VAVYAN FABLE Könnyű álom

VAVYAN FABLE Könnyű álom

Fabyen Kiadó, Budapest 1996

© Molnár Éva 1996

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának és internetes terjesztésének/közlésének jogát!

Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyetlen újabb fának sem kellett meghalnia... Fabyen Könyvkiadó A szerző fotóját Diner Tamás készítette A borító Diner Tamás és Kökény Attila (SEE Stúdió) munkája

Kiadta a Fabyen Könyvkiadó A kiadásért felel: Harangozó Margit ügyvezető igazgató Szerkesztő: a szerző szerkesztője Tipográfia: Kovács Attila Korrektúra: Kiss István Készült 33 ív (A/5) terjedelemben. Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Mike Ferenc A nyomdai megrendelés törzsszáma: 161163 Készült Kaposváron az 1996. évben ISBN 963 85359 7 0

– Uram, ön behatolt a személyi terembe! – kifogásoltam határozottan. A behatoló, ki csak az imént nyitotta rám a kocsiajtót, hogy a jobb oldali ülésre vesse zilált korpuszát, csiszoltasságom hallatán egy pici pillanatra megfeledkezett a kezében szorongatott stukkerről, és az általa foganatosítani kívánt ártó szándékról. Az előnytelen megjelenésű pasas rám meredt. Ajkai résnyire nyíltak. Időközben a lámpa smaragdzöldre váltott, mégsem mozdítottam előre a járgányt. Senki sem sürgetett. Azon éji órában egyes-egyedül vesztegeltem a külvárosi felüljáró alatt. Leszámítva persze a meredtségéből ocsúdozó alakot. A fickó viszonylag jó tempóban tért magához. Rám vicsorgott, arcom magasába emelte fegyverét, és felüvöltött. – Kifelé! Viszem a tragacsot! – És megkísérli átlépni a félelemküszöbömet! – folytattam, immár rosszallóan. Ezúttal nem hagytam időt szavaim emésztgetésére. Merem állítani: felfogásukra sem. Ütöttem. Jobb könyököm és öklöm egyidejűleg sült el. A stukker kimállott a pasas markából. A tudatáról leválasztott autó-shoppingoló felakadt szemmel kihanyatlott az úttestre. Fásult sóhajjal kecmeregtem ki az ülésből. Megkerültem a járgányt, cipőm orrával igazítottam a test fekvésén. A rádiótelefonért nyúltam. Míg az egyenruhás kollégák érkezésére vártam, unalmamban néhányszor megszámláltam a fickó pulzusát, s bár lassullottam szívdobbanásait, nem szedtem elő a repülősót az elsősegélydobozból. Amúgy szabadnapos voltam. És meglehetőst rosszkedvű. Kedélyállapotom a korpusz eltávolítása után is borongós maradt. Mentem tovább. Hogy hová tartok? Piszkosul nem érdekelt. Autóztam, némileg ámokfutós jelleggel, azon csodálkozva, milyen fene érdekes a rutin, mely az én tudatos közreműködésem nélkül is elboldogul olyatén ördöngösséggel, mint a vezetés. Halál higgadtan, lézerpontos reflexekkel irányítottam a járgányt, miközben gondolataim egészen másutt jártak-keltek. Valahol olvastam: depresszió és eufória egyazon tőről fakad. Tán nem is volt több értelme azon éji autókázásomnak, csupán annyi, hogy keserűen beláttam az epigramma igazát. Efelől nézvést máris nem virrasztottam hiába. Üvöltősre hergeltem a magnót, cigit pöfékeltem, és hullára feelinges voltam. Amúgy életem akkori állása szerint különösebb okom nem volt a búskomorkodásra. Intenzívebben belegondolva egyenesen boldognak illett volna lennem. És tessék: szemernyi repesést nem éreztem! Esetleg a szabadnap tette. Valahogy nem bírtam a lötyögős intervallumokat. Talán ha az elmúlt huszonnégy órában találkoztam volna keblem kegyencével, a szamurájjal!? De visszáját sem láttam a pasasnak. Hát ez az, más bajom nem lehetett, elvégre bűnözőben nem szenvedtem hiányt, hisz csak az imént hatástalanítottam egy útszéli példányt. Szóval a szamuráj, alias Vis Major hiányzott ahhoz, hogy az előbb említett tőről ne depresszió, hanem eufória fakadjon. Civil ruhás akciós zsaruként már jó ideje vele jártam a Fertő Citynek becézett metropolisz zűrös utcáit, és nem csupán munkakörileg. Egészen összeszerelmesedtünk. Nemrég jócska öröm ért bennünket. Megszabadultunk nem eléggé tisztelt főnökünktől, E. T.-től. A monstruózus koponyájú, szuterén alkatú, despotoid természetű fickót csoportunk többi tagja Hákának hívta, nem az azonos nevű flinta után – miként ő hitte volt –, hanem a vízfejűség orvosi szakszavának rövidítéseként. E. T. őszinte rühellője volt legszuperebb beosztottjának, Vis Majornak. Ezen ellenszenvnek köszönhettem, hogy mellé adott társul, ugyanis munkába állásom első pillanatában heves meglátni és megutálni élmény ért a szamurájjal kapcsolatban, és ármányos feljebbvalónk azt remélte: én fogom megkeseríteni a pasas életét, holott akkortájt az kellőleg megkeserített volt nélkülem is. E. T. viszont hiába biciklizett a szamuráj ellen. A mindenfelől megtépázott lelkületű rühönc fel sem vette a boss ordibálós operettjeleneteit, hisztijeit, mi több, lépten-nyomon bohócot csinált a csöppségből. Tehette, fejhosszakkal intelligensebb lévén. Ami engem illet, kezdetben a főnök elvárásai szerint viselkedtem mégpedig önszántamból. Hát igen: az első napok benyomásai elhitették velem, hogy a szamuráj csak egy benga alak. Ám nem túl sok víz folyhatott le a hátunkon, és máris világossá vált számomra, hogy a pasas legfeljebb bengácska. És meglepetésszerűen elsodort a szerelem. Az volt a legfurcsább, hogy őt is. Akkoriban enyhén szólva káoszos személyiség voltam. Elragadtatott önmagámtól, műveltségemtől, pofonjaimtól. Ott lilállottam mellette a járgányban, ő meg viszontpöffeszkedett; imádtuk utálni egymást, azután

hirtelen jött sok más: kíváncsiság, részvét, megértés, szánalom, szeretet. És persze a veszett vágy. De milyen veszett! Lapozzunk. Szóval a főnökváltás úgy esett, hogy az enyhén aberrált E. T. egy kellőleg szép napon kettesben utazott a liftben egy érdekesebb kinézetű női személlyel, és menten meg is kívánta az illető hölgyet. Mármost: a fickó nem szokta széptevéssel, szonettszavalással, tangótánccal, se egyéb élőjátékkal vesztegetni az idejét; amint libidó esett meg vele, ő íziben a tárgyra tért: említésbe hozta romantikus beosztását; majd abbéli szándékát, hogy hághatnékja vagyon, és már ugrott is a nőre. Ez volt az aberrációja, egy ízben kezeltem is ez ellen: a rácsukott fiókkal. A liftbéli nimfa sem hódolt be a vehemens pöttömnek, ő is gyógymódon törte a fejét: kezdetnek leütötte E. T.-t, majd a megfelelő emeleten kigörgette testét a felvonóból, és összesikítozta a folyosó népét. Mint igen hamarosan kiderült, a zordonás asszonyszemély azon állás megpályázására érkezett, melyet eladdig E. T. töltött be. Meg is nyerte a versenyt, még a liftben, K.O.-val. A szatiriázison csípett boss búcsú nélkül távozott. Mi pedig kikaptuk főnökül a győztest: Venessa Pralint. Venessa harmincöt éves, modellmagas, kigyúrt nő volt, minden szabadidejét erőgépek feszegetésével töltötte, különféle acélosítószereket evett, melyektől izzott ám rendesen: több hőt termelt, mint egy felhevült kandalló; kánikulakor nem lehetett elviselni a közelségét. Mindezzel csupán privátilag voltak esztétikai céljai, izomszépségversenyen nem indult, beérte annyival, hogy meg-megállt a tükör előtt, érdeklődvén: nos hát, ki a legszebb a világon? A tükör mélyen hallgatott, mellesleg. Holott Venessa nem volt csúnya, mindössze nem volt szép. Szögletes csontú, deréktalan alakját sikerült túlformáznia, ezen jellegében még sokkal hangsúlyosabbá tennie, egyszóval sarokszekrényből kredenccé igázta magát. Vádliját buzogányszerűre titanizálta. S mintha minderről nem lett volna tudomása, előszeretettel viselt rövid szoknyát, széles övet és tűsarkú cipőt. Talán a testépítéstől, talán a belső keménység visszképeként arcvonásai is erőteljessé váltak, s hogy ezeket jól láthatóvá tegye, olajszőke haját szorosan hátrafogva hordta. Sminket alig használt, legfeljebb olykor-olykor alkalmazott némi tüdőbíbor rúzsozást keskeny vonalú, szorosra zárt ajkain. Ujjnyi szélességű szemöldöke alatt rovarfelszúró pillantású, fekete szempár sötétlett, járomcsontja, orra és álla feltűnően markáns volt; állandóan férfias stich lengett körülötte. Épp ezért a fiú beosztottakban fel sem ködlött, hogy tiltakozzanak a női nemű főnök ellen. Venessa azon eltökéltséggel érkezett közénk, hogy növelni fogja munkánk hatékonyságát. Ennek okán különféle tanfolyamokra küldözgetett bennünket: sok újat tanultunk például arról, miként fokozhatnánk szervezetünk stressztűrő képességét. Elmélyedtünk továbbá az önvédelmi és lőfogások legmélyebb titkaiban is. Viszont kijárta, hogy működő járgányokkal cirkulálhassunk Fertő Cityben, és korszerűsíttette technikai felszerelésünket. Majd ennek elintézésekor közölte: mostantól háromszor annyi gaztevőt kell összefogdosnunk, mint eleddig. Hogy erre módunk nyílhassék, plusznyűgként a csoportunk nyakába varrta a biztonsági kamerákkal szemmel tartott régiókat. Amire a fiú kollégák nyafogással reagáltak, még a szamuráj is. Többen kilátásba helyezték, hogy ekkora terhelés mellett holtbiztosan impotenssé válnak. Igen, Vis Major sem maradt ki a fenyegetőzésből. Úgyannyira, hogy Venessa gondolkodóba esett. Ugyanis a kemény hölgy csupán egyetlen dologtól puhult fel, és ez a dolog nem más volt, mint maga a szamuráj. E ponthoz érkezvén újabb cigire gyújtottam, felemeltem talpam a gázpedálról, és elgurultam az utca szegletén lebzselő csapatnyi ledér mellett. A lányok gázsi-leadási pihenőt tartottak, bronzszobor méretű pasasuk markába jattolták keresetük javát. Eszembe ötlött valami. Vis Major súgoncai rebesgették, hogy különös szexüzlet ütötte fel fejét Fertő Cityben: némelyik eltűnési história mögött piszkos figurák állnak, a kámforosított személyek fülledt hálószobákban kötnek ki, egy darabig kéjobjektumként használják, majd elhajítják őket, pontosabban földi maradványaikat. Végigmértem a sarki léhákat: egy szálig önkéntesnek látszottak. Vállat vontam, bekaptam egy nikotinfüggéstől mentesítő rágógumit, slukkoltam a cigiből, és tovahúztam. Közelgett a pitymallat. Júlia már az erkélyszeglet elhagyására nógatná Rómeót, emlegetvén a fülemülét. Az én Rómeóm tegnap halványan kilátásba helyezte, hogy ezen éjem nem múlhat el nélküle. Akármerről nézdegéltem is, az éj erősen múladozott, az övemre akasztott randifon süketnémának mímelte magát. Nem voltam szolgálatban, nem hallgattam a zsaruhullámhosszt; a privát szememmel szemlélhettem a várost by night, és ha kicsivel korábban nem ugrik be mellém ama flótás, hogy stukkerrel eszközölje kocsivételi szándékát, elhihettem volna, hogy csendes, békés gigapolisz az otthonom, melyben csupáncsak én vagyok szomorú egyedül. Már-már hazahajtottam. Ám sejtvén, hogy úgysem tudnék aludni, inkább padlóig süllyesztettem a jobb szélső pedált. Kikapcsoltam a légkondicionálót, leengedtem az ablakot, kortyoltam a nyáréj kohómelegéből, és tovább szenvedtem, Fertő City-szerte. Megint eszembe jutott Venessa Pralin, és a tétova gondolat: lehet, hogy egyáltalán nem csináltunk vele jó cserét. A nő előtt ösztönösen tovább alakítottuk régi, enyhén megunt szerepünket Vis Majorral. Eljátszottuk az egymásra közömbös, nem szexelő zsarupárost, mindösszesen azért, nehogy szétültessenek bennünket, sejtvén: ha

külön kell dolgoznunk, alig-alig találkozhatunk, szabadidőink fikarcnyiak lévén. Ezért aztán a szamurájra hajtó Venessa kellőleg elbizonytalanodott. Érdeklődésének viszonzatlan voltát érzékelvén fel sem ötlött benne, hogy önmagáért nem kell a pasasnak, ő tüstént ellenfelet keresett: a másik nőt, akit elegendő kitúrni kiszemeltje szívéből, és máris akadálytalanul boldog lehet. Sasszemmel figyelt bennünket, kíváncsiskodott utánunk, és persze a fülébe jutott néhány szó- és mesebeszéd. Eleinte még élveztem is. Épp eleget tudtam pszichológiából ahhoz, hogy akár még menedzsernek is elmehessek, ettől csupán az tartott vissza, hogy nem vágytam gyomor-transzplantációra, a sajátom viszont túlsággal kényes volt e pályához. Lélekértői felkészültségemmel még egy olcsó sikerű teleregény bármelyik főszerepét is el mertem volna vállalni; oda nem színészi véna kell, csupán kevésnyi ember- és élethelyzetismeret. Egyszóval a hozzáértés és a játékkészség nem hibádzott belőlem. Tudtam, milyen árulkodó jelei lehetnek két ember összetartozásának: ezek akkor mutakoznak, ha a felek kínosan koncentrálnak kapcsolatuk elleplezésére. Gyönyörű játéktér a testbeszéd. Ha valaki tanulta, vagy ösztönösen tudja, egy életen át elszórakozhat vele. Ha ebben leli örömét. Esténként, midőn munkára gyülekeztünk az irodában, Venessa mindannyiszor a szobájába szólította Vis Majort. Ilyenkor az egész nő tündökölve ragyogott, a rovarfelszúró tekintet csillámossá gyengédült, és a szamuráj igencsak megtisztelve érezte magát, nem lévén hozzászokva az efféle rajongásnyilvánításhoz. Azután, ha fertályórával később feltárult amaz ajtó, elsőként Venessa lépett közénk, egyik kezével a haját, másikkal aranyláncát babrálva, majd a préda is előbújt, eleinte még a férfi kollégáknak szóló félszeg-büszke mosollyal, később, a mind kellemetlenebb helyzettől beelegelvén, fagyasztotthal-ábrázattal. Ez volt az estéknek ama pillanata, mikoron Venessa, élve a gyanúpörrel, hogy miattam érte kudarc, belém kötött. Kifogásolnivalókat keresett rajtam, és talált is: kéjesen dúskált meglévő és vélt gyengéimben. – Szerezzen be néhány tükröt a lakásába, drágám! – tanácsolta egy ízben. – Hátha akkor jobban meggondolja, miben megy ki az utcára! Végigbámultam magamon. Farmermán korszakomat éltem éppen. Hosszas kutatómunkával felhajtottam egy cipőkészítő aggastyánt, a szakma legutolsó mohikánját, aki hajlandó volt létrehozni az általam megálmodott lábbeliket, természetesen farmervászonból: alkalmi topánt, utcai topogót, csizmát, bakancsot, szandált, sarut, bármit. Azon este egy remekbe sikerült kánikula-modell lifegett a lábamon: térdig érő, merő rongy csizma. Továbbá rövidnadrág, top, hónaljtok, övtáska és könnyedén kigombolt, kurta blúz: mindezek fekete farmeranyagból. Ami egyéb viseleteimet illeti: mézszőke hajamat a fejem búbjára csatoltam, ilyképpen előállítva a szarkafészeknek becézhető hőség-frizurát, jobb fülemben ezüstparipa hintázott, a balban borsónyi ametisztkő lilállott; a sminket, orrgyűrűket mellőztem. Utóbbiakat egyébként következetesen. Látszólag nem is értettem, mi baja velem Venessának. – Szerintem gyönyörű vagyok – szólottam, hajnalkék szemeket meresztve. – Szerintem is totál szolid – csatlakozott Vis Major. – Nemrégiben még úgy öltözött, mint egy nőimitátor. Holott nem kell imitálnia: színnő! – Te csak ne vegyél engem nőszámba! – tiltakoztam. Életem értelme a szívéhez kapott, ám csupán fél kézzel. Ügyesebbik jobbjával legnemesb szerve megvédelmezésére készült, az esetre, ha netán agresszióra hajlanék. – Jaj, nehogy félreérts! – rimánkodott. Venessa élesen figyelt, és az általam igen-igen tudatosan alkalmazott metakommunikáció azt adta tudtára, hogy közöm sincs a szamurájhoz. Nem volt fülledt a nézésem, nem vacakoltam a tincseimmel, és ha a pasas belépett a személyi terembe, amit úgy másfél méteresre szabtam, elhátráltam előle. Kezdetben tetszett a játék, egészen addig, mígnem rádöbbentem: Venessa immár nem csupán vágyódik Vis Majorra, hanem istenigazából a pasasba szeretett. Ezen a ponton lefagytam. Játszadozó kedvem lelohadt, s bár nem akartam engedni: a nő közelebb került hozzám, tulajdon szándékával is ellenkezően. Végre is, egy cipedlit hordtunk: ugyanazt a halványt imádtuk. Minderről nem beszéltünk Vis Majorral. Így aztán a pasas egyszerre csak azon kapott, hogy rútul cserbenhagytam, nem veszek részt az estéli mulatságban, mi több, hajszálra úgy festek, mintha Venessa oldalán állnék, vagy senkién sem. Egyikük sem értett belőlem. Keblencem tán azt hitte, vele együtt ráuntam a szórakozásra; Pralin pedig végre megfejteni vélte a helyzetet: azt találta ki, hogy a szamuráj viszonzatlanul, gyötrődően szeret engem, így hát még inkább gyűlölt. Ez szemernyit sem édesített kapcsolatunkon. Esténként többnyire fel sem mentem az irodába, a zsarumobilnál vártam Vis Majort, kerültem a találkozást Venessával. Néhány nappal ezelőtt az első ülés támlájára hajtott fejjel cigiztem a parkolóban, azon merengve, hogy unalom ellen talán bekapcsolhatnám a fedélzeti számítógépet, kevésbé elegáns nevén az Agyzsandárt, midőn a tükörben észrevettem a mögém kanyarodó püspöklila Nexiát, Pralin kocsiját. Kissé meglepett, hogy a mindig eminens nő ilyenkor érkezik, ám tovább bővült csodálkoznivalóim sora: a

kormány mögül a szamuráj szökkent elő, és a jobb oldalra sietve valósággal kitámogatta Venessát a kocsiból. Pralin nem örvendett a galantériának, ellökdöste magától a gyengéd kezeket, s még valami feltűnt rajta: csaknem alacsonynak, de legalábbis görnyedtnek látszott, haját szokatlan módon kibontva, erősen kisminkelt arcába fésülve viselte, s a rövid szoknyát mellőzve szövetnadrággal takargatta lábait. Néhány lépést tett a Vis Major által rákényszerített oltalomban, majd megtorpant, szembefordult a pasassal, és furcsa, suttogós ordítozásba fogott, amiből egy szót sem értettem. Azután elsírta magát; erre kézitükröt rántott, a mutatóujjára húzott zsebkendővel kiigazította elmosódott arcfestését, felerőltette a keménység maszkját, és aggódó lovagját faképnél hagyva a lifthez masírozott. Mire odaért, pontosan olyan magas volt, mint egyébkor. Egy perccel később a szamuráj mellém huppant a kocsiba. – Ne kérdezz semmit – mondta. Rápillantottam. Gyászos hangulatúnak látszott, járomcsontján megfeszült a bőr, homlokát ráncok steppelték. Vállat vontam, és nem kérdeztem semmit. És mint annyi másról, erről sem ejtettünk szót. Nem tisztáztuk a helyzetet, minek folytán ezernyi alkalmat adtunk a kölcsönös félreértésekre. De hiszen nem is ez lett volna a legdrámaibb megvitatnivalónk. Nem a Venessa keltette kín volt a legfájóbb bajunk. Hogyan is akarhattam volna a szamurájjal beszélni erről, amikor még magammal sem mertem tisztázni nyavalyáinkat?! Az idő tájt – holtszerelmesen is – gyanítani kezdtem: bár ez az életre szóló érzelem, a Rejtelmek Könyvében leírt igaz hevület, és valószínűleg kitart halálomig, az egyáltalán nem bizonyos, hogy mi ketten kitartunk egymás mellett, legfeljebb még néhány hónapig. Ugyanis ekkoriban érkeztünk el a válságponthoz. Még nem tudatosítottuk, de már sejtettük: rigolyáink azonosak velünk, nem csupán élettársaink, és szerintük semmi keresnivalónk egymás oldalán. A randifon súlyosan hallgatott. Immár azon csodálkoztam volna, ha megszólal. Ekkor bevallottam magamnak: azért választottam programul az ámokkocsikázást, hogy végiggondoljam félszeimet, és felkészüljek arra, amitől hisztérikusan rettegtem: hamarosan búcsút veszünk egymástól Vis Majorral. Arra lettem figyelmes, hogy a megszokott útvonalon kanyargók a kocsival, azokon az utcákon és tereken hajtok át, melyeket naponta végigjártunk a szamurájjal, munkakörileg. És persze vele foglalkozom, csakis. Váratlanul azon kaptam magam, hogy elpottyantok egy csepp könnyet. Hát ettől teljesen bedühödtem. Kézháttal eltüntettem arcomról a szégyenfoltot, visszavettem a tempót, és erőltettem a szememet, hogy észlelje a környezetet. Lassan elfoszlott előlem a homály, felfogtam a széles út fölött sárgálló lámpafényeket, a dárdahegyes kerítéssort balról, a gömbjuharokkal szegélyezett, éjszakánként általában elhagyatott buszparkolót jobbról. Azon méláztam, bekanyarodjak-e a kivilágítatlan parkoló melletti utcába, tiszteletkört tenni a nyüzsgeteg élvnegyedben, amikor üvöltésszerű motorbőgés ütötte meg a fülemet. Reflexes mozdulattal lehalkítottam a magnót, és a külső sávba kormányoztam a kocsit, hogy belássak a fák közé. Ekkor, csupán méterekkel előttem egy toprongy járgány szakadt elő két gömbjuhar törzse közül, és midőn a járdaszéli füvet feltúrva, észbontó sebességgel az úttestre vágódott, e lendülettől csaknem kiejtette vezetőjét a hanyagul becsukott ajtón át. Különös látvány volt a pánikszerű kanyarodástól kirobbanó ajtó után tóduló, már-már magatehetetlennek rémlő test, a néhány pillanatra irányítatlanná váló, ám továbbra is száguldó kocsi rángatódzása. Végül a pasas – alighanem kétségbeesésében – erőre kapott, visszakecmergett az ülésbe, és elhúzott előttem. Az ajtó magától bevágódott. Fényesre világított rendszámláját – JAMIE 007 – bámulva vívódtam, utánamenjek-e, egyáltalán: tegyek-e bármit is, azután úgy döntöttem, érdekesebb lehet, ha szétnézek a hodály parkolóban, ahonnan a fickó oly sietvést távozott, mintha túlvilági rémületélményben részesült volna. Jól választottam. A turistabuszok sokaságára méretezett, sötétes parkolóban mindössze egyetlen jármű vesztegelt, fura, már-már megfeneklett helyzetben, csupán a helyzetjelző lámpái pislákoltak. A kocsi vezetője a kormányra ejtett fejjel mozgolódott az ülésben, mintha kimászni készülődne, ujjai a nyitott ajtó peremébe kapaszkodtak. A magatehetetlenné kábult pasas olybá festett, mintha részeg vagy sérült volna, járgányom közeledtére sem nézett fel, szemlátomást nem bírt, noha eltökélten törekedett erre. Midőn reflektoraim telibe loccsintották hideg, éles fényükkel, a férfi összerándult, akárha menekülni vágyna, ám annyi ereje sem volt, hogy kizuhanjon a flaszterra. Eljegesedett végtagokkal ültem a helyemen, néhány másodperccel tovább, mint szerettem volna. Meredten bámultam a fénykörbe vont járművet, a szétzilált hajtincsektől csaknem medúzaszerű fejet a

kormányon. Azután a robotpilóta tette a dolgomat helyettem. Előkaptam a stukkert a kesztyűtartóból, derékszíjam alá tűztem, és kiugrottam a kocsiból. Valahogy úgy mozogtam, oly nehézkesen és alig haladón, miként rémálmaimban, és erősen reméltem, hogy ott is vagyok, nem a valóságban, ez esetben bármelyik pillanatban felébredhetek, és kiderülhet: mindez nem is történt meg velem. De megtörtént. A szörnyen ismerős járgányban aléldozó, ijesztően ismerős fickó irreverzibilis módon valóságos volt. Megálltam a nyitott ajtó mellett. Lefejtettem ujjait a peremről, átkaroltam a vállát, és kifordítottam jókora testét az ülésből. Vigyáztam, nehogy megüsse magát. Vérfoltokat, sebeket kerestem hasadt ingén, nadrágján, majd bőrén is. Úgy festett, a pasas nem fegyver által kábult magatehetetlenre. Talán nem is az arcát és testét borító zúzódásoktól, melyek pörölyöklök és talpak nyomainak látszottak. Esetleg nem is alkoholtól, holott ruházata, haja attól bűzlött. Kiterítettem a majdnem-tetemet az olajfoltos aszfalton. Gépiesen elővettem a férfi telefonját, és gondoskodtam arról, hogy hamarosan szakszerű orvosi segítséget kapjon. Azután csak álltam és bámészkodtam. Szótlanul figyeltem kínlódó, koordinálatlan mozgását, reménytelen küzdelmét az elméjén hömpölygő homály ellen. És újfent elejtettem egy-két könnycseppet, az arra méltatlanért. Négy perc múlva megérkezett a mentőkocsi. – Ismeri ezt az embert? – kérdezte a mozdulatlanná vált test fölé görnyedő orvos a pupillareflex vizsgálata közben. Ismerni véltem, gondoltam. – Találkoztunk párszor – feleltem. – Alaposan túllőtte magát – mondta a doktor, voltaképpen nem is nekem, hanem a tűhegynyi, úgyszólván rezzenetlen pupilláknak. Az ápolók hordágyra emelték és a furgon belsejébe tolták az élettelen férfit. És jajveszékelő szirénákkal elszáguldottak. Fedélzetükön a szamurájjal, akit útközben vagy sikerült visszarángatniuk a klinikai halálból, vagy nem. Zseblámpát markolászva körbejártam a parkolót, de semmi érdekesnek tetsző nyomot nem leltem. Kaptam a telefonomat, és kiderítettem, kié a JAMIE 007 rendszámú, elaggott Subaru. Azután magamhoz vettem Vis Major gazdátlanná vált fegyverét és telefonját, bezártam kocsiját, a járgányomba ültem, és továbbra sem tudva, hogy végképp kegyvesztett szerelmem él-e, hal-e, látogatóba indultam Jamie-hez. Testem azon pontjain, ahol fájdalmat kellett volna éreznem, jégszikrás űr tátongott, csillagtalan-fekete, üvöltően csendes űr. Túl dermedt voltam a kínhoz, a történtek felfogásához. Hanem amikor átfutott agyamon, mit mondana ő, ha módjában állna, hogy bárminő megjegyzést tegyen, midőn jelentékeny-mély hangja megszólalt a fejemben, azt suttogván: paraabnormális dolog, hogy rám találtál, elszabadult bennem a pokol. A műszerfalon zöldellő óra szerint hajnali háromra járt az idő. Meg sem fordult a fejemben, hogy alkalmatlan időpont a vizitre. Lefékeztem egy háromemeletes lakóház előtt, némiképp eltorlaszolva a bejárat közelében parkoló, JAMIE 007 rendszámú csotrogányt. Kiszökkentem a kormány mögül, becsaptam az ajtót, és az épületbe siettem. A kaput zárva találtam ugyan, de ilyetén csekélység nem tartóztathatott fel. Midőn bezörgettem a látogatásom céljául kiszemelt, térdtől plafonig rácsüveges ajtón, a lépcsőházi világítás rosszvoltából saját tükörképemet pillantottam meg benne. Nem feldúlt, nem is egyszerűen dühödt, hanem idegenszerűen, félelmetesen másvilági kinézetem volt, mintha egy gyilkos hajlamú fúrianépességéről hírhedett, messzi bolygóról érkeztem volna. Nem kellett sokáig várakoznom, az ajtó hamar feltárult. Jamie le sem vetkőzött, ágyba bújni sem próbált futó jellegű találkozásunk óta. A rémület sem foszlott le borostagyomos, kissé clownszerű arcvonásairól. Amint előttem termett, galléron ragadtam, és az előszobába löktem. Ilyképpen bizalmas közelségbe kerültünk egymással. Éreztem intenzív sörszagát. – Kyra Emett vagyok, zsaru – üdvözöltem. – A társam agonizált a parkolóban, ahonnan maga észvesztve eltépett. Ha nem beszél, meg tudom oldani a nyelvét. Ha hazudozni próbál, galuskát szaggatok magából. Szóltam suttogós halkan, halálnál is higgadtabban. Jamie akkora fickó volt, mint én, székében és hosszában is, férfinak tehát nem épp számottevő, különösen számomra, akit a szamurájszerű titánok delejeztek, anno. Érdekes vonású, alapjáratban derűsnek tetsző arcát sekély

fintorráncok firkálták középkorúvá, fodros szája, fitos orra, brokátkék szeme volt, hatalmas homloka fejtetőig ért, középütt barna hajtincsek képeztek öblöt benne. A flótás megfogta a gallérjára fonódott kezemet, az övé langyos volt, csaknem száraz; érintése nem taszított, olybá hatott, mint amikor két vízbefúló összefogódzik, hogy együtt merüljenek alá, jobb ötlet híján. Elengedtem az ingét. Hátamat az ajtó melletti falnak vetve ránéztem, szavára várván. Ajtó nyílt Jamie mögött, szemközt velem. Negyvenesforma, porcelánszerű asszony dugta elő kócos, kalászsárga hajjal szegélyezett arcát a hálószobából. Nem látszott rémültnek, még csodálkozónak sem, csupán szomorúnak. Meg is lepett. – A feleségem, Licia – mondta a házigazda. – Tegnap volt a házassági évfordulónk. Tőle kaptam a rendszámtáblámat is, de azt még a születésnapomra. Biztosan tudja, milyen sokba kerül a személyes rendszámtábla!? Nagyon vágytam rá! Mi nem hagyományosan ünnepeljük a házasságkötésünk évfordulóit. Ezeken a napokon külön töltjük az estét, azután, ha megjövünk, megbeszéljük, mit gondoltunk ki arról, hogy tudnánk-e továbbra is együtt élni. Eddig még minden évben megújítottuk frigyünket. Éjjel beugrottam néhány helyre, lenyomtam egy-egy sört, amolyan legénybúcsúsan. Így kerültem a Bíbor Bárba, életemben először, majdnem be is piszkítottam ijedtemben, felfogván, miféle áporodott kéjtanyára tévedtem. Ekkor láttam, hogy Vis Major is ott van, a pultnál ült, a pódiumon vonagló csajokat nézte, engem észre sem vett, és ha észrevett volna is, aligha ismer meg, biztosan nem jegyzi meg azoknak az arcát, akikkel jót tett valaha, de Licia meg én örökké hálásak leszünk neki, mert nélküle már nem élnénk, vagy megalázottan vegetálnánk. Szóval tudtam, hogy nem eshet bajom, ha Vis Major ül a közelemben. Kértem egy sört, és már éppen azon tűnődtem, haragudna-e, ha megszólítanám őt, megemlítvén: emlékszem rá, és amíg élek, emlékezni fogok, talán még egy autogramot is adna a szalvétámra, amikor felállt, és a táncosnőkhöz sétált, félrevonta a legfiatalabbat, legszebbet és legszőkébbet, és hátrament vele a függöny mögé. Lenyeltem a sört, kiballagtam a kocsimhoz, bevallom magának, Vis Majoron gondolkodtam, hogy miért nincs neki olyan társa, mint nekem Licia, és ekkor kigondoltam a verset, amit majd elmondok a feleségemnek, amiből majd megtudhatja, mennyire szeretem, és aztán csak ültem a kocsiban. És ekkor a hátsó ajtón kihozták Vis Majort, három Himalája-nagy fickó, és hidegvérűen ütötték, pedig már nemigen ellenkezett, a lábán sem állt, vonszolni kellett. Elcipelték a kocsijához, benyomták a jobb oldali ajtón, az egyik emberhegy a kormányhoz ült, és elhajtott vele, én meg, abban a reményben, hogy tehetek érte valamit, utánuk eredtem. De nem mentek messzire, a parkoló sarkánál megálltak, a kidobóember átráncigálta Vis Majort a volánhoz, aztán öt métert siklott az orra vérén, mert kapott egy maflást, pedig az a pofon már gyengécske volt, haldokló adta, ezt akkor már sejtettem. Megvártam, amíg a fickó eltámolyog, és épp készültem a sérülthöz indulni, amikor Vis Major beindította a motort, a kocsi megugrott, majd megtorpant, és többé nem mozdult. Odafutottam hozzá, láttam, hogy él még, de csak alig. Észrevettem a műszerfalra akasztott telefont: használni akartam, hogy mentőt hívjak, nehogy meghaljon! De nem boldogultam vele, egy istenverte rádiótelefonnal! Ilyen még sosem volt a kezemben! Úgyhogy a kocsimba ugrottam, hogy egy kártyás fülkéhez hajtsak, tudván tudva, késő már: bármit teszek is, rajta már nemigen segíthetek. Esetleg ha orvos volnék. De csak egy kereskedő vagyok, egy boltos, és Vis Major nélkül már hulla lehetnék, és nem tudtam viszonozni, amit ő tett értem, pedig nekem nem is kellett volna szembeszállnom egy csomó fegyveressel, elég lett volna, ha konyítok ahhoz a kurvadék telefonhoz! És mire sikerült riasztanom a mentőket, kiderült, hogy valaki más már szólt nekik. Meghalt? Nem tudom, nem tudom, nem merem tudni! – Nem – feleltem. – Ne eméssze magát, lerótta a tartozását. Jamie a fejét ingatta. – Nem róttam le semmit! Tudja, mi nem pusztán azért jegyeztük meg Vis Majort a feleségemmel, mert megszabadított minket a haláltól, hanem önmagáért, ahogy viselkedett, ahogy utána beszélt hozzánk: nem olyan volt, mint egy fegyverbuzi, aki épp a zsaruoldalon áll, a csupasz életünkön kívül a tartásunkat is visszaadta nekünk, egyszerűen a viselkedésével, az embersé... Kezdtem megrogyni. Közbeszóltam. – Miért érezte fenyegetve magát a bárban? Nem szokatlan ez? – Túl sok volt ott az olyan pali, aki úgy festett, mint aki épp repülni készül, mert nem tudja az oldalához szorítani a karját a rengeteg izomkötegétől, túl melegen is öltöztek, mint akik fegyvert hordanak, és valahogy olyanféle volt az enteriőr, mint egy szadomazo film díszletében. És az a három széplány a pódium közepén letűzött rúd körül sem úgy vonaglott, mint akik táncolnak, inkább úgy rángatóztak, mintha korbácsolnák őket. Olyan ijesztő, furcsán aberrált volt az egész. Soha többé nem megyek be ilyen helyre! – Bocsánat a zavarásért – rebegtem. Licia előrelépett az ajtóból. – Kikísérem – mondta. – Kitalálok. Nem bánta válaszomat, mellém sietett, a vállamig ért. Finom mozdulattal megérintette a karomat, ottfeledte ujjait. Nem húzódtam el, együtt hagytuk el az előszobát, lefelé indultunk a lépcsőkön. – Szomorú – sóhajtotta Licia. – Jamie elfelejtette a verset. Amikor olyan fiatal voltam, mint maga, mindig nagyon sajnáltam az idősebb házaspárokat, azt hittem, és talán maga is úgy hiszi még, hogy csak a megszokás vagy



a közösen megszerzett vagyon tartja össze őket, hogy örömtelen az életük, most már tudom: nem így van. Azok az emberek, akik hosszú ideje szeretettel áldott kapcsolatban élnek egymással, eltéphetetlenül összetartoznak. A boldogság nem mázol plakátot és nem püföl üstdobot. Mondja meg Vis Majornak, nem baj, ha ő már nem emlékszik ránk, hogy gyógyulását kívánjuk, hogy áldassék szép örömökkel, hogy legyen boldog! Licia megfogta a vállamat, és arcon csókolt: akárha egy madár szárnya érintett volna. S én hagytam, mint egy kisgyerek, aki az anyjával vigasztaltatja magát, aki hinni akarja, hogy egy érintés, a testmeleg életre szóló oltalommal ér fel. A kocsihoz támolyogtam, repülőstarttal indítottam. Kézbe kaptam a telefont. Rámeredtem, majd lehajítottam. Nem voltam eléggé erős ahhoz, hogy a szamuráj halálhírét vegyem. Akár kórusban, akár kánonban is ordítozhattak volna velem kevés számú igaz barátaim, akkor is bemegyek oda, és akkor is egyedül. De persze nem üvöltött senki, csupán fájdalmam, az is a mellkasomban, hangszigeteken. A Bíbor Bárban sem hallották az általam hordozott szörnyordítást, a bazaltra keményített ajtónállók mégis utat engedtek nekem, meg sem próbáltak feltartóztatni, sőt, mintha leprást látnának, elhúzódtak tőlem, nehogy átragasszam rájuk azt a félelmetes valamit, ami aurámul szegődött. A hajnali órához képest odabenn még pihegett az élet, élveteg pacákok könyököltek a kerek lapu asztalkákon, kocsmabűz terjengett, kékesszürke cigarettafüst kígyózott a mélytesti színezetű, mesterkélt félhomályon, lihegős zene lüktetett, a táncrúdnál egyetlen vörös hajú bringa vergődött, néhány öltáji rojtba csomagolva. A nehézsúlyú mixer végigmért, aligha tudott hová lenni: úgy öltöztem, mint más huszonévesek hajnalkor; úgy festettem, mintha ama távoli fúriafészekből vetett volna ide az űrhajó. – Hé – nyögte utánam, látván, hogy tudom, hová igyekszem. – Álljon már meg! Mit akar? Testalkatához képest merészebb fellépést is tanúsíthatott volna. És mégis, látványomtól megdermedt: mintha mesében, olyanfélében, amely egyikünknek sem tetszett. Nem ugrott elő a pult mögül, nem rántott fegyvert, nem tenyerelt a vészcsengőre, még akkor is erőtlenellenkezőn hápogott, amikor elsöpörtem a görcsösen vonagló kéjlány mellett, és a csíkokra szelt szőrméből készült ajtófüggönyön áthatolva egy zegzugosnak rémlő, kékes fényű neonnal megvilágított folyosóra léptem. Két gigantoszaurusz toronylott az ajtónyiladék túlfelén, a fél fogukra is kevés lettem volna, még akkor is, ha pompásan láthatták az övem alá döfött stukkereket, a sajátomat és a posztumuszt: Vis Majorét. – Na! – mondta egyikük, felém nyúlva, ám nem mervén megérinteni; nem erőmtől, hanem aurámtól megrémülvén. – Na, na! Hová lesz a séta? Szembefordultam vele, mellkasáig értem, mázsányival többet nyomott nálam, mégis felhátrált a falra, és hasonszőrű társa követte példáját. Balfelől feltárult egy ajtó. Kávébarna zakós, kreol bőrű, szíjas izomzatú, középtermetű pasas lépett mellém, keskeny, hosszú arcán gondosan restaurált spanyolos szerzettel, vakítóra glancolt, hátracsirizelt hajjal, és a belőlem áradó sárkánytűzre érzéketlenül megfogta a karomat. – Keres valakit? – kérdezte jéghideg udvariassággal. Amikor megérintett, olyanféle látomásom támadt, mintha ez az emberi külsejű lény volna az a féreg, amely – ha nem leszek rá óvatos – mindjárt átfúrja magát a bőrömön, dugóhúzóként a májamba pörög, és egyenként felfalja szerveimet. Ujjai ólomkristályhidegek és kemények voltak, akárcsak sötét szempárja, odúfekéte pillantása. Irtózatos férfierő áradt belőle; nem a macsók izzadtságnyálkás ökölereje, nem is a valódi férfiak lélekolvasztó sármja. Embertelen, patkányszürke, gonosz légköre volt. Szemébe vájtam a tekintetemet. Állta és viszonozta pillantásomat. Pillája sem rezzent. Gyönyörűen megrajzolt, dús, lilás színű szája mosolyfélét próbálgatott; azzal a mosollyal végigkorcsolyázhattam volna a világbajnoki gálát. – Beszélni akarok a szőke lánnyal! – közöltem, moccanatlan szemmel, még csak tétova mozdulatot sem téve az övemen kuporgó stukkerek felé. – Nem lehet – mondta, és tekintete a vállamra rebbent. – Rosan kiborult. Volt egy vendége, egy perverz alak. Csoda, hogy szegény lány túlélte. – Meséljen! – tettem ajánlatot, olyan mosollyal, melyen tíz hétpróbás pasas sem ismerte ki magát. – Még jobb lesz, ha Rosan mesél, személyesen. Maga kicsoda? – Igaza van – mondta, enyhe gúnnyal meghajtván magát. – Muszáj lesz megjegyeznünk egymás nevét. – Mától jó barátok leszünk. Firiónak hívnak. Hát kényedet? – Kyra vagyok, magának Kyra Eleison∗. Vezessen Kosanhez! Firio intett a bal vállam mögött meredező szaurusznak, s az összecsapta bokáit, és tovamasírozott a folyosón. Társa maradt, úgy festett, mint egy kariatida, amint épp azon tűnődik, nem kéne-e lehajítania végre a vállára terhelt Úrnőm Irgalmazz!

épületrészt. A spanyol elérkezettnek látta az időt, hogy bedobja csábkészségét. Tisztelem a bátorságát, hölgyem. Ahogy megjelent itt, elgyámoltalanítva legjobb embereimet?! Ahogy utasítgat, és én teljesítem parancsait?! Váratlanul homlokon ütötte a jobbomon bizonytalankodó őrbivalyt. Tenyérpárnája hatalmasat csattant a fickó izzadt bőrén. – Látod ezt a titán csajt, baromarc?! – üvöltötte, szemlátomást izgatottság nélkül, a szólított mégis teljes testi tremort kapott tőle. – Ezt nem lehet megtanulni, ezzel születni kell! Olyan ez, mint az arisztokrácia, de úgyse érted! Attól tartottam, ő sem érti. Mögöttem nyílott, csukódott egy ajtó, és bár Firio tovább ordított a másfél mázsás slapajával, a hátam mögül is brutális hangokat véltem hallani. A kardél profilú fickó egy mély lélegzetvétellel magába fojtotta a rikácsot, és újra rám mosolygott. – Zsaru, nemde?! Hát persze! Sajnálhatja. Biztosan nem sokat keres. Gondolom, be van drótozva, kinn ötvenen is várják, mikor próbálom megvesztegetni, így ettől most eltekintek. Mázlija viszont, hogy zsarura nem emelek kezet. Erre kínosan ügyelek. – Mióta? – kérdeztem. – Kezdettől. – Ezt is a kinti ötvennek üzeni? – Vigye hírét annak, akinek akarja. Jöjjön! Rosan felébredt a maga kedvéért! Megfordultam, végiglépdeltem a folyosón, előőrsbe küldött gorillája iránt. Az járt a fejemben, hogy Firio azt hiszi, nem lehetek olyannyira eszetlen, hogy tökegyedül merészkedjek a viperafészkébe, tehát még az is lehet, hogy elevenen távozom innen, és bár édeskevéssé érdekelt a túlélési esély, megjegyeztem magamnak: ez az áthatóan embertelen alak mélyen alábecsül. Megálltam a kitárt ajtóban, a gyöngyözőre izzadt keretlegény mellett. A szobában egyetlen ágy fért el, valamint egy szőnyeg és egy mosdókagyló. Rosan a gyűrött lepedőn hevert, kibontott szőke haja tincsekbe tapadt, tarkára puffadt arcát könnyek és nyálcseppek fényesítették. Testét ormótlan vászoning borította, nem tudván betölteni hivatását, mely szerint lepleznie kellett volna az áttetszőre sápadt bőrt színesítő verésnyomokat. – Énekelj! – parancsolta mellettem Firio metsző fuvolahangon. Rosan feltérdelt. Imbolygott, akar a metronóm, összekulcsolta ujjait, sírásra binnyesztette száját, és a szemembe nézett; és én csuk virágsziromkék íriszét láttam, a kigördülni képtelen könnycseppektől torzzá nagyobbodott szivárványhártyát. – Kinn táncoltam, amikor bejött egy bengális pacák. Sokáig meresztette rám a szemét, azután hátrahívott kettyinteni, és ahogy ide beléptünk, lelökött az ágyra, és ütni kezdett. Hörgött a gyönyörűségtől, mint egy állat, és ütött, amíg mozogni bírtam, és akkor fecskendőt vett elő. Mindjárt még jobb lesz mindkettőnknek, mondta, és magának és nekem is beadott egy löketet, de ekkor végre megszabadítottak tőle, végre lerángatták rólam. – Igen? – kérdeztem. Rosan bólintott, tekintetének fókuszában már nem is a szememmel, hanem az agyammal. Firio berontott mellettem a szobába. A lány csak ekkor kapta el rólam a pillantását; elhúzódni próbált, ám a férfi már mellette ült, átkarolta a nyakát, és gyengéd szókat sugdosott a fülébe, szegény kicsikém, megkínzott madaram, meg efféléket, miközben a félretört nyakú szárnyas elernyedt a félelemtől, az ereiben keringő kábulattól. – Na! – csattant Firio, elengedvén az aludni látszó lányt, és felpattant mellőle. – Mindent tud! Hagyjuk pihenni szerencsétlen teremtést. Gondolkozzon el, mint zsaru, mit tehetnének annak érdekében, hogy kivesszenek a perverzek! – Mindent el fogok követni! – ígértem szívből. – Azután mi lett a pasassal? – Azzal, aki megtámadta a kis Rosant? Az embereim kitették a szűrét. Most már bánom, hogy szélnek eresztettük! Inkább ki kellett volna hívatnunk a sintéreket, hogy csukják ketrecbe! Voltaképpen minek köszönhetem a látogatását? Míg csevegett, a kijárat felé terelgetett. Mentem is, szívesen. – Csak beugrottam – feleltem. – Kíváncsi voltam, miként élnek errefelé. – Mi is csak olyanok vagyunk, mint mások. Kergetjük a Kék Madarat – lehelte. A folyosót whisky- és vérfoltoknak kellett volna pocsékítaniuk. Fertőtlenítőszag terjengett. A hátsó kijáraton át távoztam, miként a szamuráj. Kis különbséggel. Saját lábamon startoltam a kocsimhoz. Amikor a kórház aulájába léptem, két egyenruhás biztonsági őr termett mellettem. Nem nyúltak a fegyverükért, ám kioldották a tokot, és fölötte hagyták a kezüket. Végignéztem magamon. Általában nem szokott zavarni, milyennek látnak mások, ha én elégedett vagyok az összképemmel. Ezúttal – szándéktalanul – úgy festettem, mint egy női kiadású bozótharcos, rongyos farmercsizmában, fedetlen

lábszárral, combomon fantasy-tetoválással, tépett farmersortban, szegecses bőrövemen két stukkerrel és a sétafonnal, csatakosra izzadtan és acélos elszántan. Valószínűleg főként az arckifejezésem látványa zaklatta fel az ispotály rendjének őreit. Bár nem volt tükör a közelemben, a fegyveresek és a recepciós arcán láttam: szörnyszerű lehetek. Békítő gesztust tettem, majd előrángattam igazolványomat, és rebegőn a szamuráj után érdeklődtem, és nem jutott eszembe az anyakönyv szerinti neve, csak az Adrianig jutottam el. Ám ők a Vis Majorból is tudták, kiről beszélek. Rettegve figyeltem a recepciós vonásait, és megkönnyebbültem, látván, hogy nem komorul el, nem köszörül torkot, hogy aztán ekként szóljon: azonnal hívom X. Y. doktort, miként haláleset fennforgásakor tette volna. Hanem rám mosolygott, 12-es szoba, szólván, és a biztonsági emberek elvesztették irántam tanúsított éber érdeklődésüket; kérdésemre, hogy leadjam-e a ruhatárban a stukkereket, legyintve utamra bocsátottak. Végigrohantam a folyosón, bezuhantam a 12-es szobába. Vis Major, a szamuráj, vagyis Adrian valakicsoda, a kegyvesztettem, a gyógyászati gépekkel telizsúfolt kórterem egyetlen ágyán feküdt, cső- és kábelfolyondárok ölelésében, a feje fölötti képernyő a szívösszehúzódásainak grafikus ábrázolását közvetítette, az ágy melletti állványokon lógó zacskókból víztiszta és sárgás folyadékok csepegtek vénáiba, a bal keze mutatóujjára húzott ujjtyűből vékony zsinór kígyózott a párnája alá. Keblem exkedvese aludt. Nem haldoklott, nem is lábadozott. Nem keltett beteges benyomást. Egyszerűen fogta magát, és aludt. Könnyű álma lehetett, kisimult vonásainak tanúbizonysága szerint. Arról, hogy van mit kialudnia, az ugyanezen arcot tarkító foltok árulkodtak, ezeket jórészt jeges tömlők borították, jelezvén, hogy az agyba-főbe öldökölt Vis Major a gyógyszemélyzet kedvence. Takarója alá kíváncsiskodván felfedeztem, hogy más helyeken is jegelésben részesül, egy intimebb zsinór viszont azt sugalmazta: ápolói sem bíznak meg benne teljesen. A szamuráj aludt, és kettesben voltunk, ha nem is a megszokott édesben, és mert nem látta senki, megérintettem homlokát, lefedtem tenyeremmel, és most is belesajdult a szívem, hogy kézfejem mellett alul-felül is kimaradt még egy-egy szeletnyi ama jelentékeny magasságú homlokból, mert mindig kedveltem, hogy értelmesnek látszik a pasas, akit szeretek. Nyirkosnak éreztem bőrét, túlsággal melegnek, ám mielőtt elúrhodott volna rajtam az aggodalmas pánik, ránk nyitott egy fehér köpenyes, finoman álmos tekintetű férfiú, és megérdeklődte, kicsodája vagyok a páciensének. – A társa vagyok – feleltem. – A munkatársa. Én találtam meg. – Az utolsó pillanatban. Ha még egy percig vár a megtalálásával, meghalt volna. Tudta, hogy a kollégája kedveli a heroint? – Tudom, hogy sosem is kedvelte. – Nem hiszem, hogy tévedne, ugyanis mindössze egyetlen szúrásnyomot találtunk rajta. Ez lehetett az első találkozása a szerrel. Bizonyára ezért tévesztette el a dózist. Kétszer hoztuk vissza a klinikai halálból. Most már minden bizonnyal rendbe jön. Ha hallgat magára, próbálja rávenni, hogy soha többé ne kísérletezzék ilyen örömökkel. Ha annyira szeret repülni, jelentkezzen inkább ejtőernyősnek, pilótának vagy űrhajósnak: az ő felépítésével!? Félrehajtott fejjel fürkésztem a doktor arcát, azon mélázva, a szívembe zárjam-e a pasast, miként egyetlen rajongott tévésorozatom orvosfiguráit, vagy küldjem őt a fenébe. – Ha majd kimegyek, és szétnéz a társán, ne a karján keresse azt a szúrásnyomot – folytatta a csupán látszólag álmos, nem kevéssé borostás, legfeljebb harmincöt éves férfi. – A szívtájékon lévőket kifejezetten mi okoztuk, az újraélesztés során. – Hol keressem? – érdeklődtem. A választás eldőlt: nem a fenébe küldöm a pasast. – A társa, akit Vis Majorként jegyeztünk be a főkönyvbe, mert a mentősök is ezen a néven kapták meg magától, hajlékonyabb, mint az alkatából gondolnánk. Ugyanis szerfelett ügyesnek kellett lennie ahhoz, hogy lapockán szúrhassa magát a heroinnal. Kezdett megképleni előttem a Bíbor Bár kéjszobájában lejátszódott jelenet, bár jó néhány filmkocka hiányzott még. Bólintottam. – Nem maga az első érdeklődő – folytatta meglepetéseinek kicsomagolását a doktor. – Mivel nem tudtuk, ki ez az úr, ami ugye a betegbiztosítás felől nézvést sem közömbös, odafigyeltünk, milyen nevet hajtogat önkívületében. – És? – A Lasalandra nevet hajtogatta, mely közismert név e városban. Felhívtam Lasalandra rendőrfőnököt, és ő a személyleírás alapján ráismert a páciensre. – És még? – kérdeztem. – Lasalandra úr kötötte a lelkemre, hogy járjak utána a szúrásnyomoknak. Hallván, milyen állapotban került

hozzánk, a páciens véralkoholszintje is felkeltette az érdeklődését. A labor még egy pohár sör nyomait sem tudta kimutatni, eszerint az önök munkatársa kizárólag külsőleg szokott szeszes italt fogyasztani. A rendőrfőnök úr személyesen is idejött volna, de nem láttam értelmét, mivel a beteg nincs kommunikációképes állapotban. Pillanatnyilag belázasodófélben van, a sokk és az elszenvedett ütlegek következtében. Életben fog maradni. Néhány napig álmos, kába lesz, és mire a varratszedésre kerül sor, az is kiderül, rákapott-e a drogra, vagy sem. – Milyen varratokról beszél? – Valószínűleg törött üvegtől származnak azok a sebek, amelyeket kénytelenek voltunk összeölteni. A hason és a mellkason. Ezt a képet is odafantaziáltam a többihez. Egy pillanatra Bebermeyerre gondoltam, a szamuráj tiltott golyóelhajtást végző, titkos felcserére. A kínai tetoválómester mágikus műtétjeit követő halk zümmögést is hallani véltem; gondolatban végigszaladtam a kegyvesztettem testét ékesítő tetovációkon, eszembe jutott néhány sajátom, és felörültem annak, hogy közben észrevétlenül kiment a doktor, mert ellenállhatatlan kedvem támadt könnyeket hullatni. Elhullajtottam egy maréknyit, majd rendbe szedtem az arcomat, széket húztam magam alá, leültem a szamuráj mellé, és csak ültem ott, és néztem őt, és nem tudtam, mit érezzek, ám ettől függetlenül sokféle érzés kerülgetett, tudatos szándékaimmal mit sem törődve. Vis Major ellazultan, már-már gyermekmód aludt, a gáláns kalandja közben összepancsolt, vállig érő, sötét haját valamikor tisztára öblítették és hátrafésülték, csaknem úgy, ahogy viselni szerette. Kéttenyérnyi homlokán ezúttal egyetlen ránc sem képződött, hiszen a ráncképzésben élenjáró agya is vele csendkúrázott. Gyakorta sátortetősnek ható, sűrű szemöldöke szinte egyenesnek tetszett. Szemhéja alig moccant a keletiesen ferde metszésű, keskeny résbe zárt, sötét szempár fölött; e titokzatos, japáni-szép szemformának hajdan óriási szerepe lehetett abban, hogy szamurájozni kezdtem a kedvest. Járomcsontján, a rásimított öklömnyi jégtömlő alatt ígéretesen szivárványosodott egy vagy több ütésnyom. Egyenes vonalú orra a mázli kegyeltje volt: elkerülte az ököl általi plasztikázást. Széles, telt szája azonban dúsabbnak rémlett a normálisnál, erőteljes állat is átformázták némileg. Azon kaptam magam, hogy a két tenyeremre veszem a szamuráj kezét – egyről lelógott volna –, és keskeny kézfejében, hosszú ujjaiban, rövidre vágott körmeiben gyönyörködöm, szakasztott úgy, miként egyik-másik hajnalon, midőn egymás mellett lelt bennünket a kelő Nap az üvegtetős hálószoba ágyán, és én felriadtam arra, hogy nem lehet igaz a ménkű-vakító boldogságom: míg én aludtam, biztosan átváltozott! És elsőül az arcára meredtem, majd a kezére. Látván: továbbra is ember, nem szörnyeteg, megnyugodtam, azonmód megfeledkezve félszemről. Feltódultak emlékeim. Megjelent előttem a pasas, úgyként, mint először: hatalmasan, hullámzó járásún, félig-meddig elfojtott, vad indulatokkal telin, számomra taszító ellenszenvesen. Ez a kép mélyen bemaródhatott a tudatalattimba, minden bizonnyal ennek köszönhetem ama ritka hajnali felriadásokat: mintha valahol a lelkem mélyén azóta is attól rettegnék, hogy az első benyomás volt az igazi. Ugyanez a pasas: valamivel később, eltelve a válófél kínjaival, egy átvirrasztott, gyötrelmes éj után, amint mosogatószivaccsal, majd szendviccsel borogatja lüktető homlokát, és a legcsekélyebb neszre is összerándul, mint talpig férfi. Szintén ő: összeverve egy pályaudvari slózi kövén; és megint ő: immár szerelmesen nézem arcát, és már-már szépnek látom, még nem tudván, hogy szeretem, és arra gondolok, ha rövidesen elválik is, lélekben azután is sokáig nős marad. Ugyanő a zsarubálon: táncol velem, és bemutat saját apámnak, akit tízéves korom óta nem láttam, majd megszabadítja béklyóitól a teherkocsira kötözött hóembert, és végigtangózzuk a hazautat, és az utcai nép leplezetlenül megbámul minket, ki megvetően, ki irigyen, és belépünk a kapun, és megint visszarémülünk attól, amit érzünk, és csak a dühödt kétségbeesés szabadíthatja el végre a szenvedélyt. Megest ő: már szépnek látom, mindenestől, aminőnek csak a szerelmesét láthatja az ember, mosolyog, nevet, egyre felszabadultabb, újra meg újra meglep gondolataival, ám bármennyire vonzzuk is egymást, egyikünk sem enged teljesen. Függetlenségünkhöz, annak megnyilvánulási formáihoz foggal-körömmel ragaszkodunk, egyikünk sem beszél nyíltan a vezérvágyról, arról, hogy éljünk együtt, immár. Kóstolgatjuk egymást, és kiderül: ki-ki ragaszkodik saját hajlékához, rögzött szokásaihoz, rigolyáihoz és monomániáihoz, ezeket össze nem csiszolhatjuk, s eközben az elviselhetőnél többször súrlódunk, fel-felkarmolva a másikat... ...És tudni kezdem: nekem ez nem elég, még többet, mindent akarok e kapcsolattól – vagy semmit. De ez már nem téma. Néztem a kegyvesztettet. Lassan a kezemben tartott kezére lankadt a fejem, és elaludtam a csalódáson. Valaki háromszor egymás után bevágta az ajtót, már elsőre is azért, hogy felriasszon. Nem rezzentem, érdeklődőn arra, vajon mi szépet tud még kieszelni, ha e módszerrel nem boldogul. Az illető felhagyott az ajtó vegzálásával, torkot smirglizett, közvetlenül mögöttem. – Jó reggelt – ásítottam. Felkönyököltem a rendületlenül alvó Vis Major mellett, és nem játszottam el a rajtakapottságot. Újra ásítottam,

hátradőltem a széken. Venessára csodálkoztam. – Korán kelt ma. – Mi van vele? Mi történt? – Túlcsajozta, túllőtte magát – újságoltam. – És maga találta meg!? – Bármi mást szívesebben találtam volna. – Pont arra járt?! – kérdezte furcsa élesen Venessa. A neonvilágítás nem tett jót kora reggeli szépségének. A bőkezűen alkalmazott alapozó alatt fakulófélben lévő ütésnyomokat észleltem az arcán. Besokalltam. Nem mintha különösebben hiányzott volna, ám azért magamra szegeztem a kérdést: én miért nem vagyok összeverve?! Nem firtatóztam Venessa takargatnivalóit illetően, őt csupán felületesen is ismervén, tudtam: válasz nélkül maradnék. Ha érdekel, mi lelte, egyet tehetek: kiderítem. De nem érdekelt. További sejtéseim arról szóltak, hogy Vis Major sem lesz közlékeny esete tárgyában, ha magához ébred. Venessa dudoklijait illetően is tájékozottabb nálam és ha nem óhajtok hazugsághegyek alá temettetni, inkább ne is kíváncsiskodjak. – Pont arra járt?! – ismételte Pralin, változatlan hangsúllyal. – Úgy fest – feleltem. – Beavatna a részletekbe? Beavattam. Elmesélgettem, merre kocsiztam álmatlanságomban, miként ismertem fel a sötét parkolóban ácsorgó járgányt, s a nem éppen előnyös kinézetű szamurájt. Nem hagytam ki az alkoholbűzt és a többi, kevéssé romantikus részletet; Jamie-ről és a Bíbor Bárról viszont teljes egészében megfeledkeztem. Rosanről sem beszéltem, Venessával nem, ám elképzelhetőnek tartottam, hogy Lasalandrának szóba hozom, mert változatlanul kísértett a virágsziromkék szempár agyamig hatoló, esedező, tekintete. Venessa tétován álldogált Vis Major mellett, szemlátomást feszélyezte jelenlétem. Mivel nem mutattam távozási szándékot, de életjeleket sem adtam, lassanként előbújtak szívbéli ösztönzései. Megpaskolgatta, majd megfogta kegyence kezét, igazított a párnáján, aggodalmasan megtekintette az infúziós folyadék szintjét, azon töprengve, nem kellene-e szólnia a nővérnek, hogy elérkezettnek látja a csere idejét. Gyámoltja minderre szemernyit sem reagált. – Mondja, de őszintén! – kezdte Venessa, ügyelve, hogy háttal álljon nekem, és arcjátékát elrejthesse. – Miért ül mellette? Miért nem megy haza? Biztosan fáradt az elmúlt éjszaka után. Szereti őt? – A szamurájt? – kérdeztem. Kibontottam egy levél rágógumit, ezúttal cukormenteset, és a számba toltam. – A társam. Tűzharcban mindig összetartunk. – És amúgy? – Amúgy még nem gondolkoztam rajta. – Nekem az az érzésem, hogy ő túlzottan kedveli magát. Úgy látom, nagyon összeszokottak, ragaszkodnak egymáshoz. – Persze. Végigasszisztáltam a válását, pár ízben megtépáztak és megsebesítettek bennünket, órákon át köszöngethetnénk egymásnak, hogy még élünk. Jó sokat ordibáltunk és rengeteget röhögtünk. Amikor a szamuráj házat vett, az egész csapat a spalettáit festette, én meg pizzát fuvaroztam nekik, nehogy éhen vesszenek. Megvagyunk. Sosem kívántam a halálát, és ha éjjel nem találok rá, hanem ma kapom a gyászhírt, kisírnám a szememet. Megütközik ezen? – Azt beszélik, hogy maguk együtt élnek. – Vele?! A szamurájnak furcsa útjai vannak. Egy szent kellene ahhoz, hogy együtt élhessen vele. Ha bukik rá, csevegjen el Cameával, az exnejével. Olyanokat hallhatna róla, hogy utána egy hétig legyezgetnék a padlón! – Hogy beszélhet ilyen hangon egy emberről, aki itt fekszik kiterítve, súlyos állapotban maga előtt?! – Se szent, se álszent nem vagyok. A szamuráj él, nemsokára feltámad. Visszaslattyog a krimóba, belefürdik a whiskybe, és vagy túladagolja a heroinját, vagy nem. – Maga is tudja, hogy ez nem igaz! – fakadt ki Venessa, ez alkalommal arra koncentrálva, hogy jól lássa arcomat. – Vis Majort meg akarták ölni! – Nem először. Nekem már nem újság. – Bárcsak maga is megtudná, milyen érzés, ha megalázzák, megverik az embert, ha megtesznek vele olyasmit, amit ő sosem akart volna! – robbant Venessa. Úgy festett, nem először ködlött fel benne ez a gondolat. – Kerülöm, hogy megtudjam – közöltem. – Úgysem kerülheti el! Bármilyen szupernek képzeli magát! Ilyen ez a világ! – Most kimegyek, és kisírom magam. És elszívok végre egy cigit.

– Visszajön? – Naná. Ha én hevernék itt, ő is virrasztana mellettem. Ha épp ráérne. Ha nem, akkor Blicket ültetné mellém. Megtörtént már. – Egyen valamit. – Jó, bekapok egy tutira szálkás halat. De akkor is itt leszek húsz percen belül. – Mit akar? – Semmi különöset. Kíváncsi vagyok, elszállt-e az agya a két újraélesztés között. Mert ha igen, nem árt felkészülni, hogy született egy százkilencvenöt magas, kilencvenkilós csecsemőnk. Gondolom, a magunkénak fogjuk tekinteni!? – Emett, maga egy utolsó, cinikus, pimasz dög! – Hiszen csak aggódom érte! – csodálkoztam. Felálltam a székről, és kivonultam a szobából. Legszívesebben hazamentem volna, bár csak egy zuhanyozás erejéig. A langyos víz talán lemoshatná rólam az ólmos fáradtságot, a rám száradt verítéket. A többitől aligha szabadítana meg, egyéb nyavalyáimon legfeljebb egy alaposabb amnézia segíthetne. A büfében megittam néhány pohár frissen csavart narancslevet, egy bögre kávét, és bár barátkozni próbáltam a hűtőpultban virító étekféleségekkel, még a nyálcsordító saláták sem vonzottak. Evőképtelen leszek, míg a szamuráj fel nem ébred. Azután kimentem az épület mellé, bekapcsoltam a locsifont. Az üzenetrögzítő tudatta, hogy a rendőrfőnök számosszor keresett. Ez sem fordult volna elő velem, pórzsaruval, ha a nagyszerű Vis Majort nem heroinozzák le a talpáról. Visszahívtam Lasalandrát; ő nem közölt semmit, arra volt kíváncsi, mit tudok én. Nem szívtam mellre. Rosan klemátiszkék szemét láttam magam előtt, és elővezettem elgondolásomat. Őszinte csodálkozásomra Lasalandra beadta a derekát. Azt felelte, rendben van, tegyek elképzelésem szerint. Megszőttük összeesküvésünket, elbúcsúztunk. Kikapcsoltam a ketyerét, és visszamentem. Távollétemben felbolydult a 12-es szoba. Fejveszett rohangászásra érkeztem. A folyosóra kiparancsolt, rémült Venessa közel állt a síráshoz. Mostanában mintha gyakorta közel állt volna hozzá, holott ez tökéletesen idegen volt sziklaszerű lényétől. De persze nem ezzel foglalkoztam, hanem mellé simultam a falra: második holtraváltnak. Nem bírtam megjátszani a hidegvérűt. Úgy festett, a szamuráj megest összeomlott, és újra az életéért küzdenek. Váratlanul lefújták a készültséget. Érzésem szerint túl hamar: ekkor még csupán félősz voltam a félelemtől. Az életmentő sereg előtódult a kórteremből. Némelyik arcon vigyor rezgett. A keblembe zárt doktor, immár valóban fásult-álmosan, Venessa elé lépett. – Asszonyom... – kezdte. – Nem vagyok asszony! – szólt közbe a szólított, visszatalálva régi énjéhez. Az orvos bólintott, mintegy jóváhagyván, hogy ezt a tényt felettébb szükséges volt leszögezni, majd ekként folytatta: – Hölgyem, tegye meg a betegünk kedvéért: kapcsolja ki a rádiótelefonját! Hülyét kaptak tőle a gépeink. Szerencsére csak vakriasztás volt, a páciensnek semmi baja. Hacsak az nem, hogy a futkosástól felébredve rádöbbent, mennyire fáj a feje. Ellöktem magam a faltól, és a szobába nyitottam. Kegyvesztettem elefántcsont-sápadtan rám pillantott, rólam a mennyezetre, és lehunyta a szemét. – Látom, örülsz, hogy élsz – mondtam. – Ne kérdezz semmit – sóhajtotta. – Mit szólnál egy általános társalgási tilalomhoz? – kérdeztem. Felpattant a szeme. Rám meredt, felém nyújtotta a kezét. Nem vettem észre. – Jól figyelj, szamuráj, mert nem mondom el még egyszer: hatalmas farok vagy, ennélfogva törvényszerűen következett be, ami történt! Nem kell hálásnak lenned azért, hogy kórházba juttattalak. – Te? – nyögte. – Véletlenül arra jártam, ahol épp készültél visszaadni a lelkedet a teremtődnek. Halálos véletlenül, olyannyira, hogy legközelebb biztosan nem termek ott, amikor már csak egy mentőangyal segíthet rajtad. Engem nem avatsz be a furcsa útjaidba, te tudod, miért. De rajtam kívül még mindig akad egy-két igaz barátod, aki fedezhetné a hátadat, támadás ellen. Sült hülye vagy. Leveszem rólad a kezemet. – Kyra... Megakasztottam. – Vége, szamuráj. Ezen eltűnődött.

Homlokához emelte a kezét, a szívdobbanásait felügyelő ujjtyű láttán elfintorodott. Azután megpróbált felülni, mire a kábelerdő lengedezni kezdett körülötte. Ekkor szemet szúrt neki még egy cső, az ágy túlsó oldalán. Összeráncolódott a homloka. Megnézte, merretájt tűnik el a makaróniszál a takarója alatt. Egészen belepirult. Akkor fakadt ki, midőn a doktor által eddig feltartóztatott Venessa belépett az ajtón. – Ezt azonnal távolítsák el belőlem! – Nem lehet – mutattam rá. – Nem vagy szobatiszta. – Fel akarok kelni! – Nincs rá felhatalmazásod. – Nagyfiú vagyok! Ráadásul semmi bajom! Valaki szóljon valakinek, hogy szereljék le rólam ezt a sok nyavalyát! Legelőször a katétert! Kikérem magamnak! –Ne hisztikézz, szamuráj. Feküdj szépen, héroszhoz méltón, hisz megint rászolgáltál a babérkoszorúra. Fájlald a fejed, zúzott sebeid. Remélem, baromira másnaposnak érzed magad... – Emett! – hörrentett Venessa feddőn. – Nem beszélhet így vele! – Várjon kint! – feleltem keményen, keményebben, amilyen ő valaha is volt. Kiment. Az ágy mellé léptem. – Szia, szamuráj. Távozom. Örülök, hogy élsz, komolyan. Ezentúl is mindig tégy úgy, ahogyan jónak látod, te mondtad: nagyfiú vagy. Jaj, szörnyen kínos: dramaturgiailag remekül illene a nagyjelenetembe a többé ne számíts rám! fordulat, de nincs értelme, hiszen eddig sem számítottál rám. – Kyra... – Nem érdekel a közlendőd, immár! Ne szívd mellre. Téged eddig dajkált az élet. Mindig megtetted, amit a fejedbe vettél, és mákodra kevés kudarc, sok siker ért. És sosem is izgatott, hogy ténykedésedet rendszerint az azután a szar majd szépen visszacsap-effektus követte, mert azt is halálpontosan tudtad, mikor kell egy kis időre eltűnni a horizonton. Majd kiheverlek, szamuráj. – Kyra... Felsóhajtottam. – Ettől féltem. Hogy a két újraélesztés közt elveszett az agyad. És lőn: már csak kyrázni tudsz. Majd Venessa gyógypedezik veled. Megtanít az alapszavakra, cső nélkül pisilni, eszcájggal enni. Csá. Ja: találkoztam két rajongóddal. Azt üzenik: nem tudnak feledni, nagyobb jót tettél velük, mint hinnéd. Kívánják neked, légy boldog. Hát légy boldog! Kisiettem az ajtón. Elrobogtam Venessa mellett, suhantamban száznyolcvan magas masszaként érzékeltem a nőt. Sikerült. A parkolóig sikerült visszatartanom a könnyeimet. Berogytam a kocsiba, visszagyömöszöltem a fejembe a kitörő hiszti nedveit, öklömmel beélesítettem a szememet, és hazasöpörtem. Időzítve ébredtem, hüllőszerű-nehezen, mivel az égbolt még világlott. Háká valamikor kijelentette, hogy mostantól bizonytalan ideig éjszakásak leszünk – mindezt büntiből –, és majd szól, ha visszatérhetünk a rendes ritmusba; ha már nem haragszik ránk. És úgy felejtett bennünket. Mi pedig szépen átálltunk. Szervezetem teljes mértékben bevette, hogy aludni nappal kell. Kevés számú szabadnapjaimon ébren pilláltam éjjelente, ezen időszakban legfeljebb akkor nyomott el álmom, ha előtte összejött egy-két orgazmus. Ez nem a megfelelő gondolat volt. Éppen akkor, midőn egyszer s mindenkorra orgazmusmentes életvitelt ítéltem magam. Leütöttem a harsonázó ébresztőórát. Lemásztam az ágyról, és elbotlottam a szőnyegen heverő, XXL méretű kutyában. Jöttömnek az eb szerfelett megörült, lélekszakadva csókolt és rágcsált, ahol ért, és mivel jócskán benne járt a vedlési időszakban, ezenközben rám hullatta fele prémjét. Cserealapon ráruháztam fele királylányságomat, úgysem ért az már semmit a másik fele, a trónfosztott király nélkül. Ebből is kitetszik: rendesen fulladoztam mélymerülésű szerelmi bánatomban. Zuhanyozni vonultam. Egy percen belül eldugult a lefolyó a rólam foszladozó kutyaszőrtől. Azután körülnéztem a frigóban. Láttam odabenn néhány meghitten régi ismerőst: hetek óta kerülgettem őket. Néhány elbágyadt sajtféleség készülődött már, hogy elsétáljon a szemetesig. Kibontottam egy doboz kaját a kutyának. Tévedés volt. A tomboló hőség az eb étvágyának is betett. Egy tisztességes újfundlandi orrig érő vízben, hasmánt vészeli át a nyarat, és csakis akkor hajlandó táplálkozni, ha előtte elrágcsálhat egy darab fát, étvágyserkentőül. Hogy milyen fajtát, azt ő dönti el, csupán egy bizonyos: nem akármilyet. Semmi különös teendője nincs az embernek, időnként el kell ugrani rozsét szedni, a kutya majd kiválogatja belőle a gyomornedveit szaporító példányokat. Egy ízben, megelégelvén, hogy napok óta nem kívánok odaadóan étkezni, harapdáltam Titanic fájából, de nekem nem csinált tág gyomrot; úgyhogy e titok megfejtetlen maradt.

Végigtámolyogtam a gőzölgő kerten a vízimentő hajlamú ebbel. Kitártam a pitvarajtót. Titanic kikereste a máglyarakásból a neki tetsző gallyat, és elropogtatta. Azután megmártózott a tavirózsás medencében, majd ilyképpen felfrissülvén a házba trappolt, és alig finnyásán elköltötte vacsoráját. Bevettem néhány villányi görögdinnyét, lenyeltem két narancs levét, felmostam a nappalit, sötét overallt, magas sarkú tornacipőt öltöttem, és a kocsihoz masíroztam. Titanic érzelmes sóhajjal búcsúzott tőlem, megvillantva mackóbarna szemének fehér szegélyét, tudván, hogy e nézéssel a szívem legmélyéig megrendít. Ezúttal csak legyintettem: réges-rég megrendült lévén. Útnak indulván hajlandó voltam arra, hogy kézbe vegyem a fecsejfont, és meghallgassam az elmúlt nap során összegyűlt üzeneteket, nem keveset. Kellemesen távol élő anyám és nővérem több körben az iránt érdeklődött, miért nem vagyok vonalközelben, miért kapcsoltam ki a mobil és a fali telefont is, miért van ilyen rohadt meleg, mit használok depresszió ellen, különben úgyis mindegy, mert rajtuk az sem segít. Egyik unokaöcsém elújságolta, hogy megvedlett Kacat, a majd’ háromméteres tigrispitonjuk, és ha netán kígyóbőr hálózsákkal akarnék felvágni, időben szóljak neki, hogy még a nyáron postázhassa a vedledéket. Másik unokaöcsém elpanaszolta, hogy dobta a legjobb haverját, mert amikor megmutatta neki a drága Kacatot, a cimbora ekként fanyalgott: mi ez a bazi meztelen csiga? Üzent Blick, hogy ugorjak be a kórházba Vis Majorhoz. Ugyanezt hagyta meg Titus, Sidney és Ryan is. Fáradhatatlanul, sokszor. Sejtettem, hogy csakis a papagájról lehet szó. A szamuráj jákója friss vízre, szotyira és jó szóra vágyik, mindezt csupán két emberi lénytől fogadja el. Nélkülözhetetlen vagyok. Úgyis az ispotályba igyekeztem a szamuráj kelengyéjével. Vis Major az ágyon ült, hátát a felpolcolt párnához támasztva, saját pólóban, tapadós bokszeralsóban, cső- és kábeltelenül, féltörökülésben. Élő ember színezetű bőrrel, alig nyitott, vagy alig lehunyt szemmel, fekete szipkát rágcsálva. Megtorpantam az ajtóban. – Úgy látom, Venessa már megetette a papagájt – mondtam. – Kerülj beljebb. Megálltam mellette. Zsebre vágtam a kezem. Félrehajtott fejjel néztem rá. Kivette szájából a szipkát, teljesen felnyitotta a szemét, végigmustrált, majd hátravetette fejét a párnán, kinézett egy repedést a plafonon, és ahhoz intézte szavait. – Ha elismerem, hogy mindenben igazad volt, hajlandó vagy visszavonni egy, egyetlenegy szavadat a rám olvasottakból? Ne velőből felelj. Gondold meg, mit mondasz, mert akár igen, akár nem lesz a válaszod, én komolyan veszem. – Melyik szavamat kéne visszavonnom? – Azt, hogy: vége. Tudod mit? Most még ne válaszolj. Tegyük talonba a kijelentést. Majd visszatérünk rá egykét hét múlva. – Addig ne is legyen érvényben? – Ne – sóhajtotta. Felhagyott a mennyezet bámulásával, felém fordította a fejét. – A legszörnyűbbkor nem vagy mellettem?! – Ne próbálgass engem ezzel a ferde szemű nézéseddel, nem fog beremegni a térdem! A panaszolkodástól sem! – Ez idő szerint egyéb eszköz nincs a birtokomban. Nos: ne haragudj: nincs okod rá. És bár tudom, hogy ettől megugród a tripla szaltót, megint elismétlem a régi refrént: neked nem eshet bántódásod. Jóstehetség volt. Tényleg megszökkentem a szaltót, a lehető legtriplábbat. Azután lekaptam hátamról a táskát, a jobb térdéhez pakoltam a telefonját, stukkerét, kocsikulcsait. – Ne rohanj el! – óvott, látván, hogy sarkamon fordulni készülök. – Érdeklődhetnél esetleg a hogylétem felől. – Hogy vagy? – kérdeztem szikrázó szemmel. – Szeretlek – felelte. – Más újság? Amint látom, valamelyik híved ellátott privát ruhaneművel, egy jóságos egészségügy is leszerelt a kanócokról, a jegelés is megtette a hatását: már csak tíz sor monokli gyűrűzik a szemed alatt. – Nemsokára kiszabadulok innen. – Most már nyugodtan maradhatsz, nélküled is… Itt elharaptam közlendőmet. Felfigyelt elmélyülő légvételemre. – Miről beszélsz? – kérdezte, s eközben – hopp! – létrejöttek a jól ismert függőleges ráncolatok az orra fölött. Már csak néhány vízszintes vonal hiányzott ahhoz, hogy biztosra vehessem: a szamuráj síkideg. – Semmiről. Te csak bátran pihenkélj. Aki ebben zavarhatna, holtnak hisz. – Szórakozol velem? Egy nyomorú, beteg, öreg emberrel? Aki miattad került ilyen állapotba? Hulla egészséges voltam, amikor behoztak! Most meg?! Az intubálástól valami torokgyíkot kaptam. Nem bírok végigszívni egy cigarettát! Helyette bakelitszipkát és eukaliptuszcukorkát kell szopogatnom. A másik cső sem múlt el nyomtalanul, de ezt nem cizellálom. Még az sem kizárt, hogy további szövődményként impotenciát is kapok. Rohamokban tör

rám a kábaság, reggel is iszonyatosan kellett koncentrálnom, hogy megőrizhessem emlékezetemben a kitörésed minden szavát. Padlóig lepusztultan csak arra vágyom, hogy fogd a fejem, matass körülöttem, sajnálgass, vigasztalj, mert úgy tudom, te vagy a kedvesem. Ehhez képest mostohául bánsz velem! – Ne erőlködj – mondtam hűvösen. – Nem vágyom a Teréz Anya szerepkörre. Nem én leszek a fejfogód, a sütihordozód, se az utókezelőd. – Időnként úgy beszélsz, mint egy rosszfajta zsarufeleség. – Éppen az ellen protestálok, hogy zsarunejnek tekints! Aki otthon ül, vár, aggódik és hipertóniás. Aki kórházba látogat, hitvesét agnoszkálja, sírkertbe jár, varjúszín fátylat és gyászt visel. Térjünk vissza a kiindulási ponthoz: vége, szamuráj. Vis Major lerebbent az ágyról. Talpra szökkenése oly hirtelenszerű és fürge volt, mint fényesebb korában, ám régebben nem fehérült el az efféle mutatványtól. Átkarolta derekamat, éreztem súlyát; nem léptem el öleléséből, sejtvén, hogy akkor nem maradna lábon. Vállamra hajtotta fejét. – Ne mondd még egyszer! Ne akard, hogy komolyan vegyem! Mindig hagyj egy rést, amin visszabújhatunk. Most pedig kéne egy kávé, vénásan. – Feküdj vissza, és aludj párat a gáláns titkaidra. Gondolom, a holnap esti gályán nem te leszel a párom. Felemelte a fejét, és életlen közelségből rám nézett. Immár a saját erejéből állt a lábán. – Tényleg nem szerzel nekem egy kávét? – kérdezte. – Tényleg nem. – Red Bullt se? – De még csak hasist és heroint se. Mennem kell. Még nem sikerült fenékig kiélveznem a mai szabadnapomat. – És ezután fogod kiélvezni? – Bízhatsz benne. Jó éjt neked, könnyű álmokat. – Neked is, szép csipkeverő lány – sóhajtotta, végignyúlva az ágyán. Távoztam. Lasalandra pompás összeesküvő-társ volt. Menten megértettem, miért kedveli titokszövetségét a szamuráj. A Bíbor Bárban pontban a megbeszéltkor tört ki az időzített verekedés. Néhány acélosabb felépítésű vendég kapott hajba és másüvé. Kezdetnek egymást pozdorjázták, majd a berendezési tárgyakat is bevonták, úgymint: székek, asztalok, kidobáló-személyzet. Pokoli pankráció kerekedett. Hamarosan a bármixer is a pofonzsúrba vetette magát, és kisvártatva Firio is csatlakozott a tömeges megmozduláshoz. A szabad ég alól szemléltem az eseményeket, az utcára nyíló ajtó lebbenékeny gyöngyfüggönyén át, egy legalább tizenkét személyes, átláthatatlanná üvegezett, páncélozottnak látszó Rolls takarásából, amely csakis a főármánynoké, Firióé lehetett. Nemigen kellett volna rejtekeznem, a gorillahad elmerült a nyugtalanabb vendégekkel vívott ökölcsatában, ám ha valamelyikük véletlenül éber maradt volna rám is, fekete öltözetem, sötét csuklyám cinkosan elbújtatott a sötétben. Mindazonáltal sajnáltam, hogy ez alkalomból nem fekete színű rágógumit harapdálok, a tökéletesebb álcázás végett. A táncrúd köré nyűgözött lányok eleinte tovább vonaglottak, mintha nem érzékelnék a körülöttük zúgdosó tárgyak, egyének által kihirdetett rendkívüli állapotot, majd elbizonytalanodva szórványosan rángatódzóvá lassultak. Végre, Firio parancsrikácsát meghallván visszavonultak az intim fertályon leledző tenyérnyi budoárjukba. Ekkor a sikátornyi mellékutcába, a hátsó bejárathoz surrantam. Nesztelenül belopóztam a hiábavalóan kulcsra zárt ajtón. Csőre töltött bal ököllel siettem előre, a számosszor leokádott, sűrűn újrafertőtlenített falhoz simítva hátamat. Jobbomban a kommandósok csodafegyverét szorongattam, egy otrombának látszó, ám annál rafináltabb stukkerfélét. Nem hittem volna, hogy használnom kell, de ez tévhitnek bizonyult. A kékes félhomályba burkolódzó folyosó kanyarulatában egy pancsos vödörrel, felmosófával és gumikesztyűvel felszerelkezett, minimum kétmázsás baromba botlottam. A lányokat strázsáló, s csupán alfoglalkozásban suvickoló pacák észleltekor arcomba rántottam a kámzsát. Szükségtelenül. A denevér-hallószervű sikaszaurusz fel sem pillantott a fókázásból. Patinás rutinnal, visszakézből cseszett szájon gumiba húzott öklével: a higiénikus szex apostola lehetett. A falra kenődvén sem maradtam tétlen: kétszer elsütöttem zajtalan fegyveremet. Az ártalmatlanító gumilövedékektől lórúgatott fickó összegörbedt. Maradék erejét csodálkozásra vágyta fordítani, de nem engedhettem meg neki, hogy vizuálisan is érzékeljen. Könyökkel, majd a fegyveraggyal is nyakon vágtam. Zuhantát úgy irányítottam, hogy feje a vödörrel találkozzon. Sajna, vagy a felmosóvödör volt kicsiny, vagy a

koponyája túl nagy: összeszorultak. A macerált edényből kicsapó, maró szagú lütyő szétáradt a folyosón. A taksiszaurusz elfeküdt rajta. Sajátos bájjal, noha öntudatlanul viselte neonlila műanyag szkafanderét. Átléptem rajta. Cipőm széles, magas gumisarkának hála: nem spárgáztam le a felmosólé-nyálkán. Rosan szobájába nyitottam. A lány félbódultan kuporgott ágyán, még a munkaruháját viselte: mellbimbóit egy-egy csillámpetty fedte, ölét kilencnyi aranylamé rojt függönyözte. – Gyere – súgtam, s egy pillanatra felfedvén arcomat, felé nyújtottam a kezemet. Térden indult felém, rohanvást. A nyoszolya végére érvén elvesztette maga alól a talajt. Estében kaptam el leheletkönnyű testét. Rosan nyüszítve sírt, nevetett. A vállamba fogódzva talpra állt. Szemlátomást velem akart tartani, e cél érdekében úrrá lett az ereiben cirkuláló kábulaton is. Kisurrantam vele a folyosóra. Botorka léptei a síkos szakaszon kiismerhetetlenné váltak. Én sem haladtam igazán délcegmód az enyőkén. További nehézségeket a bólogatni látszó neonlila vödörben időző gigabarom ígért, térdre kecmeregni igyekezvén, s közben olyan hangokat hallatva, mint egy dugulástól beelegelt lefolyócső. Nem tűrhettem, hogy túlszörcsögje a közeli csatazajt. Hibernáltam a sarkammal. Rosan rohamosan fáradt, ernyedt a karomban. A vészkijárathoz érve a falhoz támasztottam kihűltnek érzett, súlyosuló testét. Kilestem az utcára, a levegőtisztaságot ellenőrizendő. A lány tüstént a padlóra csuszamlott, amint elengedtem. Nem léphettem vissza, hogy összeszedegessem. Ugyanis a jobbomon, a fülem közvetlen közelében, tisztán kivehető csettenéssel kibiztosítottak egy stukkert. Átnyargalt az agyamon, hogy kár volt megszerveznem a gorillákat elvonó álbalhét, hiszen mégis folyton velem rosszpofáskodik némelyikük, amikor a szemem sarkából észlelt, fegyvert tartó kéz eltűnt a látómezőmből, ugyanekkor gallytörésszerű roppanás hallszott. Azután a gonoszdi stukkerhez tartozó test három méterrel távolabb landolt a homorú hátú macskakövön. Jócska fekete árny lebbent mellém, óriási szellemre emlékeztető. Behajolt az ajtón, felnyalábolta Rosant, menj a kocsihoz, lehelte rekedtesen, és én mentem, futvást. A kísértet követett. Húsz másodperccel később beizzítottam a fals rendszámmal ellátott konspirációs járgányt, és a földön heverő Ismeretlen Gorilla korpuszát kikerülve elhagytuk a tetthelyet. Söpörtünk Yard iránt. A kocsi tatjában Rosan ülve maradni iparkodott, ám lépten-nyomon eldőlt, mindannyiszor a kanyarodással ellenkező irányba. A mellette toronyló szellemóriás lehántotta magáról fekete zakóját, és a zajosan fogvacogó, furcsán csukló, nyeldeklő lányra borította. Hátrapillantottam a tükörben. – Mégiscsak hozzájutottál egy vénás kávéhoz? – érdeklődtem komoran. Mielőtt még választ kaphattam volna, Rosan felnyögött, ledobta a karitatív kabátot, és két kézzel az ajtóhoz kapott. – Hánynom kell – gurgulázta feleslegesen; rég gyanús volt, hogy effélére készül. Félrekormányoztam a járgányt, és a fékre léptem. Addigra a szamuráj átkarolta a lányt, kilökte az ajtót, és vele hajolt az úttest fölé. A maga részéről Rosant tartotta, ő csupán torokgyíkos köhécseléssel járult a rosszullét hangjaihoz. Fedeztem őket, míg ismét fuvarozható állapotba nem kerültek. Játszi könnyű dolgom volt. A cselszövés sikerültnek tetszett: az eb sem tépett utánunk, hogy feltartóztasson bennünket. A bárban bizonyára állt még a bál. A Lasalandra által kirendelt hevülékeny vendégseregnek bőven akadt törlesztenivalója. A rabszolgaszöktetésre majd később derül fény, az ennek meggátlásában heroikusan fellépett és elbukott gigabarmok alighanem elkómázgatnak még egy darabig. Lasalandra és Vis Major társaságában hallgattam végig a hevenyészve felöltöztetett Rosan kisebb-nagyobb összeomlásokkal sűrűn megszakított, lázálomszerű történetét. A tizenkilenc éves éttermi felszolgálólány, Rosan McGuill néhány hónappal ezelőtt hazafelé tartott a barátnőjével közösen bérelt lakásba, midőn egy kocsi fékezett mellette. A hátul ülő utas, szétteregetett térképpel a kezében megszólította a lányt, s amikor e trükkel sikerült az ajtóhoz csalnia, a járgányba rántotta és leütötte. Rosan a Bíbor Bár parányi szobájában tért magához. Szinte nyomban belefecskendeztek egy injekciót, és mert tiltakozni próbált, néhány irtózatos erejű pofonra is szert tett. Ez ekként ismétlődött hosszú ideig. Enni, inni jutalom gyanánt kapott, ha sírás és sikítozás nélkül eltűrte, hogy különféle férfiak töltsék rajta kedvüket.

Idővel kevesbedtek az ütlegek, az injekciót viszont egyre szívesebben fogadta, bár sosem tudhatta előre, mekkora dózissal kedveskednek neki. Előfordult, hogy csaknem jókedve kerekedett a szertől, máskor meg magatehetetlenre bárgyúlt tőle. Kegyetlen verések árán tanulta meg, hogy nem érdemes szökdöséssel kísérleteznie. Ha kezesen viselkedett, vagyis ha esténként táncolt, és fűvel-fával szobázott, tűrhetően bántak vele. Firio gyakran elvitte elegáns házakba;, ezen alkalmakkor szép ruhát kölcsönzött neki. A drága villákban többnyire csak egyetlen férfinak kellett kedvére tennie. Ezek a férfiak tudták, hogy ő nem jószántából szeretkezik velük, ettől gerjedtek, és felárat fizettek ezért Firiónak. Ám bármennyire elfásult is, nem tett le a menekülés gondolatáról. Hallotta néhányszor, hogy Firio gúnyosan beszél az eltűnt lányok után szimatoló zsarukról; ellenben a nyomravezetőknek felajánlott markánsabb összeg hallatán felélénkült fejvadászok felettébb nyugtalanítják. Ezután Rosan folyvást arról ábrándozott, hogy hamarosan rátalál egy fejvadász, és megszabadulhat a fogságból. Amikor Vis Major megjelent a bárban, biztosra vette, hogy vágya teljesüléshez közelg. Hátramentek a szobájába, és a férfi rögtön azt kérdezte, Rosan McGuillnek hívják-e. Erre ő izgatottságában túl nagy lármát csapott, a kelleténél hangosabban könyörögvén: menjenek már el innen! Ekkor három fegyveres gorilla rontott rájuk. Firio is megjelent, és rögtön az ő halántékához szorította a revolverét, és ennek láttán Vis Major felhagyott az ellenszegüléssel, és nyomban kapott a hátába egy injekciót, és eltörtek a fején egy üveget, majd összevagdosták vele, és ettől megint majdnem beindult, de Firio azt mondta: most orosz rulettet fogok játszani a lánnyal, és elsütötte a forgótáras pisztolyt; szerencsére akkor épp nem került golyó a csőbe. Azután kivitték a fejvadászt, mert mindnyájan annak vélték, és ő azt hitte, megölték, mert nem sokkal később Firio visszajött, és elmagyarázta, mit kell majd mondania, ha valaki netán érdeklődne utána. Amíg a lány hol szemtelenül, hol könnyektől csukladozva beszélt, Lasalandra egy golyóstollat forgatott az ujjai között. Napbarnított arcbőre gyöngyházszínűre sápadt. Angol pázsit-módra tökéletes, ezredmilliméteres pontossággal nyírott bajusza meg-megrándult. A szamuráj kinyújtott lábbal, elomolva ült egy széken, tenyerével a homlokán, nem épp lelki és testi ereje teljében. Lidérctörténete végére érve Rosan magába roskadt. – Nem mehetek haza – nyöszörögte a fejét rázogatva. – Firio megöl, megígérte! A munkahelyemről biztosan rég kirúgtak, pedig eléggé szerettem ott dolgozni, de már aligha vesznek vissza, és úgyis az lenne a legelső teendőm, hogy le tudjak szokni a kábszerről. Utálom, gyűlölöm ezt a fura, ernyesztő kábaságot, és mégsem bírok meglenni nélküle. Lasalandra megmoccant, zakója zsebébe dugta a tollat, közelebb húzta székét a lányhoz. – Semmi esetre sem mehet haza. Ha megengedi, hogy gondját viseljük, elvisszük egy klinikára, ahol segítséget kap ahhoz, hogy túltegye magát a megrázkódtatáson, és megszabaduljon a függőségétől. Ott Firio sem találhat magára. Az az ember, akit fejvadásznak hittek, aki végül is kihozta magát onnan, zsaru, egyike azoknak, akik szeretnék elkapni Firiót és ennek a förtelmes üzletágnak a fejét. – Nem tanúskodhatok! – riadt meg Rosan. – Nem tehetem, sokan vannak, és egy csomó rendőrt is lefizettek! Ne higgyék, hogy csak miattam, rajtam kívül másokat is ilyen sorban tartanak! Sokszor hallottam erről hencegni Firiót! Egyszer ahhoz a férfihoz is elvitt, akivel olyan görnyedten szokott telefonon beszélni, ahogy a főnökkel szokás, de nem kellettem az illetőnek, ezért félreküldtek tévét nézni, ők meg arról társalogtak, milyen csellel lopjanak ki valakit a saját házából, hogy beidomíthassák annak a pasasnak, aki előre fizetett érte. – Bocsánat – nyögtem. – Itt rajtam kívül mindenki tudja, miről van szó? – Mindenki, akinek tudnia kell – felelte a szamuráj. – Ezt vegyem visszautasításnak? – érdeklődtem vészterhesen. Lasalandra felsóhajtott. Feddően pillantott kedvencére. – Nem látom értelmét a további titkolózásnak – mondta. – Kyra már úgyis eléggé belekeveredett. Név szerint. Személyesen. Tettleg. – Még azt is tegyük hozzá, hogy miattam! – morrant Vis Major. – Változatlanul fenntartom, hogy semmi keresnivalója ebben a szennygödörben! Teleszívtam magam levegővel, és egyenesen Lasalandrához intéztem szavaimat. Úgy festett, nála is kezd némileg kegyfogyottá válni a szamuráj. – Megható, ahogy ez a katéterszökevény aggódik értem, mégis úgy látom, hogy kettőnk közül én vagyok kicsattanóbb egészségi állapotban, és szerintem jogomban áll tudni, miért cipeltem vásárra a bőrömet, több ízben is! – Igaza van – bólintott Fertő City tiszteletre méltó rendőrfőnöke. – Ha nem lógok el a katéterről, már Firio ágya fölött lógna a világszép gereznád! – emlékeztetett szellemóriásként történt megjelenésére exkedvesem. – Kivágtam volna magam abból a kínszituációból is, mint már annyi másból! – Igen? És mit csináltál volna a pasassal, ha a kivágás eszközlése közben felismer? Kinyírod? Tudod, mivel játszol? Tudod, hogy amikor hajnalban berontottál közéjük, nem csak a saját életedet tetted kockára, hanem

Rosanét is? – Képzeld, eszembe ötlött! Ezért van itt a lány! És remélhetőleg Firio azt fogja hinni, hogy egyedül, magától szökött meg. Részemről két díszállattal találkoztam akció közben, de a taksiszaurusz biztosan azt hitte, hogy Rosan próbál lelécelni, mert úgy vágott szájon, hogy közben oda se nézett, aztán meg nem ért rá látni többé. Azt speciel nem tudom biztosan, hogy az a pasek milyen verziót fog terjeszteni, akit te röptettél meg, de úgy sejtem, valami ezoterikusat! És lövésem sincs, miért vitatkozol még mindig, te katéter-pillangó! – Leszállnál a farkamról?! – üvöltött a szamuráj, felserkenve a székről. – Ha kimerítették a pedzett témát, térjünk vissza eredeti tárgyunkhoz – indítványozta Lasalandra. – Még maradt benne – tudatta exszívbélim a köztünk álló asztal sarkát fojtogatva, mintha engem. – Kyra most árulta el, hogy ketten is szemtanúzták ottjártát... Közbeszóltam. – A hernyótalpas takapó vizuálisan nem érzékelt! Lasalandra finoman megköszörülte a torkát. – Vis Major, üljön le, vagy feküdjön vissza a kórházba! Majd én tájékoztatom Kyrát a tényekről. Az elmúlt hónapokban több különös eltűnési esetről szereztünk tudomást, továbbá olyan szexuális erőszaktételekről értesültünk, amelyek előre megszervezettnek tűntek. Jelen pillanatban még csak Rosan McGuill elrablását tudnánk bizonyítani, de gyanúnk van arról, hogy más lányokat másutt tartanak fogva, hogy bizonyos aberráltabb körökben nagy keresletnek örvend a rendelésre elhurcolt nőkkel történő kereskedés. – Kinek jutott eszébe ez az állatság?! – nyögtem. – Az illető urat Lailának hívják. – Alex Laila? Fertő City főkuplerájosa? – kaccantottam. Megjelent előttem a zsokétermetű, répavörös hajú, sértődékeny fickó. – Azt az alakot képtelenség komolyan venni! A szamuráj a felélénkültnek látszó lányhoz fordult. – Ki parancsol Firiónak? – kérdezte. – Az a férfi, akit Lailának hívnak. Megroskadtam. Vis Major rám nézett. – Emlékszel, mit művelt Laila, amikor pusztán csak annyit óhajtott elérni, hogy ne emeltessünk vádat a fiacskája ellen? Emlékszel, hogy hemzsegtek körülöttünk a verőemberek? Még a féltve-szeretett kertedben is?! Na de mi heroikusan kitartottunk, meg is történt a vádemelés. Na és hol van most a kis trónörökös? Szabadlábon! Ez a mostani história jóval tétesebb. És rohadtul nem szeretném, ha megest tulkok nyüzsögnének a kertedben, pláne a legprivátabban, ha értesz metaforául!? – Menj a francba, szamuráj! – leheltem. Lasalandra felemelkedett. – Köszönöm a közreműködésüket. Megtettük az első lépéseket az ügy felgöngyölítése érdekében. Remélem, hamarosan hűvösre tehetjük az elkövetőket. Gyér tapssal honoráltam közhelyeit. Vis Major elvigyorodott, a főnökére nézett. – A tollam – mondta. – Milyen tolla? – hökkent Lasalandra. – Amit elsírt tőlem, azután zsebre vágott. Kérem vissza. – Zsebre vágtam volna? – Tolvaj! Megkapta féltett írószerszámát. Leléphettünk. Lasalandra Rosannel maradt. Nyomozósereg csatlakozott hozzájuk. A parkolóban megtorpantunk. – Szia – szóltam. – Taxizz vissza az intenzívre. – Nem lehet. Kirúgattam magam. – Menj, ahová akarsz. – Hozzád mennék. – Nem lehet. Onnan is kirúgattad magad. Talán Venessa befogad. – Nem vagyunk olyan viszonyban. – Venessa is dolgozik a Laila-ügyön? – kérdeztem. – Nem. Az én esetemről csupán annyit tud, hogy valakik valamiért ki akartak nyírni. – Eszerint őt egyéb okból verték össze? – Honnan veszed, hogy összeverték? – lélegzett mélyet. – Néhány nappal ezelőtt személyesen fuvaroztad munkába, sajnálgattad, gyámolgattad. Még ma reggel is látszottak rajta a brutálnyomok. Netán te tángáltad el? – Nem vagyok nőtángálós alkat. Veled mindjárt kivételt teszek. – Inkább menj vissza a lélegeztetőgépre, kacsára, kanülre – tanácsoltam. Két ujjamat megrezgetve pát intettem,

és tovavonultam. A kihallgatószobában hagyott Rosanre gondoltam, rövidesen jelentkező kínjaira, amikor majd kábítószertől megtisztult szervezete követelni kezdi az agyzsibbasztóját, amikor ennek híján csupaszon és késélesen veszik elő emlékképei, és azt kívántam neki, ne őrüljön bele. Ám midőn képzeletben néhány pillanatra helyet cseréltem vele, gyanítani kezdtem: én eszemet veszteném. Ekkor eszembe jutott Venessa reggeli rosszkívánsága. Fázni kezdtem. A kocsiba ülve a hőmérőre sandítottam. Szerinte harminc fok volt, holdárnyékban. Hazagurultam. Kertemben a szamuráj járgánya álldogált serpenyőforró motorháztetővel. Hajdani kedvesem éppen kilépett a zuhany alól, midőn harcias hévvel a fürdőszobába nyitottam. Még nem volt ideje a törülközőért nyúlni. Eléggé védtelennek látszott. Ezt szóba hoztam. Azt már nem, hogy szívem szerint legott a kebelére borulnék, ugyanis már azon puszta ténytől, hogy elevennek láthatom, imádkozós öröm ragad magával. – Régebben nem voltál ilyen levakarhatatlan – szóltam gonoszul. – Tegnap hajnalban új életem kezdődött. Vadiúj. Neked köszönhetem. Szólíthatlak anyámnak? Elcsomagolta magát a fürdőlepedőbe. Épp alkalmaskor: kezdett felakadni a szemem. Szánalmasan amortizált kinézete volt. Ám a tiplik, dudoklik, vérömlenyek és flastromok egy szemlátomást esztétikus – magas, széles vállú, mértékkel izmos, elhízatlan – férfitestet borítottak. A hasfalán áttűnő izomzat látványáról egy tábla csokoládé jutott eszembe, és menten kedvem támadt a nassra. – Lefekszem – tudatta. – Hát te? – Még száznyi dolgom van – füllentettem. – Egy rakás mosatlant észleltem a konyhában. – Hagyd a fenébe. Lehordja majd a hangya. – Voltaképpen hol készülsz lefeküdni? Az én ágyamban?! – Ne reszkess, ma éjjel nincsenek buja gondolataim. Szeretnék veled összegömbölyödni, fészekmelegre vágyom. – Na és a papagáj? – firtatóztam, a hálószoba felé tartó szamuráj nyomában lépdelve. – Elmagányosodik. – Délután meglátogatták őt a barátaim, családostól. Popej nagyon élvezte a gyerekeket. – Komolyan mondod? – hördültem. Elképzeltem a többnyire vasbeton keménynek mutatkozó akciós pasasokat, amint... Na nem! Teljesen kiakadtam. Lefékeztem, megmarkoltam a korlátot. Vis Major felért a csigalépcsőn. Megfogta az ajtókilincset, és visszanézett rám a válla fölött. – Jössz? – Majd elválik. – Ha neked nem mondhatom el, akkor senkinek. Talán emlékszel: meghaltam, nem is egyszer. Jártam odaát, fényes-szép volt, és mégis minden ide kötött. Ez az élmény azt is megváltoztatta, amit változtathatatlannak hittem. Még nem készültem el vele, még gondolkoznom kell rajta. Talán te segíthetnél. Megfordultam, lesétáltam a lépcsőn; hallottam, hogy az ajtó becsukódik odafönn. Lázas konyhai ténykedésbe fogtam. A kutya folyton a lábam mögé hevert, minek következtében megfigyelhettem, milyen sűrűn lépek hátrafelé háztartásvezetés közben, ezzel nem kevés balesetet előidézve. És amikor sokadszor felbuktam a kötélidegzetű ebben, leültem mellé a padlóra, ő a térdemre hajtotta fejét, és rám bámult mindig kissé szomorú, állandóan nagyon érzelemteli, tündöklő barna szemével, és hosszan néztük egymást, és eszembe jutott: amikor először elvittük őt a folyóhoz, még igazi neve sem volt, még csupán egy kutyakölyök volt, még nem az enyém: csak nemrég kaptam, és csupán elfogadtam, miként ajándékot illik. Az ebcsepertyűt a víz megpillantásakor elővették veleszületett locsipocsi hajlamai, és a szakadatlan esőzésektől felhízott, elsodort faágak törmelékét ringató vízbe gázolt, vagyis csak gázolt volna, ám az öbölben feltorlódott uszadékok néhány pillanatig megtartották: lassan süppedt alá, akárha ingoványban, azután úszni próbált, ám egy centit sem haladt a hordaléktengerben; végül agyafúrt mentőakció keretében kellett kiszabadítanunk. Azután odébb sétáltunk, nyugalmasabb partszakaszt keresgélve; a folyó dübörögve vágtatott mellettünk, fulladozó nyárfák, növendékfüzek hajladoztak a sárgás színűre dühödött áradatban, és az imént kimentett vízimentő kutya mesmeg feredőzni indult. Ezúttal egy bokorcsoport akasztotta meg úszómesteri elhivatottságának próbálgatásában. Az eb kitartóan tempózott, és szemernyit sem haladt. A szamuráj felsóhajtott, és farmernadrágját ledobva begázolt érte a köldökig érő vízbe. Leemelte a nyomorú lényt a marasztaló természetű bokorról, azután megmutatta neki, miként úszik az, aki tud. Sokáig gyakoroltak, s mire partra lábaltak, elkészültem a kutya nevével. Megcsókoltam Titanic orrát, azon a ponton, ahol olyan volt, mint a fekete bársony, felszökkentem mellőle a padlóról, és további teendők után néztem, tudván, hogy ma éjjel sem fogok aludni; kiakadva attól, hogy még bizonyosra vett érzelmeink is mily bizonytalanok, annak felismerésétől, hogy ebben nem létezik elég, mert még a végtelennek érzett is fokozható, s noha tegnapelőtt hinni véltem, hogy szerelmesebb aligha lehetek, most itt állok

rémülten, a tegnapinál is fájóbb szerelmesen, és azt is sejteni kezdtem, mi jöhet holnap s azután. Dühödt növényápolásba menekedtem; egyszerre csak az üres vendégkalitka fölött függeszkedő, fehér virágainak illatától részegült kúszó mellé érkeztem, és a vonalkódszerű rácsokon átnézve eszembe jutott a papagáj. A jákót a szamuráj kapta, tőlem, és átallott örvendeni az ajándéknak. A galamb nagyságú, szürke ruhás, ellenben pazarul piros farkú, kombináltfogó csőrű madár eredeti méretének háromszorosára borzolódott új gazdája láttán. És viszont. Időbe tellett, míg kiismerték egymást, addig a vegetáriánusként eladott Popej sok karajcsontot kimardosott az óvatlan pasas kezéből, gyakorta meglépett a kalitból, hiszen kedvére nyitogatta annak ajtaját, még azután is, hogy piros lakat került rá. Betéve tudott egy kötetnyi reklámszlogent, útszéli füttyökkel szaggatta a dobhártyát. Vis Major hozzám járt pityeregni, ha fejgörcsöt kapott az éles trilláktól. Mígnem egy napon, keblencemnél járván, megütötte fülemet a jákó sóhaja, miszerint: szamuráj. És mert dermedtemben nem nyikkantam, folytatta, szia, hello, kedves, csókolj meg, szólván. Ekkoriban már nyitott kalitban élt, többnyire annak tetején, vagy a neki készült ülőfán tartózkodott, élénken szemlélte a körülötte zajló eseményeket, mi van? kérdezgetve, ha hosszan nem szóltak hozzá, fürdesz? susogta, ha arra vágyott, hogy elé tegyék a vízzel teli tálkát, melyben aztán szárnyát szétterpesztve, élveteg sóhajtozással, csókokat csicseregve, megejtő kéjesen, hosszasan eldagonyázott. Elleste a ház neszeit, tudott telefonul, ajtócsengőül, ventilátorsurrogásul, mikrosütőül, megismerte kocsijaink hangját, ha lefékeztem a hajlék előtt, Kyra! rikkantott, amikor beléptem, szia, élet! sóhajtotta. Kettőjük kapcsolata szinte észrevétlen gyengédült. Végül összeszelídültek, s midőn a jákó, csőrével megmegkapaszkodva, komikus sietséggel feltépett kalitja tetejére, a szamuráj amúgy matrózosan jelentette: Kapitány a hídon! És éppen karácsonykor, a madár méla-szemérmetesen maga elé súgta: kapitány. Pár nappal később megengedte az első érintést, hamarosan fejét lehajtva jelezte, ha simogatásra sóvárgott, azután kissé bizonytalanul, némileg szégyenlősen eltűrte, hogy barátja a két tenyere fészkébe vegye őt. Ha csókot kapott, zajosan viszonozta, és szívszorító volt nézni, milyen finoman érinti csőrével a szamuráj arcát, száját, szempilláit. Egy napon, mikor megálltam előtte, rám meredt a jól ismert féloldalas fejtartással, halkan csettintett fekete nyelvével, közelebb jött egy lépésnyit, lehajtotta fejét, és elém görbítette nyakát. Félve értem hozzá, előbb csak ujjheggyel; alig hittem el, hogy ekkora megtiszteltetés ért. Popej toppantott, még közelebb hajolt, és mélyebben leszegte a fejét. Végigsimítottam a hátán. Lehunyta óaranyszín szemét, majd résnyire nyitotta, és sűrűn pislogott, míg tenyerem fel-le sétált selymes érintésű, meleg nyakán, kissé műszálasnak érzett, langyos háttollain. Örömtől fogvacogva fogadtam el ajándékként kapott bizalmát. A kezemben tartott öntözőkannára meredtem, azután a hátam mögé vágtam azt. Sarkon fordultam, felsiettem a lépcsőkön, útközben elszórtam feleslegesnek ítélt cuccaimat, valamennyit. A hálószobába nyitottam, és végignyúltam az ágyon. Vis Major harántfekvésben hevert a lepedőn, mindössze egy paplancsücsökkel takarózva. Csupán annyi időre ébredt fel álmából, amíg hozzám gömbölyödött, a hasamra simítva tenyerét, szia, élet, dünnyögte, és aludt tovább, ezer méter mélyen, nesztelenül. Rekkenő napsütésre eszméltem, a bambuszredőnyök sem bírtak el vele. Az alvó szamurájra néztem, s vigyázva, nehogy megérintsem, lovaglóülésbe helyezkedtem fölötte. Sokáig így maradtam, kisimult vonású arcában, testében, fantasy-tetovációiban gyönyörködve. A nyitott ablakok beengedték a madárhangokat; a százféle csettegés, trilla és fütty közül újra, mint mindig, a feketerigó utánozhatatlanul egyszerű-szép életöröm-strófáját találtam a legszívfacsaróbbnak. Ezen ujjongó dallamfutamot gyakran hallottam, mégsem eleget; némelyik füttyész kivételesen cifrázta: hosszan elnyújtva, megrezgetve, ropogósán, vagy raccsolón. De csak nyárkor: étek-, fény- és szerelembővében. Legigazibb élvezetem akkor következett el, amikor a fészekből kiserdült kamaszrigók tanulgatni kezdték eleiktől a dalt: hangról hangra, számosszor nekifutva, el-elfúlón, olykor belesülve, máskor a lelkesültségtől túlcizellálón, rekedtesen, fazékzöngésen; mind tisztábban fújták, mígnem tökéletesen. A szamuráj megmoccant, néhányszor felpillantott, mire képessé vált nyitva tartani a szemét, ha csak félárbocon, ferde nézésűn is. Hallgatta a rigósulit, fürkészett engem; a redőnyök rései között átbújó napfény arannyal csíkozta kreollá süttetett arcbőrét, az egyik fénysáv átszínezte és felragyogtatta olvadt csokoládészín szempárját. – Jöjj közelebb – invitált. – Nem lehet. – Miért nem? – Mert most így szép. – Tehetnénk még szebbé. – Momentán elég ennyi. – Neked. – Neked is. Kripli vagy. – Kripli a fene. Csak egy kis torokgyík. Ettől még nyugodtan lovaglóülhetnél rajtam.

– De én fölötted lovaglóülök. – Legalább hajolj előre. Csupán annyira, hogy összesisteregjen a mellkasunk. – Biztos, hogy sisteregne? – Kicsapná az összes biztosítékot. Meddig akarsz haragot tartani? – Nem vagyok futurológus. – Sokat kell még bicikliznem a feloldozásért? – Bringa-maraton sem kizárt. – Vesszen reményem? – Jegelheted egy ideig. – Oké – sóhajtott. Felült, és belém ütközött. Ha már ott járt, derékon ölelt. Kisiklottam karjaiból, lemenekültem az ágyról, és nekiálltam szekrényeket nyitogatni, mint ki öltözni készül. – Csinálok neked egy polcot a kocsiban – mondta. – Megvan! A kalaptartó mellé. Az lesz a haragtartó. Rájöttem, hogy fürdőruhát óhajtok ölteni, a meteorológiai pokolra való tekintettel. Felástam három fiókot, de csak réges-régi rongyokat találtam. – Jézusom! Nincs mit felvennem! – nyögtem. – Végre valami kihoz a sodrodból – fanyalgott a kedves, elhagyván a szobát. A kertben reggeliztünk az izzó napernyő alatt; narancs facsart levét, kávét, rokfortkrémes pirítóst, ropogós paprikát, érzéki paradicsomot. És mert délre járt az idő, Vis Major közölte: elugrik egy pizzériába, változatlanul igen éhes lévén, és tétován megérdeklődte, vele tartanék-e, ám rögtön felelt is helyettem, miszerint nem. Ezután meggratulálta, hogy elvagyok kaszált füvön, barátin megráncigálta Titanic fülét, kocsira kapott, és elporzott azzal, hogy majd a lőgyakorlaton találkozunk. Úgy lőn. Midőn a fegyverropogástól hangos terembe nyitottam, ott leltem őt a mordályagyon: fülvédőben és sárga szemüvegben lődözött, és nemigen talált mellé. Teljesen gyógyultnak nyilvánult. A szomszédos állásban a csaknem hermetikusan zárt ruházatba öltözött Venessa ténykedett, oly tempóban, hogy egy Sancho Panzára is szüksége volt, aki a töltött fegyvereket hajigálta a kezébe, egyre stresszesebben, alig győzvén a tempót. Megtorpantam a közelében. Nem én voltam az egyetlen bámészkodó. A nő veszett fúriának tetszett, és bár nemegyszer találkoztam már vele e helyt, és meggyőződhettem arról, hogy mester- sőt: művészlövész, eleddig legfeljebb azt érzékeltem, milyen élvezettel kezeli a legkülönfélébb gyilokeszközöket; ezúttal valami egyéb is megütött. Észleletem csak lassan körvonalazódott, a mellém kövültében epés megjegyzéseket ejtegető Blick által sűrűn megzavarva. Egyszercsak Venessa megfordult, és miközben azt üvöltötte nekünk: ne bámészkodjanak, maguk is tegyék a dolgukat!, reflexből ránk szegezte a kezében tartott flintát, és lövésre készen tartotta – esküdni mertem volna, hogy nem túlzottan tud magáról. Beálltam egy tüzelőakolba. Rövid időre kiment a fejemből Pralin. Elintéztem a rutinszériát, lenyúltam a lőlapot; tovább nem érdekelt e sportág, miattam aligha kopott jelentősen az apparátus céltárgyparkja. Végül ott felejtettem magam, ahol voltam, látván, hogy tőlem néhány méternyire Venessa észvesztve nyomdossa a gombokat, melyek aztán újabb és újabb figurákat pattintanak elébe, egész alakosakat, és ő kizárólag letális lövéseket ad le rájuk, valósággal szétfasírozván azokat. Kezdetben Pralin szívesen villogott előttünk zaftos kommandós múltjával, elmesélvén néhány hősi esetét, és ars poeticaszerű gyakorisággal hangoztatta: nem ejtettem foglyokat. Addig-addig borzongatott bennünket a hidegvérűen előadott történetekkel, mígnem egyszer a férfimosdó nyitva feledett ajtaja előtt elmenvést megállította a neve hallata. Ilyképpen szerzett tudomást arról, hogy alábbvalói nem istenítik, sőt. A derék Blick éjfekete hangján éppen azt ecsetelgette valakinek, miszerint: holtbiztos, hogy az a nő jéghegyfrigid, de úgyannyira ám, hogy a legvadabb indulatkitörésekor sem vágni-zúzni készül, hanem ezt rikoltja: dühömben baszni tudnék! Ezt hallván Venessa visszalépett, robbanó könyökütéssel szélesre tárta ama hanyagul becsukatlan ajtót, Blickre meresztette rovargyűjtő szemét, fenyegetően rászegezte mutatóujját, majd hirtelen sarkán fordult, és elrobogott. A Pralin lőorgiájával szomszédos kalitban bámuldozó szamuráj is besokallt a látottaktól. Átment a nőhöz, elvette fegyverét, majd vállát átkarolva legyőzte intenzív vonakodását, és kisétált vele a teremből. Maradtam még egy percig, az elmagányosodott álláshoz tartozó pályán feledett célfigurát bámultam: a fejét, mellkasát, ágyékát borító találatnyomokat, s magamban sebeknek neveztem ezeket, mintha csak egykor élt lényre gondolnék. Csípős lőporfüst érzett körös-körül, s még valami orron ütött: a gyűlölet kénkőszaga. Gyűlölet?! Kisiettem a teremből.

A folyosón déja vum támadt: a szamuráj szelíden próbált értésre adni valamit, ám a címzett, miként néhány napja a parkolóban is, dühtől fehérizzón ellenállt. – Szerelmes civódás? – évődtem, melléjük érkezve. – Tán irigy? – fogcsikorgott Pralin. Még arra se, hogy büszke lehetsz a titoknokod korrektségére. Gondoltam. – Nem igazán – feleltem kecses mosollyal. – A turbék párnak kéne egy galambdúc. De vigyázat! Csak egy dúc legyen, mert kettő az már párduc. És az nagyon veszélyes! Elsöpörtem. Vis Major a dühöngője nélkül jelent meg az önvédelmi edzésen. – Nem korai? – firtattam kedvesen. – Tegnap még kanülön voltál. Pihenkélned kéne. – Nem vagyok fáradt. – Venessa hol van? Itt prímán leadhatná az agressziófölöslegét. Biztos maradt benne bőven, hiszen nem hagytad kibontakozni a lőteremben. – Neki a lövészet az erős oldala, nem a közelharc – hangzott a magyarázat. – Sosem lesz top gun a közelharcban, ha távol tartja magát tőle – mutattam rá, szerintem logikusan. Nem folytathattuk, kitört az edzés. A légkondicionáló döglődött, vagy zsírégető üzemmódra állították: már a bemelegítő futás első körében csicsogott rajtunk az izzadság. Folyton az ajtó fölött lógó órát lestem, hogy mikor zizzenhetek el innen, fürdőruhát venni, ám a percek renyhén vánszorogtak. Azután verítékmaszatos férfitestekkel szumóztam, rúgócskáztam, hajigálóztam. A japáni származású, könyörtelen edző csúfvoltából kaptam néhány dörrenően valóságos pofont, összejött két felszállásom, és mindkét ízben lezuhantam végül. Midőn valahogy a szamuráj jutott fiktív ellenfelemül, ő persze megmutatta, milyen szuper hadzsimás. Minek folytán majdnem űrsétát is tettem. Mire végképp beelegeltem, szabadultunk. A női öltözőben öten vetkeztünk, tolongtunk a két zuhanyrózsa alá, káromoltuk a hőséget, a kíméletlen japánit, kígyót-békát. Egyszerre csak frissre fürödve, lábszárközépig érő, csupa pánt rabszolgaszandálban, mákszemnyi farmersortban és lengőbordáig érő topban vágtattam az utcai parkolóban hagyott kocsim felé. Sosem bántam, ezúttal sem, hogy általában tíz pasas közül tizenkettő fordul utánam: kettő tutira beszól valami pornografikusat, három füttyent, a többi kilencnek csupán leáll egy percre az agyműködése. És ezt többnyire nem az általam viselt kendőnyi textíliák tették, nem is az alakom – melyről jót, vagy szót se! –, hanem a kisugárzásom. Ami hol volt, hol nem. Ha éppen közömbösen hagyott az élet, ha egy időre bensőleg is hozzászürkültem a köznapokhoz, akkor női aurám sem ragyogott köröttem: olyankor csupaszon is járkálhattam volna, az eb sem pillant rám. Ám amikor zúgott a vérem, és ruganyosnak éreztem porcikáimat, és szálldosva lépkedtem, és áttündökölt rajtam az életvarázs, megpörgettem magam körül pasasokat, nőket egyaránt. Miként mindenki más, ki épp e kivételes ajándék állapotban leledz. Felpattantam böhöm járgányomra, gondoltam Lailá-ra, aki nem is rég egy effélével próbált korrumpálni, de csupán annyit ért el, hogy terepjáró-mániássá tett. Csotrogányomat önerőből cseréltem le. Csak néhány hónapja jártam a klasszikusan hosszú orrú, postakocsira emlékeztetőén púpos szekrényű, egyenes hátú, húslégy-metál terepjáróval, ám máris olyannyira megkedveltem őt, hogy álmatlan éjeimet is vele csavarogtam át. Amikor felszökkentem a vezetőülés magasába, olyan érzés vett elő, akárha tűsarkú cipőt öltenek. És midőn bedurrantottam a bikahangú dízelmotort, és a markáns fogású váltókar a kezembe simult, elvigyorodtam, gyanúzván, mit lehetne kihántani ebből freudilag, egyben azt is megérezvén, minő igézet tesz dzsipbuzistává némely pacákokat és kevés számú nőt. Szóval abban a kocsiban amolyan jó macsó érzés kapott el, és én nem kicsit élveztem a dolgot. Előző csotrimnak nem volt neve, nem jutott eszembe, hogy hiányolná a beceszót. A postakocsi második útján megtartottam a keresztelőt, szertartásosan, miként illik, üveg pezsgőt szétzúzva a jócska orrát ékesítő fekete gallytörő rácson. Szia, Cyrano! A szamuráj az arcát karmolászta, rámutatott, hogy a tragacs fapados, úgy ráz, hogy abban vesekő vesekövön nem marad, zajos, mint egy kovácsműhely, ráadásul kocka formája folytán a szelek játszószere. Hát tényleg nem egy légellenálló és szellőpartizán, ismertem el, de én rajongom. Keblencem még jó ideig riválisának tekintette Cyranót. A lányok viszont buktak rá. Ha közeledni hallották, megrezgették mellszervüket, röpke lett járásuk, és csak akkor hunyt ki szemükben a kacér fény, amikor meglátták, ki ül a volánnál. Remekül mulattam. Néha szinte sajnáltam, hogy nem vagyok leszbikus. Jókat csajozhattunk volna Cyranóval. Amúgy a pacákokat is magnetizáltuk. Olykor a vezetőülés magasában kedvem szottyant, hogy most én szóljak le nekik, valami olyanfélét, aminőt a teherautósofőrök szeretnek kibocsátani magukból: szerintük pajzánosat, szerintem sértőt. Beizzítottam Cyranót, kikönyököltem az ablakba, és eltéptünk bikini-center iránt.

Naná, hogy mindösszes tükreimben észrevettem az engem követő szamuráj sámedli Lagunáját, és persze értékeltem irántam kinyilvánított, megalapozottan bűntudatos vonzalmát. Ám azt is sejdítettem: ha nem fogom jókor észlelni, mikor ér véget a szépízű játék, hogy átadja helyét a görcsös játszmázásnak, a pasas bekonokol, és soha többé nem nyúl értem, inkább beáll papnak. És ha ő megatyul, mehetek utána a rendjébe, szűzies anyának. Előérzetem szerint közelgett ama pont. Bocsáss meg nagylelkűen, amint alkalom adand, mert ugyan még később is szóba jöhet a megbocsátás, ám az már közel sem lesz olyan elegáns: te fogsz érte pukedlizni. Tanácsoltam magamnak. Ismertem a pasast. Sok szépet és barátságosat mesélhettem volna róla, elnéző hangvételűt és mulatságosat is. Ám nem csak keleties ferdeségű, keskeny résben rejtőzködő szempárja miatt szamurájoztam. Vad, sötét indulatok is meg-megfeszegették a kedvest, akadtak zsarnoki-férjes, sőt macsós jellemvonásai is. Sokféle színtől pompállott a szívemben álló, neki készült totemoszlop, mely előtt – mélységes-titkon – térdepelni szoktam. Megismerkedésünkkor neje épp válófélben volt tőle, s a tárgyilagosság felől szemlélvést nem oktalanul. Camea a mániás-depresszió nevű, a földlakosság nem csekély részét sújtó betegségben szenvedett, melytől még teljesen épeszű lehetett volna, feltéve, hogy szedi a gyógyszereit és nem hozzá megy nőül. De hozzáment, és a piruláit is elhanyagolta. Így aztán hol depressziós lett, hol meg mániás. Utóbbi időszakaiban megszállottan monománozott valamivel: horgolt, főzött, állatkázott, a vége tájt pedig hitvesurával ellenségeskedett: ezt is a betegséggel együttjáró felfokozott intenzitással cselekedte. Szerintem bölcsül tette, hogy megszabadult a szamurájtól: egyszerűen nem leltek egymásban túl sok örömet. Összeülik az az emberpár, melynek egyik tagja elvárja, hogy pasaként kiszolgálják, gondját viseljék, és hanyatthomlok hazavárják, miként Odüsszeuszt, ugyanakkor borzong attól, ha pasamód bánnak vele és folyton könnyeket hullatnak érette? A páros másik tagja pedig az esküvő órájában elkövette a teljes önfeladást: felhagyott munkájával, továbbá hitvesén kívül minden egyébbel, ami valaha számított a szemében, hajszálra akként, ahogy oly sok nő; ezért aztán egy napon rádöbbent: be sokat is ül egyedül, mily kopár az élete, etcetera. Miután állatira csúnyán elszakadtak egymástól, Camea új pasasra bukkant, egy hajlékberendezőre, s az bevonta őt a munkájába. Lakokat csinosítottak, és rengeteg közös témájuk került: díszpárna-csipkésítési, karnisvastagsági, szőnyegcsomó-sűrűségi és egyéb műfajokban. A fickó még a pirulaszedésre is odafigyelt. Kisvártatva Vis Major elújságolta nekem: nahát, exneje derűs és mentálisan is egészséges, leadott tíz nagyon fölös kilót, ám nemsokára biztosan visszaszedi, mert áldott az állapota. És láttam rajta, főként a homlokán, kiváltképp a függőleges, valamint vízszintes irányú ráncokból, hogy öröme nem felhőtlen, ugyanis fel nem foghatja: nője őmellette miért nem volt boldog?! – Miért, te boldog voltál mellette? – érdeklődtem. Megsúgta: – Nem. – És mi a helyzet mellettem? – Melletted még a szomorút is csaknem összetévesztem a kéjmámorral, mert általad kezdtem érezni, mit jelent az, hogy élet. Olyan ez, mintha te szüntelenül delejben tartanál – felelte. – Akkor érted már? Nem értette. Hát ilyenek a pasasok. Még a szamuráj is. Az ember – ha nem ügyel rá, hogy észre is vegye – önmagának füllent a legtöbbet, és ez vezet el a nyilvánossághoz intézett, a fal adja a másikat hazugságokhoz. Épp ezért, ha őszinte akartam lenni magamhoz, be kellett látnom: összeköltözésünk legfőbb akadálya nem más, mint az, hogy velünkszületetten alkalmatlanok vagyunk a tradicionális párkapcsolatra. Túl régen voltam önfenntartó ahhoz, hogy erről valaha is lelkesen lemondtam volna, ahhoz túl szuverén, hogy elviseljem az obligát társas viszony ásítoztató kötöttségeit. Engem bizony nem stimulált volna, ha teljes ellátásban részesíthetek egy pasast, ugyanis nem panziósné vágytam lenni. Hanem? E ponthoz jutva eltökéltem: végre előhozom a témát a szamurájnak, hisz aligha lehet véletlen, hogy kifejlődött az ember és ember közti kommunikáció. Hátha rajtunk is segít. Tán kisimogathatnánk egymásból a rengeteg gubancot. Esetleg még azt is tisztázhatnánk, hogy kedves tőle, ha félt a bajtól, de a furcsa útjait nem állhatom, ő csak ne akarjon nélkülem meghalni, mert úgysem élném túl. Alkonyult a nap, a hőség fallá szilárdult. Rosszul-esően szikrázott a bőröm, a humán szeizmográf. Magabiztosan megjósolhattam volna: ma még megrendül föld és ég, haragos vihar jő. Megérkeztem a fényességes üzletközponthoz. Eldobtam a kocsit, és a dobozszerű üzletekkel zsúfolt épületbe vonultam. Magasan pontoztam Vis Major elszántságát, mellyel oda is utánam jött, tudván róla, mennyire utálja az efféle helyeket, úgy általában a vásárlást. Végre is soknyi évet élt le abban a hitben, hogy a ruha a szekrényben nő, az étel a hűtőben terem, az ágyneműt a huzat húzza át, és a szőnyeget a hideg rázza ki; hála szerető édesanyjának,

valamint háztartásügyileg hiperaktív hitvesének. Ráérősen sétálgattam a puccos boltocskák kirakatai előtt, és bár nem volt cipővételi szándékom, hosszan elbámészkodtam az ajtó mellé állított tárlóknál. Megcsodáltam a ruhaféléket is, a techno-őrületes neonszíneket, a serdülő leányoknak készült pólókra nyomott helyeskedő, dögösködő feliratokat, álmélkodtam egyet a cuccok legszembeszökőbb helyén elhelyezett Aberration márkanéven, meg még egyet a Perversionon is, és aligha csupán szakmai tapasztalataim súgták: fogok én még találkozni ezen holmicskák valamelyik viselőjével, munkakörileg. A szamuráj feltűnően követett, a vitrinüvegek tükrében folyamatosan ellenőriztem, bírja-e még a gyűrődést: szemlátomást nem túl jól bírta, viszont tűrte. Zsebre vágott kézzel lépegetett mögöttem, jócskán szétnyitott, cipzáras farmeringben, kócolatlanul. Délceg biztonsági őrök hemzsegtek mindenfelé. E nyalkák pompásan mulattattak: egyként duzzadoztak, részint az izomzatuktól, főként azonban önnön fontosságuk tudatától. Derékszíjukon talkie-walkie, mobiltelefon, könnygázspray, kínzócölöp, skalptartó, mifene is himbálódzott. Fej- és testtartásuk mozihősök végtelen sorát jutatta eszembe. De az a fickó, akire konkrétan gondoltam, maga Acélnyúl volt, egy éjjel-nappal üzemelő élelmiszerüzlet őre. Ő bezzeg mindenestől kilógott a security-skatulyából. A vastüdő-menekült kinézetű egyén mosolyogtatóan mutatott a szürke-fekete zubbony-nadrág uniformisban. Magas volt, ám spagettivékony. Csont és bőr összeállítású, enyhén halálfej szerű arcában rémült pillantású szempár szürkéllett. Keskeny, kékes szája fölött legfeljebb harminckét szálas, cseppet sem dekoratív szőrzet komolytalankodott. A bajuszszálainak mennyiségével azonos korú, alkatkomikus flótásból masszív alacsonyrendűségi érzés áradt. Külseje lépten-nyomon rablótámadási hajlamot váltott ki a lakosságból. Egy ízben egy töpörödött matróna is vérszemet kapott Acélnyúl kinézetétől, és kérte a kasszát. Óhajtását rugós késsel kombinált esernyőjével támasztotta alá. Éjszakánta sűrűn megfordultunk arratájt. Megérkeztem a bikinibolt elé, és az ajtóba állított kaucsuk manökenek egyikén menten megpillantottam a rám váró modellt. A vonzó őzbarna darabot közepesen ritka szövésű, rugalmas hálóból hozták létre, intimebb pontjai úgy festettek, mintha bőrből készültek volna – bár ebből a ravaszdi hatású anyagból legfeljebb keszkenőnyi mennyiség szükségeltetett hozzá –, vénuszdombtól mellig selyemzsinór fogta össze. Egyszóval afféle se bikini, se egyrészes, tökéletesen haszontalan portéka volt. Nem amolyan mit szólnak majd a szomszédok?!-centrikus nőnek való. A próbafülkébe vonultam a zsákmánnyal. Felöltöttem, passzolt. A legfeljebb húszéves, selymes hajú eladófiú a függöny túloldaláról kérdezősködött, megfelelő-e a fürdőruha, vagy mutasson inkább másfélét. Hümmögtem, látszat-tanácstalanul. – Megnézné? – sóhajtottam. Színpadra lebbentem. Láttam a tagló hatást a fiú arcán. De főleg az ajtón kívül álldogáló szamuráj véleménye érdekelt. Nos, legott felmérhettem, hogy lengém kritikátlanul imponál neki. Rajta kívül még néhány arra járó férfiú is spontán tetszést nyilvánított. Pókerarccal zsebeltem be sikeremet, a tükör elé visszalépve megállapítottam, hogy megérdemelten; behúztam a függönyt, és átöltöztem. A túszdráma a fizetési ceremónia vége felé zajlott le. A szamuráj hirtelen mozdulattal hatalmába kerítette a bejárat mellett álló kaucsuknőt. Két ujját, miként fegyvercsövet, a sikítozni is dermedt baba halántékához szegezte. Éles csettenéssel kibiztosította stukkerét, és így kiáltott: – Túszom van, nem cicózok! A lányt akarom! Megkapott. Helyszűke miatt az irodában öltöztünk át harciasba. A sötét bőrű, fekete orgánumú, daliás Blick az automata presszógépet táplálta. A gép befogadta a szemes kávét, pillanatok alatt lereszelte, illatát szétlövellte a szobában. Zubogott egy keveset, majd egy üveglombikba eresztette főztjét. Körülrajzottuk a csészékkel teli büféasztalt. Ekkor nyolc pasas kapott hajba a porcelántartóban lévő, mindösszesen tizenkét szem kockacukron, fejenként minimum hármat követelvén. Végül a szamuráj, a legnyurgább termetű ínyenc kaparintotta meg a cukrosszilkét, és elérhetetlenül magasra emelte a fejek fölött. – Előbb a gyerekek és az asszonyok vehetnek belőle – közölte hajóskapitányosan. Szabad kezével megragadta kávéscsészéjét, ám abban még nem volt szénhidrát, így aztán nem ivott bele. – A gyerekek rég lefeküdtek – nyafogott Blick. – A nők meg nem cukroznak. Igaz, Kyra? Bólintottam. – Nem élek üres kalóriákkal. Nektek sem kéne, na de mindenki a saját diabéteszének kovácsa.

– Hogy érted ezt? – érdeklődött a lila szájú Sidney, akit ajkai színe miatt folyton szívbetegnek néztek, mígnem az örökös aggodalmaskodás hatására komolyan érdeklődni kezdett szervbéli állapota iránt, és szép lassan hipochonderré vált. Éppen készültem belefogni a hasnyálmirigy inzulintermelő képességéről szóló előadásomba, midőn feltárult a főnöki szoba ajtaja. Venessa szigorúan végiggombolt és becipzározott, épp csak le nem plombált, kéttenyérnyi széles övvel összefogott olívzöld overallban lépett közénk. Kibontott haja a válla körül szálldosott, arckikészítésének frissessége a közelmúltban véghezvitt restaurációról árulkodott, ám kinézete így is viharvert volt. Megállt a szamuráj előtt. – Van cukor a kávédban? – kérdezte. – Nincs. Pralin bólintott, kivette kezéből a csészét, s miközben belekortyolt, hátával Vis Major elé fordult, meglehetőst szorosan, majd rám tekintett a porcelán pereme fölött, és lekezelően végigmért. Úgy festett, elvétette a vonatját, csak ezt még nem tudatta vele a kalauz. Néhány arc megkövült körös-körül, az enyém nem. A szamuráj, akit e gesztussal a nő nyilvánosan a sajátjának nyilvánított, elhátrált a megtiszteltetés elől, és átment furmányos cukros bácsiba: mindenkinek kiutalt egy, azaz egy kockányit, hogy azután a maradék ötöt magának adja igazságtévő fáradozásának jutalmául. Kitört a zendülés. Venessa érzékelte, hogy kikerült a figyelem középpontjából. Egy pillanatra visszaszerezte érdeklődésünket: felém nyújtotta a csészét. – Vigye a szobámba, Emett! És tegyen bele egy kanálka tejszínt! Mindjárt visszajövök. Rezzenetlen arcizmokkal vettem át kávéját. A boss-asszony emelt fővel kivonult, én betejszíneztem a koffeinjét, és az irodájába indultam vele. Odabenn szétnéztem. E. T. még használt titkárnőt, babaszépet. E dekorációt Venessa elbocsátotta, nem lévén leszbikus. A két helyiséget összenyittatta, és fegyvermúzeummá rendezte át. A szabadon maradt falfelületeket a rendőrségi pályafutása során róla készült fotókkal szépítette. A képek tanúsították, hogy remekül áll rajta az ünneplő egyenruha, valamint a porra, piszokra, vérfoltokra kevésbé kényes kommandóscuccok, hogy marhára mutatós a csípőjére támasztott mordállyal, és azt is, hogy idősödő személyiségek előszeretettel döfködtek kitüntető jelvényeket büszkeségtől dagadozó kebelére. Lesikáltnak ható, hatalmas íróasztalán valósággal eltörpült a számítógépes tasztatúra és a monitor. Letettem a csészét. A képernyőre pillantottam, mely a gazda távollétében színes csóvákat húzó üstökösök felvonultatásával pihentette magát. Azon tűnődtem, hogy jópofa játékunkkal mókásan sarokba szorítottuk magunkat. Venessát meggyőztük: nincs közünk egymáshoz, ezt ő szívesen el is hitte, erre vágyakozván. S azt tévedvén, hogy ha én nem, akkor senki sem áll elé a keblencéhez vezető útján, a maga módján közhírré tette vonzódását. És nem fogja jó néven venni, amikor rájön, hogy egy praktikusan ártatlannak vélt szórakozás áldozata lett. Ő is, velünk együtt. A magam részéről csaknem rosszul lettem a szégyentől. E. T.-nél elment a játék, számára nem volt fontos, hogy igazából mit jelentünk egymásnak, ő azt várta el, hogy tartsuk meg hitében, miszerint jól kitolt rühöncével, midőn társául osztott be engem. Megpöccintettem az egeret, nem véletlenül. A kozmikus jelenség megszűnt; a képernyőn egy szexerőszakban priuszos, ez idő szerint is körözött egyén fotója és adatai jelentek meg. Lapozgattam néhány oldalnyit a fájlban: válogatott szatírokban gyönyörködtem. Sejtésem szerint Pralin féreggyűjteményét szemléltem. Eszembe jutott a szamuráj állítása, miszerint a nő nem vesz részt a Laila körüli cserkelésben. Hittem is, nem is. A szobából kifordulva feltűnt, hogy jöttömre Blick hirtelen magába fojtja a szót, de nem látszottam tudomást venni róla. – Megyünk? – kérdeztem a szirup-kávéját ropogtató Vis Majort. – Rád várok – felelte. – Jók legyetek ám! – óvott minket Sidney búcsúzóul. Szokásunktól eltérően morzsányit sem vitatkoztunk azon, ki üljön a kormányhoz. Én ültem oda. Bekapcsoltam a rádiót. Éteri csókokat váltottunk a diszpécserrel, a selymes hangú Bambival. A szamuráj életre keltette az Agyzsandárt. És végre, két tétlen nap múltán, útnak indultunk Fertő City rendjére felügyelni. E pillanatot nem csupán régen vágyottsága tette ünnepivé, hanem a járgány is, amelyben ültünk. Venessának hála, hajdani ócskavasaink nyugdíjba vonultak. Tankerejű terepjárókat kaptunk helyettük. Az utcára gurultunk. Az egész nap fátyoltalanul, vakítóan világító égbolt üvegkékje még nem sötétült el teljesen. Fel nem foghattam, miért szürkületnek hívják a nyárszak emez óráját, mely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.

A közvilágítás és a reklámfények mindent elkövettek, hogy észrevétlenné tegyék e szépséges átmenetet nappal és éj között. Az égbolt nem törődött velük, kékje mélyült: tintult, indigult. Nyugaton a város mögé süllyedt Nap visszfénye arányló káprázattal búcsúzott. Vis Major hátralökte az ülést, kinyújtotta lábait, cigarettára gyújtott, két nap óta először, élvezettel leszívta a füstöt – azután percekig latolgatta, megfúljon-e, vagy leszokjon. – A kis torokgyík – szóltam nővéresen. – Van nálam dohányzásellenes rágó. Kérsz? – Használ? – Nem, de jóízű. – Ha nem használ, akkor mégis miként hagyjak fel a cigivel? – kérdezte. – Figyelj! Szótagolom: a-ka-rat-e-rő-vel. Legyintett. Slukkolt a blázból, várt egy keveset, nem kezdett köhögni. Rágyújtottam. – Hát te is így állsz akaraterővel? – firtatta. – Nem akarok leszokni. – Akkor minek a spangliellenes rágó? – Megkóstoltam. Placébó. Beszéljünk valami fontosabbról. – Miről? – Venessáról. – Neked fontos? – Csak amióta szégyellem magam. Túl sokat jelentesz neki ahhoz, hogy könnyű szívvel tovább játszogassunk vele. – Azt hittem, téged szórakoztat. Sose bírtad a bringát. – Próbáltam bírni, de az ő világa Mars-béli táj nekem. – Most megkísérted kiszedni belőlem Venessa titkait? – kérdezte. Nehéz percekre számított. Maga elé húzta a biztonsági övet, és valósággal belecsimpaszkodott. Megfontoltan keresgélte a szavakat. – Venessa magánéleti válságba került. Tőlem kért segítséget, velem tudott és tud beszélni róla. Sok nő beleszeret a pszichiáterébe. Valami efféle történhetett vele is. Fejemet ingattam. – Őrizd meg a rád bízott titkot, szamuráj. Gondolom, összefügg a verésnyomokkal. De Venessa már azelőtt is karmok téged. Nem a hangyászaként kedvel. Téged szeret. Vis Major eltörte és szétmorzsolta a cigarettát a hamutartóban. – Eszembe se jutott, hogy féltékeny leszel – sóhajtott. – Féltékenynek látsz? – Nem. De akkor mi a fene bajod van? – Az, hogy napról napra megalázóbbnak érzem, amit vele művelünk. – Kit aláz meg? – kérdezte. – Elsősorban őt, de végeredményben mindannyiunkat. – Lehet, hogy én másképp látom, vagy azért, mert nekem nem különösebben fontos: nem érzem át a jelentőségét, így hát nem vitatom igazadat. Még az sem kizárt, hogy hiú, egoista alak vagyok. Az vagyok, na! Bukik rám egy bringa, akire hajótörés után tíz évvel sem fanyalodnék a lakatlan szigeten. És? Mit kéne tennem? Egyáltalán: foglalkoznom kell a mittevés gondolatával? – Ühüm – feleltem. Rám nézett. – Alig hiszem el, hogy létezel! Téged megegyedítettek: ilyen nő nincs másik! Komolyan bánt, hogy miattam szívfájdalma lehet Venessának?! A sajátoddal milyen jól elvoltál! Két napig szerenádoztam a kegyeidért. Amikkel még mindig lógsz, mert mire lemuzsikáltalak a lábadról, eljött az igatime. Itt senyvedek a késleltetett libidómmal, számolgatom, mikor lesz reggel, és erre kiderül: Venessa szívfájdalmán kéne töprengenem. – Ühüm. – Oké, majd töprengek. Szerintem nem sürgős, mostanában az általad említettnél rondább megalázás foglalkoztatja őt. Te is észrevetted, mennyire kiborult. – Kiborult?! – nyögtem. – A kiborult ember pityereg, sajnálgatja magát, elbujdosik a bibijét nyaldosni. – Ezt hogy érted? – érdeklődött töprengő homlokkal. – Még nem tudom, hogy értem. – De majd megtudod, mert nagyon hamarra várható, hogy megint parafenomenális leszel, miként természeted, ugye!? – Inkább állította, semmint kérdezte, és meglehetőst szenvedélyesen. Bólintottam. – Rájövök hamarosan. Már van néhány kulcsszavam. – Mondd, mit akarsz vele!? Ha érteni akarod őt, megsúgom: nem logikus. Vagy mi nem értjük azt a logikát. – Akkor miért lelkizel vele? – Te elrúgnád magadtól azt, aki segítségért kapaszkodott a kezedbe? De ha már kérdezted, hadd áruljam el:

lövésem sincs, miért lelkizek vele! Egész egyszerűen elsodort ez a dolog! Mellesleg baromira nehéz beszélni valamiről, amiről egyébként nem beszélhetsz! – Miért nem? – Na, ez jó kérdés! – látta be. – Gyanúm sincs, miért kellett titoktartási esküt tennem! Nem tudom eléggé fürgén követni Venessa gondolatmenetét, vagy egyáltalán nem tudom követni, mert úgy hat rám, mintha valaki egy semmilyen szótárban fel nem kutatható nyelven szólna hozzám. Ennek a bringának az agya helyén is fegyver van, olyan fogalmakat bálványoz, melyekben sosem hittem, vagy rég kiábrándultam belőlük. És mégis, ha fellengzősen hangzik, akkor is: embertársam, és éppen hozzám fordult. – Te voltál kéznél? – Kézhez rántott. – Még egyetlen ízben sem futott át az agyadon, hogy akármi is ez az egész, számomra egyébként nem túl épeszűnek rémlő dolog, mennél tovább időzöl benne, annál biztosabb, hogy végül téged is eldózerol?! – Még nem, mert... Kyra, engem most annyi más, szerintem fontosabb, ha nem lényegesebb gondolat feszeget! Laila, Firio, Rosan, és a velem történt gyalázat. Tán emlékszel, tegnap éjjel említettem: visszamásztam a halálból, vagy a vakítóan ragyogó másünnenből, és majdnem ugyanazt látom itt, mint azelőtt, csupán egy leheletnyit állítódott el az optikám. De ez a finom változás is rengeteget számít, érzésem szerint. Beszéljünk erről, még inkább magunkról. Ám ha már mindenáron Venessa, mondok valamit: nem miatta, hanem magunkért vetnék véget a színlelősdinek. Enyhén szólva szeretlek. Összetartozunk. És ez nem lehet rejtegetnivaló, titok! Különösen nem egymás előtt. Hetek óta kerülgetjük, hogy beszéljünk róla. E kíntól már csaknem egymást kezdtük kerülni. Ekkor Bambi toppant közénk az éterből. – Vis Major, lelkem, viharfrontot jövendöl a meteorológia. Sokan érzik már, saját bőrükön. Néhányan úgy döntöttek, másokén is éreztetniük kell. A Johnsons bulvárról lövöldözést jelentettek. Odavágtatnátok? Odavágtattunk, azon elmélkedvén, hogy végehossza nincs hőségkor, viharfrontkor és telihold idején stresszpótlék járna nekünk. És amikor mindezek együtt jelentkeznek, a triplája. A természettől jócskán elszakadt városlakók némelyikét tébolyult vérszomj lepte meg ilyenkor. Az utakon megsűrűsödtek a közlekedési nézeteltérések, és nemritkán pofozkodással, ököl- vagy lőcsatával végződtek; a tűzveszélyesebb családi fészkekben is ilyentájt következett be a robbanás. Ezen időszakokban az életellenes hajlamú, agybeteges egyének is kevésbé urallották ösztönéletüket. Mindezek miatt a kórházak megerősített ügyelettel készültek a meteorológiai és lunáris csapások következtében várható eseményekre. A Johnsons bulvár Fertő City zöldellőbb részén feküdt, a sztrádaszéles út két oldalán amerikai településekként emlegetett skanzenszerű képződmények álltak: a hajdani ingatlanspekulálók négy-hat-tíz lakot emeltek egy-egy közös udvar köré, ezeket zárható kapuk hermetizálták az utca felől. Az itt élők saját házban laktak, melyhez aprócska privát kert is tartozott. Estelente a közös területen lett volna ildomos szomszédaikkal összejönniük, ökörsütésre, tollaslabda-hancúrra, móka-kacagásos partira, miként ez faluhelyt bájosán szokásos – legalábbis ekként képzelegtek a negyed kiagyalói. Az illetők nem számoltak néhány csekélységgel, pszichológiailag képzetlenek, futólagos emberismerők lévén, de hát ők ötletük banki oldalától voltak elbűvöltek. A 47-es számú kolóniára téptünk. Úgy festett, várnak is, nem is: a házakból és autóból egyaránt vezérelhető automata kapu legyezőzvén hol bezárult, hol feltárult, miközben élő ember a környéken nem mutatkozott. Átsurrantottam a járgányt az éppen csukódó kapuszárnyak között. Bekapcsoltam mindama – eddig észrevétlen – fényes zajforrásokat, melyek rendfenntartó mivoltunkra hívhatták fel a figyelmet. Végigrepesztettem egy kőfallal határolt, majd’ háromszáz méteres, szűk betonúton, mígnem a házak közötti, körtér jellegű tisztásra érkeztem. Valamikor ezenközben Vis Major elhagyta a fedélzetet, és eltűnt az egyetlen pislálló kandeláber által megvilágítatlan skanzen sötétjében. A szirénázást leszámítva csend honolt körös-körül, lélek sem bukkant elém. A teret közrefogó, eperparfészínű kétszintes házak elredőnyözött ablakai vaknak mutatták magukat. Elhallgattattam a gépi jajongást, kinyitottam az ajtót, és a betonnal burkolt terecske középpontjában meredező szobrászati szörnytett mellett – gigászi termeszkunyhónak néztem a rútságot – a szabad ég alá léptem. A moccanásaimat szemmel tartó láthatatlan lövész tüzet nyitott rám. A dörejekből ítélve szarvasvadászathoz használatos fegyverrel próbálta kedvemet, éltemet szegni. Heroikusan a földre lebbentem, lelapultam, és éppen arra készültem, hogy szóba hozzam a nyilvánvalót, miszerint zsaru vagyok, és helytelenítem viselkedését, midőn újabb lövés pukkant, ezúttal a mögöttem álló ház sötét erkélyén, és a szarvasvadásznak szánt golyó elpörkölt a kocsi fölött. Egészen elhűltem. Hát ezért „amerikai” a település? Itt megállt az idő, és fennmaradt az álláspontok egyeztetésének néhai vadnyugatias módja?! A kolónián tenyésző népség ígyként intézi vitás ügyeit? Stukkerre kaptam, közben hasonfekvésből kinyitottam az ajtót, előkapartam a hangosbeszélő mikrofonját, és beleszóltam. – Itt a rendőrség. Ne lőjenek... De bizony lőttek! E tény akkor is bántott, ha nem én voltam a fő célpont.

Ezúttal a szarvasölő felelt a hozzá intézett lövedékre. Az erkélyen rejtőzködő ellenfél ragaszkodott ahhoz, hogy övé legyen az utolsó szó: nyomban megválaszolta az iménti sértést. Mire bemértem a veszélyesebbnek ítélt gizda hollétét, lihegő pasas érkezett mellém, és hasra vetette magát az oldalamon. Elgyönyörködhettem a kezében tartott, halálkomolyra ajzott számszeríjban. – Szedje le a vadászflintás barmot! – követelte, torka szakadtából suttogva. – Netán én lőjem le?! – Tulajdonképpen nem is értem, mit keresek itt – dünnyögtem. – Maguk nélkülem is átmulatják az unalmasnak indult estéjüket. Bedöglött a tévéjük, vagy mi történt? – Picho, az a barom ma délután nekilátott, hogy lekerítse a közös területből szerinte őt megillető részt – magyarázta az íjász. Köpcös, szőrbozontos testű férfiú volt, rövidnadrágban és átizzadt atlétában. – Már rég gyanítjuk, hogy flúgos a hapsi. Amikor a nők, mert akkor még csak ők voltak itthon, szóltak neki, hogy ne kerítsen, Picho kihozta a mordályát, és megfenyegette az asszonyokat: bújjanak csadorba, és kussoljanak, különben szétlövi a hájas valagukat! Így! Erre a nők hazamenekültek, bezártak ajtót, ablakot, és reszketve várták, mikor jön meg emberük. A nyilas mesélhetett: vihar közbeni, vészjós csend honolt a skanzenon. A járgányunkkal szembeni kertben álló cseresznyefa dús lombjába rejtezett szarvasvadász nem vette észre a felé igyekvő Vis Majort. Valószínűleg engem és a tűzfészkével átellenes erkélyt figyelte, még az is lehet, hogy az agyát szidolozta. – Mi, mármint a férfiak, hazaérkeztünk a melóból, telefonon körbeadtuk a hírt, majd egyszerre kirajzottunk, bekopogtunk Pichóhoz, és mondtuk neki: nem valami szépen viselkedett, kérjen bocsánatot nejeinktől, különben bemérgesedünk. Erre ránk uszította a feleségét! Azt a rémes perszónát! Ne tudja meg, miket szórt ránk a klozetszájú némber! Mi szétriadtunk, Picho meg váratlanul lövöldözni kezdett! Válaszként az asszonyaink önvédelemre szólítottak fel minket! Hát így állunk. Különben az itt lakó családok egy része most a golyóbiztos slóziban kuksol. Ők ugyanis Pichóhoz húznak: szintén a közös területet szeretnék a magukévá tenni: az utat, amin ki-be járunk a kocsikkal! Vis Major a fa alá ért, intett nekem. Elhallgattattam a panaszost, a mikrofon fölé hajoltam, és felszólítottam a szarvasvadászt: dobja el a fegyverét, és ereszkedjen le a lombból. Alant a rendőrség várja, de hamarosan szakorvost is kerítünk, egyébiránt száznyi joga van: ezeknek őt mindjárt bemutatjuk. Dühödten felzúgott a szél. Az égbolton esőtől vemhes felhők gyülekeztek, a számos bajunknak kárörvendő teliholdat takargatták. Picho célzott, lőtt – és nem találta el a tetőhangszórónkat. Ekkorra már megfigyeltem: a flótás nem annyira találékony, mint amennyire pszichopata. – Nem kaptok el élve, rohadékok! – üvöltötte hősleg. – Az utolsó leheletemig harcolok az igazságért! – Megannyi törvényes módja van ennek – feleltem. Visszalőtt, nem verbálisan. Kilátásba helyeztem a kölcsönös fegyverhasználatot. Azután Vis Major lecsúzlizta őt a fáról. A gumilövedékek előbb a flintát ütötték ki Picho kezéből, majd a lábát alóla. A birodalomtágító terveitől háborodott pasas háromméternyit zuhant, karvastagságú ágaktól fel-felfogva, mígnem földet ért a szamuráj lábainál. Nem kezdte a derekát fájlalni. Talpra pattant, és dühödt bikaordítással Vis Majornak ugrott. Felegyenesedtem a kocsi mellett. Nem figyelhettem a viadalt. A Picho házaként megmutatott épületből negyvenesforma asszony rontott elő, szőke haját piros-fehér kockás homlokpánttal lekötve, lobogó háziruhában, strandpapucsban. Pisztolynak rémlő tárggyal hadonászott. Extraszéles terpeszben megállt előttünk, ekként nyilvánulva: – Rojtosra lövöm a valagatokat, rohadékok! A rémült íjász felnyögött, elejtette fegyverét, és kezdte megadni magát. Néztem a beharciasodott némbert, a dühtől valósággal rázkódó kezét, abban a gázpisztolyt. És a nő háta mögött felbukkanó, nesztelenül közeledő, legfeljebb tizenhét éves lányt. – Dobja el a fegyvert! – javallottam, biztosan tartva az enyémet. – Nevetséget csinál magából! Az asszony balra pillantott, abba az irányba, ahol hitvesura éppen térdre és hétrét kényszerült Vis Major fogásában. Szívfájdalmában oly áthatót sikított, hogy egészen kileletett a hideggel. – Végzek magammal! – rikoltotta a sikoly vége tájt, a halántékához emelve stukkerét. A cserkelő lány ekkor ért mögé. A levegőbe szökkent, előrenyújtott lábbal kirúgta kezéből a gázfegyvert, majd a lehanyatló nőre térdelt, és átigazította hajviseletét. Nem siettem odaérni.

Midőn mégis a közelükbe jutottam, elsőül a fegyvert távolítottam el a kezük ügyéből. Azután talpra segítettem a karatejártas leányt, és higgasztó szókat intéztem hozzá. Vis Major lépett mellénk. Felszedte a betonról a megtépázott fúriát, és kígyózó berzenkedésére ügyet sem vetve, a kocsiajtóhoz bilincselt hitveséhez cipelte, rabtársnak. Azután Bambit szólította. – Vége a teadélutánnak. Küldj mindenfélét, amit ilyenkor kell! Főleg kényszerzubbonyt, sokat! Hosszú lesz az éjszaka. Míg ő rosszkedvűen leadta a rendelést, cigire gyújtott, és mélyeket lélegzett, engem körülrajzottak a házakból elősereglő lakók, és elvokálozták gyűlölségeiket. Átengedtem a vezetést a szamurájnak. Elnyúltam mellette, tenyerembe rejtettem az arcomat. – Fürödnöm kellene – viszolyogtam. – Teljesen összeköpdöstek utálattal. – Nem szégyenkezhetsz helyettük. – Iszonyú volt hallgatni a sok förtelmet. Gazdagabb lennék, ha inkább forró ólmot öntenek a fülembe. – Zsaru vagy, magad választottad e munkát. Mindig tudtad, hogy itt mocsok van, szenny és alantasság. Most kezdesz csodálkozni? Ma este túl érzékeny vagy. Csak nem kisbabát vársz? – Az esőt várom, mint mindenki más. A vihar vajúdott, vattaszerűvé sűrűsödött a forró, ragacsos levegő. Távoli villámok perzselgették a csüggedt fellegeket. A vigyor telihold eltűnt mögöttük. Bambi újabb sárkányfészekbe küldött bennünket. Nyolcemeletes házba szólt a meghívásunk. Az egyik harmadik emeleti lakó arra tippelt, hogy erkélyszomszédjánál valami szörnyűség történik: úgy hallja a papírvékony falon át, hogy a családfő megbolondult, és két gyermekük kivégzésére kényszeríti asszonyát. Hangtalanul odatéptünk, nehogy szirénázásunkkal túlizgassuk a dühöngőt. Kicsiny, szürke hajú és bőrű, hegyes orrú, élénk tekintetű, vibráló asszony várt ránk a folyosón, cickányra emlékeztető. Apró testét nem törékenynek láttam, inkább olyannak, mint ami már el is tört. Suttogóra fogott, feldúlt szavaiból kihántottuk, hogy hálószobája falának túloldalán neje abbéli szándékáról értesülvén, miszerint örömest elhagyná őt, a férfi ordítva rombolni kezdett, majd fegyvert rántott, és azt követelte hitvesétől, etesse meg a gyerekekkel a kezébe adott tablettákat, azután feküdjön melléjük, mert főbe lesz lőve. Végezetül majd magamagát is kinyírja. Vis Major kiment az erkélyre. A nyüszítő sírástól, kiabálástól, bútorborogatástól hangos lakás ajtaja mellé húzódva megzörgettem az ajtót. – Jó estét! – szóltam. – Kyra Emett vagyok. Segíthetek? – Menjen a pokolba! – üvöltötte a ház ura, gorombább szóval. Ajtók nyílongtak körülöttem, azonban a lárma jellege iránt érdeklődő szomszédok hamar visszahúzódtak falhoz tapadt, feszes tartásom, a kezemben tartott stukker és a nyakamba lógatott zsarujelvény láttán. – Kérem, engedjen be, vagy ne, csak jöjjön ide! – folytattam higgadt-hűs hangon. – Talán jólesne, ha megbeszélhetné valakivel, mi bántja. Léptek csosszantak, közeledőn, majd megdöndült az ajtó, mintha egy széket vágtak volna hozzá. Fejhallgatómban Vis Majort hallottam: tudatta, hogy bejutott a szomszédos erkélyen át. A hálószoba üres, a nappali felé tart. Ide kell csalnom a fickót, el a családjától, minél távolabb azoktól, akiket fenyeget. – Jól van – mondtam. – Tomboljon, rúgja meg a falat, üvöltsön! Biztosan nagyon fáj, ami így kiborította. – Nagyon fáj?! – kacagott szörnyűt a férfi. – Beledöglök, de őket is magammal viszem! Ők az enyémek, én dirigálok nekik! A kölyköket én csináltam! Tőlem kapták az életet, és most visszaveszem! Már az is mindegy, hogy tényleg én vagyok-e az apjuk! A ringyómat én tartom el, és ma megettük az utolsó vacsorát! Húzzon a francba, ha nem akar velünk dögleni! – Inkább gondoljon arra, milyen előnyökkel jár a nőtlenség – javallottam. – Elegánsan elválnak, és maga gyorsan talál egy sereg nőt, akik majd istenüknek tekintik. A hangjából ítélve csakis magas, szőke, kék szemű és sármos lehet. – Gyors pillantást vetettem a csengő alá csavarozott névtáblára. – Igazam van, Michal? A név szerint szólított rekedtesen felnevetett. – Komolyan Marlon Brando-hangom van? – kérdezte. Csaknem közvetlen közelről. Szorosan az ajtó túlfelén állt. – Vigyázz! – súgta fejhallgatómban a szamuráj. – Lőni fog! Szövegelj neki. A családja mellett vagyok. Mindjárt hátba kapom. – Michal, gondoljon bele: érdemes meghalni egy nő miatt!? Hűtlen volt, ugye? Ma este piszok meleg van, ilyenkor a létezés is kín, nemhogy a szívfájdalom! Olyan furcsán érzi magát az ember, mintha démonok szorongatnák. De holnap, ha semmi végzeteset nem tesz addig, meglátja, mindennek más színe, íze lesz. – Hűtlen?! – röhögött durván, hisztérikusan. – Nem hűtlen volt, hanem megcsalt! Megtehette, hiszen lusta, izzadékony, lóarcú, kövér pacák vagyok, nem ifjú-Brando! És még soha a kitoszott életben nem volt mázlim a nőkkel, és nem is lesz, és maga is búghat nekem, rohadt jól tudom, hogy csak kormol, hazudik! Tépjen a seggbe!

De ne még! Hajoljon közel! Mondja el még egyszer, milyennek képzelt! Ilyen hülyének hallszom? – Oké, Michal – feleltem súgva. – Szerintem olyan, amilyen a legtöbb férfi lehetne, ha nem túl-, vagy alul, hanem egyszerűen csak elhinné magát: ruganyos testű, egészséges, dús hajú és igaz tekintetű. Ilyen, ugye?! Lövése széttépte az ajtódeszka közepét. Forró forgács és fűrészpor fröccsent szét a folyosón. A golyót a szembeni betonfal fékezte meg siettében. Még lőtt volna gyilkos dühében. A szamuráj meglepte és lefegyverezte a fickót. Michal támadásba lendült elvesztett stukkeréért. Vis Major nem kívánt időt szakítani a harcművészeti kűrre. Két mozdulattal leütötte a dühöngőt. Kinyitotta előttem a nyűtt ajtót, majd hívta Bambit, hamarra követelvén a rohammentőt. A szobába léptem. Két lemeztelenített, márványos bőrű lányka – tán négy- és nyolcévesek – hevert a parkettán, kiterítve, áldozati testtartásban. Fejüknél egy-egy gyertya lángolt. Lábuknál anyjuk térdepelt imára kulcsolt kézzel, érthetetlenül motyogva, ütött-zúzott sebekből vérezve. Megráztam az önkívületben leledző nő vállát. – Mit adott be nekik? Nem felelt, hosszan meredt rám, azután visszafordult lányaihoz, és folytatta hátborsóztató imáját. A kiürült fiolákat keresgélve végigkutattam a szobát. A visszatérő szamuráj az eszméletlen gyerekeket vette gondjaiba. Az elmések éje úgy hozta, hogy néhány perccel később eszeveszetten téptünk a folyó felé. A fakadásig telítődött fellegek kínzottan öklendeztek. Tojásdad esőcseppek koppantak a szélvédőn, egyelőre szórványosan. Az égbolt fojtottan mormogott, csenevész villámok lilállottak körös-körül. A vihar erőlködött, kitörni vágyván, arra mégis képtelenül. Bambi a folyóparti sétányhoz küldött bennünket, ahol is „egy kék inges, amúgy mezítlen egyén fegyverrel üldöz egy sikongó leányt”. A bejelentést tevő időskorú hölgy kacsasétáltatás közben figyelt fel a gaztettre. Hamar túltettem magam az éltes személyen, aki éjjelkor kószál a néptelen parton, pláne kacsával. Gépiesen tapostam a gázt, tartottam az útirányt. Vis Major feszülten számlálta a tovamúló perceket, a köztes időben engem sürgetett, folyton át akarván ülni a kormányhoz, azt ecsetelvén, szerinte hol tart a neglizsés pacák a durva leánykérésben. Végül – legfeljebb kétszáz méternyire az ominózus helytől – kifakadtam: – Halálra kiborítasz, ahogy itt átéleted velem a szexatrocitást! Tisztára használhatatlan leszek, mire odaérünk! És végre kirúghattuk magunk alól a kocsit. A vízbe nyújtózó móló végéből lábdobogás, pufogás és sikoltozás hangjait zilálta felénk a szél. A villódzó villámfények fel-felvillantották a távolban birkózó férfialakot, kivehettük fluoreszkálni látszó kék ingét, lisztfehérségű testét, és a szorításában meg-megbicsakló lábú lányt. A szamuráj futásnak eredt a dühödten csapkodó hullámoktól iszamós mólón. Gyengéden néztem utána. A furcsa villámlás hol eltüntette, hol felfedte sötétlő figuráját. A látvány úgy hatott rám, akár egy őrületteli videóklip. E hangulat fokozásaként a mennybolt szinte folyamatosan szörnyordított. A háborodott folyó a betonpilléreket püfölte. Mégis meghallottam a pisztolylövést. Láttam, amint a lánytest a vízbe hanyatlik. Vis Major fegyvert rántott, tempója nem lassult. A stukkeres fickó szembefordult vele. Ötvenméternyire lehettek egymástól. Az ég üvöltött, a csőtorkolat többször felszikrázott. A szamuráj sértetlenül nyargalt tovább. A vízbe vetődtem, a lányt keresve. Senkit sem irigyeltem, legfőképpen magamat nem. A gondosan lebetonozott, mázsás kövekkel bélelt partszakaszt nem fürdőzéshez alakították ki. Úszni, lépni alig lehetett. Szemét lebegett körülöttem; a civilizációt eszembe juttatva, ám ettől szikrányit sem járt át a büszkeség. Bukdácsolva igyekeztem befelé. Pillanatok alatt lezúztam talpamat, térdemet. Ha felfeküdtem a vízre, orv sziklák, vasbetondarabok nyúzták le hasamról a felhámot. Gyönyörűségem fokozódott, midőn legalább féltucatnyi – a fogd és vidd kifőzdékben használatos – fehér habtálca eredt utánam, melyek mostig enerváltan ringatóztak a hullámokon. Valamiért magnetikus vonzalmat éreztek irántam. Követtek, akárha kiskacsák az anyjukat. A megtámadott lány a móló végénél jajongta segélykiáltásait, egyik karját egy betonpillér köré fonva, azon erőlködve, hogy felkapaszkodjék a lábazatot összekötő vízlepte s minden bizonnyal alganyálkás keresztgerendázatra. A szokatlan villámlás nem szünetelt. Pupillám hamar ráunt a folytonos villódzásra, és magamra hagyott.

Csaknem vakon botorkáltam az egyre mélyülő vízben, mígnem végre úszásra válthattam. Odafönn a ritkásan öltözött filkó elherdálta munícióját, és mert tárcsere nem állott módjában, egyre ijedtebben figyelte, miként növekszik a felé közeledő Vis Major, s amikor már hegynyinek látta őt, a folyóba ugrott előle. Minek következtében a szamuráj is testfürdőt improvizált. Próbáltam nem törődni velük, a lányra koncentráltam, ám amíg a két pasas vízre szállását bámultam, kiszemeltemet elnyelte az éj. Segélykérő sikolyai elhalkultak, nem segítettek a tájékozódásban. Ezüstlila és orgonakék villámok hasogatták az éjszakát, elvarázsolt formáik az EKG-gépek monitorán látható jelekre emlékeztettek. Rémmesei káprázatot festettek elém. Már képtelen voltam eldönteni, mi az, amit valóban látok, és mi az, amit képzelgek. Mindenesetre az eltűnt lányt többször is magam elé vizionáltam, ám mire odaúsztam, ahol látni véltem, még a szellemképe is szertefoszlott. Összeszedtem az agyamat, és a pillérhez tempóztam, amelyen az imént csimpaszkodott. Ekkor megpillantottam keresettemet, immár istenigazából. A viszontlátás örömét beárnyékolta ama tény, hogy a lány a mólót tartó betongerendák között vergődött a kátránysötét vízben, bal karját furcsa szögben tartva, bizarr kutyaúszásfélével tartva fenn magát. Egy vízszintes oszlop fölött átlendülve felé indultam. Rémült-elgyötört arca földöntúlian kéknek rémlett a fejünk fölött sötétlő deszkapallók árnyékában. Valami elsuhant előttem, suhantában érintve a nyakamat, és bár a lényt egyáltalán nem éreztem se melegnek, se selymesnek, azt azért gyanítottam, hogy élő szervezet lehetett, még azt is megsejtettem, miféle, és legott leizzadtam a jócskán hűs vízben. – Nem tudok úszni! – zizegte a lány hideglelősen összesúrlódó fogakkal. – Segítsen! Azon voltam. Közben a valamicsoda visszafelé kirándult, és különös örömét lelte abban, hogy újfent hozzám horzsolja kellemetlenül nyálkásnak érzett, alacsony hőfokú testét. Tőlünk néhány karnyújtásnyira – a mólón kívül – a kék inges fickó vadul tempózott a part felé. Bár szélsebesen szelte a habokat, a fenyegető cápatámadást nem úszhatta meg: a szamuráj két karcsapással utolérte, és megragadta a gallérját. Váltottak néhány pofont. Azután a szexgizda bugyborékolva merülni kezdett. Vis Major rájött, hogy parádésan kitolt magával, amikor leütötte a flótást. Hajon ragadta az aléltat, és elevickélt vele a szárazföld irányába. – Fogd meg a derekamat, és lábtempózzál! – mondtam a lánynak. A szólított görcsösen a nyakam köré fonta mindkét karját. Ettől kollektíve elsüllyedtünk. Lelöktem magamról a lányt, majd a víz fölé segítettem a fejét. Jó darabig csak a légcsere érdekelt bennünket. Amikor már eléggé jött az oxigén, a Loch Ness-i kuriózum helyi megfelelője ismét tiszteletét tette a nyakbőrömnél. A lányt is érintette, mire ő rögtön magasra emelte a bal karját, és átható sikolyt hallatott. Nyúlt, rétesedért a szituáció. Felfeküdtem a vízre, gyámoltam jobbját a derekamra illesztettem, és útnak indultam. Három karcsapással később a lány lemállott rólam. Még merültében lecsaptam rá, elvonszoltam a vízszintes pillérig, átfektettem rajta, leküzdöttem az akadályt, majd a hátára fordítottam a meglehetőst ernyedtté vált testet, átnyúltam a válla alatt, és fél kézzel tempózva a part felé vettem az irányt. A szamuráj ekkor parkolta le a szárazra vonszolt szexgengsztert. Páros fuldoklószámunkra felfigyelve, hősleg értünk indult. Nem csekély becse tovább nőtt a szememben. Öt vagy ezer küzdelmes perccel később valamennyien a parton heverésztünk, és még az sem bántott bennünket, hogy a mocskos betonon. Kifújtuk magunkat, felmértük felhámhiányainkat, megtekintettük a lány golyóhorzsolta bal karját, és örvendtünk, hogy egyikünk számára sem a patológián végződött a nap. A hiányos öltözékű pasas a feleszmélésével egyidejűleg felült, végigbámult rajtunk, pillantása elidőzött a csuklójára pattintott bilincsen, majd annak párján, amely a szamurájon ékeskedett, azután a lányra meredt, és ekkor vonásai felengedtek, ellágyultak. – Tudom, mi a kötelességem a történtek után – mondta, már-már mosolyogva. – Elveszlek! A lány irtózott az ötlettől, és ezt szavakba fogalmazta. A flótás elhallgattatta, szólván: – Te akartad! Értésemre adtad, hogy megkívántál! És most nem akarsz emlékezni? – Sose láttalak, te csótány! – Nem-e?! És amikor ruhát próbáltál a butikban? Tudtad, hogy a függönyön kívül állok, és úgy intézted, hogy megláthassam a melledet! A hasadat! A Vénuszdombot a bugyidon át! A bársonyos combjaidat! A lány két kézzel befogta a fülét, és sikoltott, hogy elhallgattassa a buja ördögöt. Tizenhét-tizenkilenc éves lehetett. Középmagas, karcsú testén féltenyérnyi, szamócaszín selyemtopot, magas derekú, kantáros miniszoknyát, pitykedíszes övtáskát és hosszú szárú, piros lakkbőr cipőt viselt. Fogkefefrizurás hódolója huszonhat évesnek látszott, jámbor vonású arca konok állban végződött, napsütésnek évek óta ki nem tett alakja nem volt leverő, lengén öltözöttségét leszámítva. Vis Major elunta a fülsértő sikítozást. Megkérdezte a lány nevét, majd arra kérte Arethát, érezze magát

biztonságban – immár –, és felszólította a feleket, hogy egyikük adja elő, mi történt. – Sétálok itt a parton, erre nekem ront ez az állat, szinte semmiben, egy baromi pisztollyal, hogy legyek az övé! – rikoltotta Aretha. – Félrelebbentette a függönyt, és nem csupán egy pillanatra, hanem hosszan, hogy alaposan szemügyre vehessem szép testének minden domborulatát – lehelte átélten a szexbitang. – Az a mozdulat azt mondta nekem, hogy tetszem neki, akar engem, máris! Utánaeredtem, elkísértem idáig, láttam a járásán, hogy perzseli a vágy, erre gyorsan elszórtam a ruháimat, amik útban lehettek volna, hogy ne kelljen tovább késlekedni... – Na és a pisztoly? – szúrtam közbe prózai kellemetlenül. – Lehet, hogy mégsem volt biztos a vad vágy kölcsönösségében? – Ismerem az ilyen csajokat! Mind kéreti magát! Attól izgulnak be! – Nem kérettem magam! Hanem nem akartam, egyetlen porcikám sem ácsingózott utánad, te féreg! Én tényleg felpróbáltam egy farmerblúzt, de észre sem vettem, hogy ez az alak meglesett a függönyön át, és hogy követ, egészen addig, amíg rám nem vetette magát! – Páratlanul csodás erekciót hoztam létre! – tajtékzott a fickó. – Direkt neked, a te kedvedért! Most már bánhatod! E kijelentésen megest összeszólalkoztak. Üvöltözésüknek a szamuráj érdeklődése vetett véget, mely arra irányult, hogy megtudja: miért is kellett lövöldözni? A szexgizda elkerekedett szemmel meredt a kérdezőre. – Hogyne kellett volna lőnöm!? Várakoztattatok! Előbb a csaj, aztán meg te! Mintha nem tudnád, hogy az álló farkat nem lehet feltartóztatni! Egy strófányit jézusmáriáztam. A szexútonállón a fokozott átélés jelei mutatkoztak. Aretha, övtáskájából kiborítván a vizet, felfedezte, hogy pocsékká ázott a délután vett koncertjegye, és ez minden eddiginél mélyebben felháborította. Vis Major puszta kézzel megfésülködött, tíz körömmel összecsapta a borotválkozást is, majd talpra szökkent, magával rántván a hozzá bilincselt filkót, aki éppen minden idők legdrámaibb mértékű erekciójáról adott elő. Sivalgó gumikkal érkeztek a kollégák. A vihar továbbra is képtelen volt kirobbanni. Azután ültünk a járgányban, köröztünk a nyomott hangulatú városban. Ruháink szemernyit sem száradtak. A levegő páratartalma nőttön-nőtt, ezzel egyidejűleg a pára levegőtartalma rohamosan csökkent. Enyhén szólva fulladoztunk a légmellkészítő időjárásban. A szamuráj cigire gyújtott, ám legott megbánta. Kijelentette, hogy most aztán leszokik. Elhamarkodott fogadalmától feldühödvén megbámult magának. Sejtettem, hogy rajtam fogja kompenzálni elkeseredését. – Nem is csodálkozom a szatírokon! – mordult. – Majdnem csupaszon mászkáltok az utcán! Az embernek folyton csak a bájaitokon jár az esze! – Ilyenkor jól jön az önuralom – jegyeztem meg, miáltal kissé hevesebbre szítottam tüzet. – Na és mihez kezdjen az a pacák, akinek nincs önuralma? – informálódott, nadrágocskám szárát húzogatva. Hasztalan: abból ugyan nem lett bermuda. – Kasztrálja magát?! – Jól jön egy kis férfisovinizmus, nemde!? Különösen cigimegvonáskor. Folytasd csak, szeretem hallgatni, hogy nem létezik megerőszakolt nő, mert a legtöbb esetben rajtunk múlik a nem kívánt aktus bekövetkezése, mi viselkedünk kihívóan, mi öltözünk léhán, mi kérkedünk emlővel, és mindjárt párban! Na és ha?! Nem lehetne előbb mégiscsak beszélgetni egy kicsit? Netán egy szál virágot szakítani? Mozijegybe fektetni? Egyből pofonnal, ruhaszaggatással, késsel, stukkerrel kell kezdeni? Ez esetben nem is elvetendő a felvetésed. Ha csupán akkor élvezed a szexet, ha erőszakkal jutsz hozzá, tényleg nem árt magaddal hordani egy spéci kasztráld magadfelszerelést, a bajt megelőzendő. A bajon persze a következményeket értem. A húzódozó hölgy irtózatosan tökön rúghat, ha sportosabb, még a gerincedet is eltörheti, vagy jöhetnek a zsaruk, és idegességükben lelőhetnek a nőről. – Most mi ez a szpícs? – kérdezte hökkenten. – Úgy beszélsz velem, mintha képes lennék a szexterrorizmusra. Holott... – e ponton elakadt. – Holott? – sürgettem. Rám nézett, ezúttal másféle mozdulattal viszonyulva kurta farmeromhoz. – Holott ahelyett, hogy egész éjjel kényszerzubbonyokat kézbesítünk, otthon heverhetnénk az ágyunkban, test test mellett. – Melyik ágyunkban? – érdeklődtem. – Az enyémben, vagy a tiedben? – Aha – mondta, rám szegezve mutatóujját. – Te már nem emlékszel a jelenetre, nekem viszont rendesen beégett! – Miféle jelenet? – sóhajtottam mit sem értőn. – Camea esküvője. Ott voltál, nemde!? – És? – Camea, miként az kézfogókon merő babonából szokásos, a végzetes igen elrebegése után elhajította csokrát.

Tucatnyi bige kapott a bokrétáért és egyben az alkalmon, hogy ő lehessen a következő, akit majd oltár elé citálnak. Hanem az a csokor egyenesen feléd repült, mint amit direkt neked szántak! Ám amíg a többi hajadon valósággal küzdött érte, te egyszerűen elhajoltál előle, akárha kővel dobtak volna meg! A szamuráj arcába csodálkoztam. – Teljesen reflexből reagáltam. Az ember elhajol, ha hozzávágnak valamit. – Igazán? És amikor a reflexed elmúlt, miért nem csatlakoztál a hajadontársakhoz? Valamennyien hasítottak maguknak a csokorból: ki egy szalagot, ki egy szál margarétát. Az ügyesebbeknek még orchidea is jutott! Hát ezért nem értem a melyik ágyunkra irányuló utalást! – Voltaképpen miről beszélsz? – kíváncsiskodtam. A telihold egy tűnő pillanatra előbukkant egy széltől zilált felhő mögül. Néhány, öklömnyi esőcsepp landolt a szélvédőüvegen, oxigénnek híre-hamva sem volt. Az égbolt mormogott, elvetélt villámok ugrándoztak körülöttünk. – Számtalanszor felötlött bennem, hogy összeköltözhetnénk. És ugyanannyiszor elvetettem a gondolatot. Szinte minden törekvésed arra irányul, hogy megőrizd a függetlenségedet. – Ezt párban is lehet – rebegtem. – Ne mondd! Nevezz meg egy emberpárt, amelyiknek ez sikerült! Egyetlenegy példával is beérem. Nos? – Most mi van? Lánykérés történik? – Félreértesz, élet. Amiről beszélünk, az akár még fiúkéréssel is végződhetne. Holt mellékes, ki kit kér meg, a lényeg az, hogy nekünk sosem fog összejönni az igen, ugyanis hideglelősen rettegsz attól, hogy elkötelezd magad valaki mellett. – Teljesen megvesztél, szamuráj. Gyújts rá, attól majd visszahiggadsz. – Hajlandó vagy rendes ételeket előállítani? Sütni, főzni, akár húsétket is? Belátni, hogy férfi és nő nem csupán anatómiailag különbözik, hanem emocionálisan is? Meg kell tudnod: egy pasast nem bír felizgatni, melyik bútordarab alatt lappang a hordott zoknija! Tökmindegy neki, hogy pofával lefelé vagy fölfelé teszi-e a fedőt az asztalra! Fel se érhet hozzá a vécépapír problematikája, miszerint annak a faltól kifelé, és nem fordítva kell tekerednie?! Egy férfinak a munkájával egyenértékű a családja, és ha valami egy kicsit fontosabb, az a sütemény! Tudsz te tortát sütni? Hát meggyes pitét? Fel tudod fogni, hogy a pacákokat hüllőhidegen hagyja, milyen színű függöny csimpaszkodik az ablakon?! – Állj le, szamuráj! Részint összetévesztesz valakivel, már ami a vádpontokat illeti, részint szükségtelen olyasmiről vitatkozni, amit egyikünk sem akar igazán. Nem állítom, hogy jó ez, ahogy van, de másként sem lenne jobb. – Nem? – nyögte. – Nem. Otthagynád a házadat, hogy odajöjj hozzám? – Nem. Na és te? – Én sem – szóltam. – Hajlandó lennél főzni a kedvemért? Húst is? – Csak ha úgy hozza kedvem. – Mosnál rám? – firtatta. – Mosnál magadra? – firtattam. – Inkább elviszem a csináld magad-mosodába. Szóval csak szexre vagyok jó? – Mondtam? – kérdeztem. – Előfordult. – Hát akkor nem tagadom: a szexre jó vagy. És én? – Te is. – Eszerint minden marad a régiben – leheltem. Megcsörrent egy privát telefon a kesztyűtartóban. Az enyém. Elfelejtettem hatástalanítani a bestiát. Előbb a műszerfalon zöldellő órára néztem, majd a készülékért nyúltam. – Jaj, attól féltem, hogy kikapcsoltad, és nem veszed fel, és akkor csak reggel tudod meg, milyen tragédia történt velem, pedig jobb az ilyesmit élő fülbe elmondani, én úgy rühellem az üzenetrögzítőket! – üdvözölt nővérem és örök keresztem, Taria. – Dolgozom – sóhajtottam. – Éppen üldözöl valakit? Loholsz utána csőre töltött pisztollyal, és...? – Majd magát félbeszakítva így folytatta. – Totálisan kész vagyok, Kyra! Csupán azért nem foglalkozom komolyabban az öngyilkosság gondolatával, mert még a szepukut is túl enyhe halálnemnek érzem! Kezdem az elején, hogy érzékelni tudjad, milyen rettenetes az életem. Először is, véghezvittem a planéta legeltökéltebb fogyókúráját, és visszanyertem végre a szilfidkori alakomat! Girnyókám, ezt a gyönyört te még csak fel sem érheted ésszel! Aki egyszer se hízott strandlabdává, annak sejtelme se lehet arról, micsoda kéjmámor újra emberformát ölteni! Nem győzöm hessegetni a pasasokat, mellesleg megértem, hogy irtófa buknak rám, mert egyszerűen csodaszép lettem! Nem cikornyázom, milyen áron, ne tudd meg, mennyit szenvedtem az aerobikórákon! Könnyű neked, amennyit te eszel, illetve nem eszel, attól nem gond gebének maradni! Nos, leraktam tíz vagy több kilót, eldobtam a lötyögőssé vált rongyaimat, és beszereztem egy gardróbnyi újat, méterekkel kisebbeket. Na, elmentem a doktorhoz, mivel lejárt a jogsim, mondom,

hosszabbítsa meg a passzusomat, mire ő rám nézett, összevonta a szemöldökét, és közölte: szó sem lehet róla, ilyen tébécés küllemmel, rozzant állapotban nem mehetek motorizáltan az utcára! Addig egyáltalán nem enged kocsiba ülni, míg fel nem szedek nyolc-tíz kilót, hogyisne! Dühömben felzabáltam egy egész tortát, tonnányi habbal a tetején. Te, én olyan rosszul lettem, hogy mire megint lábra álltam, még öt kilóval kevesebb voltam! Adj tanácsot, mitévő legyek!? Vagy ne! Nevezz meg egy korrekt bérgyilkost, akit felbérelhetek magam ellen! Valami pokoli végnemre vágyom! Kínzócölöppel, spanyolcsizmával, nyárssal, nyakazással! – Taria... – Nehogy közbeszólj, még semmit sem mondtam el! Ez mind rigófütty ahhoz képest, ami ezután jött rám! Azóta is lejárt jogsival lopakodom a kertek alatt, annyira lesütött szemmel, hogy pár nappal ezelőtt nem vettem észre egy megállást tiltó táblát, és leparkoltam az árnyékában. Mire visszaértem a kocsihoz, annak már hamva sem volt, eltrélerezték! A benne alvó Richie-vel együtt! Majd meghaltam idegességemben! Taxival rohantam a gyűjtőtelepre, és persze feldúltam kissé az irodát: egy asztali lámpát speciel a csukott ablakon keresztül hajítottam ki, az utána vágott széknek már üveg sem állta az útját. Az alkalmazottak nyugtatgattak, és ettől sokkal nyugtalanabb lettem, mire rámutattak, hogy végtére is, én követtem el szabálytalanságot, most mit cirkuszolok itt!? Hogyhogy mit cirkuszolok?! Amikor eltrélerezték a kicsi fiamat!? Na, erre kezdték írni a számlát: büntetés, szállítási költség, ablak, lámpa, szék, plusz gyermekmegőrzési díj! Szerencsére Richie békésen végigaludta az egész tortúrát, mert előző este sokáig fennmaradt a számítógép előtt. Egyébként a srácok hagyományosan ördögiek, őrlik az idegeimet, kamaszodnak, mutálnak, és örökké terráriumlakókat hordanak haza. A minap egy varánusz-bébivel jöttek, és a kezembe adták, hogy nézzem, milyen aranyos. Gyanútlanul meg is fogtam a törpe sárkányt, mire az háromszor a csuklóm köré tekerte a farkát! Még eldobni se tudtam! A tigrispitonjuk tegnap könyékig benyelte a karomat, mert összetévesztett a táppatkánnyal, ráadásul anya szentül hiszi, hogy most aztán megtalálta az igazit, a csúcspaseket, és álló nap férjhez akar menni! Nahát, a te sorsod sétagalopp! Sikkesen megpucoltál a közelünkből, pedig ki kéne venned a részedet a családi problémákból, mi az, hogy te ezt mind megúszhatod? Miért pont neked jár az ajándékélet? Ja, horoszkópost cseréltünk, ez sokkal hitelesebb illető, mint az előző volt, úgyhogy elkészíttettük a te horoszkópodat is. Tudtad, hogy egy monstre csoda az életed? Csupa karma! Hogy irigyellek! Oltári médiumi képességeid vannak! Ha hagyod, hogy kifejlődjenek, parazsam lehetsz! A horoszkópos asszony kifejezetten ragaszkodik ahhoz, hogy megismerjen. Mindenáron látni akar, mi több, így fejezte ki magát: a csodádra akar járni! Legszívesebben kivájnám a szemedet irigyletemben, de észben tartom, hogy a testvérem vagy, vér a véremből! Na, voltaképpen Albertről akarok mesélni, a barátomról. – Már meséltél róla... – Az még Rocky lehetett, őt már ejtettem, mert irtóra nem bírt kijönni a srácokkal: nem engedte a csipszet meg a hamburgert, tiltotta a kólát és a húsevést, felcipelte a tévét a padlásra, titkosította a számítógépet, és csak egy kódszám ismeretében lehetett telefonszexezni, és még nekem sem árulta el a kódot! Zordonás napirendet készített az egész családnak. Kerti sátorban hálatta a fiúkat, trombitaszóra kellett kelniük, forrásvízben mosakodniuk! Képzeld, hat kilométerre van tőlünk a legközelebbi forrás, az is egy pincéből ered, és szerintem csak talajvíz, és az én kicsikéimnek reggelente egy csomót kellett futniuk, hogy kimoshassák szemükből az álmot! Nahát, Rockyt dobtam! Albert helyes, rendes pasas, mindene a közepesen átsütött steak és a fagyos sör. Nem mondom, szemernyit unalmas, humorérzéke sincs, hízásra hajlik és bágyatag a szexben, de hát férfi nélkül olyan a ház, mint egy kripta! Jól jegyezd meg: a férfi az otthon sava-borsa! Na, ma este különösen szép akartam lenni, így hát magamra zártam a fürdőszobaajtót, és felkentem a szedres arcpakolást. Közben kitört a villám, de ügy ám, hogy áramszünet lett! Órákra! Emiatt aztán mindenki hamarabb lefeküdt a szokásosnál. Mi is ágyba bújtunk Alberttel, ő persze olvasni akart, de hiába kapcsolgatta a lámpát, csak nem jött a delej, erre én hozzábújtam kedvesen, és provokáltam, hogy kibarkochbázza, mi egyebet lehet még művelni a hálószobában. Már éppen kezdte pedzeni, mikor visszajött az áram, és felgyűlt az olvasópilács, és Albert rám meredt, és kidülledt a szeme, és hörgött, és bugyborgott, aztán egyszerre csak nem mozdult többé! Nosza, hívtam a mentőket, a kapuban toporzékolva vártam őket, jöttek is befelé, a doki ért a közelembe elsőként, rám bámult, a szívéhez kapott, és a kerítésnek tántorodott, és folydogált ott lefelé, mint a lucsok. Na tessék: még egy infarktus! Így megy ez ilyen frontos időjáráskor! – Taria... – Ne izgulj, drágám, nem haltak meg! Az ápolók nagyon értették ám a dolgukat, egyikük megkért, hogy mossam már le az arcomról azt a szederjes maszkot, mielőtt még több áldozatot szednék vele, majd észre masszírozta a doktort, utána még Albertet is feltámasztották, de őt be kellett vinni az intenzívre. Most még eléggé vegetatív szegény: ver a szíve, kiválaszt a veséje, meg minden, de nem néz fel és nem is beszél. Már úgyis dobni akartam őt, olyan uncsi volt! Csakhogy ebben a helyzetben ez nem lenne korrekt. Meg kell várnom, amíg felépül. Ha felépül. Addig is megszedem a patakparton az útilaput a talpára. Még jó, hogy nem mentem hozzá, pedig egyszer megkért ám! Azt mondta: holtom napjáig falnám a steakedet! Hát nem kedves?! – Bámulatos az életed, Taria – suttogtam elgyötörten. – Azért te csak ne irigyelj engem! Sőt, hidd el nekem, te vagy bámulatra méltó! Már mióta kitartasz egyetlen pasek mellett, aki pedig zsaru, és azt már gyerekkorunk óta jól tudjuk: bárkivel, akár még a sátánnal is, csak zsaruval ne! Már egy éve is együtt jártok, nem igaz!? Hát ez fantasztikus! Szerintem bekerülsz a Rekordok Könyvébe! Különben tavaly én is futottam egy zsaruval, bár csak addig, amíg anya meg nem tudta, mert amikor

édes titkom kiderült, rögtön kijelentette: válasszak! Hát, anya csak egy van, úgyhogy őt választottam, pedig az a pasas...! Jaj, Kyra, az a Romero földön-égen, ágyon-asztalnál, szőröstől-bőröstől szuper volt! A fiúk valósággal istenítették. Legalábbis erre vallott, hogy egyszer sem dugták a ruhái közé a keresztes viperát, nem cserélték cipőkenőcsre a fogkrémjét, világító festékre a borotvahabját, nem vágtak le bő húsz centit a nadrágjai bal szárából. Szerettük őt, és ő is minket, és nem is baj, hogy dobnom kellett, mert ha most ő feküdne az intenzíven, élet és halál között lebegve, hát azt az aggodalmat biztosan nem élném túl! Na, mindent összevetve: halálian kiborultam. Éppen ezért, mint édestestvéremhez, kérést intézek hozzád... – Jaj, ne! – nyögtem. Taria, az anyánk gyűjtőnevű matriarcha felnőni sosem óhajtó, harmincöt esztendős leánykája, akit oly sokszor hallottam siránkozni, ezúttal istenigazából elsírta magát. – Oké – suttogtam megtörten. – Megteszek mindent, amit csak akarsz. Leszámítva a bérgyilkost, mert azt nem küldök. Anya sem jöhet hozzám, a Bahamákra küldjed, ha ki akarod pihenni a zsarnokságát. – Én söprök el, szólóban szipogta vérem. – Két hétre, Korfura. Eredetileg Alberttel mentünk volna, kettesben, de mint tudod, Albert most képtelen. – És? – Mi az, hogy és?! Még soha életemben nem voltam egyedül, öt percre sem! Most meg mindjárt két hétig! De ha egyszer ki van fizetve?! Hívtam a mamát, hiába: ő most csak a férjhez menésre tud gondolni! Éjjel-nappal varrja az esküvői toalettjeit. Mire az egyik ruhakölteményt létrehozza, már ki is eszelt egy újabbat. Különben gyönyörű koszorúslány-ruhácska készült neked is: csupa fodor, tüll, uszály meg rózsaszínség. Ugye nem mondasz nemet, ha majd arra kér, hogy oltsd fel!? – Nem lehetek koszorúslány! – Ha egyszer a mama szeretné!? Témát váltottam. – Szerintem rád fér, hogy magadban legyél két hétig, és felfigyelj saját gondolataidra, személyiségedre. – Megjegyzem, ezt vártam tőled, pontosan ezt a lila dumát! Nem merek egyedül maradni! Fogalmam sincs, mit csináljak. – Tanácsot vársz? Tőlem?! – Na igen, tisztára hülye vagyok, nem igaz!? Pont tőled remélem a megvilágosodást! Tőled, aki igazán nem egy példakép! Mit értél el az életedben? Ha Derina nem hagyja rád a házát, most is abból az egy hálószobás, harmadik emeleti putriból üldöznéd a bűnt! Te sose fogsz férjhez menni, nem lesznek gyerekeid, nem fogod tisztelni a mamát, és akármilyen boldog leszel is, mit ér az egész család, pláne férj nélkül!? És mégis, ma éjjel valahogy fura hangulatban vagyok, és a te szádból szeretném hallani, talán azért, mert te olyan felhőtlenül felelőtlen tudsz lenni, szóval te mondd meg nekem: mit tegyek? – Tőlem a fiúkat is elküldheted Korfura, te meg odaülhetsz a mama térdeihez, hogy az összeszorított fogaid közt tartsd neki a gombostűket – feleltem barátságtalanul. – Á, a fiúk miatt ne izgasd magad! Ők holnap nyaralni indulnak: hajnali ötkor ébresztem őket, nehogy lekéssék a buszt. Régen összecsomagoltak, Kacatot is betették egy paplanhuzatba, mert párnáéba már nem fér. Egy szó mint száz: totál útra készek. – Eszerint az a hivatásom, hogy én ejtsem ki elsőként: most rögtön, az éjszaka kellős közepén kérdezd meg Romerót, ráér-e két hétre? – Hülye vagy?! A mama tiltja! – Akkor csakis jó pasek lehet. – De zsaru! – Pláne! – Azt mondod? Taktikát változtattam. – Ha neked nem kell, felhívom én. Úgyis éppen váltani készülök. Nálam alapvető, hogy a pasasom zsaru legyen. Tudod, az időbeosztás miatt. Taria mélyet lélegzett. – Sose próbáltad lecsapni a kezemről a hapsikat. – Nem úgy, mint te – feleltem. – Egyszer se sikerült, úgyhogy nem tehetsz szemrehányást. Szerinted Romero szóba állna velem a történtek után? – Akarod, hogy beszéljek vele? – Kifejezetten megkérlek, hogy ne beszélj vele! Őt bízd rám, elvégre Romero az én ismeretségem! És ha most nem akarsz semmi egyebet újságolni, akkor veszem a búcsúmat, ugyanis szükségem van egy szabad vonalra. Remélem, nem bánod, hogy ez alkalommal csak ilyen röviden csevegtünk? Hát akkor ég veled, vigyázz a bőrödre, ne feledd, milyen rettentően veszélyes pályára mentél! Ja, és ügyelj a fiúkra! Richie éjjelente folyton kitakarózik, Bogart pedig hajhullasztó modorban kommunikál, kivált a nőneműekkel, de akármilyen pimasz is, eszedbe ne jusson megpofozni! Szia!

– Hé! – hörögtem. – Tizenegyre menj eléjük a buszhoz! Éhesek lesznek! De nehogy ám zöldségeket adj nekik! Majd holnap este felhívlak Korfuról! Panaszt ne halljak rád! Taria bontotta a vonalat. – A mocskos életbe! – nyögtem. – Úgy kell az embernek a család, mint egy falás kalács – jegyezte meg a szamuráj. – Kopj le! – hüppögtem. – Épp most varrták a nyakamba az unokaöcséimet. Két ádáz kamaszt! Kacattal, a tigrispitonnal! – Igazán nem szívesen hallgatóztam, de itt kellett ülnöm hallótávolban: én arról értesültem, hogy örömest pasast cserélnél. – Ma éjszakára véget vetek a gyónásnak, pszichézésnek! – szögeztem le. – Az égvilágon senkinek a lelki élete, rezdülései nem érdekelnek! Záróra! Reszkető kézzel cigire gyújtottam. A szamuráj sóváran nézett. Hirtelen elkomorult, és valahogy ünnepélyesen eltökélt lett az arca. Előhúzta blázos dobozát, és elegáns mozdulattal kihajította az ablakon, majd kihívóan végigmért. Azután visszafordult, forró búcsúpillantást vetett a cigarettájára, memorizálta a történelmi tett helyszínét, összefonta karjait, és hátradőlt az ülésen. – Szóval jönnek a kisöccsök. Derék. Eszerint egy darabig a lábamat se tehetem be hozzád. – Miért ne tehetned? Nem bírod a kiskorúakat? Netán félsz tőlük? Mert én eléggé. Tavaly hazaugrottam pár napra szeretteimhez, de igen hamar megfutamítottak. Szerintem direkt hozzám kéne költöznöd, amíg a kölykök nálam lesznek! Legyezgethetnél, valahányszor kiborulok. Időnként összevadászhatnád a lelépdeső tigrispitont. Testőröm és az apjuk lehetnél. Tényleg! Olyan rövid ideig volt apjuk! Mindenféle kóbor pasasokkal kell beérniük. Mondj igent, szamuráj! – Nem! – felelte. Vállat vontam. – Oké. Akkor én megyek hozzád! – Ez se túl jó ötlet. Eldobtam a kormányt, felengedtem a pedálokat. Megfeneklettünk. – Bezzeg amikor te kerültél válsághelyzetbe, én melletted álltam, babusgattalak! Lépten-nyomon megmentem az életedet, és te még egy morzsányi áldozatra sem vagy képes viszonzásul!? Vis Major megsmirglizte a torkát. – Hány évesek a kölykök? – Tizenkettő és tizennégy. – Meghibbantál, élet? Ezek már kész kannibálok! A fél fogukra se lennék elég. – Mondj igent! – rimánkodtam. A szamuráj tüllös pillantásúvá fátyolosított szememmel ellenkező irányba nézett. Addig-addig bámulta a néptelennek tetsző ódon terecske egy pontját, mígnem lelkesen felszisszent: – Ott van Kukazsaru! Ezzel felkapott a hátsó ülésről egy dossziét, kilökte az ajtót, és magamra hagyott keserveim kétes társaságában. Kukazsaru olyan eleme volt Fertő Citynek, mint az óratorony, a zenélő szökőkút, a hősi emlékmű, az Igazmondó Fal és a képtár. Némelyik bédekker az említettekkel együtt őt is felsorolta. Aki nem kereste fel ezeket a nevezetességeket, nem látta a várost. A kipipálós hajlamú turisták képesek voltak napokon át bolygani az utcákon, hogy rábukkanjanak, és lefotózkodjanak társaságában a fotóalbumuk számára. Az ötvenes éveiben járó furabogár hajdan egyszerre vesztette el neje kegyét, munka- és fészekrakó kedvét, azóta a nyilvános kukákból tartotta fenn magát. Egyik régészkedése során becses leletre tett szert: rendőrtiszti zubbony akadt a kezébe. Legott felöltötte a relikviát, majd beszerzett rá néhány tucatnyi stráfot és csillagot, hogy minél magasabb rangúnak lássék. Mellészegődött a szerencse: kisvártatva talált egy barettet a kabátjához. És nagyon hamarosan pisztolytokos derékszíjat is lelt toalettjéhez. Ám ezután már hiába kutatta a kukákat, konténereket, azok csupán a napi betevőjével látták el. Mivel egyenruházata nem bővült tovább, kiegészítő gyanánt kiöblösödött térdű melegítőnadrágot és strandpapucsot viselt, utóbbit sárvíz idején bélelt gumicsizmára cserélte. Ismerősei Kukazsarunak szólították. Ő ugyan jobban kedvelte volna a Röfi őrnagy titulust, mégsem sikerült elérnie, hogy ezen a néven híresüljön el. A rend őrei iránti vonzalma nem csupán ruházkodási külsőségekben nyilvánult meg. Tiszteletbeli kollégáinak sűrűn kedveskedett kincsértékű súgásokkal. Szabadzsaru lévén nem fogadott el pénzt a szolgálataiért. Füleseiért telefonkártyát kért, hogy annak segítségével további információkat adhasson át. Bűnüldöző hobbija nem vakította el: akármilyen zsaruval nem osztotta meg tudását. Vis Major szerint Röfi őrnagy egymaga hatékonyabb volt a korrupt szimatok felismerésében, mint a belső elhárítás teljes apparátusa. Ösztönei sosem hagyták cserben, csalhatatlanul kibökte a jellemhibás példányokat. Ha effélék kóstolgatták, teljes átéléssel idiótának tettette magát, meglehetőst meggyőzően. A szamurájt bálványozta, mint vele egyívásút. Széltében-hosszában regélte imádottja élettörténetét, mígnem az legendává aranyozódott. Vis Major aktív kommandósként őrnagyi ranggal büszkélkedhetett, egészen azon kritikus estélyig, amelyen

végképp kiábrándult mind a kommandózásból, mind a rangjából. A keserűségi krízis csúcspillanatában a közelében elhaladó zsúrkocsira hajította az embereinek feláldozásával hencegő tábornokot, és ezt a szamárkordét betaszajtotta a kézügyére eső szökőkútba, majd feszesen tisztelgő társai sorfala közt távozott tulajdon múltjából. Múltja stílszerűen búcsúztatta. Halántékig felfegyverzett elitcsapatot menesztettek érte: ennek következtében nyolc napon túl gyógyult. Ezután alantas indíttatású lelki meghurcoltatásban részesült, és bár eltökélte, hogy e betegségét – sportos alkat lévén – lábon hordja ki, mostig nem épült fel. Csinnadrattás kirúgattatását követően összebékélt az időközben ráragadt Vis Major gúnynévvel, elszegődött civil ruhás pórzsarunak, és többé hallani sem akart holmi karrierről. Hosszúra nyúlt az őrnagytalálkozó. A két pasas megfontoltan társalkodott egy poloskazöld kandeláber vajszínű fénykörében. Lábuk alatt gőzölgött a felhevült macskakő. A viharral viselős felhők a teret karéjozó házak piros cserepes tetejére csüngtek, torzszülött villámok firkáltak az égre bizarr EKG-görbéket. Kukazsaru feljebb tolta homlokából a barettet, és mutatóujját a dosszié fölött lengetve élénken magyarázott. Alacsony, erős csontozató férfi volt, se sovány, se kövér. Ováldad, szürkés bőrű arcát még szürkébb szőrzet pókhálózta, mélyen ülő, keskeny résű szemére vaskos szemöldök vetett árnyékot, orra teniszlabdát formázott, vállig érő, egyenes szálú fekete haját ősz tincsek csíkozták. A derékszíjára csomózott, majd’ méteres cukorspárgán fanyelű sörkulcs himbálódzott, a pisztolytáskában kólásdoboz pipacslott. Meggyújtottam az utolsó szál cigarettámat. Nem szívtam le a füstöt, csupán pöfékeltem, kedvetlenül. A téren álló poros, csüggedt lombú fákkal együttérzőn a váltig totojázó esőért fohászkodtam. Arcom elé emeltem a kezemet: körmöm hegyei parázslani látszottak, alighanem ugyanúgy feltöltődtem elektromossággal, akár a párától ragacsos levegő. Fejem szétpattanni készült, mintha a mélypontra süllyedt légnyomás koronát húzott volna rá, a kelleténél több számmal szűkebbet, egyre kisebbedőt. Megérintettem a kürtöt, és beindítottam a motort, sürgetésképpen. Éppen Vis Majornál volt a szó, és ő zavartalanul beszélt tovább. Kukazsaru komolyan bólogatott, hüvelykujját az övcsatba akasztva, másik kezével imádottja könyökét szorongatva. Melléjük gurultam. Könyörgő pillantást vetettem keblencemre. Aggódtam, hogy ránk szakad a korgó égbolt. A szamuráj behajtotta a dossziét, intett, hogy üljek át a jobb oldalra, és felszökkent a kormány mögé. Hátragurította az ülést, bensőséges vigyort váltott tiszttársával, viszonozta szalutálását, azután a lóerők közé taposott. – Adj egy cigit! – sóhajtotta két utcával odébb. – Elfogyott. Mit szőttél a barátoddal? – A szokásost – felelte szűkszavúan. Arcára sandítva láttam, hogy magába zárkózott, eldobta a kulcsot, forró viasszal lepecsételte a réseket: titkait ki nem húzom belőle. Nem is dédelgettem efféle tervet, kérdésemet puszta udvariasság motiválta, minden földi dolog közömbösen hagyott, úgyannyira szenvedtem a meteorológiától. – Cigit akarok! – nyafogta. Nem reagáltam. Akkor sem, amikor ötödször ismételte el óhaját. Vad kanyarral jobbra téptünk. Egy perc múlva a történelmi utcában jártunk, melyet az tett illusztrissá, hogy az imént itt hajította el a spangliját. Centire emlékezett a helyszínre. Úgy állította meg a járgányt, hogy az ajtót kilökve elérje a dobozt. Felszedte az aszfaltról, mutatóujjal lepöccintette a tetejét, és kiharapott egy szálat a sorból. Vaktában bökött a szivargyújtó felé. Bekapcsolta a vészvillogót. Azután a ködlámpát, majd a légkondicionálót. Ekkor már odapillantott, és nem vétette el még egyszer. Füstöt eregetve hátradőlt az ülésen, kéjes sóhajt hallatva rám vigyorgott, térden simogatott, és így szólt: – Menjünk vendégségbe. – Kihez? – Lailához. – Nem örülne. – Épp azért. Szeretném meglepni azzal, hogy élek. Gondolom, Firio a halálhíremet költötte. – Firio új hús a városban, nem tudja, ki vagy. Rosan is mondta, hogy fejvadásznak néztek. Laila aligha sejti, hogy a slapaja téged próbált kinyírni. – Tudtára hozom – felelte, szája szélén azzal a vibráló, gonoszféle mosollyal, amitől mindmegannyiszor kilelt a hideg, mivel ez elő jelezte, hogy agyament tettre készül. Nem azonnal indultunk, előbb még fulladozott kicsit. Kettétörte az élete virágában lévő cigiszálat, és kidobta az utcára. Tenyerét a hasára szorította köhögtében. – A varrataid – bólogattam anyásan. – Párszor még rágyújtasz, és nem lesz gond a kiszedésükkel. – Virulok, virgonc vagyok, kutya bajom! – közölte tüdőbeteges hangon. – Az az istenverte torokcső tett be a felső légutamnak. Mindjárt kiheverem. A spanglis dobozra sandított, már-már érte is nyúlt, hogy megszabaduljon tőle, s ekként újfent hősies színben tüntesse fel magát, ám még időben memorizálta, mekkorát bukott e jellempróbán – alig pár perce –, és elfojtotta késztetését. Inkább a gázra taposott.

Ámokoztunk. Tehettük: lélek nem kószált az utcákon. Bambi sem jelentkezett. Úgy tetszett, aki ma meg akart őrülni, megtette már, a többi tébolyulni vágyónak átmenetileg kedvét szegte a hanyatló légnyomás, a párától nedvedző levegő. Ami engem illet, létezni sem volt kedvem, erőm. Fejfájást jelentettem. A szamuráj kávét ajánlott bajomra, részemről a viharért pityeregtem, tudván: attól megkönnyülnék. Az égi körülmények mit sem változtak, robbanni készültem. Vis Major lassított, a szegélyhez húzódott, észrevett egy sebtében leparkolt kocsit az út szélén. Az elakadásjelzőjét villogtató rozzant Mazda vezetője a kicsapott jobb oldali ajtóban ült, széttárt térdei közt egy élvleány dolgos fejével, a környező világra ügyet sem vetve. Közeledésünk hallatán a kéjszitter felnézett egy pillanatra, majd visszabukott a melójára. Kikerültük az alapos okkal elakadt kocsit, továbbgurultunk. Száz méterrel távolabb, egy ostorlámpa fénykörében álldogált a következő persona non gratis, jóformán csak a saját bőrébe és egy pár jégcsákány sarkú szandálba öltözötten, csípőjét ringatva. Megálltunk mellette. A szamuráj leengedte az ablakomat, és rajtam áthajolva megtekintette a portékát. A túlzott kondiban lévő, harsányszőke szexnörsz viszonozta a mustrát. Kisvártatva mindkettőjükön a kölcsönös felismerés jelei mutatkoztak. Üdvözölték egymást. Tovahajtottunk. – Bocs – szóltam szerényen. – Nem akartad volna felpróbálni? – Nem – mondta vállat vonva. – Önkéntes, ismerem. – Eszerint olyan bigére fened magad, aki nem önszántából szolgáltat? Az ilyeneket aligha kempingeztetik az út mellett. Még meglógnának. Újabb ledért hagytunk el, szintén félcsupasz jellegűt, műszőkét. Azután további hármat. Pangott az üzlet. A fizetőképes kereslet otthon tespedt e szaunahőségben. – Meg fogom találni az elhurcolt nőket – fogadkozott a szamuráj. – Hát persze. Kukazsaru biztosan kedves lesz hozzád egy-két tippel, hiszen lépten-nyomon bordélyba jár – dünnyögtem kedvszegőn. – Jut eszembe! Sidney mesélte: nemrég egy szexzsoldosoktól hemzsegő országúton hajtott, mikor is leintette őt egy stoppos lány, és beülvén mellé, elpanaszolta, hogy nem érti: már vagy húsz kocsiban megfordult, de mindegyik pasas csak a legelső dűlőútig vitte, ott szó nélkül megkefélte, pénzt nyomott a markába, és kilökte, úgyhogy reggel óta alig haladt ötven kilométernyit, viszont hamarosan együtt lesz a dohánya egy saját járgányra. Vis Major kétkedő pillantást vetett rám, majd egy vágytelit a cigis dobozára, végül egy ócsárlót a magasba, mire – varázslat! – kirobbant a vihar. Rögtön elakadtunk. Vízfal állta utunkat, pára hömpölygött az utastérben, habzott az ablaküvegeken. A térdünkig sem láttunk el. Semminő próbálkozás nem segített a térbeli tájékozódásban. Ha kinyitottuk az ablakot, bezúdult az özönvíz, ellenben a párádzás mértéke mit sem csökkent. Csúcsra járattuk a szellőzőrendszert, majd a légkondicionálást; a külső és a manuális ablaktörlőket, hasztalan. Utóbb már egymás szemét törölgettük. Ez sem segített. A torzzá zsugorított villámok ágaskodón-nyújtózkodva tomboltak körülöttünk, az égbolt rátalált sárkányüvöltésére. A kómájából feléledt szél fel-alá száguldott, lombos ágakat hasított a fákról, cserepeket rabolt a tetőkről, megcibálta a parkoló kocsikat, felragadta és megröptette a közeli kávézó teraszán nyitva felejtett napernyőket, és azok ellenséges gombafelhőkként zúdultak át rajtunk és a többi kocsin, és feltartóztathatatlanul robogtak tova. A csatornák nem győzték nyeldesni az esőóceánt. Szutykos, dühödt víz tajtékzott alattunk. Azután kialudtak az utcai lámpák és a házak ablakaiban világló fények. Elnémult a rádió. Csupán az elemek nagyzenekara játszott körös-körül. – De szép! – sóhajtottam tisztuló fejjel. Lefektettem ülésemet, elnyúltam rajta, mélyeket lélegeztem a már-már felfrissült levegőből. Vis Major követte példámat. Egymás mellett heverkélve, lelkesülten várakoztunk a percre, amelyben majd újra élhetővé változik a bolygó légköre. A vihar nem csillapult, a hosszas vajúdás után idejét látta, hogy alaposan kimulassa magát. Keblem kegyence kilátásba helyezte: elalszik, ha a meteorológia továbbra is tétlenségre kárhoztatja. Bátorítottam: tegye meg, majd felébresztem, ha már minden tisztára lesz mosva. És hozzásuttogtam: ki kényszerít, hogy tétlen légy? Erre felkönyökölt, hosszan nézett, kisimított egy hajtincset az arcomból, két ujjal körbecirógatta számat, államat, eljutott a nyakamig és valamivel alább, ám ekkor rajtaütött az öncenzúrája, és ettől visszahanyatlott a hátára. Fölé hajoltam. – Bátorítsalak? – kérdeztem. Legyintett. – Javíthatatlanul régimódi vagyok.

– Csakis ágyban...? – firtattam. – Csakis szabadidőben – felelte. Kuncogtam. Felsandított rám a keleties nézésével. És még egy félmosollyal is fokozta csodálatomat. – Szóval nem a helyszínnel van bajod? Munkaidőn kívül akár a kocsiban is kedvet éreznél hozzám? – Meglehet. Igen. – Becsszóra? – Ne eskess, azt nem bírom! – óvott. Megcsókoltam lezárt szemhéját, a mellkasára ereszkedtem, majd elvackoltam rajta. – Kyra! – nyögte a fülembe. – Kyra, ne játszogass velem. – Dehogyis játszom, szándékaim a lehető legkomolyabbak. És tovább komolyodnak, ha arra gondolok, hogy néhány óra múlva, öcsikéim érkeztével befuccsol a magánéletem. Vis Major gyengéden eltávolított magáról. Felült, helyre igazította üléstámláját, próbálgatta az élettelen rádiót, a benti párán át szemlélte a kinti vízfüggönyt. Valami nyomta a hátamat. Kihúztam alóla a dossziét, és ha már úgyis kézben tartottam, felütni készültem. A szamuráj hátranyúlt, kiragadta kezemből a titoktárát, és az ajtózsebbe süllyesztette. Torkot köszörült, azután mégsem szólt semmit. Ülést varázsoltam nyoszolyámból, elhelyezkedtem, térdeimet illedelmesen összeszorítottam, beskáláztam a hangomat. – Rajta – biztatott. – Vidd be a torokütést. – Mély lesz – figyelmeztettem. – Nosza. – Inkább nem nyilvánítom ki a véleményemet a kisded titkaidról. Ne gyere megint azzal, hogy neked nem eshet bántódásod, mert mindketten tudjuk, hogy végül úgyis esni fog. Bármit teszel ellene, akkor is belekeveredem, és ha ezzel a hülyeséggel a felelősségedet akarod kisebbíteni, hát hadd mondjak csupán ennyit: öncsalsz. – Jaj, hogy vágytam már egy jóízűt vitázni veled! – csikorogta. Elfordította az indítókulcsot, és belegázolt a vízmasszába. Abszolúte semmit sem látott. Mit sem zavarta e körülmény. Dühe és az eső hullámain sodródtunk. Egyszerre csak lefékeztünk az Afrik Oroszlánnál. A lebuj Alex Lalia nevű tulajdonosáról volt ismert előttünk. Noha a cégér nem villogott, az elfüggönyözött ablakok mögött égett néhány lámpa. A csukott ajtón jókora tábla fityegett: zártkörű rendezvény miatt zárva. Vis Major felém fordult, és hajamat összeborzolván, lefegyverzőnek szánt mosollyal megpróbálta zselésíteni az agyamat. – Várj meg itt. Mindjárt jövök. – Hasznát vehetem a cigarettádnak? – kérdeztem. – Mindet elszívhatod – hagyta rám megkönnyebbülten. Abban a tévhitben, hogy eszemben sincs óhaja ellenére vele tartani. Távozott mellőlem. Az ajtót zárva találta, ám ettől nem érezte akadályoztatva magát. Nem hatódtam meg, midőn átkelt rajta, attól sem, ami odabenn várhatta. A vihar távolodtával a civilizáció ismét erőre kapott. Egy lámpa éppen a kocsi fölött röntgenezte az immár ritkásan hullongó esőcseppeket. Áthajoltam a bal oldali ülésen, és előhúztam az ajtózsebből a dossziét. Két számítógépes grafikát és egy fotót leltem benne. Utóbbihoz némi szöveg is tartozott, a képen látható harminckét éves, ritkás szőke hajú, kék szemű, szike szájú, több ízben büntetett filkó adataival, utcahossznyi priuszának ismertetésével. Nem örvendtem volna, ha a John Reyner nevű kötekedő szervezet rám nyitja az ajtót, mivel szennylajstroma nem tett rám delejes benyomást. A színes rajzokon ábrázolt kettőről nem tudtam meg semmit, csupán az arcukat. A huszonnyolc-harminc év körüli, szteroidkövér fickók egyike sörtére nyírt frizurát viselt, mely a jobb oldalon trágárszőkére festett, vállig lógó farokban teljesedett ki; másika vágatlan, mosatlan loboncot hordott, szemrését csaknem behízta a járomcsontján párnásodó bőr, irdatlan pofazacskóin tetovált svábbogarak másztak. Mindhárom pasasról áradt a tahóság. Ha bármelyikükkel összefutottam volna, habozás nélkül fegyvert rántok, de csőre töltöm a térdemet és a cipőm sarkát is. Szerfelett érdekelt, miért keresteti őket a szamuráj. Eljátszottam a gondolattal, hogy ők lehetnek Firio felhajtói, akik különféle ürügyekkel a kocsijukba csalják a lányokat, miként Rosannel tették. Ám ép látású nő még szórakozottságból sem állna szóba efféle alakokkal, bármilyen trükkel próbálkoznának is. Visszatettem a dossziét. Cigit toltam a fogaim közé, kiléptem a járgányból, és a csehóba sétáltam a szamuráj válla által nyitott átjárón keresztül. A függönyön túl megálltam, elővettem stukker gyújtómat, és lángja fölé hajoltam a spanglival.

Ezenközben jól láttam, hogy a terem végében álló óriási asztalnál mindösszesen két úr ül. Csak az egyiket ismertem: Alex Lailát. Fertő City középkorú főmadámja pónizsoké termetű pasas volt. Legutóbbi találkozásunkkor tábortűz-piros hajszínével bűvölt el, jelenlegi sérója még inkább levett a lábamról: a nyakig érő, középen kettéválasztott hajzat egyik fele fekete melirozással élénkített csibeszőke volt, másik fele ennek az ellenkezője. Véraláfutás-tarka brokátöltönyt viselt. E pillanatban arcszíne harmonizált az öltözékével. Társa negyvenévesnek tetszett, sötét hajú, magas, keskeny vállú, elegáns fickó volt, egyenesen a skatulyából. Az urakat környező, nem kevés számú gorillák némelyike bohókás dresszt viselt, melynek bohókás voltát csekély mértékben sem érzékelték, ők Laila védelmét képviselték; a többiek fekete nadrágban, fehér garbóban virítottak, derékszíjon és combtokban is tartottak egy-egy stukkert. Mindannyian állatian kerülgették a rezzenetlenül álló Vis Majort, mint macskák a parázs kását. Csupán gazdáik megengedő jelére vártak, hogy belezabálhassanak. E gesztus késett. Egyelőre. Laila rám meredt. – Nahát! – cirpegte tücsökhangján. – Micsoda megtiszteltetés! Mi a francot akarnak? – Már említettem – szólt a szamuráj. – Beszélni akarok veled. Lehetőleg négyszemközt. – Mintha már én is mondtam volna, hogy semmi dolgom veled. Összetöressem a porcikáidat? Minek az neked?! Máris eléggé szakadt vagy. – De szép, hogy szóba hoztad a kinézetemet! – örvendezett Vis Major. – Ezért jöttem. – Elégedetlen vagy a zombisminkeddel? – kacagott Laila. – Igazíthatunk rajta. Eltettem az öngyújtó stukkert. A főmadám felé indultam. Észleltem, hogy a dresszes testőrök idegeskednek. Fütyültem rájuk. A Laila mellett ülő Mr. Perfekt egy szemvillanással rábírta saját gárdistáit, hogy kushadjanak. Azután engem bámult, olyféle nézéssel, aminőtől a legtöbb nő lábai összegabalyodnak, a tangájukban leköszön a gumi, és felsistereg a libidójuk. A pónizsokéra koncentráltam. – Ne törődjön a társammal – kezdtem kérlelőn. – Vis Major csak részlegesen van magánál, és csak kismértékben beszámítható. Két napja sincs, hogy újraélesztették. Tegnap már meglógott a pészmékerről. Legfeljebb sejti, mit csinál. Már el is mentünk. Laila az említettre pillantva felém intett a fejével. – Miről beszél a kis társnőd? – Arról, hogy majdnem kinyírtak. – És nekem mi közöm ehhez?! Azért törted össze az ajtómat, hogy ezt közöljed? Na és, ha majdnem kinyírtak?! Sajnálom, hogy nem sikerült. Menj a pokolba! Itt te nem vagy szalonképes! – Tényleg nem vagyok szalonképes. Igaz, ez se szalon, hát miért is lennék képes!? Ismersz egy Firio nevű fickót? – Milyen Firiót? – visított Laila hematómás arcszínnel. – Ki az a Firio? – Majd ha eszedbe jut az illető, vedd fontolóra: amíg nem övezted magad ilyen alakokkal, megfoghatatlan voltál. De most itt a véged, fuss el véle. – Ez minden? – kérdezte műnyugodtan a bonszáj egyén. Mr. Perfect szótlanul ült mellette. Tekintete a szamuráj és köztem sétálgatott. Szemlátomást értékelte, hogy eddig eseménytelenül unalmas estéje fordulatot vett, és végre történik valami. Néhány finoman őszülő hajtincs bukott sima homlokára, remek vonalú, ívelt szemöldöke, perzselő pillantású szürke szeme, szabályos orra, málnapiros, érzéki szája és keskeny álla magabízó jóképűséget és eleganciát sugallt. Járomcsontja csaknem átdöfte merev, vékonynak tetsző arcbőrét. Olyan érzésem támadt, hogy ez a pasas sosem borotválkozik; estelente egyszerűen levedli használt orcabőrét, s az alatt már készen, frissen feszül az új. Egyéb kígyószerűt is sejdítettem benne: a bűvölő tekintethez hüllőhideg test és lélek tartozik. Mr. Perfekt alighanem a pillantásával olvasztja el azt a jeget, melyet előzőleg a saját kebelén fagyasztott meg. – Kik ezek? – kérdezte házigazdájától. Laila kavicsszerű szeme riadtan az asztalra meredt, őszinte leszek jeligére. Hangja is vékonyodott néhány oktávnyit. – Senkik. Piti utcai zsaruk. Semmi jogcímük nincs itt ugrálni. – Mutasson be a barátjának – léptem előrébb. – Kyra vagyok, némelyeknek Kyra Eleison. Mr. Perfekt elmosolyodott. Szemöldökét vasalt homlokára vonta, pillantását a szemembe fúrta. Mintha csörlőre vett volna, maga felé húzott vele. Lecövekeltem. – Kyra Eleison? Szellemes. Hát akkor irgalmazzon, Kyra: ne hagyja, hogy emésszen a kíváncsiság. Meséljen magáról. Biztosan bájos hobbijai vannak. Süt, horgol? – Ki kérdezi? – Bocsánatáért esdek! Kegyed oly lenyűgöző jelenség, hogy csaknem megfeledkeztem az etikettről. – Mr.

Perfekt felemelkedett, a kezemért nyúlt, és jégkrémhideg csókot helyezett el rajta. – Bertold Jardin vagyok, és elbűvölt öntől. Megismertetne a barátjával? Laila talpra szökkent. Gomböstűorrú, krokodilbőr kiscipőjében körbenyargalta az asztalt. Muszáj volt mozgásba lendülnie ahhoz, hogy a környezete tudomást vegyen róla, s nem csupán elhanyagolható testi, hanem, szellemi méretei okán is. – Bertold, nem látom be, miért kell jópofáskodással tölteni a drága időt! Tudomást se végy róluk! Máris kisöpretem őket! Időközben a szamuráj elrendezte magában Jardint. Pompásan érzékelte a pasas nőevő hajlamát és törekvéseit, talán még kiszámíthatatlanságát és veszélyességét is felmérte. Mindenesetre első látásra rühellte, szemlátomást. Elé lépett, kecsesen kézcsókra nyújtva kacsóját. – Vis Major vagyok. Meglep, hogy még sosem találkoztunk. Mostélig azt hittem, minden stricit ismerek ebben a városban. Jardin hamar felocsúdott az elhangzott név által reá mért megrázkódtatásból. Nem élt a kisztihand lehetőségével. Brokátzakója válltömésénél fogva magához vonta Lailát. – Ez a pasas Vis Majornak nevezte magát. Igaz ez, Alex? – Itt mifelénk minden szaros utcai zsarut így hívnak – hebegett a kérdezett. Kezdtem jól érezni magam, ha csupán olyatén kétes élvezet csiklandott is, aminő a káröröm. A pónizsoké szorongattatásának látványa némi elégtétellel szolgált a sittre juttatásában kifejtett, mindeddig kudarcos fáradozásaink után. Jardin elengedte a rettegni látszó Lailát, de továbbra is hozzá intézte a szót. – Ez az a Vis Major, aki elintézte Spagnolit? A csöppség nem válaszolt. A néhai krokodil metamorfózisát bámulta a lábán. Az asztalon csillogó konyakosflaska mellett heverő albumra néztem, majd felkaptam azt, és átpörgettem lapjait. Ezután alaposabban is áttanulmányoztam volna a képeket, ám Jardin megemelintette jobb szemöldökét, minek következtében három fehér garbós herkules szökkent körém, példányonként egy-egy stukkert bökve a lapockámhoz. Letettem az albumot. – Bocs. A hobbimról kérdezett. Egyik mániám a krónikus kíváncsiság. – Tudhatná, hogy attól kilyukadhat az oldala – bájolgott Mr. Perfekt, felfokozva fáklyaszerű nézését. Sejteni kezdtem, hogy eleven nő még sosem mondott neki nemet. Ha majd először ilyet hall női ajakról, egyszerűen nem fog hinni a fülének, tehát kénytelen lesz a kijelentést igenként értelmezni. Jardin megrezzentette imént említett szemöldökét, mire a lyukasztólegények hátrébb léptek, és elásták fegyvereiket. Azután lehajolt, könnyedén felkapta és az asztal szélére ültette Lailát, majd ekként szólt hozzá: – Ha jól értettem, Firio megbántotta Vis Majort. Szabadulj meg a fickótól! És máris elnézést kérhetsz a nevében. Esküdj meg Vis Majornak, hogy sosem öltél zsarut, és ezután sem válik szokásoddá, hacsak rá nem kényszerítenek. Azután majd négyszemközt megegyezhettek a fájdalomdíj mértékében. Laila felhördült. – Ne vadítsd ezzel! Pénzt ne is emlegess! – Mit szeret? – vigyorgott Jardin. – Valamit csak szeret!? Mindnyájunknak van gyengéje. Puhatold ki, mi az, és máris a tenyeredből etetheted. Laila eltűnődött. Mi csak álltunk a szamurájjal, karnyújtásnyira egymástól, és duóban nem hittünk füleinknek. – Firio ártatlan! – nyögte a főmadám. – Ő nem tudta, hogy ez zsaru! Félreértette az egész helyzetet! Vis Major csak egy csajra ugrott be a bárjába. – És leölték a csajról? – szörnyülködött Jardin. Laila felsóhajtott. – Le, eszerint. Akarsz másikat, Vis Major? – Azt a csajt akarom! – hangzott a válasz. – Az már nincs meg, mert... Férjhez ment! Nem dúlhatjuk szét a mézesheteit! Majd szerzünk neked egy sokkal szebbet. Az asztal felé intettem. – Talán választhatnál abból az albumból. – Azok a felvételek a legközelibb nőrokonaimat ábrázolják! – szögezte le Mr. Perfekt. Rákerekítettem a szememet. – Nahát, nem is hittem volna, hogy az édesanyjait látom! Most már értem, miért olyan hőhullámos az öltözködésük. Adja át gratulációmat a mamáinak: klimaxos életidejük ellenére szörnyen fiatalosak, akár negyven évet is letagadhatnának a korukból! – Majd megmondom – biccentett Jardin. – Vigyázz vele, ez a nő egy skorpió! – sziszegte Laila. – És ez sem fogad el semmit! – Biztosan nem azzal kínáltad, amiben hiányt szenved. Én már látom, mire lenne szüksége. Nos: örültünk a

találkozásnak. Igazán szép este volt. És most engedelmükkel: szabad egy búcsútáncra? Ezzel előintette Laila gorilláit. Az övéi vigyorogva felsorakoztak az ajtónál feltűnősködő, költekezésre hívogató játékgépek előtt. Felfogván, hogy távozásunk tortúrásnak ígérkezik, a rozoga szamurájra néztem. A pasas tegnapelőtt még élénken agonizált, tegnap lerágta magát a katéterről; mára csordultig telt önbizalommal: gondtalanul indult az ajtó felé. A pattanásig feszes dresszekbe cipőkanalazott pankrátorok megkísérelték feltartóztatni. Bikaordítást hallatva ugrándoztak körülötte, különféle rémisztő harci pózokkal próbálták bátorságát venni. A mulatságosan ruházkodó sezlonhátúaknak köszönhetően újra megcsodálhattam a szamuráj hihetetlenül gyors mozgását. Vis Major nem ment ölre, nem pattogott, öklével sem hadonászott, és nem gyűrmölt korpuszokat. Nyitott tenyérrel, úgyszólván moccanatlanul várta támadóit, majd néhány elképesztő sebességű kézmozdulattal elrontotta ölő- és életkedvüket. Elgyönyörködtem technikájában, villogó kézélében, pokoli erejű rúgásaiban, és szemfényvesztő trükkjeiben, melyek segítségével elérte, hogy az ellene rohangálok egymást üssék ki vagy le. Lehátazott gorillák szegélyezték kivonulási útvonalam első felét. A szamuráj megközelítette az ajtót. Jardin mozdonyhátúi kerültek sorra. Ezek nem üvöltöztek, és takarékosan bántak a mozgásukkal is. Közrefogtak bennünket. Lassan, fenyegetően szivárogtak felénk. Úgy festett, ezt a napot nem úszom meg veretlenül. Nem tévedtem. A garbós alakulat húsdaráló-taktikát alkalmazott. Gyűrűbe fogtak, maguk közé préseltek, megfosztva a sikkes küzdelem lehetőségétől. Vis Majorra nem számíthattam, őt a rá jutó példányok teljesen lekötötték. Kínomban feledtem a lovagiasság szabályait. Felidéztem emlékezetemben a titkos különórákon tanultakat, majd meglepetéseimmel húszrét görbesztettem némelyüket. Ám nem volt alkalmam kiélvezni gonoszdi fogásaim tagló hatását, mert a talpon maradók siettek megtorolni a társaikat ért bántalmakat. Már éppen csata- és fővesztésre álltam, midőn a szamuráj végzett a játékgépek mozdonyhátúak által történő felaprításával, és a segítségemre sietett. Nyomorú helyzetemben is érzékeltem keblencem pozdorja testi állapotát, mégis örvendtem annak, hogy ringbe száll mellettem, végre is ő idézte elő a tortúrázást. Lehasított rólam egy másfél mázsás herkulest, és átröptette a termen. Nem talált: Jardin és Laila időben félreugrott a feléjük szárnyaló biolövedék elől. A két utolsó masztodon Vis Majorra zúdult. Pörölyöklükkel, acélbetétes cipőbe húzott lábukkal némiképp átplasztikázták frontális részeit. A végén mégsem lett szerencséjük: a szamuráj egymásba transzplantálta őket. Azután körülnézett, jön-e még valaki. Csalogatóan intett Jardinnek. Válogatott emberevőinek gruppenkómája láttán a skatulya pasas borúsan legyintett a kihívásra. – Jackpot – búcsúzott Vis Major. Előreengedett az ajtóban. Majd – ha nem is délceg, daliás, ifjonti, peckes járással, de – megközelítőleg két lábon kitámolygott az utcára. Posztumusz kés sietett utána, mélységesen sportszerűtlenül. Ennek ellenére az unfair penge célba talált. A szamuráj a combjából kimeredő csontmarkolattal a kocsihoz vonult. Jobbjával megmarkolta a tetővillogó tartóvasát, és bal kézzel kirántotta magából a kést. Műtétjéhez némi fogcsikorgatást és két könnycseppet fűzött hozzá. Azután önként a passzív oldalra ült a járgányban, kötést eszkábált patakzó sebére, cigit harapott a fogai közé, ám nem gyújtotta meg, és igen-igen hallgatott. Taktikája nem vált be: sikerült túlhallgatnom őt. Tellettek-múlottak a percek. Az újraéledt rádióban is csend honolt; Bambi békén hagyott bennünket. A felfrissült levegő mámorítóan illatozott, az esőáztatta utcák valósággal lélegeztek, az elevenné visszafürösztött lombok ezüstösen csillámlottak az éjben. Végül a pasas kifakadt. – Megkértelek, hogy a kocsiban várj meg! Nem feleltem. Nem bánta, további közlendői támadtak. – Még nem tudom, ki ez a Jardin, de nekem olybá tűnik, zsebre vágta Lailát. Ha észrevételem nem csal: téged is. Szerintem nagy hiba volt felhívnod magadra a figyelmét. Hová mész? – Bebermeyerhez. – Minek? Nincs rá szükségem. Úgyszólván jól vagyok.

– Akkor tartsunk tunkolási szünetet. Nehogy kárba vesszen az a háromliternyi vér, amiben ülsz. Farok vagy, szamuráj, és csak hiszed, hogy acélból! – Már attól féltem, elmarad a sápítozás. – Én viszont épp kezdtem örvendezni, hogy a ma éjszakát kivételesen megúszom külsérelmi nyomok nélkül! Vess rám egy pillantást: az adrenalin még most is kihabzik a fülemen! Tisztára hikomat lettem, merő önszorgalomból! A tiedből! – Igazad van, élet. Beszélek Venessával, hogy holnaptól Blick legyen a párom. – Meg ne próbáld! – Mert különben? – Azt akarod, hogy megzsaroljalak? – Nem tudnál. Nincs mivel. – Azzal se, hogy szakítok veled? – Vigyázz, Kyra! Remélem, csak futó válság van. – Azt hiszem. Szeretnék melletted maradni. – Majd megbeszéljük, ha aludtunk rá egyet – felelte. Azon kaptam magam, hogy neki lett igaza. Régebben bosszúért kiabáltam volna. Most szép csendesen szorongtam. Tudtam, ha kicseréltet Blickkel, világom összeomlik. Magabízásom máris romba hanyatlott. Rásandítottam. Nem úgy festett, mintha a fölöttem aratott győzelmét ünnepelné. Sápadozott. Lefékeztem Bebermeyer tetoválószalonja előtt. A Buddha-alkatú kínai nem színlelt eufóriát, amikor kikopogtam a vackáról. Feldúltságában kunkogó keveréknyelven szitkozódott, melyből csupán néhány szót véltem ismerősnek. Azután Vis Major arcára nézve hirtelen elnémult. A terepjáróhoz hömpölygött, kisegítette kliensét az ülésből. Amikor a szamuráj immár a fehér lepedővel borított hencseren feküdt, Bebermeyer összegezte benyomásait. – Te megcsaltál engem! Meg is nézheted magad! Mindjárt itt döglesz föl nekem! Akármibe lefogadom, hogy orvosok gányoltak rajtad! Gányingered volt? – Gányom-bánom – sóhajtott Vis Major. – És most én hozzalak helyre?! – Tulajdonképpen a szúrt seb miatt jöttünk – próbálkoztam. Bebermeyer rám rivallt. – Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy maga adta orvoskézre! A dokik persze telefecskendezték kemikáliákkal! Nézzen rá! Látja a bőrszínét? Ennek az embernek a szervezete jelenleg is élethalálharcot vív a temérdek méreggel! – Ráadásul tüstént elvérzik – jegyeztem meg. A tetkóművész rám ordított, hogy hozzak egy párnát a másik helyiségből, valamint egy zöld és egy sárga folyadékkal teli palackot ugyanonnan, továbbá az elixír feliratú tégelyt is vegyem magamhoz, már ha egyáltalán tudok olvasni, mármint kínaiul. Mire valamennyi kívánságát teljesítettem, mézsárga, illatos lütyővel kimosta és két öltéssel összevarrta a szamuráj combsebét, majd mustársárga genyőcével bekente, pergamenszerűre száradt lapufélével lefedte, végül az egész vajákumot leragasztotta. Azután hömpöly külsejéhez képest akrobatikus fürgeséggel a hátára fordította nyekkenni sem merő áldozatát, alágyömöszölte a párnát, és kezébe adta a sárga lével töltött palackot, ráparancsolván: apró kortyokban igya ki. A zöld színű panccsal teleszívott egy titáni fecskendőt, és megfontolt lassúsággal a szamuráj könyökvénájába injekciózta. Ezenközben a hatalmába került hérosz szótlanul cumizta az avarsárga nedvet. Én sem álldogálhattam tétlenül. Elixírrel kellett kenegetnem a kedves csokrait, melyek hollétéről főként indulatszavakból értesültem. Midőn Bebermeyer végzett a befecskendezéssel, félretolt, kivette kezemből a tégelyt, és folytatta a kenőcsözést. Vis Major a kortyolgatás szüneteiben előadta, mi történt vele Firiónál. A kínai a fejét csóválta neheztelésében. – Legközelebb ide hozza, ha baja esik! – förmedt rám. Bizonytalanul bólintottam. – Holnap vegye ki a kórházi varratait! – utasított. – Én?! – Utána kenje be őt tetőtől-talpig ezzel az olajjal, és gyengéden masszírozza át minden sejtjét, atomját! Egészen addig simítgassa, míg aranylóvá nem válik az aurája! – Én?! – hörrentem ismét, kezemben a gyöngyházszín olajjal teli üvegcsével. Bebermeyer rám nézett. – Csak ha szereti. Márpedig szereti: Vis Major a karmája és viszont. Nem először vannak együtt. Már korábbi életeikben is találkoztak. E mostanira nem kis feladatot vállaltak magukra. Segíteniük kell egymást abban, hogy megvalósíthassák vállalásaikat. Ezúttal megoldják, ha odafigyelnek. – Szamuráj, te érted, amit mond!? – kérdeztem. – Nektek vannak ezoterikus kommunikációs kapcsolataitok – felelte. – Irigyellek benneteket. Ezen asztrális

privilégiumhoz még rádiótelefon sem kell. Leengedte a kiürült üveget. Arca, testbőre új színt öltött, üdébbet a réginél. Összeborzongtam. – Oké, Bebermeyer. Remélem, nem zavarja, ha hülyének érzem magam. – Dehogy hülye – mondta, már-már elérzékenyülten. Megpaskolta kézfejemet, és eliramlott az asztalon heverő mappáért. – Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövőből. Nem muszáj hinnie abban, amiről beszélek. Most még nem is hisz benne, látom. Végül majd nem is hinni, hanem tudni fogja. Egyébként érzésem szerint régen sejti már. Ja, itt egy rajz. Magának találtam ki. Szívesen megcsinálnám a bokájára. Nem is kell megsérülnie hozzá. Ha tetszik, jöjjön vissza, amikor ráér. Lehajolt, nyögdécselve felültette a segítségére szemernyit sem szoruló szamurájt. Elmosolyodott. Amikor mosolygott, olyan volt, mintha néhány pillanatra kiment volna a szobából. – Most nem rajzolok rád, csak ártanék vele. Ilyen tragacs még sosem voltál. Vigyázzatok egymásra! És főként: figyelj oda Kyrára. Sokszor ő sem tudja, milyen jelentőset mond! – Hiszen nő – dünnyögte Vis Major. – Most éppen nő, de mit jelent ez!? Mindannyiunkban megfelelő aránytalanságban keverednek a férfi és női principiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nő közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból. Távoztunk, igézetten: keblencem úgyszólván nyurgán-daliásan; én botorka léptekkel, jócskán megkuszáltan téptem a kocsi felé. Vis Major a kormány mögé pattant. Rám vigyorgott, futólag szájon csókolt, majd padlógázzal indított. Eltűnődtem, kitől hallottam – csak nemrég – ezt a karma – dolgot, s hogy mit kezdjek vele. Széthajtottam a kezembe adott papirost, és a rajzra pillantottam. Ráncosra gyűrődött a homlokom. Karusszel?! – Engedd el magad – suttogta Derina, halott nagynéném. – Könnyű neked – feleltem. – Min töprengsz? – kérdezte a szamuráj. – Ha tudnám...!? – vontam a vállamat. Vánszorgó lassan lett reggel. Ujjongva örültem neki: élve megértük. Rohanvást igyekeztünk az irodába, elzártuk felszerelésünket, és meghallgattuk társaink röpbeszámolóit a velük történt éjről. A hónaljig militarizált Venessa akkor bújt elő a szobájából, midőn Blick az iránt firtatózott, mi lelte Vis Majort, hogy ilyen átkozottul jó színe lett. – Tényleg! – csatlakozott Pralin a kérdezőhöz. – Este még úgy festettél, mint a hanyagul átsütött bélszín. – Most meg? – Klassz vagy! A szamuráj értem nyúlt, derékon karolt, és szenvedélyesen magához húzott. A fejem fölött Pralinre vigyorgott. – Ő tette. Elvitt valahová. – Tán a mennyekbe? – fanyalgott Venessa sarkon fordulva. Úgy rémlett, inkább elmenekül a válasz elől. Vis Major utánaszólt. – Ráérsz egy percre? – Násznagyul hívsz? – Mesélnék valamit. Négyfülközt. – Gyere. A fegyvermúzeumba vonultak. Hajszálpontosan egy perccel később a szamuráj kisietett a szobából, kézen fogott, és a folyosóra röppentett. Az ajtó mellett szembefordult velem. – Nos, ki hol alszik? – kérdezte. – Eljönnél hozzám? – Csak hívnod kell. – Hívlak, ha nem bánod, hogy nem sok időnk lesz. Tizenegykor két kamasz felforgatja az életemet. Cserbenhagysz? – Azt hiszem, nem. Méltó volt hozzám. Hazahajtottunk. Titanic fergetegesen megörült nekünk. A fürdőszobába is elkísért bennünket. A zuhany alá nem engedtük be. Először ruhában fürödtünk, hamarosan anélkül. Egymást mosdattuk a gőzgomolyos kabinban, majd elzártam a meleg vizet, és kitisztult körülöttünk a levegő. Nyúlánk vízcseppek futkostak a jégcsapmintás üvegajtón, a sirályfehér csempén, testünkön és hajunkon. Összefonódtunk, fulladoztunk az arcunkba áradó hűs víztől, a csókoktól, nekihevesült szívdobbanásainktól. Földig érő köntösbe bújtam szárítkozás gyanánt, ruháinkat feletettem a mosógéppel. A szamuráj frissen facsart

narancslével várt a konyhában, hálából elsiklottam afölött, hogy milyen állapotokat idézett elő a nektár létrehozásával. Titanic lenn maradt a lépcső tövében, midőn kéz a kézben a hálószobába siettünk. Egymással szemközt térdeltünk az ágyon, szavakkal szótlanul; pillantása lesimogatta vállamról a puhán kövér frottírköpenyt, az enyém kibontotta derekán a törülköző csomóját, mígnem mindkettőnk tekintete megolvadt a melegségtől. Összesimulva elnyúltunk egymás mellett, felkönyököltem és fölé hajoltam, magára vont, s tovább néztem vonásait, ő az enyémeket. Gyönyörködtünk a velünk játszó szépségben, amíg látni bírtunk, hiszen soha más alkalommal nem foszlott le álarcunk, nem engedtük érzelmeinknek, hogy megmutassák magukat: áttűnve és túltündökölve zártságunkon. Úgy aludtam el, mint aki szakadékba zuhan; mintha magába szippantott volna a titkok mélye, ahová vágytam. Túl gyorsan vittek alá, hé! kiáltottam, torkomba tolult belső szervekkel, félve, hogy szétszakadok. Erővel tágra nyitottam szememet, s ettől lebegővé lassultam, puhán ereszkedtem lefelé. Az odalenni lusta világ oly jó szagú, meleg, békés és szuszogó volt, akár egy szalmán pihenő tehén. Bókoló lombok öleltek körül, vajsárgán ködlött át rajtuk a magasból alácsorgó napfény. Hozzám dörgölődzött a motoszkáló állatok, megzörrenő levelek és a sziszegő fény csendje, az élet légvételeiből szőtt, igazi csend. Végignéztem magamon: széles öv feszült derekamon, tört kagylóval díszes nyelű tőr függött rajta szoros tokban, finom érintésű, rojtos szegélyű bőrruhámnak combközéptájt vége szakadt, óarannyá napsütött, izmos lábamra térdig érő puha bőrcsizma simult. Felemeltem a kezemet. Az sem az enyém volt, és az is én voltam. Ujjaimat különös szépségű gyűrűk ékesítették: eleven katicabogár, szitakötő, pillangó; karomon színpompás kígyó tekergőzött. Megérintettem a hajamat, s tudtam: a sisakfrizurás lány vagyok a combomról, a kínai rajza. Egy feketéllőre érett gyümölcseinek súlyától görnyedt szederbozót mögött felfedeztem fehér foltokkal tarkált sötét lovamat. Megérintettem bársony orrát, összehajtottuk fejünket, a hátára szökkentem. Kinyargaltunk a fák közül, harmatos fűben suhantunk; száraz, selymes, különös köd szállt ránk, és magába nyelt. Azután újra derengeni láttam a világot, fenyő illatú gerendák borítottak fölém mennyezetet, fahasábokból rakott tűz lobogott mögöttem, a vállamra terített takaró csípős, finom testpárát lehelt magából: a lovamét. Térdeim között barna bőrű férfi feküdt, ölére ereszkedtem, néztem arcát, furcsa fátyolon, az ereimben száguldó vér színén keresztül. Hosszú fekete haja szétterült a feje alá hajtogatott ruhákon, arcvonásai lágynak, gyengédnek, sugárzónak tetszettek; keskeny, enyhén ferde résben rejtőző szemének sötét írisze zölddé olvadt, magához vonzott és elnyelt, szelíden, miként a szerelem. Később nyurga szálú fűben térdeltem a dombtetőn, gyermekfejnyi, duzzadtra érett gyümölccsel kezemben. Törékeny asszony ült mellettem kígyóbőr ruhában, oly törékeny, hogy már-már áttetsző, tündeszép arcán gyöngyfényű könnyek gurultak, fényesen ragyogó ruhájára hullottak, és elfakították azt. Nevén szólítottam, Derina!, nem felelt. A gyümölcs húsába mélyesztettem fogaimat, édes levét szürcsöltem. Lenn a völgyben pengék csattogtak villódzva, és újabb lovasok érkeztek további pengékkel; lobogó hajú, durva prémekbe burkolt, vad férfiak, zömök, csimbókos szőrű lovaikhoz hasonlatosak, s mintha kardjuk vasával hajigálták volna a napfényt, aprították volna holt darabokra a világot. A hosszú hajú férfi egyedül küzdött ellenük, az ő kardja nem tündökölt, a pengét vastagon bevonta a vér, hullák hevertek körülötte, mégsem fogyott az ellenfél; lovak ágaskodtak fölé, a magasból lecsapó vasak szétszabdalták ruháját, vállát, karját, átdöfték lábát, felhasították hátát. Mígnem térdre roskadt, saját vérébe; bár életereje szökött, kardja alig fáradt, nem engedte közel a hordát. Megint seregnyi lovas érkezett, vezetőjük mereven fogta a szárat, a gyengülő harcoshoz léptetve, kivont karddal a földre csusszant, és leszelte fejét. Harapdáltam az édes levű gyümölcsöt, a tündeszép asszony elfakult mellőlem, a horda vezére a fekete hajba markolva felemelte a fejet, leköpte és eldobta, társai leugráltak lovukról, üvöltöztek diadalukban, és rugdalták a gyertyaviasz-sárga, halott arcot. A hordafőnök rám nézett, előremeresztett pengével felém indult, sarkamon ülve vártam, combomra szorított kezemben a tőrrel, s amikor fölém tornyosult, megneveztem őt, és alulról döftem Firio testébe a vasat, és megforgattam benne, rám fakadt a vére, majd rám zuhant ő is, és a vállai körül hintálló prémpalást letakart bennünket. Aztán kőfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttől, napok múltak, nappaltalanul, víz, gyümölcs és emberi hangok nélkül, mígnem fáklyafény lobbant a szürke falakra, két foglár kétfelől felragadott és elvonszolt, hamis mosolyú asszony dézsába lökött, égető vízzel lesúrolt, még lélegző virágokat dugdosott hajamba, fehér ruhát borított rám, díszes ajtó elé kísért, és elillant. A feltáruló ajtóban magas, fekete ruhás, sima arcú férfi állt, tudtam nevét, nem mondtam ki. Jardin karon fogott, a teremnyi szobába vezetett, roskadó asztalhoz ültetett, szemközt a hatalmas, függönyös ággyal. Étellel kínált, szőlőfürtért nyúltam, fogaimmal csíptem le a szemeket, mindegyiken más-más arcot láttam, a gyöngyöt könnyező asszonyét, a halálra hagyott harcosét, a kimetszett zsigereiért hördülő Firióét. Jardin borostyánszín borral kínált, elvettem a kelyhet, az ágyhoz sétáltam, s az vérbe borult, elmentem mellette, felléptem az ablakpárkányra, kitártam karjaimat, és elvetődtem, zuhantamban borcseppek permetezték arcomat, a mélyben

ezüstös csík fénylett, a folyó, repültem felé. És újra az óriási tükör előtt álltam, mint ébren annyiszor, a Derina gardróbszobája melletti folyosón, a mesebeli sárkányhölgy bőréből varrt ruhát próbáltam, szemből néném nézett vissza rám. Nem álmodsz, mondta, oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újra kezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismételteti a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne. Derina, sóhajtottam, de már a forgó körhintán ültem, igazi lovon, a fehér foltos fekete ménen, gépzene csilingelt körülöttem, oly tiszta hangú, akár a vékony zsinegre függesztett hegyikristályok széljátéka, átellenben a szamuráj fogta vibráló izmú, fekete lova kantárszárát, és helyén volt a feje; velem szemközt Firio kaptatott üvegszemű, meredt vonású műparipán, mögöttem Jardin ült tömjénbűzt árasztó, kóccal kitömött rongylován, őt Laila követte felnyergelt zsámolyán, nyomában Venessa sarkantyúzta olajfényű acéltáltosát. A karusszel pörgött-forgott, egyre sebesebben, mígnem kifehérültek, el- és összemosódtak a környező arcok, mintha a tájfun tölcsérét láttam volna, közvetlen közelről, a mélyében ülve; szorosan markoltam a szárat, nehogy lesodródjak, hajszolt lovam elhagyta a felém kapdosó Firiót, utolérte a szamurájt. Összehajolva egymásba kapaszkodtunk, a többieket hányta-vetette a körhinta, végül a semmibe centrifugálta mindüket; a vijjogó Venessa mellettünk suhant el, penge körmöket meresztve nyakunknak. Lassan szelídült a forgás, körvonalazódott a külvilág, a Nap velünk pörgött egy gömbölyű hárskorona hátterében, az odaveszett lovak helyére újak nőttek; valódi, gyermeköröm-szépre színesített körhinta lovak, és kristálymuzsika csengett-bongott a karusszel lépcsőjén ülő Derina kezében tartott fadobozból. Még nem ébredtem fel egészen, mikor a busz kiontotta magából utasait. Enyhén reménykedtem, ám titkos fohászom mégsem fogott: öcsikéim hiánytalanul megérkeztek. A megtermett kamaszok szélte-hossza majd’ egyforma méretei a felhördülésig elképesztettek. Legutóbbi találkozásunkkor még csak erősen túlsúlyosnak neveztem volna őket. – Kész hamburger-depók vagytok! – nyögtem láttukra. – Hogy s mint, kopókám? – üdvözölt a nagyobbik. – Van már számítógéped? – köszöntött az ifjabb. – Nincs – feleltem örömmel. – Hát patkányod? – firtatta Bogart, lekanyarítva válláról a buszpályaudvari odőröktől felélénkültnek tetsző paplancihát. – Kacatnak patkány kell! Hogy, hogy nem, a kezembe adta a ficánk batyut, majd kísérletet tett arra, hogy egyéb ingóságait is rám testálja: hátizsákot, sporttatyót. Richie követni készült bátyja példáját. Letettem az ólomsúlyú pitonáriumot. – Édeseim! Fogjátok szépen a kelengyéteket, és kövessetek a kocsihoz! – hárítottam a többi megtiszteltetést. A bezsákolt Kacat azon gubósan útnak indult, mihelyt flasztert ért. A nagy elánnal tovaaraszoló Pocahontas-mintás paplanhuzat nyögdécselős bámészkodásra késztette az utazóközönséget. A százfősre tehető nézőseregben csupán egyetlen emberpár maradt érzéketlen a zsákfutó piton produkciója iránt: ők egymást falták, mind orálisan, mind manuálisan. Bogart rájuk meredt, szalmaszínű szemöldöke a homloka közepére araszolt, ajka lebiggyedt. Még a keze is ökölbe szorult. – Pfuj! – nyilvánult. – Sose vennék a számba egy nőt! – Erre később még visszatérünk – sóhajtottam. Richie ugyancsak az egymásnak szerfelett örvendező szerelmeseket bámulta, bár ő jobbára biológiai természetű kíváncsisággal, szájzugában félvigyorral. A húsz év körüli filkó mindkét keze folyamatos mozgásban volt: részletes térképet készített a mostig nélkülözött leánytestről. Egyetlen porcikát sem hagyott ki, illetve, ami zegzugossága folytán kimaradhatott volna, azt a szájával mérte fel. A féktelen vonzalom tárgya kevésbé csapongott; csupán kedvese nemesb szervéről és fenekéről vett mértéket. Kacat megközelítette az önfeledt párt. Azután elhömpölygött mellettük. A lány felfigyelt a lábainál keletkezett légáramlatra. Kedvese furakodó fejével a mellei között hátrapillantván, mélyen elcsodálkozott. És felsikított. – Menjünk – javallottam. Bogart felmálházta magát, majd a kirándulós kedvű piton után eredt. Nyelvet öltött a szétrebbent szerelmesekre, úgy általában mindenkire, vállára vette a negyedmázsás zsákot, és legott megroggyant. Nem hatódtam meg. Elindultam előttük, hogy mutassam az utat a kocsihoz. – Videód sincs? – kérdezte Richie. – De van. – Hát akkor a számítógépet sem nélkülözheted tovább! – Hát rádiótelefonod van-e? – csatlakozott a vallatáshoz Bogart. – Mert? – firtattam.

– Mert rendes ember nem létezhet anélkül. Na? Sóhajtottam. – Van pompafonom, de ne ezért tisztelj. – Tisztel a fene. Baromi éhes vagyok. Anyu azt ígérte, hogy rántott húsokkal fogsz várni. – Én is éhen halok – nyafogta Richie. – Pedig megkajáltuk mind a hat kiló szendvicset, amit anyu csomagolt, és még azt a hármat is, amit a nagyi. – Te nyavalyogsz?! – hördült Bogart. – Majdnem egyedül ittad meg a másfél liter kólát! – Te sokkal többet szivattyúztál belőle! Ráadásul a csokikat is megzabáltad! – Ízlett, fiúk? – kérdeztem. Kéjmorgást hallattak. A járgány mellett megállva szembefordultam velük. – Otthon nincsenek rántott húsok, sőt, semmilyen húshegyek nincsenek. Kóla és csoki sincs. Úgyhogy mostantól emlékezzetek az úti motyótok ízeire. – Éheztetni akarsz? – jajdult Bogart. – Nem megmondtam, hogy ez lesz?! Anyu és a nagyi is megjósolta: most majd nyárhosszat koplalhatunk! Csak te hajtogattad, kis hülye, hogy nem lesz gond Kyrával! – Hát csak nem hagy éhen veszni!? – pityeregte Richie. A kocsiba vackoltak. A terepjárót érzékelvén átmenetileg felhagytak az élelmezésügyi pánikkal, inkább a lóerőket és egyéb, kizárólag hímnemű egyedek agyát csiklandozó tudnivalókat firtatták. A négykerék-meghajtással is betelvén, Bogart visszatért legfőbb életörömére. – Tényleg nem készültél a fogadásunkra? Most már egyáltalán nem is csodálkozom, hogy a nagyi exférje után rögtön te következel a családi fekete bárányok sorában! Mi fejlődő szervezetek vagyunk, nekünk táplálékra van szükségünk, különben hogy a seggbe nőjünk nagyra!? – Nem székében kell növekedni – jegyeztem meg. – Nehogy az elfuserált nemzedékünkkel gyere elő, jó!? – förmedt rám Richie. – Olvastam az anyu magazinjában, hogy a mi nemzedékünk nagyon is szuper! Szellemileg! Neked például biztosan gőzöd sincs az Internetről! Fogadjunk, hogy lábközi betétnek gondolod! Ez a Kyra tökre olyan, mint Rocky! Ha nem vigyázunk, cserkésztáborban kötünk ki! – Az egy hülye nyomi volt – dörmögte Bogart. – De mi kiüldöztük a házból! – Jut eszembe – mondtam. – Ha megérkezünk, valamivel halkabban üvöltözzetek, nehogy felverjétek az alvót. – Az alvó micsodát? Ki alszik nálad? Netán férfi?! – ordított a nagyobbik fejlődő szervezet. Bólintottam. – Férfi. Töviről hegyire. – Az a lökött nevű kopó? – Ő. – Mi?! A nagyi egyből értünk jön, ha ezt megtudja! Nem rombolhatod szexualitással az alakuló lelkületünket! Anyutól sem tűrtük el, hogy szexeljen! Ezt egész egyszerűen kikérjük magunknak! – bömbölte Bogart. – A gyerekeket különleges bánásmód illeti meg: szeretet, gyengédség, odaadó gondoskodás és tapintat. Tudom! A nagyi folyton erről magyaráz az anyunak. Elvigyorodtam. – A nagyi nincs itt, nem is lesz, mivel a horoszkópusa kifejezetten megtiltotta, hogy Fertő Citybe tegye a lábát. – De most új horoszkópusa van! – rikkantotta Richie. – Késő: a tiltás már beléivódott. Senki nem lesz, aki megvédjen benneteket. Csakis magatokra számíthattok. – Te is számíthatsz ránk! – ígérte Bogart. Úgy néztem, ő még nálam is elszántabb és gonoszabb. – Te is csak ápolod a szépségedet!? A nők folyton ápolni szokták. Majd ragasztót csempészünk az arcpakolásos tubusodba! Epilálóra cseréljük a szempillafestékedet, és szőrdúsítóra az epilálódat! Sikálóporra az arcradírodat, kültéri zománcfestékre a hajszíneződet! Na? – Találkoztam nemrég hasonló esettel – merengtem. – Felnőtt pasas volt az illető. A szomszédját gyilkolta ilyen ötletekkel. – És? – firtatta Richie. – A szomszédja beelegelt tőle, és szólt Vis Majornak, hogy tenni kéne valamit. Mi aztán elsikáltuk az ipsét. – Mi lett vele? – Most már jól van. Nemsokára a járókeretet is eldobhatja. A logopédus is elégedett: kliense meg-megszólal, bár még csak ógörögül, mivel a sokk következtében egyik korábbi életével azonosult. A mostani személyiségét most tanulgatja a pszichiátere segítségével. – Komoly? – lehelte a kisebbik kölyök. – Kamu! – rikkantott fivére. – Be akar ijeszteni! Ne dőlj be neki! Megnézném azt a Vis Majort! Fogadjunk, hogy a mandarin köveket cipel a gatyazsebében, nehogy feldöntse a huzat a százhúsz centijét. Ráadásul perec lábú! És olyan kopasz, mint egy ágyúgolyó! Emiatt örökké zuhanysapkában jár, ugyanis túl skót a vendéghajhoz! Mindennek a tetejébe hótt habókos és beszédhibás, úgyhogy repet énekel a zsaruzenekarban, így van, Kyra? – Meglepi lesz – feleltem.

– Nem leszek meglepve! A nagyi megmondta, hogy a pasek biztosan azért nem vitte semmire, mert eleve retardáltnak született, elvégre épeszű ember még csak nem is gondol arra, hogy kopónak álljon. Ez rád is vonatkozik. – Tudom, a nagyi nekem is megmondta. Millió ízben. – Pedig orvosnak is mehettél volna. Ma már főorvos lehetnél, legalább a patológián! Ehelyett a kopóság vonzott. Ha egy kis őszinteség lenne bennetek, ezt választanátok jelmondatul: lófrálunk és végünk! Cigire gyújtottam. Bogart azonnal kifeküdt mellettem. Kidülledt szemmel, hörögve legyezgette magát. Rámosolyogtam. – Mondok valami eretneket. A népesség zöme úgy tesz, mintha imádná az ennivaló kis kölyköket. Részemről pont úgy vagyok velük, mint a felnőttekkel: se nem utálom, se nem szeretem őket, csak úgy egyenként. – Rákot kapok! – nyehegte a kamaszgigász a füstöt hessegetve. Bólintottam. – Kinéz. Például ez a veszély teszi oly bizarrul kalandossá a mosti életet. – Rocky utálta a dohányzást – közölte Richie. – Azt sem engedte, hogy használt gumikból, műanyag zacskókból rakjunk tüzet, pedig tök jó volt, mert arra a füstre az összes szomszéd egybesereglett, és úgy kiáltoztak, mint az őrültek. – Ühüm, teljesen hülyét kaptak egy kis bűztől, azzal jöttek, hogy akkora rákot kapunk, mint ide Mekka. Különben nagyot hazudtak! Mindennap meggyújtunk valami légcsőfacsarósat, és tessék: sehol egy rákunk, teljesen kutya bajunk, legfeljebb időnként vérzik az orrunk, de csak akkor, amikor már piszkosul fáj a fejünk. A traktorgumi volt a legfrankóbb, igaz, Richie!? Alig tudtuk hazagörgetni, és egy csomó linóleumot elégettünk, mire az is tüzet fogott. Viszont megérte: a szomszédság oltári hisztirevüt rendezett! Szerintem Rockyt is ezzel füstöltük ki. Egyszerre csak hazaértünk. Titanic hamisítatlan újfundlandi-flegmával fogadta a jövevényeket, nem éppen barátságtalanul, ám éreztetve: sokat kell azért pedálozniuk, hogy a szívébe csenjék magukat. A Pocahontas-mintás paplanhuzatot megszaglászván égnek csapta a farkát, mindenestől felborzolódott, és a tóba vonult relaxálni. A szamurájt a nappaliban leltük. Keblencem a fotelban ült, csekéllyé kurtított, foszlós szárú farmerjához csupán tetovációit, hegedő sebeit és maroktelefonját viselte. Az óriásdedek kissé megszeppentek az impozáns pasas láttára. Simán azonosulni tudtam velük. Vis Major üdvözlésképpen felénk intett, és tovább társalgott készülékével. Vele is azonosulni próbáltam. A következő látvány tárult elé: két szumóbirkózóvá babusgatott kölyök állt előtte csoki- és kecsöpfoltos pólóban, bő szárú bermudában, szétvakart szúnyogcsípésektől skarlát lábszárral, kenu sportcsukában. Minden irányból úgy festettek, mint akik abban a tudatban nevelkedtek, hogy a „sport” az egy cipőféle. Arcilag a család női ágának jellemzőivel büszkélkedhettek: szalmaszőke haj, kék szempár, formás orr, hajthatatlanságra valló állforma. A szamuráj befejezte a csevegést. – Hello – szólott. – Miért dugtátok el azokat a szép srácokat, akik lehetnétek? – Mi van? – kérdezte Bogart. – Azt mondom: pakoljatok le, azután kidzsoggingolhatnátok. Richie odébb rúgta a lábához ejtett táskát, és fivérére ripakodott. – Ugye, hogy nekem volt igazam!? Kövérek vagyunk! – Frászt vagyunk kövérek! A nagyi és az anyu is megesküdött, hogy nem vagyunk azok! Jó erőben vagyunk, így kell kinézni ebben a korban! Ha kicsit felpumpálnám magam, olyan lennék, mint a Schwarzenegger! – Tessék, akkor vágódj hasra, és csinálj meg kétszáz fekvő támaszt! Nagyon meglepne, ha csak hármat is kinyomnál! – Te beszélsz?! Te hájamőba! Tripla víziló! – Kértek narancslevet? – érdeklődtem. – Enni kérünk! – közölte Bogart lila fejjel. Eléjük tettem egy szakajtó gyümölcsöt. Szőlőt, barackot, körtét, almát. Furálkodva méregettek. – Esetleg egy kis csipsz nem akadna? – próbálkozott Richie, a simulékonyabb. A szamuráj felkacagott. – Verjétek ki a fejetekből, hogy effélét reméljetek Kyra házában. A zsinagógába előbb bemehettek egy szál füstölt kolbásszal. A növendék szervezetek egymásra néztek. – Van valami gyerekvédő liga errefelé? – firtatta az ifjabb. – Liga?! – kiáltott Bogart. – Te jogi síkra terelnéd, amikor már ahhoz is késő, hogy fegyverrel harcoljunk az életünkért?! Végünk van! Kétségbeesésében felkapott egy almát, és a kezembe nyomta.

– Hámozd meg! – Mi bajod a héjával? – A nagyi mindig meghámozza nekünk. A hajamba csimpaszkodtam. – Mikor mehetek végre dolgozni? Hol van már néhány pihentető bűnöző? A szamuráj felemelkedett. Elvette tőlem az almát, és elropogtatta. A kölykök nézték, s csodálatot véltem kiolvasni a szemükből. Ami azt illeti, a pasasból sugárzott a férfiság, holott nem méterekben számolta a kar- és mellizmait, nem köpött a padlóra, és egyet sem böffentett imponálás-képpen. Eszembe is jutott az aurája. – Jaj! – nyögte Richie. – Megfeledkeztünk szegény Kacatról! Kiengedem, mert biztosan elgémberedett. És lőn. A következő percben egy eleven tigrispiton indult felfedező útra a nappaliban. A két és fél méteres, combvastagságú lény mindenekelőtt engem vett nyelvügyre. Tehette, nem futottam el, meg se moccantam, míg vizsgálgatott. Mivel hajszálnyit sem emlékeztettem patkányra, folytatta útját. Aprólékosan kiszimatolt mindent. Jövet-menet levert ezt-azt. Eljutott a konyhai pult mögött tevékenykedő Vis Majorhoz. Tanulmányozták egymást. – Eszik papagájt? – kérdezte a kedves. – Az túl kicsi neki. – Na és a kutya? – Az meg túl nagy – magyarázta Richie. Elképzeltem, amint az óriáskígyó a dzsungelben lopódzik, és szabócentijével méricskéli az elé kerülő élőlényeket. Némelyüket nagyollja, másukat kicsinyelli. Kacat visszatért a fotelhoz, háromszor köré tekerte a farkát, és elpihent. Lehörpintettem a szamuráj alkotta kávét, és konyházáshoz láttam. Felmiszlikeltem egy fej hagymát, és arányló olívaolajon megpároltam. Szétbontottam egy bohém külsejű brokkolit. Rózsáit aprítva olyan érzésem támadt, mintha kicsiny, zöld sárkányok fejeit nyesegetném. Puha, kés alá simuló nyakukat, szárnyacskákra emlékeztető leveleiket is tálba szeleteltem, megmostam, majd a hagymához kevertem. Kevésnyi forró vízzel felengedtem. Megízesítettem, főként szerecsendióval és darált zöldborssal, teáskanálnyi keményítőt és rokfortkrémet kevertem hozzá. Néhány perc múlva félrehúztam a tűzről, meghintettem apróra vágott zeller-, petrezselyem- és lestyánlevelekkel. Az időközben csíkokra hasogatott gombát ripsz-ropsz megpirítottam egy kanál olajon, majd elvarázsoltam szójaszósszal, fokhagymaborssal, kaporral és sajtkrémmel. Pürésítettem, petrezselymesítettem a főtt krumplit, és asztalhoz szólítottam a bámész társaságot. Körülültük a magakellető étket. A férfinép megfigyelte, mit szedek a tányéromra. – Hol a hús? – kérdezte Richie. – Rajtatok – feleltem. – És? Magamat rágjam a püré mellé? – Jó étvágyat – sóhajtottam. Falatozni kezdtem. A szamuráj, belátván, hogy itt jó példával kell elöl járni, a tányérja fölé hajolt. Már az első villányi étel ínyére valónak bizonyult. Kéjesen morrantott, és istenigazából nekilátott. A kölykök hunyorogva szemlélték, készen arra, hogy rosszullétének leghalványabb jelére is pánikszerűen elhagyják az étkezési körzetet. Mivel a baljós jel késett, elszánták magukat a táplálék felvételére. Végül vakítóra pucolták a tálakat. – Né! – csodálkozott Bogart. – Jóllaktam! És még szar se volt! Amikor a nagyinak folyton kilyukasztotta a fejét a vérnyomása, a doktor eltiltotta őt a kritikátlan sózástól, gyümölcsteára és zöldségevészetre fogta, és még biciklizést is felírt neki. A nagyi egy hétig bírta, tonnaszám falta a banánt, naponta háromszor tököt főzött, és mert sosem volt túl jó bicajozásból, már az első napon összetörte a kertkaput, a másodikon a rózsapergolát, a harmadikon a szemetesbácsit a darálós kocsi felé vonszolt kukával együtt, negyednap lefejelt a Harley-jéről egy hisztis rockért, ötödnapra eljutott az utca végén lévő forgalmi lámpához, és ledöntötte az oszlopát, miáltal muris dugó keletkezett. A hatodik és hetedik napon is nekivágott, és közben egyáltalán nem szerzett magának barátokat, viszont a végére írmagja sem maradt a bringának, és ő is egyre pocsékabbul érezte magát, mert a tökök és banánok szörnyen cementesedtek benne. Úgyhogy véget tett a kínkúrának, és leváltotta a dokit. A jóságos új orvos felírt neki öt kiló pirulát, eltanácsolta a megerőltetéstől, és csak köpött egyet a további zöldségevészetre vonatkozó kérdésre. A nagyi szerint az a mienk, amit megeszünk. – Az anyu meg úgy fogyózik, hogy egyáltalán semmit sem eszik, és aerobikra jár, és otthon is pattog a tévétornára, és amikor már nagyon szédül, iszik egy bögre karcsúsító trutymót, és félóránként méredzkedik, és szerintem arra vágyik, hogy a mérleg egyáltalán ne mutasson semmit, és örökké Albertet vallatja, hogy szerinte milyen az alakja, de Albert csak a vállát húzogatja, és amiatt reklamál, hogy anyu főleg a mellére slankul – mesélte Richie. – Te minek fogyózol? – Kyra nem fogyózik – dünnyögte a szamuráj. – Ő így él. Még dínomdánomban is csak akkor eszik, ha éhes.

Leginkább gyümölcs- és joghurtevő. Tök horror, amikor nyers zellerszárat ropogtat. Fényűzőnek mondható azon vacsorája, amely sajtszeletekre halmozott, bazsalikommal meghintett paradicsomkarikákból áll. Széttártam karjaimat. – Anyám folyton apámmal kárált, anno. Aztán apu lelépett, és otthon véglegessé vált a jégkorszak. Szörnyen fáztam, és hogy ne vacogjon annyira a fogam, anyu csokival és egyebekkel traktált. Csalódott és keserű volt, másféle érzelmet alig ismert, és nem vette észre, hogy ettől didergek. Taria elfogadta a rágcsa-kínálásban kimerülő szeretetnyilvánítást, én viszont megutáltam a haszontalan étkeket. – De hát az embernek energiára van szüksége, amit csakis a kajával lehet bevinni! – tudatta Bogart. – Fincsi mogyorókrémmel, kakaóval, rengeteg hússal! És tartózkodni kell a kimerítő tevékenységektől. – Sajnálhatjátok, hogy nem ismertétek Derinát – sóhajtottam. – Derina színhülye volt! Mondta a nagyi! – legyintett Bogart. – Kész csoda, hogy olyan sokáig húzta a kiskori szívbajával, amikor ráadásul semmit sem tett az egészségéért, még orvoshoz sem nagyon járt, drazsékat sem szedett, viszont vakulásig rajzolta a házterveit, pihenésképpen a kertjét babusgatta, a fáit ölelgette, spenótokon és salátákon tengődött. Ja, és kígyót melengetett a kebelén, hiszen te voltál a kedvence. Tömérdek mindent áldozott rád, és te mégiscsak kopónak mentél. Nem feleltem. Annyira szerettem nénémet, hogy képtelen voltam beszélni róla. Derina nem is szorult a védelmemre. Akkoriban már nem csupán sejtettem, hogy pazarul lakható házánál, éltető kertjénél jóval többet örökített rám, hanem biztosan tudtam. Fizikai létének elmúltával is sűrűn találkoztunk, mind sűrűbben. – És te? – fordult Richie a szamurájhoz. – Mi a titka az alakodnak? A kérdezett enyhén kipirosodott arculatilag, hiszen szikrányit sem volt tudatában annak, hogy modellje lehetne bármely példakép-éhes kamasznak. A kínálkozó lehetőséget felismervén, válaszoltam helyette. – Őt az merítené ki, ha kímélné magát. Megőrülne a tétlenségtől, épp ezért nem rostokol sem tévé, sem számítógép előtt. Nem engedi elernyedni az izomzatát, naponta rozsdátlanítja magát. És azt is tudja, hogy nem enni kell az energiát, mert ez blődség, hanem olyasmit kell enni, amiből a szervezete személyesen állíthatja elő az életerőt és lendületet. Mélyen a pasas szemébe néztem, mintegy ráförmedtem a tekintetemmel: ne merészeljen megcáfolni, szóba ne hozza kultivált étkeit, úgy mint hamburger, hot dog, méter magas szendvicsek. Helytelenítő pillantása láttán teljes őszinteségre váltottam. – Tulajdonképpen szereti az üres kalóriákat, jócskán fogyaszt is belőlük, abban a hitben, hogy úgyis lehadzsimázza. És külalakra tényleg nem folyósodik el. Viszont sejti, hogy bensőleg olyan lehet immár, mint egy szeméttelep. Ha nem tartana kínai felcsert, aki időnként megitatja ezzel-azzal, hogy méregtelenítse a szervezetét, már régen az elfekvőben kerekezne a tolószékével. – Jut eszembe – szólott a szamuráj. – Szedd ki a varrataimat. Részint szúrnak, részint vágnak, részint a felcser is erre utasított. – Dőlj a kanapéra – feleltem hanyag sebészeleganciával. – Mindenekelőtt bemosakszom. Milyen ollót hozzak? – Minél kisebbet. Tehát ne csirkeaprító-, metsző- avagy sövénynyíró olló legyen. – Nem kell érzésteleníteni? – lehelte Richie. Mostanra szentül eltökéltem, hogy imádatukba ajánlom a pasast, orv céljaim elérése végett. – Érzésteleníteni?! – kaccantottam. – Ha láttátok volna, mit művelt, amikor tegnap éjjel combon kínálták egy késsel! – Mit művelt? – borzongott Bogart áhítattól fuvolázó hangon. Bemutattam nekik. Ujjaimat a térdhajlatom fölött meredező fiktív nyélre fontam, majd laza guminő módjára hátratekeredtem, és a fogaimmal rántottam ki az élénken odaképzelt kést. A kölykök ámultak. A szamuráj rosszallóan ingatta fejét. Otthagytam őket, a fürdőszobába vonultam, a kezemet dezinficiálni. Magamhoz vettem egy körömollót, a gyógyászati szeszt tartalmazó üvegcsét, némi kozmetikai vattát és a marmentes jódot. Leültem Vis Major mellé, fertőtlenítettem az ollót, és... – Hol a csipesz? – kérdezte. – Miféle csipesz? – Amivel megfogod a bogot. – Csak szemöldökcsipeszem van, de nem steril. A minap szedegettem össze vele az oleáriát ellepő hernyókat. – Oleária? Az milyen ének? – Virágének. Szóval egyáltalán nincs csipesz, vagy pedig hernyós csipesz van. Menj vissza a kórházba, ha ragaszkodsz a műszeres rituáléhoz. – Nehogy azt hidd, hogy ott nem kukacos, gilisztás vagy padlós a csipesz! – rikkantott Richie. – Tudom! A múltkor láttam egy kórházas filmet. – Csendet kérek! – fontoskodtam. A szamuráj fölé hajolva megpróbáltam körmeim közé csippenteni az egyik varrat csomóját. Az persze odébb

csúszkált. A hurok alá billentettem az olló hegyét, és csattintottam – a kötélkemény madzag kiugrott a pengék közül. Újra nekifutottam, hasonló eredménnyel. Közben a már-már összegyógyult sebszélek fontolóra vették, hogy tán elengedhetnék egymást. Keblencem rezzenetlennek tetsző arcára pillantottam. – Fáj? – Nem. Csináld. – Biztos fáj neki – suttogta Richie, a kanapé támláját markolászva. – Kizárt, hogy ne fájjon! – szögezte le Bogart. – Csak enyhe szúrást éreztem – bizonykodott a szamuráj. Megest próbálkoztam. Az olló csattant a semmin, a hurok átbújt fölötte. Kezdtem bedühödni. – Sosem műveltem effélét. Nem vagyok fortélyos a sebészkedésben. Menjünk orvoshoz. – Szedd ki! – förmedt rám kliensem. – Vagy rágd el. – Rágd el magadnak! – Nem vagyok eléggé hajlékony. El se találnám a fogaimmal. Csak kicakkoznám a hasamat. – Felejts el, mint kirurgust. Pocsék az olló. Továbbá megzuhant a vérnyomásom – panaszkodtam. – Találjunk ki valamit! – indítványozta Bogart. Ötletem támadt, bár csak egy. Derina varródobozából kikutattam a fércszedőt, és visszatértem vele a még élő áldozathoz. A varrat alá szuszakoltam a J alakú penge hegyes végét. A feszülő madzag megemelte a macerálástól máris vérbővé vált bőrt. – Mindjárt elájulok – hebegtem. – Vagy inkább a kómát választom, az tartósabb. – Miért kell ennyit pepecselni? – nyögte a páciens. – Add ide! Kivette a fércnyúzót tremoros ujjaim közül, felemelte a fejét, szemügyre vette a bogot, és aláöltött a pengével. Saját szemével is láthatta, hogy a varrászati segédeszköz árszerű hegye kifejezetten a hasába akar fúródni. – NE csináld! – könyörögtem. – Hozom az ágyékborotvámat. A szamuráj felsikoltott. – Minek?? – Ne izgulj, ha a fanszőrt elviszi, a bibivarró cérna meg se kottyan neki! – Pfuj! – nyögte Bogart. – Hozzá ne érj azzal a NŐS borotvával! – Kérlek – vontam vállat. – Feküdj a szőnyegre, áttolom rajtad a fűnyírót! Az csak nem NŐS!! – Nem az a lényeg, hogy nőtlen vagy fűtlen legyen, még azt sem hánytorgatom fel, milyen kevéssé steril... – Megvan! – rikkantott Richie. – Van dugóhúzód? – Miii? – sírta Vis Major. – Dugóhúzó. Ráspulnizzuk a madzagot. Előbb-utóbb csak elszakad. – Na és ha a zsigereit is feltekerjük? – kérdeztem éllel. – A dugóhúzó el van vetve – kapitulált a fiú. – Ha ez örökké így megy nálatok, akkor valamit mégiscsak rendszeresítened kellene varratszedés esetére! A kerti szerszámok között sem találnál alkalmasat? – Lássuk csak. Ásó? – Az ásót hagyjuk a legvégére, és csakis a teljes kudarc esetére – szólott Vis Major. Míg bogai fölött tanakodtunk, egy pillanatra sem tette le a fejét. A bőrébe plántált drótszerű csomókat szemlélte. E pozitúrától mellkasa kiemelkedett, hasa besüppedt, izmai látványosan betáblásodtak. A kölykök rajongón bámulták. Idejét láttam, hogy újabb gallyat vessek ama tűzre, amelyben a kamaszlélek-formáló vasaimat tartottam. – Vétek lenne háztáji gyógymódokkal kiirtani téged – mondtam. – Ám ha mégsem élnéd túl a varratszedést, legalább ahhoz járulj hozzá, hogy utána szemléltetési célzattal kiállíthassuk a tetemedet. Úgy festesz, mint egy király. Mázlid van, kacifántos étkezéseid során annyi tartósítószert vettél magadhoz, hogy konzerválni sem kellene. Ha valami forgalmasabb helyen tennénk közszemlére, sokan elgondolkoznának azon, hogy talán még nem késő testmozgásra adni a fejüket. – Hess! – legyintett a szamuráj. – A varratokra koncentrálj! Szedd össze az ollóidat, és próbáld végig rajtam valamennyit! – Hívjuk fel a nyolcnullahatvanat! – javallotta Richie. – Mi a fenének? Mi az? – nyögtem. – Sürgősségi segítő szolgálat. Ott biztosan meg tudják nevezni a megfelelő eszközt! – Inkább hívjunk fel egy sebészt, ő majd telefonon levezényli a beavatkozást. – Jaj, fiúk, duguljatok el! Menjetek a szobátokba, csomagoljatok ki, a hintaszékbe készítettem a friss huzatot... – Micsoda?! Azt akarod, hogy saját magunknak húzzuk fel az ágyneműt? – háborgott Bogart. – A mienk még tisztának tekinthető, úgyhogy köszi, elegendő, ha csak a magatokét gondozzátok – feleltem. – Végezetül keressétek meg a fürdőnadrágotokat, addigra kiszedem a hülye varratokat, azután lerajzolom nektek, merre találjátok a legközelebbi strandot. – Egyedül menjünk a strandra?!

– Hiszen ketten vagytok! Nekünk még van némi elintéznivalónk. Be kell olajoznom a szamuráj csakráit, porcikáit. – Miért? – kérdezte Bogart. Sértődöttnek látszott. – Mert Bebermeyer, a kínai megparancsolta. Ha elmulasztanám, a tragacs pasas feldobná a talpát. Az olajozás olyasmi, amihez nem kívánatos az asszisztálásotok. – Pfuj – hangzott, s persze: a nagyobbtól. Szexet sejdített a programban, lehet, hogy nem is alaptalanul. – Még a varrataim sincsenek kivéve – mutatott rá az olajozandó. Körbejártam a házat. Összegyűjtöttem és dezinficiáltam a fellelhető ollókat, majd visszatelepedtem Vis Major mellé, és nekifutottam a próbálkozásnak. Richie egyenként adogatta kezembe a szerszámokat. Az egyik túl böhöm volt, a másik életlen, a harmadik tömpe. A használhatatlan példányokat a szőnyegre hajigáltam, Kacat feje mellé. A piton oda se hederített, a fotel egyik mellső lábára csavarodva szunyókált. Aztán újra a kezemet nyújtottam a következő kísérleti eszközért. A kölyök a tenyerembe tette, és rácsukta ujjaimat. Na, ez utóbbi mozdulatát szerfelett gyanúsnak találtam. Odanéztem. Nagyon szívesen eldobtam volna a markomba nyomott valamit, de nem mertem, támadásától tartva. Az illető a külsejét tekintve szemernyit sem látszott félelmetesnek. Ujjnyi vastag, zöldes bőrű csúszómászó volt, testhossza legfeljebb hatvan centi, ebből ötvenet szorosan a csuklóm köré és a karomra tekert. Viszont a nézését tekintve igenis rettegendőnek látszott. Sárgás szemei kidülledtek, akár egy-egy túlérett ringló; egyenként és összességében is úgy nézett velük, mint egy kudarcába beleőrült feltaláló, akinek szórakozottságból éppen ezt a kretenoid kígyófélét sikerült létrehoznia. Továbbá, olyképpen is nézett vele, mintha mindazt, amire rápillantott, íziben fel is akarná falni, még attól sem engedte zavartatni magát, hogy az őt környezők túlnyomó része már-már galaktikus méretekben volt nagyobb nála. Rózsaszínes nyelvvillája követhetetlen sebességgel mozgott, selyemhűvös teste teljes hosszában taszigálta a kezemet, hogy elszabaduljon, és jól rám vethesse magát, meg Kacatra, és a szamurájra, valamint az ajtó mellett heverő kutyára, lehetőleg egyidejűleg. Nyelve elé tartottam a szabad kezem mutatóujját, szimatoltatás céljából; hátha a szemmértékénél jobb az orrmértéke, és felfogja, mily reménytelen a felfalásomról álmodoznia. A következő pillanatban a középső ujjpercemig bezabált. Fogását a húsomba mélyesztett fogakkal fixálta. – Gondolom, mérges kígyó – rebegtem. – Ez?! Folyton! Éjjel-nappal tiszta ideg! – közölte Richie. – Hoztatok ellenszérumot? – érdeklődtem. Ügyeltem hangom kedvesen tántis színezetére. – Eljöttök velünk a strandra? – firtatta a nagyded. – Hát persze! A mutatóujjamon csimpaszkodó szörnyeteg nagyon iparkodott, hogy magába gyűrjön. Mohóságában szemdüllesztését is felfokozta. – Ő Albert – tudatta az etikettesebb Richie. – Iszonyatosan hülye állat. Ha egeret teszünk a terráriumába, annyira siet bekapni, hogy a nagy elántól tíz centivel melléharap, és lefejeli az üveget. Bármit lerohan. Kacatnak sincs nyugta tőle. Múltkor megtámadta a piton kajáját. A csóri patkány csak kancsalított: miért rágogatja az orrát ez a zöld giliszta!? Ráadásul úszni sem tud, illetve csak hanyatt, ami szemernyit sem normális stíl. Szóval pont olyan idióta, mint az anyu krapekja. – Hol az ellenszérum? – konokodtam. – Ne izgulj, legfeljebb akkor vészes a harapása, ha elfertőződik. Amire persze bőven van esély, hiszen egérrel táplálkozik. Egyébként ő egy boedon. – Micsoda? – Afrikai zöld sikló. Nincsenek méregfogai, csak olyanok, mint minden kígyónak: ezekkel rögzíti a torkába gyűrt zsákmányállatot. – Na, és Albert ki tudja szedni a varrataimat? – érdeklődött a kanapén parlagoltatott szamuráj, tökéletesen becsőlátásozódva. – Fenébe a varrataiddal! – mordultam. – Most már biztos, hogy maradnak! Legfeljebb csinosításképpen színes gombokat varrók rájuk. Hogy bírsz érzéketlen maradni a problémámra?! Albert letudta már a mutatóujjamat, és valószínűleg utánahabzsolja a többit is, a törzsemmel együtt: akármilyen utópisztikusnak látszik is, ő véghezviszi! Fiúk, válasszatok! Vagy leműtitek rólam Albertet, vagy hazamentek a nagymamához! Megszabadítottak a bestiától. Elláttam bibijeimet. Mesmeg bemosakodtam, és visszaültem a szamuráj mellé, mert már hótt elegem volt a varrataiból. A legutoljára hagyott, abszolút reménytelennek ítélt másfél kilós szabászolló remekül megbirkózott velük. A számos madzag között csupán egy akadt, mely nem úgy távozott, miként kellett volna, ám erről mélységesen hallgattam. Memorizáltam, hogy időnként rá kell majd pillantanom, és ha nyugtalanul viselkedne, netán

elmérgesítené a szamuráj szervezetét, jó lesz közbelépni. – Olajozhatsz – vigyorgott a keblenc. Nemigen mertem közvetlenül a szemébe nézni. Hosszas rábeszélésre a legények birtokba vették hálószobájukat. Az ágyat is felhúzták, férfimód: a paplannal együtt bújtak a huzatba. Miután kiszabadítottam őket, elgyönyörködtek művükben. Pocsékká gyűrt éjjeli menedékhelyükben az volt az egyedüli – ám nem akármilyen – szépség, hogy maguk dolgoztak meg érte. A lepedő hétszáz ráncot vetett. A fekete-fehér rombuszmintás huzat bal felső csücskében leveskockányivá sűrítve helyezkedett el a takaró. A párna formátlanul hurkásodott borításában. Albert elszunnyadt terráriumában. Néhány nagyobbacska követ raktam az üvegedény tetejére, saját megnyugtatásom végett. Kacat lakhelyéül a vendégszobában álló fehérneműs szekrényt választottuk. Bogart kibélelte vadonatúj felmosórongyokkal, mintegy mellékesen megemlítvén: majd megtudom, milyen a piton anyagcsere-eredménye. Azután, fürdőnadrágjukat előásva, egy emberként megígérték, hogy rögvest a strandra indulnak. Ezzel letelepedtek a tévé elé. Feszült érdeklődésemre válaszul közölték: pihenkélniük kell a megerőltető testi igénybevétel – úgymint: ágyhúzás – után. Sorsomba törődötten fogtam a reám bízott varázsolajat, és a kanapén dekkoló szamuráj átmasszírozásához láttam, felszólítván a kedvest: relaxáljon. Mire ő lazításképpen megosztotta velem a nemrég szerzett hírt, miszerint Rosan részletes vallomást tett az ehhez kívánatos jogi doktorok jelenlétében, miáltal végre lehetővé vált, hogy a törvény szelleméhez mindenben igazodva letartóztassák Firiót. Bárnyitáskor meglepetésben lesz része: egy csapat zsaru megy hozzá, kézkérőbe. Ezután még megjegyezte, hogy nyugodtabb lenne, ha őt menesztenék a szexkufárért, ugyanis félti a kollégákat Firio ellenkezős, lövöldözős hajlamaitól. Lasalandra gyengéden elhárította ajánlkozását, mondván: ő csak maradjon ki ebből; hegedezzen, lábadozzon, a rátermett zsarutársak majd mindent elköpülnek. Míg ezt elmesélte, izmai összehúzódtak, valósággal begörcsölt az egész pasas. Elmagyaráztam, hogy bár ő is szuper, mások sem adják alább: Firio le lesz sittelve. Nem kell tovább aggódnia a kábítószer-rehabilitációs klinikán eldugott Rosan biztonságáért. Hallgatott, ám nem lazult. Masszírozása közben olyan érzésem támadt, mintha egy ugrásnak feszülő tigrisből próbálnám kisimogatni a vadászlázat. A kölykök úgy bámulták a tévé reklámözönét, akárha mesemozi nyűgözné őket. Csupán a nők és leányok nehéz napjainak szentelt epizódokon borzolódtak fel, főként Bogart. Bornírt megjegyzésekkel összegezte nézeteit a tisztátalan nemről. A Firión töprenkedő Vis Major is felfigyelt utálkozására, és említésbe hozta: ennyi idős korában már vígan hajhászta a bigéket. Én is megemlékeztem arról, hogy tizenkét esztendős se voltam, midőn túlestem az első félénk randevún, és fikarcnyit sem szörnyű a szerelem, mi több. A fiúk felvilágosítottak fatális tévedésemről. A csajok hülyék és nyafkák. Alighogy kijönnek a Pampersből, a szárnyas betétbe dzsalnak. Kizárólag a havizás, a csánkszőrtelenítés, a kéz- és arckenekedés érdekli őket, valamint olyan alantasságok, mint a mosás, sikálás, lágyasítás. Ennélfogva eszméletlenül unalmasak, ráadásul meg se látják az egyszerűbb srácokat, csakis kétféle pacákhoz vonzódnak: izomagyú Rambók és menedzsergálában páválló okostojások közül válogatnak. A szamuráj úgy vélekedett, hogy a nők és férfiak ennél jóval sokfélébbek. Színességükre azonban nem a reklámfilmekből, hanem személyes tapasztalás útján derül fény, és talán ez utóbbival kellene kísérletezni. Bogart megcsáklyázta véleményét, lányokkal kapcsolatos kudarcairól szólván, azután elmentek végre a strandra, a következő ígéretekkel: a/ bemerészkednek a mély vízbe, mert ha sekélyben tudnak úszni, akkor bármilyenféle vízben tudniuk kell; b/ ha bebizonyosodik, hogy nem tévedtek, letempóznak négyezer métert; c/ megpróbálnak nem unatkozni: ez esetben enni sem kényszerülnek kínjukban; ál ha mégis, akkor beérik egy, egyetlenegy jégkrémmel, koponyánként. Mert szeretnének olyanná válni, mint Vis Major. Ezt már a sarkukra csukódó ajtóból közölték. A szamuráj megomlott. Hogy ő, mint ifjúsági példakép! A rigolyáival, a többfelőli mérgezettségével, a csődtömeg életével, az elvált múltjával, a családtalanságával; ő, aki dalolva kikuglizta magát a tiszti karrierből. Aki még a papagájához is felelőtlen: tegnap óta nem mutatkozott a madár színe előtt, de menten indul, mert látniuk kell egymást, és ha nem bánom, idehozza az elmagányosodott Popejt, ugyanis olybá fest, az elkövetkező két hetet nálam kell töltenie, mivel ez a két kölyök szorong és szenved, és talán segíthet rajtuk valamiképp. Végre is, nincs apjuk, és nem mintha ő most hirtelen sugallatra apaszeméllyé változott volna, de úgy látja, férfivoltából kifolyólag jobban hallgatnak rá, mint rám, és előfordulhat, hogy sikerül kinyögnie valami teljesen jót, aminek a srácok még hasznát vehetik, és őt szörnyen lehangolta, midőn arra a felismerésre jutott, hogy ezek a kamaszok agyilag ugyan szárnyalóbbak, mint korelődeik, ám érzelmileg oly sivár gettóba zártak, hogy az már kész

siralomház. – Szeretlek – feleltem monológjára. A működésben felejtett tévében a délutáni hírműsor zajlott. Sudár riporterasszony tudósított arról, hogy a Megalázottak Klubja nevet viselő társadalmi szervezet, amelyet túlkapásnak, brutalitásnak, szexuális vagy egyéb erőszaknak áldozatul esett nők alapítottak, egymás segítése és lelki gyógyítása céljából, a mai napon kilépett a közismeretlenségből. Egyik tagjuk garázda élettársának szabadlábra helyezésétől felháborodottan tömegtüntetést rendeztek a bíróság előtt. Jogi képviselőjük közölte, hogy fellebbezéssel kíván élni. Mire a felmentett férfiú, azzal a két szabad lábával, melyre az imént helyezték, összerugdalta asszonyát. Ám a flótás keserűen megbánta, hogy eljárt a lába. A felújított atrocitás láttán lincshangulatba mérgült asszonynépet a jelenlévő rendőrök nem bírták megfékezni. A sebtében odavezényelt kommandósok szabadították ki a fickó maradékát a dühödt nők karmai közül, és a bíróság épületébe menekítették. A riporterhölgy leereszkedően beszélgetést kezdeményezett a klub higgadtan érvelő, szigorúbb bírói ítélkezést óhajtó jogászával, majd megszólaltatott néhány beltagot, megalázottságuk mibenléte felől érdeklődvén. Szemlátomást mulattatták a hallottak. Kacagtató szenzációnak láttatta a megmozdulást, azoknak a nőknek a fölényességével, akik a többinél védettebbnek, eszesebbnek és különbnek hiszik magukat. Végül mikrofonvégre kapott egy méltóságából kivetkőzött, az erőszaktevő férfiak kinyírásával fenyegetőző neurotikus némbert, a maga részéről mindössze ennyit fűzvén ravaszdi lejárató akciójához: lám, lám. Az olajozásról megfeledkezve élénken magam elé képzeltem Elegancia riporterasszonyt, életének ama szánandó pillanatában, amelyben rádöbben: óriási hibát követett el, amikor elfelejtette magára zárni a kocsiajtót a piros lámpánál lefékezvén, és megalázhatatlanságának biztos tudatában elmulasztott felfigyelni a bizsumobilja felé igyekvő fegyveres férfira. Mert bizony akár még őt is ki lehet tuszkolni saját tulajdonából, ő is agyba-főbe rugdosható, összepiszkítható, kisemmizhető. Némi töprengés után eldöntöttem: nem kívánom neki, hogy ilyen tandíjért kapjon leckét empátiából. A gyűlölettől fröcsögő némberre is szántam egy gondolatfutamot; reméltem, őt saját belátása, vagy hozzáértő orvos szabadítja meg vérszomjától. A talptól nyakig illatosra olajozott szamuráj továbbra sem lazult. Felkerekedett a kanapéról, hogy elsöpörjön a papagájáért. Kilátásba helyezte: egy gigantikus görögdinnyét is hoz vele, ama királyi vacsora végezetéül, amelyet üstöllést legyek szíves elkészíteni. Rámutattam, hogy én nem főzök muszájból, csakis ihlettől vezettetve, ezért is nem lettem férjezett. Mire ő óva intett: ha nem lesz vacsora, mire visszajő, élesben fogja illusztrálni, miért neveztetik vadnak ama házassági formáció, melyben törvénytelenkedünk, és ha nem vettem volna észre: váratlanul két jócska kölyköm született, akikkel nem lehetek mostoha. – Francba! – morogtam búcsúzóul. Mihelyst cirkulálni kezdtünk Fertő City estjében, rádöbbentem, mi nem hiányzott eddig az életemből. Például egész tűrhetően eltengődtem az ilyetén tűnődések nélkül: ez idő szerint vajon mit művelhetnek a hajlékban hagyott srácok?; nem félnek-e magukban?; magatehetetlenné hülyülnek-e reggelig a tévézéstől?; netán videózással szivacsosíttatják az agyukat?; Jézus, miféle filmeket hagytam elöl?!; Kacat rájuk hozza-e a hét frászt, miként velem tette vacsorafőzés közben, nem is egy ízben, midőn elunva magát, robbanásszerűen előlátogatott a hajdanvolt fehérneműs szekrényből?; zugzabálnak-e a kamrában?; Albert levadássza-e a papagájt?; a jákó ledarálja-e a gizda boedont?; etcetera. Ez a gyakorta visszatéregető gondolat sem tetszett: épen maradunk-e reggelig, hiszen hazavárnak bennünket?! Ami a szamurájt illeti, ő csendben ült a kormánynál, ingzsebében a kifulladtan is piszkosul vigyorgó fiúk által hozott, az úszómester kézjegyével szentesített dokumentummal, miszerint teljesítették vállalásukat, milliméterre leúsztak a négyezer métert, ha nem is egy nekifutásból, és nem is fejenként négyet-négyet. Majd holnap, esküdtek, délelőtt, amíg aludni hagyunk benneteket, külön-külön is teljesítjük. Nem sejtették, mi körvonalazódik bennem délutánra; Vis Majort is gyanútlanul hagytam sportcélú ötletem felől. Feltűnt, hogy mind szűkebb körökben keringünk a Bíbor Bár tájékán. Nem tettem helytelenítő megjegyzést. Megfejtetlen-furcsa álmom aligha véletlenül sugallta Firio halálos veszélyességét. S ha már felötlött bennem, elmerengtem az álomfilmen, holmi fellengzős elképzeléstől áthatva: azt hittem, ha gondolkodom rajta, kockáról kockára meg is érthetem üzeneteit. Annyit felfogtam – hiszen kínzóan fájt –, hogy hajdan, most vagy ezután hagytam-hagyom-hagyni fogom elpusztítani a szamurájt. Nem mertem belemerülni – miként is merészelhettem volna?! De vajon nem azért éreztem-e első találkozásra a Firióból áradó asztrális gonoszságot, mert nem először álltunk szemben egymással?! Ha feltesszük – tegyük fel! –, hogy oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újrakezdjük, ez esetben az sem lehetetlen, hogy ellenfeleink is lépten-nyomon visszatérnek. Mi a fenének? Azért, hogy tökéletesítsék gonoszságukat? Azért, mert szeretnék újrajátszani legutóbbi összecsapásunkat? Na nem! Inkább olyasmivel kellene foglalkoznom, amit felérek ésszel. Ugyan ki dönti el, hol a határa annak, ami még ésszel felérhető? Én döntök saját korlátaim felől? Bizony! És ha nem eszkábálok korlátokat? Akkor szabad maradok. Szabadként pedig bármin, ezen is elszántogathat az

agyam. Miután ezt tisztáztam magammal, tapodtat sem jutottam tovább; a rejtvény megfejtésének közelébe se kerültem. Mindazonáltal elmerültem az egyik álomepizódban. Egyszerre csak különös villódzásra figyeltem fel: akárha a jelenet további részletei akartak-próbáltak volna láthatóvá válni számomra, olyanok, amelyek akkor nem mutatkoztak meg. Olyan érzésem támadt, mintha álmomban csupán néhány képet láttam volna egy teljes filmből. S ha roppantul figyelnék, vagy ellenkezőleg: ha elengedném magam, a hiányzó többi is leperegne előttem. – Csak akarnod kell – suttogta Derina. – Orvost akarok: hangyaleső szakost! – Ne félj! – Dehogynem félek! – Végül úgyis meglátod! Felrezzentem, cigire gyújtottam, megböktem a szamurájt. – Látomásom volt – panaszoltam. – Nem csodálom. Elszoktál a családi élettől. – Miről beszélsz? – Megviseltek a hüllők, rokonok. – Lehet. – Adj egy slukkot – kérte. Megkapta. Nem fúlt meg. Felmerészedett: még egy kortyot kunyerált. – Hazafelé menet az egyik hivatal előtt szoktam látni egy pasast – mondta. – Bármely órában járok is arra, az a kopottas fickó mindig ott van, úgyhogy alighanem naphosszat ott lóg. Ül egy padon, a forgóajtóval szemközt, és a bemenő, kijövő embereket figyeli. Vagy az éppen üresen, céltalanul, maguktól forgó szárnyakat. Vagy a mozdulatlanná dermedt, csukott ajtót. Vár valakit, vagy vár valamire. Tán csak a látomására. Ha neked nem kell, add neki a tiédet. Lehet, hogy megszabadítod őt arról a padról. A cigi füstjébe szagoltam, majd a szamurájra meredtem. – Hé! – nyögtem. – Ez nem cannabis. Miről beszélsz? Vállat vont, kivette ujjaim közül a blázt. – Furcsát álmodtam, miután elmentél a srácokért. Az előbb eszembe jutott, aztán meg a forgóajtós fickóra gondoltam. Sejtelmem sincs, miért. – Meséld el! – Látnod kellett volna; a saját szavaim aligha érnek fel hozzá. Rólad és magamról álmodtam, mindkettőnket felismertem, pedig csak hasonlítottunk magunkra. Valami hősi cuccot viseltem, te csupán egy-két bőrlafancot, és egy óriási, színüres várteremben, vagy templomhajóban kardoztunk: egymással vívtunk, méghozzá holt komolyan. Emlékszem, mennyire szántalak, amikor már erőst győzésre álltam, ám azért mégiscsak miszlikbe aprítottalak. Aztán amikor lovagiasan és még kegyelettel is fejet hajtottam fölötted, ahogy ez ilyenkor ildomos, te hirtelen felépültél egyenként is halálos sebeidből. Pár pillanat alatt összeforrtál, mint egy puzzle. Felálltál a mozaikpadlóról, melyen kockánként kirakott lóábrázolatok színeskedtek, olyan valószerűtlenül szép, húsos, már-már negédes bájú lovakéi, aminőket az ember csakis gyerekként tarthat gyönyörűnek; talán a karácsonyi ajándék csomagolópapírját ékítették ilyenek. Szóval felkeltél, és a kardodat vonszolva kifelé indultál, és széttárultak előtted a hatalmas, félköríves kapuszárnyak. A Hold a kapuban függött, betöltve az egészet, kékezüst, hűvös, meséi szép ragyogással, és te áttetszővé, majd átlátszóvá váltál tőle, csupán a tested körvonalai mutatkoztak továbbra is, és a kardod maradt valóságos. Végül eltűntél a Holdban, oda is magaddal cipelve az irdatlan, súlyos fegyvert. Egyszercsak a Hold elfintorodott, szakasztott úgy, miként a prüszkölő ember, és kiköpte a kardot, és az a padlóba fúródott előttem. A markolat keresztvasa a vállam magasságában hintázott, közepén egy színeit váltogató, öklömnyi drágakő tündökölt. A szamuráj elhallgatott. Összeborzongtam. – Aztán? – sürgettem. – Ennyi. – Az nem lehet, hogy csak ennyi legyen! – Nem volt több. Még most is bennem zsibong a hangulata. Komor is, szép is volt. Visszaköveteltem a cigarettámat, de az már csutkára fogyott. – Azok a lovak a padlón... – tűnődtem fennhangon. – A gyermeköröm-szép lovak. Mi a fenét akarhat tőlünk a karusszel? Lefogadom, hogy Bebermeyer sem tudja! A szamuráj köhécselt, válaszolásra képtelenül. A fulladozást befejezvén röstelkedően előhúzta zsebéből a titkon vásárolt, még bontatlan cigisdobozt. Lassított egy járdaszéli szemeteskosár mellett, és előttem áthajolva belehajította a csomagot. – Jól meggondoltad? – kérdeztem. – Tőlem többé nem kapsz blázt! Ne rajtam bukjon el heroikus szándékod. Mielőtt még fogcsikorgatós fogadkozásra ragadtathatta volna magát, legfeljebb kétutcányira a csigavonalban kerülgetett Bíbor Bártól, Bambi kopogtatott az éterből. Azután Firio sárkányfészkével ellenkező irányba, a dombos-lankas terepviszonyaiért főként a biciklisek és

gördeszkások által kedvelt hatalmas parkba küldött bennünket, ugyanis a bajjelentő női sikolyokat hallott a parkoló fölött futó kerékpárút hídjáról. Három perc alatt a helyszínre söpörtünk. Nem lármáztunk, óvtuk inkognitónkat. A magasba ívelő kőhíd pillérei között mindössze két járgány vesztegelt. Kifolyt szemű lámpák álltak köröskörül. A semminél kissé kevesebbet láttunk. Kiléptünk a kocsiból. A hidat a korlátjából és oldalfalából sarjadt növények rejtegették előlünk. A hízott Hold fölötte lógott, alig sejthetően, sötét felhők takarásában. Tücskök zengedeztek lábainknál, bagoly se járt. Az egyik járgányban felizzott egy cigaretta parazsa. Vis Major odasietett, nem üres kézzel, és a legkevésbé sem óvatlanul. A másik oldalon surranva, kissé lemaradva biztosítottam futását. A szamuráj megállt a nyitott kocsiablak mellett. A kormánynál ülő pasast régről ismervén, leengedte stukkerét. – Már vagy egy perce elhallgatott – suttogta fölfelé mutogatva a Marabu csúfnevű, bő ötvenes, gömbölyű fejű, tarságát fekete vászonsapkával leplező, zsarukörökben kóros kíváncsisága miatt elhíresült filkó. Többnyire éjjelente kereste fel a hevenyészett szeretkezésre vágyók által látogatott helyeket. Néhány alkalommal véres végkifejletű eseményt is kileshetett. Alighanem azt sem kevésbé élvezte. E gyengéjét leszámítva ártalmatlan volt. – Lapul, mint a csibe, ha macska üldözi – jelentette gerinckarcolászó kuncogással. – Mindjárt megmoccan. A csajok nem sokáig bírják a feszültséget. A támadó a közelben van, Kagylózik. – Kedves tőled, hogy ezúttal időben szóltál – kellemeskedett a szamuráj. Azután kommandós jelzésekkel értésemre adta elképzeléseit. Nesztelenül szétszéledtünk, feljutási lehetőséget keresgélve. A rút felhő elkotródott a Hold elől. A sötétség sejtelmesre hígult. Nekivágtam a sűrű bozóttal benőtt meredek domboldalnak. Ügyeltem rá, hogy ne csörtessek, nem akarván elriasztani a rossz szándékú hunyót. Ha egyáltalán itt van még az illető. Itt kell lennie. Járgányunkat biztosan hallotta, de nem tudván, kik vagyunk, kivár. A lapuló lány ugyanezen okból nem kiabál. Ekként reménykedtem. Bokrokat kerülgetve, azok mély árnyékában kúsztam fölfelé, a láthatónál többet látni próbálva. Meg-megálltam fülelni. Nyáréji csend vett körül: cirpegős, lombzizzenős. Csaknem elbotlottam az útról legurult bicikliben. Időben megtorpantam, átszökkentem az akadály fölött. A bringáról valami lüktetőn az eszembe akart jutni, de csak nem merészkedett közelebb, az agyamig. Megpróbáltam kitalálni, merre járhat a szamuráj, ám ehhez Uri Geller is kevés lett volna. Cserszömörcék magasodtak fölém, légies tollpihecsokorra emlékeztető, bizarr virágzatuk mögött a foncsorfényű Holddal. A látvány elakasztotta a lélegzetemet. Talán ezért hallottam meg, mielőtt még megmozdult volna. Valaki kushadt a bokrok közt, ugrásra készen. Az ereibe tóduló adrenalinlökettől felgyorsuló légvételei árulták el. Nem várt tovább, leleplezte magát. Felém lendült. Félrevetődtem. Átfordultam néhányszor, lefelé sodródtam a lejtőn. Emlékeztem, hogy nem biztosítottam ki a kezemben szorongatott stukkert. A jókora, sötét alak hegyomlásként követett. Képtelen voltam kellő előnyhöz jutni, hogy feltérdelhessek, és megállítsam a fegyverrel. Azután egy apró bokor és egy nagyobb kő feltartóztatott. A fickó a nyakamba zúdult. Jobbjával a stukkert tartó kezemet markolta meg, hajszálra tudván, mely pontokon kell azt megszorítania, hogy elejtsem a fegyvert. Bal mancsát a torkomra tapasztotta. Egyazon fogás ötlött eszünkbe. Sikerült hárítanom nem vágyott mozdulatát. Valahol a közelünkben a lány zsigertépő sikoltozásba kezdett. Támadt néhány önvédelmi ötletem. A pasas valamennyit meghiúsította. Mintha furaféle turbósakkot játszottunk volna: próbáltuk kitalálni a másik következő húzását, többnyire sikerrel. Csakhogy ő volt lépéselőnyben. Vesztésre álltam. Míg hasztalanul hadakoztam ellene, és ezt is felfogtam, még a szagát is éreztem. Sűrű, fojtó vadbűz áradt pórusaiból: az őrület odőrje. Találkoztam már ilyennel; most sem féltem kevésbé, mint akkor.

Eszembe jutott a titkos női tananyag. Ezt nem ismerte, mákomra. Kikerültem kazánsúlyú teste alól. Lélegzetvételnyi időhöz jutottam. A stukkerre repültem. Két kézre kaptam a fegyvert, és kibiztosítottam. A púpos hátú pasas lehorgasztott fejjel térdepelt a füvön. Két karját görcsösen összeszorította pokolforróvá tett mellkasán. Azután torz vigyorral felnézett. Fondor módon pisztolyt húzott elő a hónaljából. Vállon lőttem. Karja megbicsaklott, egy pillanatig úgy tetszett, elejti a fegyvert. És el is ejtette. Ugyanis megérkezett végre a hőn várt szamuráj. Szinte felcsuklottam a légszomjtól. Rengeteg poshadt levegőt kellett hirtelen frissre cserélni a tüdőmben. Elmedúzásodott izmaim nem engedtek talpra állni. Vis Major lábra rántotta a görnyedt alakot. Tudatta vele, kicsoda, mi járatban van. Azután repült néhány méternyit, lejtő ellen. És a masztodon bömbölve utánaeredt. A lány felhagyott a sikítozással. Sírt, iszonyú hangosan. A szamuráj begonoszodott a váratlan gyomorrúgástól. Bevárta a felé csörtető szörnyet, és nem adott neki alkalmat a kezdeményezésre. Tenyéréle pengeként villogott. A fickó térdre roggyant, majd mind töppedtebb, egyre kisebb lett, mintha mocsár itta volna magába. Mígnem a földdel vált egyenlővé. Ekkor Vis Major lelekatolta az egykedvűvé lett korpuszt, egy intéssel rám bízta, és a zokogó lányhoz sietett. Változatlanul térden közelítettem meg a fickót. Jobbomban a csőre töltött stukkerrel, bal kézzel lekapcsoltam félrecsúszott púpját: a degesz hátizsákot. Tőlem néhány méternyire a lány arról beszélt, hogy walkmanjét hallgatva hazafelé kerekezett, mint minden este. Amint a hídra ért, hatalmas ütést kapott a vállára. Lerepült a bicikliről, a fejhallgatóját is elveszítette. Felugrott, hogy elmeneküljön. Felfogván a felé rohanó szörnyetegséget, félelmében sikítozni kezdett. És úgy döntött, inkább leveti magát a hídról, semhogy a tébolyult kezébe kerüljön. Ellendült a korlátról, ám az ott tenyésző növények felfogták testét. A fickó azt hitte, leesett. A lejtő felé kerülve a keresésére indult. Ezalatt ő az ellenkező irányba kúszott. Lejutott a korlátról, elbújt a domboldalban. Majd, hallván, hogy támadója visszafelé tart, a földre lapult, és felbukkanásunkig levegőt sem vett. Azután újra sírva fakadt, immár halkabban, megkönnyebbülőn. Átadván a helyszínt az odasereglő szakértőknek, visszaültünk a járgányba, és tovatéptünk. Vis Major hívta Bambit. A selymes hangú diszpécser asszony átadta Venessa üzenetét, mely arról szólt, hogy a parkba tart, várjuk meg. – Késő – felelte a szamuráj. Bambi felsóhajtott, megköszörülte a torkát. Ők ketten régen ismerték egymást, de már én is perfekt voltam a nő hangszíneiből. Tudtam, hogy nem fogunk örülni a közlendőjének. Vis Major azt is tudta, mit hallunk majd. – Nem! – nyögte. – Hogy a pokolba szúrták el?! Hol van most? – Az emberei fedezték, hogy megléphessen. A hátsó kijáraton lógott ki. Beugrott az egyik kocsinkba, hasba lőtte az ott ülő rendőrt, azután zavartalanul elhajthatott vérző túszával. Mindenkit beélesítettünk. Az összes járőr őt hajkurássza. Megfogjuk! – Hány ember ment rá? – sóhajtott a szamuráj. – Akik személyesen indultak érte, mellényt, sisakot viseltek. Nem kaptak komolyabb sebeket. Amint megtudok valamit, megosztom veletek. – Adj egy cigit! – förmedt rám a dúlt kegyenc. Szótlanul ráztam a fejemet. – Csak kivételesen, most az egyszer, utoljára! – rimánkodott. – Kérek szépen egy cigarettát, mielőtt szétvet az ideg! Firio meglépett, nem érted!? És egy hasba lőtt zsarut hurcol magával! Spanglira van szükségem, hogy gondolkozni tudjak! Megcsökönyöltem magam. Firio egyelőre nem bírt elérni az agyamig. Teljesen lemaradtam: még a pszichopatával vívott küzdelem feszültsége rázkódtatta belső szerveimet. A szamuráj gázt adott, és helyből megfordult a kocsival. Lefejeltem az oldalablakot. Az átélt félelemtől örökölt alattomos fázás továbbra is reszkettetett. Tenyerem jéghideg nyirkot izzadt. Sivalgó, villogó zsarumobilok száguldoztak körülöttünk. Enyhén szólva felbolydult a város. Úgy rémlett, a Bíbor Bárhoz tépünk. Félúton járhattunk, midőn Vis Major hirtelen a fékre taposott.

Foghullasztó gumivisítással megálltunk ama járdaszéli szemeteskosár mellett. Amelyben éppen egy spárgaöves, görnyedt hátú kukász kurkászott. Keblencem sóhajtva az ezüstszikrás égre bámult. Hiába, az ő szerencsecsillaga ma nem kelt fel, vagy máris leáldozott. Kipattant a kocsiból, a himbálódzó kosarat turkáló csöves mellett termett, és felszívta magát, hogy testi méretei hatásosan érvényesüljenek. A legjobbkor: épp megkerült a cigije. Az alagsori termetű, borostaszakállas fickó a dobozra szorította ujjait. Hátraszegett fejjel, harcias-elszántan meredt a tetemes rivális arcába. Noha semmi esélye nem volt, küzdelemkésznek látszott. A szamuráj észbe idézte a lovagi kódexet, és leeresztett. Alkuba bocsátkozott a deklasszálttal. Mivel sürgős volt neki, hamar megegyeztek. Végül előrántott egy bankjegyet, kábé két csomag staub árát. A spanglikupec eltette a pénzt. Majd ráncolt homlokkal, ujjait vastagon benyálazva, komótosan a tenyerére számolt tíz szál blázt. Vis Major berogyott mellém, és mohón rágyújtott. Egyenként az ingzsebébe dugdosta a vásárfiát. A harmadik slukk után kissé elernyedt. Rám vigyorgott. – Ez a derék pasas megmentette az életemet. Aláírom, hogy igaz e szép mondás: kuka teszi az embert. Remélem, levontad a tanulságot. Nem cseszhetsz ki velem. – Magadra mindig számíthatsz. Bedurrantotta a motort, tovább téptünk a Bíbor Bár felé. Útközben egyet sem köhintett. Torokgyíkja nyomtalanul felszívódott. A lebuj előtt álldogáló rabomobil megroggyanni készült a belétömött fickóktól. Vis Major közéjük hajolt, és alaposan, orcánként szemügyre vette őket, majd kiragadta a sűrűből a legnagyobb ördögöt. A fenéksimára borotvált fejű, birkózótrikót és fényes selyemsortot viselő, dudor kar- és mellizmaira feltűnően hiú fickó dacosan farkasszemet nézett vele. Ám nem dacolt sokáig. Egyre többet pislogott, le-lesütögette a szemét. A szamuráj a fülébe súgott valamit. – Ez kényszervallatás! – háborgott a flótás. Vis Major halkan cseverészve odébb vezette kiszemeltjét, a bár mögötti utca úgyszólván kihalt sarkáig. Ha jól füleltem, a három nap előtti estére emlékezett, a Rosan szobájában történtekre, a fickó szerepére az ő megölésére irányuló tömeges erőfeszítésben. Azután már nem hallottam szavait. Egy perc múlva visszatért a kocsihoz. Beültünk, búcsút intettünk a bár körül nyüzsgő egyenruhásoknak. – Firio eldobta a zsarukocsit – jelentette Bambi. – Benne hagyta a haslövéses kollégát. Ő értesített engem, majd mentőt is hívott magának. – Kösz. Tudom, hová készül Firio. Érte megyünk – felelte a szamuráj. Bambi sóhajtva kilépett az éterből. Mindössze fél percre. – Sajnálom, baj van – mentegette visszatértét. – Most szólt egy taxis, hogy lövéseket hallott a buszparkolóból. A közelben jártok, ha jól tudom. – Megnézzük – Vis Major indított. – A taxis látott valamit? – Azt mondta, semmit, és nem is próbált leskelődni. Ezerrel elhúzott onnan, mielőtt ő is bekapott volna egy-két puskagolyót. Hamar a helyszínen termettük. A szamuráj nem hatódott meg az ismerős környezettől, talán eszébe sem ötlött, hogy néhány nappal ezelőtt itt leltem rá félholtan. A buszparkoló közepe táján mozdulatlanul heverő férfi egészen halott volt. Amikor még feltehetően igyekezett valahová, előtte termő gyilkosa közvetlen közelről ágyékon lőtte. A férfi felbukott, háton csúszva próbált menekülni. Vagy két méteren át hátrált, pokoli kínok közt, elvérzőfélben. S amikor ereje fogytán lehanyatlott, golyót kapott a fejébe; aligha kegyelemlövés gyanánt. Arca felismerhetetlenné roncsolódott. A taxis nem véletlenül említett puskagolyókat. A gyilkos irtózatos tűzerejű fegyvert használt. Vis Major lekuporodott a halott férfi mellett. Bár gumikesztyűt húzott, így is nehezen szánta el magát, hogy a vértől csatakos farmernadrág zsebébe nyúljon. Nem talált iratokat; a drapp vászonzakóban sem, alatta viszont felfedezte az üres hónaljtokot. A gyilkos valószínűleg a két lövés között vette el áldozata stukkerét, és talán a többi holmiját is. Bizonyára kéjes örömét lelte a fickó kínjaiban, hiszen hagyta őt a saját vérében csúszni-mászni, mielőtt arcba lőtte volna. A pasas kezére pillantottam. Szögletes formájú, durva körmű kéz volt, nem éppen nehéz fizikai munkát végző emberé, inkább olyané, aki nagyvonalúan viszonyul a test- és kézápoláshoz. A jobb keze kisujján viselt ónixköves

pecsétgyűrűn J. R. gravírozás ékeskedett. Visszatértünk a járgányhoz. A szamuráj Bambit hívta. A kocsi oldalának támaszkodva néztem a telihold kékes fényében fürösztött holttestet. Rengeteg szétpatakzott vére már zománcosodott körülötte. – Nem lesz gond kideríteni a kilétét – vélekedtem, amikor Vis Major befejezte a rádiózást. – Ha volt fegyverviselési engedélye, akkor megvan az ujjlenyomata. Ha nem volt, akkor viszont priusza van, és azért tároljuk az ujjlenyomatát. Láttad a kézfején a bőrkeményedéseket? Verekedős hajlamai voltak. – Kigyógyult belőlük. J.R. Felnyögtem. – Ez nem a te pasid volt, szamuráj? Furcsállóan rám meredt. – John Reyner! – mondtam. – Őt kerestetted Kukazsaruval! – Ennyit a titkaimról – nyögte. – Honnan veszed a nevét? – A gyűrűn láttam a monogramját. A szamuráj elsápadt. Bekockásodott a homloka. Zsebre vágta a kezét. Az ökölbe szorult kezét. Vállat vont. – Akármilyen név is kijöhet abból a monogramból. – Majd meglátjuk – hagytam rá. – A ujjnyomász néhány órán belül megmondja. Visszaült a kocsiba, cigire gyújtott, marokra kapta telefonját, majd elmélázott fölötte. Mintegy hipnózisnak engedve, a készülék felcincogott. Vis Major megnyomott egy gombot, és beszélgetésbe merült valakivel. – Jelképes vállveregetést kaptunk – közölte néhány perccel később. – A bringás lány támadója egy Moffo nevű ipse, aki volt katonatiszt és jelenbeli elmebeteg. Nyolc évvel ezelőtt ugyancsak egy biciklista kavarta fel az ösztöneit. A gépet összetörte, az arról leszedett asszonyt hazavitte, lelőtte és megsütötte. Komolyan, majdnem úgy, akár a versikében. Elkapták, és elmeóvóba zárták. Nemrég szabadult, mint tünetmentes. Két héttel ezelőtt megtámadott egy bicajozó nőt, ám mert megzavarták, elmenekült. – Emlékszem – bólintottam. Hát az az éj akart oly nagyon eszembe jutni a parkban, midőn átbotlottam a biciklin! Fertő City zsarui hajnalig keresgélték a – feldúlt áldozat szerint – „sötét ruhás, gólemszerű, púpos hátú, baromi erejű, irtóra büdös” fickót. Hasztalan. – A háttatyója rémlett púpnak. Inkább nem részletezem, mit tartott a rémségek kisded zsákjában, mert még megbánnád, hogy csupán vállon lőtted. Venessa gratulált a fogáshoz. Megsimogattam a gólem által összeszorongatott nyakamat, és nem feleltem. Befutott a szakértői csoport. Mi pedig leléptünk. Mindkettőnket tovább foglalkoztatott a csúnyán kivégzett J. R. esete. – Tehát megnézted a dossziémat – sóhajtott a szamuráj, inkább szomorúan, semmint bosszúsan. – Mit főztél ki belőle? – Semmit. Szólhatnál Kukazsarunak, hogy a keresés lefújva. – És ha nem Reyner hever a parkolóban? – Ő az. – Miért vagy olyan piszkosul biztos benne? – Miért szeretnéd annyira, ha nem ő lenne az? – vágtam vissza. – Senki sem fog téged gyanúsítani a megölésével. Atomálló alibid van: velem voltál, másutt. Legyintett. – Felejtsük el. – Előbb okold meg, miért fusiban kerestetted a hivatalosan is körözött Reynert!? – Mi abban a fusi, hogy megmutattam a fotóját Kukazsarunak?! Egyébként ő egyből közölte, hol lehet lecsukni a pasast. – Oké. Bár nem kaptam választ a kérdésemre. Lépjünk tovább. Most hová iparkodunk? – Firio az Abigailbe ment. Az a barátnőjének a nem is kétes hírű masszázsszalonja. Erősen bízik abban, hogy nála megbújhat. – Lailára nem számíthat? – Kisfiú létére? – fintorgott a szamuráj. – Alábecsülöd őt. – Tisztában vagyok a sötétségével. Ne feledd, ha rajta múlott volna, ma már nemigen élnék. Laila sosem merne olyan fickót rejtegetni, akiről tudja, hogy átkozottul fenem rá a fogamat. – Mostanra Laila és Firio is pontosan tudja, kitől kell leginkább tartaniuk. Nem Vis Majornak hívják az illetőt. – Tudom. Rosan nélkül semmit sem bizonyíthatunk. – Megint előállt a tevékenységedre jellemző képlet, és Laila fel is fogja ismerni: eldugtál egy értékes tanút. Eddig bárhányszor eldugtál egyet, mindig belebukott valaki. Hogy csak a legutóbbira emlékeztesselek: Spagnolit is ilyképpen juttattad sittre.

– És? – Semmi – vontam vállat. – Csak miután mesmeg leosztottad a lapokat, ne felejts el sűrűbben a hátad mögé pillantani. Habár Reyner is szemtől szembe találkozott a halállal. Te képes lennél ágyékon lőni egy másik férfit? A szamurájt váratlanul érte az öv alatti kérdés. Úgy döntött, bölcsebb lesz nálam: nem is reagál rá. Hátha akkor elcsapongok a pedzett témától. Eltűnődtem, fennhangon. – A pasasok bálványozzák a koronaékszereiket. Úgyannyira, hogy ezt a tiszteletet szolidárisa kiterjesztik másokéira is. Legfeljebb egy esetben függesztik fel a mentelmi jogot: ha gyilkos féltékenység marcangolja őket. – Lehet – hagyta rám. – Inkább nőre vall a megoldás. Elgondolásom felhördítette: – Mekkora bűnt kellene elkövetnem, hogy így akard megtorolni? – Jókorát. Az elkövetés módja viszont cseppet sem vall nőiességre. Egy nő nem az utcán, nem is puskával miskárol. Hanem otthon lepi meg aput, lehetőleg álmában, a praktikusan sokoldalú húsvágó bárddal. – Viszont ezt a fickót az utcán puskárolták. És az sem biztos, hogy John Reynernek hívták. Felsóhajtottam. – Kudarcot jelentek. Ezt a titkot sem fejtettem meg. – Majd lesz másik – vigasztalt. Leállította a kocsit. A buddhista templomra emlékeztető masszázsszalon közelében. Az aranyozott és toroklobvörös motívumokkal túlcifrázott pagoda előtt gigantikus Buddha ült meditativ ászanában. A tetőtől talpig aranyszínűre mázolt szobor kövér hasa szuszogva emelkedett-süllyedt. Vállát művirágfüzérek ékesítették, lábai körül pomponosra metszett fenyőcskék törpéllettek. A penetráns giccs létrehozója visszaélt a buddhizmus szelíd, toleráns filozófiájával. Ugyanő aligha merészelt volna vastüdő-motorral és virgács-aranyosító festékkel közelíteni az iszlámok prófétájához. Kopogtattunk a szentély ajtaján. Hosszában aprócska, széltében tekintélyes koreai férfiú lépett elénk. Puha, luftballonszerű arcában vízszintes sliccelések biztosították látását, légcseréjét és a kommunikálást. Nem különösebben rafinált szabásvonalú fehér vászonnadrágot viselt, kéttenyérnyi széles lila övvel. Eme darabok bokától hónaljig felöltöztették. Mondtam neki, hogy a főnökasszonyával óhajtunk beszélni. Bánatos sóhajt hallatott. Szemhasítékaiból könnycseppek peregtek. Azután felénk lépett, mintha nekünk akarna rontani. Mielőtt hozzánk ért volna, oldalvást siklott, és mellettünk elsurranva az utcára sietett. Egyszerűen faképnél hagyott bennünket a nyitott ajtóban. Berohantunk. Rizspapírral burkolt falú fülkék előtt masíroztunk el. A bokszokban álló ágyakon senki sem hevert. Balzsamos illat lengedezett a magas páratartalmú, mégsem fullasztó levegőben, jázmin-, eukaliptusz-, ylangylang-, mirtusz-, rózsafa-, és rozmaringolajé, és még ezer másféle. A folyosóvégi függönyt félrelebbentve oroszlánkörmös lábakon álló kádakkal bútorozott helyiségbe léptünk. Itt életjeleket észleltünk. Az egyik kád bugyborgó levében fehér bőrű férfi ernyedezett lehunyt szemmel, szivarfüstöt pöfékelve. Azután üvegezett tolóajtóba ütköztünk. Azon túl szolid méretű medence vize kéklett, rózsaszirmok tutajoztak felszínén. Teremtett lélek sem ázott benne. A köré telepített bambusznád fotelokban nem ült senki. Úgy festett, mintha a vendégsereg és a személyzet egyaránt szerteillant volna, ottfeledvén a pezsgőfürdőben elomlott pasast. Ablaktalan folyosó következett, amelyből szaunafülkék nyílottak. Illatszeres gőz gomolygott körülöttünk, a falakban láthatatlan csövek sziszegtek. Az utolsó fülke mélyében lévő deszkapadon bolyhos szálú, hattyúfehér törülközőhalom púposodott. Tiszta színét még fehérebbé, még vakítóbbá fokozta egy öklömnyi vérfolt. Besiettünk. Ami a folyosóról törülközőkupacnak látszott, az egy fürdőlepedővel letakart, holtában is babonázóan szép arcú, kicsiny thai nő volt, nyakláncán Abigail feliratú tűzzománc medállal, bal melle alatt lőtt sebbel. Abigail fölé hajoltunk. A szamuráj kifakadt. Válogatott szitkokat intézett a távol lévő Firióhoz. Aki nem is lehetett túl távol, vagy dublőrt alkalmazott: valaki bevágta és elreteszelte mögöttünk az ajtót. Mire odaugrottunk, a kilincset is aláékelte. És bekapcsolta a fűtést, a lehető legforróbb fokozatra. A rejtett csövekből sivítva áradt a szúrós-ragacsos, tüzes gőz. Pillanatok alatt beburkolt, csontig átnedvesített és sütögetett bennünket. Kiszorította a levegőt; mintha tüdőm papírzacskóként felfúvódott és eldurrant volna. Vis Major kitörte az ablaküveget a stukkeraggyal. A legfeljebb borítéknyi kémlelőablak kiiktatásától a dögletes

mosókonyha-klíma mit sem enyhült. Valahol féltudaton örvendeztem annak, hogy ő legalább tesz valamit. Részemről átengedtem magam az agyi oxigénhiánnyal kéz a kézben járó pániknak. Abigail holttestének közelsége sem stimulált. Különös módon az járt a fejemben, hogy bár első találkozásunkkor megszimatoltam a Firióból áradó átható gonoszságot, akkor még nem féltem tőle, nem tett rám bénító hatást. Persze, hiszen immunizált a halódó szamuráj miatt érzett gyilkos dühöm. Felrezzentem dermedtségemből. Vis Major szétlőtte a zárat, ám az ajtó-ék nem engedett. Az a körülöttünk gomolygó, ránk és belénk tapadó, fojtogató, érintésre-belégzésre egyaránt fájdalmas köd olybá hatott, mintha szörnyeteg férgektől hemzsegő mocsárban vergődnénk. Rettegtem, hogy végül egy darabban mállik le rólam a gőzmarta-oldotta bőr; tüdőmet kiköpöm. A szamuráj nem esett kétségbe. Égig érő haragján nem fogott a csüggedés. Talppal rontott az ajtónak. Úgy tetszett, előbb-utóbb fel is fogja aprítani azt; szabadulásunk csupán idő kérdése. És még az is lehet, hogy elevenen megérem. Vigasznak szántam a gondolatot, mégsem derített fel: hála az égnek, hogy mindezen kínok közepette legalább nem lőnek ránk. Lövésem sincs, hogyan kerültem ki a gőzkamrából. A méltán kedvelt Vis Major keze lehetett a dologban. Mire lehúzódott agyamról a taknyadzó-sűrű köd, és az édes levegő is jönni kezdett, a csúfra aranyosított Buddha-szobor tövében ültem, két tenyeremmel a mellkasomon, szemem előtt Niagara-szerű vízfüggönnyel, és hápogásosan lélegeztem. Kedvesem telefonált. Csatakos haja az arcába áradt, feketére lucskosodott ruhadarabjai a testére tapadtak – őt látva megsejtettem, miként festhetek. – Haza akarok menni! – nyöszörögtem. Csak úgy magamnak. A fölöttem tornyosuló Buddha nem rendült meg panaszos hangomtól. A maga részéről géphangon szuszogott, tekintélyesre kövérített hasa süppedt, emelkedett: mindketten meglehetőst megalázott állapotban leledzettünk. Amikor keservesen talpra tornáztam magam, olyatén büszke érzés fogott el, mint sok-sok évvel korábban, midőn ez legelső ízben sikerült. Letöröltem arcomról a nem is patakzó, inkább folyódzó verítéket, és a kocsihoz vánszorogtam. Bejelentettem igényemet az eddigiekkel ellenkező gyönyörre: sürgősen jöjjek valami hideg és száraz. Kegyeltem szánakozó pillantást vetett rám, megsimogatta hajamat, és a járgányba segített. – Merre tovább? – kérdeztem, felhorgadó kötelességtudattal. Vállat vont. Firio szabad volt. Mélységesen elkedvetlenedtem. Miután a szakértői team vezetője a lelkünkre kötötte, hogy ma már ne merészeljünk újabb holttestet felfedezni, és ezzel további munkát varrni a nyakukba, Bambi jelentkezett, és már-már szabadkozva tudatta: a várost átszelő autópálya pihenőjében lévő étteremből riasztották, az oda vacsorázni betérő ifjú párban felismerve a tegnap éjjel kétszáz kilométerrel odébb véghezvitt mészárlás elkövetőit. Emlékeztem rájuk, hát persze, a hírműsorok álló nap velük foglalkoztak, sűrűn felemlegetve Oliver Stone példaadó filmjét, a Született gyilkosokat. A legfeljebb tizenkilenc éves fickó és lány roskadásig felfegyverkezve, drogtól agyamenten toppant egy országúti étkezdébe. A szerfelett szerelmetes viselkedésű fiatalok közönségüket pukkasztva feltűnősködtek, ettek, ittak, azután számlájuk helyett a kasszát kérték, és mert ezen óhajuk teljesülése kétségesnek látszott, lövöldözni kezdtek. Végül elvették a pénzt, majd egy halottat és tucatnyi sérültet hátrahagyva nyomtalanul felszívódtak. Az étterem biztonsági kamerája megörökítette harci tetteiket. A naphosszat sugárzott rendőrségi közlemény bemutatta fotójukat, és figyelmeztetett veszélyességükre. Az újságírónép elrágódott a kérdésen, miszerint az említett filmmel analóg viselkedésért felelőssé tehető-e a vászonmű alkotója. Miként ezt világszerte mindannyiszor megtették a mozidarab elkészülte óta, bárhányszor csak alkalom adódott erre. Számosszor adódott, hiszen a hisztérikus méreteket öltött erőszak pestistempóban terjed a planétán. Pszichológusok is értelmezték a film lélekevő hatását, okosakat szólván; a hallgatóságnak nem is maradt egyéb dolga, mint azon eltűnődni: ők vajon miért nem vesztek meg az opusz láttán? Elképzeltem a hirig pár szüleit, ismerőseit és szomszédait, amint megnyilatkoznak a televízióban, agyba-főbe méltatva az aranyos gyerekeket, akik – lám! – megtévedtek a szörnyű film hatására. És még véletlenül sem hozzák említésbe saját ebbéli szerepüket; a közreműködésük folytán – vagy annak hiányában – mélyen ingerküszöb alatt maradt zsenge- és kamaszkort, az elmaradt beszélgetéseket helyettesítő végehossza nincs tévézéseket, midőn a háztartási villanypásztor gondjaira bízott képlékeny szervezet attól tanult, akitől tudott: a nem erre való képernyőtől.

Eszembe ötlött, hogy a Taxisofőr bemutatója után a hősnőt alakító Jodie Fosterért rajongó fickó sajátos szerelmi vallomásként nekiállt kiirtani az amerikai elnököt. Rossz lóra tett, a hipervédett célpontot megóvta egy heroikus testőr, odadobván magát a golyó útjába. És e tettből is örökzöld rágógumi lett; máig szájból szájba jár. A Született gyilkosok filmnek rossz, hisz csupán a nézettségre törekszik, viszont bűnbaknak gyenge. Az étteremben tomboló Deviáns és Deviancia nélküle is megtalálta volna a sekélyesség legdurvább önkifejezési módját. Vis Major szótlanul űzte a terepjárót. A nyitott ablakokon beáramló fülledt levegő ímmel-ámmal szárítgatta ruháinkat, ám szemernyit sem hűtött rajtunk. Komfortérzetünk hiányában persze nem csekély szerepet játszottak az idáig történtek sem. Tovább méláztam, fél-alfában. Fene se érti, nem a „bűnösökön” szántott az agyam. Az a szerény értelmű televíziós perszóna járt a fejemben, aki egy vígfilm bemutatója ürügyén azzal strapálta Emma Thompsont, hogy ő, aki egy Oscar-díjas művész, miként süllyedhetett a virgonc hangvételű filmbe, méghozzá egy – ah, borzalom! – akciósztár oldalán. Mire a szőke Emma magától értetődően azt felelte: ő színész, s mint olyan, bárminő műfajban otthonos. Az interjúkészítésre feljogosított női személy nem tágított, tovább kérődzött a számára egyedül szimpatikus, bombasztikusnak hitt kérdésen. Jó, de mégis, ő, aki egy Qscar-díjas művész, mit keresett az akciósztár oldalán!? Engem, mint nézőt, hamar felőrölt alkalmatlanságával. Thompson, aki egy úrinő, pláne egy angol, a hidegvérénél maradt és kitartott a mellett mártírlag, mindvégig. Azért az erőst valószínűsíthető, hogy soha többé nem lesz egy percnyi ideje a vallatóasszony számára. Ez persze a társasági riporter – pejoratíve: sztárparazita – számára roppant kínos lehet, ugyanis ő a tehetségesek és sikeresek szipolya. Amint kimegy a fejéből, hogy a hírességek rácsillanó fénye csupán visszfény, s e vakulattól eltéveszti a stílust és arányérzéket, ha torzul az irányérzéke, szélsebes hátraarccal elmehet háziasszonynak. Pánikra semmi ok, ebből is meg lehet élni. Például konyhakönyvet írhat legjobb pástétomreceptjeiből. E szegény sznobról mások jutottak eszembe. Legelőször önnönmagam, aki csak nemrég is voltam. Piszkosul okos dolognak tartottam, hogy azok gondolatait és véleményét indigózom, akiknek vakon elhittem, hogy e sártekén egyedül ők hivatottak gondolat- és véleményalkotásra, valamint ezek bedöngölős jellegű kinyilvánítására. Mióta felfedeztem és használatba vettem a saját fejemet, forgó- és ellenszélben is felismerem a sznob-bukét, és felettébb elővigyázó vagyok rá. A Született gyilkosok úrinő rokonának kikiáltott Ponyvaregény című film zengedező méltatóin érzek efféle stichet. Ami engem illet, nem szálltam el a műtől, katarzis egyetlen percig sem fojtogatott. Dereng, hogy a gödrös állú, pöpec Travolta fel-alá császkált a történetben. Egy jelenet maradandóan be is égett: midőn a főgengszter nője alapos izgalmat gerjeszt maga körül, narkó-túladagolásból kifolyólag kis időre feldobván a talpát. Viszont továbbra sem értem az opuszra számlálatlanul záporozó babérkoszorúkat. Ráadásul eredetien tehetséges rendezőjének semmi szüksége nincs e gejl bálványozásra. Mi köze ennek a lövöldöző szerelmesekhez? Firióhoz? J. R.-hez? Honnan tudjam?! Vis Major életre lehelte az Agyzsandárt. A monitoron feltűnt a körözött pár. A lány epezöldre festett, nyakig érő lófarokkal büszkélkedett; e farkat leszámítva kopasz volt, beretva által. Lisztfehér bőrű, keskeny arcából élesen előugrott vaskosra, boltívesre sminkelt szemöldöke; ernyedt héjú, pillátlan szeme sötétlett, finom vonalú orrának cimpáit gyűrűk durvították. Feketére rúzsozott, pengekeskeny ajkai az álla felé lejtettek. Darócos anyagból készült, zsákjellegű ruhát viselt, letűrt zoknival és ormótlan bakanccsal. Viaszsápadt, sovány végtagjai szánandóan törékenynek láttatták. A filkónak semminő hajviselete nem volt; ilyképpen tökéletesen megfelelt a legutóbbi hogyishívják-divat kívánalmainak. Tarságát a feje tetején átkötött tereptarka kendővel tette sokkal egyénibbé – e kivételes modellből naponta ezer is szembejött velem. Gömböc koponyájának túlfelére tetkóztatta – jellegtelen – arcmását, bizonyára bámulóinak összezavarása végett: ne lehessen biztosan tudni, hogy ő most jön, vagy inkább megy. Párnásra gyurmált felsőteste mélyen kivágott atlétában panorámázott. Kettőjük négy fülében összesen negyvenhárom fültyű díszlett: főként bogarak, leginkább ízeltlábúak, ám a gyönyörködtető változatosság kedvéért ékül használtak leszopott halcsontvázat, lóbálódzó emberi lábfejet, sarlót, gereblyét és slózicsészét is. Úthosszat nézegettük az előző éji golyórevüjüket meglesett kamera képeinek segítségével készült fotógrafikákat. Majdnem biztosra vettem, hogy a személyes találkozás alkalmával képes leszek felismerni őket. Megérkeztünk a Mágikus Séf nevű létesítményhez. Vis Major zakóra kapott, én is kabátba bújtam. Mazochizmusunkat a fegyverviselés indokolta; nem is volt igazi mazó, mivel morzsányit sem élveztük. Kurtán megtanácskoztuk, mitévők legyünk. Stratégiánk így hangzott: a lövöldözés kerülendő, ergo: jöjjek valami trükk. Mondottam a szamurájnak, bízza rám magát, és a tápláldába masíroztam. A huszonöt asztal közül tizenkilencnél ültek. A vendégek a tányérjukba meredve étkeztek, kínosan ügyelve arra, nehogy a mosdóajtó közelében lármázó párra pillantsanak.

Letelepedtünk a szomszédságukban. Nemigen vettünk tudomást róluk, ugyanis szerelmetesen civódtunk. Egyetlen pincér sem mert arrafelé jönni, ezért aztán zavartalanul üvöltözve szakíthattunk. Miután meglehetős hangerővel bejelentettem viszonyunk kimúltát, az asztalra könyököltem, és dacos bámészkodásba kezdtem. Ennek ürügyén szemügyre vettem a műsorunktól elkápráztatott, átmenetileg elnémult párt. A lány ezúttal fekete lakkbőr tornacipőben, lakkbetétes sztrecsoverallban és elől-hátul POLICE feliratú lakkos dzsekiben pompázott. Utóbbit enyhén lecsúsztatta a válláról, hogy feltűnősítse az alatta függeszkedő aprócska, ám annál harapósabb géppisztolyt. Átsiklottam nőies viseletén. Megtekintettem a fickót, és ő férfilag viszonozta pillantásomat. Érzékletem szerint ez alkalommal tűrhetően narkó-tiszta volt, ám ezt közepes fokú részegséggel ellensúlyozta. Labdaszerű arcában nem különült el élesen a homlok a járomcsonttól, az orr az álltól; úgy rémlett, mintha vonásai elegyedni készültek volna egymással. E zavaróan zavaros arcot fürkészve gyanúm támadt: ilyen fej nincs, már megint vizionálok. A flótás a tegnapi cuccát viselte. Dzsungeltarka kendőjét úgy kötötte meg, hogy az látni engedje a feje hátuljára vésett arcmást. Hasonszínű, merő dekoltázs atlétájához váltóláz-bíbor vászonnadrágot öltött, irdatlan negyvenötösét combtokban tartotta. Felstukkerezett lábát – a kedvemért – feltette az asztalra. Aléltam is menten. Lesajnálólag mértem végig az étlapba merítkezett szamurájt. Finom mozdulattal igazítottam a hajamon, megnedvesített ujjbeggyel a szempillámom, majd hüvelykujjam szegélyével feljebb helyeztem a melleimet. Szemem sarkából észleltem Vis Major fintorát. Kihúztam magam, keresztbe vetettem lábaimat, a felsőt meghintáztattam. Cigarettát szedtem elő, köré csücsörítettem ajkaimat, és elegánsan várakoztam. Nem hiába. A falsápadt – láthatóan szenvedélyes kedélyűre drogozott – lány arca színesedni kezdett. A fickó öngyújtót kapott elő, hozzám ugrott, és oly közelről nyújtotta tüzet, hogy egyszersmind a testéről is szagképet adjon. Egyszer valamelyik nőlapban olvastam – eszerint ő is –, hogy ez roppant jelentőségű alaplépés a párkiválasztás rögös útján. Kedvesem bokán rúgott az asztal alatt. Ami azt illeti, nélküle is átfutott az agyamon, hogy túldobtam a célon. Lelkiismeretem nem maradt moccanatlan. Rá se hederítettem. Legalább negyven – magát süketvaknak mímelő – ember ült a teremben, e viselkedéssel pompáskodásunkat minősítve, egyben jelezvén: jóllehet elítélnek minket, véleményüket megtartják maguknak; méltányolhatnánk, hogy nem keresik a bajt. Aligha sejtették, hogy a megneszelt veszély bármikor valóra válhat, nem ismervén az arzenáljukkal hivalkodó ifjak mészárlós hajlamát. El kellett távolítani közülük a könnyű kézzel lövöldöző párt. A legrapidabb módszernek az obligát nőiség kijátszása ígérkezett. A flótás visszaroskadt a helyére, öklére támasztotta állat, és szemérmetlenül bámulni kezdett. Magától értetődik, hogy feltűnően zavarba jöttem. Lesütött szemmel fészkelődtem, fölöslegesen veregettem a hamut a cigiről, megcseréltem egymáson a lábaimat – és valahogy minden mozdulattól dögösebb testtartást vettem fel. A lány éles hangon, meg-megbicsakló nyelvvel beszélgetést kezdeményezett másba révült szerelmesével, hogy visszaszerezze az elkószált figyelmet. A tüntetően távol lévő személyzetről csevegett; a buliról, amelyen holnap este okvetlenül meg kell jelenniük, a hangulat felpezsgetése végett – ezzel meghintáztatta vállszíjon lógó fegyverét, és átható pillantást vetett rám –, majd szóba hozta, milyen régen szeretkeztek egy döglesztő jót, és ő már alig bírja türtőztetni magát. Belém hasított a szánalom, megláttam benne a hiába toporzékoló kislányt, akire csak nem akar odafigyelni senki, hiába kérlel és sír, később visítva tör-zúz, azután kirívóvá festi-bizsuzza magát, ám ez is kevés ahhoz, hogy az őt övező masszából csak egyvalaki is odakapja a fejét, és emberül figyeljen rá. Úgy érzi, pokoli zajt kell csapnia; és csap is, immár fegyveresen. Leállítottam e gondolatot, eszembe idézve az aranyszabályt: sohase nézz az ellenfél szemébe! Mert akkor megérint sebzettsége, és te magad válsz sebezhetővé. E leány problémája mélységesen a majdani pszichológusra, a szociológusra, a lelkészre és a riporterre tartozik. Az ő dolguk, hogy elemezzék, megokolják, szánogassák az eltévelyedett bárányt. Nekem az a dolgom, hogy ártalmatlanná tegyem. Most. Később persze majd én is magamra vetek, midőn a riporter faggatni kezd női mivoltommal ellenkező durvalelkűségemről, agresszivitásomról. Engem. Enyhén félrebillentettem a fejem. Tekintetem végigperzselt a fickó arcán. Azután felálltam, és ringó léptekkel elvonultam mellette. A mosdóba nyitva hallottam a hátrarúgott szék lábainak csikordulását.

Néhány másodperccel később berobbant az ajtó. A lány berontott. Elánja a helyiség közepéig vitte. Éktelen hangon az iránt érdeklődött, mit képzelek magamról, róla és az ő szent pacákjáról, ám aligha várt választ, mert eközben ugató sorozatot eresztett a csukott vécéajtókba. Előlebbentem a háta mögül, és a földre rántottam vézna testét. Elvettem tőle a fegyvert. Hátára fordítottam. Letéptem a nyakába szíjazott késtokot. Megmutattam jelvényemet. Leköpött. Tíz körömmel mászott az arcomba. Hátracsavartam a karjait. Talpra rántottam. Teste negyvenkilós lehetett. Dühe tonnányi. Gyűlöletet szórt, fröcskölt magából, könnyek mázolták arcát. Kinyitottam a csapot. Önként alá tartotta a fejét. Vízzel teli szájjal bugyborékolta el, hogy meg akar halni végre, tegyem lehetővé, hogy megdögölhessen, utálja a világot, engem, önmagát. – Lőj már le, lőj agyon, te kopókurva, mire vársz!? – zokogta. Ezenközben a szamuráj meglepte a csatalármánkra fülelő flótást. Midőn lefegyverezte és bilincsbe foglalta, alig tapasztalt ellenállást. A felugráló vendégek megnyugtatására felcsillantotta jelvényét, majd a kocsihoz tessékelte a fickót, és hívta Bambit. – Tartsunk valamilyen szünetet – rimánkodtam negyedórával később, ismét a járgányban ülve. – Kávézóst, relaxálóst, joghurtozóst, akármilyet, csak egy kicsit ne kelljen a hideglelésre gondolnom. Lemegyek alfába. Csak pár percre. Muszáj. Különben idehalok. – Jó – felelte némi töprengés után. – Mindenekelőtt hadd gratuláljak: roppant profimód hoztad a riherongy-stílt. Megállította az autót. Lekapcsolta a gyújtást. Hátradőlt az ülésen, lehunyta szemét. Nem nyúlt a telefonért. A készülék sokáig cserregett. Elnémult, és újrakezdte. Az elvetemült pasas lement helyettem az én alfaszintemre! Bosszúsan a ketyerébe sóhajtottam. – Mi van magukkal?! – förmedt rám Venessa. – Egész éjjel bottal üthetem a nyomukat!? Mire megérkezem valahová, már rég elsöpörtek onnan! Nem hoztam említésbe, hogy letűnt főnökünk, Háká jóval fürgébb volt nála. Nemegyszer bennünket is megelőzve termett a glóriával kecsegtető helyszínen. Négerbarnára sütkérezte magát a csoporttagok dicsőségében. – Vis Major? – kérdezte Pralin rezgő hangon. – Mi van vele? Miért nem ő vette fel? – Kómázik. Ne izguljon, csak lelkileg. – Mitől?! – Honnan tudjam? Mi vagyok én? Pszichiáter? – Vigye el őt teázni! Igen, teáztassa meg! Erre se szóltam semmit. Vártam, hátha ad még néhány instrukciót a szamuráj gondozásával kapcsolatban; hátha kiderül számomra, milyen jellegűek teendőim. Enyhén tartottam attól, hogy csecsemőápolási jellegűek lesznek. – Hallotta, amit mondtam? – kérdezte. – Micsoda hülye szokás ez, hogy nem válaszol, ha beszélnek magához?! – Igen – feleltem. – Megértett? Teáztassa meg! Juttassa teához! – Mi vagyok én? Szamovár? – Megkérdezhetem, hová mennek most? – Meg – hagytam rá, és bontottam a vonalat. – Venessa volt? – firtatta Vis Major. – Igen, és teáznod kell – tudattam. Elvigyorodott. – Egyszer megittunk együtt két lavórnyit. Ő konyakkal, én tisztán. – Képzelem, hogy kiütötted magad! De inkább hagyjuk, kiábrándítanak a részeg pasasok. – Jobban vagy? – érdeklődött. Nem voltam jobban. Lehunytam a szemem, összekulcsoltam ujjaimat, és kisurrantam végre a józan-éber bétaállapotból. Azon méláztam, milyen keveset ér a már-már fegyverré edzett test, a golyóálló lajbi és az automata stukker. Impregnáltatnom kellene magamat. Érzelmek ellen. Másodszor is lehunytam csukott szememet – és továbbra is láttam a holtában is meséi szép Abigailt. A narkós lányt. A puskárolt pasast. A púpos Moffo eszelős tekintetét, a zsákjában dugdosott halált. Firiót. Firiót?!

Bambi hangja rezzentett fel a látomásból. – Amíg ti vacsoráztatok, Firio meglátogatta Lailát. Valószínűleg háztűznézőbe ment, ugyanis kézigránátot hajított a csehóba. Blickék épp arra jártak, és utánaloholtak, de Firio lerázta őket. Egyébként az átkos lebuj oly szépen égett, hogy a tűzoltók sírva oltották. Két flipperező srác könnyebben megsérült. Laila nem volt ott. Más is történt. A puskás illető duplázott. Az eredmény: egy újabb ágyékon és arcon lőtt férfi az utcán. Ezt nem volt ideje kizsebelni, mert odatódult a közeli krimó törzsközönsége. – Ki az áldozat? – kérdezte a szamuráj. – Még nem tudom – felelte Bambi. – Érdekel? – Miért ne? – Nem akartok kávézni? – Teázni fogunk! – szögeztem le. – Jó mulatást. – Aprósüti már van mellé – morogta Vis Major. Megkávéztunk. Roskadt vállal, csüggedt hangulatban ültünk az ablak melletti asztalnál. Az üvegen túl forrt a város. Metálfényes kabriók suhantak tova a fényárban fürösztött bulváron, lobogó hajú lányok álltak a kocsik hátuljában, élvezve a sebességet, a menetszél simogatását, a késő éj varázsát, a hangszórókból lüktető zenét, az elöl ülő srácok férfiúságait. Pöffeszkedően drága járgányok gurultak el kirakatunk előtt, a leeresztett ablakokban megvillant egy-egy könyök, csörömpölő aranyakkal felékszerezett csukló. Biciklisek suhantak a járdán, félittas csövesek botorkáltak, lebzselő kéjleányok riszálgatták magukat. Azután visszaültünk a terepjáróba, a szamuráj a kormányhoz engedett. Nem szólt semmit, felfogván, hogy merre tartunk. Velem együtt megkönnyebbült, látván: nem ég a házam, Firio nálam nem tett tisztelgő látogatást. Hirtelen eszembe ötlött valami. – Tudsz valamit Jardinről? – kérdeztem. – Valószínűleg az minden bűne, hogy szóba állt Lailával. A fickó makulátlan, folttalan, priusztalan. Úszkál a pénzben, és még csak adócsalási ügybe sem keveredett soha. Egyébként egy ősrégen temetkezéssel foglalkozó dinasztia sarja. Nagyapja, apja a kegyeletiparból élt. Jelenleg a fivére virágoztatja a hantolási vállalkozást. Jardin sokkal jövedelmezőbb pályán ficánkol, a politikai hatalmat is kóstolgatja. Amúgy meg élvenc, te is kiolvashattad a nézéséből. Gondolom, Laila segíti abban, hogy kiélhesse a fura szexgusztusát. – Tudod, hol lakik? – Fönn a hegyen, a Suskasornak gúnyolt, zárt palotanegyedben. Magánrendőrség oltalmában. Oda állami zsaru csak akkor léphet be, ha már a kegyeleti szolgálatot is értesítették. A kisebb kaliberű ügyeket maguk simítják el. Gázt adtam, nekivágtam a hegyoldalnak. Az út emelkedett, a környező villák cifrultak. – Mi van? – firtatta Vis Major. – Aggódsz érte? – Szívem minden melegével. Firio lelőtte Abigailt, bizonyára azért, mert a nő nem volt hajlandó inkognitóval szolgálni. Kézigránátot pottyantott az Afrik Oroszlánba, sértettségét éreztetendő Lailával. És ha Jardinre is bosszús? – Miért lenne? – vonta meg vállát. – Lehet, hogy összehozott neki néhány izgalmas találkát a kényszergésákkal. Pénzt kapott érte. Nincsenek függő viszonyban. Nem jegyeztem meg, hogy huszonnégy órája sincs, midőn a combjából patakzó vérben ülve ő maga közölte: Laila Jardin tenyeréből eszik, vagy valami effélét. Túlsággal kifacsart voltam a vitatkozáshoz. Viszont a kocsit én vezettem. És a járgány felpöfögött a luxusdombra. Szabadon repesztettünk. Az első sorompóig. Az útakadály két oldalán meredező lámpák metsző fényében két fegyveres pasas szobrozott. Kékesszürke egyenruhájuk bal felső zsebén aranyszínű jelvény virított, cégük nevével és azonosító számukkal. Az egyik masztodon arcát fekete bozótra emlékeztető, szertelenül bujálló szőrzet borította, csupán szeme és homloka maradt szabadon, már amennyire, ugyanis látószervét sötét színű napszemüveg takarta. Egy pillanatig arra a vélekedésre hajlottam, hogy tán világtalan, ám eszembe idézve a városszerte látható biztonsági őröket, rájöttem: a napszemüveg munkaruházatuk lényeges eleme, bizalmi posztjuk szimbóluma és egetverő férfiasságuk igazolásának fő kelléke. A liánszerű szakáll nem állt meg a pasas állánál, nyakára csörgött, végigfolyt korpuszán; mandzsettája alól kibuggyanva ellepte kézfejét; meglehet: tenyerét és talpát is. Mindig ilyen gereznát álmodtam a kandalló elé. A másik bengán is meglátszott, hogy temérdek testtömegesítő szert elszopogatott a szép alak létrehozása végett. Feje azonban csak kismértékben nőtt meg, és kizárólag csontilag. Haja még mutatóba sem akadt. Húst csupán az orra hegyén észleltem. Elburjánzott arccsontjaira tapadó, furcsán fénylő bőrét fluoreszkáló-fehér vágáshegek pompásították. A kreatúra úgy festett, mint egy halálfejjel megtoldott birodalmi lépegető. A szemrevaló pacákok nem látszottak idegesnek. Fölényesen hintáztatták felsőtestüket. Fegyverüket is csupán jelképesen fogták ránk.

Súgva kértem a szamurájt: bízza rám a bájolgást. – Légy nyugodt – felelte. – Ezek mellett tök csenevésznek érzem magam. Majd micimackó-szerény leszek. Vagy inkább cidrimackó-félénk. Leállítottam a motort. Nyitottam volna az ajtót, hogy kiszökkenjek, és teljes fizikai valómban megmutatkozzam. Tudván, hogy törékeny nőiségem látványa meglágyítja a legkérgesebb macsószíveket is. Többnyire. A halálfejű nem engedte, hogy kiszálljak. Nem lépett fel erőszakkal, mindössze a könyökét érintette az ajtóhoz, amely ettől íziben beragadt. – Jó estét – mosolyogtam az ülés magasából. Megcsillantottam jelvényemet. – Bertold Jardin úr biztonságáért aggódunk. – Azt mi szavatoljuk! Elhúzhattok a leprába! – felelte a fickó. Hangja egy árnyalattal finomabbnak tetszett a mennydörgésnél. Nem azonnal reagáltam, elbámészkodván a szemén: érdekes írisze volt, kékesfehér, áttetsző, kissé kocsonyaszerű. Meg is lepett, hogy tájékozódni bír vele. Túlzottan persze nem láthatott, mivel kecsem bolhányit sem hatott rá. – Egy veszedelmes bűnöző felbukkanására számítunk. Az illető Jardin úr ismeretségi köréhez tartozik. Nemrég kézigránáttal kedveskedett egy közös barátjuknak – mondtam szabatosan, illedelmesen, egyben éreztetve a keblemet irántuk betöltő tiszteletet is. – Ide nem fog bejutni, arra mérget vehetsz! – szólott a pasas. Elvette könyökét az ajtótól. Jóságosan megveregette az ablakperemre fektetett karomat. Társa átjött az én oldalamra. – Az is zsaru? – intett Vis Major felé. Bólintottam. – Mi a neve? – Pitimackó – rebegtem. A prémlepett filkó a homlokára tolta imponáló márkájú napszemüvegét, hogy alaposabban végigfürkészhessen bennünket. És ő is látott! Ezen is elcsodálkoztam, bűvöletes kancsalságát észlelvén. Gyanúm támadt, hogy a jócska sorompóbakterokat valami isten háta mögötti, titkos helyről válogatták össze, talán a bizarr szeműek intézetéből. – Nos, megnyugodhattok: senki sem fogja háborgatni Jardin urat! – lelkesített a szemferde. – Nem? – kérdeztem felderülő arccal. – Eszerint eddig se érte őt atrocitás? – De nem ám! És tudod-e, miért nem? Jardinnek nincsenek bűnöző ismerősei! Ma este pedig nem csak mi ügyelünk a biztonságára, a privátjai is fokozottan őrzik. A kastély és a park teljes kivilágításban úszik, oda egy gyík sem surranhat be észrevétlenül. – Remek, tehát vigyáznak rá a jó őrző-védő angyalok! Jardin úrnak biztos meg se fog kottyanni, amikor a villanypénzbeszedő ember beállít a tetemes számlával. – Ne hidd, hogy minden éjjel fürdik a wattokban. De azt is megtehetné. – Gondolom. Kösz, urak, máris könnyebben lélegzem! – Pihegő keblemre szorítottam a tenyeremet. Úgy tetszett, a bozontos fickó kevésbé kérgesedett el, mint társa. Nem lehettem biztos abban, hogy engem néz, bármelyik szemével is, ám erőst éreztette, hogy szexepilem fog rajta. Tovább csigáztam őt egy sugaras mosollyal. – Azért nem irigylem szegény Jardint. Örökké testőrök mászkálnak körülötte, nincs egy intim perce. Most meg ez a fenyegetés! Reflektorfényben kell aludnia, ráadásul egész éjjel ki se mozdulhatott a kísértetektől hemzsegő, leverő kastélyából, nehogy beleszaladjon Firióba. Maguk is vigyázzanak ám, ez a Firio szörnyen veszélyes! Szinte biztos, hogy kígyó volt előző életében! – Na és te? Mi voltál? – kérdezte a prémes. – Tündér? Bajadér? Cicácska? Kacagtam, miként elvárta. – Személyesen ismerik Jardin urat? Ő olyan jóképű ember! Biztos gyakran jönnek hozzá hölgyvendégek!? – Hogyne ismernénk?! – dörrent Halálfej. – Engem a becenevemen szólít! – Mi a beceneve? – ámultam. – Légiós! – Hű! Hát ez igen szép név! És milyen férfias! Nézze a karomat: egészen ellepték a pici zöld borsók! Ott gurulásznak! A szamuráj térden csípett, majd cigire gyújtott. – Engem meg Selyemnek nevez! – dicsekedett a bozontos. – Miért? Lányokat futtat? – Dehogy! Azért, mert olyan frankón szőrös vagyok! A csajok nagyon bírják! – Nekem mondja?! – sóhajtottam ábrándosat. – Szóval igazán nem irigylem Jardint! Amíg ez a Firio szabadon kószál, szörnyen óvják ám a biztonságát! Majd hozok maguknak egy képet a fickóról, hogy felismerjék, ha erre ólálkodna. – Ne fáradj, van róla képünk! Egyébként élőben is láttuk egyszer-kétszer. De majd annyira résen leszünk, hogy Jardin nőlátogatóit is megmotozzuk! – ígérte Selyem. Metaforája nagyon megtetszett neki, hosszan elkuncogott

rajta. – Kár, hogy ritkán jönnek hozzá csajok. Főleg a testvére jár ide. Az a dögmadár mindig a halottas furgonjával mászkál. Nincs is más kocsija, tök csóró. Biztos tarhálja Jardint. De nehogy azt higgyétek ám, hogy csakis ilyesmivel telnek a napjai! Reggelig mesélhetném, kifélék fordulnak meg nála! Világhírű estélyeket rendez! Csupa nagymenőnek! Tudom, mert csak az mehet be hozzá, akinek a neve szerepel a listánkon! Különben Jardin szerény ember. Időnként otthon hagyja a Rollsát, Ferrariját, és taxival utazgat! – Jaj, pompás tudhatni, hogy ennyire vigyáznak rá! – sóhajtottam. – Jó éjt, urak! Örülök, hogy beszélgettünk. Néhány perccel később, hat villával távolabb a szamuráj megfente a torkát, elnyomta a csikket, és rám nézett. – Még Madame Pompadour is pukedlizne előtted, és felzokogna örömében, ha megcsókolhatná a szoknyád szegélyét. Ettől függetlenül émelygek a színi számaidtól. Nem épp megnyugtató tudat, hogy a szívszerelmem piszkosul felkészült a férfilélekből és annak legócskább gyengéiből. Áruld el: neked nem forog a gyomrod, miközben a libát játszod? – Zokon is venném, ha folyton csak dicsérgetnél – morogtam. – Ha netán te kezdeményeztél volna társalgást a felettébb kedves fiúkkal, még most is pofozkodnátok, és végül semmit sem húznál ki belőlük, pár méternyi belet leszámítva. Kedvesem szakított egy tincset a hajából, puszta kézzel kigyomlálta borostáit, továbbá felnyögött: – Mindjárt tökön szúrom magam! – Nagy szájhős vagy! Számát se tudom, hányszor fenyegetőztél már herekirivel! Mielőtt végrehajtanád, foglald össze, mit szedtünk össze! – Ha jól belegondolok, nem túl sokat. Firio megfordult párszor Jardin házában. A nagyúr tud a fenyegetésről, őrizteti magát ellene. Amúgy családszerető ember, botránytalanul él. – Bagatellizálod az információkat – méltatlankodtam. – Szerinted a szentéletű Jardin miért rettegi Firiót? Ha csak gésához jutott volna általa, akkor most nem csillározta volna be a kertjét, de nem is adott volna fotót a sorompócsőszöknek a gonoszdiról. Mit szólnál, ha azt állítanám, hogy Jardin a mogulja ennek az egész kényszerítéses, beteges gésabiznisznek?! – Azt állítod? – fanyalgott. – Ha így lenne, a húgyagyú sorompócsőszök azt is eldalolták volna neked. – És ha eldalolták, csak mi vagyunk botfülűek!? – Hülye vagy, élet, de így is szeretlek. Amit biztosra vehetünk: Jardin igénybe vette néhányszor Firio rabnőszolgáltatását. Majdnem tuti, hogy Firio dokumentumot készített az eseményekről, melynek birtokában azt merészelte hinni, hogy a markában tartja Jardint. És mert csalódnia kellett, bosszúállást helyezett kilátásba. Nem fog idejönni! Ha átjutna is a fura szemű silbakokon, mihez kezdene Jardin hadseregével!? – Voltaképpen mennyit tudtok erről a buliról? – hörrentem. – Voltaképpen rosannyit. – Aha, tehát csak sejtitek, mi folyhat az elhurcolt nőkkel!? – Csapatnyi nyomzsaru lóg az ügyön. Lasalandra is rajta tartja a szemét. – És mégsem jutottatok előrébb. Ha nem találod meg Rosant, máig be kéne érnetek a gyanútokkal? És miért nem moccannak a dolgok? Az imént hallottad a választ. – Igazán? – Igen. Idézem: Reggelig mesélhetném, kifélék fordulnak meg nála. Csupa nagymenők! A szamuráj vállat vont. – Feltevés. Sőt: utópia. Mostig azt hittem, buksz Jardinre. Erre kiderül, hogy benne látod a fősátánt. Ezt is a huszonhatodik érzéked súgja, parakopó? – És ha? – kérdeztem hetykén. – Amennyiben jól figyeltem a sztoritokra, arról van szó, hogy titokzatos egyének eltüntettek jó néhány nőt, és most kereskednek velük. Ez azt jelenti, hogy él köztünk egy csomó pacák, akik annyira tropák, hogy már csak attól gerjednek be, ha a karjaikba lökött nő sikít, vonakodik. Minden pénzt megadnak az efféle kéjért. Az ilyen pacákokról miért nem tud a rendőrség? – Egészen nyilvánvaló, hogy nem azokról van szó, akik nálunk képbe kerültek, azon mániájuk folytán, hogy szeretik az utcán elkapdosni a nőket. A közönséges erőszakoskodók nem igazán szexuális élményre vágynak, hanem a pofonokra, amiket előtte és közben lekeverhetnek. – Ha jól értem, ez a rabnő-história valami olyan úri huncutság, mint teszem azt, az embervadászat élesben? – Efféle – hagyta rám. – Jardint felveti a pénz. Nem szorul mellékesre. Következésképpen nem is fogja emiatt kockára tenni a hírnevét. – Igazad van. Jardin nem a pénzért kockáztat. Hanem magáért a kockázatért. Te ne ismernéd ennek édes izgalmát?! A nyomzsaruk leragadtak Lailánál? Nem lehet, hogy azért nem látnak tovább nála, mert nem is akarnak? És ha olyan fene befolyásos barátok járnak Jardinhez, mit gondolsz, mennyi fáradságába fog kerülni, hogy megtalálja Rosant? – A lány semmit nem tud róla. – Mutattátok neki a fotóját? – Nem – sóhajtott. – Momentán Rosan minden energiáját az veszi igénybe, hogy megszabaduljon a függőségétől. Pocsékul érzi magát. Nyakig ül a depresszióban. – Firio két dolgot tehet: befekszik egy arcszabászati klinikára, és kijön onnan, mint Elvis Presley, hogy többé ne

ismerjük fel. Vagy pedig meghúzódik valahol, és kivárja, mi történik. Látni fogja, hogy semmi sem történik, mert ez a nyomozás valamiért szeret holtponton rostokolni. Ez esetben egyetlen ciki marad, és az Rosan. Firio felhívja Jardint, és így szól: kedves Bertold, talán emlékszel, a minap elvittem hozzád egy lányt, és te igencsak dürrögtél körülötte. Erről fotót, videofilmét, képeslapot, hologramot, gobelint készítettem, amit eladhatnék egy újságnak is, de inkább téged ajándékoználak meg vele, cserébe azért, hogy megtudod a kedvemért, hol rejtegetik a kis Rosant. Mert ha ő, ne adj’ isten, elhalálozna, engem nem lehetne perbe fogni, visszamehetnék a báromba, ami oly kedves a szívemnek. És Jardin megteszi neki ezt a szívességet. Mibe fogadunk? Vis Major legyintett. Folytattam. – Netán elkötötték a fantáziádat a kommandósképzőben? Te még ott tartasz, hogy Kukazsarutól firtatod néhány rossz arc hollétét, amikor Rosant kellene faggatni, előtte lengetve az ellopott nők képeit? Minél tovább szarakodtok, ők annál többet szenvednek. Miért nem tudjátok még azoknak a pasasoknak a nevét, címét, akikhez Firio elvitte Rosant? Miért nem beszéltetek még velük a többi nővendégükről? Mire vártok? Bambi kéredzkedett közénk. – Megtudtam a kivégzett pasasok nevét – hírelte. – Egyiküket John Reynernek hívták. Reyner vastagon priuszos garázda volt, a szexuális erőszakot sem vetette meg. A másik tagot ti is láthattátok a tegnapi híradóban, már ha tévézős alkatok vagytok. Komplett nőegylet szorongatta a pali torkát a bíróság előtt, sérelmezve, hogy felmentést nyert az asszonyverés vádja alól. Pablo Kiss. Így hívták a néhait. Nolan detektív dolgozik az ügyön. Már el is indult, hogy felverje álmából a Megalázottak Klubja nevű véd- és dacegylet jogászát, megtudakolandó: John Reynernek volt-e afférja valamelyik tagjukkal? – Jézusom – lehelte a szamuráj. – Klassz vagy, Bambi! Kösz. Amúgy béke van? – Teliholdkor?! Blickék az imént jártak Acélnyúlnál: leszedtek róla két illuminált kasszakövetelőt. Titusék egy motoros suhancot hajkurásznak, aki barkács-petárdákat hajigált nyitott kocsi- és szobaablakokba, boldogboldogtalanra, mígnem az egyik játékszere nem érte be annyival, hogy pukk, hanem azt mondta: bumm, és leégett egy újságospavilon. Ryanék jelenleg egy testvérviszály elsimításán fáradoznak: az idősebb fivér a lábánál fogva lógatja lefelé az ifjabbat a hatodik emeleti erkélyről. A tűzoltók már kifeszítették alattuk a ponyvát. A sajtófotósok is ott termettek. És ha jól tudom, Venessa is megérkezett. Az egyik egyenruhásunkat elütötte egy száguldó kocsi, amit ő a saját testével óhajtott feltartóztatni. Az összes járőr az ámokfutó után zúdult. Ja, a hasba lőtt kollégát megműtötték, adtak neki hat liter vért, úgyszólván egyenesen az odagyűlt szabadnapos zsaruk vénáiból. Az orvosok szerint túléli Firio golyóját. Más újság nincs. A műszerfalon pilláló órára néztem. Azután a szamurájra. Gyűrött, fáradt, elkeseredett pasas ült mellettem. Megesett rajta szerelmes szívem. Valami azt súgta, idézzem fel Légiós és Selyem szavait, rágódjam el rajtuk, azután hagyatkozzam számosszor kicikizett sokadik érzékemre, mert nem lehet véletlen, hogy a minap Jardinről álmodtam. És egy gondolatfutam erejéig Reynerrel is foglalkoztam. És tetőtől talpig elfehéredtem a rám törő ötlettől. Megkérdeztem a korai jövetelem miatt zúgolódó Bebermeyert: alhatok-e, amíg ő rajtam dolgozik, ha kívánja, helyette is. Viszontérdeklődött: részint a szamuráj hogyléte, másrészint neveltetésem hézagai iránt tudakozódva. Hátrahanyatlottam a kereveten, kecsesen felkínáltam neki a jobb bokámat, és lehunytam a szememet. Hallottam torokhangú, bosszús nevetését, azután felzümmögött a rajzológép. Midőn bőröm elzsibbadt a böködéstől, és szikrányi fájdalmat sem éreztem, felpillantottam. – Mit jelent a körhinta? – Hiszen ez közhely, nem hiszem, hogy nem tudja. A karusszel a vége-hossza nincs körforgás: az örök élet. Mi mást jelenthetne? – Oké, értem; le akar rázni. Akkor mit jelentenek a lovak? – Kinek mit – felelte. Felvillantotta jellegzetes távollévő mosolyát. – Nekem mit? – kérdeztem. – Magának? Én mondjam el?! Erő? Szépség? Lendület? Szabadság? Vagy egyszerűen csak: életöröm? Élmény volt a pasas. Csak a minap oltott be virulens ezo-meta-paratenyészetével, most pedig hallani sem akart rólam. Vele beszélgetni olyan volt, mintha az ember egyidejűleg ülne a gyóntatófülke mindkét oldalán. Visszavonultam csukott szemhéjam mögé, és felhagytam a kíváncsiskodással. A tapintatlan locsifon legott megszólalt az övemen. Nem mozdultam. – Vegye fel – mondta a kínai. – Talán a túlvilágról keresnek? – Nincs túlvilág. Magam mellé fektettem a ketyerét, és belesóhajtottam. – Na végre! Egész éjjel arra vártam, hogy reggel legyen, és hívhassalak! – ujjongott vérem, Taria. – Alszol? – Igen. – A gyerekek?

– Nem tudom, mit csinálnak, nem otthon alszom. – Hanem hol? Körülnéztem, majd jelentettem. – Egy tetkószalonban vagyok, és egy titokzatoskodó kínai pasas éppen körhintalovakat tetovál a bokámra. Jól érzed magad Korfun? – Felügyelet nélkül hagytad a srácokat? Ki ad nekik reggelit? – A frigó. – Te elhanyagolod az én kicsikéimet?! – sikoltotta. – Őszinte választ vársz, vagy udvariasat? Visszavett az anyai kitörésből. – Bocs, tisztára síkideg vagyok. Életem leghosszabb éjszakája van mögöttem. Egyszersmind a legkönnyesebb és a legkimerítőbb is. Összegeztem a hallottakat: – Tehát Romero nem ment veled. – Nem. Amikor feltárcsáztam, először is meglepődött, azután felszívta magát, majd elküldött a fenébe. Később visszahívott, azt mondta, megérdemeltem, amit kaptam, és megkérdezte, mit kívánok tőle. Mire nagy merészen közöltem: szeretném, ha velem tartana Korfura, ezért, azért meg amazért. – Mert ráhoztad az infarktust Albertedre, és egyedül nem mersz elutazni, önnön társaságodtól félve? Ezt mondtad neki? Meg azt, hogy sajnálnád, ha elúszna a befizetett pénz? – Hát csak őszinte voltam – sóhajtott letörten. – Romero lecsapta a kagylót. Tíz perc múlva felhívtam, ezekkel a szavakkal: hiányzol, nem tudlak elfelejteni. Azt felelte, ez már sokkal szebben csengett. De nem jön velem. Nem mintha én nem hiányoznék neki, és amint érzékelhetem: ő sem feledett engem. Most nem jöhet. Fontos ügyön dolgozik, közel a végkifejlethez, képtelen elszabadulni. Továbbá: nem fektet belém több érzelmet. Mindaddig, amíg nem leszek hajlandó felnőni. Ezt mondta! Nekem! – Úgy látom, eligazodik rajtad. – Te is velem szemétkedsz?! Na jó: elmentem egyedül. Kyra! Hogy én milyen hülye vagyok! A zsugori Albert fizette be a nyaralást, és én mégse gyanakodtam! Tök mázli, hogy Romero nemet mondott, különben most piszkosul éghetnék előtte. Hát először is: megérkeztem a repülőtérre, és egy órán át keresgéltem a buszt, ami majd a szállodához visz. Naná, hogy a legputribb tragacs volt az Albert utazási irodájának busza! Légkondi nuku, nyitható ablak nuku. Volt viszont ötven parázsló szkáj ülés, azokra velem együtt hetven felmálházott, hájgömböc turista jutott, legfeljebb százas IQ-val, és ezt az értéket az egész bagázs összességére értem, persze engem nem számítva! Volt továbbá négyzetcentiméterenként ezer légy, és kétezer fok árnyékban! A sofőr mindenkitől megkérdezte, melyik szállodába tart. Amikor rám került a sor, mondom neki: Grill Hotel. Erre ő olyan jó görögös vehemenciával nekiállt krisztusozni, madonnázni, kezét tördelni, haját szaggatni, térdre esni, földet markolászni. Azután felkelt, immár teljesen nyugodtan, szintén görög módira, szólván: Grill Hotelnek onnan a neve, hogy már háromszor, vagyis inkább négyszer leégett! Amúgy isten hozott, érezzem jól magam, biztosan szép piros leszek, mire véget ér a nyaralás. Utána két órát zötykölődtem a buszon. A szerencsésebbek fél óra múlva kiszállhattak a szállodájuknál. Naná, hogy a Grill Hotel a sziget legtúlsóbb csücskén van! Végre ideértünk, hát csak bámultam: egy körülállványozott toronyházat láttam, betonkeverőket, építőanyaghegyeket, háttérben némi azúr vízzel. Nem kell izgulni, vigasztalt a sofőr, a szálloda a felújítás alatt is üzemel! Megjegyzem, egy szál felújítót sem láttam. Becuccoltam, felhívtam Romerót. És vele beszélgetve minden megszépült körülöttem, nem egy malteros vödör lógott csigán az ablakom előtt, hanem... Jaj, Kyra, akkorát szeretkeztünk! – Hogyan? – hörrentem. – Neked még sosem volt telefonorgazmusod? – Még sosem találkoztam fallosz alakú kagylóval. – Te szegény! A telefonszex dióhéjban: mindenki fogja a magáét. Isteni volt! Utána lementem a partra, és a tengerben sem csalódtam: kéklett, nedves volt és sós. De ne hidd, hogy az ember öröme felhőtlen lehet! Ugye, emlékszel, hogy az epeműtétem után gyűrűbe foglaltattam a kövemet?! Ellenállhatatlanul helyes kis kő volt, akkora, mint egy savanyú cukorka, olyan szép sárgás, és főként: az enyém, az én művem, személyesen csináltam, szakasztott úgy, mint gyöngyöt a kagyló! Nos, bementem a tengerbe, bár csak vállig, mert engem senki se ámítson, hogy a sós víz fenntartja a testet. Ha ez igaz lenne, sokkal többen túlélték volna a Titanic katasztrófáját! Nahát, kipancsolásztam magam rendesen, azután eluntam az emeletes hullámokat, és elindultam kifelé, és valahogy a gyűrűmre pillantottam, és azt kellett látnom, hogy elaszott, elolvadt a kövem! A tenger felzabálta az epekövemet! Ne tudd meg, mit éreztem! Még szerencse, hogy a vacsora mellé volt szirtaki, meg egy csomó egyéb szívfacsargatós zene, és népies táncolás és mazsolabor, meg holdfény és tengermoraj. Azután lefeküdtem aludni, ám kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy emberek mászkálnak a nyolcadik emeleti ablakom előtt! Az állványzaton. Melósok! Éjszaka! Kérdeztem: mi van? Visszakérdeztek: tán azt kívánnám tőlük, hogy a legforróbb nappalkor igázzanak?! Na, visszafeküdtem, de ezek ott még talicskát is tologattak: nyíííűű, nyíííűű! És a vödör folyton az ablakhoz koccant, aztán egyszer csak kopogtak, hogy adnék-e egy pohár vizet, mert bitangul megszomjaztak ám! Alighogy visszadőltem az ágyra, pár szinttel fentebbről lezuhant egy talicska, röptében gellert

kapott, és épp az én ablakomon száguldott be! Szorosan az ágyam mellett landolt, pokoli robajjal. Úgy megijedtem, hogy végképp kiugrottam a bugyimból, ugyanis az már a bokámig leszökdécselt a korábbi háborgatásoktól. Na, bejött a talicsért három ember, kérték nagyon az elnézést, firtatták, nem esett-e bajom, és ha már idebenn vannak, használhatnák-e a fürdőszobámat, mert irtóra strapás folyton le-föl bumlizni a deszkabudihoz, és most amúgy is szörnyen ijedtek a balesettől, és hát sürgős a dolog. Miután engedélyt adtam, egymást váltogatva, fél órán át sorban álltak a slóziajtóban, az ágyam végénél, és közös zavarunkat beszélgetéssel vágyták feloldani. Ebből persze az lett, hogy rövidesen három pasas ült az ágyamon, tört angolsággal mesélve az életét, és végül piszkosul megríkattak! Kyra, ez a remek nép olyan érzelmes! Olyan szenvedélyes! Olyan tiszta és nemes! És álomi finom borokat készít a Nap ott délen! Például a retsinát! Jaj! Én is elmeséltem a mamát meg Romerót, és még azt is, hogy hiába iparkodom, rémes gyanú nyomaszt, miszerint valahol eltoltam a srácaim nevelését, és téged is elmondtalak, és akkor ők is sírtak. Azok a barna bőrű, zömök termetű, gyűrűs szakállú, kedves mediterrán férfiemberek! Megittunk jó sok retsinát, az istenek borát: az nem részegít le, nem boáztat. Csak ringat és meséket, ringat és meséket. Biztosan ettől a nedűtől olyan tök jó fejek az isteneik ott fenn a Tajgetoszon, vagy a Parnasszuson, vagy az Olümposzon, vagy hol: folyton csak turpisságokon és varázsoláson, meg szexen jár az elméjük. Na, hajnalban felszedelőzködtek az emberek, és kimásztak az ablakon. Sajnos egyikük, a Jorgosz, megingott a pallón, épp amikor kezdte magára venni a biztonsági kötelet. Szerencséje volt, mert tévedésből a combja köré kapcsolta, pedig véletlenül a nyakára is tehette volna, és amikor zuhanni kezdett, a kötél megtartotta, és a kedves Jorgosz ott lengedezett ég és föld között, fejjel lefelé, és óriási ijedtében elbúcsúzott az összes rokonától, a felekezetébe járóktól és az ismerőseitől, még tőled is, Kyra: persze csak jelképesen. Aztán a társai leszedték onnan, nagyon izgalmasan, én is segítettem, és végül senki sem esett le! Szegény rémült Jorgoszt betettük az ágyamba, leültem mellé, és altatódalocskákat dúdolásztam neki, hogy oldjam a stresszét. Szemhunyásnyit sem aludtam! Nem baj, majd napozás közben kipihenem magam. Az építkezés láttán az is eszembe jutott, hogy ideje volna nagyobb házba költözni. Már meg is álmodtam a csúcslakot! Nem kell sok lakószoba, elég lesz három, hisz ennyien vagyunk. Legfeljebb négy, esetleg öt, ha a mamán kívül vendégekkel is számolok, plusz a nappali. Az összes többi helyiségnek tárolóként kell funkcionálnia! Nem gondolod, hogy figyelmeztethetném azt a sok laikus építészmérnököt, hogy a jövőben ekként tervezgessenek?! Egyszerűen nem tudom hová tenni a száradó ruhát, a vasalnivalót, a bringákat, a zöldségféléket! Hovatovább semmi sem fér el a házban. – Akár a kertben is építtethetnél néhány tárolót. Már a tervezésnél légy előrelátó: mindjárt hagyma, bicikli és fregoli alakút csináltass, hogy ránézésre egyből tudd: melyikben mit tartasz. – Nem is beszélsz hülyeséget! Jut eszembe, felhívtam a mamát, ő meg lerohant a csóri Alberttel, hogy mennyire kitoltam vele, mert ő azonnal engem keresett, amint magához tért, és majdnem visszakómázott, amikor meghallotta Korfut. Különben a mama még ma intézkedik, és átviszi a protekciójába Albertet, ahol nem az ajtóból dobják a fecskendőt a vénájába a nővérek, mert az Albert egy rendes ember, nem pedig egy dart-tábla! Ekkor én elpityeregtem magam, és anyu vigasztalt: ne sírdogáljak, ha puhánynak látszik is, igazi acélból van az a férfi, és túl fogja élni az infarktust, ami nem is szívzűr volt, hanem valami bélkrízis, ami ugyanolyan hörgős, ájulós tünetekkel jár. Akkor mondtam a mamának: nem is az Albertet siratom, hanem két másik okból bőgök. Egy: örömömben, kettő: rémületemben. Ugyanis rájöttem, mennyire nem hiányzik egyikük sem, és milyen jó nélkülük, de még azt sem bánom, hogy a kölykök nincsenek velem. Pihenni fogok, és egyedül gondolkozni. Esetleg valamikor, jó sokára, egy távolabbi napon szeretném majd ezt gondolni: holnap talán a másik oldalamra fordulhatnék. Erre a mama leönzőzött, én meg azt feleltem, harmincöt évenként igazán megengedhetem magamnak az önzést, nemde!? – Píha! – csettintettem elismerőleg. – Várj, még nincs vége! A mama nem bírta abbahagyni a letolást, és végül teljesen bepöccentett, mint már annyiszor, de most meg is mondtam neki egyenesen: az Albert ki van rúgva, legjobb lesz, ha közli is vele, hamar! És jól vigyázzon, mert ha ő, vagyis anyu, ezentúl is mindig mindennek keresztbe fekszik, ő is repül! Persze nem betű szerint, viszont becsszóra és halálkomolyan! – Erre így szólana a bokámat tetováló bölcs kínai: nem értem, hogy ép lábú emberek miért ülnek tolókocsiba!? – Ezt meg hogy’ értsem...? Tényleg! Igazad van! A mama is gyanítja ám, hogy kihasználod az ő távollétét, és te szítogatsz engem! Lassan búcsúznom kell. Még felhívom a horoszkópust. Igazán találkozhatnál vele! Az úgy vet kártyát, mint a huzat! Az csak rád néz, és még azt is megmondja, mi volt az óvodai jeled! Na, ha vele is kidumáltam magam, akkor bekapom a reggelit, és lemegyek jógázni. Van ám itt egy csomó sportprogram: flippergépek, biliárd, ritkán jár a lift, és még aerobikozni is lehet. Ja, és Jorgosz meghívott ebédre a családjához. Jól bánsz a gyerekekkel? – Igyekszem. – Persze a saját elgondolásod szerint, mi!? Jól tűröd a kedvenceiket? Estefelé felhívom őket. Vagy mégsem. Inkább majd holnap. Na, megyek és veszek újságot, mert kell nekem az a stressz. Csá. – Szia. Bontottam a vonalat, majd a készüléket is hatástalanítottam, még anyám nyomasztóan esedékes hívása előtt. Bebermeyer felegyenesedett mellőlem. – Kész – közölte. A bokámra pillantottam, és valódi-szép gyermeköröm ragadott el.

Hazafelé döcögtömben majdnem elnyomott álmom. Bekapcsoltam a rádiót, fel is ébredtem menten, ugyanis a hírolvasó a megértésemet kérte, mondván: bankrablás miatt a zsaruk ellepték Fertő City utcáit, minden járgányt megállítanak és átszálaznak. Legalább megtudtam, miért jajongnak körülöttem a forgalom réseiben egerésző motoros kollégák szirénái, miért toporog utcahosszat a kocsisor. Kipufogófüst-totemoszlopok ágaskodtak a mozdulatlan, máris izzó levegőben. Azon törtem a fejemet, miként lépjek le a dugulásból. Közben háromméternyit előrébb araszolhattam a járműfolyammal. Azért ilyen rengeteget, mert a géppisztolyos zsaruk továbbengedték az előttem feltorlódott taxikat. Civil járgányommal nem tettek kivételt, alaposan megtekintettek engem, majd a hátsó ülésre hajított ajándékdobozokat, és csak egy: Te, ez Kyra! sóhajtásnak köszönhettem, hogy nem kellett kibontanom a csomagokat, bizonyítván: nem pénzkötegek vagy aranyrudak rejtőznek azokban. Az első kereszteződésnél letakarodtam a főútról. Cigire gyújtva megterveztem menekülési útvonalamat. Abban a hitben, hogy piszkosul ismerem a várost, elvégre álló éjjel cirkulálok benne. Aztán meg kellett állapítanom: nappali fényben csak pislálok, mint a vakond, és lövésem sincs, merre járok. Mintha az éj mindannyiszor valaminő ármányos varázslatot vinne véghez. Akárha a sötétség csinálná Fertő Cityt. Egyszóval eltévedtem. Némi bolyongás után félreálltam a kocsival, elővakartam a kesztyűtartóból a szűziesen érintetlen térképet, felgyűrtem nem létező mandzsettámat, és a kusza vonalak katyvasza fölé hajoltam. Hamar megleltem úti célomat. Jó, de most hol vagyok?! Felnéztem. Vadgesztenyefákkal árnyékolt, csendes zsákutcában, annak is a végében vesztegeltem. Velem szemközt pirosasmeztelen téglákból emelt kerítés magasodott, tetején ódonat flaskák törmelékére emlékeztető, kékes üvegkupacok púposodtak, jelezvén: itt finom emberek gondoltak az alattomos behatolókra. Megakadt a szemem a széles kaput betöltő festményen. Az ábrázolaton méltóságteljes fekete ló húzta a mögé kötött hintót. Az aranyos rojtokkal szegélyezett takaróval borított, erős testű mén leszegett fejét komorarany, a füleinek is helyet adó sapka és sötét gyászbóbita ékítette. A csillogó szekrényű, fekete hintó üvegablakát aranyrojtos szélű, mélybordó drapéria fedte. Tágra nyílt szemmel bámultam a lovat. S mintha csak szuggeráltam volna, a mén elmozdult, és kocsiját maga után húzva, a téglakerítés mögé úszott. A feltáruló kapun át nyújtott karosszériájú, fekete járgány gurult az utcára. Átláthatatlanná sötétített oldalablakainak felső részét tejopál függönybojtok díszítették. A furgon elhajtott mellettem. A tolókapu fenséges lassúsággal becsukódott. Tovább szemlélhettem a lovat. Azután a gyalogosbejárat mellett függő, karcosra fényesített aranytábla feliratát bámultam. Hosszan, gondolkodni vágyván. Vernon Jardin temetkezési vállalkozó. Kegyeleti szolgálat. Urnák, koporsók széles választékban. Vernon Jardin hamvaszt, temet, mindezt diszkréten, mély tapintattal teszi, nála az ügyintézés nem időpocsékolás. A hivatalos terheket leveszi vállamról, az én dolgom csupán a gyászolás. Hurrá. Ugye, nem baj, ha momentán nem igénylem ínycsiklandó szolgálatait?! Már miért ne igényelném?! Kipattantam a járgányból. Vernon Jardin nem is emlékeztetett jóképű testvérére. A hivatására hasonlított. Inkább alacsony, mint középmagas, köpcös férfiú volt. Pihétlen, fekete szövetöltönye odaadóan simult köré, kékesszürke ingének gallérja alól gyászbóbitás lófej-mintás nyakkendő igyekezett begombolt zakója mélyére. Rövidre vágott fekete haja szürkéllőn őszült, a merev szálak a rájuk fújt lakkréteget elrúgva meredeztek koponyáján. Kerek arcának harmadát lapos homloka tette ki, ezüstös, vaskos szemöldöke alatt kicsiny, kivert kutya-pillantású, ómahagóni szempár ült, apró orrát sűrű, pókhálószürke szőrzet bélelte. Az orrától a szájáig húzódó csatorna úgy festett, akár egy igényesen megformált, leskelődésre csábító kulcslyuk. Rövid, keskeny ajkai kékeslila színben játszottak, kavicscukorka-szerű fogai katonás rendben sorakoztak ínyében. Fénytelen, mélyszürke bőrén sajnálatosan elvakart gyermekragály nyomait viselte. Szemlátomást nemrég borotválkozott, ám fékezhetetlen szőrzete máris kifelé türemkedett, vaskos állától a füléig feketére árnyékosítva arcát. Mazsola-ráncolt, áttetszően vékony bőrű kézfején ezüstszürke szőrszálak kuszállottak; e végtag láttán hártyapapírra karcolt, évszázadokig rejtegetett, gyűrött kalóztérkép jutott eszembe. Jobb kezének középső ujján hatalmas, szögletes aranygyűrű fénylett, annak felső sarkában borsónyi, színejátszó kő opalizált. Ha netán Jardin használt is arcszeszt vagy parfümöt, az nem nyomhatta el a pórusaiból áradó, kegyeleti kandeláberek füstjét idéző, erős tömjénillatot. Az iránt érdeklődtem: tud-e segíteni nekem? Kedvenc lovam hunyt el. Mitévő legyek?

Udvariasan válaszolt. Halk, se mély, se magas hangja enyhén csikorgott, mint az aprószemcsés, nedves homok; e hang hallatán lustán szörfözni kezdett hátamon a hideg. Letépett egy lapot az asztalon heverő blokkról, ráfirkált két címet, halott állatok végső nyugalomra helyezéséről gondoskodó cégekét, majd úgy adta át keze írását, hogy közben ujjaimhoz érjen, s én feszült kíváncsisággal vártam-vágytam ezen kontaktust, olvasni óhajtván belőle. Szinte bizonyosra vettem, hogy kígyóbőrt fogok érzékelni. Visszaemlékeztem Kacatra. A piton teste úgy hatott rám, mintha száraz, hűvös selyem érintett volna; akár egy lágyan lebbenő, finom kendő simogatása. Jardin puha bőre szúrósan hideg, nyirkos és enyhén ragacsos volt. Kifelé mentemben leöblítettem a kezemet egy olajhályogos felszínű pocsolyában. Hazáig kísértett Vernon kivert kutya-pillantása, a vágyódó tekintetű szempár mélyén lapuló fájdalmas szomorúság. Ákom-bákom firkapapír hevert a konyhai pulton: Úszni mentünk. B. – R, Egy másik cédula a hálószobába vezető csigalépcső korlátján fityegett; férfibetűk óriáshangyái feketéllettek rajta: Lafanc vagy, élet! A szamuráj mellé siklottam, hátához simítva mellemet és hasamat, fenekéhez ölemet; lábamat a combja köré fontam. Szinte nyomban átjárt testének melege. Lehunytam szememet, és legott tágra nyitottam. Előre féltem álmomtól. – Cseréljünk helyet – dünnyögte a tetszalvó. Mindketten megfordultunk. Úgy tetszett, nem lesz álmodás. Vis Major szája a tarkómat forrósította, légvételei hajszálakat emelgettek a nyakamon, csiklandásuk szelíd elektrosokként hatott rám. Csókjai mind lejjebb csúsztak a hátamon, mígnem a derekamhoz értek. – Nahát! – súgta hirtelen. Áthajolt rajtam, és tenyerére vette a szebbik lábamat. Mutatóujjával végigsimított a tetováción. – Tetszik? – büszkélkedtem. Az ágy végébe fordult, szemérmetlen kinézetével mit sem törődve törökülésbe helyezkedett, közelről szemügyre vette, majd körbecsókolta a bokámat. – Elmeséljem, hol jártam? – kérdeztem, felülni készülvén. – Látom én – felelte, finoman megrántva a lábamat. Visszahanyatlottam. Elborított a közléskényszer. Felkönyököltem. – Muszáj elmondanom, ha egyszer ébren vagy! Képzeld... – Nem fecserészni vagyok ébren – mondta. Kitűnően érzékeltem szándékát. Annak megingathatatlan voltát. – Egy perc az egész, gyorsan elmesélem, sőt: elhadarom! – rimánkodtam. – A lóról akarok beszélni! – Ühm – sóhajtott, ínyencként. – Jó ötlet. Visszaheveredett mellém, karját átcsúsztatta alattam, és maga fölé rántott. Röptömben még próbálkoztam. – Az a ló... – Csitt! – A lelkemre nem is vagy kíváncsi?! Folyton csak a... – Folyton?! – nevetett. Felült velem, és szájon csókolt, és én viszontcsókoltam. És rajta kívül minden mást elfeledtem. Azután álomtalanul aludtam. Tán tíz percig is. Az első döndülésig. Tökéletes szinkronban pattantunk ülő helyzetbe a lenti ajtó csapódására. Jajgatva a tenyerembe hajtottam homlokomat. A szamuráj vigasztalóan átölelte a vállamat. – Csak a fiúk – dünnyögte. Akik ekkor már üdvrivalogva, nevüket üvöltözve tudósítottak kilétükről. Újabb döndülés hallatszott, majd Richie hangja: – Kacat! Mars vissza a szekrénybe! – Alszom! – csatlakoztam az ordítozáshoz. – Eleget alhattál! Dél elmúlt! – felelte Bogart. – Cseppet sem aludtam, nemhogy eleget! – Éhesek vagyunk! – Egyáltalán nem érdekel! – Anya az ilyen? – Nem! – szögeztem le. Kitárult az ajtó.

Vis Major parádés reflexe folytán lepedő lebbent ránk. Bogart nyomult elöl. A szoba közepéig jutott, mire megtorpantotta a helyzetfelismerés. Csípőre vágta jobb kezét, és megringatta magát. – Ezt nem gondoltam volna rólatok! Felszűköltem. – Szíveskednétek kimenni?! – Ti pucérak vagytok! Látom, és száz lepedőn keresztül is látnám! – Bogart, légy szíves, söpörj ki innen, és eszedbe ne jusson még egyszer hívatlanul bejönni! – szólott a szamuráj. – Megcsináltuk! – ujjongott a háttérben Richie. – Igaz, most se egy darabban, de megcsináltuk! Megvan a négyezer! Skalponként! Bogart lebiggyesztette a száját. Úgy festett, rögvest sírva fakad. – Ezeknek?! – jajdult elvékonyuló hangon. – Nem érdekli őket, hogy a kedvükben akarunk járni! Ezek is csak magukkal törődnek! – Elfordított fejjel, oldalazva indult kifelé, nehogy észrevegyük szivárgó könnyeit. Vis Major fölöttem áthajolva elkapta a karját, és közénk rántotta a fiút. Bogart elterült az ágy tetején. Néhányszor görcsösen felcsuklott, majd kitörtek könnyei. – Figyelj ide, te lökött kamasz! – hajolt fölé a szamuráj. – Piszkosul büszke vagyok rátok, hogy leúsztatok, amit vállaltatok. És te is nyugodtan büszke lehetsz magadra! Akkor meg mit zokogsz itt, mint egy félnótás gyászmenet? Pont most, amikor már tudod, hogy az életben egy csomó dolgot véghezvihetsz, ha eléggé elszánt vagy rá! Máris többet tudsz magadról, mint tegnap ilyenkor. Még néhány ilyen, és biztosra veheted: lefogyhatsz, megerősödhetsz, merészen odaléphetsz a bigékhez, kilövetheted magad a világűrbe! Minden kizárólag csak rajtad múlik. Richie beszivárgott az ajtóból. Bogart elcsendesedett. Kivörösödött arccal feküdt a hátán, a mennyezetre hunyorgott. Felültem, elvettem az éjjeliszekrényről egy papír zsebkendőt, és a kezébe csúsztattam. Köré fonta ujjait, azután nem mozdult. – Nem vagyok perfekt az életetekből – folytatta a szamuráj. – De gyanítom, hogy anyádat is emez idétlen irtózással irtogatod. Hidd el nekem, hogy ezzel nem szerzel több figyelmet, törődést. Biztosan érdekes vagy, mint a legtöbb emberi lény, merj hát az lenni, akkor előbb és főként: igazán odafigyelnek rád, mint ha nyavalyogsz, érzelmeket zsarolsz. És amennyiben te sem szereted, ha átjáróháznak használják a szobádat, te is kopogj, mielőtt benyitsz valahová. Ha pedig még senki nem beszélgetett veled a szerelem dolgairól... – De, a nagyi! – bökte közbe Richie. – ...a nagyin kívül, akkor alkonyattájt félrevonulhatunk valahová, hogy eloszlassuk a homályt. Fújd ki az orrodat, és mássz le a lábunkról, mielőtt még trombózist kapnánk! Kyra hisztérikusan fáradt, mert alvás helyett a tetkószalonban járt. A kedvünkért kénytelen lesz összeszedni magát. Mindjárt igába áll, és ebédet varázsol elénk. – Én?! – nyögtem, magamra bökve. – Te bizony! Mutasd meg a bokaláncodat! – Bogart rajta fekszik. Az említett kihúzódott az ágy szélére. Roskadt vállal, ölébe ejtett kézzel ült, tágra nyílt bociszemeket meresztve a szamurájra. Igen ügyelt, nehogy elvigyorodjon. – Mi van? – förmedt rá bámultja. – Hát csupán az, hogy eddig az anyu összes krapekja csak rám mordulni tudott, és még senki nem beszélt úgy velem, mint te. Szóval mindenki az öcsikézésnél tart még, pedig vagyok akkora, mint, némelyikük, és Albertnél biztosan több eszem van! – Nem is! – ellenkezett Richie. – Már nem emlékszel Romeróra? Vele dumálni és bunyózni is lehetett, és az anyu is tökre kicserélődött tőle, egészen igazi lett, és te se csörtettél fel-alá köztük, ha kettesben akartak maradni! Már elfelejtetted? – Nem! – üvöltötte Bogart. – Nem felejtettem el Romerót! Egyáltalán! De akkor az anyu minek cipelte oda Rockyt, meg Albertet? – Azért, mert a nagyi nem engedte Romerót, a zsaruság miatt – magyarázta szelíden Richie. – A nagyi semmit sem enged, és olyan fárasztóak a szövegei, mint a lencsehámozás, és az anyu örökké csak szót fogad neki, hogy azután elmondhassa: minekünk is ez a kötelességünk ővele szemben, aki az anyánk, és egyedül nevel minket és dolgozik és feláldozza magát értünk! Miért kell mindig bűntudatosnak lennünk azért, mert az apánk megpattant? – Fiúk! – sóhajtottam – Akkora a zűrzavar körös-körül, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha véget vetünk ennek a bacchanáliának, és felkelünk innen. Főzni is fogok, elvégre fogyni akartok. Közben kihúzunk néhány gyulladt fogat, ideget. Vagy beletörjük. A törésről jut eszembe, vettem nektek ajándékot, mivel tavaly karácsonykor sem voltam a mamánál, és idén se nagyon megyek, vagy csak akkor, ha a szamuráj is velem jön, méghozzá zsarugöncben. Most gyorsan nézzétek meg a bokámat, aztán hagyjatok piperézni, felöltözni. Tíz perc múlva ajándékosztás! Előre megsúgom: nem fogtok örülni. Kifelé! Fellebbentettem a lepedő sarkát, megvillantva szálldosó sörényű, fürgén vágtázó lovaimat, majd az ajtóra

mutattam. Az pedig rácsukódott a tátott szájú kölykökre. Kimerülten a párnára hanyatlottam. Eltapogattam Vis Major kezéhez, rákulcsoltam ujjaimat, és felsóhajtottam. – Nem akarok beleszólni anyám és Taria dolgába. Ne csináljátok ezt velem! Ne kényszerítsétek ki belőlem, hogy megtegyem! Kívül akarok maradni! – Taria látszatra párbeszédképtelen, ám eped a szavadért: elhullajtott megjegyzéseidet bevési magának. Attól tartasz, hogy magadra haragítod anyádat? – Nagyon szerencsés vagyok, szamuráj. Az én anyám Derina volt: egymást választottuk. A pedigré szerinti anyámat többé-kevésbé kitagadtam rég. Nem tartok tőle. – Most már nem csak a ti dolgotok – felelte, s délcegen elvonult a lepedőtógában. Tényleg nem örültek az ajándéknak. – Görkorcsolya? Nem vagyunk már dedósok! – háborgott Bogait. – Ezzel marha nagyokat lehet ám esni! – sajnálkozott Richie. De az ő arcára legalább kiült valami effélét igazán piszkosul élvezném, de sajna, nem kockáztathatom legdrágább kincsemet: a testi épségemet. – Dedós korotokban volt koritok? – kérdeztem. – Nem, mert a nagyi... – A nagyiról egy szót se, vagy semmit, oké!? – rivalltam. Leültem a fotelba, és felöltöttem saját korimat. Egy mozdulattal a cipőbe siklattam a lábamat, másik hárommal bepattintottam a kapcsokat, és azok pont oly imponálóan csattogtak, miként a filmek akcióra készülődős jeleneteiben a cuccoló főhős militáris kellékei. A fiúk is ezzel a képzettel társították a hangokat: legott érdeklődés csillant a szemükben. Átfutott az agyamon, hogy talán reklámpszichológiával kellene foglalkoznom. Azután talpra álltam, és rajta is maradtam. – Tessék, cihelődjetek! – ajánlottam. – Itt bőven van hely, lehet gyakorolni. Bogart – a nehezebbik eset – az utolsó szalmaszálba csimpaszkodott: – Hol a térdvédő? Könyökvédő? – Szerintem hónalj-, mogyoró- és fenékvédő is kell – vélekedett síri hangon a kisebb. Vis Major, vállán a borzolt tollú, aszfaltbetyár füttyöket hallató jákóval, letelepedett a kanapéra, és bal szemöldökét felvonva szemlélte, miként birkózom meg a fiúk által emelt betonfalakkal. Nekiálltam korizni a nappaliban. Legalább tíz éve nem műveltem e sportot, s már annak idején is jobban vonzott a gördeszka, mivel attól sokkal szigorúbban tiltott anyám. Gyakorlatlanságomat kihasználva folyton szembejött valami, többnyire székek; olykor a mozgolódástól fellelkesült Titanic szökkent az utamba. Egy ízben iszonyú elánnal rohant felém a kertre nyíló szúnyoghálós tolóajtó: Richie udvariasan kitárta előttem, hogy eltaláljam a kifelé vezető lépcsősort. Az ajtófába kapaszkodva megálltam. Kihívóan végignéztem az ellenem szurkoló táboron. És köröztem tovább. Néhány perc múlva érezni kezdtem a siklás lendületét. Ezen felbuzdulva megjegyeztem: nemsokára kimehetünk a szabadba. – Haha! – kaccantott Bogart. – És ott hogy fogsz megállni, ajtófélfa híján? Mondta, immár ülve, a görkorit csatolva. Egyszerre csak mindketten a nappali közepén szélmalmoztak karjaikkal, noha csaknem biztosan megtartotta őket a szegélyére bicsakoltatott cipőjük. Bemutattam az alaplépéseket, fékezést, fordulást. Kíméletlenül megsúgtam, hogy öt perc múlva szaggató vádligörcsük lesz, viszont ha nem adják fel, néhány hónapon belül a sárteke legizmosabb lábú, legkeményebb seggű fickóivá válhatnak. Na, ez hatott. Fel-alá csúszkálgattak, jobbára fejjel előre, fenékkel fölfelé. – Na és a hasam mitől fog leaszni? – kérdezte Richie, kevéssel azután, hogy fickósan túlélte a fallal történt frontális ütközést. – Részint attól, hogy nem kajálsz össze mindenféle ócskaságot. Másrészint az úszástól megerősödnek a hátizmaid, képesek lesznek megtartani a gerincedet, királyi lesz a tartásod, és mindjárt nem fognak lógni a kiálló részeid. Ha sokat mozogsz, a szervezeted elégeti a hájdepóidban raktározott zsírokat, például a hasadról, és nem is hoz létre újabbakat. Nem arra találtak ki minket, hogy álló nap görnyedten üljünk holmi monitorok előtt. Befordultam a konyhára, és megtettem a főzési előkészületeket. Természetesen korival a lábamon. El is ámultam, mennyivel hatékonyabb vagyok így. A srácok gurulásztak, egyre jobban élvezvén a játékot és ügyességüket. – A strandon van egy vérnyomásmérő automata – újságolta Bogart. – Mennyi a száznegyven per száz? – Mennyi?! – hörrentem. – Rengeteg! Ennyitől már vígan fájhat a fejetek, és vérezhet az orrotok. Tegnap letális

dózis kólát nyeltetek el. Koffein- és cukorhegyeket. Az ipse, aki feltalálta ezt az italt, titokban tartotta a receptjét, mert szentül hitte, hogy orvosságot hozott létre. Néhány orvos ma is kólát rendel gyomorbántalmakra. De nem literszám, csupán két-három evőkanálnyit. – Én már a cumisüvegből is kólát szívtam. És ha nem aludtam délután, akkor csokikat kaptam, hogy legalább csendben legyek. Sajnálom: nagyon szeretem a hasamat – sóhajtotta Richie. – Önmagadat szeresd. – Azzal a silóféle étellel, amit most csinálsz? – fanyalgott, mint ruhamoly a pralinéra. – A nagy... a tudod ki, úgy tartja, hogy csak a csórók tengődnek spenótokon. Meg azt is szokta mondani, hogy ez a nagy fitness-cirkusz kizárólag arra való, hogy drága pénzért a nyakunkba varrják a zöldségtúltermelésből származó felesleget, és hogy anyagilag sokkal jobban ki lehet jönni a húsevésből. – Ezzel menten lapockán is szúrta egymással ellenkező állításait. Nem is kell tovább foglalkozni velük. Próbáld ki a silóféléket is, azután dönts magad. És tűnődj el azon, hogy ha a szellemedet kellő táplálékhoz juttatod, a gyomrod kevesebb éhségjelet fog küldeni. És ha elegendő érzelmi öröm ér, nem fogod kívánni a szeretethelyettesítő pótszereket sem. Kanálnyi olívára borítottam a karikára szelt krumplit, meglocsoltam egy bögrényi zöldséglevessel, és a sütőbe toltam a tálat. Felérméztem a keserű levétől megfosztott padlizsánt, meghempergettem egy citrom nedvében, hogy megtartsa alabástrom színét, rokfort-krémet kevertem hozzá, zöldfűszerekkel és őrölt szegfűborssal megőrjítettem. Midőn a krumpli szólt, hogy félig átsült, hozzávegyítettem a padlizsánt, pikáns sajtkeveréket hintettem a tetejére, és az üvegedényt fertályórára visszaküldtem a sütőbe. Megterítettünk. Természetesen görkorival siklottunk fel s alá, tányérokat csörgetve, eszcájgot hullatva, forró tálat szervírozva. Popej füttyögött, Titanic a lábunk alatt sürgölődött, és Kacat is előlátogatott a fehérneműs szekrényből. A szamuráj a fotel mélyéről szemlélte kelekótya vándorcirkuszunkat. Azután háromszor is szedett az aranylóra pirult silóféléből, és kovászos uborkát ropogtatott hozzá. – Jó volt a főzt – mondta végül. – Ne bízd el magad – óvtam. Mivel ebéd után senkin sem tört ki sziesztára buzdító akut toxikózis, felszedelőzködtünk, és a nyilvánosság elé léptünk görkori-revünkkel. Azt reméltem, hogy a folyóparton kialhatom magam. A két serdülő vérszemet kapott a nyüzsgéstől. Bár négyezer méternyi úszás és duplányi korcsolyázás volt a kilométerórájukban, utóbbi nyafogásos lábikragörcsökkel és néhány idétlen helyre ültetett fa általi pofonnal tarkítva, képtelenek voltak elpilledni. A víztől eszét vesztett mentőkutyával viháncoltak a habokban. Elnyúltam a napon, és alvást jelentettem. Amint lehunytam a szememet, jöttek a képek tucatjával, kaotikusan. Egy kockányit sem értettem belőlük, ám azt már sejtettem, hogy előbb-utóbb összerendeződnek, és tudomásomra adják közlendőjüket. – Kyra – sóhajtott életem értelme, szánván-bánván, hogy nem enged pihenni. – Mindjárt itt lesz Bigotti. Heves felindulásomban hanyatt fekvésből lendültem talpra. Mord árnyékot vetettem a szamuráj arcára. – Olyan vagy, mint egy azonnal csatakész dühgombóc – mutatott rá a kedves. – Pedig még a felét sem mondtam el a közlendőmnek. – Ezt a felét el se kezdd mondani! Nem érdekel Bigotti kretén szomszédja! Tőlem a pasas akár minden éjjel átmászhat hozzá az erkélyen át, beleujjazhat a mignonjaiba, letörölheti a diszkjeit, magas C-ben fütyülök rá! – Az a szomszéd már másokat gyönyörködtet a tahóságával. A velünk történt találkozástól idegkimerültség jött rá, eladta a házát, és ismeretlen helyre költözött. Momentán sejtelmem sincs, mit akar tőlünk Bigotti. Annyit hebegett, hogy személyesen szeretné előadni, és előre kérte az elnézést a húzós témáért. Rögtön itt lesz. Nagyon kérlek, ne fald fel őt uzsonnára! – Oké – vontam vállat. Visszaereszkedtem a takaróra. Egy szürkéllő felhőorom betett a napozásnak; úgy rémlett, a nyárnak is véget vetni készül. A folyóban delfinkedő serdülők nem zavartatták magukat a hirtelen évszakváltástól. Versenyt úsztak a kutyával. Felkaptam egy szőlőfürtöt, megtekintettem kövérlő szemeit: egyik ingerlőbb volt a másikánál. Velük vigasztalódtam. – Nolan gőzerővel dolgozik a puskárolós ügyön – folytatta Vis Major. – Arra a következtetésre jutott, hogy az elkövető a Megalázottak Klubjának valamelyik tagja, aki megelégelte, hogy a bíróságok nem kellően drákóiak a nőkön esett sérelmek megtorlásában. – Ami azt illeti... – dünnyögtem. – Beszélt a jogászukkal, és ő elmondta, hogy több olyan tagjuk van, akinek az ügye a vádemelésig sem jutott el, egyszerűen azért, mert a zsaruk nem lelték fel a tettest, de nem is igen keresgélték. Képzelj el egy falkányi frusztrált, elkeseredett nőt. – Elképzeltem őket – feleltem szorosan lehunyva, majd kinyitva szememet. – Azt viszont nehezemre esne vizionálni, hogy bármelyikük is felkeresett volna egy fegyverneppert, baromi tűzerejű flintára áhítozván.

– Nolan látogatást tett az ügyvéd irodájában, a tagnévsorra kíváncsian. A számítógép elárulta, hogy tegnap éjjel valaki másolatot készített a klub nyilvántartásáról. Ezt a jogász felettébb különösnek találta, ugyanis ő este hétkor bezárta az ajtókat, ablakokat, bekapcsolta a riasztót, és hazasöpört. A számítógépet éjjel egykor katéterezték meg. A riasztó mélyen kussolt, a mozgásérzékelőre bekapcsoló kamerából eltűnt a kazetta. – Eszerint Nolan egy szuperbigét keres. Olyat, aki profi betörő, és attól sem rezel be, ha vaksötét éjkor kell lopódzkodnia az utcán, nőgyalázó pasasokat cserkelve. – Nolan úgy véli, hogy valamelyik klubtag felbérelt egy erre alkalmas bérgyilkost. – Aha – bólintottam. – Jól hangzik. – Nem izgat? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Kevésbé, mint téged. A jegenyesor árnyékában álló parkoló felől Bigotti közeledett. A haja által régebben cserbenhagyott, ám egyéb testszőrzettel gavallérosan kárpótolt, magas, középkorú fickó tejszínhabszerű, tüchtig teniszszerkóban lépegetett felénk. – Hello – mondta, térdre ereszkedvén a fűben, háromméternyire tőlünk. – Tekintsünk el a smárolástól, herpesz okából. Csók-elvonókúrára fogtam magam. – Egy herpuszit azért adhatnál – vigyorgott a szamuráj. – Hogy vagy? – Beszéljünk másról! – legyintett Bigotti. A teddy medve és az elbűvölőre sértődött kisfiú sikeres keresztezéséből létrehozott pasas meglehetőst csüggedten nézett ránk. Imponálóan magas homloka, dússágában is finom vonalú szemöldöke és hatalmas, forró csokoládé-színű szeme volt. Apró, húsos orra alatt főszerepet játszott buján telt, már-már jaggeri szája. Duzzatag felső ajkát – átmenetileg – megduplázta a bíborló víruskitörés. Bigotti forgatókönyvírással kereste kenyerét. Őt pedig a siker kereste, majd, rátalálván, kisajátította magának. Az általa kreált mozifilmek és tévésorozatok bejárták a földet, nézettségük a kozmoszt ostromolta. Eszembe ötlött, hogy a művésziesen kreatív foglalkozású egyéneknél mindig jól veszi ki magát, ha az ember perfekt a tevékenységükből. Gondoltam: miért ne lehetnék figyelmes hozzá? Elvégre kedveltem őt. Rámosolyogtam. – Az egyik magazinban láttam a Ködös utcák képregényizált változatát. Gratulálok. Úgy tetszett, melléhízelegtem. Bigotti az eddiginél sokkal csüggedtebb képet vágott. – Még nem mertem kézbe venni azt a lapot. És soha nem fogom merni! Ha az ember másoknak engedi át valamelyik művét, az majdnem ugyanolyan, mintha eladná a tulajdon gyerekét egy pedofilnek. Legalább néznem ne kelljen, mit művel vele az az alak! – Szerfelett szomorogni látszik – kísérleteztem tovább a társalgással. – Netán nem vált be az új szomszédja? Ez is kutyagumi-fetisiszta? A pasas rám meredt, majd a szamurájra. Leült a sarkára, összekulcsolta két kezét. – Még nem meséltem róla? Tényleg nem? – Ez idáig megóvtál minket ettől az élménytől – felelte a szamuráj. Ő is kezdte belátni, hogy tetemes bátorítás nélkül Bigotti aligha fog a mondandójához. – Nos, az illető egy többgyermekes, elözvegyült hölgy. Valamilyen baleset folytán veszítette el a férjét. Azt hiszem, maffia-balesetben. Rhonda, így hívják, egyszerűen nem bír létezni férfiúi gyámkodás nélkül. Nagy számban vásárolom és tanulmányozom a legkülönfélébb barkácskönyveket, hogy segíthessek neki. Ugyanis én sem vagyok igazán járatos az új villanyégő becsavarásában, a megnáthásodott csapok csepegés-mentesítésében, habszifonok betárazásában, se az elszabadult papagájok összefogdosásában. Rhonda ki is szokott nevetni ezért, de nagyon kedvesen csinálja. Szerinte az agglegények és az özvegyasszonyok kézügyességében igen sok a közös negatívum. Időnként meghív ebédre, vacsorára, vagy csak egy falat pitére, korty kávéra, bodzaszörpre. Ezt előadván hosszan köszörülte a torkát. A szamuráj résztvevően elvigyorodott. – Rád dobta a hálóját? Sajnálom, ebben nem segítek. Egyedül kell kivágnod magad! – Rhonda dinamittal halászik – sóhajtott a teddy medve. – Egyik éjjel átmenekült hozzám, az erkélyen át, mert ő is felfedezte ám azt az útvonalat, és mellém ugrott az ágyba, elpihegvén, hogy valami rút, fekete, szőrös és szörnyeteg bámulja őt a függönyről. Képzelhetitek! Kénytelen voltam a nappaliban aludni, a kanapén! – Nem ezt várta tőled. – Tudom – látta be Bigotti. – De hát én szeretek körülményesen udvarolgatni egy nőnek: flóracsokor, színházjegy, gyertyafényes vacsora exkluzív helyen, sétabiciklizés a zöldben, múzeumlátogatás, vizit a szülőknél, közös olvasgatás a közkönyvtárban, satöbbi. Az egyik legutóbbi barátnőm elég rosszul viselte ezt, és úgy a hatodik hónap vége táján felhívott, és bár elváltoztatta a hangját, azért én ráismertem... – Itt lesütött szemmel elnémult. – Mit mondott? – kérdeztem sürgetően. – Nem szívesen ismétlem el Vis Major előtt. Ez nem férfifülnek való! – Ki vele! – biztatta a szamuráj. – Hát, így szólt a nő, mint névtelen jóakaróm: addig döntsd hanyatt a csajt, amíg fiatal! Engem ezzel mélyen

zavarba hozott. Fontolóra kellett vennem a szakítást. Most persze ne higgyétek, hogy félek a nőktől, pláne a szextől, vagy ilyesmi, de mit csináljak, ha nem dúvadnak születtem!? De baleknak se! Nem mondom, próbáltam én már mérsékelni a gátlásaimat, egyszer-kétszer vettem pornólapot, és az utolsó betűig átböngésztem a magánhirdetéseket. – Bigotti rám pillantott. – Maga biztosan sűrűn forgat effélét, úgyhogy megint a férfifültől kell elnézést kérnem a vérkínos témáért. Szóval az ilyen magazinok arra valók, hogy begerjesszék az embert, és leneveljék a neveltetéséről. Vis Major, ha nem bírod hallgatni, nyugodtan menjél úszni egyet, mire visszajössz, addigra talán elszánom magam, és a lényegre térek. Ne haragudj, nagyon feszélyez e témakörben a férfijelenlét. Tehát: az egyik hirdető nő olyan pasast keresett, aki szereti a rajtakapással veszélyeztető körülményeket a... na, az aktus közben. Ez kell nekem, gondoltam, ettől majd felbátorodom. Randiztunk, és ugye, ez esetben nem láttam szükségét az aggályos gavallériának, elvégre nem élethossziglani társamat kerestem benne, ezért mindjárt a találkahelyen, a videotéka polcsorai között szakajtottunk a tiltott gyümölcsből, és tényleg irtózatosan izgalmas volt. Azután moziba mentünk, olyan filmre, és a fülledt nézőtéren is... khm..., majd a nő javasolta, hogy tűzzünk el siklózni, mert ő imád szeretkezni ég és föld között, erre én már könyörögtem, hogy tegyük el ezt a programot a jövő hétre. Másnap kit látok a stúdióban, a vágószobában? A munkahelyemen?! Illetve nem is láttam, mert huhhsötét volt, csak valahogy felismertem, amikor az ölembe ült, és a szoknya alatt nem volt rajta semmi. Rém kínos volt! Úgy megizzadtam, hogy öt perc alatt kifogytam a legjobb öltönyömből. Alig bírtam megszabadulni attól a nőtől! Még hónapokig rettegésben tartott. Hol itt bukkant fel, hol ott, csakis a legalkalmatlanabbkor. Egyszer egy fogadáson épp a hidegtálat villáztam a büféasztalnál, amikor valaki elkapott a terítő alól. Nem ecsetelem! Nem vagyok se prűd, se bigott, kipróbáltam én már utcai nőket is, de csak nem kevesbedtek a gátlásaim. Pedig még herpeszt is kaptam az egyiktől, nem orálisat. Az nagyon fájdalmas fajta herpesz, hosszú időre lehetetlenné teszi, de legalábbis nehezíti a nemi életet. Mert ugye, az a szexfigura a legkevésbé sem nevezhető könnyűnek, amikor a férfiember herpeszállásban kénytelen... Egyszóval híre ment annak, hogy a családalapító hajlamú nőkkel szemben előnyben részesítem mind a hobbiból, mind a gázsiért szerelmeskedőket. Bigotti zsebkendőt rántott elő sortja zsebéből, és leitatta vele a homlokát függönyöző verítéket. Főként az alattunk heverő takarót, vagy a fűben ugrándozó tücsköket, bogarakat nézte. – Nemrég az egyik ismerősömtől vettem egy fiolányi csodaszert. A Szextázis nevű pirula szörnyen sokoldalú. Még a döglött oroszlánt is életre kelti, és elképzelhetetlen önkívületet okoz. Na, természetesen nem a tiszteletreméltó barátnőmhöz fordultam vele, hanem megint pornólapba fektettem, és nekiálltam válogatni a kínálatban. Szörnyen ideges lettem! Nem tehetek róla, engem kihoznak a sodromból a szexferdék. Vis Major, te most ne is figyelj ide! Azt írja egy pedofiliás: Lolitákat keresek, fiút és lányt is. Ha jól tudom, a törvény nem barátja az ilyesminek!? Ez pedig nyomtatásba adja a perverzióját! A zsaruk nem olvasnak pornómagazinokat? Kötelezni kéne őket, munkakörileg! A másik szexfurcsa ajánlkozik: szívesen ott állna kamerájával a nászi ágy végében, igény szerint be is szállna! Aztán: házaspár keres másik házaspárt, egymás előtti szeretkezésre, esetleg csereberével. Kyra, magát felvillanyozná a tudat, hogy egy fickó állig erekcióban meredezik az ágya fölött, és letévézi a... khm közben?! – Az nem, de a másik dologról majd kikérem a szamuráj véleményét. – A kvartettről? – kérdezte az említett. – Halálra idegesítene, ha folyton átszólnának a szomszéd ágyról, hogy tré a stílusom, pláne, ha igazgatnának. Bigotti felemelte a pillantását, egészen a vállunk magasáig, és kihúzta magát térdeltében. – Te meghirdetnéd, hogy pasast keresel nőd örömére, extra méretekkel?! Plusz ama kikötéssel, hogy te is jelen lehess? Hát maga, Kyra, felhajtana-e leányzót a párja gyönyörűségére, esetleg leszbikust? Pacákokat 1+l-hez? De nem erről akartam beszélni, hanem a Szextázisról. Választottam egy mókuskát a palettáról, kivettünk egy hotelszobát, lenyeltünk egy-egy tablettát – és tényleg! Azt a kéjhömpölyt! A pirula nélküli és a pirulás szex között az a különbség, ami a kalapács és a szögbelövő között, vagy hogy a szakmátokba vágó hasonlattal éljek: az elöltöltős puska és a géppisztoly között! Sokfelől hallottam, hogy az ember a képességei milliomodrészét se használja ki, hogy hihetetlen energiák szunnyadnak bennünk. De én ezt nem hittem el ama napig! Nem bírtuk abbahagyni! És közben nem érzékeltünk semmi egyebet! Igazság szerint egymást se, csupán egymásét. Azt hittük, hogy repülünk! Máskülönben tényleg repültünk, ugyanis szenvedélyünkben átszakítottuk az erkélykorlátot. Szerencsére az első emeletről indultunk, és az étterem terasza volt alattunk, nyitott napernyőkkel, úgyhogy nem a mártásos tálban landoltunk. Visszafelé siettünkben sem szünetelt hancúrkedvünk, majdnem rá is csellóztunk, hogy nem jegyeztük meg egymás arcát, de aztán aszerint tájékozódtunk, hogy ruhás vagy ruhátlan-e az utunkba kerülő szexobjektum. Ugyanis a ruhás visítozik és tabu. Volt még néhány, a pirula mellékhatásának tekinthető afférunk, nem megyek bele. Azután egy hétig feküdtem, és még most se vagyok igazán erőm teljében. – Mit szeretnél? – firtatta Vis Major. – Sajnáljunk, vagy irigyeljünk? Kunyeráljunk a piruládból? Jut eszembe, ismerek egy pszichiátert... – Nincs szükségem pszichiáterre! Teljesen normális vagyok! Na jó, ha megfeledkezünk a gátlásaimról. Egyszerűen képtelen vagyok kitenni magam olyan kapcsolatnak, ami házassággal végződhet! Azok a nők, akik igénylik az udvarlást, addig veszélytelenek, amíg nem szexeltél velük, mert akkor egyből teherbe esnek, és jönnek a frigyeléssel. Igenis törekszem arra, hogy komoly kapcsolatot alakítsak ki, komoly nővel! Hosszan teszem a szépet, hogy minél alaposabban megszondázzam a természetét. Hajlamos-e a rögtöni fogamzásra, mennyire akar

férjül fogni? De hát a nők kiszámíthatatlanok. Ezer év se elegendő a kiismerésükhöz. Reménytelen! Ott vannak például a filmsztárok. A nők úgy bánnak velük, mint a marionettbábokkal. A nyomom palik nem győznek állandóan újra meg újra nősülni! Hol a szkriptes kislány esik teherbe nekik, hol a vágóasszisztens. Hol meg a nevelőnőjük, persze nem az őket, hanem a már meglévő csemetéiket nevelgető. És még az idősebbek és tapasztaltabbak se biztosíthatják be magukat az ellen, bárhány feleségük legyen is, hogy lépten-nyomon a nyakukba ne ugrándozzanak ismeretlen kamaszlányok, papa! üvöltéssel! Ha én egyszer házasságra adom a fejemet, akkor nem muszájbecsületből fogom tenni, hanem szerelemből! Mennél híresebb vagyok, mennél több a pénzem, annál többen ajánlkoznak mellém nőnek, barátnak, üzlettársnak. Egyre több meghívást kapok, egyre flancosabb miliőkbe. Pár nappal ezelőtt például egy fenemód enteriőrös helyre voltam hivatalos. Ott még a komornyik is drágább cuccban feszített, mint amennyibe a rajtam lévő szmoking került! Rémesen feszengtem a nímandságomtól. Pedig a bankvezér házigazdától az akármi-ügyi miniszterig, mindenki roppant kedvesen bánt velem. Úgyannyira, hogy az egyik illusztris illető félrevont, konyakozgatott velem, és azt puhatolgatta, miként viszonyulok a nemiség izgalmaihoz. Az persze beszélgetés közben hamar világossá vált számomra, hogy a fülébe jutott a privát szexfilozófiám. Nagyon érdekelt, mire megy ki a tapogatózás. Nem csupán a téma műfaja miatt, hanem azért is, mert ragadozó állat ám a magamfajta! Mindig azt is nézem az emberekben, mit rejtenek megírhatóság szempontjából, és ez a fickó igencsak tollravaló volt. Amolyan rohadt sok dohányom van, most akkor miben is legyek dekadens!? jellegű pali. Szóval úri passziókról fecserésztünk, adtam alá a lovat, és szívtam belőle az infókat. Már láttam magam előtt a következő filmet, amelyben egy hozzá feltűnően hasonlító egyén fogja kifigurázni önnönmagát, persze nem direkte. Amikor egyszerre csak a következő kérdést intézte hozzám: nem unom-e még, hogy a szexlapokban fűnek-fának felkínálkozó, szétnyűtt spinekre pocsékolom értékes férfierőmet, holott ennél kifinomultabb gyönyöröket is habzsolhatnék?! Sosem vágytam-e még arra, hogy erőszakkal tegyek nőt a magamévá? Teljesen megcsuklottam! Nekem még az életben nem volt rendőrségi afférom, még a parkolóórát se vágtam át soha! Nemhogy nemi erőszak! Fizető szexszolgáltatást is csak az érdekesség kedvéért vettem igénybe, alig néhányszor, elvégre a pornólapokban hirdető csajok ingyen és házassági ígéretek nélkül borulnak a térdeimhez. De a fószer csak szívózott. Hogy nem vágyom-e, legalább titkon másféle izgalmakra? Nem, feleltem, rondán venné ki magát, ha a sitten írnám a további forgatókönyveimet. A pacák kinevetett, hátba veregetett, és még közelebb hajolt hozzám, szólván: amit ő ajánl, az nem az, csupán olyan. Nincs zsaruveszély, csak nő van, aki ugyan nem akar az enyém lenni, mégis megkapom őt, és az egészben éppen ez a mámorító. Megittam még egy-két pohárkával, és közben rátok gondoltam, arra, hogy hol a fenében vagytok ilyenkor!? Amikor az ilyen pacákokat kéne összeszedni, nyársra döfni, felnégyelni, máglyán eltüzelni, hamvaikat a szélbe szórni! Bevallom nektek, ingerem támadt, hogy ott helyben lefejeljem a tagot, a moziban látott módon, de aztán inkább úgy tettem, mintha roppantul érdekelne az ajánlata. És most ezért ülök itt. Hát elnyöszörögtem végre! Holnap estére jelmezbálba hívtak, méghozzá egy palotába. Mert a borsos tarifában a hangulatos környezet is benne foglaltatik. Azt is megválaszthatom, hogy a zeneszalonban, a budoárban vagy a kínkamrában óhajtom-e magam alá gyűrni a nőt. Arra gondoltam, hogy nektek adnám a meghívómat, és valamelyiktek, vagy egy harmadik zsaru odamehetne helyettem maskarásán, és megbilincselhetné az egész beteges társaságot. Vis Major nem adta jelét örömének. Kissé hitetlenkedő arckifejezéssel üldögélt a takarón, alig viszonozva Bigotti zavart-szégyenkező pillantását. Ami engem illet, rohangálhatnékom támadt. – Hogy hívják a holnapi házigazdát? – kérdezte a szamuráj pókerhangon. Kis híján felsikoltottam: hogy hívhatnák másként, mint Jardinnek? Bigotti így felelt: – Ducato. Felix Ducato, a gyémántkereskedő. Már mindene megvan, és még mindig dől hozzá a lé. Holnap este speciel rokokó pompával vágyja elűzni mérhetetlen unalmát. Én máris rosszul vagyok! Biztos, hogy reggelre kórházba szállítanak, és legalább egy hétre ott fognak. Nem vagyok zöld? Vagy legalább sárga? Ha még nem, esküszöm, egy órán belül hupira sárgulok! Eltökéltem. Sürgős vérátömlesztésre van szükségem. Miért fizetem a betegbiztosítást?! – Nyugi, ne hecceld magad! – Te könnyen beszélsz, téged kiképeztek mindenféle brutalitás ellen! Engem ki véd meg?! Ha kitudódik, hogy eljárt a szám, kivágják a nyelvemet! Ezt persze nem közvetlenül ígérték, csupán elejtettek néhány szót arról, milyen bajok érnék az illetőt, aki világgá kürtölné az ő kis aberrált hobbijukat. Ezért fordultam hozzád, barátilag. Úgy látom, engem sokkal jobban felháborított a mocsatos perverzió, mint benneteket. – Holnap menjen bálba. Aranyozza be az estéjét – tanácsoltam. – Közben nagyon tartsa nyitva a szemét és fülét. – Ha elmegyek, akkor meg kell tennem a kiválasztott rabnővel, amire elköteleztem magam! Képtelen vagyok! – Kik a közvetítők? Név szerint? – Nem emlékszem az ipsék nevére. Azon az estélyen legalább hetven embernek bemutattak. Mire eljöttem onnan, annyira zúgott a fejem, hogy a saját nevemet is a jogosítványomból kellett felidéznem. Kész, én megtettem a magamét! Leróttam állampolgári kötelességemet! A rendőrség értesítve van. A tanú teljes névtelenséget és sértetlenséget követel! Már itt sem vagyok, nem is láttalak, nem is ismerlek benneteket! Súlyos az állapotom. Herpeszem van. Kvázi összeköltözött velem, az biztos, hogy együtt alszunk. Megyek, leműttetem! Befekszem az

intenzívre! Száguld a pulzusom! Beteg vagyok, meglehet, gyógyíthatatlan. Bigotti csakugyan a pánikig gerjesztette magát. Azután a szárazföldre lábaló, libabőrös, szederjes szájú serdülők felbukkanása folytán lehetősége nyílott a relaxálásra. Bogart az egyik törülközőre lecsapván, fürgén bebábozódott, s közben vitustáncolt a didergéstől. Richie a vizes bőrére ráncigálta fel a „Semmilyen környezetszennyezés nem képes felvenni a versenyt a zoknimmal” feliratú pólóját, és csatlakozott a hideges ugrabugrához, a fogaik összekocogtatásával rögtönzött citerazenére. Titanic nem vacogott. Többliternyi lucskot tartalmazó bundáját ránk rázva, békamód elterült mellettünk, és túlzihálta a vacogókat. – Saját csemeték? – kérdezte Bigotti, a fejét kapkodva, nem tudván, melyikünktől érdeklődjék, majd rendreutasította magát. – Bocsánat, de lehetetlen. Netán öcsikék? – Igen – hagyta rá a szamuráj. – Gyere, elkísérlek a kocsidhoz. Míg ők elvonultak, és a fiúk dadogva étket követeltek, belém hasított néhány felismerés. Heves izgatottságomban alig találtam a gyümölcsöskosarat. Külön-külön járgánnyal téptünk az irodához, mint általában, hogy reggel ne legyünk összeláncolva. Utamat csupán fél percre szakítottam meg: beszereztem egy pornólapot. Úgy tetszett, hajmeresztő ötleteim előadásával meg kell várnom, míg kettesben maradunk a szamurájjal a zsandármobilban. Csaknem szétvetett az izgalom. Vis Major jóval előttem indult, mégis sikerült elsőként megérkeznem. Szóló betoppanásomból az egyébként is derűsnek rémlő Venessa a különélésünkre következtetett, és még jobban felvidult. Telehajigálta cukorral a kávéját, majd eszébe ötlött, hogy nem így szereti, és elcserélte a tartó mellett sorára váró Blickkel. Végignézvén rajtam, szeme megakadt a gyönyörűbbik bokámon. – Ez igen! – fitymálkodott. – Azt hittem, már képtelen újabb hülyeséget kitalálni feltűnési vágyának kiéléséhez. Ne is csodálkozzék, ha egyszer elkapja néhány tahó! Jelzem, én boldog lennék. Volna szíves elfogadható rendőrkülsőt produkálni éjszakára? – Tekerd kapcába – ajánlotta Sidney. – Apropó! – csettintett Ryan. – Ma délután tiszteletét tette nálunk a százharminc kilós apósom. A hasa percekkel előtte érkezett. Azután apuka is belépett, és egyenest a fotelnak tartott, a gyanútlanul alvó macska iránt! Nejem sikoltott, későn. Apuka a cicusra rogyott. Ha látni akarjátok, mi maradt belőle, elfaxolom szegényt. Kyra felragasztós tetkónak használhatná a másik bokáján. Leültem asztalomhoz, és meghámoztam az elővigyázatosan gumibugyiba csomagolt magazint. A hirdetésekhez lapoztam. Abban a biztos tudatban, hogy rögvest megoldom az eltűnt nők ügyét. Az első, amit megleltem, a Lolitákat keresek, lányt és fiút is szövegű agyrém volt. Rendőrért kiáltottam. Azután elmerültem az érdekesebbnél változatosabb ajánlkozások között, melyeket amatőr akt- és szervfotók igyekeztek még vonzóbbá tenni. Az egész alakos képek szereplői eltakarták arcukat: maszkkal, újsággal, kalappal, legyezővel. A jobbára frizurátlan altestek nem igényeltek inkognitót. Az egyik illusztráció fölött hosszan elkönyököltem. A tömeges biszexért epedőket kereső páros hölgytagjának inkontinenciáján még átsiklottam. Hanem a – szintén deréktól lefelé megörökített – hancúrtársa egész egyszerűen lenyűgözött: a hájasan lógó hasú, fonnyadt combú flótás ócska papucsban állt a lepra fürdőszobában, a felcsapott deszkájú fajansz fölött, és... – Tüzesen vizelek jeligére – dünnyögte mögöttem a kandi Blick. – Kicsit elképesztő – leheltem. A többiek is körénk gyűltek. – Minek ez neked? – érdeklődött Titus. – Az utolsó szalmaszál? – Keresek valamit. – Kikövetkeztettem – bólintott. – Feketét? Fehéret? Tarkát? – Inkább kávézgassatok! Miért itt kell donganotok?! Mi abban a szenzációs, hogy megmerülök a szakirodalomban? Sidney a jobb vállam fölött áthajolva böngészte a szövegeket. – Ehhez képest a telefonfülkék és a nyilvános vécék falfirkái irodalmi klasszikusok – nyögte. – Kész szexnyomor. – Ez a négyes kéjvíkend nem fér a fejembe – szólott Ryan a másik vállamnál. – Mit kezdenek egymással két teljes napig? A gruppent letudják tizenöt perc alatt. Miután mindenki megvolt mindenkinek, a két ipse a dobozos kenyeret kapja marokra, és leülnek a tévét bámulni, rágcsálni, böfögni. A csóri csajok még a hajcsavarót is berakják, aztán irány a konyhagálya. Végül jön a legyünk inkább barátok. Vagyis sose lássuk egymást. – Szomorú vígjáték – jegyezte meg az észrevétlenül érkezett Vis Major, szintén hátulról. – Mi folyik itt? – érdeklődött Venessa. Ugyanonnan. Lapoztam. Engem felcsigázó hirdetést a következő oldalakon sem találtam. Elcsüggedtem, de nem estem kétségbe. Tovább dédelgettem Vernon Jardinnel kapcsolatos ötletemet. Blick mellém tenyerelt. Látván, hogy üveges tekintettel bámulok magam elé, végignyálazta a lapot. Azután az egész társaság lecövekelt egy különösen akciódús fotósorozatnál. Főként füttyögés, röhögés hallszott a hátam

mögül. Egyikük azt találgatta, hány marék szilikont szorongatna, ha megragadná a közszemlélt kebleket, másikuk irigyen felsóhajtott: ez a fazon tutira úgy hajtja el magáról a legyeket, mint a ló. – Tudjátok, mi lenne vércikis? – kérdezte Sidney. – Ha most belépne Lasalandra, és sorakozót rendelne el. Tiszta égés! Állnánk feszes vigyázzban, dudorral középütt, pírral orcánkon. A főnök meg kérdezné: Mi ez itt, uraim? Sátortábor?! Míg ők laholtak, Pralin a fejem fölött átnyúlva elkapta az újságot, miszlikbe szaggatta, és körém szórta a cafatokat. – Még tallózgattam volna benne – dünnyögtem. A rovargyűjtő szempár fekete csóvát lövellt felém. – Legszívesebben megfojtanám magát! Ha azt hiszi, hogy simán csak gyűlölöm, semmit sem tud az érzelmeimről! Ne merészeljen még egyszer ilyen szennyet behozni ide! Az ilyen mocskos, undorító, ocsmány lapok terjesztik az erkölcsi fertőt! Ha tehetném, betiltatnám valamennyit! – Nem kötelező nézegetnie – közölte Blick. – Mondja le az előfizetést. Venessa mélyet lélegzett, majd felhörrent, mintha almacsutka akadt volna a torkán. Két kezét szívére szorítva levegőért kapkodott. Arca valósággal elkékült. Az eminens szamuráj elsősegélyért indult. Térült-fordult, hozott egy pohár vizet. Pralin félretolta a kezét. Végigmért engem, majd a többieket. Mire végzett, korábbi jókedvéből morzsányi sem maradt. – A mocskos újságok és filmek tehetnek arról, hogy a tahók nem bírnak magukkal! Megnéznek pár ilyet, azután azt hiszik, minden nő az övék! Ezért van a rengeteg betegség, erőszak, gyilkolás! Tisztességes nő ki sem teheti a lábát az utcára, mert odakinn nyüzsögnek a bestiális állatok! Utálom ezt a rohadt fallokrata társadalmat! Maga bezzeg nem fél, Kyra! Pedig magára is sor kerül! Imádkozom érte! Remélem, látták a tévében azokat a felháborodott asszonyokat, akik úgy döntöttek, véget vetnek a hímek rémuralmának! Éppen itt van már az ideje! Két mocskos disznó máris elnyerte méltó büntetését! Vegyék tudomásul, cseppet sem háborít fel, sőt: óriási megelégedésemre szolgál a vesztük, nem beszélve annak módjáról! Éljen! Ha nem tartanám észben, hogy a rendőrség a kenyéradó cégem, arra biztatnám magukat, ne siessenek elkapni a tettest, ha az történetesen az orruk előtt lövöldözne, akkor se! Vis Major megfogta Pralin vállát. – Idd meg a vizet – kérte szelíden. – A szobádba kísérlek. A szamurájt bálványozó pasasok arcára kiült a döbbent iszonyat. S hogy ne kelljen ezt kimutatniuk, mindannyian lázas készülődésbe kezdtek. Felöltötték a hónaljtokot, betáraztak, nyakba akasztották jelvényüket, kabátot húztak, cipőt fényesítettek, orrot fújtak vagy vakartak. Én is felcuccoltam, majd a vállamra vetettem a privát görkorit rejtő tatyót, abban a reményben, hogy hajnaltájt lesz időm gyakorolni. Venessa elkortyolta a vizet, ám az itóka egyáltalán nem hatott rá higgasztólag. A háta mögé vágta a poharat, lesodorta magáról gyámolgatója karját, és hozzám ugrott. Galléromat elkapva üvöltött az arcomba. – A magafajták miatt van az egész! Egyszer úgyis szét fogom tépni magát! Mint azt a szennylapot! – Vigyázzon velem, én nem a szamuráj vagyok – figyelmeztettem hátrébb lépve. – Egyébként rajta áll az aurámon. Nagyon érzékeny vagyok rá. Leszállna róla? Pralin meghökkent. Ujjai meglazultak, keze visszarebbent. Eltorzult arccal fordult el tőlem, a többieket méregetve. – Hallották? Mindenki hallotta? Hajlandók tanúsítani? Ez a nő nem normális! – Paranormális – vigyorodott el Blick. Venessa eltűnődött. Vonásai enyhültek, a düh elfolyt róluk, helyet adott a csodálkozásnak. Csípőre tette a kezét, lassan körbefordult a tengelye körül. Egyetlen érte rajongó személyt sem fedezett fel a szobában. – Maguk engem hülyének néznek?! – sóhajtotta hitetlenül. – Dehogy – mondta az irgalmas szamuráj. – Mindenki látja, hogy kikattantál. Rengeteg hülyeséget összehordtál. Most menj a szobádba. Utóbb elnézést kérhetsz. Mi majd betudjuk annak, hogy rossz napod volt. – Háká nem ment el, csak nővé változott – suttogta Titus borzadva. – Maga engem ne hasonlítgasson ahhoz a szatírhoz! – rikácsolta Venessa. – Hálával és köszönettel tartoznak nekem! Nélkülem már régen kiesett volna a seggük alól az ócskavas felszerelésük! Kár volt lecseréltetnem a golyóálló mellényeiket! Azokkal együtt a maguk szavatossági ideje is lejárt! Egy emberként sarkunkon perdültünk, és kivonultunk az ajtón. Belátva, ám ki nem nyilvánítva: mielőtt teljesen megveszett volna, valóban szerzett magának néhány érdemet. Például azzal, hogy végigpróbálta lőhatlannak hitt lajbijainkat: stílszerűen, stukkerrel a kezében. Az egyik mellény fűrészporrá mállott a golyóitól, s ekként megbukott a vizsgán. Nem szívesen játszódtunk ama gondolattal, hogy ha ez éles helyzetben történik, vajon éppen melyikünk viselte volna a selejtes darabot. Azóta többen – az orosz rulett analógiájára – zsarulettnek becéztük e kelléket; Sidney golyónemállóra keresztelte át. Blick totálisan kiábrándult belőle, ezért úgy döntött, hogy lőharc esetén aranymosó szitát fog maga elé tartani, mert azon legalább ez-az fennakad.

– Inkább ne mondj semmit – szólt a szamuráj a kocsiban. A fene se érti, a nekednemeshetbántódásod mellett immár ez a lózung is idegesített. Cigire gyújtottam, mondván: – Ez pont olyan kényszerneurotikus szöveg, mint Schwarzenegger visszajövökje. Amúgy nem szívesen foglalkozom a pácienseddel, mert most inkább másfelé szörfözne az agyam. Talán megértőbb lennék iránta, ha kiderülne, hogy néhány fickó kegyetlenül összeverte, ne adj’ isten, megerőszakolta őt, de egy percig sem csodálkoznék. Venessa tipikus viktimológiai képlet. – Hogyan?! – nyögte. – Lapozzunk. Délelőtt, hazafelé mentemben, amikor a bankrablás miatt a kollégák minden kocsit megállítottak, a taxikat kivéve, eszembe jutott valami. A szamuráj megakasztott. – Térjünk vissza az előbbi ponthoz. Mi van Venessával? – Orvosra szorul. Vagy Bebermeyerre. Tényleg, a kínai adhatna neki valami sárgás vagy zöldes nyálat, amitől piszkosul megnyugodna, és felhagyna az utálkozással is. Esetleg keresztül-kasul tetoválhatná. Láttam a bigén, hogy bukik a tetkóimra. Tehát: igazoltatás szempontjából a taxik kevésbé érdekesek, mint az egyéb járgányok. És valószínűleg ugyanez vonatkozik a mentő- és tűzoltókocsikra is. Különösen békeidőben, ha a zsarutársak éppen nem keresgélnek menekülő bankrablókat, hanem csak úgy szúrópróba-szerűen csapolják félre az autósokat, némi szesztesztre, forgalmi engedély- és jogosítványnézőbe. – Mi van Venessával?! – Csak sorban! – Vele kezdted! Mondd végig, azután gyere a taxikkal! – Igazán nem vagyok hangyaleső, nem tudom, mi segítene az állapotán, úgyhogy hagyjuk. Az nyilvánvaló, hogy ideg-elmei eset. Viszont az említett taxidologról jutott eszembe, hogy Jardin... – Hogy értetted azt, hogy tipikus viktimológiai képlet? – rivallt rám életem értelme. Kettétörtem a cigit a hamutartóban. Néhány szikra a térdemre hullott. – Mi a bánatos francért kell vele foglalkozni? – érdeklődtem. A szokottnál néhány oktávval és decibellel feljebb. – Amikor sokkal fontosabb... – Mi van vele? – Teljesen hülye vagy, szamuráj. Egyáltalán nem érdekel a bige. Most nem. Épp ezért nem rakosgatom össze a minapi együtt érkezéseteket akárhonnan, a bitangul megvert kinézetét, a teázásotokat, nem kérdezem meg, hogy ha bántalom érte, miért titkolózik, miért nem jár el úgy, miként mások, akiket véresre brutalizáltak, holott ő aztán tudhatná, mi ennek a módja. Nem szöszölök azon, miért nem lehetett sportosan venni a szexújság fölötti röhigcsélést. Átmenetileg amnesztiát kapott tőlem. Más izgat. A szamuráj tovább vesszőlovagolt: – Miért ott kellett kiteregetned azt az istenverte lapot?! – Minek jött ki közénk, ha ennyire nem bírja az ilyesmit? – Ne haragudj, de még az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan csináltad. Ki akartad őt pukkasztani? – Zokon ne vedd: nem sejtettem, hogy ettől kipukkad! A lehető legdemokratikusabb újságot teregettem az asztalon: mindenki önként, szabad elhatározásából szerepel, kefél és pucér benne. Senki nem ütötte bele Venessa orrát. Régen, amikor még kisebbek voltak Derina fái, és ő anyaszülten napozott a kertben, csengettek ám tíz ujjal a zsaruk, mondván: vegyen magára valamit, legalább a fügebokorról, mert a szomszédja erőst háborog. Derina ledőlette őket a hintaágyra, ahol az imént vétett a közszemérem ellen, és ők szétnéztek onnan, és belátták: aki úgy akar felháborodni valamin, hogy ennek érdekében felmászik a karnisra, annak is a jobb felső csücskére, mert csakis abból a mennyezeti szobaszegletből láthatja a csupaszságot, az megdolgozott, mi több, a testi épségét kockáztatta érte, nyerje el jutalmát: háborogjék békével. Ezzel a zsaruk elnézést kértek, és elhúztak. Nem voltam túl zöld? – Venessa nem a firhangrúdon légtornázva szembesült a lapoddal, őt kitettétek a pornónak! – Oké, nem vitatkozom. Ki lett téve. Na és? Ekkora palávert két esetben csinál valaki: ha szerepel az ominózus lapban, és hirtelen elröstellte magát, vagy akkor, ha egy hang álló nap azt ordítozza a fejében, hogy tűzzel-vassal irtania kell mindennemű szexuális megnyilvánulást. Ha szerepel, nyugodt lehet: nem ismertük fel. Ha viszont az ordító hang esetével állunk szemben, kezeltetnie kell magát. Ha ezt agydoki hallaná, látatlanba kiadná a flepnijét. Úgy emlékszem, még te is figyelmeztetted arra, hogy enyhén szólva túlreagálta a dolgot. Mindent tisztáztunk? Folytathatom? – A viktimológiai képletre vagyok kíváncsi. – Ja persze. Venessa meglehetősen barátságtalan, zsigerből kinyilvánítja ellenérzéseit. Ha például az utcán sétáltában fintorogni kezd néhány tahó küllemű fickó láttára, ugyanúgy járhat, mint ha a félelmét mutatná ki: belekötnek. Akkor pedig ő verbális miskároláshoz lát. Mire borzalmasan betakarják. És ugyan a nőmagazinok legtöbbjéből fényképes karateleckét vehetne, Venessa aligha forgatja ezeket, ráadásul az önvédelmi edzéseinken sem szeret megfordulni, így aztán pont úgy megverhető, mint bárki emberfia, akinek csürhe zúdul a nyakába. Miért pont ezt kívánja nekem, ha nem ez történt vele?! – Szerinted ezért támadták meg?

– Biztosan elrebegte neked teázás közben, hogy miért támadták meg. Ha ennek ellenére még mindig bizonytalankodsz, konzultálj egy viktimológussal. Esküszöm, reggel elmegyek a pszichológuscéh pénztárába a reklámgázsimért! Már órák óta hajtom hozzájuk a kuncsaftokat! Bár szörnyen megrázó, hogy szegény Venessa kipukkant pár szolid pornóképtől, engem speciel az a szexuális szélsőség tart lázas izgalomban, amit nem néz el a törvény, ezért az ő tudtán kívül zajlik, szenvedő alanyok belekényszerítésével. Engedelmeddel visszatérek a fontosabbra. A szerfelett furcsa nézésű sorompócsőszök említették, hogy Jardin sűrűn jár taxival. – Na és? A taxizás törvénybe ütközik? – Mint már több ízben hangsúlyoztam: a taxi háborítatlanul mozoghat. Szintúgy a mentők és tűzoltók. E kivételezettség kijár a halottaskocsinak is. Na? – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a szamuráj. Immár élénken koncentrált a közlendőmre. – Tőlem persze Venessáról is locsorászhatunk. Imádott témám. Milyen kislánykora volt? Nem mesélt róla a szamovár mellett? – Nem lövöd fel a vércukromat a világűrbe, mert már rég fellőtted! Mi köze a taxinak meg a halottaskocsinak a kényszergésákhoz? – Figyelmetlenül hallgatod a hozzád beszélőt. Nem etikettes dolog, szamuráj. Ha valaki megtisztel a bizalmával, kortyolnod kéne a szavait. Holnap rabnőkkel édesített jelmezbál lesz Felix Ducatónál. Tegnapelőtt Jardinnél volt maszkabuli, a következőt megint másutt fogják tartani. A nőket szállítani kell. Valahonnan valahová. Ennek legbiztonságosabb módja, ha a gésatartók taxit vagy halottaskocsit vesznek igénybe. Nem buktathatja le őket közúti ellenőrzés, rablókeresés, vakvéletlen. A zsaruk tisztelegnek nekik. Az elkábított vagy megfélemlített nő pedig a csomagtartóban, esetleg koporsóban utazik egyik kéjhelyről a másikra. Azt sem volt még szerencsém említeni, hogy ma megismerkedtem a másik Jardinnél, Vernonnal is. Biztos, hogy benne van. Máskülönben nem tévedtem volna a ravatalozója elé. Nem láttam volna lovat a kapun. Nem éreztem volna tömjénillatot a Bertolddal kapcsolatos álmomban. Vis Major végrehajtotta ilyenkor szokásos piperettjét, az ötujjas fésülködéstől a szabadkezes borostagyomlálásig. A szépítkezés után kitört rajta dohányzási szenvedélye. Kíváncsi voltam, mit fog mondani, ha majd újra beszédképessé válik. Egyelőre hallgatott. Három slukkra végzett a spanglival. – Kit szeretek én?! – szűkölt fel nagyvártatva. – Erről is cseveghetünk – vontam vállat nagyvonalúan. – Kit szeretsz? – Ne szórakozz velem, Kyra! Ezzel a szöveggel akarsz odaállni Lasalandra elé, ezzel intézkedjen ő a házkutatási engedélyekről, miegyébről? – Pillanatnyilag nem Lasalandra elé vágyom. Látogassunk el Vernon Jardin hivatalába. Már biztosan nincs ott. – Ugye, nem azt álmodtad, hogy a halottasházban tartják a gésákat?! – Nem álmodtam, hanem hiszem. – Tudod, vagy hiszed? – Úgy fogalmaznék, hogy felmerült bennem ez az eshetőség. – Szédülök! – Hajts lassabban. – Ha jól értettem, a ravatalozóba akarsz betörni. Igen? – Ottjártamkor láttam egy csomó érzékelőt, komoly kinézetű zárakat. Szerintem szükségünk lesz Jazzre. – Jazzre?! – A szamuráj prolongálta a hajtépést. – Egy bűnöző segítségével akarsz betörni a hullaházba? – Úgy tudom, már leülte. Jelenleg rá is vonatkozik az ártatlanság vélelme. Egyébként is van egy hálatartozása veled szemben. Ideje, hogy lerója. – Be akarod ültetni őt ebbe a kocsiba?! – Ne idegeskedj, jelenléte nem kompromittálhat téged. Ezt a kocsit sem állítják félre a kollégák: ők ismerik, ha mégoly civilnek látszik is. Jazznél rátermettebb betörő nem él Fertő Cityben. Ha ő visz be minket, senki nem fog rájönni, hogy járt ott valaki. – Nem vagy normális, élet – suttogta hűdötten. Már éppen beadta volna a derekát, mikor Bambi jelentkezett, és borzalmas perpatvarba küldött minket. Holott már a mienk is ígéretesen borzalmasodott. Abban a városnegyedben nyírott sövények helyettesítették a kerítést, a hetente vágott fű smaragdosan zöldellt, apróbb-kisebb úszómedencék kékítették a kerteket, a kétszintes házakat gyakorta újrafestették, visszafogott jómód érzett mindenünnen. Az ott élő családok két-három gyereket neveltek. Az anyák háztartási tudnivalókra okították leányaikat, az apák beavatták fiúsarjaikat a férfilét rejtelmeibe, s azok már zsenge korukban képesek voltak tüzet gyújtani a flekkensütő alatt, autót hajszoltak, és a kerékcsere sem okozott nekik főfájást. Szombatonta a serdülők diszkóba indultak, szülőik kerti összejövetelt rendeztek a szomszédokkal. Abban a városnegyedben alig akadt dolgunk, ott kínosan ügyeltek arra, hogy a törvény tisztelve legyen, egymásra is vigyáztak a népek, ezt piramissajt-táblákon hírül is adták. A piktogramon joviális rendőrember karolt nénit, bácsit, kisdedeket, s felirat tudatta: itt szomszédfigyelő szolgálat működik. A kocsilopók, betörők, besurranok és szatírok óvakodtak háborgatni őket, és ha netán házon belül sértődött a törvény, az a falak közt

maradt; a szülők úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy csemetéik olykor kábítószertől zavarosak, viszonzásul a srácok nem firtatták, eleik miért szorongnak szüntelen. E helyt egész jól funkcionált az, amit társadalomnak nevezünk. A férfihad hangyaszorgalommal dolgozott a karrierjén, hogy megvehesse mindazt, amit a tévéreklámok diktáltak, jutalmul tücsökmód múlathatták a hétvégéket. Az asszonyok naphosszat hazavárták szeretteiket, és ha már minden csíramentesen ragyogott, ropogósra sült és lágyasan illatozott, kiültek a medence partjára kedvelt nőlapjukkal, melyből valaminő választ meríthettek a lelkűk mélyén motoszkáló kételyekre: életről, családról, szerelemről, szexről, harmóniáról. Széplett e felszín, s csupán néhol volt mélye: hallgatag. Ott sem élt két egyforma ember, ám mert neveltetésüknek hívőn arra törekedtek, hogy hasonlítsanak, nap mint nap erőszakot tettek egyéniségükön, amely folyton önmegvalósítani akart. Ebből számos – többnyire szabad szemmel nem látható – konfliktus származott, ezek meg- és feloldásában buzgón segítettek a lélekorvoslással foglalkozó szakkönyvek, némelyük egészen eretnek módon azt tanácsolta: légy az, aki vagy! Volnék, ha lehetnék, ám a körülmények nem engednek, sóhajtoztak a családanyák és a szobájuk magányában fejlődő szervezetek; a férfiak kevesebbet bíbelődtek effélével, pénzkereséssel lévén elfoglalva. Ebből is kitetszik, hogy errefelé sem aludt az ördög, s álmatlanságában nem hiába törte a fejét gonoszdi csínyeken. Időnként sikerült összehoznia egy-egy rendkívüli eseményt, amiről aztán hetekig csereberélték az eszmét a negyedlakók. Hol egy férj csomagolt s távozott elszánt tekintettel, vérmes életreményektől megcsordult kebellel, minden talmiját hátrahagyva a titkárnőjéért; hol egy asszony rúgta fel émely boldogságát, elhúzván egy loncsos bozontú popsztár vége-hossza nincs limuzinján; hol egy kamaszlány nem jött haza többé, rádöbbenvén, hogy spártai eszmeiségű kommunában akar megvilágosodni, patkányon és vízen; hol egy legényesedő fiúval hitette el az álnok drogpirula, miszerint sebesség teszi a vagányt, hogy azután egy lekváros üvegben is elférjenek földi maradványai. Megesett, hogy rendőrök jöttek el valakiért, rögtön utánuk a tévések is megérkeztek, és a szomszédoknál firtatóztak: tényleg nem tűnt fel nekik, hogy az illető olyan furcsa, némelyik teliholdas éjen fekete zsákot cipel a vállán, és mély gödröt váj a kert végében? Egyszer előfordult, hogy éteri ködből szőtt alak jelent meg egy úrnak, parancsolván: likvidáld a gyermekeket, mert egyikük maga az Antikrisztus, ördög tudja, melyikük. A meglátogatott személy rikító plakátokon tette közzé, mely napokon fog tisztogatást végezni a sátánveszélyes övezetben. Elméjének immár gondját viselik, állapota javulással kecsegtet. Egy aszalt szilva kinézetű, alkohollal mumifikált, saját állítása szerint majd’ háromszáz éves aggastyán kocsmaszerte mesélgette a környék históriáját. Azon időkre emlékezgetett legszívesebben, mikoron még lassúdad áramlott medrében a kényelmes idő, és önnönmagukat komolyan vevő évszakok váltakoztak: télkor hó hullott, tavaszkor pitypalatty; a népek lófogaton jártak, az asszonyok otthon sütötték a kenyeret, a férfiak éltették vagy vesszenezték uralkodójukat, a könyvüzlet volt a városrész központja, és mindenféle bajra ismert teafüveket a patikus. A mézédes nyarakon komédiások rágtak csepűt a parkban, a kicsiket muzsikáló körhinta bűvölte, és a fülemülefüttyös éjféleken vágyódón felnyerített az a sok gyönyörű, buta pofájú ringlispíl-ló. A közvilágítás kifogástalanul működött. A járdaszélen sorakozó lámpák mézgasárgás fényéből kevesnyi a pázsitos kertekbe is eljutott. Az egyik ölig érő kapuban papundekli gólya álldogált, répapiros csőrében igazi játékpólyást ringatva, gyermekszületésről értesítvén az arrajárókat. A diákkorú környéklakók az erkélykorlátra, vagy a maguk ácsolta bitóra aggatott iskolatáskával, és rühellt tanáruk enyhén megbecstelenített portréjának felkötésével ujjongták a vakációt. Az egyik hajlék bejárati ajtaján ünnepélyes színű rongyokból varrt, vattával kitömött, egymást ölelő mátkapár lógott, esküvőről hírt adván. Néhány épülettel távolabb, a garázs előtt rózsaszínű szalaggal átkötött, hatalmas masnival ékes, krumpligömböc kiskocsi állt, alighanem a ház asszonyának születésnapi ajándéka. Szokatlanul sokan jártak az utcán, és mindenki egyazon irányba tartott. Ugyanoda, ahová mi igyekeztünk. Az úttest közepén hagyott járgányok hanyagul levetett volta sejteni engedte, hogy feldúlt csapat ostromolta meg a hajlékot. A bezúzott ajtó és a törött ablakok tanúsága szerint a perpatvarnak minősített esemény a családi fészekben vette kezdetét, majd azt kinőve a szabadban folytatódott. Az érdeklődő kívülállók a túloldali járdán gyülekeztek. A kocsiból kipattanva azt érzékeltük, hogy tucatnyi deli legény puszta ököllel mészárol egy negyvenesforma férfit. Akik nem fértek hozzá, azok a kerti bútort rongálták. Egyikük éppen végzett a flekkensütő szétverésével. Tanácstalanul riadt tinédzserlány rohangált közöttük sikoltozva, olykor valamelyik ifjú vállába csimpaszkodott, hogy lerántsa őt a rogyadozó férfiról, olykor viszont ő is a meglehetőst szenvedő alany fejét püfölte. Vis Major emelt basszbariton hangon bemutatkozott, és csillapító szókat intézett hozzájuk. Foganat nélkül. Ekkor a levegőbe lőtt, figyelemfelkeltés céljából. Fel is figyeltek ottlétére. És szemlátomást nem bűvölte el őket a rendőrség emlegetése, de még a pisztoly látványa sem. Úgy rémlett, másféle igézet ejtette rabul őket. A suhancok eldobták a magzati pózba gömbölyödött férfit. A szamurájra rontottak. Némelyikük puszta kézzel rohant felé, mások fegyverként forgatható tárgyakat ragadtak

a kezükbe. A zavart tekintetű lány tétovázott, idegesen simogatva arcába csüngő hosszú haját. Rángatózó forgolódással méregette a földön vonagló férfit és a százkilencven magas jövevényt. Kíntöprengett, kit öljön vagy védjen meg elsőként. E két különböző késztetés addig ütötte egymást a lelkületében, mígnem bedühödött. A férfihoz futott, lehajolt mellé, felültette, majd ököllel az arcába vágott. Hozzájuk léptem. A szamuráj eltette a stukkert, mint hatástalant. Laza csatapózba állt, előkészítve további érveit. Főként a méteres nyársvassal üvöltve nekirontó filkóra koncentrált. Beszélt is hozzá, ám beláthatta: hasztalan. A felé száguldó nyársat két tenyere közé zárta, elmozdította a kiszemelt irányból, eközben közelebb került a támadóhoz, és felütötte könyökét annak arcába. A flótásnak több se kellett: legott elájult. Vis Major a vasat félrehajítva várta a többiek rohamát. Lesodortam a lányt a védekezésképtelen férfiról. Térdre buktattam, és hátracsavartam karjait. Észvesztőén sikoltozott, de a szamuráj ökleit kóstolgató predátorok nem siethettek a segítségére. Hirtelen elnémult, mintha elszakadtak volna hangszálai. Arca eltorzult. Előrehajolt, és öklendezni kezdett. Tajtékos nyálat köpött a fűre. Hangosan erőlködött, csuklott. Kezemben tartott ujjait hóhidegnek, nyirkosnak éreztem. A magzati tartásba görbült, vérző testű férfi nyögdécselve a hátára hanyatlott, majd tovább kínlódott, és oly esetlen-keservesen, miként a teknős, hasra fordult, és bonyolult előkészületeket tett, hogy térdre küzdje magát. Végre a lány megszabadult gyomortartalmától. Liternyi habos, szürke levet adott ki magából, majd lihegve elnyúlt benne. Odébb húztam testét, az oldalára fordítottam, azután a férfihoz léptem. Megragadta a kezemet, és belekapaszkodott, hogy felálljon. Mondtam neki, mindjárt megjön az orvos, ne erőlködjön. Vérnyálkás ujjaival az enyémekbe fogódzva feltérdelt. – A lányom, Salma – intett a hányadéka mellett görcsösen kígyózó kamasz felé. Püffedt arca nem sebzettnek látszott, hanem eleven sebnek. A szamuráj végzett az ostromlókkal. Ekkor a bámészkodók köréje gyűltek, és egymás szavába vágva biztosították őt a történtek miatti felháborodásukról, valamint arról, hogy egyik garázda fickó sem idevalósi, és ez a környék először ért meg ilyen förtelmet. Salma apjának alig érthető szavaiból kivettem, hogy a lány este elhozta fiúját. Leültek mellé, vele tévéztek és kóláztak, feltűnően feszengtek és szörnyen izzadt a tenyerük. Azután a fiú kinyögte, hogy kézkérőbe jött, és a lány azonnal igennel felelt. Ám az apa szólott: korai még az esküvő, előbb be kéne fejezni az iskolát. És azt is felemlítette, hogy rossz szemmel nézi a vőjelölt életstílusát: a piálást, kábítózást, falkányi lármás haverját. Ne értsék félre, nem tiltja el őket egymástól, Salma-t semmitől, amit kipróbálni vágy, azt kéri csupán, várjanak még a kézfogóval. A fiú kiment a házból a telefonjával, hölgyével. Öt perc múlva befutott a zsongó elméjű különítmény, hogy a maguk módján újratárgyalják a lánykérést. Megérkezett a mentőkocsi. A férfi elengedte a kezemet, s azt mondta: nem értem. Jazz csöppet sem örült nekünk, amikor beléptünk törzshelyére, a Lila Ujjhoz címzett lebujba. Olyannyira nem ujjongott fel tőlünk, hogy úgy tett, mintha sosem látott volna bennünket, mi több: most sem látna. Lekönyökölt a korsója mellé, elvakosította tekintetét, és csakis a mögötte álló, hangszerével fülhallomást érzéki viszonyt folytató, angyalhajú, angyalarcú, démonian játszó szaxistát vette tudomásul. Mellé telepedtünk, a fehér konyharuha-kötényes pincértől sört kértünk, hallgattuk az örömzenét, és az nem is kívánt tőlünk egyebet; cserébe kisimogatta idegeinkből a feszültséget, kellemesítette hangulatunkat, tiszta szépségben fürösztött minket. Midőn a szaxis pihenőre vonult vissza, Jazz továbbra sem észlelt bennünket. – Menjünk a fenébe – mondtam a szamurájnak. – Úgysem tudná megcsinálni. Ehhez még ő is csecsszopó. – Gondolod? Mégsem egy bank szuperőrzött páncélterméről van szó! – Nézz rá! Jazznek annyi. Totál alzheimeres. Kár a pasiért! Ha éppen nem betörőzött, akkor ő volt a társaság színe-java. Most meg itt gubbaszt. Záráskor majd a székkel együtt őt is az asztalra borítja a takarítónő. Vis Major felsóhajtott. Kortyolt a sörből, megérintette a kezemet, és fogva tartotta. – Majd keresünk valaki mást, nála jobbat. Ha egyszer annyira be akarsz menni oda, szeretném, ha teljesülne óhajod. Ha pedig elkapnak, firtatni, mit kerestünk ott, utóbb a sittre is együtt megyünk. Az lesz ám a nászút! Jazz szemhéja megrebbent. Torka köszörülésre szorult. Miután behangolt, megfogta a korsót, és nyelt belőle. Harmincas évei végén járó, megnyerő külsejű fickó volt. Rövidre vágott szőkésbarna haja csillámosan őszült. A tarkótájékán hosszúra hagyott tincsek harmincezer vékony afro-copfocskában himbálóztak a hátán; aki ezeket odaadóan befonta, valószínűleg mindannyiszor megőrült, mire végzett. Ovális formájú arcát magas, tiszta homlok ékítette, miként nappalit a márványkandalló. Elegáns ívű szemöldöke alatt olyatén szempár kéklett, aminő áttetsző, tündöklő, irizáló kékséget eleddig csupán a kevély játék babák üvegszemén láttam. Mozgékony, könnyen fintorgó

száját ápolt bajusz rejtegette, széles állat szakáll borította, a hajával egyazon színű. Bal fülében francia módon ölelkező párt ábrázoló ezüstfüggő fityegett, nyakában jócska tűzopál követ markoló sárkány lógott. Apró kockás betétekkel feldobott cipzáras farmeringet viselt, a cipzárt használaton kívül helyezve, miáltal megtekinthetővé vált feszes bőrű, esztétikus mellkasa. – Oké, szamuráj – sóhajtottam, szememet elfordítva a Jazz kínálta látnivalókról. – Menjünk Blazerért, ő majd segít nekünk. – Az egy kontár! – mondta Jazz, az asztalhoz koppantva a korsó fenekét. – Nem vagy beteg? – kérdezte Vis Major. – Már azt hittük, kórság irtogat. – Hová készültök? – Hagyjuk – legyintettem. – Nem neked való, te túl finom és érzékeny vagy az ilyesmihez. Meglebegtette előttünk az ujjait, mint egy dicsekvő zongorista, akár egy játékos varázsló, vagy művészetére hiú betörő. – Én vagyok a legjobb, nagyon jól tudjátok. Nincs az a zár, ami meg ne nyílna nekem, miként egy szerelmes nő. Jazz kedvelte az ilyenféle hasonlatokat; úgy általában a nőket, gyengéden törődött velük, és azok akkor is megtiszteltnek érezték magukat, midőn sűrű könny-hullatás közepette odábbállt mellőlük. Még hetekig küldték utána az őt vigasztaló illatos levélkéket, szárított rózsavirág melléklettel. – Teljesen törvénytelen? – érdeklődött. – Ha elkapnak, tiló alá visznek – bólintott a szamuráj. – Levágott fejünket karóra tűzik a varjaknak. Törzsünket felszögezik a városháza ormára, elrettentésül. Jazz elvigyorodott. Barátságosan rámosolyogtam. – Nagyon helyesen teszed, ha nem praktizálsz tovább, te már aranyfüstös legendává váltál a nyomtalan munkáiddal. Reggelente, banknyitáskor, ha a személyzet látja: nincs betörve, rögtön tudják, hogy te jártál ott, és riasztják a zsarukat. Iddogáld a sört, hallgasd a szaxist: egyik jobb, mint a másik. Felálltunk, távoztunk. Hármasban. Húsz perccel később Jazz, megpillantván a vadgesztenyék oltalmában húzódó téglakerítést, a kapun a lovat, megmarkolta karomat, a körmeit is belevájta, és azt súgta: – Nem! – Hiszen én próbáltalak lebeszélni! Mondtam, hogy túl finom és érzékeny vagy ehhez. – Mit akartok elvinni innen? – Néhány nőt. – Miii?! Haza kell mennem! – Ne cirkuszolj – kérte a szamuráj. – Eleven nőket keresünk. – Itt?! Ti ne tudnátok, hogy ez nem olyan hely?! Aki itt megelevenedik, az nem sok szépet és jót forgat a fejében! Ha élő lányokat akartok, elviszlek benneteket egy teljesen nyilvános házba, ott dúskálhattok az elevenségekben. – Te egyáltalán ne törődj semmi egyébbel a riasztón és a zárakon kívül – tanácsoltam. – És picikét se sikítozz: a bent lévők ártalmatlanok. – Gyerekként Bejrútba vittek a szüleim, azután hetekig lapultunk egy pincében, naphosszat hallgatva, miként sír, nyöszörög fölöttünk a tűz alá vett épület. Egy este lehoztak közénk egy sebesült fiút, tizenhat-tizenhét éveset. A fiú jajgatott, vérzett és meghalt. A holtat ágyba kell fektetni. Egyetlen ágy volt a pincében, az enyém: a gyereké. Így esett, hogy azon éjjel nekrofileznem kellett. A halottal aludtam, mert így követelte a Tapintat, a Kegyelet és a Pedagógia. – Nagyon sajnálom, Jazz – mondta Vis Major. – Segíts nekünk, hogy bemehessünk ide körülnézni. Biztosra veszem, hogy egyetlen halottat sem fogsz látni. Életem értelme nagyon meggyőzően tudott beszélni. Úgy általában meggyőző pasas volt. Tíz percen belül az épületben voltunk. Az udvari riasztó jelzőfénye újra világított, nehogy hiánya láttán gyanú ébredjen valakiben. Az irodában álltunk, ahol délelőtt Jardinnel beszéltem. Vaskos tömjénillat fojtogatott, porszürkítette fekete drapériák lógtak fölöttünk, körülöttünk. A falakat operettgálával vetekvő temetési ceremóniákról készült fényképek borították. Elképzeltem Vernont, amint elbüszkélkedik egy-egy pompázatos temetéssel: fergeteges siker volt, mármár visszatapsolták a megboldogultat! Az árlistát böngészve megtudtuk, hogy megválaszthatjuk, milyen zenét kívánunk hallgatni a gyászszertartás közben, már ha elhunytunk maga nem intézkedett efelől, még éltében. Kibéleltethetjük a sírt perzsaszőnyeggel, szőrmével, csokoládépapírral, vagy amivel csak óhajtjuk, és kívánságra – a feltámasztott ősi szokás szerint – a halott mellé helyezhetőek kedvelt tárgyai, élvezeti szerei: Cardinje, Ray Banje, Chanelje, Leonardója, ékszerek, édességek, étkek, italok. Tűvé tettük Vernon irodáját. Végignyálaztam noteszét, kalendáriumát. Semmi nyomravezetőt nem leltünk. Szakértő barátunk a számítógépet böngészte, titkosított fájlok után kutatott. Talált egyet, feltörte pecsétjét, ám

nem sokra mentünk a képernyőre özönlő számsorhegyekkel. E nehézség láttán Jazz a szakállába vigyorgott, és egy percre még rettegni is elfelejtett. Lemezre másolta az anyagot, megkérdezte, mikorra kívánjuk a megfejtést. Zsebre vágta a diszket, majd utasította a gépet, hogy felejtse el a beleturkálást, s az legott amnéziát kapott. Azután helyiségről helyiségre jártunk, Jazz szorosan a sarkunkban lépdelt. Halk, fojtott füttyfélét vagy nyüszítést bocsátott ki összeszorított fogai közül. Relaxálásra vonatkozó javaslatomra azt felelte, örülhetek, hogy én nem látom azt, amit ő. Gazdátlan lelkek kószálnak körülöttünk, némelyikük csak az alkalomra vár, hogy birtokba vehesse valamelyikünk testét. Vis Major arra kérte, a primitív valóságra tartsa nyitva a szemét, ha netán rejtekajtót fedezne fel valahol, szóljon, ebben ő a profi. Körvonalazni próbálta, mit keresünk, ám mert magunk sem tudtuk, ezt nem volt egyszerű megfogalmazni. Végigjártuk a padlást, a pincét. Jazz ekkor már síri vacogást hallatott. Megnyugtatásául elmondtam, hogy kísértetiességektől nem kell tartania. Itt üres porhüvelyekkel dolgoznak, mire azok ide kerültek, szellemük már régen elhagyta őket; semmiképp sem itt keresgélik az újra-testesülési lehetőséget. Suttogva rám förmedt. Ő látja őket, márpedig csak az nem létezik, akit ő nem lát. A körülötte hemzsegő ködgomolyok úgy festenek, mint az aurák, merthogy azok is, és ha valaki készületlenül hal meg, miként az emberek zöme, tehát nem tudnak arról, hogy porhüvelyüket csupán kölcsönkapták, akár egy kabátot, akkor lelkűk, szellemük, aurájuk, nevezzük akárminek, szintén nem jön rá még jó darabig. És ezen zaklatott időszakukban ezt a világot hiszik egyedüli valónak, és itt kóborolnak, beköltözhető testre vágyván. Épp ezért ő még szeánszokra sem jár, de még a talp- és tenyérjósdákat is tágas ívben elkerüli, mert nem hiányzik neki, hogy ezeken a kószáktól veszélyeztetett helyeken a bőrébe kapjon egy idegent. Mondtam neki, ne izguljon, a segítő szellemem most is velem van, és majd megóv minket. Ő szinte sosem néz félre, nem teheti: mivel szörnyen szórakozott vagyok, folyton szemmel kell tartania engem, a múltkor is, amikor autóvezetés közben... – Befognátok?! – morrant a szamuráj. – Teljesen agyalágyult voltam, amikor belementem ebbe a hülyeségbe! Itt egész nap alkalmazottak és ügyfelek hemzsegnek! Egy tűt sem lehetne elrejteni, nemhogy eleven embereket! Menjünk innen, mert még nekem, egyet s más próbáltnak is kánkánt jár a hátamon a hideg. Ezzel átsurrantunk a hűtőkamrákkal összeépített ravatalozóba. Jazz sípolva lélegzett. Belőlem kiábrándulva a szamurájra csimpaszkodott, az ő karját szorongatva közlekedett a rendkívül hideg, tömény tömjén légterű helyiségekben. Mindhárman zseblámpát markolásztunk, az ablaktalan termekben nem kellett attól tartanunk, hogy a kicsillanó fények lebuktatnak bennünket. A falakat és a mennyezetet bevonó fekete drapéria miatt nyomasztóan szűknek éreztük a nálunk létszámosabb tömeg befogadására méretezett helyet. A fal mentén sorakozó székeken immár szerintem is üldögélt néhány asztrállény; feltűnően kifestett arcú nők és férfiak, furcsa ruhákban, keresztbe vetett lábakkal. Jövés-menésünket szemlélve vadul grimaszoltak, és gyermekmódra csúfondárosságokat mutogattak. Mindazonáltal nem hittem őket veszélyesnek. Valószínűleg Jazz hozta létre őket a rettegésével. Csak pszeudoképmások – gondoltam, majd nyomban ezt, némi hisztérikus felhanggal: – Micsodák?! A terem közepére állított, gyászlepellel burkolt tartón csukott tölgykoporsó nyugodott, körülötte koszorúdombok magasodtak. A liliom-, rózsa-, szegfű- és orchideavirágokból áradó erős illat elegyedett a jellegzetes halotti szagokkal, létezőkkel és képzeltekkel. Nem éreztem jól magam. Csapóajtót, rejtekhelyet kerestünk, kipróbáltuk, elmozdítható-e a koporsó ágyául szolgáló lábazat. Kezdtem belátni: melléfogtam. Vernon titoktalan, ártatlan. Ám megint megkísértett a tekintete, az a melankolikus sátán kutyája-pillantás. Támadt még egy ötletem, de a két izmos, macsónak is bízvást eladható pasas a sürgetésem hallatán kijelentette: ők ugyan nem nyitják fel a koporsó fedelét! Felsóhajtottam, jelezvén: untat is, fáraszt is félénkségük. Mozdultam, hogy felnyissam én. Kezem megdermedt félúton. A fedélen fiatal nő ült, lágyan elomló, halovány ruhában. Nem vett tudomást rólam, félrehajtott fejjel nézett a koporsóba, arcvonásait gyengédség, kíváncsiság, árnyalatnyi szomorúság és belülről sugárzó derű lágyította finommá. Mintha mosolygott volna, nem a szájával, hanem az egész arcával, nem is vidáman, inkább ügyképp, miként Buddha: lényéből szüremlett a mosoly, a szeretet szelídségével. Felfogtam, hogy a lány nem valóságos, vagy másképpen az, mint az általam megszokott valóság. Áttetsző teste lüktetni, fluoreszkálni látszott, kékes fátyol borult köré. Olyként hajolt a koporsó fölé, akárha csecsemőjében vagy alvó kedvesében gyönyörködne, selymes szálú, kibontott haját szellő borzolta, nyakán ritmikusan, puhán lüktetett egy ér. Úgy éreztem, nála nem telik-múlik az

idő, nem iramlik az élet; odaadása, nyugalma örök és fenségesen szép. Ő mindent tud és mindent ismer, szomorút és igézetest, fájdalmasat és simogatót, és mégis megunhatatlanként tiszteli a sokképpen csodálatos létezést. Ekkor nagyon lassan felém fordult, rám nézett és felvonta szemöldökét. Alig észlelhetően megrázta fejét, majd mozdulatlanul a magasba emelkedett, és a mennyezeten átszivárogva eltűnt előlem. Jazzre sandítottam. Ő szemlátomást mit sem érzékelt az általam látottból, a falat vizsgálgató Vis Majoron csüggött, már-már homoerotikus szorosságban. Befejeztem a megkezdett mozdulatot. A koporsó üres volt. Végigvizslattuk a többi ravatalozót, azután a hűtőkamrákat. A pasasok erőst berzenkedtek, ám mégis sikerült rávennem őket, hogy nézzék meg, félrehúzhatóak-e a porhüvelyek befogadására szolgáló fiókos szekrények, nem lelhetnénk-e titkos ajtót mögöttük. Felsültünk. Az elsőként megjárt ravatalozón keresztül indultunk visszafelé, amikor Jazz váratlanul elengedte, sőt, csaknem eldobta a testpajzsául használt szamurájt. Cikornyásan szitkozódott, majd ránk rivallt: – Tűnés! Lámpákat elfújni! Borzasztóan szerettem volna megérdeklődni, hová tűnjek el a búvóhelymentes teremben, pusztán csak azért, mert őt víziók zaklatják, midőn én is meghallottam a finom motorzúgást. Rögtön tudtam, hol a helyem. Belebbentem a koporsótartó lábazatot elfedő, rojt-díszes lepel mögé. Össze-vissza zúztam magam az ácsolat kacifántosan elhelyezett, szálkaerdős keresztlécein. Lekuporodtam odabenn, hogy a pasasok is mellém férjenek. Rájuk várván a slendrián asztalost és az udvaron kocsizó váratlan vendéget káromoltam. Tisztán behallszott a jobbféle személyautó motorjának selymes dorombolása, majd a felemelkedő garázsajtó halk surrogása. A pasasok várattak magukra. Amennyire a színsötétben láttam, esetleg látni véltem, ugyanott állingóztak, ahol hagytam őket. A szamuráj jobb karja a bal hóna alá irányult, mintha stukkerének érintésétől remélné a bátorítást. Jazz a nyakába akasztott nintendó-játék kinézetű izémicsodába kapaszkodott, amelynek a védtelen riasztók leterítésében szokta volt hasznát venni. Ujjai szinte foszforeszkáltak a dühödt csimpaszkodástól. – Gyertek már! – súgtam. – Oda?! – nyehegte Jazz hideglelt hangon. – Inkább a sitt! A következő pillanatban kulcs fordult a zárban. És ugyané pillanatban a két pasas fejjel előre a rejtekhelyemre fúródott. Mintha szögbelövő továbbította volna őket. A szamuráj mellém szorult. Rémes hangulatát érzékeltetendő, a torkomra tapasztotta ujjait, enyhén meg is csavarta a nyakamat. Sosem éreztem ilyen jegesnek, kőszerűnek a kezét. Jazz már csak Vis Majorhoz bújhatott. Ezt meg is tette. Valósággal rátapadt. Légcsöve borzalmas zajt csapott. Életem értelme eleresztette a torkomat, hogy inkább Jazzt fojtogassa, elcsendesítés végett. Az ajtó kitárult. Kapcsoló kattant. Platinahideg, metsző fény áradt a teremre. A még mindig kissé lebegő drapéria sötétarany, porszagú rojtjai között kilesve megpillantottam a közeledő Vernon cipőjét. Azonnal felismertem a politúrfényesre glancolt, ijesztően hegyes orrú, fekete lábbelit. Jazz, érzékelvén, hogy valóságos emberi lény hatolt a szféránkba, üstöllést megnyugodott. Tüdeje elhalkult. A szamuráj iránt nyilvánított ragaszkodása is vesztett intenzitásából. Vernon lassú, táncos léptekkel sétálgatott a ravatalozójában, gyászi szimfóniát dudolászott, már-már bioszintetizátorra valló készséggel hozva a nagyzenekart. Patakzott hátamon a víz. Érzékeltem, hogy nem csak én zuhatagzom, cinkostársaimat szintén izzadékonnyá tette a nem vágyott fejlemény. Vernon megszólaltatta torkában az üstdobot, majd elnémult. Egészen közel állt hozzánk. Ha egy kicsit is játékosabb a kedélyem, az egyik aranyrojthoz kötözhettem volna a kibomlott cipőfűzőjét. Kibomlott?! Édes istenem, add, hogy ne vegye észre! Ez a tüchtig pacák nem bírná elnézni slamposságát, íziben lehajolna, szép, szabályos masnit hurkolni, és akkor mélyen a szemembe kéne néznie, vagy bármelyikünkébe. Egyik szempár látása sem töltené el ujjongással. Még Jazz is hiába hivatkozna neki Bejrútra, aligha hinné el, hogy tiszta, ártatlan nekrofília hozott ide bennünket. Rögtön tudná, mit keresünk itt. Vernon végigsimogatta fölöttünk a koporsót. Tenyere halkan súrlódott a lakkal bevont fán. Azután még egy lépésnyit közelített hozzánk, és megkopogtatta a ládafedelet, mintha a normál Á-t kívánná előcsalni belőle.

És hosszan játszott körmeivel a fán. A zsigereimben, a gerincvelőmben. Jazz kibökte a trehánykodó fűzőt. Ugyanattól tartott, amitől én. Csakhogy ő priuszos volt. Két-két ujját egymáshoz súrolta, majd ajkához érintette. Azután anyai gyengéden megkötötte a kuszálló szálakat. Míg a fűzővel babrált, mindvégig elő-hallani véltem Jardin leleplező sikolyát. Minden elképzelhető úszásnemben tempózott a hátamon a víz: mellen, háton, pillangóban, gyorsban és váltóban. Őszültem, mint a fene. Vernon hátrált kétlépésnyit. Ismét dúdolt, ezúttal egy vásottabb gyermekek kedvelte dalt, véletlenül éppen azt, amelynek hallatán a nagyszülők bosszúsan pisszegni kezdenek, és ha ez nem használ, már űzik is az átok kölyköt a kukoricára, térdepelgetni. Rádöbbentem, hogy ez a pasas semmi különöset nem akar idebenn, pusztán azért jött be, mert szeret itt lenni, a bús, bánatos, irtó szomorú helyen. A gyászpompa kedvezően befolyásolja szervezetét, ügyként hat rá, mint egy rendkívül jótékony masszázs. A félelem verítékszaga nem épp mámorító pacsuli. A kárhoztatható szándékkal sompolygó ember izzadtságáé sem az. Egy szó, mint száz: bűzlöttünk. Mi hárman, ott a koporsó alatt, a kisujjunk mozdítása nélkül képesek lettünk volna megfutamítani egy századnyi szkunkot. És ezt a szagot kitűnően érzékeltük a gyászias, tömjénes, liliomos, rózsás légkörben. De még ez sem nyomhatta el a Vernon pórusaiból lüktető pokoli bukét. Holott biztosra vehettem, hogy a takaros pacák csak nemrég fürdött, dezodorált, parfümözött. Vernonból ugyancsak a vétekben sántikálók rémülettel elegy, ragacsos, fekete szaga áradt, hármunkénál is sűrűbb, mélyről, messzebbre sugárzóbb. Lehunyt szemmel fohászt rebegtem. Jardin megfordult, az ajtóhoz sétált, szélzúgásszerű, szívszaggatóan fájdalmas sóhajt hallatott, és kiment. Sötétség borult ránk. Vernon bűzén rágódtam, félig-meddig effektíve. Ha ő imádja e környezetet, akkor mégis miért verte ki a bűnösök verítéke? Olyan kézenfekvő volt a válasz, hogy megfogalmaznom sem kellett, készen jött: Jardin mindjárt beül az egyik szolgálati furgonba, és elhajt... Nem gondolhattam végig. A drapéria alá is behallatszott a garázsban beindított furgon erős motorjának morranása. Vernon gésáért indul! Felpattantam. Koponyámat az állványzatba vertem, nem kicsit. A világ megingott körülöttem. Zúgó, ünnepre méretezett harangozás vette kezdetét a fejemben. Ezen át is jól hallottam, hogy a halottaskocsi végiggördül az udvaron, és a garázsajtó leereszkedik. – Utána kell mennünk! – hadonásztam, kifelé igyekezve kelepcémből. – Elvezet a nőkhöz! Jazz a mellettem mozgolódó szamurájt félresodorva értem nyúlt, és visszarántott a lepel alá. A nyomaték kedvéért rám is feküdt, és a fülembe sziszegett. – A büdös életbe, ne ugrálj! Visszakapcsolta a riasztót! – Tedd hidegre! Követnünk kell az ipsét! – ordítottam fojtott hangon, arccal a földre szorítva. Vis Major fészkelődött közöttünk. – Nincs ínyemre ez a szendvics-figura – dörmögte. – Szívesen alád engedem – udvariaskodott Jazz. – Csak ne engedd ficánkolni, amíg nem szólok. Vergődtem alattuk. Azt hittem, üvöltök, de a padlóra nyomott fejjel, poregerészőkkel teli szájjal csupán hörögnöm sikerült. – Ne dumálj annyit, nyírd ki a sikítót, mielőtt végképp meglép a pasas! – Marha jó vagyok, de nem azonos Istennel – felelte hűvösen. – Itt árnyékban vagyok. Ki kell jutnom innen, hogy hozzáférjek a riasztó lelkéhez. Lámpát se gyújtsatok! Ezzel nem mozdult. Feküdt rajtam, és a közénk ékelődött szamurájon, hótt renyhén. – Mi van? – suttogta kedvesem. – Miért nem suhansz tova? – Memorizálok. – Mi a nyavalyát memorizálsz, miközben a mandró olajra lép, és én idefúlok?! – firtattam, már-már gutaütötten is. – Mint már említettem, a pasas visszakapcsolta a riasztót, és innen nem tudom hatástalanítani. Muszáj felidéznem magamban az itteni érzékelők látóterét, hogy észrevétlenül kilóghassak közöttük – magyarázta türelmesen, majd összefoglalta az elhangzottakat: – Kuss! Vis Major felsóhajtott. Nem úsztam meg ennyivel. Meg is szólalt. – Kár az izgalomért. Jardin alighanem halottért megy.

– Nénikéd megy halottért! Bűntudattól bűzölögve? A legjobb ruhájában? Egyedül? Mit gondolsz, ő szedegeti össze a klienseket? Kondányi alkalmazottja van! El tudod képzelni, amint szólóban beállít a gyászoló családhoz, a kutya szőnyegébe tekeri az elhunytat, a vállára hajítja, és kislattyog vele a furgonhoz? Ugye, nem?! Jazz lemászott rólunk. Vontatott-lassan átevickélt a termen. Egyszer elmagyarázta, hogyan lehet átejteni a butácskább riasztókat anélkül, hogy a kikapcsolásukkal bíbelődnénk, és akkor is valami efféle vánszorgós pantomim-félét mutatott be, de nem igazán koncentráltam a művészetére. Telt-múlt az idő, az élet. Jardin régen túljutott árkon is, bokron is. – Sajnálom – sóhajtott a szamuráj. – Ezt a parakopózást még gyakorolgasd egy kis ideig. Amíg nem tudod felmutatni a szellembőrre nyomott diplomádat, rám ne számíts a misztikus kirándulásaidkor. – Kapd be! – vetettem oda. – Ez idő szerint, mint szubkoporsó-szomszédom, máris többet tudsz tőlem, mint tegnap ilyenkor, önerődből! Vernon furikázza a gésákat! Különben a szép kocsijával járkálna a Suskasorra, fivérlátogatóba! Fogadjunk, hogy egy meseautót hagyott a garázsban! Miért nem azzal hivalog, ha milliomosnézőbe megy? Oké, belátom: nem itt tartják a nőket. De most rögtön hajlandó vagyok fogadást kötni veled, és tétnek felteszem a legdrágább kincsemet, hogy ez a két Jardin bulija! Laila és Firio a piszkos munkát végzi, összeszedik nekik a gésákat, vállalják a lebukást, hogy megláthatják őket, amint kilesik és hajkurásszák a lányokat, de a fogvatartásukat és bérbeadásukat a nagyon aranyos testvérpár intézi. Majdnem biztos, hogy Vernon csak a pénzért, Bertold viszont beteges élvezetből! – Mi a legdrágább kincsed? – kérdezte. – Mert? – Amíg nem nevezted meg, nem tudhatom, hogy el akarom-e nyerni tőled. – Szerinted elnyernéd? Nem hiszel nekem? – Jámborán guggolok a ravatalozóban, fejem fölött koporsóval, körös-körül beélesített riasztókkal. Míg itt időztem a kedvedért, ezerszer hattyúősz lett és kihullott a hajam, Jazz lihegett a tarkómra, biszexualice hevert mindkettőnkön, majdnem lebuktunk, halálverítéktől bűzlöm, viszont nem találtunk semmit, és nem tudom, kijutunk-e észrevétlen, miként azt sem, Bambi meddig képes még nélkülözni bennünket. Mi a legdrágább kincsed? – Te – közöltem. – És most fogadsz velem? – Nem félsz, hogy elveszítesz? – De ha most mégsem, akkor legközelebb elkártyázlak. – Jól is érzem magam melletted – morogta. – Mi másért guggolásznál itt? Azt hiszem, meglehetőst komolyan meg akart fojtani. Fel kellett hagynia vele, mert Jazz bepisszegett az ajtóból, hogy mehetünk, ártalmatlanította a technocsőszt. – A titkos fájlt még lefordítom nektek, azután jó darabig hallani sem akarok rólatok! – tudatta Jazz a kocsiban. Felkacagtam. – Emlékeztesselek, milyen pöpec programba vittünk? Unalomba süppedt volna az estéd nélkülünk! Ne légy hálás! Nem kötelező. – Momentán kvittek vagyunk hálaügyben. De ahhoz, hogy még egyszer a rendelkezésetekre álljak, minimum háromszor kell megmentenetek az életemet! – Emiatt ne aggódj, ez a te életviteled mellett hamar összejön! – legyintettem könnyedén. – Egyébként csak kivételesen hunyunk szemet afölött, hogy az imént betörtél a halottasházba. Mindketten láttuk, és tanúsíthatnánk. Jazz előrehajolt a kormányzással elfoglalt szamurájhoz. – Megfojtom ezt a nőt! – Előbb én! – mordult a szólított. – Nem bánom. De utánad szívesen elpiszmognék a torkán. – Oké – bólintott az alkusz. Rám nézett. Nem sok kedvességet olvastam le vonásairól. – Ha jegyzed valahol azokat a helyeket, ahová ezentúl egyedül kell menned, sorold közéjük ez utóbbit is. – Nem azért, de Ballerini mélyhűtött lányát is megtaláltam neked, pedig az első, a kudarcos vizitkor kijelentetted, hogy oda se jössz többet! Én meg temetőbe nem megyek! – szögeztem le. – Ott meg én nem időztem nagy örömmel, ha még emlékszel. Tisztára kiborítottak a bazi playboy-csigák! Jazz megkocogtatta a sofőr vállát. – Most a Lila Ujjba hussanunk, de piszok gyorsan, mert ha két percen belül nem nyomhatok be egy Guinnesst, kipurcanok! Hátraperdültem. – Te azt a sört vágyód?! Azt hittem, élő ember nem bírja meginni. – A bolygó legfinomabb seritaláról beszélsz! – Az a legfinomabb? Elképesztesz! Szerintem csakis sörsznoboknak való. Láb- és hónaljmirigyszagú, bűnkeserű, macsó nyál. Amikor egyszer ittam, azt gondoltam, bagót rágok. Azután megkóstoltam még egyszer, hátha az első csak romlott volt. És másodízlelésre is bagólének bizonyult.

– A sörömet gyalázod! – méltatlankodott Jazz. Bambi toppant közénk. – Drágáim, rémlik még, hol találtátok meg tavaly a tetováltak holttesteit? – Ilyen nincs! – jajdultam. – Egy pasas telefonált, hogy élénk mozgolódást észlel a temetőnél. Talán sírgyalázók szórakoznak. Megnéznétek? – Máris – felelte a szamuráj. – Nem megyünk a Lila Ujjba? – nyöszörgött Jazz. – Akkor itt tegyél ki! Vis Major szélsebesen irányt változtatott. A gázpedál behorpasztotta a padlót. Hamarosan megpillantottam a vörösbarna terméskövekből emelt ismerős templomot. A torony sarkaiból kiemelkedő, delfinforma vízköpők élesen kirajzolódtak az elzöldült rézkupola fölött függő telihold fényében; épp úgy, mint anno. Mintha errefelé sohasem volna holdfogyatkozás. Az emlékezetemben őrzött képhez képest csupán árnyalatnyi változást érzékeltem. Ezúttal hártyányi felhőcskék lebegtek a sajtlyukacsos Hold előtt. Az ezüstös fénnyel átvilágított párafoszlányok nem takargatták-öltöztették az égbolton uralkodó gömböc testet, az inkább olybá hatott, mint ama hölgy, aki csakis azért burkolózik fátylakba, hogy a mezítlennél is izgatóbbnak lássék. Fel is izgatódtam, noha másért. Eszembe rémlett ama túra, sőt tortúra. Azután elém bukkant az évszázados platánok és hársak tövében elterülő muzeális temető. Az ódon sírkertet övező, vége-nincs-csak-hossza kőkerítésen vadszőlő és borostyán kapaszkodott; a messzire nyújtózó, hajladozó hajtások nem egyébre, mint fuldokló emberek mentőövért meredező karjaira emlékeztettek. Nem is egyszerű gumimatrac-balesetet vizionáltam, hanem egy süllyedő óceánjárónyi vízbefúlót, mivel ekkorra már pocsék hangulatba hecceltem magam. Vis Major finoman visszavett a gázból. Esküdni mertem volna, hogy ezután a talpának engedelmes járgány lábujjhegyen, ha nem spiccen folytatta útját. Halkan gurultunk az omlatag, végtelennek rémlő fal mentén. A szamuráj gaztettre utaló jeleket fürkészett, engem a hideg leldesett. Jazz a söréért siránkozott a hátsó ülésen. Erősen reménykedtem, hogy a bajjelentő sokat ivott, pláne Guinnesst: ezért aztán képzelgett. Efféle teliholdas, furcsán párás, súlyos levegőjű éjeken mindenféle látomás lehetséges. Vakriasztottak bennünket. Lazíthatok. Ezzel részemről elintézettnek tekintettem az ügyet. Felhagytam a rettegéssel, és kényelmesen nekiálltam azon tűnődni, hogy a Hold milyen nemű. Igen. Úgy gondoltam, inkább nő lehet, mint férfi. De miért hiszem ezt? Gondoltam, kikérem a pasasok véleményét. – A Hold fiú vagy lány? – kérdeztem. A kocsi megállt. Vis Major felém fordult. Összevont szemöldökkel, merev pillantással meredt a távolba a vállam fölött. A roggyant kerítés mögé. A sírkert mélyére. Nem is mertem odanézni. – Gyerünk, Kyra! – súgta a szamuráj. – És én?! – sikolygott Jazz. – Várj meg itt! – Megőrültél? Itthagynál a temető szélénél? Egyedül? – Várakozás közben majd gondolj arra, hogy ez nem is temető, csak temcsi – vigasztaltam. – Különben én is maradok. – Dehogy maradsz! – förmedt rám a kedves, nem törődvén azzal, hogy kezdi magát kiszorítani a szívemből. – Legalább három zseblámpa fénye villog odabenn. Láttad a furgont a kanyar előtt? – Milyen furgont? – Mozgás! Kipattant a járgányból, és tettre készen a fal felé indult. Csodálattal néztem utána. Ünnepélyeseket gondoltam felőle. Hogy hős, meg bátor és nemes lelkületű. Észrevette, hogy nem követem. Visszafordult értem, kitárta az ajtót, és viharosan kiemelt az ülésből, majd csuklón ragadott, és magával hurcolt. Szörnyűségesen csalódtam benne: annyira mégsem volt hérosz és a többi, hogy szólóban odamerészkedjen. Felsóhajtottam. – Megbánod még! – Ne pityeregj, gyere már! – Azt mondtad: furgon, zseblámpák?! Hívjunk erősítést! Várjuk meg a kocsiban. – Mi ütött beléd?

– Itt már voltam torturista. Elég is volt. Vonszolt tovább, szótlanul. Elhaló hang pihegett mögöttünk. – Várjatok meg! Jazz iparkodott utánunk. Rég gyanítottam, hogy ő se normális. Bejrút?! Tiszta sor: a pasek nekrofil. Áthatoltunk a roskadt fal romjain. Abban a pillanatban felzúgott a szél. A tücskök elnémultak. Bagolylégió huhogott. Denevérek suhantak a fejünk fölött. Hájas felhő mászott a Hold elé. Nem csinált teljes sötétséget. Csupán borzalmasabbra torzította az árnyakat. És ez mind azért történt, mert átléptük a kerítés bűvvonalát. Szörnyhatalmas, fekete árnyékot terítgető tiszafa tornyosult fölénk. Ezt a fát egészen jól ismertem. Ugyanitt állt akkor is. Azt hittem, nem lesz nehéz a szappansíkosra izzadt kezemet kirántanom a szamuráj ujjai közül, és visszanyargalni a kocsihoz. Nem sikerült. Nem egyszerűen vasmarokkal tartott. Patkányfogó zárult rám. Bántott is ez a hasonlat. Végképp elkedvetlenedtem. Hát persze, a komor hely pontosan úgy festett, mint hajdan. Lábaink alatt mély árnyékot vető, magas fű hajladozott. Szurokszínű dárdarajzok hintáztak combjainkon, hasunkon. Minden lépésnél rettegtem, hogy most aztán elsüllyedek. A sötétellő talaj bizonytalannak látszott, akár az ingovány. A körülöttünk ringatózó örökzöldek ezerféle félelmetesre hasonlítottak. Jazz tüdősipolya kiújult. Nekem is folyton az járt a fejemben, hogy itt kimondottan rosszul érzem magam. A szamuráj elengedte a kezemet. Stukkert rántott, és elszántan igyekezett zseblámpavilág iránt. Szorítását visszasírva loholtam utána. Nesztelenül masíroztunk a penetrába. Holtbiztosra vettem, hogy itt semmi jó nem történhet velünk. Múltkor sem történt. Igaz, a tenyerem, talpam alá kerülő nyálkás teremtményekről még a szörnyethalásom előtt derült ki, hogy gólemnyi meztelen csigák, és nem testevő férgek; majd a zsigerszaggatóan csikorgó, morgó, kaparászó rémek is csupán kóborló kutyáknak bizonyultak. Ám a holttest, amelyet az egyik kripta előtt leltünk, az közelebbről fürkészvén is holttest maradt, És idővel elvezetett ama tébolyos házba, amelybe sosem vágytam volna betenni a lábamat. A lustán imbolygó lámpafények felé közeledvén egyre bizonyosabbá vált, hogy nem közönséges sírgyalázók ténykednek a kicsiny csarnokra emlékeztető kriptánál. Annál a kriptánál. A szamuráj megtorpant, és lekuporodott egy sírkő mögött. Intett, hogy kövessük példáját. – Csinálj valamit a légzőszerveiddel! – suttogta Jazznek. – Vagy maradj itt. – Nem tehetek róla. Bejrút óta nem túl jól bírom a holtakat. – Csak az élőktől kell tartanod. Míg ők lelkigyakoroltak, a szél elhajtotta a hízott felhőt a Hold elől. Kékezüst fény csörgött a magasból, végigfolyt a kőtáblákon, megcsillantotta a mélyen vésett betűk aranyozását. Kékessé változott a kezem, Vis Major és Jazz bőre, csupán a tőlünk legfeljebb harmincméternyire mozgolódó négy pasas látszott feketének, hatalmas testűen is gnómszerűnek, a derékszíjukra fűzött tokban kuporgó fegyverük nagyobbnak a valóságosnál. A kripta félig nyitott ajtaja hosszú, vaskos árnyékot vetett. Az előtte feltornyozott ládák dagadtat, szögleteset. A szamuráj görnyedten útnak indult. Két pasas felkapta az egyik ládát. A sírboltba cipelték. A másik kettő utánuk vonszolta a következőt. Arra gondoltam, most kellene ott teremni, és rájuk csukni az ajtót. Mire ez átfutott az agyamon, a filkók előjöttek. Lekapcsolták a lámpákat. Vis Major után surrantam. Jazz a sarkamban nyomult. Övembe kapaszkodott, s csaknem feltapadt a hátamra. Megálltam, tudatni vele, hogy ez így se nem kellemes, se nem biztonságos. Talán picit erotikus, effélére viszont a hely s az alkalom nem ideális. Két tenyerét elém tartva jelezte: megértett. Lemarad. Nem zihál. Amint továbbmozdultam, ismét rám csimpaszkodott. Megest lekuporodtam. Beígértem, hogy leütöm, ha nem száll le rólam. Ez nagyon jó lesz neki, mert addig se retteg, és nekem is, mivel kolonc nélkül maradok. Hevesen bólogatott. Indultam volna. A hátráló szamurájba ütköztem. Kedvesem megfordult, vállon ragadott, és belökött az egyik síremlék mögé. Az újfent rám ragadt Jazzt is magammal sodortam.

Sejtettem, hogy lemaradtam valamiről. Kilestem a kőtábla mögül. A pasasok bezárták a kriptát, és két ládát hurcolva immár felénk tartottak, eléggé sietősen. Lázasan töprengtem. Dicsekvésképpen legyen mondva: megleltem a megfejtést. A kvartett raktárnak használta a sírboltot. Emezt hoztak, amazt meg elvittek. Előrelátóan befogtam az alattam mozgolódó Jazz száját, Közben a mutogató Vis Majorra figyeltem, nehogy elmulasszam jelzéseit. Amikor végzett, bólintottam. Abban a másodpercben eltűnt mellőlem. Nem csodálkoztam, nem is csodáltam érte. Rég megszoktam teleportációit. – Csend! – súgtam a vergődőnek. – Jönnek! Őt elengedve stukkerre kaptam, és elhelyezkedtem a sírkő takarásában. Ekkor Jazz üvöltve felugrott. És szemből rálőttek. Lerántottam a földre az eszementet. Egy! Szélsebesen strigulát húztam a képzeletbeli életmegmentési rovatba. Továbbra is lőttek. Hasra vágódtam, és hátrafelé araszoltam, a Grunsky család emlékművénél testesebb fedezék után vágyván. A dördülések között felismerni véltem a szamuráj fegyverének öblösebb hangját. Valaki feljajdult. Aztán csend lett. Totális némaság: se szél, se tücsök, se bagoly nem nyikkant. Elhagytam a fülét befogva, hasmánt heverésző Jazzt. Karnyújtásnyira lehettem tőle, midőn a keljfeljancsi mesmeg talpra pattant. És persze lövöldözésre ingerelte a ládahurcolókat. Golyómarta kődarabok peregtek ránk a néhai Grunskyk sírján magasodó oszlopból. Leszakítottam a lábáról a céltábla pasast – kettő! –, magam alá gyűrtem, és fellendítettem a karomat, hogy a saját biztonsága érdekében le is üssem, midőn váratlanul fegyvercső nyomódott a hátamba. Így hát a másik karomat is a magasba emeltem. Kiejtettem ujjaim közül a stukkert. A mögém settenkedett megagnóm továbbra is a lapockám alatt tartotta a pisztolyát. Bal kézzel megragadta a galléromat, és talpra rántott. Fűrészes hangú kuncogással őszített. Az alólam előbukkanó Jazz holtnak tettette magát. Nem dőltem be neki, sejtvén, mindjárt talpra szökken, képtelen lévén tolerálni az efféle idegfeszültséget. Az orv ládász rángatott. Imbolyogtamban a békamód elterült Jazz hátára léptem, nehogy ugrabugrálni kezdjen. A mögöttem álló pasas nemigen hitte el, hogy a talpam alatt nyögécselő fickó hulla és veszélytelen. Gondolta, biztos, ami biztos, golyót ereszt belé. Elfordította a fegyvercsövet a hátamból. Célba vette Jazz tarkóját. Elkaptam a csuklóját. Másik karomat felütöttem az arcába, majd kifordultam előle. Ugyané lendülettel összekuszáltam lábait, és átgördítettem testét a vállamon. Stukkere a kezemben maradt. Három! A pasas egy közeli obeliszk talapzatán landolt. Rútul odaverte a fejét. Nem is mocorgott tovább. Szétvetett lábakkal elhevert. Az időközben duóra fogyott társaságtól már kevéssé kellett tartanom. Vis Major rajtuk ütött. Elszerezte és szétszórta fegyvereiket, majd elhajigálózott a humán anyaggal is. A golyóváltásban megsérült ládacipelő az egyik sírhelyet szegélyező vaskerítés tövében fetrengve a Szűzanya kegyeiért jajgatott. Felsegítettem Jazzt. Meg is tartottam, és nem engedtem el addig, amíg biztosan nem állt a lábán. Levettem a szakálláról egy eltévedt meztelen csigát. Aztán nem tudtam eldobni, mert a playboy az ujjaimra nyálkázta magát. Eszembe jutott menten, hogy herótom van e helytől. A szamuráj kíváncsian felnyitotta az egyik fémpántos faládát. Halkan felhörrent. A szakmában jártas Jazz megállt mellette, elismerően Rittyentett, és a szűzanyázó pasasra nézett. – Nagy huncut vagy! – mondta. – Templomokat fosztogatsz, aztán egy kis vállsebbel meg máriázol?! A fűbe töröltem a csigát. Lapulevélbe a tenyeremet. – Fürödni akarok! – nyögtem. – Tiszta ruhát vennék! – Nekem sem ártana – mélázott Jazz egy ékkődíszes aranyserleggel a kezében. – Tele van a hátam

lábnyomokkal. Különben ezért a leletért a Szentatya személyesen fog megáldani benneteket. Vis Major, neked kinéz a megtiszteltetés, hogy soron kívül felvesznek a cölibátusba. Kyra titkos álmát is beteljesíti: ő pingvinné szentelve jutalomútra mehet a trópusra, hogy leprabeteg kannibálokat ápolgasson. Aztán persze nem fürödhettünk. De legalább huzatot csináltunk a kocsiban. Jazzt elfuvaroztuk a Lila Ujjba. Útközben azon merengett, miszerint hová lesz az erkölcs, ha már az alvilágiakból is hiányzik a stílusérzék, némelyek hálni is stukkerrel járnak, lépten-nyomon lövöldöznek, még a zsarukra is, és ő mélyen megveti az ilyen alakokat, egyébként holnap telefonál, amint szóra bírta a diszket, és ne higgyük, hogy a történtek után Guinnesst fog inni, ugyanis Chivas Regalnál könnyebb ital aligha segíti feledéshez. Még ki sem lépett a kocsiból, midőn megszólalt a szamuráj hónaljfonja. A beszélgetés végeztével heveny izgatottság úrhodott el életem értelmén. Helyből megfordította a járgányt, a padlóba taposta a gázpedált, és rám szólt. – Nézz körül hátul! Keress egy zöld vászonzsákot, és készítsd az öledbe, nehogy megint elfelejtsem odaadni Kukazsarunak! Áthajoltam a támla fölött. Valóságos lomtár fogadott a hátsó ülésen. Fel nem foghattam, Jazz miként fért el ott. A nappalos kollégák változatos hagyatékán kívül – újságok, nassok, vegyes göngyölegszemét, szalmakalap, golfütő, kabalamaci – saját cuccaink is ama fertályon hemperegtek. Például a görkorival púpozott hátitatyó. Elszontyolodott jégkrémek, műanyag dobozban mazsolásodé, muslicalepett szőlőfürt, kecsöpjét folyató, sétakész hamburger. Továbbá egy átlátszó fóliába bugyolált, azonosíthatatlan valamicsoda, a burkolat alatt egy élvezkedve dongó léggyel. A képződményt – tekintve, hogy fly-t is tartalmazott – akár UFO-nak is nézhettem volna. Észbe véstem, hogy a szalmonella-inkubátor lesz az első, amit majd kihajítok, ha egyszer alkalom adand. Míg keresgéltem, a szamuráj vészes tempóban hajtűkanyargott. Figyelmes volt irántam, szabaddá tette a felém eső kezét, és a tenyerével megtámasztotta súlypontomat, hogy ne nagyon hánykolódjak. Megleltem a zsákot. Visszahuppantam a helyemre, és megjegyeztem: – Szólni kéne a garázsban, hogy sűrűbben illenék takarítani a kocsinkat. Mivel leped meg Kukazsarut? – Az őrnagyi díszgúnyámmal. Mire tartogassam? Pofozd ki belőle a molyokat, míg odaérünk. – Még sosem tűnődtél el azon, micsoda pocsékolást viszel véghez azzal, hogy itt körözöl az utcán, mint pórzsaru, amikor te ennél sokkal többre vagy kiképezve? – De. – És? Vállat vont. – Szeretek itt körözni. – Rengeteg pénzt költöttek rád, amíg eleven fegyvert csiszoltak belőled, és megtanítottak arra, hogy felkússz, bemássz, megtámadj, szétrobbants, likvidálj, kendőzz, hadzsimázz... – Erről inkább ne beszélgessünk. Egy szép napon ráébredtem, hogy nem szívesen vagyok kincstári terminátor. A tábornokúsztatás is ebből következett. Ennyi. – Akkor is itt mész veszendőbe – erősködtem. – Ha elhiszem, hogy te nem sajnálod, mások akkor is sajnálhatnák. – Mint rangidős, megkérlek, hogy dugulj el! Komolyan gondolta a felszólítást. Ami a rangidősségét illette: kicsit régebben volt pórzsaru, mint én. És egyáltalán nem törekedett nemesi címekért. Nem alaptalanul szerettem a pasast. Cigire gyújtottam. A szamuráj felém se nézve nyúlt a szálért. Az adoptált blázt pöfékelve összehunyorította a szemét, hogy kevésbé csípje a füst, és éppen közölni óhajtott velem valamit, amikor Bambi hangja búgott közénk. – Vis Major, ha még ma is érdekel: a flintás pasas újra gyilkolt. Blickék találták meg az áldozatot. Ezt is ágyékon és arcba lőtte. A saját lakásában. – A fickónak köze volt a Megalázottakhoz? – Hát ezt én most honnan tudjam?! – sóhajtott Bambi. – Nolan a helyszínre száguldott. Később talán okosabb leszek. – Kösz. Momentán a Sörfészek felé tépünk. Egy súgonc szerint verekedés készül a csehóban. – Vigyázzatok magatokra! Manapság már vagyonokba kerül a fogpótlás! – Szeretünk, Bambi! – mondtam. A mikrofont kikapcsolva a szamuráj felé fordultam, hogy társalgást kezdeményezzek. E pillanatban megálltunk a Sörfészek előtt. A lebuj markánsan ugyanolyan volt, mint a többi. Főként asztalok és székek álltak a teremben. Előbbieket őszies színekben tarkálló, vadkacsavadászat-mintás abroszok takarták; utóbbiak némelyikén vendégek ültek. Mi is helyet foglaltunk a derűsen sörözgető Kukazsaru mellett. A bejárat közelében néhány avítt játékgép, a helyiség végében – a mosdóajtó előtt – biliárdasztal szolgálta a

kultúrát. A faburkolatos söntéspult fölött ágas-bogas szarvú állatok trófeái függtek, a szemközti falon két, egymáson keresztbe fektetett kard alatt ragadozó madaras címerrel ékített pajzs díszelgett, a bádognál valamicskével minőségibb fémből kovácsolt. A pult előtt apródfrizurás, szürke szemű, ritkás fogú, ám jókedélyű, alacsony, kövérkés férfi állt, jobb lábát a bal előtt átvetve, kék-sárga kockás, tágas nadrágban, és bőszen tangóharmonikázott. Már vagy hatvanéves lehetett, de még ráfért volna néhány zenelecke. Vis Major fintorgott kissé, muzikálisan felettébb érzékenyített lévén. Az asztalra tette a zöld vászonzsákot. – A tied – mondta Kukazsarunak. Amúgy a biliárdozókat szemlélte. Nem is kérdeztem, hol van itt verekedés. Láttam, hogy mindjárt lesz. Az elfeketült posztójú játékhelynél két magas, szteroidkövér, harminc év körüli fickó állongott. Egyikük a frizurájával vonta magára a figyelmet: sötét haját tarlórövidre vágatta, ám a jobb füle mellett megkímélt néhány fürtöt; ezek gumival összekötve, trágárszőkén virítottak. Puffadt arcbőre zsírosan fénylett. Fénytelen szeme, lapos, ferde orra, lebiggyedő szája, párkányszéles álla volt. Rongyosra tépdesett, Oxford University feliratú pólójának hasadásai szalonnás mellkas- és hasrészleteket tettek közszemlére. Társa alighanem még több pirulát evett a testtömegesítés érdekében, vagy azok csupán jobban fogtak rajta. Mindenütt feltűnően gömbölyű volt, erre szerfelett büszke lehetett, mivel lengőbordáig kivágott atlétát és rövid szárú sportnadrágot viselt. A közelmúltban nem fáradt hajmosással, sötét lobonca loncsos tincsekre váltan lógott a vállára. Arcvonásait zsírvánkosok helyettesítették, szeme formája és színe is titokban maradt. Pofazacskóin tetovált svábbogarak másztak. A flótások végeztek két korsó sörrel, dákóikat is megsikamlósították. Elrendezték az asztalon a golyókat. A sárga lófarok tulajdonosa felfeküdt a peremre, és lökés előtti koncentrációba mélyedt. A nyakában lógó bőrszíjon tokjától megfosztott zsarujelvény hintázott, medál gyanánt. Kukazsaru a zsákba kukkantván felpattant, szenvedelmes csókokat nyálazott a húzódozó szamuráj arcára, majd ünnepélyesen tisztelgett. Ajándékát a székre tette, mutatóujjával végigsimított rajta, feljebb rángatta foszlott térdű melegítőnadrágját, ránk vigyorgott, és a biliárdozók felé indult. Az első lépést még színjózan állapotban tette meg. Mire a tangóherflishez ért, szolidan illuminált benyomást keltett. A söntéspult sarkát elhagyva már-már lehidalt részegségében. A biliárdasztalt megközelítve csaknem öntudatlanná vált. Ez lehetett az oka annak, hogy nem vette észre a jókora útakadályt. Vakon nekiment. Kis híján felborította. A titkos dossziéból ismerős flótások rámeredtek. Dühödt röhögésben törtek ki; öltözékét, korát, hovatartozását gúnyolták. Kukazsaru továbbra sem érzékelte környezetét, úgy vélte, céljához érkezett, ezért nekikészült, hogy elintézze azt, amiért útnak indult. A játékukban megzavart ördögök megrökönyödtek cihelődése láttán. – Nézd, a vén pöcs mindjárt idebrunyál! – üvöltötte a jelvényes. Dákójával hasba bökte Kukazsarut. Társa törzskörzést végzett röhögtében. Azután ő is kézre kapta botját, és megsorozta vele az ódon rendőrzakó vállát. Kukazsaru megroggyant fájdalmában. Mintha némileg kijózanodott volna, hunyorogva felmérte az enteriőrt. Szeme megakadt a csúfszőke lófarok alatt fénylő jelvényen. Kinyújtott kézzel előrebotorkált egy lépésnyit, és felcsuklott. – De szép medállion! Add nekem! Pont ez hiányzik a dizájnomhoz! A tangóharmonikás átszellemülten rákezdett az silentióra. Legalábbis úgy rémlett, hogy arra. Kicsit ölődtek az idegek a fogaimban. Majdnem a stukkeremért kaptam. A szamuráj megfeszült ültében. A figurák megpillantásakor elárnyékosodott arca most néhány árnyalattal sötétebbé vált. Szájszegletében megjelent az ijesztő, gonoszdi félmosoly. Fogadni mertem volna, tétre, helyre, befutóra, de tokra, vonóra és gyantára is, hogy rögvest verekedve lesz, és nem rajzfilm-módira: kacagtatón, csíramentesen, vértelenül, ruganyos felkelésekkel. Életem értelme súlyosan orrolt a két pacákra. Haragjának okát egyetlen percig sem kellett találgatnom. Régesrég sejtettem, immár bizonyosra tudtam. Hátradőltem a széken, akár a moziban. Kukazsaru, látván, hogy a sárga farkú nem adja a medaliont, cserére kínálta föl néhány kincsét. Sörnyitót, bal lábas gumicsizmát, telefonkártyát ígért érte. Válaszul durván sértegették, gúnyolták és döfdösték a dákókkal. Vis Major felemelkedett, és feléjük indult. A zeneművész mellé érve megtorpant egy szóra; ezt egyenesen fülbe súgta. Mire a pultnak támaszkodó tangóharmonikás nem egyszerűen felhagyott a rafináltan álcázott autodaféval,

hanem egyik pillanatról a másikra odafagyott, elhalt; és még csak el sem dőlt, tartásán sem változtatott. A húsbála filkók megbámulták a közeledő szamurájt. Ezt szemlátomást első ízben tehették, de ismeretlenül is örömmel megverték volna. Életem értelme nem vett tudomást a hozzá intézett becsmérlő szavakról, melyek hátralőtt sérójára, jócska termetére, valamint feltételezett szexuális szokásaira vonatkoztak. Oltalmazón átkarolta Kukazsaru vállát, és a mosdóba ballagtak. Mérhetetlen izgalom kerítette hatalmába a két vagányt. Hangos megjegyzéseket küldözgettek a távollévők után, azon tanakodván, mit művelhet odabenn a két buzi, és miként fogják pépesre verni őket, ha majd előbújnak. Vis Major biztosra vehette: amint kilép, vágya teljesül. Torolhat. A filkók erősítést kaptak. Az asztaloknál iddogáló nehézfiúk közül néhányan csatlakoztak hozzájuk. Körülállták a biliárdasztalt, pöffeszkedtek, izmoltak, tréfáskodtak. Miután ilyképpen megsokasodtak – bár az össz-IQ-juk nem gyarapodott számottevően –, és a kiszemelt áldozatok nem siettek előjönni a mosdóból, úgy gondolták, addig is időtöltés után kellene nézniük. Az ivásról lekéstek; gyülekezésük láttán a csapos reflexből a pultra eresztette a vasrácsot, és visszavonult a raktárba. A kevésbé kalandvágyó vendégek búcsú nélkül leléptek. A tangóherflis elüvegesedetten ácsorgott. Ott voltam én. Szemügyre vettek. Pókerarccal viszonoztam a bámulást. Felmértem a csapatot. Nem látszottak igazán eltökéltnek. Ha bedobom magam, öt percen belül együtt sörözhettünk volna, és ha nincs hozzá kedvem, gálánsán a taxihoz kísérnek. Még a két fővágányt is leszerelhettem volna, hiúságuk epedve várta a legyezgetést. Azért voltak olyan nagyfiúk, mert dühítően kevésnek érezték magukat. Kísértést éreztem a játékra. Mit szólna a szamuráj, ha a verekedéshez bemosakodván arra jönne elő, hogy a fenevadak a tenyeremből csipegetik a sörhabot? Mást akartam. Változtattam a nézésemen. Úgy mustráltam őket, mintha sáros cipővel léptek volna szűzi lepedőmre. Akárha attól tartanék, hogy ebből a távolságból is elkaphatnék tőlük valami végzetes nyavalyát, de néhány bogarat biztosan. Olyképp néztem rájuk, miként ótvarra, rühre, pocsékságra. Fel is szívták magukat, egyik a másik után. Ezután következett a na mi van, kisanyám, nem tetszik a... – kezdetű tuningolás. Lebiggyesztettem a számat. Utálkozásom közepette persze látni engedtem fess alakomat. Megcseréltem keresztbe vetett lábaimat, lepöccintettem a térdemről egy porszemet. Éreztettem, hogy e kirakatra bizony csak az utcáról ámulhatnak, itt ők nem lesznek vásárlók; ez a butik túl finom nekik. Még egyetlen szót sem szóltam, és gorombaságban máris túltettem mind a hátukon. Hát ezt nem bírta az önérzetük. A csótánytetkós hozzám rohant, az asztal közepére csapta dorong öklét, majd letottyant mellém a székre, és hosszan, durván meredt az arcomba. Társai megéljenezték. Ők is kezdtek az önkívületig felkeményedni. Megmozdultam. Magamhoz intettem a szőke tincsű flótást. S az jött, tétován röhigcsélve, nem értvén, mit akarok tőle. Amikor megállt fölöttem, mutattam neki: leülhet. Vonakodva megtette, készen arra, hogy az első sértő szóra a torkomba harapjon, nehogy társai azt higgyék, eszét vesztette invitálásomtól. Megfogtam a nyakában függő medált. Körmöm hegyével babráltam rajta. – Megveszem – mondtam. – Mennyi? – Tudod, mi ez? – kérdezte, megmarkolva a jelvényt. A kezemmel együtt. – Mi ez? Összenézett a haverjával, és térdcsapkodós, harsány, brutális röhögésben törtek ki. Oké, gondoltam, jöhet Vis Major. Már majdnem megszántam őket. A szamuráj kilépett a mosdóból. Egyedül. Egy pillanatra megállt, felmérte a körülöttem csoportosuló úri közönséget. Arcizma sem rezzent. Felvette jellegzetes hintálló, provokatívtartását, majd könnyed léptekkel felénk indult. E pózolással elérte – mindig elérte –, hogy a figyelem, harag és düh középpontjába kerüljön. Kezdetben rám is hatott, ösztönből reagáltam. Végre is azért fejlesztette ki e gyűlöletes mozgássort – még valószínűbb, hogy kincstári terminátorként tanították meg rá –, hogy elterelje a figyelmet a nála védtelenebbekről. Azért, hogy magára vonja az agressziót. A flótások szempillantás alatt megfeledkeztek rólam. Láthatatlanná váltam. Ha térden állva könyörögtem volna

nekik, hogy jöjjenek velem csacsacsázni, elhessentenek, akár egy szúnyogot. A szamuráj megállt a helyiség közepén. – Söprés – mondta. – A hölgy az én barátnőm. – És te ki vagy? – kérdezte a bogaras fickó. – Mire pakolod magad? Mit képzelsz, szarzsák?! Bejössz ide, és baszogatni kezded a békés polgárokat?! E jelzős szerkezet megnyerte a tetszésüket. Elnevetgéltek rajta. Közben körülfolytak Vis Majort. Ő felemelte két kezét, jelezvén, hogy jámborán továbbmenne. Azonnal támadtak. Az első két fickó bele is szaladt a pofonba. Röptükben felborítottak néhány széket, asztalt, azután egy darabig eldongtak a földön, a fejüket rázogatva. Kukazsaru kisétált a mosdóból. Felült a biliárdasztal szélére, és lábát lógázva szemlélődött. Felemelkedtem ültömből. Életem értelme nem tartott igényt a segítségemre. Az ajtóba álltam, cigire gyújtottam, karikákat eregettem. Odabenn dúlt a csata. Vis Major arra törekedett, hogy megszabaduljon a koloncoktól. Neki az a két flótás kellett. A feleslegesnek ítélt pasasok még nekifutottak néhányszor. Egyikük a falról lekapott pajzzsal hátba kapta, és megrogyasztotta a szamurájt, ám szinte nyomban kiugrott kezéből a kölcsönpáncél, és egy másodperccel később, a fején döndülve elfújta eszméletét. Az elszánt ördögök leszedtek minden mozdítható dekorációt. Jöttek kardokkal, szarvasaganccsal, dákókkal, székekkel. Vis Major sorban megszerezte fegyvereiket, rövid ideig használta is azokat, majd ahogy érkezett a következő, elszórta a meguntat, és elvette az újat. Egyszerre csak hárman maradtak. A sárga tincsű vagány, a tetkós és ő. Előbbi kitépte a tangóharmonikát a bávatag zenész kezéből, és megpróbálta hasznát venni a harcban. Rossz választás volt, a szamuráj rühellte ezt a hangszert. Miután áthajította a termen, visszafordult a fickóhoz. Egy percig is hagyta őt kibontakozni, öklözni, hadonászni, talpazni. Azután körbepofozta a helyiségen, majd a falhoz támasztotta, alkarral rögzítette, és jobb kézzel leszakította nyakából a medált. Az arca elé tartotta, és hagyta ott himbálózni. Midőn kiolvasta a flótás szeméből, hogy pedzeni kezdi látogatása célját, egy ökölcsapással befejezte a demonstrációt. Megfordult, ellépett a ledőlő test útjából, és zsebre vágta a jelvényt. A tetkós fickó az ajtó felé igyekezett. Útjába álltam, lába elé dobtam a csikket, és eltapostam a sarkammal. A vállamra tenyerelt, hogy elhárítson maga elől. Megfogtam a kezét. Ezt a fogást nem ismerte. Lement hídba. A szamuráj odaért, és magára vonta érdeklődését. Nem vártam meg a végkifejletet. A kocsihoz lépve hívtam Bambit. Kisvártatva jött Vis Major is. Nem volt épp fess, itt-ott vérzett, szája felpüffedt, bal válla félárbocra konyult. Kérdezte, mit csináltam. Azután felfeküdt a telefonjára. Az egyenruhás kollégákkal egy időben Venessa is befutott. Szinte kísértetiesen bő, bokáig érő drapp selyemkabátot, és fekete baseballsapkát viselt. Azt a sötét üvegű holmit, amely orrtól homlokig inkognitóhoz segítette, a napszakra való tekintettel holdszemüvegnek véltem. Járgányunk mellé húzódva végignézte, amint a Sörfészekből előkísért fickók a rabomobilhoz támolyognak, és némi vitatkozás, anyaemlegetés, vonakodás kíséretében beszállnak. Miután a furgon elhajtott, Pralin a kocsi oldalának támaszkodó szamurájhoz lépett. Zsebre tette szemüvegét, papír zsebkendőt kapott elő, és gyengéden megtörölgette a hős lovag vérző száját. Vis Major megfogta a nő kezét, és a tenyerére helyezte a város címerével ékes, tündöklőre aranyozott zsarujelvényt, majd rácsukogatta ujjait. Venessa sírva fakadt, hevesen átkarolta a pasas nyakát, és annak széles kebelén folytatta a zokogást. A másik oldalról megközelítettem a járgányt, kivettem a púptatyót, a járdaszélre telepedve lerántottam farmercsizmámat, és felöltöttem a korit. Odébb gurultam, semmi keresnivalóm nem lévén kettőjük intim jelenetében.

Kukazsaru a zöld zsákot ölelve elporoszkált. A kiürült Sörfészekben minden eddiginél hamisabban szólt a tangóharmonika. A lebujjal szembeni, kolosszus jegenyékkel szegélyezett, betonnal burkolt, poros terecskén felállított padokat, pingpongasztalt, szemeteskosarakat kerülgettem. Időnként a terepjáró felé pillantottam. A szenvedélyes kitörésnek kitett szamuráj felhagyott Pralin hátának zavart simogatásával, ütögetésével. Már nem látszott megrendültnek. Halkan beszélt az orrát fújó, mereven álló nőhöz. Görcsolyázgattam az eleven lomb-arabeszkekkel árnyas téren. Venessa Vis Major szavába vágott. Fojtott dühvel magyarázott, majd hirtelen sarkon fordulva elszaladt párlépésnyit. Azután megtorpant, eszébe jutván néhány újabb érv. Visszasietett a zsebre vágott kézzel, komoran állongó pasashoz, és széles taglejtésekkel előadta közlendőjét. Úgy festett, nem sikerült meggyőznie a szamurájt, mert az megragadta hadonászó karjait, és a tőle telhető higgadtan tovább ellenérvelt. Az egyik padon gombolyaggá tekeredett szürke macska hevert. Résnyire nyitott szemmel, lusta-közönyösen szemlélte korizásomat. Hízelgő szókat intéztem hozzá; épp csak a füle botját mozdította, hatalmasat ásított, egyenként előrenyújtóztatta mellső lábait, kieresztette és visszahúzta körmeit. Írisze zöldesen foszforeszkált. Boszorkaszemében, akárha varázsgömbben, megpillantottam a kidzsoggingoló Venessát. A nő szokásos napi futására indult; szabadnapos lévén: késő este, hűvösben. Lábujjhegyen, magasra kapkodott térddel szaladt, hogy vádlija szebbre edződjön. Futócipőt, rövidnadrágot, pólót, övtáskát viselt, rótta a köröket a lakásához közeli park ismerős sétaútjain, jól tudván: ebben az órában aligha találkozik más sportrajongókkal. Mégis biztonságban érezte magát, mivel tiszteletet parancsoló jelvénye a nyakában lógott, szütyőjében gázspray lapult. Egyszerre csak három lármás, ócska küllemű pasas bukkant fel szemből, az útkanyarulatnál. Egymást taszigálva, röhigcsélve közeledtek, itókás flaskájuk kézről kézre járt. Venessa lelassított, eszébe sem jutott, milyen okosan tenné, ha megfordulna, és hazavágtatna; ő soha nem rettent meg az efféle alakoktól, egyet érzett irántuk: mélységes megvetést. Tenyerébe zárta a kis flakont, és folytatta útját. Kihúzta magát, megkeményítette vonásait, majd a bámuló, füttyögető, jópofáskodó fickók mellett elügetvén, lenézően biggyesztve végigmérte őket. Amikor azok utánaküldték sértéseiket, vissza se fordulva beintett nekik. Következő köre zavartalannak ígérkezett. Tücskök zengedeztek körülötte, az ötvenméterenként álló lámpák játékosan egymásnak adogatták az árnyékát, megvilágították az üres padokat, a kitört üvegű telefonfülkét, a púpozott szeméttartókat, a sétányszéli cserjéket. Nem látta a rejtőzködő fickókat. Midőn a két fehérjelerakat fenyegetően előtte termett a bozótból, kapásból a fegyveréért nyúlt. Csakhogy az nem volt nála. A háta mögé settenkedő harmadik pasas stukkert nyomott a hátába. Felkaptam a fejemet. Pralin és Vis Major immár egymás szavába vágva, emelt hangon cserélt eszmét. Aztán a nő sarkon fordult, a kocsijába vágódott, magára csapta az ajtót, és bőgő motorral elsüvített. A macskára nézve felvontam vállamat, és odébb görcsolyáztam. Kisvártatva megérkezett a szamuráj. A pingpongasztal szélére telepedve körülményesen cigire gyújtott. Pocsék kinézetét sötét hangulat tetézte. Természetesen nem kérdeztem semmit. Sikladoztam. Megkerültem a macska padját, átugrottam egy csatornafedelet, körültáncoltam a szívek és egyéb szervek ábráival telefarigcsált asztalt. A válságos pasas közelébe érve felemeltem a karomat, és két ujjamat ollóztatva jeleztem: blázt kérek. Életem értelme magához húzott, a fogaim közé dugta összeharapdált szűrőjű cigijét, majd felültetett maga mellé, nehogy tovakiránduljak. – Válaszolj egy kérdésre! – szegezte nekem. – Mint nő, próbáld megértetni velem, miért muszájna titokban tartani, ha ocsmányság, erőszak esne rajtad!? – Sokan szégyellik, ha ilyesmit tesznek velük. – Miért ők szégyellik? – Mert erről szólt a neveltetésük. Mert tudják, hogy a megaláztatás nem ér véget azzal, hogy egy vagy több pasas elszórakozott rajtuk, a rendőrségen és a bíróságon folytatódik. E hivatalosságok zömmel pacákok, és nem fér a fejükbe a szexerőszak. – Hogy érted ezt? – Az áldozatnak ezerkétszer el kell mesélnie, mi történt vele, és folyton belekérdezgetéssel akasztják meg. Ebből arra következtet, hogy nem igazán hiszik szavait. Olyan részletekre kíváncsiak, amelyeket nem szívesen fogalmaz meg. Mert neki kell bizonyítania, hogy bántalom esett rajta. Mert azt firtatják, mennyire hibáztatható. Ő. Mekkorka szoknyát, milyen dekoltázst viselt, miként nézett, netán bátorította-e az útonállókat. Mintha nem volna

joga ahhoz, hogy akár egy vastagon befülledt légyottnak is nemmel vessen véget, mintha az öltözéke bárkit is feljogosítana arra, hogy erővel kéjtárgynak használja őt. Mintha az ezzel kapcsolatos paragrafusokat abból kiindulva alkották volna meg, hogy a pasasok, sajna, nem tehetnek arról, ha időnként átmennek vadbaromba, mert ugye, a tesztoszteron... – Te mit tennél? – kérdezte. – Nem tudom. – Venessa köti magát ahhoz, hogy senkire nem tartozik, amit vele műveltek. A két testkultuszos vigye el a balhét a Sörfészek-béli ökölzsúr miatt, és legyen elég nekik, amit tőlem kaptak. – A harmadik rossztevője, John Reyner pedig csúnyán meghalt, mint tudjuk. Mit akarsz? Happy endet? Ilyesmiben nincs happy end. Az ilyetén pszichés seb nyolc napon túl gyógyul, és sosem heged be teljesen. A szamuráj felsóhajtott. – Te se győztél meg. Ez a két gizda órákon belül újra az utcán lesz. Belém kötöttek a lebujban, ugrabugráltak kicsit, na és!? Holott tíz év kényszermunka járna nekik! Amikor azon éjjel Venessa felhívott, hogy segítsek rajta, járni sem tudott. A Wagner parki telefonfülke előtt találtam rá, tragikus állapotban. Könyörgött, ne riasszak mentőt, zsarukat, csak szedjem össze a cuccait, és vigyem haza őt. Sírt, átkozódott, teljesen magánkívül volt. Otthon aztán se állni, se ülni nem bírt a zuhany alatt. Befektettem a kádba, kétpercenként leengedtem róla a mocskos levet. És midőn már félórája ázogatott, még mindig nem látszott tisztábbnak, épebbnek. Némely sebei láttán ragaszkodtam az orvoshoz, de legalább Bebermeyerhez. Hallani sem akart róla. Azok a pasasok minden elképzelhetetlen alantasságot megtettek vele, Venessa mégis hajthatatlan volt. Két napig feküdt, úgy jártam hozzá, mint egy titkos összeesküvő, etettem, itattam, babusgattam. Akkor már foglalkoztatott az eltűnt nők ügye, talán ezért hagytam rá óhajait, emiatt tudtam mélyebben azonosulni a kínjaival. Megígérte, ha talpra áll, körülnéz a benti fotógyűjteményben; megkeressük és elkapjuk a fickókat, visszaszerezzük a jelvényét. Ha jobban belegondolok, az utóbbi ígéretet én tettem, hősleg, nem is gyanítva, hogy egyebet sem akar, csupán visszakapni a plecsnit. Reyner anyagát megleltük az archívumban, a másik kettő arcmását számítógéppel tákolta össze. Egyiküket sem ismertem, ezért kértem Kukazsaru segítségét. Most pedig arra vártam, hogy Venessa odalép a palikhoz, tiszta erőből lábközt rúgja őket, és közli a kollégákkal, hová valók, mit tettek vele. Azt hittem, azért hajtok utánuk, hogy azután Venessa meglátogathassa őket a kőbányában, kissé elégtételegni. Leéltem életem felét, és nem értem a bigéket! – A következő felében sem lesz másként. Hadd fordítsam vissza a kérdést: te mit tennél, ha ilyesmit művelnének velem? – Azt csak kiejteni lehet büntetlenül, megtenni nem. – Megtennéd? Kinyírnád a palikat? – Nem. Remélem, lenne annyi önuralmam, hogy ne tegyem meg. De futni sem hagynám őket. Megpenészedhetnének a sitten. – A szexerőszak jellegű bűnöket némelyik bíró csupán véteknek tekinti, és eszerint is honorálja. A csíny tevő nem keserül oly hosszan, hogy penészhedni kezdjen. – Valakinek az életszentségét megsérteni ezer módon lehet: mindegyiket egyformán utálom és haragszom érte. A nem látható erőszak tömérdek esetét ismervén tudom, az embert szavakkal is irtózatosan rokkanttá lehet alázni. Ha valakit leütnek, megvernek, vagy csak leszakítják a gombját, az illető magától értetődően zsandárért kiált. A szexerőszak miért annak a szégyene, akin megesett?! Miért a bugyinál van meghúzva a bűvös határ? – kérdezte. – Mennyire ismered Venessát? – Semennyire, vagy felületesen. Benyomásaim vannak róla. Meglehet, tévesek. Miként az övéi engem illetően. Az imént macsósan tudatta velem, hogy a vele történteket a testkultuszosokkal egyetemben máris elfelejthetem. Mostantól tekintsem magam a szerelmesének, bár a szexet illetően legyek apostoli türelemmel, mert még jó időbe telhet, amíg kedve támad rá. Addig viszont gyakoroljak önfegyelmet: semminő pletykára ne adjak alkalmat, se veled, se mással. Füttyentettem. Félmosolyra se futotta erejéből. Úgy festett, mint akit nem csupán kimostak, mángoroltak, de még a szárítóprogramon is átküldték. – Köszöntem a megtiszteltetést, nem kértem belőle. Akkor sem kérnék, tettem hozzá, ha érzelmileg független, sőt, magányos volnék. Kérte, tűnődjek el a hallottakon, és ha kedves az irhám, igenlő legyen a válaszom. Eltűnődtem hát, és azt feleltem: esetleg akkor beleszerethetnék, ha homoszexuális lennék. – Ez nagyon sértő volt, szamuráj – mutattam rá. – Nem csodálom, hogy Venessa dúltan rohant el. – Én is erősen sértve érzem magam. Részint azért, mert hülyét csinált belőlem, részint azért, mert nem vág össze az ízlésemmel, hogy a megkérdezésem nélkül birtokba vegyenek. – Korán nyűgösködsz. Még csak ezután lesz hülye csinálva belőled, amúgy istenesen. Felelj még egyszer a kérdésemre: milyennek ismered Venessát? – Milyennek is? A róla kialakított képemet most rendesen összezilálta. Az még beleférne, hogy valami büszkeségnek képzelt idiótaság miatt titokban akarja tartani a vele történteket. Az viszont teljesen kilóg, hogy futni hagyja a pasikat. – Szerinted futni hagyja őket? – kérdeztem.

– Ha nem csukatja le őket, mit tehet ellenük? – Emlékszel a legutóbbi lőgyakorlatra? A szamuráj leszökkent az asztalról. Térdeim közé lépve szembefordult velem, és atyai figyelemmel a homlokomra tapasztotta tenyerét. – Lázad van, Kyra, feküdj le! Amennyiben arra a dühöngéses lövöldözésre gondolsz. – Arra gondolok. Valamint John Reynerre. Tegnapelőtt Kukazsaru megmondta, hol leled a tagot. Ezt te reggel Venessa tudomására hoztad, igaz!? Reyner nem érte meg a másnapot. És hogyan halt meg? Idézd csak fel! A mai dolgot majdnem elcsesztük neki: te nem bírtad ki, hogy ne töröld fel a lebujt a palikkal, én meg idefüttyentettem az apparátust. Viszont odabenn fény derül a pasik nevére, lakcímére. Rajtad kívül senki más nem tudja, mi közük Venessához. Már nem húzzák sokáig. Alighanem ezért kellene mihamarabb elfelejtened az egészet, persze csak akkor, ha kedves az irhád. Amnéziádért cserében megkapod Venessa fele királyságát, idővel majd a másik felét is, hiszen megígérte, sőt: maga ajánlotta fel. – Tudatában vagy annak, hogy mit sugallsz? – csodálkozott rám. – Ha lenne ilyesmire bukméker, máris felkeresném őt egy marék pénzzel. Ennek híján veled is hajlandó vagyok fogadni: a sárga hajú flótás lesz a következő ágyékon és arcon lőtt tetem. – Miért pont ő, és nem a másik? – firtatta, olyképpen, mint aki nemigen hisz nekem. – Mert ő kérkedett a jelvénnyel. Nyilván azért lett övé a sajátos trófea, mert ő fáradozott érte a legtöbbet. A szamuráj homlokon csókolt, majd cigarettára gyújtott. – Ez gyönyörű. Gratulálok – mondta csúfondárosan. – E briliáns levezetésnek csupán egy-két apróbb hibája van... – Tudom, szerinted a másik két legyilkolt pasas nem fér a képbe. A helyedben végiggondolnám. A Megalázottak szellemisége közel áll Venessához, amennyiben súlyosabb büntetést követelnek az erőszakosságokért. A jogolós módszereikkel viszont nem ért egyet, ezt ma este az irodában a saját hallószerveddel is érzékelhetted. Azzal, hogy betört az ügyvédjükhöz, és szó szerint kitörölt néhány bűnöst a nyilvántartásukból, rájuk terelte a gyanút. – Ennyire utálod Venessát?! – hörrentett. Szemernyit se hitte szavaimat. Igaza volt. Csak fikcióztam. De mind több meggyőződéssel. – Nem szeretem őt. Rajta kívül még többeket nem szeretek, mégsem mesélgetek róluk rémtörténeteket. – Na és a Jardin fivérek? Máris többet tudattál róluk, mint amennyi bennük van. Vállat vontam. – Elkanyarodhatunk a Suskasor felé, megérdeklődni a szemfurcsáktól, járt-e arra Firio. És ha mintegy mellékesen rákérdeznék, látták-e Vernon hullamobilját, valószínűleg igennel felelnének. A szamuráj leemelt az asztalról, és a kezemnél fogva a járgány felé húzott. Görcsolyástól az ülésre rakott, rám csukta az ajtót, a helyére suhant, és indított. Bambi azonnal jelentkezett. – Kyra, utánanéztem annak, amit az imént kérdeztél. Vernon Jardinnek két személyautója van: egy Maserati és egy Jaguar. – Köszönet. Ugye, ezek nem putri kocsik? – De nem ám! – sóhajtott Bambi, s kilépett közülünk. Vis Majorhoz fordultam. – Te mivel járnál a nálad is krőzusabb rokonodhoz? – Én ma már egyáltalán nem tudok találós kérdéseken gondolkozni, élet. Teljesen kiütöttél. Megpaskoltam a térdét. – Ne töprengj. Legfeljebb a kelengyéden. Hiszen jól megkérték a kezed. És ez csak a kezdet. Ha példásan absztinens leszel, sorra kerülhet még másod is. Selyem és Légiós biztosított arról, hogy Firio ma sem járt feléjük. Igen, a nyomasztó furgon tiszteletét tette, szokás szerint nem is egyszer. Viszont Bertold Jardin egész éjjel ki sem mozdult a kastélyából. Köszöntem a jó híreket. Úgy váltunk el, mint régi cimborák. A kiütött szamuráj mégiscsak összeszedte magát egy rövid gondolkodásnyira. Azután a fejét csóválva leszögezte: – Kizártnak tartom, hogy ennyi adatra megadják a palotakutatási engedélyt. Vállat rántottam. – Na és? A temetőben megmentettem Jazz életét, éppen háromszor! Ahogy kikötötte. Így hát megint jön nekünk egy hálával. Sőt, négyszer lett megmentve, ha hozzászámolom, hogy a végére még a Guinness-ivási szándékától is elállt. Vele nyugodtan kutathatunk. De azért a helyedben beszélnék Lasalandrával. – Lasalandra kivételesen rátermett főzsaru, de a karrierjét még ő is szereti. Nem fog szívózni Jardinnel, amíg nem biztosra megy. – Jó. Akkor holnap nézessen utána a következőknek: Jardin hivatalos-e Ducato báljára? Ha igen, márpedig szerintem igen, akkor éjjel nem lesz otthon. Remélhetőleg a herkuleseit is magával cipeli. Már csak néhány ember kell, akik szemmel tartják Vernont. Habár már most megmondhatom, hogy ő este ellátogat a fivéréhez, és tőle

egyenesen Ducatóhoz fog hajtani, persze csak a hátsó bejárathoz. Lasalandra helyében kihagynám ebből az ügyön eleddig dolgozó teamet, mindössze azért, mert nem ártana, ha nem szivárognának ki a tervei. Ja, és még egyet: a taxis diszpécserek biztosan tudják, ki az, aki Jardint szokta fuvarozni. Alighanem egyetlenegy illetőt ért e megtiszteltetés. Nem ártana elbeszélgetni vele. Ha nem is beavatott, amennyiben nem tök gyengeelméjű, tutira sejt valamit. A szamuráj megszorította a térdemet. – A számba rágnád, élet? Felsóhajtottam. – Ha Bertold luxuskunyhójában tárolják a gésákat, miként azt egyre biztosabbra veszem... – Az imént azért guggoltunk a ravatalozóban, egy koporsó alatt, mert azt vetted hulla biztosra, hogy Vernon dugdossa őket... – Azóta eszembe jutott, hogy nemrég megálmodtam az egészet, méghozzá színesben. – Ha megálmodtad, az más. Bocs – nyögte. Színtisztára hülyének tartott. Elnéztem neki. Folytattam. – Tehát: Bertold a rejtegető, ám bármilyen félreeső helyen lakik is, nem tudná észrevétlenül hurcolni a nőket. Egyelőre azt hiszi, ha váltogatja a taxit és a halottaskocsit, mint szállítóeszközöket, nem csak az igazoltatgató zsaruknak, de még a sorompó-silbakoknak sem szúr szemet a nagy jövés-menés. Ez idáig bejöttek a számításai. Gondolom, az sem mindegy, hány nőt igényelnek egy-egy alkalomra. A taxi csomagtartójához képest a hullamobil jóval tágasabb. Hallottad: Vernon ma kétszer is járt nála. Először elvitte, azután visszafurikázta a gésákat. Emlékszel a Lailánál tett látogatásunkra? Az asztalon tárolt aktalbumra? Jut eszembe: kis kedvencünket sem ártana megszorongatni. – Ezek csak teóriák. Semmi bizonyítékunk nincs. – Az más. Akkor pihenkéljünk. A bizonyítékok előbb-utóbb elunják, hogy várjanak rád, felkapják a tarisznyát a hamuban sült pogival, és a keresésedre indulnak. Meglehet, sokáig kell utánad kutatgatniuk. Legfeljebb majd a klimaxszal együtt kopognak rád egy messzi-szép napon. – Hajlandó vagy ezt személyesen előadni Lasalandrának? – Ti vagytok egymással jól-rosszul leplezett összeesküvő viszonyban. – Mégsem léphetek elé az álmaiddal!? – Te is álmodtál! – Csak kettőnkről. – És mi derült ki amaz álomból? – Na mi? – kérdezte, olyképpen, mintha egy veszélyes elmebeteggel beszélgetne, szőrmentén, nehogy felbőszítse az illetőt. – Szerintem a következő: ebben az életünkben az a karmánk, hogy most már végre kitartsunk egymás mellett. Az én álmomban meglehetőst szerettük egymást, ám később mégis hagytam, hogy Firio lekardozza a fejedet. Ezért te elégtételt vettél, a saját álmodban, midőn miszlikbe vágtál engem. – Jézusom! – hörrentett, már-már könnyesen. – Miket olvasol mostanában? Hol dugdosod az ezo-irodalmat? A rekamiéban? – Semmi effélét nem olvasok. Nincs rá szükségem. Anélkül is tudom. – Mit?! – Bármit. A világ ilyetén megélése felé tartok. Olykor Derinával is elbeszélgetek némely dolgokról. – Derina halott! – Nézőpont kérdése. – Amikor megismertelek, még semmi bajod nem volt. Józan voltál, mint a rög. – Arra nem is gondolsz, hogy Camea is melletted csavarodott be? – Téged még el se vettelek! – Nem is fogsz. De nem maradsz visszaeső agglegény! Emlékszel? Egy órája sincs, hogy újra elkeltél. Venessa jó feleség lesz. Ha nem idegesíted fel, le se fog lőni. – Most hagyd abba! – Örömmel. Szeretnék fürödni, azután kialudnám magam. A műszerfalon zöldellő órára nézett. – Tarts ki. Mindjárt alhatsz. Nehezemre esett, de kibekkeltem a reggelt. Addig már egyet sem lőttek ránk. Még két ízben léptünk fel zsaruként. Mindkét alkalommal elbűvölt, hogy megütni sem próbáltak bennünket. Először hosszasan hajkurásztunk egy filkót, aki valamiért forgalommal szemben, pláne S alakban szeretett ámokhajtani. Midőn utolértük, és megállásra késztettük, belátta: kissé túlitta magát, jogsija sincs, ő vesztett; és ezután még elinalni sem próbált. Másodszor meggátoltunk két pasast abban, hogy tovább gyomrozzák egymást az utcán; a közelükben sikoltozó

barátnőjük sem örült viadaluknak. A tettlegességgel felhagyván, szóban próbálkoztak annak eldöntésével, melyiküket illeti a leány. Vis Major javallotta: tán érdeklődjék meg a szóbanforgótól, kit választana. A szarvasbőgéses vita tárgya tétován vívódott. Az egyik pasas, hogy orra vérét felitassa, zsebkendőért nyúlt a nadrágjába. Ám ahelyett egy felettébb csipkés, mindössze sóhajnyi fehérneműt talált előhúzni, név szerint bugyit. Újabb pofoncsattogás vette kezdetét. Végül a lány döntött. Mire az agancsozó riválisok észbe kaptak, ő elhúzott észrevétlen. Erre a flótások összeölelődztek, és betértek a szembeni nonstop bárba, búfelejteni. Hazamehettünk. A hálószoba iránt vezető úton alig láttam ki a fejemből. Ágyért sírdogálva tapadtam az előttem suhanó szamuráj Lagunájára, remélvén, neki még maradt annyi intellektusa, hogy hazataláljon. Előrelátóan kikapcsoltam a pletykafont, ezért a korfui anziksz átadása halasztást szenvedett. Egyébként valószínűleg nem is én vezettem, hanem a véd- és dacszellemem. Beléptünkkor a serdülők a nappaliban ültek, kezük ügyében a strandmotyóval, felnőtti, bölcs szókra kiéhezve. Egyetlen pillantással felmérték gyatra állapotunkat, legott lemondtak a világ sorsán fordító csevegésről, már annak is örültek, hogy élünk. – Itt sem vagyunk – pattant fel Bogart. Ezzel megtorpant, lassan végigtekintett Vis Majoron, pillantásába sűrítve mindösszes gyengéd érzelmeit. És mert ettől elszégyellte magát, igazított a tartásán, és nyeglén így szólt: – Megmutatod a stukkeredet? A szamuráj megmutatta: kivillantotta a fegyvert a tokból, és visszalökte. A fiúk az ajtó felé szivárogtak. Szemlátomást kizárólag az irántunk érzett tapintat vitte őket az uszodába. Tekintetünk összetalálkozott. – Ettünk – nyugtatott Richie. – Jól vagyunk. Fogytunk. Bár csak keveset, két-három kilót. Ugye, azért kell mozogni a diéta mellé, nehogy a végén úgy nézzünk ki, mint a gyűrött bőrű sarpej kutyák? – Mozogni az élet mellé kell – feleltem elhalóan. – Úgyhogy én most bemozgok az ágyba. Megkérdezhetem, mikor jöttök haza? – Meg – hagyták rám, kitódulván az ajtón. Taposómalom várt még: lehordott cucc a mosógépbe, perszóna a zuhanykabinba. A szamuráj mellém lépett a simogatóan meleg víz alá. Szappanozkodás közben el-elszundítottunk egymás kebelén, időnként arra ébredtünk, hogy nevetünk: saját kínjainkon és a közöseken. Életem értelme a fogápolás alkalmából némi figyelmet szentelt érzéki-dúsra pofozott szájának, feketéllő hematómával tetovált vállának: az éjjel történtek emlékhelyeinek; majd végigfuttatta nyelvét a fogsorán. Elégedetten nyugtázta, hogy a rágószerve nem károsodott. Mentolfriss csókot lehelt az orromra, visszafordult a tükörhöz, tűnődött egy percet, és elkomorult. – Egy napon testen kívüli élményem lesz: tudni fogok szájon kívül fogat mosni. Nyugovóra tértünk. Egymáshoz gömbölyödvén, kényelmesen elvackoltunk. Kisvártatva közeledési kísérletet észleltem a szamuráj részéről. – Drágám, ha végeztél, ne felejts el betakarni – mormogtam. És már aludtam is. Az ismerős zuhanással kezdődött. Már nem rettentem el a szélsebes siklástól, tudván, lágyan fogok talajt érni odalenn, nem zúzom össze magam. Táncoló lángú, viaszhólyagokat izzadó gyertyákkal telerakott, terméskő falú, parányi szobába érkeztem. Cifra lábakon álló fésülködőasztal kecseskedett középütt, lapján muzsikáló fadoboz kínálta kösöntyű-kincseit: hajtűt, nyakéket, gyűrűt, karperecet. Az aranyszegélyes tükörből Derina mosolygott rám, hasonlított önmagára, rám és a minapi tündére, mindannyiunknál szebb volt, e szépség átitatta és tündököltette őt; nem csupán arcvonásokból és testi kecsekből, de teljes lényéből fakadt. Viszonoztam mosolyát: mögötte álltam, válla fölött néztem vissza magamra. Énmásom forgolódni kezdett, hogy minden szögből megtekinthessem hegyes szarvban végződő, csigavonalban feltekert, mézcsillogású szőke hajamat, a csavarások szerpentinjein kaptató katicát, fátyolkát, szitakötőt, gyönyörűen szőrös fekete pókot, zöld gyíkocskát, lángszín békát. Nyakamat karcsú, vörös-fekete kígyó ölelte, medálként apró teknősbékát tartva szájában. Derina előlépett a tükörből és benne is maradt; tenyerére vett egy csepertyű sárkányt, s a körömnyi bébi kitágult orrlyukakkal fújta rá lángoló dühét, háromszögletű fogait vicsorítva felé kapdosott, felmeresztette acéltarajait, mutatván, milyen szörnygonosz lesz is ő, ha megnő. Derina az apróság fölé hajolt, ujja hegyével végigcirógatott borzolt hátán, mire a bébi unott sóhajjal lehunyta szemét, és eltűnt tenyeréről. Magamon láttam viszont, tulajdon bőrömként rám feszülő, ragyogó fényű, zöldezüst ruhaként. Az öntvény estélyi a bokámtól indult, és testem vonalát követve a mellbimbómig magába foglalt; nyakam, vállam fedetlenül hagyva, kesztyűként idomult karomra, ujjaimra. Lábfejemre tűorrú és -sarkú,

kristálytündöklésű üvegcipő simult. Az ajtó feltárult mögöttem, s forgolódó tükörmásomat bámulva kihátráltam a folyosóra. Végeláthatatlan-tágas bálterembe léptem. Rozsdálló szemekből összefűzött láncokon penészfoltos bokabilincsek függtek a mennyezetről: a különös gyertyákat tartották. A viaszfigurákká varázsolt asszonyi lények ruháján gyertyanyál csörgött, arcvonásaik eltorzultak a halálfélelemtől, szemük felakadt, rettegőn meredve lángoló hajuk fogytára. Perzselt szag és ezernyi édes illat is lengett a mulatságtermen, a füst szürkés ködként araszolt a padló és a távolian magas tető között, a díszes tartóoszlopokra hurkolódott, és vontatott-lassú, ünnepélyes táncot járt, rejtegetve és felfedve a mélyén nyüzsgő kosztümös alakokat. A talpam alatt heverő, hűvösséget árasztó márványpadló mozaikjai képes olvasmányt kínáltak: sisakrostélyuk mögé húzódott bádoglovagok vívták csatájukat sokfejű sárkánnyal, kilenclábú fenevaddal, páncélos ellennel; hóarcú, szűzies kisasszonyokat karoltak, öltek, forgattak táncban, nyársukon; vibráló izmú, fenséges lovak száguldtak, legeltek, ágaskodtak; azúr vízből delfinek szökkentek elő, bálnafarok integetett, a habokon csipkés hátú tengeri kígyó tekergőzött, hajó bukdácsolt, aranykincs termett. Lakájok cikáztak köröttem; szögletes kapcsú, ormótlan cipőt, fehér térdzoknit, kurta buggynadrágot, fémszálas mellényt viseltek, kivehetetlenné összemosódott arcvonásaikat csupán ők, és ők is csak akkor láthatták tisztaélesen, ha az utolsó pohár is elkelt tálcájukról, s annak ezüstjébe meredtek. Szaporán szolgálták a kavargó vendégsereget, hogy újra és újra megürüljön a tükör, mely bizonyosságot adhat nekik létezésükről. Megláttam egy lányt az egyik oszlop előtt, csípőjét ringatva állt ott, arcát legyező mögé rejtette, s valahányszor leengedte azt a legyezőt, mindannyiszor másik arccal nézett rám mögüle; hamvas bőrű, dacos szemű lánykaként, ki feszeng a cifra ruhában, bűvtekintetű, játékos kisasszonyként, falékony-harapós szájú hölgyként, révült mosolyú nő gyanánt, és még ezerképpen. Tovább sétáltam, dominójelmezesek, vigyorgó bohócok, kormoránszín felleghajtók kerülgettek; ruhám minden pillantást magához vonzott, dongónak öltözött férfi zizzent felém, szárnyrezegtetve körüldöngicsélt, s megbillegtette fullánkos potrohát. Derina közelgett pillangóruhában, narancs-arany szárnyak ölelték s öltöztették testét, vékony kígyók tekergőztek lábfeje és bokája körül sarupántokként. Elvettem egy kelyhet az elém tartott tálcáról, az utolsót az italt kínáló lakáj lélektükréről, mire ő az ezüstfoncsorba meredt, és látván magát, élni tudott még egy keveset. Nénémet hosszú lábú, nyúlánk férfi kísérte, fekete ruhában, oldalán karddal. Ingéből barna bőrű, sima mellkas villant elő. Elakadt lélegzettel megtorpantam. Derina tovasuhantában elvitte kezemből a poharat. A férfi megállt előttem, nem hajolt le, és mégis hozzám hajolt, félmosollyal szemlélte arcomat, s én az övét, hátrafésült sötét haját, magas, tiszta homlokát, ferde metszésű, keskeny résű szemét, szép ívű, telt száját; ujjaink összekulcsolódtak, és hosszan csókoltuk egymást. Mögöttem szörnyűt csattant egy kehely, hátrapördülvén megláttam Derinát, a leejtett ital zöld tócsája füstölgött lábainál, majd a padlót átégetve elszivárgott, az üvegtörmelékben iszonyat férgek rángtak. Visszafordulván különös, alattomosan közeledő alakok ötlöttek szemembe. A tollas kalappal árnyékolt arcú, fekete köpenyes férfi tőrt markolt combjához szorított kezében. Társa szmokingot és kacagó szájú maszkot viselt, kardját a háta mögött rejtegette. Lobogó selyemruhába bújt, olajszőke nő követte őket, vonásait sötét fátyol leplezte, fegyvertelennek tetszett, ám feltűzött kontyából hosszú dísztű meredt elő. A tiszta homlokú férfi kivont karddal szökkent eléjük, és lemetszette a szmokingos álarcát; azzal együtt hullott le a finom ruha, és sajtbőr tárult fel alóla, likacsaiban fekete férgek tekergőztek, máris felismerhetetlen arcát, testét falván. A tollas fövegű alak magasra lendítette tőrét, a nő kihúzta hajából a tűt. Kitéptem a kardot a féregrágta élőholt kezéből, s a vakító pengét előremeresztve, a kedves mellé léptem, hogy vele együtt harcoljak. A falánk kukacok elköltötték a lakomát, a hulla eldőlt lábainknál, mámoros zene szólt, táncolok forgolódtak, sírva fogytak a gyertyák, a dongójelmezes férfi a legyezős lánynak mutogatta fullánkját. Felrémültem álmomból. Tágra nyitott szemmel felültem. Látván, hol vagyok, visszadőltem a szamuráj mellé, s hogy érezzem melegét, elevenségét, átöleltem testét minden végtagommal. Nem alhattam. Heves izgalom reszkettetett. Nem leltem magyarázatát, ellenszerről sem tudtam. Exhumáltam magam az ágyból. A fürdő felé botorkáltamban, félúton megtorpantam a gardróbszoba előtti tükörnél. Belenéztem, agnoszkálni próbálván az ott látott porhüvelyt. Felörvendtem, látván, hogy én vagyok az. Ekkor megjelent mellettem, szemből a néném, nem olyképp, mint álmaimban: ezúttal testileg élt önmagára hasonlított: így is szép volt. Rám mosolygott, tekintete szomorú maradt. – De jó, hogy látlak – szólt. – Részemről a megajándékozottság – feleltem. – Ne félj attól, ami veled történik. – Őszintén szólva, kicsit őrültnek érzem magam – vallottam be. – Majd elmúlik. Vedd hasznát álmodnak – tanácsolta. Képmása halványult a tükörben, olyképp, miként a köd foszladozik. Hangja is halkult, távolodón. – A képesség, melyet felfedeztél magadban, nem idegen, nem is másvilági, mindőnkkel velünk születik, te ne nyomd el, engedd őt élni. Hasznodra, sőt: örömödre válhat. Tekintsd

talált tárgynak. És jegyezd meg: talált tárggyal azt csinál az ember, amit csak nem szégyell. – Olyan a fejem, mint egy mesekönyv – panaszlottam. – Márpedig a mesék egyszerre rémesek és gyönyörűek, és még azt se tudhatom biztosra, jó véget érnek-e. Egyedül maradtam. Senki sem felelt. Gyorsan körülnéztem, keresve valamit, ami megerősít abban, hogy itt élek, e világban. A kanapéra hajított telefon cirpegése kínált kapaszkodót. A ketyerére röpültem. – Na végre! – nyögte Taria. – Már órák óta várom, hogy beszélhessünk. – Pacsi – morogtam lerogyva. – Alkalmatlankor hívtál. Mit akarsz? Már megint hazugságért sóvárogsz? Még nem tűnt fel, hogy nálam hiába? Vérem nem vett tudomást a hangszínemről. Mély lélegzetvétellel mondandójára zendített. – Cseppet sem fontos, de érdektelen újságolnivalóim vannak. Illetve fenét. Nagyon is horderősek a közlendőim! Itt ülök kibőgött fejjel! Olyan jót szomorkodtam! És azt sütöttem ki belőle, hogy megtellett a pöttyös kiscipőm, és elegem van a szájig érő rózsaszínű sárból, ami az én életem! Ezt a fogalmazást tőled hallottam nemrég, de csak most kezdem érteni a jelentését. Itt henyélek Korfun, szálegyedül, nyakamban a problémáimmal. Gondoltam, kikúrálom magam belőlük. Tegnap lementem a hotel parkjába jógázni. Százképpen lélegeztünk, nyújtottunk és lazítottunk, azután a jógaidomár javallotta: hunyjuk le szemünket, és kapcsoljuk ki a tudatunkat. Nahát, nekem most az egyszer nem sikerült. Felszólításra!? Körös-körül mindenki lement a tulajdon tudatküszöbe alá, csak én fészkelődtem. Mellesleg egy órán át, majd, látván, hogy a jogász mélyen elaludt, elsunnyogtam onnan. A többiek alkonyatig várták, mikor folytatódik az óra, azután ők is oszlásnak indultak. Délután részt vettem egy csoportos kvízjátékon a gyerekmedence mellett. Eltaláltam, ki alakította a Kleopátra-film főszerepét. A műsorvezető forrón gratulált. Nyert! – ujjongta. – Hord ön szemüveget? Nem hordok, szögeztem le. Nem elég nekem az inkvizíciós fogyókúra, még kurtalátó is legyek? A játékfelelős pasi, aki mellesleg kétes mint férfi, nem hervadt le, tovább ovációzott: jó, akkor bajuszkötőt nyert! Most mi a fenét kezdjek egy bajuszkötővel? Egyszer jártam bajuszos illetővel, rövid ideig, mert fura hobbija volt. A pasek állatbőröket gyűjtött, besózta és a padlásfeljárón szárítgatta azokat, tucatszámra. És azonnal szakított velem, amikor egy ízben megérdeklődtem, miért nem próbál meg egyet cukorral eltenni, hátha úgy elkészítve jobb ízű lesz. De hát képtelenség virtuóz kézügyességű pasas nélkül élni! Pláne az én háztartásomban, ahol gyertyáról kell meggyújtani a gyufát! Visszatérve a nyaraláshoz: vacsoránál az asztalomnál szólózva, egy szem krumpli fölött, azt bámultam, hogy a behízott szemhéjú turisták miként tömik magukba a kalóriákat. Szerinted ez felemelő kikapcsolódás? Később meg a szobaszomszédom, egy Mr. Bean jellegű pasi rádöbbent, hogy otthon felejtette a borotvahabját. Sebaj, monda, juszt is beretválkozni fog, méghozzá grátisz. Kidzsalt a folyosóra, lekapta a falról a haboltót, és ölre ment vele, ugyanis a készülék nem könnyen vált meg a plombájától. A zuhogás, dübörgés hallatán kinéztem az ajtóm elé, és nagyon elcsodálkoztam a látványon: a pasek a padlószőnyegen fetrengett, a két lába közé szorított eszközzel, amolyan na most leteperlek-szituációban. Első ránézésre azt hittem, a vonzalom erotikus indíttatású. Épp tapintatosan visszahúzódni készültem, amikor a fickó közölte, mit akar a haboltótól. Egészen megkönnyebbültem! Végre lejött a plomba, a pasi magára fogta a bazi palackot, és lefújta a borostáit, de valahogy a folyosóval együtt tetőtől-talpig behabozódott, nem is vékonyan. Együttérzésből tördeltem kissé a kezemet, erre megvigasztalt: ha már így járt, akkor nem hagyja pocsékba menni a jó kis szőrlazítót, leberetvázza mindenét, legalább egyenletesebben fog barnulni. Mindjárt Albert jutott eszembe róla. Aztán meg az, hogy egy ideje sűrűsödő pillefellegeket észlelek otthon, a lakásban. Vagyis piszkosul molyosodik valami. Kezdettől Albertre gyanakszom! Fel is hívtam őt a kórházban, és közöltem vele: az intenzívről már nem is kell hozzám fáradnia, köztünk mindennek vége. Szóval a molyirtáson túlestem. Megjegyzem, Bertie sportosabban is vehette volna híreimet, viszonzásul nem kellett volna felhánytorgatnia a srácaim ádáz szokásait, se az én gyengéimet. Mindegy. Fogadj el egy tanácsot az érettebbtől, Kyra! Ha netán összejönnél egy Albert jellegű pasassal, ha pont ilyenre vágynál, úgy tarthatod meg őt a legbiztosabban, ha szombatról szombatra kacér ásítozással fogadod a közeledését! Az ilyenek szörnyen begerjednek ettől! Hol is hagytam abba? Ja, találkoztam egy női illetővel, ő is itt nyaral, legalább negyvenkét éves, és mégis álomszerű a kinézete, az alakja! Kérdeztem is, mivel sanyargatja magát a szépségéért, erre elárulta, hogy nem sanyarog, morzsányit sem éhezik, csak másként táplálkozik, mint a nyugati civilizáltak, továbbá rendszeresen testmozog. Jól eldumcsiztunk, levettem tőle vagy kétszázféle zöldségétel receptjét. Te tudtad, hogy nem az a zöldétkezés, ha hetente huszonegy ízben maltersűrű tökfőzeléket eszik az ember?! Egyáltalán: az a fogalom, hogy főzelék, nem is létezik az ilyeneknél?! Hogy mégis oltári finom kajákat esznek?! Majd egyszer beavatlak. Mit is akartam mondani? Ja! Kérlek, kíméletesen készítsd elő a fiúkat arra, hogy ezentúl nem lesz tortázás, sütizés, nassolás, üdítőzés, steak-zabálás, tohonyázás a tévé vagy a számítógép előtt! Beszéltél mostanában a mamával? Jobb is, ha nem! Teljesen megomlott szegény, ugyanis kiderült, hogy imádott vőlegénye nehezen fogja elvenni őt, ugyanis nincs még elválva! Egyik feleségétől sem! És három is van neki! Szóval a mama most visszabontja az esküvői rucikat, fátylakat. Szerintem te is lemondhatsz a koszorúslányi rokolyádról, mert azt is szétfejti. Azt hiszem, abroszt, macskapárnát, vagy lámpaernyőt varr belőle. Olyan komor lett a csalódástól, hogy még az Alberttel való távszakítást sem bánta! Csak meg ne tudja, közölte, hogy én még egyszer férfira vetem a szememet, mert akkor ő fogja kikaparni az összes műkörmével! Erre én megemlítettem neki Romerót. Rögtön jött a tiltással. Nem, szóltam, felejtsd el a tabusítást, mama! Zsaru, nem zsaru, oly mindegy, én szeretem őt, és csakis ez számít. Roppantul sajnálom, hogy ezt kell mondanom, pláne a

füstbe ment esküvő miatti gyászkor, de elegem lett abból, hogy az én magánéletemre te csak egyetlen gyógymódot ismersz: azt, hogy lépten-nyomon hányást teszel a szememre. Különben ne búsulj, exkérődnek pedig küldj búcsúüzenetet: gyújtónyílra gondoltam, az ablakába! De tőlem plasztikot is bedobhatsz! A jövőben én nevelem magamat, plusz a srácaimat, elvégre ők mégiscsak az én szülötteim! Csak neked mondom, Kyra: Romerót naponta felhívom, de ő is üldöz igaz szerelmével. Szintén köztünk maradóra bevallom: szörnyen rettegek attól, hogy egy napon elegánsan odébbáll, hóna alatt a szívemmel! Azt is elárulom, miért tartok ettől. Nekem még soha nem sikerült semmi, ami pasival függ össze. És ez családi átok, hiszen a mama is kudarcot vallott a papával, azután sorban a többivel. Te sem úgy híresültél el köreinkben, mint akinek örökké lélekszakadva kéregetik a kezét. Ha jól utánaszámolok, te még egyszer sem keltél el, úgy értem, anyakönyvileg, és mostanában sem ütötte meg a fülemet, hogy esküvőt tervezgetnél. Ha nem vigyázol, holtodiglan pártában maradsz, mint Derina. Különben Romero sem hozta szóba az esküvőt, de még az összeköltözést sem, ezért gondolom, hogy a gyanúm nem alaptalan: előbb-utóbb ő is megpucol. Ja, és különböző feltételekhez kötötte a visszatapsolt viszonyunkat. Éppenséggel a mamát nem ellenzi, de leszögezte, hogy ő egyáltalán nem kíváncsi rá, arra sincs igénye, hogy vacsoránál tőle idézgessek, és elküldött egy pszichiáterhez, aki letörhetné a komplexusaimat, főként a nehéz gyerekkorral és az anyu iránti háládatossági kényszeremmel kapcsolatosakat. Érdekes, ezt már a horoszkópus is mondta! Valami effélét: anyám érzelmileg teljesen a hatalmában tart engem, és ez korlátozó tényező. Apropó, az ezoterikus egyén hanyatt-homlok sürgeti, hogy megismerhessen téged, mert meglátása szerint van valami a médiumi képességeiddel, azt hiszem az, hogy vannak. Számmisztikailag kielemezte a nevedet. Annak alapján egyes a számod, és tök klassz vagy; ez nem az én véleményem, hanem az övé. Azt állítja, hogy az ilyenek mindig mindenben a legjobbak, csakis elsőhegedűsök akarnak lenni, öntudatosak, merészek, függetlenek, önfejűek, nyüzsgők, energikusak, viszont baromira kell ügyelniük, nehogy gőgössé, kevéllyé váljanak. Egyszóval, mielőtt még a fejedbe szállna a gőz: szemernyileg sem vagy tökéletes. Megnézte a Vis Majort is. A krapekod hatos. Piszkosul nem illenek rá a számmisztikái jellemzők, miszerint gyermek- és otthonszerető, viszályelsimító, konfliktuskerülő volna. Ugye? Az viszont valószínűleg igaz, hogy konok és hajlamos az öntetszelgésre. Egyébként rövidesen másik horoszkópust keresek. Még a jómúltkor említette a fűszeres, hogy rólam álmodott: tolószékben ültem, a mama pedig foltos macska képében sündörgött körülöttem. Na sejtheted: azóta máshol veszem a bagettet! És amikor erről a sértő álomról kérdeztem a horoszkópust, neki volt képe azt regélni, miszerint az egész arról szól, hogy a fűszeres, aki jó emberismerő, felismerte: korlátozott vagyok egyben s másban, részint a képességeimben, részint a döntési szabadságomban, és a köröttem alattomozó macska, kivált annak foltossága, alamusziságot, álnokságot, számító természetet sugall; mivel ő még nálam is gyengébb, sunyiságában az én energiáimat szívja el! Kikérem magamnak az ilyen zsenánt álomfejtést! – Taria, átkozottul jól csinálod a bőrlégzést, de most egy pillanatig szájon át vegyél levegőt! Zsibong az agyam a szóhömpölytől! Ha pedig nem azért hívogatsz nap mint nap, mert kíváncsi vagy a véleményemre, akkor képzeld azt, hogy fehérizzik a kagyló, és gyorsan csapd le! Ha nem teszed, elmondom, miként vélekedem a problémáidról. – Itt vagyok – sóhajtotta. – Nem is tartottam attól, hogy bontod a kontaktust. – Ugye, hogy gőgös vagy?! – csattant fel újult erővel. – Fogd be, Taria! Nem állítom, hogy nem fog fájni, amit közölni szándékozok. De ki hitette el veled, hogy az életnek fájdalommentesnek kell lennie? A bagettes ember álmáról azt gondolom, hogy ennek a figyelmeztetésnek muszájt elhangoznia! Hiszen már téged is fojtogatott a szádig érő rózsaszínű sár. Régi becsvágyam, hogy megértsek valamit belőled és anyánkból. Úszkáltok a zűrzagyva felszínen, féltek a mélytől, holott sehol másutt nem találtok választ, megoldást a luxussirámaitokra, csakis ott, önmagatokba alászállva. Te is tudod, ha még úgy rettegsz is felfogni: az életed most gálánsan felkínálta neked, hogy gatyába ránthasd. Uzsgyi! Szabadulj meg a szegény apátián félárva jellegű kínjaidtól, elvégre felnőttél, ha harmincöt évig tartott is! Indulj ki abból, hogy anyánknak csak gyermeknemzeni kellett apánk, és amint e funkcióját betöltötte, száműzetett. Nem azért, mert zsaru! Lehetett volna klarinétos, képesített könyvelő, hullamosdató vagy sintér is, tovább nem volt rá szükség, hát elmaratott a háztól. És gondold át, nem ugyanezt tetted-e saját szülötteid apjával!? Úgy látod, tőled elriad a legtöbb pasas, és ha véletlenül mégis marad, akkor neked mászik az agyadra az illető? Ezt a klisét anyától lested el, róla koppintod, őt modellezed. Itt az idő, hogy méltó példakép után nézz! – Kyra... – kezdte. Lesodortam egy mikulásputtony méretű, régóta kimosatlan zoknit az asztalról, és elmélyítettem a hangomat. – Elegem van a rokoni kapcsolattartás azon módjából, mely csupán annyit enged, hogy semlegesen kedves szavak váltódjanak! Naponta betüremkedsz az életembe! Ma elviszed érte a balhét! A molyirtáshoz gratulálok. A félárvaságot megbeszéltük. A mamát tedd a helyére! Nyugodtan szeretheted őt, de tudd: egy pillanatra se tedd le az ostort, ha vele beszélsz, mert kell neki, hogy olykor az orrára koppints, különben megint rád rozsdáll. Annál is inkább szedd össze magad, mert a srácaid klassz kölykök, és oxigénhiány-szinten nélkülözik a követhető jót és a valódi szeretetnyilvánítást, nem pedig a bődületes, muzeális ostobaságokat. És ha nem bízol a saját ítélőképességedben, az övékére bízvást támaszkodhatsz! Ők már akkor kitagadták a nagyanyjukat, amikor te még a piedesztálon imádgattad, és ők már az előző próbálkozásodnál apjukul fogadták Romerót, és az összes melléfogásszerű pasasügyed alkalmával időben tudtodra hozták, hogy melléválasztottál. Az sem elég, ha egyszer s

mindenkorra szabadulni vágysz a mama zsarnokságától, azt is el kell tökélned, hogy mosttól ügyelsz arra, nehogy te is elcseszd a kölykeid sorsát. Különben előbb-utóbb kimutatkoznak a veled való ismeretségből. A Mona Lisa ábrázolatos zokni után bámultam. Esküdni mertem volna, hogy a rámintázott hölgy fintorgott, ám ami még elképesztőbbnek rémlett: a fuszekli magától közlekedett, tán még azt is sejtette, hol leli a mosógépet, mivel arrafelé mászdogált a szőnyegen. Taria felfigyelt mélyülő hallgatásomra, és megpróbálta kihasználni elbámészkodásomat. – A mama szerint te eretnek vagy... – Mondok még számos eretnekséget – csaptam le éberen. – Korfui magányodban mindet végigemésztheted. Vegyél egy füzetet, és írd fel, ami önállóan, saját koponyádból jut eszedbe, hogy majd legyen mihez tartanod magad, amikor hazautazol, és megest csupán kétháznyira leszel sárkányeledtől. Nem fogja könnyen; pláne harc nélkül adni, amit elért veled! Szükséged lesz minden lelkierődre, határozottságodra, kitartásodra, mely tulajdonságokról mostig úgy tudtad, hiányoznak belőled. Merészelj szuverén lény lenni, akkor is, ha kényelmesebb a banálokra támaszkodni, és minimális mértékben gondolkodni! Fogadd el, hogy szereted Romerót, azzal együtt fogadd el ezt az érzést, hogy tartasz az elvesztésétől. Minden valamirevaló szerelem halálugrás-szerű élmény. Egyébként nem kötelező a meloromantikus hozzáállás, miszerint minél inkább ragaszkodsz valakihez, annál valószínűbb a csalódás: ezt hagyd meg anyádnak! – Neked is anyád! – Ezen is rengeteget tűnődtem, mígnem erre jutottam: vér szerint igen, ő az anyám. Mivel Derinának nem lehetett gyereke, ám mert mindenképpen a közelébe akartam kerülni, mellette vágytam felcseperedni, a testvére méhében fogantam meg, kényszerűségből. Mindenemet Derinától kaptam! Főként szellemieket és érzelmieket értek ez alatt. – Na meg a vagyonát – dünnyögte Taria. – Ha én lennék az örököse, tutira nem melóznék éjszaka, és egy percig se vinném a bőrömet a vásárra kopóként, nem úgy, mint te! – Ő az ilyetén szempontokat is figyelembe vette, amikor örököst választott – feleltem. A zokni nem mászott tovább. Kezdtem besokallni a folytonos képzelgéstől. – És ha már itt tartunk, hadd ejtsek pár szót magamról, bár nem szívesen zavarom össze a rólam kialakított képedet. Cseppet sem hiányolom az anyakönyvezett szerelmet. Sosem vágytam háztartásügyi karrierre, nem leszek dinasztiaalapítók utódainak hordozórakétája, és a bébiszitteri ambíciók is hiányoznak belőlem. Gondolom, ezzel minden eddigi eretnekségemet felülmúltam! Ha majd egyszer, netán levetem a pártát, nem azért fogom levetni, mert a társadalom nevű képződmény ezt várja el tőlem, gyereket sem nemzetem és egyházam javára szülnék, de azért sem, hogy általa végre megkéressem a kezemet, hisz a párta nem fogamzásgátló, és még sorolhatnám, hány ponton különböznek elképzeléseim a falvédőkre hímzettektől. Magamról ennyit. Ez máris több, mint amennyit elviselsz, ha a társalgás nem rólad szól. Térjünk vissza kedvenc témádhoz: a kis Tariához. Vidd véghez, amit eltökéltél! Minden nyuszit szoríts hátra magadban! Ha elég bátor lesz a te szíved, hamarosan kipucolhatod a kiscsizmádat, és Romero beleteszi a tojásait. – Akkor ma este már el se menjek a randira? A játékvezetővel? – lehelte elvékonyult hangon. Hirtelen felindulásomban punkosra tépdestem a hajamat. – De, végtére az imént tituláltad kétes pasasnak az illetőt! Ha élethosszig az a szempont vezérel, hogy az ilyennek érzett filkókat személyesen próbáld fel, a még mélyebb csalódás érdekében, ki ne hagyd a légyottot! – És ha csak azért találkoznék vele, hogy féltékennyé tegyem Romerót? – A csitrilányos logikát is mellőzhetnéd, mint olyat, amihez túlkoros vagy. Ha jól figyeltem rád és a fiaidra, az a pasas másféle, mint Albert és a többi, ő nem döglik a tyúkészjárásért. Nem igényli a játszmázást, trükközést, az úgynevezett női praktikákat, rafinériát, és egyéb kígyóságokat. Vele nyílt lapokkal játssz, vagy sehogy. Nem lesz féltékeny. Levonja a következtetést, miszerint alkalmatlan vagy a férfi-nő kapcsolatra, és veszi a barettjét. Azt szűrtem ki a jellemzéseitekből, hogy Romero nem lelki pedofil: ő a felnőtt bigéket kedveli. A szamuráj aláereszkedett a csigalépcsőn. Arcjátékával értésemre adta: velem érez, majd a fürdőszobába vonult. Taria váratlanul a fülembe nevetett. – Eszembe jutott, amikor egyszer megfogadtad, hogy addig nem fürdesz, amíg anya azt nem mondja: na jó, mégis elengedlek, már nem tudom, hová. Emlékszel? – Igen. – Nem mosakodtál egy hétig, kettőig, és csak nem hangzott el az áhított mondat. Ja, és ruhát se váltottál. Már baromira bűzlöttél, nem bírtad elviselni magad, a szemedet is marhára csípte a koszos szagod, és mi is erősen szédültünk a közeledben, és akkor a mama összebeszélt velem, hogy fürdessünk meg erőszakkal. Teleengedte a kádat forró vízzel, kikészítette a padlósikáló kefét, becserkésztünk, és elkaptunk, ám te kiszabadítottad magad, mondván: nirvánával érne fel, ha fürdőzhetnél végre, de előbb hallani akarod a vágyott szókat. Mindketten piszkosul megcsöktétek magatokat! A mama megpofozott, nem egyszer, nem tízszer, szörnyen belelendült! Te blazírtan álltad a frászokat, amiknek csak az anyu csuklójában fellépő akut ínhüvelygyulladás vetett véget, azután megkérdezted: most már elmehetsz-e? Még mindig nem engedett. Erre te kirohantál az ajtón, tisztára eszetlenül: pénz, zsebkendő és váltás bugyi nélkül. Felkérdezkedtél egy teherautóra, persze a platóra, nehogy a sofőr bekómázzon tőled, és elmentél Derinához. Tizennégy éves voltál! Gyerek! Akkor a mamát megtalálta az infarktus! Pláne, amikor Derina feltelefonálta megérkezésed hírével, na meg a róla szóló magánvéleményével. Mérgében a

mama irtóra hányta a cigánykereket, bukfencet, szaltókat! – És? – kérdeztem. – Csak eszembe jutott. Arra gondoltam, a te példádat fogom észben tartani, amikor majd hazamegyek, és a mama megpróbál visszanőni a fejemre. Persze, én nem hagyok fel a mosakodással, mint te, mert a tiszta fül elemi dolog... – A szabadságvágy sokkal elemibb. – De majd felidézem a példát, és erőt merítek belőle. Tegnap éjjel még egy szörnyű gondolat ötlött fel bennem. Rád vonatkozó. Azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy te nem is vagy elfuserált, mint apánk lánya? Se deviáns? – Még egyszer javaslom: jegyzetelj. Most mennem kell. – Várj, Kyra! Szerinted tényleg tolószékben a helyem? – Nem. Eleven eszű és értelmes lehetnél. Csak éppen úgy jártál, mint a kacsakölyök, akit tyúk költött ki. Nyugodtan bemehetsz a vízbe. Tudsz úszni! A mélyben is. A fiaid már biztosan tudják magukról. Vették a merszet, és kipróbálták. Most söpörj el jógázni, vagy ahová akarsz! Taria felhördült. – Ilyen kibőgött fejjel?! – Majd lesz másmilyen is, csak rajtad múlik. Szia. – Kyra! Ne csaljam meg Romerót? – Jól bírod, ha a füledbe sikítanak?! Ezzel töltsem a napom boldogabbik részét? Magyarázgassam, újra meg újra, azután elölről, amit már rég elhörögtem? Taria felsóhajtott. – Akarod hallani, de úgy profanice, milyen érzés volt hallgatni téged? Leszaladt a jeges szar a bokámig! Mert menet közben rájöttem, hogy harmincöt éves vagyok, máris agg, és nekifutásból elrohant mellettem az élet! Az enyém! – Na látod, fog ez menni! Jegyezgessél. Most magadra hagylak gyötrő kétségeiddel. Nem okvetlenül rossz társaság. Bontottam a vonalat. Lesöpörtem homlokomról a verítéket. Azután kikapcsoltam a telefont, eszembe jutván, hogy anyám is felhívhat. Cigire gyújtva eltűnődtem a felemlegetett piszkossági fogadalmon. Olyannyira sikerült felidéznem az emlékképet, hogy még a szagát is éreztem, sőt, azt a fájó szívszúrást is, amely kínomat kísérte. Borzalmasan szégyenkeztem a mocskosság miatt, lesütött szemmel jártam tőle. S eléggé furcsállottam, hogy senki nem hozta szóba penetráns állapotomat. Akkor persze nem értettem, miért tesz úgy mindenki, mintha nem látnák és nem éreznék redvásságomat. Tapintatnak véltem a restséget. E vétekben én is több ízben naggyá tettem magam. Mi egyébért vártam volna mostélig a testvéri nyíltsággal? A következő pillanatban bezúdultak az ajtón a sihederek, velük a fellelkesült ebállat, ettől megébredt a bóbiskoló jákó, lakószekrényét borítgatva előkígyózott Kacat, és a szamuráj is kilépett a zuhanyozószobából. Éktelen füttyögés, csaholás, vihogás, lárma kerekedett. Bogart felkapta a szőnyeg sarkáról az elfanyarodott Mona Lisával ékes zoknit. Mélyen beleszagolt, majd térdre omlott, ekként nyöszörögve: – Mikroklíma...! Fél percen belül magától értetődően előkerült a férfias kulcsmondat is, kórusban: – Éhesek vagyunk! Konyhasztrájkot tartván étterembe invitáltam az éhenveszéssel fenyegetőző pasasokat. Noha szerfelett harkályolt a szemük, a serdülők átöltöztek a kedvemért, ugyanis az volt a benyomásom, hogy legalább három esztendeje hordják bermudájukat. Röpke könyörgésre hajlandóak voltak szétnézni a motyójukban, kevésbé lötyögős fazonú modellt keresgélvén. Végül kényelmes térdfarmert öltöttek, mely már-már férfiúi külsőt kölcsönzött nekik. Ezután legfeljebb a lábszárukat csúfító, szétmarcangolt szúnyogcsípéseket vethettem a szemükre. Ezt meg is tettem, vakarcsóknak nevezvén skarlát foltjaikat. Íziben megsértődtek, s bár tovább magyaráztam, miszerint a szappanos lemosás kiválóan hűsíti a szipolymarás helyét, végesetben a saját nyáluk is megteszi, azonban a szennyezett köröm használata a lehető legellenjavalltabb, mind higiénés, mind esztétikai szempontból, rám sütötték és rajtam marasztották a bestiális mostoha titulusból képzett besteha beceszót. Valamit azért mégiscsak elértem. Miután a példaképül fogadott szamuráj demonstrálta, hogy az ő lába vakarásés gennyedzésmentes, esküvel megfogadták: mostantól kismértékben sem csorbítanak természetes szépségükön. Görcsolyára kapván útnak indultunk egy újonnan nyílt, nem túl távoli kínai étterem felé, minthogy az ázsiai konyhaművészet nem hízásbarát, és a serdülők ragaszkodtak fogyózásukhoz, megvallván: ha őszre megszabadulnának zsírképleteiktől, minden ujjúkra juthatna egy lány, mivel a suliban a nőneműek vannak létszámfölényben. Vis Major kissé lemaradva, gyalogláb kísért minket. Szűk farmernadrágban, feltűrt ujjú fehér ingben, csíkos farmermellényben lépkedett mögöttünk, lélegzetem-akasztó ruganyosan, nyurga lábúan, hátralőtt hajjal, tiszta

homlokkal. Úgy festett, mintha ő volna sajátos vándorcirkuszunk direktora. Szerintem jócskán túldimenzionálta tulajdon személyének fontosságát a pompafon élénk használatával, viszont a fejlődő szervezeteknek – ezzel is – szörnyen imponált. Körülöttük sikladozva elnéztem őket, időnként magamat is, egy-egy kirakat tükrös üvegében. Richie formája majdani nyúlánk férfit ígért, szőkét, kék szeműt, merengő-figyelmest. Őt foglalkoztatta leginkább az egyenjogútlansági kérdés: miért van az, hogy mindig csak a bigék törődnek a vonalaikkal, a pasekoknak miért lehet szétfolyniuk, lógó hasat ereszteniük, ők miért nem szenvednek bulémiában, anorexiától? Szívesen a szamurájra hagytam volna a válaszolást, hadd meséljen a férfiúi elmeélről, a penge agyakról, ám ő bőszen telefonált. Így hát félrehagytam e furcsa vonulatot, és inkább arról ejtettem szót, hogy nem csupán a kosztalan fül és köröm, hanem az esztétikus megjelenés is a testápolás műfajába vág. Bogart kamaszalkata szögletesebb pasast sejtetett, a szőkeség és kék szeműség nála gunyorossággal, karcos humorérzékkel társult, kiszámítható volt, hogy később is nehéz eset lesz, ám hasonképpen kedvelhető, mint zártabb világú öccse. A testmozgás és zöldétkezés máris alakított képlékeny formáikon, bőrük szürkesége tovalebbent. Feltűnt, hogy férfi-kritikusan szemlélnek engem, lábam hosszát és izmosságát, fenekem ívét, derekam keskenységét, hasam laposságát és más frontális részeimet. Bogart meg is jegyezte, némi éllel: – Dzsesszes vagy, besteha. Merő sportláb, sportsegg és sporthas. De sportmell is! Nem hallottál még a szilikonról? – Piszkosul lehangolna, ha kilónyi műanyagtól kéne kápráznom – mondta a szamuráj, és még ragozta volna, ha hónaljfonja újra meg nem szólal. A fiúk megvitatták e kulcsfontos kérdést, más kulcsfontosakkal együtt. Bogart ragaszkodott testszerte szőrtelenített, dinnyekeblű nőképéhez, Richie a valódiságot hangsúlyozta; az út végéig nem egyeztek meg, de kompromisszumot se kötöttek. Azután leültünk a friss festékillatú, kínai rekvizitumokkal díszített étteremben, és a vaskos étlap fölött tovább lehetett vitatkozni. Például arról, melyik dolog igazságosabb: ha a cápa eszi meg az embert, vagy fordítva? Végül ők falták be a nyomorú cápa uszonyát, levesben. A velem szemközt ülő Vis Major dúltnak sejlett. A serdülők sűrűn rajtakapták, hogy nem követi csapongón váltogatott beszédtémáikat, holott szükségelték volna véleményét. Megkérdeztem, mi rosszat hallott. Arcjátékkal felelt: inkább négyszemközt mesélné el imént szerzett híreit. Úgy rémlett, nem egyszerűen tűkön, hanem kazalnyi sünön ül. Bennünket lebilincselni alkalmatlanul. Azután megérkeztek a főfogások, két kecses keleti leány hordta melegíthető lapu asztalunkra a csészéket, tálkákat; mandulás csirkét, párolt bambuszrügyet, háromféle finomság-rizst, tofusalátát, tízarcú gombát, szójakocsonyában zöldellő, ropogós kínai kelkölteményt, gyöngyházló üvegtésztát és más ínyencségeket. A gomba szemre és zamatra is varázsos volt, ezüst, fekete, fehér és barna színű, frissen harsogó és vajként puha, fűszeres mártásban kellette magát. Lakmároztamban megfeledkeztem a szamuráj gondterheiről, az utca szembeni oldalán lévő állatkereskedés akváriumkirakatában úszkáló halakat néztem. Ekkor középtermetű, keskeny szemű, zárkózott vonású férfi lépett mellénk, a tulajdonos, és repedező-széles mosollyal az iránt érdeklődött, elégedettek vagyunk-e. Valósággal megütött kényszeredett kedvessége. A belőle áradó súlyos, sötét asztrálsugárzás megrogyasztotta vállamat. A kínai elment. Visszameredtem a vízi világra, ám továbbra is érzékeltem a tulaj szurokfekete auráját. A lebegő halakat ölelő, ezüstös csillogása víz mögött megpillantottam a férfi alakját. Vállig érő haja, fekete köntöse lobogott, torz arccal rohant harcias csapata élén, tündöklőre fent kardja előremeredt. Göcsörtös sziklák magasodtak körülötte, letaposott bokrok törpéllettek lábainál. Egy óriási kő mögött csigaház frizurás lány kuporgott, minél kisebbre, szabad szemmel nem is láthatóra összehúzni vágyván magát. Ujjai közt tőrt szorongatott, mellkasa halálfélelemtől zihált. Buborékok szálldostak, és csikóhal lebegett e képen... Erővel téptem el magam a jelenettől. Elfordítottam fejem az akváriumtól; a fiúkra, majd keblem barátjára néztem, fel is fogtam őket. A vetítés megszakadt. A látomás előidézését a haluszoda bűvfogásának tulajdonítván, az étterem belsejére koncentráltam. Megszemléltem a mosdó felől közeledő, harminc év körüli, magas, erős alkatú nő edzőcipőbe bújtatott, formásra izmolt lábát, melyről tudtam már, hogy sportláb. Avarszínű rövidnadrágját, sárga pólóját, hosszú nyakát, nem modellszép, ám annál érdekesebb arcát, élénk tekintetű kék szemét, jócska orrát; mosolyra, fintorra egyaránt hajlamos, játszi-mozgékony száját. A ránézésre felettébb színes természetűnek tetsző sellő leült az asztalhoz, enyhébb vonzerejű, konszolidált családanya kinézetű társnője mellé, cigarettát rázott elő a gyűrött csomagból, félrehajtott fejjel hallgatta a hozzá intézett szókat, ám szemlátomást másutt járt az esze. És ekkor megláttam ugyanőt, saját hajlékában. Hatalmas ablakú, tágas nappaliban állt, jól szituált kandalló- és ülőgarnitúra háttér előtt, legyezős pálmalevelek hajladoztak vállánál, pillantása a kertbe kalandozott, ujjai a párkányon heverő, motorcsónakot formázó telefonkagylót szorították.

Nem csupán láttam őt, azt is éreztem, mit gondol, nem a szavakat hallottam, azok hangulata, édes-keserű íze áradt át rajtam; majd lassan azonosultam vele, immár én voltam ő is; egyként-együtt szomorogtunk, fojtogattuk magunkban a lázadást, érveltünk halkan, mormolón a holtiglan kényelem mellett. Végül mégsem emeltük fel azt a kagylót, mert észrevettük a közeledő szomszédnét, akit ugyan nem tekintettünk barátunknak, de annak neveztük. És most, túl a kínai lakomán, mellette ülve, általa untatva megint az a gondolat csiklandott bennünket, mi lenne, ha mégis kiszaladnánk egyhangú-bájosra festett világunkból, megcsodálni, mit nyújt az odakünn... Oly félelmetesnek találtam mindezt, hogy menekülni támadt kedvem, mintha ekként megszabadulhatnék a rám törő képektől. Emlékeztettem magam, hogy nem először szemlélgetek idegen embert, belelesni vágyván, ám eddig ez játék volt, s én kívülálló maradtam. Ezúttal azonban ijesztő komolysággá vált, valóságossággal riogatott. A szamuráj felé fordultam, úgy rémlett, a velem történtekből nem vett észre semmit, ráncolt homlokkal, elgondolkodón ült előttem, mandulás csirkét falatozott, aligha érezve a remek ízeket. Azután a viszálykodó fiúkra lettem figyelmes. – Kapd be az indámat! – üvöltött Bogart, majd műrémülten rám bámult, szigorszókra számítván. Rezzenetlenül kortyoltam a ginzengsörből, hallottam, hogy a serdülők fokozzák a provokatív viselkedést, mégsem örvendeztettem meg őket szidalmakkal. Vízióktól tartva semerre nem mertem nézni. Keblem barátja felocsúdott töprengéséből. Végigmérte előttünk a kiürült tálakat. – Cövekeljetek le odakinn! – mondta a dühöngő kamaszoknak. Közlendőjével megvárta, míg ők hallótávolon kívül érnek: – Jazz megfejtette a fájlt. Valószínűleg neked van igazad. Éjjel szétnézünk Jardin putrijában. Minderről majd később, most el kell mennem. Légy észen, ha autós pasasok topográfusnak néznének, de egyéb trükkökre is legyél óvatos. Rajta vagy a gésalistán. Ezzel homlokon csókolt, gyengéden az utcára penderített, és a pulthoz vonult fizetni. Kihívóan az akváriumra szegeztem pillantásomat. Az üveg visszatükrözte a csordult napfényt – és semmi mást. Bogart egy plakátot böngészett a hirdetőoszlopon. – Nézzük meg a motoros kaszkadőröket! – nyafogták ketten, kétfelől. Zokszó nélkül fogadták a szamuráj távozási szándékát. A pasas, mint kamaszidomár, félrevonta és ellátta őket titkos intelmekkel, majd tovatűnt az utca sarkánál. Alighogy elveszett szemem elől, fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni vonásait, hogy legalább ilyképpen magam mellett tartsam őt, ám képe pislákolt, nem vált meggyőzővé, s megint meglepett a felismerés, mennyire szeretem. Hirtelen megtaláltak a szavak, melyek már-már kifejezhették volna érzelmeimet, és a merszet sem nélkülöztem, hogy elmondjam. Utánaszámoltam, milyen régen öleltük egymást. Ezer év előtti együttlétünk ízei eláradtak bennem, s villamosszék-erővel ráztak meg; e rengéstől egy megapolisz porrá omlott volna. Dühödten kikértem magamnak a szerelmi függést. Igazítottam a hátamon gubbasztó púptatyón. Felmértem, hogy a serdülők mellettem vagy mögöttem gurulásznak. Nem vágnak elém, szemmel tartanak és folyamatosan forgatják fejüket, akár az elnök testőrei, s rájöttem, mit súgott nekik a szamuráj. Csaknem meghatódtam. A plakátok ígérte kaszkadőrmutatványok és más mulatságok helyszínére, ama hatalmas buszparkolóba igyekeztünk, mely mintha e héten eltökélte volna, hogy ilyen-olyan események révén kiemelkedik az ismeretlenségből. A gömbös koronájú fákkal szegélyezett térség környékén sűrűsödött a tömeg. A görcsolyások is szaporodtak. Hat-hét éves forma lánykák csetledeztek anyjuk oldalán, délutáni lapot kínáló rikkancs suhant el mellettünk, tarkán öltözött, fürge kamaszok fitogtatták sikló- és szökellőtudományukat. Láttukra a body guardjaimul szegődött fejlődő szervezetek mindjárt klasszisokkal profibban koriztak, és ritkították a vádligörcsökkel kapcsolatos nyafogásaikat. Midőn pedig két bámészkodó pasas mellett elgurultunkban egyikük utánam sóhajtott, hű, milyen dögös ejtőernyős, szólván hátizsákomhoz, a két fiú visszafordult, s oly ádázul mérték végig a flótást, hogy az menten a szívéhez kapott és megroggyant rémületében. A turistabuszoktól megszabadított tágas térség körül elhelyezett hangszórókból nosztalgikus dallamok áradtak; gyönyörű Platters-nótára érkeztünk, melyet hajdan csak takaró alatti zenének neveztem; tengermély férfihang karmolászta gerincemet, eszembe juttatva néhány múltbéli házibulit; egyet s mást. A parkoló egyik végében egymásra tornyozott roncskocsikból emelt domb magasodott, itt mutogatták ügyességüket, röpképességüket a motoros kaszkadőrök. E helyütt csoportosult a legtöbb nézelődő. A gépek bőgése, robajlása hamar továbbűzött. A fiúk örömest maradtak volna, ám arról szólt megbízásuk, hogy vigyázzanak rám, ezért nem tágítottak mögülem. A büfépavilon előtt megpillantottam az aszalt füge kinézetű, majd’ háromszáz éves, alkohollal mumifikált, furabogár Fabel urat, aki többnyire képzeletből mesélgetett Fertő City vígasabb napjairól. A ráncos, redős, töppedt aggastyán legalább úgyannyira vonzott engem, miként a szamurájt Kukazsaru. Szóltam testőreimnek, hogy lazíthatnak, szemléljék a motoros show-t, Fabel úr majd gondomat viseli.

A serdülők végigmérték a konyakozó matuzsálemet, és fejcsóválva maradtak. Kezdtem gyanítani, nem úszom meg a napot masszív paranoia nélkül. Vettem nekik jégkrémet. Heroikusan visszautasították, egyetlen arról szóló szavamat sem hívén, miszerint a fogyózás nem azonos az aszkézissel. Fabel úr elfogadott egy csokis jégrudat, a másikat én adoptáltam. Otthagytuk az italragacsos pultot, és a tákolt pódiumon komédiázó marionettbábosok felé indultunk. Céllövöldét, gokart-pályát, varázstükrös kastélyt hagytunk magunk mögött, a Platters immár az Only you-t játszotta, fátyolozott napfény csordogált körénk. Fabel úr a jégkrémet cuppogtatva csillapította meseszomjamat, és két konok árny járt a nyomomban. A bábosok ódon cirkuszkocsijának takarásában észrevettem a méltóságteljesen pörgölődő karusszelt. Aztán csak álltunk a jókora bábokkal játszó csepűrágók színpadánál, bámulván: ki kit páhol el, mennyire agyafúrt; miként szövetik az ármány és hogyan győznek fölötte a nemes lelkek. A muzeális-szép figurák – urak, inasok, hölgyek, komornak, potrohos zsugorik, művészek, artisták és más alakok – gazdag képzelet kreálta ruhákat hordtak, orcájuk élénk festéstől ragyogott. Bárki magára ismerhetett a legmulattatóbb, legfájóbb és legszebb embervonásainkat felfokozó komédiában, nem ez vagy az, hanem valamennyi játékos voltunk, és akként kívántuk a vonzóbb jellemek diadalát, miként magunknak vágyjuk, nemegyszer hasztalan, hogy megvalósíthassuk a bennünk lévő jót. A harsányul gunyoros előadás vidáman pergett, s mindannyiunkat lenyűgözött, visszavarázsolt egyszerű-tiszta szívű gyerekké, akik mindig is maradni áhítottunk, ám nem lévén eléggé játékmerészek a holtig tartó ifjúsághoz, a legtöbben kitagadtuk őt. A színi játék e valahai lényével ajándékozta meg igézett nézőseregét; a mese ringatott, csobogott, pezsgett és forrt. Elbűvölten álltunk a pódium előtt, ama varázslattól érintve, amit mozi már alig tud, és könyv is csak kevés. Miután alábukott a függöny, Fabel úr fürgén a ringlispíl felé indult, sarkig érő frakkjának fecskefarkai lobogtak, keskeny vállai fölött aszú fej ringott, kevésnyi hattyúősz tincse a hátát verdeste, és szünet nélkül hallatta szavát. Ezúttal arról, hogy hajdan e helyt kecses házak álltak, és midőn lehullott a csendfogó, puha hó, lovas szán gördült a házak közti térre. Finom hölgy lépett ki a fogatból, és a középütt ívelő obeliszkhez sétált. Fagyöngycsokrot tett a talapzatra, és bár mögötte tornyosult a templom, ő itt imádkozott vágya teljesültéért. A környező boltokból szegfűszeges, ánizsos, narancsos, pazar illatok áradtak; karácsonyi tészta sült a péknél, ünnepi lámpaolajat kevert a drogériás, napsárga gyümölcsök gömbölyödtek a szatócsüzlet kirakatában. A hölgy erre ügyet sem vetett, fohászát sorolta, és mikor megszabadult a lelkét nyomó imádságtól, két karját széttárva felegyenesedett. A prémkabát lerebbent válláról, gömbölyűn tovasiklott a levegőben, akár a suhanó labda, és egyszerre feszes izmú ocelottá változott, kinyújtóztatta elgémberült lábait, hunyorított borostyán szemével, meglebbentette farkát, és elfutott, oly könnyű léptű-fenségesen, hogy a rá bámész emberek lábát a járdához enyvezte a csodálat. Ekkor a hölgy levette fehér mellkendőjét, s az a magasba lebegett, és hóeséssé lett, kövér szemű, csillámló pelyhek ömlöttek az égről, percek alatt beborították a piros cserepes tetőket, megvastagították a karcsú obeliszket, annak hegyében az aranyfüstös angyalalakot, ám mielőtt a különös hölgyet is betemették volna, ő lehúzta gyöngyhímzéses cipőjét. A templomtoronyból mennydörgő szárnycsapásokkal szétriadtak az álomkába galambok, és amíg a harangnyelv elkongatta a késő délutánt, az a kásagyöngyökkel telehímzett, ekrü cipő ezüstszánná növekedett. A hölgy felült rá, és a hófellegek közé emelkedvén eltűnt rajta, csupán a kételyeket hagyta maga után, hogy valóban itt járt-e. De itt kellett járnia, mivel a péknél megégett a kemencében feledett kalács. A drogériás levert egy fűszerolajos lámpát, és tűz ütött ki a boltjában. Olyan balzsamos, szédelítő füstű tűz, melyet aztán közreálltak az emberek, és egyáltalán nem oltották. Melegedtek körülötte és mohón szívták illatát, alig is hitték a táncos lángnyelvek elevennél is élőbb tűzzománc színeit. Fogdosták, tapogatták ezeket a lángokat, majd törtek belőlük, és hazavitték a szobájukba, az ablaküveg elé akasztották tündökölni, és némelyük utódai máig őrzik e megkövült tüzet. Olykor furcsát álmodnak, és ezen álomban sólyomszabadok, az égbolton lebegnek, és belátják a világot, annak zöldjeit, kékjeit, végtelen, tünde szépségét. Monda Fabel úr, majd szilajul felszaladt a körhintához vezető lépcsőkön, és lóról lóra járt, megvizsgálta a szökellő lábú, álomszínesre festett faparipák izmait, szemét, fogazatát, és végül kiszemelte a legkiválóbbat. Nyergébe pattant, megragadta a szárat, és megcsördítette kitalált ostorát. Valaki a hátam mögé lépett, oly szorosan, hogy éreztem tiszta illatát; testem, lelkem ráismert, hátralesnem sem kellett. Azután görcsolyástól felkapott, a ringlispílre vitt, és fehér foltos fekete mén hátára zökkentett, és már nem kellett engednem, hogy elvarázsoljanak, mert már rég megtörtént velem, itt, e Földön. És ő elém ült, egy álmos képű, búsabb táltosra, és lábfeje nem fért a kengyelbe, és gyerekek nevették jócska termete miatti kínjait. Végre gyenge rándulással megmozdult alattam a padló, velem a táltos, és a piros-arany sávos tető alatt szenvedélyes-gyönyörű rockzene dübörgött, olvadt és ringatott.

Van egy hölgy, aki hiszi, hogy mint ami fénylik: arany. Megveszi hát a Hágcsót, ami a Mennybe vezet s mikor fölért – habár a mennyei bolt már mind-mind zárva van – tudja: egyetlen szava bármely zárnak kulcsává lehet. A Baljós Írás a Falon jól látható ugyan, Ő nem tart tőle; tudja: egy-egy szó sokfélét jelent; madár se dalol kétszer ugyanúgy, pontosan s ami biztos lent, még nem biztos, hogy biztos odafent. Ha Napnyugat felé tekintek, mindíg honvágy fog el és lelkem fölzokog, olyannyira mennék már haza! Képzeletem a fák lombja köré füstkarikákat terel s még azt is hallom, amint megkoccan megfigyelőim foga... ...Fölzúg a suttogás, ha suttogunk mindannyian. Az észen túli Józanságba vezet a Bűvös Muzsikás! Új nap kél azoknak, akik vágynak látni: mi van? és dzsungelszerte nevetéssé szépül nyüszítés, vonítás – – s ez a Nagy Varázslat...! Ne félj, patak ha kuncog, vagy sírnak gyönge ágak: csak Május-Királynő kortyint, fürdik, s minden lépte: tánc! Kétes mosollyal kétféle tavasszal is kínálgat s van módod még eldönteni, melyik az, amit kívánsz! Csillapíthatatlanul zeng-zsong-zsibong agyad? A Muzsikás hív, hogy kövesd (jobb, ha tőlem tudod )! – Hölgyem, hallod, hogy dudál a szél? mint tesz-vesz és matat? Tudod, hogy a hágcsód a szélen csüng? s hogy szél minden hágcsófok ott? ---A rögös-kanyargós úton, hol léleknél is karcsúbb az árny, ott jár, ki mindünké, bizony, a Hölgy, maga a Fehér Fény talán: Aranycsinálás Mestere... Ha jól figyelsz tetteire, meghallod majd a dalt – s a szót: ALAPKŐ légy, mely nem inog: „ROLL” sose légy – csakis a „ROCK”!∗



Lasalandrának ugyan színét se láttam az irodában, a levegőben mégis ott, vibrált a titokzatosság. Venessa beavatottnak tetszett, arcbőrét növekvő feszültség húzta szorosabbra; fekete vászonoverallt viselt, hónalj- és combtokban egy-egy gigászi stukkert; golyóhatlan mellényét a kávézáshoz is magával cipelte, jobb vállán POLICE feliratú üzemi dzseki panyókázott. A zsaru mivoltról árulkodó, fényvisszaverő hirdetmény rengetegoldalúságán sűrűn eltöprengvén beláttam: oly univerzális, akár a konyharobot. Akcióban nem lőjük hátba egymást, a polgárok is észlelik: nem gengszterek közti revü zajlik. Jelentését a marsbéli turisták is értik, továbbá az ellenfélnek is könnyebb a dolga e virító céltábla láttán; és még a butikosok sem éheznek, mivel az ugyané felirattal készült lakkos modellek szerfelett kelendőek, bohóbb bigék e viseletben sékelik csontjaikat a dizsik padlaján, mert tök mézi, ahogy a lilálló fényvillámok fel-felgyújtják hátukon a bűvszót: POLICE. Lenyeltem kávémat, előpöcögtettem egy szálat a cigisdobozból, és felizzítottam a stukker gyújtóval. Végignéztem magamon, és mert a szamuráj óhajára szintén talpig kormoránba öltöztem, utálkozva felhörrentem. Zsebre vágtam Venessa lesújtó pillantását, ám az szemernyit sem derített hangulatomon. Elfordultam, loppal mélyeket lélegeztem, ám a szívemre szorult gyűrű nem lazult, tovább fullasztott a szorongás. Napom eddig tartó fele kivételezett kedvesen bánt velem. Miért is ne hihettem volna, hogy e kitüntető élmények után joggal tartok a tragikus befejezéstől?! Fodor Ákos

Ezen érzet nem is volt előjel nélkül való, hiszen maszkabáli álmom vésztől óvott, a nekem szánt méregkelyhet összetörő Derina sugalmával. Gondoltam, ezt majd megvitatom keblem barátjával, ha végre kettesben maradunk. Erről pedig eszembe jutott: mostanában oly ritkán jön össze az édes duett, hogy a hasonképpen értékes egyedüllétre már nem is jut vágyunk. Vis Major is meglehetőst feketéllett. E komor szín csupán a kedélyemmel bánt mostohául, a pasason jól mutatott: megnyújtotta és vékonyította amúgy is szembeötlően sudár alakját, már-már irrealizálta, akárha egy vénséges padlásról leszedett képeskönyvből lépett volna elő, mint egy megelevenült hősi figura. Belőle is fojtott feszültség, izgatottság áradt, s ezen eget-földet leborítani kész energiák alig várták, hogy végre kisülhessenek. Egyszóval a szeretkezés szenvedélyességével rokon életerő lüktetett lényéből, sugárzott vonásairól, környezetét is meg-megszikráztatva. Venessát is megkapta e tűz; a nő, aki a sziklaságot választotta ars poeticájául, porladozott tőle, homloktólnyakig kipirosodott, fülei málnaszínt öltöttek, keble hullámzott, és e számára szokatlanféle hév más tőle furcsákat is előcsalt: torokhangú, turbék nevetést, gyöngyöző kacajt, körmöt piszkáló zavart, lesütött szemű hebegést. Ezt érzékelvén töröltem fejemből sötétebb vonásait. Leányos, már-már szűzies viselkedése megejtően emberinek láttatta őt. E percekben képtelenségnek rémlett, hogy ő volna John Reyner és más hasonszőrűek bírája és ítélet-végrehajtója. Pralin feledni látszott sértődéssel végződött éjszakai vitájukat. Csüggött a szamurájon, felesleges kérdéseket intézett hozzá, pusztán azért, hogy szavát hallja, és minden lehető módon nyújtotta az együttlétet, előbb hökkenetet, később türelmetlenséget váltva ki imádottjából. Valahogy szívszorítóan kétségbeesettnek éreztem megnyilvánulásait. Megmagyarázhatatlan félelem terjengett bennem. Vis Major beelegelt, megragadta a kezemet, búcsút intett a társaságnak, és kitaszigált az ajtón. A folyosón összeborzongott. – Az agyamra mászik – sóhajtotta, majd rám pillantván felnyögött. – Nehogy a védelmedbe vedd! Látom rajtad, mi jár a fejedben. A garázs felé indult. Ügettem mellette. – Beavatnál a mélységesen titkos tervekbe? – érdeklődtem. A járgányig egyetlen szót sem ejtett. Miután elhelyezkedett a kormány mögött, felém fordult, a combomra simította tenyerét, és futó csókot lehelt a számra. – Ne haragudj – mondta. – Előbb egy pár percig jógalégzenék, mert Venessa a kozmoszba lőtte fel a vércukromat. Ne mentegesd őt, erre már nincs mentség: a minap úriemberesen, világosan értésére adtam, hogy semennyire sem igénylem vonzalmát. Innen kezdve tolakodásnak tekintem, amit felém áraszt. Biztosan pocsék popcsillag lennék. Utálok középen bemenni valahová, mint sztár. Sikítozni tudnék a lucspocsos nézéstől, verdeső pilláktól. – Talán olts álruhát, ha vele találkozol – ajánlottam. Egy pillanatra félbeszakította az alig megkezdett fordított jógalégzés elnevezésű gyakorlatot, pedig éppen sikerült átallnia, hogy kilégzéskor húzza fel a hasizmát és nem ellenkezőleg, miként nyugatilag szokásos. Szemrehányó tekintetet vetett rám, a gázra lépett, és miközben kigördültünk az utcára, kieresztette a hasát, mert éppen keletileg belégzett. Ez némileg feledtette velem szorongásomat. – Mit kuncogsz? – kérdezte, felhagyva az egészséges légcsere-kultusszal. – Egyáltalán semmit – biztosítottam. – Csak elképzeltelek néhányféle álruházatban. Amint arab fiúkereskedőként, netán félszemű kalózként, kampókézzel és falábbal toppansz az irodába. De például szipirtyónak is öltözhetnél, hogy ne váltsd ki imádód szenvedelmét. – Nagyon mulatságos – csikorogta. – Szóval nem tetszenek az ötleteim. Egy jól megválasztott álnévhez mit szólnál? Mi lenne, ha a legközelebbi találkozáskor Frank Ensteinként mutatkoznál be Venessának? – Arcára sandítva megállapítottam, ez se nyerte el tetszését. – Fejlesszük tovább a praktikát. Viselj álneves napszemüveget! – Ne pusztíts! – kérte. – Reggelig cikizhetsz a különféle mimikri-projektekkel, a helyzet mit sem változik. Herótom van. Majd utánanézek a munkahelyi zaklatással kapcsolatos cikkelyeknek. Gondolom, nem csak bigék védelmére valók. És most vegyük le a témát a napirendről. Máris ajánlok helyette másikat. Először is megveregetem a válladat, mert mégsem haszontalanul lelettük magunkat a hideggel a ravatalozóban. A könyvelővénájú Vernon pontos nyilvántartást vezetett a gésafuvarjairól: kit, mikor, honnan, hová. A névsor láttán számos meglepetésben részesültünk, ugyanis közismert nőket is elhurcoltak; eltűntük mostig nem jutott a rendcsőszök tudtára. Érzésem szerint úgy működik ez a sajátos emberkereskedelem, hogy például Ducato milliárdos úr rámutat egy mozicsillagra, netán topmodellre, esetleg rábök ujjával a sré szomszédja asszonyára, vagy akárkire: ez a nő kell nekem! És vágya teljesül! Az ő köreikben minden nap karácsony! Még széptevéssel, virágküldéssel sem kell fáradnia, mi több, beteges izgalmát csak fokozza az elrabolt nő tiltakozása. Vernon Jardin olyannyira precíz, hogy az előjegyzett bigéket is bekönyvelte. Többek között azt a riporternőt, aki a

Megalázottakról tudósított a minap. Továbbá egy Kyra Emett nevű hajadont is furikázni készül a halottaskocsijában, mához két hétre. Vállat vontam. – Te meglepődtél? Hiszen Jardin az Afrik Oroszlánban bízta meg Lailát az eltulajdonításommal. A fülünk hallatára. E szavakkal: Biztosan nem azzal kínáltad, amiben hiányt szenved. Én már látom, mire lenne szüksége. Sose figyelsz, szamuráj? – Ez minden?! – meredt rám. – Még a rejtekzsebedben sem nyílt ki a bicsak? – Dehogynem! Bizonyára azért álmodtam meg, hogy Jardin a főkufár. Csak teljesen megkápráztatott a körülötte lengő tömjénfüst, ezért gondoltam a ravatalozóra. Holott azt is megsúgta álmom, hol tartja a foglyait. – Megsúgta álmod?! – hörrentett. – Valahányszor elhűlten megkérdem magamtól, mi vonz hozzád, ez a válaszom: benned megvan a nőiesség minden előnye, annak minden hátránya nélkül. De az álmodásokkal kezdesz kikészíteni! – Jó, majd más nevet adok nekik. Azon viszont nem változtathatok, hogy nem ülök itt összeroppantan, mióta rájöttem, Jardin mit tervez ellenem. A kettőnk természete közötti egyik alapvető különbség éppen az, hogy én nem rágom le magam mindentől, te viszont mániákusan ragaszkodsz a beléd tört fullánkokhoz. – Igen?! – Igen, őrnagyom. Lépjünk tovább! Keblem barátja összecsapta a jelképes fésülködést-borotválkozást, majd egy percig emésztett, s miután feldolgozta az elhangzottakat, cigire gyújtott, rám villantotta szemét, és folytatta beszámolóját. – Hajnali kérdéseidre összejött néhány igenlő válasz. Igen, Jardin ott lesz ma éjjel Ducato bálján. Valóban egyetlen taxis hurcolta őt fel-alá, az illető neve ismert előttünk, egyelőre még senki nem beszélt vele, nehogy riadót fújjon. Továbbá: igen, Lasalandra a maga módján belement a ma éjre tervezett kirándulásunkba. – Gondolom, így fest a maga módja: mi nyugodtan vállalhatjuk a kockázatot, de ha végül kinéz a dicsőség, akkor ő teljes mellszélességgel áll elébe – jegyeztem meg fanyarul. – A kedves, jól ismert, mi együtt sírunk, együtt nevetünk-effektus, ami pontos fordításban ezt jelenti: az egyik fél kibőgheti a szemét a másik kacagtán. A szamuráj zavartalanul folytatta: – Hozzájárult, hogy Jazz segítségével észrevétlenül belógjunk a kastélyba, és a gésabulival kapcsolatos bizonyítékokat keressünk. Addig senki nem lép semmit, nehogy gyanú támadjon Jardinben. Mielőtt beszólnál valami marót, hadd mondjam el: ha találunk ellene szóló jeleket, személyesen mehetünk érte Ducato estélyére. Hümmögtem. Azután hősiesen erőt vettem magamon, és ekként szóltam: – Igazságtalan voltam Lasalandrához. Eddig ő volt az, aki olykor még a te ellenedre is pártolta az álmodásaimat. Még korrektebb leszek: megértem, ha úgy látja kivihetőnek a terveinket, hogy kudarc esetére legyen egérutunk. Vis Major a középső pedálra lépett. Járgányunk megállt a belső sávban. Keblem barátja hozzám hajolt, hosszan szemlélte arcomat, azon a szégyenpírt, majd forrón megcsókolt, és szétborzolta hajamat. – Nahát! – sóhajtott végezetül. – Tömérdekre tartalak, de ezt nem néztem ki belőled! Jóért jót várj cserébe: megbocsátok. Nem kell kútba ugranod. Tovább gurultunk a bulváron. – Mikor surranunk be Jardinhez? – Jóval éjfél után. Amikor Ducatónál javában áll a bál, és a mindenfelé elhelyezett szemfüleseink úgy vélik: itt az idő. Készülj fel arra, hogy Venessa is velünk fog tartani, két okból: ő exkommandósként képzett bújócskázó és mesterlövész. – Firio? – kérdeztem meglepetésszerűen. Megrándult arcán egy izom. – Eltűnt, nyomtalanul – felelte. – És azóta varangy növekszik a gyomromban. Esetleg megálmodhatnád... – Megtörtént – szisszentem szavába. – De még nem készültem el az álomfejtéssel. Azt viszont sejdítem, vagy előérzem, hogy a ma ránk váró program nem lesz gilin-galang. Féltelek. Szeretném, ha tudnád: extra szeretlek. Megfogta és megszorította a kezemet. – Ne tedd ezt velem, élet. Ha te így beszélsz, minden merszem elvesztem. – Oké, fecsegjünk másról. Nagyon furcsa dolgok történnek velem, szamuráj. Az álmokon kívül. Ma többször is előfordult, hogy ébrenlétben láttam olyan képeket, amiket senki más nem érzékelt. Néha azt gondolom, nem vagyok épeszű. Többnyire azonban egyáltalán nem bánom e különösségeket. Sőt, úgy érzem, mintha valamiképpen gazdagodnék általuk, akárha több érzékszervem volna, mint idáig. Ne aggódj, nem nyitok asztro-stúdiót. – Ha arra vagy kíváncsi, tébolyodottnak nézlek-e megérzéseidért, áthallásaidért, mi több: átlátásaidért, a válaszom: nem. Ha némiképp borzolódom is viselt dolgaidtól, velük együtt szeretlek. Ha az érdekel, mi zajlik benned, annak én aligha lehetek a megmondhatója. Ha para-konzíliumra vágyol, fordulj Bebermeyerhez, vagy légy türelemmel, és előbb-utóbb megtalál, akit keresel. Nem az a pasas vagyok, aki leszögezi, hogy mindenkivel abszolút toleráns, csak ezotéria-hívőkkel nem áll szóba. Napi ezerkétszáz tapasztalatom van arról, hogy az emberiség körülbelül eljutott a falig. Világtendencia a kultúrában, hogy kezd felébredni a civilizációból, annak önhittségéből, vakságából, a merev nyakú tudományból és a mély mosóhatású mosóporokból; ugyanis mindez nem

kulcs a világhoz. Röhögtetően szuperspecializálódott minden, egyszerűen képtelenek vagyunk bármit látni, mint egészet, és ez teljes csőd. Körénk záródott egy önmagát végtelennek reklámozó gondolkodásmód. Ezt némely egyszerűbb elmék elementárisabban felfogják, mint a szupergondolkodók, mert ők nem az agyukat karátosítják, hanem éreznek; azt is, hogy arcba hazudjak őket. Ha nem szerezzük vissza a teljességlátásunkat, akkor végünk. Ezt én mondom, akinek még egy tekercs filmre való látomása se jött össze! Ne vesd el végképp az asztro-stúdiót! Ha mai kalandunk kudarccal, botránnyal végződne, legyen más munkád. Kellesz az egyensúlyhoz: elvégre az ezotéria szélhámosai is nagyon prosperálnak, e műfajban is rengeteg a gagyi. – A múltkori óta nem álmodtál semmit? – Agyonölten aludtam, képzelettelenül. Amint összejön egy szalonképes álmom, elmesélem neked. Kössünk álomcsere-egyezményt. Megállapodtunk. Fertő City egykedvű estben mártakodott: nem ígérkezett vihar, a levegő se érzett poshadtnak, emlékké vált a minapi hőség; hajszál híján fáztunk. Félsz fagylalgatott továbbra is. Nem amaz enyhe fajta, melytől hátborsódzva lopakodtam éjkor a temetőben. E fogvacogtató, dermesztgető félelem zsigerig, csontvelőig és még mélyebbig hatott: nem magamért rettegtem – s ez volt benne a legijesztőbb. Számosszor rajtakaptam magam, hogy a szamurájt nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem. Elhatalmasodott rajtam a legelső álomban látott képsor fájdalmassága: a gyümölcsöt rágcsáló lány, s a közelében harcoló, hordányi túlerőtől elvérző, hosszú hajú férfi. Firio kardjának villanása; a lemetszett fej. Hiába tudtam, nem vigasztalt: e jelenet korábbi éltünk repertoárjából való, nem közelgő veszélyre int. Másra, szépre emlékeztet: arra, hogy ezúttal élet-halál-szorosan összetartozunk. Még csak nem is sejlett, miként szabadulhatnék gyötrelmeimtől, csupán az volt bizonyos, mit nem tehetek: ezt nem hozhatom szóba a másik érdekeltnek, rá sem csimpaszkodhatok a vállára, máris özvegyi könnyeket potyogtatandó, és olyannyira be sem ihatom őt, hogy megszűnjön kívül lenni; hogy elbújtassam magamban, míg csak a baljós óra el nem múlik. Hátradőltem, lazítani próbálván. Lementem alfába, majd még tovább. Keresztül-kasul járkáltam a görög ábécében. A mélyből, vagy odaátról hívtam segítséget, fohászkodva: fosszon meg kínomtól. Lassan megnyugodtam valamelyest. – A testkultuszosok szabadok – újságolta Vis Major hosszas hallgatás után. – Lefotózták, bekönyvelték őket, ujjlenyomatot vettek róluk, azután hazamehettek. A svábbogárral tetovált fickó a szép csengésű Erős Styx névre hallgat, a másikat... Közbedünnyögtem: – ...Paul Hartnak hívják. – Honnan tudod? – kérdezte, rám sandítva. – Megjelent előtted, név szerint? – Ezúttal prózaibb magyarázattal szolgálok. Amíg te és imádód az összeesküvés ügyében Lasalandránál időztetek, eszembe ötlött valami. Konkrétan: Venessa számítógépe. Egyik este, amikor a szobájába vitette velem a kávéját, véletlenül megláttam, milyen anyagon fusizik. Most megnéztem, kiegészítette-e szatíros féreggyűjteményét. – És? – Nyugodt lehetsz. Gombostűre szúrta Styx és Hart urakat. A megboldogult John Reyner mellé. Venessa mit tud Lailáról? Vállat vont. – Bármit tudhat róla. Miért? Kitértem az egyenes válasz elől. – Gondolom, minden zsaru hallott már Alex Laila csínyeiről – merengtem –, és Fertő City számos lakója előtt ugyancsak ismert, mint uzsorás, kuplerájos és rákfene. Beszéltél róla Venessának? – Beszéltem. Amikor gyengéden az iránt érdeklődött, ki plasztikázta át az arcomat, megemlítettem az Afrik Oroszlánban tett látogatásunkat. – Jól van, így már értem. Sehogy sem fért a fejembe, mit keres Laila a szexgizdák között. Igaz ugyan, hogy rendesen benne van a keze a városban folyó prostitúcióban, de az egy másik kategória. – Ha jól értem, kutattál Venessa... – Hé, hé, szamuráj! Néha arra gondolok, és hidd el, nem szívesen, hogy a te tudtoddal és hallgatólagos beleegyezéseddel hunyt el John Reyner és két másik flótás. Egyébként a következő történt: bementem Venessa szobájába, a számítógép képernyőjén üstökösök szaladgáltak. Megérintettem az egeret, mire bejött a program, amely mellől Pralin elugrott pár percre. Kicsit lapozgattam benne, ennyi az egész. Nekem tán feleannyit sem mondott, amennyit esetleg Nolan detektívnek mondhatott volna. Egyébként ne aggódj, Lailának nem eshet bántódása. Megvédik őt a pankrátorai.

– Olybá veszem, hogy féltékeny vagy – szólt sötét arccal. – Ha könnyebben hiszel a féltékenységemben, mint az idegbajnoknő Venessa bosszúvágyában, hát csak válaszd az olcsóbb megoldást. Nem felelt. Kibámultam az ablakon. Csarnoknyi fittneszszalon előtt húztunk el, a villódzó neoncégéren ifjú nő dagasztotta cipónyi fel- és alkarizmait, hasonlóra csábítván csodálóit. A feliratok erőgépeket, szaunát, edzésprogramot, szálkásítást, karcsúsodást, tücsköt-bogarat ígértek. Eltűnődtem. – Óriási ötletem támadt, szamuráj! – ujjongtam fel kisvártatva. – Sokkal jobb, mint az asztro-stúdió! A szólított halkan felnyögött. – Még egy ötlet?! – Richie-t is foglalkoztatja, miért mindig a szegény védtelen nőknek kell az alakjukra figyelniük. Tök jogos! Ezt az egész hisztériát ti idéztétek elő! Ti sugalljátok úton-útfélen, hogy a fess ribizli legyen harminckilós, tetőtől-talpig epilált, műhab-mellű, továbbá hordjon gyűrűt, karikát, csillogó vackokat a mellbimbóján, köldökén, genitáliáin! Ti éltetitek a szilikonemlőt, biztos nagyon katartikus azt bálványoznotok! Mit szólnátok azonban ahhoz, ha válaszul a nők divatba hoznák a sütőtöknyi szilikonheréket? Vagy ha arra késztetnének benneteket, hogy a barlangos testet is tuningoljátok fel, teremtett méretének hat-hétszeresére? Ez persze csak a pihenőméret! Enélkül labdába se rúghatnátok, még a kispályás bigéknél se! Máris elképzelem a nekem ideális férfit. A haja legyen dús, hullámos, platinaszöszi és farpofáig érő; ha nem ilyennek született, tegyen róla! Mi sem eszményinek, hanem csupán ember lányának születünk, elvégre. Az álomipsén egyetlen pihét sem óhajtok látni, nemhogy szőrszálat! A bal mellbimbójába biztosítótűt gondoltam, a másikon valami elegánsat szúrjunk át, mondjuk halcsontvázat vagy dugóhúzót. A köldökéből félkilós aranylánc csüngjön alá, még intimesebb szféráiban viseljen gyémántos brosst, kakukkos órát, bringaláncot, Bentley dísztárcsát! És az ég szerelmére: teljes emberként végezze ám a munkáját, vezesse a háztartást, verítékezzen erőgépeken, és nevelje a srácokat! Na, körülbelül ilyen az ideális férfi. A szamuráj – némi könnyebb eszméletvesztést leszámítva – nem reagált. Tovább tűnődtem. – Még egy ötletem támadt! – jelentettem egy perccel később. – Ez már ötcsillagos éca! Feltaláltam a fittnesz ellenkezőjét! Elterjesztem a hízózókultuszt! Fatnesz klubot nyitok! Oda várom majd az olyan nőket, akik beelegeltek a gerjesztett divatjaitoktól. Fatneszszalonomban mindig lesz töltött káposzta, sült szalonna, füstölt kolbász, tortahegyek, égetett szeszek és cigaretta; a haladóknak főtt csülök, hamburger és szivar is. Na? Keblem barátja nem is rezzent. – Jól van – sóhajtottam. – Most jutott eszembe, hogy a házi kedvencekre nem gondoltam. És ha macskafittnesszel foglalkoznék? Bezárnék egy szobába ötven-hatvan kövér cicust, azután közéjük eresztenék egy kutyát. Azokkal az apadni vágyó bigékkel is elboldogulnék, akik nem karmolják az aerobikot, érőgépet, szálkásítást. Rapid módszerrel alakformálnék: becsuknám őket egy színüres terembe, ahol csak kötelek meg rudak lógnak, végül beszabadítanék melléjük néhány békát, egeret. Nagyon hatásos lenne, igen rövid idő alatt. Áldanák a nevemet. A járgány lelassult. Vis Major egy útszéli jelenet szemlélésébe menekedett. A néhány méterrel előttünk lefékező Saab egy ruhamorzsákba öltözött, virítóan szőke nőt vetett ki magából. A lány megbotlott a durva lökéstől, és átzuhant a járdaszegélyen. Ám tüstént talpon termett, és szenvedélyesen rázta öklét a padlógázzal tovalendülő kocsi után. Mellé gurultunk. Leengedtem az ablakot, megcsillantottam a jelvényt. – Kirabolt a szemét! – kiabált toporzékolva. – Kapják el! A szamuráj megpöccintett egy gombot a műszerfalon. Tüstént levetettük inkognitónkat: a tetőbe süllyesztett kék-sárga lámpasor villogva kiemelkedett, a sziréna felüvöltött, és a hátsó ablakban felgyűlt a szerfelett impozáns kék-vörös fényújság, immár az írástudóknak is hírül adván: ímhol a policáj. E frenetikus technikai trükkök láttán már-már összetévesztettem magam Knight Riderrel. Űzőbe vettük a fukszia-lila karosszériájú, sötétlila üvegű Saabot. A gyönyörszitter kirablója valósággal megtáltosodott jelzéseinktől. Eszébe se jutott, hogy megálljon. Azt hihette, nem gondoljuk komolyan, hogy rá pocsékoljuk a kincstári benzint. Meglehet, járgánya lóerőiben bízott. Hosszan kergettük, volt időm találgatni, mi üthetett belé. Hajdanság a gaztevők sokkal komolyabban vették a zsarukat. Igaz, régebben saját adrenalinkészletükből kellett kivenniük a közrendcsőszökkel való összecsapáshoz szükséges megadózist, mai napság már ezerféle művi fickósítóval élhetnek. Bekapnak ezt-azt, buggyantót isznak rá, és legott oly bátorrá válnak, mint a csúcsfene. Ráadásul a mosti kultúrnívón szalonképtelenség, hogy valamirevaló flótás fegyver nélkül grasszáljon a viharzó életben, s mi tagadás, nem is enyhén vagányosító tényező, ha egy bazi Parabellum lóg az ember hónaljában. A saabos legény alighanem azt fogalmazgatta magában, miként fogja elhencegni haverjainak, milyen jó fej volt, midőn minden irányból elláttatta magát az utcai leánnyal, majd elvette tőle a férfiúi remeklésért járó sztárgázsit, és még a zsarukat is lepöckölte.

Ezen tűnődvén tövig nyomta a gázpedált, és S-alakban tépett az úton, néhány gyanútlan autósra úgyként ráijesztvén, hogy azok íziben a peterakás gondolatával kezdtek játszogatni. Vis Majorra pillantván ellenőriztem, megjelent-e szájzugában a gonoszdi félvigyor. Megjelent. Jól van. A fickó el lesz kapva. Voltaképpen nem is volt szükség pazar lézershow-val vetekvő fényjelzéseinkre, szirénázásunkra. Hajszoltunk ügyet sem vetett rá, a közlekedés egyéb résztvevőit pedig egyenesen ő pucolta le a tágas bulvárról. Ha valaki netán nem tágított előle, a kikerülése érdekében laza hanyagul átugratott a kettős záróvonalon, ikrázásra késztetve a szemközt jövőket, de valószínűleg mamutcsapdákon is ekként gázolt volna keresztül. Alapjában véve jót tettünk vele azáltal, hogy üldöztük. Megszínesítettük egyhangú estéjét, máris volt miért élnie. Kicsit zötyögős ülés esett ugyan a bőszen manőverező szamuráj mellett, mégis cigire gyújtottam. Ugyanis e felismerés kielégüléssel töltött el, melyre – mint köztudjuk –, reflexből jár a spangli. Egyszerre csak járgányunk erősen megfürgült, és felzárkózott a Saab mellé. Odapillantván azt láttam, hogy a pasek olyan gúnyondáros képet vág felénk, mint a kengyelfutó gyalogkakukk. Slukkoltam a cigiből. Mire kifújtam a füstöt, kezdtük magunk mögött hagyni a járgányt. A padlóban elakadt gázpedállal küszködő flótás orcája ekkor már kissé nyúlósodott, főként vertikálisan. Midőn a megfelelő közlekedési csapdahelyzet létrejöttekor a szamuráj kamikázéhoz méltó elánnal befordította elé terepjárónkat, a fickó nem kerülhetett ki bennünket. Hisztérikusan pedált váltott, ám egy másodpercig sem hitt abban, hogy meg is fog állni. Vonásai újabb metamorfózison mentek át: Dali-stílusú, rétessé nyúlt arckép lett a végeredmény. Hajszálnál csekélyebb híja volt annak, hogy belénk rohanjon. Kürtjét nyúzatva eldübörgött mellettünk egy kamion jobbról, egy tanker balról. Alig észrevehetően elhullott néhány tincsem. Vis Major kiszökkent a kocsiból, és a Saab felé indult. Mire odaért, az ocsúdozó pasek elővakarta stukkerét, de heveny ideggyengeségében nem talált fogást rajta. Keblem barátja elvette a fegyvert, azután kiemelte a filkót a kocsiból, és elkezdte sorolni, mely paragrafusok sértődtek az elmúlt percekben. A húszas évei elején járó, hamvas legény középen elválasztott, egyenletesen hosszú barna haja, akár egy zsebszínházi függöny, keskeny, hosszan tojásdad arcot keretezett. Homlokot nem észleltem az összezáródni készülő hajzat tövénél. Széles, léniával meghúzott szemöldökei egymáshoz forrtak, előreugró orrhegye csaknem egy vonalban volt pengeélnyi felső ajkával. Alsó ajka úgyszólván áll nélkül ízesült zsiráfnyakához. Mire a szamuráj közlendője végére ért, a flótás magához tért a sokkból, és visszakeményedett. Támadóállásba helyezkedvén, ökleit lóbálgatva fejtette ki álláspontját. – Kész anarchia! Már a zsaruk is a kurvák pártját fogják! Naná! Mert nektek ingyen adják a muffot! És még gumihasználatot se követelnek! Korrupció! Undorító! – kiáltozta megható-érdekesen mutáló, szavanként háromnégy oktávnyit fel-le ívelő hangján. – Rendőrállám! Panaszt teszek! Összekürtölöm a sajtót! – Ezek a saját gondolataid? – firtatta Vis Major. A csöves szárú farmernadrágot, kockás inget és bő dzsekit viselő, ruhafogas alkatú, kétméteres fickó teljes erőből a szamurájhoz vágta ötvenkilónyi csontkollekcióját. Nem volt szerencséje, a céltábla félreszökkent. Az eleven torpedó a járgányunk hátulján zörrent. A kocsiba segítettük, mellé ültem, és visszakanyarodtunk a kéjleány felé. Útközben végighallgattuk a berzenkedő legény teljes családfáját. Leginkább az apai ágú, maffiózással foglalkozó, jelenleg is aktív ősökre hívta fel szíves figyelmünket, kilátásba helyezve a véresnél is zaftosabb megtorlást, ha netán komolyan gondolnánk, hogy őt most megalázzuk a szitává kefélt kurva előtt. Azt tanácsolta, engedjük el, ez esetben ő lefátylazza a történteket, és nem szabadítja ránk vészes eleit. Egyszóval megtalálta a legtutibb kulcsot a szamuráj lelkének sötét mélységeihez. Még jóval később is szédelegtem a gengszterfi penetráns szövegétől. Minden ellene emelt kifogást visszautasított azzal, hogy neki nem pusztán jogon, hanem előjogon jár mind az ingyenes nőhasználat, mind az alamizsnagyűjtés fegyveres módja, az úttest pediglen az ő privátja, úgy és annyival dönget rajta, ahogyan és amennyivel kedve tartja, ő bárkit leszoríthat és pozdorjává törhet, jogosítványra és stukkerviselési engedélyre nincs szüksége, nem mintha öt percen belül, bagóért nem tudná beszerezni ezen passzusokat, de egyszerűen fütyül rá, és akinek ez nem tetszik, elmehet a pokolba; mi pedig – mellesleg – felvehetjük az utolsó kenetet. Nézeteit természetesen önnön nívóján adta elő. Őt hallgatván vágyni kezdtem, hogy nőileg lefejeljem, ám sejtvén, hogy ettől sem kerülnénk egálba, elhajtottam a kísértést. Annál is inkább, mert a feldühödött kéjnörsz nem etikázott: ő megtette. Miután letétbe helyeztük a flótást, tovább köröztünk az álmos utcákon, és mind sűrűbben tekingettük az órára. Nem voltam derűs hangulatban. – Biztosra sejtem, hogy reggel kijön a fickó, és lelövi az első, rá görbén néző embert – dünnyögtem. – Mostanra a társadalom, mint erkölcsi fék, elkopott: már a szégyen sem visszatartó erő, mert semmi sem szégyenletes e

világban. Néha úgy érzem, mifelénk a bűnözők a priori védelme folyik. Következésképpen számukra csupán egy mérce van: nagyban kell csinálni, nem pitiben. Nekem dumálhatnak a Doktor Pengék, hogy a halálbüntetés mit sem érne, bennem él a szent kétség, ha nem a szent háromság. Amerre nézek, baromi pöffeszkedést és húgyagyúságot látok. – A hivatkozás, miszerint emberi életet elvenni nincs jogunk, felvet egy másik kérdést: azt létrehozni van? Arra mikor, kitől kaptunk jogot? Halálbüntetés? A halálos ítélet nem büntetés, hanem csődbevallás. A gyulladt vakbelet sem büntetik, hanem eltávolítják a testből, amelyet veszélyeztet. A legaljasabb gengszterizmust honoráló hipotetikus életfogytiglanból is öt-tíz év alatt ki lehet sétálni, miért ne lennének gátlástalanok az erre hajlamosak!? Hogy ez a kölyök azt képzeli, neki minden megengedhető? Végtére abban nőtt fel, hogy kilóra megvehetne a szakasz rendőrt. Aki nem korrumpálható, az pedig halandó. Ilyen siralmasan egyszerű. Néha nem értem, mit keresek a vesztes oldalon. A zsaruság nem tartozik a világ legkönnyebb akadálypályái közé. Akit este megfogsz, az reggel kisétál a kóterből, és életed végéig röhögni fog a neved hallatán. Természetesen a továbbiakban rajta múlik a te életed végdátuma. Csak félhangosan jegyzem meg: lehetsz te akkora humanista, mint a Himalája, vannak illetők, akiknek ez az ingerküszöbük alatt marad. Vágd pofán, akkor felcsillan, és érteni kezd. Olykor szívesen meg is tenném, de enyhén szólva nem erre szerződtem magammal. Ennyit a Napnál világosabban alacsony dolgokról. Valaki egyszer felettébb precízen meghatározta munkánk lényegét, azt ajánlva, hogy mókuskerék legyen a cégérünk. Vis Major keserűen legyintett, jelezvén, hogy ezen eszmét futtathatná akár az idők végezetéig, ám mi sem változna. Bekapcsolta a rádiót. Selymes hangú pszichológusnőt kaptunk ki az éterből, aki éppen azt magyarázgatta, melyek a csalhatatlan jelei annak, ha életünk pacákja rajongva szeret bennünket. E műsor a lehető legjobbkor jött, mivel kacérul incselkedni kezdett velem a gondolat, miszerint talán felvagdoshatnám az ereimet. – A párja biztosan szerelmes, ha Önnel találkozván mindannyiszor a meghatottság könnyei csillannak meg a szemében – monda a lélekszakértő. – Ha állandóan virágokkal tömi meg az Ön vázáit. Ha a szokottnál is ápoltabb... – A szokottnál? – nyögtem. – A pali legalább karácsonynap megfürdik – értelmezte a szamuráj. – Ha az Ön láttán mindig elérzékenyül, ha lágy Önhöz – sorolta tovább az éteri hang. – Ha szünet nélkül az első randevújukról beszél. Ha a párnája alatt tartja az Ön szerelmes leveleit. Ha se szaggató fejfájás, se bélgörcs ürügyén nem hárítja el az Ön közeledését. És a lehető legbiztosabb jele az Ön iránti szerelmének, ha kötényt húz, és átvállalja a háztartási teendőket, és többé a koszos zokniját sem ássa el a szőnyeg alá. Kikapcsoltam a rádiót. Mereven bámultam keblem barátját. – Te engem nem szeretsz! – sóhajtottam. – Hol vagy te ilyen átkozottul unalmas?! Hol lógnak a könnyek a te szemedben, hol vagy te lágyas, hányszor olvastad újra vánkosod takarásában a meg sem írt illatos levélkéimet?! Hol hordasz te kötényt, sikálsz zoknit, tömöd a vázáimat? És ezt így kellett megtudnom! A két tenyere mögé rejtezett Vis Major fojtott paripahangokat hallatott. Azután hirtelen elcsöndesedett, mert a jobbunkon álló fák mögül bömbölő ordítást hurcolt felénk a szél: – Megöllek, te rohadt buzi! A fenyegetett segítségért kiáltozott, meglehetőst elhalón. Kirúgtuk magunk alól a kocsit. A murvával felszórt sétaúton a gombócosra nyírt bukszusok mögött magasodó épület felé siettünk. Az Édenkerthez címzett panzió első emeleti balkonján két férfi gyürmölte egymást. Alant a gömbölyded recepciós tördelte összes kezeit. A szaggatott indulatszavakból azt hántottuk ki, hogy szexuális természetű nézeteltérés támadt közöttük. – Csináljanak már valamit! – förmedt ránk az ijedt portás, felénk se pillantva, felszegett fejjel bámulva az eseményeket. Odafönt ugyanis az erősebbik fél az erkélykorlátra döntött társát a lábánál fogva próbálta lehajítani a magasból. Vis Major néhány gyors pillantással felmérte a terepet. Azután nekilendült, felszökkent a ponyvatetős portál tetejére, és végigegyensúlyozott rajta a falig. Onnan már kisebb rugaszkodással elérte a csatahalkon szegélyét. Majomügyességgel felhúzódzkodott az egymást tángáló pasasok közé. Fennhangon tudatta velük kilétét, ám ezenközben sem tétlenkedett. Határozott mozdulattal lehasította a túlerőt képviselő filkót a rémültebb kisebbről. Utóbbit visszarántotta a biztos talajra, majd az iránt érdeklődött, miért kívánják egymás halálát. Az ifjabb flótás cucli-mintás bokszeralsót viselt, és semmi egyebet, miáltal megcsodálható volt körültekintően kimunkált felsőteste. Ezúttal azonban cékla arcszínével, és tagolatlan üvöltözésével hívta fel magára a figyelmet. Társa roggyantan állt az erkélykorlátnál, és folyamatosan tiltakozott a fejére ömlesztett vádak ellen. – Ne buzizz már, egy szót sem értek! – kérte a szamuráj az acélkeblűt. A hirtelen beállt csendben az áldozat hebegő magyarázatba kezdett. – Munkatársak vagyunk, közös szobát vettünk ki, mert úgy olcsóbb. Vacsora után iddogáltunk egyet, Samie hamarabb elálmosodott, és feljött lefeküdni. Amikor jóval később megérkeztem, bevallom, nem voltam éppen

színjózan és éleslátó. De mostanra tökéletesen kitisztult a fejem! Ha óhajtja, megesküszöm! Teljes félreértés történt! – Hülye buzi! – harsant az izomszerkezetű ifjabb, ismét ökölbe szorítva kezét. – Hülye vagyok, aláírom – látta be a másik. – De a homokosságot ünnepélyesen kikérem magamnak! A szobába lépve semmi mást nem láttam a töksötétben, csak Samie ágyán az izzó parazsat! Ez a szerencsétlen srác elaludt, mellén a cigivel! Ez itt megég részegtében! Tüstént tűz üt ki! Rohantam oltani! – Hazudik! – ordította Samie. – Szemenszedett hazug! Nem is dohányzom! Semmiféle cigiparazsat nem láthatott! Csak dumál, hogy kimagyarázza, miért vetette rám magát, miért fogdosott, paskolgatott! Tudom én, milyen piszok jól nézek ki! Főként a mellkasom! Na de nem azért gyúrtam fel magam, hogy egy ilyen homokos zúgjon belém! Hát ezért akarta annyira a közös szobát! Megölöm ezt a férget! – Szóval parázslott valami az ágyon – tért vissza a tárgyhoz Vis Major. – Mondom, hogy nem dohányzom! – üvöltötte Samie. Valami eszébe jutván, elbizonytalanodott egy pillanatra, majd békülékeny gesztust tett megtöppedt társa felé. – Jaj, de hülye vagy, Al! Hát a walkmant hallgattam! A ledje parázslott a mellemen, te nagyon barom! A magnóm kijelzőjét nézted kezdődő tűzvésznek! Én meg majdnem kicsesztelek az ablakon! Hogy lehetsz ennyire állat?! A szamuráj felsóhajtott. A felek egymás vállára borultak, vinnyogtak, nyüszítettek. A portás megkönnyebbültében átvette az üvöltözés stafétabotját. – Ki vannak rúgva! Hagyják el a szállást! Ilyen botrányt! Vis Major a földre érkezett, némileg rövidebb útvonalon, mint ahogy felment. – Adjon nekik külön szobát – javasolta. Felpillantott a fátyolfelhős égboltra, és vállat vont. – Már nincs is telihold. – Hé, nem viszi el őket!? – rikkantott a recepciós. Válasz nélkül elhúztuk a csíkot. Néhány utcával távolabb megest cselekednünk kellett. Három ágyúgolyó fejű flótás önfeledten ölögetett egy fekete bőrű cingárt. Csépelték, rugdalták a földön vonagló testet. – Jó estét – állt meg mellettük a szamuráj. – Semmi fair play? A rajtakapott verőemberek felrezzentek a félhulláról. Elsőül az aranyszínű jelvényt pillantották meg, majd felmérték az ahhoz tartozó jelentékeny férfialakot, és annak hátterében járgányunk lilálló tetőfényeit. Engem meg se láttak, holott teljes életnagyságban, igen komolyan álltam előttük. Ilyenkor bármi történhet. Úgy tapasztaltam, Fertő Cityben a bármi nem különösebben változatos: marokba ugranak a stukkerek. Az enyém máris kézben volt. Vis Major westernesebben adta elő: csupán érzékeltette, hogy a hamarnál is hamarabb fegyverré kap, ha kell. A holdfehér arcú fickók felegyenesedtek. Egyikük, aki ritkás varjúszín bajuszára lehetett hiú, a biztonság kedvéért még egy jót rúgott a flaszteron heverő, kiflivé görbült feketébe, majd lassan emelni kezdte a kezét, nem túl meggyőzően, és eléggé ferde nézéssel. A másik kettő a színüres tenyerét mutogatva a mögöttük tornyosuló ház fala felé hátrált. Nem ettem meg jóindulatú megnyilvánulásukat. A bajuszos flótást a szamurájra hagyva a ma született-képet vágó, mégis alattomosnak tetsző golyófejűek után lépdeltem. Összehangolt kis csapat volt. Mindhárman egyszerre csaptak át tevékenybe. Az előttem faroló, úgyszólván tökegyforma figurák szélsebes mozdulattal vájták kezüket a kabátjuk alá. A jobbomra eső pacákot a fegyveraggyal, társát a bal könyökömmel beszéltem le a vakarózásról. Ez némiképpen meglepte, de el nem kedvetlenítette őket. A hátam mögött Vis Major a vezérükkel gimnasztikázott. A rám jutó gigászok nem sajnálták elejtett stukkereiket. Szemet vetettek az enyémre, és teljes erőből nyomultak, megszerzendő azt. Előszedtem önvédelem-tudományom nőiesebb elemeit. A jobbomon csapoló flótást a legelső fogással elkápráztattam. Ütésem a levegőben érte, és lehozta onnan. A fenékfejű elnyúlt a földön, és nem is mocorgott tovább. Társa vérfagyasztó ordítást hallatva rám zúdult. Kitértem előle, s amikor lendületből elrobogott mellettem, utánanyúltam a lábammal. Ő is lejárdázott. Vis Major előtt is békésen heverdezett a bajuszos verőfiú. Hanem a félholt fekete ipse! Hát ő aztán úgy elfutott, akár a strucc! A szamuráj rám pillantott, mint rangidős. Nem akartam hinni az észleletemnek.

Gondoltam, betelefonálok a pszichológusnőnek, hadd tudja meg, milyen a férfi, ha igazán szeret! Majd. Ha elcsíptem a sprintért. Átmenetileg kevéssé rajongott feljebbvalóm utasításának engedelmeskedvén, űzőbe vettem a fickót. Kérdeztem is magamtól: miért? Hát azért, hogy utolérjem. A legtöbb kutya is így van ezzel. Amint valami loholni kezd előlük, ész nélkül tépnek utána, hogy azután mélységes zavarban legott vakarózni kezdjenek, amint farkon csípték a menekülőt, nem is sejtvén, mi légyen a következő lépésük. Úgy festett, soha nem érek a cingár nyomába. Soknyi sportdologban elég tűrhetően teljesítettem, de speciel az atlétikában mindig is hümhüm voltam. Mindazonáltal nem adtam fel a fogócskát, pedig se futó-, se nyúlcipő nem feszült a lábamon. Hanem bohókás, térdig pántos farmersarut viseltem, a Ben Hurból koppintva. Minek folytán a járda összes egyenetlenségét, pupokliját a tulajdon lábujjbőrömmel és körmeimmel regisztráltam. Helyenként a kísérőmül szegődött sorfák gyökerei dudorították fel a flasztert, kisebb-nagyobb kavicsok adták a másikat és a következőt. Viharosan sántultam. Az imént kis híján agyonvert flótás viszont alig érintette a talajt. Úgy festett, Atlantáig meg sem áll. Már éppen sajnálgatni kezdtem, hogy nem egy-két perccel később érkeztünk, midőn eszembe jutott, ki vagyok. Előkaptam a stukkert, és zihálva közöltem az előttem suhanó pasekkal, hogy még nem késő megállnia. Válaszul jobbra térült, az út mellett parkoló kocsik mögé vetette magát, és fegyvert rántott. Felsimultam egy horribilis korú platán foszladozó kérgű törzsére. A derék fakolosszus felfogta a nekem címzett golyót. Némi fűrészpor szitált a hajamba. Teljesen felbőszültem az atrocitástól. Midőn az atléta továbbnyargalt, leváltam a platánról, átgurultam az utamban álló kocsi motorházán, két kézre kaptam a stukkert, és célba vettem a cikcakkban futó alakot. Mivel nem akartam orvul hátba lőni, felhívtam figyelmét a terveimre. Megpördült, és tüzelni készült. E műfajban sem voltam épp egy Venessa, a közvilágítás sem kedvezett, aggódtam is, hogy nagyobb kárt ejtek a cingárban, mint szeretném. Mindenesetre tennem kellett valamit. Hajszálnyival hamarabb lőttem. Amint megpöccintettem a ravaszt, oldalra vetődtem, és egy furgon mellé húzódtam. A fekete fickó elejtette a fegyvert. Megmarkolta csuklóját, és kézfejét rázogatva szánalmas jajveszékelésbe fogott. Azután hirtelen sarkon fordult, és stukkerét hátrahagyva tovább loholt. Mit tehettem? Félsebesen követtem. Valamiért piszkosul nem akarta megköszönni nekünk, hogy kiszedtük az ágyúgolyó fejűek gorillakarjai közül. Már-már gyanússá tette magát az eszeveszett futással. Egyszercsak, midőn visszafordult, hogy ellenőrizze, milyen csodásan lemaradtam, nála is ámokibb járgány kanyarodott az utcába, és repedtes kipufogóját bömböltetve, vészesen felé tartott. Felkiáltottam. A cingár előrepördült, felfogta a vészt, és lendületet vett, hogy elugorjon a kankalinsárga Daihatsu útjából. Különös módon a kocsi nem lassult. A hergelt motor eresztékei felsírtak. Átengedtem az irányítást az agyamban lakó robotpilótának. Görnyedten elcikkantam egy járdaszegélyen parkoló járgány orra előtt, és lelapultam fedezékében. Ezalatt az atléta átlebbent egy sportosan lapos Nissan fölött – és odaügetett hozzám. Roggyant térddel, testmagasságát a harmadára csökkentve sietett mellém, két kezét vállig emelve, illendően. A célját eltévesztett Daihatsu lefékezett az út közepén. Bal oldali ajtaja kivágódott. Előbb egy szemrevaló Uzi, majd egy rémületes terjedelmű emberszabású kecmergett ki belőle. A behemót körülnézett, tévedhetetlenül kiszemelte fedezékünket, kavicsrágó hangot préselt ki magából, és felénk indult. Súlyos léptei megdöngették az aszfaltot, irdatlan felsőteste minden moccanásra kilengett. Kocka alakú, hatalmas feje volt, gyér szakálla és borsószemnyi, gonosz szeme. Monstruózus válla, karja láttán nehézség nélkül elképzeltem, hogy puszta kézzel szedi fel a síneket, ha bedurcál a vonatra. A lény talán csak percekkel előbb feszegette le magáról a formalinnal töltött vitrint, elunván magát a szörnyáriumban, mint kiállítási tárgy. – Ki ez? – súgtam a védőszárnyaim alá települt feketének. Ám ő átszellemülten azzal vacakolt, hogy kezemet megmarkolva célra fordítsa stukkerem csövét, mivel a sajátját az imént cserbenhagyta. Mutatóujját is kezdte volna az enyém mellé fúrni a ravaszra, mikor félretoltam a könyökömmel. A benga szétvetett lábakkal megállt.

Teste középvonalába rántotta az Uzit, és pokoli lármával kieresztette a dzsinneket. Hasra lebbenve kocsit váltottam. Dobhártyám málladozott. Alig észleltem a hirtelen leszálló csöndet. Fellestem. Az úttesten meredező szóló kivégzőosztag tárat cserélt. Nem lovagiaskodtam. Lőttem. Háromszor, gyors egymásutánban. A benga elhajította géppisztolyát, megroggyant, majd végigvágódott a földön. Hozzá rohantam, félrerúgtam keze ügyéből a fegyvert, a kocsijába lestem, ám abban nem fedeztem fel újabb szörnyet, majd a tovatűnni látszó sprinter után kiáltottam. – Gyere vissza, különben mellé fektetlek! A flótás lelassult. Megtorpant, sarkon fordult, és bizonytalanul felém fordult. Sziréna jajdult abból az irányból, amerre a szamurájt hagytam. A behemót mellé térdeltem. Bal oldalán fekve, vállát markolászva nézett rám, szeméből sötét gyűlölet áradt. Fogcsikorgatva próbált lábra állni, ám ha ez a test egyszer felborult, daru nélkül le nem bírhatta a nehézkedést. Sérült vállából, csuklójából, térdéből fekete váladék patakzott, orvosembernek sem hittem volna el, hogy vér az. A vijjogó terepjáró lefékezett előttünk. A szamuráj előpattant a volán mögül, könyéken kapta a mellettem billegő, újfent sandásodó cingárt, és amint biztonságosan tartotta, megtekintette a lábaimnál fetrengő szörnyetegséget. – Nocsak – szólott. – Téged is kiengedtek a kóterből? – Kapd be! – csikorogta a szólított. – Ő Lobster – közölte keblem barátja. – Felkapott bérgyilkos, ugyanis állatian szadista. De persze nem ezért hűsölt. Mindösszesen egy krimó szétverését sikerült rábizonyítani. – Gondom lesz rátok! – ígérte a benga. – Kitaposom a beleteket! A csontvázatokon fogok xilofonozni! Ezt hallván a vasmarokba fogott atléta felszűkölt, és mesmeg menni vágyott. Járgányunk hátuljából hasonló hangok szűrődtek elő. A vinnyogás származását firtató pillantásomra a szamuráj vállat vont. – A seggfejűek. Nem akartam széthagyni őket, amikor meghallottam a lövöldözést. A fekete fickó elszántan befordult elém, amennyire a karját szorító Vis Major lehetővé tette, és szempilláját sűrűn rezegtetve hadarni kezdett. – Segítettem nekik. Eladtam pár tasak drogjukat. Aztán beteg lettem, és a lé orvosra kellett. Most mérgesek rám. Pedig az anyám életére megesküdtem nekik, hogy hamar megadom a saramat! – Árva a szemét! – morogta Lobster, azután fájdalmaira döbbent, és teli tüdőből felüvöltött. Mentőangyaluk hangjára ismervén a kocsiba hajtogatott filkók sakálos vokálkísérettel szolgáltak. – Ma este mindenki ölni, halni akar?! – nyögtem. – Engedjetek már el! – rimánkodott a cingár. – Esküszöm, jó útra térek, de legalábbis nem nyúlok többé droghoz! Ha ezekkel tesznek egy fogdába, a reggelt sem érem meg! És nem lesz bizonyíték, mert Lobster felzabálja a maradványaimat! Kit fog eltemetni az én édes jó anyám?! – Külön cellát kapsz – ígérte a szamuráj. Volt valami a nézésében, amitől a fekete fickó felhagyott a tekergőzéssel, pityergéssel. Katatóniásan ácsorgott mellettünk, a zsupmobilra várván. Méltóképpen el sem búcsúzhattunk a sérvvel fenyegetőző ápolók által hordágyra görgetett, dühöngő Lobstertől, Bambi máris az iránt érdeklődött, ráérnénk-e elugrani a hozzánk közeli Misztikus Panoptikumba. A bajjelentő azt panaszolta, hogy csürhényi feldobott ifjú őrjöng odabenn. Kocsiba zuhantunk. Vis Major gázt adott. Az imént történtek után muszáj elszívnom egy cigarettát. Pöfékeltemben elméláztam. A panoptikumban egyszer jártam, és legott kijelentettem: soha többé. Voltaképpen szemernyit sem furcsállottam az ott kirobbant eseményt, mi több, ennek bekövetkeztét ominózus látogatásom alkalmával rosszhiszeműen meg is jövendöltem. A naivabb turisták megfejésének célzatával létesített műintézmény misztikumot, csodát, mágiát, kalandot, mifenét ígért színpompás röplapján. A látogatók tündérábrázolatos pecsétet kaptak kézfejükre, majd beterelték őket egy barlangszerű terembe. Ott aztán helyet foglalhattak a lócákon, közéjük fújtak némi illatos füstöt, a mennyezeten primitív lézerábrák váltakoztak, és máris színre perdült a szétszabdalt és rojtosított zsákcafrangokba öltözött, kisgyerek– és háziasszony-sikítoztatóra sminkelt, kevés fogú varázsló, és tagolatlan üvöltözéssel előadta Népünk Őstörténetét. A história jórészt abból állt, hogy tavaszra nyár jött, őszre tél, a lelkek nemesek voltak, a harcosok önfeláldozók, az anyák viszont termékenyek. Ezt hallván a messze földről idefáradt turisták máris megvilágosodtak nemzeti nagyságunkat illetően. A kiáltozó, hadonászó színi személy több ízben megríkatta a riadozóbb természetű

öldedeket. Ezután kevésnyi sorállást követően megnyílt a következő terem, az előzőnél wattokkal sötétebb. Emitt műsziklás falak között egy darócba bújt egyén szavalt őseink varázslási szokásairól, a zavaros szöveg feledtetéséül a barlang végébe akasztott ritkás háló mögött maskarák ugrabugráltak, időnként meg-megijesztve a meglehetőst unatkozó nézőket. Ezen túlesvén át kellett menni egy szűk folyosón, s közben a falba süllyesztett nyílásokból különféle gumirémségek bújtak elő, persze tök váratlanul, taknyadzva és hörögve. A következő helyiségben néhány jászolban répázó gipszszamár, sistergő celofán vízesés és kóchajú rongytündér várta bámulok. A csodatúra utolsó negyedét összehajtogatott pózban lehetett végigbarangolni, kanyargós alagútban mászva, könyéken és térden. Itt nem történt semmi különös, még egy graffiti sem segített emelni a szórakoztatás színvonalát. Az egészben pediglen az volt a misztikum, hogy pár tucat méltóságteli embert sikerült balekká tenni. A mászókaút az emléktárgy-üzletbe torkollt, a shop meg a hamburgerbárba. Az emberek buzgón vásároltak, ettek, ittak a nagy megrázkódtatásra. Ide tartottunk. Megérkezvén kulcsra zártan leltük a sárkányfogantyús bejárati ajtót. Éktelen lárma szüremlett bentről: részeg óbégatás, szívbéli sikolyok, víg nevetés, vitatkozó felek fejhangjai. A szamuráj, akit ritkán tartóztattak fel holmi zárak, benyitott. Mihelyst a mesét szomjúhozó látogatókat szédítő fotókkal ékített tágas előtérben termett, lobogó hajú fickó sietett a fogadására, stukkerrel a kézben. Vis Major egy pillantást vetett a fegyverre, majd felmutatta a magáét. A hetvenkedő fickó biccentett, belátván, hogy vesztett. Szájába vette a pisztoly csövét. És harapott belőle, majd nekem is odakínálta stukkerhű csokiját. Igyekeztem hivatásomhoz méltón megőrizni komolyságomat. Nem sikerült. A zordonás szamuráj is el-elvigyorogta magát. Mindenekelőtt kiszabadítottuk az irodába zárt személyzetet. Azután végigjártuk a termeket, ahol is a nem enyhén illuminált panoptikumfoglalók a saját elképzeléseik szerint bonyolították az előadást. A túszul ejtett vendégek egy része átadta magát a hivatalosnál jóval érdekfeszítőbb műsor élvezetének, míg mások azt nehezményezték, miért nem azt kapják – a pénzükért! –, amire jegyet váltottak. Némi könnyebb hőbörgést leszámítva az ifjak tudomásul vették, hogy mulatságuknak véget vetünk. Csupán egy bakancsos, combközépig érő férfipólót viselő lány kifogásolta eljárásunkat, mondván, hogy az átejtős revü működtetőit kellene sittre tömködni, és ő kialvatlanul, három évig tartó aktív kőfejtés után is különb műsort bírna kitalálni és interpretálni, mint amiért itt a dohányt kimardosták a zsebéből. Nem vigasztalta meg válaszom, miszerint hótt igaza van, és ő sem kerül sittre. Az időközben beviharzott egyenruhások összeírták a főbb ötletgazdákat, azután mindenki mehetett a dolgára azzal, hogy idővel majd kézhez kapják idézésüket, és borsos számla is lesz, alighanem. A bazár bezárt, a hamarjában kiakasztott tábla szerint technikai ok miatt. Odébbálltunk. Beugrottunk a Lila Ujjba. Néhány percig élveztük a szaxis örömjátékát, azután már csak Jazz hallatta a hangját mögöttünk, a hátsó ülésen. Jócska kő növekedett a gyomromban, azzal az ambícióval, hogy sziklává, majd hegységgé legyen, mihamarabb. – Hová is megyünk? – érdeklődött a sörsznob. – A Suskasorra – felelte a szamuráj, érzésem szerint nem először. – Érdekes hely. Tősgyökeret eresztett illetők laknak arrafelé. Állj! Nem hoztam frakkot, nyakbokrétát! – Nem kell kicsípned magad, a házigazda nem lesz otthon. Egyébként is, a mi társaságunkban a szakadt farmer kötelező. – És ezúttal mit keresünk? – Ugyanazt. – Na és az micsoda? – horkantott Jazz. Vis Major felsóhajtott. – Nők. Nőket keresünk. – Mert Kyra szerint most meg ott kell lenniük? A csajod egy képzelőművész. Már a tegnapi hullaházi séta sem volt egy kanárinóta. – Ne nyavalyogj már! – förmedtem fel kőhizlalásomból. – Mármost én nem nyavalygok! – mutatott rá. – Csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy elég vad helyekben gondolkodsz. Hogy tudod ezeket kitalálni?! Szerintem nagyon sok fantázia kell az ilyesmihez, akárcsak a maszturbáláshoz. És persze most is titkon törünk be!? – Ha semmit nem találunk, akkor igen – felelte türelemmel, ám annak fogytát is éreztetve Vis Major. – Na és ha találunk? Megkapod érte a tartalékos tiszti keresztet? Hány ezren őrzik azt az urasági viskót? Gorillák, orángok ellen én nem dzsalok! Pofozkodás kizárt! Nem az a pali vagyok, aki fél kézzel kiemeli a szekeret

a kátyúból! Nekem intellektuális alkatom van! – Jaj, Jazz! – nyögtem. – Nem is kell nagy fizikum az élethez. Ma már egy gyerek is tudja kezelni a gombot, amitől felrobban egy-két világrész. Mit rídogálsz? Megkopogtatta a jobb vállamat. Majd balról előrehajolva beszélt hozzám. – Olyan fiatal vagy! Mit tudsz te arról, amit én életkorban átélek!? Máskülönben nem jó irányba megyünk! – Mert most még nem oda tartunk – szólott a szamuráj. – Azért szedtünk fel hamarabb, hogy kéznél légy, ha megkapjuk a trombitajelet, és időközben el se ázz a söreidtől. – Nem is sört szopogattam, mert Kyra ledumált róla, hanem Chivast! – Pláne! Szeretném, ha színjózan lennél, amikor belendülünk. – Miért, mit gondolsz, mit művelek, ha iszom egy kicsit? Azt hiszed, menten beállatiasodom?! Nagyon jól bírom a szeszt! Ha kétled, kihívlak egy rumpárbajra! – Máris megnyerted. – Na ugye?! Egyébként én akkor is úriember vagyok, ha éppen egy könnycseppnyi vér sincs az alkoholomban! Egy kis piálástól még nem vizelem le a rüsztömet, és nőket, csecsemőket se csapdosok a falhoz! – Tudjuk, hogy gentleman vagy – hagytam rá. – Azt is, hogy az alkohol nem visz be új jellemvonásokat, csak felerősíti a meglévőket. – Ugye? Akit meglep valakinek a részeg viselkedése, az józanul se figyelt rá! Bármelyik csajomat megkérdezhetitek. És ha netán attól féltek, hogy pár kirgli sörtől elveszítem a riasztóbűvölő képességemet, újfent tévedtek, mert nincs az az elektronikus védőháló, amin én fennakadhatnék! – Beszéljünk másról – ajánlotta a szamuráj. Jazz vállat vont, elmerengett. Üdítő csend támadt. Tovább nőtt az iszonykövem. – Nem is értem, miért töltöm itt veletek a drága időmet! – horkantott a pasas, egy percen belül. – Holott a húgom mellett volna a helyem! Kyra, te nem ismered őt. Sajnálhatod! Trishától sokat tanulhatnál. Neki mindig támad ötlete arra nézvést, miként lehetne még csinosabb. Ahogy telnek az évek, ő egyre szépül. Ez a mániája azért fejlődhetett ki, mert picinek olyan édes volt; de aztán jöttek a fogai! Ahány, annyiféle. És keresztül-kasul nőttek a szájában. Kész horror volt szegény feje. Aztán beleszeretett egy fogász, egy implantőr, és rávette Trishát, hogy műttesse meg a kuszaságait. Ne gondoljátok, hogy egyszerű volt! – Jazz közénk hajolt, és arcbőrét két kézzel összecsippentve, gyürmölve, gyűrögetve illusztrálta történetét. – Innen oda tett, onnan ide, kivett egy darabot az állkapcsából, és bepótolta a szájába, ezt kihúzta és amoda ültette, az emittenit amoda implantálta, már ha jól mondom, itt összevarrt, ott szétfejtett. E ponton szünetet tartott, mivel időközben gumimaszk szerűvé csavargatta orcáját. Szájsarkát legyűrte a nyakáig, állpárnáját az orra alá tolta, nyelvét képletesen kivarrta az ellenoldali füléhez, felső ajkát vizaví a szemhéjához foltozta. Mígnem teljesen beszédképtelenné vált. Vis Major rásandított, és jobban felvidult, mint amennyire elborzadt. Jazz visszabontotta magát, és folytatta: – Na, amikor féléves hercehurca után minden kötés lekerült Trisháról, és megszabadult az összes varrattól, arra panaszkodott a férjének, hogy most ugyan őrületesen esztétikus lett, de úgy érzi, a szél lebegteti a fogait. Képzelhetitek! Kezdődött elölről! Be kellett tiplizni a rágóit! És persze mindez pszichésen is szörnyen megviselte Trishát, hiszen folyton megállították az ismerősei, és arról faggatták, miért járkál örökké orrig befáslizva, mitől szivárványos a szeme alja: tán veri az ura? Na, egyszercsak elkészült a mű. Gyönyörű lett! És stabil! Azóta a húgom mandulát tör a fogaival, és faszilánkot pattint velük a széklábról, ha nincs kéznél fogvájó. Dobta a férjét, és kisvártatva találkozott egy újabb sebésszel. Az meg az orrát kifogásolta. Tény és való, szebb heftije is lehetett volna, kevésbé derékszögű. Figyelsz, Kyra? Te minden porcikáddal elégedett vagy? A húgom volt férjei teljesen rendbe hoznának. Nem akarsz szilikont a melledbe? Nem szeretnéd kissé megvastagíttatni a bokádat? Nem vagy túl girnyó? Egy sóhajtásodba kerül, és felpárnásítják a csípődet. Kivesznek egy darabot a fülcimpádból, és betoldják a lábujjaid közé. Gondold meg! Egyből mennyivel jobb úszó lennél! Trisha most harmincnyolc éves, tizenhétnek látszik, és kenterbe veri Hollywood szépeit, de Michael Jacksont biztosan! Vis Major, te ismered őt. Mondd meg Kyrának, milyen nő a húgom! A szólított megköszörülte a torkát. – Jó nő – bólintott. – Jó pecsvörk-bige. – Csak ennyi?! – hörrent Jazz. – Na várj csak! A legutóbbi férje kivette a lengőbordáit, hogy még karcsúbbnak lássék, a mostani jelölt pedig szemész! Fel tudjátok ezt fogni?! Trisha már úgyis eléggé unja, hogy folyton egyszínű a szeme. Színes kontaktlencsét meg sajna nem hordhat, mert attól szörnyen becsipásodik. Na?! Nézz csak rám, Kyra! A te szivárványhártyád pont megfelelne neki! Trisha épp erre a hűvös-bűvös, csillámos kékségre sóvárog. Hordasz te magadnál donorengedélyt? Nehogy veszendőbe menj, és krematóriumba szállítsanak, ha kinyírnak valahol! Neked erre minden pillanatban sanszod van. Trisha eredetileg az én szememet akarta, ami sokkal szebb a tiednél, de hát én biztonságosan élek! Ja, azt kifelejtettem, hogy volt egy nőgyógyász pasija is. Ahhoz nem ment nőül, viszont a harmadik gyereke születése után vele sterilizáltatta magát, valamint az összes

macskáit és a terrierjét. Higgyétek el nekem, ez a jövő útja! A sterilizálás! Nem kell gumi, se tabletta, nincs többé izgulás, tehénhízás, csak a szex! Trisha valósággal megbujult a műtéttől. Amint felébredt a narkózisból, azt firtatta, mikortól szabad a gazda. Mondta a pasija, hogy már operáció közben is használhatta volna a vívmányt, ha épp nem alszik. No hát, azóta használja is, méghozzá mekkora egészséggel! Visszatérve a lényeghez, ahelyett, hogy itt furikálok veletek, a húgom mellett kéne ülnöm, ugyanis ma volt a szempilla-operációja, és még nem lát ki a fejéből. Szerencsére ott van vele a kutya, az kivezeti a fürdőszobába, és a tévé elé kíséri. Tudjátok: ilyenkor napokig ödémálodik és tarkul a műtéti terület. Kyra, nem kaptál kedvet!? Nem vágyol méteres, bozontos szempillára? Jó neked ez a sprőd? Hát te, Vis Major? Az exférjek pasikat is vállalnak. Szoktam nekik kuncsaftokat szerezni, mert nagyon jóban vagyunk, annak ellenére, hogy megmondtam nekik: ha megpróbálnak csak egyetlen ujjal is hozzám érni, vendetta lesz! Mindenütt, minden méreted ideális? Nem akarsz nagyobb orrot? Egy csomó pacák direkt herkulesizáltatja az orrát, mivel a nők ezen szerv méretéből következtetnek a dugott tagjuk nagyságára, vagy annak sajnálatosságára. Különben szerintem ez csak babona, nekem például helyes, finom orrom van, holott...! De mit szemérmezzek itt?! Most persze nem fogom felmutatni, ám közlöm veletek: még sosem maradtam szégyenben a gigászommal! Egyébként a sebészcsákók akkor is tudnak segíteni, ha a méret teljesen oké, csak a működés nem tökélyes. Van egy oltári beültetési megoldásuk, az nonstop! Bár hosszú távon kimerítő, mert eléggé korlátozza az embert az alapvető mozgásban. Ráadásul bő nadrág rejtekében kell viselni, tudniillik a publikum nem mindig hálás: egy csomó ájulós, prűd nő futkos az utcákon, a pasik meg piszkosul irigyek, ha azt látják, hogy a szomszéd farka zöldebb. A kő szétporladt a gyomromban. Valósággal ellazultam. Ma semmi rossz nem történhet. Jazz baritonja csobog a fülembe. A mimóza szamurájt tüstént kiugrasztja a farmerjából. Bambi hallgat, az éj telik, nemsokára a kastélyba sétálunk, és véget vetünk az aberrált úri passziónak. – Miért ültök ily mély kussban? – érdeklődött Jazz. – Talán izgultok? Miért, mi vár ránk?! Közöljétek egyenesen! Ha nem nyugtattok meg, én kivetem magam a kocsiból! Nem biztonságos? Piszkosabb a tegnapinál? Ha a mai cuccomat is dobhatom a szennyesbe, napokig nem lesz mit felvennem! Már csak a fekete öltönyöm lóg a szekrényben! – Hát akkor azt öltöd fel holnap! – vigasztaltam. – Ha én fekete öltönyt veszek fel, akkor abban temetésre megyek! – Ez esetben reggel szerezz egy napilapot, és nézd át a halálozási rovatot. Biztos találsz valakit, akitől szívesen végső búcsút vennél. – Hej, ha én szerkeszthetném azt a rovatot! – Jazz a melléhez kapott, végigtapogatta mellénye ezernyi zsebét. – Na, hová is tettem a halállistámat!? – Eldugulnátok? – morrant a szamuráj. – Nézd csak! Milyen érzékeny vagy ma!? Jól sejtem, hogy szorongtok! Azonnal állj meg, kiszállok! Megszólalt a szarjelzőm, és a szivárvány minden színében villog! Most még kihúzhatnám a lábamat a kelepcéből! – Elhallgatsz magadtól, vagy elnémítsalak? – informálódott Vis Major. – Szétcsattan tőled az agyam! – Egyelőre én teszek szívességet, tinektek! Hagyom lopatni az értékes időmet, amikor a húgomat ma műtötték vakra, és most is vezetgetnem kéne, nehogy a köntöse ujját tegye a gázra a vacsorája helyett! – Hol van már a vacsoraidő?! – legyintett a kedves. – A húgod rég alszik, ha az orrát birizgáló szempillái hagyják. Jazz megütögette a jobb vállamat. Nem dőltem be neki. Balra fordultam. Ott volt az arca, és vigyorgott. – Tudod, milyen a krapekod? Ezzel az érzékenységgel? Nem lehet, hogy frigid? Minden esetben van orgazmusa? Valódi? Az ilyen pasik, akik csak teljes erőbedobással tudnak ott lenni valamiben, gyakran annyira elvesznek a munkájukban, hogy a magánéletük totál csődtömeggé válik. Na? Nekem elárulhatod. Minden bajra tudok orvost! – A magánéletében is teljeset teljesít – mondtam. A szamuráj nem is leplezte, hogy síkideg. Bambi jelentkezett. – Vis Major, te kellenél, drágaságom – szólott bársonyosan. Nem véletlen, hogy ő volt a kedvenc diszpécserünk. A makettnyi, törékeny, élénk mimikájú, clownarcú nőből sugárzott a szívbéli derű. A szamurájjal régről imádták egymást, különös, szemérmes szeretettel. Néhány évvel ezelőtt Bambi elvesztette zsaru férjét, akkor depresszióba ásta magát, és meghalni vágyott. Egy napon lerázta fájdalmát, és felkutatta életkedvét, fanyar humorát; én már ilyennek ismertem meg őt. – Egy pasas telefonált, aki szobákat ad ki a házában. Nemrég furcsa zajokra ébredt, kiment a folyosóra körülnézni, és látta, hogy az egyik vendég szobájának ajtaja tárva-nyitva, az ipse nincs sehol. A szomszédos hálóból jöttek a fojtott, nyöszörgő hangok, amit este egy fiatal nő vett ki. Bekopogott, kérdezni, mi a baj, ekkorra már a stukkerét is magához vette, szerencséjére. Mert az ajtó felpattant, és a férfi vendége rontott ki rajta, elborult fejjel, tébolyult tekintettel, véres késsel a markában. A pisztoly láttán fenyegetőzéssel is beérte, és ahogy volt, alsónadrágban megpucolt a házból. A panziós berohant a nőhöz, aztán gyorsan hívta a mentőket, zsarukat. A kollégák űzőbe is vették a tagot, de az átvágott a parkon, és eltűnt szem elől. Az egyik helikopterünk csatlakozott a

kereséshez. Az infrakamera megtalálta a fickót. Többen úgy vélik, neked kéne bemenned érte. – Hová? – kérdezte Vis Major. – A Hold-parkon túl már kezdődik is az erdő, ott járt régen egy kisvasút. Az állomásépületet évek óta nem használják. Az ipse oda vette be magát. Legyetek óvatosak, a zsaruktól fegyvereket szerzett, kése is van, és egyáltalán nem normális. – Vannak még említetlen részletek? – A panziós szerint, bár lehet, hogy ő ijedtében látta úgy, a fickó marha nagy testű, bitang erős, és teljesen megszállott. Ezt a kifejezést ismételgette vele kapcsolatban: vegetatív hős. Ami az izomagyú szinonimája lehet. – A helikopter? – A közelben maradt. Basilnek hívják a pilótát, és ha ráállsz a hullámhosszára, ő látni fog helyetted. Helyből fordultunk, és ezerrel folytattuk utunkat. Jazzt a hátsó ablakhoz vágta, majd a padlóhoz kente a lendület. Nekem alig esett bántódásom. A szamuráj mellett hamar megtanultam, mikor kell pánikszerűen bekapcsolni az övet, elkapni a majrévasat, betámasztani a lábamat, szorosan lehunyni a szememet, és fohászt rebegni. – Kikérem magamnak! – üvöltött Jazz a hátam mögött, immár fél fenékkel az ülésen. – Tépdesd ficnikre a jogsidat! Nem vagy méltó rá! Azt hiszed, űrsiklót vezetsz?! Kyra, azonnal adj egy cigit! – Dohányzol? – csodálkoztam. – Mostantól! Piszok régi a kapcsolatunk a krapekoddal. Még kijártunk a vurstliba villanyautózni! Egyszer ő bilincselt meg egy trezorban, és még azt is megbocsátottam neki. De ez már sok! És én még azt hittem, hogy ismerem őt! Legalább két ízben úgy gondoltam rá, mint a barátomra! Erre összetöri a fejemet, vállamat! A seggemről nem is beszélve! Most hová hasítunk az éjben? Az ugye nem lehet, hogy engem is oda akartok vinni!? Egy felfegyverzett elmebeteg búvóhelyére?! – Jazz, légy szíves, ülj Kyra mögé! – rendelkezett Vis Major. – Emeld föl a bal oldali ülést, és vedd ki alóla a ládát, abból a mellényeket és a fejhallgatós rádiókat. És az ég szerelmére, két oktávval mélyebben üvölts, ha muszáj, mert nem bírom a magas hangokat! – Hol az a cigi? – kopogott Jazz a vállamon. Hátranyújtottam a dobozt. Haladéktalanul vissza is kaptam. – Kivennél egy szálat? Meggyújtanád? Ebben az idegállapotban nem találnám el a gyufával. Úgy vagyok a szakállammal, mint Sámson a sérójával. Ha az leég, nekem befellegzett. Mi ez a francos puttony itten? – A görkorim. Ne dobáld. – Te korcsolyista vagy? Majd megtanítasz? Kisfiú korom óta vágyom rá! – Csinálod, amire kértelek? – firtatózott a szamuráj. – Hol az a cigi?! – kapta a választ. Átadtam a működő blázt. Mohón szippantott belőle, és legott ráfulladt. – A büdös életbe! – köhécselte. – Mi ebben a rohadt nagyon jó, hogy annyian zabálják? Mintha parázsló gumicsizmát pöfékelnék! Végre nekiállt felásni a hátsó ülés alatti rejtekhelyet. Meg-megszívta cigijét, meg-megfúlt tőle. Egy roham közepette látványos szikraesővel kifröccsentette szájából a spanglit, s az a ládába pottyant. Jazz halkan feljajdult. A szamuráj hátrapillantott a tükörben. – Van ott némi lőszer, egy-két kézigránát – dünnyögte. – Nem hisztizek – suttogta a fickó síri hangon. – Nem esem pánikba. Nyugodt vagyok. Nyugodtan lélegzem. Érzem az artériás és vénás vér áradásának jóleső melegét, a szívem egyenletesen ver, a nyirokereimben növekszik az áramlás, a szervezetem méregtelenedik, lassan ellazulok... Hátrafordultam. – Nem szívesen zavarlak meg a relaxálásban, de a másik ülés alatt van egy kevés nitroglicerin, plutónium – jegyeztem meg. – ...a homlokom kisimul, arcizmaim elernyednek, állam ellazul, minden gyönyörű, csodálatos és nyugodt... – Oltsd már el a csikkedet! – üvöltöttem. Jazz felrezzent, és paskolgatni kezdte a parazsát. – Körülbelül olyanok vagytok, mint egy teljes bolhacirkusz – morrant a szamuráj az oltás végeztével. Megkaptam a cuccaimat. Túracipőt húztam, marconába öltöztem, majd keblem barátját is lőhatlanba bújtattam, miközben ő kiló negyvennel tépett egy rázós erdei ösvényen. Jazz tovább ásogatott hátul. – Mit keresel? – kérdeztem. – A plexi arcvédőt – vetette oda hánykoltan, fel se pillantva. – Vagy az csak a rohamzsaruknak jár? – Nincs, ne keresd. Erre már felnézett. Sőt, ijedten az arcomba meredt. Majdnem hozzáhajoltam, hogy homlokon csókoljam édes

aggodalmáért. – Bajban ismerszik meg az igazi barát – sóhajtottam megrendülten. – Bajban ismerszik meg az igazi baj! – hörögte. – Még egy hegesztőálarc vagy védőszemüveg sincs ebben a tragacsban? És ha az elmebeteg egyenesen a szemeid közé lő? Nem tudnál háttal harcolni? Irtóra kéne vigyáznod a szivárványhá... – Te szemét! – nyögtem. A szamuráj a fékre lépett. Váratlanul ért a hirtelen támadó vákuum. Nem a szélvédőt fejeltem le, mert hátrafordulva térdeltem az ülésen. Bár ő egy marék papír zsebkendőn keresztül tiltakozásfélét bugyborékolt, a járgányban hagytuk az orra vérét oltó Jazzt. Többsornyi fa választott el bennünket az elhagyott épülettől. A helikopter magasan fölöttünk lebegett. Feltettük a fejhallgató jármot. Vis Major a szája elé igazította a mikrofont, és megérdeklődte, mit művel a késelő. – Mostanáig fel-alá futkosott az épületben, ablaktól ablakig. Pokolian ideges lehet – felelte Basil. – Azt hiszem, miattam nem mer kijönni, attól tartva, hogy lelövöm fentről. Szerintem a rotortól nem hallotta a kocsitokat. Nem tud rólatok. Lekapcsolom a reflektort, hogy észrevétlenül a házhoz mehessetek. Most hátul van. Indulhattok. Futásnak eredtünk. Három lépéssel jutottam előrébb, és mindössze ama gondolatnál időztem még, hogy milyen félelmetes a technika, lám, Basil infrakamerája átlát a falakon, és az efelől gyanútlan késenc hőképe alapján tájékozódik, midőn a szamuráj nyomtalanul eltűnt mellőlem. Az orromig láttam, nem tovább. Valahol a lombokon túl épületárny sejlett. Egy darabig csupán a levegőben szitáló gép forgószárnyainak mormogását hallottam. Azután kedvesem is hallatta hangját, közvetlenül a fülemben, agyam tőszomszédságában. – Megvagy, Kyra? – Azt hiszem, jövök – rebegtem. – Vigyázzatok, elindult a ti oldalatok felé! Felbátorodott a lámpaoltástól – szólt Basil. – Mindjárt az ablakhoz ér! Már téged is látlak, Vis Major. Eszerint ő megközelítette a házat. Nem fért a fejembe a pasas. Ám mert nem akartam kevesebb lenni nála, megfürgéztem lépteimet. A körülöttem heverő szeméthalmokból ítélve gyakorta jártak errefelé eldobálós hajlamú kirándulók, némelyek direkt idáig furikáztak megunt kacatjaikat, hogy lazán leborítsák az ösvény szélére. Csúnyákat gondoltam felőlük, majd gorombaságokat, amikor egy kólásdoboz került a cipőm orra elé, és az utat borító apró kövekhez koppangatva tovagurult. Mákomra a rotorzúgás jótékonyan leárnyékolta a pattogást. Közepes gyengédséggel lerinóztam magam, és óvatosabban surrantam tovább. Az égboltot homályosító felhők odébb úsztak a hiányos szegélyű, kövérkés Hold elől. Egy árnyalattal kevésbé láttam rosszul, de ennek sem örvendezhettem, hiszen e körülmény a bujkálónak jobban kedvezett, neki adott esélyt, hogy kibökhessen bennünket az őt rejtő ház sötétjéből. Az utolsó cserjekupachoz értem. Ezután nyílt térre kellett lépnem. Lekuporodtam a bozót árnyékában. Szemügyre vettem az előttem magasodó, elhanyagoltságában is impozáns gerendaépület sokoszlopos tornácát, furfangos falkiszögelléseit, feketén tátongó, üvegezetlen ablakait, a tövében kuporgó bokrokat. Utóbbiak egyike sem csábított rejtekezésre. Bármennyire élesítgettem is a szememet, nem láttam a szamurájt. – Ki fog jönni! – nyikkant Basil, olyan közel tupíros idegrendszeremhez, hogy menten extraszisztoléim lettek. – Vis Major, lepd meg a tornác elől! Most indulhatsz, nem láthat meg! Vigyázz, korábban lecsapott két zsarut, egyikük derékszíja nála van a stukkerekkel! Ekkor elmozdult egy faág árnyéka a falról, és előrelebbent, az oszlopsor irányába. Hevesen gyanítottam, hogy a legalább két-, de inkább többéltű szamurájt látom akcióba lendülni. A fülembe közvetített szavakon és a rotor morajlásán kívül semmit nem hallottam. Pedig biztosan járt arrafelé bagoly, és bőszen huhogott. Valahogy érzékelnem kellett volna! Szemből vártam a késelő felbukkanását. Tökéletesen váratlanul ért, midőn hátulról kaptam a nyakamba a torpedó testet. Elnyúltam a savanyú szagú avaron. A nyakam köré indázott kart megragadva, vakrepülésszerűen reagáltam, nem is sejtvén, fenyeget-e fegyver, de nem is érdeklődvén iránta. A támadásában megfékezett pasas lefordult rólam, és vonagló-rángó lábakkal elnyúlt mellettem, hasmánt. Amőbamintás selyemmellénye, és kismillió tekergőző tarkócopfja láttán csaknem sírva fakadtam dühömben. Mire visszafordultam a ház felé, létrejött a találkozás Vis Major és a két stukkert is markolászó, mégis meglepett késelő között.

A panziós nem túlzott, a Lobster monstrumságával holtversenyző terebély pasas XXL méretű ruhát hordhatott, ha egyáltalán valaha is komolyabban felöltözött. Ez idő szerint fehér edzőcipőt, virító zoknit és tanga fazonú alsót viselt, ám ezt a kelmedarabot jórészt elfödte aláomló hasa. Úgy rémlett, mintha egyik bőrfodra alatt derékszíj rejtezne, ám ezt csak az oldalán lógó pisztolytáska engedte sejteni. A rajtaütő szamuráj kisodorta kezéből a fegyvert. Az egyiket. Azután a másik megszerzésére törekvőn villámgyorsan mozdult a karja. Egyetlen dörrenésnyit késlekedett. A torkolat szikrát hányt, és a stukker széles ívben elrepült. Vis Major megtántorodott. A mögötte magasodó oszlopig hátrált, nem tudván annak ottlétéről. Nekiütközött, majd megtámaszkodott rajta. Közvetlen közelről hallottam hörrenő légvételeit. Megfagytam. A behemót, látván, hogy lövése célba talált, nem indult a sebesült után. Oldalra lépett, és alkatához képest fürgén hajolt le a fegyveréért. Ekkor már féltérden kuporogtam, a pisztolyomat markolva. A lövésdörejek összemosódtak a fejemben a szamuráj akadozó légzésének hangjaival, az agyamban zúgó vérzuhataggal, a rotorzajjal. A szumóbirkózó nem egyenesedett fel. Vis Major lövése a tömérdek testsúlyát tartó térdén találta el, az enyém sehol. A monstrum feldőlt. A szamuráj ellökte magát az oszloptól – örömujjongott a lelkem, és Venessát áldotta! –, nem délcegen a hadonászó pasashoz sietett, és egy kézvillanással eloltotta eszméletét. Felpattanván nem is futottam, hanem a keblére teleportáltam, látni akarván, mennyire ép. – Rátok őszültem! – dörmögte a fülembe Basil. Letépdestem az enyhén tántorgó Vis Majorról a golyófogó mellényt. És sértetlennek találtam alatta. – Ne izgulj, élet! – mondta, még mindig szaporán lélegezve. – Csak túl közelről kaptam, és belezöldültem. – Eszembe se jutott, hogy használni fogod a fegyveredet – sóhajtottam, még mindig megtörten. – Bennem is későn ötlött fel, hogy ezúttal tán használhatnám – látta be, majd lelkesítő szándékkal hozzáfűzte: – Hát akkor most ujjgyakoroltunk a továbbiakra. Lehajolt a késelőhöz. Felszedte a mellette hányódó stukkereket, nem létező derekáról lekapcsolta a zsaruszíjat. – Mi van a pszichopatikussal? – kérdezte az odaérkező Jazz. – Már azt hittem, nem bírtok el vele nélkülem, pedig az én kezemet Kyra piszkosul elintézte. Törött a hüvelykem, a csuklóm és a könyököm. Panaszképpen mondom! – Máskor ne ugrálj a nyakamba, pláne váratlanul! – Minden jót belétek! – szólott Basil a magasból, távolodófélben. Utánaintettünk. Vis Major leakasztotta a bilincset a behemótról lehántott övről. Jazz megragadta a karperecet. – Majd én felbizsuzom a patikust. Ti csak pihegjetek! A következő pillanatban azt láttam, hogy a féloldalvást heverő gigász megmoccan. Karja kígyószerűen előresiklott a fapadlaton, és hurka ujjai Jazz bokájára kulcsolódtak. Könyökhajlatába vájtam a sarkamat. Azután a szélkeleplő, jajgató szempecér a vállamnak tántorodott, én meginogtam, és a behemót másik keze a lábamra kapcsolódott. A szamuráj lába felvillant néhányszor. A baromi test a hátára fordult, és elernyedt. Kifejtettem bokámat a markából. Jazz rángatta a magáét, ám a kapocsujjak nem engedtek. Erősödő szirénaszó hallszott a fák mögül. Satuba fogott barátunk átkozódva lehajolt, és a görcsbe merevült ujjak bontogatásával próbálkozott. Vis Major a szemét forgatta. – Az agyamra mész! Te mindenütt idióta vagy, kivéve a trezorokat? – Miért a te agyadra megy? – protestáltam. – Az én szememre pályázik! Az én nyakamba veti magát a legrosszabbkor! A szamuráj a böhöm csuklójára tette a sarkát, és csikkmorzsoló mozgáskombinációt mutatott be rajta. A kűr eredményeként Jazz kiszabadult a kalodából. Lendületből eltámolygott a falig, ott hátravetett fejjel pihegett egy sort, ezenközben jelbeszéddel követelte, hogy valamelyikünk haladéktalanul pántolja le a kiszámíthatatlan pszichopatát. Az ösvényről közénk száguldó egyenruhás kollégák a lesittelendő személy láttán cseppet sem örültek az őket ért megtiszteltetésnek.

Végül, valamennyien összefogván, a kocsiba gyömöszöltük a húshömpöly testet. – Miért nem lőttétek le rendesen? – kérdezte az egyik kimerült zsaru. – Köztetek még felébredhet – felelte Vis Major a szokottnál is mélyebb hangon, amitől rajta kívül mindenkit fellelt a hideg, és gleccserszörfözni kezdett a hátakon. Negyedórával később Bambi azt mondta: Venessa vár bennünket. Ezen üzenettől rettegtem mostanáig. Cigire gyújtottam, majdnem kettőre. A szamuráj a lóerők közé csapott. A járgány orra a palotasor irányába fordult. Jazz a hátsó ülésen szétomolva legyezgette magát. – Ennél szörnyűbb már aligha érhet – nyögte. – Nem bánnám, ha végre beavatnátok, hogy mégis, miről szól a két napja tartó téboly! Jogom van hozzá! Hallgattunk. Ami engem illet, arra vártam, hogy életem értelme válaszoljon. Ő viszont odaadóan kormányozta a kocsit, és a cigije felizzításával piszmogott. – Mi van? Miért nem feleltek? Az nem lehet, hogy Kyra ennyire sértődős! Te meg, suhanckorom óta cimborám, vele vagy szolidáris?! Már nem emlékszel a dodzsemezéseinkre? Tudom, ezt kérdeztem akkor is, amikor anno rám pattintottad a bilincset. Nem kell Kyra szeme, majd szerzek másikat! Na?! Most jó? Különben nem néztem ki belőle, hogy ilyen fenemód finom lelkületű, érzékeny és kényes, hullaházi lopakodó létére! Tisztára, mint a brüsszeli csipke! Sőt! Brüsszeli csirke! Hallod? Ünnepélyesen bocsánatot kérek! Megkövetlek! Hátrapördültem. – A követéssel kapcsolatban annyit mondok: ha még egyszer a nyakamban lellek, meghalsz! Te arra ügyelj, hogy a riasztók elháruljanak előlünk! Rád majd mi vigyázunk, de csak akkor tudjuk ezt teljesíteni, ha nem zagyválod össze az eseményeket! – Mit zagyváltam össze? – pislogott ártatlanul. Csillámos, lehetetlenül kék szeme levett a lábamról. – Ha nem mászol rám, segíthettem volna a szamurájnak – mondtam enyhültebben. – Mi baja lett? – Szinte semmi, csupán mellbe lőtték. – De rajta volt a páncélkabát! – Ne folytassátok! – kérte elgyötörten az emlegetett. – Figyelj, bogaram. Valakik összelopdostak néhány nőt, láthattad a névsorukat a megfejtett programban. Valahol fogva tartják és szexuális szolgáltatásokra kényszerítik őket. Bizonyos pacákokat ez hoz lázba. – Eltévelyedtek? Betegek? – lehelte Jazz. – Nem tudom, mi a neve annak a mocsatosságnak, amikor valakit az tüzel fel, ha nőkkel erőszakoskodhat. Most a tegnapi pasas fivérénél teszünk látogatást. Meg se mukkanj. Csak a saját dolgoddal törődj. – Perverz. Aberrált. Így hívják az ilyen szenyákat. Használd a műveltségemet! – Köszönöm. Felfelé döngettünk a hegyi úton. Enyhén szólva izzadt a tenyerem. – Te csak beszélgess a szemferdékkel – kérte a szamuráj, végigsimítva a combomon. Azután megálltunk a sorompó előtt. A bántóan éles fényű lámpák alatt szinte nyomban megjelent két kékesszürke egyenruhás biztonsági őr. Kisétáltak az útakadály karjai mögül; és hintázó járással, vigyorogva felénk indultak. Nem Selyem és Légiós, hanem másik kettő. Felesleges volt uniformist viselniük, lerítt róluk, hogy ama – bizarr szeműeket foglalkoztató – cég emberei. Az egyik masztodon teljesen kopasz volt, mostanság ez lévén az erős legények megkülönböztető jegye. Rövid, előreugró homloka seszínű szemöldökkel ért véget; ez alól, mélyről meredt rám a merev nézésű, jócskán dülledt, pikkelyszürke szempár. Mintha egy folyton éhes ragadozóhal bámult volna az arcomba. Töredezett obeliszkszerű orrát vékony bőr fedte, szájsarkai lefelé merevültek, a bal oldali szájzugból pocsékul összeforrt vágás hege ívelt a járomcsontig. Furcsa, ijesztő vigyora olyan fogsort fedett fel, amelyet aligha fogász, inkább egy részeges lakatos buherált össze. Szögletes álla is kaszabolásnyomokat őrzött. Toldott-foldott arcbőrén kerek foltokban ütközött a borosta. Hátrazselézett sérójú, göndör fürtű társánál kívánatosabbat is láttam már. A fickó hosszúdad arckoponyája a homloknál erősen kiszélesedett, eredetileg bozontos szemöldöke több helyütt kikopaszodott, feltehetően késpenge okán. Impozánsan csontos orrának hegye elképesztően túlporcosodott; a képződmény dobókockára emlékeztetett. Keskeny felső ajka középütt enyhe hullámot vetett, az árnyalatnyival dúsabb, biggyedt alsó ajak sarkai barázdásan lefelé irányultak. A gyönyörködés végére hagytam látószervét, miként lakománál a legízletesebb falatot. Érzékletem szerint szeme kizárólag pupillából állt. Csaknem kerek, tág résben foglalt helyet, csordultig betöltve azt. A fekete csóvájú, már-már pulzáló szem olyként hatott rám, mintha holdtalan éjen feneketlen kútba merednék. Csupán másodpercekig bírtam vákuumos, pokolsötét tekintetét. Ezen átható szempár láttán még egy kezdő pszichiáter is további vizsgálat nélkül kiadta volna a flepnit.

– Jó estét – mondtam, leszökkenve a járgány küszöbéről. A két árgus közelebb lépett hozzám. Nem mintha gyengén hallottak volna, mindössze azt jelezték, ne közelítsek a szent sorompó felé. Jelvényemet babrálva rájuk mosolyogtam. – Selyem és Légiós szabadnapos? Kár, olyan jól összebarátkoztunk. Vagyis dehogy kár, megérdemlik a pihenést. Biztosan említették látogatásainkat. Egy veszedelmes bűnöző felbukkanásától féltjük Jardin urat. Ha azt mondják, minden rendben, már itt sem vagyunk. A pszichopata nézésű silbak előrébb jött. Hátrább húzódtam. Ösztönösen mindenki megszabja, mennyire engedi magához a másik embert. Idegenek számára tiltott zónám valószínűleg tágabb volt a normálisnál. A fickó mélyen belehatolt. Csaknem fizikai rosszullét tört rám. – Említették – közölte rekedtes, ám furcsán magas hangon. – Jardin úrnak is. Ő üzeni, hogy köszöni a fáradozást, de már nincs mitől félnie. És közben jött, jött, mind közelebb, és én faroltam elfelé. Gondosan ügyeltem hamvas mosolyomra, ám biztosra vettem: lerí rólam a viszolygás. Holott viselkedéséből nem érzett fenyegetés, csupán izomalapú magabiztosság. Végtére az aurámon taposott, bakanccsal! – Megértetted, vagy lefordítsam? – kérdezte a murénaszemű. – Elhúzhattok, és vissza se gyertek többé! Ide ti kevesek vagytok! Te csak beszélgess velük, ajánlotta a szamuráj. Pöpec. Az út szélein ősöreg fák tornyosultak. Hegymagas terméskő falak emelkedtek mögöttük, nem egyszerű kerítések. A kolosszus gesztenyék, császárfák és cédrusok előterében gondosan kitányérozott, zuhatagosra metszett, eszementen virágzó trombitafolyondár-, klemátisz- és futórózsatövek illatoztak. A Hold foszlós felhőkkel fátylazta magát. A Nyolcadik utas-nézésű fickó nem szállt ki a privát zónámból. Felhátráltam a kocsiajtóra. Már fájt a mosolygás. – Úgy érted, hogy Jardin testőrei elsimították a fickót? – érdeklődtem próbaszúrás-szerűen. Penetráns tekintetét kerülő, az orrgyökére merevedett pillantásomat óriási erőfeszítéssel a szemébe irányítottam. Megrebbent a szemhéja. Beszívta a levegőt, és kis időre megfeledkezett annak visszaforgatásáról. Hosszú másodpercekig nem lélegzett. Gondolkodott. Elképzeltem efféléhez nem szokott, alighanem inkább zöldes-, semmint szürkeállományát, amint azon kínlódik, hogy megbirkózzon a rémületes nagyságú feladattal, miszerint: mivel szólta el magát, és elszólta-e egyáltalán? A murénaszemű sietett a segítségére. E fickó fürgébb észjárású volt társánál; úgyannyira fürge, hogy előbb beszélt, és azután sem tűnődött. – Kitől hallottad az elsimítást?! Még hogy a gorillák! Jardin nemsokára szélnek ereszti azokat a béna seggfejeket, és minket fogad fel helyettük! Körme hegyével megkopogtatta a mellére tűzött jelvényt, mely tanúsította, hogy ő a Cyclops nevű biztonsági testület tagja. Mindent megértettem. Így folytatta: – Jegyezd meg a cég nevét! Ha egyszer annyi zsozsód lesz, hogy az életed is érni kezd valamit, csakis innét bérelj testőrt! Cseszett jók vagyunk! A másik flótás ekkor engedte ki a tüdejében rekedt poshadékot. Elvigyorodott. – Cseszett jók! És most pá, kisanyám! Nagyon szívesen tovább hímtaglalnánk ezt veled, és meghágnánkvetnénk még egyebeket is, ha egyedül jöttél volna. De erre legfeljebb úri közönség előtt vállalkozunk – kuncogott, majd a járgányban ülő társaim felé intett. – Azok ott nem annak látszanak! Legközelebb szólóban gyere! – Kösz, nem jövök legközelebb. Az imént mondtad, hogy elkaptátok Firiót. Immár teljesen nyugodt vagyok. A homo-pitbullok egymásra meredtek. Mögöttük sötét árnyalakok lebbentek elő a virágszirmos flórából, és feléjük siklottak. Vigyáztam, nehogy felujjongjak megkönnyebbülésemben. – Micsoda?! – hörrentett a pszichopata-nézésű. – Ki mondott? Mit? Noha úgy állt ott, mint egy felettébb agresszívan érdeklődő kérdőjel, tudásszomját már nem csillapíthatta. Az árnyak egyike a nyakát karolva betapasztotta száját, ugyané kézzel fájó szögben elfordította a fejét, és bal öklével pörölyütést mért a koponyájára. A fantomok másikának jóvoltából hasonképpen a murénaszemű is, midőn éppen azt latolgatta, hogy Firio emlegetése miatt szétharapja-e a torkomat. Az eszméletüktől különválasztott árgusok nem dőlhettek el. Újabb két szellemóriás bontakozott ki a trombitafolyondárból. A kedves ismeretlenek felkapták a fickókat, és a sorompó mellett álló, dobozszerű irodaépületbe siettek velük.

A lejtő felől motorzúgás hallszott. Mire járgányunkba ülvén hátrafordultam, megérdeklődni Jazztől, vajon miért bocsát ki tűrhetetlen undorhangokat, boá, boá csengésűeket, a kocsi mögénk érkezett. A fekete furgont először láttam; viszont a kormánykeréknél ülő Venessát jobban ismertem, mint ő maga. Előttünk felemelkedett a sorompó. Sötétszürke egyenruhát, holdszemüveget öltött pasas állt mellette, az iménti árnyfigurák egyike. A többiek még a ruhacserével és – remélhetőleg – az eredeti silbakok komposztálásával foglalatoskodtak az aprócska épületben. Venessával a nyomunkban ünnepélyesen begurultunk a felső tízezerbe. Az út kellemesen kanyargott velünk. A lombokat röntgenező Hold és a régimódias lámpasor különös ábrázolatokat vetett az aszfaltra. A méteres törzskerületű fák végeláthatatlan kerítésfalakat szegélyeztek, melyeket csak néhol bontott meg egy-egy díszes kapubejárat. A hegytetőn omladozó valahai kolostorig hajtottunk. Hajdan szerzetesek éltek itt, mai napság csak galambok és baglyok fészkeltek a romokon. A környékbeli privilegizáltak nem sokat törődtek ezen – közrendű halandók számára megközelíthetetlen – önéletűvé vadult hellyel, s az háborítatlanul enyészedett. Megálltunk a kolostorkertben. Szótlan készülődés vette kezdetét. Lőhatlan mellénybe bújtunk, fekete kabátot húztunk rá – egyik darab sem volt légkondicionált –, megtömködtük zsebeinket, derékszíjunkat a szükséges holmikkal, bejglivé gyűrt szélű fekete sapkát nyomtunk a fejünkbe, melyet egyetlen mozdulattal bármikor az arcunk elé ránthattunk. Venessa fogpiszkálót rágcsálva, kedvtelve csörgött a fegyvereivel, majd elosztotta azokat a ruhanyílásaiban, végül hangtompítót tekert a flintájára, és macsós léptekkel hozzánk masírozott. A kocsijából előtermett négy ismeretlen, ám marcona férfiú még cihelődött. – Ki ez? – csuklotta Pralin. Kérdése a golyóálló mellény felöltése közben kibogozhatatlanul összegabalyodott, csupán riasztóban és trezorban szakértő, amúgy szemernyileg fogyatékos Jazzre vonatkozott, a pasas vergődését szemlélvén. – A barátom – felelte Vis Major. – Hagyd békén. – Köztörvényes? – Leültem! – nyikkant Jazz. – Jelenleg tanácsadóként működöm! Teljesen legális vagyok! Szeme sarkából figyelte a körülötte járkáló, erősen biggyesztő perszónát. Végre megtalálta a nem túl bonyolult kiutat a páncélozásból. Mellé léptem, és elvégeztem rajta az utolsó simításokat. Közelségemtől felmerészedve Pralin felé intett. – Na és ő kicsoda? – A főnököm – mondta a szamuráj, sokképpen értelmezhető hangsúllyal. Ezután bemutatást hevenyészett az egymást máris, első látásra utáló felek közt, bár dolgát némileg megnehezítette, hogy Venessa Jazz mögött vesztegelt, tenyerén a lapockáig omló afro-copfok némelyikével, oly átéléssel fitymárolva azokat, hogy az ajkai közt fel-le ugráló fogfa kettéroppant. Ezután útnak indultunk. Egyenesen a homályos éj mélyébe vetettük magunkat. A kolostor temetőjén keresztül, naná. Vis Major ment az élen, nyomában Jazz bukdácsolt. Mögöttük én következtem, a sírkertet stílszerűen belengő szürreális ködhömpölytől mit sem látván, mégis csalhatatlanul tájékozódván a jól ismert fogvacogás iránt. Legkevésbé annak örültem, hogy a majd’ hatvan kiló acélt és ólmot magára aggatott Venessa lépdel a sarkamban. Tévedhetetlenül tudtam: ki nem állhat. Továbbá azt is sejtettem: ha emez érzület hirtelen legyűrhetetlenül a hatalmába kerítené, szemrebbenés nélkül fog megbotlani, hogy – vis maior! – lőbalesetet idézzen elő. Miután e gondolattal kellőleg feldobtam magam, eltökéltem, hogy a nehezítő körülményekkel morzsányit sem törődve: látni kezdek. És lőn. Kisvártatva a misztikus köd feloszlott. Kivehetővé váltak az alacsony kovácsoltvas kerítéssel közrezárt sírok; a tömérdek éven át nyártól hevített, téltől fagylalt, hóval-esővel áztatott, szélmarcangolta sírkövek olvashatatlanná mállott maradékai; a hantok között burjánzó kórok, szendergőn összesodrott szirmú katángok, bóbitával tovaröpülő magvaikat érlelő, rózsálló virágú, nyurga szárú füzikék, borostyán- és vadszőlőfüggönyök. Egy kandeláber-karcsú ciprust mintegy körülszalagozva, kúszóhajnalka törekedett a magasba, kék és bíborló tölcsérei enyhén fluoreszkáltak a holdvilágban. Különféle éji rovarok lebegtek körülöttem, a szúnyogok is megtaláltak, és mert fullánkálló ruházatom felbőszítette őket, az arcomon próbálkoztak csapolással. Néhol olyannyira összesűrűsödött a boldog növényzet, hogy valósággal át kellett furakodnunk rajta; pókhálókat sodortunk el, riadt rágcsálók futkároztak a szövevényben. Az idegesítő tényezők gazdag csokrát nyújtó környezetben botorkáló Jazz immár nem fogvacogott. A testéből kiszüremlő, óriási erőfeszítéssel lefojtott hang egy eleddig feltalálatlan gurgulattyú üzemzajára hasonlított. Hét

frász leldesett hallatán. Egyszerre csak Venessa ingerülten felsuttogott a hátam mögött: – Lelövöm ezt a hülyét! A Jardin-birtok határához értünk. A szamuráj felhúzódzkodott a kőfal mellett álló fa legalsó ágára, felsegítette Jazzt, azután csendesen elmotoszkáltak odafenn. Barátunk megfeledkezett eddigi félelméről, átadván magát az egyetlen tevékenységnek, amihez profi módon értett. Néhány percig cicmötöltek a magasban, majd életem értelme szólított bennünket. Gyülekező csimpánzcsapatra emlékeztető társaságunk kényelmesen elfért a susogó levelekkel cirógató lomb mélyén. – Egy darabig nem mehetünk le a fal tetejéről – mondta a szamuráj. – Vigyázzatok: mállékony! És mennél halkabban csörtessetek! – Na ne! – mordult a mesterlövész-asszony. – Jó, hogy nem kötéltáncolunk! Ez a hülye legalább a cuccaimat cipelhetné! – Nekem pusztul az ízületem térdben, bokában – morogta Jazz. – Nem cipelek! – Venessa, legközelebb hozzál fegyverhordozót! – ajánlotta életem értelme. – A kerítésen sasszézva megközelítjük a kastélyt. Ha valaki le akarna esni, kifelé zuhanjon, különben vége az inkognitónknak. Pralin tovább zúgolódott. – Ki lát itt érzékelőket? Szerintem nyugodtan átvághatnánk a parkon. – Te ahhoz érts, hogy melyik végén kell fogni a flintát! – Én se látok semmit – jegyeztem meg –, ám az imént úgy hallottam a silbakoktól, hogy Firiónak ez a kirándulás lett a veszte. – Kösz, hogy megemlítetted – villant rám a szamuráj szeme. – Mi van vele? – Annyit katétereztem ki a csőszökből, hogy Jardinnek már nincs mitől félnie; ők csípték el Firiót a béna seggfej gorillák helyett. Úgy sejtem, Firio bejutott, megzörrentette a riasztót, azután a jardenistákkal a sarkában a bizarr szeműek karjai közé rohant. Lehet, hogy a belamik egyebet is elszóltak, csak nem fogtam fel. – Béke poraira – suttogta a kedves. – Torz lelkű, rút féreg volt. Az ingatag kövekkel borított, cipőtalp keskenységű kerítésre ereszkedtünk. A korábbi felállásban folytattuk estéli sétánkat. Időnként nehézségeink támadtak a birtokhatárt semmibe vevő ágakkal. A négy ismeretlen pasas egyetlen hang nélkül jött utánunk, zokszót sem ejtve. Valószínűnek tartottam, hogy ha valaha még találkozom velük, nem fogok rájuk ismerni. Remekbe sikerült a mimikrijük, ha egyáltalán hasonlítottak valamire, akkor csakis egymásra; arcukat álcafestékkel sminkelték vonástalanra, matt feketére. Akrobatikusan mozogtak, feltűnően észrevétlenek és fegyelmezettek voltak; nagyra értékeltem ezen jellemzőiket. Jazz mellőzte a fogvacogást, gurgulattyúzást. Én sem panaszkodtam, jóllehet rühelltem a szaunaviseletet, a talpam alatt meg-megbillenő, véletlenül sem egyenletes felszínű kőlapokat. A feszült koncentráció folytán, mely arra irányult, nehogy mellélépjek, számos ízben majdnem melléléptem. Tízperces tipegés után már több, egymással párhuzamos faltető sejlett előttem, és kezdtem egyebeket is látni, de nem és nem sírdogáltam. Ezúttal Venessa képviselte mindannyiunk kínjait, önfeláldozón magára vállalva a pityergés-dublőz szerepét. Bár szerfelett óvatos és konspiratív maradt, légyszárny-zümmögés-halk hangját üvöltésként érzékeltem. Néhány tucatszor eljajongta, milyen nehéz a cucca, hogy pokolian melege van, hogy az a hülye tutkóra átejt minket, és még egy egérfogó sincs az egész parkban, nemhogy trükkös behatolásvédelem. Hogy sötétebb van, mint a vakond belső zsebében, ám ő mégis káprázik; majd arról kezdett fennen ábrándozni, mily jó volna végre leteríteni valakit, szétdurrantani tucatnyi váll- vagy könyökízületet, porrá őrölni egy-két ellenséges térdkalácsot... Egyszercsak Jazz megtorpant előttem, sarkon pördült, és a jobb vállam fölött áthajolva roppant mély bariton hangon közölte: – Asszonyom, hölgyem, vagy kislányom: ne kotkodáljon! Így is árnyalhatnám: kuss! Hagyja el a patológiai dumát, mert mellközt csandázom! Ha engem emleget, mellőzze a hülyézést! Szólítson Strassnak, mert így hívnak, vagy használja az alvilági nevemet, miszerint: Jazz! Nő létére úgy hat rám, mint ólmos esőben a gumibotozás! – Gyere már! – nógatta a zsémbelőt a szamuráj. De ő nem mozdult. Dacos szemeket meresztett a hökkent Venessára. Fura menetoszlopunk vigyázzállásban vesztegelt a falon. – Jazz – mondta Pralin nagy sokára, jégszilánkos-hűvösen. Vártunk, vártunk a közlendőjére, ám idővel megvilágosodtunk: ez volt az, maga a mondandó. Így hát folytattuk utunkat. Ahogy a fák ritkultak köröttünk, és sejleni kezdtek a kastély tornyai, egyre vigyázóbbá váltunk. Vis Major és Jazz olykor lekuporodott. Utóbbi alaposan tanulmányozta a tájat egy különös szemüvegfélén át. Egyre görnyedtebben haladtunk, már-már törpének mímelve magunkat. Ekkor megszólalt a négyek valamelyike, igen halkan: – Gyalog-galopp.

Egyebet nem tudatott. Kezdtem beelegelni. Venessa megfogalmazta és kinyilvánította negyedórával előbb megkezdett gondolatát: – Úgy fogom intézni, hogy szétlőjem a tökeit! Jazz megragadta a szamuráj jobb vállát, és balról hajolt a füléhez. – Rólam beszélt! Válassz: vagy ő, vagy én! – Ne cirkuszolj! – Hanem? Teli torokból csóváljam a farkamat? Né, mit nem mondok! Ha nem hagynak koncentrálni, képtelen vagyok dolgozni! Vis Major megfordult, és kihajolt oldalra, hogy lássa a személyt, akihez beszélendő. Jazz és én – figyelmesek lévén – eldőltünk kissé a másik irányba. – Venessa, visszavonnád!? – kérdezte metsző szigorral a kedves. – Vissza – nyikkant a szólított. – Jó – bólintott a copfos perszónaidomár. – Akkor most leereszkedünk. Mindenki az én lábnyomomba lépjen! Kifakadtam. – Muszáj ezt csinálnunk? Miért nem kapcsolod ki? – Mert nem tudom! A házig kijátsszuk, odabenn majd kinyírom, de kell hozzá egy élő strázsa is! Ezt nem neked hangsúlyozom, hanem a militáris nőnek! Ezzel levetette magát a falról. Nyomdokába ugráltunk. Változatos kínkeservek között közelítettük meg a vörösbarna kövekből emelt, romantikus balkonokkal és rézsisakos tornyú falkigömbölyödésekkel ékes kastélyt. Itt már nem dzsungelszerű növényzet élt, ide a parkász díszítő- és kuriózumjellegű fákat, cserjéket ültetett, hogy a ház környéke áttekinthető maradjon. A gyöngykaviccsal borított utak mentén földbe süllyesztett, gombaforma lámpások világítottak. A továbblopakodáshoz eltakartuk az arcunkat. Ezen a részen kameráktól és a szép számban csellengő silbakoktól kellett tartanunk. Jazzt remekül elszórakoztatta – ellentétben velünk – az őrobjektívekkel űzött játék. Ő most volt igazi elemében, midőn ezekkel cselezhetett. Attól féltem, sosem jutunk el az épületig. Nemegyszer egyenként kellett átsiklanunk egy-egy éppen félreforduló kamera holtterén. Időbe tellett, mire mind a nyolcan átjutottunk. Végre a házba vezető félköríves lépcsősort szegélyező cserjésbe értünk. Az egyik kommandós szerzett egy strázsát, mégpedig teljesen eleven, viszonylag egészséges példányt, miként Jazz kívánta. Azután kérdőre vonták a koporsóhátút, ám az nem és nem akart válaszolni a legegyszerűbb kérdésekre se. Mígnem Venessa besokallt, és kézbe vette a vallatást. Módszere láttán mindnyájan leizzadtunk. Jardin embere vért is verítékezett. Azután iskolás buzgalommal megfelelt a kérdésekre, végül még a nevét is megmondta, magánszorgalomból. Néhány perc múlva Isaac a bejárathoz fáradt, és a tenyérleolvasóra fektette kezét. Az ajtó feltárult, és ő besétált. Nem ámítottuk magunkat azzal, hogy ezentúl nekünk dolgozik. Ezt Venessa hitte a legkevésbé, ezért szorosan a pasas mögött lépdelt, egyik kezét annak combjai között tartva, irtózatos satuba fogva kényesb szerveit, a másikkal stukkert nyomott a hátába. Ájulás környékezett, és nem csak engem. Csupán a négy észrevétlen nem látszott felbolygatottnak. Tették a dolgukat, mint az automaták. Isaac teljesítette Venessa óhaját: a monitorokkal zsúfolt helyiség ajtajához vezetett bennünket, és kicsalta odabenn ügyelő két társát. A kommandósok úgy kapták le őket, hogy a gyanútlan flótások alig érzékelték, ami velük történt. Isaacnak is ekként hálálták meg nekünk tett szolgálatait. Ekkor Jazz kikapcsolta a riasztórendszert. Közölte, hogy mostantól nyugodtan mozoghatunk, amennyiben az egyik imént leütött fickót visszahozzuk a kómából, és kiszedjük belőle ama jelszót, amely biztonságérzetünk tartósulásához szükséges, ugyanis enélkül a riasztó legfeljebb néhány percre hiszi el, hogy valóban pihenni küldték. Az észrevétlenek köszönték biztató szavait, mondván: birkózzunk meg a problémával, ők addig is tevékenykednek. Most, hogy a kameráktól nem kell tartaniuk, inkább visszamennek, és ártalmatlanítják a környéken lézengő őrszemeket. Venessa jelentkezett az irgalmas nővér szerepére. A padlóra térdelvén a combjára vonta az egyik ájult monitorcsősz fejét, és arcát paskolgatva, simogatva, szebbnél szebb hízelgésekkel öntudatra édesgette őt. Jazz a terminál előtt ült, ujjaival dobolt az asztalon. Az átmenetileg bénult rendszer visszaszámlált; kezdtünk eléggé megfeszülni a kíntól.

Aztán a magához térített fickó is megfeszült, megtudván, miért kellett sürgősen visszatérnie a jótét eszméletlenségből. Venessa alapjáratból nem tette ki őt annak, hogy vonakodhasson. Azonnal bevetette gyilok módszerét. A markába nyomorodott pasas fél másodpercig sem habozott, hogy hamiskodjon-e. Első nekifutásra igaz jelszót súgott, alig várva, hogy újraájulhasson. Vis Major gúzsba kötötte és elspájzolta az invalidusokat. Pralin, nem kedvelvén a hanyag félmunkát, ragasztószalaggal is végigment rajtuk. A kommandósok beüzentek rádión, hogy megtakarították a környezetet a humán szennyeződéstől, részükről minden rendben. Kedvesem tudatta, hogy nálunk is, és eközben Barátnak szólította a vele beszélgetőt. Lekaptuk az állunkig húzott álcasapkát, letöröltük vele arcunkról az izzadmányt. Jazz így szólt: – Okiznom kell. – Erre most nincs idő – feleltem. – Át kell fésülnünk a böhöm házat. Ám ha végeztünk, kiteheted, ami a szívedet nyomja, én is veled tartok. Majd kéz a kézben okizunk, jó!? Venessa biggyesztve végigmért bennünket. Azután a falsápadt szamurájra gyönyörödött, és nem értette, imádottja miért kerüli a pillantását. Végül ekként sajnálkozott: – Ezért cipekedtem?! Se a mellényre, se a fegyverekre nem volt szükség! – Így fest a tiszta munka – dünnyögte Vis Major. Elkaptam Jazz jeges kezét, és kisiettünk a folyosóra. – Kezdjük a pincében – ajánlottam. – Szerintem azt hagyjuk a végére – mondta, és összeborzongott. – Nem tudom elképzelni, hogy valaki egy rideg, sötét pincében tartogasson élő nőket. Igaz, a főnöknőtöket sem tudtam volna elképzelni saját fantáziából. Szerintem beteg a tyúk. De mennyire! És tök frigid! Fogadsz velem? Az utánunk lépő Venessa elcsípett néhány végszót. Jazz elé perdült. Tenyérrel fölfelé magasra emelte kezét, markoló mozdulatokat végzett ujjaival, majd szorosan bezárta öklét, lassan elfordította csuklóját, jóval több mint száznyolcvan fokban, végül hirtelen szakítással fejezte be pantomimjátékát. – Hát ez jó ocsmány volt – méltatta bemutatóját a szamuráj. Venessa őt is végigberetválta metsző tekintetével, majd összecsattintotta s ránk vicsorította fogsorát, és előreindult a bársonyszőnyeges, operettdíszletbe illő lépcsősoron. Jazz felnyögött. Megkapaszkodott a karomban. – Tudod, én megértem, ha egy nőt rászorít az élet, hogy ilyet tegyen egy pacákkal. De ez még sosem nyúlhatott másként férfihoz! Nem vall esztétikus lelkivilágra! Ez a tyúk egy személybe fogalmazott trágárság! – Veled fáj a fogam – hagytam rá. Azután felsiettünk a padlásra. Majd végigjártuk a palota pompálló termeit, megcsodáltuk a falba süllyesztett oszlopok dombordíszítéseit, a kárpitokat, függönyöket. Noha eredetileg nem múzeumlátogatási célzattal jöttünk, Jazz elővette a szakmájába vágó művészettörténeti ismereteket, és kéretlen, viszont díjtalan idegenvezetéssel szolgált. Ezenközben kényszeresen ügyelt arra, hogy Venessa egyetlen tizedmásodpercre se kerülhessen a háta mögé. Ezt egyszerűen nem tűrte. Futtában megtekintettük Jardin pazar stílű bútorait, porcelánjait és fajansztárgyait, korai kínai kerámiákkal zsúfolt vitrinjeit, velencei üvegedényeit, az óragyűjteményét őrző szobát, különleges szőnyegeit. Vért- és fegyvertárát. E helyütt Pralin elakadt kissé, efféléket sóhajtozva: egy édes pepperbox! egy mokány Colt Dragoon! egy habcsók Wogdon! A tőrök és kardok hidegen hagyták. Régiségtörténeti előadása közben Jazz a falból előgömbölyödő oszlopokra, a burkolatokra és esetleges rejtekhelyekre is figyelt. Majd a gazdag éremkollekció láttán elmorfondírozott azon, hogy nem kéne-e visszanéznie ide valamikor. Az ezüstgyűjteménynek fenntartott teremben kopóizgatottság vette elő. Az Art Deco stílusú dísztárgyak láttán már extraszisztolézott és lábremegése is volt. Ezt észrevéve Pralin valósággal rátapadt, kinyilvánítván: nem fogja hagyni, hogy akár csak egy tollpihének is lába keljen, és újra hülyézte a pasast. Jazz viszont hat méteren kívül szabta meg a nő általa elviselhető testi közelségét, és leplezetlenül tyúkként vagy kasztrálóként aposztrofálta őt. Gyűlölködésükkel ugyan meglehetőst lekötöttek, ám nem vonhatták el figyelmemet az egyre mélyülő kudarcérzésről. Egyetlen senyvedő rabnőt nem leltünk. Ellenben mind több jel utalt arra, hogy e házat finom ízlésű, kulturált úriember lakja. Bár ami azt illeti, a kastélyban nem volt könyvtár, csupán Jardin dolgozószobájában láttunk kétfalnyi könyvet, éjjeliszekrényén a Bibliát. Jazz kezdett is be-beszólogatni, miszerint: – Te már megint jól beködösítettél nekünk!

– Úgy látom, álmod szépen elvitt vidékre! – Az ilyen ezo-micsodás megálmodások talán kissé hosszabb belső visszavonultságot igényelnének, nem gondolod!? – Te még reméled, hogy valami nő előkallódik itten? – Lehet, hogy a hatodik érzék kevés a nőkereséshez? Ide nagyon hatodik érzék kéne! Aztán így szólt, midőn megest a kiindulási pontnál találtuk magunkat: – Tök tré. A szamuráj hallgatott. Nem mutatott keserűsödést. Főként arra figyelt, nehogy valamerről meglephessenek minket. Midőn a pince felé indulván maradék merészségemet összeszedve a szemébe pillantottam, gyengéden viszonozta tekintetemet. Ez maréknyi lelkierőt adott. Amire szükségem is volt, ugyanis a hatalmas, zegzugos pincében a következőket találtuk: sok rekesz bort, kétszer annyi whiskyt, töméntelen mennyiségű pezsgőt és konyakot, szörnyen márkásakat és véneket. A fehérre meszelt falakat egyetlen pókháló sem szürkítette, a padló tisztállott. Jazz méteres léptekkel körbejárta a hodályt, majd hümmögve megtorpant a hátsó falat teljesen beborító tükör előtt. Megálltam mellette. Arra gondoltam: miért ne? Ballerini is tükörfalat emeltetett a lányának berendezett fagyasztóhelyiség elé. A hűtő- és lányszobában trónszéken ült a rég halott Rachel, gyermekkori játékai körülötte hevertek. Legszebb ruháját viselte, szempilláit zúzmara fehérítette, nyakán szalag ékeskedett. Apja hosszú ideig elveszettként kerestette egyetlen, hőn szeretett leányát, ládányi jutalmat ígérve megtalálójának. Mégsem örült, amikor látni kezdte, hogy a szamuráj komolyan kutatja Rachelt, bár őt nem a pénz motiválta, inkább az, amit Ballerini ráígért. Nevezetesen: a seggcsók. Engem pedig az izgatott, amit a drámai apából kihallottam: a hamisság. Első felhajtásunk kudarccal végződött. A szülői házban elfalazott leányszobát feltöretve nem leltünk egyebet, csupán a giccsig túlzó gyászpompa velejáróit. Fekete lepleket, holt virágkoszorúkat, édes-bájos babákat, seregnyi játék mackót, és lefátylazott portrékat a lányról; a küszöbön kívül az apa hempergett a földön, bírhatatlan fájdalmában. Mígnem egy éjjelen ellátogattunk a villa parkjában álló impozáns télikertbe, és összetört a hatalmas tükörfal. Midőn levettük a szalagot Rachel merev nyakáról, előtűntek az apai szeretet fojtogatásnyomai. Jazz egyik hajfonata végét rágogatva tűnődött: – Ha abból indulunk ki, hogy teljesen alápincézték ezt a tadzsmahalt, akkor ez a helyiség az alapterület felét sem teszi ki. – Mire jó a tükör? – merengtem. – Megmutatja remek alakodat. Fordulj meg, és nézz hátra: olyan szép a feneked, hogy vétek ráülni. – Csal! – feleltem. – Tágítja a teret! Nem éppen az a funkciója, hogy fel se támadjon bennünk a hiányérzet?! – Nekem ebből elegem van! – rivallta Venessa. – Nincs itt semmi! És ezért a rohadt nagy semmiért törettem magam! Most meg hallgassam, hogy a hülye meg a másik hízeleg egymásnak?! Ezzel felrántotta térdét, és a tükörbe vágta. Az üveg fájdalmasan felnyögött. Hajszálrepedések terjedtek szét Pralin lába körül. Elkaptam a nőt, és elrántottam onnan. Vészjós reccsenés hallszott, és apróbb roppanások, miként rianáskor. Megroggyant a mennyezeti lámpákat visszatükröző fal, megszázszorozta és fekündököltette a fényeket, majd megomlott és ledőlt, előbb nagy táblában, aztán apróbb cserepeket hullatva, csörömpölőén. És feltűnt mögötte az érintetlen téglafal. Felnyüszítettem csalódottságomban. A szamuráj átkarolta a vállamat. – Túl sokat ne csepüld magad, csillagasszony. Meg fogod találni őket. Halkan felsírtam. Azért csupán halkan, mert ő hitt bennem. – Ne bömbölgess, brüsszeli csirke! – vigasztalt Jazz. – Inkább gondolkozz! – Hiába tördelem az agyam, ha egyszer nincs tovább a pince! Vis Major az órájára pillantott. – Piszok régen szöszmötölünk már. Mindjárt ránk virrad. Milyen gyorsan tudnád megálmodni, hol érdemes tovább keresgélni? – Most idefekszik aludni? – hördült Venessa. – Na nem, én fegyveres férfiakra készültem, nem ilyen eszement hülyékre! Hazamegyek! – Menj csak – hagyta rá kegyeltje. Jazz a tüköromladékon átgázolva a falhoz lépdelt, megkopogtatta, megtapogatta, végül megrugdosta azt.

– Tégla – közölte jelentőségteljesen; amúgy fél lábon szökdécselve, sajgó jobb alsó végtagját a bal könyökhajlatában ringatva. – Na? Miből van ez a ház? Miért emelték ide ezt a téglarakást? Mi van mögötte? – Vernon! – csaptam a homlokomra. – Beáll a furgonnal, és amíg ő a szalonban iddogál Bertolddal, megpakolják a kocsija rakterét. Lehetőleg zárt helyen, hogy ne keltsenek feltűnést. Nem jártunk a garázsban! Tébolyodott izgalommal kirohantunk a házból. Valósággal beestünk a rengeteg férőhelyes, óriási garázsba. A tisztaság itt is szemet szúrt. Sehol egy olajfolt, mocskos rongy, összemancsolt flakon: az ilyesmit errefelé röstellték, és szekrényekben dugdosták. Szerelőaknát nem találtunk, pedig bemásztunk a parkoló járgányok alá. Venessa a szemét forgatva lődörgött középen, két kézre kapott flintáját ringatva, a megőrüléshez közel. Nem foglalkoztunk vele. Jazzszel váll váll mellett, kétségbeesetten kerestünk, még csak nem is sejtve, micsodát, azt azonban rögeszmésen tudva: ha van megoldás, itt lelünk rá. Ha van. Végigkutattuk az intarziás ajtajú, valaha méltóbb helyen széplő, immár szerszámtárolásra alázott szekrényeket, megvizsgáltuk, van-e aljuk, hátlapjuk. A legkönnyebbet, egy oda nem illő fémkasznit, mely csupán néhány kéztörlésre használatos, nyűtt férfiatlétát tartalmazott, félretoltuk, és megtapogattuk mögötte a falat. Egyszercsak, két tenyerével a vajfehér festést simogatva, Jazz felnyögött, olyképp, mintha élete hölgyével kínálták volna. – Mi van? – kérdeztem súgva, attól félve, elkiabálhatok valamit. – Megvan – lehelt vissza, teljes erőből előretolva a kezeit. Semmi sem moccant. – De hogy a francba nyílik? Időközben Venessa egyszemélyes csatárláncba fejlődött mögöttünk. Úgy gondolta, immár a szamuráj sem a régi megingathatatlan. – Látod? – kérdezte élesen. – Látod, mit művelnek a falon? Tán nyalják is! Nem épeszűek! Tépelődve hátraléptünk. Jazz a perszónába ütközött. Rögvest kilelte a hideg. Vis Majorhoz rohant, két kézzel megragadta dzsekije gallérját. – Ne engedd mögém! Nem is hideg veríték, hanem hólé folyik a tökeimen, ha a közelembe lép! Figyelj, legdrágább barátom! Az a fal: nem fal! Ajtó! Befelé nyílik, még nem tudom, miként. Ha kiviszed innen a kasztrálót, képes leszek gondolkozni a nyitján! Szemügyre vettem a kétméterenként ismétlődő süllyesztett oszlopokat ékítő, itt-ott megcsorbult dombordíszeket, a harsonáját fúvó, dundidad angyalt, az íves oldalú szánt, az elegáns hintót, a karmos lábujjaira kuporodott, széttárt szárnyú sárkányt, az S-sé görbült nyakkal táncoló hattyút, a csecsemőkövér, szarvai közt bozontos ördögöt; és további angyalkákat és szánokat és hintókat és sárkányokat. Légies flamingókat, két lábon táncoló, felbóbitázott elefántokat, és valami irgalmatlanul az eszembe akart jutni. Egy hangulat kerülgetett szelíd ízeivel, fűszeres illataival, édes-homályló fényeivel, csengettyűző muzsikájával. Vis Major rávette Pralint, hogy csatlakozzék a kint őrködő kommandósokhoz. Jazz megkönnyebbülten visszalépett mellém, átnyúlt mögöttem, megütögette a bal vállamat, és a jobb fülembe sóhajtotta: – Erről nem álmodtál valamit? Türelmetlenül leintettem. – Összehomályosítasz! Mindkét kezemmel megérintettem azt a falba süppedt féloszlopot, ráhajtottam homlokom, és lehunytam szemem. Hagytam, hogy az engem kereső hangulat rám találjon, és birtokba vegyen. Olyan hűvös, finom hóízű volt, mint Fabel úr meséje; és szegfűszegtől, ánizstól és narancstól illatos, akár egy réges-régi karácsony. Néném térdén ülve harangoztam lábaimmal; Derina gyönyörűen faragott, festett fadobozt tartott elém, megforgatva annak csúcsán a propellerforma kulcsot, és az arany-piros sávos tetőkupola forogni kezdett, kristályhangú muzsika csilingelt, a doboz oldala megrándult, majd az is megindult, és a tetővel egy irányba forgott, forgott, és úgy láttam, a gyönyörű körhintalovak sörénye szálldos a szélsebes vágtától. Karácsonynap délután volt, a bukó Nap fénye úgyként sárgállott, miként poharamban a vérnarancsok sűrű leve. Felnéztem. Ahol a mennyezet az oszloppal találkozott, férfinyújtózásnyi magasan, íves nyakú, hegyezett fülű mén profilja látszott, rubinfényű kövek kopottas fénye sejlett kantárszíján; sötét karneolbarna szeme elevenül rám sandítani látszott. Megnyálaztam mutatóujjamat, és megdörgöltem a homlokom vonalában kuporgó sárkány szemét, azután a szán oldalát és a hintó ablakát, és a régóta tapadó port lesmirgliző ujjam alatt éledezni próbáltak a zöld, bíbor és kristályfényű féldrágakövek. Jazz homlokráncolva szemlélte mosdatásomat, majd felszegett állal a lófejre meredt, feszült arca kisimult, és boldog vigyor áradt el vonásain. Azután lábujjhegyre ágaskodott, és spiccre, és csigolyái megreccsentek a nyújtózkodástól. Egy centi hibádzott még a paripáig.

– Dalia! – kiáltott sürgetően. Vis Major magától értetődően lépett mellénk. Jazz megrángatta a kabátujját. – A ló! A lóval kell csinálni valamit! Látod, hogy az tapogatott, nem úgy, mint a többi figura? A szamuráj jégtáblatörés-szerű sóhajt hallatott örömében. Már-már a magasba lendítette a kezét, midőn elcsípte sóvár pillantásomat. És ekkor derékon ragadott, és felemelt ahhoz a megfeszülő nyakú, figyelő fülű, eleven tekintetű, korosan is gyönyörű arcélű ménhez; az én lovamhoz. Előbb csak ujjbeggyel, annak is a hegyével érintettem meg, végigsimítottam szája szélén, időette fogain, a rubinszín kövekkel díszes szíjon, meresztett fülén. Azután a szemén. Ekkor a karneolkő besüppedt üregébe, halk kattanás hallszott, és az oszlop melletti fal egy részlete nesztelenül feltárult. Nyirkos szagú hűvösség lobbant felénk. Ijesztően meredek lépcsősort láttunk. És sűrűn gomolygó sötétséget. Vis Major marokra kapta zseblámpáját, szinte ünnepélyesen lépett le az első fokra, és megkereste a villanykapcsolót. A sötétség foszladozott, homállyá fogyott. Lenéztem a hitvány-erőtlen, jégkása színezetű fénnyel derített helyiségbe, és csaknem felzokogtam csalódásomban. A hodály pince úgyszólván bútorozatlan volt, leszámítva a szembeni fal előtt álló hosszú asztalt és lócákat. Az x-lábú asztal lapján sárgaréz gyertyatartók sorakoztak, itt-ott zöldülőn, viaszfolttalanul, tán sosem használtan. Csorbult szélű, feketére vénült fatányérok, zsíros füsttől elsötétült kondér, hajó alakú evőeszköz- és fűszertartó edény, háncskosár és öblös korsó gazdagította a kiállítást. Az asztal sarkán egy teljességgel anakronisztikus távkapcsoló hevert. A lépcső tövében és a helyiség sarkaiban lovagok őrködtek teljes vértezetben, ijesztő formájú csőrössisakban, lebocsátott rostéllyal, ölőfegyverzettel dúsan felszerelkezve, kardosan, tőrösen, buzogányosan. A szamuráj megkopogtatta az egyik páncélost, és mivel némi kongó hangon kívül egyéb választ nem kapott, megnyugodhattunk: a lovagok acéllárvájuk hátrahagyásával távoztak a várból. A lemeszelt téglafalakat azok a gyilokszerszámok díszítették, amelyek már nem fértek a páncélosokra: elefántcsont markolatú, hullámos pengéjű tőr, élesre fent harci fejszék, tüskés-tarajos hajigálóeszközök, agyafúrt csuklókés, maroktőr, alabárd; és kardok, ékesek. Az asztal fölött, középütt lóábrázolatos pajzs függött. Lemerészkedtem a lépcsőn. Jazz követett. Ajtót kerestünk. Hiába. Jazz felkapta a távkapcsolót, hátha az megnyit valamit. Semmi sem történt. Becsapott hangulatunkat növesztvén, körbevizsgáltuk a harcias lovagokat, benéztünk az asztal alá, hátha a padlóban csapóajtót lelünk. Eljutottunk a lépcsőtől balra eső falnál álló, makulátlan tűzterű, gyümölcsös dombormotívumokkal színesített kandallóhoz, mely sosem látott égő fahasábokat, nem lévén kürtője. Nem is az lehetett a dolga, hogy meleget adjon, díszértéke miatt került a gyűjteménybe. Párkányán bronzfigurák nemespenészedtek, szárnyait emelgető sas, ormányát lengető elefánt, íját felajzó ifjú férfi, kecsesen táncoló, hullámzó szoknyájú nő és sodronyvértbe bújt, tüskés-sarkantyús lovasával vágtázó mén. A lószoborért nyúltam, hogy a földhöz csapjam méltó haragomban. Ám az nem mozdult. Mintha gyökeret eresztett volna. Megfogtam a bronz lófejet, és nehézség nélkül elfordítottam a lépcső felé. A kandalló megmoccant, és hátranyílott. – Piszkosul elvarázsolt ház ez! – nyögte Jazz. Majd vigyorogva felém fordult. – Megsimogathatom a púpodat? Rossz szagú, fojtó lehű, jeges hideg áradt felénk. A szamuráj türelmetlenül félretolt bennünket, és lehajtott fejjel átbújt a nyíláson. Felkattintotta zseblámpáját, kapcsolót keresett. A fakósápadt fényben hosszú, szűk folyosó derengett fel szemünk előtt. A várbörtön emberi hangokat hallatott; sóhajtozást, szűkölő-halk sírást, szomorú dúdolást. Először az jutott eszembe, hogy az idezártak aligha tudják, milyen napszak van. Azután elgémberedtek lábujjaim, mert arra gondoltam, milyen elviselhetetlen lehet a mindenfelől sugárzó, nyálkás hideg. Beljebb léptem. Balról málladozó, festetlen téglafal kísért, jobbról rácsos ajtajú cellák követték egymást. A feldúlt Vis Major a folyosó közepén járt. Megtorpantam a második odúnál. Éreztem, nem lesz erőm végigmenni az összes ajtó előtt. – Álmomra ismervén, tudtam: jártam itt. Kőfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttől, napok múltak, nappaltalanul...

Az első üreget betöltő ócska matracon takaróba csavart nő hevert. Ájultan aludt, rémálomban. Felpüffedt arcán szürkés nyáltajték folydogált. Nem mertem biztosra venni, hogy Elegancia riporterasszonyt látom, de nem volt kétséges: a nőnek orvos kell, mielőtt belehal a rákényszerített kábulatba. A következő cellában alig húszéves lány kuporgott a lába alá gyűrt pokrócon. Az ajtórácsba kapaszkodott, hangtalan sírástól ráncossá gyűrődött arcát a vasakhoz szorítva, metszésnyire szűkült szemét rám meresztve, mintha nem hinné, amit lát. Letérdeltem elé, arcunk egymagasságba került, ne sírj, szóltam alig érthetően. Megköszörültem a torkomat, mellé kapaszkodtam a rácsra; vonásai homályosodtak előttem. Zsaruk vagyunk, értetek jöttünk, folytattam, azután már nem volt mit mondanom, mert felszakadt melléből az üvöltő, gyötrelmes zokogásnevetés, és jóval odébb a szamuráj magánkívül hajtogatta a többieknek: kimegyünk innen, kimegyünk! És mindenütt egyazon fájdalomhangok buggyantak felszínre, és Jazz megállt mellettem, és csak fejét csóválva, meredten állt, és ujjai elfehérültek a kezében szorongatott távkapcsolón. Vis Major lépett hozzánk, elvette a nyitót, és a gombokon zongorált, és az ajtók abban a kusza sorrendben tárultak fel, ahogy indulattól remegő ujjával eltalálta a számokat. Aztán a kezembe tette a lapos műanyag dobozt, hűvös érintéssel végigsimított arcomon, és rádiótelefonját előkapva felszaladt a szabadba, hogy segítséget hívhasson. A barátok észrevétlenül kerültek elő; a cellákból előbotladozó nőket kísérték, támogatták, cipelték kifelé. Egyikük kibontotta ölelésemből a vállamra tapadtan zokogó lányt, és elvitte. Jazz az első odúban heverő öntudatlan nő mellé görnyedt. Megpróbálta felemelni, kihozni őt a keskeny üregből. Nem bírt felegyenesedni a szűk helyen, utóbb pedig nem fértek ki az ajtón. Elkaptam a hánykolódó karokat, és megtartottam a csuklékony testet, amíg Jazz kibújt a folyosóra. Nem nézett rám, nem engedte látnom megrendülését; felnyalábolta a nőt, és elsietett vele. Ott maradtam, zúgott a fejem a könnyes hangoktól, zsigereimben düh hízott. Kábultan tébláboltam a cellaajtónál. Venessa megjelent a bejáratnál. Nem lépett beljebb. Flintáját két kézre fogva, idegenül, magányosan álldogált. Nem fordult a mellette elsietők után, nem is látta őket. Mereven nézte a téglafalat, vagy inkább azon túl valamit; dzsekijén lógó jelvényénél csak a szeme volt csillogástalanabb. Hirtelen megpördült, ólmos léptekkel átvágott a lovagtermen, és felrohant a lépcsőn. Farszelétől sodortatva, még mindig kábán utána indultam, majd megtorpantam, látván, hogy a szamuráj igyekszik lefelé. És ekkor a cellasoron lövések dörrentek, férfihang jajdult. Felém rohanó lábak dübörgése hallatszott. Vis Major lesiklott a lépcsőn, és az ott szobrozó páncélos lovag takarásába húzódott. A markomba ugrott stukkert szorongatva az asztal felé vetődtem. Iparkodtam eljutni a rejtekajtó melletti falig, a sarokban ácsorgó vértezet mögé. Elkéstem. A pisztolyt meresztve elősiető, mocskosra nyűtt, ismerősnek rémlő pasas rajtakapott a lopakodáson. Még azon szántott az agyam, hogy most mi van? és kicsoda ez?, midőn a fickó-megvilágosított szándékai felől. Abban a pillanatban lőtt rám, amikor belső találatjelzőm is felvillant és vijjogni kezdett: vigyázz, a taksiszaurusz! Csupán annyit késlekedtem, amennyi éppen elég a halálhoz. A szamuráj nem habozott tüzet nyitni a fegyveres ördög láttán. A nekem címzett golyó kiröpült a csőből, és elszállt a fenébe, mert a sikaszaurusz már átlőtt homlokkal hanyatlott lefelé. Mögötte nyomuló társa fogta fel kései lövésemet, és Vis Majoréit. Ezt a fickót is láttam már valahol, villogott agyamban, és hirtelen bekattant a Bíbor Bár. A flótás hadonászva összerándult, majd eldőlt. És már biztosan tudtam: van ott még valaki. Firio! Firio, aki eljött Jardin fejéért, ám nem halt bele: az aberrált kazamatában kötött ki, a szauruszaival együtt. S aki csak az imént szerzett fegyvert a kiszabadításukon fáradozó kommandósoktól. – Hé! – szólt a fal túloldaláról. – Túszaim vannak! Kijövök, ha megegyezünk. – Mit akarsz? – kérdezte Vis Major. Firio karistoló hangon felkuncogott. – Én felismertelek! – mondta. – Te meg nőcskéknek néztél minket, pokróccal a fejünkön! A következőt ajánlom: kinyírom a túszokat, azután még az utolsó leheletemig harcolok ellenetek... – Vagy? – Vagy te meg én megküzdünk férfimód, és ha én győzök, hagytok elmenni.

– Oké – hagyta rá a szamuráj. – Szólj a társaidnak, hogy ehhez tartsák magukat! – Szólok nekik, amint kiengedted a túszokat! Integettem életem értelmének, miszerint nem normális, valamint őrült, ám ő nem vett rólam tudomást. Úgy festett, nem töri a fejét holmi lehetséges kelepcén. Hanem küzdeni akar, férfimód. – Tegyétek szabaddá a kijáratot! – követelte Firio. Ekkor Vis Major jelét adta, hogy mégiscsak tud ottlétemről, ugyanis egy sürgető kézmozdulattal engem nevezett ki hullaeltakarítónak. Mindeközben Venessa Pralin mesterlövész asszony a lépcső tetején állt csőre töltött flintájával, és tökéletesen magánál lévőnek, ébernek látszott. Félrevonszoltam az ajtót eltorlaszoló sikaszauruszt, majd a másikat is. Végül a sarokba húzódtam, az imént kiszemelt páncél közelébe. – A mordályt! – szólt fel a szamuráj. Venessa vita nélkül a kezébe dobta a flintát. Azután zsebre vágott kézzel a helyén maradt. – A túszokat! Firio kiengedett egy – fejsebből vérző, eszméletlen társát cipelő – kommandóst. A szétkenődött arcfestésű, félholtra csigázottnak tetsző pasas a szamuráj mellett tovabotorkáltában elmutogatta, hogy négyen maradtak odabenn, és egyebet is közölt, számomra olvashatatlanul. Szakadt tornacipőt, iszonyat rongyokat viselő lány bújt elő. Már-már katatóniás mereven rakosgatta előre a lábait. A lépcső tövében kirobbant félelme. Nyüszítve futásnak eredt. A harmadik fokon megingott, lába kicsúszott alóla. Végül nem zuhant vissza. Négykézláb, eszeveszetten igyekezett felfelé. Pralin nem mozdult a segítségére. Azután megjelent még egy észrevétlen. Összes fegyverétől megfosztva, vért pulzáló combsebét markolászva, elkínzott arccal sántikált át a termen. Állapotát ugyan súlyosnak ítéltem, ám ő sem mulasztott el jelzéseket váltani Vis Majorral. A csaknem függőleges meredekségű lépcső tövében megtorpant, hátrahajtotta fejét, néma fohászt rebegett, azután vitézül felballagott a magasba. A negyedik barát következett. Őt Firióék szörnyetegmód újrasminkelték: talppal, ököllel. A rozoga pasas mégis feszes háttal vonult ki a színről. Miként valamirevaló, igazi férfiúhoz méltó, a macsó-kódex elvárásai szerint. Ezen illendőségkönyvet csakis pacákok írták, szerkesztették, zártkörűen. Fogadni mernék, hogy e hülyeséggyűjtemény létrejöttében nő keze benne se volt! Persze, a szamuráj miatt gondoltam ilyen vadakat. Aki elfogadta az embertelen, patkányszürke, gonosz légkörű, misztikusan simlis Firio kihívását, aki – alig tudván álmaimról – azt merészelte hinni, hogy most majd legyőzi szenvedélyesen kergetett majdnem-gyilkosát. – Kész – közölte Firio a fal mögül. Na ugye, hogy simlis?! – A negyediket! – dörrent Vis Major hangja. – Előbb hallani akarom, hogy mindenki betartja a megállapodásunkat! Megállt az eszem: neki lett igaza! A garázs felőli ajtóban álló Venessa és a mellette roskadozó kommandósok kórusban esküt tettek, miszerint betartják. Csupán azt hiányoltam, hogy az esküvéshez nem cipelték ide Jardin hálóterméből a Bibliát. Firio előbb a stukkert hajította át az ajtónyíláson, majd kilépett maga is. Előrement a helyiség közepéig, felmutatta üres tenyerét. Ugyanazt a kávébarna zakót viselte, amelyben ismeretséget kötött velem; azóta legfeljebb a kabát amortizálódott némelyest, Firio változatlanul asztrálereje teljében volt. Jóllehet néhány napja nem mosakodhatott, és elfogásakor szivárványló ököllenyomatokat gravíroztak arcába, hömpölygött belőle az irtózatos férfierő. Azon erő, amit gorilláitól hiába kért számon. Amelytől ott kísértett álmaimban, és lefejezte a szamurájt. Felismertem egy másik alakban, a báli forgatagból előlépő, tollas kalappal árnyékolt arcú, tőrrel alattomozó figurában, és újra hallani véltem a vészriasztást: a mozaikpadlóra csapódó méreg- vagy inkább féregpohár csörömpölését. Előléptem a páncél mellől. – Kérlek, ne állj le vele! – Ne izgulj, élet – felelte Vis Major. Lehúzta és a lépcsőre dobta dzsekijét, lekapcsolta a védőmellényt, megvált fegyverétől. – Tedd el a stukkert, „Kyra Eleison”! – röffent rám Firio lekezelően, felém se pillantva. Azután pattintott az ujjával. E hangtól delejezetten előjött az utolsó túsz, egy kígyózóan sudár, nemrég modellszép lány, és hátát a falhoz simítva a lépcsősorhoz oldalazott, majd bukdácsolva felrohant rajta. Odafönn örömteli sikolyt hallatva Pralin mellére borult megkönnyebbülésében. Venessa mereven állt, egyetlen moccanattal sem válaszolt a szótlan könyörgésre. Néhány másodpercig eltűrte az

érzelemkitörést. Meglehet, emberi gesztusnak szánta mozdulatát, mellyel durvaság nélkül, határozottan eltolta magától a lányt, áthárítva őt az ott álló kommandós karjaiba. Firio levette, bűvészesen megpörgette és elröpítette zakóját. Az felém lebbent, majd felakadt a mellettem álló lovagi páncélon. Felléptem a lócára, onnan az asztal tetejére. Két kézre fogva leengedtem magam előtt a fegyvert. Egyáltalán nem érdekelt a szamuráj neheztelő pillantása, se Firio gúnyos vigyora. A macsó-kódex végképp hidegen hagyott. Mi közöm hozzá?! Szabad voltam: sosem esküdtem fel azon hülyeségszabályokra; de nem fogadtam sírig tartó szerelmet, őrültséget se. A kreol bőrű fickó levetette ingét is. Szíjas izomzatát megfeszítve kihúzta magát, s legott majd’ méternyit nőtt ezáltal – ez nem csupán önszuggesztió volt, rám és mindenkire egyként hatott, Öt ujjal hátrafésülte homlokába áradt medúzatincseit. Spanyolos szőrzetű, keskeny arcáról, odúfekete szeméből lenyűgözően áradt a mélyen átélt fölényérzet. Csakhamar én is hinni kezdtem benne, és rettegtem, hogy a szamurájt is hívővé bűvöli. Lassan megközelítették és kerülgették egymást, figyelve a másik mozdulatait, hogy kipuhatolják, mire számíthatnak, ha majd összecsapnak. Pillanatok alatt kitetszett: nem ugyanazt az iskolát járták, de mindketten a topon végeztek. Firio nem egyszerűen vibrálni látszott, valóban vibrált, tőle távol állván is éreztem bőrömön a belőle sugárzó energia fájó szúrásait; mintha tetováltak volna, nem egyetlen tűvel, hanem sünökkel. Aztán a kígyószerűen vibra test elpattant a húrról, és támadott. A hideg fejjel védekező, látszólag higgadt mozgású, ám hihetetlenül gyors Vis Major egy percnyi tánc után ráébredt, hogy ezúttal bőven érheti meglepetés. Minden félelmem és dühöm ellenére lenyűgözött akrobatikájuk. Igazán táncoltak. A kreol szenvedélyesen, a szamuráj harmonikusan. Előbbi lesújtó kígyóhoz, vadászó tigrishez hasonult, utóbbi száguldó ménhez, szárnyaló madárhoz. Nem sokáig gyönyörködhettem magas szintű mozgásművészetükben. A sikeres ütések és a roppant koncentráció viharosan nyűtte őket. Szemlátomást fáradtak, lassultak, kikihagytak. Igaz örömömre Firio kezdett alulmaradni. Fürgesége immár vergődésnek rémlett, kikopott belőle a szépség. A szamuráj is csökkenő biztosan állt a lábán. Venessa megrázó-átélten együtt harcolt vele. Talán nem is tudott arról, hogy makettezi kedveltje mozdulatait. Neki is fájtak a rúgások, ütések. Ő is vele fáradt és vérzett. És mennél feszültebbé éleződött a helyzet, ő annál közelebb jött, észre sem véve, hogy lefelé halad. Mígnem leérkezett. Egy pillanatra Lasalandrát véltem látni odafönn, ám kár volt elkalandoznom, mert hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Firio letépi a falról az alabárdot, és Vis Majornak rohan vele. A szamuráj kitért előle, de csupán néhány másodpercnyi haladékhoz jutott. A kreol máris újra támadott, és a fegyver acélhegye recsegve áthatolt a védekezésül elé tartott mellvérten. Vis Major oldalra lépve elengedte a páncélt, és felkapott egy kardot. Firio kilökte ujjai közül a vértbe szorult alabárd nyelét. Megest villámként mozgott. Ezúttal egy hajító kés esett a keze ügyébe. A szamuráj elhajolt a felé süvítő tüskés penge útjából. Egy tövis felhasította a bal vállát. Lekaptam a pajzsot a hátam mögül, és a gyertyatartókat félrerugdosva végigrohantam az asztalon, hogy mielőbb a kezébe adjam. Holott szancsopanzázás helyett térden kellett volna lőnöm a kreolt. Vis Major a kardra támaszkodva talpra állt, erőtlenedő bal karjával elvette a pajzsot. Az időközben újabb fegyvert szerzett Firio máris támadott, jobbjában kardot lengetett, baljában hárító-tőrt szorított. Szélvész mozdulataikat szabad szemmel követni sem tudtam. Végül mindketten kiengedték ujjaik közül a kardmarkolatot, és együtt véreztek. A kreol a tőrt villogtatva újra támadott. A szamuráj két kézre kapta védőpajzsát. A hullámos penge foghullasztó csikorgással szaggatta az útjába feszülő acélfalat. Aztán Firio mozdulatai szélesedtek, a tőr egyre vadabb köröket írt le a levegőben. Vis Major éberen figyelve hátrált előle, mígnem egy lovagvértnek ütközött, és leborította azt. A páncélzat elemeire hullott a padlón. A kreol elröpítette a tőrt. A szamuráj oldalvást vetődve a felé száguldó penge útjába dobta a pajzsot. Majd megragadta a lábához zuhant csőrössisakot, és Firio mellkasába vágta. Elcsukló hördüléssel szorult ki a levegő a kreol tüdejéből.

Fájdalmasan csodálkozó tekintettel térdre roskadt. Tenyerét a szegycsontjára tapasztva zihálással helyettesítette a lélegzést. Vis Major a csüggedtnek látszó ellenfél mellé lépett. Azért-e, hogy talpra segítse, és folytassák? Vagy leütötte volna végre-valahára? A stukkerét markolászó Venessa ott termett a másik oldalról. A medúzatincsekbe markolva hátrarántotta Firio fejét. És közvetlen közelről telepumpálta ólommal az arcát. Politikusálsággal tett, komolytalan ígéretemet mégis beváltottam. Jazzszel kéz a kézben aléldoztunk a házfal tövében. Közben azért felfogtam ezt-azt. Míg a harcművészeti kripli-show zajlott a pincében, csakugyan megérkezett Lasalandra. A két sérült barátot és a nőket a legnagyobb csendben elszállították. Mire megkönnyültünk, a szintén rossz állapotú szamuráj eldobálta szennyezett ruháit, követelve, hogy égessék el azokat. Gyengeségében hagyta magát bekötözni, majd a Lasalandra által hamarjában kerített fekete öltözetbe bújt. A körülötte bolygó, értetlen Venessáról tudomást sem vett. Aztán saját lábán, karjában két ásványvizes palackkal, odajött hozzánk. Hármasban összeölelkeztünk, egymást támogattuk, ringatón. Néhány perccel később, kisírtan, higgadtabban, kiöblítettem a számat, lenyeltem fél liter vizet, átfésültem érzelmeimet, és kinyilvánítottam: – Barom vagy, szamuráj! Legalább piszkosul fájsz? – Meglehet, a puszta fájdalomnál is súlyosabb a helyzet – felelte. – Ha nem vigyázok, rögvest nagyon megkérem a kezed. – Szép pár lesztek a gyászágyon – bólintott Jazz. Pralin a falnak vetette a hátát. – Megmentettem az életedet – közölte furcsa géphangon, valahová a fejünk fölé meredve. – Nem kellett volna. Épp nem volt veszélyben. – Megmentettem az életét – suttogta maga elé a nő. Hosszan néztem púdersápadt arcát. Vonásai merevültek, távolodóvá váltak. Mint mindig, most is teljesen ambivalenseket éreztem felőle. Egyszerre csak felülkerekedett bennem a szánalom. Végül magamban tartottam, amit szólni készültem, tudván: sosem látná be, hogy psziché-beteg; nekem kiváltképp nem hinné el. Otthagytuk őt a ház falánál. Titokzatos jótevő – vagy Lasalandra – jóvoltából a kolostorkertben hagyott járgányunk a bejárattól húszlépésnyire állt, és epekedett utánunk. Csupán odáig kellett elfáradnunk a tulajdon remegős lábunkon. Hiszen még nincs vége az éjnek. Maszkabálba megyünk! A szamuráj megengedte, hogy vezessek. Jazz bepattant mögénk. Venessa helyet foglalt az ugyancsak elővarázsolt fekete furgon pilótaülésében. Friss erőben lévő feketeruhások csatlakoztak hozzá. Útnak indultunk. A sorompóőröket még mindig a zsarufőnök titokzatos emberei helyettesítették. Ez azért tűnt fel, mert amikor kiengedtek a privilegizált negyedből, üdvözlésünkre lerántották tükrös holdszemüvegüket, láthatóvá téve anomáliamentes szempárjukat. Vis Major cigarettára gyújtott, és a gondolataiba merült mellettem. Olykor rásandítottam. Olyan kinézete volt, mint egy lábtörlőnek, amivel medve játszott egy órácskát. Megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal Bebermeyer kezére adom a szakadt pasast. Jazz – szokásától eltérően – hosszan merengett, mielőtt megszólalt volna. – Még mindig áll az eszem ettől a Jardintől. Az ilyenek ólasítják a világot. Bocsánatot kérek, Kyra: nem hittem neked. Igazából nem is benned kételkedtem, hanem abban, hogy ilyesmi létezik. Voltaképpen most is alig hiszem el, amit láttam. Hová is megyünk? – Nem kell velünk tartanod – mondta a szamuráj. – A Jardin testvérek momentán báloznak. Lekapjuk őket és még néhány aberráltat. – Grandiózus házibulinak ígérkezik! Ott a helyem! Látni akarom a rusnya rovarok képét, amikor rádöbbentitek őket, hogy befellegzett a perverziójuknak. Ilyet tenni! Az a börtön! Egyszerűen nem vagyok magamnál! Kiröpült az agy a fejemből! Ez a gátlástalan úri tahóság! Valaki adjon egy cigarettát! Hátranyújtottam az alig egy perce meggyújtott blázt. Jazz beleszívott. Óvakodott letüdőzni a füstöt. A parazsat bámulva elmélázott. – Igazából téged sem értelek, Kyra. Hogy a fenébe jöttél rá erre az egészre?

– Okkultam álmomból. – Megjegyzem, ha nem is értem, el tudom fogadni ezt a dolgot. Nálam is valami efféle működhet, amikor a sikítók lelkét fürkészem. Azt hiszem, a zsenialitásom adja ezt a fura pluszt. A zseni: tudja azt, amit nem tudhatna. A tehetséges: tudja, amit tud. Az ügyes: azt se tudja, amit tud. Bírtatok követni? – Lenyűgöző volt – bólintottam. – Mit szerettek a cigarettán? – fanyalgott, a két első ülés közti hamutartóba roppantva a szálat. – Pont ugyanaz a jellemzés illik rá, amit a Guinnessről összehordtál. – Nincs más szenvedélyem – sóhajtott a szamuráj. – Aha, veled soha nem történik semmi – látta be Jazz. – Muszáj néha rágyújtanod, hogy egy kis kaland is legyen az életedben. Hanem az a tyúk: Venessa. Na, ő nagyon nem tetszik nekem. Úgy néztem, gyakorolsz rá némi hatást. Vedd rá, hogy forduljon orvoshoz. Ideg-elmei eset, nekem elhiheted. Különben nem haragszom rá: nem tehet magáról. Sok nő becsavarodik hajlottabb lánykorában, úgy negyven körül. – Venessa harmincöt éves – mutatott rá Vis Major. – Nyugodtan ráhazudhat pár évet. De nem is a kor a lényeg. Csúfnak sem mondanám a csajt, de az biztos, hogy az oroszlán sírva enné. Nekem egy szirén legyen nőies. Tőlem nyugodtan vezethet traktort, lehet aikido-bajnok, mord zsaru, patkolókovács vagy tűznyelő, akár még apáca is. Nem ezen múlik. Csak ne sötét gyűlölettel legyen tele az ő szíve. Ez a tyúk úgy csinált pürét a fickó fejéből, hogy közben orgazmust élt át! Le merem fogadni: ebben merül ki a szexuális élete! – Szerintem reménytelenre nem érdemes rászólni. Mindazonáltal majd megpróbálom rávenni, hogy forduljon pszichiáterhez. Nemrég szörnyű sokk érte. – Képzelem! A csaj már alapjáraton is mérgeskígyó-viselkedésű. Ránézésre kiváltja az elemi agresszivitást. – Beszéljünk másról – sóhajtott a szamuráj. Jazz felhorkant. – Nehogy betokosítsd! Végtére a tyúk rád trutymósította a fickó agyvelejét! Olyan magától értetődően csinálta, mint háziasszonyok a málnadzsemet! Mellesleg szívem szerint én is lelőttem volna a tagot, pedig nem vagyok egy vérivó alkat! Sőt, kifejezetten tejfölvámpír vagyok. Haláli vériszonyom van! De ebből a fickóból valami apokaliptikus rosszság áradt, valami förtelmes lelki penetra. És ennek ellenére állítom, hogy másként is lehetett volna ártalmatlanítani. Esetleg elegendő lett volna körültekintően kiverni a fogait. – Azóta feldolgozás alatt van bennem a tett – hangzott a beismerés. – Valamim azóta ott ácsorog, és gondolkodik. – Minek itt cizellálni, csipkét verni?! – csattantam fel. – Venessával kapcsolatban egyfolytában hátsó érzetem van. Te is gyanút ragadhatnál, amíg nem késő. Ha volna erre szakosodott büki, nem kötne fogadást Styx és Hart életére. A két pasinak az a mákja, hogy végzetük ma éjjel másutt volt elfoglalva. – Reggel beszélek Nolannel – bólintott a szamuráj. – Most nemigen vág az agyam. – Szép, álmos és buta ember vagy – engedte meg Jazz. – Hagylak regenerálódni. De este a vendégeim lesztek egy italra! Esetleg kettőre. Vagy pedig annyira, hogy utána a plafonra rakjuk le a poharat! Újfent jólfésült környéken jártuk. Cikornyás villák pöffeszkedtek gondozott parkok mélyén, némelyüket éjszakai díszvilágítás tette napszakfüggetlenül csodálhatóvá. Egyszerre csak megközelítettük a Ducato-palotát. Venessa elénk vágott kommandósoktól hemzsegő furgonjával, hogy előkészítsék bevonulásunkat. Jazz sóhajtva hátravágta magát az ülésen. – Na, jöhet a dekadencia! Pofonképes állapotba hoztátok magatokat? Mire a kisebb utasszállító gépek áteresztésére ismeretes kapuhoz érkeztünk, két barát leváltotta a meghívó nélkül érkező vendégek kiszűrése céljából ott ácsorgó silbakokat. A furgon továbbgördült. Behajtottunk mögötte. Figurásra nyírott élősövény szegélyezte a palotához vezető utat. Bukszus-őzek, -mackók, -mókusok, -sasok, -gombák, -törpék és -földgolyóbis mellett gurultunk előre. Egy rafinált kacskaringó folytán megkerülhettük a szivárványosra világított mesterséges tavat, melynek szélénél műflamingók, -gémek és -darvak féllábaztak, a mélyebb részen élethű cápafarok hasította a vizet, körbe-körbe; és volt néhány fenekét mutogatva alábukó illúziókacsa, valamint két elevennek tetsző, alvó hattyú is. – Jó helyen járunk? – kérdeztem. – Ez nem valami nyilvános giccsde? Nem láttatok kasszát a bejáratnál? – Már nem is érdekel a tulaj festménygyűjteménye, ha ez az ízlésvilága – legyintett Jazz. A főbb elemei alapján leginkább reneszánsz stílűnek tekinthető palotaféleség elé kanyarodtunk. Balról márvány szökőkút pezsgette színes habját. Jobbról a Pralin járgányából előszökkent kommandósok magyarázgatták – meggyőzően – a szabad ég alatt levegőző, gazdáikra várakozó gárdistáknak, sofőröknek, hitelkártya-hordozóknak és egyéb alkalmazottaknak, hogy váljanak meg az esetleg náluk lévő fegyverektől, és fáradjanak a személyzetnek szentelt épületbe. Három barát elkísérte őket, a többiek – az volt az érzésem, gombaként teremnek a furgonban – szétszéledtek a ház körül, hogy hermetizálják a kijáratokat. Néhányuk a főlépcsőhöz sietett. Úgy festett, az a ő dolguk előkészíteni ünnepélyes hangulatú fogadtatásunkat.

Mire felértünk a templomi karzat szélességű, feltehetően naphosszat fehérített lépcsősor tetejére, újabb – kommandósokkal buggyantott – furgon érkezett. A mögötte guruló városházi díszjárgány Lasalandrát szállította. A házba sétáltunk. Vakító luxok fényesítették az előcsarnokot, az ott ácsorgó, passzivitásra kényszerített bóbitás, gorillás, csíkos mellényes alakokkal egyetemben. Átvágtunk egy pazarlóan berendezett, tágas folyosón, és a bálterembe léptünk. Szakasztott úgy, miként álmomban, édeskés illatú füsthömpöly lebegett az operaházi nézőtérre emlékeztető hodályon, díszes oszlopok tartották a mennyezetet, arányló puttók harsonáztak a kupolán. A műgyertyás, csingilingi-ékes malomkerék-csillárok jégszikrás fényt harsogtak. A képregényes mozaikpadló ábrázolatait is felismertem, s közben Nino Rota gyönyörűen érzéki, bukdács-burleszk, sokértelmű dallamai borsóztatták hátamat Fellini Casanovájából. Lakájok járkáltak körülöttünk, tükrözős sárgaréz kocsin tolták a kínálnivalót. Jardint keresve ténferegtünk. A maskarák ügyet sem vetettek ránk. Talán beolvadtunk. Marconába öltözötten, a hátunkon ordító POLICEfelirattal köröztünk a teremben; Jazz laza utcaiasan lépdelt mellettünk. A jelmezversenyt aligha nyerhettük volna meg: találkoztunk sisakos, gumibotos londoni bobbyval, bőrruhás motoros zsaruval, taláros bírákkal, pallosát vonszoló bakóval. Megjelent a bulin Rambo és Tarzan is, utóbbi a korosodó Jane társaságában. Ott volt néhány csúnyálló kreatúra a Csillagok háborújából; a hodályszéli kártyaasztalnál verték a blattot. Láttunk apácákat, csuhásukat, Josephine Bakert, tucatnyi Monroe-hasonmást, két Elvist, VIII. Henriket és III. Richardot, Jeanne d’ Arcot és a Kék Angyalt. Megcsodálhattunk számos kentaurat és kentahölgyet, tündért, vasorrú banyát, parázsló cigánylányokat, pufók hastáncosnőket, egy pezsgőző kandallót – és a Nyolcadik Utast: legalábbis annak tippeltük a szottyogóst. Egyszerre csak elém perdült egy barnára s öregre cipőpasztázott arcú, tarka kendős, cifra öltözetű cigányasszony, és a kezemet elkapva, ragadós hangon kijelentette: megmondja a jövőmet. Nyalka férfit, hat purdét, várható nagy örökséget látott a tenyeremben, a szamurájnak gazdagságot és magas hivatalt jósolt. Jazz ezüstcsillámos kék szemébe pillantva kijelentette: neki inkább intimen jövendölne, de íziben ám, úgyhogy felszaladhatnának az emeleti vendégszobába. Közben elzörgött mellettünk egy páncélos lovag, két valódi törpe bukfencet vetett, jött a Szentatya, és megáldott bennünket, majd az Ördög is megkörnyékezett. Csókos ajkú transzvesztita kért tüzet Vis Majortól a szipkás cigijéhez, medve brummogott ránk, asztronauta loholt el mögöttünk, a nála fürgébb Vénuszt kergetve; és Jazz próféciázott a lesöpörhetetlen, buja nézésű cigányasszonynak: nekik egymás által ma nem lesz orgazmusuk. Miután a nő vonakodva odébbállt, Jazz arról dünnyögött, miszerint ő ugyan hírhedett bugyibarát, de azt nem állhatja, ha a vad mászik rá, elejtetni magát, ő előbb kicsinyég tenné a szépet; így van ez, ha egy férfi olyan érzelmes, mint egy romantikus költő. Közben tovább sétáltunk a forgatagban. A dúsan cikornyás oszlopok körül hercegkisasszonyok csevegtek udvarhölgyeikkel, csákós huszárok bokáztak előttük, bohócok kacagtak egymáson. Üres pohara fölött a Halál mélázott; megest jött egy hóhér, kordén húzva guillotine-ját. Óriási, tarka pillangó szárnyalt felénk; a terem közepén hetvenéves csontbalerinák pa-dö-dőztek smaragdzöld tütűben, mert már nem állt jól nekik a rózsaszín; nindzsák suhantak el közöttük; a zene elhallgatott néhány másodpercre, majd fergeteges tangó következett. A bálozók megbolydultak, mindenki sietett párra lelni a tánchoz. A szamurájt hívástalálat érte a bizsurádión. A kapott hírtől felvillanyozódva kérdezte, vele tartok-e az északi szárnyba: társaink megtalálták a gésákat. – Egy okkal több arra, hogy tovább keressem Jardint – feleltem. Életem értelme elviharzott. Jazz lemaradt, hogy Hófehérkének tegye a szépet, ízlése szerint. A vérpezsgető muzsikától megelevenült maskarák közt lődörögtem; ügyet se vetettek rám. Az agg balerinák egymással ropták a tangót, s ha úgy adta a ritmus, vígan lementek hídba, spárgába, és csontjaik alig-alig csörögtek. Őket kikerülve elmentem egy pálcájával hadonászó, átélt arcjátékú, fehér loboncú karmester mellett, aki a fennforgó zenétől mit sem zavartatva, tragikus kimenetelű Wagner-operát vezényelt. Elsőbbséget adtam egy várkisasszonynak; ő már rég elhaladt előttem, szűzfehér uszálya még mindig nem és nem ért véget. Az imént látott bakó, fűnyírógépét félrehagyva, a Halállal tangózott, a szkafanderes űrhajós egy hastáncosnővel. VIII. Henrik a jósnővel csűrdöngölt, a brit bobby egy Monroe-hasonmást vágott gerincre a combján, Ophelia Hamlettel csurblizott, a másik hóhér Jeanne d’ Arckal ropta. A két törpe az egyik oszlop körül szakozott, egy csupa hatosból álló dobókocka egy szitakötővel próbálkozott, de sehogy sem illettek össze. Ekkor a csillárok tündöklését visszatükröző hatalmas ablak előterében megpillantottam az álmomból ismerős, kacagó maszkot viselő, szmokingos urat. Az álarcos férfi azúrlamé ruhás hölgyét táncoltatta, az oldalán függő kardtól némiképp akadályoztatva. Tangózásuk maga volt a perzselő, vad erotika; egymáson kívül semmit sem láttak. A pillangómaszk mögé rejtezett nő alakja – tömérdek kebel, gömbölyded tompor, sóhajtásnyi derék és elcsigázóan hosszú lábazat – felülmúlta a tökélyt.

Azért mégis megpróbáltam labdába rúgni mellette. Annál a zenei motívumnál, amelynél a tangótáncoló férfi általában kihúzza magát, hátraveti fejét, és lecsapja sarkát, midőn vele szemközti nőpartnere hasonképpen cselekszik, fürgén melléjük léptem, így szólván: – Hölgyválasz! – Elmész te a pokolba, csillagom! – közölte azúrlamé asszonyság. De a kacagó álarcos úr kizökkent a ritmusból. Rám meredve kereste a szavakat, mígnem ezt találta mondani: – Ó, te barom Alex! – Kyra vagyok – szóltam hűvösen. – Magának Kyra Eleison. Kecses mozdulattal letéptem álarcát. Nem a férgektől hemzsegő sajtbőrt, hanem Jardin rököny vonásait leltem alatta. A partnernő is levette maszkját. Kár volt. Azt a fejet az oroszlán még bekötött szemmel sem vette volna a szájába. – Kopj le, Olga! – förmedt rá Jardin gyengédtelenül. – A titkárom majd kifizeti a taxidat! Meg se várva, hogy a démon ellebbenjen, mosolyba borította orcáját, és kezdte izzítani a szemét. – Ezt a balhét Alex egyedül viszi el! Magának nincs bizonyítéka ellenem! – Nincs? – Nincs – bólintott. Mint első alkalommal, most is azzal a hamm, bekaplak! nézéssel jött. Nemigen zavartattam magam. Elegánsan bilincset pattintottam a csuklójára, majd az enyémhez láncoltam. – Ne legyen nevetséges! – szólott, jóképűségével igézgetve, merő-pupilla szemével szentjánosbogár-zöldesen világítgatva. – Hol a meghatalmazása? – Az nincs nálam. De itt van néhány meghatalmazom. – Kicsoda?! – kacagta csúfondárosan. Olga megpróbálta követni fecsejünket, ám nem győzte intellektussal. Annyit fogott fel, hogy rám szörnyen úgy vagyon nézve. – Már elnézést! – sziszegte. – Egyikünk itt rohadtul felesleges, és ki merem jelenteni, hogy te vagy az! Azt hiszed, bejön ez az ócska trükk a bilinccsel? Abban sokkal több poén van, ha én ledobom a blúzomat! – Ne feszélyezd magad – vontam vállat, és elindultam, bízva abban, hogy Jardin velem tart, ha kedves neki a csuklóízülete. Mivel egy lépésnyivel előrébb jártam, csaknem lemaradtam az Olgát ért atrocitásról. Csupán a szemem sarkából érzékeltem, hogy nem pofont kapott, mert úriember nem pofoz nőt. Jardin a tenyere tövével ütötte homlokon az eltájolt démont. Azután szépen utánam ballagott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy jobb kezével a kardmarkolatot szorongatja. – Mi a vád? – kérdezte. – A hivatalos verziót majd elsorolják a jogkukacok. A magánvéleményemet szívesen megosztom magával. – Miszerint? A csököny Olga mesmeg közénk toppant. Végső soron megértettem felháborodását. Érett korától még bőven lelhetett pasast – na de az arcával!? Körülnéztem, merre jár Jazz. Nem bántam volna, ha odajön a húgáról szóló történeteivel. Azúrlamé őhölgysége tartott kissé Jardintől, ezért nekem mesélte el, miként vélekedik a hozzám hasonlókról. Szókincse nem bővelkedett érdekfeszítő fordulatokban, ezért rá se figyelve azon törtem a fejem, hogy a hozzám bilincselt pasasnak még csak lövése sincs arról, mit tudok beteges titkairól. Ó, te barom Alex! szólása egyenesen fázlalt. Hogy’ kerül ide Alex Laila? Leintettem a parázs démont. – Jól van. Kihoztad magadból a klimaximumot. Most keress hamar másik vőlegényt! Tényleg zsaru vagyok, és táncosodat valóban a sittre viszem. Jazzt odavezérelte a telepátia. Megszólította az elbizonytalanodott fúriát. – Tehát? – társalkodott Jardin, lassan lépdelve mellettem. – Mit vetkeztem? – Nézetem szerint a lehető legaljasabb bűnöket követte el. Remélem, sose szabadul a kóterből. Jut szembe: Firio meghalt. Láttam arcán: azt hiszi, ő tud többet nálam; blöffölőnek tart. – Nahát – sóhajtott unottan. – Ez igazán nem olyan nagy baj. Ocsmányul alattomos fickó volt. Megérett a gázkamrára. Majd’ azt mondtam: gratulálok. Hogyan halt meg? Visszament a bárjába? Igen, szerintem volt miért visszamennie. És maguk persze lelőtték. Ha a sajtó nagyon hőzöngene, el tudom simítani az ügyet. Feltéve, hogy leveszi rólam a bilincset. A testőreim még félreérthetik. Apropó: hadd köszönjem meg az értem tanúsított aggodalmát. Nem leszek hálátlan. – Na jó, ebből elég! Forog a gyomrom a bájolgástól. Visszatérve egy korábbi kérdésre: a felhatalmazom huszonegy nő és azok, akiket Vernon ide hozott. Nem ecsetelem, milyen alantasságokat tettek velük, úgyis tudja. Amíg élnek, rosszul lesznek magától. Velem együtt. Jardin megtorpant. Szemlátomást nehezen birkózott meg az információval. Kialudt a tekintete, vonásai

lefagytak. A levegő nem fért keresztül a légcsövén. Gondoltam, átsegítem a holtponton. – Jártunk a kazamatájában. Firióval is ott találkoztunk. Jardin megpillantotta a Venessa oldalán közeledő Lasalandrát. Ellenben egyetlen gorillaféle sem dudorította izmait a környéken. Eleddig remélhette, hogy egyedül jöttem, és élve már el se megyek. A főzsaru láttán felfogta vesztét. – Követelem az ügyvédemet! – Természetesen. Élhet a jogaival. Noha szemetet se ér. Körülöttünk táncoltak a maskarák, dübörgött a tangó, egyik dal a másik után. Odakinn virradt. Alig vártam, hogy valaki leakassza rólam Jardint, sejtvén, nagybeteg leszek, amíg az első forró vizes mosdócsapot el nem érem, amely megszabadít keze érintésétől. És szóljon végre a ceremóniamester: ez a báli szezon ma véget ért! Legyen csend! És a síri csendben, amikor mindenki hallja a másik szavát, válogassák ki a pörgetegből az éltükben elkárhozott lelkeket: Ducatót, Vernont és a többit. Hadd menjek haza végre. – Ez Jardin? – kérdezte Venessa azon a furcsa, búgó géphangon. Majd fegyvere van!-üvöltéssel csípőig rántotta flintáját, és felfoghatatlan-gyorsan tüzelt. Miként a minap a lőteremben, és nemrég a pincében. Két golyót eresztett az összerettenő férfiba. Egyet az ágyékába, egyet az arcába. Jardin megingott. Borzalom fröccsent rám. A holttest elrántott, vele együtt rogytam le én is. Igyekeztem minél messzebb kerülni tőle. A tetemhez bilincselt jobb kezemmel nem fértem a pisztolyomhoz. További lövésekre számítottam. Lúdbőrösen vártam a golyók ütéseit. Csend volt. Hűlt, halotti csend. Majd léptek kopogtak. Venessa rohant kifelé. – Fogják el! Azt hittem, kiáltok. Gyerekhang jött ki a torkomon. Lasalandra ocsúdozott. A tangózene még hömpölygött; többen sikoltoztak. Jardinre nem pillantva kiszabadítottam kezemet a bilincsből. Jóllehet igyekeztem egyáltalán nem látni – vagy talán épp ezért –, láttam mindent. Odébb másztam, a legközelebbi oszlopig. Nekitámasztottam a fejemet, hogy hűsítsen. Nem bírtam visszaemlékezni, miként jutottam el a fürdőszobáig. Alighanem a helyiség tágassága, pompázatossága láttán ébredtem fel a sokkból. Első gondolatom az volt, hogy ebben a cifra teremben elférne a ház, amelyben élek; másodiknak eszembe jutottak az imént történtek. A zuhanytálca méretű mosdókagyló fölé hajoltam. Hosszan sikáltam, áztattam kezemet, arcomat, kerülve a tükör pillantását. Ügyelve, nehogy hozzáérjek, levonaglottam vállamról a dzsekit, majd otthagytam a padlón. Mire visszatértem a terembe, feloszlott a működ, és az óriási ablakokon beáradt a kelő Nap mézarany fénye, elfakítva a lámpavilágot. Elnémult a zene, s a maszkok lekerültek az arcokról. Jardin tetemét ezüstszálakból szőtt női palásttal fedte le valaki. A szamuráj sietett be az ajtón. Egyenesen felém tartott. – Jobban vagy? – kérdezte. Átkarolta vállamat, és kivezetett a szabadba. Halkan beszélt hozzám. – Venessa lelépett a furgonnal. Ketten utána söpörtek egy járőrkocsival, de hamar felhagytak az üldözésével, mert szétlőtte az egyik kerékgumijukat és a szélvédőt, meg ezt-azt. Nolan mindjárt itt lesz a szakértőkkel. Nélkülük is biztosra vehető: tényleg Venessa irtja a palikat. Tegnap este, úgy tíz körül, mielőtt velünk találkozott volna, kivégezte Paul Hartot, a pasast, aki elvette jelvényét. Egyéb: az emeleti szobákban három nőt találtunk. Megkíméllek a részletektől. A hírlapírászok úgysem lesznek tapintatosak a történettel, hiszen a Jardin börtönéből kórházba szállított eszméletlen Trina Montes a kollégájuk. Őt tegnap rabolták el, és valószínűleg túlszedálták. Még mindig kétséges, életben marad-e. Vernon Jardin kiborult, amikor letartóztattuk, azóta zokog, és azt hajtogatja, hogy már úgysem bírta volna sokáig, úgyis öngyilkosságra készült, és kéretlenül is vall-beszél. Még nem tud a



fivére haláláról. – Lailát lesittelte már valaki? – Percek kérdése. – Jardin valaminő hátsó célzattal utalt arra, hogy érdemes lenne még egyszer felforgatni Firio bárját – mondtam. – Szólj Lasalandrának. Hazamehetünk? Hol van Bigotti? Vis Major fásultan elvigyorodott. – Barátunk dominójelmezbe öltözötten a vendégeknek fenntartott fürdőszobában töltötte az éjszakát, attól félve, hogy nem kívánt helyzetbe kényszerítik valamelyik rabnővel. Fűnek-fának előadott arról, milyen rosszul van, és ha igaz, hogy a gázok totálisan kitöltik a rendelkezésre álló teret, akkor ő valóságos gázember. Hagyták, hadd szenvedjen békével. Bigotti mostanra teljesen felőrlődött a feszültségtől. Az imént találkoztunk. Megesküdött, hogy legelőször az orvosához megy, már ha nem sitteljük le íziben, és kézjegyes, pecsétes, hótt hivatalos szüzességi bizonyítványt szerez tőle, nehogy Ducatóék belekeverhessék a gésabalhéjukba. Amikor mondtam, hogy nem eshet bántódása, köszönet a segítségéért, menjen haza nyugodtan, megkönnyebbültében búcsúzóul még elújságolta: most már be meri csukni a száját. Eddig ugyanis attól félt, hogy az alsó ajka elkapja a felsőtől a herpeszt. Átöleltem a szamuráj derekát. Körülöttünk élénk mozgolódás folyt. A sebtében felállított kordonon kívül ajzott riporterek tolongtak. Egyenruhás zsaruk vezették a zsupmobilhoz a letartóztatottakat, köztük néhány maskarát; III. Richárd felháborodottan kiabált, és magas kapcsolataival fenyegetőzött, a megbilincselt, pálcájától megfosztott karmester obszcén dalt énekelt. A szökőkútnál csoportosuló beavatatlan vendégek, nem értvén az eseményeket, egymás szavába vágva találgatták, mi történhetett. Többen Jardin kegyetlen halálán szörnyülködtek; a bibircses arcú, vasorrú, buja testű Olga szenvedélyesen mesélte – az átéltségtől már-már megszépülvén –, milyen hősiesen védte magát Bertold a szablyával, hogy’ harcolt, vágott, riposztozott, és miként esett el végül a túlerő által. A nappali fény nem tett jót a festett, púderes, fáradt arcoknak; a költött frizurák lazultak-bomlottak, a szomszédkápráztató ékszerek felhagytak a tündökléssel. A sikkes cipellők törték a lábakat, a karcsúsító míderek fojtogattak; félő volt, hogy néhány kínaias-feszesre felvarrt arcot elengednek a sebészfonalak... – Menjünk-haza! – nyögtem, mielőtt újra elővettek volna a fantáziaképek. – Hol van Jazz? – Elment. Téged csókolt, a meghívás fennáll. Azt mondta, amint hazaér, bevesz egy altatót, különben nem jön álom a szemére, és bekap egy keltetőt, mert anélkül képtelen lesz estére megfittülni. A kocsiba rogytunk. Lasalandra lépett a szamuráj felőli ablakhoz. Gyűrött, feldúlt és sápadt volt, ám angol gyöp jelleggel ápolt bajusza frissen nyírtnak tetszett. – A közhelyeket most inkább mellőzném – szólott. – Talán ennyit elviselnek: köszönöm. Apropó, Vis Major! Tegnap nálam felejtette a tollat. Visszaadom a vacakját, mielőtt megint letolvajozna. – A legjobb golyóstollam! – Dobja el! Folyóstoll. A szamuráj megemlítette Firio bárját. A zsarufőnök eltűnődött, majd bólintott. – Megnézetem még egyszer. Ki tudja?! A Jardint fuvarozó taxis beszélt arról, hogy többször is megfordultak „annál a snassz csákónál” a mulatósoron. Aztán két ujját a halántékához érintve otthagyott bennünket. Vis Major rám nézett, hosszan, gyönyörűen. Orron és homlokon csókolt, és újra olyképp nézett. – Akiben Isten hisz: teljesen mindegy, hogy hisz-e Istenben.∗ Monda, majd a mikrofonért nyúlt, és a bársonyos hangú diszpécsert szólította. – Végeztetek? Igen? – Bambi érzelemdús sóhajt hallatott. – Akkor elárulhatom végre. Azt hiszem, semmit sem tudtok. – Miről? – hörrent a szamuráj. – Éjszaka furcsa látogatók jártak Kyra házában. – Mi van a fiúkkal?! – nyögtem. – Nem esett bajuk. Még nem aludtak, meghallották a fickók lépteit, és kiszöktek az ablakon. Mire a kollégák odaértek, a hívatlanok leléptek. Odaküldtem apádat, hogy a gyerekek ne féljenek. – Köszönöm. „Ó, te barom Alex!” Tehát a magabiztos Jardin azt hitte, azért jelentem meg a bálon, mert kicsúsztam az értem jövő pankrátorok markából, azután a kérdőre vont Laila elköpte nekem, ki az igazi ötletgazda. Olybá vélekedett, hogy erre én észvesztve, szálegyedül rohantam hozzá keménykedni. Gondolta, levesz a lábamról némi hízelgéssel, szem- és információ-csillogtatással, és végül úgyis ott végzem, ahová szánt. Fodor Ákos

– Eljutott hozzátok a gyászhír? Aligha, még nagyon friss – folytatta Bambi. – Alex Laila megboldogult. Még este bezárkózott az irodájába. Félórával ezelőtt az egyik embere benézett hozzá, megtudakolni, miért is nem mennek már haza. Laila a kitárt ablak előtt hevert, holtan. Valószínűleg az ablakon át közelítették meg, hangtompítós fegyverrel, jóval a megtalálása előtt. Ágyékon és arcon lőtték. – Mi hír Venessáról? – kérdezte rekedten a szamuráj. – Az összes talpon lévő ember őt keresi. Aludjatok nyugodtan. Rátok fér. – Aludjunk nyugodtan?! – szűköltem, immár életem értelmének, a majrévasat szorongatva a padlógázzal startoló kocsiban. – Sikerült kiütni az álmot a szememből, ököllel, pöröllyel. Nem fogod szeretni, amit most mondani készülök. A két soron következő nevet közlöm Venessa hosszú halállajstromáról. – Erős Styx. És? – És Vis Major. Sejtettem, milyen hangon fog felnevetni. Hitetlenkedő kacaját elhallatva komoran rám pillantott. – Élet, hülyeségeket beszélsz, ezerrel! Azért ne csüggedj. Rendbe hoz, ha kialszod magad. Utána majd együtt, szerelmesen végiggondoljuk. – Ne becsüld le a veszélyt! A katasztrófa a kihívó. – Ne legyen miatta borús az orcád, te kedves habókos. Megemelkedtem ültömben. – Nem veszel komolyan?! – Most még téged sem. Amennyire meg voltunk zsúfolva ma éjjel, nem csoda, ha félrebeszélsz. Én is közel járok hozzá. – Lehet, hogy rendkívül hosszan foglak gyászolni, de megfojtalak – helyeztem kilátásba. Meggyújtott egy spanglit, és a számba dugta. Magának is csiholt egyet. Közben bekapcsolta a rádiót, megnyugtató dallamok hallgatásának vágyával. Dübörgő rave-ritmust talált. Menten olyan érzésem támadt, mintha szögeket kalapálnának az agyamba, százával. Hamar lekarmoltam a műszerfalat. Tovább kísérletezett. Kis ideig a százfogú szimfonikus zenekar fűrészelte a koponyavarrataimat, majd jött néhány taktusnyi agyapihent rep. Végül rábukkant a Koladi-olára a Yellótól, de már a zenei humor sem segíthetett rajtam. Idilli kép fogadott beléptünkkor. Apám, Arnon a fotelban ült, talpig zsaruegyenruhában, combján hevertetett stukkerrel. Hajdani oroszlánszőkeségéből mára csupán néhány fakult pamat maradt, gyermekkori emlékeim közt őrzött váll-szélessége, sudársága kissé megcsökkent. Mereven ült, végtére őrségben volt. Csupán kanyarófoltos feje billent félre kissé, ajkait ütemes horkolás hullámoztatta. Sejteni kezdtem, miért oly kimerült. Megpillantván előtte a szépen fejlett kisunokák ifjabbikát. Richie piros szemű kaviárral fúvócsövezte a nagypapát; a bal markában tartott üvegcséből szipkázva a muníciót. A nagyobbik arkangyal – a háta mögött – éppen végzett egy húszliteres szemeteszsák léggömbbé fúvásával. Köszöntésképpen elsütötte a böhöm luftballont. A falomlasztó dörej hallatán Arnon Emett sportos reflexszel szökkent talpra. Mielőtt még vaktában viszonozhatta volna a tüzet, a virtuóz szamuráj elvette fegyverét. Majd nyugtatólag vállon veregette térben és időben tájékozatlannak rémlő apámat. – Megjöttünk – tudatta, kicsit feleslegesen. Aztán visszanyújtotta a stukkert. – Ideje volt – sóhajtott nagyapó, végigsimítva kiütésesnek tetsző arcán, majd az ujjaira tapadt halványpiros sörétekre bámult, onnan a fúvócsövét a háta mögé rejtő serdülőre, róla rám, azután egyenként leszopogatta ujjvégeit. A kamaszok örömrikoltozásban törtek ki. A körülöttünk sasszézó, sajátos bájú üdvénekét zengedező Titanic lelkes csaholásra váltott; a jákó vidáman füttyentett valahol, majd hátborzongató női hangon felsikított: HELP! – Jól van – mondtam. – Hát nem vagytok megtörtek. – De! – tiltakozott apám. – Én megtörtem! El is mennék, ha nincs ellenetekre. A fiúk szemernyit sem aludtak. Ha te bírsz velük, dugd ágyba őket. De ugyan miért bírnál?! Ha véletlenül pihenni vágynátok, inkább húzzatok el egy papagáj-, hüllő- és kölyökmentes szállodába! A láthatatlan jákó folyamatosan hallatta idegtépő HELP-ezését. – Hol a madár? – kérdezte aggodon Vis Major, hasztalan próbálván felfedezni a hajhullasztó hang forrását. – A fotel alatt vert tanyát – újságolta Richie. Arnon a mutatóujjával tisztogatta arcát. Szemlátomást ínyére volt a halikra. – Kérsz kávét? – kérdeztem. – Egy percig se maradok tovább! – Hé, nagyapa! – üvöltött Bogart. – Nehogy elfelejtsd a mozit!

– Nem felejtem – dünnyögte apám az ajtóból, továbbra is ínyencül reggelizgetve orcája terített asztaláról. – Hétre értetek jövök. – Rendben vagytok, fiúk? – firtatta a szamuráj. Holott láthatta volna: nincsenek. Bár lehet, hogy ezt a kórképet csupán gyakorló családanyák és gyermekszármazásukra felnőttként is élénken emlékező egyedek képesek felismerni. A serdülőkön elhatalmasodott a baljós vésztartalék-állapot. E tragikus tünetegyüttes a végsőkig kimerült, ám csak-azért-sem alvó gyermekből zubog felszínre, midőn bekapcsol tartalékenergia-rendszere, felfokozva reakcióit, hangerejét, vásottsági hajlamait. Megőrjíti a – bármely korú – dedet, s az elcsigázza, felőrli környezetét, heves költözködésre ingerelve távolabbi szomszédokat is. A fejlődő szervezetek e kórságban leledztek. – Marha jól vagyunk – mutálta Bogart. – De ti mindjárt rosszul lesztek. Ha megtudjátok a ledarált újságtartót, például. Popejnek piszkosul muszáj rágnia. Biztos jön a foga. – Tényleg eléggé kártékony – bólogatott Richie. – Időszerű volna, ha valami enyhébb rágcsáló után néznétek. De különben megérdemli, hogy ne nagyon haragudjatok rá, mert igazi hős! Apám hűlő helyére rogytam. A szóban forgó madár felhagyott a segélykiáltozással, és fejét félrehajtva előkandikált a fotel alól. – Hahó! – rikkantott. – Szamuráj! Szia, élet! A levegőbe szórt pár tucat csókot, majd rábukott a cipőfűzőmre. – Meséljetek! – kértem. Richie zavarában a fúvócsőben rekedt ikraszemek kiszipkázásába merült. Bogart csupasz lábujjait táncoltatva bámulászott a világba. – Nosza! – biztatta őket Vis Major. – Hát... az úgy volt... – kezdte Bogart vontatottan, majd váratlan mozdulattal meglökte a köpőcsövet cumizó öccsét. – Innen te folytasd! Már szinte végigmondtam! – Most mit szórakozol velem? Miért mindig énnekem kell elvinni a balhét? Te vagy az öregebb! – Pontosan azért én döntök mindenben! Beszélj! A filmmel indíts! – Muszáj a filmet? Nem lehetne onnan, hogy... – Gyáva féreg! Kevés vagy, mint fakutyában a harapás! Nem lehetsz tovább az öcsém! Kitagadlak még a barátságomból is! – Oké, srácok – sóhajtottam. A madár leválasztott egy gilisztányit a cipőfűzőmből. Fél lábra állt, megragadta zsákmányát a másik lába négy ujjával, és bőszen aprítani kezdte. – Mi most nyugovóra térünk. Mire felébredünk, sorsoljátok ki, melyiktek fogja bevallani, miféle penetrans horrorfilmet hoztatok ki a kölcsönzőből. – Honnan tudod? – lehelte Richie. Alighanem parazseninek hitt. Méterekkel növekedtem a szemében. – Onnan, hogy az asztalon hever a kazetta. – Mert a Richie olyan hülye! – Te is eldughattad volna, hájzsák! – Na mi van, öcskös?! A kompót teszi el a nagymamát? Te sokkal hájasabb vagy! Fél kilóval többet fogytam, mint te! A szamuráj játszott a gondolattal, hogy a másik fotelba ájuljon. Ettől csupán a bútordarab előtt jócska tekercsben szunyókáló piton tartotta vissza, a puszta ottlétével. – Valamelyiktek elvihetné innen ezt a lényt – indítványozta. – Nem! – sikkantott Richie. – Nem szabad bolygatni! Hadd pihenjen! Megérdemli! Irtó bátran viselkedett! – Jézusom! – hörrentem. – Lenyelte a palikat? – Azt éppen nem. Különben nyugodtan megtehette volna, ugyanis eléggé éhes már, de sajnos a patkányok átvették a szagunkat, ezért aztán nem is ette meg őket, csak nézte, ahogy azok szétszélednek a... – Hol? – nyikkantam. – Szerintem kezdjük az elején – javallotta Bogart. – Hülye seggfej vagy, úgyhogy elmondom én! Egyébként ne izguljatok a patkányok miatt, mert oltottak. Nem kaphattok tőlük pestist. – Nem is oltják őket pestis ellen! – tiltakozott Richie. – Ugye, milyen hülye vagy?! Mi bajod lett volna, ha meghagyod Kyrát a hitében, hogy nem lehet pestises? Vis Major úgy döntött: kígyótlanít. Két kézre kapta Kacat nyakát, pontosabban a farokig érő nyak fejhez közelebbi részét, és útnak indult vele a vendégszoba felé. A piton teste karikáról karikára tekeredett lefelé, akár egy locsolócső. Amikor a kedves már két és fél méternyire eltávolodott a passzívan nézelődő kígyófejjel, a farokvég reflexesen a fotel legközelebbi lába köré hurkolódott, majd az ülőbútorral együtt indult a bőszülni tetsző szamuráj után. A serdülők medvebömböltek a fejem fölött, immár a harmincadik, patkánytól elkapható végzetes kórságon és a védőolthatóságon vitatkozva. A jákó eldobta a fűzőmaradványt, és csőrével kapaszkodva felmászott a nadrágom szárán. A combomra érve félrehajtott fejjel végigmérte arcomat, majd lecsípett rólam egy feleslegesnek ítélt gombot, azután a kezemhez

görbítette nyakát, hogy cirógassam. Titanic dühödten csaholta a fotelt, misztikusnak találván, hogy az csak úgy átdzsal a nappalin. Midőn ugrándoztában a pitonfarokba botlott, huppanva leült, és elgondolkodó fülvakarózáshoz látott. Azt hiszem, ekkor elbóbiskoltam néhány percre, mert amikor legközelebb felpillantottam, a tökély-gyanús szamuráj mellettem ült a karfán, és egy csésze kávét tartott elém, cukor nélkül, sok tejjel, mint a mesében. A piton már nem volt a nappaliban, igaz, a fotel sem, viszont az előbbi ekkor bukkant fel a látóhatáron, éppen visszafelé kígyózván. A kölykök a kanapén ültek, frissen facsart narancslevet kortyolásztak. A jákó úgy döntött, feltipeg a vállamra, így hát útnak indult a karomon, és valahányszor az ingembe kapaszkodott a csőrével, egy falásnyit belőlem is odacsípett. Meglehetőst fintorogtam. Bogart torkot köszörült, letette a poharat, és belefogott: – Féltünk, hogy nem tudunk magunktól elaludni, ezért elkoriztunk a videotékába, és kivettünk egy filmet. Ha horrort, hát horrort! Van ellene valami kifogás? – nézett körül harciasan. Egyelőre vállat vontunk. – Azután elkezdtük nézni a filmet. Szerintem nem volt benne semmi ijesztő. Egy csapat sulis srác kirándulni ment. Erdei házban éjszakáztak, és még a padlórésekből is rémségek jöttek. A csajok egyfolytában sikítoztak, a hapsik meg persze nem! Ők férfimód öldökölték a rusnyaságokat, ám azok mindig feltámadtak, és folytatták a mindenhonnan előjövést... – Nem kell végigmesélni. Épületes lehetett – jegyeztem meg. – Azért részletezem, mert közben Richie felkapcsolta a lámpákat, utána behozta a kutyát, ölbe vette még Kacatot is, de csak vacogós maradt továbbra is. A papagáj teljesen begerjedt a visongástól, lejött a kalitkájáról, és nekiesett az újságtartónak, és öt perc alatt ledarálta az egészet. Vissza akartuk tenni a helyére, de nem hagyta magát megfogni, hanem tisztára betupírosodott, és marha nagyokat harapott a kezünkbe. Na, annál a résznél, amikor a tanárt megszállták azok a medúzaszerű micsodaságok, és neki ettől olyan furán elbádogosodott a nézése, és felkapott egy kést, hogy felaprítsa a csajokat, akik szünet nélkül visítoztak... – Aztán? – szúrta közbe a szamuráj. – Aztán meg ágyba bújtunk, és nem mertünk elaludni, mert Richie önerőből félt, én meg azért, mert ő átragasztotta rám a felesét. Meg amiatt is izgultunk, hogy mit fogtok szólni, amikor majd megtudjátok, hogy Kacat nem ette meg a patkányokat. Vagy azért kegyelmezett meg nekik, mert azok átvették a mi szagunkat, pedig nem is tapiztuk őket; vagy mert vedleni készül, és olyankor egészen alábbhagy az étvágya. Különben ez gyakran megtörténik vele, mert erősen növésben van, és sűrűn kihízza az irháját, de ez mellékes. A lényeg: régebben nem volt semmi baj, amíg naposcsibéket evett, ezek a patkányok viszont rohangászósak és harapnak is, és amikor látták, hogy Kacat nem kívánja őket, szempillantás alatt szétszéledtek a házban. Hiába rimánkodtunk, Titanic egyszerűen nem volt hajlandó összefogdosni a bestiákat, mert egy blazírt állat! Még Albertet is bevetettük, mert ha megenni nem is bírja, de legalább megtámadja őket. Vele is kudarcot vallottunk. Szóval a patkányok szabadok. Legfeljebb ne hagyjatok elöl kaját, a frigót csak nem törik fel! És nem árt, ha alváskor jól betakaróztok, nehogy éhükben lerágják a lábujjaitokat! Na, ránk jött az álmatlanság! Richie maga mellé tette a hurcolós telefont, plusz a pitont, aztán a még nagyobb biztonságérzetért a boedont is odavette. Részemről Titanicot erőltettem az ágyamba, pedig ő nem túl szívesen jött a takaróm alá, és piszkosul lihegett, és telenyálazta a fülemet. Ekkor Richie elkezdte, hogy bezártuk-e az ajtót, és direkt azt akarta, hogy én nézzem meg! Amúgy csend volt, Popej sem forgácsolt odakinn, mert lekapcsoltuk a pilácsokat, és ez rögtön alvásra bírta őt. Egyszercsak Titanic felhagyott a zihálással, és morgott kicsit, és mi is meghallottuk kintről a neszezést. Kacat is benyugtalanodott, pedig ő színsüket, mégis valahogy mindent megérez. Szóval rájöttünk, hogy valakik mászkálnak a nappaliban. Először a patkányokra gyanakodtunk, de azok nem zseblámpáznak, ugye!? Láttuk az ajtó alatt a villogást! Popej is felébredt, és jött azzal a sikítozással, amit a filmbeli csajoktól lesett el, és már első kipróbálásra olyan állati jól csinálta, mintha egymagában harminc affekta liba lett volna! A lopakodók behisztisedtek ijedtükben, és lekapcsolták a lámpájukat, ettől viszont mindennek nekimentek. Baromira borítgatták ám a berendezést! Mi szépen kislisszoltunk az ablakon, és elbújtunk egy bokorban. Szerencsére Richie-nél volt a strabancolós telefon, és felhívta a zsarukat, én meg fegyver után néztem, találtam is egy vasvillát, de nem lett rá szükség. A pacákokat tökre leterítette a kísérteties sikítozás, mert nem látták a csajokat, akik ezt csinálták. Aztán meg amikor a szobánkba rontottak, frontálisan találkoztak a fogcsattogtató kutyával, és szerintem a kígyókkal is, mivel ők is rühellik a bolygatást. Ettől az ipsék megint sok bútort felborítottak, és pucoltak ám elfelé! Alig tudták rávágni az ajtót a harapdálós Titanicra! Futtukban a patkányokkal is összeakadhattak, mert egyikük szörnyen biztatta a másikukat, hogy lője már le azokat a rohadékokat, de az meg egyre azt üvöltözte, hogy szarik rájuk, valamint – bocs, Kyra! – rád is, és neki oltári sürgősen orvosra van szüksége, a kígyómarás miatt, és ekkor már hallani lehetett a szirénázást az utcáról. Azután a kopók elég rendesek voltak, és megvárták, amíg ideér a nagypapa, hogy vigyázzon ránk, mert titeket most nem lehet hazarendelni a gályáról. Nagypapa belihegett, barackot nyomott a fejünkre, és tőlem egyből azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek. Mondtam: búgócsiga, ugyanis marhára uncsi ám, hogy a felnőttek folyton ezt firtatják. Később azért egész jól elbeszélgettünk vele, és megengedtük neki, hogy nagyon alaposan rendet rakjon,



visszaültesse a levert virágokat a cserepükbe, kószáló patkányokat hajkurásszon, és az újságtartó maradványait is elássa a kert végében, nehogy dühösek legyetek, ha majd megjöttök. Azután enni kértünk, de persze nem ám valami toxikus kaját, hanem sajtos brokkolit fűszeres gombával, ugyanis ott nyílt ki a szakácskönyv. Nagypapa meg is főzte, mivel belátta, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet értünk, ha már a születésünk óta felénk se szimatolt, és anyunak is miatta lett egy csomó gátlása, mivel a nagyi mindig te-szegény-apátlanozza őt. Ja, és Popej csak lassan nyugodott meg, ezért még eléggé hosszan sikítozott, és amikor néha csendben volt, csakis azért, hogy észrevétlenül leegye a pertlit Arnon csukájáról. Ez sokat kivett szegény nagypapából, meg az is megrázta, amikor nem akartunk lefeküdni, hanem inkább videóztunk volna, és megnéztük a másik kölcsönkazettát, egy fittneszfilmet, és mi is tornáztunk, és persze a nagyapának is csinálnia kellett az aerobik-gyakorlatokat, hogy tudjunk róla példát venni. Különben az öreg egész jó kondiban van! Látnotok kellett volna, hogyan tekergette a csípőjét! Úgy írta vele a nyolcasokat, mint a forgószél! A hasszépítő mozgáselemek meg se kottyantak neki! Viszont a fenékcsökkentő műveletek közül elég sokat ellazsált. Végül elhorkolt a fotelban, mi pedig elfoglaltuk magunkat, nehogy megint félni kezdjünk. Na. És most jöhet a letolás. – Mit szólnátok ahhoz, ha most mindnyájan lefeküdnénk egy-két órácskára? – sóhajtottam. Tagló ébredésben részesültünk. A serdülő szervezetek, hamarabb kialudván magukat, a tévé elé telepedtek, és az elrabolt nők kiszabadítására szervezett akcióról szóló hírműsort kifogván, gyengéden felcsavarták a hangerőt, nehogy lemaradjunk Lasalandra bennünket is név szerint méltató szavairól. Azután a szobánkba tódultak, és illendően kopogtak is, midőn már belül jártak. Leültek mellém az ágy szélére, ám főként a másik oldalon heverő szamurájt bámulták tágra nyílt szemű csodálattal. – Nahát! – sóhajtott Bogart. – Bemondták a neveteket a tévében! – Más se hiányzott – dünnyögte Vis Major, mimózás zavarában álláig húzva a takarót. – Kitüntetést is kapsz? – lehelte az ifjabb bámuló. – Ha igen, elfogadom, mint minden érdemtelen. De inkább azt igénylem, hogy cirkusz nélkül nézzenek fel rám. Azt hiszem, Kyra is így van ezzel. – Ezért hótt tutkóra megjelölnek benneteket néhány érdemkereszttel! – bizonygatta az érettebb korú kamasz. – Azután boldogan élünk, míg meg nem ölöm – szóltam. – Az évzárón pontosan erről beszélt a diri a végzősöknek: bármerre vesse is őket a sorsuk, mindenütt állják meg a helyüket, és akkor nem tanultak hiába – lelkesedett Bogart. – Szóval nagy dolog a helytállás! Richie bólogatott. – Tényleg ezt adta nekik útravalóul! Ugyanis így nevezte: Életreszóló Útravaló. Nagyon tartalmas, szép beszéd volt, amit abból is kivettem, hogy csak a felét tudtam felfogni, vagy annyit se, és közben többen is elájultak, de nem ám azért, mert irtóra tűzött a Nap! A diri nagyon sokszor elismételte az áldozat, önfeláldozás, vakhit és próbatétel szavakat. Ezek közül csupán az elsőt ismerem közelebbről, mert amikor azzal fogadjuk anyut, hogy mit hoztál?, sűrűn szokta ezt felelni: áldozatot. A szamuráj a mennyezetre emelte fáradt tekintetét. – Az efféle életreszóló útravaló nem egyéb, mint hülyeségtenger. Máig nem sikerült eleget eldobálnom belőle. – Akkor is hősök vagytok! Főleg te! Gondolom, Kyra sokkal kevesebb téglát tud tenyéréllel széttörni, mint te! Szerintem neked harminc tégla meg se kottyan. – Úgy irdalja a téglákat, mint a Jujjuj! – bizonygattam. Végigsimítottam az arcomon, aztán rémülten a szamuráj elé hajoltam, mutatóujjammal a szemem sarkánál. – Csak nem egy ráncot érzek emitt?! Odapillantott, és bólintott. Tovább tapogattam a bőrömet. Elakadt az ujjam a homlokomon. – És ez? – nyögtem. Rám vigyorgott. – Véged van, élet. Beindult a ráncreakció. Azután tovább szemlélt, felvont szemöldökkel, hosszan, tűnődőn. Zavarbaejtően. Kezdtem attól tartani, hogy fénysebesen mumifikálódom. – Mit bámulsz?! – Nézem, ahogy öregszel. Visszahanyatlottam a párnámra. A serdülők lábujjhegyen kilopakodtak a szobából. A szamuráj hasra gördült, majd rám, és felkönyökölt fölöttem. – Gyertyára sem vet rossz fényt az, hogy folyton fogy amíg világít.∗ És megcsókolt. Fodor Ákos

Szerelmünk már-már akcióvá bomlott, midőn tapintatosan kopogtak az ajtón. Azzal vigasztalódva, hogy mégiscsak két szabadnap áll előttünk, sóhajtozva lekecmeregtünk az ágyról. Bogart a fürdőszobáig követett bennünket. – Csak azt akartam mondani – hadarta –, hogy Richie talált egy Monthy Python-bogarat a nappaliban! Ha érdekel benneteket a kinézete, most nézzétek meg, mielőtt szétlapítgatódna a nagy vizsgálódásban! Ja, én meg feltaláló leszek! Azért árulom el, mert egyedül ti nem kérdeztétek. Jelenleg az elektromos járókereten dolgozom. Úgy tervezem, hogy a szerkezet harminc kilométeres kezdősebességgel fog indulni, de a végsebessége akár kiló húsz is lehet. Nagyon ösztönző lesz a gyógyuláshoz, ugye!? Kulcsra zártuk magunk mögött az ajtót. – Más találmányom is van! – üvöltötte keresztül a húsz centi deszkát. – Moziba járóknak eszeltem ki, de a színházisták is használhatják: olyan telefaxkészülék, ami a műsor legizgalmasabb részénél ontani kezdi magából a szotyolahéj-mintás cukorkás papírokat, persze celofánból. És azt tudjátok, kik laknak a szódásüvegben? Hát a Buborék! – Most valahogy nem túl jól bírom – pityeregtem a szamurájnak. Ebben a hangulatban folytatódott a nap. Francia étteremben ebédeltünk. Szerencsére a raccsoló pincér ebállatostól a szeparéba tessékelt bennünket, így kevésbé szúrtunk szemet-fület a nálunk normálisabbaknak. A felajzott serdülők szünet nélkül szerepeltek; Vis Major információt áramoltatott a hónaljfonjával. Ami engem illet, az ásványvizes poharamhoz támasztott napilap olvastán értesültem arról, hogy Firio bárjának raktárában, mintegy hatszáz italos rekesz átpakolása után feltűnt egy csapóajtó, az alatt egy verem, amelyben, a régen tartó éhezéstől és szomjázástól immár féleszméletlenül, három fiatal lány hevert. Egy másik írás beszámolt Trina Montes állapotáról. Elegancia riporterasszony szervezete legyűrte a nyugtatószer-túladagolás következtében fellépett sokkot. Fellélegeztem. A szamuráj eltette a zsebketyerét, a fiúkra pillantott, majd rám, és úgy döntött, jelenlétük ellenére megosztja velem híreit. – Vernon Jardin meggyónta Firio és Laila szerepét a nőrablásokban, de a sajátját sem szépítgette. Elárulta, hogy nem csupán a gésafuvarozással állt fivére szolgálatára. Meseautóit egyéb szívességek ellenében kapta: több holttestet eltüntetett a temetkezési vállalkozásán keresztül. Ebből égig érő botrányok lesznek. Más: nemrég megtalálták a rendőrségi furgont, Venessa nélkül. Nolanék házkutatást tartottak Pralin lakásán. Előkerült az ügyvéd irodájából elhozott kazetta, a klubtagok ügyeinek-bajainak nyilvántartásáról készített másolat, és némi engedély nélkül tartott fegyver kollekció. A benti számítógépben meglelték Venessa féreggyűjteményét. Ugye, így nevezted? A szolgálati kocsija csomagtartójában is ékesszóló bizonyítékokra, többek között megvan a kivégzésekhez használt fegyver, egy vérfoltos férfikabát, miegymás. Nem értem. – Mit nem értesz? Hogy miért nem végzett nyomirtást? Teljes biztonságban érezte magát. Rajtad kívül senki sem hozhatta összefüggésbe a gyilkosságokkal. Benned pedig szerelmesen hitt. – Nem merhette azt gondolni, hogy a sírig megőrzőm a titkát, ha felfogom, hogy ő ölögeti a pasasokat!? – Pedig alighanem ezt gondolta, egészen a Sörfészek előtti beszélgetésig. Amikor megkapta tőled a kosarat, végleg megbomlott. Gondold meg: Laila, Firio és Jardin ugyanazon erőszaknemben volt bűnös, mint Reyner, Hart, Styx és az a kettő, akiket a klubtagok nyilvántartásából szemelt ki. Már nem számít neki semmi más, csupán az, hogy véghezvigye, amit eltökélt. Márpedig úgy fest, mintha azt határozta volna el, hogy kiirtja az effélében priuszos pasasokat. Tűnődj el a féreggyűjteményén! A szamuráj elszörnyedt. – A furgonból elég rendesen felfegyverkezhetett. És nem enyhén beszámíthatatlan. Mi van akkor, ha tömegmészárlást rendez valahol?! – Venessa nem tetőlövész-stílusú ámokfutó. Pontosan tudja, kikre haragszik. Rád például azért, mert úgy véli, a miattad érzett elkeseredés juttatta abba a helyzetbe, hogy már leplezni sem akarja likvidátor természetét. Tegnap éjjel, Firio és Jardin lelövésével felfedte magát. Egyúttal eldobta mindazt, ami eddig vázként fogta össze a személyiségét: hírnevét, karrierjét, egzisztenciáját. Most már azt is tudja, hogy pontosan úgy körözik, mint más veszélyes bűnözőket. Ebben az újságban is az áll, hogy ha valaki netán felismerné őt, ne kezdjen ujjal mutogatni rá, feltartóztatni végképp ne próbálja, hanem fusson zsaruért, ha kedves az élete. – Mit akarsz ezzel mondani? – lehelte elképedten. – Ha így kérdezed, akkor pontosan tudod. Kell-e, hogy én fogalmazzam meg? Jó: Venessa nem fog börtönbe vonulni. Kitalált magának egy hősies feladatot, vagy inkább küldetést. Véghez is viszi, mivel az ő életreszóló útravalója mellé járó kiképzésen azt lőcsölték belé, hogy valamirevaló macsó, még ha nőnemű is, inkább meghal, de nem hátrál meg. – Az az érzésem, többet tudsz róla, mint amennyi egyáltalán benne van. Vállat vontam. – Beszéljünk másról. A serdülők fellélegeztek, sokallván a levegőben cikázó magasfeszültséget.

Bogart feltartotta két ujját, illemtudó gyermek lévén. – Mi van akkor, ha egy süketnémának remeg a keze? – kérdezte, majd találgatást sem várva közölte a választ. – Dadog! – Megismétlem, amit az előbb mondtam. – Most miért?! – nyafogta. – Szerintem tök jó. Különben újsághirdetéseket is írok. Az egyik így hangzik: „Nagyobb vagyont vennék.” – Sejtem, mi lesz a következő – legyintett a szamuráj. – „Bérapaságot vállalok.” Azután áruházba mentünk, mivel azért sírdogáltak, hogy lehullanak róluk a kifogyott nadrágok, az eddig kultivált bő pólók pedig kifejezetten előnytelenítik csappanó alakjukat. Titanicot mindvégig magunkkal vonszoltuk, déltáji ébredésünk óta nem tudván eldönteni, milyen természetű a folyamatban lévő nap időjárása. Valahányszor kisütött egy percre a Nap, eltökéltük: leruccanunk a folyóhoz, ám amint fellegtornyok hágtak az égre, és felzúgott a szél, letettünk a strandolásról. A kamaszok szerfelett jólnevelten viselkedtek öltözetvásárlás közben. Legfeljebb csupán harmincan hallhatták, hogy tegnap este az anyjuk végre felhívta őket, pedig már kezdték elfeledettnek hinni magukat, és hosszan fecserészett nekik Korfu természeti szépségeiről, a mediterrán konyhaművészetről, meg valami idétlen nevű borról, és amikor rákérdeztek, krapekozik-e, dacosan kikérte magának a feltételezést. Ezt a krapektalanságot persze csak óvatos fenntartással hiszik el, úgyszólván sci-fi-számba veszik, de más furcsát is észleltek a mamán: kérdezte őket. Nem csupán fül- és fogmosásról, meg hogy húztok-e sapkát napszállatkor, nehogy nekem megfázzatok?!, hanem arról is, mivel telnek napjaik, és meghallgatta válaszukat! Sőt, kérte a véleményüket! Bár csupán arról, mit szólnának, ha a hazatérte után egy s másban változtatnának életmódjukon, például az étkezési szokásaikon; ha fogyóznának, de éhkopp nélkül ám. Hát ezt ők ugyan nem vették újságszámba, már a maguk részéről. Még azt is firtatta, bánják-e, hogy felszámolta lejtős kapcsolatát Alberttel. Végül azt puhatolta, emlékeznek-e még Romeróra. Közben kiválasztottak maguknak egy-egy fekete fürdőlepedőt, azért épp ilyen színűt, mert az bravúrosan slankít. Vis Majort rábeszélték egy tereptarka álcatörülközőre, mert az még a fürdőszobában is tökéletesen mimikrisítené őt, pont ott, ahol az ember rajtaütéskor a lehető legkiszolgáltatottabb – és még vadászni is elmehetne benne, nem bukna le az őz előtt. Velem pergős-potyogós csillámszemcsékkel teli, bíbor rúzst vetettek, azért, hogy a szamuráj már messziről kibökje, ha netán illetéktelen pasival smároltam volna, és piszkosul gyomron vághassa az illetőt. Valahányszor egy-egy üzletből kifelé tartva átsétáltunk a tolvajszűrő kapun, szaggatott, éles füttyögéssel, lopásgátlóul riasztottak, felettébb meggyőzően, ránk rebbentve a biztonsági őröket. Később színesen taglalták nézetüket, miszerint a repülőtéri fémkereső detektor füttyjelzésének utánzása a legmulattatóbb, mert annak beizzítását többnyire intim motozás követi, amitől anyjuk annak ellenére mindig kiborul, hogy azt csakis nő végezheti el rajta. Az utcára kilépvén változatlanul kamaszlányosan sírdogálós klímát tapasztaltunk. Vis Major kocsijába ültünk, és elszántan a folyóhoz hajtattunk. Titanicot nem zavarta a rapszodikus időjárás, ő jégzajláskor is kívánta a vizet. Végül az ő kedvenc helyén kötöttünk ki, a folyó melletti, régen elhagyatott kavicsbányánál. Amint kitárult az ajtó, az eb eszét vesztve gázolt át a kifelé kecmergő fiúkon, leszáguldott a partra, és legott a vízbe csobbant. Kisütött a Nap. A bányató végénél, a folyóra nyitott átjáró öblében, ottfeledett kavics szállító uszályok sorakoztak egymás mellett. Valamiért senkinek nem kellettek, midőn megszűnt a bánya. A szél homokot, földet és magvakat sodort rájuk; a hajókon jegenyenyárfák, juharok és bodzák növekedtek. A háborítatlan víz tündöklött körülöttük, olyan tiszta, kristályos kékséggel, aminőre e szennylepett bolygón már a legidősebb emberek sem emlékezhetnek élővízzel kapcsolatban. Valószínűleg rég kihaltak azon utolsó mohikánok, akik még közvetlenül folyóból, tóból ittak, főztek; akiknek nem elvont fogalom, hanem természetes valóság volt e szó: kéktiszta. A munkagépek által feltúrt környezetet a saját törvényeik szerint parkosították a múló évek. Fák, bokrok tenyésztek körös-körül; nyár elején az ezerjófű orchidea-szép virágai a levegőbe terítették balzsamos illatukat, gyakorta oly tékozló bőségben, hogy egy szál gyufa elég lett volna fellobbantásukhoz. Később a zsályák, kígyósziszek, füzikék és mályvák színesítették a tájat. Szerettem üldögélni a pompásan hangulatos öbölnél, míg Titanic a fejét is megmerítve búvárkodott, és csupán a lapockáit fedő szőrtarajok látszottak a felszínen. Itt általában senki nem zavart minket, és mi se mást; a horgászok és strandolok a túlnani, innen nem látható végen ütötték fel tarka sátraikat; a kötelékben támadó bombázók dübörgését idézően zajos motoros csónakok és szánok a szembeni erdősávon túl hömpölygő fásult folyón ejtettek gyógyulhatatlan sebeket; itt állt az idő, embertől feszegetetlenül, vagy nem is létezett, lévén az IDŐ is a mi kitalációnk. A serdülők néhány percnyi bámészkodás után elteltek a vadregénnyel, és gyakorlatiasan kijelentették: őket bizony az uszályok izgatják, és felmásznának valamelyikre, mi több, fel is másznak, mert a hajózás által ment

elébbre a világ, így kerültek elő dugott földrészek, kincseikkel, és ők most merész kalózokká lesznek, remélve, hogy nem szólunk rájuk nagyitiltással; ezzel leszórták ruhájukat, és Titanic után loholtak. A Nap újfent elbúsult valamin, habcsók felhővel takargatta magát; nem támadt ingerem se a mártakodásra, elnyúltam a langyos homokon. A szamuráj leült mellém, ám el nem lazulhatott, összes izmai feszültek; tudtam, mi bántja. Egyszerre csak talpra szökkent, szólván: elugrik kis időre, ha nem ellenezzük. A Lagunába vágódott, és elsöpört ezerrel, a földút pora még hosszan kavargott utána. A fiúk a lelkes ebállattal próbáltak vízisízni, időről időre odakiáltozván nekem, miszerint Titanic nem is mentő-, hanem belefojtó kutya, olykor partra gázoltak, és megajándékoztak egy-egy gyönyörűbb kavicspéldánnyal, búvárolt jobb lábas gumicsizmával, kagylóval, halcsontvázzal; majd mind közelebb és közelebb tempóztak a folyó felőli uszálysorhoz. Midőn egy szélroham szétzilálta az égboltot árnyékosító felhőpamatokat, és tiszta erőből visszatért a nyár, sziszegősen áradt körém a sörsárga délutáni fény, s a meleg felforrósította a földből és a tárt szirmú növényekből áradó délszakias-szép illatokat, remeterákságomból előbújva, a vízbe gázoltam. Két óriás uszály közti vízfolyosón hevertem a hátamon, a hanyatlást fontolgató Nap tündöklésétől elhomályosult szemmel; ügyként látva, ahogy épp jólesik, és kellemes volt azt hinnem pár percig, hogy egy buborék kékes falú gömbjében lebegek, a sötétlő hajótestek által védetten, és ha valaki felkapná e gömböt, hogy játékosan megforgassa, észre se venne, amint az acélfalak között hányódom. Titanic hozzám tempózott, készen arra, hogy kivigyen, ha erre kérem, ám mert másként intettem, mellém fordult, és fej fej mellett úsztunk a fiúk felé. A serdülők egy uszály oldalán lógtak, a magasba vezető hágcsóba csimpaszkodva, kifacsart derékkal, és a mögöttük álló hajó oldalát borító festményt bámulták, azon tanakodva, ki és mikor és miért és hogyan festette azt oda, s legfőképpen: az illető normális volt-e. A majd’ mozivászon terjedelmű, nem csekély profizmussal alkotott kép az Utolsó vacsorát ábrázolta. Jézus merengett az asztal közepénél, körülötte Charlie Chaplin, Marilyn Monroe, Frankenstein, Greta Garbo, Elvis Presley, Marion Brando, Clark Gable, Bruce Willis, Woody Allen, Anthony Hopkins, Sharon Stone és Sly Stallone ültek, álltak apostolokként. A rajzoló színes krétákkal dolgozott, feltehetően napokon át, kötélen függeszkedve, annak tudatában, hogy néhány sirályon kívül más aligha fogja látni művét, és az őszi esők a nyomait is elmossák majd. Csakúgy, mint a városi aszfaltra reneszánsz remekműveket híven odakrétázó művészek, akiknek rajzait aztán hamar széthordják a cipőtalpakon; miként annyian mások – akárcsak Vis Major és én –, akik munkájukkal nem alapállásból hívják ki az örökkévalóságot, beérik saját aznapi üdvük kergetésével: az sem semennyi. A képet szemlélve néhány pillanatra eltűnődtem, miért gondolják annyian, hogy az ő művük élből papírra, vászonra méltó, és miért tudják némelyek, mint e névtelen piktor, ily könnyedén odaajándékozni, amit létrehoztak, ám mert sziszegős, lassúdad, ráérős délután vett körül, nem erőlködtem a válasszal, amely, ha létezett egyáltalán, voltaképpen nem is érdekelt. Ez az Utolsó vacsora illett a hajóhoz, az öbölhöz, a vijjogva szálldosó, kacsalábú sirályokhoz, az acéltestek árnyékolta, spirituális-kéken ragyogó vízhez, a nyárhoz, a minket éltető-fázlaló-dekadens korhoz. A serdülők, a látványosságon kivitatkozván magukat, felkapaszkodtak az uszályra, és izgatottan szétszéledtek rajta. Utánuk hágcsózván, a fémben gyökeret vert, bonszáj-sorsú fákat szemléltem; s megint kerülgetni kezdett valami belülről, ám ezúttal nem engedtem, hogy meglássam. Aztán észrevettem a parti úton közelgő Lagunát. A szamuráj az út szélére kormányozta járgányát. Úgy dönthetett, úszik egyet, mert fürdőnadrágban lépett elő a kocsiból, hollétemet felfedezvén intett nekem, majd a vízbe csobbant. Kiültem az uszály szélére, és hátamat egy karcsú jegenyetörzsnek vetve lógáztam a lábam, nézegettem a színes krétarajzot, a mélyen alattam fodrozódó vízben úszkáló, faágat vonszoló kutyát, magam elé idéztem az imént érkezett pasast, s bár e távolból arcvonásait nem láthattam, tartásáról lerítt: a szamuráj kedvszegett. Néhány perc múlva az általam szemlélt tájrészletbe tempózott, eljátszott az örvendező Titanickal, érdeklődött, merre járnak a fiúk, s ezzel ráébresztett eltűntükre. Ám nem kellett keresgélnem őket, a visszhangzó hajómélyből hallszott fel izgatottságtól suttogóra fogott hangjuk. Vis Major megcsodálta az Utolsó vacsorát; lóbált lábamat alulnézetből, majd a hágcsóra kapaszkodott, és felém indult. Firtatni készültem, hol járt, mit intézett; kérdéseimet leolvasta arcomról, s engem megelőzve vállat vont. Semmi, szólván. Arra gondoltam, vigasztalni kezdem: nincs oka önvádra, ha netán cinkosságban érezné vétkesnek magát; mindössze gyanútlan volt, ám tegnap estig, Firio holtáig miért is gyanakodott volna!? Felért a létrán, a hajóra lépett. Megállt a hátamat támasztó fa mellett, s az erős napfény miatt összehunyorított szemmel a part felé nézett. – A svábbogaras képű Styx sitten ül. Nolan bevitette a haverjai elhunyta miatt begyulladt pasast, s az kipakolta mindazt, ami nyomta a lelkét. Súlyos kóter-évekre számíthat, de életben marad – mondta.

Homlokráncolva fürkészett előre. Megfordultam, hogy lássam, mit figyel. Ekkor hátrált kétlépésnyit. Vigyázz!, szisszent. Fordult, hogy a vízbe vesse magát. A távoli dörrenések hangjai elúsztak fölöttem. A golyók a közelemben sivítottak el. Az ellendülő szamuráj lába, válla vérbe borult. Immár nem önszántából zuhant a mélység felé. A testét ért lövések lendülete sodorta le a hajóról. A robotpilóta átvette helyemet. Nem engedvén, hogy pánikba essek, átadjam magam a fájdalomnak, vak dühnek. Megfordultam a sűrű lombú fa takarásában, s a part felé néztem. A mesterlövész elrejtőzött. A sötétbordó járgány, amivel idáig követte a szamurájt, a Laguna mögött állt, tárt ajtókkal, felcsapott csomagtartófedéllel, elhagyottan. Ahogy vezetője kihajította maga alól, majd sebtében magához kapkodta belőle a gyilokhoz kellő felszerelést. Fegyvertelen voltam. Bogart rémült feje előbukkant a fenékbe vezető nyílásból. – Bújj vissza, és maradjatok odalenn! Baj van! Majd szólok, ha vége! – mondtam, s meglepve hallottam: nem remeg a hangom. Azután hasra vetettem magam, a létrához másztam, és lefelé indultam. Amint takarásba kerültem, megszaporáztam lépteimet, s midőn már a vízhez közel jutva nem csaphattam feltűnő zajt, levetettem magam. Titanic halkan nyüszítve bökdöste a felszínen lebegő, alig eszmélődő szamuráj vállát, a sértetlent. Melléjük úszva magamhoz vontam Vis Major fejét, kiemeltem a vízből. Arcát locsolgattam. Nevén szólongattam. Hajtogattam, mennyire szeretem. Éreztem, környékez a kétségbeesés. Ha közel engedem: megdermeszt. Amíg a mesterlövész a parton lapul, a szamuráj nem juthat segítséghez. E gondolat erőt adott. Mire a zuhanásvégi ütéstől kábult Vis Major magához tért végre, a sebeiből ömlő vértől elsötétült körülöttünk a víz. – Fogd át Titanicot! Nem lát ide! El ne moccanjatok innen! – Hová mész? Puszta kézzel? – kérdezte alig érthetően, és mondott még valamit, kivehetetlenül. – Ne izgulj, élet – idéztem szavait. – A kölykök odafönn lapulnak. Venessa csak úszva tudna idejönni. Biztonságban vagytok. Nem lesz semmi baj. Hazudtam; látván bíborló vérét. Titanic a part felé fordult a derekát fogó emberrel, miként ösztöne diktálta. – Maradj itt! – szóltam rá, és lemerültem. Tágra nyitott szemmel tempóztam a felszín alatt. Bogart hangján felcsengett emlékezetemben a belefojtó kutya; izmaim merevülni kezdtek. Elhessentettem e félelmet, annyi másféle maradt úgyis. Az út felől, szemből sorjázó uszályok felé tempóztam. A két hajósor közti tágas térségben – a fulladáson kívül – azt kockáztattam, hogy a nő felfedez a tiszta vízben. Mélyebbre merültem, s az árnyékosabb részek felé húzódtam, nehogy megláthasson. Mióta kiejtettem a nevét, nőttön-nőtt rettegésem. Miután elfogyott a levegőm, és még mindig nem emelkedhettem a felszínre, azzal tereltem el figyelmemet a mind kínzóbb, fejzúgatóbb légszomjról, hogy megpróbáltam kitalálni, mit művelhet most – és megint nem gondoltam a nevére – a mesterlövész. A nő. Nem veheti biztosra, hogy lövései megölték az ellendülő Vis Majort. Figyeli a vizet, áldozata felbukkanására vár. Ha a Laguna nyomában jött el idáig, nem tudhat ittlétemről: az áldott fa eltakart; a gyerekeket se látta. Ha gyanítja, hogy a szamuráj él, sejti azt is: bár amarról közelebb neki a földnyelv, ám azon túl ott a folyó; csakis erre jöhet kifelé: itt a kocsija, esélye a megmenekülésre. És persze a nő azt is tudja, hogy ezúttal nem kocsmai vagánnyal kezdett, nem is a pankrátorai oltalma nélkül védtelen fickóval; tisztában van azzal, mire képes a megölni vágyott pasas, akit épp azért szeret, mert megtestesíti azt, aki ő mindig lenni vágyott. Elsősorban: A FÉRFI-t. Szintén elsősorban: a pöpec férfit. És talán – remélhetőleg, adja az ég! – még ennél többet is belelát, és akkor nem feszeng tovább a parton, hanem még jobban fog tartani veszélyességétől. És elébe indul, hogy mielőbb végezzen vele. Akkor elkaphatom őt, itt a vízben.

Vagy elmegy. Elértem egy uszály fedezékéig. Valósággal a felszínre robbantott a légszomj. Ügyeltem, nehogy túl nagy zajjal fuldokoljak. Amint átjárta testemet a levegő, képes voltam újra összeszedetten gondolkodni – amennyire képes lehettem, azzal a tudattal, hogy közben kedvesem elvérzik, vízbe vész. Ne izgulj, élet. A mesterlövész asszony a part mentén tornyosuló hajótestek miatt csupán egyetlen szögből tarthatja szemmel a vizet. Tájold be, hol lehet. Kerülj mögé, vesd rá magad. A nő közelharcban úgyszólván tehetetlen. Ha megfosztod őt a fegyverétől, az csaknem ugyanaz, mintha tolószékből fordítanád ki: tehetetlenné teszed. Az uszály mellett tempóztam kifelé. Úgy sejtettem, a nő három hajóval feljebb lapul valahol. Eszembe jutott a szamuráj kivehetetlen közlendője. Akárha most ért volna hozzám a hangja, vagy kitaláltam volna gondolatát, rájöttem: a kocsijában találok stukkert. De hogy’ jutok oda észrevétlenül?! Sehogy. Karom egy súlyossá ázott, vaskos faághoz ütődött. Nem kell pisztoly. A szemközt magasodó fák koronája mögé bukott Nap jóvoltából lombárnyék sötétítette a kilábaláshoz kiszemelt partszakaszt. Bodzabokrok sűrűsödtek a nyárfák és juharok alatt. A bozóton túl enyhe emelkedő vezetett az úthoz. Megmarkoltam az ágat, és továbbúsztam. A hajó végétől néhány méternyire elfogyott a víz a munkagépek vájta mély mederrel együtt. Függőleges fal állta el a kivezető utat. Az uszályt rögzítő drótkötél előttem ívelt a partra. A botot eldobva belecsimpaszkodtam, felhúzódzkodtam rá, és hamarosan földet értem. Elnyúltam a bozót mögött. Újra kiszámítottam, merre lehet a nő, ám arról gyanúm sem volt, mennyi idő telhetett el lövései óta. Abban sem nagyon bízhattam, hogy a dörrenések hallatán valaki rendőrért kiáltott. Képzeletemben színültig elfeketült a tó a szamuráj kiömlött vérétől. Nem vágtam neki találomra, vaktában. A bodzák fedezékében felkúsztam az emelkedőn. A kocsik megpillantása arra csábított, hogy odafussak fegyvert keresni. A bordó Senator csomagtartójában biztosan találnék néhány mordályt. Miért ne? Elegánsan hátba lőhetném a víztükröt bámuló Venessát. Vagy ha ez nem tetszik az ízlésemnek, mielőtt rálövök, felhívhatnám magamra a figyelmét, tán ezt kiáltva: kukucs. Ám amíg flintát tart a kezében, hadsereggel ér fel velem szemben. Nem foglalkoztam tovább a járgányokkal. Húszméternyit kellett volna lopakodnom nyílt színen. A bokrok közelségét kihasználva haladtam előre sejtett rejtekhelye felé. Aztán megpillantottam őt. Két uszály között hevert a parti fűben, a távolabbi hajósorból épp azon acéltesttel szemközt, amelyről az imént lepuffantotta szívszerelmét; amelyen a fiúk lapultak. Venessa a tegnapi fekete cuccban hasalt, még a dzseki is rajta volt – küldetése a teljes egyenöltözet viselésére kötelezte –, köröztetéséről tudván mindössze annyi engedményt tett, hogy visszájára fordította a kabátot, a hátán ordító POLICE felirattal befelé. Ugyanúgy, miként mindannyian tettük a Jardin birtok felé iparkodva. Ekként hordta a dzsekit, amikor szétforgácsolta Firio fejét, majd a büszkébbik feléről viselte a bálban, midőn Jardinbe lőtte sajátos névjegyét. Mindkét áldozat nedveivel, mindkét felén átitatta azt; a kabát átnedvesítette ingét, és azzal összeverejtékesedett a teste. E pillanatban nem szerettem, hogy élénk a képzelőerőm. A bokorban lapulva kicentiztem, hány lépést kell megtennem észrevétlenül, hogy hátba kaphassam a nőt. A nyolcszökkenésnyi távolság megtétele nem ígérkezett nesztelennek: a partszakaszt kavics borította. Tehát repülnöm kell. Akár meg is tehetném, hiszen a terepviszonyok jóvoltából fölötte vagyok. Ekkor egy sirály húzott el Venessa előtt; nem repült: egy légáramlattal vitette magát, sárga csőrű fejét lassan forgatva zsákmányt keresgélt. Úgy éreztem, mintha a madár egy hosszú pillanatra egyenesen a szemembe, s azon át még mélyebbre: belém nézett volna; suhanta oly fenségesnek tetszett, hogy elragadott. Elhitette velem: szárnyalhatok, ha akarok. Miként álmaimban. Repültem. Venessa hátán landoltam. Bal karomat a nyaka köré indázva hátrafeszítettem a fejét. Jobbommal megragadtam, és eltörtem a csuklóját. Látván, hogy elejti a fegyvert, legurultam róla. Nyakát szorítva talpra rántottam. Vonaglott dühében és fájdalmában.

Flintája lefelé csúszott a meredek parton. Ahelyett, hogy a vízbe csobbant volna, fennakadt az uszályt rögzítő drótkötélen. Feljebb vonszoltam a nőt. Éreztem ruháján a régóta bomló vér émelyítő-édeskés szagát. Sérült csuklóját megragadva megfordítottam. Végigütögettem testét, hátranyúltam a derekához, mindkét lábszárát megtapogattam. Nem találtam nála stukkert. Kézháttal arcon ütöttem, és elengedtem. Megfogta fájó karját, és leroskadt a kavicsokra. Kitaláltam, mire készül. Mire felhemperedett, hogy a flintájához guruljon a lejtőn, megálltam mögötte, és a lábammal fogadtam. Feltérdelt, rám meredt. A tekintete üvöltött helyette. Sötét szeme tágra nyílt, már-már betöltötte az egész arcát. Bőre a csontjaira merevült, élettelennek tetszett, elhalt a mimikája. – Szóval megöltem – sóhajtott kisvártatva. Nem látszott örülni feltevésének, a fájdalom sem ült ki vonástalanná vált arcára, csupán a gyűlöletet érzékeltette, talán azért, mert ez volt az egyetlen érzés, amit fellelt magában. – Még nem végeztem – közölte. Letette jobb térdét és bal öklét, hogy talpra segítse magát. Amikor teste emelkedni kezdett, ép karja fellendült, és a tarkója felé kapott. A következő pillanatban stukkert szegezett rám. És elvicsorodott. – Hányszor mondtam, hogy hülye vagy!? – szólott utálattal. Megbillegtette a fegyvercsövet. – Te enélkül is kész vagy: halott a pasasod! Mint említettem: még el kell intéznem néhány ügyet. – Styxszel nehéz dolgod lesz – jegyeztem meg, pusztán azért, hogy húzzam az időt, hátha kieszelhetnék valamit. – Sitten van. Ott a helye. A többié is ott lett volna. – Nem gondolod, hogy most vitába elegyedünk?! Nyugodtan sírd el magad! Bár még nem szenvedtél eleget, mégis meghalsz. Fogd fel kegyelemlövésnek. De azért tudd: nem érdemled meg. Csak azért nyírlak ki, mert láb alatt vagy. Egy lépést tett felém, majd újabbakat. Törött kezével nyúlt a hajam után, hogy megragadja azt. Szerette a szoros közelségben végrehajtott kivégzést. Végtére úgy intimebb. Könyöknyújtásnyira megközelített. Rosszul tette. Orrtövön ütöttem, lábammal ledöntöttem a testét. Zuhantában elsütötte a fegyvert. És a stukker gurultában sem hullott ki a kezéből. A víz felé hempergőzött. Megállíthattam volna. Nem mozdultam utána. Aztán a hátára fordult. Felsőteste felemelkedett. A kezében szorongatott fegyver csöve nem pásztázott hosszan, hamar rám talált. Mégis elkésett a célzással. Nem volt ideje meglepődni ezen. A lövés a fején érte. Venessát kikerülve, a flintát elhajító, az eszméletével is ugyanezt tenni készülő szamurájhoz futottam. Elkaptam és a partra vonszoltam lehanyatló testét. Könnyeimtől félvakon a kavicsra fektettem. Titanic visszafordult. Az uszály túlsó végénél tempózó, zokogástól fuldokló fiúk felé igyekezett. Sziréna jajdult. Az út felporzott a közeledő zsarumobilok körül. Aztán előírásszerűen lezajlott a kocsiból kiugrálás, a dobják el a fegyvereket!-kiáltozás. Midőn mindannyian elfoglalták fedezéküket, és egy pillanatnyi csend támadt, szóhoz jutottam végre, a vérző, ájult Vis Major fejével az ölemben, a fájdalomtól ostobán. Ekkor a zsaruk előbújtak, valaki telefonált, hogy lövéseket hallott, magyarázta egyikük, hál’ Istennek, feleltem, továbbra sem tevőkészen, a hűlő testet bámulva, bénán. A fiúk partot értek, körénk gyűltek. Reszketve zokogtak. Titanic lógó nyelvvel elnyúlt a homokon. – Mentőt hívunk – mondta egy férfihang. A szamuráj megszorította a kezemet.

– Vigyél Bebermeyerhez – suttogta. – Vért kell kapnod! – Most ne okos légy, hanem jó. Kérlek. Szipogtam, kézháttal megtöröltem az orromat. Talpra álltam. Szeretteimre mutattam. – Vigyék haza őket. – Ne bőgjetek, vége – mondtam sután a kölyköknek. Bogait leszegett fejjel, sürgetően intett, hogy menjünk már. Richie Vis Major felé lépett. Vis Major felé, aki éppen felülni készült. Fel is ült. Azután két sudár zsaru vállára támaszkodva talpra állt, és végül is a saját lábán ment a kocsihoz. A kormány mögé zuhantam, s fordulás közben lenéztem a csillapodni tetsző, bátorító mosollyal integető kamaszokra. Venessa porhüvelyére. Azután a mellettem ülő szamurájra pillantottam, lehunyt szemére, sápadt arcára, hidegleléstől reszkető szájára. Láttam a vállsebéből szivárgó vért, és a combjánál terjedő bíbor foltot is. Vitatkozni támadt kedvem, hogy ugyan mit is tehet érte Bebermeyer. Azután a gázpedált taposó lábamra esett a pillantásom, a bokám körül pörgő-forgó, szálldosó sörényű karusszellovakra. Bekapcsoltam a fűtést, és a padlóba préseltem a pedált.