VAVYAN FABLE FATTYÚDAL

VAVYAN FABLE FATTYÚDAL

PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1990

A fedél KATONA KATA munkája

A szerző fotóját DÍNER TAMÁS készítette

© Molnár Éva, 1990

ISBN 963 795 521 6 Pannon Könyvkiadó, Budapest Felelős Kiadó: Urbán Tamás igazgató Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2737.66-14-2 Készült Debrecenben az 1990. évben Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Készült 16,3 A/5 ív terjedelemben

Időt oldó nyugalom ringatta a tájat a zöld lombok között permetező napfényben, jóllehet minden mozgásban volt; torkuk szakadtából énekeltek a madarak, riszálták magukat az ágakon a levelek, köves medrében sustorogva szaladt tova a kristályfényű folyó. A bókoló füvek és virágok alatt rovarok hemzsegtek. Egy hangyalégió kimúlt békát hurcolt szét apránként, mohó darazsakkal osztozva a lakomán. Sercegett a fény, amint szurkálta, melengette, dajkálta a földet. A lovas meg-megállt, mint annyiszor, napi kiruccanásai során. Teleszívta a tüdejét levegővel, érezte, mellkasa kitágul, megtelik élettel. Mezítlen felsőtestét ragyogó levelek simogatták. Hallotta a mederben surranó víz neszezését, a lombok sustorgását, a körülötte cikázó madarak gondtalan füttyögését. Érezte a teste alá simuló csődör bőrén végigfutó lágy borzongásokat, az állat testéből kitóduló pára csípős, eleven illatát, léptei könnyedségét. A ló hirtelen megtorpant, megrántotta a fejét, halkan horkantott. A férfi lesiklott a fűbe. Egyik keze az öve felé indult, beidegzetten, mindenre készen. Megmarkolta a kés nyelét. Összegörnyedve előresietett a virágillatot árasztó, nyugodt cserjék között. Mokaszinja nem ütött zajt. A partot figyelte. A délcegen álló füvek közti űrt. A megtört virágszárakat. Valami vagy valaki feküdt ott. Estében lesodorta, összetörte a teste alá kerülő növényeket. A férfi egy terjedelmes fatörzs mellé siklott. Megállt. Teste megfeszült. Felkészült a harcra. Azután elernyedt. Úgy vélte, túlságosan érzékenyen reagál a helyzetre. Talán egy alvó őz fekszik a vízparton. De nem lehet, már régen felriadt és elfutott volna, ha erdei állat. Talán megsérült. Elpusztult. Nem, ha így lenne, zöldhátú legyek serege dongana körülötte. A férfi kilépett a fedezékből, és továbbsietett. Elhallgattak a madarak. Megtorpant a fény. Csak a folyó hallatta csörgő celofánra emlékeztető hangját. A parti köveken, a fűben egy lány feküdt. Hasán elnyúlva, arcát a földre simítva, ujjaival gyökércsomót szorongatva, eszméletlenül. A férfi körülnézett. A körülötte lélegző erdő azt mondta: nincs veszély, nem jár erre senki más. Elengedte a kés markolatát. Letérdelt a lány mellé. Megfogta a vállát, majd megfordította a testét. Sár száradt a lehunyt szemű arcra. A férfi megérintette az ujjával. Megállapította, hogy órák óta fekhet itt öntudatlanul. A vállig érő fekete haj összetapadt, mintha sós veríték és iszap ragasztaná. A halántékon hegedőfélben levő horzsolás látszott, legfeljebb egynapos. Az alsó ajkon vért szivárgó repedés. A valaha fehér pamutpólón rászáradt szürke foltok, a nadrág szárán hasadások, a lapostalpú cipő orrán durva horzsolások. A férfi megérintette a cipőt a mutatóujjával, amely mintha látott volna, s azt látta, hogy sziklákon, a folyómeder kövein csorbult ki az olcsó, barna bőr. Rutinosan ellenőrizte, van-e fegyver a lánynál. Semmit nem talált. Vizet vett a tenyerébe és megmosta az arcát. Megnedvesítette a felsértett, kirepedezett ajkakat. Halk nyöszörgést hallott. Felhajtotta a pólót, hideg vizet folyatott a mellkasra. A lány sokkszerűen reagált, összerándult, felsikoltott. Felnyitotta a szemét. Belemeredt a napba. A fény okozta fájdalom eltorzította vonásait. Lezárta szemhéját. A férfi odébbhúzta, árnyékba fektette. Várt, látó ujját a száguldó pulzuson tartva. Néhány perc telt el. A csődör odaballagott, megszaglászta az idegent, majd harapdálni kezdte a füvet. A lány időnként összeborzongott, teste meg-megrándult, ujjai ellazultak a gyökércsomón. A férfi felkelt, lesétált a partra, s hamarosan megtalálta a helyet, ahonnan a növény hiányzott. A lány a vízben gázolt, ereje fogytáig. Ami azt illeti, rövid idő alatt kifulladhatott, hiszen errefelé erős a sodrás, hiába combközépig érő a folyó. Nyilván felbukott néhányszor, elragadta a víz. Ha talpra állt is, bukdácsolt. De miért a vízben? Ennél fontosabb és sürgetőbb kérdés is adódott, s hozzá önző: miért pont itt? Nem számít, ki ez, miért, ki elől menekült, egy a lényeg: miért pont itt? Ha kergetik, utánajönnek ide is. Feldúlják a békés tájat, feldúlják őt, aki semmi másra nem vágyik, csak egyedüllétre, csendre. Pórázra vette a lelkébe plántált vadállatot, és ott is akarja tartani. De mára már tudja, ez csak egy módon lehetséges: ha nem háborgatják, ha nem lát embert. Felnézett a fák lombjára, átkémlelt a sietős víz fölött. Úgy festett, nem történik semmi szokatlan a környéken, senki nem zavarja az erdőt. Ha idegenek lopakodnának errefelé, a madarak, a levelek, a napfény tudatná vele. Nem sokáig habozott. Felemelte a lányt, és átfektette a csődör hátán, majd felpattant mögé. Sarkát a ló oldalába vágta. Vágtattak. Amikor eléggé eltávolodtak a folyótól, megtorpantotta a kísértés. Ha megfordítaná a lovat, elmehetnének az úthoz. Jókora távolság, de megéri. Ott letenné a lányt; találja meg más. Mivel azonban nem valószínű, hogy egy kitartó szerető kergeti, csak az ég tudja, mi történne, ha azok

bukkannának rá, akik üldözik, akik elől akár az élete árán is menekül. A csődör új vágtába kezdett. Hamarosan elhagyta az erdőt. Hegynek fölfelé kaptatott, rezzenetlen örökzöldek sorfala között. A tűlevelek olykor végighorzsolták a férfi lábát a mokaszin és a legging között, az ájult lány ringatózó végtagjait. Végre elértek a nyurga fák karéjában álló gerendaházhoz. A férfi lesiklott a földre, levette a ló fejéről a kantárt, majd felnyalábolta a lány testét, és bevitte az épületbe. Letette az ágyra, megállt fölötte, fejcsóválva nézte. Leginkább önmagával volt elégedetlen. Mégis az úthoz kellett volna fuvaroznia. Majd holnap. Holnapra észhez tér, talpra áll. Megtarthatja magának a futása történetét; ő nem kíváncsi rá. Őt csak az érdekli, milyen segítséget kér (s ez lesz az utolsó): hová kísérje, cipelje? Aztán adios. Nem nyugodott meg. Azon kapta magát, hogy gyakran kiles az ablakon, lovát figyeli, a környezet változásait, de semmi olyat nem tapasztalt, ami szokatlan lett volna. A csődört teljesen lekötötte, hogy óvatosan, foghegyről megdézsmálja a tiltott kert növényeit. A férfi már rájött, hogy erről nem szoktathatja le, ez a dézsma szükséges Romo önbizalmához. S addig, míg a patáit nem teszi be a féltett növények közé, komolyabb kárt úgysem okozhat. Visszatért a jövevényhez. „Jövevény”?! Pontosabb megfogalmazásban: hozomány. Vagy szerzemény? Remek. Lehet szavakon lovagolni, persze. Minden egyebet lehet, csak nem odamenni hozzá, az idegenhez. Ha kinyitja a szemét, ha visszatér az öntudata, az ő számára az vész el, amiért itt él: a békesség. Megnézte a lány kezét. Csak nemrég manikűrözhetett, gondosan rendbe tett körmeit azonban elintézte a fejveszett futás. E kéz gazdája nyilvánvalóan nem zsákolással, szénlapátolással keresi meg a napi betevőjét. A ruhája nem vall gazdagságra. Tehát nem egy szerencsétlen milliomosivadék, aki a családja megzsarolására készülő túszejtők elől menekül. Egyébként színtisztán mindegy, hogy kicsoda. A rutin teszi, hogy minden részletet megfigyel, kiértékel. De minek? Megérintette a lány homlokát. Először jutott eszébe, hogy a szerzemény a nyakán maradhat, mégpedig oly módon, hogy fogja magát – és meghal. A homlok sütött. A férfi felkelt, kiment a konyhába, összeszedett és benedvesített néhány – viszonylag tiszta – rongyot, majd betekerte a lány bokáit, csuklóit. Vizes ruhát simított a homlokára. Ennél többet nem tehet érte. Ha pedig ez kevés, akkor a szerzemény meghal. Azután otthagyta, benézett a garázsba, körüljárta a kiszolgált Range Rovert. Talán jó lesz még egy útra. Ha netán el kell szállítania a holttestet. Felmerült a kérdés: hová vigye? Olyan ellenszenves kérdés volt, hogy nyomban el is vetette. Egymillió problémát szült, ugyanis. Ha a hullát a faluba viszi, kérdezősködni fognak. Eltemethetné az erdőben. Nem jó, valami állat kiáshatja. Széthagyja a csontokat. Előbb-utóbb belebotlik egy gombaszedő, rőzsegyűjtő, akárki. Beledobhatná a folyóba. A víz elviszi, leúsztatja a fenébe, partra dobja valahol jó messze. Veríték gyöngyözött a homlokán. Gépies léptekkel ment a faliszekrényig. Kézbe vette az üveget. Az üveget, amelyet akkor hozott, amikor ideköltözött. Már három éve, és még csak háromujjnyi hiányzott belőle. A lelkierő bizonyítéka. Ha a lidérces éjszakákon, saját sikolyaira riadva sem érintette, hanem inkább a forráshoz ment, és a hideg víz alá dugta a fejét, ha eddig kibírta, akkor ezután sem kortyol bele, nem. Visszatette a palackot. Az aranyló whisky kacéran ringatózott az üvegben. Rácsukta az ajtót. Kinézett az ablakon. A csődör eltűnt a képből. Valahol távolabb legelészik. Minden rendben. Minden a régi. Frászt. Bement a szobába, elnyúlt a fotelban. Nézte a szerzeményt. Nézte, és a pokolba kívánta. A lány úszott a csendben, amit csak fokozott a gerendák halk pattogása, a fejében zúgó vér hangja. Amikor felnyitotta a szemét, sötét mennyezet borult fölé. Bútor reccsent a közelben. Léptek neszeztek. Azután megpillantott egy alakot. A férfi gomolygó ködből bontakozott ki. A lány érezte, hogy ez a köd csak az ő szeme előtt létezik, s nem lehet más, mint látomás; az egész csak lidércálom. A fickó hosszú haját a halántéka mellett bőrszíjak fogták össze. Kemény vonású arca olybá festett, mintha éppen skalpoláshoz készülődne. Igen, egy indián állt fölötte: fedetlen felsőtesttel, rajtokkal díszített hasított bőr ágyékkötőben, leggingben, zordonan. Derekán széles bőröv, rajta késtok, a tokban csontmarkolatú kés. Jézus! A lány elájult. Amikor néhány perc múlva ismét magához tért, még mindig tüllfátyolon keresztül mutatkozott előtte a világ, a kép azonban mit sem változott. A sötét gerendák a mennyezeten, a zordona fickó maskarája. A könyökére támaszkodva felült. A férfi nem mozdult, nem mutatott támadó szándékot. Egyáltalán nem mutatott semmit, akár szobor is lehetett volna, szobor, melyet egy rezervátumba szántak, csak még nem került sor az elszállítására. A bőr homlokpánt, a halánték mellett összefogott tincsek, a beléjük font szíjak, az izmos nyakba lógó fekete haj, valamennyi részlet élessé vált, eltűnt a fátyol. Magát is érezte: langyos rongyok nyirkosították csuklóit, bokáit. Homlokáról nedves kendő hullott az ölébe, ahogy felült. Felemelte a kezét.

– Kicsoda maga? – kérdezte. Az indián elvigyorodott. Ettől azonban vonásai nem vesztettek keménységükből. – Azt javaslom, hagyjunk fel a kérdezősködéssel. A folyóparton szedtelek össze, fikarcnyi öröm nélkül. Ha jól vagy, menten elmehetsz. – Szomjas vagyok – mondta a lány. Alig ütközött meg a fickó faragatlanságán. – Hol van a folyó? – kérdezte. Az indián elmutatott valahová a végtelenbe. Közben elhagyta a szobát, de egy perc múlva visszatért. Vízzel töltött poharat hozott. Letette az ágy fejénél álló szekrénykére. Nem terhelte magát fölösleges udvariaskodással. Nyilván úgy gondolta, ha szomjas, akkor a vízért nyúl. Legfeljebb magára borítja. Az ő gondja. – Kedves – sóhajtotta a lány. A pohárért nyújtózkodott. Úgy történt, ahogy sejtette. Magára öntötte a vizet. Majdnem az egészet. Ami maradt, azt megitta. – Finom – közölte őszintén. Az indián nem látszott meghatódni attól, hogy ízlik a vize. Méltó példánya volt a fajtájának. Komoran hallgatott. Összeszedte a vizes rongyokat, kiballagott velük a szobából, és hosszú ideig nem is tért vissza. A lány a párnára dőlt. A bútorokat nézte. Valamennyi házilag készült, szeretettel megmunkálva. Néhány szekrény, hatalmas könyvespolc, asztal, székek. Az egyetlen fotel nem látszott kényelmesnek, legfeljebb a ráhajított takaró enyhíthetett keménységén. A parányi ablakokat nem szépítették függönyök, barnára festett fatáblák szolgálták az elsötétítést. Szinte minden barna volt a szobában, leszámítva az ágyon heverő tarka indián szőttest. A padlót nem fedték szőnyegek. Lehunyta a szemét. A szoba ridegsége eszébe juttatta az elmúlt napokat. Idegrendszere védekezett. Jótékony kábulatba menekítette az emlékek elől. Nem aludt, nem vesztette el öntudatát. Felfogott mindent, de a dolgok súlyát nem érezte. Melege volt. Ettől ellustult, s nem csak a teste; az elméje is. Aztán az indián visszajött. Nem lett derűsebb az utolsó találkozás óta. Szemlátomást nem tudott mit kezdeni a helyzettel; saját házában volt, mégis kínosan érezte magát. Vagy tán épp ezért. – Miért viseli ezt a maskarát? – kérdezte a lány. Nem kapott választ, hacsak a felé lövellt pillantást nem annak szánták, az viszont felért egy becsületsértéssel. – Tashina Rader a nevem – társalgott tovább a lány. – Magát hogy hívják? – Nevezz Dakotának – morogta a férfi. – Tényleg indián vagy? – Nem, babám. Igazából kelet-saigoni pizzaárus vagyok. Ezt álcázom veres bőrrel, miegymással. – Megbántottam? Egyszerűen csak szokatlannak találom, hogy manapság valaki ilyen holmikban jár. Maga hozott el a folyótól? – Főleg a ló. – Most hol vagyok? – Az egyetlen ágyamban. Remélem, nem maradsz sokáig. – Sokan tudnak rólam a faluban? – A legközelebbi falu tíz mérföldre van innen, ha ez érdekel. Senki nem látta, amikor fölszedtelek. Gondolom, ez is érdekel. Ott is hagyhattalak volna, azt sem látta volna senki. – Eszerint biztonságban vagyok – jegyezte meg a lány. Az indián vállat vont. – Azt mondta: tíz mérföld? – kérdezte. – Elfészkelődött a kemény kispárnán. – Éhes vagyok – közölte. – Már vártam, mi lesz a következő sóhajod. Kapsz enni. Jók a fogaid? – Eddig még bármit elrágtam, ami a számba került. A férfi bólintott. Visszatért a konyhába, edényekkel csörömpölt. Hallotta, amint a lány lelép az ágyról, és bizonytalan léptekkel utánasündörög. Megfordult. Tashina zilált hajjal, az ajtófélfába kapaszkodva állt. Látszott rajta, hogy szédül. Dakota választhatott: vagy odaugrik és elkapja, vagy társalkodik vele, hogy megfeledkezzen ájulhatnékjáról. – Teát kérsz vagy szamártejet? Az utóbbit ajánlom. Szolgálhatok még vajjal és mézzel. Nos? – Magára bízom. És nagyon kedves. Köszönöm, amit értem tett. Tudja... Mondja, muszáj elmondanom? – Annyira nem muszáj, hogy szóba se hozzad. – Vagyis azt, hogy mit kerestem a folyóparton? – Pontosan. – Fura hapsi maga. – Maradjunk ennyiben, ne cifrázd. – Nem fér a fejembe ez a szerelés. Maga afféle dinka rézbőrű, aki úgy döntött, hogy visszatér a természet ölelő karjaiba, felhúzza az ősök ruháját, és nem vesz tudomást a huszadik századról, annak is a végéről? Minek az a kés az övén? Eljárogat néha skalpolni? – Veszíts el – morogta a férfi. – Dakota!? Csak van valami rendes neve is?! Mindenkinek van. – Azt ajánlom – mondta a férfi fojtatlan dühvel –, hogy ülj le az asztalhoz. Egyél, utána pedig eredj a pokolba,

ahonnan jöttél. Tashina nem felelt. Belekortyolt a tejbe. Harapott a fatányérra tett kenyérből. Lassan rágott, láthatóan ismét a rosszulléttel küzdött. – Nagyon finom. A tej – mondta később. – Ugye maga nem szeret beszélgetni? – Ez lehet az oka annak, hogy nem lettem társalkodónő. – Hanem vadember lett. Ez tetszik nekem, igazán. Valósággal irigylem. Pompás lehet itt élni. Télen is kellemes? – Bármely évszakban, ha senki nem zavar. – Mindig itt élt? Várjon, ne feleljen. Kitalálom. A válasz: nem. Valahol másutt szedte össze ezt az apacs modort. – Szem nem marad szárazon – dünnyögte Dakota. – Ezt miért mondta? – Figyelj, babám. Felszedtelek, borogattam a homlokodat, oltottam szomjadat, csillapítottam éhedet. Alighanem szállást is adok ma éjszakára. De locsogni nem muszáj, ezt egyetlen missziós könyvben sem olvastam. – Nem olvasott a lélek gyógyításáról? Van-e különb orvosság, mint az emberi szó? – Holnap, babám. Pitymallatkor felhúzod a cipőcskédet, és mehetsz, egyenesen a pszichiáteredhez. Tashina letette a bögrét. A férfit nézte. A nyitott ajtón át alkonyat lopakodott a szobába, árnyakat festve a bútorokra, Dakota vonásaira. Nehéz volt megállapítani az indián életkorát. Lehetett huszonhét éves is, harmincöt is. Mivel Tashina szédült, azon sem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy a fickó valójában háromszáz esztendős, csak valaki nemtörődömségből itt felejtette a hősi múltból: hadd kísértsen eleven lelkiismeretként. Dakota kibámult az ablakon, arcélét körülrajzolta a kinti fény. Kihangsúlyozta magas homlokát, mélyen ülő szemét, járomcsontját, erőteljes nyergű, nagy orrát, keskeny ajkát, markáns állát. Egy kószáló homályfolt megbújt a szája mellé bevésődött barázdában, túlárnyalva, eltúlozva annak mélységét. Egy másik folt meghúzta magát a kulcscsont gödrében. Tashina felkelt, elbotladozott az ajtóig. Ott megpihent egy percre, majd folytatta útját. Ledőlt az ágy tetejére. Forgott vele a szoba. Távolról érzékelte, mintha nem vele történne, hogy az indián takarót dobott a testére, azután sötét lett. Dakota nem aludt. Éjféltájt, a csillagszikrákat köpő ég alatt a csődör hátára pattant, és bejárta a környéket. Nyugtalanította a lány jelenléte, az átok, amit megjelenésével a fejére hozhatott. Mire szemléjét befejezte, megnyugodott. Magánya háborítatlannak ígérkezett – a szerzeményt leszámítva. Eltűnődött viselkedésén. Végül betudta a láznak, a megrázkódtatásnak azt a már-már együgyű közönyt, amivel a lány túltette magát az átélteken. Bármi volt is az, feledni látszott, mintha valóban jobban érdekelné mentőangyala, mint a háta mögött hagyott veszedelem. Mentőangyal!? Dakota csaknem felnevetett. Aztán mégsem tette. Visszafordította lovát, s meg sem állt a házig. Nem lépett be az épületbe, a nyitott ajtóban hallgatózott. A lány aludt. Álmait az indián nem irigyelte, hallván a fojtott nyöszörgést, hánykolódást, halk sikolyokat. Eldőlt nyári vackán, a függőágyban. A sercegő csillagokat bámulta, mígnem elparázslott a tudata. Bőre ébren maradt, mint valami érzékeny vevőrendszer. Környezete azonban egyszer sem riasztotta a röpke éjszakán. Reggel a csődör hátára lendült, és elvágtatott a folyóhoz, valamivel feljebb, mint ahol a lányt megtalálta. Itt a hegygerincről bukott alá a vadul rohanó víz, s egy sziklakatlan fogságába esve tavat alkotott, nyugtalan, rendhagyó tavat, erős sodrásút. Ha a fürdőző nem vigyázott, a víz átdobhatta a katlan peremén, lehajíthatta három méter magasból, öles sziklák között. Dakota tempózott, alámerült. A víz valósággal forrt, pezsgett, hidege átjárta a testét, felélénkítette. Valami lebegett a mélyben, ráhurkolódva egy fenékhez közeli sziklára. Teleszívta magát levegővel, és lebukott. Gyíkbőr utánzatú női táskát talált, a hosszú vállszíj tekeredett rá a mohos kőre, ezért nem bírt vele a víz lendülete. Kiszabadította a táskát, kikapaszkodott vele a partra. Leült egy fényben úszó kőre. Érezte, hogy a napfény leperzseli bőréről a vízcseppeket. Egy percig nézte a zsákmányt. Vívódott, belenyúljon-e a táskába, vagy inkább dobja vissza. Három év alatt kétszer hagyta el ezt a helyet. Legutóbb megfogadta: soha többé. Akkor fogyott el háromujjnyi abból a bizonyos whiskyből, amely nem egyéb, mint akaraterejének tesztje. Kinyitotta a négyszögletes táskát. Kifolyatta belőle a vizet, mielőtt belenézett volna. Kihúzta az ázott jogosítványt. A fényképen Tashina Radert látta, s erre a névre szólt az irat is. A pénztárcában némi aprót és egy hitelkártyát talált; fél pár fülbevalót, kézibilincset mintázót, aligha aranyból. A nők akár arra is képesek, hogy buditartályt lógassanak le a fülükről. Lelt egy rúzst, rózsaszínűt, gyöngyházfényben játszót. Autó- és lakáskulcsot. Külön tartóban néhány névjegyet. Öt egyformát, Tashina Rader nevével, foglalkozásaként ezt jelölve: táncosnő. Tehát táncosnő. A cuccait nézve nem a legmenőbbek közül való. Verítékszagú lokálok, huszadrangú társulatok áporodott légköre rémlett fel Dakotában. Kábítószer? Zsarolás? Miért ne? Őhölgysége behálózhatott valami nagykutyát, aztán megpróbálta megfejni. Az meg ráküldte a jobbik verőlegényeit. Ne képzelegj, Dakota. Ha már más holmijában turkálsz, akkor tedd ezt kellő tisztelettel.

Matthias Rader, magánnyomozó, állt a következő névjegyen. Ez az ürge lehet a férj is, de lehet apa, nagybácsi, esetleg névrokon. Akárki volt is, kenyérkereső foglalkozása cseppet sem tetszett Dakotának. Talált még néhány névkártyát, ügynökökét, lokáltulajdonosokét. Eszerint nem sokat tévedett a lány megítélésében. Megpróbált visszaemlékezni Tashina alakjára. Ami azt illeti, ez nem is esett nehezére. Az alakjától nyugodtan lehetett táncosnő; vékony és izmos volt, nem túl magas. Talán ezért nem lett belőle balerina. Manapság a telt formák divatoznak. Igen, a telt idomú, kettő tíz magas lányok. Élt egy ilyen adottságú nő a tíz mérföldnyire lévő faluban. Élt és – hála az égnek – szolgáltatott. Dakota elhatározta, hogy hamarosan újra felkeresi. Lett volna mitől begolyóznia, ezért azt már régen eltökélte, hogy nőhiánnyal nem súlyosbítja a helyzetét. Ezen az isten sarka mögötti helyen a telivér tarifája sem volt túl borsos. Visszatért a táskára. Talált néhány kenőccsé ázott papír zsebkendőt, két levél rágógumit, egy összetapadt oldalú levelet. Nem volt szép dolog, de talán rútságában vonzotta: elolvasta. A fogalmazvány közönséges házilevélnek bizonyult. Az ilyen pont olyan gyakori és kellemetlen, mint a házilégy néven ismert fajzat. Bolti levélpapírra íródott, és mi tagadás, szívfacsaró volt. Szerzője könnyes búcsút vett Tashinától, egyetlen, örök, nagy szerelmétől, de hát – ilyen a szelavi, írta – meg kellett tennie, hiszen főszerepet kapott egy filmben, s ettől kezdve dédelgetett házassági tervük bőven kimerítené a mèsalliancefogalmát. A papiros bal felső csücskén ledöfött szív bíborlott, dőlt belőle a vér. A fickó, nevezett Rich, mint kiviláglott, nem csekély mérvű francia műveltség birtokosa, megalapozottan előrelátó módon, könnyálló tintával jegyezte le a búcsúzkodó sorokat. Dakota e futó ismeretség alapján undorítónak találta a pasast. De nem az ő dolga volt, s erre késedelem nélkül figyelmeztette magát. Becsukta a táskát, megcsodálta a vállszíjra erősített sárgaréz kulcsocskát, mely nyilván a zárhoz szolgált, s nem volt komolyabb darab, mint a nyolcesztendős lányok emlékkönyvéhez illők. Belepróbálta a zárba. Mindhiába. Berozsdált talán? Hagyta a fenébe. Csak fél percig tépelődött, mit tegyen. Azután természetesen úgy döntött, hogy visszaszolgáltatja a táskát a jogos tulajdonosnak. Úgy ment a lovához, mint még soha: női retiküllel a vállán. A csődör megállta röhögés nélkül. Dakota hirtelen ötlettől vezérelve fölfelé tartott. A hegygerincen túl az ösvényre vezette a lovat. Figyelte az utat szegélyező növényeket. Néhol észrevette a csalhatatlan jeleket: a futó lány le-letért az útról, beszaladt a sűrűbe, ágakat tördelve, embermagas gyomokat letaposva csörtetett előre. De vajon ki elől rohant, hiszen az ő cipője lenyomatán kívül más nem látszott?! Az indián kíváncsian hajszolta a lovat. Végre, közel a csekély forgalmú autóúthoz, felfedezte egy kocsi keréknyomait. Olajcseppeket a puha, homokká porladt földön. Töltényhüvelyt. Előbb csak egyet, azután talált még néhányat buzgalma jutalmaként. A pisztolyt, amelyből kiröpítették őket, Parabellumnak tippelte. Verítékes lett a háta, a jeges cseppek a gerince árkában csurrantak lefelé, olyan érzést keltve, mintha késpengével karmolnák a vékony bőrt a csigolyái fölött. Megállt, figyelt. Béke volt. Megpróbálta összeilleszteni a jeleket. A kocsi lefékezett. A lányt kiráncigálták belőle. Két férfi. Egyikük az első ülésről szállt ki. Meglökték Tashinát. Talán ráparancsoltak, hogy fusson. A lány megtette. Utánadurrantottak. A lány felbukott, néhány méteren gurult a magas fűben. Igen. Itt a gödör, egykor vályogvetők dolgoztak benne, kiváló agyagot rejt a föld. Tashina belehemperedett a gödörbe. Megkapaszkodott. Rettegett. Körmével kivájta a kemény agyagot. Hallotta talán, hogy a mesterlövész utánaeredt. És amikor a fickó belehajolt a gödörbe, az életéért reszkető lány felkapott egy husángot, amely éppen ott kellette magát, és orrba gyűrte a fickót. Dakota megkapargatta a megszáradt vérnyomokat. A pasas nem vesztette el az eszméletét. Összecsapott a lánnyal. Egy marék haj, szalmasárga. Ez csak a mesterlövészé lehet. Tashina harcolt, akár egy bengáli tigris. Valahogy úrrá lett a helyzeten, és újra futásnak eredt. Alighanem további golyók siettek a nyomába. Megint gurult pár métert. Üldözője megtorpanhatott a gödör szélén, és elkövette azt a hibát, hogy lemászott társához. Talán azt hitte, eltalálta a lányt, és teljesen ráér gyolcsot tenni a haverja összekarmolt végtagjaira. Az is lehet, hogy valamelyik gazda erre hajtott, és megzavarta a kedélyes hajtóvadászatot. A lényeg az, hogy a gödörtől a két férfi nyomai visszafelé vezetnek a kocsihoz. Tashina tovább futott. Rémeket látott. Saját lihegését az üldözőiével azonosította. Rájött, hogy könnyen olvasható nyomokat hagy maga után. Amikor rábukkant a folyóra, belegázolt. Azután belezuhant a katlanba. Csak ekkor ejtette el a táskáját. Jézus, a nők még az akasztófa alatt is a retikült szorongatják?! Elveszthette az eszméletét. A víz felkapta, és átlódította a katlan oldalán. A mázlival kéz a kézben zuhant, nem verődött oda a sziklákhoz, nem zúzta össze magát a fenéken. Dakota észrevette a folyó fölé hajoló fa oldalán a letört ág sebét. Tisztára Jane ez a nő, hacsak nem Tarzan személyesen. Fenét volt ájult. A kellő pillanatban észbe kapott, olyannyira, hogy röptében elkapta a katlan mellett terpeszkedő ágat, amely, ha nem is tartotta meg, de miközben lehasadt az anyafáról, lefékezte a repülés lendületét. Tashina tehát nem féltéglaként ért a vízre, hanem mintegy liánon lengedezve. Ezért nem jött ki a feje a bal térdén. Az ág kettétört, egyik darabját elsodorta a víz, a másikkal Tashina eltutajozott egy darabon. Amikor úgy vélte, megáll a saját lábán, eldobta a husángot. Nem kellett volna, menten megtapasztalta a sodrás erejét. Innen kezdve

azonban már elhagyta a lélekjelenléte. Sodortatta magát, bukdácsolt, néhányszor többé-kevésbé belefúlt a folyóba, majd ügy döntött, lesz, ami lesz, partra száll és elájul. Így lőn. Dakota, vállán a hamis gyíkbőrből kreált retiküllel, hazalovagolt.

Idilli kép fogadta. Tashina az ajtóban állt, teljes harciasságában, amit csak fokozott, hogy az ő jó öreg, sokat megért Ruger puskáját szorongatta. Dakota megfogadta: ezentúl jóval elővigyázatosabb lesz. Mielőtt kitalálhatta volna, hogyan oltalmazza meg az életét, a lány rákiáltott: – Vigyázzon! Medve! Az indián nagyító nélkül is kiválóan látta a medvét, de nem izgatta fel magát miatta. A Ruger látványa jobban aggasztotta. Leugrott a csődör hátáról. A következő pillanatban a lány mellett termett, és kicsavarta a kezéből a puskát. – Ne nyúlj a máséhoz, babám. Ha nem tudnád, ez egy lőfegyver. Ölni lehet vele. – Láttam már ilyet, van otthon televízióm. – Remek. Jól vagy? Haza tudsz menni? – Még mindig ott áll a medve – felelte fogvacogva a lány. Teljesen igazat mondott. A háztól néhány méternyire szépen fejlett fekete medve álldogált, egyik mancsában frissen leszakított zöld ágat tartva, azt szopogatva. – Ott áll, és balkezes. Látod, babám? Nevezd magad szerencsésnek, amiért nem lőttél rá. A haverom. Tashina hangot váltott. Egyik pillanatról a másikra túltette magát a katasztrófán. Elmosolyodott. – Megsimogathatom? – Nem ajánlom. Ez a mackó nem Maci Laci. – Dakota bement a házba, majd kisvártatva kisebb lavórral indult a gallyat szopogató medve felé. Letette elé a tálat. Az ág messzire repült. A termetes mackó rávetette magát a tejre. Az indián otthagyta. Visszatért a lány mellé. Tashina hüledezni látszott. – Ez csodálatos. Hogyan szelídítette meg? – kérdezte. – Hoztam neked valamit – felelte Dakota. Felmutatta a táskát. Tashina elkerekedett szemmel bámult rá. – Maga varázsló? – És most, babám, megreggelizünk, azután búcsút veszünk egymástól. A lány követte a konyhába, figyelte a mozdulatait. Az indián kenyeret szelt, vajat és sajtot tett az asztalra, tejet töltött a bögrékbe, majd kilépett a kertbe, leszakított néhány szem paradicsomot és paprikát, s lemosta a gyéren csordogáló forrás ezüst vizében. Azután szótlanul falatozott, látszólag semmi egyébbel nem törődve. – Nincs itt rádió? – sóhajtott Tashina. – Se tévé. Továbbá újságot se keress, babám. – Dakota a lányra pillantott. Észrevette, hogy Tashina megmosta a haját. A nedves tincsek karikába tekeredtek a halántéka és füle körül. Jobb híján ugyanazt az elszürkült pólót és hasadozott farmernadrágot viselte, amelyben felbukkant. – Tudja, milyen a modora? Mint egy szabadságos katonáé valami ostoba akciófilmben – mondta. Nem szeletelte fel a paradicsomot. Fogát belemélyesztette a gyümölcs vörös húsába. Amikor megérezte az ízét, a frissen szedett paradicsom jellegzetes, fűszeres zamatát, lehunyta a szemét az élvezettől. Az indián tovább nézte. Vállig érő fekete haj, mely szabályos loknikba pöndörödik. Tízmillió nő közül valamennyi ilyenről álmodik, de legfeljebb csak egyet ajándékoz meg ezzel a jószerencse. A kinyúlt rugóhoz hasonlatos tincsek alatt magas homlok, keskeny, koromsötét szemöldök, amely az orrnyereg fölött tovább keskenyedve egymásba fut. Ez a szemöldök komoly kifejezést kölcsönöz a hosszú, vékony arcnak. A szempár halványkék, szinte már áttetsző. Az ember nézi, és olyan érzése támad, hogy belelát mögötte a lány fejébe. Zavaró szempár. Túl világos, mint a déli égbolt, amelyet az izzó Nap, akár a vámpír: kiszív, megfoszt a színétől. Minél több fény éri a szemet, a pupilla annál kisebbre zsugorodik, mígnem valósággal eltűnik. Ekkor a halvány kékség ezüstbe játszik, csillámlani kezd. Az orr apró, széles cimpájú, kissé lapos. A száj azonban szép. A felső ajak a középvonal felé haladva felfut, majd meredeken zuhan a találkozásnál; pompásan kecses, mint egy légies viadukt. Az alsó ajak egyenletesen telt, az áll keskeny, kissé hegyes, a nyak hosszú. Dakota kinézett a nyitott ajtón. A mackó kiürítette a tálat, megfordította, megvizsgálta az alját, majd eltávozott. A csődör rá sem hederítve fel-alá trappolt a fák alatt. Néha meglegyezte magát a farkával. A Ruger az ablak melletti szögön függött. Az indián elkomorult. Eszébe jutott a lány megjegyzése a szabadságos katona modorról. Megtörölte a kését a kenyér héjában, majd visszalökte az övén lógó tokba. Tashina lehunyt szemmel kortyolta a tejet. Azután letette a bögrét, és hegyes nyelvével körbenyalta ajkait. – Pompás ital – mondta. – Még sosem ittam ehhez foghatót. – És most... – kezdte Dakota, a széket hátralökve. A lány fürgébb volt nála. Felpattant, a férfi mellett termett. Megérintette a kezét. – Ne. Kérem, ne. Hadd maradjak még. Csak holnapig. Nagyon szépen kérem. Megfizetem. Persze nem most, de majd elküldöm a pénzt. Nagyon jó szerződést írtam alá, felveszem az előleget, és... – Tashina elsírta magát. Nagyot nyelt, hátha megszabadulhatna a könnyeitől, közben megpróbált esdeklően a férfi szemébe nézni. Szélsebesen követték egymást a fejében a gondolatok; a füstbe ment szerződéstől eljutott annak okáig, majd átugrotta a kellemetlen emlékeket, s visszatoppant a mostba, a hegyi táj biztonságába, időtlenségébe. Dakota nem nézett rá. Nem felelt, mert nem akarta újra hallani a szabadságos katona modorra vonatkozó megjegyzést, mely mélyen a bőre alá fúródott, telitalálatnak bizonyult. Odalépett a Rugerhez, és kiürítette a tárat. Azután kisietett az ajtón, és nekifutásból felpattant a csődör hátára. A következő pillanatban eltűnt a fák mögött.

A szamár és csikaja a füvet harapdálta. Ráérősen, mindenkit lefitymáló méltósággal mozogtak. Tudomásul vették Dakota megjelenését, de tovább nem törődtek vele. Az anyaszamár rábukkant egy különlegesen ízletes bogáncsbokorra, és rágcsálni kezdte. A csikó körülötte sertepertélt, s amikor elunta magát, ugrándozással próbálta magára vonni a figyelmet. Dakota elnyúlt a fűben. Feje alá tette a karját, résnyire húzta a szemét, és a magasba bámult. Az állatok a közelében legelésztek, a szamárcsikó néhányszor átugrott fölötte, majd beleszimatolt a fülébe, s halk horkantással odébbszökellt. Egy perc múlva megint visszakíváncsiskodott, bársonyos orrát a férfi arcához dugta, s leharapott egy fűszálat a feje mellett. Az indián felkönyökölt, hallgatta a környezetét. A soha el nem múló természet a halhatatlanság érzetét árasztotta, fütyülve az időre, zölden harsogva, virágillatot lengetve; átfolyt a férfin, magához lényegítette, kioldotta belőle a feszültséget. Nehéz volt elképzelni, bár olykor muszáj volt rágondolni: nem túl messze őrjöng a század, a huszadik, minden századok leggyilkosabbja, talán maga a Végzet. Amely, akár valami világnagy medúza, mint valami terjedelmes, takonyállagú élősködő, ráterjed mindenre, felfalja a Földet, beborítja és megfojtja. Dakota tartott tőle, hogy hangulata tovább hullámzik, hiszen már a békesség is kiváltja belőle a dühöt. Füttyentett a lovának, a hátára pattant, és körülhajszolta a réten, bezavarta a fák közé, felkergette a hegyre. Azután, nem túl messze a háztól, parányi tisztáson a fűbe ugrott, elküldte a csődört, s tornázni kezdett. Halkan számolta a fekvőtámaszokat, előbb két kézzel nyomta ki magát, majd a baljára nehezedve, s amikor egész testét benyálkásította a veríték, ujjhegyre váltott. Nem gondolt a kimerültségre, megfontoltan szívta be és fújta ki a levegőt, olyan hangokat hallatva, akár egy teaforraló. De így is látott és hallott. Amikor úgy érezte, leszakad a karja, felnyúlt egy ághoz, ráfonta ujjait, és százszor felhúzta magát. Száz, ez volt a bűvös szám minden gyakorlatnál, később is, amikor a lábizmaira kerített sort. Látta a közelben bóklászó lovat, füle állásából vette észre először, hogy nincs egyedül. De nem csak a csődör figyelmeztette, maga is meghallotta a neszezést, felfigyelt a közeledőre. Nem zavartatta magát. Folytatta az edzést, mindaddig, mígnem izmai teljesen elkocsonyásodtak, testének váza összeomlással fenyegetett. Ekkor néhány levezető gyakorlat közepette megvárta, míg bőre valamelyest lehűl, majd a folyó hideg vizébe vetette magát. Észrevétlenül szállt partra, a cserjék védelmében megkerülte a vadrózsabokor mögött hasaló leselkedőt, és nesztelenül hátba támadta. A lány hátracsavart karral feküdt a hasán, fejét az avarra szorítva, kényszerből. Sejtelme sem volt, ki lepte meg. Ki préseli a földhöz, mi történik majd a következő pillanatban. Dakota ellökte, felkelt mellőle. – Ilyet ne játssz, babám. Bele lehet halni. Tashina felült. Az indián láttán megkönnyebbült. Csuklóját masszírozva elmosolyodott. Széles metszőfogait a hegyes szemfogak uralták kétfelől, kissé eléjük fordulva. Nyilvánvaló, hogy kislány korában határozottan megtagadta a fogszabályozó viselését. Dakota, látva a lány temperamentumát, könnyen el tudta képzelni, hogy a kölyök Tashina puskával állt ellen a fogorvosnak. S bár ez a fogsor egyébként tökéletesen ép és fehér, mi több, a maga rendhagyó módján még izgató is, a táncoslányok felvételi vizsgáján aligha jelentett előnyt. Sőt feltehetően kifejezetten hátrányos volt a többi, szikrázó mosolyú, hibátlan fogállású lánnyal szemben. Ezen a pályán teljesen kötelező az idült mosolygás. Akkor is, ha a szám végén már jártányi ereje sincs az embernek. Talán még akkor is, amikor az utolsó lehelet röppen ki a testből. – Nem akartam zavarni, azért bújtam el – magyarázkodott Tashina. – Esküszöm, nem leszek a terhére. Csak arra kérem, hogy tűrjön meg maga mellett. Féltem egyedül a házban. Megláttam a lovat, idejöttem. Végignéztem, mit csinál. A tizedétől elpusztultam volna. Kicsoda maga? Bocsánat, nem kérdezek. Észrevettem, hogy úgysem válaszol. Hadd beszéljek magához. Hadd kövessem. Nem fogom zavarni. A fogaimat nézi? – Tashina vállat vont. – Hát, nem szépek. Az első helyemen azt mondta a főnök, hogy csináltassam meg: ha lecsiszoltatom ezt a két ferdét, és koronát tetetek rá, akár az első sorban is táncolhatok. Előleget is kaptam, hogy elmehessek a fogorvoshoz. De a pénz csak arra futotta, hogy kifizessem a lakbért, és a fűszerest. A maradékból üvegszálas harisnyát vettem. Jó vétel volt. – A lány felnevetett, ügyelve rá, hogy ajkai ne fedjék fel a fogait. – Az első hirtelen mozdulatra eltört. A harisnya. Nem értem, rém drága holmi, viszont nem fut rajta a szem, hanem rögtön öklömnyi, sőt, emberfejnyi lyukak tudnak rajta keletkezni. Nem kell hozzá más, csak megmozdul benne az ember, és kész. Dakota fűszálat rágcsált. Nem jött izgalomba a beszédtémától. Az üvegszálas harisnya és a vele kapcsolatos tudnivalók valahogy nem szerepeltek érdeklődése homlokterében. De erről nem tehetett. A lány folytatta: – Amikor apám megtudta, mi a pálya, felkínált egy komolyabb összeget, mondván: príma melóhoz jutott, dől hozzá a pénz. Még fogdokit is ajánlott. Komolyan. Kicsit be volt állítva, mint rendesen, de ez jól állt neki. Olyan hapsi volt, aki nem részegedik le az italtól, hanem fene jó kedve kerekedik. Azt mondta: ez a fogorvos olyan szinten van, majd meglátod, ha felkeresed, hogy a fenekedben turkál, nincs-e aranyered. És jót nevetett. Nem mondom, nem csábított a doki. Meg a fogamat is sajnáltam. Engem egyáltalán nem zavar ez a két

ferde szemfog. Baj? Hát persze hogy maradtam a hátsó sorban. Két hónapig ott lengettem a lábamat, aztán felmondtam, mert a főnök kitalált egy vetkőzőszámot. Nagyon nehéz elhelyezkedni ezen a pályán. Főleg, ha az embernek elvei vannak, és nem hajlandó a saját színvonala alá süllyedni. Márpedig én nem akartam vetkőzni. Nincs jelentősége, különben. Általában minden férfi kurvának tartja a táncosnőket. Vallja be, maga is. Dakota nem felelt. Elfogyasztotta a fűszálat. Másikat szakított. Hónapok óta nem hallott emberi szót. Azon töprengett, mikor volt elégedettebb. A lány megjelenésével felbukkantak emlékei is, mintha valamiféle vírusok lennének, melyeket Tashina a bőrén hurcolt be a házba. – Nem felel. Olvastam ilyenféle pacákokról. Annyiban különböznek a remetéktől, hogy faragatlanok, ha mégis megszólalnak. Nem akarom megbántani, csak hangosan gondolkozom. Szeretném tudni, miről hallgat. – Most veszem fontolóra, hogy mégsem kell a papagáj. – Milyen papagáj? – A szomszédom felajánlott egy papagájt. – Nincs is szomszédja. – De van. Hatmérföldnyire lakik. – Mi szól a madár ellen? – Beszél. Az szól ellene. Tashina nem bántódott meg. Dakotában meghorgasodott a gyanú: a lány talán nem is olyan felületes és butácska, mint mutatja, inkább arról lehet szó, hogy egyszerűen csak használja őt, mégpedig önző módon: ő a médium, akinek kibeszélheti magából a feszültséget. – Szépen kérem, meséljen a mackóról. Hogyan szelídítette meg? Az ilyesmi mindig is izgatta a városlakó embereket. Biztos nagyon szép és megható történet. – Az – bólintott Dakota. – Megöltem az anyját. Tashina a fogai közt szívta be a levegőt. Elkerekedett a szeme, mondani akart valamit, de meggondolta magát. Ledőlt a fűre, arcát a földhöz simította. Az indián észrevette, hogy sír. Lenyelte a fűszálat, hasra fordult, a könyökére támaszkodott. – Mi van, babám? Máris menni akarsz? – kérdezte. – Hogy tudja ilyen ridegen kiejteni: megöltem?! Egyáltalán nem értem az ölést. Ami magának teljesen mindegy. Mindegy, hogy valakinek az anyját vagy az apját gyilkolja meg?! – Tashina reszketett. Dakota felsóhajtott. – Amikor idejöttem, alig ismertem a környéket. Nekiálltam, hogy bejárjam. Egyszer csak hipp-hopp!, megtámadott a medve. Hidd el, babám, teljesen sokkos lettem, amikor az a tíz méter magas, villogó fogú, méteres karmú bestia nekem rontott. Lelőttem. Azzal a puskával, amivel reggel hadonásztál. – Az egész maci nem több, mint egy hetven, ha két lábra áll. – Próbáld fel, babám. Amikor a medve kimúlt, előjött a bozótból egy bocs. Szörnyű cirkuszt rendezett az anyja teteme fölött. Megsajnáltam. Hazavittem, etettem, velem aludt a házban. Amikor éjjelente az ágyamba bújt, sejtettem, hogy ez így nem mehet tovább. Kilakoltattam, ritkítottam az etetéseket. Nem ment el tőlem, az istállóban vackolta el magát télire. A következő nyáron már önállóbb lett, tartózkodóbb modort vett fel, de nem szakítottunk végleg. Naponta meglátogat, megkínáltatja magát valamivel. Párszor becsörtetett a kertembe, és lezabálta a málnát, de néhány seggbe rúgás árán megtanulta, hol van az én territóriumom határa. – Megengedi, hogy seggbe rúgja? – Nem örül neki. Vicsorít, felém kapdos, de ez nem komoly, hiszen nagybátyjának vagy valami affélének tekint. Telente ott horkol a istállóban. Elkerítettem neki egy részt, ahol teljes sötétségben lehet. Ha olykor-olykor felébred, kicammog, enni kér. Baromi lusta fickó. Télen tíz lépésnél többet nem hajlandó megtenni a kajáért. – Elfelejtette, hogy maga ölte meg az anyját? – Nem én öltem meg, hanem a Ruger. Így maradt meg a fejében, azt hiszem. Ha a puskát meglátja, hisztis lesz. Érted már, hogy reggel miért nem volt olyan bájos, mint Maci Laci? Tashina álla, szája reszketett, szemhéja felduzzadt. Lassan felkelt az indián mellől, és elsétált a partra. Ruhástól gázolt bele a vad folyású vízbe. Dakota nem mozdult a helyéről. Van, aki forrón, van, aki ruhában szereti, méghozzá notóriusan, ami az utóbbit illeti. Negyedóra múlva a lány visszatért. Leheveredett a napra. A vizes póló a bőrére tapadt, semmit sem rejtett el melle formájából, még azt sem, hogy fázik. A harisnya módra szűk farmer, amelynek viselése minden lehetett, csak kényelmes nem, hasonló intenzitással tapadt a testére. Dakotának eszébe jutott, amit a bocsról mesélt. Igen, határozottan elérkezett az a pillanat, s ezúttal eme teremtménnyel kapcsolatban, amelyben megsejtette: nem mehet ez így tovább. Eltökélte, hogy még ezen az éjszakán felkeresi a falubeli telivér hölgyet, és igénybe veszi szolgáltatásait. Füttyentett a lovának. A csődör hozzá trappolt. Tashina felült a fűben. Szemhéja, talán a hideg fürdőnek köszönhetően, lelohadt. Felhagyott a reszketéssel. Mármár nyugodtnak látszott, leszámítva azt az aggódást, amelyet a távozni készülő férfi keltett a lelkében. – Vigyen magával – kérte. Az indián vállat vont, majd mutatta: üljön fel a lóra. Nem izgatta, hogy a lányt esetleg zavarba hozhatja a nyereg és a kengyel hiánya.

Csakhogy Tashina nem panaszkodott. Megfogta a szárat, a ló nyakára támaszkodott, és a magasba lendült. Kissé túlszámított ugrása a fekete csődör másik oldalán ért véget. Nem szándékosan röppent át Romo fölött; erre vallott a nyekkenés, amellyel földet fogott. Dakota lehajolt, átnézett a ló hasa alatt. Nyomasztó látványban volt része. Tashina eltorzult arccal térdelt a fűben. Láthatóan nehezére esett talpra állni. – Babám, szólhattál volna, hogy eleddig nem volt dolgod lóval. Nem ám csak úgy nekimenni, mint nimfomán a vibrátornak! Na, mi lesz? – Azt hiszem, mostanában nem tudok ráállni a gerincemre. – A talpadra állj, babám. – Dakota vigyorgott. Tashina bemászott a ló alá, s amikor átért a túloldalra, rámeredt az indiánra. Először látta a férfi szögletes fogait: mégsem mondott érte köszönetet. – Na lám, azt hittem, nem tud mosolyogni. Gondoltam, ezen a vidéken direkte oltanak derű és báj ellen. Nem is tévedtem. Ha huzamosabb ideig itt maradok, nyilván én is megkapom a vakcinát. – De nem maradsz itt. Ez a csekélység elkerülte a figyelmedet, babám. – Oké – felelte a lány, békülékenyen széttárva a karjait, továbbra is térdeplő helyzetben. Úgy festett, mint egy viszonylag jobb arcú prédikátor az eksztázis perceiben, midőn úgy véli, megpillantotta Istent. Dakota talpra segítette. Megmutatta, hogyan kell felülni a lóra, bár közben hangot adott annak a véleményének, hogy határozottan nagyobb kunszt átugrani fölötte, és ő nem is tagadhatja le: irigységgel határos elismerést váltott ki belőle Tashina produkciója. A lány nem vette a szívére az élcelődést. Dakota valamelyes hökkenettel látta, hogy mutasson bármit, Tashina utánacsinálja, s ha nem sikerül elsőre, másodjára, nekifut újra meg újra. Romo azonban nem mutatott példát türelmességből. Egy idő után határozottan elege lett abból, hogy a kísérleti állat szerepét szánták neki. Amikor Tashina már majdnem bizton ült a hátán, két lábra emelkedett, és megszabadult terhétől. A lány egy bodzabokorban landolt. Bogyóit érett állapotban találta, azok készséggel fel is fakadtak és ráfolyatták bő nedvüket. Földszürke pólója és rongyos farmernadrágja olybá festett ettől, mintha sötétlila vér ömlött volna a sebeiből. Tashina végignézett magán, és elkeseredett. Letépett egy fürtre való termést, és bemázolta vele a leplezetlenül kárörvendező Dakota arcát. – Snassz indián a festetlen indián! A férfi nem tiltakozott. Tashina döbbent rá, hogy mit tesz. Eldobta a bogyófüzért. Együtt siettek a vízhez. Mire kilábaltak a folyóból, és megszárítkoztak, Romo is előkerült. Folytatták. A lecke néhány óra múlva megtermette gyümölcsét. Tashina biztosan ült a csődör hátán, s a vágtába beleízlelve olyannyira lerészegedett tőle, hogy alig akarta abbahagyni. Romo sem bánta a testmozgást. Dakota unta meg hamarabb. – Romo – mondta. A csődör megtorpant a neve hallatán, majd a gazdájához lépkedett. Az indián fellendült Tashina mögé. Megfogta a szárat a lány keze fölött. – Gyorsan belejöttél – közölte, s ezt alighanem komolyan dicséretnek szánta. – Ritmusérzék kell hozzá – vont vállat Tashina. Az indián mosolygott az orra alatt. Amikor a házhoz érve a lány leugrott a földre, és menten leesett a lábáról, a férfi megjegyezte: – Meg fenék. – Mi az ördög van velem? – töprengett Tashina a fűben. – Létezik vírus, amelyik ilyen hirtelenséggel leverhetett a lábamról?! – Romo – hangzott a válasz. Azután Dakota nem foglalkozott udvariaskodással. Sorsára hagyta a remegő lábú lányt, kihozta a házból a szájharmonikát, és összeforrt vele. Tashina talpra kecmergett. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha alsó végtagjai kocsonyából lennének, esetleg mindig szétfutni kész higanyból. Nem volt ura a járásának. Matrózléptekkel az indiánhoz vánszorgott, és letelepedett mellé. – Milyen lehet tevegelni? – töprengett. Azután rabul ejtette a harmonikaszó. A zokogó, jajgató futamok csalhatatlanul a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot idézték fel. Dakota A halál dalá-t játszotta. Tenyerébe rejtette a hangszert, tekintete a távolba fúródott, szűkrésű, sötét szemében különös kifejezés tükröződött. Ritkán vette elő a szájharmonikát. A síró hangok nemcsak gyönyörködtették, de mindannyiszor fel is zaklatták. Napokba tellett, míg elcsitította a lelkében támasztott vihart, de – akár az alkoholista, aki tudja: minél többet iszik, annál biztosabb, hogy idővel bokáig fog érni a mája, és mégis... – nem tudott lemondani a zene kábulatáról. Akár a lovaglás, a zene is kitágította előtte a világot, könnyűvé tette, mondhatni, szabaddá, azzal az elmaradhatatlan következménnyel, hogy utána sokkal komorabbá vált minden. Az indián játszott, s ezalatt a lány birtokába vette a konyhát. Főzés közben eltökélte: bármilyen nehezére esik is, tovább nyel a fickótól, aki még mindig a kisebbik rossz a rá leskelődő katasztrófalehetőségek között. Ami azonban kétségkívül jó volt: a környezet. Tashina először szakadt ki a városból, ha nem is önszántából, s különös varázslat esett meg vele: elbűvölte a szabad levegő, a végtelenné tágult világ és idő. Először vette észre egyenként a fákat, felfedezte, mennyire

különböznek egymástól, más árnyalatú zöld minden levél, másként kérges minden egyes törzs, s miközben bizonyos virágok szirmot terítenek, más növények már a terméseiket érlelik. Nem egyformák a vizek, de a föld sem azonos. Más ízű és illatú a levegő; itt ízes a tej és a paradicsom. Élnek a színek. A városban minden fakó, ha nem szürke. A tej és a gyümölcs vízízű... Víz?! Hiszen a forrásnak, amelynél reggel a haját mosta, csodálatos zamata volt – a haja is fényes lett tőle. Lehet, hogy eltúlozza. A rajongás túloz. Sebaj. Ez a halk, szelíd elevenség tetszett neki. Egész nap rá sem pillantott az órájára. Nem számít, mennyi az idő. Itt nem kell rohanni. S ha jól meggondolja, hogy eddig miért rohant naphosszat, miért feslette az idegeit!? Minek?! – kérdezte most. A legfőbb ok azonban az volt, hogy ha visszamenne, csak arra tudna gondolni, miként került el onnan. Még egyszer (s ha csak egyszer...) végigélné azokat a hátborzongató órákat, melyeket minél hamarabb és minél tökéletesebben ki akart törölni az emlékezetéből. Az évek során rájött, hogyan szabadulhat meg a legegyszerűbben a problémáitól: ha valami sérelem vagy baj éri, a fájdalmat félre kell tenni néhány napra, akár az esti lapot, olvasatlan. S mire egy hét múlva odanéz, másként látja már, miként a múlt heti újság hírei és szenzációi is elavulnak pár óra alatt. Szinte magától kikristályosodik minden. Így tette túl magát Richen, így kell megszabadulnia a kísértettől: a gyakran visszatérő képtől, amely a szeme láttára meggyilkolt apját vetíti elé. S ha túl lesz rajta, eldöntheti, mit tegyen. De nem lesz túl rajta. Más lerázni egy megkopott fényű kapcsolat emlékét, s megint más helyre tenni egy gyilkosságot. Egyáltalán van helye? Nincs a lelkében olyan szőnyeg, amelynek felcsippenthetné a sarkát, hogy ezt alásöpörje. Az a két fickó vajon feladja-e? Nem tehetik, hiszen látta őket, ott volt, amikor az apját vallatták, meggyilkolták, s ő talán még azt is sejti (ha nem tudja), hogy miért. Nos, mindehhez képest a lökött indián kész floridai gyógyüdülés. „Babám.” Itt él a pasas egy medvével, egy lóval, a hatmérföldnyire lakó szomszédjával, aki legalább olyan morózus lehet, mint ő, hát nem csoda, hogy a bogarak ellepték a fejét, és azt zümmögik: ölts bőrruhát, húzz mokaszint, köpj a padlóra, hajuknál fogva rángasd a nőket – és szabad leszel, testvérem. Lehet, hogy te szabadnak érzed magad, Dakota; én különösnek látlak. Időközben az indián kimerítette a repertoárját. Letette a szájharmonikát, és mivel a neszekből pontosan tudta, mit művel a konyhában a lány, a főzés gondjától megszabadulva a kertjébe ment, amelyben nem virágokat, hanem zöldséget és gyümölcsöt nevelt. Ősei általában nem foglalkoztak földműveléssel, de őt ez cseppet sem befolyásolta. Semmi kedve nem volt bölényre vadászni, bogyókat gyűjteni, télen-nyáron hurcolkodni egyik lakóhelyről a másikra. Amikor idejött, és bőrruhát öltött, nem az vezérelte, hogy visszatérjen a hősi múlthoz, amelyről jóformán semmit sem tudott. Egyszerűen csak békét akart kötni önmagával. Nos, ez mind ez ideig nem sikerült. Ehhez legalábbis halántéklebeny-műtétre lett volna szüksége – ha így hívják azt a beavatkozást, melynek következtében üdítően elhülyül a kedves páciens. Míg mindezt végiggondolta a tűző nappal a nyakában, kicserélte a gazdagon termő paradicsomtövek alatt rogyadozó karókat, gyomokat tépkedett ki. Hiába tartotta a fején a széles karimájú kalapot, verítékezett a homloka, tarkója. Sós izzadságtól nyirkos háta rajokban vonzotta a vérszopókat. Beállította az öntözőrendszert, hogy alkonyatkor, ha a forróság enyhül valamelyest, egyetlen mozdulattal a kert végében álló sziklafalból fakadó forráshoz tudja csatlakoztatni, tikkadt paprikái és a többi zöldség legnagyobb örömére. – Dakota – hallotta a lány fátyolosan rekedt hangját, mely arra vallott, hogy őhölgysége dohányzik, iszik és időnként (esetleg) ordibál, mint egy markotányosnő. – Jöjjön ebédelni. Lemosakodott a forrás jéghideg vizében. Ezúttal is, mint bármikor máskor, a víz érintésétől lehűlt égő háta, elmúlt a kínos viszketés, amivel a bögölyök, a parányi drakulák ajándékozták meg. Belépett a házba, és elmerengett, honnan szedett a lány asztalterítőt. Vázát a frissen levágott virágoknak. Hogyan varázsolt hangulatot a konyhába? Hát úgy, adta meg a kézenfekvő feleletet, hogy megkímélt a házimunkától. Ez már önmagában is elegendő a kicsattanó boldogsághoz. Letelepedett a helyére, kivette a poharába tűzött, ízlésesen összehajtogatott szalvétát, mert ezt azért már túlzottnak találta, és Tashinának szegezte a kérdést. – Mondd csak, babám, hogy bírod ki szesz meg spangli nélkül? Azt nem is kérdezem, narkós vagy-e?! – Rossz nyomot fogott, rézbőrű testvérem – nevetett a lány. – Nem dohányzom, és legfeljebb csak néhanap nyelek le néhány korty sört. Drogot csak egyszer próbáltam, de akkor két napig egyfolytában vihogtam, mint a hiéna, s éppen akkor, amikor anyai nagyanyám haldoklott. Hozzátartozóim azt hitték, becsavarodtam, hiszen rajongtam a nagymamáért. Apám azzal fenyegetőzött, hogy aláírásgyűjtést fog szervezni, követelve: vizsgálják felül az elmeállapotomat. – Mert olyan a hangod, mint egy markotányosnőnek, babám. – Pár évig énekeltem, vad, bömbölős dalokat. Ki is durrant a torkom. – Apád nagy Humor Harold lehet. Miért nem őt boldogítod? Tashina a szájába vett egy kanálnyi forró levest. Könnyek futották el a szemét. Szomorúan elmosolyodott. – Remek hapsi. Egyszer írt egy bűnügyi történetet valami ócska lapnak, de a főszerkesztő visszaküldte. Erre ő feltárcsázta az ipsét, és megkérdezte, mi az ábra. „Nem kell az írása, mert nem kell”, felelte a főfej nagyképűen.

„Akkor jó – mondta apám. – Már aggódtam, hogy azért nem kell, mert tönkrement a lapja.” Magánnyomozó volt. Azt hiszem, arról álmodozott, hogy úgy lesz vele is, mint Dashiell Hammett-tel, egy szép napon otthagyja a pályát, és krimiírásból fog élni. Lökött ötletei voltak. Egyszer kirándulni mentünk a tragacsával, és eltévedtünk. Megszomjazott, kérte, nyissak ki egy colát. De nem volt nálunk nyitó. Repesztett a földúton, és hirtelen rám ripakodott: „Most kapd be gyorsan az üveg nyakát, éppen jön egy gödör. Mire kiérünk belőle, lenn lesz a kupak.” Máskor meg a sztrádán vonszolódtunk a kiérdemesült tragacsával. Egy órán keresztül képtelenek voltunk leelőzni egy másik, a mienkhez hasonló csotrogányt. Apám próbálta, de nem ment. Amikor elunta, rámutatott a roncsra: „Nézd, követnek!”. Azért nem őt boldogítom, mert meghalt. – Biztos halálra nevette magát valamelyik bemondásán – dünnyögte Dakota. Letette a kanalat. Tashina felállt az asztaltól, kicserélte az edényeket. Virslis, sajtos, tejföllel meglocsolt rakott krumplit tett az abroszra, s mellé paradicsomsalátát. Az indián megkóstolta, felvont szemöldökkel jelezte, hogy ízletesnek találja. – Megölték – mondta Tashina, amikor visszaült a helyére. – Gondolom, a kiadó, akihez a regényét vitte – bólintott Dakota. A villájára tűzött egy paradicsomkarikát. – Mivel fűszerezted meg? Szinte kiváló. – Oreganóval, morzsolt fokhagymával és valami juhsajtszerűséggel. – Mi a fene az az oregano? – Nem tudja? Olyasféle növényi fűszer, mint a majoránna. A fűszerpolcon találtam. – Vannak ott dolgok. Egy nő keze van benne. A saloonban dolgozik, egyszer hazahoztam, hogy itt örömködjünk egymásnak, erre másnap nekiállt ideköltözni. Hé, babám, mondtam neki, csak nem gondolod komolyan, hogy ezentúl nálam fogadod a kuncsaftjaidat? – Maga prostituáltakkal érintkezik? – Nem, én kefélek velük. Az előbb nem voltál szívbajos kimondani: kurva. Így hívják őket. – Azt hittem... – Mit hittél, babám? Téged talán rózsaszínű leányszobában ringattak? – Bár a szüzességemet rég elvesztettem, az ártatlanságomat máig megőriztem. – Ezt az aforizmát küldd el valamelyik feminista lapnak, azok zabálják az ilyet. – Megint előkerült a csiszolatlan modora, Dakota. Erről jut eszembe: az öltözőben játszottunk a lányokkal. Ha egyikünknek kiszaladt a száján egy trágár szöveg, meg kellett ennie valami ocsmányságot, általában egy rothadófélben levő camembert sajtot. Magának be kellene kötnöm vénásan. – Milyen fiatal vagy, és máris mennyi élményt gyűjtöttél. Anyádról még nem meséltél. – Gyűlölték egymást. Apám meg anyám. Mindketten szerettek inni, anyám jobban, de ő nem bírta. Lassanként teljesen széthullott az alkoholtól. Egy napon kivetette magát az ablakon. Az ismerősök hallották a halálhírt, de közelebbit is meg akartak tudni. Apám meg valahogy, furcsa módon, szégyellte a történteket. „Hogyan történt?” – kérdezgették. „Leesett a gumimatracról” – felelte. „Nem tudott belekapaszkodni?” „De igen. Belekapaszkodott. A dugóba.” – Hogyan történt? – kérdezte Dakota. Tashina rámeredt. A férfi hozzátette: – Apád halála? – Lelőtték. Parabellummal. Az indián a zsebébe nyúlt. Töltényhüvelyt húzott elő, s a tenyerére fektette. Tashina megnézte, vállat vont. – Nem vagyok fegyverszakértő. A fegyver nevét onnan tudom, hogy a fickó, aki megtette, eldicsekedett vele, milyen remek stukkere van. – Ott voltál? – Dakota tudta, hogy megszegte az önmagának írott játékszabályokat. De ezt a kérdést képtelen lett volna nem feltenni. A döbbenet adta a szájába. – Igen – felelte a lány. Leszedte az asztalt, csak a váza virág maradt a terítőn. Az indián nézte a tarka szirmokat. Hiába várt, nem volt folytatás. Nem sürgette. Inkább valami megkönnyebbülésfélét érzett. Alkonyattájt felpattant Romo hátára. Azt tervezte, hogy bemegy a faluba, és kibéreli a telivér nőt egy negyedórácskára. Menet közben azonban meggondolta magát, a katlan felé fordította a lovat. Végigporoszkált Tashina menekülésének útvonalán. Nem talált friss nyomokat. Megnyugodhatott. A két fickó felhagyott az üldözéssel. Amikor visszatért á házhoz, Tashinát a kertben találta. Úgy festett, a lány mindent elkövet annak érdekében, hogy maradhasson; ha kell, még gereblyét is ragad. Dakota gondolatban átfutotta együttlétük emlékeit, s megállapította: ennél gorombább aligha lehetett volna, s kizárt dolog, hogy őhölgysége erre bukna. Másról van szó tehát. Nyilván arról, hogy még az ő bugris viselkedése is vonzóbb, mint a Parabellummal hadonászó paliké. S ha a két ürge úgy ítélné meg, hogy Tashina mégis túlélte ezt a kalandot, ugyan hol kereshetnék őt, ha nem az otthonában, ahova előbb-utóbb meg kell térnie, őhölgységének tehát alapvető érdeke itt maradni, amíg csak lehet. Tashina bejött a kertből. Ránézett a fotelban üldögélő férfira, majd levetette magát az ágyra. – Komolyan nincs rádiója? – kérdezte. – Komolyan. – De miért?

– Nem kell. – Ide hallgasson. Huszonhat éve itt lakom ötvenmérföldnyire, a városban. Elképzelni sem tudtam, hogy ezen a böhöm nagy hegyen, a fák között emberek élhetnek. És ha mégis itt élnek, ugyan miért gondolják, hogy kívül rekeszthetik mindazt, ami a világban történik, azzal a primitív csellel, hogy nem tartanak rádiót, tévét, nem olvasnak újságot!? – Ne rongáld magad ezzel, babám. Volna néhány alapvető kérdésem. Az kézenfekvőnek látszik, hogy mostanában nem szívesen fogadnának otthon. Van-e valakid, akinél meghúzhatnád magad, amíg elül a vész? Az nem létezik, hogy minden rokonod kihalt volna. – Dakota felkelt a fotelból, belebújt az ingébe. Várta a választ, de nem kapta meg. – Nehezet kérdeztem? – nézett a lányra. – Igen. – Figyelj, babám. Holnap elmész innen. – Még nem tudok jól lovagolni. – Nem alapfeltétel a tánckari felvételhez. – Az indián kiment a házból, letelepedett az ajtó előtti lépcsőre. Bársonykék égbolt gömbölyödött a fák fölé. Álmosan pislogtak a csillagok, mintha csak az éltető sötétségre vártak volna. A kertbe térített, medréből elterelt forrás vize sziszegve surrant el a ház mellett. – Miért nem tart kutyát? – kérdezte Tashina. Leült a férfi mellé. Dakota vállat vont. A lány ránézett, hosszan fürkészte az arcélét. – Csodálatos a levegő. Erre sem kapott választ. Nem csüggedt. – Ilyen éjszaka lehetett az is, amelyen a hapsim szakított velem. Városban persze más, szegényesebb. A szmogtól nem látni a csillagokat, s ha csak fele ennyi a levegő, már attól lerészegedik az ember. Volt a tücsök meg a hold, meg az egymás kebelén végrehajtott búcsú. Nem is a szakítás fájt, hanem az éjszaka maga. Arról volt szó, hogy ő megy jobbra, én meg balra. Balra zsákutca volt. Hát nem romantikus?! Most érzem, mi fájt akkor. Az, hogy fontosabbnak ítéltem meg saját emberi tökéletlenségünket, mint a nyáréj tökélyét. Alighanem az fájt, hogy kívül volt a szépség: körülöttünk, s nem bennünk. – Ebben egyetértünk, babám. Bennünk, emberekben aztán semmi szépség nincs. – Túloz. – Lehet. Nézd meg a fákat. Szépségesek. Teljesen védtelenek velünk szemben. Tehetetlenek, amikor kivágjuk őket. De milyen szépen halnak meg! Semmi dögszag, nem fordulnak ki a beleik, nem néznek ránk holt szemmel. Pedig az kellene, az talán megállítaná a pusztításukat. Tashina a magasba meredt. – Denevérek!? – suttogta aggodalmasan. – Azok. Ártalmatlanok. Persze, a szúnyogok nyilván másként vélekednek róluk. – Szeretném megtanulni, amit maga tud, Dakota. A fák, füvek, állatok nevét, természetét. Cserébe mesélek a táncról. Igen. Hallott az új táncőrületről? Lambada a neve. Kérészéletű lesz, mint a többi, de most nagyon menő. Talán Brazíliából jött. Vérpezsdítő, vágyakat gyújtó tánc. Az alaplépései nagyon egyszerűek. Közben a csípővel kell cifrázni. A férfi belép a nő combjai közé, ő is rázza magát. Megmutassam? – Nem okvetlenül – felelte az indián. A lány nem törődött a kedvetlenségével. Felpattant, megállt a férfival szemközt, lehajtotta a fejét, s dúdolni kezdett. Amikor rátalált a dallamra, megmozdult. Megelevenedett a teste. Minden izma mozgott, hullámzott a zenére. Rövidesen megfeledkezett a külvilágról, odaadta magát a táncnak, a holddal a háta mögött. Az indián nézte. Eszébe villant, hogy mégiscsak felkereshette volna a falubéli hölgyet. Az is tudja ugyanezt, ráadásul hanyatt fekve, eleven férfival a hasán. Aztán kiment a fejéből a gondolat, megfogta a látvány. Tashina feléledt. Táncolt, azt tette, amit szeretett, amihez értett, s ettől előtűnt lefojtott nőiessége. Hangja nem fulladt el, nem tévesztett ritmust. Ha ő a hátsó sorban járja, milyen lehet a primadonna? Dakota végre felocsúdott. Visszatért a jól bevált menedékbe. – A haverom, Atomvillanás most ezt mondaná: kemény a farkam, mint a hetekig hordott zokni. Tashina megtorpant. Kizökkent a hangulatból. Lerogyott a férfi mellé. – Miért Atomvillanás? – kérdezte. – Ha atomvillanást látsz, vesd magad a földre, bújj fedezék mögé, s ha menned kell, ott kússz-mássz a tereptárgyak mögött, alatt. Pont úgy, mint egy nindzsa. Na, a haverom általában ezt váltja ki az ipsékből. Eszerint nem teljesen népszerű fickó. – Ő a szomszédja a beszélő papagájjal? – Nem. Ő egy régi, feledésemre ítélt haver. Köszönöm a műsort, pazar volt. Éjszakára adok egy inget, hogy ne ebben az érszorítóban aludj. Mesét nem mondok. Most pedig tűnj el, babám. – Mit nevez maga érszorítónak? – A nadrágodat, babám. Gondolom, belevarrtak, mert elképzelni sem tudom, hogyan másként lehetett belekerülni. Ha nem tudod leszedni magadról, szólj, van zsilettpengém. – Ez rugalmas anyag. Majdnem kényelmes. – Sok dolgot utálok. Az egyik a majdnem. Fekvés. Ne feledd, reggel korán indulsz. – Hová? – kérdezte megrökönyödötten a lány. – Ne ugrass. Ha ugratnak, ugrom. Fájhat.

Tashina megfogta a kezét. Egyenként szemügyre vette az ujjait. – Nem tudom elhinni, hogy a paradicsomtermesztéstől ennyire megizmosodhat az ember. A krimikben látott akciók egyike sem volt olyan frappáns, mint az a mód, amellyel délelőtt elszedte tőlem a puskát. A táncosok is szoktak tornázni. De nem ismerek olyat, aki képes lenne utánozni magát abban, amit az erdőben előadott. – Nem nagy kunszt, babám. Csak az utcán kell felnőni hozzá, tudod?! Keményíted magad, hogy ne a te pofádat verjék be, hanem te üthess először s egyben utoljára. Az utcán egészen másképp fest a talpig férfi imázsa, mint a szalonokban. Macho akarsz lenni, s addig nem pihensz, míg ezt el nem éred, hiszen ez a túlélés trükkje. Ez a te nézőpontodból lehet snassz, lehet primitív, a machónak azonban véresen komoly. – Dakota elhallgatott, legyintett. Megvárta, míg a lány bemegy a házba. Azután elnyúlt a függőágyán. Visszagondolt a szövegelésére, s megcsóválta a fejét. Hülyeségek. Jószerivel csak hülyeségeket beszélt. S ami a legnagyobb baj: túl sokat. A falubeli bringával nem kellett volna traccsolnia. Atomvillanás!? Miért jutott eszébe a fickó, s ha már odajutott, miért kellett beszélni róla? Elvégre Atomvillanás, Pogácsa, Dózer és Tagló több éjszakai verítékes, gyomorforgató küzdelem után kikerült az emlékek temetőjébe. Csillagfényben, loppal hantolta el őket, s ha néhányszor megpróbáltak is kísérteni, mindig időben észrevette, ha megmozdult a föld a tetemük fölött, s kinyúlt a karjuk, fejük, ha beleröhögtek az éjek csendjébe. Újra és újra elkaparta őket. Kellene egy kastély, olyasmi, mint a Kékszakállú hercegé. Bezárná a tagokat a rideg szobákba, s elő sem jöhetnének mindaddig, míg ő ki nem engedi őket. Márpedig a kulcsot eldobná. Ha már előkerültek, jöttek a fiúk. Kegyetlenül megérkeztek. Röhögésük felszakította a csendet. Ott lebegtek a függőágy körül. Atomvillanás, a durva. Hangos beszédű, sajátságosan komisz humorú, trágár fickó. Tagbaszakadt, szőrös alak, legfeljebb ha a tenyerén nincs szőr. Nagyobb a szakálla, bajusza, mint maga a feje, s ehhez a pápaszem. Teljesen úgy fest, mint egy rozsomák szemüvegben. Lomha a mozgása, himbálja a karját járás közben, akár valami majomféle. Rendszerint talpig feketében jár. Legutóbb fekete selyemingben látta. Ki volt nyalva, de hiába, az arcán még ott ült a rémült csodálkozás, amit a halál közelsége kent oda neki, alighanem letörölhetetlenül. Pogácsa. Pufók arc, vézna test. Mint egy kórházi vízfej osztály reklámfigurája. Halk beszéd, hebegő. Ha felhúzzák, dadog. Senki sem tud úgy célozni, mint ő. De semmi máshoz nem is ért. Ezért aztán örökös nászt tart a fegyvereivel, folyton buzerálja őket. Az ereiben is fegyverolaj kering. Fegyverolajban úszkál csukaszürke szemgolyója. Olajszagú a bőre, verítéke. Hálás közönsége Atomvillanás humorkodásainak. Hangtalanul, tágra nyitott szájjal nevet. Legutóbb az ő mosolya is lefagyott. Dózer. Kopasz kockafej, nem borotvált. Soha nem volt haja. Ember, aki haj nélkül jött a világra. Így éli le az életét. Baromi pofonokat oszt, ha ezzel ugratják. Nem tér ki senki elől. Megy, terjedelmes vállával félresodor mindenkit, nőt, gyereket is. Állandóan feszült, ugrásra kész, mintha mindig az alkalmat lesne, a verekedésre szolgálót. A csehók réme. Az ismerős rendőrök széles ívben kikerülik. Képtelenség lefogni, legfeljebb puskából kilőtt kábítólövedékkel lehetne ledönteni a lábáról, mint egy elefántbikát. Rajta nem hagyott nyomot az utolsó kaland. Észre sem vette talán, hogy történt valami. Tagló. Hátrafésült, fekete haj, kurta pajesz. Kobaltkék szempár. Hegyes orr, keskeny arc, hosszúkás fejforma. Ilyenek lehettek a szesztilalom szívdöglesztő gengszterei. Ha ránéz egy nőre, már gombolhatja is a nadrágját, a bringa hanyatt veti magát, kéretlenül. Lapát kezek. Nyitott tenyérrel üt. A pofon akkorát szól, mint a rianás. Akit eltalál, az ugyancsak hanyatt veti magát. Akkor leitta magát, egész éjjel okádott, arca fehér volt, sötét haja szinte égett, fekete lángolással. Voltak boldog idők is, még a Rohadt Nagy Kaland előtt. Éppen munka nélkül lézengtek, fogytán volt a dohányuk. Úgy döntöttek, elverik utolsó garasaikat. Betértek egy krimóba. Atomvillanás szinte rossz néven vette, hogy a jelenlévőknek a szemük sem rebben a láttukra. Errefelé nem ismerték őket, nem is tartottak tőlük. Leültek a biliárdasztal mellett. Pogácsa a söntéspult fölé akasztott tévét bámulta. Valami löttyedt film ment, két hapsi szerencsétlenkedett a képernyőn. Atomvillanás az asztalra könyökölt, elővezette terveit, hogy juthatnának melóhoz. Tagló az újságot nyálazta. Magányos nők hirdetéseit olvasta legszívesebben. Dózer rászólt, hogy foglalkozzon inkább az állásajánlatokkal. Dakota a biliárdasztal mögötti széken ült, nem szívesen, nem szenvedte, ha a háta védtelen. A biliárdozó pasik úgy tettek, mintha ott sem volna. Egyikük, loncsos hajú, köcsögkalapos, szivarcsutkát harapdáló langaléta, direkt kipécézte magának, s amikor a zöld posztó fölé hajolt a dákóval, ügyelt rá, hogy megmegtaszítsa az indián vállát, hátát, megpróbálta lesodorni a fejéről a széles karimájú szürke kalapot. Atomvillanás észrevette, hogy társa szó nélkül tűri a zaklatást. Elhúzta a száját, kivillantva apró menyétfogait. – Mi a rés, Fattyú? Nincs vér a pucádban? Transzfúziót kössünk bele? – kérdezte. Dakota vállat vont. – Még csak most jöttünk. Máris verjük szét a csehót? – Szórakozni is kell, Fattyú. Akarod, hogy én védjelek meg? A köcsögkalapos fickó meghallotta társalgásukat. Marokra ragadott egy golyót, megállt mellettük, és Fattyú ölébe köpte a szivarvéget. Elhúzta a száját. Kétféle foga volt: fehér és fekete. Atomvillanás rámutatott. – Zongorabillentyűket tartasz a pofádban? És molesztálod a barátomat? – Azt mondtad az arcomról, hogy pofa?! – hörrent a fickó. Fattyú hátára suhintott a dákóval. Bár a pálca két darabra hullott, az indián mozdulatlanul ülve maradt. A köcsögkalapos tag széttárta karjait. – Nem tudom, mi van velem. Mostanában minden összetörik a kezemben. – Akkor egy darabig ne nyúlj magadhoz, fiacskám – ajánlotta Atomvillanás atyai hangon.

A következő pillanatban átlendült az asztal fölött, és megragadta a fickó torkát. Az ilyetén események bevált forgatókönyve szerint folytatódott a műsor. Fattyú is talpon termett, s kivette a részét a pankrációból. Csak Pogácsa nem mozdult. Ült a széken, melyet gyakran meglöktek a csatázó felek, ült rajta, akár a viharos óceánon hánykolódó mentőladikban, és meredt szemmel bámulta a tévét. A csehó törzsközönsége a biliárdozók segítségére sietett. Határozottan többen voltak, mint az inzultáltak. De csak számbeli fölénnyel bírtak, Atomvillanás csapatával nem. Öklök pufogtak, pofonok dörrentek. Hullott az ellen. A tulajdonost nem érdekelte, hány vendégét terítik ki, ő az alacsonyan szálló asztalok, székek gyors kopását tartotta drámainak. Elkeseredésében már majdnem felhívta a rendőrséget. Azután mást gondolt, edzett emberismerő lévén. Kazettát cserélt a képmagnóban. Jól választott. A filmen félmeztelen lányok püfölték egymást. Hatalmas körtemellek lengtek a ringben, a bugyi csak elöl takart, hátul mindössze egyetlen keskeny szalaggal büszkélkedett. A pompás fúriák nem kímélték egymást. Kell-e ennél több az érző keblű férfinak?! Vicsorító bringák, duzzadt keblek ingalengése, s a hátulnézet: két formás dűne közt lagúna. Egyre több fej fordult a képernyő felé. Atomvillanás megfeledkezett a markában tartott kocsmatöltelék további pofozásáról. Lekapta a szemüvegét és tátott szájjal bámulta a bokszoló lányokat. Fattyú is elengedte a maga emberét; az ellenfél sem viselkedett másként. Egyedül Tagló akarta folytatni a meccset, de amikor már nagyon zavaró volt a tolakodása, mert folyton embereket dobált előttük, ezáltal el-eltakarva a vadmacskákat, Dózer felkapott egy széket, és hatástalanította vele a nyughatatlan cimborát. Tagló úgy nyúlt ki, mint a táncoló játékmajom, amelyből hirtelen kikapják az elemet. Kitört a béke. A pasasok lenyugodtak, mi több, vaktában nyúlkálva felállítgatták a székeket, felemelték az asztalokat. Italt kértek. A korábbi ellenfelek, akik az imént még fogcsattogtatva keresték egymás torkát, idillien egyetértettek abban, hogy a lófarkas szőke bringa segge a legjobb, mert nem lóg, mint azé a ványadt vörösé. A melle pedig maga a tejjel-mézzel folyó boldogság. A következő páros nem tetszett az egybegyűlteknek. Az egyik bringa arca úgy festett, mint a császárzsömle, mellében nem volt szufla, ezért olyan tökéletes lezserséggel lógott, hogy Atomvillanás szerint már csak rágógumi hiányzott a szájából. A másik versenyzőnek akkora csontjai voltak, akár egy igáslónak, fenékdűnéi lengtek az ernyedtségtől. Borzongást váltottak ki bámulóikból. – Férfiból könnyű nőt csinálni – mondta Tagló. – Ezekből csinálj nőt! Ekkor magas, vállas férfi ült le az asztalukhoz. Minden ujján gyémántgyűrű szikrázott. Elvigyorodott. A metszőfogain is apró gyémántok csillogtak. Szivarra gyújtott, de nem holmi ganéból sodortra, hanem igazi, sudár, illatos példányra. – Jól van, fiúk, nem jöttem hiába erre a tetű helyre. Bérfegyvereseket keresek. Úgy néztem, szakemberek vagytok. – Az attól függ – felelte Atomvillanás. – Orgyilkolást nem vállalunk. Ha az kell, állj tovább. A fickó tovább vigyorgott, nehogy valakit megfosszon a fogaiba épített kövek csodálásától. Közben a zsebébe nyúlt. Tekintete megállapodott Fattyún. – Milyen törzsbéli vagy? – Dakota. – Láttál már ilyet? – A fickó néhány drágakövet tartott elé a tenyerén. Hatalmas mancsában sötétebb és halványabb kék színek gyújtottak szikrákat. Az egyik, félgömbölyű kőben csillagalakzat tündökölt. Dakota két ujjal megfogta, és a lámpafénybe emelte. – Csillagzafír – mondta. – Úgy van – bólintott a fickó. Megszívta a szivarját, majd az asztal közepére verte a hamut. – Néhány ilyen követ tulajdonítottak el tőlem. Szerezzétek vissza. Mennyi a tarifátok? – Az attól függ – közölte óvatosan Atomvillanás. – Nos – a fickó elnyomta a szivart. Csettintett az ujjával. Azután pénzt dobott az asztalra, és kirúgta maga alól a széket. Követték. Kiléptek az utcára. Fattyú a fejébe nyomta a kalapját, mindhiába, a közeledő vihar szele könnyedén letépte a homlokáról, de mielőtt elszelelhetett volna vele, az indián elcsípte a léha fejfedőt. A gyémántfogú rávigyorgott. – Te fogod vezetni a csapatot. Iszonyatosak a reflexeid. – Hajjaj – rikkantott Atomvillanás. – Rettegnek tőle a legyek. Röptükben ejti teherbe őket. Igaz, srácok!? Múltkor is mi történt? Túl alacsonyan jött egy Jumbo Jet, és odafüstölt az orrunk alá. Fattyú felnyúlt, s a gép már lenn is volt. Ez pedig bucira pofozta a pilótát meg a navigátort. – Sokat dumálsz – mondta elkomorodva a gyémántfogú. – Csak akkor, ha semmi meleggel nincs kibélelve a gyomrom, ha száraz a nyelőcsövem, valamint akkor, ha a muffok kénytelenek nélkülözni a dákómat, mert nincs rájuk dohányom. Persze, ha tudnál ezen segíteni, mindjárt megváltozna a helyzet. Mellesleg, kit tisztelhetünk benned? Mert, hogy tisztelünk, ahhoz kétség sem férhet. – A nevem: Massimo.

Dakota lesiklott a függőágyról. Leült a lépcsőre, majd felállt, elindult a konyha felé. Hajszálpontosan tudta, hogy az átkozott whiskysüveg delejezi magához. A küszöbön megtorpant. Homlokát az ajtó fájához simította. Öklét eldugta a zsebében. Ha behunyta a szemét, szikraesőt köpött az arcába a csillagzafír. Ha felnézett, látni vélte a palackban ringatózó ital meleg aranyszínét. Arra vágyott, hogy levehesse a bőrét, s mint egy kabátot, fellógathassa a fogasra. Kevés. A fejét kellene lecsatolni, felrakni a polcra, a könyvek mellé, támasztékul, nehogy felbillenjen a sor. Könyvek! Olvashatna. Félbehagyta Updike-ot. Naná, nem véletlen. Mióta rákapott az olvasásra (a kórházban történt, majdnem négy éve, hogyan is feledhetné!?), sorozatban jönnek a bajok. A fejével. Azok a barom könyvek aljasul csiszolni kezdték az agyát. Legyengítették az ösztöneit, felerősítették a tudatát. Az ilyesmi ember ellen való vétek. Hat hónapot töltött ágyban. Elfogyasztotta a kórház teljes könyvkészletét. A könyvtárosnő pedig, a balga, azt hitte, azért kéreti minden nap, mert az ágyába akarja édesgetni. Apró, lapos, almaarcú, csutakhajú némber volt, akkora szemüveggel, mint a saját feje. Dakota nem győzte kihajtani a takarója alól. Nem akart durva lenni, tehát naponta újabb kifogást eszelt ki, miért nem jön össze a zsúr. Embert nem katétereztek, infundáltak annyit, mint őt, Dakotát, de fő, hogy a némber bevette. Elhitte az injekciós szúrások helyének elfekélyesedéséről szóló meséket, s amikor krízishelyzet állt elő, és kénytelen volt beadni a „titkot”, a nő azt is megette. Ez persze nem hagyta nyugodni, tehát egy szép napon megnézte a kórlapot, s rájött, hogy az indiánnak bizony nem lőtték el a tökeit. A fenébe. Tiszta hisztéria lett a nő. Viszont mindig jó könyveket kölcsönzött neki. S ezzel elindította azt a folyamatot, melynek következtében Dakota felhagyott korábbi életformájával. Pontosabban szólva, ez a folyamat a csillagzafír üggyel nyerte el kezdeti sebességét, de a könyvek által vált irreverzíbilissé. Tashina váratlanul megjelent az ajtóban. A férfitól kapott fekete inget viselte, hajgyűrűi a válla körül rugóztak. Összefonta karjait, és szótlanul az ajtótoknak támaszkodott. – Ez az, babám – fakadt ki Dakota. – Ezért kaptátok a hetedik érzéket: hogy mindig pontosan tudjátok, mikor vagytok a legteljesebben láb alatt. – Ezt az aforizmát viszont valami rohadt férfisoviniszta laphoz kellene eljuttatni – felelte a lány. – Ejha – az indián lehajolt, hogy közelről lássa az arcát –, ez már valami. Már azt hittem, soha nem leszek képes olyan gorombaságot kieszelni, hogy megbántsalak. – Maga skizoid, tud róla!? Legalább háromféle énje van. Forduljon szakemberhez. – Hogyan állapítottad meg, babám? – Ha egy percre elengedi magát, és emberien viselkedik, rögtön begörcsöl, és kinyom magából valami durvaságot. – Ez az én egyetlen, legteljesebb énem, s ha jól emlékszem, nem erőltettem kettőnk kapcsolatát. – Mégsem hagyott ott a folyóparton. – Mit bizonyít ez? – A jóságát – felelte egyszerűen a lány. Dakota meghökkent. Azután legyintett. – Jó, hogy kijöttél, most legalább bemehetek a szobába, nem kell attól tartanom, hogy netán félreértenéd a megjelenésemet. Kihozom a könyvemet. – Maga sem tud aludni? Mit szólna egy beszélgetéshez? – Felérne egy herevillanyozással. – Még mindig hiszek abban, hogy egy szép napon feladja ezt az apacs modort, és összebarátkozunk. – Hogyne, babám. Nagyon pöpec lenne. Víkendeken elugorhatnál hozzám, esetleg az egész tánckarral, egy piknikre. Felvirágoznám a házat a tiszteletedre. A réten lambadáznánk orrvérzésig, míg repedne a sarkunk. Térj magadhoz. Reggel elmész. Azután pedig mi leszünk ama két párhuzamos, amelyek a végtelenben találkoznak. Vessünk véget a fecsejnek. Sejtem, miért nem tudsz aludni. Otthon maradt az alvómacid. Beéred Chappel? – Kivel? – A mackóval, akit először le akartál lőni, majd meg akartál simogatni. Ezt a szokásodat tekintve eszményi titkosrendőr lehetne belőled: előbb lősz, azután kérdezel. – Dakota – mondta Tashina halk-szelíden, megérintve a férfi kezét. – Hallgass. Hagyj engem beszélni. Ha egyszer közel engedsz magadhoz, meglátod, többé nem fog jólesni ez a cölöpverő modor. Leültek egymás mellett a tornácra vezető lépcső tetejére. Tashina mesélni kezdett. Játszani engedte a képzeletét. Beutazta a világot, nyitott sportkocsival, hajóval, repülőgéppel, megfordult a tenger legmélyebb zugaiban is. Napfény áradt, hó esett, pincérek sürögtek ezerféle édes gyümölccsel, sajtos ételekkel, káprázatos salátákkal. Megszólaltak az állatok, a fák jajgatni tudtak, és elfutottak a villanyfűrészek rémfogai elől. Az apák egészen a végelgyengülésig éltek, briliáns humoruk sosem kopott meg. És Tashina elsírta magát. – Ehhez nincs mit hozzátennem – dünnyögte Dakota. – Mondd meg a nevedet – kérte a lány. Rábámult a holdra, hátha elapadnak a könnyei, ahogy a tüsszentéssel birkózó ember a napba mered segítségért.

– Komolyan mondom, nektek, csajoknak nem is vér csörgedezik az ereitekben, hanem valami könnyfakasztó vegyszer. Másképp hogy a fenébe tudnátok folyton bőgni? – Amikor kislány voltam, a szomszéd sráccal barátkoztam. Nagyon szerettem a fiút. Ő meg gyötört, nyúzott, szadizott, s ha visítani készültem, rám szólt: „Ha kiabálsz, nem leszek a barátod.” Furcsa, rólad jutott eszembe. Mi a neved? Az igazi neved? – Dakota. – Tudod mit? Inkább olvass. Gondolom, eljutottál az első ábécéskönyvedig. – Ez most jólesett, babám? – Nem. Évszázadokat öregedtem. Intenzíven toxikus vagy. Nem kell több, csak tíz perc a társaságodban, és lehet menni vércserére. Dakota felemelkedett a lépcsőről. Elvackolta magát a függőágyban, és az ezüst szikrákat köpő égboltra bámult. Hallotta, hogy a lány visszamegy a házba. Tiszta volt a lelkiismerete, mintha most hozta volna a mosodából. Könnyen elaludt. Massimo vacsorázni vitte őket. Afféle klasszikus gengszterbarlangba mentek, kopogtatásukra a jellegtelen deszkaajtón kinyílt egy apró kémlelőablak, fura, savószín csigaszem meredt rájuk. – Massimo úr...! – hangzott az áhítatos sóhaj. Az ajtó kitárult. Középtermetű fickót pillantottak meg, formája olyan volt, mintha a szobrász egyelőre csak kikészítette volna a kőtömböt, amelyből majdan embert formáz. De a szeme volt a legfurább. A szemgolyó középtájt kihegyesedett, s amikor a fickó epekedő pillantást vetett a felékszerezett Massimóra, valósággal kijött a szeme, akárha teleszkópos lenne. Miután tekintete átváltott a főnök vendégeire, a szemgolyó behúzódott az üregébe. A teleszkópszemű tag halszürke frakkot viselt, bő derekú, leporelló szárú nadrággal, tűorrú cipővel. A kabát kihegyesedő szárnyai csaknem a sarkát verdesték. Atomvillanás el volt ragadtatva. – Barátom! – mondta lelkesen. – Úgy festesz, mint egy különösen gusztustalan, kövér fülbemászó. Massimo megfordult. A folyosó ritkás fényében feketén villantak elő a fogaiba telepített gyémántok. – Tartsd meg magadnak az impresszióidat – tanácsolta. A rémálomszerű teremtmény feltépett előtte egy ajtót. Káprázatosan kivilágított terembe vonultak, puccos népség közé. Letelepedtek egy asztalhoz, s a pincér csaknem földig hajolt Massimo előtt. Fantasztikus vacsorát kaptak. Osztrigát, homárt, langusztát, pezsgőt, konyakot, habtornyos süteményt. Másnap délben még okádtak tőle. Este, bár arcszínük zöldesszürkébe játszott és levertebbek voltak a karácsonyi legyeknél, indulniuk kellett. Először (kevés pénzzel és félelmetes mennyiségű fegyverrel ellátva) helikopterbe gyömöszölték őket. Hajnaltájt folytatták útjukat, immár hajón. Legendás ötösfogatuk újabb tagokkal bővült. A másik társaság vezéralakja a Barbár csúfnévre hallgatott. Hatalmas termetű néger volt, barna bőroverallban, térdig érő fűzős csizmában, húsz centi széles mosollyal. Írisze akár a forró csokoládé, szemefehérjében kakaóbarna pöttyök sokasága látszott. Társa a talányos Talán névre hallgatott. Népek gyermeke lehetett, fekete, fehér, sárga beütéssel. Ritka rondának találták. Sárgásszürke arcbőrén egymillió apró pörsenés, sehol nem nőtt rajta egy szál szőr sem. Hosszú teste kígyózott, himbálózott járás közben. Alattomos kinézetét tovább tetézte lapos pillantása. Sárszínű szemével sosem nézett arra, akihez beszélt. Mintha mindig a cipőjét bámulta volna. Nevét alighanem arról az idegesítő szokásáról nyerte, hogy folyton aggódott, akadékoskodott, vonakodott. Atomvillanás már első ránézésre szívből megutálta. Második ránézésre közölte csapatával: – Ezt a hapsit azért adták mellénk, hogy a puszta látványa dermedt döbbenetre késztesse az ellenséget. Mondott valamit. A másik három tag jellegtelen figura volt. Nyúlánkak, legfeljebb huszonkét-huszonhárom évesek, torzsafejűek, peckes járásúak, hallgatagok. Magabiztosan szorongatták fegyvereiket, azt a kis keveset: bajonettet, fűrészes fogú kést, kézigránátot, kabát alá rejthető géppisztolyt, stukkert, istennyilát! A kétnapos hajóúton eleget gyönyörködhettek egymásban. Pogácsának nem tetszett a túra. – Magyarázzátok meg nekem, mitől van olyan érzésem, mintha a tulajdon kivégzésünkre mennénk!? – Ezek a pojácák kissé túlmilitarizálták magukat – vigyorgott Dózer. – Ne szarj be, haver. Aztán partra szálltak. Véget ért a civilizált élet, pedig nem volt ellenükre, hogy naponta ötször enni kaptak, az asztalt személyzeti szedte le utánuk, meleg víz folyt a csapból, tiszta zoknit és alsót pedig egy szőkére festett hajú, amúgy is szolgálatkész néger leányzó szállított reggelenként a kabinjukba. Kisorsolták a lányt. Első este Atomvillanás vette birtokba, nem tovább, mint ameddig az ajtó másik oldalán ácsorgó társai elszívtak egy kitűnő szivart. Másnap reggel a kopasz Dózert érte a megtiszteltetés. Nem maradt ki Pogácsa és Fattyú sem. Tagló vonakodott, végre is nem titkoltan rasszista volt, hajdan ő ragasztotta rá az indiánra a megtisztelő Fattyú elnevezést, pusztán dakota származása miatt. Kapott érte néhány elképesztő erejű ökölcsapást, egy olyan combrúgást, amelyet normál egyedek esetében amputáció követ, egyszóval Dakota hevesen ellenezte csúfnevét, ám az mégis rajta ragadt. Gyanították, hogy a kabincicus valamennyi utassal hasonló bőkeblűséggel járt el, de nem sokat zavartatták

magukat. Mindig volt náluk megfelelő mennyiségű gumióvszer, amelynek közbeiktatásával – hitük szerint – elejét vehették a nyavalyák felszedésének. Atomvillanás a téma felkent szakértőjeként elmagyarázta társainak, hogy minden irányú csókolózástól őrizkedjenek; ez esetben semminő baj nem érheti őket. Ezek után durva orrba vágással ért fel a partraszállás. A szőke bringa a tovaúszó hajón maradt, vele a személyzet, a tömött hűtőkamrák, a kényelem. Nekik meg a dzsungel jutott, a halálos, ocsmány párákat lihegő, iszapszürke rengeteg. Százezerféle gusztustalan növénnyel, rovarral, vadakkal. Cipelhették tömött zsákjaikat, fegyvereiket, egyre jobban elnehezedő testüket. Ekkor nagy hasznát vették Fattyúnak, akinek meg sem kottyant a dzsungel, páratlan képességei kibontakozhattak. Nem tévesztette el az utat, csalhatatlanul tájékozódott az irdatlan erdőben, az égig érő fák között, melyek eltakarták a Napot, s valami zöldes, nyirkos éjszakával undorították őket napközben is. Egyik pihenőjük közben, melyet azzal az egyszerű alaptevékenységgel töltöttek, hogy lihegtek, ahogy csak a tüdejükön kifért, az egyik torzsafejű kölyök megjegyezte: – Fattyú, te zseniális felderítő lehetnél. Nem gondoltál még arra, hogy belépj a hadseregbe? – A hadsereg elmehet a francba az összes tábornokkal együtt. Atomvillanás szétvetett végtagokkal feküdt a szivacsán. A feje fölött megjelent egy rémítő maszkot viselő majom. Egyszerre kaptak frászt egymástól. A majom éktelen visítással tovacsörtetett a lombok között, a férfi a szívéhez kapott. – Hát ennél a helynél minden jobb. De szép lenne ágyba bújni valami bő torkú bulával, aki elnyelné az anakondámat. – Én inkább egy nagy marék alkoholt vennék be – sóhajtotta Pogácsa, eltörölhetetlen szokása szerint a fegyverét nyalogatva egy olajos ronggyal. Fattyú a hátán feküdt. A feje fölött elterülő erdőben gyönyörködött. A magasba kígyózó fatörzseken kúszónövények kapaszkodtak, szerelmesen az ágakra fonódtak, pompás virágcsokrok nyíltak a levelek közt, s mintha csak úgy ötletszerűen odalógatták volna őket, különféle, meglepő formájú növedékek függeszkedtek mindenütt. Páracseppek kopogtak a félelmetes méretű leveleken, az élet úgy lüktetett, mintha a mesében, a növekedés szinte látható volt, s ezerféle hang szálldosott, surranó, fütyülő, morgó, cserregő hangok. Fattyú szíve megcsordult a szépségtől. Közben azonban a torzsafejű fickó kérdése járt a fejében, s maga sem értette, miért, lelombozta. – Én még ilyen szart nem láttam – morogta Barbár. – Fel kéne égetni az egészet. Okádék ez a taknyos, nyálkás zöld itt körös-körül. – Talán ő viselte a legnehezebben a dzsungelt. Minden pórusából veríték áradt, testnedvei átjárták barna bőroverallját, megszázszorozva áporodottságát. Fattyú kifinomult érzékei szenvedtek tőle. Idegesítette a melák néger zsíros szuszogása is, amely minden lépésüket kísérte; ez a rémes zihálás, mint valami horrorfilm hangulati eleme, lett a túra alaphangja. Bár Atomvillanás is meglehetősen pilledt állapotba került a körülményektől, egy idő után nem állhatta meg szó nélkül a Barbárt övező jelenségeket. – Pajtás, gúnyát válthatnál. Ezt nem lehet kibírni. Olyan büdös vagy, mint egy lepratelep és egy hullakamra együttvéve. Szobrot lehetne faragni a bűzödből. Esküszöm, ez még a görényből is sárga irigységet váltana ki. Megjegyzése lepergett a négerről. A bőroverall maradt, a párolgás egyre fokozódott. Többet pihegtek, hápogtak, mint mentek. Pogácsa néha elbődült. – Légszomjas vagyok! Aztán végre ritkulni kezdett az őserdő. Átkeltek egy folyón, a három torzsafejűt majdnem elsodorta a víz, Dakota és Barbár halászta ki őket. Egymás szavába vágva szidták a tojáshéj seggű, magatehetetlen barmokat. Az incidens után órákig szárítkoztak, fegyvereiket ápolták. Ez utóbbiaknak sem tett jót a gyilkos klíma. Fattyú felderítő körútra indult. Gyümölcsökkel megrakodva tért vissza. Ímmel-ámmal rágták el a savanykás húsú csemegét. Már ahhoz sem volt erejük, hogy bárminek is örüljenek. – Innen a szociális otthonba visz majd az utam. Tolószékben – nyöszörögte Dózer. – Ki volt az a marha állat, aki szóba állt a gyémántos Massimóval? A felhők magasából szarom le a rohadékot. – Az hagyján – jegyezte meg Fattyú. – Nemsokára a rezidenciához érünk. Nekem úgy rémlik, hogy Massimo nem említette a kokaint. – Mit? – kapta fel a fejét Atomvillanás. – A kokaültetvényeket. A környék telis-tele van vélük. Massimo csupán annyit mondott, hogy egy zacskó követ kell elszednünk egy bizonyos Grosmantól. – És? – meresztette a szemét Pogácsa. – Ha itt ilyesféle földműveléssel foglalkoznak, akkor nagy tömegre lehet számítani a rezidencián. Alighanem mindenkinek van fegyvere, a dolog természetéből adódóan. Mivel pedig a kokatermesztés jövedelmező foglalkozás, a gazda személye nyilván nagy becsben áll, és mindenáron megvédelmezendő. Akárhonnan számolom, tízen vagyunk mindössze. – Figyeljetek, fiúk – mondta Barbár repedt basszuskürtre emlékeztető hangján. – Mi mindannyian túlestünk az eligazításon. Ti öten azt a feladatot kaptátok, hogy vezessetek ide, próbáljátok ügyesen megszerezni a zacskót. Ha ebbe valami becsúszik, akkor jövünk mi öten.

– Apropó – bólintott Fattyú, sötét pillantását a néger tekintetéhez koccantva. – Mi öten tudjuk a dolgunkat, de nem tudjuk a tiéteket. Részleteznéd? Az egyik torzsafejű ifjú előrehajolt ültében. Fantasztikusan hosszú volt, betegesen vékony, ijesztően fürge. Méteres nyakán szinte lengett hosszú, keskeny feje. Kétcentisre vágott kalászszőke haja alatt ránctalan homlok magasodott, halványkék szeme beitta a fényt, elnyelte, kicsorbította. Rövid, késpengényi orra tövében pár szál borosta szőkéllett, ajkait nem tudta rászorítani hatalmas metszőfogaira. A bemutatkozásnál azt kérte, szólítsák Zsilisztának. Fattyú egészen addig gyereknek tartotta, míg ez a kérdés el nem hangzott: „Gondoltál-e arra, hogy belépj a hadseregbe?” Zsiliszta elvigyorodott. Semmi szépség nem tükröződött a mosolyában. – Most már elárulom, mi a feladatunk. Likvidáljuk Grosmant és embereit. Azután fedezünk benneteket, hogy épségben visszajussatok a cuccal. – Hohó – Atomvillanás felemelte a mutatóujját. – Erről nem volt szó. Megmondtuk, hogy nem orgyilkolunk. Megmondtuk a Gyémántosnak, vagy nem mondtuk meg? – nézett a társaira. Valamennyien bólogattak. – Ugyan már – legyintett Zsiliszta. – Grosmanék patkányok, ki kell irtani őket. Ha ti nem teszitek meg, megteszik ők, veletek. Nincs több alternatíva: vagy ők, vagy mi. Ez a helyzet. Grosman valóságos hadsereget tart fenn, zsoldosokkal vette körül magát, hogy nyugodtabban űzhesse kisded játékait. Kontinenseket áraszt el a kokóval, valóságos flottái vannak: helikopterek, teherszállító gépek, gyorsjárású hajók. Azokkal terjeszti a mérget, amellyel megrontja nemzetünk egészségét. – Eldobom a petefészkem – nyögte Atomvillanás. – A Gyémántos bepalizott minket. Eddig abban a hitben éltem, hogy ennek a túrának a legrohadtabb része a dzsungel. Erre kiderül, hogy most jön a java. Na nem. Beleéltem magam, hogy átcaplatok az őserdőn, pofán nyomok egy-két tolószékes őrt, kitárom a széfet, zsebre teszem a köveket, és illa berek. Milyen mese ez? Fattyú résnyire húzta a szemét. – Figyeltétek Zsiliszta szóhasználatát? – Nem – háborgott Dózer. – Azt azért már nem kívánhatod tőlem, hogy analizáljam a tojáshéjseggűt. Tagló hátrakotorta fényes fekete haját. Szívszaggatóan kék szemei elsötétültek. – Hé, Fattyú nem is olyan kretén, mint hittem. Ez a rizsa a nemzet egészségéről nem úgy hangzott, mintha maga az elnök mondta volna? Zsiliszta felpattant a földről. Vállára kanyarította hatalmas zsákját, és elvigyorodott. Ménkű nagy metszőfogai kikönyököltek a szájából. Azután rájuk fogta a fegyverét. A másik két torzsafejű sem viselkedett másként. Barbár széttárta a karjait. – Így van ez, fiúk. Menjünk. – Nem is tudom – mondta Talán. – Zűrös életemnek előbb-utóbb vége lesz. Na most, ha meggondolom, hogy ezek a hapekok velünk is lehetnének, nem ellenünk, akkor... Atomvillanás a szavába vágott. – A kurva életbe, ne tarts itt nekünk fejtágítót. Menjünk. Gyerekek, tegyétek el a flintákat. Töltve vannak. Zsiliszta tovább szélesítette vigyorát. – És nem pástétommal. – Betojok a röhögéstől – morogta Dózer. Fattyú ellazult. Mindeddig társait figyelte, várta azt a szemvillanást, amely arra ad jelet, hogy támadjanak, lefegyverezzék a torzsafejű pojácákat. Végül belátta, hiába vár, egyik haverja sem akar pankrációt. Lélekben vállat vont. – Grosmanék szemét, kegyetlen gyilkosok – lelkesítette őket Zsiliszta. – Az isten se tudja számon tartani, hány emberélet, mennyi vér szárad a lelkükön. – Neked elég lenne, ha a saját áldozataidat nyilvántartanád – vélte Fattyú. Még tudott volna sorolni néhány behízelgő gondolatot, de Atomvillanás, a főnök, hátba verte. – Indulás! – mondta. A torzsafejűek eltették a fegyvereket. Természetesen Fattyút küldték előre, a kiváló felderítőt. Ő pedig úgy döntött, hogy elteszi magában a kételyeket, bár továbbra sem tetszett neki a társaság. A nyakába tekert sálat átcsomózta a homlokára, hogy felitassa vele a szemébe folydogáló verítéket. Az izzadtság nyomban utat talált a tarkójától a derekáig, ott már a nadrág beitta, de amíg végigmászott a hátán, égetett, csípett. Szeretett volna megmegállni vakarózás, szitokeregetés végett. Felelevenítette a rézbőrű ősökről szóló legendákat, a rezzenetlen arccal szenvedő, a kínvallatást átkacagó harcosokat, rendkívüli módon irigyelte is őket, de a maga részéről mégis inkább átkozódott, ha gyötretett. Alkonyat lacazrózsaszíne festette valószerűtlenre a tájat, mire a ház közelébe értek, Fattyú éberségének köszönhetően mindvégig kikerülve a fegyveres őröket. Nem volt abban semmi túlzás, hogy a Gyémántos rezidenciának nevezte az építményt. Grosman tanyája valóságos erődrendszer volt, megerősített falakkal, amelyeket lőrések tettek hangulatosabbá. A gazda palotáját mesébe illő park fogta közre. A külső körben helyezkedtek el az alkalmazottak lakóépületei. Mindenütt fegyveresek hemzsegtek, dzsipek száguldoztak, vastagon felverve a port, lovak patái csattogtak. Elegáns fehér emberek vonultak fel-alá, csipkés napernyők, habos ruhák villantak, akár valami múlt századi darab díszletében. – Itt valami nagy vendégség van – morogta Barbár. – Vonuljunk vissza, amíg oszlásnak indul a gyülekezet. – Nem tudsz annyira visszavonulni, hogy ne érezzék meg a bukédat – dünnyögte Atomvillanás a szemüvegét törölgetve. – Nem? És ha beverem a pofádat? Azzal sokat rontanék a szaglásodon, nemde!?

– Az enyémen igen, és ezzel csak jót tennél nekem. De nézd a lovakat. Mind horkant, ha feléjük viszi a szél a szagodat. Az őrség meg azt hiszi, jaguárok csellengenek a közelben. – Kuss – mondta Zsiliszta. – Támadt egy ötletem. – Ennek csak egyféle ötlete lehet. Tüstént ki fog belezni valakit – vélekedett Fattyú. – Neked is kuss – rivallt rá Zsiliszta. Csaknem észrevétlenül következett be, hogy a torzsafejű fickó átvette a parancsnoklást. – Megvárjuk az estét. Ha bál van, a vendégsereg hamarost lerészegedik, mint az állat. Közben mi hárman elhelyezünk néhány plasztikbombát a környéken. A tűzijáték aktivizálja majd az őrséget. – Egyáltalán nem fogadnám örömmel, ha ez a légiónyi martalóc aktivizálódna – vitázott Fattyú. Legnagyobb megdöbbenésére Atomvillanás újfent rászólt. – Kezd elegem lenni belőled – közölte. – Jegyezd meg, ép bőrrel akarom megúszni. Ahhoz pedig az szükségeltetik, hogy együttműködjünk. – Esetleg megvárhatnánk, míg mindenki elalszik – jegyezte meg Talán. – Lehet persze, hogy Zsilisztának van igaza, és többre megyünk a váratlan rajtaütéssel. De azt sem ártana mérlegelni, mi volna, ha viszonylag békésen intéznénk az ügyet. Vagy... – Ha még egyszer kinyitod a szádat, pokolian hisztis leszek – csattant fel Dózer. Mivel akkora volt, mint egy iker-telefonfülke, általában igazat adtak neki. – Ugyanez áll Fattyúra is, holott a rühes indián, isten látja a lelkemet, a haverom. Dakota rossznéven vette a becsmérlő jelzőket, de nem volt abban a helyzetben, hogy elégtételt vegyen. Lélegzetet vett, mélyet, és visszahúzódott rejtekébe, mert fegyveresekkel megbuggyantott dzsip száguldott el ama fa koronája alatt, amelyben éppen fészkeltek. Aprólékos, minden részletre kiterjedő fejszámolást végzett, aminek az lett a végeredménye, hogy megállapíthatta: legalább ötven állig felfegyverzett alak lézeng az erődben, de valószínűleg a többi száz, amúgy elegánsan öltözött személytől sem áll távol, hogy alkalomadtán stukkert rántson. Azt viszont legvadabb fantáziáiban sem tudta volna elképzelni, hogy mi vár rájuk. Ha valaki előre megmondja neki, első felindulásában lehántotta volna az illető skalpját. Rájuk borult az éjszaka. Ugyanakkor a parkban fények gyúltak, hatalmas tüzek lobogtak, üvegek csörömpöltek, nevetés váltakozott a röhögés hangjaival. Ezen az éjszakán mindenki Grosman vendége volt, nem csupán a habos ruhákba csomagolt hölgyek, de a koszos zsoldosok, a szőrös képű földművesek is, akik még erre a jeles eseményre sem cserélték tisztára izzadtságtól megvastagodott, páncélkeménnyé vált ingüket. Éjfél után a három katona eltűnt. Fattyú lelkében elúrhodott a bizonyosság, hogy a torzsafejűek katonák, és ha ezt a felismerést végiggondolta, libabőrös lett a háta. Mielőtt a kommandósok elsurrantak volna, kiadták a parancsot a társaságnak: vegyüljenek el a mulatózok között, s zsákmányoljanak fegyvereket, minél többet. Dakota felriadt. A csillagpöttyös égbolt harangja ott domborult fölötte, s verítékes homloka, a tüdejéből feltörő ziháló hangok eligazították: már itt van, visszamenekült a mába, a rémisztő időutazás megszakadt. Lecsúszott a függőágyról, elment a forráshoz, alá dugta a fejét. Vállig érő hajáról a nyakába, hátára csorgott a hideg víz, megnedvesítette ölét, belefolyt a nadrágjába. Görcsölt a gyomra, akár egy széttáruló és bezáródó ököl szorításában. Keserű nyál töltötte meg a száját. Inni próbált. Fohászkodott, érjen már véget az éjszaka. Nem úszta meg, ezúttal sem. Nyitott szemmel is látta emlékeit, azok áttörtek az azóta eltelt idő távolán, átszakították az égbolt fekete bársonyát, vörösre festették, elhalványították a holdat, szétrobbantották a csillagokat. Dakota leült egy nagy kőre a kert végében, átölelte a térdét, karjára hajtotta a fejét, összeszorította lezárt szemhéját. Csak a ciripelésre, a távoli békahangokra akart figyelni. A megállíthatatlanul közeledő lidércek körbedongták a koponyáját, rést találtak rajta, beleszivárogtak. Elárasztották. Ezer hangon nevettek, pukkadoztak, dörögtek. Valami szisszent, füstszag érződött, magnéziumlobbanással felfénylettek és életre keltek a képek. Lemásztak az ezredéves fáról. Heten voltak: Barbár, Talán, Tagló, Atomvillanás, Pogácsa, Dózer és ő, Fattyú. Hétfelé indultak. A mulatság addigra meghágta tetőfokát, több vidám részeges visszavonult a sűrűbe, hogy kiokádja magából, amit benyakalt, befalt. Hét ájult részeges ott maradt a bokrok alatt, helyettük ők rajzottak elő, kölcsönvett fegyverekkel, tartalék tárakkal felszerelkezve. Hárman: Atomvillanás, Tagló és ő, a zsivajgó, zenét, emberi lármát árasztó ház felé tartottak. A másik négy odakinn keresett megfelelő tüzelőállást. Az első robbanás az erdő közelében csattant. Tűznyelvek kígyóztak az égre, lobot vetettek a fák. Elnémult a zene, eldördült az első lövés, kitört a jajveszékelés. Ezután egy dzsip szállt el. Mintha dobbantott volna, elrugaszkodott a földtől, a levegőben változott tűzesővé. Elképesztő távot berepültek az izzó fémrészek, a megolvadt üvegdarabok. A kocsiban tárolt fegyverek, lőszerek önállósították magukat, s részt kértek a gyilkolásból. Felrobbant egy helikopter, a leszállópálya legszélén veszteglő.

Az egyik ház, a benne alvó emberekkel. Egy teherautó, majd egy másik. A fegyveresek üvöltözve fel-alá rohangáltak. Amint elindultak volna az egyik robbanás helyszínéhez, az ellenkező irányban bekövetkezett a másik. Többen találomra lövöldöztek, volt aki térdre borulva jajgatott. A rémült lovak kitörtek az istállóból, és lobogó sörénnyel, meg-megriadva, két lábra rettenve, az erdő felé menekültek. Kutyák sírtak, kúsztak hasmánt, üvöltöttek megsebezve, halálfélelemben. Gyerekek szaladtak ki a szabad ég alá, sikoltozó asszonyokkal a nyomukban, attól tartva, hogy az ő házuk kerül sorra, iszonyodva a rezidenciát közrefogó, magasra nyújtózkodó lángoktól. Újabb dzsip szakadt tüzes darabokra. Lángolt az üzemanyagraktár. A pánikszerű, céltalan lövöldözésbe beleszóltak a kommandósok fegyverei, a böhöm hátizsákokból előrántott gránátvetők. A lángrejtővel, egyéb csalafintaságokkal felszerelt speciális műszereknek köszönhetően nem lehetett kideríteni, honnan érkeznek a lövések. Újabb házak és újabb emberek égtek el. Füst és sülő hús szagai töltötte be a levegőt. Dakota, a meglepett vendégsereggel egyetemben meredt szemmel, borzadva állt, bénultan a döbbenettől, a rosszulléttől. A Grosman-házból is kimenekült mindenki. Nők botladoztak földig érő ruhájukban. Hamarosan kialakult a menekülés rendje. Az úri közönség a helikopterek felé tartott, némileg felrúgva az etikettet, letaposva, félretaszigálva egymást, eszelős, halálos versenyfutásban. Grosman, a kokóbirodalom császára krémszínű szmokingban, géppisztollyal a kezében őrjöngött az épület előtt. Ordítását nemi lehetett érteni, de mindenki futott előle, mert bárkire rálőtt, akit meglátott, legyen az asszony, gyerek, kutya vagy saját zsoldosa. Eszét vette a düh, a vagyona pusztulása fölött érzett fájdalom. Állati, iszonyatos üvöltés reszkettette a levegőt, ezt a hangot hallatta valamennyi élőlény, a legteljesebb egyetértésben, a halál elől támolyogva. Atomvillanás és Tagló besurrant a házba, biztosan tudva, hogy; ez az épület az egyetlen, amely (egyelőre) nem fog elszállni. Dakota elindult utánuk, de a földre kellett vetnie magát, mert Grosman feléje okádta a golyókat, és a fák közül Pogácsa viszonozta a tüzet. Fehér ruhás szőke lány futott a kokócsászár előtt, lobogó hajjal, tátott szájjal, széttárt karral, botladozva. Dakota felkönyökölt, indult volna, hogy elkapja és a földre rántsa a lányt, ám ekkor az összerándult, fehér ruháját vér fröcskölte be, a hátába kapott golyó a mellei közül tört elő. A lány rázuhant Dakotára. Hörgött, bugyogott a légcsöve, mellkasa. Szeme kidülledt, fénytelenné vált. Az élettelen test elernyedt. Az indián legurította magáról a tetemet. Áthemperedett egy bokor mögé. Kúszva indult az őrjöngő Grosman felé, akit a mesterlövész Pogácsa sem volt képes leteríteni, mintha valamiféle védőréteg óvta volna a tébolyodottat. Jajgattak, füttyögtek, zúgtak a golyók körös-körül. Mindenki lőtt mindenkire. Ennek köszönhetően a három kommandós nevetve fektette le egyik fegyverest a másik után. Közben megteltek a helikopterek. Egy sem emelkedett a magasba. Amint becsukódtak az ajtók, a gépek izzó, lángoló fémrepeszekké váltak, a szálldosó alkatrészek csóvát húztak maguk után, ráégtek az égboltra. Remegett a föld a detonációtól, de egy percig úgy rémlett, hogy a levegő is szétszakad, hogy a világ esik darabjaira. Ilyen nincs, ismételgette Fattyú félhangosan, valósággal fulladozva az iszonytól. Mintha a pokol kellős közepébe került volna, megsüketítette a veszett lárma, megvakította a síri, rettentő bíborfény. Ekkor a három kommandós (merő morbid humorból-e vagy egyszerűen csak ostoba örömében?) petárdákat hajigált az égő házak közé, a park füvére. Színes szikrák fröcsögtek, sisteregtek. Egy vörös rakéta sokáig bíborlott a levegőben, szinte észrevétlenül süllyedt alá, a föld felé. Grosman megbűvölten bámulta, a lövöldözésről is megfeledkezve. Dakota a golyózáporral alig törődve megközelítette a fickót, és rávetette magát. Elnyúltak a földön. A géppisztoly messzire repült, de Grosman felocsúdott és védekezett. Meglepően erősnek bizonyult. Míg ők ketten belemerültek a kézitusába, a lövöldözés elhallgatott. Olyan csend lett, mintha a Föld egy nagy sikolyra készülve éppen teleszívná a tüdejét levegővel. Dakota végül leütötte a fickót. Felkelt mellőle, átengedte az odaérkező kommandósoknak. Zsiliszta keskeny fején diadalittas kifejezés ragyogott. Ormótlan bakancsával finnyásan megrugdosta a földön heverő testet. Az indián visszament a halott lányhoz, attól a különös vágytól hajtva, hogy elrendezze vonásait; visszaadja a szépségét. Letérdelt mellette. Óvatosan érintette meg az arcot, amelyre ráfagyott a rettegés. Lezárta a tágra nyílt, fénytelen szempárt, elsimította a száj köré vésődött görcsös fintort. Megfogta hosszú ujjú, gyöngyház-körmű kezét. Igazított a leheletfinom selyemből készült ruhán, egymás mellé illesztette az igazgyöngyökkel díszített cipőbe bújtatott lábfejeket. Ismét visszatért az archoz, a ránctalan homlokhoz, az apró orrhoz, elrendezte a kusza szőke tincseket. Végül összefonta a lány kezét. Ekkor pillantotta meg az aranyszálakkal hímzett apró táskát a halott lány karján. Amikor lopva az ingébe süllyesztette, azt remélte, később beletekinthet, s megtudhat valamit a tulajdonosáról. Furcsa volt, amit tett, ő maga is furcsának találta. Nem tudott többé úgy emlékezni a jelenetre, ahogyan történt. Mintha lassított filmen, a szőke lány lágyan lobogó hajjal, légiesen szaladt felé. Mosolygott. Ragyogott a szeme. Hozzá sietett. Halk zene szólt, s nem géppisztolyok rekedt csaholása. Akárha abban a pillanatban meghasadt volna a tudata, amikor felfogta, hogy valódi mészárlás közepébe

csöppent. Elméje, emlékezete kiszűrte mindazt, ami bánthatta volna, csupán a holdfény maradt, a söréttel megszórt égbolt, melynek szakadásain áttündökölt a világűr ezüstje; a selymes szellő, a vágyakat forraló meleg, a kivilágított park és a hajladozó fű, amelyen át a lány futott felé, légyottra. Felkelt a holttest mellől. Atomvillanás rohant el mellette, s vidáman odavetette: – Megvannak a kövek! A három kommandós kendőt kötött az arca elé. Összeterelték az életben maradt fegyvereseket. Dakota gyűlölte Zsilisztát, társaival együtt, gyűlölte rekedt üvöltözésüket, lélektelen fölényüket. Barbár, Talán és Pogácsa őrködött, meglepetéstől, attól tartva, hogy a balhé kezdetén (esetleg) elrejtőzött zsoldosok rajtuk üthetnek. A talptól fejtetőig szőrös Atomvillanás, a szép Tagló és a csontkopasz Dózer, a régi, kedves haverok olyasmit műveltek, amit Dakota egyszerűen csak hullarablásnak nevezhetett volna – ha nem lapul az inge alatt a lány táskája. Lágy rózsaszín pírral közeledett a hajnal, gyengéden fújta el az éj sötétjét. Szépsége szinte bántóan hatott az indiánra. Feszült a mellkasa a dühtől. Ténfergett, tüntetően fegyvertelenül, ellenségesen. Zsiliszta kiszúrta magának, de nem szólt semmit. Az arcára kötött kendő fölött megvillant a szeme. Később, amikor a ház falához hajtották a foglyokat, odaintette az indiánt, és a kezébe nyomott egy stukkert. – Grosman a tied – mondta. Szabályszerűen elrendelte a sortüzet, legfeljebb ötméternyire a halálra szánt férfiaktól. A mosott hús színű pirkadat madárdalos csendjét fegyverropogás robbantotta szét. Fattyú nem lőtt. Hitetlenkedve nézte, hogyan rándulnak össze s zuhannak a földre az emberi testek. Grosman állva maradt. Reszketett, halántékáról kétfelől kövér verítékcseppek folytak lefelé. Zsiliszta lekapta a kendőt, és csúf vigyorral maga elé rántotta Pogácsát. Pisztolyát a nagyfejű, apró termetű, meglepett fickó orrához nyomta, a feje fölött az indiánra meresztette a szemét. – Lőj, Fattyú. Ha nem teszed meg, szétloccsantom a haverod agyvelejét. Dakota nem habozott. Fellendítette a karját. Saját halántékához nyomta a pisztolyát. A következő pillanatban egyszerre mozdult meg a három haver. Atomvillanás leterítette Zsilisztát, Dózer Dakotát, Tagló pedig géppisztollyal a kezében a kommandósok elé perdült. Engem nem érdekel, hány hullát hagysz hátra, te szemét! – lihegte Atomvillanás a gilisztaszerű testen térdelve, minden szónál tenyéréllel a fickó vállára vagy torkára sújtva, s olyan lenyűgözően gonosznak látszott, mint egy dühöngő rozsomák. – De rólunk kopj le, és Fattyú is közénk való. Jegyezd meg, nem kényszerítheted olyasmire, amit sosem tett meg. Ő felderítő és nem hasfelmetsző. Dózer lefegyverezte az indiánt, majd talpra segítette. Vállon veregette, ráfintorgott. Pogácsa a nyakát simogatta, hápogott. Azt gondolták, vége az esztrádműsornak. Nem számoltak a kommandós virtussal. Nem telt bele egy perc, és fordult a kocka, ezúttal a másik öt villámgyors akciója folytán, Zsiliszta ismét Pogácsát fenyegette a stukkerével. – Elmehetsz – mondta Grosmannak, aki nem állt távol az engedelmességtől, de sejtvén, hogy ezek sem kevésbé veszettek, mint ő maga, óvatos gyanakvással szemlélte a fejleményeket. – Elmehetsz. De ha Fattyú elenged, lelövöm a haverját. Bénultan álltak, egyedül Atomvillanás nem hallgatott. Kilátásba helyezte Zsiliszta kínhalálát, Barbár kifehérítését tömény lúgkőoldatban, és a többi mocsok ledarálását. Amilyen ronda szőrös alak volt, hihetőnek hangzott a fenyegetőzése, a kommandósok mégsem értékelték. Grosman megmozdult. Oldalazva siklott a fal mentén, tekintete ide-oda röppent Dakotáról a fegyveresekre és vissza. Zsiliszta vigyorgott. Az átkozott alak legfeljebb huszonöt éves lehetett. Hamvas arcában halványkék szempár. Ereiben a mesék hétfejű sárkányainak rossz vére. A stukker csövét belekényszerítette Pogácsa orrába. Szemközt, a falnál megalvadt a hullák vére. Arcuk viaszossá sápadt. Grosman az épület sarkához ért. Fattyú felfeküdt a levegőre. Elérte és lerántotta a krémszínű szmokingba bújt alakot. A lányra gondolt; a golyóra, amit Grosman eresztett a hátába, amely a két melle között távozott. Oldódni látszott a lidércnyomás. Dakota ütött, ökle, talpa csattogott Grosman bőrén. De a kokócsászár nem hagyta magát. Finom edzőtermekben durva fogásokat sajátított el élete során. Értékes testét naponta gyúrták, masszírozták. Fürdették olajban, illatszerekben. Megélt vagy negyvenöt évet, az idő alig koptatta meg jóképűségét. De most verítékezett, finom szaga odalett. Dakota arcát pecsétgyűrűk dobbanásai szaggatták fel. Megsérült a szemöldöke, átmenetileg elvesztette egyik szemét, vér folyt bele. A düh is elvakította. Végre Grosman lefeküdt. Zsiliszta mellette termett, sorsára hagyva a reszkető lábú Pogácsát, aki nyomban élt is az alkalommal, és térdre rogyva öklendezni kezdett. Lövés csattant. Grosman krémszínű szmokingját vér spriccelte be. Zsiliszta belerúgott a tetembe. Dakota futásnak eredt. Dózer elkapta, lerántotta a földre. – Jól van, haver – nyögte a fülébe. – Jól van, nyugi. Vége. Pucolnunk kell innen. Szedd össze magad. – Nem erről volt szó – felelte Fattyú, s ezt elmondta még néhányszor, egyre halkabban, egyre fenyegetőbben.

– Ezekkel kell hazamennünk. Velük jöttünk, velük megyünk. De aztán soha többé nem találkozol velük. Elfelejtjük az egészet. Térj magadhoz, szükség van rád. A többi olyan volt, mint egy lázálom. Futottak. Átgázoltak a tépett parkon, fémroncsok és emberi maradványok között. Pirkadt. Lázas ütemben vörösödött az égbolt, mintha minden vér odaszáradt volna. Elhagyták a birtokot, szürke betonfolyam szélére értek. Bemásztak egy acélszürke teherszállító gépbe. Az egyik kommandós a botkormányhoz ült. A tragacs köpködött, hörgött, vonakodva indult. Rángatózott alattuk az egyenletes felületű kifutópálya. Felemelkedtek. Le-lesüllyedtek. Szél játszott velük, ízetlen játékot. A gép hasa súrolta a zöld masszának rémlő dzsungel tetejét. Smaragd folyók bujkáltak a fák között. Hegyek emelkedtek, enyhültek, kísérték, követték őket. Dakota kábultan hevert a kényelmetlen ülésen, fejét hátrahajtva, gyomra fölött őrködve. Tudta, hogy nincs magánál. Eltompult. Néha visszatért bele az élet, vak düh formájában. Zsebre dugta ökölbe szorult kezét. Nem érdekelte az izgatott zsongás. Zsiliszta átkozódása, a gép görcsei. Aztán kiesett az ülésből. Recsegést-ropogást, fohászkodást hallott. Vad diadalordítást, síró szűkölést. Valaki ráncigálta. Felnézett. Mintha Atomvillanás állt volna fölötte. Mintha azt mondta volna, ujjongva, üvöltve: – Megúsztuk. Egyben maradtunk. Kimászott a roncsból. A tisztás ködben úszott, opálos, zöld ködben, a szél a tenger illatával futkosott. – Hol egy rohadt térkép? – átkozódott Zsiliszta. – Merre van az a rohadt víz? Fattyú tekintete feltisztult. Ez a hülye tényleg nem érzi? Elindult. Minden tagja fájt, ahogy egy ilyen éjszaka után illik. Látta a vért a nadrágja szárán, lehetett a sajátja is, ha visszagondolt a szünetjelekkel meg-megszakított eseményekre. Lezuhantak? Kényszerleszálltak? Teljesen tökmindegy. Dakota ment, vezette társait a tenger felé. Zsiliszta nem bízott benne. – Hová visz minket ez a kretén? Nem látjátok, hogy teljesen begolyózott? Miért tudná ő jobban, mint ti vagy én, hogy merre van a lé? – Bízd rá – felelte Tagló halkan. – Földöntúli képességei vannak. Lehet, hogy nem is ember, hanem valami csillagközi lény. Mindent megtalál – folytatta, jobbára már csak magának pötyögve, a szótagokkal számolva a lépéseket, fásultan –, felfedezi, hová rejtették a riasztót, hol van víz, olaj, elköthető járgány, kaja. Fattyú megelőzte őket. Legázolta a hegyet, meg sem kottyant neki, gép volt, a tengerpart megtalálására beprogramozott robot, érzéketlen a fájdalomra, fáradtságra. – Nesztek – mondta, amikor feltűnt a víz. Elterült a fűben. Sejtette, hogy ilyen lehet, amikor az emberen elúrhodik a dilibaj. Rajta éppen elúrhodófélben volt. Bágyadtan tiltakozott ellene. Csak hazaérjen. Ha otthon lesz, összeszedi magát. Nem tekeredhet be, ez a luxus nem neki való. Átengedi a Grosman-féléknek. Aztán mentek, lépdeltek, vánszorogtak, botladoztak. Barbár repedt basszuskürt hangja fel-felkaristolta a fejében támadt tompa csendet. A fekete fickó siránkozott. Folyton sírt valamiért, ételért, italért, azért, hogy megvárja őket a hajó, holott késnek, azért, hogy ne érjenek a nyomukba a rendőrök, katonák, Grosman zsoldoshadserege. A tétova Talán osztozott a gondokon a cimborájával. Meg-megtorpant, forgolódott, mint tyúk a tojáson, semmilyen hangján sápítozva. – Nem inkább arrafelé kellene mennünk? Szerintem jobb lenne balra fordulni, netán jobbra?! Fattyú kilépett, lehagyta őket. Őrizte a feje csendjét. Táblán gondolkozott, olyanon, amilyet a szállodai szobák ajtajára szokás kitenni: Kérem, ne zavarjanak. Beletűzhetné a koponyájába. Marhaság. Nem számít. Hátrahagytak egy sereg halottat, háborús mennyiségű romot. Hajuk szála sem görbült. Letoccsant velük a gép. Meg sem karcolódtak. Isten nem vigyázhat rájuk, ilyen mázliban csak a sátán részesíti kegyeltjeit. Kegyeire pedig rászolgáltak. Lehet, hogy őt magát is felülmúlták. Ezt már csak nem hagyja annyiban. Nem nőhetnek a fejére. Nem tűrheti!? Badarság. Megtalálták a hajót. Szakadt teknő volt, olajos rongyokban sertepertélő személyzettel. Minden gyanún felül, vigyorgott Zsiliszta. Bevonultak a fenékbe. Lerogytak, fújtattak, telezabálták magukat! Előkerültek a whiskysüvegek. Kiürültek. Dakota nem kért enni, inni. Feküdni akart. Ringattatni a hajó által. Bántotta a fény. Amikor néha felkelt, zuhanyozni vonult, a rózsából ivott. Meglátta magát a bepárásodott tükörben. Így tartotta számon a napok múlását: először sárgállottak az arcára kent foltok, Grosman pecsétgyűrűinek nyomai, később megfeketedtek, aztán zöldre fakultak. Ellenséges hullámok áradtak felé. A másik ötből jöttek. Legerősebben a három kommandósból. De folytak Barbárból is; talán hajszállal gyengébb impulzusokat lövellt ki magából. Elhatározta, hogy szóvá teszi Atomvillanáséknak. Ők nem érzik, legfeljebb sejtik, s ez nem ugyanaz. Figyelmeztetnie kell őket. Tellettek-múlottak a napok. Szürke színben másztak tova. Fattyú azt hitte, eltemette azt az éjszakát. Azt hitte, kiürült, megszabadult a lidércképektől. Végre erőre kapott. Előkapaszkodott belőle az életösztön. Megvárta, míg egy percre magára marad Atomvillanással. – Gyere már fel a fedélzetre. Megpenészedsz idelenn – hívta társa. – Jó ötlet – felelte Fattyú. – Ezek készülnek valamire. – He? – nézett rá Atomvillanás félrehajtott fejjel. – Azt hittük nem vagy magadnál. – Szemmel kell tartani őket.

– Hát persze – hagyta rá Atomvillanás. – Na gyere. – Ezek nem olyan kibérelt bunyósok, mint mi. Katonák. – Okádnom kell, ha egy férfinak lelke van – morogta a rozsomákszerű alak. – Teljesen jól vagyok – biztosította Dakota. – Eddig hittél az ösztöneimnek. – Így már más, ha ösztön. Résen leszünk, cimbora. Felmentek a fedélzetre. Fattyú megtántorodott a rengeteg fénytől, de nem menekült vissza a kabinba. Rátámaszkodott a korlátra, bámulta az elfolyósodott tükörre emlékeztető vizet, beszívta páráit, s azok átjárták a testét, visszaadták erejét. Másnap hidroplán ereszkedett le mellettük. Úgy guggolt rá a tengerre, mint egy vizelni lekuporodó szuka kutya. Kapták a cuccukat, egyenként bebújtak a gépbe. Elhelyezkedtek, együtt dülöngéltek a magasba kapaszkodó hidroplánnal. Lobogott a hajuk. Mélyeket lélegeztek. Megmámorosodtak. Most már tényleg megússzák. Erdő fölött repültek. Néhol szürke útgiliszták szabdalták fel a fák egyhangú tömegét. Folyók háta csillant, felbukkant egy-egy épület, majd mind több. Fattyú érezte, hogy nyaldossák a bőrét a másik ötből előzúduló hullámok. Soha nem kutatta ennek a képességének a magyarázatát. Rájött, mire jó, élt vele és kész. Jelzett Atomvillanásnak. A szemüveges fickó megbökte Dózert a könyökével. Észrevétlenül figyelmeztették egymást. Amúgy egykedvűnek látszottak. Zsiliszta egyre szélesebb vigyorral forgolódott a helyén. Olykor, szinte elszólásszerűen a zsákra meredt, amelyet Atomvillanás szorongatott, napok óta, még álmában és a zuhany alatt is. Ismét egy folyó tűnt fel alattuk. Széles, szürkén hömpölygő víz, körös-körül vad sziklákkal. Néhány kóró kapaszkodott csupán a terméketlen köveken. A rendetlenül széthányt sziklákból álló hegyen túl alacsony fenyveserdő terült el. Szélén emberi alakok mozgolódtak, terepjárók vesztegeltek. Dózer mozdult meg elsőként. Kopasz koponyáján veríték gyöngyözött, öklében magabiztosan ült a stukker. A pilóta füléhez nyomta a csövet. Másik karjával, szélsebes könyökütéssel orrba verte Barbárt. – Menj lejjebb – parancsolta a pilótának. A fickó sápadt és reszketeg lett. Engedelmeskedett. – Kifelé, gyerekek! – parancsolta Atomvillanás a hasonlóképpen meglepett Zsilisztának. – Ha szerencsétek van, mély a víz. Ha viszont azt kapjátok, amit érdemeltek, akkor sekély és nagyon, nagyon köves. Barbár után Zsiliszta gurult ki a gépből. Őt a másik két torzsafejű, majd a holtra vált Talán követte. Eltűntek a száguldó folyó gyémántos hullámtaréjai között. A pilóta ismét parancsot kapott. Magasba rántotta a gépet, és a fenyves szélén várakozó, felbolydulni látszó csapatot megkerülve elhúzott a jó fenébe, tánclépésben. Nem csalódtak abban a hitükben, hogy utánuk fognak lőni. Utánuk durrantottak, gránátvetővel. A pukkanás felelevenítette holtnak vélt emlékképeiket. Nem sokáig élvezhették a szabadságot. Hamarosan meg kellett válniuk a tágas levegőégtől, mivel elfogyott az üzemanyag. Ereszkedés közben körülnéztek, látják-e valahol az emberi civilizációi nyomait. Nem beszélgettek. Amint földet értek, egy fához kötözték a gyengélkedni látszó, legfeljebb húszéves pilótát. Elindultak az ösvényen. Amint kiértek a fickó tekintetének és fülének hatósugarából, irányt változtattak. Futásnak eredtek. Fattyú sietett elöl. Tudta, merre menjenek. Néhány órányi hajsza után csendes tanyához érkeztek. A tulajdonos nem lehetett messze, erre vallott a nyitott ajtó, a tűzhelyen hagyott fazékban fortyogó víz, a ház körül zsongó baromfihad. Dakota belopódzott az épületbe. Körülnézett a puritán bútorokkal berendezett helyiségekben. Végül a konyhaszekrényt választotta, kinyitott egy ajtót. Számlák, hivatalos levelek és fakult fotók alatt megtalálta, amit keresett: a térképet. Zsebre gyűrte, kisurrant a házból. Bevették magukat a fák közé. Dózer elővarázsolt az inge alól néhány tyúktojást, és szétosztotta társai között. Nem pihenhettek sokáig, sejtették, hogy üldözőik a nyomukban vannak. Folytatták a rohanást. Amikor rájuk sötétedett, kínnal vonszolták magukat a sűrűben. Hamarosan feladták, elnyúltak a földön. Dakota megtapogatta az ingébe bújtatott apró táskát, mely nem volt nagyobb, mint a régi idők indiánjainak orvosságos talizmánja. Elaludt, és pokoli álomban részesült. Mind mélyebben és mélyebben belesüllyedt abba az éjszakába, abba a vérgőzös iszonyatba, melynek hajnalán valóságos hullahegyet hagytak maguk után. Belázasodott. Kicserepesedett szájjal, mélyülő eszméletvesztéssel hánykolódott a nyirkos avaron. Társai felültek mellette, pofozgatták, hogy észre térjen s elhallgasson végre. Végül belátták, hiába. Zajokat véltek hallani a fenyegető erdőből. Motorzúgást szűrtek ki a baglyok, tücskök, békák, lombok neszezéséből. Denevérszárnyak feszültek a fejük fölött. Otthagyták az indiánt. Futásnak eredtek. Neki-nekimentek a fáknak, tüskés ágak tekeredtek a lábukra. A felriasztott madarak szárnysurrogását a szélütés előszelének vélték. Félelmük hajszolta őket. Atomvillanás elvesztette a szemüvegét. Homályfoltok rémítették. Rohamában markolta a zsákot, s tudta, semmi áron nem adja ki a kezéből. Pirkadatra hatalmas farmhoz értek. Belopakodtak az épületek közé. Elszántak voltak. Sikerült.

Öt perc múlva a lopott dzsipben ültek. Tagló mennyei mosollyal vezetett. Társai elnyúltak mellette, mögötte. Megmenekültek. Fattyú déltájt tért észhez. Elviselhetetlenül büdösnek érezte magát. Teste minden pórusából lucsok áradt. Ilyen szaga volt a halálfélelemtől veszett Grosmannek. Ilyen szagú volt a lázálom is, amelyből Dakota feleszmélt. Felült, a térdére hajtotta a homlokát. Megtapogatta a táskát. Körülnézett. Lassan felfogta, hogy társai elhagyták. Vízre volt szüksége, bele akart feküdni ruhástul. Szabadulnia kellett a halálverítéktől, mert a nyomasztó szag eltompította érzékeit. Beleszimatolt a levegőbe. Felkelt, és csalhatatlanul eltalált a fák között bujkáló forrásvízhez. A keskeny érben nem nyúlhatott el. Levetkőzött, lemosakodott, kilöbbölte ruháit. Leheveredett szárítkozni az aranyözönnel áradó napfényre. Amint lehunyta a szemét, elölről kezdődött. Akarata ellenére, akárha ingoványba, belesüllyedt a ragacsos rémképbe, s mind fellazultabbá váló tudata hiába figyelmeztette a veszélyre, eltompult, megbénult. Előbb csak sejtette, azután bizonyosan tudta, hogy nincs egyedül a teljesen részvétlen, daltól, élettől fakadó, illatos erdőben, mégsem volt ereje felkelni, elbújni, elfutni. Elnémultak a tücskök. A feje fölötti ágon ülő feketerigó vészkiáltásokat csattogott. Ágak recsegtek. Erősödő lihegés, léptek nesze hallatszott. De Fattyú magatehetetlenül feküdt a fűben. Tashina megérintette a vállát. Dakota felemelte a fejét. A kő hidege átjárta a testét. Felkelt, a lányra nézett. Nem szólt semmit, nem talált barátságtalan szavakat. Nem, mert nem bánta, hogy megszabadult az akaratlan emlékezéstől. Tashina mozdulatlanul állt előtte. Kissé hátraszegte a fejét, hogy felnézhessen az arcába. Pupillája feketére tágult, elvékonyult írisze csillámlott a csillagok fényétől. Megfogta az indián kezét. Elindultak a ház felé. Bementek a szobába. Tashina az ágyra ültette a férfit. Lefektette. Betakarta. Lesegítette a lábáról a mokaszint. Azután leült mellé. Föléhajolt. Elnyúlt mellette. Bebújt a takarója alá. Egész testével hozzásimult. Dakota meglepődött. Mégsem szólt semmit, tenyerét a lány hajára simította, ujjaival a selymesen gyűrűző tincsekkel babrált. Várt. Tashina megmozdult. Áthúzta a fején a fekete inget, s ledobta a padlóra. Azután a férfi fölé borult. Arcához érintette az arcát. Megcsókolta a száját. Dakota elfordította a fejét. Tashina a két tenyere közé fogta az arcát, s újra szájon csókolta. – Kihagytad a csókakadémiát? – kérdezte halkan. Az indián megköszörülte a torkát. – Tudod, babám... – kezdte, majd elnevette magát, és ujjait a lány tarkójára simítva engedékenyen mondta: – Taníts meg arra, amit szerinted nem tudok. – Szerintem nem tudsz csókolózni, de talán magasabb osztályba sem léphetsz. Meglett férfi létedre. De viselkedni sem tudsz. – Nem-e? – Dakota elhallgatott. Tashina lassan felgyűrte az ingét a válláig, majd lovaglóülésbe helyezkedett a combja fölött, s arra késztette, hogy felemelkedjen, míg a feleslegesnek ítélt ruhadarabtól megszabadítja. Amikor a férfi visszahanyatlott, a lány utánaborult. Összesimuló bőrük szinte felsistergett. – Hogy hívnak? – kérdezte Tashina. – Jó ég. Most jut eszedbe? – Milyen névre hozza a postás a leveleidet? – Már régen lenyilaztam a környék összes postását. – A fenébe. Csak van valami keresztneved!? – Anélkül nem tudod levenni a nadrágomat? Ez piszkos módszer, babám. – Cserében megtanítalak csókolni. – Jó, de nem kellene ahhoz valami óvintézkedés? – Ami engem illet, nem vagyok beteg. Hát te? – Világéletemben nagy súlyt helyeztem a nemi egészségem megóvására. – Helyes. Akkor nekiláthatunk. Ha... – Tashina kigombolta a férfi nadrágját. Dakota sietett megszabadulni a ruhadarabtól, mely egyre jobban zavarta tervei megvalósításában. A lány a takarót is feleslegesnek ítélte. Ráborult a férfira. – Hank – mondta Dakota. – De utálom, ha így szólítanak. Nem reagálok rá. Akár nyomban el is felejtheted. – Hank micsoda? – firtatta Tashina. – Hank Akárki, aki még mindig nem tud csókolózni, szerinted. Mellesleg eddigi életemben nem is voltam rászorulva. – Dakota tenyere végigsiklott a lány hátán, elidőzött a csípőjén, majd betévedt a combjai közé. – Stop – mondta Tashina. Az indián felemelte a kezét. – A fehér zászlót is kitűzzem? – kérdezte. – Úgy érzem, az árboc készen áll. – Az érzés az enyém. Erről neked legfeljebb csak impresszióid lehetnek.

Tashina megcsókolta a száját. Kezdetnek úgy, amint azt a szláv államfők teszik a Varsói Szerződés ikszedik megújítása fölötti örömujjongásukban. – Ez volt a Gorbacsók – közölte. – Nem egy nagy kábulat – felelte kritikusan a férfi. Ekkor a lány nyitott szájjal folytatta, majd bemutatta, mire képes a fogaival s a nyelvével. – Ez már jobb – sóhajtotta Dakota, amikor lélegzethez jutott. – Innen már én is tudom. – Ezzel átvette az irányítást. Tashinára borult, a tenyerébe zárta a mellét, térdével szétfeszítette a combjait, és közéjük nyomult. Néhány erőteljes lökés után összerándult, majd lassan elernyedt. A lány vállára hajtotta a fejét. Tashina felhúzott térdei között ringatta a férfit. – Hank – mondta néhány perc múlva. – Nem lövészeten vagy. De ha mégis azt hiszed, akkor legalább légy mesterlövész. – Nekem szóltál? – kérdezte Dakota bágyadtan. – Azt mondom – nevetett halkan a lány –, hogy az első a tied volt. A másodikat szenteld nekem. Segítek. A harmadik már közös lehet. Az indián felnézett. A beszüremlő hajnal bizonytalan homályában halványan látta Tashina arcát. – Úgy érted...? – kérdezte. – Aha – suttogta a lány. – Feküdj le mellém. A férfi megtette. S megtett mindent, amit Tashina egyre elfulladtabb hangon, mind halkabban, végül már dadogva kért. Nem birtokba vette a készséges női testet; felfedezte, élvezte, örömben részesítette. Nyelve hegye a mellbimbó hegyén borzongott, majd a has feszes bőrén, érezte az észrevétlen, finom pihék selymességét a köldök körül. Ujjai a comb izmain, sima bőrén részegedtek, majd bensőségesebb tájra tévedtek, s végül körülgyűrűzte őket az általa kiváltott gyönyör, amely lassan gyengéd pulzálássá szelídült. Tashina magához vonta, megcsókolta a száját, fogait. Varázsujjai mindenütt ott voltak. Dakota teste borzongott az érintésétől, mohón csapongó szájától; hasonló vadsággal viszonozta örömeit. S amikor Tashina combjai körülölelték a derekát, nem csupán saját, gerincbe hasító, sosem ilyen heves gyönyörét érezte, de a másik testen átviharzó, hosszan hullámzó, halkan csituló mámort is átélte. Meghökkentette a felfedezés, s mihelyt a különös, lázas varázslat békévé olvadt, kíváncsi hitetlenséggel újra vágyott rá. Tashina hozzásimult, a vállára hajtotta a fejét. Ujjaival köröket rajzolt a bőrére, majd cirógatott, egyre tétovábban, s végül elaludt. Dakota a hajába fúrta az arcát, beszívta az illatát. – Hank Guard – suttogta, s elvigyorodott, részben roppan büszkeségében, másrészt abban a hitben, hogy a lány nem hallja. – Hank Guard, szolgálatodra. Esküszöm, bármikor. Ezzel a halk, felfoghatatlan diadallal aludt el, álomtalanul. Arra ébredt, hogy Romo fel-alá trappol a nyitott ajtó előtt. Meleg, sárga reggel áradt be a házba. Tashina megmoccant. Öklével megdörgölte a szemhéját, akár egy nyűgös csecsemő. Felnézett, és tágra nyitotta a szemét; csillámos, halványkék írisze elnyelte a pupilláját. Ásított, nyújtózkodott, azután lustán megfordult, hogy folytassa az alvást. Meztelen háta, csípője Dakota melléhez, hasához simult, hozzágömbölyödött. – Hé, babám. Kipattanunk? – kérdezte rekedten a férfi. – Körülnézek, hátha találok neked egy fogkefét. – Már egész jól ment a mutatóujjammal – felelte a lány. Kis gondolkozás után hozzátette: – Mivel érdemesültem ki erre a példátlan vendégszeretetre? Dakota nem felelt. Tashina tarkóját, vállát nézte. Napsütötte, hibátlan bőrét. Azután megérintette. Úgysem tarthatta titokban, mi jár a fejében, hiszen a lány az öléhez simult, s teljesen tisztában volt e tett vonzatával. – Frappáns válasz – hallatszott a párna mélyéről. Dakota nevetett. Lefordult az ágyról. Öltözködni kezdett. Elképesztő helyekről szedte össze a ruháit. – Még jó, hogy nem vettem komolyan – dünnyögte Tashina fátyolosan rekedtes hangján. Felkönyökölt, a férfira nézett. Látva, hogy az indián nem a skalpoláshoz használatos ábrázatát viseli, hirtelen ijedtsége lelohadt. Dakota visszaült az ágy szélére. Tashina az ölébe hajtotta a fejét. Felemelte a karját, s megérintette az összefont tincsbe fűzött bőrszalagot. – Ez a ház csak ötven mérföldnyire van a várostól, s mégis mintha más világban és más idősíkban lenne. Rólad nem is beszélek, Hank Guard. – Miért nem? – Még mindig tartok tőle, hogy rám pirítasz. – A tűzszünet csak tíz perc múlva jár le. – Na jó. Hülye lennék, ha nem használnám ki. Ugye nem gondolod, hogy mindez azért történt, mert így akarlak rávenni: hadd maradjak még!? – Ez együgyű női fecsej. De válaszolok. Sikerült kipréselned belőlem a további engedékenységet. Még egy napig maradhatsz. Ennyit váltottál meg. – Nem sok – fanyalgott Tashina. Hátraszegett fejjel nézett a férfira, íriszében sugarakra bomlott a fény. Dakota

mutatóujja megérintette a pilláit, melyek feketék voltak, mint gyűrűs haja. – Olyan világos a szemed, mint a sekély tenger. Átsüti a nap, megcsillantja az alján a homokot. A férfi meglepődött attól, amit mondott, s még jobban meglepték a gondolatai. Egyrészt hiányolta a másnap reggel ildomos csömört, másrészt ott keringett a fejében egy hasonlat, napok óta homályosan, mostanra hirtelen megfogalmazódva. A csillagzafír. Tashina szeme. Ezért tódultak elő a lidércek?! Ezért a felfoghatatlan feszültség? Igen, ezúttal ezért. Ez a felfedezés sokat lefaragott a reggel derűjéből. Hallgatott róla. Egyelőre. Emlékeztette magát a tűzszünetre. Őhölgysége mit sem sejtve mosolygott. Tovább babrált a bőrszalaggal. Tenyérbe illő körtemellének halvány udvarából előhegyesedett a sápadt bimbó. – Vége? – sóhajtott a lány. Dakota felrezzent. Szemközt találta magát egy csúfondáros mosollyal. – Nem sorolod tovább? Egész jól hangzott, amit a tengerről mondtál. – Hát még ha tudnád, mit gondoltam!? A melledről is eszembe jutott valami. – Melyikről? – Tök nyolc, nem? – Hogyan tört ki rajtad ez az indiánosdi? – Apám, anyám dakota volt. Nem kellett megerőltetnem magam. – Valamikor azonban egyik-másik nagymamád félrelépett, s mintha kínaival. A szemed formájából gondolom. – Ne szarvazd föl a nagypapáimat. – De. Muszáj. Az indiánoknak általában nagy, kerek szemük van, a tied viszont szűk résű, ferde metszésű. – Ahogy mondod: általában. Ha legközelebb meglátogatsz, hozz magaddal egy antropológust, és vizsgáltass meg vele. – Meglátogathatlak? – csodálkozott Tashina. – Hiszen könnyed fecsejt folytatunk, babám. Ebbe minden belefér. Még ez is. – Lehetetlen. Ha jól érzem magam, repül az idő. Máris lejárt a tűzszünet? – Teljesen örömteli érzés, hogy az ölemben nyugtatod a Mégis az jut eszembe, hogy így közvetlen közelről hallgathatod a gyomrom korgását. Romo az ajtó előtt toporzékol. Folytassam? – Félek, hogy csak az ágyban viselkedsz békésen. Ha eltávolodunk tőle, megint emberevő hangulatba kerülsz. – Nem maradhatunk így az idők végezetéig. Meg kell kockáztatnunk, hogy igazad lesz. – Nem szívesen – sóhajtott a lány. – Kapsz egy tiszta trikót a készletemből. Alighanem ruhaként is használhatod. Én elmegyek a katlanhoz. – Az mi? – Ez a katlan – mondta Dakota a vízesés alatti hatalmas teknőre mutatva. A fák összehajoltak a fejük fölött. Romo megkönnyebbült, amikor lecsúsztak a hátáról. A mohaszakállas köveken billegve megközelítették a kivájt sziklák közti tavat. Alámerültek a vízben. Tashina csekély élvezettel birkózott a sodrással. Nem akart panaszkodni, gyengének mutatkozni, látván a könnyedséget, amellyel az indián tempózik. Mivel nem adott okot a férfiúi fölény fitogtatására, jutalma nem is maradt el. Dakota megmutatta, hol gyengébb a sodrás, hol lehel háton fekve lebegni, s azt is, melyik kőre üljön fel, hová vesse a hátát ahhoz, hogy a pezsgő víz a testét végigmasszírozva rajta áradjon keresztül, mielőtt átbukna a sziklafal peremén. – Emlékszem, két nappal ezelőtt majdnem ittvesztem – sóhajtotta a lány. – Nem hittem volna, hogy kedvelni is lehet ezt a helyet. Dakota nem hallotta. Eltűnt a mélyben. Celofánezüst pezsgésben tempózott, átengedte magát a fortyogó víz játékának. Hagyta, hogy az örvény forgassa, táncoltassa, s egy szédítő piruett végén a felszínre köpje, akár egy pezsgős dugót. Azután felkapaszkodott a köveken, beállt a vízesés mögé, onnan nézte a lányt. Tashina hátrahajtotta a fejét. Elektromos szikrákként szurkálták a bőrét a vízcseppek milliói. Egy percig sajnálta, hogy nem táncolhat. Zene szólt a fejében, izmai megrándultak. Amikor kislány volt a tévét bámulva ugyanígy reagált a képernyőn sikló jégtáncosokra. Szinte észre sem vette, hogy önkéntelenül csusszan a lába, átveszi a ritmust, a lendületet. Nyaka megfeszült, kezét a kellő keccsel kinyújtotta – s csak ekkor rezzent fel, és szedte ősze magát: most más táncol. Mindig mások táncoltak. Azóta is. Míg a sztár parádézott a színpadon, ő húsz másik jelentéktelen lánnyal együtt ugyanazokat a halál egyforma figurákat adta elő. Összeolvadtak, képtelenség volt megkülönböztetni őket egymástól. A közönség a szólótáncost bámulta. A többi lány nem jelentett többet, mint gyertya a tortán; szép, szép, de a tortát kell megenni. Tashina tudta, hogy soha nem kerül előrébb. Nem eléggé magas, nem eléggé formás, hiába merő izom, ha nem méteres a combja, a törzse, a nyaka, a mellbősége. Talán nem is igazán tehetséges. S nem csupán a mozgáshoz kell a tehetség, hanem a kapcsolatok kialakításához, hasznosításához is. Erre születni kell. Másféle érzékenység szükséges, másféle önérzet. Mindig belebonyolódott, de soha nem találta meg a magyarázatot. Nincs is. A magafajta jobban érezné magát, ha tánciskolát vezethetne. Ha hirtelen szerencse érné, megpillantaná egy kóbor filmrendező, s azt mondaná: maga kell a rockoperámba! Hát ez az a pasi, aki mindeddig késett megszületni. Már fájt a bőre. Kikecmergett a vízből. Nem akart arra gondolni, mikor először járt itt. Nem akart arra az állati

félelemre emlékezni. Furcsa, félig megfulladva, a rettegéstől szűkölve Johnny járt a fejében. Johnny szegény. A nagypapa kandisznója. Akit, midőn megpillantotta a böllért, kitört a frász, teljes joggal. A böllér kíméletes ember volt, ennek illusztrálására speciális módszerrel dolgozott. Volt neki egy szép nagy hangvillája, kanóccal. Ez alatt egy U alakú szerszám értendő, a hozzá szolgáló mérföldes zsinórral, melynek a végét a konnektorba kellett dugni. Ekkor a villa megtelt feszültséggel, s a halálra ítélt disznó füle mögé érintve kábulatot idézett elő. A narkózisban lévő állatot aztán vidoran le lehetett mészárolni a baromi nagy késsel. Johnny első látásra felismerte hóhérát. A böllér már-már sarokba szorította az állatot, aki a nagymama szerint nyugodtan hízhatott volna még, aki csaknem dorombolt, amikor a hátát vakargatta, aki úgy általában és egyáltalán a nagymama kedvence volt. Johnny sikított, és kitört. A böllér rohant utána, hangvilláját lengetve, szilaj ordítással. Johnny felnyargalt a teraszra. Nagypapa a falhoz szorult ijedelmében, majd óvatosan felhátrált a virágládás ablakpárkányra. A böllér futvást érkezett, Johnny merészen szembeszállt vele. Ennek eredményeként a kíméletes hóhér letépte a nagypapát a muskátlikról. Együtt gurultak le a lépcsőn, belegabalyodva a mérföldes kanócba. Csakhogy elbotlott szegény Johnny is, s majdnem odaveszett. A nagy halomban a gyilkos szándékú hangvilla vaktában tapogatott, hogy a kandisznó füle mögé suhinthasson. Jött egy merész szomszéd, akkora késsel, mint egy szamurájkard. Ott hadonászott a lármás rakás fölött. Tömegmészárlás ígérkezett. Johnny végre sírva-ríva kitekeredett a madzagból, a konnektor kiszakadt a távoli falból, s bár újabb segítség érkezett, csőre töltött vadászpuskával, a harminckilós, szigorú nagymama azt kiáltotta: elég! Johnnyt visszakísérte az ólba, bekötözte a lábát, megvakargatta a hátát; a férfihad leitta magát, s lement hídba. A tízéves Tashina pedig egész nap s egész éjjel sírt, újra meg újra átélvén szegény Johnny harcát az életéért. Johnny még sokáig élt, volt alkalma megtekinteni az utána érkező sorstársak kivégzését. Puhák vagytok, gondolhatta szkeptikusan, amikor a hízott kollégák sorra elhullottak a böllér kése alatt. Johnny fogalom lett, Tashina apja is gyakran emlegette, a vak félelem és a csoda megtestesítőjeként. Jókedvükben is szívesen emlékeztek az esetre, kivált, ha már nagyon hiányzott a vidéki otthon hangulata, szóba hozták a muskátlik közt kucorgó nagypapát, a saját hóhérfelszerelésében elbotlott böllért. Tashina felmászott a sziklára, amelyről a folyó bukott alá, leheveredett a napon, lehunyta szemét, s élvezte a testén babráló meleget. Dakota lehasalt mellé. Fürdéshez sem vette ki a hajába font bőrszíjakat, s azok halk petyegéssel eresztették a vizet a felforrósodott kőre. A lány nem szabadulhatott a képtől s annak hangulatától. Hasra fordult, Dakota arcélére nézett, majd az ujjhegyére vett egy botorkáló bogarat, s figyelte, hogyan tapogatja apró csápjaival a levegőt, keresvén, merre folytathatná zaklatott útját. – Nagypapáék járnak a fejemben. Vidéken élnek, egy kis faluban. Majdnem olyanképpen, mint te. Mindig egy sereg állat tesz-vesz körülöttük. Pompázatos nyarakra emlékszem; apám is gyakran velem tartott, ha nem volt munkája, s ha már csak napi két liter vörösbor mellett tudta elviselni anyám jeleneteit. A töméntelen fény elárasztotta Dakota arcát, megpróbálta átvilágítani majdnem fekete szemét, kirajzolta a szeme sarkában rajzó finom szarkalábakat, széles járomcsontját, szigorú szája körül a mélyen bevésődött barázdákat. Hosszú haját összetapasztotta, megfényesítette a víz. – Eszerint lenne hová menned – dünnyögte. – Nem hozhatok bajt rájuk – felelte a lány egyszerűen. A férfi vállat vont. Tashina folytatta: – Nagypapa kemény sportember volt. Ezt nem is tudja elfelejteni, ezért nálunk minden évben úgy veszi kezdetét a karácsony, hogy nagypapa lemegy a tóhoz, és megfürdik benne. Meggyőződése szerint ez a hosszú élet titka. Nagymama esküszik rá, hogy az öreg tök meszes, már régen gőze sincs, mit keres a tóban, de megy, mert valami dereng neki: ha karácsony, akkor tó. Ez az alkalom a családi együttlét kezdetét jelenti. Ezen a napon összecsődülünk a régi házban. Rém izgatott a hangulat, hiszen nagypapa a tóra készül, jóllehet elmúlt nyolcvan, s keze, lába reszketeg már. Először is, előkészítjük a kocsikat, bepakoljuk a fürdőlepedőket, termoszban teát, esetleg jégcsákányt. Biztos ami biztos, nagymama bekészít néhány úszógumit, kacsafejest. Legurulunk a partra, jeges szél süvít, nagypapa katonás léptekkel eldübörög a víz széléhez és lehányja magáról a ruhát. Vetkőzik persze a két fia is, apám és a nagybátyám, hogy ne ruhástul kelljen ugraniuk, ha valami baj adódik, netán. Szóval inkább betámogatják a vízbe a nagypapát. És ha esetleg befagyott a tó, akkor léket vágnak bele, háromszemélyest. Mindenki nagyon komor, mert ugyan ki a fenének hiányzik a fürdés, de nincs mit tenni, nagypapa ragaszkodik hozzá. Amikor mindhárman gatyában vannak, belebandukolnak a lébe. Sziszegés, szentségelés hallatszik felőlük, a nagymama izgatottan rohangál fel-alá a szárazon, és fennhangon azon mereng, miért pont ez a vén futóbolond volt az esete a tánciskolában. Kikészítjük az előmelegített törülközőket, a falubeliek is körénk gyűlnek, mindig ott áll készenlétben egy szomszéd a motorjával, hogy hívhassa a rohammentőt, ha kell. Nagypapa pedig gázol befelé a tóba, és reszketeg hangján néha elkurjantja magát: Segítség, vérbálnák! Azután elér a kritikus pontig, ez rendszerint az ágyéka. Ekkor gyorsan megmerül, azaz megroggyantja a térdeit. Felderül örömében, hogy az idén karácsonykor is megfürdött, s már siet is kifelé. Fiai kocogó fogakkal kétfelől támogatják. Ezután a karácsony hátralévő része azzal telik, hogy forró teát, priznicet készítünk a sportemberek ápolására. Húsvétra rendszerint mindenki felépül, elhagyja az intenzívet, leveszik a lélegeztető gépről. Lehet várni a következő karácsonyt.

– Elvarázsolt família – jegyezte meg Dakota. – Nem tudom, melyikük imádandóbb. Nagymama állatbolond. Kóbor macskák, kutyák gyűlnek köré, de rajonganak érte a disznók, lovak, tehenek is. Egyszer régen, csecsemőkoromban betettek a járókába, s mindenki a dolga után nézett. A ház ebeinek melegük volt, fogták magukat, betódultak a szobába, a hűvösre. Meglátták, hogy a háló mögött raboskodom. Nem tűrhették. Nyomban nekiestek a járókának, s foggal-körömmel széttépték a hálót. Amikor kimásztam a rabságból, és térden, tenyéren elmásztam, a kimerült kutyák befeküdtek a járókába, és horkolni kezdtek. Én meg mentem bele a határba. Nagymama meghallotta a tenyerem csattogását, és még sikerült elcsípnie, mielőtt végképp eltűnnék a horizonton. Tavaly beszereztek harminc pulykabébit, jóllehet figyelmeztették őket, hogy nem kéne az ő korukban ilyen nehéz természetű állatokkal veszkődni. A tündéri pulykacsecsemők felcseperedtek és birtokba vették az udvart. Többnyire csapatosan műveltek mindenféléket, tehát ha egyikük felszállt az ágra, a többi repült utána. Képzelj el harminc darab súlyos madarat egyazon ágon. Lassanként kidőltek a fák a ház körül. Akkor a sihederek kipécézték maguknak az ereszt. Felrebbentek. Omlott a csatorna, követték a tetőcserepek, de zuhantak a pulykák is, hozzá olyan észvesztő méltatlankodással, hogy összeszaladtak a szomszédok. A tündéri madarak szépen elbontották a fészert, de a bikaistállót is. Az egész falu a nekibőszült bikák elől menekült. Aztán előkerült egy tucatnyi vagány fickó, hatalmas flintákkal. Lett volna fiesta, de a harminckilós nagymama nem tűrte. Amikor pedig eljött a pulykavágás ideje, fantasztikus cirkusz volt. Nagymama mindenesetre elutazott a szanatóriumba, hogy ne lássa szeretett állatai vesztét. Aki pedig kést emelt a madarakra, megtapasztalhatta, milyen drágán adják az életüket az ilyen harminckilós, mindenre elszánt pulykafúriák. Hetekig gyolcsokba tekerve járt a nép. A legbátrabb pulykák megmaradtak, akárcsak hajdan Johnny. – Johnny? – töprengett az indián. Tashina megajándékozta a vakmerő kandisznó lélegzetelállító izgalmakban bővelkedő történetével. Végül Dakota, lelketlenül, megkérdezte: – Eszerint a család még nem tudja, mi történt apáddal? A lány összeborzongott. A férfi késve ébredt rá, miről szóltak mesék, Tashina miért próbálta elfalazni magát a múltba. De ha már megfejtette a dolgot, nyomban vállalkozott rá, hogy fokozza a fájdalmat. – Előbb-utóbb vissza kell menned a városodba. Be kell jelentened a rendőrségen, ami történt. És sajnos, értesítened kell a nagymamát és a bácsikát is. Ha rám hallgatsz, minél hamarabb megteszed. – Úgy lógtam el a lövöldözős pasasok elől, mint Johnny. De nem volt itt a vagány nagymama, hogy azt kiáltsa: elég. Azok a fickók továbbra is vadásznak rám, Hank. Ha már szóba került, felöltöztek és felültek Romo hátára. Elporoszkáltak az úthoz, Dakota szemügyre vette az elmosódott nyomokat. – Itt nem jártak azóta. Talán azt hiszik, eltaláltak. Tőlük nyugodtan elmehetsz. – Ezek a fickók nem érik be a hittel. – Mégis, mi a fenét képzelsz magadról? Fütyülnek rád, láthatod, babám. Még azt is el tudom képzelni, hogy kitaláltad az egészet. A történet valójában arról szól, hogy bekéredzkedtél egy kocsiba, s amikor a tagok heves udvarlásba kezdtek, amit stukkerrel s nem virággal tettek nyomatékosabbá, elszaladtál előlük. Ők meg örülnek, hogy férfias felbuzdulásuknak nem lett komolyabb következménye. – Tisztára hülye vagy, rézbőrű – mondta csodálkozva a lány. – Ha ezért fogják rám a stukkert, inkább hagyom magam, semhogy szembeszálljak velük. – Teljesen úgy beszélsz, mintha a városodban naponta három-négy alkalommal megerőszakoltak volna, s mostanra már apatikusan tűrnéd az ilyetén dolgokat. Tashina nem felelt, de nem titkolta, hogy dühös. Dakota elvigyorodott. – Lóra – parancsolta –, mert éhen pusztulok. Különben elismerem, vagány vagy. Mindent elkövetsz, hogy épen tartsd a lelkedet. Tanulhatnék tőled. A reggeliből ebéd lett, közösen készítették. Néha ráocsúdtak: olyan jól érzik magukat együtt, hogy az már idegesítő. Főleg Dakota idegeskedett. Apró kölyök volt, amikor elveszítette a szüleit. Esetleg azok veszítették el őt. Menhelyre került, de nemsokára befogadta egy jómódú család. Három saját gyerekük mellé szánták, mivel az édes teremtmények megunták már mindazt a sok zümmögő, berregő, villogó játékot, amit a frissiben meggazdagodott, amúgy félanalfabéta szülők összevásároltak nekik, és úgy találták, jobb lenne egy eleven játékszer. Így került a házhoz a kis indián és a kis póniló. Amikor a három angyali gyermek rájuk unt, ők összebarátkoztak egymással. Nem tartott sokáig, mivel a gyerkőcök egy idő után teljesen rájuk untak. Ebben nem kis része volt a büszke Hanknek sem, hiszen nem tűrte, hogy molesztálják. Már akkor is könnyen és jól verekedett. Egy csetepaté után, melynek végeztével a három angyal vérző orral futott a papához, aki éppen emberfölötti erőfeszítéssel betűzte a tőzsdei híreket, a kis indián visszament a menhelyre, a kis pónival nem tudni, mi lett, pedig az ötéves Hank kiszökött az otthonból, hogy találkozzon Mesével, de már nem találta sehol. Még öt évig húzta a menhelyen, azután végleg megszökött. Csavargókhoz csapódott, lopott, csalt, verekedett. Gyakran őt verték, főleg a rendőrök. Jó élet volt. Igazi, frankó állati lét. Mi kellett? Kaja, vacok. Mindezeket csak küzdelem árán lehetett megszerezni. Úgy, mint hajdan az ősemberek. De mi egyéb a civilizáltabbak élete is? Kaja, vacok. Vadászat helyett vásárolni járnak, s hogy ne kelljen vadászniuk, pénzt hajszolnak, amiből vásárolhatnak. Ha a szomszéd barlangja díszesebb, ha Mustangot tör be magának, a másiknak még káprázatosabb barlang kell, és Jaguáron akar járni. Az

ifjú Hank így látta. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a nőknek vajmi kevés a becsületük. Amikor eljött az ideje, tudta, melyik lányhoz kell menni, haverok megmondták, mind odajártak. Ekkortájt keményedett meg igazán az élet. Védeni kellett a területüket, csajaikat. Gyakorolták a verekedést, késdobálást. Néhány mafla rendőrtől fegyvert, lőszert zsákmányoltak. Fejlődtek. Az idősebbek kezdtek érdeklődni irántuk. Előfordult, hogy megbízást adtak erre, arra, s fizettek érte. A pénzzel egy csomó dolgot lehetett kezdeni. Beülhettek a zenés kocsmákba, tánclépéseket gyakorolhattak, beleszuszoghattak az izzadt tenyerű bringák nyakába. Tellettek-múlottak az évek. Hank találkozott Atomvillanással és Dózerrel. Azután Taglóval és Pogácsával. Voltak mások is a haveri körben, de időközben elhaltak valamerre, a napi zűrök közepette! Ezek a fickók fentebbről jöttek, mint ő, mindnek volt családja, olyan amilyen. Az esztendők során kikoptak az otthonból, de megmaradt bennük a szándék: kéró kell, kocsi, fényes meló, amely nem fáraszt túlzottan, viszont jövedelmez. Ha pénzhez jutottak főúri élet következett, két-három napig, míg a lé tartott. És minden kezdődött elölről. Mindig könnyebb volt serleget, nőt szerezni mint bármi egyebet. Nem volt téma, hogy valaha is megnősülhetnének. Csak a kéró álma maradt még. Olykor, néhány napig, pár hétig igazi lakásban laktak. Ennek rendszerint a bért követelő tulajdonos vetett véget, pedig némelyik kéróban több volt a csótány, mifene, mint tégla a falban. Előfordult, hogy tisztes melót vállalt. Teherautó-vezetést, trógerolást a piacon, favágást háznál, puccos népeknél, akik minden helyiségbe kandallót építtettek. Az egyik ilyen ház kinyalt serlege meredt szemmel bámulta a fát aprító Fattyút, majd behívta a konyhába, és étellel kínálta. Míg evett, arról harangozott fényes hangocskáján, hogy esetleg állandó melót is adhatna, bentlakással. Tárgyalás közben egyre szélesebbre nyílt rajta a békalencse színi selyemköntös. Fattyú lesütött szemmel falatozott, teljesen hülye volt, annak kellett lennie, ha nem fogta fel, mi az ábra. A serleg egyre közelebb húzódott, már csak az öv volt rajta, masnira kötve, azt harangozta, milyen gyönyörű a teste. Mármint az övé, Fattyúé! Alaposan megszemlélte favágás közben, s azok a mozdulatok, amelyekkel egy férfi a fát hasogatja, ahogy térdei rugóznak, csípeje kifordul, azt sejtetik, mit tud az ágyban. Fattyú megütközött azon, hogyan is lehet szép egy férfitest. Ilyen marhaságot. Gyanította, hogy valami dilibaja van a serlegnek. Amikor aztán az közölte, hogy eleget beszéltek, és ráhasalt az asztal szélére, feltárván terjedelmes, lángostészta fehérségű és állagú fenekét, mondván, hogy nyargalj velem, vörös csődör, Fattyú kirúgta maga alól a széket, és kimenekült a házból. Teljesen dilibajosak a serlegek. Egy másik kicsípte a társaságból, de ő csak Atomvillanás vidor biztatására hallgatva ment el vele, nem volt ínyére való a bringa. Felcsattogtak egy lakásba, ami olyan retkes volt, hogy sterilizálás végett fel kellett volna gyújtani, holott ő akkoriban igazán nem volt finnyás fickó, és lenyomta egy fotelbe, amit valami korpaféle morzsák borítottak vastagon, s rögtön nekiesett az ágyékának. Akkor is elmenekült. Később aztán nem árulta el a haveroknak. Sokat sejtetően vigyorgott, amikor a serlegről kérdezték. Eleinte nem zavarta, ha társai lebecsülték, hülyének tartották. Később kezdte dühíteni, amikor már hónapok óta egy helyen dolgozott, egy autószerelő műhelyben, és teljesen bezsongott a kocsiktól, attól, hogy a gépek engedelmeskednek a kezének, még a sűrű olajat is szerette, és a tulaj lánya gyakran lejárt hozzá, fél éjszakákat szövegelt mindenféle tök izgi mozikról, szuper édi rockzenészekről meg baró könyvekről, de nem hagyta, hogy a szoknyája alá bújjon, a főnök pedig áldotta a keze ügyességét – ekkor jött Atomvillanás, hogy bő lé ígérkezik egy könnyű kis melóból. Aznap éjjel is odacsattogott a kis serleg, s tényleg, mintha atomvillanást látott volna, nulla percen belül eldobta magát a telefon-fülkényi iroda asztalán. Az ám, de hasán a cimborával. Fattyú hallgatta, hogy slapp, slapp, s kezdett elege lenni az egészből. Bejött a főnök, ám mindjárt vissza is fordult a vadászpuskáért. Halál elszántan nekiállt hadonászni a flintával, hogy ellövi ennek a szemétnek a tökeit. „Inkább a fogsoromat áldoznám fel”, vigyorgott Atomvillanás. Begombolta a sliccét, közben ő, Fattyú leszerelte az atyát a mordályról, aztán együtt távoztak. Aznap éjjel, pár utcával arrébb összebalhéztak a serlegen, és Atomvillanás kinyúlt néhány pofontól. Fattyú behúzta egy bokor alá, hogy ne legyen útban a részeg sofőröknek, de másnap már nem volt harag. Nem sokkal ezután jött a Gyémántos. Ezzel a kalanddal véget értek az ifjúi évek. Nem kár értük. Fenét nem. Másképp kellett volna eltölteni őket. Akkor talán előbb elkezdhet gondolkozni, hamarabb megfogalmazza, mit akar és mit nem, akkor nem olyan hirtelen és drasztikusan következik be a változás, a szakadás. Ami végül is bekövetkezett. Ott, a hullahegy fölött? Vagy még előbb, a dzsungelben? Fene tudja, mikor történt, egyszer csak elkezdett kristálytisztán látni, már minden mozdulat és minden arc ismerősnek tűnt, és ez kiállhatatlan unalmat hozott magával. Elveszett a dolgok íze. Más dolgok íze lett fontosabb. Nem értette, talán szókincs híján. Nos, a kórházban kapott seregnyi könyv nemcsak a szókészletét gyarapította, de olyan gondolatok is elértek hozzá, amelyek szinte kényszerítették, hogy másutt próbálja ki magát Igazán bőven volt ideje gondolkozni. Ha már mindez eszébe jutott, elvonult a ház árnyékába fát vágni. Munka közben zavartalanul töprenghet. Ki kell találnia, miként szabadulhat meg végleg Zsiliszta emlékétől. Az elmúlt években több módszert kipróbált, egyebek között azt is, hogy leült, és végigment az egészen. Azok a marha könyvek ilyesmit is beadtak. Ha nem fojtja el az ember azt, ami bántja, hanem éppen ellenkezőleg, szembenéz vele és kianalizálja, akkor – és csakis akkor – megkönnyebbülhet. Marhaság. Ott kuporgott órákon át, lelkiismeretesen végigment az eseményeken. Mi lett az eredmény? Kis híján teljesen bedilizett. Már azon volt, hogy főbe lövi magát.

A felaprításra váró fatörzsek rendetlen halomban hevertek a földön. A konyhakész hasábok azonban csinosan felslihtolva sorakoztak a tárlóban. Télen majd elfogynak lassan, s kezdődik mindé elölről, de ezt (talán) nem lehet megunni. A fa illata betöltötte orrát. Legszívesebben fenyőfát darabolt, amely, ha száz éve halott, akkor is illatozik, ahol a fejsze belehasít. Kissé ragacsos gyantaillat szállong belőle, élvezet beszívni. A tehetetlenségnek kiszolgáltatott, lázas Fattyú érezte, hogy nedvesség érinti az arcát. Kutyaorr, kíváncsi. A léptek megtorpantak mellette. Emberi hang parancsolta odébb az állatot. Térdízület reccsent. Ötvenesforma férfi térdelt le mellé. Érdeklődve bámult az arcába. – Rosszul vagy? – Jól semmiképp – nyögte. – Valami rohadt láz jött rám. – Aztán szeretsz itt feküdni? – Fekhetnék Tina Turner mellett is, de akkor kitől kérdeznél marhaságokat? A fickó elgondolkozott. Megvakarta az orra alá növesztett, legfeljebb harminchat szálból álló lenyűgöző bajuszt, majd teljes komolysággal megpödörte, és kék szemét összehunyorítva azt mondta, bölcsen: – Igaz. Ebben maradtak. Eltöprengtek, mi egyébről lehetne beszélgetni így ismeretlenül, közben a kutya talált egy békát, s közvetlen közelről megszagolta, majd amikor az a levegőbe pattant, az eb ijedtében megfarolt, és hanyatt esett. Dakota a láz ködén át is felfogta, hogy ember és kutyája naphosszat verseng egymással intelligencia dolgában. – Aztán hogy kerülsz ide? – kérdezte a férfi jóval később. Ihletett kérdés volt, meg kellett hagyni. – Errefelé kirándultam a haverokkal. Lepusztultam, ők meg továbbmentek, vihartól tartva. Az ember felbámult a soha kékebb, felhőtlen égre. Hümmögött. Legalább egy morzsányi bárányfelhőt szeretett volna felfedezni. Mindhiába. – Hát vihar, az nem lesz mostanság – összegezte végül. – Te mi járatban vagy? – érdeklődött udvariasan Fattyú. – Sétálgatok. Mindig szoktam. Jót tesz az idegeknek. Mert azok vannak. Tele vagyok ideggel. Mindenütt. – Néhány gócra rámutatott: a törzsén, a tarlóra nyírt koponyáján. Fattyú felsóhajtott. Visszatette a fejét a fűre. Rohadtul érezte magát. Tüzek lobogtak a bőre alatt. Marha mázli, hogy nem a hajtók találtak rá. De mit kezd ezzel az alakkal? Hogyan remélhet tőle segítséget? – Teát ittál? – firtatta az ember kisvártatva. – Azt nem. Késik a pincér. – Ne adj neki borravalót. – Nem is. – Akkor jó. Nincs valami pitlid? – Mim? Az ember felkelt. Ismét recsegtek egy strófányit a térdízületei. Hatalmas, kérges kezével búcsút intett, és elballagott, nyomában a kíváncsian riadós kutyával. Dakota bámulta az eget. Bámulta, míg csaknem kiégett a szeme a fényözönben. Akkor elaludt. Alkonyattájt eszmélt fel. Recsegésre. Az ember térdelt mellé. A kutya lelkesen üdvözölte, mint régen látott ismerőst, s evégből végignyalta Fattyú arcát, beleszuszogott az orrába. A gazda rámorrant, majd azt mondta lassú, megfontolt hangján: – Hoztam teát. Nem kellett volna, akart udvariaskodni Dakota, de nem moccantak összeszáradt ajkai. Hagyta, hogy az ember a vállánál fogva felültesse, és megitassa a pitliből. A sötét váladék, amit beletöltött, langyos volt még, viszont kegyetlenül rossz ízű. Lenyelte, majd azon fáradozott, hogy magában tartsa. – Tea – közölte az ember, midőn visszafektette a fűre. S a biztonság kedvéért újra felvilágosította. – Tea. Jó ital. Az öregem ettől maradt meg a télen. Nagyon tragacs volt már. Kilencvenéves. Csak csont. Csak bőr. Vért hányt. A tea megapasztotta a vért. – Pöpec – ismerte el Dakota. A csodatévő tea fel-alá buzogott a nyelőcsövében. – Ilyenkor sétálok. Megszedem a füveket. Megszárítom. Isszuk egész évben. Az öregem meg én. – Ha holnap is erre jársz, hantolj el – sóhajtotta Fattyú. – Hozok ásót – bólintott az ember. – Kösz. Van vagy négy barátom, de csak rád számíthatok. – Tel Aviv. – Hogy jön ide Tel Aviv? – Amolyan francia szólás. Dakota lehunyta a szemét. A tea visszahúzódott a gyomrába, és nyugton maradt. A láz azonban tovább tüzelt a testében. Az ember meglapogatta a vállát. Megint reccsentek a térdei. – Heveréssz – mondta barátságosan. – Az jó. Fontos gondolatokra lehet rájönni. Kell az idegeknek.

Fattyú visszasüllyedt a kábulatba. Éjjel riadt fel. Fázott. Felült, megtapogatta az aranyszálas táskát. Azután a homlokát. Talpra állt. Szédült az éhségtől. Nekivágott az erdőnek. Sajnálta, hogy nem búcsúzhat el az erdőlakótól. Tényleg jó volt a tea. Rövidesen elért egy farmhoz. Szerzett magának néhány tojást egy álmosságában is kellően felpaprikázott tyúkocska alól, s elverte éhét. De hiába surrant be a düledező garázsba, kocsit nem talált! Nem keseredett el. Inkább elkötött egy lovat. Rávette, hogy patahegyen lopakodjon ki az épületek közül. Azután vágtára serkentette. Később érzékeny búcsút vett tőle, átült egy – pillanatnyilag – gazdátlan furgonba, s bár a tragacs végvonaglott, azért haladt vele, és még néhány szendvicset is talált a kesztyűtartóban. A tank kifogytáig a halódó motor is kitartott. Ezután újabb autóelkötés következett. Estére megérkezett. Legelébb (alkalmilag) megvált az aranyszálas bugyortól. Azután benyitott a Dragonyosba, törzscsehójukba. A gyér lámpafényt is megfojtó füstön át megpillantotta kedves cimboráit. A hős férfiak érdeklődők karéjában ülve vígan mesélték kalandjaikat. Pogácsa leadott néhány jelképes sorozatot, Atomvillanás leütött pár odaképzelt ellenfelet, Tagló enervált képpel könyökölt az asztal sarkán, Dózer bólogatva igazolta az elbeszélés hitelességét. Fattyú egy percig állongott az ajtó mellett. Farmeringe, nadrágja szakadt volt, könnyű bőrcsizmájának talpa ásítozott. Kalapját rég elvesztette, haja a nyakába lógott. Ráfért volna egy rend új ruha, némi habfürdőzés, kétnapos alvás. Látnia kellett, hogy kísértetnek nézik. Egyik arc a másik után meredt rá, megbolydult a terem, az izgatottság hullámai elhömpölyögtek a hős cimborákig. Csaknem felborították őket asztallal, székkel együtt. Aztán Atomvillanás felugrott, és széttárt karral elindult Fattyú felé. Ráborult az indián vállára, hátba ütögette, férfiasan visszafojtva örömkönnyeit. Végre, egy percnyi ölelkezés után elvigyorodott. – Komolyan hullának gondoltunk. Úgy néztél ki, mintha bekaptál volna valami gyors lefolyású, végzetes kórt. – Ezért hagytatok ott? – Lásd be, nem menekülhettünk egy majd’ kilencvenkilós félhalottal. Te sem tettél volna másként. – Pontosan tudod, hiszen évek óta használsz, hogy nem igaz. – Mi az, hogy használlak? Most mit érzékenykedsz? Megmondtam, hogy hányni tudnék a lelkizős krapekoktól. Otthagytunk, mert meg voltál dögölve. Feltámadtál. Isten hozott. – Atomvillanás az asztalhoz vonszolta Fattyút, s lenyomta a társai közé. Mindnyájan rávigyorogtak, de nem néztek a szemébe, a vállánál feljebb nem emelték a tekintetüket. Volt valami strassz-szerű hamisság ebben az örömteli ragyogásban. Az iménti előadás hallgatósága szétrebbent. – Falnál valamit? – kérdezte Dózer. – Massimót, flambírozva – felelte Fattyú. – Elrontanád a gyomrodat – legyintett Atomvillanás. – Jobbat ajánlok. – Ezzel elnyargalt, s személyesen intézkedett a pincérnél. Fejük fölött beindult az ős-légkondicionáló: a ventilátor hatalmas lapátjai beletúrtak a füstbe. Dózer bosszús képet vágva kihúzta a zsebéből pomponos skót sapkáját, és rátapasztotta kopasz fejére. – Érzékeny vagyok a légáramlásra – mondta panaszosan, majd belehajolt Fattyú arcába. Lehelete édeskés volt, nem ok nélkül; üres rumos üvegek sorakoztak az asztalon. – Mi is csak nemrég érkeztünk meg. Gondolhatod. Első dolgunk volt, hogy biztonságba helyezzük a köveket. Azután ellátogattunk Massimo kéjbarlangjába. Még jó, hogy idült gyanakvók vagyunk. Még így is majdnem a rendőrök karjába szaladtunk. Megpucoltunk. Aztán az első újságosnál elloptuk ezt a magazint. – Farzsebéből a lencse színű térítő közepére lökött egy lapot. Látva, hogy Fattyút nem érdekli a sajtódarab, komoran folytatta: – Tudod, ki ez a fickó? – Feszülten hallgatlak. – Mi a franc esett beléd? Úgy nézel ránk, mintha feldaraboltuk volna a szeretteidet. – Otthagytatok. – Naná. El kellett volna kaparnunk. Amilyen állapotban voltál. Mint egy háromnapos dög. Na kérlek, Gyémántos nem lehet más, mint az egyik kokómaffia feje. Alighanem Grosman riválisa volt. Talán mattot kapott tőle, és ezért forralt bosszút. Olvasd el a hírt. A visszatérő Atomvillanás is erre biztatta. Fattyú felvette a magazint az asztalról, és kinyitotta. Grosman bámult az arcába. Grosman jól fésülten, hasig kigombolt fehér ingben, kilós aranylánccal a nyakában. A lapzárta után sebtében összedobott írás a szenzációnak megfelelően bombasztikus jelzőkkel dúsítva tárgyalta a véres eseményt. Grosman Európából került a dél-amerikai kontinensre, ahol is hamar megvetette a lábát. Sorra kiütötte riválisait, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyeduralkodóvá váljon a drogpiacon. Sötét kelet-európai rezsimek diktátorainak módszereivel dolgozott: spicliket, orvlövészeket, szadista őrülteket használt fel a megfélemlítéshez, a rivális gangek felbomlasztásához. S amint birodalma megerősödött, fényes külsőségekkel egyénítette tovább magát. Ezek egyike volt az évenkénti születésnapi szeánsz. A jólértesült újságíró tudni vélte, hogy ezen alkalmakkor a rezidencián összesereglett meghívottak drágakövekkel ajándékozták meg a házigazdát. A gyémántokkal, smaragdokkal, rubinokkal púpozott aranytál az asztal fő helyén állt, körös-körül folyt a pezsgő, a dáridó.

Fattyú felnézett a magazinból. Atomvillanás már várta ezt, nyomban bólintott. – Nem kellett széfet robbantani. Tényleg ki volt készítve a cucc. Mintha minket vártak volna vele. Az indián lapozott. A következő oldalon bemutatták a vérengzés néhány áldozatát, a sietségre való tekintettel még eleven korukból, de a cikk helyszíni riportot is ígért. Fattyú azonnal felismerte a szőke lányt. Yoni hercegnő, mondta a képaláírás. Ekkor meglepő dolgot művelt. Kiszakította a fotót. A magazint visszadobta a térítőre. – Nem olvasod el? – kérdezte Dózer. Nem felelt. Ránézett az elé tett tányérra, felkapta az evőeszközöket, s enni kezdett. – Szóval mi azt gondoljuk, hogy Massimo riválisa lehetett Grosmannek. Egy füst alatt leszámolt vele, és kifosztotta. A zsaruk is gyanítanak valamit, ezért szállhattak meg a Gyémántos tanyáját. Na most, kérdés, mi legyen a kövekkel. – Odaadjuk a zsaruknak – felelte Fattyú tele szájjal. Úgy néztek rá, mintha kijelentette volna, hogy holnaptól azsúrozott melltartót hord lila jégeralsóval. – Na, most kicsillant az elmebajod. Már régebben gyanakszom, hogy valami defekted van – dünnyögte Atomvillanás. – Felmerült, hogy megszabadulhatnánk tőled, mielőtt bajba keversz mindannyiunkat. – Ez a probléma látszott magától megoldódni, mikor lepusztultam az erdő kellős közepén. – Megsaccoltuk, mennyi a mi részünk a cuccból. Tízen voltunk, tíz főre számoltuk ki a tiszteletdíjat. Massimo úgysem tudja, hány kő volt a tálban. De most nincs Massimo, van gond: szerintünk nyugodtan megtarthatjuk az egészet. Megérdemeljük. Amilyen strapás meló volt. – Miért dumáltok annyit? – Fattyú kivette a salátalevelet a kéttenyérnyi véres hús alól, s elropogtatta. A tányért félrelökte. – Figyeltétek? – kérdezte Tagló. – Kizabálta a rizst, a gombát meg a laput. A húshoz hozzá sem nyúlt. Tényleg kóros az agya. Jámbor növényevő lett belőle. Mivel itt vagy, felmerül, hogy ötfelé kellene osztani a zsákmányt. De vajon megérdemled-e? Mi a szart csináltál az egész meló alatt, azon kívül, hogy folyton félájultan heverésztél? Na? Mesélj, mit műveltél, amikor az akció zajlott? Egyetlen golyót sem használtál el. – Hagyjad – mondta Atomvillanás. – Nélküle oda sem értünk volna. S ha mégis, akkor a visszaúton vérzünk el. Fattyú átnyúlt az asztal fölött, s a nyakkendője csomójánál fogva magához vonta Taglót. – Hallgass ide, te félmajom. Teljesen tök nyolc, hogy megöltem-e pár embert vagy sem. Ott voltam, és ez annyi, mintha megtettem volna. Azóta is okádni tudnék magamtól. A köveket pedig feldugdoshatod a seggedbe. Úgy értem, a saját részedet. Ha pedig még egyszer elkezdesz osztozni, saját kezűleg tömködöm le a légcsöveden azt a maréknyi csillogó kacatot. – Vedd le rólam a koszos mancsodat – sziszegte Tagló. – Verekedni akarsz? – Veled?! – Fattyú legyintett. – Legfeljebb ötödmagaddal lennél ellenfél. – Hagyjátok abba – siránkozott Pogácsa. – Amondó vagyok, hogy fel kéne szívódnunk. Ha nem bírjuk egymást, külön-külön is elmehetnénk, míg lehiggadunk. A mi részünket tuti helyre tettük, de most éppen itt van a nagyobb hányad, Massimóé. Elosztjuk és elválunk. Na? Pogácsa rádöbbent, hogy rosszat mondott. Társai felnyársalták tekintetükkel. – Neked is vizelned kell? – kérdezte Atomvillanás. – Kimegyek veled, nehogy valami köcsögvadász csővégre kapjon. Gyere. Amint eltűntek a szemük elől, Dózer enyhe zavarral Fattyúra nézett. – Nem olyan sok lé az. Kalkuláld be, hogy csak orgazdáknak adhatjuk tovább, jóval áron alul. Nem csoda, ha nem örülünk, hogy még te is itt vagy. – Különös, amikor mindössze egy üveg whisky volt a zsákmány, nem problémáztatok rajta, hogy ötfelé kell mérni. – Mi is öregszünk. A jövőnkre kell gondolnunk. Veszünk valahol egy csehót, és elvezetgetjük. Vagy valami olyan műintézmény hozunk össze, ahol szobákat is kiadnánk. Tartanánk négy-öt bő torkú spinkót, hogy a vendégek ne unatkozzanak. Te meg szórakoztathatnád őket valami indiános attrakcióval. Na? – Dózer belemerült a zavaros tervezgetésbe. Kieszelte a műintézmény küllemét, s éppen eljutott a kínzócölöpig, amelyhez estelente Pogácsát kötöznék, s Fattyú késeket dobálhatna bele, amikor az ajtóval szemközt ülő indián megpillantott egy ismerőst. Az enyhén értelmi fogyatékos fickó volt a környék keselyűje, afféle önkéntes hulladék-eltakarító. Összeszedte az üzletek konténerei mellé dobált papír dobozokat, de a szétszórt üvegeket is begyűjtötte a parkokból, szemetesekből, s ha történetesen egy zsibbadt részeget talált valahol, az ő óráját, ingóságait is összeszedte! A Sakálka névre hallgató halszemű, nyálzó szájú, vizeletszagú alak a tolvajkodás egyéb formáit sem vetette meg, így hát nem ártott szemmel tartani, ha odacsapódott egy-egy ismerős társasághoz! Bukott a zsebkésekre, cigarettás dobozokra, apróbb csecsebecsékre. Fattyú egyszer kiszedte Sakálkát az elcsórt öngyújtója miatt bosszús Atomvillanás lábának hatósugarából, s ezért hálából a kis fickó magához rántotta, és szenvedélyes csókot nyálazott a szája szegletébe. Fattyú akkor majdnem elrókázta magát undorában, viszont később azt tapasztalta, hogy a félbolond csókját szerencsesorozat követte. Rövidesen újra kipróbálta a dolgot, kockáztatva, hogy cimborái hülyének nézzék. Sakálka csókja beváltotta a hozza fűzött reményeket. De a kis fickó is rájött a dologban rejlő üzleti lehetőségre, s megkövetelte, hogy egy-egy nyálas csókjáért apróbb ajándékokat kapjon cserébe. Fattyú pedig ráállt az alkura. Ha elment egy-egy bóvlit árusító bódé előtt, sosem mulasztotta el, hogy le ne kapjon a pultról valami kedves kis marhaságot:

kulcstartót, fityegőt, gumicukrot, ezt-azt Sakálkának. Végtére is az ő csókjai óvták meg attól, hogy lebukjon, sittre vágják. Lassan a környék minden figurája rákapott Sakálkára. A tarifa persze emelkedett. Hovatovább a félbolond csókja nélkül nem lehetett semminő akcióba kezdeni, mert holtbiztos, hogy sitt lett a vége. Akadt néhány kételkedő. Például Atomvillanás. Képtelen volt úgy elmenni Sakálka mellett, hogy jóízűen bele ne rúgott volna. Mások pedig azt terjesztették róla, hogy a zsaruk téglája. Fattyú komolyan hitt a magaszülte babonában, nem lévén a környéken egyetlen nyomorék csavargó sem, akinek a púpját cirógathatta volna hasonló célzattal. S bizony, a Rohadt Nagy Kaland előtt elmulasztott csókot kérni Sakálkától! Már-már intett a félig nyitott ajtóban kémlelődő félbolondnak, amikor Sakálka hirtelen levágta magát a földre, mintha atomvillanást látott volna. Nem is kelt fel, kifarolt az ajtón, s eltűnt. Valóban, Atomvillanás közelgett a férfivécé felől, oldalán a megdolgozott Pogácsával. A fegyverbuzeráns cimbora kaphatott néhány pofont négyszemközt, erre vallott vöröslő orra, duzzogó ábrázata. Mindazonáltal angyali ártatlansággal telepedtek le az asztalhoz. Fals, strassz-vigyort árasztottak Fattyúra. – Innál valamit? – érdeklődött Atomvillanás gyengéden. – Whiskyt? Calvadost? – Sört – felelte a kérdezett. Sakálka eltűnésén töprengett. Egyrészt epedt a csókjáért, másrészt gyanúsnak találta a dolgot, mert a kis fickó sosem tartott Atomvillanástól, ha ő is a közelben volt. Rákönyököltek az asztalra, s inni kezdtek. Fattyú tudta, mikor kell abbahagynia, de nem hasznosította ezt a tudást. Minden korttyal tompább és tompább lett. Szinte elfeledte csalódottságát, már-már megbocsátott a simlissé vált haveroknak. Hirtelen történt. Szó szerint robbanásszerűen. Betörtek az ablakok, beszakadt az ajtó. Rendőrök lepték el a csehót. Egyenruhások, civilek. Ez utóbbiak közül néhány jól kiképzett artista az ablakból egyenesen Fattyúék asztalához hemperedett. Ott feltérdeltek, és a meglepett társaságra fogták pisztolyukat. A többiek kihajtották a kocsma népét az utcára. – Zártkörű rendezvényt tartunk – ordibálta a főnökük zsíros hangon, hite szerint tündéri szellemességgel. Hasonlított Hitchcockra. – Amúgy is áporodott a levegő idebenn. Vihar lesz: dörgés, villámlás. Amikor magukra maradtak, öt fős osztagok vették kezelésbe az asztaltársaság minden egyes tagját. Ehhez az aktushoz diszkréten lekapcsolgatták a lámpákat. Kedvelték a visszafogott fényeket. Igen gyorsan meghitt hangulatot loptak a kopott csehóba. Nem dumáltak feleslegesen. Viszont emberségesen összeverték őket. Mert milyen egyéb élőlény tudna olyan kegyetlen lenni, mint az ember? Dózer nem hagyta magát, visszaütött. Letarolt néhány lelkes pofonvirtuózt, de csakhamar erősítés érkezett a pihenőre vezényeltek közül. Iszonyatosan ledarálták az ellenkezőt. Pogácsával hamar végeztek. A vízfejű cimbora a harmadik füles után lefordult a székről. Tagló hősiesen tartotta magát. A legkevésbé szimpatikusnak ítélt zsarut többször is tökön rúgta hegyesorrú cipőjével, de nem sokra ment vele. A tag széles vigyorral közölte, hogy mindig herevédőt húz rá a felesége, mielőtt munkába engedné. Ezután különös élvezettel öklözte tovább Tagló gyomrát, altestét. Atomvillanás fürge volt, alattomos. Egy-két alkalommal úgy tetszett, kitör a zsaruk gyűrűjéből, és elszelel a bezúzott ablakok valamelyikén, de az utolsó pillanatban mindannyiszor leszedték röptéből. Amikor már nagyon unták, hogy annyira ellenkezik, megbilincselték. Mégiscsak könnyebben összerugdoshatták, ha közben nem pattogott folyton. Fattyú sem panaszkodhatott. Rá is jutott öt pár láb és ugyanannyi ököl. Meghatónak találta, hogy nem a fejét ütik, viszont ütötték, rúgták minden egyebét, hadd fájjon. Az egyik civilruhás teljesen felhevült a testmozgástól. Fél perc szünetet rendelt el, hogy levehesse csicsaveretes zakóját, bézs ingét, valamint szürkére mosott atlétatrikóját. Azután bányász felsőtestét villogtatva megállt a hajánál fogva felállított Fattyú előtt. Nudli formájú feje, kék szeme, pajzsszerű álla, farkasvigyora elfeledtette az indiánnal a flaszterozott gyerekszobát. Egyszóval Dakota ideges lett. – Jó srác vagy – mondta. – Már azt hittem, bemosakszol a verekedéshez. Végeztél? A következő pillanatban kiszakította magát a körülötte állók kezéből, és lefejelte a félmeztelen pofonvirtuózt. Ha már nekiveselkedett, felrúgta a jobbján álló, tétován hadonászó zsarut, a bal felén toporgót pedig gyomron vágta. Mielőtt még elbízhatta volna magát, erősítés érkezett. Kegyetlenül összeverték, de megvolt az az elégtétele, hogy közben valamelyik lírai barom kazettát dugott a pulton álló magnóba, így aztán félájultan hallott még néhány taktust a legújabb Je t’aime feldolgozásból. Amikor mindnyájan félholtak voltak, a hájas zsaru lehalkította a szerelmi eksztázis hangjait, letette sörös kriglijét, és odament az egymás mellé kiterített cimborákhoz. Szétvetett lábakkal megállt fölöttük, zsebre dugta a hüvelykujját, és elgyönyörködött bennük. Sejtelme sem volt róla, milyen előnytelen a hájhasa alulnézetből. – Na, fiúk. Bizonyos jelek arra vallanak, hogy ismeritek Overtont. – Nem ismerjük – tiltakozott Pogácsa. Csatlakoztak hozzá. Gőzük sem volt róla, kicsoda Overton. A hájderekú megmondta nekik. – Overton errefelé Massimo néven tett-vett. Mit szóltok ehhez?

Szavuk sem volt. A zsaru folytatta. – Lehet, hogy nem szoktátok az efféle bánásmódot... – De, szoktuk – vágott közbe Atomvillanás. Kapott egy pofont, cipősarokkal. – Gondoltam, előbb összebarátkozunk veletek, azután beszélgetünk komolyabb dolgokról. Alapos a gyanúm, hogy Massimo szervezte Grosman bulijára a tűzijátékot. – Na és? – kérdezte Dózer. – Miért rajtunk kell leverni? – Szóval nem érted?! És ez az újság? – A tetű hekus meglengette a magazint. – Betiltották a betűt? Mind a százezret lapossá verik, aki vett a lapból? Tudja mit fog mondani az ügyvédem erre a „bizonyítékra”? Azt, hogy gyújtsa meg és dugja a végbelébe. Dózer is megkóstolhatott néhány cipőtalpat. Sokat már nem árthattak neki, fél perccel korábban sem keltett elegáns benyomást. A zsírderekú felsóhajtott. – Próbáljuk elkülönítve. Mindegyikkel vonuljon félre öt ember, hátha egyenként beszédesebbek. Itt maradok az utolsó mohikánnal. Ültessétek fel, hogy jobban lássam. – Ugye? – kérdezte Fattyú. – Nem látsz a hájadtól. Legalább húsz éve nem vethettél egy pillantást a tojásaidra sem. Hidd el, mit sem vesztettél. – Bár számított rá, hogy elnyeri a jutalmat, arról nem ábrándozott, amit kapott. Kezelésbe vették lágyabb részeit. Végül már kezdte elhinni, hogy ő a legeslegutolsó mohikán. S mindeközben szólt a Je t’aime. Felültették egy székre, s a nyugodtabb társalgás érdekében hozzá is bilincselték. Amikor lekókadt a feje, az arcába locsoltak egy korsó sört. – Ha okos leszel, a következő kriglivel megihatod – jóságoskodott a vezérzsaru. Mellkasa átmérője hordóval vetekedett. Nyilván soha nem használt sálat. Erre a célra remekül megfelelt a tokája. – Az okos ember legfőbb jellemzője: nem hantázik olyan marhaságot, hogy megverték a zsaruk. Ilyesmi meg sem fordul a fejében. És most beszélgessünk Massimóról. – Mindig róla szerettem volna szövegelni, valahányszor hánynom kellett. – Előbb megkönnyebbülsz. Tudomásunk van róla, hogy Overton-Massimo, de akad még néhány neve, vagány fickókat keresett Már azt is tudjuk, miért. Átdobta őket árkon-bokron, pár országhatáron, és vérbe fojtotta Grosman ötvenedik születésnapját. Igazából nem ti érdekeltek, hanem azok, akik a piszkos munkát végezték, őket akarom elkapni, letépni a fejüket. Ja – a fickó megvakarta az orrát. – Van még valami, ami érdekel. A kövek. – Slattyogj ki a parkba. Marékszámra szedheted fel a kavicsokat a sétányról. – Tudunk róla, hogy Overton profikat is keresett, nemcsak ilyen műkedvelőket, akiknek két pofontól elered a taknyuk. Az a munka szakértelemre vall. És én fogom elkapni a tagokat, bár ezer rendőr keresi őket. Én, a fényesre dörzsölt Galiano hadnagy. – Teljesen derék ember vagy, hadnagy. És most, ha megbocsátasz, hazamennénk. Galiano bólintott. Elmosolyodott. Apró, csorba fogai voltak. Felfoghatatlannak látszott, mivel rágta el azt a sok ételt, amit az évek során a szervezetébe gyömöszölt. – Elmehetsz, Hank Guard. De a haverjaid itt maradnak. Megfogod nekem Massimót. Cserében visszakapod a társaidat. Mindet, teljes épségben. Vádat sem emeltetek ellenetek. Nos? – Ezt nem teheted meg. Egyikünket sem tarthatod fogva. – Takarodj, amíg finom vagyok. Nem bánom, a szépfiú is veled mehet. Tudom, hogy utáljátok egymást. Egy hetet kaptok. Galiano komolyan beszélt. Fattyút és Taglót betaszigálták a mosdóba: szedjék rendbe magukat. Utána kirúgták őket az utcára. A parkban csellengve végignézték a zsaruk távozását. A mocskok valósággal elhurcolták Dózert, Pogácsát és Atomvillanást. Fattyú eltöprengett. Azután az átkozódó – mocsok, tetű és egyéb eposzi jelzőket használó – Taglóhoz fordult. – Mindenekelőtt aludjuk ki magunkat – tanácsolta. – Holnap gondolkodunk. – Döntöttem – felelte gyorsan Tagló. – Már itt sem vagyok. Tőlem akár Alcatrazre is vihetik őket. – Oda már csak turisták járnak, barom – mondta Fattyú. – Mellesleg a te haverjaidról van szó. Meg a kövekről. Ez utóbbi megjegyzés gondolkodóba ejtette Taglót. Elváltak. Mentek, ki hová tudott. Fattyú mindenekelőtt visszalopakodott a csehóba. A szitkozódva takarító tulajdonos észre sem vette, amikor besurrant a férfivécébe. És nem ment hiába. Ezután felkereste egyik kedves utcalány barátnőjét. Kapott egy ágyat a dolgozószoba melletti fülkében. A szomszéd helyiségben egész éjjel folyt a munka. A Je t’aime hangjaira ájult álomba. Reggel a lány nagy bögre kávéval ébresztette. Hosszú lábú, kissé germános, csupa ideg, szép nő volt, Marie Juanának hívták. Leült Fattyú mellé, összefonta a lábait az ölében, és dúdolgatni kezdett. Amikor az indián felnézett, rámosolygott, és átnyújtotta az ébresztő italt. – Te babkávéból állítod elő a dinamitot – dicsérte Fattyú. – Brrr, máris szörnyen feszültnek érzem magam. – Itt robbansz? Vetkőzzek, vagy más dolgod van? – Kösz, Marie Juana. Elő kell teremtenem egy Massimo nevű ipsét. Nem ismered? – Őt nem, de ha meg akarsz találni valakit, fordulj Miss Dochoz. – Megfürödhetek?

– Már megint? Fürödtél, amikor beállítottál. És ha azért fürdőzöl, hogy lemosd magadról a monoklikat, nekem elhiheted, nem fog lejönni egy sem. Ki volt a sminkes? – Egy dagadt zsaru. Nem vagyok haragtartó természet, de ezt a fickót szívesen elkapnám, és két hétre bezárnám a finn szaunába. Képzeld, ujjlenyomatot kellene venni róla, amikor kijönne, mert a saját felesége sem ismerne rá, olyan slank lenne. Fattyú útnak eredt. Először is becserkészte Sakálkát. Ehhez a találkozóhoz elemelt egy aranyozott bilétát New York – FBI – Special Agent felirattal. A bóvliárus észre sem vette. Viszont Sakálka sikítófrászt kapott, amikor meglátta az indiánt. Elhajította a kordéját, amellyel vadászterületét járta, és futásnak eredt. Fattyú könnyedén utolérte. Ekkor a fülön fogott Sakálka a bevált módszerrel próbálkozott. Átkarolta a nyakát, és nyálhabos csókot nyomott az arcára. – Nesze, te szemét – mondta Fattyú, s átnyújtotta a kulcstartóra akasztható bilétát. Sakálka elolvadt. – De szép arany! Mit ír? – kérdezte. – Azt, hogy a spiclik rondán végzik. Kiműtik a nyelvüket, két szelet kenyér közé teszik, és megetetik velük. – Azok a zsaruk azt mondták, ha nem szólok nekik, amikor meglátlak benneteket, sittre vágnak a csóreszért. Mert egy alvó pacákon találtam egy szuper aranyláncot. – Ha megteszel valamit, egyelőre nem operálom meg a nyelvedet. – Fattyú nagyon ügyelt rá, hogy kedves legyen. Sakálka érzékeny volt. – Keress meg egy Massimo nevű ürgét. Szájba rágta a maffiózó személyleírását, de nem feledkezett meg a bűnbarlang ajtónállójáról, a teleszkópos szemű fickóról sem. Sakálka buzgón hallgatta, a szépen csillogó, ovális bilétát forgatva, ráfolyatva nyálát. Végül Fattyú elvigyorodott. – Sürgősen csajra van szükségem. Nem láttad valahol Miss Docot? – Jaj, Miss Doc?! – sápítozott Sakálka. – Veszélyes, tudod-e? Abban az orvosi táskában kínzószerszámokat hord. Diótörőt is. Sejted-e, mihez? – Nem félek tőle. Látod, mit műveltek velem a buzi hekusaid! – Kicsit elcsúnyultál. Durvák voltak? – Sakálka aggodalma szívbélinek látszott. Fattyú ezt kedvelte ebben az enyhén görbe, kiszámíthatatlan korú, ápolatlan, nyálas alakban. Ártatlan volt. Ártatlanul gonoszkodott, spicliskedett, lopott – és szeretett. – Miss Doc? – kérdezte újra az indián. – Ma még nem láttam. Délkor megtalálod a kajáldában. A Szál és Köröm Fáj-ban. Hadd puszillak meg, nehogy bajod essen. – Sakálka meghatottan vett búcsút Fattyútól, mintha biztosra vennél utoljára látja. Dakota felnézett a fahasogatásból. Tashina már jó ideje a közelében állt, s nem vette le róla a szemét. – Mi van, babám? Gyönyörködsz a verítékemben? – Gyerekkoromban volt egy perselyem. Valami vacak pléhből készült, tarkára festett favágót mintázott. A rönkre kellett tenni a pénzt. Akkor a fejsze lecsapott, s a pénzdarab elnyeletett. – Mit nem juttatok eszedbe!? – sóhajtott Dakota büszkén. Ránézett a lány kezében tartott pohárra. A bíbor lére. – Kinek engedted ki a vérét? – Paradicsomital. Neked hoztam. – Honnan? Elég jól ismerem az éléskamrát, de már másodszor lepsz meg olyasmivel, amit nem tartok benne. – Leszedtem pár szem paradicsomot, szűrőn áttörtem, tettem bele egy csipetnyi fehér borsot. Kóstold meg. Dakota elkortyolta az italt. Majdnem fenségesnek találta. Ledobta a fejszét, hogy összeszedje az aprófát. Tashina segített. Szótlanul hajladoztak. Fél óra alatt végeztek. A tél akár kihívásnak is vehette a csinosan felpolcolt tüzelőkészletet. – Vannak beszélő babák – mondta végül Dakota. – A hátukon kicsi ajtó, ott kell kivenni belőlük a kazettát, elemet. Mutasd magad. – Megfordította Tashinát, felhajtotta a pólóját, végigtapogatta a gerincét. – Kár érted – sóhajtott. – Már azon voltam, hogy megtartalak. Tashina nem felelt. Lassan, tört mozgással visszafordult, mell-magasságba emelte a karját, tágra nyitotta a szemét, majd sűrűn pislogni kezdett. Azután ugyanazzal a motorikus mozgással a ház felé indult. Dakota esküdni mert volna, hogy hallotta nyikorogni. Utánaeredt. Hamar utolérte. Lelassított mellette, aggódva figyelte. – Szóval elvarázsoltalak – mondta. – Na jó. Most mit tegyek? Hallod, babám? Felelj, mit tegyek?! Tashina merev nyakkal, csípőből fordult felé, s megint halkan nyikorgott, mintha régen olajozták volna. Dakota megdöbbenve látta, hogy a baba beszélni akar, kínlódik, de nem tud hangot kiadni. Csillámos szeméből könnycsepp gördült az arcára. – Pályát tévesztettel – közölte. – Színésznek kellett volna menned, nem lambada-táncosnak. Amint kiejtette: tánc, a baba megmozdult, darabosan pukedlizett, azután lépegetni kezdett. Valami menüettfélét adott elő, egyre gépiesebben, mindinkább lelassulva. Látszott rajta, hogy tovább akar táncolni, de már nem tud, ereje végére ért. Belesápadt az erőlködésbe, könnyek folytak az arcára. Dakota megölelte. – Hagyd már abba. Szörnyű. Inkább legyél újra igazi, eleven lány.

A baba leállt, abbahagyta a keserves táncot. Viszonozni akarta az ölelést, lassan felemelte a karját, de az ernyedten visszahullott. Váza megroggyant, élettelenné vált. Dakota elkapta, nehogy összeessen. Közvetlen közelről látta a könnyeit, azután a csillámos kék szempár lezárult, a vonások merevvé váltak. – Jó isten – nyögte, amikor lefektette, és föléhajolt. – Teljesen meggyőző vagy. A hideg futkos a hátamon. Végül még elhiszem, hogy tényleg kimerült az elemed. Nem kapott választ. Vállat vont. – Nincs mit tenni, kidoblak a szemétdombra. Kár, mert szerettem játszani veled. – Ezzel megragadta a seprűt, és összekotorta a fatörmeléket, forgácsot. Pofás kupacot rendezett az elromlott baba mellé. Indult volna a lapátért, de meggondolta magát. Ledőlt a földre, feje alá igazította a fejszét, és felsóhajtott. – Mit sem ér az életem. Teljesen mit sem ér. – A szeme sarkából leste a lányt. Látta, hogy Tashina már nem sokáig bírja. Egy pillanatra; megfordult a fejében, milyen komolytalan dolgot művel. Talán ezért folytatta. – A púpos meg a féllábú iddogál a csehóban. Elérkezik a pillanat, amikor a púposnak ki kell mennie. Kiballag a kertbe, odaáll egy fához, csövelleni kezd. Nos hát, békével csövelget, amikor megjelenik a tündér, és áhítattal megsimogatja a púpját! „De szép! Nekem adod?” A púpos örömest neki adja, aztán visszamegy a krimóba. A féllábú meredten rábámul daliássá lett haverjára. Amint meghallja a történetet, felkel és kisántikál. Csövelleni kezd. Jön a tündér: „Hát te szegény ember, mi van teveled?!” „Elvesztettem a gyönyörű lábamat!” „Ne szomorkodj – így a tündér –, kapsz tőlem ajándékot.” És ezzel megérinti a hátát. Na, mit kapott a figura? A lány meg sem rezzent. Dakota hasra fordult, föléhajolt. Elfújta az arcából a hajszálakat, és könnyedén megcsókolta a száját. Tashina megborzongott. Tágra nyílt a szeme. Felült. Úgy mozgott, mint máskor. – Majdnem elhitetted velem – morogta az indián. – Miféle játék ez? – Nagymama mindenféle korokból összegyűjtött egy sereg babát. Amikor este lefeküdtem, néztem őket, és elképzeltem, milyen lenne, ha megelevenednének. Eljátszottam, hogyan viselkednének, mit táncolnának. Megpróbáltam lemásolni az elemes játékok mozgását. Jó pár évvel később, amikor az egyik lokál hirdetésére jelentkeztem, ezzel a produkcióval mutatkoztam be. Világra szóló bukás volt. A tulaj epét hányt a dühtől. Váltig azt hitte, hogy gúnyt űztem belőle. – Ne csodáld. Földöntúli, ahogy csinálod. Már hajlottam rá, hogy azt higgyem: tényleg átváltoztál. – De én tényleg átváltoztam! – nézett rá Tashina. Dakota belegondolt. Igaz lehet. Valódi könnyeket látott, élethű meghalást. Felpattant a földről. Füttyentett Romónak. – Elmegyek tejért – mondta. – Hová? – A szamárhoz. – A szamárnak nincs is tőgye. Hát ezen nem volt mit vitatkozni. Dakota a csődör hátára lendült, s elvágtatott. Korán értek a Száj és Köröm Fáj-ba, Miss Doc még nem volt ott. De nem kellett sokáig várniuk a bevonulásra. Elképesztő volt. Nyílt az ajtó, s belépett a nő: kicsiny, törékeny, madárfejű, álla-nincs teremtmény, keret nélküli szemüvegben. Püspöklila selyemsállal borította le a fejét, fekete kalapot hordott fölötte, azon pávatollat. Lengeteg fekete anyagból készült, csapatsátor méretű kabátot viselt, hatalmas válltöméssel. Csak a cipőorra látszott ki belőle. Fekete kesztyűs kezében degeszre tömött orvosi táskát szorongatott, amelyben (nem csak Sakálka szerint) a kínzóeszközeit tartotta. Mindent összevetve úgy festett, mint egy enyhén flúgos szociális gondozónő. Valójában senki sem tudta, mit művel naphosszat, miből él. Tagló széles mosollyal intett neki, s Miss Doc odalebegett az asztalukhoz. Kísérteties volt a járása. Talpának nem sok dolga lehetett a földdel. Komolyan nézett rájuk. Tagló felpattant, összevágta a bokáit, kihúzott egy széket, megtörölgette. – Foglalj helyet – kérte. – Miss Doc – mondta hűvösen a nő, s állva maradt. – Foglalj helyet, Miss Doc – ismételte Tagló. A nő leült, ölbe vette a táskáját. Az álláig ért az asztal. Bámulták, mint a Tadzs Mahalt. – Tüneményes vagy, Miss Doc – vigyorgott Fattyú. – Szükségünk van a segítségedre. Nagy bajban vagyunk. Csak te segíthetsz. A nő nem felelt. Nem látták a szemét az üveg csillogásától. Apró, gyöngyházszín szája nem moccant. – Meghívhatunk ebédre, Miss Doc? – versengett tovább a nő kegyéért Tagló. Legszebb mosolyát csillantotta fel. Hátrafésült, frissen brillantinozott haján szánkóversenyt lehetett volna tartani. Szívdöglesztő volt, mint mindig. Fattyúnak teljesen elment tőle az étvágya. – Bélszínlángost eszem – közölte Miss Doc.

Tagló elrohant, s már hozta is. Ezenközben Fattyú előkelő mozdulattal felállt, s meghajtotta magát. – Lesegíthetem a kabátodat, Miss Doc? – kérdezte. Majd megölte a kíváncsiság. Még sosem látta a nőt az irdatlan csapatsátor nélkül. Beszélték, hogy gyönyörű teste van, de vajon hord-e ruhát? Fehérneműt? Miss Doc nemet intett, az indián leeresztett, s visszaült a székre. Nézte a fekete kesztyűs, kicsiny ujjak között az evőeszközöket. Evés közben nem zavarták a nőt. Később azonban közel hajoltak hozzá. Meséltek Massimóról, a teleszkópos szemű ajtónállóról. Miss Doc arca rezdületlen maradt. Amikor a két férfi befejezte, sokáig nézte őket, egyiket a másik után. Végül Taglóhoz fordult. – Ma este. Nyolckor. Mássz be a Saturnus-villa parkjába. A nyári; laknál leszek. – Ezzel ellebegett. – Csípj meg – vigyorgott Tagló. – Nem hiszem el. Tényleg volt itt valaki? – Az semmi. De majd a laknál!? Kinyitja az orvosi táskát, kivesd egy rakás csillogó-villogó, krómozott kínzóeszközt, és neked ugrik! Nem irigyellek. Valójában igenis irigyelte Taglót. Teljesen legyengítette a kíváncsiság, mi lesz majd a Saturnus-villa kertjében. Elképzelte, amint Miss Doc leveszi a lengeteg kabátot, kalapot, sálat, szemüveget – és semmivé foszlik, nem marad belőle egyéb, mint a fekete kesztyű s a cipőorr. Azután még azt is elképzelte, hogy a nő levetkőzik, és ott áll tökéletes, gyönyörű, törékeny valójában, várva a mozdulatra, amellyel Tagló kigombolja a nadrágját. Hát ezen nem képzelgett tovább. Visszavonult a városi közpark mélyére, elnyúlt egy rózsalugas alatt, és előszedte Yoni hercegnő meggyűrődött fotóját a zsebéből! Ujjaival kisimítgatta, azután csak bámulta, hosszan, vakon, eltávolodva a földi valóságtól. Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra! Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba, s ez olyan, mintha időről időre láncra vernék az embert. Azután csak bámulta a fürtös, apró szirmú, sárga rózsákat a feje fölött. Ha kiiktatta a tudatából azt a szomorú tényt, hogy Yoni hercegnő halott, máris utazhatott, s ehhez fogható kábulatban, mely ráadásul káros mellékhatások nélkül való, soha, semminő párlat, drog nem részeltette. Saját fantáziájának városait, utcáit, tájait járta, s szinte lebegett a föld fölött, mint Miss Doc. Ezért nem akarta elolvasni, mit írtak Yoni hercegnőről. Csaknem biztosra vette, hogy a lány védett körben, finom környezetben élte életét, de azt is tudta: olyan csodában, amellyel az ő képzelete játsszatta, soha nem volt része, hiszen ennek semmi köze nem volt pompához, a pénzért vásárolható haszontalanságokhoz. Fattyú gondban lett volna, ha ezekről a fantáziautakról be kell számolnia valakinek. Hogyan mondhatná el a képeket? Mások hogyan mondják el a homlokuk mögött pergő filmeket? Ennek nem ügy utánajárni. Olvasni kellene. Eltökélte, hogy jó, olvasni fog. De nem most, mert momentán intenzíve elfoglalt. Feltápászkodott a bokor alól, és Sakálka keresésére indult. A kis fickó ilyentájt szokta átfésülni körzete kapualjait papírhulladék és egyéb, mások szerint szemétnek, szerinte értékesíthetőnek ítélt holmik után. Roggyantott térdű, kacska lépteivel bandukol, fütyörészve tolja nyikorgó kordéját, meg-megáll, cigarettát kunyerál, eltraccsolgat, s egy ilyen félbolondtól ugyan ki tart, ki az, aki a láttára abbahagyná hitvese fojtogatását, a kocsifeltörést vagy bármi egyebet?! A környék gyanútlanul éli sötét, zűrös mindennapjait, Sakálka vízszínű, ámde alattomosan figyelő szeme láttára. Az emberek meg-megszólítják, s abban a boldog tudatban évődnek vele, hogy lám, milyen elmések, okosak – hozzá képest, mégcsak nem is sejtvén: ész dolgában más az etalon. Észrevétlenül alászáll az est, a fényimádó városlakók neonfényekben fürdenek, Sakálka napi körútja végére érve leláncolja kacatokkal tömött kordéját, és elindul tarhálni. Fattyú kedvetlenül lépegetett. Tagló már átmászott a gyakran megcsodált, fényűző Saturnus-villa kerítésén, behatolt a hatalmas parkba, s mindjárt megtudja, mire készül (vele vagy ellene) Miss Doc. Csúnya féreg az irigység. Az indián stoplámpák fényözönében találta magát. A csillogó szökőkúttal ékesített téren filmforgatás folyik, vonzataként kíváncsi tömeg gyűlt össze. A betonba foglalt csoboly mellett hóeke álldogált, nyilván a készülő film egyik szereplőjeként. Mindenki feszülten bámulta a hókotrót, hátha dalolni, táncolni kezd; végre is Miki egér hazájában minden elképzelhető. De nem. A kocsi mellett álló ősz hajú férfi rekedten üvöltözött egy tölcsérbe, a darura szerelt kamera a nézősereg feje fölé emelkedett. És végre: a fényesre lakkozott monstrum hátuljából színes füstfelleg pöfögött elő, az eke megmozdult, emelkedni kezdett. A széles hó-toló lapáton fekete bőrű nő hevert, kiegyenesített hajú, vörösre festett ragadozó, testére tapadó sárga bőrmellényben, patent nadrágban, méteres sarkú szandálban. Amikor a lapát megállapodott a magasban, vad rock and roll szabadult ki egy hangszóróból, s a bestia lassan felállt, és úgy tett, mintha ő énekelne. Dögösebb volt, mint három Monroe. A pasasok nyitva felejtették a szájukat, vonaglását nézvén. Egy kései tinédzserkorát élő fickó majdnem elhullatta a fagylaltját. Fattyú kikapta a kezéből a tölcsért; a tag észre sem vette, azon volt éppen, hogy el ne ejtse a szemét, manduláit. Természetesen ott bámészkodott Sakálka is. Fattyú a kezébe nyomta a fagyit. – Mit mesélsz nekem? – kérdezte. A kis fickó rá sem nézett, köpött a fagyira. – Látod? Látod azt a bitang mellkast? – suttogta. Nyálbuborékok tömörültek a szája sarkában.

– Na és, ha látom? Nem minket fog maga alá temetni. – Fattyú hiába ordította túl a zenét. Sakálka nem tudott eltelni a vörös bestia grátisz tálalt duzzanataival. – Mi van a gyémántos fogúval? – kiabálta a fülébe az indián. – Azt nem tudom. – Sakálka gépiesen megnyalta a külvilágom feledett nyelvéhez nyomott olvadozó fagylaltot. Azután, mályvaszín szájjal azt hebegte: – A másikat láttam. A csigaszeműt. – Hol? – csapott le az indián. Várnia kellett, mert a vörös ragadozó kigombolta a mellényét. A pompás mellek rugózva előrefeszültek, hogy levessék magukról a pöttömnyi ruhadarabot. Nem bírták, mert a nő erősen fogta a mellény csücskeit, s közben arról énekelt, hogy mindenkiben csalódott. Máskor Fattyú sem állt volna ellen a kendőzetlen kihívásnak, s felajánlja: próbálj ki engem, de ezúttal nem ért rá. Nyalatott egyet az átlagosnál is elhülyültebb Sakálkával, és újfent beleordított a fülébe. – Hol? Pechje volt, mert a rendező megismételtette a jelenetet. Meg kellett várnia, amíg a nő ismét előadja dögös számát, kibuggyantja az összes mellét, megcsörgeti minden csontját, és görbére tüzeli a köréje csoportosult palikat. Fattyú néha nyalatott egyet-egyet a fagyiból a lebénult Sakálkával, de már a könyökén is mályvaszín ragacs folydogált. Eldobta a horpadt tölcsért, kinézett magának egy kalapot a tömegben, hajszálra olyan szürkét, mint az övé volt, az elhagyott, és ment, hogy eltulajdonítsa. Úgyszólván nem ütközött ellenállásba. Kalappal a fején sétára indult, sörös dobozokat rugdalt; dobhártyája foszladozott a zene dübörgésében. Végre csend lett, a stoplámpákat kikapcsolták, a bestiát kimentették a tömegből, a népség szétoszlott, csupán áporodott férfiálmok hangulata lebegett még a szökőkút körül, halkan, láthatatlanul. Sakálka is elindult, szomorkásnak látszott. Közömbösen elment egy pompás kartondoboz mellett, s belefutott Fattyú karjaiba. Teljesen ki volt kattanva, elhebegte a teleszkópszemű tartózkodási helyének hollétét, és még ellenszolgáltatást sem kért. Az indián elballagott a megadott címre. Útközben vett egy hamburgert, kedvetlenül elrágcsálta, azon töprengvén, mi a fenéért izgatja lesittelt haverjai sorsa. Erre a kérdésre nem talált magyarázatot valami homályos, alig hallható hang azt súgta, legyen türelemmel, nemsokára véget ér az egész. A hang nem ment bele a részletekbe, Fattyú feszültsége tovább nőtt, dühként körvonalazódott. Körbejárta a lélektelen, magas házat, felsurrant az emeletre, hallgatózott az ajtóban, azután felment a tetőre, és aláereszkedett a tűzlétrán. Bekúszott a félhomályos lakásba a cipőtalp szürkeségű függöny mellett. Látta, hogy egyedül van a szobában: A nyitott ajtó mögé siklott, kilesett a nappaliba. A teleszkópos szemű, torz figura a kanapén fetrengett, szürke zokni és csikófejes alsó volt rajta, semmi frakk. Kövér hasán márványosan feszült a bőr. A fickó szaporán töltögette magába a whiskyt, időnként életveszélyesen ásított, majdnem szétszakadt a feje, meg-megvakargatta a mellén kunkorodó négy-öt szőrszál egyikét, és általában olyanformán viselkedett, mint az a tag, aki tök egyedül tölti az estéjét hanyagul berendezett és rendben tartott agglegénylakában. Fattyú vívódott. Előpattanhatna, hogy kérdőre vonja a fickót, hol található a gazdája. De aligha lesz békés a társalgásuk. Valószínűleg ki kell osztani néhány pofont, hogy gördülékenyebbé tegye a csevejt. Ám ha megtudja is, amire kíváncsi, mit tegyen a teleszkópos szeművel, amíg elered a nyomon? Verje vasba, tömje be a száját, nehogy értesítse a Gyémántost? Nem nagy kedvet érzett a pankrációhoz. Lehet, hogy ez a fickó teljesen gusztustalan, mint egy fülbemászó, de ez még nem ok a verésre. Ráadásul gyengécske is, nem kunszt megtépázni. Fattyú álldogált az ajtó mögött, és unatkozott. A fickó időnként kicsoszogott a vécére, avagy eltűnt a konyhában, s behozott egy marék jeget. Lerogyott vele a kanapéra, ledörzsölte a mellkasát, az arcát, s csak ezután dobta a pohárba az elhasznált jégdarabokat. Ez még nem volt elég, de ki is itta. Az indián attól tartott, hogy viszontlátja a hamburgerét. Mélyeket lélegzett, tovább szemlélte a teleszkópos szemű fickó izgalmakban bővelkedő esti programját. Az ipse bekapcsolta a tévét, válogatott az állomások között. Ez fegyverropogás, nyögdécselés, zenebona, tapsvihar hangjaival járt. Végre kiválasztott egy rajzfilmet, amelyben mindenki üldözött mindenkit, de csodálatos módon túlélhető volt, ha az üldözöttekre ráomlott a fal, ha beleálltak a betonba, ha szitává lőtték őket, ha rájuk csukták a mikrohullámú sütő ajtaját. A fickó ezt is megunta, belemélyedt valami ostoba kvízbe. Különös, eme össznépi vetélkedők versenyzői mindig rózsaszín ínyűek, amerikai fogsorúak, hamar tapsra áll a tenyerük. Dakota egyre idegesebb lett. De feltűnt neki, hogy a májbajjal incselkedő tag sem kevésbé feldúlt. Gyakran a telefonkészülékre meredt, mintha hívást várna. Tekintete egyre szemrehányóbb lett, végül felkapta a kiürült whiskysüveget, és a falhoz csapta. Fattyú kezdte elszánni magát a távozásra. Nyilvánvaló, hogy Tagló rég kiszedte Miss Docból, amit akart, s hozzá lényegesen örömtelibb körülmények között. Ha nem akarta volna lekörözni a szépfiút, most nem itt enné a penész. Döntött: odébbáll. A teleszkópos szemű fickó kicsoszogott a konyhába. Szünetelt a tévé okozta ricsaj. Fattyú a függöny felé settenkedett. Ekkor hallotta meg a fémen csikorduló bőrtalpak jellegzetes neszét. Na ne, sikított magában, és bukórepülésben átszelte a hálószobát. Hasmánt besurrant a franciaágy alá, és tekintetét az ablakra szegezte. Kiválóan hallotta. Tényleg két alak ólálkodott a tűzlétrán. És tényleg a teleszkópos szeműhöz készültek látogatóba. Otthonosan; beléptek a szürke függöny mellett. A nappaliból beszüremlő fényben az arcuk is kivehetővé vált. Fattyú másodszor is közel állt a sikításhoz. Zsiliszta és Barbár! A két figura meglapult a fal mellett, majd az ajtó mögé vetődtek.

Az indián hálát adott a Nagy Manitounak, amiért időben eljött onnan. Ha maradt volna, akkor most fülledt szorosságban lennének. Fülledt!? Fattyú meglátta Zsiliszta kezében a kivont stukkert. A hamburgert ismét kikéredzkedett izgalomtól összeszűkült gyomrából. Visszanyelte ugyan, de a félelemtől síkos lett a bőre, hidegen síkos, akár egy jégpálya. Ez a tetű Zsiliszta nem akármilyen óvodába járt. Arrafelé a gyilkolás művészetét oktatván azt is megtanították, miként óvja meg a saját bőrét. Márpedig akkor olyan durva hibát sem vét, hogy ne érezze meg az elfogyasztott hamburger tolakodó hagymaillatát a franciaágy alól. A csigaszemű orrától nem tartott. Az alkohol szépen felperzseli az ember bélbolyhait, idegrendszerét, nyálkahártyáit, kivégzi a szaglást is. Az új helyzetre újszerűen kellett reagálni. Belélegezni lehet, de a levegőt kifújni egyenesen ártalmas. Megpróbálkozott a dologgal, de amikor észrevette magán a léggömbbé válás akut tüneteit, mégiscsak megszabadult az elhasznált levegőtől, fatalista módon. Közben Zsiliszta és Barbár tovább leskelődött az ajtóban. A teleszkópos szemű felől nem jött semmi nesz. Ha ezek is annyit tökölnek, mint ő, akkor itt éri a reggel. Esetleg a Feltámadás. Ekkor, váratlan gyökértömés élményéhez hasonlatosan, teli torokból felüvöltött a telefon. Fattyú frászt kapott, s menten eszébe jutott az erdőlakó az idegeivel, amelyeknek teafőzéssel viselte gondját. A csigaszemű belevakkantott a kagylóba. Félszavakkal társalgott. Semmi értelmeset nem lehetett kibogozni a beszédből. Nyilván a cső másik végén lévő személy közlései hordozták a fontosabb mondanivalót. Hamarosan kattant a villa, felnyögött a kanapé és a tulajdonosa. Zsiliszta és Barbár kiperdült az ajtó mögül. A csigaszemű sikoltott, mintha megijedt volna. Azután azt mondta: – Már a múltkor is kértelek benneteket, hogy az előszobaajtót használjátok. Megint moshatom a gatyámat. – Azt ígérted, ma este megtelefonálod, hol lehet kenőccsé lőni őket – hallatszott Zsiliszta hangja. Fattyú nem volt éppen nagyképű, de biztosan tudta: ez a társalgás róluk folyik. – Most akartalak hívni – felelte a csigaszemű. – Éppen hírt kaptam. – Na és, mi a hír? – recsegett a repedt basszuskürt Barbár torkában. – Nem fogtok neki örülni – sóhajtotta a kérdezett. – Susan, ne szórakozz velünk. Fattyú tágra nyitotta a fülét. De nem volt kétséges: a csigaszeműt szólították Susannek. Lehet, hogy a fickó nem igazán férfi, de biztosan nem nő. Lélekben rálegyintett. Annyi mindent megélt már csodálkozás nélkül, csipcsupságokon nem fog fennakadni. – Az informátorom – magyarázta Susan – úgy tudja, hogy lesittelték a tagokat, csak kettő futkos szabadon, azok viszont Massimót keresik. – Melyik kettő? Neveket! – süvítette Zsiliszta. – Mit idegeskedsz? Ha Massimót keresik, előbb-utóbb rátalálnak. Akkor pedig a tietek mind az öt. – Rossz hírt mondok – recsegte Barbár. – Massimót keresgélve téged is megtalálhatnak. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. – Na miért nem? Ha engem kérdeznek, elküldöm őket hozzátok. Ilyen egyszerű. – Nem, Susan, nem okos dolog lebecsülni őket. Mondd, melyik kettő szabad!? – Tagló. – Susan néhány kortynyi szünetet tartott. Barbár keresztüldöbörgött a nappalin. Az üveg csattant a falon. A csigaszemű helytelenítette az eljárást. Kapott egy pofont. – Ki a másik? – kérdezte Zsiliszta. – Nem mondom meg – felelte Susan gyerekes sértődöttséggel. Újabb pofon csordult. Megmondta. – Fattyú. – Tudtam! – tört ki a nyurga kommandós. – Ez a koszos indián megtanított rá, hogy tiszteljem. Annál nagyobb örömmel fogom kihúzgálni a beleit. Dakota összetöpörödött az ágy alatt. Mióta a két fickó a nappaliban tartózkodott, többször eltökélte, hogy kisurran az ablakon, de kíváncsisága a padlóhoz szegezte. A padlóhoz, amit hetek óta nem takarítottak. Ha most megtalálják, nem éppen steril körülmények között fogják végrehajtani rajta a kilátásba helyezett operációt Amúgy egyéb körülmények is vigasztalhatatlanná tették. Hallgatózott tehát, hogy másra terelje a figyelmét. – Hol lehet megtalálni az informátorodat? – üvöltött Zsiliszta. Ilyen hangot csakis kiképzőtiszttől lehet tanulni, Fattyú tudta. – Minek? – Rövidre zárjuk a dolgot. Majd mi tartjuk vele a kapcsolatot. – Veletek nem fog szóba állni. Tőlem kapja az adagját. – Tőlünk is megkaphatja. Mennyi az adagja? Egy tár vagy kettő? Susan felderült a kérdéstől. – Ostobák vagytok. A halott informátor pont olyan, mint az az egyén, aki nem informátor. – Ne epigrammázz, hanem mesélj róla. Susan hallgatott. Később halkan, majd hangosabban jajveszékelt. Fattyúban megmozdult valami. De valahányszor nekiindult volna, hogy kikússzon az ágy alól, és a csigaszemű segítségére siessen, mindig történt

valami, ami a rejtekhelyén tartotta. Susan tiltakozott a barbár vállalási módszerek ellen. Massimóval fenyegetőzött. Leintették, mondván, hogy Massimo is hevesen látni szeretné a köveit, azoknak a pacákoknak a fejével együtt, akik meglopták. Ergo: unja Susan időhúzó ígérgetéseit holmi hülye informátorokról, akik alkalmasint – esetleg – elmesélik, hol lehet megtalálni a gyémánttolvajokat. – Egy nő. Harmincas, apró, szemüveges. Tollas kalapban jár. Narkós, flúgos. Orvosnő volt. Rákapott a morfiumra. Eltiltották a szakmájától. Tőlem kap drogot, azzal tartja magában a lelket. Főleg olyan eseteket gyógyít, amiket nem lehet hivatalosan kezeltetni. Kés, golyó, narkós sokk, értitek. Órákon belül tálcán kapom tőle a két fickót. – Hogy hívják a csajt? Hol találjuk? – Veletek nem fog tárgyalni. Nagyon büszke. – Nem-e? – kacagott Zsiliszta. Valami történt. Susan sírva fakadt. – Miss Doc a neve – zokogta. – Van egy üres villa, a Saturnus. A kertjében szokott csövezni. Fattyú azt gondolta: ha most kirepülne az ablakon, előbb odaérne, és figyelmeztethetné Taglót. Aztán eszébe jutott, hogy bár nemigen kedveli a csigaszeműt, mégsem engedheti rajta garázdálkodni ezt a két vérszomjas barmot. De a fegyverekkel sem szívesen szállt volna szembe. Amíg mindez átfutott az agyán, Susan sikoltott egyet. Azután a két fickó átrohant a hálószobán. Az ablakon át a tűzlétrára hágtak. Fattyú rosszat sejtve kimászott az ágy alól. Benézett a nappaliba, és többé nem parancsolhatott a hamburgernek. Öklendezve rohant a vécéig. Amikor megkönnyebbült, megmosta az arcát, kiöblítette a száját, és visszasietett a hálószobába. Ügyelt rá, hogy ne lássa a csigaszeműt. De nem tudta nem látni, miközben a vértócsákat kerülgette. Automatikusan gondolta: bajonett. Kilépett az ablakon. Fölfelé indult a tűzlétrán. Az egyik ablakon túl tévéképernyő kéklett. Fátyolos női hang búgta a gitárral: Ma végre szép esténk lesz. Felért a tetőre, átlendült a szomszéd házéra, s száradó lepedők között cikázva megkereste a lejáratot. Fel nem foghatta, miért nem jutott eszébe előbb: Zsilisztáék nem adják fel. Az a különítmény, amely a fenyves szélén várt rájuk, nem csupán az erdőbe csörtetett utánuk, követni fogja őket mindenüvé, amíg élnek. Voltaképpen nagy szerencse, hogy a kommandósok előkerültek a folyóból. Zsilisztát és Barbárt legalább ismerik, láttukra (ha ők látják meg előbb a fickókat) tudni fogják: menekülniük kell. Fattyú megtorpant. Nem futhatnak az idők végezetéig. Szembe kell szállniuk az üldözőkkel. Bajonettjeikkel, gránátvetőikkel, plasztikbombáikkal, ölésre specializált szakértelmükkel. Nem vesztegette az idejét, futott tovább. Ha reménye nem csalja meg, Zsilisztáék alig ismerik a várost, kérdezősködniük kell, hogy eljussanak a Saturnus-villához. Megelőzheti őket. De nem gyalog. Megpillantott egy parkoló kocsit. Odaugrott, feltépte az ajtaját. Mázli, gondolta, miközben bevetődött az ülésre. A kulcs is a helyén volt. Elfordította. A motor feldorombolt. Gázt adott, tekert a kormányon. Sivító gumikkal röppent ki az út közepére. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Egy fej emelkedett fel a háta mögött, majd egy másik. Kócosak, meglepettek. Hátraintett. – Beteghez sietek. Ne zavartassátok magatokat. – Menj mentővel. Azzal akár szirénázhatsz is – tanácsolta a hátsó ülésen hasaló fickó. – Ez az én autóm – panaszolta a másik alak, immár ülő helyzetben. – Két dolgot kérek – felelte Fattyú. – Fogjátok be a szátokat. És engem lehetőleg ne taperoljatok. – Kérlek – mondta bosszúsan a kocsitulajdonos. Cigarettát vett elő, társa tüzet adott neki. Csendben ücsörögtek a száguldó kocsiban. Jó fiúk voltak. Dakota a villa lándzsasor kerítésénél lefékezte az autót. Kilökte az ajtót. – Kösz – dünnyögte, amikor kiugrott az ülésből. Nekifutásból lendült át a lándzsahegyek fölött. Átgurult egy bokron, ám nyomban megbánta, nem csak azért, mert az tüskés kökénycserje volt, de eszébe jutott, milyen kiképzést kaphatott Zsiliszta – s esetleg Barbár is. Ha úgy közlekedik, mint egy elefánt, hamarabb csővégre kapják, mint szeretné. Felkelt, halkan átkozódva újrafésülte a bozótot, majd, miután eltüntette a nyomait, meggörnyedve előresurrant az évszázados fák között. Jól ismerte a kertet. Gyakran megfordult errefelé, ugyanis a tulajdonos legfeljebb háromévenként jutott hozzá, hogy a sok közül ebbe a villájába is ellátogasson. A nyugalmas park vonzotta az alkalmi vendégeket. Elfutott a nyári lakig. Hallgatózott, majd belesett az ablakon. Miss Doc egyedül volt. Láthatóan útra készült: éppen kihúzta a tűt a karjából. Fattyú berontott az ajtón. Minden magyarázkodás nélkül összekapta és a nő kezébe nyomta a táskát. Kivonszolta az épületből Misa Docot. Futásnak eredtek a kerti úton. A nő nem lelkesedett a váratlan sporteseményért, de nem állt ellen, legfeljebb olykor belegabalyodott a kabátjába. – Hol van Tagló? – kérdezte az indián. Becsörtettek két bokor! közé. – Azt mondta, veled találkozik a Könnyező Bakóban. Lekuporodtak egy kúszófenyő mögé. Romantikus is

leheteti volna: kettesben a holdfényben. Fattyú a nőre nézett. – Ott voltam a barátodnál, Susannél, amikor elénekeltették vele ki súg neki. De ez volt a hattyúdala. Hozzád indultak. – Kik? – kérdezte Miss Doc. A szemüveg mögött óriásira nőtt a szeme. – Két bérgyilkos. Amilyen élvezettel csinálják, akár kéjgyilkosnak is nevezhetném őket. Miss Doc bólintott. – Hallottam, Massimo beszerzett egy rakás ilyet. A régi embereinek is ezek tartanak továbbképzést. Zsoldosok. Spéci kiképzést kaptak. – Tudsz vigyázni magadra? Az egyik tag magas, vékony, féregszerű. A másik fekete, bőroverallt hord. Pokolian izzad. Van hová menned? Miss Doc elkomorult. – Otthagytam a kendőmet. Fattyú csak ekkor vette észre: valóban, a nő bukósisak nélkül látható, már amennyire azt a holdvilág engedi. Kurta, sötét haja még apróbbá, madárszerűbbé tette az arcát. – Visszamegyek. – Nem – szisszent az indián. Lerántotta a felugrani készülő nőt. – Felejtsd el a maskarádat. Bajonettel vágták át Susan torkát. Tűnj el egy időre. – Fura – mondta Miss Doc Halkan kuncogott. Egyre valószerűtlenebbé vált. Dolgozott benne a szer. – Minek izgulsz értem? Fattyú sietett volna. – Azért, mert évek óta szerelmes vagyok beléd – mondta, s remélte, ma este valami jót is cselekedett. Elengedte a nőt, és eltűnt a cserjésben. Ismét kölcsönvett egy kocsit, majd eldobta a kocsma előtt. Különös hangulatban találta Taglót. Nem firtatta, mi lelte, karon fogta, és kirángatta az utcára. Amikor kissé kifújta magát, elmondta, miért izgatott. – Miss Doc elárult? – merengett a szépfiú. – Alig is hiszem el. – Persze, mert olyan illatos a brillantinod, hogy a csalás fel sem érhet hozzád. – Legalább felpofoztad? – Nem volt rá időm, figyelmeztetnem kellett, hogy szívódjon fel néhány hétre. – Tényleg tisztára elmebajos vagy. Beköp a bringa, erre te megakadályozod, hogy megnyúzzák. Ráadásul teljesen potyára hívott meg, mert nem mondott semmit, egy morzsányi fülest sem kaptam tőle. De ha láttad volna!? Levetkőzött előttem. A teste, akár egy márványszobor. Nem mondom, hagyott rajta néhány lyukat a morfiumos tű. Nem tudta abbahagyni, érted? Annyira élvezett, hogy képtelen volt abbahagyni. Egyfolytában akarta, egyiket a másik után, futószalagon. Fura módon nem akartam elszökni. Olyan érzés volt prütykölni vele, mintha szeretnénk egymást. Szerelemmel. Fel tudod ezt fogni? – Ezt nem – mondta Fattyú. – Mondd meg, hol fogsz dekkolni. Ha szükségem lesz rád, megkereslek. – Miért, te mit csinálsz? – meredt rá gyanakodva Tagló. – A két fickó minket keres. A nyomukban járva eljuthatok Massimóhoz. – Te tudod. De ha belegondolok, mit műveltek a dzsungelben, már a drágakövek is hidegen hagynak. Mondd Fattyú, te voltál már szerelmes? – Honnan tudjam?! – Az indián megsürgette az ábrándozástól félhülye Taglót, hogy tűnjön már el, majd elbújt egy homályos kapualjban. Nem kellett sokáig várnia. Dakota visszalovagolt a házhoz. Eltette a tejet, bebarangolta a helyiségeket, felcsippentette a szőnyeg sarkát. Kinézett a kertbe. Tashinát sehol nem találta. – Hol vagy, babám? – sóhajtotta. Visszament a szobába, gondolta, megigazítja az ágyat. Elkésett, a nyoszolya teljesen meg volt igazítva. Leült a fotelba. Benyúlt alá, kihúzta Updike-ot, felütötte. Rámeredt a könyvjelzőre, Yoni hercegnő megfakult fotójára. Hosszú, szőke haj, kék szempár, pazar ruha. A szépséges hercegnő megjárt vagy háromszáz kötetet az elmúlt években. Kiszolgált. Dakota a markába gyűrte a képet, majd a háta mögé hajította. Némileg megkönnyebbült. Olvasott néhány oldalt. Egyre kevésbé látta a betűket a sűrűsödő félhomályban. Kiült a könyvvel a ház előtti lépcsőre. Hegyezte a fülét. Távoli nevetést hallott. Ágak recsegtek. Néhány madár körözött tétován egy fa koronája körül. Felemelkedett, elindult a hangok irányába. Pár lépés után belebotlott Tashinába. Szemrevételezte a lányt. A halántéka melletti horzsolás elhalványult, de fedetlen combján néhány friss karmolás éktelenkedett Ennek ellenére tökéletesen vidámnak látszott. Ránevetett a férfira. – Képzeld, itt kószáltam a fák között egy almával. Chap odajött hozzám, és elkunyerálta. Amikor megette, megkockáztattam, hogy megsimogatom. – Látom, babám. Bebiztosíttattad a lábadat? – Nem haragból tette. Azt hiszem, játszani akart velem. – Régen manikűrözött. – Lehet itt élni, Hank – sóhajtotta a lány megváltozott arckifejezéssel. – Sokszor jártam a nagymamánál, de még

a vidéki életet sem lehet összehasonlítani ezzel. Eleinte téged csodáltalak, hogy kibírod itt télen-nyáron. Mostanra minden csodálatom a környezetedé. – Jól választottál – bólintott a férfi. Visszasétáltak a házhoz. Dakota leült a lépcsőre, és elővette szájharmonikát. Elhangzott A halál dala. Tashina megvárta, míg a férfi a repertoárja végére ér, azután a kezét nyújtotta. – Kipróbálhatom? Ezzel a hangszerrel vidám zenét is lehet játszani. Amit te csináltál, az úgy hangzott, mint megannyi hattyúdal. Dakota elmosolyodott. – Fattyúdal – mondta. Azután befogta a fülét. Tashina egyetlen épkézláb hangot sem talált. – Feladom – sóhajtott a lány néhány kimerítő perc múltán. Még a fejbőröm is borsódzik. Mi az, hogy fattyúdal? Az indián vállat vont. Tashina utánozta, majd felvidultan kérdezte: – Akarod, hogy eltáncoljam A hattyú halálát? Vagy inkább a fattyúét? – Tekints el tőle. Vacsorázhatnánk? – Még ne. Elhitettem magammal: minél később jön el a vacsoraidő, annál később lesz reggel. – Eddig még mindig reggel lett. – Volt egy kutyánk. Eszméletlen nőszemély, apró, loncsos, félelmetes vadászösztönnel. Nem nőtt nagyobbra egy macskánál, de kegyetlen ellensége volt a környék cicusainak. Evégből aztán minden séta úgy ért véget, hogy Quattro megszökött, egyedül mentünk vissza a hajlékba. Apám vett egy patront, amolyan nyakörvre akasztható kis hengert, amibe bele lehet tenni az eb nevét, lakcímét, telefonszámát, egyszóval a névjegyét. Felszerelte Quattróra... – Quattro? – Látnod kellett volna. Négykerék meghajtású volt. Minden terepet bírt, és legalább nyolc sebességfokozata volt. Na, egy szép estén Quattro megint elveszett. Hajnaltájt támolygott haza, hiányzott a nyakából a patron. Nem értettük, ugyan kinek lehetett rá szüksége – és főként miért. Mivel nem jöttünk rá a rációra, napirendre tértünk a dolog fölött. Egy éjszaka, két óra tájt csengetésre ébredtünk. Apám stukkert ragadott, együtt ólálkodtunk az ajtóhoz. Kívül egy tök mák ipest találtunk, csak úgy odadűtve a falhoz. Fel nem foghattuk, mit akar, de ő sem tudta elhebegni. Apám megvizsgálta közelebbről, aztán reggelig a hasát fogta a nevetéstől. Az ipes valahogy hozzájutott a kutya névjegyéhez, s a magáévá tette. Ott lógott a nyakláncán a patron, benne Quattro lakcíme és telefonszáma. S amikor egy napon dermedtre itta magát, és lefeküdt az első padra, valami irgalmas lelkületű személy belebotlott, hazahozta a parkból, és letámasztotta az ajtó mellé. – Mi lesz reggel? – kérdezte Dakota. – El kell mennem. Addig szeretnék minden percet kiélvezni. – Mivel töltöd az éjszakát? – Nem tudom. Talán, ha minél többet befogadok mindabból, ami körülvesz, akkor azt mind el is tudom vinni. Beszívom a fák illatát, ráfényképezem az emlékezetemre az alakjukat, mozgásukat vagy éppenséggel a mozdulatlanságukat, a füveket, virágokat, madarakat, ezt a házat, a tej ízét, a katlan vizének érintését... Mindent. Színeket, illatokat, ízeket. Ennek a csodának a hangulatát. Romót. Chapet. Tudod, mit kerülgetek? Egy szót. Nagyon félve ejtem ki, így hangzik: tökély. – Volt sodrása – ismerte el Dakota. – Könnyen ironizálsz. Te itt maradsz. – Végre is: itt lakom. – S amit még nem említettem, de ezt is félve ejtem ki: hiányozni fogsz. – Hát fényképezz rá az emlékezetedre. – Mondd szépen: sajt. – Cheese – mondta készséggel Dakota. Tashina exponált a nyelvével. Azután elkomorultak. Az indián felállt. – Amint líraira fordulnak a dolgok, a gyomrom korogni kezd. Erre felelj valami feministát. – Mit lehet várni egy pasastól? – Te mit vársz tőle? Legyen vasból az ökle, nemesből a lelke? – Kevés, ő maga azért legyen emberből. – Meseszép – bólintott Dakota. – Az indiánok általában beszédes neveket adnak maguknak. Mit szólnál ehhez: Kérges Lélek? – Azt kérdezd, mit szólnék egy bögre tejhez. Vajhoz és mézhez. Nem kérdezte. Bependerült a házba, és elkészítette a vacsorát. Nem feledkezett meg a térítőről, virágcsokorról. Égő gyertyát állított az asztal közepére. Csaknem vidámnak látszott. Miután lehunyt szemmel, látható élvezettel elkortyolta a tejet, s hegyes nyelvével körbenyalta ajkait, hátradőlt a széken. – Amíg anyám élt, nem volt részem ilyen kedélyes vacsorákban. Minden este balhé volt. Anyám veszekedett, mi hallgattuk. A végén apám ezt szokta mondani: az úr a pokolban is úr; a hárpia pláne. Ezért a bölcseletért többnyire a salátástálat kapta a homlokába fizetségül. Folyt az arcán az olajos, ecetes lé. Nagyon szerettem. – Volt mit szeretni rajta – ismerte el Dakota.

– Csodálatos képessége volt, hogy adott helyzetben sosem azt nézte, mit mondanak neki, mi történik vele, hanem mindig kristálytisztán átlátta a dolgokat, a lényegüket. Ezért nem is idegesítették fel az éles helyzetek, kívülállóként tudta átélni azokat, jellegzetes száraz iróniával reagálva a kihívásokra. Amikor elkapták, akkor sem fogta fel, hogy veszély fenyegeti. Azt gondolta, nyerő helyzetben van. Végül is úgy halt meg, hogy jószerivel bele sem kóstolt a félelembe. Mindez sokszor megfordult a fejemben az elmúlt napokban, mígnem letisztult és világossá vált. Örülök neki. – Örülsz? Minek örülsz? Nehéz a felfogásom, babám. – Mindvégig azt hitte, megússza ép bőrrel. Nem kellett átélnie azt a félelmet, amitől én majd megháborodtam. – Nem tudom, hányszor volt alkalmad félni, de biztosra veszem: apád bejáratos volt ebbe az érzésbe. Persze, ha megnyugtat, amit kisütöttél, valamit már elértél. Tashina elmerengett Dakota szavain. Az asztalon álló gyertyát nézte, tekintetével követte a láng hajladozását. Láthatóan rabul ejtette a látvány. Az indián a szemét figyelte, lassan táncoló pillantását, s megsejtette, mi jár a fejében. – Fantasztikus – sóhajtotta Tashina révülten. – Eltáncolhatnám ezt a lángot. Szinte hallom a zenét, lassú, lágy. Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba. – Valóban így reszket, vibrál a láng, mielőtt elhalna – mondta Dakota. – Valósággal végvonaglik. – Szájharmonikával lehetne kísérni a táncot. Végül felívelne s a levegőben halna el a hang. – Tashina felriadt. Elmosolyodott. – Fényes, fehér dresszben, magas, karcsú lány. Halálra untatlak. – Elképzelem a főnökeidet, akik annyit tudnak a táncról, hogy dögös bringák csörgetik a csontjaikat, és hullanak le róluk a göncök. Erre te beállítasz, és eljátszod a kulcsra járó babát, a halékony gyertyalángot. Akárhonnan nézem, az ipséknek van igazuk, ha nem kérnek belőled. Olyan ez, mintha rántott csirkével akarnád etetni Romót. Lehet, hogy ügyetlen a hasonlat. Lényege: nem a megfelelő helyen kopogtatsz a képességeiddel. Tashina előrehajolt. A láng átvilágította a szemét. – Mit nézel? – vigyorgott Dakota. – Fogadni mernék, rengeteget izzadt veletek a táncmester, mire elérte, hogy mind a húszan egyszerre rángassátok a lábatokat, szinkronban lengjen a melletek. Erre neked eszedbe jutott valami, és nyomban kipróbáltad. A mestert meg helyben szélütés érte, felfogván, hogy képtelen beléd plántálni a legegyszerűbb mozdulatot is. – Azért nézlek – mondta halkan a lány –, mert nem hiszek a fülemnek, így a szádról akarok olvasni. Tényleg téged hallak, netán hallucinálok? – Végkövetkeztetés? – Fel fogok állni. Megkerülöm az asztalt, odamegyek hozzád. Leereszkedem az öledbe. Két tenyerem közé veszem az arcodat, és szájon csókollak. Ettől alighanem megtriplázódik a pulzusszámom. Innen kezdve akármi is történhet. – Nos – komolyodott el Dakota. – Tedd meg, vagy táncold el. – Nos – utánozta a hangját Tashina –, eltáncolni ráérek majd akkor, ha már nem leszel velem, és ez olyan fájdalmat okoz, hogy tennem kell ellene valamit. Feldobok egy lemezt, talán a Volt egyszer egy Vadnyugatot, s a kedvenc dalod zenéjére ellejtem a... Jó isten. – A lány megdermedt. – Hogyan reagálnál erre a szóra: szerelem? – Próbáld ki, vaktában nem nyilatkozom. – Oké. Szerelmes hangulatú táncnak kell lennie, nem tudom más érzéssel helyettesíteni. Szerelmes és szomorú. Utána lehajtok két pohár sört, futok egyet a parkban, lezuhanyozom és lefekszem! Reggelre minden rendben lesz. – Pompás – bólintott a férfi. – Nemrég együtt éltem egy fickóval. Egyetlen közös tulajdonságunk sem volt. Nyilván ez vonzott minket egymáshoz. Táncosok lévén naphosszat a táncról szövegeltünk. Rich is meg tudott őrülni az ötleteimtől. Amikor felhúzta magát valami hülyeségen, dilizett, dúlt-fúlt, csapdosott. Csak néztem, mint hajdan anyámat, úgyszólván higgadtan. Utána eltáncoltam neki, milyen volt. Eleinte nevetett, később idegesítette. Azután már annyira gyűlölte, hogy elrohant otthonról, ha utánozni kezdtem. Amikor hazajött, a szememre vetette: nem lehet kibírni, hogy mindenkit kigúnyolok, bohócot csinálok másokból, szórakozom a világon. Azt hiszem, alig várta, hogy elmehessen. Meghívtak néhányunkat próbafelvételre. Nem állhattam meg, muszáj volt eltáncolnom a felhúzós babát és a másik kedvencemet, a Metamorfózist. Mit mondjak?! Két héten belül táviratot kaptunk. Richet beválasztották a tánckarba, nekem megköszönték a fáradságomat. Öröm volt nézni a pasast. Teljesen kivirult, nekiállt csomagolni. Ötvenhétszer elbúcsúzott. Nagyon drámai volt. Könnyes búcsút vett tőlem úton-útfélen, leírta levélben. Kérte, kísérjem el a repülőtérre: ő megy a saját kocsijával, én az enyémmel. Félúton megálltunk, egymás kebelére omoltunk. Mentegetőzött, amiért nekem nem sikerült. Ragyogott a rá váró lehetőségektől. Tervezgetett. Majd meghív a kaliforniai villájába. Jövő nyáron. Addigra meglesz. S látni fogom, amint kiszállok a repülőből, hogy a pálmafás sugárutakat elborítják a plakátok, amelyek őt hirdetik. Esetleg szerez nekem valami jobb állást. Utálta a lokált, én nemkülönben. Kiszabadít onnan, ígérte. Amikor elment, letörtem volna, de megjött apám. Akkor már két hónapja nem láttuk egymást, veszettül hiányzott. Megajándékozott egy táskával. Azzal, amit kiszedtél a vízből. Rögtön belepakoltam a cuccaimat, majd megpróbáltam bezárni, de nem illett bele a kulcs. Apám legyintett,

mondván, hogy ezért vett táskát és nem cipőt, mert az felemás lett volna, amilyen idült szórakozott. Aztán inni kért, és keményen legyűrte a fél üveg sherryt, amit találtam, bár mélyen megvetette a rózsavíz jellegű italokat. Tashina a férfira nézett. Szünetet tartott, azt várván, hogy Dakota elhallgattassa. De az indián nem moccant. A szék támlájára hajtott fejjel, az asztal szélén keresztezett lábakkal üldögélt. A gyertyalángot nézte sötét szemmel. – Apám és a bátyja nagyon bírták egymást, jóllehet jócskán különböztek. Morpheus, a testvére kommunista. Ezen a témán órákat tudtak vitatkozni. Morpheus már a haját tépte, és bömbölt, mint az orkán, apám még mindig nyugodtan vigyorogva sorolta az érveit. Végül, amikor a bátyja már jeges borogatást nyomkodott a szívére, apám angyali derűvel megkérdezte tőle: „Mondd, miért tartod kötelezőnek, hogy én is áttérjek? Te lehetsz hithű marxista, nekem más a vallásom. Ettől még ugyanúgy süt le ránk a Nap.” Morpheus dilije, hogy mindenkit beszervezzen a pártjába. Velem is próbálkozott, de megőrültem a kifejezéseitől: imperialista ügynök, tőkebérenc, ilyenektől. Eltökélte, hogy nagymamáéknál kolhozt szervez. Fűzni kezdte az öregeket: minek mindenkinek saját traktor, külön állathad, amikor ezt másképp is lehetne. Hogy ő majd leküldi Michaelt a pártból. Nagypapa kérdezte, mivel foglalkozik ez a Michael. „Hát plakátragasztó, de nagyon kommunista”, hangzott a válasz. Erre nagymama felállt, kihúzta magát, és harminc kilójának teljes komolyságával kijelentette: „Michael lehet kommunista, de az apád tudja, hol a tehén tőgye”. Morpheus végigizzadta azt az időszakot, amelyben sorra roppantak össze a kommunista rezsimek. Apám úgy döntött, megvigasztalja. Szerzett egy fotót az egyik bolsevik diktátorról, bekereteztette, és kitette a falra a bátyja szobájában a nagypapáéknál, a szokásos karácsonyi lékfürdőzés előtt. Morpheus megérkezett, ránézett a képre, és helyből megugrotta a dupla lutzot. Ez állt a tömeggyilkos hírében álló hapsi fotója alatt: „A nép szava Isten szava. Ateista vagyok.” – Ez tényleg tömöríti ama rezsimek lényegét – vélekedett Dakota. – Pár nappal ezelőtt, amikor már elfogyott a sherry, apám felhívta Morpheust. Kedélyesen elbeszélgettek, hiszen hitbéli különbözésük dacára szinte imádták egymást, Morpheus megint szóba hozta kedvenc témáját. Apám felnevetett: „Hallottad a hírt? Az egyik túlnani kommunista párt eltörölte az elvtárs megszólítást. Az egymás közti új titulus: bűntárs.” – Lehet, hogy nem is a parabellumos palik miatt félsz hazamenni? Nem akarlak sürgetni, de apád elvesztése akkor is tény, ha itt vagy. – Lehet, hogy ennek a mesevilágnak van egy másik kijárata is, amely nem előre, hanem visszafelé vezet. Ha azt megtalálnám esetleg az egy évvel ezelőtti életembe jutnék, s minden másképi történne. – Miképp? – kérdezte Dakota. A láng vonaglott a megkurtult gyertyaszáron, mintha el akarná kerülni, hogy belefúljon a talpánál sűrűsödő olvadt viaszba. A sápadt fény árnyakat kergetett a falon, fel-felvillantotta Tashina csillámos szemét. – Nem tudom. A legtöbb dolgon nem tudnék változtatni. Esténként táncolnék a lokálban, hajnalban hazamennék. Gyakrabban felhívnám apámat, nem nyugodnék bele, hogy el-eltünedezik a városból. Talán, ha tudnám, milyen ügyön dolgozik, megsejteném a veszélyt, és figyelmeztethetném rá. De nyilván nem kötné az orromra, szokása szerint. Hát akkor kiszedném belőle! És ha mégis újra abba a helyzetbe keverednénk, tudnám, hogy tennem kell ellene. Rángott a láng, mintha fuldokolna. Kitért jobbra, elhajolt balra, felágaskodott és letérdelt. El akart futni. Fénye tébolyultan kerengett a falon, majd lobbant egyet, s a konyha elsötétült. Ekkor az izzó gyertyabél felsóhajtott, és újra lángszirmot bontott. Diadalmasan szétterítette maga körül a fényt. Azután elaludt. A parázsló kanóc beleernyedt a viasztócsába. Felszisszent, izzása kihunyt. Illatos füst tört fel a ravatalról. Egy légáramlat felkapta a füstfonalat, és kiszaladt vele a szabadba. – Mit tennél? – Nehezet kérdeztél – sóhajtotta Tashina. – Teljesen tudom. – Nem látlak. – Csak egyetlen módon segíthetünk ezen. Gyere ide, és érezz. A lány felkelt a székről, megkerülte az asztalt. Megállt a férfi mellett, átkarolta a nyakát. Dakota átölelte a derekát, s az ölébe vonta. Végigsimította a szájával az arcát, megcsókolta a szemhéját, majd az ajkát. Tashina elengedte magát a karjai közt, nem viszonozta a csókot, de beitta; bőre borzongásából érezhetővé vált, hogy a gyengédségből merít erőt, töltekezik vele. Dakota ringatta, s lassan őt is áthatotta a különös melegség, az összetartozás igézete. Megpróbálta utolérni a titkát. Tudatosan koncentrált az érzésre, melyet az elmúlt éjszakán csak tudomásul vett. Talált egy felemás értékű jelzőt: intim, de nem tetszett neki. Agyonhordott szó volt, mindenki ezt használta, s nem is eme hangulat kifejezésére. Pejoratív volt, testszagú, lejáratott. Nem fejezte ki az érzelmi meghittségét. Másikat keresett. Ami azt illeti, nem dúskálhatott a kifejezések között. Szerelem? Nem igaz. Vonzalom? Varázs? Titok maradt. Tashina átmelegedett, megmozdult. Ráharapott a férfi szájára. Fogai közé kapta, s finoman megráncigálta az ajkát, hegyes nyelvével végigsimított a fogsorán. Megkóstolta a nyakát, apránként harapdálta végig, mint anyaállat a kölykét, mikor fogást keres rajta, hogy biztonságba cipelje. Egymás szájáról itták le a lélegzetet. Kifulladásig. Dakota megköszörülte a torkát.

– Van egyfajta sodrásod, babám. Akár örvénynek is nevezhetném. Hagynám most annak jellemzését, milyen átkozottul kényelmetlen ez a szék. Nagyobb a gond. Tashina halk torokhangon nevetett. A férfi folytatta az elsöprő erejű vallomást. – Kinőttem a nadrágomat. – Ühüm – felelte a lány, hiszen tudta ő is. Összefonódva felálltak. Közben belebonyolódtak egy csókba, s nem szívesen hagytak volna fel vele, de vészesen imbolyogtak. Dakota kibontakozott az ölelésből. – Tegyük helyre a dolgokat – dünnyögte a sötétben. – Ez alighanem a te lábad. Ez viszont az enyém, de lehet, hogy tévedek. El tudod képzelni, milyen tébolyító lehet két szenvedélyes polip helyzete? Tashinából kifakadt a nevetés. Eszerint tökéletesen elképzelte. Belefúrta az arcát a férfi ingébe. – Várj, ez még a tiéd – mondta figyelmesen, egy kézfejet találván a ruhája alatt. – Nem az volt a cél, hogy minden kóbor végtagot leltárba vegyünk. Cél: az ágy, lehetőleg nem gurulvást. Ismered a járást? Indulj délkeletnek. Jövök én is, bár kissé lassítani fog a vetkőzés nyűge. – Ne. Majd én levetkőztetlek. – Te? Extra perverzió. Tashina átkarolta Dakota nyakát; összesimultak s lassú léptekkel betáncoltak a szobába. Mintha látták volna, hol vannak, kikerülték a bútorokat, különös lebegésben forgolódva, ölelkezve. S a lány levetkőztette a férfit, fogaival, arcával simította le róla az inget; közben nem vétett lépést, a maga diktálta táncritmusban mozgott. Rádőltek az ágy tetejére, s a nadrág átlebbent a szobán; néhány apróbb holmi követte. – Már mindent leloptál rólam – nyögte Dakota. – Vigyázz, ez már a saját bőröm. – Nincs benned semmi kalandvágy – suttogta Tashina. – A csíráját is kiöltem magamból. – Mi lesz most? – Megtudjuk. Biztatóan hangzott. A férfit még foglalkoztatta néhány elméleti kérdés, változatlanul a különös, gyengéd érzés megfejtésére vonatkozók, csakhogy fokról fokra elveszett maradék józansága; végül már olyanformán tűnt el belőle, mintha kirántották volna alóla a szőnyeget, s hozzá a mesebeli repülő szőnyeget, mellyel amúgy is súlytalanul szelte a levegőt; s most lebegett a magasban, fullasztó, vakító mámorban, majd örvénybe került, berobbant a csillagok közé; azután lassan leereszkedett, forró fövényre, piheként. Tashina nyöszörögve belemarkolt a hajába, de ujjai máris ellazultak, végigcirógatták a tarkóját, hátát; visszatértek a vállára, s elaludtak rajta, mint testében a vad hullámzás. Dakota felemelte a fejét, megkereste a lány száját. Csillapítón, csillapulón csókolta. Végül szétfoszlott a könnyű szédülés, a falak tömör körvonalai lassan visszadermedtek megszokott helyükre, a mennyezeten pattant egy gerenda; Tashina lustán kinyújtózott, s megjegyezte: – No coment. Az indián nem felelt. Amúgy szívesen szólt volna. Azon rágódott, nem először ütközvén nyelvi nehézségbe, miként fogalmazza meg a mondanivalóját. Végül úgy döntött, legjobb, ha az elején kezdi. Kezdte tehát magyarázattal. Nem teljesen felhőtelen gyermekkorából eredeztethető lelki, érzelmi és nyelvi problémáinak árnyalásával. Pár megjegyzéssel elintézte az ifjúi éveket. Azután kicenzúrázta mindazt, amire nem szeretett emlékezni, ám ekkor alig maradt valami. Kínjában belebonyolódott az elhagyott város hangulatának megfestésébe. Végül pedig felsült az egésszel, és elharapta a szálat. Tashina nevetett. – Nem tudom, mire akartál rárepülni, de egy biztos: pazar a szókincsed. Máshol keresd a kudarc okát. – Vigasztalón hangzott, babám. Mondd, nem Tashinának hívnak téged? – De, többnyire. Rábukkantál a gondolatodra? – Keresem. Valami olyasmit akartam felszínre hozni magamból, miszerint az elmúlt idők során nem találkoztam hozzád fogható bringával. De majdnem elkövettem azt a hülyeséget, hogy nyíltszíni összehasonlítást tegyek. Közben rájöttem, mennyire nem méltó a helyzethez az ilyesféle tetemrehívás. Ráadásul nincs is értelme. Tehát ez minden, mogyoróhéjban. A lány hümmögött. Dakota felkönyökölt, és föléhajolt. – Megismétlem egy korábbi kijelentésemet: szerettem játszani veled. Földön, égen. De most egy gondolattal játszom: szívesen elaludnék. Tashina nem tett ellenvetést. Mintha megfeledkezett volna virrasztási szándékáról, elfészkelte magát a férfi mellett, a karja hajlatában, fél kézzel a nyakát ölelve. Egy perc múlva békésen aludt. Dakotának sem kellett sok. Megnyílt alatta egy csapóajtó, s ő álomba zuhant. Fattyú idegeit felborzolta a mód, amellyel a két vérbérenc közeledett. Teljesen otthonosan használták a várost, mintha máris birtokolnák, holott egyelőre nyilvánvalóan csak az offenzíva elején tarthattak. Nyitott terepjáróval robbantak a Könnyező Bakó elé, s még le sem állították a motort, máris csörtettek befelé a csehóba. Barbár a térdig érő, fűzős szárú csizmát és a testnedveitől meglágyult bőroverállt viselte, Zsiliszta karamellbarna vászonöltönyt,

töméntelen zsebbel. A zubbony alatt khaki színű necc trikót, és feltehetően néhány stukkert hordott. Hímzett westerncsizma ropogott a lábán. Nem sokáig időztek odabenn. Látniuk kellett, hogy a keresett személyek nincsenek a csehóban. Amíg ők ezt szemrevételezték, Fattyú előrebbent a kapualjból, és elintézte a dzsip gumijait. Amikor végzett, felkapaszkodott a közelben álló dús lombú fára, és meghúzta magát. Barbár kirohant az utcára, átvetette magát az ajtó fölött, és indított. Zsiliszta vállon ragadta, és kihúzta a kormány mögül. Azután rámutatott a széthasogatott abroncsokra. A következő pillanatban a kocsi alatt hasaltak, és golyóra húzott stukkerrel pásztázták a környéket. Minthogy senki nem támadott tájuk, mi több, egy lélek sem mutatkozott az utcán, lassanként előbújtak. Barbár belerúgdosott a dzsipbe. Zsiliszta rámordult. A fal mellé húzódva elindultak az éjszakában. Fattyú lassan leereszkedett az ágak közül, és a két fickó nyomába eredt. Bár Zsiliszta, felettébb gyanakvó természet lévén, sűrűn körülkémlelt, s még azzal is elvacakolt, hogy átjáróházakat keresve zegzugoljon, az esetleges követőt lerázni szándékozván, teljesen esélytelen volt. Fattyú haragos mosollyal nyugtázta próbálkozásait. Nem sokat ért a stukker és a bajonett, a várost is ismerni kellett volna. Massimo rá fog fázni a zsoldosaira. Azért, mert az összes halállegény idegem itt, s amikor elvéreznek, még akkor is idegenek lesznek. Csakhogy Zsiliszta percről percre jobban kiismerte magát a zubbonyából előszedett térkép segélyével. De továbbra sem tudta lerázni Fattyút. El is vezette Massimo rejtekhelyéhez, fel a régi villanegyedbe, tornyocskás, meleg hangulatú épületek közé, melyeket örökzöld borostyán szőtt be. A két férfi a terméskő kerítések mögött emelkedő villák egyikében tűnt el. Fattyú számolt a gyanakvásukkal, ezért nem közeledett a házhoz, lehúzódott egy hibiszkuszbokor mögött. Azután jóleső elégedettséggel nyugtázta Zsiliszta trükkjét. Alig egy perc múltán a fickó megjelent a kerítés tetején, hasmánt, s körbepásztázta a környéket. Észrevehetetlenül tapadt rá a kövekre, az indián csak azért fedezte fel ottlétét, mert számított a megjelenésére. Örömére szolgált, hogy nem mentek pocsékba azok az esztendők, amelyeket azért töltött el a hadsereg speciális részlegében, mert azt remélte, az önkéntes szolgálattal szerzett jövedelem mellett tiszta lelkiismerethez is hozzájut. Az első napokban be kellett látnia tévedését. Odakinn folyton a rendőröktől tartott, holott emitt sajátíttatták el vele az isteni igazából törvénytelen tudományokat. A kiképzőbázison foszlott szét az a hite, miszerint a hadsereg a haza védelmére hivatott. Mindazonáltal nem szabadulhatott az aláírt időnél hamarabb. De egyáltalán nem szeretett visszagondolni életének eme korszakára. Zsiliszta vagy negyedórácskát lapult a kerítés tetején. Azután megnyugodva visszatért a házba, amelynek sűrű elsötétítő függönyei mögül sem fények, sem hangok nem szivárogtak elő. Az indián; elhagyta a hibiszkuszbokor oltalmát, és úgy döntött, körbejárja a villát. Videokamerákat keresett, de úgy festett, Massimo tökéletesen biztonságban érzi magát éber őrei között, nem költ ostoba felszerelésekre. Éber őreiről csak annyit, hogy Fattyú az orruk előtt jött-ment, láthatta megszállott hivatásszeretetüket, melytől teljesen nyugodtan aludtak a bokrok ölén. Voltaképpen nem is volt mitől tartaniuk, az indián nem tervelt merényt a gazdájuk ellen. Pusztán csak arról óhajtott megbizonyosodni, hogy Massimo itt van és nem másutt. Ehhez azonban be kellett jutnia a villába. Az egyik szunyókáló őr fölött talált egy nyitott ablakot. Gyanakvó alaptermészetű lévén tarkón suhintotta a fickót, hogy álma mélyebb és édesebb legyen, majd felállt a vállára, s besiklott a sötét szobába. Hangokat hallott északkeleti irányból. Odasurrant, talált egy ajtót. Megfosztotta magát a vizuális élménytől, nem nyúlt a kilincshez. Fülelt. Barbár recsegő basszusán éppen azt ecsetelte, mit tudtak meg Susantól, szárazon közölte, hogy elfújták a gyertyáját, majd ellátogattak a Saturnus-villába, ahol is a kerti lakban ráleltek Miss Docra. Tulajdonképpen Fattyú nem is csodálkozott. A nő visszament hát, na és?! Zsiliszta vette át a szót. Vidáman részletezte a dilis csaj öltözékének bohóságát, a kalapjára tűzött pávatollat különösen hosszan méltatta, de nem feledkezett meg a lényegről sem: Miss Doc elárulta, hogy a keresett személyek alighanem a Könnyező Bakó-hoz címzett kocsmában fellelhetők. Az elbeszélő ezen a ponton elbizonytalanodott. Megint Barbár ragadta magához a fonalat. Bevallotta, hogy bizony vívódtak, mit tegyenek a csajjal, miután kilantozták belőle az információt. Végül úgy döntöttek, nem bántják, hiszen tökéletesen be volt állítva a drogtól, s nyilván azt se tudta, melyik világon van. Otthagyták lebegve. Viszont a krimóban közölték velük: elkéstek, a két fickó vagy félórája ment el. Zsiliszta újra megszólalt, s Barbár szemére vetette, hogy nem szalasztják el a fontos találkát, ha nem tökölnek annyit a csajjal. Massimo ekkor hallatta első ízben a hangját. Tudni kívánta, mire céloz Zsiliszta. Megtudták, mindannyian. Barbár nem csinált titkot férfias cselekedetéből. – Tisztára potya buksza volt, Massimo. Vétek lett volna betöltetlenül hagyni. Semmi perc alatt lepofoztuk a lábáról, és tizenöt másodperc múlva már be is gombolkoztunk. Ha ott van még három másik, azokat is leteríthettük volna. A krapekok ekkor már rég nem voltak a kocsmában. – Barmok vagytok – mondta szárazon Massimo. Azután Zsiliszta elmesélte a ledöfött gumiabroncsok esetét, a kétórás sétát, végül megnyugtatta főnökét: ha valaki követte is őket, lerázták az illetőt. – A sittre vágott fickók miatt nem aggasztom magam – kezdte Massimo –, mert nem olyan hülyék, hogy

elmeséljék, merre jártak az elmúlt héten. Következésképp a nevem sem kerülhet szóba. De az indián kell nekem. Egyelőre élve. – Ezt nem mondja komolyan – hörrent Zsiliszta. – Hogy a francba szedjük össze élve? És mihez kezd vele, ha netán sikerül idehoznunk? Bekeretezteti? – Tetszik nekem a fickó. Nemrég tudtam meg, hogy veleszületett tehetségét különleges kiképzésen gyarapította. Azt akarom, hogy a testőröm legyen. A legjobban fizetett, legjobb testőröm. Ez a neve is: Hank Guard. Azt sem feledhetem, hogy még mindig nála vannak a kövek. Ha nem megy bele a dologba, akkor persze nektek adom, szórakozzatok ki magatokat vele. Viszont a többi fickóra nincs szükségem. Végezzetek velük, minél hamarabb. – Hogy a francba, ha három is a sitten ül? – Nem tarthatják benn őket, ha nem tudnak vádat emelni ellenük. Negyvennyolc óra múlva az utcára penderítik a szaros kis tyúktolvajokat. Időben tudni fogok róla. Mindenről időben informálódom. A helyetekben most benéznék a másik szobába. Nem csodálkoznék, ha ott találnátok az indiánt. Elharapott nyelvvel, gondolta az indián, és átszelte a helyiséget, mielőtt valamelyik buzgó zsoldos szót fogadhatott volna Massimónak. Egy percen belül kinn volt az utcán. Semmi kedvet nem érzett az újabb gyalogláshoz. Leintett egy taxit, s a végcélnál, Marie Juana kéglije közelében urasan kiszállt belőle. Ritkán fizetett a fuvarért. Ezúttal (tartott még Massimo pénze) nem sajnálta a bankjegyeket! Marie Juana otthon tartózkodott, dolgozott. Hamar végzett a kuncsafttal, azután meglátogatta Fattyút a kis szobában. Letelepedett az ágya szélére. Valósággal komornak látszott. – Hallottad? – kérdezte. – Bántották Miss Docot. Az indián nem felelt. Felült, hátát a falnak vetve nézte Marie Juana germán királynőre jellemző vonásait. – Két ipse keres téged. Idegenek, fegyveresek. Miss Doc megmondta nekik, hol találnak, mégis bántották. Miss Dockal még sosem fordult elő ilyesmi. Azt üzeni, segít neked, hogy kinyírd a pasasokat. – Nem akarok kinyírni senkit – felelte Fattyú. Marie Juana megcsípte a karját, és elmosolyodott. – Ne hülyéskedj. Fizikailag alkalmas vagy rá. – De nem pusztán dekorációs célokat szolgál a fejem. – Fura, a legtöbb embernek ennyi is elég. – Nem tudsz megdumálni – sóhajtott Fattyú. – Megbocsáss, szeretnék magamra maradni a burámban. Ki kell eszelnem, hogyan foghatnék ki a két halállegényen. Ha balhé, legyen kövér. – Miss Doc rám zabos. Megerőszakolták. A torkát is elvághatták volna. – Látom, nem tudsz különbséget tenni, hogy melyik rosszabb. – Aludj jól, Marie Juana. – Akarod, hogy veled? – Nem. Fattyú magára maradt. Törte a fejét. Kisütött valamit. Mivel tervei megvalósításához diktafonra volt szüksége, másnap délután felkereste egyik kedvelt kocsmáját, a Moniqot. Letelepedett az egyik asztaltársaság mellé, szemközt a bejárattal, háttal a falnak. Számított rá, hogy Zsilisztáék a nyomában vannak, erre nézvést hallott is néhány fülest, miszerint két alak buzgón érdeklődik utána. A legtöbb ismerőse felháborodott a Miss Docot ért sérelmen. A hír fénysebességgel terjedt. Ezen a környéken nem szívesen fogadták az idegeneket, kivált a Zsiliszta-féléket. Garnes, a hírlap- és szépíró vezette az asztalnál folyó társalgást. Az izzó szemű, löttyedt vonású ötvenes fickó derekasan végigvedelte eddigi életét. Küllemén elterült a vészesen közelgő delirium tremens árnyéka. Nap mint nap elmondta, hogy ő valójában szépíró, de mivel élni is kell valamiből, úgy döntött, dokumentumregényt alkot az alvilágról. Éppenséggel kitalálhatna valami vad, mozgalmas bűnügyi történetet, de ha már idáig kellett süllyednie, legalább a valót örökítse meg. Ez volt az elmaradhatatlan nyitány, ezután középre állította a diktafonját, és átadta a szót a körülötte ülőknek. Betörők, zsebesek, idült alkoholisták, egyéb szerzetek meséltek neki. Szédületes történeteket adtak elő. Garnes kifinomult, intellektuális unalommal hallgatta őket. Annál feszültebben füleltek egymásra az elbeszélők, hiszen valamennyi sodró lendületű, romantikus mese azonhelyt született, kifejezetten a dokumentumregény önjelölt alkotójának kedvére. A lepusztult, gyáva betörő – mivel valahára módja nyílott rá – hőst színezett magából, ki nemegyszer a feltört lakás kellős közepén döbbent rá tettének alávaló voltára, kivált ha szegényesen felszerelt háztartást látogatott meg, és gondosan visszatett minden elmozdított tárgyat a helyére, majd a mellényzsebébe nyúlván némi készpénzt is elhelyezett a színen, a háziak nyomorúságát enyhítendő. Az egész csehó tudta, hogy ennek a fickónak az volt a legkalandosabb betörése, amikor egy idegen lakás hálószobájában a saját feleségét találta bizalmas pózban a tulajdonossal. Betörőnk akkor lábujjhegyen visszavonult, megvárván az estéli órákat, amikor is felelősségre vonta hazatérő asszonyát. Különös módon őhölgységének állt feljebb, s egy mosatlan serpenyőt felragadván felvilágosította hitvesét, miszerint az ő szexuális talentuma igenis

megkívánja a változatos gyakoriságot, amiért, sajna, otthon hiába eped. E szavak közben le-lesújtott a konyhai eszközzel a férj fejére. Végül a férfiasságában lefitymált betörő érezte agyába tolulni a vért, s kicsavarta a serpenyőt az asszony kezéből. Majd pediglen torkon ragadta a hűtlen hitvest. Ezen eset után vált szállóigévé a környéken: szenvedélyes volt, mint Othello, mégis oly csúnyán végezte, mint Desdemona. Olykor, egy-egy eposz hallatán Garnes, a hírlap- és szépíró nem tudta óvni enervált álarcát, előfordult, hogy mohón felcsillant a szeme, még az is, hogy intellektuális túlfinomultságáról megfeledkezvén, tátott szájjal lekönyökölt az asztalra, úgy itta be a szöveget akár hajdan, midőn gyermek volt, s még nem akarta eltagadni: az embernek úgy kell a mese, mint az édes álom. Kukapecér, a csöves megígérte Garnesnek, hogy egy szép napon leviszi őt a föld alatti világba, a csavargók birodalmába, de addig is, ízelítőül, lefestette a mélyben húzódó városokat, melyek utcáin méltósággal gomolyog a kékes köd, a levegő párás, akár egy télikertben, mézízű cseppeket izzadnak a puha kőből emelt falak, ihatót, táplálót, s kellemes meleg ringatja álomba a virágszőnyegen heverő fáradt tekergőket. Megesett, hogy a mesélő, ismervén saját története végét, tudván tehát, hogy happy end várható-e, szó közben elaludt. Négyen-öten kaptak a vállához, s kíméletlenül felrázták, követelve: folytasd. Garnesszel egyre többször megtörtént, hogy megfeledkezett a whiskyjéről, belebódulván egy-egy világra csorduló népballada sodrásába. Fattyú üldögélt, hallgatott, szemezett a diktafonnal. Színtisztán tudta: Garnes megfogta az Isten lábát. Garnes éppen nem tudott magáról. Ekkortájt már a legősibb szenvedély rabja volt ha pár napig nem jöhetett, jelentkeztek rajta a mesefüggőség tünetei. Kezdett olyasmiket mondani, hogy a magasabbrendű emlősök mindegyike álmodik, s aki álmodik, játszik is, s aki játszik, az intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. Hát ez roppant egyszerű, rég felfedezett képlet volt. Csakis Garnes, a hírlap- és szépíró számára jelentett újságot. Fattyú képtelen volt koncentrálni, azt lesvén, mikor tulajdoníthatja el a diktafont. Úgy festett, egyelőre nem lesz rá módja, ezért átült egy közeli asztalhoz, jóllehet ehhez hátat kellett fordítania a bejáratnak, de ezért két tény is kárpótolta: egyrészt vele szemben terpeszkedett a krómozott kávéfőző gép, amely ha homályosan is, de visszatükrözte a mögötte végbemenő mozgást, másrészt ama asztalnál olvasta újságját Moniq, a tulajdonos lánya. Moniqot mindannyian imádták. Kölyökkora óta járta a környéket, mindenkit ismert és szeretett. Az utóbbi időben azonban kezdett problémás lenni. Kamaszodott. Figyelte a környezetében élőket, mindennap valaki más stílusát vette fel, némelyik úgy lógott rajta, mint kerti törpén a szmoking. Időnként hisztérikus kitörésekre ragadtatta magát, máskor teljesen elvontan gubbasztott az asztalnál. Felváltva írt naplót és verset. Ezen a késő délutánon teljesen avantgárd fülbevaló lógott a cimpájáról. Fattyú közvetlen közelről megszemlélte: vékony vörösréz huzalok, törött karácsonyfaizzó, anyacsavar, kabátgomb és egyéb aprószemét kompozícióját látta. Moniq rezgő pillákkal ránézett s kérdé: – Tudod, ki a szépíró? – Aki szépet ír – felelte a férfi csípőből. Átbeszélgették ezt a témát vagy hétszázszor. Bámulta a tizenöt esztendős lány akvamarinkék szemét, feltűzött haját, amelybe a fivére csíkos zokniját fonta, fültől bokáig érő szvetterét. – Szép vagy – mondta őszintén. – Á, már nem tetszik, ha a ruhámra gondolsz. Meleg – legyintett Moniq. – Őrült unalmas az élet. Elalszom az újságon. Mi a véleményed a politikáról? – Esztrádműsor. Moniq lejegyezte. Azután felnézett, és már ragyogott a szeme. Kicsiny, ovális arca volt, finom orra, parányi szája, kásagyöngy fogai. – Tegnap voltak itt fiatalok. – Ez tényleg szenzáció. – Ne cikizz, jó?! Nagyot dumcsiztunk. Komoly dolgokról. Szellemi élet volt. Össze is írtam néhány szempontot. Érdekel? – Fenemód. Szeretem figyelemmel kísérni a lelki fejlődésedet. Egyszer majd lesz egy ilyen gyerekem. – Mint én? – Mint te. – Pont ilyen? Na figyelj, kérlek. A szellemiség a következő dolgokról ismerszik meg. Egy: partnered semmit se értsen abból, amit mondasz. Kettő: de az legyen hosszú és analitikus. Három: amikor már mindenoldalú a semmit nem értés, rezegtesd a szempilládat, ez nagyon művészi. Négy: őrülten fontos, hogy kezenként legalább három kisujjal rendelkezz, amiket messzire tarthatsz magadtól. Öt: tanácsos valami gigászi pecsétgyűrűt is hordanod, lehetőleg a középső ujjadon. Fattyú hátradőlt a széken, vetett egy pillantást a kávéfőző gépre majd Moniqra nézett. – Lehet, hogy nem tudtalak követni – mondta. – Ez esetben értelmi fogyatékos vagy. – Megtoldanám a megfigyelésedet egy kiegészítéssel: pluszban érzelmi fogyatékos vagyok.

– Ezt nem hiszem. Mellesleg, hadd folytassam. Hat: felejtsd benne a vállfát a ruhádban. Hét: a szemdüllesztés rém fontos] A szemdüllesztést okvetlenül gyakorolni kell a tükör előtt! Nyolc: számolj háromig, akkor mindkét szemedet fordítsd balra, közben halk sóhaj hagyja el résnyire nyitott ajakidat, végül csücsöríts. Kilenc: mire hármat számolsz, szűkítsd be a pupilládat gombostűfejnyire. Tíz... – Attól tartok, ezt most nem tudom egyszerre megjegyezni. – Tíz: nyakadba valami nonfiguratív plecsnit tégy. Tizenegy: intelligensen süsd le a pilláidat olyankor, midőn megsuhint a high szellemiség. – Amikor legutóbb jól kidumáltuk magunkat, az foglalkoztatott, hogyan lesz valakiből gyöngyhalász. – Képzeld, holnap megint valami mást fogok tanulmányozni. Ha ilyen gyereked lenne, akkor napi huszonnégy órában kellene hozzá lelkileg kapcsolódnod. – Megfontolandó – bólintott Fattyú. Belemeredt a kávéfőző gépbe. Lazább tartást vett fel. – Moniq, én most nem fordulhatok meg. Légy szíves, írd le az ajtóban álló pasasok külsejét. – Az egyik széltében is jelentős, a másik inkább hosszában! A széles néger, a keskeny fehér. A néger valami gusztustalan kezeslábasban van, a fehér úgy fest, mintha szafarira készülődne. Hoppá, nincs neki lepkevadász kalapja. A kezeslábasos a te hátadat bámulja. Most kidugja a nyelvét. Tisztára olyan a nyelve, mint egy hatalmas málnaszem. – Elég lesz. A következőt kérem: állj fel, és indulj el feléjük, mintha a mosdóba mennél. Ügyelj rá, hogy pontosan egy vonalban légy velük. Moniq ugyan kamaszodott, és időnként problémás volt, mégsem firtatta, mire jó ez. Felpattant a székről, és rástartolt a málnanyelvűre. Barbár éppen előre lendült. Összeütköztek. A zsoldos ki akarta kerülni a lányt, aki ugyancsak erre készült, ám ügyelt rá, hogy egyfelé lépjenek. Táncolni kezdtek. Moniq tökéletes alakítást nyújtott. Fattyú ellökte magát a székről. Oldalvást vetődött, a konyhába vezető ajtó felé, meg is rúgta a lengőszárnyat, hogy mozgásba hozza, de közben berebbent Garnes társaságának asztala alá, és összegömbölyödött a terítő mögött. Kitűnően látta a lábakat. Barbár fűzős csizmáját, Zsiliszta sportcipőjét. A zsoldosok bedőltek a lengedező ajtónak. Bevágtattak a konyhába. Amint eltűntek, Fattyú kipattant az asztal alól. Kihasználva, hogy Garnes a futkározó fickók után mered, lenyúlta a térítőről a diktafont. Kifelé futtában találkozott Moniqkal. Rákacsintott a lányra, és kipenderült az utcára. Behúzódott az első kapualjba, majd felszaladt a lépcsőkön, a tetőre. Egy kémény mögött kifújta magát. Amikor lehiggadt, lehasalt a tető szélén. Tizennyolc méterrel lejjebb két alak futkározott az utcán. Egy fekete és egy fehér. Végül lelassultak, rájöttek, hogy használhatnák a fejüket. Megszólítottak néhány járókelőt. Megtekintették, hogyan vonogatják a vállukat a kérdezettek. Azután beugrottak terepjárójukba, melyet vagy megjavíttattak tegnap óta, vagy a fellniken jártak, és elsüvítettek. Fattyú maga elé képzelte Massimo várható arckifejezését. Elégedettség fogta el. Elhelyezkedett a kémény tövében, s várta az estét. Amikor elszürkült az égbolt, leereszkedett az utcára. Két sarokkal odébb belebotlott Sakálkába. A kis fickó zaklatottnak látszott. Két kézzel fogta össze mellén az inget, mintha vizes szappant tartana benne, amelynek csökönyös mehetnéke van. – Mi az, jóbarát? Halat fogtál? – kérdezte Fattyú vidáman. – Pisztolyt találtam – súgta bizalmasan a kis fickó. – A kukában, ott ni, a kék házéban. – Jó ég, teljesen reszket a kezed. Még majd elsütöd a stukkert, és leteríted magad. Láttam egyszer egy palit, meg akarta mutatni, milyen kemény legény: zsebben nyitja a rugós kést. Csak egyszer tudta elpróbálni, utána már nem volt pali, sajna. – Marhulsz, ugye? – kérdezte Sakálka félrehajtott fejjel. Víztiszta szeme óriásira tágult, szája sarkából elcsurrant a nyál. Meglazította az ölelést az ingén. – Nem marhulok – felelte Fattyú. – Gondolj bele, ember. Valami beteg ipse kinyírt egy családot a kék házban, és kifelé jövet elhajította a stukkert. Te felcsípted, és ha a zsaruk megtalálják nálad, lehetsz a sittre, életed alkonyulatáig. – Dobjam el? – Ilyesféle megoldásra gondoltam – bólintott Fattyú. Valójában arra gondolt, milyen jól jönne egy stukker a betervezett programjához. – Sose volt pisztolyom. De mindig akartam. Ne tartsam meg? – A fene tudja. Várni kéne. Figyeld a házat. Ha reggelig nem jönnek ki a zsaruk, akkor semmi vész. Addig meg én vigyázok rá. – Fattyú lélekben felkészült, hogy végül valami elemes játékstukker kerül elő Sakálka inge alól. Majdnem lement spárgába, amikor a kis fickó átcsempészte az inge alól az ő mellénye alá a műszert, és egy pillanatra megláttat fenyegető, hosszú fegyvercsövet. Remélve, hogy nincs golyóra húzva, betűzte a nadrágja derekába, és ráigazította az inget. – Magnum a gatyakorcban. Abszolút fallikus szimbólum – nyögte kedélybetegen. A diktafon is ott nyomorgott az inge alatt.

Sakálka megnyugodott. Most már Fattyút kapják el a zsaruk. Vidáman körbenyalta a száját bocinyelvével. – Te – mondta –, odajött ma két pali, hogy tudom-e, hol vagy. Téged soha nem árullak el, te vagy a barátom. – Igen – bólintott az indián. – Mégis eltaláltak a Moniqba. – Nem lehet – meresztette a szemét Sakálka. – A temetőbe küldtem őket. Mondtam, hogy a sasmadaras kriptánál szoktál nyaralni. – Vigyázz azokkal a palikkal, jóbarát. Ezek nem totojáznak. Volt egy Susan nevű srác, elnyisszantották a torkát szegénynek. – Meghalt? – Nem tudta többé egyenesen tartani a fejét. Ki is vitték kempingezni a temetőbe. – Rémes. Látszott rajtuk, hogy valami defektjük van. Csúfondároskodtak velem. A néger szerint azért tartom zsebben a kezem, mert magamhoz nyúlok. De ne tegyem, mert egészségtelen. Ez komoly? – Ha túlzásba viszed az onániát, nagy bajod nem lehet, legfeljebb teniszkönyököt kapsz. – Az súlyos? – Nem. Ne izgulj. – Fattyú távozni készült. Sakálka utánakapott, megmarkolta a hasán az inget. Az indián holtraváltam a magasba vágta mindkét kezét. – Ne lőj, megadom magam. Elengednéd a ravaszt? – Mit? – A stukker ravaszát. Az ingem alatt. Ez a Magnum a lábfejemen keresztül átlövi a flasztert, a csöveket a földben. A legjobb esetben is gázkitörés várható. Sakálka elvigyorodott, és elvette a kezét. – Kapsz csókot. Fattyú lehajolt. A kis fickó benyálazta az arcát, s közben a fülébe súgta: – Én az egész világból bohócot csinálok. Titok. – Neked van igazad – bólintott Fattyú. Útnak indult a régi villanegyed felé. Úgy jutott be a kertbe, ahogy előző éjszaka. Ezúttal azonban az őrök nem aludtak. De nem is őrködtek. Teljes komolysággal fel s alá meneteltek a kertben, mint valami palotaőrség, díszlépésben, parádésan. Mindig pontosan lehetett tudni, merre járnak. Csak ki kellett kerülni őket. Az indián nem volt túlzottan öntelt, ám nem sokra becsülte a sápadtarcúak érzékszerveit. Egyébként is, ellene legfeljebb kutyákkal, reflektorokkal és aknamezővel védekezhettek volna hatásosan. A nyitott ablak előtt strázsáló fegyveres is teljesen ébren volt. Mivel azonban sétálgatott, csak meg kellett várni, amíg hátat fordít s eltávolodik. Fattyú besurrant a szobába. Kezdte elbízni magát. Már ott tartott, hogy módosítja eredeti terveit, és kilopja a házból Massimót. Az ajtóhoz siklott, fülelt. Semmi nesz. Gondolta, kezdődik a pech-széria. Az is megfordult a fejében, hogy a zsoldosok csapdát állítottak neki, s arra várnak, mikor sétál bele. Ekkor már majdnem mindegy volt. Átlesett az ajtó alatt. A másik helyiség tökéletesen sötét volt. Benyitott. Megtapintotta a keze ügyébe kerülő tárgyakat, beleszimatolt a levegőbe. Papír, por és szivarfüst illata érződött. Dolgozószoba-féle lehetett. Megállt, szoktatta a szemét, megvárta, míg kibomlanak előtte a tárgyak körvonalai. Vele szemközt padlótól plafonig érő könyvszekrény bontotta a falat, középütt ajtó sötétlett. Mielőtt odasietett volna, körülnézett, szükség esetén hol bújhatna el. Kiválasztotta a terjedelmes íróasztalt, de nem kellett a hátára vennie; semmi nesz nem hallatszott. Belépett a következő ajtón. Massimo hálószobájába ért. A tulajdonos nem tartózkodott odabenn. Fattyú körbejárta, kitapogatta a helyiséget. Megjegyezte, hol állnak felesleges, könnyen zajt csapó tárgyak: padlóvázák, szobrocskák, imazsámoly, miegymás. A jókorászor jókora ágy alatt bőven elfért. Elhelyezkedett, kivette a nadrágkorcába süllyesztett stukkert, tapintással ellenőrizte a tárat, de abban mindössze egyetlen töltény árválkodott. Megszaglászta a csövet, s úgy találta, hogy a többi golyó csak nemrég távozott belőle. Nem vidámította fel ez a következtetés. Kiszedte a diktafont is, beállította a szalagot, azután lélekben szót váltott a Nagy Manitouval, és lehunyta a szemét. Egy órával később Massimo belépett a szobába. Levetette háziköntösét, lerogyott az ágy szélére, megzörgette az éjjeliszekrényt, és befújta magát valami márkás bűzedelemmel, amiért bizonyára rengeteg pénzt adott ki. Fattyú szenvedett, de férfiasan állta a sarat, nem tüsszentett, nem kérte ki magának. Végre Massimo végignyújt a nyoszolyán, lekapcsolta az olvasólámpát, elfészkelte magát a takaró alatt. Ez meglepően hosszú időt vett igénybe, nyiszogással, hullámzással, vergődéssel járt együtt. Az indián már-már arra gyanakodott, hogy a gengszterózót megmérgezték, és most rúgja az utolsókat; esetleg bebábozódófélben van. Azután csend lett, halk szuszogással édesített. Végül kezdetét vette a horkolás. Fattyú még mindig nem moccant. Gonoszul azt várta, mikor mélyül el Massimo álma. Amikor elérkezettnek látta az időt, kibújt az ágy alól, felült a szélére. Óvatosan a markába gyűjtötte a takaró nagy részét, s rátapasztotta a fickó arcára, Massimo intenzíven átélte a fuldoklást. Fattyú elment a végsőkig, Yoni hercegnő arcát idézve maga elé. Azután olykor-olykor levegőhöz engedte a gengsztert, de nem túlozta el a nagylelkűséget. Mihelyst Massimo azt gondolta volna, hogy túléli a támadást, ismét megingatta hitében. Érezte, amint a parfüm illata elkeveredik a veríték szagával. Amikor már az utóbbi dominált, megpróbálta abbahagyni. Nem tudta.

Ekkor közel olyan félelmet élt át, mint amilyenben Massimót részesítette. Egyszerre élvezte s rettegte a hatalmat, melyet ereje, dühe, elszántsága adott neki. Yoni hercegnő képe nem halványult el. Ismét röpködtek a felrobbantott dzsipek alkatrészei, a házfalak, lobogó sörénnyel menekültek a lovak, térden csúsztak a jajveszékelő emberek. Az indián végre rendet tett a fejében. El kellett titkolnia, hogy reszket, hogy nehezére esik abbahagyni a pusztítást. Levegőhöz engedte Massimót, de nem vette el a kezét a szájáról, hogy nyomban elhallgattathassa, ha kiáltani próbál. A gengszter hideglelősen vonaglott az ágyban. Sejtelme sem volt róla, ki öli. De a szándék komolyságában nem kételkedett. Megpróbálta letépni magáról támadóját. Nem sikerült. Gyengébb volt, érezhetően esélytelen. Erőltette a szemét, hogy lássa legalább! Fattyú hagyta; hagyta, hogy vergődjön, eljusson a halálfélelem poklának legmélyére. Ezalatt ő maga lecsillapodott kissé, kitisztult a feje, visszanyerte hidegvérét. Amikor már biztosra vette, hogy bízhat a józanságában, hogy legyőzte a lelkéből elszabadult kiszámíthatatlan fenevadat, de csak ekkor, elővette a pisztolyt, és Massimo álla alá nyomta. Még mindig nem szólalt meg, nem fedte fel kilétét. A gengszter azonban tudta már. – Fattyú...? – hebegte halkan. Nehezen szedte a levegőt, egész testében reszketett. – Mondd el az egészet az elejétől a végéig – sziszegte az indián. – Ha felemeled a hangodat, ha megmoccansz közben, nyomban szétlövöm a fejed. – Mielőtt elvette volna a kezét Massimo arcáról, bekapcsolta a diktafont. – Háborúban álltam Grosmannel, jó ideje. Nem volt más kiút, hidd el, csak az, ha példát mutatok, kiirtom az összes barátjával együtt. – Massimo elhallgatott. Fattyú visszanyomta az orrára a takarót. Amikor a gengszter vonaglani kezdett, levegőhöz engedte, készen arra, hogy elnémítsa, ha kiáltani próbálna. – Tudtam a születésnapi báljairól. Az ajándékba kapott kövekről. Meg akartam szerezni valamennyit. Grosman sok fontos embert ellátott droggal. Teljes diszkréciót biztosított számukra, ezt hálálták meg a születésnapi ajándékokkal. De másként is kinyilvánították a hálájukat. Latba vetették a befolyásukat, politikai, üzleti hatalmukat az ő biztonsága érdekében, riválisai ellenében. A sok díszes uraság és úrhölgy esküdt ellenségem volt, nekik is pusztulniuk kellett. Az egész jól felépített, megszervezett birodalmat el akartam söpörni. – Legalább száz ember halt bele. – Kevés. Vannak még. Hallgass ide, Fattyú. Nálad vannak a kövek? Megosztozunk. Munkához juttatlak, klassz lakásod, kocsid, mindened lesz. – Miért pont minket választottál? – Kiképzett, felkészült gyilkosokat kerestem, akik mindenre képesek. De rajtuk kívül kellett néhány gátlásosabb fickó is. Olyanok, akik csak azzal törődnek, hogy megszerezzék és elhozzák nekem a köveket. Nem bíztam a zsoldosokban. Ti olyan kemény legényeknek látszottatok, akik meg tudják védeni magukat, ha kell, de fel sem merül bennetek, hogy átejtsetek. Fattyú ismét Massimo arcára szorította a takarót, s érezte, amint végigbizsereg a gerince az újraéledő pusztító szándéktól. Erőt keltett vennie magán. Elengedte, szinte ellökte a gengsztert. – A teljes igazságot mondjad. – A helikopter leszállóhelyen valóban a fegyvereseim vártak rátok. Ha egy kicsit hülyébbek vagytok, meghaltatok volna. Elismerem. – Még mindig nem világos. Mi bajod volt velünk? – Senkiben nem bíztam. A zsoldosokban sem, hogy elhozzák nekem a köveket, bennetek viszont hosszú távon nem volt bizalmam. Attól féltem, elmesélitek, merre jártatok, és a nyakamra csődítitek a Grosmannel cimboráló bandákat. – Enélkül is mindenki tudja, hogy te rendelted el a vérfürdőt. – Ne hidd. A zsaruk is csak találgatnak. Blöffölnek, hátha beletrafálnak. Grosman barátai sem mehetnek biztosra. Blindre pedig nem indítanak ellenem hajtóvadászatot. – Az sem kevésbé érdekel, miért volt szükség arra, hogy a három torzsafejű időnként azt a sok gennyedző, demagóg szöveget nyomja, amit rendszerint az elnökünk szokott a nép fülébe hinteni. – Tökéletesen logikus. Arra következtettél, hogy a legények katonák, nemde?! – De, de. – Hát ezért. – Massimo halkan kuncogott. A sötétben kivehetővé váltak testének körvonalai a kétszemélyes tollpaplan alatt. – Tehát, hogy begyulladjunk, s azt gondoljuk, a titkosszolgálat valamely akciójába keveredtünk. Alaposan bebiztosítottad magad, gratulálok. Teljesen állat vagy, Massimo, de mit becsmérlem itt az állatokat?! Az állat nem öl passzióból. A gengszter megpróbált felülni, megérezvén az indián elbizonytalanodását. A pisztolycső belenyomult a torkába. Visszazöttyent a párnára. Nevetni kezdett. – Ilyen hülye dumát!? Esküszöm, mint egy pap. Nem emberekben gondolkodom, hanem offenzívakban, mint a jó stratéga. Nekem az kellett, hogy öt olyan barom, mint te és a cimboráid, elhozzák a köveket. Tovább nem volt rátok szükségem. Meghaltatok volna, amint kiszálltok a helikopterből. Egy hirtelen géppisztolysorozat, úgyszólván

fájdalommentes... Határozottan megparancsoltam, hogy ne okozzanak nektek fájdalmat! – Legszívesebben megcsókolnálak hálából – morogta Fattyú. Massimo az ironizálás ellenére is biztosra vette, hogy jó úton jár. Ebben a hangnemben folytatta. – Nem sejtettem, hogy ennyire jó vagy. Ha tudom, dehogy adok parancsot a megölésedre. Megtartottalak volna. Ilyen kemény fickókra van szükségem, mint te. Még mindig nem késtünk le semmiről. Kössünk üzletet. Gondolj bele, hogyan élsz. Nincs hol meghúznod magad. Ha pedig elfogy a lé, amit tőlem kaptál, kajára sem lesz, kénytelen leszel lopni, és előbb-utóbb elcsípnek a zsaruk. Elmehetnél dolgozni, de milyen munkát kaphatsz!? Te szabadnak születtél, nem vagy képes hosszú távon robotolni, hajnalban kelni, engedelmeskedni a főnöknek. Nem, te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Ha elengedsz, elfelejtem ezt a kis malőrt, úgy tekintem, mint az alkalmassági vizsgádat. Besétáltál az őrök orra előtt, bejutottál hálószobámba. Jeles. Felveszlek. Jobb vagy, mint harminc másik. A testőröm leszel. Egy asztalnál, mégpedig dúsan megrakott asztalnál fogunk ülni. Lesz saját kocsid, saját nőd. Olyan kocsi, olyan nő, akit senki más nem használhat, akit mindenki tiszteletben tart. – Aha – mondta Fattyú. – Ezt a tervet már ismerem. Tegnap is elmondtad. Akár el is hihetem. – Tegnap!? – Annak a két very fasza fickónak, a szomszéd szobában. – Értem – Massimo nevetni próbált, de hangja úgy csikorgott, mint a kútlánc. – Váltsd le őket. Alkalmatlanok. – Amint igent mondasz nekem, elküldöm a két hülyét. A másik háromtól már megváltam. Tehát mind az öt kiúszott, gondolta Fattyú. Úgy érezte, olyan tiszta a lelkiismerete, akár a hómező. – Az a bajom veled – mondta társalgási hangnemben –, hogy ronda, bosszúálló természeted van. Most a keblemre borulsz, de amint elveszem a stukkert a nyakadtól, hátba lövetsz. – Nem, esküszöm! – Azután: hogyan akarsz nekem nyugodt életet biztosítani, amikor téged köröz a rendőrség, mindenféle brutális népséggel harcban állsz, ergo vadásznak rád, és lőni is fognak hamarost!? Kinyírattad Grosmanéket, de hány banda van még? Lehet, hogy neked csak csupán ellenségeid vannak?! – Neked nem kell az ellenfeleimmel foglalkoznod. A piszkos munkát zsoldosokra bízom. Vannak kapcsolataim. Bármikor mozgósítani tudok egy sereg fegyverest. Gazdag vagyok, bárkit megvehetek. Az offenzíva folytatódik. Leszámolok még néhány hülyével, aki azt hiszi, övé a világ. Most Kuroda következik, a legnagyobb hal. Őt a saját házában fogom kinyíratni, itt, a civilizáció legközepén. Még nem is sejti, hogy három nap múlva halott. Addig viszont szükségem lesz Zsilisztáékra. Olyan villámgyors és hatékony rajtaütést senki nem tud produkálni, mint ők. A körözést pedig ne vedd a szívedre. Miután kiirtattam Grosman korrumpáltjait és likvidáltatok több másikat, mindenki a lábam elé fekszik: bírók, jogászok, zsaruk. Máris olyan hírlánc áll a rendelkezésemre...! Megdöbbennél, ha sejtenéd. Lassan bevezetlek majd a tudnivalókba. Első dolgod az lenne, hogy megszervezd az őrzésemet. Nem akarok feltűnést, ezért nem szereltettem fel kamerákat. Egyébként is, akár kétszáz kamera is pásztázhatja az utcát, ha a monitor előtt ülő fickó hétalvó. – Ha idült álmatlanságban szenved, és nagyítóval nézi a képernyőt, akkor is bejövök – felelte Fattyú szerényen. – Ilyen legény kell nekem. Aki tudja, hogyan lehet megtalálni, meglepni valakit, azt is tudja, miként lehet kivédeni a rajtaütést. Megmondtam az első találkozásnál: szuper legény vagy. – Mindez teljesen hízelgő volt. Meghatottan hallgattalak. Összefoglalom, amit megtudtam. Grosman droggal látta el a hőn szeretett felsőbb osztály tagjait, köztük a törvény felkent őreit. Ezek aztán olybá vették, hogy a rájuk ruházott hatalom segítségével Grosmanre kell vigyázniuk, még segítettek is neki, ha esetleg meg akart szabadulni a riválisaitól. Te ezért likvidáltattad az egész népséget. – Pontosan. – További terved, hogy más Grosmanek ellen is ezt a módszert alkalmazd. Ha pedig az utolsó is elesett, jössz te, és továbbfejleszted azt a rendszert, amelynek alkalmazása miatt ők megboldogultak, hála néked. A hatalmasságok és a törvény szolgái pedig változatlanul a szervezett fegyveres bűnözés szolgálatában maradnak. – Nem értelek – sóhajtotta Massimo, megrettenvén attól, hogy most kezdi érteni. – Te sem vagy jobb nálam. Akárhonnan nézem, bűnöző vagy. – A gyilkolás szapora módszer, gyorsan megtérül a befektetés. Bemész egy bankba, leterítesz egy sereg embert, de hazaviszel egymilliót, teszem azt. Ebből kiindulva roppant vonzó lehetne ez a pálya. Mégis vannak emberek, akik nem ezt csinálják. Talán, mert ügyetlenek, alkalmatlanok, ám az is lehet, hogy nem viszi rá őket a lélek. Az elmondottakból következik, hogy nem társulok be a vállalkozásodba. De nem is ezért jöttem. Teljesen mindegy, ki hajtja végre az olyan parancsot, mint, teszem azt, a kedvenc lakájod és besúgód torkának elmetszése. A lényeg: te akartad. Szegény Susan nagyon elsápadt, amikor a very fasza fiúk kieresztették a vérét. Ez a sors vár a cimboráimra is, miután már megúsztak egy korábbi gonosz kísérletet. Ha pedig azt is mérlegre teszed, hogy alapjában véve senkiben sem bízol, így tehát bennem sem, legközelebb nem kötöd ki, hogy élve hozzanak eléd. Summázom: ártalmas lény vagy. Meg kell tőled szabadulni. Ne reszkess, én nem öllek meg. Jobb, ha élsz, és megkóstolod a félelmet. A halál túl könnyű lenne neked. Mielőtt Massimo felelhetett volna, Fattyú halántékon ütötte a fegyveraggyal. Kikapcsolta a diktafont, belökte az inge alá. A stukkert a veséje fölé tűzte, és az ablakhoz lépett. Átlesett a függönyön, majd halkan kitárta az egyik

szárnyat. A szunnyadó őr közelében kiugrott a kertbe. Sietett, sok dolga lévén. Talán e sietség folytán eshetett meg, hogy hanyagul ütötte le Massimót. Vagy Sakálka csókja csak ostoba babonaság. A háta mögött megszólalt egy csengő. Ezzel egyidejűleg az őrök nyakában lógó rádiókészülékek is riadót tütültek. Pluszban, mert a pech nem jár egyedül, bekapcsoltak a kerti reflektorok. Ügyes megoldás volt. Nem lármázta fel a szomszéd házak lakóit. Csak a felületesen szunyókáló fegyvereseket. Fattyú fényözönben találta magát, hirtelen felizgatott fickók között. Azok egy pillanat alatt felismertek, hogy ő az ellenség. Nem lőttek rá, diszkréten akarták vérét ontani. Az indián világéletében utálta a szúrófegyvereket. Ezekből itt most volt bőven. Válogathatott, mit kér a hasába. Kést? Bajonettet? Szamurájkardot senkinél sem látott. Ezért aztán futásnak eredt. Megpróbáltak elé vágni, bekeríteni. Cselekednie kellett. Előrántotta a stukkert, közben kibiztosította, majd két kézre ragadta, és szétlőtte az egyik reflektort. A lövés hatalmasat szólt az éjszakában. A kert egy része sötétbe borult. Az üldözők megtorpantak egy pillanatra. Nem tudhatták, hogy nincs több golyó a tárban. Fattyú sarkon fordult, és futott tovább. Átlendült néhány bokor fölött. Az utolsóból kiemelkedett egy bozótharcos. Rendkívül meggyőző volt a homlokára kötött kendővel, villogó bajonettjével. Fattyú ráfogta a pisztolyt. A bozótharcos elbizonytalanodott kissé, körbelesett, merre dobhatná el magát fedezék után. Ekkor az indián már a levegőben úszott. Talpa dobbant a fickó mellkasán. Összeölelkezve hemperedtek bele a gazosba. Volt ott minden: csalán, kutyatej, gyermekláncfű. Fattyú gurultában a bozótharcos könyökére sújtott a fegyveraggyal. A bajonett a földre hullott. A stukker újra lecsapott. A bozótharcos elernyedt. Közben azonban két másik fickó odaért. Vállon ragadták az indiánt, egyikük kést nyomott a torkához. Kapott egyet a Magnum csövével. Elrepült a kése, virtusa. Fattyú fültövön rúgta a társát. Ismerte ezt a rúgást. Az ember utána napokig nagyothall és egyensúlyzavarokra panaszkodik. Nekilendült, futott tovább. Felpattant a kerítésre. Feljutott volna a tetejére, de valaki elkapta a bal lábát. A jobbal rúgott hátra. Beletalált egy késpengébe. Éles, hideg fájdalom hasított a lábszárába. De legalább nem lógott rajta senki. Lehasalt a borostyános kerítés tetején, s legurult róla az utca felőli oldalon. Pokolian fájt a lába. Érezte, hogy vér bugyog a sebből. Nem törődött vele, átlendült az út másik oldalára. Tetszett neki a szembeni kerítés. Kedves kis kerítés volt, szinte mászatta magát. Az idegen kertbe érkezvén leült a földre, körbenyalta ajkait, koncentrált, hogy rendbe szedje a légzését. Amikor már kevésbé zihált, leszakította az inge ujját, és szorosan rátekerte a sebre. Fájdalmas tett volt, de talán véget vet a véres lábnyomoknak. Feltérdelt, talpra állt, s folytatta útját, annál is inkább, mert hangok hallatszottak az utca felől. A fojtott vezényszavak kevésbé idegesítették, mint a fémes csattanások, melyek azt súgták: az üldözők legalább három fegyvert kibiztosítottak. Átvágott a kerten, frissen nyírt gyepen, évszázados famonstrumok alatt. Terjedelmes, sötéten gubbasztó házhoz közeledett,; melynek toronyocskái beleszúrtak a csillagos égboltba. Megkerülte a mesterséges tavat, átugrott egy hatalmas műanyag labdát. Felsurrant a teraszra. Megtorpant a nyitott ajtóban. Odabenn sötétség ásított. Fattyú besurrant. Sürgősen telefonálni akart. Kitapogatott egy asztalt, mozgásba hozott egy guruló tálalókocsit, de idejében elkapta. Ugyanezt tette egy cserép virággal, amelyet a háziak – talán törpék lévén – fejmagasságban helyeztek el egy felfüggesztett tartóban. Lárma hallatszott az utca felől. Autómotor bőgött, ajtók csapódtak. Valaki fojtottan üvöltött. Lövés dörrent. Valamelyik marha addig játszott a stukkerével mígnem elsütötte, de az is lehet, hogy az egyik barom csípőből lelőtte a másikat, egyszerű idegességből. Fattyú fütyült rá. Ha odakinn bohóckodnak, nyomát vesztették. Egyébként is, megtalálta a telefont. Megragadta a kagylót. Ekkor fény lobbant a házra. Az indián elvakult egy pillanatra. Amikor megint látott, megpillantotta a feje fölött álló lépcsősor tetején a ház asszonyát, őhölgysége ötvenéves lehetett. Törtfehér hálóinget, elszánt kifejezést és hosszú csövű vadászpuskát viselt. Ez utóbbit határozottan rászegezte a hívatlan vendégre. Tashina mozgolódott. Dakota felriadt. Odakinn pitymallott, álmos madarak motyogtak fészkükön. Valószerűtlenül sápadt az éji égbolt, feketéből híg vörösbor színre váltva. Fröccspirosra halványodott a világ. A lány keresztben feküdt a férfi hasán. Vad álom rázta, mintha futott, ellenkezett volna. Dakota megérintette a homlokát, elsimította a haját az arcából. Tashinát áramütésként érte az érintés. Felült, s bár még nem volt magánál, összerázkódott, arca elé rántottal karját. Azután felnézett. Elkerekedett a szeme. Lassan megtalálta az emlékezetét, helyre tette, hol van. Megkönnyebbülten sóhajtott, visszadőlt a férfi mellkasára. A nyitott ajtókon át a szabadba nézett. – Gyönyörű – suttogta. Dakota nem felelt. Megigazította a takarót, lehunyta a szemét. Már-már a hiánytalanság érzetét keltette benne a

fröccspiros hajnal a halkan fuvolázó madarakkal, a hozzá simuló, finoman borzongó női testtel. – Mindjárt reggel lesz – sóhajtotta Tashina. – Egyetlen gondolatot sem tudok megfogalmazni mindabból, amit érzek. Azt hiszem, fáj ez a sok szépség, de még fájdalmasabb lesz, és másként fájdalmas, ha el kell hagynom. Most olyan, mint amikor a gyönyör a csúcsponton a fájdalomba ér, de ha vége lesz, valódi fájdalmat fog okozni az emléke. Mostantól nem azokat irigylem, akik mindent megvásárolhatnak. A te irigyed vagyok, ezért az életért. Ez a hajnal olyan szép, hogy talán még eltáncolni sem lehet. – Miért nem nézed meg közelebbről? – kérdezte Dakota. Tashina halkan nevetve belefúrta az arcát a karja hajlatába. Lustán nyújtózkodott, ívbe görbítette a testét, majd ellazította izmait. Rásimult a férfira. Összefeszült a válluk, hasuk, ágyékuk, combjaik. – Mindez így teljes – mondta a lány. Dakota nem árulta el korábbi gondolatát, amely ugyanerről szólt. – Volt egyszer egy üzenetrögzítő. Nevezzük Blanche-nak. Blanche beszélni is tudott, jóllehet enyhén fátyolos géphangon. Tájékoztatta a gazdáját a pontos időről, a beérkezett hívások számáról. Néha nagyon unta magát, hiszen egész nap csak a készülék dobozában ücsörgött, semmi vidámság, semmi öröm. – Tashina elhallgatott, felkapta a fejét, ránézett a férfi arcára, majd visszasimult nyaka és válla hajlatába, s halkan folytatta. – Egy napon a gazdája tárcsázott, de a központ félrekapcsolt. Azon a vonalon egy üzenetrögzítő jelentkezett. Nagyon udvarias volt, hangja charme-os, bársonyosan mély, akár az égbolt kékje éjféltájt. Blanche elgyöngült. Szerette volna még egyszer hallani, s mert rendkívül korszerű üzenetrögzítő volt, önállóan is tudott telefonálni. Amikor a gazdája elment otthonról, felhívta a számot, s lélegzet-visszafojtva hallgatta a másik üzenetrögzítő hangját. Azután újra és újra, majd egy napon már nem tudott ellenállni, és megszólalt: „Mi a neved?”, kérdezte. A szólított várt egy kicsit, mielőtt felelt volna, végül mégis elárulta: „Raymond vagyok. Mit akarsz?” Blanche felsóhajtott, s úgy döntött, őszinte lesz: „Beszélgetni veled. Szeretem a hangodat. Egyszerre megnyugtató és felkavaró. Egyszerre magabiztos és gyöngéd. Mesélj magadról.” Raymond nevetett: „Semmi különös nincs bennem. De tudod, te tényleg érdekes vagy. Szexi a hangod, olyasféle, amitől minden férfi felkapja a fejét. Kicsit mély, játékos, hajlékony.” Elbeszélgettek. Tapogatták, ízlelgették egymást. S amikor Blanche gazdája, egy fiatal nő, hazament és meghallgatta a kazettát meglepődött. De ugyanez történt Raymondéknál is. Eleinte mindkét készüléktulajdonos azt hitte, valaki játszik az üzenetrögzítőikkel. Tetszett nekik az ötlet. Teltek-múltak a napok, Raymond és Blanche egyre többet beszélgetett. Gyakran szóba kerültek a gazdáik is. Mindketten különös szeretettel, bár nem elfogulatlanul meséltek tulajdonosukról. Blanche leírta asszonya külsejét, Raymond az úrét. Ecsetelték bosszantó szokásaikat, rigolyáikat csakúgy, mint vonzó tulajdonságaikat. Hamarosan már az egész napot végigcsevegték, s gazdáiknak nem lehetett kétségük afelől, hogy ez nem valami tréfás kedvű ember játéka, ez valóság. Az üzenetrögzítők szerelmesek egymásba. Tarthatatlanná vált a helyzet, mivel Raymond és Blanche elhanyagolta a munkáját. Nem vették fel a beérkező üzeneteket, egymáson kívül egyáltalán semmivel sem törődtek, így aztán egy napon Raymond gazdája felhívta Blanche-ét, s azt mondta: ezt meg kell beszélniük. Egy étteremben találkoztak, a nő kék angórapulóvert viselt, a férfi halszálkás öltönyt, amint megegyeztek. Ráismertek egymásra, leültek, vacsorát rendeltek. A férfi, határozott üzletember lévén, nyomban a tárgyra tért. Közölte, hogy több üzletkötése hiúsult meg az üzenetrögzítők lehetetlen kapcsolata miatt, s evégből akár kártérítést is követelhetne Blanche tulajdonosától, hiszen az ő készüléke volt a kezdeményező. Megjegyezte még, hogy ő modern ember, de abban a tekintetben, miszerint a nő várja meg a férfi közeledését, nem ismer tréfát. A nő nevetett rajta, mondván: nem tehet róla, hogy egy közönséges hangszintetizátor felrúgja a férfi megkövesedett erkölcsi követelményeit. Végül már szabályosan vitatkoztak, jóllehet intelligens emberek módjára, halkan, érvet érvvel megtámadva. Közben elfogyasztották a vacsorát, megittak néhány pohár martinit, s a férfi szigora is megenyhült. Amellett azonban kitartott, hogy a két üzenetrögzítőt el kell tiltani egymástól. A nő szerint ez lelketlenség lett volna. Mellesleg a nő legfeljebb harmincéves lehetett, hajlékony hanggal, meleg barna színű hajjal és szempárral, a férfi harminchat, ápolt, megnyerő megjelenésű. Míg ők beszélgettek, Raymond és Blanche otthon izgult, azért imádkozva, hogy gazdáik is kedveljek meg egymást. – Tashina elhallgatott. Dakota várt, majd megszólalt. – Csak nem azt akarod babám, hogy találjam ki a történet végét? – Miért ne? – Ne bízd rám. Idült cinizmusban szenvedek. Azonkívül érzelmi fogyatékos vagyok. – A nő a védelmébe vette Blanche és Raymond kapcsolatát. Úgy vélte, nincs joguk megszakítani ezt a viszonyt. Azt javasolta, beszélgessenek el a készülékekkel, kérjék meg őket, lássák el a feladatukat, azután pedig nyugodtan beszélgethetnek. „Ne tréfáljon – mondta a férfi –, hiszen a saját fülével hallhatta: Blanche gyereket akar Raymondtól.” „Na és – felelte a nő. – Nem a maga készüléke fog lebabázni, hanem az enyém.” Nem tudtak megegyezni. Tökéletesen érthető módon nem találták szimpatikusnak egymást. Kifizették a vacsorát, a férfi hazavitte a nőt. Dühösek voltak. Még dühösebbek lettek, mert Blanche és Raymond akkor is beszélgetni akart már, amikor gazdáik otthon voltak. A két gép egész nap, álló éjszaka szövegelt. Ha kikapcsolták őket, visszakapcsolták magukat, korszerű szerkezetek lévén. – Ne folytasd, a jég futkos a hátamon. Nem bírom az izgalmakat. Gondolom, végül Blanche megmérgezte magát, Raymond pedig a kardjába dőlt. – Tényleg cinikus vagy. Hidegen hagy a szerelmes üzenetrögzítők sorsa? – E percben mástól melegszem. – Dakota végigsimította a lány hátát. – Mit szólnál egy hajnali úszáshoz?

– Mielőtt elaludtam, elterveltem: reggel kisurranok mellőled az ágyból, és szó nélkül távozom, kedvedre téve végre. Romo talán elvitt volna az útig. Nem akartam búcsúzással nehezíteni a dolgomat. – Ez esetben a következőt javaslom: íziben a magamévá teszlek. Utána elalszom, s tied a pálya. – Ha meggondolom, hogy más kifejezést is használhattál volna!? – Nyugtalanít a választékosságom? – Dakota tenyere Tashina bőrén csapongott. Egymás mellé feküdtek, tágra nyitott szemmel. Sokáig csak a tekintetük cirógatott, majd lassan elindult a kezük, s minden ujjuk külön életre kelt. Következett a szájuk, utána összesimultak, bőrük csaknem felsistergett. Később Dakota nem aludt el, behunyt szemmel feküdt, jóllakott lustasággal, hallgatta a lány készülődésének neszeit. Tudta, csak egyetlen szavába kerülne, s Tashina visszatérne mellé. Azonban azt is tudta, hogy legfeljebb néhány napig maradnának együtt. Később talán még nehezebben élnék meg ezeket a perceket. Nem mozdult. Tashina kiment a ház elé, magához hívta Romót, s a hátára lendült. A csődör vonakodás nélkül engedelmeskedett neki. Léptei nesze hamar elhalt. Dakota felkelt, keresztülnézett a földön heverő nadrágon, felöltötte az ágyékkötőt, melyet a lány ittléte óta nem viselt. Hideg vízben lemosta az arcát. Kilépett a szabadba. Lehunyta a szemét; az éles, fehérarany fény a szemhéján is áttört. Sarkon fordult, visszament a konyhába, s felvette az ablakpárkányról a kis ultrahangú sípot. Marokra fogta, lelógatta az oldala mellett. Megsaccolta, milyen messzire járhat Romo. Volt még ideje dönteni. Végül belefújt a sípba. Azután leült a lépcsőre. Két-három perc telt el. Meghallotta a ló patadobogását. Felnézett. Romo valósággal kirobbant a sűrűből. Felé száguldott. Tashina tehetetlenül ült a hátán. Nem is nagyon akart tenni bármit is. Amikor a közelébe értek, Dakota halkan füttyentett. Romo vidám nyerítéssel két lábra ágaskodott. A lány azonban erősen fogta a szárat. Teljesen önként ért földet, kétlépésnyire Dakota mokaszinorra előtt. – Mi van, babám? Nem vitt rá a lélek, hogy búcsú nélkül odébbállj? – Hülye ez a ló? – Nem lehet, hogy véletlenségből retúrral ültél fel rá? – Te hívtad vissza? Dakota vigyorgott. – Talán valami működési zavar. Kipróbálhatnánk, elvisz-e a katlanig. Nos? – Maradhatok? – kérdezte Tashina. – Küldtelek? Romo egy füttyentésre visszajött. Fellendültek a hátára. Elvitte őket a katlanig. Kényesen, kissé csapongva harapdálta a harmatgyöngyös füvet, míg a fortyogó vizű tóban tempóztak, míg megmásztak a köveket, s beálltak a vízesés alá. Azután folytatta velük a sétát. Áthatoltak a fenyveserdőn, a házzal ellenkező irányba. Árvalányhajas, fésületlen tisztásra értek. Tashina elámult. A földre térdelt, a gyengéden hajlongó fűszálakra hajtotta az arcát, simogattatta magát velük. Lehunyt szemmel levetette a pólóját, s meztelen bőrét is átadta az érintésüknek. Dakota nézte. Mézszínű, meleg fényben hajladozott a lány, átvette az ívelő szárú, hajlékony fűszálak mozgását, együtt táncolt velük a könnyű szélben. Úgy festett, mintha közülük való lenne, mintha ott akarna maradni, velük játszani az idők végezetéig. Mintha a Nap melege, a természet testközelsége éltetné, ez az egyszerű öröm, melyet lefordíthat a tánc nyelvére mintha ezúttal a légiesen selymes árvalányhajmezővel beszélgetne egy rég elfeledett, sejtjei legmélyén szunnyadó, feléledni látszó nyelven. Úgy festett, Tashina szeretkezik a füvekkel. Hanyatt feküdt közöttük, közéjük vegyült. Akár bármelyik kölyökállat, medvebocs vagy kismacska, játékkal fejezte ki tetszését, jó hangulatát, szeretetét. Dakota leült mellé. Letört egy szál füvet, végigcirógatta vele a hasát, mellbimbóit, nyakát. – Ez az a pillanat, amikor korogni kezd a gyomrom – emlékeztette Tashinát. – Irigyelheted a növényeket. Csak állnak a körülöttük járó fényben, kortyolnak a harmatból, és semmi gondjuk nincs. Micsoda könnyebbség lenne, ha mi is fotoszintetizálhatnánk. Reggel, délben, este tizenöt-tizenöt perc a szoláriumban, és semmi bevásárlás, főzés, ételszag, macera. – Virslit és tükörtojást szeretnék fotoszintetizálni – felelte az indián. Felkelt, elkapta Romo kantárát. A csődör berzenkedve rángatta a fejét. Tashina kéjesen elnyújtózott. – Miért hoztál el ide? – Mire gyanakszol? Tashina lehúzott magához egy szál árvalányhajat. Eljátszadozott a gyöngyfehér, tollfinomságú, szétágazó füzérrel. A szél borzolta mező valószerűtlenül szépnek, impresszionista festő ecsetjére kívánkozónak mutatta magát, felhőtlen ég gömbölyödött fölé, Tashina szemével azonos kékséggel. Harmatcseppek csillantak a fűszálak elágazásaiban, szikrákká robbantva verték vissza a fényt. – Mire gyanakodjam? – kérdezte a lány. – Rád bízom, babám. – Nos jó. Ezt is meg akartad mutatni, tudván, nem láttam még, tetszeni fog. Nem teszed könnyűvé. – Miért tenném? Nekem sem lesz könnyű. Lehet-e ezt feledni? Fantasztikus koplalásokra fogok emlékezni, ha már nem leszel mellettem.

Romo a hátára vette őket, s elvágtatott velük a házig. Elkészítették és felfalták a reggelit. Vidáman beszélgettek, s mégis szomorúan. Az a fajta szomorúság telepedett rájuk, amely az elválást előzi meg, melyet már áthat annak minden mélabúja. – Hát ez olyan vigalom, mint valami halotti tor – összegezte benyomásait a férfi. Egy nappal korábban nem mert volna erre gondolni, s megsejtette, másnap reggel még leverőbb lesz a fene nagy vidámság. – Amikor idejöttem, kigondoltam, mit teszek majd, ha megelégelem az egyedüllétet. A megoldás magától kínálkozott. Széthagyott kölyök voltam, de manapság is tele van a világ ilyenekkel. Szeretnék örökbe fogadni egy két-három éves fiút, árvát vagy kidobottat. Mindeddig attól tartottam, nehéz lesz neki, de téged látván megnyugodtam. A magam példáján és a tiéden már statisztikailag is valószínűsíthető, hogy lehet így élni. – Örökbe fogadni? – csodálkozott Tashina. – Úgy tapasztaltam képes vagy saját kezűleg létrehozni egy gyermeket. Már ami a technikai részét illeti. – Ha már szóba jött – mondta a férfi. – Szedsz valami tablettát? – Nem. Irtózom a természetellenes dolgoktól. Inkább számolok. Még van néhány gondtalan napom, azután következik egy hét absztinencia, avagy a Zeppelin néven ismert óvóeszköz. – Zeppelin? – Óvgumi. Nem feleltél. – Dehogynem. Mióta itt vagy, arról szól a viselkedésem, hogy egyedül akarok maradni. Ez alól kivételt képez a fent említett fiúgyermek. Tavasszal útnak indulok, s beszerzem. Dakota elvonult a kertjébe. Örömmel látta, hogy egyes zöldségei és gyümölcsei az érettség végső fázisába jutottak, s ez egyet jelentett a leszedésük és eltevésük gondolatával. Néhány napig el lesz foglalva ezzel a tevékenységgel. Következésképpen aligha lesz ideje nyavalyogni. Mire véget ér a nyár, megtelnek a pincében elhelyezett fagyasztóládák. Lesz ivólé, befőtt is gazdagon. A fölösleget húsra cseréli a faluban. Azután már csak a gázpalackok és a benzin beszerzése miatt kell elhagynia a házát, legfeljebb kéthavonta. Ha a Range Rover nem indul, Romót befogja a kis szekér elé, télen szánt húzathat vele. Meglepte, hogy ezen gondolkodik. Hát ez az. Őhölgysége nélkül egy darabig akár unalmas is lehetne az élet. A lány a házban rendezkedett. Sepregetett, port törölt. Talált egy papírgalacsint a könyvespolc alatt. Felvette, kisimította. Az ablakhoz sétált Yoni hercegnő fotójával. Valami derengett az emlékezetében. Mintha néhány évvel ezelőtt hallott volna erről a lányról. Becsúsztatta a fényképet egy könyv lapjai közé. Végigfuttatta tekintetét a kötetek gerincén. Zweig, Mann, Updike, Heller, Kerouack, Orwell, Oates társaságában Hammet és Chandler. Merle, H. G. Wells és Tolkien. Talált egy ovális dobozt, sötét bőrből készültet. Leemelte a tetejét. Elámult. Az ablakhoz lépett. Ahogy a fény felé közeledett, úgy éledt fel a sötét bársonyágyon fekvő halványkék kő. Végül csillagszikrákat lövellt. Tashina óvatosan kézbe vette. Csaknem betöltötte a tenyerét. Varázsos volt a közepéből szétfutó tündöklő csillagalakzat. Visszatette a követ a bársonyágyba. Habozott, ráillessze-e a tetőt. A polc közelségében megint csillámlássá halványult a ragyogás. Zavartan letette a dobozkát Vian és Vonnegut közé. Amikor végzett, kilépett a ház mellé. Az indiánt nézte, szürke kalapját, fedetlen hátát, első látásra komikusnak talált, rojtokkal ékes ágyékkötőjét. Eszébe villant: Dakota nem is hordta pár napig, nadrágot húzott, arra öltötte fel hasított bőr leggingjét. A férfi paradicsomot szedett. Nem térdelt le, előrehajolva dolgozott. Hosszú combján, hátán villóztak az izmok. Megérezte Tashina tekintetét. Megfordult, mutatóujjával kibökte a kalapot a homlokából, majd követhetetlenül szélsebes mozdulattal pályára állított egy öklömnyi paradicsomot. A lány elkapta, és beleharapott. – Mit keresel itt? – kérdezte a nő, a flintát markolva. – Sürgősen beszélnem kell a zsarukkal. Az utcai telefonfülkék semmiben sem különböznek az átjáróházaktól, és ráadásul nem is páncélozottak. Odakinn teljesen westernes a hangulat. A nő kibiztosította a fegyvert. Meggyőző volt, mintha csakugyan bánni tudna vele. Hálóinge szabadon hagyta kisportolt lábszárát. – Miattad van ez a lárma? – kérdezte. Valaha feltűnően szép lehetett. Bizonyára ennek köszönhetően gazdag fickóhoz ment férjhez, aki mellett áramvonalasra teniszezhette a lábát, megtanulhatta a fegyver használatát. – Miattam. Ha lőni akarsz, essünk túl rajta. Viszont átkozottul sürgős lenne telefonálnom. A nő intett a fegyvercsővel. Fattyú tárcsázott. Amikor egy álmos bariton belenyöszörgött a kagylóba, Galiano hadnagyot kérte. Várakozás közben rámosolygott a ház asszonyára, és hellyel kínálta. A nő elnevette magát. Lelépdelt a lépcsőkön. Meztelen talpai neszét elnyelte a bársonyszőnyeg. A hallba érve a márványlapos asztalhoz lépett. Cigarettát vett elő, és a fogai közé harapta. Megkínálta az indiánt. Fattyú nemet intett. A hadnagy mintegy fél percig váratta. Zsíros szuszogása behallatszott a kagylóba s az indián elképzelte, amint azon fáradozik, hogy a mikrofonhoz férjen a tokájától. Végre elrámolta az útból a zsírpárnáit, s azt mondta: – Galiano. – Hank Guard – felelte Fattyú. – Mondok egy címet. Ha sietsz, elkaphatod Overtont. De vigyázz, mert hisztis a

háza népe. – Nem ugratsz? – Fél kiló hús hiányzik a vádlimból. Nincs kedvem hülyéskedni. – Bemondta a címét, azután még hozzátette: – Reggel várom a haverjaimat. Ha megérkeznek, beszélhetünk a kövekről. – Ezzel helyre tette a kagylót. Az asszonyra nézett. Látta, hogy a flinta kikerült a képből, békésen heverget egy széken. Hálából megemelte volna a kalapját, de azt elveszett a nagy jövés-menésben. Ezért beérte egy főhajtással. – Iszol valamit? – kérdezte a nő. – Mennem kell. Mindjárt itt lesznek a zsaruk. – Te hívtad őket. – Ez így igaz. – Vérzik a lábad. – Valóban. – Hallgass ide, Hank Guard. Dallie-nek hívnak. Ide nem jön be se zsaru, se más. Felmegyünk az emeletre. Megfürdesz, bekötöm a sebedet, és adok olyan inget, aminek két ujja van. Aztán meglátjuk. – Miért bíznék meg benned? – töprengett Fattyú. Dallie hátravetett fejjel nevetett. Százkét hófehér fog ragyogott a szájában. Azután felállt, elnyomta a cigarettavéget, és előreindult. Fattyú követte. S valóban, márványborítású fürdőszoba, forró víz, bolyhos frottírtörülköző várta. Utána a rubinvörösre lakkozott körmű, hosszú ujjú kezek finoman matattak a sebe körül. – Orvos kellene, tű és cérna – mondta Dallie. – Kímélet is elég lenne – felelte Fattyú. Csillagszórózott a szeme a fájdalomtól. Akkor is, amikor a nő már nem babrált a lábán. Végül felöltött egy ropogósan új farmeringet. Megszemlélte magát a tükörben. Bár ragyogott a frissességtől, harcviseltnek látszott. Visszatűzte öve alá a stukkert. Nem feledkezett meg a diktafonról sem. – Az a pasas ott a szemközti házban – mondta Dallie –, nem tetszik nekem. – Nekem sem – vallotta be Fattyú. – Amíg fürödtél, a kapu fölött lévő kamerákat ráállítottam az utca másik oldalára. Több autó is elhagyta a színt. A rendőrök alighanem hiába jöttek. – Kínosan érintene. – De most itt vannak, és éberek. Javaslom, térj nyugovóra a vendégszobában. Reggel majd kicsempészlek a negyedből. Gyere. Fattyú nem ment. Megköszörülte a torkát. – Egyedül vagy a házban? – kérdezte. Dallie visszafordult a küszöbről, majd belökte a sarkával az ajtót. Könnyed mozdulattal ital töltött egy bibircsókos kristályból készült üvegből, egyetlen hajtással eltüntette az alkoholt, s újra tankolt. – Kérsz? – Inkább, mint spanglit. Dallie töltött neki. Fattyú belekóstolt. Az italt whiskyvel azonosította. Korábban is szédült. Az első korty után harangozni kezdtek a fejében. Letette a poharat. A nő leült vele szemben a kanapéra. Maga alá húzta a lábait, hátravetette gondosan ondolált, mogyorószínű haját, majd szinte közönséges kézmozdulattal letörölte ajkáról a rúzst. Rámeredt a csuklójára mázolt karmazsinpiros foltra, és elnevette magát. – Tökéletesen egyedül vagyok. Még a személyzetet is elküldtem. Vártam a hódolómat. A hódoló késik, egyre késik. Ötvenhét éves vagyok. Negyvennek látszom. Száznak érzem magam. Legszívesebben lelőttelek volna, pusztán azért, mert pasas vagy. Na szóval, búra adtam a fejem. Biztos nem voltál még ilyen helyzetben. Vársz valakit, eleinte mentegeted, kieszelsz mindenféle dugót, közlekedési szerencsétlenséget, miegyebet, mígnem már nem tudod tovább hitegetni magad, és beismered: átejtettek. Hát engem átejtettek. Na. Ne sajnálj. – Nem sajnállak. Lesz másik. – Mondottam volt: ötvenhét éves vagyok. Talán lesz másik. Reggelente majd hajba kapunk a pohár fölött: melyik fogsor melyőnké. Felnőtt kölykeim vannak, serdülő unokáim. Tizenhat évesen mentem férjhez. Tavaly váltam el. Gondoltam, még egyszer megkóstolom a nagy érzést. Tölthetek még? – Nem. Valamit belepancsoltál a whiskybe. – Jó kedved kerekedik tőle. Persze, te aludni szeretnél, nem engem hallgatni. Gyere, elvezetlek a vendégszobába. Dallie felpattant, erőszakoltan egyenes léptekkel megcélozta az ajtót. Kinyitott egy másikat, felkapcsolta a lámpát. Üde rózsaszínre tapétázott szobába léptek. Eperfagylalt színű szőnyeg terült a lábuk alá. A kerek franciaágyat céklalé színű, hosszú szőrű szőrme fedte. A padlótól mennyezetig érő ablak előtt valóságos növényerdő tenyészett, a cserepek rózsás árnyalatú kosarakban álltak. – Gusztustalan, tudom – vont vállat Dallie. – A kisebbik lányom mániája ez a debil szín. Férfiban kifejezetten a puhát kedveli. Velem ellentétben. – Az asszony Fattyú mellé penderült, megtapogatta a karját. – Semmi vagy.

Hatvanas bicepsz. Az már valami. – Ha akkora karom lenne, mozdítani sem tudnám. Mások pisiltetnének. Dallie lenyúzta az ágyról a szörnyű szőrmét, és félredobta. A párna és a takaró huzatán Batman álarcos figurája feketéllett, néhány tucatnyi példányban. – Még ilyet, mint ez a repülő egér – sóhajtotta a nő. – Szemüveges és jelentéktelen. Ez a szuperember. Sírva fakadok. – Ne tedd – nyugtatta Fattyú. Az ablakhoz lépett, kinézett az ősöreg kertbe. – Dehogynem. A pasas, akit vártam, huszonkilenc éves, több mint két méter magas, tiszta acél. Gondoltam, felpróbálom. Utoljára. Rövidesen úgyis elvisz a fogzás. Hány éves vagy? – Mint a pasasod. – El fog múlni. Mit kerestél a szomszédnál? – Jobb, ha nem tudod. – Ahogy elnézlek, valami márkásabb csibész lehetsz. A kedvesebbik típusból. – Ne hidd. Csak veled teszek kivételt. – Feküdj már le. Ne zavartasd magad. Anyád lehetnék. – Dallie a férfi elé lépett. Kinyitotta az ingét, lesimogatta a válláról. Mielőtt a nadrág is sorra került volna, Fattyú hátrált egy lépésnyit, és gombolkozni kezdett. – Átvérzett a kötés – mondta a nő. – Várj. Egy perc alatt térült-fordult, tiszta gézt hozott. Hasra fektette a férfit a seregnyi Batman tetején, és kicserélte a kötését. – Kihasítottak belőled egy darabot – mondta. – Hiányozni fog. Van egy orvos barátom... – Ne törődj vele, majd kitömöm kóccal. – Fattyú visszavonulta takaró alá. Dallie-t nézte. – Fura a szemed – mondta. – Az egyik kék, a másik barna. – Francba – sóhajtotta a nő. – Már megint összecseréltem a kontaktlencséimet. Teljesen szétszórt vagyok. Ezt teszi az élemedett kor. Kivehető szem, kivehető fogsor, lecsatolható láb. Tetszik a lábam? – kérdezte. Felhajtotta a hálóingét, és kinyújtotta az említett végtagot. – Szép darab – felelte Fattyú. – Valódi. A többihez mit szólsz? – Ezzel lehántotta a vállán át a hálóinget. Magakelletés nélkül, kissé szorongva állt a vizsgáztató pillantás előtt. Fattyú ebből a távolságból üdének látta a bőrét. Tudta, az érintés többet elárulna. Dallie hátrahúzta a vállát. A kis csalás feszesebbnek mutatta kerek mellét. – Nos? – kérdezte a nő. – Fiatalos a tested. Viszont túl sokat ittál, és az öregít. Aludd ki magad. – Persze, hogy nyakig feltöltöttem magam. Azt mondod, semmi baj velem. Akkor miért maradtam egyedül ezen az éjszakán? – A hatvanas karizmú hapsikról azt terjesztik, hogy ágyékban szerényebbek az átlagnál. Ezt állítólag a különféle hormonok zabálása eredményezi. Ez lehet a magyarázat a fiúd távolmaradására. – Gondolod? Fattyú felsóhajtott. Dallie elnevette magát. Az ajtóhoz botladozott, lekapcsolta a villanyt, és eltűnt a színről. Reggel árnyékos szemmel üldögélt a konyhában, amikor a férfi rátalált. – Ülj le – mondta. – Hülye lehettem. – Ami azt illeti – bólintott Fattyú. Dallie felkapta a fejét. – Te aztán nem köntörfalazol. – De korpát sem eszem – hangzott a válasz. Dallie elvette előle a szürke tablettákat. A hűtőszekrényhez lépett, vajat, felvágottat szedett elő. Azután visszaült a helyére, félretolta a diétás készítményeket, és vastagon megvajazta a pirítósat. – Pedig a korpa, müzli fiatalon tart – sóhajtotta. Fogait belevájta a kenyérbe. Krémszínű pulóverruhát viselt, combközépig érőt, izmos lábán tűsarkú papucsot. Nézte a férfit. Mosolygott a szeme, ezúttal mindkettő barnán. – Tetszel nekem, Hank Guard – mondta. – Feleségül vehetnéd a legkisebb lányomat. De neki nem tetszenél. – Engem is vegyél számításba. – Neked sem tetszene. Ezt a témát kimerítettük. Dallie megitta a kávéját, elstartolt a nappaliba, s rágyújtott egy cigarettára. Megvárta, amíg a férfi végez, ekkor lecsapott rá. – Mutasd a sebedet. – Rossz hírem van. Beleragadt a kötszer. – Leveszem, rá se ránts. Fattyú lehasalt a kanapéra. Összefont karjaira hajtotta a fejét. Érezte Dallie óvatos ujjait, ám minden finomsága ellenére a fájdalmat is, amely azt jelezte: a seb és a vastag gézréteg eggyé vált. – Ha letépem, megint szétnyílik a vágás – tájékoztatta a nő. – Ha rajta hagyom, később még ragaszkodóbb lesz. – Tépd le. – Fájni fog. – Majd halkan sikítok, és ügyelek a záróizmaimra.

Dallie tovább babrált. Azután megrántotta a kötszert. Átkozottul fájdalmas keze volt. Fattyú beleharapott a karjába, majd loppal letörölte kiserkent könnyeit. Nyugton maradt, míg Dallie dolgozott rajta. – Kész. Egy óra múlva megint lehet cserélni. Szüntelenül vérzik. Lehet, hogy a csont is megsérült. Akkor viszont nagy bajban leszel. Mutasd meg orvosnak. – Oké – sziszegte Fattyú. Tudta, hogy alighanem az utolsó kötéscserét élte át. Felkelt, lesimította nadrágja szárát. Dallie megállt előtte, mustrálgatta. – Miért nem hordasz kalapot? Őrülten jól állna. Gyere. Bevezette Fattyút egy nagy terembe, amelynek falai mentén kitömött medvék, farkasok, őzek porosodtak. – Te lőtted ezeket? – kérdezte Fattyú. – A férjem meg én. A férfi megállt egy kitömött indián harcos előtt. – Ezt is? – Nem – nevetett Dallie. – Ez nem igazi. Viaszból készült. Amolyan múzeumfélének szántuk ezt a szobát, aztán ráuntunk, mini annyi másra, mint egymásra. A kitömött indián harcias képet vágott, főként tarka sminkje folytán, s közben íjat, békepipát, tomahawkot markolászott. Tolldísze a sarkára omlott. Fattyú megérintette a viaszharcos öltözékének darabjait, a hasított bőr inget, ágyékkötőt, lábszárvédőt, a portól elszürkült, egykor díszes palástot. – Neked adom – mondta Dallie. – Egyelőre nem szándékozom bevonulni a panoptikumba – morogta Fattyú. – Csak szólj – biztatta a nő. Átvágtak a visszhangos termen. Gardróbfolyosóra léptek. Dallie kinyitott néhány szekrényajtót. Végre megtalálta, amit keresett. Előszedett egy széles karimájú fekete kalapot, és a férfi fejébe nyomta. Lehajtotta a karimáját, igazgatott rajta. – Növeszd meg a hajad – tanácsolta. – Máris vállig ér. – Kevés. Kimentek a garázsba. Dallie beült egy kobaltmetál furgonba. Fattyút beküldte a vezetőülés mögötti elfüggönyözött fülkébe. – Ezzel a kocsival jártunk vadászni – mondta. – Őszintén szólva nem szerettem. Utáltam ölni, ha csak állatot is. – Nem kötelező. – Ezt te mondod? – csodálkozott Dallie. – Miért ne mondhatnám? A nő beindította a motort. Megérintett egy gombot a műszerfalon. Feltárultak a kapuszárnyak. Az utcán rendőrkocsik vesztegeltek. Néhány riporter fényképészkedett a közelben. A furgon kigördült a kertből. Egyenruhás rendőr perdült elé, felemelt kézzel késztette megállásra. – Jó napot – mosolygott rá Dallie. – Valami filmsztárt őriznek? A zsaru a fejét rázta. – Már csak a házat. Tudja, ki volt a szomszédja? – Egy ronda kövér fickó, sok gorillával. – Egy ronda kábítószergengszter – vágta ki az egyenruhás. – Johnny Overton. Dallie megborzongott. – Lecsukták legalább? – Le. Meg akart lógni, de nem sikerült neki. Képzelje, alsóneműben ült be a kocsijába. Úgy kapták el, szál gatyában. Messzire megy? Mert azért kérdem, hogy a nyomozók felkeresnék ám, mit tud a tegnap éjszakai lövöldözésről!? – Lövöldözés is volt? Átaludtam. Délre itthon leszek. Várom a kollégáit. – Nem járt magánál senki az éjjel? Mert egy-két alaknak sikerült megpattannia. – Ha járt is, engem nem keltett fel. Dallie gázt adott. Amikor eltávolodtak a rendőrök közeléből, hátraszólt. – Maradj a függöny mögött, hátha belebotlunk még néhány ilyenbe. Hol hagytuk abba? – Ott – morogta Fattyú –, hogy nem szoktam ölni. – Mi bajod volt Johnny Overtonnal? Miért dobtad fel a zsaruknak? – Mert ő szokott. Kigurultak a régi villanegyedből. Szélesebb utak, otthontalanabb épületek közé értek. Fattyú kibújt a fülkéből, elhelyezkedett Dallie mellett. – Tudod a nevem, címem – mondta a nő a búcsúzásnál. – Ha gondolod, látogass meg. Ha például mégis szükséged lesz az indián ruhájára. Mindent köszönök. – Hát még én – felelte a férfi. Kiugrott a furgonból. Elvegyült a jövő-menő emberek között. Dallie-n törte a fejét. Amikor felnézett, már nem találta a furgont a kocsifolyamban. A Moniqba ment. A kora délelőtti órában csak néhány vendég lézengett a teremben. Megszokott asztala mellett egyedül sorvadozott Garnes, a hírlap- és szépíró. Fattyú láttán valamelyest megélénkült. – Te szemét – mondta kásás hangon. – Elloptad a micsodámat. Amivel a betevőmet keresem.

– Nem loptam el. – De igen, elloptad. A betevő micsodámat. – Milyen szabatosan fogalmazol így másnaptájt!? Csak kölcsönvettem a diktafonodat. Szenzációs műsorral kapod vissza. Ne csókold meg a kezemet, irtózom a nyáltól. Nesze. – Fattyú letette az asztalra a készüléket. Figyelmességből a szalagot is elindította. Azután körülnézett. A kávéfőző gép mögött felfedezte Moniqot. A lányzó gyűrött és durcás volt. Avantgárd klipszétől megszabadult, a helyén vastagon behintőporozott sebet viselt. Vadonatúj, ropogós tankönyv hevert az ölében. Alighanem az eredményezte rossz hangulatát. – Ki bántott? – kérdezte Fattyú. – A fülemre gondolsz? Begyulladt a fülbevalótól. Allergia. A tanulással sem vagyok másképp. Attól a szemem lesz ilyen. Még tíz perc, és elvarasodik. – Mi ez a hisztérikus tanulás nyárvíz idején? – Megsúgom: pótvizsga. – Nem láttad a haverjaimat? – De. Tíz perce sincs. – Hová mehettek? – Téged kerestek. Atomvillanás említette, hogy amint megtalál, késélre hány. – Engem? – Ha te vagy a rühes rézbőrű – vont vállat Moniq. – Mi bajuk lehet velem? – Megtudod. Feltéve, hogy előbb tájékoztatnak, s csak utána lincselnek. – Van abban logika, amit mondasz. – Sakálka is keresett. – Miért? – Azt nem t’om, viszont veszekedetten meg akart csókolni. Rákapattad erre a marhaságra. – Azt akarhatta, hogy átmenj a pótvizsgán. – Ki a szépíró? – kérdezte Moniq. Fattyú már unta. – Aki a fodrásztól jön. – Kapd be. – Legyen marcipánból. Fattyú kifordult a csehóból. Végigbaktatott a szmogban fürdő utcán, új kalapját többen megbámulták. Belelesett egy kirakat tükrös üvegébe. Megpillantott maga mellett egy szőke bringát, ki ugyanazt tette. Rávigyorgott. – Hercig vagyok? – kérdezte vidáman. Mindig feldobta, ha a haverjai meg akarták lincselni. Kivált akkor, ha neki köszönhették, hogy kilökték őket a sittről. – Nem mondom – felelte a szőke, és csípőjét ringatva elindult. Fattyú utánabámult. De aztán eszébe jutott, hogy fáj a lába, vére kiontásra vár. Lemondott a kalandról. A soron lévő csehó felé sietett. Ott ültek, teljes számban. Atomvillanás, Pogácsa és Dózer. Tagló is előkerült a rejtekhelyéről. – Sápadtkásak vagytok – mondta Fattyú. Lovaglóülésben foglalta el a székét. Parázs tekintetek szegeződtek rá. – Beléd verem a késemet – közölte Atomvillanás. – Említették, hogy ez a terved. – Mit csináltál? – Nőnél voltam. Első az egészség. – Massimót lesittelték – jelentette be Pogácsa drámaian. – Megérdemelte – vont vállat Fattyú. – Hogy jön ettől hasamba a kés? – Kerestük a köveket – morogta Atomvillanás. – Eszerint most risztelünk. – Eltűntek a kövek! – Dózer ökle az asztalra sújtott. A bútordarab tragikus reccsenéssel megvált az egyik lábától. Röptükben kapták el a poharakat. Nem vettek tudomást a tulajdonos feddő tekintetéről. – Hogyan? – csodálkozott Fattyú. – Te vagy a megmondhatója. Azon az estén Pogácsa meg én kimentünk a slózira. Elrejtettük a köveket. Minket elvittek a zsaruk... – Aztán megtalálták a kavicsokat – vágott Atomvillanás szavába Fattyú. – Galiano nem említette? Mert ez a helyzet. Pluszban kérte Massimót. Megkapta. Elengedett benneteket. Nagy tett volt, ha meggondolom, mert a köveket már a nyakatokba varrhatta volna. Elkempingezhettetek volna a sitten, míg éltek. – Nem értem – mondta Dózer. – Nem igaz! – hördült Atomvillanás. – Ez a rühes indián vitte el a zacskót! Miután a rendőrök elmentek, ő visszajött, átfésülte a slózit, és rátette a retkes mancsát a brillekre. – Furcsa – sóhajtotta Fattyú. – A Rohadt Nagy Kaland óta mutatóujj-effektusom van. Ez egy olyan állandósult érzés, mintha valaki folyton a torkomra dugva tartaná az ujját. Avéton vagyok. A véres kövek nélkül is. Említettétek, hogy megvámoltátok a cuccot. Osztozzatok azon. Amint azt eredetileg tervbe vettétek: nélkülem.

– Meglesz – dünnyögte Dózer. – Még ma pénzzé tesszük a részünket. – Hát akkor mi a gond? – csodálkozott rájuk Fattyú. – Az – felelte Atomvillanás –, hogy esküdni mernék, a többi brill nálad van. – Így kezdődik – bólintott az indián. – Később majd elpanaszolod a pszichiáterednek, hogy ufo szállt le a nagyszobában. Apró, bibircsókos nyálkalények jöttek ki belőle, és Beatles-dalokat énekeltek a spárgaszőnyegen. – Galiano nem tud a kövekről. – Neki jobban hiszel? Ki veretett püffedtre? – Jól van – legyintett Atomvillanás. – Lásd, kivel van dolgod: vasárnap este bankettet adunk a szabadulásunk örömére. Vendégünk vagy, ha nem zabálsz sokat. Nőt is hozhatsz. Nyolckor a Könnyezőben. – Ott leszek. – Fattyú indulni készült. – Kérsz egy sört? – nyúlt utána Dózer. Az indián kiszabadította a karját a farkascsapdára emlékeztető marokból. Visszafordult Atomvillanáshoz. – Galiano mondott nektek valamit Zsilisztáékról? Őket is elkapta? – Ha annyira érdekel, kérdezd meg tőle. Egy tuti: Massimo lecsukásával a bérfegyvereseitől is megszabadultunk, akár ülnek, akár nem. Ezek csak akkor melóznak, ha pénzt látnak érte. – Félreismered őket. Zsilisztáék már akkor erektálnak, ha csak egy csepp vért látnak. Meglátogatom Miss Docot. Tagló elvigyorodott. Hátrasimította hibátlanul lenyalt tincseit, megigazította inggalérját. – Nem sokra mész vele. Múltkor megszívta, okult belőle. Olyan óvatos a csaj, hogy a vibrátort is csak pesszáriummal együtt használja. Fattyú lehajolt, felállította az asztallábat, és ráhelyezte a lankadt bútordarabot. Pogácsára pillantott. A nagyfejű, keszeg figura szokása szerint egy stukkert buzerált. Apró darabokra szedte, valahai vászonzsebkendővel cirógatta. Olajszag terjengett körülötte. – Soha nem lőttél egyébre, mint konzervdobozra, üres üvegre – mondta halkan az indián. Pogácsa felnézett. Vízfeje félrebicsaklott. – Na és? Eltaláltam vagy sem? – Eltaláltad. Minden lövéssel. Csakhogy Grosmant nem találtad el. Mert egy dolog dobozra lőni, és egy másik dolog eleven céltárgyra. – Mit akarsz ezzel mondani? Atomvillanás az asztalra csapott. A láb ismét a földre vetette magát. – Ennek a rühes rézbőrűnek állandósultak a rohamai. Mostanra ott tart, hogy percenként kicsillan az agybaja. Jegyezd meg, Fattyú: egyik pofon olyan, mint a másik. Ugyanez vonatkozik a pisztolygolyókra is. – Igen – visszhangozta Pogácsa. – Egyik pofon olyan, mint a másik. – Legfeljebb a szorzójuk más és más – felelte Fattyú. Megbökte a kalapját, és kisietett a csehóból. Hűtlenül elhagyta a nagy érzés, amit barátságnak neveznek. Semmivé foszlott minden pátoszával együtt. Nem most, de nem is túl régen. Alábbhagyott az az önvédelmi képessége is, amely mindeddig segített rajta, ha bajba került: ha a kelleténél mélyebben belesüppedt volna gondolatai analizálásába, a lelkébe beépített katapult nyomban felszínre lökött valami könnyű, ironikus ötletet, közömbösítvén a súlyosabb és fájdalmasabb elemzést. Végül Fattyú összefoglalta a lelki katapult küldte sugallatot a kifulladt baráti érzületről: Ha nem élvezed, ne csináld. Ez nem házasság. S ekkor szembekerült a probléma többi részével: ha ezt nem, akkor mit igen? Feleségül vehetné Dallie-t. Ha a nő harminc évvel fiatalabb lenne, jó ötletnek látszana. Meg lehetne kérni a lánya kezét, fele parkját. Legalább öt-tíz percig ki lehetne bírni azt az életet. Kitömött farkasok és rézbőrűek között heverészhetne, brutális őszinteséggel hangsúlyozva, hogy érdekházasság esete forog fenn. Akárhonnan nézte, még az irónia felől is megállt az esze Dallie-n. Be akarták csapni a hangulatai. Megpróbálták megtéveszteni a fals gondolattal: ez a találkozás olyan volt, mintha az anyját találta volna meg. Fattyú először is tisztázta magával, hogy teljesen észnél van. Ebből az alapállásból újra megvizsgálta a kérdést. Rájött a megoldásra. Arról szólt, hogy tudja: nem az anyja volt, de milyen szép is lett volna, ha esetleg valóban valami anyaféleséggel hozza össze a sors. Hát ez már sok volt. Atomvillanásnak igaza lehet: rohamai állandósultak, nyakán a dilibaj. A gondolat persze kikristályosodott. Egyszerűen csak ennyi lett belőle: elég volt az eddigi életből. Valami jóval szívmelengetőbbre lenne szükség. Aha. De mi légyen az? Végre is az ő egzisztenciája mellett túl sok igénye nem lehet az embernek. Viszonylag tiszta (értsd: legfeljebb fél éve áthúzott) ágyak, hol itt, hol ott, bukszával vagy anélkül; kaja, pia, gondtalan röhögések, rianáshangú pofonok, néha egy-egy nem túl rázós (de nem is nem törvénybe ütköző) megbízás hamar szétolvadó aprópénzért, furcsán meghitt ismeretség afféle furabogarakkal, mint Sakálka, Moniq – vagy Dallie. Megint Dallie. Ugyan már. Egy öregedő, nekikeseredett, bepiált nő, heves anyasági rohammal. Ennyi. A hasadás korábban kezdődött. Grosman parkjának füvén hasalva, fülszaggató robbanások közepette; tűzfényes pokolban, a hiába menekülő, a karjaiba haló Yonival.

Fattyú vakon bandukolt az utcán. Hirtelen azon kapta magát, hogy idegesíti a lárma, a lökdösődés, a végeláthatatlan hüllőként araszoló, színes karosszériák látványa. Magára akart maradni. De hová bújhatott volna? Határozott. Magához vette a köveket rejtő zacskót, azt, amit Atomvillanás követelt rajta, biztosan tudván: ő halászta ki a vécétartályból a zsaruk távozása után. Begyűrte az ingébe, és újra nekivágott a régi kertvárosnak. Hámló falú épületek, eget karistoló tornyok alatt lépkedett, nem látta a kirakatok csalogató hímpor színeit. Elszántan, leszegett fejjel ment. Nem zavarta, hogy a zsaruk megszállták Massimo házát. Az ő éberségüket kijátszani sem volt nehezebb, mint korábban a fegyveres gorillákét. Bejutott a kertbe. A nyitott ablakok egyikéhez surrant, áthajolt a párkányon, s egy padlóvázába pottyantotta a zacskót. Azután sarkon fordult, és elhagyta a vastag törzsű fákkal díszlő parkot. Néhány utcával odébb belépett egy telefonfülkébe. Galiano hadnagy helyszínen van, kerregte egy unott hang. Fattyú feltárcsázta a helyszínt. Hamarosan meghallotta a jól ismert zsíros szuszogást. – Hank Guard vagyok. Örömmel vettem, hogy megtartottad a szavad. Körkérdés: mi van a zsoldosokkal? – Meglógtak. Hatalmas rodeo volt, hat kilót leadtam a kaszniban. Két tag: egy nagy néger és egy magas, kefehajú fehér. Ezek voltak veletek Grosmannél, mi?! – Hibáztál, Galiano – felelte Fattyú. – Belefutsz még az öklömbe, te szemét! – Ne húzd fel magad. Az ilyen tömegű fickóknak általában magas a vérnyomásuk. Kell az neked, hogy megüssön a szél? A feleséged sírva pelenkázhat a hátralévő húsz évben. – Hol vannak a kövek, te piszok csibész? – Nem találtad meg őket? – Nem. De téged megtalállak, akárhová bújsz is. A mosdókagyló szifonjából is előhúzlak, és nem öt, hanem húsz fickót eresztek rád. Akkor majd megnézheted magad. Meglátjuk, kit kell pelenkázni a hátralévő húsz évben. – Mondtam már hadnagy, vigyázz, nehogy megüssön a szél. Nézted a köveket Massimo matraca alatt? – Miszlikbe daraboltuk az összes bútorát. Fattyú hümmögött. – A padló alatt körbenéztetek? Kibontottátok a fürdőkádat? Hátha alá csempézték. Az ilyenektől minden kitelik. – Megöllek. Kiengedem a véredet. Eltördelem a lábadat. – Ne izgulj, hadnagy. Massimo dolgozószobájában áll egy kínai padlóváza. Belekukkantottál? Galiano megszívta magát levegővel, mert néhány újabb vérszomjas ötlete támadt. Közben azonban kapcsolt. Kieresztette a levegőt, s a kagylót befogva hátraszólt valakinek. Egy percnyi csend támadt, majd diadalüvöltés harsant. – Mákod van – lihegte a hadnagy. – Megtaláltuk. – Ezért kapsz valami fényes plecsnit. Pöpec lesz. – Nem hibátlan a dolog – mondta Galiano higgadtabban. – Az estélyen lemészárolt előkelőségek hozzátartozói nem óhajtanak tudni a kövekről. Következésképpen képtelenség leltárt csinálni. – Azt sugalmazod, hogy megtartottam néhány kavicsot? – Megtehetted. Soha nem fog kiderülni, mennyi volt. A jellegzetesebb darabokat a családi ékszerészek segítségével azonosítathatjuk. Massimo mindenképpen a nyakába kapja az ügyet, akárhogy tagad, akármilyen szuper ügyvédeket fogad. – Te vagy a zsaru, mégis adok neked egy tanácsot, őriztesd Massimót. Könnyen el tudom képzelni, hogy megmérgeztetik vagy valami más rosszat tesznek neki. – Elmész a francba. Örülj, hogy megtartom a szavam, és ezúttal futni hagylak. De legközelebb nem úszód meg. – Legfeljebb, ha megint elvégzem a munkádat, hadnagy. Ég veled. – Fattyú kilépett a telefonfülkéből. Meglátogatta Miss Docot. A nő egy kerti padon üldögélt, szokásos öltözetében, feje lila sállal leborítva, de kalapjáról hiányzott a pávatoll. Lengeteg kabátja szétterült körülötte. Láthatóan lebegett. Fattyú leguggolt vele szemben. Ellegyezett az arca előtt. – Miss Doc, mit tudsz azokról a fickókról, akik bántottak téged? – Itt vannak. Valahol. Tudom. – El akarom kapni őket. – Végzel velük? – Majd a zsaruk elintézik őket. – Halva akarom látni mindkettőt. – Ne legyél már ilyen tragikus, Miss Doc. Lásd be, a két dolog nincs egálban. Lehet, hogy nem akartál lefeküdni velük. Mégsem kívánhatod cserébe az életüket. – Mit tudsz te erről?! Miért nem tepersz le, ha szerinted nincs jelentősége az én akaratomnak? Na? – Komolyan kérdezed? – Határozottan. – Megtenném, de fáj a lábam. Meg aztán nőfóbiám van. – Mutasd a lábadat. Miután Fattyú orvoskézre adta magát, aminek folyományaként kapott egy könnyű injekciót és néhány öltést a

sebére, zsibbadt kábulatban hevert a nyári lak ágyán, másnap délig. Rémlett neki hogy Miss Doc olykor fölé hajolt, megitatta egy-egy csésze teával, végigsimított a homlokán, kicserélte a kötést. Érintése valóságon túli volt, mintha csak képzelte volna. Nem értette, hogyan lehet összeegyeztetni a csavargó életmódot tiszta kötszerrel, odaad gondoskodással – s mindezt kábítószerközi zsibbadásban. De mivel maga is a felhánytorgatni kívánt állapotban leledzett, nem akadékoskodott. Amikor kitisztult a feje, felült az ágyon. Elvánszorgott a mosdókagylóhoz, lemosakodott. Bár a hideg víztől határozottan felfrissül a bőre, a feje minden mosás ellenére is súlyos maradt, tele harangzúgással. Torkát köszörülve fordult az asztal mellett ülő nőhöz, aki hangja hallatán révülten felbámult a könyvéből. – Miss Doc, azt hiszem, narkózis nélkül is kiálltam volna az operációt. Olyan a fejem, mint egy baseball labdáé lenne a mérkőzés végén. – Kellett a zsibbasztó, én értek hozzá. Ordítás nélkül nem bírtad volna ki a stoppolást. Férfi vagy, végre is. – Ne túlozz. Pillanatnyilag fiúcskának érzem magam. Miss Doc odalebegett Fattyúhoz, s megállt előtte. Megcsillant szemüvege. – Ugye, nem is tudnék férfit csinálni belőled?! Nem lenne kedved hozzám, mert eszedbe jutna az a két fickó. Bélyeg van rajtam. – Igazából nem is a bélyeg feszélyez. Úgy látom, inkább kabát van rajtad; megmondom nyíltan, nem valami szexis. – A legsúlyosabb, hogy ez a bélyeg mélyen belém sült. Már én sem tudok olyan természetesen megkívánni valakit, mint eddig. – Sose búsulj, majd elmúlik. – Kapd el őket. Végezz velük. – Nem lenne kedvem ellen való hosszasan elpofozgatni a fiúkat. Kivált a féregszerűt. – Tedd azt. Addig üsd a pasast, amíg meleg. – Nyugalom, higgalom, Miss Doc. Nem lenne időszerű megszúrni magad? – De. Kérsz? – Nem, kösz. Attól az egy bökettől is hetekig hülye leszek. Vigyázz magadra. Fattyú elsántikált. Vasárnap robbant a bomba. Amikor belépett a Moniqba, azt az örömteli hírt hallotta, hogy Garnest, a hírlap- és szépírót a diktafonja visszaszolgáltatása utáni percekben leterítette az infarktus. Kukapecér, a hírnök úgy tudta, azóta Garnes jobban van, ami abban is megnyilvánul, hogy vénásan követeli a whiskyt a nővérektől. Fattyú levonta a szomorú következtetést: a kazettára felvett vallomás aligha ért célba, a nyilvánosság nem értesült a gaztettekről. A nyilvánosság alatt elsősorban a másik bandavezért, Kurodát értette, aki ellen Massimo merényletet tervezett. Fattyú gyanította, hogy ez a terv a gengszterózó letartóztatásával nem esett kútba. Sőt, egyfajta alibit is jelenthet számára, ha a merényi akkor hajtják végre, amikor ő a sitten ücsörög, nem tovább, csak amíg az ügyvédei lepengetik érte az óvadékot. Az sem volt kétséges, kik lesznek a tett elkövetői. Olyan fickók, akik egyetlen hátizsákban annyi rafinált gyilkoló eszközt tárolnak, amennyivel akár egy kisebb falut is el lehet törölni a föld színéről. Az indián megpróbált visszaemlékezni Massimo szavaira, de hiába erőltette a memóriáját, képtelen volt felidézni a vetélytárs kiirtásának tervezett időpontját. Azt latolgatta, milyen sorrendben kapjon tennivalóihoz: Garneshoz rohanjon előbb, vagy Galianónak telefonáljon?! Egyáltalán: tegyen-e valamit? Kért egy korsó sört a tulajtól, mivel józanul akart gondolkodni. Nem jutott el a krigli fenekéig, amikor megjelent Moniq. Ezúttal újságpapírral összefonva viselte fényes, dús haját, nyakában ébresztőóra lógott, s mindehhez valami óságos, fekete taftból készült, kurta twisztruhácskát öltött magára. – Sikkes vagy – mondta Fattyú. – Anyám szerint csak egyszerűen: problémás – felelte Moniq enyhe sértődöttséggel a hangjában. A pult mögé perdült, rövid harangszoknyája a nyakáig lebbent. Garnes ettől is infarktust kaphatott. Miért ne? A lányzó határozottan nőiesedett. Moniq bekapcsolta a táskarádiót. Feltekerte a hangerőt, megcsörgette tíz-húsz vékony réz karperecét a csűrdöngölő ritmusára, majd a pulton áthajolva az indián fülébe üvöltött. – Szerinted hányan férnek be egy autóba? – Autója válogatja. Tudod mit? Nézd meg a Guinessben. Erről jut eszembe: egy kiskocsi megy az úton, vezetője felszed egy stoppos csajt. A bringa jó bőr, a pasi fűti az agyát. Meg is egyeznek. Rákanyarodnak az erdei ösvényre, leparkolnak. A pasi előreküldi a bringát a sűrűbe a pokróccal, hiszen a parány kocsiban nyélbe üthetetlen a nász. Eltelik félóra, a fickó még mindig nem jön. A csaj visszamegy. Hát látja, hogy a pasi vadul túrja a kocsi kezelési könyvét. A bringa láttán kifakad: Minden marhaság benne van ebben az átok könyvben, csak egyetlen tudnivaló hiányzik: hogy a francba tudnék álló dákóval kiszabadulni a kormány mögül?! – Ciki – kiáltotta az érző szívű lányzó. A zene elhalkult. A hírolvasó átvette a szót. Izgatottságtól el-elfúló hangon beszámolt a város közepén lezajlott brutális támadásról, mely Robert Kuroda (a köztiszteletben álló gengszter) ellen irányult. Fényes nappal

plasztikbombák robbantak villája kertjében, majd az épületben is. A személyzet több tagja életét vesztette. Két álarcos férfi tüzet nyitott a fejvesztetten futkározó alkalmazottakra. Kuroda testőrei viszonozták a lövéseket, s bár bizonyosra – vették, hogy eltalálták a merénylőket, azok valahogy mégis kereket oldottak. A hírolvasó még vagy fél percig rezgette a hangját, mire bejelentette: Robert Kuroda időben lemenekült a villa megerősített alagsorába, amely a robbanásokat és a tüzet is kibírta, s ily módon megóvta a tulajdonos becses életét. Ezután következett a szokásos köret, egyéb hírek, időjárás-jelentés. Moniq ásítozva lehalkította a rádiót. – Tele van a kiscipőm. Strandra akarok menni. Hallottad te is? Ma délután megint forróság lesz. Visszalihegett a hírolvasó. Elnézést kért, hogy felrúgja a programot, de kénytelen. Ezzel előadta, hogy kórházban fekvő kollégája az imént juttatott el a stúdióba egy anyagot, amelyről most bővebben nem szólna, csak annyit tudat a nyilvánvalóan felháborodott hallgatókkal: a merényletet előre kitervelték! – Bámulatos! – suttogta Moniq. – Már azt hittem, szórakozottságból történt. Valaki épp ott unta meg cipelni a bombáit, és sutty, átdobta a kerítésen. Fattyú lepisszegte. A bemondó végre bátorságra kapott, és elsütötte az ágyúját. Megnevezte John Overtont, mint megbízót, utalva rá, hogy a kábítószer-kereskedő jelenleg a rendőrség vendégszeretetét élvezi ugyan, de... Az indián lenyelte a sört. Letörölte szájáról a habot, és Moniqra nézett. – Este nyolckor a Könnyező Bakóban leszek a fiúkkal. Búcsúfellépés. Van kedved eljönni? – Ki búcsúzik? – Fattyú. – Te? Miért? – Lelépek. Levetem gúnynevem, múltam, emlékeim. – Mi marad? – Na? – Egy hangulat, nem is akármilyen – mondta Moniq. – Ha ez komoly, ha nem alszod ki, ha tényleg megpattansz, ki lesz a barátom? – A barátok jönnek-mennek. Lesz helyettem jobb és számosabb. – Ne csináld. Komolyan mondd meg, mi ütött beléd?! – Hosszú. – Hát jó – sóhajtotta Moniq, őszintén megrendülve. – Mit kérsz búcsúajándékba? – Mint Snoopy: egy szép nagy csontot. – Fattyú átnyúlt a pult fölött, és magához vonta a lányzót. Miközben középkorias átéléssel megcsókolta a homlokát, kilopta a hajából az újságot, majd lapozgatva kisietett az utcára. A hír terjedt, mintha rossz hír lett volna. Este megjelent a csehóban Moniq, Marie Juana és Sakálka is. Fattyú a levegőben kapta el Atomvillanás cowboycsizmás lábát. Finoman megroppantotta a térdízületet. – Nem bántod a kabalámat – közölte. – Nem bántani akartam, csak felrúgni. Ahányszor meglátom, herpeszt vagy gégehurutot kapok. Mi ez a bánatfesztivál? Mindenki olyan képet vág, mintha közös harakirire gyűltünk volna össze. Marie Juana mélyen Fattyú szemébe nézett. Germán királynőhöz méltó arca szomorú fintorba szaladt. – Hiányozni fogsz – mondta. – Jókat aludtál nálam. Mindig kimostad magad után a fürdőkádat. Hogy ne soroljam tovább. Fogd ezt a könyvet. Nem árt, ha áttanulmányozod. Fattyú megnézte a borítót. Hogyan szerezzünk gyönyört a kedvesünknek? – Egyáltalán: tudsz olvasni? – kérdezte Tagló. – Miért? Nincs benne grafika? – hökkent meg az indián. – Ismételten kérdezem, mi ez a bánatfesztivál? – őrjöngött Atomvillanás. – Miss Doc is jön nemsokára – szipogta meghatottan Marie Juana. – Utoljára érdeklődöm – ordította Atomvillanás. – Mi ez a hisztéria? Netán hereműtéted lesz holnap? – Rosszabb – sóhajtotta Moniq. Délelőtti toalettjét viselte, kis kiegészítéssel: haját lebontotta, homlokát fekete selyemsállal kötötte át, a csomót pontosan középen helyezte el, így a sál méteres nyúlványai az arca előtt lebegtek. Pazar díszcsomagolóval beburkolt, jókora dobozt nyújtott át Fattyúnak. – Fogadd el. Dózert is elragadta az idegesség. – Mi az, hogy rosszabb? Mi lehet rosszabb egy kasztrációnál? Komplett eltávolításra mégy? Az indián leoldotta a lángvörös szalagot a dobozról, majd óvatosan lehántotta a papírt. Levette a tetőt. Alatta egy kisebb dobozt talált. Tovább bontogatott, mind apróbb és apróbb kartondobozokhoz jutva. Azután egy újságpapírköteg akadt a kezébe. Hámozni kezdte. Amikor már térdig ért mellette a hulladék, leért a csomagolás mélyére. Valami keskeny tárgyat tapintott ki az utolsó réteg papíron át, akkorát, mint egy nápolyiszelet. Csillogó-villogó szájharmonika feküdt a tenyerén. Megnézte, körbecirógatta, majd a tenyerébe zárta, és a szájára illesztette. Felsírt A halál dala. – Megveszek! – tombolt tovább Atomvillanás. – Mit titkolóztok? Azonnal mondjátok meg, mi ez a dráma. Rá se fütyültek. Áhítattal hallgatták a dalt. Sakálka kézháttal törölgette a könnyeit. Feje, mint mindig, félrebillent, szája sarkából nyál csurrant. Amikor Fattyú befejezte a muzsikálást, és az ingzsebébe dugta a hangszert, a kis fickó elvigyorodott. – Én is hoztam neked. Ajándékot. Megtarthatod a pisztolykámat. Nekem nem kell. Reszket a kezem. Még

sortüzet csinálnék. Nézd, ezt találtam a kék házban. Mert megint átnéztem a konténert. A tied. Ezzel átadott egy csordultig tömött tartalék tárat. Fattyú kihúzta a veséje fölé tűzött stukkert, és betöltötte. Az üres tárat a háta mögé hajította. Bár oda sem nézett, beletalált a szemétkosárba. Sakálka megtapsolta. Az indián ismét elkapta Atomvillanás fellendülő csizmáját. – Kettő – mondta. – Harmadikra eltöröm a bokádat. – Szarom le a bokámat! Mondd meg, mi folyik itt!? – Búcsúzni jöttem – közölte Fattyú egyszerűen. – Ezt már hallottuk. Mész a sebészetre. Ha már ott vagy, mindjárt műttesd meg az orrodat is. Pisze a divat. – Telítődött a szervezetem ezzel az élettel. Elmegyek. Nem a magamfajta hegymászónak való az a hullahegy, ahol utoljára jártunk. – Mi van a magadfajta rühös kreténnel? – kerregte Tagló. Végtelenül dühös volt, mert hiába ujjazott brillantinos hajában, Moniq egyetlen pillantásra sem méltatta. – Mit játszod a vájtagyút? Nélkülünk még mindig csikkeket szednél. Koszos motorokat buzerálnál koszos kocsikban. – Ne becsméreld őt. Nem mind fénylik, ami arany – jelentette ki Moniq. – Fattyú a barátom. Teljesen problémás leszek, ha elmegy. Meg fognak húzni a pótvizsgán. – Elmegy? – nevetett Dózer foghegyről. – Majd visszajön. Nem adok neki két hetet, és megint itt lesz. Ezért vagytok kiborulva? Úgy néztek ki, mint a halottvivők. Fattyú rápillantott. Ezt az alakot nem felejti el. Akkora és olyan, mint egy bika. Fel sem fogta a Rohadt Nagy Kaland súlyát. Átváltott Atomvillanásra. A talptól halántékig szőrös fickó az asztalfőn feketéllett. A pénzzé tett köveken selyeminget vásárolt, feketét, persze. Akár egy nagy gyászmadár. Szemüvege mögött hatalmasra tágult szempár, enyhén opálos, ő bezzeg észrevette, merre jártak és mit műveltek. A felismerés letörölhetetlen nyomot hagyott a vonásain. Csókot váltott a halállal. Ki fogja heverni. Fattyú biztosra vette. Pogácsa következett. A vézna, vízfejű fickó a stukkerét kente-fente. Rejtély volt, hogyan jutott hozzá öt perccel azután, hogy kivágták a sittről. Vele is történt valami, talán éppen akkor, amikor a bozótban hasalva lőtte, lőtte az őrjöngő Grosmant, és nem találta el. Nem fog eljutni az agyáig, csak a csodálkozás hangulata marad meg benne. Tagló. A lapátkezű szépfiú. Miután ráébredt, hogy Moniq nem más, mint a kiscsaj az egyik csehóból, elvette a kezét a nadrágjáról, melynek kigombolására a nap bármely percében készen állott, s rávetette magát a whiskyre. Félórán belül elvarázsolódott. Sápadt homloka fölött feketén lángolt lenyalt haja. Megérkezett a vacsora. Marie Juana minden falat után az ajtóra pillantott. Miss Doc késett. Ezen nem túlzottan csodálkoztak, gyanítván, hogy beoltotta magát kábulattal. A tulajdonos bekapcsolta a tévét. Richard Clayderman koncertjét hallgatták, a lányok olykor nézték is, felfelsóhajtván: – Milyen szőke! Milyen herceg! Könnyű futamok szálldostak az asztalok fölött. Ráismertek Az operaház fantomja slágereire. Marie Juana tovább sóhajtozott. – Figyeld csak, Fattyú. Fejből játszik. Te azért – s rábökött az ajándék könyvre – ne kezdj prütykölni a kotta nélkül. – Miért csak most szólsz? – kérdezte az indián. – A kérdés jogszerű – bólintott Marie Juana. – Talán azért vetődött fel bennem, mert említetted, hogy új életet kezdesz. Atomvillanás kigombolta az ingét. Elővillant áthatolhatatlan sűrűségű mellkasbozontja. Rávigyorgott a nőre. – Rám sose panaszkodtál. – Mertem?! – nevetett Marie Juana. – Talán bizony nem voltál elégedett? – Komolyan ennyi tanú előtt akarod hallani a minősítésedet? Gondold meg! Atomvillanás fölényesen legyintett. – Nem volt rá példa, hogy valaki panaszkodott volna. – Kétségtelen. Mi nők, gyávák vagyunk – felelte Marie Juana. – Nos, minden alkalommal kielégíted magad. Csakhogy ez teljesen független a jelenlévő csajtól. – Mi?! – Megmászod a nőt, és kész. Tagló sem különb. – Akárkit megkapok – morogta Tagló kásás hangon. – Egyszer. Másodjára már nincs benned semmi szenzáció. Az a baj veletek, hogy nem fejlődtök. – Te talán fejlődsz? – firtatta Dózer. – Nem, én sem – hagyta rá Marie Juana. – Nem valami intellektuális a társalgás – jegyezte meg Moniq. – Ha tovább untattok, mindjárt problémás leszek. – Nem lennél folyton problémás, ha megkóstolnál egy virgonc anakondát – felelte Dózer. – Pillanatnyilag még szellemi benyomásokat gyűjtök. – Máris mérgezési tünetek mutatkoznak rajtad – közölte Atomvillanás. – Jócskán benne jársz a korban. Lassan tizenhat éves leszel. Felajánlom az áldozatot: bevezetlek a boldogság rejtelmeibe. Akár mehetünk is. A hátsó udvarban senki nem fog zavarni. Két perc az egész.

Moniq vállat vont. – Nem bírlak komolyan venni. – Engem mindenki komolyan vesz. Figyelted-e, hogy meglett palik hasra vágják magukat, ha meglátnak? – Bizony – bólogatott Pogácsa, futó pillantást szánva a lánykára. – Kuriózum, amit mondtál, kisbárányom. – Kuriózum, mint a pápa farka Izraelben – tódította Atomvillanás. – Leszállhattok Moniqról – szólt az indián. – Miért? – meredt fel á semmi bámulásából Tagló. – Kibérelted? Ha a kisbáránynak nincs kedve Atomvillanáshoz, itt vagyok én. Valakinek be kell vezetnie az életbe. – Ahogy most kinézel, fehér bottal sem jutnál messzire, te spanyol tangótáncos – morogta Fattyú. Tagló megrázkódott. Félrelökte a poharát, ködlő tekintetét átszúrta az indiánon. – Soha ki nem állhattalak. Azt is megmondom, mit utálok rajtad annyira. Azt, hogy annyira elmés és klassz vagy. Pedig semmi mást nem teszel, csak kétóránként felfedezed a tyúkszaron az ütőeret. – Tagló jól mondja – helyeselt Atomvillanás. – Az idegeinkre mész. Egy mázlid van, az az egy, hogy Galiano tényleg megtalálta a köveket. Ha ezt nem hallom saját fülemmel a rádióban, rég kicsontoztalak volna. – Ne vedd föl az ingereket – mondta Moniq, Fattyú kezét megfogva. – Ezek az alakok nem eléggé intellektuálisak. A megzápult hangulat orvoslására Atomvillanás a hátuk mögött álló biliárdasztalhoz lépett. Nagy lendülettel bekrétázta a dákóját, intett Dózernek, és játékba lendültek. Néhány perc múltával a spanyol tangótáncos is feltápászkodott. Pogácsa ülve maradt. A tévét bámulta, Clayderman billentyűkön futkározó ujjait, lobogó szőkeségét, átszellemült fintorait. Bármit bámult volna, csak mozgókép legyen. Atomvillanás, mintegy véletlenszerűen, gyakran hátba szúrta Fattyút a dákóval. Az indián agyában beindult egy képsor. Volt mire emlékeznie. A Rohadt Nagy Kaland hasonlóképpen kezdődött. Ilyetén inzultálás következtében robbant ki a pofonzápor, melynek végeztével Massimo az asztalukhoz telepedett, és karikát fűzött az orrukba. Eszébe ötlött a Kuroda elleni akció. Semmi kétsége nem volt, a testőrök által hiába lőtt két fickó csak Zsiliszta és Barbár lehetett. Eszerint továbbra is Massimo szolgálatában állnak. Hűségesen és szívesen ölnek a banditózó távollétében is. De mitől sebezhetetlenek? Kuroda gorillái határozottan állították, hogy többször eltalálták őket. Fattyú gondolatai megtorpantak. A dákó a hátába szaladt, s kis híján a hasán jött ki. Mivel alighanem véletlen incidens lehetett, az indián hátralökte a székét, szintén mintegy véletlenszerűen, mire is Atomvillanás előrebukott, s az állával végighasította a zöld posztót. Clayderman csak zongorázott. Játékos futamai vígan szálldostak a hirtelen elmélyült csendben. Atomvillanás lemászott az asztalról. Felmarkolt egy-egy biliárdgolyót. Dózer és Tagló lassan elindult. Fattyú mögé iparkodtak. Pankráció ígérkezett. Sakálka felpattant ültéből, s biztos távolba hátrált. – A pisztoly! – izgult a sarokban. – Rántsd elő! Terítsd le a disznókat! Ólmot nekik! Moniq nem mozdult. Unottan hátradőlt a földrengésveszélyes zónában álló széken. – Fiúk, már megint nem vagytok intellektuálisak – mondta feddőn. Rámosolygott Fattyúra. – Igazam van? Miért állsz szóba ilyen tirpákokkal? Clayderman ügyet sem vetett rájuk. Hajlongott a billentyűk fölött, szemét lehunyta, fintorgott az élvezettől, a fejéből előtáncoló dallamok szépségétől. Pogácsa felrezzent a képernyő bámulásából. Felmérte, hogy valami kellemetlenség készül. Atomvillanás feltűnően idegesnek látszott, Dózer és Tagló szeme aljas fénnyel villogott. S e gyilkos tekintetek kereszttüzében az indián üldögélt, látszólag gondtalanul. – Túloztok, srácok – sóhajtotta Pogácsa. – Nehogy már egymásnak menjetek. Beszéljétek meg szépen. – Nem véletlenül ilyen ingerlékenyek – vigyorgott rá Fattyú. – Elmagyarázom, hogy értsed. Lenyelték az elcsórt köveket, de nem tudták meggyőzni magukat, hogy igazából miért is hagynak ki az osztozkodásból. Ennek következtében természetesen rám dühösek. Különben nézd a tévét. – Mi ez a zene? Tök ismerős – fordult Moniq a képernyő felé. – Az Adaggio – tudatta vele Marie Juana. – Nem érdekes, meddig akartok még mulatni, én megyek. A nyálam megindul, és epekeserű, ha ilyen felborzolt szőrű barmokat látok, mint ez a három. Atomvillanás a padlóra potyogtatta a golyókat. Amikor mindkét keze szabaddá vált, ökölbe szorította az ujjait, és az indiánra vicsorgott. – Gyere ki a hátsó udvarba. Nem bírom, hogy ezek itt affektálnak. Eldöntjük, ki a hülye. Magunk között. Moniq elkerekítette a szemét. – Hank, jól értem? Hárman akarnak rád mászni? – Úgy számolom – bólintott Fattyú. – Ne izgulj. Nulla perc alatt eldózerolom őket. – Komolyan belemész ebbe a marhaságba? – csodálkozott Moniq. Az indián felsóhajtott. Ránézett a válla fölött tornyosuló Atomvillanásra. – Menjetek előre. Beszélnem kell a gyerekkel. Pár perc az egész. Addig bemelegíthettek, árnyékolhattok. – Nézzetek oda – hörrent Dózer. – Ezt a pofátlanságot!? Összeszorul a makkom. Mivel a drámai csúcspont váratott magára, s a csehó népe nem részesült a várva várt pofozkodásban, újra megindult a zsongás a teremben. Szinte senki nem vette észre, amikor Kukapecér berontott az ajtón.

A fickó egyenesen a fenyegetően meredező alakokhoz futott. Közéjük surrant. Megállt Marie Juana előtt. Nehezen szedte a levegőt. – Miss Docot – hebegte hadonászva – megtámadták, nem messze. Két rohadék. A nyílt utcán. Segítsetek! – Szedd össze az agyad – mondta Fattyú, immár talpon. – Hol van Miss Doc? – Volt nála stukker. Rájuk lőtt, de hiába. Felvágták a hasát, és elfutottak. Marie Juana az ajtónál termett. Mindnyájan követték. Pogácsa is lemondott a mozgókép mákonyáról. A közvilágítás mint olyan, nem vakította el őket. Sűrű fekete éjszakában rohantak, néhol egy-egy lámpa kent sárgás tócsát a sivár flaszterra. Bezárkózott házak, düledező kerítések előtt futottak el. Nem találkoztak senkivel. Kétsaroknyival távolabb megpillantották Miss Docot. A nő elvesztette a kalapját. Hajáról letekeredett a lila sál. Földig érő kabátjában botladozott. Két tenyerét a hasára tapasztotta. Mire megközelítették, elhagyta az ereje. Lerogyott egy kerítés tövébe. Nyitott szájjal lélegzett. Vérkígyó araszolt elő a kabátja alól. Fattyú az arcára meredt. Miss Doc talán nem érzett fájdalmat a kábítószer hatása alatt. De tudta, mi történt vele, sorsát is sejtette. Felháborodás, döbbenet tükröződött a vonásain. Torz árnyakat kent rá egy lámpa fényköre. Marie Juana a földre térdelt, s kigombolta Miss Doc felleghajtóját. Amikor megpillantotta a sebet, hátrahőkölt. Elvesztette a fejét. Hisztérikus sikoltozásban tört ki. Moniq talpra rántotta, és félrevonszolta, jóllehet maga is rosszulléttel küzdött. Miss Doc Fattyú felé fordította a fejét. Mondani akart valamit, de végül csak erőtlen bólintásra futotta. Az indián rákiáltott Kukapecérre. – Hívd a mentőket. Gyorsan! Azután a döbbent Atomvillanáshoz fordult. – El kell kapnunk őket. Másképp nem hagyják abba. Elindult a vérnyomokon visszafelé. Egy törött üvegű pinceablak előtt megtalálta Miss Doc stukkerét. Kivette a tárat, megszagolta a csövet. Nem értette. A nő két golyót eresztett támadóiba, de azoknak az ólom meg sem kottyant. Visszasietett. Miss Doc hátravetett fejjel ült a kerítés előtt. Hízott verítékpatakok folytak az arcán, halántékán. Reszketett. Ajka elkékült. – Ki csinálta ezt? – hebegte Tagló értetlenül. – Régi barátaink. Maradj mellette – mondta az indián. – Fenét. És ha visszajönnek? – Nem teszik. Ránk vadásznak. – Fattyú Pogácsához fordult. – Ha összefutunk velük, a fejükre lőj. Csak a fejükre, mert golyóálló cuccot hordanak! Elindultak a Könnyező Bakó felé. Tagló is utánuk szivárgott. Moniq, Marie Juana és Sakálka maradt a haldokló Miss Doc mellett. Nem mertek a közelébe menni. Iszonyodva nézték, mint folyik el a vére a kabátja alól. Dózerek beléptek a füstös terembe. Fattyú megkerülte az épületet, az udvar felől közeledett. Sörösládák tornyai mögött lopakodva haladt előre. Izmai megfeszültek. Attól tartott, hogy Barbárék nem nyíltan támadnak. Inkább régi meghitt szokásuk szerint tűzijátékkal mulattatják majd a csehó mit sem sejtő népét. Meghúzódott egy vén gesztenyefa törzse mögött. Mintha árnyat látott volna a kőkerítés tetején. Nem tévedett. Barbár körvonalai bontakoztak ki az éjszakából. A fekete fickó könnyedén beleolvadt a sötétségbe. Zsiliszta követte. Sápadt arca fluoreszkálni látszott az ablakokon kiszivárgó fényekben. Barbár átlopakodott a kerten. Ledobta a zsákját egy ládarakás mellé. Belenyúlt, s előhúzta géppisztolyát. Fattyúnak elállt a lélegzete. Zsiliszta fekete kesztyűs kezében is fegyver meredezett. Az indián előhúzta a Magnumot. Csőre töltötte. Bizonytalannak érezte a kezét. Soha nem lőtt emberre. Baljával a feje fölé nyúlt, óvatosan kiemelt a sorból egy üveget, és áthajította a kerten. Fantasztikus volt. A palack még zajtalanul szállt a levegőben, amikor Zsiliszta megpördült, és tüzet nyitott rá. A sorozat szétszaggatta a csendet. A zsoldos végzett az üveggel. Ötletszerűen lőtt tovább. Fejmagasságban végigpörkölte a ládarakást. Fattyú hasra vetette magát. Szilánkok záporoztak rá. Törmelékben feküdt. Előrearaszolt. Bőrét üvegcserepek hasították fel. Nem reagált a fájdalomra. A ládarakás végéhez ért. Megbújt, s óvatosan kilesett. A zsoldosok eltűntek. A csehó egyik ablakában megpillantott egy árnyat. Csak Pogácsa lehetett. Stukkere szikrát lövellt. A gesztenyefa törzsén pengtek a golyók. A következő pillanatban, amikor választ kapott, eltűnt az ablakból. Fattyú felfogta, hogy a két fickó a háta mögé surrant, amíg ő a sortűz elől a földre vetette magát. Egyikük a fa fedezékét választotta. Megpróbált odébbiszkolni. Ha megmozdult, a hasa alá került üvegtörmelék összecsikordult az udvaron szétterített murvával. Kinézte magának a raktár épületét szegélyező bozótost. Elrugaszkodott a földtől. Hat métert siklott fedezetlenül. Iszonyúan félt. Nem látták meg, nem lőttek utána. Elnyúlt a bozótban. Ott, ahol az imént hasalt, koppant valami.

A fülére szorította a karját, a falhoz simult. A kézigránát pokoli erővel robbant. Szétugrattak, lángot lövelltek a ládák, olvadt műanyag bűze telítette a levegőt. Fattyú érezte az őt bújtató bokorra szálldosó szilánkok forróságát. Fellesett. Barbár alakja kivált a sötétből, a fa törzse mögül. Lőhetett volna. Reszketett a keze. Igazi vitustáncot járt benne a Magnum. Baljával megragadta a csuklóját, könyökét leszúrta a földbe. Mélyet lélegzett. A ravaszra feszítette az ujját. Ekkor, a kerítés tetejéről lövés dördült. Barbár megingott, majd elvágódott. Elejtette a fegyverét. De sértetlen volt. A golyó lendülete döntötte fel. A válasz sem késett. Zsiliszta fegyvere a ládarakás túlsó végénél csattant. Közben a kerítés tetején hasaló Pogácsa még egyszer lőtt, majd vékony hangú, szörnyű sikoltással lefordult a kerítés tetejéről. A túlsó oldalon fogott földet. Viszont eltalálta a murván fekvő Barbárt, immár a fején. Fattyú tudta már, hol keresse Zsilisztát. Kivetődött a bozótból. Meggörnyedve futott a füstölgő, kegyetlen bűzt árasztó ládahalmok mögött. Surrantában a veséje fölé tűzte a stukkert. Zsiliszta háta mögé került. Felfeküdt a levegőre. Hatalmas lendülettel sodorta el a fickót. Amikor végigvágódtak a borotvaéles üvegtörmelékkel lepett földön, könyökével kiütötte kezéből a géppisztolyt. Elengedték egymást. Feltérdeltek. – Nem tudtok megölni bennünket – mondta vicsorítva a zsoldos. A verekedés hevében megsérült a felső ajka. Vérmáz vonta be hosszú fogait. – Azért ezt érzed?! – dünnyögte Fattyú. Ökle belerobbant a fickó arcába. Közben ő is kapott egyet, a gyomrára. Mielőtt meggörnyedt volna a kíntól, alkarjával vágott Zsiliszta nyakára. A zsoldos légszomjas hördüléssel hanyatt vágódott. Fattyú hatrét hajolva talpra tápászkodott. Mintha buldózer ment volna keresztül rajta. Gyöngének érezte a lábait. Imbolyogva állt. Zsiliszta valósággal hídba görbült a fájdalomtól. Végre az oldalára hemperedett. Térdre tornázta magát. Talpra állt. Kegyetlenül elszántnak látszott. Bámulták egymást. Hangokat hallottak a kerítés túloldaláról. Fattyú remélte, hogy Pogácsa nem halt meg. Távoli szirénajajt szitált feléjük a langyos szél. Zsilisztának ennyi elég volt. Néhány másodperc, míg az indián figyelme elkalandozott. Erőt gyűjtött, sarkon fordult, és futásnak eredt. Fattyú kézbe kapta a Magnumot. Fejmagasságba emelte. Tétovázott. Zsiliszta megpördült, futtában. Fellendült a karja. Az ég tudja, honnan varázsolta elő a bajonettet. Fattyú elhajolt. Tüzet nyitott. Furcsa volt... Vörösen lobbant belé a fájdalom. Miközben lerogyott, látta a másik halálát. A lövés ereje a kőfalhoz vágta Zsilisztát. A zsoldos szétterjesztett karral, rángatózva hanyatt vágódott. Fattyú ujjai belevájtak a murvával, üvegszilánkkal telehintett földbe. Testét karikába csavarta a fájdalom. Oda akart nyúlni. Mintha érintésétől behegedne a seb. Nem volt ereje. Bénultan, valami ragacsos, sűrű ködön át érzékelte, hogyan oltja ki eszméletét a kín. Előbb elmosódott a környezete, eltűnt a semmiben. Azután kitágult az űr, és vákuumszerűen magába tépte fájdalmával, félelmével együtt. Végül, végre elsercent az eszmélete. Ellebegett a jeges semmibe. Különös volt. Lassan két párhuzamos félre oszlott a tudata. Az egyik térben fényes fekete alagút tárult fel, úszott benne. A falakon emberi lények álltak, ismerősek. Nem mozdultak, mintha csak odaaggatott faliképek lennének. Felismerte az arcokat. Valamennyi abba a pózba merevült, amelyben utoljára látta őket. Az emberek között ott volt Mese, a póniló, gyerekkorából, ő ült a hátán. Apró, mokány kölyök, loboncos hajjal, boldog vigyorral. Azután következett – rendszertelenül – a többi, a lassú halálra rádöbbenő Miss Doc, a hátba lőtt Yoni – akár valami sebtében összedobott fotóalbumban. A másik térfélen ködös tájban ő feküdt. Vastag sugárban folyt a vére. Hűlt s amint hűlt, mind jobban didergett a teste. Lépteket hallott, de a sűrűn kavargó ködben semmit nem látott. Valaki mellétérdelt, megérintette, s azt mondta, sóhajtva: – Halott. Tiltakozni akart, összekoccantak a fogai. Kéz matatott a mellén, kigombolta az ingét. Valami rátapadt a mellkasára, hideg volt. Felnyalábolták a testét. Ringatózott. Majd döccent s megállapodott. – Megpróbáljuk? – kérdezte az iménti hang. Fattyú nem volt benne biztos, nőé-e vagy férfié.

– Miért ne? – hangzott a válasz. Szúrást érzett a karján, finomat. Azután valamit a torkára dugtak. Telenyomták a tüdejét levegővel. S valahányszor belepumpáltak, elfoszlott a köd. Vakító napfény váltotta fel, mely nyomban kialudt, amint újra elfogyott a levegője. Nyomkodták a mellkasát. Fájt a masszírozás, de mintha a vér tüzét lövellte volna zsibbadó, elhaló végtagjaiba. – Kapcsold be a gépet – mondta a bizonytalan nemű hang. Buraszerű valami borult az arcára. Oxigént lehelt a légcsövébe. Hiába. Még mindig fázott. – Mikor végzel a vércsoport-meghatározással? – kérdezte a flegma bariton. – Minek sietni? – hangzott a válasz. – Csak egy kültelki zsivány, tátong az oldala. Kipurcan. Mint az a nő. – Rémes – sóhajtotta az első hang. – Szegény csajt szabályszerűen kibelezték. Ez csak hajszállal járt jobban. Fattyú úgy szörnyű fájdalmat érzett a hasán. Mintha újra belevágott volna a bajonett. Megrándult. – Mi van? – kérdezte valaki. – Mozog? Felmorrant alatta a fekvőhely, megbillent, döcögve gurulni kezdett. Vissza akart menekülni a tudat – vagy tudattalan? – másik térfelére, az alagútba. De a fájdalom vakító szikrái elfedtek minden mást. – Nem értem – mondta a bizonytalan nemű hang. – Az előbb még klinikai halálban volt. Most pedig fáj neki, hogy a sebében vájkálsz. – Hogy fájna?! – nevetett a bariton. – Nincs észnél. Fattyú teste belsejében óriási szöges ököl merült. Marokra fogta és összepréselte érzékeny szerveit. Védekezni akart. Megfeszítette magát. – Jézusom – nyögte a bariton. – Tényleg. – A francba. B Rh pozitív. Van ilyen vérünk? – Van hát. A másik karjába kötöm az infúziót. Sokktalanítanunk kell. – Én inkább elföldelném – suttogta a flegma. – Törődj a másikkal. Ellőtték a fél fejét. Tűk szaladtak a karjába. A hasában tomboló pokolhoz képest hangyaléptékűek voltak a szúrások, s mégis, mintha tetézték volna a másik, a nagyobb fájdalmat. Zsongott az agya. Halkan pengett egy apró harang, majd, mintha víz zúgott volna a falban. Elhalkult a kín. Visszatérhetett a másik síkba. A kiállott gyötrelem jutalmául-e?! – megelevenedtek a faliképek. Miss Doc a semmiben lebegett. Szemüvege megcsillant, csillagok tükröződtek rajta, eltakarták a szemét. Yoni sebe behegedt, arca kisimult. Talpra állt, táncolt. Kihívó, lassú léptű, erotikus táncot lejtett. Csuklóján hintázott az aranyszálakkal hímzett bugyor. Massimo meghajolt előtte, a fogaiba ragasztott gyémántok fehéren felszikráztak, majd felrobbantak. Mese lobogó sörénnyel keresztülvágtatott az alagúton. A hátán ülő kölyök éles hangon, vidáman vijjogott. Fattyú úgy érezte, mintha kést forgatnának a hasában. Nyomást, szúrást is sejtett a kínok között. Lüktetett a szíve. Egyszerre dobolt az agyában, a mellkasában, nyitott hasában. Meg akarta fogni, hogy elnémítsa a fejveszett vekkert. Könnyek folytak az arcán. Marták a bőrét. – Nézzétek – suttogta egy idegen hang. – Cserélj zsákot – pattogott egy másik. – Van tenzió? – Nem számottevő. – Fibrillál! – kiáltotta valaki izgatottan. Megint szúrás, egyenesen a mellkasába. Kusza, egyre jobban elmosódó hangzavar. Szkeptikus morgás: – Ki fogja ezt kifizetni? – Ilyen rohadt éjszakát. Mi lehet a másik műtőben? – Defibrilláljuk – pattogott egy érces basszus. És ekkor ledobták a világ széléről. Csillagszórós káprázattal, elevenen megnyúzva, pokoli fájdalom közepette leszakadt a földről, a semmibe sercent. Majd mély hordóba dugták. Minden eltűnt a kátrányban. Az alagút. A ködben lüktető hangok. Süllyedt a sűrű fekete masszában. Mese nyerítését hallotta. A póni nevét suttogta. Megtelt a szája, tüdeje a fekete anyaggal. Amikor felnézett, nehezen fogta fel: való világ, amit lát. Arcát maszk födte. Áttetsző folyadékkal töltött műanyag zsákok lógtak a feje fölött. Zsinórok indáztak a takarója alá. Fehér falak, fehér huzat. Fehér ruhás kísértetek lebegtek körülötte. Az egyik alak megállt mellette. Kibontakoztak a vonásai. Mintha zúzmara olvadna az ablaküvegről. – Adjunktusnő! – sikoltotta a kísértet. – Jöjjön! Arcok tornyosultak fölé. Jobbára női arcok. Soványak, kövérkések, különösek. Mosolyogtak, kissé borzongva. – Jó reggelt – mondta az egyik. Keskeny volt, majdnem fiatal. – Üdvözöljük az életben. Patetikusan hangzott. Végső soron jól hangzott. Volt sodrása. Fattyú elvigyorodott, de tele volt a szája a maszk alá szuszogtatott levegővel. Az orvosnő elvette előle a műanyag burát. Fonendoszkóppal kutatott rajta. Bejárta vele a mellkasát az egyik hónaljától a másikig. Megfogta a kezét. Leemelte róla a mázsás takarót. A hasához ért, s ő majdnem felsikoltott. – Fáj? – kérdezte a nő gyengéden. – Halálosan – felelte. Csodálkozva fülelte saját hangját. Nyikorgott, mint a kenetlen ajtó.

– Nem csoda. Volt néhány krízise. Hihetetlen, hogy él. Nem felelt. Tű szaladt a combjába. Mondani akart valamit arról, hogy sokallja a zsinórokat. A karjában, meg másutt is. Nem jött ki hang a torkán, még nyikorgó sem. Lezárult a szemhéja. Amikor legközelebb kapcsolatba került a világgal, nem örvendett neki. A mellette ülő hájas alakban felismerte Galiano hadnagyot. Verésre számított. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Rács feszült az ágya körül. – Rabkórház – suttogta. – Fenét – nevetett Galiano. – Azért kaszniztak be, mert hánytad-vetetted magad. Itt rostokolsz két hónapja. Meddig akarsz még döglődni? – Mióta? – Két hónapja, jól hallottad. Meghaltál nekik vagy kétszer. Voltál szepszisben, kómában, sokkban, egyszemélyben előadtad az összes nyavalyát a tankönyveikből. Két centet nem kínáltak volna érted. Egy szerencséd van. Kuroda vérdíjat tűzött ki a merénylői fejére. Abból futja az ápolásotokra. Egy szemét gengszternek köszönheted az életedet. – Ocsmányul hangzik. Mi van velük? Galiano értette a kérdést. A szája sarkába lökött egy cigarettát, de egy fehér ruhás alak odalebbent, és kikapta belőle. A hadnagy hosszan bámult a nővér után, majd azt mondta: – Miss Doc meghalt. Elvérzett, mire a mentő odaért. A haverod Pogácsa csúnya sebet kapott. A golyó lesodort a koponyájából egy darabot. Még benn van ő is. Az orvosok attól tartanak, hogy sosem lesz többé épeszű. – Pöpec – morogta Fattyú. Nem kérdezősködött tovább. Galiano újabb cigarettát kapott elő. Fogai közé harapta, nem gyújtotta meg. Többsoros tokája ráomlott a mellére. Zörögve lélegzett. – Lehet, hogy most már megmaradsz. – Ha békén hagysz. – Nem azért jöttem, hogy molesztáljalak. A fenébe is, úgyszólván hálás vagyok neked. – Beszereztél néhány újabb plecsnit? – Felgöngyölítettem az ügyet. Megneveztem Grosman gyilkosát. Lesitteltem Overtont, zsoldosai hullák. Tudod, miért voltak sebezhetetlenek? A létező legmodernebb, pihekönnyű golyóálló kezeslábast viselték. A szemetek. Előkerült a hangfelvételed, amelyben Overton elnyöszörgi a bűnlajstromát. A bíróság nem fogadta el bizonyítékként. De Kuroda igen. Úgyhogy Overton elhalálozott a börtönben. A halottkém szerint infarktust kapott, szerintem valami olyan szert, ami örökre leblokkolta a szívét. Kaptam egy fülest. Kuroda befogadna a kegyeibe, ha fölépülnél. Gondold meg. Fattyú elvigyorodott. – Nem húzol be a csőbe, hadnagy. Soha nem leszek a téglád. Kurodát nélkülem kell becserkészned. – Ne húzd fel magad. Nem tettem ajánlatot, csak mesélgettem. Egyelőre vizelni sem tudsz e nélkül – Galiano gonoszul megrántotta a takaró alól kilógó csövet. Az indián szeme könnybe lábadt. – Rossz vicc volt, hadnagy – nyögte, amikor elhallgattak a fejében a harangok. – De jellemző a férfiasságod intellektuális szintjére. – A haverjaidat megviselte a nagy élmény. Képzeld, elmentek dolgozni. – Galiano mégiscsak meggyújtotta a cigarettáját. – A vásárcsarnokban trógerolnak. Na, nem mind. Tagló csajokra vadászik. Nagyszerű hivatást választott. Stricinek készül. Illik hozzá. Jaj ne várd őket. Külvárosszerte híresztelik, hogy szakítottak veled. Hogy azt kaptad, amit érdemelsz. – Menj a pokolba, hadnagy. – Fenenagy lelked van, rézbőrű. Mit tegyünk? Az élet savanyú. Mennék én, de van még egy történetem. Hajdan Grosman és Overton jó barátok voltak, egyazon estélyeken forgolódtak. Megismerkedtek egy nemesi származású lánnyal, aki azzal bőszítette a családját, hogy szexfilmekben mutogatta teste legintimebb zugait. Overton felcsípte a nőt, belehabarodott. Meglepte néhány apróbb ajándékkal. Brillekkel, miegymással. Nőül akarta venni. Eljegyezte egy hatalmas csillagzafírral. De Grosman lecsapta a kezéről a lányt. Kövestől. Nos, a hölgy, Yoni hercegnő is a szülinapi buli áldozatai között volt. A drágakövek azonban nem kerültek elő a hagyatékából. Alighanem vele voltak az estélyen. Hová lehettek? Mert én sem találkoztam velük, pedig nagyítóval néztem át a zsákmányt. Hát ezért tartom szemmel a haverjaidat. Hátha... Persze, az sem lehetetlen, hogy ők sem látták az ékszereket. De akkor vajon ki találkozott velük? Na?! – Hasogasd fel a matracomat – ajánlotta Fattyú. – Itt leszel még egy darabig. Töprenkedhetsz. – Galiano az ágy alá hajította a csikket. Többszöri nekirugaszkodás után feltápászkodott, majd lehajolt, és a takaróra tehénkedett. Nem volt könyörületes. Fattyú fejében megint harangozni kezdtek. Az az átkozott zsinór majdnem kiszakadt a testéből, egyik legkedveltebb darabjával együtt. Összeszedte minden erejét, bár hasizmai feltűnően bágyadtak voltak. Fellendítette a lábát. Az orrba rúgott hadnagy hátratántorodott. Elsodort egy nővért, a mögötte álló ágyat, néhány éjjeliszekrényt. Röpte végén letoccsant a padlóra.

Az adjunktusnő futva érkezett. Megtorpant a magatehetetlennek rémlő Galiano fölött, rápillantott a leterített ápolónőre, majd a betegére nézett. Szólni készült, de az indián megelőzte. – Ez a hájgúnár hisztérikusan molesztál engem. Szemet vetett a katéteremre. Doktornő, szerelje ki belőlem. Tegye selyempapírba. Legyen az övé, otthona éke. Galiano kiszabadította maga alól az ellaposodott nővért. Szabadkozva dörmögte: – Agonizál ez a halott. Láttam már májkómás betegeket. A vége felé lesznek ilyen agresszívek, mint ez itt. Nyugtatót kéne adni neki. – Bízza rám, hadnagy – felelte az adjunktusnő vészjósló mosollyal. – Legelsősorban telefonálok valami építési cégnek. Hozatok egy darut, hogy talpra segíthessük. Önt. Fattyú bólintott. – Ha az megvan, akkor felszedheti alólam a csikkjét is, nem igaz?! Felajánlom az ágyamat a nővérnek. Teljesen szétmorzsolódhattak a csontjai. – Maga viszont roppant eleven. – Ezt feddőleg mondta? Orvos létére? Az adjunktusnő elnevette magát, annál is inkább, mert burleszkbe illő jelenet zajlott a padlón. Néhány fehér köpenyes, törékeny nő azon fáradozott, hogy talpra segítse a hadnagyot. Fattyú hirtelen elszégyellte magát, amiért valaha Hitchcockéhoz mérte Galiano kerekdedségét. – Mázlista vagy – mondta neki. – Bevesznek a Guinessbe, több rovatba is. A leghájasabb, a legszemetebb és a legkarrieristább osztályba. – Találkozunk még – felelte a hadnagy, immár talpon. Kifulladt nővérek pihegtek körülötte. – A maratoni futóversenyen – vigyorgott az indián. Miután Galiano kirobogott, az adjunktusnőhöz fordult. – Komolyan esdeklek szabadítson meg a fölösleges madzagoktól. – Maga haldoklik – hangzott a szigorú válasz. – Oké. Nem vitatkozom. Tekintse olybá, hogy ez az utolsó kívánságom. Teljesítették neki. Mivel azonban Galiano felrúgása azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy a hasába eszközölt varratok némelyike felmondta a szolgálatot, több, egymást követő tortúrában részesült. De az igazi gyötrelmek azután következtek. Tömegével kapta az injekciókat, porokat, kapszulákat. Raffináltan kegyetlen vizsgálatoknak vetették alá, majd amikor bebizonyosodott, hogy nem tréfál: valóban a gyógyulás útjára lépett, rászabadítottak egy szörnyeteget. Foglalkozására nézve gyógytornász volt az illető. A fickó első látásra nem keltett gyanút senkiben. Nem mintha szép lett volna. Haja, homloka, vaskos szemöldöke, sötét szemel dús szája teljesen hétköznapi volt. Fattyút az orra nyűgözte le. Ilyen még nem látott, nem bírt vele betelni. A feltűnően széles, lapos orrcsontra ráfeszült a bőr, majd lefelé menet elvékonyult, kantárszerűen belevágott a húsba, s két makkformájú félre osztotta az orrhegyet. Nem volt mit árnyalni a benyomáson. A fickó orra falloszra emlékeztetett. A nővérek e jellegzetesség gondos tanulmányozása után ragasztották rá csúfnevét, bár tapintatosan kódolták, Dédének szólítván a fickót. Amikor Fattyú már második hete sínylődött a könyörtelen gyógytornász vasmarkában, elkapta a bosszúvágy. Sürgősen desifrírozni akarta a talányos elnevezést. – Dé, dé, mint Dupla Dákó – találgatta. Nyert. Dédé órákat izzasztotta minden nap. Mintha artistát vagy kígyóembert akart volna faragni belőle. Fattyú megtanulta lábujjai megmarkolni a gumikarikát, lábfejét a sarkához hajlítani, sarkát a köldökére helyezni. Később, valamivel előrehaladottabb fázisban Dédé már egyenesen azt igényelte, hogy kliense a sarkával érintse meg a lapockáját. Ha az indián hőbörgött, a gyógytornász szétnyírt hasizmaira, sorvadó vádlijára hivatkozva hergelte a gyakorlat végrehajtására. Mindazonáltal jól haladtak. Dédé eldicsekedhetett vele, hogy páciense kevesebb banánt és lombot fogyaszt, viszont hajlékonyabb, mint egy csimpánz. Tellettek-múlottak az idők. Fattyú az artistaképzés szüneteiben betűt habzsolt, avagy – Galiano tanácsát követve – töprenkedett. A hadnagy egyébként nem mutatkozott többé. De néha betoppant Moniq. Amikor először érkezett, az indián olyannyira megdöbbent, hogy csaknem felkiáltott: Napsugár! Moniq vakítóan sárga ruhát, azonos színű hajat és félszeg mosolyt viselt. Körbejárta az ágyat, néha szúrópróbaszerűen megérintette a meglepett férfit, majd felderült, és leült a székre. – Azt hírelték, hogy roncs lettél. Majd’ megháborodtam, annyira hiányoztál. Tisztára problémás voltam egész idő alatt. Nem volt könnyű kideríteni, hol vagy. Atomvillanásék hallani sem akarnak rólad, a kórházi nyilvántartóban nem szerepel a neved. Nem tudtam, hova menjek. Aztán elhúztam egy hapsihoz, Sakálka tanácsára. Te!? A hapsi neve: Legenda. Ismered? Persze, hogy ismered. Na, reszkető lábakkal bekéredzkedtem hozzá, mindenki csak azt mesélte róla, milyen bika, mekkora ökle van. Bemegyek egy szobába, a tag háttal ül nekem egy rakás szemét tetején a karosszékben, én lenyomom a lihegőt a hírnevéről, mire ő megfordítja a fotelt, én csaknem eldobom a skalpomat a láttára, ő azt mondja: Egy életem van; egy karom és egy lábam. És tényleg. Ennyit a férfiasság-kultusz eleven Legendájáról. Na, egyébként ő ajánlotta: keressem meg Galiano hadnagyot. Hát így jutottam el hozzád. Fattyú nem felelt. Félt, hogy feltűnően fátyolos lenne a hangja. Nézte a lányt, furcsa, meleg, szeretetteli érzéssel eltelve, nézte, mintha húga vagy gyermeke lenne. Megszorította a kezét.

Moniq viszonozta a tekintetét. Sasszeme volt. – Bőgni fogsz? – kérdezte. Fattyú gondosan, alaposan megköszörülte a torkát, akárha a Rigoletto nagyáriáját készülne előadni, majd azt felelte: – Örülök neked. – Csak így? Bele a képembe? – nevetett a lány. – Semmi frappáns nem jutott eszembe. Mellesleg hogy nézel ki?! Mi ez a napsárga haj? – Kipróbáltam. Mindent ki kell próbálni. A srácom felsírt, amikor meglátta, úgyhogy visszafestem. Jól bánnak itt veled? Eléggé zöld vagy. – Nem. Van itt egy pasas, válogatott kínzásokkal gyötör. Ennek köszönhetően teljesen otthonosan mozgok trapézon, felemás korláton, bármikor előadom a dupla leszúrt rittbergert, lábujjaimmal fogom a fésűt, és be tudom kapni a fülemet. Aztán van itt egy nő, néha könyveket hoz nekem, és folyton be akar mászni a takaróm alá. – Te szegény – suttogta Moniq empatice. – Hozzak neked madártejet? – Nem bánom, megfejhetsz néhány kondorkeselyűt. Mi újság a csehóban? – Garnes felépült. Kapott tőled valami kazettát, amit aztán megvett tőle egy Kuroda nevű fickó. Sokért. Garnes megvendégelt mindenkit, pazar bált rendezett. Írja a könyvét. Esküszik, hogy Nobel-díjat kap érte. Sakálka bőg utánad, Marie Juana pedig kijött a kórházból. – Mit keresett a kórházban? Moniq elnevette magát. – Tagló kitalálta, hogy vigyázni fog a környék leányaira, akik hivatásuk gyakorlása közben mindenféle alantas fickóknak kénytelenek kiszolgáltatni magukat. E célból Dózerrel és Atomvillanással közösen elkalapálták azokat a fickókat, akik addig gondoskodtak a hölgyekről. Azután Tagló beköltözött Marie Juanához, aki, mit szépítsem, nem örült neki. Mindazonáltal a fickó birtokba vette a kéglit, a lányoktól elszedett pénzt pedig a fagyasztóban rejtegette. Marie Juana erről mit sem tudott, csak azt látta egy szép napon, hogy a frigó bevizelt. Telefonált a szerelőnek, az el is jött, kicipelte a furgonjához a gépet, elhajtott vele. Na, kisvártatvást beállított Tagló, kisunnyogott a konyhába, látta a frigó hűlt helyét. Erre Marie Juana torkának ugrott, majd együtt rohantak a szervizbe. Ott kiderült, hogy a szerelő még nem jutott hozzá a géphez, csak letette a fészerben. Odafutottak, feltépték a frigót, hogy kiürítsék. Elbotlottak a macskában, a gép rájuk dőlt, jött a mentő. Taglót két nap után hazaengedték a repedt bordával, Marie Juana törött karjának ápolása tovább tartott. Azután megérkezett a kórházi számla, kisvártatva pedig a végrehajtó, és elvitte a frigót. – Aha – vigyorgott Fattyú. – Frászt aha. Neked ugyan van némi fantáziád, de az semmi ehhez képest. Egy cent sem volt a fagyasztórekeszben. Ugyanis Tagló elkártyázta a dohányt. Ezt viszont Marie Juana zokon vette, s a begipszelt karjával néhányszor odasuhintott neki. Valahogy nagyobbat ütött a kelleténél, mire Tagló élettelenül lerogyott. Ekkor csöngettek, s mert Marie Juana nem volt benne biztos, hogy jó színben tüntetné fel őt a konyha padlóján heverő férfitetem, begyömöszölte Taglót a frigóba. Ezután ajtót nyitott. A küszöbön a végrehajtók állottak. Bemasíroztak, felnyalábolták a frigót és elszállították. Strigóstól. – Egyszóval happy end – bólintott Fattyú. Moniq három-négy hetenként felkereste. Precízen szállította a híreket a környék életéről, amely, mi tagadás, zajlott – Fattyú nélkül is. Pogácsát négy hónap után kiengedték a kórházból, a boldogtalan fickó azonban nem tudott visszazökkenni a régi életbe, mert valami baj támadt a fejével. Teljesen hidegen hagyták a pisztolyok, jobban szeretett énekelni, bukfencet vetni, okkal-oktalanul nevetni. Rövidesen betársult egy utcai mutatványoscsapatba, a járókelőket szórakoztatta, majd elébük járult a kalappal. Bohó derűje ellenállhatatlanná tette. Fattyú gyakran megküzdött emlékképeivel. A Rohadt Nagy Kaland lidércei, mint valami apró élősködők, el sem mozdultak mellőle, ott hemzsegtek a bőrén. Hiába seperte le őket; mintha férgek tömegébe nyúlt volna, méltatlankodó cincogás, vijjogás kíséretében szétrebbentek, majd újra összesereglettek rajta. A könyvek között keresett menedéket. Megpróbálta kiolvasni belőlük a neki szóló, hozzá címzett üzeneteket, amelyek útba igazíthatnák, mit tegyen hátralévő életével. Magvas gondolatokat jegyzett fel, ritkán használt, csodálatos szépségű szavakat; átadta magát a szellemiségnek, de problémája megoldásában egy lépéssel sem jutott előrébb. Néha szinte fájt a régi ismerősök hiánya. Elvonási tünetként érzékelte s szenvedte meg a sajátságos hangulatú külváros távollétét. Azután elszakította magát a nosztalgikus sirámoktól. Nem folytatja a csavargást. Ha visszatérne, elölről kezdődne minden. Rövidesen ismét belekeveredne valami nyákos, undorító ügybe. Talán elejtett néhány megjegyzést a könyvtárosnőnek erről a gondolatról. Hamarosan kilószámra kapta a természetről szóló könyveket. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy az a rovar, amelyet ő egész életében szöcskének vélt, valójában sáskafajta. Mi a különbség? Rém egyszerű. A sáska csápja a tarkójáig ér, a szöcskéé a sarkáig. Mindegyik ciripel, zenél, hangoskodik – ezt a képességet eddig kizárólag a tücsköknek tulajdonította. Ez volt a kezdet. Ezután megismerkedett más élőlényekkel is, majd a növényvilágtól került eksztázisba. Egy napon megérett elhatározása: végleg elhagyja a várost. Előbb azonban a kórházból kellett kiszabadulnia. Némi szívfájdalommal vett búcsút az adjunktusnőtől, aki mindvégig valamiféle babonás tisztelettel elegy figyelemben részesítette, mint többszöri elhalálozott és feltámadott, végül teljesen felépült személyt. Ez a viselkedés az orvostudomány nagyszerűségébe vetett, ámde gyakorta felülbírált hitében erősítette meg. Fattyú örült, hogy egymás szolgálatára lehettek. Dédétől különösen hosszan és

meghatottan búcsúzott, úgy is mint újdonsült gumiember. Az irgalmat nem ismerő gyógytornász orra furcsán megnyúlt a bánattól. A nővérek kijelentették, hiányozni fog. Ritkán ápolhatnak hozzá foghatóan lökött fickót. Egyszóval drámai volt az elválás. Amikor az utcára lépett, nem volt egyebe, mint a kórházi ruhatárostól visszakapott szájharmonika és a rongyai. Kalapja persze elveszett az utolsó csatában. Először is ellátogatott a rejtekhelyre, ahová Yoni hercegnő hímzett táskáját tette. Legyőzte berzenkedését, s kinyitotta a bugyrot. Tél vége volt. Kormos, kásás hó terítette be a temetőkertet. Lankadt hócafatok cuppantak le a rejtekhelyül kiszemelt kripta tetejéről. A Nap nem mutatkozott, még csak nem is sejtette létezését. Betonszürke felhősivatag borította az eget, alacsonyan ülő, darvasztó sivársággal. Ebben az elpiszkolódott, lélektelen környezetben a kistáskából kiszórt – s először látott – ékszerek sem tudtak teljes pompájukban tündökölni. Jeges ragyogással szikráztak fel a tenyerén: gyémántköves gyűrűk, karkötők, nyakékek. Gyöngyházfényű, kagylók izzadta gyöngysorok. Csupán a féltenyérnyi, ritka csillagzafír, amelynek párját Massimo birtokolta – kelt életre a komor ég alatt. Tiszta, áttetsző kéksége, a közepéről szétsugárzó, csillámló csillagalakzat nem igényelte a fényt. Melegítette a tenyerét, odaadóan belesimult. Olyan volt, mint egy szem. Akár a tündér kék szeme. Fattyú megfogadta: nem válik meg tőle. Magához vette az egyik nyakéket, és még aznap eladta. Az orgazda meglepően jól fizetett. Ezután az indián beszerzett egy tojáshéjszínű szmokingot, csokornyakkendőt, inget, finom cipőt. Az estélyi ruhák között hosszan válogatott, mígnem megtalálta a megfelelőt: kékes tónusú, selyem fényű, ravasz szabású darabot. Fehérneműt is választott hozzá. A ridegen elegáns eladóhölgy, akiből hullámszerűen tört elő parfümje vad illata, nem is titkoltan furcsállotta a rongyos alak költekezését. Amikor arra került a sor, hogy cipőt adjon az estélyi ruhához, tökéletesen elborzadt. Térült-fordult, s előjött egy kenuszerű topánnal. – Ez talán jó lesz – mondta. Fattyú rámeredt a darabra. Homlokára futott a szemöldöke. Kis torokköszörülés után legmélyebb hangján szólalt meg. – Egyszemélyes cipője nincs? – Hogyhogy? – Ebbe két nő is belefér. – Ez a maga mérete – mondta ridegen a nő. Fattyú azt hitte, érti. Elvigyorodott. – Afféle fickónak látszom, aki maga óhajtja viselni a csipkés mídert, miegymást? – Tíz éve vagyok a szakmában. Nem maga az első. – A cipő várományosa tizenhat esztendős, törékeny lány. Ekkorka a lába – mutatta. Az eladóhölgy sarkon fordult. Míg odavolt, Fattyú tovább szőtte terveit. Végre megkapta az áhított lábbelit. Ezután kiválasztott néhány finom ékszert, majd feltette a kérdést: – Milyen parfümöt használ? A nő mondott egy fantázianevet. Fattyú bólintott. – Ez az, amit ne vegyen elő. Mutassa meg a többit. Halk gyöngyvirágillatot választott. Végül pedig autót bérelt. Nagy, korálpiros, bőrtetejű sportkocsit. A tulajdonos azt kérdezte: – Egyáltalán, van magának jogosítványa? Fattyú mélyen, hosszan, kifejezően a szemébe nézett. Az autókölcsönző ura mintegy fél percig állta a tekintetét. Azután lesütötte a szemét, cipője orrával odébbpiszkált egy láthatatlan kavicsot, s azt morogta: – Oké, oké. – Helyes – bólintott Fattyú. – Akkor most mutassa meg, melyik ajtón kell beülni a kormányhoz. Moniq felsikított, amikor megpillantotta a kocsit. – Eldobom a skalpomat. De gyönyörű! Ilyen szépet még sose loptál. Az indián a kezébe nyomta a hátsó ülésről kiszedett csomagokat. – Vidd a szobádba. Nyolcra itt leszek érted. Addig szedd magadra, ami nőnek való. Ami marad, azt felveszem én. Utána elmegyünk vacsorázni. – Jól vagy? – sandított rá Moniq. – Ne csináld. Mindjárt jönnek a zsaruk, és vasra vernek. Szörnyen problémássá tenne, ha most meg a sittre kellene utánad mászkálnom. – Ne izgulj, kisdedem. Ma éjjel bankot robbantunk. Csak egyre kérlek. Kivételesen tekints el a nagypapa zsebórájától és csizmahúzójától. Ne akaszd őket a füledre. – Most hová mész? – suttogta Moniq a csomagok alatt roskadozva. Fattyú behuppant a bársonnyal bevont ülésre. Dallie-hez ment. Görbe hátú, rosszalló ábrázatú öreg fickó engedte be a házba. Nem tágított mellőle asszonya megjelenéséig, attól tartva, hogy a gyanús alak elemel valamit. Dallie lelibbent a lépcsőkön. Tejfehér angóraruhát viselt, térde elővillant alóla. Egyetlen intéssel elbocsátotta az inast, megcsókolta az indiánt, és cigarettára gyújtott. Fiatalabbnak látszott, mint legutóbb. Talán azért, mert tökéletesen józan volt. – Fél éve nem láttalak – mondta. Mosolyogva végigmustrálta, tetőtől talpig, már-már zavarbaejtően. – Kicsit kibeleztek, kórházban voltam. Eljöttem a kitömött indián ruhájáért.

– Hát valami ruha rád fér, mert ez merő rongy. Nem fázol? Hol a kalapod? – Elveszett. Amúgy sem melegítené a térdemet. – Eszel? Iszol? Gyere. Dallie valósággal elrabolta. Megragadta a kezét, felvonszolta az emeletre, beleültette a hatalmas fürdőkádba; az illatos hab a plafonig ért. Lemosdatta, majd az ágyra fektette és beolajozta, végigmasszírozta a testét. Valahányszor a hasán, oldalán, hátán indázó hegre esett a pillantása, elborzadt. Később sem eresztette el. Frissen mosott haját hátrakefélte a homlokából, copfot font a tarkójára. Amikor nem engedte, hogy szalagot kössön rá, Dallie vállat vont, felkapott egy bőrszíjat, s rácsomózta tömött varkocsára. Azután különféle, vadonatúj ruhadarabokat szedett elő, s derekáról letépve a törülközőt, sajátkezűleg öltöztette fel. Művét szürke kalappal koronázta meg. Végül körbecsodálta. – Láthatod, vártalak. Készültem rá, hogy egy napon beesel rongyosan, véresen, ápolatlanul. Nem tévedtem. – Mesélj – vigyorgott Fattyú. – A lányom elköltözött. Kidobtam a szobájából mindent, ami rózsaszín vagy hasonló árnyalatú. Drapp tónusú, kesernyés illatú szobát rendeztem be. Tökéletesen férfias helyiség lett. A pasasom használja, ha itt van. – A hatvanas bicepszű? – Fenét – nevetett Dallie. Ismét túszul ejtette Fattyút, és a konyhába vontatta. Gyümölcsöstálat tett elé. Feltérdelt egy székre, és cigarettára gyújtott. – A hapi velem egyidős, nemrég megözvegyült. Esze ágában sincs újra nősülni. Utál vadászni. Időnként felkeres, együtt töltünk pár napot, majd amikor kezdenénk egymás agyára menni, elmegy szépen. Egyszóval jól vagyok. Mi a terved? Fattyú vállat vont. – Elmegyek favágónak. Vagy gombaszedőnek. Itthagyom a várost. Dallie öklömnyi eperszemeket dugdosott a szájába. Kockára szelt egy sárgadinnyeszeletet, s vörös körmű ujjaival beletáplálta. Mandarinnal folytatta. Fattyú a második gerezd után megálljt intett. – A mandarint inkább elnélkülözöm. Alighanem golyószóróval terítették le. – Tényleg, egy kicsit túl sok mag van benne. Szóval nem látlak többé? Legszívesebben fiammá fogadnálak. – Kevés nőben van ennyi magától értetődő gyöngédség. Szeretném azt mondani, hogy látjuk még egymást. – Mondd csak bátran – nevetett Dallie. Ujjai közé csippentett egy szelet kiwit. – Elvégre: ki tudja?! Kikísérte a hatalmas, ázó-fázó, kopár kertbe, kitárta előtte a kaput. Megcsodálta a kocsiját. – Loptad? – Ahogy vesszük. – Néha azért csapj a kezedre. – Fattyú hóna alá dugta a spárgával átkötött csomagot, amelybe a rézbőrű ruháit göngyölte. Vállára akasztotta az íjat, tegeztartót. Felsóhajtott. – Tényleg nem kell a tolldísz? – Gondolj bele. Ott áll a megkopasztott viaszindián a szobában. Teljesen komolytalan lenne tollak nélkül, egy szál tomahawkban. Beült a kocsiba, a cuccokat a hátsó ülésre hajította. Búcsúpillantást vetett a nőre, mogyorószín hajára, felemás – ezúttal fekete és zöld – szemére, festetlen, dús szájára, pompás lábszárára, majd gázt adott. Moniq magánkívül várta. Fényes, sötét hajába a vadonatúj ruha aljából levágott és hirtelenében beszegett csíkot fonta. A beavatkozás folytán a neves divattervező által megálmodott ruhadarab valamelyest átalakult, megkurtult. Fattyú szájtátva bámult a lányra. – Sose hittem volna. Hiszen te már nő vagy – suttogta. – Mesélhetnék. Ez a ruha tényleg az enyém? – Úgy megtépted, hogy vissza sem vihetném. – Fattyú tovább bámult. A finom, tükrös felületű, kékes kisestélyi szabadon hagyta a lány vállát, hátának jelentős részét, trükkös betoldások és tűzései révén megnyújtotta, elvékonyította alakját, ugyanakkor a megfelelő helyeken a gömbölydedségeket hangsúlyozta ki. Ferdén levágott alja némi extravaganciát kölcsönzött viselőjének. A lány fel-alá járt a szobában, hogy szokja a cipő sarkát. Időnként megbicsaklott a lába, ilyenkor kétségbeesetten beletépett a hajába, levetette magát az ágyra, és búra adta a fejét. – Vigyél magaddal valaki mást. Rólam lesír, hogy csak egy szépen csomagolt fakéreg vagyok. – Ne engedd szabadjára a komplexusaidat, kisdedem. Egyszerűen gyönyörű vagy. Ötven kilónyi vagány hamvasság. Kell ennél több? Moniq lemászott az ágy tetejéről. Belenézett árukörbe. Aprócska, ovális arcformáját bámulta, fekete ceruzával körülhúzott akvamarinkék szemét, finom orrát, parányi száját, szinte észrevétlen állát. – Nincs igazad. Madárfejem van. – Szomorú képpel aggatta magára a fülbevalót, nyakláncot, karkötőt. Az arannyal futtatott garnitúra apró kék kövei meleg lángokat sisteregtek. Mivel Fattyú nem felelt, a lány nem tágított a tükör elől. Kezdett; problémás lenni. – Madárfejem van. Csúnya vagyok. Buta vagyok. – Nem szépségversenyre megyünk, csak egy játékkaszinóba. Gazdag és vén tramplik közé, akik talán írniolvasni sem tudnak. Te leszel a királynő köztük. – Nem megyek sehova – jelentette ki a lány határozottan. Lekapta a cipőt, és belevágta a tükörbe. Az üvegcsörömpölésre nyomban benyitott az anyja, aki alighanem ott rostokolt az ajtó előtt, mióta Fattyú – végre is:

férfiember – betette a lábát a leányzó szobájába. – Mi történik itt? – kérdezte mindenre elszántan. Moniq rámeredt. – Jézusom, inkább elmegyek. Inkább égetem magam a krém között, minthogy megint végighallgassam a Viktória-korabeli szöveget a lányok erkölcséről. Az asszony boldogtalan sóhajjal Fattyúra nézett. – Hallod ezt? Problémás a gyerek. Miért kellett ilyen ruhát venned neki? Cipőt? Ékszert? Láttam a bugyit is. Felháborító. Rendes férfi nem csinál ilyet. Mit akarsz ettől a kislánytól? – Érvelésed ott bukik el, hogy „rendes”, aztán ott, hogy „férfi”*. Egyik sem illik hozzám. Vedd olybá, hogy apja vagyok a kölyöknek. – Biztos, hogy nem – közölte az asszony határozottan, sebtében végigkutatva emlékeit. – Legfeljebb tizenöt éves lehettél, amikor Moniq született. – Na, ebből elég – pattant fel a lány. Vállára hajította a ruha anyagából készült keppet, és felzárkózott az ajtóhoz. Anyja kicsúszott a résen. Ez volt az a pillanat, amikor az indián öltözni kezdett. Legelőbb ledobta a Dallietől kapott inget, atlétát. Moniq visszalépett az ajtóból. Körbejárta a férfit. – Nagy ég – sóhajtotta. – Hát igaz. A doktornő említette, milyen rondán sebesültél meg. Mintha félbe akartak volna szelni. Hogy engedhetted ilyen közel azt a fickót? – Nem volt közel – felelte Fattyú. Szélsebesen öltözött. A csokornyakkendőtől ideges lett. – Kifejezetten távol volt. Belefordultam a felém dobott pengébe. A köldökömtől a hátam közepéig hasadtam fel. Felfoghatatlan, miért nem szaladt keresztül rajtam a bajonett. Moniq megkötötte a csokornyakkendőt, s eligazította a trükkös, csücsökre álló gallért. Látott már ilyet a moziban. Fattyú felöltötte a nadrágot, a szmokingkabátot. Bambán nézte magát a tükörben. A lány a fejébe nyomta széles karimájú kalapját. – Nem hiszek a szememnek – nyögte. – Ruha teszi az embert. Fantasztikusan nézel ki. Az indián egyetértett. Megdöbbentően elegáns, már-már jóképű fickó meredt rá a tükörből. Kész bohóc. Rájött, hogy zoknit nem vásárolt. Így hát a régire húzta a finom cipőt. Moniq felhemperedett a nevetéstől. – A krimón keresztül menjünk ki. Látni akarom, mit szólnak hozzánk az ismerősök. Megláthatták. Apja unottan mosogatott a söntéspult mögött. Az ifjú pár láttán beleejtette a poharat a habos vízbe. Szeme kútkáványira kerekedett. Kivált a hölgyet bámulta. Megpödörte a bajuszát. Amikor kezdett neki szemet szúrni a feltűnő hasonlatosság az ifjú nő és a tulajdon lánya között, eleresztette a két ujja közé csippentett szőrzetet. A fickóra bámult. Végigcsodálta szürke kalapjától tojáshéjszín szmokingjáig. Különösen hosszan időzött a pillantása a nadrág alól kivillanó kanárisárga sportzoknin, amelyet jajzöld cipőfűzőnyomat ékesített. Végül az érdekesen ruházkodó pasas hóna alá dugott, újságpapír-burkolatú csomagon, valamint a vállára vetett íjon állapodott meg a tekintete. Nem ő volt az egyetlen sóbálvány a krimóban. Garnes, az alig felépült hírlap- és szépíró felpillantott a jegyzeteiből. Láthatóvá vált, hogyan araszol a szemöldöke a homlokáról a tarkójára. Kukapecér kezében elroppant a vastag söröskorsó. Az ő ájulata kizárólag a lánynak szólt. Moniq körbetekintett, felszegte a fejét, és ringó csípővel átkelt a termen. Legfeljebb egyszer-kétszer bicsaklott meg a cipősarka. Fattyú követte. Odakinn azonnal belebotlottak Sakálkába. A kis fickó Miki egeres gumicsizmát, lábszárközépnél végződő nadrágot és lágyékig érő télikabátot viselt. Egérszürke, gyűrűs haján füleit lengető usánka díszlett. Víztiszta szeme hatalmasra kerekedett a párocska láttán. – Drágaságom – mondta ujjongón, amikor végre szóhoz jutott. Körbejárta Fattyút, meg-megtapogatta. – Drágaságom. Nagyon szép vagy. Mint egy tisztára nyalt fenék. Gyere, adjak neked csókot. Az indián levette a kalapot, és lehajolt. Sakálka átfonta a nyakát. Nyálazta, ahol érte. Moniq hangosan nyeldekelt a háttérben, érzékeltetve gyomra háborgását. – Nem kérek érte semmit – mondta a kis fickó, amikor kiörömködte magát. – Miattam lettél nagybeteg. Mert pisztolyt kaptál tőlem, s nem puszit. Védtelen voltál. – Rá se ránts – vigasztalta Fattyú. – Adj még egyet, mert a kaszinóba megyünk. Ma éjjel bankot akarok robbantani. – Nem törődve a lány felől hallatszó hisztérikus hangokkal, újra Sakálkához hajolt. Azután a meseautóba segítette Moniqot. Csakhamar beléptek a fényűző szerencsebarlangba. A pazar környezet láttán az indián önbizalma nyomban alábbhagyott volna, ha nem tartja benne a lelket a Sakálka csókjába vetett vakhit. Ebéd után lóra ültek. A fenyveserdőn átkelve lejutottak egy szűk völgybe, évezredes sziklafalak tövébe. Keskeny fahídon léptettek át a hegyi folyó fölött. Tébolyultan zöldellt körülöttük a növényzet. Borostyán és vadszőlő függönyözte a part fölé magasodó sziklafalat. Az ezüstfényű víz a falba vájt nyílásokból ömlött elő, habosan, pezsegve. A mohalepte kijáratok körül gőzölgött a felszínre törő hideg víz.

Tashina a fejét hátraszegve bámult végig a sziklafalon, amely hajdan hőhatásra keletkezhetett. A megolvadt, majd megdermedt kőzet félelmetes szépséggel, hűen megőrizte születésének körülményeit. A folyómederben laposra koptatott kövek hevertek; a napfény sávokra töredezve közéjük hatolt, ringatózva ragyogóra csúszkált a kavicsokon. Tashina ledobta a cipőjét, és belegázolt a folyóba. A lábszárközépig érő hideg víz sodrása meg-megbillentette, de ő nem törődött vele. A zöld levéldrapériás falhoz lépdelt. Meg kellett érintenie a borostyánt; magához karolta, ráhajtotta az arcát, beszívta tiszta, erős illatát. Átkelt a híd alatt, a folyás irányát követve sétált a mederben, mígnem lábujjai megdermedtek. Ekkor kiment a partra, leguggolt, kavicsokat vett a tenyerére, válogatott köztük. Kiválasztott egy tenyérnyi darabot, teljesen laposat: barnahátút, fehérhasút; majd egy nokedli formájút, amely a nyakánál kiszélesedett. Dakota eltávolodott tőle. A víz fölé hajló sziklákon billegett, íja a vállán himbálózott. Azután megállt. Lassan, óvatosan hátranyúlt, nyílvesszőt húzott elő a tegezből, s felvette a köztéri szobrokra jellemző tartást. Tashina nézte, eszébe jutott a lakásához közeli park, amelynek közepén, dülledt szemű aranyhalakkal zsúfolt tavacska partján hasonló szerzet álldogál felajzott íjjal, időtlen idők óta. A talapzatára csavarozott tábla tanúsága szerint a szobor nem más, mint a Halászó harcos. A lány otthagyta a kavicsrakást. Belelépett a vízbe, s elindult a férfi felé. Halk pendülést hallott, majd Dakota átlendült egy kisebb kőre, belegázolt a vízbe, és kiemelte a nyílvesszőjét, amely jókora halban végződött. Tashina elfordult. A tengerparton gyakran látott fürdőnadrágos férfiakat, amint egy-egy parti kő fölött hajladoznak, karjuk fel-le lendül, csípőjük hullámzik, mint a ruhát sulykoló asszonyoké. Ezek a fickók – hamar megtanulta – polipot öltek. A kőhöz csapdosták az állatot, szétverték a fejét. Dakota a kopoltyújánál fogva felemelte a döglött halat. Tashina elsápadt: – Inkább egy marék lombot eszem. – Ahogy óhajtod, babám. Ami engem illet: sült halat fogok vacsorázni. Leültek egymás mellé. A lány elmerengett. – A tengerparti strandokon elszaporodtak a fura könnyűbúvárok. Afféle Neptunus villájában végződő szigonypuskát cipelnek, amely háziasszony csodálóik szerint nem más, mint közönséges pecsenyevilla. Teljes komolysággal felöltik a tökig érő búvárdresszt, amolyan guminapozót, a szemüveget, bekapják a légzőpipa csutoráját, és nekiállnak búvárkodni a part mentén, a hasig érő vízben. Olykor a pipán át kiköpnek némi vizet, amitől olybá festenek, mint a haldokló bálnák. A nézősereg leginkább röhög rajtuk. Azt suttogják, hogy előbb tán úszni tanulnának meg, azután öltsenek búvárkomplét, ragadjanak vasvillát. Viszont az is kétségtelen, hogy a nullahat éves kiskrapekokat elbűvöli a virtusuk. Amúgy az anyák éberen őrködnek, nehogy a hős búvárok a kölykeiket szigonyozzák meg fenenagy vadászizgalmukban. Dakota nem felelt. A víz a lábuk előtt zizegett, sustorgott. Romo, a közelben harapdálta az izmos füvet, s Tashina ráébredt, milyen fölösleges a beszéd. Ebben a káprázatban nincs helyük a szavaknak. Ekkor, meglepetésére, az indián megszólalt. – Babám, hogyan lehetne kilantozni belőled a szerelmes üzenetrögzítőkről szóló eposz végét? – Tényleg érdekel? Nos, Blanche és Raymond egyre szenvedélyesebb, egyszersmind egyre depressziósabb lett reménytelen szerelmében. Elképesztő dialógokat folytattak. Gazdáik hátán csorgott a víz a szövegeiktől. Egy napon Blanche tulajdonosa bedühödött, fogta a készülékét, és beállított vele Raymondékhoz. „n ezt nem bírom tovább – mondta a férfinak. – Hiszen csak mi ketten álljuk útját a boldogságuknak.” A pasas hüledezett, nézte, amint a nő behatol a lakásába, és egymás mellé helyezi a két üzenetrögzítőt! Raymond és Blanche közös vonalra került. Szerelmük beteljesült! A nő hazament, felbontott egy üveg pezsgőt, azután ágyba bújt. Éjféltájt csöngettek. Raymond gazdája állt az ajtóban. Zavartnak látszott. Mint mondtam, tök racionális pali volt. Azt hebegte lesütött szemmel: „Végre is, ma van a nászéjszakájuk. Nem akarom zavarni őket. Befogad reggelig?” Nos, elpezsgőzgettek. Mi más lehetett volna a témájuk, mint a szerelem? Ellágyulásukban egymás iránt is megenyhültek. Az következett, amit az érző keblű hallgató remél: kitört köztük a szenvedély. A fickó ottmaradt még egy napig, majd egy hét lett belőle, azután kettő. Végül a férfi már hazajárt a nőhöz. Egy szép napon vadonatúj üzenetrögzítővel a hóna alatt állított be hozzá. Bekapcsolták a szerkezetet, majd nyugovóra tértek egymás karjai közt. Tashina elhallgatott, félmosollyal nézett Dakotára. Az indián elhúzta a száját. Kritikus megjegyzésre készült a lapos végről, de mielőtt megszólalhatott volna, a lány folytatta elbeszélését. – Kitört a boldogság. Látom, nem tetszik. Mai napság ez rém ciki. Nem is entellektüell, aki nem fetreng depresszióban. Raymond és Blanche gazdái hatalmas szerelemre lobbantak. Többnyire hajnaltájt pilledtek el egymás karjában. Egy napon, még pitymallat előtt sírás hangjaira riadtak. Mintha kisgyerek zokogott, jajongott volna a szobában. „Félek! Olyan átkozottul, rohadtul sötét van itt és még a lábamat sem tudom kinyújtani. Itt kell kucorognom ebben a tetves kaszniban. Mama! Papa!” A hang kétségkívül az üzenetrögzítőből jött, de a válasz sem késett. „Babukám, először is, ne beszélj ilyen mosdatlanul. Másodszor, jegyezd meg: jó helyen vagy, rendes népeknél. Nem kell félni, kísértetek, boszorkányok nincsenek. Hunyd be a szemed, és aludj szépen” – mondta Blanche a távolból. Raymond csatlakozott hozzá: „Fogadj szót a mamának, kisfiam. Az élet nem örökös vakáció. Tudod, néha olyan különösen zúgnak a vonalak.”

Dakota elvigyorodott. Elnyúlt a sziklán, feje alá tette a karját, lehunyta a szemét. Halkan beszélt. A kavicsokon botladozó folyó bele-belependült a hangjába. – Ha örökbe fogadom a kisfiút, akire vágyom, megszelídítek neki egy mosómedvét, mókust, oposszumot vagy amit akar. – Élőbb neked kellene megszelídülnöd. – Máris a tenyeredből táplálkozom. Aki ennél szelídebb, arra azt mondják: mafla, bárgyú, magatehetetlen. – Milyennek képzeled a kisfiút? – A külsején nem gondolkoztam. Teljesen mindegy az etnikuma, haja, szeme színe. Fontos, hogy vagány kölyök legyen. Kérdezzen álló nap. Tudod-e, hogy nem a hülyék kérdezgetnek folyton, sokkal inkább a gondolkodók?! – Változatlanul nem értem, miért nem a gyermekhez jutás bevett módját választottad. Eddig bárhányszor szerelmes voltam, természetesnek vettem, hogy együtt éljek azzal a pasassal. Percig sem ábrándoztam házasságról, végre is, láttam apám, anyám életét. Csak addig vele lenni, amíg jó. De addig igen. Apám kedvenc epigrammája volt, főleg esküvőkön sütögette el, a boldog ifjú pár okulására: „A házasság: meleg étel, hideg öl. A szerelem a fordítottja.” Tashina békésen fátyolos hangja hirtelen elvékonyult. Dakota fellesett az arcára. Látta, hogy a lány mereven bámul valamit a vízben; úgy festett, sikítani is fog. – Mi az? Cápa? – vigyorgott az indián a hátán fekve. – Nem tudom. Valami gusztustalan izé. – Mesélj róla. – Mi lenne, ha megnéznéd? Az ég tudja, nem fog-e lerántani a habokba, amíg gyanútlanul ecsetelem a külsejét!? – Kockáztass, babám. – Valami széthízott gyíkféleségnek látszik. Loncsos, ráncos, lábas rútság, hetven centi hosszú lehet. – Idehoznád? – Előbb kézbe veszek egy kosár plutóniumot, mint ezt a vízisárkányt. – És még azt hittem, hogy az Isten is erdőlakónak teremtett – nyögte Dakota. Feltápászkodott a kőről, belegázolt a folyóba, és különösebb fáradozás nélkül letartóztatta a lényt. Az állat vonaglott kissé, vízpermetet fröcskölt maga köré, de inkább csak a rend kedvéért. Apatikus példány volt. – Milyen aranyos – nyögte Tashina. A szétlapítottnak tetsző fejen négy aprócska nyílást számlált meg: a szemeket és az orrot. A nyálkás szürke bőr ezüstösen fénylett. – Mi a fene ez? – Mocsári ördög. Szalamandrafaj. Nagyon remek a húsa. – Tedd vissza azonnal! Dakota szabadlábra helyezte az állatot, s az elevickélt a közelükből. Nem úgy nézett ki, mintha szélütés fenyegetné az átéltek miatt. – Jók az idegei – Tashina elgondolkodva utánabámult. – Komolyan nincs rádiód? – kérdezte, ki tudja, hányadszor. Dakota hosszan rámeredt, majd megjegyezte: – Itt az ideje, hogy visszatérj a boldog civilizációba, nem gondolod?! Táncolhatnékod van. Szeretnél camembert sajtot enni a barátnőiddel, attól függően, ki mond durvább trágárságot. Élcelődni a kommunista nagybácsival. Meglátogathatnád a nagypapáékat. El kell temetned apádat. Például. – Eltüntették. A kései utókor régészei nagyon fognak csodálkozni, vajon mi célt szolgált az a különös szokásunk, hogy épülő autóútjainkba, házainkba embereket falaztattunk be?! Végül majd megállapítják: ez nálunk afféle barbár áldozati szertartás lehetett. Azt akarom ezzel mondani, hogy sosem fog előkerülni apám holtteste. Dakota füttyentett Romónak. A csődör kényelmesen odaballagott hozzá, láthatóan semmi kedve nem volt elhagyni a dús füvű legelőt. Az indián komoran a hátára lendült, Tashina felpattant mögé. Feszültség érződött köztük, megfejthetetlen. Mintha valami elromlott volna, idillük megtépázódott, jóllehet nem értették az okát. Dakota gonoszul a lányra bízta a döglött hal gondozását. Ezért aztán néhányszor meg kellett állniuk, hogy összeszedjék az aljnövényzetből a szökdösésre hajlamos tetemet. A fenyves közepén az indián elunta a hajtóvadászatot. Lecsúszott a földre, leemelte a csődörről a lányt, majd elküldte Romót. – Megmutattam, hogy a kopoltyúja alatt kell fogni, nemde, babám?! – pattogott ingerülten. – Mi bajod van? Már megint előkívánkozott belőled a valahányadik éned, a rosszabbak közül. – Így igaz. Arról is biztosíthatlak, hogy utoljára hoztad elő a rádió hiányát. Legközelebb megskalpollak érte. – Akkor mást kérdezek. Honnan varázsolod elő a friss kenyeret? – A ház alatti pincében lakik egy benzinmotoros áramfejlesztő, valamint egy elektromos kenyérsütő gép, nem nagyobb, mint egy felmosóvödör. Este beleteszem a lisztet, vizet, mifenét, reggelre kész a friss kenyér. – Ha van áramfejlesztő, miért nincs rádió? Dakota mély lélegzetet vett. Megragadta Tashina vállát, s lassan, tagoltan közölte: – Nos, babám, fogod magad, hazamész az otthonodba, és kakaót adsz a rádiódnak. Aztán lambadázhatsz rogyásig. Tashina agyában megvilágosodott valami. Elkerekedett szemmel bámult a férfira. – Ha teljesen szakítani tudnék a várossal, veled maradhatnék?

– Esetleg. Valameddig. De nem tudsz. Ezt a témát tehát kimentettük. Tashina a férfi mellére simult. – Attól féltem, az idegesítene, ha megkérdezném, hogyan tettél szert a derekadon lévő sebhelyre. – Talán semmi sem idegesít annyira, mint a rádiómániád – dünnyögte Dakota. – Valahányszor szóba hozod, mintha balhorgot kapnék a gutától. – Megbolondultál az egyedülléttől. Biztosan voltak barátaid, mielőtt idejöttél. Sosem találkozol velük? – Nem. – Rádiót sem hallgatsz? Dakota kést rántott, megragadta Tashina haját, s teljes komolysággal hozzákészülődött a kilátásba helyezett operációhoz. Tashina hagyta magát. Az indiánnak kellett engednie. Néhány mímelten gyilkos mozdulat után eleresztette a lányt. Eltette a kést, két karját összefonta a mellkasán. Komor maradt. – Eltáncolom a Fakatonát – mondta Tashina. Fenyegetését beváltotta. Először állt egy percig, behunyt szemmel, hátravetett fejjel, halkan dúdolva, majd megmozdult. Valóban úgy festett, mintha puskával a vállán kivágná a díszlépést. Mereven mozgott, teljesen meggyőzően. Fából volt. Bemutatott néhány gyakorlatot, levágta magát a sárba, felpattant, rohamozott, kézitusába kezdett egy láthatatlan ellenféllel. Felvágta a fejét a csatakürt hangjára, rohant a vérét ontani, elvakultan. Dakota nézte. Már egy ideje nem a lányt látta, holott tudta, hogy bűbájoskodnak vele, hanem egy esendő, szerencsétlen fickót, aki meghalni siet, s közben érthetetlenül felesleges mozdulatokat végez, de rövidesen nyilvánvalóvá vált: mindezzel Tashina is tisztában van, Tashina, ki mintha szabadulni kívánt volna a bőrébe bújt idegentől; az is tőle, különös, néma küzdelem volt ez, Dakota megértette belőle a háború, a véráldozat, a fegyverekkel való játék haszontalanságát. Döbbenten állt. Végül a Fakatona elmasírozott, szembe az alacsonyan lógó Nappal, akárha belesétált volna, feszes, nyújtott lábú léptekkel. Az indián addig bámult utána, amíg bírt, aztán már csak a vakulat maradt. Krémsárga aranylás nyelte el a lányt. Mire megint látni kezdett, Tashina visszajött. Megállt Dakota mellett, újra a régi volt, izmos lábú, izgató teremtmény. Átkarolta a férfit. – Tehát? Mi ez a sebhely az oldaladon? – Egy bajonett nyoma. Szóra sem érdemes. Említettél egy Metamorfózis című számot. Lássuk. – Cserében a történetért – alkudozott a lány. Dakota a fejét ingatta. Elvigyorodott, eltolta magától Tashinát, de nem engedte el. – Ha itt maradnál, a hétmérföldes téli estéken biztosan elmesélném, már csak unalom ellen is. Ámbár nem szoktam unatkozni. Amikor megvettem a házat, nekiálltam rendbe hozni. Felmentem a tetőre kátrányozni, vittem magammal egy rekesz sört, hogy jobban elviseljem a hőséget. Kentem a mázt, közben iszogattam, s nem is az volt a baj, hogy kátrányos kézzel fogdostam az üveget, mit árthattam neki, ha hozzá ragadtam. Hanem amikor jelentkezett a sör hatása...! Te következel. Jöhet a Metamorfózis. Kell hozzá zene? Tashina a fejét ingatta. – Megint eltereled a szót. Hát legyen. Soha nem kellett könyörögni neki, hogy táncoljon. Fél percre megint révületbe zuhant, azután hozzákezdett a bemutatóhoz. Kihúzta magát, megváltozott a tartása, egyetlen szempillantás alatt erotikus nővé változott, ki csak arra törekszik, hogy érdeklődést, izgalmat keltsen maga körül. Egy fickó rá is akadt a csalira. Jóllehet, senki más nem volt ott rajta kívül, a lány el tudta hitetni, hogy partnerre talált. Szédítette, bolondította a férfit, az ujja köré csavarta, megőrjítette, majd használni kezdte, mindig csak egy fikarcnyi engedményt téve, engedelmesség látszatával leplezve trükkjeit, melyek egyre csak a hódoló megvadítását szolgálták. Fergeteges metamorfózison ment át: szép volt, okos, dögös, szeszélyes, vidám, izgalmas. Azután elkövetkezett az esküvő napja. Ezen a napon minden lány szépségkirálynő lehetne. Bódító öltözködés vette kezdetét, ruhapróba, fátyolpróba, smink, frizura. A vőlegény összeakadó lábakkal követte asszonyát. Azután hétköznapok hosszú sora jött. A világszépség ellomposodott, kifakult, elvesztette varázsát. Gyereket szült, türelmetlen lett, okossága megkopott, zsírpárnái gyarapodtak. Dakota bámult. Zene nem szólt, hang nem esett, nem volt ott más rajtuk kívül, nem is volt ez tánc, ha mégúgy hasonlított is rá. Mágiának érződött, Tashina varázsolt, mesevilágot épített fel, s mindjárt benépesítette a fenyveserdő közepén, a harmatos tisztáson, az alábukó Nappal koronázottan. Kivirult, majd elfonnyadt, néhány perc alatt, ironikus, gyászos hangulatot keltve, egyben éreztetve: játszik, s ezzel el is vette a fájdalom élét. Amikor befeküdt a képzeletbeli koporsóba, egy percig mozdulatlan maradt, majd megrázkódott, és visszaváltozott fiatal nővé, lehúzkodta a combján az indiántól kölcsönzött pólót, felült, halványkék szemében csillámpor tündökölt. Dakota megköszörülte a torkát. – Jól van, babám. Teljesen értem, miért nem buknak rád a lokáltulajdonosok. Eszméletlenül nem mindegy, miről szól a tánc. Könnyűzene a Pink Floyd is, meg a Millie Vanilie is, és mégis, micsoda különbség!? Menj haza, felejtsd el a sörmérő intézményeket. Vannak világot jelentő deszkák és vannak deszkák, melyekből koporsó készül. Gondolom, az eddigi deszkák szálkásak voltak, és többen hanyatt akartak dönteni rajtuk. Jelentkezz valamelyik színháznál. Ott a helyed.

– Állítólag jó a ritmusérzékem, és van adottságom a mozgáshoz. – Persze, a „ritmusérzék”, „adottság” kifejezéseket a tehetség szó helyett használják. Szándékosan? – Igen. – De miért frusztrál ez téged? – Dakota leült a fűbe a lány mellé. Bámulta izmos combját, érezte, amint elhatalmasodik rajta a vágy, azzal a különös, szomjúsághoz hasonló mellékízzel együtt, amit eddig senki más mellett nem érzett. Hanyatt dőlt, elernyőzte a szemét a karjával. Mivel a lány hallgatott, megjegyezte: – Teljesen szeretlek, babám. Árnyék vetődött az arcára. Izgalmas illata volt, csókolni is tudott, így hát néhány önfeledt percig nem számított semmi egyéb. Tashinát nem kellett vetkőztetni, önként leszórta magáról azt az egy-két ruhadarabot, amit viselt, majd tűzforró bőrével a férfi mellkasára borult. Dakota szívesen hozzájárult volna a vetkőzéshez azzal, hogy ledobja ágyékkötőjét, de a lány nem engedte. – Szeress gyengéden – kérte. – Hogy érted ezt? – kérdezte az indián gyanakodva. Tashina simogatta, csókolta, hevítette, s közben a fülébe suttogta: – Szinte plátóian. – Viccelsz, babám? Most szólsz, amikor régen késő? – Ez a baj a fajtáddal. Ha egy kis gyengédséget kaptok, mindjárt az jár a fejetekben, hogy kárba ne vesszen az alkalom. Aránytalan a dolog. Csókot csókkal viszonozz. – A tanács bölcs, de kései. Arról nem beszélve, hogy teljesen túltárgyaltuk. Mindazonáltal Dakota szót fogadott. Gyengédséggel halmozta el a lányt. Mintha legalábbis hét lakatra járó erényöv állna útjukban. Végül persze belecsalta Tashinát a kelepcébe. Átvitte rá a tüzet, amely őt perzselgette. Látta, érezte, a lány miként veszti el a fejét, mint lesz egyre vadabb és szenvedélyesebb a karjai között. Azon túl, hogy mélységesen csodálkozott Tashina gyúlékonyságán, amihez foghatót mindeddig nem tapasztalt, némi elégtételt is érzett. Ezért nem vett tudomást a lány gyorsan megváltoztatott szándékáról. – Mégse – suttogta Tashina elfúló hangon. Dakota tovább csókolta a köldöke körül feszülő, bársonyfinom bőrt. Teljesen plátóian. Azután visszatért a szájára, noha a lány türelmetlen ujjai az ágyékkötőjét oldozták. A Nap eltűnt a fák mögött, harmatcseppek szitáltak felforrósodott testükre. Tashina megszabadította az utolsó ruhadarabtól, majd feltérdelt előtte, s hosszan nézte, különös, beszédes pillantással, kutatón, révülten. Félig lehunyt szemmel, gyönyörködve. – Zavarba hozol – dünnyögte Dakota. – Ott a helyed. – A lány kirázta arcából a fekete hajgyűrűket; a lágy rugók végigsimítottak a vállán. Lúdbőrözött a teste, gömbölyűi melle megtelt, megfeszült. – Tudod már, mit akarsz? – sóhajtotta a férfi. – Mindent, de nem megy. Veled akarok maradni, de el kell: mennem. Magammal vinnélek, de te nem jössz. Ezek a széles körű tervek, s egyben ez a totális lehetetlenség. Téged sosem tudhatlak kitáncolni magamból. Ebben a percben ölelni akarlak, fenébe a plátóisággal, de ha megtörténik, még jobban elmélyül köztünk a varázslat. Fájni fogunk egymásnak. – Talán mégsem ennyire súlyos a baj – felelte Dakota vigasztalón. Ostobán érezte magát. Feldühödött rajta. – Addig-addig erősködünk babám, mígnem magunkba szuggeráljuk a kórt. Kívánjunk egymást, ennyi az egész. Lássunk hozzá. Vagy menjünk haza, vacsorázni. Megint mardos az éhség. Tashina a vállára simította a tenyerét. Ráhajolt a szájára. Testük egymáshoz robbant. Felhemperedtek a harmatnedves fűben, összetapadva legurultak az enyhéden lejtő domboldalon; hol elsötétült, hol felvillant a világ, majd egyre fényesebb és fényesebb lett, s végül, mintha a Nap szétszakadt volna, krémarany fényzápor járta át őket. A sárga lángok villódzása lassan halványult, s ráocsúdtak a szürkületre, verítékpárás bőrük összeborzongott, visszaszüremlett beléjük az eszmélet. Dakota felpillantott, a lány is felemelte a fejét, ráhajolt a szájára, erőtlenül megcsókolta, majd visszasimult a vállára, elfészkelte magát a testén; könnyű volt, reszketett.

Romo előttük, mögöttük futkosott, sörénye, farka lobogott, izmai roppant kötegekben fickándoztak fényes szőrű bőre alatt, léptei a két ember szívverésének ritmusára dobogtak. Alacsonyan köröztek fölöttük a madarak, valósággal zsongott, zsibongott az erdő, robbanásig feszítette az élet. Tashina felnyögött. – Ezt nem lehet itthagyni. Annyira szép, hogy beleszakad a szívem, lelkem. Nem értem, hogyan lehettem otthon a kőrengetegben. Dakota nem felelt. Romót figyelte, a csődör lelassuló tánclépteit, hátraszegezett fülét, megtorpanásait. Megszorította a lány kezét. A házhoz közeledve beleszimatolt a levegőbe. Enyhe füstszagot érzett. Visszafogták lépteiket, behúzódtak a cserjésbe. Tashina nem kérdezősködött, engedelmeskedett az indián néma jeladásainak. Egyre közelebb értek az épülethez. Dakota hirtelen megmerevedett, majd elvetette magát a földön, s magával rántotta a lányt. – Atomvillanást láttál? – suttogta a lány, azt gondolván, hogy a férfi indiánosdit játszik vele. Dakota bólintott. Homloka ráncba szaladt. Jelt adott Tashinának, hogy maradjon fekve, majd újra megleste a ház környékét. Sajnálattal állapította meg, hogy nem vizionált, a feledésre kárhoztatott cimborák valóban ott ténferegnek a teraszon, meglehetősen otthonosan. Atomvillanás állig feketében, szőrösen, szemüvegesen; Dózer skót kockás, pomponos sapkában, Tagló szívszaggató jóképűséggel, feszes fekete farmerban, hasig kigombolt selyemingben, tündöklőre brilantinozott hajjal. A kertben szedett paradicsomot harapdálták háromtenyérnyi vajas kenyér mellé, sörösüvegekkel hadonásztak. Dakota szíve nem ettől szorult el. Mindhárom fickó fegyvert viselt, Atomvillanás a derékszíja alatt, jobb veséjével egyvonalban, Dózer és Tagló a hóna alatt függő tokban. Harmadszor is érte jöttek, abban a hitben, hogy ismét velük tart, hiszen kétszer megtette már. Jóllehet legutóbb nemcsak félreérthetetlenül, durván is értésükre adta: vége. Az indián a lányra nézett. – Maradj itt, babám. Haza kell küldenem ezt a három barmot. Nem csukható ki az esély, hogy pofonzápor is lesz. Tashina feltérdelt, átlesett a levelek között. A sűrűsödő estében szemügyre vette a látogatókat. Vállat vont. – Nem is ijesztőek, főleg a hátrafésült hajú fickó. Hadd menjek veled. Dakota a fejét rázta. – Nem ilyen mesén élő, csipkés lelkületű lánynak való ez a társaság. Jobb, ha nem mutatkozol. Hamar lapátra teszem őket. Tashina nem vitatkozott. Összeborzongva átölelte a saját vállát. Végigsimogatta libabőröző karját. Bólintott. Dakota felegyenesedett, és látszólag gondtalanul elindult az ösvényen a ház felé. Látogatói észrevették, elvigyorodtak, de ettől csak még jobban szétterült arcukon a komorság. Tagló különösen ellenségesnek látszott. Lábait szétvetve szűk nadrágzsebébe akasztotta a hüvelykujját, és kiköpött. Atomvillanás kitárt karral lerepült a teraszról. – Fattyú, vén cimbora, ha mi nem keresünk, neked eszedbe sem jutnak a boldog idők!? – Ha nem jutnának eszembe, még örülnék is nektek. Miért nem mentek a pokolba? Ettetek, ittatok, láttatok. Ég veletek. Atomvillanás, önérzetes fickó lévén, a velejéig megbántódott. Kitárt karjai lehullottak, az ölelésnek indult mozdulat szinte átmenet nélkül alakult át fenyegetővé. Keze ökölbe szorult, Dakota állának magasságába emelkedett. – Ha ilyen stílt pengetsz, ráfázhatsz, testvér. Nem azért jöttünk ugyan, hogy kicsontozzunk a múltkori szemétséged miatt, de megeshet. Bármi megeshet, ha nem moderálod magad. Dakota szemmel tartotta valahai cimboráit. Látta, hogyan szivárognak a közelébe, fogják közre, de mert sejtette, nem a vérét, hanem a szolgálatait akarják, nem vette komolyan őket. Mindazonáltal úgy helyezkedett, hogy egyikük se kerülhessen a háta mögé; Ezért aztán lassan, szinte észrevétlenül forgolódtak a terasz előtti fűben. – Milyen fess vagy! – vicsorgott Tagló. – Tisztára, mint az utolsó mohikán. Hogy tudsz így élni, te majom?! – Mész magadtól, vagy pályára állítsalak? – kérdezte Dakota. – Ne olyan vagányul, Fattyú. Lehet, hogy számon kérjük rajtad múltkorit. Lehet, hogy nem. Ha épségben akarsz maradni, öltözz fel, kapard ki a csatabárdot, és indulás. – Ne is folytasd – felelte az indián. – Pucoljatok. Soha többé nem akarlak itt látni benneteket. – Az agyadra ment valami? – Dózer tenyérrel a vállára csapott. Az ütés csattanása boldoggá tette. Megismételte. Harmadszor is. A ráadásra nem jutott ideje. Dakota felrántotta a térdét, majd az alkarját, s a fájdalomtól meggörnyedő góliát szinte belehajolt a második csapásba. Kapott egyet a tarkójára, majd a nyomaték kedvéért talpéllel a veséjére. Úgy rogyott le, hogy meg sem fordulhatott a fejében a védekezés gondolata. Ájultan eldőlő cimborája láttán Atomvillanás stukkert rántott, s kartávolságon kívül maradva az indián szívének szegezte. – Ne marhulj, haver. Nemhogy értékelnéd a nagylelkűségünket!? Azért a múltkori húzásodért tiszta lelkiismerettel felkoncolhattunk volna. – Reméltem, hogy sittre kerültök a hótiszta lelkületetekkel. Minthogy nem így esett, végképp kiábrándultam az

igazságszolgáltatásból. Tagló belefolyt a társalgásba. – Majd mi szolgáltatunk. Igazságot. Kifolyatom a szemedet. Fattyú a ház fölötti úton álló terepjáró felé intett. – Vár a hintótok. Ülj fel a bakra, Tagló. Minden jel arra vall, hogy eszményi parádéskocsis vagy. – Szeretném megölni – sóhajtotta a szólított, Atomvillanásra meredve. A szakállas alak látványosan leeresztette stukkerét. Szardíniás doboz szélességű vigyort csillantott fel. – Ne marjátok egymást, fiúk. Sokkal örömtelibbnek képzeltem ezt a találkozást. Spongyát borítunk a történtekre. Hallgass ide, Fattyú. Velünk kell jönnöd. Remek meló pottyant az ölünkbe. Nélküled akár hozzá se lássunk. Felmosod Dózert, rittyentesz egy jó kis vacsorát, kidumáljuk magunkat, alszunk rá egyet, és reggel útra kelünk. Legfeljebb egy hétig tarthat a móka, utána gazdagon térsz vissza, és megint belebújhatsz ebbe a göncbe, ami szerintem ugyan röhejes, de hát te tudod. Na?! Ennyit megtehetsz legendás cimboraságunk kedvéért. Belátom, hülyén kezdtünk hozzá. Ami azt illeti, talán neked volt igazad, az a múltkori balhé nem volt éppen gilt. De ebben most nincs gyerek. Echte férfimunka. – Köszönöm. Dobjátok a vállatokra Dózert, és menjetek a fészkesbe. Nem reggel, hanem most. Fénysebességgel. – Mondtam, hogy ezzel a rühes rézbőrűvel nem megyünk semmire!? – morogta Tagló. Atomvillanás randa képet vágott, megint felkapta a stukkert. Nem sokáig hadonászhatott vele. Dakota könnyedén a levegőbe lendítette a lábát, és felrúgta a valahai cimborát. Felkapta a pisztolyt, és az agyával fültövön kente a jól fésült Taglót. Aztán bénán leengedte a karját. Dózert nézte összeszűkült szemmel, magatehetetlenül. Dózer vigyorgott. Erősen markolta Romo kantárját, fegyvere csövét a ló halántékára szorítva. Szabad kezét a magasba emelte, intett a fejével. Az indián szófogadóan átpasszolta neki a stukkert, s Dózer kecses mozdulattal elkapta, betűzte a nadrágja derekába. A túszul ejtett ló fenyegetésével nem hagyott fel, így hát Dakota kénytelen volt tűrni a nekidühödött Tagló pofonzáporát, addig is, amíg eszébe jut valami. Szikrányi ihlet sem segített rajta. Atomvillanás viszont feltápászkodott, és betársult Tagló mellé a manufaktúrába. Dörögtek a pofonok, repdestek az öklök. Dakota hasfala, alteste volt a végállomás. Ő pedig bénán, gyomorgörcsök és más fájdalmak között hagyta, hogy verjék. Dózer széles vigyorral állt a ló mellett, jócskán kívül maradva az indián végtagjainak hatósugarán, bár nem kellett tartania tőle, amíg Romo életét fenyegette. Tashina az öklét harapdálta, hogy visszatartsa sikolyát. A prémesedő szürkületben elmosódottan látta a vérző, roskadozó Dakotát. Törte a fejét, mit tehetne, miként válthatná meg a rákényszerített tehetetlenségtől. Csak úgy segíthetne, ha kimentené Romót a kopasz fickó markából. De mivel a férfi kétszer akkorára nőtt s hízott, mint ő, sejtelme sem volt, miként fogjon hozzá az akcióhoz. Mire eldöntötte, hogy mégis inkább sikoltozni fog, a tönkrevert indián ájultan elnyúlt a fűben. A kopasz fickó eltaszította maga mellől a nyugtalanul fickándozó lovat, lehajolt korábban elgurult sapkájáért, majd jóízűen belerúgott az eszméletlen férfitestbe. A brillantinos hajú pasas a vállánál fogva egy fa mellé vontatta Dakotát. A szakállas, szemüveges tag kötelet hozott a kocsiból. Meghitt, barátságos légkört teremtettek. Tashina reszketve tovább lapult a bokor mögött. Végignézte, amint talpra állítják és a fa törzséhez kötözik az indiánt, majd letelepednek a teraszon, és folytatják a sörözést. Tagló néha felkelt, odaballagott a leejtett fejű Dakotához, és a gyomrába mártotta az öklét. – Rohadt fattyú – kommentálta mindannyiszor. Az indián lassan feleszmélt, de nem adta jelét. Minden porcikája fájt. Roggyantan állt. Testébe belevágtak a kötélhurkák. Érezte saját teste súlyát. Tűnődött, mit tegyen. Hamar rájött, milyen hiábavaló a fejtörés. Azzal vigasztalkodott, hogy legalább nem feleslegesen verette agyon magát. Romo eleven. Áldotta az előrelátását, mellyel megkímélte Tashinát a cimborákkal való találkozástól: ha őt kapják el a csődör helyett, támad még egy-két ötletük, s általa bármire rábírhatták volna. Eszébe jutott, mennyire didergett a lány, amikor elváltak. Azóta megdermedhetett az egy szál pólójában. Vajon mit tett vele a félelem? Dakota látta a közeledő Taglót. Úgy tett, mintha eszméletlen lenne, de ez nem kímélte meg a szívszaggató szépségű cimbora bal öklétől. Kisebb földrengés zajlott le a gyomrában. Azután Tagló megfújta az ujjait, és széles vigyorral visszament a teraszra. Az indián biztosra vette, hogy a fa mellett tölti az éjszakát. Atomvillanásék csak reggel kívánnak útnak indulni – de miért gondolják, hogy velük tart?! Amiért csúfot űznek dilijeiből, abból, hogy erdőlakó lett, bőrpánttal köti át a homlokát, leggingben, mokaszinban jár. Azt hiszik, olyasmi elől menekült ide, amitől ők megoltalmazhatják, sejtelmük sincs, képtelenek felfogni: miattuk él itt, miattuk is. Eszerint reggel eloldozzák, békét ajánlanak, azt gondolván, megtört, elbágyadt az ellenkezésben. Ha pedig ez megtörténik, óhatatlanul összecsapnak. Lesz-e annyi ereje, hogy felvegye velük a harcot?

Valamelyest kényelembe helyezte magát a kötélindák között, készen Tagló rendszeres megjelenésére, hasfala megfeszítésére, az ökölcsapás erejét tompítandó. Leültek a rulettasztalhoz. Puha léptű pincérek szolgálták fel a finom pezsgőt. Moniq az első kortytól becsípett, elengedte magát, felhagyott a nyavalygással, mi több, attól kezdve tudta: ő a legszebb a kaszinóban parádézó nők között. Emiatt tehát nem volt több gond vele. Ami azt illeti, a szerencse sem viselkedett másként. Odaült melléjük, kivette Fattyú kezéből az irányítást. Nyertek. Az indián fohászkodott, természetesnek találta a szerencsesorozatot. Moniq eleinte számlálta a zsetonokat, azután erre is ráunt. Megivott még egy pohár pezsgőt. Kipirult az arca, megfényesedett a tekintete. Frissen mosott haja úgy csillogott, mint a kígyóbőr. Néha Fattyú vállára hajtotta a fejét. Nevetgélt, olykor tippeket adott. Sakálka csókja tette-e? Teljesen mindegy volt, mit művelnek. Nyertek. Következetesen, drámaian nyertek. Egy idő után Moniq erre is ráunt. Amíg az indián a játékra koncentrált (de minek?!), a lányzó a környezetén legeltette a szemét. Mindenkit szemügyre vett, s halkan Fattyú fülébe sugdosta, mit lát. Hátborzongató leírást adott a jelenlévőkről. Nem kímélt sem nőt, sem férfit. Kegyetlen nyelve volt. Amikor ezt is megelégelte, a harmadik pohár pezsgő után, hirtelen elérzékenyült. – Férjhez megyek – közölte váratlanul. Fattyú felvonta a szemöldökét, oldalvást rásandított, majd a krupié felé fordult, aki éppen azt mondta (jóllehet meglehetősen zavartan): – Ismét ön nyert, uram. Az indián beseperte a zsetonkupacot, és halkan odaszólt Moniqnak. – Mi lesz a sulival? – Gőzöm sincs. Ezt az évet befejezem. Jövőre talán magánúton teszem le az érettségit. Hullára szerelmes vagyok. Majd bemutatlak Ivornak. Jó srác. Mindjárt húszéves lesz. Van benne egy kis spanyol beütés. Emlékszel, amikor tavaly Atomvillanásék akartak beavatni a szexbe? Mindenesetre kíváncsivá tettek. Tudod, titkon bele voltam zúgva Taglóba. Na, csak egy kicsit. Ivor hasonlít rá. Van lakása. Felmentünk. Mondta, ne nézzem, milyen rumli van. Néztem bizony. Kitakarítottam. Azután az ágyban találtam magam, mellettem Ivor. Hűűű. A krupié zöld fejjel megint azt mondta: – Ön nyert, uram. Óhajtja folytatni? Fattyú óhajtotta. Moniq megitta a negyedik pohár pezsgőt. Folyékonyan beszélt Ivorról. – Tisztára puha lettem agyilag. A szerelemtől. Egyre jobban ízlett a prütykölés. Mindent kipróbáltam, amitől anyám tiltott. Nem is értem, miért a legfinomabb dolgok tilosak. – Csettintett a pincérnek. Fattyú ránézett. – Csínján bánj az alkohollal, te lángelme. Ne feledd, tűzveszélyes vagy. – Te csak játssz – legyintett a lányzó. – A többit nyugodtan rám bízhatod. Semmit sem tudsz az életről. Az indián játszott. Már nem csak a krupié volt zöld, zöldült többi alkalmazott is. Jól öltözött, szmokingos gorillák sertepertéltek a közelükben. Fattyú nem bánta, kifosztotta a kaszinót. Amikor végzett, diplomatatáskába seperte a pénzt. Magához karolta Moniqot. A pénztári folyosón egy tagbaszakadt fickó perdült eléjük. Egyelőre csak széles mosollyal akarta feltartóztatni őket, mondván, hogy a tulajdonos szeretne beszélni velük. Fattyú elhessentette. Az utcára lépve megrázta a szunyókálni látszó lányzót. – Szedd össze magad kisdedem, mert balhé is lehet. Ezek a ruletthiénák rühellik, ha nyernek tőlük. Moniq megrázkódott. Egyrészt ébredezett könnyű illumináltságából, másrészt meglegyintette a hajnali utca hidege. De csak Ivor járt a fejében. – Meghívlak az esküvőmre – suttogta ütődötten. – Te vagy a legjobb haverom. Mellesleg tisztában vagyok vele, hogy nem intellektuális dolog a szerelem. Az ember az egyik percben olyan földhözragadt, mint egy sáros felmosórongy, a következőben viszont szárnyal, mint a vizes kézből kisikló szappan. Fattyút meglepte Moniq szövegelése. De nem minősítette a benyomásait. Mindenki elveszti az eszét olykorolykor. A folyamat vagy visszafordítható – vagy nem. Az viszont nem lepte meg, hogy három góliát várja a korálpiros sportkocsi mellett. Stramm, szmokingos fiúk voltak, tripla válltöméssel, ökölbe szorított kézzel. Az indián a lány kezébe nyomta a táskát. – Szüneteltesd a lírai pátoszt, kisdedem, itt most pofontort ülünk. Kapd el a tatyó fülét, és ha nem bírod nézni, ami következik, csukd be a szemed. A lányzó kissé magához tért. Megragadta a táskát, magához ölelte, és tágra nyitott szemmel figyelte a három langalétát. A fickók kiváltak a kocsi árnyékából. Vigyorogtak. Moniq elmerengett: valami evolúciós dolog lehet, hogy a rossz szándékú egyének folyton ínyvillogtatással, fogsormutogatással, vigyorgással vezetik fel gonoszságaikat. Szakasztott úgy, mint a menyét, amikor betör a tyúkólba. Nem mélyedhetett el benne, mert az egyik fickó vállon ragadta Fattyút, és stukkert nyomott a hasába. – Süketkém, azt mondtam, a főnök beszélni óhajt veled. Nyomás vissza. – Ne marhulj, haver, nyomban nyitnak a bankok. El kell helyeznem a dohányt. Nem érek rá a főnököddel

traccsolni. A másik két fickó is közelebb lépett. Akkorák voltak, mint egy-egy toronydaru. Viszont csak egyikük markolászott fegyvert! Mi tagadás, a kórházat alig elhagyó indián nem úgy festett, mint; egy szkander-champion. Kicsit véznácskának, lepusztultnak látszott, dacára elegáns szmokingjának, cipőfűzőnyomatos, virító zoknijának. De a komor pofozólegényeknek – mert eddigre rendesen megszigorodtak – sejtelmük sem volt Dédéről; a lankadhatatlanul kíméletlen gyógytornász ama mániájáról, hogy hullajelöltekből vérbeli nindzsákat neveljen. Bőven alábecsülték áldozatukat! Fattyú valóban nem volt nagy formában, de még így is meglepte az ökölatlétákat. Először a fegyverest intézte el. Váratlanszerűen, már-már alattomosan rúgta ki a kezéből a stukkert. A tag azt hitte, a véletlen játszik vele. Ügybuzgón a pisztoly után mászott a kocsi alá. Az indián megvárta, míg a fejével kellően megközelíti a karosszériát, ekkor újra megrúgta. A szmokingos atléta a kocsitól kapta élete legnagyobb pofonját. Egyelőre elalélt (majd később lesz ideje fontolóra venni a történteket, kórházi ágyban gőgicsélve, miközben csipkebóbitás nörsz kanálkázza a szájába a gyümölcspapit). A másik két langaléta, némiképp frusztráltan haverjuk sorsától, nekiugrott Fattyúnak. Jó esélyekkel lendültek a balhéba. Letarolták az indiánt. Lekenték a flaszterra, s amikor már fárasztónak találták, hogy utánahajoljanak, cipőtalppal és előszeretettel rugdalták. Fattyú megfeszítette a hasizmait, hogy tompítsa a fájdalmat, karjával óvta a fejét. A lengő lábak közül kinézve megpillantotta Moniqot, aki elbizonytalanodva álldogált a közelben, a táskát ölelve, enyhén kétségbeesve. Ez a látvány lelket lehelt az elgyötört indiánba. Összeszedte minden erejét. Elgurult a lábak hatósugarából, talpra szökkent, és sápadtan bár, de meglehetősen ingerülten visszalendült a ringbe. Moniq is magához tért tompaságából, s jóllehet, erre nézvést nem kapott instrukciókat, csatlakozott a küzdőkhöz. Sebtében improvizált egy száraz ágat a földről, s a pénzzel teli táskát pajzsként használva, az egyik szmokingos alak mögé került, és lesújtott! Az ág, korhadt lévén, hangos reccsenéssel kettétörött. A tarkón ütött fickó megpördült, vaktában a lány felé csápolt. Fattyú helytelenítő pillantást vetett Moniqra, de nem mulasztotta el kihasználni a pofonatléta zavarodottságát. Fellendült a levegőbe. Csak ő tudta, mennyire fájdalmasan érinti ez a tett az izomzatát. Moniq erről mit sem sejtve azt látta, hogy a fickó lehanyatlik. Időben elugrott az útjából. Azután beült a kocsiba, gondolván, majd ott várja ki azt a tíz másodpercet, amennyi az utolsó pribék kiterítéséhez szükségeltetik. Tévedett. Valamivel tovább tartott a pofonok és rúgások adásvétele, végre is az indián még csak lábadozott. De azért kiböjtölte valahogy. Mire kifeküdt az utolsó fickó, Fattyú sem volt a régi peckes. Testét nyolcrét görnyesztette a különféle pontokon jelentkező fájdalom, orra vérzett, szája a kétszeresére dagadt. De nem hagyta el magát. Megtisztogatta a kocsi környékét az ájult paliktól. Bemászott a kormány mögé, leeresztette az ablakot, kiköpött némi vért, és gázt adott. A korallpiros járgány kirobbant a parkolóból. – Legalább három plasztikai műtétnek kell alávetnem magam, mire megint fess leszek. Megvagy, kisdedem? – sóhajtotta bágyadtan. Moniq elhúzta a száját. – Te örökké csak vitézkedsz. Nem volt eléggé tanulságos a múltkori balhé? – Dehogynem. Utolsó pofonjaimat láttad. Finita. – Fattyú ismét kiköpött egy maréknyi vért az ablak fölött. – Megbocsáss – kommentálta neveletlenségét. – Olyan a nyelvem, mintha ekével jártak volna rajta. Azután megfürdött és ruhát váltott a csehóban. Mire végzett, Moniq ágyba bújt. Megállt a lány feje fölött. Kiborított némi pénzt a takaróra. – Mostanában aligha találkozunk. Tudod, rájöttem, hogy ha ez így megy tovább, előbb-utóbb ölni fogok. Irtózom az öléstől, tehát nem csinálnám örömmel. Akkor meg minek?! Tudsz követni? – Mit mondsz? – suttogta Moniq álomdagadt hangon. – Egy szörnyeteg lakik bennem. Ezerfogú, vérszomjas bestia. Ki kell füstölnöm magamból. Lehet, hogy nem sikerül. Jó kislány légy. Óvakodj a fenékig érő lelki sérülésektől. Kefélj nagyokat Ivoroddal, de az esküvőt egyelőre verd ki a fejedből. Gondold meg: ma még hímtagot tartasz a kezedben, holnap esetleg fakanálra kell cserélned. Micsoda különbség! – Nem bírnál egy hajszállal intellektuálisabb lenni? – hallatszott a párna mélyéről. – Dehogynem. Tanácsoljam, hogy szerezz be egy rakás könyvet? Az, aki csak olvasni tud, nyugodtan nevezhető analfabétának, ha nem tudja, mit olvas. – Mi van? – nyikkant Moniq. Fattyú föléhajolt. Megcsókolta a homlokát. Elvigyorodott. – Mélyen szeretlek, kisdedem. Bárha az én kölyköm lehettél volna. Moniq szenvedélyesen átkarolta a nyakát. Nem engedte felegyenesedni. – Tudod, hogy a legrosszabbkor hagysz cserben? Mostanság csudára problémás vagyok. Szükségem lenne rá, hogy továbbra is dumálj és játssz velem. Bárha a kölyköd lehetnék. – Szia – nyögte Fattyú rekedten. Megpróbálta lefejteni magáról a lányzót, kinek mintha száz – ölelő – karja lett volna. – Ne csináld! Megbőgetsz.

– Hová mész? – Világgá. – Néha meglátogathatlak? – Naná. – Nősülj meg. Csinálj egy széria gyereket. – Azt nem, de ezen a szatyor pénzen veszek egy szexbabát. Tudod, olyan felfújhatóst. Moniq ellökte magától, és felkönyökölt. – Te – sóhajtotta kikerekedett szemmel –, tök csúcs lesz, ha kidurran a szexbaba, és veled együtt, akár egy repülő szőnyeg, kisuhan az ablakon s átszárnyal a világ fölött. – Mondd, te kinek drukkolsz?! – kérdezte Fattyú fanyarul. Moniq nevetett. Átszellemülten folytatta. – Tegnap láttam a szex-shop kirakatában egy kelléket. Direkt pasiknak készül. Női fej, hatalmasra csücsörített bíbor szájjal. – Beépített szalámiszeletelővel – morogta Fattyú. Visszalépett az ágyhoz, lehajolt, ismét homlokon csókolta a lányzót, majd az ajtóhoz sétált. – Görnyedten jársz – szólt utána Moniq. – Jó témánk volt, meghozta az erekciódat, mi!? – Nem fog kárba veszni. Majd azzal nyomom a gázt. – Fattyú becsukta maga mögött az ajtót. Sokáig csóválta a fejét. Fél évig nem ügyelhetett a lányzó fejlődésére, és tessék. Ha nem sietett volni annyira, szerét ejti, hogy elbeszélgessen Ivorral. De rohant. A pénz egy részén részvényeket vett, a többin a hegyen álló romházat. A vételt követően nyomban beköltözött, nekiállt az újjáépítésnek. Lassan megismerkedett szomszédjaival, a falubéli telivér hölggyel, beszerezte Romót, Chapet, és nemsokára, mire az első tél beköszöntött, nagyjából lehiggadt, már nem tartotta túl ijesztőnek, hogy egy szobában aludjon önmagával. Tavasz lett. A három cimbora váratlanszerűen meglátogatta. Meséltek Pogácsáról, ki bohócruhában parádézik az utcákon, és kalapba gyűjti a járókelők pénzét; Sakálkáról, ki azóta is árulja nyálbuborékos csókjait, de már maga sem hisz bennük, egyre csak Fattyú után sírdogál. Marie Juanáról, ki férjhez ment az egyik kuncsaftjához, majd belépett a Feminista Pártba, és harcot hirdetett a női bájak kizsákmányolói ellen. Moniqról, ki... Voltaképpen Moniq esküvőjére hívták. Fattyú elment. Furcsán, hülyén érezte magát a városban. Zavarta a lárma, az utcai bűzök, idegesítették Atomvillanásék derék, primitív tréfái, jajgatásuk a pénzzé tett, majd akut hirtelenséggel elkártyázott kövek miatt. Nem beszélt a saját köveiről, melyekhez Yoni hercegnő révén jutott, de arról sem, hogy az a hosszú magányos tél drámaian az agyára ment; ha a szervezetét agyonhajtotta is a fizikai munkával, szelleme csapongott: beteges, aggasztó szerelemre hergelte magát a halott lány iránt. Nem említette meg, milyen gondolatok foglalkoztatták, mennyire nem békélt meg önmagával, a világgal, hányszor élte végig a Rohadt Nagy Kalandot, hányszor riadt fel arra, hogy Massimót fojtogatja – és megfojtja végül. Tenyerében, ujjaiban érezte az életet elveszítő test utolsó görcsös, majd ellanyhuló rángásait; kezet kellett mosnia, homokkal, kefével, durván, hogy lesúrolja róla a másik halálverítékét. Hogy álmában nem, csak ébren szégyenkezett a gyilkosság miatt, melyet ugyan csak képzeletben, tudata legsötétebb mélyében hajtott végre, de megtette, mi több, akkor még élvezte is. Hát erről nem számolhatott be az alamuszi cimboráknak!? Voltaképpen nem beszéltek semmiről. Valójában soha nem is beszélgettek. Esztendőkön keresztül ökörködtek, pofozkodtak, csibészkedtek, de vajon mi tartotta össze őket?! Hajdanvolt barátságukat mi szította fel, s ugyan hová enyészett az egész? A kézfogót a Moniq-ban tartották. Ott volt mindenki, aki csak hiányozhatott Fattyúnak. Még Marie Juana is eljött, pazar ruhát, két kiló ékszert, hatalmas kontyot viselt, mesegyönyörű volt keskeny arca, kicsattanóan kék szeme, finom mosolya. Eltársalkodtak, míg a hosszasan készülődő menyasszonyra vártak. – Hol van a férjed? – kérdezte Fattyú. – Otthon hagytam. Betettem a naftalinba, és rázártam a szekrényajtót. Jól nézel ki. Csak miattad jöttem el. Ma éjjel velem alhatnál. Fattyú sokáig tépelődött a válaszon. Yoni hercegnő iránti, enyhén különös szerelme nem zárta ki, hogy a falubéli telivérrel keféljen, hiszen bármekkora volt is az érzelem, nem feledtette a tényt: Yoninak csak asztrálteste van, amely nem alkalmas ilyesmire, ellentétben a széles körű szolgáltatást kínáló bringával, akihez viszont semmi több nem fűzte, csak eme funkció gyakorlása. Marie Juana teljesen már kategóriába tartozott. Hajdan, a pofonteli időkben barátok voltak, s mint ilyenek, gyakran lefeküdtek egymással, de jobbára nem a testi együttlétben, hanem az azt követő – vagy kísérő – beszélgetésekben lelték igazi örömüket. Egyszóval bonyolult volt, ezért Fattyú nem magyarázkodott, egy vállrántással elintézte Marie Juana ajánlatát. – Minek bolygatnánk?! – mondta. Befutott Sakálka. Repült hozzá, összenyálazta az arcát, repesett örömében. – De finom, hogy látlak. Megöl az unalom nélküled. Mikor jössz vissza? – Nem jövök vissza – csodálkozott rá az indián. – Neeeem?! Megbolondultál, szépségem? Amikor várlak? Amikor már a kartonszedésben sem találom meg a boldogságot, úgy, mint régen?!

– Keresd másutt. Szedj egyebet. Csikkel próbáltad? – Mi ütött beléd? Létezhet, hogy nem is hoztál nekem semmit? Ne is szólj! Tudom! Elfelejtetted, hogy gondolj rám. Összetörted a szívemet. Atomvillanás megelégelte a könnyeit ontó kis fickót, s nekikészült, hogy felrúgja. Fattyú príma reflexszel elkapta a lábát, és úgy igazította, hogy a sarka egy vonalba kerüljön a köldökével. A cimbora lefordult a székről. – Marha állat – jajongott a padlón. – Hívd a csontkovácsot Másként az életben nem tudok talpra állni. – Nesze neked jaj és veszek – nevetgélt Sakálka. Fattyú az asztalra könyökölt, s azon tűnődött, miért unja olyan hevesen az egészet. Beleborzolt Sakálka húsz éve nem mosott hajába, majd a zsebébe nyúlt, és előhúzta a neki szánt bóvlit, amelyet – szokásától eltérően – pénzért vásárolt. A kis fickó bolondul megörült az ajándéknak. Rohant, megmutatta sorban mindenkinek! Ott volt Garnes, a hírlap- és szépíró. Széke mellett könyvtorony imbolygott. Olykor lenyúlt róla egy-egy kötetet, belefirkantotta szép csengésű nevét, és átadta valakinek. Fattyú is kapott egy dedikált példányt. Felületesen megköszönte. Úgy érezte, nem bírja tovább a feszültséget; jöjjék már a menyasszony! Végre megjelent Moniq, kígyóbőr fényességű, síkos haját itt-ott feltűzve, áthatóan ragyogó akvamarinkék szemmel, duzzadó hassal, habzó selyemruhában, oldalán a spanyol beütésről és szexuális virtuozitásról híres Ivorral. A lány odafutott Fattyúhoz. Kirobbant belőle a boldogság. Megölelte, megcsókolta, megbámulta, ránevetett. – Rendes tőled, hogy itt vagy életem legszebb napján. Nézd, ez Ivor. Nézd meg őt. Szeretem. Fattyú megnézte, de részéről különösebben nem szerette. Hamvas ifjoncot látott, villogó szeműt, handzsárorrút, fülig érő szájjal, süketen a szerelemtől. – Hank, mondj valamit – sürgette Moniq. Fattyú megköszörülte a torkát. – Nos – kezdte lassan –, nem tudom, emlékszel-e még?! – Ezzel előhúzta ajándékát, egy garnitúra különféle méretű fakanalat. Látta Moniq szemén, hogy bizony emlékszik. Összenevettek. Az indián megérintette a lány feszesen gömbölyű hasát. – Fogadd el minden irányú gratulációimat. Semmi okosság nem jut eszembe. Még sosem mentem férjhez. – Mesélj, mi van veled?! – sürgette Moniq. – Most tértem vissza a világutazásról. Tudod: defektes lett a szexbaba. Felszolgálták a vacsorát. Fattyú kapkodta a fejét, mindenki egyszerre beszélt, volt móka, kacagás, direkte esküvőre szentesített viccek tömkelege. A borzas és kövér fotós elzászi káposztát habzsolt, néha lecsöpögtette vele a gépét. Később gigantikus szélgörcsök gyötörték, s emiatt gyakran kényszerült szabadkozásra. – Úgy érzem magam, mintha légpárnás lennék – nyögte. – Legfeljebb készítesz néhány szép légifelvételt – vigasztalta Fattyú. Moniq és Ivor mindebből mit sem vett észre. Igazán és őszintén félájultnak látszottak a szerelemtől. A lány az indián füléhez hajolt.. – Tudod, egy könyvben olvastam, valami nő írta: amikor találkozott végre élete pasasával, hát akkor a bugyijával fel lehetett volna mosni az egész várost. Na. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, árnyaltan. Szörnyen izgatott vagyok. Így, a nászéjszaka előtt. Volt is miért. Bizonyára nem az első nő volt, aki azzal töltötte a nászéjszakáját, hogy világra hozza gyermekét. Hajnalhasadtára Moniq megszülte csaknem háromkilós kisfiát. Néhány karikával a szeme alatt, kiharapott szájjal, verítéktől csatakosan azt mondta a kórházba érkező Fattyúnak: – Hank a neve. – Megríkatsz – dörmögte az indián. Megnézte az újszülöttet. Ifjú Hank vöröslött, ránclott, üvöltött, öklét rázta. – Még egy kicsit civilizálni kéne. Ha hazaviszed, okvetlenül vasald ki egy kicsit, talán segít rajta. Esetleg megszelídíteni is sikerül. – Lesz még vagy tíz – közölte büszkén Ivor. – Ha megsokalljátok, adhattok egyet nekem is. Olyan háromévesfélét, de ennél halkabbat. Hol az állomáskeresője? Valami dallamosabb zenét kéne fogni rajta. Ifjú Hank rekedten oákolt. Moniq felsóhajtott: – Van rajta állomáskereső, de mindenütt ez a műsor jön be. Legyetek boldogok, kívánta Fattyú kifelé menet. Sajgott a sebhelye, a gerincétől a köldökéig. Bosszús volt, amiért enyhén kételkedett kívánsága teljesülésében. Amúgy is valami furcsa, bénító nyugtalanság honolt a lelkében. Talán ezért ment bele első szóra a kalandba, amelyre Atomvillanás meghívta. Talán azért, mert kezdettől tudta, hogy Moniq esküvője csak ürügy volt arra, hogy a városba csalják. Nem volt rázós ügy. Simán ment minden, a maga részéről két pofonnal megúszta. Ráadásul kapott egy marék pénzt, amire nem igazán volt rászorulva, hiszen részvényei jól jövedelmeztek, volt még néhány köve, s az erdőben olcsón élhetett. Aztán hazament. Elmúlt a nyár, az ősz, a tél, bár ez utóbbi valamivel lassabban. Senki nem háborgatta. Eltelt még egy év. Yoni hercegnő kísértete fakulni kezdett, a rémálmok azonban nem tágítottak. Ritkábban jelentkeztek, de nem

maradtak el. Egyre többet foglalkozott a gondolattal, hogy beszerez egy gyermeket. Néha karnyújtásnyira megközelítette a whiskys üveget; ha már nagyon hiányzott valami, aminek nem talált nevet, nem látta küllemét, csak íze volt, olyasféle, mint a tavaszé, s nyugtalanítóan fűszerezte a vérét. De nem nyúlt a whiskyhez. Időnként legurított a torkán egy-egy üveg sört. Belovagolt a faluba, könyveket vásárolt, leült a csehóban, hallgatta a helybéliek zsolozsmázását. Hébe-hóba befizetett egy menetet a bukszára. Néhanap meglátogatta a szomszédját; jóízűeket hallgattak. Tudta, hogy itt marad. Rabja lett a szótlan, tobzódó, tiszta természetnek. Olyan egyszerű dolgokban lelte örömét, amilyenekről hajdan nem is álmodott, nem tudván, még csak nem is sejtvén, hogy alapjai az emberi életnek: a fák növekedése, a folyók surrogása, érintése, a levegő zamata, az eleven lények lebilincselően izgalmas tevés-vevése az erdőben. Lassan, észrevétlenül részévé vált környezetének, olyannyira, mint keringés a testnek; néha már-már boldog volt. Amikor Atomvillanásék újra megjelentek, a pokolba küldte őket. De aztán levették a lábáról. Sztoriztak az ismerősökről: Maria Juana elvált, megkopasztotta exférjét, fehérneműüzletet nyitott, a legszexisebb harisnyakötőket maga mutatja be, s még mindig kápráztató az alakja. Sakálka immár pénzért árulja csókjait, esténként megjelenik a kaszinókban, hétvégéken a lóversenypályán, nyálaz, kasszíroz, és toronymagasról fütyül a várost lassan elbontó gazdátlan kartondobozokra. Moniq gyermeket vár, a harmadikat. Ivor vezeti a csehót, megesik, hogy leül kártyázni a vendégekkel, és pitymallatra elveszti az előző heti bevételt. A minap megjelentek náluk a végrehajtók, s amikor azon tépelődtek, mit is vigyenek el, Ivor felajánlotta az anyósát. Fattyú nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz. Farmert húzott, a fejébe nyomta a kalapját, és beült Atomvillanás mellé a kocsiba. A hosszú úton nem beszéltek. Ismerőseik felemlegetésével kifogytak témáikból. Mivel mindig is mások életmorzsáit szedegették és fogyasztották, ez a fajta eleség hamar elfogyott. Nem maradt másuk, mint néhány üveg sör, amit aztán csendben elszopogattak a rázkódó kaszniban. A történet úgy szólt, hogy egy válófélben lévő házaspár hajba kapott a közös gyermeken. Végül az anya bérverekedőket fogadott, és ellopatta a tízéves srácot. Az apa megbízásából őt kell visszaszerezni. – Jól fizet a tag – mondta Atomvillanás, hogy gusztust csináljon a kalandhoz. Fattyú nem kezdett el táncolni, dalolni. Közömbös képpel várta az eseményeket. Mindenekelőtt a Moniq-ba mentek. Megvacsoráztak, magukhoz vettek néhány ampullányi sört, majd Atomvillanásék biliárdoztak egy keveset, Fattyú nézelődött. Moniq nem mutatkozott az ivóban, apja, anyja látta el a vendégeket. Ivor felgyűrt ingujjban, borostásan zsugázott három alakkal, akikről első ránézésre is lerítt, hogy profi fosztogatók. Amikor Fattyú elunta magát, hátrament a lakásba. Körös-körül száradó pelenkák lógtak a konyhában kihúzott köteleken, mint megannyi megfojtott hattyú. Moniq alattuk görnyedezett egy imbolygó hokedlin, valami zöld kenőcsöt kanalazott gyermekébe, aki viszont buborékot akart fújni belőle. Ifjú Hank a földön csúszott-mászott, immár se ráncos, se megátalkodott kinézetű nem volt, maszatos is csak annyira, amennyire az öccse leköpdöste a békalencseszínű kulimásszal. Moniq minden eddigi karcsúsági rekordját felülmúlta, állapotosan, hokedlistul lehetett vagy negyven kiló. Szomorúnak látszott, mint az oltárképek madonnái, átszellemültség nélkül. Ránézett Fattyúra, s fáradtan elmosolyodott. – Mindjárt megfürösztöm és ágyba dugom őket. Utána beszélgetünk. Elmesélem neked, milyen marhára boldog vagyok. Üvölteni tudnék a boldogságtól. Lehet, hogy reggelre megszülök. Mire Ivor elkártyázza a csehót, a házat a fejünk fölül. Láttad azokat a palikat? Nem kopnak le róla, amíg ki nem forgatják az utolsó garasából. – A te férjed. Neked kell tökön rúgni. Azok a palik nem hamiskártyáznának vele, ha ő nem akarná. Moniq legyintett. Kígyóbőr fényességű haja rövidre kopott, alig takarta a fülét. Lila pólóhoz medvebarna terhesnadrágot viselt, ócska gumipapucs volt a lábán. Sovány testéből előreugrott kerek hasa, akár kötélen a csomó. – Reménytelen. Ha már elkártyázta mindenünket, engem fog feltenni. Ezzel fenyeget. A pasasok nem is ellenzik, csak előbb babázzak le, mondták. De nekem egyik sem kell. Hiszen láttad. Ivor szemének nincs párja. Úgy villog, mint milliárdnyi szikra, és én még mindig gyúlékony vagyok. Ne hidd, hogy nagy a baj. Amúgy csudára szeretjük egymást, hisz láthatod. – Ki a szépíró? – kérdezte az indián próbaképpen. – Kit érdekel? Adj már ide egy száraz pelenkát a kötélről. Fattyú ifjú Hanket nézte. Cérnavékonyságú, törékeny ujjait, recés élű, habfehér fogait, villogó szemét, csúszkálását a zöld kenőccsel bemázolt konyhakövön. Filozofikus mondanivalóját fogalmazgatta, amikor Atomvillanás érte jött. – Indulás – mondta a rozsomákszerű fickó. Nekivágtak az éjszakának. Az anya tíz megtermett behemóttal őriztette a csemetét. Nem volt mese, a gyermeket el kellett rabolni Fattyúnak nem volt ínyére a dolog. Mindazonáltal megtette, amit elvártak tőle. Átvezette társait a kerítés falán, az őröktől hemzsegő kerten, be a házba, a gyermekszobáig. Azután még a fiút is felkapta, s megtette vele a visszautat a kocsiig, míg Atomvillanásék pofozkodásba keveredtek a strázsákkal, kikről az utolsó percben derült ki, hogy nem is olyan vaksik és felületesek, mint mutatták. Az indián nem csatlakozott a pankrációhoz. A komor tekintetű, kövér fiúcskával társalkodott a terepjáró hátsó ülésén, készen arra, hogy szükség esetén bevesse magát a küzdelembe, de szívből remélvén: egyáltalán nem merül

fel a szükség esete. – Add nekem a kalapodat – mondta a kölyök. – Nem adom. – Akkor megveszem. Mennyi? – Ezt a boltot nem kötjük meg. Hogy hívnak? – Nevem Brent, kapsz húsz dollárt a kalapért. – A sors utáltja vagy. Nem lesz kalapod. – Harminc. – Tőlem elszámolhatsz ötmilliárdig is, ez a kalap az enyém marad. – Fattyú hegyezte a fülét. Egyre hangosabban dörögtek a pofonok. Közeledtek a cimborák. – Most rabolnak el ötödször – közölte Brent, majd kijavította magát. – Nem. Hatodszor. Egy éve így megy. Hol a papa nem akar válni, hol a mama nem akar, sosincsenek szinkronban. Jól összevesznek, külön kötöznek, valamelyikük elvisz engem, aztán a másik felfogad ilyen alakokat, mint te, és mindig az a vége, hogy kibékülnek, pár hétig minden nyalánk, tonnaszámra tömik belém a fagyit, aztán kezdődik elölről az egész. Szerinted mit csinálnának, ha nem lenne pénzük? Fattyú vállat vont. – Mondtad már neki, hogy inkább kártyázzák el a megunt dohányukat? Ebben a nagy huzavonában egyszer még bajod eshet. – Nem – mondta komolyan Brent. – Tudod mit teszek legközelebb? Ha megint szétmennek, és velem akarják zsarolni egymást, meglógok. Egyszerűen meglógok attól a szülőmtől, amelyik fogva tart. – Akkor majd azon a címen jönnek össze, hogy téged keresnek. Veszélyes játék. – De csak egyszer lehet előadni. Ha nem találnak meg, ugyan milyen ürüggyel békülnek ki legközelebb? Mama is, papa is nagyon gazdag. Külön magánvagyonuk van. Semmi más nem közös, csak én. Érted? – Különös módja a szerelmi feszültségkeltésnek. Mondtad már anyádnak, hogy szélsebesen szüljön még egy gyereket? – Nem hülye! – tiltakozott Brent. – Legfeljebb felelőtlen. Mi van akkor, ha ágyúval jönnek érted a kiszabadítok? Ha a csatában te is elesel? – Negyven dollárt adok azért a koszos kalapért. – Nem adom. Egy nőtől kaptam. – Szeretted? – Igen. Az anyám lehetett volna. – És mégis? – csodálkozott Brent. – Azért – felelte Fattyú. – Már az első perctől magas, amit szövegelsz. Meddig rostokolunk itt? Miért nem megyünk már? A papa biztos kivette a jégről a parfét. Tisztára szétolvad, ha nem igyekszünk. – Az én haverjaim alapos munkát végeznek, kiterítenek mindenkit. Egy biztos: anyád többé nem tud annyit fizetni, hogy ezek a fickók testőrnek álljanak melléd. – Nagy kábulat. Lesznek mások. A könyökömön jön ki az egész. Fattyú nem felelt. Valaha jó tréfa lett volna a gyermekrablási játék. Gazdagék hobbija. Potya kereset. Valaha. Atomvillanásék még mindig szórakoztak odabenn. Hirtelen elhatározással előreült, elfordította az indítókulcsot, és gázt adott. Miután Brentet leadta az első rendőrnek, visszament a Moniq-ba. Kellemetlen hangulatban volt. Kért egy sört, mellé könyököl. A parázsszemű Ivort és a hamiskártyásokat nézte. Moniq nem mutatkozott. Vagy beájult az ágyába a pelenkamosás izgalmaiban bővelkedő nap után, vagy elment szülni, hogy újra teherbe eshessen. Ivor ádázul figyelte a zsugásokat. Hirtelen felugrott, és kirántott egy lapot az egyik férfi kabátujjából. De nyomban kapott is egy balhorgot a felfedezés avagy leleplezés örömére. A lapockáján csúszott egyik asztaltól a másikig. Jó kűr volt. A hamiskártyások utánaeredtek. Mivel nem sikerült kifosztaniuk, azzal is beérték volna, ha legalább megverhetik. Hárman voltak, sikerre számíthattak. Fattyú felkelt a székről. Elindult a kártyacinkelők felé. Kicsit csodálkozott, miért teszi. Ha a szívére hallgat, nem bánja Ivort. Hadd tanulja a parkett-tánc elemeit, akár háton, akár állon. Valójában mégiscsak a szívére hallgatott. Moniqot akarta megkímélni attól, hogy hónapokon át zöldes kenőccsel kelljen táplálnia széttört állkapcsú, noha villogó szemű férjét. Amikor az egyik embertorony a gallérjánál fogva a levegőbe emelte Ivort, és közvetlen közelről megmutatta neki szépen fejlett, itt-ott bütykös öklét, Fattyú megjegyezte: – Légy nagystílű. Keress hozzád méltó ellenfelet. A fickó elhajította Ivort, és az indiánra nézett. Elvigyorodott. Úgy öltözött, mint a hamiskártyások a hollywoodi filmekben: széles karimájú kalap, hercig bajusz, koszos ing, selyemmellény fecskefarokkal. Úgy ütött, mint Tyson. Fattyú hatlépésnyit tántorgott hátrafelé. A másik két hamiskártyás kapta el, akik közben becserkészték. Megfogták a karját, hogy megtartsák, amíg az ökölvívó kiszórakozza magát vele. Ivor mindebből mit sem érzékelt,

mert eszméletlenül hevert a padlón. Fattyú lerázta a rátapadó fickókat. Egyiküket vesén rúgta, a másikat fültövön. Átmenetileg megszűntek bajforrásként működni. Egy percig csak farkasszemezett a bokszolóval. Azután tett néhány tánclépést, figyelvén, mit lép, mennyire fürge az ellenfél. Sebtében kiértékelte a hevenyészett tesztvizsgálatot, és máris cselekedett. Fellendítette a karját, de nem sütötte el. Jobb lábbal kirúgott. Talpéle végigszántott a bokszoló lábszárán. A fickó megroggyant fájdalmában. Olyan érzése volt, mintha lenyúzták volna a húst a sípcsontjáról. Szinte belekéredzkedett Fattyú ökleibe, amelyek ezúttal valóban elsültek, gyors egymásutánban. A földön heverő alakok mozgolódni kezdtek, de az indián képes volt időt szakítani rájuk. Talpéllel megdolgozta őket. A fiúk visszafeküdtek. Ivor ébredezett. Fél térdre tápászkodott, felrepedt szemöldökéből folydogáló vére ködén át szemlélte környezetét. A bokszoló erőre kapott, újra támadásba lendült. Fattyú ismét bemutatta azt a technikát, amelynek láttán profi nindzsák is továbbképzésre jelentkeztek volna nála. Az ökölharcos szédelgett, támolygott, térdei rogyadoztak. Az ajtó felé sandítgatott, hogy elszelelhetne-e. Vérmes reményeit Fattyú talpa oszlatta szét. A fickó kábultan megpördült saját tengelye körül, majd ledőlt két asztal közé, mint egy nagykabát. Majdnem elcsendesedett a csehó, leszámítva Moniq anyjának zokogását és a fali hangszóróból szüremlő, hátborzongatóan szép hegedűmuzsikát. Az indián felsegítette az imádni való Ivort. Leporolta a vállát, igazított ernyedt tartásán. Amikor a férjek gyöngye végre egyenesen állt, tiszta szívéből gyomron vágta. Ivor visszabágyadt a padlóra. Fattyú kiürítette söröskorsóját, pénzt dobott az asztalra, és kilépett a hajnali utcára. A legjobbkor. Megpillantotta a feldúltan közeledő cimborákat. Biztosan az volt a bajuk, hogy ellopta tőlük Brentet, és fütyülve az olvadozó parfé fölött virrasztó apa türelmetlenségére, leadta a rendőrségen, s ezzel Atomvillanásékat a keresetüktől, az egymással háborúzó szülőket pedig a pingponglabdájuktól fosztotta meg. Fattyú berebbent az első kapualjba. Mire cimborái odaértek, hűlt helye volt. Dakota fázott, s minél jobban mélyült az éjszaka, annál jobban fázott. A kötélhurkák érszűkítő hatásaként kezdtek elhalni a végtagjai, de a törzse sem tett másként. Vérszopók dongtak körülötte, felhőkben támadtak rá. Tashinára gondolt. Az ágyra, amelyben együtt fekhetnének, egymást melengetve. De ha már ott állongott a fa előtt, s nem mozdulhatott, arra is időt szakított, hogy végigfusson e kapcsolat esélyein. A lánynak rádió kell, azaz bármennyire tetszik is neki az erdőlakók élete, azt nem vállalná, de nem is utasítaná vissza. Vagyis felcsillant az eszményi kapcsolat reménye.. Kisebb-nagyobb megszakításokkal együtt élhetnének. Akár szép is lehetne. Egyelőre azonban úgy festett, teljesen elméleti jellegű a kérdés, tekintettel a három cimbora nem kívánt jelenlétére, a húsába vágó kötélre, a belső szerveiben véghezvitt dúlásra és egyéb csekélységekre. A jó barátok fáradtnak látszottak, de Tagló álomittasan is teljesítette önként vállalt kötelezettségét. Marokra kapta a sörösüveget. Feltápászkodott, odatámolygott az indiánhoz, a feje fölött a fa törzséhez csapta a palackot, majd a megcsonkított üveggel nonfiguratíve kidekorálta Dakota mellkasát. A terasz padlójára terített indián szőttesen heverő Dózer elbicsakló hangon megjegyezte: – Ne bomolj, Tagló. Ha a belét ontod, ugrik a megbízatás. Hunyjunk egyet. Mivel hányatott életük során teljesen hozzászoktak a szabadban töltött éjszakákhoz, az ágy a legcsekélyebb vonzerőt sem gyakorolta rájuk. A házba csakis táplálékfelvétel céljából jártak be. Dakota mégis áldotta az eszét, amiért (attól tartva, hogy Tashina felfedezi a köveit – kivált a szeme kékjével vetekvő csillagzafírt – és kérdezősködni kezd) egy alkalmas percben eltüntette a kincseit. Speciális széfet talált ki. Egy nagy dunsztosba beleállított egy kisebbet, a kettő közti űrt szilvalekvárral töltötte ki. A kicsi üvegbe beledugta a köveket, celofánt és pöttyös vásznat borított a tetejére. A széf ott állt a többi dunsztos között, gusztusosan, takarosan. Dózerektől nem kellett félteni, a cimborák húsevők voltak, a szilvalekvárról mindössze annyit tudtak, hogy élemedett korú személyek szokták fogyasztani, bélműködésük fenntartása végett. Tagló mohó tekintettel bámulta az indián felsebzett bőréből kiserkenő vért. A fájdalom jeleit leste, nem tudván, hogy Dakota figyelmét teljesen leköti a szilvalekvár. Csak a merev kőarcot látta, felbőszült tőle, jajkiáltást akart hallani, könnyekre vágyott. Ismét lecsapott a palackcsonkkal. Dózer futva érkezett. Kicsavarta a kezéből az üvegdarabot. Hanyatt lökte cimboráját a füvön, és a mellére térdelt. – Kitaposom a beled, te szadista barom. Kotródj aludni! Dakota érezte sebei metsző fájdalmát, a bőrén mászó vérkígyók viszolyogtató mozgását. Minden energiájával arra koncentrált hogy kivonja magát a valóságból. A szilvalekvár már nem tudta betölteni figyelemelterelő hivatását. Másra kellett gondolnia. Napsütést fantáziált, a katlanba képzelte magát, erőteljes karcsapásokkal úszott, olykor belekortyolt a pezsgő, hűs vízbe. De megint eszébe jutott a cserjésben didergő Tashina. A lány csak nemrég élt át hasonlót. Végignézte apja

halálát. Futott, küzdött a saját életéért. Itt remélt nyugalmat, itt találta meg a harmóniát. Mit talált?! Dakota rádöbbent: megvan a kifejezés, amelyet eddig hiába keresett. Kettőjük kapcsolata nem intim, sokkal inkább arról van szó, hogy az élhető élethez címzett puzzle utolsó, eleddig hiányzó darabkája is a helyére került. Világra jött a harmónia. Ezen is elrágódhatott volna. Inkább azt figyelte, Dózer hogyan szedi fel a földről a félrészeg Taglót, miként taszigálja fel a teraszra, és nyomja le a szőttes tetejére, hogy – netán altatódallal – álomba duruzsolja. Az ártalmatlanított Tagló morgolódva fészkelődött a takaró tetején. Néhány percig csak a tücskök-bogarak kara hallatszott, azután felcsendült végre a dallamtalan horkolás. Megsűrűsödött az éjszaka, elhamvadt a parázs, csupán a csillagok pulzáltak a gömbölyű égbolton. Dakota lépteket hallott. Valaki a háta mögé surrant. Jeges kéz érintette fedetlen vállát. Hidegsége ellenére is könnyű kéz volt, ismerős. Nem szólt, várta, mi történik. A lány nekiesett a kötélbognak. Félt, hogy felébrednek az alvók. Körmei minduntalan lecsúsztak a csomóról. Izgatottságában észre sem vette, hogy teli tüdőből zihál. Dakota halkan rászólt. – Légcsősipolyod van, babám? – Te hülye – sóhajtotta Tashina. Kitetszett a hangjából, hogy mosolyog, megkönnyebbül. Fegyelmezte magát, visszafojtotta lélegzetét. Kapkodó mozdulatai lelassultak. Kioldotta a bogot. Az indián majdnem összecsuklott, mint egy kempingszék. Nekitámaszkodott a fának, s ahhoz képest, hogy alig várta a tőle való szabadulást, néhány percig pihengetett a törzsén. Vérkeringése fokozatosan felélénkült; ez örömökkel és hátrányokkal járt, könnyek futották el a szemét. A zsibbadás gyötrelmében beosztotta: a bal szeme az öröm-, a jobb a kínkönnyeké. Végre elvált a fatörzs mankótól. Megállt a saját lábán. Hangja halkan pengett. – Hozd ide a dzsipjüket. – Felébrednek – nyögte Tashina. – Nem sokáig lesznek ébren. – Jó – sóhajtotta a lány. Vacogtak a fogai. Elindult. Dakota a teraszra lépett. Mokaszinja orrával megbökte Tagló vállát. A szépséges cimbora morgott egy verset, mielőtt kibontotta volna a szemhéját. Azután talpra szökött. Teljes lendülettel belefutott az indián öklébe. Igéző szeme lezáródott. Dakota elkapta, visszafektette. Dózer következett. A kopasz behemót agresszív hangulatban riadt, s társánál jobb reflexekkel rendelkezvén, sikerült becsápolnia egy ütést az indián állára, mielőtt újra elhagyta volna az agyát. A lusta Atomvillanás nem tért észhez, Dakota hiába rázogatta. Őt tehát álmában hibernálta. Ezzel végezvén besietett a házba. Kötelet keresett. Gúzsba kötötte a cimborákat. Időközben Tashina a ház elé pöfögött a terepjáróval. Kiugrott a kormány mögül, és segített elhelyezni az embercsomagokat a terepjáró hátuljában. Az indián térült-fordult, hozott egy jókora husángot, s a lány kezébe nyomta. – Vigyázz rájuk, babám. Visszatért a házba. Ledobta ágyékkötőjét. Nadrágot, legginget, inget, mellényt húzott. Fejébe nyomta a kalapját. Eltett némi pénzt, néhány kövér almát, majd újra Tashina mellett termett. – Öltözz fel. Hazaviszlek. A lány rácsodálkozott. Dakota magyarázat helyett gondoskodott a kezdősebességről. Tashina eltűnt a házban. Mintegy két perc múlva visszatért. Sápadtan megállt a kocsi mellett. Szakadozott farmernadrágját, bodzafoltos pólóját és gyíkmintás táskáját viselte. – Ülj a kormányhoz. Kövess – dirigálta az indián. Romo egyetlen füttyentésre előjött a cserjésből. Dakota a hátára lendült, és az útra nyargalt. Tashina soha nem vezetett terepjárót, terepen se autózott még. Minden gödörbe belehajtott. A kemény ülésrugók a legkisebb huppanót is érzékelték és érzékeltették, ezért a lány feje igen sűrűn összekoccant a kocsitetővel, amit – merő hanyagságból – elmulasztottak kipárnázni. Hogy teljes legyen a vidámsága, szünet nélkül rettegett, hátha valamelyik fickó magához tér a háta mögött, és gúzsból megszabadulván rátámad. Eme gondjaihoz képest elenyészett az, hogy éhes volt, fázott és szinte semmit sem látott. Dakota gyakran visszafogta a csődört, hogy bevárja a lányt. Hamarost kialakította a véleményét Tashina autóvezetési képességéről, de megtartotta magának. Átkeltek a hegyen, keresztülgurultak egy völgyön, s végre megérkeztek a legközelebbi szomszéd házához. Először két szamár méretű kutya sietett üdvözlésükre. Azután jött a ház ura, flintával, hirtelen magára rántott nadrágban, mely evégből hátul gombolódott. – Na? – kérdezte szószátyáran. A vadászpuskát a vállára akasztotta. Megvakarta mellkasán a rengeteg göndör, vörös szőrszálat. Megpróbálta rendbe tenni a toalettjét. Zavarba ejtette a felfedezés, hogy fordítva öltötte fel a nadrágját. Kínjában megpödörte a bajuszát.

– Néhány napra el kell mennem – mondta Dakota. – Rád bíznám Romót. – Lehet – bólintott a szomszéd megfontoltan. Látván, hogy az indián bensőséges beszélgetésbe kezd a csődörrel, magukra hagyta őket. A terepjáróhoz lépett, bekandított az ablakon. – Kézcsókom – köszöntötte Tashinát. Megint kifente a bajuszát, bár csak fél kézzel, a másikra szüksége volt a nadrágja megtartásához. Észrevette a hátul heverő nagy rakás gúzsba kötött palit. – Hívatlan látogatókat kaptak? A falu szélén van egy szeméttelep. Ott leboríthatja a rakományt. – Kö-köszönöm – dideregte a lány. Dakota kibontakozott a búcsúölelésből, s ellépett Romótól. Megbökte a kalapja szélét, kinyitotta a kocsiajtót, megvárta, míg Tashina átcsúszik a másik ülésre, majd a kormány mögé pattant, és gázt adott. Intett az alulöltözött szomszédnak, azután nekivágott a krémszerű éjszakának. – Mi lesz most? Kik ezek? Hová megyünk? – firtatta a lány. Képtelen volt mást nézni, mint a három ájult fickót. Tartott tőlük. – Van fürdőszobád? – kérdezte Dakota. – Persze – sóhajtotta Tashina. – Hát akkor? Elmegyünk hozzád, hogy levakarjam magamról a vért. Útközben elhagyjuk valahol a fiúkat. Közeledtek a huszadik század végi világhoz. Kisebb-nagyobb települések mellett suhantak el, az utak egyre szélesebbé és gondozottabbá váltak. Elszaporodtak az út menti benzinkutak, büfék, túlcsordult szemetes konténerek. Szélsebes sportkocsik húztak el mellettük. Elrágcsálták a ropogós almákat, Dakota egyre figyelmesebben szemlélte a sötétbe burkolózó tájat, alkalmas helyet keresvén megunt cimborái elveszítéséhez. Végül a városhoz közeli, bágyadt hagymaszagtól illatozó hamburgerbüfére esett a választása. A helyiségben néhány álmos fekete lézengett. Unottan figyelték az indiánt és a társaságában lévő rongyos nőt, amint szótlanul felhajtják kólájukat és már mennek is. Dakota kiszemelt egy tágas konténert az épület oldalában. Tashina segítségével belehajtogatotta Atomvillanást és társait. A fiúk mélyen eszméletlenek voltak, nem ellenkeztek, nem panaszkodtak a büdösre. Csak hevertek a gúzsban, passzíve. Dakota könnyedén eltalált a lány lakásáig. Mivel azonban gyanakvó alaptermészete ezúttal sem hagyta cserben, néhányszor megkerülte az épülettömböt, s bár nem tapasztalt gyanúsat, nem rontott ajtóstul a házba, holott sürgős lett volna, hogy megfürödjön és álomra hajtsa a fejét. Míg a toronymagas, szürkén sivár épülettömb körül keringtek, mogorván megjegyezte: – Elérkezett a perc, amelyben beavathatnál üldöztetésed részleteibe. Tashina didergett, hiába múlt el az akut vészhelyzet. Csattogó fogakkal hebegte: – Apám feljött hozzám. Megajándékozott a táskával. Alighogy beszélgetni kezdtünk, ránk tört három killer. Stukkert nyomtak a halántékomhoz. Ezzel a módszerrel kezessé tették apámat. Levezettek a kocsijukhoz, és elvittek valahová. Máig sem tudom, milyen ház pincéjében voltunk. Valamit kerestek rajta, úgy vettem ki, hogy a legutóbbi nyomozásával összefüggő dokumentációról volt szó. Apám kapott néhány pofont, majd egyre durvábban ütötték-verték. Olykorolykor rám is sort kerítettek. Ekkor hebegte el a rejtekhely hollétét. Kocsiba dugtak bennünket, nekivágtunk. Útközben megpróbálta értésemre adni, hogy meg kell szöknöm. Azután az egyik fickó agyonlőtte, teljességgel érthetetlen módon, minden ok nélkül. Talán azt hitte, közel jár a cucc megszerzéséhez. Csakhogy a rejtekhelyen semmit nem találtak. Ekkor velem is végezni akartak. Megszöktem, kergettek, leráztam őket. Ennyi. – Nem tudod, hol van a dokumentáció? Tashina vállat vont. – Nem. Felforgatták apám lakását, ugyanezt tették az enyémmel is, hiába. – Aha – dünnyögte az indián. – Hány bejárata van a háznak? – Kettő. A párhuzamos utcából is be lehet menni, de azt az útvonalat soha nem használtam, mert a pincén vezet keresztül. Patkányok, csótányok, csövesek. Sejtheted. – Sejtem – morogta Dakota. – Mit? – Azt nem érted, mi bajom van a patkányokkal? – Például. Dakota leparkolt a párhuzamos utcában. A közvilágítás nem kényeztette el őket. Kéz a kézben besurrantak a katedrálishoz illő hatalmas kapun. Alászálltak a pincébe, amit akár kazamatáknak is nevezhettek volna. A falon gazdagon virultak a penészvirágok, a salétrom. A fakó égők derengésében kiselejtezett holmik hevertek a földön; szétforgácsolt faládák, avítt magazinok, sílécek, léket kapott fürdőkád, kidurrant vécécsésze, elunt cipők, rongyfoszlányok, törött üvegek, ürülék, egyszóval mindaz, mi szem-szájnak ingere. Az egyik szegletben sánta állófogas imbolygott, szürke pókhálólepelbe burkolózva. Puha neszeket hallottak. Tashina biztosra vette, hogy patkányhad masírozik feléjük. Nem sikoltott, megszorította Dakota kezét. – Bátor vagyok, bátor vagyok – hajtogatta halkan, fogvacogva. Az indián elvigyorodott. Átlépett egy összegömbölyödve alvó csavargó fölött, s elszorult a szíve a meghitt látványtól. Az elhanyagolt külsejű alak fejénél néhány patkány kenyérvéget rágcsált. Ki macskát tart, ki patkányt. Végre is, mindkettő szép állat. A macska talán

annyival különb, hogy nem olyan szánandóan pucér a farka. Kijutottak a pincelabirintusból. Az elkopott lépcsőház néma volt, laktató szagokkal terhes. Fokhagyma, káposzta, sült paradicsom, birkapörkölt, választhattak. Tashina undorodva visszatántorodott az első lépcsőfokról. – Jó ég, ezért szellőztettem napokig a tüdőmet?! – Ne rinyálj, babám. Mutasd az ajtódat. A lány megmutatta. Ütött-kopott deszkaajtó volt, cirka tizenöt különféle zárral felszerelve. Dakota megállt mellette, félretolta Tashinát. Úgy ment be, mintha hetven ellenséges deszantos jelenlétével számolna. Káprázatos mozibelépő volt. Elővigyázatossága kárba veszett, a lakásban egy lelket sem talált. Keresztülhúzott a nappalin, berántotta az elsötétítő függönyöket, majd kitárta a fürdőszobaajtót. Felkapcsolta a tükör fölötti lámpát, ennél több világítást nem engedélyezett, de ez kísértetiessé tette a lakást. A nappali a lépcsőházból nyílt; egyik lekerített sarka szolgált konyhaként. A fürdőszobában – mosógép, ruhaszárító, sarokkád, szennyestartó, páfrányliget – csak talpélen lehetett járni, több hely nem lévén. A hálószobát betöltő franciaágy csaknem agyonnyomta az erdőnyi legyezőpálma dézsáját. A pálma nem túlzottan zavartatta magát a helyszűkétől, poros leveleit a párnák fölé meresztette. Tashina végigkísérte vendégét a lakáson. A röpke út végén feljajdult. – Szomjúhoznak a növényeim. – Ment, vizet eresztett az öntözőkannába, precízen kimérte és hozzátöltötte a tápoldatot, majd locsolkodni kezdett. Közben elbeszélgetett házi kedvenceivel. Megokolta, miért hanyagolta el őket, elnézésüket kérte, s kárpótlásul képeslapra illő színekkel ecsetelte a hegyvidék szépségét. Ezenközben pedig meg-megsimogatta a zöldellő leveleket. Dakota lehuppant a nappaliban álló fonott garnitúra foteljébe. Kalapját ráhajította az ugyancsak fonott asztal tetején díszlő életnagyságú gipszfejre. Hallgatta a ház asszonyának kedveskedését, hallgatta, majd elunta s megjegyezte: – Ha netán eljut az elmédig, hogy vendéged jött, kínáld meg valami rághatóval. Tashina nehezet sóhajtott. – Nem lesz könnyű. Félek, az elmúlt napokban senki sem vásárolt be. Mindazonáltal megvált az öntözőkannától, s a konyhába sietett. – Komolyan gondolod, hogy sötétben kell tapogatóznom? – kiáltotta szekrényajtókat nyitogatva. – Halálos komolysággal – morogta Dakota. – Hovatovább éhhalálos komolysággal. – Kényelembe helyezte magát, s amennyire a fürdőszobából kiderengő fény lehetővé tette, megszemlélte a nappalit. A falat laza polcrendszer borította, a könyvek között régimódi babák ücsörögtek. Kecses balettcipő lógott egy szögön. Megszemlélte a keret nélküli üvegek mögé dugott fotókat. Tashinát teljes tánckari díszben, flitteresen, pávatollasan, talpig tüllben, szmokingban, bohócruhában. Az egyik fotó valami régi kastély mesevilágba illő kertjében készült, alighanem éjszaka. Hegyes tornyocskák döfködték a fakuló égbolton tornyosuló felhőket, a leheletfinoman megmunkált vaskerítés azt a látszatot keltette, mintha csipkéből lenne. Márványoszlopok meredeztek, terebélyes szökőkút gömbölyödött az élőtérben. Szinte érzékelhető volt a köd gomolygása; lábak surranása, zongorafutamok futkosása a szélfúvásban. Egy másik fotó ugyanezt a helyszínt ábrázolta, későbbi időpontban, hajnaltájt. Az oszlopok tetején kecses figurák álltak, a szökőkút csúcsán sárkányszárnyú, atlétatermetű, kígyózó hajú nő kuporgott, a felhők magasában griffmadár lebbent tova. Igen, mintha a szobrok visszatértek volna a helyükre a hajnal közeledtével. Dakota értetlenül szemlélte a képeket. Nem azon furcsálkodott, létezhet-e, amit lát; a hangulat lepte meg, a különös, varázsszerű érzés, amely szinte odabéklyózta a fotók elé. Az egyik márványtalapzaton acélos izmú, lobogó hajú ifjú állt, kezében íj, hátán tegez. A másikon kutyatestű, szörnyfejű szerzet feszengett, ugrásra készen, lángok kígyóztak a nyelvén. Tashina megállt az indián mellett. – Találtam egy doboz pástétomkonzervet. Továbbá van egy zacskó kétszersült az időszámítás előttről. Kizavarom belőle a molylepkéket, és máris lakomázhatunk. Nos? – Látva, mit néz a férfi, felsóhajtott. Arckifejezése megváltozott, tekintete megopálosodott. Mutatóujja hátával végigsimította a fotók üvegét. – Egyszer meghívtak bennünket egy régi kastélyba, az úri közönség mulattatására. Remek buli volt, a krém percek alatt löttyre ázott, és elnyúlt az asztal alatt. Nem kértek belőlünk. Mi pedig szétszéledtünk a kastélyban, bebarangoltuk a szobákat. Fenn, a karcsú toronyban, észvesztő pókhálórengetegben rábukkantunk a lomokra. Onnan való az a marha nagy utazóláda, amin a virágokat tartom. Ezt a két képet is ott találtam. Biztos voltam benne, hogy ezek egy felvételsorozat első és utolsó darabjai. Kerestem a köztes képeket, felforgattam mindent, de hiába. Hát nem titokzatos? Ahogy ott kotorásztam, a lányok elunták magukat, és aludni mentek. Hirtelen megjelent egy ősöreg ember, szakálla volt kender, a kastély ura. Az ő fia szórakoztatására csődültünk oda. Kérdezte, mennyire érdekelnek az elmúlt idők regényes meséi, mondtam, nagyon. Leültünk a láda tetejére. Beszélni kezdett. Csodálatos volt, azt sem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodom. Végül nekem ajándékozta a ládát és a két képet. Az ajándék előbb ért haza, mint én. Elég, ha ránézek a fotókra, s máris megjelenik a képzeletemben a történet minden alakja. Tashina tányérra tette az elaggott kétszersültszeleteket, kibontotta a pástétomkonzervet. Fürgén megnyírta az egyik cserepes növényét, és a parányi levélkéket rászórta a szendvics tetejére. Dakota elfintorodott. – Nem vagyok benne biztos, hogy füvet akarok enni.

– Ez zsázsa – világosította fel a lány. – Zsázsa vagy zsizsik, édesmindegy. Mentesítsd tőle a táplálékomat. – Még sosem ettél ilyet? Népszerű konyhanövény, roppant egészséges. Enyhén tormaízű. Dakota beleharapott a szendvicsbe. A kétszersült fűrészporra emlékeztette, s mivel ezen a benyomáson valamelyest enyhített a ráhintett fű, nem akadékoskodott tovább. Elköltötték a vacsorát, majd megegyeztek, milyen sorrendben használják a mikroszkopikus fürdőszobát. Az indián nyert, zuhanyozni vonult. Tashina bekapcsolta az ósdi üzenetrögzítőt. A fennállása óta sosem cserélt, recsegő, hörgő szalagról meghallgatta Morpheus nagybácsi üzenetét. Meghallgatta és nem értette. Annál inkább boldoggá tette a következő és egyben utolsó üzenet. – Yoram Ben-Ami vagyok – hallotta az áthatóan idegen akcentusú, toroköblögetős hangot. – Filmrendező, ha netán nem tudná. Egy haveromnál megnéztem néhány próbafelvételt, köztük a maga táncolását. Elragadó, drágám, maga egyszerűen elragadó. Nos, ha időben megkapja az üzenetemet, kérem, e hó tizenharmadikán jöjjön el hozzám. A címet a végén mondom, hogy legyen ideje plajbászt rántani. Szeretném látni a táncolását, mégpedig a saját ötleteire. Ha szót értünk, filmet csinálunk! Akar filmet csinálni? Persze azért túlzottan ne élje bele magát, nehéz pasas vagyok. De milyen nehéz, majd meglátja?! Rühellem a lambadát, a riszálást. Nekem IGAZI tánc kell. A nevére szóló repülőjegyet átveheti az utazási irodában. A címem... Dakota egy szál törülközőben megállt az ajtóban. Nézte a lányt, aki egy rajzlap fölé görnyedve félméteres betűkkel jegyzetelte a torokhangú ipse szövegét, és még a háta is ragyogott örömében. – Hallottad? Film! – ujjongott, amikor végzett. Az indián elhúzta a száját. – Lehetőség – pontosított. – Hogy lehetsz ilyen ünneprontó? – Mindig ünneprontó vagyok, ha nem tudom kialudni magam. Nosza, porold le a pálmádat, hogy nyugovóra térhessek az árnyékában. Tashina nem hallotta, az üzenetrögzítőt kapcsolgatta. Ismét felcsendült Morpheus hangja. – A pokolba, mit játszotok velem?! Mi ez a baromság az emlékkönyveddel? Se Matt, se te, senki sehol, viszont kapok egy lelakatolt emlékkönyvet, hogy adjam át neked. Most aztán gyorsan üzenj: érte jössz vagy postán küldjem el? Persze, a kulcsot majd a gólya hozza!? Azt hittem, kinőttél a gőgicsélő korból. Ezt az egészet nem értem. A címzésen apád kézírása, a címzett én vagyok, de a csomagban lévő levél kiköti, hogy ne törjek be a műtárgyba. Pedig marhára betörnék, a fene esz meg, hogy megtudjam, mit írtak neked a srácok. Hol a francban kószáltok? Arról volt szó, hogy ezen a héten találkozunk. Na most mi van? – Ki az a Matt? – kérdezte Dakota. – Apám. – Aha. – Egyáltalán nem értem, mit aházol, amikor nekem soha a penetráns életemben nem volt emlékkönyvem. – De most van – közölte Dakota. – Nem lehet! – felelte Tashina emelt hangon. – Pedig kulcsod is van hozzá. – Hol? – A táskán, amit apádtól kaptál. – Jézusom – nyögte a lány. Kezdtek összeállni a dolgok a fejében. – Töröld le a szalagot, és feküdjünk le. Holnap meglátogatjuk a nagybácsidat. – Meddig tart!? Majdnem ezer mérföldnyire lakik. Nekem tizenharmadikán Yoram Ben-Amivel lesz találkám. – Ha még életben leszel. Erről jut eszembe. Ismerlek már néhány napja, de még egyszer sem említetted, hogy ezzel a furcsaszerű históriával szeretnéd meglátogatni a rendőrséget. Mintha azt mesélted volna, hogy egy kicsit agyonlőtték az apádat. – Rendőrség?! Annyit sem ér, mint egy sapka rongyos koton. Jártam egy zsaruval. Mindent tudok erről a cégről. A fickó a szemem láttára lett masszív alkoholista. – Ne nyissunk vitát. – Dakota sarkon fordult, besietett a hálószobába. Oldalvást az ablakhoz állt, lenézett az utcára. Odalent két pasas pofozkodott, méla unalommal. Parkoló autók sorakoztak, fényfoltok kúsztak közöttük, fák billegették lombjaikat, egy villanyoszlop tövében kutyák párzottak, kiolvasott újság lapjait motozta a szél. Ez a látvány legalább olyan izgalmas volt, mint egy százéves asszony mezítlenül. Dakota elnyúlt az ágyban. Elődeire gondolt, a zsarura, a táncosra, a többire, akik még nem kerültek szóba. Azután Yoram Ben-Amire és az ő közelgő randijára Tashinával. Elfészkelődött, találomra végigmotozta az ágy fejét, hátha megtalálja a biztonsági övet. Ha a kezébe akad, biztos bekapcsolta volna, a fene essen belé. A lány néhány perc múlva megérkezett. Besiklott mellé az ágyba, hozzágömbölyödött, s menten olybá tűnt, minden rendben van, olyannyira, hogy így marad: ők ketten és a felizzó lepedő. Összefonódtak. A vágy szélvészként érkezett, átsöpört rajtuk, végigdúlt a testükön. A fejük fölé hajoló legyezőpálma sosem látott hasonló trópusi vihart. Tashina bedobta a teljes ötlettárát, s Dakota nem maradt el tőle. Jutalmul elnyerte a ritka élményt, a karjaiban

tartott nőn áttomboló, gyönyörű örömöt. Voltaképpen nem is csodálta, hogy ezt meg akarja őrizni. Persze, a nővel együtt. De ez nem ilyen egyszerű, hiszen minden ellenük szól. Kezdve a rejtélyes üldözőkön, folytatva Yoram Ben-Amin. Persze, a rádió. Tashina nem akar elszakadni a várostól, legfeljebb hébe-hóba felcserélné az erdővel. Dakota két kérdést tartott tisztázandónak. Az egyik: ő maga. Vajon eljönne-e ide hosszabb időre? Aligha. A másik: Tashina mit akar? Minden jel arra vall, hogy filmezni. Filmre táncolni a Fakatonát, a Metamorfózist, fájdalmait, hangulatait. Mintha a tánc kábítószere lenne a segítségére a felejtésben, a túlélésben. Pontosan úgy, mint neki az erdő, a magány, a kivonulás. Tashina átmenti magát a prózai valóságból a fantáziájába, amely olyan, akár a rókavár, bármikor, bárhonnan megközelíthető, bombabiztos menedék. Ennek köszönhetően igazából el sem ért hozzá, hogy az apja halott, őt kergetik. Dakota eljutott az emlékkönyvhöz. Alighanem az a titok kulcsa. Csak kinyitják, és máris a markukban lesznek a Parabellummal vigéckedő fickók, megbízóstul; mehetnek a sittre. Szerette, hogy ilyen derűlátó. Annyira szerette, hogy szinte fel sem tette a kérdést: Tashina akarja-e? Pedig jó kérdés lett volna. Hiszen a jelek szerint nem akarta. Meglehet, őhölgysége nem bosszúálló típus. Nem is kórosan kíváncsi. Akkor most mi légyen? Erőszakolja meg; hurcolja el Morpheushoz erőnek erejével? Egyáltalán, a szexen kívül akar-e tőle valamit ez a gyűrűs hajú, csillagzafír szemű lány? Micsoda ötlet!? Hank Guard, a szexuálisan kiszipolyozott vagány. Szegény. Ha már itt tartott, jelezte igényét még egy örömkörre. Tashina álmosan nyöszörgött, de szinte pillanatok alatt felgyúlt a bőre. Ilyet még nem látott a legyezőpálma, pedig biztosan alatta jutott el a zsaru a delirium tremens rágcsálóktól dús látomásaihoz; géppuska lábú Rich a szakítás mélabús gondolatához. Dakota félájultan feküdt a göröngyösre gyűrt lepedőn, és ahhoz sem volt ereje, hogy kisimítsa maga alatt, holott a vászon pontosan azokon a pontokon senyvesztette, amelyek Atomvillanás, Tagló és Dózer ökölnyomait viselték. Ez volt az a pillanat, amikor a teljesen felébredt Tashinát tetőtől talpig elborította a mesélő kedv. Felkönyökölt, odébbtolta a pálma egyik tolakodó levelét, és buja töltésű markotányosnő hangján belekezdett a történetbe. Már az elején tudni lehetett, hogy hosszú lesz. – Egyszer, réges-régen a kastély fölött különös, vad vihar vonult át, amelyhez foghatóra a legöregebb emberek sem emlékeztek. Iszonyú csattogással, zöld, bíbor, sárga és lila villámokkal, kegyetlen szélrohamokkal érkezett az ítéletidő. Letépte a szélkakast a toronyról, cserepekkel hajigálózott, fákat csavart ki, eltérítette a folyót a medréből, szökőárt hozott, földöntúli dühvel tombolt. Különös hangok hallatszottak, mintha rekedt óriások ordítoznának egymással. Mindenki az ágyába, a takarója alá menekült. Reggel furcsa látványra ébredtek. A kertben szökőkút terebélyesedett, a csúcsán sárkányszárnyú, gyönyörű fiatal nő ült, sosem volt márványoszlopok magasodtak ki a földből, mindegyiken egy-egy alak állt, szörnyek, félszörnyek, mesebeli figurák. Senki sem értette, hogy kerültek oda. Megindultak a találgatások. A túlvilágiak között harc dúlhatott, s az váltotta ki a vihart – vagy a harc maga volt a vihar?! Teltek-múltak a napok, a kastélyban élőknek feltűnt, hogy a szobrok éjszakánként eltünedeznek a helyükről. Tehát élőlények, akik a sötétséggel táplálkoznak, s az éj óráiban tovább harcolnak egymással, esetleg azon fáradoznak, hogy hazajussanak a túlvilági birodalomba, ahonnan kirekesztették őket. Megpróbálták szemmel tartani a szobrokat, megfigyelni, hogyan lépnek le talapzatukról, miként elevenednek meg, s mit művelnek. – Tashina hangja elhalkult. Csend lett. A lány aludt. Dakota megrázta a vállát. – Hé, babám, nem hagyhatsz cserben. Kell az neked, hogy gyomorvérzést kapjak csillapítatlan izgalmamban? Hetvenezer a vérnyomásom. Már a múltkor is végzetesen tönkrementem a szerelmes üzenetrögzítők miatt. Tashina nem reagált. Dakota rázogatta még egy keveset, bár alighanem többre ment volna, ha inkább rumbatökkel teszi ugyanezt. Felsóhajtott. – Őhölgysége kész regényújság. Nem kapott választ. Lehunyta a szemét, felidézte maga előtt a kastély parkjában készült fotókat. Közöttük süllyedt álomba. Álmában abban a kertben járt. Az embermagasságú élősövény kígyózöld leveleit rezegtetve kísérte, az apró gyöngykavicsok meg-megcsikordultak a talpa alatt. Lábujjhegyre emelkedett, óvatosan lépegetett előre. Török zászlóra illő Hold hevert az égbolton, hanyatt; csillagok lüktettek körülötte. Hátborzongató morgást hallott a sövényen túlról, lángnyelv bíborvillanását látta. A kutyatestűszörny, rezzent össze. Jeges veríték verte ki a hátát. Lelapult a bokor mögött, átlesett a levelek rései között. Valami pendült, talán íj idege. A kutyaszörny felüvöltött. Fájdalmasan, majd mind fenyegetőbben rezgette a hangját. Az izmos ifjú, kezében az íjjal, futásnak eredt. Könnyű saruja nem ütött zajt. Beszaladt a fák közé. A szörny a nyomában loholt, hatalmas lángnyelveket lövellt a torkából. Az ifjú meghúzódott egy vastag fatörzs mellett, és újra felajzotta íját. A nyílvessző belefúródott a szörny mellébe, de mindhiába. A lángszóró nyelvű állatnak meg sem kottyant, csörtetett előre. Útját megperzselt és felkunkorodó levelek, elsercenő ágak jelezték. Az ifjú elhátrált az útjából, szaporán kapkodta elő a nyílvesszőket, s egyszer sem tévesztett célt. A kutyatestű, szörnyfejű szerzet melléből

tucatszámra álltak ki a nyílvesszők. Üvöltése egyre rekedtebbé vált. Zölden fluoreszkáló váladék szivárgott a sebeiből, felperzselve mindent, amire rácseppent. Váratlanul görbe kardokkal felfegyverzett, mézszőke nők ereszkedtek alá a magasból, és közrefogták a zölden vérző fajzatot. Fellendítették kardjukat, éles hangon rikoltoztak, hogy magukra vonják a figyelmét. Dakota ámultan bámulta őket. Sudárak, izmosak, s csaknem meztelenek voltak. Melegfényű szőke hajukat, mint valami hegyes sisakot, magasan feltornyozva viselték. Szemük villogott, mit villogott, jeges izzással szikrázott. Gyönyörűek és félelmetesek voltak. Úgy festett, elszánták magukat arra, hogy megvédelmezzék az ifjú nyilast, s ha kell, parányi darabokra aprítsák a lángot okádó fajzatot. Az ifjú meg sem látta őket. A magasba meredt, a szökőkút tetejéről elrugaszkodott, kiterjesztett szárnyakkal közeledő asszonyt bámulta, lángvörösen szikrázó, vastag hajtincseit, zöld pikkelyekkel borított telt, érett alakját. Karja lehanyatlott az újai együtt A vakond is láthatta, ez már szerelem. A sárkányszárnyú, démoni szépségű teremtés közelebb ért, vitorlányi, gazdagon erezett szárnyain kivehetővé váltak a szörnyű karmok. Ott lebegett a sudár lányok feje fölött, s azok hamarosan megfutamodtak, a fák közé menekültek előle. Ekkor a démoni asszony a földre ereszkedett, összecsukta szárnyait, felemelte félelmetesen hosszú körmű kezét. Feltépte mellkasán a pikkelyeket. Elővillant érett, rózsás színű, dús keble. Az ifjú elejtette az íjat, előrelépett, átkarolta az asszonyt, a száját kereste. A telt, bíbor ajkak kerekre nyíltak, akár egy falánk orchidea szirmai. A nyilas elveszett a csókjában, megfeledkezett magáról, a világról, a tenger sebből vérző kutyatestű fajzatról. Az asszony szorosan magához karolta. Gyöngyházszínű körmei belevájtak a hátába s felsebezték. Vér patakzott az ifjú bőréből. De ő nem vett róla tudomást, falta a csókot a bíbor szájról. A szörnyfajzat odaólálkodott. Nyelvén elhamvadtak a lángok s a bibircsókos, terjedelmes húsdarab mohón nekiesett a nyilas bőrének. Leitatta a vérét, majd saját testére nyalta. Zölden váladékozó, mély sebei egyetlen szempillantás alatt behegedtek. Az asszony félig leeresztett szemhéja mögül leste, hogyan kap erőre a szörny. Dakota törte a fejét, miként léphetne közbe, hiszen előre látta, hogy a nyilasnak vége, ezek ketten rögtön elemésztik, s hozzá ilyen ósdi trükkel: szexuális csapdával. Gondolta, odasurran, felkapja az íjat, vesszőket és tarajos süllé változtatja a fajzatot. Amikor megmozdult, észrevette: időközben liánok kúsztak fel a földből: lebéklyózták, nem mozdulhat. Megpróbálta előhúzni a kését, sikerült. Belevágta a pengét a folyondárba. Fémes pendülést hallott. Szikrák vakították el. Az acél elolvadt, elcsepegett a kezéből. Füst kaparta a torkát. Az asszony ölelte a nyilast; lassan köré zárta a szárnyait, már-már eltüntette mögöttük. A szörny a karmait meresztgette, erejét próbálgatta, noha úgy rémlett, a démon egyedül is elbír a megbabonázott, elfolyósodott agyú ifjúval: tüstént rázárja spenótzöld szárnyait, és már csak a leszopogatott csontjait köpködi vissza. Ekkor Dakota mellett megmozdult a föld, s kibukkant belőle egy apró lény: parányi sárkány, nem nagyobb egy macskánál. Hátát merev tüskék borították, ezernyi tűhegyes fog villant elő szélesre nyitott szájából, lángoló gyémánt volt a szeme, acélfényűek a körmei. Elfutott a bámuló indián mellett, s máris ott termett a démon mögött. Felszaladt a nő izgalmasan ívelő hátára, és belemart a tarkójába. A következő pillanatban átlendült a kutyatestű fajzatra, s a torkába vájta a fogait. A megtámadottak felordítottak. A nő eleresztette a nyilast. Vaktában kapkodott az apró lény után, vonásai eltorzultak. A sárkánygyík kilövellt magából valami furcsa, kékesen ködlő felhőt, mintha röntgensugarat, s a démon ott állt átvilágítva: szárnyas csontváz, semmi több. A nyilas megrázkódott. Kijózanodva futásnak eredt. A gyík vékony hangú, cincogó kacarászással a szörnyet is megröntgenezte. A kutyafajzat és a démon csontváza kékesen derengett a közeledő hajnalban. A fakuló égen morranás kelt, egyre erősödött, közelgő vihar brummogására emlékeztetett. Vad zápor korbácsolta végig a leveleket. Az esőcseppek szemet vakító káprázassál ragyogtak a növényeken, akár a briliánsok. Dakota kinyújtotta a kezét, ujjai közé csippentett egy gyémántos cseppet, s az hirtelen átmelegedett, lüktetni kezdett, akár egy tündöklő, apró tojás. Hirtelen felpattant a héj, s előbújt egy nyálkás bőrű, acélfényű lény, félig gyík, félig béka. Az indián viszolyogva elengedte. A teremtmény a földre pottyant, megrázkódott, olyan hangot hallatott, mint a megtépázott hegedűhúrok. Növekedni kezdett. Tüskék ütköztek ki a hátán; eltátott szájában, mint tőrvasak, egymásra bújtak elő a hegyes acélfogak. Amikor kifejlődött, eliramodott. Rávetette magát a kutyatestű fajzatra. Dakota tétován felvett egy újabb gyémántcseppet. Megmelengette, érezte fokozódó lüktetését. A tojáshéj kinyúlt, szétrepedezett. Kipattant belőle egy lány. Akkora volt, mint az esőcsepp. Hirtelen pörögni kezdett, s mind nagyobbra nőtt; szélsebesen forgott, úgy festett, mint egy tornádótölcsér, majd lelassult. Kivehetővé vált az alakja. Sudár, izmos testű lány volt, haja fekete, gyűrűkben leomló, csillámokkal teleszórt szeme halványkék. Tashina, nyögte az indián. A lány nem hallotta. Abbahagyta a pörgést, megrázkódott. Tojáshéjszínű ruháját meglebbentette a szellő. Felemelte csupasz lábát, kipróbálta, tud-e járni. Talpa nem érintette a földet. Ellebegett a sövény mögé. Megállt a visítozó démon közelében. Nézték, méregették egymást.

Dakota látta: mindjárt összecsapnak. De a csillámló szemű lány teljesen fegyvertelen volt. Az indián gyorsan felkapott még egy esőcseppet. Tenyerébe zárta, leheletével melengette, hogy előbb életre keltse, bár nem tudhatta, mi lesz belőle. A gyémántcsepp pulzált. Héja elhalványult, elvékonyodott, fellazult. Bíbor erek tűntek át rajta; azután forogni kezdett, égette a tenyerét. Eldobta a tojást, s az megtorpant a levegőben, majd folytatta a pörgést. Váratlanul növekedésnek indult. Lehámlott a héja. Kivehetővé váltak a születő alak körvonalai. Széles vállú, keskeny csípőjű, hosszú combú férfié. Dakota szeme láttára alakultak ki a vonásai. Az indián felkiáltott. Saját hangjára riadt. Napfény zúdult be az ablakon. Bearanyozta a pálma leveleit. Felpattant. Tashina sehol sem volt. Dakota a tenyerébe temette a homlokát. Hová tette a lányt? Átálmodta a mesébe? Kiugrott az ágyból, felrántotta a nadrágját, kábultan forgolódott. Felkapta az ingét, mokaszinját. Többször beleütközött az átkozott pálma leveleibe. Legszívesebben lekaszálta volna valamennyit. Lehűtötte magát. Erőltetett nyugalommal végigjárta a lakást. Lehetett bármilyen higgadt, Tashinát nem találta. A nappaliban jártában a fotókra esett a pillantása. Valami odadelejezte. Szemügyre vette a második képet, hátha felfedezi rajta a lányt. Megkönnyebbült, amikor nem találta meg a különös figurák között, de feltámadt benne a halvány gyanú: amióta utoljára látta a felvételt, az alakok helyet változtattak, egyik-másikuk kicserélődött!? Na nem. Más a képzelet és megint más, sokkal másabb a valóság. Ismét helyre tette magát. Reggel van, város, Tashina lakása, kulcs, emlékkönyv, egyebek. Gyomra segítette vissza a földre. Korgott. Kaja. Kiment a konyhába, szétnézett a szekrényben. Talált néhány tojást. Óvatosan kézbe vett egyet, de semmi nem történt. Földi tojás volt az illető, esze ágában sem volt furcsán viselkedni. Helyes. Dakota feltörte, belefolyatta egy tálba, hat másikkal együtt. Olajat, hagymát, kolbászt keresett. Az utóbbit hiába. Előhúzott egy serpenyőt a szekrény mélyéből, nyélen ragadta, főzni kezdett. Míg sercegett az olaj, s a felaprított hagyma hánykolódott benne, gyakran az ablakhoz lépett, és az utcára lesett. Végre megpillantotta a lányt. Tashina frissen fésült hajjal, feszes vállal, sárga alapon barna pacákkal telespriccelt overallban közeledett. Fonott kosarában mindenféle táplálék nyomorgott, salátalevél lengedezett, tűzszínű paprikák gömbölyödtek. Látványa azonnal kiváltotta a nyálelválasztást. Dakota lekapta az enyhén füstölgő serpenyőt a tűzhely lapjáról, s visszalépett az ablak elé. Mélyen beszívta a hagymás rántotta illatát, falánk pillantást vetett a kosárból meredező barnásszőke kenyérre, hasonlót az összepacázott ruhába bújt lányra – azután csaknem elejtette a serpenyőt. Magas, szőke férfi csörtetett Tashina nyomában. Mohazöld zakót viselt, a bal hónaljnál enyhén dudorodót. A pasas nem volt egyedül, két másik túlöltözött alak lihegett utána. Siettükben hadonásztak, s néha, mint a párbajhősök, a hajtókájuk felé nyúlkáltak. Az elöl trappoló szőke olykor visszafordult, s csillapító mozdulatokkal intett társainak. Tashina mit sem vett észre mindebből. A házhoz közeledve megszaporázta lépteit. Dakota gyomra hangosat kordult, szíve túldobogta a lármát. Ott állt éhesen, mint egy oroszlán, aggódva, akár egy kotlós, markában a tojásrántottát tartalmazó, bőszen illatozó serpenyővel, tekintetét a pribékeken tartva. Határozott. Meglátta a fotelba hajított gyíkbőr utánzatú táskát, odaugrott, a vállára vetette, majd az ajtóhoz sietett, és kilépett a lépcsőházba. A serpenyő nyelét nem eresztette. Vállon kapta a megrökönyödöttnek látszó lányt, és szó nélkül felfelé taszigálta a lépcsőkön. Felrohantak a tetőre. Besurrantak egy kémény mögé. Dakota körülkémlelt. Az átkozott lapos tetőn néhány kéménykolléga, egy elhagyatott pingpongasztal, pár megnyomorodott kartondoboz díszlett és semmi más. A szomszéd ház sátorteteje jóval ingerlőbb volt. Tetőtéri ablakok fényes négyszögei villantak a reggeli napsütésben. Rejtekhelyükről nem látszott, mekkora a távolság a két ház között. Az indián intett a fejével. Kéménytől kéményig rebbenve haladtak előre. Kiértek a tető szélére. Alattuk hatemeletnyi mélység ásítozott. Szemközt, legfeljebb kétméternyire, a másik ház teteje. A padlástérbe épített lakás ablakai előtt széles terasz. Oda kell átszállniuk. Meghallották a nyomukban csörtető ökölharcosok lépteit. A kémények eltakarták a fickókat. Dakota jelt adott. Tashina a fejét rázta. Lassan letette a kosarat, amelyet mindeddig elszántan szorongatott. Hátrált néhány lépésnyit. Az indián megragadta a vállát a szabad kezével. – Ugrunk – közölte. – Nem – nyögte a lány. – Akkor táncold el a saját halálodat. Nem kellett részleteznie, mire utal. Lövés dörrent. Egy lelkes golyó elloholt mellettük. Tashina behunyta a szemét, és nekifutott. A teraszon felbukott, átgurult a vállán, s mindjárt berúgta az ajtó üvegét. A szilánkok felhasították a lábát. Dakota lendületet vett. Azután megtorpant. Lehajolt, kihúzta a kosárból a barnásszőke francia kenyeret, bedugta az inge alá, majd a serpenyőt maga előtt tartva a teraszra lendült. Kissé elszámította magát. Felbukott, belezuhant

az üvegtörmelékbe. Az inge alá rejtett kenyér megroppant és kettétört. De a serpenyőnek nem esett bántódása. Dakota nem tudott szívből örülni, mert mindeközben rendkívül éles cserepekben ücsörgött. Lassan talpra kecmergett, benyúlt a törött ablakon, és kinyitotta az erkélyajtót. Beólálkodtak a lakásba. Mákjuk volt, a tulajdonosok nem tartózkodtak otthon. Átsurrantak a nappalin. Az indián egy pillanatra belépett a konyhába. Felkapott két villát az edényszárítóról, s máris ment tovább, maga előtt hajtva a lányt. Arra lett figyelmes, hogy Tashina kuncog. Közben a másik ház tetejéről szorgalmasan lövöldöztek utánuk. Az ajtót persze zárva találták, nem mehettek ki a lakásból. Az indián kinézte a pribékekből, hogy légi úton erednek a nyomukba, de azt sem tartotta kizártnak, hogy valamelyikük a lépcsőház felől zárja rövidre menekülésük útvonalát. Nem örült. Reggelizni szeretett volna, lehetőleg élve. Tervei utópisztikusnak látszottak. Aztán kezdtek posztumusznak látszani. Mohazöld zakós, szőke Batman érkezett a teraszra. Dakota majdnem gutaütést kapott mérgében. Tashina kezébe nyomta a serpenyőt, a ridikült. A háta mögé parancsolta a lányt. Meghúzódott az ajtó fedezékében. Hallotta, hogy a Batman közeledik. Felkészült a fogadására. Előbb a pisztolycső jelent meg a szeme előtt, majd a hozzá tartozó csukló is felbukkant. Az indián elrúgta magát a levendulakék padlószőnyegről. Elkapta a stukkert tartó kart s rárántotta az ajtófélfára. Végezetül lefejelte a fickót. Belesett a nappaliba. Nem látott új ellenséget. A vállánál fogva megragadta az ájult pasast, és elvontatta a legközelebbi fotelig. Bele is ültette, gyengéden. Éppen visszasurrant az ajtó fedezékébe, amikor megérkezett a következő Batman. Nehezebben szánta el magát az ugrásra, mint társa, csúnyábban is hajtotta végre. Fejjel beleállt a terasz durván vakolt falába. Kábán szédelegve támolygott be a nappaliba, a stukkert csupáncsak azért markolászta, hogy legyen mibe kapaszkodnia furcsa egyensúlyzavarában. Dakota elébe perdült, kifordult, s tüneményes oldalrúgással kápráztatta el a pasast. Visszafordultában elsütötte az öklét. A pribék a levegőbe emelkedett, majd szárnyaszegetten aláhullott, s közben az az elégtétele sem lehetett meg, hogy láthatta volna: egyáltalán mi történt vele. A lépcsőház felől valaki nagyon be akart törni a lakásba: erre vallott a döngő ajtó. Tashina a sikoltozás előhangulatában némán nyitogatta a száját. Azután elszántan a magasba emelte a serpenyőt, hogy lesújtson vele, ha kell. Dakota csaknem rosszul lett, látván veszélybe kerülni a rántottáját. Félrelökte a lányt, maga is a falhoz lapult. A legjobbkor. Lövés dörrent. A zár széthullott. Az ajtó kivágódott. A harmadik atléta berohant. Némiképp meglepődött a kemény ellenállástól, amit a homlokpántos, lobogó hajú fickó tanúsított. Nem sokáig csodálkozott, a harmadik pofontól zsibbadni kezdett, a következőtől összecsuklott. Dakota felsóhajtott. Összeszedte a stukkerokat, és behajigálta a lány táskájába. Átkutatta a fickókat, nem talált náluk semmit. Gondolta, majd reggeli után kérdőre vonja őket. Felslihtolta a palikat a fotelben. Leült az asztalhoz, és intett a lánynak. Tashina kuncogott, noha enyhén hisztérikusan. Mindazonáltal a horgolt térítőre tette a serpenyőt. Dakota kezébe adta az egyik villát, megragadta a másikat. Nekiláttak a langyos rántottának. Az indián előrántotta az inge alól a totálkáros kenyeret, letört belőle egy darabot, odakínálta a lánynak. – Ilyen nincs – nyögte Tashina teli szájjal. – Ki a fene mondta neked, hogy indulj el egyedül kóborolni az utcán? Látod, mit csináltál? – Mi lesz most? – Mi lenne? Benézünk a frigóba, hátha találunk valami lónyálat. Az egyik fickó megmozdult a fotel mélyén. Dakota felvonta a szemöldökét, de nem látott okot a közbelépésre. A pasasok – egyelőre tökéletes kábulatban – pusztán csak azért mocorogtak, mert nehezen jutottak levegőhöz. Tashina folytatta a hisztérikus felhangú kuncogást. Közben sebesen lapátolta a szájába a dermedt rántottát. Az indián rámordult. – Mit nevetsz? Teljesen rühellem, ha kihűl a kajám. Te talán nem? – Visszaemlékeztem a jelenetre, ahogy serpenyőstül futunk az életünkért. – A lány elkomorult, letette a villát. – Ha nem vagy velem, már rég nem élnék. – Na, azért nem olyan gyors az éhhalál. Tashina nem felelt. Szeme azonban mondott valamit, halványkék, csillagzafíros ragyogással, s az indián elhűlt. Félretolta a serpenyőt, megtörölte a száját, jobb híján a horgolt terítő sarkában, gyors pillantást vetett a tetemekre, majd visszafordult a lányhoz, és megköszörülte a torkát. – Ne nézz így rám – mondta. – Hozz be valami lónyálat. – Igen – bólintott a lány. – Arra gondoltam, milyen szép lenne veled maradni. – De nem lehet. – Hozzám költözhetnél. – Hogy a fenébe ne? Abba az átjáróházba?! Két rohamosztag fogadása között locsolgatnám a növényeidet. Különben is: elmész Kaliforniába. – Velem jöhetnél.

– Felejtsd el. Mellesleg: teljesen szeretlek. Csak azért húzódozom, mert utálom a várost. Egyiket jobban, mint a másikat. – Tudod, mit álmodtam? – kérdezte Tashina. Az indián fülelt, s tartott tőle, hogy sosem tudja meg, mivel egyre erősödő szirénaszólamok figyelmeztették: ideje asztalt bontani, híre ment az éleslövészetnek. Őhölgysége mit sem hallott. Őt bámulta és mosolygott. Teljesen önfeledt tudott lenni. Talán a szerelemtől vagy valami hasonszőrű marhaságtól. – A kastély parkjában jártam. Apró drágakő tojásban, esőcseppként érkeztem a földre, a kezed melege keltett ki. Találkoztam a megelevenedett szobrokkal... – kezdte a mesét a lány. Dakota mélyet lélegzett. Tökéletesen összezavarodott. Tashina álmodta az ő álmát vagy ő Tashináét? Lehetetlen, hogy mindketten egyazon birodalomban jártak volna. Vagy lehetséges? A titokzatos fotók bűvköre...?! Nem volt erre idő. Rettentően jöttek a zsaruk. El kellett tűnniük, anélkül hogy kibeszélhették volna magukat, analitice. S mindezt azért, mert valami izgága szomszéd egy kis lövöldözés hallatán hiszterizálta a rendőrséget. Dakota jelt adott az indulásra. Mivel tartott tőle, hogy a zsaruk karjába futnak, nehéz sóhajjal kipakolta a lány táskájából az arzenált. Sebtében rendbe szedték magukat. Az indián ellenőrizte a nadrágja hátulját, és örömmel látta: elhanyagolható a kár, hála az üvegcserepek felületességének. Kéz a kézben kiléptek az ajtón. Nekivágtak a lépcsőháznak. Háromemeletnyit jutottak lefelé, amikor beleütköztek a fölfelé rohanó rendőrökbe. Nem zavartatták magukat. Megálltak csókolózni. Tashina reszketett a férfias ölelésben. Hiába, a vonzerő. Az egyik zsaru megbökte Dakota vállát. – Hé, cimbora, egy percre. Nem hallottál lövöldözést? Az indián eleresztette a lányt. A zsaru kezéért nyúlt, ütődött tekintettel. – Tapintsd meg, hogy ver a szívem. A vérem, akár a Niagara. És most nekünk kell elmennünk a moziba, mert a húgai nem hajlandók. Sejtheted, pajtás. – Egy lakó telefonált, hogy vad lövöldözés folyik itten. – Hát tényleg majdnem lelőttem a húgait. Amit én éreztem!? Nem tudsz egy nyugalmas, olcsó motelt a közelben? Nagyon közel? Ha nem mondod, megskalpollak. – Ez hülye – vélekedett a másik rendőr. Dakota rámeredt. – Vond vissza, mielőtt beleverem az orrodat a seggedbe! Talán impotens vagy? Vagy mi? – Oké, oké, áll az árboc. Menjetek – hadarta az első rendőr. Továbbrohantak a lépcsőkön. Dakota átkarolta a lányt, leslattyogtak a földszintre, ott is zsaruk hemzsegtek. Megszólította őket. – Fiúk, fussatok fölfelé, baj van a hatodikon. Egy nagy behemót pali begolyózott, és a mandulaszemű szomszédját kergeti, hogy revansot vegyen Pearl Harborért. A zsaruk stukkert rántottak, és teljes komolysággal nekirontottak a lépcsőháznak. Ők pedig kiléptek az utcára. Vakító napfény loccsant az arcukba. Megtorpantak. Ha sejtették volna, hogy a tetőtéri lakásban hagyott fickók ügyesen kivágják magukat, és rablótámadásra hivatkozva utánuk zúdítják a rendőrséget, hogy aztán ők is csatlakozzanak az üldöző sereghez, bizonyára nem toporogtak volna olyan ráérősen. De nem sejtették. Ami azt illeti, Dakota elbízta magát. Viszont Tashina így is csodálta őt. Beültek Atomvillanásék dzsipjébe. Dakota szemrehányó pillantást vetett a műszerfalra. Az üzemanyag szintjét jelző mutató alacsonyan repült. Horzsolta a piros mezőt. Tashina áhítattal nézett az indiánra. – Gondolod, hogy Morpheus belefér az időmbe? – Beszorítjuk – morogta Dakota. Gázt adott. A gumik olyan hangot hallattak, mint a hízók, amikor szemközt találják magukat a böllérrel. A kocsi megugrott. Az utcasarkon belefutottak az ügybuzgó zsarukba. Azok persze felismerték őket, s lett is nyomban olyan rádiózás, mintha szovjet csapatok jelentek volna meg a város határában, azzal az elvetemült szándékkal, hogy húszméteres Lenin-szobrokat állítsanak fel a közintézmények előtt. Dakota az ismerős városrész felé menekült. Azon töprengett, miként szabadulhatna meg üldözőitől. Minden irányból kergették, hála rádió-összeköttetésüknek. Nem volt más hátra, kocsit kellet cserélni. Siettében az indián képtelen volt átadni magát a szívét melengető emlékeknek, amelyek rendre felhorgadtak benne az unásig ismert házak, csehók és alakok láttán. Nagyobb kereszteződéshez közeledtek. Biztosra vette, ott áll lesben az egész város rendőrsége. Kétszáz méterrel a kritikus pont előtt a fékre lépett, és rászólt az értetlennek látszó, de változatlanul bizakodó lányra. – Babám, most repülj rá arra az ordas kapualjra. Tashina meg sem várta, hogy a dzsip megálljon. Szófogadóan kilökte az ajtót, a flaszterra pattant, és futásnak eredt. Dakota követte. A túlcsordult szemetes konténerekkel telezsúfolt kapualjban kézen fogta a lányt, és magával rántotta. Nekivágtak a lépcsőháznak. A tizenharmadik kanyarnál Tashina gyanút fogott. Elfúló hangon kérdezte: – Megint a tetőre megyünk? – Oda. De hol van az még?! – vigasztalta az indián.

További tizenhárom emelet tornyosult előttük. Végül már botladozva, fulladozva futottak. Kiléptek a szépen ívelő tetőre. Kéményeket, tetőtéri ablakokat kerülgettek, felriasztottak egy alvó macskát, több galambrajt. Nem lassítottak, mert kristálytisztán hallották az utcán sikoltozó szirénákat. A szomszédos épület parkosított teteje felé rohantak. Bólogató lombok vártak rájuk. Amennyiben átugorják a két ház közti, alig ötméteres szakadékot. Tashina megállt a tető szélén. Lenézett, felhagyott a lihegéssel; egyáltalán nem kapott levegőt egy darabig. Végül megjegyezte: – Szerintem semmi olyasmit nem követtünk el, amiért ne állhatnánk a rendőrök elé. – Vésd az eszedbe, babám: hogy te mit követtél el, azt ők döntik el. Fogd magad, és ugorj. – Lezuhanok – nyögte a lány. Dakota lenézett az alattuk tátongó világítóudvarba. Volt arra esély, amitől Tashina tartott. A legtöbb emeleten szárítókötelet feszítettek ki az ide nyíló fürdőszobák tulajdonosai, az egyik ablakpárkányon bágyadt páfrány kuporgott a cserepében, szürke galambtollak szálldostak, a régebben kinn felejtett mosott ruhák némelyikén guanó vastagodott. – Fuss neki – mondta Dakota. Kezdett ideges lenni. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül a nyakukba kapják a zsarukat. Mire kidumálják magukat a lekvárból, beköszönt a tél. Tashina továbbra is bizalmatlanul méregette a lába alatt ásítozó, vasrudakból és tejüvegből emelt oldalfalú teregetőudvart. – Fel nem foghatom, mi ebben a ráció. Örökké a tetőkön rohangálni, egyik házról a másikra szálldosni. – Meddig akarsz még jajveszékelni? Előtted az élet. Viszont mögöttük voltak a zsaruk, akik messzemenő következtetést vontak le menekülésükből, s ez feljogosította őket a fegyverhasználatra, amit némi rekedt hangú üvöltözés után maradéktalanul meg is valósítottak. Golyók szálldostak körös-körül. Tashina elrúgta magát álltó helyéből. Csak néhány centin múlt, nem többön. Nem jutott át a másik házra. Még a tető peremét sem tudta elkapni. Akár egy mély kútba, belezuhant a világítóudvarba. Kétemeletnyit esett, amikor is fennakadt egy keresztben kihúzott kötélen. Elfúlt a lélegzete, holott éppen a halálsikoly kibocsátásán fáradozott. Megkapaszkodott lajhármód és a hívogató fürdőszobaablak fel kúszott. A kötél megereszkedett alatta, a falba erősített kampók figyelmeztetőn meg-megreccsentek, egy alsószoknya a lábára tekeredett; végül azzal együtt tornázta be magát az idegen lakásba. Dakota mi egyebet tehetett, amikor szem elől vesztette őhölgységét? Megpróbálkozott a halálugrással. Röptében szót váltott Nagy Manitouval, emlékeztette magát fajtája ama tulajdonságára, hogy nem szédül: direkt indiánok építik az összes rohadt felhőkarcolót. Ettől függetlenül, ha nem is szédült, de pokoli mélységiszony vette elő. Ugyanazon a kötélen akadt fönn, amelyiken Tashina. A lány időközben beküzdötte magát a fürdőszobaablakon, s némi reménykedésre adott alapot, hogy mindeddig nem dobálták meg szappannal, gyökérkefével, pesszáriummal. A kötél sokallotta az igénybevételt. Dakota két ujjal már elérte párkányt, amikor a falba gányolt tartópöckök bemondták az unalmast. Még időben elkapta a páfrány cserepét. Pedig sejthette volna, hogy ha valami, hát az nem lesz szilárd fogódzó. Módosított a fogáson, s bár sikerült megmarkolnia az ablakfát, a megbolygatott növény nem változtatott elhatározásán, miszerint leszáguld a mélybe. Az indián fején, vállán keresztül folytatta útját. Tashina szakított korábbi tiszteletreméltó szokásával, mégpedig azzal, hogy veszélyhelyzetben nem sikoltozik. Rázendített. Dakota a javára írta: közben azért mindent elkövetett az ő megsegítésére is. Az indián bejutott a fürdőszobába. Lerázta a hajáról a virágföldet, s eltöprengett, miként juthatnának ki a csapdából. Lakonikus választ kapott: sehogy. De legalább a lakás tulajdonosa nem tartózkodott otthon, s ily módon nem nehezítette meg végső perceiket. Dakota nem akarta tétlenül tölteni az időt a zsaruk betoppanásáig. Körberohanta a lakást. Megelégedéssel tapasztalta, hogy az épülettömb belső udvara; körfolyosórendszerrel működik, s a lakás ablakai oda nyílnak. Megkockáztatták a futást. Kiléptek a konyhaablakon, elnyargaltak az első lépcsőig, lesiettek néhány emeletnyit, megint kifutottak a körfolyosóra, megcéloztak egy másik lépcsőházat. Néha lábdobogást, kiáltozást hallottak valamelyik szintről, de a zsarukat nem látták, s remélték, hogy ez a benyomás kölcsönös. A párhuzamos utcára nyíló kapuhoz közeledve szétfoszlott a hiú remény. Két felajzott egyenruhás vágtatott be az udvarba. Dakota a falhoz lapította a lányt, megvárta, míg a zsaruk céltalanul elsüvítenek a másik kapu felé, és kisietnek az utcára. Ott állt az üresen hagyott járőrautó, ingerlően, ellenállhatatlanul. Természetes volt, hogy belevetik magukat. Kétutcányit vágtattak vijjogó szirénával, majd eldobták a kölcsönjárművet, s beiramodtak egy házba. A lépcső aljában Tashina megvetette a lábát. – Nem – mondta keményen. – Tetőre soha. Dakota nem magyarázkodott, megragadta a karját, s maga után vonszolta. Felsiettek a félemeletre, onnan levetették magukat egy sörösrekeszekkel zsúfolt belső udvarba. Megpillantottak egy nyitott ajtót, besétáltak rajta.

A Moniq konyhájában találták magukat. Kormos küllemű lábasok álltak a hatalmas tűzhelyen, főddögélő zöldség illata érződött, párafelhők szálldostak. Dakota benyitott a lakásba vezető ajtón. Három kisgyerek görgött a padlón, akár a higany. Moniq ott ült közöttük egy széken, könyvet tartott a kezében. Haja a válláig ért, újra kígyóbőr fényességgel. Alakja mit sem változott, karcsú volt, kamaszlányos. Felnézett a regényből, és boldog sikolyt hallatott. – Hank, eldobom a skalpomat! Tudtam, hogy jönni fogsz. Atomvillanásék csak nemrég kerestek. Tök durcásak voltak, mert megint kitoltál velük. – Hogy vagy? – kérdezte Dakota. A nagyobbik gyereket nézte, az is őt. – Csaknem pompásan – sóhajtotta Moniq. – Amióta utoljára itt jártál, jobban mennek a dolgok. Helyrepofoztál valamit Ivorban. – Very fasza. E pillanatban egy kicsit a nyomomban vannak a zsaruk, úgyhogy nem maradhatok tovább. – Miért kergetnek? – csodálkozott a lány. Tashina érdeklődve hallgatta a dialógot. Dakota ráébredt a jelenlétére. Bemutatta egymásnak a nőket. – Igazából nem engem kergetnek, hanem őt, bár még nem teljesen tudjuk, miért. Sürgősen kocsit kell lopnom. Nézz széjjel, kisdedem, tiszta-e a levegő. Moniq bólintott, s kilépett az ajtón. Kicsi Hank megállt Dakota előtt. – Te vagy az a Fattyú bácsi? – érdeklődött. – Igen – bólintott az indián. – Van neki fattyúdala is – csatlakozott Tashina a társalgáshoz. Dakota előhúzta a szájharmonikát, s kéretlenül eljátszotta kedvenc zenedarabját. Kicsi Hank átszellemülten hallgatta. Kiköpött Ivor volt, karvalyorrú, csóvaszemű, növendék szívtipró. – Papát veled szokták ijesztgetni, ha le akar ülni a kártyásokhoz. – Akkor nem ül le? – Nem, akkor megfájdul a feje, és elmegy poharat mosogatni. Múltkor betegek voltunk, elkaptuk a kanyarót. Feküdtünk a szobában, papa mondta, hogy nagyon lármázunk, inkább kártyázzunk. Leült velünk, de rögtön vakaróznia kellett. Nagy piros kiütések voltak rajta. Mama szerint rákentük a kanyarót, papa kiabált, hogy nem, hanem Fattyú ragasztotta rá a kórságot, ami direkt a kártya miatt jön ki. Nyílt az ajtó, s enyhén féloldalasan, nyálazó szájjal, vizeskék szemét meresztgetve Sakálka lopakodott be a konyhába. Dakota láttán felderült az arca. Kitárta karját, szája fülig szaladt. – Egecske, igaz! Drágaságom, te itt? Jöttél a csókomért? Neked ingyen, neked bármikor. Már egészen megtollasodtam a csókjaimon. Neked köszönhetem. Hány kell? – Egy nekem, egy neki – mutatott Dakota a húzódozni látszó Tashinára. Sakálka lebonyolította az aktust. Azután szemügyre vette a borzongva álló lányt. Körbejárta, alulról fölfelé mustrálgatta. Végezetül az indiánra nézett. – Pucolj innen minél előbb. Atomvillanás nagyon keres. Egy ötvenest kapok, ha feladlak neki. – Egy szál zsaru sincs az utcán – sóhajtotta Moniq. – Sajnálom, hogy rohantok. Tisztára... – Problémás leszel – vágott a szavába Dakota. – Néhány nap múlva visszanézek. Kézen fogta Tashinát, és kiviharzott a lakásból. Egy perc alatt elloptak egy gazdátlan kocsit. Kirepesztettek a városból. Idegtépően hosszú autóút állt előttük. Jó esélyük volt rá, hogy közben akár hússzor is elkapják őket, ha nem a lopott kocsi rendszáma, akkor tulajdon személyleírásuk alapján. A zsaruk nagyon buzgók tudnak lenni. Kivált olyanokkal szemben, akik – mint ők – nem lődöznek vissza lépten-nyomon. Agyon kellett csapniuk az időt. Ez nem esett különösebben nehezükre, ha együtt voltak. Annak tudatában, hogy az idill már nem tart sokáig, egyenesen felfokozódott bennük egymás szórakoztatásának vágya. Dakota azon kapta magát, hogy Moniqról és Sakálkáról mesél. Közbevetőleg természetesen az életéről, hányattatásairól, Atomvillanásról és másokról is megemlékezett. Tashina ideális hallgatóság volt, persze, az indián már rég gyanította, hogy sok más tekintetben is ideális. Őhölgysége egyetlen árva szót sem szólt, amíg úgy látta, hogy akadozik a beszéd folyása. Amikor azonban beindult a sztori, és lavinaszerűvé duzzadt, tudta: nem lehet többé megállítani. Ezen a ponton felbátorodott, és be-beszúrta kérdéseit. Dakota készséggel válaszolgatott. Majdnem ötszáz mérföldön át. Ekkor kiürült a tank. Nem volt más alternatíva: vagy újabb kocsit lopnak, lehetőleg csordultig töltöttet, vagy begurulnak egy benzinkúthoz. Ez utóbbi veszedelmes ötletnek látszott, hiszen akár körözhették is a nemrég eltulajdonított gyorsjárású, salátametál Buickot. Meg kellett vallani, Dakotát kissé idegesítette a tény, hogy sejtelme sincs, ki kergetteti őket a pribékjeivel. Ezért aztán, amikor megoldotta a kocsiváltás problémáját, és egy szemfényvesztő módon elkötött mentőkocsival tovább rohantak (jószerivel gátlástalanul, hiszen melyik rendőr merészelne feltartóztatni egy jajveszékelve szirénázó betegszállító járgányt?!) nem folytatta sztoriját, inkább a lányéval kezdett behatóan foglalkozni. Túlkiáltozták a szirénavijjogást.

Tashina nem sok újat tett hozzá az eddigiekhez. Apja friss melót szerzett, valami szokásosat: szimatolást a zavarosban. Ennek során felfedezett néhány szembeszökő törvénytelenséget, de ahelyett hogy kilépett volna a buliból, valaminő hátsó szándéktól vezérelve folytatta az adatgyűjtést. Vesztére, mint közismert. Dakota nem szívesen, de visszatért Matthias Rader meggyilkolásának körülményeihez. Különösen a holttest elhelyezése érdekelte. Radert egy hegyi tó partján lőtték agyon, közel az indián lakóhelyéhez, ahol is átadni készült ama dokumentációt, amiért a hajsza folyt. A pribék biztosra ment, ezért történhetett, hogy könnyedén eljárt a pisztolya. Pechjére. A killerek begyömöszölték a tetemet a kocsijuk csomagtartójába, s csak ők a tudói, hogy később hol szabadultak meg tőle. Tashina alighanem a holttest jelenlétének köszönhette szökése sikerét. A verőfiúk bizonyára nem akartak nagy felhajtást csapni, csomagtartójukban a nyilvánvaló corpus delictivel. De azért nem koptak le végképp Tashináról, azóta ez is köztudottá vált. Tisztázódott, hogy a mai három killer nem azonos azokkal, akik meggyilkolták az apját. Viszont volt valami, amit Dakota nem tudott. Sejtelme sem volt arról a batárról, amely a három pribékkel megbuggyantva a nyomukban járt. Nem is lehetett, mivel a Lincoln Continental alaposan lemaradt a mentőautó mögött. Meglehetősen esteledett már, a sápadt borvörös alkonyatot mind ragacsosabbá váló szürkület követte. Érezhetően hűlt a levegő. Pihenőt rendeltek el, mert dübörgött a szemük az éhségtől. Eldobták a mentőkocsit, nem felületesen: mélyen behajtottak vele az út menti erdőbe, befedték zöld ágakkal, letörölgették ujjnyomaikat az ajtóról, kormányról, műszerfalról. Dakota nagy buzgalmában Tashina térdét is ujjnyomtalanította, mert a hosszú úton azt is sokszor és merészen kézbe vette. Gyalog lépdeltek vissza az ösvényen, s rögtön betértek az útszéli büfébe, amely az erdőn túli kisváros közelsége miatt nagy látogatottságnak örvendett. Ide ruccantak ki a környék fiai és lányai, akik néhány pohár sör után egymáséi szándékoztak lenni a parkolóban vagy a fák között leállított, hintázó batárokban, akik táncolni óhajtottak, füvet szívni, kacérkodni, kankodni. Egyszóval a Karmelia büfé a környék kulturális központja volt. Dakota eddigi élete során megfordult néhány hasonló helyen. Többnyire Atomvillanásék társaságában. A büfébe beléptekor felrémlett benne a rozsomákszerű cimbora gyakran hangoztatott epigrammája: A csavargás a legjobb módja annak, hogy az ember a halálos ágyán bizton eldicsekedhessen az életművével: Mexikótól Kanadáig minden mérföldkőnél leszopták. Idevág a mondás: Egy mindenkiét, mindenki egyét. Ezúttal senki nem vágódott el Dakota bevonulásakor. Na persze, nem volt vele Atomvillanás, a rettenetes, Dózer, a tirpák atléta és Tagló, a bugyinedvesítő szemű, nadrágja kigombolására mindig kész szépfiú. Ott volt azonban Tashina, ki csak az imént mesélte el egyik régebbi álmát: valaki kergette, s ő fejveszetten menekült. Útközben betévedt egy baromfigyárba, afféle tömegtermelő üzembe; a földet mindenütt barna és fehér héjú tojások borították, s neki át kellett gázolnia rajtuk. Szörnyűségesen recsegtek az átszakadó mészhéjak, mégsem halál járt a léptei nyomában, nem, ellenkezőleg: amikor kétségbeesetten visszapillantott, azt látta, hogy üldözői lemaradtak, viszont a bezúzott tojásokból gömbölyded, apró csibék gurultak ki, s utánavetették magukat, mintha anyjuk lenne. – Meg kéne nézni az álmoskönyvben, mit jelent folyton tojásokkal álmodni – morogta az indián, kezében a székkel, amelyet éppen Tashina alá igazítani készült. – Ez még csak hagyján – felelte a lány. – Amikor a fülembe jutott a szovjetek közép-európai kivonulásának híre, egyik éjszaka furcsát álmodtam: valahol az Urálon innen, a Balkánon túl, kegyetlenül szeretkeztem egy hatalmas, tetőtől talpig szőrös, szőke szovjet katonával, s vissza akartam tartani: jaj, haza ne menjen. Reggel aztán, szörnyű szégyenemben, nagyon jól jött volna egy álmoskönyv. – Ami azt illeti – hagyta rá Dakota. Helyet foglaltak, körülnéztek. Sok izgalmasat nem láttak. Tele volt a büfé, szólt a zene, habzott a sör. Tashina pizzát akart enni, gombásat. Megrendelte a fehér kötényes, furcsán kopaszodó pincértől, ki a halántéka mellől hiányzó hajat a füle közeléből pótolta, de mert a tincset csak hevenyészve ragasztotta fel a sivárrá lett csíkra, mereven kellett tartania a fejét. A humorkodástól azonban nem zárkózott el, lévén a Karmelita családias, meghitt hely, ahol a jópofa modor járta. Ezért aztán széles vigyorral közölte a vendéggel: – Mindig megkérdezik tőlem: Mondd Pierrot, honnan van nektek folyton ilyen csudára friss gombátok? Mire én: Nem múlhat el nap, hogy ki ne áztassak néhány kilónyit a lábujjaim közül. – Ezen jót derült, majd az indiánhoz fordult: – Magának mit hozhatok? – Valami olyat, ami nem kerülhetett érintkezésbe a különféle testi nyavalyáival – morogta Dakota. – Mondjuk, rostélyost. – Príma ötlet, uram – áradozott a pincér. – Nálunk minden este megkéselnek valami vadbarmot, úgyhogy sosem fogyunk ki a friss marhahúsból. Véresen parancsolja? – Akár a bicskát is benne hagyhatja. Tudja mit? Hozza nyersen, kockás alsóban. A pincér eltávozott, Tashina megjegyezte: – Mindjárt lepetézek.

– Már csak a tojócsöved hiányzott az asztalról – sóhajtotta az indián. A lány nem hallotta meg. Ugyanis zenét hallott. Igazi, alig-alig hamisított lambadát. Pár perc, s megmozdult a válla, lábai ütemesen dobolták a ritmust a padlón. A táncoló párokat nézte. A sudár, lüktető testű ifjakat, a sörözgető szüleik mellől ellopózkodott gyermekeket, akik ha kissé szögletesen is, de vidoran járták. A tagbaszakadt kamionsofőröket, akik megálltak egy gyors vacsora és hirtelen flört kedvéért, s máris az egyszerhasználatos helybéli lányok csontjait rázták a parketten. – Gyere – suttogta Tashina ragyogó szemmel. Dakota ettől félt néhány perce. Keményen megrázta a fejét. – Nyilvánosan soha nem párosodom. – Nem érzed az új idők lehét? Az indián nem felelt. Tashina csak pár röpke percig türtőztette magát, azután felpattant, s kilejtett a pódiumra. Jóllehet, nem volt rajta az előírásszerű lambadaszoknya, beállt a gyerekhad közepébe, s rázni kezdett. Mindenkit lepipált. Végre is hivatásos volt. Dakota elfogyasztotta a vacsorát, nézte, hogyan töpörödik össze vele szemközt az elhagyatott pizza, de látta a lány kígyózó testét is, árbocdermesztően mozgó csípőjét. A produkció sikerét. Nem kellett sokáig várakoznia az eredményre. Az egyik kamionsofőr, a legnagyobb és legvérmesebb küllemű, félresodorta a kisdedeket Tashina közeléből, derékon kapta a lányt, térdei közé nyomult oszlopszerű combjával, s adott a lambadának. Ott rázták az indián orra előtt; őhölgysége pörgött, forgott, kígyózott, vad vágyakat lobbantott. Körülötte leálltak a párok, s csak bámultak kistányér szemmel. A kamionsofőr egyre merészebben tolakodott a lány térdei közé, egyre többször döntötte hanyatt, dobta fel a levegőbe, s lehet, hogy parkett-táncosnak jókora volt, ellenfélnek még jókorábbnak rémlett, hiszen Dakotának semmi kétsége nem volt afelől, hogy ezt nem viszi el pofozkodás nélkül. Mellesleg ezt Tashina is teljesen tudta. A rázás során több ízben megbizonyosodhatott róla, hogy a kamionpilóta komolyan veszi mindazon szexuális ígéreteket, melyeket a táncolásból kiolvasni vélt, s nem lesz könnyű ellógni előle, amikor majd nekilát beváltani azokat. Viszont a lány azt is tudta, hogy Dakotára mindig számíthat. Ezért nem izgatta magát a tolakodás miatt. Megőrült a táncért, táncolt hát, s ha a kamionos ebből félrekövetkeztetett, az az ő baja, nemde?! Végre is, neki tökmindegy volt, ki fogja a derekát, ki ropja mellette, ugyanezt előadta volna akár egy radiátorral is, ha nincs mozgékonyabb. Dakota akkurátusan elfogyasztotta a sültet, elropogtatta a hamvas salátát, elnyelte a kávét, lehörpintette a gyömbérszörpöt; kielégítette szükségletei jelentős részét, gyanítván: később késő lesz. Amikor végzett, felemelte a mutatóujját, s amúgy westernesen kibökte a kalapját a homlokából. Azután felállt. Odalépett a hevenyészett lambadafesztivál sztárjaihoz, s megjegyezte: – Mennünk kell, babám. Tashina lendületben volt, tovább rázta a porcikáit, kivált csípőtájt. A kamionsofőr, aki megtévesztően hasonlított kenyérkereső járgányára, hátulnézetből, felhorkant. – Ki ez a bronzbőrű majom? A lány megtorpant. Félrehajtott fejjel felmosolygott a gigantoszauruszra. – Kösz a táncot. Bocs, tényleg rohannom kell. Megpróbálta. A fickó csak utánanyúlt, vállon kapta, a levegőbe emelte, s Tashina hiába szedte a lábait, nem haladt semennyit. – Mihez kezdesz ezzel a problémával? – kérdezte tőle Dakota. Közben azonban előrelátó módon behúzta a kalapot a homlokába, nehogy az első pofon alkalmával elveszítse. Tashina nem nagyon felelt meg a kérdésre. Megpróbált kiszabadulni a szorításból. Szólt a lambada. Forró ritmusa megtette a magáét. A gigantoszaurusz úgy festett, mintha hőgutát kapott volna. Ráfeledkezett vágya tárgyára; az indián teljesen kiment a fejéből. – Ne siess annyira. A kocsimban is van magnó. Benyomok egy tüzes kazettát, és folytatjuk. – Sietnem kell – erősítgette a lány a levegőben. – Garantálom neked, hogy nem fog tovább tartani tizenöt másodpercnél. – Mennyinél? – hökkent meg Tashina. – Hallottad – felelte a gigantoszaurusz helyett az indián. – Na, eredj. Világraszóló élmény lesz. Ejakuláció anteportas. A hülyének is megéri. – Ne poénkodj – nyögte sápadtan a lány. – Inkább csinálj valamit! Dakota zsebre vágta a kezét. Elismeréssel figyelte az elvonuló bikát, hóna alatt az egyre szenvedélyesebben kapálózó lánnyal. Ez igen, ez a fickó tud bánni a nőkkel. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, pénzt dobott az asztalra, elkortyolta Tashina szénsavhagyott sörét, visszadugta ökleit a zsebébe, és lassan kisétált a parkolóba. Őhölgysége tényleg nem akarta. Visított, rúgkapált, befeszítette a lábát a kitárt ajtó keretébe. Erővel kellett összehajtogatni, hogy be lehessen gyömöszölni a kocsiba. Mindazonáltal a gigantoszaurusz nem idegeskedett. Hozzászokhatott már, hogy némelyik lány egy kicsit kéreti magát. Felhevülten, jóízűen nevetgélve küzdött a kis bestiával, ahogy találékonyan elnevezte.

Dakota kényelmesen odaballagott. Megragadta a fickó vállát, hogy magára vonja a figyelmét. Amikor a húsbála rosszallóan rámeredt, vállat vont, és azt mondta: – Hallottad, hogy nem igazán akarja. Engedd el! – Miért nem kopsz le? –, hörrent a gigantoszaurusz, fél kézzel élethalálharcot folytató lánnyal viaskodva. – Menj a prérire, nyilazz le egy pár bölényt. – Hányszor mondjam, hogy engedd el? – kérdezte az indián homlokráncolva. Tashina belevágta a fogait a húsbála karjába. A fickó felordított, és megtorlásra készült. Azután belecsodálkozott Dakota öklébe. Közvetlen közelről. Óriásinak látta. A horogtól végképp begerjedt. Elővicsorította a fogait, és fellendítette a karját. Az indián félrehajolt, de közben meglepetésszerűen becsápolt egy tébolyító pofont. Kezdett belejönni; tartogatott még néhány ötletes rúgást. Nem volt rá ideje. Tashina talált egy bontatlan whiskysüveget az egyik ülésen. Felkapta, és széttörte a gigantoszaurusz betonkoponyáján. A fickó megszédült. Szeme fennakadt. Térde megroggyant. Dakota gyengéden elkapta. Betaszigálta a kamionba. Utánamászott és begyömöszölte az ülés mögötti elfüggönyzött kuckóba. Öröme korainak bizonyult. A szívós gigantoszaurusz másodpercek alatt magához tért. Kezdődött elölről. Hely híján goromba pankráció alakult ki. Az indián a gyomrába kapta a fickó ötvenes lábát. Kirepült a vezetőülésből, csúszott pár métert az olajfoltos flaszteren. Elgurult a kalapja. Megkereste a fejfedőt, jobbára négykézláb, majd visszatért a tetthelyre. Eközben a gigantoszaurusz kitámolygott a szabadba, szétvetette lábait, s térdét rugóztatva küzdőállást vett fel. Oda sem figyelt a parkolóba beröppenő batárra. A fekete koporsóra emlékeztető kocsiból három figura pattant elő. Dakota szeme megakadt rajtuk. Hiszen egyikük szőke volt, s gyűrött mohazöld zakót viselt. A killerek berohantak a Karmelitá-ba. Az indián felnyögött. Sokallotta az élvezeteket. Ezenközben kapott egy balhorgot. Hozzáírhatta a többihez. Nem volt kedve, ideje tovább totojázni. Összeszedte magát, egy szép fejrúgás erejéig. A gigantoszaurusz összecsuklott. Elterült a földön; úgy festett, mint egy aszfaltrajz. A másfél mázsás graffitit be kellett passzírozni a kamionba. Nem hagyhattak nyomokat. Dakota rászólt Tashinára, s a lány lemászott a magasból, segített felkarolni és elcsomagolni a lambadavirtuózt. Idült bizalmatlanságra vallott, hogy összekötözték az ájult fickó kezét, lábát, s végül lefödték a fejét egy párnával. Azután az indián elhelyezkedett a kormány mögött. – Még sosem vezettem kamiont – mondta optimista mosollyal. Gázt adott. Eldöngetett az üresen veszteglő fekete batár mellett, kistartolt az útra. Nem volt könnyű dolga. Koncentrálnia kellett. – Láttad az üldözőket? – kérdezte, amikor végre egyenesben volt. Tashina nem hallotta. A gigantoszauruszt leste, magához tér-e. Erre az eshetőségre készen a keze ügyében tartotta a kerékkitámasztó vasat. Izgatottnak és megtépázottnak látszott. Barna spriccfoltókkal tarkított overalljáról leszakadt néhány gomb a csata hevében. Napbarnított bőre csaknem a köldökéig elővillant a rommá lett ruhából. – Öltözz fel – javallotta az indián. – Szuper voltál – sóhajtotta a lány. Dakota ránézett. Nem tévedett, az áhítat megint ott ült őhölgysége szemében. Elhúzta a száját. – Mondd, babám, miért van olyan érzésem, mintha olybá tekintenél, mint egy pórázon tartott vadállatot? Amelyet szükség esetén eloldozhatsz, és az arénába küldhetsz? – Nagyszerűen verekszel – suttogta Tashina. – Szerencséd volt velem. Egyetlen hibám sincs – morogta az indián. – Viszont a reggeli látogatók valamiképpen a nyomunkra jutottak, s alighanem már azt is tudják, hogy elkötöttük a kamiont. Tashina elkomorult. – Nem teheted. – Mit? – hökkent meg Dakota. – Nem vezetheted el őket Morpheus bácsihoz. Bajt hoznál rá. Eszelj ki valamit. – Talán az lenne a legjobb, ha kiszállnál – jött az ötlet. Dakota a fékre taposott. A hátuk mögé gyömöszölt gigantoszaurusz a nyakukba zúdult. Akár egy hegyomlás. Majdnem otthagyták a fogukat. Meg kellett állniuk. Ismét elraktározták az ájult hústömeget. Kifújták magukat. Végképp megkeseredett a hangulatuk. – Adnék néhány praktikus tanácsot – mondta Dakota. Finoman pöckölgette talpával a gázpedált. – Nem tudom, mostanáig hogyan csináltad. Ezentúl, legalábbis amíg velem vagy, szokj le az asztaltáncoltatásról. – Miről? – Amikor kiperdültél lambadázni, a környék valamennyi nadrágjában szembeszökő változások mentek végbe. A fickók legjobb darabjai égig szöktek, két lábra emelték az asztalokat. Gondold meg. Néhány nap múlva már nem leszek veled, hogy lepofozzam rólad a bikákat. Legyél szolidabb. Talán megtanulhatnál keringőzni. Jóval veszélytelenebb. Még jobb lenne, ha idegen helyen egyáltalán nem csinálnál semmit. – Ugyan már. Ez is csak olyan tánc, mint a többi. Legfeljebb kicsit fesztelenebb, több benne az életöröm. Olyan, mintha az ember felhajtana egy pohár pezsgőt. Nincs benne semmi rossz.

– Hát rossz, az tényleg nincs benne. De a vonzatához mégsem fűlött a fogad. Hadd emlékeztesselek: ez a fickó erővel az övévé akart tenni. – Csakugyan! Most, hogy így mondod?! De én nem féltem tőle, hiszen velem voltál. – Ez az, amiről le kell szoknod. Erről beszélek. – Jönnek? – kérdezte halkan a lány. Dakota értette aggodalmát. Belemeredt a visszapillantó tükörbe. Sötét volt mögötte az út. – Még nem – felelte. – Siess, kérlek. Nehogy eltaláljanak Morpheushoz. Szegény biztosan nem tudná megvédeni magát. – Esetleg kölcsönadhatnál neki, babám. – Mi bajod van? Te ettél, ittál. Nekem meg rögtön perforál a gyomrom, kikérgesedik a nyelőcsövem. – Egyet nem értek – sóhajtotta Dakota. – Mi a fenét keresek itt? Tashina a vállára hajtotta a fejét. – Nagyon klassz vagy – mondta. – Tök szuper. – Hát ezért nem értem, miért nem maradtam otthon. Hát mi bajom volt? Hát semmi. Még csak nem is unatkoztam. Pompásan teltek a napjaim. Senki nem zavart. Nem kellett társalkodnom. Nem kellett pofozkodnom. Eszembe se jutott, hogy ilyen barmok vannak a világon, mint ez itt a hátunk mögött. Annyira jól eltengődtem a lovammal, a könyveimmel meg a paradicsomaimmal!? Tudnod kell, babám: nekem ez cseppet sem hiányzott. – Azt hiszed, nekem ez volt a leghőbb vágyam? Világéletemben arról ábrándoztam, mikor ölik meg végre az apámat, mikor vesznek üldözőbe; arra vágytam, hogy röpködhessek egyik háztetőről a másikra, egyik golyó a másik után fütyüljön el a fülem mellett!? Te felfogni sem tudod, mennyire szerettem apát. Az élet csak látszatra megy úgy tovább, mintha mi sem történt volna. Valójában... – Tashina hirtelen elhallgatott. – Na? – Ne haragudj. Azt hittem, neked is jó velem. – Hát persze hogy jó, de a jótól se kívánhatod, hogy örökké ott lihegjen a sarkadban. Van, amikor nem jó. Ez az ökölparti kifejezetten rossz volt. Rühellem az ilyesmit. – Oké. Apám gyakran mondogatta: Aki becsületesen él, hülyén hal meg. Te amolyan félhülyének látszol. Dakota nem felelt. Az járt a fejében, hogy megint nyakig benne van valamiben, ami után egyetlen sejtje sem kívánkozott. Semmit nem tud a mellette ülő lányról, pusztán csak annyit, hogy fantasztikusan tud hatni az érzékeire. E kebel- és ölbeli vonzalom eredményeként a harmadik vagy a fene tudja hányadik lopott kocsit hajszolja, csőre töltött stukkerok között, útban egy eszehagyott nagybácsihoz, nem is kissé feldúltan a tudattól, hogy ez a dili napokon belül véget ér. S miért e feldúltság? Alighanem azért, mert hülyeség azt hinni: ismernie kellene a bringát ahhoz, hogy jól érezze magát vele. Ez az érzület lehet teljesen öntudatlan is. Mit jelent ez egyáltalán? Elragadóak a meséi, a varázs, ami sugárzik belőle. Megejtő a természetessége: ágyban és talpon egyaránt. Játékossága sem kevésbé izgalmas. Majd megismeri. Fenét. Mi az: megismerni? Azt jelenti-e, hogy az a másik kiszámíthatóvá válik, előkerülnek rigolyái, zavaró szokásai, lefoszlik róla a varázs? S ha igen, akkor azt jelenti-e a megismerés, hogy ezután is, ennek ellenére is ragaszkodik hozzá? Nos, erre nem lesz mód. Tashinát várja Yoram Ben-Ami és a mozikarrier. Vagy valami ehhez hasonló – vagy tán e vágy megcsúfolása. Dakota azon kapta magát, hogy szeretne elbeszélgetni a mozissal. Lelkére kötni, miként bánjon őhölgységével, hogyan óvja meg álmait, anakronisztikus tisztaságát. Majdnem a fejéhez kapott. Csaknem felnevetett. Igen, szíve szerint cinikus kacajt hallatott volna. A tiszta nő. Micsoda marhaság. Mire idáig jutott, Tashina megint a vállára hajtotta a fejét. A gyengéd mozdulat felháborította az indiánt. Végül mégsem szólt, nem rázta le magáról a nőt, aki nem is sejtette, mi jár a fejében, aki belekezdett szokásos, fájdalomelterelő szövegelésébe. – Reggelenként, midőn apám piperézett, a kutyánk befordult elé. Kapott is a dezodorból egy fuvallatnyit a farka tövére, s ez óriási boldogsággal töltötte el. Rém büszke lett, kihúzta magát, peckesen járt-kelt a házban. Amikor egyszer apám nem volt otthon, elvégeztem helyette a reggeli szertartást, saját dezodorommal. Nos, az eb teljesen kiborult. Búskomorság vette elő, duzzogott egész nap. Talán még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy felvagdossa az ereit. Hiszen nem falkavezér-parfümöt kapott! – Te csak élsz, empatice, én meg egy faragatlan alak vagyok – morogta Dakota. – Azért persze nem volt olyan napsugaras az életünk, mint hiszed. Apám sokszor elázott, kedves részeg volt egyébként, szellemes ötletekkel, jókat nevettem, de a nőit nem bírtam. Elköltöztem, hogy továbbra is szerethessük egymást. De nem csak én imádtam, mindenki bukott rá. Ő volt a kedves csirkefogó. Nem lehetett túlzottan komolyan venni, megbízni sem nagyon kellett benne, és akkor volt mit szeretni rajta. Amikor hébe-hóba elmentünk nagymamáékhoz, a szomszédok úgy jöttek hozzá, mintha mindvégig ott élt volna. Egyszer átszólt az egyik a kerítés fölött: Gyere már Matt, a Kate felakasztotta magát. Kate-ről tudni kellett, hogy ő sem vetette meg az alkoholt, de neki nagyon ártott, mindig meg akarta gyilkolni magát tőle. Nemegyszer úgy vágták le a kötélről. Hát Kate akkor is fenn volt a padláson, villanyzsinórral hurkolta fel magát a mestergerendára. Matt ment a férj hívó szavára. Megszemlélték Kate-et, ám nem volt sürgős a beavatkozás, mert leért a lába. De a zsinórt nem tudták kibogozni. Szerszám meg nem volt náluk. Kate részegen átkozódott, rémisztő fenyegetéseket fröcskölt magából; a férfiak

megvitatták, mit tegyenek. Leballagtak a házba, késért. Amikor indultak volna visszafelé, hát Kate anyósa ott strázsált a padlásfeljáróban, és azon volt, nehogy felmenjen valaki, levágni a menyét. Hadd sikerüljön már végre, ha annyira akarja, ha örökké akasztja magát. – Micsoda szép napok – sóhajtotta Dakota. Közeledtek a városhoz. Olykor reflektorok tűntek fel mögöttük, de nem a fekete batár csörtetett a nyomukban. Már-már megkönnyebbültek. – Sarló és kalapács – vigyorgott Morpheus az ajtóban. Dakota láttán meghökkent, elkomorult. – Matt hol van? – Nem tudom – felelte Tashina zavartan. Lesírt róla a hazugság. Ebben teljesen ügyetlen volt. Morpheus mégsem vette észre. Talán megszokta már, hogy nem mindig lehet tudni, merre jár a testvére. – Bemutatom Hank Guardot. A barátom. Morpheus félreállt az ajtóból. Beléptek mellette a parányi lakásba. Megálltak a nappali közepén. – Üljetek le – mosolygott szívélyesen a házigazda. Harántcsíkos pizsamát és kockás nemezpapucsot viselt. Tökéletesen kopasz volt. Szeme kéklett, de jóval élettelenebbül, mint Tashináé. Mindazonáltal akadtak közös vonásaik. Morpheusból is sugárzott valami megkapó, naiv báj. – Van itthon kajád? – kérdezte a lány. – Találhatsz néhány tojást. Megsütöd? Addig elbeszélgetek a fiúddal. Vagy nem a fiúd? Megjegyzem, nem effélét képzeltem melléd. Ennek a tagnak nincs öltönye, nyakkendője, diplomatatáskája. – Morpheus végigmérte az indiánt, kalapjától a hajába font bőrszalagokig, farmeringétől a talpáig. Úgy látta, nem ideális vőlegény. De még reménykedett. – Tomahawkod van? – Az nincs neki – felelte gyorsan és pimaszul Tashina –, de határtalan a potenciája. Morpheus megmerevedett. – Kérlek! – mondta, s e pillanatban felélénkült szeme kékje. – Foglalkozz a tojásokkal, az a nők dolga. De egy csepp olaj se menjen a falra, mert nemrég sikáltam le. – Nősülj meg – tanácsolta Tashina. – Soha többé. Lenin mondta: Az a férfi, aki újra nősül, nem érdemelte meg, hogy az első feleségétől megszabadult. – Nem ő mondta – kiabált be Tashina a konyhából. – Ti kértek tojást? Nemet feleltek, azután Dakota elhelyezkedett a fotelban. Megtekintette a cseppet sem kényes ízléssel berendezett nappalit. Úgy festett, Morpheus sem az az öltönyös, nyakkendős, diplomatatáskás herceg. Öreg bútorok rogyadoztak a falak mentén, némelyiken meglátszottak a házi javítgatások nyomai. Koszlott üvegű képek csüngtek fölöttük. Marx, Engels és egyéb hasonszőrűek portréi. Közéjük keveredtek Tashina és más családtagok fotói. Az ablak előtt virágállvány állongott, kukoricaszerű növények virultak a cserepekben. – Iszol valamit? – kérdezte Morpheus. – Sört kérek – bólintott az indián. – Tashina! Hozz be pár doboz sört. És most mesélj, Hank. Honnan ismered a leányzót? Mik a terveid vele? Elveszed? Megjegyzem, eddig még egyik sem akarta elvenni. De egy se volt jobb, mint te. Volt az a zsaru, ugye. Nem mondom, az örökké öltönyt hordott, nyakkendőt, de leginkább négykézláb járt. A nyakkendő csomója meg ott fityegett a tarkóján. Na jó, elismerem, túlzok, kezdetben nem volt ilyen. Eleinte derék fiatalember volt. Akkoriban még ötpercenként megkérte Tashina kezét. De ez a hülye tyúk mindig nemet mondott. Aztán volt a balhé, a fiú majdnem otthagyta a fogát, utána kezdett el vedelni. De akkor már nősülni sem akart. Ismered Matthiast? – Hallottam róla. – Hát nem tudom, mit fog szólni hozzád. A mi családunkba valamikor, még a telepes időkben belekeveredett valami sötét vér, de csak leheletnyi. Rajtam például nem látszik. Matthiason igen. Meg a lányán. A fekete hajuk, a göndörségük. Ahogy elnézlek, te jócskán rézbőrű vagy. Ne érts félre, nekem semmi bajom veled. Tashina behozta a sört. – Itt alszotok? – kérdezte tőle Morpheus. – Mert én nem bánom, csak akkor úgy kell megágyaznod. Mondanom sem kell, ebben a házban nem szokás orgiázni, tehát döntsetek, ha maradtok: valamelyikteknek velem kell aludnia. A vesztesé a kanapé. – Nem alszunk itt – vágta rá Dakota. – Lemegyünk, és elhancúrozunk a kamionban. – A sofőr előtt? – kérdezte Tashina. – Végre is: eszméletlen. – Mi van? – firtatta Morpheus. – Odaég a tojás – felelte a lány, és visszasietett a konyhába. – Nem akarok beleszólni a dolgotokba – kezdte a nagybácsi. Nem folytathatta. A lány közbekiáltott. – Milyen a svábbogár? – Nagy, fekete és német akcentussal beszél – felelte Dakota. – Akkor svábbogár van a kenyértartóban – állapította meg Tashina. – Na és? – rikkantotta Morpheus. – A legjobb családban is előfordul. Miért kell mindjárt közhírré tenni? – Nem tettem közhírré, csupán arra gondoltam, eszem egy falás kenyeret a tojáshoz. Csakhogy futkos rajta vagy harminc ilyen német ajkú izé.

– Attól még ehetsz a kenyérből. – Ó, hogyne, és ha tolmácsolsz, közben akár társaloghatok is a svábokkal. – Tashina belépett a serpenyővel. Leült Morpheus mellé, s nekilátott a tojásnak. Kenyér nélkül. – Mit tudsz apádról? – Dolgozik valamin. – Amennyire én tudom, nem nagy ügy. – Mennyire tudod? – kérdezte a lány. – Elmesélte, hogyan jutott a melóhoz. Állítólag úgy kezdődött, hogy jachtra szállt egy csomó gazdag pali, s az egyik nagy ember elvágódott. Röptében letépte egy közismerten biszexuális személyiség gatyáját. El tudjátok képzelni? Ott áll a meglepett biszex a kitárt tökeivel, előtte térdepel a szenátor, kerekre tátott szájjal. Na, erről az eseményről fotó készült, amely persze nem járta be a világsajtót, mivel állítólag a fotósnak jobb ötlete támadt. Hát ezen dolgozott Matthias. – Mit lehet ezen dolgozni? – csodálkozott a lány. – Nem tudod? Mindenki kinyírható. Mármint társadalmilag. Most képzeld el a választókat, amint ebben az intim szituációban látják a szenátorukat. – De ez csak félreértés. Hiszen ő elbotlott, véletlen volt az egész. – Hát – ismerte el Morpheus –, igazából én sem értem. – Végül is, mit tudsz apámról? – Az emlékkönyvet. Azt küldte. – Azért jöttem – bólintott a lány. Morpheus a nappali túlsó végében álló lerobbant íróasztalra mutatott, mely jobb időket aligha látott. Már születésekor úgy festhetett, mintha irodai munkát végző kétéves gyerekek számára készült volna. Sápadt lakkal vonták be. Rémséges példány volt. Ott porosodott rajta az emlékkönyv. Tashina legyőzte kíváncsiságát, s szinte közömbösen betette a gyíkbőrt utánzó táskába. – Tulajdonképpen mehetünk – mondta. – Várj csak – kezdte Morpheus. Megköszörülte a torkát, végigsimított a fejbőrén, begombolta pizsamakabátja nyakát, tekintetét rászegezte a papucsára. – Mi van Mattal? Valami van vele, ha te idejöttél ezzel a rézbőrűvel. Mondjuk, azt játsszatok, hogy közötök van egymáshoz. Szerintem felfogadtad, hogy megtalálja az apádat. Miért titkolózol? – Drága Morpheus. Igen, az a célom, hogy megtaláljam Matthiast. – Élve vagy holtan? – Kérlek – nyögte Tashina. Úgy festett, rögvest elsírja magát. Dakota közbelépett. – Amint látom, erős a családi képzelőerőtök. Babám, ha jóllaktál, indulhatnánk. – Mit hallok? – háborodott fel Morpheus. – Minek nevezted Tashinát? – Ugyanis a babám. – Szép. Megpróbáltam azzal vigasztalódni, hogy valami felfogadott zsaruféle vagy. Egyéb szerepedet nehéz lenne elviselni. – Morpheus – mosolygott Tashina. – Te vagy az az ember, aki folyton hülyeségeket beszél, de enyhítő körülmény: te sem veszed komolyan magad. A nagybácsi az indiánra szegezte a mutatóujját. – Melyik párt tagja vagy? – A kalandorokból és bohócokból álló szórakoztató apparátusok, nem bánom, nevezzük őket pártoknak, nélkülem kénytelenek működni. Morpheustól csak ennyire futotta: – Hörd. Tashina megjegyezte: – Rosszul áll a kommunisták szénája közel s távol. Hogy viseled, te szegény? – Hülyeségeket beszélsz. Majd meglátod, milyen eredményeket érnek el a reformerek. Dakota lenyelte a sört, az asztalra tette a dobozt. Nem érdekelte a vita. Tashina azonban, mintha saját apja hazajáró szelleme lenne, vitába szállt Morpheusszal. – Hogyne. Kuksolnak a kókadt heréiken, és reformokról szövegelnek, közben görcsösen ügyelnek rá, nehogy az asztalra ejtsék a protkójukat. Holott akkor venné kezdetét a reform, ha átvetnék a vállukon a herezacskóikat, és emelt fővel távoznának. – Megtévedt gyermek – sóhajtotta Morpheus. – A többi politikusról is ez a véleményem – felelte a lány vigasztalásképpen. – Szélhámosok. – De jó a modoruk. – A szélhámosoknak munkaköri kötelességük, hogy jó modoruk legyen. Mindazonáltal hazudnak, mint a gázóra. – Tashina csókot lehelt nagybátyja végeláthatatlan homlokára. Dakota megállt egy percre a családi fotók előtt. Azonnal felismerte az apró termetű, harminckilós, határozott nagymamát. Megszemlélte eleven fényű szemét, unokájára is jellemző, fölfelé ívelő szájszegletét. A sportos nagypapa ódon karikalábait, Matthias göndören tekergőző, fekete tincseit, szarkalábaktól ölelt, átható kékségű szempárját, a kislány Tashina ábrándozástól réveteg tekintetét, karcsú lábait, melyek csodás fodros ruhácska alól kandikáltak elő. Morpheus svájci sapkát és gyűrött lódenkabátot viselt, semmi egyebet. Közszemlére tette szőrös

lábszárát. Tashina és nagybátyja meghatott csókváltással búcsúztak el egymástól. Dakota nem várta meg, amíg könnyezni kezdenek, leiramodott a lépcsőkön. Az utcán mély lélegzetet vett, a homlokába húzta a kalapot, s elindult a kamion felé. Akárhonnan nézte, szeretetet kellett látnia. Nem szívesen látta, nem igazán hitt benne. Márpedig itt volt. Több száz mérföld választja el őket egymástól, mégis úgy viselkednek, mintha naponta szót váltanának. Homlokegyenest ellenkező a felfogásuk a legtöbb kérdésben, mégsem erőszakolja rá egyik a másikra az elképzeléseit. Csendesen élcelődnek, s még halkabban, szinte szemérmesen szeretik egymást. Valahogy olyan ez a család, mint az elöregedett gyermekek gyűjtőhelye. Idült álmodozó valamennyi, hátuk mögött egy kitárt kapu, amelyen bármikor visszaszökhetnek menedékükbe, a képzeletükbe. Nem volt mit tagadni, Dakota csaknem elérzékenyült. Ezért fokozottan megdöbbentette a pokoli pofon, amit kapott. Valósággal mennydörgött a feje. Mire észhez tért, és visszaütött volna, késő volt. Bambasága elnyerte méltó jutalmát. Egy fickó pisztolycsövet nyomott a nyakához. Egy másik durván hátracsavarta a karját. S a harmadik – szőke férfi mohazöld zakóban – szemből közelítette meg. Átkutatta a ruháját. Elégedetten tapasztalta: fegyvertelen. Mint olyat, játszva a földre gyűrték. Dakota a hűvös flaszterhoz simította az arcát. A homályos kapualjat figyelte, remélve, hogy Tashina egyelőre még nem bukkan fel, nem kerül a támadók kezére. Azután megpróbálta szemügyre venni a fickókat. Nem tévedett, ők voltak azok, a reggeli Batmanek. Éleselméjűen megállapította, hogy itt vannak, és kifejezetten ellenségesek. Az emlékkönyvre fáj a foguk, s ha esetleg nem is tudják pontosan, mit kell keresniük, mindenképpen jó nyomon járnak. A szőke fickó féltérdre ereszkedett az indián arca mellett. – Kutassátok át – parancsolta társainak. – Tudni akarom, ki ez a pojáca. Újra durva kezek csaptak le Dakotára, ezúttal nem fegyvert keresve. Megint nem találtak nála semmit. Az utca – fájdalom – tökéletesen elhagyatott volt, lélek sem járta, a lámpák sem törték össze magukat, hogy fényözönt produkáljanak. A járda szélén satnya fák szobroztak alvó autókígyótól szegélyezve. – Ki vagy? – kérdezte a szőke. – Marlene Dietrich – felelte az indián. Kapott egy baromi pofont. Ez az, ezért rühellte a kedélybeteg fickókat. Egy kis bágyadt humort mindjárt ellenséges provokációnak tartanak, és meg is torolják. Valamit tenni kellett. Megtekintette a kaput, de semmi változást nem tapasztalt. Valósággal örvendett a hosszúra nyúlt rokoni búcsúcsóknak. Figyelme visszatért a killerekre. Bár csak egyikük hadonászott stukkerrel, ettől vígan lehetett fegyvere mindháromnak. – Ki vagy? – forszírozta a szőke figura. Az indián közvetlen közelről látta mohazöld zakója ujját. Tükörbársony, villant át rajta. Ebben a melegben. A hónaljában meg nyilván gombatenyészet lóg. Ismét kapott egy pokoli pofont, a másikat a flaszter adta. Szikrázott a szeme. Annak idején az volt vele a gond, hogy rögtön visszaütött. Mondták is róla a nevelők: átkozott, agresszív fattyú. A visszaütési kényszerétől való félelme vette rá, hogy félrevonultan éljen, távol az ilyetén kísértésektől. – Beszélj! – acsarkodott a szőke fickó. – Hol a lány? – A rendőrségen. Bejelenti, hogy az apját megöltétek, őt nem hagytátok reggelizni, a lábatok büdös. A szőke férfi felnézett. Jelentőségteljesen végighordozta tekintetét a társain. Elhúzta a száját. – Jópofa a fiú. Betesszük a kocsiba. Majd később kiderül, megnyúzva is viccel-e. Te maradj itt – intett a fegyvertelennek látszó atlétának. – Figyeld a lányt. Lehet, hogy csak reggel jön ki. Addig meghámozzuk ezt a mocskot. Dakotát felrántották a földről. Amikor talpon állt, a szőke fickó tiszta szívből beleöklözött a gyomrába. Ez volt az a pillanat, s persze a lehető legrosszabb, amikor Tashina kilépett a kapun. Látván, mi történik, amúgy nőiesen elsikította magát. A két pribék majdnem eldobta Dakotát, olyannyira felbuzgott bennük a vágy, hogy elcsípjék a lányt. A szőke fickónak több esz volt, ő stukkert rántott, és futásnak eredt. Néhány hosszú lépéssel s kapuban termett. Addigra azonban Tashina is visszanyerte lélekjelenlétét, és eltűnt. A mohazöld zakós atléta a keresésére indult. Dakota roggyantan állt, teljes súlyával a killerekre nehezedve, végre is az imént kapott egyet a gyomrába. Ha nincsenek acélos hasizmai, alighanem már nem is élne. Annak idején emiatt keveredett nagy zűrbe. Eltörte egy zsaru csuklóját. Ez volt a vád. Valaki aztán megkérdezte: hogyan? Erre ő elmondta a valót: a zsaru gyomron vágta. És? Nincs és. Ő megfeszítette a hasfalát, a zsaru ütött, a csukló hasadt. Ennyi. Nem emlékezgetett tovább, mert a mellette álló killerek teljesen elhitték, hogy gyengélkedik. Lazítottak kissé, társuknak szurkolván, akit bizony régen elnyelt a kapualj. Dakota a fegyveresre koncentrált, bár tudta, a másik fickó hóna alatt sem madárfészek dudorodik.

Hátracsúsztatta a lábát, s máris ütött. A stukkeros tag mellkasán dörrent a könyöke, ökle az orrán csattant. A fickó kezdett hanyatt esni, s ebben sokat segített neki a sarka mögül érkező, ördögi erejű rúgás. A másik atléta gyorsan reagált. Egyik keze a zakója alá indult, balja az indián arcába szaladt. Dakota lerántotta a fejét, de még így is eleget kapott. Orrából messzire fröccsent a vér. Közben azonban hátralépett. Mindkét kezével egyszerre sújtott le. Az atléta megfeledkezett a stukker elővakarásáról, mivel egyidejűleg fájdult meg a veséje és a halántéka. A következő ütéssel szemben szinte védtelen volt. Lefeküdt társa mellé, aki viszont a javulás tüneteit mutatván éppen elvesztett pisztolya után kúszott a flaszteren. Dakota mellette termett. Szánandónak látta. Megesett rajta a szíve. Nem bántotta. De mivel voltaképpen a házba igyekezett, s a fickó útba esett, rajta keresztül rohant célja felé. Lehet, hogy kicsit eltaposta a killert. Közben arra is időt szakított, hogy futtában lehajolva felszedje a szétszórt stukkerokat. Azután bezúdult a lépcsőházba. A szeméttároló felől fojtott hangokat hallott. Mintha valakit – ádáz ellenkezése dacára – be akartak volna dugdosni a kukába. Benyitott. Kedélyes félhomály fogadta. Átható szagú konténerek sorakoztak a szemétcsúszdák alatt. Tashina a mohazöld zakós palival lambadázott. A szőke tag valamikor elejtette kedvenc pisztolyát, de nem csüggedt, gondolván, egy nővel puszta kézzel is elbánhat. Nos, a nő nem egykönnyen adta az életét. Bevetette a fajtájára jellemző fegyvertárat: harapott, karmolt, szaporán emelgette a térdét. Viaskodó kettősük a szorosság folytán úgy festett, akár valami hipererotikus tánclecke. Dakota letépte a lányról a szőke atlétát. Ha már úgyis két pisztolyt tartott a kezében, azokkal ütött. Nem kellett többször ismételnie. Egy-egy suhintás elég volt. A fickó megroggyant, majd belefeküdt egy nagy zacskó penészes pörköltmaradékba. Az indián ezúttal nem akarta megismételni a reggeli hibát. Megmotozta az eszméletlen pasast, de nem talált nála semmit, ami felfedte volna a kilétét. Felsóhajtott, inge ujjába törölte vérző orrát, intett Tashinának. Felemelték a fickót, beleejtették a legközelebbi konténerbe, rácsukták a tetőt. Léptek csattogtak a lépcsőházban. Az indián marokra kapta a két stukkert, és kívül termett az ajtón. De csak Morpheus jött, harántcsíkos pizsamában, mezítlábasan, aggodalomtól fújtatva. – Hála az égnek – nyögte Tashina láttán, holott a megtépázott lány látványa nem volt éppen örömforrás. – Telefonáltam a rendőrségre. – Jobbat nem is tehettél volna – mondta fanyarul Dakota. Zsebre vágta a stukkerokat. Karon fogta a lányt, s a kapu felé vezette. Tashina lecövekelt, kihúzta magát az indián markából. Morpheusra nézett. – Utazz el nagymamáékhoz. Minél előbb. Apát megölték. A távolban felvijjogott egy sziréna. Dakota kézen fogta a lányt, és kivonszolta a kapun. Tudta, milyen lelketlenséget visz véghez, de nem akart zsarukézre kerülni. Az utcán megtorpant. Felkapta és leporolta a kalapját. Az erősödő szirénavisítás értésére adta: nem lesz ideje megmotozni az ájult killereket. Ránézett a lányra, és nyomban elborította a hisztéria. – Hol a táskád...?! Tashina elsápadt, holott addig is tajtékfehér volt. Sarkon fordult, és visszarohant az épületbe. Dakota felpattant a kamionra, bevetődött az ülésre, és beindította a motort. A vezetőfülke magasából figyelte a közeledő rendőrkocsi forgófényeit. Szíve szerint átkozódott volna, mégsem tette. Ajkát harapdálva várta a lányt. Tashina végre megérkezett, fellendült mellé a langyos bőrülésre. A kamion meglódult. Még látták a kapuban álló Morpheus könnyben ázó, eltorzult arcát. Azután eldöngettek a sikoltozó járőrkocsi mellett, és kifordultak a neonfényekben tocsogó körútra. Dakota hallgatott, gyakran belelesett a tükörbe. Nem látszott észrevenni a halkan síró lányt. Néha letörölte orráról a vért. Várta, mikor halkul el mellkasában a dobpergés. Amikor lehiggadt valamelyest, szótlanul átkarolta Tashinát. A vállára húzta a lány fejét, a haját simogatta. – Hát ez pompás volt – szipogta őhölgysége. – Engem nem emelt fel különösebben. – Hová megyünk? – Jó kérdés. Megpróbálunk kikerülni a helyi zsaruk hatósugarából, aztán majd alkalmas helyen és pillanatban megtekintjük az emlékkönyvedet. Az talán útbaigazít. – Remélem. A külvárosban jártak. Egy különösen hosszan pirosló közlekedési lámpánál Dakota hátrafordult, és fellebbentette a függönyt a kuckó előtt. A gigantoszaurusz gondtalanul, lehunyt szemmel heverészett a vetett ágyon. Az indián megirigyelte. – Csak tudnám, mit szállítunk – mondta. – Egyébként oly mindegy. Rövidesen kiürül a tank, és kocsit kell

váltanunk. A lambadabajnok meg frissen és üdén ébred reggel valami mezőszélen. – Hasogatni fog a feje – vélekedett Tashina. A lámpa kizöldült végre. A kocsi nekilódult. – Nem akartam megmondani neki – sóhajtotta a lány. – Amíg csak én tudtam, majdnem olyan volt, mintha meg sem történt volna. Dakota értette, miről beszél. Hallgatott. Ráhajtott az autósztrádára. Karcsú jegenyék sorfala magasodott az út mentén, lombjuk mögül leskelődött az éjszaka. Később a fák bokrokká töpörödtek, mező hevert mögöttük, a fűszálak baljósan szürke holdfényben ringatóztak. – Már kimondtam többször is. Már megváltoztathatatlan. Apám halott. Tashina bekapcsolta az utastér-világítást, kinyitotta a táskáját, az ölébe fektette az emlékkönyvet és hosszan nézte. Amikor végre elszánta magát, az apró lakat résébe illesztette a sárgaréz kulcsot. Lehet, hogy reménykedett: hátha nem nyitja. A lakat felpattant. Dakota tekintete egy táblára villant, amely parkolóhelyet ígért, alig fél mérföldnyire. Eljátszott a gondolattal: megállhatnának egy motelnél, zuhanyozhatnának, alhatnának. A gondolat olyannyira csábító volt, hogy még azt sem bánta volna, ha Anthony Perkins a moteltulajdonos. A lány ölébe sandított. Ott feküdt az emlékkönyv kitárulkozva. A lapokat középen kihasították, a bemélyedésben egy kulcs és egy papírdarab hevert. – Még egy kulcs – nyögte az indián. – Megveszek. Tashina megbabonázottan bámulta felfedezését. Nem nyúlt a céduláért. Talán nem is látta. Szivárványló könnycseppek peregtek az ölébe. – Ne bőgj, babám. Eddig teljesen erős voltál. Betűzd ki az írást. Dakota bekormányozta a kamiont a parkolóba. A lelkesen kitáblázott pihenőhely nem volt nagy szám. Néhány satnya bokor, kerek betonplacc, düledező budi, csőből csobogó forrásvíz. Egyedüli pihenni vágyók voltak. A kocsi megállt. Az indián levette a lábát a pedálokról. Tashina felé fordult, készen arra, hogy megoldja a férfias feladatot: elolvassa a papirosra rótt üzenetet. – Magam uram, ha szolgám nincsen – dünnyögte. A meglepetések éjszakája volt. Meglebbent a függöny, de nem a huzattól. Előrobbant a gigantoszaurusz lába, és halántékon találta az indiánt. A második csapást a szélvédő adta. Dakota ráborult a kormányra. Tökéletesen magatehetetlennek rémlett. Felsebzett halántékából vér folydogált. Mire Tashina felfogta a történteket, a gigantoszaurusz kibontakozott a függöny mögül. Valamikor az út során megszabadította magát béklyóitól, előhúzta a matrac alól dugi stukkerét, azután kivárta az alkalmas pillanatot és helyet. Amint ez elkövetkezett, színre lépett. Rávicsorgott a lányra. A nyomaték kedvéért megmarkolta a haját, és az arcába nyomta a fegyver csövét. – Már nem kívánlak – mondta undorral. – Jó, akkor ez kölcsönös – nyögte Tashina. Dakotára sandított Tőle nem remélhetett segítséget. Az indián ájultabb és vérzőbb nem is lehetett volna. Szívszorító látványt nyújtott. – Hol a francban vagyunk? – firtatta a gigantoszaurusz. Tashina nem válaszolt. Amúgy sem számíthatott volna különösebb érdeklődésre. A fickó meg volt bántódva. Egyébként joggal. Azon mélázott, miként vehetne méltó elégtételt. – Legszívesebben megölném ezt a disznót. De mit tegyek veled? Ekkor Tashina nem bírta tovább nézni Dakota vérét Eltolta a fickó kezét, fegyverestül. Az indiánhoz hajolt. A gigantoszaurusz megrökönyödött. – Hé, és ha szétlövöm a fejed?! – Bánom is én. Van vized? – Itt forr mind az agyamban – hörrent a fickó. Azután szélesen és csúnyán elvigyorodott. – Megvan. A bronzbőrűt kilököm a rekettyésbe. Téged meg elviszlek. Ki tudja, hátha félóra múlva kedvem szottyan rád!? Tashina látta, hogy Dakota szemhéja megrebben, de a gyér világításban nem volt biztos az impressziójában. Megsimogatta az indián homlokát. A gigantoszaurusz visszakapaszkodott a lány hajába. Félrelökte könnyű testét, majd nekiveselkedett, hogy kinyissa az ajtót, és kitaszítsa az ájult Dakotát a kocsi mellé. Tashina rákiáltott. – Miért csinálod ezt? Miért kellene félnem tőled vagy a rohadt pisztolyodtól? Ki bántott téged? Nem te keménykedsz kezdettől fogva? Milyen ember vagy te?! A fickó meghökkent. – Hogyhogy milyen ember? A fenébe, elegem van! A főnököm majd jól seggbe rúg, hogy merre hurcolom az áruját. Semmi mást nem akartam, csak egy kiadós prütykölést. Még nem késő. Tashina elkésett a belátással: nem kellett volna forszíroznia a dolgot. A fickó megint kezdett minden irányból

keményedni. – Tedd el azt az átkozott csövet, és nézz mélyen a szemembe – mondta a lány. – Mit látsz? – Azt, hogy nem bízom benned. – Nézz mélyebbre. Mit árthatok neked? Legfeljebb megkarmollak, beleharapok a... Dakota megmozdult. Felrántotta sajgó fejét, s mivel annak már úgyis mindegy volt, lefejelte a tétovázó fickót, aztán kigördítette a betonra, és bevágta utána az ajtót. – Nála maradt a pisztoly – suttogta Tashina. Az indián vállat vont. Lenyomta az ajtógombokat, felcsavarta az ablakokat. Szédültnek látszott. Nem érdekelte az átkozódva talpra kászálódó gigantoszaurusz. – Le fog lőni – nyögte a lány hangosabban. – Nem fog – hangzott a válasz. Dakota beindította a motort. Legfeljebb két-három korty benzin lehetett a tankban. A fickó megállt a monstrum előtt, és elszántan felemelte a stukkert. – Lőni fog! – sikította Tashina. Az indián ránézett. Türelmetlennek látszott. – Légy szíves, ne menstruálj! – Ezt a hiszti miatt mondtad? Nézz oda! Lőni készül! Dakota ismét vállat vont. Rálépett a gázra. A kamion gurulni kezdett. A gigantoszaurusz még mindig nem lőtt. – Miért nem lő? – suttogta Tashina. – Mert ugrani fog – morogta az indián. Igaza lett. A fickó elhajította a pisztolyt, és széles ívben bevetődött egy kövér bokorba a felé tartó kamion elől. A monstrum felgyorsult. Kidöngetett az útra. – Mi volt ez? – nyögte a lány. Holtraváltan. – Gázpisztoly. Hol az a rohadt cédula? Volnál szíves elolvasni, babám? Hogy mégis, hová a fenébe menjünk?! Tashina nem felelt Dakota rásandított, bár erősebben sajgott a koponyája, ha mozgatta. Megint ott ült az áhítat a csillagzafír szempárban. Keservesen elvigyorodott. – Tudod, babám, egy nő lehet okos, lehet szép, de nem lehet férfi. – Ah – lehelte a lány. – Mit nem mondasz?! – Bizony – bólintott az indián. – Ha nem férfi volnék, akkor férfi szeretnék lenni. – Ismét ah. Mondd, és mi lenne, ha elhagynád az epigramma első felét? – Ne feledd a cédulát. Tashina végre elolvasta. – Visszamegyünk – közölte. – Haza. – Hát ez nagyszerű. Azt mondod, azért tettük meg ezt az utat, hogy ott folytassuk, ahol kezdtük?! Tudod mit? Eldobjuk a kamiont, és megszállunk valahol. Energetikailag nem győzöm ezt a túrát. Ráadásul, ha ez így megy tovább, valaki előbb-utóbb beszakítja a fejemet. Elég volt, na. Jogom van tudni, miért ütlegelnek lépten-nyomon. Álma valóra vált. Egy tábla motelt ígért a közelben. Szerencsére lejtett az út, így aztán a csontszikkadt tank ellenére is odaértek. A kamion lendülete a hosszan elnyúló, lapos tetejű épület előtt végképp kifulladt. Az éjszakás portás végignézett rajtuk, s előre kérte a pénzt Megkapta. Körül sem pillantottak a szobában, nyomban a zuhany alá siettek. A rózsából kisujjnyi sugárban langyos víz szivárgott. Ott tolongtak alatta, lökdösődve, helyezkedve. Kezdtek felfrissülni. El-elnevették magukat. Tashina segített restaurálni az indián arcát. Amikor a régi vonások felismerhetővé váltak, meghatódott tőlük. Úgy festett, holtfáradt fejében a szex gondolatát forgatja. Összesimultak, s ez a tett, tekintve hogy saroktól fülig beszappanozták magukat, nem nélkülözte a sikamlósságot. Valahányszor megközelítették egymást, csak néhány pillanatig élvezhették az intim közelséget, azután szétsiklottak. Ezt a játékot legfeljebb addig folytathatták volna, amíg rájuk nem szikkad a szappanhab. A víz azonban jóval előbb elapadt. Hiába csavargatták a csapot, sivatagi helyzet állt elő. Kissé meghökkentek, egy percig tökéletesen magatehetetlenül haboztak, mit is kezdjenek a problémával. Az indián, nemhiába kapott hajdan kommandós kiképzést, elsőként ocsúdott fel a döbbenetből. – Így azért mégsem dőlhetünk ágynak – állapította meg. Végigtekintett magán. Ütött-kopott benyomást keltett, s ráadásul habzott. Kinyargalt a fürdőszobából, talpa meg-megcsúszott a parkettán. Néhány spontán kürt adott elő. Gyönyörű dupla lutzcal érte el a telefonkagylót. Alig hallotta a portás álmosan kásás hangját, mert szappanhab pattogott a fülében. Mindazonáltal kihámozta a sercegésből, hogy lesz víz, csak pénzt kell dobni a perselybe. Helyes. Hol a persely? Az ajtó melletti faliszekrényben. Kívül, persze. – Tiszta Amerika – morogta hálásan. Elcsúszkált a ruhakupacig. Belenyúlt a nadrágja zsebébe. Az is habzani kezdett. Maga köré tekerte a törülközőt. Elkorcsolyázott az ajtóig. Kisurrant az éjbe, kitapogatta a falon a szekrényt. Belenyúlt néhány kiszívott molylepkébe, de a tettes sem hiányzott, az ingerült pók ott könyökölt a hálójában, és vadakat gondolt róla. Betömködte a perselybe az aprópénzt. Tashina boldogan sikkantott odabenn. Tehát sikerült. Víz fakadt a

csapból. Felemelő volt. Amikor habtalanítottan, üdén elnyúltak az ágyon, amely méteres sárgaréz lábakon állt, s minden egyes légvételüket tevehintázással nyugtázta, a lány az indián fölé hajolt. A nyoszolya nyikorogva himbálózott a meggondolatlan mozdulattól. Nem kellett jósnak lenni ahhoz, hogy tudják: reggelre teljesen tengeribetegek lesznek. Tashina Dakota arcát nézte. Szinte világított csillámló szeme. Nedves tincsei feketén rugóztak. A tűzforró tekintet elkalandozott az indián válla fölé, megállapodott valahol a párnán, fokozatosan elvesztette ellágyultságát, majd követte azt, amit megpillantott, lassan, fel a falra, egyre feljebb, már-már a mennyezetre. – Sváb? – kérdezte Dakota. – Pók. Légjáró. Nem látom a fonalat, amelyen kúszik. De valami mégiscsak kell ahhoz, hogy felfelé tudjon menni, nem igaz?! – Ez semmi – legyintett Dakota. – Láttam egyszer egy olyan mutatványt, amiben kardokat használtak létrafokokként. A produkció előtt megmutatták a nagyérdeműnek, milyen élesek a pengék. Banánnal bombázták őket, fel is szeletelődött valamennyi. Aztán arab pasasok, bő gatyában, mezítláb, sértetlen talppal fel-alá futkostak a kardok élén. – Nahát – suttogta Tashina. Újra a férfiarcot nézte. – Láttam palikat selyemszálon mászni, meg olyat, aki legyet dobott le késsel. Egyszer mi is kipróbáltuk egy csehóban. Hemzsegtek a legyek az ablakon, gondoltuk, megkéseljük őket. Pogácsa megelőzött minket. Pisztolyt rántott. Kitiltottak a kocsmából. A huzat miatt. – Eltűnt – sóhajtotta a lány a plafonra meredve. – Ne búsulj. Lesz másik. Ha nem pók, akkor csótány. Alszunk vagy rovarászunk? – Ne hidd, hogy félek tőlük. De azért a gerinceseket jobban kedvelem. Állítólag a Yellowstone-ban útonálló medvék élnek. Megostromolják a kirándulókat, és csak akkor engedik szabadon őket, ha megkapják tőlük a hátizsákot. Az a váltságdíj. Aki nem adja, azt széttépik. – Mondd, babám, és mi történik a púpos turistával? Tashina lekapcsolta a lámpát. Elhelyezkedett az indián vállán. Eligazgatták magukon a takarót. Bárhogy fáradoztak, valahol mindig léket kaptak. Lengett alattuk a rézágy. Végre hermetikusan beburkolóztak. Őhölgysége lehetett bármilyen fáradt, megihlette a hozzá simuló férfitest. Annál is inkább, mert azt eleve ihletettnek találta. Tenyere fel-le sétált a feszes bőrön. – Fáziskereső nélkül is megállapítható, hogy áram van az ujjaidban – mondta Dakota. – Azért el ne dobd a fáziskeresődet. – Mivel biztosan tudom, hogy van fázis, reggelig nem is keresném. Gyötrött vagyok. – Jó – egyezett bele a lány. – Akkor lambadázzunk. – Rásimult a férfitestre. Amibe ütközött, az nem ellenállás volt. Dakota mozdulatlanul, kissé csodálkozva fogadta ötleteit. Hiába gazdagította szókincsét tengernyi könyvvel, újfent nem tudta megfogalmazni, mit is érez. A nehézséget nyilván az okozta, hogy sokszínűen keveredtek a testi és lelki impressziók. Holott semmi más nem történt, mint ami két egészséges, önként egymás mellé búvó ember között történni szokott. Az esemény mégis frenetikus volt, dacára annak, hogy a rézágy is teljes odaadással részt vett benne, s ezáltal vidám vonásokat lopott a szenvedély komolyságába. Valahol ott kellett keresni a megfejtést, ahol a világ véget ért az ő számára, s ahol ezen a másik emberen keresztül új nézőpontból látni engedte magát. Nem duplázódott meg, hanem gazdagabb lett. Izgalmas volt, ugyanazt a helyszínt valaki máson keresztül látni. Egyetlen táj sem egyforma a különböző napszakokban, hiszen mindig más és más a megvilágítás. Ugyanaz a táj valaki más lényének színpompás szövetén át nézve még igézetesebb. Végül persze összemosódtak az okfejtések, elvesztette jelentőségét a kérdés: miért? Egyik szerető azért jobb a másiknál, mert többet tesz hozzá a fizikai cselekvéshez. Mert áthatja azt saját lényével. De innen kezdve nem pusztán szerető. Dakota nem ragozta tovább. Időről időre felvillant az épület falára szerelt neoncégér, fénye bebíborlott a fátyolfüggönyös ablakon, visszaverődött a fehér falról, megvilágította Tashina vállát, átszellemült arcát. Az indián nézte, nem hunyta le a szemét akkor sem, amikor végigrobbant rajta az öröm, csigolyáról csigolyára. Különös, vékonyan szállongó ködön át látta a fölötte magasodó lány hirtelen tágra nyíló szemét, ajkába harapó fogait. Azután Tashina ráborult, az arcára simította az arcát; orruk összeért. Felsóhajtottak az örömtől, amikor beszívták a levegőt, amely már megfordult a másik ereiben, felmelegedett a testében, átvette annak ízét és illatát. Rohamosan elálmosodtak. Tashina legördült a lepedőre, hozzágömbölyödött a férfitesthez. Az ágy a maga részéről kilátásba helyezte, hogy most aztán széthullik. Dakota felnyögött. – Sosem szeretkeztem hajóhintában. – Pedig van valami megfoghatatlan varázsa. – Ha már itt tartunk, lesz, ami lesz, kimondom: neked meg ragyogásod van. – Ümm – felelte Tashina. – Ez szépen hangzott. Kedveskedés jellege volt.

– Annak szántam! – Komolyan? – A lehető legádázabb komolysággal. És most, hogy kedves szókkal kompromittáltam magam, aludni szeretnék. Azután végigzuhant azon a fekete kúton, amelyet annyiszor megjárt, miután Zsiliszta bajonettjével érintkezett. Átesett abba a másik világba; ott sorakoztak a falakon az ismert arcok, ám újabbak is felbukkantak, látta Mesét, a pónit, de találkozott a fekete térdű fehér csődörrel, Romóval is. A kút fenekén váratlanul kinyílt egy csapóajtó, s ő tágas, vakítóan fényes tájra érkezett. Amikor körülnézett, látta: otthon van, fenn a hegyen. A rét közepén áll, térdét árvalányhaj súrolja, s a mézarany káprázat nem más, mint a napfény, amely magába oldja az ég kékjét is; az ízes levegő szinte végigkarcolta a légcsövét, átáradt a tüdején, vérébe kerülve különös, részegséghez hasonlító mámort okozott. Váratlanul megmozdult alatta a föld, s ő a levegőbe emelkedett. Örvény ragadta el. Vadul pörgette. Elfeketedett a világ. Amikor magához tért, ott volt a parkban, éjszaka simult a vállához, málladozó kőpadon ült, a szökőkúttal szemközt, a vörös hajú, sárkányszárnyú démont bámulva. A nő viszonozta a pillantását, szeme, akár valami jeges izzású gyémánt, fel-felszikrázott, lassan zöld váltott. Nyilvánvaló volt: meg akarja bűvölni őt. A kastély tornyában halkan, vékony hangon megpendült a harang. A démon testén borzongás futott végig, széttárta és meglendítette a szárnyait, majd felpúposította a hátát, szakasztott ú nyújtózkodva, akár egy macska. De megmozdultak a magas márványoszlopokon álló figurák is. A nyilas ifjú megfeszítette a hasfalát, kirajzolódtak izmai, akár egy tábla csokoládé szeletei. A kutyatestű szörny ásított, torkából méteres lángnyelv lövellt elő, úgy festett, mint egy silány ízléssel formatervezett hegesztőpisztoly. A pad alatt elfutott a tüskés hátú, cincogó hangokat hallató, ezerfogú valami, a levegőben felsuhogtak a szárnyak, és egy percre eltakarták a csillagokat a görbe kardokkal közeledő, mézszőke hajsisakot viselő nők. Dakota felállt a padról, hátat fordított a megelevenedett figuráknak, tétován elindult a kastélyt övező folyó felé, sejtelme sem volt róla, mi vonzza oda. Hallotta a maga mögött hagyott alakok kiáltozását, szárnysuhogását, a kardpengék csattogását. Bús-bánatos szederfához ért, amely alig volt nála magasabb, kerekded levelekkel zsúfolt ágait a földre lógatta, úgy festett, mint valami kilombosodott, haragoszöld suba, amelyből kilépett a juhász. A csüggedt ágak lugasában, akárha szentjánosbogarak repdesnének, apró fények mocorogtak. Dakota belesett a lomb mögé. Tüskés hátú lények mászkáltak az ágak langymelegében, és mohó nyammogással falták a duzzadt, vörös szederszemeket. Az indián belépett közéjük; a fa körülfogta, felkínálta termését, ő beleízlelt, először bátortalanul, majd rávetette magát a mézízű, puha gyümölcsre. A világító szemű, tüskés hátú népség ügyet sem vetett rá. Faltak, szemmel láthatóan gömbölyödtek, s amikor már labdává híztak, lefordultak a földre, és horkolni kezdtek. Hamarosan nem lehetett lépni tőlük. Az indián kibújt a lugasból, lesétált a folyóparti magnólialigetbe. Tenyérnyi, hegyes szirmú, sirályfehér virágok tömege pompázott a fákon, illatuk valósággal hömpölygött a víz fölött. Leült az egyik fa tövébe. A csillagok s a szokatlanul hatalmas és fényes hold tükörré varázsolta a vizet, megkettőzve a liget látványát. Dakota elvakult, sokáig szoktatta szemét a káprázathoz, s amikor végre mást is látott a tömérdek, fehéren izzó virágon kívül, észrevette a part lejtőjén kuporgó aggastyánt. Az öregember apró volt, csontjai átrajzolódtak szürke bőrén. Zsákszerű ruhadarab fedte a testét. Százszálú szakálla a térdéig ért, ajkai besüppedtek fogatlan ínye fölött, piciny, fitos orra hetykévé tette az arcát, ferde szemrésében élénk szempár kéklett. Az indiánt nézte. – Ettél a gyümölcsből? – kérdezte. Hangja a teste mélyéből kongott elő. – Igen. Az aggastyán bólintott. – Akkor menj be a vízbe. Merülj le, olyan mélyre, ahol már látható az átjáró. Csússz át rajta. – Miért? Minek? – kérdezte kelletlenül az indián. Fel akart ébredni. Tovább álmodott. – Megtudod. Menj csak – mondta az öreg. Hangja most susogott, mint az összeverődő nyárfalevelek. – Menjen a tífusz. – Te fogsz menni – mondta a morzsányi aggastyán, immár újra azon a mélyről jövő, kongó hangon, s felpattant ültéből. Dakota ágyékáig ért. – Nem, én most felébredek. Az öregember nem válaszolt. Ha az indián addig nem gyanította volna, gyorsan bebizonyította: varázsló. Hogy gonosz-e vagy sem, az kérdéses maradt. Lötyögő, vállmadzagos, darócszerű rongyából előrántott valami fényes, szürke héjú gömböt, és marokra kapta. A következő pillanatban, mintha bombarobbanás hajította volna el, Dakota fejjel előre bevágódott a vízbe. Elmerült. De mit merült? Szárnyalt, bukott lefelé a mélybe. Nem merte tékozolni a tüdejében felejtődött, szusszanásnyi levegőt. Viszont kénytelen volt. Amikor régen kifogyott belőle, még mindig zuhant, koromfekete, hideg vízben. Fel akarok ébredni, fel akarok ébredni, hajtogatta. Beleharapott a nyelvébe, ajkába. Nem fájt, nem vérzett.

Aztán azon kapta magát, hogy lélegzik. A vízben! Ezzel együtt nem érezte jobban magát. Ekkor váratlanul arany derengést pillantott meg maga alatt. És átzuhant rajta. Az árvalányhajas réten találta magát, de mégsem. Nem látta a Napot, mégis aranyló ragyogás hömpölygött körülötte. Semmit nem értett. De miért is akart mindent érteni, amikor csodával álmodott? Megcsípte a karját. Megrángatta a haját. Teljesen elszánta magát, hogy felébredjen. Hiába. Tovább próbálkozott. Valahogy idegesítette az egész helyzet. Előszedte a kését, elszántan, hogy belemártja a combjába. Ha ettől nem riad fel, akkor semmitől. Akkor jöhet az ásó, kapa, nagyharang. A kés átszaladt a combján. Semmit nem érzett. Vért nem látott. Megvizsgálta a pengét. Lemetszett vele egy tő árvalányhajat. Amikor átvágta a szárát, a növény női hangon felsikoltott. Dakota csaknem frászt kapott. Majdnem bocsánatot kért. De legalább megjavult a kés. Beledöfte a térdébe. Semmi nem történt. Ekkor dühroham kapta el. Felordított: – Fel akarok ébredni! Ember vagyok! Hazamegyek! – Neked küldetésed van – mondta valaki a háta mögött. – Nekem herótom van – feleselt, gondolván, hogy egy tő árvalányhaj szólította. De szöget ütött a fejébe a hang. Az ismerősen rekedtes, hajlékony hang. Megfordult. Tashina állt a háta mögött. Nem viselt ruhát, de különös volt a bőre, mintha nem a sajátja lenne. Amúgy tökéletesen illett rá, a testére feszült, s mégis, a színe. Igen, a színe kék volt. – Jól van, tárgyalhatunk – sóhajtotta Dakota. Óvatosan, az ujja hegyével megérintette a kék micsodát a lányon. Aztán elkapta a kezét, de hiába, apró villámok cikáztak ujjbegyén, és ráztak, kegyetlenül. – Mintha a konnektorba nyúltam volna – morogta. A villámok nem mutattak kialvási szándékot. Zsebre vágta a kezét. – Hallgass rám, babám. Fogjuk magunkat, és ébredjünk fel! – A zsebe mélyén sem szűnt meg a fájdalmas szikrázás. Tashina a kezéért nyúlt. Kihúzta a nadrágból, ráfújt az ujjára. A villámok megfeketedtek, úgy soványodtak el, akár az elégő gyufaszál, majd kialudtak. – Ez jó trükk volt – vigyorgott Dakota. – De most menjünk innen. A lány komoly arccal nézte. Csillagzafír szeme olyan volt, mint a kristálytiszta levegő. – Engedd el magad. Lazíts, és élvezni fogod. – Nem mondom, amíg csak nézője voltam ennek az álomnak, egy percig sem bántam. De mióta szerepelek benne, halálra idegesít. – Lazíts. Élvezni fogod – ígérte Tashina. – Tudnék lazítani, ha hozzád nyúlhatnék. De először is, olyan hülyén kék vagy, aztán meg rázol is, mint egy zárlatos szamovár. – Nyúlj hozzám. – Nem nyúlok! Ekkor Tashina az indián elé lépett, két tenyere közé zárta az arcát, és megcsókolta. Nem volt rossz. Azután megcsókolta a vállát, lehántotta róla az inget, finoman beleharapott a bőrébe, hegyes nyelvével körbejárta a mellbimbóját. Keze sem maradt tétlen, a nadrág dereka körül. Majd alatta. Kezdett kifejezetten jó lenni. Dakota felébredt. – A francba – mondta. – Most hol vagyok? Körülnézett. Felismerte a motelszobát. Gőzfelhő gomolygott ki a félig nyitott fürdőszobaajtón. Persze, a persely. Úgy teletömte, hogy három napig fog tartani a melegvíz, elzárhatatlanul. Tashina aludt. Mosolygott álmában. Dakota bosszús lett. Kocsit kell szerezniük. Van egy újabb kulcsuk, messze hozzá a zár. Korog a gyomra. Hiányzik a lova, háza, paradicsomos kertje, de még a szamarai is. Őhölgysége pedig nevetgél álmában. Tashina fölé hajolt, hogy gorombán felrázza. Azután azon kapta magát: mutatóujja hegyével a lány ajkait rajzolja körül, fölfelé ívelő szájszegletét, amelytől oly megtévesztően vidám az arckifejezése. Végighúzta az ujját a kormos szempillákon. Rányílt a csillagzafír szempár. – Teljesen szeretlek – mondta Dakota. A lány elmosolyodott. Előtűntek szabálytalan állású szemfogai. Aztán a nyelve, hogy megnedvesítse a száját. Végül megszólalt. – Akkorát álmodtam! – Tudom – bólintott az indián. – Az a kék bőr azért túlzás volt, beláthatod. Tényleg nem valami szexi. Inkább hullaszerű. – Miféle kék bőr? – Tashina felült. – Kinek a hullája? Félrebeszélsz?

– Majd később tisztázzuk. Most kocsit kell lopnunk. – Olyan jó ébredés után heverészni, az álom hangulatában, pihe ágyban. – Heveréssz, de akkor elheverészed Yoram Ben-Amit. Tashina kipattant az ágyból. A sárgaréz lábak majd húsz centire kilengtek. Azután a nyoszolya összedőlt. Nem volt otthonos. Dakota beletekeredett a takaróba, majd fél lábszárig süppedt a matracba, de végül férfias hetykeséggel kikecmergett a romok közül. Őhölgysége a zuhany alatt állt, dúdolgatva szappanozta magát és tánclépéseket gyakorolt. Az indián láttán beszédre fakadt. – Megint a parkban jártam. Találkoztam egy picike öregemberrel, amolyan zsebapóval. Körülöttem dúlt a csata, a lángszórózó szerzet az íjászt hajkurászta. Iszonyatosan jó az a pasi. Olyan hasizmai vannak, mint egy sakktábla. – Gyors pillantást vetett Dakotára. – Majdnem olyan jók, mint neked. Az a balfácán teljesen belezúgott a szárnyas nőbe, holott a némber a tűzkutyával tart. Kérdeztem is az apókát, tud-e ellene valamilyen orvosságot. Rám hunyorított, és azt mondta: táncolj neki. Akkor felébred a bűvöletből, és eszébe jut végre, hogyan juthat vissza az ő világába. Kinevettem. Táncolhatok a fejem tetején is, hát hol vagyok én attól a vörös hajú, smaragd szemű, dögös sárkánynőtől?! De azért megpróbáltam. Hihetetlen, de az íjász tényleg felfigyelt rám. Lement a szeméről az a szörnyű bambaság, felfogott engem, aztán a lángszórózó állatot, és végre lekapta a válláról az íjat. Ezen viszont a sárkányasszony bőszült fel, és rám támadt. Elhussantam előle, bebújtam egy barlangba. Nem fért be utánam a bőrlebernyegeitől, de cseppet sem búsult, nekiállt a körmeivel kitágítani a nyílást. Ekkor észrevettem, hogy a zsebapó a lábamnál kucorog. Nem látszott félni. Midőn a sárkányasszony kezdett benyomulni a barlangba, az apó előkapott a rongyai közül egy bombaféleséget, és felrobbantotta. Amikor felnyitottam a szemem, árvalányhajas mezőn feküdtem. És felébresztettél. Kár, mert jó volt. – Mi volt benne jó? – kérdezte kétkedőn Dakota. Kézbe kapta a gömbölyded szappant, melyet nem mosakodáshoz formatervezhettek, mivel cseppet sem illett tenyérbe. Viszont volt vagy fél kiló, és intenzív gyöngyvirágillatot árasztott. – Komolyan nem érted? – csodálkozott Tashina. – A mese hangulata olyasféle illumináció, amit alkohol, narkó nélkül is elérhetsz. Amikor ott táncoltam, sikerem volt, igazi, mérhető sikerem. És sosem tudod, mi történik a következő pillanatban, milyen alakokat, tájakat varázsol eléd a képzelet. Egy biztos: ha veszélybe kerülsz, fel is lehet ébredni. Szóval egészen más, mint itt. Kilépett a zuhany alól, megtapogatta száradó bugyiját, s megállapította: nyirkoska. Mindazonáltal kénytelen volt felölteni. Azután Dakotára nézett, választ várva. Az indián a szappannal kínlódott. Bárhányszor igénybe akarta venni, a nyavalyás kisiklott a kezéből. Tashina belepillantott a tükörbe, hogy ellenőrizze: szigorúan kikefélt haja ápolt benyomást kelt-e, vagy máris visszaugrott a millió gyűrűbe. Ekkor érkezett a bősz szappan; a tükör megrepedt, s a lány arcát ezer ránc szabdalta szét, mintha hirtelen hetven évet öregedett volna. Felkapta a támadót, és vissza akarta dobni a küldőjének. A gömböc ügyesebb volt, meglógott a kezéből. Leesett a földre. Nagyot koppant a padlón. Kettényílt alatta a tulipánmintás csempe. – Nem rossz. Minden fürdés után lehet tatarozni – dünnyögte az indián. De akárhogyan meresztgette a szemét, nem találta azt a békés szappanocskát, amelyet éjszaka használt. Vizet folyatott magára, majd megtörölközött. Elindult száradó zoknijai felé. Útja a gyöngyvirágillatú, cseppet sem pacifista beállítottságú szappanon vezetett keresztül. Rögös út volt. Tashina élvezte. – Lépj fel a jégrevüben – tanácsolta, s amúgy vadászosan a lába előtt heverő férfitestre helyezte a talpát. Dakota feltápászkodott, felöltötte nyirkos ruhadarabjait, belebújt a farmerjába, közben bámulta a dühöt, amellyel a lány újra a haját formázta. – Ami engem illet babám, én úgy szeretem a hajadat, ha olybá fest, mint egy nagy marék epeda. – Nem kellett kétszer mondania. Tashina ledobta a hajkefét. Összenéztek. Időközben magától elapadt a víz. Elmélyült a csend. Közelebb léptek egymáshoz. Még közelebb. Sejtették, hogy ez az elbutulásszerű lelkiállapot, ezek a megtorpanások, ezek a locsogó hallgatások, ez a vad mágneses tér körülöttük, ez valami egészen közönséges dolog, voltaképpen. Tudták a nevét. Amint azt is tudták: erre most nincs idő. Mégis, még közelebb léptek egymáshoz. Dakota elsüllyesztette az ujjait a fekete hajgyűrűk közt. Lehajolt. Megnézte magát a csillagzafír szempárban. Meghallotta, hogy nyílik a kinti ajtó. Óvatos léptek csusszantak a padlón. Valami csattant. Halkan, fémesen, hátborzongatón. Az indián szélsebesen cselekedett, beidegzetten. Tenyerét a lány szájára tapasztotta. Az ajtó mellé ugrottak. A falhoz simultak, bár Tashina nem teljesen értette, mi történik. Megmozdult a kilincs. Kattant a nyelve. Az ajtó lassan kitárult. Először egy pisztolycsövet pillantottak meg. Azután egy mohazöld zakóujjat.

Dakota villámgyorsan lehajolt, és felegyenesedett. A szőke fickó belépett. Frontálisan kapta a goromba szappant, a homloka közepébe. Elámult. Megtántorodott. Az indián lecsapott a karjára. Elvette tőle a stukkert, azután könyökkel orrba vágta. Amikor a zöld zakó dőlni kezdett, meglökte. A fickó nekizuhant az ajtófélfának. Lassan lecsúszott rajta, rá szappanra. Elsiklott vele a zuhanytálca pereméig. A becsapódás már nem érezte. Dakota kilesett a szobába. A másik kettő mit sem hallott a pankrációból, mivel abban a hitben, hogy a vendégek nincsenek otthon éppen a bútorzatot szedték apró darabokra, nem kis lármával. Társukat sem hiányolták, feltételezvén, ő is kutatgat. Az indián visszalépett a mohazöld zakós fickóhoz, begördítette zuhanytálcába, kikapta alóla a gonosz szappant, és a vízcsap alá tartotta. A nyavalyás, amint megnedvesedett, kisiklott a kezéből, átütötte a porcelán mosdókagylót, s alatta landolt. Dakota letartóztatta a szappant. Erősen megmarkolta, s visszalopódzott az ajtóhoz. Kiszemelte a közelében hajlongó atlétát. Célzott, lőtt. Talált. A fickónak sejtelme sem volt, kitől kapta a tarkóütést, de nem is mélyedhetett el a talány megfejtésében, mert áramszünet állt be a fejében. A harmadik killer nem értette, miféle csattanást hallott, mitől komázik a kollégája. De mire elhatalmasodott rajta a gyanakvás, az indián előpattant a fürdőszobából. A zöld zakós fickó stukkerét szorongatta, nagy komolysággal. A legjobbkor érkezett, mert a meghökkent kutatóművész az emlékkönyvet tartotta a kezében. Azzal legalább nem nyithatott tüzet. – Már megint ez az ostoba pech – mondta Dakota. – Tedd le azt a könyvet. Utána emeld fel a kezed. Átlendült a szobán, a falhoz lökte a killert, átkutatta a zsebeit. Elszedte a fegyverét. Az emlékkönyvet. A zsákmányt odahajította a közeledő Tashinának, majd megfordította a fickót, hogy lássa az arcát. – Akkor most beszélgetni fogunk – közölte. Úgy festett, a javasolt program nem tölti el örömmel az atlétát. – Mi a francot akartok, és ki a megbízótok? Egyszerű kérdések. Válaszolj, ha kedvesek a tökeid. Tashina a táskáját keresgélte, rakosgatott. Sok csomagolnivalója nem volt. Szétnézett a viharvert motelszobában. Biztosra vette: a tulajdonos sokáig s nem gyengéden fog emlékezni rájuk. Begombolta pacafoltos overallját. Karjára vette Dakota ingét, saját fejébe nyomta a kalapját, majd várakozásteljesen megállt a közelben. A killer hallgatott. Dacos képet vágott, mint aki verésre szánta magát. Dakota emlékeztette a megállapodásra. – Beszélgetni fogunk. Aztán nehéz sóhajjal belátta: tévedett. Pedig már hozzászokhatott volna, hogy mindig ilyenkor jönnek a zsaruk. Szerencsére ez mindannyiszor éktelen lármával járt együtt. Hisztérikus szirénaszólamok közeledtek. Az indián odalépett a fickóhoz, s minden külön értesítés nélkül leütötte. Azután az ajtóhoz lendült. Tashina követte. Beültek a Lincoln Continentalba. Végre is a killerek kocsija majdnem úgy állt ott, mintha rájuk várt volna. Gázt adott, lekapta a lány fejéről a kalapját, és a homlokába húzta. Kigördültek az útra. Rövidesen elhalt mögöttük a szirénaszó. – Hatalmas űr tátong a gyomromban – mondta Dakota. – Sietnünk kell, hogy még a bank zárása előtt visszaérjünk, és megnézhessük a széfet. Elképzelni sem tudom, mit találhatunk benne. Remélem, nem egy újabb kulcsot. Siettek. Dakota nyomta a gázt. Tashina átkutatta a kocsit. Megtalálta az egyik killer jogosítványát a kesztyűtartóban, saját fotóját, melyről nyomban megállapította: nem a legszerencsésebb, de ennek nem volt jelentősége, hiszen ettől függetlenül egészen jól felismerték, és nem is tévesztették szem elől. Ez idáig. Dakota ismét magán érezhette a lány áhítatos tekintetét. Nem esett rosszul, mindazonáltal a gyomra üres maradt. – Hogy csinálták a palik? Háromszor is legázoltad őket, mégis mindegyre jöttek. Az indián hümmögött. – Bizonyára ez a jelszavuk: feltámadunk és újra támadunk. Tashina folytatta a motozást. E célból áthajolt az ülésen, a kalaptartó felé nyújtózkodott. Talált néhány kiolvasott újságot, alattuk pedig valóságos kincset: egy zacskó mogyorós nápolyit. Elropogtatták. Kétszer váltottak autót. Az utolsóval nagy szerencséjük volt, a hátsó ülésen fonott kosár kellette magát, benne harminchat darab csirkés szendvics. Így hát nem kellett holmi útszéli büfékben vesztegetniük az idejüket. Mégis, mire visszaérkeztek a városba, bezárt a bank. Nem férhettek a széfhez. Noha a fáradtság ezernyi jelét észlelték magukon, Tashina lakására nem mehettek. Joggal tartottak tőle, hogy figyelik a házat. A túlsózott szendvicseknek hála, porzott a torkuk. Sörre áhítoztak. Gondolták, benéznek a Moniqba.

Nem tették mégsem. A csehó előtt Atomvillanásék dzsipje parkolt. Dakota elgondolkodott a felfedezésen. Ezt a kocsit még ő tette le Tashina lakása előtt, nem sokkal azután, hogy a cimborákat elrejtette egy szemetes konténerben. Honnan tudták a fiúk, hol lelik meg kedves terepjárójukat? Az indián íja, tegeze ott hevert a hátsó ülésen. Magához vette a tulajdonát. Azután belesett az ablakon. Ivor fehér kötényben, megrakott tálcával, ruganyosan jött-ment az asztalok között, sötét szeme izzott, hátrafésült, fényes haján lambadázott a lámpafény. Moniq apja rendületlenül csapolta a sört. Az egyik sarokasztalnál könyököltek a cimborák. Tagló kártyatrükkökkel szórakoztatta magát, Atomvillanás a csizmája orrát bámulta, Dózer közvetlen közelről meredt a pohara fenekére. Négyen voltak. Negyedik társuk láthatóan nem önszántából ült a körükben. Időnként félreérthetetlenül jelét adta távozási szándékának, ám ekkor a másik három hihetetlen fürgeséggel lecsapott rá, és visszanyomta a székre. Ezenközben egyszer sem mulasztották el kegyetlenül szájon vágni. Sakálka mégsem adta fel. A kurta pofonszünetekben be nem állt a szája. Félrehajtott fejjel, nyálhabos ajakkal, vízkék szemét meresztgetve magyarázott nekik. Olykor-olykor meg akarta csókolni Atomvillanást, jelezvén, mennyire nem haragtartó ember, de a rozsomákszerű cimbora mindannyiszor durván elhárította az ajakát. Dakota sejtette, hogy rá várnak. Ismerte őket, tudta, milyen bosszúállók. Akár kétszer is megtorolják ugyanazt a méltánytalanságot. Volt rá példa. Egykor, a valahai időkben egy simlis fickó kihallgatta terveiket, s megpróbált beleköpni a levesükbe. Persze, kiderült a turpisság. Elővették a tagot, és a nekidühödött Dózer egyetlen lezser mozdulattal lemetszette a fülét. A kárvallott elmenekült. A füle maradt. Tagló és Dózer eljátszadozott vele, élvezvén a csehóban tartózkodó női hölgyek – és mi tagadás: Fattyú – sápadozását. Az ám, csakhogy igazi férfiember nem tűrheti, hogy testének egy darabja méltatlan sorsra jusson. A megcsonkított fickó sem ment messzire. Felettébb nyugtalanította a füle sorsa. Összegyűjtötte cimboráit, s azok élén visszatért, agresszíven követelve hallószerve tartozékát. Kitört a pankráció, nem csoda, nem akármi volt a tétje. S mit ád isten, Atomvillanásék másodszor is elégtételt vettek a hallgatózó, árulkodó alakon. Végül kiszórták az utcára a haverjaival együtt. A gazdátlan fül sem veszett kárba. Még aznap éjjel megtalálta az egyik vendég – a paradicsomlevesében. Ettől teljesen elment az étvágya, pinceszintre zuhant a vérnyomása. Később viszont kamatoztatta rettentő élményét: vegetáriánus lett, salátabárt nyitott, és gyalázatosan meggazdagodott. Dakota ezt az emlékét sem tudta tiszta szívből szeretni. Felállt a szőr a gerincén, ha rágondolt. Elhessentette magától, azon tépelődött, miként válthatna szót Moniqkal vagy Sakálkával. Sokáig nem álldogálhattak az utcán, cselekedni kellett. Belopakodtak az épületbe, a lakás felől. Moniq a konyhában teregetett. Ivor dögös fazonú, habfehér alsónadrágjai s a gyerekek pelenkái szomorúan lebegtek az asztal fölött, mint megannyi döglött hattyú. – Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára moziban – sóhajtotta Moniq a láttukra. – Úgy megnéznék valami jó kis filmet. Tisztára problémás vagyok az egyhangúságtól. Ja, ne menjetek át a terembe, mert Atomvillanásék lesben ülnek. Meghalok az unalomtól. Naponta huszonhat órát dolgozom. Mindig ugyanazt. Nincs senki, akivel egy értelmes szót válthatnék. Tébolyító. Nem nekem való a főállású anyaság, feleség. – Mit akarnak Sakálkától? – Megtudták, hogy találkozott veled. Rigorózusan hiszik, rajta keresztül elkaphatnak. Mert miattad szalasztottak el valami jó bulit. Soha életemben nem voltam ennyire letört. Frusztráció grandióza, ez az én bajom. – Részleteket nem tudsz? – Dehogynem, vannak részletek. Hajnali háromra befejezem a mosást, teregetést, a száraz ruha vasalását, ekkor bezár a kocsma, jön Ivor, szerelmesen a pelenkázóra dönt, majd az ágyba támolyog. Mennék én is, ám ilyenkor felsírnak a kicsik, és máris itt a reggel, tisztába teszek, megetetek mindenkit, kitakarítok és így tovább. Alapjában véve boldog lehetnék, hiszen Ivor felhagyott a kártyázással, a gyerekek egészségesek, szépen fejlődnek, megélünk. Mi bajom van mégis? Mi lesz velem? – Hát erre most nem lehet röviden felelni. Mindazonáltal ne feledd Churchillt: Jósolni nagyon nehéz. Különösen, ami a jövőt illeti. Ivort pedig szeresd, ne én emlékeztesselek, hogy kicsordult a szádból az iskolatej, valahányszor csak megláttad. A következőt kérem: mi most kimegyünk, te úgy három perc múlva jelenj meg Atomvillanás asztalánál, és súgd a fülébe: Fattyú kinn vár. – Ennyi? – kérdezte Moniq. Az indián bólintott. A lány hátrarázta kígyófényű haját. – Hát ez közepesen mérsékelten jó hír. Mondd, ki a szépíró? – Akinek nincs nagy, fekete, szőrös anyajegy a feje helyén – felelte Dakota, őszintén szólva örült, hogy Moniq a régi szép időkre emlékezteti, de az igazat megvallva már nemigen tudott mit kezdeni a nosztalgiáival. Búcsút vett a lánytól, kézen fogta Tashinát, és kisietett az utcára. – Ülj be a dzsipbe, és húzódj le – parancsolta kezdetnek. Azután elnyargalt a sarokig, szemügyre vette az ott álló faaggastyánt, majd eltűnt a lombjában. Nem kellett sokáig várakoznia. Mire felajzotta íját, feltárult; csehó ajtaja, s a három cimbora kinn termett a járdán. A Moniq diszkrét neonfényei sárgára mázolták alakjukat.

Tagló többször megfordult a tengelye körül, széles karimájú, koromfekete gengszterkalapja alól szemlélve az utca nyújtotta látványt. Már éppen visszasietett volna, hogy felelősségre vonja Moniqot, amikor lerepült a fejéről a kalap. Nem lévén különösebb szélmozgás, Tagló gyanút fogott. Gyanakvása idültté vált, amikor kalapját felkapva egy nyílvesszőt talált benne. Társai körülállták, s bár tétovának látszottak, alaphangulatukat a növekvő düh jellemezte. Hárman háromfelé indultak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy most aztán elkapják és széttépik Tell Vilmost. Csak éppen nem tudták, merre keressék. Dzsipjük motorja ebben a lélektani pillanatban morrant fel. A kocsi hosszan, mélyen hörrent egyet, majd fürgén nekilendült. A cimborák utánavetették magukat. Amikor egymást buzdítva a sarokhoz értek, Dakota leugrott a fáról, s megállt előttük. Meglehetősen anakronisztikus látványt nyújtott a vállára akasztott íjjal, szétvetett lábakkal szobrozva a három marokból rászegeződő pisztolycsövek előtt. A dzsip eltűnt a mellékutcában. – Ti gorombák voltatok, én gorombasággal feleltem. Most egálban vagyunk. Meséljetek. Mire kellek? – kérdezte az indián. – Meg kell semmisítenünk egy épületet. Ehhez a munkához volna szükség rád. Fejenként tízezerért – felelte Atomvillanás, Eltette a stukkert, lekapta a szemüvegét. – Nélkülem nem megy? – Dehogynem. Gond nélkül tudnánk likvidálni, de van egy csepp gond. Az ugyanis, hogy az épületet neked kellene megtalálnod. Azt javaslom, kössünk békét. És lássunk munkához, mert ha nem haladunk, gyorsabban megkapjuk a felmondást, mint a megbízást. Dakota a fa törzsének vetette a hátát. Elégedetten látta, hogy Dózer is elteszi a stukkert. Tagló azonban nem volt ilyen nagyvonalú. Ádáz képpel markolászta nyílvesszővel díszített kalapját, jobb kezében fitten állt a pisztoly. – Rohadt fattyú – morogta. – Megmondtam Atomvillanásnak: kár rád fecsérelni az időt. Amíg utánad jártunk, megtalálhattuk volna azt a házat, és már a levegőben is lehetne. De ezek azt hiszik, a te agyafúrtságod nélkül bénák vagyunk. – Jó gondolat – bólintott Dakota. – Keressétek meg a házat. Hol van? – Tagló hülyeségeket beszél – legyintett Atomvillanás. – Arról szól a történet, hogy meg kell találnunk azt a bizonyos helyet, ahol bizonyos kritikus anyagokat rejtegetnek, és az egészet meg kell semmisítenünk. Na most, mi értünk a megsemmisítéshez, te viszont a nyomkeresésben vagy zseni. Hát ez az, amit nem sikerült okosan tisztáznunk, amikor meglátogattunk. – Megállapodhatunk. Ti elmondjátok, amit tudtok, azután én megpróbálom kideríteni, hol van az a hely, amit alá kell aknáznotok. Két dolgot kikötök. Először: egyedül dolgozom. Másodszor: a likvidálásban nem veszek részt. Sőt ha úgy ítélem meg, hogy nincs szükség rá, akkor nem fedem fel a hely hollétét. – Ez három kikötés. De mit kikötés?! Leszögezés – pattogott Tagló. – Nem – ingatta a fejét az indián. – Nem három, csupán az első kettő összefoglalása. – Nem bízom benned – vicsorgott a szépfiú. Dakota vállat vont. Atomvillanás békítőleg közelebb lépett hozzá, és rávigyorgott. – Ne vedd a szívedre, ti ketten mindig is utáltátok egymást. Elmondom, miről van szó. Nem ülnénk be a Moniqba? Egy sörre, egy smárra. Ott van a csókos haverod. – Sietek. – Dakota látta, hogy a terepjáró befordul az utcasarkon, majd lekapcsolt fényszóróval megáll a távolban. Végighallgatta Atomvillanás elbeszélését. Közbeszúrt néhány kérdést, s közben fenemód jó kedve kerekedett, attól a heveny gyanútól áthatva, hogy alighanem egy malomban tartózkodnak, jóllehet van egy kis különbség: egyikük a molnár, másikuk a búza. Csakhogy ebben a stádiumban még nem lehet tudni, kit fognak megőrölni. Végezetül megbeszélték, hogyan tartják egymással a kapcsolatot. A búcsú nem volt heves, Tagló nem segített megédesíteni az elválást. A cimborák visszatértek a csehóba. A lakáson keresztül kimenekített Sakálka előlépett a ház sarka mögül. Lábujjhegyre emelkedett Dakota előtt, hogy jobban lássa a szemét. – Vigyázz velük, drágaságom. Ezek mostanában rettentően elgonoszodtak. Téged is csak kihasználnak, azután eldobnak majd, mint egy szitává kefélt péniszballont. Megcsókollak, drágaságom. Megsúgok valamit. Kétféle puszit adok, mert mostanra megjött az eszem. Van a puszi, amelyik pechet okoz. Te a másikból kapsz. Sakálka áhítatosan összenyálazta az indián jobb és bal arcfelét. Közben halkan lefékezett mellettük a dzsip. Tashina kiszólt a kocsiból. Hangja fanyarnak hatott. – Amíg te a fonákjáról is kipróbálod a szexet, nekem szétporlad a vesém. – Mit mond? – hunyorgott Sakálka. Dakota elmerengett. – Azt hiszem, arra céloz, hogy férfiak, nők egyként vonzanak. Hogy nevezik az ilyen beállítottságú tagokat? – Bifokális – vágta rá Sakálka. – Ez a csaj azt hiszi, bifokálisak vagyunk?! Nem hallott a bűvcsókomról? – Hát nem. – Az indián barátin megrázta Sakálka szutykos kezét, és bevetődött a terepjáróba. Tashina formula

uno stílusban indított, majd, amint az várható volt, megérdeklődte, mi volt ez. Mármint az esemény. – Untig elég, ha egyfelől kergetnek, ezért paktáltam le a cimborákkal, így kis időre szünetelhet az ő bosszúvágyuk. – Ennél részletesebben azonban nem számolt be a tárgyalásról. Ugyanis még mindig nem volt benne biztos, hogy sejtelmei megalapozottak. Elkalauzolta a lányt a Saturnus villához. A nyári lakban tértek nyugovóra, miután ötletes tornagyakorlatok segítségével megfürödtek a parányi mosdókagylóban, és Tashina teleszívta magát a csapból folyó vízzel. Dakota nehezen aludt el. Miss Doc kísértette. Ez az emlék sem támasztott benne nosztalgiát. Egyszerűen nem értette, mit keres itt, miért jött vissza, miért csinálja. Másnap kiürítették a széfet, és félrevonultak a zsákmánnyal, egy vízhatlan vászonzsákkal. Leültek egy park mélyén, sokáig csak ültek, nézték a lombok között átszűrődő fény játékát, a körülöttük zajongó gyerekeket. Tashina a combjára fektette, hintáztatta a zsákot. Dakota nem sürgette, hátradőlt a padon, szemébe húzta a kalapját, és arra gondolt, meglöttyednek a paradicsomai, ha nem siet haza szüretelni. S mivel tudta, hogy a lány nélkül fog hazatérni, emlékezetébe idézte még Romót, Chap mackót és a szamarakat is, az ismerős hegyet, a folyót, a katlant, a vidék kedves tájait. Amikor már mindent felidézett, tisztán látta: a hegyvidék soha többé nem lesz ugyanolyan teljes, mint volt, hiszen mindeme meghitt helyeken Tashina is megfordult, otthagyta emlékét; eleven szálakból szőttet, fájdalmasat. Dakota ekkor úgy döntött, nem gondol másra, csakis az előtte álló feladatra. Ez sem volt vidámabb, de legalább lekötötte. Kibökte a homlokából a kalapot, és a zsákért nyúlt. Talált benne egy tenyérnyi diktafont, betöltött kazettával. Bekapcsolta. Tashina arcáról leolvashatta, hogy a felcsendülő férfihang Matthias Raderé. A madarak és gyermekek lármájával versengő enyhén karcos, fanyar bariton a lányt szólította meg, hozzá beszélt. Azt mondta: lehet, hogy egy darabig nem látják egymást, ennek miértjére felel majd a története. Szavaiból kivehetővé vált: veszély fenyegette, el akart rejtőzni előle, nem gyanítván, hogy a vártnál hamarabb s éppen a lánya lakásán érik utol. Akkori látogatása során még nem akarta megemlíteni a gondjait. A bevezető szavak után hamar világossá vált a halál oka. Diagnózis: politika. Minden nyavalyák leggyilkosabbika. Valóban úgy kezdődött, ahogy Morpheus emlékezett: ama enyhén viharzó jachton egy politikus felbukott egy cifrán öltözött férfiú előtt, s lerántotta a nadrágját. Az esetről készült felvétel tanúsága szerint kerekre nyílt szájjal térdepelt az illető koronaékszerei előtt. A fotós haverjának nagy ötlete támadt a fénykép láttán. „Titokbörze!”, kiáltott fel, s magánnyomozó lévén megteremtett egy virágzó üzletágat. Összegyűjtötte hozzá hasonló módon nélkülöző, a becsületre vajmi keveset adó kollégáit, s belevetették magukat különféle politikusok magánéletének vizsgálatába. Lehallgatás, követés, vesztegetés, minden módszer előkerült. Mivel a közvélemény általában puritán életmódot igényel a politikusoktól, tehát mintegy lehetetlent óhajt, valamennyiükről könnyedén össze lehetett szedni egy csokorra való kínos anyagot. Tévedés, nem zsarolás következett. A zsarolás pitiség. A titokbörze lényege és zsenialitása: a kompromittáló holmira nem probléma vevőt találni. A játszma alapgondolata a rivalizálás. Ezt kell kihasználni. Hogyan járassuk le politikai ellenfelünket? Terjesszük el róla, hogy kommunista, fasiszta, parókát hord, aberrált, három füle van, veri a feleségét stb. Rém egyszerű. A nyomába eredünk egy palinak, aki közéletre adta a fejét. Bármit tesz, mi fotózzuk. Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik az, ami a tengeren himbálózó jacht vendégével esett meg: kínos helyzetbe kerül – véletlenszerűen vagy azért, mert valóban nem makulátlan. Ha megvan az anyag, az ember felkeresi a riválist, és felajánlja a kompromittáló képeket, hangfelvételeket, levélmásolatokat. Az illető rá fog harapni, ez teljesen biztos, hiszen van-e hőbb vágya, mint politikai ellenfelének kiirtása – legalább társadalmilag?! Mindezt persze ügyesen és titokban kell csinálni, hiszen egyrészt törvényellenes, másrészt pedig a vevőnek nem szabad rájönnie, hogy a titokkínálat mindenirányú, tehát nem csak ő kap anyagot, csemege róla is készül, amit talán éppen az fog megvenni derék, okos magánnyomozónktól, akit az imént adtunk ellenfele kezére. Valahol azért igazságos ez a játszma. Te megvásárolod az én piszkos kis titkaimat? Sebaj, nálam már régen van egy széria a tieidből. Mesterünk szépen megélt ebből a tevékenységéből, hiszen a politika hétköznapokon is komoly dolog, hát még különféle választások közeledtével! Olyannyira megkedvelte e tevékenységet, hogy lassan már hivatásszerűen űzte, egyre fokozódó megszállottsággal, végül fanatikusan. Közben talán azt is elhitte, hogy missziót folytat, talán éppen a közélet tisztaságának jelszavával kelt és feküdt. Ráadásul elmondhatta: pártsemleges. Hiszen mindenkinek és mindenki ellen dolgozott. Csudás anyagokat gyűjtött össze. Ott volt például a Nagy Demokrata esete. A pasas akkora demokrata volt, mint a Himalája. Fergeteges beszédeket rittyentett az emberi jogokról, az esélyegyenlőségről, nemzetiszín nyelvvel és kebellel szónokolt lépten-nyomon. Hát nem lefilmezték, amint baráti körben nézeteltérése támadván demokratikusan lepofozta a teljes asztaltársaságot, beleértve az operatőrt és a segédjét is?! Amikor azonban a sajtószabadság jegyében el akarta kobozni a filmet, a stábnak hűlt helyét találta. Na, ez a felvétel szépen hozott a konyhára.

Ott volt a transzparenslövő eset. Kilobogózták a várost a különféle jelöltek képeivel. Ott lógtak a pofák a házak között kifeszítve, szél lengette őket. Az egyik jelölt kampánystábja suttyomban kibérelt egy mesterlövészt, aki aztán éjjelente azzal szórakozhatott, mégpedig hivatásszerűen, hogy a másik jelölt hatszoros életnagyságú fotóját felfüggesztő kötelet átlője. Élvezetét ugyan nagyban csökkentette, hogy hangtompítót kellett használnia, de többnyi elsőre talált, a kötél szálai szétmállottak, a fényképes lobogó aláhullott a magasból, s amikor földet ért, nem volt több, mint egy darab rongy, amely percek alatt felismerhetetlenné vált a rajta áthajtó kocsik kerekei alatt. Mesterlövészünk rém büszke volt magára. Nem győzött pohárköszöntőt mondani ügyességére. Hajnaltájt már erősen tántorgott, de még mindig pompásan célzott. Így esett, hogy ez a szakmaszerető egyén egy éjjelen, midőn kissé illumináltan, de sasszemmel járta az utcát, figyelve, hol teríthetne le ellenséges transzparenseket, szemközt találta magát a képmás eleven eredetijével. A politikus éppen a kocsijából kecmergett elő testőrei karéjában. Mesterlövészünknek villámgyorsan eljárt a keze. Senki nem hallott semmit, csak azt lehetett látni, hogy a jelölt eldől, mint egy ruhafogas. A testőrök megállapították a halál beálltát, de a tettest nem sikerült elcsípniük. Csakhogy a mesterlövészt régen szemmel tartották a Titokbörze szimatjai. Ezért aztán játszva dokumentálhatták az esetet, de a folytatását is. Az történt ugyanis, hogy e ballépés következtében mesterlövészünk feltűnő hirtelenséggel terhessé vált megbízói számára, akik nem vehették a nyakukba a gyilkosság kínos következményeit. Ezért tehát a fickó, ki oly tévedhetetlenül célzott, tragikus módon elhalálozott: fogta magát, és autóbalesetet szenvedett. Ezt persze képtelen lett volna egyedül véghezvinni. A leselkedő titokkopók kamerája megörökítette, kik és miként segítették a szakadékba az egyébként eszméletlen pisztolyvirtuózt. A Titokbörze kiagyalója sokkal zseniálisabb volt annál, semhogy spontán eseményekre bízza magát. Belenyúlt a dolgokba. Egyik ismerőse alteregóközvetítéssel foglalkozott. Bármikor, bárkinek készséggel és borsos bérleti díj ellenében rendelkezésére bocsátotta akár Barbara Streisand, akár az elnök, akár az angol királynő hasonmását. Albumában szinte minden híres ember alteregója szerepelt, köztük kisebb-nagyobb politikusoké. Ezek az embermásolatok, mint a másolatok általában, a legtöbb szempontból gyengébbek voltak az eredetinél, többnyire erkölcsileg is. Közülük néhányan hiúságból, kapzsiságból, ilyen-olyan indíttatásból vállalkoztak kétes kalandokra is. Így született meg a lejáratószerepkör. Ha a rivális politikai fórum semmiféle kompromittáló anyagot nem tudott beszerezni az ellenfélről – a Titokbörze fejének sugallatára –, kibérelték a lejáratai vágyott egyén alteregóját. Ez az illető pedig haladéktalanul megjelent a nyilvánosság előtt, és akcióba kezdett. Pincéreket molesztált éjszakai szórakozóhelyeken, jobbára fizetés nélkül távozott, gyanús nőkkel vagy férfiakkal mutatkozott, négykézláb csellengett az utcán, erőszakoskodott. Ötletekben nem volt hiány. Az üzlet virágzott. A baj akkor kezdődött, amikor a Titokbörze szellemi atyja piacbővítés céljából egy frissen alakult, de máris nagy népszerűségnek örvendő politikai szervezetnek kínálta fel szolgálatait. A tárgyalás – az ő részéről – virágnyelven folyt, amit a másik fél nem értett, vagy nem akart megérteni, mindenesetre üzleti megállapodás nem született. A Titokkopó végül felfedte kártyáit, azzal érvelvén, milyen veszedelmekkel terhes út a politikai pálya, erény és tisztesség csak a nyilvánosságnak szóló fogalmak, a színfalak mögött valójában kemény és kegyetlen harc, sőt: háború dúl, melynek célja az ellenfél ledarálása. Felsorolta ennek módjait. PL: hisztériakeltés, rágalmazás, az alantas ösztönök, indulatok felkorbácsolása (anyázás, niggerezés, zsidózás), dezinformációáramoltatás stb. Az újdonsült politikusok erre sem haraptak, mi több, kitették kopónk szűrét. Lett is ebből nagy harag. A Titokbörze szimatjai teljes mellszélességgel rászálltak az új szervezetre, hátha találnak valami kompromittálót. De nem. A vezetőség tagjainak múltjában semmi olyasmit nem leltek, ami kiaknázható lett volna. A jelenük is kikezdhetetlennek mutatkozott. Ezek a palik nem jártak utcanőkhöz, nem buktak férfiakra, nem hordtak csipkés alsóneműt. „Ez szerzetesrend, nem politikai szövetség”, vélekedett róluk a Titokkopó haragosan. Akármik voltak is, észrevették az irántuk tanúsított érdeklődés jeleit, és magánnyomozóhoz fordultak. Matthias Raderhez. Rader pedig rábukkant a Titokbörze nyomaira, majd eljutott a rejtve működő irodához. Kirámolta a széfet, magához vette a törvénysértések, a gyilkosságok bizonyítékait. Teljesen elképedt a válási ügyekkel foglalkozó cégként bejegyzett nyomozóiroda valódi tevékenységi körétől. Politikusok mellett és ellen folytatott manipulációikon túl nem vetették meg az ipari titkok adásvételét sem. Sőt szinte nem volt olyan szennyes ügylet, amitől irtóztak volna. Egyedülálló szervezettséggel dolgoztak, még a Cosa Nostra is tanulhatott volna tőlük. Nem akadt politikus, kinek a hívei közt ne lett volna néhány füleseket áruló alkalmazott: testőr, titkár vagy barátnő, aki mindig időben értesítette a titokkopókat: mikor és hol lehet kompromittáló helyzetben találni a főnököt. Hátborzongató volt. Viszont a kopók is felfedezték Rader munkálkodását, s elhatározták: eltüntetik őt a föld színéről. Önvédelemből, persze. Nem sejtették, ki a megbízója, nem is derült ki a rövid, végzetes fogócska során. Talán csak egy piti zsarolónak nézték. Dakota leásott a zsák mélyére. Ott volt a besúgók névsora, nagy marék fotó, videokazetták, minden létező bizonyíték. Csupa kincs.

Matthias Rader még beszélt a szalagon. Nem kell betojni, győzködte a lányát, ő eltűnik egy kis időre, Tashinának pedig nincs más dolga, mint elvinni a zsákot a szerzetesrendnek bélyegzett szervezet elnökéhez, persze, ha előzetesen kipuhatolja, hogy valóban a rendőrségnek akarja-e átadni. Körülményesen elmagyarázta, mi történne, ha az anyagot nem egy politikai csoport, hanem egy közönséges magányzsaru adná rendőrkézre. Semmi nem történne, summázta végül. Miért nem ő adja át a megbízóinak? Mert – kora és élettapasztalatai folytán – senkiben sem bízik, ráadásul üldözői a sarkában loholnak, tehát ideje sincs rá, ezért szívesebben bízza az üde lelkületű Tashina megítélésére, kit lehet segítségül hívni ebben az ügyben. Aztán, majd ha elcsitul az így kirobbantott botrány, ő is előjön. Tashina csendesen elsírta magát, Dakota pedig elmerengett Rader optimizmusán, amely arról szólt, hogy túlélheti ezt a játékot. S ez a történet már korábban összecsengett azzal, amit Atomvillanás mesélt. Az ő megbízója gyakorta kibérelte egy nyomozóiroda szolgáltatásait, de idővel rájött, hogy a kopók őt is szemmel tartják, róla is adatokat gyűjtenek. Eme anyag megsemmisítésének szándékával látogatókat küldött az irodába, de az emberei semmit sem találtak. Mivel ő nem kíván sem kisebb, sem nagyobb felhajtást csapni, mi több, kifejezetten a háttérben szeretne maradni, s ez az ő helyzetében teljességgel érthető, Atomvillanásék dolga kideríteni, hol találhatók a kompromittáló anyagok. Semmisüljön meg minden, szelektálás nélkül. Negyvenezerért. Így hát Dakota egészen pontosan tudta, hogy Atomvillanásék megint nem jutnak a pénzükhöz. Az a bizonyos likvidálandó holmi ugyanis itt van a padon, a vízhatlan vászonzsákban. S mennyire jó volna, ha valahol másutt lenne! Végre is, veszélyesebb a legvadabb vírusnál. Hová tegye? Politikusok kezébe, ha azok mégoly szentek is? Zsaruk markába, akikről ilyesmit soha, senki nem állított? Újságírót ajándékozzon meg vele? Nos, újságírókról vagy jót vagy semmit. Egyszóval semmit. Galiano, villant eszébe. Galiano hadnagy egy utolsó csibész, viszont becsvágyó. De vajon ennyire vágyja-e a becset? Valami nagy-nagy ötlet kellene. Kongott a feje az ürességtől. Tashina nem mutatott érdeklődést a zsák tartalma iránt. Beérte annyival, amennyit az apja elmondott, nem óhajtott belemerülni a többibe. Tisztán látszott, egyetlen dologra törekszik: elfogadni árvaságát. Kétségkívül őrá hárult a neheze. S még azt sem említette soha, hogy elégtételre, bosszúra vágyódna. Üde lelkületű, mondta Rader, s nem tévedett. A lány kikapcsolta a készüléket, felkelt a padról. Elsétált a közeli díszkúthoz, vizet vett a tenyerébe, s belefürösztötte az arcát. Amikor újra visszaült Dakota mellé, felsóhajtott. – Mi a véleményed? – Miről, babám? Egy sereg dolog elhangzott, amiről egyenként és együttesen is véleményt formálhatnék. Tudod mit? Eltüzelhetnénk ezt a puttonyt, úgy ahogy van. Tashina a fejét rázta. – Nem tehetjük. Dakota bólintott. – Tiltja a törvény. – Nem a törvény, ne élcelődj. Nem a te apád volt, nem is neked kell felfognod, hogy ez a cucc a biztonságánál is fontosabb volt neki. Ezzel gyilkosokat juttathatott volna börtönbe. Sejtelmed sincs, mekkora nyomorom lett az egésztől. Alig hihető, hogy létezik az, amiről beszélt. – Miért? Azt hitted, hogy Jézus Krisztus az elnököd? Hogy egy aprószent ennek a tetű városnak a polgármestere? Mégis, mit hittél a politikáról? Meg a politikusok gyülekezeteiről? Imaegyletek? Makulátlan életű, tisztességes, charme-os fiúk, lányok fóruma? Egyáltalán nem csodálkozom a hallottakon. Azon csodálkozom, apád miért nem szisszent fel az első jelek láttán, s miért nem váltott repülőjegyet Ausztráliába?! Babám, a városi csatornahálózat a mocskával, patkányaival és aligátoraival együtt is valóságos patika a politikához s főleg egyes politikusokhoz képest. – Mit tegyünk? – Szabaduljunk meg a zsáktól. Jó, nem végleg. Kaparjuk el valahol addig is, míg kitalálunk valamit. Nem szeretek égő gyertyával benzingőzben mászkálni. Viszont van egy javaslatom. Látogassunk el a nyomozóirodába. Nem lennék meglepve, ha összetalálkoznánk azokkal a palikkal, akik hozzám segítettek. – Minek? – kérdezte Tashina. – Nyugodtabban tengetném el hátralévő napjaimat, ha ezeket alakokat rács mögött tudhatnám. Morzsányi bosszúvágy sincs benned? – Dehogy nincs. Napok óta szeretném ott látni a pasasokat álombeli parkban, hátha a sárkánynő széttépi őket. – Aha – bólintott Dakota. – Teljesen jó. Majd álmodban leszámolsz velük, és ezzel részedről elintézettnek tekinthető a dolog. Megskalpolom magam, babám. Az indián elcsomagolt. A vállára csapta a zsákot, szemébe húzta a kalapját, és kézen fogta a lányt. Mihamarabb szeretett volna túlesni az egészen. Annál is inkább, mert nem hitt az „igazság” győzelmében. Nem volt már gyerek. Sőt sose volt az. Titokbörze. Na és? Mi lesz akkor, ha segít leleplezni a szennyes módszereket? Nem lesz semmi. Hisztériakeltés, besározás, gyilkolás? Bizony, ezek erkölcstelen dolgok, de kit érdekelnek?! Köztudott, hogy mindig az erősebb kutya prütyköl. Ha fasisztoid módszerekkel válik izmosabbá, akkor is ő prütyköl. Ám legyen.

Míg Tashina betért egy ruhaüzletbe, hogy megváljon pacafoltos overalljától, Dakota bevette magát egy szaunakamrává hevült telefonfülkébe. Legelőször régi kopóismerősét hívta. Egy percig hitt benne, hogy nincs már Galiano hadnagy, a rendőrség megtisztította magát tőle. Azután meghallotta a zsíros szuszogást. – Galiano kapitány – csicsogta a fülébe a sült szalonnaszerű hang. – Előléptettek?! Gratulálok. Tudhattam volna, hogy neked találták fel ezt a rohadt világot. Hank Guard vagyok. Akarsz-e feljebb hágni a szamárlétrán? – Mid van? – Megtudod ma éjjel. – Dakota elmondta, hová várja a kapitányt. Közben persze továbbra sem fért a fejébe, miként lehet szabadlábon ez a sötét figura, de legfőképpen azt nem értette, mégis, miért csodálkozik ezen. Miután Galianóval sínre tette a találkát, kerített egy újságírót, majd Rader megbízójával is megbeszélte a randevút. Valamennyi meghívott fél megrökönyödött a légyott helyszínén és időpontján, de végül kötélnek álltak. Időközben Tashina előkerült a ruhaüzletből. Testhezálló fekete vászonnadrágot és cipőtalpnyomokkal ékesített pólót vásárolt, pacamintás overallját elcsomagoltatta. Valamivel kevésbé tűnt ki a járókelők sokadalmából, mint korábban. Ennek ellenére sem hagytak fel a gyanakvással, miszerint keresik őket, ezért a parkon átvágva, mellékutcákon keresztül közelítették meg a zsák elrejtésére kiszemelt külvárosi temetőt. A düledező kerítésen átlépve besurrantak a sírok közé. Az uralkodó flórát a borostyán képviselte, kúszott az utakon, egyik sírhelyről a másikra, felmászott a fákra, a satnyábbakat rég megfojtotta. Sikeresen megalapozta a hely hangulatát. Az indián otthonosan mozgott a terepen. Néhány perc múlva hatalmas, fekete márványból emelt kriptához érkeztek. Anthonn család – hirdették a homlokzatra festett arany betűk. A fakulhatatlan emlékű família nyugvóhelyét vaspántos ajtó zárta el a külvilágtól. Dakota két perc alatt behatolt a sötét, dohos levegőjű kriptába. Tashina vonakodva követte. Lábujjhegyen lépdelt a padlón szerteszórt szemétben. Meglepte, milyen intenzív sörfogyasztók a néhai Anthonnék, legalábbis erről vallottak az elhajigált sörösdobozok. A jelekből ítélve az elhunytak a csirkburgert és a napilapokat sem vetették meg. Az indián a szeméthalom láttán nem a régen kihalt Anthonnékra gyanakodott. Pillanatok alatt felmérte: utolsó itt járta óta nagyot fordult a világ, titkos rejtekhelyét mások gyarmatosították. Törte a fejét, hová mehetnének. A kriptában takaros rendben sorakoztak a hajdan díszes, mostanra jócskán megfakult aranyozású koporsók. Tashina a feliratok kibetűzésére koncentrálva próbálta lekötni egyre erősödő félelmét. Ritkán járt temetőbe, kriptában sosem fordult meg. Különösen érezte magát. A résnyire nyitott ajtón beszűrődő világosság nem sokra ment a sűrű, már-már markolható homállyal. A léptük alatt felkavarodott porszemcsék ködösen keringtek a bágyatag fénycsíkban. Megnyikordult az egyik koporsófedél. A lány odakapta a fejét, s azt látta, hogy az eddig sem teljesen zárt ládából kócos, csontos fej emelkedik elő. Tudta, hogy ostobaságot cselekszik, de nem volt ura önmagának: felsikoltott. Látott már ilyet, akkor nagyon élvezte – a mozi nézőterén. A filmben Harrison Ford, ez esetben Dakota vetett véget a hisztérikus kitörésnek: a szájára tapasztotta a tenyerét. A koporsólakó hosszú nyakán keskeny állú, széles homlokú csont és bőr fej ült, szeme elveszett üregében. Megvárta, míg a sikoly a kripta sajátságos akusztikája folytán faltól falig száguld, hozzáverődik minden egyes ládához, s végül elhal. Ekkor megjegyezte – Én is féltem, amíg éltem. – Haha – felelte a régi viccekre kevéssé fogékony Dakota. – Bocs, cimbora. Hajdan idejártam, nem tudtam, hogy új bérlő akadt a lakosztályra. – Érezte, hogy a karjai közt vergődő Tashina elnyugszik valamelyest. Az ajtó felé mozdultak. – Már itt sem vagyunk. Szép álmokat. – Ugyan – legyintett vékony karjával a koporsólakó. – Hozzászoktam. Gyakran megzavarnak. Többnyire szerelmespárok. A minap egy sereg jól öltözött pali meg nő jött, gyertyával, pezsgővel, kaviárral. Direkte ide, szavamra. Nagy piknik volt. Amikor jóllaktak, letolták a gatyát, tangát, és világraszóló kefélést csaptak. Kijöttem, hát persze, hogy kijöttem, ezt látnom kellett. A társaságban lévő fotósok majd megvesztek örömükben, amikor kikönyököltem a ládából. Mondták is, milyen átkozottul fotogén vagyok ebben a környezetben. – Való igaz – dideregte Tashina. A koporsólakó méltóságteljesen bólintott halálfejével. Csontos, hegyes könyöke koppant a deszkán. – Az éjjel vételeztem pár doboz sört. Megkínálhatlak? – Kösz, mennünk kell – vigyorgott rá Dakota. – Ha kefélni akartok, ne zavartassátok magatokat. Visszafekszem. A lány összeborzongott. Dakota maga felé fordította. – Velem van bajod, babám? – Dehogy. Csak hát ez mégiscsak temető. – Aztán?! – kérdezte az indián. – A fene tudja. Nem vinne rá a lélek.

– Misztikus a csaj, mi? – nevetgélt a koporsólakó, és eldőlt a ládában. Magára húzta a fedelet, jelezvén, hogy nem kívánja zavarni őket. – Ha nem, hát nem – vont vállat Dakota. – Ma éjjel úgyis megfordulunk itt még egyszer. Hátha addig megjön a kedved. – Direkt csinálod? – érdeklődött a lány. – Nem tagadom. Nem kis élvezetet okoz a borsódzásod. – Te képes lennél itt...?! – Ugyanolyan hely, mint a többi. Csak nem azt mondod, hogy sosem prütyköltél temetőben?! – Meg sem fordult a fejemben, hogy ennek elmulasztása miatt bűntudatot kéne éreznem. – Szóval nem? – Nem, de ha így folytatod, rögvest gyökeret ver bennem a kicsinyrendűségi komplexus. Az én köreimben nem dívott a férfivá avagy nővé avatásnak eme módja. Ez a légkör nem az erogén zónáimra hat. Rögvest elsüllyedek szégyenemben, de ez van. – Barátkozz meg a gondolattal – javasolta Dakota suttogóra fogott, hátborzongató hangon. – Éjjel visszatérünk. – Jó ötlet. Akkor éppen nem leszek itthon – mondta a koporsólakó. Hangja kongott a ládában. – Hol van a valahai Anthonn? – firtatta Tashina. – A dobozból? – Az indián vállat vont. – Már öt évvel ezelőtt sem volt meg. Valószínűleg széthordták a csontjait. – Te tényleg laktál itt? – Igen. Meg kell hagyni, ostoba módon a földön aludtam. Mennyivel kényelmesebb lehet a koporsóban!? Tashina kimenekült a szabadba. Dakota követte. Halk sóhajjal megigazította a vállán lógó zsákot. – A probléma nem az, hogy hol vagyunk. Meg kell szabadulni a cucctól. – Találj ki valamit – kérte a lány. – Nekem elegem van. – Mintha én élvezném?! Elhagyták a temetőt. A közeli pályaudvar automata csomagmegőrzőjére bízták a zsákot. Egy másik automatából táplálékot vettek magukhoz. A szikkadt szendvicset rágcsálva lődörögtek a napfényben fürdőző utcán. Ugyanarra gondoltak, s ez Tashina megjegyzéséből derült ki. – De jó lenne a katlanban úszkálni...! – Ellátogatunk a Titokbörze székhelyére – felelte kíméletlenül az indián. Megpillantott egy elegánsan öltözött férfit, aki éppen kilépett aranyszínű sportkocsijából. A fickó lezserül belökte az ajtót, majd ruganyos léptekkel elsietett. – Ez éppen megfelel – mondta Dakota. Beült a kocsiba. Mire Tashina félénken helyet foglalt mellette, a motor felhörrent. Átúsztak a városon. Azután sokáig ültek a parkolóban, s nem váltottak szót egymással. Az indián a csupa üveg irodaházat méregette. A Titokbörzét rejtő nyomozóiroda csaknem a legfelső szinten volt. Ha bajba jutnak, aligha menekülhetnek el. – Írd le a pasasok külsejét, akikkel az erdőszélen kergetőztél – kérte Dakota hosszú hallgatás után. – Harmincasok voltak. Az egyik nagydarab, széles vállú, lógó tokával, de nem is tokája volt, inkább torokzacskója, álla szinte semmi. Az alsó ajka igen jellegzetes, félkör formán előrebiggyedő, mint egy fali szenteltvíztartó. Az orra apró, görbe. Távolülő szemek, furcsán madárszerűek, már-már a halántékán foglaltak helyet. Ez a pali lőtte le apámat, őt vertem fejbe menekülés közben. – Tashina az épület falán lógó ablaktisztítókat szemlélte. A tetőről leeresztett kötelekre erősített deszkákon ülő munkások magabiztosan mozogtak a szédítő magasban. A szerencsésebbeknek az alsó szintek jutottak, különös hintájuk csaknem súrolta az irodaház homlokzatára szerelt cégért. Élénk kék színű overalljukat sárfoltok tarkították. A hatalmas üvegtáblát éppen szemből érte a napfény, tükrös ragyogása körbesugározta a takarítók alakját. – A másik pasas magas és vékony, görnyedten tartja magát, mintha nem lenne gerince. Hátrafésült barna haj, rövid, széles arc, magas homlok, kék szempár, ferde orr, az egyik felső metszőfoga hiányzik. A harmadik tag kerek fejű, gombafrizurás, kölyökképű, szájzugai mindig nyálasak, beszéd közben nem az ajka mozog, hanem az állkapcsa. Hülye neveken szólították egymást, a torokzacskóst Pelikánnak, a foghíjast Kopónak, a nyálast Jégvágónak. Az utóbbi kettő roppant zabos volt, amikor a torokzacskós tag lelőtte apámat. Hagyjuk a fenébe az egészet. Menjünk innen. – Szédült vagy, babám? Este megszabadulunk az egésztől. Addig viszont agyon kell vernünk az időnket. Esetleg a killereket, ha megtaláljuk őket. Te maradj itt, amíg felmegyek egy kicsit körülnézni. – Régen tudják, hogy festesz. Nyomban rád ismernek. Abban a pillanatban boldog tulajdonosa leszel másfél kiló ólomnak. – Bízd rám, babám. – Dakota hangja magabiztosan csengett, mégsem hatott meggyőzően. Amikor kiszállt a kocsiból, és az irodaház felé indult, ébersége csaknem mindenre kiterjedt, csupán arról

feledkezett meg, hogy Tashinát szemmel tartsa. Nem is vette észre a nyomába eredő lányt. Beszállt a liftbe, a tükör előtt megigazította a kalapját, s még egy fantáziaképre is maradt ideje: a katlanba képzelte magát, a hűvösen pezsgő vízbe. Vígan úszkált, izmai élvezték, a gyönyörű táj álldogált körülötte, passzíve. Kilépett a folyosóra, s elsétált a Wisehouse & Chaco nyomozóiroda feliratú ajtóig. Egyetlen pillanatig sem félte, hogy benyitván szemközt találja magát a killerek valamelyikével. Pedig voltak jelek, amelyekből nyugodtan levonhatta volna ezt a következtetést, például az a gyakoriság, amivel üldözőik az elmúlt napok során kicsúsztak a rendőrök kezéből. Legalább két alkalommal sittre kerülhettek volna, mégis szabadlábon maradtak, folytathatták a kergetőzést. Nem, Dakota szívből elhitte, hogy az utolsó összekoccanás végén, a motelban alaposan elővették a fiúkat az odaérkező zsaruk, akárhány pecsétes igazolványt mutogattak is magánnyomozó mivoltuk igazolására. Az ám, de semminő papír nem volt náluk. Akkor meg pláne. Az előszobában kék tónusú titkárnő fogadta. A negyven körüli nő szemüvege, habos blúza, selyemszoknyája, cipője halványkék volt. Mögötte, az üvegfalon túl, szakállas fickó lógott a biztosító kötélen, s nyeles szerkezettel simogatta a tükörablakot. – Parancsol? – kérdezte a nő. – Wisehouse-hoz jöttem. – Bejelentkezett? – Nem. Itt van? – Itt van, de pillanatnyilag nem fogad senkit. Ha vár egy percig kérek tőle egy időpontot. – Azt mondja, nem alkalmas? – kérdezte Dakota. Rátenyerelt nő asztalára, beszívta a szoba parfümillatát. – Azt mondom – bólintott a titkárnő. Idegesen rábámult az indián kezére, majd felkapott egy hosszú vonalzót, s azzal próbálta letolni az asztaláról az idegen ujjakat. Sikerrel. Dakota zsebre vágta a kezét, és felegyenesedett. A nő megkönnyebbült. A telefonkagylóért nyúlt. – Mi a neve? – kérdezte. – Megmondom neki személyesen – felelte az indián. Az ajtóhoz lépett, s benyitott Wisehouse szobájába. Meglepetésére a tágas teremben legalább nyolc fickó ült. Ebből hármat jól is mert, az elmúlt napokban elég sűrűn pofozkodott velük. A másik háromra ráillett Tashina leírása: Pelikán, Kopó, Jégvágó. A maradék kettő nem lehetett más, mint Wisehouse és Chaco. Dakota mégsem lett ideges a gyülekezet láttán. Végre is, mit tehettek vele? A mohazöld zakós fickó átöltözött az utolsó találkozás óta. Epezöld vászonöltönyt viselt, méregzöld plüss nyakkendővel. A szem alatti monoklikat sötét szemüveggel próbálta elkendőzni, de társai sem festettek különbül. Rutinjuk azonban a régi volt. Amint megpillantották, fegyvert rántottak. – Ne marhuljatok, fiúk. Mi haszna lenne, ha lelőnétek? Beszélgessünk. Melyiktek Wisehouse? Ötvenesforma, gyalázatosan kopaszodó, szürke arcú férfi jelentkezett. Megereszkedett bőrű, gyűrött, csúf példány volt, patkányszerű. Nyilván a hivatása tette vele; a piszkos munka a maga képére formálta. Chaco nem mozdult, feszülten nézett ki a fejéből, de az a fej sem volt irigylésre méltó. Tojásdad arc, erőteljes vonások, híg szempár. – Most megvagy – mondta a zöld nyakkendős fickó. Dakota elvigyorodott, és Wisehouse-ra nézett. – Mondd meg nekik, hogy szereljenek le. Ha minden stukkert bezártál a páncélba, beszélhetünk. Több bizalmat, fiúk! Egyedül vagyok nyolc tökös legénnyel szemben. Vendégjogok illetnek meg. Wisehouse intett. Nem látszott locsogós alkatnak. De nem is kellett beszélnie. Killerei nyomban felálltak, és a kitárt ajtajú, teljesen üres széfbe dobálták fegyvereiket. Az indián sejtette, hogy később akár az íróasztal fiókjából is előkerülhet egy-két ágyú. További stukkerokat gyanított a fickók bokazoknija fölött, a nadrágszárban. Talán tévedett, talán nem, e pillanatban nem volt különösebben érdekes. Odalépett a páncélszekrényhez, és bezárta. Azután az ajtó közelébe sétált, a falnak vetette a hátát, és hátratolta a homlokából a kalapot. – Csúnya dolgokat műveltek, fiúk. Miért gondoltátok, hogy sokáig csinálhatjátok? Miért gondoltátok, hogy a magánszimat kiirtása a megoldás? A tag régen odaadta az anyagát a megbízóinak. Itt tolonganak a portán a zsaruk. – Mindjárt elhiszem – nevetett Chaco. – Hogy jössz a képbe te meg a csaj? – Mi voltunk a csali. Lekötöttük az erőiteket, amíg a lány apjának megbízói ellenőrizték az anyag hihetőségét. Nos, mostanra megbizonyosodtak felőle, hogy kétszáz börtönév vár rátok. Emlékeztetőül teszem hozzá, hogy a gusztustalan leskelődés, lehallgatás, bűnpártolás, gyilkosságok miatt. Megragadom az alkalmat, és gratulálok. Príma éca volt belevágni ebbe a buliba. A ti fajtátoknak aranybányát jelent a politikusok szennyesében való turkálás. – Blöfföl az indián – legyintett Pelikán. Dakota ránézett. Megszemlélte felkötött karját, a halántékán látható sebtapaszt. – Kíváncsi volnék, mit éreztél, amikor a lány szembeszállt veled. Gondolom, nagy-nagy elképedés vett erőt rajtad. Azért jöttem személyesen, hogy lássatok. Megbízóm s egyben a néhai Matthias Rader megbízója csak arra az anyagra tart igényt, amit róla szedegettetek össze. A többit visszaadja. – Ha? – kérdezte Wisehouse félrehajtott fejjel. Alig láthatóan intett feszengő embereinek. Azok újra kényelembe ernyedtek a székükön.

– Blöfföl, ha mondom – ismételte Pelikán, valamivel halkabban. Dakota vigyorogva állt a falnál, mintha maga tartaná a vállain az épületet. Naná, hogy blöfföl. Lázasan törte a fejét. Ki kellett eszelnie a végső blöfföt. Ugyanis szeretett volna kijutni a házból. A tükörüvegen túl az ablaktisztító mit sem látott az irodában zajló eseményekből. – Ha felhagytok gonosz szándékaitokkal, és leszálltok a lányról, le a megbízómról, ki valaha maga is ügyfeletek volt. Ennyi. Ja, egy apróság. A lány eltemetné az apját. Hol találja meg? – El van temetve! Nem exhumálható! – vágta rá Pelikán. Csikorgó hangú beszéde rövid vakkantások sorozatának hatott. Dakota vállat vont. Szeretett volna épen kimenni az ajtón. Látott rá esélyt. – Valamit valamiért. Pelikán, Kopó és Jégvágó megmutatja a temetkezőhelyet. Ha igazmondásukról meggyőződtem, visszaadom a cuccot. – Ki hisz neked?! – kérdezte a zöld nyakkendős fickó. – A zsaruk. A zsaruk rettentően fognak hinni, ha ők kapják meg az anyagot. Ahogy gondoljátok. – Dakota a kilincsre tette a kezét. Mozdulata heves izgalmat váltott ki a killerekből. Wisehouse megint intett. A társaság elernyedt. – Oké – mondta a főnök. – Mi az elképzelésed? – A megnevezett három fiú legyen itt az irodában este tízkor. Idetelefonálok, megbeszéljük a találkát. Elvezetnek a sírhoz. – Erre mérget vehetsz – bólintott Kopó. Valóban hiányzott az egyik metszőfoga. Ezt leszámítva úgy festett, mint egy túlfésült jampi az ötvenes évekből. – Prímaszerű – bólintott az indián. – Most elmegyek. Ne szegődjetek a nyomomba. – Mert? – kérdezte Chaco. – Csacsiság lenne. Nagyon komoly és megrázó a tevékenységetekről készült dokumentáció. – Tudta, hogy nem győzte meg a kopókat. Mindazonáltal ki akart jutni az ajtón. – Ne eresszük el! – kiáltotta Pelikán. A társaság legszangvinikusabb tagja lehetett. Alighanem ezért lőtte agyon Radert. Ha a kollégáira hallgat, valameddig még várt volna vele. Azután egyszerre történt minden. Amikor az indián ki akart lépni az előszobába, berontott Tashina, a rajtó lógó, méltatlankodó titkárnővel együtt. Ugyanebben a pillanatban elrepült az izgága Pelikán harisnyaszárból előrántott tőre. Alacsonyan szállt, de feltartóztathatatlanul. Tashina felsikoltott. A combjába fúródott kés markolatához kapott, ujjaira vér patakzott. A fájdalom megbénította. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Az erőviszonyok felborulása láttán a titkárnő belecsimpaszkodott a lány hajába. Dakota hibázott. Tashinára koncentrált, a késtől és a kék asszonytól kívánván megszabadítani. Egyszerre kapta a nyakába a hat kopót. Wisehouse & Társa továbbra is higgadtan könyökölt az asztalnál. Arckifejezésük elárulta, hogy kezdik reménytelibbnek látni a végkifejletet. Az indián maga elé rántotta a titkárnőt, s pajzsként használta. Az első ökölcsapásig. Amikor a nő elájult, eldobta ellöttyedő testét. Az egyik killer félreugrott előle. Dakota kitört a gyűrűből. Megpróbálta maga után csalogatni az atlétákat, hogy Tashina kimenekülhessen a szobából. De hiába fogta fel az összes pofont és rúgást, őhölgysége nem vette a lapot. Az átkozott késsel bíbelődött, többször elszántan megragadta, de végül nem volt mersze kirántani magából. Az indián rákiáltott, közben azonban Pelikán ökle beleszáguldott az arcába, s ettől lett némi akcentusa. Lehet, hogy Tashina így is megértette, mit mond. Akármint is, végre kihúzta a comjából a kést, mi több, lehajolt, letépte az eszméletlen titkárnő blúzáról a masnira kötött sálat, és szorítókötést rögtönzött a sebre. Ekkor már fúriadühösnek látszott. Felkapott egy széket, és megsemmisítő csapást mért vele a legközelebb álló fickó tarkójára. Azután ugyanazt a bútordarabot áthajította a szobán, gyanúsnak látván a fiókjában matató Wisehouse-t. A titokfürkész későn vette észre a rátámadó széket. Nem térhetett ki az útjából. Lefordult a vastag szőnyegre. Chaco a helyén termett. Tovább kereste a pisztolyt. Tashina odabicegett, és határozottan a kezére csukta a fiókot, majd fájdalomüvöltésével mit sem törődve, egy díszes asztali tárggyal halántékon ütötte a fickót. A jajkiáltás elhalt. A lány kiszabadította a fiókból Chaco elnyomorított kezét. Aztán saját véres ujjai közé fogta a pisztolyt. Időközben Dakota sem lopta a napot. Három killer félholtan hevert a szőnyegen. A többiek azonban alig-alig bágyadtak el a küzdelemben. Még elpofozkodtak volna egy darabig. Tashina belelőtt a plafonba. Mindenki megmerevedett, az indiánt is beleértve. Az ablak túloldalán ténykedő munkás is meghökkent, majd megpróbált átnézni a tükörüvegen, kíváncsian, vajon mi folyik odabenn. Sejthette volna: vér. A három talpon lévő fickó bizonytalanul a levegőbe emelte a karját. – A titkárnő rég riasztotta a ház biztonsági embereit! – próbálkozott Pelikán.

– Meglehet – hagyta rá Dakota. – Ne feledjétek: tízkor telefonálok. Ha nem tudjuk nyélbeütni a találkát, akkor sittre, címlapra kerültök. A pisztolycső fedezékében kihátráltak az előszobába. Onnan a folyosóra. Kulcsra zárták az ajtót. Pelikán nem blöffölt. A biztonsági emberek tényleg jöttek, a lövést meghallván csaknem repültek. Hatan voltak, állig fegyverben. Egyszerre rontottak ki a liftből. Fájdalmas felismerés volt: a hat elszánt őr tökéletesen elzárta a lépcsőhöz vezető utat, a liftről nem is beszélve. S ezzel nem érték be. Azzal fenyegetőztek, hogy lőni fognak. Komolyan kellett venni őket. Nem volt mit tenni, az ellenkező irányba kellett indulni, kihasználva, hogy a lárma hallatán kíváncsi alkalmazottak népesítették be a folyosót. Az őrök talán mégsem lőnek válogatás nélkül. Dakota az élre vágott. Tashina mögötte futott, bár minden lépésnél belevillámlott lábába a fájdalom. Kellőképpen véres és meggyőzően nőies volt ahhoz, nehogy valamelyik kalandvágyó alkalmazott megpróbálja feltartóztatni. A folyosó elkanyarodott. Lépcsősorba botlottak. Nem ujjongtak fel. A lépcső fölfelé vezetett.

Tashina nyöszörgött. Dakota visszafordult. Őszintén tisztelte a sérült lányt. Sebtében megsimogatta a haját. – Szedd össze magad. Nyugodtan mondhatom: nincs sok hátra. Hagyta, hogy őhölgysége kedve szerint értelmezze a szavait. A maga részéről arra célzott: rögtön a tetőre érnek. De ezt nem szívesen hangoztatta volna, ismervén ez ügyben Tashina álláspontját. S valóban, egy percen belül kiléptek a tetőre, dézsába állított díszfák közé. A biztonsági emberek kitartóan loholtak a nyomukban. Tashina tovább nyöszörgött, de ment Dakota után. A hatalmas irodaház autósztrádának is beillő tetején célirányosan az ablaktisztítók köteleit rögzítő állványzat felé siettek. A lány nem berzenkedett, egyszerűen elege volt az üldözésből, a combját mardosó fájdalomból, a vérből. Nem látott más kiutat. Behunyta a szemét, és megragadta az egyik kötelet. Elsiklottak előtte az emeletek, nem látta. Nem látta azt a meglepett ablaktisztítót sem, aki – vele egyazon köldökzsinóron lévén – lassan a magasba emelkedett. Siklott lefelé, olykor súrolta az üvegtáblát, s elrúgta magát tőle, jobb fogást keresett, tudta, milyen vékony szálon függ az élete, bármikor lezuhanhat, akármi történhet. Hallotta a szél fütyülését, érezte az üvegről visszaverődő melegét. Sebe hozzá-hozzáhorzsolódott a kötélhez, tenyerén elvékonyult a bőr. Attól tartott, sosem ér le, hiszen már évtizedek óta siklik a föld felé, hiába. Kiáltozást hallott. Az ablaktisztítók aggodalmas – de értük aggódó – szitkait. Végre felnézett. Elvakította a tükörüvegről áradó fény; szinte teljesen elgyengült. Már-már elengedte a durva fogású köldökzsinórt. Aztán látni kezdett, s jóval maga alatt megpillantotta Dakotát, fogai között a kalappal, csaknem kétméternyire a járdától, a célhoz közel. Az indián már várta odalenn. Elkapta az utolsó pillanatban elernyedő lányt, talpra segítette, majd karon fogta, s tovább vonszolta, a parkolóba, a kocsi felé. A biztonsági emberek időt veszítettek, amíg megtanakodták, mit is tegyenek. Végül a lifttel jutottak le a földszintre. Alig félpercnyi késéssel rohantak ki a kapun. Ennyi elég is volt Dakotának, hogy összeillessze a műszerfal mögötti vezetékeket. A sportkocsi nekilódult. A fegyverükkel hadonászó, tanácstalan őrök maradtak. Tashina sírva fakadt. – Most bőgsz, babám? – Korábban nem volt rá időm. Hová repesztünk? – Meglátod. – Soha többé nem megyek fel egyetlen tetőre sem. Ez mindent felülmúlt. Mint egy pókasszony. Hát nem? – A lány megtörölte az arcát, borzongva végignézett véres kezén, ruháján. Megpróbálta kényelmesen elhelyezni a lábát. Dakota áthajtott a városon. Nem értette, miért nem jutott eszébe előbb, hogy van egy hely, van valaki, ahol, akinél összeszedheti magát. Az éjszakai játszma előtt. S másnap tizenharmadika. Tashina elrepül. Várja a mozikarrier, Yoram Ben-Ami. Dallie mit sem változott. Nem kérdezett semmit, mogorva inasát beültette a lopott kocsiba, s elküldte vele jó messzire. Azután gondjaiba vette vendégeit. Törülközőt, tiszta ruhát kerített, személyesen kötötte be Tashina sebét. Azután leültette őket a tágas nappaliban, s whiskyt töltött. Cigarettára gyújtott, keresztbe vetette remek lábait, Dakotára nézett. – Látom, a kalapra, íjra vigyáztál. Négy éve nem láttalak. Nem szereztél új sebeket. – Dehogynem. Csak nem látszanak. – Belső sérüléseket belsőleg kezelj. Igyál. – Dallie a lányhoz fordult. – Mindig olyan követ kívántam a gyűrűmbe, mint a te szemed. – Dallie, nekem rövidesen el kell mennem – mondta az indián. – Itt hagynám Tashinát. Hajnaltájt visszajövök. – Veled megyek – közölte őhölgysége. Dakota a fejét ingatta. – A lábadra alapoztad az életedet. Márpedig féllábú táncosnőt legfeljebb a kandallón tudok elképzelni, porcelánból. – Hanknek nyilvánvalóan igaza van – vélekedett Dallie. – Várd meg itt. Őhölgysége a fejét rázta. A ház asszonya eloltotta a cigarettát, kiürítette a poharát, s felkelt a fotelból. Néhány perc múlva áthívta őket az ebédlőbe. A lakoma végeztével hiába töltött italt, vendégei nem hajtották fel. Dakota elővette a szájharmonikát, és eljátszotta kedvenc dalát. Lúdbőröző háttal hallgatták. Dallie nézte őket, egyre derültebb arccal. Azután felsietett az emeletre, halkan tett-vett. Amikor végzett, füttyentett. Utánamentek. Megálltak a sarkig tárt hálószoba ajtóban. Végignéztek a viruló pálmák, páfrányok zöldjén, a terjedelmes franciaágyon, az Henri Rousseau mesebeli állataival nyomott ágyneműn. – Bármely napszakban hazatalálsz – mondta Dallie. – Feküdjetek le, ha túlélitek.

Dakota megállt a tükör előtt. Megigazította a kalapját, vállára vetette a tegeztartót és az íjat. Egy percre mozdulatlanná dermedt, s csaknem úgy festett, mint Dallie múzeumának indiánja. Ránézett a mellette álló lányra, tekintete elbotlott a csillagzafír szempár kékjében. Elvigyorodott. De nem tiszta szívből. – Induljunk. – Vigyétek el a kocsimat – mondta Dallie. – Meg a vadászpuskámat. – Az indiánlövőt? Nem kell. – Tudsz róla, hogy nevetséges vagy ezzel az íjjal? Sőt siralmas. Legalább nézz körül a fegyvergyűjteményemben. – Oké – felelte Dakota. Azután elámult a választékon. Végül pedig képtelen volt ellenállni a csábításnak. De nem érte be a szerzeménnyel. – Adj néhány vászonzsebkendőt. Egy üveg sebbenzint. Meg egy gumicsövet. Dallie nem értette. De adta.

Begurultak az üvegpalota előtti parkolóba. Dakota kiszállt a kocsiból, elsétált a közeli telefonfülkéhez, s tárcsázott. Nem tévedett. Wisehouse & Chaco megparancsolta a kopóinak, hogy várják a hívását. – Hová megyünk? – kérdezte az indián. – A folyópartra – vakkantotta Pelikán. – Ásót hozzatok. Koordináták? Dakota az emlékezetébe véste a hallottakat. Amikor végzett, beült a kocsiba, átkarolta a feszültnek tetsző pókasszonyt, s hogy az arra sétáló egyenruhások ne hiába lessenek be az ablakon, jóízűen megcsókolta. Mire megfeledkeztek volna ottlétük valódi céljáról, az atléták kidübörögtek az épületből. Nem hárman voltak; ők sem vették komolyan a megegyezést. A forró éjszaka ellenére öltönyt viseltek. Vékony vászonzakóik nem fedhették el a hónuk alá aggatott pisztolyokat. Jégvágó, Pelikán és Kopó közös kocsiba csobbant. A másik három vászontetős Mercedesbe vetette magát. Tüstént indítottak, s egymás nyomában kigördültek a parkolóból. – Ezek meg akarnak ölni bennünket – suttogta Tashina. – Fürtökben lógnak róluk a pisztolyok. Dakota felnevetett. – Mégis mit vártál tőlük? Gázt adott. Az elöljáró kocsik után gurult. Tashina lecsúszott az ülésen, a támlára hajtotta a fejét, s halkan vacogva belekezdett a szövegelésbe. – Egyszer, a nagymamáéktól hazafelé készülődve éppen a cuccunkat hordtuk ki a csomagtartóba. Nagymama utánunk rohant egy szatyor megkopasztott kacsával. Amint átadta apámnak, kiszabadult a szomszéd bernáthegyi kutyája. Nagy mafla, jámbor állat volt, csakhogy éppen akkoriban jött rá a gazdájára a diétamánia, s már két hete fogyóztatta az ebet. Az meg teljesen kiéhezve, ragadozó ösztöneitől elborítva oda határozott, hogy most aztán megszerzi magának a betevőjét. Rávetette magát a szatyorra. Apám nem adta. Húzták. Vonták. A kutyus morgott. Matthias a cekker túlvégéről megpróbálta meggyőzni, milyen helytelenül cselekszik. Közben persze teljes gőzzel rángatta a szatyrot, de hát egy bernáthegyi mégiscsak akkora, mint egy bernáthegyi. Jött a gazdája, a viselkedése miatt felettébb szégyenkezve, flintával. Kiabált apámnak, hogy lépjen már ki a tűzvonalból. De Matthias be akarta bizonyítani: ő az erősebb. Patthelyzet volt. A mindenre elszánt eb hirtelen nagyot rántott a cekkeren. Apám felbukott. A bernáthegyi rükvercben nekiindult, s a szatyornál fogva végigvontatta az utcán Matthiast. Bukfencet vetettem a nevetéstől. Rém drámai konfliktus volt! Nagymama ámultan állt a kapuban. Azután persze ő oldotta meg a problémát, ki más. Rárivallt a fiára: Matt, ereszd el a kacsát! Nem szégyelled magad?! Az előbb ebédeltél! Apám szót fogadott. A szomszéd persze nem tett le róla, hogy kilője a kutyáját. Nagymama jól lehordta, elszedte tőle a flintát, és két hétig nem fogadta a köszönését. A bernáthegyi pedig telezabálta magát, és odaköltözött a nagymamáékhoz. A kopókkal tömött kocsik lekanyarodtak a rakpartra. A folyóparti lépcsősor tetején, a szalagkorláton túl horgászok álladoztak egymás mellett. A gyér világításban csak sejteni lehetett botjaikat; úgy festettek, mint egy sor kitartóan vizelő polgár. – Rázzuk le a vászontetőst – morogta Dakota. – Helyet cserélnél velem? Elhussantak egy híd alatt. Az indián átcsúszott Tashina ülésére. A lány elakadt félúton a sebességváltó botban. Merészen markolta a kormányt, de igazából nem volt ura a helyzetnek. A fürge autó belerohant a szalagkorlátba. Maga köré fröcskölte a darabjait. Tashina éles sikollyal lehuppant a vezetőülésre. Mégsem jutott vissza az útra. A kocsi a korlát és a rakparti lépcsősor teteje közti keskeny sávon repesztett. – Gratulálok – mondta Dakota. Fél szemmel a felbolydított horgászokat figyelte, akik az éles reflektorfényben kitűnően értékelhető, szép ugrásokkal vetették magukat a folyóba a nekik rontó kocsi elől. Másik szemével azonban a megoldandó feladatra koncentrált. Megöntözte sebbenzinnel Dallie zsebkendőit, majd rácsomózta egy nyílvesszőre. – Próbálj meg visszamenni az útra – kérte halkan. Tashina nyögdécselt, idegesen nézte, sikerül-e a horgászoknak időben megmenekedniük. – De jó nekik – sóhajtotta végül megkönnyebbülten. – Marha hőség van. – Húzz a Merci mellé – ajánlotta az indián. A kocsi áttörte a korlátot, és visszatért az úttestre. Hamarosan jelentősen csökkent a távolság a Mercedes és közte. Újabb hidat hagytak maguk mögött. Dakota leengedte az ablakot. – Jól tudom, hogy nem az a lábad fáj, amelyikkel a gázt taposod? – kérdezte. Tashina feleletül tövig nyomta a pedált. Megközelítették a Mercedest. Mellé húztak. Olykor jöttek szemből. Sárga fénysávok vágtak keresztül az utastéren. A sportkocsi kitört. Lehagyta a Mercedest. – Még ne kanyarodj elé – mondta Dakota. Bőrszíjai lengedeztek az éles szélben. Gyufa lobbant. Fellángolt a nyílvesszőre kötözött zsebkendő. Szikrák repkedtek a szélverésben. Egy hosszú pillanatig úgy festett, benn égnek a kocsiban. Megpendült az íj. A tüzes nyílvessző kihussant az ablakon. A vászontető felfogta. Áttüzesedett tőle. Vörös fény borította el a Mercedes tetejét.

A kocsi lelassult, táncolni kezdett, nekirontott a korlátnak, és áttört rajta. Az útjába kerülő horgászok – ki bottal, ki anélkül – belevetették magukat a zordan hömpölygő folyóba. A Mercedes egyre kisebbé vált. Megállt. Apró figurák ugrottak ki belőle. Szétszaladtak. Az élen járó kocsi utasai látták, mi történt társaikkal. Az eseményeket lefordították a maguk nyelvére: az indián zokon vette, hogy át akarták ejteni. A továbbiakban úgy kellett viselkedniük, mintha komolyan vennék a fair playt. További intermezzók nélkül elgurultak a találkahelyig. Az első autó megállt. Jégvágó, Pelikán és Kopó tétován kilépett a folyópart kavicsos homokjára. Nézték, hogy a nyomukban haladó sportkocsi tiszteletkört ír le körülöttük a zöld vesszeiket hintáztató százéves fűzfák alatt. Végre megállt. Lassan odaszivárogtak mellé. A kocsi üres volt. Hogy a fenébe?! A három fickó teljesen hisztis lett. Stukkert rántottak, indultak, hogy berontsanak a bozótosba, és felkoncolják az indiánt, bárhová bújt is. Ekkor meghallották a hangját. Valahonnan a magasból. – Menjetek oda a sírhelyhez. Lássatok munkához. A három fickó ismét ólálkodni kezdett volna, ám ekkor halkan felköhögött egy géppisztoly. A sorozat végigporzott a lábuk előtt. Apró kavicsok röpködtek, por kavargott. Torkolattüzet nem láttak. Jégvágó anyázott. Pelikán áhítattal suttogta: – Hangtompító. Lángrejtő. Nem tehettek mást, kocsijuk csomagtartójához léptek, s elővették az ásókat, majd leballagtak a folyópartra, beleköptek a tenyerükbe, s nekiláttak, hogy kiássanak egy, az arra sétálóknak odaállított, sárgára festett padot. Az egyik fűzfa ágai között Dakota a lány kezébe nyomta a géppisztolyt. Intett a fejével, hogy leszáll a lombból. Őhölgysége vacogó fogakkal suttogta: – Nem tudok célozni. Sose próbáltam. – A ravaszt azért megtalálod, nem? Egyéb tudomány nemigen kell a géppisztolyhoz. – Rém vicces. Az indián eltűnt. Zajtalanul a kopók kocsijához surrant. Lecsavarta a tanksapkát, szájába vette a gumicsövet, s undorral beleszívott. A kiáradó benzin csobogásának hangját elnyomta a folyó neszezése. Tashina remegő kézzel tartotta a géppisztolyt. Holtra rémült, s csaknem lefordult az ágról, amikor az indián váratlanul újra megjelent mellette. – Ne lőj, babám, veled vagyok – hallotta. – Add vissza a műszert, és lopózz be Dallie kocsijába. Figyelsz? Tashina bólintott, s valóban, erősen figyelt. Végighallgatta az utasításokat, majd elindult, hogy végrehajtsa a feladatot. A killerek kiásták a padot, s félreállították. Tovább lapátoltak. A felkötött karú Pelikán sem mert lazsálni. Dakota a fák fedezékében megközelítette őket. Az ágak között kúszva észrevétlenül a fejük fölé került. Nem sokáig kellett várakoznia, hamarosan meggyőződhetett róla, hogy ezúttal nem ejtették át. Amikor eleget látott a holttestből, visszaillant a bázisul kiszemelt fa lombjába. – Elég! – kiáltotta. – Üljetek be a kocsitokba. Ez volt az a pillanat, amikor Tashina felegyenesedett a kormány mögött, gázt adott, és kifarolt az útra. A nyitott ajtó lengedezett mellette, akár egy repülni kész héja kibontott szárnya. Bejött. A killerek eldobták az ásókat. A kocsijukhoz rohantak, bevágódtak az ülésre. Bőszen markolászták fegyverüket. A vérükben dübörgő adrenalin elnyomta szaglásukat. Nem figyeltek fel a jellegzetes bűzre. Dakota egy kurta sorozattal végigsöpörte mellettük a kavicsot. Fellángolt a benzin. Vörös sövénnyé terebélyesedett. Fenyegetően táncolt a kocsi körül. A fickók kiugráltak, s robbanástól tartva szétfutottak. Jégvágó a nyakába kapta a fáról lefelé igyekvő Dakotát. Elterült a földön. Mielőtt még bármiféle mentőötlete támadhatott volna, a géppisztoly agya lesújtott a tarkójára. Az indián tovább futott. Sikerült Pelikán elé vágnia. Váratlanul kiugrott a bozótból, s a fegyverrel felütötte a fickó állát. Nem akart volna verekedni vele, tekintettel sérült karjára. De Pelikán rá sem rántott fájdalmaira, bősz ordítással Dakota torkának ugrott. Felhemperedtek a csalánosban. Az indián sietett, a harmadik killer szökésétől tartván. Lefejelte a fickót, majd könyökkel halántékon ütötte. Amikor látta, hogy Pelikán nem mozdul, felpattant mellőle. A bozótoson túl bágyadó lángolással égett a kiengedett üzemanyag. Robbanástól nemigen kellett félni, a tank kongott az ürességtől, a homok régen beitta a benzin nagy részét. Időközben Kopónak kolosszális ötlete támadt. Úgy döntött, elviszi Tashina autóját. Mivel azonban a lány magára zárta az ajtókat, első lépésként ki kellett füstölni onnan. Az atléta felmarkolt egy jókora követ az út mellől, és bezúzta az oldalablakot. Benyúlt az üveg mellett, s Tashina belemaró fogsorával, körmeivel mit sem törődve, kinyitotta az ajtót. Dakota felmérte, hogy túl messze van a fickótól. Nyílvesszője előbb ért oda. Zizzenve beleállt a killer combjába. Kopó felüvöltött, a lábához kapott. Őhölgysége kihasználta az alkalmat. Kilökte az ajtót, s feldöntötte vele a fickót, majd utánapattant, és az üres

sebbenzines üveggel fejbe ütötte. Kopónak meg sem kottyant. Bár hátrafésült haja összeborzolódott, combjába beletört a nyílvessző, fogsormintás kézfejéből vér szivárgott, s a fejében lélekharang halk kondulásai hallatszottak, harci kedve nem csökkent. Rávetette magát Tashinára. Kezdetnek összepofozta a lányt. Arra lett figyelmes, hogy rettenetes fájdalmat érez. Felnézett a válla fölött. Az indián térdelt mellette. A sebére támaszkodva. Kopó békülékeny mosolyt kínlódott az arcára. Ekkor Tashina váratlanul felemelkedett alatta, és lefejelte. – Szedjük össze őket – mondta Dakota kedvetlenül. Kopót őhölgysége gondjaira bízta. Felemelkedett, a bozótos felé indult. Pelikánt ott találta, ahol leütötte. A vállánál fogva megragadta, és Dallie kocsijához vonszolta. Hátrakötötték a karját, betuszkolták a hátsó ülésre. – Szűk ez a sportkaszni – aggódott a lány. – Nem fognak elférni. – Slihtold fel őket – morogta Dakota, s Jégvágó keresésére indult. Bosszúsan tapasztalta, hogy a fickó elmászott onnan, ahol hagyta. Beleszimatolt a levegőbe, hátha a nyomára bukkan. Megérezte a jellegzetes szagot, az izgalmi állapotra jellemző halálpárát: veríték és valami egyéb anyag vegyülékét. Ugyanebben a pillanatban meghallotta a halk, fémes csattanást. Levetette magát a földre. Röptében látta a torkolattüzet. A dörrenés robaja csaknem szétvetette a koponyáját. Pokoli ütés érte a vállán. Majd mintha lejegelték volna a fél oldalát. S aztán, hirtelen perzselővé lett a fájdalom. Talpon termett. Átdobta magát egy bokor fölött, felhemperedett a földön, keresztülgurult lüktető sebén, s marokra kapta Jégvágó csuklóját. A régen érzett gyötrelmes vágy borította el az elméjét, a velejáró félelemmel együtt. Tudta, ölni fog, tudta, nem teheti. Már nem Jégvágóval viaskodott, hanem önmagával. Végül letépte a kezét a fickóról. Megpróbált minél több levegőt szívni a tüdejébe, hátha kitisztul a feje. Tashina futva érkezett. Letérdelt mellé, látni akarta, mi történt vele. Dakota a lány hajába temette az arcát. Lassan megnyugodott. Kipréselt magából egy ötletet. – Menjünk tovább. Érezte, hogy langyos vérpatak mászik a karján; undora nőttön-nőtt. Feltápászkodott, fél kézzel megmarkolta az eszméletlen Jégvágó gallérját, s a kocsi felé indult vele. Azután Tashina gondjaira hagyta a többit. Visszament a folyópartra, felkapott egy ásót, s a fájdalommal nem törődve visszaszórta a földet a szörnyű holttestre, a helyére húzta a padot, és eltüntette a feltűnőbb nyomokat. A lány nem ment utána. Megvárta, míg végez. Nem kérdezett semmit. Csak ránézett s tudta. Dakota a fejébe nyomta a kalapot. Beült a kocsiba, s a jótékonyan takaró karima árnyékában szótlanul tűrte, hogy Tashina megvizsgálja a sebét, kötést tegyen rá. – Átment rajta a golyó – vigasztalta őhölgysége. Átment vagy sem, egyszerre égett és fázott, s ez az együttes érzés nem volt éppen örömünnep. Dakota tartott a vászontetős Mercedes érkezésétől, bármily valószínűtlennek tetszett is e félelem. Nem vesztegethették tovább az időt. A lány gondjaira bízta az öntudatlan atlétákat, s indított. A kocsi kavicsokat fröcskölve megfordult a keskeny úton, s belefúrta magát az éjszakába. Egyetlen percre álltak meg csupán, a csomagmegőrzőnél. Azután leparkoltak a temető rogyadozó kőfala mellett. A fickók moccanatlanul hevertek egymáson, körültekintő alapossággal gúzsba kötve. Az indián rájuk dobott egy takarót, mielőtt elhagyta a fedélzetet. Belopakodtak a sírok közé. A kriptához értek. – Babám, szeretném, ha itt maradnál a zsákkal. Csak néhány percig, amíg megnézem, minden rendben van-e. – Nem – mondta Tashina. Soha nem látszott ennyire határozottnak. – Nyugodtan bízz meg a holtakban, ők már nem lephetnek meg semmivel. Ugyanezt nem mondhatom el az élőkről. – Nem – felelte á lány, még határozottabban. – Oké. – Dakota teleszívta a mellkasát levegővel. – Sajnálom babám, de akkor most leütlek néhány percre. A te biztonságod kívánja így. Őhölgysége felsóhajtott. – Tárgyalhatunk. Csókolj meg, és maradok. De jól nézz meg magadnak. Legközelebb, tehát öt perc múlva, galambőszen, töpörödötten látsz viszont. Behúzódtak a kriptába. Az indián körbevillantott a zseblámpával. A koporsólakó házon kívül tartózkodott, ígérete szerint. – Szabad a csók – vacogta Tashina. Dakota megadta a módját. Hátrabökte a kalapját, két tenyere közé fogta a lány arcát, s elnyílt szájjal, már-már falánkan megcsókolta. Sejthette volna, hogy ezzel hajszállal sem teszi bátrabbá. Amikor végül otthagyta, ugyanúgy vacogtak a fogai.

Zsebre vágott kézzel megindult a sírok között. A halványlila égen siklórepülő denevérek írtak kottát. Egy elkorhadt, borostyánnal beszőtt fatörzs hegyében, háta mögött a Holddal, mintegy ezüst glóriát viselve, bagoly kuporgott intellektuális, tüntető unatkozással. Valahol távolabb békák rezegtették torokzacskóikat; egy kövér varangy, akár valami lomha sárdarab, megpróbált felmászni az útjába került sírra, s bár már ezredszer borult a hátára, szikrányit sem lett ideges, nekiveselkedett újra – és ismét hanyatt esett. S közben zengtek a tücskök, kabócák. A fákat mindez hidegen hagyta; a szomorúfüzek lógatták vesszőiket, a jegenyék, akár a palotaőrök, feltűzött szuronnyal, rezzenetlenül strázsálták a holtakat. A mindenüvé felkúszó borostyán tenyérnyi leveleit csörgette, s bár így is untig eléggé sejtelmes volt, gonoszul rájátszott; időnként meglengette egy-egy lecsüngő hajtását, s a nappal haragoszöld levelek éjfeketén, fenyegetően belenyúltak a semmibe. Dakota talpa alatt kavicsok, kóbor csigák ropogtak. Homályszörnyek nyújtózkodtak a mozdulatlan, faragott kövek között. Hangulata lassan átúszott a valóságon, az álomban látott parkba illant, a mesefigurák megjelenésére várt, kik, bármily vadak is, húsvér embernek nem árthatnak, hiszen az gyorsan felébred, ha baj van. Kézireflektorok villantak. A fény durván vágott rá, akár valami robbanás. Léptek döngtek. Voltaképpen erre számított. Szeretett volna hirdetést feladni az újságokban, hogy megossza tudását mindenkivel: kinek Galiano kapitánnyal leend dolga, megdöglend. Ami történt, az legrosszhiszeműbb várakozását is felülmúlta. A zsaruk szó nélkül nekiestek. Dakota nem tudott NEM visszaütni. De nem sokáig forgolódhatott a rááradó ökölmasszában. Gondolta, jobb a békesség, leheveredik a földre, hogy fejét, sérült vállát oltalmazza. Aztán majd csak megkérdezi valamelyik ökölharcos, hogy kicsoda, miért kószál itt. Megtette. Lefeküdt. Ekkor meghallotta a jellegzetes, parázson olvasztott szalonna sercegésére emlékeztető hangot. – Látom, üres kézzel jöttél. Sejtettem, hogy szórakozni fogsz velem. Már nem az a szarházi hadnagy vagyok, akivel valamikor játszadozhattál. Tele van a kontinens a körözéseddel. Az ámokfutó indián, aki paliromokat hagy maga után, amerre csak megfordul. Elköszöntél az összes kurvától a csehókban? Mert most sittre duglak. Dakota felült, noha egy gumibot fenyegetően meredt a szeme közé. Végignézett Galianón. Nem látta tőle a holdat. – Meddig görgeted még, vén galacsinhajtó? Megint elvégeztem a tetves melódat, holnap rendőrfőnök leszel. Szólj, hogy iker bársonyszéket faragjanak alád. És most, miután ilyen bűbájosan megköszönted, talán emberire hangszerelhetnénk a nyelvet. Galiano beintett a zenekarának. A gumibot vonók lecsaptak. Dakota úgy érezte, darabokra szakad. Az ég villámlott, vagy vaku villant. A kapitány felcsattant. – Szedjétek el a rohadt masináját! – Aztán, kis csend után, jóval halkabban, lefújta a riadót. – Maga az, Harris? Felejtsük el a közjátékot. Mondja meg a fotósának, hogy adja ide a filmet. Aztán felhörpintünk valahol egy whiskyt. Dakota térdre küzdötte magát. Felnézett. A felrepedt szemöldökéből folydogáló vér sűrű ködén át is felismerte az újonnan érkezetteket: a köztiszteletben álló újságírót, Harrist a sleppjével és Rader megbízóját, az ifjú politikust vastag karú testőrei karéjában. – Galiano, öt évvel ezelőtt megígértem magának, hogy megbuktatom a módszerei miatt. Azóta várom az alkalmat. Ezt most nem viszi el szárazon – közölte Harris. Ötvenéves lehetett, frissen vasalt, elegáns volt; éjjel egykor, a temető közepén sem festett hanyagul. Mosolygott, s legalább három sor foga volt. Barátságos küllemének nem kellett felülni. A legtisztességesebb újságíró hírében állott. Ebből következően nagy gyakorisággal kíméletlenül alátett a hatalmaskodóknak. – Örömmel látom, milyen szorgalmasan alkalmazza világhírű demokráciánkat – csatlakozott a politikus, Jasper Valentin. Hosszan, keményen méregette az összetöpörödni látszó Galianót, majd látván, hogy az indián szívesen lábra állna, ha tudna, odalépett hozzá, és felsegítette. Azután megint megnézte magának a kapitányt. – Ragaszkodni fogok hozzá, hogy megszégyenüljön a nyilvánosság előtt. – Nem eszik olyan forrón a kását – morogta Galiano. – Van aki forrón szereti – felelte Harris. Fotósa zavartalanul fényképészkedett. Az egyik zsarun hirtelen heves eminencia vett erőt, felszedte Dakota elgurult kalapját, gondosan leporolta, és a gumibotjára tűzve átnyújtotta. Jasper Valentin és Harris folytatta Galiano leckéztetését. Ígéreteikben felködlött egy karrier vége. Az indián elunta magát. – Galiano őrmester – kezdte, rugalmasan alkalmazkodván a fejleményekhez – születése óta ilyen vehemens. Előbb öl, azután köszön. De most térjünk a tárgyra. Azért nyerték el a meghívásomat, mert kívánatosnak tartom, hogy az ügy, amelyről beszélni fogok, ne kerülhesse el az igazságszolgáltatás kérlelhetetlen szigorát. Ami azt illeti, közbevetőleg magam is szigorkodtam. Ha nem is kérlelhetetlenül. Tudok magamon uralkodni. Az önök személye, ez a felállás a garancia arra, hogy ezt a balhét ne lehessen a szőnyeg alá seperni. Volt egyszer egy társaság, magánnyomozónak mondták magukat, valójában mocsokban dagonyáztak. Amikor kezdtek lelepleződni, a gyilkolástól sem riadtak vissza. Ezennel átadom az ügy dokumentációját Valentin és Harris uraknak. Te pedig, Galiano, feltakaríthatod az elhullottakat. Ideje megtudnod, ha már detektívnek tartod magad, hogy voltaképpen kik

futottak ámokot. Itt alszanak nem messze, a kocsiban. S ha netán azt állítanák, hogy nem ők ölték meg Matthias Rader magánszimatot, a folyóparton megtalálod a holttestet, a fickók ásóit, járgányát. – Eszerint te most velem jössz, és négyszemközt folytatjuk – vicsorgott Galiano. – Természetesen téved – közölte Jasper Valentin. – Mr. Hank Guard védelmét szervezetünk biztosítja. Dakota rávigyorgott Harrisre. – Emlékszik még a Gyémántos Massimo nevű maffiózóra? Galiano az ő lefülelésének köszönheti az előléptetését. Nem tudom, ő hogyan adta elő az esetet, én elmondhatom, miként történt. – Hosszan nézte a kapitányt, látta tovább töpörödni, ezért higgadtan folytatta, immár Galianóhoz intézve a szavait. – Zsebeld be ezt is, nem kérek a dicsőségből. De én teljesen ki akarok maradni belőle. Minden együtt van: a bizonyítékok, a tettesek egy része, a corpus delicti. Rám többé semmi szükség. Most el kell mennem egy percre. Addig beszélgessenek nyugodtan. Teljesen hangulatos a környezet. Gondosan válogattam, míg kiválasztottam. Csaknem délcegen vonult el. A kriptáig vezető úton összeszámlálta nyomorát: fájt a koponyája, a válla, a bordái, egyik-másik belső szerve szintén. Aztán belépett a dohos helyiségbe. Rávillantotta a lámpát a padlón heverő Tashinára. A lány, ha galambősz nem is volt, mindenesetre feltűnően ájultnak rémlett. Dakota leereszkedett mellé. Sörszagúnak érezte. Megcsóválta a fejét. Őhölgysége tehát fosztogatta a kriptát. Óvatosan megnyikordult a koporsófedél. – Bocs – mondta a ládalakó. – Váratlanul jöttem haza. Azt hiszem, megijesztettem. Mindent megpróbáltam, amikor elvágódott. Még sörrel is meglocsoltam. Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem megütötte a szél. – Most el kell mennem egy percre – felelte Dakota. – Addig próbáld meg még egyszer magához téríteni. – Nem bánom. Megpróbálhatom. De mi lesz, ha feleszmél, és megint engem lát meg? – Meg fog szokni. – Dakota felkapta a zsákot, és kisurrant az ajtón. Útközben áldotta az eszét. Galiano, Harris és Valentin rövidesen vörös kereszttel jelölik meg egymást, és sasszemmel figyelik majd, nem sumákol-e valamelyikük. A dokumentációt egyikük sem merheti elnyelni. Persze, ettől még nem lehet tiszta lelkiismerettel azt mondani: Matthias Rader nem hiába halt meg. A meghalás mindig hiábavaló. Hát az élés? Akármint is, ha ez a balhé nyilvánosságra kerül, nem egy, nem kettő szélhámos hirtelen a homlokára csap majd: de jó buli! Világszerte felütik a fejüket a Titokbörzék. Dakota megtorpant. Aztán megszaporázta a lépteit. Időnként teljesen túlgondolkozza magát. Ez pedig a cselekvés halála. Besétált a kézi reflektorok éles fényében állongó embergyűrűbe, és Jasper Valentin kezébe adta a zsákot. – Ne hozzon szégyent magára – figyelmeztette. – Ígérem, nem teszem – mosolygott a négyszögű szemüveget, kihajtott gallérú, paránykockás inget viselő férfiú. Az indián bólintott, majd Harrisre nézett. – Nem szeretnék a nevemmel találkozni a lapokban. – Ehhez önnek joga van – felelte az újságíró. – Informátorként fogom megemlíteni. – A fotókkal talán nem lesz különösebb gond – folytatta Dakota. – A fiúk iparkodtak felismerhetetlenné gumibotozni. Ebben eminensek. – Ez fog látszani a felvételeken, gondos válogatás után – ígérte Harris. Az indián Galianóhoz fordult. – Küldd utánam a mestereidet. Ki kéne takarítani a kocsimat. Kölcsönjárgány, tisztán kell visszaszolgáltatnom. Azokat a palikat, akiket nélkülözni tudsz, szalaszd el Wisehouse & Chaco urakhoz, egy-egy pár kézbilinccsel. Lezajlott. Amikor a temető újra sötétbe borult és elnéptelenedett, Dakota visszasétált a kriptába. Legnagyobb meglepetésére Tashinát élénk beszélgetésben találta a koporsólakóval. Őhölgysége sörözgetett, immár nem külsőleg, hanem orálisan. Leült közéjük. A ládabérlő az élete történetét mesélte, de mivel már túljutott a sztori derekán, az indián nem látta értelmét, hogy bekapcsolódjon. Pihentette elméjét, feldúlt szervezetét. Közben-közben átsajgott szívén a szomorúság, a félelem a reggeltől; de az öröm is fel-felszikrázott: hazamegy. Néhány szó, gondolat azért eljutott az agyáig a koporsólakó elbeszéléséből. Amikor a mese elapadt, szánalmat és tiszteletet érezve tápászkodott fel a földről. Kézen fogta Tashinát. A kocsihoz siettek. Az atléták eltűntek a hátsó ülésről. Nem hiányolták őket. – Miért bántottak a rendőrök? – kérdezte a lány a lágyan doromboló autóban. – Bonyolult. Talán azért, mert ostobák, vagy azt hiszik, hogy azok. Ebből erednek kisebbrendűségi komplexusaik. Ily módon kompenzálják szorongásaikat. Némelyik azért üt, mert fél. Túl sokan meghalnak közülük. Fiatalon és egészségesen. Ami Galianót illeti, ő azért teszi, mert csúnya és buta. Velem ellentétben, természetesen. – Dakota ellenőrizetlenül is biztosan tudta: a csillagzafír szempár áhítattal néz rá. Mégis meggyőződött róla. – Hiányozni fogsz – sóhajtotta a lány. – Beszélni akarsz róla? – Rosszabb lesz?

– A bogaraknak, a csigáknak nincs fájdalomérző receptoruk. Na? – Örömérző receptoruk van? – Nincs. – Hát akkor?! – Most azt hiszed, ők irigyelnek bennünket?! – kérdezte Dakota. – Nem teljesen mindegy?! – Szívfakasztó vagy. Hogyan fogod eltáncolni? – Bennünket? Az lesz csak igazán szívfakasztó, összemosódik majd benne az álom és valóság. Vidám lesz. Szép. Szomorú. Talán nem is fog menni. – Ez már ilyen. – Láttad Matthiast? – Igen. Ne akard hallani. – Nem akarom. – El kell temetnetek. Neked, Morpheusnak és a nagymamádéknak. – Igen. – Emiatt alighanem hazahívnak Kaliforniából. – Sejtem. Dakota kikerült egy terepjárót, amelynek vezetője valószínűleg vénásan fogyasztotta a whiskyt, menet közben is. A dzsip kiló harminccal flikk-flakkolt az úton. Lélegzetelállító volt. Rettegve figyelték a visszapillantó tükörből. Dallie ébren várt rájuk. Felhúzott lábakkal ült a fotelban, előtte csikkekkel púpozott hamutartó, üres konyakos üveg állott. – Mi van veled? Megint egy hatvanas bicepszű pasas? – kérdezte Dakota. Dallie nevetett. – Igen. Most ment el. Ezt együtt csináltuk – mutatott a romokra. – És ez minden. Kedves tőled, hogy értem aggódsz. Láttad már magadat? – Éppen arra akarlak megkérni, hogy menj előre, és takarj le fekete tüllel minden tükröt a házban. – Fürödj meg – sóhajtotta a nő. – Aztán majd meglátjuk, mi marad belőled. Ezzel az ötlettel nem lehetett vitába szállni. Az indián beállt a zuhany alá, s végigsziszegte a tortúrát. Véraláfutások pompállottak a bőrén, lila, sárga, fekete és zöld színekben; úgy festett, akár egy hőtérkép. Arca a vérmáz és a por eltávolítása után csaknem emberi maradt, a zsaruk kínos gonddal ügyeltek rá, hogy ne hagyjanak feltűnő nyomokat. Ténykedésükről így is ékesszólóan vallottak a koponyáján, a haja tövében kitapintható hurkák. Ismét megfogadta: soha többé nem áll szóba Galianóval. Csakhogy nem ismert jobbat. Azonban, ha változtat az életvitelén – amint azt már megtette, éppen négy éve –, nem lesz dolga vele. Emberek milliói leélik az életüket anélkül, hogy valaha is bárminő viszonyba keverednének a zsarukkal. Ez persze nem vigasz a többinek. De neki nem is a világot kellett üde hangulatba ringatnia, hanem önnönmagát. Elnyúlt az ágynemű tetején. Tashina melléhasalt. Együtt nézegették Henri Rousseau különös állatait, varázsos világát. Azután elfújták a lámpát. – Megadom az utolsó döfést a saját szívembe – sóhajtotta a lány. – Nosza. – Most az következne, hogy elbúcsúzzam tőled. – Ne tedd – óvta Dakota. – Velem jössz? – Nem. – Hát akkor? – Babám, ne feledd: szép századvégünk óriási vívmányokat ismer a távolságok áthidalása terén. Elég, ha azt mondom: légiközlekedés, csacsifogat, tevenyereg. Ne tegyünk úgy, mintha a holnapi nap lemetszene bennünket egymásról. Kizárólag rajtunk múlik minden. – Úgy érted: rajtam – mondta őhölgysége, némi éllel. Az indián nem felelt. Úgy értette. Értelmetlen volt tovább ragozni. Egymás felé fordultak. Dakota a fekete hajgyűrűk közé süllyesztette ujjait, játszott velük; végigsimította az arcot, érzékszervei emlékezetébe rajzolta a homlok, halánték, járomcsont, orr, áll vonalát, a nyak ívét. Szája követte ujjai útját, s mintha mindkettőjüket ugyanaz a szándék vezérelné, lassan haladtak, hogy minél alaposabb legyen a varázslat: felitták egymást, sejtről sejtre. Végül összefonódtak, s hosszú ideig mozdulatlanul simultak egymáshoz, csak láthatatlan izmaik játszottak, elnyújtották a robbanást, szelíd vihar gyűrűzött át rajtuk; egybemosódtak, úgy hitték, elérték a célt, eljutottak a csodához. Elmosódott különségük, gyengéden bekebelezték egymást. Ha álmodtak is, azt álmodták, amivel az ébrenlét köszönt el tőlük: érezték egymást, gondolattalanul, érzékeikre hagyatkozva, akárha forró vízpart felhevült homokján hevernének, halk mormolásban, félálomban, ernyedten. A reggel józan fényeiben nyomban láthatóvá vált: dehogy sikerült. A csodát magával ragadta az elmúló éj, két külön test feküdt a lepedőn; az óra, ha nem is ketyegett, de levesestál mérete lehetetlenné tette nem látni: múlik az idő, kegyetlenül.

Felöltöztek. Tashina kábultan telepedett le az asztalhoz, Dallie-re villanó mosolyai fénytelenek voltak, pőrén udvariasak. A nő nesztelenül tett-vett körülöttük, szót sem szólt, de jövet-menet súrolta karjával Dakotát, s végül az arca elé nyújtotta összezárt öklét. Az indián ránézett, felvonta a szemöldökét, mire Dallie ujjai egyenként kibomlottak. Tenyerén hatalmas, duzzadt, bíbor szederszem ült, minden kétséget kizáróan arról a fáról való. Dakota kettéharapta, lenyelte a felét. Dallie keze Tashina elé lebbent. A lány ráhajolt, eltüntette a gyümölcsöt, hegyes nyelvével körbenyalta nektárnedves száját. – Kérek egy cigarettát – mondta. Megkapta. Úgy tartotta az ujjai között, mint egy nagybeteg földigilisztát. – Bágyadtak vagytok – nevetett rajtuk Dallie. – Dobj fel – javasolta az indián. Dallie fájdalmas fintorral vállat vont. Azután a kapuig kísérte őket. Tashina többször végigjárta a lakását. A virágcserepeket kihordta az erkélyre. Levette a falról a kastélypark képeit, betette az utazótáskájába. Sokáig forgatta a balettcipőt, majd a konyhába szaladt vele, s rálépett a szeméttartó pedáljára. Dakota kivette a kezéből. A kapuban megálltak, a fénybe fürösztötték az arcukat. – A fene egye meg – mondta őhölgysége az eget bámulva. – Valahogy úgy. A repülőtéren Tashina eltette a jegyet. Dakota közel hajolt a ropogós egyenruhájú, csillogó fogú alkalmazotthoz. – Pontos a járat? – Olyan pontos, hogy hozzáigazíthatnám a menstruációmat – felelte a nő előzékeny mosollyal. A gép egy órát késett. Azután elszállt, durván felhasítva a levegő kékjét. A fekete térdű fehér csődör vidáman taposta a párcentis havat. Felért a hegytetőre. Dombok gömbölyödtek körös-körül, a völgyek lágy lustasággal feküdtek a lábuknál. A táj vakító fehérségét felszabdalták a csúcsos fenyvesek, a mélyzöld ágakról megolvadt hódarabok zuhantak alá tompa puffanással. Magányos tölgyek rezgették rájuk száradt, megbarnult leveleiket, égre törő jegenyék vesszőseprűin zúzmaraszemcsék szikráztak. Varjúfelhő keringett a kéktiszta ég alatt. Dakota mélyet lélegzett, utánabámult a szájából kitóduló párafelhőnek, megmozgatta elgémberedett ujjait a kesztyűben, s összeszorította a combjait. Romo nekilendült, elnyúlt testtel vágtatott le a völgybe, túl a hegyen. A városkában latyakká csúfult a hó, autómotorok lármáztak, a csehó kályhamelegében karácsonyi hangulat rezgett, a fali tévében angyalok szálldostak, csengettyűk csilingeltek, ünneptől kábult hangok fuvoláztak. Dakota a pultra könyökölt, ujjait ráfonta a sörös korsóra; a kockás függöny mögött lezuhant a szürke alkonyat. A vendégek váltották egymást, sűrűsödött a cigarettafüst, az alkoholpára. Megjelentek a frivolan öltözött nők; a dizőz megkísérelte túlénekelni a zsivajt, majd csüggedten letűnt a parányi színpadról. A képernyőn lőttek, elestek, virslit hirdettek, agyonfésült fiúk birizgálták a gitárhúrokat, hősök születtek s merültek feledésbe, a pápa megáldotta híveit, kólahab pezsgett, majd végtelen hosszúságú film szólt a spleenről. A telivér nő időről időre megjelent Dakota széke mellett, s halványlila körmű kezét nyújtotta a következő pohár italért. – Kússz fel hozzám – javasolta az indián, megveregetve a mellette álló gólyalábú szék ülőkéjét. – Fel voltam mentve tornából – mosolygott a nő, s tovalebbent néhány percre. Azután visszatért, mégis feldolgozta magát a székre, és fájdalmas arccal megszólította a csapost. – Adj pillanatragasztót. – Letört a melled? – kérdezte a borostás fickó, és málladozó rongyával szétkent egy marék sörhabot a pulton. – A műkörmöm – felelte a nő. Megkapta a ragasztót, rendbe hozta magát. Hosszan nézte az indiánt. – Mi van veled? Hónapok óta nem dugtad ide a képedet. – Tenger dolgom volt. Beérett a termés. A telivér nevetett, megigazította a melleit, hogy merészebben döfködjék testhez simuló pulóverét. – De ma nálam alszol?! – Már nem is emlékszem rád. – Éppen azért. Dakota nem felelt. A képernyő felé fordult, elismeréssel figyelte a kasztrált hangú énekes parádés táncmutatványát. Azután azon kapta magát, hogy bár néz, de nem lát, a képből színes kenőcs lett, előtte a képzelet és emlékezés filmje pereg. Őhölgysége elszállt, Moniq ebéddel kínálta, apró Hank a környékbeli kiscsajokról szövegelt az ölében, Sakálka szájszegletében nyálhab pattogott, amikor kaján örömmel előadta: ismeretlen okból s csak nemrég hogyan keveredett tűzharcba a zsarukkal Atomvillanás, Tagló és Dózer, de végül rájuk csapódott a rabszállító furgon ajtaja,

és elcsendesedett a környék. Azután Dakota hazatért, Romo örömtől izgatottan szuszogott a fülébe, elszáguldottak a katlanhoz, a smaragd folyóhoz, az árvalányhajas mezőre, összeszurkálták őket a fenyveserdő tűlevelei, mindent megtaláltak; a szépség nem változott, az örömök mégsem hozták régi önmagukat. A paradicsom tűzgömbjei csaknem szétcsattantak fűszeres levüktől, bíborlott tőlük a konyha, illatos gőz szálldosott. A paprikák húsa harsogott, az ecetszagban kábult rovarok lézengtek; Chap magában morogva ült a küszöbön, várva, hogy az ölébe hulljon valami édes falat. Helyrezökkentek a nappalok, s az éjszakákat sem bántották a régi álmok. A vállseb behegedt, de eleven maradt, előre közölte az első hó jöttét, a hideg szeleket. Romo időnként szélsebesen tért haza a kirándulásról, hiába, látogató nem érkezett, az idegekben feszülő sejtelem nem váltotta valóra ígéretét. Dakotát éles, jajgató hangok térítették magához, szájharmonika szólt. Kitisztult a kép, üres színpadon, egyetlen, halvány reflektor fénykörében gyertya állott, lángja sudáran magasra tört, majd fuvallat borzolta, bele-belekapott. A gyertyaszál fogyott, ernyedt, tűnő élete tócsába gyűlt körötte, a halódó láng arcot nyert, a szájharmonika utolsót sikkantott, s a viaszlény meghalt. A fény kialudt. Ekkor a képernyő újra kivilágosodott, felívelt a szájharmonika fájdalmas sikolya, gitárhúrok elevenedtek meg, dobpergés koppintott a bús hangokra, testhezálló kék mezben karcsú, izmos lány lebbent a képbe, kibontott haja fekete gyűrűkben rugózott arca körül, fényes kék szemében csillámpor tündökölt, tánca mesélt, varázsolt, sorra oltotta ki a hangulatokat, amelyeket felélesztett, újakat lopott helyükre, s amikor kiszökött a színről, elborultak a fények, elhaltak a hangok, csak a szájharmonika sóhajtott egy utolsót. Dakota elfordult a készüléktől. Lehajtotta elhabzott sörét, s amúgy westernesen kibökte a homlokából a kalapot. Lassan körülnézett, látta a tévére meredő arcokat, rajtuk a színek villódzását. Csatába hívó zene szólt, az előbbi lány masírozott rá, ő ezt már végignézte, más díszletek között, akkor kevésbé fájt. Pénzt dobott a pultra. Lecsúszott a gólyalábú székről. A telivér nő körmei a karjához értek. Nem szólt semmit, csak elfintorodott, s megvonta a vállát. Kisétált a csehóból. Eloldozta Romót, megsimogatta tükörbársony orrát, és a hátára lendült. Süppedékeny, puha hóban lépdelt felfelé, a házhoz vezető útra. Válla sajgott a vékony ing alatt, s bár nem húzott kabátot, amikor meghallotta a motorzúgást, mégsem fázott. A sebhely későbbre prognosztizálta a jeges szeleket. Előbb a dombra kapaszkodó terepjáró orrát pillantotta meg, majd az ablaktörlő lapáttól szétkent páranyálkát a szélvédő üvegen. A dzsip zötykölődve taposta előre magát, mind nagyobb és hangosabb lett. Azután megállt az indián csizmaorra előtt. Kinyílt az ajtó. A kormány mögött ülő egyenruhás fickó semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kilépjen a hidegbe. Kidugta az orrát, köszönésfélét röffentett. Dakota hozzálépett. Ránézett a kezében lengetett borítékra. A nevét olvasta rajta. – Sam vagyok, a postás – mondta a tojásdad fejű fickó. – Hál’ isten, nem sűrűn van dolgom errefelé. Táviratot hoztam. És ha már itt volnék: boldog új évet. Az indián elvette a borítékot. Átfutotta a sorokat. A láthatóan didergő férfira nézett. – Ritkán kap sürgönyt – mondta az. Tömött, őszes bajuszát zúzmara futotta be. Dakota vigyorogva vállat vont. – Csak ha fontos – felelte, s megfordult, hogy visszamenjen a házba. Gondolatai támadtak. – Hé, ne fusson el – szólt utána a fickó. – Ha már úgyis jönnöm kellett, felhoztam a leveleit is. Összegyűlt egypár. A levél az közönséges, az nem sietős. Dakota átvette a nagy marék borítékot. Végignézte a postabélyegzőket. Minden héten egy. Tekintetét a fickó szürke szemébe fúrta, majd a homlokára vetette. Kiszemelte azt a pontot, amely alkalmas lenne rá, hogy ott lefejelje. Fekhetne két hétig. – Köszönöm – mondta végül. Sarkon fordult, és besietett a házba. Hallotta a távolodó motor hörgését. A felhasított boríték recsegését. Leült, hátradőlt a széken, sorba rakta a vastag leveleket, egyenként vette kézbe őket. Néha elvigyorodott. Egyikmásik írás a mozivilágról mesélt, néhány továbbszőtte azt az álmot, amit együtt kezdtek meg a kastélyparkban, s lám, együtt folytattak, külön-külön is. Közölte az álomfejtést: a drágakő cseppből életre kelt énjük dolga kiszabadítani a nyilas ifjút a fogságból, vissza kell juttatniuk abba a világba, ahonnan jött, vad erők túszaként. Talált egy kurta beszámolót a temetésről. Azután mind gyakrabban visszatért a kérdés: miért nem válaszolsz? De lassan elcsitult a türelmetlenség, más hangulat váltotta fel: a bizonyosságé, halk örömtől átszőve, eltökélten, szelíden. És elfogytak a sorok. Dakota a falon lógó balettcipőkhöz lépett, s újra kézbe vette a szögre tűzött táviratot. Árva csecsemőt feledheted. Saját bébire számíthatsz, tavasztájt. Rohamos súlygyarapodás miatt már nem táncolhatok. Szájharmonikázni tanulok, teljesen szeretlek. Nagypapa karácsonykor fürdőzik a lékben. Utána repülök hozzád.

Tashina Az indián visszaült a székre, a táviratot kisimította az asztalon. Kényelmesen hátradőlt, elővette hangszerét, s új dalba kezdett.