Kedves Vavyan! Vavyan Fable-nek írták a neten Remélem, nyuszira kijön a Habospite. Majd intravénásan kötöm be. Any

Kedves Vavyan! Vavyan Fable-nek írták a neten Remélem, nyuszira kijön a Habospite. Majd intravénásan kötöm be. Any ★

Ha betör hozzátok 1 dagadt, piros ruhás pacák, és belerak TÉGED 1 nagy zsákba, NE ijedj meg! Csak én szóltam a télapónak, hogy TÉGED kérlek karácsonyra. :) Tamara ★

Azt hittem, már nem szeretlek, mert azt hittem, felnőttem, és azt hittem, van olyan, hogy „magasabb irodalom”, meg hogy engem a te írásaid már nem tudnak lekötni. Besznobultam, na. Aztán néhány hete ismét a kezembe került a Halkirálynő. Aztán újra kellett az egész sorozat. Aztán rájöttem, hogy aki a fotelba tud szögezni napokra, azt igenis nagyon szeretem. Hát így vagyunk. Nors ★

Mesélte anya, hogy évekkel ezelőtt az egyik főorvos (nőgyóg yászat) azzal ment be a kórházba, hogy vanez a nő, ez a Fable, most olvasott tőle először… hát ahogy az orgazmust leírja! Meg ahogy fogalmaz, és amilyen szavakat használ…! Fantasztikus, keresni fogja a könyveit. Anya erre megszólalt, hogy keresheti is, mert biza a többi könyve is remek! Virtual Angel ★

Még mindig gondolkodóba ejt, hogyan csinálod. Mármint a színvonal megtartásával való írást. Tudod, sok embernél a többedik könyv elég tré, de valahogy te nem adod alább a szintet, és ezt köszönöm. Valery ★

A regényed éppen olyan, mint a nővérem trad icionális diplomatatortája: semmi tejszínhab vagy felesleges sallang, nem émelygős, mégis lágy, finom, hihetetlenül gazdag az íze. Viszont a hibájuk is ugyanaz: súlyosan „kérek még” ízűek. Ronka ★

Csontfuvola… elvarázsolódtam… megint… feltörtek a régi érzések, amiket az előző Halkirálynőkkel éltem át. Élvezem!!! Tisztára, mint a drog. Elvonási tüneteim vannak, ha néhány órára meg kell válnom tőle. Zseni vagy! Szózsonglőr. Teljes lelkem szerelmes a könyv olvastán. Köszönöm. Lynda A fősulin olvasáspszichológi a órán arról mesélt a tanár úr, hogy ha a gyerekek gyakran meséltetnek bizonyos meséket, akkor általában azért, mert találnak bennük valami olyasmit, ami segít nekik megérteni, megoldani valamilyen nehézségüket. Ez gyakran eszembe jut, ha valamelyik regényedet veszem kézbe. A Varázscsókra pedig különösen igaznak érzem! Freyja

★

Le a kalappal a Csontfuvolaelőtt. Ahogy te kevered a vérlázító elemeket a vérforraló, vegytiszta érzelmekkel, úgy senki más nem csinálja. Különleges élmény olvasni, átélni. Szembesülni az emberi természet legaljasabb vonásaival és az emberséggel… jinjang hatás. Péntek Frida-y ★

Kedves írónő! Lementem a bótba, megvettem a Csontfuvolát, és mivel a bót előtt volt egy beton virágláda, ráültem, és 129 oldalt elolvastam. Meglátásom szerint fél perc alatt, de amikor a családom már a rendőrséggel kerestetés stádiumába kezdett jutni, beláttam: tényleg órák lettek a „leszaladok az új VFért”ből. Idáig megtaláltam benne a világ legszebb fejezetcímét: „Az élet a lélek álma”. Leestem a nevetéstől – a virágosládáról –Donald belépőjét olvasva, és IMÁDOM! Szívemből! Bírónő ★

Még csak ma találkoztunk, de az első pillanatban letéptem róla az engem hátráltató rétegeket, hogy mielőbb a kezembe és hát… (itt mimózásan lehajtom a fejemet) belém kerülhessen. Ahogy hozzáértem, nem volt megállás. Visongtam, vigyorogtam, torokszorítóztam, együttéreztem, aggódtam, izgultam és persze: beleszerettem. A nyelv(i)játéka újfent megfogott, a rejtett mondandói előbújtak és meg is érintettek. Csontfuvola! :) Hev ★

Nekivetem a hátam az oszlopnak, és elmerülök egy másik világban. Lábam körül borostyán indázik, lassan körbefon, szél borzol, libabőrözöm, körülöttem halk neszezés, majd sziszegő hang. Felkapom a fejem a KÖNYVBŐL: aha, ez a metró volt. Amire vártam. Hátulnézetben. Remete ★

Magyartanár vagyok. A diákjaim mondják, hogy a kisregényeim stílusa – melyeket a fogalmazásaikhoz mint kritikát mellékelek – hasonlít a stílusodra. És én büszke vagyok rá! A mondatelemezést a tőled vett mondatok ágrajzaival éltük túl –zabálták! Szerettem őket megfertőzni veled ebben a gagyival teli világban. Varázsolj sokáig, szomjan halok, ha nem olvashatlak! Andi

VAVYAN FABLE Habospite

Fabyen Kiadó, Budapest 2011 © Molnár Éva A kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül tilos és peres eljárást vonhat maga után a mű bármely részének sokszorosítása, illetve bármiféle adattároló rendszerben való rögzítése és feldolgozása, úgymint mikrofilmezés, fénymásolás, elektronikus vagy mechanikus kép- és szövegtárolás. Borító: Szerelem Melinda Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyetlen újabb fának sem kellett meghalnia… Fabyen Könyvkiadó ISBN 978-9-639300-35-4

A regény szereplőinek élő vagy élettelen személyekkel való bárminemű hasonlatossága kizárólag a Véletlen és/vagy a Paranoia műve. Akinek nem sara ne vegye magára. Élet Nem több, csak álom. Hosszú, fájó pillanat két semmi között. (Farkas István)

[i] Alig van olyan apa, aki férfi

– Ártatlan vagyok! Ártatlan! – üvölti a fegyveres, a zsalugáter lécrései közül lövöldözve. Nem aprózza, nagyágyúval érvel. – Ha ez igaz, tedd le a flintát! – kiáltja Vis Major. – Ne feledd: csak egyszer kelthetsz első benyomást! – Hülyének néztek? Ha leteszem, elkaptok! Nem én nyírtam ki őket! De ti úgyis a nyakamba varrjátok! – bömböli a lövész, újabb mennydörgő-sivító skulózáporral kurziválva állítását. A golyóinvázió tépdesi, szilánkozza az útjába kerülő lombot, kerítést, zsarukocsikat. – A cafradék életbe! Honnan van ennek AK-ja!? – morran a szamuráj. A fülesen keresztül élénk kapcsolatot ápol a központi agytröszttel. Sokadszor firtatja, sikerült-e kideríteni végre, ki a ház lakója. Azt már tudjuk, hogy nem a tulajdonos él az ódon villában. A kilencvenkét éves gazda nemrég beköltözött a BoldogŐszhöz címzett idősotthonba. A momentán bőszen védett erődnek rémlő, matuzsálemi korú, fedett verandás mesekönyv-hajlék vadszőlős falairól jámborabb korok hangulata árad. Az ilyen ciklusok nevearanykor, békeidő, heyday vagy fénykor. Manapság már a nosztalgia kifejezés is megfelel szinonimának. Azért időzünk itt, mert a nemrég betelepült bérlő úgy döntött, pincét készíttet a ház mögötti melléképület alá. Alig egyórányi serénykedés után a munkagép emberi csontokat fordított ki a földből. A feltárás kézzel folytatódott, az ásásból ásatás lett. A gépkezelő és társa további tetemmaradványokra bukkant a talajban. Rögvest telefonáltak a rendőrségre, közölve: tömegsírt találtak. Ezután megpróbáltak elkámforogni a színről. Ám a lakó megneszelt valamit. A házból kirontva szembesült a buktás helyzettel. Mielőtt még a lelépést illetően bármi elméset kitalálhatott volna, szirénázó zsarumobilok lepték el az utcát. A fickó nyakon ragadta az egyik amatőr régészt, a házba zárkózott vele, és hosszadalmas lősorozatokkal bizonygatta szeplőtelenségét. Amikor füstölgő gumikkal megérkeztünk, a járőrkocsik fedezékében lapuló egyenruhások elpihegték, hogy a túszejtő eddig legalább háromféle mordályt használt. A tromf lőfegyver csak ezután, mintegy a mi tiszteletünkre került elő az arzenálból. Valamelyikük felvetette, hogy hívni kéne a Puma kommandót. – Ugyan már – legyintett a szamuráj, és beszélgetést kezdeményezett a fickóval. Itt tartunk. Az egyenruhásokat megosztja a bonyodalom. Néhányan a kommandósokat akarják, mások túsztárgyalóról ábrándoznak. A többség úgy véli, most már nem lesz baj, Vis Major rögvest elsikálja a sorozatgyilkost. Utóbbiakkal értek egyet. Bizakodásra még sincs különösebb ok, leszámítva, hogy a pasas terjedelmes szurkolótáborához tartozom, habár én leplezem az imádást. Az áhítat tárgya futólag megérinti a vállamat. – Figyelj, élet – kezdi. – Kösd le a csóka figyelmét. Belógok a kertbe, megnézem a szkeletonokat.

–Beszámolót remélsz tőlük? – firtatom. A szamuráj rám vigyorog. –Kettőnk közül inkább te vagy a halvajárókkal táncoló – feleli. – Az a gyanúm, hogy a fifi igazat mond. – Azért, mert géppisztollyal kardoskodik mellette? – fanyalgok képzavarosan. – Fedezz! –súgja, s elfoszlik mellőlem. Sóhajtva kisimítok a homlokomból egy ott sem lévő hajtincset. A kapuoszlop mögé húzódom. Régóta sejtem, hogy az élet nem Kojak-nyalóka. – Hahó, uram! –rikkantom a tűzfészek zsalugáter-ablak felé. – Beszélgessünk! Kyra vagyok. Önt hogy hívják? – Kyra micsoda? – bömböli a fickó. – Kyra Úgyis Szétlövöm A Fejed, Ha Kidugod Az Ablakon? Ez a teljes neved? Azt képzeled, átkúrhatsz? Vis Major észrevétlenül halad célja felé. Nem látom alakját az alkonyi szürkületben. Felrikolt a vészcsengő a fejemben. Hasra vetődöm. A géppisztoly felköhög, a paravánul használt tömör kőoszlop rám porlad. Megvárom, míg a sorozat visszhangja és a szív-attak robaja is elhalkul bennem. Minden pórusomból eau de oroszlánodőr árad. Az AK skulóival szemben cca. annyit ér a golyóálló mellény, mint hurrikán ellen a szűzáldozat. –Uram, egyelőre semmivel se vádoljuk önt – hallom. Én beszélek, semmi kétség. S mily merész, rebbenetlen a hangom! Már-már acélos. Elönt a büszkeség. – Hogy hívják önt? – Kíváncsi vagy, mi? – üvölti. – Ha elköpném, megnéznéd a nyilvántartásban, és egyből kilőnétek, mint a veszett kutyát! – Tehát ön Cujo? – próbálkozom. –Nem tárgyalok spinével! Az előbbi fazont akarom! Hol van? Ha nem szólal meg máris, lelövöm a túszt! Elönt a homlokvíz. Felmordulok. –Őt tartogasd későbbre! Jól jöhet még neked, amikor feltekerem a fűtést! Vis Majort hallom a fülesben. – Tartsd szóval. Visszajövök. –Azt hiszed, befűthetsz nekem?! – sátánkacag a fickó. – Egy massza?! Na, lépj elő, látni akarlak! Ki néz engem kispályásnak? – Már be is tüzeltem alád! – mordulok. – Látom már, hogy nem vagy atomfizikus! A társam nem fog veled bájologni! Épp betárazza a rakétavetőt, és mindjárt kiröpít a spaletta mögül! Három hulláskocsi visz majd a kórbonctanra! A visszateleportált szamuráj finom mozdulattal elnémít. – Nem kapsz rakétát, ha elengeded a túszt! – ígéri a lövöldözőnek. – Hagyjuk már el ezt az üvöltözést, szétdurran a torkunk. Hívj fel mobilon. Mondom a számot… – Hogyisne! Hogy aztán bemérjétek, hol vagyok! – Tudjuk, hol vagy, atomtudós! – nyögi Vis Major. Telefonra váltanak. Géniusz a pasas. Mobillal a kézben visszatérhet az ásatáshoz. Meg is teszi. Vele hernyózom a bokrok takarásában. Az utcán hemzsegő egyenruhások addig is lekötik a lövész figyelmét.

Hamarosan megállunk a döngölt padlós gerendaépületben ásott gödörnél. Társam megvilágítja az elbarnult csontokat. Bolygatott és hiánytalan csontvázak hevernek a túrt talajban. Friss földillat érződik. A holt hús rég lebomlott. A szamuráj a maroktelefonba szól: –Előjöhetsz – mondja a géppisztolyosnak. – Senki se fog gyilkossággal vádolni. – Nem-e? – Nem bizony. Ezek már jó ideje holtak. A központi agytrösztöt halljuk fülesünkben: –A bérlő a háztulajdonos távoli rokona. Neve Andrew Alken. Hosszú a bűnlajstroma, de nagyjából leülte. Nemrég szabadult. Vigyázzatok vele, erőszakos muksó. – Mindjárt kiéneklem onnan – feleli Vis Major. – Kukucs! –halljuk közvetlen közelről. Megpördülünk. Késve. Ekézett arcbőrű fickó áll mögöttünk. Két kézzel markolja az AK-t. Mindent kiengedünk az ujjaink közül. Kezünk magasra lendül. Alkennek ez kevés. Hevesen integet a fegyvercsővel. – Ide a csúzlikat is! Amelyeket még elő se téptünk a tokból. Agresszívvá tesz, ha mordályt szegeznek rám. Pláne ilyen brutálishatóerejűt. Észrevétlenül megbököm a szamurájt. Régi zsugások vagyunk, fortélytárunk végtelen. A heges képű fickó mögé bámulva tágra mered a szemünk, majd sietve lesütjük pilláinkat. Alken becuclizza a trükköt. Kobragyorsan hátrafordul. A géppisztolycső is elmozdul. Rávetődünk. Az AK az égbolt felé repül, szárnyaltában röfög egy strófányit. Hiszem vagy sem: sűrű záporeső zúdul ránk a golyó tépte felhőkből. A priuszos ütni, rúgni, fejelni, vakvarjúzni próbál egyidejűleg. Továbbra is szinkronban, fátumsebesen összetekerjük a fickót, akár egy szőnyeget. Bilincset zörrentünk mellső végtagjaira, elzsebeljük tőle rejtett késeit. Végül a szamuráj leporolja a tenyerét, és felsóhajt: –A fifi mehet a lecsóba. Máris jöhetnek a nyomszöszölők. Ha netán az éltes háztulaj a hullagyáros, őérte a Pumamicák is eltűzhetnek. Nézzük meg a túszt!

Sohase mondd, hogy örökké. Életem legcsodásabb napja lesz, amelyen Dalia és Marcel végre nászútra indul, kettesben. Ám ha hirtelen flepnis foglalatosságok nélkül maradok, kiütközhetnek rajtam a függőségi tünetek. Akkor legfeljebb elvonótóriumba vonulok, és kipihenem magam. A vágyálmomat ismerő Cyd – a másik koszorúslány –azzal fenyegetőzik, hogy ő is velem tart. Mindezt a Funny Farmnevezetű vurstliban gondolom át, Dalia hajadonságának búcsúztatása közepette. Felszállás előtt megbeszéltük, hogy a Ciklonon mi csakis hegymenetben fogunk sikítozni. A többi utas nyugodtan sivalogjon zuhanáskor, hagyományosan, mi ugyan nem! Dalia rendhagyó leánybúcsút akar, nem pedig – Chippendale-szépfiús, beivós-hányós – banálisat. Mivel hosszabb ideje részeltet bennünket a férjhez megyek, igen, nem, talán témájú idegtépázásban, Cyddel együtt azon gyúrunk, hogy mielőbb oltár elé hajtsuk agyaroggyant barátnőnket, és megtisztuljunk e problémától. Amely valójában nem is létezhetne, hiszen Dalia és Marcel rajong egymásért, együtt rajonganak a kisdedjükért, tehát életük imádáskánaán és mézgleccser-szörfözés lehetne. Ha hagynák. Jóllehet el akarnak térni másoktól, babonásan remélve, hogy az esetben frigyük tartós lesz, ellentétben az aktuális tendenciával, szorongás tekintetében jottányit sem különböznek a statisztikai átlagtól. Ki nem pánikolt az esküvője előtt? Közben? Utána? Azóta is? Nos? Na de ennyire?! Torokrepesztően sivalgunk-szirénázunk, miközben a csattogó kocsisor fölfelé mászik a közel függőleges emelkedőn. Halálsikolyaink meglepik utastársainkat. Példánk igazolhatja a sziporkát: olyan hülye, hogy hegymenetben sikít a ciklonon. Amint a kocsikígyó zuhanásba kezd a lejtőn, mi elnémulunk, a többiek üvöltenek. Rezignáltan összenézünk Cyddel a köztünk szorongó mátka arca előtt. Reggel óta túlestünk a pártásságot búcsúztató program akciósabb pontjain: a taktikai vezetésen és a szinkronvezetésen is. Bitang nehéz pálya volt, épségben maradtunk. Megtörtént az ejtőernyős ugrás, majd a gumiköteles levetődés a hídkorlátról a zúgó folyam fölé. Túléltük. Látogatást tettünk az idegen város egyik szexboltjában. Ilyet máskor is műveltünk már, ugyancsak krízisállapotban. Az élmény ezúttal is újraélesztéssel ért fel. Nekünk, Daliával. Ám Cyd belehabarodott egy robotbabába. A megtévesztően élethű, már-már emberbőrű szilikonbige többféle hangulati állapotban és témában képes alapfokú csevegésre, és még az orgazmusát is kifejezésre juttatja, programozható gyönyörfokozatokkal. A vadonatúj fejlesztésű kapcsolatpótló szerkezet egyelőre nem tömegméretekben készül, tehát hörögtetően drága. A kezelőpanelt nyomkodva Cyd meghallgatta a full extasy gombhoz tartozó kéjsikolyokat. A babát elnevezte Ariettának, és búsan búcsúzott tőle, gyűjteni fogok rád, szerelmem, ígérve. Rögvest kipipálhatjuk a ciklonozást is. Időközben ránk esteledett, és az éhség hamarosan lyukat rág a gyomromba. Vacsoráért emésztem magam.

Belloqot sem irigylem. Életem férfiasabb fele – Martinnal és Delgadóval együtt –éppen a násztól riadt vőlegényben tartja a lelket. Napközben ők is részt vettek a halálugrásos programokon. A taktikaivezetés során velük versengtünk, olykor ők űztek minket, máskor mi támadtunk rájuk. Ördögi verdarodeó volt, seregsok fineszt tanultunk a kiképzőtől és egymástól. A szinkronvezetésben társakként táncoltattuk járgányainkat. Viszont a Funny Farmhelyett ők trükklovaglásra mentek. Időnként küldenek egy-egy fotót vagy rövidke videót a mobiljaikon. Mi persze irigykedünk, látván, amint cowboy-ugrással lendülgetnek át egyik nyargaló hátasról a másikra, a földről szökkennek a vágtázó ló nyergébe, fordítva ülnek vagy lehidalnak rajta. Vigaszképpen az eséseikről is kapunk képeket. S végre megáll velünk a kocsihernyó. Kikászálódás közben az utastársak behatóan megbámulnak minket. Nyilván stigmát keresnek a homlokunkon. Jogos. Kétségkívül megkönnyítené a hozzánk hasonló gumiszobadezertőrök felismerését, ha diliflepnit varratnánk magunkra. Különösen Cyd kinézete bűvöli el bámulóinkat. Csont nélkül megértem. Becses barátunk ugyanis talpig férfi. Meglehet, nem csúszdásra olajozott, tömbössé gyúrt, szoláriumcsoki fazon, miként a jelenleg hatályos Talpig Férfiak. Az ő testalkata zömök, finoman aránytalan, manószerű. Lába például nem karika, ám mindenképpen ovál. Haja sűrű, habár pihe. Tekintete szélrózsázó, némi eltéréssel: ő négynél is több irányba lát egyszerre. Ez roppant előnyös, pláne tömeghirig esetén. Ismeretségünk hajnalán kövér pattanások ékesítették ruganyos, színizom porcikáit. A hupolykák már tovatűntek, talán a túlzott nemi élet hatására. Túlzottnak ő maga titulálta, nemrég dobta is a fehérmáj nőszemélyt. Mosolya páratlan; a dentológus gereblyével fogszabályzózta hajdan. Mostanság nem kiöblösödött pamutmelegítőben jár, még zsúrra, bálba, fogadásra sem. Farmerra váltott, de már öltönyben, szmokingban és színházban is láttam őt. Az emberek valójában azért bámulják leplezetlenül, mert becseltünk – Dalia által felkért nyoszolyólányként – meghozta az áldozatot, amelyre kizárólag igaz barátok – tán-tán még szentek is – képesek. Fejére angyalszőke parókát húzott, vállnál kunkorodó, frufrus fazont. S mivel aggódott, hogy idő előtt kiborostásodhat, az arcára nyomott néhány gyantázólapot. Amikor letépte magáról a nyúzóragacsot, úgy üvöltött, mint egy élve boncolt T-rex. Mélyhámlasztott orcáin demóba se maradt szőrzet. Esetleg az orra barlangosabb rétegeiben menekült meg öt-tíz szál. Néhány szempillája is átvészelte a barbáriumot. Ő pedig halódástól nyűtten firtatta: ugye ez fájdalmasabb, mint a szülés? Megemlítettük neki, hogy trendibb paskók még az ánuszukat is gyantázzák. Cyd az értesüléstől megviselten felöltötte térdig sem érő szoknyáját. Filctollal megjelölte magán a rokolya hosszát, majd vértanúi önáldozattal csecsemőfenék minőségűre tortúrázta a lábszárát is. Ő tehát nem pusztán azért talpig férfi, mert úgy verekszik, mint hét nindzsa. Hanem azért is, mert nem irtózik kimutatni az érzelmeit. Sőt: képes különbséget tenni érzelmek és indulatok között. Ezzel is az átlag-filkók fölé szárnyal. Megbízható és hűséges, mint a lakat. Humora tiszta, egyszerű, lüke, bumfordi.

Az emberek koszorúslány mivoltát bámulják. Alig térdig érő, fátylasan rafinált, tapadós ruháját, tornacipő fazonú, telitalpas topánját. Negédes fürtjeit, műszempillás istennősminkjét, bababőrét, smukkjait, füstölőként lóbált ridikülét. (A ridicule francia szó, nevetségest jelent. Érthetetlen.) Rengeteg töltény kell ahhoz, hogy eljátsszuk a Jingle Bellst egy [ii] Kalasnyikovon.

Vacsora közben Dalia elölről kezdi a kínzókúrát. – Szerintetek sikerülhet a házasságom? – kérdezi, cca. trilliomodszor. Szivárványosan rétegezett, füstölgő koktélt szopogat, Szárazjégművésznevűt, nem az elsőt. Minden kortyintás füstjét az orrán fújja ki, akárha cigizne. A ragadozó testalkatú, nyuszi viselkedésű lányra pillantok. – Van rá esély – felelem. – De ha szétnézel a világban… – kezdené. – Otthon néztem szét – vetem közbe. – Szeretek és szeretve vagyok. Sikerdarab az életem. – Na de örökké így marad ez? – Sohase mondd, hogy örökké. –Na de holnap megkérdezi tőlem Rézorr Atya! Hogy jóban- rosszban, holtomiglan kitartok-e Marcel mellett! Szívem szerint rávágnám, hogy naná, még jó, hát persze! Na de mi van akkor, ha végül mégsem így lesz?! –Szerintem örülj, hogy nálunk tilos a soknejűség – mondja Cyd. – Nem kétséges, hogy te lennél a férjed száfija, vagyis az első asszonya, sok-sok előjoggal, de ha ő elpatkolna, téged is eltüzelnének vele a halotti máglyán! –Te miről beszélsz? –nyögi Dalia kiöblösödő szemmel, már-már kizökkenve pszichózisából. – Tudd meg, lebirkóztam naturális viszolygásomat, és kicsiszoltam magam esketés témából! – kérkedik a manó. – Merültem egyet az interneten is, arra kandin, hogy más menyaszszonyok is meghibbannake a kézkéréstől. – És? – Kivétel nélkül mind meghibbantok! Csakhogy a zöm másképpen, mint te. Őket a göncpróbák izgatják. Gigabájtokat fórumoznak össze a témáról. Még a székeknek is ruhát varratnak! Székruha! Masnis, loknis, fodros, zsabós, selyem, szatén, taft! Szalvéták! A fiúvendégeknek kék, a nőknek pink szalvéták! Monogramos, dátumos, emlékbélyegzős, ifjú-pár-fotónyomatos szalvéták! Felzokogok, egyelőre jelképesen: –Ne kezdjük elölről! – esedezem. – Torkig teltem a mátkaiparral. – Nem szívesen vagy a koszorúslányom? – mered rám az ara, sértődésre készen.

– Teljesen kifordultál magadból – sóhajtom. – Emlékszel még a minden mozgó pasit megfektető, egykori önmagadra? Az éjszakai járőrözésekre, vad röhögésekre, nagy megijedésekre, a harci sikolyaidra? – Te is változol, Denisa. – Igen, hála az égnek. Pánikolnék is, ha agyilag mindig kiskorú maradnék. Arra céloztam az imént, hogy voltál lazább, könnyedebb is. –Na de ez most sorsdöntő helyzet! – Észrevetted, hányszor indítod a mondataidat na dezéssel? – Belém kötsz? – kérdezi. – Az anyámat is szidni fogod? Cyd közbeszól: –Elmesélem, mit tudtam meg az esküvői babonákról, figyeljetek rám! Vigyázat, befuccsol a frigy, ha az esketés napján kaméleonnal találkoztok! Baljóslatú, ha teknőc, koala, spanyolcsiga vagy lajhár rohan át a mátkapár előtt! Koncentráljatok! A nyitott sír is szörnyű rossz ómen! –Nem a temetőben megyek férjhez – mutat rá Dalia. – Attól még elétek kerülhet egy gondatlanul nyitva hagyott sír! Ébernek kell lenni! Apácát vagy papot látni is átokrossz ómen! – Na de akkor ki a fene ad össze minket? – szisszen az ara. – Úgy vélem, ha Fresson a lelkészi vizsgájával haldoklót gyóntathat és feladhatja az utolsó kenetet, akár eskethet is – mondom. – Ne pánikolj. – Fresson zsaru! Kommandós! – szörnyed rám Dalia. – Szívem, a zsaruk a jó fiúk! Egész jó fiúk – magyarázza türelmesen Cyd. Hangszínére felfigyelve rádöbbenek: hónapok óta ezen a dilidokik, nunászok és rozsomákidomárok számára kifejlesztett speciális hangszínen beszélünk a dinka arához. – Mondok én neked vigasztalóbbat! – terápiázik tovább a manó. – Nagyon szerencsés, ha az esketés napján sok cigányt és zsidót láttok! Minél többet, annál őrjítőbben boldogok lesztek! Még nem késő két-háromszáz tagú cigányzenekart rendelni a lagziba! Meg zsidóhegyeket! –Mi lenne, ha egy rabbi adná össze őket? – merengek. –Ahhoz előbb nem kéne körülmetélni őket? – néz rám Cyd. –Ja, különben átokjó, ha fekete macskát, kéményseprőt vagy szemüveges embert látnak! Nem is értem, hogy miért pont fehér galambot röptetnek az esküvőkön! Inkább tömérdek fekete macskát és kéményseprőt kéne szabadon engedniük. Meg szemüveges mandrókat! –Na, és hogyan röptessem őket? Kézből? Kalitkából? Komplett vagy te? – sikolt Dalia. A torkára löttyinti a koktél maradékát. Újabb ideglelető sikolyt hallat, orrán-száján tódul a füst: – Úristen! Minden rendben lesz holnap? Milyen gikszer jöhet közbe? – Hát persze, hogy minden rendben lesz – felelem sima hangon. Úgy érzem magam, mint aki hetek óta pattogatott kukoricát válogat. Mint Hamuhülyőke. Cyd a homlokára csap. – Azt is olvastam, hogy el kell tenni a menyasszonyi rongyot későbbre, a temetésre! – rikkantja. – Akkor már halálravaló ruha lesz a neve, abban raknak a koporsóba. Na persze, minél később patkolsz el, annál jobb. Ja, és az a tradi, hogy a legjobb barátnők

szűzkoszorút fonnak az arának! Denisa, fontál te szűzkoszorút Daliának? Vállat vonok. – Benne van a nevében, hogyszűzkoszorú. Okafogyott. A mátka újfent élesen felsikolt. Mi már össze se rándulunk, ám a közelünkben étkező gyengébb idegzetűek rémülten eldobják az eszcájgot. A pechesebbje magára löttyinti a zöldmártást. (Képzeletemben a homárkínálatot gusztáltató pincér ijedten a vendég nyakába hajítja a harcias ollókezűt.) – Úristen! Szentséges Szűzanyám! – tébolyog Dalia. – Rendben lesz a kápolnadíszítés? Abrakoltak a fogatlovak? Öszszeégették a ruháinkat a vasaláskor? Nem lesz gond a dobócsokorral? Rézorr Atya időben odaér az esketésre? Nem lesz mocsárrészeg a misewhiskytől? – Nyugi, minden kóser lesz – kényszervigyorog Cyd. Gyors gesztussal jelzi a pszichotikus nőszemély háta mögött, hogy mindjárt lecsapja őt. Merő irgalomból az eutanázia egy oly nemében részesíti, mely csupán futó tetszhalált okoz. – Klafa, marakodásbiztos bokrétád lesz! Amikor elhajítod, több kisebb csokorra fog szétbomlani. Egy rakás szinglinek jut belőle! Általuk akár egy apácazárda is férjhez mehet jövőre! –Manapság inkább lesunynak a csajok a dobócsokor elől – szúrom be foghegyről. Dalia – egyéb becenevein: Rapli, Pszichózis, Házsárt, Szeszélyke, Caligula, Huntás etc. – rám mered. Két kézzel megragadja az enyémet, és szorítja, kékülésig. – Csodálod a parát?! – nyögi. – Amilyen procedúrákon mi keresztülmentünk! Marcel ragaszkodik a templomos, papos esküvőhöz, mert őt katolikus szellemben nevelték egy ultrakatolikus országban, ahol mellesleg a drogbárók órazsebből kifizethetnék a komplett államadósságot. Ahol mindenki nyíltan korrupt, ahol őt rengetegszer beköpték a maffiának a saját kopótársai. Emiatt ő sok vérpadon megfordult, és többé nem akar visszatérni. A gengszterek amúgy is busás vérdíjat tűztek ki a fejére. Cydnek mondom: tömérdek robotbaba kitelne belőle! Szóval elmentünk az atyához. Padre Jesus a neve, de mivel a krónikus misewhiskyzés miatt olyan az ormánya, mint a gránátalma belseje, átkereszteltem őt Rézorr Atyára. Tudniillik sutyiban whiskyre cserélte az utált misebort. Nos, esküvő előtti terápiára, kúrára vagy mire kellett járnunk hozzá, hogy egyáltalán hajlandó legyen összeadni minket. A kúra első részében igyekezett ránk hozni a frászt a kézkötéstől. – Nem kézkötés. Kézfogó – helyesbít Cyd. (Doktor Freud vigyorogva bólogat a sírjában.) A mátka legyintve folytatja: – Uramisten, miket mondott! Hogy a házasok utálják egymást! Folyton ölik a másikat, saját köpetükből, pisájukból csinálják neki a jégkockát, jegesteát! A csokiparfét inkább nem is említem! A házasságok fele-háromnegyede öt éven belül szétrobban, az apátlananyátlan gyerekek totális érzelmi nyomorban hányódnak… Mire majdnem szakítottunk, jött a kúra második része, a rádumálós mézmáz, a Kék Madár-röptetés: mindennek ellenére férfi és nő frigye Istennek tetsző szövetség, a tökéletes boldogság, az örök szerelem kulcsa, et cetera. A lebeszélés, rábeszélés fázisait végül a megbeszélésé követte, vagyis a mi mennyibe kerül. Ezen a ponton is majdnem eltántorodtunk a kézkötéstől.

– Kézfogó – ismétli Cyd gépiesen. – Máskülönben a kézfogó kizárólag az eljegyzést jelentette a múltban, de most már az esküvőnek is ez a neve, mert hullabiztossá vált, hogy nem a jegyességhez kell a kurázsi, hanem az életfogytos… – …kézkötéshez – fejezi be Dalia. A képzeletemben vigyorgó Freud dokira ügyet sem vetve folytatja: –Oroszlánszívűek vagyunk Marcellel, ha meg merjük lépni! –Amúgy is az oroszlánszívűségetekről vagytok ismertek – jegyzem meg, nem hízelgésből. – Hallgass Livingstone-ra. Ha nem merészkedsz a hullámokba, sosem tanulsz meg úszni örvénylő vizekben. – Bátraké a virtus – cydeskedik a manó. Az ara folytatja a jól ismert történetet: – Rézorr Atya rá akart beszélni a csupacsipke mátkaruhára, hatvanméteres uszállyal, mert az a tökéletes öltözet, és persze jutalékot kap a ruhaszalonos madámtól, de hát nekem a csipke totál testidegen. Ezen a ponton megint veszélybe került a kézkötésünk, ám ekkor Marcel a sarkára állt, és egy ideig nem engedett több zsarolást. – Pedig a hatvanméteres uszály mesésen praktikus – mondom. – Miközben bevonulsz vele a templomba, összeszed minden útjába kerülő babakocsit, kiskutyát, kerekesszékest, hullott lombot, használt óvszert, csikket. Felcsavarja a szőnyeget, elnyeli a szétkószált gyerkőcöket, anslusszolja az imazsámolyokat. – Hát igen – bólint Dalia. – Tényleg így lenne tökéletes. Mégsem lesz csupacsipke uszály, sziromszóró kosár, szív alakú tortalapát. – Balta alakú lesz? – kérdezem. – Majd a válási tortához – véli Cyd. Dalia tovább csapong: –Az elsőként felkért frigymenedzserünk elcipelt minket esküvői fogászatra. – Mire? – firtatom előrehajolva. Ezt még egyszer se hallottam. (Freud professzor két ujjal főbe lövi magát, és elsötétíti kriptáját.) –Na ugye, hogy nem is kísérted figyelemmel a készülődésünket! – mordul rám a hibbant ara. – Holott neked kellett volna intézned, mint nyoszolyólánynak! Az esküvői fogászaton felkészítik a mátkapárt a tökéletes mosolygásra, hogy hibátlanul mutassanak a képeken… – Anélkül hibásan mutatnának? – vetem közbe. – Azaz –folytatja neheztelő grimasszal – kifehérítik a fogsorunkat, leszedik a fogkövünket, esztétikus tömésekre cserélik a régieket. Igény szerint héjat, ékszert ragasztanak a fogakra, hogy tökéletesek legyünk az esküvői fotókon. –Esküvői nőgyógyászat, urológia nincsen? –érdeklődöm rezignáltan. – Esetleg a ceremónia közepette? Mostig azt hittem, egyetlen részletet se mulasztottam az előzetes őrjöngésből. Úgy rémlik, mégis kimaradt ez-az. Végtére két gyilkossági ügyet oldottam meg időközben. Egy kinyírást pedig majdnem elkövettem, de még jókor lecsihadtam. Gyereket is neveltem: a sajátomat, az öcsémet és Zsötit, a társamat. –Azután az esküvőszervező elvitt minket a plasztikára – meséli Dalia. –A szépítődoki azt mondta, nem hibátlan a szemformám, de ő szívesen átvarrja. Botoxszal körbelövi az arcomat. Feltöltést javasolt a tökéletes ajkakért. Továbbá szív alakú tortalapátot… bocs, félrebeszélek: szív alakú párnácskát akart beültetni a járomcsontomra, hogy kifogástalan

legyen a szépségem. Finoman firtatta, elég impozánsnak találom-e a mellemet. Egy új kebel csodás nászajándék lenne, és beszedhetnénk a rávalót a násznéptől. Ezen a ponton Marcelből kirobbant a katolikusság: mindenkit elküldött a pokol kénköves bugyraiba és autodaféra. – Halleluja! – sóhajtom. –Az esküvőszervezőt kirúgtuk. A következő frigymenedzser elvitt minket egy csikorgó ízületű, krizantémszagú tánctanárhoz, hogy keringőzni tanuljunk tőle. Nem igazán értettük, mert zsoltárra nem lehet keringőt táncolni. Ugyanis Rézorr Atya kijelentette, hogy a templomi ceremónián és a későbbi murin is zsoltárt kell énekelni, különben nem ad össze minket. – Erre emlékszem – bólintok. Legalább 4D-s vizuális memóriámban felmerül a körülmények képsora. Zsötivel egy dühödten lövöldöző bűnözőt hajtottunk a meredek háztetőn. Éppen elütöttük és lefegyvereztük a fickót, amikor Dalia rám telefonált a legfrissebb hírekkel. Bilincselés közben tudtam meg, hogy tökéletes nyoszolyólányokként nekünk is zsoltárének- és táncórára kéne járnunk Cyddel. Ő pedig fontolóra veszi, mit tehetne még a hibátlan tökéletesség elérése végett. Hirtelen hangyabolyosságomban kis híján legurítottam a tetőről az ellenszegüléssel próbálkozó priuszost. – Anyám, kitharázz! – hördültem, érezve: rögvest kényszerzakóra szorulok. – Ütni fogok, ha még egyszer meghallom, hogy tökéletes, hibátlan! Ha pedig szókapcsolatban hipnotizálnak vele, mészárlást rendezek! Ha majd feldöglöm a mennybe, Szent Péter megkérdezi: nos, lányom, mivel töltötted az életedet? Ezt válaszoljam netán: másoknak iparkodtam megfelelni, atyám?! Holott az esküvői fogászatról, plasztikáról akkor még nem is hallottam.

Halhatatlan vagyok. Egyelőre

[iii]

A házba nyitunk. Néhány lépés után belebotlunk a vérző fejű, ájult túszba a nappali kőpadlóján. Hepajkodás nyomai látszanak körös-körül. Úgy rémlik, a peches munkás megpróbált lelépni a varacskos helyzetből. A jelentős bandita-praxissal bíró Alken űzőbe vette, a bútorok közötti kergetőzés közepette pofonzsáknak használta, végül egy székkel lecsapta a menekülőt. Mentőt rendelünk a sérültnek. A lőállás-szobában félzsáknyi töltényhüvely hentereg a parkettán. Macsóálom mordályok hevernek az ablak közelében. Szúrós lőporszag érződik. Utólag vesz elő a halálfrász. Őrangyal-világcsúcsnak tekintem, hogy mindenki túlélte a lövöldözést. Ettől függetlenül Alken nem is álmodhat felfüggesztett életfogytról.Vajon kitől ragadt rám ez a szöveg? A memóriám kihagy. A szamuráj végigmustrálja az ablaknál szétdobált arzenált. Töprengéstől steppelt homlokkal mormolja: – A fifi nem tudott a csontvázakról. Ő csak pincét ásatott. Mit tartott volna benne? Sebtében visszatér az agytrösztös rádiókapcsolathoz: – Alken priuszában szerepel fegyvernepperség? – kérdezi. A válasz hallatán vállat von. – Márpedig úgy fest, ezt a szakmát tanulta ki a sitten. Ha viszont mégsem árulni akarta a parittyáit, véres bulira készülődhetett. A gardróbszekrényes folyosóról nyíló ajtón át a tágas garázsba lépünk. A villa falán bujálló vadszőlő betüremlett az egyik bukóablakon keresztül. Szétfutott az olajszagú, poros homályban, bekúszta a munkaasztalt, féligmeddig beszőtte az ott veszteglő sárga robogót. Az automata garázsajtó közelében ütött-kopott verda álldogál, szorosan mellette virágözön-mintás, üzleti lógós furgon színeskedik. Vis Major, akár az ínyenc, aki a lakoma végére hagyja a porcogós falatot, előbb a kisebb járgányt veszi szemügyre. Elől-hátul felcsapja a fedelet, lehajtja az üléseket, kirámolja a szemetes kesztyűtartót. Végül csak egy árva stukit talál az utastérben, a napellenző mögött. Aztán kitárja a növényfurikázó kocsi hátsó ajtaját. – Ejha, mennyi halálvirág! – nyögi. Bekukkantok a zsúfolt csomagtérbe. Ami azt illeti, kisebb rököny ér, mint a legelső szexuális élményem során. Szinte el se képedek. Pokoli tűzerejű mordályokat látok, ki- és becsomagolt állapotban. Tetemes mennyiségű golyóálló mellény és sisak, policefeliratú öltözék, rendőr-, kommandós-, pénzszállítós egyenruha képezi a további árukészletet. A járgányban átható fegyverolajbűz terjeng, az eau de macho feromonparfüm fő alapanyaga. A szamuráj a hajába túrna. Újfent meglepi, hogy ujjai nem szántanak végig a hátralőtt fürtökön, mivel ilyenjei már nincsenek. Jóllehet a séróváltozást maga kívánta, és az hetekkel ezelőtt meg is történt, hajbatúrós berögződésétől képtelen szabadulni. – A fenébe! – morran. – Ha a bal lábamat vágatom le, vígan érezhetném, hogy mégis megvan. Na de akkor a fantomhajfájás se téveszme!

–A lábhoz képest a haj újranő. Vagy úrinő – mormogom. Mellesleg az új sörény remekül áll neki, pedig nem is hírneves hajszalonos alkotta, hanem csak az olló, kétféle. Waxra többé semmi szüksége, a pár centis tincsek természetes módon hullámoznak-glédáznak a fején, tarkótájt néhány hosszabbacska fürt csigádzik, homloknál és a fül mögött viszont borotvált hajapály van. Nem minden nőre hatnak libidókorbácsként a tarkótáji csigácskák, de akire igen, az eszét-tangáját veszti tőlük. A séróváltozás mélyen megosztotta a jócskán elhíresült, sőt elsztárult szamuráj imádótáborát. Fanjai azóta is parázs vitát folytatnak róla az interneten. Kevésbé fanatikus ismerősei sem egységesek a tetszik-nem tetszik kérdéskörben. Engem hajszálnyit sem osztott meg az új rőzséje; nálam volt a kétféle olló meg a borotva. – Kíváncsi vagyok, honnan szerezte be az árut – mereng társam, belökve az Éden Virágszalon feliratú ajtót. – Honnan volt rá pénze? Milyen bulira készült vele? Ha mindezt megrendelőknek szánta, kik azok? – Ez már a nyomzsaruk dolga – felelem. – Itt mi végeztünk. Gyakran folytatunk hasonló dialógokat. Utóbb persze rendszerint szimatolni kezdünk, s még az is megesik, hogy a választ-megoldást is megleljük. Sok nyomozó irigyelnegyűlölne minket, ha a szamurájt izgatná adicsőség, a babérszüret. Csakhogy ő fordított karriercsináló: őrnagyi rangból küzdötte le magát az utcáig. Civil ruhás pórzsaruként érzi pöpecül magát. Nem csoda: így jóval csekélyebb a fizuja. Ritkán tűznek a mellére ordót, még ritkábban jár flancrázásra, és sosem kap meghívást vérengzős protokoll-vadászatokra. Egyéb tekintetben is másképp működik. Első frigyének hamvaiból feltápászkodva nemrég újranősült. Sitten raboskodó, betépett választottja a dutyiban csuklotta el az igent, aztán menyecskésen leokádta férjurát. Ebből buggyant elő a – mára szállóigévé vált – szókép: romantikus, mint Vis Major esküvője. Folyamatban lévő házasélete még ennél is sokkalta románcosabb: drogimádó asszonya havonta –vagy sűrűbben – hazalátogat a böriből. Bepiál, bekokszol vagy begombázik, hétvégehosszat flessel, murénázik. A szamuráj felhagyott a törekvéssel, hogy sitten tartassa bénejét. Mostanság inkább lobotómiás türelmet tanúsít, mint a szentéletűek és némely ketyósok. Segíteni próbál a leszokásban, ezért olykor Szent Adriannak nevezem őt. A harmincöt kilós oldalborda mindent megígér, és persze megszegi szavát, ahogy szokványos. Történetük kiskorú szereplője sínylődik hanyatló anyja miatt, és a nevelőatyát darálja, aki pedig éppen őérte lett lúzer. Így él a boldog család az üveghegyeken innen, a gombás talajú paketthegyeken túl, mint a mesében. A furgon vezetőülésén überszuper mobiltelefont, epésebb nevén péniszhosszabbítót találunk; egy ilyet már elvettünk Alkentől. Vis Major végigböngészi mindkét készüléket a híváslistától a képtárakig. Szemöldöke, akár egy kapásjelző, le-föl szökkenget a homlokán, valahányszor érdekes névbe, infóba, arcmásba botlik. A bűnügyi memóriája olyan, mint a spionkamera. A magánéleti kevésbé, a szivarját például folyton keresi, ándungja sem lévén, hová tette. Addig sebaj, amíg itt vagyok neki szivarhordozónak. Amúgy pöfékelés helyett inkább csak rágcsálja a tüdőropit, mióta észlelte, hogy gaztevőt kergetve kevésbé liheg és marad le százon, ha negligálja a füstnyelést.

Szt. Adrian átadja a ketyeréket a betoppanó nyomozóknak. Csillapuló esőben lépdelünk a gerendaházhoz, ezúttal a kerti úton, nem hasmánt a bokrok alatt, mint korábban. A halottkém hamleti pózban mélázik a kezében tartott sárgás-földes koponya fölött. Én is elmélázom: látott már valaki jóképű boncológust? Még tévésorozatban se! Ott is csak a patológusnők dívaszépek. –Vajon a kilencvenéves háztulaj földelte el őket aktívabb korában? – kérdezem. A férfi rám pillant a szemüvege fölött. – Nem hinném – feleli. –A csontok vele egyidősek vagy inkább korábbiak lehetnek. Az ügy inkább a régészekre tartozna, mint ránk. – Még korábbiak? –sóhajtom lelkesülőn. Miért is csillantam rá? Hosszú történet. A közeli kastélyban kaszárnyázó Puma kommandósok régóta állítják: az épület és környezete pezsgő kísértettanya, ők pedig kikészültek az örökös randalírozástól. Ha éppen nem képi jelenések zaklatják őket – szellemhintó a lépcsősoron, halvajáróforgatag az edzőteremben, hologram- párbajozók az étkezőben –, akkor másféle poltergeistok rongyolják idegeiket: síri hangok, tárgymozgások, ektoplazmacsöpögés satöbbi. Amíg erről nem hallottam, viszonylag kevés okkult becsípődésű, könnyen hülyíthetőhipnotizálható akciózsarut ismertem, valósággal egyet se. Épp ezért, miután a szamuráj által pumamicáknak csúfolt osztag közkacaj tárgyává tette magát a szüntelen panaszkodással, tényfeltáró tevékenységbe csaptam. Gyakorta elidőztem a kaszárnyává alacsonyított, sokszorosan jobb sorsra érdemes palotában. Hamar világossá vált: a kollégák nem vizionálnak. Ha mégis, a kórságot lokális vírus okozza, és én is elkaptam. Megmélyedtem a kísértetkastély – lomtárnak titulált – archívumában, továbbá digitális és világi tékákban, múzeumokban. Korabeli kötetek, iratok, kalendáriumok, sajtóhírek után kurkásztam. Levéltárakat, anyakönyvi hivatalokat, templomi, temetkezési dokumentumokat böngésztem végig. Elmerültem egy bibliakiállítás pazar bőségű anyagában. A sokféle korú és kiadású szentírás-példányok elején és végén lévő, kézzel írt bejegyzések nagyjából megfelelnek a mai blogolásnak, csak kevesebb szóval, másféle tartalommal. Hajdanán minden famíliábanfőszerepelt egynéhány biblia. Azok üres lapjain rögzítették a fontosabb eseményeket: milyen volt az időjárás, a termés; ki született, ki halt meg; kit börtönöztek be, végeztek ki, engedtek szabadon; ki hol talált/vesztett el munkát; hányat ellett a tehén, kit rontottak meg, vertek szemmel stb. Megörökítették a disznóvágást, a gyerekszületést, a megbetegedéseket. Tébolyulást, félrelépést, vérfertőzést – e témában főleg másokéit, mivel effélék csakis a szomszédságban történnek. A kiállítók ezeket a generációkon át gondozott szentírásokat kérték kölcsön vagy örökbe a környéklakóktól. Ténykurkászás közben találkoztam egy pókhálós arcú, műkedvelő múltbúvárral, aki állhatatosan faggatja-kurkássza a városrész – hajdan önálló település – múltját, történetét. Acapello úr minden sírnak köszön a temetőben: évszázadokra visszamenően ismeri az itt élteket. Az elevenekkel tartózkodóbb a viszonya.

Összeillesztgettem a szellemkastély múltját-történetét, és érteni vélem az egykori lakók, vendégek, rokonok, szolgák fokozott visszajárását. Ez idáig melleslegesnek éreztem a – mintegy hordalékként összegyűlt – tengersok tényt, hírt, mendemondát a környéken működő kórházak, kocsmák, fogadók, urasági sasfészkek és a félelmetes hírű elmegyógyintézet – más néven: őrjöngde – mindennapjairól. Bűntettekről, szektásokról, angyalcsinálásról, porontycserékről, eltűnésekről, szerelmekről. Megkínlódott és olcsó szenvedélyekről. A halottkém kezében forgatott koponya láttán eszembe rémlik valami. A titokzatos eset óriási porvihart kavart – rengeteg évtizeddel ezelőtt. Hosszú ideig foglalkoztatta a rendőrséget, a tébolyda népétvezetőit, a lakosságot, és persze az akkori csámcsámsajtót. Végül ez is bekerült a Fuccsos Ügyek raktárába, mint elannyi más. Meglehet, egyszer majd kiadják az aktákat egy vaskos kötetben,Fertő City megoldatlan rejtélyei címmel. Ugyanis a tovatűnt korokban is fölöttébb furcsa dolgok történtek errefelé. Ha csupán a kastélybeliek életviteléből indulnék ki, akkor is átnevezhetném a helyet Vérfertő Citynek, és aligha perelnének be rágalmazásért. Na de majd a nyomzsaruk/régészek/történészek az ügy végére járnak. Egyáltalán nem biztos, hogy azoknak az embereknek a csontjai kerültek elő a földből, akiknek a 19. század egyik nehéz esztendejében, néhány napos különbséggel veszett nyoma egy titokteli história szövevényében, a kétes hírnevű fogadóban és/vagy annak környékén. Szinte nyomban legyőz a kíváncsiság, és elhatározom, hogy mielőbb felkeresem Acapello urat egy sokértelmű kocsmaballada – ma már bluesnóta – megértése végett. Pár száz év múlva akár Vis Major történetét is összerakhatja valaki a hátramaradt életmozaikok alapján. Az illető esetleg meg is fejtheti a képletét. Részemről felhagytam a pasassal. A könnyfakasztó motivációjú nősülést még feldolgoztam, de a sittes nej hazajárása elvágta nálam a kanócot. A kísértetkastélyos szellemi ásatás a szakítás után kezdődött; a legjobbkor jött, érzéstelenítésnek. A toplúzer magánéletű szamuráj a zsarumelóban még mindig verhetetlen. Továbbra is együtt evezünk a gályahajón, de nem hajtunk egyébre.Ő dacos rám, mert úgy hiszi, nem értem meg az indítékait. Én pedig nem jajveszékelek, holott órára pontosan számon tartom, mióta nem kakasoltattam egy kiadósat. Sebaj, csömörsok pasas éldegél e süllyedő bolygón. Hamarosan kerítek közülük egy szexrobotot. Vagy veszek a szakboltban. Sokan dicsérik a cyberszilikon anyagú, becsapósan élethű kéjhordozókat. Csupán el kell döntenem, mi legyen a babám: robotzenész, robottestépítő vagy robotkönyvelő? A központi agytröszt véget vet a csontvázak fölötti tépelődésnek. Lincseléshez ugrasztanak bennünket egy lakótelepre. Kocsiba ugrunk, elsüvítünk. Az esőfelhő elmarad a fejünk fölül. Csillagporos est borul Fertő Cityre.

A lélek igazi éjszakájában mindig hajnali három óra van

[iv]

Pártabúcsúztatónk következő napirendi pontja a nosztalgikus éjszakai járőrözés. Amikor Daliával megismerkedtünk, mindketten őrült korszakunkat éltük. Engem (a detektívszakma trónkövetelő királynőjét!) el akartak távolítani egy vérgőzös ügy közeléből, mint tejfölösfülűt, zöldfenekűt, ilyesmit.Ő civil volt (kegyszerárus, harcművész), és éppen ráért. Szabadidőzés közben összebotlott egy régóta hajtott sorozatgyilkossal, és leverte az aberráltat. A monstrum fickó megszégyenülten a vonat alá esett. A hős lány röpült egyet a dicsőség szárnyán; e röpt szelében közös őrjáratba küldtek bennünket. Néhány hétig utcai duhajokat, szatírokat kapdostunk el. Suttyomban persze buzogtunk a számomra tiltott eseten is. Egy magánállatkertben is szaglásztunk, bestiabömbölős éjszakán, loppal. A ciklusa kritikus szakában járó Daliát frivol tehénnek nézte egy szarvasbika. A nemes állat kipödörte bajszát, és előbb bumfordi széptevéssel, majd macsóskodással iparkodott továbbörökíteni vérvonalát az éj cinkos leple alatt. Akkoriban a kapcsolatunkat éppen szüneteltet ő Belloq, alias Mogorva után vérzettem a szívemet; a szólista Dalia pedig életvitelszerűen pasizott. Válogatás nélkül összecsipkedett minden nadrágviselőt, több zsarutársamat is leteperte, viszont a szarvasbikának ellenállt, ám ez nem tette őt igazán boldoggá. Mindegy, most erről az időszakról emlékezünk meg az ismeretlen metropolisz, Madlood utcáin. Ugyanis holnap itt lesz az esküvő, a Nadiri-kastélyban. (A hajdani kékvérű família sarja, Nadiri a szülők bősz tiltására fütyülve nőül ment a rangtalan pasekhoz, akit szeretett. Ily módon évszázadokra biztosította hírnevét. Akár az első feministának is tekinthetnénk őt.) Cyd a GPSfelelős. Egyidejűleg képes figyelni a ketyerét, az utcanévtáblát, az utat, minket és a deszperádó-felhozatalt. Tutifix, hogy nem tévedünk el. Amíg éttermeztünk, futó vízözön söpört át a városon. Az útburkolati pocsolyákból sokszorozottan tükröződik a Hold, jóllehet a lámpafények halványítani próbálják ragyogását. Amikor Madame Luna olyannyira tündököl, mint egy olvadt ezüstpénzzel teli tányér, zsigerrázó villamossággal feltöltve az éjkirálykék levegőt, nem árt a készenlét. Ilyenkor fokozottan gerjednek a pszichopaták. A szenvedélyek tombolóbban lángolnak. Bármi megtörténhet. És ahogy lenni szokott, meg is történik. Számomra nem kínál változatosságot, pláne kikapcsolódást az őrjáratozás, ám ez az éjszaka nem is rólam szól, hanem a parázó aráról. Ami engem illet, annak idején pöpecül boldogultam a menyegzőm előtti napokban. Alig riadoztam, úgyszólván menekülni se próbáltam. Lövésem sincs, hogy a barátaink mégis miért bilincseltek Mogorvához. Különben ő is elgyávult néhányszor a fatális igen kimondása előtt. Hanem azóta igencsak megszilárdultunk. Például manapság sokkal ritkábban költözünk szét, mint kötetlen korunkban. És még mennyi minden változott időközben! Ma már nem követelek trónt, de még serblit sem. Jó ideje untat a pőre versengés. Valójában a mezőny milyensége számít: a

hivatottság, rátermettség. Ha ez megvan a felekben, nem egymás ellen kell futkározni. Minden egyéb csak maszkabál. Bandukolunk az utcán. A ragadozó alkatú Dalia tánchoz és másféle testmozgáshoz is bevált, mutatós overallfélét és sokzsebes kabátkát visel. Csaknem minden zsebében tart a Nagy Eseményre szóló fényképes meghívót. Nem mintha további vendégeket akarna [v] toborozni Élete Legszebb Napjára , pusztán az a motivációja, hogy bármikor habarodott pillantást vethessen Marcel fotójára. Érthető, fogantatásakor a pasas a legtutibb sorba állt be: ott osztották az áthatóan kék szempárt, a ragadozó-szemfogat és egyéb vonzóságokat. Meg az oroszlánszívet. Mindez egyáltalán nem vezetett tökéletességhez. Pontosabban: Marcel nem felülről közelíti a tökélyt, mint az istenségek, csupán alulról, embertávlatból. Akárcsak Belloq. Életem Borostásabb Fele a mivel tartsuk szüntelen tűzben-lázban Denisa Wryt? táblájú osztóhelynél szerelkezett fel, igen alaposan. – Üljünk már be valahova, mert minden lépésnél kitörik a bokám! – nyafogja Cyd. – Még alig sétáltunk – morran Dalia. – Mint tudod, éppen járőrözünk. Azon vagyunk, hogy legalább ma éjjel lenyomjuk a bűnözési rátát. –Van itt egy csomó zsaru, majd ők lenyomják! Muszáj lerogynom, máskülönben tolószékes leszek! Hogy a retekbe tudtok ilyen cipőkben járni? A melltartóm szoros, a műmellem izzaszt! Bevág a bugyim, sőt: mindjárt kiherél! Ólomsúlyú a műszempillám, ráadásul a látóterembe lóg! Hova raktam az életösztönömet, amikor belementem ebbe a petlákságba? – De hiszen te találtad ki, hogy transzinak öltözöl! – Na és? Nem lehetett volna ledumálni? Szólhattatok volna, hogy iszonyú kínszenvedéssel jár a létformátok! Tocsog a fejem a parókában! A harisnyakötő csatja, gumija feszt becsipdesi a bőrömet! Gésajárással tipegek a flancos ruciban! És ez a röhejes ridikül! A hosszú kutyalánccal! Normálisan csak lóbálni lehet! Tisztára mazók vagytok! Még egy ok arra, hogy megvegyem a szépséges Ariettát! Neki nem kell puncsolni, kiöltözni! A lényegre szorítkozhatok. – Semmibajom a bugyimmal. Se a cipőmmel – veti oda Dalia. – Na persze, mert csak nekem kell ilyen kínzós göncökben senyvednem! Lefogadom, hogy ti alsógatyát hordtok! Hogy az mennyivel komfortosabb! Uramisten, milyen pöpin belepaszszolnak az ember tökei! – Akarod, hogy megmutassam? – kérdezi vészjós hangon az ara. Cyd hevesen legyezget: – Akarja a szívbaj! Vagy a vérbaj! Nekem te ne villogtasd az alsógatyádat! Nem vagyok én leszbikus! A csevej közepette nekivágunk a gyalogátkelőnek, azt remélve, hogy a szembeni parkban belebotlunk végre valami bűnös tevékenységbe, melynek véget vethetünk. Ami a tenyeremet illeti, már igencsak viszket. A jócskán lemaradó manó a két karjával szélmalmozva imbolyog a zebracsíkokon. Bokája (hol az egyik, hol a másik bal) minden lépésnélkifordul a toronytalpú cipőben. Billeghet éppen, madár se jár az úton.

Esélyes, hogy még ebben az évezredben átbiceg, és elvegyülhetünk a dzsungelsűrű, félhomályos parkban. Pomponcsajos elánnal biztatjuk a járdáról. Ekkor, mintha csak a pokolból robbanna elő, odafröccsen egy száguldó furgon. S a zebrán átrobogva életmentő halálugrásra készteti Cydet. Kebelbarátunk a magasba lendül. Hosszan úszik a levegőben, főleg pillangózva, majd a lábunk elé nyekken. A bennem lakó robotzsaru vincseszterén rögzül a kasznit borító szirmok tarkasága. Az Éden Virágszalon felirat kacskaringói. A talaj mentén repülő járgány márkája, rendszáma. Itt gaztett zajlik, nem kétséges. Immár a szirénavijjogást is észlelem. – Hogy elkapnám a zizi pilótát! – morran Dalia. A következő pillanatban az üldöző is előbukkan a sarok mögül. A diszkólámpás zsarumobil talajgázzal tép a furgon nyomában. Oké, a kollégák nyeregben vannak. Cyd a járdaszélre rogyva letépi magáról tribünszerű cipőit, és feltápászkodik. Heveny zsörtölődés közepette indulnánk a fák felé. Az első lépés felénél sorozatlövések dörrennek. Fék csikorog, karosszéria döndül-roppan. Reflexből a jobb vesémhez, majd a bal hónaljamhoz kapok. Egyik helyen sem lelek stukit, de még tokot sem. Ám a robot mozgat. Cydet elnyeli a parkszéli bozótos. Dalia is tovatűnik. A sorozatgyilkos fegyver megint felcsahol. Tőlünk százméternyire a járőrkocsi keresztben áll az úton. Az első ajtók kitárva. Szélvédő, hátsó ablak sehol. Az egyik egyenruhás az aszfalton hever az utcai lámpa fénykörében. A másik zsaru a járgány fedezékében keres védelmet a fröcskölő golyók elől. De miért nemlő vissza? A virágszalonos társzekér előttük vesztegel. A gép- karabélyos fickó a kaszni oldalához lapulva, idegsokkosan rángatja a ravaszt. Időbe telik, amíg felfogja, hogy senki nem tüzel rá. A gyilokgép elhallgat. A furgonban dühöng a tettestárs. – Gyere már, te barom! Gyere már! Elkapnak, te fasz! – üvölti. A falnak, konkrétan a műszerfalnak. Spanja ügyet se vet rá. A fegyveres előrébb lépdel. A moccanatlan rendőr látványa mágnesként hat rá. A sérült férfi felhúzott jobb lába erőtlenül oldalra billen. Ez olyan hívójel a mordályos számára, melynek képtelen ellenállni. A gyilokcsövet meresztve, öles léptekkel siet az egyenruhás felé. A zsarumobil takarásában szárnyalok előre. Küretem sincs, hova lettek társaim. A járőrkocsi mögött hasaló, dermedt kolléga felé röpülök. A stukkerére pályázom. Tudom persze, hogy AK ellen annyit ér, mint hurrikánban a paraplé. Átlohol a fejemen, hogy a tévéfilmeket épp az ilyen megfeszítős szituknál szakítják meg a pelusreklámokkal. Ezúttal örülnék is némi gumibugyi-szünetnek.

A sötét szándékú ördög az út közepén fekvő zsaru mellé ér. Lábával bökdösi-rúgja a félhalottat. Csupa szöglet arcát perverz öröm terpeszti. Meteorbecsapódás gyanánt landolok amit sem sejtő egyenruháson. Kitépem kezéből a csúzlit. Elhadarom, mi járatban vagyok. Nehogy túl sokk legyen neki a stressz. Erősödő szirénasikoltozás hallatszik hátulról. Ismerős csatavijjogás harsan a fák felől. Anyám, borogass! Dalia hadzsimázni készül. Kigurulok a járgány mellé. A sérült rendőr mellkasán taposó fickó felkapja a fejét. Körbenéz, hogy ki merészeli zavarni köreit. A mordálycső követi a tekintetét. A térlátásommal észlelem (vagy vizionálom?): Cyd mezítláb csámpázik a gépkarabély felé. Mezítláb és fegyvertelenül. Ez ám a pusztakezes halál! Lövök. A stukker nem. Cseszd meg, csúzli, bummot mondj, ne csütörtököt! Hol az a pelenkaszünet?!

[vi] A bicska vérért kiált.

A mézeskalács villaház mögöttünk marad, titokteli hangulata velem tart. A szamuráj hal lgat, helyesen teszi. Erőteljes zsongás zajlik a fejemben. Dúdolgatok. – Ismered ezt a dalt? – kérdezem. Elnyekergek még néhány dallamot. Vállat von. – Tudod, hogy nem az énekhangodért szeretlek. Kizökkenek. – Ne mondj ilyet. Mármint azt, hogy szeretsz. – Szexuális zaklatásnak veszed? – És ha? – Hallgass ide, élet. Te dobtál engem a családom miatt. Ez pocsékul érintett, duzzogok is rád, de attól még szeretlek. – Szükségtelen. Újfent vállat von, a fogai közé harapja csócsás végű, meggyújtatlan szivarját. Szerencsére nem a mászórúd vastagságú fajtát rágcsálja éjhosszat, szolidabb átmérővel is beéri. Iránta táplált dühömben sokszor elképzeltem, amint a kirobbanó légzsák a torkára implantálja a füstpóznát. Egyáltalán nem kívántam neki, de jólesett fantáziálni róla. Beugrik a rémregényes hangulatú dalszöveg. A csúf balladát a környékbeli kocsmákban játsszák, így tartván életben, hovatovább két évszázad óta. Halkan elszavalom: Nyolcan indultak, nyolcan mentek a megváltás felé. Nyolcan, ők nyolcan hittek az Úr küldötteiben. Nyolcan szöktek az üdvösségbe. Nyolcan estek csapdába. Nyolcan ültek kötözve sötétben. A térítő kiűzte bűneiket. Nyolcan éheztek, vezekeltek, vér száradt rajtuk. Nyolcat üdvözítettek, nyolcat. Odakinn éjjel-nappal az elveszetteket keresték. Bejárták utánuk az erdőt, a kétes szobákat. Faggatták a pincék mélyét. Sohasem bukkantak rájuk. A boldog nyolcak már üdvözültek. Karjába vette őket az Úr. Az egyik megváltott mérget nyelt. A másodiknak a feje betörött. A harmadikat pallos nyakazta le. A negyediket élve boncolták. Az ötödiket félbeszelték. A hatodik ficánkolt, amíg darabolták. A hetediket elevenen tartósították. A nyolcadik testét is örökké tették. Ők már üdvözültek, már megváltódtak. Így huhogja éjjel a bagoly, így károgják a nappali varjak. – Kár, hogy bezárt a tébolyda a hegyen – szól Vis Major. – Ott megkezelgettek volna.

–Hohó! És ha éppen ott praktizált az Üdvözítő? – kacagom gúnyosan. –Az elmúlt hetekben sok időt töltöttem múltkutatással. Úgy vélem, brutális bűntett nyomán járunk. –Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ennyire megvisel a szakításunk. Mivel már súlyosan agykárosodtál, vétek lenne újrakezdeni. Ez már nem te vagy. Amúgy mi bajod, élet? – Na figyelj, szamuráj! Tömegsírt találtunk. Méghozzá a tizenkilencedik század második feléből. A pontos évnek majd utánaolvasok a történelemben. Megmondom, mennyi lesz a végső hullaszám. Nyolc! Hat csontváz és két tetem! Ugyanis az áldozatok közül kettőt élve bebalzsamoztak. Benne van a dalban. Magadtól is tudnád, ha figyeltél volna. A bűnügyi antropológus a csontokon is felfedezheti az erőszakos halál nyomait. A mai labortechnikával még a tettes leszármazottait is megtalálhatják! Habár annak mi haszna volna!? Közlendőmbe csörren a mobilja. Megpöccinti a kihangosítót. Sistergés, sercegés. Nyöszörgés, puffanás hallatszik. Jajkiáltás, sorozatlövések. Abroncscsikorgás, távolodó durrogás. Síri csend, majd pihegés. Aztán egy hisztérikus, hadaró hang, az egyik nyomozóé: – Vis Major, elkaptak a villánál! Vagy öten berontottak, és lekaszáltak minket! Azt se tudom, élünk-e! A támadók elvitték a furgont, fegyverestül, mindenestül! Alken is velük szökött! A fekete BMW-jüket is körözzétek! Könnyű ráismerni: lőttünk bele egy csomó lyukat! Tépd szét a rohadékokat! A rádióhullámokon is hírek érkeznek. Egy járőr jelentkezik, tudatva: észlelte a száguldó kisteherautót, és a nyomába eredt. Löki a koordinátákat. Közeli kapás ígérkezik. A szamuráj jobb talpa a padlóba süpped, szájzugában feltűnik a gonoszdi félmosoly. Nem cserélnék az ellenféllel. Ami azt illeti, magammal sem. Gyorsan elérjük a szokásos utazómagasságot. Hátramászom, és az ülések közti karfát lehajtva kibűvölöm a csomagtartóból társam Sterlingjét, amelyet ő a második legjobb cimborámnak becéz, továbbá a mellényeket, tartalék tárakat. Rutinosan felszerelem a vértet a vezetéssel lekötött exkommandósra, majd én is életvédő bolerót öltök. Bekötöm, kitámasztom magam, és szellemileg elkalandozom. Bomba biznisz a fegyvergyártás. A mérnökök kifejlesztik a bármin áthatoló lövedéket, aztán az ennek ellenálló védőruhát, majd az ezen is átfúródó golyót, meg persze az újabbaknak is fittyet hányó páncélt – és így tovább és tovább, a kihalásig. Az ölésszakértők a legősibb ösztöneinknél – s persze az orrunknál – fogva vezetnek bennünket. Egyéb zsigereinket politikusok, marketingesek ingerlik, cinkosságban a médiával, ugyancsak vagyondúsítás céljából. Mi pedig készséggel hülyülünk, barmosodunk nekik. Bármit feláldozunk, csak ne kelljen használnunk az agyunkat. A mai emberben halálfélelmet kelt az önálló gondolkodás. Akkor érezzük magunkat komfortosan, ha mások közlik velünk saját véleményünket. Vis Major többször megkért, hogy ne hangoztassam ezen észleleteimet. Sokan magukra

vehetik, és kell az nekem, hogy megutáljanak!? Ugyan miért venné magára, aki másmilyen? És akik magukra veszik, miért nem inkább azokat utálják, akik ily módon élősködnek rajtuk? Mert ők ezt meg sem értik, felelte. Lehet, hogy igaza van. De csak feleannyira, mint nekem. A furgont hajtó egyenruhások egymás szavába vágva tájékoztatnak az eseményekről. Különösebb fejlemény nincs, nyomják a gázt, robognak. Egyikük jól hallhatóan szétszedi a pisztolyát, majd száncsattogtatva összerakja, s a tárral is elzörög. – Múltkor cserbenhagyott a szemét parittya – dünnyögi. – Többet kéne ápolgatnod – jegyzi meg társa. – Ugyan már, Jean! Szar a felszerelésünk, ez a helyzet. – Sosem te hibázol. Mindig mást szarozol. – Az a hibám, hogy nem vagyok maximalista, mint te? Te még a tökeidet is folyton glancolod! A vita megreked. A motor még jobban felbuzdul, növekvő feszültség hömpölyög az éterben. – Rajtuk vagyunk – leheli Jean. – Ne menjetek rájuk – szól Vis Major. – Ne provokáljátok őket, csak maradjatok a nyomukban. – Na persze! –morogja a stukkerzörgetős. – Aztán majd te megoldod! –Fél szóval sem ígértem. Baromi tűzerejű fegyvereik vannak. Legyetek észnél! Vis Major alapvetően nem aggodalmaskodó kotlós-apó, ám visszamaradt nála némi szövődmény aktív kommandós korából. Nemigen beszél a sorsfordító eset részleteiről. Több társa meghalt egy pocsékul levezényelt összecsapásban. Az ügy befejezése alkalmából rendezett banketten a vezénylő tábornok eldicsekedett a „meghozott emberáldozat”-tal. A felszított szamuráj majdnem a szökőkútba ölte a pizsamást. A rapid úszóedzés következtében került az utcára, pórzsarunak. Gyűlöli, ha ezzel nyaggatják, pláne ha istenítik emiatt, de ezeken kívül is bő tárnyi képletes skuló van az agyában, ülepében. Én pedig képtelen vagyok kiábrándulni a golyós, sőt multigolyós pasasból. Ezt persze titkolom. A furgont hajtó zsarumobilban is riadalom robban ki. Nem kommentálják, mi történik. A felszisszenések, mély légvételek, mormolt szitkok hallatán sejthető, hogy cinkesedik a helyzet. Lövés dörren, üveg csörömpöl. A békésebb zsaru – Jean – a saját anyját emlegeti. A zsémbes a támadókét. –Ránk lőttek! – üvölti. – Befordultak elénk, elakasztottak! A szétkúrt anyjukat, ezek lőnek ránk! Eltalálták Jeant! Felugat a sorozatlövő fegyver is. Észvesztő csikorgások tépázzák idegeinket: féké, gumiké, fogaké, kasznié. A szamuráj talpára sül a gázpedál. Aztán csak a lövések, az anyját szólongató sérült hörgése, sóhaja. A másik járőr sokkosan kiabál: –Besült a stukkerem! Berohadt! Lelőtték a társamat! Sérült rendőr! Erősítést!

S egy nyikkanással elnémul. Látni vélem a spiráldróton himbálódzó, elejtett mikrofont. Bepördülünk a Picasso Park sarkánál. Teljes harckészültségben feszülünk mindketten. Látjuk a zátonyos zsarumobilt, a mögötte hasaló kollégát. Az úton heverő sérültet, a fölötte tornyosuló fegyverest. És további három alakot. A virágszalonos furgon helyből felszállva elhasít a színről. Az AK-val hadonászó fickó utánabámul. Alig hiszi el, hogy cserbenhagyták. Nem Alken az. Az úttesten mezítlábas nőféleség esetlenkedik, ormótlan cipőkkel a markában. A zsaruverda mellett kuporgó, szintén nőnek sejlő árnyalak stukkert kocogtat a lökhárítóhoz. A harmadik női lény hastáncolva közelít az AK-val trágárkodó veszett fenéhez. A szamuráj satufékez. Mielőtt még katapultálhatna, a mezítlábas nő elhajítja a kezében tartott gránátokat. Az egyik bocskor homlokon, a másik állon vágja a fegyverest. A megcsapott fickó vakon és tántorogva is tüzelne. Ám ekkor a stukis bringa vállon, karon és térden lövi a közveszélyt. A fegyvert tartó kar bénultan lezuhan, a test szédelegve bár, de talpon marad. A hastáncos lány könnyedén lenyúlja az AK-t a leirtott bűnözőtől. Mindezt szempillantásnyi idő alatt viszik véghez. Talpig fegyverben bámuljuk az atomgyors akciót. A döbbent szamuráj felordít. – Le a vasakkal! Földre! A szólítottak vonakodás nélkül kiürítik a kezüket, ám hasalni nem hajlandók. A stukis nő higgadtan így szól: – Nyugi, zsaru vagyok. A társaim is majdnem azok. Ezzel sarkon fordul. A rászegezett Sterlingre ügyet sem vetve a sebesülthöz lépdel. – Mi ez a vándorcirkusz? – nyögi Vis Major. – Majdnem zsaruk? Hirtelen elhallgat, leengedi a mordályt. Talpra rántja a zsémbes rendőrt. – Beszart a parittyám! – habogja a sértetlen fickó. – Védtelenek voltunk. –Hívj mentőt, szervezd az üldözést! – mordul rá a szamuráj. Kezébe nyomja a lankadt dróton fityegő mikrofont. Az eszméletlen kollégához sietünk. Jean jobb fülcimpáját letépte egy golyó. A második a kulcscsontját roppantotta meg. A harmadik lövedék a lőhatlan réklin át a hasába fészkelt. Testszerte vért patakzik. Tetőtől talpig megsajdulok. Emlékszem saját haslövésemre. Átkozottul fájt, és nem csak röhögéskor. Mellesleg nem is hahotáztam; a doktorok igen hamar közölték, hogy többé nem lehet gyerekem. Többé?! Uraim, pontosítsunk: talán inkább soha. Még valami átlepkézik az agyamon. Azért kaptam be a golyókat, mert lövöldözésbe mentünk, de nem volt rajtunk mellény. Egy sunyi tetszhalott célba vette a szamurájt, én pedig elkaptam a golyót, nem kézzel. Amíg a csalitosban lábadoztam, Életem Pasija nőül vette Dutyis Daphnét. Ily módon

szerzett pecsétes papírt ahhoz, hogy apja lehessen a spinkó lelenc sorsú gyerekének. A sitten is buzgón kokszoló nej a zsaru férj révén átminősült családanyává, s mint ilyen, gyakorta kap hétvégi eltávot. Egyszóval hiába várja az ember az igazságos végkifejletet Isten planétáján. Visszatérek a jelenbe. A csínes küllemű, vörösbarna hajú nő igyekszik csillapítani a sebekből ömlő vérzést. Lényéből az sugárzik, hogy nagyon jelen vanott, ahova betoppan, mégsincs elegendő keze a tengernyi teendőhöz. Segítségül odainti hastáncos társnőjét, majd Vis Majorra pillant: – Menjenek, tegyék a dolgukat! – mondja. Szemlátomást hozzászokott, hogy utasításait teljesítik. – Mi itt maradunk vele. A lövészt is ránk bízhatja. –Nagyszerű. Úgy mégis, kicsodák maguk? – Denisa Wry vagyok. Zsaru Line-ból. Továbbá Dalia Mesa tatamicsillag. Cyd, a hétnindzsa. A többit később is átcseveghetjük. Vis Major kérdőn néz rám. Bólintok. Szerintem mehetünk. A figurinák aligha gaz szervrablók, akik csak arra várnak, hogy eltűnjünk, és kirámolhassák a sérültek piacos részeit. A karabélyost sem fogják megszöktetni, elvégre ők tették a földdel egyenlővé. S oly rutinosan, összehangoltan, golyósebesen csinálták, minthaősidők óta együtt ténykedő fejvadászok volnának. Kocsiba vágódva felvesszük a szálat. A meglyuggatott BMW előkerült már. Bűnözők nélkül, de talán nyomokkal telin. Az elszalasztott furgonról egyelőre semmi hír.

Nem kamásli teszi a vitézt. A parkban kezet mosunk egy díszkútnál, a delfinszájból ömlő vízben. A sérült járőr vérét leöblítve továbblépdelünk a gázlámpákkal szegélyezett utacskán. Valósággal felvillanyozott a találkozás a két civil ruhás zsaruval. Nemrég láttam őket egy lovarda biztonsági kamerás felvételén. A laza mozgású, nyúlánk pasas azóta már nem viseli hátracsirizelt loboncát. Bölcs döntés volt, levasalt haj és lófarok nélkül klasszikusokkal (by Cyd) jobb lett, holott az ósdi séróval is 9.999 pontot adtam a 10-ből. Az akkori nyomozási ügyben a kúl párosnak nem volt szerepe, ám az a néhány filmkocka mélyen megragadt bennem. Adandó alkalommal rákerestem a fickó becenevére az információs közegben. Az ilyen figurákat szokás élő legendáknak nevezni, és ugyanők azok, akiket sokkolnak a klisék, közhelyek. Dalia felver a merengésből. –Te, Denisa! Holnap lesz az esküvőm, ugye tudod!? Csüggedten nézek rá. Hangom birkahiggadt: – Tudom. Minden rendben lesz. – Nem lesz! Láttad azt a zsarut? A nyurgát a flintával? Amíg ilyenek járkálnak facéron, nem kötelezhetem el magam! –A nyurga nem facér. Nős, gyerekes. Felőle nyugodtan férjhez mehetsz. –Honnan tudod? Nem is kérdezted! És nem is hord gyűrűt, direkt megfigyeltem! A zsiványroggyantó cipőit szorongató Cyd felnyög mellettem: – Ti nem ugyanott jártatok, ahol én? Mert én vérzsúrban voltam! Két mandró maradt ott henteregve! Lehet, hogy a végén még zsaruárvák is lesznek! –Nem maradtak ott henteregve. Elvitte őket a mentő – vágja rá Dalia. – Az a bajod netán, hogy megláttam a férfit valakiben? – Marcelben nézegesd a férfit, van benne bőven! Már annyit gályáztunk az esküvőd miatt! Most már ne tántorulj el, jó?! A harcművésznő rám mered, két ujjal megcsipeszeli a karomat. – Na szóval? Honnan tudod? – Ez a szakmám. – És még mit tudsz róla? Neve van? – Hogyne. A pasas Isten ujja: a váratlan közbejövés, a kínos hajótörés, vagyis Vis Major. Ez a jasszneve, a hivatalos pedig Adrian Baletta. Jelenleg a második feleségét habzsolja. A boldogságos asszonyka pár évig még böriben fog guggolni garázdaság, drogügyek, fegyveres tarhálás miatt. Porontyát a férje neveli. Amúgy a fickó elcsapott kommandós. Kirúgták, mert nem tiszteli a rangot, tekintélyt. Több rajongói klubja is alakult, amióta félpucéran befotózták egy jótékonysági naptárba. Na de ő nem is szerzeteskedik. Neje rabláncon van, ő meg a szőke stukával kavar. A csajt Szöszidokinak csúfolják a háta mögött. Ugyanis kissé sznob, de lehetséges, hogy ezt csak a féltékeny tinilányok terjesztik róla. Különben Kyra a neve.Ők ketten hírhedten hatékonyak együtt. Egyszóval a

nyurga ürge nem köznapi eset. Jobb lesz neked Marcel. – A rossebségit, micsoda karrier! – ujjong Cyd. – Máris csipázom a mandrót! Nem vagyok senki fanatistája, de az övé lennék! Ilyen cakkos életpályával hogy lehet még kíber? – Miért? Te is a zsaruknak gürizel, és a te pályád sem sík! –mutat rá Dalia. Hirtelen kitöréstől hajtva két kézzel a keblére tapétázza a manót, tribüncipőstől. – Te vagy a legjobb barátom! Pedig milyen hülyén nézel ki nőnek maszkírozva! Amióta kipingáltad magad, egyfolytában azon filózom, hogy az állatvilágban a rikítóság óva intelmet jelent: Ha nem vigyázol, megmérgezlek! Kinyiffansz! – Az emberi rikítóság is hasonlóra figyelmeztet. Különben mi értelme volna? – merengek. Cyd rúgkapál a fojtásban. Kiszabadítja magát, és felhördül: – Azért nézek ki hülyén, mert lánybúcsúba hívtál! Kipingálás nélkül mégis hogy lehetnék lány!? Máskülönben remélem, hogy a fiúbúcsú sokkal hormonálisabb a miénknél. Szerintem Marcel épp egy macabárban dőzsöl, két-három csajócával az ölében! Meg persze Belloq is! Úgy rémlik, hősregébe illő barátságunk rögvest rút véget ér. – Felrúglak a Holdra! – förmed rá Dalia. – Az ilyen aljasok megérdemlik, hogy törpenevük legyen! – Bánom is én! Nevezhetsz Hapcinak. – Nem azokra a nyálas csöppségekre gondoltam! Hanem az undok mérgestörpékre. Sorolom: Csalárd, Tirpák, Sutyerák, Haragi, Betoji, Irigy, Mószer, Ocsmondi… Átveszem a szót: – Csipszörny, Acsargó, Csúfoló. Kisgonosz… – Állj! Ez már több a hétnél! – toppant a manó. – Döntöttem: Kobold lesz a törpeneved – közli Dalia. – Tehát akkor ki dőzsöl a macabárban? – A ti mandróitok biztos nem! Mert nem is ott vannak, hanem a szvinger-klubban! Párcserés bulin bakolnak, bigétől bibéig! Elvégre holnaptól rendes férjnek kell lenniük. Dalia felhördül: – Ezt most azért csinálod, mert rá mertem nézni egy idegen hapsira? Tök ártatlan ránézés volt! Sőt: szűzies! –Na persze, azért akartad lefújni az esküvőt! Még hogy nem kötelezheted el magad! A Marcellal közös lányotok tán nem elkötelezettség? – Jaj, ne légy már erkölcsbakter! – nyögi Hárpika. (A szülés környékén engem is így szólítottak, de azóta én kijöttem belőle.) – Jut eszembe, még nem is írtam meg az eskümet! Nincsen esküm! Anélkül nem mehetek az oltárhoz! Rézorr Atya kiátkoz a templomból! Mellesleg honnan veszed, hogy Marcel párcserézik? Mit titkoltok előlem? Anyám, kitharázz! Holnap megváltódom. A háborodott barátnő férjhez megy, és elhúz nászútra. Csak addig bírjam ki valahogy. Esküvői fogászat, plasztika, fitnesz? Mind piti! Az arapszi chózishoz leginkább esküvőterapeuta kellene. Kiérünk a vadonból. Egy árva szatírt se fogtunk. Nyilván elrémült a nyomorult. Nincs olyan

bátor répabábos, aki három veszett fúriának mutogatná a krampuszát. Az üdítően verdamentes erdőből kibukkanva szinte mellbe vág a felismerés: egyetlen pillanatra sem hagytuk el a nagyvárost. Óriási parkolóban lépdelünk. A túloldalon villódzó villanyreklámok csalogatnak táncba, moziba. Kártyázni, kukkolni, vesztőgépezni, pénzt rabolni, kocsmázni. Az úton vijjogó zsarumobilok suhannak. Otthonos. – Na végre, a vigadósor! – lelkesül Cyd. –Irány az első lebuj! A harisnyámnak már nincs is talpa! Máskülönben a talpamnak sincs. – Innom kell valamit –pihegem egyetértően. Dalia tüstént reklamál: –Hogy ti milyen kispolgárok vagytok! Ez nektek járőrözés? Csak nyafogni tudtok? – Nyaflaty – felelem. Meg se kísérlem szóba hozni iménti hősbravúrját. Ha Marcelnak elmesélném fegyvertelen mátkája hastáncát a felpöckölt AKs előtt, füstbe menne a kézfogó. Az se volt kéjgáz, amikor rádöbbentem, hogy a kocsinál rejtőző zsaru stukija csütörtök. Ördögi mázli, hogy a kocogtatástól megéledt. Csak meg ne hallja ezt a megoldást egy dölyfös kommandós! Belloq például. Az esemény hérosza amúgy is a manó volt. Újrafogalmazta a régi szállóigét. Ha AKt fognak rád, dobj vissza cipővel! Ennyi, csapó. Mozgolódást érzékelünk a parkolót bevilágító lámpák alatt. Öltönyös, ballonkabátos pasas igyekszik az ott árválkodó néhány kocsi egyikéhez. Tekintélyes méretű aktatáskáját a járgánya tetejére állítja. Felcsapja a hátsó fedelet. Leveszi kabátját, összehajtogatja, és gondosan elhelyezi a cucctérben. Cyd váratlanul három méter magasra ugrik, és odafönn kirobban: – Beleléptem valami szemétségbe! Tuti, hogy taposóakna volt! Jaj, a lábam lerohad! Halálos kepszist kapok! – Szepszist – políroz Dalia. Az öltönyös fickó unottan ránk pillant. Becsukja a csomagtartót, a verdába huppan. A lebujok felől hat fickó közeleg. Zajosan, dülöngélve taszigálják egymást. Kobold visszazuhan a levegőből. Fél lábon szökdécsel mellettünk. – Hát akkor szkepszis! – pattogja. –Nem egykutya, mitől döglök föl!? – Vedd fel a topogódat – javaslom. – Utálom! Ólomnehéz, és nem lehet járni benne. Megint magasugrik egyet, és a másik lábára is lesántul. Mihelyt földet ér, dühösen belerúg a talpát felsebző törött flaskába. Legott kettényílik a nagyujja is. Vércsatakos, rongyos orrú harisnyáján szélrózsáznak a szemek. Rá se ránt, nem csoda: az enyőkés sebek dunsztolása a hobbija. Nemsokára lesz is mit borogatnia. Félő, hogy

egyszer tényleg kepszist kap. Az öltönyös pasas kitolat a parkolóhelyről. Irányba fordítja a járgányt, és pilótastarttal elrepeszt. A tetőn feledett táska a levegőbe lendül. Fontolóra veszi, hogy orbitális pályára álljone. Végül kishitűen lezuhan. Félúton a hat vagány és közöttünk. Dalia belém csíp. – Figyizel? –Mint a keselyű. A frajerek végigmérnek minket. Ezt látják: három nő, ráadásul az egyik kétes. Vigyorogva rámoccannak a tatyóra. Dalia éles vijjogást hallatva hadzsimába lendül. Két szökelléssel a céltárgynál terem. Elénk rúgja a táskát. A fickók felháborodnak. – Mienk a cucc, kismuter! – köpi egyikük. –Itt a túlerő! Nem vesztegetik az időt további győzködéssel. Vadászó rohamfalkaként mozognak. Szempillantás alatt közrefognak bennünket. Az alfahím viperát suhint elő a pulóveréből. Gúnyos vigyorral mustrálgatja Cydet. – Mi van, kisköcsög? Nincs otthon tükör? Rohanj haza anyucidhoz! Véres a tyúkszemed! A szólított gentlemandrós sóhajt hallatva kérdezi: – Sértegetnek az urak? Megnyálazza hüvelykujja belső felszínét. A vagányok helyében máris elinalnék. – Szerencséd, hogy leuraztál. Lehet, hogy nem nyírlak ki! – fensőségeskedik az alfa. A kezében tartott taglóval feljebb emelinti a szoknyát Cyd combján. Elővillan a filctollal jelölt gyantázási határvonal. A csík alatt a bőr szőrtelen, fölötte dzsungeles. A látvány mindenkit felvidít. – Ide a málhát! – üvölti a vezér. Följebb pöcköli a szoknyaszegélyt, a bugyira kíváncsian. Cyd elsüti a kezében tartott cipőit. Aztán önmagát. Az alfahím egyszerre veszti el viperáját és egyensúlyát, viszont leküzdi a gravitációt. Átrepül a manó válla fölött, telibe kapja az egyik spanját, és a tarolttal együtt lenyekken a talajra. Két döglégy egy csapásra. A következő versenyző a táska fülére vetődik. A vészvijjogó Dalia térdfelrántással és könyökütéssel fogadja a jövevényt. Ekkor robban a képbe a negyedik utcai harcos, járomcsonton rúgva az arát. Tettéért tüstént meglakol: még a levegőben időzik, midőn a lába háromszázhatvan fokos fordulatot tesz, ám a teste csupán felényit. Cyd nem éri be az elprédált fütykössel. A vezérhiénát kizsebelve begyűjt egy méretes sokkolót, és azt zümmögtetve-szikráztatva billeg a sarkain. Úgy fest, mintha zárlatos borotvával játszadozna. A talpon maradt két versenyző lőfegyverre kap. Egyiküket a manó veszi kezelésbe. Felvillanyozza a stukis flótást a sokkerrel. Az vad

vitustáncba fogna, de már a műsorszám kezdetén lábon lövi magát. Hirtelen elcsúzlitlanodik, és bizonytalan időre az eszméletéről is leköszön. Röpke előjáték végén meghasaltatom a másikat. Nem panaszkodhatok bilincshiányra: műanyag gyorskötöző kandikál a fickó farzsebéből, egész kötegnyi. Jut a haveroknak is. Összekazlazzuk őket, és nem firtatjuk, hova-mire készültek ma este. Majd a rendőrök.

[vii] Aki nem kockáztat, nem pezsgőzik. A táskatulajdonos padlógázzal zúdul közénk. Füstölgős fékezést abszolvál a cipőorrunk előtt. A verdából kipattanva lecsap a holmijára. Két kézzel vonja magához kincsét. – Rettentően hálás vagyok! – hadarja boldog vigyorral a laza nyakkendős, aligharmincas férfi. – Köszi, hogy nem engedték elcsórni! Igazán köszi! Olyan feledékeny hülye vagyok! Dalia a sajgó járomcsontját tapogatja. – Hé, még nem is tudom, mi van a tatyóban! – morran. Máris duzzadozik a bal orcája. Holnapra még inkább olybá tűnhet, mintha a plasztikai sebész ügyködött volna rajta, bár az implantátum nem szív, hanem cipősarok alakú, ráadásul féloldalas lett. Segond, az arafátyol leplez és eltakar. – Mi lenne benne?! – kacag ránk a pasas. Kevélyen megkocogtatja a keblére vont cincérbőr táskát. – Marketinges vagyok. Tehát a laptopom van benne, egy komplett reklámhadjárat tervével! Mifélével? Nevezzük így: Hogyan csináljunk egy senkiből valakit? Befuttatunk egy énekest! Leendő sztárunk konspirációs rockot énekel! Dalainak hallgatása beindítja belső mozinkat! Zenéje kizárólag eredeti helyszíneken játszódik! Nos, erre a se füle, se farka rizsára majd egyből ráharap a nép, mi pedig a csúcsra lőjük az emberünket! Egyenesen a nulláról, a semmiből! –Piha, de újszerű! – füttyentek. – Sokat güzült rajta? Miért dumál ez ennyit, megosztva velünk titkos műhelyti tkait?! Bőszavúságát, hangszínét figyelve szemöldököm felvonódik. (Freud professzor súgáshoz készülődik.) A filkó rám mered. –De mennyit! Az erőlködéstől beszart az agyam! Persze csak kiizzadtam az ingerkódokat! Érezni kell, mire rándul a publikum. A halandzsás, sznob rizsáktól fene kúlnak hiszik magukat. Értelmezzem, mit jelent ez? Különleges, művelt, ilyesmi. Hát én kipasszíroztam nekik!Konspirációs rock, belső mozizás, eredeti helyszínen játszódó dal! Fényévezredes hozzánk szólás! Akusztikus lélekemelés! Na, mit szól? Zseni vagyok! Akkorát kaszálunk! Netán azt képzeli, könnyű áthintázni őket? Kényszeredetten vigyorog, két kézzel klimpírozva a cincérbőrön. Hajszolt tekintete a földön nyöszörgő frajerekre cikázik, majd vissza ránk –és elölről. – Miért? Nehéz? – kérdezem.

(Freud prof és néhány kései tanítványa, plusz a szemben álló iskolák eminensei kánonban súgják a választ kérdéseimre. Csakhogy immár magam is tudom: a szószátyár fickó lázasan palástol valamit a szövegeléssel.) –Igaza van, gyerekjáték megvezetni őket – feleli ajakbiggyesztve. –A félművelt tömegember éppenséggel a seggségét leplezi a sznobizmussal, habár részéről ez totál röhejes attitűd. Amiről én beszélek, az meg a pszichológia. Ajánlom figyelmébe! Mindeközben hullámospapagáj-mozgással oldalog a nyitva hagyott kocsiajtó felé. Viszontbiggyesztek: – Maga csak felüti a szart marketinggel – összegzem. –Ősrégi eladási trükk. Csupán az „ingerkódok” váltakoznak. Az ember azt hinné, már az újszülöttek se dőlnek be. Látni szeretném a laptopját. Tetőtől talpig megdöbben. – Mi köze hozzá?! Vállat vonok. – Semmi. De most már látni akarom! Mire ezt kiejtem, Cyd a fickó mögé kerülve belöki a kocsiajtót. Csőre töltött cipőkkel várakozik a fejleményre. – Szólok a zsaruknak! –fenyegetőzik a táskás. – Ez útonállás! Közönséges rablás! És én még azt hittem, becsületes megtalálókkal van dolgom! Egyik kezével messzire tartja kincsét a manótól. A másikkal végigütögeti a mellkasát, mintha a mobilját keresné. Nincs ideje stukkert rántani a zakója alól. A patatopánok gyorsabban elsülnek. Cyd elvégzi az utolsó simításokat a lebombázott ördögön. Félrerúgja a belső zsebből előtépett pisztolyt. Bár a fickó csak fékezett életjeleket produkál, az ő csuklójára is kerül műanyag bilincs. Az esés hevében a féltett táska kiöklendi tartalmát. Laptopot nyomokban sem észlelünk benne. Zsozsótenger ömlik az aszfaltra. A vegyescímletű bankók nincsenek kötegelve, banki szalagnak nyoma sincs. A pénzt betakarították valahonnan. Néhány fogadószelvényt is hozzásöpörtek a kirámolt fiókból. Csupán érdeklődni kell a zsaruknál, melyik lottózóban sírdogálnak az elrabolt bevétel után. Bármennyire kedvelném, sajnos nem a Szöszidoki–Vis Major páros jön a gyűjtésünkért. Az egyenruhás kíbertársak minden irányból böngészik, szagolják, ropogtatják az igazolványomat. Rádión és a fedélzeti számítógépükön is lenyomozzák, hogy tényleg létezem, valóban az vagyok, akinek nevezem magam. Dalia és Cyd nevét is átfuttatják a kártevőelfogó rendszeren, utóvégre a bizalom alapja a csekkolás. Gyanakvóan, ám udvariasan viselkednek velünk. Valamennyien folyékonyan, bennfentesen beszélik az egyetemes zsaruszlenget, amelyen megszólalva bárhol, bármikor egymásra ismernek az egyívásúak. Értik a dolgukat, a lefülelt pénzrablót is leszimatolják. A fickó alig hazudott, tényleg marketinges. Most már priuszos is lesz. Vajh ki futtatja be a dalnokát? S végre besétálunk egy(szinte) minden igényt kielégítő lebujba. Az egyik sarokban zenegép bömböl, a másikban beszélgetni lehet. Ez a szeglet majdnem üres. A

különteremben pénznyelő szerkezetek csilingelnek-zakatolnak. Serkentővel felszerelkezve a vesztőgépes szobába vonulunk. Az egyik szimulátornál lejátszunk néhány vadászgépes menetet, szitává pozdorjázva az ellenséges gépeket. Egyszer minket is lefasíroznak a virtuális égről. Dzsungelharcot vívunk szörnyekkel, brontokkal, bozótkatonákkal. Táncolunk-dalolunk Szent Báj, a popcsillaglány gépi megfelelőjével. Eszünkbe jut, hogy nemrég találkoztunk a Sacra Venustas néven elhíresült énekesnő élethű robotmásával a szexshopban. Még beszéltünk is vele, bár a cyberszilikon verzió nem ismert ránk. Beugrik a Szent Bájjal közös lambadázós vajúdás, autogramkérés a placentára – s még egy és más. Dalia meghatódik szebbnél szebb szülészeti emlékeinktől; Cyd lecövekel egy kártyázómasinánál. Őt a rablógépnél hagyva leülünk a csevegőrészlegben. Koccintunk, többször is. A harcművésznő a pohárból kiujjazott jégkockákkal csitítja a szeme alatt hízó monoklit. A köröttünk szabadidőző vendégeket figyelve hosszan hallgatunk. Mármár beleélem magam, hogy barátnőm túljutott az arafrász nehezén, amikor a karomra lecsapva satuba ragadja csuklómat. – Denisa, mit nem értesz azon, hogy még nincs kész az esküm?! – rikoltja. Érzem, hogy sűrűsödik a hajam. Az infarktus is prédát keres. – Magad mondtad: az esküírás tök banális, ti nem foglalkoztok ilyesmivel – emlékeztetem a pszichotikust. – De Rézorr Atya nem engedte el az esküírást! Muszáj mondanom valamit Marcelnek! Vállat vonok. –Felőlem nyugodtan mondhatod neki négyszemközt is. Úgyis főleg intim dolgok jutnak eszedbe, ha belegondolsz, miért is mész hozzá. –Mert szeretem, azért megyek hozzá! Halálos szerelemből! –sóhajtja, orcáin elömlő lányos pírral. Bal járomcsontja még annál is pirosabb, szinte már bíbor. – Mert folyton ágyban lennék vele! Mert türelmes, kedves apa… Beleásítok az arcába. – Ne zsibbassz közhelyekkel. Holnap Kék Monoklival a szemed alatt beeveztek a Kék Lagúnába, aztán életfogytig csak nektek röpköd a Kék Madár a Kék Révben. Ezt majd elsütögeti a pap meg a rokonság. –Hogy én ettől mennyire parázom! A rokonságtól! Mi közünk hozzájuk? Ki válogatta össze őket? – Az évszázadok. Tarthatnál titkos esküvőt. – Most szólsz!? – Már ezerszer végigvettük –felelem rozsomákszelídítő hangon. – Mondok három pozitív szót: minden rendben lesz. Ez csak egy esküvő. – Csak?! Kislány korom óta sulykolják belém, hogy életem legszebb napja lesz! – Máris volt egy rakás legszebb napod, és még jó néhány kinéz. – Oké, Denisa. Szeretlek. – Ez meg olyan amcsi-filmes szöveg. Köszönés gyanánt is ezt nyomják. – Kösz, ez fájt. Megsúgok valamit. Már egészen hányatott a kapcsolatunk Marcellel. – Végtére is, te hányatod.

– Akkor hát mit írjak az eskübe? – csökönyöl. – Mert megírom, meg én! Párizs megér egy misét! – Mármint a frázis megér egy klisét? Na jó. Mintha senki nem hallhatná, tehát öncenzúra nélkül gondold át, mit vált ki belőled Marcel. Mivel ránt magához, mivel delejez, mit érzel tőle, mit tép fel benned. Külön-külön cédulákra írd le, ami eszedbe jut. A papirosokat tedd egy szelencébe, és gyűrűváltáskor add át neki titkos eskü gyanánt. Ő majd elolvassa, belepirul, sír-nevet – és kész. – Mit fog szólni Rézorr Atya? Hát a rokonság? A vendégek? – Rájuk tartozik? Az örömben osztoztok másokkal, az intimitásban nem, tabukban pláne nem. Közhelyekkel meg csurig van a padlás. Más kérdés? Kikapcsolásképpen megest jól jönne egy pelusteli reklámblokk.

Felejtsd el a kottát, és játssz!

[viii]

A második pohár nyalókacsíkos, gumicsizmaízű koktél után beadom a derekamat. Közös átszellemüléssel összeszedünk több tucatnyi szerelmetes okot, amiért Dalia nőül megy Marcelhoz. Mire végzünk a felsorolá ssal, ömlik a könnyünk, sajog a hasizmunk, szúr az oldalunk, és fél kiló szalvétát teleírunk; a pincér már aranyért sem ád többet. Cyd is előkerül a rablógép -teremből. Az összes szeme ragyog, közel 360 fokos szögben. Melle két méretet nőtt, bár csak a bal. – Képzeljétek! – ujjongja széles vigyorral, és elhallgat. Igyekszünk képzelni, de alig haladunk. A hatásszünet végtelennek sejlik. – Mi történt? – türelmetlenkedem. A manó behajol közénk, megveregeti a bal keblét, és bizalmasan megsúgja: –Nyertem a géptől! Egy halom lozsit kaszáltam! Megvehetem Ariettát, és még marad is a perkából! – Tényleg komolyan gondolod azt a babát? – csodálkozom. – Beleszerettem –suttogja szégyenlősen. –De hát csak egy guminő! – csikordul Dalia. –Rossebet guminő! Cyberszilikon kisasszonyhölgy-dáma! Totálisan élethű. –Kivel élethű? – kérdezem. –Pont ilyennek képzeltem álmaim nőjét! – Élettelennek? – hörgi a harcművésznő. – Hullákkal töfiznél? Nekrofil vagy? – Nem is élettelen, tud beszélni! Megveszem Ariettát! Punktum! Nem muszáj érintkeznetek vele. – Érintkeznünk vele? Nem muszáj? –Mitől jobb ez a szórend? – Nyugi –higgasztom őket. – Ha akarod, megveszed. Nekem akár be is mutathatod, nincsenek vele kapcsolatos előítéleteim. – Te is meghibbantál, Denisa? – sápítozik az ara. – Az a baba csak pótszer. Vele

kettyinteni csak pótcselekvés. Értelemszerű! Cydben felködlik valami. Arca, tekintete felragyog. –Hárpika, mit szólnál, ha közös esküvőt tartanánk? Elveszem Ariettát! Igaz, hogy nincs menyasszonyi ruhája, de te sem a szokványos habos-tüllösben leszel! – Vezessük le – ajánlom. – Arietta beszél, nyög, sikít, becsapósan élethű és szupercsábos. De! Sajna járni nem tud. Állni is csak rogyasztott terpeszben bír. Gondold át, manó! Tagbaszakadt pasekok támogassák szétvetett lábú arádat Rézorr Atya kritikus színe elé? Netán a vállukon cipeljék? Vagy tolják be talicskán? –Ariettának mozog a csípőízülete! Tud ülni meg térdelni is. – Mindössze a lábait nem képes összezárni! Mivel csak egy rima! –mordul Dalia, úgy is mint ma született erényőr. – Hány pasi kéne, hogy az oltár elé talicskázzák a műtyúkodat, Fehérmájt? Rajtad is csodálkozom, Denisa! Mit szólnál, ha Belloq kérne egy guminőt a házassági évfordulótokra? Belegondolok. Jó alaposan, többféle szögből. – Szerintem nem kérne – foglalom össze végül. – Túl paszszívnak tartaná. Nem is rezonálna rá. A manó lovagiasan védelmébe veszi választottját: – Arietta cseppet se passzív! Négy aktívan stimuláló szívónyílása van neki! – Négy?! –homlokredőzve töprengek a talányon. – A fülében is vákuum van? Vagy az orrában? – találgat Dalia. – Az ég szerelmére, hol a negyedik? – Hol lenne? A markában! Felsóhajtok. –Cyd, ha az előző nőddel kapcsolatban nyomaszt valami, beszéljük meg. Amennyiben előttünk továbbra is titkolni akarod, ajánlhatok egy príma zizigyógyászt… – Már mindent elmondtam! Az a massza rútul becsapott. Kommandósnak adta ki magát, de volt még más is, amiről a kínzófán is kussolnék. Rajta keresztül az összes mindzsósban csalódtam. Arietta az álomlány. Máskülönben meggondoltam magam, mégse kapkodom el a nősülést. Egy darabig csak ismerkedni fogunk. Eljárogatunk kirándulni, vitorlázni, biliárdozni, moziba, táncolni. – Biliárdozni? – hápogja Dalia. Miért pont ezen akad ki? – Megtaníthatnánk lovagolni – tervezgetek. – Feminista tüntetésre is elvihetjük. – Ja, mert tipikus szüfrazsett! – gúnykacag a pszichotikus ara. A manó megbotránkozik: – Hárpika, most miért vagy ünneptipró?! Folytatom az ábrándozást: – Motorozni, korizni tanítjuk. Rúdtáncolhatna is akár. – A mi hálószobánkban van ám krómrúd! – dicsekszik Dalia. – Marcel is betanult néhány zúzós, szexis koreográfiát. Nekünk irtómód bejön. Párosan és nekifutásból is tudjuk csinálni! Elképzelem azt a póznatáncolást. Ismervén a vőlegény testi adottságait, úgy vélem, a nekifutós részt szuszpenzor nélkül túl sem élné. Vízióm kellemesen elmulattat.

Dalia a homlokára csap. – Tudom ám, min vigyorogsz, Denisa! Egyenlítenünk kéne, nem gondolod? Te láttad csupaszon az én Marcelomat! Nekem bezzeg nem volt szerencsém a pucér Belloqhoz! – Ugyanis ápoltam a te Marcelodat, amikor agonizált. Még nem is ismertétek egymást. –Előbb tépted le a ruháját, és csak utána firtattad a nevét!* – sikoltja, zöld szikrákkal a szemében. Anyám, köpölyözz! Összenézünk Cyddel. Egyszerre toljuk Dalia szájához a koktélospoharunkat, megitatjuk őt kétfelől, hogy lelazítsuk kissé. Habár inkább kanalas Xanaxra, gumikalapácsra vagy homloklebenyirtásra volna szükség. – Te viszont többször is megcsipkedted Belloqot – jegyzem meg tankoltatás közben. – Ez pedig a méretvételt szolgálta nálad. – Már nem csinálom –biztosít két nyeléssel később. – Régóta monogám vagyok. Áthatóan nézek a szemébe. – Igazán? – firtatom mélyértelműen. Viszonozza a vesebámulást. Írisze zöld és bíbor szikrákból tevődik össze. Néhány fekete lobot is észlelek. – Ja! – szisszen. – Te arra célzol! Cyd tüstént lecsap: – Mi van, mi van? Hogy izeg a mozog? Hárpika legyint. Ugyane mozdulattal leteszi a jégkockás poharat, egyszersmind ki is löttyinti. Felemelkedünk az asztal mellől. –Nemrég azon tűnődtem, milyen lehet hármasban szexelni – gyónja az utcára lépve. Nem nekem vall, én pompásan emlékszem a történésre, elvégre belerángatott, afféle tiszteletbeli rabbi gyanánt. –Hármasban? Vagyis még egy nővel? – találgat Kobold, hímnemű logika szerint. – Megbuggyantál?! Még egy pasival! – Összehoztátok? – Frászt hoztuk össze! Épp csak megemlítettem Marcelnak, és ő két hétre különköltözött! Persze eleinte azt hittük, örökre. Hanem én nem hagytam annyiban! Engesztelésül javasoltam, hogy menjünk el egy szvingerklubba. – Olyan párcserés izébe? – Oda hát. – És ez kibékítette? – Nem, de elhívott békéltető vacsira a Bujalázba. Tudod, az egy meleglokál. –Úgy mondod, mintha minden ráérő időmben buzibárokban lógnék! – háborog a manó. Igazít a bal mellén, mivel a pénznyeremény folyvást kibuggyanna a légzsákjából. – És ott mi történt? Fásult sóhajt hallatok,többféle nézetből ismervén a múltbéli cselekményt. Amely után Marcel egy hétig nálunkbűnbánkódott. – Hát kérlek, megkajáltunk a Bujalázban – meséli Dalia. – Iszogattunk, bámultuk egymást, szerelmesen gügyögtünk, úgy tűnt, mindörökre szent a békesség. Faja zene

szólt, és az orrom előtt illegette magát egy krómrúd. Több se kellett, rákúsztam táncolni. Felmásztam, lecsúsztam, figuráztam, szétvonaglottam magam. Úgy éreztem, nincs nálam dögösebb, macább. Marcel kortyolgatta a whiskyjét, néha rám mosolygott, de úgy, mint aki lélekben máshol jár. Valójában rám se bagózott. Egyszercsak odapenderült egy meleg csóka,szűk szerkóban, formás seggel, és észvesztően riszálni kezdett a rúdnál. Olyan volt, mint egy kéjálom! Percek alatt letáncolt! Engem! Nem győzött leégni az arcomról a hámszövet! Marcel meg teljesen feléledt, és nyálfolyatva bámulta a seggrázós kis buzit! Köhintek: –Ő persze jócskán másképp emlékezett utóbb – jegyzem meg. – Ti le vagytok ejtve! Folyton összejátszotok! Befordulunk egy lokálba, melyről még nem tudjuk, hideg vagy meleg-e, az viszont biztosnak látszik, hogy odabent étkezni is lehet. [ix] A bűnelkövetés jelei: sikoly, segélykiáltások

Vacsorát és további parázsos italokat veszünk magunkhoz, ugyanis kell majd az a szaggató fejfájás a Női Mivolt Legszebb Napjára. A helyiség erre alkalmas részében mérsékelt szeparébenyomást keltő rácsparavánok magasodnak az asztalok között. Se hangot, se képet nem szeparálnak, de legalább tetszettek kitalálójuknak. A belsőépítész bizonyosan borsos felárat kért az istállóbokszos hangulat megteremtéséért. Evés közben szemlélődöm. Martin öcsém terepmustrának nevezi e szokásomat. Végignézem a lakomázó-mulató közönséget, impulzusokat kapok-veszek, archetípusokra ismerek. A többéves zsarupraxis révén látom, megérzem vagy kiszagolom, ki milyféle. Fejben kiosztom, kinek mi jár: ennek öt év, annak életfogyt, emennek szerencsét kívánok, amannak békét önmagával, vagy egy kiadós fütykölést. A játék elszórakoztat. Része az is, hogy mindenki másként reagál, ha észleli rajta feledett, CTző tekintetemet. Némelyek elmosolyodnak, mások zavarba jönnek, bizonyosok gyanút fognak, olyikok fenyegetést dünnyögnek, egyesek két ujjal stukit formálva jelzik, hogy nem tolerálják a gébics-pillantást (by Martin). A színpadszerű táncpódiumon valódi zenek ar játszik, húsvér énekes hörgi a dalt a mikrofonba. A táncolók összefonódva, ütembe olvadtan járják; az arcokon veríték csillan. A tekintetek változatosabbak: vágytól villogók, rebbenékenyek, derűsek, tompultak vagy mindent-befalók. A saját energiavulkánjában tobzódó dalnok hajszíne egérszürkével melírozott fakóbarna. Széles szája csőrszerű; amikor ajkait összezárja, olyatén hatást kelt, mintha cipzárt húzna be. A tojásdad arcról sallangtalan életkedv sugárzik. A hamvaskék szempárból melegség süt, amolyanemberszeretős. Manapság ez ritkább, mint a hintalócitrom. A csigolyakarmolós, kitérdepelt orgánum bicsaklás nélkül interpretálja Tom Waits Chocolate Jesuscímű dalát. A zene ritmusára vibráló fiatal férfitest bomlott-szögletes mozgását a végtagokéi tetézik. Nemcsak a táncolók mámorodnak tőle, a hallgatóság is

élvezetet lel a mókázósan impulzív, kirobbanó előadásban, tehetség és életöröm önkívületében. A színpadszéli kivetítő óriássá növeli az énekes alakját. Ugyanonnan leolvasható, hogy Friskynek hívják a nótást. A zenét a Catharsis Gang szolgáltatja. Találó névválasztás, mindkét szó többértelmű: egyszerre fricskás, bűnös, emelkedett. Tom Waits nótája után Joe Cocker egyik örökzöldje következik. Dalia sebtében lenyeli italát, kézen ragad és a pódiumra cipelbennünket. A koktéloknak és a műsornak hála, kellő lelkesültséggel dzsiggelek az alulról megvilágított, szüntelenül csillódzó padlón. Cydből kitör a benne punnyadó parkettördög, a harcművésznő akrobatikus elemeket vegyít mutatványába. Billy Joel River of Dreams-e, majd az AC/DC egyik rácsszaggató nótája kerül sorra. Részemről nem valósul meg a teljes testmozgásba feledkezés, fél szemmel a kivetítőt figyelem, azon belül a dalról dalra jóképűbb-férfiasabb Frisky egyszemélyes varietéjét. Szívesen megmutatnám Belloqnak a bárkit mozgósítani képes fickót, hátha ő is bepörögne tőle egy testdobálós-hídbahajlós táncszámba. Dalia esküvői előkészületének köszönhetően Életem Mogorvábbik Fele kimoccant a „csakis méltóságteljes táncfigurák vonzanak”mottójú becsípődéséből, és csodák csodája, megtörtént vele… de ezt majd csak a holnapi esketésen hiszem el, ha megint átélhetem. Aztán a tikkadt dalnok elhallgat, s nyelvének erőteljes lökéseivel igyekszik újranedvesíteni fogait, ajkait. Úgy néz ki, mintha egy szökdécs állatka rohangálna a szájában, falkányi üldözővel a nyomában. Egészében olyan a fickó, mint a legkisebb királyfi, akit kivertek az atyai várból szerencsét próbálni, mivel toronyló tehetségére vakon azt látták csupán, hogy megjelenése nem udvarképes, és a trón amúgy sem neki jár. A száműzött fiúból végül show-herceg lett, igaz örömére az istenadta népnek. Frisky meghajol néhányszor, majd felkap egy flaskát, s a vizet kortyolgatva levonul a színpadról. A Catharsis Gang tovább játszik, ám acsűrdöngölős kedv némileg alábbhagy, inkább csak lötyögünk. Az éttermi résznél magasabban lévő pódiumról lepillantva – nem először –feltűnik az egyik asztaltársaság. A kompánia főalakjának jobbjánbalján cicababák dorombolnak, hímnemű imádótábor dongicsál körötte. A szeparé szélénél két vaskos őrnaszád méregeti a környezetet, kartőnél erősen bélelt jakóban; a magukfajta anti-divatdiktátorok nem váll-, hanem hónaljtömést hordanak. A harminc év körüli vezér bőre Baileys színű, szivarmérete vibrátoréval vetekszik. Szemrése kokaincsík-keskeny. Öklömnyi áfonyakék szája körül cerkavonásszerű szőrzet díszeskedik. Öltözéke inkább hasisdrága, semmint ízléses. Ékszerparkja ugyancsak. Ha bérgyilkos lennék, bekötött szemmel, háromszor megforgatva se téveszteném el a bandavezért. Ha naponta három ilyet leterítenék, akkor se fogynának el, míg világ a világ. Amíg bőven van kereslet szerre, szervre, rabszolgaszexre s más tiltott cuccokra, ezek az élő céltáblák folyvást újraképződnek. Zsaruként pontosan tudom: amint egy ilyen bűnkalmárt sittre vágunk, kettő nyomul a helyére. Fogyóeszköz mivoltukkal tisztában lévén gengszteröltőről gengszteröltőre brutálisabbá válnak. Míg ezt végiggondolom, a hordafőnök tüntető nyíltsággal felszippant

egy porcsíkot az asztalról, s tüzetesen betúrja az orrába. A művelethez használt bankót a jobbján dörgölődző cicamuca mély ruhakivágásába gyömöszöli, majd ugyanoda pöcögteti a hamut a kurblivastag szivarról. A lány sikít, nem épp gyönyörében. Dalia megböki a könyökömet. – Belekössünk az ipsébe? – kérdezi. Összeborzongok. – Torkig vagyok a típussal. – De hisz nem is csak ilyenekre kell hajtanod! Dilipatákat, aberráltakat, cápákat is elejthetsz, mikor melyik kerül az utadba! Habár ez csak egy barrakuda. Frisky visszatér a röpke szünetről. Felkapja a mikrofont, és sajátos koreográfiájú táncra perdül az állvánnyal és akörül. Még egyetlen hangot sem hallatott, közönsége máris felforrt, engem is beleértve. S végre vérpezsgetős dalra fakad, pártól párig szökdécselve megforgat egy-egy lányt, majd elkapja Cydet, és akkorát ropnak, hogy a padló majdnem átszakad. A rongyos strimflis manó a cipőit félredobva, felcsuszamlott szoknyával pogózik. Frisky sűrűn a szája elé tartja a mikrofont, hogy belevokálozzon; a kétféle mélységű, ráspolyos orgánumok közénk omlasztják a szférákat. A közönség tapsolva tombol és nevet. Magas, szőke fickó sétál el mellettem. A hurrikános revü iránti közönyén felakadva utána csodálkozom. Hullámos haja a vállát verdesi, vékony szövetű, hosszú kabátja széttárul. Az asztalok felé pördülve lefűrészelt csövű flintát ránt elő. Honnan jött ez? A fejemből?! Mindenki az eleven stimulánsokat, Friskyt és Cydet bámulja. Elmémben egy hang így kiált: ne vedd észre, hagyd! Ám a robotzsaru szolgál és védelmez. Végzetsebesen elgázolom a merénylőt. A félreütött mordály eldurran, a golyó átfúrja a távoli plafont. A kényesebb pontokon megroppantott fickó kocsonyás térddel leroskad. A hátára pattanok. Lekapom az övet a derekamról, összekötözöm csuklóit. Az odaperdülő Dalia nyakörvet hurkol neki a sáljából. Mindeközben a zenekar elnémul, a tágra nyílt szemű Frisky a háttérben lévő emelvényére farol. A publikum összetorlódva sikoltozik. A célpont őrnaszádjai böszme stukikkal dübörögnek felénk. Na, ez a gázömlés. Az imént a bandavezért óvtam meg a korai pokolra jutástól. Most a bérgyilkost kéne melegen tartanom, míg ideér a jard. Anyám, küretelj! Beletalál a százas szögbe. Két stuki ellen egy flinta. Majdnem egál. Lepattanok a rémülten fickándozó bérgyilkosról. A harcművésznőre hagyom a további dominázást. Újraheccölöm a fegyvert. A brávó is hergelten hozta be a kabátja alatt. Csak egy botlás kellett volna, hogy kilője saját

mellbimbóját. Vagy átlyukassza az állát. A mordályhasználat komolysága láttán a két ragadozó megtorpan. Intésemre Dalia előhúzza és felcsillantja medálomat. Rápacsálunk. A zsaru mivolt nem tesz minket népszerűbbé, sőt. A bandavezér nyalókái is stukira kapnak. Szemvillogtatva, fenyegetően tódulnak felénk. Ez viszont már élénk túlerő. A főnök hátradől, fogai közé tolja a böhöm szivart. Bár olybá fest, mintha egy póznát nyomott volna az arcába, szétfeszített szája a szegleteknél sem repedezik. Mi több, tágulékonyságából fölényes vigyorra is telik. Lefogadom, hogy vazelinnal rugalmasítja magát, éjjel-nappal edzve a tükörnél. Mire ez átvillan rajtam, lezajlik köröttünk némi pánikreakció. A csapatos lövöldözést prognosztizáló publikum futva me nekül, vagy hasra vágódik a padlón. Frisky jobbat talál ki: lecsüccsen a már-már kiüresedett táncporond fölé vezető lépcsősoron, és rákezd a Killing me softlycímű dalra. Ez kicsit kilazít. Mezítlábas extáncosa, Hamucipőtlenke négykézláb keresgeti, majd kézbe ragadja topogóit. Nyomkövető rakétái láttán feléled reményem, hogy a túlélők között leszünk. Az őrnaszádok és a buzgó nyalókák mögé meredek, a hordavezér szeme közé. – Hívd vissza a vérebeidet! – követelem. A hasítékszemű fickó kitépi a szivart az arcüregéből. Végtére is úriember nem üvölt teli szájjal. –Hívja a faszom! Az a tetű ki akart nyírni! Ha nem adjátok át a mocskot, erővel vesszük el! Falkája megtorpan, a stukik továbbra is ránk merednek. – Kivel beszélek? – kérdezem. – Még a nevem se tudod? – Ha tudnám, ki vagy, hótfix, hogy rajtad térdeltem volna. Elnyomja szivarját az asztal közepén. Parázs röpköd, szutyok fröccsen, cicamucik jajonganak. Ráüvölt Friskyre: – Hagyd már ezt a nyálas fost! Kussójjá’! A stimulátor vállat von, szempillantás alatt leittasodik, s csukladozó hangon rázendít a Tom Waits általi, kevéssé szaloncukros Christmas Cardra. Mocsárrészeg-rekedten nyomja a Silent Nightot. Imádom. Megkoszorúznám a királyfit, ha ráérnék. Az őrnaszádok egyike megfeleli az iménti kérdést: – Hé! Errefelé minden picsa ismeri Kolait! A bemutatott felé biccentek: – Hát ezért nem tudlak hova tenni, szépfiú! –A tesóimnak csak Erős Érv vagyok – hangzik dölyfösen. – Frappáns becenév. Mi mellett vagy erős érv? – Amellett, hogy kussójjá’! Tisztejjé’! Dalia az egyik korábbi életébe hipnotizálja a halálfélelemtől nyűglődő bérgyilkost a cipőtalpával. A killerszittelés végeztén

felkacag: – Mi mellett, mi mellett?! Hát az abortusz mellett! – Kussójjá’! – Vagy a ciánozás mellett – tippelek. – És persze a természetes szelekció mellett – kontráz Hárpika. – Meg a Tajgetosz mellett – jegyzi meg Cyd, s beledúdol Frisky dalába: – Tesze-toszi, tajgetoszi… – Kettészarlak titeket! –üvölti Erős Érv. – Nem vagy hálás típus – sóhajtom. – Épp megmentettük az életedet. – Tényleg, bazmeg! És mégis rákúrtok, mert nem én vagyok az aranyhal! – Ha te lennél, a horgon hagynálak! Na, le a csúzlikkal! – mordulok. Kolai füttyent egyet. Csücsörített ajkai hatalmas gyűrűsizomra, közelebbről mamutvégbélre emlékeztetnek. Vagyis olyasmire, aminek rusztikusan seggvéghurka a neve. Gyönyörű, képes anyanyelv! A nyalókák visszateszik a stukijukat hőmérőnek. Hátrakotródnak a gazdájuk köré. A két őrnaszád pisztoly nélkül pucérnak érezné magát. Épp ezért nem is vetkőznek. Frisky immár Rómeót vérzeti a soros Tom Waits-dalban, és még mindig pityókást játszik. Babért neki. Nekünk meg ötletet. Eleget húztuk az időt, most már ki kéne mennünk a lecsapott brávóval. Élve. –Az a tetű ki akart nyírni! Fogat fogért! Ide vele! – követelőzik Kolai. – Ti meg akkor elhúzhattok a picsába! – Fáj nekem, ahogy beszélsz! – panaszkodik Cyd. A hordavezér rárökönyödik: – Hát te ki vagy, faszikám? A publikum konszolidálódni érzi a helyzetet. A hasalók visszaülnek a helyükre. A bizonytalanok kisurrannak a teremből. Remélhetőleg valaki már rendőrért kiáltott. (A filmbéli zsaruk folyton erősítést követelnek rádiójukon. Hányszor nyafogtam már: csak egyszer kérnének gyengítést! Csak egyszer! Ám most vissza az egész! Erősítést akarok!) – Mi közöd a kicsodaságomhoz? – hörren Cyd. – Utoljára szólok, hogy hívd vissza a langalétráidat! Máskülönben szétkapom őket konfettinek! – Mi vagy te? Fiú? Lány? Ja, pojáca! Néztél már tükörbe? Ha egyedül indulnál egy szépségversenyen, akkor is csak huszadik lehetnél! – De te megnyernéd a csúfságversenyt! – replikáz a manó. – Olyan ocsmány vagy, hogy szatyorban hordtak az oviba! Még Halloween-maszkban is szebb vagyok nálad! – Tudod, kivel beszélsz, rusnya pojáca?! – Olyan pocsék vagy, hogy az anyósom lehetnél! Amikor hagymát vágsz, a hagyma zokog! Még hogy kivel beszélek!? Te még az ovit se végezted el! Kirúgtak, mert elszívtad a szobanövényeket! Frisky stílust vált. A Catharsis Gang értő támogatásával belecsap Nick Cave és Kylie Minogue örökslágerébe, s elegánsan megbirkózik a duettel, szálegyedül. Rajongom a fickót. Vajon hazavihetném? Erős Érv ránk förmed:

– Na, eleget pofáztatok, húzzatok a picsába! A gyilkos tetű marad! – Szerintem nem marad – vélekszem. Az őrnaszádok kimutatják, hogy dögkomolyan gondolják a lelövésünket. Cyd tükörkezes ügyességgel, egyszerre süti el mindkét bocskorát. A monstrumok tüzelnének és el is hajolnának, csakhogy az atomgyors nyomkövető stukák a csuklójukat szegik. Mágikusak netán? Nekem is kell fasírozó cipedli! Dalia vijjogva levetődik a színpadról, a manó utána. Villámtámadást intéznek a rököny gorillák ellen. A nyalókák talpra ugrálnak a távolibb asztalnál, de Erős Érvre irányított flintacsövem lelassítja őket. Társaim megszerzik az elsüllyesztett őrnaszádok fegyvereit. Frisky éppen Kylie hangján énekli a Where the Wild Roses Grow-t. Micsoda bűnös, beteges, varázsos nóta! Mindjárt ellágyulok. Légy se zümment. Az életmentő muzsikát leszámítva mélytengeri merülés csendje zúg a teremben. Cyd felnyalábolja a bágyadt bérgyilkost, és a kijárat felé vonszolja a csordányi ellendrukker tekintetének kereszttüzében. Dalia velem együtt igyekszik sakkban tartani Kolai dühödt falkáját. A nótás éppen Nick Cave erős diliáramú orgánumára vált, amikor a bandavezér ráparancsol a pucerjeire, hogy állítsanak meg bennünket. Megest előkerülnek a nyalókák stukkerei. Íziben legyen reklámszünet, papírpelussal! Célba veszem Erős Érvet. Az sem érdekel, ha az összes meccset elveszítjük, csak nyerjük meg a [x] bajnokságot.

Az asztal közepén szétmázolt szivar hullájára lövök. Legalább négy koktél segít a célzásban. Vagy inkább öt? Kezem, lábam enyhén idegropizik. Segáz: a robotpilóta vezet. A flinta mellbe rúg, a dörrenés megfújja az Eustachkürtömet. Mivel ez a fülemben van, eléggé megsüketülök. A szivarcsutka helyén jókora lyuk tátong a skuló által odébb vetett, megborított asztalon. A széplányok sivalogva iszkolnak a mosdó felé. Nyilván sikoly-castingokon válogatják ezt a nőtípust. De vajon hol tenyésztik? A nyalókák visszahuppannak a székükre, kezükben megfittyed a fegyver. Még az asztalt sem igazítják vissza. Erős Érv végbélszája tátva marad. Mármár elönt a győztesek önteltsége, mikor feltűnik, hogy a kétes ámulat egyáltalán nem nekem szól. A stresszes brancs inkább mellém-mögém figyel, semmint rám. Nem fordulnék meg, trükktől tartva, ha nem észlelném Dalia torokhangú morranását. Nahát, a sikítozásnál halkabb hangokat is hallok! A másik öröm akkor ér, amikor végre Frisky éneklése is áthatol a fülemben nőtt filteren. Hátrapördülök.

És jókor! Egész hátralévő életemben dühítene, ha erről a látványról lemaradtam volna. Ismerős pasas, még inkább jelenség lépdel a teremben, neki szólt a kéjes torokhang. Megjelenése délceg, járása hajózó – így hintál-ring egy pazar nagyárbocos a hullámokon. Kurtára nyírt, csokisötét haja hullámos, halántéknál cselesen borotvált, akár egy képzeletbeli harcosé. Keskeny szemrése összehúzva, szájszegletében deviáns vigyor, fogai közt vékony szivar, keze a zsebében. Jégkék szemű, fagyosszőke társnője higgadtan sétál mellette, úgyszintén zsebre vágott kézzel, látszólag fegyvertelenül. Semmi stukis pózolás. Lehökkenek. Az itt maradtak kemény magja ismerheti őket, többségük félrehúzódik az útjukból. A hátuk mögött néhányan kimutatják, hogy alig bírják visszafogni magukat a két zsaru széttépésétől. A merészebbek távolról utánuk is rúgnak, ketten köpettel jelölik meg lábnyomaikat. Kolai összeszedi magát. Új gigaszivart gyömöszöl a szájába, és felizzítja az egyik nyalókája disznópörzsölő gyújtójáról. Gúnyos grimasszal szemléli a közeledőt. Az utolsó métereknél dülöngélő csóka vetődik elő egy térelválasztó panel mögül, és cipőn köpi Vis Majort. Az exkommandós a fickóra pillant. Két ujjal pézsét húz elő a zsebéből, és hozzávágja. A tekintetétől szeppent csulás rögvest teszi a dolgát: hangos csattanással térdre rogy, és szárazra suvickolja a meggyalázott lábbelit. A glancolással végezve a másik cipőt is áttörli. A zsaru társalgást kezdeményez a feje fölött. – Mi van, Gyenge Érv? Randalírozol? Most beviszlek. – Nem csináltam semmit! Én vagyok az áldozat, bazmeg! Le akart puffantani egy mocsok tetű! Az egyik kurva meggátolta! A másik kettő, sőt mindhárom minket terrorizált! Nézd csak meg! Ott állnak agyarig csúzliban! Őket vidd be! De egyből a Halálsorra! Vis Major felénk fordul. –Őket? – kérdezi ránk mutatva. Míg én memorizálom az agyarig csúzliban folklórt, Dalia olvadozik mellettem. Cyd a besereglő egyenruhások gondjaira bízza a hivatásgyakorlásban meggátolt, rozzant bérgyilkost. Azok a két kába őrnaszádot is begyűjtik. A duett végén Frisky leteszi a mikrofont. Tüstént hiányozni kezd az éneklése. Ha ő nem találja fel magát a vészes pillanatban, letális golyócsere is kirobbanhatott volna. Tied a vár, legpöpibb királyfi! Kolai ráüvölt Vis Majorra: – Szójj má rájuk bazmeg, hogy rakják le a vasakat! Elvégre te vagy a fakabát! – Lehet, hogy lerakják, ha bocsánatot kérsz az ocsmány dumádért. – Amúgy mi van veled? – kérdezi a bandavezér homlokráncolva. Ívesre ápolt szemöldöke és hajtöve közé kétujjnyi bőrfelület szorult, ennyit redőzhet. – Mi olyan furcsa rajtad, Vis Major? Plasztikáztattál? A cipőleköpő fickó talpra támolyodik. Szédületében az ujjait görbítgetve próbál megkapaszkodni a levegőben.

Szöszidoki jótékonyan odatartja neki a kisujját. A mákonyos két kézzel belefogódzik. – Botoxoltattál, vagy mi? –találgatja Erős Érv. A tintahal pasek hirtelen felindulásból elengedi a kapaszkodóját. – Há’ nincs meg nekije a lófarka! Figaróztatott! De még hogy! Nem látod, tesókám? – habogja hátrafelé ferdülve. Dőltében előbb a lábujjai, majd a talppárnái emelkednek fel a talajról. Kyra utánanyúl, és a nadrágkorcnál fogva egyenesbe rántja a részegest. Az kitörő rajongással kezet akar csókolni, de mellényálaz. Felsőteste megindul, s csigalassan döcög körbekörbe, mint egy rottyos karusszel. –Hová raktad a lófarkadat, őrnagyom? –érdeklődik a bűnbandás. – Kopj már le a lófarkamról! – morran Baletta, szájában a meggyújtatlan szivarral. – Mostanában mindenki a sérómon lovagol! Mihelyt a bérgyilkost épségben kiviszik a rendőrök, leengedjük a fegyvert, és a csevegőkhöz sétálunk. – Akarsz tüzet, tesó? – bratyizik Kolai. – Ki járt ilyen girhes szivarral? Kojak? – Más is szokott szivarozni – legyint a termetes zsaru. – Churchillről még nem hallottál? – Churchill az a fasz, aki a béligában játszik? Kutyaütő csávó! – Á, ez a Churchill többek közt a penge stílusáról ismert – legyint Baletta. – Ismered a jelmondatát? A kudarcban dac, a háborúban elszántság, a győzelemben nagylelkűség. Dalia csatlakozik az előtte szólóhoz: –Ezek is az ő szavai: egy talány, amely egy titokba burkolózva ül egy rejtély közepén – leheli, kiadósan megcsipkedve a gyanútlan pasast. – Te pont ilyen vagy, Vis Major! Hárpika újra a régi. Tán-tán túlsággal is. Döbbenetemben szemernyi Churchill-idézet se jut eszembe, pedig jócskán elkelne a művelt társalgáshoz.

[xi] Mindenki meghal, de nem mindenki él.

–Azt is ő mondta, hogy ha ebben van valami jó, az mindenesetre kitűnően leplezi magát – jegyzem meg. A szamuráj még alig tért magához az intim fizikumát ért inzultusból. Áll s piheg. Nem hiszi el, hogy nemcsak a béneje képes hülyét csinálni belőle. Az érdekes hírnevű, jó mozgású, karcsú lány vagy nőzet – már a nevét is tudjuk: Dalia Mesa, s még ennél többet is – meglepődik saját tettétől. Szemlátomást aggasztja, hogy ily gyorsan eljárt a keze Vis Majoron. Végigtapogatja – ezúttal – önmagát, kabátkája zsebéből előráncigál egy fényképes meghívót, és előbb a szamurájnak, majd nekem nyújtja. – Valójában menyasszony vagyok! – hadarja. – Nagyszerű, remek, csodás vőlegényem van! Lobo a neve, vagyis Marcel. Illetve egyik sem az igazi, de mi így hívjuk őt. Holnap lesz az esküvőnk, vagyis immár ma. Most éppen leánybúcsút tartunk. Nélküle persze, mert ő meg legénybúcsúzik valahol. Értelemszerű! Nem nyúlunk az invitálókártyáért. Elveszi tőle a dülöngélő felsőtestű Észbeköp, a szeszszivacs, aki előbb köp, és aztán kap észbe, innen gúnyneve. Nyáladzó vigyorral a papírlapra bámul, felcsillantva dominófogsorát. Baljával fogja a papirost, jobb keze kisujjának irgalmatlanul hosszú, mikrobiológiai képletekben gazdag, szürkésfekete körmével széthajtja, s a benne lévő fényképekre csodálkozik. –A herkópáterét, minő menő lovacskák! – rikkantja, kisujjkörmét továbbra is arisztokratikusan eltartva. Jogcíme van e gesztushoz, többször láttam a kutyabőrét. Élő ebet tart benne. – S minő faszán snájdig vőlegény! No persze, a menyasszony is kackiás! Odavizitelhetnék én is? Kinyalom magam, ha meghínak! Nahát, a Nadiri-kastélyba’ lesz? Az árgyélusát! Az egyik ősöm sokáig ott vendégeskedett a kvantócsnet… a kvantócsend idejekor! – Kussójjá’! – idegeskedik Blat Kolai. A mizéria nem bírja a kultúrát. Persze nemcsak őrá hat provokatívan a műveltség. – Kvatrocsentót akartál mondani? – kérdezem a szeszspongyát. Észbeköp felém legyez szürke, zöld s fekete lerakódások rétegeivel ékes, póznamászó kisujjkörmével. – Aztat hát! Elvégre egyetemi tanár vótam, muszáj tudnom az ilyet! Az vót ám a szépkor! Tanítottam róla! De már nem okítok, hanem iszok inkább. –Miről hablatyol ez a brokán? – morran Gyenge Érv. – A kvatrocsentó az érett reneszánsz kora volt a 15. században – magyarázom. – Szívesen éltem volna akkoriban. De hiszen éltem is, jut eszembe! Észbeköp ősei rangos fazonok voltak, s ilyenekként joggal megfordulhattak a Nadiri-kastélyban. A szépkoridején az emberek dúskáltak a művészetekben, zenében, táncban, színházi előadásban, olyan festők és szobrászok alkottak, mint… – Kit érdekel ez momentán? – mered rám a szamuráj. – Mi volna, ha azt kérdeznénk, mi történt itt és most? Tehát? A bármelyteret a puszta jelenlétével betöltő zsarunő válaszol, arcán vibráló –némi gráciával ironikusnak nevezhető – mosollyal. Igyekszem úrrá lenni a késztetésen, hogy sokkal intenzívebben ott legyek, mint ő.

– Épp táncoltunk a pódiumon, amikor besétált a hosszú kabátos ipse – meséli. –Elhúzott előttem, és volt valami fura stichje. Gyanút fogtam, nem alaptalanul. Tüstént mordályt rántott, hogy halomra lője a gigaszivaros ürgét. Mi ezt nem hagytuk, erre az ürge tirpákjai ránk zúdultak. Mi ezt sem hagytuk. – A faszom se akart rátok zúdulni! – tiltakozik Gyenge Érv. –Nekem a tetű csóka kellett, megmondtam! – De mi nem adtuk – bólint Denisa. – A többi ismert. Kolai a szamurájra vigyorog, s még a böszme szivart is kicuppantja szederjes szájából. – Hát nesze, ez volt!És tudod ám, kit viszel be, őrnagyom! Na, eriggyetek innét, mulatni akarok! – Mulass, ki tudja, meddig mulathatsz – von vállat Vis Major. Gyenge Érv szemközt neveti: – Úgyse kapsz el! –Majd elkap a következő bérgyilkos. Vagy ugyanez. – Jaj, ne ijegess, tisztikém! – Ijeget a hóhér. Gondolkozz, ha van mivel, habár aligha tévedésből csúfolnak Holthomálynak. A rivális kompánia rád küldte a bérgyilkosát. Lábcédula felsült ugyan, de lefogadom: a vetélytársaságod leteszi érte az óvadékot, és ő, már csak a renoméja miatt is, visszatér. Siess haza, intézd az örökösödést. Neked harangoztak. – Majd meglátjuk – morogja sötéten Blat Kolai. – Csak nehogy aztán én kapjalak el téged! Vis Major ölelésre tárja karjait. – Gyere, kapj el! Gyenge Érv visszadöfi a bagórudat az arcába,s hátradől. – Elkaplak! – morogja bólogatva. – De el ám! A szamuráj érti a közleményt. – Oké, most elfordulok – feleli. – Csináld hátulról, ahogyan szokásod. Zavartalanul kisétálunk a Toloncház nevezetű lebujból. Az úgyszólván békés, nyugodt helyet néhány hónapja választotta törzshelyül Holthomály és bandája. Azóta nem győzünk idejárni. Az utcán Denisa felcsuklik: – A munka az italososztály átka – gajdolja, tán Észbeköp tanárt imitálva. Saját hangján folytatja. – Ez meg Oscar Wildeidézet. Mintha nem tudnám. De erről most hallgatok. – Hoppá! –rikkantja a lányságsiratók nőimitátora. A sajátos megjelenésű, féktelenül kancsal személy eleddig meg se mukkant, otromba cipőit szorongatva a társalgó feleket méregette. Egyedi látószervét egy kaméleon is megirigyelné, sőt: magam is irigylem. A panorámalátó drag queen* fejmozdítás nélkül észlelni képes, mi történik körötte. – Hárpika, ottmaradt a meghívód! A dzsúzos ipse markában! A menyasszony a szívéhez kap. – Gondolod, hogy aggódjak? Szerinted eljön a lagziba? – Ne emészd magad emiatt – nyugtatom. – Észbeköp született úriember, akit túlsággal megviseltek a munkahelyi viszályok. Védekezésül addig ivott, míg ki nem egyenesedtek

az agyhullámai. Azóta főként az utcán lóg, és olyan csóró, hogy az aranyere is alpakkából van. Ám ha netán elmegy a lagziba, biztosan tép virágot a parkban, és nem hagyja ki a menyaszszonytáncot. – Köszi, most megnyugodtam – biccent Dalia. Megtorpanunk a kocsink mellett. – Ég önökkel, hölgyeim – búcsúzik gavallérosan a szamuráj. A rongyos fuszeklis, tévésorozatfrizurás szőkeségre pillantva elvigyorodik. – Kegyedet is beleérthetem a hölgyek titulusba? – Még szép, hogy beleérthetsz, mandrókám! Utóvégtére koszorúslány vagyok, tehát hölgy! Máskülönben szólíts Cydnek! A sztoridat hallva tisztelő híved lettem. Szűkebb pátriárkámban is élnek hozzád fogható… –Szűkebb pátriárka? – nyögöm. A fickó legyintve folytatja: –Na szóval, a szűkebb páriámban is élnek vagány mandrók, többen közülük egész közeli haverjaim. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem azért kalapozlak meg, mert cimborákra szorulok. Van énnékem csurig elegendő! – Vagyis akkor mit akarsz mondani? – firtatja Vis Major igaz kíváncsisággal. –Hát ennyit. Maradok tisztelő híved. Kölcsönös? – Hogyne. Találkozunk még ma éjjel? Hány közbelépést terveztek reggelig? – Á dehogy, húzunk az ágyba! Hárpikának már aludnia kéne, nehogy aztán olyan legyen az arca a nagy eseményen, mint egy teknőcé… – Cyd, most már tényleg törpenevet kapsz! – mordul a menyasszony. –Mert aggódok miattad? A monoklid, ha nem egyből cvikkered, piszkosul megnő ám reggelre! És ha a hullaságtól még tokmányfejű is leszel, Rézorr Atya meglát és azt fogja hinni, hogy megküldték a véres hurkát a disznótorból. Márpedig egy véres hurkát nem fog összeáldani Marcellal! Dalia a társnőjére tekint. – Milyen nevet adjak neki? – Ezért aljastörpe név dukál. – Elég lesz a komisztörpe is – alkudozik Cyd. – Aljastörpe nevet kapsz, és pont! Vis Major a vezetői oldalra menekül. Mielőtt a kocsiba ugrana, átszól a tető fölött: – Jó éjt, hölgyek! Élvezzétek a leánysiratót. Az arának a legjobbakat a megkötendő kanosszájához. – A te frigyed tán kanosszás? – kérdezi Denisa. –Melyőnké nem az? – sóhajt a szamuráj. Behuppanunk, és ott se vagyunk. [xii] Miért a kutya személyesíti meg a holtig tartó hűséget? Miért nem a férfi?

Hiába hajtották a fél város járőrei, a virágszalonos furgon kámforrá vált. Az Alkentől lestoppolt két mobiltelefon is odalett a vénséges villánál kirobbant tűzharcban, így hát a szimatzsaruk már csak társam spionkamera-memóriájában bízhatnak. Vis Major a lövö ldözéstől kótyagos nyomozókkal tárgyal vezetés közben. Elsorolja nekik a híváslistán látott, általa ismert bűnözőneveket. Miután azt is észbe véste, hogy eleddig honnanmerről kapott híreket a megpucolt kisteherautóról, adatait a számítógépbe pötyögtetem. Az Agyzsandár becézetű komputer elhelyezi e pontokat a térképen. Ő pedig odapillant, fellapátolja emlékezetét, és kisvártatva megkapja az eredményt. – A rimás életbe! –dünnyögi. A műszerfalról leolvassa, hány fokos az éjszaka. – Hideg van már ilyenkor a pacsáláshoz. Mégiscsak az őszben járunk. – Mire jutottál? – firtatom, a belőle szivárgó feromontól kábán. Mikor leszek végre közönyös iránta? – Arra, hogy szívesen ágyba vinnélek, de ez most mellékszál. Ráadásul máshol is csinálhatnánk, például sífelvonóban, ám azok még nem járnak. Vissza a fősodorba: az űzöttek iránya azt súgja, hogy Al Bader cölöpházához siettek. Csakhogy ott nem praktikus fegyverarzenált tartani. A vízre épültség miatt hulla macerás, mert csónakkal kell odafurikázni a rengeteg ólmot, vasat. Rendőri rajtaütésnél el se rejthetnék a rengeteg cuccot. Na de akkor miért pont arrafelé mentek? – Tán mert neki van furgonja – vélekedem. – A csónakkikötő parkolójában tartja. Ott ilyenkor a rozmár se jár. Odahajtottak, átpakoltak, és nyugisan tovább mehettek Bader áruszállítójával. Mivel az összes zsaru az Éden-szalonos járgányt hajszolja. – És azt otthagyták volna a parkolóban? –tűnődik Vis Major. Mint hamarosan kiderül, otthagyták. Előbb belocsolták benzinnel, és felgyújtották. Mire a cölöpvárosi kikötőhöz érünk, a furgon vázig ég, az odariasztott tűzoltók buzgalma dacára. – Szándékos gyújtogatás volt –bólint érdeklődésünkre az egyik lánglovag. – A motorszámmal majd akkor foglalkozunk, ha annyira lehűl a rom, hogy megközelíthessük. Végigjárjuk a parkolót, Al Bader furgonjának nyoma sincs. Feldobunk egy érmét, és mert az a pofás felével landol társam tenyerén, elvetjük az ötletet, hogy csónakba szállva meglátogassuk a hosszú priuszú miazma vízen álló, lidércjárta nyári lakhelyét. Az égi döntésnek azért is örvendünk, mert környezetvédelmi okból kizárólag elektromos vagy karizommeghajtású csónak járhat a vízen, és momentán csak az utóbbi áll rendelkezésre. Mindketten úgy véljük, hogy nem kellően romantikusak a körülmények egy evezgetős pásztorórához. Amúgy is aligha találnánk bármi kompromittálót a cölöpökre épült, dús nádassal övezett kotorékban. A körülmények ismeretében biztosra vehető, hogy bármire készülnek is az egymáshoz szegődött bűnözők, azt lebukásbiztosan szervezik. Na persze, mi igyekszünk beleköpni a főztjükbe.

Járgányunkhoz visszatérve a szamuráj közreadja az információt. Zsarutársaink mostantól Bader felirat nélküli, viharszürke áruszállítóját kajtatják. A keresés Fertő City határain túlra is kiterjed. Mindenki vadul feni a fogát a furgonban lévő tömérdek fegyverre, védőés álruhára. Nem is merjük végiggondolni, mi várható, ha nem gázoljuk el időben a bandát. Visszafelé hajtunk a tóhoz vezető földcsíkon. Mindkét oldalról nádas határolja az utat, amely fölött jobbra s balra elnézve is látjuk a holdvilágtól csillámos vízfelület sötétjét, a rajta ringó hajók helyzetjelző lámpáinak szentjánosbogár-fényeit. Eszembe jutnak az elmúlt nyár éjei, amikor alkonyat után megtelt a kert szentjánosbogarakkal. Úgy fénylettek a fenyők ágain, mint parányi zöldezüst karácsonyfaizzók, vagy lassúdad úszással lebegtek körös-köröttünk, hajunkra, kezünkre, orrhegyünkre szálltak, s mi tátott szájjal bámultuk varázslatukat. Néhány órányi csillódzás után a lámpásbogarak nyugovóra bújtak, de másnap és harmadnap és még vagy két hétig visszajártak. Esténként sokáig álltunk a sötétben, tömeges nászrepülésüket, tündökletüket csodálva. Vis Major százképpen fotózta-filmezte a páratlan látványt, de semmilyen praktika nem vált be, egyik felvétel sem lett ugyanolyan teljes, mint élményünk. A legtökéletesebb kép a retinánkon vált örökké. Ha lehunyom szememet, tisztán látom a fénybogárrajzást, érzem a kert ezerízű illatát, és átjár az öröm, hogy részei vagyunk a teremtésnek. Ilyféle igézetek ifjítják a szívet. A csillámbogárhevület ránk is átragadt, érzékező együttléteink új s újabb dimenziókba röpítettek minket. Mais ou sont les neiges d’antant? De hol van a tavalyi hó? – Te is a szentjánosbogarakra gondolsz? – kérdezi a szamuráj. Mintha folyton az elmémben kutatna. Nem vár választ, folytatja: – Szeretem ezt a tavat. Meg az egész pszichopoliszt, ahogy te csúfolod. A valamikori települések összeolvadtak ugyan, de nem homogenizálódtak. A széleken lévők jobban megőrizték egykori arcukat, hangulatukat. Amikor végigmegyek a soksok kisebből nőtt óriásvároson, olyan érzés fog el, mintha időutaznék. Vállat vonok. –Ettől ez a kóceráj még Fertő City marad – vetem oda nyeglén. Megpaskolja a térdemet. –Jól van, mellőzöm a romantikus költői lázálmokat. Mi a véleményed a lánybúcsúsokról? – Csak utánad – felelem. – Ma este nem vagy túl kommunikatív. –S akkor? Én volnék a társalkodónőd? –A társnőm vagy, és egy ideje azt várom, mikor hagysz el vagy cserben a melóban is. – Úgy érted, a magánéletben cserbenhagytalak? – Szóról szóra. – Szerintem te hagytál cserben, és ráadásul önmagadat is. Ezt már elragoztuk néhányszor. Elvetted Dutyis Daphnét, hogy felnevelhesd az utcagyerekét. Megértettem. Nem született srácod az első nejedtől, és tőlem se várható ilyen esemény. Murphy kallódott, benned fellobbantak az atyai érzések. Oké. Eddig feldolgoztam valahogy. De az újabb megszállottságod, miszerint neked muszáj embert csinálnod Drogos Daphnéból,

kiborította nálam a serblit. Magad is tudod, hogy az ő élete jóvátehetetlenül elcsúszott. Azt is tudod, milyen nehéz, ha nem lehetetlen kihámozni egy drogost. Ezrével láttál ilyenek által kiszívott hozzátartozókat. Adnak nekik még egy esélyt és még egyet és még egyet és az utolsót, aztán elölről, míg csak fel nem őrlődnek, bele nem gebednek. –Ha ő is akarja… – De nem akarja! Különben maga kérné a segítséget. De nem kéri, pusztán csak kihasználja a te buzgóságodat. Ha akarni tudna, erős volna, hiszen a szabad akaratú, erős ember nemet mond az őt felemésztő cuccokra. A förtelmes passziók nem az erőseket találják meg. Akik ezekhez fordulnak, éppenséggel azért teszik, mert az ölés,a piálás, a drogozás könnyű kiutakat és olyan mámorokat ígér, amelyekért nem kell megküzdeniük. Idővel persze a röptetőszer révén is mind nehezebben jutnak örömhöz, mégis csak kevesen képesek leválni róla, ahhoz ugyanis erő kell, és belőlük pontosan ez hibádzik. Épp ezért félő, hogy te a sírig folytathatod ezt Dutyis Daphnéval. Nincs az a szerelem, amiért én részt vennék ebben. – Murphy-Thommy rajong az anyjáért. Tehát kötelességem elősegíteni a gyógyulását. – Nem látsz tisztán, szamuráj! Murphyke nem az anyjáért rajong, hanem azért a nem létező valakiért, akinek a fantáziaképével vigasztalódott, amíg maffiások koldultatták, verték, nyomorgatták. Ám az csak egy ábránd, egy csalkép, az álomanya sehol sincs, sosem volt! A helyedben arra törekednék, hogy én irányítsam magam körül a sérült, kóros lelkeket, és ne azok engem. Ez a te tévutad lefelé vezet. Nem tartok veled. – Konkrétan mit tennél a helyemben? – kérdezi. Hetek óta először érzem, hogy érdekli, amit e témában mondanék. – Helyreráznám a sódert Murphyke agyában. Azért, mert kisgyerekként sokféle bugyrot végigjárt, szánni lehet őt, de az már bűn, hogy mindent ráhagysz. Éppenséggel nem erre van szüksége. Noha ügyes, talpraesett, szeretetéhes, penge kiskrapek, mégse ő legyen a falkavezér a családban! Az anyja pontosan tudja, milyen pofátlanul nyomul az életedben, és valahányszor engedsz neki, annál inkább elcsipásodik. Ez a típus hivatásszerűen rombol, szipolyoz. Olyan képtelenséggel fenyeget, hogy beköp pedofíliáért, te mégis tűröd zsarolást. Te, a rettegett Vis Major. Sok priuszos begazol, ha csak rámordulsz, ellenben Fesákos Daphne kéjeleghet a szopatásodban. Meglehet, azt hiszi, nem is alaptalan a vád, hiszen hunyásszá tett vele. – Bármily képtelen is a vád, sok fazont ismerek, aki boldogan elhinné. – Nem vagy te ilyen puding, szamuráj. És ezennel újfent eljutottam a falig, ugyanis pont ezért nem értem, miért hagyod magad tönkretenni. – Szeretném felnevelni a kölyköt. Ha úgy viselkednék az anyjával, ahogyan megérdemli, megbántanám Thommyt. Ha most elválnék a kokszostól, nem „örökölhetném”őt. Egyelőre folyik az örökbefogadási eljárás. Ha a házasságon belül még a nevemre is veszem, válás esetén a bíróság mérlegelheti, melyikünknél helyezze el, és remélhetőleg rám bízzák. De a válás nem oldaná meg azt a problémát… Közbemorranok: – Nem hát, mert azt neked kéne megoldanod! Murphykének kevés a falfrigy, ő valóságosan is össze akar boronálni a mamival. Ez persze cseppet sincs ínyedre… – Miért lenne?

– Mégsem ülteted a térdedre a kölyköt, hogy közöld vele: ebben a kérdésben nincs döntési joga. – Elmondtam neki, számosszor. –Megint erről beszélünk, és mi sem változik. Máris rohadtul unom. Tehát ugorjunk. Mi a véleményem a lánybúcsúsokról? Nem köznapi figurák. A zsaru bige igazi várúrnő típus: mindenki oda figyel, ahol ő bejön. Tudja, mit akar, tán még azt is, hogy mit csinál. Eszes, nyelves, karizmás. A kancsi csóka kicsit lelóg a csajokról, nem azonos a szellemi nívójuk. Lásd: szűkebb pátriárkám, páriám. Még jó, hogy nemszűkebb párkám!Ettől függetlenül úgy látom, erősen együtt vannak. A csipkedős bige más pasztilla, számomra ő túl vibrás, ha nem mindjárt idegbajos. De ez csak az első benyomás, és aligha lesz több. Szerinted? Vis Major elmereng. Kiveszi a szivart a fogai közül, az ingzsebébe csúsztatja. – Lehidaltam, mikor a bige mértéket vett rólam. Sorozatcsipkedésre lőtte be magát. Mire védekezhettem volna, már végzett is, pedig nem vagyok épp ólommadár. Te nem szeretnéd begyakorolni a technikát? De lehetőleg csak velem csináld. A másikon, Denisán azt láttam, hogy jóban van a világgal, vagyis tőle telhetően boldog, márpedig ez erogénes beállítottság. A kancsal figurát büdösül díjazom! Mit tesz Isten, az én szellemi nívómhoz ő is közel áll. Nekem dögnyolc, hogy Kukazsaru, Nobel-díjas, Észbeköp vagy te, bármelyiktekkel szívesen szóba állok, ha van miről beszélnünk. –Oké, tudom: még mindig bőven sznob és előítéletes vagyok – sóhajtom. – Amikor idepottyantam, tényleg lesajnáltam az apacsaidat. Koszlott, bűzös deklasszáltaknak tartottam őket, általad láttam meg bennük az embert. Dutyis Daphnéban is látom ennek nyomait, ám képtelen vagyok hinni a javulásában. Tudom, még a saját társaink is Szöszidokinak csúfolnak a prekoncepcióim miatt. Túlélem. – Emlékszel? Egyszer majdnem szakítottunk, mert besokalltam a kapcsolatunkat épp jellemző… Befejezem helyette: – … angyalos harmóniáktól. Mindörökre megjegyeztem, szamuráj. – Mekkora barom voltam! Visszakövetelem az angyalos harmóniákat! Felsóhajtok: –Lehet, hogy már késő? Búsan vállat von, két ujjal előhúzza a karcsú szivart az ingzsebből, és a fogai közé harapja. Az utat figyelve kikerül egy lustán ücsörgő macskát. Az utcai lámpák fénykörei simogatják testét, újra s újra felvillantva még mindig szokatlan rövid haját. Nézem arcélét, amelynek láttán folyvást elgyengülök; ezt a profilt akarom látni a bankókon, minden címleten, és ébredéskor az ágyban. Az ing ráncot vet lapos hasán, nadrágja a combjára feszül. A pasast szemlélve állandósul bennem a fojtó-fájdalmas érzés. Olyasféle kín, mintha jókora tűpárnát nyeltem volna, s az a belső szerveimben pörögne. Mielőtt beleőrülnék az önszánásba, a Szent Sebestyénről hallott profán mese jut eszembe. A nyomorú Sebestyént vallásos hite miatt fához kötözték és szitává nyilazták. Utóbb egyháza – melynek mártírja lett – boldoggá avatta a boldogtalant. Na de miféle védőszentté tették?Ő lett az íjászok – ez aljasul morbid! –és a tűpárnakészítők – végtelen cinizmus! – védőszentje.

Ez ám a pöpi megdicsőülés! A helyében azóta is visszajárnék. Egyvégtében törném a borsot és reszelném a tormát a kiből csináljunk szentet? téma kompetenseinek orra alá. Ha pedig íjász vagy tűpárnakészítő volnék, görcsösen vigyáznék magamra, hisz nem csak a balsors tépdesne, még a védőszentem részéről is orv machinációk érhetnének. Éppen készülök ezt elmondani a szamurájnak, amikor a központi agytröszt diszpécsere akcióba zúdít minket. A jó modort nem pótolja semmi, legfeljebb a jó reflexek.

Legott a burjános, zegzugos, ősfás Verona Parkba tépünk. A támadás helyén veszteglő kocsival találkoztunk már néhányszor. Ezúttal kevésbé idilli kép fogad, mint többnyire. A verdatulajdonos házaspár férfi tagja törött arccsonttal, csálén kifordult karral, ájultan hever a járgány mellett. Vér foltozza a fekvőhellyé döntött üléseket fedő zebrabőr-utánzatot, és még több vér alvadozik a meztelen sérült körül. A nőtagot sehol sem látjuk. Közösülési szokásai révén ismertük meg a szexkettőst. Mostanában valóságos mozgalomként terjed a nyilvános helyen végrehajtott aktusok divatja, mindenütt jó, csak otthon cink jeligére. E módival nincs is különösebb gond, egészen addig, míg egy megbotránkozott kocogó, kutyasétáltató vagy unokája szemérmét féltő nagyszülő ki nem nyilvánítja felháborodását, némelykor tettleg. Ezzel a párral és még jó néhánnyal hasonló skandalumok következtében találkoztunk. Vis Major hőkeresőt ragadva a nőt kutatja a csalitosban. Vizesflaskát kapok elő, a férfi mellé térdelek. Megnedvesítem arcát, tarkóját. Előbb csak nyöszörög, majd olyféle, felsírásszerű sóhajjal tér eszméletre, mint egy újszülött. Még csukott szemmel felém csap a törött kezével. A kíntól felsikoltva rádöbben, hogy az állkapcsa is fáj nagyon. Rám mered, elharapott nyelvéből vér bugyog. – Elrabltk Mét, mntsk mg Mét – nyöszörgi. – Elrabolták a feleségét? – kérdezem. Bólint, a kiköpni próbált vér az állára csurran. Igyekszik minél csekélyebb állkapocsmozgással beszélni. – Krssék mg. – Ismeri az elrablót? Szorosan lezárja szemét, nyeldekel, erőt gyűjt. Aztán sóhajtva felpillant, s elsuttogja: – Sejtem, ki. Kamera, kocsiban. Laptop, hátul. Ezt rakd össze, Kyra Emett. Nem tágítok mellőle. – Tudja azillető nevét? – Baffa meg! – mormolja összecsikorduló fogakkal. – Film, kocsi, hátul!

Összefüggően káromkodik, összefüggéstelenül beszél. R áadásul el is ájul. Oldalra fordítom a fejét, a mutatóujjamra tekert papír zsebkendővel nagykanálnyi félalvadt vért kanyarítok ki a szájából. Hallom a közelgő mentő hisztérikus szirénázását. Vis Major visszalépdel mellénk a kavicsos úton. –A nőt elvitték – újságolja. – Vonszolásnyomokat találtam. Néhány keréknyom is kivehető a kavicsban. – A fickó ezt mondta: sejtem, ki, kamera, kocsiban, laptop, hátul. Neked mond ez valamit? A szamuráj körbejárja a járgányt a zseblámpával. Nyelvcsettintéssel többször is kapást jelez. Felcsapom a csomagtartótetőt, és az első, amit megpillantok, egy nyitott noteszgép osztott képernyője. Az egyik szegmensen a vizsgálódó Vis Majort látom valamilyen lesikamerás trükk folytán. Ezt az impressziót egyelőre mellőzöm. Valami takarófélét keresek. Az utasteret beterítő zebramintás műprémhez nem nyúlok, mert akkor a helyszínböngészek elevenen megnyúznak, ecetes szurokba hempergetnek és beszántanak. Viseltes kutyapokrócot találok. Ráterítem a reszkető testre. Visszatérek a kocsi hátuljához. A szamurájt is ott lelem, hús-vér valójában. – Spéci passzió – dünnyögi. – Két kémkamera van a verda belsejében,kettő kívül. Felvették a saját szexműsorukat. – Úgy érted, nem érték be annyival, hogy a lebukásnak kitéve numeráznak, meg is örökítették a kamatyot? Vis Major siet kiigazodni a laptopon. Gyorsan halad, a négy részre osztott monitoron feltűnő képsorokat lapozgatva válaszol: – Még úgyabbul az lehet a helyzet, hogy számítottak a leskelődőkre, és felvették a reakcióikat. Nyilván ez is az öncsiklandást szolgálja. Még merészebb feltevés: meg is szervezték, hogy biztosan legyen kukkolójuk. – Hogy lehet azt megszervezni? – hüledezem. – A neten, élet. Közzétették valamelyik voyeur-topikban, hogy hol s mikor lesz előadás, és már jöhetett is a közönség. Úgy nézem, sokfelé megfordultak ezzel a peep show-val, a szállodai jakuzzitól az üvegfalú buborékliftig. Gyorsan mozgó mutatóujjal babrálja a beépített egeret. Irulvapirulva, cikázó figyelemmel nézem a négymezős képernyőn az atomsebes kamatyolásokat. – Itt a mostani –konferálja a műsort. – Begurultak a lámpák alá, és tüstént egymáshoz láttak. Ez ám a kefélési viszketegség! És itt van, megérkezik a publikum! Hoppá! Megállítja az alig követhetően cikázó filmeket. Beleteker az egyikbe, lapozgat a másikban.

Az egyik mezőben az ifjú pár az orális szexnek hódol, a másikban látjuk a nászhely elé gördülő Opelt. A lámpák lekapcsolva, a rendszámtáblát vastag koszréteg borítja. – A laborban úgyis leolvassák – mormogom. –Nincs időnk kivárni – feleli a szamuráj. –Mielőbb találnunk kell valamit, amin elindulhatunk. A nő még élhet. Meredten bámuljuk a filmet. A négyfelé koncentrálás közepette a befutó rohamkocsira alig figyelünk. A mentősök hordágyra teszik a sérültet, és elvijjognak. Az olvashatatlan azonosítójú, elsötétített Opelból kikecmergő, kámzsás fickó körbejárja a szexverdát, betekinget az ablakokon, olykor az orrát is odalapítja, párát szuszogva az üvegre. Az erőteljesen elfoglalt nászpár úgy tesz, mintha nem látná a kukkolót. Kívülbelül fokozódik a gerjedés. Immár mindhárom jelenlévő kezében, szájában leledzik egyegy genitália. Úgy sejlik, a voyeur nem tud a kamerákról. Ez ám a dupla fenekű élvezet: kilesni a kilesőt. Amikor már mindenki kellőleg izgatott, a fűzőre csupaszított nő feltérdel, a férfi beléhatol, a kocsi rázkódni kezd. A kukkoló lelöki fejéről a kámzsát, és félbehagyja a zsebhokit. Emiatti frusztráltságában feltépi az ajtót, kirántja a férjet a kocsiból, egy pajszerfélével többször lesújt rá, majd eldobja az ájultat, és elkapja a fűzőzsinórt. Villámgyorsan a sikítozó nő nyaka köré tekeri, s addig szorítja, míg áldozata el nem ernyed, ezt néhány ökölcsapással is sietteti. Az ernyedés láttán dühe lehiggad. Aggodalom nélkül várakozik, hogy a fulladt nő lélegzetet vesz-e még. Mihelyt ez megtörténik, újfent lesújt a férjre, aztán a kocsijához vonszolja és a csomagtartóba gyömöszöli a vonagló aszszonyt. Végezetül leüti a vasrúddal, a lankadt végtagokra ragasztószalagot teker. A kormány mögé vágódik, és kavicszáport fröcskölve elhajt. – Kössék föl az álladat, te dögvész! – morogja a szamuráj a távozó után. Nem marad tétlen, halálsebesen kinyesi és felnagyítja a képkockát, amelyen a kámzsátlanított arc látható. A meglepően penge fotót átpasszolja az Agyzsandárra, aztán öt körömmel dobol a kocsitetőn, az eredményre várva. Az arcfelismerő program hosszan kutatgat a nyilvántartásban. Épp amikor az egyenruhások járgánya mellénk gördül, pittyent a kapásjelző. Kocsiba huppanunk, és a helyszínt a kollégákra hagyva kilőjük magunkat. [xiii] Vajon Isten hisz-e az emberben?

A kámzsás fickó ugyan nem ült még sitten, de nem érdemtelenül került a szexlatrok nyilvántartásába. Hogy, hogy nem, már többször csípték kukkoláson. Legutóbbi csínyét, melynek során kilesett egy gyanútlanul szeretkező párt az emeleti

hálószoba ablakába mászva, több évnyi felfüggesztettel honorálta a bíró. Tán ez lehet az oka, hogy ezután Chasen olyan kettyintősöket keresett, akik felfedezés esetén nem rúgják le a voyeurt a magasan lévő ablakból, és rendőrt se hívnak törött csontjaihoz. Így sokkal békésebb, mindenki örül, az is, aki attól ajzódik, ha numerázós technikáját figyelik, és az is, akit a kukucskálás jobban felizgat, mint a saját fegyvertény. Ám a Kámzsás valamiért nem érte be eme békességgel. Noha a bíró elrendelte, hogy járjon agyászhoz, és a lakókörzetén belül korlátozta mozgását, nem kötelezte őt digitális bilincs, egyfajta jeladó viselésére. A fejlemények ismeretében úgy rémlik, a zsizsikdoki hangyányit sem hatott rá, s voltaképp a kutya se kontrollálta, mit művel, ha rátör a dilihormon-zubogás. A fickó aligha sejti, hogy áldozata lefilmezte akcióját, s ily módon kiléte kiderülhet. Épp ezért van rá esély, hogy hazacipelte prédáját. Némelyik közveszély titkos kínkamrát rendez be az otthonában. Hol másutt hódolhatna komfortosabban az aberrás passziójának? A szamuráj vezetés közben dirigálja, mit kérdezzek az Agyzsandártól. Bepötyögöm a Kámzsás címét. Kapok egyműholdas városképrészletet; ráközelítek, és máris szemügyre vehetjük a lakhelyet. A fickó az álló cipősdobozt idéző, kétszintes házak egyikében éldegél, kocsiját pincegarázsban tartja. Ideális, ha az ember nem akarja, hogy a köré zsúfolódott szomszédok kifigyeljék, mi mindent hord haza. Az épülettömböt vagy száz éve emelték, a pincékben szenet, tűzifát, lomot tároltak hajdan, utóbb garázzsá vagy műhellyé alakították legtöbbjüket; olyat is láttunk már, amelybe az idős szülőket gettózták, hogy ne legyenek láb alatt. Nemrég gyereket is szabadítottunk a föld alól, őt a klisém édia tüstént elnevezte Mauglinak. A kétéves kislány a pincében lévő zárt szekrényben sínylődött. A szülők azért döntöttek a száműzetés mellett, mert a komisz kölök sírt, ha fázott, éhezett, szomjazott vagy ha bántalmazták. Amikor eszükbe jutott, vittek neki vizet és némi élelmet. Minél mocskosabb lett a földmélyi börtön foglya, ők annál jobban undorodtak a lejárástól. A gyerek sírt, továbbra is, bár mind ritkábban, elhalóbban. Végre meghallotta őt egy utcán bóklászó hajléktalan. A diszpécser minket küldött a helyszínre. Az alig húszéves szülőpár otthon hányódott, amikor bezörgettünk. A kérdésre, miszerint ki sírdogál a pinyóban, tompa nézéssel, vállrángatással reagáltak. Firtattuk, melyiküké a lerohadt szutyokfészek. Melynek szagához képest bármely förtelmes bűz elment volna aromaterápiának. A hímnemű szülő azt felelte: az övé; a központi agytröszt tudatta velünk, hogy az anyjáé. Kérdeztük, hol a tulaj, erre megint csak tompán bámultak karikás szemükkel. Orrukból vér szivárgott. Nyálukat lenyelni képtelenül, dagadt szájjal imbolyogtak. Úgy véltem, a Mefisztó nevű cucc tette ezt velük. Az utcaszerte kelendő, gyomirtó származású vegyszer hamar egysejtűt csinálna még Einsteinből is. E ponton meghallottuk a halálsikolyszerű felsírást. Vis Major a pincébe startolt, nekem feltűnt a heverő furcsa domborzati képe. A púpra borított takarót félredobva megleltem a firtatott háztulajdonos tetemét. A próféta se tudja, hogy a véres hulla mióta mumifikálódott a ráhúzott vákuumzsákban.

A szülőpár nőtagja felfogta a börtönveszélyt. Tébolyult hirtelenséggel, nem evilági hisztérikusan rontott rám egy mocskos konyhakéssel. A másnemű sejthalmaz butéliát ragadott, kettétörte egy bútorromon, és azzal hadonászva követte a rossz példát. A rájuk szegezett stukker nem akasztotta meg őket. Felkaptam egy széket pajzsképpen. A szamuráj felrobbant a pincéből, karjában az élőholt gyerekkel. Szabad keze nem lévén, lábbal igyekezett leszerelni az őrjöngőket. Kommandósként tojásos tálcával a kézben és hátrabilincselve is gyakorolt efféle harcolást. A kislány elnémult az atomi küzdelemben. Mintegy páholyból figyelte gyorsan csatát vesztő szüleit, olyféle arckifejezéssel, akárha maga venne elégtételt aljasságukért. Meglehet, mindezt csak az igazságérzetem láttatta így velem. Utóbb kiderült, Vis Majoré is hasonlót láttatott. A kórházban megfürdették a saját ürülékében pácolt, szutykosbűzös gyermeket. Ekkor váltak láthatóvá a fejletlen testen lévő szülői harapásnyomok. Hamarosan fény derült a gyógyultgyógyuló törésekre is. A kicsi örökbefogadókhoz került – nem a szamurájhoz az egysejtűek áristomba vonultak. A szintén drogbarát háztulajdonosnő megölése is rájuk bizonyosult. Néhány napja hallottunk sorsukról. Az ifjú anyát végzetes baleset érte a börtönmosodában: begyömöszölődött az egyik mosógépbe, majd magára csukta az ajtót, és még a főzőprogramot is bekapcsolta. A smasszerek azóta is értetlentanácstalanok. Az apa is bekaputolt, rommá anyagozott organizmusa nem bírta ki a méregelvonást. Ilyféle lélekpróbáló esetek után három dolgot tehetünk ép eszünk megtartásáért: 2) leisszuk magunkat a földkéregig; 3) sürgősen eltűzünk – több napra – lovagolni. Az első, legnyilvánvalóbb út nem járható, fasé miatt. A fasé feszült, haragos viszonyt jelent; sokan fasírtnak mondják. Anyám is általában fasírtban van másokkal, velem például, na meg a nővérem majdnem-tökély pasijával. Eldobjuk a verdát Chasen hajléka közelében, legfeljebb háromszáz méterre attól a háztól, amelyből a kislányt mentettük nem is túl régen. Vis Major megy elöl az alkarjára tépőzárazott hőkeresővel. Átröppenünk az alacsony vaskerítés fölött. Az ajtó hagyományos zárját leküzdve a garázsba surranunk. Rögvest kiderül: nem jó helyen járunk. A Kámzsás Opelja nem itt van. A másfél perc alatt végigrohant épületben melegvérű élőlénynek nyoma sincs, még egy cickányt sem észlelünk. Visszaugrunk a kocsiba. – És most hova? – kérdezem. Az Agyzsandárhoz fordulunk. Odi et amo, utálom és rajongom a számítógépeket. Gyorsan kikotorjuk belőle, hogy tartózkodási helyünktől húsz kilométerre, egy városszéli hétvégi ház szintén Chasen tulajdona. Vis Major vezetési technikájának ismeretében úgy saccolom, nyolc perc alatt ott leszünk. Arckifejezése láttán újraszámolok: öt perc. Ez annyi mint… hány km/óra? Kilőjük magunkat. Szirénát, diszkófényt bekapcsolva, vadászgépsebesen repülünk az utcákon. Vis Major rádión tudakolja, jár-e arrafelé zsarukolléga. Társaink, Blick és Delaware csaknem a közelben cirkálnak. Megbeszélik, hogy ők is a

víkendházhoz hajtanak, ám ekkor befut a hír: látták Al Bader cserkelt furgonját, már csak le kéne vadászni. Blickék elhúznak a préda után. Az éjhosszat űzött közvészekről lecsúszott szamuráj megöklözi a kormányt, lengőhorgossal inzultálja a műszerfalat, majd a tetőt is. Dühe maradandó nyomokat hagy az ártatlan karosszérián. Holnaptól már csak páncélozott járgányt ád nekünk a garázsmester. –Szörnyű látomásom van! – nyögi exkeblencem. – Mire odaérünk, a dögvész Chasen már a gödröt ássa a répaágyásban. A hullának. – Nyugi, neked nem is szokott látomásod lenni! Nincs hulla. Még nincs. –Egy csomó időt elkeféltünk a házánál! –Mindenki a fő kotorékához ment volna először. – Nem vagyok mindenki! – szögezi le sértetten. A kocsitető még egy balhorgost kap. Ilyen a pasas. Viszonyunknak kampec, de szerelmemnek csak a sírásó vethet véget. Miközben Életem Örök Pasija alacsonyan vadászrepül az utcákban, senki-semmi nem akad az útjába, még egy üres konzervdoboz sem. Mintha valaki akkurátusan eltakarítana előle embert, állatot. Tuti, hogy az őrangyalai – vagy az ördögei – az átlagosnál gyorsabban kopnak-vénülnek. Hamarosan kikapcsolja a szirénát, villogót. A házak kisebbednek, a kertek dúsulnak, nagyobbodnak. Egyszercsak az aszfaltról is letérünk. Megpillantjuk az út szélén parkoló Opelt. Hallom, mekkorát dobban a szívem. Vagy az övé. Aztán a kocsit elhagyva a ház felé surranunk.

[xiv] A bölcsesség a korral jár, de a kor egyedül is jöhet. Belloq felkönyököl mellettem a terebélyes nyoszolyán, hajszálakat simítgat el a homlokomból, és én nézem sötét szemét, a lámpafény lobbantotta csillámokat benne; nézem elegáns vonalú orrát, széles, vérteli száját, s szeretnék fogaimmal az alsó ajkára akaszkodni. – Hogy telt az estéd? – érdeklődik, immár zsinóros csábdresszemet fűzögetve. – Találtatok elfoglaltságot? –Naivul azt hittem, itt nincs is bűnözés. Ahhoz képest megmentettünk két zsarut, egy bandavezért és egy rablónak a pénzes táskáját. Még időben gyanús lett a fickó, így aztán nem tarthatta meg a zsákmányt. Hát ti? –Sokáig paripáztunk a kaszkadőröknél. Ezernyi fogást tanultunk tőlük. Földrengető esések közepette, vígasan telt az idő. Martin lesántult, Delgado az ujját ficamította. Marcel nagyot herekirizett, de a nászéjre még rendbe jöhet. Épp aforizmázott, hogy kétféle zsaru van: kaszkadőr és kamikaze; ő viszont mindkettőt tudja. S ekkor bezúgott a lova alá, az pedig padlógázzal söpört át a lengőtekéin. Ella is sokat ugrált, mégsem fizikailag esett baja. Megakadt a szeme az egyik lovasbravúros srácon, és csak vele akart gyakorolni. Csupán azért nem lőttem le a kislányom szívtipróját, mert majomügyes, megnyerő figura. Felnevetek: – Tényleg ilyen nyomi atya leszel? Flintával várod majd a széptevőit? –Most vagyok ilyen. A csöppségem még erősen kiskorú. – Ugyan, manapság már tizenegy éves lányok is szülnek! – Ezt vegyem példakép-állításnak? – Inkább Marcelért kéne aggódnod. Dalia kölcsönkérte a frigy estéjére Urian babát, hogy az elhálás előtt meghempergesse a hitvesi ágyban, ugyanis akkor fiút fogan. Mivel a gyermek bárányhimlős, a hempergetés ugrott, a herekirizés miatt alighanem a nászéjnek is lőttek. Kénytelenek leszünk kicserélni a frigyajándékokat. Marcel hereimplantátumot kap, Hárpika robotférjet. Jártunk szexshopban, ájulatos a választék. A régi lufinőknek bealkonyult, ma már totál élethű babákat árulnak, selymes bőrű, beszélő, kéjhörgő kapcsolatpótló szerkezeteket. Cyd beleszeretett az egyik csodanőbe. Nevet is adott neki, elvégre mégse lehet névtelen, aki élethelyzeteket képes imitálni. Például tud balhézni és megjátssza az orgazmust. Szerinte ennyi bőven elég is egy feleségtől. – Megvette a műcsajt? – kérdezi Belloq. Már nem a hajtincseimmel játszik, a fűző megbontogatásával is elkészült.Ő maga néhány heget visel, egyet a vállán, kettőt a mellkasán, alább szűkké vált bokszeralsót és egy további forradást a combján. Mostanra elértem a pszichémnél, hogy a golyónyomok látványa-érintése ne dühöt vagy féltést, hanem még elemibb hatást váltson ki belőlem; létrejött a libidót hatványozó feltételes reflex. – Nem volt rá pénze. Hasisárban mérik a szilikonbabát – felelem. –Az illúziót kegyetlenül meg kell fizetni. Igaz, később szép rakás pikulát kaszált egy játékgéptől, és kilátásba helyezte, hogy érte megy. –Megmutatod, mit tud a szexnő? Felveszem az alaphelyzetet. Test háton, felhúzott térdek széttárva, talpak a levegőben.

Mindkét kéz marokra zárul. A pasas, aki nőrokonaim szerint maga az Isten Lába, nevettében legurul a focipálya ágyról. A robot-arckifejezést is felöltöm. Óriásit csücsörítve lebénítom a mimikámat, csak a szempillámmal verdesek. Belloq visszakapaszkodik mellém a nyoszolyára. A hasamat fogja víg kedvében. Hirtelen észreveszi a cipzárakat a francia bugyimon. – Nem azt mondtad, hogy tud beszélni? –érdeklődik felfedezgetés közben. Tényleg. Arietta nem hasbeszélő. Vajon hogy is csinálta? A spéci felfüggesztés folytán az alsó állkapocs mozgatható. A profin elrejtett ízesülés alig ront az illúzión. – Mit mondjak? – kérdezem állkapocs-kattogtatva. – Van repertoárja? – Persze, többféle stílusban –kattogom verdeső pillákkal. – Melyik kell? A rüfkés, a házias, a szinglis, a kacér, a hülyepicsás? – Hogy beszélsz, némber? – Tudsz szalonképes szinonimát az affektálós, butus, hisztis bukszákra? Nyafika? Hisztika? Plasztika? Nem könnyű az összes többi arcrészlettől függetlenített állkapocs-lebegtetés, egyszersmind a csücsörítés fenntartása. Viszont mulatságos. Belesajdul a hasizmom. –Mellőzzük őket – feleli Vágyaim Netovábbja az egyik villámzárral babrálva. Nem győzök efféle ruhadarabokat beszerezni, ismervén cipzárfíliáját. – Haladjunk sorjában. Elsőként kipróbáljuk a rüfkés szexrobotot. Ízesen útszéli szavakkal szedem fel a pasast, mellőzve a lefinomításokat. Az árvácska jegyében született Belloq mindaddig szemérmeskedik, amíg csak a féktelen nevetés közepette bírja. A házias változattal folytatjuk a szerepjátékot; a helyhez kötött gépbabaőt ugráltatja pókhálót seprűzni, csipketerítőt, lepedőt vasalgatni. A férj lázadva cipzárt hámozgat, figyelmünk terelődne a lényeg felé, ezen is derülünk. A szinglis stílus próbálgatása közben egymás könnyeit törölgetjük bolondos kedvünkben. Egyszercsak hasad a párnahuzat, átsuhan a légtéren a szalagos csábdressz, a francia bugyi – és Cyd átkopog a falon a szomszéd szobából. A továbbiakban kuncogással is beérjük, mígnem végképp megfeledkezünk a szerepjátékról. Utóbb összegabalyított végtagokkal heverünk. A sorozatflessélménytől bágyadtan ismételgetem magamban az esküvői előkészületek során fülbemászott latin szavakat: justum et tenacem propositi virum, justum et tenacem propositi virum. Igaz s kitartó, hű szívű férfiút… Egymást ölelve elalszunk; mézédes nászéjről álmodom. Rövid ideig.

Ha én lettem volna Szűz Mária, nem hagyom magam!

[xv]

Pillanatokon belül felkopogtatnak. A jövevény finoman rugdalja is az ajtót. Közben s ezt nyafogja: apci, apci, fatus! Némi időbe telik, mire helyrezökken az agyam. Kandallós, baldachinos, stukkós-puttós hotelszobában vagyok, köröttem a regés múltú Nadiri-kastély. A hangokból ítélve nem kísértetjárás vert fel kéjdús álmomból. A nonstopakciókész kommandós megelőz. Menet közben rántja fel a bokszert. Mire ajtót nyit a lányának, a pólót is felölti. Igyekszem magamra kapni a tömeggalibaszerűen viselkedő szállodai köntöst. A ruhadarab az otthonka szállásipari megfelelője, legott el is nevezem hotelkának. (E logika szerint a kórházi köntös lenne a klinika?) Ella beront a folyosóról. Jobbjával kegyelt plüssmackója mancsát fogja, baljában laptopot, játék macskát, alvópatkányt, bőregeret szorongat. Kámzsás minipalástként viseli nemrég előkallódott, kései bömbirongynak delegált csecsemőkori fürdőlepedőjét. Ennyi fért a hátizsákjába. Ha otthon lennénk, jóval népesebb plüssállat-kísérettel érkezett volna a hálószobánkba. Apja mellett elsuhanva átvág a helyiségen, feltalpal a baldachinos nyoszolyára, félig ülő helyzetben elterül a párnán, elrendezi maga körül vagyontárgyait, s jóindulatú mosolyt csillant rám. – Szia Denisa! – veti oda királylányosan. Láthatóan mulatságosnak találja a csupa puhaságbolyhosság köntös ujjgubancaival vívott ádáz csatámat. Mire magamra burkolom a neglizsét, elkomorodik. Ölében a felcsapott fedelű laptoppal, búsan az apjára mered. – Apci, asszem, belezúgtam! Tudod, kibe. Jaj, alig találtam róla pár nyomot a neten! Csak a honlapját és néhány kurta demó filmecskét…Sürgősen kéne egy nyomtató! Életnagyságú posztert akarok róla! Mellé huppanok. – Mutasd! Felém fordítja a monitort. Légiónyi fotót perget le előttem, 10 kép/másodperc iramban. A húsz-egynéhány éves férfi láttán felsóhajtok. Hosszúdad arc, kék szempár, nyolckockás hasfal. Semmi eltúlzott kigyúrtság. Csupa szikár, szíjas, feszes izmoltság. A nyálcsordító pasek nem más, mint a trükklovas, bizonyos Rhett Sinclair, művésznevén: AnyádHaLátna. Megállapodunk az egyik fotónál: az akrobata egy szál áttetsző hakamában áll a vágtázó paripán. Kiterülök a nevetéstől. – Máris átkeresztelkedhetsz, hapsikám! – ajánlom a képnek. – Mi legyen a neve? – firtatja a bocsmintás pizsamában kamaszodó Ella. – ApádHaLátna. Belloq felszedi a szerepjáték során szétszóródott holmikat a szobában. Mellettünk megállva a monitorra pillant, és a stukijáért kap. A jelképes mozdulatnak fele se tréfa. – Miért is nem alszol? – kérdezi porontyát. Jellegzetes atyai informálódás. Hát hogy aludna a gyermekleány? Hiszen serdül! Felforrtak benne a hormonok. Mostantól a helyzet főleg romló tendenciát fog mutatni,

elegendő saját példámra gondolnom. – Nem tudok, fatus, nem tudok, nem érted!? – bámul rá Ella, két tenyerét kifelé fordítva. A noteszgép billeg vékony combjain. – Belezúgtam! Mit nem lehet ezen felfogni? –Verd ki a fejedből – sóhajt az apja. – Különben kasztrálom. Még vagy öt évig nem akarok hallani a témáról. – Milyen témáról? Nem azt mondtam, hogy ágyba bújnék vele! Tudom, hogy túl kicsike vagyok hozzá! Ez az én nagy gondom! Neked meg egyből azjut eszedbe! Szégyellőzzél! AnyádHaLátna biztos nem akarna tőlem ilyesmit! Mit mondtál? Még vagy öt év? Az nem túlságosan sok?! Daniel sóhajtva leroggyan az ágy túloldalán. (Nemsokára közös Szemünk Fénye, az alig egyéves Urian baba is kamaszodni kezd; az lesz ám a nemulass!) – Ella, nézz a ficekre! – kéri Belloq a képernyőre mutatva. Ez játszva teljesíthető. – Nézd! Az aparémítő alak színültig férfias! Valóságos tesztoszteron-gránát! Egyetértően bólogatok a jókora nyoszolya ellentétes szegl etén. – Na és? – csodálkozik a leány. – Hol a baj? Pont ezért zúgtam bele! Vonz, mint az állat! Nem véletlenül kapta Belloq a Mogorva becenevet. Teljesen bezordul. – Legközelebb otthon hagylak, amikor férfiak közé megyek! –fenyegetőzik. – Higgadj, Daniel – szólok közbe. – Kezdj barátkozni a gondolattal, hogy a gyerekek felnőnek, még a lányok is. – Inkább valamelyik kortársába zúgjon bele, mint egy megtestesült szexuális jelképbe! – Szerintem a kortársai sem kevésbé vészesek a szüzességre nézve. – Nehogy azt mondd már, hogy egy korabeli ficek a szüzességére hajt! – Jaj, nehogy hajba kapjatok a szüzességemen! Apci, ha tudnád, hány oszitársam kunyerálta már, egyből megkopaszodnál! – Már meg is kopaszodtam – füstölög az atya. – Ja, különben AnyádHaLátna eljön a lagziba! Én hívtam meg. Ugye nem bánod? Mosolyogj már! Na, apci, apci, apci! – Ne tüsszögj! Ennél még fatusozás is jobb. Az a ficek össze fogja törni a szívedet. Eljön a buliba, ráhajt egy húszéves lányra vagy fordítva, te meg… – Hát akkor úgy leszek majd, mint Sabrina – sóhajt ábrándosat Ella, fulladásig magához szorítva maciját. – Láttátok a filmet Audrey Hepburnnel?Ő volt Sabrina. Humphrey Bogart játszotta a paskót, akibe beleszeretett. Csak kábé száz év korkülönbség volt köztük, de Bogart karaktere megvárta, míg Sabrina felnőtt, addig egyáltalán nem szenderült aggsági jobblétre, és a végén oltári nagyot smaciztak. Szerintem csak protkós életkorban volt a paskó, ő maga talán nem is volt protkós, különben smároláskor a fogsora átesett volna Sabrina szájába. – Bogart ötven-egynéhány évesen halt meg. A filmbéli karaktere nem lehetett protkós életkorban – dünnyögöm. – Na persze, gyerekszemmel a harmincasok is matuzsálemek. –Ki beszél most erről? – bámul rám a leány. – Kit érdekel Bogart? Rhett Sinclairről van szó! Belezúgtam! – Segíthetünk valamiben? – kérdezi Daniel. – Ezzel kellett volna kezdened! Segíthettek. Itt alszom, mert egyedül nem tudok. Elfértek

a cuccaimtól? Az atya rám tekint: – Ez az a lány, aki egy kiadós könyvtárat végigolvasott? – faggat rökönyödötten. – Aki olyan komoly és megfontolt bírt lenni, mint egy szóló Vének Tanácsa? Bólintok. –Ő az. Gratulálok, Mogorva. Lányos apa lettél. Ilyen a kamaszkor. Örülhetsz, hogy nem lett emós. – Emós? Ella felnyög, finoman legyezget a homloka előtt: – Jaj, apci, nem hiszem el, hogy ennyire le vagy maradva! Emós az, akinek az egyik szeme sír, a másik haj. Az emós szenvedésbeteg tini, gyászos motyóban, fekete körömmel és szájjal. Mindenkinél jobban akar szenvedni. Előbb hülyére, végül halálra sajnálja magát. Kedvenc tartózkodási helye az anyja kínja. Vili? – Örülhetsz, fatus – mondom. – A lányod nem emocentrikus. Miközben ezt a levelet írom, egyik kezemben pisztoly van, a másikban kard. Ekkor megint kopogtatnak. Az órára pillantok. Ha alkonyattájt zajlik a lélek hosszú, sötét teadélutánja (by Douglas Adams), mi folyik ilyenkor? A lélek mindenképp ludas a dologban. Mielőtt még nevet adhatnék a késő éji vagy pitymallati intervallumnak, a tini megjegyzi: – Ez azért történik, mert annyit nevetgéltetek, meg minden! Felvertétek az egész kastélyt. Most pedig jött valaki hálósipkában, hogy elégtételt vegyen. – Mit értesz a meg minden alatt? – firtatom. – Tudod te azt! – feleli, cinkosan csippentve a szemével. Anyám, priznicelj! Belloq portaszolgálat! felkiáltással, hajlongva tárja ki a folyamatosan zörgetett ajtót. Dalia valósággal bezuhan. A molyhos-bolyhos, hattyúszín hotelkát viseli, egyik arcfeléhez jégtömlőt szorít, a másikon lévő ép szemével végigmustrál minket. – Jaj, de örülök, hogy nem bubultok! Sose bocsátanám meg, ha felvertelek volna! Képtelen vagyok aludni! Beszélgessünk egy kicsit. És közben igyuk ki a minibárt. – Azért jöttél, mert a te szobádban már kiittad? – firtatom. Hárpika másfelé néz. Legyint egyet a dizájnos jégtartóval. – Ugyan, alig volt benne valami. – Mi van az arcoddal? – kérdezi Belloq. – Denisa nem mondta? Mit csináltatok mostanáig? – Nem az arcodról csevegtünk. Dalia bosszúsan felmorran. Daniel hasfalához feszíti a jégtömlőt, s az útakadályt ily módon félresodorva átsétál a szobán. Felszökken a terjedelmes nyoszolyára, lábujjai odébb pöckölgeti Ella vadasparkját, majd fenékre huppan mellettünk. Észleli a monitoron lévő fotót. Érzelemdús torokhangot hallat. – Ki ez a dögös kan? – nyögi. – Közöd?! – förmed rá a tini. Mutatóujjával dühösen lapozgat a képek közt. Ezt elnézve teljesen érthető, miért nevezik laptop-klitorisznak a dörzsipadot. Dalia megragadja a kezét, és elhúzza a géptől.

–Minő álompasi! Ki ez? – Lekophatsz róla!Ő az enyém! Neked különben is ott van Marcel. Néhány órán belül hozzámész. Ha elvesz ilyen fejjel. Kitől kaptál monoklit? – Nincs is monoklim. Csak úgy látjátok. – Optikai csalódunk, mindnyájan. Értjük – biccent Belloq. Felkapja a telefont. – Mit hozassak inni? – Nekem Martinit. Olivával, jéggel, csipetnyi csilivel és Cayenne-borssal – rendelkezik Hárpika. –Én valami erőset kérek – mondom. – Konkrétabban? – Százfokos pálinkát, flambírozva. – Én is olyat kérek – csatlakozik Ella. Megnyit egy klipet a videomegosztón, és elnémul bámulatában. AnyádHaLátna ezúttal nem lovasbravúrozik, hanem akrobatikus verekedést mutat be. Még a harcművésznő is eltátja a száját a fickó mozgása láttán. – Te, ha ez tényleg megrúgná a csókákat, belehalnának! – sóhajtja elismerőleg. – Miért? Nincsenek igazából megrúgva? – csodálkozik Ella. –A fickó kaszkadőr. Mozis koreográfiát mutat be, nem ha lálrúgást! – Jaj, hogy ti milyen kiábrándítóak vagytok! Ez az öregedéssel jár? Már nem is akarok felnőtt lenni. Beérem a puszta nagykorúsággal! Büntetésképpen megfoszt minket Színizom Sinclair látványától. Bepötyögi a szerelemházasság-szülés szavakat a keresőbe, s dühödten gyúrni kezdi a műegeret. A szobapincérrel együtt Martin öcsém is megérkezik. Átruccanás előtt negédi szállodai köntöst kanyarított magára. Elveszi a tálcát az italnoktól, megvárja, míg Daniel átnyújtja a jattot, majd átparkolja a kezébe a kiskocsmát, és elnyúlik Dalia mellett a nyoszolyán. – Ti sem bírtok aludni? – sóhajtja. – Nem értem, mi van velem. Marcelék esküvője lesz, mégis úgy szorongok, mintha én készülnék az egérfogóba. – Mi aludnánk – feleli Belloq. Szétosztja italainkat. Martinnak kerít egy poharat a rokokó stílű fésülködőasztalról, megtölti az üvegből, és lakájos külsőségek közepette felszolgálja. Öcsém átveszi tőle a tüzes vizet, kiforgatja neglizséje zsebeit, majd fenséges modorban így szól: –Momentán nincs apróm, kabinos. Később megkapja a magáét. Ella felnéz a gépből. – Szia, Martin! Képzeld, szerelmes vagyok! – Most épp kibe? Meg ne mondd, rájöttem! Rhett-be! Bingó? – Mit is akartál mondani az egérfogós hasonlattal? – firtatózik Dalia. – Csupán a házasság allegóriájának szántam, ne szívd mellre. – Hová szívjam? Na, én mindjárt megszököm!

– Van itt valami diliház Madloodban? – nyögöm. Elragadom a jégtömlőt Daliától, és a homlokomra szorítom. – Vala melyikünknek be kéne feküdnie! Hárpika legyintve elbocsát. –Menj csak, de az esküvőre vissza kell érned. Te vagy a koszorúslány, ne feledd. –Ennek szívből örülök, ugyanis a tanúd nem mernék lenni. Már azért se vállalnék kezességet, hogy normális voltál-e valaha, nemhogy a frigyedért. Az ara áthajol a köztünk bogarászó Ellán, két kézzel megragadja csuklómat, és rázogatja. – Csoda, hogy idegeskedem?! Nézd meg, itt vagyunk mindnyájan! Na de ki nincs itt? Ki az, aki ilyenkor aludni bír? Nyilván, mert fütyül az egészre! Mert közömbös irántam! Na, ki az? Tippelek: – Cyd? Dalia a homlokára csap. Aztán az enyémről elveszi a jegelőt, és a sajátjára borítva visszadől a helyére. Már ha ebben az ágyban van a helye. –Tényleg, ő sincs itt! Miféle barát az ilyen? De hol van Marcel?Ő miért tud aludni? –Őrült mázli, hogy a többiek majd csak napközben érkeznek, különben mindenkire megsértődnél – jegyzi meg Martin. – Egyébként mi a prognózis? Mikorra nyered vissza önmagadat? A tini leány felpillant a képernyőről: – Marcel azért nincs itt, mert alszik, hogy csodaszép legyen az aktusra. Követhetnéd a példáját, mert szerintem nem Szörnyella de Frászt kérte nőül. És persze jegelj serényen, hátha segít valamit – mutatóujja körmével megkocogtatja a monitort. – Figyuzzatok! Szülés után elraktátok a magzatvizet, méhlepényt? – Kellett volna? – kérdezem. –Itt olvasok a szülés körüli hiedelmekről. Tessék: külön edényt készítettek elő a vér, a magzatvíz és a lepény felfogására. A szárított lepényből javasgyógyszer készült, a magzatvíz rontás ellen védett. – Úgy alkalmazták, mint a szenteltvizet? – Naná. Ti hogyan szültetek? Bizonyos kultúrkörökben ugráltatják a vajúdó nőt, és az ajtót rugdostatják vele. –Miért nem az apát rugdostatják? Vagy egy szülési bűnbakot? – csodálkozik Hárpika. – Például a sitteseket befoghatnák e célra! A rugdosást le lehetne vonni a büntetésükből. Ella folytatja: –A szenvedő nőt zsákba dugva hempergették kín ellen. Komplikált szülés orvoslásaként pedig nyitogatták a fiókot. Nyitogatták a fiókot! Szent Lócitrom! – Miért csak most szólsz? – nyögöm. – Tavaly ilyentájt hol voltál, amikor szültünk Daliával?! Sehol! Se fiók, se te! –Ha a sajlódó nő meghalt, úgy gondolták, majd a koporsóban megszül. Hát ez érdekes lehetett. Nem, inkább baromi morbid. Áááááá! Ez a legjobb! Ezt megjegyzem magamnak! A couvade! Haha! – Ne csigázz! – dörmögi Belloq.

– Helyes a brummogás, medvepapci! Nem csoda, hogy téged épp ez érdekel! Ugyanis a couvade a férfi gyermekágy. Jól hallasz: férfi gyermekágy.Mihelyt a nő megszült, mehetett is vissza a mókuskerékbe. Az apa pedig szépen befeküdt az ágyba, szenvedett, jajongott, hánykolta magát, fogadta a gratulációt, teli kupicát. Szóval ez a couvade. Nem csoda, hogy aztán bemasíroztak a képbe a szüfrazsettek! –Az esküvőről mit írnak? – kérdezi Dalia. –Totál csőlátó lettél! Most következnek a szüleményes babonák. A csecsemőt birkaprémre fektették, hogy göndör legyen a haja. – Mint Vis Majort –bólogat az ara átszellemülő arccal. – Az ki a frász? Imakönyvet érintettek hozzá, hogy vallásos legyen. – A leány itt felnéz, várakozik, ám mert nem szólunk, hogy felismertünk volna valakit, folytatja: – A gyalupadtól fúrós-faragós lett. Ha fegyvert tettek a bölcsőbe, katona… – Hogy fért mellé a gyalupad? – mereng Martin. – Vagy az ágyú, ha azt akarták, hogy pattantyús legyen majdan!? – Ha a babica foggal született, az nagy bajt jelentett, ezért kirángatták a rágóját. Amennyiben hat ujjal bújt elő, a fölöslegest elkötötték, míg csak le nem száradt. A túl szép csecsemőt elcsúnyították, attól félve, hogy különben a gonosz tündér magával viszi, és tündérgyereket tesz a helyére. Ha a szülemény fura formájú vagy hibás volt, biztosan tudták, hogy azt már ki is cserélték. A bébi kezébe pénzt adtak, hogy felnőve gazdag legyen. – És így tovább – szúrom be ásítozva. Belloq letelepszik a szemközti ágyvégnél. Lábainkat összegabalyítjuk, tekintetünk egymásba akad. – Látom ám, mi folyik köztetek! És még engem tiltogattok! – morran Ella. A géphez visszafordulva felsikolt: – Na te jó ég! Urian milyen mázlista, hogy nem ikreknek született! Valamelyik kultúrában démoni pár megtestesülésének tartják az ikreket. Irtó humánusan meg is ölték egyiküket vagy mindkettőt, élve elásás vagy vadaknak kitevés útján. Másutt átoknak tartották és a szülők valamely bűnére vezették vissza az ikerszületést. – Mit írnak a házasságról?! – informálódik Dalia türelmetlenül. – Ó, a házasság! – sóhajt a leány csúfondárosan felakadt szemmel. Villámgyorsan dörzsölni kezdi a kurzorszédítőt. – Tessék, megtaláltam. Marcelnek hány tesója van? Ha egy családban nem volt pénz feleségre, több fivér vett el egyetlen nőt. Hát mindenesetre jobb is így, mint fordítva. Juj, juj! Szerencsétlen lesz a frigy, ha a vőlegény előző éjjel látja mátkáját. Vagy annak ruháját a nász előtt. Piros ruhában esküdni azt je lenti, hogy az ara hamarosan meghal, zöldben azt, hogy… Ráförmedek: – Ezt a részt ugord át!

– Jól van, na. Az aracsokorba fokhagymát és riasztó szagú növényeket kell kötni, a templomot is ilyenekkel kell díszíteni, ettől elijednek a rossz szellemek, és máshová mennek ártani. Jó büdös lesz a tempiben, nem mondom! Szent Lábszag! A nászéjszakán hamarabb elalvó házastárs fog előbb elhalálozni. Küzdjetek, Dalia! Harcoljatok a szunyálás ellen! Akarod, hogy doboljak nektek az ablaknál? Nagybőgőt is fújhatnék. –A nagybőgőt nem fújják – világít rá Martin. – Miért? A többit elhiszed? Na, figyi! Azért találták ki az esküvői torta intézményét, hogy a frigy édes legyen. Erre ti? Sajttortát is rendeltetek! Attól milyen lesz a frigyetek? Segond! Ne parázzatok, a sajtvőlegényt majd én a m agamévá teszem. – Én meg a sajtmenyasszonyt – jelentkezik öcsém. Ekkor újfent kopogtatnak.

[xvi] Forrongó idők! Szinte kiegyenesednek a horgolótűk. Ezúttal már valóban hálósipkás reklamálóra számítunk a háborgó lelkek pitymallati koktélóráján. Ám csak Cyd kacsázik befelé, meg se várva a betessékelést. Frivol gombócugrással közénk vetődik az aréna méretű nyoszolyára, s Belloq mellett landol a bolyhos-puhás szállodai ornátussal a nyakában-fején. Megcsodálhatjuk fedetlenül maradt alsó végtagját, azon a filctollal rajzolt gyantázási határvonalat; a csík alatt a csupasz, fölötte a galádul szőrös bőrfelszínt. Becselt barátunk halálfej mintás alsót öltött tiszteletünkre. A merész nadrágocska szárainak tágassága minden irányba veszélyesen nyitottá teszi a kalitkát.* – Ott röpül a kismadár! – rikkantja Martin. – Ella, fordulj el, vagy olyat látsz…! – Ne izgulj, egyik szememen be, a másikon ki! – veti oda a tinédzser. A manó lesodorja fejéről a klepetust. Még ekkor se válik láthatóvá az arca, ugyanis légben-pörgés közben elfordult az álhaja. Tízujjal előbontakozik a hajzatpoémából, eligazgatja kurta nadrágszárát, és kijelenti: – Azt hiszem, megtartom a parókát. Jó lesz hálósatyeknak. Kár, hogy altatónak nem vált be. Mivelhogy nem bírok aludni! – Mi sem – bólogat Belloq. – Azt meghiszem! Mit műveltetek nemrég? Már azt hittem, halálra csiklandozzátok egymást! – Á, csak a szexrobotról fecsegtünk – tudatom ártatlan arccal. – Micsoda?! Ti Ariettán kacarásztatok? Meg aztán kuncogtatok, nevetgéltetek? Egy órán keresztül? Füttyentek. – Egy órán át tartott? Hát akkor tantrikus csiklandozás volt.

A manó vastagon benyálazott ujjbegyeivel igyekszik ledörzsölni lábáról a tintát, csekély sikerrel. Mielőtt bármit válaszolhatna, a monitort bámuló Ella feljajdul: – Egy pszichológus paskó szerint minden férfi ösztönlény! Szeret vadászni, s ha erre lehetősége kínálkozik, azt okvetlenül ki is használja! A pasik több pénzt költenek kurvákra, mint kultúrára! Ki van mutatva! Undorító! Az összes női tekintet a hím tagokra szegeződik. Martin a vállát húzkodva vigyorog. Cyd az örökfilccel vesződik. Ruganyosan ráhajolva próbálja lenyalni, lerágcsálni magáról. Belloq kérdőn felvonja szemöldökét. – Nekem kéne védenem vagy cáfolnom az álláspontot? – Hát például – bólogat Hárpika. – Én csak deszperádókra vadászom. Az ara legyint. – Neked el is hiszem, mivel te egy szikla vagy. –Nem az következik ebből, hogy a pszichológus ne általánosítson? Ella felpill ant a gépből. Félrehajtott fejjel szemléli Cyd munkálkodását, majd vércsegyorsan kikapja Dalia kezéből a jégtömlőt, és a saját combját harapdáló manó tarkójára csapja. – Te nem vagy komplett! Borogass! Habár rajtad már csak a kórboncnok segít. – Tévedsz. Komplett vagyok – feleli a manó, félbehagyva a lábrágást.Visszapasszolja a jegelőt a rászorultabb arának. – Kiengedtek a diliházból, mert meggyógyultam. Reggel indulok a csatába. Utóvégtére én vagyok Napóleon! Nélkülem nincs Waterlooi győzelem! Ella már teljesen máshol tart. – A kamaszkort nevezzük el káoszkornak – javasolja. – Meg katyvaszkornak. Tényleg irtó káoszos vagyok. Na, váltsunk bugyit. Zsarukáim, tudnivaló következik! Megtaláltam a szülési melléktermékek modern kori alkalmazásait. Miszerint például a zsebben hordott szárított magzatburok golyóállóvá tesz! Többé nem kell a hülye mellény. –Magzatburok? Majd lopunk a szülészetről. – Szüljetek magatoknak. Martin rábólint: – Jó, majd szülünk. – Nini, találtam egy szuper álláshirdetést! Figyi! „Hétéves, kisiskolás, indigó származású fiam felügyeletére keresek rátermett, játékos, türelmes, okos, önmagára is igényes lányt, heti termett, játékos, türelmes, okos, önmagára is igényes lányt, heti 3 délutánra, esetenként hétvégére is. Felsőfokú végzettséggel, legalább két idegen nyelv tudásával, 22-30 év között. Indigógyerekem fokozottan igényli a figyelmet, két nyelvet tanul, 3 éve matekot és atomfizikát is, ezért sokat kell vele foglalkozni és a nyelveket játszva gyakorolni. A tanulásban, úszásban, rajzolásban, csillagászatban, balettben, zongorázásban is fejleszteni kell. Arcképes bemutatkozást és motivációs levelet is kérek, melyben megindokolja, miért éppen önt válasszam.” Szent Lócitrom! Hogyan fogant meg a spinéni? A csóri spermadonor irtózatosan megkínlódhatott, mire minden kritériumnak megfelelt. – Írjuk meg helyette az álláshirdetést – ajánlja öcsém. – Nos. Makulátlan származású,

kékvérű ősökkel bíró, leinformálható, golfozni, vitorlázni, zongorázni, balettozni, repülőt vezetni tudó spermadonort keresek, legkevesebb két diplomával, számos graduációval, kétszáz fölötti IQ-val, egy vagy két Nobel-díjjal, de legalább jelöléssel. A donor legyen huszonöt éves, 185 cm magas, intelligens és csinos ábrázatú, tisztálkodni szerető; fölös testzsírtól, örökíthető betegségektől, paraszti szőrzettől mentes. Húsz centinél nem hosszabb, de nem is rövidebb, mikrobiológiailag csírátlanított pénisszel rendelkezzék, amely indigó-, csillag- és/vagy zseni gyermek nemzésére alkalmas. A hímvessző átmérője ne haladja meg a hat egész öt tized centimétert, görbülete … Ella utálkozó bugyborékolása vet véget a szövegezésnek. Majd a leány felujjong: –Tapsikolok az örömtől, mert nem egy versenyistállóban vagy kiképzőtáborban növök fel, mint sok más gyerek. Na de miért nem fogalmazunk egy hirdetést, amelyben ez a néni önmagát protezsálja? Mondjuk dékánnak a Világegyetemre? A bukszának sznob a kultúrája summázattal lemorogjuk ötletét. A homo procc típusból kevés is sokk nekünk. Végignézek magunkon. Dalia, Martin, Cyd és én bolyhospuhás neglizsében ülünk az ágyon, mint egy csapat VIP selyemhernyó. Ella medvebocs mintás, kurta szárú pizsamában feszít. Daniel a leglazább. Pólót és bokszeralsót visel a földkerekség legizgatóbb férfitestén. Fogolypecsenye, mindig csak fogolypecsenye… –Bődületekre bármikor van eszetek, de amikor a meghívómra kellett volna írni valamit, sehol se voltatok! – dohogja Hárpika. –De te ott voltál, és összegyűjtöttél magadnak egy rakás idézetet, amelyek kiválóan alkalmasak lennének váláshoz, temetéshez, kútba ugráshoz – emlékeztetem. Ella feltartott kézzel jelentkezik, mint az iskolában. – Én ezt ajánlottam a meghívójára, de elutasította: A világegyetem protonból, elektronból, neutronból és kreténből áll. És ez is kitűnő mottó lett volna az esketésre: Van a cicának karmája? – Az én javaslatom sokkalta kúlabb volt – szól Martin. – Íme: Gyere el újra, amikor majd nem tudsz ilyen sokáig maradni. – Ezek teljesen buggyantak – sóhajt az ara. Cyd újabb szünetet tart a tintanyalásban: – Az én ajánlatom volt a legtutibb, de persze lesöpörted. Ne bízz meg olyan férfiban, akinek töke van. –Ez tipikusan női szövegnek hangzik. Ja persze, koszorúslány vagy – kapcsol Daniel. – Az én kedvencem Hárpika saját gyűjtéséből való, egyenesen a murénás humorú Mark Twaintől: És felnőtt, és megnősült, és nagy családja lett, és egy éjjel baltával szétverte az egész család fejét, és mindenféle csalással és gazemberséggel meggazdagodott, és ma ő a legpokolibb, legelvetemültebb zsivány a szülőfalujában, és általánosan tisztelik, és tagja a törvényhozó testületnek. Milyen jól mutatna a meghívón! – Ezt a Mark Twaint a maga korában nem égették meg, mint boszorkányt? – informálódik a manó. –Nem, mert ő nem volt koszorúslány – felelem. Megkaparintom a löttyedt jégtömlőt, és elvonulok alá. Ha már fedezékben vagyok,

szundítok egy rövidet. A ceremónián úgy fogunk kinézni, mint egy csapat élveboncolt zombi, középkori gúnyában. De legalább nem rózsaszínben leszek. Hogy ez micsoda ötlet volt Daliától! Mintha olvasna a gondolataimban, Hárpika felsikolt: – Úristen! A jelmezeink! Nem égett le a ruharaktár? Egységesen úgy nézünk rá, ahogy háborodottakra szokás. – Tudnánk róla, harminc méterre lévén tőle – morogja Ella. – Vessünk véget a szeánsznak – szól Belloq. – Ha nem alhatok néhány órát, kinyírok valakit. S ekkor újfent kopogtatnak. – Ki lehet az? –tűnődik Martin. – Delgado aligha. Nympha nemrég érkezett, ők most örülnek egymásnak. Ella felkiált: – Nem szabad! Ne tessék! Nem vagyunk itt! Mélyen alszunk! El vagyunk rabolva! Újabb koppantás után Marcel lép a szobába, szívbolydító kék szeműen, vattacukorbolyhos hotelkában. A babonaspecialista leány hevesen tiltakozik: – Hé, hé, ez irtó rossz ómen! Te még egyáltalán nem láthatod a menyasszonyt! Pániksebesen párnát borít Dalia fejére, további részeit a babakori fürdőlepedő és a játékállat-sereglet alá hantolja. – Hát ti nem alszotok? – rökönyödik meg Marcel. – Mi van veletek?

[xvii] Mutassanak nekem egy épelméjű embert, és én kikúrálom.

Mesekönyv-béli éj borul körénk, oly holdvilágos, fel hőtutajos, ezüstkék éjszaka, melyben a tárgyak, lények, épületek sziluettjei megélesednek, mint a kardacél; az árnyak önálló életre kelnek, és az ármányos, ártó, démoni lelkek előbújnak a sírok, kripták nyirkos kövei alól, prédára cserkelve. A denevéreket elhessentik a vámpírok, ilyenkor övék a légtér, s a baglyok ugyan rikoltoznak, halál, halál, halál! – ez már kései intelem, nem óvhatja meg a rossz helyre tévedt nyomorultakat. Ilyen éjeken hőerőműnyi kalóriát égetek, ipari dózis adren alint, dopamint, egyebet termelek, és évszázadokat öregszem (futja az örökéltű lélekből). A stukit szorongatva lépdelek előre, fülesemben hallom a szamuráj légvételeit. Jóllehet az utolsó utcai lámpa hatókörét elhagytuk már, infrasegítség nélkül is közel olyan jól látunk, mint havas éjeken. Részemről tán még annál is jobban. Patás, görnyedt alak r ohangál előttem, két combja vastagon sonkás, fején hegyes szarv éktelenkedik. A másik rémség nagytorkú, gömböcös, banyaszerű látomás; ismerősek korábbról, úgy is reagálok rájuk, mint máskor: csontujjú, karmos jégkéz markol a szívembe. Fejemre húzom az álcasapkát, szőkeségem ne virítson. Nesztelenül jógalégzek; igyekszem a valóságra is figyelni. Ősz derekához képest számos a lomb, dúsan-kövéren surrognak fölöttem. A Kámzsás hajlékát övező drótkerítés régen elvesztette feszességét, több ponton, főként a kapu közelében meg is rogygyant, mintha súlyos tárgyakat görgettek volna át rajta. A korrodálódó vaskapun csecsemőfej méretű, rozsdás lakat függeszkedik. Nocsak, a mohó sietségben otthon maradt, netán elveszett a kulcsa? Nincs megfelelő szerszám a levágásához? Vagy cselesen azt akarja elhitetni az arra járóval, hogy a tulaj időtlen ideje itt sem járt? De hiszen itt dekkol a kocsija! Nem töprengek tovább, képtelen lévén a perverz/paranoiás/skizó észjárásra. Az irtózott módszerre hagyatkozom: meddő agyalás helyett Chasenre hangolom magam. Bármennyire borsódzom is e technikától, eddig mindenkor bevált. Játszi könynyű, netán olcsó eljárásnak mégse nevezném; elannyira bemocskol és meggyaláz, hogy utóbb bizonyságot kell szereznem: önmagam maradtam, nem fészkelt belém az ördögség. Kettős düh- és indulatáradást érzek. Sárgán, feketén, tarajos hullámokat vetve habzik belém a kóros düh, olyképpen, mint amikor az ember páni fejveszettségében saját gátjait áttörve ölni akar, tombolón. Félelmet is érzek, oly torokszorítót, aminő a halál közvetlen közelében fojtogatja a rettegőt. Átlendülünk a roggyant drótháló fölött. A vasúti kocsira hajazó ház ablakait légmentesen záró redőnyök szigetelik, a tömör faajtó alatt sem szökhet ki fénysugár. Átellenben szőlőlugas zöldell, faasztallal, hintaággyal. Mellette boltozatos pincelejáró magasodik. A talajból kiemelkedő dombot hatalmasra hízott kúszóboróka szigeteliborítja. A félköríves deszkaajtó résnyire nyitva áll. – Várj – suttogom társamnak. Belehallgatózom a szervezetemben háborgó szörnyetegségbe. El kell döntenem, ha kedves az életünk, mi is tajtékzik bennem valójában. Felsóhajtok: – Azt hiszem, legalább ketten vannak. Több dühgomolyt érzek. A közelben, de nem együtt. Vis Major lejeleli, hogy ő enged a pinceajtó vonzásának, én idekintről biztosítsak. Igyekszem rendet teremteni a bennem zajló gyűlölet- és dühkáoszban. A rettegésérzet

főleg mélyről jön, a pincéből. A többi pokolság itt van, a közelben. A szamurájt elnyeli az ajtó mögötti sötétség. Külső-belső szenzoraim egyvégtében vészvijjognak. Neszt hallok a magasból. A fülesben társam suttog: – A gatya életbe! Ez egy perverz útvesztő! Mielőtt elnyöghetném, hogy jöjjön vissza, ismét súrlódik valami odafönt. Hegyomlás szakad a fejemre, és láncot teker a nyakam köré. Elejtem a stukkert. Próbálom levetni magamról a súlyos testet. Könyökütés-sorozattal tördelem a támadó arcát, bordáit. Kitépném magam a szorításból, és félregurulnék, ám levegő- híjasan nem megy; gyorsan gyengülök. Gyilokdüh ömlik rám a tébolya által hatványozott erejű fickóból. Tudom, hogy a szamuráj hallja hörgésemet, a küzdelem robaját. És azt is, hogy nem ő ront a fojtogatóra. Minden porcikámban fájón érzem: a két haragtornádó csap össze mögöttem. Az újonnan jött letépi rólam a másikat, vicsorítva egymásnak esnek. Teleszívom magam levegővel, úgy vélvén, hetekre elegendőt rezerválok. Felkapom a földről a pisztolyt, nem veszem hasznát. A két fickó összegabalyodva fetreng, fojtja-tépi egymást a talajon. A jövevény nem az én megmentésem végett csapott le. Nekik egymással van leszámolnivalójuk. Észlelem a fojtogató hiányos öltözékét, a bokái körül fityegő szigetelőszalag- maradványokat. – A gatya életbe! – ismétlem a szamurájt. Ő így szól a fülesben, éktelen haraggal: – Ilyen nincs! Jövök már! Közelebb lépek a küzdőkhöz. A kámzsás fickót kiszemelve lecsapok a stukimarkolattal. A fültövön vágott Chasennek három hétre kómába kéne esnie. Ehelyett elereszti a másik férfit, és nekem ront. Pörgőrúgással fogadom heves közeledését. Egyazon pördületből kap nyakra, gyomorszájra, térdre is. A kombináció elvileg letális, ő mindössze megroggyan. Nagyot hörrenve tovább robogna felém, hogy legázoljon. Hanem ekkor – némi spéttel – cserbenhagyják lábai. Térdre zuhantában kést kap elő, s a pengénél rácsípve dobni készül. Mielőtt belező üzemmódra válthatna, tüzet nyitok. Chasent nem tartja meg rommá rúgott térde. Vérző vállal- karral terül el a fűben. A fojtogató elmarja előle a kést, és zsigerelni akarja vele. Még töprengek, megakadályozzam-e a disznótort, amikor a labirintusból előbukkanó szamuráj a fickóra vetődik, és megszerzi tőle a halefot. A megtámadott eszeveszetten harcol. Társam elsikálására nagyjából zéró az esélye, ráadásul nem is evégből vagyunk itt. Elüvöltöm magam: – Hagyja abba! Zsaruk vagyunk! Hé! Mi vagyunk a megmentők! A fojtogatós férfi elernyed. Ekkor tűnik fel, milyen pusztítást végeztem az arcában. Nagy pamacs! Ő kezdte a hiriget a lánccal.

A bensőmben tomboló dühvihar csaknem a felére csökken. Gerjed bennem az utórengés: rögvest behisztizek. Vis Major átkutatja a Kámzsást. Újabb életellenes eszközt nem talál nála, gyorsbilincset igen. Ez immár obligát kellék a hétköznapokra, nemcsak bűnözők tartják maguknál, mi is. Egymáshoz rögzíti a kukkoló bokáit, ép kezét a szőlőkordon tartóoszlopához fixálja. – Maga kicsoda? – kérdezem a puffadt arcú másikat. – Elrabolt a köcsög – mondja az, indulattól vacogva. – Lecsapott a parkolóban! Megkötözött, a csomagtérbe passzírozott. A pincében tartott fogva. Kínozott, követelőzött. Lefilmezte, amit műveltetett velem. Nőket hozott, velük is kellett csinálnom. Rohadt, szemét köcsög! Még magamat is utálom. –Nőket? – ismétlem, felakadva a többes számon. – Lenn vannak a pincében – tájékoztat Vis Major. – Önkéntesek! – kiáltja Chasen. – Utánanézhetnek! Mindegyik imádja, ha kilesik kefélés közben! Mindegyik! Hirdetik útonútfélen! Tőlem csak azt kapták, amit szeretnek! Semmi rosszat nem csináltam! –Sőt, nagyon is jó volt! Jólesett! Neked! – mordul a szamuráj. Mintha még nem kérdeztem volna, a zúzott képű férfira mered: – Maga kicsoda? – Az egy koszlott senki! – üvölti a Kámzsás. – Egy szaros autótolvaj! Fel akarta törni a kocsimat! Naná, hogy közbeléptem! Naná! Nézzenek rá! Embernek látszik? A tetűfészek a holdraszállás óta nem volt nővel! Hálás lehetne! Háremet kapott tőlem! Itt aztán könnyített magán! Odapattanok. Tépek egy szőlőfürtöt, és a szájába tömöm. – Beteg barom. Ezt nem akarom tovább hallgatni. Vis Major rám szól: – Vedd ki. Megfulladhat. – Ha félrenyelne néhány szemet, alkalmazd a Heimlichfogást – vetem oda. Kitapogatom a villanykapcsolót az ajtó mellett, és lesietek a pincébe.

[xviii] Nem hiszek a tündérekben, akkor se, ha léteznek.

A zegzugosra ásott földmélyi bűnbarlangot tán a középkori várak kazamatái ihlették, vagy inkább a rémalagút a vurstliból. A hanyagul aládúcolt, alacsony mennyezetről talajveríték csöpög a döngölt padlóra. Villanydrótok kígyóznak alul-felül, bizonyára a világítást és filmezést segítik. A primitív foglalatokba csavart égők fényereje nem haladja meg a szentjánosbogarakét. Hasznát veszem a zseblámpámnak. Látok néhány falhoz támasztott reflektort, kameraállványt. A poshadt levegő oxigénhíjas, büdös.

A kanyargós folyosóról nyíló cellákat rácstámlás ágyak bútorozzák. Négy nő nyöszörög a szeparékban, kezük-lábuk a támlákhoz kötözve, szemükön kendő, szájukon ragasztócsík. Összevert, meggyötört testük mosdatlan, az újonnan raboltat kivéve. Az ötödik üregben lévő ágy üres, az lehet az elrabolt férfié. A következő odúba nem lépek be, messze hőkölök onnan. A latrina feltárását a bizonyítékgyűjtő csapatnak hagyom. A kanyargózó folyosó végén páncélajtót imitáló akadály magasodik elém, három böszme lakattal komolyítva. A Kékszakállú herceg vára jut eszembe. Ez a szoba nyilván szörnyűbb titkot rejt. Visszasietek a felszínre. Társam egyszerre telefonál és rádiózik. – Jönnek már a nyomböngészek? –kérdezem, ő bólint. Ez esetben a foglyok perceken belül szabadulnak. Nemrég egy ügyvéd elérte védence felmentését, arra hivatkozva, hogy a bűntényt felfedező zsaruk befolyásolták a helyszínt. Azóta testületileg tartózkodunk a befolyásolástól. A nyomzsaruk majd mindent elsikálnak, a Kámzsás uzsorakamatostól megfizet tetteiért. Az elrabolt férfi megérintene, de félúton visszarántja a kezét. – Ne haragudjon, hogy magára támadtam – kéri. – Nem is értem, hogyan téveszthettem össze vele! Gyűlölködő vicsorral int az oszlophoz enyvezett Chasen felé. Eszembe jut az álcasapka, megválok tőle. Egy kezdetlegesen földhöz rögzített kábelt követve a vasúti kocsira emlékeztető ház felé indulok. Rakosgatom a képkockákat. A Kámzsás filmezgetett odalenn. Nem is kérdés, milyféle műsort rögzített. Vajon csak magának, vagy másokat is szórakoztatott? Stukkerrel nyitok a házba. Benézek az ajtó mögé, megkerülöm a helyiségben lévő nagyobb bútorokat, egy szikár fotelt és a középen álló párnás heverőfélét. Nem lelek rejtőző bűntársat. A hencser alá képtelenség elbújni. Megemelem a parányi hálószobát betöltő ágyat. Csak porkukkolók lapulnak alatta. Összemancsolt harmonikaajtó ereszt a szűk fürdőbe. Hajszáleres mosdókagyló, rozzant vécé, tusrózsa. A zuhanyfüggönyt kést lengető karok és óriásira tátott szájjal sikoltó nők ékítik, fekete szájüregük betölti az arcukat. – Hangulatos – dünnyögöm. Neszt hallva pördülök. A szamuráj lép a viskóba. Nem bélelem ki golyóval a fejét. A házvégi helyiséget körben díszítő lambéria az egyik falon csaknem plafonig ér. Az ablak előtt terpeszkedő asztalt mosatlan edény, bomló ételmaradék, púpozott hamutartó, számítógép és más masinák borítják; két doboz sör sziszeg a káoszban. A falon lapos tévé lóg, előtte két sorban három-három szék ácsorog, mint a moziban. A hipnózisdoboz alatt jókorább koporsóra hajazó utazóláda fémpántjai csillannak. A vészjelzőm tütülget. Lábbal csapom fel a láda fedelét, két kézzel tartva a stukit. Rongyok, papírok, kacatok töltik színültig a koporsófélét. A falnak támaszkodó partvis nyelével végigbökdösöm a lomhalmot. Női táska, cipő,

fehérnemű kerül felszínre. A döfködött kacat közt senki se moccan. Nem nyugszom meg, nem stimmel valami. Az erőtérben zűrzavar szikrázik. A majdnem mennyezetig érő lambériára terelődik figyelmem. Jeleznem se kell Vis Majornak; már rég nem heccelődik előérzeteimmel. A gyanút keltő fal két ellentétes végéről indulunk, rejtekajtót keresve. Figyeljük a linóleumborítású padlót; árulkodó jelet, kopást kutatunk. Középtájt találkozva meg is leljük a nyitogatás nyomát. Társam kipattintja a keskeny, alacsony bejárót. – Kifelé! – rikkantom. Bevilágítok a lámpával, fegyveremet is villogtatom. Az extra homályos, poros, szűkös búvóhelyen lapító fickó felemelt kézzel jelzi, hogy ártalmatlan. – Kifelé! – ismétlem. A felszólításra elindul felém. A számára meglehetősen szoros zugban oldalazva lépeget. A lámpa fénykörében látom hegyes tetejű tojásfejét, mélyre süppedt szemét, porctalanul arcba lapult orrát, szürkés körszakállát. A férfi széltében éppoly kiterjedt, mint hosszában, felkarja sertéssonkányira izmolt. Úgy sejtem, csak rólam tud, a szamuráj még nem hallatta a hangját. Észlelem a szőrbozontja alatt elömlő sunyi vigyort. Támadása nem ér váratlanul. A fickó átrúgja magát a lambérián, abban bízva, hogy az omladék maga alá temet, és ő lefegyverezhet. Vis Major veszi jeleimet. Tüstént kezelésbe veszi a kirobbanó ördögöt. Hagyom őket tréningezni. Bekukkantok a rejtekmaradványba. Nicsak, még egy lappangót találok. Ennek stukija és eszelős tekintete van, amúgy nőnemű. Rágcsálóarcát vad gyűlölet torzítja. Hasztalan remélte, hogy megbújhat a titokodúban, míg elkotródunk onnan. Még egy okot kapott, hogy rühellje a zsarukat. Vajh honnan ered ez nála? Szőrmeresztő lehet a sztorija. – Dobd el! – követelem. A fegyvercsövet mozgatva kapásjelző infrapöttyöt sétáltatok vézna testén. Ez a stresszor többnyire beválik. Akadnak persze kivételek. Őt bizsergeti az eshetőség, hogy hasbafejbe lőhetik. Ezenfelül az enyémnél kétszer hosszabb, nehezebb stukkere kétes önbizalmat táplál belé. A búvóhelyről előrontva támadóállásba görnyed. Látszik rajta, hogy ezt a kűrt már többször bemutatta, ám akkor a szemben álló felek nem dacolhattak vele. Vis Major elhajítja a szakállast. Az röptében kétszer átfordul, majd hasra toccsan. A becsapódáskor már tudatzavaros. Társam a hátára térdelve megbilincseli sonkás karjait. A nő túl sok akciófilmet látott, vagy kevésszer járt igazi lőharcban. Éktelen csúzliját rám szegezve ordibál: – Félre! Félre az útból! Szitává lövök mindenkit! – Tedd le a stukit, és nem esik bajod – ajánlom szelíden. Belül egyáltalán nem így érzek, de az agresszív hörcsöghöz képest valósággal buddhista vagyok. Ha agyász lennék, már pötyögném is a szakdolit arról, mi mindent kompenzál a tajtékzó perszóna. A szamuráj szemvillanással üzen nekem. A dühödt nőre pillantva magasba löki karjait.

– Kyra, tedd, amit kér! – szól rám. – G. I. Jane nem tréfál. Megvetően ráfintorgok. Stukim sátorvasát hanyagul a kisujjamra fűzve fellendítem mellső végtagjaimat. Vis Major a flúgos miazmára néz: –Vedd el tőle a csúzlit – tanácsolja. – Jobb, ha nem hagyod nála. G. I. Jane elégült mosollyal felém indul. Ágyúcsöve jóval előbb érkezik, mint ő maga. Újabb szemkontaktus-váltással sorsot húzunk társammal. Csalnék, de nem sikerül. A szamuráj nyer, övé a jutalomfalat. Szemvillanás alatt bekebelezi. Mire a fúria észbe kapna, már nincs neki mibe. Még egyszer átvilágítom a rejtekzugot. [xix] Hová tűnt az álom nappalaimból?

Mihelyt kifújjuk magunkat, a padlón heverő, mél yájult fertőzeteken átlépve a terebélyes asztal felé fordulunk. A készülékek dobozai melegek, ledjeik világítanak. A falon függő tévé is langyosnak tűnik. A tömött hamutartóban alig hűltek ki a felül lévő csikkek. A nyitott dobozokban sziszegő sört nem hagyta el minden ereje; mindezt már belépéskor is észleltem. Mielőtt az elrabolt férfi kitört volna a pincéből, bújócskázós üldözésre késztetve a Kámzsást, itt víg mozizás zajlott. – Hova tetted a tanút? – kérdezem a szamurájt, attól tartva, hogy a kegyetlen dolgokra kényszerített fickó megszökhet szégyenében, rémületében. –Őt is a lugashoz fixáltam, mielőtt kárt tehetne Chasenben, netán lefalcolna –feleli. Képernyőre varázsolja a kukkolók által nézett filmet. Nem sokáig tűröm a látványt. A lambériafalhoz tolt székre pattanva kitapogatom a következő titokajtót. A fenti dughelyen halomnyi DVD-t lelek, pöpi tokban, házi gyártású borítóval. A fényképes fedelek kemény voyeur-pornóval kecsegtetnek. Az eddig tapasztaltak alapján úgy vélem, nemcsak kukkolók, hanem másféle aberrások is kéjüket lelhetik bennük. A Kámzsás két társa, Tojásfej és G. I. Jane szorgos segédletével eladásra gyártotta a filmetűdöket, és persze ahhoz is szükség volt rájuk, hogy a raboknak gondját viseljék, szökésüket gátolják, továbbá szembeszálljanak az esetleges betörőkkel, hiszen a város legszélén még a beton sincs biztonságban. Vis Major már a számítógépben lévő anyagok közt dúskál. Vevőnyilvántartást, privát könyvelést talál; seregnyi csetszoba címére, linkjére bukkan, könyvtárnyi levelezést kapirgál elő. Elégedetten megjegyzi: – Az ügyésznek akkor se lesz nehéz dolga, ha Chasenék a legcápább ügyvédet veszik

bérbe. De azért biztos, ami fix jeligére töltényt formázó tokba rejtett pendriveot húz elő az egyik zsebéből. Rámenti a vevőnévsort, az e-mailes címlistát, és még ezt-azt. Megjegyzés nélkül hagyom cselekedetét. Habár létezik belső elhárítás a jardon, mostanában mégis sorra vesznek el bizonyos potentátokat érintő-terhelő bizonyítékok. Ám egy ideje varázsos módon – hipp-hopp, visszajött a kismadár! – némely adathordozók elő is kallódnak. Valahogy feltűnnek egy fiókban; eljutnak a bíróhoz, a hiteles lapokhoz vagy az internetre csurrannak. A szamuráj tovább nézelődik a számítógépben. Öklendetes képkockák váltakoznak a monitoron. – Nem értem, hogyan lehet nemi aktusra kényszeríteni egy férfit – nyögöm viszolyogva. A lugashoz bilincselt tanú csak egy az odahurcolt fickók közül, akiket Tojásfejék a szutyok filmjeikben szerepeltettek. Ütésem sincs, hova lettek a többiek, de nem akarok ott lenni, amikor kinyílik a pincemélyi vasajtó. – Attól tartok, egy darabig lehetséges. Részben ilyféle ösztönökből, reflexekből vagyunk összegyúrva – sóhajtja Életem Pasija, mint autentikus válaszadó. – Aztán beüt a krach. Akkor új fifit kell szerezni. – Hová teszik a régit? –A nőket hová teszik, ha már kifacsarták őket? – Haza akarok menni! – nyafogom. – És én hazakísérlek. –Verd ki a fejedből. – Láthatást ígértél Popeye-hez. –Oké, őt üdvözölheted. Popeye a papagája. Míg tombolt szerelmünk, a beszédes jákó kétlaki életmódot folytatott, akár a gazdája. Amikor az ajtóm bezárult a szamuráj előtt, Popeye otthon rekedt, mígnem egy maradandó emlékű napon Kokszos Daphne felkapta a jókora kalitkát, hogy a közeli krimóban pakettre cserélje a madarat. A lebujban könyöklő Kukazsaru nyomban értesítette Vis Majort, elvégre az informátora. A megmentett szárnyast szívességből befogadtam. Sose zárom rá a kalitot, egykori gazdája meglátogathatja néha. A jákó naphosszat a becenevét üvölti, miszerint Kapitány, Kapitány! Aztán azt ordítja: hagyj aludni, különben megkopasztalak!Sokféle dalt ad elő, közülük a House of the Rising Sun a toplistás, de sajnos reklámzenére is fogékony. Bármely háztartási gép hangját képes utánozni, s ha idegen lép a házba, éktelen hangerővel bekapcsol mint riasztó. A falon át felismeri, ha házaló csönget, csakis nekik kiabálja: nem veszünk gagyit, jönnek a zsaruk! Üzenete a csukott ablakon is áthallatszik, javult is a közbiztonság. Csőrrel-lábbal éppoly ügyes, mint bármelyikünk tíz ujjal. Ki-be sétálgat a macskaajtón, a kertben bandázik a két kutyával, egy szelídülő mosómedvével, egy vérszomjas mókussal. A macskaajtót hajdan a nénémtől örököltem a házzal együtt, cicus nélkül. Nemrég rabszolgatartóim is kerültek. Egy humánus környéklakó nem akarta eská lemészárolni a nála született cicabébiket, inkább a kutyáimra bízta volna a pribékmunkát. Behajította a három apróságot a bambuszrúd kerítés fölött. A kölykök a mélyen hortyogó

Titanicra pottyanva keserves rinyákolásban törtek ki. Az újfundlandi fajtájú mentőeb felriadt, és legott védőszárnyai alá vette a halálraítélteket. Öt számmal kisebb, lelenc múltú társa segített a kutyaházba hordani a sivákoló bébiket. Mindezt végignéztem egy bokor alól, amelyet éppen kertészileg ápoltam, majd haladéktalanul viszonoztam a miazma látogatását, minek következtében az napokon belül sterilizáltatta háziállatait, nehogy valamikor bűnismétlésbe szédüljön. Azon közlésem is befolyásolta sietségét, hogy ha továbbra is sajnálná a pénzt az állatorvosra, én ingyen ivartalanítok, bár nem négylábút. A megmenekült bársonytalpasok hamar felfedezték a macskaajtót. Azóta arisztokratikus életvitelt folytatnak a saját kastélyuknak tekintett házban. Márkasznobok lévén nem vesznek magukhoz bazári étket, néhanap kegyesen dorombolnak nekem. A fájdalmas csípésű jákót tisztelik, ám a tányérjukban a madár sem turkálhat. Hát ide megyek haza a munkaköri fertőből. Világos, hogy nincs szükségem még egy istápolandó pasasra is. [xx] Írni könnyű. Csak leülsz a papírhoz, és kivájod a szívedet.

Megrázkódtatásaink nem érnek véget a rabnők kiszabadításával és a vasajtón túl elénk táruló borzalommal. Intenzíven meghiúsítjuk a letartóztatott fertőzetek menek ülési kísérletét. Ekkor már biztosan tudjuk, mi van a rovásukon, ezért a fajtájukat megillető gondossággal kezeljük a problémát. Végezetül még a kiszabadult zsákmánynők is leköpdösik őket. A kezelés után mindhárom aberrás kijelenti, hogy holtukig nem feledkeznek meg rólunk. El is várjuk, vetem oda nekik, legyen is néhány übercuki emlékük az életfogytiglanukhoz. Ezt követően külön-külön kocsiba zsuppolva, zsarusofőrrel hajtatnak a csukdába. Vis Major ismeri a lélekpróbáló esetek 3 gyógymódját, utóvégre együtt dolgoztuk ki a terápiát. A kocsiban célozgat rá, hogy a történtek toxikusságára való tekintettel mindhármat alkalmaznunk kéne, de legalább hadd aludjon nálam. Előtte leihatjuk magunkat, utána lovagolni mehetnénk. – A fiadhoz menj – felelem. – Eltávos az anyja – sóhajtja. – Annál inkább. Legyen együtt a szent család. – Nem lehetsz ilyen kegyetlenül érzéketlen! – Hogyne lehetnék!? –Úgy viselkedsz, mint a szerető, aki féltékeny a pasija feleségére. –Ha féltékeny lennék, pláne szerető, nemi úton csábítgatnálak. Láttál mostanában pucsítani, mellet kirámolni? Vállat von.

– – – –

Pucsíthatsz, nincs megtiltva. Pucsítson neked Dutyis Daphne. Ne pucsítson! – nyögi hideglelten. Mi csapott beléd, szamuráj? Eddig békésen viselted a szakításunkat. – Vártam, hogy észhez térj. – Nekem kéne? – Nem is nekem! – Na persze! Eszembe juttatsz egy mondást. Férfival beszélgetni olyan, mint tehenet [xxi] nyergelni. Az ember belegebed – és minek? – Élet, dögfáradt vagyok ehhez… – Na persze, szétgyötört a mamutvadászat! – Csak egy törékeny férfi vagyok, vedd figyelembe. – Nehogy nekem lebabázz! Mielőtt válaszolhatna, Delaware jelentkezik rádión. – Megvan a hajtott furgon, Vis Major, de ne örülj. Egy parkolóban bukkantunk rá. Csontüresen, gazdátlanul, nyitott ajtóval. Nincs okunk lefoglalni. A laborosok szerint nem szállítottak benne fegyvert. Teljesen negatív. – Hol a kocsi? –morran a bűnkorbács. Naná, hogy odadöngetünk. Delaware és Blick megvár bennünket. Mindketten karikás szeműek és kábák a fáradtságtól. Utóbbi csokibarna, a másik vajszínű, és pandasága dacára is jóképű, ráadásul a magánéletéhez is elég normálisan viszonyul. Még egyszer végigfürkészem Delaware-t, hátha találok benne valamit, ami engem mágnesez. Végtére is van benne mágnes, kétmillió gaussnyi. Csak nekem nincs hozzáillő pólusom, vagy micsodám. A szamuráj körbejárja a jellegtelen kinézetű furgont. Észleli a porozásnyomokat. – Milyen ujjlenyomatokat találtak? – kérdezi. – Baderéit. Minden tisztára volt törölve, a kormányt és az ajtókat csak ő mancsolta össze. –Vagyis ez egy félrevezető akció volt. Lecsaltak a forró nyomról. Én vagyok a hülye, miért hagytam, hogy belógassanak!? Használjuk az ő fejét. Ideérve már sietett, mert egyre szervezettebben hajtottátok. Kapkodnia kellett. A szamuráj végignéz a műszerfalon. Az üres GPS-konzolra pillant. Benyúl az ülések alá, a támlazsebbe, hátramegy a rakodótérhez, minden illesztéket megvizsgál. Hangosan töpreng: –Mielőtt a virágszalonos furgont felgyújtották volna, átrakták valahova a cuccot. Nem ide, ez a járgány a megtévesztéshez kellett. Tudták, hogy összekapcsoljuk vele a kikötőt. És lehetséges, hogy ott van a megoldás, csak nem látom a szememtől. – Aludj rá egyet – javasolja Delaware. – Mi már támolygunk. – Nálam az agyhalál is beállt – sóhajtja Blick. Eszébe jut valami, kissé megéberedik. – Meséltem a történetet? Egy öregúr éveken át mérhetetlen süketségtől szenvedett, és semmilyen készülék sem segített rajta. Végre aztán a doki felírt egy még újabb kütyüt, és az tökéletesen visszaadta a hallását. Több hét múltán, az első kontrollon a doktor

gratulált a javuláshoz. – Gondolom, a családja is nagyon örül –fűzte hozzá. Az öregúr így felelt: – Még nem mondtam el nekik. Csak ücsörgök naphosszat, és hallgatom őket. Már ötször írtam át a végrendeletemet. Felrémlik az időszak, amikor Blickkel jártam Fertő City bűnös utcáit. Reggelre általában bedugult az agyam a vicceitől. Majdnem felsírok meghatottságomban. Hallelujás idők! Habár akkor se jojóztam a boldogságtól, éppenséggel azért gályáztunk együtt, mert a szamuráj kámforszerűen kivonta magát a forgalomból, nem először, nem is utoljára. Ezzel akkor hagyott fel, amikor magához vette Murphyt. A pasas már tőlünk távolabb töpreng fennhangon. Jellegzetes hosszú léptű járásával végigvitorlázik a parkolón, minden veszteglő kocsi ablakán bevilágít, és lehajolva alákukkant. Ráhangolódom a gondolatfutamaira. Bader kiszállt a furgonból, sebtében áttörölte, majd összefogdosta a kilincseket, amelyekhez a spanjai hozzáérhettek. Lekapta a tartóról a mobilját, a GPS-t, és elpucolt. Úgy gondolhatta, gyalog esélyesebb, hiszen a járőrök a furgonját üldözik. Elsöpört a legközelibb metróállomásig, vagy valahol távolabb felvették a cimborák, és röhögnek a markukba. A zsaruverdák több irányból érkeztek, a fickó nem akart kézre kerülni, annak ellenére, hogy a furgonja csonttiszta. Viszont volt nála néhány holmi, melyek semmiképp se juthattak illetéktelen kézbe. Mármost. A bűntevők és bűnhajtók közt zajló örök ki nevet a végén?játszmák mindjobban rafinálódnak. Előbbiek tudják, hogy a mobiltelefon majdnem egyértékű a digitális bilinccsel, ezért eldobható készüléket használnak, vagy sűrűn cserélgetik az adatkártyát. A zsaruk viszont azt tudják, bár nem terjesztik, hogy a közvészek is laknak valahol, beidegződéseik vannak, tehát vagy a telót vagy a kártyát rendszerint ugyanott veszik. A többinek már csak a fantázia végessége szabhat határt. Nemcsak ezen az úton-módon lehet információhoz jutni, a szamuráj népes súgótábort mondhat magáénak. Kissé elszaladtam a levezetéssel, visszafarolok. Sejtem, mit keresünk. Akár meg is találhatjuk. Ez legalább oly valószínű, mint az, hogy Nagy Sándor elefánttal beelőz a sztrádán. Búcsút intek a zombitársaknak, és exkeblencem után eredek. Nem hagyok ki egyetlen útba eső szemetest se, kicsire, nagyobbra egyaránt rábukom. Utóvégre imádok szutyokhegyek, törött flaskák, csokis pelenkák, turhák között turkálni. Kész fortunália, hogy alapfelszereltségünk része a gumikesztyű, így legalább nem kell tőből eldobnom a kezemet a kukatúrás végén, s mivel Bader csak nemrég illant el a parkolóból, elegendő a szeméttárolók felszínét átnézni. Kisvártatva beérem Vis Majort. Épp egy rivális kukabúvárral egyezkedik. Ha a sárszürke cuccokba bugyolált, bozontos deklasszált átengedi neki az imént lelt kincset, cserébe kap egy szabad szemmel látható bankót, amellyel akár fürdőbe is elmehet. Ajánlata nem szimpatikus a szemétrégésznek. Két ujjal a szája felé közelíti a telefon adatkártyáját.

Társam esedez, hogy ne tegye. – Ugyan már, szamuráj! – morranok. – Hadd nyelje le. Az se biztos, hogy nekünk pont az a bigyula kell. Hadd nyelje le, aztán majd jól beteg lesz a kioldódó mérgektől. Megzöldül a feje, bibircsókok lepik el, agyilag is megzakkan, és az lesz a háklija, hogy kispolgár akar lenni, hűtővel, tévével, bénejjel, lufis babazsúrral. A flótás undorral rám mered, és a tenyerembe dobja a kártyinkót. – Te aztán tudsz alkudni! – dörmögi a szamuráj. – Jól beteg lesz, kispolgár… – Hol a telefon? – kérdezem a deklasszáltat. – Nyugi, megtarthatja, csak ránézünk. – Asztán mihez kezdek véle a bele nélkül? – Megkapja az ígért bankót, és megveheti a szükséges kártyákat. Kóser? – Kóser – morogja, csaknem könyékig merülve térdig érő zakója zsebébe. A túra végén a kezembe tesz egy GPS-t. A szamuráj hevesen magához rántja, és bozonton csókolja a flótást. De ha csak imitálja a smárt, akkor is belekábulok. Számos hibám egyike, hogy baciügyileg tán még érzékenyebb is vagyok, mint szociálisan. Ám mindenben van valami praktikum, most már titkon se vágyom nyelveink érzéki tangótáncára. A deklasszált kap egy doboz szivart, csupán egyetlen szál híjával. Megkapja a mostig lengetett bankjegyet, és még kettőt, amelyekről – miként manapságbármelyik papírpénzről – egy dózis kokaint ingyen lenyalhat, aztán még a boltba is elmehet vele. Zsákmányaink birtokában a kiherélt telefon már nem is érdekes. Tánclépésben sietünk vissza a kocsihoz. Ugyanazon bál utáni hajnal jut eszünkbe, és mégiscsak megtorpanunk, vagy inkább egymásba robbanunk egy nosztalgikus ölelkezésre. Vis Major a ruhatárnál ért utol, vállamra terítette a kabátot, a sajátjáért a pult fölött lendült a fogashoz, a hüledező alkalmazottnak azt mondván: –Nahát, milyen jó kis dolgozatot írt a halántéklebenykiirtásról!? Nem tudtam letenni! Az utcára léptünk. A tiszta égbolt a flaszter mélyedéseibe terített tócsákban bámulta magát. Illatosan, hűvösen vibrált a levegő, belekortyoltunk. Az utca túloldalán fekete furgon vesztegelt, csak nemrég lehetett a hegyekből, platóján elrabolt hóember kesergett, a hevederek béklyózta rab olvadozott. Fazékkalapja félrebillent, répaorra elcsúszott. A kötelek kormos húsába vágtak. A szamuráj a hóemberhez száguldott, villámgyorsan kioldozta, s rákiáltott: – Rohanj! Menekülj! Azután kézen fogott, és mi is futásnak eredtünk. Futottunk az első megbotlásomig. Felszedte elhagyott cipőmet, a lábamra adta, majd megállt előttem, és elsimította arcomból a hajamat. – Minden hó, ha hó a vége – mondta, s megcsókolt. Összesimultunk, magához emelt, lábam sem érte a földet, éreztem közelségét, teste melegét; úgy hatott rám, mint a villamosszék. Bármit megtettem volna vele, mindent, amit eddig megvetettem. A kínig akartam fokozni a szédületet, ezt a szédületes jót. Ám a félelem nem engedett; kitéptem magam a mind falánkabbá bőszülő csókból, s tüstént mást gondoltam: visszavágytam a karjába, melegébe. Rettegett ösztönök pusztítottak, hajszoltak. Utam – út?!, meredek lejtő, amelyen egyensúlyomat vesztve zúdultam alá – a teljes

megsemmisülés felé, az alázatba futott velem, fogódzót nem kínált, így hát saját hajamba kapaszkodtam, irtózva az annyira áhított végcéltól, az érzelmi kiszolgáltatottságtól. Vis Major dúdolt, s egy tangót táncoltam vele, a járdán és az úttesten. Autók jöttekmentek, hóhideg tócsákból borítottak ránk palástot; emberek bámulták kétségbeesett [xxii] részegületünket, bámulták szánakozó-irigyen, szótlanul. Ha jól belegondolok, azóta se jutottunk messzebbre. Mániásan harcolunk az érzelmeinkkel. Eltolom magamtól a férfiembert. – Menjünk, ki-ki haza. Álmon halok. A kocsiba vágódva csakhamar elérjük az utazási sebességet. Vis Major haladási stílusa sajátosan ötvözi a rali, a rodeó, a kaszkadőr- és a taktikai vezetés elemeit. Mostantól zsánervezetésnek titulálom helyváltoztatási formanyelvét. Eszembe jut a különös triász, amellyel kétszer is összefutottunk az éj során. A szamurájt letapogató nőzet esküvői meghívóján látott Saint-Exupéry-idézet azóta is facsargatja a szívemet. Eljön az a pillanat, amelytől a neve egymaga elég imádsá gnak, mert már semmit sem tudsz hozzátenni. Felsóhajtok. Vis Major!

[xxiii] Légy bölcsebb másoknál, ha tudsz, de ne mondd meg nekik.

Reggeli után kitör az őrület. Daliát – megszolgáltan Huntásnak, olykor Caligulának szólítjuk. Semmiben nem tűr ellentmondást, diktatórikus módon egyetlen érvet alkalmaz csodafegyverként:ez az én esküvőm! Márpedig az ő esküvője nem lehet konvencionális a lányb úcsúja sem volt az. Habár megeshet, hogy más arák is ejtőernyős és gumiköteles ugrás, technikai- és szinkronvezetés, intenzív bűnözőkergetés keretében köszönnek el pártájuktól. Miért ne? Aztán arcba rúgva vonulnak a templomba, vastag kéreg smink alatt. Először is át kell vizsgálni a ruhákat. Minden rendben van -e velük, mert ha most kiderül valami(nek a hiánya), a gond tán még orvosolható. A meglepetésekben bővelkedőnek szánt cécó, hoppá: ceremónia legfőképpen Rézorr Atyát fogja meghökkenteni, hiszen ő az istenhit mellett abban is hisz, hogy az esketendő ifjú pár hagyományos viseletben fog a színe elé járulni. Ez nem így lesz. Midőn a közelmúltban Dalia azon vívódott, mit is feleljen Marcel kézkérésére – a) igen; b) nem; c) talán; d) takarodj; e) nősülj be a Windsorházba/árvaházba/bordélyházba/zálogházba, esetleg a kávéházba etc. –, összefutott a Nadiri-kastély névadójáról mesélő regénnyel, és rabul esett a nemes leány romantikus históriájának. Hetekig áradozott, minő bátorságos tett volt ama nőelnyomó, sötét időkben, amikor az arisztokrácia még véletlenül sem érzelemből házasodott, hogy ez a hajadon rangon alul lett szerelmes, szülei akarata ellenére ment férjhez, méghozzá mily kalandos módon! Nos igen, a Titkos Nagy Nap elérkeztekor Nadiri Pindwoor a pincebörtönbe zárta ordítva toporzékoló szüleit, és közölte a család lelkészével, hogy ha nem áldja meg a rangtalan, ám daliás zsoldossal, Arslanóval kötendő frigyét, beköpi nyájának a kilengéseit. Márpedig ez oly szentfazekas korban, amelyben bitang bigottan viszonyultak a papi szüzességhez (illetve annak látszatához), még akkor is buktatós lett volna, ha az atya nem kiskorú ministránsokkal, hanem felnőtt szolgálókkal kufircol. Nem lévén erkölcsi alapja az ellenszegüléshez, a pap engedett az érvelésnek, és a jobbágyokból, cselédségből verbuvált násznép zajos örömére megeskette az ifjú párt. A pór rangú vendégek ily módon fejezték ki lázadásukat a fennálló uralmi renddel, konkrétan a gyűlölt urasággal szemben, és persze enni, inni is bőven kaptak a főúri konyhából. Ebből másnap délig kijózanodtak, mire elpárolgott a különféle mámorok hatása. Addigra Nadiri megpakoltatott egy hintót a kelengyéjéveljussával, és erogénes férje karjában elporzott a nagyvilágba. A főrangú szülői pár kiszabadult a rebellis/deviáns szolgáknak fenntartott pincebörtönből, megtorlásért kiabált-szaladgált, és mindenkit megkorbácsoltatott. Utóbb poroszlókkal, kalandor fejvadászokkal kerestették áruló, tolvaj, szuka lányukat és az aljanép zsoldost, halálhírükre vágyva, hasztalan. Az ország távoli szegletében megbújt ifjú házasok boldogan élték világukat, míg csak ki

nem tört a háború. Arslano, a zsoldos, elment harcolni. Sebet sebre, érdemet érdemre halmozott, mígnem egy napon ama eldugottnak hitt kastélynál találta magát a csapatával, amelybe királya rejtezett az ellenséges had túlereje elől. A királyi gárda belülről védte a várat. Arslano csapata hátba támadta az ostromlókat. A nap végére bűzös vérpára gőzölgött a csatamező fölött, holtak bomladoztak, sérültek jajongtak. Az ellenfél maradéka elkotródott, vagy megadta magát. Ezzel a háború véget ért. A megmentett király nemesi címet adományozott Arslanónak, a vele járó javadalmakkal együtt. Gazdátlan birtokokban nem dúskálván az uralkodó megfosztotta javaitól-rangjától az ellenséggel cimboráló Pindwoor családot, és idegen földre száműzte őket. A kitagadott Nadiri hazaköltözhetett a kastélyba, ahol felnőtt. Néhány évig megest boldogan élt kapitányi rangra emelt, nemessé érdemesült férjével, majd újabb háború robbant ki. S persze a sarcfizető nép ennek sem ismerte valódi okát, mégis bőségesen hozzájárult vérrel, verítékkel, könnyel, katonával, miként szokásos – és ez így körforog, háborútól háborúig, végtelenítve. Időközben a szerelmesek megöregedtek és kiporladtak a történelemből; a sorskerék nélkülük csikorog tovább. Arslano három gyermeket nemzett Nadirinek, ám e szaporaság nem öröklődött a családban. A mosti korra csupán egyetlen leszármazottjuk maradt. A jelenleg középkorú hölgy túl tágasnak találta örökét, ezért a kastély nagy részéből szállodát, bál- és éttermet alakíttatott. A kápolnában frigyek köttetnek, az épület előtti díszkertben és lugasban vendéglő működik, a vadonszerűen dús, vadregényes park arborétumként látogatható. Mindennek örvén Dalia kitalálta, hogy ha már ott köttetik frigyüket, ahol egykoron Nadiri és Arslano mondta ki a mindörök igent, ha nem is korhűen, de hasonló módon kéne felöltözniük. Tanulmányozni kezdte a – távolisága folytán roppant vonzónak tetsző korszak ruházkodási szokásait. Hamar rábukkant a 15.-17.században erősen kultivált gatyapőcre. Ennek nyomán járva megtudta, hogy némely divattervezők igyekeznek újfent divatba hozni a férfiúi hivalkodás ezen emlékművét. Ekkortájt robbant ki az első lázadás Huntás ellen. Ezt ő leverte, részint azzal érvelve, hogyez az én esküvőm, részint önkéntessé tette a gatyapőcviselést. A ruhatervezés ezen fázisában kellett a meglepetéstitokba avatott pasasoknak eldönteniük, óhajtanak-e szeméremkupakot. Marcel csupán jelképes diadalívet óhajtott, Delgado is beérte szerény terjedelművel. Belloq semekkorát se kért, ezért őt a többiek lenagyképűzték, és végül neki is lett enyhe domborműve, illetve a meglévőn burok. Martin és Cyd szemét viszont nagyon felcsillantotta a fallosztarisznya mint olyan, így ők lelkes ötletelésbe kezdtek. Mindeközben különféle gatyapőc-nevezetek kerültek elő, és újak isszülettek (pl. réparejtő, pucakapszli, herebuksza). A codpiece – braguette, brayette, schamcapsel – eredetileg azért készült, mert akkoriban másféle szabásminta alapján varrták a nadrágot, ezért külön jogar- és tojástartót kellett szerkeszteni hozzá, szemérem okából. Idővel eme herezacskó- toldalékból nőtt ki a pszeudoerekcióra hajazó viselet divatja, s lett a töktokból péniszparádé.

Az urak egymással versengve hegyezték, jókorásították péniszburkaikat. Zsebnek is használták az ágyékreliefet, további hasznos holmikat tárolván benne. A bizsuzacskó a nadrágtól eltérő színekben készült, özvegy férfiak például fekete gatyapőccel bánkódtak gyászukban. Manapság alsóés felsőnadrágok egyaránt gyártódnak pöcökavagy cerkakiemelő funkcióval. E pojácanadrágok széles körű elterjedése csupán idő kérdése, a viselési hajlam nyilvánvalóan nem hibádzik hozzá. Némely hadseregek is kifejlesztették saját változatukat; a kevlár gatyapőcök védik a katonát srapnelgránát, taposóakna okozta családfa-rombolás ellen. Ám vigyázni kell, a szeméremkupak nem összetévesztendő a szemkupakkal; utóbbit egy temetkezési vállalkozó találta fel, attól besokalltan, hogy a halottak nagy műgonddal lezárt szemhéja gyakorta felpattan a ravatalon, nemegyszer a búcsúszertartás közben, szeizmikus esésekkel járó ájulásokat indukálva a gyászolói körben. Az ominózus ruhadarabok rendben vannak, Cydé és az enyém is. Koszorúslány létünkre azért leszünk nadrágban, mert kikeltünk az abroncsosfűzős ruházat ellen. Ez volt a második lázadás a Huntásérában. Mindennemű és mindennemtelen zsarolássalfenyegetéssel konokul dacoltunk, végül még azt is kiverekedtük, hogy viseletünk se gömbnadrág, se harisnyaszerűen szűk fazon ne legyen. Kényelmes, elegáns, oldalt zsinóros bőrnadrágban fogunk feszíteni, hosszú szárú, hajtókás, fényes csizmával; terebélyesen bő patyolatingünk fodorított gallérján, kézelőjén csipkeszegéllyel; ezt derékban szabott,combig érő zekével és dús karimájú, fantáziásan tollas, afféleháromtestőr kalappal, valamint igazi karddal glóriázzuk meg. A pasasok rizsporos alónzsban lesznek a szertartás alatt; én művészi építésű hajtornyot vállaltam, az aráénál szerényebbet. Dalia mesebeli királylánynak öltözik, ólomsúlyú uszály nélkül. Gyönggyel kivarrt, légies csipkefátylát kiskorú szüzek cipelik majd, az övéhez hasonló viseletben. Az esketési dresszeket áttekintve úgy érzem, máris annyit foglalkoztam a ruházat témával, hogy mindjárt csömörbe borulok. Ezután még át kell esnünk a parókapróbán. Eközben legalább sokat nevetünk a férfiak hosszú fürtű, bodorított alónzsain. Végül óriási titkosszolgálati felhajtás közepette bezárkózunk a boltíves lovagterembe, és mihelyt Caligula meggyőződik arról, hogy még a Moszad se lesheti ki készülődésünket, nekiveselkedünk, hogy elpróbáljuk a műsort és a táncokat. Ezt végre mindannyian élvezni fogjuk, vélekedem. Kiderül, hogy Cyd még nem került elő. Eddigi távolléte elfogadható, ám a gyakorlásról nem maradhat el, ő lévén az egyik táncelem koreográfusa. Hol lehet? Hétalszik netán? Huntás a mobiljára vetődik. – Cyd ki van kapcsolva! – értesít minket, hangjában tragikummal, mintha épp honárulásról tépné le a leplet. Újrakísérli a kapcsolatfelvételt, a korábbi eredménnyel. – Miért teszi ezt velem? Ez az én esküvőm! Marcel kezdettől bámulatos hisztitűrést tanúsít kukori mátkája iránt, most is igyekszik megölelni paskolgatni, vigasztalni őt. Huntás kiugrik a karjai közül, fenékre huppan, és sarkával a padlót püfölve vijjogja:

– Hol van Cyd? Hová lett? Miért teszi ezt velem? Épp az esküvőmön? Ha öt percen belül nem kerül elő, lefújom a kézkötést! – Dalia, te olyan hülye vagy, hogy görbíted a teret! – nyögöm. – Emlékezz, már sokszor izgultunk érte, okkal, mert bajban volt. Most nincs. Elaludt, alighanem. Utóvégre egész éjjel az ágyunkban tivornyáztatok. – Akkor most próbálunk vagy sem? –kérdezi Ella csípőre vágott kézzel. Vékony, nyurguló testével az alant rohamozó ara fölé tornyosul. – Más dolgom is volna! E-postát várok Rhetttől. És én igazából vele akarok táncolni, nem pedig Martinnal! –Rhett már nem tudja bevágni a koreográfiát, kevés az idő –szól Belloq, galambszívű atyától elvárható higgadtsággal. Figyelem a bajjelzőjét: járomcsontján máris megfeszül a bőr. – És én kivel táncoljak? – nyögi Martin. – Cyddel, neki úgysincs párja! –Azért nincs neki, mert ő szólista – mondom. Huntás felsikolt a hideg márványpadlón. Hangját visszakongják a lovagterem falai mentén sorakozó páncélok. – De Cyd nincs itt! Hogy a retekbe fog szólót táncolni, ha egyszer nincs itt? – Addigra itt lesz – fogcsikorgom. Körbepillantok a lesújtottnak rémlő társaságon: – Azonnal kerítsünk egy rozsomákidomárt! Hozassuk ide, expressz postagéppel! Különben megfojtom Hárpikát Marcel alónzsával! – Mi lesz már? – firtatja Delgado, táncos gavallér pózba dermedve Nymphája előtt. Választ kapunk, végszóra. Valaki berúgja a vérmesen őrzöttnek hitt ajtót. A jövevény azért nyit be lábbal, mert nőt cipel a karján. A hordozott személy nem látszik ernyedtnek, mi több, élénken figyel, bár kissé merevnek tűnik. Hiszen ez Cyd, karjában Ariettával! Dalia felrobban a padlóról. – Megvesztél? – rikoltja, üdvözlésképpen. – Megvetted? – kérdezem. – Szent Stuki! – nyögi Belloq. – Ki ez? Ella felvihog: –Nini, egy robotnő! Itt dugod meg, Cyd? – Honnan tudod, mi ez? – informálódik az apja. – Jaj, fatus! Te nem szörfözöl a hálón? – mered rá a leány. – Te barlangban pingálod a falat? Cyd büszkén körbehordozza hódítását. A sötét hajú, babakék szemű, dús ajkú szépség bármikor képes O-t formázni a szájából. Cseppet sem anorexiás zsánerű, mutatósan telt húsú, kebles, faros. Fűzőt, harisnyatartót csipkefuszeklit, tűsarkú topánt visel, s a leánya erényfejlődését féltő atya megnyugvására nem is bugyitlan. –Ő Arietta! – közli a manó, orcáján mennybéli vigyorral. – Legyetek kedvesek hozzá, ugyanis ő a szívem választottja! – A szívedé? – fanyarkodik Martin. –Hol a kezelőkonzolja? –érdeklődik Marcel felélénkülten.

–Tyűha, távkapcsolója is van! Megmutatod, mit tud? Még időben vagyok a cseréhez!

[xxiv] Isten, ha létezel, mentsd meg a lelkem, ha létezik . Dalia tébolyhajlamát serkentve a pasasok elmerülnek a robothölgy anatómiájában. Minden létező üzemmódban tanulmányozzák tudását. Engem is érdekel, miként igázik Arietta, de Nympha és Ella is figyel, hátha tanulnak valamit. Belloq kissé meghasonlik, mert bár szívesen vesz részt a víg nyerítésekkel járó mulatságban, nem feledheti lányos apa mivoltát. Szerintem a kacér kancaopció a legmókásabb, amelyben Arietta négykézláb hánykolja magát a padlón, ezt kiáltozva: Üsd a seggemet, üsd! Lovagolj meg, te vad csődör, te! Sarkantyúzz meg! A többieknek másmilyen funkciók szimpatikusak; Cyd váltig állítja, hogy ő kizárólag a kertvárosi feleségverziót fogja igénybe venni, melyhez jól nevelt szövegklisé és misszionárius póz dukál. Mi viszont már számtalan zöldövezeti hitvessel találkoztunk bűnügyi tevékenységünk révén, így hát tudjuk: az Arietta sugallta kép jócskán csalóka. Huntás nógatására előkerül a robotnő ruhatára, Cyd felöltö zteti asszonykáját, és mivel az ismerkedés során kiderült, hogy annak térdízülete bizonyos terjedelemben mozgatható, táncolni próbál vele. A lassúzás tűrhetően sikerül, bár közben koncentrálni kell a határozott vezetésre, főleg a hölgy nagyfokú térdrogyási hajlama miatt. További fejlődésről egyelőre szó sem lehet, a tangó és a kánkán még túlsággal akrobatikus lenne Ariettának. Szinte már sírunk dévaj kedvünkben, amikor Huntás a sarkunkra áll, és elrendeli a műsor főpróbáját. Kardozni kell, NO CICÓ. Cyd félreülteti hölgyét egy trónusszerű karosszékbe, majd vasat ragadunk, és igyekszünk lemészárolni egymást. Az alaposan begyakorolt koreográfia már olyan jól megy, hogy szinte unjuk. A kötelező kűr után játékosan imprózunk, felhasználva a lovagterem bútorzatát, a karosszékben trónoló Ariettát és a páncélokat is; a falon függő fegyvereket, pajzsokat is lekapdossuk. Ez végre Caligulának is örömére szolgál, teljesen kiesik a kukori ara szerepkörből, és felszabadultan harcol, akrobatikázik velünk. Marcel persze aggódik leendőbelijéért, részint szerelemből, részint azért, mert észleli mátkája orcáját, és meglévő tarkaságpuffadás mellett aligha óhajt újabbakat látni rajta, azonfelül arra se vágyik, hogy Dalia járókerettel/mankóval vonszolja magát az oltárhoz. Senkinek sem esik baja, de csatakosan leizzadunk. Enyhén habzó állapotban fogunk a táncpróbához. Az ajtót eltorlaszoljuk, a zene csak halkan szólhat, nehogy kifürkéssze valaki, mire készülünk. A boldog ifjú pár rokonai abban a hitben gyülekeznek, még messze földről is, hogy tisztességes menyegzővel várják őket. Az meg egyenesen tragédiához vezetne, ha Rézorr Atya megneszelné, miben sompolygunk, úgy tudván, a vőlegény módjával, családja viszont mélységesen vallásos, a

többiek pedig majd a mai napon térnek meg Jézus kebelére, jórészt a madrigálokra koreografált táncok hatása alatt. Már ha ez a kebelre térés azt jelenti, hogy varázsütésre megistenesedünk. Amennyiben megboldogulást jelent, teljesen kizárható a megtérés. E témakörben sokat vitáztunk Marcellel, míg el nem fogadta: mindenki úgy hisz az Úrban, ahogy akar, és saját ízlése szerint juttathatja kifejezésre istenimádatát – vagy épp az ellenkezőjét – is. Az esküvői előkészületek táncolós részét rajongom , Belloq hajlandó volt végre kimozdulni rögzöttségéből, miszerint tőle ez sejtszinten idegen. Tőle, aki minden áldott reggel, akár esik, akár pfuj, ellohol a parkba, Douggal katázni; nem is számolom, hány éve végzik hajnallati formagyakorlataikat. Aztán végigedzi a napot kommandóstársaival, és persze akcióba trombitálva is falat másznak, testcsatáznak, bokor ugranak. A táncolás egyszerűen benned van, engedd szabadjára, kérleltem Danielt. Ő megtette, s élvezi valahára. Még egy ajtó megnyílt közöttünk. Ha nem adnék rá naponta okot, hogy csörtézzünk, tán be is elegelnénk az eldorádós összetartozástól. Egyszer azt mondta: olyan összehangoltak vagyunk, mintha zongorán érzékeztünk volna. Legott kipróbáltuk a metaforás helyzetet. Még izgalmasabbá tette a kísérletet, hogy hamarjában csak nyilvános helyen leltünk zongorát, de zárás után nem járt ott már senki más; és anyám amúgy is pianoművésznek szánt. Négykezest játszottunk, finomhangolt, vérbeli, profi jazzt. Tutifix, hogy dédi koromban is beleborzongok, ha eszembe jut. A harmónia a mindenség mélyén lapuló állandó melódia.* Mélységesen igaz, jóllehet nálunk éppenséggel nem lapult. Amikor már mindenki igyekezne a zuhany alá, Caligula elcipel a kerthelyiségben álló, pazarul feldíszített asztalokhoz, és átvesszük az ültetési rendet. Ez isaz ő konstrukciója, majd meglátjuk, miként válik be a használatban. Az a koncepció, hogy mivel úgyis klikkesedni fog a násznép, eleve eszerint csoportosítja őket. Zsörtike valósággal repked az asztalok között, névkártyákat olvas és igazgat, s eközben hadonászva mutogat, mint hadvezér a segédtiszteknek a térképasztal fölött: –Ide ültetjük a felszínesebb érdeklődésű csacsogókat. Itt lehet sütireceptezni, háztartási tanácsot osztani. Martha néni ezen botránkozik meg, Pigie néni azon, Aletta amazon. Itt aztán csereberélhetik egymás közt a háborgásaikat. Meg kötésmintát, szabásmintát… – Talajmintát, vérmintát –szúrom be sürgetőleg. – És ebben a szegmensben ülnek a technoszexuálisok és küyübubusok – magyarázza néhány asztallal odébb. –Ők itt elgyönyörködtetik egymást a táblagép, okostelefon, androidos bigyula, miegyebes buzerációjukkal. Mások úgyis csak falra másznak tőlük. – Nem hiszem, hogy ez a rezervátumdolog működőképes lesz – vetem közbe. Caligula letorkol: – Denisa, csendbe’ légy, mert megkötlek! Na, ide ülnek a röptösebb csevegést kedvelők, közülük is a reál érdeklődésűek. Mérnökök, fizikusok, csillagászok, ilyenek. Emitt meg a művészlelkek bandázhatnak. Írók, költők, zenészek, fároszok, filoszok. – Milyen fároszt vársz ide? – firtatom. Huntás elgondolkodik. Hüvelyk- és mutatóujja közé támasztott állal töpreng egy keveset, még az ajka is elnyílik.

– Végül is jön Donald? – kérdezi végül. –Nem, de ő nem is fárosz, hála az égnek, hanem csak író. És hova ülteted az olvasókat? – Olvasókat? –Ha jönnek írók, költők, olvasók is kellenek… – Hát…ezek a művészek nem feltétlenül ismertek, híresek. Lehet, hogy például az unokatesóm regényét alig többen olvasták, mint ahányan ő írta. A festegető rokon képeit se könyörögték el az Uffiziba, de persze ettől még jár neki a publikum! – Na, mindjárt lekaparom magam – nyögöm. – Éktelenül hülye vagy, Caligula! – Ne merj így nevezni! Marcel egyik nagybátyja zenél, a sógornője verselget. A keresztapja aforizmát ír, tehát filosz. Ők simán egy kupacba ülhetnek, lesz közös témájuk. – Aforizmát ír? – visszhangzóm. – Na jó. Minket hova terelsz? – Ti mentek a mozgáskultúrosok közé, egy rakásra. – E ponton elkerekedik a szeme, és felzokog: – Az én kicsi lányom, drága Vivicám! Nem lehet jelen édes szülei esküvőjén! Micsoda tragikum! Pedig milyen gyönyörű fátyolhordozó kicsike lehetne! Nyúzott képű pincér csörömpöl el mellettünk, előredőlve tolja italospalackokkal megroggyantott kocsiját. A kerekek a szemem láttára telnek meg nyolcasokkal. Lenyúlok egy flaskát a mobil kocsmáról. Fogok egy poharat, megitatom az eszelős menyasszonyt. Magamat se mellőzöm. Tarts ki, Denisa! Holnapul a számos kínkamrát megjárt Marcel gyógypedezik tovább Zsörtikével. Neki csupán annyit számít neje elmeroggyantsága, mint egy több VB-t végigvívott focistának egy vidéki öregfiúkmérkőzés. – Te olyan hülye vagy, mint egy bulvárhír – dünnyögöm. – Vivica még egyéves sincs, járni is alig tud, hogy cipelne fátylat?! Azonfelül, ha még emlékszel, fejtől sarokig pöttyös, Uriannel együtt, mivel ugyanottkapták el a bárányhimlőt. Pöpi helyen vannak anyáméknál, ne bömbölj! Kibírsz nélküle még egy napot. – Te kibírod a fiad nélkül? – Kibírom – bólintok. – Még úgy is, hogy szívesebben lennék vele, mint az általad generált zsizsikes elmebajjal. Széles mozdulattal int egy hosszúdad asztal felé: –És ott gyűlnek a nászajándékok – közli. Szeme könnytelen, mintha az iménti bömbölés meg se történt volna. – Na, menjünk sminkeltetni. Cyd mordul fel a hátunk mögött. Kezében névkártyát gyűröget. – Hárpika, téged megcsípett a csecselégy? Énmellettem Arietta fog ülni, nem pedig Fritz bácsi! –Imádni fogod Fritz bácsit! Rendőr volt valaha, ma nyugdíjas és rúdtáncos… – Letojom Fritz bácsit, hiába rúdtáncol! Arietta fog mellettem ülni! –Manó, ne légy ostoba! Mindenki téged cikizne a guminőd miatt… –Nem guminő! – És ha betrinkelt krapekok félrecipelik a guminődet néhány numerára, míg nem figyelsz oda?! – Annyi eséllyel numerázhatják meg, mint téged, Hárpika! – Te csak ne akarj botrányt okozni az én esküvőmön! – Megmondanád, mivel?

–A guminőddel, cseszd meg, mi mással!? – Még a komputer is kiégne, ha betáplálnám a tüneteidet! Hányszor mondjam, hogy nem guminő!? Hanem az Arietta nevű robotbaba. A szívem hölgye. –Ja persze! Neked még sosem volt dolgod nővel? Csak a három kismalaccal és a negyven rablóval? Négy aktív örömnyílás, szívó, masszírozó, vákuumos, fejő funkciók, meg persze vibráció, belső síkosítás, ez neked micsoda? Szíved hölgye? – Miért irigykedsz? Ezeket te nem tudod? Ismered a párbeszédet? „Na mi van, abbahagytad?” „Na mi van, felébredtél?” Ilyen a nemi életed? Miért kell folyton a dugásról dumálni? Nemhogy csinálnád! –Én élő emberrel csinálom! – Az ember él, de te!? – Fogd be a szádat, ha hozzám beszélsz! – üvölti Caligula. Közbevetem magam. – Tartsatok szóböjtöt. Gyerünk sminkelni. Dalia félrelegyez. Mutatóujjával Cyd mellkasát bökögetve közli: –Arietta nem hivatalos az esküvőmre! Nem fog melletted ülni! Nem akarok botrányt! Még csak az kéne, hogy Rézorr Atya sértve érezze magát! – Mijében? A szemérmében? – kérdezem. – Talán tudsz róla valami kompromittálót? – mered rám a zizi ara, továbbra is a manó mellkasát bökögetve. Cyd mindkét szemével a keblét kopácsoló ujjat nézi, s tőle ez nem csekélység. Akár egy tehetségkutatóban is felléphetne mutatványával. – Tudjak? – kérdezem vállat vonva. – Ráállítom Rubyt. Vagy Zsötit. Nem tart semeddig. Dalia rám mered, Cydet szurkálva: –Vegyétek tudomásul, ez az én esküvőm! Arietta nem ül az asztalhoz! – Miért? Nem eszik sokat, bepiálni sem fog. Felöltözve teljesen konszolidált – érvelek. – A tudat! A tudat is elég, hogy egy szexbaba ül a násznép közt, négy aktív… – Te tényleg irigy vagy, Dalia! – sóhajtom. – Mikor lettél ilyen bigott, prűd, szentfazék? A sértéscsokor észhez téríti Huntást. – Na jó – leheli bökögetve. – Legyen! Fritz bácsi egy székkel arrébb ül. De ha nekem használatba veszed a babát, ha csak egyetlen aktív testnyílá… – Csiba, te! – Cyd megragadja Dalia ütvefúróját. Másik kezének két összecsippentett ujját elhúzza a szája előtt, akárha cipzárt csukna be. A hökkent ara elnémul. – Nem hinnéd el magad, ha lefilmeztünk volna – mondom. – Szörnyen hülye vagyok? –nyögi bűnbánatosan.

Az istenek elmentek az Olümposzról Azt reméltem, a fáradtság jótékonyan elmossa a tudatomat. Nem mossa, képtelen

vagyok aludni. Popeye-t is ágyba viszem, ne legyen magányos ám egy papagájnem dorombol, heverget macska mód. Hanem csípőfogó csőrével lepattintgatja a gombokat a párnacihákról, egyenként áthajigálja szárnya fölött, s félrehajtott fejjel hallgatja, ahogy azok gurulnak-görögnek a padlón. A gombokkal végezve görbe karmú lábaival körbekopog az éjjeliszekrényen, s eljátszogat a gyöngéden utált keltetőkészülék gombjaival. Bekapcsolja a finoman ébresztő (bibip -bibip) funkciót, majd növeli a licitet az extrém riasztás opcióval (tűzvan! tűzvan! tűzvan!). Áldott félalfából katapultálnak vissza a riasztó hangok. Újfent alvással próbálkozva a párnába fúrom az arcomat, fülembe tömeszelem a csücsköket. A pipinek megtetszik egy másik gomb a ketyerén. Működésbe hozza a rádiót. Profi módon vált csatornát. Előbb hatszáz decibelen reklámszignált él vezünk, majd magát a szilveszteries eufóriába fokozott reklámot, ezután templomba megyünk. Ott elakadunk, mert a kántor érdekesen, fejhangon intonál. Rövid fülelés után Popeye betársul a zsoltárdanolásba. A duettezést megunva főzőmű sorra kapcsol, végy egy egész pulykát, zsigereld ki, fűszerezd be, tedd a sütőbe, és nyugodtan menj el otthonról, mert egy ekkora húshalomnak hat óra sülési idő is kell, megest váltunk, a kapuőr elszántan a labda felé vetődik, a gömb elzúg a feje mellett, és benn van, és góóóÓÓÓÓÓl! GóóóóOÓÓl! Az évezred góóóÓÓÓÓlja! A jákó ezt is eltanulja semásodperc alatt, idő jóslás közben is üvöltözgeti, góóóóóÓÓÓÓÓl, góóóóólÓÓÓÓÓÓl, így csak annyit veszek le a jövendölésből, hogy napos idő lesz, eső nem várható. Máris megyünk tovább, nehogy lemaradjunk valamely kulcsfontosságú információról; közlekedési hírek, nekiment, elakadt, elgázolta, cserbenhagyta, zsákutcás az egérút. Ásítozásba izgató kis színesek a vulgárvilágból, ki kivel, hányszor, milyen vastag könyvet firkantott róla, válik a sztárférj, az álomfeleség, kallódnak/zseniképző oviba járnak a celebbambinók. A politikai témájú szócséplésnél már nem bírom tovább a tortúrát, a pihenést feladva kimászom az ágyból. Tusolás után kitárom a hűtőajtót, végigtekintek a benne lévő néhány elemen, amint a polcokon sétálgatnak. Boáááá, nyögöm, Popeye tüstént lekoppintja, lelkesen ismételgeti a hangsort. Leülök a számítógéphez, felcuppanok a világhálóra. Amikor a köröttem sertepertélő madár egyetlen csőrpattintással kikapja a klaviból a Gbetűt, rámorranok: – Tudd meg, ma húslevest főzök! Szárnyas húslevest! – BoáááááÁÁÁÁÁÁ! – feleli. Bemászom az asztal alá a ledobott billentyűért, addig Po peye lábbalcsőrrel bepötyögi kulcsszavát a keresőbe, miszerint: djsfasjiaimsaofoopőpopőa. Tüstént tízoldalnyi találatot kap. Nem hagyom, hogy mindet végigböngéssze, visszapattintom a G-t a helyére, a saját G-mre gondolok, organizmusom – momentán – legelhanyagoltabb pontjára. Rohamszerűen otthagyom a madarat a komputerrel, kocsiba pattanva száguldok a legközelibb szex-shopig, már-már ledudálom az útról a lassúhajtókat; ha volna kék

lámpám, kilökném a tetőre. Tudom, főleg düh, dac, hormonhurrikán motivál. A nemiélet-boltban finnyásan válogatok az élethű szexpasasok között, noha ezek már nem illúzióromboló plasztik lufik. A cyberszexcsődörök a megtévesztésig emberszabásúak, testük izmos, bevonatuk bőrszerű, és még aszerint is elkülöníthetőek, hogy nő vagy férfi óhajt-e babázni velük. A melegeknek szánt kettyintőrobotok kidolgozott fara őszibarack formájú, szája, ánusza Oalakú, gyűrűzni, vibrálni, vákuumozni is képes; hímtagjuk a kívánatosnál jóval rémisztőbb. A női fogyasztásra szánt változathoz másféle funkciók járnak. Kényes ízléssel választom ki a nekem tetszőt. Pénz nem számít. Úrinő a pokolban is úrinő. Az alkalmazott a kocsihoz targoncázza a pasimat. Berakjuk az anyósülésre, hazatépek vele. A hajlékba vonszolom az ipsét, egyelőre elnevezem Del Torónak, és lazán hanyag tartásban elhelyezem a kanapén. Hasztalan rendezgetem fess egyenruháját, továbbra is a hervadatlan erekció a legszembeszökőbb rajta, csak ezután következik csillámsávos, kékeszöld írisze, a dúsan telt, széles ajkak, s a középütt kettészelt, húsos kockaáll, amely – késve látom – fenékre emlékeztet, erőst. A száj és a nyelv járatos ebben-abban, még artikulált beszédre is képes, nyögdécselni is tud. Többféle szerepben társalkodó robotot is választhattam volna, de az drágább és fölösleges is: ugyan mi újat mondhatna nekem? Popeye első látásra retteg Del Torótól. Tisztes távolból körbejárja a gyanús szerzetet, közben utálkozva csettintget fekete nyelvével. A mustra végén a kalitkájába repül, és malacosan falatozni kezd. – Na ide figyelj, szépfiú – mondom a robotnak. – Ne bizakodj el, az még semmit se jelent, hogy máris kapun belül vagy. Engem előbb meg kell hódítani! Addig ne is álmodj prütykölésről. Fejben dolgozhatsz a technikádon, de maradj csöndben, most dolgom van. Majd később csevegünk. Leülök a géphez egy fürt szőlővel. Rákeresek a kocsmai balladára, annak minden sorát megrágom, újra s újra értelmezem. A madloodi elmegyógyintézetben furcsa dolgok történtek a dal keletkezésének idején. Akkoriban még a teljesen bezárt osztály, leszíjazás, berácsozás, bántalmazás, bénultra kábítás dívott, és szigorúan elkülönítették a különböző nemű betegeket. Mégis megesett: női ápoltak gyereket szültek, netán elvéreztek hirtelen; sokan suttogták: angyalcsinálás okán. Férfibetegek szökdöstek ki éjjelente, s nem mindig tértek vissza; a környéket gyanús eltűnések, halálozások, borzalmas gyilkosságok tartották izgalomban, az őrjöngde professzoráról és néhány orvosáról furcsa históriák keringtek. Bejelentkezem a városrész múltját feldolgozó digitális könyvtárba, melynek létrejötte főként a műkedvelő történész, Acapello úr érdeme. Letöltők minden hozzáférhető újsághírt, feljegyzést, betegnévsort, születési, halotti bizonyítványt – és ami még eszembe jut – a rég elsüllyedt múltból. Lázas jegyzetelés közepette rakosgatom a mozaikdarabkákat, és mind sűrűbben nézegetek körbe, főleg hátra, holott nem vagyok ijedős alkat. Del Toro férfiasságának büszke tudatában ücsörög a kanapén, remélhetőleg vigyáz rám;

ha egy tébolyult kísértet mögém surranna, menten tudná, mit tegyen. De mi is legyen az? Döfje át a szívét kihegyezett karóval? Dobálja meg fokhagymával? Öntse nyakon szenteltvízzel? Hoppá, és ha e módszerek kizárólag vámpír ellen dzsalnak? Ijessze el az erekciójával? És ha pont az vonzza a halvajárót? Teóriám sincs, mi a teendő ilyenkor. Bár ez ügyben megnéztem néhány dokumentumfilmet, az az impresszióm támadt, hogy maguk a szellemlátók, űzők, -irtók sem tudják. Ebben kvittek vagyunk, a kísértethitben úgyszintén. Főképp abban különbözünk, hogy én nem a megélhetésért csinálom, ergo: nem muszáj úgy tennem, mintha vágnám a témát; ködösítenem, kamuznom se kell. Tehát 1863 februárjában, midőn a helyi rendőrőrsön már gúlában álltak a rejtélyeskultikus ügyek aktái, és emiatt a lakosság –érthetően – idegeskedett, négy szerzet bukkant fel a tébolydához közeli fogadóban. Szegényes öltözéket viseltek, roppant különösek voltak, a kocsmáros utólagos jellemzése szerint túlvilági fény lobogott a képükön, mintha Istennel állnának közvetlen kapcsolatban. A négy férfi bőségesen bevacsorázott, a szemtanú szerint „járatlanul”bántak az evőeszközzel, megittak néhány kancsó bort, suttogva beszélgettek, rettentő titokzatosnak tűntek, és még valaminek: „bolond”-nak. A fogadós riasztotta a rendőröket. Mire azok odalovacskáztak, a négy vendégnek nyoma veszett. Később kiderült: a tébolydából szöktek meg, és oda vissza se tértek a lakoma végeztén. Keresték őket a környéken, aközeli erdőben; sürgönyöztek a családjuknak, hiába.Többé senki nem látta őket, mindörökre elkallódlak a téridő kontinuumban. Néhány nappal később két férfi tért be a fogadóba, a velük utazó feleségekkel. Hasonlóképpen viselkedtek, mint a korábbi négyes, a kocsmáros megint rendőrért üzent. Ezúttal is megismétlődött a gyanús jövevények meghökkentő felszívódása. Utóbb bebizonyosodott: ez a kvartett is az őrjöngdéből lépett meg; hetekig kutattak utánuk, hiábavalóan. A helyi zsaruk nem voltak Sherlock Holmesi képességűek, így a legkézenfekvőbbet cselekedték: lecsukták a fogadóst, és hamarjában megvádolták a nyolc ápolt meggyilkolásával. Noha holttestekre nem bukkantak, és több szemtanú gyanús szektáról, kínhalálról, emberáldozatról susogott, a váltig tagadó vendéglőst halálra ítélték, a verdiktet végrehajtották. Mindez nem vetett véget a fura történéseknek, bár kétségkívül ritkultak az eltűnési esetek, és további szétszórt tetemeket már nem találtak. A fogadóban játszani kezdték a Nyóc hullacímű balladát. A nóta szövege az idő múlásával finomodott, ám lényege alig változott. Az hallható ki belőle, hogy vallási megszállott vagy áldozatait e szellemben manipuláló sorozatgyilkos végzett az eltűntekkel. Részemről az utóbbira tippelek. Valósággal felvillanyozódom. Ha a vén villánál végül nyolc emberi maradvány kerül elő a földből, és a labortudósok igazolják, hogy haláluk a balladában leírt módokon következett be, az ősöreg rejtély lehajítja egyik fátylát. Másik fátylát akkor vetné le, ha sikerülne megfejteni az összefüggést/kapcsolatot a villa akkori tulajdonosa és az eltűntek között. Úgy döntök, mielőbb konzultálok Acapello úrral, hátha ketten többre jutunk s főleg gyorsabban. Csak előbb kiderítem, kié volt a villa 1863-ban.

Popeye a vállamra lebben, körmeit a bőrömbe horgonyozza. Hajammal, fülcimpámmal babrálgat, lehelete szotyola illatú. Elmerülök az ingatlan-nyilvántartásban, közben kétszer lefagy a gép. Nahát, rögvest behisztisedem. Szétkapom a komputer agyházát, találok benne napraforgómagot, radíros cerkát, gombokat. Lehetetlenséggel határos, hogy ilyesmik a zárt rendszerbe jussanak, de persze nem kell sokat agyalnom, ki által kerültek oda. A kipucolt masina visszanyeri életkedvét, és bevezet a villaregisztrációba. Hiába kísérletezem különféle keresési kulcsokkal; napjainkból, apránként kell visszaszálaznom a 19. századi tulajdonoshoz. Némely nevek kisiklatnak, felheccelvén kíváncsiságomat. Sebtében utánajárok, mit lehet tudni róluk. Élt-halt emberek történetei, titkai tárulnak elém; közben az egykedvű idő az én életemet is arrébb hömpölygeti. Még mindig nem tudom, kié volt a villa anno. Visszatérek a fősodorba, s majdnem szívrohamot kapok, amikor a vállamon babirkáló madár váratlanul a fülembe rikoltozza: – Kapitány a hídon! Kapitány a hídon!

Ne dajkáld tovább semmivé lett álmaid. Keress új mesét. –Ne üvölts! – mordulok félsüketen. – Mindjárt le plombálom a csőrödet! Megrepedt a dobhártyám! Az agyhártyám is. Tuti, hogy papagájfőzelék lesz a * Farkas István: Mese vacsora! Jákófasírttal! A madár fütyül az intelemre, tovább ordítozza a szamurájtól tanult hajósjelentést. Míg vele lakott, Vis Major mindig felkiáltott, valahányszor ő felcsörtetett a kalitka tetejére: Kapitány a hídon! Hát ez orbitálisan klassz, nemcsak a süketülés kerülget, még a nosztalgia is kóstolgatja a szívemet! Kettétépek egy pézsét. A fülembe gyömöszölöm, hangtompító gyanánt. Popeye két ordítás között a füldugómat csipkedi. Eljutok végre 1863-ba. Eltökélem: ha majd mesmeg nem alhatok, utánanézek, mi minden történt abban az évben. Mit írtak az emberek a magántörténetükbe és a tágabb történelembe? Hol tartott a bolygó az ún. homo sapiens elviselésében? Vajon ha más fajok adnák nevünket, ők is belefoglalnák az értelmes jelzőt? Nem, aligha nyalnának be nekünk. Visszahuppanok a főmenübe. Hoppá. A vén villa számosszor gazdát cserélt az elmúlt évtizedekben. Ám 1863-ban a 92 éves mostani tulajdonos családnevével találkozom. Mit is akar ez jelenteni? Például ezt: el kell mennem a BoldogŐszhöz címzett idősotthonba, elcsevegni a ház urával. Amúgy is meg kéne tenni, hátha a fegyvergyűjtő Alkenről is elárul valamit. A monitorra meredve vaktában csápolok a telefonért. A papagáj kitépi fülemből a pézsét, a hajamat tépázva keresztülmászik a fejemen, és a

másik dugót is kicuppantja a hallójáratomból. Aztán csókot dobál, csokorszám. Félő, hogy viharosan szétcuppogja az agyamat. Erről jut eszembe Del Toro. Hátrapördülök a székkel. A kockaállú házicsődörre mosolygok: – Bocs, drágaságom. Még egy kicsit elhanyagollak, de aztán tényleg sort kerítek rád. Most muszáj eltűznöm az öregúrhoz. De utána tényleg aztán! Ígérem, megemlegeted a bemutatkozásomat! Te, te gigerli! – búgom érzékdúsan. Hűdéses hang hallatszik a hátam mögül: –Mit művelsz, élet?! Ki ez a fifi? Mit keres itt veled? Újfent pördülök. A szamuráj tornyosul előttem teljes életnagyságban. Farmerban, sötét ingben, dúltan, karikás szemmel; jelképes ostora is karikás. Ráförmedek: – Te most otthon vagy a szent családoddal! Otthon vagy és alszol! – Nem vagyok otthon, amint látod. Menedékjogot kérni jöttem. Daphne benyelt valami extasyt, és gajdolászva fel-alá rohangál a házban. Ajtókat csapdos, üvöltözve cseveg a gyerekkel, dzsiggelni tanul tőle… – Menj szállodába – javaslom. A szamuráj két öles lépéssel a szexmuki mellett terem. Férfiúi büszkeségénél fogva megemeli s arrébb taszítja Del Torót a kanapén. Melléroggyanva fentről lefelé, majd fordítva is tüzetesen szemügyre veszi a nemiélet-robotot, két ujjal csipkedve végigtapogatja dögös egyenruháját, majd rám mered. – Mi ez a fifi? – nyehegi. –Ő Del Toro. Hozzámegyek. – Hozzámész? –Igen, zártkörű ceremónián. –Zártkörűn? –Volt ilyen, már több csajzat is nőül ment a vibrátorához. Vele fogok élni. Mindent tud, amit elvárhatok egy férfitól. – Mindent tud? Elsorolnád, mi mindent? – Visszhangozni jöttél? – Nem, élet, aludni jöttem. Azt remélve, befogadsz néhány órára. A vendégszoba is megfelel. Amúgy is úgy látom, a hálószobádat mással osztod meg. Számodra ez nem bizarr? – A te házaséleted nem bizarr? – Melyikünk visszhangoz? – Kapd be, szamuráj! – Erre gondolsz? – informálódik, a hegyes nadrágon keresztül újfent megragadva Del Toro ékességét. – Vagy inkább te kapod be?Ő is imádja? Nyögdécsel, izzad, meghal, ha cumizzák? Mivel viszonozza? – Mi közöd hozzá? – Te vagy a szerelmem. – Lófingot, szamuráj. A társad vagyok, csak a melóban. Ne feledd, van családod. – És most már neked is van? – hörren, a büszkeségénél fogva meglóbálva Del Torót.

Kommandósan átlendíti a válla fölött, és amikor az hasmánt talajt fog, mellé térdelve hátracsavarja a karjait. Del Toro a legfőbb adottsága folytán nem képes a padlóhoz simulni. Erőteljesen billeg kapitális erekcióján. –Hé, mielőtt megbilincseled, sorold már el a jogait! – Kényelmesen hátradőlök a széken, jobb lábamat általvetem a bal térdemen. –Elég húzós árfekvésű pasek. Ha elrontod, kifizeted! – Nahát, az lenne a csakugyan vicces, ha még én venném neked a kettyintő-fifit! Mondtam már, nem egyszer, bármikor szívesen állok rendelkezésedre. Ha neked ennyi is elég! –Nem elég. Tőled nem! –De tőle igen? Mivel győzött meg? Mit tud, amit én nem? –Nőtlen. –Nahát, szóval nőtlen! Mert én nős vagyok? Papíron elvettem egy drogos tyúkot, hogy a gyerekét ne nyelje el a gyámhivatal. Ennyi, nem több. Ez nem nősség! – A tyúk kéthetente, havonta nálad tölti a hétvégét, hergeli a kölykét, meglop téged, szétcsellózza az életedet, gyakorlatilag a szádba tojik. Te pedig hagyod, holott tőled általában mindenki be van gazolva. – Cseszd meg, élet, hányszor elmondtam már!? Thommyért ezt is elviselem. És mert neked ez nem tetszik, veszel egy ultramodern kettyintő-fifit? – Miért zavar ez téged? Nem igazi pasek. – Nahát, ha még igazi is lenne! – A szamuráj öt ujjal hátrakotorja a haját, miként régen, csakhogy már nincsenek homlokba-szembe áradó fürtjei. –Nem és nem értem a női logikát! Ez lesz a vesztem. –Na ja, még emlékszem az első nejedre. Őt is nagyon precízen kiválasztottad. Ám Dutyis Daphne sokszorosan túltesz rajta. Tudod, mit tennék a helyedben? Kideríteném, miért nem képes leszokni a cuccról, hogyan jut hozzá a sitten. És nem izgatna, ha emiatt a korrupt smasszerek megutálnának. Habár most már ennek sincs jelentősége. Ha nőd kéthetente kijöhet, idekint feltankolja magát, és még eladásra is visz be anyagot. – Mégis hogyan? –Most meséljek neked a női test anatómiájáról? – Na persze, azt már betéve tudod, mert úgy látom, áttértél a fifitest tanulmányozására. Gyakorolhatod rajta az újraélesztést is, ha éppen fáj a fejed, és kettyinteni nincs kedved. Jut eszembe! Láttam egy karikatúrát: a házasfelek az ágyban hevernek, a pasas a 101 szexpózcímű könyvet olvassa, a nő a 102 kifogást. – Mit is akarsz ezzel mondani? Hányszor fájt a fejem, míg aktívak voltunk? – Én most is aktív vagyok – dicsekszik. Del Toro felé intek. –Amint látod, én is. Tedd vissza a helyére, és kérj tőle elnézést. –Mit kérjek tőle? –kérdezi, tenyerét a füle köré ernyőzve, miként a kicsithallók. –Bántalmaztad, jogcím nélkül. Kérj tőle bocsánatot. – Jogcím nélkül? Az a jogcímem, hogy az én csajom vagy. Én meg a te fifid. Piszok egyszerű.

– Nem vagyok a csajod, a tulajdonod meg pláne nem. Del Toro a vőlegényem. Lefekhetsz a vendégszobában, nekem el kell mennem. – Nekem is el kell mennem. Menjünk el együtt – ajánlja kétértelműen. – Vulgáris vagy. – Az imént mondtad, saját szájúlag, hogy neked a mechanikus kettyintés bőven elegendő. – Lapozz már vissza, hol mondtam ilyet!? – Na, elég! Ajándékozd a fifit a vöröskeresztnek, vagy vidd el a templomi szeretetszolgálatnak! Nem ígérem, hogy holnapra, de ez esetben megbocsáthatok. Hidd el, nehéz lesz feldolgoznom az aberrációdat. –Mitől aberráció a szexmuki? Japánban számos bordélyházban kizárólag szilikonbabákkal várják a pasasokat. Elő prostik helyett. Ezerrel virágzik az üzlet! – Ha belegondolok, ezt meg is értem! Igazi bigék helyett robotnők, ebben van ráció. Hanem fordítva totális perverzió! Volt már valami köztetek? Hozzád nyúlt? Tud úgy simogatni, mint én? Lefeküdtetek? Különben is, miféle egyenruha ez? Tengerész? Pilóta? Zsaru? Egyik se? Mindhárom? És ez az áll! Te tényleg erre gerjedsz? Plasztikáztassak segget az államra? – Azért jöttél ide, hogy rajtam vezesd le az otthoni frusztrációidat? – Jól értem, hogy ezt szuggerálod: több tiszteletet Kyra Emettnek?! – Aha. – Pompás, egyetértünk. Szeretem Kyra Emettet, minden észérv ellenére. De ez már tényleg sok nekem. Hol a dugója? Leengedem a fifit, és berúgjuk az ágy alá. – Nem felfújós baba, hanem anatómiai. Nem lehet „leengedni”. –És akkor? Az idők végezetéig itt fog ülni? – Lefekvéskor viszem az ágyba. – Hogyan? Tud járni? Netán a farkánál fogva vonszolod fel a lépcsőn? Vis Major talpra rántja Del Torót, elkapja a kezét és a derekát. Saját csípőjét eltávolítja az évezred erekciójától, és táncolni próbál a szexrobottal. Leesik az álla, mikor ez valóban sikerül. Fess vőlegényem ügyesen lépeget, bár tény: a szamuráj vezeti a táncot. Egy ideig nézem őket, különösen az elevenebbiket, annak minden porcikáját. Uralkodom késztetéseimen, nemelőször, gyakorlottan. Ilyenformán valóságos uralkodónő vált belőlem. Felsóhajtok: – Jól van, ti csak melegedjetek. Én most elmegyek. – Mégis hová? –érdeklődik, mélyen hátradöntve táncpartnerét. Del Toro padlóig lehidal a férfias karokban. Hivalkodó ékessége magasra mered. – Nem tartozik rád – dünnyögöm fátyolos intonációval, csiklandott torokkal. – Egyébként is, hogy képzeled? Csengetés nélkül besétálsz a házamba? – Van kulcsom, nem rémlik!? – kérdezi. Végigbámul hátraívelő táncosan. Elfintorodik. A kolosszális fogantyút megragadva egyenesbe állítja, és a kanapéhoz kíséri a nemiéletrobotot. – Hagyd a komódon – óhajtom elfordulva. Uralni igyekszem vállam remegését. Ha így folytatom, rövidesen császárnő leszek.

A mindeddig némán figyelő madár megjegyzi: – GóóóóóÓÓÓÓÓl! Benn van, góóóóóóÓÓÓÓl! – Szia, haver – néz rá gazdája. – Így vigyázol a csajomra? – Kapitány – susogja érzelemteljesen a papagáj. – Kapitány! ÉletemKeserűje rám mered: – Hová mész? Mindegy, veled tartok. Ugye nem képzeled, hogy itt maradok, répaösszehasonlító versenyt rendezni a fifiddel!? – Én már megejtettem az összehasonlítást – legyintek. A monitorhoz lépve egy pöccintéssel visszahívja a képet, rápillant, megkopogtatja a szöveget, bólint. – Ez a téma engem is érdekel. Ha az öregúrhoz megyünk, Popeye is jöhetne. Olvastam az állatterápiáról, roppant hatásos. Ki került ki győztesen az összehasonlításból? – firtatja, mintegy mellesleg. – Szerinted?

A kormány a helyén van, és a Mindenható uralkodik A szelíd melegségű indián nyár pasztelles fényei á tragyogják a gondozott parkot. A kerti asztaloknál ülő vagy lassan sétálgató, kerekes járókerettel baktató idősek láttán úgy érzem, lelassult az idő. Doktor Basil Carfagno a teraszon üldögél terebélyes újságját böngészve, fogai közt szivar füstölög. Hosszúkás arca lófejszerű, mélyre bújt, szürke szeme élénk pillantású. Kerek orra pogácsát formáz. Ajkait gondozott, hattyúszín, dús bajusz girlandozza. Pihés szálú, sűrű haja ősz sörényként meredezik a feje körül. Csontos ujjai kuszák a köszvénytől. Makulátlan öltönyt visel, ingén öklömnyi pipacsok virulnak, csokornyakkendője nincs csokorba kötve. Bemutatkozás után letelepszünk a teázáshoz terített asztal mellé. Elmondom neki, hogy az 1863-as évben történtek miatt jöttünk. Ölébe engedi az újságot, mereng egy strófányit, majd rám sandít. –Időbe tellett, hogy ideérjenek – jegyzi meg. Mosolyféle rezzenti meg bajuszát. – Akkor még nem éltem. – Az ingatlan-nyilvántartás szerint 1863-ban az ön háza doktor Victorio Carfagno tulajdonában volt. Rokonok? – Attól tartok – sóhajtja. –Victorio ősöm hosszú évekig gyógyított a tébolydában, de aztán maga is megzavarodott, és ott végezte, őrjöngve, leszíjazva. – Mit hagyott önre a családi legendárium? – kérdezem. Megrázza Einstein-sörényét. – Mit számít ez már? Az ölébe eresztett napilap felé intek.

– Nem olvasta a hírt? A villában átalakítási munkálatba kezdtek… Öklével az asztalra csap. A csészék összezörrennek. A tejszínes kancsó a levegőbe emelkedik, körbenéz és visszazuttyan. – Nem adtam rá engedélyt! – Andrew Alken, a ház lakója pincét akart ásatni a melléképületben. A munkagép kanala csontokat emelt ki a talajból. – Na, és miért nem Andrew-t kérdezgetik a csontok eredetéről? – mered rám. –Miért engem? Talán én ástam el az illetőt? Voltaképp világéletemben utáltam a házalókat. Agyoncsaptam volna egyet? – Több ok miatt nem kérdezgetjük a rokonát… Félbeszakít: – Nem a rokonom! –indulatosan előadott kijelentését a mutatóujja rám szegezésével nyomatékosítja. A girbegurba csontujj hegyesre ápolt, hosszú körömben végződik. – Illetve szigorúan vér szerint nézve sokadik ágon tényleg valami afféleség. Andrew alantas börtöntöltelék, ócska kalandor. Rábíztam a házat, amikor ide költöztem, mivel neki nem volt hova mennie, akkoriban szabadult. Azzal a feltétellel engedtem be, hogy bizonyos helyiségekbe nem léphet, és semmin se változtathat. – Miért nem? –Egyszerűen azért, mert nem az ő tulajdona. Az őseimé volt az épület. Sokszor tatarozták, csinosították, ám az alapokhoz nem nyúltak. Victorio halála után az örökösök eladták a villát. Az ingatlan hosszú ideig kézről kézre járt. A szüleim gyakorta álmodoztak arról, hogy egy napon visszakerül a család tulajdonába. Mihelyt tehettem, megvettem nekik, halálukig éltek benne, majd magam költöztem be. Sok holmit, emléktárgyat öszszeszedtem utánuk, és behordtam egy szobába. Más dolgokat meg egy kamrába, az ajtót bedeszkáztam, gardróbot építettem elé, nehéz megtalálni. Családi ereklyékről van szó: régi naplók, felmenők irodalmi, festészeti próbálkozásai, fényképek, újságkivágások, effélék. Olyan cókmók, aminőt több nemzedék halmoz fel ama hitben, hogy így nem vész nyomuk az idő tengerében. De persze nyomuk vész. Hamarosan engem is elnyel a Mare Temporis, és ezt nem panaszképpen mondom. Az a jó az öregségben, hogy már nem halhatok meg fiatalon. Ami engem illet, szívesen elmegyek. Rajongtam anyámért.Ő már a százhúszat is betöltötte, fenn az égben avagy lenn a pokolban, valószínűbben a kettő közt páternoszterezve; minden lehetséges. Örömünnep lesz találkozni vele. A rejtekszobában őrzöm az utolsó közös karácsonyunkra állított fát. Az a fenyő harminc éve ott pompázik! Vis Major fészkelődik mellettem. Gyorsabb választ óhajt a kérdésekre. Élemedett emlékekre nincs ideje. Basil Carfagno mélyre látó szeme észleli nyugtalanságát. Az asztalon gömbölyödő kancsó felé int. – Óhajt egy teát? A szamuráj köszöni, nem óhajt. – Esetleg a felesége? – kedveskedik vendéglátónk. – A feleségem csak a mákteát kedveli. Inkább elszívja a teafüvet, semhogy megfőzné. De Kyra nem a nejem, hanem jóval fontosabb. A társam.

Carfagno belehörpöl a szivarba. Beszédes füstkarikákat pöfékelve bólogat: – Világéletemben agglegény voltam. Tudom, mitől mentesültem. –A Victorio nevű ősének milyen szerepe lehet abban, hogy a házához tartozó épület alá több holttestet temettek? – kérdezem. Doktor Basil rám bámul. – Biztos, hogy maga nem szív teafüvet? – Nekem más a gyengém – felelem. – Szexfifi – morogja mellettem a szamuráj. –Nos, amennyire tudom, Victorio ősöm hedonista módon élt. Akkoriban ezt nem tartották akkora érdemnek, mint mostanában. Habár a hedonizmus manapság is főleg üresemberkörökben menő. Amikor elszégyellte magát tivornyás életmódja miatt, hirtelen roppant vallásos lett, éjjel-nappal imádta Istent, és negligálta a munkáját. Utóbb a tébolydai eltűnési esetek miatt magát hibáztatta, mert nem figyelt eléggé a betegek gyógyítására. Megjegyzem, az akkori gyógymódok mellett hiába is figyelt volna. Idővel teljesen becsavarodott az önvádtól, az istenimádat mértéktelenné fokozódott benne. Vizionálni kezdett, fizikai támadásokat intézett kollégák, ápoltak ellen. Nem maradt más választás, le kellett szíjazni, szedálni. A fáma szerint még a halála óráján is félrebeszélt. Üdvözültek, megváltódtak, állítólag ezek voltak az utolsó szavai. Évtizedekbe telt, mire a család kiheverte a szégyent. – Úgy érti, azt szégyellték, hogy a prof megbolondult? – nézek rá csodálkozva. Szókincstáramba kamrázom az üresemberkörök kifejezést. Hevesen bólogat sörényes fejével. Tekintete mélyre hatol bennem, láthatatlan testpajzsom meg se kottyan neki. – Victorio a mai korban boldogan élne, tudom. Senkit nem érdekelne a hedonizmusa, sem a vallási mániája. Akár homokos is lehetne. Vagy liberális. – Andrew-val szokott találkozni? – firtatja a szamuráj. –Időnként benéz hozzám. Beszélgetni nemigen tudunk. Az a fickó egy ősbunkó. Múlt héten járt itt legutóbb. Érdekes módon ő is a háborodott professzorról faggatott. Ugyanis egy öregasszony az utcából bemesélte neki, hogy Victoriónak köze volt az akkori bűnesetekhez. Sok aranynak és egyéb ékszernek is lába kelt az eltűnt személyekkel együtt. A kincset a bűnbanda elásta valahol, azóta sem kerültelő. Magától értetődő, hogy Andrew elhitte a dajkamesét, hiszen gonosztevő! Összenézünk a szamurájjal. – Ezért kezdett ásatni? – merengek hangosan. – Azt gondolta volna, hogy több méter mélyen bukkan a zsákmányra? Tehát mégsem az arzenálnak akart rejtekhelyet? Eszerint jogosan hiszem, hogy napokon belül gazságot követnek el a cuccal. –Ismeri Andrew kapcsolatait? Volt barátnője? – kérdezem Carfagnót. –Nemrég egy macával jött ide. Bocsánat, de ez a ráillő kifejezés. Agybafőbe festett, sokat fecsegő, kevés eszű nőcske volt. Hogy is szólította, na hogy is? A rövid távú memóriám kissé szellős, de régvolt dolgokra kitűnően emlékszem. Várjunk csak, várjunk! A maca azt mondta, táncosnő egy előkelő lokálban. Mintha bárki hallott volnaelőkelő lokálról! Idézem őt: „ketrectáncban bárkit leverek”. Megvan! Andrew Fekete Özvegynek szólította a

cukorporcelán arcú nőcskét. Vis Major megfeszül. – Ismerem a bigét. –Tehát csontok kerültek elő a földből. Miből gondolják, hogy ez Victorióhoz köthető? – A halottkém szerint nagyon régiek. Elannyira, hogy még ön sem fogható gyanúba. – Pedig nem vagyok mai portéka. A szüleim is beszéltek a történtekről. Úgy tudták, vagyonos családok sarjait is ápolták a tébolydában. A rokonok után ők örököltek, és a hosszabb távú eltartásukhoz szükség is volt pénzre, de persze annál is komolyabb összegről volt szó. A rengeteg aranyat és ékszert az intézmény széfjében tartották. A páncélszekrény tartalma a betegekkel együtt tűnt el. A rendőrség teóriája szerint ők vették magukhoz a jussukat, hogy szabadon éljenek általa. –Ez ugye nem túl valószínű? Carfagno kiveszi a szivart a fogai közül. Valóságos Rorschachtesztet füstöl a levegőbe, majd rám vigyorog. Bármilyen megnyerő úriember is, álmom aligha lenne pihentető, ha közös fedél alatt éjszakáznánk. – Tényleg nem – feleli. – Ügyvéd voltam, ismerem a dörgést. Szerintem a személyzet lovasította meg a kincset. Vagy az ápoltak örökösei nem bírták kivárni, míg rájuk száll a vagyon. – Aha – bólintok. – És vajon miért a professzor pajtájában ásták el a hullákat? –Bebizonyította valaki, hogy az ő csontjaik hevernek a földben? – firtatja. Szemlátomást élvezi a helyzetet. A szamuráj robbanásközeli állapotban leledzik. Mielőtt magára hagynánk a jogdoktort, megkérdezem tőle, felkereshetem-e máskor is. –Sőt! – rikkantja válaszképpen. –Sőt! Két ujjal tisztelegve mosolyog tömött bajusza alatt, amikor kilőjük magunkat.

Talán nincs is ördög; meglehet, csak Isten az, amikor részeg

[1][xxv]

A szamuráj felhívja a kocsiból Lasalandra rendőrfőnököt. Beszámol neki az Alkenügyről, a fegyverekről, uniformisokról, a tervbe vett vérengzést illető gyanújáról. Engedélyt kér, hogy a magunk módján szimatolhassunk. Az áldást lepacsizva a lóerők közé csap; a Carfagno-villához vadászrepülünk. Két egyenruhás zsaru lézeng a ház körül. Mióta nem jártunk itt, a melléképület talaját több méter mélyen felásták, a talált csontokat elszállították. Alant sáros, habos talajvíz gyülemlik. Megkérdezem a csűrben? pitvarban? pajtában? sertepertélő technikust, találtak-e valami mást a csontokon kívül. A férfi a fejét ingatja.

– Itt nem, de a hat csontváz-régiség így is szuper fogás. Annál is dögösebb a két bebalzsamozott holttest! Valóságos szenzáció! Az emberiség már az ókor óta balzsamozgat. Az idők során számos technikát kipróbáltak, több-kevesebb sikerrel. Ezt a két testet általam ismeretlen módszerrel konzerválták, meglepő hatásfokkal…Bocs, nem tartok kiselőadást. Még akkor is szenzációsak a leletek, ha a gyilkost már nemigen érdemes keresgélni, mert ő maga is rég elporladt. Nos. Holnap betemetik a gödröt, mielőtt belepottyan valaki. – A tulaj helyében inkább kicsempéztetném, hogy ne kelljen medenceásásra költeni – jegyzem meg. – Nem versenyuszoda méretű, de úszkálni lehet benne. Gyilkost mondott? A nyomfürkész bólint. Magas, átlagosküllemű férfi, nem épp divatikon, mint tévésorozatbéli kollégái, ám a kenetes Horatiónál jóval meggyőzőbb. –Némelyik csonton erőszakra utaló nyomok látszanak – tudatja. – A törvényszéki antropológus kétséget kizáróan meg fogja állapítani, mitől erednek a vágás-, törés-, szúrásnyomok. Viszont a garázsban és környékén óriásit arattunk a tegnapi lövöldözés után. Ujjlenyomatok, lövedékmagok, vérminták alapján belőttünk néhány támadót. Neveket nem közöl, őt nem is faggatjuk. A szamuráj félrevonul telefonálni. Kisvártatva visszatér, szemében haramiás villogással. Szájzugába kiül a gonoszdi félmosoly. Bemegyünk a házba. Körbepillantunk a dúlt garázson. Képzeletemben lepereg az itt lezajlott tűzharc filmje. Ajtócsapódást, motormorranást hallunk kintről. A járőrök távoznak. Figyelmesen körbejárjuk az épületet. Dísztégla-berakásos és lambériás falú szobákban, boltíves átjárókban lépdelünk. A régies ablakok előtt álló, dúsan párnázott padok a múltról mesélnek. Amikor az embereknek még volt idejük élni, ezeken ülve társalogtak, olvastak vagy elmélkedőn néztek kifelé a kertbe, engedvén, hogy átjárja őket a fény, az érzés, a gondolat. A hajdaniak megélték érzelmeiket, mi már csak menekülünk előlük. Illa [xxvi] antiqua tempora , mondaná Carfagno doktor. Az emeleti hálószobák tágasak, a fürdőket ódon csempe borítja. Az üvegajtós zuhanyozó falain különböző magasságokban öt darab sárgaréz tusrózsa patinásodik; a hajdaniak szerették kényeztetni magukat. Kedvem volna megfürödni a legalább négyszemélyes fülkében. Elakadunk az emlékhelynek berendezett hálószobában, amelyet harminc éve nem használtak. A családi nyoszolya egyik oldalán pizsama hever, a másikon női alvóing. A falakon függő fényképek időutazásra csalnak. Az utószínezett esküvői dagerrotípián hamvas ifjú pár látható, majd a babázó, kisgyerekező, kamaszozó szülők következnek, aztán a diplomázó fiukra büszke idősebb házasok. Az apróbb-nagyobb használati tárgyakat belepő finom porban tapizásnyomok sötétlenek. Bizonyára a kitiltott Alken kutatta át az elhunytak holmiját. A hálóból nyíló gardróbszobában nézelődünk tovább. A vállfákon doktor Carfagno szüleinek ruhái függeszkednek. Az alsó polcokon vénséges korú, ápolt előéletű cipők sorakoznak. A fiókokba ódivatúnál régebbi fehérneműt hajtogattak. Idősb Carfagno különféle stílusú nyakkötőket gyűjtött, számlálatlanul. Asszonya a hosszú szárú,

szalagdíszes bugyogókat, halcsontmerevítéses fűzőket kedvelte. A ruhaakasztókat félretolva megpillantjuk a Basil által említett deszkázatot. Alul-felül retesz zárja az ajtócskát. Az akadályon áthatolva ablaktalan helyiségbe jutunk. A méretesebb kamrára hajazó rejtekzugot betöltő polcokon légiónyi mappa hever, dohánybarnára aggott papírokkal tömötten. Körbevilágítunk a rúdlámpákkal. Elakadok a sarokban álló csontvázon. A tetemmaradvány nem emberé. Fenyőé: a plafonig érő karácsonyfa maga alá kopaszodott; hullotttűi szürkére szikkadtak. Az emeletesen elágazó, kopasz vázat vénült angyalhaj, pókháló szalagozza. A tar ágakon lógó, macskafej nagyságú díszgömbök fényes burkolata felhagyott a csillogással. A színes gyertyákat formázó égősor rég megvakult. A fa csúcsán álló, tárt szárnyú angyal unottá fanyarodott a hosszan tartó sötétségben. Basil Carfagno egykori játékszerei öregszenek alant a fenyőtű avarban, teddy mackó, ólomkatona-sereg, tologatós autó, hatlovas hintó, kisvasút, tricikli, építőkockák. A lábnyomokból ítélve Alken itt is járt, végigtúrt néhány mappát, üvegkeretes családi fotókat taposott meg. A gejl emlékműnek tartott angyalfának a közelébe se ment. Vis Major végigtekint a nyomasztó mennyiségű papírha lmazon. – Mekkora kásahegy! – nyögi. – Mit találhatnánk benne? Mindazonáltal a szemközti iratfalhoz sétálva felnyújtózkodik, lehunyt szemmel rábök egy kupacra, s kihúzza belőle, amit az ujja eltalált. Engem a karácsonyi csontváz tép magához. Megpöccintem az egyik gömböt, és rávilágítok, ám annak már nincs ereje csillogni. Ahogy a fényehunyt díszlabda hintázik a kopasz ágon, mélyéből halk csörrenést vélek hallani. Lendületbe hozok egy másik gömböt. Hasonló eredménnyel. – Szamuráj! – sóhajtom. Nem figyel rám, a találomra kihantolt kötet fölé hajol. A lámpavilág halványabbra festi a sárgult papirost. Életem Keserűje ráfúj; minden fellebbenő porszemcse külön-külön látszik a fénynyalábban. Sebtében elhadarom titkos kívánságaimat, hogy a fogságból szabaduló tündérpor teljesíthesse néhányukat. Tenyerembe veszek egy kövér gömböt. Megnyomkodom, hogy érezzem anyagát. Úgy rémlik, nikecellből készült, bár a súlya mást sejtet. Érthetetlen, hogy a száraz fenyőágak nem töredeztek le a díszek alatt. A sztaniolszerű, meggypiros burkot lekapargatva, alulfelül megcsavarom a golyót, és az két félgömbbé nyílik szét. A béleletlen fészekben heverő drágakövek színes tüzét fellobbantja a lámpafény. – Szamuráj! – lehelem. – Élet! –nyögi ő, kezében a bőrkötésű, vasalt sarkú könyvvel. – Ez érdekelhet! Téged vonzanak a régi rejtélyek. Prof Victorio Carfagno naplója. Hirtelen ér véget, 1863 őszén. –Miről szól? –Szerinted volt időm dekódolni? Ronda kézírással, tintával körmölték, tán még lúdtollal. Kitéped a szemed, mire kisilabizálod. Ekkor észleli arckifejezésemet, markomban a félgömböt. Mellém lép, a smaragd, rubin és gyémánt tüzű kövekre pillantva hümmög néhányat.

Levesz egy díszgolyót a fáról, kettécsavarja. Abban is drágakövek fészkelnek. Lehajol, felkap egy építőkockát, megrázogatja, ám az csak fakocka. – És most? – kérdezem. – A teázgató, sanda öregúr! – dünnyögi. – Direkt küldött ide minket. Szerinted nem tud erről? –A gömbökről nem muszáj tudnia. Miután imádott anyja elhunyt, ő hozzá se nyúlt az utolsó, szent karifához, csak betolta ide és befalazta. – Most mi legyen? – Szeretném látni a naplót – felelem. – Vigyázni fogok rá, kesztyű nélkül meg sem érintem. Aztán elviszem Basilhez. Ha neki nem kell, és nem bánja, továbbítom Acapello úrnak. – A drágakövekkel mi legyen? Vállat vonok. – Hát, gondolom, azok is Basiléi. Mivel ez az ő háza. – Viszont felmerül a gyanú… – kezdené. – Az felmerül – bólogatok. – Alken járt idebenn, mégse találta meg, amit keresett. Kinn folytatta a kutatást, a pajta felásatásával. A kövek megmunkáltsága, mérete arra vall, hogy eredetileg foglalatban voltak, de aztán kiszedték őket az ékszerekből. Végül is két világháború zajlott le a Nyóc hulla keletkezése óta. A Carfagno családnak bizonyára jól jött az aranytartalék az ínséges időkben. Meg amúgy is. – Vér tapad a cucchoz, nem is kevésnyi. – Mindez teória. Még mindig csak teória. A szétbontott díszgömbökre nézek. Ezeket már nem lehet visszatenni a fára. Ha valaki bejutna ide, észrevehetné, hogy rejtenek valamit. A néhai pszichiáter naplóját fekete színű, furcsán kérges- merev bőrbe kötötték, tán az ördögébe. Elhagyjuk a titkos kamrát. Magamhoz ölelem a zsákmányt. A villa küszöbéhez érve csobbanást hallok. Netán a nyomböngész ugrott egy talpast a talajvízzel telődő gödörbe? Mielőtt bármi módon reagálhatnék, a szemközti bokor mögül mellbe lőnek. Visszarepülök a házba. A külvilág homályba vész köröttem. Néhány nanopillanatig még látom, amint a tudatom kalaplengetve távolodik, aztán --

[xxvii] A gumicsónakot használat közben ne engedje le. A kastélykápolna előtti füves tér szegélyén gyülekező vend égek pazar öltözékparádéval kápráztatják egy mást. A hűsítőt, koktélt felszolgáló, lakájruhás pincérek pihegve száguldoznak közöttük, alig győzik hordani az utánpótlást. Megérkezik a jegesmedve termetű Rézorr Atya. A menye gzős készülődéssel lebilincselt Dalia és Marcel azt szeretné, ha esketőjük VIP-nek érezné magát, remélve, hogy ettől engedékennyé válik a meglepetések iránt. Ezen érzület megteremtését rám bízzák, attól tartva, Cyd esetleg eltúlozná a zordonás atya megnyerését. Rajtam ne múljék. Hosszú szárú csizmában, kardosan, zekésen a szúrós szemű férfiú elé perdülök, bemutatkozom. Padre Jesus a személyzet egyik tagjának vélve leereszkedően vállon paskolgat. Felsegítem őt a közelben várakozó homokfutóra. A bakra pattanva felkapom a gy eplőt. A telivér paripa kérés nélkül meglódul a hintóval. Ügetésben megkerüljük az évszázados páfrányfenyőkkel határolt, terjedelmes tisztást. A bohócorrú pap hátradől, és két karját a kocsi támlájára tárva, fenséges integetés közepette élvezi privilégiumát. – Atyám! –szólok behízelgő hangszínen. – Dalia és Marcel újragondolta az ön által kötelezően javasolt esküvői külsőségeket. Arra kérik önt, fogadja el döntésüket. A változtatások nem azt jelentik, hogy ne imádnák az Urat, valamint önt. Egymásnak teendő hűségesküjüket is komolyan gondolják. Rézorr Atya előrehajol. Átható misewhisky odőr árad belőle. Perifériás látásommal észlelem névadó szaglószervét. – Mit mond, bárányom? – krákogja. – Változtatni merészeltek?! Na, akkor máris álljon meg a hintó! Én így nem esketek! Személyes sértésnek veszem, hogy szembefordultak az akaratommal! – Gondolja meg, Padre Jesus – kérem. – Megmondtam már! Nem és nem! – bömböli. Begurulunk a tisztás déli oldalán nyújtózó árnyas lugasba, melyet valójában sétálás, andalgós elbújás céljára emeltek. Pillanatnyilag egy lélek se romantikázik a kúszónövényekkel sűrűn benőtt, félhomályos helyen, ám a lakodalmi vigasság előrehaladtával ez nyilván megváltozik majd. Ha bukméker lennék, várnám a fogadásokat azt illetően, hány tartásdíj- és trónkövetelő fogan ma éjjel a végeláthatatlan hosszúságúnak tetsző, sejtelmes folyondár-alagút komfortos padjain. A homokfutó éppen elfér az ülőbútorzat által hagyott keskeny sétautacskán, ráadásul a plafon is túl közeli. Oldalról futónövényindák csápolnak felénk, a félköríves tetőzetről duzzadt szőlőfürtök lógnak hajunkba. Hátrahajtott fejjel harapok a csúcsos csecsű szemekből. Édenkerti hangulat fog el. Az atya teljesen mást él át. Nem érzi magát biztonságban a vadregényes közegben. Kiabálva követeli, hogy vigyem ki innen, mielőtt balesetet szenvedünk, beszorulunk vagy pánikrohamot kap.

Sietségre nógatom a paripát. A hintó markánsan rugózik óriási kerekein, jobbrabalra csámpázva a szűk járáson. A bőrkárpitos ülésen hánykolt utas két kézzel kapaszkodik a támlába. Nagyobb huppanóknál a fentebbi régiókba is felzuttyanva szüretelgeti a szőlőt a fejével. A termés érett, a betakarításnak nincs akadálya. – Lazítsa el magát, mintha lóháton ülne – tanácsolom. – Akkor nem fog zötyögni. – Álljon meg! Azonnal álljon meg! Kirúgatom! – Honnan? – kérdezem. Szolgálatkészen fékezek. A ló besatuzik, az atya a támlába fejel, majd hátrahanyatlik. – Honnan?! Innen! – üvölti. Különleges hangja egyszerre fisztulás és sztentori. – Gondom lesz rá, hogy soha többé ne vegyék fel kocsisnak! Sehová se! Barbár perszóna! Rápillantok. Eredetileg whiskypozsgás arca momentán céklaszínű. Szelíden mondom: – Padre Jesus, Marcel ragaszkodik ahhoz, hogy ön eskesse őket, tehát ön fogja esketni őket. A meglepetéseket, amelyekkel mindannyiunk örömére készültek, ön is élvezni fogja. Csak lazítson. – Nem lazítok! Azonnal vigyen ki innen! Magának fel van mondva! Vegye úgy, hogy máris kirúgattam! Az egyik függőleges tartózkodású szőlőlevélről öklömnyi pók ereszkedik a rezes orrtrombita hegyére. Az Úr szolgája mindkét szemével ráközelít a szőrös lábú jövevényre. Ha Cyd látná, zokszó nélkül átengedné Kancsalisztán trónját a padrénak. Észlelem, hogy a nyolclábú szövőnő (vagy -legény) rögvest pánikrohamot generál. Gázt adok, a ló vágtában indít. A fóbia hátramarad, az atya négyöt oktávot átívelőn ordít: – Kirúgatom magát! Kirúgatom! Ki én! Feldereng a lugasalagút vége, már ki is robbantunk belőle, az andalúz paripa szilajul vágtázik a kocsival. Padre Jesus az ülésem lába köré fonja a sajátját, megkerüljük a tisztást, a kanyarokban a hintó jócskán bedől. A kápolna előtt gyülekező násznép ujjongva tapsolja a merészen utazó papot. – Önt ünneplik, atyám! – rikkantom. – Mutassa ki örömét! Padre Jesus savanyú mosolyt csihol az arcára. Nyolc ujjal a támlába kapaszkodik, kettővel integet a lelkes nyájnak. – Nem kocsis vagyok – szólok hátra a harmadik körnél. Tájfunsebesen vágtázunk, a páfrányfenyők lombernyőzete szürreális zöld masszává mosódik köröttünk. – Hanem zsaru. Véletlenül éppen a papi visszaélések tárgyában nyomozok. Biztosra veszem, hogy ön rendben celebrálja az esketést. A homokfutó lelassul, a fekete ló szusszan egyet. Rézorr Atya felmordul: – Jobb korokban megégették a magafajta boszorkányt! –Hol vannak már a máglyás idők?! – legyintek. – Akar nosztalogni? Beszélgessünk Torquemadáról? –Ő az egyik példaképem! – ragyog fel a szeme. – A pápa őszentsége a másik, és persze a nagyobbik ideál. – „Egy ország, egy nép, egy vallás” – idézem kedvencét, a 15. századi spanyol főinkvizítort, tízezrek kiirtóját. – Még mindig jól hangzó mondás! – szögezi le, sötét szemében máglyalángokkal. –

Igazán feltámadhatna a derék férfiú! Na persze. Rengeteg embert legyilkoltak e jelszó nevében, akkor és más korokban is. Egy vezér, egy eszme, egy hang – pelyvasok hulla; így fest a mindenkori torquemadák szlogenje. Ám ezt most nem vitatom meg vele. – Nos tehát, összecelebrálja a barátaimat? – kérdezem. – Különben futunk még egy kör ámokot? – Egyet?! – kacagom. Tomas de Torquemada buzgó tanítványa ismét bólint. Közelebb hajolok hozzá, félrehajtott fővel, jelezvén: nem hallom szavát. Hallgat, töpreng. Kissé megemelem a gyeplőt. A táltos paripa felkészül a szárnyalásra. –Ugyan már! Mit tud maga a papi visszaélésekről?! – veti oda lefitymálóan. – Egy pendrive-ot már teleraktam. Nem búcsúcédula-szintű túlkapásokkal –felelem. Részemről így pókerezek, nem blattal. – Engem negligálhatna – ajánlja. Kérdőn felvonom a szemöldökömet. Várok. – „Összecelebrálom”őket – ígéri. – De magát elkapnám egy ördögűzésre! – Az ön ízlése szerint nem vagyok eléggé bárány? – Lefogadom, hogy nem jár templomba! – Ön kivel köt fogadást, atyám? Eszembe jut a megszállott pszichiáter a praxisomból.Ő is módfelett szorgalmazta a templomba járást. A sokadik gyilkosságnál tartott, mire elkaptuk. – Hogy kérdezhet ilyet? – hördül Tortúra Atya. – Hát Istennel fogadok! Naná! – Tényleg? Sejtettem, hogy Isten tök laza, nyugis, pöpec pasek. Már ha férfi egyáltalán, hiszen teremtett művét elnézve akár nő is lehetne. Miért nem tanul tőle, padre? Vaskalap Atya hátraveti magát az ülésen. Szemöldöke, rézorra lekonyul. Arca ismét piapozsgás. – Átkozott eretnek! – nyögi. – De megégetném! Jól van, összeadom a barátait! Kivéve, ha meztelenül állnának elém! – Rendben – bólintok. A hintó megindul. Finom, elegáns vágtában haladunk. Autodafé Atya az ülésbe kapaszkodva fél fenékre emelkedik, és szabad kezével integet a tapsoló násznépnek. El Santo Oficio de la Santa Inquisition. El Santo Oficio de la Santa Inquisition, ismételgetem magamban a dallamos spanyol szöveget, mintha nem is a szentséges inkvizíció szakramentumos hivatalát jelentené. A tortúrás intézményt azóta (más neveken) számosszor adaptálták újkori despoták, tirannusok. (Az állami gyilokhivatal felállítását annak idején az a IV. Sixtus pápa támogatta, aki a vatikáni Capella Sistinát is építtette. Az imaház mennyezetét a reneszánsz művész, Michelangelo freskója ékesíti. Ily fricskás az élet.) Visszaviszem az Úr szolgáját a kápolnához. Mielőtt a lótól lelkesült gyerekhad elözönlene, s lekésném a kézfogót, elgaloppozom a színről a homokfutóval. Vagy ámokfutóval.

Van ember, van probléma. Nincs ember, nincs probléma

[xxviii]

Autodafé Atyától és a hírhedett Torquemada emlékétől feldúltan, füstölgő fejjel sietek a kastélyba. Az öltözőben lehajtok egy pohár italt. Az alkohol nem nyugtat meg, sürgető szükségem támad egy ölelésre. Hol van Belloq? Átcsörtetek a másneműek púderozószobájába. Tiltakozó beszólásaikkal nem törődve Daniel mellkasára huppanok. Az Etalon Pasas átölel, ringat a karjában. Hajamat simogatva a fülembe súgja: ha netán Urian fiunk miatt rohamoznék, potyára teszem. Bárányhimlős szerelemgyümölcsünk pompásan érzi magát, Vivicával játszadoznak éppen. Építőkockával, cumisüveggel, plüssállat-haddal dobálják a meghatott nagypapát; mindezzel a nagymama büszkélkedett nemrég. Elképzelem hót komoly irodalmár apámat, amint üdvözült képpel áll céltáblát az egyéves ragadozóknak, és menten felderülök. – Mi húzott fel, Denisa? – Beszéltem a diktatórikus pappal, hogy ne forduljon sarkon, ha meglátja a mátkapár jelmezét. Dalia óhajára elbűvölően viselkedtem. Pedig mind a hét fejem termelte a lángot. – Láttam a hintó-ralit az ablakból – vigyorog Belloq. – Gyanítom, elbűvölted a fickót. – Azóta jutott eszembe, hogy úgyis jön a csapatod, és Radír Atyát is hozzák. Ha Padre Vaskalap netán mégis lelécelne, ő majd összecelebrálja a zakkant párt. – Sajnálom – sóhajt Daniel. – Wyne is telefonált. Már úton voltak, amikor visszarendelték őket. Seregnyi maffiást kapcsolnak le több helyszínen, más csoportokkal összehangolva. Nem tudják, mikor végeznek, ideérnek-e egyáltalán. – Nektek is mennetek kell? – Nem. Maradhatunk Delgadóval. Futó csókot váltunk, majd ráeszmélek a környezetemre. A cihelődő Martin és Cyd öltözékét, azon belül hetvenkedő gatyapőcüket megpillantva sírva fakadok víg kedvemben. Könnyeimet törölgetve sietek át a menyasszonyhoz. Dalia a monumentális tükör előtt áll mesebeli várkisasszony öltözékben, felhőkarcolóval vetekvő rizsporos parókában. Ketten is igazgatják fátyolát, hogy az ő keze szabadon maradjon és tördelhesse. – Jaj Istenem! – sikoltja, amint megpillant. A sminkes araszépre restaurálta az arcát, a rúgásnyomot is ügyesen elhalványította. – Na végre, Denisa! Hol voltál ennyi ideig? Beszéltél Rézorr Atyával? Bólintok. Lelki szemem továbbra is öcsém szemérmetlen szeméremkupakját gusztálja, vigyorra ível a szám. – És mi volt? Meséld már! Miként adtad be neki, hogy másképp lesz, mint ő akarta?

– Ahogy kérted: kedvesen, diplomatikusan. Túsztárgyalósan. És közben persze VIP-nek érezhette magát: kocsikáztunk egyet a homok- és ámokfutóval. –Könnyen ráállt? Győzködni kellett? Nem bántódott meg? – Ugyan miért bántódott volna? Ha mégis megbicsaklana a hangja esketés közben, csak súgd oda neki: pendrive. – Pendrive? –ismétli tűnődő arccal. – Mit jelentsen ez? – Nem a csuha teszi a barátot –felelem sokértelműen. Aztán alávetem magam a hajászatnak, sminkelésnek. Közben elér agyamig a korábbi információ, miszerint nélkülöznünk kell Patrick Wyne-ék társaságát. Már-már felzokogok. Megrémít az eshetőség, hogy a házasuló felek által is alig ismert, dús lélekszámú rokonság prédája lehetek. Felsóhajtok. Csak semmi előítéletesség, Denisa! A rokonság is ember! Vállamra terítem a lebernyegszerű palástot. Haramiakalapot, álarcot öltök, és máris a folyosón sétálok társaimmal, azt hallgatva, milyen erogénesen kopognak a csizmatalpak a kőpadlaton. Az előttem lépdelő Belloqot nézem. Valósággal felpuhít a vágyakozás. Kisvártatva kezdetét veszi az első felvonás. Elegáns, csukott hintón közeleg a menyasszony. A vőlegény lóháton kíséri mátkáját. Eddig nem túl bonyolult. Ezután se lesz az: rablóhorda támad rájuk, hogy elragadja a szűz arát. Mi vagyunk a hordások. Fekete palástban, álarcosan, kardlóbálva rohamozunk. Marcel szembeszáll velünk. Villognak a pengék, pörögnek, ágaskodnak, vágtáznak a paripák. A lovasok leesnek, visszalendülnek avagy lefordulnak a nyeregből, és a lábuknál fogva lógnak-vonszolódnak. A szorongatott vőlegény segítségére siet harcias arája. Letépi az egyik rablót a hátasáról, így szerez lovat magának. Szolgálólánya és a hajtó a bakról dacol a gaz ellennel. Utóbb legyőzik majd a haramiákat, mert rendes mese végül jóra fordul, s a latorfajzatokat eléri lakolásuk. De addig mindkét fél kiélvezi a küzdős-hancúros játékot. A műsorról mit sem sejtő násznép körében teljes a meglepődés. Magam is elámulok, amikor újabb harcos érkezik a megtámadottak védelmére, mivel ez az elem mostig nem létezett. Hamar összefüggésbe hozom a legénybúcsús trükklovaglást, Ella legfrissebb fellángolását és a mentőlovagot. A jövevény úgy lovas-akrobatikázik, mint a hétfene. Tulajdon nyergéből a másikéba szökkenve küzd az ellenféllel. S míg a ló száguld velük, saját hátasa a közelben robog, hogy aztán ő visszaszökkenhessen rá, mihelyt végzett a mátkarabló ganeffel. Engem is megtalálva, többször eljátssza, hogy a küzdés hevében már-már lezuhan mögülem. Karját a földön vonszolva sokáig lóg lefelé a spéci kaszkadőrnyeregből. Bezsebeljük a nézői sikítozást, buzdítást, aztán visszahúzódzkodik, és halk bocsot rebegve végzetesen megsebez. A földre csúszva nem múlok ki rögvest. Hosszan halódom a fűben; el nem szalasztanám a kimenetelt. Még egy darabig eltart a kavargó küzdelem, aztán Marcel és Dalia közös paripára pattanva örvendezik egymásnak. Förgeteges nászvágtát mutatnak be; a hétfenének

pedig már csak egyetlen rablót kell kiiktatnia. Hanem az a maszkos haramia nem más, mint Cyd, mégpedig tökéletesen összezavarva a forgatókönyvön kívüli jövevénytől. Felfogja, milyen hatékony a fickó lóháton. Kiadós galoppozás és nyeregben birkózás után a fűbe teremti őt, ebben a közegben folytatva a testcsatát. Több se kell Rhett Buttlernek,Sinclairnek, ő gyalogláb is felveszi a kesztyűt (a képzavart se bánva). A két gumiember számtalan harcművészeti technikát vonultat fel, szaltóval, bukfenccel, egymás átugrálásával, imitált rúgások, ütések százaival. Minél inkább rádöbbennek, milyen veszélyes (vagyis frenetikusan jó) a másik, annál nagyobb élvezetet lelnek a megméretésben. A filmezéssel megbízott operatőr, valamint a kamerázó családtagok le-föl rohangálnak a réten, nehogy elszalasszanak valamit. Mégis sokat mulasztanak, annyi minden és oly gyorsan történik. Felkönyökölve agonizálok tovább, így jobb szögből szemlélhetem az előadást. Végül a tudásukat méricskélő felek kifulladnak, Rhett fél térdre hullva megadja magát. Cyd lefordítja hüvelykujját, és a bődületes gatyapőccel megadja neki a kegyelemdöfést.

Eljön az a pillanat, amelytől a neve egymaga elég imádságnak, mert már [xxix] semmit sem tudsz hozzátenni Rézorr Atya beszédet mond az egybekelni szándékozó párnak. Mint a vőlegény családjának ősgyóntatója és lelkipásztora, kötelességének érzi, hogy a dikció hosszú s magvas legyen, érintse a házasélet minden oldalát, szaporaságra, termékenységre buzdítson – és ehhez technikai tanácsokat is ad. Közben iszonyúan villog a szeme az előtte álló jegyespár középkori öltözékétől. Valahányszor pedig ránk, bőrnadrágos, zekés, csizmás koszorúslányokra néz, hüvelykszorító, kínzócsiga, vasszűz villan a tekintetében, holott Cyd – a ceremónia idejére –megvált botrányos gatyapőcétől; nekem nem is volt, nem lévén mit lekupakolnom. Ácsorgunk az oltár közelében, áhítatos orcával hallgatjuk a bombasztos közhelyekkel zsúfolt szpícset. Olykor hátrapillantok Belloqra. Leböngészem vonásairól, hogy inkább Wyneékkal vadászna maffiózókra. A lepelcipelő angyalok halkan csivitelnek, kacarásznak az ara takarásában, anyáik távolból pisszegik őket. Egyikük heveny tüsszentőrohamot kap. Arcát Dalia fátylába temetve tompítja a hapcizásos hangokat, orrát is a csipkébe törölve-fújva. A gyűrűpárnát tartó apródruhás legényke egyik lábát a m ásikhoz fenegetve vár fellépésére. Minél mélyebben átéli türelmetlenségét, annál aggasztóbban billeg kezében a pirosbársony gyűrűfészek. Tortúra Atya arról beszél, hogy a jelenlévőknek meg kell térniük egyháza kebelébe, mert Isten, a hit és a vallás szentháromsága… A templomos örömapa köhintget, a hozzá tartozó örömanya úgyszintén. A mellettük szobrozó harmincas örömlány enerváltan a szeme elé emeli bal kezét, s két ujjal

megpöcköli csillámló műkörmei egyikét. A plasztik ékességet nyomban elengedi varrata; a hegyesre munkált penge kilövődik, és fénysebes száguldással lapockán találja a tüsszögő kiskorút. Lendületét felújítva továbbpördül, végigkarcolja Marcel nyakát, s még újabb gellerrel Dalia impozáns parókájába vész. Az örömlány zavarában megpöccinti a középső ujján lévő műszaru-építményt is. Az örömanya azonhamar bokán rúgja túlkoros magzatát. A csillámos köröm a szülői szigorral mit sem törődve orbitális pályára áll, sivítva kering a légtérben, hajtűkanyarokat is beiktatva oszlopokat kerülget, majd elvegyül az izgatódó násznép közt. Az eskető atya felfogja, miért köhécselnek hívei. Felhagy a misszionárius munkával, rátér a közelgő nászéjszaka tudnivalóira, mikor is aférfi meg a nő, férj és feleség megszegi a kötelesség kenyerét, elfoglalván a közös ágyat… A közönség fiatalabbja felpezsdül a bambulásból. Nyaknyújtogatás, mocorgás kezdődik, kuncogás hallatszik sokfelől. A kiskorú fátyolvivő szüzek is felfigyelnek a szónoklat érdekesedésére. Rézorr Atya szexológusokat alázó szakértelemmel ecseteli a házasélet szépségeit, majd hirtelen sztentori hangra váltva megtiltja a bűnös bujaságból történő kopulációt, a gumióvszerhasználatot és a fogamzásgátló pirulát. A többi módszer nem kerül szóba, azok tehát nyilván engedélyezettek. Rápirít a leendő házasokra: eszükbe ne jusson a nászéjen merő kéjsóvárgásból kopulálni! Inkább csak nemzzenek, az Úr akarata szerint. S folytatja: bölcsebb korokban a figyelmes család vagy a személyzet tagjai ellenőrizték a nemzés megtörténtét. A szigorúan eljáró szemtanúk igazolták utóbb, hogy az előttük véghezvitt termékenyítő aktusban szemernyi élvezet se bújt meg, az kizárólag fajfenntartásra szorítkozott. Műveltségünket tovább tágítva elmondja: a kopulálásban nincs sátáni kicsapongás, mivel ez a szó egyházi esketést, ivarsejt-egyesülést, valamint egybeolvadást jelent, vagyis semmiképp sem az ördögnek tetsző paráznaság, mint a léha, buja, sőt: perverz csintalankodás, vérlázítóbb nevén kamatyolás! A fátyoltartó angyalok leszegik loknis fejüket, így rejtvén a vihogást. A gyűrűpárnás fiúcska odaadóan kortyolja az igét, tátott szájából nyálcsepp csordul. A sokhangú kuncogásban felismerem Elláét. Cyd dünnyög mellettem valamit, talán Ariettával kapcsolatosan. A ceremónia érezhetően veszít ünnepélyességéből, ám a veszteséget az ellenpóluson behozza. Marcel többször is megérinti vérző nyakát, nem értvén a s érülést. Dalia pikkelyesedik, vállából jobbról s balról is egy-egy sárkányfej sarjad a meglévő köré. Méregtűben végződő farkával idegesen csapkodja a padlót; ezt Tortúra Atya sajnálatosan nem érzékeli. – Ajjaj! – súgja Cyd, ugyancsak látván a vészjósló átváltozást. A vőlegény megköszörüli a torkát, és férfiasan zengő hangon kijelenti: –Igen. Akarom ezt a nőt! Dalia csatlakozik: – Igen. Akarom ezt a férfit! Az esketőnek torkára forr az ige, holott épp azzal szórakoztatta élénken figyelő nyáját,

miért is különb a kopuláló egyén a kamatyolóhoz képest. Pislogvatöpreng, mitévő legyen a sürgető fordulattal. Szemében máglyák tüze lobban, szederjes orra jócskán belilul, fogai összecsikordulnak. Mire is vonatkozott a jegyespár bejelentkezése? A kamatyolásra mondtak igent? Ne adj’isten nógatni merészelték őt? Autodafé Atya füléből kicsap a kuktagőz. Hárpika tudja, mitévő legyen, odasúgja neki: – Pendrive! – Gyermekeim! – szól a pap hamarjában, karjait széttárva. – Drága gyermekeim! Azért gyűltünk egybe, hogy szentesítsük óhajotokat. Ezennel az Úr színe előtt… Rémülten feltételezem, hogy elölről kezdi a gyötrelmes beszédet. Tévedek, villámgyorsan kikérdezi a feleket szándékaikról; Dalia és Marcel ismét messze csengő igent mondhat. A gyűrűhordozó fiúcska a falhoz kövülten mereng frissen szerzett kopulációs ismeretein, elmulasztva a végszót. Szülei, rokonsága s persze az atya is rápisszegnek; a fátyoltartó lánykák hangosan kuncogják. A kiskorú hirtelen megébred, ellöki magát álltó helyéből, és azon hevenyében átesik a kezében tartott párnán. A zuhanást követően beálló légvételi csendben hallani lehet a gyűrűk koppanógurulógörgő hangjait; abszolút hallásúak a kápolnában orbitáló műköröm zizegését is észlelhetik. A fiúcska elpihenteti fejét a párnán, ám mert sejti, hogy ez nem lehet végleges megoldás, lassan feljebb kecmereg, és a vörösbársony jelképhordozót maga előtt tolva, térden lódul az esketési smukk nyomába. Dalia a cipője orrával jelzi, merre tartson, ám épp ez az, ami a gyereket összezavarja; az ugyanis nem tudja, hogy a reneszánsz korban még nem különböztettek meg jobb és bal lábas cipőt, hanem csak cipőt. A ruházkodási hagyományt tisztelő menyasszony épp ilyen semleges-lábas topánnal bökdös az orra előtt, és azt a fiú furállva bámulja. A gyűrűket, a legénykét s a párnát Marcel kapja fel, és sebtében elrendezi őket. Rézorr Atya fogcsikorgatva megkéri a feleket, hogy aggassák egymás ujjára a bilincseket. Nem pontosan ezeket a szavakat használja, de az ő hangszínén hajszálra így hangzik. A fiúcska hirtelenjében nem tudja, ki is húz előbb, ezért Dalia elé tartja a gyűrűvánkost, majd Marcelre módosít, aztán megint az ara felé bizonytalankodik. Mígnem Hárpika újfent elődugja semleges-orrú topánját a hosszú ruha alól, finoman a gyermek lábára lép vele, s az felhagy a frigypárna ide-oda rángatásával. A pecsételés megtörténik, az újfent céklaszín fejű padre felszólítja a feleket, hogy csókolják meg egymást. Megvárja az ajak-összeérintést, ám kiteljesedni nem engedi. Holott a hosszan várakoztatott és szexuális kiképzéssel is felcsigázott pár örömest belefeledkezne a csókba, melynek leggyakoribb bulvárjelzői: lopott, első, forró és az a szokása, hogy csattan. Az övék némileg szemérmetlenre sikeredik. Padre Vaskalap, tekintetében erényövvel, félbeszakítja az előjátékba sikló ajakegyesítést, és átadja a szót a kipirult orcájú házasoknak, felszólítva őket: mondják el esküjüket. Marcel megköszörüli a torkát. Belső zsebébe nyúlva elővesz egy duzzadt papirosfüzért. Az leporelló-szerűen lenyílik, az egymás után fűzött oldalak a padlóig szaladva szétterülnek

lábai előtt. Az atya elkerekedő szemében guillotine villan. A násznép a vészkijáratot keresi tekintetével. Az újdonsült férj olyasféle mozdulatot tesz, mintha feltenné szemüvegét, majd a papírtekercset félresodorva így szól: – Szeretlek, Dalia.Eljött az a pillanat, amelytől a neved egymaga elég imádságnak, mert már semmit sem tudok hozzátenni – idézi testreszabottan, s elhallgat. Az újsütetű feleség következik. Dalia előkapja a dekoltázsába tárazott szelencét, és a férje elé tartja. A Lobónak is nevezett kalandos múltú zsaru elolvassa a legfelső cédulát, azt zsebre gyűrve a másodikat, majd a következőt, és így tovább. Arca kipirosodik, felpezsdülő keringése egyre hevesebben pumpálja a vért az ereiben. Minden papírszelet olvastán újabb s még újabb vércsepp buggyan elő felkarmolt nyakából, arcszíne is pirosabbá válik. A szelencében száznyi cédula is lehet, valamennyin egy-egy indokkal, amiért Dalia szereti őt. A megrendült férfi elvérzés nélkül kitart az utolsó vallomásig. Végezetül a házaspár felszólítás nélküli, vulkanikus csókban robban össze. Az örömanyák és más nőrokonok félhangosan pityeregnekrínak. Akik spétesebben fogalmazták meg magukban, milyféle esküvések, vallomások állhatnak a papirosokon, csak ezután csatlakoznak a kollektív könnyezéshez. A férfiak igyekeznek a nedvesedő helyzethez illő pókerképet vágni, mert ők a férfiak, tehát ilyenek. Egymásra meredünk Cyddel. Elkelt a Huntás! Gyötrelmeink véget értek! Hevesen összeölelkezünk megkönnyebbülésünkben.

Nem a gonosz pusztítja el a világot, hanem a középszerűség. Igyekszem összeszedni magam. A tudatommal kezdem. Lövéseket hallok, nem túl

távolról. Néhányuk közvetlen közelről süketít: Vis Major viszonozza a tüzelést. Valaki felüvölt, majd hegyomlásszerű robajjal összeesik. Rohanó léptek halkulnak, vészesen távolodón. A szamuráj nem vágtat a menekülő után, a hátamra fordít. Jól teszi, mellkasomon csökken a nyomás. A melléképület felől csobogás hallatszik. Életem Keserűje megsimogatja az arcomat. – Kérsz mesterséges lélegeztetést? – kérdezi. Mielőtt a számra hajolhatna, rugószerűen felülök. Homlokunk összekoppan. Gyöngy az élet. A koponyám már nem csak hátul sajog, ahova a fal adta a másikat, amikor a lövés leterített. Vis Major az arcom elé tartja dr. Carfagno bőrkötéses naplóját. Káprázó szemmel, hunyorogva bámulom. Szinte a mértani középpontban fúrta meg a könyvet a nekem szánt skuló, s a lapokon átsöpörve felakadt a hátsó fedőlapon. Eszerint az ördögbőr matéria golyóálló. Eleven vagyok, s bár hamarosan találok magamon kék-zöld foltokat, és még fájásaim is lesznek, mégsem én megyek kórházba. Hanem kicsoda? A szamuráj a meglőtt támadóhoz siet. Nyögdelősen feltápászkodom. Jobb az ilyesmit szemtanú nélkül csinálni. Újjászületéskor még én is sikktelen vagyok. Ismerős fickó hever a házzal szemközti hordó fedezékében. A keresztüllőtt fadézsából szökik a víz, a mögötte elterült Alken nyakából vér bugyog. Társam lekuporodik mellé, elszorítja a defektes eret. A melléképülethez sietek. A gödör mélyén a nyomböngész csapkodja a vizet. – Megsérült? – kérdezem. Sáros arccal mered rám a nyakigérő iszapfürdőből. –Nem lőttek meg, ha ez érdekli. Fejbe csaptak, és lerúgtak ide, hogy megfulladjak. A peremre hasalva lenyújtom érte a kezemet. Kevésnek bizonyulok. Rövid keresgélés után meghosszabbítom a karomat egy tömlődarabbal. A labortudós vív az elemekkel. Sáros keze folyvást lecsúszik a gumicsőről. A nedves agyag valamivel sikamlósabb, mint egy beolajozott szappan a jégen. –Ragadja meg erősebben! – biztatom. – Nem bírok ragadni! Mindenem csúszós! – Mi a neve? – Aedennek hívnak. Hozzon egy kanál szent olívát a házból, és adja fel az utolsó kenetet. Addig kigondolom az utolsó szavaimat. Az aforizmát véssék a síremlékemre! Ha majd elhallatom, okvetlenül jegyezze fel! Míg ő a végső bölcseleten töpreng, kerítek egy hosszabb locsolótömlőt. Egyik végét a közeli faoszlop köré tekerem, a másikat ledobom a gödörbe; ezt Aeden csavarja maga köré. Végül sikerül felvontatni a síkosított testet a sárfürdőből. A megviselt férfi elterül, mihelyt száraz talajt ér. Nyomban megcsuszamlik, és máris siklana visszafelé, mázlijára a tömlőhurokkal a lábai közt.

A csövet megragadva leküzdöm a bajt. Aeden szerint eközben katasztrófasújtott övezetté vált a kromoszómaátadóberendezése. – Na, átkeresztelhetem a csomagot Csütörtöknek! – nyögi fájdalmas fintorral a panaszkodás végén. – Eddig hogy szólította? – firtatom. – Félpénteknek. – Ez mit jelent? – Képtelen kitalálni? – Oké, oké. Pihenjen! Hátát az oszlophoz támasztom. A mentőslag végét a kezébe adva körbenézek. Az első különös holmi, amit találok, egy fémkereső. Felmutatom a detektort. – Bár kétlem, de megkérdezem: ez a maguké? Aeden letöröl az arcáról némi sarat az iszapos kezével, miáltal ugyanolyan nyázgás marad. Megvetően legyint: – Habár csóró az eklézsia, ennél azért profibb cuccokkal olgozunk. Vis Major szanitéc nemmoccan a sérült mellől, önkezével tamponálja a vérzést, melyet ő maga okozott, midőn bravúrosan levadászta az engem leterítő orvlövészt. Odaszólok neki: –Kérdezd meg Alkentől, mit kerestek a detektorral! –Nyakon lőttem – morogja. – Most épp beszédképtelen. – Akkor találjuk ki. Miért nem vártak a visszatéréssel, míg itt lecsitulnak a dolgok? Később is ráért volna keresgélni. – Nem ért volna rá. Tudta, hogy kihantolják a csontokat. Attól tartott, az elásott kincs is előkerül. – Miféle kincs? – nyögi Aeden. – Lám, ide vezet a mohóság! – háborgok. – Az egyenruhákkal, fegyverekkel nyilván komoly pénzeket fognak összerabolni. Még az elásott kincsre is fájt a foga? – Ki mondta, hogy van elásott kincs? – Jaj, szamuráj, ezen a környéken rengeteg év óta az őrjöngdéből lopott vagyonokról suttognak! Valamelyik rémmese-verzió Alken fülébe jutott. Ő elagyalt rajta, és visszatért a csipogóval, hátha talál a földben egy vagon aranyat. Hallhattad Basiltől is: valamelyik utcabeli öregasszony regélt neki. – Megtudtál valamit a dinkaházról? – Harminc éve bezárták. Az ingatlan mostani tulajdonosa régóta tervezi, hogy helyreállíttatja az egykori állapotokat, és turistacélponttá teszi a helyet. – A bezárás közismert. Na de élménytébolyda? Látványdiliház? Kalandőrjöngde? Turistacélpontként? Kukazsaru már nem is elég? És honnan szednek hozzá elmebetegeket? – álmélkodik Vis Major. A közelgő rohammentő szirénája igyekszik elnyomni masszázsbariton hangját. –Hát behívják őket az utcáról! Nemigen foghatnak mellé, ma már szinte mindenki

agybajos. – Hát én nem! – Na persze, te nem. Ha mesélnék egy gyagyásznak a családi életedről, egyből felvenne a zárt osztályra. – Ahol épp téged elektrosokkolnának. – Milyen elásott kincs? – firtatózik konokul Aeden. Arcán kérgesedik az agyagréteg. Forró kemencébe dugva csakhamar kerámiaemberré válhatna. A mentő elrobog az élőholt Alkennel. A nyomböngész telefonra kap. Amíg társa odaér a száraz ruhával, ő megtisztul az öt tusrózsás fürdőfülkében, élénksárga irigyletem közepette. Utóbb üdére mosdottan, néhai Carfagnótól kölcsönzött bársonyköntösben fogadja a segítséget. Amint befut a villa őrzésére általunk rendelt járőr, mi is lepattanunk. A sarki háznál a szamuráj lefékez. Sasszemű lévén már korábban kibökte az épület szélein figyelő kamerákat. A nyolcvanas éveiben járó, fürge házigazda beinvitál bennünket. Nem kell hosszú filmet visszanéznünk, a támadás alig félórája történt. Alken és társa varangymetál kocsival érkezett. Néhány perccel később a cimbora egyedül robogott el a verdával. Vis Major felismeri az arcot, ám beolvassa a rendszámot a telefonba. A központi agytröszt nem késik a válasszal. Hálát rebegünk a segítőkész vendéglátónak. A tömött bajszú öregúr, egyik kezében öntözőkannával, a másikban kialudt pipával, a kapuig kísér. – Megtalálták az elásott kincset? – kérdezi. – Csak a Carfagno-villában lehet? – kíváncsiskodom. – Dehogy! Tudok itt még egy címet! – kacagja, csontos mutatóujját rezgetve a pipaszáron. Erősen emlékeztet Basilre, noha családnevük nem egyezik. Úgy rémlik, a régesrég-múltban valaki utcaszerte szétszórta a génjeit. – Milyen címet? – A parókiáét – feleli. – Hogy mi van!? – nyögöm, nem túl sziporkázóan. Denis Russellino leteszi az öntözőkannát. Felszabaduló kezét fellendítve elmutat toronyiránt. – A titokzatos gyilkosságok idejében Philip Bardemon volt az itteni pap – mondja jól értesülten, mintha mindez tegnap történt volna. –A tébolyda kápolnájában is ő tartotta az istentiszteleteket. Azt beszélik, a parókián rejtette el a kincset. Persze ez csak mendemonda, soha nem találtak ott erre utaló nyomot. – Miképpen keresték? –Ásással, házfeltúrással, betöréssel, varázsvesszővel, fémdetektorral, kutyával. Az akkori rendőrfőnök is gyanúba került, hogy köze lehetett a gonosztettekhez, ám végül elhalt a susmogás. Az ő házát az első háború idején megvette egy kincsvadász, saját kezűleg szedte téglákra, a kertet a magmáig felforgatta, de csak néhány ókori cserepet talált. – Miért pont rájuk gyanakodtak az emberek? – Úgy érti, miért éppen Carfagnóra, Bardemonraés a főkopóra? Mert mindig az ilyenek

csinálják a disznóságokat! Mindig! – Talán csak most nem –szúrom oda, nem meggyőződésből. – Most talán tényleg nem –hagyja rám, ősz sörényes fejével bólogatva. – De hát a közemberekre már ki emlékszik? Távozunk. Vis Major fénysebességgel indít. – A mosott-zöld verda Al Bader bratyójáé, Calviné – tudatja velem, útban a szolgálati garázs felé. Járgányt váltunk, golyóálló holmiba bújunk. Carfagno professzor lőhatlan naplóját az ülés zsebébe rejtem. Bekapcsolom az Agyzsandárt, rákeresek a Bader famíliára. Al Bader fivére, a garázda Calvin megjárt néhány börtönt, jelenleg feltételes szabadlábon rontja a kinti levegőt, zord felügyelőtiszttel a nyakán. A Nadiri-kastély éttermében héjazza a krumplit, kisegítőként. Amennyiben átallná héjazni, tüstént mehetne vissza a kóterbe. Nadiri? Nadiri? Eszembe jut, milyen összefüggésben hallottam nemrég a kastélyról. A lánybúcsús triász egyik tagja ma esküszik ott örök hűséget, ahogy mondani szokás. Örök hűség?! Ez örök szerelmet feltételez, nemdebár!? Eszembe jutnak a meghívón látott képek: a kék szemű, sötét hajú, gödrös állú vőlegény, a szabálytalan szépségű, szerválkarcsú menyasszony, a hintó elé fogott fekete andalúz lovak. És persze a Saint-Exupery-idézet, amely azóta slágerként hajtogatódik-dúdol a fejemben, szívemben, és lépten-nyomon megingat a szamuráj iránt táplált dühömben. Na köszönet, megest a szerelem bugyraiban rotyogok. Bepötyögöm a vőlegény nevét az összetett keresőbe. A Lobo becézetet sem hagyom ki. Menten kapok egy találatot, miszerint az illető anyaga szupertitkos. A hivatalos vonalról lepattintva felszökkenek a világhálóra, mely jellemző tulajdonságai okán kalózhálónak is titulálható. Csökönyös kutatással meglelem a fickót, aki Matt Lupus, Lobo és Marcel Droust néven is ismert a tőle rettegő körökben, sikeres maffiavadász lévén. Fedett zsaruként kezdte pályafutását, több drogbárót sittre vagy a másvilágra juttatott. Ettől a tevékenységtől mára visszavonult, ám elkésett vele: a net-alvilágban keringő körözvényen busás vérdíjat kínálnak érte. A fényképen lévő arc látható az esküvői meghívón. A pasas hasonlít kissé Del Toróra, bár az állát kettészelő vágás nem fenékszerű, mint a szexrobotomé. Megbököm társam könyökét. Vis Major a monitorra sandítva lelassít kissé. –Ki ez? A következő szexfifid? – Hát ez érdekes – mondom, beszólását elengedve a fülem mellett. – Rémlik még a múlt éjjeli társaság? – A három bigére gondolsz? – A két bigére egy transzival. – Mi van velük? – Talán emlékszel, tegnap még melegében rájuk kerestem a böngészdében. Az egyik bringa szimatzsaru, nem akármilyen. A másik a linei polgárőrség egyik alapítója, mellesleg harcművészet-oktató és tatamicsillag, ezt a honlapjáról tudom. A transziról nincs adat, ám ha megérzésem nem

csal, ő céges informátor. A zsaru csajzat férje hírneves akciócsoportos. A verekedős bringa épp mostanában megy férjhez egy ex-titokzsaruhoz. Az ipse sokáig külhonban ténykedett, jutalmul a nemzetközi alvilág kajtatja nyomát. Egy szatyor pénzt kap, aki elcsípi. Olyan ez a hálózat, mint az Interpol ellenoldali megfelelője. Intermaffia, vagyis Intermaf. Vis Major hümmög. – Eszerint nem volt okos ötlet a meghívólengetés – summázza. – Nemcsak lengette. Észbeköpnél hagyta. – Észbeköp miatt nem kell aggódni – mondja. – A büdösszívű Kolai miatt annál inkább. Fogai közé lök egy kisujj vastagságú füstölőrudat. Bepöccinti a szivargyújtót. Ezt rendszeresen megteszi, ám száz esetből legfeljebb egyszer veszi használatba a parazsat. Szerinte a szivar rágcsálva jó. Egyetértek, így legalább nem penetráns. A szivarvégharapdálás sajátos ízt ad a csókjának, habár arra sem emlékszem, csókoltuk-e egymást valaha, oly rég történt, ha egyáltalán. Ismeretségünk kezdete óta százezerszer elmerengtem a szamurájcsók milyenségén. Akár a borászok és borsznobok az italukról, én is katalógust írhatnék csókja zamatáról, aromájáról, erogénes összetevőiről, érzékszerveimre gyakorolt hatalmáról. Hoppá, ez mintha ellentmondana a nem emlékezésnek. Sicc a süllyesztőbe! – Nem aggódom, csak említettem – közlöm. – A Nadirikastélyban tartják az esküvőt, ahol Calvin Bader dolgozik. Így futottak össze a szálak. – Maradjunk a tárgynál. –Melyiknél? Szép számmal forrósodnak vasak a tűzben. – Alken, Bader – sorolja. – Utóbbi gyakran megfordul Kolai körül. Őt se felejtsük ki a számításból. – Hogy is felejthetnénk? Jó ideje vadászol rá. Engem felcsigáztak az öregúrtól hallottak. Sötétedés után benézhetnénk a tébolydába. – Semmi okunk rá. Továbbá magántulajdon. – Hogyne volna okunk?! – hörrenek. – És a maréknyi drágakő? – Mit remélsz találni? Semmi nincs ott, csak puszta falak és rácsok. Pocsék hírű hely, még csövesek se járnak oda. –Nem lehet nyomasztóbb egy temetőnél. Bólogat. –Lehűtene, ha tudnád, hogy a tébolyda területén belül is temetkeztek hajdan? A kápolna körül elég sok síremlék porlad. – Menjünk oda! – könyörgök. – Ha ennyire kívánós vagy, beszorítjuk a táncrendünkbe – ígéri. Nem tetszik az a része a könyvnek, amelyik ránk hasonlít.

E ltűzünk a Bader família hajlékához. Az épület előtt békazöld verda álldogál, a

motorháztető langymeleg. A házat láthatóan sokszor megtoldották, mind horizontálisan, mind vertikálisan. Így nyerte el sajátosan gnóm küllemét; leginkább egy kígyóhoz hasonlít, amely bedrogozott, beszeszelt, eltáncolt a diszkóba, és két rángógörcs közt megfagyott. Kopogtatásunkra a rovott múltú ivadékok anyja nyit ajtót. Az alig ötvenes asszony macskanadrágot, bő férfipólót visel földgömb alakján. Sokszínűre festett, repdeső rasztatincseit műhaj-toldásnak köszönheti. Arca kerekded, modora kérges. – Itthon vannak a fiai? – érdeklődik Vis Major az illendő üdvözlés után. A nő nyálat gyűjt, célba veszi a szamuráj derékszíjára tűzött jelvényt. Mielőtt köphetne, a háta mögül előtoppan az egyik fiú, arrébb mozdítva az őrbanyát. Az irányt vétő köpet az aszszony böhönye bikaheréket formázó mamuszára sercen. Az anya bosszúsan beledöfi könyökét magzata hasába. A gyomorszájon vágott fickó nyögve meggörnyed. – Megvan a furgonod, Al? –érdeklődik Vis Major. – Ja, meg hát! – krákogja a kérdezett. – Calvinnel cseréltünk, máma neki köll. – Ezér’ zaklassák a gyereket? Hogy hun a furgonnya? – morran az anya. – Múlt éjjel megtaláltuk egy parkolóban. Te nem voltál benne. Merre jártál? – firtatja társam. – Már nincs ott. De mi közük hozzá? Tán valami rosszaságot csináltam? – Tán még nem, de tervezed. Hol vannak a fegyverek, Al? Ezért nem egy-két évet kapsz, hanem nehézvasat, holtodig. – Miér’? Miér’? Micsináttam? –hőbörög a huszonöt év körüli, cingár fickó. Haja semmi, átlőtt szemöldökét, orrát, szájsarkaitnégylevelű lóherék díszítik, nyakában kilós lóheremedál lóg. Mégse jósolnék neki sok szerencsét.Őt leste meg Denis Russellino figyelőkamerája, amint a varangymetál verdával menekül, meglőtt cimboráját cserbenhagyva. –Semmi tőled szokatlant – feleli a szamuráj. – Érdekel, mi van Alkennel? – Asse tudom, kipöcsöm az! – Van parancsuk, hogy a szegény kölket faggassák? – rivall az anya. Lecsulázott heremamuszát a vádlijához fenegeti, takarosságból. – Még nincs, de ehhez nem is kell. Hol van Calvin? – A melóhelyén robizik, hol lenne!? A köcsög kápója le se kopik rólla, feszt lesi, hogy küldhetné vissza a kóterbe! Hát veled meg mi van, kíberkém? Valahogy tök fura vagy. Botoxoltattál? Ja, vágom már! Letolattad a burádról a pomádés sérót! Te, ez a frizkó tíz évet legyalul rólad! Szexibabás lettél. – Nekem ne puncsolj, kár a kerozinért. Mire készültök? – érdeklődik Vis Major. – Semmire! Hát mégis mire készülnénk!? A furgont leraktam egy parkolóban, mer’ brunyálnom kellett. Beugrottam egy bárba, hugyoztam, asztán lekűttem egy italt, oszt a köcsög fakabátok miatt nem mertem piásan hazafurikázni. – Rendes gyerek ez! – bólogat az anyja. – Tisztelteti a törvényt, láthassa! Maguk köcsögök meg feszt zaklassák! – Al, gondold át, mibe gabalyodtál. Te ugyan nem lőttél a villánál, de ha nem szállsz ki a

hintából, előbb-utóbb lőni fogsz. És akkor véged, akárhány négylevelűt cipelsz is magadon. Vis Major átnyújt egy névjegyet. A fickó elveszi, a farzsebébe tűri, lesunyt fejjel morogja: –Belőlem nem csinál spiclit egy köcsög fakabát! –Tartsd csak meg, és hívj, mielőtt nagyobb bajba sodródsz! – ajánlja a szamuráj. Rámeredek: –Hé, hé! Nem visszük be a csókát? Lehet, hogy nem lőtt, de Aedent lerúgta a gödörbe! –Asse tudom, miről halandzsál! – kaffan Al. – Mit kerestetek a fémdetektorral? – kérdezem, mutatóujjamat a szegycsontjába bökve. Mimózásan visszahúzódik az őrbanya takarásába. – Asse vágom, mire jó az! Mi van? – Tagadj, pajtás, tagadj! Mit mondott Alken, mi van ott elásva? A lóherés felbámul a kéklő égre, majd anyját kikerülve előrébb lép a küszöbön. – Andrew ott lakik, értve!? Az övében! Azt keres ott, amit akar! Mellesleg asse biztos, hogy van ott valami! Csak mer’ a szomszédságban dumájják! Mi van vele, bekrepált? –Kis híján zsarugyilkos lett belőle. Éppen műtik, mert viszszalőttem. Nemsokára őt is megfaggatom a flinták ügyében. Hívj fel, ha átgondoltad. – A szamuráj két ujjal tiszteleg az aszszonynak. – Dzsesszes a papucsa, hölgyem. Igazi herék, volt férjektől? – Ezek még nem, de mingyár igazira cserélek! A maga golyóit raggatom az egyik tutyimra! – Hát a másikra? – Oda a Calvin kápójájét! – Itt hagyjam az enyémeket, vagy elfárad értük? – Majd a fijúk elsikájják a golyótémát, kopókám! Vis Major megpaskolja Al vállát. – Anya csak egy van. Vigyázz magadra, hogy ne a smasszerok vigyázzanak rád. Egyanya gúnykacag: – Pokolian ránk ijesztett, terembura! Ijettünkben aranyeret kaptunk! Beülünk a kocsiba. Gyors ciánozást végzek a lelkemben. A szamuráj indít. Két sarokkal arrébb elérjük a felszállósebességet. – Hová repülünk, terembura? –érdeklődöm. – Meglátogatjuk Calvint. – Ezek kispados csávók. Miért nem megyünk inkább a komoly játékosokhoz? – Én sem unatkoztam, míg Daphne nem hagyott aludni… –Végtére benősültél a tutiba – szúrom közbe. – Újfent gratulálok. – Köszi, szeretlek. Tehát: végigböngésztem Al hívásait, és tájékozódtam a GPS-adatok alapján. Úgy látom, két vasat tart a tűzben. Vagy pedig Kolai és a rivális kompánia összefogott. Ez a feltevés nem valószínű, mivel múlt éjjel Lábcédulát küldték, hogy irtsa ki Gyenge Érvet. – Nem zavar, hogy követhetetlen vagy? – kérdezem. – Al telefonjában találtam neveket. Hiába vesz valaki eldobós mobilt, ha képtelen fejben tartani a spanok számait, és a ketyere más kezébe jut. Az elmúlt napokban Al

rengetegszer traccsolt Kolaijal és annak testőreivel, na és persze a másik banda góréjával, slapajaival. Többször megfordult a Toloncházban, Kolai törzshelyén. Nem kétszer járt a Mélabúban is, ahol a másik csürhevezér, Needle szokott tanyázni. – Segített volna Alkennek fegyverüzérkedni? – töprengek hangosan. Elsuhanunk egy ház előtt, amelynek minden ablakába a jóságos Mikulás egyegy példánya mászik pulzáló égőkkel tűzdelt hágcsón, bár a világítás – fényözönös nappal lévén – alig érvényesül. Berémlik, hogy egy ideje már az üzletek polcain is trappolnak a csokimukik. Felnyögök. – Jaj nekünk! Hiszen még csak az őszben járunk! Hol van még karácsony? Miért kell jóval korábban kezdeni a terrorgatást? –Azért, hogy bőven legyen időd minél több pénzt rákölteni. Szerintem nem csak fegyvert és álruhát árultak, hanem konkrét akcióra készülnek. Lássuk csak. Alken hívatott egy munkagépes szakit, hogy felásassa a pajtát. Mire számított? Hogy a markoló kifordít a földből egy lepántolt ládát, tele arannyal, drágakővel, mert a szomszédné erről pletykált? Ládikó helyett előkerültek az ezernyolcszáz-akárhányban elásott hullák. A szaki hívta a zsarukat, Alken elsáncolta magát a házban, és lövöldözni kezdett, mivel nem mellesleg mordálybuzerátor is. Mindeközben felhívta Needle-t, az odaküldte néhány emberét, Lábcédulával az élen. Kiszabadították Alkent, elvitték a furgont a cuccal. Furcsa módon este Lábcédula megjelent a Toloncházban, hogy kinyírja Kolait. Ezt a leánybúcsúsok sajnálatosan megakadályozták. Na jó, a sajnálatosantörlendő. –Előttem ne játszd meg magad. –Akkor nem törlendő. – Tehát te tudod, kik hajtották végre a furgonrablást? – Gyanítom. Alken telefonjából emlékszem néhány névre. A fifik Kolai és Needle köreihez tartoznak. – Szóval nem véletlenül jártunk a Toloncházban? – Akkor is odamentünk volna, ha a lánybúcsúsok nem kapják le Lábcédulát. – És megtudtunk valamit? – Szerinted nem? Próbálok visszaemlékezni. A két nő és a transzi – aki persze nem öröktranszi, csak egyestés – annyira jelen volt, hogy másra nemigen koncentráltam. Úgy rémlik, rivalizálnom kellett Wryjal. A vörösbarna bringa teljesen otthon volt az adott helyzetben, akárcsakaz előzőben is a parknál. A menyasszony az örök hűségre esküvés előtti órában még szemfényvesztő gyorsan végigcsipkedte a szamuráj intim zónáját. Ez is jócskán kizökkentett a Kolaira figyelésből. A háttérben Frisky énekelt, már ha egyáltalán lehetséges, hogy valaki háttérben maradjon olyan átütő személyiséggel. Ilyen környezetben kit érdekelt Gyenge Érv? – Mit tudtunk meg? – sóhajtok. – Holthomály túlsággal magabiztos volt. Fix, hogy készülnek valamire. – Mire készülhetnek karácsony közeledtén? – töprengek. – Elrabolnak egy kamion csokikrampuszt, cukorangyalt? – Karácsony közeledtén –ismétli tűnődőn. – Pénzszállítós és zsaruegyenruhák is voltak a furgonban. Az embereket rövidesen megszállja a vásárlási láz. Akkor aztán a boltok kasszáit degeszre telíti a lóvé.

– Értelek én, csak azt nem foghatom fel, hogy kerül ide Kolai és Needle neve együtt. Nem hiszem, hogy kéz a kézben mennének rabolni. – Nem, de ahogy megegyeztek a körzetekben, ahol védelmi pénzt szednek, drogot, prostit terítenek, a rablási helyeket is felparcellázhatták egymás között. A megállapodást persze nem gondolják fair-komolyan, különben Needle nem küldte volna Lábcédulát Holthomályhoz – elmélkedik. – Ácsi! Ha védelmi pénzt szednek, nem rabolhatják ki a védenceiket. Elvben. – És ha cseréltek? Ha megállapodtak, hogy egymás területén rabolgatnak? Így legalább a védelmi díjon is lehet srófolni. –Ők is ilyen agyafúrtak volnának? – kérdezem nagyarcúan. Vállat von. – Ideje, hogy kiugrasszuk a hapsifülest a bokorból – mondja. Kiengedi a fékszárnyakat, és lelassulunk a Nadiri-kastély bejáratánál. [xxx] Ezt a csillagot engedik kiégni?

Épp elhagyjuk a parkolót, amikor a násznép kitódul a kápolnából. Irányt váltva az ünneplők felé sétálunk. A pityókát héjazó Calvin Bader felkeresése várhat valameddig. – Szeretnél ilyet? –kérdezi Vis Major. Töprengő képpel szemléli a napsütötte tisztás szélén sorfalat alkotó vendégsereget, majd még homlokráncoltabban engem. – Undorító! Totál gejl – felelem. – Mindazonáltal minden kislányba beoltják a neveltetése során, hogy a menyegzője lesz élete legcsodásabb napja. – Na jó, és mi van az azutáni napokkal? – Szamuráj, én holtom napjáig szerelmes tudnék lenni beléd. –Ehhez esküvő szükséges? – Nem, inkább bizalom. – Halál simán megbízhatsz bennem, élet. Kábé annyira vagyok tántorítható, mint egy kilőtt puskagolyó. Téged szeretlek. Sajna nem kérhetem meg a kezedet, mivel momentán nős az állapotom. Első frigyem során magas tandíj ellenében megtanultam: nem a stempli számít, hanem az érzület. Így aztán csekély jelentőséget tulajdonítok a párkapcsolati anyakönyvezettségnek. Nem úgy a gyermekinek, és nem higgadok, míg Thommyt a nevemre nem íratom. Ám ezt már sokszor átszitáltuk. Ha kívánod, eljárok veled esküvőkre. Most is maradhatunk, amíg teljesen fel nem émelyedsz. – Le akarsz szoktatni? – Tényleg hiányzik neked ez a maszkabál? Elnémul, amikor a frissen összeadott nászpár kilép az ajtón a kíséretével. Mintha a kastély múltja éledt volna fel: középkori öltözetben vonulnak a kápolna elé.

A rokokó parókát, mesebeli ruhát viselő újasszon y arca elvarázsoltan sugárzó. Alig hiszem el, hogy múlt éjjel őt láttam az AK csöve előtt hastáncolni, majd szamurájt csipkedni. A karcsú ragadozó mellett magasodó, gödrös állú pasasban felismerem a netalvilágban körözött maffiarombolót. A Cyd nevű egyest és transzi immár férfiruhában parádézik, karddal az oldalán. Meglehet, nem épp szépfiú, mégis van benne valami szívmelengető. Ott lépdel a vörösbarna hajú Denisa Wry is, ernyős karimájú, tolldíszes testőrkalapban, szájszegletén a védjegyének mondható ironikus fintorral, hosszú zekébe, nadrágba öltözve, combig érő csizmában. Velük van az Agyzsandár zsarusképcsarnokából ismert, ugyancsak rettegett hírnevű, térdroggyantó atmoszférájú Daniel Belloq, valamint egy Tulipános Fanfan küllemű, tarkócopfos, szintén szemrevaló férfipéldány. Utóbbi kettő látványa bennem torlasztja a használt levegőt, egyikükről a másikukra kapdosom tekintetemet. Amíg ilyen pasasok élnek a földön, nőnek lenni mesejó. A copfos fickó szépségflastromos orcájú, krinolinszoknyás párjáról nem is veszek tudomást. A következő jelmezes férfi tán huszonöt éves, az arcvoná sbéli hasonlóság folytán úgy vélem, Denisa fivére lehet. A rizsporos parókát viselő, vibráló vigyorú fickónak sem szükséges imitálnia erősbneműségét, leüvölt róla, hogy nem porhanyós jellem. Kanócvékony, álmodó tekintetű, megkapó kisugárzású kamaszlány suhan mellette földig omló bársonyruhában; életkora tizenegy-tizennégy év közé kalibrálható. A középkori stábban mutatkoznak még fátyolcipelő angy alok és más megható apróságok; tőlük könnyesedjék a bikficszitterek szeme. A rejtett hangszórókban templomi kórus dalol, a hangulat a szférák felé szárnyal; az újsütetű pár az ünneplő sokaság közelébe ér. Dalia átadja a kezében tartott orchideacsokrot az odasiető komornának, a másiktól kövérded virágkazlat vesz át. A jelenlévők sikollyal, tapssal, lábdobogással kísért ovációzása közepette hátat fordít a gyülekezetnek, és átlendíti a feje fölött a burjánzó bokrétát. Az elröptetett virághalom tucatnyi apróbb csokorra válik szét. Az illatos esketési jelképek végzetsebesen süvítenek a férjezésre szánt hajadonok felé. Csakhogy! Nem tör ki a szokványos tülekedés. A felvilágosultabb pártások eszeveszetten félreugrálnak, elhajolnak a támadó csokréták útjából, aki nem menekül, rápacsál! jeligére. A röpködő virágbilincseket főként a viharedzett korosztályok nőtagjai kapdossák el; ők meggyűrődtek már néhány frigyben, jobban bírják a párkapcsolati strapát. A menyecske kezében ragad az utolsó bukéta. Kaján szemvillanással körbepillant, észlel engem a körön kívül, és felém hajítja a rózsabimbós csokrot. Nem számol önvédelmi reflexeimmel. Lenyúlom a légből a baljós lövedéket, és mandinerből továbbpasszolom egy búskomor tinédzsernek. A lányzat szája, körme, ruhája fekete. Nyilván azért gyászos, mert nem mehet férjhez jövőre. Puff neki, tévedek: a célpont emós, s mint ilyen, házasságkerülő. Sikoltva hasra vágódik a felé zúdított csokréta elől. A végzet rózsája akadálytalanul továbbszállna más hajadonokhoz, ám egy pasas elkapja,

és a vele zsémbelő nőszemély kezébe nyomja, ráhajtogatva annak ujjait. Hölgye respektálja a kvázi kézkérést: a rózsabimbós bokrétával ünnepélyesen csépelni kezdi lovagja fejét. Ez bekötött szemmel és tornádóban is kikosarazást jelent. A fültépő hangokban dúskáló zsoltáréneklés az idegekre és a tetőfokára hág. A hoppmester helyet kér az egybegyűltektől. A dalolós fejfájdítás közepette a jelmezes párok felsorakoznak, testbókkal köszöntik egymást, majd az egyházi kórust felváltó hangszeres muzsika akkordjaira ceremóniás, párcserés reneszánsz táncolásba fognak. Nem szükségesodagyűlnünk, a műsort lábujjhegyen pipiskedve és az óriásplakát méretű kivetítőn is nézhetjük. A görbécske lábú Cyd saját koreográfia szerinti szólót jár. Elbűvölten figyelem mozgását; ha nem Friskytől leste el a lépéseket, akkor testvérlelkek. A közelünkben újfent felhorgadnak a csokrétatulajdonlás izgalmai. Egy eleddig mellőzött hajadon púderkompaktot kótyavetyél rózsavirgácsra. Ezt látván többen is felkínálják neki saját szerzésű csokrukat. A szingliségbe fanyarodott pártás a kézitáskájába vájva becseréli körömollóját, sminkkészletét, ajakfényét. Ily módon kazalnyi bukétát harácsol össze, majd szemvillogva körülnéz, vőlegénynek való parti után kutatva. Minek láttán Szent Borbála, a parlaglányok védőszentje aggódva ráncolja homlokát az égben – holott szentként nyilván nem is babonás –, hiszen elveszítheti egyik bárányát. Társammal összenézve sarkon fordulunk, hogy végre látogatást tegyünk a konyhában, ám ekkor váratlanul másféle ritmusok váltják fel a reneszánsz muzsikát, és mégis maradunk. Feromonforraló tangó következik. A párok könnyedén, laza csípővel ropják a táncot, méghozzá a kritikus pengeélen: előadásuk egyszerre emelkedett és finoman ironizáló. Rajongom az effajta ellenpontozást, és amúgy is levesz a lábamról a táncolókból áradó érzéki szilajság. Szívem szerint közéjük rántanám a szamurájt a pörgőáramos, incselgős, vágybevallós egymást-kerülgetésre. De persze nem moccanok, csupán a szívdobbanásaim veszik fel a ritmust. Cyd, akinek olyan alakú a lába, mintha bumerángról mintázták volna, egymagában eljátssza saját partnerét is. Pörgeti, magához rántja, eltaszítja, környezgeti láthatatlan táncosnőjét. Magános műsora felemás mosolyt csal az arcokra: az egyik szájzug tetszést árul el, a másik legörbül. Az jut eszembe, hogy talán mégiscsak a szamuráj teszi jól a dolgát, és azt nem is lehet másképp csinálni; a magánélet-lúzer inkább én vagyok. A cafatos életbe! A toronyparókás újasszony úgy tangózik a fenséges ruhában, oly könnyedén táncolja el a férfinő vonzódás-érzékiség forgótölcséres mivoltát, hogy örömest megfojtanám őt a tulajdon fátylával. Vis Major átkarolja a vállamat. Mozdulatából megértem: pontosan tudja, mire gondolok. Nem húzódom el. A következő pillanatban vált a zene. A táncosok breakelni kezdenek középkori jelmezükben. A közönség filmez, tapsol, fütyül, sikongat és óriásléggömböket bocsát szabadon. Csupán a kápolna lépcsőjén álló pap nem osztozik a lagzis hangulatban. A rezes orrú,

testes atya úgy mered a nyájra, mint az ördögszállottakra. Bár valamennyiükön látszik a testmozgásos életmód, Bumerángláb Cyd és a mesés vigyorú férfiállat – Denisa öccse? – viszi a prímet. Lebegő, sikló, repkedő akrobatikájuk igényesen nívós. Láthatóan nem mostanra tanulták be a koreográfiát, régebben hódolnak a break-táncnak. Társaik nosztalgikus Michael Jackson-mozgást interpretálnak köröttük. Mielőtt bárki rájuk unhatna, dobnak a téten, és elvadult, őrült streetdance-be csapnak. A földigszoknyások is kitesznek magukért bravúros ugrabugrálás terén, nem kényeskednek visszafogottan. Átfordulás közben gyakran a nyakukba borul nőies ruhadarabjuk, de sebaj, nem számít villantásnak, hosszú szárú sztreccsnadrágot viselnek alant. A harcművész menyecske merész szaltózásait némileg korlátozza emeletes hajkölteménye. Sajnos hasztalan számítok a fordulatra, a kolosszális paróka nem önállósítja magát. Bizonyára szögbelövővel rögzítették. A jelmezesek csacsacsával, tviszttel, rokizással folytatják, forgatagos keringővel zárják a vastapssal kísért-honorált bemutatót. Végül kifulladtan beszaladnak a kastélyba, hidratálás, fürdés, elhálás szándékával. – Engem megvettek a násztánccal – összegzi élményét Vis Major. A hangulat fokozhatatlan, lakájruhás pincérek szaladgálnak a lelkesült vendégek között, tálcaszám hordva a jeges italokat. Léggömbös szekér kanyarodik a kápolna elé. A ló erőfeszítés nélkül húzza a fogatot, melyet a körös-körben rákötözött gigalufik már-már a magasba ragadnak. Sivalgó gyerekhad rohamozza meg a kocsit. Mindenki kap a sokféle – hajó, mackó, kaktusz, autó, bohóc, fagylalt etc. – formájú héliumos légdíszből, de senki se többet háromnál, nehogy valakit elröppentsenek a hatalmas luftballonok. Emlékeztetjük magunkat ittlétünk okára. Nem szívesen mozdulunk arrébb, végtére önszorgalomból járunk a parkban, robotidőnk még nem vette kezdetét. Ám a kuktaszerelésben villogó Calvin Bader megpillantásakor robot-üzemmódra kapcsolunk.

[xxxi] A léggömbök hegyes tárggyal érintkezve kidurranhatnak A bizsuval felpitykézett képű, kopasz fickó a me ghívottak csoportjától távolabb ácsorogva jointszünetet tart. A hüvelykés mutatóujja közé csippentett staubot szivornyázva méregeti a násznépet, utálattal grimaszolgat rájuk. Becserkésszük a fickót. Mire Calvin észbe kap, a szamuráj kicseni ujjai közül a dzsangát, és magasan a feje fölé tartja. A növésben hátralékos Bader ugrándozva próbálja visszaszerezni betevő füvét. Ezt addig csinálja, míg Vis Major erőteljesen rá nem tapos a lábára. Ekkor leesik fejében az érme, s feléri ésszel, hogy akár a kóterbe is visszakerülhet, ha sokat pattog. – Mi van? – kérdezi hátrébb húzódva. – Mifaszt akartok? – Te is légy üdvözölve – feleli társam. – Hogy rezeg a bajusz? – Most mi van? –hőbörög a priuszos. – Micsináttam? Mit akartok? Még semmit se

csináttam! – Talán még nem – hagyja rá a szamuráj. – Na de mire készülsz? – Úgyse tudod bizonyítani, köcsög! Ártatlan vagyok, mint a ma született… Elhallgat, hasonlaton töpreng. Kisegítem: – Ja, ártatlan vagy, mint a ma született sátán. Tudjuk, hogy fegyveres akcióra készülődtök. Az öcséd vagy bratyód nemrég megpróbált kinyírni minket. – Meg tudom érteni! Én is szívesen megpróbálnám! Ölelésre tárom karjaimat: – Hát akkor gyere, próbáld meg! – Most nem érek rá! Vége a szünetemnek! Ha nem megyek be, kirúg a főnök, és akkor jön a faszszopó felügyelőtiszt, és becipel a jerglibe! Mellesleg mi lett veled, fakabát? Egész’ megpofásodtál! Ráncfelvarráson vótál? Hun a varkocsod? – Látom, itt van a fivéred furgonja – mondja a szamuráj. – Mi okból cseréltetek verdát? – Mi közöd hozzája? Gyors kocsit akart mára, azér’ cseréltünk. Van jogod a csesztetéshez? Hol a bullád rólla? – Tudom, hogy Needle-lel és Kolaijal is kavartok. Tudom, hogy közötök van az Alkennél tárolt arzenálhoz is. Mire készültök a cuccal? A fickó a fivére tojásmása, lóherés smukkok nélkül. Kész gigerli: félrecsapott kuktasapkát, foltos köpenyt, ülepbentérdben buggyos gnómnadrágot, mustársárga cipőt visel. Fokhagyma- és verítékszag árad pórusaiból. Kérdezősködésünktől bezsongva még jobban felívelteti a hangját: –Asse vágom, miről halandzsálsz, bazmeg! – rikácsolja. – Nem csináttam semmit! Nem is fogok! Ártatlan vagyok, mint a ma született bornyú! Különben már nem sokáig kúrogathattok, mer’elsöprők innen a tutiba! Asztán bottal ütögetheted a nyomomat a többi faszszopó zsernyákkal együtt! – Tehát nagy utazást tervezel – bólogat a szamuráj. – És mondd csak: miből utaznál? Kipöccinti a körmére égő jointot az ujjai közül. Int Badernek, hogy tapossa el. A fickó utálkozva rátipor a csikkre. Mustársárga cipőjét virsliszerű bőrcsíkokból alkották. A holmi elannyira ízlésmentes, hogy szinte világszép. A neonzöld fűző is igézi szememet. Calvin császárosan a föld felé fordítja hüvelykujját, mélyen átélt undorral végigsvenkel rajtunk, s a hátsó ajtón át visszamasírozik az ugyancsak megvetett krumplikhoz. A személyzeti parkolóban veszteglő kocsikhoz lépdelünk. Bekukkantunk a zárt szekrényű furgon vezetőfülkéjébe. Gyorskajás zacskók, dobozok csúnyállanak odabenn. A szamuráj a homlokát redőzi. – Ez itt nem kap enni alanyi jogon? – töpreng hangosan. – Éjjel még tök üres volt az utastér, szinte steril. Máris telezabálta volna? – Étkes a srác –dünnyögöm. A vezetőülésben hányódó papírszemét közt gyűrött esküvői meghívó hever, a házasulok fotójával és a Saint-Exupery-idézettel fölfelé. Nem olvasom el a szerelmes vallomást, anélkül is hallom szívdobbanásaimban. – Mit keres ez nála? Nem gondolod, hogy…? Társam rám néz, aztán körbepillant. Követem tekintetét. A kastélyt, a zöldvendéglőt, a parkot, a kápolnát diszkréten, ám alaposan bekamerázták. Itt mindenki szem előtt van. – Teljes joggal lehet nála, elvégre emiatt sütnekfőznek odabenn. Netán arra célzol, hogy

nyápic Calvin elkapná a vőlegényt a vérdíjért? – kérdezi. –Ahhoz, hogy a kőkemény fifit elvigyék innen, a hasonszőrű barátai közül, legalábbis gengszterlégió kéne. –Vagy jó sok meggyőző fegyver. – Oké – sóhajt. –Figyelmeztessük őket. Visszasétálunk a kápolnához. Továbbra is zajlik a vendégsereg frissítőkkel, étvágygerjesztőkkel történő itatása. A rezes orrú reverendás mikrofont kaparintott valahonnan, és torokköszörülgetve, hiszekegyezve próbálgatja, szerzeménye működik-e. Rózsafüzéres másik kezében aranyló itallal töltött poharat dédelget. A jókora lufikkal játszogató gyerekek egyike észrevétlenül rákötöz két példányt az anyja válltáskájából kandikáló mobiltelefon köldökzsinórjára. A héliumos léggömb zsebmetszőrutinnal cseni el a ketyerét, s menten el is húz vele. A kísérletező ivadék utánakap, de már nem éri el. A többi bűntárs is a magasba ugrálgat, s előbb kuncogva, majd ijedten kapdossák a semmit. Az aranyszínű készülék eltermikel egy légáramlaton. A kiskorúak nyüzsgésére felfigyelő anya észleli a kiváltó okot. Imént szerzett rózsavirgácsát lengetve felsikolt, reflexből nyakon vágja vele szülöttét és a karja hatósugarába eső további kölyköket. Vis Major hátraszegett fejjel szemléli az óriáslufik könyörtelen emelkedését. Lassan a hónaljtok felé nyúl. – Leszedjem? –tűnődik. Míg a távolodó bizsutelefonban gyönyörködünk, valaki odaszól a penge tanácsok nélkül is jócskán hisztérikus tulajdonosnak, hogy hívja fel a mobilját. A nő kirobban: – És ha felhívom, akkor visszajön? Az a szemét férjem se jött vissza, pedig ötvenszer is hívogattam naponta! Minek hívjam fel? Hogy ez is kiröhögjön?! A gyerekhad kieszeli, mi a teendő. Villámgyorsan ráhurkolják lufijaikat a közelben parkoló kerekesszékre. Amint a háttámla megtelik a megőrzendőkkel, a karfákon folytatják a kötözést, és még a székben martiniző bácsika szabad kezébe is aggatnak léggömbzsinórokat, aztán négykézlábra vetődve kavicsok után kutatnak a talajon. Mihelyt összegyűlik a muníció, megkezdik a légi csatát. A felnőttek népe kiáltozva ellenzi a kődobálást. Többen fedezéket keresnek. Az aranyszínű mobiltelefon sütteti magát a levegőben, a sértetlen luftballonok mind feljebb kúsznak vele a Nap felé. Kavicsok süvítenek a magasba. Mivel ezt héliumos vonóerő nélkül teszik, gyorsan elúrhodik rajtuk a gravitáció. A visszahulló kövek a fejeken kopognak, italoskelyhek levébe süppednek, vagy szétzúzzák azokat, és persze sikoltozást, szaladgálást gerjesztenek. Magas, izmos nő rohan a tetthelyre. Marcona állj! rikoltással megfagyasztja a vért az erekben, egyszersmind a kövecshajigálásnak is véget vet. Lekapja lábáról a tűsarkú topánt, szemét hunyorítva céloz vele, majd lő. A cipellő az ég felé suhan, az egyik luftballonba fúródik – és együtt emelkednek tovább. A sportlövő nem adja fel a magánolimpiát. Elsüti a másik cipőjét is. Eszembe villan, hol láttam hasonlót. Tegnap a parknál Bumeránglábú Cyd bombázta le

böszme csukáival az AK-s banditát. A második tűsarok is a lufiba fúródik, az előző mellé. A belédugaszolódott topánok súlya kissé megsüllyeszti a léggömböt. Más érdemleges nem történik. A kolosszálisan kigyúrt vállú nő újabb fegyvert keresve körbefordul. Úgy nézem, ha egy napon elernyedne a csuklyásizma, kapucninak még jó lesz. A bige észlel minket, legfőképp a szamuráj hónaljtok fölött lebegő kezét, és odavetődik, hogy megszerezze tőle a stukiját. A kétszeresen meglékelt léggömb süllyedése fokozódik, ám a másik két luftballon fölfelé vergődne. A hélium szökése felgyorsul, a légmackó letöpped. A cipedlik visszapotyognak a földre. A maradék lufik összeszedik magukat, és folytatják a termikelést a csillogó telefonnal. Vis Major leszereli a stukkerére bukó olimpikont. Az elhárított sportnő a légi katasztrófát szenvedett topánokért lohol. A mobil rászolgál nevére: egyenletes mozgással távolodik, egyenest a szférák felé. Gazdája mégiscsak felhívja egy kölcsöntelefonról. Érdekelne, miről akar tárgyalni vele. Horgas orrú, köpcös fickó toppan a közelembe. Profi paritytyát kap elő zakója belső zsebéből, gonoszkás vigyorral betárazza egy acélgolyóbissal. Célba veszi a fagyi alakú lufit, elsüti csúzliját. GóóóóóOÓÓÓÓl! A fagyikehely szétdurran. A megmaradt mókusballon nem csügged. Lassultan bár, de tovább cipeli-vonja prédáját az égbe. Újabb lövedék süvít a magasba. A légmókus kileheli páráját, a színaranynak látszó szökevény a föld felé zuhan. Halljuk a csörgést. Tárgyalás nem lesz, a telefon nem veszi fel magát. [xxxii] Használjanak napolajat! A cigaretta árt az egészségnek!

A tulajdonosnő felkapja a lába előtt landoló mobilt. Megrázogatja, sértetten rápirít: – Miért nem vetted föl, gennycsimbók? Kikaparom a mocskos szemedet! Ivadéka magyarázná neki, hogy a telefon nem apu, ám ekkor a reverendás legurítja italát, csuklik néhány messze hangzót, s a mikrofonba bömböl: – Fiaim! Nyájam! Bárány ok! Bűnösök! Balgák! Megtérők! Elég volt a dőreségekből! Többé nem élhettek istentelenül! Mindannyian Isten birkái vagytok! Hagyjatok fel a világi hívságokkal! Most rögtön térdepeljetek le! Könyörögjünk együtt az Úrhoz kegyelemért, irgalomért! Vagy tán máglyák lángján vesznétek? A közeledő Dalia futólépésre gyorsítva elrikkantja magát, hogy az atya jól hallja: – Pendrive! Barlangmély csend támad. Nini, egy működő varázsszó! Bevésem magamnak.

Jut eszébe, Vis Major a mellkasához kapva ellenőrzi, megvan-e töltény alakú adathordozója a kukkoló ragadozó, Chasen számítógépéből kicuclizott nevekkel. Megvan. Még egy kő zuttyán le a szívemről. A céklás arcszínű, rücskös orrú reverendás átengedi a mikrofont az újasszonynak. Elfog egy pincért, elveszi tőle a poharakkalmegrakott tálcát, és azzal együtt vonul egy félreeső padhoz. Időközben a többi jelmezes is megérkezik. Marcel kellemesen karcos hangon tudatja a vendégekkel, hogy barátai, Cyd és Martin újfent táncolnak egyet, mert nem férnek a bőrükbe, aztán mindenki fáradjon a kerthelyiségbe, foglalja el helyét, egyen, igyon, érezze jól magát és a társaságot. Akit netán hidegen hagyna a nem normális produkció, az máris indulhat a menedékbe. Mielőtt lejönne a kápolnába vezető lépcső tetejéről, egy csapat – eddig nem látott – férfiember siet elő a sokadalomból. Célzatosan meghajigálják az újsütetű férjet papuccsal, mamusszal, állatkás csoszogókkal. Fakanállal, sodrófával, hajcsavaróval. Végül a háborgó Marcellal a sarkukban elkámforlanak. A kivetítő egyik felében Fellini Casanovacímű filmjének részletei villódznak-váltakoznak, ifjú Donald Sutherland szexgépként hódol a kéjnek. Nino Rota burleszkes, gunyoros dallamai csetlenek-botlanak körös-körül. A másik térfélen Cyd és Martin sajátos felfogású erotikus táncot lejt a pezsdítő zenére. Egyikük gatyapőce handzsár alakú, a másikéhoz hasonlót nemrég láttunk a Bader fiúk anyjának tutyiján. A publikum tapsol, nevetgél; fura mozgást észlelek a látóteremben. Mintha az óriáslufikkal teleparkolt kerekesszék elrugaszkodásszerű rándulásait látnám. A törékeny öregúr elszürcsölgette már az italát. Felszabadult kezével még egy csokor léggömböt megmarkol, mivel annak nyolcéves gazdája közelebb menne a táncolós eseményekhez, tisztázván apjával, hogy az ugribugri bácsik nadrágján lévő fura izék neve nem gatyatöcs, hanem gatyapöcs. Az információt izgatottan üvöltözve osztja meg a többi kiskorúval. A szemérmetes felnőttek rájuk pisszegnek; a kerekek eltávolodnak a talajtól. Az ellebegő székben ücsörgő öregúr lelkesült cinegehangja túlkiabálja a zenét, de még a rikoltozó kölyköket is: – Az Úr szólít magához! Megyek az Úrhoz! Ti csak legyetek boldogok a földön, ha tudtok! Isten szólít! Padre Jesus! Csoda történt! Padre Jesus! Hol a nyavalyában van? Figyelje, mit varázsolok! Avasson szentté! Máskülönben beköpöm a piázását! Meg a tudja mit is! Amit úgy titkolna! Nos hát akkor szentté avat végre?! A léggömbök elosztása folytán a repülő alkalmatosság kissé hátrabillen, miáltal az utas ülése biztosabbá válik. Ettől ő még jobban felbátorodik. Reszelős női hang torkollja le a mennybe termikelő bácsikát: – Szentté?! Téged?! És pont Padre Jesus? Meghibbantál, öreg Pablo? Egyik kutya, másik eb! Különben is, a szentté tevéshez kevés a pap, oda pápa kell! Nemhogy inkább meggyógyulnál, ha már kisírtad a csodát! Az Úr inkább a bénaságodat vigye magával, semmint téged! Még megalkudhattok! – Odafönn majd nem leszek béna! – rikkantja a szentjelölt. – És akkor majd meghágom

az összes angyalkát! Úgy gondolom, lesz mivel. Elvégre az ott a mennyország! – Megállj csak, vén kujon! Kikaparom a szoknyapecér szemedet, mihelyt lezuhantál! – Ég veled, Anomalia! – Amalia a nevem, te tróger! Még most is ezzel szemétkedsz?! Senki nem képes úgy feldühíteni, mint te! Apuska gúnykacag: – Kivel fogsz pörölni ezután? – Veled, Pablo, csakis veled! Mindjárt lelövetlek onnan! A léggömbök mind feljebb zötyögtetik a kerekesszéket. A Cyd és Martin táncolásától lenyűgözött vendégek többsége mit sem észlel a történtekből. Akik mégis látják a fenséges mennybelebegést, lélegzetvisszafojtva figyelik az agg házaspár búcsúcsevejét. – Azért hiányozni fogsz, Anomalia! Olyan szép éveink voltak! Persze csak addig, míg nem változtál uborkává. – Te változtál át! Teltek az évek, és te pont olyan zsémbes lettél, mint az apám! – Te meg olyan hárpiás lettél, mint az anyám! –Hol itt a vérfertőzés? – szúrja be egy ifjú hang. Vis Major felsóhajt, s a közelben feszengő köpcösre pillant. A fickó csőre tölti parittyáját. [xxxiii] Legnagyobb kínomra mindennap egyre bölcsebb leszek

Pablo bácsi visszakerül Anomália néni fennhatósága alá; a gyerekek az esetből okulva újabb kísérletbe fognak, hogy is repül a bárakármi? címmel. Minden kezük ügyébe akadó/elcsenhető tárgyat – anya laptáskáját, nővér rózsacsokrát, hugi mackóját, apa fotógépét, slusszkulcsát, tata hallókészülékét stb. – a léggömbzsinórokra kötöznek, majd tátott szájjal figyelik a röptetést. A csúzlis fickó alig győzi visszalövöldözni jogos tulajdon osaiknak az elcsaklizott holmikat. Néhány lurkó elcsíp egy vonalkód-mintás, répavörös kandúrt, és lufikat erősítenek rá. Nem kell sok a robbangatva köpködő, termetes macskának, három léggömb már röpítené is őt a szférákba. Rendőrileg megmentjük a bőszülten üvöltöző, tériszonyos kékvérűt. Ekkor érkezik el a pillanat, amikor a szülők igénybe veszik a hotel kölyökidomárát. A gyógypedagógusi végzettségét hangsúlyozó, harmincas nőzet maga köré mikrofonozza a kiskorú hadat, és felteszi a kérdést: –Akarjátok látni a gyönyörű kastélyt? Csodás bútorokkal, festményekkel? Éreznétek a történelem leheletét? Unott morranásokat kap válaszul.

– Akarjátok látni a lovagtermet? Páncélokkal, kardokkal? Néhány srác felbuzdul. A srácidomár növeli a tétet. –Ki nézné meg a kínzótermet? Élethű rabokkal, hóhérral? Nyújtócsigával, vasszűzzel? Tucatnyi kéz lendül a magasba. Kamaszosabb korú babinkók is odaszüremlenek. – Esetleg érdekel valakit a zegzugos várbörtön? Majdnem igazi foglyokkal? Ahogy senyvednek a láncon? Kíváncsi valaki az egykor itt élt szerelmesek kísértő szellemére? Vigyázat, nagyon ijesztőek! Na? – firtatja a szakember. Az összes lurkócsatlakozik a kastélytúrához, kettőtől húszévesig. Néhány idősebb hölgy és úr is hozzájuk szegődik. A kínzásra-senyvedésre kandi had elvonul. A félájultra táncolt Cyd és társa vastapstól kísérten elhagyja a színpadot. Pablo és Anomalia házastársi vitája döntetlennel ér véget. A köpcös levadássza az utolsó lufi-szöktette fényképezőgépet is. Odalépünk a nászpárhoz. Dalia a nyakunkba ugrik, mintha rég nem látott barátok lennénk. Ugyanelendületből megkaparint egy pincért tálcástól, és a kezünkbe adogat egy-egy pohár pezsgőt. – De örülök, hogy elfogadtátok a meghívást! – ujjongja, mindkettőnkkel koccintva. – Nem hívtál meg – tudatom. – Sebaj, nem is ezért jöttünk. Először is gratulálunk. Legyetek boldogok, meg amiben ilyenkor hinni hagyományos. Másodszor: tudod-e, hogy a férjedet körözi az alvilág, busás vérdíj ellenében? Mielőtt válaszolna, bemutatja nekünk a körözöttet. A csipkés kézelős, gödrös állú dalia térdbókkal üdvözöl. Óceánkék szeme úgy villog, akár a filmbéli hősöké csábítás közben, holott ő nem csábít, hanem fenemód boldog, belülről sugárzón. A felismerés megfacsarja a szívemet. Elfog a rühös, sárga irigylet. Ahogy Horatius mondaná: Invidus haud eadem semper quatit ostia daemon. Ott kopog ajtónknál az irigység ördöge mindig. Vis Major átveszi a szót. – Valójában egy itt dolgozó priuszossal fecsegni jöttünk ide. Valami bűzlik a bandavilágban. Remélem, jókor elkapjuk a fő ludasokat. Ez ügyben, mellesleg derült ki, hogy bitangul értékes az irhád. Vigyázz rá. Marcel bólint, magához karolja Daliát. – Sejtettem, hogy kevés volt letiplizni onnan, ahol éktelenül fenik rám a fogakat. Ma már a bűnözők is összedolgoznak nemzetközileg, nemcsak a zsaruk – mondja. Megállapítását nem vitatjuk. Cyd toppan közénk. A táncolástól erőteljesen piheg. Handzsárszerű gatyapőce többméteres körben fenyegetőleg hat bárkire. Elismerőleg füttyentek, majd Marcelra nézek: – Készülj fel a drogmaffiás dzsihádra. – Gondolom, nem ma éjjel próbálkoznak velem – véli. – Nem mintha az esküvőm okán mentességet élveznék, csak momentán túl sok itt a zsaru, és ennél még több is lehet. – Szent Habakuki! – rikkantja Cyd. – Láttad a Kill Billt? Felfegyverkezzünk? – Nem láttam, és ne fegyverkezzünk fel – legyint a körözött. Ránk pillant, koccint velünk. Mi nem isszuk ki a kezünkben tartott pezsgőt, a

menyegzősök lehajtják. Az újdonat férj folytatja: – Majd holnap megvizsgálom a problémát. Hamar meg is oldom, mert gyűlölöm a fenyegetést. Hallottam rólatok Hárpikától, a nejemtől. Tényleg áthatóan pasis vagy – bólogat, megveregetve a szamuráj vállát. – Maradjatok velünk. Nemsokára lakomázunk. Vis Major sajnálkozó gesztussal válaszol: – Mint mondtam, épp egy sötét ügyön dolgozunk. Máris mennünk kell. Ha netán feleségvagy férjrablást is beterveztetek a programba, elővigyázatból nézzetek a kommandós maszkok alá. – Nem terveztünk effélét, zsarus körökben ez túl banális lenne. Igyátok ki a pezsgőt az egészségünkre! Elvégre feleségül vettem a kislányom anyját, életem nőjét. Annyit bendzsóztam neki az igenért,hogy majdnem beleőszültem! Megérdemlek egy kis együttérzést. Iszunk néhány kortyot, főleg jelképesen. Ugyanilyen mikrofont tartok Marcel szája elé: – Uram, árulja el: hogyan tudta összeegyeztetni a gyerekvállalást a karrierjével? – kérdezem riporteresen. Óceánkék szeme derűsen megvillan, elvigyorodik. Dalia felsóhajt: – Tényleg sokat bendzsózott a kezemért. Muszáj is volt hozzámennem: azt állította, gyereket vár tőlem. –Tetszik a meghívón lévő Saint-Exupery-idézet – felelem. Marcel megjegyzi: –Ha jól emlékszem, azt is ő mondta, hogy a házasemberek nagyon rossz férjek. –Szerintem nem ő mondta – vélekszik a menyecske. – Ez valami graffiti lehet. Vis Major megmozdul. Leteszi poharát a közelben elcsörömpölő pincér kocsijára. Az újsütetűekre néz. – Sok boldogságot a kanosszátokhoz – szól ünnepélyesen, fejét-felsőtestét enyhén megbiccentve. – Legyen oly tartós a házasságotok, hogy egymás szakállát cibálhassátok. – Kanossza?! –hörren Marcel. Rövid tűnődés végén vállat von. – Ami azt illeti, a házasságnál bonyolultabb dolgot még a japánok sem találtak ki. Még egyszer végignézek az újdonat páron és a pihegő Cyden, aki egyszerre bámul mindnyájunkat. Észlelem a többi jelmezes közelgését. Bús sóhajjal sarkon fordulunk. – És most merre? – kérdezem a járgányhoz érve. A szamuráj felvont szemöldökkel figyeli a műszerfalon villogó ledet, amely arról fecseg, hogy a távollétünkben valaki megpróbált a verdába hatolni. Ha sikerrel jár, a lámpácska most más ritmusban villogna, de a riasztó is közbelépett volna. Mivel társam nem paranoiás, előszedi a teleszkópnyelű tükröt, és a kocsi alá vizslat vele. A motortérbe is bekukkant. Se bombát, se jeladót nem talál. Mégse nyugodhatunk meg teljesen, mivel a jobb oldali tükörre hurkolt luficsokor járgánylopással kísérletezik. A megihletett szamuráj visszatér Calvin furgonjához. Sejtem, mi végből. A titkos küldetéssel végezve a kormány mögé hajtogatja nem átlagos hosszúságú alsó végtagjait, és elbabrál az Agyzsandáron. Kigurulunk a kastélyparkból. A léggömbös tükörben figyelem, ahogy a vascsipkéből

készült díszes kapu bezáródik mögöttünk. A szárnyak találkozásakor két kovácsolt angyal ölelkezik össze. – Na, irány a tébolyda! – sóhajtom. – Pedig oly szívesen itt maradtam volna. –Később még visszanézhetünk – feleli engedékenyen a szamuráj. – De most a Fekete Özvegyhez megyünk. E bejelentéstől én leszek ideges –szerintem az őrjöngde sürgősebb –,a rádión érkező hírtől mindketten megzizisedünk. Megtudjuk ugyanis, hogy a bíró nem látta indokoltnak Lábcédula előzetes bebálázását, mivel a bűnelkövetés nem valósult meg, így a bérgyilkos szabadlábon védekezhet. Hogyan védekezik egy bérgyilkos, már csak szakbarbárságból is?!

[xxxiv] Az álom a halál előíze.

Mire a kápolna közelébe jutok, Balettáék odébbállnak. Utánuk fordulva nézem a bárki mással összetéveszthetetlen férfi hajózó járását. Mozgása lényegében hasonlatos Martin laza vonulásához, amit viszont teveszerűként szoktam jellemezni, nehogy öcsike elbizakodjék. Vis Major járása, formája láttán nem is csodálkozom Hárpika letapogató csipkedésén. A magas, jégszőke Kyra ragadozószerűen, puhán mozog, akárcsak Dalia. Bármily nyúlánk is, megtermett társa mellett törékenynek látszik. Egy ritmusra lépnek, karjuk egymáshoz súrlódik. Kétség sem fér összetartozásukhoz. Eszerint az ő képletükben a feleség a zavaró tényező. Perceken belül megfeledkezem körvonalazódó rokonszenvemről, barátnőm elsodor. Daliában feltámad a vendéglátó háziasszony. Összetéveszt a férjével, vagy úgy véli, koszorúslányként mellette a helyem, magával hurcol ténykedni. Míg Marcel a férfikörben szivarozik, mi együtt tereljük, édesgetjük a rokonsereget a kerthelyiségbe, elbűvölő kedvesen segítünk mindenkinek megtalálni a helyét. Holott az elbűvölés sem kenyerem, ezúttal mégis úgy érzem, számolatlanul szeretem az embereket. Egyszóval cuki vagyok, sőt cukortündér, ami tényleg furcsa tőlem. Utánaszámolok, mennyit ittam. A végeredménytől rémülten beborítok még egy koktélt. Na jó, nem igazi koktélt, hanem vodka-narancsot, ami mostanában nem divat, pont ezért szeretem, na meg az ízéért. Elképesztő, milyen sok rokona van a boldog ifjú párnak, és ez a sok vérszerinti most összeegyesül még nagyobb családdá; a perspektíva elég rémületes. Bár közeli barátok vagyunk Marcellal és Daliával, rég elvesztettem a fonalat azt illetően, kinek hány apja, anyja, testvére van, melyik vált el, boldogult meg, házasodott újra, ki mostoha, ki édes vagy keserű. Rajtuk kívül megjelentek egyéb famíliabéliek is, dédik, tántik, ángyok, kuzinok, valamint (egykori) iskola- és munkatársak, közeli, távoli barátok, mindezek csatolt részei – és a miegymások. Minden lagziban akadnak miegymások, róluk senki se tudja, milyen fokon, kihez tartoznak, ám ha jól viselkednek s nem okoznak galibát, botrányt vagy a kettőt együtt, tehát galibányt, ottlétük senkit se zavar. Nyájaskodva kísérjük, ültetjük a vendégeket, dicsérünk ruhát, frizurát, topánt, smukkot, parfümillatot. Dalia – nálam jobban ismervén hozzátartozóit – egy húszas éveiben járó lánynak gratulál az új cicikhez. Üzletembernek látszó nagyon-öltönyös pasek filmfővárosi álomfogazatát méltatja, mire az büszkén így felel: úgy nézzétek, hogy egy jobb sportkocsi ára van a számban. Úgy nézzük, és tényleg, előbb találnánk bogot a kákán, mint az ő verdafogain. Az a rágószerkezet forsriftos, hóvirágfehér (hótfix, hogy este világítani is tud!), és persze követi a legfrissebb trendet, más szóval legitim. Ha Marcel és Hárpika hallgatott volna az esküvői fogászra, most ők is fluoreszkáló álommosolyt villogtatnának. Eső után zuhanysapka.

Mire mindenkit a székéhez terelünk és meggyőzünk, hogy emlékezetesen jó lesz neki ott ülni, az emberiség iránt horgadt rajongásom némileg visszaszottyad. Addigra seregnyien tapogatják meg a kardomat, zekémet, bőrnadrágom oldalán a fűzőt, Dalia rizsporos hajtornyát, mélyre nyúló dekoltázsát, azt kérdezgetvén, igazi-e, kényelmes-e, tudjuk-e, mily szépek vagyunk, miért nemöltöztem nőnek, amikor jaj de az vagyok. Túl fojtogatóan rajonganak értünk, noha egyikünk se celebtípus. Ám mert eltökéltük, kibírjuk a próbatételt, és leszünk nekik regnáló százszorszépek. Időközben az égbolt bealkonyodik, a pincérek újfent ellepik a teret cefrés zsúrkocsikkal, megest inni kell. Minket a nászajándékok közelében ér az ostrom, és nem tanúsítunk ellenállást. Italozva jutunk el a csomagokkal megrakott, hatalmas asztalhoz; Marcel is ott landol. Cyd koszorúslány is előkerül. A casanovás-táncolás óta gatyapőcöt váltott. Újdonsága láttán csaknem felhemperedem. Ágyékáról horgascsőrű, tollas fejű, merev tekintetű sasmadár bámul a világba. Anyám, kitharázz! A friss házasok kibontogatják az ajándékokat, mi összehajtogatjuk a csomagolási hulladékot. Eszembe akarnak jutni a mázsányi díszpapír előállítása céljából kivágott fák, de most nem hagyom az ünneprontást. Hárpikáék szörnyűségeset hibázva nem listázták össze, mit kérnek szeretteiktől. Így a meghívottak kénytelenek voltak saját kútfőből kigondolni a csodás meglepetéseket. Szaporodnak az asztalon a kávéfőzők, szerencsére nincs két egyforma, egyik többféle kávét tud alkotni, mint a másik, mindre szükség lesz, csak elférjenek a kredencen. Csésze is lesz bőségesen. Rengeteg praktikum bontakozik elő a csomagokból. Teáskannák, porcelánszilkék szekérszám. El is képzelem legott, amint Dalia naponta teadélutánt rendez a teaházban, a teafák alatt, teázáshoz illő dolgokkal, úgymint teasütivel, tearózsával, teakolbásszal, kevésbé diétázóknak teaszalonnával. Ha mérges hangulatban lesz vagy betörőkre számít, kicsapja az asztalra a teastukkert is. Kapnak továbbá mixert, sékert, sokkert. Zsírsejtszámláló mérleget, zsírsejtkinyomó masszázskészüléket. Gólem nagyságú, ütésszámlálós bokszzsákot, hogy mégse egymást verjék agyon, ha feldühödnének. Kakukkos faliórát, amelyből minden órában kibuggyan az élethű madár, és fülrepesztő kakukkolás közepette kiszórja apróbb testvérkéit. A melóval végezve viszszahúzódik az ajtószárnyak mögé, kopasz kistesóit is viszi magával, persze csakis azért, hogy hatvan perc múlva is kitúrhassa őket a fészekodúból. Dalia és Marcel cserepesedő mosollyal köszöngetik az ajándékokat, mindegyiknél hajtogatva: Nahát, pont erre vágytam! Nini, pont ilyet akartam! Jaj, de szép! Ilyen gyönyörűt! Menten felhagynak a hálatelt kiáltozással, amikor a szexshopos meglepetések kerülnek sorra. Latex overall zárt sisakkal, lakkcsizmával a ház úrnőjének. Latex rugdalódzó XL méretben a ház urának, lakk babasapóval, análvibrátorként is használható óriáscumival, amelybe „élményfolyadékok” tölthetők. Külön lakkruha az XL-es pénisznek, valamint a család kiskutyájának. Tűzpiros lakkruhácska a ház macskájának, latex pilótasapkával. Vibrátorok a hét minden napjára, mind más és más furmánnyal (a vasárnapi vibri a

legdelibb közöttük), s mivel egyik a másikkal nem helyettesíthető, mindahányan felsorakozhatnak a vitrinben. Felfújható szexbaba (asszonya nehéz napjaira) a férjnek, pumpával. És persze javítókészlettel, hogy ha túlsággal heves közeledése kipukkasztaná a guminőt, megsallerozhassa. Tengerésztiszt szexpasas a hiányt szenvedő nejnek, könnyített használatú pumpával, foltozókészlettel. Szexhintasámli, közepén pénisszel, a nő csupán beleül és ringatózik, le s föl, le s föl, lesföl-lesföl, lesföllesföl… Itt van szinte minden, amit minap a szexboltban láttunk. Erről jut eszembe, az asztalsor felé nézek. A szép Arietta a helyén ül, türelmesen hallgatva a nyugalmazott rendőr és rúdtáncos sztorizását. Cyd is odapillant, három ujját billegetve integet hölgyének, majd tovább szedjük a gyűrt díszpapírokat, klosárokként robotolva. A házasfelek visszatartják a torkukat csiklandó nevetést, mihelyt rádöbbennek, hogy a szexuális segédeszközöket nem tréfából, nagyon is komolyan kapták, manapság ezek hivatottak feldobni a párok érzéki életét, meg a gunga-bunga-partik. Sokan általuk legitimálják magukat a jobb társaságban. Mostantól Marcelék is megtehetik. – Mi lesz ezekkel? –kérdezem súgva a soron lévő csodásságot bontogató Daliától. – Virágboltot nyitok – súgja vissza. – Különleges dobócsokrokat fogok árulni, mindegyikbe valami szexis meglepit rejtek: önjáró dildót, vibrációs bugyit, ujjvibrit. A szerencsés elkapok már a lagziban használatba vehetik a cuccot. Bólintva ráhagyom, elvégre ő az üzletasszony. Amikor megismerkedtünk, kegyszert árult, manapság harcművészeti klubot vezet, pusztakezes, eszközös, kardos önvédelmi technikákat oktat légiónyi tanítványának. Holnaptól dobócsokor-boltja is lesz; több lábon kell állni, ilyen világ ez. A vibrációs bugyin már a szexshopban tűnődőbe estem. Ilyet viselve észrevétlenül feloldhatnám az értekezletek rekkenő unalmát. Vidáman vesztegelnék a dugóba fulladt kocsiban. Hancúrozva intéznék hivatali ügyet, gyűlölt shoppingolást. Pontosan sejtem, milyen lehet a kéjszolgáltatás. Egyszer – hasra vetődve – intim közelségbe kerültem a tüzesen vibráló mobilommal. Mivel záporosan lőttek köröttem, le se fickándozhattam róla. A következményt pironkodva gyóntam meg Danielnek, mintha csak félreléptem volna. Dalia előbontogat egy alvómackót. A megtermett bundás valójában örömholmitartó, a hátulján lévő cipzár lehúzása teszi hozzáférhetővé a benne tárolt síkosítót, vibrit, gésagolyó- füzért, péniszgyűrűt és egyéb elhagyhatatlanul fontos dolgokat. S még a következő hasznos holmik kerülnek elő a csomagokból: lakk ágynemű, mell formájú plüss papucs, kötény felfújható mellekkel, kötény felfújható pénisszel. Távirányítós cyberszilikon péniszek, vaginák, ánuszok. Uborka/banán alakú tokban tárolható dildók, amelyekbe ízlés szerint málnaszörp, kakaó, tej, pálinka tölthető az orális hejehujához. Rücskös dildó, kaktuszos dildó, szöges dildó. Továbbá felfújható szexbárány, -kecske, -bika, -szamár. Atyámfia, tiszta parasztudvar! Végül a jókorább háztartási készülékeket, bútorokat képviselő kártyák kerülnek sorra. Maguk a gépek, berendezési tárgyak az ifjú pár hajlékában várják, hogy megkezdhessék a gürcöt. Mivel Marcelék máris együtt élnek egy pompásan felszerelt lakásban, ezek révén megteremtődnek kettéköltözésük feltételei (tántán nem kötelező jelleggel).

Az ember annyit ér, amennyit változtat a világon

[xxxv]

A nászajándékoktól kellően meghatott újházasok a helyükre vonulnak. Belloq és Ella közé telepedve hallgatom a tósztokat. Záporoznak az esketési közhelyek. Időnként finoman végigkarmolom Daniel combját, máskor a kamaszlány mélyeszti körmeit a karomba, attól függően, kinek fáj jobban az elhangzó szólam. Aztán a komorna meghozza Dalia köszöntőcsokrát. Ő pedig szó szerint veszi a bokréta nevét. Felpattanva mikrofont ragad, és köszöngetni kezd, ahogy Oscar-díj átadón szokás. Onnan indítja hálaadási szónoklatát, amikor a szülei megismerkednek az össztáncon. Hetekig járnak moziba, úszkálnak a közeli tóban, majd egymásnak esnek a békalencsében, halleluja, hála és köszönet. Megköszöni az ivarsejteknek az alapos egyesülést, anyja terhesruháját a varrónőnek, a megszületése körüli forgolódást a bábának. Felnövekvése során számos emberrel találkozik, akik hatnak további fejlődésére, legtöbbjüknek megköszöni. A hallgatóság már az őrület határát sikálja, mire Dalia elengedi a saját szálat, és rátér Marcel nemzésére, köszöntvén az erőteljesen piruló szülőpárt, akiket a foganás részleteinek hálás ecsetelése már-már a gyóntatófülkébe hajszol. A közelben whiskyzgető Padre Jesus feje körül suhangat valami. Úgy vélem, nem glória, inkább epe- vagy szívroham környezi az atyát, de lázroham és szuronyroham lehetősége is felmerül. Végre Marcel is világra jön, halleluja. Köszönet az orvosnak, a védőoltásoknak – és így tovább. Nagyjából e ponton kapcsolunk, hogy Dalia tréfál velünk, ám ettől még nem ússzuk meg a további hálaömlengéseket. Az ősabsztinens Belloq némileg ingerlékeny Hárpika humorára. Most is megborul, és iszik egy korty whiskyt. Nála ez az idegomlás jele. A halleluja-beszédnek egyszercsak vége szakad. Nincs mód pihenésre, a gyereksereg ekkor ront elő a kastély pincebörtönéből. A helyükre nyüzsögnek, mert a szülők rájuk parancsolnak, és az asztalok fölött keresztül-kasul ordibálva mesélik élményeiket. –A boszik kínzásterápiát kaptak a nyúzómestertől! Ha túlélték, elkokszolták őket a máglyán! Ha meg nem, akkor megúszták a kivégzést! – Láttam a szellemeket! Nadiri faterját és muterját! Irtó mérgesen csinálták a kísértést, de szerintem nem is igaziak! Fogadjunk, hogy hologramok és csak vetítik őket! Mindegy, mert így is majdnem betojtam tőlük! A vigyázónéni azt ígérte, hogy ha teljesen sötét lesz, ide is kijönnek kísérteni! Meg a rabok is a kaszamatákból! És még mások is, akik iszonyú ijesztőek! – Kazamaták, te sügér! Nekem a nyúzás volt odavágós! Lehántották a fogoly hátáról a bőrt, kiperparálták és egy csomó mindent csináltak belőle! Amulettet, sapkát, erszényt, de még gatyafoltnak is használták! Ja, különben a hámozott rémesen jajgatott, mielőtt sikerült belehalnia a nyúzásba.

– És a hóhér bácsi csuklyás szelleme is nemsokára kijön ide! Elkapja és megkínozza a rosszalkodókat! Én azt bírom a legjobban a középkori nyaggatásokban, hogy tüzes fogóval égették össze a boszikat! Egyszer apu is pont forrasztott valamit, amikor az anyu beszólt neki egy durvát, és akkor apu kapta a pákát… Pákás apu megcenzúrázza porontyát, a történet folytatása a képzeletünkre marad. A körkörös kiabálás folytatódik. – Nekem a nyújtócsiga tetszett a legjobban! Egyszer elkísértem a nővimet a fitneszbe, és láttam, hogy ott is vannak ilyen gépek! Ha megnövök, gyötrőcsiga-kezelő leszek! Imádok kínozni! A nagyit is szoktam, ha fáj a dereka! Lehasal az ágyra, piszkosul nyög, és én mászkálok a hátán. Neki ez irtóra fáj, én meg élvezem, és így mindenki jól jár! Urian még csak babanyelven beszél folyékonyan, ám idővel ő is dobhártyatépő hangerőn fog kommunikálni. Szent Atyafi! Az egyik férfirokon szólásra emelkedik: – Te Marcel, úgy is mint ifjú férj! Aztán tudod-e, mi az egészség ellentéte? – Választ sem várva kivágja: – Hát a feleség! Ezennel minden irányból beindul a viccmalom. – „Kisfiam, én nem értem ezeket a mai zenéket!” „De nagyi! Hisz ez a porszívó!” – Két cápa siránkozik egymásnak. „Tegnap megettem egy dagadt nőt, de annyira zsíros volt, hogy kikészült a gyomrom.” „Jaj, ne is mondd! Én egy szőke bombázót zabáltam be, pechemre! Annak a csajnak olyan levegős a feje, hogy azóta se bírok lemerülni.” A pirospozsgás rokon újfent szólásra pattan: – Ej, hát hiszen lakodalomban vagyunk! Meséljünk inkább szerelmes vicceket! No: az utcán támolygó részeg nekiszédeleg egy asszonynak, az pedig hatalmas frászt akaszt le neki. Az ipse elcsodálkozik. „Mi van? Már haza is értem?” Felesége nem hagyja válaszolatlanul: – Azt tudode öreg, miről ismerszik meg, hogy vizezett a borod? Hát arról, hogy nem muslicák köröznek a poharad fölött, hanem sirályok! – „Nagypapa! Koporsós temetést akarsz vagy inkább hamvasztósat?” „Lepjetek meg, fiacskám.” A pincérek felszolgálják az első fogást. Ellát alig érdekli az evés, ő a szemközt ülő Rhett Sinclairt nézi. Ez zavarba hozza a bámulat tárgyát, részint azért, mert a rajongó túl fiatal hozzá, részint a mogorva atya jelenléte okán. Feszélyezetten beszélgetnek, lovaglásról, filmezésről, a karrierépítés feneségeiről. A témába merülve lassan feloldódnak. A fickónak tetszik, hogy eszes a leány. – Te egy észrakéta vagy a korodhoz képest – bókol. – Meg persze a nemedhez képest is. Belloq elvigyorodva hátradől. – Most rosszat szóltál, barátom – óvja a trükklovast. – Nem is hiszem el, hogy te ilyen hímsovén vagy! – fakad ki a tini, lecsapva kanalát. – Vedd tudomásul, vagyok olyan jó, mint egy férfi! És nem vagyok hajlandó fallokrata társadalomban élni! – Mennyivel lenne különb a vaginokrácia? – firtatja AnyádHaLátna vitakészen. – Úgy tudom, egyenjogúak vagyunk –feleli hűvösen Ella. Látom rajta, most ábrándul ki a fickóból. Mázli. Ahhoz tényleg túl ifjú, hogy gumióvszert is

csomagoljak az uzsonnatáskájába. – Egyenjogúak, hát persze, de a csajok akkor is csak csajok – fejszézi maga alatt a fát Sinclair. – Csak a ruha, csak a smink, csak a bulizás, fiúzás izgatja őket. Ocsúraktárt lehetne berendezni az üres fejükben. – Ocsúraktárt?! Kösz szépen! Megleptél, hapsikám! Olyan szépen bánsz a lovakkal, azt hittem, jó paskó vagy! – Én a lányokkal is úgy bánok, mint a lovakkal. Tudom, melyik szóra, jelre mit lépnek, mi következik, így irányítom őket. – Ugye csak bosszantani akarsz?! – Dehogy akarlak, te magadtól pukkancskodsz! Én rációvezérelt vagyok! Én meg akarok gazdagodni, minél hamarabb. Te pedig érzelemvezérelt vagy, mint a nők általában. Ezért hülyeség a matriarchátus! – Jobban tetszene a matracarchátus? Te csak használod az embereket, lovakat? Meg persze a nőket?! – Másképp sosem érnék fel a csúcsra. Márpedig ott fizetik a legtöbbet. A lány legyint. – Hülye vagy, Rhett. Megosztok veled egy fabulát. Egyszer megkérdeztek egy sokszorosan győztes, híres sportolót, mi az, amit jó lett volna húsz évvel korábban tudnia. Így felelt: sajnos senki se mondta, hogy a csúcson nincs semmi!Kettőnk között az a különbség, hogy én teljesen értem, mit jelent ez a mondat! – Erre mondom én, hogy érzelemorientált vagy. Lúzer hozzáállás. –A tied sokkal égőbb. Majd megtudod, ha fönn leszel a csúcson. Te az a fazon vagy, aki föl is mászik, és kipróbálja. –Mi ebben a megvetendő? Egyébként is, honnan szedsz olyanokat, hogy „matracarchátus”? Mit értesz meg abból, hogy a csúcson nincs semmi? Neked még babáznod kéne! Ilyeneket nem tudhat egy magadfajta gyereklány! – De jó, hogy ismered az összes magamfajta gyereklányt, és pontosan tudod, mit mondanánk! Csak hát éppenséggel mindegyikünk mást mond! Azt hiszed, te találtad fel a szürkeállományt? Vagy azt, hogy olyanod csak neked van? Tök sötét vagy, hapsikám! Téged parkoló kocsi fog halálra gázolni! Beleköszörülöm a torkom a vitába. Rám pillantanak. – Én is ilyen voltam Rhett életkorában, nem is túl rég – szólok. – Meglehet, ki se nőttem a jobbantudásból. Nem vagyok rá büszke. Legyetek engedékenyebbek a másik nézetei iránt. Ella a homlokát ráncolja. – Azt mondod, ne szívjam mellre a hülyeségeit? Hiszen nagyobb a cipője, mint az IQ-ja! Bólintok. –Légy elnéző. Még felnőhet hozzád. – Nem fog! – jelenti ki Végzet Asszonya-gesztussal. –Úgy látom, szeretnéd átcsiszolni őt, számodra ideálissá – jegyzi meg Belloq. – Inkább fogadd el olyannak, amilyen. – Jó, de nem bírok szerelmes lenni egy tökéletlenbe! – rikkantja a leány. – Az Ideális Paskót akarom!

– Majd belezúgsz valaki másba – legyint Martin. – Meddig tart? – Hát persze! Te könnyen beszélsz! Folyton csajozol! Díszteret építhetnél az utánad pityergő bulákból. Vagy inkább szökőkutat, úszómedencét, hogy hasznát vedd a könnyeiknek. – Ne hidd el a pityergést. Ma már nem úgy megy ez, mint a lovagkorban. Sokkal kevésbé éljük bele magunkat. –Tényleg nem úgy megy, de csak ha belőled indulok ki! Nem volt alaptalan, hogy a motoros haverjaidtól óvszerautomatát kaptál a szülinapodra! – riposztoz Ella. Rhett vigyorogva néz Martinra. – Ez komoly? Gyakorlatias ajándék! –Naná. Fel is szereltem a fürdőszobába – büszkélkedik öcsém. – Micsoda ötlet! – hüledezik a trükklovas. – Hetek óta agyalok, mivel lepjem meg magam karácsonyra! Ella csípőre vágja a kezét, bár ülő helyzetben alig érvényesül a mérgesbödön-póz. – Neked ennyi kevés lenne, hapsikám! – döf a verbális karddal. –Mivel annyira rohansz a jól fizető csúcsra, okvetlenül lepd meg magad egy bankjegyszámlálóval is! Rhett Belloqhoz fordul: – Ez is mekkora tipp! Zseni ez a gyereklány! Gratulálok! – Visszanéz Ellára. –Jól van, ne mérgelődj már! Igyuk ki a békepoharat. – Neked inkább méregpohár jár! – Ne dühösködj, nincs veled semmi gáz! Ügyesen lovagolsz, hasít az eszed, pazar a szókincsed. Fiúnak is elmennél. Mielőtt a provokált leány reagálna, beavatkozom egy megjegyzéssel: –Okosnak és bölcsnek lenni két különböző dolog. Ella hosszan néz rám, szájában a kanállal. Aztán annak fenekével jókorát koppint az asztalra. – A lovaglásom, az eszem meg a szókincsem! Ez nem lát a szemétől? Nem látja, hogy nő vagyok? –Dehogynem! Gyönyörű a ruhád – szól Sinclair békéltetően. – Milyen módi ez? – Reneszánsz módi! És tudod-e, mi volt a felvilágosodás? Saját fényében tündöklő kornak is nevezték. Na és miben különbözik a mostanitól? Abban, hogy a mienk saját homályában sötétlő kor! Mondhatnád persze, hogy a mérhetetlen tempójú technikai fejlődés, de ne mondd, mert pont ez a vesztünk, nem is teszem jövő időbe, se feltételes módba! Azért áldoztuk fel a Föld javait és élővilágát, hogy belőlük-általuk mindenféle eszközöket hozzunk létre, melyek révén modernek lettünk. És éppen e herdálás következtében fogunk visszajutni a kiinduláshoz. A rövidesen maroknyivá zsugorodó emberiségre megest gyűjtögetés, kőbaltás vadászat vár! Rhett felsóhajt: –Szóval te ilyen világmentő csaj vagy. Bárhogy sopánkodsz, a fejlődésnek akkor is ez az ára. –Micsoda? Te fejlődésről beszélsz, holott igazából visszafejlődünk!? Hát neked meg mi volt a jeled az óvodában? Amőba? – Vágtázó ló, értelemszerűen. –Nem inkább eke? Sőt! Bőrkalap!?

– Jól értem, hogy lebunkóztál? –Jól érted. A bőrkalaposság súlyos sértés részemről! Nyolc napon túl sértő! Rhett felkuncog: –Szerencséd, hogy jóval idősebb vagyok nálad. – Igazán? Mi ebben a szerencsés? – Ha korosabb lennél, imádnék szócsatázni veled. Ez is éppolyan előjáték, mint a táncolás. Így viszont apád megölhet, ha folytatjuk. – Az apja valóban ismer néhány ölési technikát – bólogat Belloq. – Ám e halálnemek többsége nem hozzád való. Túl gyorsak és kíméletesek. – Jaj, fatus, meg ne nyuvaszd! – rikkantja a leány. – Majd én! A nyelvemmel.

[xxxvi] A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak, de azt alaposan. A Fekete Özvegy – amúgy Roniq Vidua – a Tarantella nevű lebujban díva. Útközben Vis

Major mesél azelőéletéről. Vidua telefonos prostiként kezdte karrierjét. Kétszer is el őnyösen kötött frigyet. Az idősecske, módos férjek nem élték túl a mézesheteket. Nem úgy haláloztak el, mint némely sáska- és pókfajnál szokásos, nejük nem falta fel őket, külsérelmi nyom sem maradt rajtuk. A toxikológiai vizsgálat se mutatott ki belladonnát, ciánt vagy gyomirtót. Roniq szerint a kondijukkal volt gond, egyszerűen nem bí rták szervezettel a szexfitneszt. A boldogult férjek temetése óta a nő Fekete Özvegy művésznéven táncol. – Halálra kefél tette őket? – töprengek. – Ravaszul kitervelt gyilokmód. Próbálom elképzelni a kivitelezést. A szamuráj bólint, jelezvén: ő is. – Addig kellett kötelességteljesíteniük, míg csak holtan le nem fordultak róla – véli. – Szerintem engem nem lehetne így kinyírni. Visszájára fordítanám a dolgot. – Nálad Roniq purcanna ki? Biztos vagy benne? – Nem pont rá gondolok. De az fix, hogy gyilkos szexfitneszben részeltetném a bigét. – Akkor is, ha sírva könyörögne irgalomért? – Esdekelhetne holtáig. Elképzelem a letális szexfitneszt. Sőt, mélységesen beleélem magam. Vegytiszta endorfint lehelek, izzadok. Mielőtt letépném a szamurájt a nadrágjáról, megérkezünk. A művészbejáró felől közelítjük meg a Tarantellá t.Előhívom a memóriámat. A tarantula egy böhönye pók, amelynek csípése görcsrohamot okoz. A rángatózás emlékeztet egyfajta ugrabugra táncra, azt pedig ennek nyomán nevezték el tarantellanak. Vajon a nőstény tarantula felzabálja párzáskor a hímet? Nem ugrik be a válasz. Majd utánanézek a tudástárban. Végigsietünk a szűkös folyosón, tömény cigifüstöt, verejtékés szagosvíz-illatot szívunk magunkba. Összebotlunk egy biztonsági őrrel. Az felismeri a szamurájt, nem is áll az útjába, ám el sem iszkolhat, míg meg nem mondja, hol leljük a művésznőt. Hivatásgyakorlás közben csodálhatjuk meg Roniqot. A nő egy 3x3 méteres, alacsony mennyezetű ketrecben vonaglik. A Kleopátra-frizurás, mellbenfarban bőven husis vadászbombázó aranyszínű, áttetsző leplet visel, rengeteg rojttal, csingilingivel. Utóbbiak csörgése fokozza a drámai hatást, amikor nekiront a rácsoknak. Azt táncolja, hogy rabságából szabadulni vágyik, e célból hódítani és magát összetörni is hajlandó. Észleli ottlétünket, legfőképp persze társamét, aki nálam sokkal jelentékenyebb. Lopva jelez a zenészeknek: ne tartsanak szünetet, ő kifulladásig a ketrecben marad. Ha az életébe kerül, akkor se tárgyal velünk. Úgy vélem, pontosan erre karmázott be, ha igaz a néhai férjeivel kapcsolatos sugdosás. A lovagias szamuráj letelepszik egy bárszékre, elintéz néhány telefonhívást, megkávézunk, mogyorót ropogtat. Elkortyol egy flaska ásványvizet – és Roniq még mindig bírja a riszálóstekergőzős, rácsokhoz vágódós táncolást. Egyszercsak Vis Major besokall, és felsétál a színpadra. Kitárja a ketrecajtót, széles gesztussal mutatva: végbement a szabadítás, ki lehet menekülni. Roniq úgy tesz, mintha mindezt nem látná. Előveszi repertoárjából a legcsábítósabb elemeket. Hanyatt vetődik a padlón, homorít, domborít, kígyózik. Felkúszik a rácsokon, a

mennyezeti rudakon denevérezget. Csípőt riszálva négykézláb csúszkál, kacéran rázogatja-csörgetibentlévőségeit, majd leplen kívülre rámolja őket. A szamuráj kitessékelős pózban ácsorog az ajtónál. A Fekete Özvegy nyíltan csalogatja őt befelé. A pultos kéretlenül elém tol egy kupica folyékony nyugtatót. Oda se nézve lehajtom. A nyelőcsövemben lobbanó tűz hőfokából megállapítom, mifajta szeszből ittam. Nyújtom a kezem a következő dózisért. Vis Major felém pillant, észleli ramatyos idegállapotomat. Elvigyorodik, és belép a ketrecbe. A szexuális felszólító ingereket lövellő művésznő felé repes. Te szennyfolt! Te hordalék! Sőt, szmötyi! A tarantula őrjöngős önkívületet imitálva mászik a vízszintes rudakon. Kirakatát gömbölyűn és feszesen tartja a belepumpált szilikon. Bűvölt zsákmánya lassú léptekkel kíséri a plafonon mászó Fekete Özvegyet. Eljutnak a függőleges oldalig. Roniq áthelyezi piros csizmás lábait a préda derekára. A rudakat elengedve átcsimpaszkodik rá, s közel halálos anakondafojtást alkalmaz rajta. A fullasztott áldozat a rácshoz tántorodik hús-mell függesztékével együtt. Megadóan hátraveti a fejét. A vadász leszökken róla.Tűsarkát kényes pontra helyezve a falhoz szegezi a nyomorultat. Aztán dominásan terpeszbe áll előtte, két kézzel újra s újra megtaszítja a vállát, hosszasan csörgeti vele a vasakat. A megroggyanó prédát diadalmasan arcul csapja kintlévőségeivel. A zenészek lelkesen alájátszanak. A publikum tapsol, fütyül. A pofozgatott áldozat még jobban megroggyan, majd váratlanul a vállára kapja a tarantulát, és daliás léptekkel kisétál vele a ketrecből. A zene elnémul. Legalább nem kell halomra lőnöm a hangászokat. Kezdésnek. Megpörgetem a stukit a mutatóujjamon, és visszalököm a tokba. Lefolyatom a torkomon a kupicás xanaxot. A színjózan Vis Major a mellettem lévő székre parkolja a váratlan fordulattól meglepett Fekete Özvegyet. – Nos, babám, sötét lóra tettél – közli vele. – Vagy inkább impotensre? –fitymálja a nő. –Miért győznélek meg az ellenkezőjéről? Ki vagy te nekem? Mesélj Alkenről. Roniq biggyesztett szájjal végigmér bennünket, közben vontatott mozdulatokkal elpakolja munkaeszközeit. – Nem ismerem a tagot – feleli. – Neme? Úgy hallottam, ő a kincskereső társad. Megleltétek a szajrét? – Mi közöd hozzája? – Akarsz bejönni a jardra? – Nini, mi olyan furi rajtad!? – tereli a szót a faggatott, a szamurájt vizslatva. – Nahát, hova tetted a kis farkadat? Nem féltél levágatni? Hallottál Sámsonról? Neki is befellegzett

a hajlevágás miatt! Tudom ám, mert Delilát is szoktam táncolni! – Ott tartunk, hogy megtaláltátok-e a szajrét. Felőlem a jardon is átcseveghetjük. –Nem találtuk meg! Andrew csak kérdezősködött pár helyen, igaz-e a pletyka. De mit érdekel ez minket? Holnap úgyis elrepülünk Hawaiira, és többé vissza se jövünk. Itt már fel is mondtam, ez az utolsó napom. Még utoljára táncolhatnál velem a ketrecben. Jól gondold meg! Vagy azt mernéd hazudni, hogy nem is kívánsz? –Táncoljon veled, akin már semmi más nem segít. Miből finanszírozzátok a költözést? –Hogyhogy miből? Andrew bevasal valami üzleti nyereséget, és már itt se vagyunk. –Milyen természetű üzletből? – Mi azért vagyunk együtt, hogy jól érezzük magunkat. Ez a hedonizmus, ha nem tudnád. Andrew-t nem érdekli az én melóm, engem meg az övé hagy hidegen, máskülönben nem is értem, mit csinál. Az a főlényeg, hogy lóvét hozzon a konyhára. Átveszem a szót. – Mint például a fegyvernepperség? – kérdezem. A Fekete Özvegy újfent végigmér játékbaba-kék kontaktlencsés szemével. Megest lebiggyeszti vastag alsó ajkát. Eszembe jutnak a fanatikusok fekete özvegyei. Nevük onnan ered, hogy férjeik elestek a harcokban, ők pedig fejbúbtól talpig feketébe bugyolálva, vétlen emberek tömegében robbantják fel magukat. –Fingom sincs, miről vartyogsz –veti oda a táncművésznő. – Pénzszállító kocsik kirablásáról vartyogok, királylány – felelem. Roniq beszippantja-visszacuppantja alsó ajkát. Kidugja nyelve hegyét, rákancsalít. Egyszóval töpreng. Hallom, amint döcög fejében a gondolatszámláló. – Andrew ilyet nem csinál – közli fejrázogatva. – Miért nem? – Mert nem, és kész! Az ilyet másokra hagyja. Ő agyas: kiötli a tervet és eladja. Felszerelést biztosít hozzá. De nem vesz részt tűzharcban. Nem hülye! Vis Major szánakozva néz a kék lencsés szempárba. –Vond vissza a felmondást, ha még nem késő, mert aztán se munka, se Alken. –Miről vartyogsz te m eg? –A pasid nagyon is tűzharcos, továbbá mordály-buzeráns. Ma is ebben lelte örömét, és eléggé alulmaradt. Az előbb beszéltem a kórházzal, már befoltozták a lőtt sebét. Él, bár nem túlzottan fickós. Látogasd meg, ha kedved szottyan. A Fekete Özvegy rám mered, rólam ismét a szamurájra bámul. – Nem megyek Hawaiira? – nyögi. –Felőlem mehetsz. De Andrew-ról ötven-hatvan évre le kell mondanod. Nem bölcs dolog zsarura lőni. – Bassza meg! Már megint kereshetek másik mecénást!? Vis Major megrökönyödik: – Nálad aztán gyorsan ellobban a szerelem! Roniq szemközt neveti. –Szerelem?! Ugyan már! Tudod egyáltalán, miről beszélsz?! – Egen, én tudom. Engem alaposan eltalált Cupido nyála. Andrew mikor venné át a pénzt?

– Honnan tudjam?! Nyilván holnap délig valamikor, mert akkor indul a gépünk. – Bejössz hozzá a kórházba? – kérdezi a szamuráj. – Most, veletek? Francokat. Melózok, ha nem vetted volna észre. – Hol vannak a repülőjegyek? – Nálam, a kecómban. Andrew azt mondta, hajnalig mindent elintéz, aztán eljön hozzám, trüttyentünk egyet, és irány a reptér. – Mi mindent? –Behajtja a még bevasalatlan kintlévőségeit. E szó hallatán eszembe jutnak a tortúrás percek. Már-már a stukimért kapok. –Kitől? – firtatja Vis Major. – Ha tudnám, se köpnék neked. Nem akarom a hullaházban végezni. – Mindenki ott végzi. – Hát én nem! Vallatgasd Andrew-t. Üzenem, hogy én holnap elrepülök. Ha nem jön, akkor nélküle. Egy darabig megélek a közös zsugából, aztán bedobom a vonzerőmet. Bárhol elboldogulok, amíg velem van a testem. – Puszit nem is küldesz neki? – Téged küldelek. Ezt érdemli. Így átcseszni engem!

[xxxvii] Aki tud: teremt. Aki nem tud: tanít. Vagy bírál. Alken körbebugyolált fejjel fekszik a párnán, arca kicsit fehérebb a huzatnál. Olyképpen pólyálták be, ahogy az arcplasztikázottakat szokás, tokától fejbúbig. Ábrázata is éppoly puffadt, véraláfutásos, akár egy friss ráncfelvarrté. Meglőtt nyakán csupán néhány öltés látható. Egyik karjába vér, a másikba infúzió csepereg. A takaró alól kibúvó cső a vizeletét vezeti az ágy szélén függő tasakba. A felkötött állú fickó gyűlölködve méreget bennünket. T ekintete –valószínűleg a tudata is – közepesen ködös. Két egyenruhás zsarunő strázsál az ajtóban. Vis Major hozzájuk fordul. – Mi történt a fejével? Ha már úgyis fércelték, a ráncait is leszívták? Amikor elvitte a mentő, még csak nyaksebe volt. – Dilizett a rohamkocsiban –feleli a nyurgább rendőrlány. – Szökni akart, nem hagyták, erre dühében összetörte a saját fejét. Aztán a dokik meglékelték a koponyáját, mert vérömleny keletkezett az agyában. A szamuráj elismerő füttyentéssel fordul Alken felé. –Bátran magadra támadtál. Igazi hős vagy. Emlékszel a történtekre? Meglőtted a társnőmet. Életfogytot kaphatsz érte. A fickó fogai összecsikordulnak a kötéssapka szorításában. – Honnan tudtam volna, hogy fakabátok vagytok? – morzsolja undorral. – Ezt nem adod be a bírónak. Pontosan tudtad, kik vagyunk. Mihelyt megláttál minket a

nyíló ajtóban, tüzet nyitottál. Kórosan imádsz lövöldözni, bizonyítottad már. – Kurvára semmi közöm magamhoz! – fogcsikorgat a fegyverbubus. – Nem is ismerem ezt a hülye faszt! – Ügyes tagadás – hagyja rá a szamuráj. – Ezzel a dumával politikusnak is elmehettél volna. Úgy még a bűneidet is könynyebben megúsznád. És most mesélj! Mi a terv? Mit kéne intézned a holnap déli indulásig? – Menj a pokolba! – mordul Alken, vulgárisabb kifejezéssel. –Onnan jövök, szintehogy. Jut eszembe, a barátnőd üzeni: nélküled is elröppen Hawaiira, van elég dohánya a közös szerzésből. Szolmizáld el, hol vannak a fegyverek! Mikor és ki ellen esedékes a ma éji támadás? Apropó. Említettem már, hogy megtaláltuk helyetted a kincseket? A fickó majdnem felül az ágyon. Lékelt feje húzza vissza. – A kincs az enyém! – nyögi. – Az enyém! – Hát persze. Vissza is kapod, amennyiben minden tételt felsorolsz. Tehát? – Kislány koromban fura elképzelésem volt a kincsekről – szúrom közbe. – Te nem kisfiú voltál? – bámul rám a szamuráj. –Az később történt. Kislányként azt hittem, a kincs valami olyasmi, ami nagy, rézpántos faládában hever a földben, színültig arannyal, drágakővel. Társam szinkronúszik velem. – Kisfiúként mire jöttél rá? – kérdezi. – Hogy nem a földben hever. Alken újfent megpróbál felülni. Mellkasára tenyerelve akadályozom meg a tornázást. A szervezetére kapcsolt műszerek így is összevissza pittyegnek. Vérnyomása az égbe szökken, pulzusszáma felszaporodik. – Az a kincs az enyém! – hörgi. – Az enyém! – Még csak nem is Basil Carfagnóé – felelem. – Véres kincs. – Naná, véres! Mint minden kincs! Na és? Kizárólag engem illet, én kezdtem keresni! Ha önként nem adjátok vissza, akkor is elveszem! Vis Major két ujjal csettint. Kihúzom zsebemből az átlátszó bűnjelzacskót, és a flótás bepólyált feje fölé tartva úgy forgatom, hogy a lámpafény csillogtassa a színes köveket. Saccolni se merném, mekkora vagyonnal jövök-megyekFertő Cityben. A monitor besípol, a szívműködést jelző vonalak soktornyú katedrálisokat rajzolnak, számlálatlanul. Alken vérnyomása felzúdul a Tejútra. Elteszem a zacskót. Megütögetem mellényzsebemet. A templomtornyok kissé meglaposodnak. A sípolás elnémul. A fickó görcsösen elvigyorodik. – Az enyém! – nyögi. – És ti halottak vagytok! – Dúsgazdag halottak – hergeli Vis Major. Alken megest úgy véli, lábon is kihordja a buralékelést. Ismét felpattanna az ágyról. Jajgatva hanyatlik vissza. Megviselt szervezete nem támogatja tévhitét. Magára hagyjuk a roggyant kincsvadászt, persze nem szó szerint: a két rendőrnő az ajtóban silbakol tovább. Távolodóban egy darabig halljuk szitkozódását. Életellenes átkait a szívemre veszem.

Mára annyian acsarkodtak rám rontást, hogy ideje füstölőbanyához fordulnom: párolja le rólam a sok rohadjmeget, forduljfelt. Persze más választás is akad. A menyasszonyok azért viselnek fátylat az esküvőn, mert az véd a rontástól, szemveréstől és bevonzza a gazdagságot. Később a férj veszi át a fátyol szerepét. Majd szerzek egyet, mármint nem férjet, és felöltöm munkaruhaként. A kollégákkal aligha kell megharcolnom emiatt. Merő babonából sok társunk hord különc bajuszt/pajeszt, extrém sapkát/kalapot, női tangát, fura bigyulát talizmánként, bohó pirszinget. A szamurájt védőtetkók oltalmazzák a sátánságoktól. Ami azt illeti, rajtam is díszlik néhány hímzés. A kocsiban egy szót se szólok. A Tarantellá ban történtek óta csak munkakörileg ereszkedem le a ketrectáncoshoz. Ő bírja valameddig, majd megkérdezi: – Mostantól kizárólag a melóról beszélsz velem? Nem reagálok. Csutkagázzal süvítünk a tébolyda felé. A tovasuhanó lámpák vajsárga fénnyel kenegetik arcunkat, felsőtestünket. Akár hájjal is kenegethetnének, már az is késő lenne. Lehet, hogy benn maradok a diliházban. Választok egy rácsos ablakú cellát, ott morzsolgatom el hátralévő napjaimat. Újabb közeledéskísérletet észlelek. – Élet, többé szóba sem állsz velem? – kérdezi Életem Keserűje. Hallgatok. – Láttam, rosszul érintett a ketrectáncolás – jegyzi meg. Robbanok: – Rosszul érintett?! Ha még egy perccel tovább „táncolsz”, halomra lőttelek volna a bárledérrel és a hangászokkal együtt! Aztán kinyírok mindenkit, hogy tanú se maradjon. És tudod, aki ilyet érez, az nem én vagyok! Ezt te hoztad ki belőlem! Ráadásul egy csomó bogarat is összeszedhettél a szalmazsák macától! Még átmásznak rám! Vis Major rémületet mímelve eldobja a kormányt. Két kézzel sepregeti a ruháját. – Francba! – nyögi. – Erre nem is gondoltam! És ha tényleg rám akaszkodott egy rakás lapostetű? – Na de voltaképpen mire is számítottál a grátisz szexélményed mellé? Szkarabeuszra? Aranymálinkóra? – Amúgy mi rosszat tettem? – csodálkozik rám. – Nem is jársz velem. Úgy is mondhatnám, visszaadtad a szabadságomat. – És te ezt kezdted vele?! – Már megbocsáss, de az én szabadságom. Azt kezdek vele, amit akarok. – Bekaphatod! – Ez nem érv, élet. Vállat vonok. –Attól még bekaphatod! Most nem bírok tényszerűen érvelni. – Ugyan, ugyan, ne szíjazd magad! Pontosan tudod, hogy totál hidegen hagyott a Fekete Özvegy. Számomra ő csak egy guminő. De miért is magyarázom ezt? Szakítottál velem.

Tévednék? – Egyáltalán nem úgy festettél, mint aki hidegen van hagyva. –Azt hiszed, csak a nők tudnak színlelni? Kyra, te kirúgtál engem! Holott én agyalágyultan odavoltam érted, még a fülemből is endorfin, tesztoszteron, feromon csorgott. Éjjelnappal vegytiszta szerelemhormonokat termeltem. Mindezt ipari mennyiségben méghozzá. Hülye voltam, eladásra palackozhattam volna az anyagot. Ládaszám árulhatnám a rászorulóknak, busásan megélnék a boltból. Mivel nem könnyen lángolok fel, a szakítás óta lezártam az érzelmi életemet. Marad a pőre nemizés. – Igen, ezt értem. Szerintem is így biztonságos érzelmileg. Ezért vettem meg Del Torót. Te is szerezz be egy szexrobotot. – Mint mondtam, fagyosan hagynak a guminők. Röhögnöm kell a szexuális segédeszközöktől, akár műanyagok, akár élők. És aki röhög, lekonyul. Nem bírnék műcuccokkal bohóckodni, bárhányképpen szívnak, kevernek, vibrálnak is. Fenemód irigylem azok fantáziáját, akiklufinőtől, marokmufftól gerjednek. Biztos haláli a képzelőerejük. Én a valódi csikló Eric Claptonja vagyok. – Eric Clapton? ALassúkezű? – sóhajtom beleélésen. Emlékeim megborzongatnak. Igyekszem józanodni. – Ugye emlékszel, amikor azért menekültél a kapcsolatunkból, mert irtóztál az angyalos harmóniáktól… – kezdem. – Akkor is emlékeznék, ha nem dörgölnéd folyton az orrom alá. Címeres farok voltam. Trilliószor megkeserültem már, pontosan tudod. Bármit odaadnék a ribanc harmóniákért cserébe! – Irtózásod miatt sosem beszéltem arról, hányszor kerültem általad anandamidállapotba. Ez a belső boldogságot jelenti szanszkrit nyelven. Ilyenkor endorfinhoz hasonló hormon szabadul fel az emberben, amely galaxisokkal finomabb érzést ad, mint például a marihuána. Szerencsére az anandamid állapot ritmikus mozgással is létrehozható. Mutatom, miként. A biztonsági övet kikapcsolva lótuszülésbe hajtogatom lábaimat. Felsőtestemet hintáztatva, lehunyt szemmel zümmögök. Vis Major hangosan vigyorog. – Másfajta ritmikus mozgással jóval messzebbre juttatnálak – jegyzi meg. – Konkrétan mire gondolsz? – firtatom, közel a fejvesztéshez. Gyengéden fékez, nehogy szétfejeljem a szélvédőt. – Már meg is érkeztünk – mondja. Felpillantok. Előttünk a tébolyda. Addig röpköd a darázs, míg bele nem esik a mézbe.

A csúcsíves, magas kapuszárnyakat laza lánc fogja össze öklömnyi lakattal. Súrlódás

nélkül átférek köztük. A jelentékenyebb testfelépítesű szamuráj kénytelen átpattanni a dárda hegyű rudakból álló, rozsdától korhadó vaskerítés fölött. G yommal, fűvel átszőtt kavicsos útra érkezünk. A velünk szemközt magasodó, félelmes külzetű, soktornyos házmonstrum terveit bizonyosan rémfabula-kultusz és gótizáló stílus ihlette. A barbárjelentésű gotico szó találóan árnyalja a képet. Az épület óriási, s zürke kőtömbje olybá fest, mintha egy haldokló szörnyetegből toccsant volna elő. A szüledék kínok közt jött világra, vajúdás közben teteje több helyütt cseppszerűen megnyúlt, kihegyesedett. A rácsozott, keskeny ablakok csúcsívesek, a mocskosszürke falak fájón verik vissza a tekintetet. A vadon kelt növényekkel tarkított kőzúzalékos út a mag asan trónoló építményhez szerpentinezik; valamikor lovas fogatok, automobilok is közlekedtek rajta. Körös-körül aggastyán fák ringatják őszies színeződésű lombjukat. Mielőtt a rémületes házhoz érkeznénk, utunk érinti a kápolnát és a körötte létesült temetőt. Mohos kőtáblák jelzik a holtak nyughelyét. A sírhantok, ha voltak, elenyésztek rég. Az emlékkövek csúcsosak, patinafoltosak, némelyük széle töredezett, mások feldőltek vagy megtámolyodtak. A búskomor imaház színes üvegablaktöredékeiben holdfény csillan. Az elferdült harangtornyon lévő óra összeakadt mutatói sosem múló éjfélt jeleznek. Az egyik magaslati ablakszegélyen bagoly huhog. Közeledő párja nesztelenül suhan el fölöttünk, szárnycsapásainak szele megborzolja hajamat, idegvégződéseimet. Te akartál idejönni, márványkeblű hölgy, súgom magamnak. Mégis jólesne, ha a szamuráj megfogná a kezemet. Vagy szorosan, óvón átölelne, s a hátamat paskolva suttogná: – Jól van, nyugi. Ne félj, kislány, semmi baj. Nincs itt rémecske, szörnyecske, alvó sárkány sehány. Nem fal be a vámpír, ki se szív, csupán beléd zabál. A tébolyultak szellemei megszállnak ugyan, de tán-tán nem végleg. A sorozatgyilkos professzor asztrálteste sem bujaságból olvad a tiedbe, csak megkukkant belülről, végtére pszichiáter! Érzed, hogy zsezseg benned a sok lidércke, démonka, szellemke, temetői fajzat? Élvezed, ugye!? Majdnem felkapok egy sírkövet, hogy leüssem a fikcióban susogó Vis Majort. A Fekete Özveggyel szórakozz! Szintehogy ártatlan társam besétál a kápolnába. A többékevésbé leszakadt ajtó Damoklész-kardként lóg lazult zsanérján, azt lesve, kit teríthetne le. Nincs merszem követni a pasast, de kívül maradni is kedvetlen vagyok. Futólépésben iszkolok utána. Odabenn por, mocsok, törmelék, sátáni penetra fogad. A padsorokat, ha léteztek, százszor eltüzelték már. Az oltár ledöntve, a falhoz támasztott, gigantikus kőkereszten festékszórós firkálmányok rondállanak. Mindenfelé félretolt fedelű sírládák ijesztenek, faragott oldalfalaikon rémvilági szörnyek embereket gyötörnek-ölnek. Az előttem lépdelő szamuráj a zugokba, sarkokba világít a lámpájával, de a hőkeresőmonitort is figyeli. Az árnyas sötétségben mindenfelé bujkáló, rejtező, lappangó bestiákat vizionálok. Hogy bátorságomat összeszedjem, az egyik szarkofágba célzok a lámpafénnyel. Nyilván nincs benne semmi szörnyű, csak a tovatelt századok pora. Vis Major meghallja nyikkanásomat. Aztán együtt szemléljük a kőkoporsóban heverő csontokat, mumifikált – vagy aszalt? –

preparátumokat. Az emberi, állati maradványok kaotikus látványa zsigerigvelőig felborzol. A pokolbűz átjárja testemet. Hullaszagot lélegzek be, lábszárcsontot izzadok. – Hívd a zsarukat! – nyögöm. – Már itt vagyunk, élet. Gyere. Halálos higgadtan körbesétál a kápolnában, minden szarkofágba betekint, majd megindul fölfelé az óratoronyba vezető, nagyrészt leomlott csigalépcsőn. Hogy irtózom én ezt! De hát akkor miért csinálom? Menten felmondok a cégnek! Nem követem a pasast. Tüstént megbánom, mihelyt eltűnik a kanyarulatban, holott mi sem történik. A valóságban. Annál több dráma zajlik a képzeletemben. Megnyugtatásul belefogok a felmondólevél szövegezésébe. Tisztelt Cég! Nincs az a pénz, amiért én még egyszer… Itt tartok, amikor a magasban csatazaj támad. Ilyenkor szokás kijelenteni, hogy elszabadult a pokol. Csakhogy az efféle csapágyas frázisokért fizettessen büntetést a közhelytartó. Különben is úgy hallom, a szamuráj szabadult el. Valóban ő tombol, immár lefelé igyekvőn. Kuviktollat köpdösve taszigál valakit a grádicson. Ám a taszigált inkább visszarohanna. Talán sürgősen harangoznia kell, az is meglehet, baglyozna. Húsz körömmel, ismeretlen számú foggal, tán még gekkótappancsokkal is kapaszkodik, korlátba, falba, levegőbe, közben nyögdel, sikongat. Társam fájó kommandósfogásokkal fejti le a különféle felületekről, újra meg újra. Az utolsó lépcsőkanyarulat után a menekülni vágyó megbotlik. A kisebb termetű pasas magával rántja a jókorábbat. Felhemperednek a romos grádicson, és egymáson átfordulva gurulnak lefelé. Landoláskor a talált fickó már kómás. Vis Major lekászálódik róla. Tapogatja nyaki ütőerét, pulzust keres a csuklóján, majd legyintve elereszti a felemelt kart s az visszapuffan a mellkasra. –Mi volt a bűne? – informálódom. – Odafenn bujkált. A vér, amit látsz rajta, az esés előtt került rá. – Egyedül volt? –Mivel kergetőzés közben néhányszor körbekerültük a harangot, akár többen is lehettek. Őt kaptam el. Szerintem nincs ott több. Alaposabban szemügyre vesszük az ájultat. A fakó bőrű, rosszul táplált, régen mosdott figura bokáján átrágott ragasztószalagot lelünk, csuklóin ugyancsak. Töprengő-ráncaink elmélyülnek. Vis Major pézsét ránt, és megköpdösi. Keményen végigdörzsöli a gekkó nyakát. Az anyukás módon megtisztogatott felületen metszésnyomokat észlelünk. A vállon és a felkaron is találunk néhányat. Amikor a szamuráj kiszárad, elém tartja a zsebkendőt. Én köpök, ő folytatja a tisztogatást. A dédelgetett azt gondolhatja, az anyja, a dadája vagy a tehene nyalogatja. Elmosolyodik a kómában. Társam föléje hajol, az arcára világít a lámpával. –Hol is láttam a fifit? Fenemód ismerős!

Megvizsgálja az átharapdált ragasztócsíkokat. Fejben összerakja a mozaikképet. – Gyanítom, hogy ismét egy elraboltat szedtünk össze – állapítja meg. – Valaki megkötözte, fogva tartotta. Hülyén fog hangzani, de úgy rémlik, azért tette, hogy a vérét szívogathassa. A fifi egy eleven éléskamra vagy trafós palack. Valahogy előretornázta hátulról a karját, lerágta róla a ragasztót… – Várj csak! Ha kiszabadította a karját, miért kellett a bokáján lévő szalagot is átharapdálnia, amikor azt már kézzel is kibonthatta volna? – Mit tudom én!? Mert gumiember. Nekem biztos nem sikerülne a bokámnál harapdálni. Hátrakötött kézzel még annyira se lennék hajlékony. Ebből gondolom, hogy előbb a keze szabadult ki. Még friss a nyál, meleg szinte. Kirágta magát a rabságból, de menekülni már nem volt ideje. Közeledésünk hallatán felmászott a toronyba, azt remélve, elbújhat. –Eszerint a vérvevők is a közelben lehetnek? – Tudnám értékelni – feleli. Látom szemében a lobbanást, amint vámpírvadász-opcióra vált. – Gyerünk, vizslassuk végig a tébolydát. Rádióra kapva beszél a központi agytröszttel. Megest elfog a nosztalgia. Nemrég diszpécsernek neveztük az irányítókat, és még ezen belül is volt nevük, arcuk, történetük. Ám hirtelen felpörgött a fordulatszám, és ultrakorszerűre váltottunk. A személyes kapcsolatok nyugdíjba vonultak vagy más munkakörbe kerültek. Pont. A lehullott virág hátrahagyja illatát.

Vis Major felkapja a kómást, bespájzolja az egyik szarkofágba. Visszafelé jövet majd ott akarja megtalálni. Ha a fickó időközben magához térne, garantált számára az újabb kóma a morbid miliőtől. A délutáni tűzharc óta felvettük a mellpáncélt. Százzsebes taktikai mellényt viselünk fölötte. Tradis hónaljtokról a lajbi frontján lévő tartóra váltottunk, így a stuki szinte a markunkba ugrik, ha elő kell rántanunk. Bár a Hold meglehetősen világít, a csuklóra erősíthető hőkeresőt is használjuk, meglepetés ellen. Jobban belegondolva ez totális hülyeség, hisz akiktől itt tartanunk ildomos, azoknak nincs testmelege, testük is csak asztrál. A tébolyda parkja valóságos bagolyrezervátum, mindenfelől szárnysuhogás, huhogás hallatszik. Megmarkolom a stukit, mankó gyanánt. Megközelítjük a nyomasztó építményt, már a csillagtalan eget is alig látjuk tőle. A hegyes tornyok fölött lyuggatottnak kéne lennie az égbársonynak, mégsem látunk rajta csillódzást. A szamuráj felszisszen. – Megvan! Tudom, kit fogtunk. A fifi utcazenész, énekel és szájherflizik. Átok jól nyomja. Rozzant kulipintyóban lakik a víkendházas fertályon. A koldusmaffia verőcsávói nyaggatják időnként, mert nem hajlandó jattolni nekik. Néhányszor kiszedtem a mancsukból.

– Neki is elvarázsolt jasszneve van? – Persze, mindjárt eszembe jut. A bejárathoz lépünk. A szúette kereten és az ajtószárnyak reliefjein démonok és ördögfigurák fojtogatnak, késelnek rettegéstől golyószemű, pucér embereket. Az öldököltek ramatyul festenek, legtöbbjüknek lóg a nyelve, zsigere. És még ide hozták az elmerokkantakat! A gyógyítandók ezen a horror-bejáraton léptek be. E kapun át jutottak a teljes megbomlásba. A súlyos ajtót belökve boltozatos aulába toppanunk. A rombuszmintás padló kopottan is kápráztatja-csalja a szemet. A piszkosra vénült falfestményeken a kívül látottnál részletesebben bontakoznak ki a démonos-sátános, kínzósbelezős motívumok; még a látomásos Hieronymus Bosch sem festett rémességben ehhez foghatót. A mennyezeten változik a hangulat; odafönn kiskorú és felnőtt angyalok röpködnek. Felőlem akár hastáncolhatnának is, a rusnya fajzatok elzagyválták már a kedvemet. A tágas előcsarnokot elhagyva rácsos, szűk folyosók, apró cellák közé érkezünk. Idebent már mindent szétszedtek, elhordták, amit talicskázni lehetett; a rácsmaradékokat rozsda rágja, a padlódeszkákat szú ésgomba falta be. A krémszerűen sűrű, félelemmel átitatott, dohos levegő érzékelteti, milyen lehet a sír. Emlékeztetem magam: én akartam idejönni. Ez sem kellően meggyőző érv hazakívánkozás ellen. A magas, keskeny ablakokon behulló holdvilág múltbéli filmet vetít elém. Ez már nem pusztán képzelet, nem is csak misztikum. Mintha az itt élt emberek érzelmei, vágyai, kínjai öltenének alakot. Ápoltak és ápolók imbolyognak köröttem, csupán öltözékükről tudom megkülönböztetni őket, arckifejezésük fád, fásult, kemény, együgyű vagy fanatizált. Orvosok jönnekmennek, csiptetős szemüveggel, hónuk alatt dossziéval, koruk pazar szakállkölteményeinek valamelyikével ékesen, fontosságuk magabiztos tudatában. A fejemben dünnyögő narrátor rabként említi a betegeket. Noha a férfi és nő rabok bizonyosan különböző szárnyakban tengődtek, képzeletem szellemjárásában leomlanak a szeparációs korlátok: együtt járkálnak, űzik, fojtogatják vagy épp ölelik egymást. Valaki valóságosan megkocogtatja a vállamat. Méteres ugrással pördülök meg. Szívre célzok. Az ugrásomtól rémült kocogtató felsikít. Mindkét karját az arca elé kapja, golyóállónak vélve azokat. A szamuráj halkan felnevet: – Ne ijesztgesd a bigét, Bagatell! A kómás gekkó vibrál előttem, minden ízében rezegve. Hozzá képest a nyárfalevél szilárd kőszobor. – Na ugye, hogy eszembe jutott a neve! – büszkélkedik Vis Major. A jövevényhez fordul: – Mit keresel itt, Bagatell? – Nem hagyhattok magamra! Vigyázzatok rám! –szűköl a fickó. – Mentsetek meg! – Pöpi, innen folytassuk – javasolja társam. – Ki bántott? Bagatell leengedi a kezét, hogy aztán úgy nézhessen a kérdezőre, mint a szalajtott hülyére.

– Mégis ki bántott volna?! Szerinted? Hát a vámpírok! Néha bejárok ide, megihletődés végett, és ahogy a kápolna körül sétálgattam, egyszerre csak beestem egy gödörbe… –Ide jár megihletődni? – ismétlem nagyothallósan. Rám néz, legyint, tovább beszél Vis Majorhoz: – Zenész vagyok, következésképpen művészlélek. Ilyen régi, múltos helyen, a roskadt sírok között olyan komponálhatnékom támad, de olyan! Meg persze félni is szoktam, ugyanis ez adja meg a születő dal savát-borsát. Csakhogy eddig nem volt mitől! És én mondom, az a jó! Öt napja is idejöttem, hajnaltájt, mivel erősen ficergett bennem egy dallam. Amikor a művészt eltalálja az ihlete, függönyereszkedik a környezete és őköréje, s én eme sebezhető állapotomban baromi nyekkenéssel belezúgtam egy gödörbe! Nem elég, hogy összevissza ütöttem magam, ráadásul egy nyitott koporsóba zuhantam! Nyitottba! Mi ez, ha nem az infarktus előszobája?! A koporsó ráadásul tele volt ruhafoszlányos csontvázakkal! Bevallom őszintén, egyből bepisáltam, de alighogy belefogtam, el is ájultam! Összekötözve tértem magamhoz a kápolnában. Fehér pofájú, hegyes szemfogú alakok álltak körbe fekete körgallérban meg reverendában, de voltak másféle ruhájúak is. Iszonyúan sikítoztam, naná, még szép! Erre a maskarák beragasztották a számat, így nyugodtan szedhettek a véremből, mivelhogy azt művelték. Csapra vertek a késükkel, poharat tartottak a sebemhez, és megitták a véremet! Némelyikük még nyalta is! Szerinted elmondhattam nekik bekötött szájjal, hogy hepatitiszem volt, cés méghozzá!? – Tehát nyilván elkapták. Ez a minimum – morgom émelyegve. Bagatell belehajol az arcomba. Ehhez lábujjhegyre kell pipiskednie. – Nem érti, hölgyemény?! – rikoltja. – Csak elvben kaphatták el, a gyakorlatban viszont vámpírok! Nincs tükörképük se, nemhogy májuk! Világos? Vagy maga szőke? – Amint látja. – Fogadok, hogy nem festeti! –Hagyja ezt a nagyképernyős hímdumát. Ön szabad, férfiasan elhúzhat. Mihelyt kiejtem az elbocsátó szavakat, a lábamhoz borul, két karral átöleli térdemet. –Ne küldjön el, mert becsinálok a félelemtől! Vagy magukkal megyek ki innen, vagy Szent Mihály lován! Már ha érti egyáltalán az allegóriát! Vis Major lefejti rólam az impulzív figurát. Talpra állítja, igazgat rajta, akárha csavarokat húzna meg. E mozdulatok hatására a rongylábú fickó visszanyeri tartását. A kezemért csápol, és mire elhúzom előle, rányálaz. Mélyen a szemembe mered, tekintete jócskán hagymázos. – Kisztihand, hölgyemény! Bocsásson meg a magamfajta művészléleknek! – Mi történt azután? – kérdezi a szamuráj. – Ahogy pirkadni kezdett, a vámpírok elszéledtek. Estig ott feküdtem étlen-szomjan, ürítetlen, zsibbadtan. Sejtheted! Éjszaka visszajöttek, a számba toltak pár falatot, és megint szlopáltak belőlem. Amikor elteltek a véremmel, dugni kezdtek, nem páronként, hanem nagy bogolyban, mindenki mindenkivel. Hát én meg elhánytam magam, de mivel ragasztócsík volt a számon, az orromon át okádtam. Meg persze félre is nyeltembelőle, és majdnem megfulladtam! Akkor rám locsoltak egy vödör vizet, és megint otthagytak. Ez így megy öt napja! Totális csoda, hogy még élek! Szerintem már nincs is vérem! Ma még

nem jöttek, meg akartam lógni, mielőtt ideérnek. Mire sikerült eloldozni magam, beletört a fogam, körmöm. Alighogy kész lettem, léptek zörrentek. Felmásztam a toronyba, és mire felfogtam, hogy ellened küzdök idióta-mód, te már el is mángoroltál. Mondd, nem tervezel te fogyókúrát? – Kövérnek látsz? Bagatell végigméri Vis Majort. – Nem, voltaképp nem is vagy kövér. De valami mégiscsak van veled! Nem úgy festesz, mint máskor. Ráncsebésznél jártál? Betegeskedsz? – Amputáltatta a lófarkát – tájékoztatom kissé unottan. A fickó felderül: –Tényleg! Eltűnt a hátragereblyélt frizkód! Hogy jutott eszedbe ilyen marhaság?! Szerencsédre csinálnak már profi hajpótlást! Ragasztasd vissza a lófarkadat! – Kopj le a lófarkamról. Elhagyhatod a ránctalpas modort is. Mi körbenézünk. Te várj meg itt! Bagatell ráveti magát, kézzel-lábbal átkulcsolja a szamurájt. – Dehogy maradok! Frászt maradok! Zsaruk vagytok, kutyakötelességetek megóvni engem a vámpíroktól! –Akkor először is, ne ordibálj. Aztán meg hamar szakadj le rólam a hepatitisz céddel. Eszembe jut az eset, amikor hullaházban terepszemléztünk. Velünk volt a riasztók elnémításának nagymestere, Jazz. Anynyira félt a holtaktól, hogy szinte hátizsákként tapadt rám. Gyanítom, ez most megismétlődik. Csakhogy Jazz nem volt sajtés ürülékszagú. Vele ellentétben Bagatell elannyira bűzlik, hogy megváltás volna, ha inkább oszladozna. Tovább lépdelünk az őrjöngde folyosóin. A szellemjárás kiújul köröttem. Hosszú inges, szürke bőrű fiatal nő lép mellém, arcomhoz tolja az övét. Hé! Ebben a közelségben én szeretkezem, vagy ütök! Kellemetlen szorosságból látom fakó pillákkal szegett, nagy szemét. Orra lapos, szája húsos, álla szinte nincs. Az esendő hajadon rám fújja a levegőt, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nem ivott. Kardéles lehelete pengehideg, pincedohos. Elindul előttem, és én követem börtönszürke ingbe bújtatott alakját. Lélekbénító helyiségeken vonulunk keresztül. A Száll a kakukk fészkérecímű film díszlete bálterem az itteni kezelőszobákhoz, kórtermekhez, irodákhoz képest. Az egyik kezelőben hideg vízzel locsolják a láncra kötött beteget, a másikban elektrosokkolással bombázzák miszlikbe egy tébolygó agyát, a műtőben homloklebenyt irtanak. Más rácsos-záras helyiségekben éheztetik, szomjaztatják, pirulázzák, tűvel döfik a gondozottakat. A fiatal nő távolról szűrt, susogós hangon közli velem: neve Eunid,szörnyű élete volt, de aztán Isten felkarolta, és ő eljutott hozzá az Égbe, ha mégoly borzalmas kínok közt is. A Mesternek hála, időben megértette: az öngyilkosság rettenetes bűn, ráadásul egyáltalán nem is a mennybe jutás útja. A jóságos Bardemon atya segített neki átjutni az Égbe nyíló kapukon, habár ekkor ő már kegyelemért üvöltött, és testszerte igazi vért izzadt, és Carfagno professzor úr a hasába

nyúlt, és a kezébe adta a saját kettészelt méhét, hogy lássa: fattyat fogant, mocskos párzásból, pedig ő vagyonos úrhölgy, és ha nem lenne gyógyíthatatlan, szörnyűséges baja a fejének, akkor a kastélyában uralkodhatna a cselédségen. – Bardemon atya?! – nyögöm hangosan. – Carfagno professzor? Hátrapördülök, hogy a szamuráj vagy a művészlélek hallotte. Egyiküket se látom. Úgy rémlik, előrerohantam Eunid nyomában. Elhiggyem a víziót? Avagy tudjam be a szexhiány súlyosbodásának? Ez a történés nagyjából annyira valószínű, mint az, hogy mamutot gázoljak a bicikliúton. Lesietünk a pincébe. A lenti odúk – magánzárkák? – szorosan egymáshoz simulnak. Mindegyikben parányi ablak – féltéglányi, üvegezetlen rés – ásít a vastag falban. Itt tartottak minket, mert veszett állatok vagyunk, mondja Eunid, és sokszor ránk szóltak, ne üvöltsünk, mert zavarjuk az ép elméjű lakosságot, pedig az ordításunk el se hallatszott a házakig, de mi annyira meg akartunk halni, hogy egyre csak üvöltöttünk érette, s végül Bardemon atya meghallotta kínunkat, és segített megszabadulnunk tőle. Belépek az egyik alacsony mennyezetű, pokoli atmoszférájú zugba. Felegyenesedni nem tudok. Feküdni csak összegömbölyödve lehetséges az egyenetlen padlón. Bár valóságosan semmi sincs ott, látom a töredezett téglaaljzatot borító ürüléket, a bezártságtól őrjöngő ápoltakat, érzem a bűzöket. Kilesek a féltéglányi ablakon. Az éj fala és egy hordó fogja el a kilátást. Vigyázz, suttogja Eunid, vigyázz, te is megbomolhatsz! Könnyen megtörténhet, hogy már meg is bomlottam: a hőérzékélő szerint az élveboncolt nő mégiscsak létezik. Vagy pedig? A koponyámra mért ütés szétrobbantja a tudatomat. Voltaképp nem is bánom. Gyere, elkísérlek, szólít Eunid.

Aranykulcs minden ajtóba beillik. Rhett lovagolni csalja Ellát. Az invitált az apjára pillant, s az elhűlt -igézetten nézi gyermekét. Azon töpreng, elengedje-e szemefényét a bugyivadász hímmel. A viharosan kamaszodó kiskorú egykor vékony szálú, sötét haja mára bedúsult, megfényesedett. Tornyos, loknis, szalagdíszes udvarhölgyfrizurája révén évekkel idősebbnek látszik. Forró kakaó színű, hatalmas szeme, lebiggyedően dús szája, domborodó keblei sejteni, sőt félni engedik, hogy a bimbó hamarosan szirmot bont. S még az is lehetséges, hogy húsevő virág lesz belőle. Megszorítom az atya kezét. Ő rám pillant, kiolvassa szememből, mire gondolok. Vigyorogva ellazul, s elbocsátó mozdulatot tesz. Ella örömében torokból felvijjog. A székről felkecmeregve eligazítja bőséges aljú bársonyruháját. Mielőtt az istálló felé lendülne, eszébe jut valami: – A béka kisfiú a szülei elé áll, és megkérdezi: Apu, anyu, hogy születik a kisbéka? Béka apuka így hebeg: Ööööööö… izé… nos… Hát a gólya hozza! Béka anyuka a szívéhez kapva felkiált: Gratulálok! Jó, hogy nem mindjárt a vérfarkas! A fabulás nem várja meg a hatást, sarkon fordul, és Rhettel a nyomában elnyargal. – Kasztrálom a fickót. Biztonsági okból – mered utánuk Belloq. – Ugyan már, ne cakkozd magad. Csak barátkoznak. Ella vagány, sportos, értelmes csaj. Csodálja Rhett trükklovas furmányait, ám kritikusan viszonyul egyéb dolgaihoz. Nyilván a lovazással lesznek elfoglalva. – Normálisabb lenne, ha inkább a pottyanásoktól féltenéd – szól át Cyd a szomszéd asztaltól. – Attól meg nem félted, mert tudod, hogy talpra esik. Martin csatlakozik az apanyugtatáshoz. – Ha pedig mégsem alaptalanul kattogsz, majd találunk egy remek nevet a kisunokádnak. Lehetne például Botlásvirág, Futókaland vagy Gumidefekt. Ha ikrek lesznek, mindhárom nevet használhatják. – Téged is kinyírlak – ígéri Daniel. A pincérek ellepik az asztalok környékét, rubin színbenfényben pompázó italt szolgálnak fel hosszú szárú, öblös poharakban. Az egyik rokon – füstölt kolbásztól, bortól pirospozsgás orcájú, széles termetű, bőven középkorú férfi – szólásra emelkedik: –Ez a vörösbor az én ajándékom! Saját tőkéimen termett. Vigyázat, nem a tökeimen! Kóstoljátok, barátaim! Előbb csak egy apró kortyot vegyetek a nyelvetekre. Érezzétek a déli domboldalon hízó szemeket simogató napsugarak forró érintését. Érzitek már? Mintha női ujjak sétálgatnának az ágyékotokon. A hölgyek értelemszerűen férfikezet érezzenek! Végignézek az arcokon. A vendégek többsége követi az utasítást. Beveszik a kortyot, benn tartják, ízlelik. Mindez érdekes mimikával jár. Sokan igyekeznek kimutatni élvezetüket. Szájzárasan ez még különlegesebb arcjátékot eredményez. Néhány botoxoltnál egészen unikálisat. – Úgy, és most nyeljétek le a borfalat felét – folytatja a szőlősgazda, hipnotikus hangszínen. – A maradékot tartsátok a nyelvetek középterében. A nyelveteket görbítsétek be, mint egy kanalat. Ha ez megvan, húzzátok fel a felső ajkatokat, mintha

ráncolni akarnátok. Így megérzitek a kiváló ital teljes, mi több, tökéletes bukéját. A felekezet társaság ezt az óhajtást is teljesíti. Martin előkapja fényképezőgépét, és megörökíti a pikánsan fintorgó arcokat. A kóstolótréning tovább gördül: – Jól van, barátaim, ha elteltetek a borom bukéjával, de csakis akkor, ha már érzitek a szamócás, ribiszkés, feketecseresznyés, markánsan testes, gyengéden borostyános ízeket, megtehetjük a következő evolúciós lépést. BorCipolla végigpillant szektáján. Jóindulatot éreztet, észlelvén, hogy néhányan még nem találták meg az összes felsorolt tényezőt az italban. Mások meg egyáltalán nem is követik a ceremóniát. Rájuk lesajnáló tekintetet villant, majd folytatja: – Ez a rólam elnevezett vörösbor, vagyis a Vic Comte. Rengeteg díjat nyertem vele, ezerszámra palackozom. Valódi slágerital. Aki valamit is ad a bortrendre, ezt vásárolja. Ha már mindenki megérezte csodaitalom egyedülálló bukéját, nyeljétek le, ami a szátokban van, és vegyetek be újabb kortyot. Ezzel most gargalizálni fogunk. Vic Comte előgargalizál a szektásainak. Martin kattogtatja a megörökítőgépet. Dalia és Marcel egymásba feledkezve ringatózik a tánctéren, nem tántorulva ama kicsinységtől sem, miszerint a zenészek épp pihenőt tartanak. A borkóstolás sem érdekli őket. A könnyen hipnotizálható jelenlévők buzgón gurguláznak kortyukkal, igyekezvén kiérezni belőle minden kiérezhetőt. Cyd kiüríti a poharát, az utolsó hörpintést benn tartja, hoszszasan toroköblöget vele, majd lenyeli, és Ariettához fordul: –Drágám, ebből veszünk néhány ládával. Ez a bor forró égtáji, köpcös tőkén termett. Valamely közepesen felhős augusztusi vasárnapon, délután három harminckor egy szerelmespár állva kufircolt mellette, és gyönyörük nedve a szemekre fröcscsent. Ez az erószi fröccsenet adja e príma bor kivételes belső feszültségét, varázserejét. Ez az ital tele van egészséges, tápláló, élő orgazmusokkal. Bifidusz erogéniusz és bifidusz büfikusz is található benne. Aki ebből kúrát iszik, megszabadul az összes kórságától, de a cerkája is cövek lesz! Ősz haja viszszaszőkül, fogai újranőnek, még a mája is! Megpakoljuk vele a csomagtartót, nyuszikám! Arietta jóváhagyólag bólint, ettől csaknem az asztalra borul. Cyd ülő helyzetbe igazítja hölgyét. – Hát igen, ilyen finom ez a borital, drágám, egészen elbódít. De többet ma már nem iszunk. Elvégre nem vagyunk piafanatisták. Vic Comte átszól az asztalok fölött a szívszerelmét gondozó manónak: – Lehetnél az ügynököm. Könyv nélkül is jól nyomod. – Én fej nélkül is jól nyomom – henceg Cyd. BorCipolla engedélyezi a gargalizálóknak a bor lenyelését. Áhítatot vezényel az arcokra. Hívei poharában még számos korty leledzik. Ő mindegyikhez tud egy szertartást. A következő nyeletet a nyelv hegyén kell egyensúlyozni, miközben a jobb kéz kisujjából horgot formálva lehúzzuk az alsó ajkat. Ilyenkor jönnek elő az árnyaltabb ízek a boritalból. Így lehet észrevenni, hogy valóban tölgyfa hordóban érlelték-e a hegy levét.

– Láttam egy filmet a szexbabákról – mondja a nyugalmazott rendőr Arietta jobbján. – Egy pasas a feleségeként tiszteli a saját robotját, monogám kapcsolatban él vele. Tolószékben mozgatja, a kertbe viszi sütkérezni, és napszemüveggel óvja a szürkehályogtól. Reggel kisminkeli, este lezuhanyozza a babáját. Már nem is tudja elképzelni, hogy igazi nővel éljen, mert az folyton visszaszájalna. Társaságba is eljár vele, csak az zavarja, hogy a neje nem képes összezárni a térdeit, és emiatt sok ajánlatot kap. A magáé becsapósan élethű, sokáig legyeskedtem neki, mire feltűnt, hogy nem is él. Pedig rendőr voltam, felismerem a hullákat. – Arietta nem hulla! – szögezi le Cyd. – Hát persze hogy nem az, de nem is él. Maga megtalálta az ideális kapcsolatot. Azt mondják, a nős férfiak tovább élnek, de jobban várják a halált. Maga meg fogja vetni a halált, cimbora! Ráadásul a párja nem is öregszik, és bálnává se hízik. Ha így is ráunna, bármikor lecserélheti őt egy modernebbre, még robotosabbra. Ki tudja, nemsokára talán piacra dobják a takarító, mosogató szexbabát!? Ha pedig a következő szériát megtanítják repülni, maga csak tollseprűt ad a kezébe és bármit leporoltathat vele a csillártól a plafonig. Én még azt is kinézem a japánokból, hogy kifejlesztik a szakácsos szexrobotot. Csak ne utálnám a szusit! Na persze, ha szeretném, akkor is megutálnám, ha mindennap szusi lenne ebédre, vacsira. A nyugalmazott zsaru megvakarja a fejét, eltöpreng a lehetőségeken. Iszik egy korty konyakot. A homlokára csapva folytatja. –Ezekben a bőrnőcikben az is jó, hogy nem a kerékgumi- szalonban kell felfújatni őket! Van már csomóféle, szoktam nézegetni a webshopban. Biszex baba is létezik, dinnye cicikkel, furkósbot fütykössel. Teljesen kibontakozhat vele az ember, fejleszti a kreativitást. Oltári előny, hogy a robotnők nem balhézósak, egyszerre többet is tarthat. Nem lesz vita, hajtépés, féltékenység, a gruppenszexet is jól bírják. Akárhány szexneje lehet, a törvény nem sújthatja le a szigorával, mint a bigámistákat. Nem lephetik meg magát terhességgel, nem kell küretre cipelni őket. Kizárt a megcsalás! –Nem kell győzködnie – mordul Cyd hárítólag. – Engem kéne – szól közbe Martin. – Én még vívódom. Az exzsaru legott lecsap rá. – Van laptopja, fiatalember? Mert akkor gyorsan ugorjon fel egy szexuális segédeszköz boltba. Tegye félre a prűdséget, ez a téma már régóta nem tabu! A házasságok legtöbbje válással vagy különéléssel végződik, ugyanis a nő nem bízik meg a pacákban, mint nemben és viszont. Egy csomó problémát kiküszöböl, aki szexshopban vásárol. Ezek a bőrnőcik hatféleképpen vibrálnak-rotálnak a kéjnyílásaikkal! Hatféleképpen! Rotálnak! Tényleg nincs semmilyen hancúrkelléke? – De, valahányszor becsajozom, mindig használom a hozzám nőtt hancúrkelléket. – Ez minden?! Mit tudhat egy szimpla csaj a segédeszközökhöz képest? Hol van például egy döfis análvibrátortól? Martin feltűnően feszeng a széken. – Seggédeszközre nem gondolnék – affektálja. A bortréning folytatódik a fejünk fölött. A magam részéről mezei módon kiiszom poharamból a kellemes bukéjú Vic Comte-ot, bár a segédeszköz hallatán csaknem

belefúlok. Öcsém megőrzi komolyságát. Ideális kihallgató lesz belőle. – Repültem egyszer egy kisebb géppel – meséli egy másik férfiú. –Hát kérem szépen, a vécékagylóban roppant szűk volt a lefolyónyílás, és az öblítőgomb lenyomásakor a szerkezet olyan elánnal vákuumozta be, amit kapott, hogy elképedtem. Ezután elvégeztem néhány intim kísérletet. Kérem szépen, a végére módfelett kimerültem, de ez jóféle kitikkadás volt, ha értik. Azonnal írtam egy gumibaba-gyártó cégnek, és felajánlottam továbbfejlesztésre a gépen szerzett tapasztalataimat. Úgy látom, megvalósították. –Éljenek a kísérletező kedvű pacákok! – tapsol a nyugalmazott rendőr. –Ez viszi előrébb a világot! Rézorr Atya mostanra eleget ivott. Már nem néz haragosan a léhuló nyájra. Mi több, lelkét jóság és megbocsátás öntötte el (más nem lehet), ugyanis le-föl imbolyog az asztalok között, és szenteltvíztartóját rázogatva fűt-fát megáld, beszentel, feloldoz; keresztet is vet ránk. Beszenteli Ariettát, Vic Comte-ot és borát, a kisebbnagyobb dedeket, a bűnös életű felnőtteket egyaránt. A mellette elsiető pincéreket is meghinti áldóvízzel; az egymás ajkára tapadt férfipárt ugyancsak, habár e kérdésben a Vatikán tőle eltérően foglalt állást. – Jobb a szenteltvíz, mint az özönvíz – jegyzi meg Belloq, miután Padre Jesus minket is meglocsol. – Sacre Coeur! – nyögi Martin, megkapván az adagját. – Megvilágosodtam! Kit érdekel a zsaruság?! Hivatást váltok! Kibérelek néhány papot, megszenteltetek velük egy forrást, és árulni fogom a vizet. Lesz szenteltvíz palackban, dobozban, üvegben. Sőt, szenteltvízautomatákat is üzemeltetek! Instant szenteltvizet is gyártok majd! Roppant egyszerű lesz az elkészítése: a szentelt port felöntjük vízzel, és máris hinthető! Betársulok a vállalkozásba. – Keresztvizet is árulhatnánk – ajánlom. – Mint tudjuk, a keresztvíz tisztára mossa a lelket, megszabadít az eredendő bűntől. Kinek nem szíve vágya ez? Sőt, pengét is értékesíthetünk! – Pengét? Minek? –Speciális pengét, amellyel leszedhető a keresztvíz az érdemtelenekről. – Akár bérkeresztanyaságot is vállalhatnál! – ötletel öcsém. – Sokkal jobb, mint a béranyaság! Nincs kihordási idő, vajúdás, tolófájás. – Te meg bérkeresztapa lehetnél. Rent Corleone, vagy hasonló névvel. Meghirdetjük? – Naná! Padre Jesus újfent elimbolyog mögöttünk. Ismét megzuhanyoz bennünket kifogyhatatlan szenteltvíz-rázójából. Mivel a szeme alatt öblösödő tasak erősen szenteltvíztartó formájú, gyanítom, onnan csapolja az utánpótlást. Ariettát is meghinti még egyszer. Görbített mutató- és középső ujja közé csippenti a baba arcát, rákacsint. A nászajándékos asztalhoz érve folytatja áldásosztó elfoglaltságát. Megszenteli az összes szilkét, teáskannát, robotgépet; a felnőtt férfi méretére készült lakk rugdalódzót, a hét

napjairól elnevezett vibrátorokat, több doboz orgazmustojást; az őt fotózókat, a mellette eltolt zsúrkocsiról leemelt whiskysflaskát, a szünetről visszatérő gitárost, dobost, énekest. – Nem papra megy a játék – dörmögi Cyd. Ha felhagysz a dohányzással, ivással, szeretkezéssel, ne hidd, hogy tovább [xxxviii] élsz. Csak úgy tűnik.

Marcelék néhány perccel ezelőtt elsurrantak a szí nről, a kastély felé startolva. Nem haladtak túl gyorsan, néhány lépésenként összebotlottak egy-egy huzamos idejű, mind térnyerőbb csókra. Mostanra talán elértek a nászágyig. Az ültetési rend rég felbomlott, viszonyok-iszonyok születnek, klikkek alakulnak. Ella előkerül, tetőtől talpig finom lószaggal borítva. Rhett korban hozzáillőbb lányt talál a tánctérben, Daniel megnyugodhat. Martin a kevésbé rajongott szomszédunkról mesél az asztaltársaságnak. – A piázós, légpuskás ipse előrehaladott agylágyulásban szenved, és a gonoszság is szüntelenül keresi belőle a kiutat. Valahányszor meglát egy macskát a kertben, kitör rajta a zákányosság. Egyszer a lábát törte kacorüldözés közben. Múltkor paintball lövedékkel támadt a kertjébe tévedő Fáraó Atkára, a macseszunkra. A rafkós kékvérű persze most is megszívatta. Mindig arrébb futott, az agysorvadt ipse meg csak tüzelt rá. Végül az összes kerti törpéje, hintaágya, kötélen száradó gönce piros pacás lett, meg persze a feje is, amikor felfogta, hogy viheti a cuccait a vegyi pucerájba. Legutóbb kipróbálta a vadiúj parittyáját. Maréknyi szöget tárazott a csúzliba, nehogy elvétse Fáraó Átkát. Őt mégis elhibázta, ellenben leengedte az utcán parkoló kocsik kerekét, és lőtt egy zsarut is, pechjére. Állati dühösen ért haza a jardról, dúlt-fúlt, csapkodott. És a macska megint ott ült a kertjében, épp az ablakkal szemközt! A flepnis előkapta a csúzlit és tüzelt. A szögek gellert kaptak az üvegen, mivel nem nyitotta ki az ablakot. Az egyik szög szemen találta az ipsét. Egy szeme még mindig maradt, gyorsan gázpisztolyt rántott, és rálőtt a macskára. Hanem az ablak továbbra is zárva volt. Az elgázosított, félszemű spóra fuldokolva, hörögve menekült ki a kertbe. Alighanem Fáraó Átka hívott neki mentőt, miután abbahagyta a röhögést. Beszélgetés, nevetés hangjai zsonganak köröttem. Arrébb a zenészek parázsos dallamokkal pezsgetik a véreket. Delgado és Nympha egymásba feledkezve táncol a spanyol ritmusokra. Belloq éjkék zekés, bőrnadrágos viseletét, hajtókás csizmáját nézem, ő az enyémet. Eszünkbe jut egy s más a minapi jelmezbálról. Hasonló öltözékben, összeakadt tekintettel forgolódtunk a táncparketten, hamar elvarázsolódtunk egymástól, így hát kétszer is megszöktünk a mulatságból. S mindkétszer örvendeztünk, hogy megfogadtuk agyászom, Mayron doktornő tanácsát, amikor gyermekágyi depresszió rútította jókedvem egét, és azóta széles e világot szerelmi vacoknak tekintjük, nem csupán hajlékunk különféle pontjait, egyetlen kikötéssel: csak mi ketten lehetünk ott, senki más, az isteneket nem számítva.

Cyd felrikkant: – Hol vannak az ünnepeltek? Csak nem máris leléptek? Elfelejtettem szólni Hárpikának, hogy a néphit szerint a csomók gátolják a fogamzást! Épp ezért, ha nem akarnak gyereket, csomót kell kötniük! – Mire? – kérdezem. Ella megütközve rám bámul: – Szerinted?! Martin tovább mesél Fáraó Atkáról. – A nyomorú, megtört lélek rosszul viselte, amikor hazavittünk egy szakajtó kiscicát, akiket mellesleg az egysejtű szomszédtól mentettünk meg. Cirmosunk, bármennyire megtört is, felfogta: ő az idősebb, tehát kötelezettségei vannak, így aztán gyakran hurcolt haza gyakorlóegeret a kicsiknek, hogy vadászni tanuljanak. A rutintalan kölykök által elszalasztott rágcsálók ellepték a házat. Úgy rémlett, minél több az egerészőnk, annál több az egerünk. Fáraó Átka pedig nem szívesen fogdosta öszsze a szökevényeket. A macskaterapeuta rávilágított, mi baja szegénynek: azért búskomor, mert nem lett felkészítve a kistesók érkezésére! Nem énekelhetett nekik, amíg a mamájuk hasában növekedtek. Le se rajzolhatta, milyennek képzeli őket. És ami a legfőbenjáróbb: egyáltalán nem kapott tőlük kistesó- ajándékokat! Ezt utólag pótoltuk. A spleenes macsesz helyrejött, és hadat üzent a becipelt rágcsálóknak. Azt a hajszát! A kutyánk, Tarzan is beszállt a revübe, még a haverját, Lobót is áthívta a szomszédból. Na jó, sok egeret nem fogtak meg, de legalább kiüldözték őket a házból. A mind álmosabb vendéggyerekek vész-üzemmódra váltanak kínjukban. Lufikat kötöznek egy székre, hogy elröptessék a rajta bóbiskoló négyéves kislányt. A dupla lófarkas, manócska arcú apróság már éppen ellebegne a kozmosz felé, mikor egy zordonás felnőtt véget vet az aeromechanikai kísérletnek. A gyerekzsiványok e kudarc után a nászajándékos asztalhoz sündörögnek óriási léggömbjeikkel. Csakhamar a levegőbe emelkedik és elimbolyog az asztalok fölött egy orgazmustojással teli tartó. Hátraszegett fejjel figyeljük röptét. – Igaz, hogy tojásos dobozban árulják, de ez nem étkezési tojás ám! –tudatja a nyugalmazott rendőr. – Hanem szexuális. Ugye, ismeri valamelyikük? A hallótávon belül tartózkodó férfiak kánonban tagadják az ismerést. Az exzsaru elmagyarázza a tojglik titkát. – Az orgazmustojás szexuális segédeszköz. Egy dobozon belül mindegyik mást tud, vagyis pont úgy szakosodtak, mint a kommandósok. Az egyik körkörös mozgást végez, a másik szívóhatást fejt ki és így tovább. Így működik: lecsavarintjuk a tetejét, beletoljuk a belevalót, ami egy hosszúkás dolog, tehát csak hímneműek rendelkeznek vele. Gombnyomásra indul a gyönyör. Azon felül, ami a zselés anyag belsejébe programozva történik, jólesik a manuális le-föl mozgatás. A holmi rendkívül nyúlékony, tökéletesen felveszi a beledugott tárgy alakját. Használat közben csak arra kell vigyázni, de nagyon, hogy a hevesedő rángatás lendületében a tojás el ne repüljön. Egy cimborám óvatlan volt, az ő tojása a legszebb pillanatban robbant ki az ablakon. Az immár legkevésbé sem tojásdad, zselés állagú játékszer irtózatosat csattant az utcán közlekedő hölgy meglepett

arcán, aztán a kosarába pottyant. A fickó óvatlanul leszaladt a tulajdonáért, amit akkorra a nőszemély már a kezében tartott, árgus szemmel vizsgált, és sajnos összeállt neki a kép. Világraszóló botrány lett belőle. Szóval csak óvatosan, uraim! – Oltári mázli, ha a géptikmony száguld ki az ablakon, nem pedig a sajátod – sóhajtja egy empatikus pasas. – Nem tikmony az! – rikkantja Cyd. – A mony jelenti a tojást, az előtag határozza meg, hogy melyik fajét. A tikmony tyúktojás, a fürjmony fürjtojás… Martin elismerő füttyentést hallat. –De kikupálódtál, mandrókám! Gatyapőcológia, tikmonyológia! Nem vagy pite! – Na ja: internet! – büszkélkedik a manó. – Meg akartam nézni az esküvői babonákat, aztán a hálón ragadtam. – És még babonaszakra is jártál! Mesélj! – Mi a neve az embertojásnak? – kérdezi valaki. Cyd vonogatja a vállát. – Mittudom én!? Talán hummony, ha a humán tőből képezzük. – Pasimony, ficekmony, mukimony – találgat Ella. – Vajon mi történik, ha az orgazmustojást beteszik a keltetőgépbe? Mi bújik ki belőle? Habár gép se kell, a pasik csak rákotlanak és kikeltik maguknak a kéjmonyokat. –Főzhető az orgazmustojás? –érdeklődik egy gyomrosabb hímnemű. – Imádom a buggyantott tojást a levesembe! Meg a rántottát is persze. – Próbáld ki – ajánlja Martin. – Habár lehet, hogy a körkörös mozgású tojgli a csillárra habosítja a levesedet. Netán beszippantja a nyelvedet. Vagy a kanalat. – Esetleg meghajlítja. Vagy összeharmonikázza. A témaadó tojásdoboz kilebeg a látóterünkből. A gyerekzsiványok máris indítják a következő járatot. Sokoldalú zselés vibrátor emelkedik a magasba. Villog, vonaglik, kéjhangokat produkál: nyö, nyö, ah, ah, nyö, nyö hangzásúakat. – Hogyan tervezik a seggédeszközöket? – mélázom. – Honnan jön az inspiráció? Miként kísérletezik ki a prototípust? Milyen egy szexuális seggédeszköz-tervező mérnök irodája? Láthatnék erről szóló filmet a YouTube-on? –Én íróember vagyok, pörgős a fantáziám – jelentkezik egy negyven körüli pasek művészies arcfrizurával. A ceruzavastagságú, lángvörös szőrzet a fülcimpa alól indul, egyenes vonalként jut el a szájzugig, az ajkak fölött dúsan befogkefésedik. A szájat elhagyva visszavékonyul, így folytatja útját a másik fül felé. A léniás bajusz minden tekintetet magához tép, miközben gazdája beszél. –A kényes részletekre kiterjedően látom magam előtt, amint a fellázadt szexuális segédeszközök forradalmi elánnal az emberiségre rohannak, nem kímélve asszonyt, gyereket, öreget!Fúriaként támadó guminőket, vibrátorokat, ostromló péniszgyűrűket, művaginákat vizionálok! Micsoda harctér, szent egek! A széttárt karokkal látomásozó írólélek élénkzöld szeme felakad, csigás haja lángolni látszik. A téma odavonz néhány érdeklődőt a környező asztaloktól. A gyülekezés láttán mások is körénk tódulnak. Mindenki leteszi a garasát. –Én tutira hagynám magam, ha a guminők lerohannának!

– Órákon belül hulla lennél. Kéjhalott! –Inkább guminő-roham végezzen velem, mint a szívemé. – Vajon a hadsereg leverné a szexuális pótszerek lázadását? – Á, szerintem már az elején korrumpálódnának. –Tegyük fel, hogy mégse. Mire mennének a hímnemű szexrobotok támadása ellen? Légiónyi legyőzhetetlen szuperhős van közöttük! Batman, Pókember, Superman, 007-es ügynök és más ilyenek. Meg egy csomó egyenruhás! Tűzoltók, tengerészek, zsaruk, katonák, oltári dákókkal! Totál esélytelen lenne harcolni ellenük! Vagy például képzeljük el az análvibrátor-sereg ostromát! Az lehet ám a borzalmas tömeghalál! A gyerekbanda felereszti a légtérbe a felnőtt-rugdalódzót. Padre Jesus gépiesen újraszenteli a fétistárgyat, amikor az elimbolyog az arca előtt. [xxxix] A diétázás azoknak való, akik nem bíznak magukban.

Az újdonat házaspár visszatér a nászéj-kóstolóból. Dalia földig omló szoknyája egy ponton felakadt, parókája hátrébb csúszott a homlokvonalból. A rúzs eltűnt a szájáról vagy az változott át arcpirosítóvá. Marcel félregombolta csipkekézelős patyolatingét.Ő is kapott a pirosítóból, nem egyenletes elosztásban; valahogy még a szeméremkupakjára is jutott. – Na csakhogy! – lelkesül Cyd. – Már mióta el akarom mondani nektek az ide vonatkozó babonákat! Úgy értem mármint, hogy most már ideje a születésről beszélni, mert el se titkolhatnátok, mit műveltetek! Utóvégtére most már jogerősen csinálhatjátok. Nos tehát: az emberek sokáig azt hitték, hogy a fogantatás természetfölötti erő műve, szűznemzés útján következik be, a holdvilág, az eső vagy a szél a fater, tehát veszett mód óvták ezektől a szüzeket. Ha a foganás mégis beütött, az elemeket hibáztatták, de persze ismertek magzatelhajtási eljárásokat is. Úgymint: szappanlé, rézgálicfőzet vagy anyarozs levének itatása, ücsörgetés forró vízben, a gyerek kipasszírozása, másképpen: kikenése a megesett lány hasából. Ha mindez nem használt, belsőleg folytatták az elcsinálást: kötőtűvel, gyökerekkel, konyhai eszközökkel vájkálták a méhet. De vigyázni kellett ám, mert az így elvetélt gyerekből lett a lidércfény az ingovány fölött! Aki azt követte, belefúlt a mocsárba vagy széttépték a lápi morcok! A kereszténység felvétele és Szűz Mária sorsa után már nem illett természetfölötti erőtől teherbe esni. Az újszülött leányt vízben mosogatták, hogy termékeny legyen. Ha pedig az lett, de frigyen kívül, kiközösítették. A szaporaság elérése végett szórják be az ifjú párt apró szemű cuccokkal: rizzsel, rozzsal, búzával. Ennyi erővel meg is sörétezhetnék őket. Vagy megborátozhatnák. – Jaj, manó, te ennek tényleg utánaolvastál? – ujjong Dalia. – Tudtam, hogy te vagy a legjobb barátom! – A lagzin a menyecske ráült az ujjaira, annyi ujjára, ahány gyereket akart. Ha még nem akart szülni, annyi csomót kötött,

ahány év haladékra vágyott. – Mire kötött csomót? – nyikkan Marcel. – Már ki is találtad – dünnyögöm. – Tévedtek, mert az alsószoknyát kellett megcsomózni! – tudatja Cyd. – Dalia, ha már bekaptad a legyet, pókhálóval állapíthatod meg a babinkó nemét. Az ujjaddal bökd át a hálót. Ha a pók befoltozza, fiad lesz, ha nem, akkor lányod, az ultrahang humbug. Ja, dinnyére, tökre nem nézhetsz, mert kopasz lesz a klambód. A munka segíti a szülést, terhes nő ne lazsáljon. Hordjon követ, kapáljon! Ha már szülünk, külön edény kell a magzatvíznek, vérnek, méhlepénynek, köldökzsinegnek. Ezekből szárítás után javasgyógyszer készül. Szüléskor minden lyukat be kell tömni ronggyal, nehogy a rossz szellemek bejussanak. Ha megvan a szülemény, az anya hetekig járjon patkolt csizmában, mert azt rühelli az ördög. Ella közbekérdez: – Az ördög nevében mit jelent az ör? – Az ikerszületéssel vigyázni kell, például az ókori Rómában kedvezőtlen jelnek tekintették! Az egyik csecsemőt megölték, és a belsőségeiből jósoltak. – Undorító! – nyögi valaki. –Az órómaiak szerint nem volt főbenjáró. Aki valamilyen erkölcsi törvényt megsértett, azt szabadon megölhették. – A gyilkolás nem sért erkölcsi törvényt? – Más helyeken démoni házaspár megtestesülésének tartották az ikreket, és hangyabolyra tették ki őket. Ha csak egyiküket nyiffantották meg, magától értetődően a lánygyereket választották. Eszembe jut egy hangyabolyon történt kivégzés a közeli múltból. Az áldozat nem volt iker, se lánygyermek. Viszont több halálosbűnt elkövetett, jócskán bekarmázva végzetét. – Ej, hát miért nem beszélünk vidámabb dolgokról? – rikkantja a vörös hajú művészember. – Elvégre ma boldogság van! Én is nemrég nősültem, alig tíz éve, és azóta is imádom az asszonykámat! Azt se tudom, hogyan halmozzam el őt ajándékokkal! Tegnap volt a szülinapja. Mielőtt munkába indultam, teleraktam a házat szív alakú csokival, lufival és szívpiros rózsaszirommal. Amikor a párom felébredt, sikítozva hívott fel, hogy megköszönje. Martin Ellához fordul: – Eljátsszuk a felhívást? Eljátsszák. Az eufórikus sikítozás, köszöngetés, ugrándozás hatására mások is extatikus állapotba kerülnek, és csatlakoznak hozzájuk. A visongástól ijedt gyerekbrigantik elengedik az utolsó léggömböket, s azok szólóban röppennek a magasba.

Az írólélek kiélvezi sztorija sikerét, majd kézlengetve csitít ja féktelenül ujjongó publikumát: – Hé, hé!Vegyetek levegőt néha, mert az maga az élet! A lufi nélkül maradt, eszméletvésztartalékon működő gyerekek csatlakoznak a társasághoz, effélékkel: – A koncentrációs táborokban mire koncentráltak? – A balneológusok ugyebár utálják a szenya bálnavadászokat? – Én annyira szeretem az anyukámat, hogy anyák napján szív alakút kakiltam! –Én is mamifüggő vagyok! Tegnap amikor anyu melóba ment, utánahánytam! – Én meg olvastam a neten, hogy a nagyim azért kövér, mert tele van szeretettel! – Ha igaziból zsaruk vagytok, megmutatjátok a levorvereteket? – Nektek tényleg van gyereketek? – firtatja egyikük az új párhoz fordulva. – Van bizony, Vivica a neve – feleli Marcel. –Őt most otthon kellett hagynunk, mert bárányhimlős lett. – Mekkorának született? – Három kiló ötven centisnek. – Ti testi szerelmet is végeztek? – Anélkül nem lehetne gyerekünk. Egy kislány a léniabajszú művészemberre néz: – Az író bácsinak mit tetszik írnia? – Nekrológot írok. Nem tetszik, de ez van. – Kinek a nekrológját? –érdeklődik Martin. – Bárkiét. Ha elhunyna valakid, először is részvétem, aztán küldd el az adatait, utald át a tarifát és olyan búcsúztatást kapsz tőlem, hogy minden ujjadat megnyalod. Az esküvőre is írtam. – Nekrológot? –Azt hát! Elvégre a menyasszony és a vőlegény szabadsága is megboldogult. Fel is olvasnám, csak nem engedi a nejecském, merthogy morbid lett. Milyen legyen egy nekrológ? Mulatós? Na mindegy. Ismeritek ezt a viccet? „Apuuu, duruzsolj úgy a fülembe, ahogy anyunak szoktál!” Apu duruzsol, mire a kislány: „Szó sem lehet róla, te kujon! Egész nap mostam, főztem, takarítottam, hulla fáradt vagyok, fáj a fejem, mensruálok!” Elszabadulnak a viccmesélők, mint a pokol, és egymást tromfolják: –A tanító néni megkérdezi az egyik gyerektől, mi lesz, ha megnő. A kislány így felel: „Ha nagy mellem lesz, színésznő leszek, ha kicsi, tanítónő”. – Itt egy arany mondás!Az idegbaj öröklődő betegség. Én is a gyerekeimtől kaptam. – Két óvodás beszélget: „Az én apukámnak két kukija van!” „Nem is igaz!” „De igaz! A kisebbikkel pisil, a nagyobbikkal az anyu mossa a fogát!” – Ezt ismeritek?A férfiak nálunk csak egy nővel házasodhatnak. Ezt úgy hívják, monotónia.

A gyerekzsiványokon is elúrhodik a mesélési kedv: –A nővimnek bőrbevonatú vibrije van igazi herékkel és talppal, vagyis a falra is fel tudja cuppantani a műszert. Intenzitásfokozós távirányító is van hozzá. A pasija zsírlusta, tévézés közben szokta gyúrni a nyomkodó gombjait, hogy a nővim érezze, foglalkozva van vele. – A nagyfatusom hetvenéves, de még mindig szén aktív. Vett magának hintacipőt, olyan maszáj gömbtalpút, ami piszok egészséges, és abban jár sétálni a benga kutyusaival. A múltkor kipróbálta a csukáját a hegyen is. A pórázokat a derekára kötötte, hogy a blökik is segítsék őt a mászásban. Épp nyelvlógatva caplattak fölfelé, amikor kiugrott egy róka a bozótból, és tiszta erőből elrohant lefelé. Uccu neki, a kutyák utánavetődtek, sziklán-bokron át üldözték, közben persze hurcolták magukkal a hozzájuk kötözött nagyfatust a hintacipőben. Ha nem jön közbe egy bazi fa, még most is vonszolnák! Csipázom a tatust! Izgisen extrém az ízlése, görkorizni meg bicajozni is szokott a blökikkel, és már csilliószor volt nyolcas a kerekeiben meg a csontjaiban. Folyton felcukkolja valami a pórázon loholó kutyákat, és összevissza futkorásznak, és akkor szegény tatus nagyokat röpül. –Az én bácsikám totál kiltmániás, van mindenféle színű kiltje, nadrágot fel se vesz, pedig irtó bozontosak a mankói. Mindenhova kockás szoknyában császkál, szőrös tarsollyal az oldalán, az pedig az ellenségei tökeiből készült, legalábbis így kérkedik. Szigorúan követi a hagyományt, ami tiltja az alsógatyát a kilt alá. Anyu viszont nem szeret vele egy társaságban lenni, mert szerinte mindig előkerül a bácsikám kinyúlt brokija, hogy vért kergessen az arcokba. Múltkor is szaporán kergette a vért, amikor négykézláb pucsítva keresgélte a kontaktlencséjét egy partin, és… – Nekem ez nagyon tömény – súgja Daniel. Rajtunk a sor, hogy megszökjünk. [xl] A dolgozó nő legjobb barátja az arcpakolás

A sejtelmesen sötét növényalagútban fáklyát formázó lámpák pislákolnak. Ezektől a mesebeli hangulat mit sem halványul, rémlényre, tündérre egyaránt számítunk. Összesimulva lépdelünk, élvezem Daniel százízű illatát; ha tehetném, feromonparfümöt készítenék belőle, hogy távollétében is magamon érezhessem. Nemrég azt mondta, neki elegendő, ha rám gondol, érzékei tüstént összegyúrnak benne, tapintásból, illatból, ízlelésből, hangból, látványból teremtve. S meglehet, élménynek ez is jóleső, a valóságos megtestesülésem hegyláncokkal finomabb a képzeletesnél. A Hogyan legyünk monogámok?kérdésre ő a válaszom. Gyötrelmesen csiszolódtunk

össze, sokszor úgy hittük, fel kell adnunk, muszáj menekülnünk, bírhatatlanul sok ez nekünk. Különösen a kapcsolatunk, majd a frigyünk eleje volt tízpróbás vagy jóval több; számosan feladják ilyenkor, nem is sejtvén, mit dobnak el maguktól. Hideglelt leszek, ha eszembe villan, mit veszítettem volna nélküle. Minden művet verítékes szenvedés vajúdik világra; az összetartozás örömből, kéjből fogan, kínok közt születik. Az összes sejtem, porcikám rá fogékony, bármi történik, vele akarom átélni, megbeszélni; még azt is, amit végül mégis magamba zárok vagy mással vitatok meg, tudván, milyféle reakcióra számíthatok tőle, ha például szólóban vetem magam egy nyilvánvalóan csapdás helyzetbe, miként nem kétszer műveltem. Bármi egyebet gátlás nélkül szóba hozhatok, nem utasít el, pasasgőggel kijelentve: márpedig ő nem és nem lelkizik, forduljak a barátnőimhez. Elemi erejű, vulkanikus vonzalom delejez hozzá. Elterjedt nézet, hogy a szerelem puszta érzékiség, szélsebesen tovarobog, átadva helyét a megfontoltabb, barátibb szeretetnek, ha egyáltalán, mert legtöbbször csak pernyét, csontokat hagy maga után. E szöveg hallatán ezredszer is kisbolygó méretűre tágul a szemem. Mi van?! Mit kell megkülönböztetni? Miért kéne? S persze látom körös-körül, hogy a képlet általában igaz, mégsem ijedezem a holnaptól. Legfeljebb mi leszünk az utolsó emberpárok egyike, akiket holtukig a szerelem éltet, és nem szórakozottságból maradnak együtt, vagy mert a szemetesek nem hajlandók elpucolni kikukázott hitvesüket. Ártatlanságom hímpora jócskán megkopott; a Mikulások közt láttam már pedofilt. Tudom, hogy a világvége az emberiség által generált folyamat, nem pedig egy dátum. Tudom, hogy nem létezik politikusbecsület, és nem mind köcsög, ami kalap. Viszont fogalomtáramban az abszolút hallás mellett prímán megfér az abszolút szerelem. Sosem engedtem, éreztem ennyire közel magamhoz senki mást. A kettőnket egyazon keringésbe kapcsoló, köztünk áramló modzsót érzelmi szorosság, meghittség, erotomágnesesség alkotja. Sőt, Daniel maga az erotomágnes. Ellenállási képtelenségemet kimutatom a szőlőlombozat mélyében. A magunkfajta, nem tegnap találkozott párról ugyan ki hinné el, amit egymással teszünk? E szenvedélykitöréshez tán azon erő fogható, mely eltemette Pompejit. Később Dalia és Marcel mellett táncolunk. Éjfél múltán döfősebb dalokat is elengednek a zenészek. Martin a közelünkben lötyög egy lánnyal, inkább partnere párolására figyel, mint a korrekt lépésekre. Rhett Sinclair is főzőműsort rendez táncolás ürügyén, alapanyaga máris félpuha. Cyd az általa képviselt mozgáskultúrára tanítgatja Ellát, és nagyokat nevetnek. Eszembe jut Frisky. A következő menyegzőn csak akkor számíthatnak rám, ha ő adja a műsort. Ezt célzatosan közlöm Delgadóval, látván, mennyire elbűvöltek egymástól Nymphával. Mivel egyikük se látta Friskyt és a Catharsis Bandet, értetlenül bámulnak rám. Kilátásba helyezem, hogy elviszem őket egy Toloncház-béliélményre. Ekkor már Belloq is érdeklődik az iránt, mi varázsolt el ennyire. Megkopogtatom Cyd vállát, átpasszolom neki a válaszolás jogát.

A manó képzelt mikrofont ragadva Frisky-alteregóvá szellemül. Karcos-rekedtes hangon elhörgött dallal bemelegít, majd megszilajodik és féktelen pogózásba lendül. Produkciója másképpen sodor, mint az eredeti, így is tapsvihart szüretel. Hamar kiüresedik körötte a tánctér, a félrehúzódott párok őt nézik, biztatják. Bárki láthatja műsorát a kivetítőn; a lelkesült zenészek iparkodnak ráhangolódni sajátos muzikalitására. Belloq félrevonul megzörrenő mobiljával. Látom az arcán, nem örül a kapott hírnek. A pilledtnek tetsző Marcel visszasétál az asztalhoz Jókorát harap a menyegzői sajttorta tetején széplő menyasszony fejéből, és tűnődve rágja a falatot. Konyhai öltözékes, kopasz fejű fickó lép hozzá, átnyújt neki egy kupica italt, és széles gesztusokkal, hajbókolva beszél valamiről. Messziről látszik, hogy hamis a dala. Marcel kiüríti a pohárkát. Aztán feszélyezetten nevetgélve, együtt indulnak az étterem felé. Megkondul fejemben a vészharang. Zsigereim megsajdulnak. Daniel rossz hírt kapott? Ne adj’ ég, a kisfiúnkról? Már jön is felém, zsebre vágva a ketyerét. – Wyne-ék késve se jönnek, most már biztos – közli komoran. – A több helyszínes akciót végrehajtották. Néhány maffiózó lelécelt, azokat üldözik. Két sérültjük van, az egyik Radír Atya, aki teljesen véletlenül járt arrafelé, és épp a menekülők kocsija elé motorozott. Agyrázkódást kapott, félrebeszél, sirálynak képzeli magát. Louisnak eltört néhány kézcsontja, mikor bemosott az egyik camorrásnak. A fickónak vasalás volt az állkapcsában. Összeborzongok. –Ezentúl röntgenképet kérünk pofán vágás előtt – morgom. Cyd összeesésig pattog, énekel, komédiázik. Amikor kimerülten elnyúlik a padlón, a zene is elnémul. Felerősödik az asztaloknál beszélgetők moraja. Távolabbról, az étterem mögül kiabálás, motorbőgés hallatszik. Ezt a hangot csattanás, halálsikoly, hosszan kitartott ordítás követi. Reflektorfény hasít az éjbe. Hörgetett motorral elsüvít egy furgon. Most kéne egy gumibugyi-szünet! Ehelyett Marcel nevét nyögve a zajforrás felé lódulok.

Ha a gyónási titkot megtöröd, a feloldozás is elmarad. Kezek tapogatnak.

Pocsékul viselem, ha idegenek nyúlnak hozzám. Pláne, ha még a stukkeremet is fogdossák. Egyszerre rúgok, ütök. A fölém görnyedő maskarák megloccsantják fejüket a közeli plafonon. Egyikük rám zuhan, a másik mellém okádja gyomra tartalmát. Ilyen szaga volna a cukrozott vasnak, ha bármi értelme lenne cukrozni a vasat. Undorodva legörgetem magamról az ájultat. Feltérdelek. Elteszem a stukimat. A hányadéka fölött kuporgó reverendás ugrani készül. Rám. Könyökütéssel hervasztom le a pattogó tésztaképűt. A nyakamon imbolygó koponyához alig van közöm. Ha nem fájna, el se hinném, hogy a sajátom. A hibernált testeken átmászva kimenekülök az odúból. Lábuknál fogva elővonszolom támadóimat. Mire sokféle sérvet kapok egyéb panaszaim mellé, Vis Major is előkerül. – Mi is fogtunk néhány ilyet – dicsekszik a jelmezesek láttán. – Mik ezek? – pihegem. Gyanítom, halálfej lötyög a nyakamon. Sajoghat-e a halálfej? Megtekintem a humán hulladékokat a zseblámpavilágnál. Fehérre mázolt arcok, túlzóan kipirosított ajkak. Madárijesztő-hajzat az egyiken, hátranyalt frizura a másikon. Előbbi reverendát, utóbbi körgalléros vámpírszettet visel. – A többi milyen cuccban villog? – kérdezem. –A lányok régebbi korból való, padlósöprő göncben parádéznak. Az egyik fifi orvosi köpenyben feszít. A másik csókamuzeális zsarumezt húzott magára. A vakolásuk egyforma. Meszelt arc, lázvörös száj. Átlagéletkoruk kábé 20 év. Bólintok. –Az agyász, a pap és a rendőrfőnök. A régi rémsztorit játsszák. – Sajátos értelmezésben virítják –dünnyögi ő. – Feldúsították módis vámpírromantikával. Na persze, az egész csak annyira romantikus, amilyen a te börtönesküvőd volt, szamuráj. Bagatellt hol hagytad? –Vigyáz rájuk. Ne aggódj, lelakatoltam őket. Jól vagy? – Viháncolni tudnék. Megfigyeltem, ha az amcsi filmekben valaki borzalmasan megsérül, haldoklik vagy már hulla, fix, hogy többen is megkérdezik tőle: jól vagy? Hogy az üszögbe lenne jól, amikor dögrováson van! Szerinted miért jutott eszembe? Körbenézünk a pince további részeiben, pillanatokra se veszítve szem elől egymást. Talán még rá is játszunk valamelyest. Vizsgálódás közben testünk, lélegzetünk összehorzsolódik, intő nesz hallatán hát a háthoz simul, hogy magunkat és társunkat is védhessük; egyszerre fordulunk, egy ritmusra veszünk levegőt. Mindez akkor is jólesne, ha nem hatna át a hely nyomasztó szelleme, és a fejemben se légkalapácsozna egy kőtörőbrigád. Voltaképp mivel is kólintottak kupán? Hajóbakkal? Magával a hajóval? De ki látott pincében hajót? – Ezekben a rekeszekben aszalták az ápoltakat? – hitetlenkedik a szamuráj, begörnyedve az egyik odúba. – Ehhez képest manapság kiváltságos helyzetben tartják a pszichopata gyilkosokat. – Ne kriminalizáld az elmebetegeket.

– Csupán kiemeltem közülük azokat, akikkel a munkánk folytán dolgunk akad. Nem bánnám, ha a förtelmesebbjét itt őriznék. –Egykor itt nem szimpla őrzés folyt. A bezárást sanyargatással tetézték. – Épp erre céloztam – morogja. – Szadista. – Vállalom. A folyosó végén leljük a karvastagságú gyertyákkal hangulatosított, méretesebb helyiséget, ahol a titkos színjátszókör tagjai átöltöztek jelmezükbe, kajáltak, bekarmoltak-betéptek, és kifeküdték kollapszusaikat apőre szivacsmatracok tetején. Itt tartották hobbijuk szakirodalmát a csaknem V alakúra roskadt polcon. Az eszkábált asztalon vérrel vagy annak látszó nedvekkel töltött üvegek, fiolák sorakoznak, laptopmonitor villódzik, régimódi fémdobozban rozsdával, száradt vérrel lepett kések, szikék hevernek. Bonyolultnak rémlő pumpás-tartályos szerkezet, piramisnyi múmiának elegendő fásli, hasas üvegekben tárolt folyadékok látványa kondizza fantáziámat. A hepehupás téglapadlón szemét hentereg. A sarokban csordultig telt kübli párolog. A sokféle szagból mixeltbűz már-már letaglóz. Végigböngészem a színpompás borítójú könyveket. A sokféle zsigeri ingerlést ígérő horror- és vámpírregények birizgálatlanul hagynak. Az Acapello úr által írt, ágrólszakadt küllemű Tébolyultak balladája annál jobban csábít. A fülszöveg szerint az amatőr múltbúvár e művében adja közre mindazt, amit az őrjöngdéről, a környék egyéb nevezetes helyeiről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről felderített. A nyűttre böngészett balladáriumot – szégyenszemre – lenyúlom. A maskarák nyilván ebből merítették játék- és jelmezötleteik némelyikét. Kíváncsiságom az égre ágaskodik. Alighanem a könyvvel fogok aludni, nem a szamurájjal. Legalábbis holtverseny alakult ki közöttük. Visszasietünk a vámpírraktárba, és kérdőre vonjuk a színjátszókat. A kongóan bútortalan cellában ücsörgő lányok bekokszoltan vihognak. A hímnemű játékosok komoran néznek maguk elé vagy éppen ránk. Vis Major másodpercek alatt kiszondázza, melyikük az alfa. A reverendásra esik a választása. Hozzá beszél. –Nos, elég hosszú a bűnlajstromotok. Kezdjük talán a sír gyalázással. Miért csináltátok? – Nem gyaláztunk sírt. Csak kiástunk bizonyos koporsókat, mert azt hittük, valamelyikben megtaláljuk a kincset – feleli a fickó. Hegyes szemfogait villogtatva, tagoltan ejti a szavakat, hogy a gyökér zsaruk is értsék, amit mond. – Mit találtatok a koporsókban? – Csontokat. Biosz órán tanítják, hogy a koporsók csontokat tartalmaznak, faszikám. – Mi okotok volt feltételezni, hogy ezek a koporsók kincset is tartalmaznak? Amúgy még egy faszikám, és letörlöm a sminkedet. –De erős vagy, zsernyákkám! Na persze biztos gyakran vered a megbilincselt foglyokat! – Te ilyen szabadságharcos és lánglélek vagy? Vegyél nagyobb levegőt, és mesélj nekünk a hobbitokról. Ami nem más, mint sírgyalázás, emberrablás. Most épp nem tudom, a

vérszívás kannibalizmusnak minősül-e, de a bíró képben lesz majd, és nem dekákban fogja mérni az érte járót. –Hát képzeld, az én egyik ősöm volt itt rendőrfőnök valamikor! Tehát, ha úgy vesszük, szegről-végről kollégák vagyunk. Sőt, a felettesedet tisztelheted bennem! – Sajátos érvmenet. De akkor miért is vagy reverendában? – Mert a sztoriban, amit játszunk, helyesebben: megélünk, mert ez az igazi művészet, a valódi performance, a pap szerepét választottam, tudniillik az ördögűzés hálásabb. – Mint micsoda? – Aha, te ilyen ravasz zsernyák vagy! Keresztkérdéseket is tudsz! Hálásabb, mint a rendőrködés. Mert az elég unalmas. Közbekérdezek: – Tehát ti éjjelente eljátsszátok az Acapello úr könyvében leírtakat, erőteljes szipolybeütéssel kombózva? A reverendás rám mered. – Így is mondhatjuk, bár a te verziód elég kopár. Nyugodtan elengedhettek. Senkinek nem esett baja. Az ipsét is elengedtük volna. Ugyanis mi nem bűnözők vagyunk, hanem művészek, és amit csinálunk, az performance, de mondtam már! –Mikor akartátok elengedni őt? – Pár napon belül. –A mobil vérbankotok mesélt már a fertőző májbajáról? – érdeklődik Vis Major. – Az elején is szólni akart, de leragasztottátok a száját. Bagatell feladta korábbi becsípődését, mely szerint a maskaráknak nincs tükörképük, belső szerveik. – A végére tartogattam az infót! – morogja. –Lelőtted a slusszpoént! Még hagyhattad volna nagyarcúskodni a mocskokat! És még ezek nevezik művésznek magukat! Performance! Röhej! – Blöfföltök a májbajjal – sóhajtja a lelkészmezes fickó. Néhány másodperce nem hallom a lányok vihogását. Rájuk pillantok. Hümmedt vállal ülnek. Tekintetük ide-oda csapong, mint a kamramoly. Úgy sejtem, detoxikálódnak. A szamuráj vállat von. – Lehet, hogy blöff a májbaj. Végtére is nem láttam a fifi pozitív leletét. Jut eszembe, majdnem kihagytam egy tételt! A szarkofágban talált állattetemeket is vastag cerkával fogja beárazni a bíró. – Mi csak kipróbáltuk a balzsamozást. Azok a dögök már is nem éltek! Nem szegtünk törvényt! – Nem hiszek neked – mondom. – Szerintem élve balzsamoztátok őket. Mint a balladában. – Te ismered a sztorit? – nyögi a maskarás. Unottan legyintek. – Errefelé mindenki ismeri. Olyan, mint a váltóláz. Gyakran hosszú évekig eszébe se jut senkinek, majd hirtelen fellángol, és akkor egy darabig mindenki a kincset hajtja. Ki tudja, létezike egyáltalán?! Az állatokkal végeztetek előtanulmányokat az emberbalzsamozáshoz? – Bagatellre mutatok. – Vele akartátok kezdeni?

A reverendás ideges kacajt hallat. – Ezt bizonyítani is kéne! – üvölti. – Meglesz, csihadhatsz. Hamarosan megjönnek a nyomszakértők. Ők tutira összeszedik az anyagot a bizonyításhoz. Ti pedig mentek a csukdába. – Rohadjatok meg! – Tudnod kéne, hogy az átkozódás bumeráng. – Akkor is rohadjatok meg! Élénkülő szirénavijjogás jelzi, hogy megérkeztek a bezsuppoló kollégák. A fogást átadva elhagyjuk a tébolydát. A temetőnél sétálunk, a belénk ivódott szagokat szellőztetve, mikor a központi agytröszt szólítja a szamurájt. – Ti vagytok legközelebb a Nadiri-kastélyhoz! Rohanjatok oda! Elrabolták a lagziból a vőlegényt! Halálos áldozatok is vannak!

Kit

érdekel

az asztrológia, [xli] szerencsesütik?

amikor

az

okos

embert

eligazítják

a

Két perc múlva felszállósebességen suhanunk a kastély felé. Bekapcsolom az Agyzsandárt. Kézbe kapom a másik szerkezetet, amelynek monitorán kéne látnom, merre hasít Calvin Bader a felkütyüzött furgonnal. A nyomkövető nem mutat életjeleket. – Biztos, hogy a verdán van a jeladó? – kérdezem. – Mivel magam tettem rá, épp annyira holtfix, mint az, hogy Calvin rabolta el a fifit! – dörmögi Vis Major. Szólítja az irányítót. –Kapcsolj össze a bejelentővel! Vagy mégse, rögtön ott leszünk! A lagzisok überprofi zsaruk, ha netán nem mondták volna, ekként kezeld őket. Szólj nekik, hogy máris kerítsék elő az éttermi parkoló kamerájának filmjét! Blickéket, meg akit még elérsz, akaszd rá Bader furgonjára. Ha látják, ne támadják meg, csak figyeljék, merre tart! Bár ha igaz, nélkülük is látni fogom az útirányát. Az éterből kiszállva rám v illantja szemét. – Élet, sokáig bénázol még? – Bekaputolt a követőmasinád. Vagy lemerült – sóhajtom, ledobva az élettelen jelfogót. – Kénytelenek leszünk Blickékre hagyatkozni. Ők meg a puszta szemükre. Már csaknem minden feladathoz/problémához készült megoldógép. Még azokhoz is, amelyek a megoldógép nélkül senkinek eszébe nem jutnának. Robotzsaruk lépnek a helyünkre, mihelyt a mi száznyi kütyünket bemikrocsipezik az agyuk helyére. Állásunk mindössze addig biztos, amíg a robotok feltöltésfüggők, ám e probléma orvoslására is nyilván legyártódik a megoldógép. A parkolóba érkezve szakszerű fogadtatásban részesülünk. Az emberrablási helyszínt lezárták, biztosítják. Illetéktelenül senki sem tartózkodik ott, a jelenlévők ügyelnek a

nyomok, bizonyítékok bántatlanságára. A tetthelyen két kommandós széttaposott hullája hever, tengernyi vér szikkadozik köröttük. Csupán a lagzis zsaruk vannak jelen. A civil vendégek az épület másik oldalán folytatják a vígadást, talán azt sem sejtik, mi történt valójában. A tőlünk néhány méternyire tomboló újasszonyt a bumeránglábú fickó és egy fiatal nő csillapítja. Gyors bemutatkozást követően munkához látunk. A filmet már megszerezték; Martin Wry laptopasztalnak használja az egyik parkoló verda hátulját. Ördöngösen bánik a kurzormozgatóval; belepörget a felvételbe, rákeres az időpontra. – Menj vissza pár percnyit! – szisszen Daniel Belloq. A gaztett előtt néhány perccel Calvin Bader lép a furgon hátuljához, és kitárja az ajtót. Hat fekete ruhás fickó terem elő a közelből, beugranak a raktérbe. Álcasapkát húznak a fejükre, sokkolót, viperát ragadnak. A szamuráj visszatekerteti a filmet. Alaposan megszemléljük a sapkahúzás előtti arcokat. Nálam csak egyszer villan fel a találatjelző, társamnál többször. Szemöldöke is felvonódik, ami azt jelenti, agyai valamin. – Mind kommandós szerkóban vannak – szól Steve Delgado. – Ezért ült fel nekik? – Nem nekik ült fel – mondja Denisa Wry. – Hoppá! – nyögi Belloq. – Ezt a poharat láttad, Den? Martin merevíti-nagyítja a kiválasztott részletet. Az egyik egyenruhás laposflaskát húz elő a zsebéből, megtölt belőle egy kupicát, s a Calvin által odanyújtott kerek tálcára helyezi. Bader beleporoz valamit, a kiürült tasakot a földre pottyantja, mutatóujjal megkeveri az italt. Katonásan összecsapja bokáit, és vigyorogva elmasíroz a méregpohárral. A furgonajtó rácsukódik az álkommandósokra. Denisa kipótolja a képhiányt: – A tálcás ipse odament Marcelhoz. Hajbókolva gratulált neki, ő pedig udvariasan bedobta az italt. A kopasz alighanem a konyhába hívta, mondván, a személyzet is köszöntené őt. Feltehetően megígérte neki, hogy majd Daliát is odakíséri. Gyanút foghattam volna, de a tar fejű kukta egyáltalán nem látszott ellenfélnek mellette. A film folytatódik. A fejek újra összehajolnak a monitor előtt. Calvin és Marcel-Lobo beszélgetve közeledik az étterem hátsó bejárója felé. El kell haladniuk a furgon mögött; a becsalizott férfin még nem látszik semmi különös. Néhány lépéssel odébb meginog, járása elbizonytalanodik. Megtorpan, merev tekintettel Baderre néz, s mire a pár méternyire veszteglő furgonból kirobban a hat egyenruhás, már tudja, mi történik vele. Bár a mozgása oly vontatott és ragadékos, mintha mocsár mélyéről igyekezne előmászni, félresodorja az elsőként odaérkező két fickót. A harmadikat bepördíti maga elé, és pajzsként tartja a viperával rárontó pribék útjába. Egyre jobban imbolyog, nehezére esik a koncentráció, látása homályosul. A hiénafalka bekeríti prédáját. Lobo kap egy ütést a tarkójára, ugyanekkor az élő pajzs hátravágja könyökét a gyomrába, de ezt legott megbánja: válaszképp nyakát szegik.

Az egyik egyenruhás újfent sokkert szegez a szédelgő Marcelra, ám az megragadja és befordítja a karját. A támadó saját magát villanyozza hasba. Rángva-üvöltve terül el a nyakatört fickó holttestén. A háta mögött ólálkodó dömper megsokkolja Lobot, a méregital ugyanezt műveli. Az áldozat hasztalan küzd az eszméletéért, elvágódik a földön. Ketten hajolnak fölé, hogy a vállát megragadva a furgonba vonszolják. Másik kettő a lábát cipelné, ám ekkor ő még feléled egy atomerejű rúgásra. A lábcipelők kétfelé repülnek. A talpon maradt, megviselt pribékek a raktérbe rángatják az immár öntudatlan prédát, utánadobálják kótyagos társaikat. A sima lefolyásból kiábrándított Calvin hisztérikusnak rémlik. Felpattan a vezetőülésbe, sürgetően hörgeti a motort. Tudja, hogy másodperceken belül lebukhatnak. Utolsónak kívül maradt spanja még a nyakatört fickót rángatja a kocsiba, mikor Bader úgy dönt, nem vár tovább. A sikoltó fickón átgázolva hátratolat. Agyatlan sietségében felakad a másik holttesten.Őrjöngősen előre-hátra rángatja rajta a kocsit. A motor üvölt, a tetem vért fröcskölve szakad-törik. Bader végül legördül a maradványról, és a másik hullán átzötyögve menetirányba tépi a furgont. A lengedező hátsó ajtóval és a raktérben hánykolt testekkel mit sem törődve, észveszetten eldönget. Még egyszer megnézzük a borzongató jelenetet. Vis Major a monitorra bök: – Ott van valahol a jeladó. A gázoláskor lesodródott a fenéklemezről, és Bader beletaposta a holttestbe. Most már a halottkémé. – Tehát ti tudtátok, hogy mit terveznek?! – mered rá Belloq. A szamuráj viszonozza a meredést. Mindketten egyforma magasak, nem szükséges egymáshoz hajolniuk. Társam farmeros, bőrkabátos figurája mellett erősen kontrasztos a többiek középkori viselete. Tudatosítom magamban, hogy ez már nem a vámpírbál, hanem másik; még nem adok nevet neki. – Na, mozduljunk! – ajánlja Vis Major lángszóró tekintettel. – A kérdésedet majd átdumáljuk a kocsiban! Steve Delgado és Martin hatalmas fekete-piros motorra pattan. Dalia és Cyd kocsiba vetődik. Mihelyt a toronyparókás nő a kormány mögé ül, vérfagyasztóan higgadttá válik. Denisa és Belloq mögénk telepszik a hivatali verdába. Helyből felszállva indulunk. Csodálatosan összetett, éltető készülék: a Föld

[xlii]

Perceken belül összekapcsolódunk egymással; a technika jóvoltából mindenki hallja a többieket. A szamuráj hátrapillant Belloqra. – Kedves kérdésedre válaszolva: nem ismertük a terveiket, de felmerült bennünk az eshetőség. Calvin Baderrel csevegni jártunk itt délután. Mivel tudtuk, hogy Marcelt körözi az alvilág, szóltunk neki erről. – Honnan tudtatok róla? – Tegnap éjjel kétszer is volt szerencsénk találkozni a lánybúcsúsokkal. Gyanítom, téged nem lep meg, hogy felcsigázták a kíváncsiságunkat. Megnéztük, mit tárol róluk az Agyzsandár. Miután Dalia megmutatta az esküvői meghívót, Marcelre is rászagoltunk. – Róla aligha találtatok adatot. – A hivatalos adatbázisban valóban nincs nyoma. A hálóalvilágban bukkantunk rá. Valaki borsos vérdíjat tűzött ki Matt Lupus Marcel Lobo Droust fejére. Ugyebár ez nem spanyol nemesi név, hanem ál, nem is egy!? Amúgy te most kihallgatsz engem? –Annak tűnik? Amúgy te hogy vezetsz? – Szerinted? – Orosz rulettesen. – Szerintem dögösen vezetek. – Dögösnek nevezed bizarr vezetési fogásaidat? Úgy vezetsz, mint egy kommandós! – Akkor ezt kiveséztük – biccent a szamuráj. – Te nyilván öregurasan csinálod. – Elannyira, hogy verdám sincs. Motoros járókeretet hajtok. Kipróbálnád? – Kúl modell, csipáznád! – rikkantja Martin. – Mankóváltós, protkó-meghajtásos, elöl dioptriás szélfogó plexivel! Viagrából és hashajtóból készült üzemanyag űzi! Horgolt üléstakarók vannak benne! Vennél egyet? – Mit keres a jardnál egy ilyen feltaláló lángelme? – kérdezem. – Tudja valaki, hova tépünk? – firtatja Dalia agyfagyott hangon. – Ha már nem kell a vezetési stílemet menedzselnem, továbbléphetünk – feleli Vis Major. –Múlt éjjel, amikor először találkoztunk, volt ott egy furgon. Emlékeztek, lánybúcsúsok? – Persze – bólint Denisa. – Éden virágszalon felirat virított az oldalán, deszperádók ültek benne. – Azért üldözték a fél város zsarui, mert tele volt fegyverrel, egyenruhákkal. – Ha ezt tudom, elkaptam volna neked – jegyzi meg Dalia. Ijesztő, először nem a neve jut eszembe, hanem ez: Marcel özvegye. Márpedig magam is félek az előérzeteimtől. – Gyanúm szerint a kommandós szerkók, amelyekben a férjedet megtámadták, onnan származnak – folytatja a szamuráj. – A cucc eredetét, hollétét kutatjuk tegnap óta. Úgy értem, a nyomozók is ráálltak az ügyre. – Amint látjuk, csekély eredménnyel – dünnyögi Steve Delgado a mögöttünk repesztő motoron. – Az AK-s fickót kihallgatta valaki? – kérdezi Denisa. –Mi élve átadtuk őt a helyi erőknek. – Ha a három skulóddal a testében még beszédképes volt, a nyomozók biztos megnyaggatták – feleli Vis Major. – S ha bármi olyat kiszedtek volna belőle, ami akciót

kíván, tudnék róla. Nos, a rémmozi elején, amikor a kommandósnak öltözött fifik bepattantak a furgonba, álcasapkát húzni, ráismertem néhányukra. Az egyik Al Bader volt, Calvin fivére. Ők ketten bárkinek dolgoznak, aki fizet érte. A másik kettő Kolai csicskása. A maradék három egy Needle nevű kártevőé. – Francba! – nyögi Dalia. – Csótánykörökben ez a hála? Tegnap éjjel megmentettük a szenya Kolai életét! Minek is nevezted? Holthomálynak? Ugye most hozzá rohanunk vizitbe? –Kolai megmondta, hogy nem ő az aranyhal – szól Denisa. – Nem vártam el, hogy teljesítse három kívánságomat, de hogy éppen ő raboltassa el Marcelt!? Most mi van? Mi zajlik ilyenkor? – Bizonyára alkudnak rá – vélekszik Daniel. – A vérdíj csak irányár. Nem fogják olcsón odaadni. Míg a felek huzakodnak a vételáron, mi megtaláljuk őt. – Te aztán optimista fifi vagy! Na, és miként fogsz hozzá? Tán ismered a várost? – kérdezi Vis Major. Martin felkiált. – A dzsungelt se ismerték, mégis kihozták onnan Marcelt pár éve! Látom, lövésed sincs, kicsoda Daniel Belloq! És a nővérem se csutkababa! –Ez a pszichopolisz enyhén szólva zűrösebb a dzsungelnél. Kyra nem véletlenül ragasztotta rá a Fertő City nevet. Arról nem beszélve, hogy az élet nem habospite. Steve Delgado és Martin immár mellettünk robog a feketepiros motorral. Középkori zekét, kardot, gatyapőcöt, combig érő csizmát viselnek rádiós-telefonos, összkomfortos sisakjukhoz. Arcuk nem látszik, a fejvédő alól előkígyózó tarkócopfjukon – egyiké saját, a másiké rizsporos – hosszú bársonyszalagot lobogtat a szél. Úgy sejtem, az ifjabbik, Martin Wry vezeti a százhengeres csühögőt. Kilétét nem csak a bohó gatyapőc láttán gyanítom. Az ő lófarka nem saját növesztés, hanem paróka, ám ez mit sem von le az összhatásból. Az erogén motorosokat, kivált az elöl ülőt nézve eltűnődöm: most akkor foglalt vagyok? Nem vagyok? Vis Major Blicket hívja. – Látta valaki Bader furgonját? –firtatja sürgetőn. – Hát ez olyan, mint a szellemjárás – hangzik a válasz. – Senki se látta saját szeműleg, de többen hallottak olyanokról, akik látni vélték. –Minden információ jusson el hozzám! Feltűnő a kocsi, mint a pávián, csak ennek vértől vöröslik a hátsója. Ismert a rendszáma, rozzant a kasznija, bizonyára a hátsó ajtó sem teljesen ép. Első dolguk lesz másik verdára váltani. – Értem, szamuráj. Figyelünk. – Mi megnézzük Kolait a Toloncházban. Ha ott nincs, családlátogatásra megyünk. Blick kilép a kontaktusból. Denisa megismétli: – Szamuráj? Ez is becenév, mint a Vis Major? – Ez nem a neve, hanem a lényege – felelem. –Főnév, mint a rendőr, tűzoltó, vasutas. Ő szamuráj. – Mily romantikus! – rikkantja Steve. – Lótinccsel még szamurájosabb volt, habár a farkát nem a tradis helyen, a fejtetőn viselte, hanem nyakban. Hogy lett belőle ez a frizura?

Nem cikizem éppenséggel, de ez a tincses-borotvált, felemás háré legalább olyan trendi manapság, mint a fétisszex. Na persze, ha te szeretsz slágeres lenni…! A szóban forgó felcsattan: –Szálljatok már le a lótincsemről! Később, amikor majd betolom a szivart, azzal se foglalkozzatok! És most húzzatok mögém, mert kanyarodunk! Kisvártatva landolunk a Toloncházelőtt. – Jól sejtem, hogy nincs csúzlitok? –érdeklődik kiszállás közben a slágerfrizurás. Denisa az oldalára csap. – Van kardunk. – Az jó lesz, ha banánt kell hámozni – nyugtázza Vis Major.

Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út. Időben érkezünk. A színpad sötét, a gyér számú k zönség bágyatag. Holthomály éppen szedelőzködik. Mindkét nemből való puncsosai körülötte zsezsegnek. Másik kasztja, a gardróbszekrény alkatú testőrök a szokásosnál vérmesebben látják el munkakörüket. Nem is ketten óvják a gazdát, mint békeidőben. Négy hónaljdudoros gárdista formál elénk védőgátat, amikor beviharzunk. Kihasználjuk a IQ-fennakadást, amit jelmezes társaink látványa vált ki belőlük. A szamuráj nem ad időt a feldolgozásra, máris belevág: – Mákod van, Holthomály, hogy még élve látlak! Lábcédula máris szabadlábon keresi az alkalmat, hogy elfújja a gyertyádat. De nem aggódni jöttünk. A fifi, akit elraboltatok, nem a magadfajta snecinek való! Ha megmondod, hol van, később halsz meg. Ha vissza is adod őt, mégpedig karcolatlanul, tán még a sittet is könnyebben megúszod, mármint ez ügyben. – Máris farsang van? – ironizál Kolai szivarteli szájjal. – Vagy ez csak szimpla jelmezbál? Befüveztél, zsarukám? A teljes díszben pompázó Dalia előrébb lép. Eltökéltsége elvonja a figyelmet enyhén félrebillent hajtornyáról. Ujjai a kardmarkolatra fonódnak. – A férjemet akarom! Utoljára kértem szépen. A bandavezér rám ered. Látta már ezt a nőt. De hol? Ki ez? És mit is mond? Az erőteljes töprengéstől redőkbe gyűrődne kétujjnyi homloka, ha bárminek is jutna rajta hely. – Milyen férjedet? Mi közöm hozzája? Mi vagyok én? Üdvhadsereg?! Az egyik mobil matrac felvihog mellette: – Hogy köszön az Üdvhadsereg? Pusszancs? Pápá? Csocsesz? Kolai visszakézből üti arcon, lepontozva humorát. Oroszlánfejes pecsétgyűrűje nyúlszájat hasít a lány felső ajkából. Bár sosem dolgoztunk együtt a lagzisokkal, egyszerre mozdulunk velük. Vis Major, Belloq, Delgado és Cyd egyegy böszme őrkerubot szemel ki magának. Azoknak

idejük sincs fegyvert rántani, máris gimnasztikázniuk kell. A puncsosok egyike is a csicsás zakója alá kotorászna. Felcsigázott stukkerem láttán ezt zavartan félbehagyja. A tarkócopfos Martin akkurátusan átkutatja a benyalkákat, közben kivédi, hárítja sanda mozdulataikat. Pillangókést, sokkolót, tartalék tárat, kisebb-nagyobb pisztolyokat rekvirál tőlük. Befejezésül, mintha csak kártyatrükköt mutatna be, két ujjal becsipeszez az egyik mozgómatrac ruhakivágásába. Flitteres markolatú stukit varázsol elő. Mindeközben Dalia térdroggyantó vijjogással kardot ránt, és Kolaira támad. Olyféle fuvallat csap meg, akárha egy középkori festmény elevenedett volna meg, amikor fenséges öltözékben, lobogó szoknyával elsiet mellettem. A bandagóré a zakójába turkálna, de a hasítékig se jut el, máris penge villan, vér fröccsen. A következő villanás a fogai közt tartott szivart szeli félbe, a harmadik még egy karikát nyisszant belőle. Holthomály, tán az orrát féltve, nem várja be a további aprítást. A csutkát kiköpve éktelen szitokáradatban tör ki. Mintha ezzel megállíthatná az özvegyetDaliát. Azokra a fáklyaeszű autósokra emlékeztet, akik dudálással próbálnak dugót oszlatni. Denisa nem álldogál tétlenül, az úri közönséget tartja szemmel. Már nem is fegyvertelen, öccsétől megkapja a dekoltázsból konfiskált stukit. Ámultan nézi a csilivili markolatdíszítést, majd kipottyantja a tárat és belekukucskál, arra kíváncsian, vajon a skulók brillből vannak-e. Elrepül mellettem egy őrkerub, Cyd vágta oda. Mielőtt a hullott fickó betájolhatná, hol van, melyik évben, a bumeránglábú utoléri, talpra provokálja és megest eldobja a gárdistát. A repülő test leborít néhány asztalközi paravánt, székeket tarol le a rajta ülőkkel együtt, majd egy asztalt kettéütve elterül a szilánkokon. Cyd odasétál, leszedi az ájultról a golyóálló mellényt, kirámolja a speciális zakó militáris diszkontnak is beillő, többszintes belső zsebeit. Magához veszi a forgalomból kivont dömper stukkerét, melynek hossza az alkarjáéval vetekszik, ezt le is csekkolja. Vis Major is finisel választottjával. Belloq végzett a rá jutott őrkerubbal, éppen begyűjti róla- tőle a hasznos holmikat. Dalia még kardozgat, és mert komolyan gondolja, Kolai hisztérikusan menekül előle. Közben segítségért kiabál, elsorolva testőrei nevét. Amikor felfogja, hogy mind a négyen hátaznak, mi több, leverőik máris fosztogatják maradványaikat, rendőrért kezd kiabálni. Vis Major felfigyel a hívásra. Odabaktat Daliához, megfogja a csuklóját. A kardozás abbamarad. – Mit mondtál, Holthomály? Nem hallottam jól, sípolt a tüdőd. Hol van a fifi, akit keresünk? – Faszom se tuggya, bazmeg! Nem tudom, hol van, de vidd el innen ezt a szadista picsát, elvégre zsernyák volnál, vagy mi a pöcs?! – Beszélj választékosabban, itt hölgyek is vannak, nemcsak a te bukszáid. Hol rejtitek a rabolt fifit? –Asse tudom, miről brekegsz! A szamuráj elengedi Dalia kezét.

A kardozva kergetés folytatódik. Kolai körbe-körbe menekül, asztalokon mászik át, paravánt borítgat. Ha nem elég fürge, hasad a zakója, nadrágja, ülepe. Dalia átmetszi nadrágja derekát, így hát fél kézzel azt is tartania kell, hogy futni bírjon. Egyszercsak megunjuk a hancúrozást. Vis Major leinti az özvegyeta harcművésznőt. Galléron ragadja Holthomályt, és az arcába hajol: – Ismersz, ugye? Tudod, milyen csökönyös vagyok! Na, akkor mesélj! – Nem én irányítok! –szűköli Kolai perselynyílás szemréssel, pacalként reszketve. – Nem az én bulim! Semmit se tudok! – Értelek – bólint társam. – Nem akarsz közönség előtt beszélni, nehogy pudingnak higgyenek. Rendben, akkor most velünk jössz. Majd négyszemközt eltraccsolunk. – Neeeeeeeeeeem! – sikítja a bandavezér. Ha a strucc a legméretesebb kloákás, akkor neki strucckloáka van a szája helyén. Ebbe gyakorta vastag szivart gyömöszöl. Vajon ez is anális fixációnak minősül? Vagy még orális? Netán mix? – Nem akarok négyszemköztöt veled! – üvölti. – Baderék szervezték az egészet! Calvin megtudta, ki esküvőzik a melóhelyén, és kitervelte az elrablást! Tőlem kért muksókat, hogy halálosztagosnak beöltözve átbasszák a figurát! Én szóltam neki, hogy rátoszik, mer’ a faszi nem kispajtás! Azt mondta, majd bead neki valamit, amitől bepunnyad. – Például mit? – kérdezi Dalia. Holthomály gyűlölködve mered rá. – Hát nem Viagrát!Valami randikokszot, amitől lebénul. Mesa belöki a kardot a hüvelybe. – Hol van a férjem? – firtatja. – Hányszor ugassam el, hogy fingom sincs? A harcművésznő megmotozza a szamuráj által fickándozásmentesen tartott Holthomályt. Elveszi stukiját, mobilját,meg amit még érdekesnek talál. Lefejti róla lőhatlan mellényét. Bár a bandafőnök sok utálóra tett szert áldatlan karrierje során, golyóálló mellényét mégis elgondolkodtatónak találom. Mitől ez a nagy paranoia? Újra elhangzik a sarkalatos kérdés: – Hol a férjem? – Kettészarlak, hülye kurva! Dalia a szamurájra pillant. – Engedd el a csótányt! Megtörténik. Az újasszony megint kezelésbe veszi a környék rémurát. A nadrágját tartó Gyenge Érv védekezni, olykor támadni is próbál; legfőképpen menekül mozgómatracai sikítozókánonjától kísérten. Úgy vélem, ha túléli, amit kifőzött, beiratkozhat a Mesa-féle harcművészeti tanodába. Nekem is kedvem támad néhány kardleckére, meglévő tudásom kissé már berozsdállt. Dalia a sarokba hajtja a kloákaszájút. Alkarját annak nyakára szorítva felteszi a kardinális kérdést: – Hol a férjem?

– Remélem, már a föld alatt! Direkt miatta repült ide a hirdető! Észlelem a társaim arcán átvillanó döbbenetet. Az özvegy A tatami csillaga letépi a parókáját. A darázsfészekszerű hajkolosszust ráhúzza Kolai arcára. Szorosan fogva tartja a vergődő fickót, közben szétrázza saját tincseit. Senki se mozdul csótányt menteni. A bandagóré hadonászik-kapkod, majd elernyed. Dalia elveszi arcáról a rizsporos hajtornyot. Kolai új életre kel, köhécselve-hörögve szipkázza tüdejébe a levegőt. –Hol a férjem, handabanda nagyfőnök? – hangzik az integráns kérdés. – Faszom se tuggya! Úgy felnyomlak az ügyészségen, hogy megbuzulsz, mire szabadulsz! Agyonszarlak, ócska ribanc! – Fostantól úriember leszel – jósolja Mesa. A rokokó felhőkarcoló visszakerül Kolai ábrázatába, mely – lássuk be – tényleg nem esztétikus látvány. A parókafétises aktus megismétlődik néhányszor. Egyszercsak Holthomály felhagy a tagadással. Senki se hallja, mit súg gyóntatójának. Az infóért hálás nő gyors, csaknem kíméletes fogást alkalmaz a hüvelykujjával. Kolai lezsibbad az eszméletéről. Cyd megragadja a gallérját – vagy a tarkószalonnáját. Könynyedén kivonszolja a bandagórét a Toloncház ból, és Daliával közösen a verdájukba gyömöszölik. Mielőtt rácsapnák a fedelet, megbéklyózzák lankadt végtagjait. Úgy sejtem, nem először művelnek hasonlót. Még két latrot adnék cserébe, ha belelapozhatnék a memoárjukba. [xliii] Ez a világ talán egy másik bolygó pokla

– És most hova? – firtatja Vis Major a kocsinál. A Toloncház neoncégére a hivatását elunva mindössze ennyit dadog világgá: .o.o.c.áz. Az utcai lámpákból sárgás ragacs csordogál fény gyanánt. Letűnt aranykort idéző, régies hirdetőoszlop ácsorog a bej árattal szemközt. A hengeren ádámcsutkától Achilles-ínig legyantázott, kimunkált testű, huszonéves férfi pózol szervtőig letolt madzagalsóban, keskenyre tépett szemöldökkel, húszkarátos gyémántmosollyal, épp csak csipetnyit borostás arccal, ahogy kúl. A Végzet Férfijanevű parfümöt ajánlja ivartestvérei illusztris figyelmébe, azÖrök Férfitől, ugyanis ez az illat az Érzékek Végtelenjébe röpít; még nem született Nő, aki ellenállna e Varázsnak. Fejbiccentve nyugtázom: a marketinges pöpi munkát végzett,

csaknem darabra megvannak az ingerületkeltő kulcsszavak (Végzet, Férfi, Nő, Érzékek, Örök, Varázs). S ami még főbb: tökélyre fejlődött az egyenjogúság. Immár a pasasok is szexuális tárggyá váltak, kiteljesedett a testipar. Ha erre tévedne egy tündér, nem feltétlenül jó, alighanem vattacukorrá változtatná a modellt. A mákszemnyit se metroszexuális hajlamú szamuráj illatára gondolok, ama finom, tiszta illatra, melyet személyesen állít elő szervezetében, amellyel kezdettől babonáz. Ugyanez az odőr pofonsebes átváltozásra képes, amikor vészes harci helyzetbe kerülünk; utóvégre oroszlánszívhez oroszlánszag dukál. S mily fura a szerelem: ő még a saját halálverítékében zuhanyozva is az orromnál fogva vezet. Rég tisztáztuk, hogy a bizarr vonzódás kölcsönös; küzdőhormonokból is készülhet érzékpezsgető kölnivíz. Itt tartok az elérzékenyülésben, amikor Észbeköp, a szeszszivacs pattan elő a csodált hirdetőoszlop mögül. Nem ütjük le reflexből. Ő hálája jeléül leköpi Vis Major cipőjét. Kap egy zsebkendőt. Megtörli vele a homlokát, majd kényesen végigsimít zsíros hajtókájú, hernyórágta szmokingján, hogy lássuk, mily mondén ma éjjel. Ezután társam lába elé borulva monumentális gesztusokkal suvickolni kezd. – Csak aztat akarom mondani, hogy te mindig rendes voltál velem! – hadarja suttogva. – Sose prédikáltál a lejtős életvitelem miatt, nem is gúnyoltál, amiér’ piára cseréltem a katedrát. Ezért most én is rendes leszek veled. – Mi van, te vagy a Jó Tündér? – bököm közbe. – Akkor épp rád gondoltam az imént. Észbeköp hessentőleg felém legyint a nyálas keszkenővel. Tovább dögönyözi a szamuráj lábfejét. – Ki leszel nyiffantva, drágaságom! – újságolja áhítattal. – Csak hogy tudd! Iderepült egy kokszbáró dzsungelországból. A vőlegény fejét akarja, tudod kijét. Egy zsák dohányt ad érte. És… és… és…! És jattképpen, direkt Kolai kedviér’ tégedet is kinyír! Saját janicsárokat is hozott, meg ittenieket is bérbe vett. – Hol találom ezt a becsvágyó kokszbárót a janicsárjaival? – firtatja a szamuráj. – Úgy hallottam, a Skanzenben, a templom melletti házban van a főhadiszállásuk. – Hogy hívják a fifit? Észbeköp áttér a másik cipőre. Vadul dörzsöli a nyálmentes lábbelit. Meglehet, tüzet csihol rajta, szalonkasütéshez. –Úgy híjják főleg, hogy uram. Pedánsabban: igen, uram. DanielBelloq előrébb lép: – Igenuram? Ezt a nevet hallottad? Láttad a fickót? Magas, drabális, strasszos fogakkal? –Magas, drabális, olyan hátralőtt frizkóval, amilyen Vis Majoré volt, amikó még férfinak nézett ki. És a pödrött bajusza majhogynem kiböki a szemit! Mellékesen azok a strasszok igazándiból Sarocki-kristályok! –Felőlem brillkövek is lehetnek – legyint Daniel. – Tehát Igenuram keveri a lapokat. Vis Major két kézzel megragadja Észbeköp hajtókáját. Talpra rántja, sarkon fordítja a fickót. –Merülj le egy időre! Tűnés! A deklasszált elcsoszog.

– Maj’ figyuzom a halálozási rovatot! – rikoltja a válla fölött. Belloq a harcművésznőhöz fordul. – Mit tudtál meg Kolaitól? – Azt, hogy még tárgyalnak, és majd a cölöpházban adják át Marcelt. Nem tudja, hol van most. Vis Major rám pillant: – Tehát nem a karácsonyi bevásárlás miatt kellett nekik az arzenál? –tűnődik hangosan. – A pénzszállítós egyenruhát még mindig nem értem – sóhajtok. – Majd rájövünk sorjában – biztat optimistán. – Hol van itt cölöpház? –érdeklődik Dalia, tanácstalanul körbetekintve. Kazalnyi házat lát mindenfelé, egyik se cölöpön, hanem a talajon ácsorog, víznek sincs nyoma, holott az is dukálna hozzá. – Ezért mondtam, hogy jól jönne a helyismeret – jegyzi meg a szamuráj. – Segíthetek? – Több vagy te, mint GPS – feleli Denisa. – Na jó, nyeregbe! Irány a Skanzen. Útközben átcsevegjük a haditervet. A kocsiban Daniel Belloq hozzánk intézi szavait: –Hallottatok már Igenuramról, más néven Erasmo Lealről? A köpködős fickó jól fogalmazott: Leal kokszbáró, dzsungelországból. Meglep, hogy idejött, mivel biztonságosabbnak tartja a katonai diktatúrát, ahol bárkit megölhet vagy megvehet. Ott ő mondja tollba a törvényt, főleg géppisztollyal, és nem kell kiadatástól tartania. Marcel elgáncsolta több fuvarját is, legutóbb egy tankerhajót dobott fel, sokmillás rakománynyal. Leal megúszta az anyagi kárral, haja szála se görbült, amúgy is tök kopasz. Ahátralőtt frizkó csak paróka, vagy szépítősebész műve. Annyira berágott volna, hogy személyesen idejöjjön? Roppant biztos lehet a dolgában. – Feltéve, hogy Észbeköp nem ejtett át minket – jegyzi meg Denisa. – Aligha szophatta az ujjából az infót – mondja a szamuráj. –Tűzbe nem tenném érte a kezem. Vízbe talán beledugnám. Belloq átveszi a vezénylést: –Kyra, mutass műholdas képet a Skanzen nevű helyről, és meséljetek róla! A következőket kell megtudnunk: merre vannak a legközelebbi magánrepterek, melyik fogadott az elmúlt néhány napban olyan gépet, amellyel Igenuram és a gitárosai jöhettek? A Skanzenben lévő sasfészek miként megközelíthető? Milyen útvonalakon lehet onnan menekülni? [xliv] Isten azért adta a szerelmet, mert józanul nem házasodna senki

Vis Major hümmög. A klaviatúrán klimpírozva magam is ezt teszem.

– A Skanzen egy városrész neve – magyarázom a műhol dképet keresve. – Egykor az volt a település szegélye, az ottaniak gazdálkodásból éltek, nem lettek tőle krőzusok. A földszintes házak keskeny oldala nézett az utcára. A többlakásos épületek frontja a melléképületekkel együtt százötvenkétszáz méteren át húzódott. Nadrágszíj-kert járt a házhoz, az itt lakó családok nem igényelték, hogy még otthon is a földet kapirgálják. A főút felőli kaput használták, ha a városban akadt dolguk, a mezőre nyíló túloldalit, ha dologra indultak. Ez az elrendezés máig fennmaradt, de a kapukat levették a turisták kedvéért. Úgy képzeljétek el, mintha ötvenméterenként keskeny utcácskákba botlanátok. Átjárhattok rajtuk, de már rég nem a mezőre vezetnek, hanem újabban épült utcákba. A másik végen lévő széles úttest túloldalán hasonló stílű lakóházak sorakoznak, a műemléki védettségnek köszönhetően eredeti állapotban, sőt, ma már gondozottabbak is, mint hajdan, a növényzet is sokkal dúsabb. Az egyik vallás templomát a tükörutca elején, a másikét középtájt építették, azokat is kétfelől lehet megközelíteni. Nyáron turisták özönlik el a Skanzent, rendszerint kígyóvonalban barangolják be a „sikátorokat”. Bagatell helyében itt keresném az ihletet, nem az őrjöngdében; ezt lábjegyzetként böktem be, a szamurájnak. A keskeny utcácskák csak gyalogszerrel járhatók, a lakott házak nem nyilvánosak, csupán az a kettő, amelyet múzeumnak rendeztek be. Itt a műholdkép, ezen nem parkosított pályaudvart láttok. Ezek a párhuzamosan álló, hosszú vasúti szerelvények az épületek, közöttük az utacskákkal. Élőben galaxisokkal hangulatosabb, mint felülnézeti fotón. Üldöztünk már ott motortolvajt, szatírt, betörőt. Az egyik épületből kiimádkoztunk egy fickót, aki a saját családját ejtette túszul. – Kösz az idegenvezetést – szól Belloq. Kihúz egy hosszú, míves hajtűt Denisa parókájából, és a képernyőre mutat vele. – Ha a köpőember… – Észbeköp a neve – szúrom be. – … igazat mond, akkor Igenuram itt tanyázik. Onnan mindkét irányba elmenekülhet. Ha az egykori mező felé húzza a csíkot, háromszáz méteren belül akár helikopterre is ülhet, ott, azon a placcon simán leszállhat érte egy gép. A helcsi elviszi a legközelebbi reptérre… Vis Major veszi át a szót, a monitorra bökve: – … amely északi irányban húsz kilométerre van. Odaküldetek egy járőrt. A mi helcsink is megérkezik nemsokára. Addig csak autókázunk. Végiggurulunk a széles főutcán, a gázlámpák alatt. A házak nagy része sötéten, álmosan gubbaszt az éjben. Dzsúzos pár tántorog a járdán; az a koreográfiájuk, hogy dülöngélve, hadonászva talpon tartják egymást, miközben spirálvonalban haladnak. Arrébb egy férfi – neglizsében, papucsban – kutyát sétáltat. Eszembe jut házam népe. Macskák, ebek, mókus, jákó. Del Toro. Honvágy lep el. A mögöttünk ülők felöltik a Toloncház ban zsákmányolt golyóálló mellényeket. Hallom, amint tárat, szánt csattogtatva ismerkednek a rekvirált fegyverekkel. – Milyen lehet e csúzlik múltja…? – sóhajtja Denisa. – Szaftos, bizonyára – feleli Belloq. A helikopterpilóta bejelentkezik. –Elslattyogtam a ház fölött. A hőkamera szerint bő tucatnyian vannak odabenn – közli. – Ne legyetek nyugodtak, nem alszanak. Most futok egy balesethez. Ha kellek még,

hívjatok. Gyorsan összeszámolom, mi hányan vagyunk. Vis Major elsőbbséget ad egy fekete macskának. Az kényelmesen átballag az úttesten. Martin megszólal a motoron: –Hé Cyd! Mi van akkor, ha átmegy előttünk egy fekete skac? – Az a mázlid, hogy übergallérozott vagyok, kenem-vágom a tudományt! Lássuk csak, mandrókám. A macska oltári tiszteletnek örvend a legtöbb kultúrában. Rágcsálóirtó és bajelőjelző jószág. –A pestisjárványok idején mégis irtották őket. Azt hitték, ők hordozzák a kórt – mondom. – Pedig az egerek, patkányok hordozták. Öngól. Az übergallérozott folytatja: – Ha nem tudnád, az emberiség valóságos öngólzsák. Ellenben Egyiptomban istenként tisztelték őket, a tetemüket éppúgy bebalzsamozták, mint a fáraókét. Csak jelzem, hogy hozzájuk képest még Danielis csak félisten. Sőt, úgy látom, Vis Major is. Na, vissza a főhajóba: egy legenda szerint a macska az oroszlán tüsszentéséből született. – Ez nagyon kedves elgondolás – jegyzi meg Martin. – Oroszlántüsszentést nem láttam, de emberét igen. Abból pucércsiga, medúza és más puhatestűek születtek. Azok is helyeskék, csak nehéz simogatni őket. Cyd visszaveszi a szót: – A buddhisták úgy tartják, csakis a rendes fazonok változhatnak át macsekká az üdvösségbe vezető útjukon. Az egyik indián törzsnél macskabajszú, macskafogú öregisten felügyeli a vadászat és a szeretkezés eredményességét. –És ha utóbbi nem eredményes, az öregisten elölről kezdeti? – kérdezi Delgado. – Naná, új kamatyot kell kezdeni! Ha bénázol, az öregisten bemutatja a módját, gondolom. És persze a kereszténység rosszhiszeműen fordult a macsekok felé: sátáni állatnak tartotta őket. A boszorkányokkal együtt fekete macskát is égettek a máglyán. Amelyik háznál fekete macseszt láttak, ott biztosan banya is lakott. – Szent Bajusz! Milyen boldog lett volna Padre Jesus, ha akkor élhet! – szól Denisa ábrándosan. – Örülhettek, hogy ezt az’ istenkáromlást Marcel most nem hallja! – förmed rájuk Dalia. – Nem káromoltunk senkit, pláne Istent! Megnyugodhatsz, Hárpika! – csitítja Cyd. – Nem nyugszom! Igenis káromoltatok! Konkrétan ezt mondtad a száddal: persze, a kereszténység! Ez a persze kicsit se tetszene Padre Jesusnak! – Megbocsátok neked, mert frusztrált vagy, édes gyermekem – közli a koszorúsfiú. – Máskülönben a kereszténység szó nem azonos az Isten szóval. Amúgy te nem hallottál még a keresztes háborúkról, az inkvizícióról, a holokausztról? – Mi köze a kereszténységnek a holokauszthoz? – Komolyan kérdezed? Ma szerencsenapod van, nagyvonalú leszek: a tudatlanságodat is betudom a stressznek! Dalia köpködő macskahangot hallat, majd Cydre förmed: – Fogd a kormányt, amíg visszakókányolom a méhkasparókát a fejemre! Folyton leszedi a kocsitető! – Hát persze, fogom. Ápold csak a toalettedet.

A másik irányból is körbekocsikázzuk a Skanzent. A hátsó oldal mélyen alszik; pityókásnak, bagolynak, kokszbárónak nyoma sincs. – Zsörtike, azt még nem is hallottad, hogy Torquemada Atyának neveztem el az esketődet – szól Denisa ártatlan hangon. A Belloqtól visszakapott, türkiz- és holdkövekkel ékesített, arasznyi hajtűt bedöfi rizsporos parókájába, a többi szalonnasütő nyárs közé. A Dalia vezette kocsi leparkol a templom mögött. A feketepiros csühögő is ott marad. Mi előrekerülünk a zsarumobillal. [xlv] Ön okos ember, pedig író.

A helikopterpilóta közli velünk, hogy elindult viszszafelé, mert az elmenekült balesetokozót elcsípték a járőrök, az ő szolgálataira már nincs szükség. Felszerelkezünk néhány holmival a csomagtartóból. Belloq elismerően füttyent a készlet láttán. – Érdemes lenne ellopni a verdátokat – mondja. – Ne próbáld meg – tanácsolja Vis Major. – Ez ellen is van benne furmány. Mély lélegzetet veszünk, mielőtt köddé válnánk a célba vett ház körül. Társaink golyóálló mellénnyel, stukival kombinált középkori öltözékét figyelembe véve a köddé válás meglehetősen illuzórikus, az extravagáns parókákról és kardokról nem is beszélve. Indulás előtt Daniel megérinti mellkasa bal felét, mintha azt ellenőrizné, helyén van-e a szíve. Valamennyien eljátsszuk saját titkos rituálénkat, elmormoljuk a védődzsinnünknek szóló hízelgéstkönyörgést, aktiváljuk őrangyalainkat, kinek mije van. Cyd hadurasan magasra lendíti kardját: – Hát akkor a Király nevében! Ezzel felszívódik az éjszakában. Macskaszemre kapcsolva akcióba lendülünk. Bármilyen láthatatlanná válunk is, az épület köré telepített észlelőket nem vághatjuk át. A néma riasztórendszer beköpi ottlétünket a bentieknek. A kokszbáró janicsárjai golyózáporos fogadtatásban részesítenek bennünket. Többféle mordályt hallok ki a dobhártyagyilkos hangokból, ám kétségkívül a gépfegyverek vannak többségben. Az éktelen lövöldözéstől alig értem a szamurájt a fülesben. – Vaktában tüzelnek – súgja. – Nem látnak minket. Nem viszonozzuk a durvulást, nem leplezzük le hollétünket. Fedezéktől fedezékig, kerekeskúttól talicskáig, farakástól kistraktorig surranunk a ház felé. A vége-hossza nincs épület frontján több az ablak, mint ahányan vagyunk, ajtó is akad jó néhány. A torkolattüzek alapján választjuk ki, melyikhez vonzódjunk. Minél közelebb jutok a célhoz, annál bőszebben buzog be nnem a küzdőnedv-gyár.

Érzékelésem felerősödik. Ha nem is látok át a falon, átérzek rajta. Tudom, mi van mögötte. Erről – társamat kivéve – ritkán sem beszélek emberfiának. Ő teljes bizalommal támaszkodik észleléseimre. Egymástól néhány méternyire a házfalnak vetjük hátunkat. Jelzek, amikor a bentről figyelő fegyveres kihajolna a szétlőtt üvegtábla helyén. A szamuráj kitépi a fickót a szobából, és elveszi kedvét a zsaruöléstől. A másik janicsár az én hatósugaramban fürkészi a kinti sötétséget, érzem hollétét. Kipördülök a takarásból. Bármilyen gyorsan reagál is, mielőtt meghúzná a ravaszt, testsúlya két golyóval növekszik. Mire padlót fog, arrébb gurulok. A többiek is ténykednek. A védők veszett tüzelésbe fognak, mintha így távol tartha tnának bennünket. Bármekkora zajt csapnak is, hallom, amint a fegyverek száma gyérül. Jóval gyorsabban, mint ahogy mi gyérítünk. Összenézünk Vis Majorral. Belloq megjegyzi a fülesben. –Valami bűzlik. Van vészkijárat? – Nincs – mondom. – Elvileg. Eszembe jutnak városismereti olvasmányaim. Felrémlik egy kávézás Acapello úrral; a Skanzen legendáiról is csevegtünk. Redőzöm a homlokomat. A házban már csak két fegyver kelepel, ám azok szakadatlanul. Azt akarják elhitetni velünk, hogy harcoslégió tombol odabenn, a világ összes ágyújával. Szalajtott kreténnek tartanak minket. Vis Major közéjük hajít egy villanógránátot. Egyszerre vetődnek át a párkányon Daniellel. Nyikkanás, döndülés jelzi, hogy kapásuk van. Cyd is besuhan az egyik ablakon. – Hát ezek leléptek! – rikkantja másodperceken belül. A falnak vetem hátamat. Szemközt a templomkert fái magasodnak. A dús lombú páfrányfenyők alatt örökzöld cserjék, kúszónövények tenyésznek, eltakarva előlem az imaház ajtaját. – A templomhoz! – kiáltom. – Gyorsan! Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az értelmesek meg [xlvi] tele vannak kételyekkel.

Épp jókor érkezünk. A csúcsíves templomajtó kitárul.

Közeledésünk neszére nagy robajjal visszacsapódik. Sakkos helyzet. A janicsárok nem szökhetnek ki, merthogy itt állunk teljes harckészültségben, némelyünk alónzzsal, karddal is felfegyverzetten. Mi viszont nem zúdulhatunk be Isten Házába. Janicsárok.Úgy tűnik, végképp magunkévá tettük Észbeköp szlengjét. Elvégre exkatedrástól tanultuk. Nemcsak a bibliotéka dúsítja az ember szóvagyonát, az utca is kincsekkel teli. De miért is ne törhetnénk be? – Francba! – nyögi Vis Major. Precízen árnyalja a helyzetet. Dalia ráförmed. – Hé, ez felszentelt hely! – Mióta vagy ilyen bigott? – csodálkozik Denisa. – Amióta elhurcolták a férjemet. Egyfolytában imádkozom, hogy élve megtaláljuk! – Attól te még imádkozhatsz, hogy más nem csúszik térden – morogja Cyd a fülesben. – És én még azt hittem, az esküvő majd minden gyagyádat orvosolja! A féktelenül kancsal fickó fizikailag nincs velünk. Miután a ház pincéjében felfedezte a rejtekutat egy hevenyében felborított stelázsi mögött, a templom felé indult Delgadóval a görnyesztően szűkös átjáróban. Az imaház bejáratától eltávolodva offenzívaterven töprengünk. Óvatosan lépdelek-hátrálok, szúrósan garázda bokrokat, mohos sírköveket kerülgetve. Hantok nincsenek, ám a kőtáblák már nem oly peckesek, mint hajdan, ha nem figyelek oda, elbotlom bennük. Az épület kevésbé grandiózus, mint belvárosi rokonai, kétkét csúcsíves, festett ablak fér el rajta emelet-magasan. A toronyóra mutatói elenyésztek, a cifferblattra erősített római számok baljós árnyakat vetnek a holdvilágban. Ami azt illeti, számomra a legtöbb árny baljós. Csipetkoromban a gyerekzabáló Bugabooról és árnyékmumusairól szóló mesékkel félemlített éji kollapszusba drága édesanyám. Kész csoda, hogy felnőttem, az pedig már önvédelem, hogy M kezdőbetűs városba költöztem, ugyanis az asztrológus megtiltotta szülémnek az ilyen helységek látogatását. A szentély tornya nem felhőszurkáló. Lőállásnak éppen megfelel. A közelemben álló Belloqkal egyszerre pillantunk fel, ő a talajtól elrugaszkodva lesodor a lábamról. Összegabalyodva begurulunk egy hatemberes fatörzs mögé. Golyózápor ver port a hűlt helyünkön. Megmentőm legördül rólam. Lekésem annak eldöntését, mijét éreztem keményebbnek: a kardmarkolatot, az övébe tűzött stukit vagy a rúdlámpát? Még fekvő helyzetből észlelem a szamurájt, amint egy sírkő mögé lapulva célba veszi az orv fegyverest. Két dörrenéssel szedi le a lövészt a toronyból. A fickó karjait szétvetve felsikolt, felsőteste jócskán átbukik a párkányon. AK-ja lezuhan, ernyedt végtagjai ¾ 4-et mutatnak a toronyóra számlapján. Mocskosul siet – morgom felpattanva. Követem a férfit, aki régóta babonáz. Vis Major az épülethez rohan. A falhoz simul, tekintetével megkeresi Daliát, aztán csúfondárosan keresztet vet, sokat.

Érdemes figyelni a kezét, mert ezután lejeleli az utasításait; ezeket már nem az Úrnak címezi, csak nekünk, halandóknak. Elfoglaljuk kijelölt helyünket. – A hátukban vagyunk – jelenti Delgado a fülesben. Feszült vigyor rögzül a szamuráj arcán. Berúgja az ajtót, és menten félrehúzódik. Bölcsen teszi, dühödt sorozatok replikáznak bentről. Mindettől alig zavartatva behajít egy csokor műsoros gránátot, előőrs gyanánt. A villámló dörgettyűk halló- és látóidegeket ölnek. Az ajtó másik oldalán álló Belloq leterít egy kirohanó fegyverest, majd mindketten a tűzijátéktól süketült-vakult janicsárok közé vetődnek. Atemplomba igyekvő Dalia elsüvít mellettem. Röptében kiáltja Denisának: – Gyújtok egy mécsest Marcelért! – Nem vagy normális! –nyögi barátnője. Odabent elnémulnak a lőfegyverek. A szárnyas ajtó feltárul. Vis Major, Delgado, Cyd és Belloq kifelé tereli az ódzkodó janicsárokat. A berohanó özvegyharcművésznő siettében meg sem áll mellettük, futtában pördül a magasba, két lábbal döngeti meg a hozzá közelibb ellenszegülő állkapcsát. Az ellenszegülés varázsrúgásra megszűnik, a nőzet robog tovább, mécsest gyújtani. Ugyane pillanatban valaki hátba lő. Mielőtt megismételhetné, átrepülök az angyalos sírkő másik oldalára, nem teljesen önszántamból. Landolás közben viszonzom a tüzet, leginkább reflexből – a lefejezett pulyka is fut néhány búcsúkört az udvarban –, aztán problémássá válik a légcserém. Diszkrét fuldoklás közepette feldolgozom a történteket. A durranógránátoktól nem hallottuk az érkező járgányokat. Tucatnyi pihent fegyveres zúdul ránk.

[xlvii] Ez abszurd, ez abszurd.

Az újonnan jött pribékek kocsival, motorral rontanak a kápolnakertbe. Öcsisajtok, most bekarmáztatok! Ez itt egy temenosz: a templom és környezete felszentelt terület, büntetlenül nem gázolhattok bele! Anyám, köpölyözz! Ezt én gondoltam volna, nem is Dalia?! A jövevények szó szerint fütyülnek a temenoszra, mégpedig golyóval. Járgányaikból kiugrálva, az ajtók fedezékéből nyitnak tüzet. Benyomásom szerint ötletszerűen lőnek az összes égtáj felé, és még a kozmoszba is. Az eszelős skulózápor elől egy kútkáva mögé húzódom. Úgy rémlik, Kyra az imént golyótól találtan átbukott egy síremlék fölött. Mellénye felfogta ugyan a fémet, ám az ütés erejét aligha. Most nyilván nincs erőnléte csúcsán, és az egyik motor éppen feléje robog. Ha a pribékek mögé kerülnek, többé nem lesz módja összekapni magát. Amint a dübörgő kétkerekű megközelít, célba veszem az elöl ülő fickó vállát, gyors egymásutánban mindkettőt. Saját lövéseim robaját alig hallom a többiétől, látom, ahogy a fifi (by Vis Major) elengedi a kormányt, és hátravágódik. Mögötte géppisztolyozó társát lesodorva a földre kerül, cimborája rázuhan, testüket betakarja a rájuk boruló gép. A kerekek pörögnek, az elhantoltak nem moccannak. Úgy tűnik, időközben Dalia végzett a mécsesgyújtással, és valahogy mellém teleportált. A fedezék kútkáva kellően kövér kettőnk számára. A deszkadongák betongyűrűt ölelnek körül, tehát golyóálló is. A fülesnek vajmi kevés hasznát vesszük a lármában, jelbeszéddel kommunikálunk. A zűrzavarban nem tudjuk követni, mit tesznek társaink. Csak Kyrát látjuk a közelben. Ő kinyújtott lábbal, vagy inkább kinyúltan ül a fűben. A sírkőnek támasztott háttal, egyik tenyerét a mellére szorítva lélegezni próbál, majd hirtelen, a másik kezében tartott stukkert elsütve lepöccinti lábáról a vele szemközt felbukkanó fegyverest. Túlzás lenne állítani, hogy a tekintetünk találkozik, ahhoz túl sötét van, de egymásra nézünk. Aztán ő a magasba pillant, figyelme irányát követve látom, amint a harangtorony párkányán lógó test lezúdul, és maga alá temeti az alant lopakodó janicsárt. A bázisugró hulla helyébe toppanó férfi sziluettje láttán leengedem a csúzlit. Remélem, Baletta is ránk ismer, nem minket fog levadászni a magasból. Dalia eltűnik mellőlem, átgurul két bokor közt a nyílt téren. A nyomában fröcskölő golyók lekésnek róla. Magam is vetődni készülök. Valami letépi fejemről a sapkameleg parókát, rizspor szitál körém. Úgy rémlik, a dögös séróköltemény túllógott a kútperem fölött, és egy sintér ólmot röpített belé. A lövedékek elérhetetlenül messzire hurcolják poémás hajamat, mégis megfordul elmémben, hogy az irhámat kockáztatva utána másszam, mivel bérelt holmiként

visszavárják a kölcsönzőbe. Fanyarul regisztrálom, hogy ez esetben ugyanolyan bugygyant lennék, mint az a zsarutársam, aki egy atomi golyóváltás legkellősebb közepében a huzat miatt hisztériázott, meghűléstől rettegve. A paróka ott marad, ahova repült. Nyomkövető skulóktól űzötten átsuhanok a tűzvonalon. Pihegve fújtatok egy fakoloszszus mögött, és örvendek, hogy a fa törzse jóval vastagabb az enyémnél. Már-már letális dózis adrenalin, dopamin és egyéb harci hormon kering bennem. Olyan állapotba kerülök, amely a köztes léthez hasonlít, kívülről-belülről egyaránt látomérzékelem magam. Hasra vetődve a hozzám közeli kocsi ajtaja alá célzok. Átlövök egy lábfejet; a tulajdonos ordítva elzuhan. Vállába, könyökébe is kap egy-egy ólomdarabot. Valaki mellém vágódik. Szaglócsövemet idegen sakálszag facsarja. Villog a vészjelző: behatoló a privát temenoszomban! Oda se nézve elsütöm a könyökömet. Az orrba vert filkó rám ugrik, két kézzel fojtogatni kezd. Vért csöpögtet rám, spanyol szitkokat hörög a fülembe, s közben ütemesen a földhöz csapkodja fejemet. Ha ettől nyer értelmet az élete, most már az én orrom is vérzik. Szavát nem értem, relatíve úrinőként választékos társalgáshoz illő szókinccsel bírok, úgymint: encantado: örvendek; lo siento: sajnálom; por favor: légy szíves. Que tal: mi újság? Fájdalmas fogással eltávolítom a nyakamat fojtogató mancsot. Levetem magamról a brutális latint. Amikor az újfent nyomulna, térdemet a belső szervei közé durrantom. Ez látványos agóniához vezet. Aktualizálhatom spanyol szókészletemet. – Lo siento – mondom. – Neked is jó volt, drágám? A sintér meg akar ölni. Hónaljához kap, ám az ottani tok kong az ürességtől. Hátranyúl a veséjéhez, ott sem lel fegyvert. Bekotor a nadrágszárába. Eszembe jut egy jóval ideillőbb kifejezés, bár ez nem kékvérű. – Caga de torro! – mondom. – Bi-ka-szar. Hogy te is tanulj nyelveket. A fickó a bokáján sem talál stukkert, minden vasából kiköltekezett. Újfent puszta kézzel akar likvidálni. A dúlt pribék mögött Belloq közeledik. Kivont karddal, akár egy időutazó lovag; e látvány megest szerelemre lobbant, holott eddig is izzottam. Drága nénikéim:ő tényleg az Isten Lába! Daniel a meglepett fickó nyakához fekteti a pengét. Nem metszi át a bőrét, csupán ráijeszt. Nem sokáig hagyja rettegésben a pribéket. Megbök a hátán egy érzékeny idegpontot, és a latin nyomban megszabadul az eszmélet nyűgétől. Köröttünk alábbhagy a lövöldözés. Mindenfelé ájultak hevernek, néhol még testcsata dúl. A támadók immár a menekülést fontolgatják. Vagy azért, mert megtépázódott az önbizalmuk, vagy mert új parancsot kaptak.

Élek!

[xlviii]

Martin és Delgado elrobog az egyik motor nyomában. A másik gépet is elragadja két sintér. Dalia és Cyd űzőbe veszi őket. Két tépázott killerverda csatlakozik a szökevényekhez. A zátonyos harmadik roncs a temenoszban marad porladni. Kocsiba szökkenve hajtjuk a megpucolni vágyókat. Vis Major vezet. Jóllehet biztonságosan csinálja, mégse túl jó mögötte ülni. Arra gondolok, hogy annak sokkal rosszabb, akit kerget. Sokszor gondolok erre, hátha így hamarabb elhiszem. A sintérmobillal menekülők egyik utcácskából a másikba kanyargózva igyekeznek lerázni minket. Részükről ez illúziófüggés. A szűk átjárókban dézsás növényeket sodornak el, ruhaszárító kötelet szakítanak át, aztán hosszan lengetikvonszolják a háziak száradó holmiját. Az egyik fordulóban szemközt találják magukat motoros cimboráikkal. A kétkerekű az ütközés előtti pillanatban irányt változtat. A janicsárverda megpróbálja legázolni a társaikat hajszoló Martinékat. Delgado golyót ereszt a sofőrbe. A bal oldalon ülő fickó kilöki sérült társát a kocsiból, annak helyére mászva vezet tovább, jóval extrémebb stílusban. Sebesen bekígyózik a következő sikátorutcába, letapossa az üres kutyaházat, szétroppantja a hintaágyat. Nyomában guruló társa rádudál, sürgetésképpen. Az első verda észveszetten robog előre. Két másodperc múlva beszorul a ház és a beton kútgyűrű köztiszűkületbe. Baletta gázt ad, rátolja a második járgányt. Ezzel megszünteti az egyik dugulást. Az első kocsi kiszabadul a rabságból, követője ragad be helyette. Utasai benne rekednek. Ez a kétfelől megroggyantott verda a roncstelepre megy innen, esetleg a hangszerboltba tangóharmonikának. – Bravó! – fanyalog Belloq. –Kirakhatjuk az elakadásjelzőt. Vis Major végzetgyorsan kitolat a szülőcsatornából az utcácskából. A fölöttünk lebegő zsarukopter-pilóta útmutatását követve folytatja az első kocsi kergetését. Mindeközben, hála a technikának, információözön zúdul ránk. Rendszerezzük a hallottakat. A legfontosabb: a kokszbáró nem volt a levert janicsárok között. A hír valamennyiünkből morgó torokhangot tép föl. A házban és a templomnál hibernált deszperádókat mentősök és egyenruhás zsaruk szedik össze utánunk, némelyek a halottkémnek jutnak. A kútkáva és az épület közé horpasztott járgányhoz is kiszállnak a járőrök, és már hívják is a lángvágósokat. Balettáék cirkáló társai jelentik, hogy megtalálták az emberrabláshoz

használt furgont, két sorsára hagyott sérülttel, Marcel nélkül. – Hol a francba’!? – kérdezi Vis Major. – Hol? A válasz hallatán felderül némileg. Látom arcélét a hátsó ülésről. Szája sarkában ördögiként jellemezhető vigyor vibrál. Nem lóca a pasas, értem már Kyrát. Az ilyen férfiakból csak kiszeretni nehéz. Végigkérdezzük egymást, ki hogy van. Martin és Delgado kánonban áldja az eget, amiért akció előtt nem vették le a motoros sisakot. Mindkét fejvédőbe golyó fúródott. Sokkot kapok. Majdnem megölték a kisöcsémet! Holott ez az én kizárólagos előjogom! Összecsikorduló fogakkal vendettát fogadok. Ez már vendettahalmozás, hiszen rövid időn belül többször is fogadtam, legelőször Marcel miatt. – Ne izgulj, növi! – szól Martin, mintha idelátna. – Vigyázok a lelkem templomára! Holnap este tüntetésre kell vinnem. Az énekesmadarak vadászata ellen protestálok. Sokadszor, és most már csutka dühösen. Bárminő apropó nélkül ötlik fel bennem az amerikai filmek jellegzetes szlogenje: ha lábak nélkül húznak ki valakit a cápa szájából, ha szénné égetten mentik ki az égő házból, ha cafatosan halásszák ki a savval töltött fürdőkádból (stb.), mindig ezt mondják neki: nincs semmi baj! És a balul járt nyomorult sosem fakad ki, hogy: igenis baj van, csezdmeg! Nyilván ez az optimizmus. A sintérverda nyomában kirobogunk a városból. A terepjárónak is beillő, spéci zsarumobil tartja az iramot, bár a kilométeróra skálája kezd rövid lenni a behasalt mutatónak. Látni vélem a Vis Major köré sereglett őrangyalhadosztályt. Az erősen izzadó szárnyas testőrök egymás kezéből tépdesik a kormányt, pánikszerűen hárítgatják a vészeket a kocsi útjából. Mindössze kétsávos úton száguldunk, buzgón előzgetve. Még sose hittem ennyire a biztonsági övben. A helikopterpilóta, Gilson szerint majdnem párhuzamosan haladunk a motort üldöző Daliával, aki a kétszáz méterrel arrébbi úton hajt. Martinék az általuk űzött kétkerekűvel együtt eltűntek szem elől az erdőben, az ő irányuk is megegyező. – A reptérre tartanak – összegzi Baletta. – Ha igaz, a hajszoltak közt van a fogköves fifitek. A központtól kéri, hogy lóduljanak oda a közeli járőrök. Egy másik drogkufár jut eszembe, nem is oly régről, Lealnél is magasabb rangú. A Kokókirály fogsora aranyból készült, főleg rongyrázás céljából. Érdekesnek találom a dzsungelországi maffiások fogkultuszos becsípődését. Akár erről is írhatnám a doktorimat. Mióta anyám beletörődött, hogy most már végképp nem leszek zongoraművész, azzal öldös, miért nem koronázom meg egy doktorátussal a szimpla zsarudiplomát. Miért is ne? Mihelyt meglelem a megfelelő témát. Aztán majd odamegyek (például) a végbélszájú Kolaihoz, erre ő bőszenbazmegezve ordít az őrnaszádjainak, hogy tépjenek miszlikbe. Akkor én eltartott kisujjal, előkelően így szólok: – Szép napot, seggfej uraság!

Doktor Wry vagyok! – és egy titkos magánórán rögzült rúgással transzplantálom a szivart a prosztatájába. Kyra hátrafordul hozzám, átnyújtja a kezében tartott parókasapkát. Olyféle mozdulattal teszi, mintha kitüntetést tűzne a keblemre. – Köszi, hogy megmentetted az életemet – szól ünnepélyesen. – Hálából elhoztam a hajadat. Barátság született. Megtisztelten a fejemre illesztem az öszszeborzolódott, poros építményt. Vajon ekkora álhajzat már implantátumnak számít? Vagy inkább akkor lenne az, ha belsőleg viselném? Igazgatás közben észlelem, hogy némi levéltörmelék, kevésnyi bagolytoll tapadt a kucsmára parókára, viszonta tőrszerű hajtűk épségben átvészelték a kalandot. Elakad az ujjam valami keménységben. Körömheggyel kipiszkálom a tölténymagot. Danielrápillant. Leolvasom arcvonásairól, hogy most ő fogad újabb vendettát. –Tudtátok, hogy eredetileg a nők saját fürtjeire építették fel a tornyos műhajat? – kérdezem. – Párnákat rejtettek bele magasítónak, dróttal merevítették, levehetetlen volt. Persze mosni se lehetett, ehelyett vakarótűt használtak, amivel a tetveket is ledöfhették. Az alvás se volt egyszerű a felhőkarcoló sérókkal. Később ezzel a gyötrelmes módszerrel felhagyva különálló hajtornyok készültek, ezeket sapkaként húzták a fejre, és éjszakára lerakhatták, hogy ne kelljen ülve aludniuk. Divattörténeti előadásom visszhang nélkül marad. A hogylétet illető körkérdésre Cyd azt feleli, fölségesen érzi magát, de azért szívesen elücsörög egy kicsit a tojáskáin, addig is regenerálódnak viseltes szervei. Dalia közli, neki kutya baja. Ugyan közelharc közben az egyik sintér kiharapta füléből a kristálycsillár-függőt, ráadásul le is nyelte, ám a szarka illető szemmel lesz tartva. Az ékszer nem veszhet el. Morgás, nyühögés hallatszik a háttérből. –Kolai hőbörög hátul? – firtatom. –Ő hát. Meg a függőzabáló – informál Hárpika. – Na ne! – nyögöm. – De, de! – morogja Cyd. – Betuszkoltuk a mandrót a csomagtartóba. Figyelni kell a székletét. Hangosan mosolygok: – Hashajtót is kap? – Elvégre szarka. Belloq felhörren: – Dalia, ne feledd: az én kocsimat vezeted! – Ugyan, ne kicsinyeskedj, Mogorva! Tudom, hogy Denisa után is folyton rámolsz. Ezt is imádni fogod! Vis Major hátrapillant a válla fölött, szivart dug a szájába, elvigyorodik: – Ez igaz? Te ilyen tüchtig fifi vagy? – Nehogy már a hét nyelven zárkózott Mogorvát kérdezd! – gúnykacag Hárpika. – Hamarabb válaszolnak neked az okos mosóenzimek!

A janicsárok nyomában robogva kikerülünk egy éppen keresztbe forduló kamiont, aztán az arról lemaradt, nagy sebességgel pörgő-száguldó, böszme gumiabroncsot, végzetgyors egymásutánban kettőt is. Képtelen vagyok hinni a túlélésben. Mégis megússzuk néhány hattyúszín hajtinccsel. Belloq szeme megvillan. – Baletta, ha megunnád a zsarumelót, eszedbe ne jusson, hogy élménykocsikáztatós céget alapíts! – tanácsolja. – Na jó, esetleg extrémet. – Miért? Te hogy vezetsz? – Most már örömest megmutatnám. – A szamuráj helyváltoztatási formanyelvét nevezzük zsánervezetésnek – szól Szöszidoki. Inkább büszkén, mint gúnyondárosan. Csaknem lepadlózunk az információtól. – Basszus, hová lettek ezek?! – rikkantja Martin. Gilson azt feleli, nem látja őket a fáktól, majd izgatottan Vis Majort szólítja: – A másik motor mindjárt elétek bukkan balról! Jóságos

Isten, [xlix] meghalna!

milyen

magányos

lennék,

ha

a

világ

összes

hülyéje

Nem így történik; még jobban felgyorsulunk a leszakadni igyekvő sintérek mögött. Alighogy elrobogunk a keresztút mellett, megpillantjuk hátul a szóló motorreflektort. A hatalmas kétkerekű tájfunsebesen a nyomunkba ér. A kormányos mögött ülő fickó géppisztolysorozatot röpít utánunk. A durva menetszél nem kedvez a célzásnak. A halálgép felgyorsít, a tüzelés kiújul. Dalia is mögénk csatlakozik a keresztút felől. Amikor veszélyesen megközelíti a motort, ő is kap egy maréknyi dühös golyót. A csupa-extra Mazda macsósan állja az ostromot, mellettem ülő gazdája mégse látszik boldognak. A motor mellénk ér. Belloq legördíti az ablakot. Célba veszi a lövöldöző sintért. A fegyveres kiröpül a nyeregből. Dalia a kormányt félrerántva fékez mögöttünk. A pribék elsuhan a Mazda mellett, gyorsan ereszkedik, majd lezuhan. Hárpika visszatolat hozzá. A sötétség elnyeli őket. Az egyik utasától megkönnyebbült halálgép felgyorsul. A motoros bevág a sintérverda elé. Felvillantja féklámpáját a többi pribék üdvözlésére, s mintha nem is most vesztette volna el a társát, vagányosan egy kerékre rántja a gépet.

– Martin, megvannak! – üvölti Gilson a magasban. – Lemaradtak valamiért. Jócskán mögötted járnak! Mi viszont a másik motort látjuk. Előttünk az ágaskodó vasparipa leveti lovasát. A száguldástól lódult fickó széttárt végtagokkal zúdul a sintérverda felé. A felborult gép hullott diszkoszként pörög az úttesten. A vezető próbálja kikerülni az ütközést, hasztalan. Muszáj választania. Úgy dönt, a feléje robogó ember kisebb kárt tehet benne. Vis Major a padkára pördíti a kocsit. A szikraesőt fröcskölő motor elpörög mellettünk, a túloldalra búgócsigázik, és az ott mélylő árokba zuhan. Tágra nyílt szemmel bámulom az előttünk fékező járgány szélvédőjének csapódó testet. A motoros az üveggel együtt az utastérbe robban. A pillanat lelassul, belém ég a kép. A kocsi imbolyogva-csúszkálva fékeződik. Átbucskázik a bal oldalra, visszazötyög elénk, majd az úttestet elhagyva a rétre száguld, és egy magányosan álló fának rohan. Dalia jelent a géppisztolyosról: – Ez nem kopasz, nincsen brill fogköve, bajusza. Nem Leal. Jöhet a halottkém. Tűzök utánatok! Martin és a helikopterpilóta társalgását is halljuk. –Tőletek háromszáz méterre tép a motor, jócskán lemaradva! – hadarja izgatottan Gilson. – Egy magas domb van köztetek. Vágjatok át rajta, és elkaphatjátok! – Oké, indulok – feleli öcsém. – Navigálj! Kikecmergünk a zsaruverdából. Nem akaródzik a fához mennem, amely már nem magányos; van neki autója, mozdulatlan utasokkal. Amíg a többiek odasietnek, az ajtónak dőlve hallgatom a távolabbi fejleményeket. Martinék feldübörögnek a dombra. Gilson közli velük, hogy az általuk hajszolt motor mindjárt odaér. Delgado felkiált: – Nézd a bálákat! Martin torokból kuncog: – Apám! – nyögi. –Zseniális! Most elkapjuk őket! A motorról leugrálva az egyik körbálának feszülnek. Mihelyt az első elindul lefelé a domboldalon, megtaszítják a következőt, majd a továbbiakat. A kövér szalmalavinák készségesen együttműködnek velük. A pilóta is fennhangon drukkol a sikerért. A monstrumok mind gyorsabban zúdulnak alá. A pribékek fátumsebesen közelednek. Mire felfogják a veszélyt, késő fékezni. Az óriásbálák betöltik előttük az utat. A motor imbolyogva lassul. Martinék döngetnek lefelé a dombról. A sintérek a szalmafalanxba csapódnak. A következő másodperceket elszalasztom.

Visszasiető társaim behúzzák az ajtókat, Baletta a lóerők közé csap. Fénysebességgel indít, a gumik elemelkednek a talajtól. A széljárású Mazda is felbukkan mögöttünk. – Anyád! – hallom újra Martint. Fölöttébb papás-mamás ez a fiúgyerek. Koppanást hallok, oly közelről, mintha engem csaptak volna fejbe. – Mi van? – jajdulok. – Még mindig közvetítsek? – lihegi öcsém. – Ez a barom lefejelt a sisakjával, de az enyém felfogta az ütést. Nos, az előbb kiló hússzal a bálákba rohantak, de a szalmarétegek megvédték őket. Kutya bajuk. Illetve ez már nem igaz, most rúgtam fel a fickót. Mire visszaesik, kimegy a divatból az I-Padje. Steve épp legázolta a maga ürgéjét. Most már boldogulj nélkülem, nővi. Látom a villogótokat. Újabbdöndülés, ismételt szülőzés, szuszogás, pufogás hallatszik. Mire odaérünk, Martin az aszfalttal teszi egyenlővé a motorost. Letépi róla a sisakot, megcibálja a haját, ám az nem paróka. Delgado játszogat az utolsó sintérrel. Az elrohanna, ő nem hagyja. Aztán elölről, minimalista forgatókönyv szerint. Vis Major kipattan a kocsiból, grabancon ragadja és az egyik bálához szorítja a Steve markából kicsent pribéket. Felhajtja annak sisakrostélyátarcvédőjét, megtekinti fizimiskáját, mutató- és hüvelykujjával széthúzza ajkait. A fogsorára mered, aztán visszadobja a pasast Delgadónak. – Ez az Igenuram ügyesen átvágott bennünket! – állapítja meg. A másik fickó megpróbál elvánszorogni. Megkötözik a két vibráló motorost. Legördítik az útról a bálatorlaszokat. –Hol vannak a járőrök? – kérdezi Baletta a pilótától. A válasz hallatán felsóhajt, Daliára néz: – Van még két helyetek? Zsörtike belengeti az öklét. Nincs jó állapotban. Szeme szinte fehérizzik, sminkje elmosódott. Hajtornya barettesen félrebillent, örökhűség-ruhája toprongyos, egyforma orrú cipői mocskosak. – El lesz sikálva, mandrókám! – ígéri Cyd. – Bezsuppoljuk őket! Hagyjátok Daliát, ő most egy kicsit ideges! A nevezett olybá fest, mint egy fortyogó kuktafazék. Mindjárt jövök! felkiáltással teljes fegyverzetben a bozótosba csörtet. A manó segélykérőn rám pillant. Bólintva Hárpika után indulok, hogy bölcs szavakat hallassak, ha megpróbálna kárt tenni magában. Még hallom Delgadót: –A nők miért nem képesek egyedül pisilni? A stukival világítva igyekszem a csörtető, ágtördelő hangok után a csalitosban. Mintha elefántcsordát követnék. A bozóttengeren túljutva holdsütötte tisztásra toppanok. Romantikusan táncolgató tündérek helyett olyan kép fogad, melynek láttán az összes adrenalin, dopamin és persze a vér is bejegesedik az ereimben. Szívem dobszólót improvizál a fülemben. Dalia a garmadányi alsó, felső-, középső szoknyát a nyakába húzva guggol a természet

lágy ölén. Pisilés közben dühödten zokog, ami teljesen érthető. Hatalmas barnamedve tornyosul fölé. Anyám, tamburázz! Hol egy vadállat-suttogó?! Ijedten elrejtem a stukkert, nehogy a mancsos félreértsen. Huntás mogorván feltekint a medvére. Nem lát élesen, a ruhaujjába törli könnyes arcát, majd az orrát is. A kolosszus fenevad vérszomjasan vicsorgat. A kattant Dalia felemelkedik, helyrerázza szoknyáit. – Kopj le, öcsike! – veti oda félvállról a mennydörögve morgó toportyánnak. – Futás! – kiáltom. A medve négy lábra huppanva hökkenten bámul ránk. Karon ragadom Huntást. Helyből felszállunk. A talpas megint felüvölt. A harcművésznő visszaordít neki: –Mit nem értesz, hülyefejű!? Húzz el, brumika, vagy szétkaplak fecninek! Sebesen nyargalok, Dalia csuklójával a markomban. Csaknem lebegtetem magam mögött az eszement nőszemélyt. A ruhaszaggató rohanás közben hátrasandítok. A termetes barnamedve még mindig tátott szájjal hüledezik a holdsütötte tisztáson. Hirtelen megfordul, és totyakrázva elüget a fák közé. Kiérünk az útra. Daliát az aggódónak rémlő Cyd karjába lököm. Belloq mellkasára omlok pihegni. Huntás eltolja a baráti vállat, és fúriásan Vis Majorra mereszti a szemét. – Hol van a férjem?! – Talán sejtem. – Akkor nyomás, tűzzünk oda! Ölni akarok! Elvégre ez a nászéjem! [l] Élni volna kedvünk, nem pedig életünkre vigyázni.

Visszaugrunk a kocsiba. Néhány perc múlva ismét a pszichopoliszként említett Madloodban száguldunk. Baletta telefonál. A mobilján beszél, kihangosításnélkül. Levazelinozza a főnökénél, amit eltervezett. Fél füllel hallom, hogy Cölöpvárosba megyünk. Ezután visszatér a konferencia-kommunikációra. Megérdeklődi a központostól, hogy a kiküldött járőr lát -e mozgást a magánreptéren. – Azt mondja, minden nyugis. Nemrég landolt egy helikopter. – És?

– Mire vagy kíváncsi? – Mit csinált a pilóta? – Semmit. Ül a gépben. – Ha megmoccan, szóljatok! – A nyomozók rámozdultak az elmúlt napok röpcsiforgalmára. Amint kiderül valami, hívlak. Egy darabig csöndben robogunk. Kisvártatva bekopogtatnak közénk az információs sztrádáról. – Blick vagyok. A többiek nevében is kérdezem: kell-e segítség? – Kösz, jelenleg megvagyunk nélküle. – Szólhatnál a Pumamicáknak, hogy álljanak készenlétben – javallja a ráspoly hangú Blick. Vis Major elutasító medvemorgást hallatva kilép a kontaktusból. Szöszidokihoz fordul. – Jól vagy? – kérdezi. – Dzsiggelni tudnék. – Reggel dzsiggelünk. –Baletta megint előkapja a mobilt. Néhány szót vált a hívott féllel, majd közli velünk, turistákkal: – Cölöpvárosba megyünk. Az egy vízimadarakkal teli nagy tó, zegzugos nádasokkal, a nádszigetek között eldugott cölöpházakkal. Régen csak a városlakók jártak oda horgászni, aztán az egész város odament, bekebelezve a tavat. A terület zordonás védelmet élvez, csak elektromos hajók járhatnak rajta. Három kikötője is van. Tegnap mi a legnagyobbnál jártunk, de a GPS- e szerint a Bader-furgon megfordult az eldugottabb nyugati mólónál, még mielőtt a virágszalonos verda kigyulladt volna: – Ezt már főleg Kyrának mondja. – Azért ment oda, hogy segítsen átrakodni a fegyvereket? – töpreng a lány homlokráncolva. Baletta folytatja a tűnődést: – Átrámolták volna az arzenált Baderék jachtjára? Eddig azért nem mertem ezen elmézni, mert az egy kisebb hajó. Ha belerakják a nagy rakás vasat, tutira elsüllyed. – Vezessük le, szamuráj. Tudták, hogy üldözzük a virágszalonos furgont. A nyugati mólónál átrakták a cuccot a jachtra, esetleg néhány csónakba is pakoltak belőle. Vagy pedig elrejtették egy részét, és az egyik fivér meg a spanok két-három fordulóval hajókázták a házhoz. Közben a másik tesó elvitte a kirámolt furgont a nagy kikötőbe és felgyújtotta. Tudván, hogy a priuszos ismertség miatt ráindulunk Bader áruszállítójára, azzal el is csaltak onnan. Fineszes. Vis Major felsóhajt: – Hülyének néztek, és ezt mi igazoltuk. Főleg én. –Reggeltől jönnek a szabadnapok, és kialhatod magad – vigasztalja Kyra. – Aztán lesz wellness, fitnesz, Lourdes. –Reggel főleg Loch Ness lesz – mondja panaszosan a szamuráj. – Daphne csak este megy vissza a kóterbe. Szóval szerinted a kimerültségtől voltam hülye? –Egyáltalán nem tettem múlt időbe. Ami engem illet, olyan rotty vagyok, hogy átesem az agyamon.

Cyd beleásít a társalgásba: – Már én is olyan fáradt vagyok, mint egy szappanoperás karakter. Hetek, sőt hónapok óta güzülök az esküvőn. És erre tessék! – Panaszkodsz? – informálódik vércsehangon Dalia. – És még te vagy a legjobb barátom?! – Én is mindjárt behullázom – nyögi Martin. Vis Major előáll a sovány tervvel: –A nyugati mólónál átlépünk egy ismerősöm hajójára. Az elvisz minket a Badervityillóhoz. Amely akár a Kolai által említett cölöpház is lehet. – Legyen az! – követeli Hárpika. –A helyszín leegyszerűsítve: a lakóépület egy nagy stégen áll, alatta van a távirányítással nyitható csónakgarázs. Be lehet úszni az ajtó alatt. Delgado felmorran, Belloq is ezt teszi. Tudom, mire gondolnak. Velük együtt jégkását izzadok. [li] A neked szánt dolgok feléd gravitálnak

A mólónál várakozó hajó neve Halálos Szerelem. Sue, a tulaj asszonyosan telt, többször felújított, ötvenes nő. Sminkje éji órán is tökély. Fehér pólót, rövidnadrágot, bokacsizmát visel barnára sült bőréhez. A hajót a Nemo kapitányként bemutatott keszeg férfi kormányozza, sirályfehér tengerész-egyenruhában, tányérsapkásan. A fedélzeten lévő asztalon két talpas pohár, italosflaska álldogál. A sakktáblán jáde és obszidián figurák várakoznak a félbemaradt parti folytatására. Sue itallal kínál bennünket. Hárpika kér egy krigli erőset. Cyd absztinens, ő sztéket inna, közepesen átsütve. A többiek köszönik, semmit se kérnek; velük tartok, a gyomromban nyüzsgő kővarangyok mellett másnak nincs helye. Dalia kap egy tripla whiskyt, Cyd egy tányérka földimogyorót, közepesen pirítva. Danielés Steve félrevonul a korláthoz. Sejtem, miről beszélnek. Nemrég egy tengermenti csatornára épült ház csónakállásában tartották fogva őket. A dagály közelgett, a vízszint mindjobban magasodott köröttük. Súlyos sérülései miatt Delgado már-már haldokolt. Belloq töprengett, miként szökhetnének meg. Kiszabadította kezét a bilincsből, azt tervezve, hogy Steve-et felnyalábolva kiúszik az ajtó alatt. Ehhez gyöngyhalásztüdőre lett volna szükségük. Végül nem tudták meg, tervük túlélhető-e. Martin és kommandós társaik megérkeztek értük a vízen át, és kimentették őket. A trauma következményeként mindketten megroggyantak lelkileg, Delgado rémületesen depressziós lett. Daniel sokáig önmagát hibáztatta a történtek miatt, még azt is sajnálva,

hogy nem maga végzett az őket fogva tartó smasszernővel. Társa, Patrick Wyne terítette [lii] le a géppisztolyozó némbert . A nádassal szegélyezett part közelében haladunk, aprócska, békés öblökben megbúvó cölöpházak bukkannak elénk. Legtöbbjüket elhagyták egy időre, a nyárral együtt lakóik is odébbálltak. Az egyik építmény gázlámpa-fílinges teraszán köntösbe bújt férfi ücsörög régimódi nyugágyban, a térdén billegő laptopot püfölve. Stéghez kikötött gumicsónakját megringatják hajónk hullámai. Sue és keszeg kapitánya integet az álmatlannak. A fickó visszalegyezget egy pohárral, majd azt letéve tovább püföli a billentyűzetet. – Ő írja a Halálos szerelmek forgatókönyvét! – büszkélkedik az asszony. Kivétel nélkül bambán nézünk rá, ezért kiegészíti az információt: –Az egy világhírű tévésorozat! Imádom! Csupamerő szerelem és ármány és csillogás! Na persze, Wolfram nemaz egyetlen szövegkönyvírója, de mi éppen őt ismerjük, és ez boldogsággal tölt el! Tengerésztisztje hevesen bólogat. A serény Wolfram mögöttünk marad. A csendes vízen lebegő hattyúk, vadkacsák és más madarak ügyet se vetnek ránk. Elhaladunk egy rejtelmesrendeltetésű cölöpsor mellett. Minden mohos-moszatos oszlopon ül egyegy sirály, a szélsőkön nagyobbak, középütt más fajból való kisebbek. Érdeklődés nélkül néznek vissza ránk. – Van itt eladó kunyhó? – kérdezi Cyd. – Díjazom, hogy a szomszédok nem is látják egymást. Az is franyek, hogy csak csónakkal járhatnék haza. – Ma már véresen sokba kerülnek az itteni házak, ugyanis újabbakra nem adnak építési engedélyt – mondja Sue. – Viszont a természetvédelmi felügyelők gyakran ellenőrzik az ittenieket. Aki ezt zaklatásnak veszi, elmenekül innen. – Azt is csekkolják, mi van a zárt csónakállásokban? – kérdezi Baletta. –Azt azért nem. Főleg a szemét és a szennyvíz sorsa érdekli őket. Azt nézik, ki csurrantja a tóba a fekáliát, mosólevet. A halk villanymotortól nem halljuk a magasban kémkedő zsarukoptert, amely szintén hangtompítós modell. – A kérdéses házban hatan vannak – jelentkezik Gilson. – Nincs alvás, zömmel a stégen üldögélnek. – Látsz hajókat a vízen? – firtatja Vis Major. – Eddig két mozgó bárkával találkoztam, a tieteket is beleértve. A másik a nyugati móló környékén vesztegel. – Le tudod olvasni a nevét vagy a számát? – Ha sikerül, tudjam meg, kié? – Zseni vagy, Gilson. Kitaláltad, mit szeretnék. Baletta a helyzetjelző monitorára pillant. – A nádaskanyarulat után Baderék házához érünk – közli. Hamarosan észleljük a kivilágított épület fényeit. Delgado és Belloq sokkterápiára készül. Ledobják fölösleges ruhadarabjaikat. A szükséges holmikkal felszerelkezve a tóba merülnek.

A képernyőn a víz és a levegő hőmérsékletét is látom. Egyik sem ingerel strandolásra. Az

analitikusan [liii] gyanakodnak

orientált

kispolgári

lelkek

szexuális

identitászavarra

A bulizgató társaság gyanakodva figyeli közeledésünket. A házban lévők is a teraszra tódulnak. A hat fickó olyféle mindjárt a csípőmhöz kapok! tartásban meredezik a deszkapadlaton, mint a vadnyugati filmek banditái. A stég mellett kétszemélyes csónakot hintáztatnak a hullámok. – Mivel jöttek ide ennyien? – mereng Baletta. – A többi ladikot beparkolták a garázsba – véli Kyra. Ők ketten fegyvertelen kézzel lépnek ki a hajó orrába. Mi négyen a korláthoz húzódunk. Az jótékonyan eltakarja végtagjainkat. – Alt és Calvint keressük! – tudatja Vis Major. A bulizók vonogatják a vállukat, egyikük kortyol a markában tartott sörösüvegből, a másik felénk pöccinti cigije hamuját. –Mi is őket várjuk! –veti oda egy magas, szőke, hullámos hajú fickó. Ezúttal nem földig érő kabátot visel, flintája sincs. A felismerés kölcsönös, holott múlt éjjel óta rizsporos parókát növesztettünk, ruhánk is másféle. A deszperádó elhűlten ránk mutat, majd hátrébb szökken, mintha kobrákat látna. – Mit keresnek itt ezek?! – üvölti. – Nyugi, Lábcédula. Velem vannak, és érnek annyit, mint én – közli Vis Major. –Ne pattogj, és főleg ne tegyél furcsa mozdulatokat! A bérgyilkos a társai felé fordul: – Ezek a muffok kaptak le tegnap!Ők tehetnek arról, hogy Blat még mindig él! – Nem él már! –újságolja egy fekete bőrű izomkolosszus, menőzős telefonszettel a fülén. – Most hívtak a tesók. Blat Kolai kifingott. Ezt nehéz elhinni, mivel a gúzsba kötött Kolai a Mazda csomagtartójában dühöng-kesereg a rá váró börtönévek miatt. Hát így terjednek a tévhírek. – Ez engem is érdekel – csillan rá a szamuráj. – Mi lelte szegény Holthomályt? Bekajált valami állottat? – Golyót kajált be, egyenest a fejébe! – vágja rá a fekete. – Amint látjátok, mi itt vagyunk! Vagyis nem mi lőttünk lukat az agyába! Vis Major, te vagy az alibink! Az alibi a ház mellé tekint. A nádas szélében könyöklő helyzetben felakadt holttest himbálózik. Néhány méterrel arrébb másik tetem lebeg a hasán. Alighanem a Halálos Szerelem hullámverése lötyögtette ki őket a stég alól vagy a nádból.

A hat fickó nem lát oda. Minket bámulnak, stukkerrántásra készen. Nem sejtik, hogy helyzetük megroggyant. – Mikorra várjátok Baderéket? – kérdezi Baletta. Lábcédula lentről fölfelé mozgatva tárogatja karjait. Olybá fest, mintha repülni készülne. – Bármelyik percben befuthatnak. Kyra elkomorodva ráförmed: – Kinyitnátok a csónaktárolót? – Minek? Nincs benn semmi. Calvinék jachtja akikötőben van. Menjetek, nézzétek meg eská. – Esesz, te barom! – mordul rá a fekete kolosszus. Lábcédula hunyorog, a böhönye magyaráz neki: – Esesz, azaz: saját szemetekkel! Nem mindegy, bunkókám! A bérgyilkos lila fejjel felüvölt: – Gógyid sincs, mennyire utálom, hogy te olyan kibaszottul kifinomult vagy! A tengerészkapitány a stég mellé fordítja a Halálos Szerelmet.Az egyik rögzítőbakra dobja a kötelet. Kyra előrébb lép. – Műveltkéim, ha nem bánjátok, körbenéznénk a vityillóban – mondja. – Dehogynem bánjuk! – morran Lábcédula, dühösen rázogatva poétikus hajhullámait. – Van parancsotok? Ez itt Baderék privátja! – Talán nektek van írásos meghívótok? Belloq szólal meg a fülesben. – Idebent dekkol a jacht – mondja, leplezve fogvacogását. – Vérfoltos a fedélzet. Az utasfülkében egy rakás fegyver hever, de nem a teljes szállítmány. Steve becsusszant a házba. – Belül vagyok – veszi át a szót Delgado. – Körbelopakodtam, Marcel nincs itt. Levetett kommandós cuccok hevernek az ágyon. Ne totojázzunk tovább! Hátba kapjuk őket! Baletta a stégen toporgó fickókra néz. – Bemegyünk! – közli velük. – Parancs nélkül egy lépést se moccanj! –óvja őt Lábcédula. – Különben úgy felnyomlak, hogy az ügyészség fél évig se száll ki a seggedből! Vis Major rávigyorog. Olyan az a mosoly, mint a szamurájkard suhintása. –Máris seggekről álmodozol? Lesz ott bőven, ahová küldelek! Már csak arra az egyszerű kérdésre válaszoljatok, miért nyírtátok ki a Bader fiúkat? Hol van az Igenuram nevű fazon, és legfőképpen: hol van a mi Marcel barátunk? A behemót fekete a térdét csapkodja: –Be vagy lőve, Vis Major? Ezért röhögtetsz? Na ja, nagyokos! Elvégre te még a gyilkos galócát is sittre vágod! Dalia kilép a korlát takarásából. Láthatóvá válik kezében az alkar hosszúságú pisztoly. A gyengébben látók kedvéért feljebb emeli. – Ezt a péniszpótlót valamelyik kis pöcsű cimbitektől szedtem el. Alig várom, hogy provokáljatok! Hol a férjem? Lábcédula vállat von.

– A tó fenekén. – Rossz válasz – feleli Hárpika. Észreveszi a házból kilépő Belloqot és Delgadót. Akció indul. – Mindenki hasra! – parancsolja. Őt is kinevetik. Torkukra fagy a hangos derű, mikor Vis Major és Kyra közéjük röppen a hajóról. Mielőtt még bármelyikük fegyvert ránthatna, Daniel és Steve lepi meg őket hátulról. A maradék kettőt a Halálos Szerelemről elrugaszkodó Martin és Cyd teríti le saját súlyával. Forgatagos ütés-, rúgásváltás bontakozik ki. Egyetlen lövés sem dörren. Sue átkapaszkodik a hajóról a stégre. Serpenyőt lengetve kiadósan fejbe veri a hozzá legközelebb küzdő deszperádót. – Ezt azért kapod, mert hiába kértük, hogy ne bőgessétek a rusnya tuctucot! – kiáltja az ájultnak. A rosszallóan rátekintő Delgadóval nem törődve továbblép, és lecsapja Martin térden imbolygó ellenfelét. – Ezt meg a hangos tivornyákért! – rikoltja. Úgy rémlik, akad még sérelme. Máris a Kyrával hadzsimázó fickó mögé lopódzik, és lesújt a nyeles edénnyel. – Ezt meg a pimaszkodásért! Vis Major felfigyel Sue ténykedésére. Nyakon ragadja a vele keménykedő behemótot, és udvariasan a nő elé tartja. Koppan a serpenyő. – Ezt a fintorgásokért! – rikkantja Sue. A kolosszus fekete nem alél be az ütéstől. Az asszony újfent magasra lendíti konyhai pallosát. – Jól emlékszem rád! Egyszer elhajóztunk itt, és te a gatyádat letolva hangosan utánunk rottyantottál! Jót röhögtetek az ocsmányságodon a haverokkal! És ketten közülük ott lebegnek a vízben! Általatok leölve! Sue végrehajtja az ítéletet. Miután leüti a böhönyét, Belloq pofonpartneréhez lép, de ott már nincs mit tennie. A serpenyőt rázogatva terpeszbe áll a hibernált bűnöző fölött, és sorolja vétkeit: – Ezt a kötözködésért, nagypofájúságért, aljasságokért kaptad! Végre oda kerültök, ahol rég lennetek kéne! Már ideje, hogy nyugalom legyen itt! Tekintetét az utolsóként eszméleten lévő Lábcédulára szegezi. Cyd a háta mögé rejti a jócskán megdolgozott félholtat. – Nem, nem, nem! –hadarja, előrenyújtott karjával távol tartva az igazságszolgáltatási hévtől részegült Sue-t. –Őt nem adom! Akkor ki fogja eldalolni Marcel hollétét? A barna bőrű, érett szirén beleegyezően bólint. Serpenyőjét lóbálva visszatér a bázisra. Steve és Daniel a holttestekhez úszik. A stéghez vontatják Al és Calvin Bader tetemét. A többiek segítenek felhúzni a testeket a teraszra. Kyra föléjük hajol, megnézi lőtt sebeiket. –Mindkettőnél azonos a kivégzési mód – állapítja meg. – Egy golyó a szívbe, egy a fejbe.

Nem védték meg Alt a négylevelű lóherék. –Miért lőttétek le őket? –kérdezi Vis Major a nyűtt Lábcédulát. A bérgyilkos köp egyet megvetése jeléül. A kérdésfeltevés ezúttal cydesen történik. A gyóntatott kifakad: – Mert elkúrták az akciót, hát azért! Calvin megesküdött, hogy a kastélyban kamu biztonsági kamerák vannak, nem vesznek fel semmit. Aztán nem kábította el rendesen az alanyt. A barom zsaru nem vette be a kommandós trükköt. Rájött, hogy nem a haverjai akarják megviccelni, és majdnem szétvert minket! Hát ezért! Majdnem rácsesztünk Calvinék segg terve miatt! Vagyis a többiek, mert én ugyebár itt voltam! – Na persze, te itt sörözgettél – bólogat Baletta. – Marcelnak is itt kéne lennie. Hol van? – Hát mivel a kommandósba öltözött cimbik majdnem lebuktak és rohadtul menekülniük kellett, és még Igenuram rejtekhelyére is lecsaptak a köcsög zsaruk, a túszt nem hozták ide. – Hova vitték? – firtatja Dalia. –Ő a férjem. Ma volt ez esküvőnk. Olyan hangon mondja, hogy ezt halljuk: ha egyetlen hajszála is elferdült, puszta kézzel tépem ki a szívedet, de életben tartalak, amíg végignézed, ahogy a kutyák bezabálják! Gilson pilótát halljuk: – Megnéztem a másik hajót. Ronin a neve, tegnap bérelte ki egy bizonyos Joe Smith. A kölcsönzős szerint Joe Smithnek fél tucat testőre, lenyalt rőzséje, szembirizgás bajusza, akcentusa van, és smukkos a foga. Az előbb suhantam el a bárka fölött. Vagy tízen járkálnak a fedélzeten. Úgy láttam, szadiznak valakit. Most kaptam a hírt: amagánreptérről felszállt a várakozó helikopter és a tó felé tart. Mond ez nektek valamit? Észbeköp így ecsetelte Igenuram kinézetét: magas, drabális, olyan hátralőtt frizkóval, amilyen Vis Majoré volt, amikó még férfinak nézett ki. És a pödrött bajusza majhogynem kiböki a szemit! Mellékesen azok a strasszok igazándiból Sarockikristályok! – Már nem is érdekelsz! –sziszegi Dalia a szőke bérgyilkosnak. – Legyél mától Lábcédulás! Úrhölgyhöz méltó eleganciával int a vergődő fickót lefogva tartó manónak. Cyd a finom modort átvéve így beszél: – Ha már Ronin, eszembe jutott egy japán mondás. Az emberéletről szól: reggel még rózsás arc, estére sápadt csontok. Ezzel hosszú álmot bocsát a latorra. Vis Major végignéz a stégen heverő terítéken. – Mi legyen velük? Nemo kapitány jelentkezik: – Majd én vigyázok rájuk, amíg értük jönnek a zsaruk. Sue elvisz benneteket a Roninhoz. – A ronin gazdátlanná vált szamuráj – jegyzi meg Baletta, jelentőségteljesen Kyrára tekintve. Beugrálnak a hajóba, Sue egyegy törölközőt nyújt át a didergő Steve-nek és Danielnek, majd a kormányhoz áll. A Halálos Szerelema stégtől elfordulva teljes sebességgel az éjszakába lódul. A smasszernak szegődött tengerésztiszt a serpenyővel integet utánunk.

[liv] Minél üresebb a fej, annál könnyebb elszállni vele. Az akciózsaruk belendülnek, parancsszavak röpködnek köröttem. A technikai vívmányoknak köszönhetően olybá festenek, mintha magukban rendezkednének, ám a kütyük, drótok, rádióhullámok jóvoltából épp elegendően hallják őket. – A Lealért igyekvő helikoptert tartsák fel valamilyen ürüggyel! Higgyen bármit a pilóta, csak rá ne jöjjön, igazából miért akadályozzák! – óhajtja Belloq. – Kapják el a Lealre váró repülőgép személyzetét is! – A Pumamicák elmehetnek Needle-ért és maradék csicskáiért. A bírónak van mire kiadni a lecsukási parancsot – utasít valakit Baletta, majd más sávra váltva folytatja: – Blick, ha közel jártok… –Itt cirkálunk, hívó szavadért epedőn! – Menjetek a nyugati mólóhoz, nehogy Leal leléphessen a janicsárjaival, ha netán arra slisszolna. Nem céligások, legyetek óvatosak… – Ne anyáskodj, Vis Major! Ismered azt a viccet, hogy… – Jaj, ne most, drágám, fáj a fejem! Belloq és Delgado ismét csipkekézelős fehér ingben, zek ében, fűzős bőrnadrágban, hajtókás csizmában pompázik. A golyóálló mellényt az ingük alá rejtették. Derékszíjukba harci kellékeket tűztek. Martin tarkócopfos, szalagos parókája elhasználódott az iménti közelharcban. Fedetlenül maradt, háromféle hosszúságúra nyírt sörszőke haja a középkori öltözet nélkül is pikánsan fest, azzal tetézve még káprázatosabb. Ha nem a tulajdon rég deheroizált fivérem lenne, bizonyisten összetöretném vele a szívemet. Gilson fölénk ereszkedik a zsarukopterrel. Néhányan felhágcsóznak hozzá. Mások egyéb tevékenységre készülődnek. A belső szerveimet körbefonó óriáskígyó fokozza szorítását. Némelyek műtéti úton rakatnak fel maguknak gyomorgyűrűt, nekem ehhez elég a zsarulét. Sue izgatottan poharazgat a kormánynál. Azt mondja, most az egyszer szívesen süvítene benzinhajtású szárnyashajóval a féltve óvott vízen, hogy mielőbb a Roninhoz érjünk. A szorongástól dermedt, krétasápadt Dalia leteszi hajtornyát a padlóra. Kikapcsoltatja velem hosszú ruháját, kilép belőle, és leteríti a paróka alatt, mintegy kirakva önmagát a levetett holmikból. Fűzőben, sztreccsnadrágban, mezítláb forgolódik előttem. – Vedd vissza a mellényt – kérem. Megrázza fejét: – Marcelen sincs. – Ez nem szolidaritás, hanem agyatlanság. Gondolj Vivicára. – Rá gondolok. Meg a kisöccsére – feleli.

– Tessék? – nyögöm. – Biztos, hogy megcsináltuk, amikor leléptünk a vigalomból! Éreztem, hogy foganok! – Hogy kell azt érezni? Sue a csillogóköves, aranyszín mobilját rázogatva két lábon szökdécsel, és hívószókat hallat a kormánynál. Odalépek hozzá. –Nemo kapitány megtudott valami ütőset a gazfickóktól! Most telcsizett! – újságolja. – Tudod, mit jelent a Nemo név? – kérdezi Kyra. Mindjárt válaszol is helyette. – Mindegy is. Jobb, ha nem tudod, hogy senkit. Mit mondott? –Azt, hogy azért fogtak össze a bandák, mert a jövő héten óriási nagy, nemzetközi ékszerkiállítás nyílik a városban, és azt akarták kirabolni! Ahhoz kellett a rengeteg mordály meg a sokféle egyenruha! Az évszázad leghíresebb balhéja lett volna! Azt is mondták, hogy sokmilliós kárt okoztatok nekik a meghiúsítással, de majd nagyon megbánjátok. – Ügyes Nemo! – bólintok. –Miként szedte ki belőlük? –Megígérte nekik, hogy elengedi őket, ha mindent elköpnek. Utána elárulta, hogy csak viccelt az elengedéssel. Ja, és a rengeteg mordály mind a Roninon van! Azt a Lealt meg mindjárt felszedi onnan egy helcsi, elviszi a legközelebbi repülőtérre, és onnan hazaröpítik! –Röpítik ám! A levegőbe! Darabokban! – morogja Dalia, meztelen lábujjával a padlón kifektetett fejedelemnői bársonyruhát piszkálgatva. – Mi a franc folyik itt?! – Én már értem – mondja Kyra. –Egy Alken nevű fegyverbuzeráns indította be az eseményeket. Kitervelte az ékszertárlat kirablását, megszerezte a szükséges felszerelést, továbbá két egymással rivalizáló bandafőnök támogatását. A kalandor Bader fivérektől hallott az esküvőre készülő Marcelről, ez újabb pénzszerzési lehetőséget csillantott elé. Így került képbe a bosszúéhes Leal. Alken még egy vasat rotyogtatott a tűzben, egy majdnem kétszáz éves sorozatgyilkossággal kapcsolatosat. Arra is ráfaragott. Felszisszenek. Detektívmohóság csillan a szememben: – Majdnem kétszáz éves sorozatgyilkosság? Ez érdekel! – Talán majd elmesélhetem – feleli. – Ha ezen túl leszünk, és kipihegtük magunkat. Csak azt ne hidd, hogy fel van már derítve. – Annál jobb! – A gyilkosok megúszták rémtetteiket, legalábbis a földi igazságszolgáltatást. Ám egyiküket az égi utolérte.Ő tébolyodottként végezte saját diliházában. Majd kiokosodom a naplójából. – Naplója is van?! – nyögöm irigyen. Sue felujjong: – Kétszáz éves blogoló gyilkos! Hát ez majdnem olyan izgi, mint esténként a Halálos szerelmek! Én hiszek ám a kísértetekben! Meg az újjászületésben is. Ötven fölött már hinni kell, különben kilátástalan a hátralévő életed! Egy zegzugos szakasz után feltűnik előttünk a másik hajó. Utasai – minket észlelve – tompítják a fedélzeti fényeket. A Roninmegközelítésével lebilincselt barna bőrű szirén megjegyzi:

– Nemrég csináltattam meg az arcomat, tíz év garanciával. Csak óvatosan, lányok! A jó lovat az istállóban is megkeresik.

Fegyveres falanx sorakozik fel a Ronin oldalánál. –Zártkörű bulit tartunk! – veti oda egyikük. Erasmo Leal, dzsungelország kokszbárója a testőrei mögé húzódva álldogál, oly sportos öltözékben, mintha golfozni készülne. Feltéve persze, hogy valaki rizsporos alónzsskalpot tűz a nadrágderekába, mielőtt golfozni indul. Hátranyalt haja olajos fénnyel csillog, kifejezéstelen szemét már-már kidöfi kunkori bajusza. A maffiás feszülten vigyorog. Homlokig pödört-csirizelt szőrzetdísze eltereli a figyelmet a fogaiba süllyesztett brillekről. Azok amúgy se csillognak a gyér világításban, inkább szuvas hatást keltenek. A vérmedve alkatú Leal a jobb csuklójára akasztott bőrbu nkóval csapdossa bal tenyerét. Mostanáig a lábánál heverő középkori jelmezes embert csépelte vele. A mozdulatlan férfi láttán Dalia szíve akkorát üt, hogy én is meghallom. – Rendőrség! – kiáltom. – Tegyék le a fegyvert! Le vannak tartóztatva! Igenuram a közelgő helikopter hangjára hegyezi a fülét. Úgy véli, érte jönnek. A feszült vigyorgást fenntartva tovább csapkodja markát a tömpe bunkóval. – Utálom ezt az országot! – köpi oda nekünk. – Itt mindenki hülye! Utálom a hülyéket! Basszák meg a vendégszeretetüket! Az ittlétem egy rakás pénzembe került! De már jönnek értem, és hazamegyek! Nem örvendtem a találkozásnak! Soha többé nem teszem a lábam hülyeföldére! Maguk pedig rögtön megbánják, hogy idehajóztak! Mellesleg összesen három hülye tyúkból áll az itteni rendőrség? – Ebben az országban nem szokás fegyvert fogni a zsarukra! – mondom. Pedig dehogynem. Viszont a rendőrségünk népesebb, mint hiszed, te katonapokol cinkosságában elpuhult drogzsarnok! A helikopter a hajó fölé lebben. A pilóta leengedi a hágcsót. Leal indulna felé. Jelt kapok a fülesben. A Roninőrizetlen túloldalán ismerős alakok kúsznak fel. Visszavonom a deheroizálást. Igenis hősnek látom csatakos öcsémet. Amint a taglózó-gránátok kibontakoznak, süketítve-vakítva a hökkent janicsárokat, és társaink kizúdulnak a zsarukopterből, mi is átlendülünk a hajóra Huntással. Dalia a péniszpótlónak titulált stukival tör utat Marcelig. Mellé térdel, testét tapogatja. Zokogva ráborul. A janicsárok kótyagosan tombolnak köröttem. Igyekszem mindenre koncentrálni. Leal pisztolyt ragad a bal kezébe. Még mindig a helikopteres távozásban bízva Dalia mögé lép, hogy végezzen ellenségével.Ő nem megy haza dolgavégezetlenül. Már eddig is egy rakás pénzt költött az ittlétére.

Hárpika megpördül. Kirúgja a fegyvert a maffiás kezéből, kitépi öve alól Marcel esküvői parókáját. Lábaival ollóba fogja, megfekteti Lealt, majd szétfeszíti annak fogsorát. Szájába nyomja a skalpot, és libatömést imitál a csuklójáról letépett bunkóval. A fuldokló kokszbáró fetreng, vergődik. Felkapom mellőle a fegyverét. Valaki hátba rúg, ezáltal másfelé terelődik figyelmem. A rám támadó sintér kéjesen vigyorog. Stukival a kezében integet, hogydobjam el a főnökétől szerzett pisztolyt. A fúriás harcművésznő utoléri a menekülőt. Körötte táncolva üti-rúgja, majd hirtelen áttaszítja a korláton. Habozás nélkül ugrik utána. Örvényt kavarva tűnnek el a vízben. A mozdulatlan Marcelhoz sietek. Nyaki ütőere ritmustalanul, szaporán csépeli az ujjaimat. Arca nyirkos, duzzadt, szivárványos. Ismerős körülmény. Felkapom mellőle Dalia elhagyott péniszpótlékát. Rögvest hasznát is vehetem. Csípőből leterítem a rám vadászó fegyverest, nem koncentrálva váll- vagy könyöklövésre. Már-már beleélem magam a diadalmas végbe, mikor újfent rám ugrik valaki hátulról. Elejtem a stukit. Mindkét kezemmel kitépek a parókámból egyegy hajtűt, és a torkomat szorongató janicsárba döföm. A fojtás lanyhul, kitörök belőle. A lehullott pisztolyért gurulok. A hajtűvel preparált fickónak golyóra már nincs szüksége a békességhez. Aztán a szemem láttára támadják hátba az egyetlen öcsémet. Martin kobragyorsan megfordul, kezében karddal. Átvágja az ólálkodó pribék csuklóját. Az elejti a kezében lóbált fütyköst, és a korláthoz rohan, hogy úszva télakoljon. Esélye csekély, a sudár harcos (szinte már lovag) a nyomában marad a karddal. Leengedhetem a parittyát, de mégsem: Delgado életét fenyegeti egy orv fegyveres. Kilövöm a fickót, ráfújok a csővégre. Úgy döntök, megtartom az extra méretű csúzlit, mert nyilván jól kúrálja a péniszirigységet. Némelyek szerint van ilyenünk, mások szerint nincs, engem pedig még nem kérdeztek. Belloq két janicsárral küzd, Baletta másik kettővel. Haláltáncolás közben összeütköznek. Egymásnak vetett háttal folytatják a harcot. Kyra sem tétlenkedik, Cyddel összefogva gyéríti az ellent. Amikor a helyzet úgy hozza, előkapja a manó kardját a hüvelyből, néhány pillanatra bepózol vele, akárha katanát tartana, majd támadásba lendül. Egyszerre csak elcsendesedik a csatafedélzet. Dalia csapzottan merül föl a vízből. Lassan vonszolja magát felfelé a hajó oldalán lévő hágcsón. Odarobogok, hogy segítsek neki, de mozgása nem letális seb, kibelezés vagy lábvesztés miatt nehézkes. Lealt cipeli a gallérjánál fogva. Fitnesznadrágja derekában a maffiás skalpja fityeg. Berántjuk a hajóba a súlyos testet. Huntás ceremóniásan a férje mellé húzza-cibálja s kiteríti dzsungelország boldogult kokszbáróját. Hallali.

[lv] Nem kell rögtön félreverni a vészmadarakat. Mire végzünk a jardon, felkel a Nap. A kimerültségtől támolyogva tartjuk lábon magunkat.

A szamuráj bágyadt fintorgással fogadja Lasalandra rendő rfőnök méltató szavait. – Roppant dicséretes dolgot vittek véghez, Baletta! Sokirányú technikai felkészültségük révén fantasztikusan összehangolták magukat a komplett rendőri stábbal, nyomozóktól járőrökig. Egyetlen embert se vesztettünk, mégis lakat alá került egy sereg kártékony bűnöző. Előkerült egy rakás veszélyes fegyver és visszaélésre szánt uniformis. Nem tudom, a média mennyire fogja méltányolni az ügyet. Tévés szemszögből szerencsésebb lett volna, ha az ékszerrablás megvalósul, lehetőleg minél több tűzharccal, robbanással, áldozattal, vérrel. Rendőri szemszögből felmérhetetlen értékű fogást csináltak! Erasmo Lealt már több tucat ügynökünk próbálta elkapni… Vis Major közbeszól: – Elnézést uram! Bizonyára lesz sajtótájékoztató a városházán. Kérem, a beszédét majd ott mondja el. Ha nem eshetek ágyba fél órán belül, végem van. Kyra sem a szokott fitt. Lasalandra bólint. Bajsza ápolt, akár a végtelen ideje gondozott angol gyep. Szeme sarkában mosolyba szaladnak a szarkalábak. – Igaza van, menjenek pihenni. De számítsanak rá, hogy ezt nem ússzák meg kitüntetés nélkül! – Jól tudja uram, mit gondoloka plecsnikről. Ha igényt tart a további munkámra, medál helyett a következőt kérem: vizsgáltassa ki, milyen módokon jut drog a kóterbe. Minél több útvonalat robbantsanak fel. A nejemet kötelezzék kokszelvonásra. Amíg Daphne nem teljesen tiszta, ne kapjon hétvégi szabadságot. Nem hagyom, hogy tönkretegye a fiamat, Thommyt. Mellesleg engem se kímél. A dicsőség zöme pedig nem minket illet, hanem a line-i zsarukat… –Ők is megkapják a magukét, ne aggódjék. – Nem szokásom udvariaskodni, nem is puncsolásból mondom: máskor is örömest dolgoznék velük. – Legyen rá módja, Baletta – bólint Lasalandra. – Igyekszem teljesíteni, amire kért. Maguknak kellemes pihenést. A parkolóba támolygunk. A kocsim mellett Vis Major megragadja a karomat. – Vigyél haza, Kyra! Hozzád haza. Már többször tartottunk jajgatós napot, emlékszel!? Most is rendezzünk ilyet. Bekómázunk öt kiló jég alá, felkenünk a tiplikre két tubus gyógykenőcsöt, és holtversenyben nyöszörgünk. Jelen állapotomban nem veszélyeztetlek szexuális aktivitással, nem is gondolok vénuszdombi kalandozásra. Na jó, gondolok. De nincs erőm hozzá. Búsan nézek rá. –Menj szállodába. Én még kerülök egyet, mielőtt ágyba bukom. Életem Keserű Méze teljesen kiakad. – Ökölnyomok rikítanak az arcodon! – hörren, a vállamat rázogatva. – Azt is észlelem, hogy nem folytatsz jógalégzést, mivel még a felszínes légvétel is kínt okoz. Két golyó gázolt el, jogosan fáj a mellhártyád. Nem rázhatsz le! Ha akarod, alszom a kanapén. – A kanapé Del Toróé. – Francba a kis rohadékkal! Jól van, akkor alszom mellette! –Ne keménykedj, szamuráj. Nem lerázni akarlak. Mielőtt ágynak dőlök, beszélnem kell

Basil Carfagnóval – közlöm, megütögetve a zsebemben tartott bűnjelzacskót. – Ó, ne! – jajdul. – Mióta hányódnak azok a kövek az időben!? Most már igazán ráérnének, amíg kialszod magad! Búcsúzásképpen szalutálok neki, végtére kettőnk közül ő a rangidős góré. A kormány mögé vetem magam. Késve látom be, hogy óvatosan, puhán kellett volna leülnöm. Míg azon pihegek, hogy fenntartsam az eszméletemet, ő behuppan mellém a kocsiba. –Jól van, élet. Irány a Hosszú Boldog Ősz Otthona! – vezényel. Útközben kapjuk a hírt. A fejsérüléstől hőbörödött Alken úgy döntött, elhagyja az intenzívet, és Hawaiira indul. E célból azon turbánosan, bekanülözve, -csövezve lemászott az ágyról. A hozzákötött gépek sípolásával mit sem törődve felkapott egy széket, és az ajtót őrző zsarunőkre támadt. E mozzanatnál a húgycsövébe vezetett, fájdalmasan megfeszülő katétercső jelezte: ne tovább vagy nagy baj lesz! A koponyalékelt priuszos csak azért is lépett még egyet. Jelenleg az ágyhoz bilincselten sikongat, és morfiumot követel hóhéros kínjaira.

Lágyan szólj, és furkósbottal járj!

[lvi]

Doktor Basil Carfagno reggelizik a kerti asztal napernyője alatt. Ezúttal nincs előtte újság, füstölő szivar. Tejet kortyol pipacsmintás bögréből. Amikor lerogyunk köré, a szilkét letéve szalvétába törli hattyúszín bajuszát. Most már feltűnik a seregsok bajusz. Csak nem újra divatozik a szőrgirlandos felső ajak? Az elmúlt 24 órában látott férfiúi ékességek mindegyikét a szamurájra képzelem. Felvidultan nyúlok a zsebembe. Az asztalra dobom és a körmöm hegyével Carfagno elé tolom a szikrázó kövekkel teli zacskót. Szótlanul, várakozásteljesen nézek rá. Ő nem nyúl a tasakért. A tányérra ejti a szalvétát, hátradől. Rám tekint élénk pillantású szürke szemével. – Hol találták? – kérdezi. – Azt akarja mondani, hogy… – Azt mondom, mert így igaz! Anyám a halálos ágyán ezt suttogta: gondoskodtam rólad, kisfiam. Megjegyzem, akkor már elmúltam hatvan. Többet nem közölt velem, én pedig nem éreztem helyénvalónak, hogy faggatózzam. Egyébként se voltak anyagi gondjaim. Hallgatok. A szamuráj a köröttünk sétálgató időseket sze mléli. – Látják, mindnyájan ide jutunk – mereng Carfagno. – Már aki megéri. Kilencvenkét évesen sem világos számomra, mi értelme az öregedésnek. A hosszú élet rendben van, ám a fizikai fogyatkozás célja rejtély előttem. Hacsak az nem, hogy ne bánjuk az

elpatkolást. Nos, nem hinném, hogy erre kíváncsiak. Szemlátomást viharos helyeken jártak mostanáig. A házamban is, sejthetően. Amennyit én tudok a történetről, nem túl sok, innenonnan szedtem fel a morzsákat. Bűnös ősöm és a helyi lelkész több ápoltat is kelepcébe csalt a vagyonáért. Ez majdnem bizonyos. Aztán persze hajba kaptak a zsákmányon, és úgy hírlik, a rendőrfőnök is belesodródott. Suttogtak az esetről a családomban is, de erről már beszéltem. Amikor visszavásároltam a villát, a szüleim sokáig keresték az „örökséget”. Egy idő után felhagytak vele. Sejtettem, hogy azért, mert megtalálták, de nem kérdeztem rá. Egész életemben taszított ez a rémhistória, holott tudván tudom: a világ minden garasához vér tapad. Mindhez. – A köveknek ön a gazdája – mondom, fél fenéken ülve, távozni készülőn. – Alighanem akad még néhány maréknyi a házában. – Hol találták? – kérdezi újra, végigsimítva pihés szálú, ősz sörényén. Valóban nem tudja, látom az arcán. – Emlékszik a titkos fülkébe zárt karácsonyfára? Öklömnyi díszgömbök lógnak rajta. Basil felkuncog. Félretolja a tejesbögrét, szivart húz elő mellényzsebéből, és felmutatja. – Ebéd utánig sosem gyújtok rá. Nem az orvos tiltja, azt el se fogadnám, hanem a privát etikettem. De most szükségem van rá. Mint tudják, rajongtam anyámért. Ez pedig oly nagyon jellemző rá! Saját készítésű karácsonyi díszgömbökbe rejteni a drágaköveket! Egészen megrendültem! Carfagno komótosan rágyújt. Gyufalángon izzítgatja a szivarvéget. Maga felé fordítva, fújogatással lehel bele tüzet. A füstöt elpöfékeli a szférákba, tekintetét nem veszi le rólam. – Itt akarja hagyni nálam a köveket? – Választ se várva folytatja: – Ne tegye! – Az önéi. – Nekem nem kellenek. És ön téved: nem is az enyémek. Maga rendőr. Keresse meg az áldozatok leszármazottait. Tudom, közülük többen utód nélkül haltak meg, de nyilván voltak vérrokonaik. Az is meglehet, hogy épp a rokonságuknak köszönhetik a tébolydai beutalást. Sok esetben ez volt a megoldás a családi gondokra, viszályokra. Egészséges emberek is sínylődtek a diliházakban. Ám ezt most tegyük félre. Kérem, kutassa fel a leszármazottakat, és adja oda nekik az örökségüket. Ez a végakaratom. – Miért pont én teljesíteném? – nyikkanok. – Magát érdekli ez a történet. Továbbá azért is, mert nem kapzsi. Nem féltem magától a köveket. Jogom se volna hozzá, hiszen nem is az enyémek. Minél hamarabb vigye el a villából a kincset, mielőtt rátalál valami szerencsevadász. A lakatlan házakat feltörik és kirámolják. Megígéri? A szamurájra nézek. Ő megütközve mered vissza rám. – Nem akarhatod, hogy én döntsem el helyetted! – Nem azt akarom. A véleményed érdekel. Vis Major vállat von. –Ő az ügyvéd, elvileg ő tudja. De én lepapíroznám a helyedben, hogy amikor majd beállítasz a drágakövekkel a csontidegen famíliákhoz, tudj mit lépni, ha arról faggatnának, miként került hozzád a szajré és hova dugtad a többi részét.

Carfagno mély hangú kuncogást hallat. –Maga aztán keserű emberismerő! Igaza van, mellesleg. Rendben, lepapírozzuk. Megírom a rendelkezést. – Köszvénytől girbegurba ujjaival visszatolja elém a tasakot. – Rakja el. Nem hiszem, hogy tévednék, de jólesne öntől hallani: érdekli az ügy, és örömmel teljesíti a kérésemet, nemdebár? –Megtaláltam Victorio őse naplóját. Ha megengedi, elolvasnám. Ami a kérését illeti, alszom rá néhányat – felelem. – Most rögtön hozzá is látok. – Hát persze, nyugodtan aludjon. Én az örökkévalóságig ráérek. Aztán végigölelkezünk házam népével. A kutyák, macskák sorban odajárulnak hozzánk. A betörőmaszkos mosómedve a kerti tó mellől lövell felénk érzelemdús pillantásokat. Az impulzív mókus a kutyaház tetejéről cakkog ránk. A jákó felül a szamuráj vállára. A fülét csipkedi, ezt duruzsolva: kapitány, kapitány. Kapitááááány! Látni vélem, amint a rajongó madár lüktető, piros szíveket sugároz magából. Megiszunk egy flaska vizet, kitekerünk néhány narancsot. Kerüljük a szemkontaktust. Vis Major jeget tasakol, amikor zuhanyozni indulok. Kék-zöld foltjaimat hiába súrolom, nem válnak le rólam. Próbálom felmérni, hol fáj; amikor ettől besokallok, azt listázom, hol nem sajog. Mire végzek az emeleti fürdőben, ő is megtisztul a földszintiben. Mezítláb botorkálok lefelé a jégért. A szamuráj végigterülne a kanapén, ám nem fér el Del Torótól. Dühösen felpattan. Kirívó ékességénél fogva megragadja és arrébb telepíti a szexrobotot. Vagy a baba türelmetlen már, vagy pedig Vis Major pöccint meg valamit a kezelőkonzolon. Del Toro életre kel. És legott akcióba lendül. Kezdésnek ultramély géphangon így szól: – Milyen szép vagy, drágám! Mesés a frizurád! Fodrásznál jártál? És ah, a lábad is mily formás ma! A szamuráj hökkenten mered rám. – Mi az, hogy ma? Tegnap formátlan volt? Ez hozzám beszél? Meg fog erőszakolni? Sietve kijelentem: –Az ismertető szerint ő a családanyák udvarló robotja! Folyton a nyomukban jár, szépeket mond és romantikusan kefél. Utóbbiról magunk is meggyőződhetünk. A röpke szépeket mondás végére a nadrág alatti büszkeség még jobban felpöckölődik, és körkörös, valamint vibrációs mozgást is végez. Mi volna romantikus, ha nem ez?! A szexcsődör heves sóhajtozás közepette nyögdécseli: – Ne feledd a síkosítót! Nedvesedsz már, drágám? – Hol kell ezt leállítani? – hörgi a megrendült szamuráj. Végigtapogatja a robot hátát, mire az szenvedélyesen köré fonja a karjait. – Hol a stukim!? – háborog Életem Pasasa. Kiszabadítja magát a tapadó ölelésből. – Lelövöm a szatírt! Nem hiszem el, hogy ezt te vetted! Mondd, hogy kölcsönkaptad valamelyik barátnődtől! –Tulajdonképpen nincs is barátnőm.

–Tényleg. Akkor a nővéred előreküldte a pumpás fifijét, mert nemsokára ő is befut, és nem akar kiesni a szexuális gyakorlatból. –A nővéremnek ott van Romero! – Na és?! Neked meg itt volnék én! Nyegle válaszra nyitom a számat, ám ekkor bevillan elém Denisa, amint a mármár érzelgős búcsúzásnál a szamurájra néz, majd vissza rám, és jellegzetes mosolyával ezt súgja:Ő vakon bízik benned. Te miért nem mered rábízni magad? Aligha a közös munkánkra gondolt. Hogy mégis mire, azt néhány nap múlva megkérdezem tőle, amikor frissre pihenten találkozunk egy lovas fogadóban, a Borulat Citynek csúfolt város határában. Kikapcsolom a buzgólkodó Del Torót. Kézen fogom a szamurájt, és nyögve, jajgatva fellépcsőzünk a hálószobába. Elnyúlunk az ágyon, elrendezünk magunkon minden jégtasakot, gyógykenőcsöt, takarót, és kómába merülünk. Mielőtt megszakadna kapcsolatom a külvilággal, meghallom a masszázsbariton hangú fenyegetést: – Ha te azt tudnád, mire fogsz ébredni…!

Ez jó! Olvass még!

[lvii]

A zsaruplázából a Nadiri-kastély felé suhanva felújítjuk a konferencia-kapcsolatot, ezúttal a magánvilággal. Megtudjuk, hogy amíg mi Marcel nyomában jártunk, Nympha, Ella és Rhett Sinclair pótolta a vendéglátó házasokat. Sikeresen elhitették a vendégekkel, hogy a parkolóban lezajlott, véres kimenetelű kommandós afférnak köze sincs a boldog ifjú pár eltűnéséhez. Távollétük kizárólag szenvedélyes vérmérsékletükkel magyarázható, és senki se zavarja meg őket a nászutas lakosztályban, ugyanis teljes potenciabedobással családot alapítanak. Így aztán a meghívottak pompásan mulattak, ettek-ittak, táncoltak. Rhett gyalogos és lovas kaszkadőr-bemutatót tartott nekik, Nympha csoportos játékra tanította őket. A lugas- alagútban és a regényes hangulatú kastélyszobákban is zajlott az éjszakai élet. Mostanra mindenki kidőlt és nyugovóra tért a szállodában. Ezt hallván Belloq megkérdezi a lányától, le kelle lőnie Sinclairt, ha odaér. – Hagyd, fatus! Sosem kéne ilyen paskó! Kicsit labilisabb, mint Martin. Két lányt is felszedett az éjjel, és tudod, mit csinált velük! Pfuj! Na mindegy, értékelem, hogy egy szem sejtje van, de az legalább agy. – Mit akarsz ezzel mondani?! –hörren hős öcsém a száguldó motoron. – Nekem talán egy sincs? – Na jó, neked is van egy. Csak azt ne hidd, hogy agy! – Hát micsoda? – Csupán egy sejt. Az is a neve, hogy Egysejt. Ha akarod, kereszteld át Martinra. Végre Danielvezet, méghozzá a négy rab sintértől megszabadított kocsiját. A függőnyelő fickó nem csinált nagy mocskot a csomagtartóban, amikor visszaszármaztatta Dalia fülbevalóját. Mivel szájon át vált meg tőle, az utastérben csupán enyhe hányásszag terjeng, nem pedig annál is kellemetlenebb. Mint megtudjuk, Patrick Wyne-ék elfogták a szökevény maffiásokat, de ugyanolyan lelkesen részt vettek volna az általunk folytatott űzőcskében is. Wyne kérdésére, hogy milyen pasek az őrnagyból járőrré lecsúszott kontra-karrierista, Cyd válaszol: – Vis Major csúcs mandró! Imádom, csipázom! És képzeld, ő is megkedvelt minket! Amikor elváltunk, megajándékozta Danielt egy szuper kocsimatricával! Ne hidd, hogy valami vurgális szöveg van rajta, hanem ez: Fedezzetek! Sávot váltok! Majd kitesszük a lökhárítóra! – Nem tesszük ki – szól Belloq. – De hát miért nem? – Tegyük Ella ajtófeliratai közé – hangzik a javaslat. – Akkor inkább add nekem! – rimánkodik a manó. Megkapja. Magához öleli a matricát, és oly boldogan mosolyog, mint Hamupipőke lencseválogatáskor.

– Csak azt sajnálom – panaszolja hogy nem volt alkalom magánszövegelésre, pedig annyi mindent tudtam volna kérdezni a mandrótól! Nem baj, most már kibírom, amíg találkozunk velük a tónál! Ti nem vagytok hulla álmosak? Kórusban ásítozunk, halálhörgünk. Nympha hangját halljuk. – Jól hallottam, Steve? Tényleg búvárkodtál? – kérdezi a motort vezető Delgadótól. – Igen, és Daniellel együtt megcsináltuk, amit akkor kellett volna. Mától teljesen gyógyultnak tekintem magam. Hozzám jössz? – Nem. Most még nem. De foglalkozom a gondolattal. A Marcelt és Daliát fuvarozó zsarumobil a nyomunkban gurul. A kastélynál leparkolva megtekintjük az újházasok kiszállási ceremóniáját. Az ütött-vert arcú, elcsigázott Hárpika kecmereg ki elsőként. Félrecsapott toronyhajat, hanyagul bekapcsolt örökhűség- ruhát visel; egyforma orrú cipőit elhagyta valahol. Övén Erasmo Leal lófarkas sérója fityeg. Azt a skalpot jogerősen beragaszthatja az esküvői albumába. Matt Lupus Marcel Lobo Droust (aki nem spanyol nemes, bár öltözete hajaz rá) jócskán kábult a belédiktált drogtól, a kiállott kínzástól. Összeölelkezik asszonyával, egymást támogatják. A bejárat felé imbolyogva észrevesszük Rézorr Atyát. A korán kelő Padre Jesus teljes átszellemüléssel galambot kerget. – Gelice, balica, tubica! – énekli csalogatósan. – Gelice, balica, tubica! A legyezős farkú, hófehér madár szelíden megvárja, míg a száját nyalogató istenszolgája megközelíti, és tapsoláshoz készíti elő a kezét. Amint a két tenyér összecsattanna fölötte, a galamb arrébb lebben. Ezt többször eljátssza a mind bőszebb pappal. Dalia elkomoruló arccal nézi a lobogó szoknyájú esketőt, a hiábavaló fogócskát. Hirtelen felénk fordul, és panaszosan felkiált: –Most akkor új esküvőt kell rendeznünk! Ugyanis ez nagyon el lett szúrva! Anyám, szolmizálj! Padre Jesus kollektív jajgatásra riad a balicavadászatból. [lviii] Ideje hajcsikázni. Bubu, gugu

[1]

[i]

Dr. Csernus Imre

[ii] [iii]

Egy ENSZmegfigyelő Szarajevóban

I’m immortal. So far. (graffiti)

[iv] [v]

F. Scott Fitzgerald ahogy mondani szokás (a továbbiakban: a. m. sz.)

[vi]

MaLove

[vii] [viii] [ix] [x]

* a. m. sz.

Vavyan Fable:Apád, anyád ide lőjön Részlet egy bűnmegelőzési brosúrából

Egy csatár sóhaja

[xi]

Graffiti

[xii]

Joyita hercegnő

[xiii]

Medálfelirat

[xiv] [xv]

Graffiti S. Smih

[xvi]

Joyita hercegnő

[xvii]

C. C. Jung

[xviii] [xix] [xx]

B. Behan Márai Sándor

Joyita hercegnő

[xxi]

Gladys Upham

[xxii]

Vavyan Fable: Vis Major

[xxiii]

Lord Chesterfield

[xxiv] [xxv]

Katonaima Tom Waits

[xxvi]

Régi jó idők

[xxvii]

Használati utasítás

[xxviii] [xxix] [xxx]

Sztálin Antoine de Saint-Exupery

Julies Renard

[xxxi] [xxxii]

Kurt Vonnegut

[xxxiii] [xxxiv] [xxxv]

Használati utasítás

Lord Byron Talmud Marlowe

[xxxvi] [xxxvii] [xxxviii] [xxxix] [xl]

P. Howard E. Thorn Graffiti Monica Belucci

Cate Blanchett

[xli]

E. Abbey

[xlii]

Kurt Vonnegut

[xliii]

A. Huxley

[xliv]

Gárdonyi Géza

[xlv]

P. Howard

[xlvi]

B. Russel

[xlvii]

Sigmund Freud utolsó szavai

[xlviii] [xlix]

[l] [li]

Caligula császár utolsó szava

Mark Twain

Tolsztoj Emerson

[lii]

Vivyan Fable: Apád, anyád ide lőjön

[liii]

Popper Péter

[liv] [lv]

E. Thorn Sztójay Ö.

[lvi] [lvii] [lviii]

Th. Roosevelt

W. G. Harding utolsó szavai Kürt Vonnegut

Tartalom Alig van olyan apa, aki férfi[i] Sohase mondd, hogy örökké. Rengeteg töltény kell ahhoz, hogy eljátsszuk a Jingle Bellst egy Kalasnyikovon.[ii] Halhatatlan vagyok. Egyelőre[iii] A lélek igazi éjszakájában mindig hajnali három óra van[iv] A bicska vérért kiált.[vi] Nem kamásli teszi a vitézt. Aki nem kockáztat, nem pezsgőzik.[vii] Felejtsd el a kottát, és játssz! [viii] Miért a kutya személyesíti meg a holtig tartó hűséget? Miért nem a férfi?[xii] A jó modort nem pótolja semmi, legfeljebb a jó reflexek. Vajon Isten hisz-e az emberben?[xiii] Ha én lettem volna Szűz Mária, nem hagyom magam![xv] Forrongó idők! Szinte kiegyenesednek a horgolótűk.[xvi] Mutassanak nekem egy épelméjű embert, és én kikúrálom.[xvii] Nem hiszek a tündérekben, akkor se, ha léteznek.[xviii] Hová tűnt az álom nappalaimból?[xix] Írni könnyű. Csak leülsz a papírhoz, és kivájod a szívedet.[xx] Légy bölcsebb másoknál, ha tudsz, de ne mondd meg nekik.[xxiii] Isten, ha létezel, mentsd meg a lelkem, ha létezik[xxiv]. Az istenek elmentek az Olümposzról A kormány a helyén van, és a Mindenható uralkodik Talán nincs is ördög; meglehet, csak Isten az, amikor részeg [1][xxv] Van ember, van probléma. Nincs ember, nincs probléma[xxviii] Nem a gonosz pusztítja el a világot, hanem a középszerűség. Legnagyobb kínomra mindennap egyre bölcsebb leszek[xxxiii] Az álom a halál előíze.[xxxiv] Az ember annyit ér, amennyit változtat a világon[xxxv] A diétázás azoknak való, akik nem bíznak magukban.[xxxix] A dolgozó nő legjobb barátja az arcpakolás [xl] Ha a gyónási titkot megtöröd, a feloldozás is elmarad. Kit érdekel az asztrológia, amikor az okos embert eligazítják a szerencsesütik?[xli] Csodálatosan összetett, éltető készülék: a Föld [xlii] Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út. Ez a világ talán egy másik bolygó pokla[xliii] Isten azért adta a szerelmet, mert józanul nem házasodna senki[xliv]

Ön okos ember, pedig író.[xlv] Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az értelmesek meg tele vannak kételyekkel.[xlvi] Ez abszurd, ez abszurd.[xlvii] Élek![xlviii] Jóságos Isten, milyen magányos lennék, ha a világ összes hülyéje meghalna![xlix] Élni volna kedvünk, nem pedig életünkre vigyázni.[l] A neked szánt dolgok feléd gravitálnak[li] Az analitikusan orientált kispolgári lelkek szexuális identitászavarra gyanakodnak[liii] Minél üresebb a fej, annál könnyebb elszállni vele.[liv] A jó lovat az istállóban is megkeresik. Lágyan szólj, és furkósbottal járj![lvi] Ez jó! Olvass még![lvii]