Magen Politikai, közéleti portál Izrael Államról

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Grünhut Zoltán

Vízért szomjazó, véráztatta föld Az arab–izraeli konfliktus vízügyi kérdéseiről

Az Egyiptomból kivándorló zsidó nép számára, a Kánaánt, vagyis a megtestesült földi paradicsomot jelentette a Jordán-völgy, melynek keleti partjára két (és egy fél), nyugati partjára pedig kilenc (és úgyszintén egy fél) törzs telepedett le. Ahogyan az egyiptomi kultúra és gazdaság fejlődésében központi jelentőséggel bírt a Nílus, úgy a zsidó nép történetében a Jordán folyónak jutott hasonlóan rendkívüli szerep, s bár az évszázadok során a zsidóságot diaszpórába kényszerítették óhazájából, a Hermon-hegytől a Holt-tengerig kígyózó folyam mindig is elsődleges vízforrásnak számított a Szentföldön, bármilyen uralom alatt is állt a terület. A Jordán biztosította édesvíz fel-, illetve kihasználása körüli konfrontáció, 1948 után, vagyis Izrael Állam megalakulását követően erősödött fel, egyrészről a sorozatos fegyveres összecsapásokba torkolló etnikai, vallási, területi és politikai okokra visszavezethető arab– izraeli szembenállás, másrészről pedig a demográfiai és gazdasági tényezőkkel magyarázható igénynövekedés miatt. Napjainkban egyre több publikáció és elemzés jelenik meg a sokrétű konfliktus vízügyi aspektusairól, az érintett felek álláspontjai azonban csak lassanként közelednek, holott ivóvíz szempontjából a Közel-Kelet valamennyi országa ínségre van kárhoztatva. Miközben úgy véljük, hogy az éghajlatváltozás, a hőmérsékletemelkedés, a csapadékhiány, valamint a rohamosan gyarapodó népességszám fenyegető kihívásként együttműködésre sarkallja a régió államait, azok többnyire önálló módszerekkel igyekeznek – rendszerint eredménytelenül – kielégíteni lakosságuk növekvő szükségleteit. A térség országainak vízügyi helyzete ma még kezelhetőnek látszik, így a gazdasági fejlődés és a lakosság zökkenőmentes ellátása érdekében a források nagyobb volumenű kimerítésére törekednek a kormányzatok, miközben a készletek folyamatos apadása, szennyezése, a vízfelhasználás általánosan pazarló módszerei nyilvánvaló ökológiai, s abból szükségszerűen következő humanitárius katasztrófa felé sodorják a térséget. A vízhiány gazdasági, társadalmi és politikai kríziseket hozhat, háborúk kitörésével és feltartóztathatatlan migrációval járhat, a készletek racionálisabb felhasználását elősegítő regionális együttműködésekre ugyanakkor még az arab/muzulmán államok között sincs hajlandóság.

1

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Simon Peresz korábbi izraeli kormányfő, külügy- és védelmi miniszter, jelenlegi köztársasági elnök Az új Közel-Kelet című könyvében négy tényezőt emelt ki a régió vízkonfliktusaival kapcsolatban: a természeti tényezők szerepét, a népesség gyors növekedése okozta kockázatot, a környezet meggondolatlan kihasználásának problematikáját, valamint a felmerülő kihívások kapcsán megmutatkozó téves politikai hozzáállást.1 Az első problémaforrás összetevői széles körben ismertek. A térség államai Egyiptomtól Szíriáig, Szaúd-Arábiától Irakig, Jordániától Izraelig egytől-egyig vízhiánnyal küzdenek, az egy főre eső, évente újratermelődő vízkészlet Törökországban a legmagasabb – megközelítőleg 800 m³/fő –, de még ott is jelentősen az európai átlag alatt van. A vízfelhasználási racionalizálásra pénzügyileg és tudományosan is sokat áldozó Izraelben 300 m³/fő ugyanez az érték, a Palesztin Hatóság területén 175–180, Kuvaitban mindössze 12–15 és Katarban is csak 35–40 m³/fő. Észak-Afrika, a Közel- és a Közép-Kelet mintegy 75%-át sivatag borítja, mely csak költséges és vízigényes úton vonható, a növekvő lakosságszám miatt egyre inkább égető szükségletnek számító megművelés alá. Súlyos problémát jelent a ritkán hulló csapadék, mely többnyire összpontosítva, vagyis szűk területre, heves záporok kíséretében érkezik, ezáltal rendkívül megnehezítve felfogását és hasznosítását. A természeti adottságok alapján racionálisan kikövetkeztethető tény, hogy a folyamatos népességnövekedés csak tovább súlyosbítja a vízhiány fokozódó problematikáját. Külön hangsúlyozható, hogy míg Izraelben és Jordániában elsősorban a fejlett/fejlődő iparigazdasági követelmények igényelnek egyre több vízforrást, addig a Palesztin Hatóság területén a kommunális, vagyis az egyszerű fogyasztási ellátás megoldása is komoly gondokat okoz. A kihívás kezelésével kapcsolatban Simon Peresz elismeri2, hogy az egész régió szempontjából létkérdés valamilyen módon további vízforrásokhoz jutni, álláspontja szerint azonban a készletek bármilyen alternatíva szerinti bővítése nem jelenthet eredményes megoldást, amíg a népességrobbanás üteme nem lassul. Simon Peresz elsősorban az oktatásban, a nők helyzetének javulásában (tehát a nemek közötti teljes egyenlőség megvalósulásában,

a

karrier-

és

munkalehetőségek,

státuszesélyek

azonos

szintre

kerülésében), valamint az általános gazdasági prosperitásban látja a demográfia okozta vízhiány csillapításának lehetőségét, mely nélkül egyúttal képtelenség felszámolni az élelmiszerhiányt, valamint az akut válságokat generáló szegénységet is. Mindehhez azonban

1 2

Simon Peresz: Az új Közel-Kelet, Múlt és jövő könyvek, Bp. 1995. 138.o. Uo. 139–141. o. 2

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról szükség van a térség békéjére, stabilitására és demokratizálására, amelyek egyöntetűen alapfeltételei bármilyen bizalmi alapú, eredményes együttműködésnek. A környezet meggondolatlan ki-, illetve felhasználása alatt elsősorban az irracionális, primitív, pazarló, valamint a reprodukciót figyelmen kívül hagyó vízgazdálkodást értjük, melyet tovább súlyosbít a konfrontációs célzatú szennyezés. A térség országai közül elsősorban Izrael az, amely tudományos kutatások-fejlesztések, de egyúttal jogi lépések által is igyekszik komolyan venni a fenntartható fejlesztések szempontjait, habár kétségkívüli eredményként értékelhetjük, hogy az 1994-es izraeli–jordán békeszerződésben a Hasemita Királyság is elismerte a felhasználásra, valamint a szennyezésre vonatkozó korlátozások, illetve szükségszerű tiltások fontosságát. A vízgazdálkodás racionalizálásának lehetőségeivel az 1950-es évek óta foglakoznak izraeli tudósok. A kutatásuk eredményeként megalkotott öntözési rendszer nemcsak világhírűvé, de számos országban követendő alkalmazássá is vált. Az ún. „csepegtető-vízgazdálkodás” az elpárolgó, vagyis a napsugarak által felszárított és ily módon elpazarolódó vízmennyiség redukálására alkalmas. A módszer lényegét a talajba, vagy nagy ültetvények esetén közvetlenül a termesztett növények fölé vezetett csőrendszerek adják, melyek folyamatos csepegtetéssel mindig csak annyi vizet jutatnak a növényre, melyet az azonnal fel tud szívni. Érdekesség, hogy a térség más országai a politikai szembenállás miatt nem hajlandók átvenni a technikát, holott bizonyított tény: a módszer segítségével hatalmas vízmennyiséget és – bár a rendszer kiépítés drága – hosszútávon dollármilliókat lehetne megtakarítani. A közel-keleti vízhiány negyedik összetevőjeként Simon Peresz a történelmi konfliktuson alapuló politikai hozzáállást jelölte meg, mely – álláspontja szerint – nemcsak, hogy ellehetetleníti a racionális együttműködés esélyét, de még determinálja is az állandó háborús fenyegetettség állapotát. E minden pragmatikus lépést megbénító, ideológiai alapú, emocionális értelemben extrém módon felfokozott hozzáállás a kölcsönös bizalmatlanság állapotába kényszeríti a régió országait, népeit, holott az édesvíz, mint általános emberi szükséglet biztosítása, a legkevésbé sem identitási kérdés. A közel-keleti vízkonfliktus konkrét eseményei a kilencvenes évekig A brit mandátumi időszak (1922–48) alatt két fontosabb vízügyi koncepció született Palesztinában. 1926 során Pinchas Rutenberg villamosenergiával foglakozó vállalkozása kapott hetven évre érvényes koncessziót, hogy a Jarmuk és a Jordán folyón áramfejlesztőket létesítsen. A standard vízhozamot igénylő beruházás megvalósításához szabályozott keretek 3

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról közé kellett kényszeríteni az addig korlátlanul öntőző arab földműveseket, akik nemtetszésüknek még csupán erőtlenül tudtak hangot adni.3 1937-ben aztán a palesztinai brit főkormányzóság Michael G. Ionides hidrológust kérte fel a térség vízenergiából táplálkozó áramhálózatának, illetve öntözési rendszerének megtervezésére. Az Ionides-tervet 1939-ben hozták

nyilvánosságra,

alapelemei

a

következőképpen

összegezhetőek:

a

Jarmuk

vízhozamának meghatározott részét csatornán keresztül a Kinneret-tóba szándékoztak vezetni, ahol aztán egy duzzasztón keresztül áramot fejlesztettek volna, s az erőműn átfolyó vizet végül a kelet-ghori csatornán át a Jordán keleti partvidékére, ott kiépített szerteágazó öntözőrendszerekbe tervezték levezetni. A javaslat ellen heves tiltakozás tört ki, elsősorban Palesztina zsidó lakosai között, mondván a beruházás következtében az általuk lakott és művelt területek vízellátása egyértelműen veszélybe kerülne. Amerikai cionista kapcsolatait kihasználva, a Zsidó Nemzeti Tanács (Vaad Leumi) egy alternatív elképzelést – az ún. Lowdermilk-tervet (1948) – készíttetett, melyet rövidesen be is nyújtott a brit főkormányzóság számára. A vízprojekt számottevő zsidó bevándorlással számolt, minek okán az Ionides-tervvel ellentétben nem Transzjordániába, hanem Nyugat- és Dél-Palesztinába kívánta azt a vízmennyiséget levezetni, melyre kommunális, ipari, illetve öntözési szempontból arabok és zsidók egyaránt igényt tartottak. A Lowdermilk-terv tulajdonképpen a Jordán vízhozamának egészét nyugat felé kígyózó csatornákba terelte volna, mondván, a létfontosságú édesvíz minél közelebb ér a Holt-tengerhez, annál kevésbé hasznosítható a belekeveredő magas sótartalom miatt. Az elképzelés szerint a vízutánpótlását vesztő Holttengert egy, a Földközi-tengertől épített csatorna táplálta volna, vagyis mind a nélkülözhetetlen édesvíz pazarlását, mind pedig a Holt-tenger kiszáradását egy vízügyi terv keretében kívánták megoldani, melynek alapvető hibája azonban az arab érdekek figyelmen kívül hagyása volt. 1948. május 14-én, miután David Ben Gurion kikiáltotta Izrael Állam függetlenségét, a szomszédos arab országok azonnal támadásba lendültek. A közel egy évig húzódó harci cselekmények során Izrael megőrizte szuverenitását, sőt, határait még ki is tudta bővíteni az 1947-ben elfogadott, ún. 181-es ENSZ-felosztási tervhez képest. A Jordán folyó forrása izraeli kézben maradt, attól délebbre azonban Szíria, illetőleg Jordánia kizárólagos fennhatósága alá került a nélkülözhetetlen vízkészlet. Mindez már az ötvenes évek elején konfrontációkhoz vezetett, amikor a zsidó állam bejelentette, hogy a folyó forrásánál (vagyis 3

A 1948–49-es háború során aztán Izrael megsemmisítette ezen áramfejlesztőket, miután azok produktuma kizárólagos jelleggel és kárpótlási kötelezettség nélkül Transzjordánia, illetve Szíria hatáskörébe kerültek. 4

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról a Dan, a Hazbani és a Baniasz találkozásánál) víztározó építésébe kezd. Izrael a Lowdermilkterv egy speciális, a Holt-tenger partvidékének arab fennhatóság alá kerülése, valamint a költségek visszafogása miatt egyszerűsített változata, az ún. Lowdermilk-Hays-terv szerint kezdte meg saját vízhálózatának kiépítést.4 Az 1953-ban induló munkálatokat hadüzenetként értelmezte Szíria és Jordánia is, melyek az ENSZ-hez fordultak panaszukkal. A Biztonsági Tanácsban még az Egyesült Államok is megszavazta az építkezések beszüntetését követelő határozatot. David Ben Gurion izraeli miniszterelnök erről hallani sem akart, mivel a tározót és a hozzá kapcsolódó öntözőrendszert létfontosságúnak tartotta mind a lakosság, mind a gazdaság ellátásának szempontjából.5 Az Egyesült Államok végül az Izrael számára folyósított segélyek megvonásával, valamint az amerikai adótörvények módosításának fenyegetésével6 tántorította el a gazdasági nehézségekkel küzdő zsidó államot az építkezések folytatásától. Közben a palesztinai arabok számára kedvező, egykori Ionides-tervnek is készültek felújított változatai. Ilyen volt például az 1951-es MacDonald-terv, mely ugyan a Jordán folyó mindkét oldalára tervezte öntözőrendszerek felépítését, ekkora azonban már a Nyugati Part (vagyis történelmi nevén Júdea és Szamária) is jordán fennhatóság alá került, így a beruházás kizárólag arab érdekeket szolgált, csakúgy mint az 1953-as Bunger-terv, mely szintén Szíria, Jordánia, valamint az utóbbi által megszállt palesztinai arab területek lakosságának és gazdaságának kedvezett volna. Az amerikai nyomás által sem megoldott, csupán halogatásra késztetett vízügyi problémák 1955-ben ismét felszínre törtek, miután Izrael kisebb ütemben újraindította a korábban félbehagyott építkezéseket. A lépésre Szíria katonai választ adott, légi és tüzérségi támadás alá véve a munkásokat, illetve közvetve egész Északkelet-Izraelt. Az akció megtorlást szült, mire a fegyveres összecsapások eszkalálódását elkerülendő, Dwight D. Eisenhower amerikai elnök, Eric Johnston személyében küldöttet menesztett a térségbe. A vízügyi tárgyalások közel két évig zajlottak jelentősebb végeredmény nélkül, pedig az előterjesztett Johnston-terv, mely csak a térség nemzetközi folyóiról rendelkezett, egy 4

A terv szerint a Jordán folyó és a Kinneret-tó vizét végig izraeli területen haladó csatornarendszeren keresztül kívánták a Negev-sivatagig, illetve a Gázai-övezetig vezetni. 5 David Ben Gurionnak (1886–1973), Izrael első miniszterelnökének mindig is nagy álma volt, hogy lakhatóvá és termővé tegye a Negev-sivatagot, vagyis a zsidó állam több mint felét kitevő kő- és homoksivatagot. Céljai megvalósítása érdekében megszállottan ragaszkodott a nélkülözhetetlen édesvízhez, melynek egyetlen forrása csakis a Jordán folyó lehetett. A politikától való visszavonulását követően Ben Gurion a Negev-sivatagban lévő Sde Boker kibucban telepedett le. Feleségével, Paulával együtt ott is temették el. 6 Az adótörvények módosítása kapcsán, az Eisenhower-adminisztráció kilátásba helyezte, hogy az amerikai állampolgárok által külföldre jutatott adományokat, segélyeket és ajándékokat súlyos adókkal terhelik meg. E lépés esetleges realizálódása tovább mélyíthette volna Izrael gazdaság válságát, melynek, mint a falat kenyér, úgy kellett az amerikai testvérek és szimpatizánsok ekkoriban is már 100–120 millió dollárra rúgó támogatása. 5

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról rendkívül átfogó, gondos és igazságos vízgazdálkodási elképzelés volt. Kudarcát elsősorban az okozta, hogy ratifikálása esetén az arab államok de facto elismerték volna Izrael Állam létjogosultságát, melyről hallani sem akartak. Az egyeztetések egyre nyilvánvalóbb zátonyra futását Egyiptom fokozódó szovjet orientációja, valamint Szíriával létrejött államszövetsége miatt az Egyesült Államok sem akadályozta meg. A közel-keleti vízkérdéshez való amerikai hozzáállás módosulását tökéletesen tükrözi, hogy Izrael és Jordánia, mint a Washington oldalán megmaradt politikai partnerek, jelentős amerikai kölcsönöket kaptak saját vízgazdálkodási tervük megvalósítására.7 Közel tízéves, viszonylagos nyugalmat követően8, 1964-ben Szíria és Libanon bejelentette, hogy a Jordán folyót tápláló Hazbanit, Haszbaját, Hovaszant és Baniaszt még mielőtt izraeli területre lépnének elterelik, így megakadályozva, hogy Izrael üzemeltetni tudja nemzeti vízellátást.9 A terv szerint a Haszbaja és a Hovaszan patakok folyásirányát átemelőkkel és pumpákkal változtatták volna meg, mindkettőt egy alagúton keresztül a libanoni Litaniba terelve, míg a Hazbanit csatornával szándékoztak összekötni a Baniasszal, majd a két folyó teljes vízhozamát egy, az akkor még szír fennhatóságú Golán-fennsíkon 73 km-en át kígyózó csatornával a Jarmukba vezetni. Utóbbi folyón, immáron jordán részvétellel, duzzasztó építését tervezték (Muheiba-erőmű), mely egyrészt energiafejlesztésre, másrészt az elterelt források öntözési célú felhasználására szolgált volna Szíria és Jordánia, de inkább utóbbi számára. A damaszkuszi kormány továbbá nyíltan hangoztatta, hogy a Kinneret-tó (jogtalanul bitorolt) partvidékén átemelő építését tervezi, ily módon édesvizet pumpálva a Golán-fennsík – egyébként kevéssé számottevő – mezőgazdasági ültetvényeire.10 Az izraeli vezérkari főnök, Jichák Rabin a fenyegetést értékelve elvetette egy komoly katonai beavatkozás lehetőségét, két okból is: egyrészt nem akarta Izraelt háborús kezdeményezőként feltüntetni (habár a vízelterelés kétségkívül casus bellinek minősült), másrészt tudta: a provokatív szándékú bejelentés elsősorban egy háborút kirobbantani kívánó Szíria törekvéseit tükrözi, vagyis amíg konkrét fejleményekre nem kerül sor, addig Izraelnek nem szabad lépnie, ezáltal okot adni a fegyveres összecsapásokra. 1964. november 3-án a Golán-fennsíkon állomásozó szíriai tankok tüzet nyitottak a völgyben dolgozó izraeli traktorokra, mire válaszul az Izraeli Védelmi Erők álcázott páncélosai azonnal ellentámadást 7

Részletesen lásd: Ofira Seliktar: Turning water into fire, MERIA, 9. szám, 2005/július. Már 1962-ben is voltak komolyabb összecsapások az izraeli–szír határvonalon, miután a szíriai hadsereg nagy rendszerességgel lőtte a galileai zsidó telepeket (félév alatt 98 támadást regisztráltak). 9 A vízeltérítési-terv legelszántabb támogatói a szíriai Ba’ath mozgalom nasszerista képviselői, valamint Háddzs Amin al-Husszeini, korábbi nácibarát jeruzsálemi főmufti voltak. 10 Mordechai Naor: Eretz Israel – Das zwanzigste jahrhundert, Könemann, Köln, 1998. 377.o. 8

6

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról indítottak, komolyabb ütközet azonban nem alakult ki, órákon belül újra csend honolt Galileában. Tíz nappal később a szír tüzérség aztán egy újabb támadást hajtott végre, ezúttal egy izraeli járőrosztag ellen. Három katona vesztette életét. A rögtönzött válaszcsapás során két szír tankot kilőttek. November 14-én Rabin megkapta Lévi Eskól miniszterelnök engedélyét egy átfogó offenzíva megindítására, melynek keretében az izraeli légierő komoly csapást mért a Golán-fennsíkra telepített szír támaszpontokra. Damaszkusz válaszul hozzákezdett a korábban közölt vízelterelési terv megvalósításához: katonai védelem gyűrűjében szír buldózerek jelentek meg, alig több mint egy km-re az izraeli határtól. Az események tükrében Jichák Rabin tanácskozásra hívta az illetékes katonai vezetőket, köztük David Elazárt, az északi körzet, valamint Jiszráel Tált, a páncélosok parancsnokát, továbbá a hadműveleti főnököt, Cháim Bar Levet. A vezérkari főnök azután érdeklődött, vane rá lehetőség, hogy még mélyen izraeli területről kilőjjék a szír tankok biztosításában dolgozó buldózereket, ily módon vagy offenzívára, vagy visszavonulásra kényszerítve a szír erőket. A parancsnokok megerősítették Rabint, hogy a terv bizonyos technikai fejlesztések, illetve hadászati feltételek mellett kivitelezhető. Precíz, szinte minden összetevőre (a tankok tűzerejére, az aknák sebességére, a természeti és időjárási tényezőkre) kiterjedő elemzést készítettek az illetékesek, majd miután Lévi Eskól is engedélyét adta, az izraeli páncélosok korábban elérhetetlennek hitt távolságból szisztematikusan valamennyi szír bulldózert és tankot elpusztították a határ mentén. A bosszúra kész damaszkuszi kormányzatot Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök önmérsékletre szólította fel, mondván, még nem megfelelőek a körülmények egy általános arab offenzíva megindítására. Az elkövetkező évek során Egyiptom és Szíria nyíltan háborúra törő politikája azonban nem hagyott kétséget afelől: közeleg az Izraellel való leszámolás időpontja. Az ellenséges arab államokat hadianyagokkal, katonai kiképzőkkel és pénzzel ellátó Szovjetunió egyre nyilvánvalóbb közel-keleti szerepvállalása okán, Izrael a fegyverszállítások azonnali növelését követelte John F. Kennedy, majd annak halála után Lyndon B. Johnson amerikai elnöktől. A szembenállás kiteljesedéseként a hidegháborús fegyverkezési hisztéria egyik preferált térségévé vált a Közel-Kelet, ahol 1967 nyarára három – az egyiptomi, a szír, valamint az elpusztítani szándékolt izraeli – hadsereg állt készen egy totális összecsapásra.11 A június 5-én kirobbant ún. hatnapos háború Izrael elsöprő győzelmével végződött, és nem csak mindent megbolygató nemzetközi és biztonságpolitikai, de releváns vízügyi 11

Végül negyedik hadviselő félként az arab szövetség oldalán bekapcsolódott Jordánia is, mely döntés később Husszein király sok évtizedes uralkodásának kétségkívüli legrosszabb lépésének bizonyult. 7

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról következményekkel is járt. Talán túlzó lenne a vízkérdést a konfrontáció központi elemeként értelmezni, ugyanakkor kétségtelen tény: 1967. június 10-ére Izrael katonai, s szintúgy vízügyi szempontból a térség domináns regionális hatalmává vált. Mindezek után vizsgáljuk meg tételesen is, a vízkészletek oldaláról közelítve, mit nyert Izrael az 1967-es háborúban. Legfontosabb következményként sikerült nemcsak harcászati12, de a vízforrások feletti rendelkezés szempontjából is számára előnytelen helyzetbe kényszeríteni Szíriát, minek hatására a damaszkuszi kormányzatnak esélye sem maradt arra, hogy számottevő módon befolyásolja a zsidó állam vízellátását. Másodsorban Izrael elfoglalta a Jordán teljes nyugati partvidékét, azzal felügyeleti hatalmat szerezve a folyó teljes szakaszára. A vízforrások bővülésével párhuzamosan, ugyanakkor rendkívül problémás kötelezettségekért is felelőssé vált Izrael, hiszen az ellenőrzése alá kerülő, nyomasztóan fejletlen, korábban jordán és egyiptomi megszállás alatt tartott palesztinai arab területeken tulajdonképpen a kommunális vízellátás alapfeltételei sem működtek, miközben az elmaradott mezőgazdasági ültetvényeken kezdetleges öntözési módszerekkel pazarolták a vízkészleteket. Miután Izrael kiterjesztette katonai és civil közigazgatását a Nyugati Partra (avagy Júdeára és Szamáriára), valamint a Gázai-övezetre, az említett térségek sok más tényezőhöz hasonlóan vízügyi szempontból is kedvezőbb helyzetbe kerültek. Ennek hátterében persze elsődlegesen nem az izraeli kormány önzetlen területfejlesztési szándékai, sokkal inkább az elfoglalt területek felszínalatti vízforrásaihoz való hozzáférési törekvés keresendő, mely átfogó infrastrukturális beruházásokat, szivattyúállomások és vezetékrendszerek kiépítését követelte meg, ezek előnyős velejáróiból pedig a palesztinai arabokat sem zárták ki, részben azért, mert ily módon Izrael egyúttal ellenőrzési, s ha szükségessé vált, akár korlátozási jogokat is szerzett a vízfogyasztás terén. A sokszor szennyezésekhez és pazarláshoz vezető ön-, illetve közösségi célú kútfúrásokat felváltó, a felek számára egyaránt kedvező lehetőségeket biztosító modern szivattyú- és tisztítóállomások eredményeként, az édesvíz meglehetősen sokáig marginális válságpontja maradt az egyre mélyülő konfliktusnak. Pedig a palesztinai arabok szomszédságába költöző zsidó telepesek már az 1970-es évektől nagy mennyiségben használták kommunális és mezőgazdasági szükségleteik kielégítésre a vitatott térségek vízkészleteit, nem is beszélve arról az évi több millió m³ ivóvízről, mely e területekről áramlott csővezetékeken át Izraelbe.

12

Itt érdemes hangsúlyozni, hogy Izrael a Golán-fennsík szírek lakta részét rövid időn belül átengedte ENSZigazgatás alá, ami csak formálisan realizálódott, mivel gyakorlatilag a terület visszakerült Szíriához. 8

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról A hatnapos háború nyomán megváltozó vízügyi körülményekre az arab államoknak, köztük elsősorban a jelentős vízforrásokat elveszítő Szíriának és Jordániának is reagálni kellett. Kihasználva katonai túlsúlyát, Damaszkusz megkétszerezte vízkiemelését a Jarmuk folyóból, ennek következtében azonban Jordánia nyugati része még inkább vízhiányos területté vált.13 A két állam közötti, növekvő feszültség megoldásaként felmerült egy, a Jarmuk folyón építendő duzzasztó, valamint ahhoz kapcsolódóan a felek számára egyaránt kedvező öntözési rendszer kialakításának lehetősége, Izrael azonban – mivel a Jordán folyóba ömlő Jarmuk hozamának csökkenése komoly veszteségeket okozott volna számára –, heves diplomáciai manőverekbe fogott, s sikerült is elérnie, hogy a beruházáshoz szükséges kölcsönt ne adja meg a Világbank. Tartva attól, hogy e vétó csak meghatározott ideig odázhatja el a szír–jordán közös tervet, a Jarmuk folyóból való vízkiemelés fokozása érdekében Izrael gyorsütemű infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett, s évi közel 100 millió m³-re emelte fogyasztását a vitatott forrásból. A vízmegosztáshoz kapcsolódó, egyre inkább kiéleződő körülmények azonban csak egyetlen szegmensét képezték az 1973 őszén újra robbanásig feszülő arab–izraeli válságnak. A sorban következő negyedik, ismét csak Izrael magabiztos sikerével záruló háború, leszámítva a Szuezi-csatorna konzekvens rombolását, valamint néhány víztározó elpusztítását, nem járt komolyabb vízügyi következményekkel, a status quo nem változott. Nem így az 1982-es libanoni háború, amikor a palesztin terrorinfrastruktúra szétverését célul kitűző izraeli hadsereg egyúttal lehetőséget nyitott a dél-libanoni vízforrások, köztük a Jordánt tápláló Hazbani, illetve mellékfolyói fokozottabb kihasználására is. Egyes tanulmányokban még mindig találkozhatunk olyan – bizonyítást soha nem nyert – feltételezésekkel, melyek szerint Izrael titkos alagutakon és gyorsított ütemben kiépített csőhálózatokon keresztül éveken át lopta a Litani vizét. Habár tény, hogy az izraeli kormányzat anno megpróbálta a folyó hozamát is beleszámíttatni a Johnston-tervbe, sőt később – sikertelen – vízvásárlási tárgyalásokat is kezdeményezett Bejrútban, semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy DélLibanon közel húsz évig tartó megszállása idején Izrael bármilyen módon igyekezett volna elterelni a demarkációs vonalnak számító Litani folyót. A Libanonból érkező vízforrások bővülésére sokkal egyszerűbb magyarázat adható: egyrészről a háborús helyzet okán tízezrek menekültek el, mely a folyamatos visszatelepülés ellenére jelentős fogyasztáscsökkenéssel 13

Az 1967-es háború nagy veszteseként Jordánia nemcsak, hogy jelentős kiterjedésű területekről (Júdeáról, Szamáriáról és Kelet-Jeruzsálemről) volt kénytelen lemondani, de vízellátása is súlyos veszélybe került, miután a Jordán folyó izraeli, a Jarmuk pedig – deklaratív fenyegetéssel – szír ellenőrzés alá került. A hatnapos háborút követően a Hasemita Királyság nyugati területeire közel harmadannyi édesvízhez jutott, mint korábban. 9

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról járt, másrészről új vízkészletek megnyitásával (különböző hegyi patakok vizének összegyűjtése), valamint technikai beruházásokkal (új szivattyú- és tisztítóállomások, mederkotrások) Izrael úgy tudta növelni a kérdéses vízhozamot, hogy közben a dél-libanoni lakosok is kellő mennyiségű ivóvízben részesültek. Vízkérdés napjaink izraeli–szír viszonylatában A zsidó állam megalakulása óta Izrael és Szíria hadiállapotban áll, békeszerződés máig nem született, a felek között fegyverszüneti egyezmény van érvényben. Fentebb már részletesen foglalkoztunk azon vízügyi kérdésekkel, melyek többször is nyílt fegyveres konfliktust okoztak, s szintúgy kitértünk a hatnapos háború politikai-hidrológiai szempontból fontos következményeire.

Az

aktuális

szír

kormányzatok

számára

eljuttatott

izraeli

békepróbálkozások eleddig rendre zátonyra futottak, a felek által megfogalmazott alapkövetelések, úgy tűnik nagyon messze állnak egymástól, még tárgyalási alapnak sem elegendőek. Hasonlóan az izraeli–palesztin relációhoz, Szíria kapcsán is Jichák Rabin volt az első izraeli kormányfő, aki a kilencvenes évek elején megállapodásra kívánta vinni béketörekvéseit. Mivel ajánlatára Damaszkuszból az a válasz érkezett, hogy amíg Izrael nem üríti ki a hatnapos háború során megszállt valamennyi „szír terület”, addig nincs miről tárgyalni, az egyeztetések már el sem kezdődtek. Bár voltak később is izraeli próbálkozások (Ehud Barak és Ehud Olmert is igyekezett közvetett kapcsolatot teremteni a két ország között), Szíria álláspontja a tárgyalási alapfeltételek minimumát tekintve nem változott. Jeruzsálemi illetékesek, de egyúttal nemzetközi szakértők szerint is, Damaszkusz követelése elsősorban azért elfogadhatatlan, mivel olyan (a Kinneret-tó északkeleti csücskében található) területek átadását tartalmazza, melyeket Szíria az 1948–49-es háború folyamán illegálisan szállt meg.14 1991-ben az izraeli kormány készíttetett egy tanulmányt, mely azt a fontos kérdést fejtegette: a Golán-fennsíkon legfeljebb meddig lehet visszavonulni ahhoz, hogy Izrael még

14

Nemzetközi jogi előírásokra alapozott összevetésképpen: Szíria 1948–49 folyamán, egy általa is indított offenzív háború során, jutott ki a Kinneret-tó partjára, mely területszerzés az ENSZ 181-es számú határozatára, avagy az 1922-es palesztinai brit mandátumról szóló rendelkezésre hivatkozva, de mindenképpen illegális megszállásnak minősül. Ellenben Izrael 1967-es katonai szerepvállalása defenzív háborúnak tekinthető, önvédelemre hivatkozva pedig a nemzetközi normák elismerik a területfoglalás jogosságát, sőt a megtámadott fél, biztonsága szavatolhatósága érdekében, legálisan fenn is tarthatja ezen okkupációt, mint ahogy egyébként ezt az 1967-ben elfogadott 242-es számú ENSZ-határozat a közel-keleti fejlemények kapcsán meg is erősítette, mondván Izraelnek csak akkor kell kivonulnia „az utolsó háború során elfoglalt területekről” (nem is feltétlenül az összesről…), ha az érintett arab államok békét kötnek vele. 10

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról biztonságban tudhassa vízellátását.15 A fennsíkról való teljes kivonulás lehetőségét rendkívül kockázatosnak minősítették a vízügyi szakértők, Szíria térnyerését a Kinneret-tó partján pedig minden eszközzel megakadályozandó fenyegetésként határozták meg. Az elemzés szerint Szíria jelentősebb duzzasztó-, emelő-, illetve csatornarendszer nélkül a Golán-fennsík vízkészleteit legfeljebb lokális igények kielégítésére tudná használni, azok azonban a tértextúra ritkulása miatt már most is csekélynek nevezhetőek. Ebből következőleg, izraeli katonai és hidrológiai szakértők szerint két lehetőség adja magát: egyrészről a Golánfennsíkra visszatérő szírek komoly vízügyi beruházásokba fognak, melyek alapjaiban fenyegetnék Izrael hidrológiai helyzetét, másrészről, amennyiben sikerülne rávenni Damaszkuszt, hogy mondjon le a Golán-fennsík vízforrásairól, a kieső készletek fejében kárpótolni lehetne a Jarmuk folyóból, minek következtében úgyszintén csökkennének Izrael vízkészletei, de legalább a két vitatott forrásból az egyiket (nemzetközi jogi értelemben is) stabilizálni lehetne. Mivel azonban a két ország között mindmáig nem kezdődtek tárgyalások, sőt az elmúlt évek során (2006-ban a libanoni események és Szíria terrortámogató tevékenysége, 2007 őszén pedig Damaszkusz eltitkolt nukleáris törekvése, illetve annak izraeli lebombázása miatt) többször is fenyegetett háború, avagy korlátozott fegyveres összecsapás kitörésének lehetősége, így jelenleg nincs értelme teljesen hipotetikus vízmegosztási tervekről beszélni. Az édesvíz szerepe az izraeli–libanoni kapcsolatban Hasonlóan Izrael és Szíria viszonyához, Jeruzsálem és Bejrút között sincs hivatalos diplomáciai kapcsolat, a felek 1949 óta nem kötöttek békeszerződést. Ugyanakkor Libanon sem az 1967-es, sem az 1973-as arab–izraeli háborúba nem kapcsolódott be, így ennek köszönhetően 1949 és 1970 között több mint húsz évig, a körülményekhez képest nyugodtnak volt nevezhető a két ország kapcsolata, melyet aztán a Jordániából erőszakkal kiűzött Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) dél-libanoni megjelenése dúlt fel.16 Az északi

15

A tanulmány, mely hasonló megközelítésben foglalkozott a Nyugati part kérdésével is, később nyilvánosságra került a Ha’aretzben és a Policywatch-ban is. Részletesebben lásd: Stephan Libiszewski: Water Disputes in the Jordan Basin Region and their Role in the Resolution of the Arab-Israeli Conflict, ENCOP, 1995. 16 1970 őszén – a nevezetes fekete szeptember idején – Husszein jordán uralkodó hadat üzent az országában garázdálkodó palesztin gerilláknak. A tömeggyilkosságokkal és menekülttáborok lerombolásával járó offenzíva következtében palesztinai arabok tízezrei hagyták hátra a Hasemita Királyságot, többségük Libanonban, Szíriában, az Arab-félszigeten, valamint Irakban telepedett le. A muzulmán tömegek megjelenése, alapjaiban megbolygatva a kényes vallási megállapodásokon alapuló államrendszert, főként Libanonban okozott társadalmi-politikai válságokat. A növekvő feszültség 1975 során polgárháborúba torkollott, s a lépésről-lépésre teret nyerő palesztin terrorszervezetek párhuzamosan Izrael ellen is rendszeresítették merényleteiket. 11

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról szomszéd területéről végrehajtott palesztin terrortámadások rendszeressé válása miatt17, az izraeli hadsereg 1982-ben átfogó offenzívát indított a milíciák kiűzése, illetőleg megsemmisítése érdekében.18 A céljait csak részben megvalósító katonai akciót követően, Izrael – keresztény szövetségeseinek közreműködésével – ütközőzónát alakított ki DélLibanonban, melynek meggondolatlanul gyors kiürítésére 2000 májusában adott parancsot a békéért áhítozó Ehud Barak.19 Az izraeli hadsereg közel húsz évig tartó libanoni jelenlétének realizálódó, illetve csupán feltételezésként létező hidrológiai következményeivel fentebb már foglalkoztunk, így jelen fejezetben a két ország vízügyi kapcsolatának és konfliktusának történetét a 2000-es izraeli kivonulástól folytatjuk. Bejrút éppen visszanyerte – egyébként a Hezbollah párhuzamos térnyerése okán csak korlátozott – szuverenitását az ország déli területei felett, rövidesen egy jelentősnek mondható vízátemelő, illetve ahhoz kapcsolódó öntözőrendszer felépítéséről határozott a Wazzani folyón, amely egyik legjelentősebb táplálója a Hazbaninak és így közvetve Izrael legfontosabb vízforrásának, a Jordánnak. A libanoni kormány úgy tervezte, hogy az állam eleinte 5 millió m³ vizet emel majd ki évente, melyet Dél-Libanon kommunális és gazdasági igényeinek kielégítésére fordítanak, később pedig 9 millió m³-re növeli ezt a mennyiséget, így biztosítva az északabbra fekvő térségek ellátását is. Az építkezés 2001 márciusában kezdődött, a hivatalos átadást pedig 2006. októberre hirdette meg a libanoni kormány. Izrael nem sokkal a munkálatok megkezdését követően nyíltan hangot adott nemtetszésének, s a probléma hamarosan napirendre került az ENSZ-ben, az Európai Unióban és az amerikai politikai körökben is. Ariel Saron izraeli miniszterelnök casus bellinek minősítette a Wazzani folyón zajló munkálatokat, annak ellenére, hogy a térségbe érkező vízügyi szakértők többsége megállapította: még a libanoni kormány által 17

A libanoni hadsereg abszolút passzívan szemlélte a palesztin terroristák Izrael-ellenes támadásait. Valójában Libanon ekkorra már négy részre szakadt: az ország keleti részét a szír hadsereg szállta meg, a déli területeket a PFSZ uralta, északon a keresztény milicisták próbálták visszaszerezni hatalmukat, míg a középső területek etnikailag erősen vegyes összetételűek voltak. 18 A palesztin terroristák támadásai állandó fenyegetést jelentettek Izrael (főként északi részének) lakosaira nézve (1974 – Ma’alot, 1978 – parti autópályán történt busztámadás. Utóbbi merényletet követően nyomult be először az izraeli hadsereg Dél-Libanonba, később az ENSZ kezeskedése okán azonban kivonult), sőt a hetvenes évek elejétől már Nyugat-Európában sem érezhették magukat biztonságban az izraeli–zsidó érdekeltségek (egyik legtragikusabb bizonyítékként lásd az 1972-es müncheni olimpiát). Az izraeli hadsereg 1982-es libanoni inváziójának közvetlen kiváltó oka, Slomo Argov, Izrael Állam londoni nagykövetének megtámadása volt, mely után Ariel Saron védelmi miniszter parancsot adott a „Békét Galileának” hadművelet megindítására. 19 Ugyan a PFSZ távozásra kényszerült, a Libanonban maradt palesztinokat azonban rövid időn belül „felkarolta” a főként szír és iráni támogatással működő síita Hezbollah, tovább folytatva az Izrael-ellenes terrortámadásokat. A libanoni muzulmánokat katonailag segítő szír hadsereg is a Bekaa-völgyében maradhatott, s miután (feltehetőleg saját testvére „megrendelésére”) palesztin merénylők végeztek Basir Dzsemajel libanoni elnökkel, a szövetségesnek szánt keresztényeket sem tudta Izrael visszasegíteni a hatalomba. 12

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról tervezett magasabb, évi 9 millió m³-es kitermelés sem fenyegeti Izrael, Hazbaniból származó, éves szinten 138 millió m³-es vízfelhasználását.20 Nemzetközi porondra kerülve a kérdés előrelátható módon osztotta meg a különböző feleket: az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország támogatta a libanoni kormány Wazzani folyóval kapcsolatos elképzeléseit, s véleményüket a térségbe küldött szakértőik megállapításaival is igyekeztek reprezentálni. Izrael panaszait nem meglepő módon csak az Egyesült Államok karolta fel, hangsúlyozva azonban, hogy a kialakult konfliktusos helyzetet mindenképpen diplomáciai eszközökkel kell rendezni. Nábi Berri, a szélsőséges libanoni Amal Párt parlamenti szóvivője, a „cionista ellenségen aratott győzelem”-ként aposztrofálta a csatornarendszer építését, míg Hasszán Naszrallah, a Hezbollah terrorszervezet politikai és katonai vezetője felszólította fegyvereseit az építkezésen dolgozók védelmére.21 A térség viszonylagos biztonságára igen komoly kockázatot jelentő „Wazzani-incidens” végül hirtelen gyorsasággal oldódott meg, egyes vélemények szerint az akkor már küszöbönálló iraki intervenció következtében, melynek sikere alapfeltételként kívánta meg az Egyesült Államoktól, hogy izraeli szövetségesét tétlenségre kényszerítse. Mindenesetre 2006 nyarán Jeruzsálem bebizonyította, hogy nem áll szándékában lerombolni a folyón létesített vízátemelőt, mely sértetlenül került ki a harcokból, annak ellenére is, hogy a Hezbollah Észak-Izraelben rakétákkal szétlőtt egy víztározót, a Wazzanin álló építmény közelében pedig Katyusa-kilövőbázist működtetett. Izrael és Jordánia kapcsolatának vízügyi dimenziói 1994. október 26-án Izrael Állam és a Jordán Hasemita Királyság hivatalosan békét kötött, mellyel formálisan is lezárult a két ország közötti hosszú háborús korszak. A felek megállapodásukban igen részletesen szabályozták a vitás vízügyi kérdéseket, melyeket Husszein jordán király még egy 1990-es interjújában, a két állam közötti háború egyetlen lehetséges konfliktusforrásnak nevezett. A békeszerződés hatodik pontja általánosságokban, második melléklete pedig részleteiben tisztázza a problémás vízmegosztási tárgykört. A jelzett hatodik pont összegezve kimondja: •

a felek elismerik egymás jogát a Jordán és a Jarmuk folyó vízhozamához, valamint az Araba/Arava térség felszínalatti vízforrásaihoz, mégpedig a második

20

A Hazbani vízgyűjtő-medencéjének éves kapacitása 150 millió m³-re becsülhető. A Hezbollah saját sárga-zöld lobogóját a csatornarendszer több pontjára is kitűzte, melyre válaszul az izraeli légierő gépei többször is tüntetőleg átrepültek az építmény felett.

21

13

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról mellékletbe foglalt mennyiségi és minőségi kvóták értelmében, melyeket elfogadnak és tiszteletben tartanak; •

vízigényeik kielégítése érdekében a felek elismerik praktikus, az érintettek számára egyaránt elfogadható megoldások kidolgozásának szükségszerűségét, hangsúlyozva, hogy a vízkérdést mindenképpen regionális együttműködés tárgyává kell tenni, egyúttal a szerződők garantálják, hogy az önálló lépések semmiben sem korlátozhatják a másik fél vízügyi jogosítványait;

•

a felek elismerik: meglévő vízkészleteik nem elégítik ki szükségleteiket, amely miatt különböző módon, például regionális vagy nemzetközi együttműködésekkel, további forrásokat kell biztosítani;

•

az előző pont értelmében a szerződő felek megegyeznek abban, kölcsönösen tenniük kell vízhiányuk mérséklése érdekében, ezért együttműködést valósítanak meg a következő területeken: 1. vízkészletek védelme, valamint a pazarló módszerek kiküszöbölése; 2. szennyeződések megakadályozása; 3. vízhiány mérséklése; 4. felmerülő vízügyi kérdésekkel, illetve a készletbővítés lehetőségeivel kapcsolatos információcsere és közös kutatások.

A békeszerződés konkrét vízügyi kérdéseit, a meglévő vitás pontok konszenzusos feloldását, a két ország közti vízmegosztás pontos számait, valamint annak földrajzi és „hidropolitikai” aspektusait az egyezmény második melléklete tartalmazza. A jelzett rész elsőként a Jarmuk folyó vízkészletének megosztásáról rendelkezik, deklarálva, hogy Izrael a nyári időszakban (május 15. és október 15. között) 12 millió m³, a téli időszak (október 16. és május 14. között) alatt pedig 13 millió m³ vizet emelhet ki a Jarmukból; a folyó további hozama Jordániát illeti. A Jarmuk folyóból történő izraeli vízkiemelés kapcsán kivételt jelent azon esztendő téli időszaka, amikor Izrael ugyanaz év nyári periódusában, a rendkívüli szárazság okán, többlet hozzáférést biztosít Jordánia számára a Jordán folyó vízhozamából (erről egy külön testület jogosult dönteni). E kivételes esetekben Izrael 20 millió m³ plusz vízforrás kiemelését engedélyezi Jordánia számára a Jordán folyóból, mely mennyiséget a Hasemita Királyság még ugyanaz év téli időszakában viszonozza a Jarmuk hozamából (vagyis ilyenkor Izrael nem 13, hanem 33 millió m³ vizet emelhet ki a folyóból). Fontos hangsúlyozni, hogy Izrael a téli

14

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról időszak során akkor is kérvényezheti ezt a plusz 20 millió m³-t a Jarmuk hozamából, ha a tárgyév nyári periódusában Jordánia nem igényelt többlet hozzáférést a Jordán folyóból. Ez esetben a Hasemita Királyság értelemszerűen kérvény nélkül jogosult a következő év nyári időszakában többlet 20 millió m³-nyi édesvízre a Jordán folyó hozamából. A szerződés értelmében, Izrael a nyári periódus ideje alatt, míg Jordánia pedig a téli időszak során nem kérvényezhet plusz hozzáférést az érintett vízforrásokból. E speciális vízkészlet-átadásokkal kapcsolatban még egy aspektust szükséges kiemelni: Jordánia előre szabott árakon köteles Izrael számára kifizetni a plusz vízforrások kitermeléséhez szükséges technikai műveletek energiaköltségeit. A vízügyi melléklet második témaköre a Jordán folyó hozamának megosztásáról rendelkezik. A II/I/2/a22 pont – az imént leírtak tükrében – megerősíti, hogy amennyiben Izrael az előző év téli időszakában élt plusz 20 millió m³-nyi opciós lehetőségével a Jarmuk folyóból, akkor azt a következő év nyári periódusában köteles kiegyenlíteni a Jordán vízkészletéből. A II/I/2/b pont értelmében, a Hasemita Királyság a téli időszak során jogosult 20 millió m³ vizet elraktározni a Jordán azon szakaszából, mely a Jarmuk becsatlakozásától délre terül el. Amennyiben e vízmennyiségen felül a jelzett térségben ártéri vízkészletek keletkeznének, úgy azokat az elpazarolódás megelőzése érdekében a két fél aktuális megállapodása alapján lehet felhasználni, csatornahálózatokba pumpálni. A II/I/2/c pont az összefüggő vízrendszerre hivatkozva kimondja: Izrael a jelen szerződés aláírását megelőző mértékű vízkiemelésre jogosult a Jordán és a Jarmuk folyóból, valamint a Tirat Zvi (Wadi Yabis)-medence hozamából. A bekezdés továbbá leszögezi, hogy Jordánia, az izraeli felhasználással azonos mértékű kitermelésre jogosult ugyanezen forrásokból, de csak akkor, ha az nem fenyegeti az izraeli vízkiemelés teljességét. Vagyis a jelzett pont deklarálja: Izrael vízfelhasználását nem fenyegetheti Jordánia hasonló tevékenysége. Mindez talán a szerződés legkarakteresebb üzenete, mely a különböző vízhozamokról szóló megosztási konszenzusok közé bújva, egyértelműen megköveteli, hogy a Hasemita Királyság – szerződésszegés nélkül – ne veszélyeztethesse Izrael vízellátását. A két ország vízkiemelését – a benyújtott dokumentumok alapján – Közös Vízügyi Bizottság ellenőrzi, mely szerv egyúttal gondoskodik az esetleges vitás helyzetek konszenzusos megoldásáról is.23 22

II. melléklet, I. (első) fejezet, 2-es számú bekezdésének, „a” pontja, vagyis II/I/2/a. A két állam közti Közös Vízügyi Bizottságról a szerződés 2-es számú mellékletének 7. fejezete rendelkezik (lásd a folytatásban kifejtve). 23

15

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról A II/I/2/d pont értelmében, Jordánia a téli időszak bármely időpontjában jogosult egyszeri, 10 millió m³ sótalanított vízforrásra, melynek átadásakor, a fentebb már említett eljáráshoz hasonlóan, Amman csak a technikai műveletek energiaköltségeit köteles megtéríteni Izrael számára.24 A II/I/3-as bekezdés szerint, a felek kooperációs megoldást keresnek Jordánia krónikus vízhiányának kezelésére, mely értelmében évi 50 millió m³, közvetlen fogyasztásra alkalmas, pótlólagos édesvízforrást igyekeznek előteremteni a Hasemita Királyság számára. A bekezdés továbbá leszögezi, hogy a szerződés aláírását követő egy éven belül a Közös Vízügyi Bizottság javaslatot terjeszt elő e vízmennyiség beszerzésének lehetőségeiről. A következő (II/I/4-es) bekezdés a tárgyalt vízforrásokkal összefüggő építményekről, illetve azok használati jogairól rendelkezik. Az „a” pont szerint, az érintett objektumok és kapcsolódó technikai berendezéseik (a szükséges energiaráfordítással egyetemben) azon ország tulajdonát képezik, melynek területén működnek, függetlenül attól, hogy éppen melyik fél számára termelnek. A „b” pont mindezt a később megépülő, hasonló funkciójú rendszerekre vonatkozóan fogalmazza meg irányelvként. A szerződés vízügyi mellékletének második fejezete a lehetséges vízelraktározási alternatívákat tárgyalja. Az első pont értelmében, Izrael és Jordánia közös költségek mellett vízátemelőt épít a Jarmuk folyó 121/Addiszíja megjelölésű szakaszán, ahonnan a vizet az Abdullah király-csatornába, a Hasemita Királyság területére eresztik majd. A lehetséges körzetet meghatározva, a „b” pont egy hasonló funkciójú építmény felhúzásáról rendelkezik a Jordán folyón. A tárgyalt melléklet harmadik fejezete a vízforrások általános, illetve kifejezett minőségi védelméről rendelkezik. Az „a” pont értelmében, a felek vállalják, hogy saját hatáskörükben mindent megtesznek az érintett vízkészletek minőségének védelméért, a szennyeződések elkerüléséért, továbbá az illetéktelen hozameltérítések megakadályozásáért. Ennek érdekében Izrael és Jordánia, a Közös Vízügyi Bizottság felügyelete alatt, ellenőrzőtestületet választ, mely az érintett vízforrások bármelyikén vizsgálatokat végezhet, kontrollállomást építhet ki. A felek továbbá vállalják, hogy mindaddig egy köbméter kommunális, avagy ipari eredetű szennyvizet sem engednek e felszíni, illetve felszínalatti vizekbe, míg azt az előírt tisztítási módszerekkel mezőgazdasági felhasználásra alkalmassá nem tették. A II/III/d pont nyíltan 24

A szerződés aláírásakor Izrael számára még nem voltak adottak a technikai lehetőségek e sótalanított víz Jordániába való eljuttatásához, így a II/I/2/d pont úgy rendelkezik, hogy a feltételek megteremtéséig Izrael közvetlenül a Jordán folyó hozamából biztosítja a jelzett vízmennyiséget. 16

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról megköveteli, hogy az adott vízforrások általános minősége a folyásirány minden pontján közel azonos legyen. A vízvédelemmel kapcsolatos bekezdés rendelkezik a Jordán folyóba torkolló magas sótartalmú vizekről is, előírva, hogy a felek – a megállapodás aláírását követő négy éven belül – e forrásokat, a megfelelő eljárások mellett, kellően sótalanítsák, vagyis korlátlan felhasználásuk lehetőségét megteremtsék. A témakörrel kapcsolatos utolsó, „f” pont, a két ország területén kiépült öntözési- és csatornarendszerek, valamint vízgazdálkodási építmények mindkét fél által garantált védelmével foglakozik. A következő fejezet az Emek Ha’arava/Wadi Araba térség felszínalatti vízforrásairól rendelkezik. Az előírtak szerint Izraelnek továbbra is jogában áll bizonyos mennyiségű édesvíz kiemelése ezen, egyébként a Hasemita Királyság szuverenitása alá tartozó forrásból.25 Szintén az „a” pont értelmében, a felek tartózkodni kötelesek minden olyan tevékenységtől, mely negatív irányban befolyásolhatja a vizsgált terület felszínalatti vizeinek minőségét. A II/IV/b pont megerősíti Jordánia szuverenitását az Emek Ha’arava/Wadi Araba térség felszínalatti vízkészlete felett, amikor kimondja, hogy az izraeli kitermelés módjának illeszkednie kell a hatályos jordán törvényekhez, s arról, továbbá az alkalmazott tisztítási eljárásról Jeruzsálemnek beszámolót kell készítenie az illetékes jordán szervek számára. A vízkérdéssel foglalkozó melléklet ötödik fejezete leszögezi, hogy a Jordán és a Jarmuk folyó hozamával kapcsolatos megállapodások csakis a felek közös megegyezése alapján módosíthatók. A jelzett szerződésrész továbbá megköveteli a felektől, hogy bármilyen vízüggyel kapcsolatos tevékenységüket, hatásvizsgálat céljából, időben jelentsék be a Közös Vízügyi Bizottság számára. A következő fejezet a felek együttműködésére vonatkozóan előírja, hogy az érintett nemzeti hatóságok valamennyi releváns vízügyi adatot idejében küldjenek meg a Közös Vízügyi Bizottságnak. A „b” pontban a felek elismerik kooperációjuk szükségességét a fejlesztési, tartalékképzési, valamint a hatékonysági célzatú tevékenységek megvalósítása terén, melyet bilaterális, regionális és nemzetközi szinten is érvényesíteni kívánnak. Az izraeli–jordán békeszerződés vízkérdéssel foglalkozó második mellékletének utolsó fejezete a Közös Vízügyi Bizottság összetételéről, illetékességéről, illetve feladatairól rendelkezik. Eszerint a testületnek országonként három-három, vagyis összesen hat tagja van, 25

A szerződés szerint, a feleknek 1994 évvégéig kellett megállapodniuk e vízmennyiség pontos mértékéről. Mindenesetre a tárgyalt fejezet „c” pontja – mely valószínűsíthetően Jeruzsálem unszolására került bele az egyezménybe – leszögezi, hogy Izrael akár évi 10 millió m³-t is kiemelhet e forrásból, amennyiben a Közös Vízügyi Bizottság ahhoz jóváhagyását adja, s a kitermelés hidrológiai szempontból nem káros, illetve nem fenyegeti Jordánia e vízkészletből tervezett éves felhasználást. 17

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról működését a két ország aktuális kormányai tevékenyen segítik. A Bizottság működése során szakértőket kérhet fel, albizottságokat és vizsgálótestületeket alakíthat. Vízmegosztás Izrael és a Palesztin Hatóság között Izrael és a Palesztin Hatóság (PH) – pontosabban a palesztinai arabok képviseletében, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) – között több vízügyi megállapodás is született az 1990-es évek dereka óta. Az elsőt 1994-ben, az ún. „Osló-1” (vagy más néven a Gáza–Jerikó) egyezmény keretei között alkották meg. A dokumentum kilenc pontból álló második melléklete, még csak nagy vonalakban rendelkezett a vízkérdés különböző aspektusairól. Az első két, tartalmilag szorosan összetartozó pont kimondja, hogy a Gázai-övezetben, illetve a jerikói zónában működő valamennyi vízrendszer, valamint az azokkal összefüggő építmények a PH hatáskörébe kerülnek át26, kivéve azokat, melyek az adott térségekben fekvő izraeli telepek, illetve katonai bázisok ellátását biztosítják. A harmadik pont leszögezi, hogy az imént említett, izraeli hatáskörben biztosított vízforrások minőségének egyeznie kell az általános ivó- és mezőgazdasági használatú vizek elvárt minőségi kvalitásaival. Amennyiben ez nem így alakul, s felelőssé minden kétséget kizáróan a PH tehető, akkor annak valamennyi vízügyi jogosítványát vissza kell vonni. A szerződés szerint, az izraeli telepeken és katonai bázisokon folyamatosan ellenőrizni indokolt az adott források minőségét, s az eredményekről havi rendszerességgel tájékoztatni kell a PH-t is. A negyedik pont ugyanezt tartalmazza az izraeli telepek és katonai bázisok vízellátásának mennyiségi előírásaival kapcsolatban.27 A következő pont értelmében, a PH-nak ki kell fizetnie azon vízforrások költségeit (mennyiségi és szállítási szempontok szerint is), melyeket Izrael biztosít a palesztin önkormányzat lakosainak (ideértve az izraeli területről érkező vízmennyiséget, valamint a gázai és jerikói körzetben, az izraeliek által, az ott élő arab lakosság számára kitermelt forrásokat is). A hatodik pont előírja, hogy a PH és a Mekoroth (izraeli vízmű) külön megállapodást is kössön minderről, míg a következő – hetedik – szerződésrész még egyszer nyomatékosítja a PH felelősségét az érintett térségek vízminőségéért. A nyolcadik pont értelmében a felek Közös Vízügyi Bizottságot alakítanak, melynek feladatait, működését – szűk formában – az utolsó bekezdés tisztázza.

26

Már az első pont is felszólítja a PH-t, hogy nemcsak üzemelési, de tisztítási, karbantartási és vízvédelmi szempontból is felelős az adott objektumokért, valamint az érintett vízforrásokért. 27 Amennyiben a Mekoroth (izraeli vízmű) akadálytalan munkavégzését a PH akadályozza, úgy annak vízügyi jogosítványait a szerződés értelmében vissza kell vonni. 18

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Az 1995-ben elfogadott, a Palesztin Hatóság területét jelentősen kibővítő „Osló-2” megállapodás harmadik melléklet, első fejezetének, negyvenedik bekezdése rendelkezik a vízügyi kérdések szabályozásáról. A dokumentum – nemcsak a megnagyobbodott területi hatályosságának köszönhetően – a megelőző egyezményhez képest már sokkal részletesebb formában foglalkozik a felek közötti vízügyi kapcsolatokkal. A bekezdés kilenc nagyobb témára bontva tisztázza a kérdést, melyek közül a „víz és szennyvíz” az első. A nyitó rendelkezés ünnepélyesen leszögezi, hogy Izrael Állam elismeri a palesztinok édesvízhez való jogát a Nyugati Parton28, míg e deklaráció konkretizálását a jelen megállapodásban rögzítik a felek. A második pont kölcsönös egyetértés alapján hangsúlyozza, hogy a térségnek pótlólagos vízforrásokra van szüksége, s ennek okán a szerződők szorosan együttműködnek. A következő pont szerint, a felek – egymás illetékességén belül – garantálják a másik vízhez való jogát, egyúttal vállalják, hogy az átmeneti időszak29 alatt együttműködnek a Nyugati Part vízügyi kérdéseinek megoldásában (mind ivó-, mind szennyvíz tekintetében). Melyek ezek a területek? Az ellátás mennyiségi szükségleteiről és az esetleges pótlólagos forrásokról való gondoskodás; szennyezések megelőzése, kezelése; racionális vízfelhasználási módszerek alkalmazása; a klimatológiai és hidrológiai folyamatok figyelembe vétele; készletek megóvása; mindennemű szennyvíz újrahasznosítási célzatú megtisztítása; a vízrendszerek működtetésének, fejlesztésének és karbantartásának összehangolása, védelmük szavatolása. A szerződés szerint, az imént sorolt kitételeket a felek, a térség valamennyi köz-, illetve magántulajdonú vízrendszerére vonatkozóan irányadóként fogadják el. A következőkben a hatáskörök átruházásáról rendelkeznek a felek, amikor kimondják, Izrael Állam minden olyan, a Nyugati Parton esedékes vízügyi feladatát, valamint az azzal összefüggő jogokat, kötelezettségeket és felelősségeket a PH illetékességébe utalja, melyek kizárólag az autonómia lakosságának ellátásával kapcsolatosak. Fontos hangsúlyozni, hogy a PH által, a saját vízügyi hatáskörei ellátásához használt rendszerek, építmények és technikák a szerződés szerint nem képezik a PH tulajdonát. E kérdéssel kapcsolatban további megállapodások szükségességét követeli meg a szerződés egyik későbbi pontja. Az

„Osló-2”

megállapodás

vízkérdéssel

kapcsolatos

bekezdésének

egyik

legmarkánsabb témakörét, a harmadik csoportban tisztázott mennyiségi mutatók alkotják. Az 28

Azért csak a Nyugati Parton, mert az 1994-es „Osló-1” megállapodás már deklarálta a palesztinok ezen jogát a Gázai-övezetre vonatkoztatva. 29 Ezen „átmeneti időszak” pontos meghatározása azóta is vita tárgyát képezi. A PH szerint a jelzett periódus mindaddig fennáll, míg meg nem alakul a független palesztin állam, ezzel szemben bizonyos – főként jobboldali – izraeli körök azonban azt hangsúlyozzák: a Palesztin Hatóság stabilizálódásával e szakasz befejeződött, s így párhuzamosan Izrael Állam ilyen irányú kötelezettségei is megszűntek. 19

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról első pont deklaratív megállapítása szerint, a Nyugati Part arab lakosságának vízszükséglete körülbelül 70–80 millió m³-re tehető a „közeljövőben”. A következő pontban ennek ellenére úgy rendelkeznek a felek, hogy az „átmeneti időszak” alatt csupán 28,6 millió m³ vízforrást kötelező biztosítani az autonómiában élők számára. A szerződés e részében kerülnek kifejtésre a felek ellátási kötelezettségei is. Ezek szerint, Izrael, a Palesztin Hatóság teljes területére nézve, összesen 8,1 millió m³ vízforrást biztosít, továbbá a dzsenini körzetben 1,4 millió m³-nyi szennyvíz megtisztítását vállalja (annak technikai költségterhével együtt), míg Júdeában egy vezetékhálózat kiépítésével járul hozzá a stabilabb kommunális ellátáshoz. Szintén e pont alapján, a PH kötelezettségei az alábbi módon összegezhetőek: 19,1 millió m³ édesvíz kiemelése és megtisztítása az autonómia lakossága számára; egy új vezetékhálózat kiépítése Izrael és a Gázai-övezet között (melynek átadását követően Izrael vállalja, hogy azon 5 millió m³-nyi vízmennyiséget továbbít a térségbe); valamint két rendszerösszekötőállomás kialakítása a Nyugati Parton. A tárgyalt rész értelmében, a PH illetékességébe tartozik a kötelezően biztosított 28,6 millió m³, és a megelőző pontban, a Nyugati Parton élő arab lakosok számára szükségletként megjelölt 70-80 millió m³ közti (41,4-51,4 millió m³-nyi) mennyiségi különbség kiemelése és megtisztítása is, mégpedig a felek által közösen elfogadott vízforrásokból. A következő – negyedik – témacsoport, a felállításra kerülő Közös Vízügyi Bizottságról rendelkezik. Az első pont kimondja, hogy a felek, a jelen szerződésben foglaltak megvalósítása érdekében, az átmeneti időszak idejére Közös Vízügyi Bizottságot hoznak létre, melynek feladatköre az alábbiak szerint foglalható össze:30 •

a készletek felhasználása terén kialakítandó együttműködések koordinálása;

•

a víz- és szennyvízrendszerek üzemeltetése során kialakítandó együttműködések összehangolása;

•

a vízkészletek és a kapcsolódó infrastruktúra védelmének elősegítése;

•

adatközvetítés a hatályos víz- és szennyvízügyi törvényekről, szabályozásokról;

•

a közös szabályozások betartásának ellenőrzése;

•

esetleges vitás kérdések rendezése;

•

a felek közti vízellátás ellenőrzése;

•

folyamatos ellenőrzés a hatályos megállapodások alapján;

•

bármilyen más vízügyi kérdés megvitatása.

30

A Közös Vízügyi Bizottság határozatait, napirendjét egyhangúan fogadja el, a tagokat a felek között egyenlő arányban kell megosztani. 20

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról A III/I/40/16-os pontban a felek kijelentik, hogy a nyugati parti vízmegosztással kapcsolatban további ellenőrzési mechanizmusokra van szükség, mely értelmében Közös Ellenőrzési Testületet állítanak fel.31 A szerződés vízügyi mellékletének hatodik témaköre a vízmegosztás költségeivel összefüggésben leszögezi, hogy az adott felhasználó az előírt díjak szerint köteles megtéríteni a másik féltől érkező vízmennyiség terheit [értsd: vízforrás m³-ként + kitermelés (tisztítással) + leszállítás]. A III/I/40/19-es pont ezzel kapcsolatban megköveteli, hogy a Közös Vízügyi Bizottság az előző pont konkretizálása végett, belátható időn belül határozatot hozzon a költségtérítéses vizek mennyiségi és minőségi elvárásairól, szállítási ütemezéseiről, valamint egyéb összetevőiről. A felek közötti együttműködés – Közös Vízügyi Bizottságon felüli – részleteit, a harmadik melléklet hetedik témaköre pontosítja. Eszerint a szerződő felek, többek között az alábbi intézmények és kooperációs lehetőségek kereteiben kívánják az esedékes vízügyi kérdéseket összeegyeztetni: •

Izraeli–Palesztin Gazdasági Együttműködés Bizottsága;

•

Közös Izraeli–Palesztin–Amerikai Bizottság (elsősorban a vízellátás fejlesztési kérdéseivel foglalkozva);

•

különféle regionális fejlesztési programok;

•

víz- és szennyvízügyi közös beruházások;

•

a már létező, illetve a közeljövőben felállítandó hatóságok bevonásával gazdaságossági módszerek fejlesztése, az eddigi ismeretek és technikák megosztása;

•

természetes és mesterséges tartalékképző technikák fejlesztése;

•

víz- és szennyvízadatok, kapcsolódó térképek, tervek és kutatások cseréje.

A nyolcadik témakör a vízkészletek, valamint a vízrendszerek, illetve az azokhoz kapcsolódó építmények védelméről rendelkezik. A felek kölcsönösen biztosítják a vízkészletek esetleges szennyeződése és minőségromlása elleni hatékony fellépést, továbbá a vízrendszerek és a kapcsolódó építmények védelmét. A szerződők vállalják, hogy nemcsak a saját, de a másik fél víz- és szennyvízkészleteinek megóvása terén is hasonló intenzitással közreműködnek, a vízforrásokat, valamint a kihasználásukhoz szükséges rendszereket és építményeket

biztosítják

az

illetéktelen

31

felhasználókkal,

illetve

az

esetleges

E testületek tagjainak delegálásáról, működésének és feladatainak konkretizálásáról a szerződés egy későbbi pontja rendelkezik. 21

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról szabotázscselekményekkel szemben. A szerződés egyúttal leszögezi: amennyiben ez nem valósul meg, úgy az a fél, amelyiknek hatáskörében sor került a környezet-, avagy infrastruktúrakárosító esetre, kártalanítani köteles a másik felet. Az átmeneti jellegűnek szánt „Osló-2” megállapodás elfogadása óta, Izrael és a Palesztin Hatóság nem kötött olyan szerződést, mely átfogóan érintette volna a vízügyi kérdéseket. Az 1997-ben napvilágot látó, Hebron státuszáról szóló egyezmény, az egy évvel későbbi Wye River-i memorandum, valamint az azt szintén egy évvel követő Sarm el-Sejk-i megállapodás egyaránt kihagyta tárgykörei közül, a korábbi rendelkezések ellenére továbbra is vitás vízmegosztási problematikát. Habár a 2000 nyarára összehívott Camp David-i békecsúcs előzetes napirendjén szerepelt a vízkérdés végső rendezése is, a közben élénkülő palesztin terrorakciók légkörében eleve kudarcra ítélt konferencia bármiféle megegyezés nélkül zárult. Az állandósuló erőszak nyomán, 2001 februárjában a Közös Vízügyi Bizottság (amerikai részvétellel)

határozatot

adott

ki,

melyben

megkövetelte

a

felektől

a

víz-

és

szennyvízkészletek, továbbá a vízrendszerek és az azokhoz kapcsolódó építmények fokozott védelmét. A dokumentumot az erezi határátkelőnél írta alá izraeli részről Noah Kinarty, míg a PH képviseletében Nabil el-Sárif. A határozat a következőket tartalmazta: •

A felek, még a jelenlegi súlyos körülmények között is, mindent elkövetnek a víz- és szennyvízkészletek, a vízrendszerek, valamint az azokhoz kapcsolódó építmények fokozott védelme érdekében.

•

A felek hangsúlyozzák, és egyúttal a lakosság figyelmét is felhívják arra, hogy e vízkészletek és -rendszerek mindkét nép szükségleteit szolgálják. Károsításuk azonos következményekkel jár az izraeli és a palesztin fél számára egyaránt.

•

A felek külön erőfeszítéseket tesznek a gázai és a nyugati parti városok és egyéb települések vízellátásának zökkenőmentes biztosítása érdekében, melynek sikeréhez kérik az érintett teljes népesség együttműködő és támogató hozzáállását. A felek egyúttal nyomatékosan felkérik a lakosságot, hogy tartózkodjon a vízügyi infrastruktúra (csatornahálózatok, át- és kiemelő állomások, tisztítóüzemek, áramellátók és egyéb létesítmények) rongálásától.

•

A felek nyomatékosan kérik a lakosságot arra is, hogy tartózkodjon az imént sorolt ágazatokban dolgozók bántalmazásától, a szerviz- és ellenőrzőcsoportok munkájának akadályozásától.

22

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról A 2005 nyarán lebonyolított egyoldalú gázai kivonulást követően Izrael, a felszámolt zsidó telepekhez és katonai bázisokhoz tartozó vízrendszereket, szennyvíztisztítókat a PH hatáskörébe utalta. Egyedül a tisztításhoz használt klórtartályokat szállították el, mivel a palesztin fél a megjelölt időpontig nem tudott elfogadható garanciát felmutatni annak bizonyítására, hogy a kémiai vegyületeket megfelelő biztonsági előírások szerint képesek elzárni az illetéktelenek elől. Az „Osló-2” megállapodásban, a gázai palesztinoknak rögzített vízügyi kötelezettségei teljesítését Izrael a kivonulást követő időszakra is vállalta, sőt a jeruzsálemi kormányzat még arra is hajlandóságot mutatott, hogy a felszámolt zsidó telepek határában kialakított, a gázai palesztinok számára többségében sértetlenül hátrahagyott ültetvények vízszükségleteinek bizonyos részét – megfelelő ellentételezés fejében – biztosítsa. A gyümölcsösök kiirtásával és felgyújtásával, valamint a gazdasági épületek, melegházak és vezetékrendszerek megrongálásával azonban a gázai palesztinok egyértelműen kifejezték abbéli szándékukat, hogy a többlet vízforrások beszerzésének effajta lehetőségével nem kívánnak élni. A Hamasz 2006-os választási győzelme nyomán az izraeli–palesztin vízmegosztás – korábban is akadozó – folyamata végképp az összeomlás szélére került. A gázai székhelyű terrorszervezet nemcsak, hogy nyíltan tagadja a zsidó állam létezéshez való jogát, de állandó rakéta- és terrortámadásaival a háborús helyzet stabilizálására, illetve Izrael lakosságának permanens megfélemlítésére törekszik, miközben az Izrael-ellenes nemzetközi hangulat szítása érdekében szánt szándékkal teszi ki a saját ellenőrzése alatt élő palesztin népességet katonai műveltek veszélyének. A 2007 nyarán Gázában lezajlott, százak halálával járó palesztin polgárháború nyomán, nem hivatalos formában két részre szakadt a Palesztin Hatóság területe: a Gázai-övezetet a Hamasz kerítette hatalmába, míg a Nyugati Part megmaradt a korábban Jasszer Arafat által vezetett rivális Fatah, az Izraellel békeszerződéseket kötő Palesztinai Felszabadítási Szervezet elsőszámú mozgalmának irányítása alatt. A mindezek nyomán ellenőrizhetetlen terrorbázissá váló Gázai-övezetet, a sorozatos rakétatámadásokra válaszul, 2008 őszén többször is – segélyezésre, víz-, üzemanyag- és földgázellátásra, illetve utazásra kiterjedő – blokád alá helyezte Izrael. A fentebb részletezett izraeli–palesztin vízügyi szerződések hatályossága számos oknál fogva kérdésessé vált (csak kettőt említve: a Hamasz nem ismeri el sem a megállapodások érvényességét, sem Izrael Állam létezéshez való jogát).

23

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról A Gázai-övezetre jellemző, igen magas biztonsági kockázattal járó, zavaros politikai viszonyok ellenére, Izrael továbbra is juttat édesvizet a térségbe, még a látszatát is elkerülve annak, hogy a nemzetközi közösség – ez esetben alaptalanul – humanitárius katasztrófa előidézésével vádolhassa a zsidó államot. A Palesztin Hatóság másik nagyobb területi egységében, a Nyugati Parton valamelyest kezelhetőbbek az időről-időre fellobbanó ellentétek. Vízkészletek szempontjából utóbbi térség sokkal gazdagabb, mint a félsivatagos Gázai-övezet, s bár kommunális és gazdasági szükségletei kielégítésére a Nyugati Part arab lakossága is egyre több vízforrást követel, a rendelkezésre álló és az igényelt vízmennyiség között lényegesen kisebb a különbség, mint Gáza esetében. A Nyugati Part természeti körülményekhez képest fennálló vízbősége létfontosságú Izrael Állam számára is, az ország vízellátásának közel egynegyede származik e térségből, melynek egy, a gázai kivonuláshoz hasonló feladása ellen nem csak biztonságpolitikai, gazdasági, etnikai, történelmi és vallási, de hidrológiai érvek is szólnak. Mit hozhat a jövő? Közhelynek tűnő megállapítás, de a közel-keleti konfliktus legfőbb kérdéseinek megoldása nélkül egyszerűen lehetetlenség a térség vízproblémáit kezelni. Mindennek persze tökéletesen ellentmondanak az egyébként Izrael-ellenes álláspontjukban egyetértő muzulmán államok között is létező robbanással fenyegető, akut vízkonfliktusok. A Törökország, Szíria és Irak részvételével évtizedek óta zajló Tigris–Eufrátesz hidrokonfrontáció, nagyon súlyos következményekkel járhat, és ugyanez vonatkozik az Egyiptom és Szudán, valamint a Szíria és Jordánia között feszülő szembenállásra is. Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, be kell látnunk, a muzulmán államok között éppúgy a katonai fenyegetés az esetleges vízkonfliktusok feloldásának – pontosabban kényszerítő erejű elrettentésének – leggyakoribb eszköze, mellyel Szíria, Libanon, avagy Irán vádolja Izraelt. A körülmények ilyen irányú alakulása nyilvánvaló összefüggésben áll a térségben tapasztalható intenzív demográfiai növekedéssel és élelmiszerhiánnyal, minek okán az egyes államok mind több és több vízforrásra igyekeznek szert tenni. A tárgyalásos kooperáció esélyeit tovább rontja, hogy a tágan értelmezett szubrégióban egyedül Törökország rendelkezik szükségleteit meghaladó vízkészletekkel, az összes többi állam hiánnyal küzd, tehát egyszerűen nincs is miről tárgyalniuk saját vízbázisaik megosztása kapcsán. Persze ez nem jelenti a vízügyi kooperációk intézményesítésének lehetetlenségét, csak éppen nem szabad figyelmen kívül hagyni a szubrégió akut vízhiányából fakadó azon következményeket,

24

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról melyek jelentősen megnehezítik a feltétlen bizalmat igénylő együttműködések térnyerését. Mindezek ellenére hangsúlyozni kell, bármilyen vízügyi ellentétek is legyenek, bizonyos területeken alapvető fontosságú lenne mielőbb tartós és rendszeres partneri kereteket kialakítani. Ezek közé tartoznak: •

gazdaságossági és racionalitási szempontok (pl.: nemzetközi édesvízvezetékrendszerek, gazdaságos technikák intézményesítése, országhatárokon átnyúló csatornarendszerek, hatékonyabb vízmegtartási módszerek alkalmazása);

•

újrahasznosítási szempontok (modern és hatékony szennyvíztisztítás);

•

vízvédelmi szempontok (szennyezések radikális mérséklése, szankcionálása).

Alternatívák a térség vízhiányának mérséklésére Az újrahasznosítás és a vízvédelem racionálisan belátható módon képes hozzájárulni a hiány mérsékléséhez. Mindehhez szemléletváltásra, megfelelő jogszabályi keretekre, azokat betartató hatóságokra, illetve technikai fejlesztésekre és beruházásokra (csatornahálózatok kiépítésére, valamint modern és hatékony tisztítási eljárások intézményesítésére) lenne szükség. Ezen – részben költséges – intézkedések alapvető fontosságúak, hiszen első lépésként a pazarlást szükséges visszafogni, primitív módszerek és fejletlen vízrendszerek alkalmazása esetén a vízforrások bővülése csak még nagyobb mértékű pocsékolással járhat.

1. Nemzetközi vízvezeték-rendszerek létesítése Az opció már régóta létezik a köztudatban mint „kezelési módszer”, eddig azonban csak Izrael Állam próbálkozott ennek megvalósításával. Simon Peresz, korábban idézett könyvében, egy Törökországból kiinduló, onnan szerteágazó regionális vezetékhálózat megépítésében látta a térség vízhiányának részleges megoldódási lehetőségét: „Az eredeti terv (melyet Törökország 1987-ben javasolt a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjában32 – G.Z.) két fővezetéket, egy keletit és egy nyugatit irányzott elő, amelyeknek a végső kiépítéskor már oldalcsatornái is lennének. A keleti vezeték Szírián és Jordánián keresztül Szaúd-Arábiába, onnan pedig az Öböl-fejedelemségekig és Ománig vezetne. A nyugati vezeték Szíriába, Izraelbe, a Nyugati Partra és Jordániába, onnan pedig Szaúd32

Törökország számára központi jelentősége van annak, hogy az akut vízhiánnyal küzdő közel-keleti térség egyik legfőbb vízügyi exportpartnere legyen, minek következtében regionális, sőt akár globális értelemben is „hatalommá” válhatna Ankara. Mindemellett a vízexportból származó bevételek tökéletes forrásai lehetnének az ország európai integrációs felzárkóztatásának (már ha ezt még támogatják a törökök), s nem mellékesen jelentősen növelné Ankara nemzetközi respektjét is, ha együttműködésre tudná kényszeríteni a Közel-Kelet folyamatos konfrontációban álló feleit. 25

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Arábiába szállítaná a vizet”.33 Az elképzelés az arab államok ellenállása miatt kudarcba fulladt, bár egy vezeték építése – mely elkerüli a zsidó államot, de érinti az eredeti tervben említett valamennyi arab országot – vontatott ütemben mégis elkezdődött. Simon Peresz másik javaslata az édesvíz piaci értelemben vett vásárlása és tartályokban (vasúton, avagy hajón) történő szállítása volt, melyben Izrael partnere, gazdaságossági okokra hivatkozva, ismét csak Törökország lehetne. Ezen alternatíva kapcsán két dolgot kell feltétlenül mérlegelni: egyrészt a pénzügyi szempontokat, vagyis hogy egy köbméter megvásárolt víz költsége (tehát a kialkudott árfolyam és a szállítási terhek) ne legyen irracionálisan magas, másrészt az önálló cselekedet hatására vélhetően háttérbe szoruló regionális együttműködési lehetőségek következményeinek felvállalását (mely különösen Izrael szemszögéből lehet fontos). Izrael 2000-ben kötött először vízvásárlási megállapodást a török kormánnyal, az egyezményt azóta kétszer is (2002-ben és 2004-ben) megújították. A Manavgat folyóból éves kvóta szerint, a legutolsó megállapodás értelmében 50 millió m³ édesvizet szállítanak tartályhajókon Askelónba, onnan pedig csatornákon keresztül Izrael különböző pontjaira. A szerződés – újabb hosszabbítás nélkül – húsz évre érvényes, az évente leszállított mennyiség a zsidó állam jelenlegi szükségleteinek körülbelül 7-8%-át fedezi. Egy köbméter „török” víz, valamennyi költséget felszámolva körülbelül 0,6-0,7 dollárba kerül Izraelnek, mely hozzávetőlegesen megegyezik ugyanennyi tengervíz, napenergia alkalmazására épülő sótalanítási költségével. Természetesen Izrael nem zárkózik el a vízkereskedelem más államokra történő kiszélesítésétől. Ennek bizonyítékául hajlandóságot mutatott egy regionális „békevezeték” megépítésére, melyen meghatározott áron szabva Jordánia és a Palesztin Hatóság (PH) is vásárolhatna vizet, sőt földgázt, kőolajat és elektromos áramot is – izraeli közvetítéssel – Törökországtól.34 Készültek tervek egy török–szír, ugyanakkor mégis regionális jelentőségű vízhálózat kialakítására is, melynek beruházási költségeit Jordánia és Izrael is támogatta volna. A közös pénzekből finanszírozott csatornát kizárólag a Törökországgal szomszédos Szíriáig szándékozták megépíteni, az ily módon többlet vízforrásokhoz jutó Damaszkusz pedig meghatározott mértékben csökkentette volna vízkiemelését a Jarmuk, illetve a Baniasz folyóból, ezáltal készletnövekedéshez segítve Jordániát, a Palesztin Hatóságot, valamint 33

Simon Peresz: Az új Közel-Kelet… 144. o. A projekttervet részletesen lásd: Grünhut Zoltán: Izrael és Törökország – Hidrológiai és energetikai kooperáció, Publikon Portál, 2007. 34

26

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Izraelt. Az említett tényezők okán kiváló tervnek tűnő beruházás végül Szíria elutasítása miatt bukott meg, mivel a damaszkuszi kormányzat hallani sem akart bármiféle Izraellel történő együttműködésről.

2. Közös mezőgazdasági együttműködés A súlyos vízhiánnyal küzdő országokban oly módon is csökkenteni lehetne a szükségleteket, hogy a mezőgazdasági termelést, mint fő felhasználó ágazatot, jogszabályi döntésekkel keretek közé szorítanák, az így felszabadult vízforrásokat más, jövedelmezőbb gazdasági szférákba, valamint a növekvő kommunális igények kielégítésére fordítanák, a megugró élelmiszerigényeket pedig árufelesleggel bajlódó államok exportjaiból fedeznék. Persze e függőségi helyzet egyrészről globális értelemben vett stabil együttműködést követel, másrészről a természeti adottságok – illetve egyre nyilvánvalóbb hiányosságok – ellenére még mindig többnyire agrárjellegű közel-keleti államok mély gazdasági és társadalmi szerkezetváltását.

3. Regionális vízügyi hatóság Bár a jelenlegi konfrontációk alapján elképzelhetetlen, mégis alapvető fontosságú lenne egy, a Közel- és Közép-Kelet, továbbá Észak-Afrika államait átfogó regionális vízügyi hatóság felállítása,

mely bárhol

ellenőrizhetné

a

vízfelhasználás

mértékét

és

módját,

a

szennyvíztisztítás és újrahasznosítás technikai előírásainak betartását; elősegítené az édesvízkészletek szennyezésének megelőzését, kezelését; ösztönözné és egy vízbank keretében pénzügyileg is támogatná a modern, gazdaságos technikák intézményesítését; tárgyalásos úton közvetítene a vitás vízügyek rendezésében.

4. Szennyvíz újrahasznosítási technikák fejlesztése és alkalmazása Szennyvízének 60%-os, elsősorban mezőgazdasági és öntözési célzatú újrahasznosításával, Izrael Állam úttörő a régióban. Előrejelzések szerint ezen, már ma is világszenzációnak számító arány egészen 90%-ig emelkedhet 2020-ra35, így okkal állítják vízügyi szakértők: ha a Közel-Kelet többi állama is legalább szennyvízének egynegyedét képes lenne újrahasznosítani, már érzékelhetően csökkenne a térségben tapasztalható vízhiány.

35

Konuralp Pamukcu: Water-realted cooperation between Turkey and Israel, SFCG Bulletin, 2004. 27

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról 5. A „Med-dead”, a „Red-dead”, illetőleg a „Med-dead-red” víziók Az angol elnevezésekből eredő beruházási tervek alapötlete, a fentebb már említett 1948-as Lowdermilk-tervből fakad, mely – mint láttuk – egy csatornával kívánta összekötni a Földközi-tengert és a Holt-tengert, így megoldva egyrészt utóbbi vízutánpótlását, másrészt a Jordán folyó hozamának teljes kihasználhatóságát. Habár a terv megvalósítását Izrael Állam függetlenedése nyomán elvetették, mégsem tűnt el végérvényesen egy asztalfiók mélyére, sőt készültek továbbfejlesztett változatai is. Eleinte a „Med-dead”, vagyis a Földközi- és a Holttenger összekötését tartották egyszerűbbnek, később azonban felmerült a „Red-dead”, vagyis a Vörös- és a Holt-tenger közötti csatornaépítés teljesen megegyező célzatú terve is, mely mellett elsősorban a kedvezőbb domborzati adottságok szóltak. Bár előrelépés egyik elképzelés kapcsán sem történt, az immáron több éve tartó szárazság és aszály miatt újra elővették a terveket, sőt izraeli és jordán szakemberek már tárgyaltak is egy Akaba/Eilattól a Holt-tengerig érő csatorna megépítésének lehetőségeiről. A ma még távolinak tűnő beruházást egyes, vélhetően inkább profitszerzési, semmint hidrológiai szempontok által vezérelt csoportok már tovább is gondolták, megalkotva a „Meddead-red” projektet, mely a Holt-tenger vízutánpótlásán, valamint a vízforrások általános bővülésén túl, a tengereket összekötő csatorna turisztikai lehetőségeit hangsúlyozza. Habár mindegyik ötlet megvalósítása jelenleg komplikáltnak és rendkívül költségesnek látszik, akármelyik változat hasznos lehetne a Holt-tenger megmentése és turisztikai fejlesztése érdekében. Összegzés A Biblia szerint az Egyiptomot hátrahagyó zsidók pusztai vándorlásuk során, Isten segedelmével menekültek meg a szomjhaláltól, amikor Mózes sziklából fakasztott vizet. Napjainkban hasonló csodatételre lenne szükség, hogy az egyre fenyegetőbb regionális vízhiányra átfogó, valamennyi állam számára megnyugtató megoldást lehessen találni. A sok évtizedes ellenségeskedés, a feloldhatatlannak vélt ideológiai, vallási és civilizációs ellentétek, valamint a gazdasági-demográfiai okokkal magyarázható, több összetevős (ivóvízre, élelmiszerre, megművelhető földterületre kiterjedő) szükségletnövekedés miatt, a felek egyre távolodnak egymástól, a médiában mindennapos hírnek számító politikai-katonai feszültségek mellett mind inkább élesedő ökológiai rivalizálás jellemzi a térséget. Manapság – tényeken és fikciókon alapuló – könyvek és filmek tucatjai jelenek meg a közel-keleti olaj- és gázkészletek birtoklásáért folytatott ádáz globális harcról, titkos diplomáciai manőverekről, a 28

Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról jövő bestsellerei azonban már könnyen lehet, hogy a térségbeli vízforrások megszerzéséért kirobbanó konfliktusokról íródnak majd. Felhasznált irodalom ARIYORUK, AYCA: Turkish water to Israel, Washington Institute, 2003. augusztus 14. BUSHINSKY, JAY: Turkey-Israel make undersea connection, Washington Times, 2006. április 30. CHOSSUDOVSKY, MICHEL: Israel’s stake in the Baku-Tbilisi-Ceyhan pipeline, 2006. május 23. DARWISH, ADEL: The next major conflict in the Middle East: Water wars, 1994. DECONINCK, STEFAN: The Wazzani-incident in the summer of 2002, Waternet, 2006. GRÜNHUT ZOLTÁN: Izrael és Törökország – Hidrológiai és energetikai kooperáció, Publikon Portál, 2007. HINIKER, MIKE: Suistanable solutinos to water conflicts in the Jordan Valley, GCI, 1999. ISAAC, JAD – HOSCH, LEONARDO: Roots of the water conflict in the Middle East, ARIJ, 1992. ISSAR, ARIE: The past is the key to future: The water resources of Israel, PCRS, 2000. KAYA, IBRAHIM: Possible Turkish water export as a tool for peace and stability in the Middle East, Turkish Weekly, 2005. február 6. KLUMP, VALDEAN: Hydro-politics along the Jordan river, STIA, 2002. LEFKOVITS, ETGAR: Israel and Turkey plan energy pipeline, Jerusalem Post, 2006. május 11. LIBISZEWSKI, STEPHAN: Water Disputes in the Jordan Basin Region and their Role in the Resolution of the Arab-Israeli Conflict, ENCOP, 1995. LOBAIDO, ANTHONY: Israel plans water pipeline from Turkey, World Net Daily, 2001. április 12. MIRKASYMOV, BAKHTIYAR: Water resources issue in the Middle East conflict, JMEG, 2005. NAOR, MORDECHAI: Eretz Israel – Das zwanzigste jahrhundert, Könemann, Köln, 1998. PAMUKCU, KONURALP: Water-realted cooperation between Turkey and Israel, SFCG Bulletin, 2004. PERESZ, SIMON: Az új Közel-Kelet, Múlt és jövő könyvek, Budapest, 1995. SELIKTAR, OFIRA: Turning water into fire, MERIA, 9. szám, 2005/július WEITZ, GIDI – BEN DAVID, AMIR: Gazprom’s eye fixed on Israel, Yediot Ahronot, 2006. május 17.

(A tanulmány megjelent: Glied Viktor (szerk.): Vízkonfliktusok, Publikon, Pécs, 2009. pp. 83-114.)

29