Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Grünhut Zoltán
Módosított E-1-es terv egy majdnem egységes (és majdnem zsidó) Jeruzsálemért
1999-ben egy kanadai csoport által készített közvélemény-kutatásban izraelieket, izraeli arabokat, valamint a Nyugati Parton és Gázában élő palesztinokat kérdeztek meg az akkor még zajló béketárgyalások várt eredményeivel kapcsolatban. A válaszadóknak a kérdőíven szereplő hat fő problémaforrás (Jeruzsálem, a palesztin állam, határok, menekültek, vízkérdés, és a zsidó telepek) sorba állításával kellett kifejezniük, hogy a különböző kérdések kapcsán, mely tényezőt tartják a leginkább és melyiket a legkevésbé fontosnak.1 Arra a kérdésre, hogy „Ön szerint mely három témában lesz a legnehezebb megállapodni a tárgyaló feleknek?” – a válaszadók átlag 89%-ka Jeruzsálemet tette az első helyre.2 Hasonló eredmény született a második kérdés („Ön szerint mely három témában kell mindenképpen megállapodniuk a feleknek?”) kapcsán is, ahol a válaszadók átlag 81%-ka tette az egyes számot Jeruzsálem mellé. Mindez tökéletesen kifejezi a város központi jelentőségét a palesztin-izraeli, egyúttal a tágan értelmezhető muzulmán-izraeli konfliktusban. Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóság azóta elhunyt elnöke egy alkalommal a következőket mondta a szent várossal kapcsolatban: „Ha valaki nem tudja elfogadni azt a tényt, hogy Jeruzsálem lesz a palesztin államnak, és csakis annak az egy államnak a fővárosa, az elmehet, hogy igyon egyet a Holt-tengerből…” Ehud Olmert, korábbi izraeli miniszterelnök, aki hosszú éveken át Jeruzsálem polgármestere is volt, egy 1996-os interjúban kijelentette: „[Jeruzsálemet] soha többé nem lehet felosztani, soha többé nem lehet szétszakítani, soha többé nem lehet kiráncigálni a zsidó történelem legősibb és legszentebb helyéről”.3 A két idézet hűen tükrözi a felek valós szándékát a várossal 1
Elia Zureik: Public opinion and the Palestinian refugees. International Development Research Centre, Ottawa, December 1999. 2 Az izraeli arabok 83%-ka, az izraeliek 89%-ka, a Nyugati Parton élő palesztinok 85%-ka, míg a Gázában élők 99%-ka tette Jeruzsálemet az első helyre. 3 Arafatot és Olmertet idézi Randall Price: Dzsihád. Új Spirit Könyvek, Budapest, 2002. 199. o.
1
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról kapcsolatban, melyhez mind az iszlám, mind a zsidó vallás és kultúra szent helyként ragaszkodik. Az ellentéteket ráadásul tovább mélyíti, hogy Jeruzsálemen belül az arab/muzulmán és az izraeli fél ugyanazt a pár km²-t tartja a világ egyik legszentebb helyének, így az osztozkodás ideológiai-vallási okok miatt is problematikus.4
Jeruzsálem nemzetközi jogi megítélése Az 1947-ben kiadott, Palesztina felosztásáról szóló 181-es számú ENSZ-határozat, Jeruzsálemet nemzetközi övezetté, vagyis a leendő arab és zsidó államtól különállóvá nyilvánította. Elihu Lauterpacht, a Hágai Bíróság korábbi tagja szerint azonban ez a felosztási indítvány soha nem emelkedett jogerőre, mivel az arab államok a határozat valamennyi pontját visszautasították és megtámadták Izrael Államát. Mindez – írja a továbbiakban – azt jelenti, hogy Jeruzsálem internacionalizálása jogilag nem történt meg, vagyis a város kapcsán szuverenitási vákuum keletkezett, melyet optimális esetben az arab és az izraeli fél közötti tárgyalások során kellett volna rendezni, azonban a zsidó állam megtámadása és az eszkalálódó háború következtében erre nem került sor. Lauterpacht álláspontja szerint az 1948-49-es harcok után Transzjordánia, a rodoszi fegyverszüneti megállapodás ellenére, jogellenesen szállta meg a Nyugati Partot és Kelet-Jeruzsálemet, lévén azok egy általa (is) indított agresszív háború során kerültek fennhatósága alá.5 Julius Stone, 1985-ben elhunyt nemzetközileg elismert jogtudós, a hatnapos háború jeruzsálemi eseményeivel kapcsolatban leszögezte, hogy az izraeli hadsereg önvédelmi harcok során szerzett fennhatóságot a város keleti része felett, melyet Transzjordánia/Jordánia 1967 júniusáig a nemzetközi jog és az 1949-es fegyverszüneti megállapodásban foglaltakkal ellentétesen tartott megszállása alatt.6 Stone szerint Izraelnek a város zsidó többsége, az arab államok támadása, valamint a rendezetlen státuszhelyzet miatt, már 1948-ban is megalapozottabb jogcíme volt a Jeruzsálem feletti szuverenitásra.7
4
A hagyomány szerint Mohamed a Templom-hegyről (arab nevén a Haramról) indult mennyei körutazására, lovát pedig a Siratófalhoz (al-Burkan-fal) kötötte ki. E legenda, valamint a Templom-hegyen álló két szent mecset (al-Aksza, Sziklamecset) miatt az iszlám wakfként, vagyis megsérthetetlen vallási területként tekint a Templom-hegyre és a Siratófalra, melyek a zsidó vallás és kultúra legszentebb helyeinek, a történelmi óhaza szimbólumainak számítanak. 5 Elihu Lauterpacht: Jerusalem and the Holy Places. London, 1968. 6 A rodoszi fegyverszüneti megállapodás értelmében Transzjordánia/Jordánia nem szerzett szuverenitást a zsidó szenthelyek felett, és nem is korlátozhatta azok látogatását. A valóságban több tucat zsinagógát és történelmi zsidó építményt romboltak le és rongáltak meg, feldúlták az Olajfák-hegyén lévő zsidó sírokat és még az Óvárosban lakó izraelieknek is gyakorta tiltották meg a Siratófal, valamint a Templom-hegy látogatását. 7 Julius Stone: Israel and Palestine – Assault on the Law of Nations. California, 1980.
2
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Izrael Állam hadserege tehát a hatnapos háború során egyesítette Jeruzsálemet, melynek keleti és óvárosi részét, azóta megszállt területként tartja számon a nemzetközi közösség. E megállapításukkal a különböző nemzetközi aktorok ugyanakkor érvénytelenítik az ENSZ 1947-ben hozott – amúgy kétségesen hatályos – 181-es számú határozatát, mivel csak Kelet-Jeruzsálemet tartják megszállt területnek, holott az ENSZ döntés értelmében a város egésze nemzetközi fennhatóság alá kellene, hogy tartozzon.8 Megjegyzendő azonban, hogy a jogfolytonosság értelmében a 181-es számú határozat érvénytelenítése, egyet jelent az 1922-es mandátumi rendelkezések hatályosságának a kontinuitásával, melyek mint ismert lehetővé teszik a zsidók szabad jelenlétet Palesztina egész területén, beleértve Jeruzsálemet is.9 Összegezve tehát három különböző megállapítást tehetünk a város jogi státuszával összefüggésben: •
A 181-es számú – hatályossá soha nem vált – ENSZ döntés értelmében Jeruzsálemet nemzetközi övezetként értelmezzük, mely felett minden egyéb szuverenitás illegális.10
•
Az 1949-es fegyverszüneti vonalak alapján, a ’22-es mandátumi rendelkezésekkel ellentétesen és a nemzetközi jogi diszharmóniát figyelmen kívül hagyva, megszállt területnek tartjuk Kelet-Jeruzsálemet.
•
Legitimáljuk
az
egységes,
izraeli
fennhatóságú
Jeruzsálemet,
hiszen
Jordánia
megszállónak volt tekinthető, a palesztin féllel pedig nincs megállapodása Izraelnek a Jeruzsálem feletti szuverenitás megosztásával kapcsolatban.11 1980-ban a Knesszet törvényt fogadott el az egész és egységes Jeruzsálem Izrael fővárosának nyilvánításáról.12 Az aktus elleni tiltakozásként valamennyi jeruzsálemi székhelyű nagykövetség, összesen tizenhárom állam delegátusa, Tel-Avivba költözött. Az izraeli kormány lépését a nemzetközi közvélemény illegális annexiónak minősítette, habár a
8
A 181-es számú határozat értelmében Jeruzsálem felett mind az arab (palesztin), mind a zsidó (izraeli) szuverenitás illegálisnak nevezhető, vagyis Izrael jeruzsálemi jelenlétét e döntés alapján megszállásnak lehet tekinteni, de semmiképpen sem az arab-palesztin, hanem a nemzetközi fennhatóság rovására, lévén Transzjordánia/Jordánia kelet-jeruzsálemi jelenléte éppen úgy megszállásnak minősül a határozat értelmében. 9 The Palestine Mandate. July 24. 1922. The Avalon Project – Documents in Law, History and Diplomacy, Yale Law School, Lillian Goldman Law Library 10 E verziónak soha nem volt és ma sincs számottevő támogatottsága, mivel a temérdek technikai probléma mellett aktív nemzetközi részvételt is igényelne, melyet egyetlen állam sem tud/akar felvállalni. 11 Elliot Green: The international law regarding the land of Israel and Jerusalem. Midstream, February/March 1999. 12 A törvényben kimondták, hogy Jeruzsálem a székhelye az államelnöknek, a Knesszetnek, a kormánynak és a legfelső bíróságnak, továbbá leszögezték, hogy valamennyi jeruzsálemi szenthelyet, vallástól függetlenül meg kell védeni, valamint biztosítani kell a látogathatásukat. Emellett Jeruzsálem számára elkülönített költségvetés létrehozásáról is döntöttek, valamint jóváhagyták, hogy a város valamennyi fejlesztésben prioritást élvezzen. Basic Law: Jerusalem – Capital of Israel. July 30. 1980. Israeli Ministry of Foreign Affairs
3
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Nyugati Parthoz hasonlóan Kelet-Jeruzsálem vonatkozásában sem egyértelmű, hogy kinek a rovására történt a bekebelezés.
Békepolitika és terrorizmus Jeruzsálem kapcsán A kilencvenes évek elején induló békefolyamat részmegállapodásai értelmében Jeruzsálem státuszának rendezését a kétséges időpontra elhalasztott végső tárgyalások hatáskörébe utalták a felek. Ehud Barak volt az első és mai napig az egyetlen izraeli miniszterelnök, aki komolyan tárgyalni szándékozott Izrael Állam fővárosának megosztásáról. A 2000-es Camp David-i csúcson nyilvánosságra hozott javaslatai szerint, Jeruzsálem arab részeit – beleértve a Templom-hegy felszínét és az Óváros muzulmán negyedeit is – a Palesztin Hatóság hatáskörébe engedte volna át. Arafat a majd két hétig húzódó egyezkedés során végig passzív, elutasító álláspontra helyezkedett, különösen Jeruzsálem kapcsán, mely, mint mondta, nemcsak a palesztinok, hanem az egész muzulmán világ szent városa, így arról neki nincs joga végleg lemondani. A kudarcba fulladt tárgyalások után, Bill Clinton amerikai elnök és szakértői összeállítottak egy javaslatcsomagot, mely minden fontosabb témával kapcsolatban kínált egy alternatív lehetőséget. Jeruzsálem tekintetében „megosztatlan, nyílt” státuszt terjesztettek elő, mely alapján a város egyszerre lett volna Izrael és a független palesztin állam fővárosa, ahol kölcsönös elismerés és védelem mellett a szenthelyeket és a közigazgatási határokat az, „ami arab, palesztin, ami zsidó, izraeli” elv szerint tervezték felosztani. A Clinton-paramétereket Barak kisebb módosításokkal hajlandónak mutatkozott elfogadni, a javaslat azonban a palesztin fél passzivitása miatt, érdemleges tárgyalás nélkül megbukott. Mindeközben Jeruzsálem, az egyik leginkább terrorsújtott izraeli várossá vált, ahol öngyilkos merényletekkel, pokolgépes támadásokkal, utcai lövöldözésekkel, késelésekkel és emberrablásokkal tartották rettegésben a zsidó lakosságot. A város több mint 200 000-es arab népessége miatt a Nyugati Part lakosaira vonatkozó forgalom- és beutazási korlátozások Jeruzsálem védelme szempontjából hatástalannak bizonyultak. Mindez arra sarkallta az izraeli kormányzatot, hogy a vitatott területekhez hasonlóan Jeruzsálemben is akadály- és torlaszrendszerek kialakítását kezdeményezze. A biztonsági kerítés építésének első szakasza során húsz kilométernyi, átlagosan nyolc méter magasságú betonfalat húztak fel a város északi és déli körzeteiben. A szeparációs építmény nyomvonalát Jeruzsálem közigazgatási határaihoz illeszkedve jelölték ki, eltérés csupán Kalandija és Shuafat arabtöbbségű negyedek vonatkozásában mutatható ki.
4
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról Jeruzsálem fizikai elszigetelése több okból is komoly probléma a palesztinok számára. Egyrészt – szűkebb metszetben – a város palesztin agglomerációjában (Abu Dis, Ar-Ram, Anata, Betlehem) élők többsége kelet-jeruzsálemi munkahellyel rendelkezik, valamint oda kötik a különböző közszolgáltatások (iskola, korház, stb.) is.13 Másrészt – tágabb vonatkozásban – Jeruzsálem infrastrukturális, közlekedési és gazdasági értelemben is központnak tekinthető, vagyis elszeparálása negatívan érinti a Nyugati Part palesztin lakosságának egészét. A kirekesztés, mint káros következményen túl, a fal építése során több mint száz épületet lebontottak, melyek háromnegyede palesztin tulajdonú volt, valamint az elszigetelés miatt jelentős kiterjedésű, palesztin tulajdonban álló mezőgazdasági területek váltak elérhetetlenné, illetve körülményesen megközelíthetővé.14 Külön hangsúlyozandó, hogy a palesztin lakosság Jeruzsálem érintése nélkül nem tud a Nyugati Part déli (júdeai) és északi (szamáriai) része között közlekedni. Mindez jelentős feltorlódásokat és órákig tartó sorban állásokat indukál a városba vezető utakon létesített ellenőrzőpontoknál, melyekből összesen tíz darab van a biztonsági kerítés (fal) jeruzsálemi szakaszán.
Izraeli tervek Jeruzsálemmel kapcsolatban Egy, a Haaretz izraeli újságban 2006 év elején közölt felmérés szerint, az izraeliek többsége (54%-a) hajlandónak mutatkozott megosztani Jeruzsálem városát annak érdekében, hogy az arab negyedeket véglegesen le lehessen választani. A megkérdezettek 75%-ka nem hitt a palesztinokkal köthető tartós békében, mely miatt preferáltabb megoldásnak tartotta a teljes elszigetelésüket, még akkor is, ha azzal Jeruzsálem egy részét is fel kell adni. Ugyanakkor a válaszadók csupán elenyésző aránya mondta azt, hogy még az óvárosi részt is hajlandó lenne átengedni a Palesztin Hatóság számára.15 A megkérdezettek 95%-a nyilatkozott úgy, hogy Jeruzsálem határait elsősorban a stabil és tartós zsidó többség kialakításának jegyében kellene módosítani.16 Nem elfelejtendő ugyanakkor, hogy a város előtt álló kihívások egy jelentős része (többek között a zsidó lakosok elvándorlása, a munkát nem vállaló, vallásos zsidó közösség növekedése, valamint abból következően a helyi adók mérséklődése, egyúttal a segélykiadások emelkedése) nem biztonságpolitikai eredetű, s bár ezekre is kezelési alternatívákat nyújthat a területi megosztás (főként az elmaradott arab városrészekre költött 13
Arnon Regular: East Jerusalem’s Arabs find fence will cut their lives in half. Haaretz, September 15. 2003. A wall in Jerusalem – Obstacles to human rights in the Holy City. B’tselem report, Summer 2006. 15 Kelet-Jeruzsálemet, az Olajfák-hegyével és az óvárosi részekkel, vagyis a Templom-heggyel és a Siratófallal együtt, mindösszesen a válaszadók 3%-ka engedné át a palesztinoknak. 16 Nadav Shragai: Most Israelis willing to cede East Jerusalem arab areas. Haaretz, January 20. 2006. 14
5
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról források felszabadulásával), nyilvánvalóan innovációs beruházásokra, átfogó rendezési tervekre, infrastrukturális és gazdaságélénkítő fejlesztésekre is szükség van. Az izraeli kormányzat által kidolgozott ezen, átfogó várostervezési stratégiák egyike az E-1-es projekt, mely valójában Jeruzsálem keleti kibővítését, egy, a vitatott térségben felépítendő modern városrész kialakítását jelenti. A környező palesztin falvaktól katonai határozat értelmében elzárt E-1-es zóna fejlesztésével kapcsolatban a kilencvenes évek eleje óta készülnek tervek, a hivatalosan is bemutatott rendezési program 1999-ben látott napvilágot.17 A Jeruzsálemhez csatolni szándékolt körzet meghatározó városa Ma’ale Adumim, mely az 1967-ben elfoglalt területeken fekvő legnagyobb izraeli település, lakossága meghaladja a 30 000 főt. A nemzetközi fórumokon sokat támadott izraeli terv célja, hogy (a közigazgatási határait tekintve közel Tel-Aviv nagyságú) Ma’ale Adumim egy nagyjából 3500 lakóegységből álló, 15 000 embernek otthont adó lakóövezet kialakításával összeérjen Jeruzsálemmel, ily módon a szent város mellett létrehozva egy prosperáló, elsősorban tercier ágazatú beruházásokkal fejlesztett, modern építészeti stílusú és infrastruktúrájú, a napi életvitel szempontjából Jeruzsálemhez képest kevésbé konzervatív jellegű, dominánsan zsidó lakosságú agglomerációt.18 Egy másik, Jeruzsálem jövőjével is kapcsolatos – ma már feledésbe merülni látszó – dokumentum Ehud Olmert, időközben távozott izraeli kormányfő ún. „konvergencia terve”, mely az Ariel Saron által indított egyoldalú rendezési politikát igyekezett folytatni.19 A 2006os választások után részletezett program Kelet-Jeruzsálemmel összefüggésben leszögezte, hogy az arab városrészek többségét a Palesztin Hatóság jogkörébe indokolt utalni, míg a vitatott megítélésű területen fekvő, Jeruzsálem vonzáskörzetébe tartozó zsidó külvárosokat pedig közigazgatásilag egységesíteni kell. A konvergencia terv azonban bárminemű érdemi előrelépés nélkül elveszett a – meg kell jegyezzük legalább olyan heves izraeli, mint palesztin és nemzetközi – kritikák özönében.20 A jeruzsálemi viszonyokat racionálisan kezelő, alternatív rendezési javaslat pedig azóta sem látott napvilágot. Izrael törekvése a város közigazgatási, fizikai egyben tartására egyre kevésbé fenntartható, mintahogyan jogos tárgyalási alapnak nem minősíthető a palesztinok azon követelése sem, hogy a megszállt
17
On-going settlement activity in the Adumim “block” and the E-1 area. PLO Negotiations Affairs Department, October 2007. 18 Israel’s proposed annexation of Ma’ale Adumim. Middle East Foreign Policy Reasearch Note, 2005. 19 Caroline Glick: Ehud Olmert's “convergence plan” for the West Bank and U.S. Middle East policy. The Center for Security Policy, Occasional Papers Series, April 2006. No. 9. 20 Caroline Glick: Olmert’s plan for Jerusalem. Jerusalem Post, June 15. 2006.
6
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról városrészek, az izraeli lakosok azonnali távozásával kerüljenek a Palesztin Hatóság igazgatási körébe. Ugyan a Barack Obama vezette amerikai adminisztráció, a Bush-érához képest lényegesen fogékonyabb a palesztin igények iránt, s ennek tanújelét adva, kész nyomást gyakorolni Izraelre (nyugati parti és kelet-jeruzsálemi építkezések leállíttatása), több tízezer zsidó lakos kitelepítésének követelését azonban nem tudja/nem meri felvállalni. Még úgysem, hogy az Európai Unió időközben – geopolitikai okok miatt szükségszerűen túllicitálva az Egyesült Államok pro-palesztin álláspontját – odáig merészkedett, hogy határozatban ismerte el a Palesztin Hatóság követelését Jeruzsálem megszállt felére (beleértve az Óvárost is), mint a leendő palesztin állam fővárosára.21 Hangsúlyoznunk kell ennek kapcsán, hogy az amerikai fenyegetőzések, valamint az európai deklarációk leginkább a feszültség mélyítésére, s a rendezés elhalasztására alkalmasak, Jeruzsálem kérdése ettől még megoldatlan marad. Nem az építkezések befagyasztására, a város fejlesztésének akadályozására, valamint ünnepélyes politikai nyilatkozatokra van szükség, hanem arra, hogy területileg és funkcionálisan tisztázódjon Jeruzsálem mely része felet ki, s milyen jogkörökkel rendelkezhet. Mivel igencsak nehéz elképzelni, hogy Izrael visszavonuljon a város 1949-ben meghúzott demarkációs vonalára, feladva az Óvárost, annak minden zsidó történelmi értékével, s kitelepítve közel 220-230 000 lakost, így sokkal racionálisabb lépés lenne a város etnikaidemográfiai alapú megosztásán, valamint a felek számára e legkevésbé rossz alternatíva negatív hatásainak további mérséklésén gondolkozni. A következő hipotetikus elképzelés e követelménynek igyekszik – értelemszerűen nem maradéktalanul – megfelelni.
Módosított E-1-es terv egy majdnem egységes (és majdnem zsidó) Jeruzsálemért Több vélemény is hangsúlyozza, hogy az E-1-es zóna az utolsó olyan terület Jeruzsálem vonzáskörzetében, ahol a jövőbeni palesztin főváros majdani lakossági szükségszerűségei szerint bővülni, fejlődni, terjeszkedni tudna.22 Nos, ez nem igaz, ugyanis a sivatagos jellegű E-1-es zónában semmiféle területi adottság nem volt a fejlődésre mindaddig, míg Izrael komoly infrastrukturális beruházásokkal lehetőségeket nem teremtett. E mesterségesen létrehozott, prosperitást elősegítő tényezők pedig ugyanígy kialakíthatóak Jeruzsálem délkeleti, már ma palesztin közigazgatás alatt álló vonzáskörzetében, Abu Dis és Betlehem között, mint ahogy az a vitatott E-1-es körzetben történt. A szent város megosztásának egyik 21
Chris Mitchell: EU endorses Jerusalem as a 'two-state' capital. CBN, December 12. 2009. Charmaine Seitz: The E-1 plan and other Jerusalem disasters - A review of Israeli settlements underway. Jerusalem Quarterly, Summer 2005. Issue 24. 22
7
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról első lépése lehetne, ha az izraeli projekthez hasonlóan ez utóbbi térségben kijelölnének egy palesztin E-1-es fejlesztési tervet, mely úgyszintén modern lakónegyedek és ipari parkok, valamint iskolák, kórházak és egyéb szolgáltatási központok felépítését tartalmazná – csak éppen palesztinok számára, az ő igényeiknek megfelelően. E hatalmas beruházás pénzügyi támogatásával, illetve közvetlen kivitelezésével az Egyesült Államok, az Európai Unió, valamint a palesztinok érdekeit hangzatosan képviselő muzulmán világ végre helyben is aktív részesévé válhatna a konfliktus rendezésének, s szinte biztosra vehető, ha a projekt sikeresen halad, akkor újabb államok, tőkebefektetők bekapcsolódása sem fog váratni magára. A rendezés irányában való elmozduláson túl, gazdasági értelemben is hasznosnak bizonyulna egy ilyen fejlesztés Izrael számára, így a zsidó állam kétségkívül elkötelezett tagja lenne a terv megvalósításának. Ezen, Abu Dist és Betlehemet összekötő új palesztin főváros mindennemű izraeli beavatkozás nélkül, valós központja lehetne a Nyugati Partnak, miközben a vitatott státuszú kelet-jeruzsálemi arab városrészek (köztük Jabal Mukaber, At Tur, Ras al-Amud, Silwan, Nyugat-Sawahreh, Sur Baher, Zaim, Shuafat és Beit Hanina) pontosan körülhatárolt (utcákra lebontva meghatározott) terület szerint, amolyan részönkormányzatonként közigazgatásilag egyesülhetnének azzal. A felépítendő főváros és vonzáskörzete, valamint a kelet-jeruzsálemi arab városrészek fizikai egyesülését ugyan az izraeli rendvédelmi erők által ellenőrzött biztonsági torlaszrendszer megakadályozná, ugyanakkor a közigazgatási fúzió alapján a palesztinok garanciákat kapnának arra, hogy Izrael e vitatott hovatartozású városrészekben nem folytathatna öncélú építkezéseket, házrombolásokat, kilakoltatásokat, nem szólhatna bele az építési engedélyek kiadásába, az általános városképet nem befolyásoló infrastrukturális fejlesztési tervekbe. Vagyis az arabtöbbségű keleti városrészek önálló igazgatást nyernének, miközben Izrael továbbra is fenntarthatná biztonsági felügyeletét az érintett körzetekben, ráadásul a kölcsönösen elfogadott szeparáció révén jogi alapot szerezne a vitatott térségben fekvő zsidó agglomerációk fejlesztésére, azok pontosan lehatárolt területen belüli bővítésére. A két elszigetelt, de mégis bizonyos kérdésekben együttműködni kénytelen fővárosi önkormányzatnak fel kellene állítania egy kooperációs bizottságot, mely az egynéhány szeparáltan is funkcionáló, de racionálisan mégis közös ügyeknek (infrastrukturális kérdések és fejlesztések, tömegközlekedés, stb.) számító feladatokon túl, elsősorban az Óváros, az ottani állagmegóvási és innovációs projektek tekintetében működne együtt. Az Óváros kérdésének felmerülése kapcsán szükséges megemlíteni továbbá, hogy Jeruzsálem e történeti
8
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról központja rendészeti és közigazgatási szempontból izraeli fennhatóságú maradna, a szent helyek vonatkozásában pedig a Clinton-paraméterekben meghatározott „ami arab, palesztin, ami zsidó, izraeli” irányelv válna meghatározóvá, míg a belső, muzulmán negyedek bizonyos részönkormányzati autonómiát kapnának.
Kijutni a zsákutcából Az itt leírt rendezési javaslat persze nem kellően részletezett, ugyanakkor célja nem is egy konkrét terv vázolása, csupán egy továbbfejleszthető alternatíva felkínálása a holtpontra jutó elképzelésekkel szemben. Izraelnek, a palesztinoknak, valamint a nemzetközi közösség egészének végre be kellene látnia, hogy a szeparáció és a területi szétválasztás ugyan követendő út, ám az 1967-es határokra való visszatérés úgy Jeruzsálem, mind a Nyugati Part tekintetében nem megvalósítható. Jelen tanulmány a szent város konfliktusos kérdésére fókuszálva igyekszik egy kezdetleges választ adni, figyelembe véve azon tényszerű körülményt, miszerint több tízezer izraeli kitelepítése, valamint a számukra otthont adó városrészek lerombolása egyszerűen lehetetlenség, hiszen így a palesztin főváros infrastrukturális, gazdasági, lakókörnyezeti és szociális értelemben is egy romhalmazzá válna, mely a legkevésbé sem segíti a békés konszolidációt. Nem szükséges pusztítani ahhoz, hogy fejleszteni lehessen, a megoldás nem négyzetkilométereken, hanem az életkörülmények kölcsönös javulásán múlik. Ha végigsétálunk a mai arab Kelet-Jeruzsálem utcáin nehezen tudjuk elképzelni, hogy ezen elmaradott városnegyedek miként válhatnának a független Palesztina modern fővárosává. E kerületek sem infrastrukturális, sem közszolgáltatási értelemben nem alkalmasak arra, hogy gazdasági, kereskedelemi, közlekedési, politikai centrummá legyenek, különösen ha vonzáskörzetük egy jelentős részét párhuzamosan földig rombolják. A mai arab Kelet-Jeruzsálem legfeljebb része, agglomerációja lehet egy felépítendő fővárosnak. Hogy irreális elképzelés-e egy modern palesztin főváros felépítését javasolni? Nem irreálisabb, mint izraeli tízezrek kitelepítését, egyúttal otthonaik, fejlett lakóés gazdasági negyedeik lehetőleg sértetlen átadását követelni. A jelenlegi tárgyalások, propalesztin politikai deklarációk, Izrael-ellenes fenyegetőzések nem a megoldás felé vezetnek. Ha komolyan felmerülhet, sőt, kivitelezési szempontból el is kezdődhet egy 40 000-es
9
Magen – Politikai, közéleti portál Izrael Államról palesztin város (Rawabi) építése Ramallah közelében, akkor talán a konfliktus rendezése érdekében sem lehetetlen egy hasonló, akár nagyobb volumenű projekt megvalósítása.23 Az izraeli és a lehetséges palesztin E-1-es zóna Jeruzsálem határában
23
Rory McCarthy: Rawabi, the new Palestinian city that could rise on the West Bank. Guardian, September 8. 2009.
10
