatokat egy ismeretlen féreggel a maga otthonában, Bissel műtermében és Felicity Kade-nél. Feeney épp most ellenőrizte tájékoztatta Roarke-ot Eve. -Egy féreggel? - húzódott el Carótól Reva. - Ezeket a számítógépeket mind megfertőzték és tönkretették? Biztos benne? - Közülük kettőt saját magam vizsgáltam meg - árulta el Roarke. - Minden jel arra mutat, hogy a Doomsday-féreggel lettek megfertőzve. Persze a teljes bizonyossághoz el kell végeznünk még néhány vizsgálatot, de tudom, mire kell odafigyelni. - Ezt távolról képtelenség megcsinálni. Tudjuk, hogy csak a gép előtt ülve lehetséges - pattant fel Reva, és járkálni kezdett fel és alá a nappaliban. Ez a hibája. A fertőzéshez közvetlenül a hálózat egyik gépére kell feltölteni. Ehhez pedig kell egy operátor. - így igaz- Ha a gépeket valóban a Doomsday fertőzte meg, ez azt jelenti, hogy valaki könnyedén áthatolt a házam, a műterem, és Felicity házának a biztonsági rendszerén. Ezt könnyen ellenőrizhetem, hiszen mindet én terveztem. Néhány teszttel megállapítható, hogy belenyúltak-e a rendszerbe, és mikor. - Nem tudom elfogadni az eredményt, ha maga végzi el a teszteket - figyelmeztette Eve. - Majd én megcsinálom - és Roarke megvárta, hogy Reva megálljon és ránézzen. - Nyugodtan megbízhat bennem. - Valóban, hadnagy - ült vissza Reva a kanapé szélére. Ha ez... Ha a történteknek bármi közük van a projekthez, ez azt jelenti, hogy Blairt is becsapták. Megrendezték a halálát, mégpedig úgy, mintha ő és Felicity szeretők lettek volna. Miattam kellett meghalnia. Mindketten miattam haltak meg.

- Ha akarja, nyugodtan hiheti ezt is. Én inkább maradok az igazság mellett. - De semmi bizonyíték arra, hogy Blair hűtlen volt. A fényképek, a számlák, a diszkek akár hamisak is lehetnek. Lehet, hogy Blairt elrabolták, és odavitték Felicityhez. Talán... - vette sorra Reva a tényeket, az időpontokat, és lassan lecsillapodott. - Ennek így nincs semmi értelme. Tudom, hogy nincs. De annak sincs, amit mondtak. - Rögtön minden értelmet nyer, ha Blair nem csupán megcsalta magát Felicity Kade-del és Chloe McCoyjal, de a terroristák úgy vélték, hasznos adatokkal tud szolgálni a számukra. Még többet, ha nem csak hitték, hanem tudták. - Mert azt hitték, fecsegtem neki? De... - Nem. Azért, mert a férje beszélt velük. Reva úgy rezzent össze, mintha Eve megütötte volna. -Ez lehetetlen - suttogta Reva reszelős hangon. - Azt akarja mondani, hogy Blair nem csak tudott róluk, de kapcsolatba is került egy radikális terroristacsoporttal? Hogy információkat adott át nekik? Ez nevetséges. - Én csak azt mondtam, hogy ez is egy lehetőség, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy vagy több ismeretlen személy nagy kockázatot vállalt azzal, hogy megölték Bisselt és Kade-et, méghozzá úgy, hogy magára tereljék a gyanút. Ha egy mindennapos, hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság történt volna, csak felületesen vizsgálnánk meg ezeket a számítógépeket várt Eve egy szíwerésnyit, mert látta, hogy Reva is számba veszi ezeket a lehetőségeket. - Feltételezhetjük, hogy merő rosszakaratból maga tette tönkre ezeket a gépeket. Hiszen ért hozzá, ez a szakmája. Bissel műtermi kódjának a megváltozása pedig lehetett egyszerű műszaki hiba is. - Képtelen vagyok... Ezt nem tudom elhinni róla. - Az, hogy mit hisz, vagy mit nem hisz el, csak magán múlik. De ha alaposabban megvizsgálja a tényeket, ha elkezd legombolyítani minden szálat, észreveszi, hogy sokkal több van ebben az ügyben néhány gyilkosságnál és a rendőröknek ezüsttálcán felkínált gyanúsítottnál. Reva felállt, a széles ablakhoz lépett, és kinézett a folyóra. - Nem tudom... Ha mindezt elhiszem, ha elfogadom, akkor ez azt jelenti, hogy minden hazugság volt. Kezdettől fogva. Blair sohasem szeretett engem. Vagy csak olyan kicsit, hogy mindenre elcsábult, amit felkínáltak neki. Pénzt, hatalmat, esetleg csak az élvezetet, hogy élesben is kémesdit játszhat, nemcsak a VR-szemüvegen keresztül. Azt akarja, higgyem el, hogy kihasznált, kizsákmányolta mindazt a bizalmat és tiszteletet, amit a szakterületemen sikerült megszereznem. - Ez Blairt minősíti. Nem pedig magát. Reva továbbra is a folyót bámulta. - Szerettem a férjemet, hadnagy. Talán maga ezt gyengeségnek véli, és azt hiszi, ostoba vagyok, de úgy szerettem, mint még senkit a világon. Ha elhiszem mindazt, amit most mondott, azzal elveszi tőlem ezt az érzést. Ennél még a börtön sem lehet rosszabb. - Nem kell elhinnie vagy elfogadnia semmit. Csak magán múlik. Hacsak nem akarja kipróbálni, hogy valóban rosszabb-e a börtön, együtt kell működnie velem. Holnap reggel nyolckor elvégeznek magán egy harmadik fokozatú hazugságvizsgálatot. És abba is bele fog egyezni, hogy megvizsgálják a testület pszichológusai. És utasítsa az ügyvédeit, hogy engedjenek szabad

hozzáférést az aktáihoz. És a férje aktáihoz is. Ha ezek között titkosított anyag is található, akkor adjon engedélyt a titkosítás feloldására. - Nincsenek titkosított aktáim - közölte halkan Reva. - A titkosszolgálatnál szolgált. Lennie kell ilyen aktáknak. Reva megfordult. A szemei üresen csillantak, mintha elmerült volna valami álomvilágban. - Igaza van. Ne haragudjon. Megadom az engedélyt. - Ez magára is vonatkozik - fordult Caro felé Eve. - Miért? - ugrott az anyja elé Reva, teljesen megfeledkezve arról, hogy pár perce még igencsak neheztelt rá. - Neki ehhez semmi köze. -Mert kapcsolatba hozható magával, az áldozattal és a projekttel is. -Ha úgy véli, veszélybe kerülhet az élete, gondoskodnia kell a megfelelő védelméről. - Majd én elintézem, Reva - jelentette ki Roarke. Caro meglepve pillantott feléje. - Lehet, hogy ezt már említette - motyogta Caro, majd felsóhajtott. - De nem vitatkozom. És azonnal megadom a kért felhatalmazást. -Jó. Közben mindketten gondolkodjanak el, idézzék viszsza, mikor beszélgettek az áldozatokkal vagy másokkal a munkájukról. Különösen a vörös kód alá eső projektről. Majd jelentkezem. Eve az ajtó felé indult, de Roarke még egy pillanatig tétovázott. - Pihenjenek le. Mind a ketten. Holnap, ha akarnak, maradjanak itthon, de holnapután mindkettejükre számítok - pillantott Eve felé. - Ugye, ezzel nincs semmi gond, hadnagy? - Nekem mindegy. A te dolgod. - Köszönöm, hadnagy. Nyomozó - nyitotta ki Caro az ajtót. - Remélem, maguk is pihennek majd egy keveset. - Azon leszünk. Eve megvárta, amíg elindul velük lefelé a lift, majd Peabody felé fordult. - Remekül ráéreztél, hogy Caro utánanézett Bisselnek. Hogy jöttél rá? - Abból, hogy gondos nőnek és gondos anyának látszik. Ráadásul nem szerette túlságosan Bisselt. - Ezt meg tudom érteni. - Szóval nem szerette Bisselt, de azt akarta, hogy a lánya mindent megkapjon, amit csak akar. Ennek ellenére biztos akart lenni abban, hogy Bissel valóban az, akinek mondja magát. Ennélfogva utána kellett néznie a fickó múltjának. - És elég mélyre ásott ahhoz, hogy egyenes embernek gondolja - bólintott Eve. - Jó parti, különösen, mert a süteményt is szerette. - Hé, ez a sütemény tényleg finom. - Megmentett a nap hátralévő részétől. Menj haza, és aludj egy keveset. - Komolyan? -... - És reggel hétkor jelentkezz az otthoni irodámban. Pontosan. - Frissen és fiatalosan. Eve lepillantott Peabody színpompás légtalpú cipőjére. - Bírom még néhány óra hosszat, ha folytatni akarod. - Sem nekünk, sem az ügynek nem használ, ha állva elalszunk. Inkább folytassuk reggel, de frissen. - Vidd el a kocsimat - kínálta fel Roarke, mire Peabodynak majdnem kiugrott a szeme a meglepetéstől.

-Komolyan? Mi folyik itt? Ma tartjátok a légy kedves Peabody hoz napot? - Ha mégsem, akkor azzá nyilvánítjuk. De így megkímélsz attól, hogy elküldjék valakit érte, mert én a hadnaggyal szeretnék menni. - Csak szólnod kell, máris teljesítem. Roarke átadta az indítókódot, és jókedvűen figyelte, ahogy Peabody elindul, majd körbetáncolja az égővörös sportkocsit. -Tudod, hogy most nem haza megy. Legalábbis nem azonnal - tette csípőre ökölbe szorított kezét Eve, miközben a társa örömtáncát figyelte. - Kiviszi a sztrádára, beléáll a gázba, és valahol New Jersey közelében köt ki. Ott próbálja majd elmagyarázni egy közlekedési droidnak, hogy tulajdonképpen ő maga is rendőr. Hazudik mellé valami megbízatást is. Utána visszarongyol ide, és egy helybélinek adja elő a műsort. - Visszarongyol? -A te játékszereiddel csak így lehet közlekedni. Ron-gyol. Majd amikor McNab leadja a szolgálatot, rábeszéli, hogy őt is hagyja vezetni egy kicsit, és együtt kezdenek száguldozni, aminek az lesz a vége, hogy megint villogtatni kell a jelvényüket. Ha pedig valamelyik droid veszi a fáradságot, és azonosítja a jármű tulajdonosát, napestig magyarázhatod, hogy miért engedtél rodeózni két idióta nyomozót. -Ezek szerint mindenki jól érzi majd magát. Beszállás, hadnagy. Én vezetek. Eve nem vitatkozott. Az alváshiány eltompította a reflexeit, a forgalom viszont kezdett sűrűsödni. - Kemény voltál Revával - jegyezte meg Roarke, miközben a rendőrségi kocsival elhúzott a járda mellől. - Ha nem tetszenek a módszereim, tegyél panaszt írásban. - Nem fogok. Szüksége van a szigorodra. Nagyon hálás lesz érte, amikor újra biztos talajt érez majd a lába alatt. És természetesen visszavág. Amennyire a kocsi engedte, Eve kinyújtózkodott és lehunyta a szemét. - Emiatt egyáltalán nem aggódom. - Nem is kell. Szerintem csak annál jobban fogod szeretni. - Nem mondtam, hogy nem szeretem. - Nem, de azt hiszed róla, hogy gyenge, pedig egyáltalán nem az - simított végig finoman Eve haján Roarke. - Ostobának tartod, pedig egyáltalán nem az. Csak hatalmas megrázkódtatáson ment keresztül, és gyászolja a férfit, akit szeretett, még ha igazság szerint Blair egyetlen könnycseppet sem érdemelne. Reva mégis gyászol, hogy megőrizze az illúzióit. Számomra ez még megrázóbb, ha egyáltalán lehetséges. -Ha téged találnálak holtan, meztelenül egy idegen nő ágyában, rumbáznék a tested felett. - Nem is tudsz rumbázni. - Előbb vennék néhány leckét. Roarke felnevetett, és megdörzsölte Eve combját. - Biztos remekül csinálnád. Nem mintha megkapnád tőlem az esélyt, hogy bebizonyítsd. De azért gyászolnál is. - Nem okoznék neked ekkora örömet - motyogta Eve, félig álomban. - Te mocskos, hűtlen disznó. - Sírnál a sötétben, és a nevemet suttognád. - Rendben, suttognám. Milyen odalent a pokolban, te gazember?, és egyre csak nevetnék, nevetnék. Pontosan így suttognám a nevedet. -Jézus Krisztus, Eve, hogy én mennyire szeretlek. -Ühüm, ühüm - mosolyodott el félálomban elégedetten

Eve. - Utána bevágnám az összes flancos cipődet a hulladékmegsemmisítőbe, kazalba hánynám az öltönyeidet, és örömtüzet gyújtanék, végül kirúgnám Summersetet a házamból. Utána bulit rendeznék, ahol meginnánk az összes drága borodat és whiskydet. És ha ennek is vége, fizetnék a szakma két, nem, három legjobb bárcásának, hogy szórakoztassanak - és amikor megérezte, hogy a kocsi megállt, álmosan pislogva kinyitotta a szemét. - Micsoda? - Nekem úgy tűnik, nagyon elgondolkodtál. - Nem, valójában nem - mozgatta meg merev vállait Eve, és ásított egy hatalmasat. - Csak összehordtam hetet-havat. Hol hagytam abba? - Ott, hogy három bárcás szórakoztat. Felteszem, legalább három kell ahhoz a színvonalhoz, amihez az elmúlt néhány évben hozzászoktál. - Aha, hidd csak ezt. Oké, az orgia után rámozdulnék a játékszereidre. Először... - vonta össze a szemöldökét Eve, és kibámult a szélvédőn. Vicces. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha a kapitányságon lennénk. - Itthon is dolgozhatsz, és innen a gyászszertartásomat is könnyebb megtervezni. De csak miután mindketten kialudtuk magunkat - szállt ki Roarke, megkerülte a kocsit, és mivel a felesége meg sem moccant, kinyitotta az utasoldali ajtót. - Még nem egészítettem ki a jelentésemet, és a kapitánynak sem mutattam meg. - Ezt is el tudod itthonról intézni - nyúlt be az utastérbe Roarke és egyszerűen a vállára kapta Eve-et. - Azt hiszed, hogy ez nagyon macsó és érzéki, mi? - Szerintem inkább célszerű. Eve úgy döntött, nyugton marad. így legalább nem kellett beszélnie Summersettel. De amikor meghallotta az inas fülsértő hangját, azt kívánta, bárcsak a füleit is tudná úgy ráncolni, mint a szemöldökét. - Megsebesült? - Nem - igazította meg Eve testét a vállán Roarke, mielőtt nekieredt volna a lépcsőnek. - Csak elfáradt. - Akárcsak te. -Igen, akárcsak én. Ha valaki keresne, és nincs életveszélyben, hívjon később. És utána is csak a legfontosabb hívásokat fogadom. - Értem. - És majd meg kell veled beszélnem néhány dolgot. Addig is maradj a házban, és kapcsold be az összes biztonsági berendezést. Eve résnyire nyitotta az egyik szemét, és látta, hogy Summerset kíváncsian bámulja. - Tud a vörös kódról? - Sokat tud a nagy dolgokról. Vele kell kezdenie annak, aki nekem akar ártani - csukta be a lábával Roarke az ajtót maga mögött, majd az ágyhoz lépett, és ledobta Eve-et. - Te is meglehetősen fáradtnak látszol - nézte a férje arcát Eve. - Ritkán látlak ilyennek. - Minden tekintetben nagyon hosszú volt ez a mai nap. Leveszem a bakancsod. - Én is le tudom venni - söpörte félre a férje kezét Eve. - A saját cipőddel foglalkozz. - Azzal a flancos párral, ami hamarosan úgyis a hulladékmegsemmisítőben fogja végezni? Eve-nek magában el kellett ismernie, hogy a férje egyszerűen gyönyörű, ha vigyorog.

- Hacsak nem vigyázol magadra, haver - húzta le a bakancsát, majd levette a dzsekijét, lecsatolta a fegyverövét, és összegömbölyödött az ágyon. - Kényelmesebben fogsz aludni, ha a ruhád is leveszed. - De ha meztelen vagyok, mindenféle pajzán gondolataid támadnak. -Eve, kedvesem, nekem akkor is pajzán gondolataim támadnak, amikor golyóálló mellényben látlak. Megígérem, hogy mindent megkapsz, ha már kialudtam magam. Eve kibújt a farmeréből, lehúzta magáról az ingét, és amikor Roarke mellé feküdt, szorosan hozzábújt. - Még csak ne is gondolj rá. - Csitt - csókolta meg a felesége homlokát Roarke, és magához ölelte. Aludj. Eve gyorsan elaludt a kényelmes melegben, a fejét Roarke vállán nyugtatva. Roarke pedig csak egy pillanattal lemaradva követte. Hogy üthet ki minden ennyire balul? Hogy eshet minden darabokra a kínosan precíz tervezés ellenére? Pedig a végrehajtás is remekül sikerült, emlékeztette magát a sötétben vergődő alak. Mindent jól csinált. Mindent. Most pedig zárt ajtók és lehúzott redőnyök között remeg. Az életét félti. Hibázott. Nincs más magyarázat. Valahol valami rosszul sikerült. De ennek nincs semmi értelme. Felemelte a whiskysüveget, és lassú kortyokkal igyekezett megnyugtatni magát. 0 aztán nem követett el semmiféle hibát. Pontosan a megfelelő pillanatban hatolt be a barna homokkőből rakott házba. A kezére folyékony kesztyűt fújt, a ruháját vékony laborköpennyel védte, a fejére pedig steril sapkát húzott. A házon belül semmi nyoma nem maradt az ottjártának. Ellenőrizte, hogy a házidroidot valóban kikapcsolták-e éjszakára. Utána felment az emeletre. Istenem, hogy kalapált a szíve! Félt, jobban mondva csaknem félt attól, hogy még a zene és a kéjes nyögések közepette is meghallják a vad dobogást. A kezében tartotta a bénítót, míg hüvelybe dugott kése az övén lógott. Szerette az érzést, ahogy a bőrtok a combjának ütődik. Gyorsan mozgott, pontosan úgy, ahogy tervezte. Ahogy begyakorolta. Elég volt egyetlen lövés a férfi lapockájára, és az egyik célpont máris lehanyatlott. A második előtt talán, de csak talán tétovázott egy keveset. A másodperc tört részéig Felicity szemébe nézett, és látta benne a rémületet, mielőtt odalőtt volna gyönyörű mellei közé. De ezek után már nem tétovázott. Egy pillanatig sem. A kés érzéki suhogással siklott elő a hüvelyből. Utána pedig ölt. Eletében először. Be kellett ismernie, tetszett neki az érzés. Sokkal, de sokkal jobban, mint várta. Ahogy a penge belemerült a húsba, és kicsordult a friss, meleg vér. Olyan ősi volt. Olyan alapvető. És el kell ismerni, könnyű, fűzte tovább a gondolatait, ahogy a whisky megnyugtatta az idegeit. Gyilkolni roppant könnyű, ha az ember már belefogott. Amikor végzett, nagyon, nagyon óvatosan elrendezte a helyszínt. Olyan pontosan, precízen, hogy alig tudta befejezni Reva érkezése előtt.

Nyugodt maradt, amikor a bejárati ajtóra szerelt jelző riasztotta. Büszkén gondolt vissza, milyen csendesen várta, hogy a nő belépjen a hálóba. Akár egy árnyék. Vajon vigyorgott, miközben azt figyelte, ahogy Reva indulatosan az ágy mellé lép? Talán igen, mindenesetre ez csöppet sem terelte el a figyelmét. Csupán egyetlen adag kellett az altatóspray-ből, hogy az ágyra zuhanjon. Itt rögtönzött egy keveset, de zseniálisan csinálta. A nő alélt testét bevonszolta a fürdőszobába, hogy az ujjlenyomatait megtalálják a mosdókagylón, és némi vért is kent a pólójára. És így visszagondolva a matrac közepébe állított kés is önmagáért beszélt. Végül minden nyom vádlón mutatott Reva felé. Amikor távozott, résnyire nyitva hagyta a bejárati ajtót, éppen úgy, ahogy eredetileg is tervezte. Revát pedig a biztonságiak fogják megtalálni, amikor rutinellenőrzést végeznek. Rendben, rendben, talán itt valóban elszámolta magát. Kevés altatót adott neki, vagy rá kellett volna szánnia magát még egy adagra. De még ennek sem lett volna szabad gondot okoznia. Hiszen letartóztatták. Blair Bissel és Felicity Kade meghaltak, és Reva az egyedüli gyanúsított. Neki pedig már el kellett volna tűnnie. Teli bankszámlával. Ehelyett megbélyegzetté vált. El kell tűnnie. Meg kell védenie magát. Itt nincs biztonságban. Nincs teljes biztonságban. De ezt elintézheti. Miközben agyáról letisztult a félelem és az önsajnálat köde, rádöbbent, hogy ezt ő maga is elintézheti. És ezzel együtt a pénzügyi gondjait is képes megoldani. A többivel ezután is ráér foglalkozni. Amikor egy kicsivel több ideje jut gondolkodásra. A következő pohár whiskyt már nyugodtabban töltötte ki, és nekiállt megtervezni a következő lépést. Hatodik fejezet Eve egyedül ébredt, és elég volt egy gyors pillantást vetnie az órára, hogy rádöbbenjen: félórával többet aludt, mint akart. Az átkozódáshoz túl kótyagosan mászott ki az ágyból, az AutoSéfhez botorkált, és kért egy kávét. A csészét magával vitte a zuhany alá, és úgy kezdte inni a feketét, hogy teljes erővel záporzott rá a forró víz. Már végzett a hatalmas csésze felével, amikor rádöbbent, hogy még mindig rajta az alsóneműje. Most valóban elkáromkodta magát. Felhajtotta a maradék kávéját, lehámozta magáról a vizes melltartót és bugyit, majd dühösen a zuhanyzó sarkába hajította az ázott ruhadarabokat. Egy halott férfi és a szeretője. Mindketten kapcsolatba hozhatók a művészettel. Lehetséges, hogy a technoterroristákkal is. Egy nagyszerű féregprogram. Nagyfokú jártasság a biztonsági rendszerek terén. Előre kitervelt támadás a készülő víruskereső és -védelmi program ellen. De mi értelme volt Revára terelni a gyanút? Hiszen a helyét bármikor átveheti valaki más. Senki sem nélkülözhetetlen. Eve gondolatban többször is körüljárta a kérdést, de egyik megoldás sem nyerte el igazán a tetszését. Minden tökéletesen takarosnak látszott, de ha az ember kicsit megkapargatta a felszínt, rögvest előtűntek a hibák.

Mégis, mit számítana, ha Reva Ewingot hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságért elítélnék, és egész hátralévő életét rács mögött kellene leélnie? Amikor Roarke belépett a hálószobába, Eve már a második csésze kávéját kortyolgatta, és még mindig töprengett. - Elképzelhető, hogy valaki annyira meg akarta torpedózni a projektet, hogy képes volt megölni két embert, és az egyik alkalmazottadra terelni a gyanút? - kérdezte a férjét. - Sokféle ember él a világon. - Aha, pontosan ez a baj vele. Hogy emberek élnek benne. Ellenben egy kettős gyilkosságnál könnyebben is keresztbe lehetne tenni neked. Nem hiszem, hogy ellened irányult volna. - Kedvesem, most nagyon lelomboztál. Eddig ugyanis pontosan ezt hittem. - Ennek ellenére valamilyen szinten azért téged is belekevertek. Jobban mondva a Roarke Iparvállalatot, egészen pontosan a Securecompot. Ezzel a gondolattal érdemes eljátszani. Először viszont vetni akarok egy közelebbi pillantást az áldozatokra. -Elindítottam az utánkereséseket, amiket kértél. Korán keltem - magyarázta, amikor Eve kérdőn felvonta a szemöldökét. - Most, hogy mindketten felébredtünk, kezdek komolyan elgondolkodni a reggelin. - Amit megehetünk az irodámban is. - Természetesen. - Feltűnően beleegyező vagy. - Nem, történetesen csak éhes. Mivel Roarke egyáltalán nem túlzott, két steaket rendelt Eve irodájába. - Evés közben beletekinthetsz Blair Bissel életútjába. Számítógép, kérem az adatokat az egyes képernyőre. - Találtál titkosított aktákat? - Nem. Legalábbis eddig még nem tűnt fel. - Mit értesz ez alatt? -Csupán annyit, hogy minden nagyon, nagyon tiszta. Nézd meg magad. Eve levágott egy falatot a húsból, és evés közben elolvasta a képernyőn megjelenő szöveget. BLAIR BISSEL. HAT LÁB EGY HÜVELYK MAGAS, A SÚLYA SZÁZKILENCVENHAT FONT. A HAJA BARNA, A SZEME ZÖLD. SZÜLETETT 2023. MÁRCIUS HARMADIKÁN, CLEVELANDBEN, OHIO ÁLLAMBAN. SZÜLEI, MARCUS BISSEL ÉS RITA HASS, 2030-BAN ELVÁLTAK. ÖCCSE, CARTER 2025. DECEMBER 12-ÉN SZÜLETETT. FOGLALKOZÁSA: SZOBRÁSZ. LAKHELYE: 21981 SERENITY LANE, QUEENS, NEW YORK. - Serenity Lane - csóválta meg Eve a fejét. - Mi jut erről az eszedbe? - Ha jól sejtem, jobb szeretnéd, ha Szétrúgom a Segged sikátornak hívnák. - Ki nem? Mivel Roarke mélyre ásott az adatok között, Eve végigolvasta Bissel egész életútját, onnantól kezdve, hogy hároméves korában részt vett egy színjátszó körben, egészen a párizsi művészeti iskoláig, ahol két évet töltött el. Majd következtek az orvosi kartonok - Bissel tizenkét évesen eltörte a sípcsontját, és korrigálták a látását tizenöt, húsz-,

huszonöt éves korában. Elvégeztek rajta néhány plasztikai műtétet megigazították a fenekét, az állkapcsát és az orrát. Tagja volt a republikánus pártnak, a vagyona egymilliónyolcszázezer dollárra rúgott, nem számítva az aprót. A bűnügyi nyilvántartásban egyáltalán nem szerepelt, még némi ifjúkori csínytevés ürügyén sem. Mindig rendesen befizette az adót. Jól élt. Reva volt az első és egyetlen felesége. Még éltek a szülei. Az apja Clevelandben maradt, ahol újra megnősült, az anyja pedig Boca Ratonben lakott a harmadik férjével. Az öccse - aki az akta szerint nem nősült meg, és gyermekei sem születtek - foglalkozásának színházi statisztát jegyeztek be, ami udvariasan arra utalt, hogy szegény, mint a templom egere. Városról városra költözött, és a legkülönfélébb foglalkozásokat űzte. Jelenlegi lakhelyének Jamaica volt feltüntetve. Itt élt, mint egy bár résztulajdonosa. A priusza is hasonló változatosságot tükrözött. De csak kisebb kihágásokat követett el. Vesztegetés, némi szélhámoskodás és apróbb lopások. Tizennyolc hónapot ült az ohiói állami fegyintézetben, mert belekeveredett egy részvényeladási ügybe, ahol nem létező papírokat sóztak rá néhány hiszékeny öregemberre. A vagyona alig haladta meg a tizenkétezer dollárt. Nagy részét ennek is a bár tulajdonrésze tette ki. 4 Serenity: nyugalom, tisztaság. A ford. megjegyzése - Elgondolkoztató. Vajon miként vélekedett a bátyja sikeréről és gazdagságáról? Nem követett el erőszakos bűncselekményeket, de a család az egészen más. Az emberek sok mindent tesznek a családjuk miatt. Még mocskosabb lehet a helyzet, ha a pénz is szerepet kap az ügyben. - Tehát azt hiszed, hogy Bissel öccse idejött Jamaicából, megölte a bátyját, és az egészet megpróbálta a sógornőjére kenni? -Első pillantásra elképzelhetetlennek tűnik - húzta el a száját Eve -, de mindjárt más a helyzet, ha számításba vesszük, mekkora az esélye annak, hogy Carter Bissel tudott a projektről. Esetleg megkörnyékezték, és pénzt ajánlottak neki minden hasznos információért, amit csak meg tud szerezni. Talán szerzett is, talán nem. De arra biztosan hamar rájött, hogy a bátyja megcsalja a feleségét. Zsarolta vagy megfenyegette. Családi viszály vont vállat Eve. -Igen, értem, mire gondolsz - gondolta át Roarke evés közben a hallottakat. Lehetséges, hogy valóban megkeresték. Kapcsolatba léptek vele. A testvérek közötti rivalizálás halálos fordulatot vett, mire a megbízóival együtt elhatározták, hogy elvarrják a kilógó szálakat. - Eddig ennek az elméletnek van a legtöbb értelme. El kell beszélgetnünk ezzel a Carterrel. -Jól hangzik, különösen, mert az utóbbi időben közel sem üldögéltünk eleget tengerparti bárokban. Eve felemelt egy borospoharat, belekortyolt, és elmélyülten tanulmányozta a férje arcát. - Most valami egészen más jár a fejedben. - Nem, csak elgondolkodtam. Nézd meg, mit szedtem öszsze Felicity Kaderől. Kade adatait kérem a kettes képernyőre. Eve gyorsan átlátta a gazdag család egyetlen gyermekeként felnőtt Felicity életét, aki sokat tanult és utazott. New York Cityben, Hamptonban és Tuscanyben is volt egy-egy háza. A felső tízezerbe tartozott, akinek a műtárgyak adásvételéből befolyó összeg csupán zsebpénznek számított. Nem mintha szüksége lett volna erre

az örökségből, valamint a gondosan megválogatott befektetéseiből összeszedett ötmillió mellé. Sohasem ment férjhez, annak ellenére, hogy a húszas éveiben volt egy komoly kapcsolata. Harmincéves korára viszont egyedül maradt, és jól élt. Több plasztikai műtétet is végrehajtottak rajta, és minden jel szerint elégedett volt az arcával. De nem esett át semmiféle szokatlan orvosi beavatkozáson. A rendőri nyilvántartásban sem szerepelt. A nevéhez nem kapcsolódtak titkosított akták. - Sokat költött - jegyezte meg Eve - öltözködésre, kozmetikusra, ékszerre, műtárgyakra és utazásra. Rengeteget utazott. Milyen érdekes. Az elmúlt tizennégy hónapban négyszer is megfordult Jamaicában. - Igen, ez valóban nagyon érdekes. Lehet, hogy a nő megcsalta a csalárd férjet a csalárd férj öccsével. - Családban marad. -Vagy az is elképzelhető, hogy Felicity szervezte be Cartert. Olyan embert keresett, akivel elbánt az élet, és a fiú pont kapóra jött. Roarke felszúrt a villájára egy articsókát. - Történetesen Reva az, akivel elbánt az élet. - Aha. Csak játszadozok a gondolattal - emelte fel Eve ismét a borospoharat, belekortyolt, majd felállt, és járkálni kezdett. - Felicity először másfél évvel ezelőtt jár Jamaicán. Ekkor talán még csak puhatolózik. Tudni akarja, hogy felhasználhatja-e Cartert Reva, Blair, vagy egyszerre mindkettejük ellen. Szereti a pénzt és a kockázatot. Ha az ember nem kalandvágyó, vagy ha pislákol benne a lelkiismeret, nem fekszik le a legjobb barátnője férjével. Talán az is csábítja, hogy együttműködhet egy olyan globális szervezettel, mint a technoterroristák. Szeret utazni, és az útjain vagy a társasági életben sokakkal találkozik... Aha, könnyen megkörnyékezhették. - Akkor miért végezte holtan? - Mindjárt mondom. Talán az öcsiké féltékeny lett. Ez nagyon régi indítéka a szeretők darabokra szabdalásának. - Vagy megtanulni rumbázni. - Ha-ha. Talán Carter nagyobb szeletet akart a tortából, de elképzelhető, hogy Felicity átverte. De könnyen meglehet, hogy ez az egész, amit előadtam, csak a fantáziám műve, ennek ellenére érdemes a végére járni - intett poharával a fali képernyő felé Eve. - Van itt még valami furcsaság. Túlságosan tiszták. - Ó. Reméltem is, hogy feltűnik - dőlt hátra borospohárral a kezében Roarke. - A mi Mr. Bisselünk és Ms. Kade-ünk patyolatfehérek. Mint a hó. Az ember nem is számítana másra. Műveltek, tisztelik a törvényt, és anyagi biztonságban élnek. Egyetlen apró foltot sem lehet találni a múltjukban. Túlságosan is megfelel... - Egyáltalán nem felel meg. Hazugok, csalók, és az efféléknek mindig foltos a múltja. Roarke kortyolt egyet a borából, és a kristálypohár karimája fölül a feleségére pillantott. - A foltok tisztára mosásához csupán elegendő szakértelem és pénz kell. - Te már csak tudod. Még mélyebbre fogunk ásni, mert ezt egyszerűen nem veszem be. De addig is, látni akarom Reva adatait. - Hármas képernyő.

Abban a pillanatban, ahogy felvillantak az adatok, Roarke szomszédos irodájában jelezni kezdett a link. - Fel kell vennem. Eve szórakozottan bólintott, és miközben Roarke távozott, olvasni kezdett. REVA EWING. A BŐRE FEHÉR, A HAJA BARNA, A SZEME SZÜRKE. ÖT LÁB NÉGY HÜVELYK MAGAS, A SÚLYA SZÁZTIZENNYOLC FONT. SZÜLETETT 2027. MÁJUS 15ÉN. SZÜLEI BRYCE GRUBER ÉS CAROLINE EWING, AKIK 2040-BEN ELVÁLTAK. LAKHELYE: 21981 SERENITY LANE, QUEENS, NEW YORK. FOGLALKOZÁSA: ELEKTRONIKUS BIZTONSÁGTECHNIKAI SZAKÉRTŐ. MUNKAHELYE: SECURECOMP, ROARKE IPARVÁLLALAT. 2057. OKTÓBER 12-ÉN KÖTÖTT HÁZASSÁGOT BLAIR BISSELLEL. GYERMEKÜK NINCS. Tehát nem hazudott, gondolta Eve, és úgy döntött, hogy a Reva szolgálati minősítését tartalmazó kartont majd később olvassa el. 2056 JANUÁRJÁBAN HAGYTA OTT A TITKOSSZOLGÁLATOT. EKKOR KÖLTÖZÖTT NEW YORKBA, ÉS HELYEZKEDETT EL A ROARKE IPARVÁLLALAT SECURECOMP ELNEVEZÉSŰ CÉGÉNÉL, AHOL JELENLEG IS DOLGOZIK. PRIUSZA NINCS. FIATALKORÚKÉNT KÖZMUNKÁRA ÍTÉLTÉK ISKOLAKERÜLÉSÉRT ÉS ALKOHOLFOGYASZTÁSÉRT, AMIT TELJESÍTETT, EZÉRT A BÍRÓSÁG A BEJEGYZÉSEKET TÖRÖLTETTE AZ AKTÁJÁBÓL. Az orvosi kartonból kiderült, hogy nyolcéves korában eltörte a mutatóujját, tizenkét éves korában a csuklóját, tizenhárom évesen pedig a kulcscsontját. Az orvos és a szociális munkás megállapították, hogy ezeket, és még számtalan kisebb sérülést különféle sportok és szabadidős tevékenységek közben szerezte, mint például jégkorong, szoftball, küzdősportok, siklóernyőzés, kosárlabda és síelés. De a legkomolyabb sebet már felnőttként szerezte. Azt tette, amire a titkosszolgálat minden tagja megesküdött. Őt lőtték meg az elnöknő helyett. A bénító sugár az egész testét érte. Utána három hónapig kezelték a világ egyik legnevesebb klinikáján. A lábait hat hétig nem tudta mozgatni. Eve visszaemlékezett, milyen borzalmas látványt nyújtott, amikor McNabot lőtték meg hasonlóképpen, és mennyire kevés esélye volt, hogy az idegrendszere külső beavatkozás nélkül regenerálódik. Éppen ezért pontosan el tudta képzelni, milyen fájdalmakat állhatott ki Reva, és milyen sokat kellett dolgoznia, hogy felépüljön. A merényletkísérletet sem felejtette el. Egy öngyilkos fanatikus támadta meg az elnököt, és három civillel, valamint két ügynökkel végzett, mire sikerült megállítani. Most már az is eszébe jutott, hogy látta Revát a médiában. De akkoriban valahogy másképp nézett ki. Hosszabb volt a haja. És az arca is teltebbnek rémlett. Eve a válla fölött a visszatérő Roarke felé sandított. -Most már emlékszem rá. Sokat beszéltek róla, amikor bekapta az elnökasszony helyett azt a lövést. Nagy felhajtást csaptak körülötte. Ugye, végül a fickót is ő intézte el? Miközben a testével védte Fostert. - Azt hitték, nem éli túl. Utána meg azt, hogy megbénul. De Reva bebizonyította, hogy tévedtek. - Az első néhány napot követően viszont nem sokat beszéltek róla. - Ő akarta így - pillantott a képernyő felé Roarke, melyen jól kivehetően látszott Reva fényképe. - Nem tetszett neki a felhajtás. Most majd megint megkapja. A médiacápák gyorsan rájönnek az összefüggésekre, és újra elkezdődik a zsongás. A

hősiesen viselkedő asszonyt kettős gyilkosság vádjával tartóztatták le, és így tovább. - Kibírja. -Igen, ki fogja bírni. Majd a munkájába menekül, mint egy másik ismerősöm. - Mennyivel veti ez vissza a projektet? - Fél nappal. Tokimoto szerint. Reva már mindenről tájékoztatta, annak ellenére, hogy úgy tervezi, amint átesik a hazugságvízsgálaton, visszajön dolgozni. Ha azért halt meg két ember, hogy hátráltassák a fejlesztést, a gyilkosok csúnyán elszámolták magukat. - Szerinted akad olyan ember, aki ezt előre meg tudta volna mondani? Kétségbeesésükben szánták rá magukat erre a lépésre? - találgatta Eve. Carter Bissel. Most már tényleg el akarok beszélgetni ezzel a Carter Bissellel. - Jamaicára megyünk? - Azért még ne pakold be a törülköződet. Előbb beszélnem kell az ottani rendőrséggel. Megírom a jelentésemet, és átküldők belőle egy példányt Whitney-nek. Követnem kell a szabályzatban leírtakat. Elolvasom a boncolási jegyzőkönyvet, a labor és a takarítók jelentését, meghallgatom az ENyU szakértői véleményét. A média reggelre ráharap az ügyre. Talán nem ártana írnod egy hivatalos állásfoglalást az alkalmazottaddal kapcsolatban. - Már elkezdtem. - Nem akarom, hogy bárki is beszéljen Revával, Roarke. Nem nyilatkozhat, még akkor sem találkozhat vele senki, ha visszamegy dolgozni. - Hidd el, meg tudja védeni magát a médiától. - Azért én jobban szeretek biztosra menni. Ha nincs más dolgod, folytasd a kutatást Bissel és Kade után. - Kiürítettem a naptáramat - emelte meg Roarke ismét a poharát. - Máris megyek vissza a taposómalomba. -Oké - lépett a férje elé Eve, és finoman beleharapott Roarke felső ajkába. - Te simaszavú, fürge ujjú civil. - Veled is minden oké, te indulatos, céltudatos nyomozó. -Milyen remekül illünk egymáshoz, nem? Azonnal szólj, ha valami érdekeset találsz. Eve leült az íróasztalához, és átnézte a jegyzeteit, a vallomásokat, valamint az előzetes jelentéseket. Majd nekiállt jelentést írni. Már a felénél tartott, amikor előkereste a helyszínen készült fényképeket, és ismét alaposan megszemlélte őket. Vajon öntudatuknál voltak az áldozatok, amikor elkezdődött a mészárlás? Nem valószínű, gondolta. Bárki is végzett velük, elsősorban ölni akart, nem pedig fájdalmat okozni. Véleménye szerint ki lehetett zárni a hirtelen felindulást az indítékok sorából. Ahhoz túlságosan hidegvérűen, előre megfontoltan követték el a gyilkosságot. Csak úgy tűnt, mintha hirtelen felindulásból tették volna. A bejárati ajtó nyitva maradt. Eve összevont szemöldökkel nyálazta át újfent a jegyzeteit. Caro külön kihangsúlyozta, hogy amikor megérkezett, nyitva találta az ajtót. Reva viszont azt vallotta, hogy becsukta maga mögött, és alaphelyzetbe állította a biztonsági rendszert. Eve hajlott arra, hogy higgyen neki. Hiszen az emberek még dühükben sem feledkeznek meg a szokásaikról, a mindennapi rutinról. Bárki is végzett az áldozatokkal, és tette cselekvésképtelenné Revát, a főbejáraton távozott, méghozzá úgy, hogy nyitva

hagyta maga mögött az ajtót. Miért is ne tette volna? Mit számított? Ami azt illeti... Eve felállt és az ajtóhoz lépett. - Az olyan bonyolult biztonsági rendszerek esetében, mint amilyet Kade-hez is felszereltek... - kezdte. - Mennyi idő telik el a lekapcsolás és a bejárati ajtó kinyitása, valamint aközött, hogy egy társaság ellenőrzi a házat? - Ez teljes mértékben a megrendelő kívánságától függ. Egyedileg szabályozható - nézett fel Roarke a munkájából. Azt akarod, hogy nézzek utána. - Sokkal gyorsabban kideríted a választ, mint én. Amúgy is tiéd az egész világ. - Csak egy bizonyos része. Nyisd meg a Securecomp anyagát - utasította a számítógépet. - Azonosítás: Roarke. FELDOLGOZÁS... SECURECOMP-ANYAG MEGNYITVA. - Kérem a Felicity Kade házára vonatkozó biztonsági beszámolót. FELDOLGOZÁS... FELICITY KADE FÁJLJA MEGNYITVA. KÉPERNYŐRE KÉRI AZ ADATOKAT, VAGY INKÁBB MEGHALLGATJA? - Képernyőre. Azokat az előírásokat, amiket az ügyfél a háza biztonságával kapcsolatban megadott. MEGJELENÍTÉS... -Lássuk csak... A szolgálatnak a bejárati ajtó kinyitását követően hatvan perc múlva kellett kiérkeznie. Az utasításuk úgy szólt, hogy figyeljenek, látnak-e bármiféle mozgást. A házidroidot is kikérdezhették. - Ez megszokott? - Ez a hatvan perc történetesen elég sok. Szerintem Felicity túlságosan is megbízott a gépekben, és nem akarta, hogy egy esetleges működési hiba miatt zavarják. - Hatvan perc. Oké. Oké, kösz - ment vissza Eve az irodájába, miközben egyre a hallottakon járt az esze. Vajon ezek a gaz elkövetők arra számítottak, hogy Reva egy órán keresztül ki lesz ütve, vagy ha magához is tér, nem tud majd magáról? A biztonsági szolgálat aktiválja a házidroidot, a házidroid tájékoztatja őket, hogy a biztonsági rendszert feltörték, mire a biztonságiak értesítik a rendőrséget, akik kiküldenek egy osztagot. Reva azonban sokkal erősebbnek bizonyult. A vártnál gyorsabban magához tért, és annak ellenére, hogy hányt és émelygett, felhívta az anyját. Caro pedig felkapott egy kabátot a pizsamája fölé, és pár sarokra lévő lakásából azonnal a segítségére sietett. Odaérve pedig bezárta maga mögött az ajtót, még mielőtt letelt volna a hatvan perc. Eve ezt a részletet is beleírta a jelentésébe. Mi maradt a helyszínen? A Bissel-Ewing-háztartásból származó konyhakés. Mióta hiányozhat a készletből? Ezt valószínűleg már nem lehet megállapítani. Egy katonai bénító. Amit csak a hadsereg tagjai, a Különleges Erők és egyes városok válságfelszámoló osztagai használhatnak. És rajtuk kívül még ki? - Számítógép, milyen fegyvereket rendszeresítettek az Egyesült Államok titkosszolgálatának az ügynökeinél, különös tekintettel azokra, akik az elnök biztonságára vigyáznak? FELDOLGOZÁS... MINDEN ÜGYNÖKÖT FELSZERELNEK EGY 3 BÉNÍTÓVAL ÉS EGY IDEGROBBANTÓVAL. MINDKETTŐ KÉZI MODELL. AZ ÜGYNÖKÖK EZEN KÍVÜL TETSZÉS SZERINT VÁLASZTHATNAK A 4000-ES ÉS

AZ 5 200-AS IDEGROBBANTÓ KÖZÖTT. - Egy 3 - dünnyögte Eve. - Eddig azt hittem, az ügynököket A l-essel szerelik fel. 2055. DECEMBER 5. ELŐTT AZ Al JELZÉSŰ BÉNÍTÓ ALAPVETŐ FEGYVERNEK SZÁMÍTOTT A TITKOSSZOLGÁLAT ÜGYNÖKEI KÖRÉBEN. EKKOR RENDSZERESÍTETTÉK A JÓVAL HATÉKONYABB 3-AST. A 2055. AUGUSZTUS 8-ÁN, ANNE B. FOSTER ELLEN ELKÖVETETT MERÉNYLETKÍSÉRLETNÉL ELVESZTETT KÉT ÜGYNÖK ÉS HÁROM CIVIL ÁLDOZAT HALÁLA MIATT RENDSZERESÍTETTÉK A MAGASABB KATEGÓRIÁJÚ FEGYVEREKET. - Valóban? AZ ADATOK PONTOSAK. - Helyes - dőlt hátra Eve. Bárki is választotta ki, és hagyta a helyszínen az 3-at, feltételezte, hogy Revának is van egy belőle. Hiszen csak januárban hagyta ott a titkosszolgálatot. Viszont a sebesülése után sohasem tért vissza aktív szolgálatba. Egyszerűen ellenőrizhető, hogy kapott-e az új fegyverből. Újabb részlet, ami bekerül a jelentésbe. Amikor elkészült, elmentette a munkáját. -Számítógép, analizáld a HE-45209-2 ügy fájljait. Az ismert adatok birtokában mekkora annak a valószínűsége, hogy Reva Ewing követte el a gyilkosságot? FELDOLGOZÁS... -Jól használd ki az időt - dörmögte Eve, majd felállt, hogy igyon még egy kávét. Kivette a csészét az AutoSéfből, és visszament az asztalához. Leült, kortyolt egyet, és szórakozottan babrálni kezdte azt a játék macskát, amit akkor kapott Roarke-tól, amikor Galahad úgy határozott, Summersettel tölti az éjszakákat. Ami megerősítette abban a hitében, hogy a macskák igencsak pocsék emberismerők. A VALÓSZÍNŰSÉG-SZÁMÍTÁS ELKÉSZÜLT. ANNAK A VALÓSZÍNŰSÉGE, HOGY REVA EWING GYILKOLTA MEG BLAIR BISSELT ÉS FELICITY KADE-ET, HETVENHÉT EGÉSZ HAT TIZED SZÁZALÉK. - Ez érdekes. Ahhoz képest, hogy a felszínen sétagaloppnak látszik, nagyon is érdekes. Ha Reva holnap átmegy a harmadik fokozatú hazugságvizsgálaton, az könnyedén csökkentheti ezt az értéket, akár további húsz százalékkal is. Ezután pedig az ügyvédei szétrúgják a seggemet. - Nem úgy hangzik, mintha ez nagyon izgatna. Eve az ajtófélfának támaszkodó Roarke felé fordította a fejét. - Kibírom. - Tartozom érte neked. Igen, igen - folytatta Roarke, mert leolvasta a felesége arcáról, hogy Eve mire gondol. - Csak a munkádat végzed, és így tovább, és így tovább. De közben azért hagyod szétrúgni a segged, hogy segíts egy barátomon. Ezért tartozom neked. A média imádja a mélybe taszítani azokat, akik, hozzád hasonlóan, magasra emelkedtek. -Jé - emelte fel Eve a játék macskát, mintha csak hozzá beszélne. - A média éppannyira aggaszt, mint egy rakás mocskos ügyvéd. - Már elnézést, de az ügyvédek egyáltalán nem mocskosak. Eve félretette a játék macskát, és Roarke szemébe nézett. - Úgy vélem, Reva a te ügyvédeiddel vette körbe magát. Akik, ha csak feleannyit érnek, mint amennyit fizetsz nekik, akkor negyvennyolc órán belül elérik, hogy ejtsék az ellene felhozott vádakat. Viszont jobb lenne, ha ez mégsem következne be.

- Miért? - Ezt a gyilkosságot valaki, vagy valakik alaposan eltervezték. Reva addig van biztonságban, amíg az igazi elkövető azt hiszi, hogy próbáljuk minél jobban megszorítani. Ha kiderül, hogy ártatlan, azzal csak a fejére hozza az igazi elkövető, vagy elkövetők dühét. - Elkövetők. - Ezen egy egész csapat dolgozott. Volt valaki, aki elkövette magát a gyilkosságot, másvalaki segített neki, és megint csak más elintézte a galéria és a műterem biztonsági rendszerét és a számítógépet. És lefogadom, hogy áll még egy személy a háttérben, aki rángatta a zsinórokat. - Olyan jó, hogy végre egyetértünk valamiben. Viszont a kutatást a nem regisztrált gépen kell folytatnom. -Miért? - Gyere velem, és megmutatom. - Épp dolgozom, ha nem vetted volna észre. - Ezt mindenképpen látnod kell, hadnagy. - Ajánlom, hogy igazad legyen. A nem regisztrált, és a CyberOrség számára észlelhetetlen számítógép egy titkos szobában állt. A széles ablakokat különleges ernyő védte, amely nem engedte, hogy a kíváncsiskodók bepillantsanak, ellenben odabentről New York minden tornya és felhőkarcolója tisztán látszott. A fekete, alakú konzol sima felületét többtucatnyi vezérlőgomb törte meg. A látványtól Eve-nek mindig egy jövőbéli űrhajó jutott az eszébe. Olyannyira, hogy meg sem lepődött volna, ha az egész szerkezet egyszer csak csendben felemelkedik a padlóról, majd egy villanás kíséretében eltűnik, hogy megkezdje fantasztikus utazását. Roarke brandyt vett elő magának a bárszekrényből, amit egy fali panel rejtett maga mögött, Eve-nek pedig töltött még egy pohár bort, mivel azt szerette volna, ha a felesége minél korábban lefekszik. - Most kávéztam. - Akkor nem fog ártani, ha valamivel felhígítod a koffeint. És nézd csak, mi van még itt - emelt fel Roarke egy szelet csokoládét. Eve-nek mohón villant a szeme, de uralkodott magán. - Te itt csokoládét tartasz? Ebben a szobában? - Tele vagyok meglepetéssel - ingatta jobbra-balra az édességet Roarke, miközben a felesége szemét figyelte. - Megkapod, ha az ölembe ülsz. - Ez teljesen úgy hangzott, mint amivel a vénemberek szokták csábítani az ostoba, fiatal lánykákat. - Nem vagyok vén, és te sem vagy ostoba - ült le Roarke, és megveregette a térdét. - Ez belga csokoládé. - Az, hogy az öledbe ülök, és megeszem a csokidat, még nem jogosít fel semmire - helyezkedett el Eve. - Azért én még reménykedek, hogy meggondolod magad. Ami könnyen előfordulhat, amint meglátod, hogy mit találtam. - Elő vele, vagy hallgass. -Máris - harapott bele Eve fülébe Roarke, miközben becsúsztatott egy diszket a számítógépbe. Majd kinyújtotta a kezét, és a tenyerét egy érzékelőre simította. - Roarke. Nyílt üzemmód. A gép zúgni kezdett, mintha egy hatalmas állat ébredezne, majd bekapcsolt. Felgyúltak a kontrollfények. - Töltsd be az adatokat. - Ha a diszken voltak az adatok... - nyelt le Eve egy falat

csokoládét -, akkor miért kellett a nem regisztrált gép? Hiszen már nyomot hagytál magad után. - Nem az van a lemezen, amit megszereztem, hanem az, amit csinálni akarok. Keresgélés közben akadályba ütköztem. Kezdetben nem találtam benne semmi szokatlant, csupán teljesen szabályos és törvényes, a magánszférát védő blokkokat. De amikor megpiszkáltam őket egy kicsit, ezt találtam. Számítógép, kérem a legutóbb futtatott feladatot a diszkről az egyes képernyőre. EGYES KÉPERNYŐ BEKAPCSOLVA. Eve összevont szemöldökkel meredt a fehér képernyőn kirajzolódó, homályos, fekete betűkre. BIZALMASADAT A HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA -Ennyi? A hozzáférés megtagadva? Azért kellett idejönnöm, és az öledbe ülnöm, mert falba ütköztél? - Nem, azért ültél az ölembe, mert a csokimra ácsingóztál. Eve inkább harapott még egyet a csokoládéból, mintsem elismerje a férje igazát. - Miért ilyen homályos a kép? -Mert a kutatás kezdete előtt szerencsére bekapcsoltam néhány szűrőt. Ha nem így teszek, megkongatok néhány vészharangot. Ezért fogjuk innen folytatni a keresést. Számítógép, futtasd le újra a legutolsó feladatot. ÉRTETTEM A képernyő egy pillanatra elsötétedett, majd újra felvillant, ezúttal tisztán. FELADAT VÉGREHAJTVA -Tehát? -Még mindig nem bízol bennem. Ülj át oda, és maradj csöndben. Eve vállat vont, felállt Roarke öléből, és átült egy fotelbe. Miután végzett a csokoládéja utolsó morzsáival, lustán kortyolgatni kezdte a borát. Nem esett túlságosan nehezére, hogy a férjét figyelje munka közben. Szerette nézni, ahogy Roarke feltűri az inge ujját, és hátraköti a haját - pontosan úgy, mint azok, akik valami kemény fizikai megpróbáltatás előtt állnak. Roarke egyszerre adott ki szóbeli utasításokat, és használta a billentyűzetet, így Eve a férje villámgyors, mégis könnyed ujjait figyelve a hangját is hallhatta, melyből - mint mindig, amikor koncentrált - sokkal inkább érezni lehetett az ír akcentust, mint máskor. -Hozzáférés megtagadva? Majd én megmutatom neked, hogy mit tagadj meg, te átkozott. Eve halványan elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Azzal áltatta magát, hogy csak ejtőzik egy keveset, miközben gondolatban végigmegy a nyomozás lépésein. Arra eszmélt, hogy valaki finoman rázogatja. - Eve. - Micsoda? - pattant fel a szeme. - Nem is aludtam. Csak elgondolkodtam. - Igen, hallani lehetett, ahogy gondolkodsz. - Ha ezzel azt akartad burkoltan a tudomásomra hozni, hogy horkolok, akkor kinyalhatod. - Szívesen, de csak később. Most azonban azt hiszem, hogy szívesen vetnél egy pillantást arra, amit találtam. ,,... Eve megdörzsölte a szemét, és a férjére nézett.

- Mivel úgy örülsz, mint majom a farkának, felteszem, pontosan azt találtad meg, amit meg akartál találni. - Nézd meg magad - intett Roarke a képernyő felé. Eve elolvasta a szöveget, és közben lassan felállt. NEMZETBIZTONSÁGI HIVATAL CSAK VÖRÖS CSILLAG BESOROLÁSSAL RENDELKEZŐ SZEMÉLYEKNEK -Jézus Krisztus, Roarke, feltörted az NBH rendszerét? - Naná - gratulált magának Roarke egy pohár brandyvel. - Istenemre mondom, feltörtem, és ez nagyon nagy dolog. Több mint egy óra hosszat... Gondolkodtál. Eve tisztában volt vele, hogy kidülledt szemmel bámulja a képernyőt, mégsem tudta abbahagyni. - Az NBH-hoz nem lehet betömi! - Nos, nem szeretek ellentmondani neked, de mint ahogy azt magad is láthatod... -Nem úgy értettem, hogy nem vagy rá képes. Hanem úgy, hogy nem teheted! - Nyugalom, hadnagy, a pajzsok álcáznak és megvédenek bennünket - hajolt előre Roarke, és megcsókolta Eve orra hegyét. Tökéletesen és erősen. - Roarke... - Csitt, még semmit sem láttál. Számítógép, érvényesítsd a belépési kódot. Most pedig a saját szemeddel is meggyőződhetsz arról, hogy a fájl, amit előástam, titkosított. Az oka nyilvánvaló. Az ember azt hinné, hogy egy olyan szervezet, mint az NBH, milyen többszörösen összetett titkosítást használ. Ellenben nem hinném, hogy valaha is felmerült bennük, hogy egy betörő túljuthat ezen a ponton. Véres küzdelem volt. -Azt hiszem, neked elment az eszed. Talán bemenekülhetsz előlük egy idegklinikára. Igaz, hogy ott megkínoznak, kimossák az agyadat, és egy szűk ketrecben töltheted a hátralévő napjaid, de talán nem vernek agyon, ha tudják, hogy megőrültél. Ez az NBH. Éppen olyan mocskos módszerekkel dolgoznak, mint azok a terroristák, akik ellen harcolniuk kell. Roarke... - Igen, igen - intézte el Roarke egyetlen legyintéssel Eve aggodalmait. - Ó, már itt is vagyunk. Nézd csak meg. Eve sziszegve kifújta a levegőt, visszafordult a képernyő felé, és egyenesen Blair Bissel második szintű ügynök fényképére és személyi anyagára bámult. A francba! A francba! - és már ő maga is olyan szélesen vigyorgott, mint Roarke. - Fogtunk magunknak egy rejtőzködő titkos ügynököt. Betépik fejezet - Egy halott titkos ügynököt - javította ki Roarke. - Csak az a kérdés, mennyire nélkülözhető. - így már értem. Te is? - ütötte meg könnyedén a férje vállát Eve. - Ki juthatna át könnyebben a biztonsági rendszeren, mint egy titkos ügynök? - Nos, eddig szerénységből nem mutattam rá arra, hogy... - Tőled nagyon távol áll a szerénység. Bissel a NBH-nak dolgozott, ezért könnyedén megváltoztathatta a műtermének vagy a galériájának a kódját. Nem kellett hozzá biztonságtechnikai szakértő. - Egy másik ügynök pedig megölte. Vagy hazai, vagy külföldi. - Pontosan. Tudtak Bisselről és Kade-ről, és amikor elérkezett az ideje, Revával is tudattak mindent. Jól felidegesítették,

és úgy rendezték el a nyomokat, hogy minden bizonyíték ellene szóljon. - De miért? Mi értelme belekeverni egy ártatlan asszonyt? Eve összevont szemöldökkel bámulta a képernyőt. Bissel pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik közönséges férfi. Az ember még akár szépnek is találhatta, ennek ellenére teljesen átlagosan festett. Eve úgy gondolta, ez is szorosan összefügg a lényeggel. Egy ügynöknek el kell vegyülnie a tömegben, ha ügynök akar maradni. - Annak, aki nem vizsgálja meg elég közelről ezt a Bisselt, könnyen úgy tűnhet, mintha egy féltékeny feleség hirtelen felindulásból megölte volna a hűtlen férjét, a szeretőjével együtt. A nyomozók vetnek egy pillantást a felfordulásra, beviszik Revát, és máris le lehet zárni az ügyet. - Ez így elég egyszerű, de még egyszerűbb lett volna megrendezni egy félresikerült betörést, Revát pedig kihagyni az egészből. - Aha - fordult Roarke felé Eve. - Ebből arra következtetek, hogy Reva már régen belekeveredett. - A vörös kód. - A vörös kód, és a többi projekt, amin az elmúlt évek folyamán dolgozott - vágta zsebre a kezét Eve, és járkálni kezdett. - Nem ez az egyetlen kényes kormánymegbízatásod. - Nem bizony - nézte Bissel képét Roarke. - A munkája miatt vette el Revát. Nem azért, aki volt, inkább azért, ami. - Vagy éppenséggel miattad. Rólad is kell itt lennie egy aktának. - Igen, ebben én is biztos vagyok - és Roarke-nak feltett szándéka volt erről megbizonyosodni, mielőtt befejezi a kutakodást a NBH rendszerében. - Mit jelent az, hogy második szintű? Második szintű ügynök. - Fogalmam sincs. - Pillantsunk bele az aktájába. Lássuk, mikor szervezték be - akasztotta a zsebébe a hüvelykujját Eve, úgy olvasta a képernyőn megjelenő szöveget. - Kilenc éve, tehát egyáltalán nem számított zöldfülűnek. Pár évig Rómában, Párizsban és Bonnban szolgált. Sokan megismerték. Szerintem a szobrászat kitűnő fedőtevékenységnek bizonyult. Ráadásul négy nyelven beszélt. Azt már eddig is tudtuk, hogy remekül ért a nők nyelvén. Ennek is jó hasznát vehette. - Eve, vess csak egy pillantást a beszervezője nevére! -Hol? Roarke egy billentyű leütésével kiemelte a kérdéses adatot. - Felicity Kade? Az a mocskos ribanc rángatta bele ebbe az egészbe - emelte fel Eve a kezét, és a hirtelen beállt csendben tovább folytatta a járkálást, miközben rendezte a gondolatait. Nekem úgy tűnik, egyfajta kiképzőként is szerepelt mellette. Es sokszor előfordul, hogy a tanár és a tanítvány közelebbi kapcsolatba kerülnek egymással. Együtt dolgoznak, és szeretők lesznek. Talán kezdettől fogva lefeküdtek olykor-olykor egymással. Ezek az emberek már csak ilyenek. - Milyenek? - csodálkozott Roarke. - Simulékony, felsőbb osztálybeli szociálállatok. Mindegyik hiú. - Miért? - Körbeveszik magukat egy csomó tükörrel, flancos holmikat hordanak, rengeteg pénzt költenek plasztikai sebészre és kozmetikusra. Roarke szórakozottan vizsgálgatta a körmét.

-Egyesek erre azt mondanák, hogy mindez a kényelmes élet természetes velejárója. - Aha, mint például te is. Benned is van egy hatalmas adag hiúság, de nem úgy, mint ebben a kettőben. Te nem akasztasz tükröt minden szabad falfelületre, hogy bármelyik pillanatban megcsodálhasd magad, mint Bissel - nézett hátra elgondolkozva Roarke felé, majd belátta, hogy ha ő is olyan jól festene, mint a férje, talán fél napokat is eltöltene a saját képe bámulásával. Hátborzongató. - Nyugodtan vitatkozhatsz - folytatta, amikor látta, hogy Roarke csak mosolyog rajta -, de számomra a tükrök és a fényes felületek egyértelműen az önbizalom hiányát és a hiúságot bizonyítják. -Szerintem is, de ezt a kérdést inkább Mirával kellene megvitatnod. - Aha - és Eve elhatározta, hogy valóban meg is teszi. Méghozzá hamarosan. - Különben ezek az emberek tényleg ilyenek. Szeretik mutogatni magukat. Még akkor is, ha ez látszólag csupán a fedőtevékenységükhöz tartozik. Másrészről viszont az is különleges emberfajta, akit be lehet szervezni titkos ügynöknek, méghozzá hosszú távra. Az effélék hazugságban élnek, személyiségük egy része merő kitaláció. Máskülönben hogy tudnának dolgozni? -Abban egyetértek, hogy Bissel és Kade jobban illettek egymáshoz, mint Bissel és Reva. Legalábbis a felszínen. - Oké, de szükségük volt Revára. Be kellett, vagy be akartak szivárogni a Securecomphoz. Először Felicity környékezte meg Revát, és a bizalmába férkőzött. Talán csak azért, hogy puhatolózzon egy kicsit. De valamilyen oknál fogva Reva nem felelt meg arra, hogy az NBH ügynöke lehessen. - Reva a kormánynak dolgozott - emlékeztette a feleségét Roarke. - Ez a munka csaknem az életébe került. Lojális típus, és ha jól emlékszem, a titkosszolgálat és az NBH nem ápolnak jó kapcsolatokat egymással. - Politika - fújt nagyot Eve. - A politika mindig felidegesít. De ha az egészet leegyszerűsítjük arra, hogy nem felelt meg ügynöknek, az még nem jelenti ugyanazt, hogy az NBH forrásként sem tudta a hasznát venni. Itt került be Bissel a képbe. Romantika és szex. A házasságból egyértelműen kitűnik, hogy hosszú távon akarták felhasználni. - Hogy azután elhajítsák. Eve a férje felé fordult. - Nehéz lehet látni, hogy így átverték az egyik barátodat. Nagyon sajnálom. - Azon gondolkodom, vajon könnyebb vagy nehezebb lenne neki, ha mindezt tudná. -Bármelyik is, mindenképpen el kell viselnie. Nincs sok választása - intett Eve fejével a fali képernyő felé. - Ezek ketten információforrásnak használták. Az is elképzelhető, hogy poloskákat telepítettek a házában a számítógépére, a kocsijába, sőt talán a testére is. Reva akaratlanul is gyűjtötte nekik az információkat, mégpedig lefogadom, hogy nem is keveset. Különben nem lett volna értelme fenntartani ezt a látszatházasságot és álbarátságot. - Egyetértek - helyeselt Roarke, és ez a tény szemmel láthatóan komoly aggodalommal töltötte el. - Mi értelme likvidálni két ügynököt? Ez, legalábbis házon belül, az erőforrások könnyelmű elpazarlása. Házon kívülről pedig erős túlzás. Bárhogy is, túlságosan nagy mocsokkal jár.

-Mocskos, az igaz, ám potenciálisan egyszerre három kulcsfigura is kiesik a játékból - dobolt Eve az ajkán az ujjaival. - De itt ennél többről van szó. Nem lehet ilyen egyszerű a magyarázat. Talán meg akarták büntetni Bisselt és Kade-et, mert megpróbáltak egyszerre játszani mind a két oldalon. Talán lelepleződtek. Alaposan bele kell ásnunk magunkat az életükbe. Minden adatra szükségem lesz, amit csak meg tudsz róluk szerezni. És ha már egyszer úgyis titkos ügynökökkel hozott össze bennünket a véletlen, nyugodtan rúgd fel a szabályokat. - Hallhatnám ezt még egyszer? Mármint azt, amit a szabályokról mondtál. Zene a füleimnek. - Élvezni fogod, mi? - Azt hiszem, igen - ám Roarke egyáltalán nem tűnt boldognak. Inkább vészjósló kifejezés költözött az arcára. - Valakinek fizetnie kell azért, amiért ezt tette Revával. És örülök, hogy ebből én is kivehetem a részem. - Nagy előny, ha az embernek van egy olyan veszedelmes barátja, mint te. - Gyere, ülj vissza az ölembe, és ismételd meg. - Szerezd meg az adatokat, haver. Nekem be kell szólnom, hogy ellenőrizzék a Reva házához állított őröket. Nem akarom, hogy bárki is besurranjon, mielőtt reggel lehallgatókra vadászva átkutatjuk az egész épületet. - Ha voltak is ott poloskák, már régen megsemmisítették önmagukat. - Gyorsan kellett dolgozniuk. Nem sok idejük maradt a csomag kézbesítése és aközött, hogy Reva a helyszínre érkezett - túrt bele a hajába Eve, miközben gondolatban végigfutott az időpontokon. - Ha ügyesek voltak, talán sikerülhetett nekik. De valaki Bissel műtermében is járt. Szerintem egy ilyen akcióhoz egy kicsi, de összeszokott csapat kell. Nem szabad, hogy túl sokan tudjanak róla. - Az anyaországban - emlékeztette Roarke - elég, ha kérnek a megfelelő címre egy takarítóbrigádot. A gyilkosoknak nem szükséges személyesen is jelen lenniük. - Akik csak teljesítik a kapott parancsot - idézte maga elé a Felicity Kade ágyában talált vérfürdő képét Eve. Miféle ember képes elrendelni ekkora kegyetlenséget? Nem egyszerűen csak likvidáltak két ügynököt. Meg sem próbálták eltüntetni a nyomokat. Oké, egy null oda. Mégis, talán szerencsénk lesz, és megfeledkeztek valamiről. Még két órán keresztül dolgoztak, mielőtt Roarke-nak sikerült meggyőznie Eve-et, hogy aznapra már elég. Rábeszélte, hogy feküdjön le, de amikor már biztosra vette, hogy a felesége elaludt, visszament a gépéhez, és folytatta a munkát. Ha már egyszer bejutott a főrendszerbe, nem volt nehéz hozzáférnie a saját anyagához. Sokkal kevesebb terhelő adatot talált, mint amire számított. Alig többet, mint amennyit bárki jnegtudhat - vagy amennyit személyesen hozott nyilvánosságra. Pályafutását rengeteg gyanított, állítólagos és elképzelhető kifejezés tarkította. Legtöbbjük persze a valóságot írta le, de néhány olyan bűncselekményt is neki tulajdonítottak, amihez nem volt semmi köze. Ez viszont alig számított. Inkább derültséget, mintsem bosszúságot keltett benne az a tény, hogy kétszer is szerelmi kapcsolatba került olyan ügynökökkel, akik annak reményében feküdtek le vele, hogy így talán kicsalhatnak tőle némi információt.

Cigarettára gyújtott, hátradőlt, és egyfajta szeretettel gondolt vissza a két nőre. Úgy vélte, nincs oka panaszra. Élvezte a társaságukat, és remélte, annak ellenére, hogy az ügynökök nem tudták teljesíteni eredeti céljukat, azért ők is élvezték az övét. Hatalmas megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az anyjáról semmit sem tud a hivatal. Meg Roarke-ot említették hivatalosan ezen a címen, és ez neki tökéletesen megfelelt. Mit számítana az NBH-nak, ha tudná, hogy valójában ki hozta a világra? Egy fiatal lány, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy beleszeressen egy Patrick Roarke nevű fickóba, és elhiggye minden szavát, pedig az nem is törődött vele. Különösen úgy, hogy már rég halott. Mivel a hivatal nem ásott bele ilyen mélyen a múltjába, mit sem sejtettek Siobhan Brodyról, vagy a nagynénikéjéről és a családjáról, akikre Írország nyugati szegletében bukkant rá. Nem figyelték, és nem próbálták megkörnyékezni újonnan fellelt családját, nem zavarták az életüket. Az apjáról viszont meglehetősen vaskos anyagra bukkant. Az NBH figyelemre méltó érdeklődést tanúsított Patrick Roarke iránt, akárcsak az Interpol, a Globális Titkos Tanács, és más titkos szervezetek, akiktől az NBH megpróbált adatokat szerezni. Egyszer még a beszervezése is szóba került, de túlságosan fegyelmezetlennek ítélték az ügynökmunkához. Fegyelmezetlen, nevetett fel sötéten Roarke. Nos, ezzel a kijelentéssel nemigen lehet vitába szállni. Kapcsolatba hozták Max Rickerrel, de ezen sem lepődött meg. Ricker okos ember volt, az egész bolygóra, sőt azon túlra kiterjedő hálózatot vezetett, és az árui között megfért a csempészett fegyver és kábítószer is. Egyszerűen túl hiú volt ahhoz, hogy elegendő időt fordítson a nyomai eltüntetésére. Patrick Roarke-ról feljegyezték, hogy Ricker időnként igénybe vette a segítségét, de nem igazán bízott meg benne. Patrick túlságosan kedvelte az italt, és egyéb szereket sem vetett meg. Továbbá nem tudott titkot tartani, és ez meggátolta abban, hogy magasabbra emelkedjen. Még Ricker fizetési listájára sem tudott állandó jelleggel felkerülni. Amikor Roarke mindezt látta feketén-fehéren leírva, határtalan örömet érzett, hogy Ricker végül Eve közreműködése eredményeként foglalta el megérdemelt helyét a rács mögött. Már csaknem lezárta a fájlt, amikor észrevett egy megjegyzést, egy dallasi utazásról. Az időpont és a helyszín láttán meghűlt ereiben a vér. PATRICK ROARKE EGY KÖRUTAZÁSA SORÁN ROARKE OHARA ÁLNÉVEN ELLÁTOGATOTT A TEXASI DALLASBA. 2036. DECEMBER ÖTÖDIKÉN ÉRKEZETT MEG, TIZENHÉT ÓRA HARMINCKOR. A REPÜLŐTÉREN RíCHARD TROY, ALIAS RICHIE WILLIAMS, ALIAS WILLIAM BOUNTY, ALIAS RICK MARCO VÁRTA. EGYÜTT MENTEK KOCSIVAL A CASA DIABLO HOTELBE, AHOL TROY ROCK MARCO NÉVEN JELENTKEZETT BE. ROARKE OHARA NÉVEN FOGLALT MAGÁNAK SZOBÁT. HÚSZ ÓRA TIZENÖT PERCKOR EGYÜTT HAGYTÁK EL A HOTELT, ÉS ELSÉTÁLTAK A BLACK SADDLE BÁRBA, AMIT CSAK HAJNALI KETTŐKOR HAGYTAK EL. A BESZÉLGETÉSÜK ÁTIRATÁT CSATOLTUK AZ AKTÁHOZ. Volt még több is - megfigyelők jelentései, melyek három napot fedtek le, és beszámoltak arról, merre járt a két férfi és közben kikkel és hol találkoztak.

Rengeteget ittak, és időről időre szót ejtettek egy atlantai bázisról induló lőszerszállítmányról. Max Ricker. Roarke-nak nem volt szüksége az átiratra, hogy tudja: Eve, és az ő apja, ha máshol nem, de Ricker hálózatában kapcsolatba kerültek egymással. Találkoztak egymással Dallasban. Napokkal, csupán napokkal azelőtt, hogy a megvert, összetört Eve-et megtalálták egy sikátorban. Tudtak róla mindent, gondolta. És így az NBH is tudott mindent. Roarke a rá következő reggelen, tíz óra harmincöt perckor jelentkezett ki a hotelből. Troy kísérte ki a repülőtérre, ahol felszállt az Atlantába tartó siklóra. Troy visszament a hotelszobába, amin egy fiatalkorú lánynyal osztozott. Roarke megfigyelését átadtuk Clark ügynöknek. - Egy fiatalkorú lánnyal - olvasta hangosan Roarke. - Te szemétláda. Te mocskos szemétláda, tudnod kellett. És a haragtól émelyegve lekérte Richárd Troy NBHanyagát. Még nem is hajnalodott, amikor Eve megmoccant az ágyban, és megérezte maga körül Roarke karjait. Félálomban a férje felé fordult, és először csak a teste melegét érezte, majd a száját az ajkain. Olyannyira lágy volt a csók, valahogy olyannyira gyengéd, hogy Eve hagyta, hadd sodorja magával hajnali álmába. A sötétben mindig rá tudott találni a férjére, és tisztában volt vele, azért fekszik mellette, hogy megnyugtatgassa vagy éppen felizgathassa. Lassan végigsimított Roarke haján, és két tenyere közé fogta az arcát, mintha ezzel akarná biztatni, hogy minél mélyebben csókolja. Mélyen, hogy találkozzanak ajkaik, és a nyelvük. Olyan lágyan, mint az álom, amit már elfelejtett. Abban a pillanatban számára csak Roarke létezett, sima bőre és az izmai, az illata és az íze. Miközben a férje nevét suttogta, teljesen eltöltötte ez az érzés. Áldásnak érezte a száját, ahogy vándorolt a testén. Megérintette az arcát, a torkát, a vállát, majd elidőzött a melle dombján, pontosan a dobogó szíve felett. - Szeretlek - suttogta Roarke. - Teljesen elvesztem a szerelemben. Nem vesztél el, gondolta Eve, és elmosolyodott a sötétben, miközben hevesebben kezdett lüktetni a pulzusa. Megtaláltalak. Megtaláltuk egymást. Roarke egy pillanatig a mellére hajtotta a fejét - a szívére -, és lehunyta a szemét, amíg biztos nem lett abban, hogy képes kordában tartani vad érzelmeit, amíg biztos nem lett abban, hogy továbbra is gyengéden tudja simogatni Eve-et. Égette a vágy, hogy gyengéd legyen hozzá. Eve halkan, álmosan felsóhajtott, és Roarke tudta, hogy a felesége elégedetten ébred majd fel. Nem számít, mit tettek vele a múltban, kinyílt feléje a szíve, és ezzel olyan magasságokba emelte, amiről korábban még csak nem is álmodott. Éppen ezért simogatta olyan gyengéden. Amikor bebújt mellé az ágyba, egyetlen mozgó árnnyá váltak a sötétben. Eve addig ölelte, amíg a tetőablak fölött az ég lassan világosodni kezdett. Szívesen maradt volna még. Még egy órát ebben a csendben és boldogságban, mielőtt szembenézne a világgal, a munkájával és a vérrel. - Eve - csókolta meg a felesége vállát Roarke. - Beszélnünk kell. - Mmm. Nem akarok. Még alszom. - Fontos - húzódott távolabb Roarke, annak ellenére, hogy

Eve tiltakozva felnyögött. - Ne haragudj. Világítás bekapcs. Húsz százalékra. - Ó, ember - takarta el Eve a szemét. - Hány óra van? Öt? Senki sem kezd beszélgetni hajnali ötkor. - Mindjárt fél hat, és hétre rendelted ide a csoportod. Ehhez viszont idő kell. Eve a férjére bandzsított az ujjai között. - Mihez? -Az éjjel visszamentem a számítógéphez, és megnéztem néhány fájlt. Roarke Eve ujjain keresztül is látta, mennyire neheztel a felesége. - Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy csak annyit tudsz előásni, amit nekem is megmutattál. - A téged érintő dolgokról valóban. Csakhogy én a rólam szóló anyagba lestem bele. Bele akartam pillantani a saját aktámba, a... A biztonság kedvéért. Eve olyan gyorsan ült fel, mint a villám. - Bajban vagy? Krisztusom, bajba kevert az az átkozott NBH? - Nem. Úgy látszik, mégsem olyan jók, mint a hírük. Nem figyeltek az igazi anyámra. Nem találták hasznosnak vagy érdekesnek, és ez jó. Ellentétben Patrick Roarke-kal, akit időnként még követtek is. Többnyire azért, mert azt remélték, hogy a nyomába szegődve találhatnak valamit, amit felhasználhatnak Ricker ellen. -Ha jól sejtem, nem találtak semmit. Különben Ricker nem csak tavaly bukott volna le. - Nem eleget. Ez egy hosszú fájl, tele kereszthivatkozásokkal. Rengeteg emberórát fordítottak a megfigyelésére, de látszólag nem érte meg. - Nos, ő már nem zavar senkit. Mármint Ricker. Mi köze annak az ügynek ehhez? -Megfigyelték az apámat, mert úgy gondolták, Ricker postása, és májusban követték Dallasba. Abban az évben, amikor nyolcéves voltál. Eve lassan bólintott, és nyelt egy nagyot. - Eddig is tudtuk, hogy akkoriban Dallasban járt, hogy segítsen nyélbe ütni az atlantai melót. Ez egyáltalán nem fontos. Nézd, ha már úgyis felébredtem, megyek, és lezuhanyozok. - Eve - ragadta meg Roarke a karját, és érezte, hogy a felesége ki akarja rántani magát a kezéből. - Az apámat a repülőtéren egy Richárd Troy nevű ember várta. Eve pupillái kitágultak a félelemtől - pontosan ugyanúgy, mint amikor rémálmokból ébredt. - Ennek semmi köze az ügyhöz. Márpedig az a legfontosabb. Szükségem van... . - Sohasem vájkáltam a múltadban, mert tudom, hogy nem szeretnéd - tartotta továbbra is a felesége karját, habár érezte, hogy Eve bőre egyre hidegebb. Magában azt kívánta, bárcsak fel tudná melegíteni. - Most sem ez volt a szándékom. Csak arról akartam meggyőződni, hogy figyelik-e a családomat. Kapcsolatban... - emelte a szájához Eve fagyos kezét. - Eve, kedvesem, az apád és az apám kapcsolatban álltak egymással. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk róla. Nem karlak bántani. Nem bírnám ki. - Engedj el. - Ne haragudj, de nem tehetem. Próbáltam lebeszélni magam arról, hogy neked is elmondjam, amit az éjjel elolvastam.

Eve-nek nem kell tudnia, nem akarja tudni. De nem titkolhatom el előled. Az még jobban fájna, igaz? És felháborodnál, hogy úgy bánok veled, mintha nem bírnád elviselni az igazságot. -Ravasz - felelt Eve reszelős hangon, izzó tekintettel. Igazán ravasz. - Talán, de attól még nem lesz kevésbé igaz. El kell árulnom neked, amit megtudtam, te meg majd eldöntőd, mennyit akarsz hallani belőle. - Gondolkodnom kell! - rántotta ki magát a férje markából Eve. - Gondolkodnom kell. Hagyj békén, hagyj gondolkodni pattant ki az ágyból, elrohant a fürdőszobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Roarke kis híján utána ment, de amikor feltette magának a kérdést, hogy ez Eve vagy az ő javát szolgálná-e, nem volt biztos a válaszban. Inkább úgy döntött, megvárja. Eve olyan forró vizet engedett magára, hogy kivörösödött a bőre. Mire félig megtisztálkodott, már újra a megszokott ütemben vert a szíve. Túl hosszan maradt a szárítócsőben, és utána szédült egy kicsit. Innia kell egy kávét. Csak ez járt a fejében. Néhány korty kisöpri a gondolatai közül ezt a szemetet. Hiszen dolga van, amit el kell végeznie. Nem számít, egyáltalán semmit sem számít Patrick Roarke, vagy az apja, vagy Dallas. Semmi közük az ügyhöz. Nem engedheti meg magának, hogy munka közben ilyen hülyeség töltse meg a fejét. Amikor belenézett a mosdó feletti tükörbe, saját sápadt, rémült arca nézett vissza rá. Legszívesebben ököllel esett volna neki a tükörképének. Kis híján meg is tette. De elfordult, magára kapta a köntösét, és visszament a hálószobába. Eddigre már Roarke is felkelt, és ő is a saját köntösében várta. Egyetlen szó nélkül figyelte, ahogy a felesége az AutoSéfhez lép, és kér egy kávét. -Nem akarok tudni róla. Fel tudod fogni? Egyszerűen nem akarok tudni róla. - Rendben van - simított végig Eve arcán Roarke. - Akkor hagyjuk a témát. Eve hirtelen rádöbbent, hogy Roarke egyáltalán nem nevezte gyávának. Még csak nem is gondolt rá. Egyszerűen csak szerette. - Nem akarok tudni róla - ismételte meg. - Ennek ellenére el kell mondanod - ült le egy fotelbe, mert attól tartott, hogy a térdei nem bírnák remegés nélkül. - Azt mondtad, Troy? Roarke leült vele szemben, úgy, hogy elválassza őket az alacsony asztalka, mert megérezte, hogy Eve-nek most tartani kell tőle egy kis távolságot. - Rengeteg álneve volt, de eredetileg valóban Troynak hívták. Richárd Troynak. Róla is összeállítottak egy aktát. Nem néztem végig az egészet, csak a... Csak azt a részt, ami a dallasi üzlettel foglalkozik. De lemásoltam, arra az esetre, ha te el akarnád olvasni. Eve maga sem tudta, mit akar. - Dallasban találkoztak. - Igen. Az apád várta a repülőtéren az apámat, és elvitte egy hotelbe, ahol te... Ahol te is voltál. Bejelentkezett. Később együtt mentek el egy bárba. A beszélgetésük átiratát csatolták a fájlhoz. Három napig maradt, ezalatt többször is kihallgatták a beszélgetéseiket. Rengeteget hencegtek, lódítottak egymásnak, és szó esett az atlantai akcióról is. - Ricker fegyvereket csempészett. - Igen. Az apám másnap továbbment Atlantába. Az aktában megfogalmaztak néhány találgatást, hogy esetleg eltette a

rendőrök pénzét, akik meg akarták vesztegetni Ricker egyik belső emberét. Az apám pedig mindkét oldalt átverte, eltette a pénzüket, és visszament Dublinba. - Ez megerősíti azt, amit Skinner kapcsán eddig is sejtettünk. Az ügynökök igencsak kellemetlenül érezték magukat, amikor nem tudtak rájönni, mit forgat az apád a fejében, és nem figyelmeztették a helyi rendőrséget. Tulajdonképpen az NBH szorította a fegyvert annak a tizenhárom rendőrnek a homlokához, akik belehaltak abba az elfuserált rajtaütésbe. Legalább annyira felelősek ezért, mint Ricker. - Szerintem az NBH-t csöppet sem érdekli tizenhárom halott rendőr. - Oké - és így Eve legalább dühének egy részét erre irányíthatta. - Ezek szerint elsősorban Rickerrel foglalkoztak. Az atlantai akció jelentős volt ugyan, de a tevékenysége nem merült ki ennyiben. Talán túlságosan is arra törekedtek, hogy lebuktassák Rickert, összezúzzák a hálózatát, és eljárják az örömtáncot, így nem vették észre, hogy egy olyan apró fogaskerék, mint Patrick Roarke, felültette mind a két oldalt. Az már viszont túlzás, hogy így hagyjanak meghalni rendőröket. - Rólad is tudnak. - Micsoda? -Tudják, hogy a hotelszobában egy kislány is volt vele. Azok a gazemberek mindent tudtak. Amikor Eve tekintete üvegessé vált, Roarke elátkozta magát. Félrelökte a kettejük között álló asztalt, és lenyomta Eve fejét a térdei közé. - Lélegezz lassan, és mélyeket. Krisztusom, Krisztusom, ne haragudj. Eve csak távoli zúgásként hallotta Roarke hangját. Roarke gyönyörű hangját, ahogy kelta szavakat mormol. Erezte, mennyire remeg a férje keze a tarkóján. Hirtelen rádöbbent, hogy Roarke ott térdel mellette, és ugyanúgy szenved, ha nem jobban, mint ő. Nem különös? Nem csodálatos? - Minden oké. - Maradj így egy kicsit. Még mindig reszketsz. Holtan akarom látni őket. Azokat, akik tudtak rólad, mégsem tettek semmit. Erezni akarom a vérük ízét. Eve elfordította a fejét, a térdére támasztotta az arcát, így nézett a férjére. Abban a pillanatban Roarke valóban úgy festett, mint aki képes lenne elvágni valakinek a torkát. - Minden oké - ismételte meg. - Már nem számít, Roarke. Nem számít, mert én túléltem, az apám viszont nem. El kell olvasnom, amit találtál. Roarke bólintott, és lassan Eve fejére hajtotta a fejét. -Ha nem mondtad volna el - folytatta Eve kásás hangon, de kísérletet sem tett arra, hogy megköszörülje a torkát -, az talán visszavetett volna. Mindkettőnket. Tudom, hogy neked sem könnyű, de elmondtad... Bíztál abban, hogy kibírjuk, és utána minden jobb lesz. Látnom kell azokat az adatokat. - Idehozom neked. - Nem, veled megyek. Együtt fogjuk elolvasni. Visszamentek a rejtett szobába, és együtt olvasták el a fájlt a képernyőről. Eve nem ült le. Nem engedhette meg magának, hogy ismét elgyöngüljön a lába. Különösen akkor nem, amikor az ügynöki jelentéshez értek. A MEGFIGYELT SZEMÉLY FIZIKAILAG ÉS SZEXUÁLISAN

IS BÁNTALMAZOTT EGY KISKORÚT, AKI MINDEN JEL SZERINT A SAJÁT LÁNYA, NOHA A SZÜLETÉSI IDEJE ÉS AZ ANYJA NEVE ISMERETLEN. A JELEN HELYZETBEN A BEAVATKOZÁS NEM JAVASOLT. HA RÁJÖN, HOGY FIGYELJÜK, VAGY HA BÁRMILYEN JOGVÉDŐ VAGY GYERMEKVÉDŐ SZERVEZET ÉRTESÜL A TÖRTÉNTEKRŐL, A CÉLSZEMÉLY ÉRTÉKE JELENTŐSEN CSÖKKENHET. JAVASLAT: A KISKORÚ LÁNY MEGMENTÉSÉRE NE HAJTSUNK VÉGRE SEMMIFÉLE AKCIÓT. - Hagyták, hogy folytassa - mondta Roarke halkan. Túl halkan. - Minden rohadt zsarut gyűlölök. Rajtad kívül - tette hozzá egy pillanat múlva. - Ezek nem rendőrök voltak. Ezeknek mit sem számít a törvény, még kevésbé az igazság. Egyáltalán nem törődnek az egyénnel. Számukra ez az egész egy hatalmas kép, mindig is az volt, attól a pillanattól kezdve, hogy a városi forradalom hajnalán megalakították a szervezetüket. Egyetlen óriási kép, és köpnek a benne látható emberekre - tette félre a gyűlöletét Eve, és tovább olvasta a szöveget. Amikor a végére ért, kinyújtotta a kezét, és megkapaszkodott a konzol szélében. - Tudták, hogy mi történt. Tudták, hogy én öltem meg az apámat. Istenem, mindent tudtak, és összetakarították mögöttem a nyomokat. - De nem miattad. A saját nyomaikat akarták eltüntetni. - Ezek szerint... Ezek szerint rosszul helyezték el a lehallgatókat, és aznap éjjel le is kapcsolták az összest. Ez mennyire valószínű? - vett egy mély lélegzetet, és újraolvasta az akta megfelelő részét. A CÉLSZEMÉLY TIZENHAT ÓRAKOR TÉRT VISSZA. HAT ÓRÁN KERESZTÜL A BÉRLEMÉNYBŐL NEM HALLATSZOTT SEMMI. A CÉLSZEMÉLY FELTEHETŐEN TOVÁBBÁLLT, EZÉRT A MEGFIGYELŐ MEGKOCKÁZTATTA, HOGY SZEMÉLYESEN ELLENŐRIZZE A SZOBÁT. MIUTÁN BEHATOLT, MEGÁLLAPÍTOTTA, HOGY A CÉLSZEMÉLY HALOTT. A HALÁL OKA TÖBB SZÚRT SEB, AMIT EGY KISMÉRETŰ KONYHAKÉSSEL EJTETTEK. A MEGFIGYELŐ NEM TALÁLTA A BÉRLEMÉNYBEN A KISKORÚ LÁNYGYERMEKET. NINCS ADAT ARRÓL, HOGY RICKER VAGY ROARKE TUDTAK ERRŐL A LAKÁSRÓL. A PARANCS ÉRTELMÉBEN A HELYSZÍNT MEGTISZTÍTOTTUK, ÉS ÉRTESÍTETTÜK AZT AZ OSZTAGOT, AMELYIK HOLTTESTEK ELTÜNTETÉSÉVEL FOGLALKOZIK. AMIKOR SIKERÜLT RÁTALÁLNUNK A CÉLSZEMÉLY ÁLLÍTÓLAGOS LÁNYÁRA, MÁR ORVOSI FELÜGYELET ALÁ KERÜLT. SÚLYOS FIZIKAI ÉS LELKI SÉRÜLÉSEKET SZENVEDETT. A HELYI HATÓSÁG VIZSGÁLJA AZ ESETET. A GYERMEKET NEM SIKERÜLT AZONOSÍTANIUK. TOVÁBBI GONDOZÁSÁT EGY SZOCIÁLIS MUNKÁS LÁTJA EL. A HELYI RENDŐRÖKNEK KÉSŐBB SEM SIKERÜLT MEGÁLLAPÍTANIUK A KISLÁNY SZEMÉLYAZONOSSÁGÁT. A KISKORÚ KÉPTELEN VISSZAEMLÉKEZNI ÉS VAGY ELÁRULNI A NEVÉT. SZEMÉLYÉT NEM HOZTÁK KAPCSOLATBA SEM TROYJAL, SEM VELÜNK. A GYERMEKET INTÉZETBE ADTÁK, AHOL MEGKAPTA AZ EVE DALLAS NEVET. TROY-AKTA LEZÁRVA. - Rólam is van anyaguk? - Igen. - Rájöttek az összefüggésekre? - Nem olvastam el.

-Nocsak, ilyen nagy az akaraterőd? - és amikor Roarke nem felelt, Eve elfordult a képernyőtől, és tett egy lépést a férje felé. Roarke elhátrált tőle. - Ezért valaki még megfizet. Semmi sem állíthat meg. Az apádat már nem ölhetem meg, habár Isten a tanúm, sokszor álmodom róla. De valaki még megfizet azért, mert a háttérben maradt, nem tett semmit, és hagyta, hogy ez történjen veled. - Ezzel nem változtatsz meg semmit. -Dehogynem, Istenemre mondom - bukott a felszínre Roarke dühe, amit a jelentés elolvasása óta magába fojtott. Te is tudod, Eve, hogy a világnak egyensúlyba kell kerülnie. Mint a mérleg serpenyőinek. És én is beleteszek valamit az egyikbe. Eve már amúgy is fázott, de Roarke tekintete és szavai még jobban elzsibbasztották. - Rajtam nem segít, ha arra gondolok, hogy mész, és levadászol néhány ügynököt, akik több mint húsz évvel ezelőtt részt vettek az apám megfigyelésében. - Nem kell rá gondolnod. Eve torkát összeszorította a rémület. - Szükségem van rád. Arra, hogy a feladatra koncentrálj, és megcsináld, amit ígértél. Roarke megkerülte a konzolt, és a felesége elé állt. Amikor megfogta az állát, Eve látta, hogy kék szeme milyen jegesen csillan. - Szerinted kibírom, hogy büntetlenül megússzák? - Nem. Azt hiszed, félreállok, és hagyom, hogy a saját kedved szerint szolgáltass igazságot? - Nem. Tehát beleütköztünk egy komoly problémába. De addig is, amíg nem sikerül megoldanunk, mindent megkapsz tőlem, ami ennek a gyilkossági ügynek a felderítéséhez kell. Nem fogok emiatt összeveszni veled, Eve - mondta, mielőtt Eve szóra nyithatta volna a száját. - És nem kérlek, nem is várom el tőled, hogy megváltoztasd a gondolkodásod. Csak anynyit szeretnék, hogy te is ugyanígy tegyél, amikor rólam lesz szó. - Szeretném, ha alaposan az eszedbe vésnél valamit - acélozta meg magát Eve, de még így is csaknem megremegett a hangja. - Mielőtt bármit is tennél, jusson eszedbe, hogy akkor már nem fordulhatsz vissza. -Azt teszem, amit tennem kell - jelentette ki kereken Roarke. - Mint ahogy te is. - Roarke - szorította meg a férje karját Eve, mintha attól félne, hogy kicsúszik az ujjai közül. - Bármi is történt velem Dallasban, túltettem magam rajta. Éppen ezért vagyok most itt. Talán pontosan emiatt kaptam meg mindent az élettől, ami számít, téged is beleértve, és ha ez valóban igaz, újra átélném. Átélném minden egyes pillanatát a pokolnak, hogy rád találjak, megszerezzem a jelvényem, és azt az életet élhessem, amit most is élek. Számomra ez az egyensúly tökéletesen elég. Gondolkozz el ezen. - El fogok. -Szükségem van rád a reggeli eligazításon - és közben gondolj valami másra. Bármire, csak a talált anyagra ne. Készülj fel. Félre kell tenned az érzelmeidet. Különben nem tudsz segíteni sem nekem, sem pedig a barátaidnak.

- Eve - szólalt meg Roarke gyengéden, és letörölt a felesége arcáról egy könnycseppet, amit Eve eddig észre sem vett. Akkor adta fel, amikor Roarke átölelte. A vállára hajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Nyolcadik fejezet Mire a csoport tagjai megérkeztek, Eve is összeszedte magát. Dallasi emlékeit elzárta a tudatának egy félreeső szegletébe, hogy majd később, amikor egyedül marad, és képes lesz szembenézni velük, újra előveszi. És akkor majd azt is eldönti, mit tehet, és mit nem. Roarke megölné őket. Efelől semmi kétség nem maradt benne. Megkeresi azokat, akik kiadták a be nem avatkozási parancsot, és... Egyenként végez velük. A mérleg serpenyői. Mindenképpen megteszi, hacsak nem sikerül valami kulcsot találni a haragjához, igazságérzetéhez és bosszúvágyához. Hiszen látta, mennyire ég benne a vágy, hogy kiálljon a kétségbeesett, megfélemlített gyerekért, aki ő volt valamikor. Valahogy mindenképpen meg kell találnia a kulcsot. És miközben keresi, fel kell vennie a harcot a világegyetem legerősebb szervezetével is. Első feladata, hogy kibővítse a csoportját az ENyU néhány hozzáértő, saját kezűleg kiválasztott emberével. Tudta, hogy egy apró bombát tart a kezében, ami, ha túl sokat ficánkol, egyenesen az arcába robban. Olyan kevés emberrel kell dolgoznia, amilyen kevéssel csak lehetséges. Feeney. Feeney nélkül nem megy semmire. Aki épp ebben a pillanatban kedvenc süteményét rágcsálva valami Snooks nevű Aréna Balljátékosról vitatkozott McNabbal. Az ENyÜ ásza, Ian McNab, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint akit az Aréna Ball-lal fel lehet idegesíteni. Ellenben rendőrnek sem mondta volna senki. Bíborszínű, bőrnek látszó nadrágot viselt, melynek szögekkel megerősített szára alól kilátszott ugyancsak bíbor zselécipője. Bíbor csíkok tarkították az ingét is, melyet olyan lazán vett magára, hogy kilátszott sovány felsőteste és csontos válla. Szőke haját viszonylag egyszerű lófa130 rokba fogta, amely kiálló lapockái közé lógott, de ezt ellensúlyozandó, rengeteg ezüstkarikát fűzött a bal fülébe. Csinos arca és zöld szeme ellenére nem annak az embernek tűnt, mint akibe a kemény és komoly Peabody beleszerethet. Pedig megtette, nem is akárhogyan. Bárki, aki rájuk nézett, azonnal látta abból, mi van közöttük, ahogy McNab időnként megsimogatta Peabody térdét, Peabody pedig játékosan oldalba vágta a könyökével, amikor a fiatal elektronikus nyomozó megpróbálta elorozni a lány elől a süteményt. Az is fényesen bizonyította szerelmüket, amikor Peabody kettétörte a sutit, és a felét McNab felé nyújtotta. Eve-nek szüksége volt mindhármukra, és még az emberére - a saját emberére - is, aki a kávéját kortyolgatva várta, hogy elkezdje az eligazítást. Amivel egyszerre négy embert is bajba sodorhat, akiket pedig szeret. - Ott az ENyÜ jelentése - intett a fejével Feeney az Eve íróasztalán heverő diszkek felé. - A házban, a galériában és a műteremben talált számítógépeket, egyszóval az összest, ropogósra sütötték. Teljesen tönkrementek. Van már egy-két ötletem, hogy lehetne visszanyerni az adatokat, de nem lesz könynyű munka, és nem fog menni

máról holnapra. Könnyebb lenne, ha a civil szakértő a rendelkezésünkre bocsátaná a felszerelése egy részét. - Túl van tárgyalva - felelt Roarke, mire Feeney arca felragyogott az örömtől. - Egy órán belül iderendelem az adat-helyreállító csoportot. A gépekkel együtt. Összeállítunk egy hálózatot, és... - Ez nem fog menni - szakította félbe Eve. - Arra kérlek, személyesen hozz ide egyet a gépekből. Azt a kettőt pedig, ami a kapitányságon marad, a lehető legszigorúbban kell őrizni. Azonnal vigyétek el őket a bizonyítékok raktárából, Feeney. Amilyen hamar csak lehet. - Dallas, tudom, hogy egyáltalán nem értesz az elektronikához, de még te is el tudod képzelni, mekkora munkát jelent több mint egytucatnyi gép átszállítása. Egyszerre kettőnél nem tudok többet magammal hozni, és a helyreállító csoport nélkül, ami minimum hat főből áll, napokig, ha nem hetekig vájkálhatunk, mire előásunk valami használhatót. -Nem számít. Megváltozott a nyomozás természete. Olyan információk birtokába jutottam, hogy a gyilkossághoz köze volt, ha nem vállalt benne aktív részvételt a Nemzetbiztonsági Hivatal. Egy pillanatra néma csend borult a szobára, majd megszólalt McNab. A hangja elárulta, mennyire izgatott. - Ügynökök? Bébi, ez aztán már valami. -Ez nem valami videofilm, nyomozó. Nem is számítógépes játék, ahol belebújhat egy titkos ügynök bőrébe. Két ember halott. - Minden tiszteletem, hadnagy, de ők így is, úgy is halottak. Eve ezt nem tekintette érvnek. -Nem fedhetem fel, hogy került a birtokomba ez az információ - de Eve látta, hogy Feeney elgondolkozva Roarke felé pillant. - Ha a bíróság felszólít, hogy fedjem fel, márpedig nagyon valószínű, hogy ez megtörténik, hazudni fogok. Mielőtt elkezdenétek a munkát, ezt tudnotok kell. Gondolkodás nélkül teszek majd hamis tanúvallomást, nem csak azért, hogy megvédjem a forrásom, hanem azért is, hogy becsületesen folytathassuk a nyomozást, és megvédjem Reva Ewingot, akinek meg vagyok győződve az ártatlanságáról. - Én magam is szeretem a névtelen tippeket - jegyezte meg könnyedén Feeney. - A lenyomozhatatlan forrásokból érkező adatokat. Rengeteg úton-módon kerülhetnek az ember gépére. Úgy látom, veled is ilyesmi történhetett. Talán lefuttathatnék néhány tesztet... -Az törvénytelen lenne - mutatott rá Eve, mire Feeney elmosolyodott. - Csak hangosan gondolkoztam. -Mindnyájan úgy kezdtük el ezt a nyomozást, hogy egy egyszerű gyilkossági ügyet kell kivizsgálnunk. Pedig nem. Mielőtt megmutatom a birtokomba került adatokat, még lehetőségetek van visszalépni. Utána viszont már nem. És maga a nyomozás is rendkívül kínos lehet. Nem avathatunk be senkit. Nem beszélhetünk róla, csak biztonságos helyen. Mindegyi132 künknek naponta ellenőriznie kell a lakását, a munkahelyét, a kocsiját, sőt a saját testét is, nem rejtettek-e el valahol poloskát. Nagy veszélynek teszitek ki magatokat, és természetesen megfigyelés alatt lesztek. - Hadnagy - és Peabody megvárta, amíg Eve feléje fordult. - Ha eddig nem voltál biztos benne, hogy veled tartunk, akkor most már tudod.

- Ez a nyomozás nem olyan, mint az eddigiek. - Nem, mert ez különösen izgalmas - vigyorodott el Peabody. McNab kuncogni kezdett. Eve a fejét csóválva ült fel az íróasztala sarkára. Eddig is sejtette, hogy mindannyian vele tartanak, pedig legszívesebben kihagyta volna a barátait az egészből. - Blair Bissel az NBH másodosztályú ügynöke volt. Felicity Kade szervezte be és képezte ki. - Ezek szerint az NBH likvidálta a saját ügynökeit? Eve McNab felé pillantott. - Nem fogom még egyszer elmondani, nyomozó. Nem maradtak adatok - folytatta, amikor McNab elővette a jegyzettömbjét. Nem maradt semmiféle felvétel, kivéve a törölt gépeket. Elmondom, amit tudok. Bissel kilenc éve volt a Nemzetbiztonságnál. Másodosztályúként elsődlegesen azt a feladatot kapta, hogy nőket csábítson el. Adatokat kellett gyűjtenie, amit aztán átadott az összekötőjének. Általában Kade-nek, de nem kizárólag vele dolgozott. Három évvel ezelőtt Kade-et ráállították Reva Ewingra, azzal a céllal, hogy próbáljon meg a bizalmába férkőzni, és legyen a barátja. - De miért pont Ewingra? - kérdezte Peabody. - Már évek óta figyelték, beleértve azt az időt is, amit a titkosszolgálatnál töltött. Akkor kezdtek jobban érdeklődni iránta, amikor a munkája közben megsebesült, és visszavonult az aktív szolgálattól. Miközben kórházban volt, megkereste egy toborzó, akit, az aktája szerint, Reva udvariasan visszautasított. És mivel nagyon kedvező feltételeket kínáltak neki, a nemleges válasszal egyből gyanússá vált. A Roarke Iparvállalat - folytatta Eve - vörös posztó az NBH szemében. Rengeteg munkát és időt öltek abba, hogy megpróbálják valamilyen kémtevékenységhez kötni, de sikertelenül. Reva Ewing a cégnél elfoglalt pozíciója, valamint az anyja révén, aki a cég vezetőjének a titkárnője, bőséges információforrásnak számított. Abban reménykedtek, hogy kiszolgáltatja a munkáját, a főnökét, a fejlesztéseket, és így tovább az NBH-nak. - De nem így történt. - Nem azt kapták tőle, amit vártak, ennek ellenére sokat foglalkoztak vele. Felicity kapta a feladatot, hogy tegyen valamit. Ő pedig hosszú távon gondolkodott, és behozta Bisselt a képbe. - Azért vette feleségül Revát, hogy általa információkhoz jusson? - kérdezte Peabody. - Micsoda pech. - Igen, azért - erősítette meg Eve. - Na meg hogy így jobban fedezve legyen a felesége barátai előtt. Reva nem szakította meg a kapcsolatot a titkosszolgálatnál megismert társaival, akikkel rengeteg időt töltöttek Foster exelnöknő társaságában. Sem Foster, sem a jelenlegi kormány nem ápol baráti viszonyt az NBH-val, és ez fordítva is igaz. Rivalizálnak, titkolóznak, és sarat dobálnak egymásra. -Eddig elég jól tudtam követni, kölyök - szólt közbe Feeney. - De ez még mindig nem magyarázza meg, miért ölték meg Bisselt és Kade-et, ráadásul úgy, hogy Ewingra tereljék a gyanút. - Persze hogy nem. Éppen ezt kell kiderítenünk - pillantott Roarke felé Eve, mintegy átpasszolva neki a labdát. - Minden bizonnyal nagy szerepet játszik az ügyben a vörös kód - kezdte Roarke. - A számítógépeket a Doomsdayféreggel, vagy egy hozzá közel álló mutációval, egy klónnal fertőzték meg. Elképzelhető, habár ezt számomra igen nehéz beismerni, hogy Revát kihasználva beszivárogtak a Securecomphoz. A Securecomp a Globális Titkos Tanácstól

kapta a megbízást, ami kiváltotta a NBH, és még jó néhány hárombetűs intézmény rosszallását. - Az NBH magának akarta megkaparintani ezt a fejlesztést - találgatta McNab. - Ha sikerül megszerezniük, azzal alaposan alávágnak a konkurens szervezetek költségvetésének. - Pontosan - helyeselt Roarke. - Ráadásul ha megkapják a megbízást és az erre szánt öszszeget folytatta Peabody -, házon belül kezelhetnek egy vö134 rös kóddal jelzett szerződést. Nem kell megvárni, amíg ilyenolyan úton összegyűjtik az információkat. Eve bólintott. - Mint például Reván keresztül. - Ezzel együtt, mivel egyes csoportok a Roarke Iparvállalatot gyanúsítják... - harapta el Roarke a mondatot. - Az NBH úgy találta, hasznos lehet a számára, ha beszivárog, és adatokat gyűjt. Bármit, ami a kezébe akad. így akarta sarokba szorítani a céget. Kémkedésért, adócsalásért és ilyesmiért - rántotta meg a vállát. Nála jobban senki sem tudta, hogy csak és kizárólag törvényes üzletekkel foglalkozik... Legalábbis, amióta Eve-et megismerte. De még ha nem is így lenne, semmi kétsége nem volt afelől, hogy ki tudná játszani az NBH-t. Mint ahogy mindig is ki tudta. - Felülvizsgálom a biztonsági szabályokat, és betömök minden elképzelhető léket, de pillanatnyilag ez olyan, mintha azután falaznánk be a lyukat, hogy a patkány besurrant, és megdézsmálta a sajtot. - Mindig ki lehet rakni egy ráadás adag sajtot - jegyezte meg Feeney. Roarke halványan elmosolyodott. - Egyre gondolunk. - És mi a helyzet magával a programféreggel? - érdeklődött Peabody. - Ha ez valóban az NBH akciója volt, és a számítógépek megrongálódtak, ez azt jelenti, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal birtokába került a féreg, vagy egy klónja. Nem inkább nekik is egy pajzson, vagy irtóprogramon kellene dolgozniuk ahelyett, hogy... Ó. -A vállalatok is kémkednek egymás után, csaknem ugyanúgy, mint a kémszervezetek - töltötte fel Roarke a kávéscsészéjét. - Mindegyiknek sokat ér, ha pontosan tudja, hol tart a többi a fejlesztésben. - Akár gyilkolnának is érte. Ez is része a szervezett bűnözésnek - pirult el Peabody. - Elnézést, csak előjöttek a hippi gyökereim. Valójában tisztában vagyok vele, hogy a kormányoknak szükségük van titkos szervezetekre, amik információt gyűjtenek, segítenek előrejelezni a terrortámadásokat, és kiiktatják a terroristákat, valamint a szélsőséges politikai csoportosulásokat. Viszont az a tény, hogy nem mindig kell a szabályok szerint játszaniuk, könnyen megrontja az ügynökeiket. Ez egészen úgy hangzott, mintha az apám mondta volna. - Minden oké, Pea-Cuki - szorította meg Peabody térdét McNab. - Szeretem a hippiket. - Ha az NBH rendelte el Kade és Bissel meggyilkolását folytatta Eve -, elképzelhető, hogy nem kell bíróság előtt felelniük érte. Azért viszont felelni fognak, ha szándékosan rángatták bele Reva Ewingot, hogy rá tereljék a gyanút. Reva New York-i lakos, tehát felelősséggel tartozunk érte. Beszélni fogok a parancsnokkal, majd elmegyek Revához, és mindent kitálalok neki, ha csak nem kapok parancsot az ellenkezőjére. Szerintem a kapcsolatait kihasználva hamar összehozhatok egy találkozót

az NBH képviselőivel. És akkor már nálunk lesz a labda. Amikor Eve végzett az eligazítással, Peabody társaságában kifelé indult, majd megtorpant, mintha hirtelen az eszébe jutott volna valami. - Ó, Feeney, csak egy percre. Peabody, menj le. Kérj időpontot a kapitánytól. Sürgősséggel. - Nem akarok két vagy három óránál többet tölteni a Securecompnál - mondta Roarke Feeney-nek. - Te is tudod, hogy itt mindent megtalálsz. Válogasd ki magadnak a szükséges felszerelést. Summerset majd megválaszolja, ha lenne valami kérdésed. Amint tudok, én is jövök, és teljes erővel belevetem magam a munkába. Hadnagy - hajolt le Roarke, és megcsókolta a feleségét, noha tudta, hogy Eve nem szereti, amikor ennyi ember előtt nyilvánítja ki az érzelmeit. Éppen ezért nem tudott ellenállni a késztetésnek. Elgondolkodva nézte egy darabig a felesége és Feeney mögött becsukódó ajtót, majd a dolgára indult. Odabent az irodájában Eve megdörzsölte az arcát. - Fel kell tennem neked egy személyes kérdést. -Oké. - De... Kissé kényes. - Látom rajtad. Üljünk le? - Nem. Mármint te leülhetsz, ha akarsz. Én... Képtelen vagyok rá. A francba! - bámult ki Eve az ablakon. - Nem tudom, mennyit tudsz a gyerekkoromról, márpedig feleslegesen nem akarok beszélni róla. Feeney nagyon is sokat tudott, eleget ahhoz, hogy összeszoruljon a gyomra, amiért Eve felhozta ezt a témát. De a hangja nyugodt maradt. - Rendben van. - Egy NBH-ügynök dolgozott Dallasban... Abban az időben. .. A fenébe! - Megfigyelték az apádat? -Igen. Megfigyelték és lehallgatták. Az NBH... Feeney, ez nagyon bonyolult, és még én sem emésztettem meg teljesen. De tény, hogy készítettek egy aktát. Roarke elolvasta, és... -Várj. Ha megfigyelték és lehallgatták az apádat, akkor tudták, hogy bánik a gyerekével. Ennek ellenére nem avatkoztak közbe? - Nem ez a lényeg. - Cseszd meg a lényeget! - Feeney - fordult vissza Eve, és ugyanazzal a dühvel támadt a kollégájára, mint korábban a férjére. - Ebből nem kellene elmondanom neked semmit. Ha valami... A végkifejlettől függően lehet, hogy a bűntársamnak tartanak majd. De ha elmondom, azzal talán befolyásolni tudom ezt a végkifejletet. Roarke bosszút akar állni, de nem tud. És ez könnyen tönkreteheti. Te is tudod. Arra kérlek, segíts jobb belátásra bírni. -Jobb belátásra bírni? Miből gondolod, hogy nem inkább neki segítenék? -Abból, hogy rendőr vagy! - csattant fel Eve. - Abból, hogy tudod, nem szabad belekevernünk egy ügybe a személyes érzelmeinket. Tisztában vagy vele, mi lehet abból, ha ez mégis megtörténik. Arra kérlek, foglald le, adj neki annyi feladatot, hogy ne legyen ideje előkészíteni a bosszúját. Közben pedig próbáld meg lebeszélni róla. Azt hiszem, rád hallgat. - Miért? - Fogalmam sincs - túrt bele a hajába Eve. - Egyszerűen csak így van. Isten nevére, Feeney, ne kelljen Summersethez fordulnom ezzel. Tőled is elég nehéz ilyesmit kérnem. Csak azt szeretném, hogy foglald le.

-Ez nem lesz nehéz, hiszen egy tizennégy fős csoport munkáját kell elvégeznünk. Az, hogy beszéljek is vele - dugta zsebre a kezét Feeney, és vállat vont. - Majd meglátom, találok-e megfelelő alkalmat. De nem ígérhetek semmit. - Köszönöm. Nagyon köszönöm, Feeney. -Hadd kérdezzek valamit, Dallas. Négyszemközt. Nem kell újra szóba hoznunk, de most egyenes választ akarok hallani. Te nem akarsz bosszút állni? Eve a padlóra szegezte a tekintetét, majd nagy nehezen felemelte a fejét, és Feeney szemébe nézett. - Olyan rettenetesen, hogy szinte már a számban érzem az ízét. Olyan rettenetesen, hogy az már engem is megrémít. Éppen ebből tudom, hogy félre kell söpörnöm az érzelmeimet. Különben félek, hogy olyasmit követnék el, amivel később nem tudnék együtt élni. Feeney bólintott, és ez mindkettejük számára elég volt. - Akkor hát lássunk neki a munkának. Whitney kapitány hatalmas termetű férfi volt, aki egy ugyancsak hatalmas íróasztal mögött ült. Eve tudta, hogy napjaínak jó részét papírmunkával és politizálással, diplomáciával és parancsok kiadásával tölti, de ettől egyáltalán nem lett belőle kisebb értékű rendőr. Mély, erős hangja volt, a széles arcban megülő, sötét szempár pedig feltűnő intelligenciát tükrözött. A hajába sokkal több ősz csík vegyült, mint egy éve, és Eve sejtette, hogy a felesége állandóan azzal nyaggatja, csináljon végre valamit vele. Eve-nek személy szerint tetszett. Csak növelte a parancsnok tekintélyét. Whitney végighallgatta Eve-et, aki egyszerre találta a csendet súlyosnak és megnyugtatónak. Amíg be nem fejezte, állva maradt, és annak ellenére, hogy nem pillantott félre, tudta, hogy Peabody visszafojtja a lélegzetét. - Az információforrása megbízható? -Uram, mivel az információ ismeretlen forrásból került hozzám, ezt nem tudom megerősíteni, de meggyőződésem, hogy maguk az adatok hitelesek. Whitney felvonta a szemöldökét, és bólintott. - Óvatos megfogalmazás. Talán komolyabb faggatás esetén is megállja a helyét. Hogy kívánja folytatni a nyomozást? - A birtokomba került információkat szeretném megosztani Reva Ewinggal. -Az ügyvédei minden bizonnyal táncra perdülnek örömükben. -Uram, nem ő ölte meg Bisselt és Kade-et. És ezt nem tudnám nyugodt lelkiismerettel elhallgatni olyasvalaki előtt, aki maga is áldozat. - Ez igaz. De nem szeretek táncoló ügyvédeket látni. Peabody halkan felnevetett, de gyorsan észbe kapott, és igyekezett úgy tenni, mintha csak köhögnie kellett volna. - Az államügyész sem lesz boldog - tette hozzá Whitney. - Talán ő is táncra perdül, ha sikerül kapcsolatba hoznunk az NBH-t egy kettős gyilkossággal, és azzal, hogy mindezt megpróbálja rákenni egy ártatlan állampolgárra. Éppen ennek a lehetősége miatt olyan fontos ez az ügy - tette hozzá Eve, amikor látta, mennyire elgondolkozik Whitney. - Elég fontos ahhoz, hogy nagy figyelmet kapjon a médiától. A globális médiától, ami a vizsgálóbíró személyét helyezi előtérbe. - Ez érdekes, és meglehetősen politikus gondolkodásra vall, Dallas. Sikerült meglepnie. - Én is foglalkozom a politikával, ha az elkerülhetetlen, és

felteszem, maga sokkal jobban elő tudja mindezt adni, miközben tájékoztatja az Allamügyészi Hivatalt. - Ebben biztos lehet. - Ewing is hasznos segítséget jelenthet a kapcsolataival. - Ha az NBH rájön, hogy kapcsolatba hozta velük ezt a kettős gyilkosságot, mindent meg fognak tenni, hogy véget vessenek a nyomozásnak. Be nem avatkozás, gondolta Eve. Az NBH ezt kérné tőle. Pontosan ezzel a kifejezéssel. Átkozott legyen, ha teljesíti. - Nem avatkozhatnak be a NYPSD nyomozásába. Ehhez nincs joguk. Egy ártatlan nőt előre megfontolt szándékkal belekevertek egy kettős gyilkossági ügybe. Egy ártatlan gyermeket, gondolta, mert képtelen volt megálljt parancsolni a gondolatainak, szándékosan figyelmen kívül hagytak, és tétlenül nézték, hogy megverjék, hogy megerőszakolják. Hagyták, hogy végül gyilkoljon az életben maradásért. - Egyszerűen csak egy mocskos banda, kapitány - kezdett égni Eve torka, de figyelmen kívül hagyta, és ráparancsolt saját magára, hogy maradjon a tényéknél. A jelennél. - Ewing egy törvényes cégnek dolgozik. A cég vörös kód besorolású megbízást kapott a kormánytól egy vírusirtó kifejlesztésére, amely könnyen meggátolhatja a technoterroristákat állítólagos terveik végrehajtásában. Ha az NBH megkísérli akadályozni a Securecompnál folyó kutatást, az nem nemzetvagy világbiztonsági ügy. Hanem veszélyes ipari kémkedés. - Megígérem, hogy ezt a lehetőséget is alaposan meg fogják vizsgálni. - Vizsgálhatják, ameddig csak akarják, akkor sem tudják megváltoztatni a tényt, hogy két embert kegyetlenül meggyilkoltak, és olyasvalakire akarják kenni, aki ártatlan. A média már szagot kapott, és minden képernyőn feltűnt Reva Ewing neve. Pedig nem ezt érdemelte. Csaknem az életével fizetett, amikor a saját testével védte Foster elnöknőt, mert ez volt a feladata. Nem több, és nem kevesebb. A Securecompnál is csak a munkáját végezte, és többek között részt vett egy pajzs kifejlesztésében, ami nélkül a Pentagon, a titkosszolgálat, a parlament, de talán még az a nyavalyás NBH is lehúzhatná a rolót. Whitney felemelte a kezét. - Maga valószínűleg többet tesz érte, mint az összes ügyvédje együttvéve. Nem vitatkozom - tette hozzá, amikor Eve arca sértetten összerándult. - Olvastam Ewing anyagát. Megértettem, hogy egyszerűen ejthette volna a Reva Ewing ellen felhozott vádakat, és hagyhatta volna elsétálni. Talán kezdetben a NYPSD és maga látszólag túl könnyen kezelte az ügyet, de ennek hamarosan vége. - Két ember még mindig halott. - Két ügynök, Dallas. Ez a munka ezzel jár - emelte fel a kezét Whitney, mielőtt Eve közbeszólhatott volna. - Van erről valami véleménye, Peabody nyomozó? -Igen, uram. Ha szolgálatteljesítés közben meghalnék, akkor arra talán valóban lehetne azt mondani, hogy ez a munka ezzel jár. De elvárnám Daliástól és a barátaimtól a testületnél, hogy tegyenek meg mindent az igazság kiderítésének az érdekében. Egyszerűen nem hagyhatunk felderítetlenül egy gyilkosságot, csak azért, mert szakmai ártalomnak is minősíthetjük a történteket. - Helyesen állt ki az igaza mellett, nyomozó. Most már látom, hogy mindnyájan a barikád ugyanazon oldalán harcolunk.

Beszéljen Ewinggal. Én addig tájékoztatom Tibble rendőrfőnököt. Csak őt - tette hozzá. - Másnak nem kell tudnia semmiről. - Köszönöm, uram. Az ENyU szakemberei nálam dolgoznak az ügyön. Ott sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint a kapitányságon. - Ez egyáltalán nem lep meg. Mindent jegyezzen fel, Dallas, de ettől a pillanattól kezdve csakis szóban, és nekem jelentsen. Azonnal tudni akarom, ha bármilyen kapcsolatba kerül az NBH egy ügynökével vagy képviselőjével. Nagyon vigyázzon magára, mert ha valami baja történik, azt a testület is megsínyli. - Ez jól ment - jegyezte meg Peabody, miközben a parkoló felé tartottak. - Elég jól. - Amikor Whitney a véleményemet kérdezte, azt hittem, összeesek. - Nem kérdezte volna, ha nem akarja hallani. -Talán nem, de a fejesek rendszerint azt akarják hallani, amit hallani akarnak. Gondolkodtam - simított végig a dzsekijén Peabody. - A nyomozás természete és a nyomozók biztonsága érdekében jobb lenne, ha a csoport minden tagja a házadban maradhatna. - Komolyan? - kérdezett vissza Eve. - Nos, izé, tekintetbe véve... - hallgatott el Peabody, és gyanakodva végigmérte borsózöld szolgálati kocsijukat. - Átnézték, és biztonságos? - A karbantartók szerint igen, de azok mind hazudnak. Általánosan véve persze elég biztonságos. Peabody beszállt. - Először is a te hazadat rengeteg különleges biztonsági berendezés őrzi, ezért nem kellene külön odafigyelnünk arra, hogy mit mondunk vagy teszünk. A nyomozásnak szerves részét képezi, hogy megosszuk egymással az információinkat. Az ENyÜ több váltásban is tud dolgozni, ha ez szükséges. Ráadásul, mivel éppen most akarunk összeköltözni McNabbal - mosolyodott el kedvesen -, a lakásom romokban hever. - Ez nem valami jó kis buli. - Persze hogy nem - igyekezett komolyságot erőltetni az arcára Peabody. - Csak a sikeres nyomozás és a csoport érdekeit szem előtt tartva javasoltam. - És azért, mert mindig akad fagylalt a hűtőben. - Természetesen. Ennyire ostobának látszom? Roarke gyakran tartott váratlan, szúrópróbaszerű biztonsági ellenőrzéseket a cégeinél. Az viszont már egyáltalán nem számított megszokottnak, hogy ő maga kezelje a szkennert - és a saját gépén futtassa a teszteket. A Securecomp tizedik szintű laborjába még az ott dolgozók is csak a legmagasabb szintű engedéllyel léphettek be. Ennek ellenére egyikük sem morgott, amikor sorra megmotozták őket, és lefuttattak néhány tesztet. Majd újra motozás következett. Egyikük sem emelt kifogást, amikor hívtak egy csapat fehér ruhába és fekete sisakba öltözött poloskavadászt. Csak váltottak néhány értetlen pillantást, megvonták a vállukat, de senki sem tett fel kérdéseket. A labor úgy festett, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Szűrők és légtisztítók gondoskodtak a levegő tökéletes tisztaságáról. A padlót, a falakat és a mennyezetet egyenletesen fehérre festették. Minikamerák irányultak még a legeldugottabb zugokra is, és rögzítettek minden mozdulatot, minden elhangzott szót.

A nagy teljesítményű munkaállomások vagy elzárt fülkékben, vagy pultokkal körülvéve álltak. Ide még linkeket sem lehetett behozni, csak azt lehetett használni, amit a cég felszerelt. Akik megkapták ide a belépési engedélyt, mindannyian kódolt jelvényt viseltek, és be-, illetve kilépésnél három ellenőrzőponton is át kellett haladniuk. Csak hang-, retina- és tenyérlenyomat-azonosítás után mehettek tovább. A szkennerek, vészjelzők és a biztonsági intézkedések lehetetlenné tették - legalábbis Roarke eddig így hitte -, hogy bármiféle adat engedély nélkül kikerüljön a labor falai közül. Egy poloska bejuttatásához pedig varázslatra lenne szükség. Erre feltette volna a jó hírét. Lényegében fel is tette. Magához intette Tokimotót, a laborvezetőt, és együtt léptek be abba a kis helyiségbe, amit az ott dolgozók csak kriptának neveztek. Az iroda spártai berendezését csupán egy modern íróasztal és két fotel alkotta. Az egyik falat teljesen elborították a lezárt fiókok. Az asztal egy nagy teljesítményű számítógépet és kommunikációs rendszert rejtett magában. A link használatához Roarke-nak a saját hangjával kellett azonosítania magát, és még egy jelszót is meg kellett adnia. - Csukja be az ajtót - utasította Tokimotót. - És foglaljon helyet. Tokimoto engedelmeskedett, majd összekulcsolta hosszú ujjait, és az ölébe helyezte a kezét. -Ha azért hívott ide, hogy Ewingról kérdezzen, csak az időnket vesztegeti. Ami mindkettőnknek nagyon drága. Reva nem ölt meg senkit, bármennyire is megérdemelték volna. Roarke is leült, és végiggondolt mindent, amit Tokimotóról tudott. Egy, a negyvenes éveiben járó, ápolt, hosszú kezű és lábú férfi ült vele szemben. Fekete haját csaknem kopaszra vágatta. Fehér arcában szinte világítottak homokbarna szemei a hosszú szempillák alatt. Az orra keskeny volt, bosszúságában a száját vékony vonallá préselte össze. így visszagondolva Roarke nagyon kevés alkalmat tudott felidézni, hogy az alatt a hat év alatt, amióta neki dolgozott, Tokimoto bosszankodott volna. - Érdekes - jegyezte meg. - Nekem egészen más elképzelésem van arról, hogy mi az érdekes - felelt kimérten Tokimoto. -Nem is sejtettem, hogy beleszeretett Revába. Nyilvánvalóan azért, mert nem figyeltem erre eléggé. Tokimoto higgadt maradt. - Ewing... Ewing férjes asszony. Én pedig tisztelem a házasság intézményét. Barátok vagyunk és munkatársak. Semmi több. - Ezek szerint nem árulta el neki, és nem is próbált kikezdeni vele. Nos, ez a maga dolga. Magánügy, amihez semmi közöm addig, amíg nem zavarja a laborban folyó munkát. Ebben a helyzetben viszont azt tudnám mondani, hogy Revának nagy szüksége van egy jó barátra. - Nem akarom ráerőszakolni magam. - Ez megint csak a maga dolga - húzott elő Roarke egy diszket a zsebéből, és berakta a számítógépébe. - Vessen erre egy pillantást. Szeretném hallani a véleményét. Tokimoto felállt, és megkerülte az íróasztalt. Amikor meglátta a képernyőn feltűnő hálózatot, a bonyolult vonalak és téglatestek együttesét, csücsörített, és megvakarta az állát. - Kinagyítaná ezt itt? - bökött a rácsháló egy részére.

Roarke szó nélkül beütötte a megfelelő parancsot. - Egy árnyék. Csak itt látható, a kvadránsban, az ötöstől a tízes szektorig. Egy poloska volt itt, de már eltüntették. Szerintem. .. Várjunk csak! Ez mozog? Roarke tudta, hogy a kérdés nem neki szól. De hogy megválaszolja, ismét belenagyított a képbe, és hagyta, hogy a számítógép tovább pörgesse a diszken tárolt felvételt. -Igen, igen, mozog. Közben alig több, mint egy árnyék. Sokkal jobban látszik, amikor nyugalomban van. - Mi a véleménye? - A szerkezetet egy mozgó objektum hordozta. Egy ember vagy egy droid. Roppant kifinomult. És jól álcázott. A mi fejlesztésünk? - Nem hiszem, de ennek a kiderítésén még dolgozunk. Ez a labor biztonsági rendszerének a felvétele, Tokimoto. Ez pedig ütögette meg ujjával a képernyőt Roarke, ahol a legsötétebben látszott az árnyék - Reva munkaállomása. - Ez biztos valami tévedés. - Nem tévedés. - Reva becsületes. Sohasem árulta volna el sem magát, sem pedig a munkatársait. - Nem, ezt én sem hiszem. De fel kell tennem egy kérdést. Nem kérdezősködtek magától kívülállók a vörös kóddal jelölt projektről? - Nem - válaszolt egyszerűen, félelem vagy bosszúság nélkül Tokimoto. Azonnal jelentettem volna magának. -Igen, én is azt hiszem. Mert maga becsületes ember, Tokimoto. Mivel ez az ügy nagyon kényes, megbízom magában. -Biztosíthatom, fel sem merült bennem, hogy eláruljam magát. Viszont ezt Reváról sem hiszem el. - Mint ahogy én sem. Maga szerint hogyan került be ez a poloska a laborba? - Én azt mondanám, valakinek a testén. - Reva testén. Tokimoto összeráncolt homlokkal vizsgálta meg ismét a képernyőt. - Én itt ellentmondást látok. Reva észrevette volna, ha poloskát raknak rá, és akkor nem lép be a laborba. Ennélfogva ő nem hozhatta be. Ráadásul a biztonsági rendszabályok nagyon aprólékosak és többszintűek. Kiszúrnak egy poloskát. Ennek az eszköznek egyszerűen nem lett volna szabad bejutnia. Mégis bejutott. - Mindez nagyon logikus, Tokimoto, de bővítse ki a kört. Hogy hozhatott be Reva egy poloskát a szigorúan őrzött laborba úgy, hogy arról ő maga sem tudott? - Reva mestere a szakmájának, a maga szkenneréi pedig a legjobbak a világon. Lehetetlen rátenni bárkire is egy poloskát úgy, hogy a rendszer ne szúrja ki. Ez... - hallgatott el hirtelen Tokimoto, Roarke pedig látta, hogy az arcát elönti a megvilágosodás fénye. - Belső poloska - segítette ki. - A testen belül hordott lehallgatók csak elméletben léteznek. Mi is teszteltünk néhányat, de nem bizonyultak elég hatékonynak. - A poloskát be lehet injekciózni a bőr alá. -Elméletileg. - Rendben, köszönöm - állt fel Roarke. - Reva... Reva veszélyben van? - Védőőrizet alatt áll. De jót tenne neki, ha beszélhetne egy

barátjával, akiben megbízik. Közben azt akarom, hogy folyamatosan dolgozzanak a vörös kóddal jelzett projekten. Négy műszakban. Holnap Reva is visszatér, ha elég erősnek érzi hozzá magát. -Jó lesz újra együtt dolgozni. Persze, neki is tudnia kell, amit most láttam, de ha kívánja, nem szólok róla. - Én akarom elmondani neki. Ha egymás között akarnak beszélni róla, akkor azt itt tegyék, a kriptában - indult az ajtó felé Roarke, de hirtelen megállt. - Yoshi, az élet sohasem olyan hosszú, mint azt gondoljuk, és senki sem adja vissza nekünk az elvesztegetett napokat. Tokimoto halványan elmosolyodott. - Ez egy közmondás. - Nem. Csak így akarom a tudtára hozni, hogy ideje volna lépnie. Kilencedik fejezet Eve nem igazán értette, miért kellene törődnie a totális biztonsággal, mindenesetre Roarke rejtjelezett hívását azon az apró, furcsa linken fogadta, amit aznap reggel kapott a férjétől. A csuklóra lehetett csatolni, Eve-nek viszont nem tetszett a súlya, és a kabátujjához sem akart beszélni. Ezért a dzsekije zsebébe süllyesztette, de amikor az apró szerkezet vibrálva jelezte a bejövő hívást, úgy ugrott fel, mintha lézerrel lőtték volna meg. -Jézusom! Ezek a modern készülékek... - rántotta elő a linket. - Ki az? -Ezt nem igazán nevezném hivatalos üdvözlésnek, hadnagy. - Beragadtam a dugóba. Miért nem mennek ezek az emberek dolgozni? Vagy haza? - Micsoda arcátlanság, hogy kint járkálnak az utcáidon. Mellesleg én is köztük vagyok. Megyek egy csomagért, amit haza kell vinnem. Nagyon szeretnélek már látni, szóval igyekezz haza. -Micsoda? Miért? Átkozott maxibusz! Én itt vezetni próbálok. Az East Side felé tartok, és nem engedhetem meg magamnak, hogy belekeveredjek egy tömegkarambolba! - Azt majd én elintézem helyetted. Gyere haza, Eve. - De én... - vicsorgott tehetetlenül a linkre Eve, amikor a férje megszakította a kapcsolatot, majd utálkozva Peabody felé lökte a szerkezetet. - Tönkrement. -Nem, hadnagy. Roarke bontotta a vonalat. Azt akarja, hogy menj haza. Majd ő odaviszi neked Reva Ewingot. - Ezt meg honnan veszed? - Sok kémfilmet láttam. Roarke biztos talált valamit, amit a lehető legbizalmasabb körülmények között akar veled megbeszélni. El kell ismernem, ez nagyon, de nagyon izgis. - Aha, nagyon izgis. Még beszélnem kell Morrisszal, vagy ha ez nem sikerül, megnézem még egyszer az áldozatokat. Eddig Dickheadet sem rugdostam végig a laborján. A média képviselőivel sem beszéltem. Mondjuk ezt a részét nagyon nem szeretem a munkámnak. - Amikor az ember Bondot játszik, nem igazán kell tartania magát a megszokott rutinhoz? - Bontót? Miféle bontóról beszélsz? Engem egyáltalán nem érdekel a bontás. - Nem, nem. Bondot. Tudod, mint James Bond. A szuperkém. - Istenem - fordult be Eve egy keresztutcába, és sikerült gyorsan megtennie egy saroknyi távolságot, mielőtt újra beállt a forgalom. - Miért pont én? -Sok kémfilmet néztem, különösen a régiek közül. Tele vannak ügyes mütyürökkel, szexszel és finom gúnyolódással.

Tudod, Dallas, ha Roarke színész lenne, nyugodtan eljátszhatna Bondot valamelyik filmben. Épp úgy néz ki, mint ő. Eve az ég felé emelte a tekintetét. - Istenem, megismétlem. Miért pont én? Eve gyors léptekkel ment be a házba, és rávicsorgott az előtérben várakozó Summersetre. -A munkatársai már megérkeztek. Előkészítettem nekik néhány megfelelő szobát. Korábbi tapasztalataim alapján feltöltöttem az élelmiszerkészleteket, különös tekintettel a tápértékkel egyáltalán nem rendelkező termékekre. - Ezt most azért mondja, mert úgy nézek ki, mint akit érdekel? - Maga ennek a háznak az asszonya, és felelős a vendégei kényelméért. - Ők nem vendégek. Ők nyomozók. Eve elindult az emeletre, Peabody viszont maradt még. -Megkaphatnánk McNabbal azt a szobát, amiben legutóbb is aludtunk? Summerset kőkemény arcát meglágyította a mosoly. - Természetesen, nyomozó. Már gondoskodtam róla. - Szuper. Kösz. - Peabody! - hallatszott Eve bosszús hangja a lépcsőről. Gyere már, a fenébe is! - Közlekedési dugók - morgott Peabody. - Rossz a kedve - eredt neki Peabody is a lépcsőnek. - Ha ki akarod nyalni ennek a járkáló hullának a seggét, akkor a szabadidődben tedd. - Én nem nyaltam ki senkinek sem a seggét. Csak megkérdeztem, melyik lesz a szobánk. Mellesleg nekem nincs szükségem rá, hogy kinyaljam Summerset seggét. Ugyanis engem kedvel. - Legalább mutat valami emberi érzelmet - száguldott be Roarke irodájába Eve, majd hirtelen megtorpant, amikor észrevette, hogy a férje éppen kávéval kínálja Revát és Carót. - Már azelőtt mondhattad volna, hogy idehívod őket - panaszolta fel neki -, mielőtt elindultam volna az East Side felé. - Elnézést a zavarásért, de itt van ránk szükség. - Én vezetem a nyomozást. Én döntöm el, kire hol van szükség. - Ez most nem a tekintélyről szól, hadnagy. Ha majd az elektronikai szakértelmed utoléri, vagy meghaladja az enyémet, újra megbeszéljük a helyzetet - mondta Roarke, talán túlságosan is kedvesen. - Addig is... Kérsz egy kávét? - Nincs időm kávézni. - Szolgáld ki magad, Peabody - kínálta tovább a kávét Roarke, majd karon fogta a feleségét. - Volna egy perced, hadnagy? Eve hagyta, hogy a férje átvezesse az irodájába. Nem tetszett neki, de azért hagyta. Viszont abban a pillanatban, amint bezárult mögöttük az ajtó, Roarke-ra zúdította minden haragját. - Tisztáznunk kell néhány dolgot. Az ENyU partnereként dolgozol. Nincs jogod hozzá, hogy ide-oda szállítsd a gyanúsítottat és az anyját, ahová, és amikor csak akarod. Háttérbe kell szorítanod a személyes érzelmeidet, és ha erre képtelen vagy, kizárlak a nyomozásból. - Ide kellett hozatnom őket. Ingerlékeny vagy és mérges csattant fel Roarke. - Akárcsak én. Tehát vagy szidjuk egymást még tíz percen keresztül, vagy gyorsan túllépünk a történteken. Eve vett egy mély lélegzetet, majd még egyet, mielőtt megpróbálta volna visszafogni a haragját. Roarke úgy festett,

mint aki veszekedésre készül. Nem mintha nagyon bánta volna, de sokkal inkább érdekelte, hogy miért. - Oké, te is ingerlékeny vagy, és mérges. Mivel idegesítetted fel magad? - Ha adsz pár percet, mielőtt nekem esnél, elmagyarázom. - Ha nem tetszik, amit látok, nagyfiú, egyből neked esek. Roarke az ajtóhoz lépett, majd visszafordult Eve felé. - Tudom, hogy időnként nem tartom tiszteletben a helyzetedet és a munkakörödet. Ez helytelen. Nem mintha ez a jövőben esetleg nem fordulna elő. Ennek ellenére magam is helytelennek tartom. Most sem ezen kellene vitatkoznunk. - Pedig úgy tűnik, mégis azt tesszük. - Nem tehetek róla. Másfelől viszont ez a két nő az alkalmazottam. Ha előttük szidsz össze, azzal csökkented a tekintélyemet, Eve. - Ezzel sincs mit tenni. Tudják rólad, hogy tökös gyerek vagy - vigyorodott el szélesen Eve. - Most már arra is rájöttek, hogy én is. - Ez nem arról szól, hogy... - hallgatott el Roarke, és próbált lehiggadni. - Krisztusom, ennek semmi értelme. Később is egymásnak eshetünk. - Nem fogok megfeledkezni róla - kerülte meg Eve a férjét, és saját maga nyitotta ki az ajtót. A tekintélyre és a helyzetére gondolva biztosra vette, hogy ő lépi át először a küszöböt. - Öt percet kapsz - közölte Roarke-kal. - Nem fog sokkal tovább tartani. Számítógép, zárd le ezt a szobát, és védd le. ÉRTETTEM. VÉDETT ÜZEMMÓD BEKAPCSOLÁSA FOLYAMATBAN. Mi a fene... - pördült meg Eve, és keze a fegyverére csúszott, amikor a háta mögött titánlapok ereszkedtek az ablakok elé. Az ajtók elé ugyancsak titánpajzs csúszott. A fények vörössé váltak, és a szoba minden berendezése csipogni és zúgni kezdett. - Teljesen Bondos - suttogta Peabody, miközben szélesen vigyorgott. A SZOBA BIZTOSÍTÁSA MEGTÖRTÉNT. VÉDETT MÓD BEKAPCSOLVA. - Az otthoni irodájában - állt fel Reva, az ablakhoz lépett, és megvizsgálta a pajzsot. - Kicsit paranoid, de tökéletes. Az egész házat át lehet állítani védett üzemmódra? Szeretném látni a... -Játszadozásra később is lesz idő - szakította félbe Eve. Most inkább a miértre lennék kíváncsi. - Elvégeztem néhány nagyon részletes és precíz tesztet a Securecompnál, és sikerült kiszúrnom egy mobil poloskát. - Mobil poloskát? - csóválta a fejét Reva. - Valaki átjutott a biztonsági ellenőrzésen és a szkennereken úgy, hogy a testén hordozott egy ilyen szerkezetet? Ez nem lehetséges. Lehetetlen. - Eddig én is azt hittem, de maga a poloska is fölöttébb kifinomult. Nem a testén hordozta valaki, hanem a testében. Méghozzá maga, Reva. - Én? Bennem? Ostobaság. Hazugság. - Ezek szerint nem ellenezne egy komolyabb vizsgálatot? Reva arca megkeményedett, és harcias pózt vett fel. -Személyesen javasoltam, hogy mindenkit vizsgáljanak meg, mielőtt belép a laborba, Roarke. - Az én szkennerem sokkal érzékenyebb és speciálisabb. - Gyerünk - tárta szét Reva a kezét. - Nincs semmi rejtegetnivalóm. , - Számítógép, nyisd ki az A panelt. ÉRTETTEM.

Egy ajtó tárult fel a falban. Mögötte apró szoba vált láthatóvá, alig nagyobb, mint egy beépített szekrény. Odabent egy szerkezet állt, ami leginkább egy csúcskategóriájú szárítócsőre emlékeztetett. Irányítópaneleknek viszont nyoma sem volt. - Egy ideje már dolgozom rajta - magyarázta Roarke, amikor Reva kérdőn felvonta a szemöldökét. - Különleges személyi szkenner, sokkal érzékenyebb, mint amit a piacon kapni lehet. Az életfunkciókat is figyeli, melynek alapján folyamatosan nyomon követhető a vizsgált személy állapota. - Biztonságos? - állt fel Caro, és közelebb lépett a géphez. Ne haragudjon, de ha még nem hagyták jóvá, kockázatos lehet a használata. - Személyesen próbáltam ki - biztosította Roarke. - Tökéletesen biztonságos. Csak egy kis meleget fog érezni a bőrén fordult Reva felé. Nem kellemetlen, és legalább tudni fogja, hol jár a szkenner. - Akkor lássunk neki! Ma már úgyis túlestem egy hazugságvizsgálaton. És szeretem, ha minél kevesebb idő telik el két teszt között. - Számítógép, nyisd ki a szkennert! SZKENNER NYITÁSA FOLYAMATBAN. Sziszegés hallatszott, és a cső oldalán feltárult egy ajtó. Roarke intésére Reva belépett, és arccal a szoba felé fordult. - Számítógép, amint utasítást adok, kezdd meg Reva Ewing vizsgálatát! A teljes testre kiterjedően, teljes energiával. Ehhez előbb a gépnek meg kell mérnie a magasságát - magyarázta Roarke. Valamint a súlyát, a testtömegét és így tovább. - Remek. -A vizsgálat az ajtó becsukódása után pár másodpercen belül megtörténik. Ha nincs ellene kifogása, audio- és videofelvételt is készítek. - Csak nyugodtan. - Számítógép, kezdheted! A cső ajtaja bezárult. Odabent hidegkéken izzottak fel a fények. Eve hallotta, ahogy a géphang felsorolja Reva testi jellemzőit. Majd egy vízszintes, vörös sugár emelkedett fel a padlótól, és lassan végigpásztázta Reva testét. A számítógép közben különböző sérüléseket és a gyógyulásuk megbecsült idejét ismertette. - Kitűnő - hallatszott Reva tompa hangja a csőből, de a lány lassan vigyorogni kezdett. Eve látta, hogy a dühe lassan átadja a helyét a szakmai elismerésnek. - És alapos. Ezt minél hamarabb piacra kell dobni. -Még tökéletesíteni kell néhány részletet - árulta el Roarke. Hirtelen néhány vörös és kék fénysugár keresztezte Reva testét, és vibrálva vizsgálták végig tetőtől talpig. SZUBDERMÁLIS ELEKTRONIKUS BERENDEZÉST ÉSZLEL, TEM. KETTES SZEKCIÓ. - Mi a fenéről beszél? - rebbent meg Reva hangja, miközben mindkét tenyerét a cső falához szorította. - Hol az a kettes szekció? Ez hülyeség. Roarke észrevette, hogy Reva pulzusszáma és vérnyomása megemelkedett. - Fejezzük be, Reva. - Gyorsan. Siessen már. Ki akarok jutni innen. - Minden rendben, Reva - szólalt meg szelíden Caro. Csak egy kicsit bírd még ki. Mindjárt vége. Minden újra rendben lesz. - Semmi sincs rendben! Semmi sem lesz újra rendben!

MÁSODLAGOS ESZKÖZT NEM ÉSZLELTEM. CSAK EGYETLEN MŰKÖDŐKÉPES ELEKTRONIKA TALÁLHATÓ A KETTES SZEKCIÓBAN. UTASÍTÁST KÉREK, HOGY MEGJELÖLJEM A HELYÉT. -Jelöld - hagyta helyben Roarke. Valami felzúgott, fény villant, Reva pedig a tarkójához kapta a kezét, mintha darázs csípte volna meg. KÉSZ. - Ments el, és írj ki a képernyőre minden adatot! Zár kiold, program állj! A fények a csőben hunyorogva kialudtak, és az ajtó kitárult. - Bennem? A bőröm alatt? - lépett ki Reva, még mindig a tarkóján tartott kézzel. - Hogyhogy nem vettem észre? Esküszöm, Istenre esküszöm, hogy nem tudtam róla. - Ezt én sem gondoltam. Üljön le. - Egy belső poloska. Ilyet nem lehet műtét nélkül beültetni. Márpedig nekem nem volt műtétem. Egyszerűen nem lehet ott. -Márpedig ott van - vezette egy fotelhez Revát Roarke, majd amikor Caro leült a lánya mellé, és megfogta a kezét, hátrált egy lépést. - A tudta és a beleegyezése nélkül tették oda. - Ahhoz öntudatlannak kellett volna lennem. Márpedig én nem voltam öntudatlan! - De aludni csak aludt valamikor, nem igaz? - szakította félbe Eve. - Alvás közben nem nehéz egy injekciós pisztollyal belőni a bőr alá egy apró szerkezetet. Vagy becsempészni valamit az ételébe, az italába, hogy átaludja ezt az aprócska műtétet. - Mindig otthon alszom, a saját ágyamban. Az egyetlen ember, akinek lehetősége lett volna minderre... Blair - fejezte be remegve a mondatot. - De ez őrület. Ő semmit sem tudott a belső, vagy szubdermális poloskákról. Ekkor észrevette, hogy Eve és Roarke sokatmondóan összenéznek. - Mi folyik itt? Mi a fene folyik itt? - Még nem mondtam el neki, hadnagy - hajtotta oldalt a fejét Roarke. - Úgy gondoltam, ez nem az én dolgom. Eve Reva mellé lépett. - Most nagyon erősnek kell lennie, mert ez a hír hatalmas pofonként fogja érni. Majd mindent elmondott Revának, amit el akart. Őszintén, világosan, érzelemmentesen beszélt. Közben figyelte, ahogy Reva arcából kifut a vér, és könnycseppek jelennek meg a szemében. De nem omlott össze, és a színét is hamar visszanyerte. - Blair... Információforrásnak használt - szólalt meg végül reszelős hangon Reva. - Rajtam keresztül kémlelte ki a Securecompot, és az anyámon keresztül talán a Roarke Iparvállalat más részeit is. Ráadásul... - köszörülte meg a torkát. - Ráadásul baráti viszonyban maradtam Foster elnöknővel, és a volt kollégáimmal, akikkel a titkosszolgálatnál dolgoztam együtt. Az implantátum segítségével kihallgatták a szakmai és a magánbeszélgetéseimet - vette el azt a pohár vizet, amit Peabody nyújtott feléje anélkül, hogy felnézett volna. - Vezető helyzetemnél fogva a Securecompnál naponta beszéltem a technikusokkal, kijelöltem a kutatási irányokat, átvettem a helyzetjelentéseket. Nekem az a szokásom, hogy a saját jelentéseimet szóban teszem meg. Segít, hogy átlássam a haladást, vagy kijelöljem az új kutatási irányokat. Ezzel a poloskával mindent kikémlelhettek a projektjeimről. Ezek ketten kiszívtak belőlem minden információt. Mindennap. Minden áldott nap - nézett fel Roarke-ra. - Ezek szerint végül mégiscsak én árultam el

magát. - Ez nem igaz - vágott közbe élesen Caro. - Téged árultak el, és ez teljesen más. Azzal nem jutsz előrébb, ha csak sajnálod magad. Senki sem vádol semmivel, az önmarcangolás luxusát pedig a jelen helyzetben nem engedheted meg magadnak. - Mégiscsak jogom van magamba fordulni egy kicsit, amikor tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy megerőszakoltak, az Isten szerelmére. - Majd később magadba fordulhatsz. Hogy lehet kivenni azt a vacakot? - kérdezte Caro Roarke-ot, majd Eve felé fordult. Kivegyük egyáltalán? -Nekem is megfordult a fejemben, hogy benn kellene hagyni a helyén. Ez is egy lehetőség, de talán mégis jobb lenne kivenni. Ha valaki még mindig figyeli a poloskát, jobb, ha tudja, hogy a nyomában vagyunk. így sokkal hamarabb kiugraszthatjuk a nyulat a bokorból. - Megölték Blairt és Felicityt, és rám akarták kenni a gyilkosságot. Miért? - Szerintem azért, mert nekik így volt a legkényelmesebb. Ami azt illeti, egyelőre fogalmam sincs. Talán az NBH követte el a gyilkosságot, talán a másik oldal. Bárhogy is, tudták, hogy jussanak be a házba, hogy semmisítsék meg a számítógépeken tárolt adatokat, és hogy keverjék bele, amikor úgy döntöttek, hogy magát is félre kell állítani. Ez pedig sok időt és komoly tervezőmunkát feltételez. Vagy Bisselt, vagy Kade-et akarták likvidálni, de az is lehet, hogy örültek, amiért egyszerre végezhetnek mind a kettejükkel. Amikor rájövök a miértre, már ez is világos lesz. - Itt is kivehetjük a poloskát. Akad olyan ember a házban, akinek van orvosi gyakorlata - magyarázta Roarke. - Szedje ki - dörzsölte meg Reva a tarkóját. - Meg akarom nézni. - Készíts elő mindent - fordult Roarke felé Eve. - Reva, odakint senkinek sem beszélhet arról, ami most elhangzott. Még az ügyvédeinek sem. Legalábbis egyelőre. Viszont szeretném, ha felvenné valakivel a kapcsolatot a Titkosszolgálatból, vagy Foster emberei közül, amelyiket jónak látja. Azt akarom, hozzanak össze egy találkozót köztem és az NBH egyik embere között. De olyat válasszanak, aki tud Bisselről és Kade-ről. Nem akarom egy szürke aktakukacra vesztegetni az időmet. - Elintézem. -Jó. Az elektronikát azokra hagyom, akik tudják, mi a fenét kell kezdeni vele - pillantott Roarke felé. - Én meg majd foglalkozom a saját dolgommal, ha egyszer végre kikerülök innen. - Számítógép, szüntesd meg a szoba biztosítását. -., -, ÉRTETTEM. - Pár pillanat, és visszajövök - mondta Roarke Carónak és Revának, majd a felesége nyomában elhagyta a szobát. - Peabody, nézz utána, hol tartanak az ENyÜ-s fiúk. Majd érted megyek. - Azonnal. Eve zsebre vágta a kezét, és megindult a saját irodája felé. Roarke követte. - Azt hittem, már beszéltél neki az NBH-ról. - Úgy véltem, ezt neked kell elmondani. - Ertem. De nehogy azt hidd, hogy mindent megbocsátottam. - Én is dühös vagyok még egy kicsit. Remek párost alkotunk. - Lehet, hogy később még neked esek. - Beírlak a naptáramba.

Eve a férje elé lépett, és még mindig zsebre dugott kézzel szenvedélyesen megcsókolta. - Viszlát - viharzott ki az ajtón. Mivel Eve nem értette, mit művel Roarke laborjában az ENyÜ, magával rángatta Peabodyt, és megbízta azzal a feladattal, hogy vegye fel a kapcsolatot Carter Bissellel, miközben ő kikönyörög egy rövid beszélgetést dr. Mirától. - A titkárnőd kezd megutálni - jegyezte meg. -Ugyan, csak éppen nagyon rugalmatlanul áll hozzá, ha valaki felborítja az időbeosztásomat - programozta be Mira a szokásos teáját, és hellyel kínálta Eve-et az egyik mély öblű, kék fotelben. Mira ma vörösbe öltözött. Vagyis nem egészen vörösbe, gondolta Eve. A ruhájának olyan volt a színe, mint a hervadt, őszi faleveleknek. Hármas nyakláncot akasztott a nyakába, amelyen gyöngyként lógtak az aranygömbök, és pompásan illett tűhegynyi arany fülbevalójához. A cipőjének pontosan olyan volt a színe, mint a ruhájának. Eve sohasem tudta, hogy tudnak egyesek ilyen összhangot elérni - vagy miért törődnek ilyesmivel egyáltalán. De Mirának határozottan jól állt. Mint minden, amit felvett. Fekete haját, melybe világos csíkokat festett, ma kontyba kötötte. Úgy látszik, gondolta Eve, megint meg akarja növeszteni. Senki sem mondta volna meg, hogy ő az ország egyik legjobb profilalkotója és rendőrségi pszichiátere. - Felteszem, Reva Ewing hazugságvizsgálata miatt jöttél, amit ma délután, a kérésednek megfelelően, személyesen végeztem el. -Valóban. Ez a beszélgetés, és bármi, amit Ewingnak mondtál, vagy a hazugságvizsgálat eredménye, a legszigorúbb titok. Csak rád, rám és Whitney kapitányra tartozik. Mira belekortyolt a teájába. - És mi az oka ennek a szörnyű titkolózásnak? - A világméretű kémhálózatok - felelt Eve, és mindent elmesélt Mirának. -Hiszel neki - állt fel Mira, hogy töltsön magának egy újabb csészével, miután végighallgatta. - Elhiszed, hogy átverték, és ártatlan, csak megpróbálták belekeverni ebbe a kettős gyilkosságba. - Igen. Tőled pedig azt várom, hogy erősíts meg ebben a hitemben. - És ha a hazugságvizsgálat eredményei mindezt megcáfolják? - Akkor Reva visszakerül a rács mögé, amíg rá nem jövök, mi történt. Mira bólintott. - Beleegyezett a harmadik fokozatú hazugságvizsgálatba. Ez nagyon fárasztó procedúra, mint ahogy azt a személyes tapasztalataid alapján te is tudod. - Én túléltem. Tehát ő is túl fogja élni. Mira ismét bólintott, de a szemét le nem vette volna Eve arcáról. - Megkedvelted. - Aha, elképzelhető. Viszont ez nem állhat az igazság felderítésének az útjába. - A gyilkosságot nagyon brutálisan, nagyon erőszakosan követték el. Amiből feltételezhetjük, hogy a kormányszervezet sem kevésbé brutális, amelyik elkövette, még akkor sem, ha ez egy titkos szervezet. -Az ügynökökkel kapcsolatban én nem feltételezek semmit. Mira halványan elmosolyodott.

- Nem szereted okét. - Nem. Az NBH összeállított egy aktát az apámról. A mosoly lefagyott Mira arcáról. - Felteszem, számítottál erre. - Ügynökök figyelték az apámat, és a szobát, ahol Dallasban laktunk. Mira félretette a csészéjét. -Tudtak rólad? Tudtak arról, hogy mit művel veled az apád, és nem avatkoztak közbe? - Igen, tudtak. Ez is benne van az aktában. Mint ahogy azt is tudták, mit tettem, hogy megszabaduljak tőle. Eltüntették mögöttem a nyomokat, és a sorsomra hagytak. Tehát nem, egyáltalán nem rajongok az NBH-ért. - Bárki is adta ki a parancsot, hogy nem szabad beavatkozni, amikor egy gyerek jóléte volt a tét, ugyanúgy megérdemelné a börtönt, mint maga a zaklató. Megdöbbentő ilyet hallani. Sok mindent láttam és hallottam már, mégis megdöbbent. - Ha velem megtették Dallasban, akkor Reva Ewinggal is nyugodtan megtehették itt. De ezúttal nem viszik el szárazon. - Kilépsz a nyilvánosság elé Ewinggal. - Ebben aztán átkozottul igazad van. Eve visszament a kapitányságra. Az irodája felé vezető úton inkább a mozgójárdát választotta, mint a felvonót, mert így több ideje maradt gondolkodni a következő lépésen. Amikor belépett a nyomozók közös irodájába, meglepve látta, hogy Peabody nem az elkerített irodarészében, hanem egy íróasztal mellett áll. Mivel a társa épp linken beszélt valakivel, Eve egyenesen . az irodájába ment. Bezárta az ajtót, majd felmászott az íróasztalára, hogy elérje az álmennyezet paneljét, ami mögött a titkos csokoládékészletét rejtegette. Szüksége volt valamire, ami helyrerázza. Eredeti csokoládéra, igazi kávéra. Erezte, mindjárt szebb színben látná a világot, ha tíz percig hódolhatna ezeknek az élvezeteknek. De a várva várt csokoládé helyett csupán egy darab csomagolópapír akadt a kezébe. Szemét gazember! Eve csaknem darabokra szaggatta dühében a papírt, de megálljt parancsolt magának. - Majd meglátjuk, ki nevet a végén, te elvetemült tolvaj. Leugrott az asztalról, és felkapta a tartalék helyszínelő kész, letét. Befújta a kezét folyékony kesztyűvel, majd visszamászott, egy csipesszel felemelte a papírt, és letette az asztala egy tiszta részére. - Szóval játszani akarsz. Akkor játsszunk. Pár pillanattal később kopogtak az ajtón. - Dallas? Hadnagy? Be van zárva az ajtód. - Tudom, hogy be van zárva az az átkozott ajtó - vicsorgott Eve. - Én zártam be. - Ó. Megszereztem a kért információt Carter Bisselről. Eve felállt, belerúgott az asztalba, és kinyitotta az ajtót. - Csukd be magad után - parancsolt rá Peabodyra, miközben visszaült az íróasztal mögé, a szerszámaihoz. - Persze - vont vállat Peabody, és engedelmeskedett. - Felvettem a kapcsolatot... Mit művelsz? - Szerinted minek látszik? - Nos, minden jel szerint ujjlenyomatokat keresel egy csokoládé csomagolópapírján. -Pontosan ezt csinálom. Felvetted a kapcsolatot Carter Bissellel?

- Nem, csak... Dallas, a csokoládé is szerepel az ügy bizonyítékai között? - Ez személyes ügy. Folyékony kesztyű - morogta. - Az az átkozott folyékony kesztyűt használt. De ezzel még nincs vége. Más módszereim is vannak. - Hadnagy, most meg mintha ujjlenyomatot akarnál venni egy mennyezeti panelről. - Szerinted nem tudom magamtól is, mit csinálok, nyomozó? Úgy nézek ki, mint aki megbuggyant? - Nem. Úgy nézel ki, mint akit rettenetesen felbosszantottak. - A megfigyelésed, mint mindig, most is tökéletesen pontos. Gratulálok. A francba! - gyűrte össze Eve a papírt, és a padlóra hajította. - Később majd számolok vele. Nem ússza meg. Carter Bissel. Hol a kávém? - Mivel elutasítottad a segítő kezem... -Ó, kapd be! - pattant fel Eve az asztal mögül, és az AutoSéf elé trappolt. - Csak az alkalomra vártam, hogy végre kimondhassam. Tudod, egyáltalán nem bánom, ha nekem kell megfőznöm a kávédat. így néha én is kaphatok belőle. Például most is, ha már úgyis kértél egy adaggal. Eve felsóhajtott, és elővett egy másik csészét is. - Kösz. Oké, térjünk vissza Carter Bisselhez. Megpróbáltam a lakásán, de nem vette fel a linket. Mindenesetre hagytam neki egy üzenetet. Utána felhívtam a bárt, aminek a résztulajdonosa, és sikerült beszélnem a társával, Diesel Moore-ral. Ez a Moore nagyon beszédes alak, és amikor megemlítettem neki Cartert, elárulta, hogy ő is keresi, és olyan jelzőkkel illette, amelyeket most nem szeretnék felsorolni. Azt állította, Carter közel egy hónapja eltűnt a bevétellel, és benne hagyta a lekvárban. Borzalmas anyagi körülményeket emlegetett. Eleinte bízott benne, hogy Bissel visszatér valami magyarázattal, de eddig ez nem történt meg. Tegnap tett feljelentést. - Ellenőrizted? - Aha. A helyi rendőrség keresi Bisselt, annak viszont nincs nyoma, hogy elhagyta a szigetet. Habár ettől még nyugodtan elköthetett egy hajót vagy egy tengeri siklót. Szóval keresik, de nem túl nagy erőkkel. Hiszen csak pár ezret emelt el, aminek egy része amúgy is az övé volt. Különben régebben is előfordult, hogy bejelentés nélkül eltűnt egy kis időre. - Ellenőrizték a lakását? - Igen. Hiányzik pár ruhája, és néhány személyes tárgy, de semmi nyoma dulakodásnak, bűncselekménynek, és annak sem, hogy hosszú utazást tervezett. - Egy hónappal ezelőtt. Felicity Kade pont akkor járt Jamaicán. Vajon miről beszélgettek Carter Bissellel? - Talán őt is be akarta szervezni. - Vagy egy másik áldozati bárányt keresett. Azt hiszem, meg kellene még egyszer néznünk a tetthelyet. Ebben a pillanatban jelezni kezdett az asztali link. Eve félrelökte a mennyezetdarabot. - Dallas. EVE DALLAS HADNAGY, ITT A KÖZPONT. A NYUGATI TIZENNYOLCADIK UTCA 24-BŐL HALÁLESETET JELENTETTEK. AZ ÁLDOZAT EGYEDÜLÁLLÓ, FEHÉR NŐ. A NEVE CHLOE McCOY. - Értettem. Máris indulok. Dallas, vége. Tizedik fejezet

Chloe fodros, rózsaszín hálóinget vett fel, kikészítette az arcát, megcsináltatta a haját, befeküdt az ágyába egy halom párna, és bíbor játék maci közé, és bevett egy adag gyógyszert. Körülötte fiatalos virágillatot lehetett érezni, és ha valaki nem figyelte tágra nyílt, homályos szemét, könnyen azt hihette, hogy csak alszik. Egy cetli hevert mellette az ágyon, az ujjai előtt. Az újrafelhasznált, rózsaszín papíron egyetlen drámai mondat állt. Nincs fény, nincs élet nélküle. Az éjjeliszekrényen egy üres orvosságos üveg állt, mellette egy pohár langyos víz, és egy magányos, bimbózó, tövis nélküli, rózsaszín rózsaszál. Eve szemügyre vette a szobát, és látta, hogy a rózsa tökéletesen illik a fodros-bodros, rózsaszín függönyökhöz, és az elképzelt mesebeli tájakat ábrázoló, bekeretezett festményekhez. A szoba tiszta volt, és túlságosan nőies, csak az ágy körül hevertek használt papír zsebkendők egy doboz megkezdett, megolvadt Csokis Bűnbeesés fajtájú fagylalt és egy fél üveg fehérbor társaságában. - Mi a véleményed erről? - kérdezte Peabodyt Eve. - Úgy tűnik, mint egy túlzásba vitt síratóünnepség. Telesírt egy csomó zsebkendőt, miközben borral és fagylalttal próbálta megnyugtatni magát. A borral talán a gyógyszerek hatását is fokozni akarta. Fiatal volt, ostoba és megjátszós. Ez, na meg a gyengesége vezetett el végül az öngyilkossághoz. - Aha, tényleg így fest. Honnan szerezte a gyógyszert? Peabody felemelte a gyógyszeres üvegcsét folyékony kesztyűbe bújtatott ujjaival, és megvizsgálta a jelzés nélküli, zöld fiolát. -A receptre kapható gyógyszereket nem ilyen üvegben árulják. Csak a feketepiacon szerezhette. - Olyan benyomást tett rád, mint akinek vannak feketepiaci kapcsolatai? - Nem - vonta össze Peabody a szemöldökét a kérdés hallatán, és újra megvizsgálta a testet és a helyszínt, de ezúttal sokkal alaposabban. - Nem, de az egyetemekre és a művészek köreibe is bekerülnek egyes dílerek. Ez a lány pedig mindkét helyen otthonosan mozgott. - Ez igaz, ez igaz. Elképzelhető. Amikor beszélgettünk, elég fogékonynak találtam. Mindazonáltal... - járt körbe Eve a szobában, benézett az apró fürdőszobába, a kicsiny nappaliba és a minikonyhába. Mindenfelé nippeket látott, a falakon pedig romantikus festmények reprodukciói lógtak. A mosogatóban nem talált mosatlan edényt, sem szétdobált ruhadarabokat. Zsebkendőket sem vett észre máshol, csakis a hálóban. Amikor folyékony kesztyűs ujját végighúzta egy asztalon, arra egyetlen porszem sem ragadt. - Ez a lakás fölöttébb tiszta. Furcsa, hogy ilyen szépen kitakarítson valaki, aki öngyilkosságra készül. - Lehet, hogy mindig is ilyen tiszta volt. - Lehet - helyeselt Eve. - Vagy éppen azért hozta rendbe a lakást, mint amiért saját magát is kicsinosította, mielőtt véget vetett az életének. Az egyik nagynéném megszállottan ügyel rá, hogy azonnal beágyazzon, amint reggel felkel, mert attól fél, ha egyszer összeesik, és meghal, azt találják hinni róla, hogy nem volt jó háziasszony. Egyeseknek roppant különösek a szokásaik. - Oké, szóval megszerezte a gyógyszert, és vett egy szál rózsaszín rózsát. Leült az ágy szélére, jól kisírta magát, miközben

fagylaltot evett és bort ivott. Megírta a búcsúüzenetét, utána bevette a tablettákat, lefeküdt, és meghalt. Elképzelhető, hogy csakugyan így történt. Peabody felfújta az arcát. - Viszont te nem hiszed el. Ezek szerint egy fontos részlet elkerülte a figyelmemet. - Csak egy dolog nyilvánvaló, mégpedig az, hogy meghalt egy huszonegy éves lány. Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy bánatában öngyilkos lett. - Mint ahogy Bissel és Kade esete is első pillantásra hirtelen felindulásból elkövetett, kettős gyilkosságnak látszott. - Ugyan már, Peabody - akasztotta a zsebébe a hüvelykujját Eve. - Nem mondod! - Oké, kezdem felvenni a fonalat, de ha ez is az NBH vagy a terroristák akciója, mi lehetett az indíték? - Ismerte Bisselt. A szeretője volt. - Aha, de csak egy megvezetett kölyök volt. Ha tudott is valami fontosat Bissel munkájáról vagy a vörös kód besorolású projektről, bármit, ami fontos lehet, megeszem a vadonatúj, csillogó-villogó jelvényem. -Hajlok arra, hogy egyetértsek veled, de elképzelhető, hogy akadt, aki nem így látta. Vagy talán csak el akart takarítani mindent maga mögött. Tény, hogy a lány kapcsolatban állt Bissellel, és éppen ezért nem kezelhetjük a halálát egyszerű öngyilkosságként. Először vizsgáljuk meg a testet, utána pedig azt akarom, hogy szedjék szét darabokra a lakást. Hogy hívják azt a nőt, aki rá talált? - Deena Hornbock. A szemközti szomszéd. - Nézz utána. Mindent tudni akarok róla, mielőtt kihallgatom. Addig is menjen ki egy egyenruhás a lakására, és folyamatosan tartsa szemmel. - Máris intézkedek. - Vedd fel a kapcsolatot a helyszínelőkkel és Morrisszal. Azt akarom, hogy személyesen ő végezze a boncolást. A takarítók pedig az utolsó kóbor molekulát is gyűjtsék be. Kifelé menet Peabody megállt az ajtóban. - Te tényleg nem hiszed el, hogy megölte magát. -Ha mégis, akkor én fogom megenni a jelvényem. Lássunk munkához! Dulakodásnak nem találták semmi nyomát, sem erőszakra utaló sérülést a holttesten, de Eve nem is számított rá. Chloe nem sokkal hajnali három után szenderült jobblétre. Fájdalommentesen, csöndben. És hasztalan, tette hozzá gondolatban Eve. A linkje működött, noha nem sokkal éjfél után lekapcsolták. Amikor Eve visszakapcsolta, megtudta, hogy utoljára Deena, a szomszéd hívta fel este kilenckor, aki biztosította együttérzéséről, és vele zokogott. Átmegyek hozzád, mondta Deena. Nem jó, ha ilyenkor egyedül marad az ember. Chloe könnyesen hálálkodott, majd a beszélgetés véget ért. A számítógép viszont nem indult. Eve egy egész banknyi pénzben fogadott volna, hogy ezt is megfertőzték. De mi lehetett egy ostoba művésztanuló gépén, ami aggaszthatta az NBH-t vagy a technoterroristákat? Amikor Eve végzett a hálószobában, átment a nappaliba, ahol Peabody és a takarítók dolgoztak. - Most viszik el Chloét. Gyanús haláleset. Deena Hornbock? Mit tudtál meg róla? -Huszonegy éves, egyedülálló, diák. Színésznek tanul, de

fél szemmel a színpadok berendezése felé kacsingat. Már nagyot lépett előre ezen a téren. Egy éve él itt. Előtte a Soho Színészkollégiumában lakott. Azt megelőzően az anyjával és a mostohaapjával St. Paulban. Van egy öccse. Tizennyolc éves korában felfüggesztett ítéletet kapott, mert Zonert fogyasztott, ettől eltekintve nincs priusza. Időben fizeti a lakbért. Ezt a tulajdonostól tudtam meg, akivel szintén felvettem a kapcsolatot. - Jól csináltad. - McCoy is rendesen fizette a bérleti díjat, habár hajlamos volt várni vele a legutolsó pillanatig. Legutoljára tegnap, tizenhat óra harminchárom perccel utalt. Elektronikusan. - Komolyan? Roppant rendes dolog öngyilkosság előtt kifizetni a lakbért. Gyerünk, lássuk, mit mesél róla a barátnője. Deena Hornbockot megrázták az események, de próbált összeszedetten viselkedni. Mindössze annyi árulta el idegességét, hogy a vörös plüssfotelben ülve folyamatosan kortyolgatott a kezében tartott vizespalackból. Vékony, feltűnően sötét bőrű nő volt, aki a bal halántékára egy pár vörös szárnyat tetováltatott. - Ms. Hornbock, Dallas hadnagy vagyok, ő pedig itt mellettem Peabody nyomozó. Fel kell tennünk magának néhány kérdést. - Tudom. Próbálok segíteni. Igazán. Nem tudtam, mit csináljak. Egyszerűen fogalmam sem volt, ezért kirohantam, és kiáltoztam, hogy hívják a rendőrséget. Azt hiszem, ezt valaki meg is tette. Utána csak ültem a folyosón, amíg Nalley járőr meg nem érkezett. - Hogy jutott be Chloe lakásába? - Ö, van hozzá kulcsom. Chloe nekem is csináltatott egyet. Folyton ki-be járkáltunk egymás lakásába. Odaadjam? Mármint a kulcsot? -Azt nagyon megköszönném. Majd elveszem, mielőtt elmegyek. Most pedig mondja el, mi történt. - Oké - vett mély lélegzetet Deena, majd kifújta a levegőt. - Oké. Hazajöttem az órámról, és arra gondoltam, megnézem, hogy érzi magát Chloe. Nagyon felzaklatta Blair halála. Teljesen eltompult - sóhajtott nagyot Deena. - Egyenesen bementem hozzá. Amikor tegnap este magára hagytam, megígértem neki, hogy ma, ha hazajövök, rögtön benézek hozzá, ezért nem is kopogtam. Csak bementem, és szólongatni kezdtem. - Zárva volt az ajtó? - Aha. Amikor Chloe nem felelt, hátramentem a hálószobába. Rá akartam beszélni, hogy mozduljon ki a lakásból, vagy legalább jöjjön át hozzám. Fel akartam vidítani egy kicsit. Istenem. Olyan nehéz erről beszélni - nyögte. - Mintha újra magam előtt látnám. - Tudom. -Szóval bementem. Megláttam, ahogy az ágyon fekszik. Először fel sem fogtam, mi történt, egyszerűen nem gondoltam arra, hogy... Valami olyasmit mondhattam, hogy ugyan már, Chloe. Valami olyasmit... - akadt el a hangja. - Jézusom, Chloe, ne csináld már - és kezdtem türelmetlen lenni. Azt hiszem, azért, mert... Olyan színpadias és drámai volt a látvány. Kicsit fel is bosszantottam magam. Aztán, amikor az ágy mellé léptem, észrevettem... - Csak nyugodtan - kérte Eve, miközben Deena hosszasan kortyolt a kezében tartott üvegből. - Nyitva volt a szeme. Én pedig még mindig nem fogtam fel. Egy pillanatig egyszerűen nem fogtam fel, mi történt. Mintha az agyam egy része egyszerűen kikapcsolt volna. Már láttam halottat. A dédnagyanyámat - törölt ki Deena egy

könnycseppet a szeméből. - Egy darabig velünk lakott, és éjjel, álmában halt meg. Reggel én találtam rá. De ez nem ugyanolyan. Chloe fiatal volt, senki sem számított erre. Sohasem ugyanolyan, gondolta Eve. - Megfogta a holttestet, vagy bármi mást a lakásban? - A vállát, azt hiszem. Megráztam, mert nem akartam elhinni, hogy meghalt. De hideg volt a teste. Istenem, hideg volt a bőre, és ebből rögtön tudtam. Ekkor rohantam ki, és kezdtem kiabálni. - Utána pedig leült a folyosón, és megvárta Nalley járőrt. - Aha, pontosan. - Belépett maga, vagy bárki más a lakásba a járőr megérkezése előtt? - Nem. Csak ültem az ajtaja előtt, és zokogtam. Néhányan kijöttek a lakásukból, és megkérdezték, mi történt. Én pedig csak azt hajtogattam, hogy meghalt. Chloe meghalt. Öngyilkos lett. - Oké. Azt mondta, tegnap este beszélt vele utoljára. - A West Side-on dolgozom, egy színdarabon. Amikor hazaértem a munkából, felhívtam. Tudtam, hogy Chloe nehéz időszakon megy most keresztül. Pár szót beszélgettünk linken, utána átmentem hozzá. Hogy egy kicsit társaságban legyen. Nagyjából tizenegyig maradhattam. Másnap korán kellett kelnem, hogy beérjek az órámra, és Chloe is azt mondta, hogy lefekszik. Egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy az álomba menekül. Mindig így beszélt, de nem gondoltam volna róla, hogy most... - ragadta meg Eve karját Deena. - Dallas őrmester. Nem jöttem volna el tőle, ha tudom, hogy mire készül. Sohasem hagytam volna, hogy megtegye. - Nem a maga hibája. Jó barátja volt - és mivel Eve látta, hogy Deenát elönti a bűntudat, nem javította ki a rangját illetően. Milyen volt a lakása? - Ne haragudjon, de nem értem a kérdést. -Azt szeretném megtudni, hogy nézett ki Chloe lakása, amikor tegnap este nála járt. - Ó. Azt hiszem, nagyon rendesen. Chloe szerette rendben tartani a dolgait. Nos, persze tele volt papír zsebkendővel. Sokat sírt, és mindenfelé szétszórta őket. - Ettek, vagy ittak valamit? - Egy kis bort. Átvittem egy üveggel, és ha jól emlékszem, a felét megittuk. - Fagylaltot? - Fagylaltot? Nem, arra nem gondoltam. Pedig jó ötlet lett volna. - Elmosta a borospoharakat? - A poharakat? Ó, dehogy. Még csak nem is gondoltam rá. Fáradt voltam, Chloe pedig a sírástól merült ki. Egyszerűen mindent ott hagytunk a nappaliban. - Nem a hálószobában? - Nem, a nappali padlóján üldögéltünk néhány óra hosszat. Talán ha tovább maradtam volna... - Szeretném, ha vetne erre egy pillantást - húzta elő Eve a műanyag zacskóba csomagolt rózsaszín búcsúlevelet. - Felismeri Chloe kézírását? - Aha. Nagy és terjengős betűk. Ez Chloe. De tévedett. Nélküle is lett volna élet. Mindig van. És, Krisztus szerelmére, a halál után nincs semmi. Az csak fantazmagória. - Találkozott személyesen Blair Bissellel? - Nem - vett elő Deena egy golyóvá gyűrt zsebkendőt, és kifújta az orrát. - Chloe nagyon titkolta. Még csak nem is tudtam róla. Mármint azt tudtam, hogy van valakije, és azt is,

hogy ez a bizonyos valaki nős, de a nevét, vagy bármi közelebbit nem árult el róla. Azt mondta, fogadalmat tett, és nem mondhatja el. Ünnepélyes fogadalmat. Ez is annyira jellemző volt rá, hogy így beszéljen: Ünnepélyesen megfogadtam. Ezért, na meg azért is, mert én nem tekintettem ezt a férfit Chloe élete nagy szerelmének, nem sok mindent árult el róla. Amíg meg nem halt, nem tudtam a nevét, még azt sem, hogy az ő galériájában dolgozott részmunkaidőben. Egészen addig, amíg a felesége meg nem ölte. Chloe tegnap este mesélt el mindent. - Ezek szerint sohasem járt itt. -Dehogynem. Legalábbis azt hiszem. Chloéval volt egy közös jelünk. Ha valamelyikünknek vendége volt, és nem akarta, hogy a másik zavarja, ha érti, mire célzok, akkor egy rózsaszín szalagot kötöttünk a kilincsre. Az ő ötlete volt. Amennyire tudom, ezen a szobrászon kívül nem volt senkije az elmúlt néhány hónapban. És nagyjából hetente egyszer megjelent a kilincsén a rózsaszín szalag. - Chloe sokszor kikapcsolta a linkjét, amikor szórakozott? - Igen. Ez nagyon is jellemző volt rá. Nem akarta, hogy a külvilágból bárki is megzavarja. - Amikor tegnap este elment tőle, nem látott vagy hallott valami szokatlant? - Miután eljöttem tőle, rögtön lefeküdtem. Teljesen letaglóztak a történtek, és az a néhány pohár bor, amit megittam. Nem hallottam semmit, csak reggel fél hétkor az ébresztőóra csörgését. - Mikor indult el az órájára? - Negyed nyolc körül. - Akkor sem látott semmit? -Nem, semmit. Megfordult a fejemben, hogy beugrom hozzá, és megnézem, de úgy gondoltam, hogy... - remegett meg ismét a hangja. - Úgy gondoltam, még alszik. Én pedig késésben voltam. Sietnem kellett. - Tudom, hogy ez ilyenkor nagyon nehéz, ezért köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre - akart felállni Eve, majd visszaült, mintha csak eszébe jutott volna valami. - Amikor visszanéztem a beszélgetésüket a linken, feltűnt, hogy Chloe egy nyakláncot viselt. Szív alakú medállal. Beszéd közben folyton azzal játszadozott. -A medalionra gondol? Azt hiszem, attól a szobrásztól kapta pár hónappal ezelőtt. Sohasem vette le a nyakából. Chloe nagyon szentimentális lélek volt. -Nem találtunk semmit sem a nyakában - jegyezte meg Peabody, amikor visszamentek Chloe lakásába. -Nem. - Az egész lakásban nem találtunk szív alakú medált. - Nem bizony. - Ezek szerint lehetséges, hogy az vitte magával, aki megölte, vagy rávette, hogy kövessen el öngyilkosságot. - Szent igaz. Az emberek általában mindenfélét tartanak az efféle medálokban, nem? - Persze. Képet, hajszálakat, DNS-mintát. - Ha Bisseltől kapta, talán más is volt benne, mint romantikus csacskaságok... Vagy rajta. - Nekiláthatok a vadonatúj csillogó-villogó jelvényem bekebelezésének? Eve megrázta a fejét. - Ez nem jelenti azt, hogy a lány is tudott róla. De fogadni

merek, hogy emiatt kellett meghalnia, és azért, amit a számítógépén találtak, vagy szerettek volna megtalálni. Peabody rendezte a gondolatait, és körülnézett a nappaliban. - Összetakarított. Vagy valaki megtette helyette. De nem értem, miért mosná el bárki is a szomszéd borospoharát, vagy tenné rendbe a lakást. Ha Chloe csinálta, akkor arra oka volt. Talán várt valakit? Ez azt jelentené, hogy felhívták, de ennek nem találtuk nyomát a linkben. -Nem. A számítógép viszont tönkrement. Az is lehet, hogy e-mailt küldtek neki. - Tehát figyelmeztetnünk kell az ENyÜ guruit, hogy szenteljenek különleges figyelmet a kommunikációra. - így van. - Az épület biztonsági rendszere gyenge, de talán még ezt is megpiszkálták. - Majd intézkedem, hogy vizsgálják meg. - Ezeket mind elintézhetjük evés közben. Elvégre te sem jutottál hozzá a szokásos csokoládéadagodhoz. - Ne emlékeztess rá - és Eve-nek fel sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, Peabody már kezdi lebiggyeszteni a száját. Oké, eszünk valamit. Amúgy is el akarok játszani néhány gondolattal. Eve nem tudta volna megmagyarázni, miért választotta a Kék Mókust, mivel az étlapon szereplő tételeknek nem sok közük volt a rendes ételhez. Talán úgy érezte, szüksége van valamire a múltjából, amibe megkapaszkodhat. Felidézte azokat az estéket, amikor egy félhomályos asztal mellett üldögélt, miközben Mavis a színpadon vonaglott, és sikítozta a dalait a közönség felé. . De az is lehetséges, gondolta, miközben a tányérján heverő szójaburgerre bámult, hogy egyszerűen csak halálvágya támadt. - Okosabb vagyok annál, hogy ezt megegyem - suttogta maga elé, de azért óvatosan beleharapott. - Ebben a vacakban egyszerűen nincs semmi természetes. - Teljesen elpuhultál - kapott be Peabody élvezettel egy falatot a göngyölt csirkéből a zöldségchips mellé. - Állandóan igazi húst eszel, igazi kávét iszol, nem beszélve az eredeti tojásról, és a hozzá hasonlókról. Eve mogorván maga elé nézett, és ismét beleharapott a burgerébe. Most már meg tudta volna mondani, miért döntött a Kék Mókus mellett. Be akarta bizonyítani saját maga előtt, hogy nem puhult el. - Valaki rájár az irodám AutoSéfjének a kávéjára. - Persze, ez az eltávolodás első fokozata - intett Peabody egy távolról répaszínűre emlékeztető zöldségchipsszel. - El kell puhítani a munkatársaidat is. Vagy talán a második, mert a kávét te is Roarke-tól kapod. De mivel házas vagy... - Hallgass, és egyél! Szemmel láthatóan nem puhultam el, gondolta Eve, miközben igyekezett megrágni a száraz zsömlébe gyömöszölt, bizonytalan eredetű húspótlót. Az ember csak könnyen hozzászokik ahhoz, amit kap, ez minden. Mivel Roarke ragaszkodott a valódi marhahúshoz, és a természetes eredetű élelmiszerekhez, ő is hozzászokott ezekhez. Már észre sem vette. Egyszerűen csak előtte volt az étel, mint ahogy egy fotel a szobában, vagy egy kép a falon, amit még sohasem nézett meg igazán... Mert napról napra ezt látta, vagy érezte. Előrántotta a kommunikátorát.

- Feeney - kezdte, amint a kollégája arca betöltötte a képernyőt. Eve látta, hogy Feeney haja, bármilyen rövidre is nyírták, most csomókban mered az ég felé. Bármin is dolgozott, az nem mehetett túlságosan simán. - Fogd a civil szakértőt, a varázslatos ujjaival, és menjetek el Queensbe. Szedjétek darabokra a szobrokat. - Azt akarod, hogy szedjük darabokra a szobrokat. , - Eddig még nem találtatok poloskákat a házban, igaz? - Egy csoport épp most kutatja át másodjára. - Küldd el őket. Te menj Roarke-kal. A szobrok, Feeney. Reva egyáltalán nem figyelt oda a szobrokra. Nem ellenőrizte őket, elvégre a férje vitte be a házba mindegyiket. Márpedig mindenfelé ott állnak. Szedjétek darabokra az összest! - Nagyszerű, nagyszerű. Jól jön egy kis változatosság. - Szólj Roarke-nak, kérdezze meg Revát, a dolgozószobáján kívül hol foglalkozott még a házban a munkájával. Hol beszélgetett a férjével, vagy bárki mással a Securecompról. És elsősorban az ott található szobrokra koncentráljatok. - Ertem. Az itteni munkámat majd McNab folytatja. Fiatal még a fiú, egy kis kudarc direkt jót tesz majd neki. Eve eltette a kommunikátorát. - Fejezd be! - intett fejével Peabody tányérja felé. - Viszszamegyünk a Fullerbe, és szétszedjük Bissel készülőfélben lévő műveit. - Mindez azért jutott az eszedbe, mert puhánynak neveztelek? - Az ember sohasem tudhatja, mi mozgatja meg a fantáziáját, nem igaz? De másra is gondoltam: Chloe lakásán nem találtunk egyet sem Bissel szobraiból. Szerinted nem vitt haza egyetlenegyet sem? Valami apróságot a szerelme alkotásai közül? Hiszen imádta, legalábbis ebben a hitben élt. Szerette a művészetet, a galériájában dolgozott, ennek ellenére sohasem kapott egyetlen műtárgyat sem a szobrászzsenitől? - Arra gondolsz, hogy ugyanaz vitte el, mint aki a medált. - Útközben felhívjuk Deenát, és akkor majd kiderül. Eve csípőre tett kézzel állt a műteremben, és az összevissza csavarodó fémdarabokat bámulta, melyekből a szobrok készültek. - Oké, ezzel nem számoltam. Ahhoz, hogy szétszedjük ezeket az akármiket, különleges szerszámok kellenek. Persze akad itt néhány, de a használatuk már más lapra tartozik. - Néhányról tudom, hogy kell velük bánni. - Vajon ez miért nem lep meg? - járta körül Eve a legmagasabb alkotást. Csak éppen az a helyzet, hogy ha belevágunk, megolvasztjuk, vagy szétrobbantjuk, azzal könnyen mégsem172 misíthetjük azt is, amit keresünk. Már ha egyáltalán van bennük valami. Ennek a megállapításához pedig szükségünk lenne az ENyÜ-re, de legalábbis egy kéziszkennerre. - A takarítók már mindegyiket megvizsgálták. - Lefogadom, hogy a megszokott vizsgálat nem mutatja ki ezeket a kifinomult poloskákat. Még egy alaposabb sem. Speciális műszerek kellenek. Ez a fickó a világ minden részére eladta ezt a szemetet. Cégeknek, magánszemélyeknek, még kormányhivatalokba is került belőlük. - És ha poloskát rejtett el bennük, könnyedén hozzájutott az őt érdeklő információkhoz. - Ühüm - folytatta Eve a körözést. - Eddig nem értettem, miért vesztegették el a tehetségét. De így már logikus. Fogadni merek, hogy nagyon szerettek volna Roarke cégeihez is juttatni belőlük. Csak az volt a baj, hogy Roarke-nak egyáltalán nem tetszettek, és még Reva miatt sem fizetett volna értük. De ez

nem igazán számított, hiszen végül magát Revát poloskázták be. -Paranoid gondolat, de szerinted most is figyelnek bennünket? - Elképzelhető - vigyorodott el szélesen Eve. A francba a biztonsággal, a zárakkal és a védett móddal. Remélte, hogy valóban figyeli őket valaki. Eljött az ideje, hogy végre közelebbről is megismerkedjenek egymással. - Ebben az esetben jobb lesz, ha minél hamarabb előbújnak a rejtekhelyükről. Hacsak nem gyáva gyilkosok és perverz kukkolók. Darabokra fogom vágni a szobrokat. És amíg nem végzünk, lezárjuk az egész emeletet. Jobb, ha addig néznek körül, amíg megtehetik - hívta Eve a liftet, majd amikor megérkezett, belépett a kabinba. Peabody, nem tetszik nekem, hogy senki sem tudja, Carter Bissel merre jár. Azt akarom, hogy találják meg. - Majd megrugdosom a jamaicai rendőröket. - Tedd azt. Személyesen. - Micsoda? - Utazz oda, beszélj a nyomozás vezetőjével, hallgasd ki a társát, és mindenkit, aki ismerte. Rajzolj róla pontos képet. Felicity személyesen kereste meg valamiért. Tudni akarom az okát. -Jamaicára? - emelkedett meg három oktávval Peabody hangja. -Jamaicára megyek? - Egyikünknek itt kell maradnia. Legfeljebb negyvennyolc órát kapsz, de nem szeretném, ha a fülembe jutna, hogy meztelenül szaladgáltál a parton. - És mondjuk minden tekintetben megfelelő fürdőruhában sem szaladgálhatok a parton egy órácskát? Eve-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne remegjen meg a szája széle. -Nem akarok hallani róla. Különösen, mert McNabot is veled küldöm. - Istenem! Valóra vált a legtitkosabb álmom! Oké, gondolta Eve, talán mégis vigyoroghat egy kicsit. - Azonnal indulhattok, amint Feeney elengedi. De vésd az eszedbe, nem vakációzni mentek. - Persze hogy nem. De azért talán megihatok egy kókuszdióhéjban felszolgált koktélt... Ha már úgyis egy bártulajdonost kell kihallgatnom. - Figyelni fognak - közölte Eve, mire Peabody arcáról lehervadt a mosoly. - Bárki is felelős ezekért a gyilkosságokért, tudni fogja, mikor szálltatok fel a gépre, és mikor szálltatok le róla. Tudni fogja, melyik hotelben szálltok meg, mit vacsoráztatok, és mit ittál abból a bizonyos kókuszdióhéjból. Ezt nyugodtan hidd el nekem. Nagyon figyelj! - Azért küldöd velem McNabot, hogy vigyázzon rám. - Hogy vigyázzatok egymásra. Nem tudhatom előre, rátok mozdul-e valaki, de Chloe McCoy esetében sem tudtam. - Nem lesz rá esélyük, Dallas. - Az ember mindig legyen óvatos - jelentette ki Eve, miközben kilépett a kabinból, majd megfordult, és lepecsételte a felvonót. - Ha én is így teszek, az a szegény lány még mindig élne. Eve hazaküldte Peabodyt, hogy pakoljon össze, és egyedül ment a hullaházba. Morris éppen beöltözött, amikor rányitotta a2 ajtót. Bronzbarna bőre és a halántéka mellett lógó hajtincsre fűzött három, színes gyöngy emlékeztette Eve-et, hogy nemrég tért vissza a nyaralásból.

-Jó látni, hogy máris munkába álltál - üdvözölte. - Nem lenne teljes az élmény, ha nem találkozhatnék azonnal a szívemnek legkedvesebb nyomozóval. Három nap alatt három testet is ideküldtél. Ez még tőled is erős. - Beszéljünk a legutolsóról. -Még nem kezdtem hozzá. Nekem is megvannak a magam korlátai. Elsőbbséggel küldted ide, és mivel rólad van szó, tudom, hogy valóban fontos. Gyanús körülmények - pillantott le Chloe testére Morris. - A halál körülményei minden esetben gyanúsak. Öngyilkosságnak látszik? - Aha, de én ezt nem veszem be. - Nincsenek erőszakra utaló jelek - tette fel Morris a szemüvegét, és előrehajolt. Eve kivárta, amíg végigfuttatja a műszereit a holttest felett, és megvizsgálja a képernyőn feltűnő eredményeket. - Nincs tűszúrás, vagy sérülés. Saját kezűleg írta a búcsúlevelét? - Legjobb tudomásom szerint igen. - És egyedül volt a lakásán. Az ágyban? - Az ágyon. A biztonsági rendszer felvételei szerint csak a lakók léptek be az épületbe. De az emeleteken nincsenek külön kamerák. -Akkor felnyitom, és meglátjuk, találunk-e valamit. Addig is elmondanád, hogy mit keressek? - Tudni akarom, hogy ő vette be a gyógyszert, vagy pedig beadták neki. Aztán a mennyiséget, a hatást és az időpontot, amikor a szervezetébe jutott. Mindezt a lehető leggyorsabban. - Ez könnyen menni fog. - Mi a helyzet a másik két áldozat, Bissel és Kade toxikológiai jelentésével? - Egy pillanat - lépett Morris a számítógépéhez, és lekérte a megfelelő adatokat. - Épp most érkezett meg az anyag. Úgy tűnik, mindketten kitűnő minőségű, francia pezsgőt ittak, utoljára három órával a halál beállta előtt ettek... Jó volt az ízlésük. Kaviárt, füstölt lazacot, camambert és epret. A nő szervezetében nem találtunk semmiféle tiltott szert. A férfi bevett egy kis adag Exoticát. - Lefeküdtek egymással - Természetesen. Legalább derűsen és kielégülten távoztak a túlvilágra. - Ellenőrizted a gyilkos fegyvert? - Igen. Egy recés pengéjű konyhakés. Az, amit a helyszínen találtatok. - Megbénították és felszeletelték őket. - Pontosan ebben a sorrendben - helyeselt Morris. - Nem találtam védekezésre utaló sérüléseket. Csupán néhány bőrfoszlányt a nő körmei alatt, de azok is a másik áldozattól származnak. Vagyis szex közben karmolászott egy kicsit. A bénító által okozott sebek elhelyezkedéséből ítélve épp a második menetnél tartottak, amikor megzavarták őket. Valaki nagyon dühös lehetett rájuk. - Szerinted - pillantott hátra Chloe meztelen, sápadt, a boncasztalon heverő testére Eve. - Egyesek szerint könnyű halála volt. - De mi jobban tudjuk. Légy nyugodt, majd én a gondjaimba veszem. -Amint megvannak az eredmények, azonnal hívj fel otthon. Még valami, Morris. Megváltoztatnád ennek a három fájlnak a jelszavát? És ne engedd, hogy rajtad kívül más is hozzányúljon a testekhez. A szemüveg mögött Morris szeme érdeklődve felcsillant. - Ez egyre érdekesebb.

-Aha. Ha elkészültél, eljövök az adatokért. Ne küldj át semmit. - Elragadó. Miért ne vihetném el hozzád én? Megkínálhatnál Roarke nagyszerű borából, amíg elmagyarázod. - Nekem így is megfelel. Bármit megvehet, akár az időt és a teret is. Ez volt a fontos. Semmi sem úgy történt, ahogy azt előre eltervezte, de sikerült megőriznie a hidegvérét. Chloe McCoy esetében is megőrizte, nem igaz? Mindent remekül csinált. A rendőrség nem vette be az öngyilkosságot. Egyik esetben sem sikerült felültetni a nyomozókat. De ennek semmi értelme. Egyáltalán semmi értelme. Akkor sem hagyhatott volna maga után egyértelműbb nyomokat, ha piros szalaggal köti át a helyszíneket. Patakokban csorgott a hátán az izzadság, miközben a mindennel felszerelt szobákban bóklászott, melyek egyszerre töltötték be a börtön és a menedék szerepét. Egyelőre csak az számított, hogy a nevét nem sikerült kapcsolatba hozniuk a gyilkosságokkal. Ez a legfontosabb. A többit majd elintézi. Csak ahhoz több időre van szükségeTehát egyelőre minden a legnagyobb rendben. Biztonságban volt. És hamarosan megtalálja a kivezető utat. Volt némi pénze - nem elég, közel sem elég, és sokkal kevesebb annál, mint amennyit ígértek - de legalább fellélegezhetett. Őrület, de lényének egy része élvezte az egészet. A saját filmjének a főszerepét játszotta, és menet közben írta a forgatókönyvét. Nem, többé már nem tartozott a balekok közé. Bekapott egy kis adag Zeust, és máris a világ urának érezte magát. Megteszi, amit meg kell tennie, méghozzá okosan. Okosan és óvatosan. Eddig még senki sem jött rá, hogy merre van. Azt akarta, hogy ez így is maradjon. Tizenegyedik fejezet Roarke és Feeney elgondolkodva vizsgáltak egy fémalakot a queensi ház kertjében. - Szerinted ez mi? - kérdezte végül Feeney. - Szerintem egy nő. Talán részben hüllő. Vagy pók. Sárgarézből, vörösrézből és acélból. Néhány vas- és cindarabbal fűszerezve. - Miért? - Nos, ez a nagy kérdés, igaz-e? Szerintem azt szimbolizálja, hogy a nő egyszerre lehet alattomos, mint egy kígyó, kegyetlen, mint egy pók, vagy valami hasonló akármi. Szerintem egyáltalán nem hízelgő a női nemre nézve, ráadásul ronda is. - Azt még én is látom, hogy ronda - vakarta meg az állát Feeney, majd előhúzta elmaradhatatlan cukrozott mandulás zacskóját. Belemerítette a kezét, majd Roarke felé kínálta. Mandulát rágcsálva nézegették tovább a szobrot. - És az emberek sokat fizetnek ezért a szemétért? - kérdezte Feeney. - Igen. Valóban sokat fizetnek érte. - Ezt egyszerűen nem értem. Persze én nem tudok semmit sem a művészetről. - Hmm - járta körbe Roarke a szobrot. - Időnként érzelmileg vagy szellemileg hat az emberekre. Mindegy. Persze csak akkor, ha a megfelelő helyre kerül. Máskor, és ez sokkal gyakoribb, a vevő csak azért költi el a pénzét, mert úgy érzi, hogy az alkotás beszélni fog hozzá, és túl ostobák, büszkék, vagy félnek beismerni, hogy hatalmas összeget dobtak ki az ablakon.

Feeney elhúzta a száját, és bólintott. - Szeretem a képeket, azokat, amelyek olyanok, mint amilyennek lenniük kell. Amelyek egy épületet, egy fát, edényt, vagy egy rohadt gyümölcsöt ábrázolnak. Erről itt az a véleményem, hogy az unokám is tudna ilyet csinálni. - Furcsa, de szerintem nagy szakértelem, tehetség és egyéni látásmód szükséges egy ilyen szobor megalkotásához. - Ha te mondod - vont vállat Feeney, annak ellenére, hogy Roarke egyáltalán nem győzte meg. - Nagyon ravasz ötlet ilyenben elrejteni a poloskát. Már ha egyáltalán van benne. - Dallas szerint van. - Ö pedig általában tudja, mit beszél - kapcsolta be a távoli szkennert Roarke, amit előzőleg már beállítottak. - Csinálod, vagy inkább csináljam én? - Tiéd a műszer - köszörülte meg a torkát Feeney. - Aha, ahogy mondod. Dallas valóban tudja, mit beszél. Habár mostanában kicsit ideges. - Valóban? - Kapcsold be egy kicsit a zavarót a szkenneren. Roarke felvonta a szemöldökét, de engedelmeskedett. - Magánbeszélgetés következik? - Aha - de Feeney egyáltalán nem élvezte a helyzetet. Mint mondtam, Dallas mostanában kissé ideges. Amiatt, amire készülsz. Roarke a szkennerrel játszadozott. - Egészen pontosan mi miatt? -Az apja aktája miatt, és azért, amiért azok az NBH-s gennyládák hagyták, hogy az történjen vele Dallasban, ami. Roarke felnézett, és látta, hogy Feeney arca mennyire feszült. Dühös, gondolta, és zavarban van. - Beszélt veled erről? - Párszor körbejárta a témát. Fogalma sincs, mennyit tudok a múltjáról. Nem akarja tudni. És ez olyasmi, amiről én sem beszélgetnék vele szívesen. Mivel ő is ugyanígy érez, nem kellett elárulnom neki, hogy sok mindent tőled tudok. - Ti ketten elképesztők vagytok - felelt Roarke. - Tudod, mi történt vele gyerekkorában, Eve pedig ösztönösen érzi, hogy tudod. De egyetlen szót sem beszélnétek erről egymással. Nem szólsz semmit, annak ellenére, hogy sokkal inkább az apjának lehet téged tekinteni, mint azt a sátánfajzatot. Feeney előregörnyedt, és bámulni kezdte a közelben álló ocsmány, guggoló békát ábrázoló szobrot. - Talán éppen ezért, de nem erről akartam beszélni veled. Ha Dallas aggódik, hogy képes vagy a nyomába eredni egy seggfej ügynöknek, akkor valóban nagy a baj. Azzal nem javítasz a helyzetén, ha idegesíted. Roarke beállította a szkennert, hogy le tudja olvasni a szobor méretét, súlyát és a készítéséhez használt anyagokat. - Nem hallottam, hogy azt mondtad volna, nincs igazam, mert meg akarom keresni azt az ügynököt. Nem mondtad, hogy neki vagy a feletteseinek nem kellene megfizetniük azért, mert hagyták, hogy egy gyereket megverjenek és megerőszakoljanak. -Nem, ilyet nem fogok mondani - nézett keményen Roarke szemébe Feeney. - Először is azért, mert egy rohadt nagy hazugság lenne, és égetné a nyelvem. Sőt a legszívesebben segítenék neked - gyűrte vissza a zsebébe a mandulás zacskót,

és belerúgott a szobor talapzatába. Ez a mozdulat annyira emlékeztette Eve-re, hogy Roarke önkéntelenül elmosolyodott. - És másodszor? - Másodszor te egyáltalán nem törődsz azzal, hogy ez jó vagy rossz. Te kizárólag Dallasszal törődsz. Azzal, hogy mit érez, és azzal, hogy mire van tőled szüksége - tért vissza beszéd közben az arcába a szín. - Nem akarok belekeveredni. Teljesen seggfejnek érzem magam. Annyit mondok csak, hogy mielőtt bármit is teszel, el kellene gondolkodnod, méghozzá nagyon alaposan azon, milyen következményekkel járna a bosszúd rá nézve. - Elgondolkozok. És gondolkodni is fogok. - Oké. Akkor lássunk munkához! Habár Roarke egyszerre derült Feeney-n, és indították meg a kapitány szavai, bólintott. - Lássunk - kapcsolta ki a zavarót a szkenneren, majd leolvasta az adatokat a kijelzőről. - Azokat a fémeket, oldószereket, kiegészítő anyagokat és tömítőanyagokat jelzi, amikre számítottam. - Szedjük szét. Lássuk, mit találunk a belsejében. - Akkor jobb, ha elmész onnan - figyelmeztette Roarke. A sugár nem lesz barátságos, ha találkozik a ruháddal és a testeddel. Feeney ellépett a szobortól, majd úgy döntött, a szkenner mögött lesz a legbiztonságosabb. A vörös sugárnyaláb halkan zümmögött, akár egy bogár. Amikor megérintette a fémet, az egész szobor ragyogni kezdett. - A francba. A francba! Ha túl erősen esünk neki, még a végén pocsolyává olvasztjuk. - Ez nem túl erős - felelt Roarke. - Lehet, hogy megolvaszt néhány illesztést, de azon kívül... - ennek ellenére egy gombnyomással fokozta a szkenner olvasási sebességét, így a sugár gyorsabban pásztázta végig a műtárgyat. Még a szerkezet mögül is érezte a hőt és az elektromosság szagát. Amikor kikapcsolta a készüléket, Feeney megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. - Micsoda szerkentyű! Micsoda szerkentyű! A következőt én csinálom. - Talán jobb lenne, ha felvennénk valami védőszemüveget - pislogott Roarke. - Káprázik a szemem - de éppen úgy vigyorgott, mint Feeney. - Szép roham volt, mi? - Ahogy mondod. Nézz csak ide - csapott Roarke vállára, miközben előrehajolt, hogy a válla fölött ő is leolvashassa a szkenner kijelzőjét. - Chipek, drótok, és valami rohadt szilikon. - Poloskák. Feeney kiegyenesedett, és behajlította az ujjait. - Poloskák. A kislány megérdemel egy vállon veregetést. Eve nem nagyon lepődött meg, hogy amikor visszaért az irodájába, Nadine Furst várta a látogatók székében, és éppen azzal foglalatoskodott, hogy rendbe hozza a sminkjét. Nadine megrebegtette hosszú szempilláit, és mosolyra húzta frissen kirúzsozott száját. - Süti - intett az Eve asztalán heverő apró csomag felé. Hatot kiválasztottam neked, mielőtt megvesztegettem volna az embereidet. Eve beletúrt a csokoládés dobozba. - Zablisztből sütötték. A zablisztnek pedig semmi haszna, különösen nem egy süteményben. - Ertem. Miért nem adod vissza? Akkor nem fogja bántani

az ízlésedet. Eve kivett egy nagy darab, kerek süteményt, és Nadine kezébe nyomta, majd becsukta az ajtót. A zár kattanására Nadine kérdőn felvonta tökéletes ívű szemöldökét, és csak ezután harapott bele a tésztába. - Most ordítani fogsz velem, hogy mit keresek már megint az irodádban, vagy szaftos pletykákat fogunk mesélni egymásnak? - Én nem ismerek egyetlen szaftos pletykát sem. - Te vagy Roarke felesége. Neked kellene tudnod a legszaftosabbakat. Eve leült, és feltette a lábát az íróasztalra. - Említettem már neked, mire képes az ujjának egyetlen érintésével? Nadine előrehajolt. -Nem. - Akkor jó. Csak biztos akartam lenni benne. - Szemét - nevetett fel Nadine. - Akkor ejtsünk néhány szót erről a kettős gyilkosságról és Reva Ewíngról. - A Reva Ewing ellen felhozott vádakat ejteni fogják. - Ejteni - ugrott fel Nadine. - Engedd be az operatőrömet, és készülj fel egy élő adásra. Kevesebb, mint... - Ülj vissza, Nadine. - Dallas, ez óriási sztori. Amerika egykori hőse rossz útra tévedt, és most felmentik? Mindehhez adj még hozzá egy jóképű szobrászt, egy csinos és gazdag nőt, a szexet és a szenvedélyt. - Sokkal többről van itt szó, mint Ewingról. Ráadásul egyáltalán nem a szexről és a szenvedélyről szól ez az ügy. Nadine visszaült a helyére. - Mi lehet még ennél is szenzációsabb? - El fogom mondani, ami adásba kerülhet belőle. És azt is, ami nem. Nadine arca megkeményedett. - Várj csak egy pillanatot! - Vagy nem mondok semmit. -Tudod, Dallas, lassan megbízhatnál bennem annyira, hogy rám hagyod, mit engedek adásba, és mit nem. - Ha nem bíznék benned, nem lennél itt sem te, sem a süteményeid - állt fel beszéd közben Eve, elővette az ENyÜ-től kapott, Roarke és Feeney által feljavított szkennert, és ellenőrizte az irodáját. - Mit csinálsz azzal? - Játszadozok. Már mondani akartam - folytatta Eve, amikor megnyugodva tapasztalta, hogy az irodája tiszta -, hogy ha nem ülsz itt, amikor besétálok, én kerestelek volna meg. Bizonyos okból néhány részletet nyilvánosságra akarok hozni, Nadine. - Hallgatlak. Eve megrázta a fejét. - Add a szavadat, hogy csak azt közlöd le, amit előtte átnéztem. Megbízom benned, de azt akarom, hogy kimondd. Nadine legszívesebben elővette volna a rögzítőjét, de ökölbe szorította a kezét. - A szavamat adom. - Bissel és Kade az NBH ügynökei voltak. - Ugratsz. - Ez az információ ismeretlen forrásból érkezett, de abszolút megbízható. Bissel csak azért vette feleségül Ewingot, mert

ez is része volt az akciónak. Persze Ewing nem tudott semmiről. Kihasználták, és végül megpróbálták rákenni a gyilkosságot, hogy leplezze az akciót, meg még ki tudja, mit. - Nekem tények kellenek. Egy ilyen nagy jelentőségű hírben nem hivatkozhatok egy titokzatos, ismeretlen forrásra. - Máris megkapod. Tedd vissza a felvevőd! - kotort bele Eve az íróasztal fiókjába, majd előhúzott egy cetlit és egy kopott ceruzát. - írd le, amit mondok, és csak biztonságos helyen tedd át diszkre, mielőtt adásba kerülne. Nadine kipróbálta a ceruzát. - Lássuk, mennyire maradt meg bennem annak a gyorsírótanfolyamnak az anyaga, amire még az anyám íratott be. Kezdheted. Eve egy órán keresztül beszélt, majd Nadine elrohant, hogy bezárkózzon a 75-ös Csatornánál az irodájába, és rendesen leírja a sztorit. Eve tudta, hogy már az első szavak is bombaként fognak robbanni. Egy ilyen nagy horderejű sztori nem is érdemel mást. Ártatlan életeket vettek el, tettek tönkre, de miért is? A bolygó biztonságának az érdekében? Vagy azért, hogy a kémszakma vonzó maradjon? Nem számított, különösen akkor nem, ha azokra a bizonyos ártatlan életekre gondolt. Befejezte azokat a nemszeretem munkákat, amelyeket Peabodyra szokott bízni. Magában el kellett ismernie, nagyon is hozzászokott, hogy az elmúlt több mint egy évben akadt valaki, aki segített. De megnyugtatta magát, hogy ennek ellenére sem lustult el. Természetesen neki volt magasabb a rangja, és a továbbiakban is terhelhette volna Peabodyt ezekkel az apróságokkal. És a legtöbben valóban ezt csinálták. Végül is ő tett szívességet Peabodynak. Az órájára nézett, és úgy döntött, bezárja a boltot. Tudta, hogy otthon sokkal gyorsabban tud haladni. Zsebre vágta a megmaradt süteményt, és megindult kifelé. Bepréselte magát a túlzsúfolt felvonóba, és ettől egyből az eszébe jutott, miért nem szeret akkor hazamenni, amikor lejár a szolgálat. Odakintről hirtelen benyúlt egy kéz, és megakadályozta, hogy az ajtó becsukódjon. Az odabent összepréselődött emberek felmordultak, és halkan átkozódni kezdtek. - Egy embernek mindig akad hely - furakodott be Baxter nyomozó. - Sohasem hívsz, és nem is írsz - fordult Eve felé. - Ha ilyen pontosan haza tudsz indulni, biztosan nincs elég papírmunkád. - Kaptam egy újoncot - vigyorodott el szélesen Baxter. Truehart szereti a papírmunkát, és jól is csinálja. Mivel korábban Eve ugyanezt gondolta Peabodyról, nem vitatkozott. -Kifogtunk egy fojtogatót az East Side-on - folytatta Baxter. - Az áldozatnak annyi pénze volt, hogy egy megvadult ménes is belefulladt volna. - A lovak ménesben vagy csordában élnek? - Fogalmam sincs, de szerintem ménesben. Mellesleg az áldozat borzalmas természettel volt megverve, és tucatnyi örökös örül, hogy holtan látja. Hagyom, hogy Truehart vezesse a nyomozást. - Készen áll már a feladatra? - Itt az ideje, hogy kiderüljön. De rajta tartom a szemem.

Mondtam neki, hogy szerintem a komornyik a tettes, mire komolyan bólintott, és azt felelte, hogy lefuttat egy valószínűségszámítást. Krisztusom, micsoda édes kölyök. Minden emeleten, ahol a felvonó megállt, jó néhányan kiszálltak. Mire leértek a garázsszintre, már csaknem levegőt is lehetett kapni a kabinban. - A fülembe jutott, hogy el kell engedned egy kettős gyilkosság legfőbb gyanúsítottját. Kellemetlen lehet. - Csak akkor lenne kellemetlen, ha valóban ő lenne az elkövető - állt meg Baxter csillogó sportkocsija mellett Eve. Hogy engedheted meg ezt magadnak? - Csak ügyesen kell zsonglőrködni a számokkal - pillantott Eve ütött-kopott kocsija felé Baxter, amely szomorúan árválkodott a parkolóban. - A helyedben nem hajtanám tovább azt a roncsot. Elég magas a rangod ahhoz, hogy jobbat igényelj. - Engem mindenki utál. A karbantartók, és azok is, akik az igényléseket elbírálják. Mellesleg ez is elvisz oda, ahová menni akarok. - De nem elég elegánsan - csúszott be Baxter a kocsijába, beindította a motort, ami felüvöltött, mint egy megvadult bika, majd széles vigyorral a képén elhúzott. Eve a fejét csóválva indult meg a saját kocsija felé. - Dallas hadnagy. Eve ösztönösen a dzsekije alá nyúlt, és megragadta a pisztolyát, így fordult meg, és figyelte, ahogy egy férfi lép ki a parkoló kocsik közül. - Ez a NYPSD garázsa. Ide csak a megfelelő felhatalmazás birtokában lehet belépni. -Quinn Sparrow vagyok, az NBH Adatkezelő Osztályának az igazgatóhelyettese - nyújtotta Eve felé a jobb kezét. Mindjárt előveszem az igazolványom. - Csak lassan, Sparrow. Sparrow óvatosan, két ujjával fogva emelte ki zsebéből az igazolványát, majd a magasba emelte. Eve alaposan szemügyre vette, majd megnézte Sparrow arcát. Túlságosan fiatalnak tűnt ahhoz, hogy az NBH-n belül komolyabb ügyeket bízzanak rá, viszont fogalma sem volt arról, mennyi ideje szervezték be. Úgy becsülte, negyven lehet, de ebből valószínűleg letagad néhány évet. Viszont egyáltalán nem tűnt zöldfülűnek. Nyugodt viselkedése arról tanúskodott, átélt már egyet, s mást. A hivatalos, sötét öltönyben úgy festett, mint egy bokszoló vagy baseballjátékos. Akcentus nélkül beszélt, és mozdulatlanul, szótlanul várta, hogy Eve alaposan szemügyre vegye. - Mit akar, Sparrow? - Úgy tájékoztattak, beszélgetni szeretne. Akkor beszélgessünk. Ott áll a kocsim a magáé mellett. Eve a fekete sedanra pillantott. - Nem hinném. Inkább sétáljunk. - Semmi gond - próbálta zsebre rakni a kezét Sparrow, mire Eve azonnal előkapta, és a torkának szegezte a fegyverét. Hallotta, ahogy a férfi lassan levegőt vesz, és kifújja. Egy pillanatra az arcizmai felett is elveszítette az uralmat. - Tartsa úgy a kezét, hogy láthassam! - Ez sem gond - emelte fel Sparrow mind a két karját. Maga nagyon ideges, hadnagy. - Megvan rá az okom, igazgatóhelyettes úr. Indulás! - rejtette a dzsekije alá a fegyverét Eve ahelyett, hogy visszatette volna a tokjába. - Miből gondolja, hogy beszélgetni szeretnék?

- érdeklődött, miközben közeledtek a garázs kapuja felé. - Reva Ewing felvette a kapcsolatot a titkosszolgálattal. A kialakult helyzetre való tekintettel azt a parancsot kaptam, hogy jöjjek a New York-i bázisra, és beszéljek magával. - Mivel foglalkozik az NBH-nál? - Elsősorban adatokkal. Adminisztrációs területen dolgozom. - Ismerte Bisselt? - Nem, személyesen nem. Eve elfordult, és gyors léptekkel megindult a járdán. - Felteszem, rögzíti a beszélgetésünket. Sparrow könnyedén elmosolyodott. - Van valami, amit nem szeretne viszontlátni? - Fogadni merek, hogy sok mindent maga sem - lépett be egy bárba Eve, amelyet főleg rendőrök látogattak. Mivel nemrég járt le a szolgálat, tele volt emberekkel. A terem végében észrevett két nyomozót a gyilkosságiaktól, akik egy korsó sör felett beszélgettek. - Találkozóm van valakivel - kotort elő némi aprót, és letette az asztalra. - Tegyetek egy szívességet, és engedjétek át az asztalt. A sörötöket én állom. A nyomozók morogtak egy kicsit, de felmarkolták az aprót, és eltűntek. Eve az egyik fal melletti széket választotta, hogy védve legyen a háta. -Blair Bisselt Felicity Kade szervezte be az NBH-ba kezdte. - Honnan jutott a birtokába ez az információ? - Ezt követően - folytatta Eve - Bissel összekötőként dolgozott. Adatokat vitt egyik helyről a másikra. Épp a maga szakterülete, nem? Közben szobrokat készített, ami remek fedőtevékenységnek bizonyult. Parancsba kapta, hogy vegye feleségül Reva Ewingot, vagy a saját ötlete volt? Sparrow arca kőkeménnyé vált. - Nem kaptam felhatalmazást, hogy megvitassam... - Akkor csak hallgasson. Bissel és Kade a kormánykapcsolatai és a Securecompnál betöltött pozíciója miatt választották Ewingot. A tudta nélkül a bőre alá ültettek egy lehallgatókészüléket... - Várjon egy pillanatra - helyezte az asztalra a kezét Sparrow. - Várjon egy rohadt pillanatra. Az adatai nem felelnek meg a valóságnak, és gondjai lehetnek belőle, ha ilyen elferdített tényeket ír a jelentésébe. Tudni akarom a forrása nevét. - Nem kapja meg, az adataim pedig igenis pontosak. Épp ma távolítottuk el Ewingból a poloskát. Többé már nem használhatják fel. Nem használhatják az én megfigyelésemre, Sparrow. A maguk dolga, hogy végeztek két ügynökükkel, de nem kellett volna megpróbálni rákenni egy ártatlanra. - Mi nem kentünk rá senkire semmit. - Ez a hivatalos álláspontjuk? -Az NBH nem rendelt el és nem szentesített semifliféle gyilkosságot. - Hazudott, amikor azt állította, hogy nem ismerte 1 Bisselt. Igazgatóhelyettesként ismernie kellett. Sparrow pillája meg sem rebbent. -Azt mondtam, személyesen nem ismertem. Azt nem hogy hivatalosan nem volt tudomásom róla. - Attól nem fogom jobban megkedvelni, Sparrow, ha trükkozni próbál. - Nézze, hadnagy, én itt csak a munkámat végzem. Elindítottunk egy belső vizsgálatot, ami Bissel és Kade ügyével foglalkozik. Véleményünk szerint a gyilkosságot a Doomsdaycsoport egyik sejtje hajtotta végre. -És miért vesződne azzal egy technoterrorista csoport

hogy mindent Ewingra kenjen? - Ezt is vizsgáljuk. Ez globális biztonsági ügy, hadnagy halkította le Sparrow a hangját. - A két ügynök halála pedig 9 NBH belső ügye. Kívánatos lenne, ha elállna a nyomozástól- Számomra az a kívánatos, ha végzem a munkámat. Mellesleg Bissel másik szeretője is halott. Egy huszonegy éves lány, akinek még ott volt a fenekén a tojáshéj, és hitt az igaz szelemben. Sparrow jól láthatóan összeszorította a fogát. - Erről a veszteségről is tudunk. Mi... - Veszteségnek nevezi? Dögöljön meg, Sparrow! - Nem mi voltunk. - Maga mindenről tud, ami az NBH-n belül történik? Sparrow szóra nyitotta a száját, majd kivárt, mintha csak átgondolná, mit is akar mondani. - Alapos tájékoztatást kaptam a történtekről. Csak udvariasságból kerestem fel magát, hogy beszélgessünk, mert Eving példamutató szolgálatot tett a hazájának, és az NBH ezért a lehető legjobban együtt kíván működni a helyi rendőrséggelEnnek ellenére csupán szívességet teszek ezzel a beszélgetéssel. Nincs felhatalmazásom arra, hogy az ügy bizonyos részleteit felfedjem maga előtt. A Ewing ellen felhozott vádakat iíar ugyis elejtették. - És ezzel minden el van simítva? Azt hiszi, nyugodtan hallgatózhat, leskelődhet, és a székében hátradőlve játszhat az emberekkel, mintha csak gyalogok lennének a sakktáblán? kezdett szorítani Eve mellkasa, és tudta, hogy ha nem tesz ellene valamit, hamarosan ki kell mennie a levegőre. Nem szabad, hogy arra a dallasi szobára gondoljon. Ezért kizárta a tudatából, helyette minden erejével egy fiatal lányra összpontosított, aki holtan fekszik néhány játék mackó között, egy rózsaszín rózsabimbó társaságában. -Néha ártatlanok is áldozatul esnek. Ez szégyen. Chloe McCoy halott. Maga szerint ezt hogy lehetne elsimítani? Sparrow hanglejtése cseppet sem változott. - Folyik a vizsgálat, hadnagy. Majd kitalálunk valami megoldást. A felelősök megkapják a büntetésüket. Magának viszont el kell állnia a további nyomozástól. - Mint ahogy a maguk emberei is visszakoztak Dallasban? - bukott ki Eve-bői, mielőtt meggondolhatta volna magát. Maguk csak ülnek a seggükön, és gyűjtik az információkat, közben mit sem törődnek azzal, mibe kerül ez az ártatlanoknak. - Fogalmam sincs, miről beszél. Dallas nem játszik szerepet ebben az ügyben. - Azt hiszi magáról, hogy nagyon okos, Sparrow igazgatóhelyettes úr. Törölje meg a szemét, és illessze össze a részleteket - csúszott le Eve a székéről. - És hallgasson ide: nem állok el a nyomozástól. Ewing ellen nem egyszerűen elejtik a vádakat. Nyilvánosan fogják megkövetni. Vagy magukkal, vagy maguk nélkül. És bárki is ölte meg Chloe McCoyt, a törvény szerint fogunk elbánni vele. Nem úgy, ahogy maguk szeretnék. Eve nem kiabált, de nem is halkította le a hangját. Néhány fej feléjük fordult - és tudta, hogy még ennél is többen fülelnek a jelen lévő rendőrök közül. - Ezúttal megfizet, akinek meg kell fizetnie. Ezt jó, ha az eszükbe vésik. Ha kész megegyezni velem, akkor keressen meg újra. Különben nincs miről beszélnünk - viharzott ki Eve a bárból. Kezdte egyre gyorsabban szedni a levegőt, a feje pedig

furcsán könnyűvé vált. De le kellett győznie a kellemetlen érzéseit. Nem volt szabad arra gondolnia, mi tettek vele, csak arra, hogy ő mit fog most tenni. A gyilkos megfizet a tettéért, erre megesküdött magában. Nem tud bosszút állni a megvert, rémült dallasi gyermekért, és mindent megtesz azért, hogy Roarke-ot is lebeszélje erről, de mindent megtesz, hogy bosszút álljon Reva Ewingért és Chloe McCoyért. Miközben kihajtott a garázsból, próbált ügyet sem vetni lüktető halántékára. De miközben a forgalommal küzdött, kezdett hozzászokni az érzéshez. Az égen reklámléghajók csábították vásárlásra a város lakóit. KIÁRUSÍTÁS, KIÁRUSÍTÁS, KIÁRUSÍTÁS. Hatalmas árzuhanás a Sky Mail MINDEN áruházában. Száz szerencsés vásárló TELJESEN INGYEN kap egy maroklinket. Amíg a készlet tart. Mindenfelől áradt a zaj. A reklámszöveget szétszaggatta a helikopterek rotorjainak a dörgése, és a dugóban várakozók közül is sokan, mit sem törődve a zajvédelmi törvénnyel, ráfeküdtek a kürtre. A fájdalom egyre jobban szorongatta a halántékát. És amikor az egész feje fájni kezdett, már tudta, hogy pokoli kínok elé néz. De a feje lüktetésén és New York üvöltő lármáján keresztül is hallotta Sparrow hűvös hangját, ahogy arról beszél, minden el lesz simítva. Mi nem vagyunk eldobhatóak, gondolta, miközben a keze acélkapocsként szorította a kormányt. Nem számít, hány holttest fölött állt már, hányszor adta ki a parancsot, hogy elvihetik a hullaházba, senki sem, senki sem eldobható. Átszáguldott a ház kapuján, miközben tízpercnyi csendért, tízpercnyi magányért imádkozott. Reménykedve rohant be a házba, hogy elkerüli a találkozást Summersettel, és már félúton járt felfelé, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Körülnézett, és Mavist pillantotta meg a lépcső alján. - Hé. Nem is tudtam, hogy itt vagy - dörzsölte meg sajgó halántékát Eve. - Azért siettem ennyire, nehogy összefussak a Mogorva Fickóval. - Mondtam Summersetnek, hogy szeretnék beszélni veled pár szót. De látom, hogy nagyon elfoglalt és fáradt vagy. Talán nem ez a legjobb alkalom. - Nem, minden oké - Mavisből egy adag bármelyik fájdalomcsillapítónál többet ért. Még valaki, aki emlékeztette, ki volt. És mi lett belőle. Úgy vélte, Mavis beszédes hangulatban lehet. A barátnője ruháján ezúttal nem akadt semmi különleges. Tény, hogy maga sem tudott visszaemlékezni, mikor látta utoljára olyan egyszerű ruhában, mint egy farmer és egy póló. Igaz, hogy a póló véget ért néhány hüvelykkel a dereka felett, és a szélére színes rojtokat varrtak, még így is különösen szolidnak számított, tekintve, hogy Mavis általában a divat lehető legszélesebb skáláját vonultatta fel a ruházatán. A haját barnára festette, melyben csupán egyetlen vörös és fehér csík ült, mintegy megkoronázva. Eve-nek feltűnt, hogy kissé sápadt, majd rádöbbent, hogy a barátnője nem festette ki sem az arcát, sem pedig a száját. - Templomban voltál? - érdeklődött. -Nem.

Eve összevonta a szemöldökét, és még egyszer végigmérte. - Nocsak, hogy megnőtt a hasad. Néhány hétig nem látlak, és... hallgatott el rémülten, amikor Mavis könnyekben tört ki. - Ó, a francba. A fene egye meg. Mit mondtam? Nem kellett volna említenem, hogy megnőtt a hasad? - veregette meg gyorsan Mavis vállát. - Azt hittem, még örülsz is neki. Ó, ember. - Fogalmam sincs, mi a baj velem. Nem tudom, mihez 1kezdjek. - Valami baj történt az... Izével? A babával? - Nem. Nincs semmi baj. Csak minden - könnyezte Mavis. - Semmi. Minden. Dallas - vetette magát szívszaggató zokogással Eve karjaiba. - Nagyon félek. - Hívhatunk egy orvost - nézett körül kétségbeesetten1 Eve, mintha azt várná, hogy varázsütésre tényleg megjeleni, egy fehér köpenyes alak. Rémületében még Summersettel is ki egyezett volna. - Vagy ilyesmi. - Nem, nem, nem, nem, nem - zokogott fájdalmasan Eve vállán Mavis. - Nem kell orvos. - Akkor ülj le. Az jót tesz. Le kellene ülnöd - vagy talán feküdni?, gondolta Eve. Adjak neki nyugtatót? Istenem, segíts. - Megnézem, hogy Roarke visszajött-e már. -Nem akarom Roarke-ot. Egy férfit sem akarok látni. Csak téged. - Oké, oké - vezette Eve egy heverőhöz a barátnőjét, és próbált erős maradni, amikor Mavis valósággal az ölébe mászott. - Izé. Épp tegnap gondoltam rád. - Komolyan? -A Kék Mókusban ebédeltem, és... Ó, Istennek szent anyja! - suttogta, amikor Mavis még hangosabban kezdett bőgni. - Mondj már valamit. Nem tudok segíteni, na fogalmam sincs, mi történt. - Annyira félek. - Ezt már hallottam. De miért? Miért? Zaklat valaki? Rád szállt egy őrült rajongód? - Nem, a rajongóimmal nincs semmi baj - remegett meg Mavis válla, ahogy mélyebbre fúrta magát Eve ölébe. - Izé... Talán összevesztél Leonardóval? Mavis megrázta a fejét. - Nem. Ő a legaranyosabb pasi a világon. A legtökéletesebb emberi lény az univerzumban. Nem is érdemlem meg. - Ó, most csak hülyéskedsz. -Nem hülyéskedek. Nem - emelte fel a fejét Mavis, és könnyáztatta szemekkel nézett Eve-re. - Én vagyok hülye. - Nem, ez nem igaz. Ne mondj ilyet. - Még az iskolát sem fejeztem be. Tizennégy évesen elszöktem otthonról, és a szüleim még csak nem is kerestettek. - Az, hogy a szüleid hülyék voltak, még nem jelenti azt, hogy te is az lettél. Ha az enyémek szörnyetegek voltak, ez nem jelenti azt, hogy én is az lettem. - Milyen voltam, amikor letartóztattál? Csak lopni és csalni tudtam. Tárcákat emeltem el, és veszekedtem a többi kisstílű tolvajjal. - Most nézd meg magad. Te vagy a világegyetem legtökéletesebb teremtménye, a rajongóid megőrülnek érted, a karriered szárnyal, és babát vársz. Istenem, Istenem, hagyd abba a sírást - könyörgött Eve, amikor Mavis ismét rázendített. - Nem tudok semmit.

- Dehogynem. Nagyon sok izé... Nagyon sok mindenhez értesz. A zenéhez - és ez igaz is volt. - A divathoz. És értesz az emberek nyelvén. Talán akkor tanultad, amikor szélhámoskodtál, de ettől még értesz a nyelvükön. Különben hogyan tudnád szórakoztatni őket? - Dallas - törölte meg az arcát Mavis a kezével. - Semmit sem tudok a gyereknevelésről. -Ó. Ez... De végighallgattál egy csomó diszket, vagy nem? És nem azt mondtad, hogy valami tanfolyamra is beiratkoztál? Ez nem az én asztalom, gondolta dühösen Eve. Határozottan nem az. Mi a fenének kellett pont most Jamaicába küldenem Peabodyt? - Mégis, mi haszna mindennek? - rogyott a sírástól kimerülten a heverő végébe állított díszpárnára Mavis. - Csak annyit mondanak, hogy kell megetetni a babát, vagy átöltöztetni, vagy felvenni úgy, hogy az ember ne törje el a csontjait. Ilyesmi. Elmondják, mit kell csinálni. De azt már nem, hogy kell érezni. Nem tanítják meg, hogy kell anyának lenni, Dallas. Nekem pedig fogalmam sincs róla. - Talán az csak úgy magától jön. Miután megszülted. Egyszerűen csak megtörténik, és tudni fogod. - Nagyon félek attól, hogy elrontok valamit. Hogy nem tudom rendesen csinálni. Leonardo olyan boldog és izgatott. Nagyon akarja ezt a babát. -Mavis, hanem... - Én is akarom. Jobban, mint eddig bármit a világon. Éppen ezért félek annyira. Dallas, nem fogom kibírni, ha véletlenül elrontok valamit. Hogy megszületik a baba, és nem azt fogom érezni, amit kellene, nem fogom tudni, mire van szüksége... Mármint igazán szüksége, és itt nem az ennivalóra vagy a pelenkára gondolok. Honnan fogom tudni, hogyan kell szeretni, amikor engem nem szeretett senki? - Én szeretlek téged, Mavis. Mavis szeme ismét megtelt könnyel. - Tudom. És Leonardo is. De ez nem ugyanaz. Ez... - simított végig a hasán - szerintem ez teljesen más. Tudom, hogy más, csak azt nem, hogy miben. Azt hiszem, pánikba estem sóhajtott egy hatalmasat. - Erről nem tudok Leonardóval beszélni. Egyszerűen úgy éreztem, rád van szükségem - nyúlt Eve keze után. - Vannak dolgok, amelyeket csak a legjobb barátnőjével képes megbeszélni az ember. Már jobban vagyok. Talán csak a hormonjaim űztek gonosz tréfát velem. - Te vagy az első, igazi barátom - mondta Eve lassan, tagoltan. - A fejedre kellett csapnom, hogy közel kerüljünk egymáshoz, de most már le sem tudnálak rázni. Sok kemény menetet végigcsináltunk már együtt. - Aha - szipogta Mavis, és érkezése óta először elmosolyodott. - Az már igaz. - És mert te vagy az egyetlen igazi barátom, megmondanám, ha hülyének tartanálak. Megmondanám, ha azt hinném, rossz anya lesz belőled. Megmondanám, ha azt hinném, nem tudod rendesen felnevelni a gyereket. - Megmondanád? Komolyan? - szorította meg Eve kezét Mavis, miközben komolyan a szemébe nézett. - Istenre eskü- szol? - Istenre esküszöm. - Ettől máris sokkal jobban érzem magam. Tényleg - fújta ki remegve a levegőt Mavis. - Ó, ember, sokkal, de sokkal jobban. Maradhatok még egy kicsit? Talán fel kellene most hívnom Leonardót, és megmondani neki... Ó, Istenem. Istenem.

Mavis könnyáztatta szeme tágra nyílt, hirtelen kiegyenesedett ültében, és a hasára szorította a kezét. Eve felugrott. - Mi az? Rosszul vagy? - Megmozdult. Éreztem, ahogy megmozdult. - Mi mozdult meg? - A baba - nézett fel Eve-re Mavis, és úgy ragyogott az arca, mintha kicserélték volna. - A babám megmozdult. Mintha- . Mintha kis szárnyak verdestek volna a hasamban. Eve érezte, hogy minden szín kifut az arcából. - Felteszem, ezt kell csinálnia, vagy nem? - Huhu. Megmozdult a babám, Dallas. A hasamban. Igazán. - Talán azt próbálja mondani, hogy ne aggódj olyan sokat. - Aha - törölte le mosolyogva frissen kicsordult könnyeit Mavis. - Minden rendben lesz velünk. Boldog vagyok, hogy csak te voltál itt. így nem fogok idegeskedni. - Ne is. - És már tudom, mit csináljak. - Mavis - ült vissza Eve a barátnője mellé. - Nekem úgy tűnik, mindig is tudtad. Tizenkettedik fejezet Eve a lépcsőn ült, fejét a tenyerébe fogva, amikor a férje besétált a házba. Roarke aggódva sietett oda hozzá. - Mi a baj? Mi történt? Eve vett egy mély lélegzetet. -Mavis. - Ó, istenem. A baba? - Igen, az egész a babáról szólt. Legalábbis azt hiszem. Mit tudom én? Még csak ki sem rúzsozta magát. Mit kellett volna csinálnom? - Azt hiszem, jobb lesz, ha elölről kezdjük. Először én kérdezek. Minden rendben Mavisszel és a babájával? - Rendben kell, hogy legyen. Mozgott. - Hová? - és Roarke azon kapta magát, hogy az ég felé néz. - Félreértettem. Ezek szerint érezte, ahogy megmozdult a baba? Ez jó dolog, vagy nem? - Ő is így gondolja, tehát jónak kell lennie - nézett a férjére Eve. Roarke még mindig a kezét fogta, és várt. Minden teljesen normálisnak tűnt. Csak Eve érezte, hogy ez egyáltalán nincs így. Köztük most nem lehet minden rendben, és talán soha nem is lesz. Ellenben mindketten úgy tettek, mintha nem létezne ez a láthatatlan feszültség. Eve ezt a látszatkeltést különösen rémítőnek találta. Viszont úgy vélte, ha nem is tud többet, ennyit mindenképpen meg kell tennie. - Itt zokogott, amikor hazaértem - folytatta Eve. - Az a kényszerképzete támadt, hogy nem fogja tudni szeretni a picit, mert gyerekkorában őt sem szerette senki. Vagy valami ilyesmi. Félt, hogy nem tudja majd, mit érezzen. És alaposan kisírta magát. - Én úgy hallottam, hogy a terhes nőknél ez teljesen normális. Mármint a sírás. Azt hiszem, megijedhetett. Ha a dolgok egészét nézed, nem is kicsit. - Nos, egy biztos. Gondolni sem akarok rá. Roarke elengedte Eve kezét, és úgy fordult, hogy egy hangyányival távolabb kerüljön a feleségétől. Ebből Eve rájött, hogy a férje is pontosan úgy érez, ahogyan ő. -Amúgy már egészen megnyugodott, amikor megmozdult benne a baba, és ettől a végére egészen boldog lett. Szinte

cigánykereket hányva ment haza, hogy elújságolja Leonardónak. - Akkor miért ülsz itt ilyen szerencsétlenül? - Visszajön. - Remek. Én is szeretnék találkozni vele. - Magával hozza Trinát - emelkedett meg Eve hangja csaknem egy oktávval, és megragadta Roarke ingét. - És a kínzóeszközeiket! - Értem. - Nem érted. Nem téged fognak megtámadni a furcsa, éles szerszámaikkal, és nem a te arcodat és a testedet kenik be mindenféle löttyel. Fogalmam sincs, mit fognak művelni velem, de bármit is, nem kérek belőle. - Nem lesz az olyan rossz, mint amilyennek elképzeled, de ha nem akarod, akkor miért nem bújsz el a munkád mögé? Ezzel megmenekülnél egy időre. - Nem veszekedhetek Mavisszel - temette a tenyerébe az arcát Eve. - Smink nélkül jött ide. Milyen gyakran lehet látni Mavist smink nélkül? Roarke finoman végigsimított Eve haján. - Soha. - Pontosan. A szeme vörösre volt sírva. A hasa pedig megnőtt. Mégis, mit tehettem volna? - Pontosan azt tetted, amit tenned kellett - csókolta meg finoman Eve feje búbját Roarke. -Jó barát vagy. -Inkább lennék ellenség. Az könnyebb, és érzelmileg is sokkal kielégítőbb. -És nagyon jól csinálod. Amúgy ez remek alkalom lesz, hogy megint begyújtsam a grillt. - Nem hiszem el, hogy még te is belém rúgsz, amikor amúgy is a padlón vagyok. -Már tudom kezelni. Titokban gyakoroltam. Majd burgereket sütünk. Az a legkönnyebb. Eve majdnem elárulta, hogy ebédre is burgert evett, de túlzás lett volna ezt állítani arról, amit a Kék Mókusban felszolgáltak. - Egyszerűen csak dolgozni akarok - ellenkezett. De csak megszokásból. Arra gondolt, talán még jót is tesz nekik, ha emberek vannak körülöttük, lármáznak, és feltöltik energiával. Fenntartják annak az illúzióját, hogy minden a legnagyobb rendben. - Én csak egy normális, munkával eltöltött estét szerettem volna. Nyomozni az alattomos NBH és a technoterroristák után. Olyan nagy kérés ez? -Természetesen nem, de az élet közbeszólt. Elmeséljem, mire jutottunk Feeney-vel Queensben? - A francba. Francba! - lökte az ég felé a kezét Eve, és közben csaknem állon vágta Roarke-ot. - Látod? Mavis annyira megzavart, hogy már azt sem tudom, merre tart az ügyem. Hol van Feeney? - Ott maradt Queensben, hogy felügyelje néhány szobor szétszerelését. Mindegyiket lefoglaltuk. Igazad volt a poloskákat illetően. Hogy bámulsz, gondolta Roarke. Próbálsz belátni a fejembe, beleolvasni a gondolataimba. Ezek szerint nem fogunk megbeszélni semmit. De akkor mégis, mit tehetnénk?, tűnődött. - Hat bepoloskázott szobrot találtunk. Hármat a kertben, és hármat a házban - mosolygott Roarke. A szeme nem, de a szája legalább mosolygott. - A kinézetük alapján nagyon jók. Élvezet lesz darabokra szedni egyet, ha már sikerült kivennünk

a szoborból. - Audio- vagy videopoloskák? - Mindkettő. Az első vizsgálatok alapján műholdon keresztül továbbították az adatokat. Bárki is figyelte a házat, meg fogjuk találni, ez nem lehet kérdéses. -Jó - állt fel Eve. - Ha Bissel kémkedett a saját felesége után, az NBH megbízásából, akkor már tudják, hogy milyen lépéseket tettünk. Ma találkoztam az egyik igazgatóhelyettesükkel. - Valóban? - kérdezett vissza kedvesen Roarke, és Eve gerincén végigfutott a hideg. - Aha. Nagy felfordulás lesz, ha kiderül, hogy Bissel a másik oldalnak is dolgozott, bár az igazat megvallva én itt nem igazán tudom megkülönböztetni az oldalakat. Megbirkózom vele - és Eve egy pillanatra nem törődött a látszattal. - Meg fogok birkózni vele. -Efelől nincs semmi kétség. És nem is akartam tanácsot adni, hogy hogyan - tette hozzá roppant óvatosan Roarke. Te is elmondhatod ugyanezt? -Részemről ez nem ugyanaz. Ez... - hajolt hátra, mintha szakadék szélén egyensúlyozna, félve a lezuhanástól. - Most ne beszéljünk róla. Foglalkozzunk a jelennel. - Boldogan. Mi is pontosan a jelen? -A nyomozás. Menjünk fel, és meséljük el egymásnak, amit megtudtunk. - Rendben - simított végig a felesége arcán Roarke, majd előrehajolt, és megpuszilta. - Csináljuk azt, amit mindketten a legnormálisabbnak érzünk. Menjünk fel, és beszéljünk gyilkosságról, utána vacsorázzunk együtt a barátainkkal. Ez megfelel neked? - Aha, meg - próbálta Eve visszacsókolni a férjét. Majd felállt, és megmozgatta a vállát. - így már jobb. Megbeszélés és burger. Legalább addig sem gondolok Trinára és a rettenetes szerszámaira. Roarke azt akarta, hogy Eve végre mosolyogjon, ezért felfelé menet végigsétáltatta ujjait a karján. - Szerinted milyen íze lesz annak a krémnek, amivel Trina beken? - Fogd be. Fogd már be. - Ez az igazi élet - szippantott mélyet McNab a trópusi levegőből. - Nem élni jöttünk ide. Hanem nyomozni. Addig szó sem lehet életről, amíg nem teljesítettük a feladatunkat. McNab elfordította a fejét, és fuksziaszínű napszemüvegén keresztül szemügyre vette Peabodyt. - Úgy beszélsz, mint Dallas. Furcsa, de egészen izgató. Peabody a könyökével oldalba vágta McNabot, de azért nem túl erősen. - Most megyünk, és kikérdezzük Diesel Moore-t Carter Bisselről. Utána irány Bissel lakása, és elbeszélgetünk annyi szomszéddal, amennyivel csak tudunk. -Most meg főnökösködsz - veregette meg barátságosan Peabody vékony nyári nadrágba bújtatott fenekét McNab. Ez is nagyon tetszik. - Lehet, hogy rangban fölöttem állsz, de én a gyilkosságjaknál szolgálok - és Peabody nagyon élvezte, hogy ezt kimondhatja. - Tehát én vezetem ezt a kis vadászatot. És azt mondom, hogy előbb végezzük el a dolgunkat, utána pedig... Éljünk. - Ertem. Béreljünk valami járművet - fordult egy sor színes motorbicikli felé, melyek leláncolva álltak egy kunyhó előtt,

szemlátomást turistákra várva. Peabody elvigyorodott. - Én is értem. A Hullám nevű bár Kingston legkevésbé vendégmarasztaló utcáinak egyikén álló deszkabódénak bizonyult. Peabodyék kétszer is elmentek előtte legalábbis úgy tettek, mintha nem vették volna észre, miközben fel és alá motoroztak a szűk utcákon, és hagyták, hogy a sziget levegője az arcukba vágjon. Némi heves vitát követően megegyeztek, hogy McNab vezessen odafelé, Peabody pedig majd visszafelé. De miközben McNab derekát ölelte, a hátsó ülést is csaknem olyan élvezetesnek találta, mintha a kezében tartaná a kormányt. Viszont amikor beértek a város szegényebb, turisták által csak ritkán látogatott részébe, boldog volt, hogy könnyű, nyári dzsekije alá felcsatolta a pisztolyát. Kétsaroknyi távolságon belül három alkalommal is látta, hogy kábítószer cserél gazdát, és két kemény drogost is kiszúrt, ahogy reszketve ültek az egyik ház verandáján. Amikor egy feltűnő terepjáró sofőrje végigmérte sötét, vészjósló tekintetével, legszívesebben visszasírta volna az egyenruháját. Ehelyett állta az ismeretlen tekintetét, és egyik kezével feltűnően megfogta a fegyverét úgy, hogy a sofőr is jól láthassa. - Rossz környék - kiáltotta McNab fülébe, miközben a terepjáró eldübörgött egy mellékutcán. - Aha. A kábítószertörvények merevek, mint egy tinédzser farka, de úgy tűnik, ebben a negyedben senki sem törődik a betartásukkal. Szexboltok, bárok és utcai bárcások mellett haladtak el. Mind ugyanazt kínálta, egyik sem tűnt különösen bizalomgerjesztőnek. Néhány nyitott ajtóból zene áradt az utcára, de az egzotikumuk elveszett a kerítők unott kiáltozása közepette. Lehet, hogy időnként erre keveredik néhány turista, gondolta Peabody, de hacsak nem akarnak egy kis szexet, drogot, vagy kést a hátukba, villámgyorsan odébb is állnak. Egy apró, rozzant bár előtt állították le a motort, és miközben McNab a kölcsönzőtől kapott lánccal odalakatolta a gépet egy lámpaoszlophoz, Peabody körülnézett. - Kipróbálok valamit - mondta. - Szeretném, ha fedeznél. Kiválasztott két fiatalembert, egy feketét és egy fehéret, akik az egyik tornácon ülve egy megfeketedett pipát adogattak egymásnak, és Isten tudja, mit szívtak belőle. Peabody magára öltötte legzordabb zsaruábrázatát, és megindult feléjük. Közben szántszándékkal tudomást sem vett McNab figyelmeztető pisszegéséről. - Látjátok azt a motort? A fekete fickó elvigyorodott, és szívott egyet a pipán. - Van szemünk, ringyó. - Aha, minden jel szerint fejenként kettő is - lebbentette fel a dzsekijét a fegyveréről és a jelvényéről Peabody. - Ha azt akarjátok, hogy holnap is legyen, tartsátok a motoron. Mert ha visszajövök, és nem találom ott, ahol hagytam, ugyanolyan állapotban, ahogy hagytam, a társammal úgy levadászunk titeket, mint a veszett kutyákat. Miközben a barátom feldugja a seggedbe azt a pipát - vicsorgott rá a fehér srácra -, én kinyomom a cimborád szemét. A hüvelykujjammal. A fehér fickó kivicsorította a fogát. - Kapd be, hé. Peabody gyomra kissé összeszorult, de kegyetlen arckifejezése mit sem változott.

- Ha így beszélsz, nem kapsz semmit a végén. Ha rendben lesz a motor, amikor visszajövök, nem csukatlak le benneteket kábítószer birtoklásáért és fogyasztásáért, ráadásul kaptok egy tízest. - Ötöt most, ötöt később. Peabody a fekete fiúra pillantott. - Most nem kaptok semmit, és később sem, ha nem leszek veletek megelégedve. Hé, McNab, mi szokott történni, ha valakivel nem vagyok megelégedve? - Ne is juttasd az eszembe. Utána mindig rosszakat álmodok. -Tegyetek egy szívességet magatoknak - javasolta Peabody -, és érdemeljétek ki a tízest - fordult meg, és elindult a bár felé. - Csorog a hátamon a víz - súgta oda McNabnak a szája sarkából. - Nem látszik. Még engem is megijesztettél. - Dallas jobban rájuk ijesztett volna, de azt hiszem, ez is elég szép volt. - Remek volt, bébi - lökte be az ajtót McNab, mire azonnal megcsapta őket a hűvös levegő, melybe dohány, alkohol, és olyan emberek szaga keveredett, akik nem kötöttek közelebbi barátságot a szappannal és a vízzel. Még nem ment le a nap, ezért nem volt nagy forgalom. Ennek ellenére az asztaloknál vagy a bárpult mellett üldögélt néhány törzsvendég. Egy keskeny, színpadként szolgáló dobogón hibásan működő hologramzenekar játszott valami rossz reggae-t. A dobos képe folyamatosan vibrált, néha teljesen kialudt, az énekes szájmozgása pedig elcsúszott a szövegtől. McNabot mindez arra a pocsék videóra emlékeztette, amit Sheila, az unokatestvére készített. Edzőcipője cuppogó hangot hallatott, miközben a bár felé lépdelt. Moore állt a pult mögött. Kissé soványabbnak, és sokkal feldúltabbnak tűnt, mint azon az igazolványképen, amit Peabody látott. Vékony rasztafonatokban lógó haját hátrakötötte. Ez a viselet remekül illett sötétbarna arcához és szögletes állához. A nyakában lógó láncot mintha apró madárcsontokból fűzték volna. A légkondicionáló ellenére a bőrén gyöngyözött az izzadság. Haragos, fekete szemével úgy mérte végig Peabodyt és McNabot, mintha semmi különbséget nem találna közöttük. Az egyik vendég elé lökött egy sörrel teli, koszos korsót, majd egy szakadt törlőkendővel dörzsölni kezdett egy acélkék tartályt. - Lefogadom egyhavi bevételbe, hogy már megint egy betét miatt jöttetek, szarháziak. Peabody szóra nyitotta a száját, de McNab rálépett a lábára. -Nem a helyiektől vagyunk. Semmi közünk az itteniek Túlélő Alapítványához. Valójában még fizetnénk is, ha olyasmit hallunk, aminek hasznát vehetjük. Peabody még sohasem hallotta McNabot ilyen hűvös, unott hangon beszélni. - Ha a zsaruk pénzt kínálnak, utána általában megtalálják a módját, hogy vissza is vegyék. McNab kitett a bárpultra egy húszast, de közben le nem vette volna Moore-ról a szemét. - Hogy megbízzon bennünk. A pénz villámgyorsan gazdát cserélt. - Miért fizet?

- Információért - ismételte meg McNab. - Carter Bisselre vagyunk kíváncsiak. - Rohadék seggfej - káromkodott Moore, miközben valaki a pult távolabbi végét verte ököllel, italt követelve. - Fogd be a mocskos pofád! - kiáltott vissza neki Moore. - Ha megtalálják azt a szemetet, én magam akarok golyót ereszteni a fejébe. Kétezerrel tartozik nekem, nem beszélve az idegről, amit attól kapok, mert egyedül kell vezetnem a bárt, amióta elhatározta, hogy vakációzni megy. - Mióta vezetik kettesben a bárt? - kérdezte Peabody. - Elég régóta. Nézze, már korábban is üzleteltünk együtt. Maga úgy nevezné, szállítottunk ezt-azt. Utána úgy döntöttünk, beindítjuk ezt a kis vállalkozást, és összedobtuk a bérleti díjat. Annak a seggfej Carternek piszok jó üzleti érzéke van. Minden oké volt. Talán a kelleténél jobban kirúgott a hámból. A fickó nem veti meg a rumot és a Zonert, és egy ilyen helyen mindkettőt meg lehet szerezni. Ha még pár napig nem kerül elő, akkor már nem is fog. Ki vagyok én, az anyja, vagy mi? Lelépett, legközelebb meg majd én lépek le. Ennyi. -De a mostani eset más, mint a többi - buzdította Peabody. -Ezúttal egyszerűen csak eltűnt - húzott elő a pult alól Moore egy üveget, valami sötét, sűrű folyadékot töltött belőle egy alacsony pohárba, majd felhajtotta. - Elvett kétezret a közös pénzünkből, és alig tudtam kihúzni a hónapot. -Nem szólt? - Frászt. Valami nagy dohányról beszélt. Nagy dohányról és jó életről. Carter esze mindig ilyen hülyeségen járt. Mindig nagy dohányra hajtott, de persze sohasem tudta megcsípni. Ha elég rumot ivott, másról nem is beszélt, csak erről, na meg arról, hogy a bátyjának jutott minden jó. - Ismeri a bátyját? - kérdezte Peabody. - Dehogy. Amíg meg nem mutatta a lakásában őrizgetett újságkivágásokat, azt hittem, nem is létezik, csak Carter hazudozik összevissza. - Ezek szerint újságkivágásokat őrzött a bátyjáról. - Aha, egy csomót. Nem értem, miért, hiszen csak gyűlölettel tudott beszélni róla. - Nem említette New Yorkot, hogy oda készül? Nem beszélt arról, hogy találkozik a bátyjával? - Frászt. Carter mindig arról beszélt, hogy elmegy mindenfele, és találkozik mindenkivel. Ez csak duma volt. - Nem emlegetett soha egy bizonyos Felicity Kade-et? - Mmm. Egy dögös szőke - nyalta meg a szája szélét Moore. - Jó bőr. Járt itt egypárszor. - Nem akarom megsérteni, de ez a hely nem úgy fest, mint ahol az efféle nők sok időt töltenek. - Az ember sohasem tudhatja, mire gondol egy ilyen gyönyörűség. Éppen ezért térek ki az útjukból. Egy este bejött, és eljátszott Carterrel. Igazság szerint nem is kellett sokat játszania. De nem tudok részleteket. Carter általában dicsekedett a nőivel. Szerette azt hinni magáról, hogy ő a király. Erről a szőkéről egyetlen szót sem szólt - vont vállat Moore. - De nem érdekelt. Megvan a saját életem. - Sok időt töltött Carterrel? - Honnan a fenéből tudjam? Párszor járt itt. Együtt mentek el. Időnként Carter eltűnt néhány napra. Ha arra gondol, a szőkével lépett le, nagyon téved. Nem tudom elképzelni, hogy

többre kellett neki Carter egy gyors menetnél. - Voltak Carternek más üzleti ügyei, más női, valami, ami indokolná az eltűnését? - Csak helyben. Minden nőt megdöntött, akit csak tudott. De egyik sem tartott sokáig. Ha volt is valami üzleti ügye, azt nem kötötte az orromra. Viszont a fülembe jutott volna. Kicsi ez a sziget. - Kicsi ez a sziget - ismételte meg Peabody, miután befejezték a beszélgetést Moore-ral. - Nincs túl sok búvóhely. -És elmenni sem lehet sokféleképpen. Csak a levegőben vagy a vízen. Amikor kiléptek a bárból, Peabody megkönnyebbülten látta, hogy a motoruk még mindig a helyén áll, és látszólag érintetlen. - Fizesd ki a srácokat. - Miért pont én? - Én bíztam meg őket, most rajtad a sor. McNab morgott egy sort, de odalökött nekik egy tízest, mielőtt kilakatolta a láncot. - Nagyon szépen túlléptél a Túlélő Alapítvány ügyén - dicsérte meg Peabody, és legszívesebben elismerően belecsípett volna McNab fenekébe, de végül úgy döntött, az adott helyzetben ez nem venné ki jól magát. Várhat még vele. Inkább felült a nyeregbe. - Örülök, hogy még sötétedés előtt eltűnünk ebből a városnegyedből. - Mindketten örülünk, Pea-cuki - csípett bele Peabody fenekébe McNab, mivel ő nem ügyelt annyira a látszatra. - Nyomás! Carter Bissel egy kétszobás kalyibában lakott, ami alig volt több a homok és a törött kagylóhéjak fölé emelt sátortetőnél. Peabody egyedül talán azt tudta felhozni mellette, hogy közel volt a part, ám ugyanez a közelség a trópusi viharoknak is kiszolgáltatta az építményt. Észrevett egy kötelekből font függőágyat. Carter minden bizonnyal sokkal szívesebben töltötte ebben hintázva a szabad idejét, mintsem a háztartással foglalkozott volna. A kagylóhéjak között durva csomókban türemkedett elő a homoknád. Egy kiszáradt pálmatörzshöz régi, rozsdamarta motort láncoltak. - Messze esik Queenstől - jegyezte meg McNab, és félrerúgott egy törött üveget. - Biztos legszívesebben kiverte volna a bátyja szemét. - Ha az ember körülnéz, azt hiheti, hogy csak elment sétálni - vette elő a kulcsot Peabody, amit a helyi rendőrségen kapott. Minden arról tanúskodik, hogy egy igazi vesztes volt a pasas. -Azt viszont nem magyarázza meg, mit keresett itt Felicity Kade. - Épp ezen gondolkodtam. Talán fel akarta használni valamire. Errefelé nem vár az ember sem NBH-ügynökséget, sem terroristákat. És pontosan itt lehet a kutya elásva - nyitotta ki a nyikorgó ajtót. Odabent állott, forró levegő fogadta őket. Peabody észrevett egy hatalmas bogarat, amely gyorsan menekült az árnyék felé, és hirtelen nagyon össze kellett szednie magát, hogy fel ne sikoltson. Nem igazán rajongott semmiért, ami csúszott vagy mászott. Kipróbálta a villanyt, de nem működött. Erre mindketten elővették a zseblámpájukat. -Jobb ötletem támadt. Várj egy kicsit. Peabody próbált nem remegni, amikor McNab magára

hagyta. Szinte hallotta, ahogy a pókok fonják a fonalat. A nappali felé fordította a zseblámpáját. Egy magányosan álló heverőt látott. Az egyik párna szétszakadt, és a tömőanyag szürke gombaként terítette be a kopott bútordarabot. Nem volt szőnyeg, a falon kép, csak egy burájától megfosztott lámpa állt az asztalként szolgáló ládán. De a képernyő a legmodernebb volt, és miután gyorsan megvizsgálta, azt is észrevette, hogy lecsavarozták a padlóhoz. Carter nem igazán bízott az emberekben, állapította meg. Ráadásul koszos volt, és vesztes alak. A konyhát a nappali egyik fala mentén rendezték be. A pulton egymás hegyén-hátán hevertek az élelmiszeres dobozok, mellettük állt egy mixer, egy olcsó AutoSéf, és egy mocskos minihűtő. Éppen kinyitotta az ajtaját, és szemügyre vette a tartalmát némi házi pálinkát, egy üveg poshadt páclét és egy golflabdányira aszott zöld citromot -, amikor McNab begurult a motorral. Melynek a fényszórója vakítóan világított. -Jó ötlet - dicsérte meg Peabody. - Furcsa, de jó - nyitotta ki a konyhaszekrényt, melyben látott három poharat, két tányért, és egy nyitott csomag szójachipset. - Igaz, hogy nem volt sok pénze, de ennél többet is megengedhetett volna magának - fordult meg, amikor McNab benyúlt a díványpárnák alá. - Ráadásul fogadni merek, hogy nem vallotta be az összes jövedelmét. -Talán minden kifolyt az ujjai közül. Elköltötte nőkre és drogra - emelt fel egy kis zacskónyi fehér port, amit a széttépett párnából sikerült elővarázsolnia. - Hogyhogy a helyiek ezt nem vették észre? - Nem kutattak elég alaposan. Viszont inkább az a kérdés, hogy miért hagyta itt? -Mert sietve ment el, és azt tervezte, hogy később még visszajön... Vagy nem önként távozott - indult Peabody a háló felé. - Hozd a motort! Az ágyat vetetlenül találta. Ellenben Peabodynak feltűnt, hogy a lepedő igencsak jó minőségű. Sokkal inkább illett a képernyőhöz, mint a ház többi része. A szűk szekrényben három ing, két nadrág, és egy pár viseltes zselészandál árválkodott. A fiók négy bokszeralsót, tucatnyi trikót, és öt rövidnadrágot rejtett. Volt ott egy link is, de kikapcsolták. A földre tett számítógép úgy festett, mint ami már megjárt néhány csatateret. Peabody McNabra hagyta, hogy játszadozzon el vele, ő pedig ezalatt átvizsgálta az aprócska fürdőszobát. -Nem találtam fogkefét, viszont itt maradt egy fél tubus fogkrém - kiáltott vissza. - Nincs fésű, vagy hajkefe, viszont van sampon. Egy garnitúra ágynemű... Hűha, bébi, ez aztán büdös! Mellette meg egy penészes törülköző - hátrált ki a fürdőszobából Peabody. - Úgy tűnik, összepakolta a legfontosabbakat, de előtte társasága volt. Méghozzá egy nő, aki kiérdemelte a friss ágyneműt. - Mit csinálsz? - kérdezte McNab szórakozottan. - Bevisszük az ágyneműt a laborba. Carter felhúzta, de az ágyat már nem vetette be. Szerintem használták. Méghozzá szexre, szóval talán DNS-mintát is sikerül venni róla. McNab felmordult, és tovább dolgozott a számítógéppel. -Tudod, mi hiányzik még innen a fésűn és a fogkrémen kívül? A bátyjáról szóló újságkivágások. Érdekes. - Akárcsak ez - állt Peabody elé McNab. Az arcán megcsillant a motor lámpájának a fénye. - Nagyon érdekes, hogy ezt a

számítógépet is megsütötték. Szerintem ugyanaz a féreg fertőzte meg, mint a New York-i masinákat. New Yorkban Eve fel és alá járkált Roarke biztosított irodájában, miközben egy védett vonalon hallgatta, ahogy Peabody linken keresztül jelent. Sejtette, hogy ha valaki le akarja hallgatni, így is megteheti, de legalább sok idejébe és fáradságába kerül. - Megmozgatom a megfelelő szálakat, és nyomást gyakorlok a helyi rendőrökre - mondta Peabodynak. - És megszerzem az engedélyt, hogy bármit hazahozhassatok, ami szükséges a nyomozáshoz. Belekerül néhány órába, de azt akarom, hogy a reggeli gépen minden rajta legyen. Maradj a fenekeden! Majd jelentkezem - bontotta az összeköttetést, majd lépett még egyet, mialatt kigondolta, hogy lenne a legjobb mozgásba hozni a fogaskerekeket. - Ha javasolhatok valamit - szólt közbe Roarke -, az egyik magánsiklóm visszahozhatja őket. Nem okozna nagy gondot túljárni a helyiek eszén. Eve összevonta a szemöldökét, de számításba vette ezt a lehetőséget is. - Nem. Nem akarok semmi szabálytalanságot. Lehet, hogy így egy kicsit tovább tart, de szabályosan akarom végigvinni a nyomozást. Ha majd a nyilvánosság tudomást szerez róla, márpedig biztosra veszem, hogy ez előbb avagy utóbb bekövetkezik, azt akarom, hogy tündököljünk. Elkezdek tárgyalni a helyi rendőrfőnökkel, és ha nem bizonyulok elég jó diplomatának, átadom az egészet Whitney-nek. De sikerülni fog. Mit számít az nekik, ha idehozunk egy tönkrement számítógépet és néhány lepedőt? - Akkor rád hagyom, én pedig visszatérek a munkámhoz. Majd félreteszek pár szelet sült húst, cserébe a megpróbáltatásaidért. - Ne is emlékeztess rá! Trinának már a szeme sem áll jól, ahogy rám néz. Roarke feloldotta a szoba biztosítását, és magára hagyta a feleségét. Miután Eve visszaállította a védett üzemmódot, leült a számítógépe elé. Arra gondolt, akár egész este itt maradhatna. Elzárva mindenféle hajszobrász elől. Van enni- és innivalója, és bárkivel beszélhet, akivel csak akar. Olyan... megnyugtató lenne a magány. Majd eszébe jutott Mavis, aki a vigyorgó Leonardo társaságában biztosan megérkezik húsz percen belül. Az ehhez hasonló pillanatokban a magány nem volt más, mint vágyálom, távoli emlékkép. Felemelte a linket, és felkészült rá, hogy mozgásba lendítse a fogaskerekeket. Tizenharmadik fejezet Eve komoly erőről tett tanúbizonyságot, amikor úgy határozott, nem tartja zárva az irodát. Összeszedte magát, leballagott a földszintre, majd a házon át a hátsó udvar felé irányította a lépteit. Amikor odaért, csak bámult. A saját helyszíneit már ismerte. Általában volt valahol egy holttest, de azt is tudta, hogy kell olvasni az olyan nyomokat, ahol a halál egyáltalán nem része a képnek. Valahol, kitartóan és vidáman ismételgetve két hangot, egy madár énekelt. Narancssárga pillangók keringtek az udvar sarkában nőtt bokor felett. Roarke legújabb játékszere, egy hatalmas, ezüstösen csillogó, kerekeken guruló monstrum füstöt eregetett, miközben gazdája szakácssapkában, egy hosszú húslapáttal a kezében

mellette állt. A füst határozottan olyan illatot árasztott, mint a hús - mint az igazi marhák húsa. Az udvaron többen már ették is a vaskos hamburgereket. A vendégek vagy asztal mellett ültek, vagy állva beszélgettek. Mintha csak fogadáson vennének részt. A város vezető törvényszéki orvosa üvegből nyakalta a sört, és szemmel láthatóan élvezetes beszélgetésbe merült Mavisszel. Mira - honnan a pokolból keveredett ide? - az egyik asztalnál trécselt Leonardóval és a rettenetes Trinával. Az ENyÜ kapitánya állva osztogatta a tanácsait Roarkenak a szabadtéri sütés műhelytitkairól, miközben egyik kezében egy óriási burgert tartott. Mindenki vidámnak és jóllakottnak tűnt, Eve pedig csaknem elveszítette az eszét. Mintha nem most hagyta volna el a biztosított szobát, ahol meglehetősen sok időt töltött a diplomácia vékony határmezsgyéjén egyensúlyozva. Mintha nem is egy államtitkokat és titkos szervezeteket is érintő, véres nyomozás kellős közepén tartanának. Erre burgerek és sör fogadja az alkonyatban. A madarak 1 csicseregnek, és lepkék lebegnek a bokor felett. 1 Az élet roppant furcsaságokat képes produkálni. Leonardo vette észre először, és széles mosollyal az arcán feléje indult. Vakítóan fehér nadrágot, és fényes, sárga inget viselt. Eve feltételezte, hogy nála ez a megszokott viselet a kerti , grillpartikhoz. Amikor lehajolt, hogy megcsókolja, göndör fürtjei megcsiklandozták az arcát. - Mavis mesélte, hogy ideges volt, és megkeresett. Szeretném megköszönni, hogy mellette voltál, és szántál rá egy kis időt. Most már megnyugodott, és megint normálisan viselkedik. - Csak arra volt szüksége, hogy kibeszélje, ami a szívét nyomta. -Tudom - húzta szorosan sziklakemény mellkasára Leonardo Eve-et. Majd fátyolos, remegő hangon folytatta. - Meg- mozdult a baba. - Aha - Eve nem tudta eldönteni, milyen választ vár Leonardo, és finoman megveregette valahol, ahol a hátát sejtette. Mavis már mondta. Ezek szerint már minden rendben. - Minden tökéletesen rendben - sóhajtott fel Leonardo. Tökéletesen húzódott hátra csillogó szemmel. - Itt vannak a jó barátaim, és a nő, aki a gyermekemet várja. Szép az élet. Eddig ezt még sohasem éreztem ennyire erősen. Tudom, hogy dr. Mira beszélni akar veled, de elsőnek én szerettem volna rabolni az idődet - vonta magához Eve-et, és szinte a karjaiban vitte oda Mira asztalához. - Nehogy elkezdd! - fenyegette meg kinyújtott ujjával Trinát. - Dallasnak beszélnie kell dr. Mirával, és szüksége van egy kis nyugalomra. - Kivárom az időmet - vigyorodott el szélesen Trina. Bíborszínű rúzsától Eve hátán végigfutott a hideg. - Terveim , vannak. Rengeteg tervem - kapta fel a tányérját, és magasított talpú szandáljában gyorsan elvonult. - Ó, Istenem! Mira tekintetében egyszerre jelent meg az együttérzés és jókedv, miközben megveregette a maga mellett álló üres széket. - Ülj le. Micsoda csodálatos este. Szakítottam rád egy órát, mert hivatalosan szerettem volna közölni valamit. És amikor ideértem, csodálatos hamburger és bor fogadott. - Tényleg ő sütötte? - pillantott Roarke felé Eve. - Azzal az izével? -Tényleg. Talán tudnék neki néhány tanácsot adni, de elég sokat beszélt az én Dennisemmel, hogy kell használni a

grillt - harapott egyet Mira a hamburgeréből. - A többit pedig úgy látszik, kitalálta. -Nem sok minden fog ki Roarke-on. Tényleg hivatalos ügyben szerettél volna beszélni velem? - emlékeztette Mirát. - Igen. Holnapig még tudtam volna várni, de úgy véltem, minél hamarabb tudni szeretnél róla. Reva átment a harmadik szintű hazugságvizsgálaton. - Kösz. Hogy csinálta? - Kicsit remeg még, és kifáradt. Az anyja egyenesen hazavitte. Azt hiszem, nála jó kezekben lesz. - Aha, Caro olyasvalaki, aki mindig tudja, mit csinál. - Nagyon félti a lányát, Eve. Bármilyen nyugodt és ügyes a felszínen, alatta rettenetesen aggódik. Beszélhetek vele, vagy Roarke is megteheti. Biztosra veszem, hogy meg is teszi. De te vezeted a nyomozást. Te vagy az, akinek a leginkább ad a véleményére. - Azért jöttél, hogy a harmadik szintű hazugságvizsgálatról beszélj, vagy meg akarsz rá kérni, hogy beszéljek Caróval? - Mindkettő - veregette meg Eve kezét Mira. - Valamint átnéztem Reva vérvizsgálatának az eredményét, amit közvetlenül a letartóztatása után csináltak. - Nem találtak semmit. Semmilyen vegyi anyagot, kábítószert, vagy mást. Az orvosok sem vettek észre olyan sérülést, ami indokolná az eszméletvesztését. - Nem - emelte fel Mira a borát. - Viszont mindketten tudjuk, hogy léteznek nagyon gyorsan felszívódó kábítószerek, amelyek két vagy három óra elteltével már nem mutathatóak ki a vérből. - A nemzetbiztonságiak biztosan tartanak belőle raktáron. - Én is azt hiszem. A hazugságvizsgálat alatt kielemeztük annak az éjszakának minden részletét. Reva visszaemlékezett, hogy amikor szembefordult az ággyal, a bal oldalán megmozdult valami. De csak hipnózisban tudta tisztán felidézni. Egy mozdulatot látott - folytatta Mira -, amit valami erős, keserű szag követett, és a torkában is ugyanilyen ízt érzett. - Talán egy spray - pillantott Eve a kert felé, de már nem látta a pillangókat, és madarak is elhallgattak. Szemei elé beúszott a gyertyákkal megvilágított hálószoba és a véres lepedőn heverő testek. - Megvárta, amíg felér, majd melléje lopózott, és lefújta. És amíg eszméletlenül feküdt, elrendezte a helyszínt. - Ha így történt, az hűvös, megfontolt gondolkodásra vall. Hidegvérre. Mégis... A gyilkos túlzásba vitte a színpadias elrendezést. Az erőszakon túl olyan részletekkel bővítette a képet, amelyek a végeredményt tekintve teljesen feleslegesek voltak. - Mert jól szórakozott. - Igen - harapott bele Mira az ízletes hamburgerbe. - Valóban élvezte. Túlzásba esett, pedig az egyszerűség sokkal inkább szolgálta volna a céljait. Túlságosan is beleélte magát a szerepbe, amit játszott. Élvezte, és talán nem akarta abbahagyni. - Ha az ember hozzányúl egy egyszerű, feszes tervhez, akkor azzal az egészet felboríthatja. Hogy is nevezik ezt? Rögtönzés? -Jól fogalmaztál. Te logikusan gondolkodsz, de egyben ösztönös is vagy. Nem hiszem, hogy a gyilkos egyedül dolgozott. Mint ahogy azt sem, hogy az hajtotta végre a tervet, aki kigondolta. Most pedig átadlak Morrisnak, gyorsan beszéld meg vele, amit akarsz, utána pedig élvezd az estét. - Nehéz lesz élveznem, mert tudom, hogy Trinának tervei vannak - állt fel Eve, és Morrishoz sétált. - Van valamid a számomra? - Dallas! - pattant fel Mavis. - Tudtad, hogy Morris

szaxizott? - Micsoda? -Tudok szaxofonon játszani - magyarázta Morris. - Tenorszaxofonon. Ez egy hangszer, hadnagy. - Tudom, mi az a szaxofon - morgott Eve. - Egyetemista korában zenekara is volt - folytatta Mavis. És időnként még mindig összejárnak. Úgy hívják őket, hogy Tetemrehívás. - Mi más lenne a nevük? - Jammelhetnénk egyszer, mit szólsz hozzá? - kérdezte Morristól Mavis. - Csak nevezd meg a helyet és az időt. -Ez túl szép, hogy igaz legyen! - táncolt Leonardo ölébe Mavis. - íme, egy nagyon boldog fiatalasszony. - Nem mondanád ezt, ha láttad volna két órával ezelőtt. - A terhes nők hajlamosak a hirtelen hangulatváltásra. Jogukban is áll. Kérsz egy sört? - Mi a fene - kapott elő egyet Eve a hűtőből. - Mit akarsz mondani nekem? - Semmi olyasmit, ami akár csak feleolyan szenzációs lenne, mint ez a hamburger. Chloe McCoy. Nem találtam nyomát, hogy az utóbbi időben rendszeres szexuális életet élt volna. De... A halála előtt számított rá, mivel védekezett. Egy kézzel felhelyezhető fogamzásgátló eszközt találtam a testében, az a neve, hogy Szabadság. Véd a fertőzéstől, és meggátolja a teherbe esést. -Aha, ismerem. Legfeljebb huszonnégy órával az aktus előtt fel kell helyezni. Mikor használta a lány? - Becslésem szerint? Egy, talán két órával a halála előtt. És nagyjából ezzel egy időben gyógyszert is bevett, hogy kijózanodjon. - Nahát. Ugye, milyen érdekes? Morris, egyetértése jeleként Eve söréhez koccintotta az üvegét. - Mindezt legalább egy órával azelőtt, hogy bevette a halálos pirulákat. Melyeket, ha valóban a feketepiacról szerzett be, akkor nagyon értékes a forrása. A szer ritka, és nem másolat vagy házi keverék. És ami a legmeglepőbb: mielőtt bevette, feloldotta a borban. - Tehát védekezett a terhesség, a nemi betegségek és a fertőzések ellen, kijózanította magát, kitakarította a lakását, felvett egy kihívó ruhát, szépen megfésülködött, és kifestette az arcát. Utána bedobott egy csomó gyógyszert a borába, és megölte magát kortyolt nagyot a söréből Eve. - És még azt mondod, a mondanivalód feleolyan szenzációs sincs, mint a burger. - Csak azért beszélsz így, mert még nem kóstoltad. - Épp azon vagyok. Mit mond erről a halálesetről a város vezető patológusa? - Szerintem gyilkosság történt, amit megpróbáltak öngyilkosságnak beállítani. Az a lány nem jószántából nyelte le azokat a pirulákat. -Nem, valóban nem - és ettől Eve úgy érezte, Chloe McCoyért is neki kell kiállnia. - Ilyen erős gyógyszereket csak receptre lehet kapni. Ha nem így szerezte, és nem is a feketepiacról, nem lehetséges, hogy valamilyen titkos kormányhivataltól került hozzá? - Nem mondom, hogy nem. - Mint ahogy én sem - gondolkodott pár pillanatig Eve. Még ellenőriznem kell valamit. Amikor végzett Morrisszal, Eve a grill felé vette az irányt. - Hallottam néhány ütős hírt - szólt oda Feeney-nek, majd

hirtelen azt vette észre, hogy a kollégája egy tányért nyomott a kezébe. - Az még várhat. Egy burgerre mindig kell időt szakítani. A hús illatára Eve szája sarkában megjelent egy nyálcsepp. - Nagyon ütős híreket, Feeney. A boncolás megállapította, hogy McCoyt meggyilkolták, én pedig megolajoztam a fogaskerekeket Jamaicában, szóval Peabody és McNab idehozhatják az ott talált bizonyítékokat. Mira szerint... - Gyerünk - emelte fel Roarke a burgert Eve tányérjához, és a felesége szája elé tolta. - Harapj bele. Hiszen ezt akarod. - Most nincs idő családi piknikre. - Szerintem itt kellemesen keveredik egy családi és egy hivatalos összejövetel. - Egyél inkább, Dallas - mondta Feeney. - Ez a marha első osztályú. Te sem akarnád, hogy kárba vesszen. - Remek. Remek - harapott bele Eve a burgerébe. - Mira szerint... Oké, tényleg jó, és nem tudom megmagyarázni, miért nem ülök le, és miért nem evés közben beszélem ezt meg veled. - Csak hadd állítsam automatára a sütőt, és akkor mind a kettőnknek elmondhatod, amit megtudtál. Eve az egyik asztalhoz lépett, leült, és két kézre fogta a hamburgerét. Abban a pillanatban, amikor beleharapott, Roarke grillezett zöldséget tett a tányérjára. - Az egyensúly kedvéért - magyarázta. - Legyen - és Eve arra gondolt, ha Roarke úgy akar tenni, mintha minden rendben lenne közöttük, beszáll a játékba. A házastársi civakodástól eltekintve is éppen elég vad gondolat kavargott a fejében. - Oké, hallgassátok meg, hogy szerintem hogyan történt, az ENyÜ pedig ássa bele magát McCoy linkjébe, és próbálja meg bizonyítani az elképzelésemet. Bárki is ölte meg, előtte felvette vele a kapcsolatot. McCoy boldog volt és annyira izgatott, hogy még gyógyszert is bevett, csakhogy kijózanodjon, pedig csak a szomszédjával ittak előtte egy kevéske bort. Védekezett. Kicsinosította a lakást és saját magát. - Ez egészen úgy hangzik, mintha egy szenvedélyes randevúra készült volna, nem pedig öngyilkosságra - csóválta a fejét Feeney. - Blair Bisselt szerette, Bissel viszont halott. Arra gondolsz, hogy valaki mással is kavart? -Elképzelhető. Viszont sokkal valószínűbb, hogy amikor felhívták, a következők valamelyikével szedték rá. Bissel nem halt meg, az egész csak tévedés, esetleg egy akció része, és nála fog elrejtőzni. Az is elképzelhető, hogy aki felhívta, Bisselnek adta ki magát. - A lány gyorsan rájött volna, hogy hazudik. -Nem, ha Bissel öccse hívta fel. Nagyon hasonlítottak egymásra, és ez a hasonlóság különböző eszközökkel tovább is fokozható. Egész életében féltékeny volt a bátyjára, és eljött a remek alkalom, hogy elvegyen valamit, ami az övé volt. Feeney elgondolkodva nézegette a sörét. - Nem is rossz ötlet. Sőt kitűnő. Előre oda kellett szólnia, ha a lánynak maradt annyi ideje, hogy kifesse magát. Majd mélyen beleássuk magunkat a linkjébe, és a számítógépét is alaposan megvizsgáljuk. Viszont ha e-mailt kapott, pokoli munka lesz megtalálni. - Ez már a te dolgod. Én Carter Bisselt akarom megtalálni. Tudta, mivel foglalkozik a bátyja, mivel lefeküdt a kiképzőjevei. Blair Kade-del dolgozott együtt, és ugyancsak lefeküdt vele. Kade tudott

McCoyról, és a medáljáról, amit Bisseltől kapott. Amit éppen ezért vittek el a helyszínről. McCoy egy lógó szálat jelentett, amit el kellett varrni. -Szerintem a gondolatmenet jó, de miért nem ment be egyszerűen a gyilkos, és varrta el a lógó szálat? - tette fel Feeney a kérdést. - Miért kellett ez a nagy felhajtás? -Ugyanazért, amiért Ewingnál. Show és ködösítés. Az emberünk szeret improvizálni. Élvezi. - Értem - bólintott Roarke felé Whitney. - Jól megtanítottam mindenre. - Valóban jó tanár voltál. A csontja velejéig igazi nyomozót neveltél belőle. -Próbáljuk kitalálni az indítékot - harapott Eve egy hatalmasat a burgerébe. - A gyilkos ölt, majd sok energiát és időt fektetett a helyszín elrendezésébe. Minden esetben másra próbálta terelni a gyanút. Először Ewingra, másodszor pedig magára az áldozatra. -Jól játszotta a szerepét - helyeselt Roarke. - Amikor megérkezett McCoyhoz, hogyhogy nem szúrt szemet a lánynak, hogy Bissel nincs vele? - Bejutott a lakásba. Azt mondta, óvatosnak kell lenniük, és szüksége van a segítségére. Minél drámaibb a sztori, a lány annál hamarabb beveszi, és utána már minden megy a maga útján. A gyilkosnak csupán annyit kell tennie, hogy rábeszéli a búcsúlevél megírására. A pokolba, még az is lehet, hogy a lány előre megírta. Utána becsempészi a gyógyszert a borba. Miután McCoy megitta, csak le kell fektetnie az ágyra, és már sétálhat is kifelé. Vagy - kapott el Eve oda se figyelve egy darab sült paprikát - az NBH intézte el az egészet. Bejutottak a lakásba, és elintézték a lányt. Viszont ez nem magyarázza meg McCoy előkészületeit. Bárki is ölte meg, fogalma sem volt arról, hogy mit vett be előzőleg. Az emberünk egyáltalán nem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát. Roarke visszaemlékezett a zokogó lányra, aki Bissel galériájában Eve lábába kapaszkodott. Minden egyezett. Épp elég szomorú volt az összkép, hogy egyezzen. - Visszatérsz Bissel öccséhez. - Aha. Már csaknem egy hónapja ismeretlen helyen tartózkodik. Ennyi idő bőven elég arra, hogy kezelésbe vegye az arcát, és még inkább hasonlítson a bátyjára - tüntette el Eve a hamburgerét, és jót húzott a söréből. - Viszont akad még egy elképzelésem. Nem túl valószínű, de nagyon érdekes. - Blair Bissel ölte meg a lányt - szúrta közbe Roarke. - Nagyon ügyes vagy, ahhoz képest, hogy a szabad idődben hamburgereket sütsz. - Nektek az agyatokra ment a füst - közölte Feeney. Bissel a hullaházban fekszik, egy hűtött fiókban. - Minden jel erre mutat. És talán valóban így is van - bólintott Eve. De egy pillanatra tekintsük az ügyet úgy, mintha kémfilmet néznénk. Ami Reva szerint a férje egyik hobbija volt, és most már azt is tudjuk, hogy a szakmája. Mi van, ha Bissel mindkét oldalnak szolgáltatott információkat? Az NBH beleegyezésével, vagy beleegyezése nélkül, de kettős ügynök volt? Rájött, hogy Kade a másik oldal felé fordult, de az is lehet, egyszerűen csak bosszantotta, hogy játszadozik az öccsével. Ezért összehozta és megölte őket, a felesége pedig pont kapóra jött, hogy rákenje az egészet. Majd elintézte McCoyt, és visszaszerezte tőle azt, amit korábban neki adott. - Nem gondolhatod komolyan, hogy Morris, akinek olyan éles a szeme, mint a sasé, nem venné észre, hogy a szikéje alá

került test nem egyezik meg az igazolványfényképével? Még ha össze is szabdalták, ellenőrizni lehet a fogsorát. Vagy az ujjlenyomatát. A DNS-ét. Minden jel arra mutat, hogy Blair Bissel került a hullaházba. - Aha, minden jel szerint valóban ő fekszik a jégen. Egyelőre Carter Bissel vezeti a gyanúsítottak listáját. Azért megkérem Morrist, hogy vizsgálja meg a testet, hátha nemrégiben elvégzett arcplasztika nyomaira bukkan. Ha ez a gyanúm beigazolódik, akkor ülj rá a számítógépes rendszerre, és keress egy nemrégiben meghalt plasztikai sebészt. Fogadni merek, hogy Carter Bissel elvégezte a dolgát. Vagy úgy, hogy Káin szerepét játszotta, vagy úgy, hogy Ábelét. A Bissel testvérek közül az egyik életben van. Csupán arra kell rájönnünk, melyik. Eve próbálta meggyőzni magát, hogy ne törődjön azzal, mit művelnek vele. Máskülönben lehet, hogy visított volna, mint egy csitri. A haját valami sűrű, rózsaszín masszával a fejbőréhez tapasztották. Ettől az új terméktől, legalábbis Trina szerint dúsabb, ragyogóbb és természetesebb lesz a frizurája. Nem mintha Eve-et ezek közül bármelyik is érdekelte volna. Az arcára és a nyakára zöld pépet kentek, mit spray-vel rögzítettek, hogy le ne csorogjon, de előtte tisztára súrolták és felpuhították, megvizsgálták, és különféle megjegyzésekkel illették a bőrét. És nem csak az arcát, meg a nyakát, borzongott meg Eve, hanem minden egyes porcikáját. Nyaktól lefelé sárgára festették, majd befújták ugyanazzal a spray-vel, és belecsavarták egy előmelegített lepedőbe. Legalább nem csupaszon kell szenvednie. Apró öröm. Amikor Trina Mavisre figyelt, titokban kikapcsolta az előre programozott VR-szemüveget. Semmi kedve sem volt elmerülni a relaxációs program ostoba színkavalkádja és hanghatásai közé. Lehet, hogy meztelenül fekszik egy asztalon, a feje búbjáig ragaccsal borítva, de akkor is nyomozó, és ehhez méltón akart gondolkodni. Vissza az áldozatokhoz. Végül mindig vissza kell térni az áldozatokhoz. Bissel, Kade, McCoy, Bissellel a középpontban. Ki vagy mi akarhatta a halálukat? Az NBH. A városi forradalom kezdetén a kormány felállította ezt a szervezetet, hogy védje az országot, fenntartsa a rendet az utcákon, és titokban információt gyűjtsön a radikális csoportokról. A szervezet elvégezte a dolgát. Akkoriban szükség is volt rá. Az azóta eltelt években viszont olyan nagymértékű átalakuláson ment keresztül, hogy egyesek szerint inkább lehetett legális terrorcsoportnak tekinteni, mint annak a védő és információgyűjtő szervezetnek, aminek megalakították. Eve hajlott afelé, hogy egyetértsen ezzel a véleménnyel. Tehát a gyilkosok eltakarították maguk után a nyomokat. Ha Bissel és Kade szembefordult az NBH-val, McCoy pedig akaratlanul is túl sokat tudott, azért végeztek velük, hogy megvédjenek valami globális biztonsági projektet. Nyilvánvaló, hogy a vörös kód a kulcs. A számítógépek tönkrementek. Miféle adatokat őrizhettek rajtuk, amelyeket ilyen erőszakosan kellett kitörölni? Vagy csupán azért vetették be a programférget, hogy a nyomok a technoterroristák felé mutassanak?

A Doomsday-csoport. Gyilkosságok, kivégzések, kisebbnagyobb szabotázsakciók. Kade és Bissel talán mind a két oldalnak dolgoztak, vagy azt a feladatot kapták, hogy épüljenek be a terroristák közé. Talán éppen ezért váltak a terroristák célpontjává, McCoyt pedig elkönyvelték, mint járulékos veszteséget. De akkor miért nem vállalták a tettükért a felelősséget? A média mindig örömmel csámcsog a terrorista csoportok programján. Elég idejük lett volna eljuttatni egy nyilatkozatot a vezető hírműsorokhoz. De miért akarták Ewingra terelni a gyanút? Miért szántak erre olyan sok időt és energiát? Az NBH azért, hogy lassítsa, akadályozza, vagy teljesen lehetetlenné tegye a munkáját a vírusirtó programon, és felhasználja a Bissel által összegyűjtött adatokat. A Doomsday-csoport pedig azért, hogy átalakítsák a férget, és felkészítsék az irtóprogram ellen. Lehetséges, és egyelőre képtelen kizárni ezeket a lehetőségeket. Majd le kell futtatnia egy valószínűség-számítást. Viszont bármelyik változat az igaz, Carter Bissel még mindig szellemként lebeg az ügy körül. Vajon Kade beszervezte? Ha igen, akkor az NBH engedélyével, vagy nélküle? Blair Bissel tudtával, vagy a háta mögött? És hol a pokolban lehet most? Próbálta maga elé képzelni, de csak ködösen látta az agyában lustán keringő színek között. Már csak tompán hallotta Mavis és Trina csacsogását. Abban a pillanatban, amikor rádöbbent, hogy valaki viszszakapcsolta a relaxációs programot, már el is aludt. Roarke otthoni számítógépes laborjában Feeney hátradőlt a munkaállomása előtt, és égő szemére szorította a kezét. - Be kellene venned valamit, mielőtt kitör rajtad a fejfájás javasolta Roarke. - Aha, aha - vett mély lélegzetet Feeney, majd kifújta a levegőt. Manapság már nem ülök annyit a gép előtt, mint régen - nézett végig a gépen, ami apró darabokra szedve hevert előtte az asztalon. - Mostanában, ha ilyen apróságokkal kell pepecselni, inkább az ifjú titánokra hagyom - pillantott Roarke pultja felé, és amikor látta, hogy az ő munkája is unalmas, és lassan halad, némileg megenyhült. - Meg tudod becsülni, mikorra rakunk össze ezekből működő gépet, ha csak mi ketten dolgozunk? - Kis szerencsével már a következő évtizedben. Ellenkező esetben valamikor a negyedik millennium környékén. Ez a vacak ropogósra sült - lökte el magát az asztaltól Roarke, és komoran lebámult a megfeketedett alkatrészekre. - Kicseréljük, megjavítjuk, és visszaállítjuk, amit lehet, de akár kalapáccsal is neki eshetnénk. De vissza kell nyernünk az elveszett adatokat. Pillanatnyilag elég dühös vagyok ahhoz, hogy erre tegyem fel az egész életemet. Krisztus tudja, ha segítenének egypáran, talán gyorsabban haladnánk. McNab jó szakember. Ügyes, és elég lelkes ahhoz, hogy az ilyesmi hosszú órákra lekösse a figyelmét, de egyedül még ő sem lesz elég. Egy pillanatig csendben ültek, majd összevillant a tekintetük. - Te beszélj vele - mondta Roarke. - Ó, nem. Nem én vettem feleségül. - Én nem vagyok rendőr. - De ez a te műhelyed. - A NYPSD nyomoz, nem én.

- Az ilyesmi aztán roppant sokat számít neked. Oké, oké legyintett Feeney, mielőtt Roarke válaszolhatott volna. - Intézzük el férfi módra. - Szkander? Feeney felhorkant és a zsebébe nyúlt. - Feldobunk egy pénzt. Fej vagy írás? Eve mintha furulyaszót hallott volna. Egy pillanatig látta magát, ahogy meztelenül szalad egy virágos mezőn, körülötte apr0, szárnyas teremtmények fújták a hangszerüket. Csiripeltek a madarak, sütött a nap, a feje fölé pedig felhőtlen, tökéletesen kék ég borult. Összerezzent, felébredt, és megszólalt: -Nyekk! V-. - Nahát, Dallas, te tényleg elaludtál. Eve pislogva igyekezett összpontosítani a szomszéd asztalon fekvő alakra. Úgy vélte, csak Mavis lehet. A hangja legalábbis rá vallott, de nehéz megismerni valakit, akinek a testét a vállától a lábujja hegyéig rózsaszín massza borítja, az arcát kék, a haját pedig zöld, vörös és bíborvörös. Legszívesebben visszatért volna a nyekkhez, de nem akarta ismételni magát. - Nem folyt a nyálad, vagy ilyesmi - biztosította Mavis. Nem kell aggódnod. -Azért időnként kéjesen felnyögtél - hallatszott Trina hangja valahonnan a lába mellől, mire Eve megdermedt. - Mit művelsz? - Végzem a munkámat. Teljesen kitisztítalak. Hála Istennek, már majdnem elkészültem. Most masszírozom be a bőrödbe a revitalizáló krémet. A férjednek tetszeni fog. Ha végzek a lábaddal, befejezem az arcod és a hajad is. - Mit csinálsz a lábammal? - támaszkodott Eve óvatosan a könyökére, és lenézett. - Ó, Istenem! Mindenható Uram! Befestetted a körmeimet! - Csak kaptál egy luxuspedikűrt. Ne félj, ez nem valami sátánista rituálé része. - Hiszen rózsaszín! - Aha, nem mertem nagyon vad színt használni. Napsütéses korall. Illik a bőröd színéhez. Gyalázatosan nézett ki a lábad - tette hozzá Trina, miközben lefújta valamivel a festéket, hogy gyorsabban száradjon. - Jó, hogy elaludtál a VR-ben, miközben dolgoztam rajta. - Hogyhogy ő nem aludt el? - kérdezte Eve ellentmondást nem tűrően, és Mavis felé mutatott. - Én nagyrészt nem viseltem, mert kíváncsi voltam Trina munkájára. Mellesleg szeretem, ha sikálnak, dögönyöznek és kifestenek. Számomra ez a boldogság netovábbja. Te viszont utálod. - Mavis. Ha tudod, hogy utálom, akkor miért kényszerítesz bele? Mavis felvillantott egy acélkék mosolyt. - Mert jó szórakozás. Eve felemelte a kezét, hogy megdörzsölje az arcát, és amikor megpillantotta a körmét, elakadt a lélegzete a döbbenettől. - A kezemen is kifestetted a körmömet. Meglátják az emberek! - Semleges francia - sétált vissza a fejéhez Trina, és végighúzta az ujját Eve egyik szemöldökén. - Ezt is meg kell ritkítani. Hűtsd le magad, Dallas! - Nem érted, hogy zsaru vagyok? Nem érted, hogy ha meg kell bilincselnem egy gyanúsítottat, és észreveszi a semlegesen

francia körmeimet, halálra röhögi magát? Utána a nyakamba szakad egy belső vizsgálat, miért halt meg a szerencsétlen a kezem között. - Tudom, hogy zsaru vagy - mosolyodott el Trina. Eve látta, hogy a szemfogát egy apró, zöld ékkő díszíti. - Éppen ezért kaptad tőlem ajándékba azt a kis tetoválást a melledre. - A mellemre? Tetoválást? - ült fel villámgyorsan Eve. Tetoválást? - Csak ideiglenes. Remekül néz ki. Eve annyira megrémült, hogy alig merte megnézni magát. Hogy leszámoljon a félelmével, belemarkolt Trina csillogó, fekete hajába, és lerántotta kínzója fejét. Úgy érezte, ha kell, addig veri a párnázott asztalba, amíg el nem veszti az eszméletét. Ügyet sem vetve Trina vergődésére és a nevető Mavis csitító szavaira, leszegte a fejét, és szemügyre vette a mellét. A bal mellének az íve fölött megpillantotta a saját jelvényének tökéletesen pontos, körömnyi mását. Miközben a nevét olvasta, a szorítása meglazult, és Trina kiszabadította magát a markából. -Jézusom, megőrültél? Mondtam, hogy idővel lekopik. -Beadtál nekem valami kábítószert, amíg a VR alatt feküdtem? - Micsoda? - rázta meg Trina dühösen megtépázott haját, majd karba fonta a kezét, és mogorván Mavisre nézett. - Mi baja? Nem, nem adtam be neked semmit. Engedéllyel rendelkező kozmetikai és divat-szaktanácsadó vagyok. Nem dolgozok tiltott szerekkel. Még egy ilyen kérdés, és... - Azért tettem fel, mert rajzoltál valamit egy intim testrészemre, ami történetesen még tetszik is, és tudni szeretném, hogy nem valami hallucináció áldozata lettem. Trina elhúzta az orrát, de a szemében már ott csillogott a jókedv és az elégedettség. - Ha tényleg tetszik, megcsinálhatom véglegesre. - Nem - takarta el rémülten a mellét Eve. - Nem, nem, nem. Nem. - Felfogtam. Csak ideiglenesen akarod. Mavisnek még egy kicsit feküdnie kell, addig befejezlek - nyomott meg Trina egy gombot, mire az asztal egy része felemelkedett, székké alakult. - Miért van többféle színű pép a hajadon? -Azért, mert szeretem a sokszínűséget - magyarázta Mavis. - Lesz néhány vörös fürtöm, bíbor tincsem, és... - Ugye, az én fejemen nincs belőle? - szorította el Eve torkát a félelem. - Ugye, nincs? - Nyugi - rántotta vissza Eve fejét a hajánál fogva Trina. A rózsaszín csíkokat ki lehet mosni. - Csak viccel - nyugtatta meg Mavis a halálsápadt Eve-et. - Nem is lehet kimosni. Mire Trina végzett, Eve halálosan kimerült. Amint egyedül maradt, berohant a legközelebbi fürdőszobába, magára zárta az ajtót, és alaposan szemügyre vette magát a tükörben. A megkönnyebbüléstől a térde is elgyengült, amikor látta, hogy nyoma sincs a hajában sem rózsaszín, sem pedig másmilyen csíknak. A szemöldöke sem játszott szivárványszínekben, mint Mavisé, amikor Trina végzett vele. Eve próbálta meggyőzni magát, hogy egyáltalán nem hiú. Egyszerűen csak úgy szeret kinézni, ahogy kinéz. Ebben nincs semmi rossz. És mivel nem látott számottevő változást, az idegességtől begörcsölt izmai lassan felengedtek. Oké, talán egy kicsit jobban néz ki, mint szokott. Trina csinált valamit a szemöldökével, amitől sokkal határozottabb és

szebb lett az íve. A bőre is szépen ragyogott. Megrázta a fejét, és elégedetten figyelte, hogy a haja egyáltalán nem kócolódik össze. Majd a szeme hirtelen tágra nyílt a döbbenettől. Úgy viselkedett, mint aki tényleg hiú, vagy legalábbis félelmetesen közel áll hozzá. Ennek pedig véget kell vetni. Elfordult a tükörtől. Úgy érezte, azonnal le kell vetnie azt az ostoba köpenyt, amit viselt. Amint rendes ruhát húz magára, azonnal ellenőrzi a laborban folyó munkát. Mert a munka, biztosította magát, az egyetlen dolog, amire valóban hiú. Tizennegyedik fejezet Éppen beért a hálószobába, amikor Roarke lépett ki a felvonóból. - Csak átöltözöm, utána máris megyek a laborba. - Beszélnünk kell egy kicsit, és láttam, hogy Mavis és Trina már elmentek. -Miről? - túrt bele Eve az egyik fiókba, valami régi, kényelmes ruhadarabot keresve. Úgy érezte, le kell foglalni valamivel a kezét, különben imára kulcsolja, nehogy a férje megint előhozza azt a régi dallasi ügyet. - Talán csak nem hajtottatok végre egy mindent elsöprő áttörést? - Nem. Precíz és megerőltető a munka. Lassú és unalmas. Feeney elment pihenni egy órát. Pokolian fáj a szeme. - Oké - és Eve arra gondolt, nincs joga ellenkezni, elvégre ő maga is mindenféle kenceficékkel borítva, háton fekve töltötte az este nagy részét. - A számítógépekkel nem sokat tudok segíteni, de lefuttatok néhány valószínűség-számítást. Szeretnék eljátszadozni néhány feltevésemmel. - Nem szereted, ha tiszta a fejed, igaz? - Nem - lazultak el ismét Eve izmai. Ismerte Roarke hangját, és most azt olvasta ki belőle, hogy minden rendben. Egyelőre. - Gyűlölöm, amit Trina művelt velem. Tele vagyok energiával - rántott elő egy régi, szakadt trikót, amit eddig eltemettek a selyem és kasmír ruhadarabok. - Azon gondolkodom. .. Mit nézel? - Téged. Eve, kedvesem, úgy festesz, mint egy... -Ne kezdd! - csapott Eve a férje felé a trikóval, és hátrált két lépést. Rettenetesen megkönnyebbült, hogy a férje képes még így nézni rá. Ettől forrni kezdett a vére, és megfeszült a teste. - Még csak ne is gondolj rá. - Pedikűr. Eve zavarában ösztönösen behajlította az ujjait. -Trina azalatt csinálta, amíg a VR-ben voltam, és nem hajlandó elárulni, hogy moshatnám le. - Nekem tetszik. Szexi. - Mi lehet szexi a rózsaszínre festett lábkörmökben? Mi lehet ebben olyan nagyon szexi? Várj, elfelejtettem, hogy kivel beszélek. Ha a fogamat festette volna rózsaszínre, te azt is szexinek találnád. - Őrülten szeretlek - lépett Eve elé Roarke, és hüvelykujjával végigsimított az arcán. - Puha. - Hagyd abba! - ütötte félre a kezét Eve. - És az illatod... Egzotikus - jelentette ki, miután egy próbaszippantás erejéig még közelebb hajolt. - Egy kicsit trópusi. Mint a citromfaliget tavasszal, egy leheletnyi... Azt hiszem, jázminnal. Éjjel nyíló jázminnal. - Roarke. Elég! - Már késő - nevetett fel Roarke, és derékon ragadta a feleségét. Tudod, mindenkinek szüksége van egy kis lazításra.

Miért nem leszel az enyém? Az övé volt, ennek ellenére, amikor Roarke lehajolt, hogy megcsókolja, Eve ellökte magától. - Én már kipihentem magam. -Akkor folytasd. Hihetetlen az ízed - simított végig Roarke a szájával Eve arcán, miközben szorgalmas ujjai már ki is oldozták a köntöse övét, és a szövet alá csúsztak. - Lássuk csak... - harapta meg finoman a felesége alsó ajkát. - Mivel kedveskedett még Trina Lecsúsztatta a köntöst Eve válláról, és fogait végighúzta a csupasz bőrén. Eve gyomrában felrobbant a vágy eddig rejtőzködő bombája. Oldalt hajtotta a fejét, hogy megkönnyítse a férje dolgát. -Húsz percet kapsz, legfeljebb harmincat, hogy visszanyerd az önuralmad. - Harminc perc éppen elégnek tűnik arra, hogy... - akadt el Roarke szava, amikor a tekintete Eve mellére tévedt. - Nocsak, mi van itt? - Trina egyik apró hóbortja. Csak ideiglenes. Ha majd magamhoz térek a megrázkódtatásból, szét fogom rúgni a seggét. Roarke nem szólt egy szót sem, csak a hüvelykujjával simogatta a tetoválást. -Roarke? nös. -Engem is meglep, de nagyon izgatónak találom. Külö- Csak viccelsz. Roarke a felesége szemébe nézett. Eve-et csaknem letaglózta a kék szempárból áradó forróság. - Oké - perdültek táncra az idegei a bőre alatt. És felette Nem viccelsz. - Hadnagy - kapta el ismét Eve csípőjét Roarke, és magához rántotta. Eve a férje derekára fonta a lábát. - Jobb lesz, ha összeszeded magad. Az ilyen vadul áradó érzések ellen azonban lehetetlen védekezni. Mivel az ágy túl messze volt, egyszerűen a heverőre rogytak, miközben vadul simogatták és csókolták egymást. Eve szenvedélyesen szorította magához Roarke-ot. Úgy érezte, ha nem teszi, kiugrik a bőréből. Hőhullám söpört végig rajta, és remegni kezdett. Szédülten kapkodta a levegőt, mígnem végül sikerült ajkával rátalálni Roarke szájára. Részben a vágytól, részben a rettenetes megkönnyebbülés miatt, hogy ismét egymásra találtak, tépni kezdte a férje ingét. Nem Roarke volt az egyetlen, aki meg akarta ízlelni a másik testét. Roarke bőre pedig úgy izzott, mintha belülről hevítené valami. Eve érezte, hogy ez a csoda csakis az övé. - Majd én - küzdött Roarke derékszíjával. - Majd én. Hangos dübbenéssel gördültek le a heverőről a földre. Roarke érezte a felesége erőtlen nevetését. Istenem, milyen nagy szüksége volt már rá, hogy végre nevetni hallja. Milyen nagy szüksége volt már rá, hogy átölelje, és őt is átöleljék. Egyre erősebben érezte Eve illatát, az alakját, az ízét, és ettől végül elpattantak az önuralmát féken tartó, amúgy is vékony kötelek. Legszívesebben szőröstül-bőröstül felfalta volna. Legszívesebben beletemetkezett volna, hogy úgy várja ki, amíg véget ér a világ. Ha egyáltalán lehetséges túlzásba vinni a szerelmet, a vágyat, akkor Roarke már rég túllépett ezen a határon. Nem volt visszaút. Eve remegve mocorgott alatta, majd kinyújtotta a kezét, átölelte, és izzadt, vadul dobogó szívére vonta.

Roarke-ot elöntötte a gyönyör, betöltötte az elméjét és a testét. Eve csípője felfelé, az övé pedig lefelé feszült. Látta, ahogy a felesége borostyánszeme elé köd ereszkedik. Egy pillanattal később Eve hátrahajtotta a fejét, és halk nyögés hagyta el a torkát. Roarke Eve hivatásának a jelképére szorította a száját, és érezte a szíve lüktetését. Az ő nyomozója. Az ő Eve-e. Az ő csodálatos teremtménye. Ekkor adta meg magát neki. Eve szíve már csaknem újra szabályos ütemben vert, amikor Roarke legördült róla, és helyet cseréltek. Most már ő szegezte a súlyával a földhöz a férjét. Ebben a kedvező testhelyzetben Eve összefonta a karját, leszegte az állát, úgy nézte Roarke ,. arcát. Arra gondolt, hogy pillanatnyilag tényleg nyugodtnak látszik. Nyugodtnak és elégedettnek, mint aki épp most ébredt egy könnyed szunyókálásból. - Rózsaszín lábkörmök és melltetkó. De mi a helyzet a férfiakkal? Roarke elmosolyodott, de a szemét nem nyitotta ki. - Olyan könnyű játszani velünk. Komolyan, teljesen ki va-1 gyünk szolgáltatva a titokzatos női praktikáknak. - A hormonjaitoknak vagytok kiszolgáltatva. -Ráadásul még azoknak is - sóhajtott fel boldogan Roarke. - Hála Istennek. - Ezek szerint te tényleg beindulsz az ilyesmitől? A kencéktől, meg a festéktől? - Eve. Kedves Eve - nyitotta ki a szemét Roarke, és megsimogatta a felesége fejét. - Én tőled indulok be. Azt hiszem, ez nyilvánvaló. - De te megúsztad az egész nyűglődést. - Nyűglődéssel vagy anélkül - húzta magához Eve-et, aíníg meg nem tudta csókolni. - Te vagy az egyetlenem. Eve ajka megremegett. - Az egyetlen mid? - A mindenem. - Nagy dumás vagy - mormogta Eve, és az orrával megcsiklandozta a férjét. - Nagyon nagy dumás. Te is tudod, hogy nem tartom meg a tetoválást, még akkor sem, ha a segítségével bármikor a szexrabszolgámmá változtathatlak. Pár nap, és lekopik. - A te tested, azt csinálsz vele, amit akarsz. De nem mondom, hogy nem tetszene, ha állandó lenne. Talán a meglepetéstől, de tényleg nagyon beindultam, amikor észrevettem. Egy kicsit valóban meglepő. - Talán majd hébe-hóba megleplek egy ilyennel. - Te mindig meglepsz valamivel. Eve szerette ezt hallani, és mielőtt lefordult volna róla, gyengéden megveregette Roarke arcát. - A lazításnak ezennel vége. - Nem lep meg. - Vegyél fel valamit, és jelents, te civil szakértő. - Nem vagyok benne biztos, hogy maradéktalanul kihasználtam mind a harminc percemet. Valaki nagyon sietett. Eve felemelte a férje a nadrágját, és a fejére dobta. - Takard el a csinos segged, haver. Mielőtt észrevetted volna a rózsaszín lábkörmeimet, említetted, hogy mondani akarsz valamit. Mit? -Mielőtt belekezdek, szeretném kifejezni azt a reményemet, hogy az elkövetkező néhány napban sokat leszel mezítláb.

Továbbá - folytatta nevetve, amikor Eve jeges pillantással mérte végig Feeney-vel mindketten egyetértünk abban, hogy több szakember kell a laborba. Ha csak ketten dolgozunk a gépeken, az adat-visszaállítás legjobb esetben is heteket vesz majd igénybe. - McNab holnap hazajön. -Akkor hárman leszünk, hacsak valamelyikünknek nem akad közben más dolga. Ha válaszokat akarsz a kérdéseidre, Eve, olyan eszközöket kell a kezünkbe adnod, amelyekkel meg is tudjuk szerezni őket. - Miért nem Feeney kéri? Hiszen ő annak a francos ENyÜnek a vezetője. -Mert a pénz rossz oldala került felülre... Ami nem történt volna meg, ha elég ideig rátehetem a kezem, hogy kicseréljem a sajátomra. De Feeney azt mondta, és most szó szerint idézem, hogy kétszer nem lép ugyanabba a folyóba. Ezzel a nyakatekert mondattal azt akarta a tudomásomra hozni, hogy egy pénzfeldobásnál egyszer már becsaptam. - Nem könnyű túljárni az eszén. - Nem, valóban nem. Ami az elektronikát illeti, egyikünk sem harmatos kezdő, és lustának sem lehet bennünket nevezni. Egyszóval nagyon kellemetlen, de kénytelenek vagyunk beismerni, hogy segítségre szorulunk. Gondoltam is valakire... - Ha Jamie Lingstromra, akkor sürgősen felejtsd el! Egy ilyen kényes ügybe nem fogok belerángatni egy kölyköt. - Nem rá. Jamie iskolába jár, és feltett szándékom, hogy ott is marad. Revát akarom. Ő úgyis tisztában van a helyzettel - folytatta, mielőtt Eve szóra nyithatta volna a száját. - Ő az egyik legjobb a szakmában, feddhetetlen, és tudja, hogy mi folyik itt. - Azért, mert ő is nyakig benne van. Kockázatos bevonni a nyomozásba azt, aki nemrégiben még a gyanúsítottak listáját vezette. Kockázatos bevonni még egy civilt. - Sok időt takaríthatnánk meg. Mivel személyesen is érintett, mindenkinél keményebben fog dolgozni. Már nem gyanúsított, Eve, hanem az áldozatok egyike - tartott rövid szünetet Roarke, és amikor folytatta, sokkal hűvösebben csengett a hangja. - Szerinted nincs joga egy áldozatnak is kiállni saját magáért, ha megkapja erre a lehetőséget? - Talán - és Eve észrevette, hogy megint mélyül közöttük a szakadék. Legszívesebben úgy tett volna, mint aki ezt nem veszi észre, és ez volt a legrosszabb. De a szakadék ott volt, habár még érezte a bőrén a férje testének a melegét. - Megbeszélted Feeney-vel? - Megbeszéltem. És ugyanazt a táncot jártam el vele, mint amit most veled. Utána megmutattam neki Reva értékelését. Azóta alig várja, hogy együtt dolgozhassanak. - Elcsábítottad. Roarke halványan elmosolyodott. - Számomra ezt kissé kényelmetlen elképzelni. Jobban tetszik az a kifejezés, hogy meggyőztem. Reváról és Tokimotóról. - Ö is a te alkalmazottad. Még egy civil? - Igen, és a választásomat érvekkel is alá tudom támasztani. Először is megszokták, hogy magas biztonsági követelmérr nyek között dolgoznak, éppen ezért roppant valószínűtlen, hogy bármit is kiszivárogtatnának a médiának. Ne húzd fel magad - kérte kedvesen, amikor meglátta, hogy Eve kivicsorította a fogát. - Roppant valószínűtlen, hogy bárkinek is beszélnének arról, amit csinálnak. Revára nyilvánvaló okokból esett a választás, Tokimotóra pedig azért, mert szerelmes

Revába. - A francba. -Reva mit sem tud róla - folytatta Roarke. - És lehet, hogy Tokimoto egyetlen lépést sem fog tenni Reva felé, de a tény attól még tény marad. Éppen az érzelmei miatt fog hatalmas energiát fektetni a feladat megoldásába. A szerelem belőled is a legjobbat hozza ki. Amikor Eve egy szóval sem felelt, Roarke elfordult, kinyitott egy fali panelt, benyúlt a mögéje rejtett hűtőbe, elővett egy üveg vizet, majd kinyitotta, és nagyot kortyolt belőle. A torkát sikerült megnedvesítenie, de nem tudta lehűteni a haragját, amely egyre erősebben tombolt benne. - Különben is, ha újabb rendőröket állítasz rá az ügyre, akkor a nyakadba szakad egy csomó papírmunka, bele kell szorítanod a költségvetésbe, titoktartási nyilatkozatot aláíratni, és így tovább. Az én költségvetésem sokkal többet elbír, mint a rendőrségé. - A te költségvetésed nagyobb, mint Grönlandé. - Lehet, de az a lényeg, hogy nekem fűződik a legtöbb érdekem a probléma megoldásához és a vörös kóddal jelzett projekt titkainak a megőrzéséhez. Nagyon sokat veszítek, ha nem találjuk meg hamar a válaszokat. Éppen ezért, és mert így elbántak egy barátommal, javaslom, hogy a szakma legjobbjai dolgozzanak az ügyön. - Ne húzd fel magad. -De felhúzom magam. Nem ülhetek karba tett kézzel, amikor olyan emberek kerültek bajba, akiket szeretek, és rohadtul kiábrándító, hogy azokkal a tönkrement számítógépekkel, és az adatok visszaállításával töltöm az időmet ahelyett, hogy megpróbálnék rájönni, egészen pontosan ki a felelős azért, ami Dallasban történt. Eve gyomrát jeges félelem szorította össze. A hatalmas elefánt, amiről próbált tudomást sem venni, ott volt a szobában, és hangosan trombitált. - Szóval ez van a háttérben. Az egész mögött. - Aha, ez van mögötte, felette, körülötte, és még a közepében is. -Azt akarom, hogy felejtsd el - és Eve hangja nyugodt maradt, annak ellenére, hogy a gyomra erősen remegett. - Azt akarom, hogy felejtsd el, még mielőtt átlépnél egy olyan határt, amit nem nézhetek tétlenül. - Nekem megvannak a saját határaim, hadnagy. -Pontosan, ahogy mondod. Hadnagy - emelte fel Eve a jelvényét, és odacsapta az öltözőasztalra. - Eve Dallas hadnagy, NYPSD. Nem beszélhetsz gyilkosságról egy gyilkossági nyomozónak úgy, hogy közben azt várod tőle, ne tegyen semmit. - Én most a feleségemhez beszéltem - csapta le Roarke is a kezében tartott üveget, hogy a víz kiloccsant az asztal fényes lapjára. - Akinek ünnepélyesen megfogadtam, hogy szeretni fogom, és boldoggá teszem. Ha csak karba tett kézzel ülnék, és nem csinálnék semmit, hagynám, hogy azok az emberek éljék tovább az életüket, nem tudnék többé tükörbe nézni. - Engem nem érdekel, hogyan élik azok az emberek az életüket. Az viszont annál inkább, ha vér tapad a férjem kezéhez. - A francba, Eve - fordult el a feleségétől Roarke, és felkapta az ingét. - Ne kérd, hogy az legyek, ami nem lehetek. Én sem kértem ilyet tőled soha. - Nem - higgadt le Eve. - Nem, valóban nem kértél ilyet. Nem kértél - ismételte meg nagyon halkan, mintha csak most

döbbenne rá a vitathatatlan igazságra. - Nem fogok erről vitatkozni. Még csak gondolni sem akarok rá. Nem hiszem, hogy lenne értelme veszekedni, hiszen sohasem fogunk közös nevezőre jutni. De te jobb, ha alaposan elgondolkodsz. És közben jusson eszedbe, nem vagyok gyerek, mint Marlena. És nem vagyok az anyád sem. Roarke lassan Eve felé fordult. Az arca rideg volt és érzelemmentes. -Sohasem feledkezem meg arról, hogy ki vagy, vagy ki nem vagy. - Nem kérek az igazságból, amit nekem akarsz szolgáltatni, mert túléltem azt, ami akkor velem történt, és rátaláltam a magam igazságára. -Éjjelente pedig zokogsz, és reszketsz a rémálmoktól. Eve most is közel került ahhoz, hogy reszketni kezdjen, de elhatározta, hogy nem fog sírni. Egyikükön sem segítenének a könnyek. - Nem változtathatod meg a múltat azzal, amit a fejedben forgatsz. A számítógépes munkába pedig azt vonsz be, akit akarsz, és akivel Feeney egyetért. Nekem most dolgom van. - Várj - lépett Roarke a saját öltözőasztalához, és kihúzta az egyik fiókot. Éppen olyan dühös volt, mint Eve, és magában azt szerette volna tudni, hogy változhatott szerelmes szenvedélyük ilyen gyorsan haraggá. A fiókból egy kisméretű, bekeretezett fényképet vett elő, ami egy nőt ábrázolt. Ezt nyomta a felesége kezébe. Eve egy csinos, vörös hajú, zöld szemű fiatalasszonyt látott, akinek az arcán már halványodni kezdtek a kék foltok. Kezében, melynek egyik ujját sín rögzítette, egy csecsemőt tartott. A kék szemű kisfiú a nő arcához szorította az arcát. Az anyja arcához. A fénykép Roarke-ot és az édesanyját ábrázolta. - Érte már nem tehetek semmit. Ha ismertem volna... De nem ismertem. Ez a helyzet. Meghalt, még mielőtt megjegyeztem volna az arcát. Még ennyire sem tudok emlékezni rá. - Tudom, hogy ez nagyon fáj neked. - Nem ez a lényeg. Ők ismerték. Az NBH, az Interpol, és minden globális szervezet. Már azelőtt ismerték Patrick Roarke-ot, hogy Dallasba utazott, és ott találkozott Richárd Troyjal. De ő, az asszony, aki a világra hozott, és akit az apám meggyilkolt, és a folyóba vetett, még csak egy lábjegyzetet sem érdemelt az aktáikban. Semmit sem jelentett nekik, mint ahogy az az apró, tehetetlen dallasi kislány sem. Roarke-ot egyszerre kínozta a saját sorsa, a kislányé, és az anyjáé, akit sohasem ismerhetett meg. - Őt már nem mentheted meg, és ezt nagyon sajnálom. Mint ahogy engem sem. De erről nem fogok vitatkozni veled, mert az nem old meg semmit. Mindkettőnknek rengeteg a dolga - tette le Eve a fényképet Roarke öltözőasztalára. - Itt kellene tartanod. Gyönyörű nő volt. De amikor Eve kiment, Roarke visszatette a képet a fiókba. Túlságosan fájdalmas volt sokáig nézni. Mindketten késő éjszakáig dolgoztak, de külön-külön. És először aludtak úgy, hogy nem bújtak össze, hanem meglehetősen nagy, szabad tér maradt közöttük az ágyban, amelyen egyikük sem próbált átnyúlni. Reggel is tartották a távolságot, kínosan ügyeltek, meg ne sértsék a másik territóriumát, és amikor ezek időnként fedésbe kerültek, nagyon vigyáztak minden mozdulatukra. Eve tudta, hogy Reva Ewing és Tokimoto már megérkeztek, de Feeney-re hagyta őket, és az irodájába zárkózva várta Peabody és McNab érkezését.

Hosszú ideig csak a munkájára összpontosított, valószínűség-számításokat végzett, majd átrendezte az adatokat, és próbálta új megvilágításba helyezni a történteket. Hosszan tanulmányozta a gyilkosságokról készített táblát, fejben rekonstruálta az eseteket, számba vette az indítékokat, a bizonyítékokat és lassan kezdett kirajzolódni előtte egy kép. Viszont csupán annyit kellett tennie, hogy a bizonyítékokat átrakja egyik oldalról a másikra, és ez a kép rögtön megváltozott. És amint lanyhult, rögvest egy másik kép úszott be a szeme elé. Saját magát és Roarke-ot látta, egy feneketlen szakadék két partján állva. Gyűlölte, amikor a magánélete beleszólt a munkájába. Még jobban, amikor képtelen volt útját állni annak, hogy beszivárogjon a gondolatai közé. Mi idegesíti valójában?, tette fel magának a kérdést, miközben kiment a konyhába a sokadik kávéjáért. Az, hogy Roarke az NBH egyik ügynöke nyomába akar eredni, akit ő tulajdonképpen nem is ismert? Az, hogy összevesztek, és annak ellenére, hogy nem kiabáltak egymással, és semmit sem vágtak a földhöz, még mindig veszekednek? Úgy vélte, ez is része annak a bonyolult játéknak, aminek házasság a neve. Veszekedtek, mert Roarke dühöngött, mint egy csapdába esett tigris, amikor megtudta, mit műveltek gyermekkorában a feleségével. Tovább élezte a karmait és a fogait az, hogy azzal is tisztában volt, mit műveltek az anyjával. Kegyetlenség, erőszak, elhagyottság. Krisztus tudja, mindketten átélték ezt, és életben maradtak. Miért nem tudnak akkor tovább élni vele? Eve kinyitotta a konyhaajtót, és kilépett az apró teraszra, hogy levegőhöz jusson. Neki hogy sikerült megbirkózni vele? A munka segített és igen, néha pontosan ezért dolgozott végkimerülésig. Nem csak megállt az áldozatok felett, hanem kiállt értük, és mindent megtett a siker érdekében, amit a rendszer megengedett. Néha még gyűlölte is, amikor az igazság nem egyezett meg a saját értékrendjével. De az ember úgy is tisztelhet valamit, ha közben gyűlöli. Rémálom? Vajon nem csupán küzdelem, a félelmének, a fájdalmának vagy a megaláztatásának tudattalan kivetülései? Mira biztosan elárasztaná egy rakás szakkifejezéssel, ha megkérdezné tőle. De lényegében egyik sem más, mint fék. Csak azokra a dolgokra emlékszik, amelyeket el is tud viselni. Talán néhány olyan is közéjük keveredett, amiben nem biztos. Ennek ellenére megbirkózott velük. Isten tudja, Roarke segítségével talán még jobban is. A férje mindig kihúzta az ingoványból, és emlékeztette rá, hogy már túl van az egészen. De nem küzdhet erőszakkal a múltja ellen. Hogyan viselhetné a jelvényét, ha a szíve mélyén nem hinne a törvényben? Márpedig Roarke nem hitt. Eve a hajába túrt, és elnézte a színes, késő nyári kertet: a zöldellő fákat, azt a csillogó, ragyogó világot, amit Roarke épített fel magának. Már akkor tudta, amikor találkoztak, amikor beleszeretett, amikor feleségül ment hozzá, hogy sohasem fog ugyanabban hinni, mint ő. Néhány alapvető kérdésben teljesen eltért a véleményük. Két elveszett lélek, mondta egyszer magukról Roarke. Valóban azok voltak. De akármennyi közös tulajdonságuk is volt,

ebben az egyben nem tudtak megegyezni. Talán éppen ez a szembenállás mélyítette el és erősítette meg az érzelmeiket. Talán éppen ez adta ennek a félelmetes szerelemnek az erejét. Meg tudta érinteni Roarke szívét - csodálatosan kinyílt a számára. Megértette a férje bánatát, és megnyugvást nyújtott a számára, pedig korábban azt hitte, képtelen ilyesmire. Viszont sohasem lesz képes teljes mértékben megérteni a haragját. Azt a görcsös csomót, amit eleganciával és stílussal leplezett. Talán nem is akarta. Talán ha meg tudná lazítani azt a csomót, Roarke már nem lenne ugyanaz az ember, akibe beleszeretett. De mit csináljon, ha megöl miatta egy embert? Hogy éli ezt túl? Hogy élik túl mind a ketten? Vajon képes lenne-e továbbra is gyilkosokat üldözni, amikor tudja, hogy maga is együtt él eggyel? Mivel Eve maga is félt a választól, nem is nagyon kereste. Inkább visszament a konyhába, és újratöltötte a csészéjét. Az irodájába visszatérve megállt a tábla előtt, és kényszerítette magát, hogy ismét a munkára gondoljon. - Ki az? - kapta fel a fejét, amikor kopogtak az ajtón. - Elnézést kérek, amiért zavarom, hadnagy. - Ó. Caro - pillantotta meg Roarke titkárnőjét elegáns, fekete ruhában az ajtaja előtt. - Semmi gond. Nem is tudtam, hogy maga is itt van. - Revával jöttem. De már megyek is dolgozni a belvárosi irodába. Csak néhány részletet kérdeztem meg a projektről, Roarke-tól. De ez most nem számít - emelte fel izgatottan a kezét, majd visszaejtette. - Ha van rám egy perce, szeretnék beszélni magával, mielőtt elmegyek. - Persze. Oké. Kér egy kávét, vagy valamit? -Nem, köszönöm, nem kérek semmit. Csak... Bezárhatom az ajtót? - Nyugodtan - és Eve látta, hogy Caro tekintete megakad a táblán és a rátűzött fényképeken. Hogy elterelje a figyelmét, leült az íróasztala mögé, és egy fotel felé intett, ahonnan nem lehetett látni a holttestekről készített felvételeket. - Foglaljon helyet. - Gondolom, maga állandóan ilyesmivel találkozik - mérte végig alaposan a táblát Caro, mielőtt elindult volna a fotel felé. - Hozzászokott már? - Igen. És nem. Kissé még mindig bizonytalannak látszik. Talán nem kellene ilyen hamar visszamennie dolgozni. - De igen - húzta ki magát ültében Caro. - Ezt magának kell megértenie a leginkább. - Igen, valóban megértem. -Mint ahogy Reva is. Tudom, hogy megnyugtatja, ha visszatér a munkájához. Most úgy viselkedik, mintha nem lenne önmaga. Velem együtt. Nyugtalanul alszunk, de úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, hogy ne izgassuk fel egymást. De nem azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Pedig nem jellemző rám, hogy összevissza fecsegek. - Gondoltam. Mindig is azt a benyomást tette rám, mint aki sokkal összeszedettebb másoknál. Annak is kell lennie, ha Roarke ügyeit intézi. De ha egy ilyen erős megrázkódtatás nem billentette volna ki a lelki egyensúlyából, azt hinném magáról, hogy droid. - Pontosan - bólintott Caro. - Maga pontosan tudja, milyen hangon kell beszélni az áldozatokkal és a túlélőkkel, a

szemtanúkkal vagy a gyanúsítottakkal. Revával is szigorú volt, már-már rideg. Éppen ezt tiszteli a leginkább, amikor nagy nyomás alatt áll. Maga nagyon ösztönös teremtés, hadnagy. Éppen ezért... Roarke-ot is kezelnie kellene. - Azt hiszi - és Eve megpróbálta nem felidézni a szóváltást, ami előző este zajlott közte és a férje között. - Mégis, mit akar, Caro? - Ne haragudjon. Tudom, hogy csak az idejét vesztegetem. Szeretném megköszönni mindazt, amit értünk tett, és tesz. Most már tudom, hogy ezen a táblán a lehetőségek sokaságát állítja össze, minden áldott nap. Vizsgálja az áldozatokat, beszél a túlélőkkel és a tanúkkal, meghallgatja a vallomásokat, kérdez, és mindezt azért, hogy megtalálja a választ. Végzi a dolgát. Engem ez az ügy személyesen is érint, ezért akartam személyesen köszönetet mondani. - Akkor személyesen mondom, hogy nagyon szívesen. Kedvelem magát, Caro. Mint ahogy a lányát is. Ha nem így lenne, akkor is ugyanazt tenném, amit most. - Igen, tudom. Ettől még ugyanúgy hálás vagyok. Amikor Reva apja elhagyott bennünket, teljesen összeomlottam. Összetört a szívem, és nem volt erőm semmihez. Nem sokkal voltam idősebb, mint most maga - tette hozzá -, és úgy éreztem, vége a világnak. Azt gondoltam: mihez kezdjek most? Hogy fogom ezt túlélni? Hogy fogom átsegíteni rajta a kislányomat? - hallgatott el Caro, és megrázta a fejét. - Ez magát egyáltalán nem érdekli. - Dehogynem - intett Eve, amikor Caro fel akart állni. Fejezze csak be. Nagyon is érdekel. Caro visszaült a helyére, és felsóhajtott. - Aztán mégiscsak túléltem valahogy. Akkoriban nem sok mindenhez értettem. A meglévő titkárnői gyakorlatomat is hagytam berozsdásodni, amikor úgy döntöttem, hivatásos anya leszek. Adósságaim voltak, amelyeket nagyrészt a férjem csinált, aki okosabb, és mondjuk ki, gazdagabb, de aljasabb volt nálam. - Akkor nagyon okosnak kellett lennie. - Köszönöm. Akkor még nem voltam ennyire... Érett, mint most. És neki jutottak a jobb ügyvédek - tette hozzá egy halvány mosoly kíséretében. - Tehát egyszerre kerültem anyagilag, érzelmileg és fizikailag is mélypontra. Amikor belebetegedtem a megpróbáltatásokba és a bánatba, nagyon megrémültem. Ehhez képest az semmiség volt. Csupán pillanatnyi zavar. Revát akár meg is ölhették volna - szorította a szájára Caro a kezét, és szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az önuralmát. - Ezt így senki sem mondta ki, ennek ellenére igaz. Bárki is követte el a gyilkosságot, őt is megölhette volna ahelyett, hogy vele próbálja meg eltüntetni a nyomait. - De nem történt semmi baja. A mi lett volna, ha miatt pedig ne izgassa magát. - Magának nincs gyereke - mosolyodott el Caro, és hiába igyekezett visszatartani, a szemében megjelent néhány könnycsepp. - A mi lett volna, ha a szülők legrettegettebb rémálma. Megölhették volna, vagy egy cellában várhatná a tárgyalást, ha maga nem végzi olyan kitűnően a dolgát. Ha maga és Roarke nem akarnak segíteni rajtunk. Eddig is nagyon sokkal tartoztam a férjének. Ezután még többel fogok. Mint ahogy magának is.

- Attól tart, hogy Roarke behajtja ezt az adósságot? -Nem. Ő sohasem tenne ilyet - nyitotta ki a retiküljét Caro, kivett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. - Valójában őt is zavarja, hogy így alakult. Felteszem, éppen úgy, mint magát. Maga nagyon jó ember, Eve. Eve érezte, hogy elszorul a torka. Nem tudott mit csinálni, ezért csak egy vállvonással felelt. - Régebben nem is gondoltam volna. Amikor először járt Roarke irodájában, nagyon indulatosan és keményen viselkedett. És rideg volt. Legalábbis én ilyennek láttam. Amikor elment, láttam, hogy Roarke zavarba jött, elképedt, és nagyon csalódott. Ez nála meglehetősen szokatlan. - Komolyan? - Felért egy tanulmánnyal megfigyelni, ahogy egymásra találtak - tette vissza Caro a zsebkendőjét a helyére, és bezárta a divatos, fekete retikült. - Roarke fontos része az életemnek. Jó látni, hogy boldog. Eve nem tudta, mit feleljen erre, ezért feltette azt a kérdést, ami már régóta fúrta az oldalát. - Hogy kezdett nála dolgozni? - Itt, New Yorkban kaptam egy alapszintű titkárnői munkát egy reklámügynökségnél, ahol én végeztem a kulimunkát. A tudásom mégsem rozsdásodott be annyira, mint gondoltam, és ahogy összekapartam egy kis pénzt, tovább képeztem magam. Egy időre egy ügynökségnél dolgoztam, amely beugró titkárnőket közvetített. így vándoroltam cégről cégre. Mindig oda mentem, ahol szükség volt a segítségre. - Mindenbe belekóstolt egy kicsit. - Igen. Elégedetten dolgoztam, mert úgy gondoltam rá, hogy csak gyakorlatot szerzek. Jó munka volt, és jól is fizetett. Egyszer, ha jól emlékszem, úgy tizenkét éve, Roarke megvette azt a céget, ahol éppen dolgoztam, és több más vállalattal együtt beköltöztetett minket a belvárosi irodaházába - szedte össze magát lassan Caro, és ezzel együtt a hangja is határozottabbá vált. - Nem sokkal ezután előléptettek, és egy projektvezető titkárnője lettem. Egy évvel ezután megkértek, hogy üljek be egy megbeszélésre... Csak jegyzetelnem kellett, és felszolgálnom a kávét, na meg csinosan kinéznem, mert maga Roarke is jelen volt. Akkoriban a New York-i osztály csupa fiatalokból állt. Mindenki tele volt energiával, de a legtöbb mégis Roarkeból sugárzott. - Sokkal több van benne, mintsem gondolná az ember tette hozzá Eve. - így igaz. A megbeszélés közben az egyik vezető rám förmedt, mert nem szolgáltam ki elég gyorsan, én pedig valami olyasmit feleltem, hogy a modora éppen olyan ocsmány, mint az öltönye. - Ezek szerint Reva magától örökölte a temperamentumát. Caro halkan felnevetett. - Felteszem, valóban tőlem. Roarke oda sem figyelt erre a kis vitára, legalábbis én akkor még azt hittem, és a megbeszélés rendben folyt tovább. Egyszer csak megkért, hogy vetítsem ki az általa tervezett épület holóját. Utána pedig arra, hogy jelenítsek meg néhány adatot. Ugráltatott, olyan feladatokkal bízott meg, amelyek nem éppen egy titkárnőnek valók, de végre éreztem, hogy hasznosan teltek az évek, amikor cégről cégre vándoroltam. Ennek ellenére, amikor elmúlt a dühöm, nagyon megijedtem, hogy ki fognak rúgni. A megbeszélés több mint két órán keresztül tartott, de éveknek tűnt. A végén már nem

vágytam semmi másra, csak arra, hogy találjak egy nyugodt zugot, ahol összerogyhatok. De akkor Roarke felém intett: Ugye, Carónak hívják?, kérdezte azon a gyönyörű hangján. Fogja azokat az aktákat, és jöjjön velem. Ekkor már tudtam, hogy ki fognak rúgni, és azon járt az agyam, hogy találok másik munkát, és miből fizetem Reva kollégiumát. Amikor beléptünk Roarke magánfelvonójába, belülről reszkettem, de nem akartam, hogy ebből bármit is észrevegyen. A volt férjem éppen elég sokszor megalázott, hogy egy életre elegem legyen ebből az érzésből, ezért nem hagyhattam, hogy Roarke észrevegye, mennyire megrémültem. - Ennek ellenére tudta - jegyezte meg Eve, és maga elé képzelte a helyzetet. -Természetesen. Ö mindig, mindent tud. De akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült megőrizni a hidegvéremet, mert úgy gondoltam, nekem ezen kívül nem maradt már semmim. Ekkor megkérdezte, mi a véleményem... ráncolta Caro a homlokát. - Elfelejtettem a nevét. Arról a férfiról, aki a megbeszélés alatt úgy rám förmedt. Mivel azt hittem, gyakorlatilag már nem is dolgozom a cégnél, határozottan viszszakérdeztem, hogy a szakmai vagy a magánvéleményemre kíváncsi. Erre Roarke rám vigyorgott. Itt Caro tartott egy rövid szünetet, és félrehajtotta a fejét. - Remélem, nem veszi sértésnek, ha elárulok valamit. - Mondja csak, nyugodtan. Nem vagyok sértődős. - Elég idős voltam, hogy az anyja lehessek, de amikor rám nézett, úgy éreztem, elolvadok. Vágytam rá, pedig sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas efféle érzelmekre. És már az is meglepett, hogy ezek után ki tudtam nyögni két összefüggő gondolatot. - Ezt nagyon is meg tudom érteni. - Ebben nem is kételkedtem. Amikor mosolyogva közölte, hogy mind a szakmai, mind pedig a magánvéleményem érdekli, annyira megrémültem, hogy elárultam: az a férfi remekül ért a szakmájához, de egyébként egy óriási seggfej. A következő, amire emlékszem, hogy az irodájában ülök, Roarke kávéval kínál, és megkér, hogy várjak egy kicsit. Az asztalához ment, és munkához látott, én meg csak ültem, és zavaromban fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Még csak nem is sejtettem, hogy lekérte a személyi anyagomat, megnézte a végzettségeimet és a biztonsági besorolásomat. - Valószínűleg még azt is, hogy aznap mit reggelizett. -Nem lepne meg - helyeselt Caro. - Utána udvariasan közölte, hogy éppen adminisztratív munkatársat keres, akinek önálló gondolatai vannak, jól fel tudja mérni a helyzeteket, és az embereket, valamint nem eteti mindenféle süket dumával, amikor az igazságra kíváncsi. Aki hatékonyan végzi a dolgát, fáradhatatlan és hűséges, aki csak neki tartozik engedelmességgel, még akkor is, ha a kérése... Szokatlan. így folytatta, majd leírta a munkakörömet, de nem hittem a fülemnek. Amikor pedig szóba hozta a fizetésemet, örültem, hogy ülök. Utána feltette a kérdést, hogy érdekel-e a munka. - Felteszem, érdekelte. -Hősies nyugalommal csak annyit mondtam, hogy igen, uram. Nagyon érdekel az állás. És boldogan részt veszek az interjún, és kitöltőm a megfelelő teszteket. Erre azt felelte, hogy az interjún éppen most estünk túl, teszteket pedig már töltöttem eleget, ezért akár azonnal kezdhetek is. - Már korábban is felkeltette a figyelmét.

- Ez nyilvánvaló. Éppen ezért tudtam biztonságban és jólétben felnevelni a lányomat. És felfedezni a saját értékeimet. Ezért tartozom neki olyan sok mindennel. Egészen megnyugodtam sóhajtott fel Caro. - Jólesett, hogy kibeszélhettem magam. Arra emlékeztetett, hogy maga úgy jutott túl a krízisen, hogy azt tette, amit tennie kellett. Ezért most elmegyek állt fel -, hogy nyugodtan végezhesse a dolgát. Köszönöm, hogy szakított rám időt. - Azt hiszem, Revában is van valamennyi a maga tartásából. Éppen ezért ő is túl fog jutni a krízisen. - Erre számítok én is - sétált Caro az ajtóhoz, majd visszafordult. Apróság, de azt hiszem, örülni fog neki, és mással nem tudok fizetni. Rengeteg főnök a titkárnőjét bízza meg, hogy vegyen valamit a feleségének a születésnapjára vagy a házassági évfordulójára. Roarke sohasem tett ilyet. Bármit is kapott tőle eddig, azt mindig ő választotta. És talán ez mégsem olyan apróság. Tizenötödik fejezet Peabody egy citromzöld topban sietett be. Már nem kopog, inkább... suhan. Ez is olyasvalami, amihez hozzá kell szoknia. Széles mosoly ült az arcán, a hajába pedig színes gyöngyöket fűzött. - Hé, Dallas. Csak annyit mondok: Jamaica szuper. - Gyöngyök vannak a hajadban! - Aha, egy kevés - rántotta meg a tincsét Peabody. - Most már megtehetem. Nem kell egyenruhában járnom. - De miért kellett? Ne is törődj vele. Hol a számítógép? -McNab nyomozóval személyesen gondoskodtunk róla, hogy gond nélkül átengedjék a vámon, és egyenesen az itteni laborba szállítottuk, hogy a szakemberek alaposan megvizsgálhassák. Egyetlen pillanatra sem tévesztettük szem elől. McNab nyomozó már szintén ideért egy ENyU-s csoporttal, csak jelentést tenni nem kísért fel ide, hadnagy. - Nincs értelme megsértődnöd, amiért megjegyzést tettem a gyöngyeidre. - Talán csak nem adom oda az ajándékodat. - Miért hoztál nekem ajándékot? - Hogy emlékezetessé tegyem az első kiküldetésemet, amire már mint nyomozót küldtél - húzott elő egy apróságot Peabody a táskájából. - De nem érdemled meg. Eve rámeredt a kicsiny, műanyag pálmafát támasztó, meztelen férfira. Az alak egy köcsögöt tartott a kezében, tele csillogó, zöld folyadékkal. Egy természetszerető alkoholista, vélte Eve, mert a férfi széles vigyorából egyből látszott, hogy részeg. - Igazad van. Valóban nem érdemlem meg. - ízléstelen - tette mérgesen Eve asztalára Peabody a részeget. - Ennek ellenére vicces. Parancsolj! - Huhu. Azonnal tájékoztatlak benneteket a legújabb fejleményekről. Mindjárt tartok egy rövid eligazítást, a civil szakértők részvételével, utána... Várj - kérte Peabodyt, mert jelezni kezdett az asztalán álló link. - Itt Dallas. - Baj van. Morris hangjából és komor arcából Eve arra következtetett, hogy nem csak egyszerűen baj van, hanem komoly baj. - A hullaházban vagy? - Én igen - erősítette meg Morris. - Bisselnek viszont nyoma veszett. - Elveszítetted a testet?

- A testek nem szoktak elveszni - csattant fel Morris, annak ellenére, hogy az elmúlt harmincöt percet azzal töltötte, hogy előbb a számítógépen, majd személyesen próbálta előkeríteni Bissel holttestét. - A mi vendégeink szerfölött ritkán kelnek fel, és sétálnak ki a sarki boltba egy bagelért és felvágottért. Ami azt jelenti, hogy valaki bejött, és segített neki távozni. - Oké - és mivel Morris hangja inkább hallatszott sértettnek, mint idegesnek, Eve úgy döntött, változtat ezen. - Zárd le a hullaházat. - Hogy mondtad? - Zárd le az egész hullaházat, Morris. Senki sem mehet se ki, se be, legyen akár élő, akár halott, amíg oda nem érek. Ami közel egy óráig fog tartani. - Egy óra hosszat... - Zárd le a termet, ahol a holttestet tartottátok. Kerítsd elő az elmúlt huszonnégy órában készült biztonsági felvételeket, és másold le nekem az összes anyagot, amit Bissel boncolása közben összegyűjtöttél. Ezenfelül mindenkinek tudni akarom a nevét, aki a a halottak mellett dolgozott, vagy akár csak arra járt, amióta utoljára személyesen láttad a testet. Kade még ott van? - Igen, a fene egye meg, Kade még itt van, Dallas. - Megyek, amilyen gyorsan csak tudok - bontotta a vonalat Eve. - Kerítsd elő a csoport többi tagját - fordult Peabody felé, majd amikor a linkje ismét jelezni kezdett, elkáromkodta magát. - Mozogj már! - dörrent rá Peabodyra, aki ennek hatására futólépésben indult az ajtó felé. - Itt Dallas. - Hadnagy - töltötte be Whitney arca a képernyőt, és ő sem tűnt vidámabbnak, mint Morris. - Kilenc óra nulla nullakor jelentkezzen a Toronyban, ahol találkozni fog Sparrow igazgatóhelyettessel, az NBH-tól. - Ez várhat. Whitney pislogott, és jeges él költözött a hangjába. - Hogy mondta, hadnagy? -Uram, épp most készülök eligazítani a csoportom. Én sem szeretem ezt a részét a munkámnak, de tájékoztatni kell az embereimet. Utána indulok a hullaházba. Éppen ebben a pillanatban beszéltem Morrisszal, a vezető törvényszéki orvossal. Bissel holtteste hiányzik. - Elkeverték, vagy eltűnt? - Szerintem eltűnt, uram. Parancsot adtam, hogy zárják le a hullaházat. Egy órán belül ott leszünk Peabody nyomozóval, és megpróbáljuk pontosan megállapítani, hogy mi történt. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint az a találkozó a Toronyban. A nemzetbiztonságiaknak és Sparrow-nak ki kell várniuk az idejüket. - Azonnal tájékoztasson a részletekről, amint kiderített valamit! A találkozó időpontját tizenegy óra nulla nullára módosítom. Legyen pontos, hadnagy. Mivel Whitney ugyanolyan elegánsan bontotta a vonalat, mint korábban ő, amikor Morrisszal beszélt, Eve nem vesződött azzal, hogy válaszoljon. Csak rávicsorgott a linkre, és annyit mondott: - A fenébe! Majd felállt, és a fal felé fordította a gyilkosságokról összeállított táblát. Amikor belépett a szobába, ahol az eligazítást akarta tartani, első pillantása Revára és Tokimotóra esett, akik egymás mellett ültek, és emlékeztetnie kellett magát, hogy bízzon meg

Roarke és Feeney választásában, még akkor is, ha fogalma sem volt, mennyit érnek ezek az emberek valójában. Reva ránézésre erősnek tűnt, habár az arcán nyomot hagytak az elmúlt napok. Roarke-nak is igaza volt Tokimotóval kapcsolatban. Igaz, hozzá sem ért Revához, de a tekintete mindent elárult. -Az elektronikát érintő kérdésekről Feeney kapitánytól kapnak tájékoztatást - kezdte. - Tehát ezt a területet nem érintem, csak annyit mondok, hogy adatokra van szükségem, bármilyen adatra, méghozzá gyorsan. Jelenleg legfontosabb annak a kiderítése, hogy mit töröltek le a számítógépekről. A vörös kód pillanatnyilag csupán másodlagos. - Hadnagy - mosolyodott el óvatosan Tokimoto. - Megjegyezhetem, hogy a vörös kód már csak a természeténél fogva sem lehet másodlagos? Ahhoz, hogy visszaállítsuk a törölt adatokat, tudnunk kell, hogy tették őket tönkre. És ha ezt megtudtuk, akkor képesek leszünk kidolgozni egy védekezési módszert. Tudja, itt minden mindennel összefügg. -Nem, nem tudom. Pontosan ezért nem szolgálok az ENyÜ-nél. A maguk segítségét egy gyilkossági ügyhöz kértük. Az említett gépeken tárolt adatok olyan személlyel, vagy személyekkel állnak kapcsolatban, aki, vagy akik három ember haláláért is felelősek. Az említett adatok azért élveznek elsőbbséget, mert azok jelentik a megoldás kulcsát. Megértette? - Igen. Természetesen. - Helyes. McNab és Peabody nyomozók már idehozták Jamaicáról Carter Bissel számítógépét. Carter Bissel eltűnt. Ezért feltehetően volt valami köze a gyilkosságokhoz, de hogy mennyi, azt még nem sikerült megállapítani. -Blair nagyon ritkán emlegette az öccsét, és akkor sem szép szavakkal. Nem tudom, hogy ez segít-e - fordult Eve felé Reva -, de nekem az volt a benyomásom, hogy sokkal jobban szégyelli Cartert, mint bármi mást a világon. - Tudja, mikor beszéltek egymással utoljára? - Azt hiszem, talán egy éve Carter felhívta Blairt, és pénzt kért tőle. Akkor léptem be a szobába, amikor elektronikusan átutalta az összeget. Olyasmit morgott, hogy annak is több értelme lenne, ha két kézzel szórná ki az ablakon. Dühös volt, és nem is akart beszélni az esetről, ezért én sem hoztam szóba. így visszagondolva, rengeteg minden felett elsiklott a figyelmem. - Ezt a kifejezést használta? Hogy két kézzel szórni az ablakon? -Aha. Feszült volt és dühös. Emlékszem, még meg is lepődtem, hogy pénzt küldött Carternek, és szóvá is tettem. Erre lekapcsolta a számítógépet, és kiabálni kezdett velem, hogy ez az ő pénze és az ő dolga. Mivel igaza volt, és teljesen értelmetlennek láttam összeveszni vele egy semmirekellő miatt, akit személyesen még csak nem is ismertem, nem említettem többet a dolgot. - Érdekes. Roarke, szánj rá egy kis időt, és derítsd ki, volt-e Blair Bisselnek személyes vagy titkos számlája. Szeretném tudni, milyen gyakran szórta ki két kézzel az ablakon a pénzét hallgatott el Eve, és a tekintetét végighordozta a szobán. - Már felhívtam a civilek figyelmét, hogy a nyomozás során elhangzottakról nem beszélhetnek senkivel. Beleértve a barátaikat, a szomszédjaikat, a szeretőjüket, a média képviselőit, még a család háziállatait is. Most megismétlem, és még azt is hozzáteszem, hogyha ez mégis megtörténik, akkor azt a nyomozás akadályozásának fogom minősíteni. Először betömöm a léket, majd eljárást kezdeményezek ellene, és jó sokat fog ülni a rács mögött. Nincs időm a becsületes játékra - tette hozzá, mintha

csak olvasott volna Roarke gondolataiban. - Lehet, hogy ismered az embereidet, én viszont nem. - Nem hiszem, hogy ebben a szobában bárki is megkérdőjelezné a szavaidat, hadnagy. - Ha ezt bárki sértőnek találja - közölte Eve nyugodtan -, akkor elmehet. Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban Chloe McCoyt az érdekelné, ki mennyire érzékeny. Másfelől Bissel a saját szakállára, vagy az NBH megbízásából dolgozott, és poloskákat rejtett el a szobraiban. Tudjuk, hogy még abba a házba is jutott belőlük néhány, amit Reva Ewinggal osztott meg, és ebből arra kell következtetnünk, hogy elsődlegesen a Securecomnál folyó fejlesztésekről akart információkat gyűjteni - pillantott beszéd közben Reva felé. Reva ajka megremegett, de aztán összeszedte magát. - Tudnunk kell, kik vásároltak Bissel alkotásaiból. A szobrokat alaposan át kell vizsgálni. Amikor ez megtörténik, kitör a botrány. Ami magát is el fogja érni, Reva, mint Blair feleségét. - Kibírom. - Biztosan. Mint áldozatot, Ewingot nem lehet felelősségre vonni azért, mert a férje becsapta és kihasználta. Reva halvány mosollyal fogadta Tokimoto ingerült közbeszólását. - Dehogynem. így működik a világ. - Előbb vagy utóbb, de mindenképpen megérzi a következményeit - folytatta Eve. - Bissel holtteste eltűnt. Nagyon figyelt, miközben ezt kimondta. Reva arcán nem látott semmit, mintha csak valami számára ismeretlen nyelven beszélt volna. A mellette ülő Tokimoto összerezzent, majd oda sem nézve kinyúlt, és megfogta Reva kezét. Ezek szerint, gondolta Eve, Roarke-nak már megint igaza volt. A ház ellen sohasem szabad fogadni. - Nem értem, miről beszél - szólalt meg óvatosan Reva. Legalábbis nem hiszem, hogy értem. - Most beszéltem velük, és tájékoztattak, hogy Bissel holtteste nincs a hullaházban. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy valaki, vagy valakik eltávolították onnan. - De... Miért akarna bárki is elvinni... - kapta a torkához a kezét Reva, mintha csak ki kellene masszíroznia onnan egy gombócot. - Egyszerűen képtelen vagyok követni. - Az események követése az én dolgom. Hol tartózkodott tegnap éjjel? - Maga kegyetlen - jegyezte meg halkan Tokimoto. - Csak alapos. Reva? - Igen. Igen. Izé. Együtt vacsoráztunk. Az anyám és én. Utána megnéztünk egy vígjátékot. Az ő ötlete volt. Pattogatott kukoricát ettünk, és bort ittunk. Én elég sokat - sóhajtott fel. - Nagyjából egyig voltunk fent. Én már a heverőn elaludtam. Négy körül felébredtem. Észrevettem, hogy az anyám betakart. A másik oldalamra fordultam, és aludtam tovább. Napok óta nem tudtam ilyen jól kipihenni magam. -Rendben. A civilek menjenek vissza a laborba - nézett Eve egyenesen Roarke-ra. - Tizennégy órára mindenre kiterjedő, részletes jelentést kérek. -Igen, sejtettem, hogy kérni fogod - lépett Revához Roarke, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. - Nem akar munka előtt egy kis friss levegőt szívni? - Nem, nem, jól vagyok. Lássunk neki. Csak lássunk már végre neki. Eve megvárta, amíg Roarke egy jeges pillantást követően

becsukja maga mögött az ajtót. - Hú - remegett meg színpadiasan McNab. - Milyen fagyos itt a légkör. - Akkor öltözz fel, te idióta - súgta oda Peabody. - Elnézést, hadnagy, ötszáz gyöngyöt fűzött a hajába, biztos azok akadályozzák az agya vérellátását. -Hé! - Folytassuk. Elvégeztem jó néhány valószínűség-számítást, de egyik eredmény sem bizonyult kielégítőnek, és nem is világították meg a helyzetet. Minden attól függ, hogy táplálom be az adatokat. Annyi viszont kiderült, hogy még mindig nem tudjuk, mivel kerültünk szembe. Titkos akcióval, egy átpártolt ügynökkel, vagy családi erőszakkal? Csak annyit tudunk, hogy három embert meggyilkoltak, az egyik áldozat holtteste eltűnt a hullaházból, és ez az egész valahogy kapcsolatba hozható Jamaicával. Chloe McCoyt azért ölték meg, amit tudott, vagy ami a birtokában volt. A halála előtt a szeretőjét várta. És eddig csak egyetlen szeretőjéről tudunk: Blair Bisselről. - Aki meghalt, ráadásul a holtteste is eltűnt - szúrta közbe Feeney. -Afelől nincs sok kétségem, hogy Chloe azt hitte, Blair Bisselt várja. Fiatal, naiv és hiszékeny teremtés volt. Elhitte, hogy a szerelme feltámadt halottaiból, és most jön, hogy játszadozzon vele egy kicsit. A gyilkosnak csak annyi volt a dolga, hogy bejusson a lakásba, megnyugtassa a lányt, és rávegye, hogy igyon a mérgezett borból. Blair barátja, munkatársa, testvére vagyok. Megkért, hogy magyarázzak el néhány dolgot. Amint biztonságban lesz, ő is ide jön. -A lány pedig beengedte - helyeselt Peabody. - Talán még tetszett is neki az izgalmas helyzet. - Ez akkor a legbiztosabb, ha Blair Bissel volt a látogatója. - Feltámadt - horkant fel McNab. - Nem kellett feltámadnia, ha meg sem halt. Ha csak megrendezte a halálát. - Azonosították a testét, Dallas - mondta Peabody. - Ujjlenyomatellenőrzés, DNS-vizsgálat és a többi. - Az NBH ügynöke volt, ezért nem zárhatjuk ki, hogy az azonosítás hamis adatok alapján történt. De McCoy nem illik a képbe. Ha volt nála valami, vagy tudott valamit, akkor miért nem bánt el vele még a kettős gyilkosság előtt? Aztán ott az indíték. Miért kellett megrendeznie a halálát? Ráadásul a szeretőjét is magával vitte a túlvilágra, és az egészet a felesége nyakába akarta varrni. Az NBH aktáiban sincs semmink, ami ezt indokolná. Minden jel szerint szerette a munkáját. Vonzó, titkos megbízatás, szerető feleség, aki a tudtán kívül rendszeresen ellátja információval, néhány szerető a változatosság kedvéért, felfelé ívelő karrier és anyagi biztonság. Remek életet élt, miért akart volna meghalni? - ült föl Eve az íróasztala sarkára. Foglalkozzunk egy kicsit az öccsével. Féltékeny volt és haragudott rá. Tudjuk, hogy Kade elment hozzá Jamaicába, és alapos okunk van azt hinni, hogy ott a szeretője lett. Vajon ezt jóváhagyta az NBH? Egyedül dolgozott, vagy Blair Bissellel karöltve? Talán elrontottak valamit. Hiszen a két testvér olyan volt, mint Káin és Ábel. Carter eltette láb alól a bátyját, és megpróbálta Revára kenni a gyilkosságot. Csinos vagyon hullott volna az ölébe. Hiszen ha Revát bűnösnek mondják ki, egy vasat sem örököl. A bátyja pénzének nagy részét ő kapta volna. - Talán megzsarolta Blairt - vetette fel Peabody. - Azért kellett kiszórni a pénzt az ablakon.

-Jó gondolat. Roarke éppen ennek fog utánanézni. Carter tudott valamit Blairről... Talán a kapcsolatát az NBH-val, a félrelépéseit, vagy valami mást, és rendszeresen megfejte. Blairnek pedig elege lett, és úgy döntött, bezárja az ablakot. De egy hármas gyilkosság mégiscsak túlzás. Miért nem utazott le a szigetekre, intézte el az öccsét, és tért vissza a saját életéhez? A válaszok egy részének ott kell lennie azokban a tönkretett számítógépekben. Feeney, szükségem van a válaszokra. - Eggyel máris szolgálhatok. Egy első osztályú svéd plasztikai sebészt két héttel ezelőtt megöltek a rendelőjében. Látszólag megzavart egy betörőt. A páciensei adatait nem sikerült ellenőrizni, mert megsérült a számítógépe. - Megsérült? - Ez áll a jelentésben. Jorgannsennek hívták. Átvágták a torkát. Elvitték a gyógyszerkészletét, és tönkretették a számítógépét. Szerintem megfertőzték a programféreggel, de, hacsak nem sikerül megszerezni a gépet, ezt nem tudom bizonyítani. -Vedd fel a kapcsolatot a svéd számítógépesekkel. Talán lesznek olyan szívesek, és átküldik. - Egy próbálkozást megér. - De gyorsan - ugrott le Eve az asztalról. - Annak a rohadt NBH-nak a kérésére berendeltek a Toronyba. Megpróbálom megvédeni az egész csoportot, de nem lesz könnyű. Mert ha a trutyi belekerül a ventilátorba, és arra repül, amerre gondolom, az ügynökök térdig elmerülnek benne. De ehhez még kell egy kis háttérmunka. Addig is, itt fogjuk elbarikádozni magunkat. -Istenem - vigyorgott McNab, mint akinek elment az esze. - Hogy fogjuk ezt kibírni? - És napi huszonnégy órát dolgozunk - tette hozzá Eve, és figyelte, ahogy a vigyor lefagy a kollégája arcáról. - Több váltásban. Lássunk is neki. Peabody! - Igen, hadnagy. Itt vagyok. - Kommunikációra csak a biztosított vonalakat használd tette még hozzá Eve, miközben az ajtóhoz lépett, ahol csaknem összeütközött Roarke-kal. - Hadnagy, szeretnék kérni néhány percet az értékes idődből. - Menet közben. Nincs egyetlen vesztegetnivaló másodpercem sem. - Épp most akartam... - kimenni valahová, fejezte be gondolatban Peabody a mondatot, és Eve-ék után sietett. - Ha panaszkodni akarsz azért, ahogy az embereiddel bánok, feleslegesen kértél az időmből. Sietek. -Sokkal több időbe kerülne megbeszélnünk, mennyire nem értesz az emberek nyelvén. Láttam, hogy nem néztél Reva szemébe, és nem igyekszel ellenőrizni az alibijét. -Tehát? - Nem tudok úgy dolgozni, ha a sötétben kell tapogatóznom, Eve. Ha a segítségemet akarod, akkor nem adhatsz csupán részfeladatokat, hogy utána kizárj a következő lépésedből. Eddig azt hittem, megbízol bennem. -Mindent tudsz, amit tudnod kell. Ha majd többre lesz szükséged, akkor többet is mondok. Roarke elkapta a felesége karját, és maga felé fordította. - így büntetsz, mert nem emelkedtem olyan erkölcsi magasságokba, mint te? -Hidd el, haver, ha büntetni akarnálak, akkor azt megéreznéd. Ez két teljesen különböző dolog. - Ki gondolta volna? - Ó, fene a nagy férfiúi öntudatod! - rántotta ki magát a

férje kezei közül Eve, és az önuralmát is elveszítette annyi időre, hogy hátralökje. Látta, hogy Roarke szeme megvillan, de a férje nem adta vissza a lökést, hozzá sem ért. Eve pedig gyűlölte, amiért ilyen csodálatos önuralommal képes kordában tartani az indulatait, amikor ő erre képtelen. -Ez a munkám, a fene egye meg, és pillanatnyilag nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy máson járjon az eszem. Ha nem tetszik, ahogy ezt a nyomozást és a csoportot vezetem, akkor lépj ki. Tűnj a fenébe. Fogalmad sincs a gondjaimról. - Ezzel csak megerősíted azt, ami miatt eddig is aggódtam. Miszerint a feleségem arra készül, hogy nyíltan szembeszáll az NBH-val. Most nem egy egyszerű gyilkosságról vagy netán szervezett bűnözésről van szó. Ez nem egy csapat gőzös tekintetű terrorista. Hanem a világ legerősebb szervezete. Ha érdekeltek ebben az ügyben, ami már nyilvánvalóvá vált, abból logikusan következik, hogy nem okoz nekik lelkiismeret-furdalást, ha félre kell állítaniuk egy New York-i nyomozót, aki keresztezi az útjukat. A félreállítást értheted szakmailag, vagy szó szerint. És ez a nyomozó történetesen az én nyomozóm. - Lépj túl rajta. Ez is része annak a csomagnak, amit megkaptál, amikor összeházasodtunk. Ha védeni akarod a hátam, akkor gyűjts össze minél több információt. Ennél többet nem tehetsz. -Ez is része a csomagnak, amit megkaptam - helyeselt vészjóslóan kedves hangon Roarke. - Neked is látnod kellene, hogy a házassággal mit kaptál, Eve. És együtt élned a saját csomagoddal. Vagy nem. Roarke megfordult, és elment, Eve pedig csak állt, döbbenten. A bőre kihűlt, a gyomra görcsöt kapott, így rohant le a lépcsőn, ki a házból. Mindebből az arcán is látszott valami, mert amikor bemászott a kocsiba, Peabody aggódva feléje fordult. - Minden oké, Dallas? Eve megrázta a fejét. Még abban sem volt biztos, hogy képes megszólalni. Égett a torka. Beletaposott a gázpedálba, és végigszáguldott az úton, amit gyönyörű fák és bokrok szegélyeztek. -Minden férfi kemény dió - mondta Peabody. - Minél több időt töltök a körükben, annál keményebbnek tűnnek. Ráadásul nekem úgy tűnik, Roarke közülük az egyik legkeményebb. - Csak ideges, ennyi az egész. Nagyon ideges - szorította háborgó gyomrára a kezét Eve. - Mint ahogy én is, a fene egye meg. De vigyázok rá. Gazember - vett mély lélegzetet Eve, és kifújta a levegőt. - Pontosan tudja, mi az ember gyenge pontja. - Minél jobban szeret valaki, annál jobban tud célozni. - Krisztusom, akkor Roarke rettenetesen szerethet. Erre most nincs időm. Nagyon jól tudja, hogy nincs. - A problémák megbeszélésére mindig kell időt szakítani. - Kinek az oldalán állsz? - Nos, mivel itt ülök melletted, és tudom, milyen nagyokat tudsz ütni, természetesen a tiéden. Azt lefogadhatod. - Nem foglalkozhatok ezzel - de Eve attól tartott, émelygő gyomra megkeseríti az egész napját. Ennek ellenére megtette a következő lépést, és felemelte a kocsiba épített linket. - Nadine Furst. - Nem tudok ebédet főzni. Át kell szerveznünk a napirendet. Amilyen hamar csak lehetséges. - Rendben - és Nadine tökéletes szempillája meg sem rebbent. - Amikor sikerül elszabadulnom, majd visszahívlak.

- Már alig várom - bontotta Eve a vonalat. - Mi a fene volt ez? - kérdezte ellentmondást nem tűrően Peabody. -Nem csak az ügynökök konspirálnak. így közöltem Nadine-nal, hogy adásba kerülhet a sztori, miszerint Blair Bissel az NBH ügynöke volt, és hozzátehet még néhány többszörösen ellenőrzött részletet. Majd meglátjuk, kinek a segge vörösödik ki a nap végére. - Ezek szerint már nem csak Roarke lesz ideges. - Kösz - mosolyodott el halványan Eve. - Ettől máris sokkal jobban érzem magam. Morris pontosan azt csinálta, amire Eve utasította. Mivel tíz teljes percbe került, mire Peabodyval bejutottak a hullaházba, Eve úgy gondolta, nem csupán enyhén felbosszantotta magát a történteken. A vezető patológus személyesen fogadta, és vezette őket a hűvös folyosókon a bonctermek és a megfigyelőhelyiségek felé. - Mikor értél be ma reggel? - kérdezte Morris kifejezéstelen hátától Eve. - Hét körül. Korán, mivel szívességet teszek egy nyomozónak, vagyis akartam tenni azzal, hogy megvizsgálom Bissel holttestét, nem végeztek-e rajta a közelmúltban arcplasztikát. Ittam egy kávét, utána átnéztem a jegyzeteimet, és nagyjából negyed nyolckor jöttem le ide - nyitotta ki a tároló kóddal, valamint hangazonosítóval védett ajtaját. - Zárva volt az ajtó? - Zárva. - Ide kellene küldeni a helyszínelőket, hogy szaglásszanak körbe - vetette fel Peabody. -Bissel tárolója üresen állt - folytatta Morris, miközben közelebb lépett az egész falat elfoglaló, rozsdamentes acélból készült ajtósorhoz. Az egyiket kinyitotta, mire hangos sziszegéssel áradt ki a fagyos levegő. Eleinte bosszankodtam, mert azt hittem, elvitték, vagy rosszul jegyezték fel a tároló számát, de mindent ellenőriztem, és láttam, hogy minden dokumentáció szabályos. Felhívtam Mariié Drew-t. Ő ügyelt az éjjel. Még itt volt, mert csak nyolckor járt volna le a műszakja. Nem tudott arról, hogy bárki is betette volna ide a lábát, aki lehozott, vagy elvitt valamit. - Beszélnem kell vele. - Az irodájában vár. Alaposan átkutattunk mindent. Bissel adatai rendben vannak, csak a testnek veszett nyoma. - Hány holttest van most itt? -Huszonhat. Négy az éjjel érkezett. Közlekedési baleset történt hajnali két óra húsz perckor. - Minden tárolót megnéztél? Morris arcán látszott, hogy igencsak sértőnek találja a kérdést. - Dallas, nem most kezdtem ezt a munkát. Ha azt mondom neked, hogy az a test nincs itt, akkor valóban nincs itt. -Oké. Szóval csak huszonkét hulla volt itt, mielőtt az a négy megérkezett az éjjel? - Nem, hanem huszonhárom. Kettőt kijelöltünk hamvasztásra. A város költségén. Két hajléktalant, akiknek nem sikerült megtalálni a hozzátartozóikat. - Hamvasztásra. Morris hangja még ingerültebbé vált. -Te is ismered azt az átkozott szabályt, Dallas. Akikért nem jelentkezik a hozzátartozója, és szemmel láthatóan szegények, azokat a város negyvennyolc órán belül a saját költségén elhamvasztatja. Az éjjel küldtük át a testeket a krematóriumba.

- Ki vitte el őket? - Egy sofőr és egy kísérő - szorította össze Morris a fogát, mert rájött, hová akar Eve kilyukadni. - Nem vihették el tévedésből Bisselt, ha arra gondolsz. Ide senki sem szórakozni jár, hanem dolgozni. Halottakkal bánni komoly és felelősségteljes munka. - Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, Morris - kezdett feldühödni Eve. Viszont Bissel még sincs itt, ezért vegyünk végig mindent, lépésről lépésre. - Rendben. Van egy gyűjtőnk. Az elszállításra vagy hamvasztásra kijelölt testeket kiadjuk a tárolóból, az ügyeletes ellenőrzi a kartonjaikat, és egybeveti a számítógépen tárolt adatokkal, nehogy bármi hiba történjen. A szállítók átviszik őket a gyűjtőbe, ahol még egyszer ellenőríznek mindent. Itt nem arról van szó, hogy valaki elcserélte az egyik hajléktalan testét Bisselre. Hiányzik egy halott. Összeszámoltam a holttesteket, és egy hiányzik. - Meg sem fordult a fejemben, hogy hibáztatok. Első körben hívjuk fel a krematóriumot. Kíváncsi vagyok, hány tetemet vettek át hamvasztásra az éjjel. Tudni akarom a szállítók nevét. Itt vannak még? - Más beosztás szerint dolgoznak - vezette ki Eve-et a teremből Morris, miközben az aggodalma szemmel láthatóan legyőzte a dühét. - A műszakjuk hatkor lejárt - igyekezett az irodája felé. Amikor odaért, bekapcsolta a linkjét, és azonnal lehívta az éjjel szolgálatot teljesítők névsorát. - Powell és Sibresky. Mind a kettőt ismerem. Nagy mókamesterek, de a munkájukat gondosan, lelkiismeretesen végzik. Itt Morris, a vezető patológus - szólt bele a linkbe. - Ellenőrizni akarom a ma hajnalban történt halottszállítást. -Egy pillanat türelmet kérek, dr. Morris. Kapcsolom az átvevőket. - Csak én gondolom azt, hogy ez az elnevezés beteges? morfondírozott Peabody. - Átvevők. - Fogd be, Peabody. Szövegelés helyett gyorsan nézz utána ennek a Powellnek és Sibreskynek. - Majd én elmondom, milyenek - ellenkezett Morris. - Az itt dolgozók nem szokták csak úgy szétszórni a holttesteket. Nagyon szigorú szabályaink vannak, hogy megakadályozzuk... Igen, itt Morris - folytatta, amikor az átvételnél fogadták a hívást. Egy ismeretlen férfi- és egy ismeretlen női holttestet küldtünk át ma hajnalban. A nyilvántartási számuk NYCJD500251 és 252. Ellenőrizné? -Természetesen, dr. Morris. Mindjárt előkeresem. Igen, megkaptuk a testeket, és elvégeztük a hamvasztást. Kéri az ellenőrző számokat? - Nem, köszönöm. Ennyi elég. - A harmadik testet is ellenőrizni akarja? Eve azonnal tudta, hogy Morris gyomra ijedtében a padlóig süllyedt. Ez abból is látszott, ahogy ráhajolt a székére. - A harmadikat? -NYC-JD500253- Mindegyiket Clemment ellenőr vette át, hajnali egy óra hat perckor. - Megtörtént már a hamvasztás? - Igen, megtörtént. Hajnali... Három óra harmincnyolc perckor fejeződött be. Segíthetek még valamiben? -Nem. Nem. Köszönöm - bontotta a vonalat Morris. Fogalmam sincs, ez hogy történhetett meg. Ennek nincs semmi

értelme. Itt áll világosan - kocogtatta meg a monitort. - Két testet kellett átszállítani, nem pedig hármat. Nem rendelték el egy harmadiknak is a hamvasztását, és a gyűjtőből sem került ki harmadik test. - Beszélnem kell Powellel és Sibreskyvel. - Veled tartok. Ki kell derítenem, hogy mi történt, Dallas - magyarázta Morris, mielőtt Eve tiltakozhatott volna. - Ez az én házam. Lehet, hogy a vendégeim halottak, de attól még az enyémek. - Rendben. Rendeld ide a helyszínelőket, Peabody. És szólj Feeney-nek, küldjön ide valakit az ENyÜ-től, aki megvizsgálja Morris számítógépét. Minden adatról tudni akarok, amit az elmúlt negyvennyolc órában megváltoztattak. Egy roppant bosszús Sibreskyt sikerült kiugrasztaniuk az ágyból. Habár némileg megenyhült, amikor észrevette Morrist, még mindig vakarta a fenekét és káromkodott. -Mi a fene? Én éjszaka dolgozom. Az embernek néha aludnia is kell. Akik nappal élnek, azt hiszik, hogy mindenki az ő órájukhoz igazodik. - Nagyon sajnálom, hogy megzavartuk az álmát, Sibresky - kezdte Eve -, és a magam részéről még azt is, hogy nem mosott fogat a beszélgetésünk előtt. -Hé! -Az a helyzet, hogy egy kellemetlen nappali nyomozást vezetek. Maga kora hajnalban a krematóriumban járt. - Igen. Na és? Ez a munkám, asszonyom. Hé, Morris, mi a fene van? - Ez nagyon fontos, Sib. El... - Morris - szakította félbe Eve sokkal kedvesebben, mint bárki mással tette volna. - Hány holttestet vitt hamvasztásra? - Csak egy utunk volt, a városi halottasházból. Ez a szokás, ha ötnél kevesebb testet kell szállítani. Ha többet, akkor kétszer fordulunk. Telente akár még ennél is többet, mert akkor a hajléktalanok hullanak, mint a legyek. Ebben a jó időben... - Hány testet vittek? - A francba - harapta be Sibresky a felső ajkát. Eve úgy vélte, nála ez lehet a koncentrálás jele. - Hármat. Aha, hármat. Két fickót, és egy nőt. Jézusom, hiszen végigcsináltuk a kijelentkezést, a bejelentkezést, az összes papírmunkát, meg a többit. Ebben a jó időben ez elég lassan megy. Nem az én hibám, ha valaki azt állítja, hogy az egyik már több mint negyvennyolc órája volt halott. - Ki engedélyezte az elszállítást? - Azt hiszem, Sal. Tudja, Morris, Sally Riser. Általában ő jelentkezteti ki a testeket a gyűjtőből. Mire odaértem, ez már megtörtént, de nem Powell-lel csináltam. - Mit nem csinált Powell-lel? -Powell beteget jelentett, ezért egy új fiúval dolgoztam együtt. Egy igazi pedálgéppel - húzta el Sibresky a száját. Mire megérkeztem, elvégezte az összes papírmunkát. De engem nem érdekelt. Én csak vezetek. - Hogy hívták a fickót? - kérdezte ellentmondást nem tűrően Eve. - A francba, azt hiszi, mindenre emlékszem hajnali tízkor? Ha nem tévedek, Angelo volt a neve. Nem igazán figyeltem oda, amikor bemutatkozott, hiszen úgyis csak Powell helyett ugrott be. Minden papírmunkát ő akart intézni, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Mint ahogy azt már mondtam, nagyon pedálozott a fiú.

- Azt meghiszem. Peabody! Peabody előhúzta Bissel és Carter fényképét a táskájából. - Mr. Sibresky, nem ezek közül mutatkozott be valamelyik Angelóként magának? - Nem. A pedálgépnek nagy, ostoba bajsza volt, a haja pedig egészen a seggéig ért, mint valami filmsztárnak. Egy sebhely is volt a képén ütögette meg a jobb arcát Sibresky. - Kiállt a foga. Igazi rondaság volt. - Sibresky, tönkre fogom tenni a napját - árulta el Eve. Öltözzön fel, és jöjjön be a kapitányságra. Meg kell néznie néhány fényképet, utána pedig elbeszélget egy rendőrségi rajzolóval. - Ó, ugyan már, asszonyom. -Nem asszonyom, hanem hadnagy. Gyorsan, húzzon fel egy nadrágot. Tizenhatodik fejezet Eve már meg sem lepődött, amikor lenézett Joseph Powell holttestére. Csak dühös volt. Viszont tudta, hogy el kell nyomnia a dühét, még mielőtt elhomályosítaná a józan ítélőképességét. Powell egyedül élt, valószínűleg a gyilkos is ezért választotta éppen őt. Sovány volt, vékony madárcsontjain alig akadt hús. A haját rövidre nyírta, és valahogy úgy fésülte be, hogy a füle mellett elálljon a fejétől. Ráadásul kékre festette. Úgy nézett ki, mintha koronát viselne. A lakás berendezéséből ítélve szerette a zenét és a sajtízű szójachipset. Még mindig a fülén volt a fejhallgató, és egy nyitott chipseszacskót is magával vitt az ágyba. Az egyszerű hálószoba ablakára nem szereltek redőnyt, csak egy egyszerű függönyt akasztottak elé, ami éppen olyan nyúzottnak tűnt, mint Powell haja. Ennek ellenére elég jól védte a helyiséget a napsütéstől. A szobában félhomály uralkodott. Ellenben az utcazajt teljes hangerővel lehetett élvezni. Powell a chips mellé szívott egy kis Zonert is. Eve látta a papírt és a hamut az ágy melletti asztalon álló, meztelen nőt formázó hamutartóban. Még egy ok, amiért a gyilkos őt választotta. Kiütötte magát Zonerrel, dübörgött a zene a fülében, és nem nyomott többet százharminc fontnál3. Valószínűleg meg sem érezte a nyaki ütőeréhez szorított bénítót. Apró öröm. Az ággyal szembe, úgy, hogy jól lehessen látni, Mavis Freestone életnagyságú képét szegezte fel a falra. Mavis éppen szélesen vigyorogva, széttárt karral ugrott fel a levegőbe. A vigyoránál és néhány flitternél, melyek eltakarták fontosabb testrészeit, nem is viselt egyebet. Nem egészen 60 kilogramm. A ford. megjegyzése. MAVIS! TOTÁLSZUPER! A látványtól, hogy legjobb barátnője egy kopott, bézsszínű falról vigyorog le egy halottra, Eve-nek émelyegni kezdett a gyomra, és ugyanakkor mérhetetlen szomorúság fogta el. Mivel Morris is vele volt, és tudta, hogy el kell végeznie néhány vizsgálatot, hátralépett, és hagyta, hogy elvégezze az előzetes vizsgálatot. - Egyetlen lövéssel végeztek vele - jelentette ki Morris. - A csövét odaszorították a bőréhez. Az égésnyomok szépen kivehetőek. Más sérülést nem vettem észre. Nincs nyoma, hogy küzdött vagy védekezett volna. Az idegrendszere valószínűleg azonnal felmondta a szolgálatot. Azonnal beállt a halál.

- Hivatalosan is azonosítani kell, Morris. Ha akarod, én... Morris megpördült. -Ismerem a dörgést. Tudom, hogy mit kell csinálni, és nem szükséges... - emelte fel mindkét kezét, majd remegve vett egy mély lélegzetet. - Ez nagyon váratlanul ért. Ne haragudj. - Semmi baj. Tudom, hogy most milyen nehéz lehet neked. - Az otthonában. Valaki bejött ebbe a szobába, és úgy végzett ezzel a... fiúval, olyan érzéketlenül, mint ahogy más lecsap egy legyet. Nem ismerte, semmit sem érzett iránta. Mindezt azért, hogy eltávolítson maga elől egy apró akadályt, és nyugodtan besétálhasson a házamba. Tényleg nem jelentett neki többet, mint megkötni a cipőjét. Majd én azonosítom. A neve Joseph Powell. Csak adj még egy percet, Dallas, hogy összeszedjem magam. így nem veszitek a hasznomat. Sem te, sem pedig ő. Eve megvárta, amíg Morris kimegy a szobából. - Peabody, rád bízom az itteni munkát. Végezd el a helyszíni szemlét, hívd ki a takarítókat, kezdd el végigjárni a szomszédokat. Nekem a Toronyba kell mennem. - Nekem is ott kellene lennem. - Csak engem hívtak, téged nem. Peabody arca megfeszült. -A társad vagyok, és ha a te segged elég jó ahhoz, hogy szétrúgják, akkor az enyém is. - Értékelem a véleményed, annak ellenére, hogy elég furcsa látványt nyújtanánk, de most arra van szükségem, hogy a társam itt vegye le a vállamról a terhet. Neki is szüksége van rád pillantott le Powell testére. - Kezdd meg a szokásos eljárást, és segíts Morrisnak. És ha valóban alkalmasnak találják a seggem arra, hogy szétrúgják, neked kell végigvinned a nyomozást, és együtt tartanod a csoportot. Számítok rád. -Oké. Megbirkózom a feladattal - lépett közelebb Peabody, és Eve mellett megállva ő is lenézett Joseph Powell testére. - Gondom lesz rá. Eve bólintott. - Átlátod, hogy mi történt itt? Mondd el! - A gyilkos tudta, hogy jusson át a biztonsági rendszeren. Mondjuk, itt nincs sok minden, amin át kellene jutni. Sem kamerák, sem ajtónálló. Azért választotta Powellt Sibresky helyett, mert Powell egyedül élt, és talán többet foglalkozott a társánál a papírmunkával. Az ágyban talált rá az áldozatra, aki beszívott a Zonerből, vagy aludt, esetleg mindkettő. Csak anynyit kellett tennie, hogy előrehajol, a torkához szorítja a fegyvert, és bumm. Izé... - pillantott végig gyorsan a szobán. Sehol sem látok sem igazolványt, sem kódokat. Biztosan a gyilkos vitte magával, hogy meghamisítsa, és felhasználja a saját céljaira. Ezt majd ellenőrizzük. Amikor végzett, egyszerűen kisétált. A halál idejét pontosan meg fogjuk állapítani, de szerintem tegnap dél körül állhatott be. - Kezdd ezzel. Hazamegyek, amilyen hamar csak tudok. Morris talán maga akarja értesíteni a legközelebbi hozzátartozóit. Hanem... - Akkor majd én elintézem. Emiatt ne aggódj, Dallas. - Ha te mondod, akkor nem is fogok - indult kifelé Eve, de Mavis posztere elé érve megtorpant. - Nehogy elmondd neki figyelmeztette a társát, és elhagyta a helyszínt.

A laborban Reva és Tokimoto egymás mellett dolgoztak. Ritkán szóltak egymáshoz, és akkor is csak rövid szakkifejezésekkel beszéltek, amit csak az igazi, számítógépes szakemberek érthettek. De többnyire ki sem nyitották a szájukat. Amikor egyikük gondolt valamire, azt a másik szinte azonnal megérezte. Reva csak azt nem érezte, mennyire kétségbeesetten akar beszélni hozzá Tokimoto, aki emiatt csak részben tudott odafigyelni a feladatára. Gondolatban egyre csak szavakat, kifejezéseket rakosgatott egymás mellé. Emlékeztette magát, hogy Reva bajban van. Nemrég özvegyült meg, és rögtön utána rá kellett döbbennie, hogy a volt férje alaposan kihasználta. Sebezhető, és érzelmileg törékeny. Hátborzongatónak érezte, hogy mégis egy ilyen pillanatban akar közeledni hozzá. Amikor Reva kimerülten hátradőlt, szinte magától buktak ki belőle a szavak. -Túl keményen hajtasz. Szünetet kellene tartanod. Csak húsz percet. Sétáljunk egy kicsit a friss levegőn. - Közel járunk a megoldáshoz. Érzem. - Akkor húsz perc már igazán nem számít. Véreres a szemed. Reva halványan elmosolyodott. - Köszönöm, hogy figyelmeztetsz. - Amúgy gyönyörű. Csak éppen túlerőlteted. - Aha, aha, aha - hunyta le a szemét Reva egy sóhaj kíséretében. - Még azt sem tudod, milyen színű, eltekintve attól, hogy piros. - Szürke. Mint a füst. Vagy a köd, egy holdtalan éjjelen. Reva kinyitotta a szemét, és Tokimotóra nézett. - Ez meg honnan jutott eszedbe? - Fogalmam sincs - és annak ellenére folytatta, hogy kezdett zavarba jönni. - Talán az én agyam is éppen annyira véreres, mint a te szemed. Tényleg sétálnunk kellene egyet. - Miért ne? - mérte végig Tokimotót Reva, miközben felállt. - Úgy van. Miért is ne? Roarke a labor túlsó végéből figyelte, ahogy kimennek. - Épp ideje volt már - dörmögte. - Találtál valamit? - kérdezte Feeney, és valósággal rávetette magát. - Nem. Bocs. Máshol járt az eszem. - Egy kicsit szétszórt vagy ma, nem gondolod? - Szerintem éppen elég összeszedett vagyok - nyúlt Roarke a kávésbögréje után, és amikor érezte, hogy üres, fékeznie kellett magát, nehogy az üvegfalhoz vágja. -Majd én hozok - vette ki ügyesen Roarke kezéből Feeney. - Magamnak is épp most akartam csinálni egyet. - Azt nagyon megköszönöm. Amikor Feeney visszajött a kávéval, Roarke mellé húzta a székét. - Vigyáz magára. Ezt te is tudod. - Ki tudhatná nálam jobban? - emelt fel Roarke egy vékony szerszámot, ami távolról fogorvosi műszerre emlékeztetett, és óvatosan kapargatni kezdte a rozsdát, de amikor Feeney nem tágított mellőle, csak kortyolgatta a kávéját, visszatette a helyére. - Okoztam neki néhány nehéz pillanatot, mielőtt elment. Nem mondom, hogy nem érdemelte meg, de nagyon rosszul időzítettem. - Nem akarok férj és feleség közé állni. Azok, akik megteszik, általában úgy néznek ki a végére, mintha veszett kutyák

tépték volna meg őket. Csak annyit mondok, hogy ha az aszszony olyan dühös rám, hogy legszívesebben zsírban sütné ki az agyam vacsorára, veszek neki egy csokor virágot. Egy utcai árustól. Hazaviszem, és igyekszem bűnbánó képet vágni mellé - ült le Feeney, és belekortyolt a kávéjába. - De ez Dallasnál nem jönne be. - Egymillió év alatt sem - erősítette meg Roarke. - Még egy zsák gyémánt sem jönne be nála, amit egyenesen a Taurus kék bányáiból hoztak, hacsak oda nem csapná az ember ahhoz a kőkemény golyóhoz, amit a fejének hív. Jézus Krisztus, képtelen vagyok megérteni ezt a nőt. Feeney öt dübörgő másodpercig egyetlen szót sem szólt. - Nézd, most azt várod tőlem, hogy egyetértsek veled, és valami olyasmit mondjak, hogy Az ám, Dallas tényleg fafejű. De ha megtenném, te rúgnád szét először a valagam. Ezért inkább maradok a kávémnál, és nem mondok semmit. - Ezzel sokat segítettél. - Okos fiú vagy. Te is tudod, mit kell tenned. - És mégis, mit? Feeney vállon veregette Roarke-ot. -Alázkodj meg előtte - közölte, és gyorsan odébb lökte kerekeken gördülő székét, nehogy Roarke elérje. Nem volt vége. Nem, még nem volt vége, de most ő került a pilótaszékbe. Fel és alá járkált a szobákban - azokban a szobákban, melyekre annyira büszke volt. Amelyekről senki sem tudott. Jobban mondva senki, aki élt. Tökéletes arra, hogy kidolgozza a terveit. És ünnepelje magát, hogy a legutóbbi feladatot is milyen tökéletesen végrehajtotta. Gyerekjáték volt elintézni azt a kék hajú kriplit. Gyerekjáték. Utána bekapott egy leheletnyi Zeust, hogy minden erejével a következő lépésre koncentrálhasson. Minden lehetséges oldalról bebiztosította magát. Mert ez a legfontosabb. Az önvédelem. Örült a gyilkosság izgalmának, annak, hogy túljárt azoknak az eszén, akik legszívesebben eltüntették volna, de nem ez volt a legfontosabb. Hanem az, hogy sikerült eltüntetnie a nyomot - mégpedig gyönyörűen, ha mondhat ilyet. A zsaruk kutyaszorítóba kerültek most, hogy nincs meg a holttest, amivel dolgozhatnának. A következő feladat az anyagi hátterének a biztosítása. Viszont még nem sütötte ki, hogy tehetné rá a kezét. Megállt, és megnézte az arcát a tükörben. Meg kellett változtatnia az arcát, de nem szívesen tette. Szerette a régit. Mégis, a cél érdekében meghozta a kellő áldozatot. Ha majd végzett, és elvarrt néhány kilógó szálat, keres egy sebészt, aki nem kérdezősködik sokat. Elég pénze lesz, hogy befogja vele a száját. Naná, hogy elég. Az első és a második lépést már megtette. Következik a harmadik, a bosszú, és már pontosan tudta, hogy arathatná le ennek is a gyümölcsét. Többé nem fogják kihasználni, elárulni, vagy hülyének nézni. Csak vigyáznia kell. .. Eve egy pillanatra mindent kitörölt az elméjéből. Kizárólag a céljára összpontosított, miközben fürge léptekkel igyekezett Tibble rendőrfőnök boltíves irodája felé. Amikor Don Webster keresztezte az útját, vigyáznia kellett, ki ne billenjen a ritmusból.

- Tűnés előlem. Dolgom van. - Mint ahogy nekem is. Ugyanott, ugyanakkor. : Eve szíve kihagyott egy ütemet. Webster a belső elhárításnál szolgált. - Nekem nem szóltak, hogy a BNyÜ is érdekelt ebben az ügyben. Ez súlyos sértés, Webster. Jogom van a testület ügyvédjéhez. - Nem lesz szükséged rá. - Nehogy már te mondd meg, kire lesz szükségem - sziszegte Eve. - Ha valaki rám uszította a patkányokat, jogom van ügyvédhez. -A patkányosztag melletted áll - fogta meg a kezét Webster, de amikor Eve szeme résnyire szűkült, gyorsan el is engedte. - Az Isten szerelmére, nem akarok rád szállni, Dallas. Csak egy percet kérek. Egyetlen percet - intett az egyik sarok felé. - Fogd rövidre. - Először is hadd mondjam meg, hogy ez egyáltalán nem személyes. Jobban mondva nem bizalmas. Semmi kedvem hozzá, hogy Roarke megint szétverje a fejem. - Ahhoz nincs szükség Roarke-ra, én is elég vagyok hozzá. - Tudom. Azért jöttem, hogy segítsek. - Miben? - Szétrúgni egy nemzetbiztonságis segget. Eve, miközben Webster arcát nézte, emlékeztette magát, hogy van közös múltjuk. Beleértve egyetlen, közös ágyban eltöltött éjszakát, ami még évekkel ezelőtt esett meg. Eve valamiért sohasem értette igazán, hogy kerülhetett erre sor. Hiszen a számára Webster nem jelentett semmit. Egy ideig barátok voltak. Jó nyomozónak tartotta, csak azt sajnálta, hogy a Belső Nyomozati Ügyosztálynál vesztegeti el a tehetségét. És tisztességesnek. -Miért? - Azért, hadnagy, mert a BNyÜ nem szereti, ha valaki kívülről próbálja megkavarni azt, ami hozzá tartozik - Nem, ti személyesen szerettek mindent megkavarni. -Nem nyugodnál meg egy kicsit? Tájékoztattak minket, hogy az NBH érdeklődik az egyik nyomozónk iránt, és jó lenne, ha mi is utánanéznénk. Persze olyan tiszta volt, akár a frissen esett hó, és ha valaki kívülről célpontnak tekinti az egyik legjobb nyomozónkat, akkor a BNyÜ-nek kötelessége megvédeni. Ezért tekints úgy, mint a lovagodra, aki fénylő páncélban érkezett a megmentésedre. - Tűnj el - fordított hátat neki Eve. -Ne taszítsd el magadtól ezt a lehetőséget, Dallas. A BNyÜ hivatalosan lesz jelen ezen a megbeszélésen. Csak tudatni akartam veled, hogy melyik oldalon állok. - Oké, oké - nem ment könnyen, de Eve félretette az indulatait és a haragját. Lehet, hogy valóban szüksége lesz minden elképzelhető segítségre. - Köszönöm - indult meg felemelt fejjel a Tibble rendőrfőnök irodája előtt ülő egyenruhás titkár felé. - Eve Dallas hadnagy, jelentkezem. - Webster hadnagy, jelentkezem. - Egy pillanat. Nem kellett sokáig várniuk. Eve Webstert megelőzve lépett be Tibble irodájába. Tibble az ablak előtt állt, a karját lazán összekulcsolta a háta mögött, és az alant elterülő várost figyelte. Eve véleménye

szerint jó zsaru volt. Okos, erős és nyugodt. Sokat segített a testületen, hogy ő került a Toronyba, de az már a politikai rátermettségén múlt, hogy ezt a pozíciót meg is tudta tartani. Tibble anélkül szólalt meg, hogy a belépők felé fordult volna. - Késett, Dallas hadnagy. - Igen, uram. Elnézést kérek. Nem tehetek róla. - Sparrow ügynököt már ismeri. Eve Sparrow felé pillantott, aki már elfoglalta az egyik fotelt. - Már találkoztunk. - Foglaljon helyet. Maga is, Webster hadnagy. Webster a Belső Nyomozati Ügyosztályt képviseli. Whitney kapitány pedig a kérésemre van jelen - fordult meg Tibble. Végighordozta sólyomhoz hasonlatos tekintetét az egybegyűlteken, majd leült az íróasztala mögé. - Dallas hadnagy, az NBH minden jel szerint aggodalommal figyeli a nyomozást, amit vezet, beleértve az eszközeit és a lehetséges végkifejletet is. Rajtam keresztül arra kérik, hogy fejezze be a vizsgálatot, adja át a jegyzeteit, az összegyűjtött adatokat és a bizonyítékokat Sparrow igazgatóhelyettes úrnak, és így helyezze át az egész nyomozást az NBH hatáskörébe. - Ezt a kérést nem tudom teljesíteni, Tibble rendőrfőnök úr. - Ez globális biztonsági ügy... - kezdte Sparrow. - Ez gyilkossági ügy - vágott a szavába Eve. - Már New York négy lakóját megölték. Eddig. - Négyet? - kérdezte Tibble. - Igen, uram. Éppen azért késtem, mert rátaláltunk a negyedik áldozatra. A neve Joseph Powell. A város alkalmazottja, ő szállította a holttesteket a hullaházból a krematóriumba. A társam és Morris vezető patológus most is a helyszínen tartózkodnak. - Hogyan kapcsolódik ez a gyilkosság a másik háromhoz? - Dr. Morris ma reggel felhívott, és tájékoztatott, hogy a Blair Bisselként azonosított holttest eltűnt a hullaházból. Sparrow felpattant a fotelből. - Elveszítették a testet? Elveszítették a nyomozás kulcsát, és maga csak nyugodtan ül ahelyett, hogy végre átadná nekünk az ügyet? - A test nem veszett el - közölte nyugodt hangon Eve. Hanem elvitték. Titokban. Ez éppen a maga asztala, nem igaz, Sparrow igazgatóhelyettes úr? - Ha azzal gyanúsítja az NBH-t, hogy ellopott egy holttestet. .. - Én semmi ilyesmit nem mondtam. Egyszerűen csak jellemeztem a munkáját - nyúlt a zsebébe Eve, és előhúzott egy mikroméretű nyomkövetőt. - Ilyesmivel szoktak játszadozni, nem igaz? - emelte fel a hüvelyk és a mutatóujja közé fogva, és forgatni kezdte. - Vicces. A kocsimban találtam, a hivatalos rendőrségi járművemben, ami a halottasház előtt parkolt. Az NBH globális biztonsági ügynek nevezi, hogy követ egy nyomozót, pedig csak a munkáját végzi, amire esküt tett? - Ez nagyon érzékeny kérdés, ami túlmutat a maga... -Egy rendőrtiszt titkos megfigyelése, akit nem vádolnak vagy gyanúsítanak semmivel, és nem követett el semmiféle törvénysértést - szúrta közbe Webster -, a szövetségi törvénybe ütközik. Ha Dallas hadnagyot olyan bűncselekmény elkövetésével vádolja az NBH, ami indokolttá teszi a megfigyelését, a BNyU szeretné látni az erről készült feljegyzéseket, a parancsot és a bizonyítékokat, amelyek alapján a megfigyelés mellett döntöttek. - Nem tudok arról, hogy az NBH elrendelte volna Dallas

hadnagy megfigyelését. - Ezt udvarias tagadásnak szánta, Sparrow? - érdeklődött Eve. - Vagy csupán egy kövér hazugsággal akar megetetni bennünket? - Hadnagy - szólt rá halkan, de ellentmondást nem tűrően Tibble. - Igen, uram. Elnézést kérek. - Rendőrfőnök, kapitány, hadnagy - tartott rövid szünetet Sparrow, és végignézett az arcokon. - Az NBH mindig együttműködik a helyi rendőrséggel, amikor ez lehetséges, de a globális ügyek elsőbbséget élveznek. Azt akarjuk, hogy Dallas hadnagyot mozdítsák el a nyomozás éléről, és adjanak át nekem, mint az NBH képviselőjének minden adatot. - Ezt a kérését nem tudom teljesíteni - felelt Eve. -Tibble rendőrfőnök úr - folytatta Sparrow. - Átadtam magának az igazgató levelét, amelyben ugyanerre kérte. - Igen, olvastam. Mint ahogy Dallas hadnagy jelentéseit és az ügyiratot is. A kettő közül a hadnagyét találtam sokkal meggyőzőbbnek. - Ha nem teljesítik a kérésemet, szövetségi parancsot szerzek, és lefoglalom az iratokat és a bizonyítékokat. -Hagyja a dumát, igazgatóhelyettes úr - hajolt előre Tibble, és összefonta karját a mellkasán. - Ha tudna szerezni ilyen parancsot, már megtette volna ahelyett, hogy itt vesztegeti az idejét. Ezzel az üggyel kapcsolatban az ügynöksége derékig áll a sárban. Két emberük meghalt, akiket a beleegyezése nélkül megfigyeltek, és kihasználtak egy ártatlan civilt. -A Securecomp szerepel a megfigyelendő cégek listáján, Tibble rendőrfőnök úr. - Csak sejtéseim vannak erről a listáról. Ettől eltekintve Reva Ewingot megbocsáthatatlanul és teljesen törvénytelenül kihasználták, kérdésessé tették a jó hírét, és fenekestől felforgatták az életét. Ő nem egy a maguk ügynökei közül. Chloe McCoy szintén meghalt. Ő sem tartozott magukhoz. Mint ahogy Joseph Powell sem. - Uram... Tibble felemelte az egyik ujját. - A mérleg felém eső serpenyőjébe három áldozat került, a maga felé eső serpenyőbe pedig csak kettő. Nem fogom arra kényszeríteni a hadnagyomat, hogy álljon el a nyomozás folytatásától. - A nyomozás közben a hadnagya törvénytelenül hozzájutott az NBH néhány anyagához. Ezért vádat emeltethetünk ellene. Tibble széttárta a kezét. - Ehhez joguk van. Talán ellenem és Whitney kapitány ellen is vádat kell majd emeltetniük, mert a kérdéses adatokat mi is megkaptuk a hadnagytól. Sparrow ülve maradt, de Eve látta, hogy ökölbe szorítja a kezét. Ahogy az ő szemszögéből a dolgok alakultak, nem is vetette a szemére, hogy legszívesebben szétverne valamit. - Tudni akarjuk a forrásának a nevét. - Nem kötelezhet arra, hogy kiadjam. - Nem akarja kötelezni senki - csattant fel Sparrow. - De vád alá helyeztethetjük, lecsukathatjuk, és akkor nagyon könynyen elveszítheti a jelvényét. Eve minél indulatosabbnak látta Sparrow-t, annál inkább megnyugodott. - Nem hiszem, hogy vád alá helyeztethet, mivel ez nagyon rossz fényt vetne az embereire. A média örömmel elcsámcsog

az NBH néhány piszkos ügyén, aminek a végrehajtásával Bisselt bízták meg, és elkezdenek spekulálni, hogy miért nem tépik magát véres darabokra, ha Bisselt és a társát maguk gyil270 koltatták meg, amit aztán megpróbáltak az ártatlan felesége nyakába varrni. - Bissel és Kade meggyilkolására nem az NBH adott utasítást. -Akkor reménykedjen benne, hogy kiderítem az igazságot, és bebizonyítom, hogy az NBH nem felelős ezért a kettős gyilkosságért. - Betört egy kormányszerv számítógépes rendszerébe! - Bizonyítsa be! - vágott vissza azonnal Eve. Sparrow mondani akart valamit, ez világosan látszott az arcán, de ebben a pillanatban jelezni kezdett a linkje. - Sajnálom, hogy meg kell szakítanom a megbeszélést, de ez elsőbbségi hívás. Fogadnom kell. Egyedül. - Arra menjen - intett Tibble. - Ott van egy kis iroda, ott nyugodtan beszélhet - és amikor Sparrow háta mögött becsukódott az ajtó, Tibble dobolni kezdett az ujjával az asztala peremén. - Lehet, hogy tényleg vádat emelnek maga ellen, Dallas. - Igen, uram, ez elképzelhető. De nem hiszem, hogy valóban megteszik. Tibble bólintott, és látszólag a gondolataiba merült. -Nem tetszik, ahogy civileket használnak fel a céljaik eléréséhez. Nem tetszik, hogy bepoloskázzák a tisztjeimet, és áthágják az írott meg az íratlan szabályokat. Ezek a titkos szervezetek mind meghatározott céllal alakultak, és széles mozgástérre van szükségük, de bizonyos határokat nekik sem szabad átlépniük. Pedig Reva Ewing esetében alaposan átlépték. Az a nő New York-i lakos, az Egyesült Államok állampolgára, ezért joga van hozzá, hogy a kormány tisztességesen bánjon vele. Mint ahogy ahhoz is joga van, hogy a rendőrség mindent megtegyen az érdekében. Én maga mögött állok, de figyelmeztetem, minél gyorsabban göngyölítse fel az ügyet. Az NBH sokkal nagyobb halat is ideküldhet, mint ez a Sparrow. - Értettem. Köszönöm a támogatását, uram. Ebben a pillanatban Sparrow rontott be az irodába. Nem is próbálta leplezni a dühét. - Elment a médiához. Nadine gyorsan dolgozik, gondolta Eve, de közben ügyelt, hogy az arca kifejezéstelen maradjon. Csak némi elfogadható tagadás ült ki rá. - Nem értem, hogy miről beszél. - Kiszivárogtatta a sajtónak Bissel és az ügynökség kapcsolatát. Es Kaderől is beszélt nekik. Egy átkozott médiacirkuszba keverte az NBH-t, csak azért, hogy védje a bőrét. Eve lassan, nagyon lassan felállt a fotelből. - En semmit sem szivárogtattam ki a médiának, hogy védjem a bőröm. Ha ilyen vádakat akar felhozni ellenem, Sparrow, akkor jobb, ha máris abbahagyja. - Ennek nem lett volna szabad adásba kerülnie - pördült Tibble felé Sparrow. - Most már mindennél fontosabb, hogy ezt a nyomozót elmozdítsák az ügy éléről, és átadják az eddig összegyűlt anyagot az NBH-nak. -Az, hogy a média figyelme az NBH felé fordult, semmiben sem befolyásolja a nyomozóm helyzetét. - Dallas hadnagy személyes vendettát hirdetett az ügynökség ellen, és bosszút akar állni azért, ami több mint húsz évvel ezelőtt történt... - Fogja be! - remegett meg Eve gyomra. - Most azonnal

hagyja abba! Uram - fordult Tibble felé. - Sparrow igazgatóhelyettes úr személyes érzelmeket akar az ügybe keverni. Pedig ennek semmi köze sem az ügyhöz, sem pedig ahhoz, ahogy a nyomozást vezetem. Szeretnék engedélyt kérni, hogy négyszemközt beszélhessem ezt meg vele. Kapitány... Ne veszítsd el a fejed, utasította saját magát Eve. Csak ne veszítsd el a fejed. - Whitney kapitány tökéletesen tisztában van a helyzettel. Az ő jelenléte ellen nincs kifogásom. Tibble egy pillanatig hallgatott, majd felállt. - Menjünk ki, Webster hadnagy. - Köszönöm, uram. Mialatt az iroda kiürült, Eve összeszedte magát. De még így sem volt teljesen önmaga. -Mocskos gazember - közölte kedvesen. - Micsoda szemétláda, hogy képes volt ezt így az arcomba vágni. Kihasználta azt, hogy mit tett velem az apám és a maga drágalátos ügynöksége. - Elnézést kérek - és Sparrow-t szemmel láthatóan ugyanúgy megrázták az események, mint Eve-et. - Komolyan elnézést kérek, hadnagy, amiért hagytam, hogy a dühöm elködösítse az ítélőképességemet. Annak az incidensnek semmi köze a mostanihoz. - Ó, dehogy nincs. Dehogy nincs. Olvasta az aktát? - Olvastam. - És meg tudta emészteni. -Magától értetődik, Dallas hadnagy, hogy nem teljesen tudtam megemészteni. Hiszek abban a munkában, amit végzünk, és tisztában vagyok vele, hogy időnként áldozatokat kell hoznunk. A döntéseink látszólag, és néha nem csak látszólag, ridegek. Ennek ellenére nem találok ésszerű magyarázatot vagy mentséget arra, hogy a maga esetében miért nem avatkoztunk közbe. Szándékosan ilyen helyzetben hagyni egy gyereket... embertelenség. Meggondolatlan döntés volt. Magát ki kellett volna onnan szabadítani. -Az NBH tudta, milyen körülmények között élt Texasban? - döbbent meg Whitney. - Megfigyelték az apámat, mert kapcsolatban állt Max Rickerrel. Tudták, hogy mit művel velem, mivel lehallgatták. Hallották, ahogy megerőszakolt, és azt is, amikor könyörögtem neki. - Üljön le, Dallas. Eve megrázta a fejét. - Nem ülök le. Uram. -Tudja, mit fogok kezdeni ezzel az információval, Sparrow? - Kapitány - kezdte Eve. -Üljön le, hadnagy! - állt fel Whitney, és így magasan Sparrow fölé tornyosult. - Felfogta, mit teszek ezzel az információval, ha nem hagyja abba a beosztottam zaklatását, vagy megpróbálja akadályozni a munkájában? Nem egyszerűen kiszivárogtatom a médiának. Hanem rájuk zúdítom. Magát egyszerűen el fogja söpörni a közfelháborodás. Az ügynökségének nemzedékekre lesz szüksége, mire kilábal ebből a rémálomból. Bárki is tartja a maga pórázát, ezt szó szerint közölnie vele. És azt is, hogy én mondtam. Utána állok elébe, ha rám akar szállni. - Whitney kapitány... -Menjen innen, Sparrow - figyelmeztette Whitney. Menjen, mielőtt magára szakad egy olyan eset, ami még akkor

történt, amikor csecsemőként nyálazta össze a partedlijét. Sparrow felemelte az aktatáskáját. -Jelenteni fogom az itt történteket - közölte, és távozott. - Nyugodjon meg, Dallas. - Igen. Igenis, uram - de Eve hatalmas nyomást érzett a mellkasában. Lerogyott az egyik fotelbe, és a térde közé hajtotta a fejét. - Elnézést. Nem kapok levegőt. Addig ült ott, amíg enyhülni nem kezdett a szorítás. -Szedje össze magát, Dallas, vagy hívom az MT-t - és amikor Eve kiegyenesedett, Whitney bólintott. - Gondoltam. Kér egy pohár vizet? Eve úgy érezte, egy egész óceánt ki tudna inni. -Nem, uram. Köszönöm. Megértem, hogy esetleg tudomására kell hoznia Tibble rendőrfőnöknek... - Ha Tibble-nek szüksége lesz arra, hogy megtudja, mi történt egy másik államban, több mint húsz évvel ezelőtt, akkor meg fogja tudni. De véleményem szerint ez személyes ügy, és szeretném megnyugtatni, hogy személyes is marad. Az első lövést maga adta le azzal, hogy megkereste a médiát. Az NBH-t egy darabig az fogja lekötni, hogy megpróbálnak ügyesen lavírozni a felvert hullámokon. Nem kockáztatnak meg egy második szélvihart. Ezt maga is belekalkulálta a tervébe, igaz? - Igaz, uram. - Akkor az lesz a legjobb, ha folytatja a munkát, és igyekszik lezárni ezt az ügyet. És tekintse jutalomnak, ha útközben befuthet néhány ügynöknek - vigyorodott el. - Méghozzá nagyon is szép jutalomnak. Tizenhetedik fejezet Eve lesétált a garázsszintre. Amikor megpillantotta az egyik oszlop mögül kilépő Quinn Sparrow-t, megragadta a pisztolyát. - Sokat kockáztat, Sparrow. -Maga a felét sem tudja a történteknek. Nem szabadna beszélnem magával, hadnagy, csak arról, amit az ügynökség jóváhagyott. De köztünk legyen szólva, a mi kezünk nagyon mocskos. Maga nem hagyja abba a nyomozást, ezért valamiféle kompromisszumot kellene kötnünk. - Van négy holttestem. Jobban mondva csak volt - vette le Eve a pisztoly markolatáról a kezét, és a kocsija felé indult. Nem egyezkedek. - Két hulla a miénk. Lehet, hogy nem tartja sokra a szervezetünket, a nyomozóinkat, vagy akár engem, de törődünk azzal, ha elveszítünk valakit. - Beszéljünk nyíltan. Az, hogy mit gondolok a maguk szervezetéről, vagy mit nem, egy cseppet sem számít. Annyira azonban nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ez nem valami célt szolgál. A titkos akciók segítettek véget vetni a városi forradalomnak, és rengeteg terrorakciótól mentették meg az Egyesült Államokat. Lehet, hogy egyes módszereik legalábbis megkérdőjelezhetőek, de ez nem tartozik ide. - Akkor mi tartozik ide? - Van magánál poloska, Sparrow? - Maga paranoiás, Dallas? -Naná. - Nem vagyok bedrótozva - csattant fel Sparrow. - Még csak nem is lenne szabad beszélnem magával. - Ahogy óhajtja. Megmondom, mi tartozik ide. Négy ember meghalt, és a maga szervezete is érintett. -Az NBH nem gyilkolja meg az ügynökeit, hogy aztán megpróbálja egy civil nyakába varrni a bűncselekményt.

- Nem? - vonta fel Eve a szemöldökét, és a zsebéből előhúzott egy szkennert. - Csak nyugodtan ülnek, és végignézik, hogy bántalmaznak, megerőszakolnak és megkínoznak egy gyereket, és amikor kétségbeesésében, önvédelemből megöli a kínzóját, eltakarítják utána a nyomokat. És hagyják egyedül kóborolni az utcán. - Nem tudom, mi történt - fordította félre Sparrow a fejét. - Azt sem, hogy miért. Maga is olvasta az aktát, tehát tudja, hogy az adatokat törölték. Fedezték magukat. Nem tagadok semmit, vagy a rossz döntés... - Rossz döntés? -Nincs semmi, amit mondhatnék magának. Semmi sem teheti jóvá a történteket. Nincs mentségem, ezért nem is próbálok mentegetőzni. Viszont megismétlem, amit maga mondott nekem: nem tartozik ide. - Ott a pont - lépett távolabb Eve, és elindított egy programot a szkenneren. Ellenőrizte, nem rakott-e valaki a távollétében poloskát a kocsijába. - Dühös vagyok, Sparrow, ráadásul fáradt, és nagyon, de nagyon nehéz megemésztenem, hogy bizonyos idegenek ismerik a múltamat. Éppen ezért semmi okom, hogy megbízzak magában, vagy azokban, akiknek dolgozik. - Én pedig szeretném, ha megbízna bennem, és közösen találnánk egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek megfelel. Előtte viszont meg kell kérdeznem, hogy honnan szerezte azt a szerkezetet! Akkora elragadtatás és kapzsiság ült ki Sparrow arcára, hogy Eve azon kapta magát, remekül szórakozik. Pedig ezt korábban egyáltalán nem gondolta volna. - Vannak kapcsolataim. -Még sohasem láttam hasonlót. Nagyon összetett. Egyszerre több feladatot is el tud végezni? Ne haragudjon - nevetett fel Sparrow. - Bolondulok az efféle készülékekért. Ez volt az egyik oka, hogy ezt a munkát választottam. Nézze, ha már meggyőződött arról, hogy a kocsija tiszta, elmehetnénk valamerre. Közben mondok néhány dolgot, és talán sikerül meggyőznöm, hogy mégis kössünk valamilyen egyezséget. - Nyissa ki a táskáját. - Semmi gond - tette le Sparrow az aktatáskát Eve kocsijának a csomagtartójára, és beütötte a zárba a kódot. Amikor a fedél felnyílt, Eve csak pislogni tudott. -Jézusom, Sparrow, egy egész vaskereskedést hurcol magával? A táskában egy bénító, egy minilézer, egy apró, de annál összetettebb maroklink, egy utántöltő, és a legkisebb számítógép lapult, amit Eve addig látott. Akadt ott még számos nyomkövető eszköz, olyan, amit korábban Eve is talált a kocsijában. Kiemelt egyet, és Sparrow szemébe nézett. - Nem mondtam, hogy a poloskát, amit kiszedett a kocsijából, nem használja az NBH is. Csak azt, hogy nem tudok olyan parancsról, miszerint el kell egyet helyezni a kocsijában. - Gyenge kifogás - lökte vissza Eve a lehallgatót, és figyelte, ahogy Sparrow gondosan visszarakja a helyére. Erről az jutott eszébe, hogy eltekintve bizonyos körülményektől, akár Roarke testvére is lehetne. - Bolondulok értük - ismételte meg Sparrow. - Nem én poloskáztam be a kocsiját. Ez nem azt jelenti, hogy nem tenném meg, ha erre kapnék parancsot, de ma nem én voltam. Ezek közül egy sincs bekapcsolva. A szkennerével ellenőrizheti, ha akarja.

Eve megtette, majd végigmérte Sparrow-t. - Magával mi a helyzet? - Van rajtam egy csomó - tárta szét Sparrow a karját, hogy Eve őt is megvizsgálhassa. - De mind kikapcsolva. Emlékszik? Nekünk nem szabadna beszélgetnünk. Eve megcsóválta a fejét. -Szálljon be. A külváros felé megyek. Ha nem tetszik, amit mondani fog, a legbarátságtalanabb környéken dobom ki a kocsiból, amit csak találok. Higgye el, ismerem a város sötét pontjait. Sparrow elfoglalta az anyósülést. - Nagyon elszúrta, amikor értesítette a médiát. Eve diadalittasan rámosolygott. - Szerintem semmi szerepem nem volt abban, hogy a média értesült a történtekről - tette kettejük közé a bekapcsolt szkennert. - Arra az esetre, ha mégis úgy döntene, bekapcsolja az egyik bigyóját - magyarázta, amikor Sparrow kérdőn nézett rá. - Ezzel a hatalmas cinizmussal és paranoiával akár közénk is tartozhatna. - Ezt jól az eszembe vésem. Beszéljen! - Bisselt és Kade-et nem az NBH ölette meg. Úgy véljük, noha ezt nem tudjuk bizonyítani, hogy a Doomsday rájött, kicsoda valójában Bissel, és eltette őket láb alól. - Miért? Ha tudtak róla és a kapcsolatáról Ewinggal, valamint a vörös kóddal jelzett projekttel, sokkal többre mentek volna azzal, ha figyelik, vagy elkapják, és kiszednek belőle mindent. -Kettős ügynök volt. Több mint egy évbe került, amíg összehoztuk a Doomsday egyik ügynökével. Mit látott az ember, ha ránézett? Egy megalkuvót, egy férfit, aki csalja a feleségét és a szeretőjét is, aki nem veti meg a jó életet, és két kézzel szórja a pénzt. Mi akartuk, hogy ilyen benyomást keltsen, és ez volt a dolog könnyebbik része. Ezért tudott hozzáférni a Doomsday kényes adataihoz, és átadni azokat nekünk. Még pénzt is kapott tőlük. Nem volt okuk azt hinni róla, hogy fölötte áll a filozófiájuknak. - Kiképezték, hogy kerüljön közel Ewinghoz, és rajta keresztül kémkedjen a Securecomp után, és arra is, hogy épüljön be a Doomsday-csoportba. Ez nem semmi. - A dolog működött. A programféreg, amit a Doomsday fejleszt, vagyis fejlesztett - javította ki magát Sparrow -, képes aláásni a kormányhivatalok működését, és kitárja az ajtót a terroristák előtt. Ha az adatbankjaink és a felügyeleti eszközeink súlyos károkat szenvednek, nem fogjuk tudni, hol és mikor akarnak lecsapni ránk. Nem beszélve a belső válságról: a bankrendszer, a hadsereg és a közlekedés összeomlásáról. Le kellett lassítanunk őket, és minél több információt összegyűjteni, hogy ennek alapján állítsuk fel a védelmünket. - És ellopták a technológiájukat, hogy kifejlesszék a saját verziójukat a programféregből. - Ezt a feltevését nem tudom megerősíteni. - Nem is kell. Hogy jön a képbe Carter Bissel? - Csak bajt kevert. Nagyon nem szerette a bátyját, ezért vette magának az időt és a fáradságot, és mindent kiderített a házasságon kívüli viszonyáról. Zsarolta. Ez történetesen nekünk is megfelelt. Megszilárdította Bissel álcáját, és még egy okot jelentett arra nézve, miért van szüksége gyorsan pénzre. Fogalmunk sincs, hol lehet most, azt sem tudjuk, él-e, vagy halott.

Talán őt is eltették láb alól. Lehet, hogy menekül, de az is, hogy éppen dőzsöl valahol - és Sparrow hangjából kihallatszott a csalódottság. - De meg fogjuk találni. -Ezt egyszerűen nem tudom elhinni, Sparrow. Egyetlen szavát sem - állt meg Eve a garázsbejárat előtt. - Bisselt és Kade-et nagyon véresen végezték ki. A Doomsday pedig nem így dolgozik. - Ez igaz, viszont nem szeretik, ha átverik őket. Bissel pedig hónapokon keresztül az orruknál vezette őket. Rajta keresztül lényeges részleteket tudtunk meg a programféregről. Eleget ahhoz, hogy kifejlesszünk egy pajzsot, mielőtt... - Mielőtt a Securecomp megelőzné magukat? Istenem, micsoda gazemberek maguk. - Nézze - fészkelődött Sparrow az anyósülésen. - Én személy szerint fütyülök rá, hogy kitől származik a pajzs, ha már egyszer a helyére került. De akadnak emberek, akiknek egyáltalán nem tetszik, hogy egy olyan ember, mint Roarke... A kétes kapcsolataival ráteszi a kezét egy ilyen fontos szeletre a tortából. - Ezért aláásták a Securecompban folyó fejlesztést, és igyekeztek elzárni Roarke-ot a húsosfazéktól, hogy learathassák a dicsőséget, és jó nagyot szakíthassanak a költségvetésből. - A NYPSD-nél minden móka és kacagás, Dallas? Itt tökéletesen működik a rendszer? - Nem, de senki sem vág alá a másiknak, csak azért, hogy a végén övé legyen a dicsőség - sorolt be Eve a forgalomba. Komolyan gondolkozom rajta, hogy kiteszem itt, ez előtt a szép kis kávézó előtt, a Zeus-függők közé. - Ugyan már, Dallas. Maga is kapott egy keveset, hát adjon is egy keveset. Meg kell néznünk azokat a számítógépeket, amelyeket lefoglalt, és hét lakat alatt őriz. Amelyeket a tetthelyekről gyűjtött be. Legalább a vizsgálati eredményeket szeretnénk elolvasni. A Doomsday-nél ott a féreg. Még Roarke sem képes összeszedni annyi szakembert, hogy ilyen hamar elkészítse a víruspajzsot. E nélkül pedig bibliai méretű katasztrófa elé nézünk. Amint Sparrow kiejtette ezeket a szavakat, mintha az Isten sújtott volna le az égből. Eve érezte a hőhullámot, és látta a villanást. Üvegcserepek repültek szanaszét, és porfelhő csapott az arcába. Ösztönösen félrerántotta a kormányt, rátaposott a fékre, de az autó kerekei már nem értek az aszfalthoz. Eve homályosan érezte, hogy a levegőben repülnek. Odakiáltott Sparrow-nak, hogy kapaszkodjon, miközben a füstfuggönyön keresztül látta, hogy forog a világ. Majd nekicsapódtak valaminek, és a biztonsági öv keményen a gyomrába vágott. A kirobbanó légzsáktól csengeni kezdett a füle. Az utolsó, amire emlékezett, a saját vérének az íze volt a szájában. Eve nem sokáig maradt eszméletlen. A büdös füst és a hangos sikolyok elárulták, hogy egy vagy két percnél hosszabb időre nem ájulhatott el. A fájdalomnak sem volt ideje, hogy teljesen a hatalmába kerítse az agyát. A járműve - jobban mondva az, ami megmaradt belőle - a tetején hevert, mint egy felfordított teknősbéka. Kiköpte a szájában összegyűlt vért, és addig fészkelődött, amíg elérte Sparrow-t, és kitapintotta a pulzusát a nyakán. Nagyon gyengén lüktetett, és a keze azonnal csatakos lett a vértől, ami még mindig patakzott a férfi fejéből.

Szirénák sivítását és rohanó lábak dobbanását hallotta. Valaki azt ordította: rendőr! Eve fejében homályosan felötlött: ha az ember földi módra kapcsolt kocsival kísérli meg a légi utazást, nem árt, ha azt alig egy sarokra a kapitányságtól teszi, - Rendőr vagyok - kiáltotta, és megpróbált kibújni az öszszeroncsolódott ajtón. - Dallas hadnagy. Egy civil beszorult a kocsiba, és erősen vérzik. -Nyugalom, hadnagy. Az MT már elindult. Talán nem kellene mozognia, amíg... - Húzzon már ki innen! - próbált megkapaszkodni Eve a bakancsa orrával az aszfaltba, miközben egyre kijjebb rángatta magát. Kéthüvelyknyit haladt, amikor erős kezek ragadták meg a lábát, és kiszabadították a roncsok közül. - Milyen súlyos a sérülésed? Eve az előtte álló ember arcára összpontosított, és végül felismerte Baxter nyomozót. - Látlak, és ez nagy fájdalmakkal jár. De azt hiszem, csak a fejemet vertem be. Az utasom sokkal rosszabbul járt. - Mindjárt őt is kiszedik - tapogatta végig Baxter, hogy ellenőrizze, nem törte-e el valamelyik csontját. Eve összerezzent. -Jobb, ha máris abbahagyod. -Ez egyike az apró örömöknek, melyeket az élet nyújt. Néhány helyen felhasadt a bőröd, és elképzelhető, hogy az a gyönyörű tested tele lesz kék-zöld foltokkal. - Ég a vállam. - Behúzol egyet, ha megnézem? -Most kivételesen megengedem - hajtotta hátra a fejét Eve, miközben Baxter kigombolta ronggyá szakadt ingét. - Úgy tűnik, csak a biztonsági öv nyomódott neki - árulta el a kollégája. - Fel akarok állni. - Csak maradj nyugton, amíg ide nem érnek az orvosok, és meg nem vizsgálnak. - Segíts fel, Baxter. Látni akarom, mennyire tört össze a kocsi. Baxter engedelmeskedett, és amikor Eve-nek kitisztult a látása, megállapította, hogy rettenetesen szerencsés volt. Ugyanezt Sparrow-ra már nem lehetett elmondani. Pörgés közben a jármű utasoldala nekicsapódott egy maxibusznak. Trueheart egy egyenruhás segítségével éppen azon dolgozott, hogy eltávolítsa a Sparrow-t fogva tartó fémdarabokat. -Beszorult az ajtó és a műszerfal közé - kiáltotta Trueheart. - Úgy látom, eltört a lába, és elképzelhető, hogy a karja is. De lélegzik. Ebben a pillanatban befutott az MT. Az egyik orvos bebújt az ablakon, ahol nem sokkal korábban Eve kimászott, majd orvosi szakkifejezéseket kezdett kiabálni. Eve csak annyit értett az egészből, hogy nyak- és gerincsérülésekről beszélnek, és csendben elkáromkodta magát. Majd alaposabban szemügyre vette a kocsit. , - Szentséges Szűz Mária! A jármű eleje valósággal szétmállott. A fém megfeketedett, szétfolyt, egyes darabok összeolvadtak egymással. Az ablaküveg porrá tört, és még mindig füstölgött. - Olyan, mintha... -Mintha beledurrantottak volna egy rövid hatótávolságú rakétával - fejezte be helyette a mondatot Baxter. - Ha nem

elölről, hanem oldalról kapod, ropogósra sültél volna. Épp a kapitányság felé tartottam, amikor megláttam a lángokat, és a nyomát a levegőben. Nagyot szólt, a kocsid pedig pont az enyém mellett repült el. Szétvert néhány civil járművet, kilapította egy mozgóárus taligáját, utána megpattant a járdaszegélyen, és úgy vágódott neki annak a maxinak, mint egy torpedó. - Civilek is megsérültek? - Nem tudom. És látta, hogy igen, és sírást, jajveszékelést is hallott. A járdán mindenfelé szójadogok, üdítős dobozok és édesség hevert. -A biztonsági öv egészen az utolsó pillanatig kitartott törölte le oda sem figyelve a halántékából szivárgó vért Eve. Ha elszakad, Isten a megmondhatója... A tetőbe épített vasrudak mentettek meg attól, hogy összenyomódjunk, mint egy tejesdoboz. Az utasoldal az ütközés miatt jobban megsérült. Neki jutott a nagyja. Baxter figyelte, ahogy az MT-sek nyakmerevítőt csatolnak az eszméletlen férfire. - A barátod? -Nem. - Annyira felbosszantottál valakit, hogy rakétával lövöldöz rád? -Jó kérdés. - Meg kellene vizsgáltatnod magad az MT-sekkel. - Talán - felelt Eve, mivel a fájdalom egyre inkább áttört az adrenalin és a sokk ködén. - Gyűlölöm ezt. Komolyan. És tudod, mit gyűlölök még? Az igénylési osztály alaposan le fog tolni, amiért tönkretettem egy kocsit. Utána pedig majd adnak egy vacak roncsot, hogy azzal is büntessenek - bicegett a járda mellé, majd leült a zűrzavar és a lárma közepette. A feléje közeledő MTst gúnyos mosollyal fogadta. - Nehogy azt higgye, hogy belém nyomhat egy injekciót. Ha megpróbálja, leütöm. - Ha a fájdalmat választja, akkor csak tessék - vont vállat az MT-s, és kinyitotta a táskáját. - De megvizsgálni akkor is meg fogom. Két óra telt el, mire Eve-et hazaengedték, és kénytelen volt elfogadni Baxter segítségét, aki hazavitte, mert szigorúan ráparancsoltak, hogy ne vezessen. De nem maradt semmije, amit vezethetne, ezért nem okozott neki nehézséget, hogy engedelmeskedjen. -Azt hiszem, most be kellene hívnom téged egy italra, vagy valami ilyesmi. - így igaz, de inkább majd máskor. Randim van. Méghozzá fontos, és már így is elkéstem. - Köszönöm a fuvart. - Csak ennyi? Rosszul nézel ki. Vegyél be valamit, Dallas tanácsolta Baxter, miközben Eve kitornázta sajgó testét a kocsiból. - Vegyél be valamit, és feküdj le. - Minden oké. Menj, és döngesd meg a heti csinibabádat. -Ez most több, mint a szokásos - nevetett fel vidáman Baxter, és elhajtott. Eve bebicegett a házba, de Summerset mellett nem tudott elosonni. Summerset lehajtotta a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. -Úgy veszem észre, már megint sikerült szétszaggatnia! néhány ruhadarabját. ,. - Aha, gondoltam összetépem, és elégetem őket viselés közben, csak azért, hogy lássam, mi történik. - Felteszem, a kocsija is hasonló állapotba került.

- Totálkáros. Amúgy mindig is az volt - indult meg Eve a lépcső felé, de Summerset elállta az útját, és megfogta a macskát, amelyik igyekezett felkapaszkodni Eve lábán. - Az Isten szerelmére, hadnagy, ez egyszer használja a felvonót. És jó lenne, ha ezúttal önként venne be valami fájdalomcsillapítót. -Inkább gyalog megyek. Ha hagyom megmerevedni az izmaimat, még a végén úgy fogok kinézni, mint maga. Eve tudta, hogy csak makacskodik, tudta, hogy ostobaság, mégis felsétált a lépcsőn. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ha nem fut össze Summersettel, magától döntött volna a felvonó mellett. Mire elért a hálószobáig, csorgott róla az izzadság, ezért egyszerűen letépte magáról a testét takaró rongyokat, a fegyverét és a kommunikátorát az ágyra dobta, és bevonszolta magát a zuhany alá. - Félerővel! - adta ki a parancsot. - Száz fokos vizet ! Először fájt, ahogy a meleg vízcseppek fullánkként martak a bőrébe, de hamarosan balzsamnak érezte. Nekitámaszkodott a csempének, lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy végigcsorogjon rajta minden egyes csepp. Kit akartak elintézni?, merengett. Őt, vagy Sparrow-t? Fogadni mert volna, hogy őt. Sparrow és a tűzvonalba került civilek csak járulékos áldozatok lettek volna. Tehát miért akartak végezni vele, és ha már egyszer rászánták magukat, miért nem végeztek jobb munkát? Hanyagság, hanyagság, gondolta. Az egészről lerí a hanyagság. -Zuhany állj! - mordult fel, és némileg megnyugodva lépett ki a fülkéből. A szíve erősen megdobbant, amikor megpillantotta Roarke-ot, pedig tudta, hogy számítania kellene rá. Summerset, az a pletykafészek biztosan azonnal rohant hozzá, és elújságolta, milyen állapotban ért haza. - Az MT már megvizsgált - közölte gyorsan. - Csak bevertem a fejem, ennyi az egész. - Látom. Nem kellene beszállnod a szárítócsőbe. Ilyenkor nem tesz jót a meleg levegő. Tessék - emelt fel Roarke egy fürdőlepedőt, Eve mellé lépett, és ráterítette. - Megint erőszakkal kell rávegyelek egy fájdalomcsillapítóra? -Nem. 6 100 kb. 56 A ford. megjegyzése. - Nos, ez is valami - simított végig az ujjával Roarke a felesége arcán éktelenkedő horzsolásokon. - Lehet, hogy haragszunk egymásra, Eve, de akkor is fel kellett volna, hogy hívjál. Nem a médiából kellene megtudnom, hogy balesetet szenvedtél. - Nem mondtak neveket - kezdte Eve, majd elhallgatott. - Nem is volt rá szükség. -Nem gondoltam arra, hogy felhívjalak. Ne haragudj, de tényleg nem gondoltam rá. De nem azért, mert... Mert éppen úgy vagyunk, ahogy. Egyszerűen nem gondoltam a médiára, vagy arra, hogy valahonnan megtudod a történteket, mielőtt hazaérnék, és mindent elmesélnék. - Rendben. Le kell feküdnöd. -Veszek be fájdalomcsillapítót, de nem fekszem le. Sparrow sokkal rosszabbul járt, mint én. Mellettem ült. Megsérült a gerince, és a koponyája is. Az ő oldalán... A francba. Fogalmam sincs, egyáltalán hogyan élte túl. Egy rövid hatótávolságú rakétát lőttek ki ránk - simította hátra a haját Eve, és elindult a hálószoba felé, hogy leüljön.

- Rakétát mondtál? - Aha. Valószínűleg egyet azokból a takaros, vállról indítható fajtákból. A kapitánysággal szemközti ház tetején állhatott, aki tüzelt. Rám vadászott. Elképzelhető az is, hogy Sparrow-ra, de szerintem mégiscsak én voltam a célpont. Össze akarta zavarni a nyomozást? Vagy téged? Esetleg mindkettő? csóválta a fejét Eve. - Talán az volt a célja, hogy a falhoz állítsa az NBH-t. Mindenki azt hitte volna, hogy ha nem képesek rábeszélni egy zsarut, hogy adja át nekik a nyomozás vezetését, akkor végeznek vele. Vagy talán ezzel is a terroristákra akarták terelni a gyanút. Roarke egy kék pirulát és egy pohár vizet nyújtott a felesége felé. - Add a szavad, hogy lenyeled, különben benézek a nyelved alá. -Most nincs túl sok kedvem a szexhez. Hagyd békén a nyelvem. Inkább lenyelem. Roarke melléje ült, és a szemébe visszatért a megszokott melegség egy része. - Miért nem az NBH-ra vagy a Doomsdayre gyanakszol? - Nem túl titkos módszer fényes nappal, a New York-i forgalom kellős közepén beleereszteni egy rakétát egy rendőrkocsiba. Ha ők akartak volna eltenni láb alól, sokkal kifinomultabb módszert választanak, amivel nem kockáztatják az egyik igazgatóhelyettesük életét. - Egyetértek. - Kérdezz-feleleket játszunk? -Lehet, hogy az MT-sek megvizsgáltak, de úgy nézel ki, mint akin keresztülgázolt egy teherautó. Szeretném látni, jól döntöttek-e, amikor hazaengedtek. Miért nem a Doomsday? Rájuk egyáltalán nem jellemző a finomkodás. - Először is a technoőrültek nem küldenek fel valakit egy rakétával a háztetőre. Éppen ezért nem lehettek ők. Viszont ha mégis szakítottak volna a szokásaikkal, akkor nem hibáznak. Márpedig aki lőtt, csúnyán hibázott. Még pár láb, és ha az oldalán találja el a kocsit, nekünk végünk. Ha mégis ők béreltek fel valakit, akkor miért nem valami nagyobb szabású cuccal állították oda, ami még a kapitányságból is lefarag egy nagy darabot? Ráadásul ezzel azonnal magukra irányítják a média figyelmét. Egy kocsi letakarítása az utakról csak gyorshír. Semmi keresnivalója a vezércikkek között. Ez egy kétségbeesett vagy dühös akció volt, nem pedig szervezett. Hogy csinálom? - Úgy látom, az agyad nem szenvedett maradandó károsodást - állt fel Roarke, és az ablakhoz lépett. - Miért nem szóltál, hogy a Toronyba hívtak? - Húztunk magunk között egy elég határozott választóvonalat - felelt Eve némi gondolkodás után. Nekem viszont nem tetszik... Nem szeretem érezni, hogy nem vagy szorosan mellettem. Pedig ez a valóság. - Úgy tűnik. - Valaki ma megpróbált megölni. Rajta is bosszút akarsz állni? Roarke nem fordult meg. - Ez teljesen más, Eve. Még a munkámra sem tudok rendesen odafigyelni, amikor eszembe jut, hogy mit tettek, és mit tehettek volna veled. Szeretlek, és ezért el kell, hogy fogadjalak olyannak, amilyen vagy: Ez viszont sokba kerül nekem - fordúlt el az ablaktól, és Eve-re nézett ragyogó kék szemével. Nagyon sokba. - Tiéd a döntés. Mindig is a tiéd volt. - Úgy beszélsz, mintha bármiben is tudnék dönteni azóta,

hogy megpillantottalak. Tudom, mivel kerültél most szembe, és csodállak, amiért nem hátrálsz meg. De azt nem tudom elfogadni, amivel akkor kellett szembenézned, amikor nem tudtál védekezni. - Ez nem változtat semmin. - Nézőpont kérdése. Mit változtat meg, ha a gyilkos rács mögé kerül, amikor az áldozat már amúgy is halott? Szerinted sokat, mint ahogy szerintem is. De most nem vitatkozom tovább, mert azzal még inkább eltávolodunk egymástól. Mindkettőnknek sok a munkája. - Aha, sok - állt fel Eve. Bírni fogja, gondolta. Bírnia kell. Még akkor is, ha nem lehet. - Mielőtt olyan durván félbeszakítottak bennünket, Sparrow elárulta, hogy Bissel kettős ügynök volt. Az NBH arra használta, hogy adatokat szerezzen a Doomsday-ről. És ellenszolgáltatásként meghatározott adatokat átadhatott nekik. Hosszan rászedte őket. Ewingot a Securecompnál betöltött pozíciója miatt vette feleségül. Rá akarták tenni a kezüket a fejlesztéseidre, különösen az elmúlt néhány hónapban igyekeztek mindent megtudni a vörös kóddal jelzett projektről. Kétségbeesetten igyekeztek, hogy megelőzzenek a víruspajzs kifejlesztésével. - Felteszem, nem tetszett nekik, hogy egy ilyen technológia a magánszektor kezébe kerül. Jó döntés volt Bisselt ráállítani erre az ügyre. Mindkét oldalon játszott. Revát kihasználta, hogy adatokat gyűjtsön a Securecompról, miközben a Doomsday előtt megjátszotta a mohó köpönyegforgatót. -Az öccse tudott arról, hogy félrelépett, és folyamatosan zsarolta. De ez is beleillett az NBH terveibe. Sparrow azt állítja, nem tudják, merre lehet Carter Bissel. Lehet, hogy igazat beszélt, de én nem tudom elképzelni, hogy Bisselt csak az öccse zsarolta. Nem lett volna értelme tönkretenni a bátyja számítógépeit, mint ahogy annak sem, hogy eltűnt, vagy eltüntették. -Aki egyszer megfordította a köpönyegét, az újra megteheti. Eve elmosolyodott. - Ahogy mondod. Eve nem szívesen ismerte be, de a fájdalomcsillapító segített rajta. Még a könnyű pamutnadrágban és a lötyögős pólóban is érezte, mennyire összetörte magát. Amikor Peabody végigmérte, és összerezzent, Eve úgy vélte, talán sokkal rosszabbul nézhet ki, mint ahogy érzi magát. - Nem úgy festesz, mint aki a következő pillanatban képes lenne nekem esni - kezdte Peabody. - Ezért kérdezek valamit. Nem jutott eszedbe, hogy talán be kellene menned egy kórházba? - Soha ne ítélj a külső alapján. Nem, nem kellene bemennem semmiféle kórházba, és igen, képes lennék neked esni. Mesélj, mit tudtál meg Powellről? - Egyetlen maximális erejű lövéssel végeztek vele. A fegyvert közvetlenül a bőréhez szorították. A halál beálltának az időpontja tegnap délelőtt tíz óra tizenegy perc. Nem találtunk erőszakos behatolásra utaló nyomot. A helyszínelők szerint a gyilkos egy mesterkóddal jutott be a lakásba. Powell igazolványa, a kocsija kódja, és a munkahelyi igazolványa hiányzott. Powell a halálát megelőző nap délutánja óta nem használta a linkjét. Akkor egy pizzát rendelt, ellenben a halálának a reggelén, nem sokkal nyolc előtt felhívták. Miután Powell álmosan felvette a linket, a hívó megszakította a vonalat. Lenyomoztuk, és végül egy metróállomás nyilvános linkjéhez jutottunk, alig háromsaroknyira a helyszíntől. Következtetés: a gyilkos ellenőrizte, hogy Powell otthon van, és még az ágyban fekszik. Utána elég időt hagyott neki, hogy visszaaludjon, majd behatolt a

lakásba, és megölte. - A takarítók? - Még nem végeztek, csak az előzetes vizsgálattal, de eddig nem találtak más ujjlenyomatot vagy DNS-mintát, csak az áldozatét. De az egyik szomszéd, név szerint Mrs. Lance, amikor fél tizenegy felé hazament a boltból, látta, ahogy egy férfi lépett ki a házból. Ugyanazt a személyleírást adta, mint korábban Sibresky Angelóról. - Mi a helyzet a rendőrségi rajzolóval? -Dolgozik. Amikor benéztem, elmondta, hogy Sibresky nem bizonyult túlságosan együttműködőnek vagy őszintének. ígértem neki egy belépőt a legközelebbi Mavis Freestonekoncertre, amivel a színfalak mögé is bemehet, ha délutánra előáll valami használhatóval. -Jó ötlet. Büszke vagyok rád. ::.- Remek tanárom volt. - A hízelgéssel ráérsz. McNabbal beszéltél már? - Csak beugrottam a laborba, és megnéztem, hogy halad a munka. - Aha, és azért, hogy megveregesd a csontos seggét. - Sajnos éppen azon a csontos seggén ült, ezért a küldetésnek ezt a részét nem tudtam végrehajtani. -Mert minden erőfeszítésem ellenére mindjárt magam előtt látom a fent említett testrészt, inkább folytasd. Hogy haladnak a munkával? - Nos, hallottam egy csomó szakszöveget és néhány igencsak színes káromkodást. Roarke igazán aranyosan tudja mondani azt, hogy szarházi. Tokimoto nyugodt, Reva pedig úgy viselkedik, mintha szent küldetést hajtana végre. McNab a mennyországban jár, de Feeney a csúcs. Csillog a szeme. Szerintem közel járnak a megoldáshoz. - Miközben ők a demokrácia védelmében ügyködnek, lássuk, meg tudunk-e oldani néhány gyilkossági ügyet. - Elnézést, hadnagy - mondta Peabody, mert jelezni kezdett a kommunikátora. - Mindjárt azzal is foglalkozom. Peabody nyomozó - jelentkezett be. - Hé, Lamar, van valamid a számunkra? - Megszerezted a belépőt? - A szavamat adtam. - Akkor megvan az arc. Hogy küldjem át? - Lézerfaxon - adta ki az utasítást Eve az íróasztala mögül. - És elektronikusan az itteni számítógépemre. Peabody továbbította Eve parancsát, utána ment, és személyesen fogadta a faxot. - Lamar nagyon jó rajzoló. Talán még jobb is lehetne, ha portrékat festene a rosszfiúk arca helyett. Nem nyerne szépségversenyt nyújtotta Eve felé a rajzot. - De nem is ronda annyira, mint Sibresky állította. A sebhely torzítja el nagyon az arcot. - Aha, egészen a szeméig húzódik. Amikor az ember ezt az arcot látja, másra nem is tud gondolni. Nagy, csúnya sebhely. Talán azért, hogy senki se nézze meg alaposabban magát az arcot, mert olyan ronda. - Sibreskynél bejött. - Volt egy olyan érzésem, hogy Sibresky nem túl érzékeny vagy udvarias. Most játszani fogunk, Peabody. - Komolyan? Oké. - Azzal kezdjük, hogy kimész a konyhába, hozol egy csésze kávét, és... Valamit hozzá. Ennivalót. - Éhes vagy?

- Nem, még mindig kavarog a gyomrom. Neked lesz. - Hé, eddig nagyon tetszik ez a játék. - Ne gyere vissza, amíg nem szólok. - Semmi gond. Eve a számítógépe felé fordult, és összedörzsölte a kezét. - Oké, akkor játsszunk. Nem tartott sokáig, mert már régóta érlelődött az agyában a gondolat. A fényképretusáló programot használta, kivetítette az arcképeket a fali képernyőre, és kidolgozta a részleteket. - Oké, Peabody, hozhatod a kávémat. - Meg kellene kóstolnod ezt az alma- és áfonyaízű pudingot - lépett be Peabody, egyik kezében tálkával, a másikban Eve csészéjével. - Igazán nagyszerű. - Mit látsz? Peabody nekitámaszkodott az íróasztalnak, és felkavarta az üdítőjét. A rajzoló rajzát az Angelo néven ismert gyanúsítottról. - Oké. Számítógép, oszd ketté a képernyőt. Az egyik felén tartsd meg a rajzot, a másikra kérem a CB-1 kóddal jelzett képet. FELDOLGOZÁS... MINDKÉT KÉP A KÉPERNYŐN. - És most mit látsz? - Carter Bisselt és Angelót - vonta össze a szemöldökét Peabody, mert azonnal rájött, hová akar Eve kilyukadni, majd megrázta a fejét. - Arra én is rájöttem, hogy Angelo elváltoztatta az arcát. De nem látom benne Carter Bisselt. Nincs olyan adatunk, amiből kiderülne, hogy ért a maszkkészítéshez. Persze egy paróka és egy álbajusz az más. Talán még a sebhelyet is el tudná készíteni. De az állkapcsa... Egy kiálló műfogsor megváltoztatja a száj formáját, de az állkapocsét nem. Ennél többre volt szüksége, és még ha Kade-del is dolgozott néhány hónapig, nem válhatott ennyi idő alatt képzett maszkmesterré - kapott be egy kanálnyi pudingot, miközben folytatta a két kép összehasonlítását. - Ráadásul Carter Bissel füle nagyobb. A fülek mindig jó támpontot nyújtanak. Nagyobb füleket még tudott volna csinálni Angelónak, de kisebbeket nem. -Jó a szemed, Peabody. De figyelj, és tanulj. Tizennyolcadik fejezet Peabody a pudingját kanalazta, és figyelte, ahogy Eve és a számítógép az első képről a másodikra helyezi át a hajat. - Tudod, ezt egyetlen paranccsal végre lehet hajtani. - Tudom, hogy lehet - felelt ingerülten Eve. - De a végeredmény szempontjából egyáltalán nem érdekes. Ki is vezeti ezt az átkozott játékot? - Úgy látszik, nagyon lobbanékonnyá teszi az embert, ha belelőnek a kocsijába egy rakétát. - Ha így folytatod, a következő rakéta egyenesen a seggedbe repül. - Dallas, tudod, mennyire szeretem, he kedveskedsz - helyezkedett el kényelmesen Peabody, majd lenyalta a kanalát, és a képernyő felé intett. - Oké, rátetted a parókát, de az állkapocs alakját és a fül méretét ezzel még nem változtattad meg. Ráadásul a szemtanúk jóval soványabbnak írták le Angelót Blair Bisselnél. Legalább tizenöt fonttal. Az igazolványképe alapján Bisselen volt egy kis túlsúly. Megint csak azt kell mondanom, hogy fel lehet venni műsúlyokat az álcához, de tizenöt fontot képtelenség leadni egyetlen éjszaka alatt. Ha mégis rájössz a titokra, oszd meg velem is. - Ha nem akarsz játszani, fogd a pudingodat, és tűnj el innen. Számítógép, másold át az egyes képen látható sebhelyet a

kettes képre. - A gyilkos ugyanolyan simán hatolt be Powell lakásába, mint Bisselébe - kaparta ki a tálkáját Peabody, miközben a számítógép teljesítette Eve utasítását. - Erre csak olyasvalaki képes, akit kiképeztek erre, vagy nagy gyakorlattal rendelkezik. Minden egyes gyilkosságot roppant hidegvérrel követtek el, különösen az első kettőt, ahol még a helyszín elrendezésével is ezt sugallták. - Ezzel nem vitatkozik senki. De mi lehet az indíték? Számítógép, tételezzük fel, hogy az egyes képen látható személy elülső foga protézis. Számold ki, és rajzold meg ugyanazt a kettes képre is. - Ha nem tudnám, hogy néhány áldozat egy titkos szervezetnek dolgozott, bandaháborúra gyanakodnék. A programféreg elkészült, ezért a Doomsday ki akarta próbálni. Tudják, hogy már elkezdődött a pajzs kifejlesztése. Az NBH és a többi, hasonszőrű szervezet próbálják lelassítani vagy elpusztítani a technókat. A Doomsday pedig igyekszik lelassítani vagy lehetetlenné tenni a pajzs elkészítését. Az egyik oldal meggyilkol néhány ügynököt, a másik elvarr egy esetlegesen laza szálat, McCoyt. Az egyik oldal elkapja az ügynök öccsét. A másik ellopja a halott ügynök testét, és megtámadja a nyomozás vezetőjét. A kémkedés fokozódik - vonta meg Peabody a vállát. Nem olyan izgalmas, mint Bond, de sok a csavar a történetben. Nekem úgy tűnik, az ügynökök szeretnek mindent túlbonyolítani. - Nézz a képekre, Peabody! Peabody engedelmeskedett, miközben finoman megkocogtatta a fogát a kanállal. - A két kép között főleg felszínes a hasonlóság. Dallas, ha az én képemet raknád oda, hogy azzal bűvészkedjen a számítógép, a végén az is hasonlítana Angelóra. De inkább ne, mert most ettem. - Még mindig a fül és az állkapocs különbözőségébe kapaszkodsz? - Ha ezzel odaállsz a bíróság elé, ki fognak röhögni. - Azt hiszem, igazad van. Számítógép, cseréld ki a kettes képet a hármasra! Amikor Peabody az osztott képernyő mindkét felén Angelo képét látta, összevonta a szemöldökét. - Nem értem. - Mit nem értesz? - Azt, hogy miért mutatsz két képet ugyanarról a fickóról. - Én? Biztos vagy benne, hogy ez a két fickó egy és ugyanaz? Talán nem látok még rendesen a robbanástól. - Egymás mellé tetted Angelo két képét - fordult Eve felé nyugtalanul Peabody. - Nézd, ha nem akarsz bemenni a kórházba, idehívhatom Louise-t. - Nem szeretném háborgatni, dr. Dimattónak biztosan nagyon sok a dolga. Nézzük csak, mit... Ó, így már rendben. Erre gondoltam. Számítógép, tüntess el minden módosítást a hármas képről, és állítsd vissza az eredetit! - dőlt hátra Eve elégedett vigyorral. Peabody kezéből kihullott a kanál. - Ez Bissel! Ez Blair Bissel! - Ugye, hogy ő az? Arra gondoltam, hogy a haláláról szóló híradások legalábbis túlzóak. -Tudtam, hogy ez is megfordult a fejedben, de sohasem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. A DNS és az ujjlenyomatok szerint Blair Bissel holttestét találtuk meg. A saját felesége azonosította.

-Az NBH kiképezte, és évekig dolgozott a szakmában, még ha csak alacsony szinten is. Elég tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy kicserélje az öccse kartonjára a sajátját. Add hozzá ehhez a különösen kegyetlenül elkövetett gyilkosságokat, a vért, a mocskot, azt, hogy Ewing sokkot kapott, és azt, hogy Carter Bissel nemrégiben minden valószínűség szerint plasztikai sebésznél járt, hogy egy operációval kihangsúlyozza minden hasonlóságát a bátyjával. A testsúlyuk ugyan nem egyezett, de ennyit mások is hazudnak a hivatalos irataikban. Senki sem figyel fel tíz- vagy tizenöt fontnyi túlsúlyra. - Én is letagadok tízet a sajátomból. Nem is tudom, miért. Belső kényszer. -Blair Bisselt akartuk látni, ezért őt is láttuk. Mi okunk lett volna megkérdőjelezni a személyét? - De mi lehetett az indíték? Carter? Nem találtuk nyomát sem erőszaknak, sem pedig annak, hogy együttműködtek volna. Mivel tudta rávenni a plasztikai műtétre, és arra, hogy megváltoztassa a kinézetét? -Lehet, hogy fizetett neki érte. Pénzzel, szexszel... Talán mindkettővel. Hiszen nem szerették egymást. - Széles a szakadék a hidegvérű gyilkosság és aközött, hogy két testvér nem szereti egymást. Ha Kade segített felkészíteni Cartert... - Akkor Blair már eleve úgy tervezte, hogy a szeretőjét is elteszi láb alól. Ha az ember el akarja játszani a saját halálát, akkor játssza el nagyban. Kegyetlenül, a vért a felesége arcába zúdítva, legalább időlegesen rá terelve a gyanút. Megszabadult attól, aki miatt az ablakon kellett kiszórnia a pénzt, és attól is, aki olyan bensőségesen ismerte, hogy mindent tönkretehetett volna. Persze majd hűtlennek, hazugnak, csalónak fogják ner vezni. Mit számít mindez, ha az ember úgyis halott? - Ezen el kell gondolkodnom - ugrott le Peabody az asztalról, és járkálni kezdett. - Eszerint az elmélet szerint Blair és Kade az NBH tudta nélkül szemelte ki Cartert. -Talán a szervezeten belül kezdték keresni a megfelelő embert, de nem hiszem. Carter elég kézenfekvő választás. -Ráadásul így egy füst alatt megszabadultak a zsarolótól is. - Részben. Ne felejtkezzünk meg a pénzről, a kalandról és a kockázatról sem. Mindhárom illik a profiljukba. Ennél azért nagyobb cél lebegett a szemük előtt. Folytasd! - Blair az NBH-nak és a Doomsday-nek is dolgozott. Válogatott adatokat adott át nekik, és egyszerre mutatta magát forrásnak, árulónak és szabad embernek. A házasságát az NBH készítette elő, és része volt a fedősztorijának. - Egyfelől ipari kémkedés, ami igencsak jövedelmező foglalkozás, és igencsak nagy népszerűségnek örvendett az elmúlt évtizedekben. Az NBH pedig nem tudta máshogy tartani a lépést a civil szféra vállalataival. - Mint amilyen a Securecomp. - Igen, és azzal a tucatnyi másikkal a bolygón és a Földön kívül, ahová elhelyezték Bissel bepoloskázott szobrait. Gondolj csak bele, Peabody! Az embernek mindig kell egy vészterv. Egy ésszerűnek hangzó kifogás. Szerinted mit csináltak volna ennek a tervnek a kiötlői, ha véletlenül felfedezik a poloskákat? Peabody megállt a képernyő előtt, és alaposan szemügyre vette mindkét arcot. - Blair Bisselre kenték volna az egészet.

- Azt lefogadhatod. Reva pedig, mivel a felesége, vele bukik. A Securecomp kompromittáló helyzetbe kerül. Elvégre férjről és feleségről beszélünk. - Ezek szerint mégis kigondoltak egy tervet. - Az előre nem látott helyzetre. Blair elég régóta dolgozott ügynökként ahhoz, hogy ez az eszébe jusson. És ha nem neki, akkor Kade-nek biztosan. -Lépéseket tett, hogy megvédje magát? - rázta meg Peabody a fejét. - Méghozzá hatalmas lépéseket. - Nem csak védekezni akart. Azt is vedd számításba, hogy boldogan végzett az öccsével, vált meg a nemzetbiztonságiaktól, valamint a kormánytól, amely kihasználta, de veszély esetén könnyű szívvel feláldozta volna. És mindehhez adj hozzá egy hatalmas rakás pénzt. - A technóktól? Üzletet kötött velük. Olyan információkat is átadott, amihez nem volt felhatalmazása. Valamit, ami nagyot szólt. - Ő volt a híd A és pont között, és a helyzetéből adódóan sokkal többet tudott mindkét oldalról, mint azok egymásról. Mert minden adat rajta keresztül jutott el a céljához. Ő irányította a folyamatot. A profiljából ítélve könnyen megszédíthette ez a hatalom. Miért ne markolhatna fel többet? Még több hatalmat, még több pénzt, hogy aztán lelépjen? Viszont innen csak egy út vezet kifelé. Ha csak úgy egyszerűen felszívódik, vadászni fognak rá. Mind a két oldal. - Csak akkor nem, ha halottnak hiszik. - Ahogy mondod. Ráadásul az NBH buzgón igyekszik eltüntetni a nyomokat, a rendőrség a tálcán kapott, legfőbb gyanúsítottat vizsgálja, és halott az is, aki egyedüliként tudott még a tervről. - Mi romolhatott el? Bissel miért nem egy trópusi tengerparton üldögél, miközben rumpuncsot szopogatva a pénzét számolja? - Talán nem fizették ki rendesen. Az ember nem szívesen rakja minden tojását egy terrorista kosarába. Ahol könnyen összetörhetnek. Bisselt jól kiképezték ahhoz, hogy legyen egy vészterve. Odaadott valamit McCoynak. Amiért vissza kellett jönnie. A lány pedig meghalt miatta. - Eközben a nyomozás vezetője nem hitte el, hogy a tálcán átnyújtott gyanúsított követte el a kettős gyilkosságot. Alaposan kivizsgálta az esetet. -Aha, ez biztosan nagyon dühítette. Valószínűleg már az elejétől fogva. Roarke kedvel egy Yeats nevű fickót. Egy régi ír költőt, aki már nem él. Ez a Yeats írt egyszer a dolgok széthullásáról. Nem tartott ki a terv magja. Blair Bissel történetének az alapja nem bírt ki egy alaposabb vizsgálatot. - És abban a pillanatban széthullott, amint beléptél az első gyilkosság színhelyére. - Bissel kétségbeesett, ideges lett, és túlbonyolította a dolgokat. Annyira aggódott a saját biztonsága miatt, hogy kénytelen volt kidugni az orrát a búvóhelyéről. Egyszerre kellett halottnak maradnia és begyűjtenie a pénzét. Mindkettő nehéz feladat. Powell meggyilkolása és a holttest megsemmisítése, amiről mindenki azt hitte, hogy az övé, ostoba lépés volt. Megakadályozta ugyan a pontos azonosítást, de éppen ezzel terelte magára a gyanút. Hiszen rajta kívül más nem akarhatta megsemmisíteni ezt a bizonyítékot. - Utána téged próbált meg eltenni láb alól. - Mint ahogy azt már mondtam, ideges. És kétségbeesett. Tudod, milyen valójában ez az ember, ha lemossuk róla a titkos

ügynök, a nőfaló és a művész mázát, Peabody? Egy kétbalkezes szerencsétlen. Az, aki egyre nagyobb hibákkal próbálja rendbe hozni a tévedéseit. Hidegvérű gyilkosnak tartja magát, de egy önző, rossz kisfiú, aki most... Hogy is hívták azt a fickót? James Bondot játszik. Ráadásul szeszélyessé válik, amikor valami nem úgy jön össze, ahogy azt eltervezte. - Lehet, hogy valóban nem hidegvérű, ennek ellenére megölt négy embert, téged is szépen elintézett, és kórházba juttatta az NBH egyik igazgatóhelyettesét. - Nem azt mondtam, hogy veszélytelen. A hisztiző gyerekek nagyon veszélyesek tudnak lenni. Valójában nagyon megijeszt. - A feltevésed alapján egy szeszélyes, éretlen gyilkossal kerültünk szembe, akit az NBH képzett ki. - Nagyjából. Peabody akkorát fújt, hogy a haja is lobogni kezdett. - Ez valóban elég ijesztő. Hogyan fogjuk elkapni? - Épp azon gondolkodom - próbálta felrakni az asztalra a lábát Eve, de az izmaiba azonnal belenyilallt a fájdalom. - A francba! -Jobb lenne ellátni a zúzódásaidat. -Az agyamon nincsenek zúzódások. Gondolkodni még tudok. Hívd össze a csoport minden tagját, a civileket is beleértve. Ezt velük is meg kell beszélni. - Ewingot is? -Két éve annak az embernek a felesége. Bissel biztosan nagyon jól érezte magát mellette, de ennyi idő alatt Reva is sokat tanulhatott róla. A szokásairól, a szeszélyeiről, arról, hogy esetleg merre bujkálhat. Ha Sparrow túléli a támadást, visszanyeri az eszméletét, és kész megosztani velünk néhány, Bissellel kapcsolatos információt, talán ő is segíthet, de egyelőre Reva Ewing a legfőbb forrásunk. - El akarod mondani neki, hogy a férje, akinek a meggyilkolásával gyanúsították, a feltételezésed szerint nagyon is életben van, sőt ő próbálta ráterelni a gyanút? - Ha nem bírja elviselni, akkor segíteni sem tud, és sokkal rosszabb helyzetbe kerülünk. Lássuk, van-e olyan gerinces, mint az anyja? Feeney számokat és kódokat morogva, egy miniszámítógéppel a kezében lépett be a szobába. Az állán háromnapos borosta virított, a szeme alatt akkora táskák lógtak, mint egy hetes nagybevásárlás után, de a tekintete vidáman csillogott. - Rosszkor szakítottál félbe, kölyök - mondta Eve-nek. Nem járunk már messze a céltól. - Más irányt vett a nyomozás, aminek lehet, hogy szintén nincs már messze a vége. Hol vannak a többiek? - Roarke és Tokimoto még befejeznek egy tesztsorozatot. Nem akartak a közepén eljönni. Megtisztítottuk Kade egyik gépét, és most olyan, mint amilyennek lennie kell. McNab és Ewing épp most telepít... - hallgatott el, amikor végre felemelte a fejét, és alaposan szemügyre vette Eve-et. - Hallottam, hogy mi történt veled. Ezek szerint nem túloztak. Egy kis jeget kellene raknod a szemedre. - Kezd megfeketedni? A francba! - simított végig Eve finoman az arccsontján, mire a fájdalom azonnal végigcikázott a testén. - Vettem be gyógyszert. Ez nem elég? Peabody egy jeges tömlővel a kezében lépett ki a konyhából. - Ha hagyod, hogy rád rakjam, egy percig fájni fog, és hülyén nézel majd ki tőle. De lelohasztja a daganatot. Nem fogsz

úgy festeni, mint egy bokszoló. - Ne csak beszélj róla, hanem csináld. Eve összeszorította a fogát, amikor Peabody a szeme alá tette a tömlőt. A fájdalom hamarosan lüktetésbe ment át, amit nem kifejezetten javulásként értékelt. - Juj - jegyezte meg McNab egy együttérző borzongás közepette, amikor belépett. - Hallottam, hogy a kocsid is totálkáros lett. - Nem nagy veszteség. Hol van Ewing? -Azonnal jön. Csak beugrott a mosdóba. Oké, ha eszek pár falatot? Teljesen kiürült a gyomrom. - Találsz pudingot - kiáltott utána Peabody, mert McNab már el is tűnt a konyhában. - Almás-áfonyás. - Puding? - ismételte meg Feeney. -Jesszus. Megadom magam - emelte fel Eve mind a két kezét. - Egyetek, igyatok, mulassatok. Be kellene vezetni, hogy minden kettős gyilkosság mellé kapjunk pudingot. -Kerítek neked valami hideg italt - döntött Peabody. Talán jót fog tenni. Amikor Eve egyedül találta magát az irodájában, azon kezdett gondolkodni, hogy ereszthette ki ennyire a kezéből a gyeplőt. A házastársi civódás, vélte, éppen olyan, mint valami alattomos láz, amely megakadályozza, hogy az ember teljes erejével a feladatára koncentráljon. Látta, hogy nincs csúcsformában, és fogalma sem volt, hogyan ragadhatná újra magához az irányítást. - Ha enni akar - csattant fel, amikor Reva belépett az irodájába -, akkor egyen. Ha inni akar, akkor igyon. De gyorsan! Ez nem valami átkozott, éjjel-nappal nyitva tartó közért. Reva erre mindössze oldalt hajtotta a fejét. - Köszönöm, én jól vagyok. De fogadni mernék, hogy magának legalább olyan rossz a közérzete, mint ahogy kinéz. Roarke és Tokimoto pár perc múlva itt lesznek. Épp áttörés előtt állnak. - Nincsenek egyedül. Nem várjuk meg őket. És mást sem! - kiáltott hangosan. - Mindenki üljön le, mert ezt állva nem lehet végighallgatni. -Azért, mert olyan hosszú lesz, vagy azért, mert valami nagy durranás? Átvitt értelemben, persze. - Remélem, hogy a második. Reva bólintott, és leült a legközelebbi székre. - Ne kerteljen. Akármi is legyen az, inkább mondja meg egyenesen ahelyett, hogy előtte megpróbálja kipuhatolni, mennyit bírok. Fáradt vagyok. És óráról órára egyre hülyébbnek érzem magam, amiért több mint két évig nem vettem észre, mi folyik az orrom előtt. - Az, hogy a férfi, akiben megbízott, valaki másnak adta ki magát, mint akibe beleszeretett. - Hosszú időbe telik megtanulni, mennyire lehet megbízni az emberekben. - Akad olyan ember, akire ránéz, és azt mondja: Hé, ez egy titkos ügynök? Ezek egész életükben azon dolgoznak, hogy valaki másnak adják ki magukat. - Ilyen ember valóban nincs - mosolyodott el Reva. - Ellenben maga könnyen azt gondolhatja, hogy vonzódok a hazugokhoz és a csalókhoz. - Magát a házassága előtt is megfigyelték. Mindent tudtak, amit tudniuk kellett, mielőtt egyikükkel találkozott. A magánéletébe is beleszóltak. Azért szerelték le a titkosszolgálattól, mert a saját testével védte meg az elnöknőt. Mert végezte a

munkáját. Talán azt remélték, hogy emiatt neheztelni fog a titkosszolgálatra, vagy azt, hogy ha már úgyis a kormánynak dolgozott, akkor nekik is fog. - Ennek rohadtul nagy volt az esélye. - Akkor keresték meg személyesen, amikor kiderült, hogy mégsem. Bissel tudta, mik a kedvenc ételei, milyen virágot szeret, mi a hobbija, milyen az anyagi helyzete, kivel feküdt le, vagy kit szeret. Számukra nem jelentett többet, csak egy eszközt, és tudták, hogy használhatják fel a céljaik érdekében. - Az első este, azon a kiállításon azt kérdezte, innék-e vele egy italt. Én meg azt gondoltam: itt egy jóképű, humoros, édes fickó, szóval miért is ne? Utána órákon keresztül beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha egész életemben ismertem volna. Mintha a születésemtől kezdve rá várnék - pillantott le Reva a kezére. - A sebesülésem előtt volt egy nagyon komoly kapcsolatom, ami tönkrement. De közel sem éreztem úgy magam, mint akkor Blairrel. Pedig ez az egész nem volt más, csak színjáték. Persze ő sem volt tökéletes, a kritika legkisebb jelére azonnal duzzogni kezdett, de azt hittem, egyszerűen ilyen a természete. A házasságnak az is része, hogy megpróbáljuk kitalálni a másik gondolatait, és megpróbáljuk felvidítani. Én pedig boldognak akartam látni Blairt. Azt szerettem volna, ha működik a házasságunk. - Semmi sem lehet tökéletes - mondta Eve, félig magának. - Amikor az ember mégis azt hiszi, azonnal kiderül valami, ami elrontja az egészet. - A számból vette ki a szót. Mellesleg nagyon fáradt vagyok. Belefáradtam abba, hogy hülyének érzem és sajnálom magamat. Ezért árulja el, miért kellett leülnöm. Egy csapás ide vagy oda, már nem számít. -Oké. Azt hiszem, Blair Bissel tervezte és követte el a Felicity Kade lakásán végrehajtott kettős gyilkosságot. Megölte Felicityt, az öccsét azért, hogy megrendezze a saját halálát, méghozzá úgy, hogy közben magára tereli a gyanút. -Ez őrültség - nyögte Reva. - Meghalt. Blair meghalt. Láttam. - Azt látta, amit láttatni akart magával, mint ahogy két és fél éven át sem vett észre semmit. Ráadásul sokkot kapott, és szinte azonnal elkábították, ahogy belépett a hálószobába. - De... Ellenőrizték a személyazonosságát. - Szerintem amikor Blair erre az akcióra készült, kicserélte a kartonját az öccse kartonjára. Azért készítette elő ezt a bonyolult helyzetet, hogy maga, a rendőrség és a titkos szervezetek is, amelyeknek dolgozott, halottnak higgyék. Márpedig a halottakat senki sem nézi meg alaposabban, Reva. - Ez őrület. Mondom, őrület, Dallas - állt fel Reva, pontosan akkor, amikor a többiek visszajöttek a konyhából. - Blair egy hazug csaló volt. Kihasznált engem. Mindent megteszek, hogy ezt elfogadjam, és együtt éljek a tudattal. De nem volt gyilkos, nem volt olyan, aki hidegvérrel... halálra szurkált volna két embert. - Kinek származik előnye a halálából? - Izé... Úgy érti, anyagilag? - Minden tekintetben. - Azt hiszem, nekem. Sok volt a pénze. Rengeteg. Ezt maga is tudja. - Sok volt a pénze - ismételte meg Eve. - Viszont anyagiakban maga sem szenved hiányt. Lehet, hogy Blairnek voltak titkos számlái, és ha egyszer ezeket megtaláljuk...

- Már az összest megtaláltam. A lista ott van a számítógépedben - lépett be Roarke. - Éppen úgy, ahogy kérted, hadnagy. - Mennyi? - Több mint négymillió. Szétosztva öt számlára. - Nem elég. Roarke oldalt hajtotta a fejét. - Talán nem, de ennyi az egész. Nem volt különösebben takarékos vagy jó befektető. Mindegyik számláról lassan, de biztosan szivárgott el a pénz az elmúlt hat évben, amióta megnyitották. Bissel költekezett, spekulált, de általában véve elmondható, hogy veszített a tőkéjéből. - Egyezik - értékelte Eve gyorsan a helyzetet. - Oké, egyezik. Kifogyott a pénzből, ezért szerezni akart még. Sokat. - Azért ölte meg Felicityt és az öccsét, azért terelte rám a gyanút, hogy pénzhez jusson? Ez egy szörnyeteg. Én nem ilyen emberhez mentem feleségül. - Maga egy ábrándképhez ment feleségül. Reva hátrarántotta a fejét, mintha Eve szavai arcon ütötték volna. - A levegőbe kapaszkodik, mert nem tud mást felmutatni. Éppen ezért nekem sem akar hagyni semmit. Szerettem Blairt, akár ábrándkép volt, akár nem. Tudja egyáltalán, mit jelent ez aszó? -Jól ismerem. - Azt várja tőlem, hogy elhiggyem, beleszerettem egy gyilkosba. Egy hidegvérű, kegyetlen gyilkosba. Revának minden erejét össze kellett szednie, hogy ne forduljon Roarke felé, akár csak egy pillanatra is. És nehogy ő is feltegye magának ugyanezt a kérdést. - Az, hogy mit hitt, csak magára tartozik. Az, hogy miként viseli el, csak magától függ. De ha nem fogadja el, hogy a nyomozás ebbe az irányba folyik tovább, segíteni sem tud. - Maga a hidegvérű. A kegyetlen. Engem pedig éppen elegen kihasználtak már. Amikor kiviharzott, Tokimoto félrehúzódott az ajtóból, és követte. - Nocsak, elég jól viselte - hordozta végig Eve a tekintetét lassan az egybegyűlteken. - Szeretné valaki befejezni helyettem a megbeszélést, vagy megjegyzést fűzni ahhoz, hogy bánok az emberekkel? - Ez kemény volt, Dallas - mondta Feeney. - De nem tudtad volna szebben becsomagolni. Ha kiheveri a megrázkódtatást, visszajön. - Addig viszont nélküle kell boldogulnunk. Bisselnek több különböző számlája volt, és lefogadom, hogy rejtekhelyről is gondoskodott. Méghozzá fényűző rejtekhelyről, talán nem is csak egyről. Még itt van a városban, hogy eltüntesse a nyomait, ezért itt is kell lennie egynek. De megtaláljuk. - Két ingatlant találtam, ami a nevén van - szúrta közbe Roarke. - Az egyiket a Kanári-szigeteken, a másikat Szingapúrban. Egyiket sem titkolta túlzottan, tehát ha én megtaláltam, akkor mások is megtalálhatják. - Tehát valószínűleg csak álcák. Bissel nem teljesen ostoba. Próbálj találni valamit az öccse, vagy Kade, vagy Ewing neve alatt. Őket is használhatta fedezéknek, amikor... Nem, nem! A francba! McCoy. Chloe McCoy. Biztos többet akart tőle néhány etyepetyénél. Ellenőrizd! Talán az ő nevére is nyitott egy számlát, vagy vásárolt egy ingatlant. Oka volt annak, hogy megölte, és szerintem ez a fickó pénzért és önvédelemből gyilkol.

- Majd én - ajánlkozott McNab. - Egészen feldobott ez a puding. - Láss hozzá. En megnézem, hogy van Sparrow, és ha már magához tért, megpróbálok minél többet megtudni tőle. Feeney, a számítógépeket rád és Roarke-ra hagyom. Ha Reva összeomlik, Tokimoto meg azzal foglalja el magát, hogy babusgatja, nem lesztek elegen. - Nem dőlünk ki, ha iszunk még egy kanna kávét. - Talán szeretnéd hallani a legújabb fejleményeket, mielőtt elrohansz, hadnagy. Kade gépéből sikerült lementenünk az adatokat. Igaz ugyan, hogy minden titkosított, de feltörjük a kódot. - Remek, nagyszerű. Szóljatok, amikor... - Még nem fejeztem be. Kade minden gépe tönkrement, de nem egy hálózati féregtől. Egyenként sütötték őket ropogósra. -Na és? Nézd, ez az ENyÜ szakterülete. Nekem csak a végeredményre van szükségem. Az adatokra. - Nem tiszteled eléggé a technikát - jelentette ki Feeney. - És megkockáztatom, hogy Bissel sem tisztelte. Mivel Eve hozzá sem nyúlt ahhoz a jeges narancsléhez, amit Peabody hozott neki, Roarke felemelte a poharat, és kiszolgálta magát. - A féreg elméletileg helyrehozhatatlanul tönkre tud tenni egy egész számítógépes hálózatot, függetlenül annak a méretétől és a bonyolultságától. Viszont nem ezzel kerültünk szembe. Ez csak árnyéka az igazinak, talán egy korai verzió, de korántsem olyan hatékony, mint gondoltuk. Viszonylag könnyű megtisztítani a fertőzött gépeket, és visszaállítani az adatokat. - Viszonylag - forgatta égő szemét Feeney. - Még így is ronda meló, de legalább nem globális biztonsági ügy. Csak pipafüst. - Ami azt jelenti, hogy Bissel korántsem azt szerezte meg, amit remélt... Amitől a nagy pénzt várta. Viszont valaki más talán hozzájutott, vagy... Gazember. Nem is engem akart eltenni láb alól - tapogatta meg önkéntelenül feldagadt arcát Eve. - Eltalálta a célpontját. Kicsit rosszul célzott, de eltalálta. Roarke félrehajtotta a fejét. Azonnal tudta, kire gondol a felesége. - Sparrow. - Egy belső ember, aki elrendezi vagy meghamisítja az adatokat, és védelmet biztosít, felbecsülhetetlen segítség. Sparrow. Ő a főszervező. Ő készítette a tervet. Hiszen Bissel nem túl bátor, nem túl okos, még a ranglétrán sem tudott felmászni. Csak egy kifutófiú. Erre hirtelen az egyik fejes az ölébe hullajtja a nagy lehetőséget. A nagy jutalmat. Az ipari kém. Lehetséges, de csak lehetséges, hogy az egészről még a Nemzetbiztonsági Hivatal sem tudott. Magánakció volt. Habár Bissel nem tudta készpénzre váltani. Lefogadom, hogy a társa jobban csinálta. Sokkal, de sokkal jobban. - Akkor miért nem végzett Bissellel? - kérdezte Peabody. - Mert egy balek bármikor jól jöhet. És egy kifutófiú elvesztése senkinek sem fáj. Bissel vitte a diszket a féreggel a vevőhöz, ő kapta a piszkos munkát. Most pedig halott ember, és teljesen kétségbe van esve. Menekül, bujkál, és mindent megadna azért, hogy halott is maradhasson. A barátunk az NBHnál is azt akarja, hogy maradjon halott, és amikor a nyomozás nem arra tartott, amerre remélte, előhúzta a cilinderéből ezt a globális biztonsági marhaságot. - Szerintem bizonyos értelemben el akarta hallgattatni

Bisselt azzal, hogy halottnak állítja be - mondta Roarke. - És ha eljön az ideje, a szó szoros értelmében is elhallgattatja. - Inkább előbb, mint utóbb arra is sor került volna, ha nem feküdne kórházban. Szerintem megfeledkezett az egyenlet egyik lényeges együtthatójáról. Amikor egy Bisselhez hasonló ember elkezdi ölni az embereket, minden egyes gyilkosság könnyebben és könnyebben fog menni neki - húzta elő Eve a kommunikátorát. - Állítsanak őrséget Sparrow ajtaja elé. Senki, még az orvosok sem beszélhetnek vele addig, amíg nem hallgatom ki. Ti meg kezdjétek előbányászni az adatokat - fordult vissza a férje felé. - Ide azt a vödör kávét - emlékeztette Feeney, mielőtt távozott. - Egy pillanatra, hadnagy - pillantott Peabody felé Roarke. - Szeretnék beszélni veled. Magánügyben. - Erre most nincs időm - kezdte Eve. - Odakint megvárlak - szólt vissza Peabody, és becsukta az ajtót maga mögött. -Sparrow hozzáfért az adataidhoz, így tudta, mi történt veled Dallasban. Ha igazad van, könnyen lehet, hogy megpróbálja felhasználni ellened a múltadat. Esetleg megváltoztatva itt-ott, de nyilvánosságra is hozhatja. - Most nem emiatt aggódom. -Én kitörölhetem. Eltüntethetek az anyagból... bizonyos részleteket. Jogod van arra, hogy ez titokban maradjon, Eve. Jogod van ahhoz, hogy ne pletykáljanak rólad. És tudom, hogy mindennél jobban gyűlölöd, amikor valaki sajnál. - Azt várod tőlem, hogy rábólintsak egy kormányzati akta meghamisítására? - Nem, csak azt, hogy valld be, ha azt szeretnéd, bárcsak sohasem léteztek volna azok a fájlok. Elméletileg. -Aminek következtében semmi közöm nem lenne az egészhez. Hiszen én csak kívántam valamit. Pokoli ez a nap. Pokolian vicces - és félrefordult, mert elöntötték az érzelmek. Te és én, amióta megismerkedtünk, még sohasem álltunk enynyire távol egymástól. Nem tudlak elérni, és nem is engeded, hogy elérjelek. -Te nem értesz engem, Eve. Rám nézel, de nem értesz meg. De talán jobb is így. Eve Revára gondolt, az ábrándképeire és a házasságára. Nekik teljesen más problémával kell megbirkózniuk. Roarke sohasem hazudott, nem tettette másnak magát, mint ami a valóságban is volt. Ő pedig teljes egészében értette, az első pillanattól fogva. -Tévedsz, és ostoba vagy - Eve inkább hangzott fáradtnak, mint dühösnek, és ez Roarke-ot mindennél jobban lesújtotta. - Nem tudom, hogy fogunk ezen túllépni. Meg sem tudjuk beszélni, mert csak körben járunk. Mással sem tudom megbeszélni, mert akkor be kellene avatnom. Azt hiszed, nem értelek? - fordult vissza a férje felé, és egyenesen a szemébe nézett. Nagyon is értelek. Tudom, hogy képes lennél ölni, miközben úgy érzed, az igazságért harcolsz. Tudom, és mégis itt vagyok. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, de itt vagyok. - Ha nem lennék rá képes, nem lehetnék az, aki vagyok. Egyikőnk sem lenne most itt, hogy ezen vitatkozzon. - Talán nem, de most túl fáradt vagyok a vitához. Mennem kell - lépett gyorsan az ajtóhoz, és felrántotta. Majd lehunyta a szemét. - Tüntesd el! Nem kívánok semmit, hanem egyenesen megmondom. És a szavaimért vállalom a felelősséget. Töröld ki azokat a fájlokat.

- Tekintsd megtörténtnek. Amikor Eve otthagyta, Roarke odaült a felesége íróasztalához, és azt kívánta, bárcsak a fájlokkal együtt a múltat is ki tudná törölni. Odakint Reva próbálta feltartóztatni. - Nincs időm - közölte Eve kurtán, még csak le sem lassította a lépteit. -Csak egy perc. Szeretnék elnézést kérni. Én kértem arra, hogy ne köntörfalazzon, és amikor engedelmeskedett, nem tudtam elviselni. Bocsánatot kérek, és nagyon szégyellem magam a viselkedésem miatt. - Felejtse el. Most már meg tudja emészteni? - Aha, azt hiszem, meg tudom. Miben segíthetek? -Gondolkodjon. Gondolkodjon el azon, hová mehetett a férje, és milyen lépésekre lehet képes válsághelyzetben. Mit csinálhat most, azon kívül, hogy keresi a kiutat? Ezt gondolja át, lépésről lépésre. Mire visszajövök, legyen kész. - Megkapja, amit kér. Dolgoznia kell - kiáltott az ajtón kiviharzó Eve után. - A művészet nála nem csak álca volt. Nem lehetett az. Hanem szenvedély. Önmegvalósítás. Olyan helyet keressen, ahol elfér egy műterem. -Jó. Csak így tovább. Hamarosan visszajövök. -Jól csináltad - lépett ki Tokimoto a szalonból az előtérbe. - Remélem is. Mert amúgy egyáltalán nem érzem jól magam. - Időre van szükséged, hogy hozzászokj a helyzethez, gyászolj és dühöngj. Remélem, ha beszélni akarsz valakivel, akkor engem választasz. - Már így is annyit beszéltem, hogy bőven eleged lehet belőlem sóhajtott fel Reva. - Tokimoto, kérdezhetek valamit? - Természetesen. - Udvarolsz nekem? Tokimoto úgy kiegyenesedett, mint aki karót nyelt. - A jelen körülmények között az nagy tiszteletlenség lenne. - Azért, mert lehet, hogy még mindig házas vagyok, már nem is érdekellek? - Az most nem igazán számít. De nem vagy olyan lelki állapotban, hogy... Reva azon kapta magát, hogy mosolyog. Igaz, csak halványan. És mintha valami kezdett volna megnyílni benne. - Nem mondtad, hogy nem érdekellek, ezért csak annyit mondok, talán nem bánnám, ha udvarolnál nekem - és hogy bebizonyítsa, lábujjhegyre emelkedett, és könnyed puszit lehelt Tokimoto szájára. - Nem - jelentette ki egy pillanat múlva. Szerintem egyáltalán nem bánnám. Miért nem gondolkozol el ezen? Reva még akkor is mosolygott, igaz, csak halványan, amikor elindult felfelé az emeletre. Tizenkilencedik fejezet Quinn Sparrow életben marad. Lehet, hogy hosszú hónapokig kezelik majd, mire újra járni fog - legalábbis akkor, ha olyan erős, mint Reva Ewing. Eve számára ez maga volt a költői igazságszolgáltatás. Sparrow-nak több csontja eltört, megrepedt a gerince, és több más sérülés mellett agyrázkódást is szenvedett. És alapos sebészi munkára lesz szükség, mire helyrehozzák az arcát. De életben marad. Eve örült, hogy ezt hallja. Sparrow az intenzív osztályon feküdt, és az orvosok szerint még legalább negyvennyolc órán keresztül ott is fog maradni.

Nyugtatókat kapott, de Eve addig fenyegetőzött és mutogatta a jelvényét, míg végül beengedték hozzá. Sparrow vagy aludt, vagy kábultan hevert, amikor besétált a kórterembe. Eve a második lehetőségre tippelt, ezért lelkiismeretfurdalás nélkül elzárta a férfi karjába kötött fájdalomcsillapító infúziót. Csak pár pillanat telt el, és Sparrow felnyögött. Határozottan rosszul festett. A kötései mellett lila foltok húzódtak, a jobb karját begipszelték, a jobb lábát pedig rögzítették egy fémszerkezethez, amely akár Bissel műhelyéből is kikerülhetett volna. Magas gallér akadályozta, hogy megmozdítsa a nyakát vagy a fejét. - Hallja, amit mondok, Sparrow? - Dallas - forgatta színtelen ajakkal a szemét Sparrow. Mi a fene? Eve előrehajolt, bekerült Sparrow látóterébe, és megfogta a vállát, mintha ezzel az együttérzését akarná kifejezni. - Kórházban van. Lekötözték, hogy ne mozogjon. - Nem emlékszem. Mennyire... Mennyire súlyos? Eve egy pillanatra elfordította a fejét, mintha nehezére esne kimondania az igazságot. - Nagyon. Szépen kicsinált bennünket. Maga járt rosszabbul. A kocsi rakétaként szállt el, és bombaként csapódott a földbe. Közben egy maxinak is nekimentünk. Csúnyán összetörte magát, Sparrow - és érezte, hogy Sparrow válla remegni kezd, ahogy a férfi próbál megmozdulni. - Krisztusom, Krisztusom, nagyon fáj. -Tudom. Nehéz lesz. De elkaptuk - szorította meg Sparrow vállát. - Elkaptuk a gazembert. - Micsoda? Kit? - Bisselt. Lakat alatt van. Még a rakétavető is nála volt, amivel ránk lőtt. Blair Bissel él, jól van, és énekel, mint egy dalos pacsirta. - Ez őrület - nyögött fel Sparrow. - Hívjon ide egy orvost. Adjanak valami fájdalomcsillapítót. - Azt akarom, hogy jól figyeljen rám. Nem tudom, mennyi időnk maradt. - Időnk? - rándult meg Sparrow ujja. - Időnk? - Szeretnék adni egy lehetőséget, hogy megtisztítsa a lelkiismeretét, Sparrow. Ennyit megérdemel. Bissel mindent magára akar kenni. Figyeljen rám. Figyeljen - szorította meg Sparrow kezét. - Azért jöttem ide, hogy felkészítsem. Sparrow arca elszürkült. - Miről beszél? Eve közelebb hajolt, hogy a férfi tisztán láthassa az arcát. - Mindent megtettek, amit csak tudtak. Órákon keresztül dolgoztak magán. De túlságosan súlyosak a sérülései. -Haldoklóm? - remegett meg Sparrow amúgy is erőtlen hangja. - Nem. Nem. Orvost akarok. -Egy perc, és visszajönnek. Adnak majd... Adnak majd egy injekciót. Hogy könnyebben elmenjen. -Nem fogok meghalni - eredtek el Sparrow könnyei. Nem akarok meghalni. Eve összeszorította az ajkait, mintha ő is sírással küszködne. - Úgy gondoltam, szívesebben hallaná ezt tőlem... Mégiscsak kollégák vagyunk. Ha Bissel jobban céloz, most mindketten odaát lennénk. De csak a kocsi elejét találta el, és pördültünk néhányat. A lábát sikerült megmenteniük - folytatta Eve, és megköszörülte a torkát. - Akkor még reménykedtek benne,

hogy... Krisztusom. Az ütközéstől súlyos belső sérüléseket szenvedett. Az a gazember megölte magát, Sparrow, és engem is meg akart. - Nem látok. Nem tudok mozogni. - Feküdjön nyugodtan. Úgy több ideje marad. Maga már mindenen túl van, Sparrow, és Bissel éppen ezt akarja kihasználni. Megpróbált kinyírni minket, és éppen ezért szeretnék adni magának egy esélyt, hogy méltóságteljesen távozzon. Most fel fogom olvasni a jogait - rázta meg a fejét. - Jézusom, micsoda pech. Miközben Eve elmondta a módosított Mirandát, Sparrow reszketni kezdett. - Megértette a jogait és a kötelességeit, Sparrow igazgatóhelyettes úr? - Mi a fene ez? - Csak a rögzítő miatt. Egy jó ügyvéd villámgyorsan kihozza Bisselt, ha nem mondja el, pontosan mi történt. Arra számít, hogy maga haldoklik. Azt állítja, maga ölte meg Carter Bisselt és Felicity Kade-et. - Ez ostobaság. - Én tudom, de lehet, hogy Bisselnek sikerül meggyőznie az államügyészt. Jézusom, Sparrow, hiszen maga haldoklik! Mondja el az igazat, hogy le tudjam zárni végre ezt az ügyet, és eltakaríthassam Bisselt. Ő ölte meg magát - hajolt még közelebb Eve, és lehalkította a hangját. - Ezért fizetnie kell. - Ostoba hülye. Hogy érhet így véget az egész? -Árulja el, és gondoskodom róla, hogy ne ússza meg. A szavamat adom rá. - Megölte Carter Bisselt és Felicity Kade-et. - Kicsoda? -Blair! Blair Bissel ölte meg Carter Bisselt és Felicity Kade-et. Szippantott egy kis Zeuszt, hogy legyen elég ereje hozzá, és egyszerűen felszeletelte őket. -Miért? Mondjon még valamit, amivel sarokba szoríthatom. -El akart tűnni, egy szép kis összeg társaságában. Úgy rendezett el mindent, hogy a rendőrség a feleségére gyanakodjon, és hamar lezárja az ügyet. így kellett volna történnie. -Maga küldte el Revának a Blairt és Kade-et ábrázoló fényképeket? - Aha. Én készítettem az összest, és amikor eljött az ideje, bedobtam hozzá. Nem érzem a lábam. Nem érzem a lábam! -Tartson ki. Ezt a beszélgetést rögzítem, Sparrow. Felvevőbe beszél. Megfizet azért, amiért Bissel ezt művelte magával. Miért ölte meg Bissel Kade-et? -Az összkép miatt. Azonfelül túl sokat tudott mindkettőnkről. Nem kockáztathattunk. - Maga volt az agy. Ne akarja azt mondani, hogy az a semmirekellő tervelte ki az egészet. - Mindent kidolgoztam. Könnyen kellett volna, hogy menjen. Pár hét, és egy tengerparton kellett volna innom a maítaikat, de Bissel mindent összekavart. - Kade is benne volt? Hiszen ő kereste meg Bissel öccsét. -Nagyon sokat tudott, vagy nem? - nézett fel Eve-re Sparrow. -Összefoglalom. Őszinte leszek magához. Ennyit megérdemel. A halálos ágyon tett vallomás... - hallgatott el, és nézte, hogy sápad el még jobban Sparrow arca. - Nos, maga is tudja, mekkora a súlya. Ez lesz az egyik zár Blair cellájának az

ajtaján. Szeretném megadni ezt az utolsó lehetőséget. Mint profi a profinak. Felicity Kade vonta be Carter Bisselt. -Igen - vett remegve levegőt Sparrow, és Eve hirtelen megrémült, hogy a gazember valóban meghal, olyan sikeresen beleszuggerálta. - Meggyőzte azt az ostobát, hogy az NBHnak szüksége van rá. Azért, hogy átvegye a bátyja helyét. Carter pedig bevette. Elváltoztatta az arcát. Lefeküdt a kiképzőjével. Idióta volt. - Elhiszem. Ki tette el láb alól a plasztikai sebészt? Kade? - Nem, nem, ő nem mocskolta volna be a kezét. Átadta Bisselnek... Mármint Cárt érnek. Ügyesen rángatta dróton a férfiakat. - De maga tervezett el mindent, nem igaz? Nem Kade, és természetes, hogy nem Blair Bissel. Maga nem olyan ostoba, hogy saját kezűleg gyilkolja az embereket, de a zsinórok rángatásához nagyon ért. Blair azt hitte, nála van a programféreg. Azt hitte, el tudja adni, és annyit kap érte, hogy egész hátralévő életére elég lesz. De valójában sohasem volt nála. - Nem lehetett, hiszen nem is létezik. Én találtam ki - mosolyodott el Sparrow, de az arca hirtelen fájdalmas grimaszba torzult. - Nem bírom, Dallas! Nem tudom elviselni. Eve legszívesebben vigyorgott volna, de inkább ismét bátorítóan megszorította Sparrow kezét. - Nem tart már sokáig. Tehát nincs is programféreg? - De van. Csak éppen nem verjük nagy dobra. Én találtam ki, én állítottam össze a hamis adatokat és dokumentációkat. A Doomsday már tíz éve próbálja kifejleszteni. Elméletben működik, de gyakorlatban mindig önmaga ellen fordul, vagy mutálódik, amikor eléri a pajzsot. Ha az ember személyesen indítja el egy gépen, akkor minden rendben, de a hálózaton nem ter.jed, és távolról sem képes fertőzni. De ha elkészül... - ragyogott fel Sparrow sápadt, összetört arca -, akkor milliárdokat fog érni. - Tehát csak átverés volt... Az NBH és a nemzetközi ügynökségek rászedték a Doomsday-t. Maga híresztelte el azt a mítoszt, hogy a féreg létezik, és valós fenyegetést jelent. Utána a vörös kóddal jelzett projekt vezetőjénél, ami a pajzs kifejlesztésével foglalkozott, elhelyezte az egyik emberét. Aki továbbította az NBH-nak a megszerzett információkat, és az érdekesebbeket másnak is eladta. Maga mindkét oldalon játszott, ráadásul mindenütt olyasmivel, ami nem is létezik, és talán soha nem is fog. De a Securecomp dolgozott rajta, és elképzelhetőnek tartotta, hogy végül megírják a férget. Maga nagyon okos. -Közel jártak a megoldáshoz. Roarke nagy koponyákat gyűjtött össze a Securecompnál. Megértettem, hogy azzal, amit tőlük és a Doomsday-től megtudok, talán én is elkészíthetem a férget. Szép jutalom lett volna az akció végén. Tudja, mennyit keres évente egy igazgatóhelyettes? Semmit. Éppen annyit, mint egy nyomozó. - Számításba véve azt, hogy a nyomozók alulfizetettek, abban reménykedett, hogy nem ássák magukat túl mélyre a Bissel-Kade-gyilkosságban. - Tálcán kínáltuk az elkövetőt. De valami nem sikerült. - Maga pedig elkezdett nyomást gyakorolni a helyi rendőrségre, hogy adják át az ügyet. Az áldozati báránya is megvolt, Bissel személyében. Aki megpróbálta eladni a diszket, és kiderült, hogy nem ér semmit. - Azt hittem, a vevő végez vele, és eltünteti a holttestet, ha

egyszer rájön, hogy a féreg mégsem az, amit Bissel állít. Ezzel megtakarítottam volna némi időt, és nehezebben hozták volna kapcsolatba a nevemet az övével. De megúszta. - Viszont nem tudott hozzájutni a pénzéhez, csak úgy, hogy azzal magának is jelez. Még ha eléggé kétségbeesik ahhoz, hogy megpróbálja, nem járt volna sikerrel, mert elkezdtük felkutatni és befagyasztani a számláit. Ezért követte el a McCoy-gyilkosságot. Mi volt a lánynál, ami annyira kellett Bisselnek? - Nem tudom. Nem tudom, hogy került a lány a képbe. Bisselnek fel kellett volna szívódnia, és nyalogatni a sebeit, de az az ostoba pánikba esett, megölte a lányt, megölt egy hullaszállítót, és ellopta a holttestet. Mégis, mire számított, mit fognak a nyomozók csinálni? Ennyi erővel egy léghajóra is kiakaszthatott volna egy hirdetést, hogy még él. - Mióta folytatnak maguk ketten ipari kémkedést? - Mit számít ez már? Eve tudta, hogy Sparrow duzzog. Duzzog, mert a remek terve egyenesen az arcába robbant, és megölte. - Minél többet tudok Bisselről, annál mélyebbre tudom elásni. - Hat vagy hét éve. Közben szép kis vagyont szedtem öszsze, vettem egy házat Mauin, egy másikat pedig Toscanában. Úgy terveztem, még mielőtt elérem a negyvenet, gazdag leszek, és jól fogok élni. Már el is kezdtem eltüntetni a nyomaimat. - Végzett a társaival - helyeselt Eve. - Okosabb, ügyesebb volt náluk, és rávette őket, hogy megöljék egymást. Átalakult egyszemélyes, jóval profitálóbb ügynökséggé. Csak a magáé lett az összes poloska, amit Bissel beépített a szobraiba, és szétszórt a Földön, valamint a világegyetemben. Minden információ egyedül magához futott be. Aha, iszogatja a mai-tait, és közben kémkedik. Azt kell mondanom, Sparrow, hogy ragyogó ötlet. Sparrow párás szeme egy pillanatra felfénylett. - Ezzel foglalkozom. Feldolgozom az adatokat, kigondolom a forgatókönyveket, és mocskos trükköket agyalok ki, amelyekkel kompromittálhatjuk a célpontokat. Tudni kell kihasználni az embereket. -Maga pedig tudta, hogy használja ki Bisselt. Mindkét Bisselt. És Kade-et. És Ewingot. -Nem hittem volna, hogy ennyire bonyolult lesz. Bissel megölte Kade-et, és eltűnt. Azt hittem, néhány hétig lapulni fog, mielőtt el akarja adni a diszket. De sokkal hamarabb próbálkozott, és nem hagyott nekem időt, hogy lehűtsem a kedélyeket. - Ez annyit jelent, hogy megbizonyosodik: többé már nincs rá szüksége, és nyugodtan végezhet vele. - Addig nem szabad eldobni egy eszközt, amíg még hasznot hajthat. A gyilkosság része a játéknak. Ezt maga is tudja. A halál elkerülhetetlen. Én még sohasem öltem embert, és nem Bissellel akartam kezdeni. Inkább azt terveztem, hogy kiszivárogtatok némi információt, ami pontosan feléje mutat. És valaki elteszi láb alól helyettem. Nem vagyok gyilkos, Dallas. Csak használom az eszközeimet. Blair Bissel a gyilkos. Minden áldozatot ő ölt meg. Én jártam a Fullerben, és én tettem tönkre a számítógépeit, amikor végzett az öccsével és Kade-del. - Miért ment oda? - Meg kellett semmisítenem minden, az akcióra utaló adatot, és tönkretenni a számítógépeit, hogy többé már ne használhassa őket. Csak a nyomaimat tüntettem el. Még csak Kade

házának a közelében sem jártam, amikor meghalt. McCoy és Powell halálának az időpontjára is van alibim. Blair Bissel végzett velük. Meghalok, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy rám kenjék a gyilkosságokat. - Szerintem megelégszünk többszörös felbujtással és bűnrészességgel. Talán ehhez még hozzájön a nyomozás akadályozása, kormányzati akták meghamisítása, kémkedés, és az adu ász: az árulás. Nyugodtan búcsút mondhat Mauinak, Sparrow, és annak a csinos háznak is Toscanában. - Haldoklóm. Hagyjon békén. - Rendben - engedte el Sparrow kezét Eve, és elmosolyodott. - Van egy jó hírem, és van egy rossz. A jó hír, legalábbis a maga szemszögéből, hogy nem haldoklik. Csak egy kicsit roszszabbnak festettem le az állapotát. - Micsoda? - próbált felülni Sparrow, de csak elsápadt a fájdalomtól. - Meg fogok gyógyulni? - Élni fog. Talán nem lesz képes újra járni, és súlyos fájdalmakkal kell megküzdenie az elkövetkező néhány hónapban, de élni fog. A rossz hír? Az orvosok szerint maga máskülönben erős, és egészséges, tehát börtönben tölthet néhány évtizedet. - Azt mondta, haldoklóm. Azt mondta... - Aha - akasztotta bele Eve a hüvelykujját a farmere zsebébe. - A zsaruk mocskos hazudozók. Nem is értem, miért hisznek nekünk a magafajta seggfejek. -Ringyó. Rohadt kurva - próbálta ismét ülő helyzetbe küzdeni magát Sparrow, de megint elsápadt, utána kivörösödött, miközben nekifeszült a rögzítőknek. - Ügyvédet akarok. Orvost akarok. - Megkapja mindkettőt. Ne haragudjon, Sparrow, de most el kell intéznem egy találkozót a felettesei és az én feletteseim között. Fogadni merek, hogy élvezettel fogják hallgatni a beszélgetésünket ezen a felvételen. - Ha kisétál innen azzal... - kapkodta a levegőt Sparrow a fájdalomtól és a félelemtől. Eve mindkettőt tisztán látta a szemében. Ha kisétál innen azzal a felvétellel, egy órán belül eljuttatom a médiához az NBH-ban őrzött anyagát. Mindent, ami Dallasban történt. Beleértve azt is, hogy megölte az apját. Eve mosolyogva oldalt billentette a fejét. - Miféle anyagról beszél? - és miközben kinyitotta az ajtót, a mosolya csak szélesedett. - A falhoz szegeztem - közölte Peabodyval. Kifelé menet még hallotta, ahogy Sparrow orvos után sikoltozik. - Vidd el a felvételt, másold le, és készíts róla egy jelentést. Azt akarom, hogy minél gyorsabban lakat alá tegyük. - Milyen vádakkal? - Minden ott van a felvételen. Innen nem megy sehová tette hozzá Eve, amikor elindult velük lefelé a zsúfolásig megtelt felvonó. - Nem hiszem ugyan, hogy Bissel újra megpróbálkozik vele, de azért állítsunk egy őrt az ajtaja elé. - Oké. Mész valahová? - Beszélni akarok Mirával, hátha a friss adatok tükrében ő is tud valami újat mondani. Talán sikerül kitalálnunk Bissel következő lépését. Nagyon idegesítheti, hogy Sparrow életben maradt, és ez csak még veszélyesebbé teszi. Hiszen előle senki sem menekülhet el. - Csak te. - Aha. Ez a legszebb az egészben. - Nem vagy túl optimista.

- Pesszimistának születtem. Vidd el a kocsit. Én majd felülök egy buszra. - Már megint vezethetem azt a remek civil kocsit? - pördült meg Peabody a tengelye körül. - Ember, de szeretek nyomozó lenni. - Intézkedj Sparrow őrzéséről, írd meg a jelentést, szólj Whitney-nek, hogy szerezzen elfogatási parancsot, utána gyere vissza ide, és használd. Akkor majd meglátjuk, mennyire fogod szeretni - húzta elő Eve a maroklinkjét. - Ó, és igényelj nekünk egy új kocsit. -Te vagy a magasabb rangú - emlékeztette Peabody. Neked kellene beadnod az igénylést. - De én szálka vagyok a szemükben. Ha én kérem, akkor egy rakás roncsot kapunk. Amit kizárólag nekem tartogatnak. - Ez is igaz. Tudod, hanyagolhatnánk egy kicsit az új kocsi igénylését, és addig is használhatnánk Roarke-ét. Úgy értem, úgyis rengeteg autója van. - Rendőrök vagyunk. Éppen ezért járunk rendőrautóval. -Ünneprontó - morogta Peabody, amikor Eve eltűnt a forgatagban. Eve fogott egy taxit, azzal vitette el magát Mira lakására, mert még mindig erősen fájtak az izmai, ráadásul úgy vélte, nem érdemel olyan nagy büntetést, mint amit a földalatti zsúfoltsága és zaja jelent. Személyesen Mira nyitott ajtót. Rozsdaszínű nadrágot és lötyögős fehér inget viselt. - Köszönöm, hogy szakítottál rám egy kis időt. - Egyáltalán nem okozott gondot. Láttalak - simított végig óvatosan Eve arcán. - Tele vannak veled a hírek. Találgatják, hogy talán egy elfuserált terrorakció történt a kapitányságnál. - Sokkal személyesebb. Bissel. Máris elmagyarázom. - Foglalj helyet, és mindjárt... - fordult meg Mira, és a férjére meredt, aki egy teli tálcával a kezében közeledett feléjük. Dennis, emlékeztél rá! - Eve a kávét szereti - kacsintott ábrándos szemével Eve felé Dennis. Elnyűtt, rozsdavörös nadrágot, és bő kardigánt viselt, amelynek lyukas volt az egyik ujja. Az illata Eve-et a cseresznyére emlékeztette. Dennis elkomorodott, ahogy végignézett Eve sérülésein. - Véletlen baleset? - Nagyon is szándékos. Örülök, hogy látom, Mr. Mira. - Charlie, nem foglalkoznál egy kicsit ezzel a lánnyal? -Dehogynem. Menjünk fel az emeletre, ott nyugodtari megvizsgálhatom. - Köszönöm, de erre igazán nincs időm... Dennis már meg is indult felfelé, kezében a tálcával. - Az ügyet vizsgálat közben is megbeszélhetjük - mondta Mira, és erősen megfogta Eve kezét. - Ha nem jössz, nyugtalankodni fogok miattad. - Sokkal rosszabbnak néz ki, mint amilyen - kezdte Eve. - Igen, mindenki ezt mondja. Rengeteg szín. Eve-nek ez mindig feltűnt, amikor Mira házában járt. A színek és az apró dísztárgyak, amelyek körülvették. A virágok és a fényképek. Mira bevezette egy kényelmes szalonba. A falakat kékre és zöldre festették, amely egyszerre sugárzott nyugalmat és titokzatosságot. - Szép - mondta Eve. - Ugye? A lányom rendezte be egy fénykép alapján. Ez volt a karácsonyi ajándékom. Ide kell hoznom pár dolgot. Dennis, addig szórakoztasd Eve-et.

- Hmm? - tette le a tálcát Dennis, és szórakozottan körülnézett. - Beszélgess Eve-vei. - A férje nem jött el? - töltötte ki Dennis a kávét. - Jóképű fiú. - Nem, ő... Én most hivatalos minőségben jöttem. Elnézést kérek, amiért megzavartam az estét. - Egy csinos lány sohasem zavar - veregette meg a zsebét Dennis, majd zavartan körülnézett. - Úgy tűnik, a cukorról megfeledkeztem. Volt valami benne - a kócos hajában, a kinyúlt kardigánban, zavart arckifejezésében -, amitől Eve nagyon kedvelte. - Nem számít. Cukor nélkül iszom. -Helyes. Fogalmam sincs, hol hagytam. Habár a sütemény eszembe jutott - emelt fel egyet a tányérról, és Eve felé nyújtotta. - Úgy látom, szívesen enne egyet, gyönyörűm. - Aha - bámult Eve, miközben azon gondolkodott, miért van rá ilyen különös hatással a szoba, a virágillat és a kandalló. - Kösz. -Ritkán olyan rossz, mint ahogy gondoljuk - veregette meg Eve vállát. - Kivéve, ha rosszabb. Charlie majd rendbe hoz. Én odakint iszom meg a kávémat a teraszon - jegyezte meg, amikor Mira visszajött. - Addig ti, lányok, nyugodtan pletykálhattok. Eve beleharapott a süteménybe, és nagyot nyelt. - Úgy tűnik, sikerült lenyűgöznöm - jegyezte meg, amikor kettesben maradtak. - Nekem is. Le kellene vetkőznöd. - Miért? - Hallottam, hogy megsérültél. Szeretném megnézni. - Én nem akarom... - És közben elmondhatod, mit vársz tőlem Bissellel kapcsolatban. Addig sem figyelsz a vizsgálatra. Eve látta, hogy a vitával nem megy semmire, ezért levette az ingét, majd a nadrágját. Mira együttérzőn megrezzent, mire Eve védekezőn összehúzta magát. -A legsúlyosabbakat a biztonsági berendezések okozták. Tudod, az öv és a légzsák. - Igen, és nélkülük sokkal csúnyábban néznél ki. Elláttak a helyszínen? - Aha - rándult össze Eve gyomra, amikor Mira kinyitott egy orvosi táskát. - Nézd, már mindent megcsináltak velem amit lehetett. Egy fájdalomcsillapítót is bevettem, szóval. -Mikor? - Mit mikor? - Mikor vetted be azt a fájdalomcsillapítót? - Mielőtt... Nem olyan régen. Pár órája - motyogta Eve. Nem szeretek gyógyszert szedni. - Rendben, lássuk, mire megyünk nélkülük. Nyugodj meg. Hunyd le a szemed. Bízz bennem. - Mind ezt mondják. - Mondd el, mit tudtál meg Bisselről. Nem is olyan rossz, gondolta Eve. Bármit is csinált Mira, a fájdalmai nem fokozódtak. És ami a legjobb, nem érezte magát kábának vagy kótyagosnak sem. Elmesélte, milyen eredményeket hozott a nyomozás, és akkor sem hagyta abba, amikor Mira az arcán kezdett dolgozni. - Ezek szerint Bissel egyedül maradt - mondta Mira. Dühös, meghurcolt, és talán nagyon, de nagyon sajnálja magát. A hozzá hasonlatos érzelmi beállítású embereknél ez nagyon

veszélyes együttes. Az egója súlyosan megsérült. Hiszen eddigre már a saját vállát kellene veregetnie. Ehelyett minden csak egyre rosszabb, és rosszabb lesz, habár úgy érzi, ez egyáltalán nem az ő hibája. Saját magáról mindig is jó véleménnyel volt, így csakis valaki mást okolhat a kudarcért. Lelkiismeretfurdalás nélkül feláldozta a feleségét, az öccsét, és mindkét szeretőjét. Nincsenek igazi érzelmei. - Szociopata? - Afféle. De nem egyszerűen csak arról van szó, hogy nincs lelkiismerete. A törvények és szabályok fölött állónak látja magát. Egyfelől művésznek, másfelől kémnek. Eddig ennek csak örült, valósággal fürdött az érzelmekben. De megrontották a vágyai, és egyre többet akart. Több pénzt, több nőt, több dicséretet. Biztosan élvezte a gyilkosságokkal járó kockázatot. A tervezést, a gondolatot, hogy egyszerre állhat mind a két oldalon. - Sparrow készítette a terveket. - Igen, a mi szervezett gondolkodónk, de Bissel ezt egyáltalán nem így látta. Ö végezte a terepmunkát. Az NBH szemszögéből valóban nem volt több egyszerű kifutófiúnál. Most úgy érezte, végre megmutathatja mindenkinek, mennyit is ér valójában. - De ha sikerrel jár, senki sem tudott volna a tervéről. - Csak ő, és neki ennyi is elég. Csak ő tudta volna, hogy mindenkit átvert. Végül valami belső kényszertől vezetve mindenképpen megosztotta volna valakivel a titkát, hogy eldicsekedjen a tetteivel. Kade-nek és Sparrow-nak talán a valódi arcát mutatta. Az önelégültség nem tart sokáig. Mindenképpen keres valakit, akinek dicsekedhet - simította hátra óvatosan Eve haját, és ellátta a homlokán éktelenkedő vágást. - Sparrow ott követte el a hibát, hogy nem vette számításba, mennyire élvezi Bissel a reflektorfényt, a gyilkosságokat, és azt, hogy a fő részese lehet a tervnek. - És most, hogy mindennek vége? - Újabb lehetőségeket fog keresni, hogy bizonyíthasson. Nem marad a fenekén. A múltban a művészete segítségével szerezte meg mindazt az elismerést, dicséretet és hírnevet, amire az egójának szüksége volt. És reflektorfényben állt. Szüksége van a felhajtásra. A show-ra. - Ha nyilvánosságra hozom, hogy még mindig él, és... Sztár lett belőle, azzal talán kielégítem az igényeit. Akkor előbújik a rejtekhelyéről, igaz? Hogy meghajoljon a közönség előtt. - Szerintem igen. Viszont amilyen erőszakos ember, veszélyes lehet. Egyre növekvő élvezettel gyilkol. Az első gyilkosságot egy bizonyos cél érdekében hajtotta végre, és a kapott terv szerint. McCoyjal sokkal nagyobb hidegvérrel végzett, és teljesen egyedül tervelte ki. Powellel még annál is brutálisabban. Hiszen idegen volt a számára. És a legutolsó esetben rengeteg ártatlan is megsérült, noha akkor már úgy érezhette, minden összeomlott. De a járókelők semmit sem jelentettek a számára. Neki senki sem számít, csak saját maga - csukta be Mira a táskáját. Felöltözhetsz. És vegyél még egy süteményt. Eve kinyitotta a szemét, és végignézett magán. A horzsolásokat és zúzódásokat valami halványsárga krém borította, ami véleménye szerint egyáltalán nem festett szebben, mint maguk a sebek. De a fájdalom jórészt elmúlt. -Jobban érzem magam. -Elhiszem. Kaptál némi helyi érzéstelenítést. Bevehetnél

ugyan még egy tablettát is, de nem erőltetem. - Köszönöm - kezdett öltözködni Eve. - Ráállítottam az embereimet, hogy próbálják megtalálni Bissel rejtekhelyét, és folyamatosan zároljuk a számláit. Szerintem az egyetlen ember, akihez még fordulhat, az nem más, mint a felesége és az anyósa, és őket folyamatosan figyeljük. A média hamarosan megtudja, hogy ő a legfőbb gyanúsított, és mellé elég részletet ahhoz, hogy Bissel talpa alatt forró legyen a talaj. Ki fogom füstölni az odújából. - Hiba lenne. Bissel először pánikba fog esni, utána viszont elkezd gondolkodni, hogy büntethetne meg téged, amiért keresztülhúztad a terveit. - Bissel ostoba - gombolta be az ingét Eve. - Eddig csupán szerencséje volt. De ennek lassan vége. Visszavágok neki, méghozzá egy sajtótájékoztatón. Azt akarom, hogy minden a lehető leghivatalosabb legyen. - Leülnél még egy kicsit? - és Mira maga is helyet foglalt. - Elárulnád, hogy ezen kívül mi bajod? - Szerintem szépen elláttad a sebeimet. - Most nem a fizikai sérülésekről beszélek. Jól ismerlek. Tudom, milyen vagy, amikor kimerülsz a munkától, és milyen, amikor valami más is bánt. Nagyon nyúzottnak látszol. Boldogtalan vagy. -Erről nem beszélhetek. Nem tudok - tette hozzá Eve, mielőtt Mira megszólalhatott volna. - Valóban van egy kis problémám, ezt nincs értelme tagadni. Viszont fogalmam sincs, ho gyan oldhatnám meg. - így vagy úgy, de mindent meg lehet oldani. Eve, bármit is mondasz, az köztünk marad. Bízz bennem. Ha tudok segíteni... - Nem tudsz - és Eve hangja élessé vált a kétségbeeséstől. - Nem tudsz segíteni, nem tudod rendbe hozni, és nincs érteime, mert úgyis azt mondanám, amit hallani akarsz. Dolgom van. -Várj - állt fel Mira, amikor Eve is. - Mit jelentsen az, hogy úgyis azt mondanád, amit hallani akarok? -Semmit - túrt a hajába Eve. - Semmit. Rossz kedvem van, ennyi az egész. - Nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Úgy érzem, elég jó személyes kapcsolatba kerültünk. Ha valami baj történt, akkor tudni akarok róla. - Nézd, Mira, a te dolgod, hogy a felszín alá láss. Nagyon köszönöm a segítséged, a szakmait éppen úgy, mint a személyest. De maradjunk ennyiben. - Természetesen nem fogunk ennyiben maradni. Úgy véled, tisztességtelen voltam veled szemben? Eve-nek sem ideje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy megvitassa a gondjait. De Mira szigorú arcát látva úgy vélte, talán ehhez is úgy kellene hozzáállnia, mint a vizsgálathoz: levetkőzik, és egyszer csak túl lesz rajta. - Szerintem te... Oké, ez is egy módszer, amivel közelebb kerülhetsz a pácienseidhez? - Igen, az is lehet. És veled is így tettem, amikor... - Egyszer régen azt mondtad nekem, hogy a mostohaapád téged is megerőszakolt. - Igen. Azért árultam el, mert nem hitted, hogy bárki is megértheti, min kellett gyerekként keresztülmenned. - Ekkor megnyíltam előtted, és neked pontosan ez volt a szándékod. A feladat elvégezve. Mira szemmel láthatóan zavarba jött, és felemelte a kezét. -Eve?

- Idén nyáron láttalak, ahogy kint ülsz a kertben, bort iszol és pihensz. Szép pillanat volt. Közvetlenül azután, hogy elárultam: Mavis terhes. Te pedig a szüléidről meséltél. Az anyádról, az apádról, és arról, milyen szép, hosszú házasságuk volt, és milyen kedves emlékeid vannak róluk. - Ó - nevetett fel kurtán Mira, és visszaült a helyére. - Azóta nem tudsz napirendre térni fölötte? Szólhattál volna. - Nem akartalak hazugnak nevezni... Végül is, mi értelme lett volna? Csak a munkádat végezted. - Nem csak a munkámat végeztem, és nem is hazudtam. Egyik alkalommal sem. De természetesen értem, mi fordult meg a fejedben, és hogy érezted tőle magad. Szeretném, ha végighallgatnál. Kérlek. Eve minden erejével azon volt, hogy ne pillantson az órájára. - Rendben. - Kislány voltam még, amikor a szüleim házassága tönkrement. Nem tudom, miért, csak azt, hogy valami alapvető dolgon különböztek össze, és nem tudták megoldani a helyzetet. Elváltak. -Azt mondtad... - Igen, tudom. Nagyon nehéz időszak volt az nekem. Dühös voltam, sértett és zavart. És mint a legtöbb gyerek, magába forduló. így természetesen azt hittem, minden az én hibám. És egyre inkább dühös lettem mind a kettejükre. Az anyám nagyon vonzó, életteli nő volt, ráadásul jómódú, fontos munkával. De rettenetesen boldogtalan. Állandóan emberekkel vette körül magát, hogy lekössék. Az anyák és a lányaik általában sokat vitatkoznak, különösen akkor, ha nagyon hasonlítanak egymásra. Mi hasonlítottunk, és vitatkoztunk is, elég rendesen. Ekkoriban találkozott egy férfival - keményedett meg alig hallhatóan Mira hangja. - Egy jóképű, elbűvölő férfival. Aki levette a lábáról. Virágot hozott neki, elhalmozta ajándékokkal, és rengeteg időt szánt rá. Még négy hónap sem telt el a szüleim válása óta, az anyám máris hozzáment feleségül - állt fel Mira, és a kávéskannához lépett. - Nem kellene még egyet innom. Nem akarom Dennist fél éjszakán keresztül zavarni. De... -Nem kell tovább mondanod. Mindent értek. Ne haragudj. - Nem, most már befejezem. Habár mindkettőnk érdekében lerövidítem a hosszú történetet - tette le Mira a kannát, és közben ujjával végigsimított a porcelánt díszítő árvácskákon. Nagyon megdöbbentett, amikor a mostohaapám először hozzám nyúlt. Figyelmeztetett, hogy hiába mondanám el az anyámnak, úgysem hinne nekem. Bajban voltam - ült vissza Mira a helyére. - A mostohaapám megfélemlített, és ezzel együtt meggyőzött az igazáról. Fiatal voltam, és nem éreztem magamban elég erőt, hogy szembeszálljak vele. Megérted, igaz? - Igen. - Az anyám sokat utazott. Azt hiszem, rájött, hogy hibát követett el, amikor hozzáment a mostohaapámhoz. De már tönkrement egy házassága, és a másodikat nem akarta túl könnyen feladni. Egy ideig a karrierjére összpontosított, így a mostohaapámnak rengeteg alkalma nyílt arra, hogy molesztáljon. Gyógyszereket adott be nekem, hogy... Hogy csendben maradjak. így ment ez nagyon hosszú ideig. Nem szóltam róla senkinek. Azt gondoltam, hogy az igazi apám elhagyott, az anyám meg jobban szereti ezt a férfit, mint engem. És egyiküket sem érdekli, hogy élek, vagy halok. Az öngyilkossággal is próbálkoztam.

- Ez kemény - nyögte Eve. - Nagyon nehéz lehetett egyedül. - Te voltál egyedül. De igen, ugyanolyan nehéz, ha csak úgy érzi az ember, hogy egyedül maradt, tehetetlen, és vétkes. Szerencsére az öngyilkosság nem sikerült. A szüleim, mind a ketten, félőrülten álltak az ágyam mellett a kórházban. És akkor minden kijött belőlem. A félelem, a harag és a gyűlölet. Két és fél évnyi megaláztatás után mindent elmondtam nekik. -Hogy fogadták? - kérdezte Eve, amikor Mira elhallgatott. - Váratlanul ért, de hittek nekem. A mostohaapámat letartóztatták. Képzelheted, mennyire meglepődtem, hogy csak szólnom kellett a történtekről, máris véget ért a rémálom. -Ezért lettél orvos. Hogy megakadályozhasd, ha ez másokkal is megtörténik. - Igen. Viszont akkor ez még meg sem fordult a fejemben. Egyéni, csoportos és családterápiával kezeltek. És közben valamikor a szüleim megint egymásra találtak. Összekötötték, ami szétszakadt. Arról az időszakról nem szoktunk beszélni. Nem is szívesen gondolok rá. Amikor eszembe jutnak a szüleim, olyannak látom őket, mint amilyenek a válás előtt voltak, meg amilyenek akkor, amikor újra összejöttek. És igyekszem elfelejteni a keserű éveket. - Megbocsátottál nekik. - Igen, és magamnak is. Ők is megbocsátottak egymásnak, és nekem. Erősebbek lettünk - tette hozzá Mira. - Azt hiszem, Dennist is a végtelen kedvessége és tisztessége miatt szeretem. Megtanultam értékelni ezeket a dolgokat, mert tudom, milyen az az ember, akinek nem jutott belőlük. - Hogy találják meg az emberek a visszafelé vezető utat? Hogy találják meg, amikor tönkremegy egy házasság? Amikor a férj és a feleség elfordulnak egymástól? Amikor minden olyan rossz, hogy az ember még beszélni sem akar róla, még gondolni sem akar rá? Mira megfogta Eve kezét. - Képtelen vagy elmondani, mi a baj közted és Roarke között? - Képtelen. -Akkor csak annyit mondok, hogy a legegyszerűbb, és egyben a legbonyolultabb megoldás a szerelem. Ez a kezdet, és ha az ember elég keményen, elég kitartóan dolgozik, akkor ez a vég is. Huszadik fejezet Eve nem akart hazamenni. Tudta, hogy kibúvókat keresni a legrosszabb, amit csak tehet, de nem akart hazamenni a házát megtöltő emberek közé. Nem lehetett a szerelem a megoldás - sem a legegyszerűbb, sem pedig a legbonyolultabb -, egyszerűen nem értette, hogyan lehetne. Nem szabadulhatott a sötét árnyéktól, ami a házasságát fojtogatta. A kitérést sem tartotta jó megoldásnak, habár pillanatnyilag segített. Séta a városban, a balzsamos, esti levegőn, az ismerős környékeken, a közlekedés ismerős zajával körülvéve, miközben érzi a túlsütött szójadog illatát, és időnként megremeg a föld a lába alatt, amikor odalent elsuhan egy metrószerelvény. Lökdösődő emberek, ahogy egymást - és őt is - semmibe veszik, és csak a saját dolgukkal, a saját gondolataikkal törődnek. így hát sétált, és úgy érezte, mintha még sohasem sétált volna. Még sohasem mászkált különösebb cél nélkül a városban. Mint ahogy eddig még kirakatokat sem nézegetett, egész életében.

Akár dolgozhatott is volna - a járdán többen is csencseltek lopott órákkal, zsebszámítógépekkel, hamis kígyóbőr retikülökkel -, de nem érzett magában annyi erőt, hogy foglalkozzon velük. Látta, ahogy két nő is kifizet hetven dollárt a csontcsatos hamisítványokért, és gondolkodni kezdett, hogy mi lehet a baj a világgal. Majd inkább azért, mert ott volt az orra előtt, semmint az éhségtől hajtva, előkotort némi aprót, és az egyik mozgóárusnál vett egy szójadogot. A kézikocsi füstje sokáig követte, és az első harapás után az is eszébe jutott, milyen undorító a műanyag étel, és ennek ellenére mennyire hozzá lehet szokni. Néhány tinédzser légdeszkákon kerülgette a járókelőket. Az egyik fiú mögött egy lány is állt a deszkán, és miközben a derekát ölelte, nagyokat visított a fülébe. A fiú arckifejezéséből világosan kitűnt, hogy cseppet sem bánja. Talán attól érzi magát férfinak, gondolta Eve, hogy egy lány beléje kapaszkodik, miközben úgy tesz, mint aki fél. Ő mindig tettette, mennyire élvezi, ha lefekhet valakivel. Roarke volt az első férfi, akinek a karjaiban nem kellett színlelnie. Egy hírnökdroid villámciklijén próbált elsuhanni két Rapid taxi között, de az egyiknek súrolta a lökhárítóját. A sofőr rátenyerelt a kürtre, mire mások is utánozni kezdték. Olyan volt, mint amikor éjszakánként a kutyák egymással versenyezve vonyítanak a holdra. -Én itt vezetni próbálok! - üvöltött a sofőr, miközben csaknem kibújt a kocsija ablakán. - Én itt vezetni próbálok, te seggfej! De a droid vörös sapkája és csizmája már csak ködösen látszott a távolban, mert gazdájuk áthajtott a sárgán, és egyre csak gyorsult. Séta közben Eve beszélgetésfoszlányokat is elkapott - szexről, bevásárlásról, vagy üzletkötésekről szóló félmondatokat. Egy engedéllyel rendelkező koldus guggolt a fal mellé húzott, rongyos pokrócon, miközben rozsdás fuvolájából gyászos dallamokat csikart ki. Az egyik bolt ajtaján egy kígyóbőr táskát, és a hozzá illő cipőt viselő nő lépett ki, csak azért, hogy pár pillanat múlva eltűnjön egy fekete limuzinban. Egyenruhás droid járt a nyomában, ami a csomagjait cipelte. Eve szerint az elegáns asszony meg sem hallotta a fuvolaszót. A koldus nem tartozott hozzá a világához. Az emberek nem figyelnek oda eléggé egymásra, gondolta, miközben néhány pénzdarabot dobott a koldus tányérjára, miközben elment előtte. A várost elárasztották a színek, a hangok, az erő, és ezzel együtt a becstelenség és a nemtörődömség is. Eddig ezt még sohasem vette észre. Szerette New Yorkot, de ritkán vette szemügyre figyelmesebben. Ha már a városban is a házassága tudat alatti metaforáját látja, akkor éppen itt az ideje, hogy bekapja a szójadog maradékát, és visszatérjen a munkájához. Látta, hogy egy tizenkét éves forma fiú nekimegy egy öltönyös, aktatáskás férfinak, aki a sarkon próbált meg taxit fogni. Hallotta a gyors párbeszédet. - Figyelj jobban, kölyök. - Elnézést, uram. És látta a villámgyors mozdulatot, ahogy az apró kéz kiemelt az öltönyzsebből egy tárcát.

Még mindig a szójadogon rágódva elindult feléjük, és éppen abban a pillanatban ért oda, mielőtt a srác eltűnt volna a tömegben. Elkapta a gallérját. - Várjon - kiáltott az öltönyös felé. A férfi bosszankodva pillantott hátra. - Sietek. - Nehéz lesz kifizetni a taxit a tárcája nélkül - árulta el Eve. A férfi ösztönösen a zsebéhez nyúlt, majd megpördült. - Mi a fene ez? Add vissza a pénzem, te kis csirkefogó! Hívom a zsarukat. -Nyugodjon meg, én is zsaru vagyok. El a kezekkel! csattant fel Eve, amikor a férfi a gyerek után nyúlt. - Add viszsza neki, nagyfiú. - Nem értem, miről beszél. Engedjen el. Vár a mamám. -Bárki is vár, most az egyszer nem viszel neki semmit. Add vissza az úr tárcáját, és mára elég. Jól csinálod - folytatta, miközben a gyerek szeplős arcát figyelte. - Nem csak, hogy teljesen ártalmatlannak látszol, de a kezed is gyors, és ügyes. Ha nem nézek véletlenül oda, megúszod. - Asszonyom, azt akarom, hogy tartóztassa le ezt a gyereket. - Nyugodjon meg... - nyúlt bele Eve a fiú zsebébe, és kivette a tárcát. Kinyitotta, és elolvasta a beleírt nevet. - Marcus - adta vissza a jogos tulajdonosának. - Látja, visszakapta. Nem történt semmi. - Börtönben a helye. Eve érezte, hogy a gyerek reszket. Roarke-ra gondolt, ahogy Dublin utcáin rohangál, miközben elcsen egy-egy tárcát, amit aztán hazavisz az apjának, aki az eredménytől függetlenül, szinte biztos, hogy elveri. - Rendben. Akkor irány egy őrszoba, ahol az elkövetkező néhány órát papírmunkával tölthetjük. -Nincs időm... - Akkor jobb lesz, ha leinti azt a taxit. - Nem csoda, ha a várost elözönlik a bűnözők, amikor a rendőrség ilyen lekezelően bánik a törvénytisztelő állampolgárokkal. - Aha, csakis ez lehet az oka - felelt Eve, miközben a férfi bemászott a taxijába, és becsapta az ajtót. Gyere csak, aranyom - pördítette maga felé a gyereket, és megint megnézte a fiatal arcot. - Mi a neved? És, hogy ne kelljen hazugságon törni a fejed, elég lesz a keresztneved. -Büly. Eve tudta, hogy hazudik, de nem foglalkozott vele. -Oké, Billy, mint ahogy azt már mondtam, nagyon jó vagy. De nem a legjobb. Legközelebb majd olyasvalaki fog nyakon csípni, aki nem annyira érzelgős, mint én. - A francba - de Billy halványan elvigyorodott. -Jártál már javítóban? - Talán. - Ha igen, akkor tudod, milyen ócska hely. Vacak a kaja, és minden áldott nap tanulni kell, ami talán még ennél is roszszabb. Ha valami gondod van otthon, vagy bárhol, hívd fel ezt a számot - halászott ki a zsebéből egy kártyát. - Dufus? Az meg mi a fene? - Duchas. Egy menedékhely. Sokkal jobb, mint a javító tette hozzá, amikor a srác elhúzta a száját. - Mondd nekik, hogy Dallas küldött. - Aha, jó. - Tedd a zsebedbe. Legalább addig ne dobd el, amíg látlak. Semmi értelme megsértened, amikor megmentettem a segged

a cellától. - Ha nem kap el, most lenne egy pénztárcám. Okostojás, gondolta Eve. Nagyon odavolt az okostojásokért. - Most megfogtál. Na, tűnés! A fiú nekilódult, majd amikor pár lépés távolságra ért, megpördült, és Eve-re vigyorgott. - Hé! Zsaru létére nem is olyan seggfej. Ez pedig, gondolta Eve, sokkal nagyobb köszönet, mint amit az öltönyös elnyökögött. Némileg jobban érezve magát, ő is leintett egy taxit. A sofőrnek Reva Ewing lakcímét mondta be, mire az hátrafordult. - Azt akarja, hogy vigyem ki abba a rohadt Queensbe? - Igen. Azt akarom, hogy vigyen ki abba a rohadt Queensbe. -Asszonyom, nekem meg kell élnem valamiből. Miért nem inkább busszal, metróval, vagy légi villamossal megy? - Mert úgy döntöttem, beülök egy taxiba - kapta elő Eve a jelvényét, és nekiszorította a golyóálló üvegnek, ami elválasztotta a vezetőt és az utasteret. - És nekem is meg kell élnem valamiből. - Ó, jesszus, asszonyom, most biztosan a rendőrségi kedvezménnyel is előhozakodik. Oké, elviszem tíz százalékkal olcsóbban. Tudja, milyen hosszú az út? -Odaadom a rendes viteldíjat, csak indítsa már el ezt a roncsot - tette el Eve a jelvényét. - És ne hívjon asszonyomnak. Amikor megkérte, hogy várja meg, és a biztonság kedvéért felírta a nevét és az engedélye számát is, teljesen tönkretette a sofőr estéjét. - Mégis meddig kell várnom? - kérdezte elgyötörten a kormány mögül, miközben Eve kinyitotta a kaput. - Lássuk csak. Persze. Amíg vissza nem jövök. Az ENyÜ már elszállította a szobrokat, és ez határozottan javított az összképen. Ennek ellenére Eve úgy vélte, Reva el fogja adni. Biztosan nem akar ott élni tovább, ahol a férje becsapta és kihasználta. Kikódolta a bejárati ajtó pecsétjét, kinyitotta a zárat, és belépett az épületbe. Olyan érzése támadt, mintha egy üres, elhagyatott házban járna. Maga sem tudta, mit keres, de úgy járta a szobákat, mint korábban az utcákat. Kíváncsi volt, min akad meg a tekintete. A takarítók és az ENyÜ alaposan átfésülték a házat. A levegőben érezni lehetett a vegyszerek fémes szagát. Hogy igazolja az ittlétét, beletúrt Bissel gardróbjába. Hatalmas szekrény, tele drága ruhákkal. Már tudta, miről ismerheti fel a drága szövetet és a minőségi szabást. Bissel megengedhette magának a kétszintes szekrényt, forgó polcokkal, automata fiókokkal, melyek tartalmából számítógép segítségével lehetett választani. Jézus, hiszen még Roarke-nak sincs számítógépesített gardróbja. Persze, Roarke agya maga is egy átkozott számítógép, és biztosan tudja, melyik vállfára akasztotta éppen azt a fekete inget, amit fel akar venni. Ugyanúgy ismeri a cipők és az alsóneműk helyét is. Eve fújt egy nagyot, majd rámeredt az apró képernyőre. A gardrób számítógépét Bissel nem sütötte meg. Azért, mert nem tárolt rajta értékes adatokat, vagy inkább éppen azért, mert később is vissza akart keresni valamit? Kíváncsian kapcsolta be a szerkezetet. - Kérem a kiválasztott ruhák listáját, és a választás dátumát.

FELDOLGOZÁS... AZ UTOLSÓ VÁLASZTÁS IDŐPONTJA SZEPTEMBER 16-A, HUSZONEGY ÓRA TIZENHAT PERC. A VÁLASZTÁST BLAIR BISSEL ESZKÖZÖLTE. AZ ELVITT RUHADARABOK A KÖVETKEZŐK: Eve hallgatta a listát, és gondolatban összehasonlította azzal, amit Kade lakásán találtak. Minden egyezett. -Oké, próbálkozzunk a következővel. Mikor használta Blair Bissel utoljára, bármilyen céllal ezt a számítógépet? AZ UTOLSÓ HASZNÁLAT IDŐPONTJA SZEPTEMBER HUSZONHARMADIKA, HAT ÓRA TIZENKÉT PERC. -Ma reggel? Az a gazember ma reggel itt járt? Mi célból kapcsolta be a számítógépet? A VÁLASZ BIZALMAS. NEM ADHATOM MEG. -Aha, akkor nézzük, mit szólsz ehhez - ütötte be Eve a rendőrségi azonosítóját, a jelvénye számát, és néhány bosszantó percen keresztül igyekezett túljárni a rendszer eszén. Amikor a számítógép negyedszer is csak a BIZALMAS VÁLASZ feliratot villantotta fel a képernyőn, belerúgott a falba. A fal üregesen dobbant. - Nocsak, mi lehet itt? - kuporodott le Eve, és ütögetni, nyomogatni kezdte a falat. Eszébe jutott, hogy keresnie kellene egy nagy kést, és azzal nekiesni, de uralkodott magán. Inkább a kommunikátorát húzta elő, és felhívta Feeney-t. - Queensben vagyok, Bissel gardróbjában. ,, - Mi a fenét keresel ott? -Csak figyelj. Bissel itt járt. Ma reggel. Van egy számítógép a gardróbban. Ma reggel használta, de ez a kis szemétláda nem hajlandó elárulni, hogy mire. Csak annyit ír ki, hogy bizalmas. És van itt valami a fal mögött. Valami búvóhelyféle. Mivel vehetem rá a számítógépet, hogy engedjen be? - Odacsaptál már neki? - Nem - kapta fel a fejét Eve. - Miért? Kellett volna? - Nem tett volna jót neki. Ki tudod nyitni? - Nincs nálam semmilyen szerszám. - Hadd nézzem meg, és akkor talán tudlak irányítani. De talán gyorsabb lenne, ha odaküldeném a csoport egy tagját. - Most sértegetsz. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom. Ez csak egy nyomorult gardrób, Feeney. Feeney felfújta az arcát, és hümmögve nézegette a gépet a képernyőjén. - Oké, írd be a következő kódot - diktált le egy számsort, amit Eve szolgaian bebillentyűzött. - Mi ez? Kikapcsolja a bizalmas módot? - Csak folytasd. Most csettints az ujjaddal, és mondd: Szezám, tárulj! Eve már csaknem engedelmeskedett, de végül összeszorította a fogát. -Feeney! - Oké, oké, csak vicceltem. A kód azok közül az adatok közül van, amit itt szedtünk ki a gépekből. Lássuk, használhatóak-e azon az egységen is. -Számítógép, mit vitt el Blair Bissel, amikor utoljára itt járt? FELDOLGOZÁS... VÉSZCSOMAGOT. - Vészcsomagot. Mi volt abban a vészcsomagban? NINCS ADAT. - Számítógép, nyisd ki azt a fiókot, amiből a vészcsomagot kivették. ÉRTETTEM.

Félrecsúszott egy panel, és feltárult egy apró széf. - Bingó! Számítógép, azt mondtam, nyisd ki a rekeszt. ÉRTETTEM. A REKESZ NYITVA. -Sokkal pontosabban kell kifejezned magad, Dallas mondta Feeney. - Ha azt akarod, hogy nyissa ki a széfet, akkor azt mondd. A gép nem tud olvasni a gondolataid között. - Nyisd ki azt az átkozott széfet! ÉRTETTEM. MEGKEZDEM A SZÉF KINYITÁSÁT. Halk zúgás hallatszott, majd a széfen és a számítógépen is vörös fények kezdtek villogni. Amikor kialudtak, Eve felrántotta a széf ajtaját. - Üres - közölte. - Bármi is volt benne, Bissel mindent magával vitt. Eve feltette magának a kérdést, vajon mit rejthetett el Bissel a vészcsomagban. Pénzt, hamis igazolványt, kódokat, vagy a búamikor megölte Kade-et és az öccsét. Mi más kellhet még neki, gondolkozott. Mi kellhet egy férfinak, aki olyannyira menekülni akar, hogy még a betörést is kockáztatja a saját házába? A fegyver látszott a leglogikusabb válasznak. Ebben az apró széfben ugyan nem fért el egy rakétavető, de kisebb pisztolyok és kódok igen. Ostobaság volt, hogy nem vitte el már az elején, gondolta Eve, miközben a taxiban hazafelé tartott. Előbb vagy utóbb mindenképpen felfedezték volna a rejtekhelyet és a tartalmát. Ellenben ebben volt egy kis titokzatosság, vagy nem? Bissel testét elhamvasztották, ezzel biztosította magát, hogy halott is maradjon. De az embereket akkor is érdekelte volna a széf és a tartalma. Lehet, hogy olyasmit hagyott hátra, amivel az NBH-ra és a társára utalt. Ezzel újra a figyelem középpontjába került volna. Beszéltek volna róla. Ez is egy módja a halhatatlanságnak, egy olyan ember részéről, aki nem is halt meg igazán. Aha. Aha. Ez épp a kedvére való lett volna. - Azt akarja, hogy megvárjam? Már megint? Eve kiszakadt a gondolatai közül. Rámeredt a hatalmas házra. Néhány ablak mögött égett a villany. - Nem, ez az utolsó megálló. Elmehet - vett elő Eve egy hitelkártyát, és elhúzta a leolvasó előtt. - Azt akarja mondani, hogy itt lakik? Eve megnézte a viteldíjtáblázatot, és úgy döntött, tisztességes borravalót ad a sofőrnek. - Na és? - Na és ez azt jelenti, hogy maga nem lehet zsaru. - Engem is mindig meglep a látvány, ha hazajövök. Egyenesen az irodájába ment. Legszívesebben azonnal lefeküdt volna aludni. Ennek ellenére továbbra is kitért Roarke elől, és nem nézett be a laborba. Az irodájába érve látta, hogy a csoport a távollétében is szorgalmasan dolgozott. A Quinn Sparrow-ról szóló jelentés ott hevert az asztalán. Letartóztatták, és Peabody megjegyzéséből, amit a jelentéshez fűzött, az is kiderült, hogy az NBH és a NYPSD máris veszekednek, hogy ki őrizze. Eve-et egyáltalán nem érdekelte, ki nyeri a csatát. Sparrownak vége, ez volt a lényeg. Reva összeállított egy listát Bissel szokásairól és kedvenc helyeiről, útvonalairól. Legtöbbjük divatos vagy egzotikus helyekre vezetett.

Úgy döntött, reggel majd felhívja mindenütt a helyi rendőrséget, hogy a segítségüket kérje. Még külföldön is. De Bissel nem hagyta el a várost, nem utazott külföldre. Egyelőre New Yorkban maradt. Talán nem lesz már itt sokáig, de most itt van. Elolvasta McNab jelentését is. A fiatal elektronikus nyomozó nem talált semmit Chloe McCoy neve alatt. Most különböző variációkkal, és a néven alapuló kódokkal próbálkozott. Miért kellett meghalnia a lánynak? Mire használta fel Bissel, és miért ölte meg, amikor már nem vette a hasznát? Egy medál, egy szobor, és egy olcsó, tönkretett számítógép. Majd meghagyja Feeney-nek, hogy a csoport elsősorban Chloe McCoy számítógépével foglalkozzon. Eve késő éjszakáig dolgozott. Egyedül. A csend, a megszokott feladatok és a kirakójáték nem engedték, hogy a saját sorsán gondolkodjon. Amikor befejezte a munkát, beszállt a felvonóba. A hálószobát üresen találta. Úgy látszik, Roarke is tudta, hogyan kerülje el sikeresen a feleségét. Miközben levetkőzött, előkerült a macska. Eve örült, hogy akad valami társasága. Az ölébe vette, és simogatni kezdte a doromboló állatot. Galahad melléje feküdt a sötétben, és pislogva figyelte kétszínű szemével. Eve nem hitte, hogy el tud aludni. Felkészült rá, hogy az éjszaka nagy részét azzal tölti, hogy csak bámul a sötétbe. Ám pár pillanat múlva már álomba is merült. Roarke pontosan tudta, mikor érkezett haza a felesége. Mint ahogy azt is, hogy tovább fog dolgozni, mint a csoport legtöbb tagja. Némileg fájt neki, hogy Eve nem is próbálta őt megke336 resni. Az elmúlt néhány napban annyi apró szúrás érte, hogy lassan már el is felejtette, milyen nélkülük az élet. Megállt az ágy előtt, és lepillantott Eve-re, aki szétterpeszkedve, arccal lefelé, kimerülten aludt az ágyon. Arra sem ébredt fel, hogy belépett. Csak a macska pislogott rá furcsa szemével a sötétben. Roarke nem tudta volna megmondani, miért erezi úgy, hogy vádló pillantással. - Azt hittem, te sokkal inkább ösztönlény vagy, és ebben a kérdésben inkább az én oldalamra állsz. De Galahad csak bámulta tovább. Végül Roarke halkan elkáromkodta magát, és elfordult. Túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy elaludjon, túlságosan bizonytalan, hogy Eve mellé feküdjön, mert tudta, hogy most egy kövér macskánál jóval nagyobb a távolság közöttük. Ez annyira felbosszantotta, annyira megrémítette, hogy hagyta tovább aludni Eve-et, és inkább elment, és megkereste azt a titkos szobát, ahol azt a számítógépét tartotta, ami nem volt nyilvántartva. Minden idejét Eve-nek és Revának szentelte. Ezt alaposan megszenvedte a munkája, és feltett szándéka volt, hogy reggel majd helyrehozza. De ez az éjszaka az övé. Ma éjjel még önmaga, és ezt arra használja fel, hogy összegyűjtse az adatokat azokról az emberekről, mindegyikről, akik felelősek a Dallasban történtekért. Azért, amit Eve-vei műveltek. -Roarke - szólalt meg jeges hangon. - Számítógép bekapcs. Nem sokkal hajnal előtt Eve nyugtalanul forgolódni kezdett a csendben. Miközben igyekezett kiszabadítani magát az álom karmaiból, halkan felnyögött. És izzadságcseppek csorogtak végig a gerince mentén, amikor ez nem sikerült.

A szoba. Mindig ugyanaz a szoba. Hideg, mocskos és szabálytalanul lüktető, vörös fénnyel világítja meg a szemközti épületben található szexklub neonreklámja. Kicsi volt és sovány. Ráadásul nagyon éhes. Elég éhes ahhoz, hogy a büntetést is kockáztassa egy darab sajtért. Mint egy kisegér, ami az egérfogó felé lopakodik, amikor nem látja a félelmetes macska. A félelemtől görcsbe rándult a gyomra, miközben a késsel lefaragta a sajtról a penészt. Talán az apja ezúttal nem veszi észre. Talán. Nagyon fázott. Nagyon éhes volt. Talán nem veszi észre. Itt tartott, amikor belépett Richie Troy. Öntudatlan agyában egyre csak ez a név visszhangzott. Már ismerte, tudta, kicsoda. Nem létezett az a szörnyeteg, ami ennyire megrémítette volna, mint ez a férfi. Egy pillanatra elöntötte a remény. Lehet, hogy részeg, elég részeg ahhoz, hogy békén hagyja. Elég részeg ahhoz, hogy ne vegye észre: engedetlen volt, és ételt lopott. De Troy egyenesen feléje indult. Eve látta a szemében, hogy aznap este nem ivott eleget. Nem ivott annyit, amennyi megmenthetné. Mit csinálsz, kislány? A hangjától megfagyott az ereiben a vér. Az első csapás után erőtlenül a padlón maradt. Az a kutya, amelyet eleget rugdosnak, tudja, hogy maradjon lent, és engedelmeskedjen. De Troynak meg kell őt büntetnie. Meg kell tanítani neki a leckét. Eve hiába félt, hiába tudta mindezt, mégsem tudta megállni, hogy ne könyörögjön. Kérlek, ne, kérlek, ne, kérlek, ne. Troy természetesen tovább ütötte. Rárontott, és egyre csak csépelte. Addig bántotta, amíg könyörögni nem kezdett, amíg el nem bőgte magát, amíg küzdeni nem kezdett ellene. A karja erőtlen roppanással eltört. A kés, amit elejtett, valahogy ismét a markába került. Meg kell állítania. Meg kell állítania. Rettenetes fájdalom nyilallt a karjába és a lába közé. Meg kell állítania. Forró vér ömlött a kezére. Ö pedig úgy szívta a nedves szagot, mint egy vadállat. Amikor Troy teste remegni kezdett az övén, újra és újra belevágta a pengét. Újra és újra, miközben az apja próbált odébb kúszni. Újra és újra, és újra, miközben a vér összemocskolta az arcát, a ruháját, és a torkából előtörő hangok messze voltak attól, hogy emberinek lehessen nevezni őket. Amikor remegve, zihálva odébb mászott, és bekuporodott a sarokba, Troy a saját vérétől fuldokolva a padlón maradt. Mint mindig. Ezúttal viszont Eve nem maradt egyedül azzal az emberrel, akit megölt. Nem maradt egyedül a holttesttel abban a rettenetes szobában. Mások is voltak ott, számtalan, fekete ruhába öltözött férfi és nő. Úgy ültek egymás mellett és mögött, mint nézők a színházban. Üres arcú megfigyelők. Nézték, ahogy sír. Nézték, ahogy vérzik, és törött karja hasznavehetetlenül lóg a teste mellett. Nézték, és nem szóltak egy szót sem. Nem tettek semmit. Még akkor sem, amikor Richie Troy felállt. A sebeiből dőlt a vér, miközben lassan elindult feléje. És a nézők még ekkor sem tettek semmit. Eve izzadságban fürödve riadt fel. A torkában ragadt a sikoly. Ösztönösen az oldalára fordult, és Roarke felé nyújtotta a kezét, de a férje nem feküdt mellette az ágyban. Nem volt ott,

hogy átölelje és megnyugtassa. Eve összegömbölyödött, és a könnyeivel küszködött, miközben a macska a fejére hajtotta a fejét. - Minden oké. Minden oké. Minden oké - szorította nedves arcát Galahad bundájához, és ringatni kezdte magát. - Istenem. Ó, Istenem. Világítás bekapcs, huszonöt százalékra. A halvány fény segített. Eve addig feküdt az ágyban, amíg már nem égett a mellkasa. Majd, még mindig remegve felkelt, elvonszolta magát a zuhanyzóig, és magára eresztette a forró vizet. Felkelt, hogy átvonszolja magát a következő napba. Huszonegyedik fejezet Túl korán volt még ahhoz, hogy a többiek is felkeljenek, de Eve ezt egyáltalán nem bánta. Nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen a csapatmunkára. Bezárkózott az irodájába, és mindent újra átnézett. Ellenállt a késztetésnek, hogy megkérdezze a házi számítógépes rendszert, hol van Roarke. Sokkal fontosabbnak gondolta, hogy hol nem volt, mégpedig mellette, az ágyban. Ha a férje aludt - márpedig néha megfordult a fejében, hogy Roarkenak kevesebb alvásra van szüksége, mint egy átkozott vámpírnak -, máshol hajtotta álomra a fejét. De ezt nem fogja említeni, nem adja meg neki ezt az örömöt. Befejezik a nyomozást, lezárják az ügyet, és amikor Bissel rács mögé kerül, akkor... Bárcsak tudná, mi lesz akkor. Az irodájával szomszédos konyhában beprogramozott egy kávét. Csak kávét, mert az ételnek még a gondolatára is kavarogni kezdett a gyomra. De a könyörgő macskát dupla adag reggelivel szánta meg. Amikor megfordult, megpillantotta Roarke-ot, ahogy az ajtófélfának támaszkodva őt figyeli. Jóvágású arca borotválatlan volt - ritkaság -, és olyan kifejezéstelen, távoli, mint azok az arcok, amelyek álmában figyelték. Ettől az összehasonlítástól meghűlt benne a vér. -Több alvásra lenne szükséged - szólalt meg végül Roarke. - Nem nézel ki túl jól. - Aludtam, amennyit tudtam. - Késő éjszakáig dolgoztál, és most is legalább egy óra még, mire bárki is felkel. Vegyél be egy altatót, az Isten szerelmére, Eve, és feküdj vissza! - Neked is meg kellene fogadnod a saját tanácsodat. Te sem nézel ki valami fényesen, nagyfiú. Roarke szóra nyitotta a száját. Eve csaknem megpillantotta a nyelvét. De bármilyen csípős megjegyzést is akart tenni, viszszanyelte. És ezért Eve gondolatban odaítélt neki egy pontot. - Sokat haladtunk előre a laborban. Felteszem, tájékoztatni akarod a csoportot, és te is tájékoztatást vársz - lépett előre Roarke, és ő is beprogramozott egy kávét magának. -Aha. - A sebeid is jobban néznek ki - emelte fel Roarke a csészéjét. Legalábbis az arcodon. És a többi? - Javul. - Nagyon sápadt vagy. Ha nem fekszel vissza, legalább ülj le, és egyél valamit. - Nem vagyok éhes - válaszolt Eve, és érezte, hogy mindjárt veszekedni fog, ezért nyugalmat erőltetett magára. - Nem vagyok - ismételte meg higgadtabban. - Elég a kávé - és amikor kicsit megremegett az egyik keze, kettőre fogta a csészéjét.

Roarke előrébb lépett, és megfogta Eve állát. - Rémálmaid voltak. Eve el akarta rántani a fejét, de Roarke ujjai erősen tartották. - Már felébredtem - fogta meg a férje csuklóját, és eltolta magától a kezét. - És jól vagyok. Roarke a kávéját bámulta, miközben Eve visszament az irodájába. A felesége eltolta magától, és ez már több volt, mint egy apró szúrás. Úgy érezte, kettéhasad a szíve. Látta, hogy Eve kimerült, fájdalmai vannak, és tudta, hogy megint rémálmot látott. Ő pedig egyedül hagyta, ami majdnem ugyanannyira fájt, mint az, hogy félretolták a kezét. Nem gondolt Eve-re. Egyáltalán nem gondolkodott, ezért a feleségének egyedül kellett felriadnia, a sötét hálószobában. A mosogatóhoz lépett, beleborította a maradék kávéját, majd óvatosan letette a csészét. Amikor kilépett a konyhából, Eve már az asztala mögött ült. - Át akarom nézni az anyagot. Csendben és egyedül sokkal gyorsabban végzek. Tegnap bevettem egy fájdalomcsillapítót, és Mira is lekezelt, amikor elmentem hozzá. Nem veszem semmibe magamat. De dolgoznom kell. Végeznem kell a munkámat. - Igen, végezned kell - és Roarke érezte, milyen üres a szíve. - Én is azért keltem fel ilyen korán, hogy végezzem a magamét. Eve felnézett, majd elfordította a tekintetét, és kurtán bólintott. Roarke rádöbbent, hogy a felesége nem kérdezte meg, hol aludt, vagy mit csinált. Tisztán látszott a szemén, hogy nem is fogja. - Rengeteg időt szántál arra, hogy segítsd a nyomozást mondta Eve. Tudom, hogy ezért Reva és Caro is nagyon hálásak. Akárcsak én. -Ok nagyon fontosak nekem. Mint ahogy te is - és közben arra gondolt: milyen udvariasak vagyunk. Nem teljesen olyan, amikor két átkozott diplomata beszélget? - Tudom, hogy dolgoznod kell, mint ahogy nekem is, de szeretném, ha egy pillanatra átjönnél az irodámba. - Ha nem várhat, amíg... -Szerintem mindenkinek jobb lesz, ha nem vársz vele. Kérlek. Eve felállt, és anélkül, hogy a kávéját a kezébe fogta volna, ellépett az íróasztaltól. Ez a legbiztosabb jele annak, milyen zaklatott, gondolta Roarke. Amikor megérkeztek, Roarke azonnal bekapcsolta a védett üzemmódot. - Mi ez? -A körülményekre való tekintettel jobb szeretném titokban tartani. Az éjjel utánanéztem a múltadnak. Addig a macskaherceged vigyázott rád. - Nem jöttél lefeküdni. - Nem. Nem voltam... nyugodt. Inkább indulatos - simított végig Eve arcán. - Mindketten nagyon indulatosak vagyunk, igaz, Eve? - Azt hiszem, igen - és annak ellenére, hogy magát a szót nem érezte elég kifejezőnek, mindketten tudták, mire gondol a másik. - Fogalmam sincs, mihez kezdjek. - Nem szóltál, amikor hazaértél. - Nem akartam beszélni veled. -Jó - vett mély lélegzetet Roarke, mintha hirtelen arcul csapták volna. - Jó. Történetesen én sem akartam beszélni veled. Ezért amikor láttam, hogy elaludtál, bementem a titkos szobába, a nem regisztrált géphez, és megtettem, amit meg kellett tennem.

Eve arcából minden szín eltűnt. - Értem. - Igen - nézett Roarke a felesége szemébe. - Érted. És azt kívánod, bárcsak ne tettem volna - nyitott ki Roarke egy panelt, és kiemelt mögüle egy magányos diszket. - Itt van minden. A megfigyelők neve, lakhelye, pénzügyi helyzete, az orvosi kartonjaik, és mindenféle adat. Sőt nem csak az övék, de a feletteseiké, az NBH igazgatójáé, és mindenkié, aki érintve volt Richárd Troy dallasi megfigyelésében. Nincs semmi, ami fontos lenne, és nem került rá erre a diszkre. Eve mellkasára roppant súly ereszkedett, és szorítani kezdte a szívét. Pánikba esett, és egy pillanatra csak a vér zúgását hallotta a fülében. - Ez nem változtat azon, ami történt. Nem tehetsz semmit, amivel megváltoztathatnád. -Dehogynem változtat - forgatta a kezében a diszket Roarke, melynek a felszíne megcsillant a fényben. Mint egy fegyver. - Mindnyájan szép karriert futottak be, egyesek közülük még annál is szebbet. Most is dolgoznak, tárgyalnak, golfoznak, egyikük squasht játszik. Esznek, és alszanak. Néhányan megcsalták a feleségüket, mások minden egyes vasárnap elmennek a templomba - villant meg kéken Roarke szeme. Még egy fegyver. - Azt hiszed, Eve, bármelyikük is visszagondolt arra a kislányra, akit feláldoztak? Akár csak egyszer is? Azt hiszed, megfordul a fejükben, hogy szenvedett? Azt hiszed, zokogva felriadnak az éjszaka közepén? Eve-nek elgyengült a térde. -Mit érdekel az engem, hogy gondolnak-e rám? Ez nem változtat meg semmit. - Én emlékeztethetem őket - közölte kifejezéstelenül Roarke, és Eve számára ez a hang félelmetesebb volt, mint egy mérges kígyó sziszegése. - Ez talán mégis megváltoztat valamit, nem gondolod? Személyesen emlékeztethetem őket arra, mit tettek, amikor hátradőltek, és védtelenül hagytak egy gyereket egy szörnyeteg társaságában. Emlékeztethetem őket, hogy hallgatóztak, hogy készítették a felvételeiket, és csak ültek a hájas kormányzati seggükön, miközben az a gazember megvert és megerőszakolt egy segítségért zokogó kislányt. Megérdemlik, hogy ezért megfizessenek, és ezt te is tudod. Nagyon is jól tudod. - Igen, megérdemlik, hogy megfizessenek! - tört ki Eve, és zokogni kezdett. - Megérdemlik. Ezt akartad hallani? A pokolban fognak elégni. De nem a te dolgod, és nem is az enyém, hogy oda küldjük őket. Ha megteszed, az gyilkosság. Gyilkosság, Roarke, és azzal, hogy a vérük a kezeden szárad, nem változtathatod meg, ami velem történt. Roarke egy hosszú pillanatig hallgatott. - Én még csak együtt tudnék vele élni - és látta, hogy Eve szeme elsötétül, élettelenné válik. - De te nem. Ezért... - törte ketté a diszket, és a darabokat belehajította a hulladékmegsemmisítőbe. Eve csak bámult. A csendben csupán tulajdon remegő lélegzetvételét hallotta. -Te... Hagytad... Roarke lenézett a hulladékmegsemmisítőre, és közben tudta, hogy a haragját nem lesz ilyen könnyű elpusztítani. Viszont, Eve-vei ellentétben, ő együtt tud élni a tehetetlenséggel. - Ha bármi mást tennék, az csak magam miatt lenne, nem

pedig érted. Ezért a válaszom: igen. Hagytam megsemmisülni. Eve gyomra remegett, de erőt vett magán, és bólintott. -Jó. Nagyon jó. Ez a legjobb. - Nekem is úgy tűnik. Védett üzemmód vége - és rideg parancsszavára félrehúzódtak a védőpanelek az ablak elől, beengedve a napfényt. - Később még beszélünk, de most utána kell néznem néhány dolognak. Csukd be az ajtót, amikor kimész. - Persze. Oké - indult kifelé Eve, de amikor az ajtóhoz ért, meg kellett támaszkodnia. - Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy nem értem, mekkora áldozatot hoztál. De tévedsz - és mivel nem tudta megőrizni a nyugalmát, fel is adta a próbálkozást. Tévedsz, Roarke. Igenis, tudom. Nincs senki a világon, aki képes lenne ölni értem. És olyan sincs, aki elállna a szándékától, csak azért, mert arra kérem. Mert arra van szükségem fordult el, mert a szemében megjelent az első könnycsepp. Rajtad kívül nincs ilyen ember. - Ne. Tudod, hogy nem szeretem, amikor sírsz. -Sohasem reméltem, hogy engem is szeretni fog valaki. Mivel érdemeltem ki ezt? Mit kellett tennem érte? Te viszont szeretsz. Sohasem fogom tudni szavakkal kifejezni, milyen sokat jelent az, amit most kaptam tőled. -Tönkreteszel, Eve. Akad másvalaki rajtam kívül, akiből úgy lett hős, hogy nem csinált semmit? -Nem semmit, hanem mindent. Mindent - és Eve arra gondolt, Mirának megint igaza volt. Mindenre a szerelem a válasz. Tudnod kell, hogy bármi is történt velem, ezzel hatalmas megnyugvást adtál nekem. Nem is mertem remélni, hogy létezik ilyen. Tisztában kell lenned azzal: most, hogy tudom, ennyire szeretsz, bármivel képes vagyok szembenézni. - Eve - lépett el Roarke a hulladékmegsemmisítőtől, attól, ami elveszett, és megindult Eve felé, aki számított. - Nem vagyok mindenre képes, de szeretlek. Eve elködösülő tekintettel vetette magát a férje karjaiba. - Hiányoztál. Annyira hiányoztál. Roarke a felesége vállához szorította az arcát, belélegezte a bőrének az illatát. Erezte, hogy a világ újra nyugodt. - Ne haragudj. - Nem, nem, nem - kapaszkodott bele Eve a férjébe, majd hátrébb húzódott, de csak azért, hogy a tenyerébe vehesse az arcát. - Megértelek. Ismerlek. Szeretlek - és mielőtt megcsókolta volna, látta Roarke szemében az érzelmek viharát. -Mintha kimozdult volna a helyéből a világ - suttogta Roarke. - Semmi sem volt ugyanaz, amikor nem ölelhettelek magamhoz. - Akkor ölelj meg most. Roarke elmosolyodott, és megsimogatta Eve fejét. - Nem úgy értettem. -Tudom, hogy értetted, de ölelj magadhoz. Erezni akarom, hogy újra a közelemben vagy - csókolta meg ismét. Szükségem van rád, és ezt be is akarom bizonyítani. - Akkor nyomás az ágyba - terelte a felvonó felé Roarke a feleségét. - Az ágyunkba. Amikor a fülke ajtaja becsukódott, Eve szorosan hozzátapadt Roarke-hoz. - Csak finoman - simított végig rajta Roarke, és a karjaiba emelte. - Tele vagy sebekkel. - Már egyáltalán nem érzem őket. - Attól még nem múltak el. Olyan törékenynek látszol - és

amikor Eve összevonta a szemöldökét, Roarke homlokon csókolta. - Nem sértésnek szántam. - Pedig úgy hangzott, de most az egyszer megbocsátom. - Sápadt vagy - folytatta Roarke, miközben a felvonótól a hálószoba felé vitte Eve-et. - Még mindig könnyes a szemed. Tudod, mennyire szeretem az aranyló szemed, Eve? Kedves Eve-em. - A szemem barna. - Szeretem, ahogy rám nézel - fektette le az ágyra Roarke. - Pedig könnyes - csókolta meg, hogy Eve végre lehunyja. Meghalok, ha sírni látlak. Egy erős, de síró nő látványa gyorsabban darabokra szaggat egy férfit, mint egy éles kés - nyugtatta szavaival, és türelmes kezeivel Eve-et, aki csodálkozott, hogy lehet valaki egyszerre ennyire erős és türelmes. Kegyetlen és rideg, kedves és tüzes. Ennyire ellentmondásos. - Roarke - ült föl, és a férje nyaka köré fonta a karját. - Tessék. Eve kinyitotta a szemét, és arcon csókolta a férjét, és próbálta viszonozni mindazt a gyengédséget, amit az imént kapott. - Én Roarke-om. Ő is meg tudta nyugtatni a férjét. Meg tudta mutatni, hogy bármit is mondtak egymásra, bármi is ütötte fel a fejét a múltból, vagy lesett rájuk a jövőben, összetartoznak. Kigombolta Roarke ingét, és megcsókolta a vállát. - Te vagy az életem szerelme. Nem érdekel, milyen giccsesen hangzik. Te vagy a kezdet és a vég. Roarke a tenyerébe fogta Eve kezét, és az ajkához emelte, miközben érezte, hogy elönti a szerelem, és ez a hatalmas érze346 lemhullám, bármennyire is meglepőnek érezte, egyszeriben megtisztította őket. Széttárta Eve ingét, és egyik ujjával finoman végigsimított a testén éktelenkedő horzsolásokon. - Fáj, hogy így kell lássalak, és még jobban, hogy tudom, máskor is foglak még így látni. Ugyanakkor büszke is vagyok rád - csókolta meg finoman az egyik sebhelyet, majd a felesége mellére tetovált jelvényt. - Egy harcost vettem feleségül. - Én is egy harcoshoz mentem hozzá. A tekintetük újra találkozott, egymásba fonódott, miközben az ajkuk egymásra talált. Együtt mozdultak a hajnali csendben, és a világ lassan elveszett a sóhajaik között. Amikor Eve Roarke fölé emelkedett, és magába fogadta, összefonódtak az ujjaik. Szorosan. A gyönyörben, az érzelmek viharában, a szerelem állhatatos lüktetésében. Eve összegömbölyödve feküdt Roarke mellett. Tudta, most legalább annyira szükségük van egymás közelségére, mint korábban volt a megnyugvásra és a megkönnyebbülésre. Alapjaiban rendült meg a világa. Most pedig, hogy ismét megnyugodott, csak annyit látott belőle, mennyire heves volt ez a rengés. Arra gondolt, Roarke is valami ilyesmit érezhetett, mielőtt kibékültek. Kibékültek, döbbent rá, mert a férje megadta neki azt, amit kívánt. Feladott érte egy részt az egójából. Az... egészséges egójából. Feladta a saját vágyait, de nem azért, mert ugyanazon az erkölcsi síkra került, mire lement a nap, mint ő, hanem azért, mert ennél sokkal többre tartotta a házasságukat. - Hazudhattál volna. -Nem - figyelte az ágy fölötti tetőablakon keresztül

Roarke, hogy önti el lassan a hajnali fény a világot. - Neked nem tudnék hazudni. Eve megsimogatta a férje fejét, majd ujját végighúzta a borostáján. - Ha kevésbé lennél férfi, akkor hazudtál volna, hogy utána azt csinálj, amit akarsz. Kielégíted az egódat, és továbblépsz. - Ez nem igazán az egó kérdése... -Nem, nem - forgatta a szemét Eve, de arra vigyázott, hogy Roarke ne vegye észre. - Az egó nagyon fontos az életben. Természetesen nekem is van. - Mesélj róla - dünnyögte Roarke. - Figyel, és próbálj követni - és Eve addig mocorgott, amíg sikerült felülnie, és Roarke szemébe néznie. - Nem fekhetnénk csöndben, csak egy pár pillanatig, hogy addig is csodálhassam a meztelen feleségem? - Ezt csak azért szeretnéd, hogy összezavarj a bókjaiddal. - Akkor ne hagyd, hogy megszakítsam a gondolatmenetedet. - Nagyon szeretlek. - Igen - mosolyodott el Roarke. - Tudom. - Néha úgy vélem, pontosan a Plútó méretű egód miatt, néha pedig azt, hogy épp ennek ellenére. Bárhogy is legyen, hozzád vagyok nőve, haver. De ez most nem erről szól. Roarke a kézfejével végigsimított Eve csípőjén. - De én nagyon szeretem. - Lehet, hogy egy kissé még érzelgős vagyok - ütötte félre a férje kezét Eve -, de most vissza kell mennem dolgozni. - Igen, most is épp a jelvényedben gyönyörködöm. Mielőtt gátat szabhatott volna neki, Eve-bői kirobbant a nevetés. -Azt akarom mondani, hogy egy fontos és sikeres ember vagy. Időnként lubickolsz a dicsőségben, időnként nem. A körülményektől függ. De nem kell nagy dolgot csinálnod belőle, mert te magad vagy a nagy dolog. Ez is a része. - Minek a része? - Az egódnak. A férfiak egója egészen más, mint a nőké. Mellesleg Mavis szerint a farkatokhoz van köze az egésznek, és ő ritkán téved az effélékben. - Nem is tudom, mit kellene éreznem most, hogy kiderült: a farkamról beszélgettek Mavisszel. - Mindig azt mondom neki, hogy igazi bika vagy, és egész éjjel bírod. - Akkor minden rendben - nyúlt a nadrágja után Roarke, mert Eve szavait hallva kezdte magát túlságosan meztelennek érezni. -Azt akarom mondani, hogy igazán hatalmas az egód. Szükséged is van rá, és lehet, hogy ez most megint érzelgősen s hangzik, de meg is érdemled. Magabiztos vagy, elég magabiztos ahhoz, hogy engedj nekem, amikor úgy látod, ez fontosabb. Ne vitatkozz! Azt mondtad, hogy együtt tudnál élni a tetted következményeivel, és ez igaz. Ugy éreznéd, igazságot szolgáltattál. - Azzal, hogy nem segítettek rajtad, ők is bűnrészesek lettek. Bűnösek, mert a sorsodra hagytak. És még inkább bűnösek, mert olyan helyzetben voltak, hogy tehettek volna valamit. - Ezzel nem vitatkozom - próbálta öltözködés közben Eve összeszedni a gondolatait. - Eléggé ismersz ahhoz, hogy tudd, ha csinálsz valamit, akkor azzal engem teszel tönkre. Minket. Ezzel zaboláztad meg az egódat. Ettől vagy igazán tökös fickó. - Értékelem a gondolataidat, de vajon úgy is meg tudnád fogalmazni, hogy nem kevered bele a nemi szervemet? Kezd

egy kicsit hátborzongató lenni ez az egész. - Elég bátor vagy ahhoz, hogy leplezd a gyávaságod - lépett Roarke felé Eve, amikor a férje abbahagyta a gombolkozást, és kíváncsian ránézett. Azt hiszed, nem tudom ezt rólad? Azt hiszed, nem tudom, mekkora csatát kellett vívnod? simította Roarke szívére a kezét. - És mibe került, hogy végül feladd? Ettől lettél a szememben a legbátrabb ember, akit csak ismerek. - Ahhoz nem kellett bátorság, hogy megbántsalak. Márpedig megbántottalak. - De őszinte voltál. Erről lehet megismerni azt, aki igazán bátor és erős. Nem csak megjátszottad magad előttem, hogy azután azt csinálj, amit akarsz. Nem akartad, hogy közénk álljon a hazugság. - Nem akarom, hogy bármi is közénk álljon. - Nem, mert tudod, mit jelent a szerelem. Tudod, hogy legyél igazi férfi. Tudod, hogy kell bánni azokkal, akik sokat számítanak neked, és azokkal is, akik nem. Okos vagy, csak néha rettenetesen viselkedsz. A legkisebb részleteket is észreveszed. Akkora hatalmad van, amekkoráról a legtöbb ember álmodni sem mer, de nem taposod el a kisebbet. Tudod, mit jelent ez? - Fogalmam sincs. - Pontosan Blair Bissei ellentéte vagy. - Ó. Tehát ez az egész dicséretmonológ csak arra volt jó, hogy visszakanyarodj a nyomozáshoz. Ezzel aztán valóban porrá zúztad az egómat. - Azt azért nem lehet ilyen könnyedén. Bisselé viszont roppant törékeny. Nem igazán okos, ügyes, vagy tehetséges. A művészete szemét. Igaz, divatos és drága szemét. Nincsenek emberi kapcsolatai. A nőket meghódította. Sok csalódás érte, mígnem jött egy nő, aki elkapta a tökét. Kém vagyok. Hát nem izgalmas? -És? - Nem lett volna szabad beszervezni. Nézd meg a profilját. Labilis, éretlen és meggondolatlan. De Kade és Sparrow éppen ezért akarták őt. Mert nem kötődik senkihez. Vonzó, elbűvölő is tud lenni, ha akar, vannak kapcsolatai a művészvilágban, és szeret utazni. -Lelkiismerete sincs. Viszont ennek minden jel szerint hasznát vette a munkájában. - így igaz, amíg a felettesei tudták tartani a gyeplőt. De Sparrow túl mohó lett, és többet akart, mint amennyit Bissei nyújtani tudott. Arra használta Bisselt, hogy öljön helyette, és meg sem fordult a fejében, hogy Bissei nem fog a farkát a lába közé kapva elinalni, amikor rádöbben, hogy ugyanúgy átverték, mint Revát. Úgy vélte, ha túl sok galibát okozna, akkor házon belül elintézteti, vagy átad annyi információt a Doomsday-nek, vagy egy másik csoportnak, hogy ők intézzék el. - Biztosra veszem, hogy igazad van, de azt hiszem, egyikük sem számolt veled. Legalább Sparrow-nak figyelembe kellett volna vennie, hogy valamilyen szinten belefolysz a nyomozásba. Ha kihasználják Revát, az annyit jelent, mintha engem használnának ki. Szemmel láthatólag egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy ilyen messzire eljuthatsz. Nem csak miattam vagy Reva miatt, hanem a jelvényt szolgálva, amit a szíved fölött viselsz. -Tehát kezdett kellemetlenné válni a helyzet. Sparrow pontosan úgy viselkedett, ahogy azt mondtad. Sparrow az

NBH mögé bújva próbálkozott. Először erővel, utána érvekkel, utána azzal, hogy megosztott velem néhány információt, de a szervezet árnyékából akkor sem lépett ki. - Ha Bissel nem juttatja kórházba, talán téged is megpróbált volna megölni, vagy megöletni, mivel nincs gyomra saját kezűleg elvégezni a piszkos munkát. Ez lett volna a következő lépése. - Biztosra veszem, hogy ez is megfordult a fejében. De az utolsó lehetőségnek tekintette. Gondolnia kellett volna arra, mi lesz Bisselből, ha vér tapad a kezéhez. Hiszen embert ölt. Többé már nem valami másodosztályú ügynököcske. Sikeresen végrehajtott egy kettős gyilkosságot, és biztosra veszem, hogy lelkesedett érte. - De a lelkesedése nem tartott sokáig. -Nem, mivel hirtelen kint találta magát a hidegben. Ugye, ezt a kifejezést használják a kémek? Kint a hidegben meredt Eve döbbenten a tálcára, amit Roarke tett le az asztalra. - Reggelizünk? -igenEve komoly képpel simított végig a hasán. -Jó ötlet - állt neki a tojásnak és a ropogósra sütött szalonnaszeleteknek. - Tehát ott tartottam, hogy Bissel kint találta magát a hidegben. Az egyik közvetlen felettesét saját kezűleg ölte meg, a másik pedig vadászik rá. Elárulták, kihasználták, kidobták. A rendőrség olyan irányban nyomoz, ami meg sem fordult volna a fejében, és előbb vagy utóbb ettől az oldaltól is félnie kell majd. Nincs senki, aki megmondaná, hogy mit csináljon, mit gondoljon. Még kétszer ölt, hogy védje saját magát, és eltüntesse a nyomait. Mindkét gyilkosság felesleges volt, és közben sok hibát követett el, mert ezzel csak azt a feltételezést erősítette a nyomozókban, hogy még mindig él. Te mit tettél volna? - Bissel helyében? - kente meg gondolkodás közben lekvárral a pirítóst Roarke. - Mélyen alámerültem volna. Hozzányúltam volna a félretett pénzemhez, és addig bujkálok, amíg nem sikerül kitervelnem, hogyan ölhetném meg Sparrow-t, vagy hogyan bizonyíthatnám rá, hogy áruló. Várnék, és figyelnék. Egy évig, két évig, talán tovább is, és csak utána kapnám el. így, vagy úgy. - Bissel nem így tett. Képtelen volt nyugodtan ülni a fenekén. Nem tudta ilyen sokáig elnyomni az egóját, vagy ilyen tisztán gondolkodni. Ilyen hideg fejjel. Úgy érezte, mindenért vissza kell vágnia mindenkinek. Ugyanakkor félt is, mint valami kisfiú, akit a szülei egyedül hagytak otthon. Biztonságra vágyott. Még mindig New Yorkban bujkál valahol. Olyan helyen, ahol biztonságban érzi magát. És a következő lépését tervezi - és ebben a pillanatban Eve csaknem a szeme előtt látta Bisselt. - Egy hatalmas, az eddigieknél jóval kegyetlenebb és ostobább lépést. Eddig minden egyes gyilkossággal csak távolabb került a céljától. Mindegyiket kevesebb körültekintéssel követte el, és egyre több kockázatot vállalt. Már azzal sem törődik, hányan sérülnek meg közben. - Szerinted Revára fog támadni. -Előbb vagy utóbb. Hiszen nem az történt vele, aminek történnie kellett volna. Nem került rács mögé, nem sír, az ártatlanságát bizonygatva a szeretett férje után. De nem engedhetjük, hogy ez valóban megtörténjen - vette el Eve a pirítóst, amit Roarke nyújtott feléje. - Hamarabb elkapjuk. Hamarosan

Sparrow-val is újra próbálkozni fog. Nem idegenkedem a gondolattól, hogy csaléteknek használjuk azt a szemetet, viszont ha a kórházban kapnánk el Bisselt, azzal rengeteg civil testi épségét veszélyeztetnénk. Meg kell találnunk a búvóhelyét, méghozzá úgy, hogy közben minél kevesebb ártatlan civil kerüljön veszélybe. Te hol rejtőznél el? Mármint akkor, ha New Yorkban akarnál maradni. Roarke-ot boldoggá tette, hogy újra együtt reggeliznek, és együtt dolgoznak. Úgy vette észre, legalább annyira megnyugtatta, mint a szeretkezés. És amikor Eve-re mosolygott, a felesége visszamosolygott rá. - Az én véleményemre vagy kíváncsi, vagy próbáljam meg Bissel helyébe képzelni magam? - A te véleményedre vagyok kíváncsi. - Egy apró lakásban bújnék el, alsó-középosztálybeli emberek között, akik nem figyelnek a szomszédjaikra. Még jobb lenne valahol a városon kívül, olyan helyen, ahonnan tömegközlekedéssel gyorsan és könnyen elérném New Yorkot. - Miért nem egy házban? - Annak túl sok nyoma marad papíron. Túlságosan feltűnő. Nem magával a bujkálással akarnám lekötni a főbb erőimet. Rövid időre kibérelnék egy egyszerű lakást, néhány szerény szobával, ahol láthatatlanná válhatok. - Aha, ez okos és türelmes lépés. - Ebből arra következtetek, hogy Bissel szerinted a városközpontban rejtőzik, valami sokkal fényűzőbb helyen, ami megfelel az ízlésének. - Aha. Valahol, ami elég nagy ahhoz, hogy dolgozhasson. Ahol fejlett biztonsági berendezések mögé zárkózhat. - Talán nem kell külön felhívnom rá a figyelmedet, de rengeteg ilyen hely van a városban. - Arra viszont én nem hívom fel a te figyelmedet, hogy a legtöbbnek te vagy a tulajdonosa. És én... - állt meg Eve kezében a villa félúton a szája felé. - Jézusom, vajon ennyire ostoba lenne? Vagy ennyire okos? - csapta le az evőeszközt, és miközben felpattant, felkapta a kávéscsészéjét. - Riaszd a csoportot! Ellenőrizni akarok valamit. - Előbb talán cipőt kellene húznod - javasolta Roarke. Még a végén megsérülnének azok a csinos, rózsaszínre festett lábkörmeid, ha közben úgy gondolnád, szét kell rúgnod néhány segget. - Persze - pillantott a lábára Eve, és összerezzent. Teljesen megfeledkezett arról, hogy Trina kifestette a lábkörmét. Kirántott egy fiókot, előkotort egy pár zoknit, és gyorsan eltakarta a pedikűr bizonyítékát. - Hadnagy? Eve morogva rángatta fel a bakancsát. - Jó érzés, hogy te meg én újra egy csapat vagyunk. Eve kézen fogta a férjét. - Akkor menjünk, és együtt rúgjuk szét azokat a seggeket. Huszonkettedik fejezet Mivel a csoportban a technikusok voltak többen, Eve úgy döntött, a laborban tartja az eligazítást. Nem értette, milyen munka folyik itt, és mi célt szolgálnak a pultokon és a munkapadokon gondosan elrendezett szerszámok. Nem tudta megfejteni a táblára írt, titokzatos jeleket, a képernyők zagyva ábráit, és még a hálózaton egymással kommunikáló számítógépek halk zúgása is hidegen hagyta. Azzal viszont tisztában volt, hogy sok emberórányi munkát és hatalmas agykapacitást lát maga előtt. - Elpusztítjátok a programférget. - Igen, el fogjuk. Egyelőre nem sikerült - pillantott Roarke

a képernyők és a kódok felé. - Ügyesen megírt féreg, ami sokkal veszélyesebb lehet, mint amilyennek látszik. -Abból, hogy ezt mondod, számomra az derül ki, hogy nagyon veszélyes. - Az is - helyeselt Roarke. - A korlátai ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy pokollá változtathatja az otthonok számítógépeit. De sikerült visszakövetnünk a nyomát Sparrowig és az eredetéig. - Ez nagyrészt Tokimoto érdeme - szúrta közbe Reva. -Nem egyedül dolgoztam rajta. És - tette hozzá Tokimoto - a kapott adatok nélkül nem sikerült volna semmiféle eredményt elérnünk. - Sparrow éppen erre számít. Ő alkotta meg a férget, majd rávette Bisselt, hogy legyen kettős ügynök. A mi oldalunk azt hiszi, hogy a férget a Doomsday fejlesztette, ők pedig azt, hogy mi. Viszont mindkét fél meg van győződve arról, hogy sokkal erősebb, mint valójában, és rengeteg pénzt ajánlottak fel érte. Bissel pedig a pénz nagy részét, természetesen Kade-en keresztül, visszajuttatta Sparrow-nak. - Első osztályú átverés - jegyezte meg Roarke. - És rövid távon tiszta üzlet. Viszont bölcsebb lett volna, ha Bissel nem ilyen nagyban játszik, és az NBH, valamint a hasonló szervezetek helyett inkább vállalatokkal alkudozik. -Ambiciózus fickó. Ráadásul mohó - tette hozzá Eve. Elterjesztette, hogy a Securecomp dolgozik a férgen, így mindkét irányból fedezte magát. Ez nem is volt rossz ötlet. - De nem gondolkodott elég hosszú távra - figyelte Roarke a képernyőn átszáguldó kódokat. - Azt hitte, kontrollálhatja az eseményeket anélkül, hogy bemocskolná a kezét, és pórázon tarthatja Bisselt, amikor már úgy gondolja, tovább nincs rá szüksége. - Gyáva - emlékezett vissza Eve, hogy zokogott és jajgatott Sparrow a kórházban. - Bisselt megzsarolták, és több pénzt akart. Kade is több pénzt akart. A Securecomp pedig eljutott a fejlesztésben arra a pontra, ami már veszélyeztette a jövedelmező üzletet. - Új megbízást adott Bisselnek, amivel meg akarta oldani az összes problémát - csóválta Peabody a fejét. - Bissel pedig nem látott tovább az orránál. Már elnézést - fordult Reva felé. - Semmi gond. - Nem csak, hogy nem látott tovább az orránál - tette hozzá Eve -, de ráadásul Bissel túl egocentrikus. Álomvilágban él. Saját magától kapta meg a felhatalmazást a gyilkosságra. - Hadnagy! - ámult Peabody. - Megtanultad Bondot! - Elvégeztem a házi feladatot. De most Bissel nyakig benne van. Nem mehet az NBH-hoz. Nem mehet a másik oldalhoz. Túl sokáig várt a meneküléssel, így a számláit megtaláltuk, és befagyasztottuk. Gyilkolt, mert halott akart maradni, de már ez az álca is lehullott róla. Megpróbálta eltenni láb alól Sparrow-t, de kudarcot vallott. Sparrow-t őrizetbe vettük, aki mindent megtett, hogy mentse magát, és közben alaposan eláztatta Bisselt. Bissel elveszítette az eddig is csak az álmaiban létező munkáját, és az emberek tiszteletét, amit eddig művészként megkapott. - Ha azt a szemetet művészetnek lehet nevezni - vigyorgott Reva, amikor mindenki feléje fordította a fejét. - Hé, nem Blair az egyetlen, aki tud színlelni. Sohasem tetszettek a szobrai - mozgatta meg a vállát, mintha nagy tehertől szabadult volna

meg. - Jó érzés ezt végre kimondani. Összességében kezdem magam egyre jobban érezni. - Azért ne örüljön túl korán - figyelmeztette Eve. - Bissel még a sebeit nyalogatja, de előbb-utóbb összeszedi magát. Azt mondta, a szobrászat a legnagyobb szenvedélye? - Aha. Nem hiszem, hogy ezt is csak színlelte volna. Éveken keresztül tanulta, és csinálta. Napokig képes volt izzadni egy-egy alkotás felett, alig aludt vagy evett, amikor megszállta az ihlet. Lehet, hogy nekem nem tetszett az a vacak, amit csinált, de a szívét-lelkét beleadta... Azt a sötét, sorvadt, rothadt szívét és lelkét. Egy darabig még ilyen keserű leszek - folytatta Reva -, és szidom, ahol csak tudom - vigyorodott el ismét. Csak úgy, a móka kedvéért. -Szerintem ebben nincs semmi különös - mondta Tokimoto. - Teljességgel emberi. -Tehát nagyon komolyan vette a művészetét. Elvehettek az álommunkáját, de még mindig művész - bólintott Eve. Még mindig alkot. Hajtja valami belső kényszer. McNab, nézd végig a Fuller bérlőinek a listáját. Olyasvalakit keress, aki kapcsolatba hozható Bissellel. -Persze - dörmögte Roarke. - Segítek, Ian - szólt oda McNabnak, de a tekintetét le nem vette volna Eve-ről. - Biztos, hogy közel akar maradni a munkájához. Hiszen ott érzi magát a legerősebbnek. Ha másik lakást is bérelt az épületben, Chloe McCoy valószínűleg tudott róla. - Biztos eldicsekedett vele neki. Ezzel is azt akarta bizonyítani, mennyire fontos ember. Nézd, itt egy titkos hely. Senki sem tud róla, csak te. - És amikor összecsaptak a hullámok a feje felett, és kellett neki az a hely - fejezte be a gondolatmenetet Peabody -, a lánynak meg kellett halnia. Csak azért, mert tudott róla. -Hadnagy - kocogtatott meg egy képernyőt Roarke. LeBiss Tanácsadó. A LeBiss pedig a Bissel anagrammája. - Aha, biztosan a saját nevét akarta használni. Megint csak az ego - hajolt át Roarke válla fölött Eve. - Hol van? Roarke kiadott egy parancsot, mire a képernyőn feltűnt a Fuller tervrajza. Az ábra körbefordult, majd egy része kiemelkedett. -Egy emelettel a galériája alatt. Elég ügyes ahhoz, hogy észrevétlenül felmenjen a műtermébe, ha dolgozni akar. - Ami teljesen hangszigetelt, igaz? - Természetesen. - És redőnyök vannak az ablakai előtt. És kamerák figyelik a környezetét, ezért pontosan tudja, ha valaki be akar menni. De a rendszer kiépítésénél valahol hibázott, mert Sparrow ott járt az első gyilkosság éjjelén. És elmenekült, mielőtt rajtakaphatták volna. Talán éjjel dolgozik - folytatta Eve, mintha csak magának beszélne. - Talán többnyire éjjel dolgozik, amikor bezárnak az irodák, és alig vannak emberek az épületben. így nem háborgatja senki. A rendőrség már átkutatta a műtermét, és semmi olyasmit nem találtak, ami a nyomozás szempontjából fontos lehetett volna. Jól tette, hogy kibérelt egy másik helyiséget is. Amíg nem talál egy állandó helyet magának, addig nyugodtan dolgozhat, és minimális a kockázata annak, hogy felfedezik. - Szerette azt a műtermet - lépett előre Reva, és ő is vetett egy pillantást az alaprajzra. - Egyszer felvetettem neki, hogy otthon is berendezhetne egyet, de végig sem hallgatott. Talán a szabadságot kereste, talán a nőket, de tudom, hogy emellett

nagyon szerette azt a műtermet. A francba, nem figyeltem oda eléggé. Ez kimaradt arról a listáról, amit a szokásairól összeállítottam. - Miért gondolt volna rá? Hiszen már átvizsgáltuk a műtermét. - Igen, de ez akkor is az övé volt, és ha ésszerűen gondolkodom, biztosan az eszembe jut. Mindig azt mondta, hogy szüksége van arra az ösztönzésre, arra az energiára, amit a város nyújt neki. Éppen úgy, mint ahogy a házunk nyugalmára és meghittségére. Az egyikre azért, hogy feltöltse, a másikra pedig azért, hogy kikapcsolja. - Oda kell mennünk - jelentette ki Eve. - Dallas - tette hozzá Reva. - Nem csak, hogy éjszaka dolgozik. Ha maradt még belőle a régi Blairből, akkor egyszerűen képtelen elmenni onnan. Szerintem, ha csak nem ismertem gyökeresen félre, nem érdekli, ezzel mekkora kockázatot vesz a nyakába. Talán még keresi is a veszélyt. -Jó. Jó érv. Tegyük fel, hogy most is ott van, mint ahogy azt is nyugodtan feltételezhetjük, hogy fegyvere van, és veszélyes. A Fuller tele van civilekkel. Ki kell ürítenünk. Feeney, aki az eligazítás közben folyamatosan McCoy számítógépén dolgozott, most felemelte a fejét. - Ki akarsz üríteni egy huszonkét emeletes épületet? -Aha. Méghozzá Bissel tudta nélkül. Amihez először azt kell ellenőriznünk, hogy egyáltalán odabent van-e. Nem akarom akkor kiterelni az embereket, amikor éppen leugrik a sarki boltba egy szendvicsért. Tehát találjuk ki, hogyan kellene meggyőződnünk arról, hogy bent van. Csak utána foglalkozzunk a civilek eltávolításával. Feeney nagyot fújt. - Nem is kívánsz sokat. Megjegyzem, sikerült néhány adatot kinyernem ebből a gépből. Egy naplófélét. Tele van szexszel. Akár egy bárcás is írhatta volna - pirult el halványan, amikor Reva felé pillantott. - Elnézést. - Semmi gond. Egyáltalán semmi - ismételte meg Reva, és szavai kőkeményen csattantak. - Blair hazudott nekem, és megpróbált rám kenni egy gyilkosságot. Mit érdekel engem ezek után, hogy egy szerencsétlen lánnyal is hempergett... harapta el a mondatot, és a hirtelen beálló csendben nem hallatszott más, csak a gépek zúgása. - Oké, én magam csinálok belőle gondot, amikor megpróbálom kisebbíteni - nézett egyenesen Tokimoto szemébe. - A szerelem is meghalhat. Megölhetik, és nem számít, mennyi élet volt benne, egyáltalán nem sérthetetlen. Az én szerelmem is meghalt. Meghalt, és eltemettem. Már csak egy dolgot szeretnék, mégpedig azt, hogy Blair szemébe nézhessek, és közölhessem vele, hogy számomra semmit sem jelent. Ha ez sikerül, elégedett leszek. - Biztosíthatom, hogy sikerülni fog - ígérte Eve. - Most pedig találjuk ki, hogyan kaphatjuk el. - Egy bombariadóval kiüríthetjük az épületet, de könnyen megsérülhetnek néhányan - mondta Peabody. - Az emberek hajlamosak pánikba esni, különösen akkor, amikor azt mondják nekik, hogy ne tegyék. És Bissel még a hangszigetelés ellenére is rájöhet, hogy mi folyik a háta mögött. - Nem, ha emeletről emeletre megyünk - járkált fel és alá Eve, mint mindig, amikor gondolkodott. - Nem, a bombariadó mégsem jó ötlet. Elektromos zavar? Valami, ami bosszantó, de nem okoz pánikot. -Szivárgás... veszélyes, vegyi anyag kiszivárgásának a lehetősége. De csak a lehetősége - ismételte meg Roarke. - A

bent lévők emeletről emeletre történő evakuálása sok időt vesz igénybe, és még annál is több rendőr kell hozzá. -Nem akarok odahívni többet, mint amennyi feltétlenül szükséges. Csak az egyik válságcsoportot, erősítésnek. Ha gyorsak vagyunk, egy órán belül mindenkit kiterelhetünk. Bisselt pedig bezárjuk. Igen. Ezt fogjuk tenni - állt meg, és alaposan megvizsgálta az alaprajzot. - A műteremnek három kijárata van? - így igaz. A főfolyosóra nyíló ajtó, a bejárathoz vezető lift, és a teherlift a tetőre. - Szerencsére a Fullerben nincs mozgójárda. - Szerencse, de az épület így sokkal szebb is. - Kikapcsoljuk a felvonókat. A tetőre pedig felállítunk egy válságcsoportot. Mi a folyosó felől fogunk behatolni. Ha itt kapjuk el, nem sok mozgástere marad. Kidolgozunk egy taktikát a műteremre vonatkozóan is. És a műterem alatti helyiségre. Lehet, hogy odalent bujkál. De amikor bemegyünk, pontosan tudnunk kell, hogy hol van, ráadásul úgy, hogy ne is gyanítsa. - Ezt meg tudjuk csinálni. Eve félrehajtotta a fejét, és Roarke felé pillantott. - Komolyan? -Ühüm - fogta meg Roarke a felesége kezét, és fittyet hányva elszörnyedt tekintetére, a szájához emelte, még mielőtt Eve elránthatta volna. - A hadnagy nagyon nem szereti, ha megcsókolom a kezét, miközben egy akciót irányít. Ezért sohasem tudok ellenállni a kísértésnek. -Egyszerűen túl sok a szex körülöttünk - mordult fel Feeney a munkaállomása mellől. -Hogyan tudjuk ellenőrizni a hollétét az épületen belül anélkül, hogy gyanakodni kezdene? - kérdezte Eve, miközben úgy vélte, nagyon is türelmes a férjével szemben. - Miért nem foglalkozol inkább a taktika kidolgozásával? A bosszantó részleteket nyugodtan rám hagyhatod. Reva, mennyi időbe telik a biztonsági rendszer lekapcsolása ebben az épületrészben? Reva összevonta a szemöldökét, és csípőre tette ökölbe szorított kezét. - Azonnal megmondom, csak át kell néznem a szerelési rajzokat. - Egy perc, és adom. Szükségem van néhány apróságra a Securecomptól - fordult Tokimoto felé Roarke. - Majd én elhozom - mosolyodott el Tokimoto. - Szerintem pontosan tudom, mire gondol. - Akkor ezt ráhagyom a számítógépes zsenikre - indult kifelé Eve, de az ajtóból visszafordult. - Úgy értettem, hogy a civil számítógépes zsenikre - egészítette ki, amikor látta, hogy Feeney és McNab a helyükön maradtak. Egy órába került, mire kidolgozták, hogy közelítsék meg, és ürítsék ki az épületet úgy, hogy az a civilek, és a csoport tagjai számára a lehető legkisebb kockázatot rejtse magában. - Tudjuk, hogy Bisselnek van egy rövid távolságra használatos rakétavetője. Arról viszont fogalmunk sincs, milyen játékszereket rejteget még ezen kívül. Bombákat, vegyi fegyvereket, villanógránátokat. Nem fog habozni, ha a saját védelmében, vagy a menekülése biztosítására ezeket ellenünk kell bevetnie. Sokkal veszélyesebbé teszi, hogy nincs gyakorlata ezeknek a kezelésében. Egy fickó, akinek fogalma sincs, mit kezdjen néhány villanógránáttal, sokkal veszélyesebb lehet, mint aki tudja. - Ha kiürítettük az épületet, a szellőzőrendszeren keresztül bejuttathatunk egy kis kábító gázt, amitől elalszik - javasolta

McNab. - Nem tudjuk, nincs-e szűrője vagy gázálarca. Szereti a titkos ügynökök játékszereit. Ha már tudjuk, pontosan hol tartózkodik, lezárjuk azt az épületrészt. Elálljuk a menekülési útvonalakat, és betörjük az ajtót. Gyorsan behatolunk, és őrizetbe vesszük. Nincs nyoma az aktájában, hogy az alapoktól eltekintve képzett lenne a közelharcban. De ez nem azt jelenti, hogy nem veszélyes. - Pánikba fog esni - harapta be Feeney a felső ajkát. - Az első gyilkosságnál megbénította az áldozatokat. A McCoy lánynak kábítószert adott. Powellt is akkor intézte el, amikor a fickó Zoner hatása alatt állt. Sparrow-t pedig a távolból próbálta meg kilőni. Most viszont szembe kell néznie az ellenfeleivel, és ettől könnyen pánikba eshet. Úgy pedig még veszélyesebb. -Egyetértek. Bissel amatőr, aki profinak képzeli magát. Ideges, fél, nincs hová mennie, és nincs sok veszítenivalója. A civilek biztonsága a legfőbb, mert nem fogja kétszer átgondolni, hogy eltegyen-e valakit láb alól, és fogalmunk sincs, mekkora tűzerővel rendelkezik. Ezért először eltávolítjuk a civileket, és lezárjuk az épület megfelelő részét. Utána rárontunk. Élve kell elfogni. Ő a legfontosabb tanú Sparrow ellen. Nem akarom elveszíteni. - A végén még kiderül, hogy miatta kell megküzdened ezzel a fickóval mondta McNab. - Pontosan. Azért van rá szükségem, hogy bizonyítani tudjuk a gyilkosságra való felbujtást. Győzni akarok. Feeney, te csatlakozz a számítógépes zsenikhez... Ewinghoz és Tokimotóhoz javította ki magát Eve. - Bármennyire is bízik bennük Roarke, azt akarom, hogy egy rendőr is ott legyen velük. Ewing erős, és teljes erejével a feladatra koncentrál, de nem akarom, hogy a legfontosabb pillanatban roppanjon össze. -Jobban bírja, mint egyesek közülünk, de azért megértelek - dugta zsebre Feeney a mandulás zacskóját. - Kicsit talán tényleg megrázza, ha megpillantja a férjét. Mellette maradok. -A válságcsoport erősítés. Csak erősítés. Nem akarom, hogy vagány kódjának. Két párban hatolunk be. McNab, Peabody, nehogy másként gondoljatok egymásra, mint kollégára! Amint átléptetek az ajtón, nem lesz helye a személyes érzelmeknek. Ha képtelenek vagytok erre, akkor most szóljatok. -Kicsit nehéz rendőrként gondolnom McNabra ebben a szilvakék ingben - vonta fel a szemöldökét Peabody. - Máskülönben nem gond. -Teljesítjük a feladatot - biztosította Eve-et McNab. Mellesleg ez az ing remekül passzol az alsógatyámhoz. - Ez olyasvalami, amit mindnyájunknak tudni kellett. Ha egyetértünk abban, hogy a továbbiakban nem foglalkozunk McNab alsógatyájával, vágjunk bele. -Azt mondtad, két pár fog behatolni - emlékeztette Peabody. - Roarke is jön. McNab elbánik az elektronikával, ha Bissel a helyszínre is felszerelt valamit, de a fegyverek terén nem túl képzett. Ellentétben Roarke-kal. Aki azt is tudja, hogyan kell egy ajtót betörni. Valami megjegyzés? - Nincs - vont vállat McNab. - Láttam Roarke fegyvergyűjteményét. Haláli. - Akkor szedjük össze a csapatot, és zárjuk le végre ezt az ügyet. Feeney, csak egy szóra. Eve megvárta, amíg kettesben maradtak, de amikor Feeney felé kínálta a mandulás zacskót, megrázta a fejét.

-Azok az... Adatok, amelyekről beszéltünk. Amelyek véletlenül kerültek a kezembe. Azt akarom, hogy tudd: többé már nem okozhatnak gondot. Nem kell tenned semmit. -Oké. -Kellemetlen helyzetbe hoztalak, amikor erről beszéltem neked. Nem kellett volna. Feeney összetekerte a zacskó tetejét, és zsebre vágta. - Túl sok mindent csináltunk már végig együtt ahhoz, hogy így beszélj. De, mert tudom, miről van szó, ezt nem vetem a szemedre. - Kösz. Egy kicsit elvesztettem a lábam alól a talajt. - De most már minden rendben? -Aha. - Akkor gyújtsuk be a rakétákat, és lőjük ki azt a gazembert. - Még el kell valamit intéznem, de máris megyek utánad lépett Eve az asztalához, amikor Feeney kiment, és bekapcsolta a linkjét. - Nadine Furst. - Dallas. Úgy tűnik, tudok szakítani rád néhány órát. Mivel nem sikerült együtt ebédelnünk, összejöhetnénk ma délután. Csak te, meg én. -Jól hangzik. Hol találkozzunk? -Addig még el kell intéznem valamit. Találkozzunk a Fifth Avenue-n, a Huszonkettedik és a Huszonharmadik utca között. Én fizetek. - Tökéletes. Már alig várom. Eve bontotta a vonalat, és elégedetten konstatálta, hogy Nadine felfogta: interjút akar neki adni. És elég nagy a szava a médiában, hogy az adás után az NBH kétségbeesetten próbálja majd menteni magát. Eve a laborban csatlakozott a többiekhez, ahol Roarke éppen egy készülék működését mutatta be Feeney-nek. Eve összevont szemöldökkel meredt rá a képernyőre, és a rajta vándorló színekre. - Ugye, ez nem egy új videojáték? -Egy testhőmérsékletre kalibrált érzékelő. Most éppen Summersetet nézed, ahogy a konyhában pepecsel. Csak beütöd a vizsgálni kívánt terület koordinátáit, és a vizsgálni kívánt objektum jellemzőit. Keresztüllát a szilárd anyagon, amilyen például a fal, ajtó, üveg, és így tovább. Az észlelési távolság az interferenciától függ. A hasonló tulajdonságokkal bíró objektumok interferálnak azzal, amit az ember megfigyel. De képes befogni és követni a célpontot. - Mi ez? - kocogtatott meg Eve a képernyőn egy vörösesnarancssárgás pacát. A... - A macska - vigyorgott rá Roarke. - Szerintem kaját kuncsorog. Mi a helyzet a fülekkel, Tokimoto? - Mindjárt. Egy pillanat. - A beépített - magyarázta Roarke - interfész, a hangszenzor, és különböző szűrők megfelelő kombinációjával meg is hallgathatjuk őket. - Két emelettel lejjebb? Közvetlen kapcsolat vagy műholdas átjátszás nélkül? - A műholdas kapcsolaton most dolgozunk. A laborban található készülékkel megszámlálhatnánk Galahad szőrszálait. De ezzel a hordozható darabbal csak a testhőt lehet követni pillantott fel Roarke. - Viszont a céljainknak az is tökéletesen megfelel.

- Aha. Tökéletesen - húzta el a száját Eve, amikor a szerkezetből hegedűre emlékeztető hangok törtek elő, melyek hirtelen átváltottak Galahad semmivel össze nem téveszthető könyörgő nyávogásába. - Ez - sóhajtott sóváran McNab - mindenen túlmegy. - Mi a helyzet a biztonsági rendszerrel és a monitorokkal? kérdezte Eve. - Távirányítással le tudom kapcsolni. Kiiktatjuk a hangérzékelőket, így Bissel nem fogja hallani, ahogy kiürítjük az épületet. Ezt a szkennert a helyszínen húsz perc alatt beüzemelhetjük, és rá tíz perccel már a kezedben is a fickó. - Először lezárjuk azt a részt, ahol bujkál, csak utána kezdünk a kiürítéshez. Legfőképpen a Bissel rejtekhelye alatti emeletnél kell vigyázni. Csak gyorsan és csendesen. Utána bekapcsolhatjuk ezt a szerkezetet. Feeney? - Készen állok. -Peabody, vegyetek fel testpáncélt. Indulás. Roarke, te gyere velem. - Boldogan - követte Roarke a feleségét. Eve egy szót sem szólt, amíg vissza nem értek az irodájába. Ellenőrizte a fegyverét, majd kihúzott egy fiókot, és elővett egy bénítót. -Erre szükséged lesz. Amikor betörjük az ajtót, azt akarom, hogy mellettem legyél. Roarke a bénítót forgatta a kezében. Neki természetesen voltak hatékonyabb fegyverei is. De végül úgy gondolta, a szándék a döntő. - Nem is kell kérned rá. - Nem. Kiérdemelted. Együtt fogjuk betörni az ajtót. Mi több, fogalmam sincs, hogy milyen fegyverekkel rendelkezik Bissel. Amikor bejutottunk, koncentrálj erre. Őt hagyd rám, Roarke. - Megértettem, hadnagy. - Még valami. Találkozni fogok Nadine-nal. Ha ennek az egésznek vége, és el akarod mondani neki, hogyan próbálta meg az NBH ellehetetleníteni az egyik alkalmazottadat, hogyan próbált adatokat lopni a Securecomptól, és szabotálni egy vörös kóddal jelzett fejlesztést, az egyáltalán nem lesz az elle- , nemre. - Odaveted őket a kutyák elé - remegett meg Roarke szája, miközben hüvelykujjával megcirógatta a gödröcskét Eve álla alatt. - Egészen felizgattál, hadnagy. - Azt hiszem, beletelik majd egy kis időbe, mire kimossák magukat. Mert rengeteg mocsoktól kell megszabadulniuk. Ez is egyfajta bosszú, Roarke. - Igen - csúsztatta a zsebébe a fegyvert Roarke, és két tenyere közé fogta Eve arcát, majd megcsókolta a homlokát. Az. És ha ezzel megelégszel, akkor én is. - Akkor menjünk, és rúgjuk szét a megfelelő seggeket. Kissé izgalmasabb volt a helyzet a szokásosnál, ugyanis az akció megfigyelői között ott ült Tibble rendőrfőnök és Whitney kapitány is. Eve, miközben az embereit eligazította, mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja őket. - A protokoll és az udvariasság is úgy kívánja, hogy értesítsük az NBHt, ha megtaláltuk Blair Bissel búvóhelyét - jegyezte meg Tibble. - Pillanatnyilag egyáltalán nem érdekel a protokoll és az udvariasság, uram, csak az, hogy elfogjak egy többszörös gyilkost. Nagyon is elképzelhető, hogy az NBH-tóI másokat is érint ez az ügy, vagy tudnak arról, mit tervezett ez a három ügynökük. Veszélyeztetnénk az akció sikerét, ha Bissel fülest

kapna tőlük. - Ezt még maga sem hiszi. De rendben - bólintott Tibble. - Logikus, ám ha ez az akció kudarcot vall, potyogni fog a mocsok az égből. És akkor biztosra veheti, hogy magára is jut belőle. - El fogjuk fogni - fordult vissza Eve a monitorok felé, és ujjával dobolni kezdett az asztalon. Várt. Egy irodában voltak, egy emelettel a LeBiss Tanácsadó alatt. A bérlőket már kivezették az épületből, és mindössze Roarke megerősítése kellett arról, hogy a tetőtér biztonsági rendszerét lekapcsolták, hogy kezdetét vehesse az akció második szakasza. - Maguknak akarják majd Bisselt, hadnagy - tette hozzá Tibble. - Sparrow-val együtt szövetségi területen tevékenykedett. - Naná, hogy maguknak akarják. De amíg a vád gyilkosság és gyilkosságra való felbujtás, nem érdekel, ki csukja rájuk a cellaajtót. - Csöndben szeretnék elintézni. Nem mutatna jól a nyilvánosság előtt, hogy az egyik igazgatóhelyettesük bűnözésre adta a fejét. Aha, gondolta Eve. Határozottan izgalmasabb. - Arra utasít, hogy a fű alatt járjak el, Tibble rendőrfőnök úr? - Én nem adtam ilyen parancsot, hadnagy. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy bizonyos részleteket politikai szempontból nem lenne bölcs a nyilvánosság elé tárni. - Ezt még kibírom - pillantott fel Eve, amikor Roarke belépett az irodába. - Kész - közölte Roarke. - Az embered vak és süket. A műterembe vezető felvonót kikapcsoltuk. - Értem - emelte fel Eve a kommunikátorát. - Itt Dallas. Zárják le a lépcsőházat. De ne, ismétlem, ne menjenek a gyanúsított feltételezett tartózkodási helyének a közelébe. Megkezdhetik az épület kiürítését - intett a monitor felé. - Keresd meg. - Ezt szeretném én csinálni - mondta Reva. - Ennyi részem nekem is legyen az elfogásában. - Ez Feeney feladata. Feeney megveregette Reva vállát, miközben magában leküzdötte a késztetést, hogy elindítsa a programot. - Csináld. Reva beütötte a megfelelő koordinátákat, beállította a szkennert a testhőmérsékletre, majd lassan végigpásztázta a LeBiss-irodát. - Itt nincs semmi - remegett meg kissé a hangja, de megköszörülte a torkát, és a koordinátákat átállította a tetőtérre. Amikor megpillantotta a vörös-narancs fényeket, csak bámult. , , .... .... - Megtaláltam a célpontot - mondta, ahogy Eve előrelépett. - Egyedül van. A koordináták szerint a műteremben tartózkodik. - Mi ez? - kérdezte Eve ellentmondást nem tűrően, és egy kék fényfoltra mutatott. - Tűz. Láng. Intenzív hő. Éppen dolgozik. - Fegyvere van - szúrta közbe Roarke. - Figyeld csak meg a testtartását, és ezt a pontot. Szerintem ez valami oldalfegyver. - Oké. Mindenki készüljön fel - nyúlt Eve a testpáncélja után.

- Behoztam a hangot. Zenét hallgat. Kemény rockzenét mondta Reva egy pillanat múlva. - Izgatott - tette hozzá. Akkor szokta ezt hallgatni, amikor izgatott. Rengeteg odabent a fém. A szerszámok és a félkész szobrok is fémből vannak. Nehéz lesz megmondani, hogy közülük melyik fegyver, és melyik nem. -Azt kell feltételeznünk, hogy van fegyvere. Tartsátok szemmel - tett fel Eve egy headsetet. - Folyamatosan tudni akarom, merre van, és mit csinál. Mindenki foglalja el a helyét! - Indulás! - adta ki Feeney a parancsot a kommunikátorán keresztül. - Hatos egység, itt a bázis. Az embereink behatolnak a szektorba, ismétlem, azok a mi embereink. Eve a lépcső felé indult. -A fegyvereket mindenki állítsa bénító fokozatra! Dallas az ajtónál - mondta a mikrofonjába, mielőtt kinyitotta volna a lépcsőház ajtaját. A válságcsoport két tagja készenlétben állt. - Minden csendes - mindössze ennyit mondtak. - A célpontot elkábítjuk. Nem akarom, hogy maradjon ideje elővenni a fegyverét. Az akció közben senki sem sérülhet meg. Leterítjük, megbilincseljük és kivisszük. - Értettem - suttogta McNab. Egy frontális támadás, gondolta Eve, amikor mind a négyen ugyanazon az ajtón keresztül hatolnak be, túl kockázatos, ha a célszemélynél fegyver van. - Peabodyval menjetek a galéria ajtajához. Roarke a parancsomra távirányítással kinyitja a galéria és a műterem közti ajtót. Mi a műterem ajtaján hatolunk be. Bekerítjük. Várjátok meg a jelzésemet - lépett a lépcsőház ajtajához, majd intett Peabodynak és McNabnak, hogy álljanak a szemközti ajtó mellé. A headsetjén keresztül hallotta az evakuáció semmivel össze nem téveszthető hangjait. Lassan, de legalább haladt. Megmozgatta a vállát. -Jézusom, gyűlölöm ezeket a mellényeket. Nem lehetne kényelmesebbeket gyártani? - Egy másik történelmi korban, hadnagy, fénylő páncélban lehettél volna a lovagom. Azt pedig sokkal jobban gyűlölted volna. - Talán az evakuáció nélkül is megpróbálkozhattunk volna elkapni. Hiszen aludnia is kell valamikor. De... - Az ösztöneid azt súgták, hogy távolítsd el az embereket a veszély közeléből, és kapd el most. Eve levette a fejéről a headsetet, és a férje felé intett. - Ha te akarod lebénítani, nem állok az utadba. Roarke a hüvelykujjával végigsimított Eve arcán. - Kedves akarsz lenni hozzám? - Nagyon is. - Én is ugyanezt akartam mondani. És ne, ne fogd vissza magad. Teljesen mindegy, ki teríti le. - Oké - tette vissza Eve a headsetet, és toporogva várta, amíg megérkezett a jelzés, miszerint minden tiszta. - Peabody, az ajtóhoz! Roarke, engedd be őket a galériába! Roarke megnyomott néhány gombot a távirányítóján. - Kész. - Befelé! Álljatok készen! - foglalta el Eve is a helyét a műterem ajtaja mellett, majd Roarke felé biccentett. - Nyomás! Eve törte be az ajtót, és azonnal lehajolt. Roarke a háta mögül, magasan fedezte. Egy pillanattal később a műtermet és a galériát elválasztó ajtó is kitárult. Peabody és McNab berontottak.

Bissel az egyik szobra mellett állt, sisakot, védőszemüveget, és könnyű védőruhát viselt. És a testén keresztbe vetve két bénítót. A kezében begyújtott hegesztőpisztoly világított. - Rendőrség! Kezeket a magasba! Azonnal! -Nem számít. Nem számít - fordította a hegesztőt Peabody és McNab felé, és hátratántorodott, amikor elérte egy bénítósugár. - Nem számít - dobta el a hegesztőt, és a lángnyelvek szétfröccsentek a műterem tükörfényes padlóján. Számítottam erre. Hallotok engem? - kiáltotta. - Bomba van nálam. Ha megtámadnak, felrobbantom. A fél épület a levegőbe repül. Tegyék le a fegyvert, és hallgassanak meg! - Csupa fül vagyok, Blair - mondta Eve, miközben a fülhallgatójában hallotta, hogy a háttérben valaki riasztja a tűzszerészeket. - Hol az a bomba? - Tegyék le a fegyvert! -Azt nem lehet - figyelte Eve a szeme sarkából, ahogy Roarke leguggol, felemeli a hegesztőpisztolyt, és kikapcsolja. Ha azt akarja, hogy hallgassam meg, akkor meghallgatom. Hol a bomba? Lehet, hogy csak át akar verni. Ha azt akarja, hogy meghallgassam, akkor árulja el, hol a bomba. - Itt. Ez az egész - csapott a kezével Bissel a fémszoborra. Arcán csillogott az izzadság. Eve úgy vélte, a munkától és az izgalomtól. Na meg persze a félelemtől. - Elég robbanóanyag van benne, hogy ezt az egész épületet, több száz embert a levegőbe röpítsen, úgyhogy tegyék le a fegyvert! - Velük együtt maga is meghalna. -Figyeljen - dobta le Bissel a szemüvegét, és Eve végre megpillantotta a szemét. Zeus, gondolta. Belőtte magát. Ráadásul még egy testpáncélt is felvett. Több lövés kellene, mire teljesen elveszíti az eszméletét. - Mondtam, hogy hallgatom. Mit akar mondani? - Nem megyek börtönbe! Nem fognak bezárni egy cellába. Sparrow. Quinn Sparrow találta ki ezt az egészet. Ő vett rá mindenre. Nem fognak bezárni. Az NBH szolgálatban lévő ügynöke vagyok. Nem válaszolok az NYPSD kérdéseire. -Beszéljük meg - és Eve vigyázott, hogy a hangja nyugodt, de érdeklődő legyen. - Csak akkor mesélhet a feladatáról, ha előtte nem robbantja fel magát. - Nem fogunk beszélgetni. Te csak hallgass! Egy járművet akarok! Egy jet-koptert pilótával, a tetőre! És tízmilliót jelöletlen bankjegyekben. Amikor elég messzire értem, elküldöm a deaktiválási kódot. Különben... - emelte fel Bissel a bal kezét, és megmutatta a tenyeréhez szíjazott távirányítót. - Különben használni fogom. Én az NBH ügynöke vagyok! - kiáltotta. Azt hiszi, félek megnyomni a gombot? - Nem kételkedem abban, hogy használná, Bissel ügynök. De meg kell győződnöm róla, hogy a bomba valóban létezik. Különben a feletteseim nem hiszik el. Ellenőriznem kell a meglétét, hogy továbbra is maga diktálhassa a feltételeket. - Létezik. Egyetlen érintés... - Maga is tudja, mi ilyenkor a szabály. Elvégre profik vagyunk. Jelentenem kell mindent a felettesemnek. Ellenőrzöm a bombát, utána pedig rátérhetünk a követeléseire. -Benne van a szoborban, te ostoba liba! Beletettem. Ki kellett volna maradnod ebből az egészből. -Megvizsgáljuk a szobrot. Nincs értelme, hogy bárki is megsérüljön. Sparrow-t már elkaptuk. Ez nekem elég. Ő keverte bele ebbe magát. Csak ezt akartam ellenőrizni, hogy

megindíthassuk ellene az eljárást. - Vizsgálja meg a szobrot. Akkor majd meglátja. Egy jetkoptert akarok. El akarok tűnni innen. A pilóta vigyen oda, ahová mondom! Roarke felemelte mindkét kezét. - Csak hadd vegyem elő a szkennert, ami érzékeli a robbanóanyagot, és hadd állítsam be. Tudja, az épület nagy része az enyém. Nem szeretném, ha megsérülne. Bissel Roarke felé kapta a tekintetét. Megnedvesítette az ajkát. - Egyetlen rossz mozdulat, és mindennek vége. Roarke a zsebébe nyúlt, kivette a szkennert, és a magasba emelte, hogy Bissel is láthassa. -Zeus hatása alatt áll, Bissel ügynök - szólalt meg Eve, hogy magára irányítsa Blair figyelmét. - Nem tesz jót magának. Gátolja a gondolkodást. -Az hiszi, nem tudom, hogy mit csinálok? - patakzott Bissel arcán az izzadság. - Azt hiszi, gyáva vagyok? - Nem. Nem tudta volna mindezt végigcsinálni, ha nem lenne bátor. Ha Sparrow nem veri át, már messze járna innen. - Az a rohadt gazember. , - Azt hitte, képes lesz pórázon tartani magát, mintha csak a kutyája lenne - és Eve vigyázott, nehogy Roarke felé nézzen. - De megmutatta neki, mire képes. Szerintem maga csak el akart tűnni, amint végrehajtotta a feladatát. Meg akarta kapni a jogos járandóságát, és eltűnni, de nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Szerintem Chloe magával tartott volna. Kár volt megölni. - Idióta volt! Az ágyban jó volt vele, de amúgy halálra idegesített. Információtárolásra használtam, mint egy számítógépet. Összekötőnek. Mit gondol, mit láttam a videopoloskán keresztül? Megpróbálta feltörni a kódomat. Talán azt hitte, okosabb lehet nálam. Ostoba, féltékeny kurva! - Mi a helyzet a medállal, amit magától kapott? Bissel egy pillanatig értetlenül nézett, majd elmosolyodott. - Álkód, vésztartalék. Azt hiszi, nem tudom, hogy védjem meg magam? Mindenfelé vésztartalékokat raktam. Fegyvereket, meg ami kellett. Nem tarthattam mindent egy helyen. Szét kellett szórnom a dolgaimat. - Chloe tudott erről a rejtekhelyről. Tudott róla, és beleírta a számítógépébe is. Azt hiszem, tévedtem. Mégiscsak meg kellett ölnie. - Rohadtul igaza van. Működnie kellett volna. Működnie. Egyszerűen rá kellett vennem, hogy írja meg azt a cédulát. Csak írd le a kedvemért, bébi. Egyetlen sor, amiben elmondod, mit éreztél, amikor azt hitted, meghaltam. Ő pedig elég ostoba volt ahhoz, hogy megtegye. - Jól kitervelte. Akárcsak Powellnél. Csak nem volt szerencséje. -A bomba valóban ott a szoborban - közölte hűvösen Roarke. - Bissel, Bissel, maga az összes tojását egyetlen kosárba tette, és így mindegyik könnyen összetörhet. Ha kiborítja, többé már senki sem lesz képes összeszedni a darabokat. - Mondtam. Nem megmondtam? És most kérem azt az átkozott koptért! Azonnal! - Ha kiborítja a tojásokat - folytatta Roarke. - De nem fogja. Deaktiváltam a detonátort. Szabad az út, hadnagy. - Kösz - célozta meg Bissel lábát Eve, amit nem védett semmi. Bissel megtántorodott, és őrült fény csillant a szemében, ahogy összezárta a markát, és megpróbálta felrobbantani a bombát.

Eve akkor lőtte meg másodszor, amikor a fegyvere után nyúlt. Peabody pedig oldalról nekiugrott, és ledöntötte a földre, mint golyó a tekebábut. Zeustól fűtve Bissel visszakézből pofon vágta, de Peabody talpon maradt. McNab is ugrott, és fegyvere helyett inkább az öklével csapott háromszor Bissel arcába. Peabody orrából dőlt a vér, amikor elővette a bilincsét, és miközben McNab leszorította Bisselt, rákattintotta a csuklójára. - A bokáját is - javasolta Eve, és odadobta a saját bilincsét. - Még mindig nagyon ugrál. Itt Dallas - mondta a headset mikrofonjába. - A gyanúsítottat megbilincseltük. Küldjék fel a tűzszerészeket. Peabody lihegve ráült Bissel hátára, McNab pedig odanyújtott neki egy babos zsebkendőt. -Fogd meg, bébi. Vérzik az orrod. Mármint Nyomozó Bébi - tette hozzá, miközben Eve felé pillantott. - Minden oké, Peabody? - érdeklődött Eve. - Aha. Nem tört el - szorította a színpompás zsebkendőt az orrához Peabody. - Elkaptuk, hadnagy. - Aha, elkaptuk. Intézkedj, hogy az őrizetest szállítsák át a börtönbe. Jól csináltad, Nyomozó Bébi. Te is, McNab. - Ügyesen feltartottad - mondta Roarke, amikor Eve oldalt lépett, és beengedte a tűzszerészeket. - így McNab be tudott húzni neki egypárat. - Szerintem Peabody is meg tudta volna fékezni, de ez a gazember megérdemelte, hogy kapjon néhányat. Amilyen vézna fickó vagy, olyan erősen ütsz - pillantott az órájára Eve, és látta, hogy azonnal indulnia kell, ha találkozni akar Nadinenal. - Most mennem kell. Elintézem a papírmunkát, és előkészítem Bissel kihallgatását. Ez eltart egy ideig. Addig meséld el Revának és Tokimotónak, hogy mi történt, és köszönd meg nekik a segítséget. Revának üzenem, hogy öt percre kettesben maradhat Bissellel. Elintézem neki. És talán Carót is meg kellene dicsérni. Remek lányt nevelt fel. - Ezt te is megmondhatod neki. - Megmondhatom - intett, és elvonultak Roarke-kal a galéria egy viszonylag csendes sarkába. - Rengeteg időt és energiát áldoztál a nyomozás sikerének az érdekében. Személyes érintettség ide, vagy oda, azt nagyon nagyra értékelem. - Köszönöm. -Azt hiszem, szükséged lesz egy kis időre, mire megint mozgásba lendíted az ügyeidet, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba. - Pár nap az egész. Talán egy hét, és helyreáll az egyensúly. Egy kis időre el kell utaznom a városból. Akad, amit személyesen kell elintéznem. - Oké. De ugye, csak egy hétig leszel távol? - Nagyjából. Miért? - Mert szeretnélek elvinni egy hosszú hétvégére. Szükséged van egy kis kikapcsolódásra. Roarke felvonta a szemöldökét. , - Úgy gondolod? - Aha. Még a végén túlhajtod magad. Pihenned kell. Tehát. .. Mondjuk péntekhez egy hétre. Hová szeretnél menni? - Hogy hová szeretnék menni? És ezt az egészet azért mondod, mert szerinted pihenésre van szükségem? Eve az ajtó felé pillantott, hogy meggyőződjön, senki sem figyel rájuk. Majd két tenyere közé fogta Roarke arcát.

- Pihenésre. Ráadásul szeretnék néhány napig a szexrabszolgád lenni. Tehát, hová megyünk? - Egy ideje nem jártunk már a szigeteken - és nem törődve azzal, ki nézi őket, Roarke lehajolt, és megcsókolta a feleségét. - Mindent elintézek. - Nem. Én fogom elintézni. Meg tudom csinálni - közölte, amikor látta, hogy Roarke összerezzen, és ezt meg sem próbálja leplezni. - Meg tudom csinálni. Jézusom, ha levezénylek egy ilyen akciót, csak nem okoz gondot egy kis utazás. Bízz bennem egy kicsit. - Benned nem csak kicsit bízom. -Akkor később majd találkozunk. Most mennem kell, hogy kieresszem a szellemet a palackból - indult kifelé Eve, majd visszafordult, visszament Roarke-hoz, és szenvedélyesen megcsókolta. - Viszlát, Civil Bébi. Kifelé menet, miközben a kollégáit kerülgette, végig hallotta Roarke nevetését. És amikor egyedül maradt, az ujjával, amelyen a jegygyűrűjét viselte, végigsimított a szíve fölé tetovált jelvényen. Fülszöveg: 2059-et írunk. Ebben a jövőben összeütközésbe kerül a technológia az emberi természettel, és egy új számítógépes vírus válik a terrorizmus végső fegyverévé. HALÁLOS VÁLÁS Reva Ewing, a titkosszolgálat egykori ügynöke, a Roarke Iparvállalat biztonsági szakértője egy kettős gyilkosság legfőbb gyanúsítottjává válik. Minden oka megvolt rá, hogy megölje a férjét, a híres művészt, Blair Bisselt. Mert megcsalta, ráadásul a legjobb barátnőjével. De Eve Dallas hadnagy, a nyomozás vezetője hisz Reva ártatlanságában. Az ösztönei azt súgják, hogy a gyilkosság helyszíne túlságosan megrendezett, mélyebbre ás, rájön, hogy csaknem abban a pillanatban, amikor a konyhakés az áldozat mellébe merült, a műterme ajtaján is megváltozott a zár kódja - és a számítógépén tárolt minden adatot szándékosan tönkretettek. A jelek arra utalnak, hogy megkezdődött a rémálom, amire a cége titokban készült. Revával együtt részt vesz egy szigorúan titkos kormányprogramban, a Doomsday Groupban, amely azért alakult, hogy felvegye a harcot a hackerek legújabb nemzedékével. Ezek a lángeszű technoterroristák betörnek a bankok rendszereibe, és hatalmas összegeket rabolnak onnan, adatokat lopnak, számítógépeket rongálnak, és mindenkit megölnek, aki túl közel kerül a titkaikhoz. Eve-nek és Roarke-nak be kell szivárogniuk egy szigorúan titkos kormányszervezetbe, hogy a gyökerénél vegyék elejét a bajnak, mielőtt a vírus megfertőzné az egész vállalatot, majd az egész országot.