VAVYAN FABLE ÉDES, MINT A BŰN PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991
A fedél tervét Diener Tamás fotójának felhasználásával SZABÓ ÁRPÁD készítette © Molnár Éva, 1991
ISBN 963 795 537 2 Pannon Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Urbán Tamás igazgató Irodalmi vezető: Halmos Ferenc Felelős szerkesztő: Z. Kárpáti Zsófia Műszaki vezető: Jordán Gusztáv Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3448.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1991. évben Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Megjelent 12,5 A/5 ív terjedelemben
TARTALOM Szikrázó éjjel Édes, mint a bűn Defekt Morbidák A golyó Ufo kapitány jelentése A dolog Halálosan banális "Szép esténk lesz..." Légy férfi – és hozz sört! Halálharmat VavyanFable
SZIKRÁZÓ ÉJJEL Talpig Jane-nek hívták. Magas volt, karcsú; mozgása ragadozószerű, tartása flegma. Vállig érő haja annyiszor váltott színt, ahányszor a fodrásznál megfordult. Jobbára sötét árnyalatokkal kísérletezett. A legutóbbi kísérlet eredményeként fültől vállig mokkabarna, fentebb rézvörös volt; lágy, majdnem természetes hullámokkal; szemöldöke egyenletesen keskeny, szemrése kerek. Sötét írisze önként váltogatta a színét, szürkészöldtől a csokoládébarnáig, a hangulatától s a megvilágítástól függően. Duzzadt, vérbő száját halványpiros rúzzsal hangsúlyozta, ennél több festéket nem használt. Egyik fülében rubinvörös karmú, színarany madárláb lógott. A másik fülében nem lógott semmi, mert nem találta meg a ragadozóláb párját a nagyanyja padlásán, noha mindent tűvé tett érte. Nem volt hattyúnyaka. Teljesen átlagos nyakkal született, legfeljebb arra lehetett büszke, hogy rendszeresen tisztán tartotta. És szerencséje volt, mert ama padláson meglelte a nagymama teknősbéka medállal ékített nyakláncát. Éjszakára sem vált meg tőle, bár jobbára hason fekve aludt. A teknősbéka lábai apró, gombostűfejnyi bevérzéseket okoztak, amelyek az évek során elszaporodtak a nyakán s mellkasa vékony bőrén. Talpig Jane-t ez sem bírhatta rá, hogy akár egyetlen percre is letegye a láncot. De legfőbb kincse – szintén a padlásról – a finom aranylemezből formázott karkötő volt, amely csuklótól majd könyékig ért, parányi rugók nyitották, színes féldrágakövek díszítették. Nem félt viselni ezeket a kincseket. Mély, sötét aranyszínük azt a hitet keltette mindenkiben, mintha silány bizsuk lennének. Kevés embernek tűnt fel, hogy valójában értékes régiségek. Talpig Jane ellenőrizte magát a külső visszapillantó tükörben; mindent rendben talált. Szélkócolta haja aláomlott, ahogy kellett; mögüle vérszomjasan villantak elő a madár karmai. Ajkán tündökölt a rúzs, s a teknős lomhán mászott a nyakában, mintha felfedező útra készülne a mellek dombvidékére. A széles karkötőn meg-megcsillantak a különféle kövek, amikor kikönyökölt az ablakba. Unottan bámulta az éjszakai utcát. Felfújta rágógumiját. Turisták őgyelegtek a középkori templom előtt. Átlag kétpercenként felvillant egy-egy vaku, mintha villám hasított volna a levegőbe. Idegen nyelvű hadarás, nevetés hallatszott a már-már karneváli forgatagban, de taxira senki nem tartott igényt. Talpig Jane megelégelte a hiábavaló várakozást, s mivel őt már régen nem ejtette rabul a várnegyed középkori bája, lassan kigurult a díszköves utcából. Elhaladt a színpompásan megvilágított szökőkút előtt, amelyben a márványdelfinekkel hancúrozó márványlányok még mindig nem szerezték be a törvényszerűen kijáró hólyaghurutot, majd maga mögött hagyta a míves csipkedísszel ékes vaskaput. Behajtott egy mellékutcába. Élvezte a domb lejtését, az út hullámzását. Mély lélegzetet vett. Nekieresztette a kocsit. Lerepült a lejtő aljára. A gyomra a torkára kúszott. Elmosolyodott. Isteni érzés, már-már maga a kéj. Utasai általában nem így vélekedtek. Nemrég egy spanyol donna szülni kezdett a domb alján. Talpig Jane három perc alatt beért a kórházba a sikoltozó asszonnyal és jajveszékelő férjével. Öt perc múlva – még a tolóágyon – világra jött a bébi. Talpig Jane gratulált, s közben megállapította: tévedett. A spanyol donnák nem hullámvasutazni utálnak. A spanyol donnák hirtelen szülnek. Ezt a főnöke elég nehezen vette be, miután a férj panaszt tett, azt állítván, hogy a szülés csak két hét múlva lett volna esedékes, s a fájások intenzitását kifejezetten a Talpig Jane taxijában átélt halálfélelem váltotta ki. A főnök ököllel püfölte az íróasztalt, üvöltött, fenyegetőzött, s végül megígérte: személyesen fogja apró cafatokká tépni, és egy pohár víz kíséretében elnyeldesni Talpig Jane jogosítványát. Végre is, csak így biztosíthatja az utasok alapvető emberi jogainak tiszteletben tartását. A lány elbámészkodott a lila fejjel ordító pasason, majd megjegyezte: – Főnököm, maga mindig ordít, de sosem kefélünk. Hát nem olyan ez, mint a házasság?!
A pasas majdnem megfulladt. Talpig Jane egy hónapot kapott, hogy új állás után nézzen. Még volt egy hete. De nem volt munkája. Valahogy egyik taxivállalatnál sem akarták alkalmazni. Nem maradt más hátra, saját céget kellett (volna) alapítania. Az ötlet megszületett. Nyomban sorvadni is kezdett, Talpig Jane-nek nem lévén elég pénze ahhoz, hogy álmát valóra váltsa. A pasasában sem bízhatott. Igazi Bob nem volt gazdagnak mondható. Teherautót vezetett, s ha célhoz ért – ezalatt különféle üzletek hátsó bejárata értendő –, ládákat rakodott le s föl. Ezzel a tevékenységgel nem kereste halálra magát, viszont remek izomzatra tett szert. Amikor megismerkedtek, két hétig lődörögtek a városban; mozi; színház, kéz a kézben. Mire a harmadik hét megkezdődött, Talpig Jane biztosan tudta, ezúttal az igazival hozta össze a sors. Ismeretségük tovább mélyült. Igazi Bob bemutatta neki a legjobb barátját; ama tagot, amely megpillantásakor nyomban elnyerte a Jókora elnevezést. Talpig Jane fontolóra vette: lehet, hogy egyszer elveszi Igazi Bobot. Tellettek-múlottak az idők, s néha felütötte a fejét a kétség a lelkében: Bob talán mégsem az igazi. De Jókora mindig kéznél volt, hogy eloszlassa a kételyeket. Vele aztán lehetett hancúrozni a végkimerülésig. Talpig Jane megint nekieresztette a kocsit. A limuzin a levegőbe emelkedett a domb tetején, majd lazán aláhullott; az alváz szikrákat köpött, midőn az úttesthez súrlódott. Hülye, aki ezt nem élvezi, dúdolta Jane, és gázt adott, közeledni látván a következő hullámhegyet. Egy ipsének pechje volt, vagy az született debilnek, aki a hullámvölgy közepében festette fel a gyalogátkelő zebracsíkjait, tökmindegy. Az ipse komótosan bandukolgatott az út közepén, amikor is megpillantotta a felé röppenő autót. Hála a reflexeinek, példás gyorsasággal hasra vágta magát a flaszteron, s meglehet, hogy ez nem tett jót fehér öltönyének, jót tett az egészségének. A limuzin ellebbent fölötte, bő hat centire, fokozhatatlanul biztonságosan. Amikor az alváz ledöccent, Talpig Jane gázt adott, nehogy az ipse leolvashassa a rendszámát. Tele volt a kötője a feljelentésekkel. Már annyi zsaru fenyegette jogosítványa elkobozásával, hogy álmoskönyv nélkül is tudta: fehér öltönyös pasit látni hasmánt, nem kevesebbet jelent, mint utoljára a volánnál ülni. Valószínűleg belehalt volna, ha megfosztják a vezetéstől. Igazi Bobbal örökké kocsikról szövegeltek. Szerelmük alappillére volt e kimeríthetetlen téma. Vesztének az ígérkezett, hogy a pasas szeretett sörözgetni. Kártyázgatni. Talpig Jane sokkal jobban vezetett, mint Igazi Bob, bár mindig is magánál különb pasasról álmodozott. Sosem karambolozott. A spanyol donnáról nem tehet. Biológiai ismeretei szerint szép számmal vannak elevenszülők. Miért ne lehetnének hirtelenszülők is? Attól még, hogy nem tanítják!? Egyetlen hajszálat sem görbített meg, soha. Na egyszer, néhány galambtollat, de arról az a marha madár tehetett. Miért nem rebbent el időben az út közepéről?! Láthatta, hogy jön! A kocsi áthussant fölötte. Könnyű légnyomás, néhány elvesztett toll, na és?! A hülye galamb teljesen kótyagos lett, ott topogott a flaszteron, csúcsforgalomban. Talpig Jane kénytelen volt megállni, kikászálódni a kormány mögül, feltartóztatni az autóáradatot, nehogy a madárnak komolyabb baja essen. A galamb üveges szemmel forgolódott az úttesten, úgy festett, ezentúl kizárólag az óramutató járásával megegyező irányban lesz képes közlekedni; csakhogy ezzel a módszerrel nem haladt jelentősen. Talpig Jane megfogta; nem volt könnyű. Rá kellett állnia a tubu menetirányára. Jó darabig járkáltak körbe-körbe, a veszteglő kocsikban ülő pasasok kicsit idegeskedtek, de végül sikerült letartóztatni a marha madarát. Jane hazavitte, megitatta, megetette, borogatást tett a homlokára. Ez utóbbi nem ment simán, de másnapra a galamb rendbejött, és kiröppent a nyitott ablakon. Nos, ha gázolt is, nem hagyta cserben az áldozatot. Tiszta a lelkiismerete. Viszont ettől még nem lesz munkája. E gondolattól megsarkantyúzva felfigyelt arra a körülményre, hogy ma még nem akadt kuncsaftja. A főnök aligha lesz megértő, ha egy vasat sem szed össze reggelig. Nincs mit tenni, utast kell szerezni. Jane abbahagyta a
hullámvasutazást. Beszáguldott a belvárosba. Neonfényes maszattá váltak mellette a kirakatokat díszelegtető utcák, ahogy a fazekas korongján pörgő váza mintázata mosódik össze. Erről jutott eszébe: talán gyorsan hajt. A főnök többször célzott rá, hogy kétszáz kilométeres sebesség mellett nem igazán könnyű észrevenni azt az utast, aki a rémülettől dermedten integet a rárohanó taxinak. Ebben esetleg lehet némi igaza. Talpig Jane lelassított. Rögtön szétfoszlott a varázs. A vezetés elvesztette minden szépségét, mint egy ázott lepke, amelynek szárnyán elkenődött a hímpor. Kikönyökölt az ablakba, futó pillantást vetett a műszerfalba épített óra zölden fénylő számlapjára, s felsóhajtott. Sosem lesz reggel. Nem hordott karórát, ama emlékezetes kaland óta. Nemrég felvett egy pasast, aki bár kissé hajlott volt az eladdig elszopdosott italoktól, tűrhetően normális látszatot keltett. Berogyott a hátsó ülésre, elcsuklott egy kültelki címet. Talpig Jane azt hitte, minden utcát ismer a városban, kiderült: ez az egyetlen kivétel. Az ipse kalauzolgatta. Most erre. Most arra. Most jobbra, most balra, csuklotta. Amikor teljesen lementek a térképről, akkor azt mondta: most nem tudom, hol lakok. Elővakart valami lelikőrözött iratot a farzsebéből, és odalökte Jane-nek tanulmányozásra. Sehol egy lámpa, sehol egy lélek, körös-körül gazos, bodzabokros telkek. Talpig Jane unott sóhajjal bekapcsolta a belső világítást, előszedte a vadonatújnak ható térképet, elfojtotta undorát, s csak ezután nyúlt az ipse gusztustalan iratáért. Jóllehet azért hívták Talpig Jane-nek, mert hajdan valamelyik (később valamennyi) marha fiúkollégája megesküdött rá, hogy Jane talpig férfi, s ami azt illeti, őt már semmivel nem lehetett meglepni, a csukló ipse mégis tudott valami újszerűt. A tag váratlanul az ülés hátába tuszkolt egy ménkű nagy stukkert, de akkorát, amekkorát látván egy elefánt önként és tisztelettel átnyújtaná összes agyarát. Talpig Jane mélyet sóhajtott. Ilyen mélyet csak olyankor szokott, amikor a farmerreklám ment a tévében: midőn az a dögös hapek habfehér alsóban megállt a lépcső tetején; az orrára lökte a tükrös napszemüveget, és alálejtett. Közben a támadó tökéletesen kijózanodott, felhagyott a csuklással, remegéssel, hervadt testtartással. De nem lett ragyogóbb, mert röhögni kezdett, csúnyán, rekedtesen, végül már zihálón. – Elkaptalak – mondta. Ami azt illeti, tényleg elkapta. Talpig Jane Hagyta, hogy a rusnya figura leszedje róla a blúzt, hogy eközben előremásszon mellé, fél kézzel markolássza, másik kezével a méteres csövű, tízkilós stukker csövét a nyakához nyomja. Egyre kevésbé látszott kétségesnek, mit akarhat. Nem volt dögös a pasas. Negyven körül járhatott; mosdatlannak látszott és érződött. Ritkás, összetapadt haja vállig lógott, őrültmód lobogott a szeme. Akromegáliás kerti törpére emlékeztetett. Négynapos szakáll birizgálta az undorodó Jane arcát. Ha ezer évig nem jutna pasashoz, ez akkor sem kellene. Az ipse betámasztotta magát a kocsiajtón. Nyomult, akár egy buldózer. Rángatta Jane-t, hogy hozzá férjen, minden ízével rámászott. – Te szegény, te stukker nélkül már nem is boldogulsz? – nyögte az összelapított lány. – Figyelj már, én nem érem el, nyúlj le az ülés alá; ott van az a kar, amely ágyat varázsol alánk. Mit szólnál egy kis zenéhez? – He? – meredt rá a tag. Annyira nem hitt a fülének, hogy megfeledkezett a rohadt pisztolyáról. De még nem eléggé. – Mondom – nyögte Talpig Jane, mert a robusztus kerti törpe volt vagy nyolcvan kiló –, ott az a kar, amely lefekteti az ülést. Téged talán cipősdobozban nemzett az apád? Hogy jut eszedbe negyed négyzetméteren kefélni?! Akrobata vagy? – Sikíts! – förmedt rá a pasas. – Fogok mindjárt. Fél percet nem adok, és akkora csípőficamom lesz, mint egy ól. Tudod, mennyire fáj az? – Micsoda? Mi fáj? – A fickó kezdett rádöbbenni, hogy futóbolondba botlott.
– Még semmi – felelte Talpig Jane. Megpróbálta lerázni magáról a pasast, éreztetvén, hogy látja már, neki kell megvetnie az ágyat. Ekkor a marha megfeledkezett a stukkerról. Arra eszmélt, hogy Jane könyöke kiló hússzal beleszáguld az arcába, de innen már nem tudott tovább figyelni, mert elvesztette az öntudatát. Jane kivergődött a rettenetes holtsúly alól. Kirángatta a kocsiból a tetemet, és leterítette az útra. Azután gázt adott, és elhajtott. Nem feledkezett meg a pisztolyról. Magával vitte. Letekert minden ablakot, kiszellőztette a kocsit a dögvészes pasas után. Megigazította a blúzát, felfedezte, hogy odalett néhány gombja. Kiszedett a kesztyűtartóból egy biztosítótűt, és fél kézzel kormányozva, többször magába szúrta, mielőtt beletalált volna a pamutba. Azután megmarkolta a mikrofont, és tájékoztatta a diszpécsert a történtekről. – Jól vagy? – kérdezték tőle a társai innen-onnan. – Nem – felelte. – Piszok rosszul vagyok, mert nem kellett volna eldobnom a tagot, amíg fel nem varrja azokat a rohadt gombokat. Befütyül a szél a köldökömnél. – Ha én szél lehetnék – mondta valaki az éterben –, a melleid között akarnék fütyörögni. – Valami rövidet – tanácsolta Talpig Jane –, mert hamar elvesztenéd ama fogaidat, amelyekkel fütyülni lehet. Nem kapott választ. Sejtette. Leolvasta a pontos időt az órájáról. Visszahajtott a városba. Időnként félreugrott előle valaki (abból a furcsa embertípusból, amely olyannyira elcsökevényesedett, hogy lábait régen nem pedálok taposására, hanem afféle óságos funkcióra használja, mint a járás); holott az illető másodpercekkel korábban azért lépett az úttestre, hogy felemelt karját meglengesse. Azután lelassított, látván a stoptáblát. Kilencvennel átvánszorgott a kereszteződésen, amikor arra figyelt fel, hogy valami ámokfutó megelőzi. Ideges lett. Beletaposott a gázba. Gyorsan az előtte haladó kocsi nyomába érkezett, majd mellé gurult, és elébe vágott. Nem érdekelte tovább a dolog, elkanyarodott jobbra, hátha belebotlik egy reményteli utasba. Közben érdektelen társalgás folyt a rádióban. Amikor elunta, kikapcsolta a készüléket. Nem bírta az ügyeletes diszpécser károgó hangját. A Fő térhez közeledve megpillantotta a drosztban várakozó fiúkollégái világító tetőfényeit. Levette a gázt. Illedelmesen akart elhajtani mellettük, tudván, hogy úgyis befújják a főnöknél. Az egyik kocsi mellett állongó fickó hevesen integetett neki. Lehet, hogy volt közlendője, Jane-t nem érdekelte. Visszaintett, mintha csak üdvözlést viszonozna, és odébbcsorgott. Még láthatták, amikor megfogta egy lámpa. Így hát muszáj volt megállnia. Ringatta a kocsit maga alatt. Felmérte a mellette veszteglő járgány vezetőjét. Kihívó pillantást vetett a pasasra. Az tétován elmosolyodott, a nyakkendőjéhez nyúlt, hogy igazítson a csomón – s közben úgy lemaradt, mint az Afrikába tartó vadlúdtól a hulló tolla. Persze hogy berágott az ipse. A pasasok nem bírják, ha ottragadnak a lámpaváltásnál. Az ő bajuk. A járgánynak reménye sem lehetett, hogy a nyomába érjen. Talpig Jane rövidesen megint elkanyarodott, s majdnem belefutott egy keresztben álló kamionba. A behemót oldalától egy centire lefékezett. Nem tudott hol kibújni mellette, várnia kellett. Türelmetlenül dobolt a kormányon, olykor az órájára lesett. Sajnálta tovább vesztegetni ifjú életét. Egy kóbor járókelő rányitotta az ajtót. Beült, bemondott egy távoli címet. Fejtegetni kezdte, mennyire reméli, hogy perceken belül eltakarítják az útból a kamiont. Talpig Jane levonta a következtetést: a kuncsaftnak sietős. Hátramenetbe kapcsolt, elfarolt a döglött monstrumtól, jobbra tekerte a kormányt. Könnyű döccenéssel fenn termett a járdán, és tovacsorgott rajta. A jövő-menő emberek percig sem csodálkoztak, hogy mit keres ott. Kitértek előle, temperamentumuknak megfelelően; a hajlékonyabbak magasabbra ugrottak, az éltesebbek apróbb szökelléseket mutattak be. Az utas élvezte, alighanem ezért hallatott különféle hangszínű sikolyokat. A sarokhoz érve Talpig Jane visszatért az úttestre, s végre istenigazából rákapcsolt. Első az utas. Ekkor vette észre a mögötte nyomuló kocsit. Úgy rémlett neki, mintha az már a járdán is
követte volna, mi több, néha-néha rádudált, előbb halkabban, majd követelőbben. Jane nem izgatta magát. Kiegyensúlyozottan nyomta a gázt. Utasa kitámasztotta a lábát, majd két tenyerét is a kesztyűtartóra feszítette. Jól tette, sokat kanyarogtak az élénk forgalomban. A hátsó ablakban ide-oda száguldozott a pórul járt kerti törpe stukkere. Jane elunta hallgatni a szüntelenül fel-alá korcsolyázó fegyver robajlását. Ránézett az utasára. – Ideadná a pisztolyt? – Feltűnt már magának, hogy mögöttünk a Merci vezetője azt szeretné, ha megállna egy szóra? – Mondom: a pisztolyt! – Lelövi? – hökkent meg az utas. – Miért? Maga jobban céloz? – Megpróbálhatom – felelte a férfi. Talpig Jane ránézett. Az ipse középszerű teremtmény volt, habfehér, göndör fürtökkel, apró pocakkal. Már mászott is hátra a stukkerért. Hol ő dőlt el, hol a stukker száguldott ki a markából. A vadászat reménytelennek ígérkezett. A Merci egyre jött. Talpig Jane tudta jól, mit szeret a kocsiján; miért venné meg szívesen a főnökétől. A Merci, ha vezetője megfeszül és menet közben vallásos hitre tér, akkor sem előzi meg. Igazi Bob nem keveset bütykölt a motoron. A járgány lehagyhatatlan. A Merci feljött. Orra már-már horzsolta a rendszámtáblát. Talpig Jane hiába nyomta a pedált. A Merci kitért balra, és mellé húzott. Aztán lassan, de biztosan megelőzte. Talpig Jane imádott vezetni. Élt-halt az éjszakai sétakocsikázásért. Ezért szegődött el a hülye főnöke szolgálatába. De most megelőzték. Valami összetört benne. A Merci befordult elé. Meg kellett állnia. Nem mintha nem térhetett volna ki. Ha felugrat a járdára, úgy otthagyja, mint dugó a pezsgőspalackot. Látnia kellett a tagot. Aki ezt tette vele. Beletaposott a fékbe. Az utas beütötte a fejét a szélvédőüvegbe. Talpig Jane sem járt jobban, ő a pisztolyba verte bele a fejét, amely a fékezés lendületétől elősietett a kalaptartóból. Amikor magához tért, hiányzott az utasa, és jobb karjáról az óra. Magas, sötétbarna hajú, haragoskék szemű fickó ült mellette. Valahogy furcsa volt a helyzet. A filmszakadás előtt a Merci keresztben állt az úton, ez a tag mellette szobrozott. Azóta a Merci illedelmesen leparkolt a járda mellett, az ő kocsija mögötte, szabályosan, mint még soha. A barna fickó a kormány mögött ült, ő, Talpig Jane, mellette, feje a hapsi vállán. – Jó darab ideje beszélni akarok magával – mondta a férfi megfontoltan. – Tiszteletem. Már ha maga vezette a Mercit. – Kedves. Gianetto hadnagy vagyok a rendőrségről. – Elhiggyem? – kérdezte Talpig Jane. – Amikor tízkilós stukkert szorongat a mancsában? – A maga tarkójából feszítettem ki – felelte Gianetto. – Kösz. – A diszpécsere útbaigazított a tetthelyre. Megtaláltuk a fickót. Akié a stukker volt, ha emlékszik. – A nagy törpe – bólintott Talpig Jane. – Képben van. És? – Három hónapja dolgozom az ügyön. A fickó már két nővel végzett. – Nem ment el, ugye? Megtalálta, ahogy hagytam?! Ha jól emlékszem, hasmánt. Azért loholt utánam, hogy fogadja a gratulációimat? – Megpróbáltunk kapcsolatba lépni magával a rádión keresztül. – Gianetto látványosan megpöccintett egy gombot. Mozdulatától visszatért az élet a készülékbe. – Ha ez a diszpécser az éjszakás, mindig olyan fura, zaklatott hangulatba kerülök. Talán a hangja miatt. Egészségügyi okokból némítottam el a rádiót.
A hadnagy felemelte a kezét. Szépen fejlett, keskeny kéz volt, hosszú ujjakkal. Illett a gazdájához, aki szintén szépen fejlett példány volt. Tojáshéjszín vászonöltönye elegánssá tette megjelenését, ha ez az elegancia kissé hanyagszerű volt is. A mustra a férfi részéről sem maradt el. Végigmérte Talpig Jane biztosítótűvel összegombolt blúzát, bőven térd fölött végződő szoknyáját. Elvigyorodott. Számos fehér foga volt. – Nem fél ilyen szerelésben idegen férfiakat felszedni? Mit nem mondok?! Szeretném megkérni, hogy üljön át a kocsimba. Szépen bemegyünk az irodámba, felvesszük a jegyzőkönyvet, azután visszajuttatom ide. A főnökével megbeszéltem, mára felmenti a szolgálat alól. – Soha nem ülök olyan kocsiba, amit nem én vezetek. Pláne, ha maga vezeti. – Jó – bólintott a hadnagy. – Akkor előremegyek. Maga kövessen. De vigyázzon, nemrég fényeztettem át a kocsimat. Ja, és a múlt hónapban elfelejtettem befizetni a biztosítást. – És? Mitől tart? – kérdezte Talpig Jane. Határozottan felidegesítette a gusztustalan célozgatás. – Nekem nincs mitől tartanom – szögezte le Gianetto. – De maga alaposan gondolkozzon el útközben, mit fog felelni az alábbi kérdésekre: miért nem jelentette az esetet a rendőrségen; miért hozta el a fegyvert; miért nézi versenypályának a város utcáit? Meggyőződésem, hogy a főnöke is lajtsromozza már a kérdéseit. – Nyaljon sót – morogta Talpig Jane. A hadnagy kinyitotta az ajtót, kilépett az úttestre. Valami eszébe jutott, és visszahajolt. – Majd lassan vezetek, hogy tudjon követni – mondta, s ezzel megadta a kegyelemdöfést. De ugyan kinek?! Talpig Jane berántotta az ajtót. Lenyomta a zárógombot. Gianetto begörbült az ablakon. Kicsit torz volt az arca. – Szívesen elvettem volna az ujjamat. Mind a négyet. – Hol az órám? – mordult rá Talpig Jane. – Azt hiszem, az utasa azzal a megjegyzéssel ment el, hogy az óra birtokában hajlandó eltekinteni kártérítési per kezdeményezésétől. – A hadnagy arca erősen szürkült. Verítékcsöppek gyöngyöztek a homlokán. – Szívesen kiszabadítanám az ujjaimat – hörrente. – Négyet – bólintott Jane, mert kiválóan emlékezett. – Milyen zsaru maga? Az utasom kifoszt, maga meg hagyja. – Felhívom a figyelmét, hogy a gyilkossági csoportnál dolgozom. Egyelőre alkalmazott vagyok. – Azután? – Félek, hogy húsz másodperc múlva szóba jöhetek, mint elkövető. – Ja, az ujja. Négyet mondott? – Talpig Jane kinyitotta az ajtót. A visszapillantó tükörből még látta, hogy Gianetto állong az út közepén, s babusgatja a kezét. Hát ezért kellett órát szereltetnie a műszerfalba. Ez a jó arcú nímand az oka. Talpig Jane mindannyiszor bosszús lett, ha az incidens felmerült az emlékezetében. Fura módon nem a karóratolvajra haragudott. Miért is? Elvégre az évek során tökéletesen hozzászokott a taxijába kéredzkedő különféle figurákhoz. Reggelenként, miután begördült a garázsba, és leadta a keresetét, személyesen takarította ki a kocsit. Szédületes dolgokat talált. Szotyolahéjat, szivarcsutkát, fél pár zoknit, parókát. Bugyikat, többnyire tanga fazonúakat. Műfogsort, hamvas rózsaszínűt. Olykor egy-két valódi fogat, töröttet. Üres üvegeket, ampullákat. Fecskendőket, tűket, dögivel. Óvszert, csak használtan. Talpig Jane hallott a rossz nyavalyákról, ezért a leleteket tripla gumikesztyűben vakarta le a kárpitról, padlóról. Ami Gianetto hadnagyot illeti, nos, őt utolérte jól megérdemelt végzete. Amikor Talpig Jane végül mégis befáradt a rendőrségre, a hadnagynak már nem állt módjában, hogy részt vegyen a jegyzőkönyv felvételében. Ugyanis kórházban feküdt. Talpig Jane megérdeklődte, mi lelte szegényt. – Közlekedési baleset – felelte a kollégája. Na igen, bólintott Jane. Ha valaki tisztára ámokfutó
módjára vezet!? Aztán a rádióból megtudta, hogy Gianetto kábítószer-kereskedőket kergetvén szenvedte el a balesetet. Kocsiját beszorították két furgon közé, s tacepaónak szánván, kezdték összepréselni. A hadnagy nem menekülhetett az ajtón át. A kiütött szélvédőn keresztül távozott. Földet éréskor látnia kellett, hogy a saját Mercije fog áthajtani rajta. Lelapult a földre. Megúszta a gázolást. Kárpótlásul kapott egy golyót a combjába. Ettől szörnyen ideges lett, nem minden következmény nélkül. A rabkórház rácsos kapujára ki kellett tenni a megtelt táblát. Talpig Jane szakított az emlékezéssel. Úgy döntött, fog egy utast; kell a pénz. Lelassított. Cirkálás közben sasszemmel figyelte az utcákat. Tudta, merre vannak a korán záró kocsmák. Nem volt szerencséje. Látott járókelőket, azok is szemrevételezték őt, de mintha senki nem vágyott volna arra az élményre, hogy vele fuvaroztassa magát. Valamit tenni kellett. Ha nem jönnek önként és a boldogságtól olvadozva, begyűjti őket akaratuk ellenére. Sötét mellékutcába kanyarodott. Fiúkollégái csak akkor óvakodtak be ilyen kies sikátorokba, ha előtte feltekertek minden ablakot, bezárták az ajtókat, előkészítették a pajszert, a gázpisztolyt és (nincs kizárva) egy-két – kisebb nukleáris töltettel felszerelt – rakétát. Talpig Jane sosem értette a gyáva pasikat. Fegyver?! Amikor az ember feje és szája – pláne még egy körömolló is – mindig kéznél van?! Lefékezett egy társaság mellett. A gomolyagban három férfit számolt össze, ebből kettő azon fáradozott, hogy a harmadikat talpon tartsa. Néha Igazi Bob is így érkezett a randevúra, lelkiismeretes ivócimboráitól közrefogva. Talpig Jane ugyan többször megfogalmazta ama aggodalmát, hogy az ilyesféle jelenetek nem igazán üdítik fel a kapcsolatukat, Igazi Bob mindig elhülyéskedte a dolgot, s miután megnevettette őt, kissé kijózanodván még Jókorá-val is összehozta. Az utóbbi időben azonban mintha elfajult volna a helyzet. Igazi Bob egyre körülményesebben józanodott ki; következésképpen Jókora sem volt csúcsformában. A gumik éles visítással radírozták a flasztert a gomolygó pasasok mellett. Talpig Jane kilökte a hátsó ajtót. – Beszállni! Hová lesz a fuvar? Tökéletesen látta, milyen hülyén néznek rá, de úgy tett, mintha mégsem látná. – Segítsek, vagy boldogulnak? – kérdezte egy elsőáldozó mosolyával. A pasasok összenéztek, közülük is kettő; a harmadik nem volt ennyire fitt. Lógatta a fejét, meggörbülten állt, s ha társai nem fogják, holtbiztosan szétesett volna. Végül persze megkezdődött a beszállás. A fickók összezsúfolódtak a hátsó ülésen, egyikük bemondott egy címet, nem közelit. Jane indított. Mint afféle talpig taxis, meggyőződése volt, hogy az utasok mindig sietnek. Ha nem ezt tennék, buszra ültek volna, vagy elindulnak gyalog. Más járművek és a taxi között ugyanaz a különbség, mint az expresszküldemények és a közönséges postai úton továbbítandó levelek között. A cím ismeretében Talpig Jane megkezdte a turbóexpressz szolgáltatást. A pasasok dülöngéltek hátul, valamit beszélgettek is közben, a lány egy szavukat sem értette. Bekapcsolta a rádiót, néha belepillantott a belső tükörbe, ellenőrizte, nem kell-e esetleg a detoxikálóállomás felé kanyarodnia. A középen ülő fickóra ráfért volna egy könnyű gyomormosás. Társai azonban buzgón gondját viselték. Szorosan fogták, szünet nélkül szóval tartották. Talpig Jane belefeledkezett a vezetésbe. Nem az ő dolga volt, nem is foglalkozott vele, hogy a két fickó a kijózanítás szokatlan módját választván, gyakorta kegyetlenül gyomron vágta avagy szájon törölte a harmadikat. Pár perc alatt áthussantak a városon, lehagytak néhány hisztérikusan szirénázó rendőrautót, más balekokat. Jane lefékezett egy hatalmas, szürke bérház előtt. Az egyik pasas előrehajolt. – A cimboránkat vigye el a Petúnia utcába – mondta. Átnyújtott egy bankjegyet, és nem kérte a visszajáró pénzt. Haverjával együtt kilépett a járdára. A következő pillanatban eltűntek az irdatlan kapu alatt. Talpig Jane hátrafordult. A Petúnia utcai fuvar az első ülés támlájára ejtett fejjel az illumináltak álmát aludta.
A lány a gázra taposott. A kapott pénz három országjáró kocsikázásra is elegendő lett volna. E galantéria nem jelenthet mást, mint azt, hogy a dolog rettentő sürgős. Elmaszatolódott mellette a város. Az ipse fegyelmezetlenül viselkedett, amint az várható volt az ő állapotában. Ide-oda dülöngélt a támlán, végül ráborult az ülésre, s mint egy dugattyú, előzés, kerülés, kanyarodás esetén hol a fejével, hol a másik fertályával zúgott valamelyik hátsó ajtóhoz. Időnként fel-felnyögött, csuklott vagy hörrent néhányat. Nem tartott sokáig. Három perc múlva a kocsi lefékezett a Petúnia utcái ház előtt. Talpig Jane meg sem fordulva hátranyúlt, és kinyitotta az ajtót, hogy a pasas kifolyhasson. Egy kéz mászott a csuklójára. Hideg, nyirkos ujjak. Talpig Jane megpördült az ülésen. Készen állt a védekezésre. Egyetlen mozdulattal felfegyverkezhetett volna a körömollóval. A pasas ernyedten tartotta a fejét, de tartotta. Gyűrött vonásain öklömnyi verítékcseppek kúsztak. Kifejezetten szürke volt az arca. Mintha mondani akart volna valamit. Csakhogy tele volt a szája egy csomó nem létező gombóccal. – Túltankoltál, picim? – kérdezte Talpig Jane, látván: mégsem kell támadástól tartania. Aztán felfigyelt rá, hogy a fickó elszántan mondani akar valamit. Talán a visszajáró pénzt igényli? Azt már nem! – Söpörj kifelé, itthon vagyunk. Okizz egy jó nagyot a kapu alatt, aztán kússz fel a lépcsőn. Légy jó fiú. Anyu vár. Lehet, hogy csak kisebb pofonokat szán neked. Míg ő a megnyugtató szavakat duruzsolta, a fickó a karját dugdosta az orra alá, mintha a csuklójára húzott bőrszíjat kínálgatná. Talpig Jane nem nyúlt érte. Nem tetszett neki a portéka. Tele volt fényes szögekkel, rojtok lógtak róla, s valami nyirok vonta be. – Vedd le – hörögte a fickó. Folytatta volna, nem tudta. Szavakat formált vértelen ajkán, valósággal szánandó volt. Nem lehetett több harmincévesnél, ritkás szőke haja összekuszálódott, orra elvékonyult, akár egy késpenge. Talpig Jane felsóhajtott. Kilökte maga mellett az ajtót, s hátralépett, hogy kisegítse a szerencsétlent. – Gyere picim! Odaviszlek a kapuhoz, letámasztalak a fal mellé, de ennél többet tényleg nem tehetek érted. Fogadd meg, amit mondok. Ne piálj! Nézz rám! Sosem iszom, mégis megvagyok. Csak elhatározás kérdése. A fickó belekapaszkodott az üléstámlába. Nem akart kiszállni. Talpig Jane rácsodálkozott. – Ilyen vad a feleséged? Annyira azért nem fizettek meg a haverjaid, hogy megvédjelek a háziszörnytől! A pasas újra kezdte, és sikerült kinyögnie: – Vigyél el a Bertalan téri buszpályaudvarra! Itt a kulcs – és újra a csuklóvédőjét nyújtotta. – Kétszázhét... Talpig Jane a fejét csóválta. – Viszlek én, ha van dohányod. Amilyen ramaty vagy, jó lenne, ha előre fizetnél. A pasas nézte, de közben elüvegesedett a tekintete. Azután lezárult a szeme, s mielőtt a fejét leejtette volna, valami kicsurrant a szája sarkán. Vér. Jane megrendült. Óvatosan az elernyedő fickóhoz nyúlt, felemelte a fejét. Nem tévedett. Szétnyitotta a mellén a zakót. Vérfoltok borították az ingét is. Megfogta az élettelen kart, rámeredt a bőrpántra. Az is véres volt. Becsúsztatta az ujját a csuklóvédő egymást fedő rétegei közé. Körmei hegyével rácsípett arra, amit talált, s óvatosan kihúzta. Parányi kulcsocskát fogott, amelynek gömbölyű fejét lereszelték, hogy elférjen a szűk résben. Zsebre vágta a kulcsot, megvizsgálta a pasast. Visszaidézte emlékezetében a történteket. Milyen hülye tud lenni még ő is! A fickók azért gomolyogtak annyira a sikátorban, mert a másik kettő ezt csépelte. A taxiban folytatták a
hasztalan kínvallatást. És valószínűleg erősen bíztak benne, hogy egy (még langyos) hullát hagynak maguk után. Az ám, de a kulcs – mi mást akarhattak volna kiszedni belőle? – nem került hozzájuk. Ráadásul a pasas – bár a jelek arra vallottak, hogy a gyengéd haverok többször megforgatták a hasában a késüket –, még mindig élt. Talpig Jane beugrott a kocsiba, és gázt adott: Őrült tempóban száguldott, de kíméletesen kezelte a kormányt; nem feledkezett meg a Petúnia utcai fuvar súlyos állapotáról. Pár percnyi száguldás után rárepült a kórház kocsifelhajtójára. A lökhárítóval finoman benyomta a lengőajtót. Begurult a folyosóra, és lefékezett a pult előtt. Pillanatnyilag nem érdekelte az ügyeletes nővért hevenyen elborító hisztériás roham. Kipattant az ülésről, és gyengéden előhúzta a kocsiból a sebesültet. A nővér nyomban lehiggadt, magába fojtotta további szitkait, és rátenyerelt egy csengőre. A kihaltnak tetsző, menyasszonyi fátyol fehérségű folyosó gyorsan megélénkült. Két markos ápoló leemelte Talpig Jane karjáról a vérző pasast. Tolókocsira helyezték, és eliramodtak vele, nyomukban néhány nővérrel és orvossal. Mintegy varázsütésre, ismét elnéptelenedett a folyosó. Talpig Jane várt pár röpke percig, hátha visszajönnek, netán megérkeznek a rendőrök, hogy kihallgassák, ilyesmi. Tíz perc múltával még mindig nem történt semmi. Jane beült a kocsiba, s kifarolt a szabadba. Azután elindult a Bertalan téri buszpályaudvar fetté. Semeddig nem tartott. Besétált az automata csomagmegőrzőbe, kinyitotta a 207-es ajtót, benyúlt a rekeszben álló bőr Ondért, kézen fogta, kivezette a kocsijához, beültette. Behuppant mellé, indított. Nemsokára megállt egy park szélén, sárga fényű lámpa alatt. Ölbe vette a sötétlilára festett bőrből készült bőröndöt. Kipattintotta a zárakat. Felemelte a tetőt. Rábámult a dollárkötegekre. Lecsapta a fedelet. Hátracsúszott az ülésen, a támlára hajtotta a fejét. Nézte a lámpa körül örvénylő bogarakat, lepkéket, szúnyogokat, miegymásokat. Ha hozzányúl ehhez a pénzhez, megveheti a főnöktől a kocsit. Vesz még vagy hatot. Beindítja a vállalkozást. Kibérel egy irodát. Berendezi. Felszereli rádióval, telefonnal, számítógéppel. Felad egy hirdetést, alkalmazottakat keres. Ha Igazi Bob jelentkezne, nem veszi fel. Legfeljebb akkor, ha megesküszik rá, hogy soha többé nem iázik: egy korty szeszt, még arcvizet sem. A döntést nem lehetett elhamarkodni. A megkéselt tag nyilván nem véletlenül kérte meg arra, hogy menjen el a bőröndért. Ha felépül, megosztoznak a lén. S ha nem épül fel? Talpig Jane átcsúsztatta a bőröndöt a másik ülésre. Áthajtott a városon, megállt egy pályaudvar előtt, besétált, betette a sötétlila koffert a csomagmegőrzőbe. Zsebre vágta a kulcsot. A volán mögött ismét gondolkodóba esett. Fene tudja miért, ösztöne azt súgta, ne menjen haza a kulccsal. Ezen a problémán nem töprengett sokáig. Indított, s meg sem állt Igazi Bob házáig. Átsurrant a nyávogva nyikorgó kertkapu fölött, belopódzott a gazos kert mélyébe, felspiccelt a töredezett padlójú teraszra, megállt az egyik kőváza mellett, amelyben Bob anyja az alattombegónia nevű botanikai ritkaságot nevelgette, s a növény földjébe palántázta a kulcsot. Látta, hogy az ablakokat fedő függönyök mögötti halvány fényben árnya Jakok mozgolódnak. Rápisszegett a növényre, hogy ne árulja el ittjártát, elrendezte azokat az idétlen nagy lapuleveleit, melyek hónaljában – más, tisztességes begóniától merőben eltérően – alattomban nevelgette tömött, rózsaszín szirmú virágait, és sarkon fordult. Amint visszaült a kocsiba, bizonyosan tudta: ez az éjszakája tökéletesen el lett rontva. Máris nem érdeklik őt olyan semmiségek, mint utasok, főnökök, egyebek!? Gazdag! Mit keres"itt? Ekkor felfigyelt rá, hogy a diszpécser őt szólongatja. Kelletlenül bejelentkezett. Azt hallotta, hogy két aranyos utas kifejezetten az ő személyéhez ragaszkodik. Megismételte a címet, és gázt
adott. Már majdnem behajtott az utcába, ahol fel kellett volna szednie a palikat, amikor gyanút fogott. Kétségkívül úgy vezet, ahogy senki más. A társaságában elfogyasztott kilométerek nyilván nem kevés utas számára jelentettek felejthetetlen élményt, ámbár mindeddig sosem fordult elő, hogy valaki direkte őt kérte volna a fuvarhoz. Kikapcsolta a szabad jelzést, majd a fényszórókat. Lábujjhegyen begurult az utcába. Horrorfilmek utcája volt; gyér fények, keskeny úttest, imitt-amott sötét lombú fák, sehol egy lélek. Talán átverték. A diszpécserek olykor elhülyéskednek az emberrel. Nemrég az egyik fiúkollégát elküldték a temetőbe. A marha oda is ment, kiszállt, fel-alá járt a kocsi mellett. Lassan fantáziálni, majd félni kezdett. Aztán frászt kapott egy denevértől, amely pusztán csak azért csapott le rá, mert valami zamatos, kövér bogár mászott a haján. Szegény hapsit lepedőben vitték haza, azóta is ágyba vizel. Talpig Jane lassan hajtott a kihalt utcában. A házak fekete ablakai úgy festettek, mint vak emberen a sötét szemüveg. A homályban lapuló kocsik üvegén néha átkószált egy-egy kóbor fénymaszat, ha a szél megrezzentette a lombokat, s átszűrte köztük azt a nyúlós, sárgás kenőcsöt, amit a bágyadt lámpák izzadtak ki magukból. Egy haloványan megvilágított kapualjban, amely majd' akkora volt, mint a ház, amelyhez tartozott, patkányok diszkóztak a túlbuggyantott kukák között. Nyiszlett macska tévedt közéjük, teljességgel szórakozottan. Amikor megpillantotta a patkánysereget, hirtelen a testmérete háromszorosára duzzadt fel, spiccre állt, majd gázkitörésszerű hangot hallatva nagy merészen átlendült az úttest fölött. Megmenekült. Talpig Jane fellélegzett. Máris biztosra vette, hogy a diszpécser átverte. Nyúlt a mikrofonért. Szóról szóra tudta, mi szépet fog mondani a hülye humorú csajnak. Ebben a pillanatban az egyik autóárny mögül férfialak lendült felé. Ahogy a fickó kirobbant a kocsi mögül, egy lámpa sárga viaszmáza átcsurrant az arcán. Jane felismerte a pasast. Valóban csapdába csalták. Nem vesztegette az időt, nem ért rá meglepődni. A gázpedálra feszítette a talpát. A kocsi megugrott; a fickó úgy mállott le róla, mint őszi lomb a fáról. A másik tag, aki éppen ezt a pillanatot választotta, hogy az ellenkező oldalról támadjon, fickós lendülettel rávetette magát a taxi hűlt helyére, s mert a levegő nem tartotta meg, drámai robajjal beleállt a flaszterba. Talpig Jane hirtelen lefékezett. A pasasok nem futottak utána. Szédülten köröztek az úttesten. De tudatcsökkent állapotuk hamar ellebbent. Ekkor kiütköztek vonásaikon a vérszomj jelei. Bevágták magukat egy kocsiba. Jane után eredtek. Talpig Jane először is elnémította a rádiót, hogy ne zavarja a diszpécser fecsegése. Ugyanis a csaj megint őt szólongatta, a kórházba szállított s a műtőben elhalálozott tagot meg a rendőrséget emlegette, egymással szoros összefüggésben. Viszont a két fickó, a lemészárolt pasas merénylői, elszántan nyomultak a taxi mögött. Talpig Jane kezdett rosszat sejtem. Ismételten végiggondolta a történteket, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy el akarják intézni, mint a gyilkosság szemtanúját. Ha szerencséje van, a kulcsról nem is tudnak. De miért nem a sikátorban Végeztek vele, midőn éppen a haverjukat ölték, s ő holthülyén megállt mellettük, mi több, bezavarta őket a taxijába!? Hát azért nem, mert fiúneműek. Idő kell nekik, míg a tények elvonszolják magukat az agyukig. Sok idő. Ezek még villámgyors felfogásúnak számítanak. Hisz legfeljebb egy-két óra telt el azóta. Talpig Jane tagadhatatlanul élvezte a kergetőzést. Minden kedves helyre elvitte a fiúkat. Nagyon szerette a kikötőt. Az alul- és felüljárókat. A parkolóházakat. Ez utóbbiakban volt valami megindítóan romantikus. A gigantikus betonfalak, például. A gyönyörű, szürke alagútban
sorakozó kocsik, a mennyezeti lámpák által kinyomott sejtelmes félhomály, a labirintusszerű átjárók. Itt aztán lehetett száguldozni. Megbújni más kocsik árnyékában. Az üldöző hátába kerülni, hirtelen megugrani mögötte, hisztériát kiváltani belőle. Csak egy fiú tud igazán hisztis lenni. Meg még egy fiú. A pasasok, akik oly könnyű szívvel késelték meg a haverjukat, most ébredtek tudatára annak, hogy a nő bőszítő macska-egér fogócskát játszik velük, eszébe sem jut félni. Azzal a világhírű, fennen tömjénezett fiúlogikájukkal meg is találták a magyarázatot: a csaj ennyire hülye. Talpig Jane végigegerészte velük a többszintes parkolóház minden zegét s zugát, majd megelégelte a kontárok által okozott károkat, s bár ő egyetlen karcolást sem ejtett a tömött sorokban álló autók karosszériáin, kiszáguldott az utcára. Játszva lerázhatta volna a hapsikat. De még nem mutatta be a legjobb trükkjeit. Elrejtőzött egy, az út közepén veszteglő furgon takarásában, szorosan a járda mellett. Bevették, naná. Vakon elcsurogtak a forgalommal. Talpig Jane kitolatott, vígan a nyomukba eredt, rájuk villogott, majd kellemesen elszórakozott dührohamukon. Tisztán látta, amikor elfakadt az epéjük. Megelőzte őket. Vicsorítottak. Gázt adott. Gondolta, most valami egészen elvarázsolt helyre megy velük. De mindenekelőtt hullámvasutazni viszi őket. Elhúztak egy taxikkal zsúfolt droszt mellett. Talpig Jane járt az élen, viszonylag lassan repesztve, nehogy a késelők szem elől tévesszék. A fiúkollégák integettek, dudáltak, hadonásztak. Egyikük megpróbálta elébe vetni magát. Ezt csaknem időben meggondolta, majd torz képpel leporolta a ruháját, és utánarohant. Hiszen ha kiló harminccal tudott volna sprintelni!? Bizony alulmaradt, mint az életszínvonal. Talpig Jane feldöngetett a legmagasabb dombra, s leeresztette a kocsit. Élvezte a repülést, landoláskor gyomra ár-apály játékát. A tükörből látta a mögötte ledöccenő tragacs alhasi részét elhagyó ünnepélyes szikratengert. Átkeltek még néhány kisebb-nagyobb domb fölött, rendszerint a közbeeső völgy érintése nélkül. Talpig Jane visszafordult, hogy ismét a csúcsra vigye a fiúkat. Idővel talán tűrhető vezetővé válhatnak. Az oktató célzatú ámokfutás önzetlen volta nem hatotta meg a környékbeli rendőröket. Sőt feltűnő hisztériát váltott ki belőlük. Seregével eredtek a nyomukba a járőrkocsik. Ez a tény hirtelen lelohasztotta a fiúk játszi kedvét. Iparkodtak mielőbb felszívódni. Mivel nem ment másként, az első alkalom adtával eldobták a járgányukat, s cipőtalpon menekültek tovább. Tettük megbontotta a rendőrök sorait, több kocsi megállt. Utcai futóverseny vette kezdetét, az eladdig passzív járókelők bevonásával. Végre is, első az egészség. Talpig Jane könnyűszerrel megszabadult szirénázó üldözőitől. Szinte valamennyitől. Egy kivételével. Ez az egy azonban igazi ellenfélnek bizonyult. Nem kék-fehér rendőrkocsi volt, hanem mocsármetál Mercedes, sebtében a tetőre lökött villogóval. Egyhangúan visítozott, ilyesformán: huííí, huííí. Talpig Jane karján felállt tőle a szőr. De akkor állt fel igazán, amikor a tragacs a sarkába ért, majd mellé húzott, s közben a motorja egyet sem hörrent a túlerőltetéstől. Másodszor esett meg vele a rettentő sérelem. Megelőzték. Majd elhagyták, messzire. A Mercedes a dombtető mögött eltűnt a fényesen kivilágított, keskeny úton. Jane megkezdte az ereszkedést. Magasan fenn volt a levegőben, amikor megpillantotta a domb aljában a tragacsot. Tisztán látszott, hogy másodperceken belül nekimegy. Az a piszokláda Mercedes keresztben állt az úton. A járda mellett – mindkét oldalon – tarka kocsisor parkolt. A kelepce bezárult. Talpig Jane minden tudását összeszedte – a kisujjából, mert persze ott tartotta –, s az utolsó
pillanatban, hajszálnyira a szuperszonikus Mercedes makulátlan karosszériájától, sikerült megállnia. Nagy biztonsággal valószínűsíthető volt, hogy e manőver közben galambősz lett. Éktelen dühöt érzett. Ekkor a vakítóra fényezett sötétszürke tragacs ajtaja kitárult. Kilépett belőle egy nyúlánk alak, lezser autósszemüvegben, tojáshéjszín vászonöltönyben. Talpig Jane felnyögött. Nem szívesen ismerte fel Gianettót. Így hát, amikor kiperdült a kocsiból, s a pasas visszataszító magabiztossággal intett neki, Talpig Jane figyelmesen körülnézett, vajh kinek szólhat az üdvözlés. Mikor senki köszönthetőt nem talált közel s távol, tétován magára mutatott. Ezenközben Gianetto fölénye tovatűnt. A homlokára tolta az autósszemüveget. – Nem ismer meg? Talpig Jane vállat vont. Félrehajtott fejjel mustrálgatta a pasast. – Bajuszt növesztett? – kérdezte az igyekezettől rebegő hangon. A hadnagy meghökkent. – Nincs is bajuszom. Talpig Jane bólintott. – Akkor napszemüveget növesztett. – Körmöt növesztettem. A múltkor leesett vagy négy. – Aha, az a négy. Őket ismerem. Miért nem ezzel kezdte? Rögtön említenie kellett volna, hogy maga az a pasas, aki előszeretettel hagyja a kezét veszélyes helyeken. Nos, örülök, hogy minden szépen rendbejött. Máskor is szívesen veszem, ha beszámol az egészségi állapotáról. Most mennem kell. Apropó: félreállna? Gianetto mély lélegzetet vett. Olyan mélyet, hogy Jane gyanítani kezdte: talap a talpában van a tüdeje. – Kedves kisasszony – kezdte fojtottan, mint egy kezdődő gejzírkitörés –, örömmel venném, ha elkísérne az irodámba. – Nem babonás? – meredt rá Talpig Jane. – Emlékezhetne, ilyenkor szokott kórházba kerülni. – Garantálom magának, nem leszek egyedül a gutasújtottak osztályán. Viszem magammal. – Meglehet, hogy hamarost munkanélküli leszek, s elmegyek nővérnek. Nagy szeretettel fogom ágytálazni, hadnagy. – Úr – mondta Gianetto. – Előtte persze elkortyoltatok magával néhány üveg ricinusolajat. S mert a szélütéstől meglehetősen passzív lesz, aligha tudhat ellene tiltakozni. Szürke az arca. Ma éjjel nem valami jóképű. – Hát szép nem vagyok. – De hál' istennek, okos sem. Nem kelt feltűnést. Gianetto lábat váltott maga alatt. Zsebre süllyesztette mindkét kezét. – Kedvelem a maga dirr-durr szövegelését. Csak egyetlen apróság tart vissza attól, hogy viszonozzam. A neveltetésem. Gondolom, magának nem volt. – Volt kanyaróm, bárányhimlőm. Gianetto megértően bólintott. – Védőoltást kaptam ellenük. A gyermekorvos aggódott e kórságok agyi szövődményei miatt. Már látom, mit úsztam meg. – Közben, persze a doki neveltetés ellen is beoltotta, merő szórakozottságból. – Nagyon jó barátom a közlekedésiek főnöke. Tartok tőle, hogy maga holnaptól nem teheti a lábát autóba. Ha találkozni akar a jogosítványával, a bűnügyi múzeumban kell majd meglátogatnia, ahol is egyéb, ártalmatlanabb fegyverek közt lesz kiállítva. – Hallottam a rádióban, hogy comblövést kapott. Rendbejött a lába? – Tökéletesen. – Akkor menjen el rajta a jó fenébe. Gianetto elkomorult, s mivel már addig is meglehetősen mogorva volt, a végeredmény kirívóan gyászos lett. – Arról az utasról szeretnék szót váltani magával, akit könnyebben kibelezve tett le a
kórházban. Tartok tőle, hogy ezt az épületes dialógot az irodámban kell folytatnunk. – Talán még nem tudja: ilyenkor én dolgozom. Mennem kell. Csá, hadnagy. Gianetto elvigyorodott. Egyetlen fogát sem lőtték el az emlékezetes tűzharcban. Fenét nem volt jóképű. – Az jár a fejemben, hogy maga vezethetné a kocsimat. Talpig Jane szíve megdobbant a vastag kéreg alatt. – Jó – mondta feltűnő hirtelenséggel. Aztán hozzátette még, s Gianetto elhűlten látta, hogy mosolyog: – Maga igazán ért a nőkhöz, hadnagy. Biztos van felesége. Öt-hat is. Ilyen charme-mal?! Ezzel Talpig Jane behajította magát a kocsijába. Röpke manőverezés után leparkolt a járda mellett, gyufásdoboznyi helyen s karcolatlanul. Ezután beült a Mercedesbe, áhítattal körbesimította a kormányt, majd megragadta a kéziféket, s bemutatott egy helyből-rendőrkanyart, mielőtt még a hadnagy észhez tért volna. – Színes a feje – mosolygott Talpig Jane, amikor Gianetto berogyott mellé. – Keresztneve van? – Kettő is. Talpig Jane útra készen állt. Ránézett az áldozatra, csakúgy, mint a pók a hálójában régebben fennakadt légyre, hátha talál benne még egy szívásnyi nedvet. – És most? Hozzád vagy hozzám? – Ha választhatok: inkább a temetőbe. – Ez is egyfajta ízlés. Síremléken szoktad, vagy kriptában? Ámbár szívesebben vettem volna, ha hozzám megyünk. Megmutathatnám a zsugorított-herezacskó gyűjteményemet. – Nos, hölgyem, ha kiszórakozta magát, mondok valamit, nem azért, hogy kedvét szegjem: ez idő tájt meg akarják gyilkolni kiskegyedet, és isten látja lelkemet, teljesen elment a lelkesedésem ennek megakadályozásától. Talpig Jane-t igénybe vette a vezetés. Fantasztikus volt a Merci. Ezért csak fél foghegyről vetette oda: – Gondolom, maga a reménybeli elkövető! – Ezzel a sor még korántsem teljes. Az a férfi, akit bevitt a kórházba, elhalálozott. De előtte még beszélt. – Gyanítom: félre. – Duguljon már el! – rivallt rá a hadnagy. Talpig Jane kiló nyolcvannal átslisszolt a tiloson. Közben hosszan nézte Gianettót. Megfordult a fejében, hogy mégsem Bob az igazi. Erre már régebben gyanakodott. Immár megerősödött a gyanúja. – Mik a keresztnevei? – kérdezte. A haragoskék szempár rámeredt. – Nem szeretné inkább az utat nézni, miközben átlépi a hangsebességet? – Hadnagy, tök roncs az idegrendszere. Tiszta Titanic. – Jézusom – nyögte a fickó, egyidejűleg Jane-nek és egy csőrös kamionnak, amelyet közvetlen közéjről bámulhatott egy végtelennek rémlő pillanatig. – Ezt nevezem fiúhisztériának – bólintott Talpig Jane. Gianetto beletúrt a hajába, majd mintha zsinóron húznák, hátrafordult. Merőn figyelt valamit, holott minden összemosódott körülöttük. – Esküdni mernék, hogy az a tolószékes ipse, aki előttünk akart átjutni a túloldalra, kiugrott a székből, és még mindig az öklét rázva rohan utánunk. – Ne misztifikáljon – felelte lágyan Talpig Jane. – Egyszerűen csak ennyit mondjon: hölgyem, jól vezet. Mivel a hadnagy nem felelt, a lány úgy döntött, felvidítja. Társalgási hangnemre váltott. A remek Mercedesnek meg sem kottyant a kiló kilencvenes sebesség. – Tudja, rezignált vagyok. Mostanában annyi haláleset történt a családban. A fivérem, a nagypapa. – Részvétem – morogta Gianetto. – Hogyan boldogult meg a fivére? – Végelgyengülésben.
– Hány éves volt? – Harminckettő – sóhajtotta Talpig Jane. – Már megint szórakozik...! – füstölgött a hadnagy. Becsukta a szemét. Úgysem látott semmit a városból. – Nem talált állást, végül felvették egy lokálba, ahol is a női vendégeket kellett szórakoztatnia. Sztriptíz, ilyesmi. Rögtön az első éjszakán, amint bemutatta dögös vetkőzőszámát, egy begerjedt nő felrohant a színpadra, s követelte, tegye a magáévá. Azt nem, felelte a bátyám, de ha kívánod, huszárosan megkeféllek. És lőn. Ekkor a hölgyközönség tombolni kezdett. Meggyőzően érveltek: az a nő sem fizetett többet a beugróért, mint ők. Botrány ígérkezett. Mit volt mit tenni?! Reggel aztán ketten támogatták haza szegény fivéremet. Otthon várta a felesége a jó hírrel: az analitikusa szexuál-kúrát írt elő spleen ellen, máris kezdhetik. Nos, egy óra múlva jött a halottkém. Gianetto fintorgott. – Kitalálom a folytatást. A nagypapa ugrott be a helyére a lokálban. – Á, a nagypapa nem bírta ezt a gyilkos civilizációt. Az idegeire ment az egész. Tele volt a feje a környezetvédőkkel is, akik azt dörgik évszámba, hogy találjanak már fel valami önemésztő műanyagot, merthogy a műanyag szemét milyen veszélyes. Na, a nagypapa a minap vett egy pohár pudingot, mert azt elég tűrhetően el tudta rágni a protkójával. Gondolta, nem dobja el a poharat, jó lesz a műfogsorának. Esténként bele is tette. Ez volt az ő akváriuma, órákig is elnézte, hogyan tempózik a protkó a műanyag pohárban. Mígnem egy reggel arra ment ki a fürdőszobába, hogy sehol a pohár. Volt helyette egy marék fehér por. A gyönyörű porcelán fogsor viszont apró darabokban hevert a műmárvány padlón. Nagypapa azonnal tudta: feltalálták végre az önbontó műanyagot. – És szélütést kapott. – Frászt. Éhen halt. Megérkeztek. Talpig Jane könnyed mozdulattal bekormányozta a kocsit a rendőrségi parkolóba. A sorompókezelő őr azt hitte, látomása van. Mindazonáltal kötelességtudóan nyújtotta a kezét a hivatalos iratért, melynek birtokában a bebocsátást eszközölhette volna, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy elrepül a sapkája, a derékszíja, valamint kabátujjáról a díszgombok. Felserkenő buzgalmában nem riadt volna vissza a fegyverhasználattól, de pisztolytokja a derékszíjjal együtt rebbent le róla a kocsi keltette légörvényben. – Egy kicsit gyorsan hajt – morogta Gianetto. Talpig Jane nem felelt; figyelmesen bekormányozta a Mercedest két parkoló kocsi elé. A tett szépséghibája csupán az volt, hogy az egyik autó már nem akart tovább parkolni. Sofőrje éppen besegítetté a hátsó ülésre a rendőrfőnököt, és megkezdte volna kiállási manővereit. – Nyugi picim, hamar végzek, aztán már mehetsz is – vetette oda Talpig Jane, s futva megindult a hadnagy irodája felé, hadd lássák igyekezetét. Gianetto beletépett a hajába, sajnálkozó vigyort sugárzott a hatszemélyes batár hátsó frontjára, szívből örvendezvén az átláthatatlan üvegnek, amely megkímélte a rendőrfőnök arckifejezésének látványától. Azután bevetette magát a Mercedesbe, és félreállt az útból. Nem is túlzottan csodálkozott, jóllehet azért elszörnyedt kissé, amikor a kocsiból kilépve a szürkemedve méretű, rettenetes hírben álló rendőrfőnökbe ütközött. Gondolta, jobb, ha nem várja meg a dörgedelmet, hanem nyombanvást szánalmas makogásba kezd. – Elnézést uram, a hölgy egy gyilkosság szemtanúja volt, és ez enyhén szólva megviselte az idegeit. – Nem Talpig Jane-nek hívják a nőt? – érdeklődött a rendőrfőnök, s atyai mozdulattal Gianetto vállára ejtette mázsás tenyerét. – De igen, uram. Talán emlékszik, pár hónappal ezelőtt ő csomagolta össze a gyilkos szatírt. Valami komolyabb baj lehet a fejével. – Vannak fölös kerekei – bólintott a grizzly, s elgondolkodva rágta a bajuszát. – Nem tudja, kirúgták már a taxivállalattól? – Igen uram, megtörtént. – Helyes – felelte a rendőrfőnök széles mosollyal. – Küldje be hozzám holnap reggel kilencre.
– Ne élje bele magát, uram – mondta Gianetto komoran. – Próbáljuk meg – suttogta reményteljesen a grizzly, s visszaült a batárba. A hadnagy elgondolkodva bámult utána. Aztán eszébe jutott az épületbe szabadult nő. Futásnak eredt. Az üvegfalakkal felszabdalt, hangárnyi irodában az éji óra ellenére is élénken zajlott az élet. Az összezsúfolt íróasztalok fölött ingujjra vetkezett nyomozók görnyedtek, hónuk alól stukkermarkolat kandikált elő. A falak mentén elhelyezett lócákon az ügyelet alatt begyűjtött, bilincsbe vert figurák ücsörögtek. Valamelyik ügybuzgó egyenruhás közéjük parancsolta Talpig Jane-t. A lány ott ült kinyújtott lábbal, combközépig felcsúszott szoknyában, teljesen vidáman. Egyenletes légvételei emelgették a trikója elejére festett Gulliver-ujjlenyomatot. Gianetto úgy döntött, megiszik egy kávét, és elintéz néhány fontos telefonbeszélgetést, mielőtt belevág az emberfölötti munkába. Addig is puhul a nő. Odalépett a zaccautomatához, és sajtolt magának egy feketét. Közben képtelen volt levenni a szemét a lányivarú futóbolondról. Talpig Jane a mellette ülő fickót szemlézte. A bő negyvenes, núdlifejű figura minden tagja menésben volt, csupa ideg vibrálásban. Keskeny arcát piszkosfehér borosta lepte, koponyáját őszes csutak borította. Villogott a szeme, arcizmai is vitustáncot jártak. Merőn bámulta Jane-t, s közben mindkét szemével kacsingatott reá, vonagló ajkait csücsörítette, ágyékát markolászta, egyszóval hevesen tette a szépet. Egyre türelmetlenebbül várta a hatást. Talpig Jane elbámészkodott rajta, majd utánozni kezdte. A núdlifejű fickó dermedtre rökönyödött, amikor a jóképű nő ráhunyorított, rákacsintott, csókra formálta a száját. Gianetto alig bírta visszafojtani a röhögést. El kellett fordulnia, közben azonban megfeledkezett az automata által kibocsátott kávéval kapcsolatos fenntartásairól, s elmulasztotta a rágást. A zacc egy tömbben ment le a torkán. Majdnem megfulladt. Mire visszafordult, Talpig Jane ráunt a núdlifejű fickó utánzására, s már a másik oldalán ülő szerzetben gyönyörködött. A keszeg fickó legfeljebb húszéves lehetett. Kevés szálú barna haját két lófarokba kötve viselte: egyet a tarkóján a másikat a homlokában. Koponyája további területeit tarra borotváltatta. A bámész tekintet láttán ráförmedt a lányra. – Mit bámulsz, he?! – Azon merengek, hogyan újam le a fodrászomnak ezt a frizurát – felelte Talpig Jane. – Ne hergelj – morrant a fickó. – Eszemben sincs – biztosította Talpig Jane: – Tudok egy álomszép karácsonyi verset. Elmondom nektek. – Ezzel felpattant a padról, a bilincsbe vertek társasága elé pördült, s bájos pukedlivel meghajolt. Kicsit koncentrált, összeráncolta a homlokát. Végre rázendített a költeményre. S hirtelen kisleánnyá változott. Hangocskája el-elfulladt. Zavartan gyűrögette a szoknyáját. Amikor már teljesen felpödörte, sorra került a csipkés kombiné, majd a bugyi szegélye. Varázslatos volt. Földre szállt angyal. Végül hatalmas tapsot kapott. Gianetto odalépett hozzá. – Jöjjön, lássunk munkához. – Príma ötlet, hadnagy. Jó lesz sietni, mert három harminckor orgazmusom lesz. A késleltetett felfogású Gianetto az órájára pillantott, s csak ezután meredt rá a lányra. – Mi által? – suttogta. – Te általad – nevetett rá Talpig Jane. – Ha egyszer én is zavarba hozhatnám...!?– sóhajtotta a férfi sötéten vágyakozva. – Próbálja meg – ajánlotta Talpig Jane. A hadnagy leült egy özönvíz korabeli írógép elé, helyet mutatott a lánynak, papírt fűzött a szerkezetbe, ledobta kabátját a szék hátára, s nem bánta, hogy a marha nagy stukker markolata előmered a karja alól. Talpig Jane sem bánta. Ábrándosan elmosolyodott. Gianetto tudta, most kell belefojtani a
szót, csírájában. – Neve, lakhelye, foglalkozása – darálta hivatalos szigorral. Nem nézett fel. Nem, mert a lány lekönyökölt az asztalra, s az ördögi méretű ujjlenyomat mögül elősejlettek mellei. Azért minden elővigyázatosság ellenére, mintegy elszólásszerűen oda kellett pillantania, bármennyire nem akarta. A sasszemek figyelmét a legapróbb rezdülés sem kerülhette el. Talpig Jane ezúttal rekedtes dizőzhangon búgott fel. – Szívesebben viselném a te ujjlenyomatodat. – Nagyon kérem! – szigorkodott Gianetto. A nyomaték kedvéért az asztalra csapott. A teli hamutartó csak erre várt, mindjárt belevetette magát az ölébe. Csikk- és hamueső lebbent fel körülöttük. Gianetto teljesen rosszul lett. Ez a negatív érzés megdermesztette. Talpig Jane előzékenyen a segítségére sietett. Gondos ujjakkal belemasszírozta a tojáshéjszín vászonnadrágba a töméntelen mennyiségű hamut, csikkét, s közben azt susogta: – Olyan vagy, mint a Vezúv. A hadnagy végül lecsapott a kezére, és áthelyezte a combjáról az asztal lapjára. Komoran kérdezte: – Miért szórakozik velem? – Ne tegyem? – Ne tegye. – Oké. Teljes komolyság – bólintott Talpig Jane. E perctől kezdve szinte unalmas lett. Szárazon felelgetett a kérdésekre. Előadta, hogy részegnek hitte a sikátorban gomolygó palikat; mindhárom a hátsó ülésre nyomorodott be, leginkább elázottnak tetsző társuk detoxikálása kötötte le őket. Valahol kiszálltak, fizettek; a részeg tagot a Petúnia utcába irányították. A végcélnál derült ki, hogy a szerencsétlen pasas halódik. Ennyi. – Aztán a diszpécserrel kerestettük, de maga kikapcsolta a rádiót. – Ki – bólintott Talpig Jane. – Pokolian az idegeimre megy az a csaj. – A kollégái utasításba kapták, hogy adják át az üzenetet, ha netán meglátják valahol. Úgy értem, ha a kocsija kondenzcsíkjáról felismerik. – Megpróbálták – ismerte el a lány. – De nem volt időm megállni, mert a késelő palik nyomulásban voltak. – Ezzel beszámolt róla, hogyan csalta tőrbe a diszpécser csaj, miként menekült el a támadói elől Gianetto szorgalmasan gépelgetett, nem kevesebb mint két ujjal. A betűk megtalálása és felismerése tökéletesen igénybe vette a figyelmét. Nyelve hegyét a fogai közt felejtette. Haja borzasan a homlokába hullott. Homlokába, amely a koncentrálás folytán úgy festett, mint egy redőny. Tiszta tekintetű, haragoskék szeme a billentyűkön csapongott. Erősen fejlett orrnyerge falat emelt arca középvonalában. Jane azon meditált, feltegye-e az őt élénken foglalkoztató kérdést, miszerint lehet-e látni egy ekkora orrtól, de inkább vallott, rájött ugyanis, hogy a hadnagy ezt várja tőle. Azért persze nem lágyult el túlzottan, még a széles, mozgékony szájtól, az izmos nyak vonalától, de az ingből elősejlő iszonyatos mennyiségű aranybarna szőrzet látványától sem. Mindazonáltal megjegyezte: – Maga olyan lehet, mint a jegesmedve. – Miért? – rezzent fel a hadnagy. A lány szemébe vájta a tekintetét. – Talán nem tudja, hogy a jegesmedvének még a talpa is totál szőrös? Azért, hogy ne essen pofára a jégen. – Mit beszélgetett a sebesülttel? – kérdezte Gianetto pislogás nélkül. Meg kellett hagyni, állta a sarat. Már vagy egy perce farkasszemet néztek. Úgy festett, Talpig Jane húzza tovább, a hadnagy már-már feladta, de végül meggondolta magát. Haragvókék szeme meg sem rebbent. A lány úgy érezte, ez a pillantás a testébe hatol. Nem bánta, végre is nem fájt. Sőt egyenesen jóleső volt. Azután túl jóleső lett. Talpig Jane elkapta a pillantását. Dühében az asztal lapját kapargatta mutatóujja körmével. Ez a piszokláda Gianetto most győzte le harmadszor. Szemét alak. Nincs mese, elő kell kaparni a teljes fegyvertárat. – Miről beszélt a sebesült? – kérdezte újra a hadnagy. Hátradőlt a székben, ujjait összefonta
a tarkóján, hintáztatta a székét. A fölényes póz felbőszítette a lányt. Tudta, mit kell tennie ellene. Odébb tolta a székét, hogy az asztal egy millimétert se takarjon belőle. Ezután keresztbe vetette a lábait. – Nem értettem egy szavát sem, mert bugyogott a vér a szájából. Valószínűleg azt kérte, vigyem orvoshoz. Megtettem. Arról már nem tehetek, hogy az orvostudomány sehol sem tart. Nem igaz? – Talpig Jane beleborzongott az emlékezésbe, de még így is észrevette, hogy a hadnagy változtat a testtartásán, azon egyszerű oknál fogva, hogy mélyebben a szoknyája alá tekinthessen. Mindezt persze ügyesen adta elő, de azért csak szemet szúrt a lánynak, naná. Immár Gianetto ült enyhén meggörbülve, s Talpig Jane vette fel a fölényesen laza pózt. – Nos – mondta a hadnagy, feleszmélvén. Letépte pillantását az aranyszínű bőrrel bevont hosszú izomról, amelyen ez idáig legelészett. – A múltkor nem állt módomban, hogy elmeséljem, kivel akadt össze a taxijában. A kollégám bizonyára megtette helyettem. Az a tag kinyírt két nőt. Az ablakon mászott be a lakásukba. Kegyetlenül megkínozta, megerőszakolta, majd agyonlőtte őket. Magának őrült mázlija volt. – Fenét. A fiúnak volt pechje. – Ami azt illeti, épeszű férfiember inkább vállalja a herevillanyozást, mint hogy magával kezdjen. A tag, akit kibeleztek a kocsijában, régóta körözött kábítószer-kereskedő. Mivel ő maga is rákapott a drogra, az utóbbi időben megesett, hogy megvámolta az árut. A legutolsó szállítmányt teljesen elnyelte, a pénzt megtartotta magának. A másik kettő azt szerette volna kimunkálni belőle, hová tette a dohányt. Korábban feltúrták az otthonát. Amikor maga beléjük botlott, épp a kocsijukhoz vonszolták, hogy a főnök színe elé vigyék. Gondolom, nem akarták olyan mélyre dugni benne a kést, de ahogy maga vezet?! Lényeg az, hogy a fickó elhalálozott a műtőasztalon, de amikor odaértem, még pihegett. Engem összetévesztett az anyjával, s megvallotta a Bertalan téri buszpályaudvar csomagmegőrzőjének 207-es rekeszét. – Hát akkor? – kérdezte Talpig Jane üde mosollyal. – Odahajtottam. A rekesz üres volt. – Pech. Szegény fiú, nyilván félrebeszélt. – Egy buszsofőr üveges szemmel elhebegte, milyen jő bőrt látott a 207-es ajtajánál. "Marha hosszú combok, ringó, nem túl nagy mellek, rajtuk egy jetiujjnyom. Egy igazi szervál az a csaj. Sötétlila bőrönddel a kezében." Nos? – Hát ez hízelgő, ha rám céloz. Kutassa át a kocsimat. – Már megtörtént – bólintott a hadnagy. – Hová tette a bőröndöt? – Tehát ezért vezethettem a tetves Mercedesét. Közben a többi kopó összemászta a taximat. – A maffiózók ez idő tájt nagyon szeretnék visszakapni a pénzüket. De azt sem bánnák, ha holtnak tudhatnák a tett szemtanúját. Továbbra sem tud a bőröndről? – Továbbra sem. – Megértem magát – bólintott Gianetto. – Csak az imént beszéltem a főnökével. A tag javallottá, hogy szedjük el a jogosítványát, azután pedig közöljük önnel: nem tart igényt a szolgálataira a felmondási idő hátralévő napjaiban. Pénzre lesz szüksége, Talpig Jane. És amint költeni kezd, magán leszek. – Hasmánt? – kérdezte a lány. – Mondtam, hogy három óra harminc magasságában lesz orgazmusom. Sosem tévedek. – Tehát? – Gianetto félrehajtott fejjel nézett Talpig Jane-re. Hiába. Mivel a válasz késett, a hadnagy felállt. Felöltötte a zakóját. – Haza kell vinnem. Sajnos. Mint mondtam, veszélyben az élete. Ne higgye, hogy kicsattanok az örömtől, amiért oltalmazhatom. Talpig Jane Gianetto karórájára nézett. – Jó lesz sietni, hadnagy. Mindjárt három óra. Mindig utáltam lekésni a saját orgazmusomat. – Mit tenne, ha komolyan venném? – Csalódnék magában. Volt már néhány hasonló esetem. Innen a szántott heregolyó-gyűjteményem. – Maga közveszélyes. Jut eszembe. Reggel kilenckor várja a rendőrfőnök. Bizonyára azért,
hogy tudassa: nem több, mint húsz évre kitiltja ebből a városból. Jól teszi, szerintem. Talpig Jane elnevette magát. Hangja hosszan trillázott. A hadnagy megbotránkozott. – Minek örül? – Húsz évre kitiltanak? S maga oltalmaz?! Ez a száműzetés legalább olyan boldog lesz, mint egy átlagos házasság. – A kocsijában lemészárolt alak a pályafutása során nem kévés gyilkosságot követett el. Hóhérai sem amatőrök. Próbálja komolyan venni, hogy nem akármibe keveredett bele. – Ne győzködjön. Semmi kifogásom az oltalom ellen. Mehetünk? – Talpig Jane felpattantja hadnagynak csak követnie kellett. S néhány méternyire lemaradva hallgathatta a hátrazáporozó kérdéseket. – Maga piál, Gianetto? Mert ha igen, most torpanjon meg, és hagyjon engem veszendőbe menni. Főzni tud? Jó lenne, ha nem tudna, akkor legalább nem kritizálná örökké a kompozícióimat. Hogyan horkol? Halkan? Dallamosan? Úgy szól, mint egy hosszan kitartott orrfúvás? Gianetto behúzta maga mögött az ajtót. Nem nézett vissza. Anélkül is pontosan maga előtt látta a kollégái pillantását. Az angyali teremtmény nem fogyott ki a gyakorlati kérdésekből. – Tud vigyázni a ruhájára? Mert mosni aztán nagyon utálok. Egy fenét tud. Merő hamu a nadrágja. Szokott szaxofonozni szeretkezés közben? – Szívesebben nagybőgőzöm – felelte csendesen a hadnagy. Talpig Jane otthonosan beült a Mercedesbe. A sorompó őre bemenekült a kuckójába. Az utcára gördültek. S az elmosódott körülöttük. * Gianetto ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen fel elsőként a lakásba. Röpke vita után megállapodtak, hogy Talpig Jane tíz perc múlva követi, ha addig semmi rendkívüli nem történik. A lány a századelőn épült ház második emeletén lakott; a lakás ablakai a műmárvány kapuoszlopokra támaszkodó timpanon fölött nyíltak. Talpig Jane felnézett, s megpillantotta a párkányon álló porcelán vizeskancsót. Elmosolyodott. Mindjárt kiderül, ki az igazi. Mivel Bob nappal dolgozott, ő viszont éjjel, általában lopniuk kellett egymásra néhány percet. Néhanap, ha Igazi Bob éppen nem itta gügyére magát a haverjaival, akkor Jókora sürgetésére látogatást tett nála. A vizeskancsó volt a jel. Ha fuvarjai közben erre vetődvén Jane megpillantotta a párkányon, rögtön tudta: rövidesen orgazmusa lesz, de legalábbis valami hasonló. Ilyenkor mintegy félórácskára leparkolt az otthona előtt. Aztán gyors frissítő zuhanyozás után folytatta fuvarszerző körútját. Igazi Bobhoz (e célból) nem mehettek. Anyja, nővérei, sógorai és a kicsinyek rossz alvók voltak. Letelt a tíz perc. Talpig Jane kilépett a Mercedesből, s lassú léptekkel felment a lakásba. A hadnagy az ajtóban várta. Megragadta a karját, s berántotta a nappaliba. Diadalittas mosoly játszott az ajkain. Mutatós volt. – Ugye?! – mondta kissé kifulladtan. – Máris megoltalmaztam. Itt várta egy futóbolond, s ráadásul félrészegen. Fogadni mernék, megerőszakolta volna, ha magát kapja el. Amikor beléptem, rögtön rám ugrott, és megpróbált a szoknyám alá nyúlni. – Mi történt, amikor rájött a nadrágra meg a többi furcsaságra? – érdeklődött Jane. A hadnagy válla mellett az összekuszálódott berendezési tárgyakat nézegette. Megpillantott egy pár mozdulatlan cipőtalpat. Tulajdonosa a hátán feküdt, és félhangosan horkolt. – Azt mondta, ha nem lány vagyok, annál jobb, legalább zsugázunk egy jót. Leszereltem. – A karnissal meg a faliórával együtt. Hadnagy, ismerkedjen meg a volt pasasommal. Az óra miatt ne igen bánkódjék, rég az agyamra ment. Délben mindig tizenhatot kolompolt. Elverte a négy negyedet, plusz a tizenkettőt, és kiütötte a szememből az álmot. Azonkívül van még húsz ilyen a hálószobában. – Hogyhogy a volt pasasa? Ismeri a fickót? – Már nem. Takarítsa el az otthonomból. – Nem értek semmit.
– Hány éves, hadnagy? – Harminchárom. – Ennyi év alatt bőven megszokhatta volna, hogy mit sem ért. Nézzen rá erre a szánalmas alakra. Össze sem lehet hasonlítani magával. Gianetto, maga talpig férfi. Tiszta lelkiismerettel kiteheti Bob szűrét. Akkor is kirúgtam volna, ha sosem találkozom magával. Jóból is megárt a sok, nemhogy Bobból. Gianetto karba fonta a kezét, s hosszan nézte Talpig Jane-t, nem viszonzatlanul. Ezenközben a lány törte a fejét: mégsem nevezheti Igazi Gianettónak, bár sok kétsége nem volt afelől, hogy ez az alak végre megfelel; ez esetben az elhasznált elnevezés pláne ízléstelen. Rövid töprengés után rátalált a megfelelő kifejezésre: Végleg Gianetto. Esetleg Örökké Gianetto. Ha nagyon bejön, akkor: Gianetto Örök. Még lesz idő eldönteni. Egyebekben nem voltak illúziói. A hadnagyot nem lesz könnyű levenni a lábáról. De leveszi, ha másként nem, hát csontfűrésszel. Mindenekelőtt azonban el kell takarítani Bobot. Ránézett Gianettóra. – Bemenne egy percre a fürdőszobába? – Tegyem fel a pesszáriumomat? – kérdezte a hadnagy. – Nyugi – mosolygott Talpig Jane. – Várhat vele, amíg kiteszem a szűrét ennek az alaknak. Van nője? – Nekem? – Magának. – Nő mindig van. – Komoly? – Miért fontos ez? Talpig Jane a férfi elé lépett. Legdögösebb mosolyát csillantotta fel. A hadnagy előre elszörnyedt. Ismerte már ezt a mosolytípust. Ez szokta felvezetni a súlyos lelki sértéseket. Megadóan várta, mi következik. – Te nem láttad, hogyan méregettél engem, de én igen. Így nézik a falósejtek a szervezetbe tévedt idegen testet – búgta Jane. – Nem akarlak elragadozni attól az asszonytól – Ja?! – legyintett Gianetto. – Olyan nőm nincs, akitől ne kefélhetnék nyugodtan. – Menjen be a fürdőszobába – emlékeztette Talpig Jane. Aztán lehajolt a szőnyegen horkoló Bobhoz, és gyengéden megrázta a vállát. A férfi feje néhányszor a padlóhoz koppant. – Hé fiú, ébresztő. Haza kell menned. – Elaludtam? – csodálkozott rá Bob. Jane visszacsodálkozott. Hogy a fenébe tudta elviselni ezt az alakot?! – Nem csoda, hogy kimerültél. Fantasztikusát alakítottál. Alig élek. – Ugye? – vigyorgott Bob. Átható sörszag áradt belőle. – Nekem is dereng, hogy ma éjjel az átlagosnál is szenvedélyesebbek voltunk. Mondd, nem bántottalak? Mintha... Na mindegy, lehet, hogy összekeverem az emlékeket az álmokkal. Bob feltápászkodott. Végignézett magán. – Mikor öltöztem fel? – kérdezte. – Ma éjjel azt játszottuk, hogy le sem vetkőzünk. Csak gombokon, cipzárakon könnyítettünk. – Ördögi lehettél, Talpig Jane. Belefájdult a fejem. De az orrom miért? A lány nevetett. – Majd eszedbe jut. Elkísérte a férfit az ajtóig. A küszöbön vetette oda. – Ne gyere többet. A kulcsot megtarthatod emlékbe. Holnap lecseréltetem a zárat. Aztán rávágta az ajtót a megmeredő Bobra. Most talán kijózanodik. Később viszont eggyel több oka lesz az ivásra. De ez már nem rá tartozott. A hadnagy előjött a fürdőszobából. Megállt a nappali közepén. Kipróbálta a lámpákat. A gömbölyűt, amelyik úgy festett, mintha félig befalazták volna. A pliszírozott ernyőjűt a kanapé mellett, a hanyatt fekvő esernyőt a mennyezet alatt. Bejárta a szintekre tagolt lakást. Az alacsony lépcsők a falak mentén folytatódtak, széles párkányt képezve. Könyvek, reprodukciók sorakoztak rajtuk. A fehér falakon szebbnél szebb
tükrök hemzsegtek: könnycseppforma, metszett szélű, ovális, fakeretbe foglalt rusztikus. A padlón seregnyi váza állt, száraz virágokkal, elevenekkel; pompás csokrokkal, illatozva. Néhány válogatott bútordarab. Esetleg lomtalanításnál válogatottak, házilag restauráltak. Csepp esze nem volt annak, aki ezeket a kincseket kidobta. Látszott, hogy kevés pénzzel, ám annál több ötlettel rendezték be a négy helyiséget. Az uralkodó ízlés mértéktartó extravaganciára vallott. A konyha végképp lenyűgözte Gianettót. A nem kínos, de takaros rend, a bútorok fehérsége, a fűszerek bősége. Éppen rákészült, hogy megfogalmazza: ezt nem nézte ki Jane-ből. Ekkor a lány megállt a háta mögött. – A bőröndöt keresi? – kérdezte élesen. – Rám haragszik, amiért kirúgta a pasasát? Mindenkiből hülyét csinál? Mert belőle aztán emeletest épített. – Most úgy megközelítő pontossággal árulja el, meddig akar oltalmazni? Reggelig általában fitt vagyok, viszont délelőtt leeresztek, és aludni akarok. Akár emberáldozat árán is. – Hány óra? – vigyorgott Gianetto. Mintha nem látta volna. Tele volt a ház órákkal. – Három harminc – felelte Talpig Jane. Aztán a fejéhez kapott. – A fenébe. Feltette a pesszáriumot? – Nézze Jane. Nekem nem lenne ellenemre a dolog, pláne, ha legalább annyi időre elcsendesedne a szája. – Mennyi időre? Maga stopperrel megy randevúra? – Szívesen befejezném – mondta Végleg Gianetto. – De most nem azért vagyunk együtt, hogy léha dolgokkal foglalkozzunk. A témát tehát tegyük félre. – Ne terelje el a figyelmemet a problémáról. Azt kérdeztem: mennyi időre? – Lássuk csak. Attól is függ, hogy egyedül vetkőzik-e, vagy igényt tart segítségre? Ha az utóbbit választja, akkor elhúzódhat a dolog. Hol az ágy? – Most jött ki a hálószobámból. – Tehát ott az ágy. Vinni kell vagy megy magától? Utóbbi gyorsabb. Igényt tart előjátékra... Talpig Jane a szavába vágott. – Vagy magam végzem? Utóbbi, ha nem is gyorsabb, de biztosabb. Mondja, mégis mivel akarja agyoncsapni az időt, amit az oltalmazásomra kíván fordítani? Azt fogja kérdezgetni: hol a bőrönd? – Van egy ötletem, de csakis a konyhája láttán. Főzne valamit? – Persze, Gianetto. Van itthon zeller, néhány tojás, mirelit kakashere, viperapálinka. Pontok bele némi vaddisznóagyart is. Meglátja, helyrejön. – Félreértett. – A hadnagy kitárta az ablakot. Kinézett az utcára, felült a párkányra, lógázta a lábát. – Látom már, súlyos potenciazavarai vannak. Jöjjön el az ablaktól. Nem bánom, levetheti magát, de majd csak később, ha már minden más módszer kudarcot vallott. Elképzelhető, hogy segíthetünk a bajon. Gianetto nem felelt. Két ujjal befogta az orrát, s merészen lebámult a mélybe. Talpig Jane párducugrással termett mellette. Berántotta a szobába, leteperte a szőnyegre. Aztán felkelt mellőle, gondosan becsukta az ablakot, berántotta a krémszín selyemfüggönyt. Megállt a feltérdelő férfi előtt. – Koncentráljon, hadnagy. Nézze a lábamat. Milyennek találja? – Ha lehetne, húzza kissé feljebb a szoknyáját. Úgy, most megmozdult bennem valami. El tudom képzelni a bal combját. Roston sütve, apróra vágott lestyánnal meghintve. Tud tartárt készíteni? – Hogyne, kedvesem. A megfelelő szervéből. Eszerint a konyhában a helyünk. Bombasztikus az ismeretségünk: vonzalom első látásra. Megbolondította a gyomornedveimet. Mindketten élvezték a játékot. Egyre szűkülő körökben kerülgették egymást. Gianetto szemügyre vette Talpig Jane karját, bele is ízlelt. Foga nyoma rózsaszínes füzért rajzolt az aranybarna bőrre.
– Citrommal kérem – nyögte, amikor megkóstolta a lány ropogós fülkagylóját. – Haspók – mondta Jane. – Behálóztál. Gyere, neked adom az összes bőröndömet. – Kézen fogta Gianettót, és bevezette a hálószobába. Megállt a fehér zsaluajtós beépített szekrény előtt, és kidobálta belőle utazótáskáit, koffereit. Köztük egy sötétlilát. A hadnagy lecsapott rá. Falánkságáról megfeledkezve felkapta, és kiiramodott vele a nappaliba. Lerogyott a szőnyegre, kipattintotta a zárakat, töviről hegyire átfésülte a koffert. E tevékenység nem merítette ki, hiszen a bőrönd színüres volt. A bélés alatt is. Talpig Jane elgondolkodva nézte az ajtóból. Amikor meglátta a hadnagy csalódott arckifejezését, vállat vont. – Na jó – sóhajtotta Gianetto. – Nincs több ötletem, amivel halogathatnám az elkerülhetetlent. Mert elkerülhetetlen, nemde?! – Ami azt illeti – bólintott Jane. A hadnagy felkelt, otthagyta a bőröndöt a szőnyegen. Beoldalazott a hálószobába Talpig Jane mellett. Nem jutott messzire. A lány utánanyúlt, s a gallérjánál fogva visszarántotta. A következő mozdulattal lehasította róla az inget. Recsegett a vászon, gombsörétek röpködtek. Gianetto eltakarta a szemét. – Szűzanyám – nyögte. Talpig Jane elsüllyesztette az ujjait a dzsungelsűrűségű, aranybarna szőrzetben. Maradt még egy szabad keze. Ezzel megragadta a férfi derékszíját, póráz gyanánt. A hadnagy érezte, hogy az ágy felé vezetik. Nem volt ellenére, már korábban kinézte magának az autósztráda szélességű, nádkeretes darabot. Talpig Jane az ágyra dobta a férfit. Ez a mozdulat kioldotta a szíjat a csatból. Gianetto azon kapta magát, hogy szélsebesen elveszti a nadrágját, cipőjét. Aztán minden elveszett. Rémlett még, hogy Talpig Jane felnyúl a feje fölé; megérint egy kapcsolót. E mozdulattól az egész lakás elsötétült. Csak a nyoszolya fölötti falmélyedésben álló akvárium világítása derengett tovább. Suhogott a selyemtakaró, hűvöse jólesett, majd az is átforrósodott. Máglya lett az ágyból. Aztán megszólaltak a faliórák. Elütötték a négy negyedet, majd újra négyet. Mindegyik a saját egyéniségének megfelelően muzsikált; pengtek, bongtak, csilingeltek, csengettyűztek, brummogtak. Ájultan hallgatták. Talpig Jane lassan magához tért. Végigsimogatta a férfi testét. Visszafelé elakadt félúton. – Piránja – suttogta. Gianetto hümmögött. Lelkileg mindent rendben lévőnek talált. Fizikailag azonban úgy érezte magát, mint aki hajótörést szenvedett a viharban, s miután napokig egy szál deszkán hányódott, a sivatag szélén partra vetette a dagály. Nem volt ereje beszélni. Valamit mégiscsak mondania kellett. – Talpig nő vagy, Jane – dünnyögte. Jane jóllakottan nyújtózkodott mellette, majd lesiklott az újra kellemesen hűvös selyemlepedőről, és eltűnt a fürdőszobában. Gianetto tisztelte az erőnlétéért. A maga részéről romokban hevert, minden tagja sajgott, gyötrelmes izomláz fenyegette. Megcsóválta a fejét. Összeszedte magát, letámolygott az ágyról, s bebotorkált a fürdőszobába. Tükörfallal találta szemközt magát. Kisebb-nagyobb tükrök lógtak a másik falon is. Tucatnyi nyűtt Gianetto fintorgott bennük. Beletúrtak a hajukba. Fognyomok látszottak a vállukon. Mellkasuk aranybarna bozontja összekócoltnak rémlett. Talpig Jane befejezte a törülközést. Nem nézett Gianettóra, kiment mellette a fürdőszobából. Mielőtt a hadnagyban feltámadó kétségek megizmosodhattak volna, visszatért, karján a ruháikkal. A stukkerról sem feledkezett meg. – Nem ígérhetem, hogy sokáig rajtunk marad a cucc, ha továbbra is kettesben leszünk – mondta. Gianetto fellélegzett. Elzárta a csapot, maga köré tekerte a törülközőt, s megkérdezte: – Most
borotválkozunk, vagy ráér reggel? – Arra célzol netán, hogy igényt tartasz a borotvámra? – firtatta Jane. Méregzöld pamutoverallt viselt, cirka tizenöt cipzáras zsebbel. Harminc centi széles bőröv tapadt a derekára, csípőjére. Ennyi erővel meztelen maradhatott volna. Gianetto elfordította róla a szemét, és felöltötte tépett holmijait. Hosszan és türelmesen keresgette ingén a gombokat, de csak a legfelsőt találta meg, amelyet sosem használt. – Nem kell borotva – sóhajtotta. – Van egy levél biztosítótűd? – Férfiingem van – felelte Jane. – Nem képzeled?! – hörrent a hadnagy. – Ne izgulj, Bob sosem hordta. Mondom, hogy az enyém. – Térült-fordult, Gianetto vállára dobott egy farmeringet. A gombolás szerint az csakugyan férfira készült, de a vállán lógó, saját anyagából lévő rojtok valahogy ellenszenvessé tették. Gianetto mégis felöltötte, pisztolytokkal, stukkerral együtt, majd rámeredt a kezébe nyomott, legfeljebb kisujj szélességű borotvára. – Ez mi? Időmilliárdosoknak gyártják? – Nem, hadnagyom. Nőknek gyártják, ama testrészükhöz, amely már semmiképp sem fér a bikini alá. Talpig Jane közel lépett a férfihoz. Támadt néhány ötletük, nem kifejezetten újszerűek. A falhoz tántorodtak. Jane feje a kapcsolóhoz ért. Sötét borult rájuk. Jótékonynak találták. Semmi szükségük nem volt világításra. Járatosak voltak az anatómiában. Szélsebesen meglelték egymás száját. Nem érték be ennyivel. Tovább keresgéltek. – Piránja – suttogta Jane Gianetto fogaira. A hadnagy megmerevedett. – Mi a fene? – sóhajtotta. Eltolta a lányt. Villámgyorsan előkapta a hóna alól a stukkert. Kisurrant a hálószobába, rátapadt az ajtótokra, majd felemelt lábbal belerúgott a kilincsbe. Azután a levegőbe emelkedett, s lenyűgöző gombócugrással átszelte a nappalit. De már csak azt látta, hogy bezáródik a lépcsőházra nyíló ajtó. A sötétlila bőrönd eltűnt a szőnyegről. Talpig Jane különösebb mutatványok nélkül érkezett, cseppet sem elővigyázatosan. Azonnal felfogta, mi történt. – Gyerünk a kocsihoz – dirigálta. Mielőtt a hadnagy megakadályozhatta volna, rárepült a lépcsőházra. Nagyon nem jól tette, hogy ennyire sietett. Lövés dörrent. Talpig Jane látta a lépcsőfordulóból visszanéző, majd fegyvert rántó férfit. Időben levetette magát a földre. A műkő talaj nem volt egyenletes. Sarka megcsúszott egy kicsorbult lépcsőfokon. Félemeletnyit robajlott lefelé. A fegyveres nem szívóskodott. Ha nem talált, hát nem talált. Rohant tovább. Így Gianetto akadálytalanul összeszedhette a lányt. Talpra segítette, megtapogatta a bokáját. – Nincs időnk csontkovácsra – tolta el Jane. – Azt a szarházit kell elkapnunk. – Futott tovább, ha kissé bicegve is. Bevetette magát a Mercedesbe. Gázt adott, sivító gumikkal kiugratott a járdát szegélyező fák oltalmából. – Nem fáj a lábad? – puhatolózott Gianetto. – Kutya baja a lábamnak. Az AIDS-emtől pedig nyugodtan vezethetek. – Szűzanyám! – hörögte a hadnagy. – Mi van? – Korábban is szólhattál volna. – Csak most kaptam. Vagy nem? Gianetto torkából robajlásszerű sóhaj tört fel. Azután egy legyintéssel témát váltott. – Voltaképpen miért kergeted a fickókat? Talpig Jane felfedezte a keresett objektumot. Valamivel előttük két sötét alak ugrott be egy lapos Porschéba. Az egyik fickó középméretű bőröndöt szorongatott.
– Hogyhogy miért? Te vagy a detektív, vezetni viszont én tudok. – Tök fölösleges a hajtás, nem?! Mit izgatod magad egy üres bőrönd miatt? – Ejnye Gianetto – sóhajtotta a lány. – Te engem hülyének nézel. – Ettől még lehet rövidebb-hosszabb viszonyunk. – Az a helyzet, drágaságom – kezdte Jane, szokatlanul halkan és tagoltan, miáltal jól követhetővé vált a gondolatmenete –, a pasasok is érzik, hogy üres a bőrönd. Mégis kell nekik. Hát nem különös? – A helyedben nem izgulnék. Előbb-utóbb visszajönnek a tartalmáért. – Azt is figyelemre méltónak találom, hogy halkacskán beólálkodtak a lakásba, elemelték a holmit, és beérték ennyivel. Holott te engem oltalmazol. Mert meg akarnak ölni. – A második körben biztosan nem úszód meg. – Gondolom – bólintott Jane. Tövig nyomta a gázpedált. Közben adódott néhány meleg helyzet. Mások is közlekedtek az utcán. Időnként láb alá kerültek. Útba esett néhány piros lámpa, stoptábla is. Talpig Jane nem vette komolyan egyiket sem. Mellesleg a Porsche vezetője sem izgatta fel magát holmi közlekedési szabályok miatt. Gianetto úgysem akart válaszolni a provokatív kérdésekre, így hát lemerült az ülés alá, előráncigálta a villogót, és kilökte a tetőre. Jane élvezettel hallgatta a vijjogást. – Szuper lehet legálisan száguldozni – sóhajtotta. – Mivel kirúgtak a taxitól, jelentkezem riadókocsi sofőrnek. – Haha – mondta a hadnagy, s maga elé képzelte grizzlyszerű főnökét. Aztán csendesen megjegyezte: – Helyet cserélhetnénk. Ha már itt vagyunk, el kéne kapni a tagokat. – Nyughass, hadnagy. Készítsd elő a stukkert, kézibilincset. Mindjárt megkapod a madarakat. Talpig Jane derűlátása nem volt megalapozatlan. A Porsche képtelen volt elszakadni tőlük. Vezetője kétségbeesésében behajtott az Amazónia-parkba. A sétautakon hajszolták a kocsikat. Gyöngykavicsokat fröcsköltek az abroncsok. Néhány szerelmespárnak egy életre elment a kedve a csóktól. Felborult padok, fészkükről felriasztott madarak és csövesek szegélyezték útjukat. Gianetto egyre gyakrabban hallatta nyögésszerű tiltakozását. – Mit hisztizel, hadnagy? Élőlénynek nem esett bántódása, a kocsidon nincs egy karcolás sem. Mi kell még? A Porsche bevágtatott a bokrok közé, többé nem érdekelte a járható út. Egy percre nyoma veszett a sűrűben. Aztán rábukkantak. Üresen, elhagyottan. Csalódottan körbejárták. Gianetto gyorsan kapcsolt. A földre rántotta a lányt. A golyók elsüvítettek fölöttük, s bár az ablaküveg útjukat állta, könnyedén vették az akadályt. A hadnagy felbőszült. Előrántotta a stukkerét, ráparancsolt Jane-re, hogy maradjon ott, ahol van, azután bevetette magát a cserjésbe. Sajnos, mintegy két perc múltával arra lett figyelmes, hogy az üldözöttek ravaszabb bozótharcosok. A két fickó visszasompolygott a háta mögött. Önkezűleg szétlőtt üvegű kocsijukat túlsággal huzatosnak találták, ezért bezuhantak a Mercedesbe, s már ott sem voltak. Gátlástalanul igénybe vették a tetőlámpát és a szirénát is. A hadnagy nem volt feltűnően kényes. Bevágódott az oldalablakait vesztett Porschéba. Pillanatnyilag az sem érdekelte volna, ha Jane ott marad a veszedelmekkel terhes parkban; sietnie kellett. De Talpig Jane az utolsó pillanatban előkerült egy bokorból, feltépte a kocsiajtót, és beleült egy nagy marék üvegmorzsába. – Még jó, hogy biztonsági – mondta a csörgő kását sepregetve. – Nem vág. Megúsztam egy plasztikai műtétet. – Bezárhattad volna a kocsimat – vicsorgott Gianetto. – Na, ez már házasság: te vagy a hülye, és engem hibáztatsz érte – fanyalgott a bölcs Jane.
Aztán felnevetett. – Hát ez most helyzet a javából. Pillanatnyilag úgy festünk bármely átlagos kívülálló szemében, mintha mi lennénk a martalócok, akik a szegény védtelen zsarukat hajszolják. – Hol jártál? – firtatta Gianetto. Egy percre kiment a fejéből, hogy nem a zsarukollégája ül mellette, akinek ebkötelessége lett volna megakadályozni az einstandot. Úgy hitte, felelősségre vonással tartozik. – Nos – felelte Talpig Jane –, engem már nemigen lehet meglepni, de ez a jazzbalett-show, amelybe belerángattál, meghaladta a kapacitásomat. Rövid idő alatt egy tárra való golyót lőttek ki rám. Úgyhogy bocs, de pisilnem kellett. – Ebben az overallban? – szörnyedt el Gianetto. – Látom, érző keblű fickó vagy. Ebben. Előbb le kellett öltenem magamról, majd vissza. Nem ugrándozhattam, hogy lefegyverezzem a két martalócot, biztosan elbotlottam volna a rongyaimban. – Ne haragudj – felelte Gianetto. – Ez a beszéd. Az első orgazmuson túl vagyunk, majdnem kettő is összejött. Ideje, hogy megismerjük egymás jó s rossz tulajdonságait. A végén még a keresztnevedet is megtudom. Időnk van. Az életben utol nem éred a kocsidat. Hol tanultál vezetni? Gianetto morgott valamit, annál is inkább, mert hiába ragadt rá a Mercedesre, megelőzni nem tudta, viszont a hajnali utcákon egyre nagyobb számban tünedeztek fel mérges zsaruk vijjogó járőrkocsikban, s úgy festett, az üldözöttnek szurkolnak. Talpig Jane hátradőlt, keresztbe vetette a lábait, s arcára illesztette elsőáldozós mosolyát. – Ideje, hogy berendezkedjünk erre az életformára. Életfogytig hajsza. Néha összedobok valami kaját a hátsó ülésen. A szexet is megoldjuk. Ha még sokáig koplaltatsz, biztosan lesznek ötleteim. De ha mégsem így akarod leélni a hátralévő életedet, engedj a kormányhoz. – Dugulj el, asszony. A folyóparton száguldottak, bókoló füzek alatt. A kelő Nap málnaszörppirosra mázolta az égboltot. Munkába igyekvő tragacsok másztak ki az utakra. A járőrkocsik minden irányból tódultak. Valamennyi rájuk vadászott. Gianetto felkanyarodott a hídra a Mercedes nyomában. – Ez hülye ötlet volt – foglalta össze Jane. A túlparton a Mercedes háborítatlanul elhajthatott. Az ő útjukat azonban járőrkocsik falanksza zárta el. Egy rendőr, ki éhgyomorra is rettentően sziporkázott, rájuk dörrent a kézimikrofonon át. – Na, Bonnie és Clyde, vegyetek búcsút a vastag romantikától. Tűzparancsunk van. – Hol a jelvényem? – nyögte a hadnagy. – Az ingedben – felelte Jane. – Ha egészen pontos helymeghatározást kérsz: a varródoboz tetején. Gianetto a fékre lépett. Nem kellett sokáig várakozniuk. Soron kívül bilincsbe verték őket. Ezenközben a Mercedes vígan elgurult a jó fenébe. – Ne taperoljon – tanácsolta Jane egy egyenruhásnak. Majd néhány másodperc múlva, amikor kiköpte az őrmester zakóját, s a vállából egy darabot, hozzáfűzte: – Süket maga? – Fegyvertelen – jelentette a rendőr csillagszórózó szemmel a főnökének. – Jelentkezzen a dokinál. Oltassa be magát tetanusz ellen – javasolta a feljebbvaló. – Bocs – mondta halkan Talpig Jane. – Ha javasolhatom, inkább AIDS ellen kérjen szérumot. Igaz, drágám? – nézett Gianettóra. – Mi is a keresztneved? Az a kettő? A hadnagy elvigyorodott. A folyó fölött lengedező szél a szemébe kócolta a haját. Felborzolódtak vállán a rojtok, de mellkasi őserdeje sem tett másként. Ördögien jól nézett ki. Talpig férfi volt, még bilincsben is. – Jean-John Gianetto – felelte. A vállon harapott, holtra rémített, félig-meddig hisztérikus hangulatú őrmester felkapta a fejét. – Jean-John Gianetto? Úrjézus!? Akkor ki ült a Mercedesben?
– Mi is ezt akartuk kideríteni – bólogatott a hadnagy, majd feltűnően megdörzsölte bilincstől megszabadított, hurkáktól (az úgynevezett rendőrkesztyűtől) vöröslő csuklóit. Hiábavaló volt a finom célozgatás. Mivel nem tudta igazolni magát, mégiscsak a rendőrségen kötöttek ki. * A grizzlyszerű főnök közbenjárt az érdekükben. Ennek örömére pontban kilenckor beléphettek az irodájába. Talpig Jane pukedlizett, majd közölte: – Ez az alak azt mondta, beszélni kíván velem. Fogja rövidre, ilyen tájt már emberevő hangulatban vagyok. – Mennyi idő alatt áll át a szervezete a nappali életmódra? – kérdezte a rendőrfőnök, Gianetto megrökönyödésére lenyűgöző mosollyal. – Attól függ. – Nos, ha attól függ, hogy nekem dolgozhatna? – Amennyiben házvezetőnőt keres, jobb, ha tudja, rém rettentő rendetlen vagyok. Nincs türelmem a gyerekekhez sem. Múltkor is, a bátyám meghívott a gyereke iskolai ünnepélyére. Ment a verselés, az igazgató röpke kétórás beszédet szipogott el. Mindenki hüppögött a meghatottságtól, kattogtak a fényképezőgépek, nehogy egy mozdulat is elvesszen az áhítatból. Előlépett egy anya, rogyadozott a virághalom alatt, kezdte mondani, mi szépet és jót kaptak az ő drágái ezektől a szent tanerőktől, majd bruhaha, belezokogott a saját szavába. Ettől megdelejezve elbőgte magát minden gyerek, s közben kérdezgették: mi baja a néninek?, és akkor én kifutottam a folyosóra, és sokáig sírtam a röhögéstől. A rendőrfőnök mosolygott. Gianetto életében sem látott ilyet. Teljesen elhűlt. Aztán rájött: az amúgy grizzly modorú pasas bukik a méregzöld overallra. Azt azonban még mindig nem tudta, mi egyebet akar Jane-től. Ha csak sejti is, bizonyára megkéri, hogy kíméletesen vezesse fel a kérését. A rendőrfőnök kilépett az íróasztala mögül. Közvetlen közelről bámult Talpig Jane-re. És már-már idülten mosolygott, mint még plecsniosztáskor sem. – Különleges csoportot szervezek. Ehhez keresek szakoktatókat. Arra gondoltam, ideje, hogy valaki megtanítsa vezetni az embereimet. Maga. Mire is Jane azt felelte: – Nem gondolja, hogy ez a kérés úgyannyira elkésett, mint szülő nőnek a pesszárium? Vagy hogy árnyaltabb legyek: mint halottnak a vitaminpakolás? – Szerintem is így áll a helyzet – bólintott a rendőrfőnök. – Magába helyezem minden reményemet. A hadnagy elfojtotta a lelke legmélyéből felkívánkozó megjegyzést, miszerint attól fél, Grizzly Úr más egyebet is szeretne itt-ott elhelyezni. Tartott tőle, hogy a pikírt kiszólással aligha dobná fel a hangulatot. Aztán – ugyancsak lélekben – magára csodálkozott: tán csak nem vagy féltékeny?! Mivel a kérdés felvetődött, megszemlézte riválisát: másfél mázsa rég elvirágzott hamvasság, kopaszodó fej, zsiványosan parázsló szempár, fitos orr, félszeg mosoly (személyre szóló), méretre öntött öltöny, negyvenhatos, kecses szabású cipő. Idáig jutván hosszan rámeredt a rendőrfőnök lábára. Esküdni mert volna, hogy balettcipőt lát rajta. Negyvenhatos balettcipő! Gianetto beleharapott a nyelvébe, mégis felnevetett. Talpig Jane megsemmisítő pillantással mérte végig. – Hadnagy, szégyellje magát. E tiszteletreméltó férfiú tiszteletreméltó óhaja magának viccforrás? Jön még maga az én vezetéstanórámra! Úgy kivágom, mint cigány a taknyot. – Tehát elfogadja? Nagyszerű. – Grizzly Úr megragadta Talpig Jane kezét, rábukott, s ráérősen ellegelészett rajta. A lány Gianettóra kacsintott a kopaszodó koponya fölött. Mire a rendőrfőnök felegyenesedett, mindketten kivigyorogták magukat. Méltóságteljesen hallgatták a folytatást. – Szép fizetést fog kapni ezért a komoly munkáért. Közben tanulhat is, ha akar. Ki tudja, rövidesen talán a hadnagy feljebbvalója lehet. Gianetto – folytatta –, lankadatlanul fáradozzék a
piszkos ügy felderítésén, amelybe a mi Jane-ünk sajnálatos módon belekeveredett. Ha a legcsekélyebb baja esik is, az állásával felel érte. És lehetőleg ne rontsa meg a bájos hölgyet. Egyetlen ujjal sem! Megzörrent a telefon a tölgyfa asztalon. Grizzly Úr odalejtett, megszokott rideg hangján belemorrant a kagylóba, majd ismét Gianettóhoz fordult. – Megtalálták a kocsiját. A két illető nélkül. Már ide is hozták. A labor végzett. Hazaviheti a hölgyet. – Igen, uram. – Gianetto meghajtotta magát, ügyelve, hogy mozdulatából ne lógjon ki a gúny. De azért mégiscsak meg volt rendülve kissé. Először látta emberszerűen viselkedni a rettegett, zord-merev főnököt. – A hölgyet pedig arra kérem, kezdje meg az átállást. Ha munkára kész, jelentkezzék. Lehetőleg tíz napon belül. Talpig Jane ismét eltűrte, hogy Grizzly Úr rászabaduljon a kézfejére, majd kilejtett az ajtón. Gianetto utána. A folyosón nem bírta tovább. – Elharaptam a nyelvemet, nehogy felröhögjek. Az éltes bakkecske végigtrappolt a káposztaföldön. Ó, Desdemona, ha én kézbe kapom a nyakadat, hamar menetet tekerek bele. Tisztára olyan lesz, mint egy foglalat. – Hallottad, hadnagyom, én itt nagy becsben állok. Middel is felelsz értem? – Csak az állásommal. Megjegyzem, ezen a ponton kissé alábecsült a pali. Mert ahogy a te cseppet sem rózsás helyzeted fest, az életem nagyobb veszélyben van melletted. Talpig Jane elmerengett. Töprengését a kocsiban foglalta össze. A kormány mögött, természetesen. – Mivel csaknem zsaru lettem, tájékoztatásul közlöm veled, hogy rájöttem valamire, épp csak nem értem. A te dolgod világossá tenni. A kocsilopók tesznek a zsugára, amit a bőrönd tartalmazott. Nekik a puszta bőrönd is elég. Következtetés: van valami, mérete kicsiny, ami még a nagy dohánynál is értékesebb. Mi az? Gianetto kirívó buzgalommal törölgette a laborosok által szétkent fehér port a kesztyűtartóról, az ablakleeresztő gombról, szinte már útról-útfélről. Talpig Jane dühbe gurult. Kikapta a rongyot a hadnagy kezéből, és kivágta az ablakon. Ennek a férfi nem nagyon örült. De nem esett eksztázisba a szélirányban bandukoló, fagyiját nyaldosó kamaszlány sem, aki végül is szert tett rá, éppen egy transzparenst bámulván, amelyen a homlokereszig felfegyverzett Sylvester Stallone testéből dudorodtak ki az izmok. Az ébren álmodó lányzó gerjedten belenyalt a fagyijára lebbent laborporos rongyba, és hirtelen elment a gusztusa egy csomó érzülettől. Gianetto végignézte a sajnálatos jelenetet, s epésen megjegyezte: – Ez igen. Öt perce dolgozol a rendőrségen, és máris profi módon veszel nyelvről ujjlenyomatot. – Fiúhumor – morogta Talpig Jane, s hogy tovább minősítse, nem nevetett rajta. – Ilyenkor szoktam aludni. Úgyhogy momentán lanyha a szellemi életem. Majd ha kialudtam magam, megmondom neked, mi a titok nyitja. – Esetleg úgy, hogy megtekintjük az igazi bőröndöt? – kérdezte ravaszul Gianetto. – Álmos vagyok, de hülye nem. Miből gondolod, hogy birtokomban van a tárgy? – Bizonyos jelekből. – Ja? Ha te bizonyos jelekben hiszel, önts ólmot. – Ha már ólom, mindnyájunk Jane-e, ama ólmot kiöntötték és betárazták régen. Hamarosan felfigyelsz rá, amikor mélyen belefúródik a szívedbe. – Beszélsz a nők nyelvén – csodálkozott el Talpig Jane. – Kuriózum vagy. Áldjon meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Legyen neked orgazmusod. Úgy este hat magasságában. Előbb totál hasznavehetetlen vagyok. – Hullákkal nem szívesen – felelte a hadnagy. – Te vagy a Jujjuj Gianetto? Még egyszer-kétszer rám rémítesz, és megint le kell öltenem az overallt. A hadnagy kezdett ideges lenni. Szótlanul ült, míg leparkoltak a lány háza előtt. Szótlanul
ment fel a lakásba, s bár Jane bekapcsolta a riasztót, ő azért csendesen eltorlaszolta az ajtót, mielőtt ágyba bújtak volna. Talpig Jane se sokat beszélt, csak az elalvás előtti pillanatban jegyezte meg: – Sosem eszünk. Így aztán, délután ötkor, amikor pitymallani kezdett neki, kisurrant az alvó hadnagy mellől, és vacsorát alkotott a hófehér konyhában. Illatok szálldostak lakásszerte. Gianetto szélsebesen felébredt. Aztán letelepedett a gyertyadíszes asztalhoz, s nem győzte dicsérni a terítéket. A pazar gombapörköltet. A rafinált fűszerezést. – Muszáj volt megszórnom ez meg azzal – magyarázkodott Jane. – A fene tudja, milyen ízű ez natúrban. – A gomba? – kérdezte Örökké Gianetto. Elcsuklott a hangja. Már üres volt a tányérja. Szép lánggal égett a gyertya, mintha ravatalon. – Amúgy teljesen friss volt. Csak nemrég szedtem. – Hol?! A temetőkertben? – sikoltotta a hadnagy. – Csak itt, a kukában. – Úrjézus. Van valami gombahatározód? Hogy mégis, mire számíthatunk? Egyáltalán, hogy nézett ki? – A gomba? Szép kalapot viselt, pettyeset. Bocskora is volt. Ha ízlett, akkor most mit cirkuszolsz? – Még éltem volna. – Milyen egyformák vagytok ti férfiak. Az előző pasasaimnak is ez volt az utolsó szavuk. Pedig örömmel vettem volna, ha a nevemet hörgik a végső görcsben. Gianetto kirúgta maga alól a széket, és kiviharzott. Talpig Jane fel nem foghatta, mi lelte a zsarufiút. Aggodalmasan utánaszólt. – Hová rohansz? – A torkomra dugom az ujjam. – Figyelmesen nyúlj le magadnak, nehogy összekeverd a nyelőcsövedet a légcsöveddel. Ámbár te tudod, hogyan szeretsz meghalni. Fulladás vagy mérgezés, végül is tökmindegy?! Talpig Jane vidáman leszedte az asztalt. Beborította a tányérokat a mosogatóba, és kinyitotta a csapot. Mire végzett, Gianetto is előkerült. Frissen fésülten, felöltözve, stukkerral a hóna alatt. – Mehetünk? – kérdezte sürgetőn. – Hová a francba? – meredt rá Talpig Jane. – A bőröndért. – Tudod, merre kell tartani? – Majd követlek. Talpig Jane vállat vont. Ha Örökké Gianetto sétálgatni akar, legyen neki boldogsága. Elhagyták a lakást, átvágtak a parkon, színpompás kirakatok előtt állongtak. A hadnagy egyre sandábban méregette a ráérősnek látszó Jane-t. Megbámulták a könyvárus standját. Gianetto kézbe vett egy kötetet; Jane csak leolvasta a szerző nevét, és menten vállat vont. – Hülyére alszom magam a regényein. A hadnagy felcsillanó szemmel lecsapott egy Vavyan Fable-könyvre. – Erről nem beszélsz le. Szeretem, ahogy a férfiakról vélekedik. Vagány nő lehet. – Ne hidd, ismerem. A kezét kell fogni, különben nem mer átmenni az úton. Olyan szétszórt, hogy ketten vezetgetik az utcán, nem ritkán a saját lakásában is. Semmi kalandvágy nincs benne. Például sosem láttam gombát szedni kukából. Ha a vidéki házában alszik, tizenöt kilós fejszét tart a párnája alatt, úgyannyira retteg az éj neszeitől. Ráadásul botrányosan vezet. Ha beül a kocsiba, azon nyomban transzba esik, se lát, se hall, a soron lévő regénye lebeg a szeme előtt, felőle aztán akármi is lehet az úttesten. A férje dioptriás üvegre cseréltette a szélvédőt, de az se segített. És mindenkit megír. Tisztára közveszélyes. Az a fixa ideája, hogy azok a szerencsétlen, ártatlan lelkek, akik valaha is a bizalmukba fogadták, mindjárt ilyetén felhatalmazást is adtak neki: Megírhatod, csak ne terjeszd! Gianetto nehéz sóhajjal visszatette a könyvet. Gondolta, egy fenét cikizteti magát, majd megveszi máskor, ha Jane nem látja. Elolvassa éjjel. A fürdőszobában, zseblámpa fénye mellett. Talpig Jane lehülyézte, pénzt rántott, fizetett, és a táskájába dobta a regényt. Folytatta a
sétát. – Úrjézus – nyögte Örökké Gianetto. – Hová menetelünk? Sosem erőszakoskodtam nővel. – Ne is. Akárkit megkaphatsz. Bomba fiú vagy. – Hol az a tetves koffer? – Sötétlila? – Megfojtalak. – Úgyis rosszul vagyok. Fura, ha gyalogolok, mindig szédülök. Beülhetnénk a kocsiba. – És? – kérdezte reményteljesen a hadnagy. Talpig Jane nem felelt. Visszatértek a házhoz, felöltötték a Mercedest. Gianetto hosszan beszélgetett valakivel a rádiótelefonon. Nagyon imponáló volt a kagylóval a kezében; fontos személyiség benyomását keltette. Örömteli hírt kaphatott, mert hosszú percek elteltével még mindig önfeledten vigyorgott. Talpig Jane lefékezett Bob háza előtt. Benyitott a rozzant kapun, odaköszönt a kertben játszadozó seregnyi gyermeknek. El akart menni mellettük, de előtte termett Bob anyja, s csípőre tett kézzel útját állta. Eszerint tudott a szakításról. – Csókolom – mondta Talpig Jane. – Rettenetes éjszakám volt. Már majdnem meggondoltam magam. De hiába. Képtelen vagyok belenyugodni, hogy mind többet piál. – Látta, hogy rátapintott az anya gyengéjére. Innen kezdve nyerő pozícióban volt. – Szeretnék valami emléket kérni. A begóniára gondoltam. – Arra, ami a görög vázában volt? – kérdezte az apró, de széles asszony. Szigorú vonásai ellágyultak. Egy hosszúdad szőrszál lengedezett az állán. Frissen mosott haján frottír turbán fészkelődött. Jane szörnyű rosszat sejtett. – Volt? – A gyerekek leverték a teraszról. Nincs egy órája. Az egészet kisepertem a kukába. Képzelheted, nem is annyira a virágot sajnálom, hanem azt a gyönyörű vázát. – Kuka? – fintorgott Talpig Jane. Felgyűrte az overall ujját. A hadnagy a háttérben lézengett. – Ki az? – kérdezte az anyja. – A rendőrségtől van. Éjjel ledöftek egy fiút a kocsimban. Azóta nem tudom levakarni a zsarukat. – Rémes. Mi meg hiába vettünk jegyet a vasárnapi autóversenyre. Egy pirinyó baleset sem volt. Aztán sok vére volt? – A ledöföttnek? – kérdezte Jane, fejjel a kukában. – Mint a tenger. – Meghalt? Talpig Jane kiegyenesedett a szeméttartóból és ráförmedt Gianettóra. – Legalább segítene, ha már itt van. – Mit keresünk? – vigyorgott a hadnagy. – Azt a sunyi begóniát – morogta Jane, s miután átengedte a helyét, ráért válaszolni Bob anyjának. – Megboldogult szegény fiú. Nem is csoda, olyan volt a hasa, mint az öntözőkanna rózsája. – Borzasztó. Közelről láttad? – Egészen életnagyságú volt – bólintott Jane. A hadnagy összeborzolódott hajjal felegyenesedett a kuka mellett. Úgy festett, mint akinek rossz a gyomra. Néhány erősen elhasznált papírpelenka tapadt a kezére. – Voltaképpen mi a franc az a begónia? – kérdezte. – Egyszóval kibelezték? – firtatta Bob anyja. Talpig Jane felnyögött. – Csak sorban, oké?! A begónia az egy növény. A keresett példánynak zöld a levele, rózsaszín a virága, ez utóbbi nem látszik, mert a sunyi dög a hóna alatt rejtegeti. Jó lenne, ha a földjével együtt találná meg, hadnagy. A fiút kibelezték. Inkább a taximba váltott volna jegyet a család, mint az autóversenyre. Bob anyja elképzelte. Átszellemült az arca. Végül összeborzadt, ahogy illik. – Hozok neked málnaszörpöt – mondta. Sarkon fordult, és berobogott a házba. Gianetto felsóhajtott. – Miféle némber ez?
– Egyszerű asszony. Nincs benne semmi rossz. Sajnálod tőle ezt a kis feszültséget? Hallottad, hogy teljesen potyára ment ki a versenyre. Készült rá, szép ruhát húzott, uzsonnát csomagolt, eltette a színházi gukkert, hogy alkalomadtán alaposan szemügyre vehesse az eseményt. És mindez kárba veszett. Egy koccanás sem volt. – Hátborzongató – nyögte a verejtékes homlokú hadnagy. – Himmler mondta: A szellem rothasztja a jellemet. Ez esetben nincs szükség szalicilra. Erről ennyit. De a kezében tartotta az istenverte begóniát, amely bár nyúzottnak látszott, híven megőrizte gyökerei között a rábízott tárgyat. Gianetto nem volt hülyének mondható, rögtön tudta, mit kerestek. Mire Bob anyja visszatért a vérszín málnaszörppel, nadrágja órazsebébe süllyesztette a kulcsocskát. Elfogyasztották a frissítőt, majd Gianetto lemosakodott a kerti csapnál. Ezenközben az anya maga köré gyűjtötte változatosan kiskorú unokáit, s a hajukat lágyan simogatva belekérdezett az őt érdeklő haláleset részleteibe. Izgalmának áldozatul esett az állán lengedező szőrszál. Úgyis mindig kinőtt, s egyre hosszabb lett. Búcsúzóul azt mondta: – Bízd rám Bobot. Majd én leszoktatom a sörről, kártyáról. Hiszen tudod, amúgy jó gyerek. – Köszönöm – felelte Talpig Jane. Magához szorította a sportújságba csomagolt alattombegóniát, és kisétált a kocsihoz. Gianetto nyögve berogyott mellé. Rögtön az ölébe hullott a megmentett növény. – Rád bízom szegényt – közölte gyengéden Talpig Jane. – Mit kezdjek vele? Halottsápadt. Fogadni mernék, hogy nincs pulzusa. – Majd elveszítjük, ha látó- és hatótávolon kívül érünk. Mellesleg te sem panaszkodhatsz. Szürkészöld vagy, mint a penész. – Nem te búvárkodtál a szemétben, nemde?! Esküdni mernék, hogy a kukába köttették be a budilefolyót. – Nemhogy örülnél. Tenger pénz van a bőröndben. Mivel épp ez az, ami láthatóan senkit nem izgat, gondolom, megtarthatom. – Gondolj valami valószerűbbre. – Egyedül te tudod, hogy ismerem a koffer búvóhelyét. Tegyük fel: váratlanszerűen fejbe csaplak a pajszerral, azután miszlikbe váglak, és eláslak valahol a réten. Soha nem kerülnél elő. Ha esetleg a sakálok kikaparnák az elemi részeidét, a zsaruk akkor sem gyanakodnának rám. – Félő, hogy teljes a balszerencsém, mert mivel erre tájt nem teremnek sakálok. – Felőlem a rozsomák is kikaparhatja lefoszlott diribdarabjaidat. Ezenközben Talpig Jane felpezsdítette a lagymatag kora esti forgalmat. Más ámokfutók is jártak ugyan az úttesten, de hozzá fogható alig akadt. A zsaruk felismerték a jelekből: valami elmosódott izé elrobogott mellettük, körös-körül pedig felbolydított méhkashoz hasonlított a kocsisor: a sofőrök vetették a keresztet, markolászták a kürtöt. A közlekedésiek bólintottak. Ez csak Taxis Jane lehetett. Meg sem próbáltak utánaeredni. A hadnagy állig beszíjazta magát. – Tényleg soha nem volt még baleseted? – rebegte. – Egy icipici sem? – Dehogynem. Reggelenként a bal lábammal a vállamon megyek haza lefeküdni. – Ezt nevezem viccesnek – hörrent Gianetto. Előttük egy éjfekete tragacs meglehetősen jól tartotta magát. Jane már vagy fél perce próbálta megelőzni, eleddig sikertelenül. – Legyőzetsz – vigyorgott gonoszul a hadnagy. Talpig Jane vállat vont. – Te teljesen analfabéta vagy, már ami a vezetést illeti. Nem hallod, hogy szól a pali motorja? Biztos megbuzerálták fülszaggató hang kinyerése érdekében. Egy csomó ilyen garázdálkodik a városban. Úgy harsognak, mintha mélyrepülést végző MiG-21-esek lennének. Mindjárt meglátod, mi a különbség egy szovjet vadászbombázó és egy Lopakodó között. Gianetto ugyan nem ragaszkodott volna hozzá, de valóban meglátta. Az éjfekete tragacs küzdött még egy keveset, azután opálos gőzfelleg tódult elő a motorháztető alól, és a Mercedes könnyedén tovasuhant.
– Lassan járj, tovább élsz. – Jane búcsút intett a lepusztult éjfeketének, majd hirtelen gondolt egyet, s hátramenetbe kapcsolt. Visszatért a tetthelyre, lefékezett a sírdogáló vezető mellett, és megbökte Gianettót. A hadnagy értette. Megragadta az alattom-begóniát, és kinyújtotta az ablakon. – Koszorúnk momentán nincs, bocs – mondta. Utána elharapta a nyelvét, mert Talpig Jane szélsebesen indított, nem igazán bízva a gőzölgő roncs mellett zokogó pali humorérzékében. Megálltak a pályaudvar előtt. Mielőtt kiszálltak volna, a hadnagy körülnézett, nem követték-e őket. Talpig Jane kinevette, mint az várható is volt. Besétáltak a csomagmegőrzőbe. Gianetto ünnepélyesen elővette és a zárba illesztette a kulcsot. Azután kézen fogta a sötétlila koffert, és mintha szökdösésre hajlamos kedvesét kísérné az oltár elé, akcióra kész éberséggel tért vissza a kocsihoz. Talpig Jane lemaradt, vett egy újságot. Vezetés közben átfutotta. – Tudod-e, hogy a firkászok egy szálig rajtad röhögnek? – kérdezte. – Idézek: Hogyan lopjunk rendőrautót? A kocsielkötők szirénázva menekültek. Rendőr rendőrkézen. – Végre felnézett a betűkről. Jó reflexszel kikerült egy körömfekete lakókocsit. – Nem látod, hogy egyirányú az utca? – kiáltotta a vezetőjének. A pasas bambán utánameredt. Látta, persze hogy látta. Nem is értette, mit keres a tilosban az eszehagyott nő. – Tisztára összezavartad – mondta Gianetto. – Ha nem biztos az igazában, miért megy ki az utcára? Ilyen hülyét! Gianetto vállat vont. A hátsó ülésre borította a pénzt, majd ölbe vette a koffert, és hosszan nézte. – A tekintetét keresed? – kérdezte Talpig Jane. – Fedd fel a titkodat – búgta a hadnagy a sötétlilának. Kicsit várt, majd széles vigyorral felhasította a bélését. A bal alsó sarokban parányi fémhengert talált. Kivette, megcsókolták Azután zsebre vágta heves érzelmei tárgyát. – Na? – firtatta Talpig Jane. – Nem változik át aranyhajú hercegnővé? – Ez nem tündérmese, kicsim – felelte Gianetto. – Mikrofilm. Ha egyáltalán átváltozhat valamivé, akkor csúnya, gonosz atombombává. Feltéve hogy rossz kezekbe kerül. – Mert akik megtervezték, azok jó kezek voltak. Na, húzd el az esti mesét. – Nem szükséges tudnod, miről van szó. – Van negyvenhárom pár cipőm. Mit gondolsz, mindre szükségem volt? – Letaglózó érvelés. Elég, ha annyit tudsz, hogy a megkéselt úriember, nevezzük Bloke-nak, néhány nappal ezelőtt, mohó drogéhségében betört egy szállodai szobába, s eltulajdonította eme bőröndöt. Talált benne néhány érdekesebb holmit. Pénzzé tette, narkót vett rajta. Közben régi cimborái megkeresték, mondván, le kéne bonyolítani egy kisebb ügyletet, el kell hozni valahonnan egy szatyor pénzt. Bloke ráállt, majd amikor hozzájutott a dohányhoz, úgy döntött, nem adja át a haverjainak, hanem meglép vele. Mint tudod, nem volt ideje. Közben a koffer eredeti tulajdonosa magánnyomozásba kezdett, s a nyomára jutott. Őt persze csak a bélés alatt elrejtett mikrofilm érdekelte, melynek segítségével megbízói a nyugati országokból eltemetés ürügyén beszerzett közönséges, bár korántsem ártalmatlan atomhulladékból hatékony fegyvert tudtak volna kifejleszteni, ellenségeik legnagyobb fájdalmára. – Ha jól értem, ez egy kémhistória. – Rémhistóriának nevezném. Na most: Bloke haverjai revánsot vettek a gazságért, de elkapkodták a dolgot, a pénz nem került vissza hozzájuk. Csak nem tudtak belenyugodni a pechbe, hogy Bloke idejekorán hasalt bele a késükbe, s miattad nem tudták szakszerűen megmotozni, ezért rövid vívódás után tudni óhajtották, hová tetted a tetemet. A diszpécser segítségével kiderítették, ki furikázta őket, odacsaltak egy sivárságos helyre, de persze, veled lévén dolguk, megint elhagyta őket a szerencséjük. Mellesleg hálát adhatsz az őrangyalodnak, mert aligha élted volna túl a társalgást. Közben a mikrofilm iránt érdeklődő ügynökök – alighanem – eljutottak hozzájuk, s ők – feltehetően válogatott kínok közepette – elbeszéltek téged. Ezért lopódzkodtak be a tagok a lakásodba. – Az ügynökök – bólintott Talpig Jane.
– Az ügynökök. Megpillantották a koffert, s már vitték is. Eszükbe sem jutott, hogy megtalálhattad a mikrofilmet. Mint ahogy nem is. Nem volt szerencsés, hogy ellopták a kocsimat, s benne felejtették az ujjlenyomatukat. A számítógép azonosította őket. A következő lenne a tennivalónk. Sürgős és alapos plasztikai műtét után ki kellene lövetnünk magunkat a világűrbe. Így esetleg megúszhatnánk. – Érdekes – mondta Talpig Jane. – Miért nem a titkosszolgálat foglalkozik az üggyel? – Nagyon egyszerű. A rendőrfőnök miniszter akar lenni. S ha az ő emberei oldják meg az ügyet, akkor az is lesz. Amíg csak húzni tudja, addig húzza, hogy ne avassa be a titkosszolgálatot. – Te meg kapitány akarsz lenni. – Nem is hulla. – Lehet, hogy egyszer elveszlek. – Lehet, hogy hozzád megyek – bólintott Gianetto. – Ámbár, még nem váltam el a feleségemtől. Talpig Jane fékezett. A hadnagy homloka felduzzadt, diónyira. Megérdemelte. Mindazonáltal vigyorgott, mert még fájdalmasabb közlést tartogatott. – Rég megtehettem volna, négy éve külön élünk. De meddig lehetnék biztonságban a magadfajtától, mint elvált ember?! – A magamfajtától akkor sem lehetnél biztonságban, ha százkét feleséged lenne – közölte Talpig Jane enyhültebben. – Pluszban néhány fiú – bólintott a hadnagy. – Na, ez mentőkörülmény lenne. Ha valóban ilyen szerteágazó a szexuális érdeklődésed, máris mehetsz köcsögölni. Sose lássalak többé. – Ez komoly? – kérdezte a hadnagy. – Drámaian. – Lehet, hogy legyőzöm természetes undoromat, és felszedek egy fiút. Bebiztosítom magam ellened. – Ennyire rettegsz a házasságtól? – Mit tudsz te erről?! Sosem volt feleséged. – Te leszel az első – vont vállat Talpig Jane. – Ha megérdemled. Iparkodnod kell. Gianetto válasz gyanánt egyszerűen fegyvert rántott. Jane ránézett, elhúzta a száját. – Szemet szúrt, hogy körülötted óriási a mortalitás. Handzsáros, stukkeros egyedek rohangálnak eszehagyottan. Ez lehet a Faust-história huszadik század végi, korszerűsített változata járványos méretekben: aki fegyvert kap a kezébe, az agyát adja oda cserében. Talpig Jane gátlástalanul elhúzott a rendőrségi parkolót őriző egyenruhás mellett. Bezöttyentette a Mercedest két elegáns batár közé, szemközt a jól olvasható, fluoreszkáló felirattal: Protokoll célokra fenntartva. A hadnagy hisztis lett. Kiugrott a kocsiból, odarohant a graffitihez, és megütögette alatta a falat. – Ekkora tábla a szemorvosnál sincs. Vagy nem tudsz olvasni, vagy pedig feltűnően megvakultál. Jane átcsúszott a másik ülésre, s hunyorogva előrehajolt, hogy az izgalmában összekócolódott Gianetto hadd lássa, milyen szorgalmas, mennyire betűzi a feliratot. Ekkor ért oda a feldúlt poszt, nem az, akivel egyszer már találkoztak. Új hús volt. Két kézzel markolászta a fegyverét. Halálosan idegesnek látszott. Az ilyenek akkor is tüzet nyitnak, ha nem akarják, úgyannyira görcsöl az ujjuk a ravaszon. Párducléptekkel megközelítette a hadnagyot, majd kartávolon kívül maradva beroggyantotta a térdeit, és elüvöltötte magát. – Állj a falhoz! Kezeket a tarkóra! – Jean-John Gianetto hadnagy vagyok. Tegye el azt a vackot, mert úgy remeg a keze, mint annak a piásnak, aki már egy végtelen félórája nélkülözi az ötszáz maligánfokos életelixírjét. Az ügybuzgó egyenruhás vészterhes komolysággal látta el hivatalát. – Ne pofázz, mert lövök! Háttal a falhoz! Tudom én, ki vagy te! Egy hülye!
Talpig Jane kilökte a kocsiajtót. A feltaszított poszt hanyatt esett. A lány megállt fölötte, véletlenszerűen éppen a stukkert markolászó kezén, tűsarokkal. – Nem túl hülye, csak férfi – mondta lágyan. Lehajolt, s elpöccintette a fegyvert a közelből. Gianetto ott termett, letartóztatta a pisztolyt, majd vicsorogva odavetette a lánynak: – Kössssz. Azután átadták a pénzzel degeszre tömött sötétlila koffert és a mikrofilmet a rendőrfőnöknek. Elsütkéreztek a mosolyában. Utóbbi nem tartott sokáig. – És most, hadnagy, állítsa elő az ügynököket. De siessen, mert a titkosszolgálat is szagot kapott. Amíg maga vadászik, személyesen gondoskodom Jane kisasszony védőőrizetéről. – Tudok magamra vigyázni – közölte Talpig Jane. – Van körömollóm. Nem várták meg a választ, annál is inkább, mert annak várható hangulata felől semmi kétséget nem hagyott az a körülmény, hogy Grizzly Úrnak nagy hirtelenséggel lila lett a feje. Becsapták az ajtót maguk mögött, s visszairamodtak a protokoll célokra fenntartott parkolóba. Talpig Jane őszinte megbotránkozására Gianetto ült a kormány mögé. Azon túl, hogy ezt megcselekedte, más pimaszságokat is megengedett magának. – Nagyon remek, hogy mindenüvé követsz – morogta. – Most mihez kezdjek veled? Mégsem hurcolhatlak magammal. A munkám veszélyes, ha nem tudnád. Férfinak való. Na jó, elszállásollak egy hotelban. A Yard költségén, persze. Talpig Jane lágyan beleborzolt a hajába. – Kis hülyém. Hiába jártál már az oltár előtt, te még sosem láttál hús-vér nőt belülről. Miért nem írsz tanulmányt vagy regényt a nőkről? Az ilyenek ebből élnek. Gianetto elgurult a bepólyált kezű parkolóőr mellett. Belecsobbant az utcai forgalomba. Teljeseri hidegen hagyta, hogy egy sereg kocsi mászik előtte. Mazsola volt. – Áruld el, mit szeretnél?! – nyögte. – Veled menni – felelte Talpig Jane. – Hová? – Hát te teljesen meszes vagy? Beülsz a kormányhoz, vánszorogsz az utcán, és püspöklila sejtelmed sincs, hogy hová? Megmondom neked, kis hülyém. Elcsípjük az ügynököket. Beszéltél a laborral, ezzel, azzal. Bizonyos jelekből arra következtetek: pontosan tudod, hol kell keresned őket. Erre mit lépsz? A hadnagy mélyet sóhajtott. Amúgy kilencvennel cammogott az úttesten. A koncentrálás meglehetősen igénybe vette. Hosszan fogalmazta megjegyzését; velősnek szánta. – Aranyszabály, csak férfiaknak: ha a nő kérdez, ne válaszolj. Bármit mondasz, ellened fordítja. Kizárt dolog, hogy eltaláld, mit akar hallani. Ugyanis ő sem tudja. Talpig Jane egyetlen pillanatig sem halogatta a megtorlást. Hirtelen odahajolt a férfihoz, s befogta a szemét. Mindkettőt. Szorosan. – Kukucs! Ki vagyok? Gianetto kiszabadította magát. A villamos csengettyűzve tovarobogott. A villamos, amely az előbb még biztos távolban volt, s nem tudni, mikor került bizonytalan közelségbe. A hadnagy letörölte arcáról a halálverítéket. – Nincs mit csodálkozni a tudósokon, akik úgy tartják, hogy földi intelligencia dolgában a férfit illeti az első hely. Legfeljebb harmadikként következhetnek a nők. – Na?! – mondta Talpig Jane. Úgy festett, érdeklődik a természettudományok iránt. – Mit tettek a második helyre? A kocsijukat? – A delfineket. – Ekkora férfisovinizmustól kinyílik a zsebemben a körömolló. – Az igazság fájdalmas. – De mennyire, kis hülyém. Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy a teremtmény tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát.
Nagy sóhajjal azt monda: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt. Amint a mű elkészült, nem tudott betelni vele. Milyen finom. Milyen kecses. Milyen eszes. Milyen szép. Na igen, de bármilyen szép, bimbózni nem tud. A szaporodáshoz segítségre is szüksége lesz. Hoppá, hisz ott az a suta, gyámoltalan, szőrös teremtmény, a férfi. Elővette, bámulgatta hümmögött, vonogatta a vállát. Hát ezzel a lénnyel aligha áll szóba a tökéletesre sikerült nő. Barkácsolt egy kicsit a férfin, de az nem lett jobb az istennek se. Mit volt mit tenni, a nőt kellett kicsit átprogramozni. Előkerültek a Gyengédség, Jóság, Tolerancia, Érzékenység, Anyai ösztön stb. feliratú fűszertartók. Valami még rettentően hiányzott. Nélküle a nő még mindig nem tudná elviselni a férfinak keresztelt kreatúrát. Hoppá, megvan! Isten elővette a Humorérzék nevű sót, s dolgozni kezdett a női agyvelőn. Sajna közben megkezdődött a meccs a tévében, s teljesen elvonta a figyelmét a munkájáról. Miáltal egy kicsit túladagolta a hozzávalókat. S miközben mi nők, benneteket gyámolítunk, táplálunk és gondozunk, hogy ama egyetlen funkciótoknak megfelelhessetek, ti komplexusaitokat kompenzálni próbálván minket cikiztek. Néha azért te is olvasol újságot, Gianetto, nem?! Valamennyi tele van a gyászhírekkel: elutazott a feleség egy kongresszusra, melyet nélküle meg sem tartottak volna, s amikor hazament, ott lelte a férje csontvázát a hűtőszekrény előtt. Az egyed sejtette, hogy a frigóhoz kell tartania, ha életben akar maradni, de mire ezt felismerte, már nem volt ereje odáig vonszolni magát. Ez bizony gyakori. Aztán ott van a többi halálok: anyu elmegy kis időre, s apu, ki az előbb említett egyednél valamivel fejlettebb, önállóan megtalálja a frigót, táplálkozik. Program vége, itt elakad. És a toronymagasan felhalmozott mosatlan edény okozza a végzetét: szalmonellózist, vérhast, tífuszt vagy kolerát kap. Ende. A másik egyed, ki anyu távollétében fontosnak mondott tárgyalásra készül, látja ám, hogy fehér inge fekete. Ettől még bátran felvenné, de rongya gyűrött is, mint egy kelkáposztafej. Nosza, előveszi a vasalót, ráteszi a retkes ingre, aztán lemegy a garázsba a kocsiját barkácsolni. Ott ég szénné a szerelőaknában. Nem folytatom. Rettenetes. – Adósod maradok a válasszal. Megérkeztünk. Te most maradj kinn a kocsiban. Mindjárt jövök, hozom a skalpokat. – Az övedre fűzve – bólintott Talpig Jane. Kitekintett az ablakon. Balról hatalmas, fekete őserdőt látott. Jobbról téglafalat, tetején vaskos nyársvasakkal. Vonzónak találta. Lerúgta tűsarkú cipőjét, kitaszította maga alól a Mercedest, s a kerítés tetején termett, a hüledezni látszó Gianetto mellett. – Fura – mondta, s a holdvilágnál megszemlélte a hadnagyot. – A ti véretekben valami bíborlila festék kering, amely gyakran kicsapódik az arcotokon. – Naná, hogy lila a fejem – suttogta torkaszakadtából Gianetto. – Ha nem látnád, stukkert tartok a kezemben. Ez egy olyan hely, ahová másként nem lehet bemenni. – Nyugi, itt van a zsebemben a körömolló. – Máris tudom, mire fogod használni: egy spontán mozdulattal beleállítod a saját hasadba. – Nincs kibiztosítva – nyugtatgatta Talpig Jane. A hadnagy soha ilyen eltökéltnek nem látszott. – Most visszamászol a földre, és beülsz a kocsiba – parancsolta. – Ha tíz perc múlva sem leszek itt, hívod a hullaszállítókat. – Nefelejcsből csináltatok neked koszorút – felelte Talpig Jane. Gianetto leszökkent a túloldalon, és néhány lépést tett az idegen kertben. Aztán heves gyanútól áthatva megfordult. Látnia kellett Jane-t, amint levetni készül magát, háta mögött a holddal, fél fenékkel egy nyársvasban. – Vigyázz – sziszegte. – Beleülsz! – Legalább megkapom, amire szükségem van. Neked viszont az örökös féltékenység lesz a végzeted – mondta a lány, s a következő pillanatban teljes életnagyságban, ép bőrrel ott állt a férfi előtt. Közel hajolt hozzá. Ujjheggyel megérintette az arcát. – Nemcsak a bíborlila festéket tették a vérétekbe – suttogta figyelmesen. – Tajték is van benne. Habzik a szád. – Tudod mit, Talpig eszetlen Jane?! Dőlj bele a kisollóba. Én leveszem rólad a kezem. Ezzel Végleg Gianetto nekivágott a hatalmas kertnek. A fák között fantáziahagyottan tervezett téglaépület álldogált; négyszögű doboz, kétszintes. A férfi sűrűbben pillantgatott a háta mögé, mint előre. Talpig Jane árnyékként követte.
Átléptek egy alacsonyabb – belső – kerítést. – Juj! – mondta a lány hirtelen. – Mi van? – A hadnagy reflexszerűen kibiztosította a stukkerét v Célpontot keresett a sejtelmes éjszakában. Talpig Jane lemutatott a lába elé. Nem fantáziált, valóban volt ott egy lény: macska nagyságú, kígyózó mozgású, slampos farkú teremtmény. – Nem sündisznó – mondta Gianetto. Az állat elkígyózott a szemük elől. – Nem is mókus. – Lehet, hogy víziló? – töprengett a lány. – Nincs nálam a Brehm. – Valami ragadozóféle lehet. Azt hiszem, nyest. Még szerencse, hogy nincsenek tyúkok a háznál. Hatalmas balhét csapnának. – Azért nekem gyanús ez a térdig érő kerítés – merengett Talpig Jane. Nem voltak tyúkok, ha ez szerencse. Ugyanis a háztulajdonos libákat tartott. Köztük számos daliás, harcias gúnárt. Ok pedig Brehm nélkül is csalhatatlanul tudták, hogy nyest ólálkodik a közelükben. Kitört a botrány. Olyan sziszegéssel kezdődött a műsor, mintha millió kanóc égne. Az orvvadászok hajszolta elefántok dühödt trombitálása lágy fuvalom ahhoz a csatazajhoz képest, amit a főlibák csaptak. Úgy festett, ezrével sereglenek elő a mélysötét semmiből, hogy csőrvégre tűzzék a gyilkos szándékú nyestet; fehér tollúk szinte világított az éjszakában. Torkukból félelmetes hangok törtek elő. Világvégét rendeztek. A nyest alighanem megőszült hirtelen. Tán még azt is megfogadta: ezentúl lombevő lesz. Aztán, sietségében fel-felbukva, hazapucolt, hogy leborogassa a szívét. A gúnárok, miután a nyestet megfutamították, szemet vetettek rájuk. Gianetto heves idegrohamot kapott. Közvetlen közelről fenyegetett a halálveszély, s neki Talpig Jane-re is vigyáznia kellett. Tévedett. Mire mindezt végiggondolta, Jane már fenn lógázta a lábát egy fa lombjában. A hadnagy, némiképp összecsipkedve, felröppent mellé. A libafiúk nem adták fel a reményt, hogy széttéphetik őket. A tölgyfa tövében tolongva sziszegtek, trombitáltak. Szárnyukat lengették, s mintha az ég dörgött volna. – Hallottam, hogy a kutya mint házőrző, már nem divatos. Helyette sok helyütt kakast, libát vagy kígyót tartanak – tájékoztatta Gianettót a lány. – Gondolom, a kakasok itt lesnek ránk a lombban, a kígyókat pedig most fogják kieresztem a hülláriumból. Talpig Jane megpróbálta túlkiáltani a cirkuszoló háziludakat. – Volt már dolgod libával? – Eddig szinte mind az volt – felelte kapásból a hadnagy. – Jellegzetes férfihumor – fanyalgott Jane, majd lenézett a mélybe. – Látványos ez a jazzbalett-show. Emlékszem, amikor kisfiú voltam... Gianetto rámordult: – Kislány voltál! – Jó, kislány voltam... Így sem folytathatta. A hadnagy rávetette magát, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Csaknem lefordultak az ágról. Mire visszanyerték az egyensúlyukat, egyikük sem akart beszélni. Kivágódott a ház bejárati ajtaja. A bentről sejlő fény körülrajzolta két alak körvonalait. A fickók kirontottak a kertbe. Alighanem a libalárma izgatta fel őket. Fegyvert szorongattak. Lehet, hogy nyestet akartak lőni. Nem látszott kizártnak: jobb híján emberrel is beérik. A hadnagy szélsebesen végiggondolta előző éjszakai emlékeit ugyanezzel a két alakkal: a lövöldözést, a kocsija elkötését, a megszégyenülést. Később az informátor, aki befújta az ügynökök rejtekhelyének hollétét, nem győzte hangsúlyozni, milyen veszélyesek. Ki nem veszélyes, ha fegyverhez jut?, kérdezte akkor Gianetto flegmán. Emlékeztette magát Talpig Jane jelenlétére. Egyfelől nem ártana megmutatni a nőnek, milyen is egy stramm zsaru. Leszedhetné a palikat. Másfelől azok könnyen visszalőhetnek. Ha nem őt, akkor a lányt találják el.
A libák észrevették a ház irányából közeledő célpontokat, és csatasorba rendeződve támadást indítottak. A fegyveresek meghökkentek. Azután szembeszálltak. A küzdelem remekül lekötötte őket. Gianetto átkarolta a fatörzset, s ereszkedni kezdett. A sietségben beszerzett egy-két horzsolást. Amikor azt hitte, simán földet ér, a nyakába kapta Talpig Jane-t. Meghemperegtek a friss, nyálkás libaürülékben. Nem szitkozódhattak, nem üthettek zajt Feltápászkodtak, s a harsány balettkar után vetették magukat. A fegyveresek megfutamodtak a ludak elől. Nevetve biztatták egymást; olykor életveszélyes fenyegetéseket árasztottak a veszett baromfikra. A házzal ellenkező irányba nyargaltak. Amint elérték a kerítést, felmásztak a magasba. A birtokhatár közeledtével fokozatosan alábbhagyott a libák házőrző buzgalma. A vezérgúnár visszavonulót fújt. A lúdtalpas had tovacsattogott a fák alatt. Gianetto ügyelt rá, hogy kikerüljék a visszafelé tartó vadállatokat. Mielőtt a főgúnár észrevehette volna őket, felpattantak a kerítés tetejére. Lehemperedtek a túloldalon, nesztelenül kifújták magukat, s a hadnagy máris az előtte álló feladatra koncentrált. A mulatság hevében a két fickó megfeledkezett az óvatosságról. Eltették fegyverüket, s nevetgélve heverésztek az erdőszélen, azt latolgatván, miként juthatnának vissza a házba, lehetőleg ép nadrággal. Már a készítendő sárkányrepülőt tervezgették, amikor Gianetto lecsapott rájuk. Pisztolya agyával leterítette az egyik fickót. Aztán torkon ragadta a másikat. Ez utóbbi hamar magához tért a meglepetésből. Ledobta magáról a hadnagyot. Felpattant, és futásnak eredt. Gianetto utána lendült. Talpig Jane ott maradt az erdőszéli tisztáson, őrizte az ájultat. A gyéren csordogáló holdfényben közelről megtekintette a pasas arcát. Ez az, ez a tag iszkolt el a nappalijából, kezében a sötétlila kofferrel, s ha ez stimmel, akkor ugyancsak ő nyitott rá tüzet a lépcsőházban, később pedig a parkban. Talpig Jane még mindig a leterített alakot szemlézte, amikor hallotta, hogy a hadnagy meglepett nyekkenéssel és nem csekély robajjal belemerül egy gödörbe. Felnézett, látta, amint Gianetto kimászik a veremből, s tovább rohan az üldözött után. Deszkarakás állta útját. A fák mögül heves lövöldözés hallatszott Örökké Gianetto hasra vágta magát a deszkákon. Talpig Jane elnyúlt a fűben, nehogy a golyózápor elérje. Az előtte heverő fickó szemhéja megrebbent. Bizonyára jótékonyan hatottak rá a fegyverdörgés meghitt hangjai. De mire talpra szökkent volna, a lány kibiztosította a körömollót. Bár a díszlet nem volt fényesen megvilágítva, Jane így is látta, amint Örökké Gianetto merészen felpattan, megkerüli a deszkarakást, majd egy percig nem látszott semmi, viszont öklök csattogtak. Aztán jött a hadnagy. Maga előtt vezette foglyát. Megállt Jane mellett. Rácsodálkozott a lány lába előtt heverő fickóra. – Hogy tartottad itt? – kérdezte. – A körömollóval. – Aha. Manikűröztetek. – Majdnem – bólintott Jane. – Kisebb operációféleséget helyeztem kilátásba arra az esetre, ha el akarna mászni. – Nem akart – felelte Gianetto értőn. Talpra rántotta a fickót, kézibilincset húzott elő a nadrágja derekából, s egymáshoz láncolta a foglyokat. Elindultak a kocsi felé. A hadnagy lelki szemei előtt megjelentek a másnapi újságok főcímei. Azt sem bánta volna, ha a nevét nem említik, csak annyit tudatnak a nagyérdeművel, hogy egy derék zsaru megakadályozta a szigorúan titkos katonai adatok ellopását, a kémeket pedig rács mögé juttatta. Ami azt illeti, nem egyedül. S nem volt a szívében irigység, amikor lélekben megosztotta a dicsőséget Talpig Jane-nel. Már látták a türelmesen várakozó Mercedest. Azután elvakultak.
Nappali fényözön robbant a szemükbe. Mintha hirtelen tíz nap lángolt volna fel az égen. Sötét hang bődült rájuk, hangosbeszélőből: – Jean-John Gianetto, köszönjük. Nem volt rossz. Most pedig a nővel együtt húzódjon le az út szélére. A két férfit hagyják ott. A hadnagy látni akarta a hang tulajdonosát, de bármerre nézett, reflektorfények vájtak a szemébe. Úgy döntött, nem mozdul. Talpig Jane-t sem kellett maradásra bírnia. A lány ugyancsak felháborodottnak tetszett. A sötét hang megismételte a felszólítást. Gianetto felemelte a kezét, s mutatott valamit. A jelzés megértéséhez sehol a világon nem kell tolmács. Elkattantak a reflektorok, csupán egy dolgozott tovább; egyenesen a szemük közé világított. Léptek döngtek, s mintha egy hadsereg intézett volna támadást ellenük. A hadnagy a földre került. Mire feleszmélt, sehol sem látta a foglyait. Néhány lépéssel távolabb Jane még harcolt. A körömollójáért. Aztán elvesztette. Nem adta fel. Csőre töltötte a nyelvét. Az éjszakai taxizás során sokféle folklórt tanult. Ízelítőt adott belőle. A sötét hang, immár kézimikrofon nélkül, azt felelte a szóáradatára: – Akkora a szád, mint a kemence. Ha azonban az agyad nem nagyobb, mint egy kiflimorzsa, vagyis gyorsan felejtesz, jók az esélyeid a túlélésre. Ezután a hang tulajdonosa – magas, beesett mellű férfi –, Gianetto elé lépett. A fény megvilágította az arcát. A hadnagy elkáromkodta magát, majd higgadtabban megjegyezte: – Üdvözlet a kémelhárításnak. Jókor jött, mint mindig. Bezsebelheti a dicsőséget. – Ne bízza el magát, Jean-John Gianetto. Hetek óta dolgozunk az ügyön. Természetesen maga nélkül is elkaptuk volna ezt a két alakot, ahogy a társukat már le is kapcsoltuk. Tudja, akitől a maga piti kis drogosa ellopta a bőröndöt. – Hányszor gratuláljak még? – morogta a hadnagy. S bár magas rangú tiszt állott előtte, önfeledten vakarózni kezdett. Még akkor is kaparta magát, amikor a titkosszolgálat emberei elvezették a foglyokat. Kocsimotorok bőgtek a fák között, Aztán elsötétült a szín; újra csak a bágyadt hold sejlett az égen. Talpig Jane körbejárta a hadnagyot. Aggódott érte. – Ennyire allergiás vagy a keszeg mellűre? Amennyire tudom, ez kezdetben csalánkiütéseket okoz, később esetleg gégeödémát is. Kórházba viszlek, mielőtt elővesz a fuldoklás. – Ne szórakozz, Talpig Jane, félek, ez nem allergia. Rosszabb. Amikor a palival fogócskáztam, belecsúsztam egy gödörbe. Máris biztosan tudom: rókalyuk volt. És én kegyetlenül bolhás lettem. – A melledet miért vakarod? Összecsimbókosodott rajta a szőr? – Később hasmánt rohangáltam egy rakás gyalulatlan deszkán. Mindenüvé jutott rajtam szálka. A hadnagy ismét feldühödött. Beleöklözött a kerítés falába. Megroggyant a térde. – A rohadt életbe. Megbolhásodtam, megszálkásodtam, most meg a karomat törtem, s mindez semmiért. Ide jönnek ezek a titkosszolgálati patkányok, és letarolnak mindent. Ezek megtehetik, hogy csak úgy elvigyék a tagokat, akiket begyűjtöttem. – Te búsulsz? Az én körömollómat szedték el. Gianetto legyintett. Jane nem hagyta annyiban. – Te csak két palit vesztettél, viszont szereztél bolhát, szálkát. Mérlegelj! Én odaadtam egy koffer dohányt. Legalább egymilliót. Most pedig se pénzem, se manikűrollóm. – De van állásod. Becsületed. Hódolód is van. A rendőrfőnök bukik rád. Mostantól fogva akár háromszáz kilométeres sebességgel is kocsikázhatsz. Kell-ennél több? – Kell – sóhajtotta a lány, s megállt a vakarózó hadnagy előtt. – Mosolyogj! – Nem érted, hogy bolhás vagyok?! – Nem számít. Vedd olybá, hogy kis testi hibával is kedvellek. – Oké, Talpig Csőd. Nem roppanok össze, megmutatom, milyen az igazi férfi. Elmegyünk hozzám, lefújom magam rovarirtóval, aztán becsörtetünk egy éjszakai bárba, és leisszuk magunkat, mint a teve. Na? Jane beült a kormány mögé. A hadnagy berogyott mellé, hasig kigombolta az ingét, térdig
gyűrte a nadrágját, s átadta magát mindama örömöknek, amelyekben a tíz körmével részesíthette a testét. Az út vége felé olykor már Jane is megfeledkezett a vezetésről. Viszketett a bokája, lábszára. * Örökké Gianetto a kertvárosban lakott, gömbölyded, csupa ablak házban. Tuják, hamisciprusok zöldelltek a frissen nyírt gyepen. Az egyik függöny mögül diszkrét lámpafény szivárgott elő. – A francba – nyögte láttára a hadnagy. – A feleséged? – érdeklődött Jane. A szájába kapta az ujját, majd végighúzta a lábszárán. – Próbáld meg benyálazni, úgy elviselhetőbb. – Egy feleséget még a feje búbjáig beköpve sem lehet kibírni. – A bolhacsípésről beszélek. Egyébként tisztelhetnéd a nőket, kivált a házasság mártírjait. – Mellesleg mondtam már: négy éve elköltöztem a nejemtől. – Kinek világol a fény odabenn? – A házvezetőnőmnek. Aki szorgalomból néha az ágyamat is vezeti. Na, gyere. – Gianetto nyögve kitápászkodott a kocsiból. A vakarózást egyetlen pillanatra sem hagyta abba. Az ajtóhoz sietett, beletalált a kulcsával a zárba, majd hátrafordult. – Mire vársz? Talpig Jane a kocsi oldalát támasztotta. Figyelmesen végigdörzsölte a lábszárát, mielőtt válaszolt volna. – Elég jól szórakoztam veled, hadnagyom. Megőrizlek az emlékezetemben. Mellettem fára másztál, pisztolypárbajoztál, szexuál-virtuóz voltál, még a kocsiddal is lehagytál. Férfi módra viselkedtél. A nyavalyáiddal mulattasd az ágyvezetőnődet. Menj haza, ő majd kikurkássza belőled a bolhákat. Kiszedi a szálkáidat. Gianetto visszasétált. Két kézbe fogta Jane arcát. Közben a kocsi ajtajához fente égő lábszárát. – Ne bomolj, Talpig. Ha én is hazamegyek, te is hazamész, holnap két lakást kell ciánoztatni. Gyere be, kibolházzuk egymást. Miféle nő vagy te, csak a jóban kell a férfi, a rosszban rögtön cserbenhagynád?! – Megmondom nyíltan, hadnagyom. Tök perverz vagyok: utálom a csoportszexet. Gianetto nem vitatkozott tovább. Letartóztatta Jane-t, s bevontatta a házba. Megálltak a nappali szélén. A krémszínű bútorokkal berendezett szoba süppeteg kanapéján fehérszőke hajú lány heverészett, színes magazinnal a kezében. Beléptükre felnézett, lustán lekászálódott az ágyról. Vörös körmű lábujjaival beletapogatózott a cipőjébe, lesimította a szoknyáját. – Mi van? – kérdezte, amikor végzett. Látta, hogy az újonnan érkezettek szenvedő képet vágnak, s vakaróznak. – Emlékszel a megállapodásunkra, kicsim? – érdeklődött gyengéden Gianetto. – Megígértem, hogy nem porszívózom fel a szétszórt kézelőgombjaidat. Nem az akváriumban mosom ki a szempillaspirálomat. Nem a te számodat adom meg a fiúismerőseimnek. – Most nem erre gondoltam – fintorgott a hadnagy. Lerúgta a cipőjét, letépte magáról a zoknit, a nadrágot. – Megígértem, hogy csak akkor maradok itt takarítás után, "ha ezt előre megbeszéltük. – Langyos – bólintott Gianetto. A lány összecsücsörítette a száját, öt ujjal kisimította a haját a homlokából, töprengett. – Most nem volt megbeszélve – mondta lassan. – Meleg. – Ahogy elnézem, többet nem is lesz – foglalta össze a lány a szótlan Talpig Jane látványát. – Forró – helyeselt a hadnagy. – Akkor én most elmegyek. És elment. Gianetto berohant a fürdőszobába, s a mosógépbe dobálta a ruháit, majd a zuhany alá sietett, s felderülő arccal állongott a vízsugár alatt. Talpig Jane nem várta meg, amíg
végez. Hosszan folyatták magukra a hűsítő vizet. Azután a hadnagy hanyatt feküdt a hálószobában a keskeny, de betonkemény ágyon, Talpig Jane pedig fölé térdelt. Magasra emelte a kezében tartott varrótűt. Mielőtt lecsapott volna, körülnézett. – Olyan ez a kégli, mint egy agglegény hajléka. – Annak tartom magam. – Ez az állapot nem is kerülhet végveszélybe. Ha érdekel a véleményem, genny módon bánsz a nőkkel. – Érdekel a véleményed, s ezzel máris megkülönböztetlek az imént eltávozott női hölgytől. Most pedig kvittek vagyunk: tegnap éjjel te zártál le egy epizódot az életedben, ma meg én. Beszéljünk másról. Végezd el a műtétet, és menjünk kocsmába. Még mindig lelki sérült vagyok. – Ezt most kiegészítem némi testi sérüléssel – bólintott Jane, s lecsapott végre a csőre töltött varrótűvel. Kiemelt néhány faszilánkot a dús mellkasbozontból. Fogott egy ázott, szomorkás bolhát is. Szakszerűen szétpattintotta két körme között. Azután kimunkált egy szálkát Gianetto combjából. Tovább keresgélt. – Van egy rossz hírem – mondta, amikor a hadnagy már azt hitte, vidámabb területre terelődött a figyelme az eredeti célról. – Nem olyan rossz az – vigasztalta a férfi. – Ha mondom. Gianetto felszűkölt: – Szálka!? Ott!? – Lekötözzelek, vagy eltűröd a kínt? – Essünk túl rajta. Túlestek. A hadnagy elmorzsolt néhány könnycseppet a szeme sarkában. További könnycseppeket kellett felitatnia, amikor Talpig Jane arcszesszel ledörzsölte a testét. – Ne vergődj, hadnagyom, a bolhanyál egy sereg betegséget terjeszt. Mindenféle szörnyű nyavalyáktól menekedsz meg, ha békésen engeded magad sterilizálni. De mi van akkor, ha veszett volt a róka? Talpig Jane következett. Gianetto lefertőtlenítette a csípéseket. Végül elgyönyörködtek magukban. Úgy festettek, mintha kezdődő kanyaró pettyezné őket. Aztán hallgatták egy percig a ruhájukkal szorgoskodó mosógép neszezését. Kimerültek voltak, nem alaptalanul. – Azon gondolkodom, Claire Kenneth hogyan írná meg romantikus kapcsolatunk történetét – mondta Jane ellágyultam – Ami engem illet, momentán aggódom egy kicsit, nem maradt-e vissza valami károsodás. – A szálkától? Utánanézzek? – Megtennéd? Talpig Jane nem kérette magát. Átszellemült alapossággal megvizsgálta a férfit. Nem csekély örömükre mindent a lehető legnagyobb rendben találtak. Az ajtón túl a mosógép buzgón szárította ruháikat. Talpig Jane mit sem hallott. Azt suttogta: – Piranja –, s azt gondolta: Gianetto Örök. Már csaknem hajnalodott, amikor besétáltak egy közeli bárba. A hadnagy whiskyt kért, Jane száraz Martinit dzsússzal. Kifogták egymás poharából a jéggolyókat, s elszopogatták. – Még egyet? – kérdezte Gianetto. Ritkán ivott, nem is bírta. A második körtől szomorédes jókedve kerekedett. – Most kell abbahagyni – mondta –, s akkor még megőrizzük emberi méltóságunkat, legalábbis a maradékát, amit az a szemét kémelhárítós patkány meghagyott nekünk. Talpig Jane mereven nézett valamit a férfi háta mögött. – Itt van a stukkerod? – Mindig itt van. Olyan az nekem, mintha az ötödik végtagom lenne. – Még mindig jobb vagy a többinél, hadnagyom. Nekik olyan, mintha a második hímtagjuk lenne. Ha nem az első. Egyébként szükséged lesz rá. Amennyiben megvigasztal a gondolát: a kémeket ugyan elszedték tőled, de most megfoghatod a két hasfelmetszőt. Ne nézz hátra.
Semmi feltűnés. Bízz ide mindent. Végleg Gianetto odabízta. Kezdetnek kapott egy baromi nagy pofont. Aztán Talpig Jane ugyanolyan hirtelenséggel az ingére öntötte a Martinit, mellékelt hozzá néhány goromba jelzőt, majd felpattant a székről, s kiviharzott a bárból. Gianetto kábultan utánabámult. Látta, hogy két felizgatott fickó a ciklonsebességgel távozó lány nyomába ered. Pénzt dobott az asztalra, ellenőrizte a stukkerét, és lassú léptekkel elhagyta a helyiséget. Menet közben végigfuttatta a nyelvét a fogain, próbaképpen megmozgatta az állkapcsát, amely bár nem tört el, de sajgott, és arra gondolt, hogy Talpig Jane pályát tévesztett. Zsarunak kellett volna mennie. Még mehet. Ha a két fickó életben hagyja. A hadnagy megszaporázta a lépteit. Látta, hogy Talpig Jane bukdácsolva a sarokra ér, lerúgja tűsarkú cipőjét, s eltűnik a sikátorban. A hasfelmetszők szédítő tempóban követték. Gianetto felgyorsított. Talpig Jane rohant, ámbár látta, hogy zsákutcába jutott. A keskeny utcácska végét palánk zárta el, toronydaru magasodott fölé. A hely varázsos szépségét építési törmelék hegyei tetézték. A lány sittpúpok között bukdácsolt, s mert mezítláb, oda sem kellett néznie, csalhatatlanul tudta: a szemétben hemzseg a törött üveg és a rozsdás szög. Aztán odaért a palánkhoz. Meg sem próbált átmászni rajta. Ömlött a vér a sebeiből. Sejteni kezdte, hogy élete legutolsó nagy ötlete aligha váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem bírt talpon maradni. Nem is nagyon volt talpa. Lerogyott a földre, hátát a palánkhoz vetette. Valami vigasztaló gondolatra várt, s az nem is késett. Végleg Gianetto kapott egy esélyt: megmentheti az életét. De talán még mindig a bárban ül, feldagadt arcát jegeli, és semmit nem ért. Elvégre fiú. Talpig Jane gépiesen a zsebébe nyúlt, hiába. Nem találta a körömollót. A hasfelmetszők léptei egyre közelebbről hallatszottak. Hörögve szedték a levegőt, mintha a világ végéről futnának utána. A lány a térdére tornázta magát. Elsurranhatna a sittpúpok között. Nekivágott. A ravasz hasfelmetszők rájöttek, mi a szándéka. Bekerítették. Aztán lecsaptak rá. Egyikük a haját ragadta meg, a másik megállt vele szemben, és a vállába markolt. Szabad kezében rövid pengéjű kés villogott. Alighanem ugyanaz, amely csendeskén kiontotta a fiú vérét a taxijában. – Ettől féltem, srácok – mondta Jane őszintén. – Már nem kell sokáig félned – vigasztalta a késes pasas. – Tudtam, hogy előbb-utóbb hallani akarjátok, mit mondott a haverotok, amikor magunkra maradtunk a taxiban – nyögte a lány szikrányi ihlettel. – Hallani akarjuk – hagyta rá a másik fickó. A nyomaték kedvéért megrántotta a haját. – Odaadta a csomagmegőrző kulcsát. – Nem is volt nála. Átkutattuk – hitetlenkedett a késes. – Nála volt – erősködött Jane. – Nem találtátok, mert barmok vagytok. Bedugta a csuklóvédő pánt két rétege közé. – Az istenit – morogta a késes. Nem lehetett biztosan tudni, mire értette. Kétségtelen, az információ is meglepte, ugyanakkor azonban felfigyelt rá, hogy valaki hátracsavarja a karját, játszva kirázza szétmorzsolt ujjai közül a kést, és messzire rúgja. Azután ez utóbbi vele is megtörtént. De az eseményt már nem tudta figyelmével végigkísérni, mert félúton eltűnt a tudata. A másik fickó a hirtelen felbukkant Gianettóban látta a fő ellenséget, ezért elengedte Talpig Jane haját. Gondolta, ráveti magát a haverja támadójára. A levegőbe lendült, és felhúzta a futóműveit. Jane belecsimpaszkodott a pasas lábába. Éppen akkor, amikor Gianetto a fejére mért néhány
ökölcsapást. A repülő fickó lezuhant. Maga alá temette a lányt. A hadnagy kiásta a romok alól. – Tacepaóra emlékeztetsz – mondta kedvesen. Eközben, mivel körútja során épp arra járt, a sikátorba kanyarodott egy járőrkocsi. Gianettót elővették kellemetlen emlékei, amikor megpillantotta. – Tudsz szaladni? – kérdezte Jane-t. – Térden. De talán mégsem lesz rá szükség, ha ma véletlenül magadnál tartod a jelvényedet. A kocsi kérlelhetetlenül közelgett. A hadnagy végigkutatta a zsebeit. Végül felragyogott a szeme. Talpig Jane kieresztett a tüdejéből egy megkönnyebbült sóhajtást. Aztán a rendőrök feltakarították a hasfelmetszőket. A kocsi elgurult. Gianetto a karjába vette a lányt. – Elviszlek a Mercihez. Valószínűleg ebben a felállásban lépjük át a lakás küszöbét, de ebből ne vonj le semmiféle könnyelmű következtetést. Mellesleg hol tanultál verekedni? – Az utcán. Grundon nőttem fel. A sarokhoz értek. Gianetto lehajolt; Jane lenyúlt a karjából, és felkapta elárvult cipőjét. – Tovább tanulhatnál – javallottá a hadnagy. – Valami profitól. – S közben tovatelik az élet – sóhajtotta Talpig Jane ábrándosan. Közelről nézte a férfi összekuszálódott haját, éjkék szemét, kemény orrnyergét, fintorgó száját. * Mire a nap felkelt, a hatalmas ágyon feküdtek a lány hálószobájában. Jane halkan nyöszörgött, néha fojtottan felsikoltott. Teste meg-megvonaglott. – Mindjárt végzek – suttogta a férfi. – Okvetlenül olyan mélyen kell...?! – Már nem hatolok beljebb. – Siess – nyögte a lány, s éles sikollyal összerándult Azután a könnyein keresztül elmosolyodott. – Gianetto Örök – súgta halkan. A hadnagy felegyenesedett. Felmutatta a kezében tartott csipeszt, s annak szárai között az utolsó üvegszilánkot.
ÉDES, MINT A BŰN Mint táncos kötele a szakadék fölött, hangulata veszélyesen ívelt az őrületbe. Megivott két korty konyakot, de mert ritkán tette ezt, valósággal lerészegedett. Végignyúlt a kanapén, a támlára hajtotta a fejét. Érezte, hogy rögtön hídba feszül a teste, vagy a tetanuszos görcshöz hasonló póz merevedik izmaira. Nevetett, behunyta a szemét, teljes figyelmével a telefonra koncentrált. Fixírozta a készüléket. Gondolatai beszáguldottak az utat a lakásától a férfiig. Ráfonódtak a fickóra, mint az EEG elektródái. Gyerünk, sugallta, hipnotizálta a gondolatszellemmel, eszelj ki valami ürügyet, és lógj el otthonról, hogy felhívhass egy utcai fülkéből. Mondd a feleségednek, hogy leugrasz újságért, leszédülsz sétálni, mert megfájdult a fejed. Na de te nem, te túlzottan adsz a formákra. Mi lesz, ha meglát egy ismerős, és megkérdezi, miért nem otthonról telefonálsz? Mi lesz, ha megneszelik a titkodat? Nem gond, fiú, ölts álruhát, ragassz bajuszt, szakállt. Vagy öltözz fel cigányasszonynak, aggass a füledbe méter átmérőjű karikákat, köss kendőt a hajadra, vegyél fel húsz ráncos, tiritarka szoknyát, mezítlábra sarut. Lopózz el a fülkéhez, ugorj be, és tárcsázz! Azután súgd a fülembe, hogy jövendölni fogsz, és jósold meg a randevúnkat. Meséld el, mit mutat a jövő arról a percről, amelyben egymás mellé fekszünk. Megpróbálta elképzelni. A csábképek már-már rutinosan jöttek, hiszen annyiszor elgondolta. Azután visszaváltott a szürkületben settenkedő cigányasszonyra. Most lép a telefonfülke elé. Ám ekkor az örökkön gyanakvó hitves utoléri. Most sem gyanútlan, de nem ismeri fel férjét a cigányasszonyban. És te, te kedves, fogd kézen, meredj bele a tenyerébe, és szólj: megmondom a jövendőjét, naccsád. A magácska férjeura erősen érdeklődik egy másik nő iránt, de, kezitcsókolom, ne tessen aggódni, hiszen ez csak egy könnyű kis félrelépés, csak egy illó szédület. De édes, mint a bűn. Ez az, cigányasszony. Oly édes, mint a bűn. Ez kell nekünk, valami, ami oly rejtelmes, vonzó, ami édes, mint a bűn. Belekészülünk az édes fertőbe. S aztán? Nem számit "aztán". Ez nem szerelem, s ha mégis, akkor jövőtlen, igénytelen. Csak ezt a pásztorórát akarja, nem többet. Egy halk, tapogató csók, majd a párja, immár szenvedélyes. Felforrósodó lélegzet, síkossá váló bőr, égő ujjak, melyek megismerkednek a testével. A képzelet már tudja, milyen lehet, az ujjak csak sejtik. Besurrannak az ing alá, közülük kettő ügyesen kibújtatja a gombokat a lyukakból. Szétnyílik az ing, befogadja az arcot, amely rásimul a mellkas bőrére, beszívja illatát. Néha egymásra néznek majd, kettős arccal: félig józanon, tudván, mit játszanak – és részegen, szenvedélytől bódultan, mert játszani jó. A férfi keze, a hatalmas, nem sokat vár majd, nem illemkedik, kíváncsian lefedi a mellét, egyiket a másik után, majd a szoknyán át a fenekére tapad. Végigcirógatja a lábát, de ügyes huszárvágással sietve visszatér a kiindulópontra, immár a szoknya alatt. A bugyi szélei mellett sétálgató ujjak a test bőrére tévednek, s aztán lehullik az apró ruhadarab, ellebeg a szőnyeg felé. Meglehetősen tárgyilagos együttlét következik. Egyszeri adásvétel, azután a búcsú, fájdalommentes. Csak ennyi volt, mondják majd egymásnak. Isten hozzád. Rájött, mekkorát ugrott a képzelete, átugrotta azt, éppen azt, mi édes, mint a bűn. Hát jó: kibújik a szoknyából, a férfi leveti a nadrágot. Meztelenek lesznek. Lopva nézik egymást, tudván, hogy a rózsaszín vakság, a szerelem nem áll melléjük, hogy szépítsen azon, amit nem iparművész formázott meg. De a vágy, e hálánk bűvész aranyfüstöt fúj rájuk, s mégis szépek lesznek, igenis szépek. A legszebb emberpár, egy órára. Egy óra? Innen, hol a két mezítlen test összetapad, a szívverés felgyorsul, a vágy büszke és követelő, innen már csak néhány perc, és vége az örökkévalóságnak. Ez a kettős én, sóhajtotta, a bennem élő ösztönös, csuromszív nő és a másik, a hűvös, ironikus narrátor. Mit lehet tenni alkalmasint, hogy az utóbbi egy kicsit, csak egy kicsit befogja a
száját?! Kinek hiányzik, hogy – talán éppen a legédesebb pillanatban – kizökkentse a vágyott, a keresett, a megtalált révületből? Márpedig bele fog szólni a nyavalyás, ez majdnem biztos. Ott lesz a pasas, a vállára hajtja a fejét, belehatol a testébe, kitölti, fel kell szisszenni a gyönyörtől, esetleg muszáj lesz halkan nyöszörögni, és ekkor a narrátor ezt fogja suttogni: na de mi lesz, ha legurulsz az ágyról? Belefúródsz a szőnyegbe, port nyelsz, egy kilót, és egész éjjel gyötör a szénanátha?! Marhaság. Ellazította magát. Eldőlt, a szeme elé fektette a karját. A telefon némán kuporgott mellette. Tehát nincs jelmez, a cigányasszony nem készült el, a kapcsolat nem jön létre, nem hangzik el a jóslat, soha talán. A férfit nem söpörte el a szenvedély. Hajlott a pásztorórára, kétségtelenül. De nem rohant elébe, nem siettette, ráérősen kivárta, hogy az események kedvére alakuljanak. Igen, kiböjtölte, míg egyértelművé vált: a nő kedveli őt, vágyik rá. Nos, ekkor elszánta magát a huszáros tettre. Udvarias, finom ember volt, ki egész életében kompromisszumok létrehozásán törte a fejét. Ezúttal is gondosan kitervelte, hogyan játssza ki felesége éberségét, hiszen a zöldszemű szörny mindennapos látogató volt otthonukban, s ráadásul húsz epezöld szeme volt, tíz feje lévén. Egyszóval randa tízfejű sárkány állt őrt a családi oltár előtt. Ki kellett játszani. Ez nem jelentett gondot, legfeljebb komplikált volt: tíz-, hússzoros túlbiztosítással máris létrejöhetett az áhított randevú, melynek, adjuk meg a formáját, lelki indíttatásúnak kellett lennie. Hát igen, a férfi nem szeretett ajtóstól törni a házba. Előbb rászánt egy-két órát a széptevésre. Olyan befektetés volt ez, amely gazdagon megtérült. Hatalmas, harszölden pompázó parkban találkoztak, egy szomorúfűz lugasában. Leültek a padra, kerülgették egymást, oda-odanyúltak a témához, egyre nyíltabban beszéltek a vonzódásról Közben a férfi a pad hámló festékét kapargatta, s ez a látszólagos zavartság kamaszossá tette. Körme hegyével a jajsárga festéket pattintgatta, míg a nő egy letépett deszka helyén maradt rozsdás csavarral bíbelődött. A vonzalomról beszélgettek. Visszafogták magukat, nem csak taktikus okokból, hanem azért is, hogy megóvják az alkalom szépségét. Ekkor megszólalt a narrátor a nő fejében. Mit megszólalt!?, harsányan felnevetett, és azt mondta: legközelebb szerszámokkal együtt gyertek a randira, hogy előbb szétbonthassátok a padot. Nyomorult manikűrös, aki csak órákig tartó strapás munkával tudja majd helyreállítani a körmeitek régi fényét?! A rohadt életbe, zúgolódott magában a nő, ez a szemét nem engedi, hogy legalább egy kicsit elbóduljak. Ez nem. A narrátor kacagott, s folytatta: legközelebb hozzatok kicsi gyalut, rozsdaoldót, csavarhúzót. Ily módon semmi perc alatt darabokra kapjátok a padot, és már mehettek is. Valami azért megmaradt a bódulatból. A vágy ereje, melyen a narrátor sem lehetett úrrá. A vágyat nem tudta megnevettetni, megszégyeníteni, a vágy ugyanis tudta, mit akar. Cinkosául szegődött a kíváncsiság, így már ketten voltak a hülye narrátor ellen. A következő találka még jobb befektetés volt a férfi részéről. A nő előadást tartott a cikóriasaláta termesztéséről. A férfi letelepedett a hallgatóság között, olykor feltett egy-egy kérdést, mintha elhatározta volna, hogy ezentúl csakis cikóriasalátával akar veszkődni a pincéjében. A végén mosolyogva elköszönt. Viszonyuk meghitté vált. Ez bizony kamatostul megtérülő befektetés volt, mert arról szólt, hogy a fickó átkozottul érdeklődik a nő iránt, mégpedig minden vonalon. Remek taktika, súgta a gonosz narrátor, ezt oktatni kéne a hódítóknak. Ezután már csak néhány telefonhívás szükségeltetett. Ez sem jelentett gondot – napközben. A munkahelyükön nyugodtan felhívhatták egymást. De mivel mindketten az irodájukban ültek, s nem is egyedül, hát nyilvánvaló volt, hogy nem az érett, beteljesülni óhajtó vágyról fognak beszélgetni, hanem a cikóriasalátáról. Ami azt illeti, a cikóriasalátát valóban nem lehet közönséges módon termeszteni. Nem úgy működik, hogy az ember elveti a magot, és néhány hét múlva szüret, fenét. Ráadásul még enni
sem lehet előkészítés nélkül. A benne lévő keserű anyag miatt órákig kell sós vízben áztatni. De ha az ember meghozza érte az összes áldozatot, öt perc alatt megeheti azt az átkozott cikóriát, amivel hónapokig vesződött a pincében; rámába, földbe, sötétbe dugdosta, melegtalpról gondoskodott számára. Hát igen, gondolta, a cikóriasaláta erősen emlékeztet a szenvedélyemre. Baromi befektetés, percnyi haszon. Amikor összejött, olyan izgalmat érzett, amilyet kamasz lány korában utoljára. Nyirkos volt a tenyere, páternoszterezett a szíve, bár ettől legalább érzékien fátyolos lett a hangja; alt orgonaszólam. A férfi felment a lakására. Letelepedtek a kanapén, beszélgettek. Felvezető szövegelés, súgta a narrátor. Mellesleg ő is izgult. Kerülték a cikóriát, mint témát, volt helyette más, a tervbe vett Mars-utazástól Szaddam Huszeinig; volt például időjárás, lehetett analizálni. A férfi hősiesen lemondott a cigarettáról, tudván, hogy a nő nem dohányzik. Minden vonalon illatoztak, szappantól, fogkrémtől, finom parfümtől, lévén eladósorban lévők. A férfi férfi volt, immár ő kezdeményezett. Miután meghányták-vetették az időjárást, megfogta a nő kezét. Ábrándosan egymás szemébe néztek. A narrátor megint észbe kapott, mondani kellett valamit, s a nő majdnem azt mondta: milyen kár, hogy a kanapén nincs festék, de felhoztam a parkból egy szál paddeszkát, elővehetnem. Végül persze nem szólt, hallgatott, de hát elmúlt harminc, a pasas is régen; az alkalmi kamaszos báj esetlenné tette őket is. A férfi a nő kezével a markában elmondta, mennyire elbűvölte a belőle áradó kihívás, érzéki kisugárzás, testének gömbölyűségei. Egyszóval ezen a ponton már végképp nem tudott újítani, cserbenhagyta a fantáziája, feltette a kopott lemezt. Mindenesetre lerészegedtek a szép szavaktól, hiába állt őrt mellettük a józanság, az ösztönök ismét csatát nyertek. És a csók következett. A férfi a nő nyakától indította az offenzívát, céltudatosan surrant a szája egyre feljebb, mígnem ajkuk összeért. Azután szétnyíltak ajkaik, a két izmos nyelv táncot lejtett. Innen kezdve meg kellett osztani a figyelmet, mert a kéz, s mindjárt kettő, sőt kétszer kettő, is beszállt a küzdelembe. Néha csókszünetet tartottak, levegőért kapkodtak, immár elvarázsoltan. Egyre több ruhadarab hagyta el a testüket, míg végre ott hevertek egymás mellett meztelenül. A játékban az volt az egyik szépség, hogy továbbra is magázódtak egymással; a nő csak az álmaiban tegezte a férfit. Ez sem volt igazán eredeti, de legalább többet jelentett, mint az értéktelen szép szavak. Óhajokat sugdostak egymás fülébe, izgalomtól elcsukló hangon fel-felnevettek, ekkor már tökéletesen élvezték egymást. Egyforma magasak voltak, s amikor a férfi ráborult a nőre, az látta megszűnni egyik aggodalmát. Alkati nehézségek már nem fenyegethették együttlétüket: a férfi végigért rajta. A narrátor elhalkult, de a száját nem fogta be. Előfordult, hogy hiába humorkodott, a nő nem hallotta meg. Átszellemült a simogatásoktól, az ápolt kéz tevő-vevő ügyességétől. Bőre felforrósodott a hévtől, öle megnedvesedett a részeg vágytól. A férfi, mint mindig, komótosan tört a cél felé. Eme komótosság miatt nem is lehetett törtetésről beszélni. De végül csak odaért. Bekéredzkedett, bebocsátást nyert. Megállapíthatták, hogy összeillenek. Elpihentek egymás karjaiban. Érlelték a gyönyört, váratták magukat. Néhány csípőmozdulat után a férfi elhagyta a nőt, testhelyzetet változtatott. A narrátor nem tudta tartani a száját. Most mi van, kérdezte, attrakció készül, vagy szeretkezünk? Kuss, morrant rá a nő, nem hagyván kizökkenteni magát. Beletörődött a kívánt pózba, befogadta a férfit. Átkarolta a nyakát, rátapadt a szájára; világéletében hajlékony volt. És ekkor begörcsölt a lába. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a narrátor csinálta.. Csak az ő mesterkedése lehetett. Mintha valaki megragadta és megfeszítette volna az izmot a talpától a térdéig. Nem mert szólni, hánykolódott. Nyögdécselt. Fel-feljajdult. A férfi élvezettel hallgatta, hogy kéjjel ajándékozta meg kedvesét. Évtizedek óta bizonygatott férfiassága minden eddiginél fényesebb diadalt aratott. Lám, a nő magánkívül élvez a karjai
között. Nem várt tovább, maga is felrohant a csúcsra. Amikor később ernyedten legurult a salátává gyűrt lepedőre, elhomályosuló tekintettel a nőre nézett, az arcán is látni akarta a gyönyört, amelyet az imént még a testében érzett. A nő felhúzta a lábát, megmozgatta az ujjait. A görcs oldódott végre. Elmosolyodott. Bezzeg a narrátor kajánkodott. Volt is rá oka, mivel a férfi büszkén elvigyorodott, és így szólt: Na?! A nő megérintette az arcát. Vágya visszatért, hiszen ki sem aludt, csak éppen másfelé terelődött a figyelme. Van egy barátnőm, kezdte, aki egyszer kijelentette, hogy legközelebb egy rosszízű szeretkezés után összemagázódik az illető pasassal. Na?, kérdezte elhűlten a férfi. Mit szólna egy repetához?, érdeklődött a nő. A férfi bensejében leomlott az évtizedekig építgetett világ. Omoltában dübörgött, törmeléket fröcskölt. Percékig hallgattak. Azután a két meztelen test, két csupasz ösztön, gyújtott újra. A narrátort kitették a küszöbre. Betömték a száját. Nem zavartatták magukat halk szűkülésétől. A férfi fáradtabb volt, mint kezdetben. Nem törődött a mutatványokkal. Megfeledkezett magáról, s mert ez kellett, végre a nő is megfeledkezett minden másról. Csak a testét érezhette, a lelkében csend volt, zavartalan. Szia, mondta végül. Együtt zuhanyoztak. Megtörölték egymást, felsegítették ruhadarabjaikat. A férfi elment, a nő lefeküdt, és mielőtt elaludt volna, halkan beszólította a szobába a narrátort. A véleményére volt kíváncsi. De a nyavalyás hallgatott, duzzogott. Azután megszólalt a telefon, a férfi hangja hallatszott. Milyen volt?, kérdezte, útban hazafelé, feltehetően egy utcai fülkéből, nyilvánvalóan szorongva, de benne rezgett még az öröm, valódi. Édes, mint a bűn, felelte a nő. Holnap is bűnbe esünk?, kérdezte a férfi. Édesem, suttogta a nő. Kihullott a "kezéből a kagyló, elaludt. A narrátor elvackolta magát a párnán, s néha megvonta a vállát. Végül ő is álomba merült.
DEFEKT 1. Aznap kezdték meg életfogytiglani büntetésüket: délben volt az esküvőjük. Éppenséggel ráértek volna, nem muszájlott rohanniuk. Mel azonban nyomta a gázt, hogy mielőbb elfoglalhassák szállodai lakosztályukat, elvégre a mézeshetek vártak rájuk. Talán lesz egykét órájuk Erina próbafelvétele előtt. De azután két hetet tölthetnek egymás karjában. Nem voltak éppen szexbolondok, de még nem próbálhatták ki, ugyanaz marad-e az élmény, ha házastársakként (hivatalosan) torkoskodnak az ölelésből. Erina már nem bírt magával. Érthető is volt, előbb a templomi cécó, azután a közös vacsora a rokonokkal, barátokkal – s legfeljebb csak a ruhatár mélyén csenhettek egymástól néhány csókot, kutató mozdulatot. Egyszóval már órák óta nem lehettek egymáséi. Erina megelégelte a gyötrelmes absztinenciát. Mel vezetett, ő pedig előbb csak a férfi combjára tette a tenyerét, majd feljebb csúsztatta. Azután belopakodott a nadrágba. Mel ellenkezett. Az útra hivatkozott. Erina oda sem hederített. Türelmetlen kíváncsiság vezette. Haladéktalanul tudni akarta, ezentúl is olyan lesz-e, hiszen mostantól muszáj. Az út feketén hömpölygött előttük, a telihold elvarázsolta a tájat. Kivehetővé váltak a közeli hegyek, fák körvonalai. Erina nem látott belőlük semmit. Mel ölébe hajtotta a fejét. A férfi mit tehetett? Bekormányozta a kocsit egy ösvényre. Gondolta, leteríti a zakóját. Kibontja Erinát a ruháiból. Végigcsókolja a testét. Megízleli a mellbimbóját. Mélyet szippant a köldökéből. Belemarkol feszes húsú combjába. A bal hátsó gumi nem gondolt semmit, agyatlan lévén. Részvéttelenül, blazírtan csak ennyit szólt: ksssssz. Semmi nem lett a zakó létesítéséből. Erina tartotta a kézi reflektort. Mel a szerszámokkal birkózott. Felszerelte a pótgumit, a csomagtartóba hajította a defektest. Visszadobta magát a kormány mögé. Erina fellépéséig csak néhány órájuk maradt. Ha reggelig megérkeznek a szállodába, talán csenhetnek fél órát. Erina percenként megnézte az óráját. Azután megint Mel combjára hevertette a tenyerét. Ujjai érdeklődőn útnak indultak. Azt tapasztalták, hogy valami, amire amúgy könnyedén rátaláltak, hízásnak indult. A szerv tulajdonosa ellenkezett. Azzal jött, hogy virrad, a szürkület nem kedvez a látásának, összeszedettebben szeretne figyelni. – Ezen a ponton összeszedettnek talállak – felelte Erina. – Pont ez a vérmennyiség kellene az agyamba – morogta a férfi. Mindazonáltal hajlott rá, hogy Erina kedvében járjon. Ám amióta a sztrádán gurultak, sehol nem kínálkozott egy árva ösvény sem. Megfordult a fejében, hogy leparkol a leállósávon, s bekapcsolja a vészvillogót, de nem merte megkockáztatni. Legutóbb is, amikor a kocsiban úrhodott el rajtuk a szenvedély, turistabusz fékezett mellettük. Harminc japán fogta körül szerelmi tébolyuk színterét, az iránt érdeklődve, merre találják valamelyik ostoba középkori csata emlékhelyét. A harminc kultúrszomjas turista mosolyogva, ámbár ferde szemmel figyelte, miként kapkodják magukra a ruháikat. Erina csuklóig belebújt a férfi karamellszín vászonnadrágjába, s a ruhadarab bősége lehetővé tette, hogy a mélyére hatoljon. Mel arca mind jobban eltorzult. Egyre több és mélyebb nyögést hallatott. Az úton jött egy elhagyott féltengely. A kocsi döccent az akadályon. A pótgumi széthasadt. Mégis bekapcsolták a vészvillogót. Utána eltolták a kocsit a hatszáz méternyire jelzett benzinkútig. Ott félreállították. Erina a haját tépdeste. A fellépésére gondolt, amit immár biztosan le fog késni. Mel odasietett a benzinkutashoz, hogy megérdeklődje, miként juthatna segítséghez, netán pót-pótgumihoz. A vészesen kopaszodó, kövér férfi meg sem várta, hogy megszólaljon, hüvelykujjával a háta mögé bökött.
Mel rámeredt, az alkalmazott vissza, s féloldalas szájjal megszólalt: – Nem a budi köll? Sarkig tárva a nadrágja. Rajtuk kívül még egy férfi tartózkodott a benzinkútnál. Kissé ütött-kopott kabriolet mellett állt, a vörösen kelő nap bíbor árnyéktócsát mázolt a sarka mögé. Fehér inge, sápatag arca szinte világított Amikor Mel kifakadt, hogy kocsit akar, a férfi elhaló hangon megszólalt. – Vigye el az enyémet. Nekem már nincs rá szükségem. – Komolyan mondja? – meredt rá Mel. A férfi megbillent. A sápadtság tovább terjedt a testén, mintha a földbe szivárgott volna a vére. Már mellkasig elfehéredett. Mel arra tippelt, hogy részeg. Vívódott, felajánlja-e, hogy elviszi a legközelebbi detoxikálóállomásra, ahol is gyomormosásban, esetleg transzfúzióban részesítenék. A férfi megelőzte. Halvány hangon ráförmedt. – Ne totojázzon. Vigye a járgányt. Nyombanvást, mert meggondolom magam. – Kösz, pajtás. Nem sietnék ennyire, csak hátnászúton vagyunk, és még nem háltuk el a frigyet. Egyszóval... – Mel a saját szavába vágva elővett egy névjegyet, és átadta a kifehéredett fickónak, aki két ujja közé csippentette, de nem nézett rá, mert furcsa mód felakadt a szeme. Mel bedobta a csomagjaikat a kabriolet hátsó ülésére. Nem emlékezett, mikor hajította oda a zakóját, de mivel a kávébarna vászonholmi ott volt, nem foglalkozott vele. Az adakozó kedvű férfi még akkor is a csomagtartóra támaszkodott, amikor beültek a kocsiba. A kabriolet kiugrott a tenyere alól, és elszáguldott. A fickó állt még vagy fél percig. Sarkánál tovább gyűlt a bíbor tócsa. Azután eldőlt. Még mindig a kelő napba nézett, de pupillája már nem reagált a fényre. A benzinkutas megállt a test fölött, meglazította az övet overallja derekán, hogy lehajolhasson. Nem sok örömet lelt abban, amit lenn talált. A férfi halott volt. A kutas feltápászkodott, és beslattyogott az üvegfalú irodába. Az ajtóból reménykedve visszapillantott. Hiába, a tetem nem mozdult. Ekkor a telefonért nyúlt. Egy perc múlva sötét színű Mercedes döcögött be a töltőállomásra. A bordó kocsit golyóütötte lyukak tarkították, a legtöbb gumija lapos volt; a felnik, melyeken közlekedett, sokszögűre deformálódtak. Harmincas éveiben járó herkules pattant elő a kormány mögül. Odafutott a hullához, megvizsgálta, rondát mondott. Azután felpattant, és berohant az üvegfalú irodába. A levegőbe emelte a kövérkés kutast. Az alkalmazott aláesett a magasból. A páni helyzetben – különös módon – csak a herkules pepita cipője maradt meg benyomásai között. A fényes, pepita lakkcipő. A többi ruhadarab jellegzetességei és egyéb külsőségek már nem hatoltak át ijedelme falán. – Hol van a kabriolet? – kérdezte a herkules. A kutas nem bírta az izgalmakat. Most pedig néhány percen belül egyik sokk a másik stressz után érte. A herkules biztosan tartotta a levegőben. Tudta, akkor sem eshet el, ha elájul. Így hát elájult, mert az olcsó megoldások híve volt. A pepita lakkcipős fickó ledobta az ernyedt alakot. Meghallotta ugyanis a közeledő rendőrkocsi szirénaszólamait. Visszarohant a kocsijához, bepattant a Mercedes kormánya mögé, és odavetette a társainak: – Mi is eltaláltuk a disznót, hiába lőtte rojtosra a járgányunkat. Itt vérzett el. Meg kell keresnünk a taligáját. Gázt adott. A herkulesek távozása után megérkeztek a rendőrök. Felmosták a kutast, kivallatták. Azután elindultak a Mercedes után. 2. Az elővárosban jártak, közeledtek a szállodához. Mel nyögdécselt. Erina a fülére tapadt, félig elnyílott ajakkal beleszuszogott, olykor végigfuttatta rajta a nyelvét. Ha valami, akkor ez elsöprő
hatást gyakorolt Melre. A hideg futkározott a hátán. Néha eltévesztette a kormányt, és Erina combjához nyúlt. Kedvelte a divatos nadrágszoknyát, amely direkt arra késztette, hogy ujjaival alálopódzkodjon s a szárában keresgéljen. Erina ajka lesiklott Mel nyakára. Ráharapott az ádámcsutkára. A kabriolet felszaladt a járdára. – Mindjárt – nyögte Mel. – Tíz percen belül a szállóban leszünk. Mennyi időnk van a próbafelvételig? – Hatvankét és fél perc. Hajts! Mel lehátrált a járdáról, és gázt adott. Amint a szolid küllemű szálloda elé értek, kitaszították maguk alól a kocsit. Az eléjük siető alkalmazott kezébe lódították a csomagjaikat. Mel a vállára terítette kávébarna zakóját, és ki nem próbált hitvesét kézen fogva a portás színe elé sietett. – Élet-halálról van szó! A kulcsot! – Szemhunyást sem aludtak az éjjel, mi? – mosolygott huncutul a portás. – Nem aludtunk – hagyta rá Erina. – Siessen, mert itt esünk egymásnak a maga szeme láttára. – Legalább ma megspórolom a peep-show belépődíját. – A kulcsot! – hörögte Mel. Azután rohantak a lifthez. Alighogy eltűntek a fülkében, bordó Mercedes fékezett a bejárat előtt. Két izomember nyargalt a pulthoz. – Szintén nászutasok? – kérdezte a portás. – Az ön nagynénje és az állatkerti orangután – morogta a pepita cipős kolosszus. – Szobát akarunk! A kabrioletes pár mellett. – Ah, szintén voyerök. Rossz hírt súgok, uraim. Nem lehet átlesni egyik szobából a másikba. – Maga beteg? Vagy csak aberrált? Van itt garázs? – Az épület alatt. A boy rögtön elhelyezi a kocsijukat. A herkules bólintott. Kézbe kapta a kulcsot. Felrohantak a szobába. Amint beléptek az ajtón, a pepita cipős fickó a társához fordult, aki loknis szőke parókát viselt, mivel dalia létére végtelenül restellte időnap előtti kopaszodását. – Zöld Cafat, te most lemész a garázsba, és átkutatod a kabrioletet. – És te, Halálsikoly? – Arra gyanakszom, hogy ez a mocsok Métely, mielőtt lelkét kiköpte volna, átadta a szajrét az idegeneknek. – Mondtam, hogy hajts gyorsabban! – vádaskodott Zöld Cafat. – Felnin nem lehet repeszteni, agyalágyult! Métely még hulla voltában sem foghat ki rajtunk. Behatolok az ármányos pár szobájába, és körülnézek. Munkára! Zöld Cafat kisurrant az ajtón, s a garázsig meg sem állt. Halálsikoly a telefonért nyúlt, és italt rendelt. A fürgén érkező londinert fejbe suhintotta egy álólomkristály vázával. A testet kiterítette a szőnyegen, lehántotta a holmiját. Felöltötte az egyenruhát, és máris bekopogtatott a nászutas lakosztályba. 3. Mel a fotelban ült. Erina a lábai előtt térdelt, s mindkét kezével a férfi dús mellszőrzetében kutatott. Cirógatta, húzgálta, olykor a nyelve hegyével is beleborzolt a bozontba. Mel lelökte a cipőit, egyiket a másik után. Lehántotta Erina válláról a ruha pántjait, szabaddá tette hetykén álló mellét. Derékon kapta, felhúzta az ölébe. Nyögve dőltek egymásra. Erina letépte a férfi ingét. Kopogtak. – Hány percünk van? – lihegte Mel. – Ötvenegy – sóhajtotta Erina. – Bújjon be, de gyorsan! – szólt Mel az ajtónak.
Csúnyácska londiner lépett a lakosztályba, kerekes kocsit tolva maga előtt. Repedezett rajta a csíkos mellény, a bordó nadrág. Pepita cipője ragyogott. – Hoztam önöknek egy üveg finom pezsgőt – vigyorgott a túlfejlett inas. – A szálloda ajándéka. Sok boldogságot. – Köszönjük. Elmehet. – Nálunk az a szokás, hogy az ifjú férj kinyitja a palackot, és mindannyiunknak tölt az italból. Addig én kirámolom a poggyászukat. Erina csüggedten állt a magára rántott horgolt asztalterítőben. Nézte, hogy a londiner Mel kezébe nyomja a pezsgős palackot, majd nekiesik a csomagjaiknak. Furcsának találta a cseppet sem gondos technikát, amellyel a pepita lábbelis szállodai alkalmazott kiemelte és kirázta a ruhákat, átkutatta zsebüket, s láthatóan azt sem tudta, hol a szekrény. Amikor végre felfedezte a keresett bútordarabot, feltépte az ajtaját, és belehányta a holmikat. Azok addigra bátran felvehették volna a rongy elnevezést. Erina halkan megszólalt: – Negyvenhét. Mel kiengedte térdei közül a hiába feszegetett palackot, amely jobban ragaszkodott a dugójához, mint anya a csecsemőjéhez. Odalépett a másfél mázsás szolgához, és megérintette a könyökét. – Délután, fiam. Délután innen folytatjuk. Most gyorsan menjen ki. Halálsikoly széles vigyort erőltetett az arcára, és hátba veregette Melt. – Ne adja fel ilyen könnyen az úr. Majd én kipöccintem azt a dugót. Ide vele! – Elkapta a palackot, és megtekerte a tömzsi dugót. Azaz csak tekerte volna, ha bírja. De nem bírta. Mivel ilyen még nem fordult elő a praxisában, komoly kihívást érzett a dologban. A fogai közé harapta a dugót. Hiába. Ekkor rágni kezdte, közben vadul rázogatta az üveget. A fene majd megette, hiszen nem találta meg a szajrét. Időt kellett nyernie, míg valami ötlete támad arra nézvést, hogy mégis hol keresse. A dugóval a fogai között megpillantotta a fotel hátára vetett, onnan félig a szőnyegre csúszott kávészín zakót. Métely zakója! A megoldás. A pezsgő nem bírta tovább a macerát. Kitódult az üvegből, mégpedig úgy, ahogy kell: hangos durranás kíséretében. A szerencsétlen dugó nem repülhetett messzire, Halálsikoly szájában lévén. Csak a fickó torkáig. A nászutaspár türelmetlenül nézte a fuldokló londiner hosszadalmas agóniáját. Erina olykor az órájára lesett, míg Halálsikoly rúgott néhányat az utolsók közül. Végre elcsendesedett. Éppen ideje volt, mert már csak negyvenkét perc volt hátra a próbafelvételig. Megfogták a zöld arcú alkalmazott kezét-lábát. Felkapták a tetemet a földről, és letették a folyosóra az ajtó előtt. Visszarohantak a szobába, és egymásra vetették magukat. 4. Halálsikoly kinyitotta a szemét. Valami oda nem illő dolog lehetett a tüdejében, mert nem volt abszolút zökkenőmentes a légzése. Még ez is, nyögte, amikor felderengett a memóriájában, hogy mi történt vele az elmúlt percekben. Hiszen csak nemrég tüdőzött le egy cipősarkat, amikor harmadik társuk, a szenvedélyes Mama Hari féltékenységi jelenetre ragadtatta magát, és ehhez nélkülözhetetlennek ítélte, hogy a vetélytársnőjének vélt női hölgy ruhadarabjait – melyeket ama ágy előtt fedezett fel, amelyben Halálsikoly és az a bizonyos, vele gyanúba hozott hölgy feküdt – megétesse csalfasággal rágalmazott kedvesével. Halálsikoly akkor sem lelkendezett, hiszen a félrenyelt cipősarkon kívül már egyéb tárgyak is foglalták a helyet a tüdejében, mint például az a korsófül, amelyet egy bizonyos Sánta Hintaló nevezetű személy juttatott oda valaminő jelentéktelen kocsmai összetűzés alkalmával. Nem beszélve a mumifikált egértetemről, ami egy hanyagul kimosott sörösüvegből származott át a légcsövébe... Halálsikoly félbeszakította magát. Nincs ideje emlékezgetni, a múlton szépelegni, hiszen meg kell szereznie a zakót! Felpattant, és rögtön megpillantott egy tenyeres-talpas takarítóasszonyt, ki hajszállal filigránabbnak látszott egy úszómedencénél. Klappoltak a méreteik. Príma ötlet villant át az
agyán. Beszólította a nőt a szobájába, majd amikor úgy találta, hogy az áldozat egy darabig biztosan nem mozdul, eldugta a gardróbszekrénybe, a régebben ott tartózkodó londiner mellé; hadd legyen társaságuk, midőn magukhoz térnek. Két perc múlva újra kopogott a nászutaspár ajtaján. 5. Mel földöntúli gyönyört érzett, bár némiképpen zavarta, hogy Erina gyakorta az órájára lesett. Persze, a próbafelvétel mindennél fontosabb egy kezdő táncosnőnek. Mindazonáltal nem kapkodták el frigyük elhalását, hiszen nem voltak hívei a szexuális hebehurgyaságnak. Elölről kezdték. Pár puha csók. Azután vadabbak. Lázasan simogatták egymást, s mintha legalább húsz kezük lett volna. Erina ujjai kigombolták az inget és a nadrágot, nem először. Mel felkelt, ölbe vette, és az ágyra fektette hitvesét, majd egy régóta éhező puma szenvedélyes lendületével rávetette magát. Nem hallották a kopogtatást. Bóbitás fejfedős, trampli alkatú asszonyság lépett a szobába. Hirtelen ránthatta magára a szoknyáját, mert az több helyütt felakadt s látni engedte férfiasan szőrös, idomtalan lábszárát. Betolt egy koporsó méretű porszívót, és a meglepetéstől nyikkanni sem tudó hitvespár előtt kötelességtudóan takarítani kezdett. Mel három másodperc alatt felöltözött, ebben világrekorder volt, hiszen együttjárásuk során gyakran nyitottak rájuk Erina gyanakvó szülei, leányuk egyetlen kincsét féltvén. – Harmincnyolc – hangzott a fásult sóhaj. – Mit akar? – üvöltött Mel a takarítóasszonyra, aki időközben elhagyta csúful hörgő porszívóját. A cső elárvultan tekergőzött a padlón, mint egy haldokló elefánt ormánya; a pepita lakkcipős némber pedig veszekedetten kotorászott a földön heverő csomagok között, nem lelvén a zakót. – Az előbb még itt volt – mormogta az asszonyság. Kirázott egy bőröndöt. Erina csipkés selyembugyijai szálldostak a szoba légterében. Ezenközben Zöld Cafat, apró darabokra szedte a kabrioletet. Kirázta a pótkereket, lefejtette az ajtóborításokat, darabjaira bontotta az akkumulátort, felszedte a szőnyeget a padlóról, kitépte a rádiót a műszerfalból. Társnője, a holdvilág arcú, szűk szemű Mama Hari segített neki. Nem találtak semmit. Rövidesen bekacsázott az elgyötört Halálsikoly. Csálén állt a bóbitája. Idomtalan lábszárát karmolások éktelenítették. – Te jössz, Mama Hari – nyögte. – A spinkó rosszabb, mint a veszett fene. A pacákot Melnek hívják. Tekerd el a fejét. Mama Hari értett a szóból. Kirázott a melltartójából némi aprót, és felsétált a hallba, a telefonkészülékhez. 6. Mel Erina feszes húsú, selymes bőrű combjai közé fúrta magát. Félretolta hitvese ujjait; saját kezűleg óhajtotta nyélbe ütni a frigyet. Megszólalt a telefon. Erina idegesen összerándult. Mel elhervadt. – Talán elmarad a próbafelvétel – sóhajtotta Erina reménykedőn, és a kagylóért nyúlt. Női hangot hallott, csengő-bongót. – Mel ott van? – Ki keresi? – A nő, aki szereti – hangzott a válasz.
– Vagyunk egy páran – felelte Erina fogyatkozó lélekjelenléttel. – Mit akar tőle? – Csak megmondom neki, mennyire szeretem. Megőrülök érte. Leázott a fényképéről az emulzió a csókjaimtól. Ha rágondolok, tűzbe borul a testem. – Gondoljon rá folyamatosan, majd csak szénné ég, csillagom –, felelte Erina. Nem találta ismerősnek a hangot, így hát foszladozni kezdett a remény: hátha valamelyik barátnője szórakozik. – Melnél van a haboltó – csengett-bongott a nő. – Használni akarom. – Ami azt illeti, nem könnyű használatba venni – közölte Erina. – Voltaképpen kicsoda maga? – élesedett meg a nő hangja. – Már éppen mondani akartam. Mel felesége vagyok. Dühös kacaj hallatszott. – Ez esetben már ketten vagyunk. Ugyanis Mel engem is az oltárhoz vezetett. Sosem felejtem el a nászéjszakánkat. – Ami azt illeti, én sem – mondta szomorúan Erina. Lecsapta a kagylót, lelökte magáról a köldökét csókolgató férfit, és magára kapkodta a ruháit. – Már menni kell? – sóhajtotta Mel. Azt sem tudta, hol van, de egyben tökéletesen biztos volt: fiú. – Megyek. Te pedig légy boldog a másik hitveseddel. – Kivel? Ez idő szerint egyetlen hitvesem sincs, és ha ez így megy tovább, nem is lesz. Ugyanis mindaddig érvénytelen a házasságunk, amíg nem tettük fel az i-re a pontot. – Nálad van a ceruza. Rajzolgass vele a tapétára. A másik feleségeddel beszéltem az imént. – Az lehetetlen. Te vagy az egyetlen nő az életemben. – Szépeket mindig tudtál mondani, mostantól mondj igazat is. – Valaki megtréfált. – Gondolod? – Erina habozni látszott. Ránézett az órájára. Még mindig volt huszonkilenc percük. Felhagyott blúza gombolásával, a gombok java része már úgyis szerteszét hevert a szobában. Felvillantotta napbarnított melleit. Mel bukórepülésben érkezett. Dörömböltek az ajtón. Mielőtt anyázhattak volna, a szobába rontott egy teljes szerelőbrigád. – Itt történt a baleset? – zihálta az egyik alak, mellesleg szőke loknikkal a fején. – Miféle? – sikított Mel. – Miféle, miféle?! Hát kilyukadt a radiátor. – Kifelé! – Kérem, ne durválkodjon, nekünk ellenőriznünk kell. Hagyják el a szobát! Melnek gyanús volt, hogy a szerelők egyike fényes pepita lakkcipőt visel, másika ondolált parókát, harmadika viszont jóformán csak a puszta bőrét a gömbölyűre fejlett mellkason, s hozzá tűsarkú cipőt; de nagyot sóhajtva felkelt az ágyról, kihúzta a takaró alól a zakóját, és elkapta hitvese kezét. Berontottak a fürdőszobába. Mel leterítette a kabátot a márványpadlóra. Rideg, kellemetlen sötétség zárta körül őket. Rajtuk volt a sor, hogy kellemesebbé tegyék. Míg ők ezen fáradoztak, a szerelőbrigád felsorakozott a bezárt ajtó előtt. Tanakodásra adták a fejüket, ugyanis tisztán látták, amikor Mel magához vette a halálra keresett zakót. Minden foguk arra fájt. Minden ujjuk azért viszketett, hogy beletúrhassanak a zsebébe. Nem várhattak ihletre, ki kellett eszelniük, miként férhetnének a burukkoló pár alá terített kabáthoz. Mel tikkadtan lerebbent a tűzforróvá csókolt Erináról, amikor megdöndült az ajtó. – Mi van? – sírta. Feltápászkodott, üveges szemekkel kilépett a fürdőszobából. Rámeredt a szerelőbrigádra. – Elhárították? – Mit? – hökkent meg a pepita cipős szakember. – A hibát. – Ja igen, a hárítás. Jöjjön, próbálja ki a készüléket. Majd meglátja, milyen pompás, finom vonalat ad. Egyiket a másik után, akár órákon át. – A radiátor? – mélázott Mel. Különben nem is érdekelte.
– Hát persze, hogy a radiátor! – kapott észbe a repedező overallba gyömöszölt szerelő. – Nézze meg, árad belőle a hőség. Jobb, mint új korában. Addig megfogom a zakóját. Na, adja ide, nálam jó kezekben lesz, maga meg csak fogdossa össze a csöveket: mind forró. – Minek ez nekem nyárvíz idején? – ágált Mel, megpróbálván a pepita cipős szerelő szeme közé nézni. A fickónak kifejezetten postásszeme volt, s ez nem keltett bizalmat, mi több, elölte a meglévőt is, így hát Mel szorosan megmarkolta a vászonzakót. A brigád hölgytagja észbe kapott. Lépnie kellett, mielőtt hülye társai elpuskázzák a dolgot. Olyan pillantást lövellt Melre, mint egy szatyor aranyra, és rámosolygott. – Döbbenetesen hasonlít az édesapámra. Mintha csak őt látnám. Tudja, már kislány koromban Ödipusz-komplexussal kezeltek. Kúraszerűen borogatták az agyamat. Rengeteg elektrosokkot kaptam. Két kezelés között, arra a kis időre, le sem szedték rólam a szettet. Mondhatom, hiába. Égtem az apámért, s erre most, itt, maga, szakasztott olyan, mint ő volt. Elvesztem. – Az bizony könnyen lehet – mondta Erina. – Ha mégsem, majd én elveszejtem, csillagom. – Állj félre az utunkból. Ha nem, úgy is jó – bongta szirénhangon a nő –, a szenvedély úgyis félresodor. Nézz a palidra. Bolondul értem. Gyere – nyúlt Mel kezéért. – Realizáljuk az elsöprő vágyat. Mel vonakodott, a nő rángatta a karját, de egy idő után kitetszett, hogy beérné helyette a zakójával is. Ekkor, mielőtt még birokra keltek volna, üde szirénahang sikkantott fel az utcáról. A szerelőbrigád ajkát szitkok hagyták el, ők maguk az ostrom alá vett szobát, futólépésben. Mel az ajtó elé folt egy szekrényt, ráfordította a kulcsot. Epekedő pillantást vetett a fásultnak rémlő Erinára. Megcsókolták egymást. Gépiesen letéptek inget, ruhát. Mozdulataikat fásult rutin szálkázta. Besasszéztak a szobába. Ráhanyatlottak az ágyra. Rövidesen hatalmába kerítette őket a szenvedély. Három lövés dörrent. Az ajtó s az előtte álló szekrény némi metamorfózison ment át: pár maréknyi fűrészpor lett belőlük. Marcona rendőrök tódultak a szobába. – Hol vannak? – rivalltak a sebtében felöltözött, tikkadt párra. Mel kapcsolt végre. – A postásszemű? – kérdezte. – Ki? – ordított az egyik rendőr, tízkilós pisztolyával hadonászva. – Hogyhogy postásszemű? – Az illető olyan egyed, aki az egyik szemével a házszámot, a másikkal a borítékot nézi. Ja, és ez az illető ráadásul pepita lakkcipőt hord. Az előbb még itt volt. Nem is egyszer. Pezsgőt bontott, porszívózott, radiátort szerelt. Univerzális fickó. – Hát a másik? Az hogy nézett ki? – üvöltötte a rendőr, valamivel halkabban. – Hogy nézett ki, hogy nézett ki?! Két füle volt. – Ők azok! – A rendőr izgatottan a társaira nézett. Majd vissza Melre. – Hát a harmadik? – A lángosarcú hölgyre gondol? – mélázott Mel. A rendőr felderült. Elöntötte a jóindulat. – Elárulom maguknak: kész csoda, hogy még élnek. Ez a három illető nagyon veszélyes. Nemrég kirámoltak egy ékszerészt. Elvittek tőle egy marék gyémántot. Volt ám egy negyedik egyén is, csak összevesztek vele osztozkodás közben, mire az zsebre vágta a köveket, és illa berek. Kitört az üldözés, lövöldözés. Nos, maguk tőle kapták a kocsit, mivel ő éppen elvérzőfélben volt, s az ilyesmi nagylelkűvé teszi a legsötétebb gengsztert is. Mondott valamit az illető, mielőtt elhunyt volna? Erina előrelépett. – Igen, mondott. Mégpedig ezt: "sosem fognak rájönni, hogy a zöld cipőm sámfájába rejtettem". Sajnos nem tudta befejezni, a mondatnak eme pontján visszaadta lelkét a teremtőjének. Feldúlt egyenruhás esett be az ajtón, és a főnökhöz rohant. – Elkaptuk őket! Mindhármat! Sajnos, az akció közben a nő lekarmolta a legjobb embereink fejbőrét.
– Ez ő: Mama Hari. Tíz ujjal skalpol. Utánuk! – rikkantotta a vezérrendőr. Eltrappoltak. Erina nem lopta az időt, amíg Mel újra eltorlaszolta a pozdorjává lőtt ajtót. A telefonhoz lépett, lemondta a próbafelvételt, majd kézbe vette a zakót, s a vadul kalapáló Mel lármájával mit sem törődve, átkutatta. Egyetlenegy zsebben sem talált semmit. Már éppen indult volna a telefonhoz, hogy visszavonja iménti kijelentését, amikor észrevette a zakó anyagával bevont gombokat. Végigtapogatta mindegyiket. Bizony, valóban gyémántból volt valamennyi. Erina elégedetten bólintott. Úgy döntött, egyelőre nem árulja el Melnek, hogy gazdagok lettek. Szegény fiút teljesen megviselte a nászéjszaka. Nemcsak az a feltűnő, hogy üveges a tekintete; mintha talán az a düh is túlzott lenne, amellyel a szerelőbrigád elhagyott ládájában talált százas szögek és néhány letört széktámla segítségével bedeszkázza az ajtót, kitépi a falból a telefonzsinórt, berántja az elsötétítő függönyöket... Erina nyugtató szavakat készült mormolni, ám ekkor a dühöngő hirtelen lehiggadt. Kiesett a kezéből a hatalmas kalapács, kiköpte a fogai között tartott szögeket. Kihúzta magát, úgy tetszett, lassan észhez tér végre. Erina odalépett hozzá. Átkarolta, megcsókolta, az ágyhoz vezette. Leültette, majd ráhajolt, és eldőlt vele. Letéptek inget, ruhát. Simogattak. Nyöszörögtek. Aztán Mel felült, két kezét tétován felemelte, opálos tekintettel megbámulta őket, majd rámeredt a feleségére. Tanácstalannak, esendőnek; látszott.
7. – Mit is akartam? – motyogta. Viszont gazdagok voltak.
MORBIDÁK A GOLYÓ Gyönyörű vagyok. Köpenyem fényes, nem hivalkodón. Kékesen, tompán fénylik. S az illatom! Csodás illat: hasonlít a kilincséhez, kulcséhoz, de mennyivel nemesebb! Hiszen magam is nemes vagyok, királyi példány! Dolgom nem zárni vagy zárat nyitni, dolgom: ölni. Embert vagy állatot. Mondhatom, ez nem is munka, ez már egyenesen hivatás, mi több: küldetés. Addig is, míg a szűkös tárban szorongok szép társaimmal, soromra várva, lelkesültségtől feszengve, eleimre gondolok, kik annyi szolgálatot tettek az emberiségnek: háborúk sorsát döntötték el, alkalmatlan politikusoktól szabadították meg őket, trófeák tömegét bontották a lábukhoz, ledér hölgyek agyába fúródtak, hogy a méltatlanul megcsalt férjeknek elégtételük legyen. Mi is férfiak vagyunk. Igen. Mindaz jellemez bennünket, ami a valamirevaló férfit megkülönbözteti a hiába gyengéd, ha hitvány nőtől – s a pihepuhány férfiaktól. Bár igaz, ami igaz, küllemre nem hordozzuk azokat a nemi jegyeket, amelyek férfivá tennének, de számít ez?! Lássuk csak: mitől férfi a férfi? Na ugye?! AZT mindenki tudja, de milyen kevés, aki a szemét összehunyorítva, karját betonba foglalt biztonsággal tartva céloz és talál! Aki legyőzi magában a nőies berzent, és igenis minket hív segítségül a bajban: barát a barátot. Hát nem legendás ez a kapcsolat? Férfié és golyóé? Férfié és harcé? Tulajdonképpen, ha jól megnézem, mégiscsak nemi jellegesek vagyunk mi. Vegyék szemügyre a testemet!, Láttak már ehhez fogható szépet? Hát nem tiszta design a testem?! Sima, hűvös. Fejem finoman lekerekített, amolyan kis buksi. Ennek folytán vállam széles, derekam – ahol a hüvelybe illeszkedem (hüvely; ez azért ciki, vagy mégsem?!) – keskeny, lentebb enyhén kiszélesedem, talpam gyűrűbe foglalt. Színemről, illatomról már szóltam. Tartalmamra is utaltam? Mindnyájan specialisták vagyunk. Ami engem illet, a roncsolás a szakmám. Acélköpenybe burkolt testem – ha végre eljön az idő – tüzes falloszként törtet előre a levegőben, s a célobjektumba belefúródva millió szilánkra robban szét. Nos, nem kétséges: engem nem lehet túlélni. Képtelenség. Kamikaze vagyok. Addig s azért élek, tehát avégből vagyok, hogy küldetésemet elvégezzem; kioltsam azt, akire barátom és gazdám – bizonyára teljes joggal – megharagudék. Az illető rútul megdögöle. Úgy kell neki. Csak azt nem tudom, meddig kell még várnom. Gazdám már rég betöltött a tárba, itt feszengek szépséges társaim között, várom a nagy alkalmat; az utazást, a célt, a dicső véget. Várom, várom, de kezdem elunni magam. Feszít a bensőm, küldetéstudatom gyönyörű láza. Mennyien tengődnek céltalanul, bele a világba, kisszerű gondok nyomasztásában: evés, ivás, ürítés, vaginázás!? Nem irigylem őket! Boldog vagyok. Nekem ugyan nincs agyam, de van a hajlékomnak. Ja, az otthonom: hasonlóképpen nemes anyagból való, mint jómagam. Illata sem akármilyen, fegyverolaj nevű parfüm teszi még kívánatosabbá. Van neki csöve, ravasza (jobb szeretem, ha elsütőbillentyűnek hívják, machobbul hangzik), van tára, agya – ez utóbbit markolatnak is szólítják, de e titulust nem kedvelem: oly kevéssé intellektuális. Gondolom, ez az agy sugallja nekem a boldogságérzést. Mert az van nekem. Meg a haveroknak itt körös-körül. Tenném a dolgomat! Hogyne, hiszen hallom imádott gazdám hangját. Milyen szép hang! Úgy szól, mint a lélekharang. Azt mondja egy káros illetőnek – ő lesz az, akiben küldetésemet végzem; érzem! –: haver, méltatlan vagy az életre! Milyen szellemes a gazdám! Hiába. Az agytól lehet, amit a markában szorongat. Közös az agyunk! E tudat jóleső bizsergessél tölt el, de gazdám kezének felém sugárzó langymelege sem
csekélység. Feszülök, felizgulok. Gyerünk, mi lesz már?! Bele akarok fúródni abba az illetőbe! Édes elképzelni: belehatolok, érzem lucskosságát, ő is megérez engem, felsikolt – és én szétlövellem a bensőmet feszítő matériát, Ha ez nem férfias, akkor nem tudom, mi lehet az?! Talán bizony a pizzaevés?! Atyaúristen! Ez nem a gazdám neve, ez az izgalom. Az én izgalmam. Történt valami! Eggyel előrébb jutottam a tárban! Egy haver már betöltötte hivatását! Ó, egek! Szétfeszülök! Tele vagyok! Gyerünk már! Mi a fene?! Az a szennyes, átkos illető, a célpont visszalőtt! Kollégákkal! Rohadt kollaboránsokkal, kik nem méltók a lövedék névre, hisz elvtelenül az ellenséghez húznak. Ki hallott ilyet?! Szegény gazdám, milyen cikornyásat káromkodott. Le kellett neki feküdni a talajra, s úgy hallom, nem embernek valók az itteni talajviszonyok: gusztusmentesen cuppant a sár. Édes gazdám, mire vársz?! Torold meg! Indíts el! Taszíts meg! Nekilendülök, tüzesen, eldobom hüvelyemet, felrobbantom tartalmamat, véget vetek ennek a megalázó helyzetnek: te a sárban?! Nyomás! Jaj, de felizgultam! Durrogás mindenfelől. Én ennél is nagyobbat durranok, esküszöm! Én vagyok a legkülönb, eldöntöm neked a csatát, legyőzöm neked azt az átkos illetőt. Mi lesz már? Jó ég, végre! Megint előrébb jutottam eggyel! Már látom az alagutat, végén a fényt! Mindjárt! Mindjárt világrajövök. Hogy izgulok! Ha lenne lábujjhegyem, ráállanék, ha lenne tenyerem, nyiroklana, ha lenne szemem, úgy villogna, olyan férfiasan, mint a fene! Juj nekem! Vigyázz, kész... A manóba, mire várunk? Tékozoljuk az édes élet perceit? Nyomorú gazdám, engedj utamra! Felmázolom neked a palit a falra, szétkenem, mint egy piktor. Utána kiállíthatod a Louvre-ban. Eressz már, mert... Jó ég, lehetséges, hogy itt megyek el, helyben?! Hiszen nem bírom tovább! Gerjedek a hangoktól, mily csábosan vonaglók: hörgés, jajveszék; vérszag is érzik! Aki nálam gerjedtebb, festi magát, szélhámos! Atyavilág, mi lesz már?! Nem bírok magammal! Nem bírom tovább visszatartani! Édes gazdám, csinálj valamit, de még az elmúlt percben, mert nem állok jót az izgalmamért! Most én vagyok a soros! Ez a szemét itt a hátam mögött, hát nem lihegve bökdös, hogy elém vágjon?! Azt már nem! Tessék szépen nyugton maradni, én is kivártam a soromat, pedig igazán rém sürgős lenne már, mert különben... Hú, de élvezek! Stresszes ez a szakma, mondhatom! Hát én már nem is tudom...! Ver a víz, duzzadok; történjen már valami! Ah! Gyönyörök netovábbja! Repülök! De csodás! Káprázat! Végigsiklom ezen a pompás alagúton, fényesség lobban a szememre, látom a célt! Roskatag a nyomorult, tiszta rongy a keze, lába, tele az elődeim ütötte lyukakkal, melyek spriccelnek, mint a zuhanyrózsa. Úgy nézem, enyém lesz a törzse! Az enyém! Micsoda falat! Tunk! Belehatolok! Az utolsó pillanatban, esküszöm! Már alig bírtam visszatartani! Bángg! Milyen könnyedén ütöttem át a bordáit! Milyen lucskos! Recsegés, ropogás, vörös-fekete, fülledt homály, földöntúli Itt vagyok! Célba értél, kamikaze! Gyönyör veled! Na most elmegyek! Dingg! Szétlövellem tartalmamat, szétfeszegetem e kéjes tartományt! Miszlik a máj, a tüdő; mennyi forró, finom szegmentum! Mind frecseg, kenődik, mállik; csontszilánkok repesnek, hörgéssel menekül az élet. Ah, de jó! Jónál is jobb. Megyek tovább! Tudatom, erőm milliónyi részre hasadozva; megmilliószorozott kéj, részecskéimre tapad a megannyi zúzalék. Bumm, megint bordák! Ez már a túloldal!
Ott egy fal! Gyerünk, fiúk, én fiaim, elemi részecskéim! Felvisszük a tunkot a betonra, olyan rondán szürke. Legyen bíbor, legyen zöld, lógjon róla ez meg az! Így ni. Kész. De klassz volt. Az átkos illető megdögöle. Halálom méltó. Gazdám nevet. Tetszik neki, amit csináltam. Tényleg szép a rajzolat. Falon, földön, tetem maradékain. Végem van. Köszönöm! Nem hiába voltam.
UFO KAPITÁNY JELENTÉSE A KÉK BOLYGÓHOZ CÍMZETT PLANÉTÁN TETT LÁTOGATÁSÁRÓL – A HOMO PACIENS NEVŰ TEREMTMÉNYEK VISELKEDÉSI SZOKÁSAIRÓL Korábbi látogatásaimhoz képest komoly változásokat tapasztaltam a tanulmányozás céljából felkeresett csillagon. Ami a legszembeötlőbb: már nem kék. Inkább fekete. Ez a légkör károsodásának eredménye, de erre jelentésemben kitérek még. Előző tapasztalataimhoz képest az is meglepett, hogy nem a megszokott módon: rajongó örömmel vagy tudományos szkepticizmussal fogadtak. Ellenséges objektumként kezeltek, ezért – hogy a konfrontációt elkerüljem – alakot kellett változtatnom. Felöltöttem egy átlagos Homo Paciens küllemét, így vegyültem el a népesség közt. Tapasztalataim az alábbiakban foglalhatók össze: a Kék Bolygóhoz címzett csillag alapvető metamorfózison ment keresztül. Javaslom, bár újabb látogatás értelmét nem látom, eme elfeketült bolygót nevezzük ezentúl Halott Planétának. Amikor utoljára ott jártam, bizonyos jelek arra vallottak, hogy a népesség egy része a planéta megmentésére törekszik. Azóta a környezetvédőknek nevezett etnikum kihalt, nem természetes úton, és egy kisebb tőkéscsoport szilárdan kézben tartja a hatalmat. E hatalom agresszív természete miatt csak hihetetlen nehézségek árán jutottam információkhoz. A szaporodási módszerek gyökeresen megváltoztak. Korábban úgy tapasztaltam, hogy a népesség férfi és női egyedei egymással bensőséges kapcsolatot létesítettek – ideig vagy óráig –, és ivarszerveik összeillesztése útján sokasodtak. Bizonyos jelek már akkoriban is arra vallottak, hogy ezt a megoldást avíttnak tartják. A háziállataik szaporodását már korábban forradalmasították, az ún. üvegbikás eljárással. E módszer lényege az a férfiú, aki rendszerint kerékpárral vagy terepjáróval közlekedett farmról farmra, hűtőtáskájában bizonyos haszonállatok hím egyedeinek spermáját szállítva, s ezt üvegpipetta segítségével juttatta be a megtermékenyítendő anyaállat méhébe. Úgy látszik, ez a módszer olyannyira higiénikus, hogy alkalmazása a Homo Paciens nevű faj fenntartására is kívánatossá vált. Tehát ennek bevezetése kiszorította a gyakorlatból a korábbi, kevéssé csíramentes – bár nézetem szerint barátságosabb – eljárást. A ún. Mater Pacienseket steril körülmények között tartják az erre a célra berendezett telepeken. Más ivarú egyedekkel sosem találkoznak, higiénikus körülmények között jutnak a Páter Paciensek spermájához. Hivatalos állásfoglalás szerint a 20-21. század pusztító ragálya, az AIDS-hez címzett betegség tette kívánatossá ezen eljárás alkalmazását; egyik-másik informálom azonban úgy véli, hogy e módszert a Hatalom igényli. Ennek okára dolgozatomban még visszatérek. Az előző látogatásom óta eltelt történelmi időszak hivatalos összefoglalása: a Földet fenyegető Borzalmas Gazdasági Csőd orvoslása megkívánta a hatalom központosítását, a lázadók (elsősorban a környezetvédő etnikum) visszaszorítását, az Általános Korlátozás bevezetését. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mindazok a Homo Paciensek, akik az Új Gazdasági Felemelkedés során nem jutottak gépjárműhöz, valamint azok, akik koruknál vagy testi állapotuknál fogva munkaképtelenekké váltak, semmiféle védelmet nem élveznek. Ha tehát a Homo Paciens gépesített egyedei ilyen hibás példánnyal (gyalogossal) találkoznak, az illetőt kötelesek elgázolni. Minden bemutatott tétem ellenében vásárlási csekket kapnak, amely a Központi Hatalom bármelyik nagyáruházában levásárolható. Nagyon szép szokásnak tartom, hogy a halálra rendelt gyalogosok többnyire koszorúval vagy virágcsokorral a kezükben merészkednek ki az utcára. Ha óvatosságuk ellenére mégis elgázolják őket, erejük utolsó szikrájával a mellkasukra szorítják a bokrétát. Mivel virág már régen nem terem a Kék Bolygóhoz címzett planétán, régi fényképek alapján készítik el a plasztikcsokrokat. A Maroknyi Tőkéscsoport hivatalosan támogatja e kedves szokást. Szlogenjük: "Mi az, ami enyészhetetlen? Mi a Halhatatlan Isten? Nyert: a műanyag!"
Egyesek a hivatalos állásfoglalással ellenkező történelmi tényekről beszéltek: elmondásuk szerint azért tört ki a forradalom, mert a gazdasági hatalom egyre kevesebb kézben összpontosult; ezek a tőkések még nagyobb profitra törekedték. Mígnem végül már csupán maroknyi ember tartotta ellenőrzése alatt a különféle iparágakat. A még több profit reményében mindinkább azon igyekeztek, hogy leépítsék a termelés legköltségesebb ágát, az ún. Luxusadót: a környezetvédelmi beruházásokat. Ekkor egy etnikum kiabálni kezdett: üvegházhatásról, savas esőről, apokalipszisről beszéltek. Követelték az atom- és hőerőművek bezárását, a gépjárműforgalom korlátozását, az őserdők és általában a fák irtásának leállítását, a természetes energiák és anyagok használatát. Számtalan követőjük akadt, egyik tüntetés a másikat érte. Ez súlyosan veszélyeztette a Maroknyi Tőkések érdekeit. A kezükben tartott kormányok antiterrorista alakulatainak kellett leszámolniuk a környezetvédőkkel és cinkosaikkal. Az antiterrorista kommandók győzelme után a Maroknyi Tőkések leváltották a kormányokat, a népesség java részét, majd azt mondták, nincs szükség országhatárokra. Kikiáltották Műanyagiádát, a Föld Országát. És átszerveztek mindent. A tudománynak arról kell szólnia, miért üdvös az atomerőművek használata. Miért nem jó a foszfátmentes mosópor, milyen haszontalanok voltak hajdan a növények, az állatok és a környezetvédők. Az új idők új ökológusai Sztálin természettudományos felfedezéseit méltatják: a folyók visszafordíthatóságáról, a népesség gerincteleníthetőségéről. A gyermekek Reaganről elnevezett csillagháborús videojátékkal babrálnak az iskolapadban. A Művészek a melankóliát és a nihilt ünneplik, a Cenzori Hivatal illetékesei minden papírra vetett sort megvizsgálnak, külön alakulatok felügyelik a nyilvános vécék falait. Ha valahol líra nyomaira bukkannak, azt – szerzőjével együtt – csírájában kiirtják. A legfőbb rendőrfőnök szobájában olvasható – szigorúan titkos – intelem így szól: "Vigyázz! A szeretet mozgósít!" Tilos a szeretés. S itt térnék vissza a szaporodási módozatokra. A régi, primitív eljárás alkalmazása során nem ritkán előfordult, hogy a sokasodási műveletet végző személyek vonzalomra lobbantak egymás iránt. Egyesek szerint tehát nem az AIDS-betegség, hanem a Központi Hatalom félelme motiválja az üvegbikás módszer alkalmazását. A maroknyi tőkések – hithű bolsevikokból, fanatikus diktátorokból és elvakult kapitalistákból álló szűk réteg (Egykutyáknak is nevezik őket) – mindezen intézkedések ellenére is tartanak attól, hogy a régi szellem kicsírázik valahol. Amúgy a munkaképes népesség boldogan él. Az áruházak dagadoznak a kínálattól. Kapható hamburger, bőrgarnitúra, toronyóra kvarcelemmel. Havonta új divatok köszöntenek be. Senkire nem les az a veszély, hogy megunhatná javait, mert azok jóval előbb kimennek a divatból. Ha egy átlagos dolgozó lakása buggyanásig megtelt a felhalmozható tárgyakkal, akkor az illető továbbáll, és elölről kezdi a gyűjtést. A munkahelyeken újabb és újabb javakat állítanak elő, ígyen biztosítva e folyamat örökös körforgását. A régi szórakozások – sport, utazás, tánc, zene – elmúltak. A levegő szívhatatlan, a folyókba nem tanácsos belelépni, mert különös fekélyekre lehet szert tenni, a tájak elpusztultak, a szex kihalt, a fúvósok tüdeje elsorvadt. De azért senki nem unatkozik. A Cenzori Hivatal milliós példányszámban nyomatja ki a hajdan olvasatlan szerzőket, akikkel – anno – az volt a legfőbb baj, ami mostanra erénnyé érett: semminemű közlendőjük nem volt; akik azzal tették nevezetessé tevékenységüket, hogy pályafutásuk alapjának tekintették az olvasóközönség teljes megvetését. Mivel a jól felszerelt lakásokban temérdek televízió és képmagnó található, a filmipar is szépen tollasodik. A napi műsoridő jelentős részét a reklámok töltik ki. A híradók tájékoztatják a népességet a soraikat tizedelő újabb és újabb járványokról, melyek elharapódzása a megromlott természeti körülmények között tökéletesen romba dőlt immunrendszer magatehetetlenségének tudható be; tájékoztatnak az itt-ott fellángolt, majd vérbe fojtott lázadásokról. A szórakoztató filmek a különféle betegségekben szenvedő illetők szivárványszínekben váladékozó fekélyeit dolgozzák fel, valamint a lázadások kirobbantóinak: a népesség legelvetemültebbjeinek üldözését és kivégzését.
A gyermekek nevelését is időben megkezdik. A kicsinyek már zsenge korban megtanulják, melyek a tilos szavak. (Csak néhány: líra, szeretet, szépség, emberség, fű, fa, madár.) így él a népesség boldogan, ám nem teljesen felhőtlenül. Néhány megátalkodott lázadó elhíresztelte, hogy a genetikai kutatások nem jártak sikerrel, mind ez ideig nem sikerült előállítani "olyan példányát e fajnak, amely hasznosíthatná a légköri mérgek tömegeit, amely képes lenne a levegőből oxigént kinyerni. Ezért a javaknak örvendező boldogság rövid életű, az egészségesnek látszó egyedek rövid idő alatt elveszítik munkára való készségüket, és gyalogosokká válnak; eddig ők vadásztak, ezentúl rájuk vadásznak majd. Ez a mindjobban felgyorsuló folyamat aggasztja a Központi Hatalom tagjait, hiszen alapellátásukhoz sok dolgos kézre lenne szükség. Ezen alapellátás lényege: bolygószerte megtalálható üdülőterületeiken az ivóvíz, az oxigént tartalmazó levegő, a természetes és méregmentes élelem előállítása. Ez alapvetően reménytelen, hiszen a kozmikus sugárzástól óvó ózonréteg szétfüstölése, a növényzet kiirtása és egyéb módon való elpusztítása; a talaj, a víz és a levegő elszennyezésének drámai következményei az Egykutyákat is sújtják. Laboratóriumok százai állnak rendelkezésükre, hogy saját használatukra elegendő tiszta levegőhöz, vízhez, komfortérzést okozó látványhoz jussanak. E célból hatalmas üvegburákat emeltetnek kastélyaik fölé, kék égboltot vetíttetnek rájuk. Lézertrükkök segítségével körös-körül zöldellő erdőket vizionálhatnak. Mindeme illúziók megteremtése olyan költséges és olyannyira fáradságos, hogy a népesség-előállító telepeken növelni kellett a hozamot. Mengele-díjas tenyésztők fáradoznak a dolgozó tömegek minél gyorsabb reprodukálásán. A Mater Paciensek háromhetenként hoznak világra egy-egy Bébi Paciens egyedet, de a higiénikus tenyésztőhely is a súlyosan megbetegített légkör problémáival küzd: egyre több a vetélés, a halvaszületés, sok újszülött a Taigetosz-telepen végzi; ez utóbbi afféle selejtező állomás. Ezekre a fejleményekre vezethető vissza, hogy egyre elkeseredettebb a hangulat a munkaképtelenek gettóiban, de a munkaképes népesség is egyre világosabban látja, hogy jó sorsa múlékony. Erősödik a lázadók befolyása. Prognózisom a következő: minthogy a kisebb rétegek gazdagodása a tetemesen nagyobb rétegek törvényszerű elszegényedését okozta, valamint a természeti környezet teljes és tökéletes elpusztítása súlyos és visszafordíthatatlan élettani következményekkel járt, a bolygó hamarosan meghal. Mielőtt még kirobbanhatna a háború a Hatalom és a Lázadók között. Kapcsolatot kerestem a Lázadókkal, de látogatásomat meg kellett szakítanom, mert Homo Furiozók (a kormány terrorelhárító alakulatai) támadtak ránk, éppen akkor, amikor egy Homo Lírász a szépség és a szeretet szavak jelentését ismertette hallgatóságával. A nagy sietségben elmulasztottam visszaölteni eredeti alakomat, s bár szerencsésen visszajutottam a csillaghajóra, a Homo Paciens küllemtől nem szabadulhattam. Azonnal nekiláttam, hogy megfogalmazzam, mit tapasztaltam az egykori Kék Bolygón, melyet (természettudománytalanul bár, de nagy szeretettel) csillagnak is neveztek abban a korban, amikor még virágzott a szellem és a szerelem. Mindent összegezve: az emberiség néven jegyzett lények agyafúrt öngyilkossági aktusa a végkifejlethez ért. * Talán még nem említettem, két Lázadó is velem menekült. – "És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra: és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon." És az ember szóról szóra megfogadta eme parancsolatot, mígnem maga is barommá, majd csúszómászóvá lett, hiszen az uralom: pusztítás – mondja éppen az Apanemű. – De vacak színe van ennek a rúzsnak – feleli az Anyanemű. Közben engem méreget. Földi
alakomat ugyanis egy filmplakát láttán kölcsönöztem. – Bomba fickó vagy – sóhajtja. Ami azt illeti, kettő tíz magas vagyok, kilencven kiló, színizom. Az ábrázatom is mutatós. Csak mintha egy jókora kő lenne az agyam helyén. Egyelőre itt tartunk.
A DOLOG Borotválkozás közben vettem észre. Odatévedő ujjam megtorpant. Megtapogatta. Közelebb hajoltam a tükörhöz. Nyakatekert pózban kutattam, lestem, mi lehet az. Pattanáshoz hasonlított. Napközben megfeledkeztem róla. Másnap reggel véletlenül megvágtam. Szörnyen fájt, erősen vérzett. De nem múlt el. Éppen ellenkezőleg, hirtelen növekedésnek indult. Ekkor már a feleségemnek is feltűnt. Ölelkezés közben, fülem tövét simogatva váratlanul megmerevedett, és a kapcsolóhoz ugrott. Fény löttyent a párnáinkra. Kedvemszegetten hevertem vizsgálódó pillantásai alatt. Dizőzhangon nevetett. – Jézusom, ez az izé olyan, mintha a második fejed lenne...! – És tovább nevetett; képes volt. Amikor a dolog – igen: A DOLOG – eléggé megnövekedett ahhoz, hogy lássam: szeme, orra, szája van: rám hasonlít; orvoshoz fordultam. A tudós ember hümmögve tapogatta, fogdosta. Csodálkozott. Azután felhívott valakit, majd visszatért hozzám. – Uraim – kezdte. Elvörösödött, köhintett. – Uram, ez a kinövés az ön fejének pontos mása, egyelőre kicsiben, de tovább fog növekedni. Rögtön itt lesznek a kollégáim. Megvizsgálják önöket, azután megbeszéljük, mit tehetünk. Nyílt az ajtó. Behömpölygött a slepp. Alig leplezték a derültséget, amely idejövet eltöltötte őket. Újra levettem a sálamat, és kibújtam az ingemből. Elégtétellel töltött el a doktorok arcára fagyó vigyor látványa. Amint felocsúdtak, mindnyájan nekem estek. Meztelenre kellett vetkőznöm. Végigvizslatták minden porcikámat. Nyilván azt kutatták, melyik páratlan szervem kettőződött meg mostanában. Mintha két fej nem is lett volna elég nekik. A Dolog tapogatása közben az egyik orvos váratlanul velőtrázó sikolyt hallatott, és kiugrott a cipőjéből. – Úristen! Megharapott! Magam is meglepődtem. Tehát A Dolog él! Lehetséges, hogy még nagyobbra növekszik? Enni, inni kér majd? Lehet, hogy beszélni fog? Fogmosást, orrtörlést igényel? Törzset is növeszt? És egy szép napon lelép a vállamról?! A professzor megérintette a kezemet. – Nos, uraim – kezdte. Nem tudtam eldönteni, mindannyiunkhoz beszél-e vagy csak hozzánk. – Tehát – folytatta a doktor rövid habozás után, mintha ő is ugyanazt latolgatta volna –, ezt a micsodát daganatnak kell tekintenünk, hiszen arra jellemző tulajdonságokat mutat: gyors növekedés, saját érhálózat stb. Amint látják, ez a fej él. Pislog, hunyorog, grimaszol, harap. Éreztem, hogy összerándul a bőr a gerincemen. Verítékgleccser indult el a tarkómról. Dübörgött a szívem. Rettegve vártam a halálos ítéletet. A professzor energikusan folytatta. Akár egy hadvezér. – Röntgen. Érfestés. Első feladat: megtudni, honnan indul ki, miből táplálkozik. Műthető-e? Félő, hogy ránőtt a nyaki artériára, akkor pedig nem nyúlhatunk hozzá. Második tennivaló: belenézni a szervezetbe, van-e máshol is. Az eredmények birtokában kidolgozzuk a beavatkozás, illetve a gyógyítás módját. Ezzel utamra bocsátott. Megkezdtem időrabló kálváriámat a laboratóriumok és röntgenosztályok kafkai folyosóin. Láttak már ilyen végeláthatatlanul hosszú, fehér padokkal vonalazott, homályos ablakú, lehangoló labirintusokat? Nyomtatványaimat szorongatva róttam a kilométereket. Közben A Dolog csak nőtt. Már akkora volt, mint az eredeti fejem. Emiatt kissé féloldalasan kellett tartanom őket. Két szem gyümölcs egy kocsányon. Az emberek megbámultak, természetesen. Láttam megkönnyebbüléstől felderülő arcukat. Nekik csak szívinfarktusuk, magas vérnyomásuk, tüdőtályoguk volt, protézist hordtak, vastag
szemüveglencsék mögül hunyorogtak vaksin, tolókocsiban gördültek –, de nekem két fejem volt! A feleségem? Az első megrázkódtatás után már-már örvendett a két fejnek. Megpróbálta megcsókolni a másodikat, de az elhúzódott. És MEGSZÓLALT! – Mi ez a pacsuli rajtad? – Parfüm, te vakorrú! – felelte az asszony, majd hozzám fordult, s hangja panaszlott. – A barátod haragszik rám? Vállat vontam. Az első fejem felőlit. A Dolog rondán nevetett. – Hány éve élsz ezzel a nővel? – Tíz. – Ti beszélgettek?! – kérdezte a feleségem. Ekkor a bal vállamat vontam meg. A Dolog ingerülten rám ripakodott. – Légy szíves, ne ráncigálj, jó!? Szereted ezt a nőt? Ezen elgondolkoztam. – Jelmezbálban ismertem meg. Ott állt egy sereg gonosz mostoha és más banyák között, lecsúszott térdzokniban, kis kosárkával a kezében, Piroskaként. Olyan kontrasztos volt. Beleestem. Nagyon fiatalok voltunk. Nem mondom, azóta sokat változott. – Biztos megcsal fűvel-fával – bólintott második fejem, s ráhagytam, mert régi, kimondatlan félelmemet fogalmazta meg. De azért óvatosan érdeklődtem. – Miből gondolod? – Hát nem tüstént nekem esett a csókjaival? Ismeretlenül? Az ilyen lefekszik akárkivel! – Hazudsz! – kiabált a feleségem, de A Dolog rá sem hederített. – Hallgass rám: válj el tőle. Soha többé nem nősülünk meg. Élvezni fogjuk az életet. – Kinek kell egy ilyen nyomorék? – kérdeztem, A Dolgot tapogatva. Az ujjamba harapott. Mindketten felkiáltottunk fájdalmunkban. Azután ő előadott néhány életbölcseletet. Amikor elhallgatott, rácsodálkoztam. – Nem értem, honnan tudod mindezt. Hiszen csak most születtél! – Úristen – nyüszített a feleségem. – Ki biztosíthatná arról az emberiséget, hogy ezzel az izével te vagy az első és az egyetlen?! Szentséges egek! – Mondd csak – sóhajtott a Második –, ez a nő direkt ilyen vallásos? * A professzor leverten fogadott. – Sajnos, amitől féltem, uraim. Melyikük is az igazi? Egyszerre feleltünk. – Én! A doktor csak legyintett, és folytatta. – Műtétről szó sem lehet. Csak egyet tehetünk: sugárkezelés! Ezt megelőzően azonban jó volna szövetmintát venni egyikükből, hogy lássuk, miként reagál az illető képződmény a kezelésre. – Elég legyen ebből a marhaságból! – mondta a Második. – Mi így is remekül érezzük magunkat. Valósággal összenőttünk. Immár nem is tudnánk nélkülözni egymást. Igaz? – Ezzel kissé felém fordult. Enyhén kancsalítottunk, hogy egymás szemébe nézhessünk. – Ami azt illeti – nyögtem. Újabban már az utcára is nyugodtan kimegyek vele. Vigyorogva szemlélődik, nyelvet ölt a ránk bámészkodókra, leszólítja a lányokat, csúfolkodik a rendőrökkel. Egyre jobban szórakoztat a társasága. Olykor, ha a sok dolgomtól azt sem tudom, hol állnak a fejeim, ő tréfálkozik, vicceket mesél, mint mondja, stressz ellen. Tévét néz, amíg az újságot olvasom, és méltatlankodik, ha a lap széle belelóg a képbe. Úgy érzem, több időm jut mindenre. Amikor ezt közöltem vele, helyeselt.
– Ki időt nyer, életet nyer. Egyszer megkérdeztem tőle, mekkorára akar megnőni. Felsóhajtott, és megvonta a vállamat. – Azt hiszem, ez minden. – Mik a terveid? – Élni akarok, élni, élni! – Igazad van. Akkor többet nem megyünk orvoshoz! – Kezet rá! A jobbal keményen megszorítottam a balt. De a professzor megkeresett éngünket a lakásunkon. Magával hozott egy fiatal fotóst, s az bódultan ránk szállt. Minden szögből megörökített minket. Kaptunk egy tiszteletpéldányt a lapból. A Második nem győzött röhögni a hars címeken. – Nézd már, miket ír!? "Egy feleség hány férje?!", "Skizofrénia vagy mi a csuda?", "Minden idők legfurcsább daganata!". Daganat az öreganyja! Jó fej vagyok? Egy éjszakán, a legbensőségesebb percekben a feleségem kikelt magából. – Muszáj neked ilyen ellenségesen viselkedned? – kiabálta. Valahogy elkerülte a figyelmemet, min kaptak össze. – Hogy jössz te ahhoz, hogy beledumálj a belügyeinkbe? Ez csak a férjemre és énrám tartozik! – Én is a férjed vagyok. Szervileg ugyanazt érzem, amit ő, csak ezzel a fejjel másként látom. – Mit érzel, te nyavalyás?! – Ne rikácsolj. Örülj, hogy egy füst alatt két férfit ki tudsz elégíteni. Két fejet egy csapásra! Melyik nő nem szereti a kifinomult perverziókat? – Talán azt képzeled, hogy élvezem, amikor marhaságokat sugdosol a fülembe, miközben vele ölelkezem? Múltkor is majdnem felvihogtam, amikor azt a kádas viccet mesélted! – Ja, a kádas vicc! Az marhajó volt – szóltam. – Én meg miattad nem mertem nevetni. Féltem, hogy megbántódsz. – Na látjátok, álszent kispolgárok! – rikkantott a Második, majd a feleségünkhöz fordult. – Tudod, mi lenne a jó? Ha neked is két fejed volna! Kisarjadhatna a válladból a jobbik éned. Tovább szeretkeztem a feleségünkkel. A Második a tévét nézte. Kedvenc csapata elszúrt valamit. Még akkor is hallottam vad anyázását, amikor kifulladtan az asszonyunk vállára ájultam. * Munkahelyemen megértően fogadták átalakulásomat. Hiszen egy újság szerkesztőségében csupa felfedezetlen zseni dolgozik, egy sereg csodaváró. Az egyik verset ír, a másik festeget, a harmadik zenei hangokat élesztget valami furcsa tárgyon, a negyedik.. Szinte mindenki elvont művészlélek, vagy annak mutatja magát. Elfogadták, hogy az én zsenialitásom megjelenési formája a két fej. Mindenesetre sajnálták, hogy ez nem nekik jutott eszükbe. A Második imádott enni. A legjobb falatokat mindig az ő szájába kellett tennem. – Most egy kis salátát is – nyámmogta kéjelegve. – Úgy. Most egy kis husikát. Egyszerre tudtunk olvasni és aludni. Tévézni és rádiót hallgatni Ha moziba mentünk, az utolsó sorba kértem a jegyet, hogy ne zavarjunk másokat. Néha végigaludta a filmet, azután elmeséltette velem. Megbámult mindent, megjegyzéseket tett emberekre, főleg egyenruhásokra. Amikor ezt a szokását kifogásoltam, rám förmedt. – Képzeld, nem hagyok fel vele. Hogy aztán szép lassan hozzád hülyüljek?! Feleségünk egy este csomagolni kezdett. Dúlt arccal, csapkodva hajigálta a holmijait. Hamar megtelt a bőrönd, mind a tíz. Haja lobogott, szeme villámlott. Ekkor megint nagyon szépnek láttam. Rácsodálkoztam. – Ma később vacsorázunk? – Egyáltalán nem érdekel, mikor vacsoráztok! – Akkor talán tálalhatnál. – Te idióta! Nem látod, mit csinálok?! Csomagolok. Elmegyek innen! Elhagylak! A
szeretőmhöz költözöm! Lehet, hogy nem nagy gyönyör a pasas. De csak egy feje van! Úristen, hogy voltam képes egy ilyen fütyülő, énekelő, csúfolkodó papagájjal együtt élni!? Jóságos isten, miért nekem kellett ezt kifognom?! Könnyeztem. A Második megjegyezte: – És ez a nő még sosem járt templomban? Bevágódott az ajtó. Kettesben maradtunk. Tanácstalanul járkáltam fel-alá. Becsuktam a szekrényajtókat, majd a tükörhöz léptem, hogy a szemébe nézhessek. – Most mi lesz? – kérdeztem. – Mi lenne? Végre szabadok vagyunk. Tegnap felszedtem egy csajt a buszmegállóban, miközben te a sportújságot bújtad. Ma este randizunk. Aztán majd meglátjuk. Apropó. Látok egy pattanást a nyakadon. Légy szíves, sürgősen nyomd ki, és jól jódozd le. Először is, gusztustalan. Másodszor: sosem lehet tudni. Utálom a tömegnyomort. A tükörhöz hajoltam. Megtapogattam a nyakamat. Ujjam megtorpant.
HALÁLOSAN BANÁLIS Genys bekormányozza a parkolóba a Suzuki dzsipet. Egy pillantással megállapítja: csúcsidőben érkeztek. A síparadicsom valamennyi vendégét ezekben a percekben kapta el a farkaséhség. Csillogó, suhogó ruhákba, tarka sapkákba burkolt embertömeg árad a környék egyetlen szállodájának étterme felé. A kötélpályán üresen siklanak a fülkék. Az áradó napfény visszaszúr a lepedőfehér hóról, hallgat a szél. A levegő már-már sterilnek hat, átjárja a tüdőt. Tisztasága szinte fáj, hiszen érzékelhető, amint kellemes hűvösséggel a légcsőbe fut, majd elárad a tüdőlebenyek felületén. A keletiek szerint az európai ember nem lélegzik, csupán piheg. Nem tanult meg lélegezni; minek is, hiszen úgyis csak kormot és füstöt szívhat be. Jodi kikecmereg a dzsipből. Megragadja anyja kezét. Genys rámosolyog a kipirult arcú fiúra. Besétálnak az étterembe, helyet kérnek egy asztalnál. Az asszony az étlapba mélyed. Szándékosan nem vesz tudomást a portékáját kínálgató harsány rikkancsról. (Míg ők ebédelnek, a parkolóban egy síoverallos férfi befekszik a Suzuki alá. Néhány gyors, szakavatott mozdulattal elvégzi teendőit, s már elő is mászik. Zsebkendőjébe törölgeti a kezét, majd beül románckék kocsijába, és elhajt. A város felé gurul a lejtős hegyi úton. Nem kell balesettől tartania, a hóekék elsimították a pályát, a téli abroncsok nem csúszhatnak meg rajta. A férfi más gondolatot dédelget: rövidesen megkapja a bérét.) A térdig érő norvég mintás pulóvert, sísapkát viselő rikkancs híreket üvöltve jár-kel az asztalok között. A pincérek rendszeresen felszólítják, hogy tűnjön már el, ő erről nem vesz tudomást. El is adja a lapot az utolsó szálig. Genys azért sem vesz újságot. Nyugalmat erőltet magára, de amúgy sem hiszi, hogy félnie kellene. Felvágja Jodi hússzeletét, várja, hogy a fiú jóllakjon, elszopogassa a tonikját, beteljen a látnivalókkal. – Mozogj már – nógatja olykor. – Estére szeretnék visszaérni. – Én meg fulladjak meg? – kérdezi Jodi hetykén, a négyéves férfiak stílusában. Tudja, hogy nyeglesége mindannyiszor meghökkenti és megnevetteti az anyját. – Rangel is velünk jöhetett volna. – Tudod, hogy dolgozik – sóhajtja Genys. Cseppet sem bánja, hogy a férfi fenn maradt a házban. Nem tud semmiről, s nem is kell megneszelnie az ő feszültségét. Jodi morog. – De nincs kajája. Csak dolgozzon, és vesszen éhen?! Genys vállat von. Bámulja a kölyök szókincsét. Nem tud betelni a napról napra változó, hosszúra nyúlt fiúval. – Azért még nem fenyegeti az éhhalál réme. Lenn a városban televásároljuk a kocsit. Semmi mást nem veszünk, csak kaját Rendben? – Helyes – bólint Jodi. – Sós mogyorót, pattogatott kukoricát, tubusos rágót. Végre beülhetnek a dzsipbe. Genys fékezget a kiállás manőverei közben. Örül, hogy Rangel hosszas győzködés után mégis felszereltette a téli abroncsokat; ahogy ő nevezi: a kűrgumikat. A kocsi egyszer sem csúszik meg. Genysnek nincs mitől tartania. Nem tudhatja, hogy időzített halált hordoz a fékcsöveken. A kis készülék működésbe lép. Néhány perc választja el a detonációtól. Genys az orrára teszi a napszemüveget, és az útra szegezi a tekintetét. A hóekék magasra tornyozták a havat kétoldalt; néhol teljesen eltűnik a védőkorlát szürke szalagja. Harsányan zöldellő fenyők, kopasz fatorzók vesztegelnek a lejtőkön, a szakadékok hóprémje azt a hamis érzést kelti, hogy nem is olyan szédítő a mélység. A dzsip orra olykor alacsonyan járó felhőbe fúródik. Genys napszemüvege előtt halványan vibráló karikákból áll össze a felhőköd. Emlékezetében képek vonaglanak; tudja, hogy a rikkancs üvöltözése keltette fel őket.
* – – – Jodi második születésnapján történt, immár két éve. Az asztal közepén díszelgett a kakaós tésztából sütött torta, kocsonyás gyümölcshabbal bevonva, meggyszemekkel, édes lekvárral ízesítve. A kisfiú két kézzel gyurmázta a tányérjára tett szeletet. Az apja, Piers bejelentette, hogy elutazik néhány hétre; a televízióban megszakították az adást egy rendkívüli esemény kedvéért. Genys a képernyőre meredt, hogy időt nyerjen, amíg helyre teszi magában az elválás gondolatát. – Véres tragédia történt ma délben Gittan Cae tárgyalásán – csámcsogta a hírolvasó. – Mint ismeretes, a hírhedt bűnöző, a többszörös gyilkos ügyében ma ült össze az esküdtszék. Röviddel a vádirat ismertetése után ismeretlen telefonáló tudatta, hogy az épületben detonátorokat helyeztek el, amelyek robbanni fognak, ha nem engedik szabadon Gittan Cae-t. A hír hallatán felbolydult a tárgyalóterem. A nézők között elvegyült bűnözők fegyvert rántottak. Cae megszerezte egyik őre pisztolyát. A rádióvezérlésű detonátorokkal való fenyegetőzés hatására a gengsztervezér és segítőtársai úgyszólván zavartalanul távozhattak a bíróságról. Néhány túszt is magukkal vittek. A rendőrség nyomban kiürítette az épületet. A tűzszerészek valóban találtak pokolgépeket, főleg az alagsorban. Időközben megindult a hajsza a szökött gengszterek után, ezért Cae ismeretlen segítője működésbe hozta a detonátorokat. A súlyosan megrongálódott épületben tűz ütött ki. A halálos áldozatok száma három, de a kórházba szállított égési sérültek állapota is válságos. Felvetődik a kérdés: hogyan lehetett "aláaknázni" az épületet; miként juthattak be a fegyverek a tárgyalóterembe; a rendőrség miért nem tette meg a kívánatos biztonsági intézkedéseket? A felolvasás közben a helyszínen készült felvételek követték egymást: tűznyelvek, kavargó füst, holttestek, jajveszékelő sérültek, pánik. Piers csatornát akart váltani, Genys intett, ne tegye. Ekkor a férfi kiemelte Jodit az etetőszékből, és a másik szobába menekült vele. Meg volt győződve arról, hogy a kétéves gyerek lelki fejlődésének csak árthat a tragédia. Genys farkasszemet nézett Gittan Cae-vel. A képernyőn feltűnő arcot hétköznapi vonások rajzolták: oldalra fésült szőke haj, magas homlok, dús szemöldök, merev pillantású, sötét szempár, enyhén hajlott orr, széles ajkak, szögletes áll. Már-már jóképű volt, de mindenképpen férfias. Genys végighallgatta a gengszter bűnlajstromát. Látta a munkásságáról készült archív képeket: kifosztott széfeket, pénzszállító kocsikat, elfogott kábítószer-szállítmányokat, mozdulatlan emberi testeket, vért. Azt gondolta, mindez hihetetlen. Az egyetlen Cae hogyan is követhetett el három nemzedékre való bűnt néhány év alatt? Mintha vele vitázna, a hírolvasó beszámolt a szervezetről, melynek Cae kezdetben csak egy közönséges tagja volt, de hamarosan vezérré küzdötte fel magát, s nem is akárhogyan. Erről is akadt egy filmfelvétel az archívumban: mattfekete plasztikzsákba csomagolt tetemek, kiégett kocsik, gazdátlanná árvult fegyverek. Futkosó rendőrök. Falhoz állított bűnözők: sápadt arcú, konok tekintetű férfiak. Ezután a szakértő vette át a szót, hogy megértesse a nézőkkel, miként kerülhetett a tárgyalóterembe a seregnyi fegyver. Elmagyarázta a rádiójelre robbanó pokolgépek működési elvét. Mire Genys elsajátította a bombaszerkesztés művészetét, a rendőrfőnök lépett színre, és beszámolt a nyomozás kudarcairól. Cae szabadon engedte a túszokat, és társaival együtt kámforrá vált. Genys a gyümölcstorta maradványait bámulta Jodi tányérján, melyek úgy hevertek, mint torz, fekete csonkok; a szétnyomkodott meggyszemek alvadt vérrögökre emlékeztettek. Piers elutazott. Hetenként küldött levelet. Genys meglehetősen unalmasnak találta a külföldi üzem beindításáról szóló értekezéseit. Ennek kapcsán felmerült a kérdés: vajon elég
szórakoztató-e a házasságuk? Sokak szerint Piers nem kisebb fogás volt, mint "az Isten lába", és kivételes szerencse, hogy éppen neki, Genysnek sikerült megragadnia. Együttlétük három éve alatt ritkán váltak el egymástól. Piers úgy intézte üzleti ügyeit, hogy minél kevesebbet kelljen utaznia. E lemondás nem lehetett könnyű, hiszen terjeszkedni szeretett volna jól menő vállalkozásával; idegen piacok meghódításáról álmodott. Hamar rájött azonban, hogy a legfőbb hódítást otthon várják tőle, naponta. Genys pszichológusként dolgozott a szociális gondozóhálózatnál. Hajmeresztő történeteket hordott haza, melyeket annál szívesebben beszélt el, minél inkább borzongott tőlük Piers. A férfi megpróbálta rávenni Genyst, hogy hagyja ott a munkáját, maradjon otthon a gyerekkel, de ez nagyjából annyit ért, mintha borsóval akart volna tapétázni. Mégsem veszekedtek az átlagosnál többet. Ugyanis Pierst nem lehetett kihozni a sodrából. Ő volt a türelem, a megbízhatóság, az ép idegrendszer megtestesítője. Továbbá magas, karcsú, választékos és sikeres is volt. Genys néha meglepően unalmasnak találta ezt a tökéletességet. Ilyenkor beült egy moziba, megírt egy végtelen hosszúságú, spleenes verset; elhajszolta kocsiját a tengerpartra, kilépett a homokra, és sikoltott egy nagyot. Azután minden rendben ment tovább. Legfeljebb Jodi miatt horzsolódtak össze egymással. Genys nagyobb önállóságot akart adni a kisfiúnak – és ily módon önmagának is. Piers azonban úgy vélte, korai még. Ha fáradtnak, unottnak látta a feleségét, szívesen átvette a helyét a gyerek mellett. Genys eskü alatt vallotta: Jodi pontosan ezért nyűgösebb és akaratosabb a százéves világátlagnál; neki is szüksége van egyedüllétre, hogy feldolgozhassa élményeit. Piers elnéző mosollyal csóválta a fejét. – Ez olyan hajánál fogva előrángatott magyarázat, amilyen csak egy pszichológustól telik. A férfi távolléte meglepte Genyst. Az első csodálkozás akkor kapta el, amikor rájött: férje a vártnál kevésbé hiányzik. A második döbbenet akkor érte, midőn visszakóstolt az elfeledett szabadságba. Nem kellett időre otthon lennie, beszámolni a munkahelyi eseményekről, elkortyolni a vacsora előtti Martinit, s nem kellett korán ágyba bújni, hogy "az ember fitt legyen reggelre". Genys az anyjára bízta Jodit; felfedezte régi barátnőit, az egykori éttermeket és bárokat. Fütyülve az otthoni videóra, megnézett néhány nosztalgikus filmet, visszaszeretett a moziba. Hajszálra úgy élt, akár a klasszikus szalmaözvegyek, egyetlen különbséggel: nem keresett friss szerelmi kapcsolatot. Neki csak kikapcsolódásra volt szüksége. Kitörésre az úgynevezett normális kerékvágásból. Hazavárta a férjét. Piers gyakran telefonált. Zokszó nélkül tudomásul vette felesége beszámolóit, elfoglaltságait nem kifogásolta. Legfeljebb arra figyelmeztette, pihenjen néha. A harmadik hét vége felé fejfájásról kezdett panaszkodni, a trópusi klímát okolta emiatt. Egyszer kissé szégyenlősen nevetgélve célzott rá, hogy a hőség értágító hatásának köszönhetően kétszeresen hiányzik neki Genys. Az asszony a maga zavarba ejtő módján, teketóriátlanul megfelelt: – Az én álmaim is egyre érzékibbek. Hiányzik a tested. Piers meghökkent, majd felnevetett. – Még egy-két nap, és én is így fogalmazok. – Majd ismét felpanaszolta a fejfájást, megemlítve állandósult hőemelkedését is. Hozzátette még: nincs ok aggodalomra, hiszen egy tucat oltást kapott indulás előtt. Trópusi nyavalya nem gyűrheti le. Azután nem ő telefonált, hanem egy munkatársa. Azt mondta, helyesnek vélné, ha Genys mihamarabb odarepülne, mivel Piers nagyon beteg. Mire az asszony megérkezett a trópusi kórházba, Piers meghalt. Nem engedték, hogy megnézze a holttestet, azt magyarázták, hűtött helyen tartják a meleg miatt. Az orvos közölte: vírusencephalitis okozta Piers halálát. A lappangási időt tekintve bizonyos, hogy a kórt otthonról hozta, alighanem kullancscsípés következményeként. Genys kábultan járt-kelt a szegényes kórházban. Arra sem tudott visszaemlékezni, hogyan jutott el Piers szállodájába. Összecsomagolta a férje holmiját. Minden darabot megbámult, végig tapogatott.
Nem hitte el. Nem lehetett felfogni, megérteni. Üvöltve felzokogott. Napok teltek el, mire belefáradt. Ekkor úgy érezte, kiégett végképp. Lelke már csak salak. A Követségen egy idősebb asszony magára vállalta a holttest hazaszállításával kapcsolatos tennivalókat. Azt mondta, a procedúra hetekig is eltarthat. Genys nem bánta. Nem akart visszautazni. Úgy döntött, ott marad, megvárja, amíg a bürokraták összepecsételik valamennyi papirost. Kizártnak tartotta, hogy ebben az állapotban türelme lenne Jodihoz vagy bárkihez – – – * Genys óvatosan vezet. Kislány korában átélt egy balesetet. Apja ült a kormánynál. Az abroncsok jégre futottak. A kocsi nem engedelmeskedett többé az irányításnak. Szörnyű körtáncba kezdett. Forgott körülöttük az utca. Hol a száguldva közeledő villamos felé siklottak, hol egy villanyoszlop rohant rájuk fenyegetően. A lassú piruettezés közben csak rettegni lehetett: vége mindennek. Genys nem felejtette el azt a félelmetes forgást, a tehetetlenséget. Apja kétségbeesett nyöszörgését. A haláltáncot. Aztán a kocsi elejét felgyűrte egy fa; ők meg sem karcolódtak. Azóta utálja a téli vezetést. Szorongásaival nem szívesen dicsekszik. Előreszegezi a tekintetét. Keresztülnéz a felhőn. Megkönnyebbül, amikor áthatol rajta, de máris jön a következő. Jodinak tetszik a látvány. Hangosan képzeleg: repülőn ül, anyja a pilóta, szelik az eget. Genys erőlteti a nevetést. Két kézzel markolja a kormányt, talpát váltogatja a fék- és gázpedálon. Az út széles ívben kerülgeti a hegyet, nem ijesztget hajtűkanyarokkal. Ekkor durranás hallatszik a kocsi alól. Halk pukkanás csupán; hangja a pezsgőspalackból kiszabaduló dugóéhoz hasonlatos. Látszólag semmi nem történik. Az asszony nem tudja mire vélni a dolgot. Már csaknem megnyugszik, amikor felfogja, mi történt. Megszűnt a fék. Felnyög, és lekapja a lábát a gázról. Csodát remélve a lötyögős fékpedálra lép. Hiába tapossa. Jodi arcára les a tükörben. Nem szól semmit. Robban benne az indulat. Némán nyeldesi a könnyeit. Jodi nem halhat meg! * – – – Ha gondolkozni tudott volna, megsürgeti az ügyintézést. Sűrűbben telefonál a követségre. Veszteget, harcol. De nem vette észre a múló napokat. Tudtán kívül folydogált az idő. Végigkóstolta Piers elvesztésének minden kínját, az önvádtól a teljes kétségbeesésig. A szomorúság különféle szintjein botorkált, öntudatlansághoz fogható kábulatban. Tudta, egyszer eljön az idő, amikor úgy érzi: kiheverte. Sóvárgott e nap után, majd a fejét rázta: képtelenség. Abszolút képtelenség valaha is talpra állhatni Piers nélkül. Feltételes móddal gyötörte magát. Ha Piers otthon marad, meggyógyították volna. Ha nem engedi el, nem esik baja. Ha szebben szereti, meggyógyulhatott volna. Ha szebben szereti?! Genyst lesújtotta az önvád. Oly gyakran s szívesen ironizált Piers tökéletességén. Ami persze nem tökéletesség volt, hanem kiegyensúlyozottság; az övétől idegen természet, olykor nagyon bosszantó. Távollétében már-már fellélegzett, holott tudhatta volna: nélküle színét veszti a világ. A fájdalom porrá éget mindent. Sutává lesznek a mozdulatok, és végül eltompul a szív. Nincs tovább.
Tudhatta volna, hogy minden kapcsolatban normális jelenség s nem vésztünet, hogy időnként jobb egyedül; hogy az érzelmek is vágynak pihenésre; fáradtságuk múlékony. Genys mégis úgy emlékezett vissza felszabadultságára, mintha elárulta volna Pierst. S mintha ezzel az árulással meg is ölte volna. Mi maradt?! Jodira nem is mert gondolni. Talán soha nem lesz ereje a gyerek elé állni a hírrel: apád halott. Ha mégis hazamegy, és rászánja magát az élet folytatására, többé nem lesz már a régi. Másképpen hallgatja majd a többieket. Másként felel nekik, mint eddig. Piers meghalt, s megszűntével levagdosta az ő szárnyait. Mit adhat vissza önmagából a múló idő? Az idő. Genys fel-alá járkált a szállodai szobában. Lábai ösvényt koptattak a szőnyegbe. Alig evett, nem aludt. Órákat töltött a fürdőkádban, hátrahajtott fejjel, borzongó bőrrel. Várta, mikor mondja benne a fájdalom: elmegyek, kiléphetsz a fogságomból. Amint hallani vélte ezt a hangot, kiült a teraszra. Behúzódott a napellenző alá. Nézte a fényszívta, sárgán reszkető levegőt. Nem látta a körülötte nyüzsgő embereket. Nem fogta fel a napszakok váltakozását, színeit. Megsárgult előtte a külvilág, akár egy elfakult fénykép. A csend is lábujjhegyen surrant körülötte. Nem tudta, hogy így emlegetik: a bolond nő. Nem tudta, milyen titokzatosnak, izgalmasnak látják. Nem vette észre a feléje forduló arcokat, az alakján elidőző, tapogató pillantásokat. Elfelejtette, hogy arca, teste van, láthatják. Szőkesége, áttetsző kék szeme, sápadtsága, elvékonyult alakja érdeklődést gyújtott, a tudta nélkül. Ő bebábozódott a nincsbe. Újraélte az elvesztett szerelmet. S e fantáziaképekben alázatosan szerette Pierst, ahogy a valóságban sohasem. Amikor túljutott a gyötrelmes képzelgésen, megpróbálkozott a megbocsátással – önmagának –, hiába. Elhalásra kárhoztatott kapcsolatából nem az érzelmei hiányoztak, hanem átélésük – és a velejáró örömök. Rádöbbent, hogy ezt vesztette el, jóvátehetetlenül. Akkor nem adta át magát érzelmei hullámverésének, valami fura, ostoba függetlenségi háborút vívott. Magára vigyázott? Piers halálával ezt is elvesztette: önmagát. Egy este, amikor ott ült a szokott helyén, a teraszon álló fonott székben, estélyi ruhás nők és férfiak rajzottak köré. Halványan érzékelte suttogásukat, gyöngyöző nevetésüket, a lámpák fényköreit, a halkan szüremlő zenét. Közéjük vágyott. Sejtette, hogy miatta visszafogottak, az ő tetszhalálát tisztelik. Váratlanul egy férfi állt meg előtte. Poharat nyújtott felé. Genys nem mozdult. A férfi lehajolt, gyengéden megfogta a kezét, s a talpas kehely köré fonta az ujjait. Genys lenyelt egy korty pezsgőt. Az ital végigperzselte a nyelőcsövét. El akarta tolni a poharat, de a férfi itatott vele még egy kortyot, s még mindig nem szólt semmit. Már-már félszegnek látszott. Genys érezte, hogy a fejébe száll az alkohol. Valami történt vele. Valami rést ütött a tompaságán. Felnézett. Sokáig figyelte a férfi arcát. Sorra vette a részleteket: a hátrafésült, hullámos fekete hajat, a dús szemöldök alatt meg-megvillanó szempárt. Ismeri ezt a férfit. Látta már valahol. Az enyhén hajlott orr, a széles ajkak, a szigorúan szögletes áll megerősítette hitében. Genys a homlokához érintette ujjai hegyét. Végigkutatta emlékezetét. Remélte, hogy téved: az előhívott férfi szőke volt. Azóta megnövesztette a haját, megváltoztatta a színét, ennyi az egész. Genys fáradtan elmosolyodott. Gittan Cae állt előtte. – Jöjjön – kérte halkan a férfi. Lehajolt érte, átkarolta a derekát, felemelte a székről. Vakító lámpák alá vezette. Zene lüktetett körülöttük. Táncoltak. Furcsa kábulat ereszkedett Genysre, különbözött a korábbitól. Megjelenítette előtte Jodi születésnapját, Piers bejelentését, a tévé képeit. A lemészárolt gyümölcstortát. Mindez az akkori viszolygással együtt hullámzott át rajta. Lefordította a tekintetét, hogy lássa a ruháját a
férfi tenyere alatt. Látni akarta, véres lett-e. Különös, a viszolygás mellé kíváncsiság is társult. Belenézett Gittan Cae szemébe. Látta a férfi féloldalas, magabiztos mosolyát, felfénylő fogait. – Hogy hívják? – kérdezte Cae. – Genysnek. – Genys, Genys – kóstolgatta a férfi. – Szeretném, ha megelevenedne. Engedje meg, hogy életre keltsem. Igyunk még egy pohárral. A terített asztalhoz sétáltak. Cae megetette az asszonyt; falatonként táplálta belé az ételt. Genys nem ellenkezett. Éhes volt. Amikor megelégelte a könnyű húsokat, inni kért. Cae megitatta, majd meggyújtott egy cigarettát, és Genys fogai közé illesztette. Azután újra táncoltak. Cae magához szorította, s Genys érezte a férfi izmos, kemény testét. Hatalmas tenyerét a derekán, dús, mozgékony vállizmait a szmokingkabát alatt. A könnyű szédület sem "feledtette vele, hogy ez az ember habozás nélkül gyilkol. Titkon azt remélte, hogy a következő pillanatban a férfi összeroppantja, eltöri őt; megszabadítja ettől az éjszakától. El-elhúzódott tőle, de csakis azért, hogy kiváltsa belőle a vágyott szorítást. Gittan Cae lehajolt hozzá, az arcát falta a tekintetével. Mosolygott és arról mesélt, milyen ez az ország, milyenek tájai – melyekből Genys semmit sem látott. – Jöjjön – hívta a zeneszám végén. Visszavezette a hosszú asztalhoz, poharat emelt a szája elé. Bólogatva belediktálta az italt, majd újabb cigarettát gyújtott meg, s nézte, miként szívja végig anélkül, hogy kivenné ajkai közül; leejtené róla a mind hosszabb hamucsíkot. Genysszel – mintha hajóhintában ülne – megfordult a világ minden szippantásnál. Remélte, közeledik a pillanat, amikor a férfiból kiválik a szörnyeteg, és megszorítja őt. Provokálni akarta a metamorfózist. Új érzés volt ez az elszántság, tevékenyebb minden eddiginél. Lassan úgy áthatotta, mint az őrület. Cae nyugodtan beszélt hozzá. Mozdulatai gyengédséget sugároztak. Genys derekára tette a kezét, átvezette őt a félhomályos parkon, besegítette nyitott sportkocsijába. A motor diadalmasan felhörrent. A szél belekapaszkodott a hajukba, arcul ütötte, megcirógatta őket; susmogott, dúdolt, jajgatott a fülükbe. Genys hátradőlt az ülésen. Megpróbálta kivenni a mellettük suhanó sziklás tengerpartot, az elmázolódó fákat, a haragvókék égboltot pettyező csillagokat. Mélybe zuhannak? Árokba fordulnak? Magasba repülnek? Mindegy volt, csak végzetes legyen. Genys elengedte magát, hogy teste kiszabadulhasson az ülésből, ha bekövetkezik végre. Egy kanyarban a könnyű kocsi valóban megcsúszott. Cae felszisszent, és a kormányba kapaszkodott. Amint egyenesbe értek, felnevetett. Genys rámeredt a saját kezére. Úgy kapaszkodott az ajtóba, olyan szorosan, olyan ösztönösen, mint aki mégis élni akar. Lefejtette ujjait az ajtó pereméről. Megmozgatta, megbámulta őket, egyenként. Cae bekapcsolta a magnót. Felerősítette a zenét. Nem húzta vissza a kezét, ráejtette Genys lábára. A dallamok körülöttük kígyóztak a szélverésben. A nő lepillantott Cae hatalmas kézfejére, vaskos ujjaira, izmos combjára. Előbb csak ujjbeggyel érintette meg a nadrágot, majd rásimította a tenyerét. Érezte a gázpedálra feszülő láb izmainak játékát, állati erejét. Fényűző ház elé kanyarodtak. A kocsi sebessége alig csillapult. A gumiabroncsok szétspriccelték az alájuk kerülő kavicsokat. A levegőbe pattanó kövek az alvázon, az ajtókon kopogtak, elhúztak a magasba, csak hajszálnyira az arcuk előtt. Cae fékezett, átlendült az ajtó fölött, Genys felé került, és kisegítette őt az ülésből. Kézen fogta, maga után húzta. Nem törődött az elősereglő szolgákkal, akik kitárták előttük az ajtószárnyakat, majd némán visszahúzódtak az észrevétlenségbe, ahonnan jöttek. Tágas szobába léptek. A falakat szegélyező karos lámpák alig látható, halovány lüktetéssel adták ki magukból a fényüket. Genys megtorpant a szőnyeg közepén, akár valami lidérces álom
hősnője. Mint aki arra vár, hogy kezdetét vegye a borzalom. Gittan átvágott a szobán. Menet közben lehajította fehér szmokingkabátját, letépte ingét. Járása nehézkesnek látszott, izmos combjai egymáshoz súrlódtak. Teljes talppal érintette a földet. Félelmetes volt, hatalmas, akár egy fenevad. A férfi italt kevert, a két pohárral újra átszelte a termet. Lehajolt Genyshez, s keményen szájon csókolta. Azután vigyorogva felegyenesedett, és átadta az egyik poharat. – Igyál – mondta. – Három hete bámullak. Átkozottul kívánlak. Genys, Cae fedetlen mellkasát nézte. Belevágta a körmeit a bőrébe. A férfi nevetve megszorította a csuklóját, s lefejtette magáról a kezét. Két tenyere közé fogta az arcát, és csaknem őrjöngve megcsókolta. Genys nem tudott tiltakozni. Nem akart tiltakozni. Lelassult, elkábult. Mintha viharba került volna. Megkapaszkodott a férfi vállában. Érezte, hogy felemelkedik. Lába nem érinti a szőnyeget, teste száll a levegőben, azután puhán leereszkedik. Cae óvatosan borult fölé, félve, hogy összeroppantja. Csak akkor nehezedett rá, amikor megsejtette fel-feltámadó ellenkezését. Kibontotta a ruhájából, levetkőzött maga is. Felültette, a karjába vette, végigcsókolta. Élvezte könnyűséget, törékenységét, odaadását. Azután a hátára fordult, és a hasára vonta Genyst. Két kezébe fogta az arcát, vadul csókolta, majd eltolta magától, s csak bámulta nyöszörgő lovasát. Genys a baldachinos ágyon ébredt. A közeli ablakon át jégfehér fény áradt az arcára. Felkönyökölt, felismerte a termet, a karos égőket a falakon. És Gittant. A férfi nem aludt. Karját a feje alá hajlítva, félig kitakarózva hevert mellette. Cigaretta füstölgött a fogai között. – Meg kellett volna ölnöd – sóhajtotta Genys. Mintha iszap lett volna a fejében. Visszadőlt a párnára. Valahogy hülyén hangzott, amit mondott. Messze volt már az éjszaka. Ebből a távolságból meglehetősen jól kirajzolódtak a történtek. A szédült vágy, amelyről azt akarta sugallni magának, hogy a halált kívánja, de bevallhatja végre – ebben a józan, rideg fényben –, a férfira vágyott. – Miért öltelek volna meg? Megöleltelek. Ne tudd meg, micsoda különbség! – felelte Cae. Eloltotta a cigarettát, s felkönyökölt. – Hogy vagy? – Iszonyatosan másnaposan. – Nem csoda. Jól lerészegedtünk egymástól. Genys úgy érezte, széthasad a koponyája. Nem bánta volna. Elképzelte, amint megtörténik, s a fejét feszegető iszap rábuggyan a makulátlan fehérségű párnára. Cae azt akarta, hogy megelevenedjen. Felébredt, valóban. De hol a mesék igazsága? Eszméletre csókolta egy férfi, de nem ám hercegi sarj. Csipkerózsika egy gengszter karjaiban. Egy ellenállhatatlanul vonzó gengszter ágyában. Genys dühre lobbant. – Tudom, ki vagy. Szépen beszélsz, de vadállatot rejtegetsz a bőrödben; – Vigyázz vele, hogy szelíd maradjon – felelte a férfi hűvösen. – Köröznek. Nem félsz? – Itt biztonságban vagyok. Úgy élek, akár egy fejedelem. – Cae vigyorgott. – Lám, te is itt fekszel. Kívánhatok-e ennél többet? – Meghalt a férjem – suttogta Genys. Felült, végignézett magán. Megdöbbentette meztelensége. Megint lepergett előtte a születésnapi életkép Jodival, Piersszel, Gittan Cae-vel. Hallani vélte a fekete plasztikzsákok suhogását, a tűznyelvek sziszegését. Piers a hűtőkamrában fekszik. Zúzmarás a szempillája, kézfején a szőke szőrszálak. Ő, Genys másnapos, Gittan Cae hajol fölé, hogy megcsókolja; a hatalmas férfitenyér alatt elvész a melle.
– Engedj el – kérte. Elfordította az arcát Cae szája elől. – Menj. Ha szükségem lesz rád, érted küldök. Vagy magam megyek. – Miért lenne szükséged rám? – Hogy jóllakass. A férfi felkelt, nyújtózkodott, megmozgatta látványosabb izmait. Figyelte, hogy Genys megbámulja a testét. Elvigyorodott, és a köpenye után nyúlt. – Három normális méretűt lehetne kiszabni belőled – mondta a nő. – Hát nem szilikon van a bőröm alatt. Velem reggelizel? – Elmegyek. Genys megfürdött, felöltözött. Megnézte magát a tükörben, fel is fogta, mit lát. Hetek óta nem érzékelte a testét. Ami azt illeti, az elmúlt éjjelen bőségesen bepótolta a mulasztást. Pokoli bűntudat rontott rá. Nem esett nehezére, hogy az egészet áthárítsa Cae-re. Gittan kikísérte a kertbe. A sportkocsi mellett tányérsapkás félvér férfi várakozott. – Gazdag lehetsz – jegyezte meg Genys. Aztán elszégyellte magát. De miért is restellné bornírt szövegét?! Hiszen mérföldes a pasas bűnlajstroma. Akkor is mérföldes volt, amikor beült a kocsijába, amikor végigborzongott a csókjaitól, amikor szenvedélyesen szeretkezett vele. Ugyanaz vonzotta, ami taszította: a férfi áradó, érzéki vadsága. A szép test, amely már-már önmaga paródiájává vált. A hol fenyegető, hol ellágyuló vonások. Cae észvesztő sebességgel váltogatta maszkjait; s közben láthatatlan maradt mögöttük az arca. Gittan lehajolt hozzá, megcsókolta. Belefűzte ujjait a hajába, hátrafeszítette a fejét, fogai belemartak a szájába. És Genys összeborzongott. Még akkor is tágra nyílt szemmel, felhevültén bámult a pasasra, amikor beült a félvér mellé, s a motor felmorrant. * Egész nap lézengett a szállodai szobában. Időnként megállt a tükör előtt, mélyen a saját szemébe nézett, s fontolóra vette, mennyiféle vallomást, sőt ömlenyt hallgatott végig pszichológusként Cseppet sem bánta volna, ha másféle szakmát mondhat a magáénak. Attól tartott, hogy önnön lelkében is csalhatatlanul tájékozódik. Piers halott, s ez a tény hívta fel az ő, Genys figyelmét az iránta érzett szerelem mélységére. A halálosztó Cae közreműködésével kívánt eljutni oda, ahol Piers tartózkodik. Fenét. Piershez érzelmek fűzik, ám ami Cae-hez rántja, az sem kisebb hatalom: érzékei lökik hozzá és el tőle. Ijesztő volt, döbbenetes. Mindent sorra vett. Özvegyi állapotát, a tőle elvárt viselkedést –, az ezzel homlokegyenest ellenkező vonzódást Cae-hez. Cae-hez, kitől abszolút semmire nem számíthat, akitől irtóznia illenék, s miközben irtózik is, vágyik rá. Jó isten! * – – – Jodi nem halhat meg! Nem tud semmiről, sejtelme sincs arról, mi történik velük. A kanyarok egymást követik, az elszabadult dzsip egyre sebesebben rohan. Genys megpróbálkozik a kézifékkel. Nem vár tőle semmit, mégis meglepi, hogy az sem működik. Visszavált. A motor zakatol, hörög. A gumik visítanak a ledöngölt havon. Jodi felujjong a hátsó ülésen. – Kapaszkodj! – kiált rá Genys, Csak a gyerek jár a fejében. Meg kell fékeznie ezt az ámokfutást. A szembejövő kocsi vezetője mérgesen rádudál, nem érti, mit keres a Suzuki az út közepén. Genys megpróbálja kiegyenesíteni a kanyarokat. Hatványozottan kell figyelnie, mert előtte is
járnak autók, de a felfelé tartó forgalom még élénkebb. Manőverezés közben lázasan töpreng, mit tehetne. Ha belevezetné a kocsit az út szélére kotort hórakások valamelyikébe? Akkor átszakítanák a korlátot, és lebukfenceznének a mélybe. De mégis, mit eszelhetne ki?! Találkája van a pokolban, ezt régtől tudja. Előbb tudta, mint ahogy a bulvárlapok megírták, és a norvég mintás pulóverbe bújt rikkancs világgá üvöltötte. De egyedül kell mennie. Ha egyáltalán muszáj mennie. Ami azt illeti, úgy rémlik, hogy muszáj. Meddig bírhatja idegekkel ezt az őrült rohanást, amelynek kimenetele felől semmi kétségé? Egyidejűleg több képet lát: a gyilkos utat és a múlt filmjét. Meg kell előznie az előtte suhanó kocsikat, egyszerűen nem tehet mást. Nem lassíthat, nem rohanhat beléjük. Tolakodnia kell. Ha jobb nem jut eszébe, legalább irányítania kell az őrült vágtát. Jodi már rájött, hogy nem játékból száguldoznak. Megrettenve belevájja ujjait az üléstámlába, és felsír. Genys tudja, hogy hamarosan enyhébb lejtő mellé érnek. Azon a szakaszon nincs korlát, az út kiöblösödik, hogy a kirándulók kiállhassanak, és fotózhassák a tájat. De nem vágtathat be a parkolóba. Ott sem állhat meg. A gyerek! Ott ki kell löknie a gyereket! Átszúr a szívén a félelem. Gyors pillantást vet a műszerfalba szerelt szupermagnóra. Kazetta is van benne. Tökély. Felvételre kapcsolja a készüléket. * – – – Dühöt, szégyent és más kínokat kiváltó kalandja kilökte ugyan a depresszió mélyéről, de az sem volt jobb, amit helyette talált: depresszió helyett depressziót. Másfélét. Feszültség lüktetett a testében. Lázasan ténykedett. Csomagolt, intézkedett, zaklatta a követség tisztviselőit. Le kellett kötnie magát, hogy ne gondoljon az elmúlt hetekre: a kábulatra – és a szörnyetegre, aki felrázta belőle. Irtózott magától, de legfőképpen attól, hogy Cae ugyanolyan ellentmondásosan maradt meg benne, amilyen kezdettől fogva volt. Tagadhatatlanul továbbra is vonzódott a férfihoz. Gyakran felelevenítette emlékezetében A Szép és a Szörnyeteg történetét. A szerelem elfeledteti, hogy csúf, akit szeret, s a csúf megszépül tőle. Csak egy baj volt ezzel a mesével. A rútság belül volt Cae-n. S nem Genys volt az első nő, aki happy endes megoldásban bízott, aki azt gondolta, hogy ő most aztán világraszóló csodát tesz a pasassal. Egyszóval, a történet nem működött. Kreatív elme lévén, Genys kitalált egy másikat. A rút, gonosz sárkány elragadozza a hercegnőt, várába hurcolja, de nem ám azért, hogy felfalja! Merő szerelemből! S bár továbbra is felzabál mindenkit, a hercegnőt nem veszi fel az étlapra. Hálából a hercegi sarj megbocsátja rútságát, s boldogan élnek, míg meg nem halnak. A józan ész felől nézvést ez sem működött. S mégis, ha akarta, ha nem, Genysnek folyton arra az éjszakára kellett gondolnia, amelyen Gittan sportkocsija kiszáguldott vele a kábulatból; egy újabb, egy másik őrület felé sietve. Mert Gittan férfi volt, a legősibb fajtából, valahonnan az evolúció derekáról: könyörtelen, mindent megszerző, erős férfi; akit csak a harc éltet. Hordát, légiót, hadakat kellett volna vezetnie. Későn született? Dehogy. Cae az abszolút modern ember. Minden korban fellelhető a megfelelője. Minden korszakban otthon van. Ő aztán nem tartja siralomvölgynek a Földet. – Siralomházban fogja végezni! – bizonygatta Genysnek a férfi, aki azon a délutánon állított be hozzá. A fickó első látásra is ijesztő jelenség volt: sovány, görnyedt tartású, rosszul öltözött, a– lezserségen messze túlmenően ápolatlan. Harmincas éveinek vége felé járhatott, olajos fényű haja csigákban pöndörödött, szemöldöke gazos bozótnak rémlett, sötét szeme vágott, szúrt.
Apró orra gulipáncsőrre emlékeztetett, szája vékony vonalként feszült. Állát csak fokozott jóindulattal lehetett gödrösnek nevezni: inkább bombatölcsér mélylett benne. Ehhez fekete borosta és – nem is enyhén – idegbajos atmoszféra társult. Mindezt tetézendő, rágógumit őrölt, hátborzongató, taszító lezserséggel. Azt állította magáról, hogy különleges jogosítvánnyal felruházott zsaru, és mert Genys nem volt jártas az efféle dolgokban, hiába meredt rá az orra elé tartott igazolványra, legfeljebb az írást és a pecsétet foghatta fel, ennél többre nem jutott. – Nevezzen Kyle-nak – mondta a férfi. Tekintete szüntelenül vibrált, valósággal meszelt. Körbe-körbe. A fickó elterült a fotelban, karjait a háttámlára aggatta, lábait kinyújtóztatta. Nem érdekelte, hogy ellenszenvet vált ki, régen megszokhatta. Ráhajtott jövetele céljára. – Az a rohadt feladatom, hogy Cae-t hazavigyem. Mivel az itteni kormány tök tetű, nincs vele kiadatási egyezményünk, hivatalosan nem mozoghatunk. Tudjuk, hogy az a mocsok Cae hetek óta kerülgeti magát. Tudjuk, hogy el is kapta. Na már most, bár tisztelem, becsülöm az érzéseit, tervem a férjével is összefügg, őt csendesen eltemetjük. Ezt elintézem, nyugodtan fám bízhatja. A férje koporsójában pedig hazavisszük Cae-t. Kyle a döbbent nőre vigyorgott. – Részletezem: a maga férjét csendesen örök nyugalomra helyezzük egy közeli faluban, hogy a tisztességen ne essék folt. Én elintézem a hazaszállítással kapcsolatos formaságokat, de a koporsóban nem a megboldogult, hanem az eleven Gittan Cae lesz. Ó persze megpróbál majd törvénytelenségre hivatkozni a bíróság előtt, de nem fog bejönni neki. Ugyanis egy illető az ő papírjaival repülőjegyet vált, és önként hazarepül, tehát bizonyítani tudjuk, hogy szó nincs emberrablásról. Világos? – Nem világos – felelte Genys. – Én a saját férjemet akarom hazavinni. Őt akarom otthon eltemetni. Ért engem? Kyle tovább vigyorgott. – Én értem. De ki a fene fogja megérteni, hogy maga ezzel a gyilkossal flörtölt, miközben a halott férje... – Menjen innen – suttogta Genys. Kyle legyintett. Unottan forgatta a szemét. – Nem vagyok bonvivánalkat. De ez ne vezesse félre magát Attól még mindig célba érek. Ezt a rohadt Cae-t kergetem hónapok óta. Ha elfogom, nagy kalap pénzt kapok érte. Tehát elfogom. Kikezdhetetlen lesz a történetem, miszerint ő saját szándékából tért haza, s pechjére a rendőrök karjába rohant a, repülőtéren. Magának nincs félnivalója. Ez a kis trükk sosem derül ki. Cae rács mögé kerül, onnan a siralomházba, végül pedig a finom kis villamosszékbe. Kész, ezzel a történet véget ér. Nem dumálom rojtosra a számat. Én viszem vásárra a bőrömet. Amikor legközelebb találkoznak, maga lefoglalja Cae-t, mi pedig lecsapunk. Az a rohadék általában testőrök nélkül megy találkára. Mindössze azért avattam be magát, hogy felkészülhessen a férje temetésével kapcsolatos változásokra. Ne izguljon, gondunk lesz mindenre. Otthon nem fog kiderülni, hogy üres koporsót temetnek el. Ja, és persze titokban marad a románca ezzel az utolsó szeméttel. Legalábbis ez esetben. Genys nem felelt. Nézte az egyre szélesebben vigyorgó férfit. Nézte, és már nem találta elviselhetetlenül ellenszenvesnek. Szánta inkább, mert a félelem szaga, levegője terjengett körülötte. Már-már hősiesnek látszott lezser pózaival, s talán az is volt. Kyle állta a szavát. Megszervezte a csendes, feltűnésmentes temetést. A hevenyészett ceremónián rajta és a papon kívül még egy férfi vett részt, akit Soon néven mutatott be. Soon vonásai keleti származásra vallottak. Fékezhetetlen, fényes fekete haja a homlokába lógott, mélyen ülő, sötét szemére ráfittyedt a szemhéja, lapos, széles cimpájú orra folyton szimatolni látszott; ajka bordó volt. Közel járt a kétméteres magassághoz, vállát kissé görnyedten tartotta. Egyszerű vászonnadrágot viselt, amolyan bugyogószerű, szabás nélküli
darabot. Huszonöt éves lehetett. A szertartás alatt mindvégig Genys mellett állt, készen arra, hogy átkarolja, megnyugtassa, ha szükséges. Genys tökéletesen magánál volt, tudta, mi történik, látni vélte Piers zúzmarás szempilláit, kisimult vonásait. Ráébredt, hogy nem csak a tévében látott vérontás képei miatt vésődött emlékezetébe Cae arca, de azért is, mert azon a délutánon kezdődött elszakadása Pierstől. Akkor már a férje vérében lubickolt a vírus, amely később a halálát okozta. Különös, de ha erre a parányi lényre gondolt, az Cae arcvonásait viselte. És ha jobban eleresztette a fantáziáját, felmerült benne: vajon nem akarta megfertőzni őt is? Piers teste az idegen földbe került. Genys a fejfára tűzött egy szál orchideát, és elfordult. Tisztában volt vele, hogy az otthoni ceremónia kimerítőbb lesz. Aznap éjjel Gittan megjelent. Kopogás nélkül nyitott be az ajtón. Gyors pillantást vetett az ágy tetején Heverő Genysre, még gyorsabbat a sivár szoba berendezésére. – Menjünk innen – fanyalgott. – Lehervadok az ilyen lepra helyektől. Nem szeretnék kudarcot vallani. – Ez az ars poeticád? – kérdezte Genys. – Ez az egyik. A másik sem kevésbé klasszikus: pénz, pénz és pénz. Genys nem mozdult. Gittan odalépett hozzá, érte nyúlt, hogy felsegítse, de aztán egymás mellett találták magukat az ágyon, szorosan összesimulva. Genys kétségbeesetten csókolta Gittant. Félt, hogy megkönyörül rajta, és figyelmezteti a veszélyre. Attól már nem tartott, hogy ismét elárulja Pierst; érzékei olyan magától értetődően kerekedtek fölé, úgy ragadták magukkal, mint a szökőár. Eszeveszetten ölelkeztek, s csak Genys tudhatta, hogy utoljára. Már nem törte a fejét kibúvókon, belenyugodott a szörnyeteg vesztébe. Szörnyeteg?! Ezt a törvénytisztelő énje mondatta vele, az, amelyik behódolt az állam és a test szabályainak, ha mégoly tudathasadásosan is. Szörnyeteg, ezt mondta hangosan is elfúló hangon, elhomályosuló tekintettel, Gittan feszes bőrét simogatva. – Maradj itt – ajánlotta később Cae, bodor füstkarikákat eregetve a mennyezetre. – Úgy értem,– velem. Amíg mindkettőnknek jó. Mielőtt igent mondanál, mondok valamit: vállalnod kell, hogy nem nézel más pasasra, hacsak nem kedveled, ha fojtogatnak. – Miről beszélsz? – meredt rá Genys. Megjelent előtte Kyle. A fickó valahol a közelben lapul, a kérődző teve kecsével forgatja szájában a rágógumit, s készen áll arra, hogy könyörtelenül eldózerolja Gittant. S megint a plasztikzsákok, a vér, – menetrendszerűen. Azután Gittan maszkjai; érintése, bőrének melege, a mindent elborító, viszolyogtató-gyönyörű érzékiség. A sárkányhoz rántó, a tőle ellökő s hozzá visszatérő vágy égető szégyene. – Arról beszélek – vigyorgott Cae –, hogy meg akarlak tartani. Nem az idők végezetéig. Valameddig. – Mire jó? Tudom, ki vagy. Félek. Tőled s magamtól. Nem volna szabad itt feküdnöm melletted. – Ki tiltja meg? Fogadd el saját törvényeidet. Akarsz engem. Talán éppen azért, amiért tartasz tőlem. Az vonz hozzám, hogy fenavadnak látsz. Igaz? – Nem ilyen egyszerű, Gittan – sóhajtott Genys. A férfi legyintve felkelt az ágyról, és a ruháiért nyúlt.. – Elmegyünk a házamba. Hatalmas lakomát csapunk. Velem alszol. Vagy nem alszunk: reggelig szeretkezünk. Öltözz! – Gittan, előfordulhat valaha is, hogy figyelj rám? Érdekel egyáltalán, amit mondanék? – Mi ez? Valami vizsga? – Cae türelmetlennek látszott. Elkomorult az arca. – Nevezd szerelemnek, ha akarod. Oké? Megegyeztünk. Szerelem a neve. És most, miután ezt is tisztáztuk, öltözz fel végre, pucéran mégsem jöhetsz le a kocsihoz. Mozgás! Genys összeszedegette a ruháit. Kábultan kefélte a haját. Bátorító szónoklatot intézett gyengébbik énjéhez. Azután szinte kiviharzott az ajtón.
Gittan nevetve utána sietett. A kocsi mellett elkapta a vállát. Maga felé fordította, az arcába hajolt. Genys nézte a férfit, meg akarta jegyezni a szeme színét. De közben Kyle sötét arcára gondolt, s biztosan tudta: Gittannek nincs esélye. Cae válla fölött észrevette Kyle-t. Döbbenetes élességgel fogta fel a vonásait: villogó szemét, állán a komor krátert. A stukkert a kezében. Megfeszült a teste. Ne még! Gittan megsejtette a veszélyt. Talán a karjában tartott nő lúdbőrözése, hirtelen megfeszülő teste tűnt fel neki. Fegyvert rántott, és megpördült. Kyle sem késlekedett. Két lövés hallatszott. Kyle megingott. Egy reményteli pillanatig úgy tetszett, állva marad. Azután a mellén sötétlő folt szétterebélyesedett. Kyle összecsuklott. Néhány másodperc múlva halott volt. Szeme nyitva maradt. Visszatükrözte a fölötte pislákoló lámpa fényét. Gittan torokhangon nevetett. Pisztolyt tartó kezét a hasára szorította, mintha megsérült volna, bár ingét nem szennyezte vér. Valami mégis történt vele, mert rátámaszkodott Genys vállára, majd egészen rádőlt. A nő nem tudta megtartani súlyos testét. Óvatosan lefektette a földre. Soon felbukkanására számítva kivette a kezéből a fegyvert. Azután csak álldogált a halott Kyle-lal szemközt. Gittan kábultan mozgolódott. Genys a földre ejtette a pisztolyt. Soon kivált a sötétből, s lassú léptekkel közeledett, mintha attól tartana, hogy Cae-nek kevés volt a kábítólövedék, felkel, és végez vele. Félelme beigazolódni látszott, az ernyedő Gittan karja a földön heverő fegyver felé tapogatózott. Genys elrúgta előle a pisztolyt. Cae ködös tekintettel rámeredt, majd leejtette a fejét, és elnyúlt mozdulatlanul. Genys sírva fakadt. Könnyek közt segített az idegesen kapkodó Soonnak. A közelben álló furgonba gyömöszölték a hatalmas Gittant. Mellé fektették Kyle holttestét – – – * Jodi nem érti, mit mond az anyja. Genys hangja el-elfullad; beszéd közben az utat is figyelnie kell. Úgy sejti, közelednek ahhoz az útszakaszhoz, ahol meg kell szabadulnia a gyerektől. – Jodi – sikoltja. – Húzódj át a jobb oldalra, és fogd meg a kilincset. Ha azt kiáltom: MOST, lökd ki az ajtót, húzd be a fejed, rántsd magasra a térdedet, és gurulj ki! – Nem szabad, anyu, nem szabad! – Jodi zokog. Elszántan belecsimpaszkodik az üléstámlába. Bár szívesen megtenné, mégsem meri ököllel csépelni az anyja vállát, nem meri megmarkolni elszabadult hajtincseit, semmit sem mer, pedig tudja, hogy ez valami rettenetes őrület. Anyja megtébolyodott. Meg akarja ölni őt – és neki muszáj védekeznie! Genys újra és újra megpróbálkozik a fékpedállal. A csoda nem következik be. Az út menti táj életlenné mázolódik. A dzsip fara meg-megcsúszik. Néha ijesztően közel rohannak a korláthoz, a túloldalon felfelé kapaszkodó kocsikhoz. Időnként ködfoltokba, joghurtsűrű felhőkbe merülnek. Vakon száguldanak előre. Hajszálakkal térnek ki az előttük vánszorgó vagy a szembejövő kocsik útjából. Jodi felsír. – Anyu, bepisiltem! – dadogja. Biztosra veszi: ez a bejelentés drámai hatással lesz az anyjára, olyannyira, hogy megáll, és száraz ruhába öltözteti őt. Felhagy végre ezzel az őrülettel. Genys nem hallgat a gyerekre. Nem teheti. Tekintete belekapaszkodik az ellenoldalon
meredező rőt sziklafalba. Csak egy pillanatra, nem tovább. Tudja a történet végét. De az első, a legfőbb mégis az, hogy megszabaduljon Joditól. – Drágám! – nyöszörgi hideglelősen. Teste izzik és borzong a verítékben. A hátára fagy a kabát. Ragad a tenyere. – Jodi! Menj az ajtóhoz! Kérlek! A gyerek jajgat. Genys hátranyúl. Letépi az üléstámláról és a jobb oldali ajtóhoz löki a kisfiút. Közben előre kell figyelnie, mert egymást követik az átkozott kanyarok. Akár egy felgyorsított filmen. Mint a Támadd meg a kormánypalotát! című számítógépes játékban. Szállj le repülőddel a palota előtt! Verekedd át magad az őrségen! Hatolj be az épületbe. Siess; lőj! Lőj rá mindenre, ami mozog. Ha nem teszed, ha nem vagy gyorsabb az ellenfélnél, véged! Vedd fel a harcot! Közben fuss, rohanj, verekedj. Igyekezz, mert lőnek rád, eléd vágnak, kicseleznek, üldöznek, mert ezer az ellenség. A levegőbe kell röpítened a palotát! De most nem joysticket tart a kezében, hanem valódi, halálveríték-síkos kormánykereket. Közeledik az útkiszögellés. Két kocsi parkol az alig táncparkettnyi helyen, a szakadék fölött. Turisták bámészkodnak, fotóznak, leheletük messzire kanyarog a szájukból. Genys nyugtató szavakat kiabál, de hallja, milyen szörnyű, károgásszerű a hangja. Szorosan megmarkolja a kétségbeesetten küzdőd visító, harapó gyerek vállát. Két ujjal kitapogatja a kilincset. A megfelelő pillanatban – vagy annak törtrészében – kilöki az ajtót. Megtaszítja Jodit. A kisfiú iszonyú sikollyal kizuhan a dzsipből. Genys még egy pillanatig látja a tükörben a guruló, apró testet. Azután már csak a saját sírását, a gumik sivítását és az út monoton döngését hallja. Tudja, hogy forog a szalag a kazettában, villog a felvételt jelző piros lámpa. A légikatasztrófák után oly gyakran emlegetett fekete dobozra, a tragédia emlékezetére gondol. Nyomot kell hagynia a haláláról. – Jodi, kisfiam, szeretlek! – sírja. Reméli, hogy a gyerek épségben megúszta. A parkolóban látott emberek segítenek rajta. Meleg takaróba bugyolálják, megnyugtatják. Nagyon fontos, hogy megnyugtassák. Epesárga kocsi araszol előtte. Amikor félrerántja a kormányt, hogy kikerülje, szemből is ráront egy autó. Tülkök átkozódnak. A dzsip beékelődik a két karosszéria közé, fém sikolt fémen. Azután kitágul a világ, gyönyörűre: kétsávnyira. De egy perc múlva megismétlődik a rémes jelenet a következő kocsikkal. Genys retteg, hogy nem bírja tovább idegekkel. Nem tudja, mióta tart ámokfutása. Keményen megmarkolja a kormányt. Sziklafalra vadászik, amelynek nekironthat. Sziklafal legyen, ne szakadék! Legyen már vége, és jobb vége úgysem lehet! Fél a fájdalomtól, ezért újra meg újra elodázza a lépést. Tisztában van vele, hogy hamarosan úgyis összetöri a feszültség. * – – – Gittan Cae szervezete gyorsan megbirkózott a kábítólövedékkel. Amikor a koporsóba fektették, feleszmélt. Megpróbált kikecmeregni a ládából. Arca eltorzult, a perembe kapaszkodó ujjai fehéredtek, felsőteste fenyegetően egyre feljebb emelkedett. Genys nem akadályozta volna meg, hogy elmenjen, ha képes rá. Neki elég volt az izgalmakból. Közönyösen nézte Cae küzdelmét. Soon elrohant, majd egy fecskendővel repült vissza. Gittan karjába döfte a tűt, s amíg az óriás egyre lanyhuló kitörési kísérleteit figyelte, fulladozva lélegzett, teste ugrásra készen megfeszült. Soon félt. Félelme akkor sem szűnt meg, amikor Cae visszamerült a kábulatba. Lezárta a koporsó fedelét. Lehetetlen nadrágja farzsebéből lapos üveget húzott elő, és kiszívta a tartalmát. Különös, nem részegedett le az italtól. Lehiggadt. Az órákig tartó repülőúton, amíg Gittan Cae a koporsóban hevert a többi csomag között, Soon nyugodtnak látszott. Immár Genyst gyötörték rémképek: a férfi kiszabadul valahogy, dühöngve
megjelenik a gép fedélzetén, és végez velük. Minden simán ment. Az összeesküvés résztvevői értették a dolgukat. A repülőtéren látványosan letartóztatták a Gittant helyettesítő férfit. Gondjuk volt a sajtóvisszhangra is. Hogy mikor és hogyan ejtették meg a személycserét, azt Genys sosem tudta meg. Az újságokból értesült a folytatásról. Cae hiába bizonygatta, hogy elrabolták. Mindössze annyit ért el a vádaskodással, a koporsóról szóló történettel, hogy elmeorvosokat szabadítottak rá. A doktorok épelméjűnek nyilvánították Cae-t. Velük ellentétben Genys azon a véleményen volt, hogy Gittan pszichopata. Bebizonyítani nem tudta volna; hiszen rövid ismeretségük során inkább az ő elmeállapota volt súlyosnak mondható. Megint depresszió fenyegette. Szembe kellett néznie otthoni életével. A kétéves Jodi gyakran emlegette, követelte az apját. Piers jelképes temetésén Soon is megjelent. Nem ment oda az asszonyhoz, megállt a távolban; ezúttal is lehetetlen, bugyogószerű vászonnadrágját viselte. Alig látható biccentéssel üdvözölte Genyst, majd észrevétlenül eltűnt. Nehéz hónapok következtek. Genyst lekötötte a munkája, a Pierstől örökölt üzleti ügyek és a költözés. Elhagyta az emlékekkel kísértő házat, másikat vásárolt a tengerpart közelében. Hiába temetkezett bele elfoglaltságaiba, hiába merült el Jodiban, felejteni nem tudott. Leporolta valahai baráti kapcsolatait. Tucatnyi férfit mutattak be neki. Úgy menekült előlük, mintha sugárveszélyesek volnának. Esténként csak egy-két pohárnyi whisky segítségével tudott elaludni. Feszültség rágta az idegeit, megmagyarázhatatlan. Gittan Cae börtönben ült, és jobban őrizték, mint a koronagyémántot. Az újságok is friss szenzációkat hajszoltak. Egy év múltával valamelyest megkönnyebbült. Ekkortájt találkozott Rangellel. A férfi finoman ringó járással sétált a parton. Travolta túljátszott riszálására emlékeztető mozgása kihangsúlyozta formás, izmos csípőjét. Walkmanjét hallgatva meg-megállt, vezényelgetett. Abban a hitben tette ezt, hogy az alkonyi órában néptelen parton senki nem láthatja. Hirtelen felkapaszkodott egy gyommal borított téglarakás tetejére, és harsányan elkukorékolta magát. Ekkor vette észre a közelében álló, szájtáti Genyst. Meglepő módon egyáltalán nem jött zavarba. Elmosolyodott, felhúzta a vállát, és vidáman újra kukorékolt egyet. Azután két ujjal hátratúrta a homlokába lógó hajtincseket, és láthatatlan zenekarát vezényelve tovább sétált. Genys szégyellte el magát. Leült egy kőre, bámulta a hullámverést, a vízbe fúló nap vörösét. Rágyújtott egy cigarettára, a lába elé dobta a táskáját, és a térdére könyökölve belerévült a gondolataiba. Később szórakozottan hazasétált, s csak másnap reggel vette észre, hogy elhagyta a táskáját. A táskát délután hozta el egy férfi. Genys nem ismerte meg, amikor kinyitotta előtte a kertajtót. Megbámulta a rövid hajú, keskeny arcú, szürke szemű pasas apró, finom orrát, mosolyra kész száját, simára borotvált állát. Nagyvonalúan harmincasnak taksálta a lezser eleganciával öltözött fickót. Rangel bemutatkozott, átnyújtotta a táskát, aztán csak állt, mosoly játszott a szája szélén, furcsa, bujkáló vidámság. Genys rádöbbent, hogy a kakas áll előtte. Azt hitte, jutalomra vár. Előhúzott a zsebéből egy gyűrött bankjegyet. Rangel rácsodálkozott a markába erőltetett pénzre, majd begyömöszölte Genys ruhakivágásába. A nő feldühödött. Összegyűrte a bankjegyet. Habozott egy pillanatig, de a férfi vigyora láttán elnevette magát. – Igaza van. Ne haragudjon. Okosabb lett volna, ha egy marék kukoricával kínálom. Vagy égy korty itallal.
– Még megteheti – felelte Rangel a sarkán hintázva. – Nincs itthon ital – mentegetőzött Genys. Nem fűzte hozzá, hogy tegnap itta meg az utolsó nyelet whiskyt. – Akkor nézzünk el egy alkoholistáknak való helyre. – Nem lehet. Nem hagyhatom egyedül a fiamat. – Ilyen rendkívüli alkalommal az apja is vigyázhat rá. – A férjem meghalt. – Bocsásson meg. Mehetnénk tejbárba, oda a gyereket is vihetjük. Genys fontolóra vette az ajánlatot. Bólintott. – Oké. De maga menjen tíz lépéssel előttem. Szeretem nézni a járását. Rangel megvakarta az állát. – Ezt nem nekem kellett volna mondanom? A férfi valóban előttük lépdelt. Jodi megpróbálta utánozni a járását. Amikor leültek egy mákos kiflikkel és kakaós bögrékkel zsúfolt asztalhoz, Rangel zavartan elvigyorodott. – Szeretném megmagyarázni a tegnapi viselkedésemet. – Ugyan – legyintett Genys, mintha naponta összefutott volna kukorékoló, vezényli) pasasokkal. – Filmzenéket írok. Tudja, úgy megy ez, hogy amint megkapom a megbízást, nyomban utálni kezdem. Ez napokig is eltart. Közben négyszer-ötször megnézem a filmet, várom, mit vált ki belőlem. Nos, azt váltja ki belőlem, hogy leköpdössem magam, mert nincs a földön még egy ilyen botfülű, tehetségtelen fickó. Eltelik egy hét, a film észrevétlenül belém ivódik. És ekkor már éjjel-nappal szól bennem a zene. Elhiszi, milyen fárasztó ez? Az éjszaka közepén felébreszt egy dallam. Ki kell másznom az ágyból. Le kell jegyeznem, és az sem árt, ha kéznél van egy zongora. Ez a dallam útközben is támadhat. A kocsimba beszereltettem egy spéci magnót, hogy roham esetén szalagra dúdolhassam a melódiát. Nem akarom untatni. Hiszen csak magyarázkodom. Tegnap befejeztem egy filmzenét. Ez a csúcspont, ilyenkor már nagyon szoros és intim kapcsolatban élek a darabbal. Na, ezt vezényeltem, ezért kukorékoltam diadalmasan. Amúgy többnyire normális vagyok. Maga mivel foglalkozik? – Jó helyen jár. Ugyanis pszichológus vagyok. Annak idején a prof így kezdte az első órát: "Most kéz a kézben besétálunk egy sötét szobába, hogy megkeressük a fekete macskát. Látni fogják, és ez lesz az utolsó, amit látnak, ez áll az ajtón: pszichológia." Egyébként sokat tanultam tőle. Kallódó süvölvényekkel foglalkozom, de nem sokat tudok segíteni rajtuk. Isznak, narkóznak, vadulnak. Nem látják a jövőjüket. Azt hiszem, ezen a problémán aligha segíthetek. Hacsak nem változtatom meg a világot. – Előre a problémamentes világért – felelte Rangel a kakaóját kevergetve. Zavart, puhatolózó pillantásokat váltott a szótlan Jodival. A kisfiú félszegen elmosolyodott néha, többre nem volt kapható. Rangel a gyerekről kérdezte Genyst. Hamarosan sikerült Jodit is bevonnia a társalgásba. Búcsúzáskor nem beszéltek meg újabb találkozást. Néhány nappal később, alkonyattájt Jodi kinn játszott a kertben; Genys a konyhában tett-vett, és azon kapta magát, hogy sűrűn gondol Rangelre. Ingadozott, felbontsa-e a délután vásárolt whiskyt. Már nem sok választotta el a döntéstől. Nyakon ragadta a palackot, és az ablakhoz lépett. Jodi és Rangel elmélyülten játszott odakinn. Homokvárat építettek. Sokáig úgy festett, mintha a férfi Jodihoz járna látogatóba. Ha ez csak taktika lett volna, Genys elismeri zseniális voltát, de nem tűri el, a gyereket féltve. Rangel észrevétlenül hozzájuk olvadt, meghitt baráttá vált. Nem is beszéltek róla, nem kellett magyarázat * Genys megállítja a magnót. Mozdulata kapkodó. Kiveszi a kazettát a készülékből, és ledobja
az ölébe. Két kézzel markolja a kormányt. A dzsip megcsúszik. Kibillen egyensúlyából, de egy lélegzetelállító döccenés végén ráhuppan a kerekeire, majd lelassulva fél fordulatot tesz az úton. Genys annyira megrémül, hogy csak akkor kap észbe, ¦amikor a kocsi már újra Orral előre száguld. Ha számít erre, kiugorhatott volna! Mi lenne, ha szándékosan idézné elő ugyanezt? Nem tud összeférni a halál gondolatával. De fél – és félelmét az egykori haláltánc emléke okozza. Azóta retteg hótól, jégtől, téli vezetéstől. Azt is tudja – elméletben nagyon tudja –, hogyan szabadulhat a félelemtől. Bele kell merítkezni, tempózni kell benne. Nem halad a gyakorlattal. Gyors pillantást vet a műszerfalba szerelt órára. Hihetetlennek tetszik, hogy csak néhány perce robbantak szét a fékcsövek. Mintha évtizedekkel ezelőtt történt volna. Annál is inkább, mert nem a detonációval kezdődött. Detonáció?! Halk pukkanás, akár az ünnepi pezsgőé. És valóban ünnep ez a nap: Gittannek. Genys régen gyanítja, hogy megfizeti még azt a trópusi éjszakát, amelyen a sötét arcú Kyle meghalt – – – A bizonyosságot az előző nap hozta meg. Elhagyták Rangel hegytetőn álló házát, beültek a szálló éttermébe. Kipirult arcú nyaralók nyüzsögtek körülöttük. A zenekarnak fenntartott pódiumon divatfotós dolgozott a modelljeivel. A fényképész feltette magában, hogy megörökíti az eksztatikus életörömöt, alább nem adja. A sudár lányok mámoros bakugrásokkal és szökellésekkel kápráztatták el a közönséget. Egyikük a nyakába vette a lábát. Ez a póz kissé már aggasztotta a fotóst. Talán mégsem kellene ennyire ujjongani az életnek, mert mi lesz a ruhával?! Mindenki pompásan szórakozott, csak a fényképészt verte a víz. Rangel a tányérja fölé hajolva sanda pillantást vetett Genysre. Amikor ő meglepetten felvonta a szemöldökét a férfi halkan odasúgta: – Szeretlek. Már csaknem végeztek az ebéddel, amikor a rikkancs berobbant a terembe. Hetyke sapkát, térdig érő, norvég mintás pulóvert viselt, nagy halom újságot tartott a karján. Átrohant a helyiségen, mintha kergetnék, s közben rekedten üvöltött. – Találka a pokolban! Minden idők legelvetemültebb gengsztere megint vért ontott! Ellenségeit a siralomházból küldi pokolra! Találka a pokolban! A fényképész lehunyorgott a pódiumról. Letörölte a verítéket a homlokáról, marokra kapta a mikrofont, és belejajdult. – Kifelé innen! Az újságárus a kör végénél tartott, karján elsoványodott a hírlapköteg. Elvigyorodott, és újra kezdte. – Találka a pokolban! Minden idők legelvetemültebb gengsztere megint vért ontott! – De szép! – fintorgott Rangel. – Beoltatom magam az ilyen címek ellen. Valamennyi szenzációs napihír így kezdődik. Napjában megtörténik minden idők legnagyobbja, legvéresebbje, leglegebbje. Zsibbasztó. Genys nem felelt. A kezében tartott újságra meredt. Gittan Cae fenyegető tekintetébe. Egy másik fotón halott férfi arcát látta. A ferde metszésű, félig lehunyt szemekből elszállt az élet. A fej enyhén oldalra billent. Mintha aludna. De nem lehet. Soon szája sarkából vércsepp csurrant, meztelen vállára a halál rántott libabőrt. A fürge újságárus, immár távolodóban, ínycsiklandó szavakkal kínálta portékáját. Büszkébb akkor sem lehetett volna, ha saját kezűleg követi el a tettet. – Csupasz titkos ügynök a parti sétányon, golyóval a szívében! A halálra ítélt bűnöző keze a
siralomházból sújtott le! Azt üzeni: mindenki meghal, aki részt vett az elfogásában! Minden idők legizgalmasabb gengszterkalandja! Genys visszanyeldeste a könnyeit. Eldugta a kezét, ne lássék remegése. Nem olvasta el a tudósítást. Átnézett a verítékező divatfotóson és igyekvő modelljein. Valahol a távolban, egy csakis általa látható vetítővásznon Piers jégbe dermedt testét látta. Jodira és Rangelre pillantott. Beléjük kapaszkodott a tekintete, csaknem úgy, mintha a kezüket markolná meg. Hallgatott. Hazafelé ő vezetett, hogy elterelje figyelmét a félelemről. Néha mégis odasandított a mellette ülő Rangel kezében tartott újságra. A címoldalon harsogó képek nem változtak. Genys nem akart Gittanre gondolni. Beszélni róla végképp nem óhajtott. Ha rajta múlna, Jodi és Rangel sosem tudná meg, hogy ismeri minden idők legelvetemültebb gengszterét. A kocsi bosszút állt figyelme csapongásáért. Hiába voltak rajta a téli abroncsok, meg-megcsúszott, vérfagyasztót korcsolyázott a jeges úton. Genysnek egyedül kellett megküzdenie a kormánnyal, mivel Rangel nem szólt, nem kapkodott bele. Ő pedig, tétlenségéért nem kevéssé hálásan, megjutalmazta egy-egy mosollyal. Rangel ebben is különbözött az átlagférfitól. Ugyan melyik pasas állná meg, hogy ne halmozza el száznyi tanáccsal a téli vezetés mesterfogásainak tárgyköréből? Tízből kilenc már régen kicsavarta volna a kezéből a kormányt. Jodi torokból nevetve megjegyezte: – Anyu azt hiszi, hogy ez dodzsem. – Jöhet a jégtánc, fenn vannak a kűrgumik – vigyorgott Rangel. Összehajtogatta az újságot. Tekintete a címlapra tévedt. Beletúrt a hajába. Néhány kósza tincs mindig a homlokába lógott, hiába is igazgatta. – "Találka a pokolban." Ócska thriller. Genys nem felelt. De Rangel már nem is figyelt oda, egy szempillantás alatt kikapcsolt. Új dallam úszott át a fején. Eldúdolta, magnóra vette. Ujjaival dobolt a térdén. Megfeszülő vonásai elárulták, alig várja, hogy a zongora elé ülhessen, gyötörhesse a billentyűket. Ilyenkor nem számolgatja, mikor aludt utoljára. Végül persze kocsonya lesz. Megközelítették a hegytetőn álló házat. Valahányszor szétnéztek innen, elállt a lélegzetük a táj látványától. A hegyen-völgyön masírozó, hóprémbe burkolt, szenvedélyesen zöldellő fenyők Jodinak habcsókot, Rangelnek borotvahabot juttattak eszébe. Genys csodálkozást színlelt. – Hétköznapiak vagytok. Ez hó. Rangel rohant a zongorához. Jodi csúszkálni akart, így hát felcsatolta síléceit, és nekivágott a ház melletti, enyhén lejtő tisztásnak. Genys utánasétált. Néhány napja verssorok motoszkáltak benne Rangel filmjének hangulatára, amely rendkívüli és kivételes eseményről szólt: egy férfi és egy nő találkozásáról. Ehhez az újszerűnek ható történethez szerezte Rangel a zenét. Nem szerezte könnyen. Kezdetben, az ihletbe esésre várva csaknem szétcsattant a feszültségtől. Amikor végre-valahára megkezdődtek a tolófájások, nem aludt, nemigen evett; fantasztikus munkabírással, nem is e világi élvezettel dolgozott. Genys átengedte magát a gondolatainak. Ólomszürkére kopott az égbolt. Feltámadt a szél, és mind közelebb ostorozta az estét. Visszafelé sétálva motorzúgásra figyeltek fel. Genys jól tudta, hogy erretájt semmi nincs Rangel házán kívül. A hóekék is itt szoktak visszafordulni. Vendéget nem vártak. Rossz érzése támadt. A fák mögé parancsolta Jodit. A gyerek nem hallgatott rá, ott sompolygott a nyomában. Genys megfordult, és szokatlan indulattal rákiáltott. – Tűnj el! Kérlek! A kisfiú bömbölve behúzódott egy hómaszkos bokor mélyébe. Genys megtorpant az út szélén. A románckék színű idegen kocsi mellett. Benézett az ablakon. Néhány szót váltott a vezetővel. Szemlátomást megkönnyebbült, amikor az autó megfordult és elhajtott. A gyerekhez futott, és magához ölelte a zavarodott Jodit. Rangel az ajtóban állva szemlélte Genys furcsa izgatottságát. – Mit akart a fickó? – kérdezte közömbösnek szánt hangon.
– Eltévedt. A szállodát kereste. Visszaküldtem. Rangel bólintott. Amint tüdeje átszellőzött, visszaült a zongorához. Vacsorakészítés közben Genys meg-megállt, írogatott, a közelében matató Jodival beszélgetett. Azután megterített, és asztalhoz ültek. A gyereket felzaklatták az odakint történtek. Nyafogott, játszott az étellel, összekente a ruháját, hátat fordított az asztalnak. Provokálta az anyját. Genys tudta, hogy ő váltotta ki ezt a viselkedést. Megpróbálta elterelni Jodi figyelmét. Rangel a segítségére sietett. S végre a gyerek is megnyugodott. Később együtt hevert a kádban anya és fia. Egymást mosdatták, tengeralattjáróvá bűvölték a szivacsot. Jodi alámerült, búvárkodott. Azután szóba hozta régi problémáját. – Miért nem szólíthatom Rangelt apunak, ahogy téged anyunak? – Mert ő nem az apád, százszor mondtam már – felelte Genys, a gyermek haját törölgetve. – De én nem emlékszem az apámra. Én Rangelt ismerem. Ő van, őt szeretem, amióta én emlékezni tudok. – És az ő neve: Rangel. Engem is szólíthatsz Genysnek, ha az jobban tetszik. – Az asszony sejtette, hogy semmit nem magyarázott meg. Belebújt a köntösébe, megfésülködött. A mosdókagyló fölé hajoltak a fogkeféjükkel. – Mesélj az apámról – kérte Jodi, miután elhelyezkedett az ágyában. – Piersnek hívták. Hasonlítasz rá. Kétéves voltál, amikor meghalt. – Biztos, hogy meghalt? – töprengett a gyermek. – Talán csak felült a villám hátára, és messzire utazott. Genys elmerengett a villámon. Azután betakarta Jodit, és kiment a szobából. Leült Rangel mögött. Rövid habozás után elővette a verset. Amikor a férfi felfigyelt a jelenlétére, Genys titokzatos mosollyal a megfelelő helyre tekerte a filmet, és el-elfúló hangon, alig-önbizalommal elénekelte a szövegét. Rangel felderülő arccal hallgatta. Újra és újra rávette az ismétlésre. – Óriási – összegezte végül. – Azt hiszem, megtarthatjuk. Genys meglepődött. – Komolyan mondod? Hiszen ez a dalszöveg a film leglíraibb jelenetével ironizál. Rangel bólintott. – Igen. Ez az ellenpontozás még jobban feldobja a hangulatot. Zseniális, hogy erre ráéreztél. Néhány énekórát azért még vehetnél. Rangel maga elé tette a szöveget, és megpróbálkozott a dallal. Az ismétlésnél már kicsattanóan elégedettnek látszott – – – * Genys meg akar állni. Bármi áron, meg akar állni. Nem bírja tovább. Ki akar szállni a történetből. Nem érdekli a halott Soon, a halálraítélt Gittan, a börtönből irányított bérgyilkosok. Panoptikumbéli figurák! Dolguk, hogy őt ijesztgessék. Ő már megijedt. Ideje mást keresniük. Elég volt! Elsírja magát. Ezzel csak azt éri el, hogy másodpercekig szinte semmit sem lát. Na és?! A dzsip úgyis épp egy ködgomolyon fúrja át magát. A következő kanyar vérfagyasztóbb minden korábbinál. A Suzuki néhány pillanatig felborulással fenyegetőzik. Genys elképzeli, milyen érzés lehet kozmikus sebességgel, a saját bőrén, majd lemeztelenedő csontjain csúszni a jeges havon. Elképzeli a fájdalmat. Azt is: hol fog fájni. Füléből vér szivárog majd. Csúnya halott lesz. Csúnya?! Ízlésbeteg az, aki látott már szép halottat. Pokolba küldi a fantáziáját. Eszébe jut valami. Az útra mereszti a szemét. Gépies mozdulattal visszalöki a kazettát a
magnóba, megböki a piros gombot. – A fene egyen meg, Gittan. Kezdtem újra boldog lenni. Mit kezdtem?! Végre boldog voltam! – kiáltja. Hát ez meglepően patetikus volt, gondolja. Soha nem szeretett az érzelmeiről beszélni. De ki nem patetikus a halál előtti percekben? Töpreng, mit üzenhetne még Gittannek. Nem üzengetni óhajt, élni akar. Jodival és Rangellel. Gyors mozdulattal kikapcsolja a készüléket. Kitépi a kazettát, az ölébe ejti. Tűnődik, mit vett fel eddig, de nem jut eszébe, miről beszélt izgalmában. Hiszen akkor még itt volt Jodi. Ettől megkönnyebbül. Azután elnehezül a szíve. Sejtette, hogy Cae nem hagyja futni. Kyle halála óta sejtette, de bizonyossá csak a rikkancs tette. A vészmadár norvég pulóverben jár. Nem gondolta, hogy mégis megtörténik. Nem is ilyennek képzelte volna. Halálosan banális! Száz film közül nyolcvanban elromlik a fék, és a nézőt izgalmában kileli a hideg. Eszébe nem jutott volna, hogy Gittan mozihalált szán neki. Mégis mit vári?! Pisztolygolyót a szívébe? Soon megkapta. Az talán nem mozihalál? Kézenfekvő volt, hogy neki mást eszelnek ki. Sokkal kedélyesebb így. Autóbaleset. De neki nincs kedve meghalni! Otthon ilyenkor elég, ha elereszti a joystickot, és kikapcsolja a számítógépet. Ó, a fenébe! Kiszállni! Vagy akármit tenni, de ennek legyen vége. Genys azon kapja magát, hogy különösen szemléli helyzetét; egyszerre nézőként és szereplőként. És még csak nem is főhős. A hőstől fényévek választják el. Soha nem is akart az lenni. Vétlen! Sziklafal rohan felé. Kilöki a kazettát az ablakon. A fekete doboz a kormos hóra pottyan az út szélén. Meg kell tennie. Az elhatározás kevés. Jéggé dermeszti a testén elömlő veríték, összekocognak a fogai. Félrerántja a kormányt, mintha rohantában akarna megfordulni. Mintha megőrült volna. A Suzuki engedelmeskedik az akaratának. Egy forró, boldog pillanatig úgy tetszik, sikerül! A kocsi visszafordul, és lelassul talán. Talán. Azután a kormány játékszerré válik a kezében. A dzsip azt tesz, amit akar. Nekiront a toronyháznyi sziklafalnak. Nem! Genys a tűzhalálra gondol. Égett hús émelyítő szaga lepi el az orrát Feltépi az ajtót maga mellett. Kiugrik. Nem látja, hogy a Suzuki elrohan a sziklafal mellett, % törleszkedő macskaként hozzáfeni az oldalát; majd szikrákat hányva irányt változtat. Elvágtat az út széle felé. Belebotlik a feltornyozott hóba. Átrepül fölötte. Nekiütközik a korlátnak, visszacsapódik róla. Vergődik még, azután felborul – és robban. Nem látja, mert szédítő sebességgel nekivágódott a betonra döngölt hónak; mert csúszik, gurul és hemperedik rajta, mint valami rongycsomó. Végigzuhog rajta a fájdalom. Azután elnyeli. Vakító fehérben játszik a semmi. Nincs már iszonyat. A teste elveszett, elvált tőle. Csak az emlékezet maradt volna? Hiszen gondolkodik, lát valamit; valami mást. Vizionál. A lélek kiült a homlokára. Róla már nem vesz tudomást. Könyököl, nézeget. ...belopakodik a gyerekszobába. A nyitva hagyott ajtón beszökő fényben látja a fiát. Jodi
felhúzott térddel, az oldalára fordulva alszik. Hihetetlenül törékenynek tetszik: parányi lábak, kicsúcsosodó fenék, szétvetett karok. Kissé előreálló felsőajka kiemelkedik, úgy fest, mint a kacsacsőr. Amikor betakarja, a gyermek megmozdul, ökölbe szorított ujjai szétnyílnak, visszagörbülnek. Teste még jobban összegömbölyödik, motyog valamit. Genys a vállán felejti a tenyerét. Lehajol, belecsókol nyaka hajlatába. Beszívja álomillatát. Átjárja a melegség. Szeretné szorosan magához ölelni, de fél: felébreszti. Kióvakodik a szobából... ...Genys a franciaágy közepén fekszik. Rangel közeledtére ledobja magáról a könnyű takarót. Selyem hálóinge látni engedi a lábait, de ott is kirajzolja a formákat, ahol takar. Rangel leül az ágy szélére, s mind feljebb és feljebb simogatja a selymet. Genys átkarolja a férfi nyakát. Lecirógatják egymásról a ruhát; a lámpáról megfeledkeznek. Fel-felnéznek, ahogy az úszó emeli fel a fejét levegőért... ...Rangel néhány percnyi alvás után feleszmél. Vaskosan, feketén hömpölyög körülötte az éjszaka. Felkel, mezítláb átvág a szobán, útközben veszi fel a köntösét. Genys a kinyíló ajtón beszüremlő fényben látja a férfi karcsú, fiús sziluettjét. Egy perc múlva meghallja a tétova zongoraszót. Elernyed, lezárja a szemét. Végigsimít a nyakán, tenyere átfut a mellén, leér a hasára; felsóhajt. Elképzeli a házat körülölelő sirályfehér havat. A szél fütyülve átvágtat a hegyen... Emberek érkeznek. Körbejárják a kiégett dzsipet. Rátalálnak a testre. Egy férfi letérdel mellé. Megtapintja a csuklóját. Nem érez mást, csupán a sápadt bőr hűvösét. Kibontja a vérrel, hólével átitatott kabát gallérját. Megérinti a nyaki artériát. Mintha rebbenne, mocorogna a maradék élet az ujjai alatt. Felemeli az egyik szemhéjat. A pupilla erőtlenül reagál a fényre. Valaki más mentőt hív. A többiek szörnyülködve nézik a fiatal nőt. Néhányan azon vitatkoznak, hogyan kerülhetett olyan messzire a kocsitól. Egy biztos: a szerencsétlen aligha bírja ki, amíg a mentő megérkezik. Látni való, hogy rettenetesek a sérülései. Arcát sebek, vérfoltok borítják, füléből vér szivárog. Egyik karja a törzse alá szorult, a másik kicsavarodott. ... Rangel dolgozik. Nyoma sem látszik rajta az átvirrasztott éjszakának. Arcbőre sima, szeme ragyog. Percek alatt eltünteti a reggelit, elnyeli a kávét. Cigarettára gyújt, bár az előző még a hamutartóban füstölög. Időnként felpattan, megérinti Genys arcát, szót vált Jodival, majd visszafut a zongorájához, futamokat kerget a billentyűkön, jegyzetel, a filmet tekergeti ide-oda, bámulja a képernyőt. Diadalmasnak látszik, mint aki átküzdötte magát az útját álló akadályokon, és célhoz ért végre: a munkához... ...Jodi képeskönyvet lapozgat. Még ismeretlen előtte a világ nagyobb része, de ő mindenre elszánt hódító. – Mi van a krokodil gyomrában? – kérdezi. Genys vállat von. – Még nem jártam benne. – Ugye, ha a cápa szomorú, akkor bőg? Tágra nyitott szemmel várja a választ. Genys megsimogatja égnek meredő szőke haját. – Miért lenne szomorú? – Mert kiesett a foga, és nem tud elmenni a fogorvoshoz. Genys eltöpreng a problémán. Rangel a zongorát püföli, halkan dúdolgat. A hó tündököl a fényzáporban, ragyogása elárasztja a házat... Hordágyra emelik a testet. Az orvos csendesen fohászkodik: bárcsak kibírná a kórházig. Ha a kocsiban hal meg, órákig tarthat a fertőtlenítés, a papírmunka. Gépiesen beállítja az infúziót, elektródákat szerel a végtagokra, a lemeztelenített mellkasra. Oxigénmaszkot illeszt a szánalmasan lenyúzott arcra. ...Autóba ülnek, felteszik a napszemüveget, s belegurulnak a behavazott világba. Jodi ezer tervet dédelget, egyszerre próbálja előadni valamennyit, izgatott hadarása mulattató. Megkocogtatja Rangel vállát. – Miért nincs a napnak felesége? – Mert képtelen utolérni a holdat – feleli a férfi. Eszébe jut egy dallam, felvételre kapcsolja a magnót.
Amint végez, Genys térdére simítja a tenyerét, s mintegy mentegetőzésképpen, vigyorogva vállat von. Genys megszorítja a kezét, s ebben a mozdulatban ott sűrűsödik az öröm, az eleven szerelem. Hallgat, már-már nyomasztják érzelmei. Megfordul, megigazítja Jodi sapkáját; nem meri megsimogatni az arcát, tudván, hogy az izgatott fiú elhúzódna. Lovasszánt bérelnek. Büszkén meredező, behavazott örökzöldek között siklanak. Fehér bundás nyulakat riasztanak fel, látnak néhány óvatos őzet is. A lovak szájából párafellegek pöfögnek, patáik szúrós jégszemcséket vernek a magasba... Tolóágyra emelik a testet. A kocsi végigrohan vele a kórházi folyosón, bekanyarodik a műtőbe. Fluoreszkáló, zöld ruhás emberek hemzsegnek körülötte. Levetkőztetik, átteszik a műtőasztalra. – A mindenit – nyögi az altatóorvos a gépek monitorait figyelve. – Átkozottul élni akar. – Sanszos? – kérdezi az egyik sebész. – Akkor nosza. ...A befagyott tó partján leszállnak a szánról. Genys és Rangel térdig merül a hóba, fel-felbuknak, nevetnek. Jodi szökdécsel, hogy beroppantsa maga alatt a havat, és ő is elsüllyedhessen. Amikor végre sikerül, elveszti az egyik csizmáját. Boldog visítással, zokniban menekül az anyja elől. Rangel lehasal, és lefúrja a karját a bitang csizma után. Azután Genys és Jodi megtámadja a gyanútlan Rangelt. Két vállra fektetik, kiterítik. A férfi nem adja meg magát, lerántja őket, rájuk hemperedik. Birkózás közben egyre mélyebbre süppednek a ropogó hóban. Az asszony és a férfi egymásba feledkezik. Jodi felhúzza a csizmáját, a szánhoz lépdel, sztaniolba csomagolt, cikkekre vágott almát húz elő a zsebéből. – Nektek hoztam – kínálja a szeleteket a finnyásan szimatoló lovaknak. – Sokkalta egészségesebb, mint a kockacukor. Lehet, hogy már késő? Eléggé sárgák a fogaitok! Ha egyszer saját paripáim lesznek, legelőször is megtanítom őket fogat mosni. Máskülönben már állatkertben is voltam! Tudjátok, mit láttam? Katonát! Rangel felsegíti Genyst. A nyakukba csurrant hó olvadozik. Versenyt futnak a szánig, felkapaszkodnak rá? Maguk közé ültetik Jodit, s futásra nógatják a lovakat. Fehér bundás nyulak pattognak körülöttük. Egy fa mögül róka pillant rájuk, merő gyanakvás a képe. Úgy fest, mintha a törzs köré tekerte volna magát. Jodinak tetszik a mutatvány. – Nézzétek! Kanyarróka! Puhán, szinte szitálva hullik alá az alkonyat, az égbolt húslészínűre sápad. Jodi lenyűgözötten felbámul a magasba. – Látjátok? A felhők nekimentek a napnak, és most vérzik a szájuk... A dzsipet elszállítják. A bekormozott hórakások olvadoznak. Az útra ömlött vért eldöngölik az autók abroncsai. Rangel órákig bolyong a baleset színhelye körül. Megtalálja a kazettát. Meghallgatja százszor. Meglátogatja a gyereket a kórházban. Jodi hideglelősen felszűköl a láttára. – Anyu kilökött a kocsiból! Hol van anyu? Rangel felkészült a válaszra. Idejövet pontosan tudta, mit fog mondani. De képtelen megszólalni. Átöleli, magához szorítja Jodit, könnyezik. A nővér injekciót ad a gyereknek. Szervi sérülése nincs, közli az orvosa. Nyugtatókat kap, pszichiáterek foglalkoznak vele. Genys mozdulatlanul fekszik az intenzív szobában. Nem mélyül, nem is oldódik kómája. – Erős a szíve, és élni akar. Reménykedhetünk – mondja a doktor. Rangel reménykedik. De ez nem tölti ki a végtelen hosszúságú napokat. Elmegy a rendőrségre. Átadja a kazettát. Beszámol a romantika-kék autóban ülő férfiról, aki Genystől kért útbaigazítást. Felidézi emlékezetében az ablaküvegen keresztül látott arcot. Később felismeri a férfit az elé tornyozott fotóalbumok egyikében. A rendőrség kiadja a körözést.
Rangel a fiókba süllyeszti a kazettamásolatot. Lehet, hogy képtelen lesz még egyszer végighallgatni a felvételt. Halálosan, vérszomjasan gyűlöli Gittan Cae-t. Megveti a halott Kyle-t is. Az átkozott zsarunak nem volt joga hozzá, hogy belenyúljon Genys életébe. Akkor sem, ha belehalt. Nélküle Gittan Cae sohasem tetszeleghetett volna "a fatális férfi" szerepében. A bulvársajtó adományozza a gengszternek ezt a címet. A bulvársajtó, amely melodramatikus részletekkel színezi ki az újramelegített históriát. Az egyik lap listát közöl. Azok névsorát, akik – Kyle-on, Soonon és Genysen kívül – részt vettek a "koporsó akció"-ban. Újabb szenzáció: a belügyminiszter bejelenti, hogy – a további vérontást elkerülendő – napokon belül végrehajtják Gittan Cae halálos ítéletét! Az egyik lap helyszíni beszámolót ígér az eseményről. Rangel leül az ágy mellett álló székre. Megfogja Genys kezét. Nézi a pólya alól kicsüngő sápadtszőke tincseit, az arcát borító ragtapaszcsíkokat. Ormótlan gipsztokba bújtatott karját. A műanyag vezetékeket. A monitorokat. Bekapcsolja a magnót. Genys álmodik. Visszafelé lépeget az alagútban. Nyirkos kövek domborulnak a feje fölött. A falak visszhangosan konganak, megszázszorozzák léptei zaját. Azután egy hang; az övé. "...boldog voltam!" – kiáltja bátran, kihívóan. Rövid csend után meghallja Rangel dúdolását. A filmzene! A kazettáról. Tudja, hogy Rangel fogja a kezét. Nincs ereje kinyitni a szemét. Talán soha nem lesz. – Jodi?! – nyögi kiszáradt szájjal. Rangel a nevét sóhajtja, azután orvosért, nővérért kiált. Léptek. Ajtónyikorgás. Ruhasuhogás, hangok. Végre! Apró talpak csattognak. Egyre közelebb. Jodi!? – Anyu, sokat aludtál! Sokat! A végén már fölkelhetnél!
"SZÉP ESTÉNK LESZ..." Sanzon Epper az ablakban könyökölt. Bátran elképzelhette volna, hogy tüstént jön Romeo, az ódon villa borostyán falához támasztja a lajtorját, felszalad az erkély széléig, és dalra fakad. Mindehhez nem hiányoztak a ház adottságai. Epper azonban hosszabb ideje nélkülözött egy Rómeót. Szemügyre vette a vastag törzsű fáktól vádregényes parkot, a lombokon tűi az égbolt mélyülő kékjét, s mint nyári estéken általában, hitte: ha megfogná a levegőt, lágy tükörbársonyt tapintana. Időnként gépiesen megfordult, kötelességtudó pillantást vetett a fonott kiságyban fekvő csecsemőre. Sonny aludt, két ökle a nyaka mellett pihent, olykor egy-egy csepp víztiszta nyál csurrant le összecsücsörített szájáról. Derék gyerek volt, nem zavarta az elkendőzött lámpafény, Epper nyugodtan olvashatott, tanulhatott mellette. Fél éve már, hogy elfogadta ezt az állást, Sonny születésekor. Beköltözött a gyerekszoba melletti helyiségbe, amely tágasabb volt, mint a városban bérelt szobája. A szülők majdnem minden estét házon kívül töltöttek, programjaikat "társadalmi elfoglaltságnak" nevezték, tele voltak pénzzel, gondokkal, ismeretségekkel. Ki lehetett jönni velük. Végre is, alig látta őket. A személyzettel is jól megfért. A szakácsnő és a két szobalány reggel érkezett, s délután távozott. Az inas, a hórihorgas, rideg öreg csont más lapra tartozott. John úr egész nap nyikorgó térdekkel járt-kelt a házban, mint egy slank vaskályha, és lehetőleg mindenbe beleütötte az orrát. Persze, ókonzervatív volt. Egyszer Epper után ment a pincébe – pince?!, másutt ekkora a parkolóház –, és olyan hangon, mintha jeget rágna, megtudakolta, mit keres ott. A lány bevallotta: kíváncsi. S akkor, csodák csodája, John úr végigvezette a polcsorok előtt, s minden egyes pókhálós italos palack, elavult, de ki nem dobott használati tárgy történetét elmesélte. Majdnem megbarátkoztak egymással. Azután, a kastélynak is beillő villa föld fölötti szintjein újra a régi lett a viszonyuk. De John úr most nincs itthon, nem hallik térde recsegése. Vidékre utazott nála is öregebb és kövültebb bátyjához. Nemrég úgy festett, ezt az éjszakát Sonnyval kettesben tölti. Az estélyre készülődő Martha a huszadikként felpróbált ruhát már magán hagyta, és éppen sminkjét készítette; a nyughatatlan, karcsú Philip sima arcán húzogatta vibrációs csodaborotváját, és meztelen felsőtesttel, szmokingnadrágban, zsebre dugott kézzel fel-alá járt a szalonban, s kiszólt neki, hogy látni kívánja a gyermeket, de aztán nem Sonnyt nézte, hanem őt, kék szemével zavarbaejtően végigtapogatta, mint már annyiszor, szája szegletében furcsa, fanyar mosollyal. Epper úgy tett, mint mindig, mintha nem venné észre, valójában futkosott a hátán a hideg, s bár Philip soha nem adta ennél több jelét érdeklődésének, a jelenet legalább olyan izgató volt, amilyen banális. Ekkor érkeztek meg Martha szülei. Bejelentés nélkül, szokás szerint. Az asszony hűvösen köszöntötte őket. Nem adott csókot, sminkjét féltvén, majd megkérte Eppert, viselje gondjukat. Egy perc múlva becsapódtak a kocsiajtók. A házaspár elhajtott. A nagyszülők megcsodálták a csecsemőt, elköltötték a hideg vacsorát, s azóta is a földszinti szalonban ültek, nézték a tévét, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Az éjszaka megfeketedett, a közelben álló vén fa szellőfodrozta lombjának árnyéka az erkélyajtóra vetődött, sejtelmesen cirógatta a falat. Epper összeborzongott, megigazította Sonny takaróját, majd lekapcsolta a lámpát, belépett a szobájába, s nyitva hagyta az ajtót. Végiggondolta, mit tegyen, aludni nem volt kedve, ahhoz túl feszült volt. A tanulás gondolatától hideglelős lett. Csodával határos módon még a délben vásárolt kalandregény sem tudta magához vonzani. Sejtette, az lesz a vége, hogy cigarettára gyújt, visszakönyököl az ablakba, s újra meg újra felidézi magában Philip megfejtésre váró mosolyát. Hülyének érezte magát, végre is pszichológiát tanult, ismerősei talpraesettnek tartották, egyszerűen nem lett volna szabad engednie ennek az érzésnek. Banális képlet: a hűvösen tartózkodó úrnő, a mozgékony, jó humorú úr, valamint a gyermekpásztorlányka, aki elnyílott szájjal nézi a fényűzést, amely, ha nem is kirívó, de neki egy
másik galaxis. Bár nem tervezte be, hirtelen felindulásában ivott egy pohár konyakot. Zúgó fejjel ledőlt az ágyra. Azután felkelt, belépett a fürdőszobába, megmosta a fogait. A konyak, a cigarettafüst és a fogkrém íze összevegyült a szájában. Megnézte magát a tükörben. Megpróbálta Philip szemével látni az arcát. Egyenes szálú, fényes, rövid haj. Semmi különös: barna. Sőt, csirkebarna. Magas, sima homlok. Keskeny szemöldök, szokatlanul ívelő: az orr fölött egyenes, a halánték felé vesz merész kanyart. Nagy, zöldeskék szempár. Hosszú, de nem kiugró orr. Teljesen jellegtelen. Duzzadt, kicsiny száj. Hegyes áll. Ovális arcforma. Ezen az estén nem tetszett magának. Latolgatta, Philip mit bámulhat rajta. Talán a szeme vonzza a tekintetét. Barátságos, meleg pillantása. Gyorsan fordított a kérdésen: őt miért izgatja a férfi; a túl hosszú, túl keskeny, túl sima arc, a mélykék szempár, a kicsiny, hegyes orr, az övéhez hasonló száj?! Vágy talán érdekesebb a többi részlet? A széles váll, a mellkasról rákúszó sűrű szőrzettel? Fel-alá járt a szobában. Az éjjeliszekrényen álló telefonkészülékre nézett. Soha nem volt üzenetrögzítős telefonja. Most van. A négyszögletes, nagy dobozzal nem lehet bevonulni az ágyba, kecsesen elnyúlva beszélgetni a barátnők valamelyikével. A ménkű nagy kaszni folyton lecsúszott a hasáról, a hálóingen keresztül is érezhetően hideg volt, csak felfázni lehetett tőle. Akárcsak a barátja búcsúszavaitól. Nem is oly rég. Ennél még az is üdítőbb volt, ha Philipre gondolt. Miért ne, a fenébe? Hát csak azért ne, mert ez a flört sem végződhetne másképp. A könyvért nyúlt. Talán mégis szép estéje lesz. Arra lett figyelmes, hogy autómotor dorombol a kerti úton. Létezhetetlen, hogy Sonny szülei jöttek volna haza. Remek, akkor talán újabb rokonok?! Biztos, hogy úgy fog tenni, mintha mélyen aludna. Semmi kedve bájologni. Mezítláb surrant át a gyerekszobába, nesztelenül nyomta le a kilincset, s odalebbent az emeleti folyosó korlátjához, hogy a bejárati ajtóra lessen, melynek két oldalán diszkréten világított egy-egy falikar. Semmi különöset nem látott. Jobbról nyílt a szalon. A pasztellszínű huzattal bevont kanapén ültek Martha szülei, a képernyő színei villóztak a falon, az arcukon. Ekkor rémítő csattanással feltárult a kétszárnyú bejárati ajtó. Egy pillanatig úgy festett, magától nyílott szélesre. Betódult az éj. Azután három férfi rohant át a küszöbön. Fekete ruhát, sötét csizmát viseltek. Géppisztoly volt a kezükben. Egyenesen a szalonba rontottak, és egyetlen szó nélkül tüzet nyitottak. Ezüst és vörös szikrázással robbant szét a tévékészülék. Elsötétült a szoba. Csak a fegyverek torkolattüzei látszottak. Éles sikoly hallatszott. Lezuhant az asszony. Feldőlt a kanapé, ráborult a mögé igyekvő, siettében szitává lőtt öregemberre. Epper a szája elé kapta az öklét. Beleharapott. Érezte a vér sós ízét. Belerobbant a" felismerés: a fegyveresek a gyerekért, jöttek. Váltságdíjat akarnak érte. Tudták, hogy a szülőket nem találják itthon. Az öregek jelenléte meglepte őket. Megölnek mindenkit, akibe belebotlanak. Egy hete írt hasonló esetről az újság. A terrorszervezetek így szereznek pénzt. Nyugalmat erőltetett magára. Besurrant a szobába, halkan bezárta az ajtót. A kiságyhoz rohant, felkapta Sonnyt. Magában fohászkodott: he sírj! Maradj csendben! Telefon! Felhívja a rendőrséget. De mit csinál, amíg a zsaruk ideérnek? Mit, mit?! Meghal. Fénysebességgel száguldottak a gondolatai. Sonnyt elviszik. Zsarolni akarják a szülőket. Aztán, ha a csecsemő az idegeikre megy majd, és miért ne menne, megölhetik őt is. A mellkasához szorította a gyereket. Kulcsra zárta a saját szobája ajtaját is, hogy időt: másodperceket nyerjen, s rávetette magát a telefonra.
Egy gombnyomás: vonalat kapott. Még egy gombnyomás: az, automata hívta a rendőrség beprogramozott számát. Nem lesz ideje beszélni. A fegyveresek nyilván hamar végezni akarnak. Vele is, természetesen. Görcsösen markolta a kagylót. Végre meghallotta a diszpécsert. Ugyanakkor a lépcsőn döngő lépteket. Nem állhatott ott, társalogva. Hirtelen ötlet villant át az agyán. Gyorsan elhadarta: – Gyilkosság! Jöjjenek! – aztán benyomta az üzenetrögzítő gombját. A kazetta halk kattanással bekapcsolt, s a végtelenített szalagra vett hang belekezdett a készüléktulajdonos nevének, hívószámának elmondásába. Közben Epper kapkodva a szőnyegre tette a dobozt, a hangszóró mellé fektette a kagylót, rádobott egy takarót, és a gyereket szorítva berohant a fürdőszobába. Hallotta, hogy a léptek a külső szoba elé érnek, nyikorog a kilincs, de a zár nem enged. Megdöndült a vastag ajtó, férfiváll feszült neki. Recsegett a fa. Ha azon átjönnek, útjukat állja a következő ajtó, majd még egy, a fürdőszobáé. Talán megfékezi őket pár másodpercre, ha észreveszik, hogy dolgozik a telefonkészülék. Akkor sem ácsoroghat tovább a fürdőszobában. Legalább tíz perc, ha nem hat év, amíg ideér a rendőrség. Ha a diszpécser egyáltalán felfogta, mit akar. Kitárta a keskeny ablakot. Ahhoz, hogy innen bárhová eljusson az ember, csimpánznak vagy sólyomnak kellene lennie. Hatméternyi mélység. Gyerek nélkül még megpróbálná. Egyedül törné ki a nyakát. Sonnyra nézett. A csecsemő ébredezett. Keservesen fintorogva, sűrűn pislogva nyitogatta a szemét. Tüstént felébred, s akkor üvölteni kezd. Teljes joggal, mellesleg. Kihajolt az ablakon. Ha fellépne a párkányra, talán elérné az esőcsatornát. Ha az ősrégi cső elbírja, lekapaszkodhat rajta. De addig hová tegye a gyereket? Sonny legalább az egyik kezét leköti. Lerántott egy fürdőlepedőt a tartóról. Átvetette az egyik vállán, összecsomózta, a bogot meghúzta a fogával. Belefektette a gyereket a batyuba. Sonnynak ez már sok volt. Abban a pillanatban sírt fel, amikor beszakadt a szobája ajtaja. A fegyveresek rögtön nekiestek a következő akadálynak. Epper fellépett a párkányra. Az alacsony ablakban nem egyenesedhetett fel. Guggoló helyzetből lökte el magát az esőcsatorna felé. Odaütötte a mellét, állát, de megkapaszkodott. Ereszkedni kezdett. A hátára tolt batyu vészesen imbolygott. Imádkozott, nehogy a gyerek kiessen belőle. Amint leér, beveti magát a fák közé. Ismeri a parkot, talán elmenekülhet. Sonny torkaszakadtából üvöltött. Szíve szerint Epper is ezt tette volna. Az ordító csecsemővel nem jut el semeddig. Mintha szirénát hordana a hátán. Kétségtelennek látszott, hogy a támadóknak valóban a gyerek kell, hiszen nem vesztegették az idejüket fosztogatással, egyenesen az emeleti szobába rohantak. A lány fejében megfordult a gondolat: ha leér, leteszi Sonnyt a fűre, egyedül fut tovább. Az ő életét fenyegeti a veszély. Elvégre látta a gyilkosokat. Megcsúszott a keze a bizonytalanul mocorgó bádogcsövön. Körmei visszahajtottak. Úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Könnyes lett a szeme. Ekkor meghallotta, hogy valaki közeledik alatta, a kerti úton. Csak egyetlen pillanatig remélte: a rendőrök. De azután belehasított a fájdalmas döbbenet. A negyedik fegyveres az! Csaknem leesett a magasból. Ijedtében belemarkolt a borostyánba. A kúszónövény erősen kapaszkodott, csupán néhány helyen vált el a faltól. Már a magasból is hangok hallatszottak. Fegyver fémrésze csikordult fölötte, a fürdőszoba ablakpárkányán. Epper nem mert felnézni, óvatosan nyújtotta a lábát a közeli, félkör alakú erkély felé. Ha a borostyán megtartja, át tud lépni a korlátra. Besurran az első emeleti szobába. De ott hová rejtőzzön? Elhaltak alatta a léptek. A lent sétáló fickó nem vette észre. Leereszkedhetne. Már nem tudott. Ott lógott a falon kifeszítve, a párás borostyánleveleket markolva, szétvetett karral, lábbal.
Rádöbbent, hogy Sonny csendben van. Nem vette észre, mikor hallgatott el. Márpedig az ő sírása csalta ide a kocsinál őrködő negyedik férfit. Óvatosan markolta a leveleket, lábát beakasztotta a szövevénybe, úgy araszolt oldalra, az erkély felé. Száraz férfihang csattant fölötte. Nem neki szólt. A fegyveresek maguk közt tanakodtak. Azután ingerült vakkantás hallatszott: – Ne lőj. Baja eshet a gyereknek. Epper leugrott a korlátról, alig hitte, hogy épségben az erkélyre érkezett. Fellesett. Csak a fegyercsövet látta. A fickók azt hiszik, lenn van, a parkban. Mielőtt ennek túlzottan megörülhetett volna, az egyik férfi kihajolt az ablakon, s rámeredt. Epper benyomta az ajtót, beszaladt a szobába. Egyetlen előnye, hogy ismeri a házat. De a jelek szerint a fegyveresek is otthonosak itt, hiszen gond nélkül feltaláltak a gyerekszobába. Sonny! A lány megdöbbent: meg akart szabadulni a kölyöktől! Nincs egy perce, hogy megforgatta a fejében ezt a gondolatot. Elzsibbasztotta a szégyen. Felmerült előtte a csecsemő arca. Embergyerek, kölyökállat bája, sutasága, kedves bizalmassága mi egyébre szolgálna, mint az agresszió megbénítására? Hiszen semmi egyéb módon nem tud védekezni, csak lefegyverző ártatlanságával. Átrohant a sötét szobán. Megtorpant az ajtóban. Bármilyen öreg is a ház, rejtekajtó, titkos folyosó nincs benne. Vagy ő nem ismeri. Egyszóval kelepcébe került. Innen csak a folyosóra mehet. A mesterlövészek karjai közé. Nos, aligha fogják megölelgetni. Epper dühös lett magára. Kishitű és gyáva. Most, amikor értékes perceket nyert, amikor kontinensnyi lélekjelenléttel a rendőrségnek is értésére adta (ha igaz), hogy bajban van, és talán Sonny is csendben marad egy kicsit a testmeleg batyuban. Lenyomta a kilincset. Kilesett a folyosóra. Hallotta a döngő lépteket, de tudta, ha rákapcsol, lejut a földszintre, ki a szabadba. Futásnak eredt. Az átkozott fapadló csaknem himbálózott alatta, pedig lábujjhegyen szaladt, alig érintve a szőnyeget. Ócska, öreg ház, dőlne már össze! Martha szokta ezt mondogatni; az asszony gyűlölte a villát, soha nem is hívott vendégeket. De Philip öröksége volt a ház, s ő talán úgy gondolta, vétek lenne elhagyni, amíg John úr él, hiszen a vén inas úgysem menne el innen. Epper hallotta a mögötte dübörgő lépteket. Legfeljebb négy-öt méternyi előnye lehetett. Bár tudta, hogy Sonny miatt nem lőnek rá, mégis aggasztotta a hátára kötözött csecsemő kiszolgáltatottsága. Futott, mintha olimpiai aranyat akarna nyerni. Közben átvillant az agyán: nem is emlékszik a fegyveresek arcára, ha megnyúznák sem tudna személyleírást adni róluk, csak a géppisztolyok képe maradt meg benne, a ruhák, cipők feketéje. Ha mondaná nekik, úgysem hinnék el. Ha el akarná mondani, szembe kellene fordulnia velük. Látná őket. Csak sejtette, hogy nőtt a távolság üldözői és közte. Leért a lépcső aljára. Az ajtó, melyen át a szabadba juthatott volna, hatalmasan tornyosult – a távolban. Szinte eltörpült előtte a férfi, aki az imént a kertben kereste a gyereksírás forráshelyét. Most viszont biztosra ment. Célzásra emelte a fegyverét. Rá, Epperre. Bénító látvány volt. A lány vívódott, megálljon-e, megadja-e magát. Rákapcsolt, a pincelejáró felé kanyarodott. A vakkantós hangú fickó ráüvöltött a lépcsőről az ajtóban álló társára. – Nehogy lőj, te barom! Mindjárt elkapjuk! Epper a vállával lökte be az ajtót. Bevágta maga után, elreteszelte. Orrát megcsapta a pince dohos, nyirkos szaga. Feneketlen sötétség vette körül. De tudta, hogy valahol balra talál egy régi fűrészbakot, ócska bútorokat. Ugrott, előrenyújtott kézzel tapogatott. Amit talált, az ajtóhoz hordta, egy asztallappal kiékelte a kilincset, odarángatta a bakot; dühödten tombolt. Meghallotta, hogy sír. Recsegve szakadtak a pókhálók, bármerre nyúlt. Irtózott a bőre a rátapadó, régen csörgősre száradt póknyáltól. Azután átvillant rajta, hogy a fickók átlőhetik az ajtót, eltalálhatják őt. Tovább kell mennie. Hiszen nem egyszer járt itt, ismeri a járást. A bejáratnál dobozhegy, üres üvegekkel, régi
könyvekkel, családi iratokkal. Távolabb düledező polcsorok a századok óta érlelt italokkal. Azután lomhegyek, dédnagyszülők és leszármazottaik elhordott ruháival, használt játékok, valóságos raktár egy dinasztia emlékeiből. És ablak. A lomtárban van az ablak. Hajdan, amikor még minden szobát kandallóval fűtöttek, azon az ablakon csúsztatták a pincébe a fát. A sima tapintású, jó illatú hasábok! Az éles fejsze egyetlen lendülettel felhasította őket, a vágás helye egyenletes, szinte selymes. Maradt belőlük néhány, emlékeztetőül. Epper emlékezett azokra a délutánokra, amikor a pincében járt-kelt, megfogott, megtapogatott mindent. Egy fahasábot sokáig tartott a kezében, megszagolgatta, az arcához simította, valahai téli éjszakára gondolva, hallani vélve a lóhúzta szánok csilingelését, karácsonyi hangulatban. S akkor azt képzelte, ő a ház úrnője, ruhája a földig omlik, s amikor a gyerekek álomba merülnek, ő aranybarna hálószobájában hosszan, gyengéden ölelkezik a fürtös hajú Philippel. Baromság. Teljesen elhülyült, valahányszor leereszkedett ide. Megigézte a régmúlt, aranybarna nosztalgiák kapták el. Így simogatta végig a megfeketedett gyertyatartókat, azt gondolva közbeni hogy a fényesen megvilágított termekben bál van, ezer fodor habzik a ruháján, s Philip táncoltatja, a részeg lángú csillárok alatt. Megdöndült az ajtó. Szitkok fakadtak az üldözőkből. Epper előrenyújtott kézzel igyekezett utat találni a pincében. Hiába járt itt annyiszor, minduntalan elbotlott valamiben. Óvatosan csúsztatta előre a lábát, hogy idejekorán felismerje az akadályokat. Bukdácsolt a szétszórt holmik között. Eljutott a polcokig. Megállt, felidézte a további útvonalat. Csontsötét volt, s lassan a torkára kúszott a sejtelem: hátha lapul itt valaki, valamelyik ős szelleme, várva, mikor fonhatja a nyakára jeges ujjait. Majdnem felnevetett. Még ez is?! Nincs elég félnivalója enélkül is? De bizony van! Az ajtó beszakadt. Az üldözők bezúdultak a pincébe. Dőlt-borult előttük a sok ócska holmi. A fickók átkozódva botorkáltak a kukksötétben. – Lámpát! – ordította az egyik. – Majd rajzolok! – kaffant a válasz. Epper lehiggadt. Döbbenetesen, dermesztően nyugodt lett. Meghúzódott az egyik polc mögött. Megmarkolt egy pókhálós palackot, melyet vastagon belepett a por. Érezte, hogyan torlódik össze ujjai alatt a por, púderszerűen. Sonny apró teste a hátának feszült, melengették egymást. A lányba beledobbant összetartozásuk bensőségessége. Csak nehogy elordítsa magát a kölyök! Ebben a meghitt pillanatban, amikor már-már az anyjának érzi magát, a fenébe! Fülelt. Idegszálai, mint megannyi íjhúr, fájdalmasan megfeszültek. Pedig igazán nem kellett volna erőlködnie. Az egyik férfi példátlan vircsafttal közeledett. Akár valami buldózer, mindent letarolt maga előtt. Epper rádöbbent, nem is a feszült figyelem fáj annyira, hanem a szándék, az embertelen: le akarja ütni a palit. Majdnem meggondolta magát. De amint elbizonytalanodott, felszikráztak előtte a torkolattüzek, sikoltva meghalt Martha anyja, és csúszó, mászó menekülése közben, megalázottan, a találatoktól rángatózva véget ért az apa. Epper lecsapott. Nem látta a fickót, de sejtette, hová kell ütnie. A palack csörrenve széthullott a kezében. Megingott a polc, a férfi nyikkant, körmei végigcsikordultak a fán, majd leomlott minden, éktelen csörömpöléssel. Epper elfutott a földrengés elől. – Vic! A fenébe! – morrant egy hang. Már csak két fickó volt. És a lány remélte, hogy valahol megtalálja a fejszét. Sonny mocorgott a hátára kötött batyuban. Ne bőgj, jaj, csak el ne bőgd magad, fohászkodott Epper. Megbotlott valamiben, de elszántan folytatta útját. A nyomában csörtető fickók jóval nagyobb lármát csaptak, mint ő. Beért a megfakult, penészes sarkú utazóládák helyiségébe. Csak ő láthatta – emlékezetében –, milyen tárgyak hevernek szerteszét. Egy régi próbabábu, fején valamelyik dédnagymama lila strucctollas kalapjával, katonai derékszíjjal, bojtos markolatú, rozsdás
karddal. Eklektikus a picike, mondta egyszer Philip, amikor letévedt utána a pincébe. Kirántotta a kardot, és vívóállásba helyezkedett. Fanyar mosolya megszépítette vonásait. Epper összeszorította a fogait. Eszébe jutott a farkascsapda. Itt kell lennie a bábu közelében, John úr magyarázta el, mire való volt hajdan a rozsdás ócskavas, amely olyan, mint egy cápa állkapcsa, fogsorral. Hasra vetette magát, s kaszáló mozdulatokkal végigtapogatta a földet. Megvan! Kézbe kapta a vasat. Érezte, hogy kidudorodnak a homlokán az erek, de a rozsdás állkapocs nem moccant. Összeszedte minden erejét. Fogai megcsikordultak egymáson. Egyik szemfogából lepattant egy darab. Talán a nyelvéből is lecsípett valamennyit. Vért ízlelt. Felhúzta a csapdát. Közelebb taszította az átjáróhoz, kitapogatta a kardot. Kihúzta a hüvelyből. Hallotta, hogy pereg róla a rozsda. A közeledő férfi hasához tolta a kard hegyét. A fickó viszolyogva hátralépett. Oldalra táncolt, felüvöltött. Félő volt, hogy rémületében lőni fog. Azután csattant a vas. Az üldöző pokoli üvöltést hallatott. Epper látni vélte a sebét, szétroncsolt lábát. Jéghideg veríték árasztotta el a testét. Ennyi az egész? Idáig ember volt, mostantól bármire képes? A harmadik fickó a társát szólongatta, de az üvöltés nem halkult el, velőtrázó lett, többszólamú, iszonyú. Kínról sikoltott. Epper kitépte magát dermedtségéből. Az ablak felé indult, a hályogüvegen át derengett az éjszaka. Siettében, az agyát szaggató ordítás rémületében megfeledkezett róla, hogy memorizálja az akadályokat. Elbotlott valamiben. Elterült egy rakás dohos rongy közepén. Csípős egérszag vágta orrba. Eldördült egy sorozat. Néhány másodpercre elnyomta a szűnni nem akaró kínordítást. Vörös szikrák fröcsögtek a kelepelő géppisztolyból. A golyók a szemközti falon pattogtak, megkopogtatták a régi bútorok fáját, akár a jégeső. Epper nem mozdult. Sonny felsírt. Lassan leoldozta magáról a batyut, és mintegy fészket formázott neki a rongyok között. Az ablak közelében szinte látott. Látta a fegyveres férfi körvonalait. Felemelte a kardot. Csúsztatott lábbal, milliméterről milliméterre haladt visszafelé. A fickó bedőlt a gyereksírásnak. Érzékelte, hogy a csecsemő nem mozdult el a helyéről. Mozdulatlan tehát, aki eddig hordozta. Megsérült. Meghalt talán. Epper a géppisztoly körvonalait nézte. Lesújtott. Egyszer, kétszer, aztán átváltozott cséphadaróvá, hiszterizálta a félelem, az életvágy, a csapdában vergődő másik fickó velőtrengető üvöltése, a gyerek hívó sírása. Lassan kijózanodott a leterített alak fölött. Megrázkódott. Vas csikordulását hallotta. A sebesült férfi, lábán a rozsdás állkapoccsal, felé vonszolja magát. Már nem fog törődni Sonnyval. Ölni akar. Eszét vette a fájdalom. Epper megfordult, odabotladozott a batyuhoz. Felkapta, az ablakhoz bukdácsolt vele. Tisztán hallotta a lövéseket. Kint szóltak a fegyverek. Jobban tartott a tébolyodottól. Felhúzódzkodott a kitárt ablakba, világra jött belőle a parkban. Felegyenesedett egy bokor mögött. Megpillantotta a rendőrkocsi forgó fényeit. Egy másik autót, a támadókét, reflektorok fényözönében. Mellette tócsa. De nem. Ember volt, szétvetett végtagokkal feküdt. A harmatos fű csillogott körülötte. Futásnak eredt. Érezte, hogy teste súlytalanná válva a levegőbe emelkedik, mintha Sonny lenne a szárnya. Repült. Aztán lezuhant. De ezt már nem érezte. A kórházban tért magához. Hintázott fölötte a mennyezet, alatta az ágy, körös-körül a virágcsokrok a vázákban. Imbolygott az ápolónő is, akárha részeg lenne. Epper mindenre emlékezett. Hideg rázta. Injekciót kapott.
Amikor újra felnézett, meglátta a belépő Philipet. De a pasasnak legalább volt annyi esze, hogy nem egy újabb kazal virágot cipelt be hozzá. Sonnyt tartotta a karjában.
LÉGY FÉRFI – ÉS HOZZ SÖRT! A férfi a Bogart keresztnévre hallgatott, s ettől közel olyan súlyos komplexusai voltak, mint Woody Allennek egy bizonyos Humphrey Bogart nevű illető miatt. Ami azt illeti, egyéb vonatkozásban is hasonlóságot talált önmaga és az amerikai zseni között. Következésképpen nem kímélte az időt és a pénzt, hogy szakemberrel kezeltesse magát, így mire a kúra végére ért, megállapíthatta, hogy csontig kianalizálták. A lélekgyógyász persze nem változtathatott a külsején, ezért hát a külsejéhez való viszonyán jobbított. Bogart úgy találta, mivel hajlott a szkepticizmusra, hogy nem a saját hozzáállása miatt gyötrődött már korábban sem. Egy fenét, ami zavarta, az nem egyéb volt, mint a nők hozzá való viszonya. Ugyanis úgy tapasztalta, hogy a nők, azok a csodálatosak, nem veszik őt komolyan. Mindazonáltal magáévá tette a tanultakat, s békét kötött szorongásai egy részével. Így tehát elfogadta semmilyen frizuráját, mellyel nem kezdhetett egyebet, mint hogy rövidre vágatta, s viselte, ha már hozzá, rajta nőtt. Teddyszőke, félköríves szemöldöke alatt mélyen megbújt a kék szempár, orra majdnem római ívű volt, legfeljebb a végén megtört kissé, de ezen segíthetett, ha nem mutogatta magát profilból. Szája vonala sem nyerte el tetszését, viszont fogsora ép volt, legfeljebb nem vette sok hasznát, hiszen szívesebben fintorgott, mint mosolygott. Mindezen vonások keskeny, hosszú arckoponyán helyezkedtek el. Magassága sem kevésbé zavarta, ezért ennek ellensúlyozására kissé görnyedten tartotta magát. Vékony volt, nem éppen atléta. Ezen is megpróbált segíteni, de hamar rájött, hogy nem neki való a kínterem, a mázsás súlyzók, más keservek. Végül is azt tette, amit a szakember is javasolt, felfedezte az öniróniát, rátalált magában a nem is túl mélyen lappangó humorérzékre. Ezzel aztán úgyszólván kibékült a világgal, leszámítva persze az egyéb, nem a külleméből, hanem a világ rossz természetéből adódó problémákat. Ez az állapot egészen addig tartott, mígnem új munkatárs érkezett a cégéhez. Darlene-nek bizonyára soha nem kellett holmi pszichiáterek hencsereit koptatnia, mivel a lány nem csupán szép volt, hanem felszabadult is. Már a bemutatkozás napján úgy tárgyalt újdonsült kollégáival, mintha évek óta ismerné őket. Első hallásra megjegyezte a nevüket, mi több, rögtön kiszúrta rajtuk a legszembeszökőbb visszásságokat, és haladéktalanul szóvá is tette. Bogart jó ideig messziről bámulta a lányt. Közelebbről is megbámulta volna, de bárhányszor elindult felé, ördögi dolgok történtek. Levert vázák, kánkánt járó telefonkészülékek, felbontott munkatársak szegélyezték az útját, mintha valaminő védvonala lett volna a lánynak, melyet csak az ügyes, talpraesett pasasok léphetnek át sértetlenül – és sértetlenül hagyva az iroda berendezését. Ezért Bogart technikát változtatott. Messziről érintkezett Darlene-nel, nem csupán méterekben, hanem lelkiekben is jól mérhető távolságot tartva. Idővel lemondott róla, s ez nem is esett nehezére, hiszen úgy ítélte meg, hogy a legcsekélyebb esélye sincs románc szövögetésére. Ezzel szemben Darlene meglátta a férfit, s alighanem éppen ebben a lélektani pillanatban. Meglátta és megnézte; úgy találta, hogy a félénk, szemlátomást impulzív benső világú fickó méltó az érdeklődésére. * Darlene megszállott közéleti lény volt. Minden érdekelte, mindenről véleményt formált. Az ő hozzájárulása nélkül nem lehetett felégetni az amazonasi dzsungelt (azért persze égetik feszt), képtelenségnek látszott, hogy az ő beleegyezése nélkül helyeznek üzembe rettentő atomerőműveket, vetnek be vegyi fegyvereket; de a virágkarneválról sem maradhatott le. Így esett, hogy egy napon megállt a meghökkent Bogart asztala előtt, és így szólt: – Ráér ma este? Persze, ha szereti a virágokat. Nem telt el tíz perc, s Bogart – haldokló nagynénjére hivatkozva – elkéredzkedett a főnökétől.
Hazaszáguldott, és hatalmas lendülettel feltépte a szekrényajtót, mivel az a feladat állott előtte, hogy estére vonzó legyen. Hosszasan válogatott, némelyik nadrágját háromszor is felpróbálta, végül kiválasztott egy roppant sportos darabot, amely szürke vászonból készült, s a sportosság miatt két bődületes nagy sebbel rendelkezett combközépen. Ugyancsak a könnyedség látszata végett döntött a kőmosott ing mellett, amelyhez pisztolytartó tokot is öltött, de csakis azért, hogy a hóna alatt lógó tartóban elhelyezhesse pénzét, amelyből vacsorára óhajtotta hívni hölgyét. Sosem vasalt, gyárilag gyűrött vászonzakóval fedte el a fegyvertartót, fényképezőgépet akasztott a nyakába, majd lepillantott szánalmasan csupasz lábára, s hosszas vajúdás után sportcipőt húzott rá, Puma márkájút, jobb nem lévén. Úgyszólván elkészült. Már csak három órája volt a találkáig. Hogy jobban teljen az idő, meglátogatta haldokló nagynénjét a kórházban. A néni minden esztendőben haldoklásnak indult, immár húsz éve, ezért tehát a családja kissé szkeptikusan fogadta az újabb agónia hírét. Ezúttal, jóval túl kilencvenedik életévén, ha kissé fonnyadtnak látszott is, abszolút ereje teljében volt. Vidáman feküdt az ágyban, körülbástyázva az aggódó családtagok által küldött pompás virágcsokrokkal, és a kórházi kertésszel pókerezett. A fickó vesztésre állt. Bogart nem zavart sokáig. Elindult a randevúra. Útközben elképzelte, miről fog beszélgetni Darlene-nel. Pár tucatnyi jobbnál jobb poén és társalgási fordulat is eszébe jutott. Ezekről egy park mélyén leülve feljegyzéseket készített, majd úgy ítélve, hogy teljesen készen áll a nő meghódítására, a találkára sietett. Darlene megpillantásakor minden poén kiszaladt a fejéből, de a vére sem tett másként. Szédülten megtorpant, és bámulta a lányt, annak örvendezvén, hogy Darlene még nem fedezte fel őt. Mézszőke haj, rendetlen hullámokban; hatalmas, sötét szempár, eszelős mélységű, amely elnyeli az embert; telt, szépséges száj; tenyérbe illő testformák – Bogartnak beletellett néhány percébe, míg összeszedte magát. Darlene természetesen már akkor meglátta a férfit, amikor az még a tér végében járt, hihetetlenül magabiztosan, ruganyos léptekkel. Meglátni és úgy tenni, mintha mégsem, ezt a trükköt minden valamirevaló nő ismeri. Mire Bogart a közelébe ért, kihúzta magát, királynői tartást öltött, megnedvesítette ajkát, hogy ragyogjon. Sétálni kezdett, tudván: szép a járása. S ekkor Bogart is visszatalált ruganyos lépteihez. Köszöntötték egymást, tisztázták, hogy remek az idő, káprázatosak a karneváli virágok. Mivel nagy volt a tömeg, Bogart felajánlotta a karját, nehogy a lányt elsodorják mellőle. Így álldogáltak a sűrűben, figyelve a felvonulást. Hatalmas, virágszirmokkal ékesített kocsik gurultak el előttük, zene szólt, hamburger árusok bömböltek. Dolgoztak a zsebmetszők. Bogart-t nem igazán nyűgözték le a karnevál képei, ezért hol loppal a lányt, hol nyíltan a serénykedő zsebeseket bámulta. De mivel nem csapott lármát, a fickók azt hitték, fél tőlük (alighanem jól hitték), így egyre gátlástalanabbik tevékenykedtek, kihívó tekintettel méregetve Bogart-t. Egyszer csak odaértek a közelébe. S ekkor Bogart látványosan feltépte a zakóját, kivillantva alóla a stukkertartó tokot. A zsebek metszői futásnak eredtek. Egyetlen szemvillanásnyi idő alatt eltűntek a színről. A lány pedig, aki mindaddig nem adta jelét a figyelmének, elmosolyodott, és ráragyogott a férfira. – Nahát – sóhajtotta. Bogart meghökkent. Fél percnyi töprengés után rájött a megoldásra: hiszen az imént imponált Darlene-nek! Nyomban ráhangolta magát az oltalmazó férfi szerepre. Közelebb húzódott a lányhoz, megfeszítette a vállát, s úgy festett, mint aki az ördöggel is kész szembeszállni. Közben mohón nyeldeste a Darlene bőréből érződő halk szantálillatot. Amikor a kocsik elvonultak, a tér közepén csak halott virágszirmok maradtak és egyéb szemét, sétára indultak. Bogart fotózott. Lekapta a hot dogot majszoló atyafit, kinek állán vegyesen csordogált a paradicsomszósz és a mustár, a tér fölött köröző, kétségbeesettnek rémlő galambrajokat, a földgömbnyi luftballonok madzagjait ráncigáló, elbódult gyerekeket, az önfeledten csókolózó szerelmespárokat. Közben bealkonyodott. A bosszúszomjas zsebesek észrevétlenül megközelítették. Egyetlen villanásnyi mozdulat látszott csupán – s Bogartnak nem volt többé zsebe a jobb combján. Ott állt, merevre döbbenve, megcsonkított nadrágszárral, kéttenyérnyi darabon mezítlen bőrrel.
Darlene nevetett. Azután abbahagyta, és ránézett a férfira. – Fantasztikus a bőre – közölte. Bogart félrenyelt. Kiköhögte magát, és nyomban ráért kétségbeesni. Hiszen megtépázottan, kilógó lábszárral mégsem viheti a nőt vacsorázni. Ezt el is panaszolta. – Sebaj – vigasztalta Darlene. – A közelben lakom, jöjjön fel hozzám, egyrészt van bélyeggyűjteményem, másrészt akad egy felesleges nadrág is a kamrában. – Erről eszébe jutott a testvére, aki nászútja vége felé járva az elmúlt éjszakán hozzá érkezett, s ezt az alkalmat nyomban megragadta arra, hogy összetűzzön újdonsült feleségével. Az ifjú ara zokogva elszaladt, cserbenhagyott férje utána. Megint eltelik néhány év, mire újra együtt lehet a család. Darlene nem búsult sokáig, nem az a fajta volt. Túltette magát a katasztrófán. Így aztán eszébe sem jutott, hogy másik testvére csak nemrég járt nála, s a látogatás alkalmával magával hozott egy kamionravaló gyermekjátékot is, valamint összes serdülő csemetéjét. Utóbbiakat hiánytalanul hazaszállította, viszont az előbbiekből komoly mennyiséget felejtett Darlene amúgy rendes otthonában. Bogart nem volt léhának mondható, az invitálást azonban minden magakéretés nélkül elfogadta. Lesétáltak a folyópartra, és elindultak a lány lakása felé. A férfi olykor fedetlen combjához kapott, ilyenkor Darlene felnevetett, s megjegyezte: – Jó volt. Ahogy megmutatta nekik a stukkerét!? – Nincs stukkerem – vallotta be végül Bogart. – Akkor is! Ezen nem volt mit vitatkozni. Bandukoltak a parton, a fenséges víz a lábuk mellett hömpölygött, hátára mindenféle trükkös mintákat mázolt a hold. Bogart átkozta magát, mivel a korábban feljegyzett pompás társalgási fordulatok közül egy sem jutott az eszébe. Loppal kihúzta a zsebéből a cetlit, s lekuporodott egy kőre, hogy kibetűzze, miközben a megtévesztésig úgy festett, mint aki eksztatikusan bámulja a folyót. Darlene is észrevett valami látványosságot, csakhogy nem a vízben, hanem a parton. Hátat fordított a férfinak, és lehajolt. Közben talán ezt sóhajtotta: – Levelibéka. Bogart ebben nem volt tökéletesen biztos, ugyanis a lány csípeje által megtaszítva zuhanni kezdett, fejjel előre, bele a folyóba. Szemfényvesztő sebességgel. Sekély volt a víz, bár némiképpen hordalékos. Kisebb-nagyobb gazcsomók áztak a fenekén. Ezek díszítették a férfi vállát, amikor kiemelkedett a habokból az aggódó lány segítségével: Darlene lecsipegette a vászonzakóról az áporodott szagú levélköteget, s a gondoskodás közben bizonytalanul megjegyezte: – Lehet, hogy varangy volt. Bogart ráhagyta. Akkor sem vitatkozott volna, ha a nő azzal jön, hogy sárkánygyíkot látott. Nem számított. Meglepően sok dologról jutott eszébe hirtelen: bagatell. – Nincs mese, ezek után tényleg fel kell jönnie hozzám – állapította meg a lány. – Talán nem csak nadrág, hanem ing és zokni is akad a sutban. – Meg ez, meg az, hogy ne részletezzem – sóhajtotta Bogart. Úgy érezte, hogy soha nem volt még ilyen szánalmas a külseje. Eddig csakis jobb időket látott. Mi jöhet még, sóhajtotta. Ráadásul a céduláját is elvesztette zuhanás közben. Semmi frappáns nem jutott eszébe. Ha mégis a nyelvére tolult volna valami szellemes gondolat, fogvacogás közben úgysem tudta volna előadni. Darlene kézen fogta. Forró és eleven volt a bőre, töretlen a jókedve. – Fussunk, mert megfázik. Futottak. Amint a lakásba léptek, Darlene a villanykapcsolót keresve belenyúlt valami furcsába a falon. – A fenébe, ezt Rambo Jet kente ide. Lekvár, alighanem. – Ki az a Rambo Jet? – kérdezte udvariasan Bogart. Közben óvatosan beljebb lépett a sötét előszobába, s mert valami kisebb tárgy sejlett az útjában, magasra emelte a lábát, hogy átlépje a holmit. Sajnos, de már későn sajnálta, rálépett. Nyomban kiderült, hogy az akna valójában egy gördeszka. Gördeszka, amely abban a szempillantásban magával ragadta. Suhantában még hallotta, hogy Darlene lelkiismeretesen megválaszolja a hozzá intézett kérdést – Rambo Jet az unokaöcsém. Hároméves.
Bogart, bár már elmúlt harminc, tovasuhant a gördeszkán, egyenest a szemközti falig. Ott egy percre elfelejtette, fiú-e vagy lány, de abban a percben ez nem is volt egetverően fontos. Darlene tapintatosan úgy tett, mintha nem vette volna észre, milyen kínos helyzetbe került a vendége. Belépett a nappaliba, felkapcsolta a lámpát, felfedezte kedvenc macskáját, és gügyögő szavakkal kedveskedett neki. A sziámi származású házikedvenc halálsikolyszerű hangokat hallatott. – Ó, ennyire éhes vagy? – kérdezte Darlene. Karjára vette a kék szemű, óbégató állatot, s a konyha felé indult vele. Eddigre Bogart lejött a tapétáról, s éppen hozzákezdett orrvérzése csillapításához. – A legjobb lesz, ha most megfürdik. A forró tus csak jót tehet – mondta a lány. – Balra találja a fürdőszobát. Mire végez, készítek valami harapnivalót. A férfi nem felelt, tele volt a szája hirtelen felduzzadt s élénken vérző nyelvével. Úgy vélte, nincs szüksége több harapnivalóra. Engedelmesen felkereste a fürdőszobát, megszabadult víztől csepegő ruháitól. Belebújt Darlene finom frottírköntösébe, s máris szinte jól érezte magát. Letelepedett a konyhaasztalhoz. Körülnézett, tetszett neki a kis étkező, a natúr fabútorok, a tisztaság. Megvacsoráztak. Beszélgettek, nevettek. Darlene kibontotta a haját, lerúgta a cipőjét, lábait nyújtóztatta. Bogart zabálta a szemével. A macska valami téglaszínű kövületet evett hangos csámcsogással. Később pezsgőt bontottak, zenét hallgattak, a sziámi felpattant egy komód tetejére, s hátát a fölötte lógó kép szegélyéhez fente. A festményen két asszony látszott oldalnézetből. A szélső halántékát valami baleset érhette hajdan, a sérülés úgy festett, mint valami golyónyom. – Belelőttek? – kérdezte Bogart egy műkedvelő ember érdeklődésével. Közben a macskát cirógatta, amely mind görbébb háttal fente magát a képkerethez, s azt kissé meg is emelte. Majd jobban megemelte, s végül leakasztotta a szögről. A festmény zuhanni kezdett; Bogart rácsodálkozott. Még akkor is csodálkozott, s hozzá teljes joggal, amikor a kép vászna átszakadt, s a műtárgy a fején átzúdulva a nyakában landolt. – Nagyanyámtól örököltem – felelte készségesen Darlene. – Az ő macskája egyszer lelökte a falról, és a kép ráesett a nagypapára. Egész jól rendbe hozta a restaurátor. – Ami azt illeti – morogta Bogart. Kibújt a gallérból. A sziámi bestia a nappali túlsó sarkából leste a különös vendéget. – Ó, Bogart – mondta a lány váratlanul. Mosolygott, hatalmas szeme úgy fénylett, mint a sűrű, olvadt méz. – Aludjon itt, az lesz a legjobb. Akármi megeshet magával, ha kimegy az utcára. A nagypapa szokta mondani, ha egymás után háromszor bosszúság érte: most kell lefeküdni. Alhat a kanapén. Mivel a férfi nem ellenkezett, nekiállt ágyazni. Közben azon tűnődött, miért tűztek össze a nászutasok az elmúlt éjszakán, hiszen ezen a hencseren, a szűk helyen sokkal kellemesebb időtöltésnek is hódolhattak volna. Miután végzett, jó éjt kívánt, és bevonult a hálószobába. * Bogart sokáig nem tudott elaludni. Időről időre megkísértette a tudat, hogy Darlene a másik szobában fekszik. A sziámi viszont ott tehénkedett a férfi lábánál, s átlag kétpercenként elsöprő erejű támadást indított a bolhái ellen. A vakarózás meg-megreszkettette az ágyat. Talán e rángatózásnak köszönhetően, Bogart végre mély álomba merült. Arról álmodott, hogy visszament a pszichiáterhez, s bizonyítandó, milyen eredményes volt a gátlásait feloldó kúra, keményen orrba vágta a szakembert. A fickó belehanyatlott abba a fotelba, amelyben olyan okos szokott volt lenni, kézháttal leitatta orráról és ajkáról a vért, majd fájdalmas vigyorral így szólott: – Ön meggyógyult. Máris férfimód viselkedik. Bogart megállt fölötte, zsebre vágta mindkét kezét. – Egen? – kérdezte. – Ahhoz mit szól, hogy nőtársaságban a férfiasságom csúcsa legfeljebb csak ennyi: a hölgy rám mosolyog és ígyen szól: légy férfi – és hozz sört!
A pszichiáter a rá jellemző megnyugtató arckifejezéssel válaszolni készült – az álomban, de ekkor a valóságban is történt valami. Nyílt az ajtó, léptek csosszantak a szőnyegen, a sziámi bestia a takarón hagyta a bolháit, és elmenekült. Bogart nyomban feledte, hogy darabokra akarja tépni a pszichiátert, rajta megtorolván esetlenségét, mivel rájött, hogy csakis Darlene lehet az, aki az ágyához közeledik, s nyilvánvalóan nem akármilyen szándékkal. Nem tévedett. A léptek megtorpantak mellette, megmoccant a takarója, s az illető becsusszant mellé az ágyba. Bogart szervezete azonnal reagált az élményre. Forró kéz érintette a vállát, tüzes ajak a nyakát – s ő még azt is elnézte, hogy ez az ajak enyhén borostás körös-körül; sebaj, elvégre senki sem tökéletes. Ekkor hirtelen fogak vájtak a bőrébe, körmök mélyedtek a húsába, s ez már túltett az élményszerűségen, ez egyszerűen fájt; intenziven kiábrándította. Sikoltani akart, felkapni a nyúlcipőt. Drakula megszólalt: – Látod, szerelmem? Visszajöttem. A hang nem Darlene-é volt, hanem egy pasasé, aki rengeteg cigarettát szív, s ettől rendszeresen rekedtes. Bogart katapultált az ágyból. Remekmívű ugrás volt, átszárnyalt Drakula fölött, néhány méteren keresztül magával vonszolta a takarót is, majd elhagyta koloncát, és bemenekült Darlene szobájába. Az ágyig meg sem állt, elrejtőzött a paplan alatt. Drakula követte, megállt az ajtóban, felkapcsolta a lámpát, és szemrehányóan megjegyezte: – A feleségem vagy. Ha harapok, hát harapok. Darlene kuncogva ránézett az ajtóban álló bátyjára: – Tehát ezért hagyott el a hitvesed. Mellesleg most nem őt találtad a kanapén, s mondhatom, visszaéltél a vendégjoggal, ha Bogart-t rágcsáltad össze. – Hol a feleségem? – firtatta józanul Drakula. Darlene vállat vont. Fivére nehéz sóhajjal kihátrált a szobából, magukra hagyva őket. Bogart kilesett a takaró alól. – Azt hiszem, mégis hazamegyek. Talán már megszáradt a ruhám. Darlene föléhajolt. Mosolygott. Rengeteg fehér fogán csillámlott a lámpafény. – Tetszel nekem – mondta. – Melletted aligha unatkoznék. – Más dolog szeretni valakit, s megint más mulatni rajta. – És megint más dolog vele mulatni – sóhajtotta Darlene, és a férfi szájára hajolt. Bogart tudta, hogy nincs mese. Darlene akarja őt, ő akarja a lányt, viszont nyilvánvaló, hogy ez nem fog összejönni, ma éjjel semmiképpen sem, elvégre a férfiembernek is vagyon lelke, s ha az ily mértéiben károsodott néhány óra leforgása alatt, akkor csak egyvalami biztos: a kudarc. Ezért megfontoltan félretolta a szantál-illatú, bársonyos bőrű, isteni nőt. – Holnap, drágám. – Holnap van – figyelmeztette Darlene. – Engem nem lehet csak úgy leteperni. – Hát jó – suttogta a lány. Lekapcsolta a lámpát, rövid ideig mozgolódott a sötétben, majd elcsendesedett. Bogait hallgatta a szoba némaságát. Semmit nem értett. De ez így ment már harminc éve. Teljesen biztosnak látszott, hogy eltelhet még másik harminc év ehhez hasonlatos értetlenségben. De talán Darlene oldalán. Sajgott a válla, felrepedt szája, felsértett orra. Ezek azonban fizikai fájdalmak voltak, s ő felfigyelt rá, hogy a lelke már nem szúr. Felkönyökölt, karját a lány vállára tette. Odahajolt, könnyű csókot helyezett el rajta. Ekkor az automata nyoszolya megrándult, és felcsukódott a falra. Levegőtlen, buja szorosságban találták magukat. És feltalálták magukat.
HALÁLHARMAT Suzette a parton hevert; áradt a fény és a meleg, könyvében szétfutottak a betűk, a papírlap vakítóan fehérlett. Felült, hátrakönyökölt, végignézett fekete fürdődresszbe bújtatott alakján. Látható volt, nem fogyhat tovább. Ez a gondolat eszébe juttatta a viharos fogyás okát, s bár évek óta vágyott ilyen karcsú alakra, ezúttal – így kezdődött ez a nap – ennek sem tudott örülni. Visszadőlt a takaróra, hallgatta a tenger neszezését, megpróbálta elhallgattatni magát. Azután hirtelen felpattant, futásnak eredt, belegázolt a vízbe. Felforrósodott testén végigsisteregtek a hullámok; kinyújtott karral előrevetődött, szeme megtelt könnyekkel. De a víz jóval sósabb volt: évezredeken át asszonyok álltak a szegélyén, és telesírták a medret; így keletkezett a tenger, ez teljesen nyilvánvaló. Naná, mert minden nő lejött a partra zokogni, akit csak elhagyott a férje. Suzette a hátára feküdt, hagyta, hogy átadják, dobálják egymásnak a tajtékfodros hullámok, kisebbek, nagyobbak. Nem hallotta Kick kiáltását, mégis biztos volt benne, hogy a fiú figyeli, utána ordít, kétségbeesetten. Tízéves a kölyök, bolondul a moziért, a motorokért, a kocsikért, hónapok óta rajta tartja a szemét, olyasféleképp viselkedik, mint kedvenc filmjeinek gáláns hősei. Ezen nincs is mit csodálkozni. Egészen hagyományos módon lett félárva: az apja ellebbent egy csibével. Magára maradt abban a korban, amelyben férfimodellre lenne szüksége; mit tehet, filmekből választ mintát. Igen, Kick már ott is volt. Tízéves; könnyű teste megbirkózott a dagály mind dühösebb hullámverésével, belekapaszkodott az anyjába, MIT CSINÁLSZ!?, ordította; elmerültek. Suzette szája megtelt sós vízzel, nevethetett volna a kölyök fölösleges, drámai aggodalmán, mert hiszen nem csinált semmit, feküdt a vízen, mint annyiszor, de ez most, éppen most, és éppen Kicknek valami ijesztő, valami síri szándékot sejtetett. Átkarolta a fiút, rámosolygott, megint vizet nyelt, a part felé tempóztak. Eltökélte, hogy beszél vele. Megbeszélik, az lesz a legjobb. Megmondja Kicknek, hogy esze ágában sincs vízbe fojtani magát, netán levetődni a Keselyű szikláról; autó, vonat alá feküdni. Nem akar meghalni, dehogy. Nem történt más, csak elment Simon, elment végül, mert fiatalodnia kell, mint mondta, hiszen betöltötte a negyvenet, s ez minden férfi életében kritikus időszak. Túl kritikus persze nem lehetett, ha akadt egy húszéves, önfeláldozó csibe, aki elvállalta az aggastyán megifjítását. Suzette végignyúlt a takarón. Kick leheveredett mellé, átölelte, tarkójánál beleszuszogott a hajába. Lihegtek. Az asszony cigaretta után tapogatózott, a fiú felkiáltott: – Már megint rágyújtasz?! Suzette bólintott. Igen, megint rágyújt. Simon lelépése után néhány hétig kellemetlenül hisztérikus állapotban élt, mintha cigarettaszálakba csimpaszkodva akarna átevezni a nehéz időszakon, de még ehhez képest is feltűnő sebességgel ürültek ki a dobozok. Az nem lehet, gondolta félkábulatban, ennyit nem szívok. Aztán észrevette Kicket, amint térül-fordul, kilop a csomagból egy marék cigarettát, és eloldalog vele. Suzette utánament, látta, amint a kölyök az íróasztala fiókjába süllyeszti a szálakat. Állt a szobaajtóban, bőgni támadt kedve. Hiszen csak tízéves. Hiszen fiú. Férfiivadék. De máris tudja a mintát, így vigyáz az anyja egészségére, s ha ez melodramatikus is, végső soron fenemód megható. Leültek a kanapéra, hatalmas bőgést csaptak, ebbe beszállt Dana, a tizenhárom éves, sudár-karcsú lány is. Két szép, szőke srác, anyjuk kebelére omolva, aligátorkönnyekkel, gyönyörű. Simon," kár, hogy nem látod, mit csináltál. Amikor Simon bejelentette az örömteli hírt – persze hogy nem váratlanul, egész házasságuk alatt ezt várta, ami ugyebár nem azt jelenti, mintha kívánta volna –, amikor jött a szerelemmel, fiatalodással, intézzük barátian-szöveggel; ő, Suzette fenemód komolyan vette a baráti ügyintézést. Vidd magaddal Kicket, abban a korban van, amikor nagyobb szükségét látja az apának, kamaszodik. Simon a fejét ingatta, eltöprengett, s kijelentette végül: éppenséggel
elviheti, de akkor kollégiumba adja. Hát ez nagyon kedves, megfontolt válasz volt, felelte Suzette, Simon ráripakodott: azt mondtuk, barátokként válunk el, most miért kezdesz gúnyolódni? Miért, pörgött fel Suzette, azért, mert te a velejedig cinikus vagy, voltaképpen, s ha erre gúnyosan felelek, még akkor is több kaliberrel jobb vagyok nálad. Kick marad, zárta le a vitát. Kick maradt. Ténferegtek a hatalmas házban, Suzette agyában közhelyek kongtak, életünk munkája ez a ház, s ha ránézett a megnyúlt arcú srácokra, akkor is ez a frázis pufogott benne: életünk munkája e két szép, stramm gyermek; szépek és szőkék és kék szeműek, fogsoruk mintha fogszobrász remeke lenne, lelkük angyalé, mi neveltük őket; aprók voltak, amikor születtek, megnőttek gyorsan – hát ezen nevetni kellett. Nevetett is, akkor viszont Dana állt meg mellette, s szigorúan ráförmedt: Anya, mit ittál?! Jó ég, Suzette a hátára fordult a takarón, vállára húzta Kick fejét, és azt mondta, miközben egy hullám a partnak dübörgött: Menj be nyugodtan, nem kell féltened. Kick feltápászkodott mellőle, kölyökarcán aggodalom tükröződött. Hát ezt sosem hitte volna, ezt nem, gondolta Suzette, hogy két gyerek ekkora tragédiaként élje meg az apjuk fiatalodását, ennyire aggódjanak az anyjukért, akinek esze ágában sincs hasonló, hiszen folyamatosan fiatalnak érzi magát, még a történtek után is. Sosem volt több gondja a korával, mint egy-két-három kiló, amit le akart adni, vagy fel akart szedni. Fiatalos érzése persze mindig lépést tartott az esztendőkkel, amikor harmincéves lett, annyinak érezte magát; most, harmincöt évesen, félárvult kölykei mellett sem gondolja, hogy öreg lenne. Sőt egyre gyakrabban jut eszébe valami egészen más, ha még nem a gyógyulás jeleként, akkor talán különös bosszúféleségként, avagy egyszerűen csak azért, mert a jelenség normális: jólesne szeretkezni egy férfival. Simon réges-rég elment, bizonyára hamvasra fiatalodott a csibe oldalán. Nem jön vissza többé, egyelőre még azért sem, hogy baráti kapcsolatukat ápolja, s mellesleg a srácaival váltson pár kurta szót. Nem mer eljönni, ismeri a kölyköket. Tudja, hogy évekbe is beletelhet, amíg megenyhülnek iránta, de sosem fognak neki megbocsátani. Amikor ő, Suzette, régen túltette magát az egészen, a gyerekek még akkor is érezni és éreztetni fogják az apjukkal: áruló vagy. Suzette megdöbbent: egyfolytában saját magán keresztül gondol a srácokra, mintha nekik az lenne a legfájdalmasabb a történtekben, ami az anyjukkal történt, pedig fenét, velük is csak ugyanaz történt, s bár látványosan gondozzák őt, valójában ezzel terelik el a figyelmüket az őket ért megrázkódtatásról. Pszichiáter ezt világosan megmagyarázhatná: indulatáttétel, vagy valami hasonlót mondana erre a jelenségre. Ne bonyolítsd, parancsolta magának Suzette, majd azt kérdezte, ki mástól, önmagától: miért folyton ezen jár az eszed? A hiúság, persze. La Rochefoucauld herceg bő kétszáz évvel ezelőtt eljutott a megállapításhoz: az ember két legerősebb és legpusztítóbb szenvedélye – frászkarikát a szerelem és a nemi vágy! –: a hiúság és a lustaság. Na persze, nem hamvas princ korában jött rá erre a tudásra, hanem ötvenegy-néhány évesen, több viharon túl. Egyébként lehet, hogy nem is pontosan így gondolta, utána kéne nézni. A Maximák rendelkezésére állnak. Eszerint ma éjjel Francois de la Rochefoucauld-val osztja meg az ágyát. Pompás. Simon horkolt, a hercegnek viszont velős gondolatai vannak. Megannyi gömbölyűre csiszolt drágakő. Suzette forgolódott a napon. Bőre csaknem olyan feketére sült már, amilyen fekete a dressze volt; a kétoldalt merészen felvágott, elől-hátul hanyagul dekoltált fürdőruha remekül hozzáolvadt teste vonalához, színéhez. Harminc fölött megvesznek az asszonyok, tartják – naná, hogy a férfiak. Már mindent tudnak a szerelemről, de új tudásszomj gyötri őket, mert mit sem tudnak a szexről. Vagy fordítva? Nem mindegy?! Frászfenét tudnak a nők harminc fölött. Mosogatni, pelenkázni, alkalmazkodni, megértem – ez megy nekik. Elbocsátják az oldalukon reszkető pasast, elengedik a hülye, meglett kölyök kezét. Persze kicsim, menj és fiatalodj, hát persze. Gőgicsélj egy bársonytestű lány oldalán, persze. Majd én behegesztem a sebeimet, majd én megpróbálom elfelejteni az elmúlt éveket, mert bár
most az én megélt és szép emlékű ijfúságomat is magaddal ragadod, te azért ne törődj semmivel, hagyj itt a kamaszodófélben lévő srácokkal, én majd lelkük és testük gondját viselem, te csak tobzódj, egyetlenem. Hogy száradna el az a hülye agyad! Hogy száradna el, ami nincs?! Suzette cigarettára gyújtott, a dagály a lábfejéig kúszott. Soha nem volt ideje, kedve – vagy mije nem volt? – órákig feküdni a napon, holott ebben a tengerparti házban él, hány éve már? Régen lehet, a kölcsönt, a bútortörlesztést, a véznára fogott családi költségvetést is elfelejtette. Erre mondják, hogy egyenesbe jöttek. Na, itt vannak. Az egyenesben. Ha ez nem is a célegyenes, de végegyenesről sem lehet még beszélni. Kell-e egyáltalán beszélni, gondolni erről? Nos, nem sokat, de azt keveset. Simonon aztán igazán nincs mit fájlalni, könnyezni. Két olyan holtkülönböző ember, mint ők, annak is örülhetnek, hogy eljutottak eddig, a saját házig és a két szép stb. sarjig. Ami azt illeti, kész csoda, hogy Simon magjától megfogantak a petesejtjei, hiszen a szarvastehén nem fogan meg az ormótlan bivalybikától. Na, te jó isten! Ez már napszúrás. Hát még ha azt is hangosan hozzágondolná – persze, a vad feminizmus csúcsaként –: már az is eleve biológiai képtelenség, hogy a finom nőnek egyáltalán méltó párja lehet-e az a képtelen, kretén teremtmény, amelynek férfi a neve. Nos. Ebből a felállásból sarjadhatnak a hisztérikus feminizmus gyökerei. Az éca szülőanyjai csakis agglegény-humorú hajadonok, elhajított asszonyok, elparázslott matrónák lehetnek. Mert hiszen, végső soron, nem is rossz dolog a pasas. Emlékezhetne, és persze, kristálytisztán emlékszik is, hányszor feküdt a fáradt bivalyként elterülő, ritmikusan horkoló Simon mellett; a nyitott ablakon át incselkedően ki-be járt a szél, hozta, vitte, lebegtette a tenger sóharmatos illatát, narancs telihold gömbölyödött a bársonyfekete égen; s ekkor megáradt benne a vér és a képzelet, és olyan furcsa, vad, reszkettető vágyak gyúltak benne, férfialakhoz kötöttek, melyeket másnap reggel rettenetesen szégyellt, miközben pirítóst vajazott a széken elterülő, megállíthatatlanul pocakosodó, "de azért mégis ő az én szeretett hitvesem" Simonnak. Asszonyok, az a büdös valóság, hogy mi vagyunk a kompromisszumkötés folytonosan világcsúcsot javító bajnokai. Miért is? Már megint a néhai herceg. Lustaságból, drágáim, naná, hogy ezért. Hogyan is mentünk hozzá életünk legnagyobb tévedéséhez, aki mellett aztán – és ezért! – Guinessbe illő méretű kompromisszumokat kötöttünk? Hát úgy mentünk hozzá, hogy azt gondoltuk: itt ez a teremtmény: borostás, zavart, izgága, nincs egy árva önálló gondolata sem, örökké a többi ilyet lesi, hogyan csinálják a legegyszerűbb dolgokat is, és azt próbálják lemásolni, mi több, kötelező érvényűnek tekintik a milliárdnyi baromságot, amit a fajtájuk elkövet, igen, itt van ez az egyed, de mi ezt szeretjük – és ezt fogjuk kikúrálni a bajaiból. Na, ennyit a kúráról és annak hatékonyságáról. – Anya, napszúrást kapsz – mondta Dana, és elállta a napot. Suzette felnézett, nem jutott eszébe semmi, nem is felelt, nézett a tizenhárom éves nyurga lányra, saját lányára, vékony combjaira, csípőjéből lassacskán kiformálódó derekára, azóta olyan szomorúan megváltozott arcvonásaira. Dana viszonozta a pillantását, majd szótlanul ellépett mellőle, lehajolt, felkapta és a fejére illesztette a szalmakalapot, és elment, talpa meg-megsüppedt a fűben. A dagály Suzette térdéig kúszott, egy-egy hullám hidegen és mégis izgatóan berontott a combjai közé, felfutott az ágyékáig, hasáig. Megborzongott. Fázott. Az első perctől kezdve tudta, hogy Simon nem az igazi. Nos, mivel ez mostanra félreérthetetlenül bizonyossá vált, nincs mi mást tenni, utána kell nézni egy belevaló pasasnak. Csak ne lelné ki a hideg a gondolatra. Ha olyképpen nem is volt sok pasassal dolga, egy kétségtelen: az a pasas nem létezik, nincs feltalálva, nem gyártották le; csak homályos vágyaktól huzatos női elmék vetítőtermének ekrü vásznain imbolyog, ködből szövötten, foszlékonyan. Simon lelépte után közhelyszerű élete közhelyesen folytatódott. Elámult Dana és Kick megható érzékenységétől, gondoskodásától: a kölykök úgy bántak vele, mintha nagybeteg lenne. A lányzó ügyelt arra is, nehogy szenvedni lássák; családi körben – gyászos képű
nagyszülei és nagynénjei karéjában – figyelte őt, s gyakran rászólt, hogy ő elrejthesse fájdalmát, vagy amit Dana annak tulajdonított: Anya, remeg a kezed! Szó ami szó, valóban remegett a keze, ami egy iparművész számára éppenséggel nem örömforrás; miféle részeg kerámiákat fog formázni ezután?, de a család: apák, anyák, testvérek és azok ivadékai nem a megélhetésével gondoltak, hanem a szánalommal: Suzette tisztára kikészült, verdes a keze, hát ennyire szereti azt a gaz Simont. Juj, erre visszaemlékezni is hátborzongató. Mennyi idétlen mosoly, mennyi fals gesztus, mennyi álszomorkodás és álegyüttérzés bénította!? Hirtelen az összes rokon azért gerjedt, hogy egy-két hétre nyaralni vigye mellőle a srácokat, míg ő kiheveri a megrázkódtatást vagy mi a fenét. Aztán meg elkezdődött – miért, hogy mindig ilyen iszonyatosan egyformán csinálják?! – jöttek sorban a programajánlatok. Buli- és partimeghívások. Facér pasasok, tömegével. Közelebbről nézvést cseppet sem véletlenszerű, hogy facérak. Ki bírja ki ezeket? Izzadnak, görcsölnek, jönnek a hülye szöveggel az identitásukról meg a bélműködésükről. A pusztítóan unalmas munkájukról, az édesanyjukról. Az elvált feleségükről: arról a dögről – vagy az elhalt feleségükről: arról a szentéletű asszonyról. Na jó, oké, akkortájt még korai volt ez a fajta kapcsolatfelvétel a világgal, illetve a világnak ama felével, ahová a hozzá hasonlóan sérült lelkek gyűltek. Naná, hogy nem találta meg Simon pótszerét, hiszen még nem is igényelte. Olyannyira nem igényelte, hogy akkor sem dobban meg a szíve, ha netán valóban az útjába kerül a földkerekség legremekebb pasasa. De persze nem került. Az lehet a helyzet az ilyen pasasokkal, mármint azzal az eszményi példánnyal, akire a nő vágyik, hogy ha megtervezték és létrehozták is, afféle öszvér lett belőle, amely – mint tudjuk – terméketlen, tehát az az egy-két egyed, aki megalapozta a Legendát, miszerint ilyen pasas igenis létezhetik, régen kiveszett, nem tudván szaporodni. Mert miről is álmodik a lány? A tévéfilmgyártók teljesen el vannak tájolva; nem arról a fogszobrász remekelte mosolyú, sportos bakról, aki versenyszerűen hág és óránként mást, de megkérgesült, érző szíve mélyén repesve várja a megváltó lányt, aki persze nem hanyatlik be az ágyába nyombanvást, hanem előbb jó útra téríti őt... Atyaisten, komolyan ilyen film ment előző este a tévében. Az egymondatnyi, lapos sztorit besűrítették két órába, akkora profizmussal keverve álkonfliktusokat hamis életszerűséggel, lapátszám szórva a cukrot a takonyra, hogy Suzette, aki kezdetben a leglíraibbnak szánt jeleneteken sírva fakadt a nevetéstől, később harcias felháborodásra gerjedt: ez nem giccs, ez már cinizmus! Máskülönben tényleg ilyenfélék a kamaszlányok álmai. Dana reggel kábán lézengett, s amikor kérdezte tőle, mi lelte, azt mondta bambán: gyönyörű volt az esti mozi. Atyaisten, nyögte Suzette, cserélj Liberót. Azután leültek egymás mellé, az anya, mint érett, tapasztalt asszony, beszélt az életről, a szerelemről, a férfiakról, de a lány csak nem hitte egy szavát sem, meg is okolta: ha ez így van, te miért nem kellesz már apának? Nem kellesz, hangzott a fogalmazás. Ez a lényege a hónapok óta mardosó fájdalomnak. Nem kell. Nem kell annak a férfinak, akinél mindig is érzékenyebb, finomabb, igen – és pardon a szóért – intellektuálisabb volt. Az lett volna a természetes, ha Simon nem kell neki. Simon, a tömegférfi, a tizenkettő egy tucat pasas. Harsány, bántó, gyakorlatias elméjű, s ezzel az elméje ki is fullad; nem ismeri a szárnyalás légies szépségét – a száguldás elég is neki; padlógáz! Igen, ez az. Padlógáz, ki bírja jobban a szeszt, ki merészel hatalmasabb hullámoknak nekivágni a szörfdeszkával – Simon merészelt, jóllehet majdnem mindig a mentőcsónak halászta össze végül –, ki hirdeti harsányabban ama fura férfiúi szabadságot – és főként, ki valósítja meg, minél durvábban, azt bizonyítva: a hitvestárs csak kolonc, csak afféle ingerközpont, amelyből kiindulnak azok a késztetések, amelyek minden valamirevaló (milyen a valamirevaló – és ugyan mire való?) férfit arra serkentenek, hogy a családi tűzhely sárkányától
megőrizett függetlenségét fitogtassa!? Ez a hétköznapi (ál)macho, ki sosem lehet Stallone vagy Schwarzenegger, ki nem bonyolódhat ökölharcba, mert – azt állítja – nem is akar, igazából viszont az első pofontól kinyúlna, s csak akkor mászna ki az ágyból, ha már felfekvést kapna. Mert ez még a kocsmai pofonok adásvételébe is belemenne, ha győzné, csakhogy nem győzi, gyárt is néhány pacifista ideológiát, holott semmivel sem különb. A sztereotip férfi. Nincs is másféle. Na, erről szóltak házasságuk évei. Elfojtotta kétségeit, elszántan boldog akart lenni, s olykor sikerült is, akár önmaga parancsára, akár azért, mert – lássuk be – Simonnak is voltak emberibb időszakai. Az elkívánt, nyári éjszakán megálmodott pasas pedig a padlásra került, az elhordott fogszabályozó és a többi kacat közé. Az érzelmes pasas. A pasas, akinek lelke van. A pasas, aki nem létezik. Persze, találni zsákszámra olyat, aki érzelgős. Az isten mentse meg tőlük az asszonyokat. Nem menti. Hála a szombat esti filmeknek, a világhírhedt Júlia és Romana regényfüzeteknek, kialakult a káosz, a fogalmak zűrzavara. A fene tudja már, hol végződik az érzelmesség, hol kezdődik az érzelgősség, de egyébként is, kit érdekel az egész?! Ha felfeded, hogy lelked is van, rád bélyegzik: szentimentális vagy. Ha megnyitod érzelmeid előtt a falat, amelyet magad és a többiek közé emeltél, legyintenek: minek lelkizel? Kötelező olvasmánnyá kéne tenni az értelmező szótárt. A Rómeó és Júliát, ami sokak hite szerint arról szól, hogy egy srác beleszeret egy lányba, smárolnak, de tiltják őket, erre mérget isznak, kardba dőlnek. Emberek, kik még érző keblűek vagytok: a történet nem erről szól, s nem is igazából a történet szól hozzátok, hanem a szavak, amelyekkel a szerző lefestette nektek gyönyörű gondolatait. Mintha varázsszőnyeget kaptatok volna, amelynek káprázatos mintáit nem értitek, s ha nem a lelketekkel néz a szemetek, hiába láttok, vakon maradtok, nem is repülhettek vele, nem is sejtitek, milyen a repülés. Ezért a szőnyeget belökitek a kutya alá, nehogy pocsékba menjen, ha már megvan. Suzette felkelt. Repedezett a bőre a ráperzselt sótól, a melegtől, az egész napos sütögetés élményétől. Élményben aztán volt része, gazdagon. Dana magára vállalta, hogy ebédet készít. Betette a mikrosütőbe a mirelit pizzát, majd elmosogatott a nagy dáridó után. Anya, te csak strandoljál, parancsolta, és látványosan konyákig merült a habzó mosogatólébe. Falnivalóan bájos és komoly és esendő volt. Az ő lánya. Így adta értésére, mennyire tudja, hogy tizenhárom éve, mióta ő a világra jött, nem állott módjában egy teljes napon át a parton leterített takarón heverészni. Na, ennek a felfedezésnek az örömére ma egész nap ott kellett poshadnia. Mert most szabad és független. Legyen szép, repüljenek rá a pasasok. Csak egy kipihent, laza nő lehet vonzóan szép. Aki a hullámok közül jön, mint Aphrodité. Apropó, Aphrodité. Aki ezt a mitológiai históriát kitalálta, ügyelhetett volna arra, hogy ne adja meg a szerelem és miegymás istennőjének hajszínét. Nem ügyelt. Leszögezte: Aphrodité szőke. Na, azóta buknak a férfiak a szőke nőkre. Kivált, ha húszéves csibék. A fene bánná, hogy Aphrodité szőkéllett. A rosseb bizonygatná, milyen hidegek a szőke lányok. Mennyire elevenek, fergeteges életörömtől duzzadok és szenvedélyesek a sötét hajúak. A fene se tenné, ha ő, Suzette szőke lenne. Ha már eszébe jutott, megrázta sötét haját, és belegázolt a vízbe. A felhízott tenger a dagálytól dühödten püfölte, döngölte a partot, hullámokkal rontott neki Suzette-nek, feldöntötte, karjába vette, ringatta és hajigálta, szeszélyesen. A nap a horizont félkörívében lógott, vízbefúlás előtt; megdagadt, vöröslött, fényerejéből sokat veszítve bágyadtan bámult maga elé, bár csak annyira bágyadtan, mint bősz bika az arénában, megtűzdelve a torrérók piszkavasaival, az utolsó, vesztes rohamra készülődve. Suzette beúszott, túltempózott a partközeli hullámverésen, megvárta, amíg izmai fájdalmas görccsel kérik ki maguknak a megerőltetést, ekkor még ráhúzott, majd a part felé fordult, kivitette magát a takaróra, mely belefúlt már a dagályba, széleit lebegtetve, homokszemcséket csillantva,
döglötten vonaglott az árban. Ameddig a szem ellátott, sehol nem emelkedett épület; ez persze csalóka egyedüllét volt, hiszen a sziklák, fák kíméletesen takartak. Mindenesetre egészséges arányban oszlottak meg a házak a parton. Suzette belépett a nappaliba. Kick a tévét bámulta, Dana olvasott. Anyjuk jöttére mindketten felnéztek. – Jó volt? – mosolygott Dana. – Isteni. Szénné égtem – felelte Suzette. – Most legalább jól nézel ki. Ne gyújts rá. – Nem, csak kevernék egy pohár Martinit paradicsomlével. – Fúj, ki hallott ilyet? – fintorgott Dana. – Zuhanyozz le, és kend be magad testbalzsammal. – Igenis – dünnyögte Suzette. Ment, szót fogadón, készséggel. Túlzott készséggel, hogy láttassa: egyet akarnak. Túlélni ezt a hülye helyzetet, s ha már túl van élve (jaj, de nem lehet másként árnyalni), átvészelni azt a hajtűkanyarokkal és tátongó szakadékokkal zsúfolt utat, amely – szerintük – egyik apától a másikig vezet. Holott, ha valamiről szó lehet, legfeljebb arról – amennyiben elfogadjuk: kell a férfi –, hogy szükség volna valakire, aki mosás előtt szétcsavarozza a dupla ablakokat, elhárítja a kocsi apróbb hibáit, letekeri a lekvárosüveg fedelét, segít kirázni a szőnyegeket, és leszedi a tűzhelytisztító spray flakonjának kupakját. Ez utóbbi nem kis művelet, két helyütt be kell nyomni, azután meghúzni – és legutóbb Simonnak is csak nagy nekifeszülés után sikerült, holott az ingerlő felkérést olyan arccal vállalta el, mintha már megint arra kérnék, hogy csippentsen fel a földről egy " rettenetes súlyú, mozdíthatatlan tollszöszmőt. Francba Simont. Ezek az angyali kölykök sugározzák magukból a gyászt – valamint a reményt; utóbbit kevéssel kisebb meggyőződéssel. Suzette lezuhanyozott, bemázolta, magát a testbalzsammal, eszébe jutottak a modern idők filmsztárjai, a vastagon beolajozott, busás izomzatú hímek; régebben némelyiküket magára képzelte, de a vágyteli látomás csattanóval végződött: a dalia rávetette magát, százhúsz kilós, gyönyörű teste megsikamlott, és mielőtt még kezdetét vehette volna az egzotikus vágta az egzotikus táltossal, a táltos döngő fejjel beleállt a falba, ő pedig ott maradt, mint egy olajfoltos autósztráda, magában. Na igen, Suzette, az a helyzet, hogy elérkezett az idő, amikor fel kell keresned a világ ama felét, amelyben a hozzád hasonló lelki sérültek várják a sorukat, és ki kell választanod a neked megfelelőt, ha másért nem, hát egy-két próbafutam erejéig. Vagy a napmeleg ment az agyadra, miért is ne: kutatásokkal igazolták, a trópusi meleg kedvez a bujaláznak, vagy egyszerűen csak a ciklusod hozza a vágyat, teljesen normálisan, avagy majdnem normálisan. Na, s mivel nem szívesen variálnád a felállást, pontosabban a lefekvést, rá kellett döbbenned: ez a dolog férfi nélkül elképzelhetetlen. Felgyűltek vágyaid, kicsit túlgyűltek a józan eszeden is, sajna – és mit fektess be, ha másod sincs?! Suzette megállt a padlóig érő tükör előtt. Bőre szorgalmasan iszogatta a rákent testbalzsamot, felszíne csillogott. Ha hátrahúzta a vállát, mellei kifogástalanul gömbölyödtek, de ha felvette szokásos hanyag tartását, a halvány bimbójú, apró mellek is lezserebbé váltak. Suzette vállat vont. Ha nagyon muszáj, járhat úgy, mintha nyársat nyelt volna. Folytatta az ellenőrzést. Sehol egy kirívó ránc, bár hasa feszesebb is lehetne. Csípője, combja rendben, ha nem is igéző formájúak. Naná: feneke lehetne hegyesebb, combja kissé kerekebb, úgy általában fél méterrel magasabb is lehetne, valamint: hullámosan szőke, kék szemű, Playboyba kívánkozó. Mellesleg bolti forgalomba kerülhetne a testalakító szilikon, amit az ember csak befecskendez ide-oda, s máris Rachel Welchként mehet a strandra. Ha nem, nem. Az adott testformákkal kell együtt élnie, s a francba, ha eddig kijött velük, arra a kis időre már igazán kibírja. Arcát tanulmányozta. Magas homlok, tágra nyitott barna szempár, eddig nincs semmi baj. De nem ezt az orrot hívják szamócának? Hegye kicsit szélesebb és gömbölyűbb az ideálisnál. De ha egyszer illik az archoz?! És olyan pompásan lehet szagolni vele. Szája dús, bár rövid, fogai
rendben. Álla hegyes, nyaka vékony és hosszú. Hát ez van. Női arc, nem Kim Basingeré, de azért emberszabású. S ha egyszer valaki – netán – megszereti őt, ezt az arcot fogja sokkal szebbnek látni. Amely arc, mellesleg – de milyen fura –, időnként valósággal megszépül, mintegy átszellemül; éveken át figyelte, fel is figyelt rá: ha dolgozik, s munkája magával ragadja, az arca hozzászépül. Hozzászépül Örömeihez, gondolataihoz, kedves hangulataihoz. A lélek a legjobb kozmetikus. S ha a lélek keserű, a legdurvább arcfirkásszá válhat. De a két srác is elvesztette megkapó báját, mióta elborította a házat a szomorúság. Dana emeletes homloka vakítóan fehérlik, kiemelkedik az arcból, mint valami világítótorony; szeme áttetszővé vált, elnyeli, de nem veri vissza a világot, szájszegletei leginkább lefelé hajlanak. Na igen. Suzette ellazította arcizmait, s ellenőrizte szájszegleteit. Az egyik enyhén lefelé, a másik kissé fölfelé irányult. Nem tudta, mit szólnának ehhez az arcvonások szakértői, ő úgy látta, a felemás száj híven tükrözi kedélyállapotát. Hiszen pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy tragikumba hajló énje a gunyorossal vitázik. Ha őt kérdeznék, bevallaná, hogy az utóbbinak szurkol. Ebből elég. Felöltözött. Odakinn brummogott az ég. Errefelé többnyire váratlanul érkezett a vihar, vagdalkozott, üvöltött, majd tovarohant. Suzette kinyitotta a fürdőszoba katedrálüveg ablakát. Falevelek kavarogtak a levegőben, por lengedezett, flaszterszürkére változott az égbolt, ólomszínű esőfelhők duzzadoztak, majd megfakadtak és – kitört a futkosás. Dana, Kick és Suzette ablaktól ablakig rohant, behúzták és bezárták a spalettákat, mert a parton különös szélirány uralkodott ilyetén viharok alkalmával, nem ritkán haránt vagy vízszintesen ömlött az eső, befolyt az ablakréseken, szétmászott a parkettán. A bejárati ajtót nyitva hagyták. Megálltak, bénultan nézték a házmagas hullámokat emelő, őrjöngő tengert. Az esőcseppek az arcukba vágtak. Suzette emlékezett rá, milyen félelmetesen izgalmas ilyenkor elsétálni egy-egy leboruló hullámtorony közelében, részt kérni a tombolás kegyetlen szépségéből. A kínnal ápolt kert hamar felázott, szánalmas virághullák csataterévé vált, a szél szitkokat fütyült, elhurcolta, majd elpotyogtatta, amit zsákmányolt: műanyag széket, asztalterítőt, üres kólásdobozt; idáig repítette a kanyaron túli strandról ellopkodott szemetet. Egyszer hozott egy pompás, szalagcsokros szalmakalapot; Suzette megtartotta, átvasalta a szétázott díszítést, s valahányszor feltette a széles karimájú fejfedőt, orrába bújt a sós-csípős, finom szalmaillat. Behajtották az ajtót, megvacsoráztak. Dana kedvetlenül turkált a löncsben, harapta a paradicsomot, holott apja nemegyszer felhívta a figyelmét unokatestvérei bájos étkezési szokásaira. A rokon kislányok – három- és nyolcévesek – késsel és villával fogyasztották a szendvicset, a nagyobbik könyv nélkül rajzolt bálnát, elefántot; Simon elolvadt tőlük. Suzette kevésbé ájuldozott, sőt egy ízben nem átallotta megjegyezni egy mívesen leképezett bálna láttán: a latin nevét azért aláírhatta volna. Dana felitatta a papírszalvétával az állán folydogáló bíbor levet, beleharapott a paradicsomba, s lehunyta a szemét az élvezettől. Kick már a dinnyénél tartott. Átrágta magát a lángpiros, fekete magokkal díszes szeleten, közben kibámult az ajtó üvegén. A villámcsapásokat figyelve elszámolt a mennydörgésig, és közölte: fölöttük tombol a vihar. Éttől teljesen elment az étvágya; felkelt az asztaltól, megállt az ajtóban, és lenyűgözött arckifejezéssel meredt kifelé az orgonalila villanásokkal meg-megszaggatott sötétségbe. – Ugye milyen szép?! – suttogta. Dana leszedte az asztalt, túljátszott háziasszonyi szigorral eltakarította a dinnye levét és csúszkáló magjait, elejtett néhány megjegyzést a trehány férfiakról, majd kijelentette: – Felmegyek a szobámba. Olvasni fogok. Suzette utánanézett, megpróbálta megfogalmazni, milyennek látja a lányát, de persze nem tudta. Kickre fordította figyelmét. Azután eszébe jutott az anyja, s a telefonkagylóért nyúlt, felkészült a hosszas csevegésre, melynek majd az lesz a végkicsengése, hogy tökéletesen
rendben vannak, príma a hangulatuk, gyönyörű a vihar; de a kagyló néma volt, némább, mint a tengerfenék. – Mi van? – kérdezte Kick, hátra sem nézve. Az eső végigfolyt az ablak üvegén, egy villám belefúródott a letarolt fűcsomókba, közel a parthoz, azon a helyen, ahol Suzette hevert egész nap. – Süket. – Reggelig nem is javítják meg – felelte Kick tapasztaltan. – Nincs az a szerelő, aki ilyen időben kijönne ide. Képzeljük azt, hogy teljesen el vagyunk vágva a külvilágtól, s valahol a közelben vámpírok készülődnek a nagy lakomára. Amikor megszállják a házunkat, fel kell vennünk velük a harcot, mert külső segítségre nem számíthatunk. De igazán, anyu, gondolj bele! Bejönnek kifent fogakkal, elmarnak és tányérra dobnak minket, aztán hamm...! – Mi volt ma a tévében? Horrorsuli? – kérdezte Suzette. Kick nevetett. – Szerencse, hogy apu nem vitte el a vadászfegyvereit. Ne izgulj, megvédjük magunkat. Kiazsúrozzuk a nyavalyás Nosferatukat. Mindjárt vége a viharnak. Ha eláll az eső, összeszedjük a székeket. Látnod kellett volna, a napernyő úgy dőlt le, mint egy kicsavart fa. – Nagyon örülnék, ha most megígérnéd, hogy nem nyúlsz azokhoz az átkozott fegyverekhez. A kölyök vállat vont. Az ajtóban maradt. Suzette újra megpróbálkozott a telefonnal. Megszokhatta volna: nyári zivatarok közben gyakran elnémul a készülék. Mindazonáltal soha, egyetlen percre sem bánta meg, hogy kiköltöztek ide. Az első hetekben nem szívesen ment ki egyedül a kertbe a fekete estéken, de csakhamar teljesen elsorvadt a sötéttől való félelme; a srácok már úgy nevelkedtek, hogy természetesnek vették, nincs mitől tartani, akkor sem, ha a holdat felhők takarják, a tenger szemfedélfekete, az éjszaka tömörsége tapintható, s még a zseblámpafény is elfakul. Suzette könyvet vett a kezébe. Kinyitotta, aztán csak nézte, olykor még lapozott is, de egyre csak az járt a fejében, hogy itt az idő egy kis érzelmi kalandra. Kellene valami könnyed izgalom, másféle, mint amit a vihar nyújt. S ha már a viharnál tartott, ama izgalomtól jó előre megkívánta: legyen szélcsendes. Ne esőzzék könnyek, ha ez nem túl nagy kívánság. Biztos, hogy a legjózanabb nőket is elkapja néha a vágy: ugyan fosztaná meg őket valaki a józanságuktól egy-két apró, könnyelmű öröm erejéig. Suzette sosem volt józan. Ha éppen nem készítendő kerámiái másvilágában élt, ha éppen semmi kedve nem volt dolgozni, ha távol tartotta magát tőle az ihlet, akkor is legfeljebb csak prózai volt, józan sosem; ilyenkor felfedezte a házat beszövő pókhálókat, az ablakok üvegére száradt, homokos esőcseppeket, újra felfedezte Simon hibáit, kettőjük kiáltó különbözését, összeférhetetlen másságát – és visszasietett a keze alatt formálódó tárgyak közé. Készített babákat, mézeskalács házikók karikatúráit, füstöt varázsolt a kulipintyó kéményébe, lakatot tett az ajtóra, belül rekesztette a gonosz banyát, eltévedt gyerekek felfalóit; ama enyhén aberrált mesevilágot, amelyet nem kedvelt. Készített tükröt, melynek varázsfoncsorán keresztül átsejlett a túli világban élő tündér képe; s bár a tündér nem volt szép, titkokat sejtetett, átcsábított a fantáziavilágba, mesebeli élményekkel kecsegtetett. Ezek a tükrök hozták meg az igazi sikert, de hiába kértek tőle ezret és még ezret, csak akkor készített újabbakat, ha – néha – olyan különös reggelre ébredt; egyedül volt a csendes házban, a srácok Simonnal együtt elkocsiztak már, ő elheverészett a lepedőn, s a tündér haloványan, foszlékonyan megjelent az ajtóban. Nézték egymást, mozdulatlanul, aztán a kép felitatódott a beáradó fényben, s ekkor ő felkelt, nem reggelizett, tüstént a műterembe sietett, kurta köntösben, cigarettával a fogai között leült, kézbe vette az anyagot, és akkor az anyagból kiformálódott a varázslat. Neki ehhez semmi köze nem volt, nem ő találta ki a tükröt, fordítva történt. Sokan kérdezték, hogyan csinálja, nem tudott felelni. Nem akarta megtartani a titkot, de maga sem ismerte, nem adhatta tovább. Tanulhatatlan volt, akár Thomas barátja fotós tudománya. Thomas elsajátított egy sor dolgot, technikákat, trükköket, világítási tudnivalókat, ugyanazt, amit mások; az ő fotói mégis különböztek, azzal az árnyalattal, amit úgy hívnak: trouvaille, amit csak
lénye, fantasztikus ösztönei tehettek hozzá a képekhez. S ha Thomasra gondolt, Suzette ellágyult. Amíg ilyen barátja van, mindent túlél. Akár igazi tragédiákat is, nem csupán a hiúságán – melyről mellesleg úgy tudta: nincs – esett karcolásokat, fekélyeket, tépett sebeket. Thomas nem volt remekbe sikerült férfi, de Thomast nem is lehetett köznapi értelemben emberszámba venni; ő nem ennek a világnak a szülötte, ő onnan érkezett, ahol valóság és fantázia mezsgyéje összefut, neki a társadalom hiába vert le jelzőkarókat. Thomas fölöttük lebegett, elegánsan, manósan, imádnivalón. Lehet, hogy ő volt a foncsor mögül átsejlő tündér? Hiszen az ő jelenlétében mindenki megsejtett valamit a korlátozhatatlan szellem selymes, csábító – és elérhetetlen légáramlataiból. Lehe volt a srácnak. Valamint két hatalmasan kerek, méteres pillákkal szegett, sötét babaszeme. Amikor Simon elment, és Suzette kiborult, s felfedezte magán a válásból eredő valahány pszichoszomatikus tünetet: gennyes tüszők lógtak a manduláin, ízületei borsószemnyire duzzadtak, úgy festett, a halálán van, Thomashoz fordult. De Thomas kórházban volt, szívinfarktus gyanújába fogták s kísérleteztek rajta az orvosok. Suzette ekkor úgy döntött, nem terheli a maga bajával. Ám Thomas, neszét véve a szükségnek, talpig érő hálóinget öltött, a hóna alá csapott egy flakon habfürdőt, mintha csak zuhanyozni indulna, elslattyogott a kocsijához, és háborítatlanul kihajtott a zord szigorú ápolási intézményből. Megérkezett a parti házba, leült a fotelba, eligazgatta hálóinge redőit, s patakzott belőle a szó, az ő varázslatos szavai, amelyektől ugyan nem hegednek be a sebek, de amelyektől egy letépett fej is kevésbé halálos tünetnek látszik. S ha már eszébe jutott Thomas, fenét eszébe jutott, belekerült a keringésébe, Suzette újra a kagylóért nyúlt. Odakinn villám nyújtózkodott égtől földig, a mennydörgés végigcsörgette a ház ablaktábláit; a telefon süketnéma volt. * Mire elállt az eső, a srácok elaludtak emeleti szobáikban. Suzette felkelt a kanapéról, elbicegett az ajtóig, zsibbadt lábaiban hangyák tartottak futóversenyt. A kertben beszívta a felfrissült levegő ezerízű illatát, belegázolt a fűbe, s lehajolt, hogy összeszedegesse, amit a szél szétdobált, remélve, hogy ezúttal is kapott ajándékot, valahonnan elragadott, kedvelhető tárgyat. A mennydörgés egyre távolabbról mormogott, s néha különös dörrenések vegyültek hangjába, mintha két vihar dúlna, más-más irányban. Suzette elcsodálkozott, felállította a székeket, lefejtette az asztalterítőt egy rózsabokor töviseiről, feldobta a kötélre, odacsipeszelte, a nyakába víz folyt, nem bánta. Birokra kelt a kicsavart napernyővel, de a vihar távolodásával a szél ereje alig lankadt, egymás kezéből húzgálták a krómozott rudat; a vászon nedvesen, pisztolylövésszerűen csattogott. S megint a másik mennydörgés hangjai. Mint a vászoné, rövid, mély hangú pukkanások. Suzette felegyenesedett. Megpróbált keresztülnézni a sötétségen, látni, érteni valamit. Azután arra lett figyelmes, hogy egy férfi rohan felé. Mire meglátta, túl közel volt, ijesztően közel. Az arc, a feketéből sötétkékké derülő ég alatt homályló arc megrettentelek, kifulladtnak látszott. A férfi is felfedezte őt, az utolsó pillanatban. Az ütközés kivédhetetlen volt, holott Suzette fejében ott kongott a riadalom; noha nincs kerítés, elenyészően ritkán fordul elő, hogy pasasok vágtázzanak a kertben, s hozzá ilyen iszonyatos, halálravált – vagy halált jövendölő – arccal. Mire elfuthatott volna, mire a férfi megálljt parancsolt volna magának, megtörtént. Suzette felbukott; a fickó rázuhant, de mintha még ekkor is rohant volna, fektében. A férfi drámai nyögéssel letápászkodott róla, lendületéből mit sem vesztve, tébolyultan karon
kapta, felrántotta a földről, mondott valamit, ami a zihálásától nem hallatszott, és maga után rántotta, a ház felé vonszolta. Suzette a gyerekekre gondolt, felágaskodott benne a határtalan elszántság; megvédelmezi őket ettől az ámokfutótól, s már látta saját vérbe fagyott, feltrancsírozott testét – és szembeszállt a férfival. Karját nem szabadíthatta ki a szorításból, két kegyetlen marok szorította a csuklóját, teste a levegőbe emelkedett. Rúgni készült; lógott az idegen karjában, akár valami homokkal töltött rongybaba, görbítgette a körmeit, sikított. Igen, a kifulladt férfi hörgő-húzó zihálásában is hallotta saját sikolyát, amely még hangosabb, vijjogóbb lett, araikor megpillantotta a stukkert. A pisztoly a válla magasában meredt rá, a férfi kezéből, abból a mancsból, amely így is biztosan tartotta a levegőben, amely hozzászorította a karját a langyos fegyvercsőhöz. Viszolyogtató volt. Beértek a házba, a férfi eldobta, valósággal elhajította a testét. Berántotta és bezárta a fatáblákat, majd belökte az ajtót. Azután leengedte pisztolyt markoló karját, hátát a falnak vetette, és fújtatott. Suzette nézte, felfogta a magas termetet, a váll körül szálldosó, ázott, aranybarna hajat, a magas homlokot, a tágra nyitott, sötét szempárt, az orr egyenesét, a széles száj vonalát, a karcsú, de inkább vékony testet, amely iszonyatos energiákat és enerváltságot árasztott; a vizes, néhol rongyos, vérfoltos nadrágszárat, de hamar lekapta a tekintetét a férfiról, s már a megfelelő tárgyat kereste, amelyet kézbe kaphat, amellyel üthet, ha védekeznie kell. A férfi lehiggadt kissé, felemelte a karját, a tenyerét mutatta, nyugtató mozdulattal, azután a zsebébe nyúlt, s a pisztoly lazán lógott a másik kezében. – Jason Fleet vagyok. Ne izguljon. – Egyáltalán nem érdekel a neve. Takarodjon ki a házamból! – felelte Suzette harciasan. Megpillantotta a megfelelő eszközt, s még az sem jutott eszébe, hogy sajnálja: a márvány telefonkészülék folt az. Odapattant az asztalhoz, két kézre kapta a műtárgyat, és a férfi felé lendítette. Jason Fleet befejezte a kotorászást, és előhúzott a zsebéből egy bőrkötéses igazolványt, de mire felmutathatta volna, a súlyos márványkészülék útnak eredt az arca felé. Jó reflexszel levette a levegőből, mintegy kitépte Suzette kezéből a telefont. S mintha azért jött volna, hogy elintézzen egy-két távtársalgást, fogta a kagylót, és a füléhez emelte. Suzette majdnem felkiáltott. Simon fegyverei! Ha eljutna odáig, lekaphatná a szögről az egyik flintát – milyen szerencse, hogy a fiatalodáshoz nem kellettek a lőfegyverek –, és sakkban tarthatná ezt az őrültet. Meddig is? Akármeddig. Egyszer csak megjavítják azt az átkozott vonalat. Jason Fleet megvadult a kagyló némaságától. Nyomkodta, pofozta a villát, mindhiába. Azután visszaadta a készüléket Suzette-nek. – Zsaru vagyok, ne féljen tőlem. Nyugodjon meg. – Nem úgy viselkedik – mondta a nő, s készen állt arra, hogy támadásba lendüljön a márványtárggyal. – Tegye már le azt a szart – legyintett a férfi. Na, megint egy macho, gondolta Suzette. De ekkor közvetlen közelről belenézhetett az igazolványba; elolvasta a nevet, megtekintette a fényképet, a pecsétet, a jelvényt, s hinnie kellett. Jason Fleet végigcsúszott a falon, leült a padlóra, feltűrte a nadrágja szárát, s eközben valahogyan eltüntette a stukkert. Előbukkant azonban a lába. Nem volt felemelő látvány. Gubancos, halványbarna szőrerdőben húsig lefosztott bőr, kék-zöld foltok, vér. – Kér kötszert? – sóhajtotta Suzette rosszulléttel küzdve. Nem tehetett róla, a vértől neki ájulnia kellett. Gyerekei sérüléseire is, mint ájulások végtelen sorára emlékezett vissza. Ha Dana vagy Kick leütötte a térdét, könyökét, netán a homlokát, ő először könnyebben eszméletét vesztette, s csak azután rohant a kötszerért.
Jason Fleet legyintett. Nagyvonalúsága nem harmonizált a lábából szivárgó vérrel, elkínzott arcával. Hagyta, hogy a gleccserlassan mászó, mélyvörös patak a zoknijába és a cipőjébe folyjon. Talpra állt, lekapcsolta a lámpát, és kilesett a félig zárt spaletta ajtó résein. Suzette-et a sötétség újra megrémítette. Nem látta a pasast, de érezte verítékszagát, a futás és a félelem okozta átható szagot. Kislánykorában gyakran ült lovon. A vágtázó csődört elborító testharmat volt ilyen részegítően csípős, mégis kellemes illatú. Ez aztán az ambivalencia, dühöngött Suzette, de még egy emlék lopódzott belé, ugyancsak a messzi távolból: fiatal fiú és lány, langyos víz zuhog az arcukba a zuhanyrózsából, rávetik magukat egymás szájára, s noha csak az imént fürödtek, küzdő, birkózó testüket verítékfilm lepi be, enyhén csípős, mégis őrjítően jó illatú. – Mi az istent művel? – kiáltotta Suzette az ajtóban álló Fleet hátának, s e kiáltással megszabadult az ambivalenciától. Immár csakis a dühöt, a félelmet érezte. A férfi meg sem fordulva hátranyúlt, megfogta a nyakát, és odahúzta a fejét a vállára, de nem volt ebben a mozdulatban semmi gyengédség, azt éreztette, hogy a terhére van, hallgasson, ne pattogjon. Suzette megmoccant, lassan, értésére adván a férfinak, hogy nem folytatja a jelenetet. Fleet elengedte. – Lövéseket hallottam – mondta a nő, s éppúgy megmerevedett, mint az imént a kertben, amikor kétfelől dörgött az ég. – Értem. Ekkor azonban áthasított rajta a rettenet. Fleetet üldözik. Vad lövöldözés kíséretében, méghozzá. S a pasas azért kapta el őt, hozta be a házba, hogy kimaradjon a lőcsatából. De ha nem vesztették el a nyomát, akkor a célba lövészet folytatódik. Itt, az ő házában. A gyerekek az emeleten alszanak, s jól alszanak, ha az előbbi lármára nem rettentek fel. – Nagyon kérem – suttogta –, menjen el innen. Nem működik a telefon, és én nem tudok segíteni magának. Gyerekeim vannak. Menjen el. A férfi bólogatott, heves fejmozdulatokkal, egyre a spalettarésbe bámulva. Megint szaporábban lélegzett, s Suzette megérezte a testét elárasztó verítékhullám szagát. Fél, dermedt meg a nő, ez a félelem jele, a kutyák rögtön támadnak, ha megérzik ezt az illatot. Adrenalin. Mielőtt újra megszánta volna a férfit, mielőtt a benne lappangó hülye anyai ösztönök felneszelhettek volna felületes szunnyadozásukból, belecsimpaszkodott Fleet karjába, s ügyelt rá, hogy a bőrébe mélyessze körmeit. – Menjen már el! Ha nem teszi, hozom a férjem vadászpuskáját, és én lövöm agyon! – Adna egy pohár vizet? – kérdezte a férfi. – Ne gyújtson lámpát. – Mit akar? Mondja már el, legalább mondja el, hogy mit akar ott az ajtóban? – Megvárom, míg elmennek. Hátha elmennek. – Ezt olyan hangon mondta, mintha imádkozna. Suzette átbotorkált a nappalin, beért a konyhába; ezt onnan tudta, hogy nekiment a pult oldalának, s így elvesztett némi bőrt a saját oldaláról. Különös, tíz éve jár-kel ebben a házban, és mégsem tájékozódik benne sötétben. Ha ez lenne a legkülönösebb ezen az éjszakán!? Kinyitotta a csapot, kitapogatott egy poharat a szárítón, másik négyet ledöntött. Azután megkezdte a visszautat. Mintha bányavágatban járkálna. Fura, a sötétség szűkít. Rászűkíti a világot a botorkáló emberre. Miért fél mindenki a sötétben? Hát azért, mert nem lát, mert elveszíti az egyik legfontosabb érzékszervét. Az egyiket? A legfontosabbat. Érezte a mozdulat mohóságát, amellyel Fleet elvette tőle a poharat, hallotta, amint hatalmas kortyokkal elnyeli a vizet, és esküdni mert volna, hogy lefolyatja az állán. – Elnézést – sóhajtotta a férfi. Visszaadta a poharat, megint lehiggadt, nem érződött körülötte a halálfélelem szaga. – Engedje meg, hogy pár percig maradjak. Idefelé nem erre jöttem, nem ismerem ezt a helyet. Hol van a legközelebbi ház? Gondolja, hogy ott sincs vonal? – Félő – bólintott Suzette. – Ha kimegy innen, sokáig fedetlenül marad. Itt a parton legfeljebb bozótot, fákat talál. A kanyaron túl kezdődik az út, fölfelé vezet. A dombon sűrűbben állnak a
házak. Fleet töprengett, s újabb verítékhullám árasztotta el, a nő megérezte. A szag elvegyült a ruhájába beivódott öblítőszer s a dezodor halvány, kellemes illatával. Máskor talán kifejezetten vonzó lehet ez a pasas, gondolta Suzette. Ama ritka egyedek közé tartozhat, akik nem árasztják magukból a fajtájukra jellemző vaskos, zsíros, orrfacsaró szagokat, néha-néha ellebben róluk valami kimondottan finom, halk, jó illat. A tisztáságé, az arcszeszé, a – talán nem divatos, viszont emberi – illatszeré. Suzette tárgyalt néha ilyen férfiakkal. Rokonszenvet keltettek benne, akkor is, ha nem fordult közvetlenre a kapcsolatuk. A másik ember megítélésében a nüanszoknak is komoly szerep jut, ha ez legtöbbször nem is tudatosodik. Mintha a test tisztasága és ápoltsága egyet jelentene a lélek vonzó voltával. Lehet, hogy valóban van összefüggés. Azok a férfiak nem okoztak csalódást. Üzletfelek voltak. Nem vágták át, meg sem próbálták. Nem volt okuk párologni, igen. Tiszta szándékkal ültek le, hogy kerámiát vásároljanak tőle. A test, ha nem él harmóniában a lélekkel, árulkodik. Verítékkel, párával, disszonáns jelzésekkel. Önvédelmi reflex, gondolta Suzette, arra a kérdésre felelve: miért, hogy itt áll a sötétben egy idegen pasassal, és szagokon, illatokon töri a fejét. Végre is, ha azzal foglalkozna, miért állnak itt, sikoltoznia kellene. Összeszedte krimiműveltségét. – Maguk nem párban járnak? A férfi felnevetett, de hirtelen elharapta a vidám hangot. – De – mondta. – Párban. A párom nem ért rá ma este. Közbejött neki egy légyott. Nem akartam mást, csak körülnézni. Rajtakaptak. Peches nap a mai. – Már vége. Elmehet. Suzette félretolta Fleetet az ajtóból. Kilökte a fatáblát, és kilépett a teraszra. Ellágyult a szél, mióta utoljára kinn járt. Előmerészkedtek a csillagok, lüktetett tőlük az égbolt, a fekete fűszálakon sötéten csillogtak az esőcseppek. A part barátságos volt, mint mindig. Lövés dörrent. Suzette hallotta, hogy elfütyül fölötte a golyó, érezte, hogy Fleet belekap a vállába, lerántja a földre, bevonszolja a házba, és bezárja a spalettát, az ajtót. Suzette jajgatott, eltévesztette a légzésritmust, egyszerűen elfelejtette, hogyan kell rendesen levegőt venni; fulladozott. Görcsöt kapott a szíve, a végtagjai; és elborította a testét, az övét is, az a szag, a halálverítéké. Itt állnak lesben. Nem tudni, hányan, nem tudni, kicsodák. Lőnek mindenre, amit mozogni látnak, és ha elkapják Fleetet, utána elkapják őt és a gyerekeket. Mindnyájuktól szabadulni akarnak. Felgyújtják a házat, elpusztítják őket. Nyugi, Suzette. Eddig nyugton voltak. Vártak. – Nyugi – mondta Fleet is, de cseppet sem volt nyugodt a hangja. Neki sem ment a normális lélegzés. Kapkodta a levegőt, újabb hullámban tört rá a félelem. Kivette a fegyveréből a tárat, utána végigtapogatta a zsebeit. Felnyögött, leült a sarkára a fal mellett, ringatózott. Fél a pasas. Hát ez igazán megnyugtató. Nem lenne szabad mutatnia! Miért nem sugározza: percig se majrézz, bébi, amíg engem látsz!? Suzette megmozdult. – Ne menjen az ajtó elé! – suttogta torkaszakadtából Fleet. – Az ablak elé sem! Na jó. Suzette hasmánt elvonszolta magát a nappali közepéig. Megtanulta, hol a fotel, hol a kanapé sarka. Néhány púp nőtt a homlokára, de megtalálta az asztalt, mellette a gurulós kocsit, rajta a palackokat. Megfogdosta az üvegeket, egyenként, s bízott benne, hogy a formájukról rájuk ismer. Nem, teljesen egyformának tetszett valamennyi. Akkor hát marad a szaglás. Kicibálta a kezében tartott flaska dugóját, beleszagolt. Első nekifutásra saját verítékszagát érezte csupán, másodjára kivette: konyakot talált. Belekortyolt. Két hosszú korty, nem több. A katonák füvet szívnak csata előtt. Neki most arra van szüksége, hogy megszabaduljon dermedt félelmétől. De nem ihat többet, a mámor nem segít.
Visszakúszott az üveggel Fleethez. A férfi meglepődött, amikor a kezébe adta a palackot. Kicuppantotta belőle a dugót, nem hallatszott, mennyit nyel az italból, igen:igen csendesen szopta magába a konyakot. Amikor végzett, rekedten megszólalt. – Oké, eddig jól csinálta. Őrizze meg a nyugalmát. – Legalább nekem legyen – bólintott Suzette. Konyak dongott az ereiben, körbe-körbejárt: félelemmel táplálkozott. Helyes. – Öt golyóm van, és nincs tartalék táram – folytatta Fleet. – Ezek itt lapulnak. Az sem lepne meg, ha azért nem mozgolódtak volna idáig, mert lekötötte őket, hogy elvágják a telefondrótot, nem tudván: a vihar megelőzte őket. Négyen voltak; messziről jövünk, csak stukker van mindegyiknél. Nem fordulnak vissza erősítésért, legalábbis remélem. Tehát. Van garázs? – Igen. – Bejuthatnak? – Meghalljuk, ha nekiesnek az ajtónak. – A házból is nyílik ajtó a garázsba? – Nem. – Csessze meg az építészt – morogta Fleet. – Hülye az ipse, mint egy stukker. – Ha netán azt tervezte volna – sziszegte Suzette –, hogy beslattyog a garázsba, beül a kocsimba, és pá picim, elhúzza a csíkot, itt hagyva a gyerekeimet meg engem, akkor rohadjon meg. – Oké – felelte békítően a férfi. – Az ablakok. Becsukta az ablakokat? – Fatáblástól, a vihar kezdetén. – Mutassa meg, merre vannak. – Nézze végig – vetette oda Suzette. A konyak első hulláma után megint előjött valami iszonyatos érzés: nem félelem, hanem valami bitang, Neander-völgyi düh. Szívesen lebunkózta volna Fleetet. – A másik oldalon van ablak? A férfit is ingerültség árasztotta el. Elkapta a nő vállát, a sötétben belehajolt az arcába, leheletének konyakszaga volt, haja esőnedvességet illatozott. Suzette maga elé képzelte az arcát, vállán lobogó tincseit, széles száját, szúrós tekintetű, nagy barna szemét. A pasas nyugodtan lehetne őrült is. Miért ne? Ezzel a külsővel? – Egyetlen ablak van – felelte Suzette. – A konyhában, a szellőztetés kedvéért. Bukóablak, parányi. Itt, nagyjából velünk szemben. – Amikor bejöttem, nem figyeltem meg a házat. Egybefolynak a helyiségek? – Nincsenek válaszfalak. – Tehát itt van a nappali, mögötte a konyha és az ebédlő, ennyi ez a szint. Falak körben. Mi van a bukóablak alatt? – Pult. – Helyes. Van kanapé? Van, láttam. Odavisszük. – Na idehallgasson, mister. Maga ugyebár nem belsőépítész, lakberendező, ilyesmi? Ha nincs jogosítványa, nem rendezi át a házat. – Hol vannak a gyerekei? – kérdezte Fleet, meg sem hallva Suzette hisztérikus felhangjait. – Hol a férje? – A gyerekek az emeleten alszanak. A férjem egy húszéves csibével kefél, cirka harmincmérföldnyire. – Jöjjön, kapjuk fel a kanapét. Suzette ment, felkapta a kanapét. A vidám-tarka vászonbevonatú bútordarab átkozottul nehéz volt, nem lehetett megtartani. Legalábbis tartósan nem. Fleet két fejjel magasabb lévén feljebb markolászta a kanapét, mint a nő; botladoztak, átkozódtak, ráadásul alig láttak a sötétben, nekimentek mindennek, száz helyen lezúzták magukat. – Háromra emelje meg – mondta Fleet, amikor kitapogatták a pultot, s Suzette leseperte róla, ami útban lehet.
– ...rom – nyögte a férfi. Fellendítették a hencsert, az megbillent a peremen; Fleet a combján tartotta meg, elvesztett néhány négyzetcentiméternyi bőrt, szitkokat mormolt a fogai között. Megint nekiveselkedtek. Sikerült. Nekidőltek a pult oldalának, fújtattak. Aztán Fleet átvitorlázott a konyhán, hozzádöndült valamihez, torz zenei hangok nyiffantak. – Mi a franc ez? – Zongora, mister. Játsszak valami Wagnert? – Menne a hangulathoz. Van itt szekrény? – Nincs. Gardróbszobák vannak az emeleten. – Csessze meg az építészét. – Figyeljen! – kiáltotta Suzette ihletetten. – Menjen fel a tetőre. Próbálja meg! Hátha onnan kifigyelheti, hol vannak a palik, és meglóghat előlük anélkül, hogy észrevennék. Azok meg csak várakoznának, maga pedig visszajönne egy század rendőrrel. Ne ha... Nem folytathatta, Fleet elkapta, maga elé rántotta, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Ekkor már Suzette is hallotta. Az egyik ablaktábla felől jöttek a hangok. Kés hegye pengett a fán. – Feküdjön hasra, vagy menjen fel az emeletre. Fel tudnak jutni kívülről? – suttogta a fülébe Fleet. Suzette vállat vont, a férfi érezte. – Nem tudom, mire készülnek – súgta Fleet. Mindenesetre sejtett valamit; újabb halálveríték-hullám árasztotta el a bőrét. – Keltse fel a srácokat, dugja be őket az ágy alá, vagy valami ablaktalan helyiségbe. Fegyverrel fenyegetett, amikor jöttem. Hol az a flinta? – Odafönn. – Hozza le. Gyorsan! – Fleet elengedte Suzette-et. Az ablak mellé surrant, hallgatta a spalettát feszegető kés csikordulásait. Kézbe vette a pisztolyát, halkan kibiztosította. – Hol jár most? – kérdezte. – A lépcsőnél – fulladozta Suzette. A torkában dobogott a szíve. – Siessen. Hogy hívják? – Suzette-nek. – Hozza le a fegyvert, Suzette. A spaletta recsegett. Fleet fohászkodott. Azután kinyújtotta a karját az ablak előtt, és a neszezés irányába lőtt. Az üveg csörrenve széthullott, a lövés hosszan visszhangzott a házban, kintről jajveszékelés hangzott. Suzette felélte maradék bátorságát, hasra vágódott a lépcsőn, tenyerét a fülére tapasztotta; hallotta, hogy zokog. Azután térdre tápászkodott, és nekivágott. Feljutott a lépcső tetejébe, beleütközött valamibe, húsból, vérből valóba, melegbe, és felsikoltott. – Anyu, mi ez?! – üvöltötte Kick. Rémületében Suzette csak ekkor fogta fel a hálószobából kiszűrődő, halvány fényt, az olvasólámpáét. Megragadta Kick vállát. – Bátor fiú vagy. Gyorsan oltsd el a lámpát, menj be Danához, feküdjetek le a padlóra, és maradjatok veszteg. Nem lesz semmi baj. – Mi ez, anyu? – ismételte Kick remegő hangon, s nem ok nélkül, kintről kései, de magabiztos lövések feleltek Fleet kihívására. – Hozza már azt a kicseszett flintát! – kiabált a férfi. – Olyan lassú, mint egy stukker! Jöjjön már, ide kéne húzni a zongorát. Suzette lábai elfagytak a félelemtől, minden tagja remegett, érezte: Kick vele tart a reszketésben. Furcsa mód azt kiáltotta, érthetetlenül, ostobán: – A zongorát nem! Azt nem! Az az enyém. – Anyu, csináld, amit mond – suttogta Kick. A fiú kibontakozott a karjaiból, meztelen talpa csattogott a padlón; jól hallatszott, mert abbamaradt a lövöldözés. – Bízd rám Danát – kiáltotta Kick, és benyitott nővére szobájába. A fegyver, memorizálta
Suzette. A fegyver, a hálószobában. Miért tűrte meg azokat a rohadt, undorító mordályokat azóta is? Tudta, egy napon Simon eljön. A fegyvereiért. Látni fogja a volt férjét. Talán észreveszi rajta, hogy mégsem sikerült megfiatalodnia. Észrevesz rajta valamit, ami megvigasztalja. Ha összecsomagolta és utánaküldte volna azokat az átkozott vasakat, nem jönne soha. Ó, Suzette, hány szarvast siratott el? Hány állat tetemét látta? Hány dögöt hozott haza Simon a terepjárón? Megállt fölöttük, hízott az önelégültségtől, mint a hold. Nem is vitt el mást. Pizsama, fogkefe, minden itt maradt. Csak a vérfoltos, hullaszagú dzsipjét vitte magával a boldogságba, ő pedig azóta is úgy nézett azokra a tetves flintákra, mintha rafináltan kihelyezett csapdák lennének, amelyekbe a vad beleesik végül. Feltépte a szekrényajtót, a karjába hajigálta a fegyvereket, érezte fémrészeik hidegét; megint elővette a félelem. Felmarkolta a betöltött tárakat, nem volt zseb a ruháján, nem volt elegendő keze, csak kettő, holott Murphy kisasszony említette volt, hogy a legtöbb háztartási munkához három kézre lenne szükség. Már amennyiben háztartási munka idegen pasasok visszaverése az ablak alól, karabéllyal. Elemelte a pólót a nyakától, és alá dobálta a tárakat. Felsikított a hidegüktől. Úristen, milyen viszolyogtató, nyögte. Behajtotta a vitrinajtót. Miért hajtom be a vitrinajtót, az isten verje meg!? Kirohant a szobából, leszáguldott a lépcsőn, megcsúszott. Az út utolsó szakaszát a gerincén tette meg, elrepült a papucsa, egyik a másik után; nem törődött semmi mással, csak a fegyverekkel, úgy ölelte magához a Hintákat, mintha szerelmesét. Amikor begurult a nappaliba, figyelni próbált. Lövés nem hallatszott, a zongora lábai nyikordultak néha, egy-egy húr megpendült, üvegcserepek csikorogtak Fleet talpa alatt. – Jöjjön már – sürgette a férfi. – Mi történt? – suttogta. Lassan feltápászkodott. – Lezajlott az első ostrom – tájékoztatta Fleet. – Géppisztolyuk is van a szemeteknek. De talán nincsenek bővében a lőszernek. Vigyázzon, minden tele van üveggel. – Az ablakaim?! – Csak egy nő tud ilyenkor ilyesmivel foglalkozni – morogta a férfi. – Mégis, mivel foglalkozzam? Betör az otthonomba, idecsődít egy sereg martalócot... – Hozta a fegyvereket? Fleet otthagyta a zongorát, a lépcső aljához sietett, megállt Suzette előtt. – Hány kaliberesek? Milyen gyártmányúak? – Honnan a francból tudjam? A férjem holmija. Annyira utáltam őket, hogy a közelükbe sem mentem. – Nem utálhat valamit, amit nem ismer. – Tudja, pont olyan gépiesen hányok, ha agyonlőtt embert látok, mintha tudnám, mivel ölték meg, hány kaliberes golyókat kapott. – Nem tudhatja – jelentette ki Fleet határozottan, és kivette a kezéből az egyik fegyvert. Megtapogatta, elbabrált rajta. Lassan szűrte a szavakat: – Mondja, mi a maga férje? A SAS-ban szolgál? – Miért? – kérdezte Suzette. – Ez egy Enfield, a mindenségit. Fejvadász a kicsi bogárka apukája? Fleet megfogta a másik mordályt. Ujjai révén ismeretségbe került vele, megtapogatta rövid csövét, megpróbálta a súlyát, mélyet lélegzett, felszisszent. – Van ezekre engedélye a kedves férjének? – Komolyan azt kívánja, hogy körülnézzek a fiókjában? – kérdezte Suzette élesen. – Miért, talán atomfegyverek? – Ez egy HK 53-as – vetette oda Fleet. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy XY/ZO–TR-rel. Vagy akármit. Fleet kuncogott. Istenigazából kuncogott, s nem érződött körülötte a halálharmat átható szaga.
– Szurony nincs hozzá? – érdeklődött. – Menjen a pokolba. A férfi összeszedte magát. – Gyerünk, vigyük az ablakhoz a zongorát. – Zongora az ablakhoz – bólintott engedelmesen Suzette, és ment. Belegázolt egy kupac üvegtörmelékbe. Az éles fájdalom éles sikolyt hasított fel belőle. – Miért mászkál mezítláb? – rivallt rá Fleet. – Elveszett a papucsom. – Húzzon valamit a lábára. Olyan szerencsétlen, mint egy stukker. – Hát ez a visszatérő hasonlat nagyon-nagyon megejtő – morogta Suzette. Visszahátrált a lépcsőhöz, törte a fejét. Azután négykézlábra ereszkedett, és áttapogatta a szőnyeget. Az egyik klumpát a kanapé valahai helyén találta meg. A másikat sehol. Tovább kotorászott, ráakadt a zsúrkocsira, elcsábította az egyik flaska. Kirántotta belőle a dugót, leült a szőnyegre, hosszan, hatalmasat kortyolt a valamiből, ami erős volt, fullasztó, megrengette a bensejét; whisky lehetett. Nem értett hozzá, néhanap konyakot ivott, esetleg száraz Martinit, fehéret, jéggel. Ez is Simon hagyatéka. Éljen Simon! Lehetőleg pont olyan boldogan, mint ő. Ezután fogta az üveget, megdöntötte, s az alkohol végigcsorgott felsebzett, vérző talpán. Halkan, hüppögve sziszegett. – Mit csinál? – érdeklődött Fleet a helyiség másik végéből. – Talált egy pasast a fotel alatt? – Hogyne, mister – jajgatta Suzette. – Mi az, hogy találtam?! Itten kefélgetek vele, mint egy stukker. – Mi a neve? – kérdezte a férfi, s valósággal nevetett. Volt kedve! – A pasasnak? – Magának. – Mondtam már – sóhajtotta Suzette. Térdre kecmergett, folytatta a papucsvadászatot. Azon töprengett, mitől változott meg a hangulatuk. Már nem rettegnek olyan dermedten. Nem, mert ittak. És a legszembeszökőbb változást – mármint Fleeten – az vitte véghez, hogy kézbe vehette azokat a tetves mordályokat Mintha kicserélődött volna. Ezek hülyék, ezek a férfiak, nyögte Suzette. Keze beleakadt a klumpába. Leült, felhúzta, érezte, amint vérző talpa hozzáragad a lakkozott fatalphoz. Felállt, elharapta a fájdalomkiáltást. Odabotorkált Fleethez, megragadta a zongora túlsó végét. – Elmentek? – kérdezte reménykedőn, mert percek óta semmi nesz nem hallatszott kintről. Talán mégsem kellene szétbontani a lakást. Egész elviselhető volt az eddigi külleme. – Blokád alatt tartanak. Várjon. – A férfi elengedte a zongorát. – Kevés lesz. Rá kell tenni valamire. Hol a fotel? Idehúzzuk, ráemeljük. Még akkor is marad egy ablak, meg az ajtó. Mit tolhatnánk az ajtó elé? Közben Fleet átszelte a nappalit. Üveg recsegett a talpa alatt; döccent a nehéz, kétszemélyes fotel. – Ilyen nincs – sóhajtotta Suzette, mert belegondolt. – Van egy csomó lőszerünk. Van egy ötletem. Felmegy a tetőre, és lead egy sorozatot. Valaki csak meghallja, és kihívja a zsarukat. – Nem rossz. De előbb elfalazzuk magunkat. Nem szeretném, ha egyszerre támadnának, több irányból. – Menjen haza, mister. – Szívesen – felelte Fleet. Odavonszolta a fotelt az ablakhoz. Belökte a falig, visszatért a zongorához. – Kapja el, Suzette. Mi a foglalkozása? – Nem bútorszállító. – Beszélgessen velem. Hány óra lehet? Talán kihúzzuk virradatig. Talán erre téved egy járőr. – Sose láttam erre járőrt. – Mi a foglalkozása? – ismételte Fleet, majd elszámolt háromig. Fellendítették a zongorát a fotel tetejére. A hangszer megbillent, a spalettán túlról lövés felelt a mozgolódásukra. Odatapasztották a zongorát az ablaktáblához, a férfi meghúzgálta alatta a fotelt, ellenőrizve,
biztosan áll-e. Nem állt biztosan. Suzette a falhoz tapadva kapkodta a levegőt. Képtelen volt megszokni a lövöldözést. – Iparművész vagyok. Fogalma sincs, mennyire utálom ezt a szót. A "művész"-t. Kerámiákat készítek. Nem szoktak lőni rám. Általában békésen élek, a fiam tíz, a lányom tizenhárom éves. Fél éve elhagyott a férjem, de a legvadabb vitáink közben sem ragadtunk fegyvert. Soha. – Mikor született? – érdeklődött Fleet, különösebb kíváncsiság nélkül. – Délután fél háromkor. A zsaru a földön ült, s a hangokból ítélve az Enfieldet vagy a másik mordályt babrálta. – Bocs, bunkó voltam, mint egy stukker – morogta. – Én harminchat múltam. Beterveztem, hogy megérem a hatvanat. Valami surrant. A lépcső tetején. Fleet talpon termett. Suzette a karjához kapott. – A gyerek az! – kiáltotta. Kick meghallotta. – Ne lőjetek – mondta reszketős bátorsággal. – Nem bírok odafönn maradni. Mit segíthetnék? – Menj vissza Danához. – Dana is itt van. Lejövünk. Fleet visszahátrált az egyetlen, elbarikádozatlan ablakhoz. Magával húzta Suzette-et. – Találjuk ki, mit tehetünk az ajtóval – pattogta. – Szóljon rá a gyerekekre, hogy menjenek vissza – kérlelte a nő. – Mondja el nekik, mi történik. – Anyu – Dana sírt. Fleet megköszörülte a torkát. Kis töprengés után megjegyezte: – Mi a stukkert mondjak nekik? Ha egyszer le akarnak jönni?! Itt érzik biztonságban magukat, maga mellett. Az anyjuk, nem? Ültesse le őket két ablak közt, a fal tövébe. Mesélje el nékik, hogy üldöztek, magára törtem, itt rekedtem, és most szájig vagyunk a fekáliában. Hogy hívják a fiút? – Kicknek. – Kick, törd a fejed. Valami nagyobb bútordarab kellene, amit az ajtó elé húzhatunk – mondta Fleet: Megfontolt, hajlékony, középmély hangja volt. Mintha csak hangja lett volna, halálpára és arcszesz illata; érintése: hol forrón száraz, hol pedig hűvösen nyirkos ujjai. – Igen – felelte sután Kick. – Az ebédlőasztal. Azt odatolhatnánk. Az elég nagy. – Remek – bólintott Fleet. – Jöjjön, Suzette, hozzuk az asztalt. – Majd én segítek – ajánlkozott Kick. – Ülj le a fal tövébe, és vigyázz a testvéredre. Eltapogatóztak az ebédlőasztalig, megragadták a széleit, húzták, tolták, emelték. Útközben feldöntögették az útjukba kerülő tárgyakat. – Miért kell sötétben ülnünk? – szipogta Dana. Suzette valami ingerültet felelt volna, de Fleet megelőzte. Halkan, meleg hangon beszélt. – Mert megbontották a spalettát. Belátnak. Dana elképzelte. Felsikoltott, és a falhoz tapadt; háta horzsolta a falat, jól hallották. Azután lövés pukkant, torkolattűz szikrázott. Mindnyájan hasra vágták magukat. Fleet átaraszolt a nappalin, akár valami szélsebes kígyó. Felegyenesedett az ablak mellett, és kézbekapta a stukkerét. Rövid várakozás után elsütötte a fegyvert. Odakinn feljajdult valaki, átkozódás tört ki, férfihangok fenyegetőztek. Suzette érezte, hogy megnyirkosodik a teste, a talpától a tarkójáig elöntötte a veríték, halálszagú. De ezzel a hullámmal valami egyéb is együtt járt. Elvakult a dühtől. Kihúzta magát, odament Fleet mellé, megfogta a karját. – Mutassa meg, hogyan kezeljem a karabélyt. – Még nem akarom, hogy tudják. Azt hiszik, egy szál stukkerom van. – Na és? – Ha lövöldözni kezdünk a HK 53-mal... – Honnan a francból tudják, mivel lövöldözünk? – kiabált Suzette.
– Van fülük. – Na és? Órák óta lövöldöznek az otthonomban keresztül-kasul és haránt, de gőzöm sincs, mivel. Nem a márkát hallom, hanem a durranást. – Mert nem ért hozzá. Menjünk vissza az asztalért. – Anyu, ki ez az ember? – kérdezte Dana. – Jason Fleet a nevem – felelte a férfi. – Szólítsatok Jasonnek. Zsaru vagyok. Ne féljetek, van egy tervem. – Óriási – ujjongott Suzette. – Professzor fegyvertanból, és van egy terve. Romokban hever a ház, rongyos a zongora, tropára mentek az ablakok, és még mindig van egy terve. Jason megfogta a karját. Megkereste a tenyerét, beleejtett valamit, és rászorította az ujjait. Nedves ruháján ismét áttört a halálpára hulláma, elnyomta dezodora megnyugtató illatát. – Tapogassa meg, és próbálja felfogni néhány érzékszervével – sziszegte. Suzette az ujjai között morzsolgatta a tárgyat. Kulcsszagát érezte, hengeres volt, tompa végű, hideg. Töltényhüvely volt, kisujjnyi vastagságú. Jason nem engedte el a csuklóját. Megrázta, hangja halkan sistergett. – Fordítsa maga felé. Érintse a mellkasához. Próbálja meg elképzelni, mekkora lyukat üt! – Mit keres itt?! Mondja, milyen jogon ordít velem a sötétben, nyomkod a mellemhez ilyen francokat, amikor senki nem kérte, hogy ide jöjjön, és magával hozza ezeket a sunyi mesterlövészeket?! Jason mélyet lélegzett, végigsimított a haján. – Oké – suttogta. – Bocsásson meg. Általában nem vagyok ilyen ideges. Többnyire elég jól kijövök a nőkkel. Tudom, úgy kell kezelni őket, mint a rozsomákot. – Mi az a rozsomák? – érdeklődött Dana. Kick felvihogott. – Veszedelmes, vérengző bestia, bár alig nagyobb egy macskánál. Lehetetlen megszelídíteni. – Biztos, hogy rozsomákot akart mondani? – kérdezte Suzette harciasan. Jason köhintett. – Oké, úgy kell kezelni a nőket, mint a stukkert. Beállították az ebédlőasztalt az ajtóba. Fleet megtámasztotta egy fotellal, állófogassal, azután az egyetlen támadható ablak mellé állt, és megpróbált keresztülnézni a spalettán ütött lyukak egyikén. Odakinn is sötétség gomolygott, idebenn is, nem látott semmit. Szokatlan nesz nem hallatszott, csak a tenger verdeste magát a szárazföld szegélyéhez. – Lehet, hogy nem váltak használhatatlanná a k palik, akiket megsebesítettem. Tételezzük fel, hogy még mindig négyen vannak – morfondírozott. – Betöltöttem, kibiztosítottam a HK 53-ast. Semmi más dolga nincs, mint meghúzni a ravaszt, ha baj van. Egyes lövésekre állítottam be. – Maga moziba megy? – kérdezte Suzette. Fleet a kezébe adta a fegyvert. A karabély nem volt négy kiló sem. Úgy festett, mint egy géppisztoly. A nő végighúzta az ujjait rövid csövén, ívtárán, majd ráfonta a mutatóujját a ravaszra. Szédült undorában. – Képtelen vagyok. Adjon egy kötőtűt, azzal harcba megyek. Ez nem nekem való. – Add ide nekem – ajánlkozott Kick. – Értek hozzá, apu megmutatta. – Kevés a hozzá nem értésem, ráadásul viszolygok is – felelte Suzette. – Undorító. – Hogyan lehet kijutni a tetőre? – kérdezte Fleet sürgetőn. – Felmegyek az Enfielddel. Megpróbálom kiszúrni és leszedni a palikat. Nemsokára túl leszünk az egészen. – A műteremben van egy tetőablak. A lépcsőtől balra. Suzette keze remegett, mintha valami takonyállatkát tartana a kezében, mintha valami különösen undorító tárgyat erőltettek volna rá. Fleet elindult. Talpa alatt üvegtörmelék ropogott. Hirtelen jött a hang. Glédába vágta magát a hátukon a szőr. Fa recsegett. Nem a spaletta. Nem a közelből jött a neszezés. Suzette megdermedt, fülelt. – A garázsajtó – suttogta. – Betörnek a garázsba. Fleet visszarohant, a falhoz simult. Megint elborította egy félelemhullám.
– Gyorsan mondja: milyen kocsi áll benn? Benzint is tárolnak? Suzette felsikoltott, felfogván, mire gondol a férfi. – Van benzin – sóhajtotta. – A motorcsónakhoz. Két nagy kannában. A kocsim egy ócska Ford. – Istenem – sírta Dana. – Miért nem telefonálunk a rendőrségnek? – Inkább a tűzoltóknak – mondta Kick. Tízéves létére meglehetősen morbid fiúcska volt. Vajon nem azért-e, mert Simon olykor ígyen csalta ki a temetőbe: Gyere, meglocsoljuk a nagypapát!? A fa tovább döngött, recsegett, ropogott. Azután áthasadt. Diadalmas nevetés trillázott a kertben. Hirtelen, közvetlen közelről, az ablak mellől férfihang csattant. – Hé, cowboy! Ha szeretnéd élve megúszni, ez az utolsó esélyed. Add ide a gépet, kazettástól. Ha megkapjuk, elmegyünk. Ha nem? Marhára meg fogsz sülni! Fleet a falhoz tapadt, és tüzet nyitott. Pisztolya éktelen robajjal kiköpött két golyót, lőporfüst kevergett a szobában. A harmadik rántásra az elsütőbillentyű nem reagált. – Nincs több töltényed! Rohadj el – kacagta a kinti hang. – Gyerünk, srácok!. Felbőgött egy motor. Üvöltött kettőt, majd elfulladt. – A kocsim – nyögte Suzette. – Elviszik a kocsimat! – Dehogy viszik el – hadarta Fleet. – Behozzák! Kick, add ide a kezed, és vezess fel a tetőre. Nyomás! A fiú odarohant Jasonhoz, kézen fogta, és futottak a lépcső felé. Csaknem nesztelenül felsuhantak a magasba. Dana ült a földön, s dúdolni kezdett. Suzette nem értette a dalt, de ritmusát hallva arra gondolt, a lánya fohászkodik. Megcsúszott a tenyerében a karabély. Beletörölte nyirkos kezét a szoknyájába, baljával megmarkolta az ívtárat, jobbjával a markolatot, mutatóujját az elsütőbillentyűre feszítette. A Ford motorja ismét felhörrent, mormogott, majd felbőgött. A gumik sivítottak, az egész szerkezet csattogott és zörgött. Suzette figyelt. A kocsija kifarolt a garázsból. Elképzelte a félköríves kerti utat, és hirtelen ráébredt, mire célzott Fleet. A Forddal fognak betörni a házba! Közben nyilván felkészülten várják, hogy ők páni ijedtségükben kirohanjanak, hátha megakadályozhatnák a támadást. Ha most hirtelen kiütné a spalettát, ha találomra tüzet nyitna: vigyorogva várnák, és lelőnék. Suzette-en átfutott: honnan tudok én ilyeneket? A francból, honnan?! Mozijáró anya vagyok. Fleet már felérhetett a tetőre. Ha egyáltalán odataláltak a sötétben. Kick miért nem esett pánikba? Nyugi, parancsolta Suzette. A Ford szembefordult a házzal. A manőver közben – a recsegésből ítélve – letarolta a kerti bútorokat. A motor üvöltött, vezetője taposta, pumpálta a gázpedált. A gumik felvisítottak, a kocsi nekilendült. Suzette tudta, nem tehet ellene semmit. A kocsi rögtön itt lesz a nappaliban. Mögötte berohannak a fegyveresek, és egyetlen sortűzzel leterítenek mindenkit. Lövés dörrent. A háztetőn. Mély hangú, komor csattanás volt, valaki sikoltott rá feleletül. A motor elhalkult, a gumik jajongtak. Azután a Ford nekirohant a falnak, bénító, szörnyű csattanással, a fémrészek csikorogtak, a megsebzett férfi üvöltött még, noha egyre elhalóbb hangon, majd elnémult. Kitört a lövöldözés. Pisztolyok pukkantak, az emeleti ablakok csörrenve kihullottak keretükből.
Suzette a falhoz tapadt. A fegyver csövét abba az irányba fordította, ahol az imént torkolattűz szikrázott. Meghúzta a ravaszt. A karabély borzalmasat rúgott rajta. Majdnem eltört a válla, állcsontja; úgy érezte, kilazult néhány foga. Vér szivárgott a szájában. Eszébe jutott Simon. Egyszer, hajdan meg akarta tanítani őt a fegyver kezelésére. A vállához támasztotta a mordályt, mire ő ráhajtotta a fejét. – Nem hegedű! – nevetett Simon. Akkor ő szó nélkül ledobta a földre a karabélyt, és többé felé sem nézett. Nem hegedű. Kár, gondolta az állát simogatva. Az biztos nem verte volna le a fejemet. Kínjában észre sem vette – vagy már megszokta?! –, hogy lövésére válasz érkezik – egy, kettő, három pukkanás. Azután bizonytalan csend támadt. Ha nem valami újabb trükkön törik a fejüket, akkor azért nem tüzelnek ész nélkül, mert fogytán a lőszerük. De ha ez így van, akkor a következő ötletük ehhez mérten pokolian kétségbeesett és aljas lesz. Megrobajlott a lépcső, Fleet és Kick dübörgött lefelé. Valamit vonszoltak. Izgatottan lihegtek. – Mi van? – nyöszörgött Dana. – Nyugi – felelte Jason. Odaért az ablakhoz, ledobta a valamit a földre. A holmi végighorzsolta Suzette lábszárát. Szőnyeg. Szőnyeg?! Suzette elkábult, kicsúszott a kezéből a karabély. Kick is lehajította, amit magával vonszolt. A paplanát. – A tetőről nem lehet a fal tövében bujkálókat leszedni – lihegte Fleet. – Nyomás Suzette, Dana, Kick! Szedjetek össze minden takarót, törülközőt, szőnyeget, cserepes növényt. Vödröt a csap alá! – Megölöm magát! – nyögte eltökélten Suzette. – Majd utána – felelte Fleet. Megérintette, majd megszorította a vállát. – Kérem, siessen! Nem kellett kommentálnia kérését. Jason az ablak mellett őrködött, míg ők szétfutottak a házban, mint a vízipókok, s összekapdosták mindazon holmikat, amelyekről úgy ítélték, hogy segíthetnek a majdani tűz elfojtásában. Suzette a harmadik körben megtorpant, kiesett a kezéből a szőnyeg. – Jason – suttogta. – A garázsban tartom a palackokat, amikbe a paradicsompürét szoktam eltenni... Lehet? – Lehet bizony, ha eszükbe jut – sóhajtotta a férfi. – Nyugalom. Ha elkezdődik, földre hasalni, nyitott szájjal. Azután felkapni valami rongyot, és neki a tűznek! – Már biztosan meghallotta valaki a lövöldözést. Jönnek a zsaruk – motyogta Suzette. Irtózott a tűztől. Soha életében nem készített robbanószert, de el tudta képzelni, hogy a fickók benzint töltenek a flaskákba, átfúrják a kupakot, átvezetnek rajta valami összesodort rongyot, cipőfűzőt, vászoncsíkot; meggyújtják, és ha már nagyon füstöl, a spalettához vágják. Ez a szakmájuk. Az ölés. Suzette elgyávult, nem először. Odasiklott a fal mellett strázsáló Jason mellé. A férfi válla megrándult, mintha kellemetlenül érte volna a megjelenése. Feszülten figyelt, hol látja meg gyufaláng lobbanását. Az Enfield csöve lassan fel-alá mozgott. – Mister, adja oda nekik, amit kértek. Adja oda! – Elhiszi, hogy akkor megkegyelmeznek?! – nevetett Fleet szárazon. – Kik ezek? Mondja meg, kik ezek! – Nem mindegy? Olyannyira mindegy már, mint egy stukker – morogta Fleet. – Benne vagyunk mind, homlokig. A bukóablak felől jött az első nesz. A férfit elborította az újabb verítékhullám. Lehajolt, felkapta a karabélyt, és Suzette kezébe nyomta. A nő nyirkos tenyerén pofonként csattant a fémtest. – Maradjon itt! Akármit lát, lőjön – kiáltotta. Átvetette magát a nappalin. A konyhában behúzódott a kanapé mellé, felmászott a pultra,
odafeszült az ablakhoz. Várta, mikor támad rés a spalettán. Figyelte a neszeket, a kaparászás irányát, bemérte, merre állhat a fatáblát feszegető fegyveres. Megpillantotta a gyufalobbanást. Abban a pillanatban tüzet nyitott. Széthullott az ablaküveg, kirojtosodott a spaletta. Odakinn a földre esett a benzines palack. A láng kiterebélyesedett, felágaskodott, majd szétbokrosodott. Ordítás hallatszott. Fleet látván, hogy visszaverte a támadást, levetette magát a pultról. Visszarohant a másik oldalra. Végigpásztázta az elbarikádozott ablakokat, az ajtót. Odatoppant a feszülten figyelő Suzette mellé. A nő nyögdécselt, áthullámzott rajta a tripla dózis adrenalin. Az emberi szervezet turbómeghajtása. Felcsapott belőle a félelem szaga. Lőtt. Odakinn a kertben felüvöltött valaki. A spaletta merő lyuk volt. Kavicsok roppantak, valahol a fal mentén. Fleet átváltotta az Enfieldet hármas sorozatlövésre. A másik oldalon nekifeszült a falnak, a fegyvercsövet kidugta egy résen, megfeszítette, hogy a házfal felé irányuljon, és tüzet nyitott. Eltalálta a lopakodót. Robbanás hallatszott. Iszonyú üvöltés felelt rá. Lángóriás lobbant a közelükben. Megvilágította az arcukat; elvakultak. Vörös magvú tűzgolyó pörgött összeszorított szemhéjuk mögött. Ziháltak. Fleet erőltette a szemét, hogy pupillája magához térjen. Látta a résbe búvó fegyvercsövet. Meg is mozdult, fellendítette az Enfieldet, lesújtott vele. A két fegyvercső összeakadt, akár két penge. Azután fülhasogató robajjal felvillantak. Jason felordított, és lerogyott, de a túloldalon is jajgatott valaki. Suzette szédelegve keresztüllőtte a fatáblát, golyókkal szaggatta szét; egyre többet látott a csillagokból, a parti sziklákból. Töltényhüvelyek záporoztak köré. Bal kezével végigtapogatta a fegyvert, s közben egy pillanatra sem hagyta abba az elsütőbillentyű rángatását. Megbökött egy pöcköt a karabély oldalán, s a fegyver dühös sorozattal felelt a mozdulatra. Azután csend lett. Suzette zsibbadt, szétmorzsolt vállával mit sem törődve letérdelt, megtapogatta Fleetet. A férfi megmozdult az érintésére. Megfogta a kezét. Az övé száraz volt és égető. – Ne törődjön velem. Figyeljen – nyögte. – Mindjárt összeszedem magam. – Megsérült? – Meg, mint egy stukker – sziszegte Jason. – Emberi számítás szerint el kellett fogyniuk. Rögtön felmegyek a tetőre. Mindjárt. Suzette a padlón térdelve le sem vette a szemét az ablakról. Csípőjén megtámasztva kézben tartotta a fegyvert. Tudta, sorozatlövésekkel nem téveszthet célt. Bármit megpillant, lőni fog. De talpra kell állítania a férfit. Nélküle elvesznek. Bal kezét végigsiklatta Fleet testén. Megérintette az arcát, egyik vállát, majd a másikat, átkutatta a mellkasát, hasát. Nem talált vérzésre valló jeleket. Tétovázás nélkül kutatott tovább. Ujjai elakadtak a férfi combján. Nyálkás, forró ragacsba tenyerelt. Feljajdult. Fleet megmozdult. – Kicseszettül fáj – nyögte. – Kick, ide tudnál jönni? Kihúzom az övet a nadrágomból. Szorítsd rá a sebre. Azután felballagunk a tetőre. Hozhatod a mordályt. Kick mellette termett. Buzgalmában nyögdécselt; kínjában Fleet sem tett egyebet. Dana
csaknem hangtalanul sírt a sarokban. Suzette döntött. Jason nem tud mozogni. – Majd én felmegyek – mondta. – Maga maradjon itt, a lövöldözés biztosan megy még. – Ne – Jason utánakapott; nem találta a kezét a sötétben. Suzette elindult. Felsietett a lépcsőn, odafenn lerúgta a klumpáját, besurrant a műterembe, kimászott a tetőablakon. Megcsapta a szél, megsimította a nyugodt levegő. Lehasalt, kikúszott a tető szélére, ügyelt rá, hogy a fegyver ne horzsolódjon, ne üssön zajt. Lassan körbemászott a ház széle mentén. Kivette a felborult Ford körvonalait, a törött szélvédőn kilógó mozdulatlan emberi testet. A tótágast álló kerti bútorokat, a szélbirizgálta aranyvessző bokor mögül kinyúló, szoborszerű lábat Egy feldöntött benzines kannát. Előrearaszolt, hogy a ház tövét is lássa. Az egyik bokorból tüzet nyitottak rá. Gépiesen visszahúzódott, de közben lőtt is. Azután csak hasalt, arcát a melegen lélegző tetőhöz szorította: itt szokott néhanap meztelenül heverni, szétvetett végtagokkal, kitárulkozva a fénynek, gondolattalanul. Megmarkolta a HK 53-ast, néhányszor átfordult saját testén, kilökte magát a tető pereméhez, újabb sorozatot lőtt ki. A karabély rángatta a karját, tépte a csuklóját; nem törődött a fájdalommal. A golyók kopogtak a kerti bokrokon, akár a jégeső, s remélhetőleg jó messzire elrobajlott a csatazaj a halk éjszakában. Ekkor a fegyver elnémult. Le kell mennie tárért. Suzette visszafarolt a tetőablakhoz, és leereszkedett a műterembe. A holdfény megcsillantott egy tükröt. Azt a tükröt. A foncsor mögött sejlő képmás beleégett Suzette retinájába, a hatalmasan kerek, méteres pillákkal szegett babaszem tekintete végigkísérte, amíg lesurrant a lépcsőn. Jason az ablak mellett állt, fél lábon. Kick a másik oldalon feszengett. Dana nem sírt már. Elaludt. Suzette odalépett hozzá, megérintette. Tudta, hogy ámítja magát, ez az alvás nem közönséges,; inkább ájulathoz fogható; a gyereket kimerítette a félelem. Nem sikerült nekik, nem tudták felgyújtani a házat, gondolta Suzette ujjongva. Megúsztuk! Egyelőre. Néma volt a kert. Lankadt a feszültség, nem sistergett már. Suzette elbőgte magát. – Jöjjön ide – mondta halkan Jason. A kezét nyújtotta, a válla mögé simította a nőt. Suzette mellkasa Fleet hátához szorult, egyszerre lélegeztek. – Talán végük. Várjunk még egy kicsit. Azután megyek. – Hogy megy ki? Golyóval a combjában? – Golyóval a combomban megyek ki. Unom a banánt. Megnyugodott? – Igen – felelte Suzette. – Inna valamit? – Maradt valami? – Megnézem. Kitapogatta a zsúrkocsit, talált egy sértetlen flaskát. Kézen fogta, lecsavarta a kupakját, odavitte Fleethez. Jason beleszívott az italba. Szívta, szívta, ádámcsutkája fel-alá száguldott a nyakán. Azután visszaadta az üveget. Suzette is kortyolt néhányat. – Ha rágyújthatnék – nyögte. – Leszokna végképp. – Miért? – Ha van még mesterlövész, idedurrantana. – Már százat lelőttünk. Úristen, én is. Mint egy stukker. – Jason, nagyon fáj a lábad? – kérdezte Kick. – Egy kicsit könnyezek. – Arra gondoltam, hogy beköthetném rendesen. Lehozom a cuccot a fürdőszobából. – Jó ötlet. Nincs véletlenül érfogód, szikéd? Kikaphatnád a golyót.
– Jason. Van gyereked? – Nincs, de még lehet. Szerencsésen sérültem meg. – A feleséged biztos izgul, hogy hová lettél. – Nem hinném, hogy miattam izgul: Új férje van, akiért izgulhat. Tudod, amikor elhagyott, azt mondta, nem bírja mellettem a stresszt. Aztán hozzáment egy kaszkadőrhöz. – Egy igazi kaszkadőrhöz? – Teljesen igazihoz. A srác kocsival áll fejre, toronyház tetejéről zuhan le, bennég a tankban; állati sokoldalú. – Jobb, mint te? – Jobb, mint én. Egy stukker. Vízisízik, lovagol, motorozik, búvárkodik, mindent tud. Perfekt, – Barátok vagytok? – Nem mondanám. – Jason megingott, hozzásimult a falhoz, nekivetette a fejét. Két kézzel szorította az Enfieldet. – Amikor megkérte a feleségem kezét, ideges lettem, mint egy stukker. Csúnyán viselkedtem. Azóta sem nagyon engesztelődött ki. Pedig gyönyörűek lettek az új fogai. – Megverted? – Szégyellem – suttogta Fleet. – Elborultam. Tudod... Egyszer majd elmesélem, milyen rohadt érzés megtudni, hogy nem kellünk a nőnek, akit szeretünk. Hamarosan szükséged lesz erre a tudományra. – Egyáltalán nem érdekelnek a nők – morogta Kick. – Most meg már végképp nem. Ha te mondod, hogy stresszesek!? Suzette lekuporodott Dana mellé. A falhoz támasztotta a hátát, fejét. Végigsimított a ruháján. Trikója valósággal merev volt a sótól. Sótól? Persze, a többliternyi veríték. Bizonyára lefogyott vagy három kilót. Torkán ragadta a szomjúság. Ilyen facsaró, köhögtető, fullasztó szomjúságot akkor érzett utoljára, amikor Kicket szoptatta. Amikor a melle megcsordult tejjel, mintha elapadt volna a testéből minden nedvesség; beleáramlott feszülő, nedvedző melleibe. Literszámra itta a gyümölcslevet. Tél volt, elfeketült a tenger, az égbolt. Kick felsietett a lépcsőn. Odafenn lebontott ezt, azt, szitkozódott. Jason megköszörülte a torkát. – Egy ekkora srácnak kellene ám az apja. – Szóljon neki. Megadjam a címét? – Nem látogatja a gyerekeket? – De nem ám. Egyébként mi köze hozzá? – Bocs, csak hangosan gondolkoztam. – Prímaszerű, hogy gondolkozik. Gratulálok. Azt hittem, csak barikádot építeni, golyoszórózni tud; hogy csak egy helyes, buta arcú zsaru. Gondolkozik. Ez már igen. – Hé, Suzette, most maga olyan goromba, mint egy stukker. Köszönöm, egyébként. A segítségét. Úgy nézem, túléltük. Mindjárt kimegyek. – Hogy megy ki? – kérdezte Suzette. – Elbontjuk a bútorzatot, szélesre tárjuk az ajtót, és maga kap egy golyót a fejébe, azután végignézhetem, hogyan végeznek velünk?! Jason lecsúszott a falon. Leült, az ölébe támasztotta a fegyvert. Lógott a feje. Suzette kivette a körvonalait. Odakint fakult az égbolt. Azon tűnődött, hány óra lehet. Odament Fleethez. Megérintette az arcát, érezte homloka, halántéka hűvösét. – Csinálnunk kell valamit – mondta. Jason kedvetlenül kuncogott. Kick megérkezett a mentőfelszereléssel. Suzette hozzákészült, hogy segítsen, de a férfi összeszedte magát. Visszatért ébersége. – Őrködjön az ablaknál – kérte. – Mi ketten elintézzük. Azután halkan irányította Kicket. A fiú felhasította a nadrágszárat Fleet sérült combján; a vászon bántón recsegett, ahogy nemrég a napernyő pufogott a szélben. – Bekenjem jóddal? – Az hiányzik! Ahhoz előbb vastagon be kéne pelenkáznod. Nagyjából steril egy ilyen golyó.
Tegyél gézt a sebre, és szorosan tekerd körbe pólyával. A többit majd elvégzi a kórboncnok. – Jason... – sóhajtotta Kick; Suzette érzései szerint feltűnően epekedőn. – Tekerd – felelte Fleet. – Tudod, az történt, hogy tegnap elkaptam egy fickót, amint egy mélygarázsban fenekedett a flintájával. Egy öreg pasast buzerált épp, el akarta szedni a pénzét, aranyóráját, nyakláncát, gyűrűit, egyebeit. Nézd, én egyáltalán nem tisztelem, ha egy fickó ékszereket lógat magán, de az az ő dolga. Elmartam a flintás srác golyóit, megropogtattam őket, erre megáradt belőle a szó, és elzizegte, hogy ott volt annál a finom kis áruházi mészárlásnál, ami a minap történt, meg mondott még egy-két érdekességet. A legérdekesebb az volt, hogy megnevezte az egyik tévéállomás főnökét, mint azt a személyt, aki megbízást adott a vérengzésre. Szóval tudod, ne olyan szorosan, mert fél óra múlva leesik tőből, a tévétársaságok nagyon odavannak a nézettségért. Minél több az előfizetőjük, annál nagyobb a bevételük. Ez a figura kitalálta, hogyan tehetné izgalmasabbá a műsorát. Tényleg, mostanában véletlenül mindig ott volt egy forgatócsoportja, ahol történt valami gazság, de ez még nem lett volna feltűnő, ha a flintás gyerek nem zizegi el, hogy nem is olyan nagyon véletlen az összefüggés. Szóval karmoltam a fülest. Az éjjel ott jártam, ahol ez a tévés személyiség kéz a kézben ücsörgött azokkal a fickókkal, akiket a minap mutatott be az egyik műsorában, amint éppen szitává lőttek egy ismert környezetvédőt. Na, kéznél volt a kamerám is, fényérzékeny filmet etettem bele, ott hasalgattam, nyomtam a gombot, dörgött az ég, szakadt a lé, amikor megleptek a gorillák. Elkaptak, megszabadítottam magam. Futottam, mint egy stukker. Hát így találkoztunk. – Hol a kamera? – kérdezte Suzette. Kick befejezte a pólyázást. Fleet sziszegve feltápászkodott. Félúton megállt a nő feje mellett. – A parton hever egy csónak. Bedugtam alá. – Ötletes – bólintott Suzette. – A kazettát kivettem belőle. Itt van az ingemben. – És? – Rajta van az ipse, amint barátin szorongatja a merénylőket. Akik merénylését két napja élőben bírta bemutatni a nagyérdeműnek. Hát ez serkentette a gorilláit. – Ennyire? – Ja, az ipse új székházat akar emelinteni a parton. A megboldogított környezetvédő nem értett egyet a dologgal, mert ritka állatok, madarak lakják a helyet, milliárd fa áll rajta, arrafelé szellőzik a város, volt mindenféle kifogása. Éppen az építkezés meghiúsítását szervezte. Sikerült volna neki. Most pedig kimegyek. Kick, van idebenn valami vastagabb kötél? – Igen. A férfiak elvonultak, a meglettebb bicegőn. Suzette a karabélyt szorongatva álldogált az ablak mellett. Az égbolt világosodott, néhol sárgás sávok színezték, másutt vörösbe fakult a kékje. A derengés beszivárgott a lőréseken – lőrések?! –, de nem szolgált örömteli látvánnyal. Romokban hevert a lakás. Az ablak környékét vérpocsolyák, üvegtörmelék, összegyűrt ágynemű, szőnyegek borították. Odakinn sem volt fényesebb a helyzet. Megperzselt bokrok, fekete fű, kocsironcs. Két hulla. Suzette látni vélte a halott férfiak arcát. Könnyezett. Újabb vérhullám árasztotta el. Jeges, szagtalan. Nem tudta, mi történik odafönn. Megpróbálta kitalálni. Jason Fleet átlőtt combbal, amúgy tarzanosan leereszkedik a tetőről, a ház másik oldalán, egy szál kötélen, s ha lappang még valahol fegyveres, akkor hátba kapja a gazt. Nem tévedett. Jason elhussant az ablak előtt, egyik lábát húzva bár, de keményen markolva a flintát. Nem történt semmi. Olyannyira nem, hogy Suzette felpattant, az ebédlőasztalhoz sietett, és kiszabadította mögüle az ajtót. Az állófogas ráborult, leterítette. Egy percig pihegett a falnak dőlve, furcsa nevethetnékje támadt. Ez nem igaz, ezt az éjszakot túlélték, mindnyájan. Odébblökte a fogast, feltépte az ajtót, kilépett a szabadba. Mélyet lélegzett. Most pedig rágyújt, megtébolyodik egy cigarettáért. Megérdemli. S csak utána, ha elhajította a
csikket, akkor néz körül. Felméri a kárt. A biztosító nyilván fizet majd. Mi volt ez? Elemi kár? Természeti csapás? Jason Fleet a fejét csóválva fordult vissza a nő felé, majd tovább kutatta a bozótot. Az aranyvessző közt heverő holtat a lábánál fogva elővontatta, megvizsgálta. Talált egy tetemet a kerti asztal mögött is. Azután egy elevent. Túl elevenít. A fickó hason feküdt, holtat játszott, s alighanem azért tette ezt, mert elfogyott a tartalék lőszere, viszont a térdében golyót viselt. Amikor Fleet fölé hajolt, hogy megfordítsa, a férfi megragadta a lábait, felrántotta a fejét, és az ágyékába öklelt. Jason tüdejében benn rekedt a levegő. Térdre rogyott, de a fájdalom ködén át is tudta, a fickó a fegyverére pályázik. Széles ívben elhajította az Enfieldet, azután kezelésbe vette támadóját. Suzette ott termett, felkapta a puskát, amely bár nagyobb volt a karabélynál, alig nyomott többet annál. Ugyanott volt rajta az elsütőbillentyű, csak a tárát hordta másutt. Ez a különbség nem számított akadálynak; a nő játszva alkalmazkodott egy ilyen éjszaka után. Megközelítette az ökölcsata résztvevőit, de nem ment túl közel, nehogy a killer kezének hatósugarába tévedjen. Viharosan világosodott. A pofonpárbaj hisztérikusnak látszott. Jason dühöngött, a killer sem könnyen adta magát. Sokáig döntetlennek ígérkezett a mérkőzés; mindkét férfi fájlalta a lábát. Később már mindenüket fájlalták. Végre elcsattant az utolsó pofon, és Fleet feltápászkodott a földről. Vállig érő haja őrülten lobogott, szúrós pillantású szeme enyhén kidülledt. Úgy festett, mint érkezésekor. Aztán lehiggadt, vonásai kisimultak. Szomorú vigyort varázsolt széles szájára. Széttárta a karját. Fél lábon gólyázott. – Vége – mondta. Rátámaszkodott Suzette vállára, és beszökdécselt a házba. Lerogyott egy fotelba, hátravetette a fejét, lehunyta a szemét. Mondott valamit, érthetetlenül. – Adj neki inni – szólt Suzette a rémültnek látszó Kickre. – Elmegyek telefonálni. * Kimerítő napok következtek. Hümmentgető kárbecslők, rendőrök, riporterek, kőművesek és tapétázók váltogatták egymást a házban. A srácok hallani sem akartak róla, hogy a nagymamához utazzanak. Kick tucatjával adta az interjúkat. Dana elzavart minden idegent, aki a történtekről kérdezte. Suzette megvette a napilapokat, s látnia kellett, Jason meséje igaz volt, azt nem Kick kedvéért találta ki. A tévétársaság vezetőségi embere időben elrepült ugyan az országból, de az Interpol szemvillanásnyi idő alatt utolérte – ezt Kick szerette így előadni, hipp-hopp lehunyva és kinyitva a szemét, ígyen érzékeltetve a rendőri tett hihetetlen gyorsaságát. Megérkezett Simon; addigra rendezettnek látszott a ház. Dana nem fogadta apja köszönését. Kick hűvösen biccentett neki, Suzette fánkot sütött. Simon feszengett, a haját simogatta, tekintete zavartan svenkelt egyik egykori családtagjáról a másik egykorira. – A fegyvereimért jöttem – mondta néhány feszült perc után. Kivett egy fánkot a tálból, és összeégette a száját. – Akkor hiába jöttél – felelte Kick. – Neked kellett volna megvédened bennünket, helyetted a fegyverek segítettek. Mostantól ők az apánk. – Telebeszélted a fejüket? – meredt Simon Suzette-re. – Önállóan gondolkoznak. Emlékezhetnél. Suzette nézte a valahai hitvest, és nem érzett semmit. Az sem érdekelte, látja-e rajta a jelét annak, hogy boldog vagy sem. Simon vészesen láb alatt volt, fánkkészítés közben zavarta meg,
újat nem mondott, a régi senkit nem érdekelt. – Nos, menj el – sóhajtotta a nő, belátván, hogy fel nem csihol magában semminő érzést: sem haragot, sem szomorúságot. Ennyi erővel a postás is betérhetett volna néhány szóra. Vagy Jason. De ő nem jöhetett – vajon akart-e egyáltalán? –, kórházban feküdt. Egyszer majd küld egy lapot. Valami kedves szöveggel. Tudatja: felépült, köszöni. Vagy nem hallat magáról soha többé. A történteket mindannyiuknak el kell felejteniük. Simon lemondott a mordályairól, megpödörte a bajuszát, és elment. Bevágta maga mögött az ajtót. Suzette meg sem rezzent. Tovább babrált a fánkkal, és befelé figyelt, új kerámiák körvonalai sejlettek a képzeletében. Többnyire teregetés és egyéb szellemtelen házimunkák közben szállt a vállára az ihlet; időnként eldobott mindent, és a konyhaasztalon heverő vázlatfüzethez rohant, hogy skiccet készítsen az ötletről. Thomas telefonált. A történteket hallván megkérdezte: – Segíthetnék? Felajánlom lelkisegély-szolgáltatásomat. Verbálisan mindent megkaphatsz tőlem, manuálisan korlátozottabb vagyok. – Kösz, minden rendben. Olyannyira, hogy már dolgozni is tudok. – Meggyőztél – felelte Thomas. – Ha képes vagy ihletbe esni, nagy baj nem lehet. Milyen volt a hapi, az űzött? Vörös tarkójú büdös bunkó? Erről nem nyilatkoztál a sajtóban. – Nem vagyok sajtóközlékeny. De neked elárulom: nem volt kellemetlen pasas. Olyan magamfajta: lelkileg defektes. Lehet, hogy nem direkt csinálta, de azzal vett le a legjobban a lábamról, ahogy a gyerekekkel bánt. Kick nagyon bálványozta. Thomas falcettesen nevetett: – Gondold végig, mindenesetre. Kick egy háromfejű, ötkarú, váladékozó űrlényt is bálványozott volna, ha az flintát szorongat a karjában, és a fogai közé tudja harapni a kést. Pontosan abban a korban van. – Meglehet – hagyta rá Suzette. – Mindenesetre tanultam a pasastól: egy kicsit többet tudok magamról. – Már megint? Nem fog az megártani? Jut eszembe, eljöhetnél velem egy bulira. Egy rakás krapek lesz ott. Hátha valamelyikük homlokán meglátod a jelet. Tudod, amiről megismered, hogy ő az "Isten is neked teremtette"-illető. – Kösz, Thomas, fontolóra veszem a meghívást. Tényleg rám férne valami üdítő ismeretség. – Ne fontolgass, hanem gyere. Verd ki a fejedből a sérültségérzést. – Tudod, lehet, hogy önhibámon belül faragtam rá a házasságomra. Thomas megint nevetett, majd hangja elmélyült, megkeményedett. – Édesem, ez a te exférjed egy büdös, bornírt bunkó, és meglehet, hogy nem így kezdte hajdan, de az évek múlásával kiütköztek belőle a génjei. Egyébként az együttlakás piszkosul árt a szerelemnek. Összemosódnak a muszáj és a szabadon választott dolgok. Percig ne habozz a meghíváson. Verd ki a fejedből a kényszeres képzetet, miszerint a nő sorsa, hogy férfihordák áldozata legyen. – Elmegyek – felelte Suzette. – De ha rossz sejtéseim beigazolódnak, és áldozatul esem valami férfihordának, legközelebb nehezen boldogulsz velem. Elment. Szolid, csendes parti volt, s szinté rögvest akadt egy pasas, aki oltalmába vette Suzette-et. A nő rádöbbent: minden hiába, nem kér sem langyos, sem kétségbeesett kapcsolatot. Legalábbis Valtól nem. Így hívták a férfit, aki buzgón sertepertélt körülötte, meg-megérintette a vállát, a hátát, néha elejtett egy diszkréten kétértelmű célzást: Suzette-tel kapcsolatos elképzeléseinek természetére vonatkozót. Val másnap estére vacsorázni hívta. Suzette elment, ám a lakoma, az ivászat és a szőrmenti lelkizés vége táján kíméletlenül közölte: most hagyják abba, amíg Val csak ennyit költött rá s nem többet, mert ebből semmi nem lesz. Amint hazaért, felsietett a műterembe. A gyerekek már aludtak, a ház kiszellőzte a hetekkel ezelőtti félelempárákat; Suzette hosszan nézett egy tükröt, azok közül; szemezett a foncsor
mögül elősejlő, Thomas tündöklő babaszemével csalogató tündérrel, s elfogadta a kihívást. Jó, beljebb megy a tükör mögötti világba. Kíváncsi arra, mi várja ott túl. Miután ezt eldöntötte, lefeküdt, és álmában meglátta a másvilág tájait, különös lényeit. Reggel Danára bízta a háztartási tennivalókat, melyeket a csitri hónapok óta magának követelt; s ezúttal nem gondolkozott lánya kicsit fantáziátlan, túlzottan humortalan és aggasztóan szigorú természetén, a génjeiben lappangó zsarnokon: az apai örökségen. Kick eltépett valamerre, s nem árulta el, hová megy, de ezt művelte már jó ideje. Suzette ihletetten, s egyúttal önzőn azt gondolta: legalább nyugodtan dolgozhat. Elkészített egy új tükröt, s maga is meglepődött a világon, amely felsejlett belőle. A mesebirodalomban tett első sétáját tükrözte a kép, egy tájat, amely akár a Földön is lehetne, de mert itt még sincs hasonló, a kép kifejezte a vágyat, az elvágyódás varázsát; benne volt az is, hogy Suzette pontosan tudja, mi a valóság, és mi az, ami igazi. Bonyolult gondolat volt, kétségkívül. Suzette – akárcsak Thomas – munka közben szívesen hagyta magát az ösztöneire, a tudását csak igénybe vette egy-egy ötlet megvalósításánál, nem érte be vele, önmagát adta hozzá. Úgy érezte, megfogott valamit abból a hangulatból, amit ő érzett, amitől meg-megsajdult a lelke, amitől édes érzés szivárgott szét az ereiben, ami ugyan nem oltotta ki a fájdalmat, de kisebbítette azt. Amikor elkészült, lekiabált Danának; addigra Kick is hazaért. Aztán a gyerekek elálldogáltak a falra akasztott tükör előtt, félrehajtott fejjel bámulták, mi sejlik mögüle. Dana közel lépett hozzá, és megjegyezte: – Mi ez? Olyan elmosódott. Miért nem csinálod meg rendesen? Figyeld meg, nem kapsz rá rendelést. Kick elhátrált, nekiütközött a falnak. Vigyorgott. – Anyu, ez óriási. Ne add el. Szeretném, ha kitennéd a szobámban. Tudod, mit látok benne? Valami olyasmit, amit csak álmomban szoktam. Nem tudom elmondani. Ezt csak érezni lehet. Tényleg te csináltad? – Nem nézed ki belőlem? Kick a falhoz dőlt, tovább szemlélte a foncsor mögötti tájat, félénken elmosolyodott. – Ki fogsz nevetni. Már a tündéres tükör is gyanús volt. Most pedig azt hiszem, az a tündér csinálta ezt a képet. – Hát lehet – sóhajtotta Suzette. – Eszerint neked tetszik. Tudod, ennek nincs semmi mély mondanivalója. Ez csak egy hangulat, egy morzsányi szépség. – Add nekem! – kérte Kick. – Csinálj magadnak másikat. Vagy minek? Ez a kép úgyis ott van a szívedben, akkor látod, amikor akarod. Dana kiment a szobából, de a küszöbről visszalépett. – Legyetek józanabbak – ripakodott rájuk. – Kinőhettetek volna ebből a hülyeségből. Nyálasak vagytok, ha nem tudnátok. A kaja meg kihűl. Gyertek enni. Pizzát sütöttem. Kick az anyjára nevetett. – Holnap hamburger lesz, aztán meg hot dog. Dana olyan, mint apu. Csak az megy be a fejébe, amit a száján keresztül tehet bele. – Ő józanabb nálunk – felelte Suzette. – Ez nem baj. – Nem baj, csak olyan unalmas, mint egy stukker. Egyébként többnyire te is szörnyen józan vagy. De néha tudsz lazítani, és ez a jó. Lementek az ebédlőbe, körülülték az asztalt. Dana aggodalmas tekintettel méregette őket. Végre is, valami fura baja volt a fejüknek. Megszólalt a telefon. A csitri a szemét forgatta, s megjegyezte: – Persze, pont amikor vacsorázunk! Kick ráhajolt a tányérjára, és teletömte a pofazacskóját pizzával. Suzette felkelt, a készülékhez lépett. – Jason vagyok – hallotta. – Remélem, még nem vacsorázott. Találkozni szeretnék magával. – Miért? – kérdezte döbbenten Suzette. Fleet nevetett. – Mert olyan átkozottul éhes vagyok, mint egy stukker. Gondoltam, ehetnénk
valamit. Maga nem táplálkozik? Locsolják? – Hát én nem tudom... – kezdte Suzette hülyén. Igenis, hülyén. – Meggyógyult? – Nem beteg vagyok, hanem lövött. Egyébként születésem óta Elmehetek magáért? – Most? Azonnal? – Suzette köhintett, összeszedte magát. – Éppen vacsorázunk a gyerekekkel. – Van frigója? Betehetné a részét. Reggel is jó lesz. – Oké. Mikor ér ide? – Nos, úgy saccolom, gyalog fél óra járásnyira, kocsival negyven percnyire lakik. Negyven perc múlva ott leszek. Suzette egy darabig forgatta a kagylót, tépelődött. Hogyan adja be Danának? Mit vegyen fel? Lezuhanyozik. Csinál valamit az arcával, hogy vasaltabb legyen. A hajával. Tiszta csimbók az egész. Meg kell mosnia. Negyven perc nagyon-nagyon kevés. – Mi van? – kérdezte Dana. – Úgy állsz ott, mintha elvarázsoltak volna. Kick lapátolta magába az ételt. Tele szájjal mondta: – Anyu, ha nem sietsz, egy falásnyit sem hagyok. – Egyetek nyugodtan. Vacsorázni megyek. – Kivel? – hüledezett Dana. – Jasonnel. A csitri – akkora éppen, mint az anyja, a lába máris két számmal nagyobb – hátravetette magát a széken. – Jól sejtem, hogy azzal a vészes zsaruval? Gondoltál arra, mi lesz, ha megint úgy jön, mint a múltkor, és szétlöveti a házat? – Erre nem gondoltam – vallotta be Suzette. – Nem hiszem, hogy állandósította volna azt a sleppet. Kick vigyorgott. Legyintett a villával. – Tedd le a kagylót, anyu. Már nincs benne senki. – Szeretném, ha gondolkoznál – közölte Dana. – Ha mi is eszedbe jutnánk olykor. – Fogok rátok gondolni – ígérte Suzette. – Rád külön is. Oké? Így elégedett leszel? – Figyelj – mondta Kick, és fülig szaladó szájjal nézett a nővérére. – Nem te vagy az ő anyja, hanem fordítva. Engedd el a kezét. Hadd éljen. Eddig úgyis mindig minket lesett, mit tehetne még értünk. A kamaszok hevenyen összeszólalkoztak. Suzette fellépdelt az emeletre, beállt a zuhany alá, megmosta a haját, azután csak meredezett a tükör előtt, és fintorgott. Ha mosolyog, láthatóvá válnak a szeme sarkában a szarkalábak. Ha nem mosolyog, akkor viszont olyan az arca, mint egy oltárkép nőalakjának, már ami a szomorúságot illeti. A szemöldöke túl széles, az orra olyan, mint egy szamóca – különben miért érdekes?! Miért kell ekkora hisztériába zuhanni Jason jöttétől? Nem is emlékszik a pasasra. Tök sötét volt aznap éjjel – úgy, mint máskor is –, az egész diliből csak hangok, érintések és illatok, mi több: szagok maradtak meg benne. Mi ez az izgalom?! Jason is lelki sérült, betett neki a mindentudó kaszkadőr és a stresszes hitves. Viszont két különböző kultúrvilágot képviselnek. Mikor mondott ő olyat: kicseszett? Semmikor. Hát ez az. A pasas nem az ő esete. Akkor miért? Vagy miért nem? Felkapta a fésűt és a hajszántót, szélfútta, lágy felhővé alakította a haját. Körülhúzta a szemét, halványan berúzsozta a száját, aztán kétségbeesetten elálldogált a ruhái előtt. Mit vegyen fel? Első szempont: ne legyen kihívó. Az kéne, hogy a pasas rávesse magát, mint egy szatír. Mellesleg nem olyan típusnak látszik. Második szempont: nem ártana nőnek mutatkozni. Tehát semmi bohó rongy, és semmi nadrág, kockás ing, bakancs, ilyenek. Francokat. Olyan ruhát vesz fel, amiben jól érzi magát. Kösz, az milyen? Kiválasztott egy violaszín selyemruhát: a szoknyán nem léteztek gombok, szélei a bal oldalon egymásra simultak, s többnyire úgy is maradtak – ha nem lebbentette őket szél. Selyemfényű
harisnyát, tűsarkú cipőt húzott. Magára bámult a tükörben, behajlította bal térdét, combja elővillant, s őt megérintette az a hívság, amit egyébként oly szívesen lekezelt: tudta, hogy jól fest, e pillanatban éppen ragyog; erotikus. Percig sem kellett várnia, rögtön jelentkezett a libidója. Meglehet, olykor úgy érzi, a cinizmusig ismeri magát, s ezen keresztül más nőket; meglehet, férfinak még sosem beszélt erről, szentül hitte: fajtája áttételesen gerjed, leginkább akkor, ha önmagával elégedett, ha tudja magáról: szexi vagyok, ha sejti, hogy most aztán kegyetlenül megkívánják: csak ekkor és ettől kívánja ő is a férfit. Ami azt illeti, nem mindig. Volt már rá példa, hogy háztartási molypillének öltözötten is megvágyott valakit, de azokban az esetekben a pasas mindig különleges volt. És persze mindig továbbment, anélkül hogy őt észrevette volna. Soha nem bírt égig érő önbizalommal. Nemcsak nő voltát nem élte meg így, munkája sikereitől sem gőzölt be. Nem mintha szerény lett volna. El sem jutott odáig. A szerények tisztában vannak képességeikkel, és mégis szerények. Ő viszont egyszerűen csak kishitű. Ennyi. * Jason megérkezett. Kick vidoran üdvözölte, tájékoztatta, hogy anyja még sminkel, azután felcipelte a pasast a műterembe, és szó nélkül megállt vele a tükör előtt. Suzette látta őket a nyitott ajtókon át. Látta Fleet magas, vékony alakját, érezte elgyengülni a saját lábait. Holtra rettent a felfedezéstől. – Anyád csinálta? – kérdezte a pasas. – Ő hát. Mit szólsz? Fleet hátrarázta vállig érő haját. Mint minden magas, szőkébe hajló fickónak, jól állt neki a hosszú haj. De – Suzette tartott tőle – Fleetnek három marék tekergőző csörgőkígyó is jól állt volna, mert az volt vele a helyzet, hogy a pasas ijesztően tetszett neki. – Eladja ezeket? – kérdezte Fleet. Kick vállat vont. – Nem mindig. Van, amikor beleszeret a képébe, és megtartja magának. Van, amikor szégyelli. Lehet, hogy most ez az eset forog fenn. Tudod, néha ciki neki, hogy olyan szépeket lát, amiket mások ritkán, vagy sose. Fleet rámeredt Kickre. Azután átölelte a srác vállát. – Ezt meg kell ám magyaráznod, mert nem igazán értem. – Megfigyeltem, a felnőttek időnként összetévesztik a szép szavakat a nagy szavakkal. Fogalomzavarodottak. Pedig tudhatnák, mi a különbség. A nagy szavak hazudnak. A szép szavak pedig egyszerűen csak igazak, és néha védtelenné tesznek. Ettől félnek. A néhától. Jason belekotort a zakója belső zsebébe. – Tartok tőle, nincs nálam annyi pénz, de otthon és a bankban sem, amennyiért ezt a tükröt megvehetném. – Megvennéd? – Igen. Ilyet még sosem láttam. Belenézek, és magam mellett ott látok egy gyakori, szép álmot. Mintha átálmodtam volna magam a képzeletbe. Kick, én egy tirpák stukker vagyok, de megpróbálom összegereblyézni az agyamat. Nos, arra gondolok, hogy valaha én is voltam kisfiú; az a kisfiú nem halt meg, amikor felnőttem, hanem aluszékonyságba esett, de nagyon-nagyon eleven, és ha felébred, megpróbál valahogy kapcsolatot teremteni velem. Ezt én vagy hagyom, vagy nem. Ha rosszkedvem van, visszaküldöm aludni, de előfordul, hogy boldogan elbeszélgetek, eljátszadozom vele. Erről senki nem beszél szívesen, mert ez meglehetősen fura dolog. De az a fiú egy csomó dologra emlékszik és emlékeztet abból az időből, amikor még az egész világ csodálatosnak és érdekesnek látszott. Vannak kincsei. Néha megmutatja valamelyiket. Te biztosan érted ezt.
– Érteni értem, viszont nem tudom elmondani. Suzette különös szégyenfélét érzett, amiért kihallgatta őket. Nem akarta elárulni magát, ezért nagy lármával vonult ki a fürdőszobából. – Hello, Jason – mondta. Csak egy cseppet botlott meg a küszöbben. Talán, ha Fleet közelebb áll az ajtóhoz, megbotlik jobban, bele a karjába; ha átlátszó, hát átlátszó. A férfi elmosolyodott, fesztelenül odalépett hozzá, és megcsókolta az arcát, majd magához ölelte. Nem túl szorosan, nem is bizalmasan, pontosan úgy, ahogy az ember azt a másikat üdvözli, akivel valaha valami velőtrázó élményben részesült. Suzette rászédült Fleet keblére, érezte bőre tiszta illatát, eszébe ötlött az éjszaka, amikor az események drámaisága elől az illatok és a kapcsolatok összefüggéseinek analízisébe menekült. – Hogy van a lába? – kérdezte. – Kivették belőle a golyót, de akkor meg jókora lyuk keletkezett benne, akár egy stukker. Tömtek bele afrikot, libatollat, szivacsot. Milyen vacsorát szeretne? – Osztrigát tejszínhabbal – mondta Kick. – Lekváros fánkot mustárral. Paradicsomot mézzel. Töltött csirkelábat. – Ezt még gyakorold – felelte Suzette. – Vigyázz Danára. – Akárhogy vigyázok, akkor is elmosogat, kifényesíti a poharakat és az eszcájgot. Stresszes a nő. Nem úszták meg, találkoztak vele. Dana végigmérte Fleetet, és elhúzta a száját. – Pontosan ilyennek képzeltem a hangja után – közölte mogorván. – Mister, ha nem esik nehezére, kivételesen viselje gondját az anyámnak. Tudja, ő, olyan szórakozott és kicsit túlkomplikált. – Majd rajta tartom a szememet – ígérte Fleet. – Tartsd a komódon, a fogaid mellett – ajánlotta Kick széles vigyorral, s az anyja elmerengett, korholjon-e. Korholt Dana. A kamaszok összeszólalkoztak. A felnőttek kivonultak a házból * Suzette abban reménykedett, hogy Jason társaságában felbukkan a jól ismert érzés: a kiábrándulás. Mint amikor megvett egy veszettül áhított ruhát, netán egy díszes bizsut, s amint a darabok az otthonába kerültek, elveszítették vonzerejüket, közömbössé vált irántuk. Fleetre is nagyon vágyott. Most kellene azt éreznie: nem érez semmit. A kocsiban a férfi arcélét nézte. Első benyomása mit sem változott. A fickó szenvedélyes és enervált; szeretőnek bizonyára igen-igen nehéz eset. Nem külsőleg szép, inkább valami vonzó sugárzás teszi érdekessé. De ennyire?! Józan gondolatokra kényszerítette magát. Nem is ismeri. Volt egy nyomasztó éjszaka, amikor is a félelem mindent felfokozott, amikor a legfőbb érzékszervének szinte semmi hasznát nem vette... – itt elakadt, mert arra figyelt fel, hogy kritikusan vizsgálja Jason vezetési stílusát. Minő jelentőséggel bírhat a pasas vezetési stílje? Hát igen, az a helyzet, hogy ebből is a természetére próbál következtetni. Gyanús, hogy talán nem is arra kíváncsi, milyen Fleet, hanem arra: milyen lehet hozzá?! Aztán még azt is megpróbálta kiolvasni a mozdulataiból, a hallgatásából, az arckifejezéséből, a hébe-hóba felé vetett pillantásaiból: mit gondol Jason, mit tart róla? Mit keresnek egymás mellett? Mit akar tőle a pasas? Suzette pompásan tudta, hogy ilyen kérdést nem lehet feltenni egy férfinak. Az ő agyuk nem ebben a rendszerben működik. Az sem lehetetlen, hogy nekik van igazuk. Minek mindent kianalizálni, megérteni? Ha most, mellette ülve folyvást arra figyel, hogy vajon mit gondolhat Fleet, s mit gondol Ő, akkor tutira elrontja ezt az estét. Holott ez az este magától is teljesen nyugodtan elromolhat. Miért pont ezzel ne történne meg?! Miután megállapította, hogy relaxálnia kellene, ráfeküdnie eme hangulathullámra, és vitetni
vele magát, folytatta a szétszedő elemzést. A kocsi meg-megtorpant, elakadt, majd továbbevickélt a forgalomban, vezetője olykor Suzette felé fordult, elmosolyodott, zavartnak látszott. – Nem vagyok jó társalgó – mondta Fleet hosszas hallgatás után. – Tudja... a fenébe, feküdtem néhány hétig, figyelmességből különszobában tároltak, nem volt kivel beszélgetnem. Mit tehettem, gondolkoztam. Megpróbáltam magam elé idézni az arcát, az alakját, de csak a hangjára, az illatára emlékeztem. Mintha közös turistaúton vettünk volna részt. Valami hosszú, rettenetes élményekben gazdag utazáson a pokolban. Úgy éreztem, látnom kell, békésebb körülmények között. Tudja, a hadfiak is összejárnak, miután hazakerülnek a frontról. Na, valami ilyesmi. Most rengeteget szövegeltem, és nem mondtam semmit. – Jól vezet – felelte Suzette. A férfi megrökönyödött. – Nagyon nyugodt – magyarázta a nő. – Játszva csinálja. Félvállról. – Mire következtet ebből? – Kiegyensúlyozottságra. – Közben arra gondolt, hogy valami egyébről kellene beszélgetniük. De miről? Nem merte feltenni a kérdéseit. Szerencsétlennek érezte a helyzetet. Azon töprengett, milyen benyomást kelthet Jasonben. Mindezt a határtalan feszültséget és zavarodottságot pedig jól ismerte régről. Igen, ez az az eset, amikor a legjelentéktelenebb szó, a leghalványabb rossz mozdulat is döntő lehet. Mit dönt el?! Amikor a férfi még pusztán csak a szeretkezésre gondol – a nő – anélkül hogy a szextorna jelentőségének külön figyelmet szentelt volna – máris a szerelmen töri a fejét. Ezért aztán kisvártatva vagy az egyik, vagy a másik fejvesztve elhúzza a csíkot, partnere szándékától begyulladva. Ami azt illeti, Jason nem adta jelét, hogy perceken belül szeretkezni akarna, egyszerűen semmiféle jelzést nem bocsátott ki magából. Nem lehetett a szándékaira tippelni. Barátságos volt, nem feltűnően; zavart volt, ügyetlenül titkoltan. Suzette igazából nem is figyelhetett rá, mert elfoglalták saját gondolatai, önnön érzéseitől való szorongó félelme. S ha egy pasassal rögtön az elején így áll a helyzet, akkor ez nem kevesebbet ígér, mint száznyi, ezernyi lelki bonyodalmat. Önként jelentkezőként felveti magát a kérdés: érdemes-e ezek után foglalkozni a dologgal? A válasz: nem. A válasz: igen. A fene egye meg. Suzette mély depresszióba taszította magát. Jason pedig mit sem sejtve ült mellette, kibámult a szélvédőn, s nyilván elfoglalták a saját gondolatai, melyekről nem adott tájékoztatást, de még csak jelzést sem. De hiszen ismeretes a téma forgatókönyve. Először a kétség: ő mit akar, akarja-e, mennyire, miért? Ezt követi az egymásnak feszülés, az erőpróba, amelyből mindig az kerül ki győztesen, aki kevesebbet fektet be érzelmileg. A játszma kimenetele olyannyira bizonytalan, hogy felvetődik: nem is érdemes belemenni. Micsoda energiapocsékolás!? Itt ül a pasas mellett, nézi, bámulja, és titkon azt reméli, hogy most aztán megoldhatja végre – vagy nem – őrületes nagy problémáját, egészen pontosan, azaz név szerint azt: felkínálja-e magát a szerelem. Nagy szerencse, hogy Fleet mit sem sejt mindebből. Bizonyára behúzná a farkát és elpucolna, ha tudná, hogy bájos útitársnője azt latolgatja, vajon lehet-e vele együtt élni. Miközben ő mi a fenét akarhat? Stílusából ízelítőt véve se többet, se kevesebbet, mint egy kellemes társaságban elköltött vacsorát, barátságos szavakat. Talán látni kívánja, hogy ő, Suzette, ép lélekkel átvészelte a rémes kalandot. Bizonyára lelkiismeretes fickó. Ha meggyőződik róla, hogy minden rendben, szépen búcsút vesz tőle, s ezentúl tiszta lelkiismerettel alszik éjjelente. Fleet hátrarázta vállig érő haját. Suzette a szemét kívánta látni, s erre végre alkalma nyílott, mert megálltak egy étterem előtt, a pasas bekormányozta bárkáját a többi közé, kiszállt, fürgén megkerülte a kocsit, és kisegítette a nőt. Amikor Suzette felegyenesedett a Chevrolet mellett,
Fleet nem lépett el előle, karját továbbra is a vállán tartotta, zavartnak festett, mintha szívesen mondana valamit, aztán mégsem szólt, hűvös keze Suzette arcára lebbent, elsimított róla néhány kószáló hajszálat, majd félénken elmosolyodott. Elindultak az épület felé, Jason előrement az ajtóban. Nem bicegett, nyurga lábai egyenletesen vitték. Vékonyabbnak látszott a valóságosnál, bizonyára elképesztő magassága miatt. Középszürke vászonzakója szárnyai körülötte suhogtak, megint felélesztették az enerváltság érzetét. Végre leültek egymással szemközt, megtekintették és megvitatták az étlapot, s Suzette azon kapta magát, hogy nem tud a társalgásra figyelni, mert a benyomásaira figyel. Valamiért rettentő fontos lett ez az este, ez a társaság, s az aperitifként felhajtott száraz Martini után azt is csalhatatlanul tudta, hogy nem akar sokáig maradni ezen a kivilágított, emberektől hemzsegő helyen, de Fleet nélkül sem akar maradni. Az alkohol csodálatosan egyszerűvé és kívánatossá tette a mindeddig gondosan elfojtott vágyat: igen, le akar feküdni Jasonnel. Ebben az elhatározásban volt valami döbbenetes, valami kihívó, valami régen óhajtott könnyelműség. Ó igen, előfordult már, hogy megkívánt egy-egy pasast, e szeszélynek nem mert engedni mégsem, mert az agya előterében mindig ott volt Simon és a gyerekek. Mióta Simon elment, biztosan tudta, eltékozolta azokat a régi, röpke vágyakat. Ettek. Fleet hallgatott, vonásai néha elárulták, hogy szenved emiatt. Végre megjegyezte: – Mondtam már, nem vagyok nagy társalgó. Azért persze beszélni tudok, ezt nyilván észrevette. Kickkel minden gátlás nélkül társaloghatok, hiszen őt kifejezetten érdekli az, ami nekem is kedvenc témám, amitől viszont a nők a falnak mennek. A munkámra célzok. Ha mérlegképes könyvelő lennék, akkor sem számíthatnék heves érdeklődésre a munkámat illetően. Persze, van különbség. Egy könyvelő legfeljebb unalmas, viszont a magamfajta zsaru, főleg, ha szenvedélyes viszonyban él a munkájával, mindig azt a lehetőséget festegeti, hogy áldozatul esik szenvedélyének. Azt hiszem, irtózást, aggodalmat és rivalizálási kényszert váltanak ki a történeteim a nőkből. Felvetődik, miről beszélgetek szívesen, ha erről nem. Szeret biciklizni? – Olykor. – Általában úgy töltöm a szabadságomat, hogy feldobom a kocsitetőre a bicajt, elmegyek valahová a hegyek közé, hagyom a fenébe a kocsit, és fel-alá karikázom a szerpentineken. Na, azt hiszem, ez sem vonzza a nőket. – Vonzani akar? – Szeretném, ha egymás szájából kapkodnánk a szavakat. De az adott körülmények között erre nincs remény. Sejtelmem sincs, mit gondol erről a meghívásról. Elhiszi-e, hogy érdekel és foglalkoztat, amióta megismertem. Ha elhiszi, számít-e valamit magának. Olyan béna vagyok, mint egy stukker. Nem tudom lehengerelni a társalgásommal. Suzette fejében csapongtak a gondolatok. Ujjongásszerűek is akadtak köztük. A pasasnak lelke van. Beüvegezni, kitenni a falra, gyorsan! Tudja, hogy furabogár, szorong is emiatt, megpróbálja az egészet arra kenni, hogy vele csak a munkájáról lehet, holott tele van gondolatokkal, amelyekre ő, Suzette csillapíthatatlanul kíváncsi. Csak egy a bökkenő. Sokkal sürgetőbben kíváncsi Fleet testére. Amint ez a vágy csillapult kissé, meghitt közelségben akár beszélgetni is lehet, frászt a rendőrségről, de minden egyébről. Hogy ez általában fordítva működik? Előbb társalkodunk, azután ágyazunk? Erről csak ennyit: általában. Különben is, ki dönti el? A társadalmi előírások? A szülők, akik már régen nagyszülők? A kormánypárt? Nos, a kérdést a két érdekelt dönti el, hál' istennek. Akkor futás az ágyba. Vele. Ezzel a szálldosó hajú, szúrós tekintetű, tiszta illatú hórihorgassal. A pasas bőven végigér rajta. Feszes, selymes lehet a bőre. Néha úgy tesz, mintha tökéletesen felszabadult lenne. Máskor csak úgy árad belőle a feszültség. Ez legalábbis érdekes lehet az ágyban. Mi lesz utána? Mi lesz holnap? Hát ez a gondolat ráér holnap. Ezúttal.
Elérkezett az idő, amikor a nő megvalósítja élete nagy álmát és egyben nagy félelmét: fejest az őrültségbe. Mitől őrültség egy nőnek az, ami egy pasasnak természetes? Biztos, hogy valamennyinek az? Ki írta ezt a törvényt? Kit érdekel?! Suzette lehajtott egy pohár Martinit, majd még egyet. Fleet a tükörről beszélt, Fleet arról beszélt, szerinte milyen lesz a következő: az már megmutatja ama birodalom mélyét; s Suzette ujjongott magában. Bámulatos a fickó meseszomja, vele talán még játszani is lehet, hosszabb-rövidebb ideig. De nem tudott tovább figyelni, mert belezavarodott az őrületbe. Kereste az okát, nézte a férfit, érzékletek és érzelmek dobálták hangulatát; minek nevezhetné e kettő együttesét: érzékelés és érzelmek mámorító káoszát?! Ha név kell neki, legyen érzelés. Tudta, hogy nevetnek, már nevetnek, Fleet keze többször az övére simult; száraz, felforrósodott, hosszú ujjú, keskeny kéz, vékonysága folytán szögletek csontozzák a csuklót. Jason nyaka előbújt a kigombolt ingből, közönséges emberi bőre volt, szőrszálak szőtték be; Suzette ellenállhatatlannak látta, megkérdezte még magától, akart-e valaha is ellenállni neki, holott ez az ember nem ugyanaz, mint aki fejre állította a zongoráját, az életét, aki görcsösen bátorította őt és magamagát azon az éjszakán, nem ugyanaz és mégis. Kéz a kézben kiperdültek az étteremből, a kocsi mellett megbotlottak egymásban, Fleet lehajolt, hogy kinyissa az ajtót, a szél fellebbentette a selymet Suzette combjáról; a férfi szája csak egy pillanatig tétovázott, majd úgy kaptak bele a csókba, mintha erre éheznének hetek óta. * Amikor beléptek Jason lakásába, megint ott termett a zavar. Társalgási hangnemre váltottak, Suzette udvariasan végignézte a hajlék helyiségeit, Fleet elrakott néhány szétszórt holmit az útból, italt kevert, de nem hajtották le, mert amint egymással szembe kerültek, rájuk tört a türelmetlenség. Olyan volt, mintha a tükör háta mögé kerültek volna, a másvilágba. Sistergett, zúgott a fejük a vágytól, lekapdosták egymásról a ruhát, Suzette-ben néha-néha felhorgadt a józanító gondolat, elrúgta magától; harapta, szívta a csókot a férfi széles szájáról, ujjaival végigbecézte a bőrét. Rádőltek az ágyra, a nő nem ismert magára, nem is akart magára ismerni, szenvedély hányta-vetette. Azután véget ért. Lehiggadt, elsimult a türelmetlen vágy. Egymás mellett feküdtek, gondolataik lelassultak, megint láttak. Félő volt, nagyon félő, hogy kijózanodnak, ahogy kell. Suzette egyre dermedtebben feküdt a hátán. Várta, mit mond Fleet. A férfi hallgatott, úgy festett, alszik már, de néha megmozdult, lágyan végighúzta ujjait a nő csípőjén. Azután tényleg elaludt. Suzette felkönyökölt, nézte az arcát, de nem merte sokáig nézni, attól félve, hogy visszaél kiszolgáltatottságával. Szépnek látta, s tudta, rajta nem múlik, ő kegyetlenül bele fog szeretni. Egyre nehezebb lett a szíve, súlya lett, sejtette, hogy most aztán hetekig cipelheti ezt a kősziklát a mellében. Az ilyesmit nyomban ki kell operálni. Felsimogatta Jasont. – Haza kell mennem – mondta, amikor Fleet felnézett. – Várnak a gyerekek. – Nem fognak izgulni. Kick majd megnyugtatja a lányodat. – Még sosem fordult elő ilyesmi. Mennem kell – Szeretném, ha maradnál. Annál is inkább, mert jártányi erőm sincs, hogy most hazavigyelek. – Fogok egy taxit. – Lehetetlenség lebeszélni? – Jason felnyögött, felült, majd hátradőlt a párnán. Látszott rajta, hogy rutinos ébredő, pillanatok alatt visszanyeri az eszméletét, ha felriasztják. De nem veszi jó néven a zaklatást. – Dana már nagylány. Képtelen leszek kimagyarázni, hol jártam. – Miért kellene kimagyaráznod? Komolyan mondod, hogy tartasz a lányodtól? Biztosan le
tudod szerelni. Ügyesen bánsz velük, Kick nemegyszer mondta. Suzette szeme tágra nyílt. – Mikor beszéltél te "nemegyszer" Kickkel? – A kórházban. Eljött hozzám. Tudom, hogy nem tudsz róla. Nyugodtan vísszafekhetsz. Senki nem fogja értesíteni a rendőrséget, ha most nem rohansz haza. – Kick bejárt hozzád a kórházba? – kérdezte Suzette. Vér dobolt a fejében. Letaglózta a hír. Ügyetlen és megalázó, ha ezt az estét Kick hozta össze neki. Úristen, mit mondhatott róla Jasonnek? De milyen ostoba történet ez? Kick elindul, és megpróbál apát szerezni magának. Ami azt illeti, nem választott rosszul. Persze, az első benyomások vajmi keveset érnek. Tévedés kizárva?! Suzette kiugrott az ágyból. Megkereste a táskáját, mohón rágyújtott; zavarta a meztelensége, Fleet mellé nem mert visszatérni, holott az övé cseppet sem feszélyezte, sőt. Kisietett a fürdőszobába. Nekidőlt a mosdókagylónak, belebámult a tükörbe. Vérhálósak a szemei. Az italtól, nyilván. Minek kellett ez az egész? Kezdte elbőgni magát. Hát ezt utálja minden kapcsolatban. Ezért nem érdemes nekivágni egynek sem. A második felvonás következik: az aligátorkönnyek. Szánom-bánom. Erre nekem nem volt szükségem. De igen, szükséged volt. Olyannyira szükséged volt, mint fuldoklónak a levegőre. Jason megállt az ajtóban. Térdig érő köntöst viselt, kócos haja nem szálldosott. Komornak látszott az arca. Tenyerét az ajtótokra támasztotta, enyhén előrehajolt, fürkészőn vizsgálta Suzette vonásait. – Hogyan kezdjek hozzá? – kérdezte, kissé dühösen hozzákezdve. – Szerettem volna, ha itt maradsz reggelig. Nem csecsemők már a gyerekeid. Nem igénylik, hogy feláldozd magad értük. Ha miattuk akarnál elmenni. Ha nem? Suzette, én képtelen vagyok ebben a pillanatban elmondani, hogy mit akarok veled, mert nem tudom. Te tudod? Sokat elárultál magadról az eltelt időben, Kicktől is hallottam egyet s mást. Vonzódunk egymáshoz, úgy vettem észre, nem is akármilyen hévvel. Gőzöm sincs, mi lesz ebből. Valami lesz belőle, a fene egye meg, miért nem mered megkockáztatni?! Ha csak egy hétig tart, már akkor is megérte. Más a véleményed? – Nem tudom – felelte Suzette. – Akkor ne tudd – mondta Fleet. Ellépett az ajtótól, átkarolta a nőt. – Kick miatt rágtál be? Előbb kellett volna mondanom. Vagy nem kellett volna mondanom. Most itt fogjuk taglalni reggelig, hogy mit hogyan kellett volna? A közelség elárulta, hogy ennél jobb ötlete is van. Suzette átölelte a nyakát. Vigasztalón ringatták egymást. Hülye helyzet volt, de barátságos. Mindazonáltal nagy súllyal nehezedett Suzette vállára a felismerés: felnőtt, már megint. A gyerekek leszakadnak róla, ezenközben jól-rosszul belenyúlkálnak egymás életébe, de végül mindannyiuknak a saját lábukra kell állniuk, neki minél hamarabb. Akár Fleet mellett is, és inkább mellette, mint mással vagy egyedül. Nem szétszedni kell mindent, hanem összerakni. Bementek hát a szobába. Suzette higgadni próbált, s Jason segített ebben. Sikerült, elhitték, hogy régi, meghitt ismerősök, elfoszlott a zavar, a szégyen. Tudtak nevetni. Beszéltek magukról. Újra megkívánták egymást. * Reggel szinte már természetesen viselkedtek. Suzette-et meglepte, hogy az álom, amely hajnalban rátalált, elevenen élt benne ébredés után is. Vágyott rá, hogy hazamenjen, és leülhessen a műteremben, megformázhassa az álomképet. Danától nem tartott. Majd elhessenti a leányzót. Vagy megbeszéli vele. "Nézd, kicsim, anyád felnőtt nő, de mennyire nő, és ezt tegnap éjjel feltűnően tudatosították benne." Vagy valami hasonlót mond. Vagy nem mond semmit, megvárja az estét, akkor Jason eljön, és kidumálja magát a leányzónál. Igen, Jason este eljön. Megnézi, meddig jutott a munkájában. Azután szövegel egyet Kickkel; leszáll az éj, lemennek a partra, és hatalmasat úsznak a kormos vízben.
Eljössz, Jason? Suzette nem tette fel a kérdést, rettegett, hogy Fleet kérdezetlenül is szóba hozza, amúgy férfimód, hirtelen odavetvén a búcsúzásnál: majd felhívlak. Ami többnyire azt jelenti: isten veled. Megreggeliztek, Suzette figyelte a férfi mozgását, otthonosságát a nem is túl rendetlen konyhában, szálldosó haját, fedetlen, finom izmú felsőtestét, lötyögősen lezser vászonnadrágba bújtatott alakját. Bármikor képes lett volna újra megkívánni a pasast, holott már másnap reggel volt. Ami azt illeti, ez a gondolat jóval vigasztalóbban hatott volna, ha tudja, mit akar Fleet. Holott ezt a leckét már átvették a fürdőszobában, még az éjjel. Emlékezhetne. Aztán beültek a kocsiba, Fleet hazafuvarozta, s a ház mellé kanyarodva éppen rövidebb beszédhez készült, amikor zakója zsebében megszólalt a személyhívó. Ettől enyhén izgatott lett, siethetnékje támadt. Szomorúan elfintorodott, megsimogatta Suzette haját, s azt mondta: – Majd este megpróbálom végigmondani, amit most el sem kezdhettem. Nem tudom, miért hívnak ilyen sürgősen. Ha valami közbejönne, felhívlak. – Tudod a számomat? – kérdezte Suzette ostobán. Jason bólintott. Megcsókolta a nyakát, megvárta, amíg kilép a kocsiból, majd sivító gumikkal elhajtott. Suzette nem intett utána. Szédülten lépdelt a ház felé, látta Danát, a leányzó csípőre tett kezét, kedve támadt, hogy nevessen, akkor is, ha ezentúl mindennap azért kell emésztődnie reggeltől estig, hogy a pasas épségben előkerül-e. A pasas. Kick ott állt és vigyorgott a nővére mellett. Tízéves volt. Nem gyötörték azok a kétségek, amelyek az anyját. Ő biztosra ment. – Hát tudod...?!– kezdte Dana. – Három év sem telik bele, és egy napon te is csak reggel találsz haza. Akkor majd ezt is megbeszéljük, oké?! – Suzette elsurrant a kölykök mellett, és felsietett a műterembe. Ránézett a tükörre. Egyetlen alkotás sem végleges. Az a baj velük, hogy előbb-utóbb elkészülnek; befejezetlenek mégis, legfeljebb csak abbahagyottak. Mint a köznapok. Nézte a tükröt, és már látta magában a következőt.
VAVYAN FABLE Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfőbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gőgicséltem a pincében. Később – jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké A jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el. Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem. így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe; nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek. A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított főiskolai felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat. A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik. Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár a közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen. Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem. Könyveim: A POKOL IS ELNYELI A HALÁL ZSOLDJÁBAN A HALKIRÁLYNŐ ÉS A KOMMANDÓ MESEMARATON A HALKIRÁLYNŐ ÉS A DZSINNEK KRIPLIKOMMANDÓ KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? HALÁLNAK HALÁLÁVAL DÉMONTANGÓ ÉBREDJ VELEM! FATTYÚDAL MY FAIR LORD * Mint "a mai magyar populáris kultúra elismert művelője"-t, az egyik irodalmi folyóirat MI AZ ÖN ARS POETICÁJA? körkérdésének képében elért a végzet. Csak nemrég vettem új írógépet. Abban a hitben, hogy ennyi elég is, többé semmi sem állhatja útját a regényírásnak. Erre jő a postás farokfelvágva a körkérdéssel, és kiderül: nincs ars poeticám! Gondoltam, ez valami olyasmi, ami elengedhetetlen a kolóniái bútor és a Pierre Cardintől származó ruhatár mellett. Ars poetica?! De nekem nincsenek ilyen sikkeim! A felismerés azonnalvást írói válságba taszított. Én balga, mindeddig gondtalanul írtam, nem tudván, hogy hibádzik az alap: az ars poetica. Tessék mondani: hol árulják? Hitelre kapható? Ha csak úgy futkározik az utcán, miről
ismerem fel? Van-e valami feltűnő jellegzetessége? Hol tenyésztik? Milyen körülmények között kell tartani? Mivel tápláljam? A szomszédokat nem zavarja? Ha nyaralni megyek, betehetem-e addig az ars poetica-panzióba? Miben járassam? Milyen neveltetést kapjon? Melyik pártba léphet be? Károsodik-e lelkileg, ha csak a hálószobában jut számára hely, s mindannyiszor végig kell néznie a hálószobajelenetet? S ha már itt tartunk, egészsége megóvásához igényel-e partnert: ars poeticát? Aztán: mit kezdjek a szaporulattal? Továbbá: szükségszerűen lektorálni fogja-e a könyveimet? Mit tesz, ha nem fedezi fel bennük önnön szellemiségét? Egyáltalán, illik-e cenzorkodnia? Na persze, feltéve hogy hozzájutok. Szalajtottam a férjemet, szerezze be nekem. Dolgavégezetlen jött haza. Még egy nyüves ars poetica begyűjtését sem lehet rábízni a pasasra. Márpedig félkomfortos a lakás, olyképpen, mint a fürdőszoba bidé nélkül, amíg őméltósága nincs kinn a falon. Talán az orvos felírja. De melyik, az ortopéddoki, aki a lúdtalpbetétet, műkeblet? Na, amilyen szórakozottak ezek manapság!? Rájuk lehet-e bízni ilyesmit? Hiszen az ismerősöm lúdtalpbetétet íratott fel, s valahogy mégis műmellet kénytelen hordani a cipőjében!? Vajon mit fognak gondolni az Olvasóim, minekutána lelepleződött, hogy nekem nincs is ars poeticám? Létezhetek-e nélküle? Jó ég, mennyi gond szakadt a nyakamba!? Egyáltalán: kapszulás ez a nyavalya? Be kell ültetni, mint a pacemakert? A homlokomra tetováltassam? Talán a szakácskönyvből kiderül, hogyan készül. De melyik fejezetnél keressem? Elkészítéséhez át kell-e öltözni? Tulajdonképpen használ-e még, ha utólag jutok hozzá? Olyan, mint a kontaktlencse, amit csak felteszek, és máris látok, írhatok? Voltaképpen mi az az ars poetica? Költői hitvallás; aforizmaszerűen megmondod: azért írsz, mert küldetésed van. Ha jól megnézem, mim van nekem, kiderül, másom sincs, csak egy jókora diliflepnim a családomtól – igen, azután adták, hogy befutott címemre a körkérdés. Elgyötörten bolyongtam az utcán éjjel egykor, szita esőben, felhajtott gallérral, gondgyűrte homlokkal. Megszólítottam egy urat, ki négykézláb jött velem szemben: mondaná meg, mi az ars poeticája. Azt feleié, kissé vontatott, érdes hangon –: ne rozsdás késsel vágd át a haver torkát, mert vérmérgezést kap a szerencsétlen. Megvallom: mindeddig csak éltem bele a világba, ars poetica nélkül. Csak a mese, a kaland, az érzelem, a hangulat; a nyelv, amit más is megért, ez volt nekem. Ha beindult a mesemalom, dolgozott a mesemolnár. S a szavak, aranyló búzaszemek, történetté álltak össze. Mint hajdan az utazók, ha a szabadban kellett éjszakázniuk, tüzet raktak az erdő közepén, s hogy az éj neszei közt félelmüket távol tartsák, mesét szőttek, hálóul a félelem ellen; megtestesítették a szörnyeket, levágták lángot lövellő fejüket, s menten bátrabbak lettek. Hajdan az építőtáborban, lefekvés után belekezdtem egy történetbe. Mesélés közben elaludtam, miért is ne, teljesen ismertem a befejezést. A lányok felráztak, követelték a regény végét. Ránk pitymallott. Reggel eltámolyogtunk a konzervgyárba, jött is valami a futószalagon, de máig nem tudja egyikünk sem: paradicsom vagy uborka volt-e. A lányok csak azt motyogták összeragadt szemmel: úgy élvezték! Ma is elég nekem ennyi: legyen néktek élvezet azonképpen, miként nekem sem más, ha a gyötrelem már égig ér, de végre átfakad a gát, és mindent elönt a képzelet sirályfehér tajtékkal szegett, csillogó tükrű folyama. Most pedig fogom a földig lógó fekete kabátot, sötét szemüveget, cilindert. Lemegyek az utcára, megállok a téren, szétnyitom a felleghajtót, előhúzom alóla a hegedűt, s játszani kezdek. Valakinek talán megesik a szíve rajtam, s megjutalmaz egy alig használt ars poeticával. (Mozgó Világ, 1990. június)
