Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Grünhut Zoltán
Anticionizmus a világrendváltás szolgálatában
Natan Saranszkij azt írta: „Morális tisztánlátás nélkül a világ olyan hely, ahol a diktátorok emberi jogokról beszélnek, miközben ezreket, tízezreket, százezreket, milliókat vagy akár több tízmillió embert gyilkolnak meg. […] Olyan világ, ahol azok, akik békéről álmodnak, készek újra és újra ugyanabba a ketrecbe zárni farkast és bárányt, majd optimistán várni, hogy mi fog történni.”1 A szovjet börtönöket megjárt zsidó gondolkodó az elsők között ismerte fel a paradoxont, miszerint „[A]z emberi jogok eszméje alatt a szegények, a gyengék és a szenvedők iránti együttérzést kezdik széles körben érteni. […] Morális tisztánlátás nélkül azonban az együttérzést a gonosz szolgálatába is lehet állítani.”2 2001. szeptember 11-én, amikor az Egyesült Államok a történelemben addig nem ismert pusztító terrortámadás-sorozatot szenvedett el, a szabad világ népességének többsége egy rövid időre átérezte Saranszkij szavainak súlyát, felismerte, hogy a struktúráink védelme érdekében fel kell lépni a zsarnoksággal szemben, még ha evégett a liberális értékrendünkre veszélyes, háborús és jogszűkítő döntéseket is kell hozni. A sokkhatás miatti határozottság azonban gyorsan meggyőződését veszítette, s a morális tisztánlátás újra elmerült a relativizmus és a revizionizmus sötét tengerében. Időközben az ikertornyokkal együtt sok minden romba dőlt. Először is szertefoszlott a Nyugat toleráns, de mégis a világtársadalom töretlen fejlődése végett józan elvárásokat megfogalmazó kulturális, politikai és gazdasági globalizációjának sikerébe vetett remény, mivel annak elsődleges reprezentánsa, az Egyesült Államok több helyütt vált az újévezredre gyűlölt, mint követendő példává. Másodsorban véres cáfolatot nyert, hogy a modernizáció, a kommunikációs, közlekedési és informatikus technológiák globális fejlődése, az információáramlás szabadsága, s a világkereskedelem integráló hatása a legalkalmasabb a fejlett és fejlődők közötti hatalmas szakadék betemetésére, merthogy a radikalizálódás függetlenedett a szegényektől, a kilátástalanságban és nyomorban élőktől, s főként olyanokat ragadott el és ösztönzött pusztításra-rombolásra, akik a fentiek előnyős hatásait megtapasztalhatták, sőt azokat kihasználva fejezték ki gyűlöletüket. Harmadsorban vízióvá sorvadt, hogy a hidegháborút követően meg1
Saranszkij, N.–Dermer, R.: A demokrácia védelmében. A szabadság erejével a zsarnokság és a terror ellen. Hetek Könyvek, Budapest, 2010. p. 14. 2 Uo. pp. 13–14.
1
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról maradt egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok katonai, diplomáciai és gazdasági erőfölényével bárhol és bármikor képes, ha stabilitást nem is, legalább konfliktus-lokalizációt kicsikarni. Végül, negyedsorban hirtelen arcul csapott mindenkit annak felismerése, hogy az államok nem mindenhatóak, s bizonyos csoportokkal (terrormozgalmakkal, bűnszervezetekkel, hackerhálózatokkal, gazdasági spekuláns körökkel, sőt legújabban már a közösségi portálokon szervezett tömegprovokációkkal) szemben tulajdonképpen tehetetlenek, intézményeik és polgáraik védelmére képtelenek. Aztán kevésbé egyértelmű és vitatott jelenségekként szembesültünk a Nyugat önpusztító paradoxonjaival: 1) a saját liberális vívmányainkat (így a szólás-, lelkiismereti és vallásszabadságot, az egyesülési és gyülekezési jogot, a szabad sajtót, a diszkrimináció tilalmát, a mozgásszabadságot, stb.) a radikálisok tökéletesen képesek kihasználni a mi, „globális jóra” érdemesnek tartott struktúráink szétveréséhez; 2) a normáink szerint megalkotott nemzetközi intézmények (legfőképpen az ENSZ fórumai) és a nemzetközi jog a Nyugat dominálta világrend lebontásának eszközeivé váltak; 3) a multikulturalizmus bukásáért kizárólag magunkban keressük a hibákat, miközben a világ más részein kultúrák és civilizációk közötti egyenrangúsággal igazoljuk a kisebbségek elnyomását, a nők megalázását, a demokrácia és a joguralom semmibevételét; 4) saját kormányainkat inkább tartjuk felelősnek a nemzetközi konfliktusokért, az egykoron igaznak vélt, vagy már a kezdetektől ellenzett háborúk áldozataiért, ily módon legitimitást teremtve önnön lakosságukat irtó, nyomorban tartó rezsimeknek; 5) önmagunkat és cselekvéseinket kényszeresen igazítani próbáljuk szigorú erkölcsi és jogi normáinkhoz, miközben a világ nagyobbik részén semmibe veszik e keretek azon aspektusait, amelyek a jogon túl kötelezettségeket támasztanak. Egy bekezdésre külön érdemes Kelet-Európa esete, mely térség lakossága több mint negyven évet lehúzott a szovjet diktatúra árnyékában, vágyakozva a „nyugati” szabadság és lét után, máig nehezményezve a tényt, miszerint a negyvenes évek végi kommunista hatalomátvétel, a Vasfüggöny felhúzása, 1956, 1968, de még a rendszerváltás idején sem nyújtott igazi segítő kezet a fejlett világ. Napjainkban is érthetetlenség és felháborodás kíséri Kelet-Európában, hogy egyes „nyugati” politikusok, tudósok, művészek és egyetemista körök miként dicsérhettek bármit is a szovjet rezsimben, miért voltak „balos” tüntetések, hogyan gondolhatták komolyan a demokratikus vívmányok lebontásának szükségességét. Húsz esztendővel a szuverenitás és a szabadság visszaszerzését követően, a történelmi tapasztalatok dacára ma mégis dívik a térségben, s így Magyarországon is, a világrend átalakulásának és a nyugati hegemónia szétmállásának türelmetlen izgalommal teli ösztönzése. Minduntalan ismétlődnek politikai 2
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról és szakmai fórumokon a „kínai csoda” előtt tisztelgő alázatos főhajtások, s bár naivitás és irrealitás lenne azt mondani, hogy a „vörös pénz” visszautasítandó, legalább tudományos körökben nem kellene eltusolni a kimondani valót: az ázsiai óriás a demokrácia minimális jegyeit sem magán viselve tör a világrend megváltoztatására, (noha lejáratódott kifejezés, de ehelyütt jogos jelző) imperialista céljai érvényesítésére, globális befolyása kiterjesztésére. Hadd idézzem ide Andrej Szaharov örökérvényű szavait: „A világ sorsa nem függhet olyan vezetőktől, akik nem függenek saját népüktől [mert] [A]z ország, amely nem tartja tiszteletben népének jogait, nem fogja tiszteletben tartani szomszédainak jogait sem.”3 De vajon milyen is lesz ez az új világrend? Nos, egyfelől kiegyensúlyozottabb, másrészt azonban kiszámíthatatlanabb és kaotikusabb. A balanszról a feltörekvő hatalmak első (Kína, India, Oroszország, Brazília) és második vonalába tartozó országok (Dél-afrikai Köztársaság, Törökország, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Indonézia – esetleg Irán és Nigéria) egyértelmű regionális, illetve lassan kibontakozó szubregionális térnyerése fog gondoskodni, mely bizonyos válságok esetében effektív konszolidáló erőként érvényesül majd. A nevezett hatalmak befolyási övezeteik államait képesek lesznek összefogni, néhány renitens kormányzatot leszámítva gazdasági és diplomáciai együttműködésre sarkallni, illetve a jelenlegi, az Egyesült Államok és az Európai Unió dominálta struktúrákkal és gyakorlatokkal szemben egy új modell kialakítására bírni. E jelenség lesz a harmadik világizmus, tehát a Dél és a volt szovjet tagállamok geopolitikai térnyerésének időszaka, mely az Észak mint első világ (USA, Kanada, az európai országok többsége, Izrael, továbbá néhány karibi és óceániai sziget), valamint az Észak és Dél közötti kapocsszerepet betöltő második világ országainak (Japán, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland, Mexikó) több szempontú leértékelődését, illetve utóbbi államoknak egyfajta önkéntes geostratégiai újrapozícionálását eredményezi majd.4 Az átrendeződés ugyan már zajlik, elsősorban gyors léptékű pénzügyi, másfelől lassítani próbált, de töretlenül előrehaladó politikai síkon, maga a folyamat azonban sohasem fog beteljesülni, a harmadik 3
Uo. p. 14. és p. 22. A „harmadik világ” fogalom az 1950-es évek elején keletkezett Franciaországban, s azokat az országokat jelölték vele, amelyek – hasonlóan a francia forradalom előtti kizsákmányolt és kitaszított harmadik rendhez, tehát a társadalom alsó rétegeihez – mélyreható változások révén sürgették az igazságtalan struktúrák újraépítését. Az ugyanakkor nem derült ki egyértelműen, hogy az első két világ pontosan mit is takart: az óvilágot és az újat, avagy a nyugatit (kapitalistát) és a keletit (kommunistát)? Aztán a nemzetközi befolyásra törő Kínai Népköztársaság, még Mao idejében, a saját maga képére formálta át a definíciót, s azt mondta, hogy az „első világ” a két hegemón, egyaránt imperialista politikát folytató szuperhatalmat – tehát az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót – tartalmazza, a „második világ” a gyarmatosításból hasznot húzó, s a dekolinizációt is érdekei szerint befolyásolni igyekvő Nyugat-Európát (illetve partnerországait, köztük Kanadát, Ausztráliát és az apartheid Dél-Afrikát), valamint a szocialista blokkon belül a szovjet utat választó kelet-európai államokat tömöríti, míg a „harmadik világ” pedig a kisemmizett egykori gyarmatokat, illetve függetlenként megmaradt, ennek ellenére hasonló sorsa kárhoztatott szövetségeseiket öleli fel (természetesen Kína vezetése mellett). Lásd: Brandt, W.: Szervezett őrület. Kossuth, Budapest, 1987. 4
3
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról világizmus nem lesz tartós geopolitikai rendezőelv, merthogy 1) a civilizációs és identitásbeli különbségek miatti belső konfliktusokat a Dél államai nem tudják majd levetkezni; 2) megmarad, sőt felerősödik idővel a hatalmi vetélkedés, elhal a be nem avatkozás elve; 3) növekedni fognak az országok közötti fejlettségbeli szintkülönbségek, kiéleződnek az energiahordozók, ásványi ércek, a termőföld és a víz miatti ellentétek, miközben a kizsákmányolt országok rádöbbenek sorsuk változatlanságára; 4) a tudás- és technológiatranszfer elakad, a helyi érdekeket szolgáló tőkeberuházások jelentős része kihasználatlanul elsorvad, a fejlődés megreked; 5) alapvető demokratizáció hiányában pedig akutak maradnak a destabilizációs válságok, a kiélezett társadalmi törésvonalak, a súlyos egyenlőtlenségek, s nem számolódik fel a korrupció, valamint a szociális, oktatási és egészségügyi ellátórendszerek kaotikussága sem. Noha a harmadik világizmus bizonyos hatalmi, gazdasági és diplomáciai átrendeződéseken, kiegyensúlyozódásokon túl, a teljes geopolitikai modellváltás tekintetében kudarcra van ítélve, egy állam, nevezetesen Izrael számára még így is a létét fenyegető komoly kihívásokat tartogathat. A Dél országai közötti együttműködések ugyan egyre intenzívebbek, a retorikai frázisokat meghaladva, ténylegesen vannak alapvető fontosságú lépések, melyek keretei a bilaterális megállapodásokat kinőve, multilaterális szinten is intézményesülni látszanak, ennek ellenére szoros integrációról egyelőre csak vízióként beszélhetünk. Van néhány ideológiai kulcsfaktor azonban, melyek az egységesülés, de legalábbis a közös megnyilvánulás szempontjából báziserőként léteznek. Ezek közé tartozik – nem újdonságként, de fokozódó realitásként – a pro-palesztin állásfoglalás, illetve kötelező velejárójaként, az anticionizmus. Miért értelmezik az érintett fejlődő államok az Izrael-ellenességet közös jelszóként? Egyfelől civilizációs és identitási oldalról nézve a muszlim lakossági többségű országokban mély társadalmi és politikai beágyazottsága van ezen elkötelezettségnek. Másodsorban a gyarmati múlt és az évtizedes alárendeltség okán a Dél közös erkölcsi alapértéke, világszemléletet feloldhatatlanul determináló fundamentuma a dekolonializmus, az antiimperializmus és az antiglobalizmus, mely normák – sajátságos szubjektivitású magyarázat szerinti – megszegőjeként közkedvelt céltábla az Egyesült Államok mellett Izrael is. Harmadrészt egy nem annyira explicit, de mindenképpen jogos érvet érdemes megfontolni: a fejlődő országokban burjánzik egyfajta kormányzati-társadalmi frusztráció a zsidó állammal szemben, mely abból fakad, hogy az alig hosszabb független államtörténeti múltra visszatekintő Izrael gazdasági, politikai érdekérvényesítési, hadászati és tudomány-technológiai értelemben egyaránt, nemhogy a harmadik világ nemzeteinek döntő többségét messze maga mögé utasította, de még a nyugati államok sorában is tiszteletre- és irigylésre méltó pozíciókat vívott ki. 4
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Mi vár tehát Izraelre a 21. század geopolitikai kiegyensúlyozódása során? Drasztikusan megsűrűsödnek az anticionista ENSZ-kezdeményezések és a nemzetközi bojkottok, mindennapossá válnak a politikai-jogi delegitimizációs kísérletek, valamint a megalapozatlan bírósági vádolások, dogmatikusan ismétlődni fognak a magukat szabadságpárti pacifistának tartó tömegek kritikái, s mindezeken túl rendszeres időközönként sor kerül majd közvetett, terrorszervezetek által végrehajtott aszimmetrikus típusú háborúkra, amelyek kapcsán a zsidó állam önvédelmi joga és kötelezettsége háttérben marad az agresszorok által élőpajzsként használt civilek szenvedései mögött. E kihívások mellett pedig már az is súlyos terhet jelent önmagában, hogy a növekvő fenyegetettség elhárításában Izraelnek bizalmi szövetségesként kell számítania az Egyesült Államokra, mely úgyszintén támadások kereszttűzében áll, ráadásul e helyzetén – az offenzívát képviselők sugallása szerint – a „cionista megszálló” magára hagyásával pozitívan tudna változtatni. A fejlődő világ konzekvens anticionizmusa, illetve pro-palesztin magatartása nem új jelenség, évtizedek óta hol felerősödőben, hol elgyengülőben van, a nyugati társadalmak ilyen jellegű szemléletváltása azonban rendkívüli kockázatokat rejt. Rá kell döbbenjünk, a „háborúellenesség, világbéke-pártiság, továbbá a mindenkit megillető szabadság és egyenlőség eszméivel felvértezett, ma már divatideológiának számító posztmaterializmus, valamint a globalizációellenes újbaloldaliság, illetve a környezetvédelem tárgykörétől elszakadó, előbbi értékvilággal azonosuló zöldgondolkodás mind-mind egy kialakulóban lévő, nem kimondottan rasszista célzatú, de konzekvensen anticionista érvrendszer részei.”5 E társadalmi tudatmódosulás pedig hasonló szemléletű kormányzati döntéseket gerjeszt, minek következtében Izrael és nyugati partnerei között tartós bizalmatlanság alakul ki. Egy furcsa korszak küszöbéhez érkeztünk: terrorszervezeteket éltető muszlim bevándorlók együtt égetik a Dávid-csillagos zászlót a magukat béke- és szabadságpártinak tartó európai „reformifjúsággal”, míg másutt xenofób, raszszista csoportok iszlámellenes érzületük jegyében szolidaritással viseltetnek Izrael irányában. Az eddigi kirekesztők együttérzést tanúsítanak a zsidósággal, míg a korábbi befogadók anticionista jelszavak mögé rejtik fokozódó antiszemitizmusukat.
A cikk alapját a következő írás adta: Grünhut Zoltán: Az átalakuló világrend és abban Izrael. In: Bretter Z, Glied V, Vörös Z (szerk.): Az elkötelezett tanító – Tisztelet tanulmánykötet Dr. Csizmadia Sándor 65. születésnapjára. Publikon, Pécs, 2012.
5
Grünhut Z.: Kettős mérce: Izrael a liberalizmus csapdájában. Politika.hu, III. évfolyam/3-4. szám. 2009. p. 73.
5
