Magyar Választáskutatási Program Tanulmányok

Magyar Választáskutatási Program Tanulmányok Török Gábor (2006): Pártok, stratégiák és taktikák. A 2006-os választási kampány politikai elemzése. In: Karácsony Gergely (szerk.): A 2006-os Országgyűlési választások. Elemzések és adatok. Budapest: DKMKA, pp. 145-173.

Forrás: www.valasztaskutatas.hu

TÖRÖK GÁBOR

5. Pártok, stratégiák és taktikák. A 2006-os választási kampány politikai elemzése A POLITIKAI ELEMZÉS Az alábbi munka a szerzõ szándékai szerint egy politikai elemzés. De mi is az a politikai elemzés? Létezik ilyen? És ha igen, vajon minek számít? Akérdés egy magyar nyelvû tanulmány esetén több mint aktuális: még tudományos tanácskozáson is hallani olyan állításokat, melyek szerint az elemzõ mûfaj nem része a politikatudománynak. Ehhez a sommás véleményhez képest a nyugat-európai és az amerikai szakirodalomban gyakran találkozunk elemzésekkel. Két amerikai szerzõ egyenesen ennek az irányzatnak a megerõsödését látja a második világháború utáni politikatudományi változásokban, amelyek során „a leírástól a magyarázatok és az ítélkezéstõl az elemzések” felé mozdult el a diszciplína (Shepsle–Bonchek 1997, 5). Nem elképzelhetetlen, hogy a két álláspont összeegyeztethetõ, ha megkülönböztetjük a politikai elemzés köznapi és tudományos fogalmát. Elõbbi alatt valóban a publicisztikák világát, a történetmesélõs, anekdotázós írásokat értjük, amelyek nem lépnek túl – ha egyáltalán idáig eljutnak – a napi politika leírásán és alapvetõ összefüggéseinek eseti feltárásán. Utóbbi azonban már nem más, mint az analitikus politikatudomány, a politika folyamatainak tudományos igényességû, a politikatudomány módszereinek alkalmazásával végzett elemzése. Bármely tudományos igényû munka elsõ lépése a kérdés megfogalmazása, minden más, a hipotézis felállításától a helyes módszer megtalálásáig, csak ezt követheti. A politikatudományon belül az elemzések többsége már a kutatási kérdések olvasásakor felismerhetõ: a leggyakrabban használt kérdõszavuk ugyanis a „miért?”, amelyet a harvardi szerzõk „a tudomány legfontosabb kérdésének” neveznek (Shepsle–Bonchek 1997, 7). Ha még pon-

146

TÖRÖK GÁBOR

tosabban meg szeretnénk fogalmazni a politikai elemzés lényegét és megkülönböztetõ jegyeit, akkor legalább öt szempontot érdemes figyelembe vennünk: célját, irányát, tárgyát, vizsgálati elemeit és módszereit. A politikai elemzés célja értelemszerûen nem lehet más, mint minden más politikatudományi munkának: a politikai ismeretek, a politikai tudás bõvítése. Olyan ismereteket kíván megszerezni, amelyek az adott munka nélkül nem lennének elérhetõk. Indirekt módon ez az egyszerû meghatározás egyben meg is mutatja egy elemzés relevanciájának határait: az új ismeretek, felismerések nélküli munka nem nevezhetõ elemzésnek. Az elemzés iránya ahogy erre a fenti idézet is utalt, a magyarázat és a megértés. Túllép a leíráson, de hiányzik belõle a normativitás. „Más dolog a világ megváltoztatására, mint megértésére törekedni (…) Az elõbbi eredménye a cselekvési program, az ellenfél leleplezése, az utóbbié az elemzés” – ahogy Schlett István fogalmaz (Schlett 2003, 164). Ezen törekvés miatt talán használható az ilyen jellegû kutatásokra a „megértõ politológia” kifejezés, még akkor is, ha ennek a szándéknak világos korlátai is léteznek, amelyeket minden elemzõnek érdemes a maga számára kijelölnie, illetve mások munkái esetében figyelembe vennie (Tóth–Török 2002a, 2003b). A politikai elemzés tárgya elméletileg sok minden lehet, tulajdonképpen bármely politikai jelenség, mégis vannak olyan témák, amelyek jobban, mások pedig kevésbé illeszkednek az elemzés mûfajához. A klasszikus politikai elemzések a politika folyamataira és eseményeire irányulnak, és a politikai erõtér változásait, a változások okait és hatását kutatják1. Az elemzések ugyanazokat a vizsgálati elemeket veszik figyelembe, mint amelyekkel – részleteiben vagy egészben – más politikatudományi munkák is foglalkoznak. A politikai interakciókban megjelenõ négy legfontosabb objektum a következõ: 1. a politikai intézmények, amelyek a kereteket adják, és amelyek a pártok és a politikusok stratégiai viselkedését (Norris 2004, 7) is meghatározzák; 2. a politikai szereplõk, akik egy elemzõ munkában céljaik, stratégiájuk és taktikájuk felõl írhatók le a legjobban; 3. a választók, a közvélemény, akik véleményükkel és cselekvéseikkel a politikai hatalom sorsáról döntenek, és akikre a politikai szereplõk hatni kívánnak; 4. és végül minden egyéb szereplõ és intézmény, aki és amely befolyással lehet (elit, média, nemzetközi környezet, gazdaság stb.).

PÁRTOK, STRATÉGIÁK ÉS TAKTIKÁK

147

Az elemzések módszere széles skálán mozog, a racionális választás elmélete által alkalmazott eljárástól a viselkedéstani irányzat módszertanán át a neoinstitucionalista logikáig. A 2002-es választás példáján jól bemutatható, hogy szinte minden politikatudományi elméleti orientáció képes olyan vizsgálatot folytatni egy politikai eseményrõl, amely megfelel az elemzõ munkák – tágan értelmezett – követelményeinek (Tóth–Török 2003, 65–70). Jelen munka ezek közül a racionális választás elmélete és a viselkedéstani irányzat néhány alapvetésével egyaránt vitában álló, eseti magyarázatokat igénylõ neoinstitucionalista iskolához (Hay 2002, 11) áll a legközelebb, éppen ezért lehet érthetõ, bár nem elfogadható, ha más orientációk követõi az ilyen típusú elemzéseket nem sorolják az egyedül üdvözítõ „királyi út” körébe. Nehezen hihetõ azonban, hogy a politika miértjei kizárólag egyetlen eljárással lennének megválaszolhatók, sõt, úgy tûnik, hogy aki kizárólag egyetlen keretben mozog, az bizonyos kérdésekre kap, másokra viszont – miután magát a kérdést sem fogadja el tudományosnak – soha nem talál majd választ. Jelen elemzés tárgya a 2006-os választási kampány. A kampányok elemzésére több eljárás kínálkozik, a politikai tevékenység és hatásmechanizmus számos eleme vizsgálható (Kiss 2006). Az itt olvasható kutatás fõszereplõi a politikai pártok, azaz a négy legfontosabb objektum közül a második. Úgy figyeljük azonban õket, hogy közben tevékenységük mércéjévé a harmadik elemet, azaz a választók véleményét és viselkedését tesszük. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a politikai tevékenységnek ne lehetne más mércéje: egy közpolitikai elemzés például nem a politikai logikára, a szavazatszerzésre, hanem sokkal inkább a problémák megoldására figyelne. A munka alapkérdése kettõs: alapvetõen arra vagyok kíváncsi, hogy miért így alakultak a választási eredmények. Ezen a ponton egy hipotézissel élek, mely szerint az egyes pártok szereplését befolyásolták az általuk kidolgozott választási stratégiák, illetve ezen stratégiák gyakorlati megvalósulásai. Ebbõl a feltételezésbõl következik a munka második, leíró-elemzõ kérdése: milyen politikai stratégiák alapján politizáltak a pártok a választásokat megelõzõen, illetve hogyan tudták átültetni ezeket a napi politikába? Azok a kérdések, amelyek a politikai folyamatokkal kapcsolatban megfogalmazódnak, leginkább a politikai logika ismerete alapján, az okság és a magyarázatok szabályai segítségével válaszolhatók meg. Az oksági magyarázatok keresésekor érdemes figyelembe venni Elster öt alapszabályát (Elster 1995, 11–18), melyek szerint az oksági magyarázat nem azonos:

148

TÖRÖK GÁBOR


1. az igaz oksági állítással, hiszen az ok megnevezése nem elég, meg kell adni vagy fel kell tételezni az oksági mechanizmust is; 2. a korrelációt kifejezõ állítással, hiszen egyszerre több esemény is okozhatja egy harmadikat; 3. a szükségszerûséget kifejezõ állításokkal, hiszen oksági megelõzés vagy túldetermináltság is bekövetkezhet; 4. a történetek elbeszélésével, hiszen a mesét nem szabad összetéveszteni a valósággal; 5. az elõrejelzéssel, hiszen lehetséges magyarázat elõrejelzés nélkül, de elõrejelzés magyarázat nélkül is. Mint már ennyibõl is látható, az elemzés számos ponton sérülékeny. Ha Elster figyelmeztetéseit komolyan vesszük, az öt állításból háromra is tekintettel kell lennünk a magyarázatok megfogalmazásakor. Lehet, hogy sikerül bizonyítani, hogy a pártok kampánystratégiája és taktikai lépései tekintetében világos minõségi különbségek mutatkoztak, ebbõl azonban egyáltalán nem következik, hogy a választásokat eldöntõ oksági mechanizmust találtuk meg. A választási eredményekre számtalan elem lehetett hatással, így végkövetkeztetésünk óhatatlanul hipotetikus marad. Minden bizonytalansági tényezõ ellenére mégis fontosnak tartom, hogy a stratégiákat elemzésnek vessük alá. De hogyan lehet a stratégiákat elemezni? Mint látható lesz, itt ütközünk a második nehézségbe, hiszen a jelenkor forrásainak korlátozottsága miatt nincs lehetõsége az elemzõnek arra, hogy minden esetben eredeti anyagokból dolgozzon. Politikusi viselkedésekbõl, politikai eseményekbõl és a politikai logika ismerete alapján közvetett módon juthatunk csak el odáig, hogy megfogalmazhassuk a pártok feltételezett stratégiáját, és ezekhez viszonyíthassuk – már egzaktabb módszerek alkalmazásával – a pártok taktikai lépéseit. Mindez azzal járhat, hogy olykor nem az „írott”, hanem a „használt” stratégiákat azonosítjuk, azaz olyan esetekben, ha a pártok végül nem az elfogadott, írásba foglalt stratégiájuk alapján politizálnak, hanem az eseti cselekvéseikbõl valamilyen más koncepció rajzolódik ki, akkor azt fogjuk stratégiájuknak nevezni. Miután azonban a hatáskeresés miatt szinte érdektelen, hogy mi szerepel a papíron, mert kizárólag az hathat, amit alkalmaznak a politikai erõk, ez az eljárás csak „történeti” megközelítésben tûnik problematikusnak, az elemzés számára nem jelent nehézséget.

STRATÉGIA ÉS TAKTIKA

149

A politikai stratégiák vizsgálata a nyolcvanas évektõl kapott komoly szerepet a politikatudományi kutatásokban (Farrell 1996, Barber 2000). Stratégiáról és taktikáról, stratégiai gondolkozásról és taktikai cselekvésrõl számtalan munkában lehet olvasni, gyakran azonban nem egyértelmû, hogy mi az elhatárolás alapja. Miután pedig az elemzésben használt fogalmak esetén alapvetõ fontosságú, hogy pontosan és egyértelmûen használjuk õket, próbáljuk meg elsõként azt rögzíteni, hogy mit értünk az egyes elemek alatt. A következõkben a politikai tevékenység három szintjét különítem el, és külön tárgyalom az egy adott idõszakra vonatkozó politikai célokat, az ezen célok elérését szolgáló stratégiá(ka)t és az eszköz jellegû taktikát (5.1. táblázat). Hogy a határmegvonás világos legyen, elõször nézzük két amerikai szerzõ – és ismert kampánytanácsadó –, James Carville és Paul Begala klasszikus példáját: „Vegyük példaként a D-Day-t. A cél a világ megmentése és a nácik legyõzése volt. A stratégia a nyugati front megnyitása Európában. A taktika pedig Calais színlelt támadása, majd az ejtõernyõsökkel megtámogatott, kétéltû jármûvek alkalmazásával végrehajtott partraszállási hadmûvelet” (Carville–Begala 2002, 82). 5.1. táblázat Az elemzés alapegységei és az értékelés szempontjai Meghatározása

Értékelési szempontja

Politikai cél

a politikai tevékenység remélt végeredménye

van-e realitása?

Stratégia

a cél elérésére szolgáló átfogó terv

alkalmas-e a cél eléréséhez?

Taktika

a stratégia megvalósulását szolgáló lépések

segíti-e a stratégia megvalósulását?

A cél meghatározása tehát minden esetben megelõzi a stratégiát, azaz nem készülhet stratégia a célok ismerete nélkül. A kampánystratégiák vizsgálatakor a politikai cél könnyen kikövetkeztethetõ: ez az esetek többségében nem lehet más, mint a választáson való jó szereplés (Lilliker– Lees–Marshment 2005, 5). Értelemszerûen egy gyõzelemre esélyes párt

150

TÖRÖK GÁBOR

esetén ez a kormányalakításhoz szükséges mandátumok megszerzését jelenti, míg egy kisebb párt számára a parlamentbe kerülés, még kevésbé releváns politikai szereplõ esetén akár – a magyar szabályozás alapján – az állami támogatás eléréséhez szükséges szavazatszám is cél lehet. Érdemes azonban jelezni, hogy a kívánt választási eredmény mellett, vagy ennek alárendelten más célok is megfogalmazódhatnak (Farrell 1996, 183). Ilyen lehet például bizonyos tartalmi változások elérése, stabil támogatói bázis kialakítása vagy éppen jól azonosítható identitás kiépítése. Nem „választási helyzetben” pedig számtalan politikai cél definiálható, akár hosszú, akár rövid távon. Sõt, az is elképzelhetõ, hogy bizonyos idõszakokban egy politikai erõ nem fogalmaz meg egyértelmû célokat, és – értelemszerûen – így stratégiával sem rendelkezik ezek megvalósítására. Az elmondottak lényege az, hogy már a célokról való döntés is politikai tevékenység, ráadásul az elsõ lépés egy adott idõszak megtervezésekor. Ha már ismert a cél, a politikai erõ feladata az, hogy ezen törekvés eléréséhez kidolgozzon és alkalmazzon egy stratégiát. A politikai stratégia tehát egy átfogó terv, amely a cél megvalósítását szolgálja (Faucheux 2003, 20). A stratégia készítését – amely Lánczi András szerint fõként társadalomtudományos ismereteket igényel (Lánczi 2006) – és alkalmazási lehetõségét számos tényezõ befolyásolja. Hatással lehet rá az intézményi környezet, különös tekintettel a választási rendszerre, az adott párt politikai helyzete (kormányzati pozícióban van vagy sem?; milyen párttípus?; kik a potenciális szavazói?; hol helyezkedik el a politikai erõtérben? stb.), az elõzmények és a gazdasági-társadalmi környezet. A jó stratégia alkalmazkodik a célhoz: önmagában tehát nem értékelhetõ, kizárólag a célhoz viszonyítva. Mindezt azért fontos elmondani, mert könnyen elképzelhetünk egy olyan politikai stratégiát, amely rövid távon, az adott esemény után zseniálisnak látszik, bizonyos politikai célok elérésére alkalmas is – ám ha végeredménye ellentétes vagy egyszerûen csak nem illeszkedõ a nagy tervhez, egy stratégiai elemzésben nem minõsíthetjük adekvátnak. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a cél kitûzését és a stratégia megfogalmazását természetesen meg kell, hogy elõzze az adott politikai párt identitásának, elveinek és programjának a léte. A stratégia nem válaszolhat a „kik vagyunk és mit akarunk a politikában” kérdésre, hiszen erre minden alkalmas politikusnak kell hogy legyen világos elképzelése, a szakmai részleteket pedig a szakértõk segítségével megírt szakpolitikai program tartalmazza. A stratégia kizárólag a „mit és hogyan mutassak meg magamból, mire helyezzem a hangsúlyt” kérdésekre válaszolhat, azaz más szavakkal: a


151

stratégia nem a termék elõállításával, hanem a termék pozicionálásával, a politikai piacon való megjelenésével foglalkozik (Morris 2002). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a stratégia egyenlõ lenne a pozicionálással, a politikai piacon való elhelyezkedés csak egy, bár kiemelten fontos része a stratégiai tervezésnek (Barber 2000, 5). Ahogy egy ismert munka fogalmaz, a stratégiának öt követelménynek kell megfelelnie. Legyen: 1. minta, amely a politikai viselkedés következetességét biztosítja az adott idõszakban; 2. terv, amely tartalmazza a politikai cselekvés vázlatát; 3. pozíció, amelyet a szereplõ el kíván érni az adott piacon; 4. megközelítés, amely meghatározza politikai cselekvéseit; 5. trükk, amit a versenytársak kicselezésére alkalmaz (idézi Barber 2000, 7). A stratégia legfontosabb elõnye, hogy képes a cselekvési lehetõségek entrópiájának csökkentésére, azaz meghatározza a politikai erõ cselekvésének vezérfonalát. Stratégia nélkül a párt nem képes kezdeményezõként fellépni a politikai színtéren, ráadásul – ha nincsenek világos irányok – a választók is ellentmondásosságot érzékelhetnek a párt politikájában. Egy kampányban különösen racionális, ha a flexibilitás csak bizonyos keretek között érvényesül. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a párt a stratégia elfogadásával elõre megkötné a kezét: a stratégia – alapjainak megváltoztatása nélkül is – folyamatos menedzselésre, igazításra szorul. Itt érkezünk el a harmadik szinthez, a taktikához. A politikai interakciók világa, ahol az elõzetes elképzeléseket az élet és a riválisok gyakran felülírják (Barber 2000, 8, Paquette 2005, 7). A taktikai szint a napi kezdeményezéseket és a politikai ellenfelek viselkedésére adott reakciókat foglalja magában. Ezek egy része elõre tervezhetõ, más részük azonban csak menet közben formálható. A jó taktika azonban soha nem szakad el a stratégiától: célja elsõsorban nem az, hogy az adott ügyben, kérdésben sikert érjen el a párt, hanem az, hogy segítse a stratégia érvényesülését. Könnyen elképzelhetõ ugyanis egy olyan helyzet, amelyben a taktikai siker a stratégiát veszélyezteti. Éppen ezért a politikai verseny „napi” eseményeinek értékelését egy elemzés nem végezheti el más mérce, mint a stratégiai illeszkedés alapján. Ebbõl a szempontból pedig szinte teljesen érdektelen, hogy például egy párt hányszor szerepel a vezetõ hírekben, vagy éppen egy adott parlamenti szavazáson gyõzelmet arat-e: csak az a fontos, hogy taktikai lépése elõre viszi, hátráltatja, vagy nem érinti a távlati célja elérésére kidolgozott stratégia érvényesülését. Carville és Begala példája alapján: lehet, hogy a szövetségesek a

152

TÖRÖK GÁBOR

normandiai partraszállással egy idõben látványos gyõzelmeket arathattak volna a világ bármely pontján egy adott „napi” csatában, ám ha ezzel erõket vontak volna el a stratégiai támadástól, azt a taktikai lépést elhibázott akciónak kellene minõsítenünk. A következõkben ezen elemzési keretben mozogva a 2006-os választási stratégiákra és azok érvényesülésére koncentrálok. A pártok stratégiáját, mint említettem, közvetett módon, elemzõi eszközökkel írom le, elsõsorban arra koncentrálva, hogy vajon hogyan kívánták magukat és ellenfeleiket pozicionálni, milyennek szerették volna láttatni a választást, hogyan fogalmazták meg annak tétjét. Ehhez képest taktikai kérdésnek tartom a tematizációs küzdelmet (Török 2005, Bajomi 2005), hiszen a témák felvetése, ügyek kezdeményezése nem öncél, hanem a stratégia érvényesülését szolgáló eszköz. Feltételezem, hogy az ügybirtoklás (Török 2005, 158) kiemelt jelentõségû egy kampányban: a témák azonban nem önmagukban állnak, hanem egy stratégiába, egy vonalvezetésbe illeszkednek, vagy éppen abból kilógnak. Az elemzésnek nem része sok olyan taktikai jellegû lépés, amelyek azonban hatásukat tekintve lényegesek lehetnek: a politikai reklám, a meggyõzés egyéb eszközei stb. Tóth Csabának a kötetben szereplõ tanulmánya foglalkozik a kampány marketingszempontú elemzésével. A stratégiák elsõdlegességét mutatja ugyanakkor, hogy ez az elemzés is ezekhez mérten elemzi a pártok kampánylépéseit.

A KAMPÁNYRÓL ÁLTALÁBAN Mielõtt az egyes pártokról és a kampány legfontosabb eseményeirõl részletesen szólnék, összefoglaló jelleggel tekintsük át, hogy milyen volt a 2006-os választási kampány. Mindez azért lehet fontos, hogy egybevethessük: az egyes politikai erõk elképzelése vajon mennyire felelt meg a kampány általános jellegének. Könnyû belátni, hogy ha például egy párt konszenzusos képet igyekszik mutatni magáról, de a kampány erõsen negatív jellegû lesz, akkor lényegesen nehezebb körülmények között érvényesül a stratégiája, mint annak a riválisának, aki eleve a konfliktusokkal és az ehhez való alkalmazkodással kalkulált. Ugyanez igaz abban az esetben is – és ez talán már közelebb visz témánkhoz –, ha a kis pártok önálló kampányra készülnek, de a választási küzdelem nem szól semmi másról, mint a két nagyról – és mindenki más csak hozzájuk képest értelmezõdik.


153

Abban szinte minden elemzés egyetért, hogy a 2006-os kampány intenzív politikai idõszakot jelentett (Bodoky 2006, 9), és az úgynevezett posztmodern kampány (Kiss 2006) számos jellegzetessége megjelent. A kampányokat a pártok országos szinten koordinálták, de a terepmunka, a választók ajtóról ajtóra járó megkeresése és a pártok vezetõinek országos meggyõzésre irányuló körútja számtalan decentralizációit is igényelt. Mindez eltérés 2002-hez képest, amikor a kampány alapvetõen média- és reklámközpontú volt, és kevésbé alkalmazták a pártok professzionális módon a meggyõzés, a mozgósítás személyes elemeit. További különbség, hogy míg a 2002-es kampány szinte kizárólag politics típusú, azaz a szereplõk egymáshoz való viszonyáról szóló idõszaknak számított a politikai versenyben (Török 2002), ezúttal policy jellegû témák, azaz szakpolitikai kezdeményezésekrõl szóló elemek is megjelentek. A kampány, ha ideáltípusokba kívánjuk rendezni, alapvetõen marketingközpontú (Kiss–Mihályffy 2005) és tanácsadó-centrikus (Shea–Burton 2001) volt, és a kampányirodalom szokásos kulcsszavai alapján vált leírhatóvá. A kampányban elsõsorban a politikai vezetõk személyén keresztül jelentek meg a politikai üzenetek (perszonalizáció), a pártok tudatosan szólítottak meg választói rétegeket (szegmentáció), igyekeztek közvetlenül (direkt eszközök) és helyben (lokális kampány) is eljutni a szavazókhoz, ehhez különbözõ módon szerzett és folyamatosan fejlesztett nyilvántartásokat (adatbázis-marketing), valamint fizetett és önkéntes segéderõt (kampánycsapat) alkalmaztak. A politikai elemzés számára talán a legizgalmasabb kérdés annak eldöntése, hogy a pártok politikai erõtérben való elhelyezkedése, egymáshoz való pozicionálása alapján hogyan minõsíthetõ ez az idõszak. Közismert, hogy a pártrendszer koncentrációja (Tóth 2001) miatt, pontosabban azzal összefüggésben, a magyar politikai verseny 2002 után egyre centripetálisabb jelleget mutatott. Ez a kvázi-kétpárti verseny (Török 2006), amely a két nagy párt közötti „megmutatott” különbségek csökkentésében manifesztálódott, a 2006-os választási kampány talán legfontosabb sajátossága. Mint a késõbbiekben látni fogjuk, az ideológiai különbségek csökkentése – háttérbe szorítása – alapvetõen az egyik politikai erõ, a Fidesz stratégiájának következménye volt, és a kampány nagy részében érvényesült. Ám pontosan ennek a pártnak a saját stratégiájába nem illeszkedõ lépései (ezért nevezzük õket taktikai hibáknak), illetve politikai ellenfelének reaktív cselekedetei, olykor változtattak ezen a jellegzetességen, és visszaterelték a kampányt a 2002-eshez hasonló útra.

154

TÖRÖK GÁBOR

Ugyanez igaz a két kisebb parlamenti párt szereplésére is: bár a kampány általános jellege nem kedvezett az önálló pozíció kiharcolásáért folytatott küzdelmüknek, adekvát stratégiájuk és a nagy pártok hozzájuk való stratégiai viszonya okán mégis esélyt kaptak arra, hogy változtassanak a kampány kvázi-kétpárti jellegén. A négy jelölt részvételével az utolsó héten megtartott vita kiválóan mutatta, hogy a kampány kérdése végül mégsem egyszerûsödött le a „Fidesz vagy MSZP?” kérdésre, az MDF-nek és az SZDSZ-nek ügyes politikával és a két nagy párt segítségével (az egyik taktikai hibájával és a másik adekvát taktikai lépésével) sikerült változtatnia a helyzeten. Itt ragadható meg igazán a stratégiai gondolkozás és az abban való politizálás jelentõsége: a négypárti vita három párt stratégiájára illeszkedett, egyétõl azonban idegen volt; és mégis az a párt, amelynek – ha már ezt a stratégiát választotta a gyõzelemhez! – érdeke lett volna a két kisebb erõ kiszorítása, nem tett semmit azért, hogy a vitát megakadályozza.

A PÁRTOK KAMPÁNYSTRATÉGIÁJA „A pártok nem állandó rendszerek” – fogalmaz találóan egy elemzõ (Csizmadia 2005, 109) arra utalva, hogy a pártok élete állandó interakciók sora, ahol az alkalmazkodás kiemelten fontos szerepet játszik. Amikor a pártok elkészítik a stratégiai terveiket, számtalan körülményt kell mérlegelniük. A stratégia, bár originális jellegû, ezért mégis magában hordoz reaktív elemeket: a pártok az elõzményeket, a riválisokat, a választókat és az ország helyzetét is mérlegre teszik, amikor döntenek. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk az egyes stratégiákat, találnunk kell egy olyan elemzõi keretet, amelyben vizsgálhatóvá és összehasonlíthatóvá válnak az egyes koncepciók. Az ilyen értelmezés szükségszerûen szelekciót igényel, hiszen minden részletre nem lehet kitérni. Mint már jeleztem, egy párt számtalan dolgot jelent és képvisel egyszerre, és a stratégiáról való döntés már eleve egy szûkítést jelent: az adott politikai erõ határoz arról, hogy magából mit mutat meg a választóknak, miként festi le ellenfelét és milyennek értelmezi a választás tétjét. A stratégiában való gondolkozás pontosan ezt a szelekciót jelenti. Ehhez képest egy további szûkítés az, amivel az elemzõ próbálkozik: néhány változó mentén megragadni a stratégia lényegét. Az elemek kiválasztása és leírása tehát szubjektív választás eredménye, vitatható, de talán egy vitában igazolható kutatói döntés.


155

A következõkben öt szempont mentén próbálom meg értelmezni a pártok kampánystratégiáját. Nem foglalkozom olyan fontos, de a stratégiát megelõzõ (ideológia, szervezet) vagy azt követõ (témák, szereplõk, stílus, reklám) kérdésekkel, amelyek egy átfogó kampányelemzés szerves részei lennének. Kizárólag arra a négy pártra koncentrálok, amelyek végül a parlamentbe kerültek. (A KDNP, amely frakciót alakíthatott a választások után, a kampányban nem jelent meg önálló szereplõként, azaz ha volt is saját stratégiája, annak relevanciája a választás eredménye szempontjából elhanyagolható.) Az öt elemzési szempont a következõ: 1. Erõsségnek nevezem azt a jellemzõt, amelyre az adott párt a stratégiáját építhette, amelyet, mint létezõ versenyelõnyt kihasználni igyekezett. 2. Gyengeségnek nevezem azt a jellemzõt, amelyet, mint létezõ versenyhátrányt a párt veszélyként érzékelhetett, amelyet hatástalanítani szeretett volna, amit stratégiával ki kívánt védeni. 3. Pozicionálás alatt az a törekvést értem, amelynek elérésére, megvalósulására, érvényesülésére a párt stratégiája irányult. Egy olyan ideális kép az adott politikai erõrõl, amelyet ha sikerül magával kapcsolatban széles körben hitelesen elterjesztenie, akkor a stratégia eredményesnek nevezhetõ. 4. Rivális alatt a párt stratégiájában szereplõ elsõ számú ellenfelet értem, akinek a legyõzése, törekvéseinek hatástalanítása kiemelt stratégiai cél. A rivális feletti gyõzelmi terv egyik alapeleme a rivális megnevezése, beállítása: azaz az ellenfél pozicionálása (az úgynevezett depozicionálás) is fontos eleme a stratégiának (Lakoff 2004). 5. Üzenetnek nevezem azt az értelmezési keretet, amelyet a párt a választás tétjeként megfogalmaz, felépít. Ennek legfontosabb része az az ígéret, amit az adott párt átfogó jelleggel a választók elé tár, amihez a támogatást kéri. Hogy lássuk a modell mûködését, nézzük meg elõször a 2002-es kampánystratégiákat. Ez az eljárás azért is különösen hasznos, mert ehhez viszonyítva a 2006-os elmozdulások jól nyomon követhetõk lesznek majd (5.2. táblázat). 2002-ben három párttal számolhatunk, hiszen az MDF – akárcsak 2006-ban a KDNP – a Fidesszel közös listán való indulás miatt önálló kampányt nem folytatott.

156

TÖRÖK GÁBOR

5.2. táblázat A kampánystratégiák alapelemei 2002-ben Fidesz

MSZP

SZDSZ

Erõsség

kiegyensúlyozott kormányzati teljesítmény

kormányváltó hangulat

kormányváltó hangulat

Gyengeség

negatív sztereotípiák

karizmatikus vezetõ hiánya

pártrendszer koncentrációja

Pozicionálás

jövõ pártja

kormányváltó párt

kormányváltás garanciájának pártja

Rivális

MSZP–SZDSZ

Fidesz

Fidesz

Üzenet

múlt-jövõ, folytatás

Fidesz leváltása, jóléti rendszerváltás

Fidesz leváltása

2002-ben a Fidesz elsõsorban a kiegyensúlyozott kormányzati teljesítményre építette fel politizálását, azaz az elért eredményekkel és a folytatás ígéretével kampányolt. A két ellenzéki párt ellenben a Fidesszel kapcsolatos negatív választói vélekedésekben, illetve azok kampánybéli megerõsítésében bízott, és ennek eszközeit kereste. Az SZDSZ-nek már 2002-ben is meg kellett azzal küzdenie, hogy miképpen lesz önálló hangja a választás alapvetõ tétjérõl hasonló módon nyilatkozó MSZP mellett. Akkor az SZDSZ a radikális – az MSZP-nél is radikálisabb – anti-Fidesz-stratégiát választotta, azaz magát a Fidesz vezette kormány legkövetkezetesebb ellenfelének, a kormányváltás garanciáját jelentõ erõ pozíciójába helyezte. A választás tétjét a kormányoldal a múlt és jövõ közötti választásban, a folytatás lehetõségében határozta meg. Az MSZP jóléti rendszerváltást hirdetett, ami alapvetõen a költségvetés realitásait meghaladó redisztribúciós ígéretekben öltött testet, illetve a kampány során igyekezett egyre jobban erõsíteni a kormányváltó hangulatot, ennek eszközét a gyakran használt negatív kampány adta (Török 2002). Az SZDSZ megfogalmazott ugyan szakpolitikai ígéreteket, de politizálásának középpontjában az antidemokratikusnak tételezett Orbánkormány leváltása állt. Ha a 2002-es stratégiákat összehasonlítjuk a 2006-ban alkalmazott tervekkel, szokatlanul jelentõs különbségeket találunk (5.3. táblázat). Az eltérések egy része természetes, már-már prognosztizálható lenne: az inkumbens és az ellenzéki pozíció értelemszerûen valamennyire kijelöli a pártok

157


lehetõségeit (Maarek 2003), éppen ezért nem lenne meglepõ, ha 2006-ban az MSZP alkalmazott volna klasszikus kormánypárti, a Fidesz pedig ellenzéki stratégiát. Csakhogy a helyzet ennél is bonyolultabb. Igaz ugyan, hogy a választások elõtti évben szinte minden szereplõ újrapozicionálta magát (Kéri–Petschnig 2006, 49), ám ez a fazonigazítás alapvetõen nem a kormány-ellenzék logika alapján ment végbe. 5.3. táblázat A kampánystratégiák alapelemei 2006-ban Fidesz

MDF

MSZP

SZDSZ

Erõsség

erõs bázis

fegyelmezett kommunikáció lehetõsége

új vezetõ

önálló identitás

Gyengeség

negatív sztereotípiák

korábbi belsõ viták, pártrendszer koncentrációja

hektikus kormányzati teljesítmény

MSZP-vel való kormányzás, pártrendszer koncentrációja

Pozicionálás

„emberek” pártja, kétpártrendszer kompetencia ellenfele

biztonság és változás pártja

liberális párt

Rivális

MSZP: bankár-, duma- és kontárkormány

Fidesz–MSZP: Fidesz: antikétpártrendszer, demokratikus, kétpárti populista korrupció

Üzenet

változás, jobb élet

normalitás

védelem, fejlesztés

Fidesz: demagóg, antiliberális mérleg nyelve, liberális reformok

Az „elméleti” pozícióhoz képest legfeltûnõbb változást az MSZP-nél tapasztalhatunk, ahol a kormányzati teljesítmény ezúttal nem az erõsség, hanem a gyengeség rovatban szerepel. A szocialista stratégia nem az eredmények bemutatására, sokkal inkább a kormányzati cselekvésképtelenség (Ripp 2005, 261) elleplezésére szolgált. Ennek okát egyrészt a rossz államháztartási mutatókban, másrészt a Gyurcsány-kormány sajátos helyzetében találjuk meg. A 2004 õszén miniszterelnöki pozícióba került politikus nem tudott egy teljes, normál ciklust kitölteni, így rövid kormányzása a „választási logika” jegyében alapvetõen nem szakpolitikai változtatásokkal, hanem a cselekvés látszatának fenntartásával telt el. Így történhetett meg, hogy 2006-ban a kormányoldal egy alapvetõen „ellenzéki” kampányban, a

158

TÖRÖK GÁBOR

változásokról is szóló versenyben volt érdekelt, míg a Fidesz politikája és üzenete a 2002-es MSZP-kampányt idézte. A Fidesz ráadásul abban volt érdekelt, hogy a Gyurcsány- és a Medgyessy-kormány politikai azonosságát, kontinuus jellegét hangsúlyozza. Az ellenzéki párt a 2002-es szocialista ígéretek állandó felidézésével próbálta megakadályozni, hogy az MSZP 2006-ban az „új” miniszterelnök vezetésével kváziellenzéki kampányt folytasson. A két politikai erõ tehát egyaránt „ellenzéki” kampányban volt érdekelt, és politikájuk bizonyos szempontból ezért hasonlóvá is vált: a Fidesz jobb életet, az MSZP pedig komoly fejlesztéseket ígért. Miközben az ígéretekben – ha nem is azok mértékében, de irányában – a két nagy párt ugyanazt nyújtotta, a másik leírásában már komoly ellentétek mutatkoztak. A kampánystratégiák tehát egy ponton békeharcot, egy másikon viszont éles ellentéteket ígértek.

A Fidesz kampánystratégiája Ha kicsit részletesebben vizsgáljuk meg a pártok stratégiáit, akkor érdemes észrevennünk azt a változást, amely a 2004-es kettõs népszavazás után a Fidesz politikájában bekövetkezett. Az elemzõk jelentõs része által középre nyitásnak nevezett (Giró-Szász és mások 2006, 183) módosítás azonban csak a rövid népszavazási kampányhoz képest jelentett eltérést, valójában az ellenzéki párt 2005 elejétõl oda tért vissza, ahol már 2002–2003-ban is járt. A Fidesz stratégiájának alapja 2002 óta változatlan volt, a párt legnagyobb erõsségére, elkötelezett és jól mozgósítható szavazótáborára kívánt építkezni, olyan módon, hogy õket megtartva és az ellenfél szavazóit legalábbis demobilizálva egyedül szerezze meg a mandátumok abszolút többségét. A terv kétségtelenül hordozott magában racionális megfontolásokat: ha a Fidesznek sikerült volna elbizonytalanítani, a szavazástól eltántorítani az ellenfél szavazóit, elkötelezett táborával megnyerhette volna a választásokat. A stratégia legnagyobb veszélye, gyengesége 2002 óta ismert volt: a Fidesszel és különösen vezetõjével, Orbán Viktorral kapcsolatban 1998 után kialakult és kialakított negatív sztereotípiák. A volt miniszterelnököt a választók jelentõs része kormányzása végére agresszív, konfliktusos, megosztó személynek látta, és ez a kép olyan mélyen beépült a szavazók tudatába, hogy az okkal tölthette el aggodalommal a stratégia készítõit. A politikusról tehát minden elõnye – tehetsége, szónoki és debattõri tulajdonságai, a


159

jobboldalon lévõ megkérdõjelezhetetlen tekintélye, folyamatos megújulási képessége – ellenére már 2002-ben lehetett tudni, hogy bizonyos tekintetben inkább gátja, semmint elõmozdítója a jobboldal sikerének. A 2002-es vereség megmutatta: ha a választók fejében lévõ képet nem lehet megváltoztatni, és az az MSZP-nek négy év múlva ismét sikerül Orbán Viktorról szóló népszavazássá átértelmeznie a választást, a Fidesz terve megbukott. Nem állítható, hogy ezzel a veszéllyel ne számoltak volna az ellenzéki párt stratégiájának készítõi, hiszen a Fidesz és a pártelnök pozicionálását szinte teljes egészében ezen probléma megoldásának rendelték alá. Az új Orbánimázs, az ideológiamentes, pragmatikus, konszenzuskeresõ politizálás célja nem lehetett más, mint a veszély elkerülésére kitalált cselekvéssorozat. A Fidesz stratégiája a kampányt éppen ezért nem ideológiák csatájának, hanem teljesítményversenynek képzelte el, az volt a céljuk, hogy ígéretekrõl és – megfogalmazásukban – megoldásokról szóljon a választás. A Fidesz három esetben lehetett volna sikeres stratégiai értelemben: 1. ha magát és vezetõjét ideológiamentes, pragmatikus, konszenzuskeresõ, azaz megújult erõnek tudja bemutatnia; 2. ha ellenfele alkalmatlanságát, kormányzásképtelenségét képes demonstrálni; 3. ha a választási kampány középpontjába a „ki tudja jobban?”, „ki alkalmasabb?” kompetenciaalapú kérdéseket állítja.

Az MDF kampánystratégiája A 2002 után önálló politizálást választó és ezért belsõ válságokat is átélõ MDF stratégiáját alapvetõen a Fideszhez való viszony határozta meg (Löffler 2005, 2006). Paradox módon éppen az egyre fogyatkozó politikusi gárda volt szinte az egyetlen olyan erõsség, amelyre az ellenzéki párt építhetett: a kispárti lét biztosította az MDF számára azt, hogy az egyébként kockázatos stratégiát képes legyen következetesen végigvinni. Márpedig talán éppen a kitartásnak és a következetességnek köszönheti a párt azt, hogy az utolsó pillanatig megmaradt az esélye a parlamentbe kerülésre. Az MDF stratégiája egyszerû alapvetésekre épült: a párt önmagát a kétpártrendszer egyetlen következetes ellenfeleként definiálta, és egy sajátos „kétszeresen tagadott” középpárti pozícióba helyezkedett. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a centrum pozíció, a „Normális Magyarország” jelszóval megfogalmazott antiestablishment jelleg a párt politizálásában lényegesen

160

TÖRÖK GÁBOR

fontosabb szerepet játszott, mint az amúgy vállalt konzervatív ideológia. Az MDF stratégiája nem azon állt vagy bukott, hogy a választók elfogadják-e hiteles jobboldali pártnak, hanem azon, hogy az indirekt módon, másokhoz viszonyítva megrajzolt centrum pozíciót meg tudja-e tölteni vonzó tartalommal. Az MDF tehát három esetben lehetett volna sikeres stratégiai értelemben: 1. ha magát a kétpártrendszer elleni küzdelem egyetlen hiteles szereplõjének tudja beállítani; 2. ha képes demonstrálni a kétpártrendszer veszélyeit, a két nagy párt közötti érdekazonosságokat, a kétpárti korrupció létét; 3. ha a választási kampány középpontjába a kétpárti versus többpárti demokrácia közötti minõségi különbség és választás kérdését állítja.

Az MSZP kampánystratégiája Az MSZP stratégiai problémáiról már fentebb szóltam, a kormányzó pártnál az elõzmények, a mutatott kormányzati teljesítmény és a miniszterelnök-váltás kényszerpályára terelte a terv készítõit. A 2002-es stratégia legkésõbb 2003-ban alkalmatlanná vált (Ripp 2005, 258), ráadásul Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásával új helyzet állt elõ (Giró-Szász és mások 2006, 179). A párt új stratégiája egyértelmûen a kormányfõ személye köré épült. A stratégia arra törekedett, hogy Gyurcsányt és pártját sikeresen pozicionálja a „változás” képviselõjeként. Ezt elsõsorban politics típusú kampánnyal lehetett elérni, amely nem annyira az egyes témákról, mint inkább hitekrõl, érzésekrõl és bizalomról szól. Az MSZP a biztonság és változás pártja kívánt lenni, elsõ egyértelmûen közvetett módon a Fideszrõl, mint veszélyrõl, a második pedig az eddigi mûködésmód megváltoztatásának ígéretérõl szólt. A párt fõ célja nem lehetett más, mint az, hogy politikai eseményekkel és hatékony negatív kampánnyal Orbán Viktorról szóló népszavazássá tegye a választást, ahogy errõl már fentebb is szóltam. Az MSZP három esetben lehetett volna sikeres stratégiai értelemben: 1. ha magát és miniszterelnökét a stabilitást garantáló, de megújult, cselekvõképes, változásokra készülõ erõnek tudja bemutatni; 2. ha be tudja bizonyítani, hogy riválisa nem jelent valódi alternatívát, mert egyrészt kormányra kerülése veszélyt jelent a demokráciára néz-


161

ve, másrészt pedig ígéretei hiteltelenek, komolytalanok, a hatalomra kerülésért mindenre képes politikai erõ; 3. ha a választási kampány kérdésévé ismét a „visszajön-e a Fidesz/Orbán?” kérdést állítja, és kiegészíti ezt a „Gyurcsány vagy Orbán?” kérdéssel. Mindezt azonban olyan módon kellett elérnie, hogy a kampány ne váljon kizárólag kétszereplõssé, és legyen esélye a két kisebb pártnak is a parlamenti bejutásra.

Az SZDSZ kampánystratégiája 2002-höz képest az SZDSZ is jelentõs változásokon ment keresztül, és a kisebb kormánypártnál sem elsõsorban az inkumbens pozíció miatt történt az elmozdulás. 2002-ben számos elemzés úgy vélekedett, hogy a liberális alternatíva többé már nem pólusképzõ erõ (pl. Bozóki 2002, 8), ehhez képest az SZDSZ 2002-tõl mégis saját liberalizmusának „felfedezésével” (Tóth 2005, 243) hajtott végre stratégiai változást. Az SZDSZ a párt számára sikeres európai parlamenti választás után is önálló identitására kívánt építeni, bár az MSZP-vel való kormányzás realitása, valamint a pártrendszer koncentrációja és kétosztatúvá válása miatt ezt „ellenszélben” tette (Tóth 2005, 254–255, Tóth–Verebély 2006, 208–209). Az SZDSZ pozicionálása 2006-ban már nem kizárólag a Fideszhez való viszonya alapján határozódott meg, bár második elemként ez továbbra is a stratégia jellemzõje maradt. Jól mutatja ezt a rivális kiválasztása: míg az SZDSZ stratégiája a párt leírásában kizárólag magáról a liberális célokról és a háromosztatúnak elképzelt pártrendszerrõl szólt, ellenségképe dominánsan egyetlen szereplõhöz, a Fideszhez kötõdött. Az SZDSZ három esetben lehetett volna sikeres stratégiai értelemben: 1. ha magát önálló, liberális és a szocialista-liberális koalíció megmaradását garantáló erõnek tudja bemutatni; 2. ha be tudja bizonyítani, hogy riválisai – és különösen a Fidesz – nem képviselnek liberális értékeket, nem törekednének a liberálisnak tételezett célok megvalósítására; 3. ha a választási kampányt ideológiák közötti választásnak láttatja, ahol három egyenlõ erõ küzd a hatalomért, és ebbõl egy, a Fidesz kormányzása a liberális reformokat veszélyeztetné.

162

TÖRÖK GÁBOR

TAKTIKAI HARCOK ÉS A KAMPÁNY KULCSPONTJAI Miután nagy vonalakban megismerkedtünk a négy parlamenti párt kampánystratégiájával, nézzük meg, hogy miként érvényesültek ezek a tervek a mindennapokban. A következõkben elsõsorban a két fõszereplõrõl, az MSZP-rõl és a Fideszrõl lesz szó, hiszen a jelentõs taktikai küzdelmekben õk vettek részt, de ahol lehet – elsõsorban a kampány dinamikáját illetõen – a másik két pártról sem feledkezünk meg. A kampány természetesen számtalan téren, intézményekben, médiában és terepen zajlott, hiszen a küzdelmet minden nap, sõt, minden percben meg kell vívni, és legfeljebb utólag lehet különbséget tenni a fontos és kevésbé fontos események között. A taktikai szint elemzése során a stratégiák alapján is értelmezhetõ, a választók jelentõs részéhez is feltehetõen eljutó nagy ügyekre koncentrálunk. A kampány kulcspontjainak kiválasztása ezúttal is a kutatói szubjektum mûve. Arra figyelek, hogy az egyes hónapok politikai eseményei, történései mely szereplõ stratégiájába illeszkedtek jobban, azaz ki jött ki sikeresebben az egyes küzdelmekbõl. A 5.4. táblázatban havi bontásban össze is foglalom a taktikai elemzés eredményét, bár fontos megjegyezni, hogy valódi bizonyításként egy ilyen adatsor nem elegendõ. Nem csupán azért, mert a táblázat nem tesz különbséget „nagy” és „nagyobb” eredmény között, hanem azért sem, mert a havi bontást legfeljebb praktikus megfontolások igazolják, a politika azonban nem igazodik a naptárakhoz. A taktikai elemzésnek természetesen nem lehet célja a kampány politikatörténetének elmesélése. Éppen ezért a következõkben nem térek ki részletesen az egyes említett események leírására: ezt az elemzés tudottnak, illetve más forrásból megismerhetõnek feltételezi. De honnan kezdjük a kampányküzdelem taktikai elemzését? A posztmodern kampány vitathatatlanul permanens kampány (Farrell 1996, 170, Kiss 2006, 16), ami azt jelenti, hogy a pozíciók javításáért folytatott harc – és az erre irányuló szemlélet – folyamatosan tetten érhetõ. Mégis világos, hogy a politikai versenyben vannak mennyiségi és minõségi különbségek, a kampány kezdetét tehát – ha nem a jogi formákra figyelünk – érdemes az intenzitás és fókusz változásában megragadni. És bár az egyes pártoknál eltérõ lehet a gépezet beindulásának idõpontja, a 2006-os választás elõtt egyértelmûen 2005 nyarán, az MSZP számára sikertelen államfõválasztás után jelent meg elõször ez a mûködésmód. A kampány menetébe nagyon nehéz tendenciákat belelátni, mégis úgy vélem, hogy a – dolgozat célja felõl értelmezett – elemzés három világosan

163


elhatárolható szakaszt jelölhet ki a 2005. július és 2006. április közötti idõszakban. Természetesen az elkülönítés nem lehet tökéletes, hiszen bizonyos események áthúzódhatnak egyik szakaszból a másikba, illetve lehetnek olyan jellegzetességek is, amelyek ellentmondanak a fõ tendenciának. Ennek ellenére a következõkben tárgyalt három szakasz a stratégia érvényesülése, a taktikai siker vagy kudarc szempontjából megítélésem szerint világos képet mutat: az elsõben és a harmadikban az MSZP, a másodikban pedig a Fidesz elõnyét. Az MSZP számára kedvezõbb elsõ és harmadik szakasz között is jelentõs azonban a különbség: míg az elõbbiben a szocialisták tettek meg sokat azért, hogy stratégiájukat sikerre vigyék, utóbbi elsõsorban a rivális taktikai hibáiról és az erre adott adekvát MSZP-s válaszokról szólt. 5.4. táblázat Taktikai elemzés a kampány egyes hónapjaiban

Legfontosabb politikai témák 2005. 07. Elsõ szakasz

08. Kulcsár-ügy, privatizáció 09. 10.

Második szakasz

2005. 11. 12. 2006. 01.

Harmadik szakasz

Gyurcsány–Orbán tévévita, Orbán Tusnádfürdõn

02.

03. 04.

szocialista kampánykezdet, költségvetés, privatizáció, benzinár Gyurcsány az USA-ban, euró, madárinfluenza, október 23. Orbán parlamenti felszólalásai: garanciatörvény, luxusprofit uniós költségvetés, privatizáció, áramár Magyar Vizsla, Fidesz-program (járulékcsökkentés, 14. havi nyugdíj) szerverbotrány, Fidesz-program (járulékcsökkentés, szolidaritás), MSZP-program (munkahelyteremtés, nyugdíjkorrekció) Putyin látogatása, kampányesemények, nagygyûlések, vita vitája tévéviták, árvíz, második fordulós egyeztetések

Taktikai lépések eredménye* MSZP Fidesz +

–

0

0

+

0

+

0

–

+

0

+

+

–

+

–

+

–

+

–

* (+) stratégiát segítõ taktikai lépések; (–) stratégiát veszélyeztetõ taktikai lépések; (0) a taktikai lépések nem eredményeznek stratégiát érintõ változást

164

TÖRÖK GÁBOR

2005 júliusában Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor vitáját akár a kampány szimbolikus nyitányának is nevezhetjük. A július 8-i találkozó inkább a szocialista politikus stratégiáját segítette. Bár nem állítható, hogy a miniszterelnök felülmúlta volna riválisát, a találkozó Gyurcsány Ferenc számára több hasznot rejtett, mint a vitában nem érdekelt ellenzéki politikus számára. Bár Orbán Viktor is lehetõséget kapott arra, hogy új pozicionálását – népszerû javaslatok megfogalmazásával – egy újabb fórumon megmutassa, a látványos párharc egyáltalán nem illett fentebb vázolt elképzeléseibe – ellenben a miniszterelnök legfontosabb céljai közé számított. A vita után a Fidesz elnöke komoly taktikai hibát is elkövetett: erdélyi elõadásában a baloldal elleni éles kirohanásával magas labdát adott fel ellenfelének, és hagyta kizökkenteni magát a stratégiában megkonstruált pragmatikus, ideológiamentes szerepébõl. Az uborkaszezonnak számító augusztus után szeptember jelentõs taktikai változást hozott a politikai versenyben, elindult az MSZP korán kezdett hathetes identitáskampánya (Ripp 2006, 199). A változtatás, a kampány megkezdése alapvetõen a kormányzó szocialista pártnak állt érdekében, ezért a politikai racionalitás alapján nem volt meglepõ, hogy az MSZP a Fidesznél korábban kapcsolt magasabb sebességi fokozatba. Az MSZP erõteljes és összehangolt kísérletet tett a status quo megváltoztatására, ráadásul a szocialisták három fronton is támadtak. Egyrészt célkeresztbe helyezték a Fidesz elnökét, Orbán Viktort, akit populizmussal, elvtelenséggel vádoltak és szélkakasnak bélyegeztek. Másrészt – miközben arról beszéltek, hogy nem nyújtanak be „választási” költségvetést – számtalan társadalmi csoport számára jelentettek be kedvezõ, hangulatjavító döntéseket. Harmadrészt pedig igyekeztek felfrissíteni, megújítani a párt arculatát, ebbe a sorba illeszkedett a plakátkampány elindítása és a miniszterelnök könyvének megjelentetése is. Jól látható, hogy mindhárom elem illeszkedett a párt feltételezett stratégiájába. A Fidesz a szocialista offenzívával szemben ekkor még a kivárás politikáját alkalmazta, megszólalásai alig-alig különböztek a korábbi idõszakban használtaktól. Az ellenzéki párt ekkor nem követett el taktikai hibát: legfeljebb annyiban, hogy nem próbálta meg hatásosan semlegesíteni az MSZP törekvéseit. Októberben az MSZP folytatta kampányát, az elõzõ hónaphoz képest azonban különbségnek értékelhetõ, hogy néhány megszólalás alapján kezdtek kirajzolódni a Fidesz taktikai válaszának alapelemei is. Láthatóvá vált, hogy a Fidesz politikája a fentebb leírt stratégiának megfelelõen – és egyébként a párt 1998-as kampányhoz hasonlóan – tudatos ideológiamen-


165

tességre, a pragmatikus megoldások elõnyben részesítésére és a dinamizmus látszatának keltésére irányul. Októberben azonban még a párt egy-két radikális megszólalása semlegesítette ezt a törekvést, illetve nem találtak olyan vezértémát, amelyben élesen megjelenhetett volna ez a szándék. Taktikai értelemben ezért október inkább hasonlított szeptemberre, semmint a következõ két hónapra. November aztán újabb jelentõs áttörést hozott: a Fidesz megtalálta azokat a témákat, amelyekben a stratégiai szándék a széles közönség számára érzékelhetõvé vált: az Orbán Viktor által bejelentett javaslatok, az úgynevezett garanciatörvény és a luxusprofit elleni fellépés bizonyult a hónap legtöbbet tárgyalt témájának és a kampány során ebben az idõszakban volt a legnagyobb az ellenzéki ügyek aránya a politikai napirenden (5. 1. ábra). Az ellenzéki párt novemberben egyértelmû taktikai gyõzelmet aratott riválisa felett, és ebben a sikerben jelentõs szerepe volt a tematizációs céllal felvetett javaslatoknak. A Fidesz azzal hozta zavarba riválisát, hogy „dupla fedelû” javaslatokat fogalmazott meg. Az MSZP sem elutasítani, sem támogatni nem tudta az ötleteket, hiszen a kezdeményezésekben megfogalmazott népszerû célok – gondoljunk csak a 2002-es ígéretekre – akár a szocialisták napirendjén is szerepelhettek volna. A kormánypártiak igyekeztek semlegesíteni a kezdeményezéseket, feltehetõen ezt a célt szolgálta a kívülrõl az inkonzisztencia benyomását keltõ „mindenre más válasz” eljárás. Ám hiába váltogatta az MSZP és a kormányfõ a támogatás és a tiltakozás eszközeit, november egyértelmûen a Fidesz hónapja maradt. Decemberben tovább folytatódott az alapvetõen a Fidesz stratégiai érdekeit szolgáló kompetenciaverseny, amelynek különösen szép példája volt az uniós költségvetés vitája, ahol mindkét fõszereplõ látszólag vállvetve harcolt a magyar érdekekért. A kompetenciavitákban általában a kormányoldal indul kedvezõbb helyzetbõl, hiszen amikor „cselekvésversennyé” fordul a politika, azok, akiknek lehetõségük van a szakpolitikai változtatásra, azaz tettekkel is demonstrálhatják hozzáértésüket és elkötelezettségüket, értelemszerûen eleve jobb pozícióból rajtolnak. Novemberben és decemberben azonban a Fidesz ellenzékbõl is képes volt arra, hogy kizárólag a jövõ, a változás ígéretével napirenden tartsa a saját javaslatait, ráadásul, mint láttuk, az ellenzéki párt stratégiájának lényegesen jobban megfelelt a kampány ilyen értelmezése. Taktikai szinten azonban az MSZP decemberben már az elõzõ hónaphoz képest valamivel jobban szerepelt, a párt láthatóan felismerte, hogy ismét konfrontálódnia kell a Fidesszel, ám vezetõ témát még nem talált ehhez a törekvéshez.

166

TÖRÖK GÁBOR

Januárban ismét jelentõs eseményekre került sor: az ellenzéki párt – formálisan egy, a Fidesz sikerét támogató civil szervezet – erõteljes, komoly erõforrásokat igénylõ negatív kampányba, valamint olyan koncentrált, szinte minden napra érvényes ígéretoffenzívába kezdett, amely eltért a novemberben és decemberben alkalmazott programismertetés egy- vagy kétheti intenzitásától. Hiába volt azonban a nagy publicitás, az ügyetlenül kiszervezett negatív kampány különösen sokat ártott a Fidesznek, hiszen lehetõséget adott az MSZP-nek arra, hogy „emlékeztesse” a választókat arra a képre, amelynek eltüntetésére az ellenzék stratégiája irányult. Az MSZP a negatív kampány „leleplezését” rutinos, professzionális módon oldotta meg, az ilyen szituációkban mindig elemében lévõ párt a helyzetbõl szinte minden lehetséges elõnyt kipréselt. Lényegesen nagyobb gondot okozott viszont továbbra is a párt számára a Fidesz programjával kapcsolatos álláspont kialakítása: bár taktikai szinten még ez is az MSZP malmára hajtotta a vizet. Miután Orbán Viktor olyan messzire „elõre szaladt”, ahová egy kormányzó párt ritkán tudja a hitelesség kockázata nélkül követni ellenzéki riválisát, az MSZP most már nyugodtabb szívvel szakíthatta meg az elõzõ év végén tapasztalt „együtt futást”, és a felelõsség jelszavát elõvéve látványosan szembefordulhatott a Fidesz ígéreteivel. Februárban a Fidesz igyekezett javítani, és szinte mindent a pozicionálási célnak rendelt alá, ám újabb komoly taktikai hibákat követett el. Az úgynevezett szerverügy már legalább a harmadik olyan ballépés volt, amely önmagában is képes lehetett mindazt lerombolni, amit addig a párt szisztematikus munkával felépített. A koncentrált hibasorozat, valamint az egyre kevésbé hihetõ ígéretek folyamatos ismétlése a Fidesz mindkét stratégiai célját veszélyeztette: a hibák a negatív sztereotípiákat erõsítették, míg a túlzott ígéretek már-már a párt hitelességét kérdõjelezték meg egy kompetenciaalapúnak szánt versenyben. Márciusban, a választás elõtti utolsó hónapban a korábbi idõszakhoz képest újabb változás következett be, ám ez az elmozdulás most nem a taktikai szintet érintette, hanem a kampány jellegét. A materiális témák helyét fokozatosan szimbolikus ügyek és botrányok foglalták el, március végén egyenesen a „zsigeri politika” határozta meg a kampány hangnemét. Ekkor már mindkét oldal az ellenfél pozicionálásával foglalkozott: az MSZP a Fidesztõl féltette a demokráciát, a Fidesz pedig antikommunista megszólalásokkal jelentkezett. Ha a negatív kampányokat a pártok stratégiai megfontolásaival vetjük össze, jól látszik, hogy míg a szocialistáknál ez a hangnem a koncepcióba illeszkedett, az ellenzék nem volt érdekelt az ilyen jellegû vitákban.


167

Áprilisban a választás elõtti hét a meglepõ teljesítményeket produkáló miniszterelnök-jelölti vitákról szólt. Az elsõ, kétszereplõs vitában Orbán Viktor igyekezett a stratégiájának megfelelõ pozíciót elfoglalni, ám Gyurcsány Ferenc offenzív és helyenként agresszív fellépése, valamint a Fidesz elnökének túlzott visszafogottsága, erõtlensége nem tette lehetõvé, hogy érvényesüljön az ellenzéki párt elképzelése. A vita nem a konkrét javaslatokról, sokkal inkább a két személy, a két felfogás közötti különbségekrõl szólt, azaz egyértelmûen az MSZP céljait szolgálta. A második vitában az MDF és az SZDSZ elnöke is részt vehetett, és jelenlétükkel óriási lehetõséget kaptak arra, hogy stratégiájuknak megfelelõen pozicionálhassák magukat a nyilvánosság elõtt. Az elemzõi értékelések és a felmérések szerint is inkább az MDF elnöke élt jobban ezzel a lehetõséggel, de már önmagában a tény is, hogy négy párt volt jelen az utolsó heti vitákban, erõsítette a két kisebb politikai erõt. A két forduló közötti napokban a Fidesz–MDF-kapcsolat váratlan fordulatai, Orbán Viktor újabb nagy vidéki menetelése és a koalíciós pártok közös kampányeseményei számítottak vezetõ hírnek. A Fidesz meglepõ önkorlátozása, a miniszterelnök-jelölti poszt átadása akár még ügyes taktikai lépésnek is lenne nevezhetõ, legalábbis olyannak, amely nem volt ellentétes a párt stratégiai pozicionálásával (ha megvalósul, a politikai célokkal igen; de itt már nem ez volt a fõ kérdés). Miután azonban elõzmények nélkül, váratlanul történt mindez, inkább látszott kapkodásnak, inkonzisztens viselkedésnek, semmint taktikai bravúrnak. A 2006-os kampány tehát, bár nagyon másképp indult, az utolsó hetekre mégis csak hasonlítani kezdett a szinte kizárólag botrányokra és szimbolikus összecsapásokra épülõ 2002-esre. Egy tekintetben azonban tagadhatatlanul más volt a mostani idõszak dinamikája: míg a kis pártok 2002-ben a kampány végére szinte láthatatlanná váltak, ezúttal – elsõsorban a nagy nézettségû „négypárti” miniszterelnök-jelölti vitának köszönhetõen – még az utolsó héten is volt esélyük a nyilvánosság figyelmének megszerzésére. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az MSZP korai kampánykezdete stratégiájába illeszkedõ, adekvát módon zajlott, 2005 júliusa és októbere között egyértelmûen az MSZP taktikai sikerérõl beszélhetünk. Ezt követõen két hónapra a Fidesz vette át a kezdeményezést, és ezt olyan témákkal és olyan formában tette, amely megfelelt stratégiai céljainak. Az MSZP számára a lehetõ legrosszabb forgatókönyv látszott megvalósulni 2005 végén: a teljesítmény- és kompetenciaverseny, amelyben a Fidesz nem a szocialisták terveiben szereplõ ártó szándékú erõnek, hanem az ellenzék elképzeléseinek megfelelõ pragmatikus, tettre kész, változtatni akaró, konszenzusra törekvõ

168

TÖRÖK GÁBOR

169


pártnak mutatkozott. A Fidesz azonban 2006 januárjától olyan taktikai hibákat követett el, amelyek egyrészt lehetetlenné tették ezen offenzíva folytatását, másrészt pedig segítettek az MSZP-nek abban, hogy az ellenzéki pártot célkeresztbe állítsa. Az ellenzéki párt ráadásul az idõ elõre haladtával egyre „lejjebb” vitte ígéreteinek színvonalát, és ez a „merülés” hitelességi kérdéseket is felvethetett. Vannak ugyan különbségek a január és április közötti idõszak dinamikájában, abban a tekintetben mégis egységes szakasznak látszik, hogy a Fidesz stratégiája éppen saját hibái és az erre épülõ szocialista retorika miatt veszélybe került, és bár az MSZP valószínûleg nem nyerte meg a programok küzdelmét, taktikai téren egyértelmûen felülmúlta riválisát. Az MSZP a napirendkutatás adatai2 alapján nem „lebeszélte” ellenfelét, azaz nem szerepelt többet a napirenden, mint riválisa, sõt, a kettõjük közötti különbség a napirendre került megszólalások száma tekintetében a kampányban – különösen 2006-ban – még kisebb is volt, mint az azt megelõzõ idõszakban (5.1. és 5.2. ábra). A szocialisták taktikai sikere tehát nem napirendi dominanciájuknak, hanem a napirendre került ügyek „minõségének” volt köszönhetõ: leszámítva 2005 utolsó két hónapját, a kampányban az MSZP nyerte az ügybirtoklási küzdelmet.

5.2. ábra

5.1. ábra

ÖSSZEFOGLALÁS: GYÕZÖTT VAGY VESZTETT?

Kormánypárti és ellenzéki ügyek aránya a média napirendjén (százalék) 60 50 40 30 20 kormánypárti ellenzéki

10 0

6. 7. 8. 9.10.11.12. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.10.11.12. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.10.11.12 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.10.11.12. 1. 2. 3. 4.

2002

2003

Forrás: Vision Consulting

2004

2005

2006

Parlamenti pártok megjelenése a média napirendjén (a hetek átlaga, darab) 15 MSZP Fidesz SZDSZ MDF

10

5

0 6. 7. 8. 9.10.11.12. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.10.11.12. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.10.11.12 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.10.11.12. 1. 2. 3. 4.

2002

2003

2004

2005

2006

Forrás: Vision Consulting

Az eddigiek alapján talán nem lesz meglepõ az elemzés hipotetikusnak szánt, de egyértelmûen megfogalmazott végkövetkeztetése: a 2006-os választási kampány stratégiai küzdelmét az a párt nyerte, amely végül a választáson is gyõzedelmeskedett, és ez az együttjárás feltehetõen nem a véletlen mûve volt. Ráadásul a gyõztes abban is érdekelt volt, hogy a két kisebb parlamenti párt átlépje az ötszázalékos parlamenti küszöböt, míg riválisának stratégiájából ezen pártok meggyengítésének szándéka következett. A két kisebb párt elképzelései elsõsorban azért érvényesülhettek, mert a kampány úgy alakult – pontosabban: a pártok úgy alakították –, hogy még az utolsó idõszakban is volt lehetõségük a választók széles körének eléréséhez. Bármely pontját nézzük tehát a stratégiai küzdelemnek, egyértelmûnek tûnik, hogy az MSZP érvényesíteni tudta elképzeléseinek jelentõs részét, a Fidesz viszont nem volt képes erre. Nehéz lenne arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon melyik stratégia volt a megalapozottabb, hiszen a veszélyek (a gyenge kormányzati teljesítmény az egyik, a negatív sztereotípiák a másik oldalon) mindkét pártnál jelentõ-

170

TÖRÖK GÁBOR

sek voltak, azokat az ellenfelek okos politikával kihasználhatták volna. A taktikai lépések vázlatos áttekintésénél kiderült, hogy a Fidesz csak rövid idõre tudta ezt megtenni, az MSZP viszont a kampány utolsó négy hónapjában képes volt ellenfele hibáira irányítani a figyelmet. Érdekes módon már 2006 elején is világos volt, hogy ezt a választást akár taktikai jellegû hibák is eldönthetik. Egy akkor készült éves elemzésben a következõket olvashatjuk: „Stratégiai értelemben tovább erõsítheti a Fideszt az a már korábban említett feltételezés, mely szerint a pártnak az újabb és újabb javaslatokkal elsõsorban nem a napirend feletti ellenõrzés megszerzése a célja, hanem az, hogy fokozatosan átalakítsa a választókban a párttal kapcsolatos képet, s ezáltal megfossza az MSZP-t attól a versenyelõnyétõl, amelyet, mint konszenzusosabbnak tartott párt korábban élvezett. A Fidesznek ebben a megközelítésben csak két ellenfele lehet. Egyrészt, ha a párt körüli »nyughatatlan lelkek« – vagy akár a párt valamelyik vezetõ politikusának – érzelmi töltetû, zsigeri jellegû, radikális és éppen ezért a Fidesz számára kifejezetten ártalmas megszólalásai hatástalanítják a »békepárti« törekvést (…). Másrészt pedig, ha a párt vezérkara túlságosan sokat áldoz fel a hitelességébõl azért, hogy minél ideológiamentesebben, egyszerûben, közérthetõbben és hatásvadász módon fogalmazzon, és ezzel átlép egy pontosan nehezen beazonosítható »felsõ küszöböt«; azaz éppen a választási kampányban veszíti el a »józan többség« támogatását” (Török 2006, 64–65). Lehet, hogy valahogy így történt. A Fidesz taktikai hibái miatt 2006 elejétõl az MSZP-nek nem kellett mást tennie, mint – néhány fontos változás és annak ígérete mellett – a szavazók többsége számára ismét Fidesz- és különösen Orbán Viktor-ellenes népszavazássá átértelmezni a voksolást. De vajon mindez azt jelenti-e, ahogy sokan állítják, hogy nem az MSZP nyert, hanem a Fidesz veszített? Az állítás jól hangzó, könnyen fogyasztható, de a politika logikája alapján nehezen értelmezhetõ. Miután a kampány, ahogy erre többször utaltam, sokmenetes, sokszereplõs folyamat, az egyik politikai erõ hibái csak akkor jelentõsek, ha akad valaki, aki képes ezeket kihasználni. Amit tehát az egyik elveszít, a másiknak még meg is kell nyerni.


171

Irodalom Bajomi-Lázár Péter 2005: A politika mediatizálódása és a média politizálódása. In: Bayer–Bajomi-Lázár (szerk.): Globalizáció, média, politika. Budapest, MTA PTI. 49–62. o. Bajomi-Lázár Péter 2006: Manipulál-e a média? Médiakutató. Nyár. 77–96. o. Barber, Stephen 2000: Political strategy. Modern politics in contemporary Britain. Liverpool Academic Press. Bodoky Tamás 2006: Többet retusálunk, mint négy éve. Választási kampányplakátok az interneten. Médiakutató. Nyár. 7–32. o. Bozóki András 2002: Politikai fordulat Magyarországon. Politikatudományi Szemle. 1–2. sz. 5–19. o. Carville, James–Begala, Paul 2002: Buck up, suck up… and come back when you foul up. New York, Simon and Schuster. Csizmadia Ervin 2005: A pártalkalmazkodás három szintje. In: Bayer–Kovách (szerk.): Kritikus leltár. Budapest, MTA PTI. 109–126. o. Elster, Jon 1995: A társadalom fogaskerekei. Budapest, Osiris–Századvég. Farrell, David M. 1996: Campaign strategies and tactics. In: LeDuc–Niemi–Norris (eds.): Comparing democracies. London, Sage, 160–183. o. Faucheux, Ronald A. (ed.) 2003: Winning elections. Political campaign management, strategy and tactics. New York. M. Evans and Co. Giró-Szász András–Héjj Dávid–Kisgyõri Roland–Kitta Gergely 2006: A politikai erõtér alakulása 2005-en. In: Sándor Péter–Vass László–Tolnai Ágnes (szerk.): Magyarország politikai évkönyve. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 172–190. o. Gray, Colin S. 1999: Modern strategy. Oxford, University Press. Hay, Colin 2002: Political analysis. A critical introduction. New York, Palgrave. Kavanagh, Dennis 1995: Election campaigning: the new marketing of politics. Oxford, Blackwell. Kéri László–Petschnig Mária Zita 2005: 2005 – Versengés fordulatokkal. In: Sándor Péter–Vass László–Tolnai Ágnes (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2005. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 31–49. o. Kiss Balázs–Mihályffy Zsuzsanna 2005: A politikai kampányok Magyarországon 1990 óta a Fidesz példája alapján. In: Bayer–Kovách (szerk.): Kritikus leltár. Budapest, MTA PTI. 155–175. o. Kiss Balázs (szerk.) 2006: Távolabb a médiától. 2004 politikai kampányai. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Kiss Balázs 2003: Kampány és tabloidizáció. A perszonalizáció jelensége. In: Sárközy–Schleicher (szerk.): Kampánykommunikáció. Budapest, Akadémiai Kiadó. Lakoff, George 2004: Don’t think of an elephant! Know your values and frame the debate. Chelsea Green Publishing.

172

TÖRÖK GÁBOR

Lánczi András 2006: Új politikai kultúra. Heti Válasz. 18. sz. http://www.heti valasz.hu/showcontent.php?chid=13582 Lilliker, Darren G.–Lees-Marshment, Jennifer (eds.) 2005: Political marketing. A comparative perspective. Manchester–New York, Manchester University Press. Löffler Tibor 2005: Új politikai erõcentrum formálódik – az MDF 2004-ben. In: Sándor et al. (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2005. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 223–242. o. Löffler Tibor 2006: „Nem vagyok Fidesz-ellenes.” Az MDF intenzív helybenjárása 2005-ben. In: Sándor–Vass–Tolnai (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2006. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 216–232. o. Maarek, Philippe J. 2003: Government communication to the public and political communication. In: Maarek–Wolfsfeld (eds.): Political communication in a new era. A cross-national perspective. London, Routledge, 157–170. o. Morris, Dick 2002: Power plays. Win or lose – how history’s great political leader play the game. New York, ReganBooks. Norris, Pippa 2002: Campaign communications. In: LeDuc–Lawrence–Niemi– Richard–Norris (eds.): Comparing democracies 2. London, Sage. Norris, Pippa 2004: Electoral engineering. Voting rules and political behavior. Cambridge, Cambridge University Press. Paquette, Laure 2002: Workbook for political strategy and tactics. New York, Nova Science Publishers. Paquette, Laure 2005: Campaign strategy and the key to political longevity. New York, Nova Science Publishers. Ripp Zoltán 2005: Válság és fordulat: az MSZP 2004-ben. In: Sándor et al. (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2005. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 257–278. o. Ripp Zoltán 2006: Az MSZP 2005-ben. In: Sándor–Vass–Tolnai (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2006. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 191–204. o. Schlett István 2003: Az elemzés és a vádirat. Elmélkedés a mûfajokról és a gondolkodásmódokról Kende Péter Két magyar politikai közösség c. cikke ürügyén. Politikatudományi Szemle. 1. sz. 155–166. o. Shea, Daniel–Burton, Michael John 2001: Campaign craft. The strategies, tactics and art of political campaign management. Connecticut–London, Praeger Westport. Shepsle, Kenneth A.–Bonchek, Mark S. 1997: Analyzing politics. Rationality, behavior, and institutions. New York–London, W. W. Norton and company. Tóth Csaba 2001: A magyar pártrendszer fejlõdésének fõ irányai. Politikatudományi Szemle. 3., 81–104. o. Tóth Csaba 2005: „Liberálisodás” – az SZDSZ 2004-ben. In: Sándor et al. (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2005. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 243–256. o.


173

Tóth Csaba–Török Gábor 2002a: Politika és kommunikáció. A magyar politikai napirend témái a 2002-es választások elõtt. Budapest, Századvég Kiadó Tóth Csaba–Török Gábor 2002b: A Medgyessy-botrány és az SZDSZ. Élet és Irodalom. Június 28. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTI KA0226&article=2003 0110-1449-40BOWW Tóth Csaba–Török Gábor 2003: Politikatudományi elméletek. In: Gallai–Török (szerk.): Politika és politikatudomány. Budapest, Aula Kiadó. Tóth Csaba–Verebély Dávid 2006: Régi az új – avagy az SZDSZ 2005-ös stratégiája. In: Sándor–Vass–Tolnai (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2006. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 205–215. o. Török Gábor 2002: Hatásvadászat. Választási kampány a médiában. Politikatudományi Szemle, 1–2. sz. 73–92. o. Török Gábor 2005: A politikai napirend. Budapest, Akadémiai Kiadó. Török Gábor 2006: Politikai napirend 2005: a kvázi-kétpárti verseny éve. In: Sándor–Vass–Tolnai (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2006. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 50–71. o.

Jegyzetek 1. A politika tartalmi kérdései is vizsgálhatók például egy elemzésben, ám egy ilyen munkát már inkább közpolitikai analízisnek nevezünk, és annak sajátos szabályait – itt különösen a problémaorientáltságot, a szakmai és politikai érdekek elkülönítését, valamint az értékelés sajátos szempontjait érdemes figyelembe venni – alkalmazzuk vele szemben. 2. A napirendi adatok tekintetében a Vision Consulting adatbázisára támaszkodom. A politikai napirend irodalmához lásd Török Gábor 2005. Az elemzésben hivatkozott napirendi kutatás módszertanának lényege, hogy az adatbázisban azokat az ügyeket tekintjük egy nap vezetõ politikai híreinek a média napirendjén – ezek lépik át az úgynevezett „ingerküszöböt” –, amelyekben magyar politikai pártok és szereplõk érintettek, és amely témák az alábbiak közül legalább két helyen megjelennek: valamelyik országos televíziós csatorna híradójában vezetõ hírként; valamelyik vezetõ internetes hírlap nyitóoldalán; valamelyik országos politikai napilap elsõ oldalán. Azt tudjuk tehát bemutatni, hogy a média napirendjén egy adott idõszakban milyen vezetõ vitatémák szerepeltek és azokban mely politikai szereplõk szólaltak meg. Feltételezzük, hogy ezek a témák lehetnek alkalmasak arra, hogy a közvélemény napirendjére valamilyen hatást gyakorolhassanak. Kormányoldali, illetve ellenzéki ügynek tekintjük azon ügyeket, amelyek a médiában a kormánypártok, illetve az ellenzéki pártok szempontjából kedvezõ témaként jelentek meg, amelyek az adott oldal számára kedvezõ hatást gyakorolhatnak a közvéleményre.

Magyar Választáskutatási Program Tanulmányok

Recommend Documents