VAVYAN FABLE. Nászjelentés. történet 101 lélegzetre. 2. kötet (55-101)

VAVYAN FABLE Nászjelentés történet 101 lélegzetre

2. kötet (55-101)

Fabyen Kiadó, Budapest 2003

© Molnár Éva 2003 Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának és internetes terjesztésének/közlésének jogát! Figyelmeztetés: A könyv címe, valamint az egyes fejezetek tördelési megoldásai szerzői jogvédelem alatt állnak. Engedély nélküli másolásuk, felhasználásuk és utánzásuk jogszabályba ütközik és büntetőjogi felelősséggel jár. Borítófotó: Diner Tamás Gerezna: Jasmin Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyeden újabb fának sem kellett meghalnia... Fabyen Könyvkiadó

A Fabyen Kiadó honlapja elérhető: www.fabyen.hu Kizárólagosan terjeszti a Tóthágas Plusz Kft. 1074 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 369-2670

Kiadta a Fabyen Könyvkiadó A kiadásért felel: Harangozó Margit ügyvezető igazgató Szerkesztő: a szerző szerkesztője Korrektúra: Kiss István Készült 28 ív (A/5) terjedelemben Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 230324 Készült Kaposváron, a 2003. évben ISBN 963 9300 06 3Ö ISBN 963 9300 08X

55. lélegzet

Enigma

Leültem a sírhalom közelében, ám annak háttal, az elevenek szívdobbanásainak ritmusára hullámzó tenger felé fordulva. A víz sötéten tükrözte vissza a felhős, holdtalan égbolt feketeségét. Meglehet, egy másik sír tetején gubbasztottam. Itt nem voltak igazi hantok, mint mifelénk, se fejfák, névtáblák, netán portrék az elhunytról, vagy apróbb emléktárgyak, s az autógumi méretű virágkoszorú sem volt szokásban. Kagylót, korallágat helyeztek a boldogultak nyughelyére; a temetéskor keletkezett földkupac hamar megülepedett, a talajba olvadt, könnyű homokszemcséit szétszórta a szél. Rám esteledett. Nesztelen léptű állatok járkáltak körülöttem, némelyikük üvöltött, morgott-hörgött is olykor. Lefagyottan, zombivá dermedten ültem a földön, s nem mertem gondolkodni, mert akkor az lett volna az első, amit fel kell mérnem, ébren vagyok-e. Habár gondolkodás nélkül is erősen gyanítottam, hogy mégsem lidércálmodom. Miért mentél hozzá? – kérdezte anyám a fejemben. Miért mentem hozzá? CSAK. Hát ezért. Most már tudod. Megjelent előttem egy görfüggöny. A jelenés vagy vízió tölcsérszerűen forrt elő a talajból, majd megállt előttem, falikép-magasan, s ügyként, mintha kifeszítették volna sarkait. Megmutatta magát, engedte, hogy felfogjam részleteit. Úgy rémlett, azt akarja, hogy titokzatos szépsége s hangulata a szívembe vájjon, összemarkolja s kettészakítsa aortámat, szanaszét tördelje-szaggassa lelkemet, érzőidegeimet. A sárgásfehér színű, aranyporos homokkal befújt vászon egyes pontjait vastagabb, más részeit vékonyabb szemcseréteg borította, ezért a kép néhol sötétebb, másutt világosabb árnyalatú volt. Homokviharban száguldó paripa s a nyakára hajló, kámzsás férfi alakja bontakozott ki a halvány-sejtelmes rajzolatból, akárha a szél fújta volna össze az elcsigázott ló s az ember testmását. Az arcába húzott csuklyát viselő, jócskán kimerült, ám csüggedetlennek tetsző férfi nem hasonlított Selwynre. Az a viharral dacoló, összehúzott szemű lovas Westonra emlékeztetett. Mielőtt még biztosan felismerhettem volna az arcot, a kép alsó sarkai felkunkorodtak, a látomás szédült forgásba kezdett, és tovatölcsérgett, akár a tornádó. Próbáltam újra felidézni, sikertelenül. Tudtam, legközelebb akkor láthatom viszont, amikor a vászon elé állok, megnyitom magam a világmindenségnek, és onnan homokszemről homokszemre belém pereg s végül festményként materializálódik az iménti látomás. Címén nem kellett töprengenem, ő nevezte el saját magát, ekként: Enigma. Igen ám – beszélgettem magammal –, de az a Hitchcock-szerű ember azt mondta nemrég, hogy Selwyn meghalt. Tudom, valóban mondta. A porhüvelyt el is temettük. Ide, a homoktalajba. Rögvest közelebb és még közelebb merészkednek a köröző dögevők, a sakálok vagy démonok. Kiássák és felfalják a hullát. Semmi se menjen veszendőbe. A természet mindent visszaforgat. Ezt a kepét is megfesthetnem. Akkor legalább Jamalnak is igaza lenne, végtére megjövendölte, hogy az idő múltával a lelkemből mesélt legkisebb királylány piássá, leszbikussá és macskaszekálóvá válhat. Mert az ember olyan, amilyen a világ körülötte. Vagy a világ válik olyfélévé, amilyenné tesszük? Nos, alighanem ez is a kölcsönhatás elvén működik. Kedvem lett volna felhívni Horsát. Szia, Mamusz! Képzeld, eltemettük Selwynt. Hogyhogy miért? Hát mert meghalt. Ugyan! Nem untam rá, nem is vesztünk össze! Nem, már nem élt, amikor a gödörbe került! Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, mi az, hogy ezután. Jól van, lefekszem. Szia. Ha vele már beszéltem, utána feltelefonálhatnám anyámat. Westont, nagyapát, Adenát, Merylt, Nicolet, Scarát. Jamalt. Őt is, mindenképpen. Varázsütés nem fog kéjelegni a nem megmondtam? ócska közhelyével. Bárhonnan nézem is, nem maradtam egyedül! Azért persze kár Selwynért. Elhunyt férjem holnap halotti bizonyítványt kap. Bizonyítvány? Ez olyasmi lehet, amiből kiderül, hogy az illető milyen képességű halott. Elégséges, kö3

zepes vagy jeles netán? Ha például molesztál más boldogultakat, azzal biztosan lerontja jegyeit. Ám ha átkísér egy csomó éhes gilisztát a föld alatti úton egy másik, kövérebb tetemhez, idővel akár még hulla-kiscserkész is válhat belőle. Ekkor végre képes voltam elsírni magam. Még zokogtam, midőn a körülöttem vonító, acsargó hangok elnémultak. Egy felhő félrelódult a nyájas-hájas-himlőhelyes telihold elől, s a kitinpáncél fényű tenger tüstént ezüstkékké szépült. Surrogást hallottam a hátam mögül. Nem féltem, semmitől. Mi baj érhetne ezek után? Higgadtan odafordultam. Kísértet támolygott felém a holdvilágos éjszakában. A szellemalak tradicionálisan ruházkodott. Fehér leplet viselt, kissé panyókán, eléggé hanyagul, épp ezért sűrűn meg-megbotlott annak redőiben, sarkaiban. Valahányszor megtámolyodott a talpa alá kacskaringózó lepedő laffantyúiban, ajkát tompa hangú szitkok hagyták el. Fehér ember volt a néhai, persze, míg élt és bőrszíne számított. Ja, s míg ez jelentőséggel bírt, férfi volt, legalábbis nemi jellegeinek tanúsága szerint. A középmagas, izmos felsőtestű, kirívó csuklyásizmú hajdani csinos arccal büszkélkedhetett. No persze, immár ebből is csupán annyi előny származott, hogy kisebb mértékben hozta a frászt az élőkre, mint ha hibbant nézésű, csicsókaorrú, szikeszájú, kampókezű, szigonylábú csúfságként kísértett volna. Természetesen jókora képzelőerő kellett ahhoz, hogy a boldogult egykori csinosságára következtessek, mivel a kísértet arca iszonyatosan felpuffadt, miáltal vonásai összemosódtak. Selwyn földi maradványai botorkáltak el mellettem. Egészen közelről szemügyre vehettem a csúszkáló halotti leplen himbálódzó trópusi földigilisztákat, a zaklatottan mászó, cikázó hantbogarakat, korhadéklakókat, légionyi Scara-kedvence férget, rovart. Nem csodálkoztam zaklatottságukon. Alighogy fellelték a talajban a friss, finom csemegét, az legott letúrta magáról a földet és bolygani kezdett. Ilyet?! – Azt a pipát már nagyon nem kellett volna elszívni – motyogta, mellettem elimbolyogtában. – Azt a ki-bebaszott pipát már kurvára nem kellett volna...! Felszökkentem önnön dugámból. Néhány lépéssel utolértem az elhunytat. Nem gyengéd, de még csak nem is nőies mozdulatokkal a vízhez taszigáltam őt. A bokáig érő tengerben durván elgáncsoltam. Beljebb vonszoltam a jókorát puffanó-csattanó testet. Megragadtam a boldogult haját, a mélybe nyomtam fejét, s csupán röpke pillanatokra emeltem ki a puha, selymes hullámok közül. Az élesztett prüszkölt, bugyborékolt, vízköpőzött. Amikor élénkebbé vált, térdre segítettem és a partra támogattam korpuszát. Ekkor már rám ismert, és a körülményeket is felfogta. Kísértetleplét elragadta a tenger, ám így sem volt teljesen mezítelen, mivel a lepedő alatt rejtélyesen tovatűnt csikóhal-mintás bermudája rongyos derékpántját viselte. Nem szóltam hozzá. Sem ott, sem később, a hotelszobában. Nem beszéltem vele az előrehozott hazaúton, a repülőn sem. Ő pedig ezúttal nem mert rettegni, mivel együttérzésemre nem számíthatott. Ráadásul felismerték – addigra megest emberivé lohadt – arcát az induláskor, így aztán úthosszát autogramot, filmes sztorikat és más sztárokról szóló pletykákat kunyeráltak tőle, s ez szemlátomást meggyógyította az egóját, melyet szerinte én tiportam sárba-földbe.

56. lélegzet

apránként kiderül, milyen az élet az esküvő után

A ház előtt kiléptünk a taxiból. A kertben rozsdállottak a lombok, őszi szél fuvolázott a fák között. Rebbie integetett az erkélyükről: – Még nem lesz baba! Most jött meg! – kiáltotta. Selwyn visszaintett. – Kitartás! Gyakorlás! Az épületbe siettünk, s beszippantottuk az édes otthon illatát. – A rohadt, büdös, kurva életbe! – tört ki a férfi, aki összetörte szívemet. – Ne csináld velem ezt a kukaságot, mert megtébolyodom! Hányszor kérjek még bocsánatot, térden, négykézláb, sírdogálva? Hányszor? Ne haragudj, hogy elcsesztem a nászutat! De csak a végét! Egén, én voltam a gyalázatosan hülye, mert azt a szaros pipát már tényleg nem kellett volna...! Na de látod, kutya bajom, itt vagyok, és boldogítani kívánlak! Nem haltam meg, csupán katalepsziás lettem! Kár volt búsulni, sírni-ríni! Miért rongálod az egómat? Miért nem tudsz tekintettel lenni rám egy kicsit? Kapd be – gondoltam. Kicsomagoltam holmimat, mosógépbe helyeztem saját szennyes ruhámat, azután elsétáltam a kétsaroknyira lévő étterembe, mivel nem voltam hajlandó főzni, még magamnak sem, nehogy a szívtörő beleegyen. Kisvártatva utánam jött. Bár tüntetően keresztülnéztem rajta, leült velem szemben, a romantikus hangulat megteremtése végett fellobbantotta az asztal közepén álló gyertyát. A kanócról cigarettára gyújtott, s azt szokásosan a dohányzás céljára növesztett két ujja tövénél tartotta; a füstöt a plafonra fújta, s nagy, könyörgő, könnyedző szemeket meresztett rám. Élénk arcjátékával és duzzadt, fajtagyőztes ajkainak fintorgatásával minden rezdülésemet lereagálta. Kora este lévén sokan vacsoráztak a vendéglőben, ezen órában még főként a családosok. Néhány percen belül valamennyi asszonyszempár Selwynre tapadt, az ő kétségbeesett iparkodását, kedveskedő erőfeszítéseit figyelőn. Hitvesem teljes intenzitással kisugározta férfibáját. Sóval, borssal, fogvájóval, szalvétával kínált. Felajánlotta az olajat, ecetet a salátámra, a csiliszószt és szójaolajat a tésztámra. Megkísérelte felszeletelni a spagettimet, hogy könnyebben ehessem azt. Erőfeszítését a tányérom körül matató kezébe döfött villával fékeztem meg. Ugyan rendelt magának ételt, ám azt kedvetlenül turkálta, s közben gyakorta az égre meredt, sóhajtozott, szenvedett. Lépten-nyomon megpróbálta elkapni s megcsókolni a kezemet. Mindennek ellenállva őriztem rideg komolyságomat. A többi asztaltól mind szúrósabb, megvetőbb tekintetek lövelltek felém, s hátamba, homlokomba fúródtak. Körbepillantva észleltem, minő utálat, lenézés árad rám. Leböngészhettem a női arcokról, milyen utolsó, szívtelen, aljas, férfigyilkos cemende vagyok. Kisvártatva ezen nők férjei is kezdtek csúnya nézéssel méregetni. Az ő vonásaikról megbántottság, düh és harag sütött, miszerint: ez a tyúk hogy merészel ilyen elutasítóan viselkedni azzal a fellágyult agyú, szerelmes marhával? A virágáruslány kapóra jött Selwynnek. A nagy tehetségű aktor vett egy kosár lankadt rózsát, és azokat szálanként kirakta a székem köré, majd az asztalon is bekerített velük. Miután erre sem rezzentem, közel hajolt hozzám, és így suttogott: – Ez a sok derék háziasszony mindjárt meglincsel téged. Fogadsz velem? Fél szemöldökömet felvonva, szánakozón végigpillantottam rajta, ekként jelezvén, mennyire tartok az asszonyi túlerőtől, az érzelmi zsarolástól. – Ha a nőket túlélnéd, a pasasokat biztos nem úszód meg – suttogott tovább. – Széttépnek, amiért kegyetlenkedsz egy ivartársukkal. Lehet, hogy közben meg is erőszakolnak! Számat biggyesztve jeleztem: tegyék! Állok elébe. Ekkor maga elé húzott egy vérpiros rózsaszálat, letépett róla egy szirmot, bekapta, s rágcsálni kezdte. – Szeretlek, Jandra, bármelyik nőnél jobban szeretlek. Főgonoszt régen megelőzted, de már a mamát is legyőzted a szívemben. Kérlek, bocsáss meg, mert ha nem leszel újra olyan, mint régen, belepusztulok. Elsorvadok. Elvisz a bánathalál. Mondj már végre valamit! – Ezenközben folyamatosan dobálta a szájába 5

s nyeldekelte a virágszirmokat. Hívei az ételüket félrelökve, falatkáik helyett a meghatottság könnyeit nyeldesve, megrendülten figyelték. Mégiscsak megszólaltam. – Próbáltad a helyembe képzelni magad? A halálhíreddel, temetéseddel? Ha eddig nem tetted meg, most gondolj bele! – Ugyan már, hiszen itt vagyok! Ha akarod, térden körbecsúszkálom a székedet, negyven ember szeme láttára! – Ha akkor láttad volna magad! Ahogy a temetőben tántorogtál! Egy szál fitymában! Focilabda fejjel! Képtelen vagyok túltenni magam a csalódáson. – Majd elmúlik – lehelte hipnotikus, lágy trubadúrhangon, a harmadik rózsa vérző szirmait falva. – Hazamegyünk, ágyba bújunk, és már el is felejtetted. Tudom, mi hiányzik neked! Ha rajtam múlik, megkapod! Felfortyantam. – Hagyd már abba a virágkajálást! Van sejtésed, mennyi vegyszert látott ez a rózsa?! – Kibírom. Acélból vagyok! – Acélból? Olyan vagy, mint egy szemétégető! Hozzád kéne küldeni a teli kukáskocsikat! Te aztán simán feldolgoznád a kommunális hulladékot is! – Ne beszélj így velem, Jandra! Talán jobb is volt, míg hallgattál. Selwyn nekiállt, hogy szárastól egye a rózsát. Természetesen a tövisekkel együtt. Ezután nem hittem érzékleteimnek. A környező asztaloknál ülő közönség vaskos füttykoncertbe fogott. Még a nők is a két ujjukat szájba véve fújták. Többen fúriaként rikácsoltak velem, azt követelve, bocsássak meg végre, különben megnézhetem magam! – Jézusom – nyögtem. – Van karizmád, Selwyn Icon. Elvigyorodott. – Szeretsz, Jandra? Ha holnap lenne az esküvőnk, hozzám jönnél? – Szeretlek, de nem mennék hozzád. Még az is lehet, hogy szeretlek, ám hirtelen elválok tőled. – Soha többé nem drogozok, Jandra! Ha mégis megtenném, nem érdemlem meg éltető szerelmedet. Akkor hagyj el, dobj ki, rúgj fel, mint egy veszett kutyát! Így aztán megbocsátottam. Midőn egymás kebelére borultunk, a sztárlétből is ízelítőt vehettem. Mennydörgő tapsvihar jutalmazta kedvem jobbra fordulását. Majd autogramosztogatás, spontán közönségtalálkozó következett. Vakuk is villogtak. Végül a vendéglős hosszan s megtisztelten szorongatta hitvesem kezét, és engedélyét kérte, hogy kitehessen egy táblát a kirakatába, miszerint ez Selwyn Icon kedvelt találkahelye. Vagy írjon inkább békülőhelyet? Hazafelé tartván összefutottunk a kapujában állongó Despard úrral. Nyájasan köszöntöttük Zizi Bácsit, s míg hitvesem megvitatta vele, mi szépet készül feltalálni már megint, én bekéredzkedtem az ajtajához, és fergeteges rúgásokkal illettem az ott heverő sóderkutyát.

57. lélegzet

hétköznapok

Selwyn szakadatlan szerepgyakorlással készült Élete Filmjére. Nőgyilkos pszichopatát alakított, stílusosan Romeo nevűt. A történet az ő hősi személye köré szövődött. A rendezőnek az volt a koncepciója, hogy megkedveltesse a figurát, s a közönség mindvégig az elmezsokénak szurkoljon. Például akkor is, midőn egyik áldozata nyakig véresen menekülni kezd előle, nekem, mint nézőnek, azért kell majd lerágnom mind a húsz körmömet, hogy jaj, csak kapná már el ez a cuki kéjgyilkos azt a játékrontó, hülye lotyót! Mivel kétkedtem Selwyn szavában, elolvastam a forgatókönyvet. Az írott anyag meggyőzött, életem méze valóban húzós feladatot vállalt e szereppel. Jóllehet a szavában kétkedtem, tehetségében egy percig sem, így aztán biztosra vettem: az általa alakított figurából ikont csinál. Azontúl a zsenge korú élő organizmusok az ő képével plakátozzák a szobájukat, az ő portréját ábrázoló pólóban járnak, és szabadidős tevékenység gyanánt a kultikus Romeóról elnevezett fűrészes pengéjű kés-

sel, valamint ősi szájsebészeti eszközökkel fogják irdalni egymást. Érettebb korú nők szerelmes leveleket intéznek hozzá, melyben arra kérik, trancsírozná fel őket is, lehetőleg élve. Továbbá a figurája késztetéseiben önnön hajlamaikra ismert dilipaták is episztolákkal bombázzák majd, soraikban kifejtvén, még milyen agyafúrt módokon lehetne halálra kínozni valakit a sokkal teljesebb kéj elérése végett. Ő pedig mindezt felhasználhatja majd a film halál tutira elkészülő második, negyedik, hetedik folytatásában. Miután sötét gondolataimat kifejtettem, életem értelme felsóhajtott, s szemét a plafonra meresztve a következőket nehezményezte: 1) túlontúl sokat aggódom; 2) féltékeny vagyok, mind a zsenge korú lánykákra, mind az érettebb nőkre; 3) mindent túlképzelgek. A publikum igenis tudni fogja, hogy nem a való életet látja, hanem csak filmet. Ó, igen, mordultam, az ókori Rómában is a való élet kedvéért tolongott a publikum az arénában, és ordibálta rekedtre magát, miszerint hajrá oroszlánok, pfuj keresztények! Az emberek az idők kezdete óta imádják a gladiátorharcot, a nyilvános kivégzéseket, az öldöklést. Ám mivel manapság effélét művelniük/élvezniük a civilizált társadalmakban legalábbis kínos, kárpótlásul kapják az ilyen jó kis vérengzés mozidarabokat. Azután bevallottam, mitől tartok még annál is jobban, hogy színészi alakításával felszabadítja a komplett emberiség rejtett kéjgyilkos hajlamait, és mozija nyomán kitör a globális öldöklés. Az aggaszt, ahogyan ő szerephez viszonyul: ő nem játszik, hanem zsigerig, ösztönéletig azonosul. Amikor véget ér a jelenet, nem veti le a figurát, miként a jelmezt. S éppen emiatt, számtalan nehézségre számítok. Jaj, bocikám, annyira ketyós vagy! – nevetett Selwyn. Összecsókolta számat, arcomat, majd kifejtette, biztosan azért érzékenykedem, mert túlságosan foglalkoztat Eusapia története, Vér Fürdő szomszéd mindennapossá vált, sanda célozgatásai a tetthelyre visszajárogató, falmászó gyilkosról. Fütyüljek rá, hiszen a fegyverbuzeráns fazon totál háborodott. Egyik éjjel lidérces pocsékságot álmodtam. Fura, ocsmány gödörben toporogtam. A verem oldalai a gégeporc anyagára emlékeztettek, a csúszós falakon habzó, fehér tajték és húslé folydogált. A lábaimnál felgyűlt ragacsos nedv szintje mindegyre emelkedett, mígnem már bokámat, térdemet nyaldosta. Bár az összes körmömmel és valamennyi izmommal küzdöttem, mindhiába próbáltam kimászni, még csak feljebb sem jutottam a nyálkás falakon. A bizarr talajvíz tovább áradt, és már a mellkasomat, torkomat szorongatta... Felküzdöttem magam az álom és ébrenlét egy sajátosan köztes állapotába. Fellestem. Félelmemben megdermedtem. Felismertem a hálószobát. Tudtam, az ágyamban fekszem. Alig hajnalodott. Idegen férfi hajolt fölém, vonásainak nagy része homályba veszett. Merev tekintettel, kőszerű szemekkel bámult rám. Járomcsontja, arcbőre megfeszült. Szája ajkatlanná keskenyült, akár a fenevadaké. Teste ugyancsak megfeszült, támadni készült. Épp csak le nem kuporodott, mint a ragadozók az elrugaszkodás előtt. Mindjárt megöl. Viharsebesen ágyékon rúgtam Tőröst. Amikor az meggörnyedtében még jobban fölém hajolt, vészes elánnal felültem. Sikerült! Óriási koppanással lefejeltem a gyilkost. Utánavetődtem a szőnyegre. Röptömben felmarkoltam a sárgaréz gyertyatartót az éjjeliszekrényről. Mielőtt a súlyos dísztárggyal végrehajtottam/megerősítettem volna az eutanáziát, még egy pillantást vetettem a félig vagy egészen holt Tőrösre. Hát, nem ő volt az. Viszont úgy rémlett, házasságunk hajnalán kinyírtam férjemet. Próbáltam kitapintani a szőnyegen heverő, omladt test pulzusát, de sehol sem találtam. Megkerestem a nyaki artériát, s az lágyan verdesett ujjaim alatt. Könnyeket hullatva, szájból szájba lélegeztettem, becézgettem Selwynt. Eskü alatt megígértem neki, ha most nem hal meg, nem fogok lármázni azért, amit művelt. – Szétloccsantottad a fejemet – nyöszörgött később, miután az ágyra nyaláboltam korpuszát, jeget raktam a homlokára, borogatást a mellkasára, s tahikardiától pihegve szorongtam mellette, vajon kell-e számolnom szövődményekkel, akár a lefejelés, akár az ágyékrúgás miatt. Életem eszement értelme minden porcikáját fájlalta. Fél marék különféle csillapító pirulát vett magá7

hoz krőzusi készleteiből. Reggelre valamelyest jobban lett. Főként jelbeszéddel kérte, hogy polcoljam fel a hátát, csavarjam ki számára öt narancs levét, és a heréire is tegyek priznicet. Fejcsóválva, rosszallóan nézett rám, szemével minden moccanásomat követve, míg én bűntudattól kínzottan angyalkodtam körötte. Dél körül teljesen visszanyerte beszédkészségét. – Ilyet soha többé ne csinálj – sóhajtott. – Úgy nem lehet dolgozni, ha munka közben folyton leütik az embert! Mégsem gyakorolhatom a szerepet egy idegen háztartásban! Egy sosem látott tyúk fölött! Hogy a francba éljem bele magam a figurába, ha nem hagyod? Romeo szereti a nőket. Tiszteli őket. Kinéz magának egyet, napközben besurrangat a lakásába, ismerkedik a körülményeivel. Lelkileg közel kerül hozzá, ráhangolódik. Aztán egy éjjel meglátogatja vágya tárgyát. Megáll fölötte, gyönyörködik arcában, a takaró alatt kirajzolódó alakjában... Fogadalmam ellenére felhördültem: – És persze alélt gyönyörködés közben nem felejti el kinyitni a magával cipelt asztalkát, és azon szétrakosgatni válogatott kínzószerszámait! És minő szépeket! A mozisták mániásan imádják az orvoslás őskorából származó fogászati, szájsebészeti eszközöket, kampókat, horgokat! Hát ez fenemód gusztusos! – Mit ígértél? – Bocsánat – leheltem. – Csak azt ne kérd, hogy élvezzem. – Itt az ideje, hogy egyenként kibékítsd szétvert részeimet. Kérek puszikát a buksimra. Annak is az összes pontjára, ugyanis mindenütt fáj. Megkapta. Tovább sorolta: – Kérek finom, puha, hulló virágszirom-érzés jellegű puszikat a vállamra... – A válladdal nem csináltam semmit. – Nem voltál ura cselekedeteidnek! Honnan tudhatnád, mimmel mit tettél? Nem vitatkoztam tovább. Bűnbánó magaviseletet tanúsítottam. Kevéssel később puszikat kért a hasára, hangsúlyozván: ezúttal nem pihepuhákra gondolt, hanem szívó hatásúakra. Ugyanilyeneket óhajtott másüvé is, záporzásszerűen, majd lassan, érzékletesen, így, így, most jó, s ezután finom harapdálásra vágyott, végül eljátszhattam egy érzéki dalt a szájharmonikáján. Egy napon arra értem haza, hogy új bútordarab nőtt ki a nappali padlatából. Gigászi papírdoboz terebélyesedett a helyiségben. A fagyasztószekrény tárolására készült, koporsó méretű tárgy mozdulatlanul, fenyegetően foglalta a helyet a kandalló közelében. Kérdőjeleket sugároztam felé, hasztalan. Tétován szólítgattam a bejárónőt, ám úgy rémlett, Beta elment már. Vagy, ne adj isten, holtan hever a pincében. Legszörnyűbb esetben a behatoló gyilkos még csak most tőrözi és fojtogatja. Selwyn holléte ismeretlen volt előttem, de ha életem nem éppen oroszlánszívű értelme otthon lett volna, akkor is nekem kell megbirkóznom a fekvő helyzetű, heveny gyanút keltő iskátula képében felmerült problémával. Először távolról kerültem meg az alapállásból trójai falónak tekintett dobozt, melyet a Vér Fürdő szomszédtól minap ellesett, a szópótló izét helyettesítő, mi a tököm? kifejezés nyomán legott elneveztem mitökömnek. Miután nem történt semmi, közelebbről is körbejártam mitökömöt. Ekkor megzörrent valami annak belsejében. Na persze! Engem nem versz át! – gondoltam beharciasodottan. Ismerem az ilyen mocskos trükköket! Nemrég olvastam egy regényt, abban is kulcsszerephez jutott egy böhöm papírdoboz. Ugyanis a konyhában letett papundekli kaszniból robbant elő az elmebajos gyilkos! A mit sem sejtő hősnő védtelen nyakába! Haha! Elsiettem a gardróbban tárolt stukkerért. Karomat hónaljmélységig dugtam a fehérneműim tárolására szolgáló fiókba, miként gondoskodó férjem mutatta volt nemrég. A fegyver nem volt a helyén! Átnéztem másik két fiókot, és felturkáltam Selwyn modern és klasszikus fazonú, tarka, valamint viszszafogott színű s mintázatú alsóneműit is, ám két darab, fehér porral töltött, apró tasakon kívül egyebet nem leltem. No de nemhiába jártam házassági előkészítőre! A frigyezett kapcsolatban a férj részéről kifejtett agressziót pont ugyanúgy kell leszerelni, mint egy idegen pasas részéről megnyilvánuló brutalitást. Nemde?

A konyhába surrantam. A pulton álló késtartóból kiválasztottam a három leghosszabb pengéjű, legvillogóbb dikicset, s a nadrágkorcomba tűztem azokat. Egy kisebb kést a fogaim közé ragadtam. Fogtam egy hatalmas fedőt, valamint a nyújtófát, és visszatértem mitökömhöz. Kezdésnek a doboz felső részébe hajigáltam a késeket. A pengék markolatig beszaladtak. A recsegő hangok nem fojthatták el a bent kitörő jajgatást. A keménypapír fedőszárnyak nyomasztó robajjal felpattantak. Az orv Tőrös Fojtogató kirobbant rejtekéből. Felsőtestemet elfedtem a pajzzsal. A sodrófával sújtottam a gyilkos kezében tartott pisztolyra. Hevületemben nem értem be kevéssel. Bár a fickó elejtette a stukkert, szép ívű fordulatot tettem a feje felé a pajzzsal. Fémes hangú kondulással leterítettem a gonosztevőt. Tőrös visszazuhant a dobozba. Félrerúgtam a fegyvert. Mitököm fedelét visszahajtottam a tetemre, s ráültem. Ahogy ott üldögéltem, mélyre szippantgatva a nappalit betöltő, oxigéndús levegőkeveréket, s azon méláztam, miért nem telefonálok valami zsarunak, hirtelen szörnyű gyanút fogtam. Lassan lemásztam a dobozról. Reszkető inakkal eltámolyogtam a stukkerért, majd annak csövével kihajtogattam az iskátula fedőszárnyait, és... Gyanúm beigazolódott. A dobozmélyi félárnyékban a már-már agyonvert Selwyn hevert! Romantikus, copfos parókában, hercig bajusszal. Lerohantam az agyamról. Kezdésnek két kancsó jeges vízzel fellocsoltam idegrendszerem tépázóját. Megskalpoltam, majd a bajuszától is megfosztottam őt. Az eszmélkedő hitvest kirántottam a skatulyából, s kiterítettem a szőnyegen. Bár életem keserűje nem volt rászorulva, erőteljes szívmasszázsban részesült. Ettől felfokozta a jajveszékelést, s közben még azt is a fejemhez vágta, hogy menjek orvoshoz, mert gyógyíttatnom kéne paranoiámat! – Nem hiszem el! – ordítottam magamon kívül. – Becipelsz ide egy papundekli koporsót, és elmaszkolva, stukkerrel belefekszel, a szólongatásra nem reagálsz, és még én vagyok paranoiás? A trójai faló óta mindenki ideges lesz, ha egy ilyen műtárgy felbukkan a portáján! – Eltörted a csuklómat! És azok a kaszák simán belém állhattak volna! – Csak kések, Selwyn, ne túlozz! – Elég lesújtó, hogy egy késdobálót vettem nőül! – Neked olyan nő kéne, akit reggeltől estig elnyomhatsz! Éjjeltől reggelig meg jöhetne helyette egy sarkangyal! – Ezt tartod rólam? – Az egód már rég betüremkedett az ajtón, amikor te még csak hazafelé taposod a gázt! – Mi bajod velem? – nyögte. – Különben a sminkes üzeni, hogy több kárt ne tégy bennem, mert nem győzi alapozóval! Most majd megint hogyan nézzek a csaj szemébe? – Ahogy a múltkor: egy fürt monokli mögül! – Miért nem értesz meg engem? Amikor befekszem a dobozba, én csak a munkámat végzem! Elmélyülök, azonosulok, színészi feladatokat oldok meg. – De miért nem szólsz előre, hogy hol azonosulsz? Mert akkor felkészülhetnék a meglepetéseidre? Körülbelül így fogalmazz: bocikám, éjszaka előveszem a pszichopata nézésemet, és azzal fogok fölötted állni! Csak éjhosszat, nem tovább! Te csak nyugodtan álmodj ettől mindenféle ludvérceset, démonost, végtére a művészetért szenvedni kell, nem igaz?! Nem adják ingyen az ihletet! Hanem én bazi nagy művész vagyok, tehát nappal sem henyélek! Ezért aztán számíts rá, hogy szó nélkül fegyverre kapok, befekszem egy papírdobozba, s rád hozom a pánikot! Mi jöhet még, Selwyn? – Oké, most adjál csókocskákat a karomra, a fültövemre, az agyamra, a... – Selwyn! Nincs több csókocska! – Rendben. Akkor most visszadőlök a dobozba. – Bevihetnéd mitökömöt a dolgozószobádba. Tartsd ott. Végtére dolgozol benne. – Itt akarom kimunkálni a figurát! E forgalmas helyen, a nappaliban. A teremtéshez szükségem van a te motoszkálásod neszeire, Beta zörgésére, Főgonosz kaparászására, s más hangokra. Ha színésznőt ve9

szek el, akkor most nem kéne magyarázgatnom! – Ah, mert akkor együtt fonogatnátok a varkocsaitokat a fésülködőasztalnál! Tele van veled a puttonyom! Ittunk egy-egy pohár italt a rettenetes izgalmakra. Másnap reggel elfelejtettem figyelmeztetni Betát, így aztán – mindjárt a sikeres újraélesztést követően – vele is meg kellett innom egy kupicányi lélekerősítőt. Ezután Főgonosz kinyalta a maradékot a poharak aljáról, mert az ő idegei sem kenderből voltak. Közelgett a karácsony.

58. lélegzet

további szép napok

Említettem már, hogy kedvenc évszakom a karácsony? Legtöbb szerettemnek magam alkotta képajándékkal készültem kedveskedni. Ezért már többnyire nyár derekán munkához láttam. Ozonnak megfestettem csodalovát, Legendát. Nem idealizáltam a figurát, ám az ábrázolási stílt árnyalatnyit a mitikus felé vittem el. Selwynt természetesen saját portréjával kívántam megörvendeztetni. A képen dúsan faragott, ékkő berakásos trónszéken ült, mellig omló, hullámos parókában. Csipkegalléros, csipkekézelős, horgolt zsabós inget, bíbor bársonykabátot, buggyos szárú nadrágocskát viselt, harisnyája térd alatti részét csinos szalag fogta át, cipőjén csat, oldalán kard díszelgett. Ujjain ékköves gyűrűk ragyogtak, szemében élveteg fény villogott. Barátnőimet is képzeletvilági környezetbe helyeztem. Scara tornyos kontyú, földig omló ruhájú, szépséges úrnő lett. Csúcsíves palotaablak előtt állt, nyakában, ujjain varázsszép rovarékszerekkel. Lábánál epedt lovag térdepelt, és saját lantkíséretével szívhez szóló, bús dalt énekelt. A szerelmi hévtől fejelágyult figura emlékeztetett kissé a szexmán taljánra. Pézsé örülhetett, hogy nem a konyházós, főzőlapos kettősüket örökítettem meg. Ezúton meggyónom, átkószált testemen egy édes, csípős, élvvágyó villámlás, melynek nyomán sajnáltam kissé, hogy kimaradt életemből az ilyféle spontán kéjmegvalósítási aktus. Persze, szólhattam volna Selwynnek, hogy vitézül pörköljön alám a rezsón, és ezt ő üstöllést meg is teszi, ám randinkből éppen a spontaneitás varázsa hibádzott volna. Adenát s a ded Agenort enyhén botticellis stílben örökítettem meg; Merylt reneszánsz jellegű környezetben, férfiruhában, kezén sólyommal festettem le. Nicole-ból zöld lángot okádó, bősz sárkánnyal harcoló katona lett. A megörökítés fázisában mindketten hajszálpontosan ugyanannyira álltak vesztésre, mint győzelemre. Az alig-alig romantikus, notóriusan földön járó Mamuszt nagy merészen ugyancsak mitikus tájba helyeztem. A kép azt a mozzanatot ábrázolta, midőn a szorosan gúzsba kötözött Horsát néhány mesealak magával ragadja a képzeletbe. Nagyapát is vászonra vittem. Ő speciális – serblisisakos, plexi szemüveges, cukorspárgás – motoros szerelésében ült a Harleyn a tömegturizmusnak átadott hajdani kínzótelep bejáratánál, A munka felszabadít felirat alatt, s az édes ifjúság emlékein mélázott. Jamalnak elkészítettem az ezüstszínű fémből domborgatott, szárnyaló, vágtázó, bajvívó figurás pajzsot, s a hozzá címzett krédó sem maradt le a képről. Ezután a homokból összefújt paripa s lovasa következett. Míg kitaláltam a hozzá kellő technikát és módszert, nekem is kedvem lett volna bebújni párszor Selwyn munkadobozába. Nem tehettem, az többnyire foglalt volt. Végül persze, mivel az ihlet s a közelgő karácsony egyaránt sürgetett, kieszeltem, miként idézzem elő a homokvihart a vásznon. S ahogy nekiveselkedtem, felfigyeltem a kegyelmi állapot megjelenésére: amint megnyíltam a belém áradó látvány előtt, az átvette tőlem az irányítást, s bár látszólag az én kezemben hagyta az ecsetet, önmagát kezdte megfesteni. Amikor a paripa előködlött a porfúvásból, elhelyezkedése láttán sejteni kezdtem: ez a kép meglepetést tartogat számomra. Átadtam magam a képzeletemet, kezemet mozgató mágiának, mely közös lélekáramba kapcsolt a készülő művel. Ösztöneimre hagyatkozva festettem, s Weston alakja hamarosan elődomborodott a homokzáporból. Majd – hökkenetemre – kissé hátrébb újabb vágtázó mén bontakozott ki a sűrű

porvihar mélyéből. A születő kép ekkor már meglehetőst tűzben-lázban tartott. Semmi más nem érdekelt, a külvilág beszűkült, közömbössé vált számomra. Ha éppen nem dolgoztam a homokból előtűnő alakokon, lélekben akkor is a festőállvány előtt toporogtam. Selwyn nem s nem értette megbűvölt állapotomat. Több egymást követő estén nem kapott vacsorát, így aztán hamarosan hangot adott gyanakvásának, miszerint bepasiztam. Miután ezt határozottan letagadtam, megállapította, hogy akkor viszont szemmel vertek. Tudta is nyomban, ki tette rám a rontást. Megnevezte Brunót, és tüstént át akart lábalni a szomszédba a napközben hullott derekas mennyiségű havon át, hogy ez esetben a boszorkától követeljen estéli lakomát. Tompán megkérdeztem, miért nem fordul inkább Rebbie-hez? Azt felelte, jó ötlet, élni is fog vele, most azonban tüstént látni akarja a művet, amely ennyire elvarázsolt. Kétkedés hallszott ki hangjából, mintha egész egyszerűen nem férne fejébe, hogy rajta kívül más teremtett lélek is megigézett fokozatba kerülhet ezen életben. A festőszobámba nem jutott be, ám mielőtt ezt a szívére vehette volna, karácsonyi meglepetésre s a róla készülő képmásra célozgattam. Házkutatási késztetése nyomban lelohadt. Vacsora reményében átevickélt a babavágyó szomszédságba. Mihelyst kitette lábát a hajlékból, átrendeztem munkaszobámat, és az őt ábrázoló vászon mögé rejtettem a homokképet. Kissé röstelltem magam a titkolózás miatt, neszítvén, később sem fogom mutogatni a különös körülményben fogant festményt. S azt is gyanítottam, ha mégoly halványan is, hogy a kivételes bűvöletben fogalmazódó kép megértéséhez nem lesz szükségem sem pszichébúvárra, sem igazlátóra. Ezután összecsaptam Főgonosszal. A csutakfarkú mániákusan szeretett ücsörögni a nappaliban lévő üzenetrögzítős telefon tetején. Ha a megfelelő gombra nehezedett tetemes hátsójával vagy valamelyik lábával, a készülék – bármely napszakban – szolgálatkészen lejátszotta a legutóbbi üzeneteket. Főgonosz ezen szórakozását szerfelett idegtépőnek tartottuk Selwynnel, de éjjel egy és hajnali hat óra között különösen kapartuk tőle a falat és egymást. Más alkalmakkor – ugyané módszerrel – megnyomta a kihangosító billentyűt, és felhívott valakit. Szerencsés esetben automata hívást eszközölt, s ilyenformán ismerős személyt kapcsolt be otthonunk vérkeringésébe, rendszerint a tudtunk nélkül. Az ily módon megtisztelt személy egy darabig hallózott – ezt mi nem észleltük, a lakás más pontjain tartózkodván –, ám mivel a hívás nem szakadt meg, ő bárhányszor emelte is fel a kagylót, legfeljebb Főgonosz körmeinek-fenekének csikorgását hallgathatta. Ha a rojtfülű időközben odébbállt, mi viszont vacsorázni kezdtünk, a privát szféránkba bevont élő szervezet – ha volt ehhez kedve – figyelemmel kísérhette erotikus elemeket sem nélkülöző, meghitt csevegésünket. Kevésbé szerencsés esetben idegenek kapcsolódtak az életünkbe, s rövidebb-hosszabb hallgatózás után hol rosszallásuknak, hol pedig aberrációiknak adtak hangot. Tehát ha azt észleltem, hogy Főgonosz a telefonon ül, automatikusan felragadtam a seprűt, és boszorkavijjogással vetettem rá magam. Ilyenkor ő lélekszakadva távozott az ebajtón keresztül. Így történt azon az estén is. Kisvártatva azonban visszajött a vadászatból. Büszkén cipelte zsákmányát. Farokcsutakját magasra tartva, peckesen parádézott a nappaliban. Körömhegyen lépdelt, szeme mohón villogott. Rettenetes fogai között magatehetetlen kutyabébi himbálódzott. Amint felmértem a drámai helyzetet, indiánüvöltéssel támadtam. Ez nem segített, mivel Főgonosz legott a fotel mögé rejtőzött. A halál torkában tartott, eleddig hallgatag ebkölyök viszont rémülten nyafogni kezdett. Hízelkedéssel próbálkoztam. Ez használt. A rojtfülű kiköpte a csecsemőt, és távozott. Roskadtan ültem a szőnyegen, tenyeremen a vaksi, fogatlan, vinnyogó bébivel, és azon töprengtem, miként kezd az ember a kutyaszoptatáshoz. A fejtörés elején tartottam, midőn Főgonosz ismét tiszteletét tette a házban. Ezúttal sem jött üres pofával. Az újabb csecsemőt automatikusan a lábam elé pottyantotta. – Ki ne menj még egyszer! – sziszegtem. Dühömben új gúnynevet ragasztottam rá. Pillanatnyilag enynyi tellett tőlem. Halál Torka még kétszer fordult. Meredten bámultam a szőnyegen heverő négy darab, csupa száj és zokogás, enyhén szőrös kolbászkát. 11

A csutakfarkúra néztem. – Bár sosem voltam biológia szakos, azt azért gyanítom, hogy ivartalanítás után a hímek nem kezdenek el szülni. Tehát nem te vagy az anya. Honnan loptad szegény árvákat? Mivel Főgonosz nem felelt, bekosaraztam, letakartam a bébiket. Felöltöztem a kinti viszonyokhoz, és felderítő útra indultam. Furcsa nyomokra bukkantam a lábszárközépig érő friss hóban. Az egymástól távol eső, páros lyukakból arra következtettem, hogy Halál Torka járt-kelt errefelé e sajátos delfinugrásokkal. Úti lyukacsai keresztül-kasul átszelték a kertet, ám pályái egyik végén sem leltem semmi figyelemreméltót. Találtam továbbá viszonylag újszerűnek mondható, alig behavazott lábnyomokat. Ezek jókora férficipőtől származtak, a tóparti stégtől a házig vezettek, megkerülték az épületet, majd elvesztek az úton a hókotró gép keréknyomában. Még mindig Bőrharisnyaként fedeztem fel, hogy a hótakarító járgány csupán ingatlanunk kezdővonaláig fáradt el. E kritikus ponton kifarolt a lapátja előtt tolt, falmagasan feltornyozott hó alól, és eltolatott a fenébe. Mi pedig ott maradtunk elfalazva, bizonyára tavaszig. Felháborodásomban ugrottam egy axelt; a tripla flipet ezúttal mellőztem. Mivel anyasági teendők vártak, egyelőre nem foglalkoztam a hótorlasszal. Visszatértem a házba. Megnéztem, mit csinálnak a kolbászkák. Csecskereső tevékenységet folytattak, s persze szívettépően vinnyogtak. Hogyan tovább? Talán felhívhatnám Carment, ő vérprofi anyatejben. Nem hívom fel, mert sértődős a testnedvére, s ha megtudná, hogy kutyának szánom azt, menten beőrülne. Különben is, életelixírje már rég elapadt. Szarvasmarhatejet cseperke eb nem kaphat. Tiszta sor: kecskét kell szerezni. Vagy állatorvost. Állatmentőt. Dajkakutyát. Segítség! Ekkor valaki megdöngette az ajtót. Kinéztem, fejmagasan. Valami ennél alacsonyabb lény becsörtetett mellettem a házba. Az anyaállat érkezett meg. Fellélegeztem. Ezt követően tüstént depresszióba süppedtem. A fekete alapon fehér foltos, szemlátomást hosszabb ideje éhező kutya nyomasztó soványsága folytán legfeljebb két dimenziót töltött ki a térben. Vézna testéhez képest aránytalanul nagynak tűntek tejtől duzzadt emlői. Nyomorúságos kinézetéből, szülöttei kallódásából bravúrosan kikövetkeztettem gazdátlan mivoltát. Az anyaállat kiborította a kosárból falánk csecsemőit. Elterült mellettük a padlón, és szoptatni kezdte őket. Közeledésemre fog- és ínyvillogtatással, mély hangú morgással reagált. A kanapéról figyeltem az idillt. Ezt nem bánta. Megvártam, míg minden kölykét megeteti, lucskosra nyaldossa, álomba ringatja, ekkor az iránt érdeklődtem, megkínálhatom-e valamivel. Ebanyó válogatás nélkül mindent elfogadott, s egyáltalán nem úgy étkezett, mintha francia kisasszonyok közt nevelkedett volna. Evés közben tisztáztuk kapcsolatunkat. Előbb békét, azután barátságot kötöttünk. Midőn Főgonosz belátogatott egy percre, hogy szétpillantson birodalmában, az anyakutya feltarajozta hátán a szőrt, kivillantotta ínyét, roppant agyarait, és ördögi acsarkodással űzőbe vette a ház ősdögét. Halál Torka kilencvennel menekült ki az ebajtón, én ugrándozva tapsoltam, és menten tudtam, mit kérek karácsonyra. Selwyn nem volt egyszerű eset. Tömény, vegytiszta bujaságot sugároztam ki magamból. Bedobtam bájam, kecsem. Győztem. A foltos leányanya, Liezon és szülöttei, a kis liezonkák (style by: Selwyn) nálunk maradhattak. Beköltöztettem őket a kerti bútorok és szerszámok tárolására szolgáló, fűthető helyiségbe. Hitvesem távollétében gyakorta vendégül láttam a családot a nappaliban, és ilyenkor mindenki pompásan érezte magát. Ezen alkalmakkor Főgonosz, Az Állat nem telefonálgatott, nem is tunyult a fotelben, és egy pillanatig sem unatkozott.

59. lélegzet

Jamal

Eusapia története nem hagyott nyugodni. A termetes bagoly sűrűn megfordult a házunk táján, a kertben suhangatott, felült a kéményre, vagy a hálószobai erkélykorláton mélázott, mély hangú hu-hu-uhu-huhhh dalát dúdolva. A havas, holdvilágos éjjeleken hosszan álltam az ablakban, a madár puha, zajtalan röptét vagy inkább suhantát szemlélve, s azon tűnődtem, vajon merre-hová vezetne, ha valahogy mégis a nyomába szegődnék. Így aztán kérdőre vontam Jamalt az ügyben, s ő megígérte, utánajár a Tőrös dolgainak. Egy karácsony közeli napon meghívást nyertem irodájába. A kézfogó óta alig kétszer láttuk egymást, elfoglaltságaink miatt akkor is csak futtában lehettünk együtt, s egész idő alatt az óránkat figyeltük és folyton körbenézegettünk, mint a kémek vagy a házasságtörők. Épp ezért, mikor a zsarupalota parkolójában találkoztunk, szerfelett megörültünk egymásnak. Összeölelkeztünk, arcom az övéhez simult. Nevettünk és becéző szókat suttogtunk, leheletünk gomolygott a hidegben. Mellkasára hajtottam fejemet, és a szokásos lezserséggel viselt, mellbimbóig nyitott ingének résében arcom a bőréhez ért, s megcsiklandoztak a nyakáig kúszó szőrszálak. Beszívtam finom, tiszta, leginkább a tavaszéhoz hasonlítható illatát, mely tavaszferomon lovas vágta közben belélegezve a legérzékletesebb, s mivel ez a szabad száguldásra emlékeztető, érzékgyújtogató illat mit sem változott első táncolásunk óta, immár a meghitt jelzőt is kiérdemelte. Jamal összeborzongott a kövér pelyhű, sűrű hóesésben. Mivel kabát nélkül szaladt ki fogadásomra, az épületbe siettünk. A csapadékmentes, fűtött folyosón megálltunk, és alaposan szemügyre vettük egymást. Azt hiszem, ő alig talált rajtam eltérést a korábbiakhoz képest, legfeljebb a hajam lett hosszabb. Varázsütés fekete öltönyt és enyhén bolyhozott, aprókockás, zöld-bézs színű inget viselt, nyakában megcsillant a kelta kereszt fortélyos csiszolású köve. Reggel bizonyára megborotválkozott, ám arca máris borostaárnyékos volt. Hullámos, hosszú, sötét haja ezúttal nem hullott a homlokába, tincseit hátrafésülte. Sűrű szemöldök alá rejtett írisze az imént szikrázóan kéklett a hóesésben, ám a folyosót megvilágító neonfényben zöldesszürkévé változott. Mutatóujjamat végighúztam a halántékától induló, a járomcsontján át az állához ívelő, jellegzetes koponyavonalon. – Most megvagy! – szóltam. – Hát ezért rajzolgatlak folyton. Ez a rajzolat teszi oly karakteressé az arcodat. – Folyton rajzolgatsz? Engem? – csodálkozott. – Nem emlékszem, hogy valaha is modellt ültem volna. Megkocogtattam halántékomat. – Séróból rajzolok. Jól nézel ki. Felugrott rád legalább két kiló. Jól is vagy? – Ha az érdekel, túléltem-e a szakítási hajcihőt, válaszom igen. A különélés csodát tett. Villámgyorsan visszataláltam hajdanvolt legényéletembe. Ma már nem is értem az egész nősülést. Nemsokára papírt kapok arról, hogy szabad vagyok. Hát te? Hogy érzed magad? Arany a kalitka? – Nincs kalitka – feleltem. – Milyen volt a nászutad? Skáláztam, hangoltam, lázasan töprengtem, mit is mondhatnék. Elindultunk a folyosón, s miként egyébkor is, oly közelségben lépdeltünk, hogy karunk, vállunk összehorzsolódott. Egyenruhás zsaruk és civil viseletes nyomozók jöttek-mentek körülöttünk, többen megbilincselt csínytevőket kísértek, utóbbiak némelyike vonaglott a rendőrkezek között. A kollégák Jamalra köszöntek, vagy rávigyorogtak mellette elsiettükben. Egyikük utánunk szólt: – Hűha, Varázsütés! Nem akarsz gyanúsítottat cserélni velem? Jamal nemet intett, tovább sétáltunk. Ránéztem. – Engem itt gyanúsítottnak néznek? Drogbárónőnek? Sarkangyalnak? – Tényleg nem akarsz válaszolni azon egyszerű kérdésre, miszerint milyen volt a nászutad? – érdeklődött. – Volt már jobb nászutam is – feleltem kitérően. – Igen? És mi nem stimmelt? – Azt akarod hallani, hogy Selwyn úthosszát drogozott? – Miért? Nem tette? – Pocsék idő volt. Maradjunk ennyiben. Rám pillantott, tekintete a szememet fürkészte. Elnyomott egy szájzugi fintort, egykedvűen vállat vont. 13

Kinyitott előttem egy ajtót. Üvegfalú irodába léptünk. Felkapott egy széket, és a sajátja mellé helyezte. Egymás mellett ültünk le az íróasztalánál. Körbenéztem. – Nem idegesítő, hogy folyton szem előtt vagy? – Az ember idővel leszokik az orrtúrásról. – Komolyan kérdeztem. – A hitvány fiúk ügyvédei kezdettől szívesen hivatkoznak arra, hogy a zsaruk kiverték védencükből a beismerő vallomást. Egy idő után az üvegfalú iroda sem volt elegendő a prókátorok fogásai ellen, kamerákat is fel kellett szerelni. Ugyané célból jöttek létre a kihallgatószobák. Mégsem ment ki a divatból a perpatvaristák kedvenc kifejezése, a kényszervallatás. – Szívesen üldözöd a hitvány fiúkat? – Aha, és mostanában szívesen üldözöm némelyük védőjét is, ugyanis olykor habkönnyű összetéveszteni őket. Hát a minap is nem lesitteltem egy jogtudort? Gondolom, nem alaptalanul, mert azóta az ügyészség gyilkossági vádat emelt ellene. Viszont a te tőrös gonosztevőd még bőven szabadlábon van. Kérsz egy kávét? Miután kiment a szobából, felkaptam egy radíros végű ceruzát az asztalról, s megszemléltem rajta fognyomait. Félrepiszkáltam vele egy papírkupacot, az elektromos levélbontót, a férfiasan díszes papírvágó kést, a szivaros fémszelencét. Megkocogtattam-megszólaltattam a dobókockát formázó asztali öngyújtót, s félrehajtott fejjel figyeltem, milyen hangot ad ki, majd dobtam egy ötöst. Midőn újra gurítottam, a súlyos fémtárgy bepottyant az arasznyira nyitva feledett felső fiókba. Két ujjal kivettem onnan a lángcsiholót, s gyorsan körülnéztem, mint aki lopni készül. Kissé hátradőltem a széken, hogy mélyebbre lássak a fiókban. Papír zsebkendő, kávéízű csokoládé, névjegytartó album, számítógéplemez, radír, tubusos ragasztó, haszontalanná vált jegygyűrű, rágógumi hevert ott hanyag összevisszaságban. Kevéssel beljebb, ám látómezőmön sajnálatosan kívül, nyitott jegyzetfüzet kellette magát. Kissé előrébb piszkáltam a tenyérnyi füzetet a cerkával, és kiböngésztem a legutóbbi bejegyzéseket. Ezt olvastam: „...mint amikor egy mézcseppre rásüt a Nap...”; majd még ezt is: „minden pillanat iszonyúan egyetlen”. Pokolian elszégyelltem magam. Belöktem a fiókot, lehajítottam a cerkát, két karomat összefűztem a szék mögött, és teljesen ártatlanul bámultam a plafont, midőn Jamal visszatért a csészékkel. – Ne haragudj – szóltam később, a kávét kavargatva. – Babráltam a cuccaidat. A dobókocka gyújtót. Klassz darab. – Neked adom – felelte tüstént. Látván, hogy a fejemet ingatom, a táskámba hajította a tűzszerszámot. – Hányast dobtál? – Vacak ötöst. A felső fiók arasznyira nyitva volt. A dobókocka belepottyant. – És? – kérdezte. Láttam a szemén, hogy pontosan tudja, melyik tárgya milyen szögben hevert, mielőtt távozott. – Becsuktam a fiókot. Miután kivettem a gyújtót. Bólintott, mert természetesen ezt is észrevette. – Ha a stukkeremet akartad lenyúlni, hogy azzal terítsd le a férjedet, bizonyára csalódtál, mert azt magamnál tartom. – Van otthon saját pisztolyunk. Használni is szoktuk – feleltem. Elmeséltem a legutóbbi stukkerhasználatot, mitökömmel. A történet valamilyen oknál fogva megnevettette Jamalt. Előadtam neki az éjszakai bámulást, a jogos önvédelmet is. Azután a nászútnak véget vető tetszhalálozást is bevallottam. Ekkor már nem látszott oly vidámnak. Beszámoltam Vér Fürdő Eusapia-történetéről, a kéménybe pottyant bagolyról, a házunk körül felfedezett, rejtélyes lábnyomokról a hóban. – A kollégák tegnap fogtak egy Mikulást – újságolta. – A Télapó-jelmezes fickó éppen mászott befelé egy ház kéményébe, mikor a járőrök felfigyeltek rá. Mivel egyikük sem hisz már a mesében, arra gyanakodtak, hogy ha nem egy ketyós apuka készül ily módon meglepni magzatát, akkor alighanem betörővel akadt dolguk. Lesbe álltak, majd később felforgatták az ablakon át távozó Mikulás puttonyát, és meglelték benne a fél háztartást. – Elképzelni sem bírom, hogy felnőtt ember átférjen egy kéményen. – Hát pedig...! Történetemben egyébként inkább az érdekes, miként jutott fel a fickó a tetőre. Például a Tőrös Fojtogatónak nevezett ártékony személy légymódra jár a falon. Eddig három alkalommal támadott, mindhárom esetben egyedül lakó nőket ölt meg, a házuk emeleti hálószobájában. Nem traktállak a részle-

tekkel. Legutóbbi esete után a szakértők tüzetesen megvizsgálták a házfalat, és arra a következtetésre jutottak, hogy a gyilkos mindenféle eszközhasználatot mellőzve, puszta kézzel, cipőorral kapaszkodik fel a magasba. Léteznek ilyen fazonok. Előszedték az ismertebb falmászókat, de nem lett meg az emberük. A fickóról egyébként többen is adtak személyleírást, a te Kilner urad is látta őt a ház körül ólálkodni, állítólag jóval a gyilkosság után is, és a többi szemtanúval megegyezően vázolta fel kinézetét. Van tehát fantomképünk egy harminc és negyven év közötti, középmagas, szikár fickóról. Mindjárt megmutatom a rajzot. Egyébként mindhárom helyen rögzítettek tőle lábnyomot, töredékes ujj- és füllenyomatot, eltették emlékbe nyál- és ondómintáját. Ami a házatok körüli lábnyomokat illeti, azok bizonyára az őrjáratozó Kilnertől származnak. A helyi zsaruk szerint mindig ő telefonált értük, ha valaki becuccolt az üresen álló kertbe vagy a villába. Na persze, mire a kollégák kiértek, Kilner már rendszerint ott tornyosult a földre hasaltatott csöves fölött a flintájával. Hozzáteszem: az engedéllyel tartott flintájával. Jamal életre keltette a számítógépet. Rutinos gyorsasággal kattogtatta az egeret. Kisvártatva előttem termett Tőrös arca, s amikor megpillantottam azt, megrendülésemben áttértem a bőrlégzésre. – Hogy a pokolba csinálja Selwyn? – nyögtem. – Ez a fickó állt az ágyamnál akkor éjjel! Ugyanez a kő-szempár feketéllett rám a hajnallatban! Onnan ismerős a feszült, ajaktalan ragadozószáj! Viszont a kopaszság és a kampós orr nem stimmel! – Ha legközelebb megint ott ácsorog, előbb vágd agyon a gyertyatartóval, és csak azután firtasd kilétét – javallotta Varázsütés. – Ugye, nem gondolod, hogy Selwyn azonos vele? – Nem gondolom. Eusapia volt a pszichopata első áldozata, hét évvel ezelőtt. A következőt három évvel később támadta meg, a legutóbbit tavaly nyáron. Vonzzák a nyitott ablakok, az egyedül élő nők. Mindössze ennyi hasonlóságot sikerült találni a kiszemeltjei között. Korukban, hajszínükben, termetükben, életmódjukban, stílusukban semmi se volt közös. – De miért mászkál azóta is a ház körül? Jamal vállat vont. – Valószínűleg az emlékezés miatt. Ha odamegy, intenzívebben átélheti akkori élményét. Talán ez segít neki abban, hogy beérje a háromévenkénti gyilkolással. – Vagy? – Vagy sokat jár külföldre, és ott is elkapdos egy-egy nőt. A kollégák ezen az eshetőségen is dolgoznak, ám ennek felderítése valamivel lassabban megy, mint a filmekben. Még az is megtörténhet, hogy a fickó hirtelen beindul. Mivel hét éve nem jutottak nyomára, könnyen felbátorodhat. Szenvedélye felerősödhet. Lehet, hogy legközelebb nem vár évekig. Ne aggódj, te nem élsz egyedül. – Nyugodtan aggódhatok, mivel gyakran vagyok egyedül éjszakánként, ha Selwyn dolgozik. Különben is, ő mostanában többnyire a dobozában alszik. Varázsütés felnyögött. – Nem hiszem el, hogy így hatsz a férfiakra! Mivel buggyantod meg őket? Még sosem akartad visszaforgatni az időt az esküvőd napjáig, hogy újragondolhasd a választ az akarod ezt a fazont kérdésre? – Hé, Jamal! Ilyesmiről még Mamusszal sem beszélgetek! – Hát önmagáddal? – Nem kérsz egy kiskutyát? A babica most még alapjáraton működik, de három hónap múlva már képes lesz szétrágni az összes cipődet, és akkor a tied lehet. Elmeséltem Liezon és a kis liezonkák történetét. Bármily megindítóan adtam is elő, Jamal nem gerjedt a kiskutyára. Elővett egy kézzel-golyóstollal telefirkált, közönséges regiszteres könyvecskét, tehát nem derékszíjon viselhető, pittyegő, világesze kalkulátort, miként a legtöbb korszerű pasas. Kikeresett egy nevet, számot, mindezt átírta egy cetlire, s azt a kezembe adta. – Tessék. Herman állatvédő, fordulj hozzá. Ő mindig segít. Ha bűnügyi helyszíneken elgazdátlanodott kutyát, macskát, aranyhalat, krokodilt találunk, őt értesítjük. Ha ugyanott elárvult gyerekre bukkanunk, Rheát hívjuk. Rá ne legyen szükséged. – Ünneptájt találkozhatunk valamikor? – kérdeztem. – Apámhoz utazom. – Semmi nő? – Most még libabőrös leszek, ha ismerkedésre gondolok. – A korodbeli férfiak még bitangul aktívak szexuálisan. Ahhoz, hogy kettyinthess, ismerkedni kell. 15

Nem tudtad? – Úgy rémlik, csevegtünk már a farkamról. Mint akkor említettem, fejvezérelt alkat vagyok. Szerinted maradt még valami a témában? – Nem élhetsz úgy, mint egy remete. – Melyik barátnőddel óhajtasz összeboronálni? – sóhajtott. A lelki begubódzás jeleként két karját öszszefonta mellkasán. – Scara nem az esetem. Nem vagyok sem atya-, sem csődörtípus, márpedig őt e kétféle pasas vonzza. Nicole-hoz túl ifjú vagyok. Adena tárgytalan. Meryl úgyszintén, más okból. Marad Horsa. – Úgy tudom, momentán nem jár senkivel. – Velem sem fog. Téged se hagyjunk ki, mint a baráti kör tagját. – Mi bajod Mamusszal? – Nincs vele bajom. Nem pörgünk be egymástól. Itt volnál még te, de nemrég férjhez mentél. Rühellem a bonyodalmakat, ezért rád se hajtok. Maradjunk annyiban, hogy mostanában pihentetem a férfiasságomat. Kiheverem frigyemet. Esetleg a tiédet is. Részemről nem lesz több. – Biztosra veszed? – Most igen. Ha netán a jövőben valamikor nősülési terven kapnál, nyugodtan verj agyon a gyertyatartóval, a sodrófával és a fedővel. Ezennel felhatalmazlak. – Rendben, elvégre barátod vagyok. – Ne kívánj boldog karácsonyt. – Azt kívánom neked, hogy teljesüljön, amit a legjobban szeretnél. – Köszönöm, az szép lenne – bólintott. Felálltam a székről. Kedvem lett volna elsiratni kapcsolatunkat. Elindultam az ajtó felé, majd tétován megtorpantam félúton. Jamal felemelkedett, utánam lépdelt. Tenyerébe fogta arcomat. Orrhegyen csókolt, felsóhajtott. Szavait csaknem a számba suttogta: – Ne haragudj, Jandra. Velem együtt a modorom is lepadlózott. Majd összekapom magam. Háta mögött a rég mellőzött számítógép monitoráról eltűnt a fantomrajz, s helyette megjelentek a képernyővédő fotók. A ritmikusan váltakozó, ismerős képek láttán sebtében szájon csókoltam Jamalt, és elmenekültem.

60. lélegzet

karácsonyi hangulatban

Egy napon furcsa körülményekre érkeztem haza a karácsonyi vásárlásból. Liezon őrjöngve ugatott a bejárati ajtó előtt. A megfélemlítettnek rémlő Főgonosz fel-borzolódottan ült a küszöbön, az anyaállat fogainak hatósugarában. A hisztéria szemlátomást nem neki szólt. Hősiesen behatoltam az ajtón. Mindenekelőtt bekopogtam Selwyn mitökömébe, azon tűnődve, mit is mondott távoztában a kedves, midőn elegánsan beroskadt a stúdió által érte küldött autóba. Úgy rémlett, azt ígérte, ma korábban végez, azután az ünnepek idejére leáll a forgatás, és mi napokig egymáséi lehetünk. Már ha nem bánom, hogy mostanra ő túlsággal is azonosult Romeóval, minek következtében olykor-olykor szokatlanul viselkedhet. Szívem öröme nem tartózkodott a dobozában. Végigjártam a hajlékot, arra kíváncsian, mi okozhatta Halál Torka rémületét, Liezon dühét. Mindent rendben találtam. Behordtam a csomagokat a kocsiból, és nekiálltam elrakosgatni a vásárolt holmit. Az ebállat tovább csaholt, szaladgált odakinn a hóban, és Főgonosz is nyugtalanul ki-be rohangált lengőajtaján. Feltettem egy lemezt, folytattam a pakolászást. Megterveztem a lazacsalátás vacsorát, ennek hozzávalóit elöl hagytam. Eszembe jutott, hogy a havas, karácsonyos hangulathoz remekül illenék a tűz ropogása. Elhatároztam, hogy begyújtok a kandallóba. Művészien megépítettem a farakást, és már a gyufát csiszolgattam a doboz oldalán, midőn hirtelen jókora koromadag hullott a tűztérbe. Motoszkálást, tompa hangokat hallottam fentről. Mintha egy kobra pufogott volna a kéményben. Azért ez eléggé valószínűtlennek tetszett. Mi a fenét keresne egy kobra a kéményben? Pláne télen. Márpedig valami volt odabenn. Ez a dolog idegesen izgett-mozgott, rengeteg kormot szórt és kavart, s

közben azonosíthatatlan hangokat bocsátott ki. Fogtam egy zseblámpát, behajoltam a tűztérbe, teljesen kinyitottam a légrostélyt, és a kéménybe világítottam. Nagy, sötét dugaszt észleltem a messzi távolban, nagyjából az emelet magasában. Az alaktalan, fekete tömedék tökéletesen kitöltötte a rendelkezésére álló, csekély teret. Elővettem a telefont, és hívtam Jamalt. – Valaki beszorult a kandallókéménybe – újságoltam. – Selwyn nincs itthon, hozzád fordulok tanácsért. Lőjek? Lőnöm kéne, mivel a szokásos harci eszközeimnek momentán nem veszem hasznát. – Mindjárt ott leszek – sóhajtott. – Ne lőj! Csak ha előjön, és támadólag viselkedik. – Miért ne lőhetnék? Szerintem bőven belefér a jogos önvédelembe. Csak egyvalakit nevezz meg, aki jogosan tartózkodhat a kandallókéményben! Különben beszorulás esetén kit kell riasztani? – Nem tudom pontosan, ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban. Talán a tűzoltókat – felelte. A háttérzajból ítélve a kocsijából beszélt, s a kihangosítás jóvoltából a városi forgalom lármáját is megosztotta velem. – Vagy inkább a kéményseprőket? Kértem, hogy siessen, majd felstartoltam a hálószobai gardróbba a stukkerért. A fegyvert persze nem találtam. Ez megerősítette gyanúmat. Selwyn a szereppel történő azonosulási folyamatba a pisztolyhurcolást is beillesztette. Úgy döntöttem, ha hazatér, és akkor én még az élők sorában leszek, okvetlenül tisztázom vele, hogy 1) egyáltalán van-e engedélye a lőcucchoz; 2) ha nincs, és netán az utcán vette valami nyakig véres fickótól, jobb, ha két méter mélyen elássa a stukkert, mielőtt az ő nyakába varrják a nyakig véres fickó által elkövetett gyilkosságot; 3) mi a bús francért tartja magánál a durranó csövet, miért?! Csizmára, kabátra kaptam, és kitűztem a hóba, érdeklődni: – Liezon, mi a nyavalyáért üvöltesz, mint egy sakál? Ordításomra válaszul a kutya sarkon fordult, és a ház mögé indult. Minden lépésnél hátranézett, akárha azt figyelné, elég értelmes vagyok-e ahhoz, hogy felfogjam, mit óhajt tőlem, és kövessem őt. A fekete-fehér foltos, immár háromdimenziósra hízott őreb nyomában a tó felőli házoldalhoz érkeztem. Liezon megállt a falhoz támasztott, tetszés szerint hosszabbítható, rövidíthető, bárminő alakformálásra rávehető, hiperintelligens létra tövében. A teljes hosszúságra beállított grádics a tetőre vezetett. Hoppá, nyögtem, hiszen a dögnehéz hágcsót a kerti szerszámos helyiségből kellett kicipelni! A vérmesen őrzött kutyabébik jatagán fogsorú anyja mellől! A szerszámosszoba ajtaja a kertből nyílott, ezt tárva-nyitva leltem. A kis liezonkák teljes épségben hemzsegtek odabenn. Rájuk csuktam az ajtót. Megvakargattam a fejemet, ugyanis a kutya figyelt, és szerettem volna azt a benyomást tenni rá, mintha fenemód töprengenék. Azután visszaléptem a jócskán kihűlt helyiségbe, felkaptam egy gereblyét, mert azt markolván jóval öntudatosabbnak éreztem magam. Megálltam a létra alatt, és felnéztem a magasba. Mármost. Miért nem tépte szét Liezon a behatolót? Jaj, ne! Az nem lehet. – Ki van a kéményben? – kérdeztem. Az ebállat kimutatta izgatottságát, ám névvel (miszerint: Selwyn), vagy legalább személyleírással (középmagas, izgatóan tányérszemű, ívelt orrú, észbontóan telt ajkú, nagyfiús illető) nem szolgált. Akkor esetleg mégsem ő az. Felmásztam a tetőre. A gereblyét is felcipeltem, mivel azzal 1) lepiszkálhatom a dugacsot a kandalló tűzterébe; 2) esetleg a szerszám fogaira akaszthatom valahogy a tömedéket, és ily módon kihorgászhatom a szorulásból; 3) ha szabadulását követően a megmentett agresszív magaviseletet tanúsítana, piszkosul képen csaphatom a gráblyával (style by: nagyapó). Midőn felértem, a kéménybe kukkantottam. A sötétségen kívül mást nem láttam. – Kukucs! Hahó! – próbálkoztam. Nem kaptam választ. Összeszedtem két marék havat, és a nyílásba pottyantottam. Semmi. Sóhajtottam. A zseblámpa bezzeg lenn maradt. Ha már ott álltam a vészesen lejtő tetőn egy gereblyével a téli napnak alkonyulatánál, lassan körbefordultam, s megszemléltem a tájat. A házunkon túli, igézően lakatlan vidéken álló fák és bokrok gyönyörű zúzmararuhában pompáztak, apró madarak kavarogtak a levegőben, fehér sávos szárnyú, termetes ragadozó üldözte őket. Megérkezett Jamal. Talpig gálában pattant ki a kocsiból. Lefüttyentettem neki a magasból. 17

Nem is ő lett volna, ha porcelán öltözékére ügyet sem vetve, nem kapaszkodik fel mellém a hágcsón. Konzíliumot tartottunk a kémény tövében. Ekkorra valószínűleg megolvadtak behajigált hógolyóim, mert nyöszörgést és más irtózatkitöréseket hallottunk a mélyből. Ezt szitkozódás követte, s bár a szűk járat meglehetőst tompította, torzította a hangokat, borzalmas gyanút fogtam. – Selwyn, te vagy az? – érdeklődtem a kémény fölé hajolva. – Mhkhihmháslehhehthne, hthánh ah hmihkhuh-lhásh? – jött a válasz. – Szedjük ki, bárki is az – sóhajtott Jamal. Végignéztem rajta. Középkék öltönyt, krémszínű inget és kabátot viselt, még nyakrétája is volt, nem a konfekciós, közönséges kacat, hanem méretes pillangószárnyakra hajazó, lírai darab. A nadrágját persze szokásosan viselte, jóval a derékpánt alatt fogta össze az övvel, a hosszúdad szíjvéget egy ponton átfűzte a bújtatón, és a továbbiakban fityegni hagyta. Ez utóbbi tán ütötte kissé az elegáns stílt, ám nekem módfelett tetszett. – Nem akarsz előbb átöltözni? – kérdeztem. Hülyén éreztem magam a lejtős, havas háztetőn, miközben szemem nem bírt betelni Jamallal. Hebegésen kaptam magam. – Még tönkreteszed a gáládat, úgy értem, nagyon jól nézel ki, és... – Van itthon kéményseprőruha? – Nem, az nincs, de talán adhatok valami eleve piszkosat. Esetleg nem fog rád menni, vagyis kurta lesz, mivel Selwyn alacsonyabb, és... Tulajdonképpen hová készülsz ilyen elegánsan? Mégis nősülsz? – Épp apámhoz indultam, mikor hívtál. Ma este karácsonyi partit ad, és mert kétszáz kilométer az út hazáig, gondoltam, előre felöltözöm. Nem volt jó ötlet. Továbbra is a porcelánságát bámultam. – Kicsoda a te apád? A kéményből mély hangú, nyugtalan brummogás hallatszott. Észbe kaptam. – Mentsük meg a Mikulást. Kéne olyan golyó... Tudod, olyan kötélre erősített acélgolyó, amivel a füstfaragók szokták eloszlatni a dugulást. Azzal ledöngölhetnénk a tömedéket a kandallóba. A dugacs ismét fortyant egyet a kéményben. Úgy rémlett, mintha vattával teletömött szájjal intonálná a beszédhangokat. Észlelvén, hogy nem értjük, bősz köpködésbe kezdett. Ezt néha-néha félbehagyta, tán mert tudatosult benne helyzete súlyossága, s ilyenkor jajgatott, nyögdécselt. – Hallottad? Nem szeretne golyót – hűtött le Jamal. Kibújt kényes színű kabátjából, majd a nyílás fölé hajolt. – Fel tudnád nyújtani a kezed? – kérdezte az alanti sötétségtől. – Ha igen, akkor mindjárt lelógatunk egy kötelet. Elkapod, azután kihúzunk. – Bheszhorult mehlémh ahkahrom. – Mit mondott? – érdeklődtem, tenyeremet a fülemhez ernyőzve. – Mellészorult a karja, ha jól értettem. És a szádban mi van? – informálódott, ismét a kéménytől. – Ahshállamh. – Levegőt kapsz? – Éhlhvhezedh hohogyh szhóhrakhozhathszh hvhel-hemh? – Arabul beszél? – sóhajtottam. Jamal is felsóhajtott. – Remek. Az oldalához szorított karral suttyant a kürtőbe, a sál eltömte a száját, és még haragszik is rám. Reménytelen. Előrehajolt, megkopogtatta a kémény peremét. – Hívjuk a tűzoltókat. Tarts ki. Jól sejtem, te vagy az, Selwyn? – Hkhi mhásh fhvolhnhékh? Helhvheszheth ahkhul-cshomh. Varázsütés rám pillantott. – Meséltél neki a kéményes betörőről? – Nem, de a Mikulás-sztorit ismeri, meg a bagoly is ott jött be. Mit mondott? – Elvesztette a kulcsát. – Ezért mászott be oda?! – jajdultam. Jamal vállat vont. Elővette mobilját, és kapcsolatba lépett a balul járt személyek mentésére szakosodott szolgálattal. Azután lelkesítő szavakat intézett a mélyben erőst forrni tetsző dugacshoz, mondván, hamarosan itt lesznek a lánglovagok, csak előbb eloltanak néhány karácsonyfát, lakástüzet, kivágnak pár autóst a fejre állt kocsijából, egyszóval: kitartás.

A kéményhez hajoltam. – Mi most lemegyünk, Selwyn. Akarod, hogy feltegyek valami zenét odalenn, hogy jobban teljen az idő? – Hahnyuhkháhdhhalh hszfóhrhakhohzzh! – Nem akarja – fordított Jamal gépiesen. A tető széle felé indultam, s ez volt a pillanat, amelyben talpam megcsúszott. Nem először, de ezúttal istenigazából. Meginogtam, ám egyensúlyozó-fenomén lévén, hamar egyenesbe jutottam. Varázsütés elismerően füttyentett. Utánam indultában visszapillantott a kéményre, vajon eléggé távol jár-e már ahhoz, hogy ne hallják, majd vigyorogva megjegyezte: – El tudsz képzelni eszményibb helyzetet a házasságtöréshez? Felnevettem. – A fenébe is! Micsoda bohózatot írhatnék ebből, ha nem festegető volnék! – Éppenséggel meg is festegethetnéd – vélekedett. Kiértem a tető szélére. Lebámultam a mélybe, s egyáltalán nem találtam azt távolinak, hiszen vastag hóprém szigetelte a talajt. Jamalra néztem. – Te a létrán gyere! – Leugrasz? – kérdezte. – Ne végezz magaddal. Nemsokára épségben kihozzák imádott férjedet. – Nézz le, mily gyönyörű, ingerlő! – Mi az utolsó szavad? – Imádok élni! – Az élet is imád téged – felelte. Ezt már röptömben hallottam. Zuhanás közben kétszer átfordultam, azután nyújtott karral, összegömbölyödve felkészültem a tompításra. Három gurulás után elsüllyedtem a mély hóban. Kezem-lábam szétvetve, boldogan sóhajtoztam. – Tudom már, mit éreznek az angyalok! – ujjongtam hanyatt fekve. – Ezt ne felejtsd le a pajzsodról! – figyelmeztetett Jamal, leérkezvén a hágcsón. A házba siettünk. – Nem kell megvárnod velem a mentősereget – sóhajtottam. – Lekésed a partit. Körbejártam a vállát vonogató Varázsütést. Néhány, olvadoztában nedves pettyet hagyó hófolttól eltekintve gálája nem piszkolódott be. – Mi az apád? – kérdeztem. Képtelen voltam ellenállni a csábításnak. Elé léptem, és megcibáltam nyakában az éjkék színű, kövéren szétterjesztett, selyem pillangószárnyakat. – Apám szenátor. Anyám tíz éve meghalt autóbalesetben, ő anya és dekoráció volt, míg élt. Fivérem szintén menő politikus. Nővérem viszont „jól ment férjhez”, tehát ő is tehetős-vagyonos. Két évvel ezelőttig keményen drogozott. Majd annál is keményebb terápián vett részt, és azóta leállt az anyaggal. Ennyit a családomról. Így talán érted a szerfóbiámat. Már nem érdekel a parti. Szívesen veled maradnék. Begyújtsak a kandallóba? – Ne hülyéskedj – suttogtam. – Selwyn az a típus, aki érti a tréfát, csak nem szereti. Nagyon érzékeny. Hiszen művész. Cédét cseréltem a lejátszóban. Feltettem a menyegzőn is hallgatott, érzéki duettekben bővelkedő Tom Jones-korongot. Lerúgtam csizmámat, kibújtam a havas kabátból, és kézen fogtam Jamalt. – De jó, hogy itt vagy! Így legalább mégis odaadhatom a karácsonyi ajándékodat. A festőszoba felé indultunk. Alig tettünk meg néhány lépést, midőn nagy robajjal lehullott valami a kéményből. Selwynre számítottunk, de csupán a jobb lábas cipője érkezett meg. – Hahó! – kiáltottam a tűztérbe. – Te nem jössz? Válaszképpen a bal lábas cipő is landolt a párjával már lerombolt farakáson. Felegyenesedtem, hogy folytassuk utunkat az ajándéktárgy felé. – Várjunk egy picit – ajánlotta Varázsütés. – Hátha most a nadrágja következik. Ácsorogtunk, ám már csak korom hullott a magasból. A festőszobába vonultunk. A homokviharos festmény az állványon várta, hogy újra találkozzunk, s tovább élvezzük egymást. A két ló figurája és Weston arca máris felismerhető volt. A másik görnyedten vágtázó lovas redős kámzsá19

ba, burnuszba burkolt alakja is kivehetővé vált, ám arcvonásai még nem bontakoztak elő a porförgetegből. Jamal a vászon elé dermedt. – Fantasztikus illuzionista vagy – lehelte. – Szeretném megtapogatni a képet. Tényleg homokból van? Valóban kavarog? Biztos, hogy nem álmodom? – Westonnak készül karácsonyra. – Ki az ott hátul? Vállat vontam. – Elhiszed, hogy még nem tudom? – kérdeztem. Rám nézett. A nyári tekintetével cirógatott végig rajtam. Bólintott, és továbblépett a szobában. Megszemlélte a barátnőimnek készült, immár keretbe foglalt vagy üveg alá simított, falhoz támasztott képeket. Azután megkapta pajzsfeliratát. Már épp felháborítóan elérzékenyültünk volna, midőn Liezon csaholása jelezte, hogy megérkeztek a tűzoltók. A kertbe szaladtunk. Selwyn egy óra múlva teljes épségben kiszabadult a kéményből. Dermedt testét hevederágyon engedték le a tetőről. Hitvesem mindenütt feketéllett, arcát is korom borította. Nyugodtan elmehetett volna a szerecsen színészeknek hirdetett válogatásra. Miután landolt a hóban, fenséges stílusban kecmergett le a rögtönzött hordágyról. Kormos kézzel a kabátjába nyúlt, maréknyi fotót és tollat vett ki belső zsebéből, s megajándékozta megmentőit egy-egy fekete ujjlenyomatos, dedikált fényképpel. Jamalról sem feledkezett meg. Olyféle főhercegi gesztussal nyújtotta át neki a képet, miként nemrég a hókotró kocsis embernek, aki – gyengéd tiltakozásom ellenére – éppen újabb torlaszt készült magasítani hajlékunk elé. Akkor hitvesem ott termett egy aláírt fotóval, mire az a középkorú, vércsecsőr orrú, dacosan lebiggyesztett szájú férfi csaknem felzokogott megtiszteltségében, és úgy elkaparta előlünk a csapadékfalat, mint egy borzlégió. Varázsütés nem látszott meghatottnak. Jutalmát átvéve elmosolyodott, és megveregette Selwyn vállát. Mezítlábas hitvesem kormot porzott, majd köhécselve a házba vonult. – Szia – sóhajtottam a kezét zsebkendőbe törölgető Jamalnak. – Érezd jól magad. – Kösz, de nem fogom – felelte. Orrhegyen csókolt, kocsiba ült, és elviharzott.

61. lélegzet

karácsony, te csodás!

Aznap estére megállapodtunk az örök szakításban. Kölcsönös ordibálás és gyalázkodás hosszú sora vezetett idáig. Életem válni készülő értelme megbocsáthatatlannak tartotta, hogy reggel, távoztában nem kötöttem a lelkére: bocikám, vigyázz a kulcsodra! Így aztán nem csoda, ha a hédernyitó elveszett, nem igaz? És ha a Mikulás meg a kuvik ki-be szaladgál a kéményen, akkor neki miért kellett volna a szomszédban helyeskedve kiböjtölnie, míg hazaérkezem? Sajnos, beszorult a buzeráns kürtőbe, mivel téliesen volt öltözve, ahogy a mamától tanulta. Ja, s talán nem az oldalához szorított kézzel kellett volna ugrania, de hát senki sem tökéletes. Nagy cucc! Beszorultában a nyakbavalóját is benyelte, miáltal majdnem megfulladt. Ettől olyannyira megijedt, hogy kis időre kómába esett. A kérdésre, miszerint miért nem hívott fel a mobilomon, midőn észlelte kulcstalanságát, feltűnően alacsony decibelszámon azt felelte: azért, mert a telefonja is elveszett. Azt mondtam, oltári szerencse, hogy a filmes kocsival távozott otthonról, mert különben most a járgányát is leírhatnánk a leltárból. Majd rátértem a kérdésre: drogozott-e? Mire azt válaszolta, mélységesen meg van bántva, mert nem Jamalt kellett volna hívnom az ő nagy bajában, hanem egyből a tűzoltókat. És pontosan tudja, mennyit röhögtünk rajta! Válasszak: ő vagy a zsernyák? – Ne provokálj, Selwyn – kértem. – Mit tennél, ha nem téged választanálak? Mostanig már éppen elég összevetési alkalmam volt. Mindent kikért magának. Ezután nem akarta megkóstolni a lazacsalátát. A dobozába húzódott. Másnapra alaposan megéhezett. Ebédre előjött. Szótlanul végigettük az ünnepi fogásokat, majd fogott egy sorozatgyilkosokról szóló könyvet, egy zseblámpát, és visszabújt mitökömbe. Úgy döntöttem, nem szánom meg a hibbant pasast. Felöltöztem eszkimónak, szólítottam az ebet, és csavarogni indultunk a csaknem térdig érő hóban. Szaladgálás, ugrándozás közben meséltem a kutyának anyámról, az otthoni nagy telekről, lovas szánozásokról. És még sok mindenféléről. Liezon ámultan hallgatott egy ideig, majd értésemre adta, hogy szeretne visszafordulni, mert várják a gyerekek. Hazasétáltunk. Estefelé kerülgetni kezdtem a hallgatag dobozt. Bekopogtam, ajánlatot tettem, kulinárisat és másmilyet is. Nem kaptam választ. Biztosra vehettem az eltökélt válási szándékot. Tányérra szedtem vacsorámat, bekapcsoltam a tévét, lábamat felraktam mitökömre, s jóízű eszegetésbe fogtam. Közben váltogattam a csatornákat, ám mindenütt túltengett a karácsonyi ájtat, ezért sokat fészkelődtem, s lábam meg-megcsikordította a papundeklit. Kisvártatva Selwyn dühösen kikopogott a kasznijából, ekként jelezvén rosszallását. Ugyanekkor megszólalt a telefon. Felkaptam a hordozható készüléket. – Ráérsz egy kicsit? Brühühühü! – bömbölte Nicole. – Jézusom – nyögtem. – Mi baj van? Felkaptam a borosflaskát, zsebre vágtam egy talpas poharat, és átvonultam a festőszobába, hogy zavartalanul cseveghessünk. – A rohadt, szemét, aljas, tetű állat! Minden pasit ki kéne nyírni! Az összesét! Az a strici Menton karácsonyra meglepett a nagy újsággal, hogy mégiscsak nős, és ráadásul még unokás is! Annyira utálom a pasasokat! Újévkor elmegyek harcolni! – Aludj rá néhányat. Minek neked a háborúzás? Hiszen az aramentéssel, esküvőzéssel teljesen jól keresel. Horsa remek főnök, nem kell többé zsoldoskodnod. Mentont pedig hamar kihevered. Volt már ilyen. Egy napon majd csak találkozol egy korrekt hapsival. – Nincsenek korrekt hapsik! Hazudós, mocsadék, szenya hapsik vannak! Te jól vagy? – Hát, nem egészen. Éppen szüneteltetjük házasságunkat. – Selwyn még mindig a fagyasztószekrényes dobozban tengődik? – Remélem, csak a forgatás végéig. – Miről fog szólni a következő filmje? – Erre nem is akarok gondolni. Előbb Romeót kéne túlélnem. – Van már következő főszerep? – Van. Az én egyetlenem bűnöző lesz. Drogozós, csajozós, pisztolykodós vértahót fog játszani. A film közepe táján agyászhoz fordul, illemtanárhoz is elmegy, és minden lehető módon megtér, vagyis a végére 21

kultúrgengszter válik belőle. – Ez elég laposan hangzik. – Pedig nem is túlzottan forgattam ki a sztorit. Selwyn és a rendező szerint az eszmei mondanivaló kidudorítja a forgatókönyvet. – Na jól van. Én most leiszom magam! Képzeld, Meryl nővel van. Horsa felszedett valakit a neten, és holnap nézik meg egymást élőben. – Jaj nekem – nyögtem, futólag emlékezvén Rozsomákra. – Ja! Scara ma várja vacsorára a Rettenetes Nagy Ő-t! Azt mondta, ez nem olyan pasi, ez amolyan! Egész nap sikált, főzött, készülődött. Fel ne hívd! – Veled mi lesz? – Amint leittam magam, alszom egy kövéret. Reggel fogom az Uzit, és meglátogatom Mentont. Képzeld, az a mocsatos strici felajánlotta, hogy bemutat egy barátjának! Az ipse nemrég vált el, ötvenhat éves, régész, sokat utazik. Szerinted mit tegyek? – Ismerkedj meg vele. De nem kell ám egyből belezúgni, pusztán a kora miatt! Az Uzit tedd naftalinba. Megígéred? – Meggondolom – sóhajtott. Letettem a telefont. Italt töltöttem, visszatértem a nappaliba, s az est hátralévő részét a menyegzői videofilmek és fényképek sóhajtozásos megtekintésével töltöttem. Mivel a vendégek utóbb megajándékoztak az általuk készített fotókkal, az esküvői dokumentumkollekció hatalmasra duzzadt. Örvendvén e nyugodt, szabad estének, ezúttal nem kutyafuttában néztem végig az anyagot, miként eddig. A dobozból több ízben rám kopogtak. Nem hatódtam meg. Tovább iszogattam, kuncogtam, sóhajtoztam. A lovas tangó jelenetet háromszor tekertem vissza az elejére. Ugyanennyiszer táncoltam Westonnal. Azután Jamal is a karjába vett, s élénk beszélgetésbe merülten, nevetgélve lépdeltünk, forgolódtunk a füvön, és ezt a képsort is többször megnéztem az elejétől. A Horsától kapott felvételek között megleltem azokat, melyeket a minap Varázsütés monitorán, képernyővédőként láttam viszont. Emlékeztem a gépe előtt ülő Mamuszra, amint cerkavéget vagy fogvájót rágcsálva, gondolataiba merülten, szórakozottan mered a monitorán lebegő, kocsányos szemű aranyhalakra. Meglehet, Jamal is éppen így üldögél asztalánál, székkarfára könyökölve, félig lehanyatlott tartásban, és míg azon töpreng, vajh ki ölte meg a kétpúpú, százfogú drogkupecet, az esküvőmön készült fotókra mered, s azok lassú ritmusban váltakoznak szeme előtt. Kiválasztottam a nála látott felvételeket. Elvonultam velük a festőszobába. Úgy rendeztem el a képeket a látóteremben, hogy azok irányba essenek, amikor a festett vászon mellett a semmibe fixálom tekintetemet. Hogy ugyanazt lássam, amit ő. Az egyiken széttárt karokkal, boldogságtól repesőn ringatóztam a vágtázó Legendán. Araruhám redői, fodrai versenyt hullámoztak a ló sörényével, nyomunkban por kavargott. A másikon a kerti, asztal mellett ültem Jamallal, és semmi különöset nem csináltunk, mindössze egymásra nevettünk, s közben vállunk, karunk összeért. Ezt a képet közvetlen közelről és hunyorogva is szemügyre vettem, próbálván megfejteni titkát, vagyis azt, miként csinálja, hogy valósággal leragyog róla a meghittség s az öröm? A harmadik képen Selwyn látszott hátulnézetből, amint ölben cipel a ház felé. Jobbról két lábam kalimpált a teste mellett, balról szétvetett karjaim lógtak, hátrahanyatló felsőtestem ívelt. Egy kerti lámpa élesen megvilágította feszülő nyakam vonalát, arcélemet, tágra nyílt szememet, lebomlott hajamat. E fejtartás és az erős, fehér fény drámai hatást eredményezett. Minél tovább néztem, annál libabőrösebb lettem tőle. A Jamal monitorán látott negyedik kép nem más volt, mint az Éjkirály. Róla nem volt fotóm. Ittam még egy pohár tüzes chiantit. Azután befejeztem az Enigmát. A másik férfiarc is előbontakozott a homokviharból, eszembe juttatván saját szavaimat. Most megvagy! Hát ezért rajzolgatlak folyton. Ez a rajzolat teszi oly karakteressé az arcodat. Hátrébb léptem a vászontól. Kitöltöttem az utolsó korty bort. A poharat a festőállvány széléhez koccintottam. Számba vettem a homokszáraz italt, hosszan ízleltem, s lassan nyeltem le. Végül a kelyhet ünnepélyesen átejtettem a vállam fölött. – A fondorlatos kurva életbe! – sóhajtottam, az alkalomhoz illőn.

62. szegény Scara; nőies intimitások, lélegzet

férfiak lapozzanak tovább!

A homok- és érzelemviharos képet elrejtettem egy üres vászon mögé. Felkaptam a Selwynnek szánt ajándékot, és visszatértem a nappaliba. Távollétemben a hitves lyukakat nyeszetelt a dobozába, bizonyára a flottabb légáramlás előidézése végett. Valamint, gondolom azért is, hogy szemmel tarthassa, mit művelek körülötte. Megtippeltem, merre lehet a feje a mitökömben. Azon rész elé támasztottam a rokokó öltözékes képet. Pillanatokon belül kifigyelte a látványosságot valamelyik kémlelőrésén keresztül, s íziben kijött a dobozból. A kanapéra tette a festményt, majd a kandallópárkányra állította, s különféle távolságokból és szögekből is szemügyre vette. Közben homlokát ráncolta, hümmögött, vigyorgott, mutatóujja hegyével megérintett egy-egy részletet, fejet csóvált, elhátrált, visszasasszézott. Vártam ítéletét. – Nagyon ügyes vagy, bocikám – közölte végül. Kijelentésének utánagondolt, majd rábólintott. – Igen, ügyes vagy. – Ügyes? – kérdeztem. Selwyn összerándult. Megérintette homlokát, elkínzott képet vágott. – Valami rosszat mondtam? – Nem, dehogy. Tehát ügyes vagyok. Köszönöm. – Na látod, milyen jó, hogy én meg digitális fényképezőgépet vettem neked karácsonyra! Lefotózhatjuk a festményedet, kinyomtatjuk kismillió példányban, és dedikálhatom a rajongóknak. Ebből is láthatod, mennyire tetszik a műved! Igen! Szólni fogok Kapuskynak, hogy szerezzen nekem főszerepet egy kosztümös moziban. Milyen jól áll nekem a csipkezsabó! Nahát, ki hinné!? – A digitális fotózáshoz számítógép is kell – nyögtem. – Na és, életem? Van számítógépünk. Majd feltechnikázzuk, felspécizzük kissé az új feladatához. Tudom, hogy utálod a lélektelen masinát, de muszáj lépést tartanod a korral. A festéshez is hasznát vehetned. Azonkívül megörökíthetnéd a képeidet, mielőtt szanaszét osztogatod őket. Ezen egyébként gondolkozz el. Fesd meg a művet, fényképezd le, és a fotót ajándékozd tovább! Az eredetit el kell adni, méghozzá töméntelen sok pénzért! Most már értem, miért olyan kapósak a képeid! Kimondottan tetszem magamnak ebben a barokkos szerkóban. Majd ilyet veszek fel a stúdió jelmezbáljára. Habár... Szerinted nem buzis? Na, éppenséggel nem égetően meleges. Legfeljebb egy árnyalatnyit? Nem várt választ, a szobájába szaladt. Hosszan néztem utána, még akkor is, amikor ő már nem látszott, csupán az általa húzott kondenzcsík fehérlett a levegőben. Úgy rémlett, életem tovafutott értelme hihetetlen színű s mintázatú, rövidnadrágos pizsamát és sötét napszemüveget visel. Nem értettem, hogy ezt eddig miért nem fogtam fel. Azután ellegyintettem a kérdést, miszerint bizonyára rosszul figyeltem meg kinézetét. Kisvártatva visszajött az ajándékkal. Ezúttal tüzetesen szemrevételeztem májbarna alapon rikító sárga pacákkal lepetett ruházatát. Ezt klasszisokkal melegesebbnek találtam, mint a rizsporos parókás, csipkegalléros, csatos cipős verziót. Selwyn elterült a fotelben, élveteg stílusban szétvetve lábait. Kissé lejjebb tolta orrnyergén a vakszemüveget, és rám nézett fölötte. – Van még valami az én ügyes kis nejemnek – szólt a reklámfilmekben kultivált, repedthere-hangon. Miként a hirdetők, ő is azt hitte, a tovább már nem mélyíthető orgánumtól bezsongok, mint nő, és megveszek bármi kacatot. – Na, nem akarsz átkutatni? Gyere, vizsgáld meg, mit tartogatok még neked. – Selwyn, ne haragudj, most inkább nem – feleltem. Lázasan törtem a fejem, milyen bajra, betegségre hivatkozhatnék, hogy ne kelljen kotorásznom rikító pacás, épp csak legbecsesb részét takaró pizsamanadrágjában. Migrénre nem panaszkodhatom, mert a férfiak rég nem hisznek a fájó fejnek. Legyen ürügy, hogy sokat ittam? Meglehet, viszont köztudottan jól bírom. Mondjam, hogy friss a kankóm? Micsoda? Csakis tőle kaphattam! Majd jól leütöm az aljas széltolót a gyertyatartóval! – Na gyere, gyere, gyere! – csalogatott Selwyn, továbbra is a szépérzékemet jégcsákányozó, mesterkélten mély hangon. – Tégy tűvé mindenütt. Van itt még neked valami nagyon izgalmas ajándék! 23

– Ne haragudj, épp lefeküdni készültem. Már megyek is. – Itt is lefekhetünk. Na, mi lesz már? – Jól van, őszinte leszek. Nem nyúlhatok hozzád, mert nemrég levertem a kaktuszt. Reflexből utánakaptam, és most tízmillió tüske van az összes ujjamban. Feljebb húzódott a fotelben, lábait összezárta. Tűnődött egy keveset, majd megjegyezte: – Romeo tiszteli a nőket. Szerelmes akar lenni beléjük. Amikor aztán ismerkedésre kerül a sor, mindig történik valami, többnyire csupán csekélység, apróság, ám bármilyen kicsiség, mégis megsebzi a lelkét. Egy rossz szó, egy félreérthető mozdulat... Túl erős rúzs a szájon vagy a pohár peremén. Az olyan gusztustalan! Az a nagy, vörös mázfolt a poháron! Amiből iszik az ember, vagy elkenődik a festék a szájon, hát az meg olyan bohócos, olyan perverz, olyan... – Selwyn, jól vagy? – Ilyen apróságok halmozódnak föl az emberben, ezek vezetnek végül a robbanáshoz. Menni kell, ki kell rakni a szerszámokat az asztalkára, és meg kell tudni, neki is gyönyörűség-e ugyanaz, ami engem pszichedelikus boldogsággal tölt el. Rossz kislányok vagytok, mind egy szálig. Csak sikoltozni tudtok, meg orvul harapni. Vagy megpróbáltok átverni. Felkínálkoztok, csókot adtok, ám csakis azért, hogy ha elvontátok figyelmemet, belém marjatok, vagy megüssetek a piszkavassal. – Az most is kéznél van, Selwyn. Szórakozol? – Nem Selwyn. Romeo! Ez a nevem. Ne téveszd el még egyszer! Szeretném, ha megbíznál bennem. Ez szörnyen fontos. Muszáj bíznod bennem! Már oly sokan próbáltak átverni. Hiába színlelitek! Megérzem, ha nem szívből jön! Gyűlölöm a hazudozást. – Te is hazudozol, Romeo – feleltem. – Amikor megkörnyékezed őket. Azt linkeled, normális vagy, ki- és beszámítható. Holott csak azt lesed, mikor vétenek el valamit, csakis a te számodra jelentőset, hogy ürügyet szerezz a mészárszékezésre. Ami pedig téged illet, Selwyn: azt ígérted, az ünnepen nem dolgozol. – Jól van, na. Csak egy kicsit szórakozni akartam. Ha téged ez nem mulattat, nem kötelező csinálnod. De tudod, szerintem a házastársi kapcsolathoz ez is hozzátartozik. Fel kell építenem egy figurát. Pszichésen. Muszáj segítened. – Majd máskor. Halál fáradt vagyok. Lefekszem. – Várj, várj! Tényleg tartogatok még valamit! Na gyere, bocikám! Felpattant ültéből, megragadta csuklómat, és az alagsor felé vonszolt. Felkészítettem izmaimat, hogy megvédjem magam, ha tovább pszichopatázik. A ház alatti helyiségek egyikébe vezetett, melyet saját garázsának nevezett ki. Ünnepélyesen felkattintotta a lámpát. Régi járgánya helyén lapos, tűzpiros autócsoda fényeskedett. – Szép – mondtam. – Örülsz? – kérdezte ragyogó arccal. – Itt a kulcs a pizsimben. Kiveszed? – A tüskék, Selwyn. – Ja persze. Előhúzta a kulcsot a kurta nadrág aprócska belső zsebéből, kitárta a kocsiajtót, a kormány mögé huppant, és bepózolt. – Nekem vetted? – érdeklődtem. – Jaj, hát köztünk nincs olyan, hogy enyém-tied! Hiszen egybekeltünk! Vagy már elfelejtetted? Persze, ha elválnánk, viszem a kocsit, arra mérget vehetsz! Na de miért is dobnánk egymást? Nos. Eladtam a régi csotrogányt, és ezt a mesekocsit vettem helyette. Megengedhetem magamnak, oltári jól gyümölcsözött az évem! Vastagon fizettek a sportnaptárért. Látod, érdemes volt annyit edzőtermezni! Jól tejelt a gatyareklám, a Vadnyugat gyémántja, a Bő nyállal, és még a járulékos dolgok is pompásan bejöttek! Szóval ez az új kocsink. Néha majd vezetheted! – Köszönöm, Selwyn! – rebegtem meghatottan. Kikecmergett játékszeréből, és pluszban még megajándékozott az imént említett falinaptár épp a másik ülésen heverő példányával, melyben dögös pózokat mutatott be, közszemlére téve világbajnoki címesélyes csuklyásizmát, bekockásított hasát, alulról felfelé irányuló nézését, tűzforró csókokat ígérő, dús ajkait. Április hónapban felidézte nyári kalandunkat, ugyanis mindössze egy szál szalmakalapot viselt, természetesen ágyékon. Augusztus is forrónak ígérkezett, itt a Dávid-szobrot használta fügefalevélül, és persze képes volt úgy elrejtőzni mögötte, hogy minden porcikája elöl maradjon, kivéve a szeméremsértőt, és még az antik fickó szépségét is túlragyogta. Decemberben már fázott, ezért felhajtott gallérú kabátba bújt, ami persze azért jócskán szétnyílott, láthatóvá téve mellizmát és csatabárd-mintás, hiperszűk boxeralsóját. Megvárta, míg végiglapozom a naptárt, majd így szólt:

– Kiteheted a szobádban, hogy feldobjon munka közben, és akkor is láss, ha nem vagyok itthon. Felüvöltött a telefon. – Ki a fene lehet az? Ilyenkor? – hörrent szívem öröme. – Talán az Oscar-díjosztó bizottságtól keresnek? – Hahaha – fanyalgott. – A humorodat szívesen elcserélném valamire. Mondjuk, egy színes nyomtatóra. Erre én reagáltam kacagással. A nappaliba sprinteltem, felkaptam a hordozható készüléket. – Jaj, attól féltem, alszol már! – hallatszott Scara síri hangja. – Mi van? Mi történt? – nyögtem. Pézsé hüppögött, nyöszörgött. – Mondj már valamit, az ég szerelmére! – sürgettem. – Te ma vacsorát adsz a jövendőbelidnek! Nem vált be a mocskos disznó? Bántott? A hintaszékhez kötözött? Rád gyújtotta a karácsonyfát, és sátáni vigyorral távozott? – Ne humorkodj, Jandra! Komoly szarban vagyok! Az érdeklődőnek látszó Selwyn felé fordultam, félkezes jelbeszéddel elmutogattam neki, hogy a barátnőmmel beszélek, és a festőszobába loholtam. Elnyúltam a gondolkodófotelben. – Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá. Nem is értem, miért pont téged hívtalak – hebegett Scara. – Végigvettem a csapatot. Nicole-nak nagy a keze. Meryl túl cinikus. Adena elájulna. Horsa kiröhögne. Persze, te is ki fogsz röhögni, de talán nem annyira. – A tárgyra! – Nem bánod, ha az elején kezdem? Egyáltalán, ráérsz most? Nem keféltek éppen? – Kivel?! – Árulkodó sikoly egy férjes asszonytól! Különben úgy festett, egészen ma estig, hogy talán végre én is megtaláltam az Eszményi Paskót. Már többször taliztunk... – Inkább randit mondj, kérlek. – Rühellem, hogy utálod az infantilis idiómáimat! Tehát többször taliztunk, moziban, színházban, koncerten voltunk. Komoly! Még a Pavarottira is eljött, pedig közben majd’ megfulladt szegény a titkolt ásítozástól. – Legközelebb Domingo spanyol dalestjére vidd el, az biztosan elvarázsolja őt. – Fogd már be! Momentán az a legkisebb problémám, hová menjünk legközelebb! Úgy emlékszem, mondtam már, mekkora bajban vagyok! Lehet, hogy végem van! Nos, ma estére megbeszéltünk egy karácsonyi vacsorát! Készültem! Az egész lakást vakítóra pucoltam a takarítónő után! Pulykát sütöttem! Én! Még jó, hogy már meg volt halva szegény madár! Na mindegy. Spárga-borsó köretet készítettem, tudod, milyen finom az! Gyümölcs- és zöldsalátát alkottam! Tízmillió gyertyával hangulatosítottam a szobát! Órákig fürödtem, hogy ne legyek pulykaszagú! Mindenütt beillatosítottam magam. Tudod, milyen buja vagyok, még oda is befújtam, mert valahogy biztosra vettem, ma végre ágyba bújunk! – Ne izgass tovább, Pézsé! – nyögtem. – Te vagy izgatott? – kacagott keserűt. – Akkor én hogyan fokozzam? Annyira vágytam erre a paskóra! Már három hosszú hete talizunk, és még nem döntött hanyatt! Milliószor elterveztem, milyen lesz, ha a karjába zár, s apró, lágy, finom csókokkal illeti ajkamat, ha a számba dugja nyelvét, azután a fülembe, majd a nyelve hegyét, de tényleg: épp csak a hegyét, végighúzza a fülkagylómon...! Tudd meg, ez az egyik legtutibb erogén zónám! Szóval ültem az asztalnál a tök átlátszó, legszexisebb ruhámban, és vártam, hogy mindjárt becsönget, és arra gondoltam, a fülkagylóm után a nyakamon és a dekoltázsomon is végigtáncoltatja nyelvét, aztán elkalandozik végre a mellemre, finoman a fogai közé veszi s megcibálja bimbómat, majd körbecsikizi azt a nyelvével, azzal a pompás játékizommal... – Ne csináld, Scara. Mindjárt megerőszakolok egy pasast! – Ha szárazon mesélném, meg sem értenél! És a mellbimbóm után kihámoz végre a máris összevissza gyűrt ruhából, és felkap, s úgy visz el az ágyig, ahogy téged vitt a férjed a nászéjszakán, szóval olyan széttárt karos, hátrafeszített nyakú jelenetet képzeltem el, és amikor az ágyhoz ér velem, akkor nem letesz, hanem lágyan leejt, persze nem nyolc méter magasról, és a combjaim közé fúrja a fejét, és... – Scara...! – Nem jött! Képzeld el, hogy nem jött! Hetvenszer hívogattam a mobilján. A vonalnő mindegyre azt recsegte, hogy a hívott fél momentán, sajna, nem kapcsolható. Hóakadály, miegymás, vigasztaltam ma25

gam. De majd ha megérkezik, és lenyomja torkán a dermedt pulykasültet, utána csak alám vág egy kicsit! Legalább egy pindurit! Kitaláltam gyorsan egy ilyen sietős pozitúrát, tudod, olyan hancúrozósat, amikor azt játssza az ember lánya, hogy akarja is, meg nem is, és folyton kibújik a paskó karjaiból, és szaladgál a lakásban fel-alá! A mandró meg kivont karddal üldöz, s valahányszor utolér, ledönt egy percre, hol hanyatt, hol hasmánt, és fűrészelget kicsit, de persze én megint elszököm, és négykézláb menekülök, és ő így is megtalál az eszméletlen kardjával... – Pézsé, kímélj meg a látomásaidtól. Mit vettél be? – Mindjárt rátérek. – Istenem! – Hát szóval ezt is elképzeltem, továbbra sem jött. Na jól van, akkor legyen úgy, hogy megérkezik, szakítani akar, és zavartan nekifog bevallani: nem szeret, mert túl nagy a mellem, hullik a hajam, vagy valamiért. Erre én, mivel már annyira beleéltem magam a szexelésbe, elkapom a paskót a nyakkendőjénél fogva! A hencserre vágom a nyavalyást, csuklóit a rézágy fejrészéhez bilincselem, hozok egy böhöm kést, a pengét bedugom a nadrágszáránál és egyetlen mozdulattal végighasítom a szövetet, bokától köldökig! Közben persze kiélvezem a rettegését, meg persze azt is, hogy irtó nagy félelmében akkora erekciót produkál, mint egy sudár gyertyaszál. Hoppá! E ponton az asztali tartóban álló, hússzínű gyertyákra meredtem. Na és ha bosszúból megcsalom az aljast? – Előre szólok, hogy ezt nem hiszem el! – nyöszörögtem. – Különben is, nem tartozik rám! – Ne dumálj bele, mindjárt itt a végkifejlet! Fogtam a legdaliásabb gyertyapéldányt. Elfújtam, picit bekentem ránctalanító krémmel, és állatira félreléptem vele! Nesze, te ócska strici! Nem kellek neked? Én? Aki csupa tűz, szenvedély és bujaság vagyok? Én nem kellek? Én, aki képes vagyok banánt hámozni, diót törni a szeméremizmaimmal? Nesze, nesze, nesze! Egyszercsak a gyertya kettéroppant! A vége kijött, az eleje benn maradt! Mindent megpróbáltam, hatástalanul. Most itt fekszem az ágyon, és nem merek megmoccanni, nehogy végzetes bajom essék! Nehogy átszúródjak, vagy valami! Muszáj segítened. – Francba, Scara, nem hiszek neked! Mondd, hogy hülyéskedsz! – Ide kell jönnöd! Hozzám! Most! – zokogta. – Egyszerűen nem hiszem el! Nem lehet így járni! Manapság! Amikor már a csomagküldő szolgálattól is rendelhetsz vibrátort! Maholnap a szupermarketben is árulni fogják, a kasszánál, a kondom és a küretkanál mellett! – Küretkanál? Már az is kapható? Micsoda világ! Figyelj, ezt megbeszélhetjük akkor is, amikor megjöttél, és végre kiszedted belőlem azt a... azt! – Én?! Szedjem ki belőled? Neked nőgyógyász kell! – Honnan a búbánatból akasszak le karácsonykor egy nőgyógyászt? – Ez bizony olyan szakma, miként példád is mutatja, melyben éjjel-nappal és karácsonykor is résen kell lenni! – Nem fordulok nőgyógyászhoz! Mert kiröhög! Különben sem tudok felkelni! – Hívok mentőt! – Nem hívsz mentőt, mert akkor még egy rohamkocsira való, koedukált idegen is kiröhög! Ha szólsz nekik, iszonyatosan megátkozlak! Idejössz! Azonnal! És kiveszed! Felsóhajtottam. – Indulok. Hívd oda Mamuszt is, mert tanú nélkül hozzád nem nyúlok! Különben szerintem neked Meryl kéne, mivel ő sokkal járatosabb a... – Meryl meleg! – Erről beszélek! – Kuss! Indulj azonnal! Már görcsölök! Lázam van! Elvérzek! Az expressz sietség végett a piros álomautóval röpültem Scarához. Holott Selwyn szörnyen kiabált, midőn bestiájával kifaroltam az útra.

63. mégis elhiszem; továbbra is nőiesen intim dolgok, lélegzet

férfiak számára tiltott fejezet!

Pézsé könyéken-hason csúszva jött ajtót nyitni, semmiképp se mervén talpra állni. Ugyanígy tért viszsza a hálószobai ágyhoz. Lakásszerte sültpulyka- és spárga-borsóillat terjengett. Mindenfelé gyertyák hivalkodtak. Az asztalon elhelyezett, polipkarú tartóban meredező példányok körmérete láttán majdnem lekómáztam Scara mellé. Hosszú ideig tartott a visszaút. Pézsé nem engedte, hogy segítsek, ezért lassan lépdeltem mellette, míg ő a könyökét a padlóba döfködve, bénultnak látszó altestét vonszolva haladt előre. – Próbáltad úgy kezelni, mint egy tampont? – érdeklődtem. – A tampont rém egyszerű tamponként kezelni, mivel ott van neki az egérfarkincája! – pattogta a talaj mentén. – Ennek meg nincs! Ez a strici gyertya úgy tört ketté, hogy közben elnyírta a kanócot! Nincs minél megfogni! – Kipróbálhatnád a gyertyaállást. Hátha attól kilökődik. Ha igen, akkor legalább megbizonyosodunk, hogy épp e trükk miatt nevezik gyertyaállásnak. – Kinyírlak, ha szórakozol! – sziszegte odalenn. – Kieszeltél valamilyen stratégiát? – sóhajtottam. – Azt hiszem, be kéne hoznod a szerszámokat a műhelyből. – De azok olyan finom kis ékszerműves csipeszek, fogók! A te izémicsodád meg egy kolosszus! – mordultam. Fel nem foghattam, miért érzem magam feneketlen zavarban. Talán mert ilyesmit még sosem csináltam. Pedig már régesrég összejártunk mi hatan. Scara visszaküzdötte magát az ágyra. Ezúttal már segíthettem. A nyoszolya ellenkező oldaláról fogtam, húztam a vállát. Miután elnyúlt a hátán, felnéztem a plafonra, erőt merítettem, azután felé fordultam, és így sóhajtottam: – Mutasd. Felhúzta térdeit, kissé szétnyitotta a combjai közt gyűrögetett, szűziesen fehér, cédásan átlátszó, merő tüll ruhát. Majd hirtelen mindenestől összezárult. – Ne nézz oda! – sikoltott. – Akkor hogyan lássam, mi a helyzet? A középkorban valóban így születtek az asszonyokat, odanézés nélkül, iszonyú felöltözöttségben. Csakhogy ama nők csupán világítás céljára használták a gyertyát! – Te olyan naiv vagy! Nézd meg a szupermarketben, mennyi elgondolkodott nő álldogál a díszgyertyás gondolánál! – Szülés! – kiáltottam. – Megvan! Megszülöd! Emlékszel, Adena hogyan csinálta? – Látod, ezt megpróbálhatjuk. Ekkor csöngettek. Expressz sebességgel nyitottam ajtót. Horsa érkezett kócosan, ziláltan, zihálón. Siettében bíborszínű, tekergőző farkú, méregzöld sárkánnyal telehímzett, földig érő bársonyklepetusban, papucsra felrántott hókalucsniban tűzött el otthonról. – Komoly, amit mondtál? – kérdezte az előtérben. – Leellenőrizted? – Még nem tartok ott, mert váratlanul szégyenlős lett. – Bízd rám! – felelte a magabiztos üzletnő. – Majd én kézbe veszem a dolgokat! Berontott a szülőszobába, megragadta s szétfeszítette Scara térdeit, és bekukucskált közéjük. – Pfuj, mi az a ganajtúró a vulvádon?! – undorgott. – Az nem ganajtúró, hanem szent szkarabeusz-pirszing, és azért még köszönhetnél! – Bárhogy nevezzük, tökre ugyanaz! Szia, Scara! Hallom, bevettél valamit! Miért pont egy ilyen ócska, törékeny kacatot? Emlékezhetnél, Giotto vagy százféle, bármely háztartásban fellelhető férfipótló eszközre kiképezett bennünket! – Beteg voltam a maszturbációs héten! – Miért nem kérted el a jegyzeteinket? – Most nem arról kéne beszélni, mi lett volna, ha, mivel már megtörtént a baj. Tudtommal a barátnőim vagytok jóban-rosszban... – És most inkább rossz, mint jó? – firtattam. – És tudod, mit nem értek a gyertyával kapcsolatban? Miért kented be ránctalanító krémmel? 27

Horsa ismét megszemlélte a beavatkozási területet, majd felmordult: – Rohantam, mert azt mondta, átszúrta a torkát, és elvérzik! Semmi baja! – Az átszúrást, elvérzést csak eshetőségként fogalmaztam meg! – üvöltött Scara. – Ne vitázzunk! Fogjatok már hozzá! – Jól van, megszüljük – sóhajtott Mamusz. Kiment a fürdőszobába, összesodort egy törülközőt, és a homlokára kötözte, verítékfelszívás céljából, mivel erőteljes gyöngyözésre számított. Körömtől könyékig dezinficiálta magát. Közben tovább rendelkezett. – Papusz, te kapcsold le a csillárt, csak egy célfény maradjon! Célfényt mondtam! Az állólámpával lődd be a területet! Jó lesz. Tegyél fel valami megnyugtató zenét! Mindenkinek steril a keze? Jól van, most add fel a gumikesztyűt! Nincs kékebb? Pézsé, te ülj fel, mintha hasizomgyakorlatot végeznél. Úgy. És ezennel kezdjél tiszta erőből nyomni! Azt mondtam, tiszta erőből! Az annyit jelent, hogy még a szemed és az aranyered is kidülled! Scara megtette, amit kért tőle. Felhúzott térdeibe kapaszkodva, kivörösödött arccal, komplett átéléssel, jajgatva nyomott. Ha elfáradt, visszakonyult a párnára. Rövid pihegés után újrakezdte. A negyedik tolófájásnál tartott, és még nem volt eredmény, midőn megest csöngettek. Pézsé hisztérikusan felkalimpált lábaival a mennyezetre. – Kit hívtatok még? – visított. – A sajtót? – Nyugi, nem hívtunk senkit! – szóltam. – Talán túl hangosan sikítoztál, és átjött a füles szomszédod. Elintézem. Folytassátok! Becsuktam magam mögött a hálószobaajtót. Lesimítottam összeborzolódott hajamat, idegeimet. Mosolyt csiholtam arcomra, és kinéztem a folyosóra. Vajh ki lehet az, ily éji órán? Magas, kreol bőrű, fekete hajú, gyűrűs tincsű, harmincas pasas feszengett a küszöbön. Egyszerre tüzes és érzelmes tekintetű, telt ajkú fickó volt, egy kiköpött Antonio Banderas, fekete öltönyben, fehér ingben, arszlánná szagosítottan. Kölcsönösen megütköztünk egymástól. – Maga a...? – csuklottam. – Ki maga? – jajdult ő. – Scarához jött? – kérdeztem. Ekkor döbbentem rá, hogy méretemnél öt számmal nagyobb, mindenütt kiszakadozott, festékfoltos farmeroverallban, keki pólóban és két varkocsba font hajjal rohantam el otthonról. – Gennaro vagyok, Scara barátja – szólt a tökély férfiszépség, enyhén meghajolva. Mielőtt feleszméltem volna, besurrant mellettem az ajtón. Utánalódultam. Elébe vágtam, s csak a testemen át jeligére keresztbe álltam előtte. – Jandra vagyok, barátnő – közöltem. – Magára várt egész este? – Tudom én, hogy...! Fatális véletlen! Lehet, hogy el se hiszi majd, ami velem történt! De most már itt vagyok! Szeretném a karjaimba zárni őt! Hol van? – Üljön le! – förmedtem rá. Megragadtam Gennaro vállát, és lenyomtam őt a kanapéra. Lerogytam vele szemközt, s úgy helyezkedtem, hogy eltakarjam előle a hálószobaajtót. – Scarát szörnyen megviselte a távolmaradása! Épp ezért ő most nincs is látogatható állapotban! Ölelgetni meg végképp nem lehet! Javaslom, menjen haza! A mai randinak már úgyis betett! A mögöttem lévő, zárt ajtajú helyiségből tisztán felismerhető jajveszékelés, szitkozódás hallszott. – Mi történik odabenn? – nyögte Gennaro. Vadregényes kreol színe hirtelen eltűnt. A rémült fickó szempillantás alatt oly fehér bőrű lett, mint egy ír csapos. – Semmi! Semmi különös! – nyikkantam. – Scara tévét néz! Igen, azt hiszem, most adják a Betlehemi gyermekgyilkosokat! Karácsonykor folyton ezt nyomatják! Ő pedig rettentően átéli a filmeket! E szavaimnál átható sikoly tekeredett érzőidegeinkre, majd nem bírom, elég volt, tele van a puttonyom, csinálj már valamit! szövegű üvöltözés kezdődött. Az ajtó döndülve feltárult, Mamusz talpa által. Horsa kidübörgött a szobából, és nagy elánnal a műhely felé indult. Midőn egy pillanatra felénk nézett, és felfogta a Banderas-hasonmás jelenlétét, először is megnyúlt az arca, majd villámgyorsan hátrafarolt, olyképp, ahogy egy filmet pörgetnek vissza, s berúgta sarkával a nyitva feledett nyílás- és sikoltozászárót. Rézgálickék gumikesztyűs jobbját felemelve, sebes mozdulattal megtörölte bozótharcos stílben, frottírkendővel átkötött homlokát, idegesen odabiccentett, és

tovatűzött úti cél iránt. – Mi történik? Mit művel az a nő Scarával? – jajdult a férfi, elemelkedve a kanapéról. – Üljön vissza! – rivalltam rá. Gennaro automatikusan engedelmeskedett. Összevont szemöldökkel meredtem rá. – Most aggódik érte? Miért nem akkor izgult, amikor három órát késett? Vagy négyet, ötöt? Remélem, hozott magával néhány elfogadható magyarázatot, mert különben...! Felkaptam a kettőnk közti asztalon táncoló lángú, megfélemlítő méretű, hússzínű gyertyát, elfújtam, és félredobtam. Kézbe vettem a sudár díszvas tartót, és babratolni kezdtem vele. Közben Pézsé teli torokból üvöltözött kifelé a magárahagyottságból. – Mi van, Jandra? Elküldted a szomszédot zabot hegyezni? Légy szíves, tolj egy-két fotelt az ajtóhoz, nehogy már olyan könnyen betörjenek a kommandósok, mint múltkor! – Kommandósok? – lehelte Gennaro. – Betörtek? Ide? Miért? – Nyughass Scara! – kiabáltam, tekintetemet a pasason tartva. – Halkabban tévézz, akkor nem jön a kommandó! – Mi az, hogy halkabban tévézzek? Te azt hiszed, máris élvezkedem? Addig még sok viasz fog lefolyni a gyertyákon! Tudd meg, a hülye nyomós-tolós módszered nem vált be! Az az aljas strici meg se mozdult! – Csöndet! Nézd a tévét! Mamusz tartott visszafelé, hatalmas fémtálcát szorított a hasához, és azon zajosan vergődtek, zörögtek a különféle szerszámok. A kanapé felől nézvést úgy rémlett, mintha a hókalucsnit, bíbor slafrokot, kék gumikesztyűt és dzsungelharcos-homlokpántot viselő, madárfióka fejű, enyhén dülledt fogsorú, szakadatlanul vigyorogni látszó nő középkori kínzóeszközöket cipelne tálcáján. – Mi történik itt? – habogta Gennaro írfehéren. – Küretelik szegényt? – Á, dehogy! Kicsit fájdította a méregfogát, de csak épphogy. Horsa, a másik barátnőnk, most lereszel belőle egy kicsit. Mamusz még hozzá se láthatott a műszeres beavatkozáshoz, s máris újabb átható sikolyáradat tódult felénk a hálószobából. Legyintettem, jelezvén: ugyan, ez mindennapos. – Kikészült szegény, tudja, ez a premenstruációs hisztérikum. Ne aggódjon, gyorsan rendbe jön. Na szóval, Gennaro! Hol is járt a gyertyavilágos vacsoraidőben? – Nehezen fogja elhinni – sóhajtott a fakult kreol. Ismét legyintettem. Scara sztoriját aligha lehet überolni. – Annyira készülődtem a ma estére! – kezdte felfokozottan Gennaro. – Úgy vártam azt a vacsorát! Fordulatot reméltem tőle! Elképzeltem, hogy Scarácska ma enged végre heves udvarlásomnak, és... Előrehajoltam, és a számra helyezett mutatóujjammal csendet kértem. Csak amíg átgondoltam, képes volnék-e végighallgatni Pézsé történetének macsó-verzióját. Nem, döntöttem, ha a pasas így folytatja: ...a karjaimba zárhatom, s apró, lágy, finom csókokkal illethetem ajakát, ha a szájába dughatom nyelvemet, azután a fülébe, majd nyelvem hegyével, de tényleg: épp csak a hegyével végigfuthatok a fülkagylóján..., és ezután rátérne a gyertyának megfelelő, férfiak által használatos póteszköz okozta rettenetes balesetére, melyből csak mostanra gyógyult fel, nos, ennek befogadásához nem éreztem magam elég erősnek. Úgy döntöttem, engedek még néhány mondatot Gennarónak, s ha a kínos irányba kanyarodna, isten bizony lelépek! Bólintottam, hogy folytassa. – Tehát, randevú előtti, kéjes képzelgésekbe bocsátkoztam, így sétáltam a kocsimhoz, s éppen illeszteném a kulcsot a zárba, de nincs zár! Nézem, kocsi sincs! Elvitték az autómat! A mobiltelefonommal együtt! Most hogy hívjam fel Scarácskát? – Utcai fülkére nem gondolt? – Az ember feje nem káptalan, nemdebár? Az összes hívószámot a telefonomban tárolom, nem a fejemben! A mobillopás felér egy agylopással! Mindenképp vissza kellett szereznem a kocsimat, mert Scarácska lakcímét is a mobilom jegyezte meg helyettem! – Férfiak! – mormogtam. Pézsé is csatlakozott a társalgáshoz a távoli szülőhálószobából, mégpedig egy boszorkányvallatás hangulatát idéző sikoltás hallatásával. – Biztosan nem esik bántódása Scarácskának? Nem épp bizalomgerjesztő az a vigyorgó nő a hullafoltos kesztyűjében! – méltatlankodott Gennaro. Tekintetem láttán megtört kissé, s folytatta történetét. – Beugrottam egy arra járó taxiba, és felszólítottam a sofőrt, mondja be rádión a Roverem adatait, és uccu 29

neki, kapjuk el a tolvajt, mert nekem ma... hogy is mondjam... izé... Gennaro nagyot nyelt, úgy rémlett, lenyelte az ádámcsutkáját is, ám a kis porc hamarosan előkerült a gallérjából, és megállapodott nyaka középpontjában. – Fantasztikus bújócska, űzőcske, hajtóvadászatocska vette kezdetét! – folytatta lelkesen. – Ilyen öszszefogásra, ekkora szolidaritásra csak férfiak képesek! Perce ken belül jött a hír, hogy megvan a kocsim, itt és itt látták. Más taxisok is ráhajtottak, és nemsokára feltartóztatták a Rovert! Amikor pedig az ügyes tolvaj kibújt a gyűrűből, utánazúdultak, és további járművek csatlakoztak az üldözőkhöz, és mi is odaértünk! Na, ekkor közrefogtuk az autómat, és a tolvaj, mit tehetett, kikecmergett a kormány mögül. Fiatal fiú volt, tizennyolc év körüli, s roppant sötéten nézett a leszegett fejéből, majd felkapta a nyúlcipőt, és uzsgyi, elinalt! Ekkor mindenki azt kiáltozta a rádióban: kapjuk el! Ezután gyalog folytatódott a hajsza. Míg a taxisok a srácot kergették, a tolvaj eladdig észrevétlen társa megpattant a Roveremmel! Kezdődött elölről az egész hajtóvadászat! Ekkor már mentősök is csatlakoztak hozzánk, azután néhány tűzoltókocsi is beszállt a kergetőzésbe. Nos, ez viszont már a zsaruk fülébe is eljutott, sajnálatosan! Alighogy visszaszereztem a kocsimat, és még a maroktelefonnak is megörvendhettem, lekaptak a zsernyákok! Felhasaltattak a motorháztetőre, szét a lábakat, és megmotoztak! Mire minden tisztázódott, mindkét tolvaj elszelelt, naná! Ezután még az őrszobán dekkoltattak másfél órát! De most már itt vagyok végre! Hadd zárjam karjaimba Scarácskámat! Az ajtó feltárult mögöttem. Megfordultam. Mamusz kifelé sietett a vérfagyasztóan csörömpölő tálcával. Egyik kék hüvelykujját felém tolva jelezte, hogy a műtét sikerült. Helyből a plafonig szökkentem a megkönnyebbüléstől. Gennaróra néztem. – Maga most itt marad! Itt ül, és nem mozdul! Bemegyek Pézséhez, és meggyőzöm, hogy mégis fogadja magát! Rendben? A fakult kreol bólintott. Megint lenyelte az ádámcsutkáját. Nem vártam meg, mi lesz a gégeporc sorsa, benyargaltam Scarához. – Mi van? – suttogtam, az ágy szélére kuporodva. – Megoldódott? Pézsé sápadtan, verítékes arccal hevert a takaró tetején. – Megszületett! – újságolta. Kezemet megragadván az ujjaimat morzsolgatta. – Fogóval, de megszületett! Vér és sérülés nélkül! A kérdés felkínálkozott. – Nem kétséges, hogy fiú – szóltam. – Mi legyen a neve? Gennaro? – Honnan tudod? – sikoltott. – Honnan tudsz te mindig mindent? Nem is mondtam a nevét! – Itt ül a fickó a nappaliban. Az ő története jóval hihetőbb, mint a tied. Azért kirúgjam? Scara felült, már-már elrohant. Ruhája szegélyénél fogva fékeztem meg szenvedélyét. Visszafordult felém, és taszigálni kezdett: – Menjetek, Jandra! Vidd Horsát is! Máris menjetek haza! Köszike! Mindenért köszike! És senkinek soha, sehol, semennyiért, egy szót se a történtekről! – hadarta suttogva, az izgatottságtól helyben szaladgálva. – Ha eljár a szátok, megátkozlak benneteket! Festményen se lássam viszont a vérciki szitut! És Horsa se vegye fel a szolgáltatásai közé, hogyan szabaduljunk kínossá vált szeretőnktől címen! Értve? – Diszkrét leszek – ígértem. – Jól van. Beküldheted Gennarót! – Várj, várj. Mit mondott Mamusz bábaasszony? Mikor kettyinthetsz legközelebb? – Nincs tilalom! Jandra, te olyan édes, aranyos vagy, meg minden! Hazahúznál már végre?! – vicsorgott rám. Felálltam mellőle. Karon fogtam a befelé szédelgő Horsát, és magammal vonszoltam a nappaliba. – Nekünk most mennünk kell – tudattam a roskadtan ülő, látszólag végképp kifehérült kreollal. – Fáradjon be Scarához, és nagyon vigyázzon rá, valamint vele. Kicsit még szivárog a frissen csiszolt méregfoga. – Miiii??? – vinnyogta Mamusz. – Gyere, drágám. Az ajtónál leoldottam fejéről az átizzadt törülközőcsíkot, lerántottam kezéről a hullakék gumikesztyűt. Megcsókoltam pillanatnyilag meglehetőst buta kifejezésű, holtsápadt arcát, és kivonultunk a karácsonyi éjszakába.

64. lélegzet

Mamusznál alszom

Elmentem barátnőmhöz, s az ő ultramodern hajlékából felhívtam Selwynt. Tudattam vele, hogy remek csevegést folytatunk Horsával, ezért az éj hátralévő, csekély idejére nem megyek haza. A tűzpiros sportkocsi miatt ne aggódjon, beálltam vele a gondosan őrzött mélygarázsba. Szép álmokat kívánva kiléptem a vonalból. Elnyúltunk a csővázas, lábtartós, hintázós, gyárilag verítékszagú, baromi kényelmetlen bőrfotelokon. Fagylaltospoharat egyensúlyoztunk a hasunkon. A széles szájú, mély kehely a következőket tartalmazta: konyak, meggy, citromkarika, csokigolyócskák, reszelt narancshéj, szívószál, szúrópálcika. Eszközeink segítségével hol konyakoztunk, hol meggyeztünk, és így tovább. – Mi a franc van veled? – kérdezte Horsa, miután tizenöt percig feszülten, némán bámulta arcomat. – Valami franc volna velem? – ártatlankodtam. Bekaptam egy csokigolyócskát. – Finom a pancs, csak az olívabogyó hiányzik belőle. – Olíva? Ebből? Pfuj! Belőled mi hiányzik? Erről mesélj valamit. Ne tagadd, látom, hogy esz a fene! – Nem tudom, Mamusz. Épp ez az, hogy nem tudom. Valahogy megcsappant a boldogságom. Selwyn rengeteget dolgozik. Talán ez az oka. – Még mindig dobozol? – Igen, és időnként átmegy Romeóba, szóval az se mindig kéjhömpöly, ha otthon van. Szerinted a házasság egy életre szól? – Így mondják. – Persze, persze. De mi a te véleményed? Ha nem sikerül, az kinek kudarc? – Mivel ezt ketten játsszák, valamilyen arányban mindkét fél kudarcos lesz. Azért persze még ne temesd frigyedet. Még csak most kezdtetek. Tudod, az elején szörnyen nehéz. Össze kell csiszolódni, meg kell szokni a másik rigolyáit, és persze ilyenkor ismeritek meg egymás gyengéit, hétköznapi, unalmas, fárasztó arcait. Légy türelmes. – Szóról szóra ilyeneket mondogatok magamnak bólintottam. – Később, ha jönnek a gyerekek, változik majd a mantra: neveljük fel a srácokat, ne okozzunk törést a kis ártatlanok lelkében. De azután már leheti válni? – Ha még lesz kedved!? – nevetett Horsa. – Kicsit megijedtem – sóhajtottam. – Meddig tartanak a kezdeti nehézségek? – Ezt inkább Adenától kérdezd. Vagy Jamaltól. Köhintettem. – Hát nem tudom. Jamaltól kezdek tartani. – Tőle? Az a pasas úgy kezel téged, mintha egy két-kilós, százkarátos gyémánt volnál. Ha netán nem értenéd a példámat: ilyen drágakő nincs is. – Igen? – cincogtam. Így sem értettem. – Kérsz valami erősebbet? – firtatta Mamusz. Nem várt választ, whiskyt töltött. Számhoz tartotta a poharat, és megitatott, oly buzgalommal, hogy ezután tíz percen át gomolygó lehelettel szopogattam-rágcsáltam a számba juttatott jégkockákat. Látván beszédképtelenségemet, figyelmes barátnőm szóval tartott. – Adena eszményien érzi magát, repes a boldogságtól. Semmilyen gázos dologról nem tett említést. De persze kérdezd meg, hátha csak azért nem beszélt a gondokról, mert nem érdeklődtünk. Ha jól meggondolom, van valami szörnyen hátborzongató a házasságban. Együtt élni, együtt aludni, együtt ébredni, mindent együtt csinálni, folyton együtt lógni, hát ezt nem nekem találták ki! Papusz, most már biztos: én szinglinek születtem! Nem mondom, téged irigyellek némileg, mert fantasztikus partikra, őrületes társaságokba juthatsz el a férjeddel, és miközben sárgulok emiatt, pontosan tudom, te egy pillanatig sem élvezed a kiöltözős, viselkedős, szertartásos bulikat. – Majd szólok Selwynnek, hogy legközelebb téged vigyen magával. – Komolyan megtennéd? – ujjongott. Megrántottam vállamat. – Ha te élvezed az ilyesmit. – Elropogtattam egy jégdarabot, nem az utolsót, leheltem egy zúzmarásat, s jégkásarágó hangon folytattam: – Lemegyek hídba az ilyen estélyektől. Egyfolytában ezt hallom mindenfelől: te, ez a Sarah már a múltkor is ebben a snassz koktélruciban pávázott, miért nem szól már rá va31

laki? Jaj, drágám, de örülök, hogy látlak, kéjsikoltja egy másik hang, majd néhány lépéssel távolabb így suttog: hogy dögölnél meg a neved napján, te trampli! Aztán: nézd, itt van az ostoba Jackson, hogy ez nem képes észrevenni saját homlokán a szarvakat! Kapitális agancsos, hahaha! Jaj, édesem, már annyira hiányoztál, holnap ugorjunk el Márka Márkihoz, olyan cuki kollekciót láttam nála, és tudod, muszáj felöltöznöm tavaszra! Ah, te is itt vagy, pedig figyelmeztettelek, ha meglátlak egy légtérben az én Albertemmel, kinyomom a gülü szemed, nesze! Juj, milyen szép ez a ruckó rajtad, nahát! Ki tervezte? Hogyan? Nem a Homokovits Rudy szalonjából való? Ja?! Akkor ez nekem zsenánt! Nahát, te is látod a Faros Kittyt? Te, ez legalább két kilót leadott a múlt heti míting óta! Ugyan, aranyom, ne sajnáld tőle, még így is akkora a segge, mint egy koffer! – Eltúlzod, Jandra – vigyorgott Mamusz. – Lehet, hogy vannak dallamosabb hangok is, de az amuzikálisak miatt nem hallom a zenét. Elgondolkodtál már azon, milyen régen ismerjük egymást? Mi a leltár? Szétittuk a májunkat, ti elszívtatok egy mezőnyi vadkendert... Horsa közbeszólt: – Miért nem inkább ondóban méred az idő múlását? Mennyit gyűjtöttünk be hatan ennyi idő alatt? Megtölthetnénk egy fürdőkádat? – Egyet?! – kacagtam. – És ha nem fűben, májban, ivarsejtben mérjük? Időközben nagyon megfontosodtunk egymásnak. Volt egy csomó érzelmi, lelki, érzéki; élményünk, utóbbin nem csak szex értendő. Micsoda hangulatokon, emóciókon osztoztunk! – Mi ez? Kötelező Karácsonyi Meghatódás? Mindjárt megbánjuk bűneinket, és monostorba vonulunk szerzetesnek? – Nem, csak furául érzem magam. – Látom, és azt is, hogy ezért beszélsz másról. Még egyszer kérdezem: mi a baj, Papusz? – Betojtam, Mamusz! Több okból is. Eddig olyannak láttam Selwynt, amilyennek akartam. Így aztán boldog voltam. Sajnos egy ideje már nem bírom idealizálni őt. Csak olyannak látom, amilyen. Selwyn tehát önhibáján kívül nem felel meg az elvárásomnak. Nem ő vert át engem, hanem én, önmagamat! Mindkettőnk ellen bűnt követtem el! Hűha! Ugye, ezt most túlkomplikáltam? – Próbálok lépést tartani veled intellektuálisan – nyugtatott Horsa. – Ha brutálisan őszinte véleményt akarsz hallani... – Mennyire brutális? – vetettem közbe. – Eléggé. Szerintem ti nem egymásnak vagytok teremtve. Selwyn megfelelő pasas egy olyan nőnek, mint például Scara. Ők jól kijönnének, együtt szívnák a spanglikat, gyönyörködnének saját szépségükben, öltöztetnék egymást, és villognának a partikon. – Pézsé ritkán szív, nem rabja a fűnek. Selwyn viszont időnként aggasztóan kivetkőzik magából. – Szóval az a véleményem, hogy mindketten valaki másnak vagytok teremtve. Selwyn főleg önmagának. Megjósoljam a jövőjét? Miközben mind feljebb és feljebb juthatna, mert a tehetsége erre predesztinálná, viharos gyorsasággal csúszik mind mélyebbre s mélyebbre, mivel a jelleme elsüllyeszti őt. – Hát ez... – hápogtam. Öt ujjal kibontottam copfjaimat, dühödten tépáztam magam. – A férjemről beszélsz, Mamusz! Az ipséről, akivel le akarom élni az egész hátralévő életemet! – Szakíts már az ilyen idejétmúlt baromságokkal! Nem kötelező elcseszned az egész életedet, ha még időben kiderül, hogy tévedtél! Nyugodtan elválhatsz, nem bélyegeznek meg! Nem tagad ki az anyaszentegyház! – De szó nincs válásról! – nyögtem. – Miről van szó? – kérdezte fejét félrehajtva, kihívó nézéssel. – Kínlódsz. Azon vívódsz, kibírod-e a tagot halálig. Tegnap kibírtad? Tegnap hányszor szerzett neked örömet? Na? Válaszolj! – Lássuk csak. Már az is örömszámba ment, amikor kimászott a Pandora-szelencéjéből. Ja, vette a kocsit. – Neked? – Magának vette, de az ő öröme az enyém is, ugyebár...?! – Na, menj a francba, Papusz! Hagyjuk a tegnapot. Meséld el egy közelmúltbéli, örömteli napodat! – A minap beszorult a kandallókéménybe. Rettentően örültem, amikor élve került ki onnan. – Fergeteges boldogságban élsz! Meg ne halljam, hogy nyavalyogsz! – Nem nyavalygok. Igen egyszerű kérdést vetettem fel. Lehetséges-e, hogy máris vészesen inog az életre szólónak szánt/vélt kapcsolatom? – Tudod, mit fogok szervezni ezután? – kapott a fejéhez, ezúttal üzletnőként. – Esküvőt pap nélkül!

Lesz gyűrű, csipkeruha, pomádé, fotózás, menyasszonytánc, torta-felhőkarcoló, parti hajnalig, nászút, mézeshét, mackóbrummogás! De nem kell aláírni semmit, nem kell kötelezettséget vállalni! Úgyis a külsőségekről szól az egész! Hadd élje ki magát az ifjú pár, főleg a menyasszony és családja! Ezzel kinyilvánítják érzelmeik komolyságát, ám utána nem nyomasztják magukat és egymást azzal, hogy nem mernek csalódni! – Na, ezt aludd ki, cinikus barátnőm! – hörrentem. – Értesz engem? – kiáltott rám. – Ha nincs anyakönyv, nem kell egy életen keresztül becsapnod önmagadat! Ezzel párhuzamosan másoknak sem kell folyamatosan hazudozni! – De én igenis holtig tartó szerelmi frigyre vágyom! – ordítottam. – Semmi vész, édesem – csitított Horsa. Megint odajött hozzám, ezúttal jég nélkül hozta a whiskyt. – Megérdemled. Legyen neked holtig tartó szerelmi frigyed. Viszont barátkozz meg a gondolattal, hogy ahhoz előbb el kell válni! – Mert az olyan egyszerű! Bocsika mindenkitől, elnéztük egymást, én nem ezt a hapsit akartam. Remélem, jól mulattatok a lagzimon, holnap gyertek el a válási partimra! Köszi, puszi! – Látod? Ennyi! – Nem válok! – kiabáltam. – Na, most elmész aludni! – mordult rám Papusz. Félálomban azon töprengtem, mi a rossebért tart az ember barátokat, ha azok nem mondják meg a frankót!? Igaz, ehhez előbb önmagamnak kéne bevallanom, mi a gáz.

65. lélegzet

kis éji nyavalyatörés

Egyik éjjel megszólalt az üzenetrögzítő. Roppant zaklatottan ébredtem, mivel másnap húzós kaszkadőrfeladat várt rám az anyám által szervezett filmben, és szerettem volna kialudni magam. Néhány percig ültem az ágyon, horgadt fejjel, lehunyt szemmel, összefont karokkal, abban bízva, Selwyn talán odalenn van alkotóháznak becézett dobozában – mivel az ágyban, mellettem nincs –, és elnémítja szerető édesanyját. A drága hölgy arról beszélt – már több ízben meghallgatott üzenetében –, mennyire hiányolja régen látott, icipici magzatát, reméli, a babuci dupla zokni, sál, sapka és kabát nélkül ki sem lép a házból az idei rendkívüli zimiben, rendesen eszik, naponta kakál, keveset szív, s nem bosszantja kis feleségét a tehetségével, bár úgy kell annak, ki nem veszi kitüntetésnek, ha egy ekkora lumennel élhet egy fedél alatt, nahát! Mivel ugyebár a zsenialitás az őrültséggel határos, ezt már rég megmondta valami lángelme, na hogy is hívják az illetőt...? Nem akartam tovább hallgatni a kedves hangot, mely emez ingerült, éji órán varjúéra emlékeztetett. Mire óriási dérrel-dúrral kiviharzottam az ajtón, Armen mama végzett gyakori, hosszas beszólogatásainak ezen szösszenetével, és átadta a szót Nicole-nak, aki viszont azt hozta tudtomra – szintén nem először –, hogy összecuccolt, és elmegy oda, ahol rombolnak, lőnek és robbantanak, megerőszakolják és agyonlövik a védteleneket. Tehát ég velem, vigyázzak magamra, s ha neki baja esne, víg temetést tartsunk, táncoljunk a sírja körül, és kérjük a Mennyeitől, hogy legközelebb, már ha muszáj legközelebb újrakezdeni, ne a poklot szánják neki földi életül. Ó, igen, ha majd újra megszületik, sok gyereket, kertet, katedrát, sírig élő szerelmet szeretne, amúgy mindnyájunkat szeret és csókoltat, ne bőgjünk nélküle, majd csak hazajön... Csattogó talpakkal (és fogakkal) értem le a nappaliba. Elnémítottam az üvöltő szalagot. Körbenéztem, hol lappang Főgonosz. Közben ekként szólongattam őt: – Gyere ide, hadd végezzek veled! Most aztán megöllek! Halál Torka nem mutatkozott. Megérintettem az ebajtót, ám az nem lengedezett. Főgonosz nem járt erre az elmúlt pillanatokban. Tehát alighanem idebenn bujkál a várható megtorlás elől. A múzsakuckóhoz suhantam, s meglöktem azt a sarkammal, annak megállapítása végett, itthon tartózkodik-e szeretett hitvesem. Mivel a rúgás odébb vetette a dobozt, Selwyn távollétére következtettem. Hol a francban jársz, szívem keserűsége? Nem s nem leszek ideges! Megyek, és lefekszem. Mi több, aludni fogok! 33

Elindultam fölfelé a lépcsőn. A második fokon csattant talpam, midőn furcsa, kaparászós zajt hallottam a lenti folyosó felől. Kinyírom a csutakfarkút! Vagy valakit. Sarkon fordultam, és hajamat, hálópólómat lobogtatva a vendégszoba felé lódultam, úgy vélvén, onnan hallszott a neszezés. Útközben egy pillanatra betértem a nappaliba. Felkaptam a tűzpiszkálót a kandalló mellett álló tartóról, miáltal máris bátrabban folytattam felderítő utamat. A folyosóról nyíló ajtókat egytől egyig csukott állapotban találtam. A vendégszobában ismét megzörrent valami. Halál Torka nem lehet odabenn. Hisz az imént még az üzenetrögzítővel vacakolt. Szegény állat a kilincset nem érti, tehát nem mehetett be. Pláne valószínűtlen, hogy be is csukta volna az ajtót maga mögött. Miután ezt levezettem, felfigyeltem a hátamon araszoló gleccserfolyamra. Mindazonáltal nem hagytam fel a reménnyel. – Selwyn! – rebegtem. – Te drámagyakorlatozol? Ha igen, most állj elő! Később csak dráma lesz! Kinyiffantlak! Vártam egy keveset. A vendégszobában valami megcsikordult. Harciasan benyitottam. Az ajtót a falhoz löktem, hogy ha netán rejtőzne mögötte valaki, akkor tudomást szerezzek róla. A piszkavasat magam elé tartva, kommandós stílusban körbeszökdécseltem, végigvizsgáltam a helyiséget. A széles franciaágy s az azt fedő takaró alatt, a gardróbban és a földig omló csipkefüggöny mögött senki sem rejtőzködött. Hanem az ablak résnyire nyitva volt. A hátamon hömpölygő gleccser jeges borsószemekkel gazdagodott. Kihajoltam kissé, de semmi kiértékelhetőt nem láttam a kutya s a tűzoltócsapat által összetaposott, számosszor megroggyant, vénhedő hóban. Bezártam az ablakot. Módszeresen végigjártam a hajlékot. Macskaszemmel tájékozódtam a sötétben. A görfüggönyöket egyelőre még nélkülöző, csipkefirhangos ablakokon beszüremlett az utcai lámpák fénye, ám e megvilágítás épp csak annyit ért, hogy ne fejeljek le minden utamba kerülő bútordarabot. A kondiszobában teremtett lélek sem gyúrt. Sem Selwyn dolgozószobájában, sem a magaméban nem leltem élő organizmust. A fürdőben a padlóba süllyesztett kád sem rejtett meglepetést. Az alagsort is kísértettisztának találtam. Mindkét garázs, a mosókonyha, a kazánszoba, s a másik két, nevenincs helyiség is elhagyatott volt. Éppen felfelé tartottam, midőn megdöndült Selwyn munkadoboza, mintha valaki megrúgta volna az oldalát, majd surranó lépteket és ajtónyikorgást hallottam. Kész, besokalltam. Ki az? Eusapia? A Tőrös? A járőröző Vér Fürdő? A bűntudatom netán?! Hol van Liezon? Főgonosz? A nem létező testőrségem? A rendőrség? Jamal! Mélyet lélegeztem. Jól van, kezdjük elölről. Az akárki hogyan került vissza a házba? Becsuktam mögötte az ablakot. Kiment egyáltalán? Ha nem ment ki, hol volt, míg mindent végigvizslattam? Ha kinn volt, miként jött vissza? Még egyszer végigjártam a helyiségeket, ezúttal az ablakokat is ellenőriztem. A vendégszobai kivételével valamennyi földszinti ablakot résnyire nyitva találtam. Ezeket egytől egyig betapasztottam. Midőn kiléptem a lenti fürdőből, az emeletre vezető lépcső fokain fémes koppanásokkal gurult lefelé valami. Odaszárnyaltam. Lekaptam a levegőből az utolsókat pattogó pénzérmét, és a markomba zártam. Ha fej, hívom a zsarukat. Ha írás, megoldom a problémámat. Fej volt, viszont a fenti folyosón kilincs nyikordult. Azután sarokvasak zörrentek, s bezárult az ajtó. A hálószobáé.

Felrohantam. Sarokkal rúgtam be az ajtót, és máris lendítettem a kandallóvasat. Volt is miért suhogtatnom, mivel az ajtó elakadt félúton. Megvagy! Tovább lóbáltam szúró-ütő fegyveremet az ágy fölött világoló lámpa csekély fényében. Ekkor egy tábla bukkant elő a deszkafedezék mögül. Egy tábla! A következő szöveggel: ÉN VAGYOK, SZERELMEM! – Selwyn! – üvöltöttem. Már éppen tovább lármáztam volna, midőn életem kínja túlordított engem az ajtó mögül. – A rohadt életbe, az ember összecsinálja magát tőled! Tudod, mi vagy te? – harsogta. – Két lábon járó pokolgép! Nem kell megölnöd az embert azért, mert megpróbál felnőni a feladatához! Mivel ő torkaszakadtából beszélt, legott lehiggadtam! Kiragadtam kezéből a hurkapálcára szúrt keménylapot, és a hátam mögé dobtam. Berúgtam az ajtót, felkapcsoltam a mennyezeti lámpát, papír szerinti társam szemébe néztem, és ekként érdeklődtem: – Tehát az iménti rád hozom a frászt revü arról szóld hogy te éppen felnövekedsz a feladatodhoz. Drága Selwyn, ki vele: mi a te feladatod? – Az, hogy tökéletesen játsszam el Romeót! – felelte normál beszédhangon. – Hogy ne csak az egyszerű néző higgyen el, hanem a többi pszichopata, a zsaruk és a pszichiáterek is! – Akármilyen tökéletes vagy is, amilyen persze nem lehetsz, még azon az áron sem, hogy engem leterít az infarktus, mindig lesz valaki, aki megmondja, hogy ez így nem jó! Nem lehetsz kóser mindenkinek. Nem is lehetsz mindig egyenletesen a zsenialitásod teljében, ugyanis gyarló matériából: emberből vagy. – Megint szónokolsz! Ha szólok előre, hogy szeretném modellezni, mit művel egy nő, ha császkálást észlel a kéglijében, akkor is szónokoltál volna! Különben is úgy már nem az igazi! Óriási kockázatot vállaltam a próbával! Ennek tudatában hurcoltam magammal a feliratot! Sejtettem, hogy késdobálás következik, vagy megpróbálsz felszúrni a piszkavasra! – Romeo! Hasonlítok valamelyik áldozatodra? – Nem. Azok a nők nem voltak agresszívek! – Picit sikoltoztak, verdestek, és kész? Ehhez képest vagyok agresszív? – A többi nőhöz képest is agresszív vagy! Fogalmam sincs, mit keresek melletted! Azon kívül, hogy szexuálisan állatira vonzódom hozzád, közünk sincs egymáshoz! Veled nem tudom megosztani a gondolataimat. Nem segítesz a szerepformálásban. Holnap nekem a kamera elé kell állnom! Az lesz a feladatom, hogy sokkoljam leendő áldozatomat! Ugyanis ide-oda járok a sötét lakásban, zajt csapok, és kiélvezem félelmét! – És? Nem féltem eléggé, míg ezt elgyakoroltad? Rosszul féltem? Mi frusztrált? – Egyáltalán nem féltél! Azonnal felkaptad a belezővasat, és üldözőbe vettél! – És? Vassal a kezemben nem félhettem? Rendes nő ilyet nem csinál? – Nem értesz! Istenem! Elvettem egy lányt, pusztán azért, mert még a távollétében is áll tőle a farkam! – Mostanában főleg a távollétemben, nemde? Vagy be kéne költöznöm melléd a dobozba, Pandora vagy Thália szelencéjébe? – Most nem ez a téma! Hanem a meg nem értettség. – Elválunk, Selwyn? – Még csak az kéne! Mama már így is folyton arról faggat, mikor látom be végre, hogy melléfogtam! Nem válunk! Nem olvastad a táblámon? Te vagy a szerelmem! Csak még egyet szeretnék elpróbálni! Kérlek, segíts! – Nem! – szűköltem. Az óra számlapja szerint fél óra múlva ki kell pattannom az ágyból. Amelybe jóformán még be se feküdtem! Selwyn megragadta a kezemet. Csókokkal borította ujjbegyeimet. – Csak még egyetlenegyet, szerelmem! A végét, a film legeslegvégét! Na persze, ez nem azt jelenti, hogy vége a forgatásnak, csak nem sorban vesszük fel a jeleneteket. Figyelj, bocikám! Tudod, a végén lelövik Romeót. Az utolsó áldozat, aki nem hal meg, mivel a köcsög zsaruk rám törik az ajtót, és két tár ólmot pumpálnak belém, elmegy a ravatalozóba, és megáll mellettem... – Ez olyan életszerű, Selwyn! A szitává lőtt fickó úgy fest, mint a tésztalap, amiből kiszaggattak egy tepsi pogácsát, és akkor nyitott koporsóban felravatalozzák őt... 35

– Igen, mert csak a testemet érték a golyók, a fejem épségben maradt! Testileg úgy nézek ki, mint egy szúnyogháló, de ez nem látszik a halotti ruhában! Az arcom éppen csak sápadt, merev kissé. Figyelj. Most lefekszem ide az ágyra. Te megállsz mellettem, de úgy, mintha a koporsóm mellett állnál, és nézel engem, és arra gondolsz, amit veled műveltem! Ez fontos! Emlékezz! – Miért fontos, mire gondolok? – Mert a néző is pontosan ugyanerre fog gondolni! Hogy miért ment el a nő a temetésre, és hogy mi történt vele akkor éjjel, amikor engem lelőttek a rohadék zsernyákok! Különben az egyik szimatot egy Jamal-szerű langaléta játssza, még a stílusuk is hasonlít! Ugyanaz a hüllővérűség! Remélem, megbocsátod, hogy mielőtt leterítene, kap tőlem pár golyót a hasába! Amikor Selwyn lefeküdt a nászágy-ravatalra, nem arra gondoltam, mit művelt Romeo az utolsó áldozatával hanem az jutott eszembe, hogy Jamal zsaru, s nem a filmben, hanem a fondorlatos való életben, és bármelyik pillanatban csakugyan hasba lőheti őt egy ilyen halálosztó. S ekkor eltűnt mellőlem a szoba. Ártalmatlanná tett gyilkos ravatalánál álltam szédelegve. Fekete ruhába öltöztetett holtteste mellett imbolyogtam, s imára kulcsolt, rózsafüzérrel leborított ujjait bámultam, nem értve, mit keres itt a szentolvasó. Ja persze, Jézus megbocsát! A halott gonosztevő vastagon bepúderezett nyakát néztem, az alapozó által hagyott, rózsaszínű csíkot a fehér inggalléron, és azon tűnődtem, mit keres itt ez az öldöklő, miért nem a partoldalban kaparják el éjfélkor, arccal lefelé, jeltelen gödörbe, mint a szégyellt szemetet? Majd azt gondoltam, mégiscsak létezik igazságos végkifejlet, ha ez a fickó itt hever, mint dög, szürkére fakult, tónustalan békaszájjal, merev bőrű, púderes arccal, hunyt szemmel. S bár még holtában is jól fésült, többé nem téveszt meg senkit csinos megjelenésével! Vége már, a szörnyeteg halott. Ekkor szemhéja felpattant. A nagy, sötét, merő pupillának rémlő szempár rám meredt. Rettenetes tekintete kiszívta testemből a vért, velőt. Földbe gyökereztem. Megroggyantam. A következő pillanatban a fenevad újra lezárt szemmel, mozdulatlanul feküdt, s én – miként a majdani publikum is rádöbben hamarost – pontosan tudtam: még mindig nincs vége, sosem lesz vége. Mert ez is örökkévaló. Selwyn felült. – Na? – kérdezte. Felé nyújtottam kezemet, hogy fogja meg, s érezze végtagom kihűlt, átizzadt, reszket. – Jó voltam? – sürgetett, nem értvén gesztusomat. Megmoccantam. Az ágyat megkerülve a helyemre támolyogtam. – Tartsd magadnál a táblát, nehogy egyszer végzetes kárt tegyek benned – suttogtam hátrazuhanva, félaléltan. – Jó voltam? – Igen, így is lehet mondani. Jó voltál, a fenébe! Ha azt akartad elérni e pillantással, hogy megfagyjon bennem a lélek s az életerő, hát ezt elérted: jó voltál! Megnyugodhatsz. – Akkor jó – sóhajtott. Elvágódott a takarón, s azonmód elaludt. Úgy, ahogy volt, edzőruhában, mezítlábas tornacipőben, markában a Fogonosz ajtaján történő szabad ki-besurranást lehetővé tevő rádiós nyakörvvel, kielégülten. Fölé hajoltam, s kisimult angyalarcában gyönyörködvén azon méláztam, megfojtsam-e egyetlen férjemet.

66. lélegzet

igenis, meg kellett volna fojtanom őt

Hetek múlottak el meghiggadt hangulatban. Nem történt velünk semmi különös, ha nem számítom a tűzpiros sportkocsi összetörését. Az bizony jócskán megnyomorodott, midőn Selwyn bemutatott egy rosszul ellesett kaszkadőrfogást valamelyik színésztársának a hólatyakos utcán. A csodahajtány szerencsére nem lett totálkáros. A meseautó-szervizben – egy szerényebb járgány árának megfelelő összegért – elvállalták kipofozását. Átmenetileg csupán egyetlen kocsi maradt háztartásunkban. Az enyém.

Egy élvezetesnek ígérkező télvégi estén, emlékezvén anyósom gyakorta hangoztatott hitvallására, miszerint az Igazi Nő huszonöt év fölött már a hét minden napjára rendelkezzék egy-egy sikkes kiskosztümmel, magamra öltöttem egyetlen effélémet, mert bár betöltöttem a kritikus életkort, az Igazi Nőtől pontosan hat, meg nem vásárolt kiskosztüm különböztetett meg. Egyetlen komplém tojáshéjszínű, rövid szoknyás, hosszú kabátos, bőrrojttal összefűzött mandzsettájú modell volt, nem éppen Márka Márkitól, de azért nívós helyről származott. Saját bőrömnek látszó, észrevétlen harisnyába bújtam, lábamra körömcipőt húztam. Lapockáig érő hajamat fényesre keféltem, és kibontva hagytam, ez lett frizurám. Nem ok nélkül csinosítottam magam ily alapossággal. A Meryl által rendezett, hangulatos lakásbelsőket, használati- és dísztárgyakat bemutató kiállítás megnyitójára készülődtem. Úgy tudtam, Selwyn a másnapi, halálosan nehéz!-ként jellemzett jelenetére készül Thália-dobozában, ezért nem bír velem tartani. Mivel kihallatszott, hogy telefonál, nem akarván őt zavarni, búcsúzásképpen cipőorral zörögtem be hozzá, s indultam a garázsba, a kocsimhoz. Már az ajtót nyitottam, mikor utolért. Megragadta vállamat, s arcát az arcomhoz szorítva, csillámos hangon hízelgett-könyörgött, hadd vigye el járgányomat, mert halaszthatatlanul fontos, életbe vágó dolga akadt. Ha nem mehet, karrierje dől dugába legott. – Hívj taxit – ajánlottam. Ekkor ő rám zúdította nem lehetsz ilyen rohadtul önző, értsd meg, rohannom kell, máris rég elkéstem, ráadásul; okádatos idő van – jellegű szövegét. Rendben, sóhajtottam végül, viheted a kocsit, ha előbb engem elfuvarozol a programomba. Miután elült a követelésem kiváltotta zsivaj, s hitvesem megtörten beadta derekát, padlógázzal indultunk. Az út java részében ruhám szabását, térdem formáját, lábam hosszát, komplett kecsemet méltatta, felfelcsippentvén combközépig érő szoknyám cseles hasítékát. Hosszan sajnálkozott, amiért nem tarthat velem, pedig az én estém bizonyosan hangulatosabb lesz, mint az övé. Mindent ráhagytam. Bambán szemléltem az előttünk haladó kocsik által a szélvédőre felvert kövér, mocskos vízcseppek folydogálását, az ablaktörlő lapátok hipnotikus, vonagló táncolását, az utcai fények strasszos csillogását. Selwyn immár az időjárást szidta. Egyáltalán nem úgy vezetett, miként azt mesteriskoláimban tanultam, ő a gyors gázadások, recsegő-rángató váltások, hirtelen fékezések híve volt. Az ember még vastagon a biztonsági övbe bugyoláltan is úgy hányódott mellette, mint egy rongybaba. Ha szóvá tettem gyötrelmes technikáját, azt felelte, ő a sportos stíl híve. Ezúttal fokozottan ügyeltem, nehogy lezúzzam halántékomat, elharapjam nyelvemet, vagy végignyaljam az ablaküveget, téglaszínű rúzsfoltot mázolván rá. Mikor megérkeztünk a bemutató helyszínére, s az épület fényűzően megvilágított kirakatüvegei mögött megpillantottam a Meryl által összeválogatott bútordarabokat, izgatottságomban nagyot nyeltem. – Egyetlen perced sincs beszaladni? – kérdeztem reménykedve. – Megnézhetnéd a kiállított képeimet. Legtöbbjüket még nem is láttad. – Tudod, hogy rohanok, bocikám! – sóhajtott Selwyn, gondterhelten forgatva szemét. Áthajolt előttem, kitárta ajtómat. Visszafelé haladtában megragadta térdemet. Szenvedélyesen szájon csókolt, s közben vérmes csődörhangokat hallatott. Gyengéden lefejtettem magamról életem értelmét, óvni próbálván harisnyám, ajakfestésem épségét, továbbá kényes színű öltözékem mellrészéről sem hiányoltam tenyérlenyomatot. Összehúztam magamon a télikabátot, és kinéztem a barátságtalanul csatakos utcára. – Épp egy tócsában állunk – jeleztem. – De csak méternyire a járdaszegélytől! – mutatott rá sofőröm. – Ugorj, bocikám, te olyan ügyes vagy! Ne gatyázz már, tudod, hogy sietek! Nem vágytam ugrándozni. Remélvén, nem mély a pocsolya, kiléptem. Selwyn már szörnyen brummogtatta a motort. Amint jobb lábamat megmerítettem a várakozáson felül, lábszárközépig érő sárlében, padlógázzal indított. Bal lábam csaknem a járgányban maradt. Így aztán mégiscsak szökkentem egy tarajost. Közben a kipörgő kerekek vízimalom-buzgalommal csapták-zúdították rám a vizet. Bőrig ázottan bámultam a csikorgó gumikkal eltűző kocsi után. Ekkor vágódott be a jobb oldali ajtó. 37

Szívem tovarobogó öröme még csak észre sem vette, mit művelt velem! – Én is szeretlek, bocikám – szuttyogtam utána. Hajamról szennylé csöpögött. Haragoszöld gyapjúkabátom elnehezült a beivott nedvektől, de legalább a komplém mocsoktalan maradt. Harisnyámon gyémántosan szikráztak a vízcseppek. Fél lábra álltam. Jobb lábas cipőmből kifolyattam a szürke lötyőt. Életem ezen módfelett ingerült pillanatában makulátlan ruházatú, hosszú hajú, jól ismert dalia lépett mellém, és támaszkodás céljára felkínálta bal karját. – Naná, hogy itt termesz ilyenkor! – dühöngtem. – Olyankor hol jársz, midőn oly sikkesen hagyom el a limuzint, mint egy királynő? Viszolygó-macska-lábrázással megszabadultam a harisnyám talpában felgyűlt jeges lötykétől. Cipőmbe cuppantam, végtagot cseréltem. Jamal nem reagált gizdulásomra. Egyik kezével dülöngélő korpuszomat rögzítette, míg a másikkal hattyúszín vászonzsebkendőt húzott elő bokáig érő kabátja zsebéből, és arcom, hajam szalonképesítéséhez látott! Ránéztem a szempilláimon hintázó, kaleidoszkóp-színekben és mintázatokban bővelkedő, könny- és vízcsepp-tündöklet alól. Éppen a szám sarkáról itatta le a sárpermetet a zsebkendő csücskével. Erősen koncentrált feladatára, ám azért észrevettem bujkáló vigyorát. – Köszönöm, papa – sóhajtottam, kissé már fogvacogva. Az épületbe siettünk. Megjelenésem láttán Horsa szeme tüstént felakadt! Barátnőm nem lett volna szervezőzseni, ha tíz másodpercen belül nem nyom a kezembe egy hajszárítót, és be nem taszigál bennünket egy néptelen irodafélébe. – Öt perc múlva kezdünk! – súgta a csukódó ajtóból. Tovább tartott. Megmostam arcomat, újrafestettem számat. Ezenközben jótevőm felváltva szárítgatta hajamat és átázott harisnyámat. A meleg fuvalom fel-fellibbentette a bal combom középtáján lévő szoknyahasítékot. Ilyenkor a pasas elernyőzte szemét. – A francba, a francba, a francba! – hajtogattam dideregve. Nem csupán kezem, de még fejem is reszketett, mintha hetven évvel vénebb volnék. Megragadtam a készülék markolatát, mohóságomban Jamal kezével együtt, és közelebbről, majd még közelebbről árasztottam lábamra a forró levegőt. Varázsütés köhintett. – Várj, máris kimegyek. Immár roppant intim viszonyban vagytok. Eszembe jutottak Giotto tanításai. Elvigyorodtam, és épp nekikészültem, hogy az altestemet hevítő, remek férfit a rám bízott titkokba avassam, midőn észbe kaptam. Visszakomorodtam a morcos szituációba. – Úgy észleltem, közléskísérletet tettél – bátorított Jamal. Legyintettem. – Köszönöm, papa – szóltam újra. – Innen már elboldogulsz – felelte. Kezembe adta a melengető készüléket, és kisétált az irodából. A megnyitóbeszéd elhangzása után szétszéledtünk a bútorozott szobákra, lakásbelsőkre felosztott kiállítóteremben. Minden helyiség másféle stílust, hangulatot tükrözött. Olyféle érzéssel sétálgattam közöttük, mintha korról korra, lakásról lakásra, életsorsról életsorsra járnék. Azt játszottam, kitalálom, kifélék a lakók. Egészen elvarázsolódtam. Hallottam, amint más látogatók azt latolgatják, laknának-e itt, megvennék-e ezt vagy azt a bútordarabot, szobrocskát, lámpát, szőnyeget, takarót, ablakroládot vagy keretbe foglalt képet, s az milyen hatást tenne mindennapjaikra. Ők sem úgy járkáltak, álmélkodtak ott, mintha bútorüzletben volnának, inkább olyképpen, akárha most döbbennének rá, hogy a bennünket körülvevő tárgyak lényegesen többek, mint tárgyak, miként életünk sem egy vetített hátteres mozgójárda-utazás a születéstől a halálig. Meryl egy újságírónővel beszélgetett az egyik lakásbelsőben. A riporter negédeskedő hangfekvésben azt firtatta, nem gondolja-e, hogy az itt összehordott holmik egy csomó ember számára megfizethetetlenek. Vörös hajú, termetes alkatú barátnőm megkérdezte tőle, valóban az összehordott kifejezést akarta-e használni, vagy pedig nem figyel oda, mikor dolgozik, mert utóbbi verzió roppant fájdalmas lenne az álta-

la féltett, csomó ember számára, hiszen híranyagait nekik készíti. Észrevétlenül leléptem a színről, gyanítván, a riporter tüstént ki lesz tanítva lakás- és íráskultúrából, ismervén művészettörténész végzettségű, rendkívül eleven eszű, szablyanyelvű társnőmet. Két lakással odébb Scarába és Gennaróba botlottam. Az ifjú szerelmespár egymás kezét szorongatva arról beszélgetett, hogy egy olyan hangulatú hajlékban, aminőben most állnak, csodálatos mértékű harmóniai uralkodik. Itt ők már képtelenek volnának veszekedni, nem úgy, mint bármelyikük otthonában. Még az a kérdés is értelmét vesztené, miért nem érti meg Scara, hogy a férfi, aki imádja őt, későn kelő, későn fekvő típus, tehát éjjel kettőkor tér nyugovóra, s ekkor simogatná-masszírozná ébrenlétre pacsirta életmódú, mélyen alvó kedvesét, és annak ilyenkor egyáltalán nem kéne nyolc napon túl gyógyuló módon viszszavernie a szerető közeledést. Néhány perccel később, az egyik vásznam előtt bukkantam Horsára. Mamusz az otthoni ablakokra szánt mesesorozat egyik, falikép méretben megfestett darabját szemlélte. Ezen a legkisebb királylány a faluvégi kocsmában meglelt testőrkapitány tarkóját szurkálja kardheggyel, s a köpenyébe, zárkózottságába burkolódzó férfi komor arcéléhez intézi haragos szavait. – Tudod, min töprengek? – motyogta Mamusz, észlelvén megjelenésemet. Továbbra is a hátraszalagozott hajú, hosszú arcú, magas homlokú, titokzatos-kék szemű, jókora orrú kapitányt bámulva. – Miért nem Selwynt fested? – Csináltam róla egy képet – feleltem. – Egyet? Vállat vontam. – Egén, egyet. – Selwyn igazán kitűnő modell lehetne. Piszok jól néz ki, többnyire kéznél van, és nem utolsósorban a férjed, amiből logikusan következik, hogy aléltan szereted őt. Vagy tévednék? Megest megemeltem jobb vállamat, de most már ferdén is hagytam. – A modellnek nem kéznél, hanem itt kell lennie – szóltam, megkocogtatva homlokomat az orrnyergem fölött, a harmadik szem tájékán. – Itt pedig egy képzeletbeli, más szóval: fiktív alak lakozik. Horsa a hülyének nézel, kisanyám? nézésével meredt rám, s elfintorodott. – Ez a pasas egy képzeletbeli alak? – Miért? Nem? – csodálkoztam. Megpöcögtette homlokomat. – Eszerint a nőalak is fiktív? Innen? – Mi a baj vele? – Kicsit sem ismerős a lófeje? Bocsánat, a telivér koponyaformája? – Hát a szája? – firtatta egy varázsütésszerű hang a hátunk mögül. – Mi van a szájával? – érdeklődtem. – Telt, dús, buja, magától piros – sorolta Horsa. – Feltéve, ha nem kensz rá tetőcserépszínű rúzst, mint ma. – Lehetséges – bólintottam. – Lehetséges némi hasonlatosság, most, hogy mondjátok. Nem hasonlóság, nem is azonosság, pusztán csak egy bizonytalan, olyan, mintha érzés. – Aha – dünnyögték kórusban. Éreztették velem, hogy nem kábultak el értelmezésemtől. – Azért engem mégiscsak izgat, miért nem Selwyn modellkedett a katonához – kíváncsiskodott Mamusz. – Nem katona. Testőrkapitány – helyesbítettem. – Azért, mert ő nem ilyen alkat. Ám ez őt cseppet sem kisebbíti! – Nem milyen alkat? – szívóskodott Horsa, kivel kapcsolatban e pillanatban merült fel bennem: nem volna-e időszerű lecserélni a baráti körömet? – Selwyn nem hősi figura – magyaráztam. – Ő nem férfiasságban markáns. Őt a böhöm, kaotikus egója nem teszi alkalmassá a bajvívó szerepre. Ő inkább bajkeverőnek való. Különben sem bírok kardot festeni egy olyan pasas kezébe, aki folyton lenyúlja a szemceruzámat! – Meggyőztél – bólintott Mamusz. – Nem kérdezzük meg Jamaltól, mit szól a hasonlatossághoz? – Jézusom, ezért megfizetsz! Felteszem az internetre az összes kis titkodat! – sziszegtem. – Pikáns szemelvényeket lövök fel az emlékkönyvedből! Meglátogatom apádékat, és elmesélem nekik zsenge ifjúságod igaz történetét! Megfestelek Rozsomákkal! – Azt próbáld meg, Papusz! Én is mesélhetnék rólad! Ha most elkezdeném, kikeletre sem végeznék a 39

viselt dolgaiddal! Csak azt mondd meg, kinek meséljek? Például a mortális combprésedről? Selwynnek vagy Jamalnak? – Selwynnek inkább ne. – Rendben. Ráérsz, Jamal? – Iszonyúan bokán rúglak, Mamusz, ha nem kopsz le a combprésemről! – Tessék, ugorj ki az ablakon! Jamal, tudsz erről? Valahányszor összeszólalkoztunk kicsit, Jandra mindig kivetette magát az ablakon! Egyszer egy kilátóban direkt provokáltam, és ott is leugrott! – Nem azért, mert hülye vagyok! – Ki gondolná, hogy hülye vagy, midőn épp csak leugrasz kicsit egy baromi magas kilátó mellvédjéről? Ugyan már! Ez teljesen rendjén való, mindennapos dolog. Mindenki így csinálja. – Most miért próbálsz úgy beállítani, mintha teljesen idióta lennék? Leugrottam, mivel nemrég szerelték fel az öngyilkosok felfogására szolgáló hálót. Csak leteszteltem. Mamusz a szívéhez kapott. – Te csak letesztelted a hálót, de elfelejtettél szólni előtte. Én meg lenézni se mertem, mivel akkora tériszonyom van, hogy biztosítókötél nélkül a stokira se megyek föl! Erre te, épp mikor arról magyarázok, hogy nem kéne tovább járnod a sakkozó pasival, és most tapintatból nem idézem az indokaimat... – Tapintat? – kacagtam. – Kapásod sincs, mi az! – Tehát, javában szapulom a sakkozó pasit, erre te fellendülsz a mellvéd párkányára, széttárod a szárnyaidat... vagyis a karjaidat, és ellebegsz a szemem elől! Húsz évet vittél magaddal az életemből! – Csak húszat? Milyen barátnő vagy? – Legyen huszonöt, de egy perccel se több! Te eltűntél, mindenki éktelenül sikoltozott, valaki vette a merszét, és kihajolt utánad. Ekkor derült ki, hogy pár méterrel lejjebb landoltál egy dróthálón, és még ott pattogsz vígan, mint egy gumiasztalon! És azóta sem fogtad fel, hogy ez rohadt nagy szemétség volt részedről! – Ne haragudj, Mamusz. Ebben tényleg igazad van. – Én akkor alighanem elvetéltem! – Nem is voltál terhes! – Honnan tudhattam biztosan? Csak egy órája jöttem el a pasimtól! Jamal gyors egymásutánban eltakarta szemét, fülét, befogta száját, búcsút intett, és megpróbált lelépni. Horsa megragadta a csuklóját. – Várj egy kicsit! Elkanyarodtunk a témától. Ezt Jandra direkt csinálta, ismerem őt. – Hagyjuk békén – mondta Varázsütés. – Komolyan? Tényleg nem érdekel a pedzett kérdés? – De igen. Érdekel. Majd megbeszélem vele. Horsa Jamalra nézett, ám továbbra is főként hozzám intézte szavait: – Papusz hajdan elmesélte, hogy egy forgatáson az anyja rosszul esett el a lóval, és eltörte a lábát. Azután csak ült a földön, és szemezett az átdöfött bőre alól kandikáló csonttal, persze csak egyoldalúan. Bár már ezren loholtak felé, hogy segítsenek, ő hirtelen felpattant, az időközben talpra állt lóhoz ugrándozott, letérdeltette azt, felmászott a hátára, s a kilógó lábszárcsontjával elnyargalt a legközelebbi doktorhoz! Végül azért nem úszta meg ennyivel. Össze kellett gémkapcsozni-szegecselni a csontvégeit. Három, értsd: három nap múlva újra dolgozott, térdig gipszben, eléggé bedrogozva, s ha valaki az iránt érdeklődött, teljesen meghibbant-e, azt felelte: végig kell csinálnom, amit vállaltam. Tudd meg, Jandra, az esküvődön beszélgettünk Ozonnal a tőled hallott történetről. Ő azt mondta, ha most esne meg vele ugyanez, már megértené, hogy más az üzenet! Valami ilyesmi: állj le, elcseszted az irányt! Úgyhogy ezennel feloldozlak téged a gyerekkori legenda, mint életmodell követése alól, Papusz! Anyád nevében is! – Mi volt ez a tanpélda? – nyögtem. – Érdemes volt ma idejönnöd – szögezte le komolyan, már amennyire az ő szakadatlanul vigyorgó arcával az ilyesmit meggyőzően lehet képviselni, majd megölelt, halott van a háznál stílusban megpaskolgatta hátamat, tudván, mennyire utálom e gesztusát, és otthagyott a nálam is feszélyezettebb Jamal társaságában. – Mamuszra nem haragszol? – nyikkantam. – Ő is füvezett. – Mindjárt én is szerzek egy jointot. – Szerezz csak. Szívjátok el közösen, és közben pletykáljatok rólam. Voltaképpen kinek a barátja vagy? – Elsősorban a tied. De a többiekkel is kijövök.

– Ki hívott meg ma estére? – kérdeztem homlokráncolva. – Te, Meryl és Horsa. Nem egyszerre, hanem külön-külön. Hümmögtem. Otthagytam Jamalt, és megkerestem Mamuszt, az iránt érdeklődvén, hazavinne-e. Azt felelte, őrült szívesen megtenné, de épp a város másik végébe siet, szerelmes légyottra, szörnyen sajnálja. Ugyané kérdésre Meryl azt felelte, halál elege van a fogyókúrákból, mert amióta az elsőbe belekezdett, folyton csak hízik, különben is, menjek taxival. Scara elsöpört Gennaróval, mielőtt bármit szólhattam volna. A turbék szerelmespár mellé egyébként sem ültem volna be, mert inkább otthon nézem meg videón; az Amit tudni akarsz a szexről, de még nem merted megkérdezni című oktatófilmet, az ellenállhatatlanul szexepiles Woody Allennel, semhogy az ő interpretálásukban tanulmányozzam a témát. Amikor tovább érdeklődtem fuvarügyben, Adena azt mondta, neki most rögtön el kell mennie a lakhelyemtől távol eső negyedbe, mivel megígérte nagynénjének, hogy még ma éjjel elkészíti a halotti sminkjét, és bamba bámulásommal mit sem törődve, menten indult is. – Meghalt a nagynénéd? – kiáltottam utána. – Dehogy! – tiltakozott távolodófélben. – Akkor miért akar halotti sminket? – Hosszú! – felelte, s kirohant az utcára. – Nem vagytok a barátaim – dünnyögtem magam elé. – Megyek taxival. – Hazaviszlek – szólt Jamal. – Tudtam! – hördültem. Beigazolva láttam összeesküvés-elméletemet.

67. lélegzet

kaland az élet!

Jamal kocsijába telepedtem. Végignéztem, ahogy az ütközésig hátratolt ülésre huppan, és még így sem képes kényelmesen kinyújtani kaszáspók hosszúságú lábait. Megszemléltem, mennyi hely maradt mögötte, s megállapítottam, hogy az általa vezetett járgányban vele együtt legfeljebb három személy utazhat, esetleg negyedikként – mögé – beszállhat egy kígyó, vagy egy lábatlan gyík. Amint elhelyezkedett, és elfordította az indítókulcsot, elővette kabátjából a fémszelencét, s kicsippentett egy vékony szivart. A dobozt a jobb combjára fektette, a fedélhez kocogtatta a dohánylevél rudat. Nyelvével megnedvesítette s fogai közé harapta a szivar csúcsát. Bepöccintette a gyújtót, leengedte maga mellett az ablakot. Rám nézett, szabadkozó mozdulatot tett. – Bocsánat – mondta. – Nem pöfékelek az orrod alá. – Nyugodtan pöfékelhetsz, ha nekem is adsz néhány slukkot – feleltem. A szivargyújtó halk kattanással jelezte, készen áll hivatása gyakorlására. Jamal szertartásosan felizzította a tüdőtágítót. Nem szívta le a füstöt, kieregette az ablakon. – Ezt nem tudom letenni – szólt. – Régebben másfél doboz cigit szívtam naponta. Azon túl vagyok. – Nem tudod, vagy nem akarod? – Nem akarom. Szeretem a rágyújtási ceremóniát. Persze, komoly férfiemberek között labdába se rúghatok. Kubai dohányon edzett profiknak ez csak „játék szivarka”, s amit művelek vele, az nem más, mint „pótcselekvés”. – Gondolom, apád bitang drága, karvastagságú dohányt szív. Varázsütés nevetett. – Honnan tudod? Igen, így van. Bátyámmal közösen közrefognak, és mutatják, hogy alig érik át a szivarjukat, és soha ki nem hagynák az élcet, mennyire sajnálnak engem ezzel a mütyürkével, hiszen a nők a szivarunk nagyságából következtetnek férfiúi méreteinkre. Viszont a családban egyedül nekem van ekkora orrom, ami szintén mélyértelmű jel! Sziporkájukra ez a kötelező válasz. Azután folytatódik a társalgás, főként az üzleti ügyeikről, s amíg hallgatom őket, magamban vagy fennhangon megjegyzem, ezért a stikliért felfüggesztett amazért a gaztettért viszont már letöltendő gályarabság járna. Mire ők azt mondják, na 41

tessék, Jamal olyan, mint egy pénztárgép, mint egy paragrafuskassza. Megfogtam kezét, és szippantottam a szivarból. – Eszerint hangulatosan telt a karácsonyod – vélekedtem. – De régen is volt! Igen. Végignéztem nővérem fotóit. A terápián azt tanácsolták neki, ha nem akar visszatérni a droghoz, vállaljon munkát, ha mást nem, hát jótékonykodjon, és találjon mellé valamilyen feszültséglevezető hobbit, valamit, amiben kiélheti magát. Most fotózik, ezrével gyártja a képeket. Arról faggatott, miért van ez, miért nem képes meglátni a dolgok lényegét, mert ha a fontosat érzékelni bírná, akkor egyetlen fotót készítene, nem pedig tengernyit. Erről lehet órákat beszélgetni, ám a választ neki kell meglelnie. Szerencsére; hatalmas volt a hó, és ő eljött velem lovagolni. Beszéltem rólad és anyádról, főleg Ozon lószenvedélyéről, s úgy láttam, nővérem elgondolkodott azon, hol, merrefelé érdemes harmóniát keresgélni. – Mondtad volna nyílegyenesen, bele a szemébe: tesókám, van a technoszféra és a bioszféra! Melyiket választod? Válaszul kaptam egy mosolyt, és egy újabb slukkot a szivarjából. – Apám lovakat tart, már gyerekkorom óta – folytatta. – Sem ő, sem fivérem nem lovagol. Néha befogatnak a hintóba, s megvillantják magukat a környéklakók előtt. Nővérem tart a hátasoktól, ritkán ül nyeregbe, akkor is csak a leghiggadtabb állatra merészkedik fel. Beszélgettünk arról, milyen hajmeresztő kockázatokat vállalt az anyagozással, mígnem megjegyezte: tényleg, azokhoz képest még egy megbokrosodott paripa is teljesen biztonságos. – Mit akarsz ezzel értésemre adni? – kérdeztem. – Vegyek lovat Selwynnek? – Selwynnek van lova, sőt táltosa: ott van neki a színészet – felelte. – Úgy rémlik, épp ez az, amiben nem lel harmóniát. Azt hiszem, addig érzi jól magát, míg a kamera előtt áll. A felvétel végén ő még mindig tele van feszültséggel, és nem tudja azt teremtő módon felhasználni, levezetni, kisütni magából. Nem irigylem az előadó művészeket. Ők hozott anyagból dolgoznak, s ha ilyen nincs kéznél, kiéletlen energiák gyötrik-öldösik őket. Szerencsésebb vagyok, hiszen festhetek, s ezt meg is teszem, még akkor is, ha senki nem kér tőlem képet. Selwynnel ellentétben képes vagyok a szárnyalás végeztén lelassulni, s vitorlázva, egyenletesen leereszkedni. Ő lezuhan. Megértem és sajnálom őt. – Te is csak akkor festhetsz, ha van témád, látomásod – mondta Jamal. – És mit fessen, muzsikáljon, írjon az, akinek kong a szíve az ürességtől? – Isis mivel foglalkozik? – Ügyész. Immár ő is kezdi értékelni a visszanyert szabadságot. A legjobbkor találkoztam veled. Tömérdeket nyertem kapcsolatunkon. Ha nem beszélhettünk volna, ha nem nézhetlek, nem gyönyörködhetek külső-belső lényedben, most másvalaki volnék, s nem kedvelném azt az illetőt. – Kérlek, Jamal. Ma este mindenki arra játszott, hogy most kettesben maradjunk, és olyasmiről beszéljünk, amiről nem kéne. – Még egy slukkot? – Nem kérek. Varázsütés elnyomta a szivart, és hangos csattanással rácsukta a hamutartót. – Nahát! – sóhajtottam. – Nem vágtad ki a csikket az ablakon? Piszkos lesz tőle a hamutartó! – Miféle fazonokkal jártál eddig? – hördült. – Kivágdosták az égő spanglit a kocsiból, azt dúdolván: utánam a tűzözön!? Nehogy már azért szeress belém, mert nem gyújtom fel a várost! A gázra lépett. Ellódultunk a járda mellől. – Óvakodom attól, hogy beléd szeressek – feleltem. – Könnyen megállód? – kérdezte élesen. – Látom már, minden erre ment ki ma este! Előre összebeszéltél a lányokkal, hogy a végén majd te vihess haza... Jamal megveregette térdemet. Mivel ezzel elnémított, átvette a szót. – Hát persze. Hetek óta tudom, hogy Selwyn ma este jeges szutyoklébe füröszt téged, és elviszi a kocsidat. Igen, pontosan ezért került elő olyan gyorsan a hajszárító, s ezért rohantak szanaszét a barátnőid a megnyitó után! Hogy mi most itt ülhessünk a járgányomban, szivarozás utáni pilledtségben. Miért nem állsz zsarunak? – Jól van, nevezz paranoiásnak. Horsa miért forszírozta, hogy a testőrkapitány nem Selwynnel, hanem veled hasonlatos, s a tarkóját szurkáló lány pedig, hogy hogy nem, rám emlékeztet, ha nem beszéltetek össze?!

– Talán azért, mert feltűnt neki. Mert nyilvánvaló. – És ebből mi következik? – kérdeztem. – Az következik, legalábbis szerintem, hogy fontos helyet-szerepet töltök be a lelki szervezetedben. – A lelki szervezetemben? – nyikkantam. – Ha ilyen kifejezéseket használsz, menten eszembe jut az agybúvári diplomád. És ha eszembe jut, egyből lehervadok. – Ne legyenek miatta komplexusaid! A magánéletemben különösebb hasznát nem veszem. Én is csak távolra látok jól, mint a legtöbb ember. Azt, ami közelről érint, én sem tudom megfogni tárgyilagos-ridegen, orvosi csipesszel. Miután ezt tisztáztuk, bogozzunk ki jóval fontosabbat. Muszáj előrébb lépnünk! – Muszáj? – nyögtem. – Én nem tudok, nem is akarok kettős életet élni. Nem lehetek szerelmes egyszerre két férfiba! Ezt nem engedem magamnak. Nem csalhatok. Nem nekem való. – Ezt az érintett férfiak sem tűrnék. Azt akarnák, hogy válassz közülük. – Nem kell választanom! Selwyn felesége vagyok. Mi szükség volt erre a beszélgetésre? – Szerinted? Sóhajtottam. Jamalra néztem, ő látszólag a közlekedésre koncentrált. Villámgyorsan közeledtünk otthonomhoz, az édeshez. Nem tudtam, sajnáljam vagy fájlaljam-e a gyors tempót. Az utolsó kanyar előtt volt egy V-elágazás és egy benzinkút. A benzinkútnál tankolni lehetett, a V egyik szára hozzánk vezetett. A másik a bozótos, szabad természetbe, itt viszont kettyinteni lehetett. Épp ezért a töltőállomáson rendszeresen szobrozott egy-egy lengén ruházkodó lány, akinek társaságában, készpénz ellenében, némely férfiemberek örömest kigördültek a tájba. Néhányszor magam is végigzötyögtem az égkék vizű bányatóhoz vezető, bodzával, fűzzel, kecskerágóval szegélyezett földúton, ha például az elágazásnál jutott eszembe, hogy még nem elég erős a szívem a hazatéréshez, kicsit még tréningeznem kéne a nappaliban heverő dobozra, a megszokhatatlan bizonytalanságra. E kitérők alkalmával alaposabban szemügyre vettem a töltőhely sarkán álldogáló, szellősen öltözött, remek alakú, szép arcú, élénken sminkelt lányt. Ez a kéjszitter rövidesen eltűnt a kút mellől, s Kilner úr azt mesélte, egy éjjelen megölték őt a bodzabokrok alatt. Zizi Bácsi pedig a kéjgyilkos-csapda feltalálásán töprengett, a következő örömhölgy védelme érdekében. Az utód már nem volt oly kellem- és bájdús, mint elődje. Erőst biggyesztette a száját, ha elgurultam előtte, mégis szántam őt a havas időben. Egyszer, midőn csontig ható szél tombolt, s szúrós, jeges nyirok mállott az égből, komolyan megjárta fejemet a gondolat, hogy nekiadhatnám a kabátomat. El is képzeltem a jelenetet, ám az nem musicalfinálé-szerűen végződött. Nem, mivel a kurta sortot, topot, szederjes libabőrt viselő sarkangyal méltóságában és hivatásában egyaránt megbántottan reagált gesztusomra. Hozzám vágta a kabátot, azután sajátmagát is, szemem kikanyarításának szándékával. Látószervem kikaparása közben álszent, frigid háziasszonynak, sőt: dézsatündérnek titulált. Így aztán letettem meleg ujjasom felajánlásáról. A lány, akivel a fiktív konfliktust elszenvedtem, ezúttal is őrhelyén strázsált. Csillogott körötte a nedves aszfalt, hajára ónos eső szitált, s leáradt lényéről, mennyire gyűlöli az egész világot. – Szerinted? – kérdezte újra Jamal. – Tessék? – Oké, Jandra. Bocsánat a zavarásért. Összefoglalom közlendőmet. Köszönet illet, amiért segítségeddel vagy inkább részvételeddel tudatosult sziklafejemben, hogy van élet a válás után. Hasonló helyzetben te is számíthatsz rám, miként helyzeten kívül is, bármikor, ha szükségét érzed, hogy láss engem, beszélj velem. A kocsi megállt a házunk előtt. Az épület sötéten magasodott a fák között. A gyalogosbejáratot jelképező, méregzöld tiszafa oszlopok eleven őrbástyákként álltak helyükön. Liezon lelkesen loholt felénk, az immár nem kicsiny liezonkák – négy tarka gombóc – főként gurulvást közeledtek. Főgonosz a kacsalábon álló postaláda tetején gubbasztott, csutakfarkával ingerülten kopogtatva a fekete-piros festésű fémet. Eusapia, a bagoly puha szárnycsapásokkal, fejmagasan suhant el a szélvédő előtt. – Totális idill – jegyezte meg Varázsütés. Telefonom megcsörrent. Az előrántott készülék Selwyn nevét írta ki. Jamalra néztem. 43

– Van még egy perced? – kérdeztem. Bólintott. Kiléptem a kocsiból, fülemhez emeltem a ketyerét. A Kutyák elözönlötték, s csaknem ledöntötték lábamról. – Jandra, szerelmem, senkim sincs rajtad kívül! – nyögdécselte hitvesem bénultnak rémlő nyelvvel. – Gyere értem. Szétloccsant az agyam, úgy vélem. Nem tudok vezetni. – Hol vagy? Mi történt? – sóhajtottam. Bemondott egy hozzávetőleges címet, közölte még, hogy leütötték, majd halkan pisszegett, s kiszállt a rádióhullámokból. A kocsiablakhoz hajoltam. – Ez tetszeni fog neked – mondtam Jamalnak. – Selwynt leütötték valahol a rossebben. – Pontosabban? Tudattam a koordinátákat, miszerint szívem keserűje az ilyen utca, olyan tér sarkánál lévő parkban, a bekerített játszótér melletti pagonyban építi karrierjét, végtére néhány órával ezelőtt erre hivatkozva rohant elő dobozából. Jamal kiszállt a járgányból. Átsétált hozzám, kinyitotta előttem az ajtót, melyen az imént kiléptem, visszaültetett, s hátrébb küldte a hemzsegő ebcsaládot. Azután padlógázzal indított. – Eszerint te tudod, hol van ez a hely? – kérdeztem később, higgadtabban. – Messze – felelte. – Nem producerek laknak arrafelé. Egyébként nem tölt el kéjérzettel, hogy leütötték a férjedet. – Azt mondta, nem tud vezetni. Lehetséges volna, hogy még megvan a kocsim? – Százával lehetne kérdéseket fogalmazni. Nem lesz botrány, amiért én viszlek oda? – Dehogynem. Egyáltalán nem akarok arra gondolni, milyen állapotban találunk rá. Nem is igen akarok gondolkodni. Jamal, te egyre-másra teszed nekem a szívességeket, és én még valamit szeretnék kérni tőled. – Ki vele. – Szeretném lefotózni az Éjkirályt. Megengeded? – Ahhoz fel kell jönnöd a lakásomra. Hét lakat alatt őrzöm a képet. – Megkockáztatom. – Rendben – bólintott. Hátrahajtottam fejemet a támlán. Jamal arcélét néztem, hátrafésült haját, magas homlokát, ferdült, jókora indiánorrát, szép rajzú, széles, telt száját, s elképzeltem őt idősebbnek. A negyvenes férfi haja megrövidült, halántékánál ősz szálak csillantak, arca kissé kitelt, szeme sarkából V alakban ágaztak szét a szarkalábak. Szemrése tovább keskenyült, írisze színárnyalat-váltogatós kékesszürke maradt. Jellegzetes orra nem lett kisebb, szájzugában mosoly bujkált. Az a Varázsütés talán még jobb volt, mint a mostani. Alakját is megszemléltem a jövő ködén át, s úgy találtam, javára vált, hogy hízott pár kilót. Öltözködésén nem változtatott, jobbára hosszú kabátban, öltönyben járt, s nadrágja derekát éppúgy fogta össze a hanyagul becsatolt övvel, mint manapság. Viszont nem akartam magam elé vizionálni a negyvenes éveiben járó Selwynt. Némely rosszabb napjain így is láthattam őt önmagánál jóval korosabbnak, ehhez csupán annyi kellett, hogy befaljon, elszívjon némi ezt-meg-azt. E szerektől három napig csúcsra járatta magát, ám a negyediken úgy festett, mint ki a sír szélén támolyog. Jamal rám pillantott, kisimította arcomból a hajamat. Megérintette ökölbe szorított kezemet. Ellazított ujjaimat összefontam az övéivel, azután elhúztam s a kabátzsebembe dugtam kezemet. Kibámultam az ablakon. A város olyatén tájain jártunk, amelyekre nappal is ritkán vetődtem, úgy tudván, nincs errefelé semmi különös. Ezerablakos, magas lakótömbök tornyosultak körös-körül, s a közöttük hébe-hóba felbukkanó, kertes, régi házak olybá festettek, mint fák tövében a gombák. Gondozatlan, kicsiny terek szabdalták az épületrengeteget, s a pislákoló közvilágítás nem szépített a látványon. Megszólalt a telefonom. – Hol vagy már? Szétfagyok! – hallottam Selwyn panaszos hangját. – Mindjárt ott leszünk. Jamal tévedetlenül megtalálta a magas drótsövénnyel közrezárt, lelakatolt bejáratú játszóteret. A közel-

ben lóbálódzó lámpa haloványan megvilágította a hintákat, libikókát, homokozót. A kerítés végében sűrűsödő bozóttal egy vonalban a kocsi megállt. Teremtett lélek sem járt arrafelé. Férjemet, hajtányomat nem láttam sehol. Kiléptem az ajtón. A kopasz, teleszemetelt, behavazott bokrok felé iparkodván keresztülkopácsoltam tűsarkaimmal a járdacsíkon. – Hol vagy, szívem keserve? – érdeklődtem. Senki sem felelt. Megnyomtam egy billentyűt a telefonomon. A csengőhang nyomra vezetett. Selwyn egy szakadozott reklámszatyrokkal, mustárfoltos szalvétákkal és elszenesedettnek rémlően mocskos hódarabokkal borított cserjecsoport alatt gubbasztott. Befúrtam magam mellé. Letérdeltem, fölé hajoltam. Úgy rémlett, ferdén tartott feje nincs szétloccsantva, miként azt előjelezte. Nyakán, füle mellett és halántékánál bíbor-lila vonal húzódott végig. Meglehetőst roggyantnak látszott. Felázott, mocsaras talajon hevert, nyirkos kabátban. Sáros keze remegett, a markában szorongatott telefonról szennylé csepegett. A férfi, akihez nőül mentem, megragadta csuklómat. – Kivel jöttél? – nyögte. – Ugye, nem cseszel ki velem? Küldd el a zsernyákot, addig nem mozdulok innen! – Megbuggyantál? Inkább arról beszélj, mit keresel itt? – Erre jártam. Találkozóm volt valakivel. Az illető késett, várakozás közben csirkefogók támadtak rám. Leütöttek egy ólmosbottal, elvették pénzemet, és itt hagytak – hadarta. Jamal lassú léptekkel sétált hozzánk. – Kezdd újra, Selwyn, mert így nem hihető – szólt. – Segíthetek kimászni onnan? – Egyáltalán nincs szükség rád. Tűnj a francba! Miért nem kopsz le a nejemről? – Te most nem féltékeny vagy. Csupán másról akarsz beszélni. Engem az érdekel, mi történt veled. – Már elmondtam! Húzz el innét! Varázsütés az ágakat félretolva mellénk lépett. Talpra rántotta Selwynt, és kitámogatta a bokrok közül. Leültette a kerítés végében álló, jócskán deszkahiányos padra, s úgy állt mellé, hogy imbolyogtában ne bírjon lehidalni onnan. Hitvesem elkapta kabátujjamat, és úgy megrántotta, hogy az kis híján vállból kiszakadt, a karommal együtt. – Kösz, Jandra! Nagyon hálás vagyok! Teljesen tyúk vagy? Zsernyákkal állítasz ide?! – Végtére leütöttek, kiraboltak, nemde? – kérdezte Jamal. Nem ismertem ezt az arcát. Vonásai megdermedtek, szeme hidegen, szürkén szikrázott. Lehajolt, végigtapogatta Selwyn dzsekijét. Kivette zsebéből a kocsikulcsot, további vizsgálódás után előhúzta nadrágjából a rég nem látott stukkert. Ezt úgy tartotta tenyerén, mint valami visszatetsző dögöt. – Van engedélyed? – Van hát! – felelte nyeglén, fejét félreszegve Selwyn. A hirtelen mozdulattól megsajdult bántalmazott nyaka. Jajgatva odakapott, a lila csíkra nyomdázva sáros kézlenyomatát. – Add vissza a pisztolyomat! És készülj fel rá, hogy dolgod lesz a családom ügyvédjével! Jamal kitárazta a stukkert, kiürítette a csövet is, a skulokat az egyik kabátzsebébe, a fegyvert a másikba süllyesztette. – Nincs engedélyed, nemrég utánanéztem – közölte. – Meglátjuk, a játékszerednek van-e priusza? Tehát kiraboltak. Ez különös. Ha én váglak nyakon, biztosan nem hagyom nálad sem a mobilt, sem a slusszkulcsot. Pláne a stukkert! Mennyi pénz volt nálad? Port akartál venni? Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyeken kószálsz. A magadfajtához drogfutár viszi az anyagot. Mesélj, Selwyn. – Mi közöd hozzá? – Válaszolj! – szóltam. Selwyn rám meredt. Arca eltorzult, sötét szeme elfeketült, pillantása kővé vált. – A kopó kétszer csenget, mi?! – üvöltötte. – Sittre akartok juttatni, hogy nyugton turbékolhassatok! – Mivel magyarázod a csőre töltött stukkert? – érdeklődött Jamal hidegen. – Sejtettem, hogy megtámadnak! Készültem rá! Azért maradt meg a többi cuccom, mert jöttek a zsaruk! Több kocsi zsaru jött iszonyú szirénázással, és mindenki elrohant! – kiabált, immár sírással küzdve. Zsebkendőt vettem elő, megtöröltem arcát, orrát. Hasamhoz húztam a fejét. Varázsütés óriási léptekkel félrevonult, kabátja szárnyai fellebbentek a sietségtől. Elővette telefonját, beszélgetés közben fel-alá járkált. 45

Selwyn átfogta lábamat, s kabátom szövetébe zokogott: – Miért tetted ezt velem, Jandra? Ezért bekaptároz! Végem van! Vége a filmnek, a karrieremnek! Hogy tehetted ezt velem? Zümmögve, szótlanul simogattam haját, szememből könny szivárgott. Egyik lábamról a másikra billenve ringatóztam. Rettenetesen fáztam az űrben, ahová kerültem. A visszatérő Jamal megérintette vállamat. – Három órával ezelőtt, épp ezen a helyen, érdekes mozgolódásra lettek figyelmesek a járőrök. Amikor idehajtottak, hogy érdeklődjenek, a gyülekezet szétszaladt. Üldözőbe vették a menekülőket. Perceken belül még két zsarukocsi csatlakozott hozzájuk. Nem minden szaladgálót fogtak el, néhányan meglógtak. A megcsípettek közt van két drogárus, és négy itteni, hírhedett bandatag. Valamint egy nem éppen múlttalan fickó, aki színésznek mondja magát, ám most lepihen egy időre, mert már-már ipari mennyiségű port találtak nála. Selwyn, azt gyanítom, ő hívott meg erre a kalandtúrára, az élet sűrűjébe! Ha nem jönnek a zsaruk, a banditák nem hagytak volna így félbe. Amikor kitört a rohangálás, te nem tudtál elszaladni, mert alaposan fejbe vágtak. Lehet, hogy a földön hevertél, félig ájultan. Igaz? Ezután bemásztál a bokorba, és csőre töltötted a stukkert, hátha visszajönnek. Nem is akarok arra tippelni, hogy a visszatérő járőröket is sortűzzel fogadtad volna. Jóval később, amikor kezdtél eszedre térni, hívtad nődet. Egyezzünk ki ebben a verzióban. Ezt most megúsztad, Selwyn. Vigyél ajándékot Szent Antalnak. Hol hagytad Jandra kocsiját? – A park túloldalán. – Óhajtasz orvosi ellátást? – Jól vagyok. – Óhajtasz feljelentést tenni támadóid ellen? – Miért szívatsz? – Menj haza, Selwyn. Menj haza, járd körbe házadat! Nézd meg, milyen mesei helyen élsz! Nézd meg Jandrát! Sokkal alaposabban, mint eddig bármikor! És utána farokfelvágva húzz el elvonóra! Szép vagy és sikeres. Remek lány szeret. Jöjj vissza az élők sorába! Hitvesem elmélázott Jamal szavain, majd így szólt: – Add vissza a stukkeremet! – Felejtsd el ezt a fegyvert. – Holnap szerzek másikat! – Örvendek, hogy figyeltél rám! Varázsütés meghajolt előttünk, hátrált kétlépésnyit, majd sarkon fordult, a kocsijához sietett, és elviharzott. Járgányom megkeresésének szándékával útnak indultam a parkon át a szúrós esőt hullató, didergető éjszakában. Selwyn utánam vánszorgott. Nem csevegtem vele. Kisvártatva megtaláltuk a hajtányt. Vezetés közben is hallgattam. Nem is juthattam volna szóhoz. A férfi, akit választottam, végigsiránkozta az utat, újabb és újabb változatokat mesélt az este történtekről. Faggatott, mióta tart viszonyom Jamallal, és ordítozva fenyegetőzött: visszaszerzi stukkerét, és végez mindnyájunkkal.

68. további csöndes napok, lélegzet

nincs többé móka, kacagás

Továbbra is az anyám szervezte moziban dolgoztam. A lovas szánozáshoz szükséges, irgalmatlan mennyiségben igényelt havat hóágyúval állították elő a zord téli jelenetekhez, mivel a halódó évszak önerőből erre nem volt képes. A nem túl távoli múltban, isten háta mögötti vidéken játszódó film egyik mozzanatában a főhős doktornőt a városka határában magasodó, gigantikus feszülethez viszik helikopterrel, hogy lebeszélje szándékáról a toronymagas vasszerkezetre felmászott, leugrassál fenyegetőző férfit. Amikor a gép kellőleg megközelíti a vallási jelképet formázó fémmonstrumot, kötélen eresztik le az orvosnőt az elkeseredetten őrjöngő férfi mellé. A szerepet játszó színésznő a feladat ezen részét átengedte nekem. Hevedert erősítettek rám, erre öltöttem fel a kabátot, s ennek tetején hurkolták át a vastag kötelet, mely azt az illúziót keltette, mintha azon ereszkednék alá. Testemet pokolian dühödt szél lóbálta-lengette, havas eső kavargott körülöttem. Mielőtt még leérkeztem vagy bármit tehettem volna, az öngyilkosjelölt levetődött a magasból. Mell-

úszásszerű mozdulatokkal lebegett, zuhant alattam. A pilóta feljebb rántotta a helikoptert, és gázt adott. A kötél a gép farka felé csapódott velem. Enyhén lecsüggesztett fejjel, széttárt karokkal, összezárt lábakkal keresztet formáztam magamból, egyszersmind a megfeszített is én voltam. Azután behúztak a fémkelepbe, s aznap nem volt több jelenésem. Megnéztük a földi s a darukra szerek kamerákkal számos szögből rögzített jelenet képsorait. A mélybe ugró kaszkadőr zuhanását akár vágás nélkül is felhasználhatták a filmben, mivel a testét felfogó légpárnát vastag hó borította, tökéletes talajillúziót adván, így nem kellett külön felvenni a becsapódást is. Az egyik kamera módfelett attraktív képet rögzített: az Eiffel-toronyhoz hasonlatosan csúf, pőre, ám kereszt formájú vastorony vízszintes ága alatt lebeg-hullik a férfi, fölötte széttárt karú nő sodródik a helikopterből függő kötélen, mögöttük korallos-bíboros naplemente vérezi-mázolja a horizontot. Afölötti örömünkben, hogy másnap nem kell újravenni az epizódot, kaszkadőrtársammal eszement jót ugrándoztunk a hóban. Végezetül a stáborvos helyrerántotta kificamodott könyökömet, és átnyújtott egy zsebkendőt kitódult könnyeim eltüntetése végett. Hónaljig befáslizott karral, kínomban fortyogó teafőzőhangokat hallatva, hazavezethettem. Aznap estére meghívtam barátnőimet. Beta kitakarította a hédert, a szabadnapos Selwyn pedig magára vállalta a bevásárlást. Legalább erre nem volt gondom. Kisvártatva ott álltam a konyhában, a hatalmas asztalra zúdított árutömeg fölött, és nem értettem, mit keres a háztartásomban nyolc csomag, nagyobbacska dedek számára forgalmazott papírpelenka, több tábla sós és húsos szalonna, harminc doboz májkrém, kilenc kövér flakon kecsöp, söröskorsóba csomagolt mustár, letális mennyiségű kolbász és számlálhatatlan flaska piros, zöld és kék színű üdítőital. Továbbá öt kiló fehér kenyeret, extra méretű tampont, terhességi tesztet, cuclit, vízhőmérőt, negyvenötös gyógypapucsot – és még ezer hasznos holmit találtam. Bekopogtam Thália dobozába. – Életem! Hol a lazac? A hidegtálak? A saláták? A finom borok? A szójakenyér, a graham-bagett? A szeletelt sajtok, a... Mit hoztál, Selwyn?! A múzsakuckóból köhintés, majd hosszas torokreszelgetés hallatszott. – Hát, amit felírtál a céduládra – felelt nagy sokára. – Azt hoztam. Mindent megkaptam. – Egén, láttam, van itt minden. Szeretnék a szemedbe nézni. Előbújnál? – Nem lehet, szörnyen elfoglalt vagyok. Mint tudod, a forgatás végén járunk! Akkora nyomás van rajtam, hogy beleroppanok! Készülnöm kell! A doboz oldalába rúgtam. Ettől furcsa módon a fájó karom sajdult meg. Hitvesem nem reagált. – Akkor most megyek a konyhakésekért – szóltam. A dobozfedelek feltárultak. Selwyn nem jött ki menedékéből, csak kikönyökölt az iskátula szélein. Befáslizott, nyakba kötött karom látványára sajnálkozó fintorral reagált. Mellékuporodtam, s szomszédolósan a papírkerítés tetejére könyököltem. – Mesélj, életem! – Tök tiszta vagyok, szavad se lehet! Elmentem a hipermarketbe, s amikor beslattyogtam a kocsival, keresni kezdtem a bevásárlólistádat. De nem találtam sehol. A hülye cetli! Vagy itthon maradt, vagy elvesződött. – Elvesződött? – ismételtem éllel. Selwyn vállat vont. Előrébb hajolt, megcsókolta számat, államat. Megsimogatta hajamat, összecsippentette a nyakamba kötött kendő csomóját. – Bibis a kezed, bocikám? Az állat ló levetett? – Még nem itt tartunk – emlékeztettem. – Ja persze! Szóval nem találtam a vásárlólistádat, pedig kiforgattam a nadrágzsebeimet is, mindkettőt, és amikor egy görkoris eladókislány rám bámult, gondoltam, ráijesztek kicsit, ezért megkérdeztem, akarja-e látni az ormányomat is? Ez különben régi vicc. Na mindegy. A gyereklány azt felelte, már rakhatom is kifelé a trombitát, majd ő jól megfújja, aztán még egy autogramot is kér a bal mellére, és imádja a filmjeimet! Ijedten azt mondtam, összetéveszt valakivel, nem én vagyok Joe Cocker! Feltettem a napszemüveget, és elosontam. Két stelázsival odébb egyszerűen elcsórtam egy elbámészkodott nő kocsijából a bevásárlólistát, ugyanis szerintem mind egyforma. S most nézd, mennyi mindenféle holmi hever az asztalon! 47

– Te loptál egy bevásárló-listát? – hörrentem. Életem keserűje érzelmes tekintettel bámult rám, szemét kidüllesztve s szaporán pislogva. Szája sarkait a füléig húzta, majd összecsücsörített ajkakkal tátogott, mint egy szerelemittas aranyhal. – Annyira szeretlek, Jandra! – suttogta. – Képzeld, ha rajtakapnak, már a sitten rohadnék! De még ezt is megkockáztattam érted! Haragszol? Nem haragudtam. Szerettem a nyavalyást. Ő pedig a kedvemért – a dobozával együtt – visszavonult a dolgozószobájába, hogy az est további részében ott készüljön másnapi, megerőltető felvételeire. Teleraktam a mosógépet szennyes ruhával, hogy az se unatkozzon. Letakarítottam az asztalt, elsüvítettem a sarki üzletbe alkoholért, azután vártam a lányokat. Amikor barátnőim megérkeztek, megvitattuk a fejleményeket. Senki nem akart májkrémet, sós és húsos szalonnát, kolbászt, pelenkát falni, ezért telefonon kínai vacsorát rendeltünk. Felfeszítettünk néhány üveg bort, lerogytunk a kanapéra s a fotelokba a kandalló előtt. A lángok táncolását néztük, sóhajtoztunk, és az ölünkbe vont tányérról pálcikáztuk fejünkbe a válogatott finomságokat. – Milyen rohadt hosszú már ez a tél! – panaszolta Mamusz. – Bizony! De én már érzem csontjaimban a tavaszt! – lehelte Meryl. – Jövő héten megint elkezdek tornázni, hogy karcsú legyek, mire ki lehet rakni a vádlikat, sonkákat! – Tornázni? Te? – kacagott Scara. – Ismerem a te lábgyakorlataidat: jobb láb gázpedált nyom, bal kuplungol. Jobb kar a sebváltón gyúr, bal a kormányon edz. Azért nem veszel automata váltós kocsit, nehogy eltunyulj! – Ne légy aljas, igenis eljárok tornázni, és a gályázóban mindenféle állatias dolgot műveltetnek velem! Roggyant térddel kell rugózni, legalább félórát! Aztán van olyan is, hogy terpeszben rezegés, szökdelés lábváltással, és mindeközben ötvenkilós súlyzókat lóbálunk a fejünk fölött! – Mekkorákat? – kérdeztem, azzal elfoglaltan, hogy mielőbb átszoktassam magam balkezessé, mivel jobb mellső végtagom rosszul tűrte az igénybevételt. – Na jól van – látta be Meryl. – Hangyányit tényleg túloztam. De akkor is, azok a súlyzók oly bizonyosan nyomnak hetvenöt dekát, mint ahogy te elzöldülsz, valahányszor felemeled a befáslizott karodat! – Miért nem diétázol? – kérdezte Horsa. – Igen! – csatlakozott a másik nádszálság-szakértő, Scara. – Bármelyik könyvesboltban százszámra találsz könyveket, amikből megtanulhatod, mit egyél, s miből mennyit öklendj ki, ha kedves az alakod! – Képzeljétek, ilyenekkel fűtöttem egész télen! Nem elég, hogy egyik táplálkozási szakértő a másiknak ellentmond, némelyik még saját magát is lépten-nyomon megcáfolja! Herótom van tőlük! Vércsoport-, hajszín-, testtípus-, ujjnyom-, bokasüllyedés-diéta! Baromság! Ilyen hülyeséghalmazt én is tudok írni! Fogok is! De nem! Én korrekt nő vagyok! A Diétázás fogyás nélkül című könyvet fogom megírni! Az legalább egy őszinte mű lesz! – Ügyes. Biztos két hét alatt szétkapkodják mind a tízmillió példányt – fanyalgott Horsa. – És az elsöprő sikert követően máris nekiülhetsz következő tutira vehető könyvsikerednek, a Mócsinggá hízhatsz, hiába tornázol címűnek! – Kopj le! Igenis karcsú leszek tavaszra! – Én nem – csatlakozott Adena a társalgáshoz. – Én most újra hízásnak indulok. Egymásra néztünk. Látszott arcunkon, hogy mindegyikünknek ez jár a fejében: örülni vagy kétségbeesni? Mivel azonban Adenáról volt szó, úgy sejtettük, helyesebb, ha az előbbi reakciót választjuk. Egy emberként csaptuk össze tenyerünket, s együtt sikongtunk: – Csak nem? Jön a kis Zach? Babaszüret lesz? – Igen – felelte Adena szemlesütve. – Pedig az orvosok azt mondták, amíg szoptatok, valószínűleg nem eshetek teherbe. – Aztán egy napra kihagytad a szoptatást, és hopp, Zach pont ekkor lökött gerincre! – találgatta Meryl. – Ne marhulj! Elvégre te komoly nő vagy! – nevetett Adena. – Gyakorlatilag folyton szeretkezünk, de legalább háromszor hetente. Nem bírunk betelni egymással. Úgyhogy hiába szoptatok, megtörtént. Legalábbis fennáll az esély. – Úgy érted, még nem biztos? – kérdeztem. – Selwyn hozott terhességi tesztet. Mindjárt eszembe jut, hová is tettem. Odaadom, kimész vele a fürdőbe, s megkérdezed tőle: egy életem, egy halálom, ki a legterhesebb a világon? – Terhességi tesztet? – nyögte Horsa. – Papusz! Gyereket vársz? Ez biztos? Neked inkább terheltségi teszt kéne! Ha bármit szülsz a férjednek! Mondd, hogy nem igaz! Ébresszetek föl! Nem lehetsz állapotos!

– Meghibbantál? – érdeklődtem elhűlten. – Tőled kéne engedélyt kérnem? – Engedélyt nem, de összehívhatnád a kupaktanácsot! Megszavazhattuk volna, mitévő legyél! Talán még nem késő. Ismerek egy dokit, az bead neked egy koktélt, és máris lenulláztad a másállapotot! – Nem akarom lenullázni! – üvöltöttem felháborodottan. Adena megkopogtatta evőpálcájával a fejemet. – Halló! Most akkor ketten megyünk tesztelni? Őt elhessentettem. Mamuszra meredtem. – Tudni szeretném, miért nem akarod megtartani a bébimet?! – Én azt hittem, neked ennél több eszed van! Ha már elhamarkodottan beleugrottál a házasságodba, legalább a szaporodást gondolnád meg! Az isten szerelmére! Minek neked külön gyerek, amikor e célra ott van a férjed!? Vele aztán anyáskodhatsz, gondját viselheted, nemsokára pelenkázhatod is! – Horsa! – Ne vitatkozzatok, lányok! – csitított Meryl. – A magam részéről én is szeretnék gyereket. Elvégre már szörnyen ketyeg a biológiai vekkerem. Persze a klasszikus, összefekvős módszer nálam szóba sem jöhet! Szerzek majd egy tálka spermát egy szuperpasastól, bár kétlem, hogy létezik ilyen, kihordom és felnevelem a babát. – Jól van – nyomta Mamusz –, időzítsétek úgy Jandrával, hogy lehetőleg egyszerre szüljetek, mert így legalább egymás srácainak apjai lehettek, másmilyen apjuk ugyanis aligha lesz! – Keresztülszúrlak az evőpálcikával! – hördültem. – Mi van? – kérdezte Scara, hangyányit lemaradtan. Horsa rábámult. – Hol jár az eszed? Te is terhes vagy? – Gennaróra gondolok. Már huszonegy órája és tizenöt perce nem láttam őt. – Lányok! Pézsé színhülye! – Ne légy cinikus! Vagy irigy! Esetleg mindkettő! Szerelmes vagyok, és nyáron örök hűséget esküszöm! – újságolta Scara. – Már réges-rég rajtam a sor. Jandra sínen van! Veszik a képeit, függönyeit, férjhez ment, gyereket vár, vagyis minden összejött neki. Most én következem! Lehet, hogy nálunk is lesz baba! – Nőül mész Gennaróhoz? – hüledezett Horsa. – Mivel belé vagyok szerelmes, ezért hozzámegyek. Miért kérded? – Állj, állj! Haladjunk sorjában! – tört ki Mamuszból a szervezőzseni. – Elvesztettem a fonalat. Kérem, aki terhes, tegye föl a kezét! Egymásra néztünk, majd mindenki magába szállt. Végül csak Adena tartotta magasra két ujját, és még ő sem túl magabiztosan. Horsa rám pillantott, látványosan fellélegzett. Meglegyezte arcát a tenyerével, benyelt egy pohár bort, majd Scarára tekintett. – Nézd, nekem semmi bajom Gennaróval. De nem túl féltékeny? – Múltkor azt kifogásoltad, hogy nem szereti a kínai kaját. – Naná! Meghívtuk a fickót egy kínai étterembe, ő pedig zokszó nélkül eljött, azután hamburgert és sült krumplit követelt, mondván, utálja az előrágott keleti csócsát, és különben is, neki egy leves ne rezegjen! Ám ettől még hozzámehetnél. Viszont szilveszterkor mit műveltetek? – Hát, összevesztünk, mert nem tetszett neki, ahogy egy megrendelővel tárgyaltam, vagyis kedvesen. Meg az sem, hogy a lakásomban van az ékszerműhelyem, és beengedek oda mindenféle idegent, és szerinte egyszer majd bejut így egy kéjgyilkos, és előbb megerőszakol, utána legyilkol, és még ki is rabol, de különben én tehetek az egészről, mert olyan kihívóan viselkedem, mint egy metresz. Nos, ez volt szilveszterkor. – Üzenem Gennarónak: ha tyúkot tartasz, karvalyod is lesz – kedveskedett az okos művészettörténész. – Mi az a metresz? – kérdezte Adena teli szájjal. – Kitartott nő – felelte Meryl. – Szerintem Gennaro egyszerűen kurvát akart mondani. – Szerintem is – hagyta rá Horsa. – Ezen annyira összevesztetek, hogy...? – Hát, végül szörnyen kiborultunk, és szakítottunk, de rájöttünk, nem tudunk egymás nélkül élni, ezért megállapodtunk, hogy együtt végzünk magunkkal, és ekkor kinyitottuk a gázcsapot, ugyanis Gennaro ingatlanügynök létére nagyon ügyes manuálisan is, és kiiktatta a biztonsági szelepet. Amikor már rengeteg gáz kiömlött, rájöttünk, milyen büdös, és kiszellőztethetetlenné teszi a ruhánkat. Ekkor úgy határoztunk, 49

inkább tisztítószert iszunk, az meg túlzottan marta a nyelvünket, és attól féltünk, foltot hagy fogainkon. Ezután felakasztottuk magunkat a karácsonyfára, de az ledőlt, és a törött díszek mindenütt összevagdostak bennünket. Végül megpróbáltunk kéz a kézben kiugrani az ablakon, ekkor viszont csörgött a telefon, és egy férfiismerősöm keresett, pusztán csak azért, hogy boldog új évet kívánjon, és ekkor Gennaro megint kiborult, tudni akarta, hány pasasom van rajta kívül, és amíg bizonygattam, hogy becsületszóra senki mással nem járok, csakis vele, megpróbálta a fogaival szétszaggatni a csuklóereit. – Boldogok lesztek – bólintott Meryl. – Én már csak azt nézem a pasikban, melyiket érdemesítsem arra, hogy ivarsejtet szerezzek tőle. Persze, nem közvetlenül, hanem szilkébe kérem. – Jamalra még nem gondoltál? – kérdezte Horsa. Meryl a fejéhez kapott. – Tényleg! Mindig arra a szuperlényre figyelünk legkevésbé, aki kéznél van! Alszom rá párat. Félrenyeltem az italt. A fuldoklás végén felnyögtem: – És? – Hogyhogy és? – meredt rám Meryl. – Gondolj bele. Jamal nem egy sármőr, és ez pozitívum. Nem éppen világszépe, de nem is csúnya, sőt, olyan erős a kisugárzása, hogy még engem is megérint, pedig én aztán hányok a férfiaktól! Ráadásul a törött orr nem is öröklődik! Legfeljebb az eltöretésére való hajlam. Igen, minél jobban belegondolok, annál esélyesebbnek látom a pasast! Kár, hogy olyan magas és vékony, mert ez ideges típusra vall. Bár ez hülyeség, hiszen ő totál higgadt. Sőt, rendes, korrekt, megbízható, nem locsog feleslegesen, sőt, egész értelmes! Nem hiú majom, nem fonogatja folyton saját babérkoszorúját, mint a legtöbb hím, és még a szexuális bravúrjaival sem hetvenkedik. – És? – érdeklődtem. – A kezébe nyomsz egy kávéscsészét, és így szólsz: figyelj, menj már félre kicsit a nappaliba, tegyél be valami zaftos pornókazettát... – Ilyet én nem mondok! Én tökéletesen megbízom a képességeiben, ezért ő úgy bűvöli elő a spermáját, ahogy neki jólesik! Egy módot kivéve: velem nem! – Színtiszta hülye vagy! – közöltem. – Ha ezt meghallja, tripla flipet ugrik! – Értsd meg, Jandra, akkor sem fekszem le férfival! Soha többé! Így tettem le valamikor a cigit is! Rájöttem, hogy a spangli büdös, keserű, harákoltat. Kész! – Jut eszembe! – rikkantott Horsa, letéve tányérját. – Szívjunk el közösen egy blázt! – Na látod, az jöhet! – lelkesült Meryl. Miután rápöfékelt, és továbbadta a füves cigit, visszafordult hozzám. – És még ha Jamallal kivételt tennék is, nem biztos, hogy ő szívesen segítene a hagyományos módon. – Miért gondolod, hogy nem? – nézett rá Pézsé. – Végtére nemrég vált el. Biztosan nőhiányban szenved. Ha csak két napig nem jutok orgazmushoz, nekem máris végem! Fáj a fejem, hullik a hajam, töredezik a körmöm, egyszóval: kész halál! Legutóbb például kiesett a fogamból a tömés! Szerencsére Gennaróval még sosem hagytunk ki két napot! – Korábban ezért csíptél fel mindenféle szedett-vedett pasikat? Nehogy letörjön a körmöd? – hüledezett Mamusz. – Ennek már vége! Tavasszal eljegyzést tartunk. Gennaro olyan tüzes, olyan szenvedélyes! Annyira kalandvágyó az ágyban! Mintha forrasztópáka volna minden ujja! Összeéget, ha csak megérint! A staub hozzám jutott, s mielőtt továbbadtam volna, szokásommal szakítva, beleslukkoltam. Utána ittam néhány korty chiantit, és leintettem Pézsét. – Hagyd már Gennaro forrasztópáka ujjait! Figyelj Merylre! Úgy néz ki, hogy barátnőnk kigyógyul a leszbiségből! – Nem gyógyulok ki, mivel az nem betegség! – tiltakozott a szóban forgó. – De a leszbikusságot is lehet szüneteltetni, mint a házastársi hűséget! – Micsodát? – hajolt közelebb Adena. – Az örök hűséget. A legtöbb férfi naponta felfüggeszti! Persze nem Zachre gondolok! – És miért nem Zach kezébe nyomod a szilkét? Ő is adhatna bébimagot! – ajánlottam. Meryl megütközött. Úgy meredt rám, mintha hét fejem nőtt volna. – Zachtől nem kérek, mert ő Adena férje. – És? El kell számolnia otthon minden ivarsejttel? Esténként leltároznak a mikroszkóp alatt? És ha kéthárom ostorfarkú hiányzik, menten kitör a balhé? – Tényleg, Meryl, ha komolyan akarod, megkérdezhetem Zachtől, mi a véleménye... – kezdte Adena. – Te olyan jóságos vagy! – sóhajtott Pézsé. Mamusz az asztalra tette az ölében egyensúlyozott tányért. Ivott néhány kortyot, majd így szólt:

– Szerintem kitűnő ötlet, ha Jamalhoz fordulsz. De ne sokat gondolkozz, mert lehet, hogy akkor már nem adakozza oly lelkesen a magját, ha becsajozott. Márpedig úgy tűnik, komolyan jár azzal a lánnyal. – Milyen lánnyal? – hallottam a hangomat. Azt is, hogy a kérdés valósággal kirobbant belőlem. Horsa vállat vont. Merylre pillantott. – Nem tudom, milyen lány, nem vagyunk bemutatva egymásnak – mondta. Meryl bólintott. – Tényleg, ez eszembe se jutott. Az a lány. Az gondot jelenthet. Nem is biztos, hogy együtt járnak. – Aha – dünnyögte Mamusz. – Azért szorongatták egymás kezét, mert nem járnak. Azért smároltak. – Smároltak? – sóhajtottam. – Hát jó, éppenséggel nem valami vadul mozgó fejjel forgatták egymás torkában a nyelvüket, meg nem is üzekedtek a nyílt utcán, de azért az csók volt, amit láttunk. Meryl? – Igen, az csók volt – ismerte el a kérdezett. – Szerintem az is az együttjárás mellett szól, hogy a csaj megfogta Jamal fenekét. Belecsípett, ha jól láttam. – Nem csípett bele, hanem megpaskolgatta. – Belecsípett! Nem vagyok vaksi! Ittam két pohár bort. Leszedtem az asztalt, kivittem a tálakat, tányérokat. Úgy rémlett, nem kellett volna szippantanom a staubból. Ringlispílezett velem a héder. Barátnőim, szokásuktól eltérően, ezúttal nem segítettek eltüntetni a romhalmazt. Ülve maradtak, és folytatták a társalgást. Mire végeztem, és visszatelepedtem közéjük, éppen Pézsét és Gennarót eskették, egyelőre elméletben. Arról csevegtek, hogy különleges szertartás kellene számukra, hiszen ők maguk is különleges személyek. Elvetették a hajón, helikopteren, siklóernyőn történő kézfogózás ötletét. Horsa azon tűnődött, hogy ha Selwyn és én oly szépen előadtuk a lovas tangót, akkor Scara és Gennaro valami gyönyörű zenére táncolhatna, például Albinoni Adagiójára. Egyszercsak felkiáltott. Ne táncoljanak! Szinkronússzanak! – Vízibalettezzetek rózsaszirmokkal teleszórt medencében! Ilyen esküvő még tutira nem volt! Pézsé arról pöntyögött, hogy nem tud úszni. Vagyis tud, de csak akkor, ha közben lerakhatja lábát a fenékre. – Hogy nézett ki a lány? – kérdeztem. Egy döbbentként meredtek rám. – Ki nézett ki hogy? Milyen lány? – hördült Meryl. – Én minden lányt megnézek. Milyen lányt írjak le neked, édesem? Gyanítottam, hogy szórakozik velem. Ittam egy kortyot, iparkodtam hűvösen nyugodtnak látszani. – A fenékcsipkedős lány. – Ja? Hát az bombázó volt. Szőke, mint Kim Basinger, csak pont feleannyi idős. Cingár, mint Cindy Crawford. Melles, mint Pamela Anderson. – Eszes is? – firtattam. – Még szép, Jandra! – nevetett Horsa. – Naná, hogy van esze! – Honnan tudod? Beszéltél vele? Horsa felsóhajtott, körbehordozta tekintetét a többieken, majd fejcsóválva rám nézett. – Te tisztára leépültél agyilag, Papusz! Régebben vágtad minden szavamat! Most meg a szádba kell rágni a legegyszerűbb alapvetést is! Naná, hogy van esze a csajnak! Ha lecsapott Jamalra! Te is jól ismered a barátodat, tudod, micsoda kincs az, férfiban! Emlékszel? Első hallásra ezt mondtam, még szextelefonos hajadon korodban! És ha még Meryl is tőle akar magot beszerezni, kétség sem férhet a karizmájához! – Na de zsaru! – nyikkantam. – És ha zsaru? Nem naphosszat talpaló, fánkevő kíber, hanem egy csapat nyomozó főnöke. Viszonylag ritkán lőnek rá. Gyakrabban kell az eszét használnia, mint a stukkeret. Hallottad a minapi túszejtős ügyet? Na, oda is őt hívták! Láttam a tévében a tudósítást. A másnapi újságok is tele voltak vele! Valami betintázott, kóreset fazon elbarikádozta magát a saját házában, a tulajdon volt nejével, és azzal fenyegetőzött, hogy kinyírja az asszonyt. Erre nagy garral átment a szomszéd, hogy majd ő ledumálja a komát, erre azt is túszul ejtette. Jöttek a hék, ekkor a pasas lövöldözni kezdett rájuk az ablakból. Golyó golyót követett, végül evakuálták a szomszédságot, és lezárták a környéket. Hívták a kommandót, ám annak bevetése előtt 51

valaki utánanézett a lövöldözőnek, és kiderült, az is különleges osztagos volt valamikor, méghozzá nem is akármilyen kiképzést kapott! Na, ekkor szóltak doktor Jamal Arkinsnak, hogy jöjjön el túsztárgyalónak. Tényleg nem olvasol újságot? – És ha nem? Harminc év jár érte, nehézvasban? Mi történt? Horsa vállat vont. – Doktor Arkins odahajtott, szépen besétált a házhoz, és közben a kóreset fazon egyszer sem lőtt rá. Dumálni kezdtek az ajtón keresztül, azután az ajtó kinyílt, és ők odabenn beszélgettek tovább, mint férfi a férfival. Egyszercsak az exkommandós lerakta fegyvereit, és megadta magát. Ez történt. – Szerinted ez nem halálosan veszélyes? Besétálni egy lövöldöző fazonhoz? – Túlélte, megvan. Smárol az utcán, a fenekét fogdossák. Semmit sem tudsz róla? Már nem vagytok barátok? Tényleg nem hallottál az esetről? Pedig utána napokig őt sztárolta a sajtó. Na persze, Jamal nem állt a kamerák elé, ezt a sajtóreferensre hagyta. De akkor is őt követték mindenüvé, az ő arcába tologatták a mikrofonokat. Merthogy a túszejtő fickó komplett kóreset, kétkötetes tankönyvet lehetne írni szerteágazó elmebajaiból. Ebből is látszik, milyen fene jól ért Jamal a ketyósokhoz! Épp ezért kéne vele barátkoznod! Hívd fel, gratulálj neki. Lehet, hogy nem is komoly az ügy azzal a csajjal, végtére az utca túlfeléről láttuk őket Meryllel, és hát már nem oly fiatalosan éles a szemünk! Talán nem is hancúroztak egymás szájában a nyelvükkel, hanem, teszem azt, garatba súgósat játszottak. Meglehet, a seggrepacsit is elnéztük, és az is valami egyébről szólt, esetleg Jamal korábban tapétaragasztóba ült, és a lány keze csak véletlenül ragadt a fenekéhez. Mit tudom én! Különben Meryl úgyis kideríti a dolgot, mielőtt kérne a spermájából. Ölembe hajtottam s két kézzel átfogtam a fejemet. – Elég! Beszéljünk másról! – nyögtem. Meryl végigsimított a hajamon. – Nem értelek, édesem. Már rég másról beszéltünk! Konkrétan Scara temetéséről folyt a diskurzus, amikor te közbekíváncsiskodtál, hogy mi is volt a Jamal torkában vacakoló női nyelvvel. Te, Horsa! Nem lehet, hogy volt ott egyéb is? – Ugyan, drágám! Az utcán sétáltak! Ha mást is láttál, vizionáltál. Jamal nem olyan pasi, aki a házfalhoz dönti a nőjét, és az utcanép szeme láttára... Közbehörögtem: – Mamusz! Adena döbbenten összecsapta két tenyerét. – Ti komolyan arról a férfiról beszéltek, aki úgy pillant Jandrára, ahogyan Selwyn csak a saját tükörképét szokta nézegetni? – kérdezte. – Szavatokat sem hiszem! – Mi az, hogy a temetésemről, Meryl? – sivalgott Scara jókora spéttel. – Nekem esküvőm lesz! Menyegzőm! Kézfogóm! Lagzim! Már rég esedékes! Kikérem magamnak a szándékos nyelvbotlást! Még beszélgettünk erről-arról, ficamos karom is szóba jött. Említettem, hogy a doktor szerint körkörös gipsz kéne a könyökömre, mivel egy ilyen balesetnél óhatatlanul megnyúlnak az izomszalagok, és pihentetés nélkül tovább rojtosodnak, szakadoznak. – Na, és miért nem vagy még körkörös gipszben? – érdeklődött Mamusz. S még azt is megkérdezte, szerintem vajon mit üzen a sérülésem? Ugyanis aznap valahogy ilyen gizda hangulatban volt. Selwyn mindössze egyszer került elő az est folyamán. Elszívott körünkben egy cigit, lenyelt néhány pohár whiskyt, szájába tolta a hipermarketben vásárolt, rágcsálás hatására állathangokat hallató cumit. A boci-bőgéssel, mekegéssel iszonyatosan felizgatta Főgonoszt, majd visszavonult, mondván, most már tényleg megpróbál kikapcsolódni a figurájából, mert megint pokolian túlpörgött. Ezzel lecsattogott az alagsorba. Két óra múlva, a lányok távozása után leballagtam a mélybe, abban a hitben, hogy megújult kocsiját cirógatja a garázsban. A szabadidős helyiségben találtam rá. A fahasábok tárolására szolgáló lapos, füles kosárban ült, félfenéken és kényelmetlenül. Felhúzott térdére hajtott fejjel, megvetően bámulta az elöltöltős mosógép üvegablakát. Szeme alatt pufók táskák duzzadoztak, arca is kövérre puffadt. Szája sarkán nyál csordogált, s akadozó nyelvvel arról zagyvált, hogy ezen a rohadalom bolygón nem lehet lazítani, ugyanis pocsék, lapos, szar, nézhetetlen műsort nyomatnak az összes tévécsatornán. Lekuporodtam mellé, a hideg kőpadlóra. Két karral átöleltem, melengettem, vigasztaltam magam. A mosógép kerek ablakát néztem, az üvegen hízó párafoltok mögött sejlő ruhák tarka színeit.

A program valóban nem volt egetverő. Szobájába támogattam Selwynt, elfektettem őt a kanapén. Három beélesített ébresztős rádiót és két vekkert állítottam hadrendbe a közelében, nehogy lekésse a másnapi forgatást. Mielőtt lekapcsoltam a lámpát, ijesztően elváltozott arcára pillantottam, és kis híján elsírtam magam. Egyedül aludtam a terebélyes hitvesi ágyon. Reggelig három életre való álom robogott keresztül rajtam. Az egyikben újraéltem a jelenetet a gigászi fémkereszten. Amint leereszkedtem a kötéllel, leoldottam magam róla, s beszédbe elegyedtem az elkeseredett férfival. Ő nem vetődött le a mélybe, hanem leült mellém. Láblógázva szemléltük az alanti tájat. Az odalenn zöldellő mezőn árvalányhaj ezüstje hullámzott, vasúti sínpár kanyargott. A fűben két lovas nyargalt egymás mögött. Az első férfi hol karját lóbálva, hol a kápába kapaszkodva hányódott a nyeregben, és segítségért kiabált. Ezenközben a másik igyekezett őt utolérni. Jobbról, a kettejük útját rögvest keresztező vágányon száguldva közelgett a mérföldes szerelvény. Fel akartam ébredni. Biztosan tudtam, muszáj felébrednem. Nem részesültem e kegyben, tovább kellett álmodnom. A hófehér lovon vágtázó férfi utolérte a hurcoltat. Utolérte, s elrugaszkodott saját nyergéből, és átlendült a sötétpej paripa hátára. Még vissza sem nyerte egyensúlyát, midőn elkapta a jajveszékelő fickó lóbálta kantárszárat. Megragadta, rövidre fogta azt, majd erőteljes rántással befordította a ló fejét balra, egészen oldalra, s a jobb kezével alig engedett utána. Így aztán a lassultabban nyargaló hátas elvágódott a fűben. A zuhanás lendülete leröpítette hátáról a két férfit, ezért azok nem kerültek a súlyos lótest alá. A mozdony óriásira nőtt, majd elzúgott a közvetlen közelükben. A gazdátlanul hagyott hófehér paripa megállt legelészni. A lefektetett ló felszökkent. A zakatoló vonattól riadtan odébb vágtázott, majd ő is harapdálni kezdte a füvet. Fellélegeztem. A kereszten velem együtt üldögélő férfi hirtelen megkérdezte, hiszek-e. Nem Istenben, Emberben, hanem valamiben, bármiben: hiszek-e? Hosszasan tűnődtem a válaszon, végtére ily helyzetben megfontoltan kell dönteni. Alant még mindig helyben robogott a vasúti szerelvény. A hosszú hajú férfi, ki társát megmentette, felkelt a földről, a vonatra pillantott. Hirtelen nekilendült, és felkapaszkodott az egyik kocsi lépcsőjére. Amint megvetette lábát, feltekintett rám a kereszt magasába, s nyílegyenesen a szemembe nézett. Ilyesmi, ugyebár csakis az álomban lehetséges. Hiszek, feleltem a mellettem ülő, öngyilkosságáról letett embernek. Hiszek valamiben. Az életben. Lemásztam a keresztről a vastraverzeken. Az a vonat még mindig ott robogott a mezőn, az egyik kocsi lépcsőjén álló hosszú hajú férfival. A megmentett fickó lótuszülésben ücsörgött a fűben, fogai közt egy árvalányhajszállal. Ő is engem nézett, s csinos vonású arca hol felismerhetetlenné puffadt, hol visszalohadt. Váratlanul kinyílt a lépcsőn szobrozó férfi mögötti ajtó, s egy hosszú körmű, kecses női kéz nyúlt ki érte. Ekkor én is kinyújtottam kezemet, és én is azért a férfiért nyújtóztam. Következő álmaim sem voltak kevésbé gyötrelmesek. Valamennyi jelenet végén döntenem kellett, s mielőtt még kiderült volna, miként határoztam, vagy az, hogy választásommal mire jutottam, újabb vízió lepett meg.

69. kicsordul a kis pohár; lélegzet

hazamegyek anyámhoz!

Amikor a tavasznak már tényleg meg kellett volna érkeznie, a meteorológusok összefogtak. Minden rádióadón és tévécsatornán azzal riogattak, hogy hófelleges seregeivel ismét ránk támad a tél. A hőmérséklet visszahanyatlik, hatalmas havazás kezdődik, és ez bizonytalan ideig így is marad. Ezt hallván sajnáltam, hogy számomra véget ért a forgatás, elfogytak a dublőzt igénylő jelenetek. Herman, az állatvédő többször vizitelt a kis liezonkákat örökbe fogadni szándékozó családoknál. Egy jelölt kivételével mindenkit alkalmasnak talált a vállalt feladatra, így aztán egy fellegdús napon elvitt tő53

lem három kicsi, tarka ebet. Azzal nyugtatott, hogy a kölyköknek remek helyük lesz, két testvér együtt marad, és a harmadik ded is olyan helyre kerül, ahol már van egy kutya, ezért napközben sem lesz magányos, míg gazdái dolgoznak. A negyediknek is talál majd valakit, vigasztalt. Na, azt próbáld meg, gondoltam dühösen. A meteorológusok nem lódítottak. A megjósolt havazás délután kezdődött. Már jóval később alkonyodott, mint a korábbi hetekben. Testes, kövér hópelyhek hullottak az elkomorult égből. Sétálni indultam. Liezon és Kiskalóz mellettem szaladgált. Arról beszéltem nekik, hogy életük végéig velem és együtt maradhatnak, viszont gondoskodni fogok a fogamzásgátlásukról, mert a szertelen szaporodásnak elejét kell venni. Lábaink alatt ígéretesen hízott a hó, lassan közelgett az alkonyat, és megfordult fejemben az ötlet: ha a forgatáson már nem lehet is lovas szánozni, Selwynnel hazamehetnénk néhány napra a szüleimhez, a finomságos jóba. Hitvesem a minap befejezte filmjét, két hónap múlva kezdi a következőt, ráfér a kikapcsolódás. És ha kikerülünk a hétköznapokból, talán újjászületik köztünk a régi delej, tán még képes leszek úgy nézni rá, mint régen, és nem húzódom el, ha megérint. Ezt a különös, idegenkedő odébbrándulást nem is én vettem észre elsőként, hanem Selwyn. Értem nyúló keze a levegőben maradt, majd hitetlenkedve újra megpróbálta, s megint elmozdultam érintése elől. Ettől mélyen elkomorult, tekintete megkeményedett, szája megfeszült. – Nem szeretsz? – kérdezte. Összevissza dadogtam. Kimerültségre, könyökfájdalomra, kígyóra-békára hivatkoztam. Azt ígértem, holnap másként lesz, de másnap is megmerevedtem, mikor hozzám ért. Harmadnap arra mentem haza, hogy nem ő van otthon, hanem már megint a Puffadt Képű Idegen. PKI a nappaliban feküdt a padlón, körülötte csikkek, felborított poharak hevertek, s csak hosszas bámulás, homlokráncolásos töprengés után ismert rám, majd a kezében szorongatott távkapcsolóval hadonászva, törött nyelvvel, hangosan habogott, miszerint órák óta próbál elérni telefonon, biztosan a pasimnál jártam, de az egész rohadt, ki-bebaszott világ házon kívül van, senki nem áll szóba vele, őt már Főgonosz sem szereti! Halál Torka tényleg nem szerette már, hiszen neki is feltűnt, hogy ez egy másik ember, megváltozott, kellemetlenre fordult a szaga is. Kivettem Selwyn kezéből a távkapcsolót. Ezzel hívtál? – kérdeztem. Miért, mordult rám, kétlem talán, hogy fejből tudja a számomat? És hetykén elzongorázta azokat a billentyűkön, majd ugyanilyen módon feltelefonálta anyját, apját, Kapuskyt, valamint a jóistent. Süket, süket, süket! Mindenki süket! – jajongta, fülén a csatornaváltogatóval. Ekkor lefektettem PKI-t, és amíg ő aludt, felhívtam Kentet, és megkértem, beszéljünk fia sorsáról. Azt felelte, látja már, hogy kicsúszott kezemből a dolog irányítása, holott azt nekem kéne kézben tartanom, nem pedig másnak. Ő nem szeretné, ha ez az ügy ártana üzleti, valamint emberi hírnevének, tehát inkább kimarad belőle, majd a háttérből segít, atyai tanácsaira bármikor számíthatok. Emlékeztettem őt azon csekélységre, miszerint egyetlen sarja neki köszönheti, hogy kapcsolatba került a kokóval, pirulákkal; idéztem az esküvői vacsorán elhangzott hencegesét, és arra is figyelmeztettem, hogy fia életveszélyben van. Ugyan, nevetett Kent, legyek hozzá sokkal kedvesebb, meglátom, az majd segít! Amikor legközelebb Selwyn dolgozószobája felé jártam, hitvesem már nem volt odabent. Tűvé tettem érte a házat. A piros sportkocsi is eltűnt a garázsból. Hívtam mobilszámát, és a csörgés nyomán meg is leltem a készüléket a mosókonyhában, a fahasábtároló kosár tetején. Két óra múlva, éppen mire milliomodszor elképzeltem, amint a toxémiás, zavart PKI halálra gázolja a fél várost, azután gyors kocsijával átfúródik egy betonfalon, és ha netán még ezt is túléli, jutalmul nyolcvan évig tömlöcben gubbaszthat, ott viszont bizonyára leszokik a szerekről, megszólalt a telefon, és Armen jéghideg hangon közölte velem, hogy fia ma éjjel náluk vendégeskedik. Ezután nem kevésbé fagyosan ismertette az előzményeket. Miután szegény Selwyn rádöbbent kígyóságomra, elhajtott apja irodaházához, felment a tetőre, s levetette magát! Szerencsére az épületen momentán ablakmosók dolgoznak, így hát felakadt a számukra kifeszített védőhálón, és ez mentette meg életét! Sem ő, sem Kent nem óhajt botrányt, ezért súlyos depresszióba taszított fiuk ma éjjel náluk marad. Holnap pedig kerüljön a megfelelő klinikára! – követeltem. Bolond vagyok, kötöznivaló bolond, hangzott a válasz. Kent is szippantgat néha a hóból, és semmi baja, ugyanis ő szerető asszony oldalán él! Ne küldözgessem Selwynt sehova, nem tehetem meg vele,

hogy veszélyeztessem karrierjét. Szeressem őt jobban! Ha ezen múlik, nemsokára vége lesz az egésznek, gondoltam. Egy ideje már csak kevésbé tudom szeretni őt, és ez a dolog sem maradt meg az én befolyásom alatt! Amikor másnap este hitvesem előkerült, tisztának tűnt, ám valahogy végképp elszomorodottnak is. Úgy rémlett, legutóbbi józan állapota óta beteljesült az őt sújtó gonoszság, s letörölte róla hímporát, elvette maradék ártatlanságát, és megfertőzte lelkét fájdalommal. Akkor megesküdött, hogy a forgatás végeztén bevonul elvonóra. Megtisztul, leáll, újra boldogok leszünk. Jandra, zokogta, nem hagysz el, ugye? Már csak te maradtál nekem. Erre gondoltam, hazafelé tartván a sétából, mikor egy férfi sasszézott el mellettem a havon. A hátam mögül jött, s míg a közelemben járt, Liezon feltarajozta hátán a szőrt. Kiskalóz a hátsójára huppant, s zavart vakaródzáshoz látott. A férfi mindössze nadrágot és hanyagul betűrt inget viselt, kabátja nem volt, markáns válltömése, sapkája hóból készült. A fickó biciklit tolt, olyképpen, ahogy ember nem tolhat kerékpárt, mivel ez a mód összeférhetetlen a fizika törvényeivel. A hátsó kerék sárhányóját fogta, messzire kinyújtott karral, s így haladt előre. Különös, a bringa dülöngélés, bizonytalankodás nélkül gurult a hóban, nem úgy, mint a férfi. A zavarbaejtően imbolygó, szöcskéző oldallépesekkel egyensúlyozó, hol felgyorsuló, hol lelassuló humanoid láttán gyanút fogtam. Futásnak eredtem, elébe vágván visszafordultam, hadd lássam arcát. Nehéz volt hinnem a szememnek. Azt mondogattam magamban, ez nem lehet, neki nincs biciklije. Hát most már volt, és hazáig dülöngélt, sasszézott, szökdécselt vele, csak a két tiszafa oszlop között, a bejáratnál engedte el a bicajt, s az néhány kerékfordulatnyit még büszkén előregördült a havon, mielőtt felborult volna. A férfi megnyúlt bőrű, furcsán megsüllyedt szövetű arcát néztem, zsugorodott íriszét, véreres, besárgult szemfehérét, mélyen lelógó alsó szemhéját, fittyedt ajkát, csüngő állát. Lecibáltam kezemről a jegygyűrűt, s a markába csaptam, ujjait egyenként hajtogattam az ékszerre. Közöltem, most elutazom néhány napra, s azt akarom, kezeltesse magát! Mire visszajövök, elvonón legyen! Ha nem így lesz, elhagyom! A házba támogattam PKI-t, lefektettem a szobájában. Lefejtettem róla a vizeltes nadrágot, a hóáztatta ruhát, rázártam az ajtót, és elvonultam telefonálni. Állapota láttán tudtam, tovább semmivel nem várhatok. Felhívtam Ozont, közöltem vele, hogy indulok haza, vagy meghalok. Megkértem Betát, távollétemben viselje gondját Liezonnak, Kiskalóznak és Főgonosznak. Hát Selwyn úrnak? – kérdezte az érte rajongó hölgy. Őt egy klinikán veszik pártfogásba, feleltem. Vagy a sitten, végesetben a ravatalozóban, fűztem hozzá gondolatban. Ezután bezongoráztam Kent Icon számát, és nem rezonáltam, mikor apósom hidegen a köztünk lévő társadalmi különbségre figyelmeztetett. Rövid voltam. Fojtott, konok. Hamarosan megérkezett a magasabb néposztályok alkohol- és drogbetegeinek leszoktatására szakosodott gyógyintézet mentőkocsija. Hordágyra emelték az öntudatlan Selwynt, és elsurrantak vele. Sírva, csapkodva csomagoltam össze úti holmimat. Házi kedvenceim rémülten ültek egymás mellett a nappaliban, és csupán szemmozgással követték tevés-vevésemet. Végül felhívtam Jamalt. Ekkor már nem zokogtam. Úgy hittem, a tüllfátylat is kilebbentettem a hangomból. – Tudom, régen kerestelek, és nincs jogom ultimátumot intézni hozzád. Hallottam a barátnődről is, mégis veszem a vakmerőséget, és megkérdezem: elutaznál velem néhány napra? – Mi történt? – sóhajtott. – Esik a hó, és holnapra rengeteg lesz belőle. Hazamegyek. Látnom kell Ozont, Westont, nagyapát. Szükségem van rád, Jamal! Amikor ezt kiejtettem a számon, az jutott eszembe, Selwyn ugyanezt műveli velem. Érzelmi zsarolás, ez a neve. – Megtisztelő kijelentés – felelte. – Most hol vagy? – Itthon. Selwynt elvitettem. Majd elmondok mindent. Kérlek, Jamal! – Hamarosan ott leszek – ígérte. Jóval tovább tartott. Bár a másodpercenként szemügyre vett falióra szerint ötven percen belül megérkezett, úgy éreztem, tíz év telt el közben. 55

Azt reméltem, úgy fog viselkedni velem, miként gyászolóval szokás. Felleghajtószerűen hullámzó szárnyú, bokáig érő kabátban sietett be az ajtón. Sötét nadrágot, farmerkék inget, nyakba csomózott, tarka zsiványkendőt viselt, hátrafésült, hosszú tincsei kavarogtak arca, válla körül. Rám pillantott, s menten vállon karolt, a fürdőszobába sodort, és a mosdókagyló fölé görnyesztett. Hideg vízzel mosdatta arcomat, tenyerével körkörösen simogatta-dörgölte bőrömet, tiltakozó nyögdécselésem serkentette zordonságát. Amikor úgy vélte, eleget hűtött, ellenőrzésképpen maga felé fordított, majd visszapördített a porcelánhoz, s még vagy két percig folytatta a kozmetikai beavatkozást. Végül lenyomott egy székre, leitatta arcomról a vizet, megtörölte kezét, az ajtótokhoz támaszkodott, s hosszasan mustrált. – Na, lassan helyreáll emberi formád – szólt. – Tehát megtetted, amit kellett. És ezzel válságba taszultál. Úgy érzed, elárultad őt. Igaz? Úgy érzed, a te hibádból történt. Igaz? Gyötör a bűntudat, hogy mindez rajtad múlott, így van? Bólintottam. – Teljesen normális reakció, Jandra. Kifelé nem sírsz, nyilvánosan, mert erős lány vagy. Belülről áztatod szét magad. Küldd el másvalakihez a bűntudatot. Vagy egyszerűen csak rugdosd ki az ajtón. Nem kell emésztened magad. Nem tehetsz arról, ami a férjeddel történt. Túlnyomórészt ő tehet róla. Orvosi segítséggel remélhetőleg meg tudja oldani problémáját. – Ennél azért jóval több történt, Jamal. Meghalt bennem valami. – Sirasd el. Összecsomagoltál? Indulhatunk? Nem bánod, ha én vezetek? Miközben felöltöttem csizmámat, kabátomat, ő megvakargatta Főgonosz fülét, a rojtosat, és nem ez döbbentett meg, hanem a csutakfarkú engedékenysége. – Na, most néhány napig nyugodtan üzenetrögzítőzhetsz – búcsúztam Halál Torkától. – Őrizd a házat. Liezontól és Kiskalóztól nehezebben váltam el. Végül mégiscsak útnak indultunk a sűrűn hulló hóban. A legtöbb rádióadón a katasztrofális útviszonyokról tudósítottak, s kérték a polgárokat, maradjanak otthon, üljék körbe a kandallót, iddogálják a forralt bort, és tegyenek valami olyat, amit egyébként nem szoktak. Például szeretkezzenek, vagy műveljék azt odaadóbban. És mivel ily havas, viharos éjszakán bőven van idő, hát akár olvasgassanak is, de ne csak e-mailt és magazinokat, mint máskor. Ezúttal inkább talán könyvet böngésszenek. Jamal megkérdezte, zavar-e a rádió. Vállvonogatásom észleltén csatornát váltott, és miközben a felbőszült hókotrókat és ide-oda csúszkáló kocsikat kerülgetve elhagytuk a megomlott közlekedésű nagyvárost, a fekete hangulatomhoz passzoló, Beszéld le az öngyilkost című betelefonálós műsort hallgattuk. Ifjú nő beszélt arról, hogy semmi kedve nincs az élethez, mert nem talál megfelelő állást, pasijával szakított, szüleivel nem jön ki, menzesze pedig már két hete késik. Ezért úgy döntött, bevesz két doboz altatót. A stúdióba kapcsolt telefonálók győzködték, ne tegye, egy srác elmondta, mennyi jó történt vele hasonlóképp rusnya életszakában, másvalaki templomba küldte a lányt, egy érett hangú férfi azt tudatta, mivel a tré s kevésbé tré történések aránya többnyire kiegyensúlyozott, várjon kicsit, hamarosan még ki is éghet a rázúduló, tömérdek jótól. A lány megígérte, nem hal meg. Döntése nem keltett meglepetést. Később, a többedik öngyilkosjelölt zaklatottan követelte a műsorba kapcsoltaktól, ne csak ledumálni próbálják őt, hanem tanácsokkal is segítsék, a választandó halálnemet illetően. Azt állította, tűzfegyvert tart a kezében, s ha nem térül el szándékától, vagy nem kap jobb tippet, akkor a mögötte lévő könyvespolcra mázolja az agyát. Felszólítása következtében számosan közölték vele, miért nem érdemes meghalni, mennyi szépet és érdekesét tartogat az élet, ám ha ő ezt nem hiszi el, az esetben használjon elektromos áramot, ilyen-olyan tablettát alkohollal, akassza fel magát vékony drótra, vagy pedig keverjen el apróra tört villanykörtét szederlekvárban, és egye meg. Egy kamaszhang azt javallottá, üljön kocsiba, hajtson el a legzűrösebb városrészbe, cirkáljon az utcákon, és akadályozzon meg minden előtte zajló gaztettet, előbb-utóbb lelövik, és legalább hősként végzi. Jamal fejcsóválva hallgatta az öngyilkosjelölt válaszát, majd megjegyezte: – A fickó nem szerepelni akar, mint a többi. Ő már útra kész. Talán még megállíthatnák egy értelmes gondolattal! Gyerünk! A fenyegetőző férfi sürgette-provokálta a vonalba gyülekezetteket, mi lesz már, miért nem győzik meg őt arról, micsoda kéjhömpöly a földi lét, miért azok tengenek túl, akik dögös kis halálnemeket ajánlanak

figyelmébe, senki sincs, aki csak egyetlen elfogadható okot említene arra nézvést, mi a francra jó az egész eszmélet?! Azután vontatott, hűvös hangon azt mondta: hajdan megkérdezték a haldokló hősöket, mit akarnak csinálni haláluk után. Pihennének? Álmodnának? Feltámadnának? Ő ugyan nem hős, viszont pihenni akar! Lövés dördült. Jamal kiállt az út szélére a kocsival. Kipattantam mellőle, futottam néhány kört. Később, a járgány hátuljához támaszkodva elszívtunk ketten egy szivart. Befurakodtam Varázsütés kabátszárnyai alá, átöleltem derekát, arcomat a nyitott ing résében a bőréhez simítottam, belélegeztem illatát. Az alázúduló hó megkísérelt eltemetni bennünket. A dohányzási ceremónia végeztével, némileg higgadtabban visszaültünk a kocsiba. Jamal elnémította a rádiót, és én elmondtam, mi történt Selwynnel. Azt sem hallgattam el, milyen változások történtek bennem a szemem előtt leépülő férfit nézvén. Varázsütés hallgatott, nem fűzött megjegyzést szavaimhoz. Mindegyre lassultunk a mélyülő hóban. Arra gondoltam, szép, tiszta vég vár reánk. Végül mégiscsak hazaérkeztünk.

70. lélegzet

végre otthon!

Bőven hajnalra járt az idő, midőn a nappaliba léptünk. Anyám felhúzott lábakkal ült a kanapén. Becsukta a kezében tartott regényt, s mutatóujját hagyta benne könyvjelzőnek. – Milyen volt az út? – kérdezte, olvasószemüvege szárát rágcsálva. Egyetlen arcizma sem vonaglott meg Jamal láttán. Meghallgatta a hóakadályokról, csúszkálásokról szóló röpbeszámolót, majd az iránt érdeklődött, mitől borultam ki. Néhány mondatban összefoglaltam a Selwynnel történteket. – Kérlek, ne firtasd, miért nem ülök most az ágya mellett – fűztem hozzá végül. – Ne vesd a szememre, hogy képes voltam mindent otthagyni! – Nem vagytok éhesek? – Kiszolgáljuk magunkat, nyugodtan menj aludni – mondtam. – Majd reggel beszélgetünk. – Csak a te szobádban ágyaztam meg – felelte. – Mindent elintézek – bólintottam. Ozon letette a könyvet a kanapé előtt álló asztalra, s csupán akkor húzta ki belőle az ujját, amikor azt kicserélhette az általam odanyújtott cédulával. Eszembe jutottak a hálószobámban szétfeszített gerinccel hasaló, félbehagyott regények, és menten lesütöttem szememet. – Ha még elviseltek néhány percig, innék veletek egy kortyot – szólt anyám. – Mit kértek? – Valami gyilkosat – feleltem. Jamal a kandalló fölött függő Enigmára, Weston karácsonyi ajándékára meredt. Szemlátomást megrázó hatást gyakorolt rá a homokviharban vágtázó lovasok látványa. Meglepettsége láttán Ozon elcsodálkozott. – Még nem láttad? – kérdezte. A választ kiolvashatta Varázsütés szeméből. – Akkor a történetét sem ismered. Anyámra bámultam, nem emlékezvén, hogy elmeséltem volna a nászúton hevenyében elhunyt s elhantolt férjem sztoriját, márpedig ez a kép ott, Selwyn sírja mellett fogant meg bennem. Ozon italt töltött mindhármunknak. Koccintottunk, azután ő megosztotta tudását Jamallal. – Jandra tizenöt évesen plátói szerelemre lobbant apja iránt, miként ez oly sok vele egykorú lánnyal megtörténik. Ezen állapot legalább oly bájos volt, mint amilyen feszélyező, ám mindössze néhány hétig tartott, mivel gyorsan megfejtette érzelmeit. Utóbb azt mondta, már tudja, olyan férfit kell találnia, akiben felismeri a Westonban kedvelt jellemvonásokat. Erről szól a festmény. – Tényleg nem akarsz még lefeküdni? – érdeklődtem. – Indiszkrét voltam? – Nem gondoltam, hogy emlékszel kamaszkori viselt dolgaimra. Azt pedig végképp nem értem, miként olvastad le a képről az elmondottat. 57

– Vitatni szeretnéd? – kérdezte. – Nem. Nem most, anya – sóhajtottam. – Halott vagyok, már oszladozom is. Nem érzed a hullabűzt? – Jó éjszakát – suttogta mosolyogva. Ivott még egy kortyot, s magunkra hagyott bennünket. Jamalra néztem. – Azt reméltem, Weston a saját szobájában rakja ki a képet. – És akkor nem láthatnám? Nemet intettem. Megérdeklődtem, enne, inna-e. Megmutattam, merre találja a fürdőszobát, s míg ő zuhanyozott, kiszellőztettem, megágyaztam a vendégszobában. Ezután leültem a kanapén anyám iménti helyére, töltöttem egy pohár konyakot, lekapcsoltam a lámpát, és a tojáshéjszínű, régi csipkefüggöny hangulatos mintázatán keresztül a lágyan kavargó, kövér hópelyheket néztem. Ahogyan ez történni szokott, valahányszor hazajöttem, kisvártatva lelassult keringésem, s a gyomromat, szívemet szorítgató vasmarok kiengedett. Fellélegeztem. Egykori hajadonszobámba nyitottam, kitártam az ablakot. Beléptem a fürdőbe, a zuhanyrózsa alá álltam, s hosszan folyattam hajamra, arcomra a langyos vizet. Megtörölköztem, combközépig érő pólóba bújtam. Véget vetettem a szellőztetésnek, s mivel időközben szobám dermesztően kihűlt, sebtében visszatértem a félhomályos nappaliba, hogy a kandallóhoz bújjak, s még némi alkohollal is befűtsek magamnak. Ugyané tevékenységen kaptam Jamalt. – Nálad is nyitva felejtettem az ablakot? – nyögtem. Legyintett. – Fel se vedd. Szerencsére a jókora ágyon elférnek mellettem a besereglett fókák, jegesmedvék. Végignéztem ruházatán. Nadrágot, inget, mezítlábat viselt. – Máskor is felöltözve alszol? – Aludnék éppen? – kérdezte. – Mennyire vagy ébren? – Jelenlétedet felfogom. Annak is tudatában vagyok, milyen kép függ a fejem fölött, habár most épp nem látom. Már értem, mit jelent az, hogy folyton engem rajzolgatsz. – Azt jelenti, hogy folyton téged rajzolgatlak. Teljesen betöltesz. – A teljesnek azért van némi híja. – Nemrég hallottam a barátnődről. – Igazán? Mesélnél róla? – Horsa és Meryl látott a lánnyal. Azt mondták, szenvedélyesek voltatok. – Szerinted miért mondták ezt neked? Sóhajtottam. – Felteszem, azért, hogy tudjam, elkeltél. Meg talán azért is, hogy felébresszék vadászösztönömet. – Ám az nem ébredt fel. – Nem, ettől csak még ócskább lett minden körülöttem. – Jandra, legutóbb még nem akartál erről beszélni – emlékeztetett. – Most sem akarok, de muszáj, különben megfojt. Nem voltam hajlandó észrevenni, mit jelentesz nekem. Még mindig képtelen vagyok kinyögni. – Menj aludni. Töprengj el, kinek nehezebb: az elhagyottnak vagy az elhagyónak? Ismerem ezt a nyűgöt: az ember leválna nem működő kapcsolatáról, de meg is tapadna rajta, mert az még oly eleven benne. Engem Isis terhessége ejtett túszul. Téged Selwyn függősége tart fogolyként. S ne feledjem: a házassági eskü. Jól számított, aki hajdan kitalálta: ez ám a megkötő erő! Jó éjt. Orrhegyen csókolt, szokása szerint. Letettem a poharat a kandallópárkányra, s átöleltem nyakát. – Menj. Feküdj le – mondta, arcát az enyémhez simítva. – Most nem irigyellek. Na persze magamat sem. – Miért jöttél velem, ha most elküldesz? – Nem volt időm átgondolni. Túl hirtelen jött az egész. Nem emlékszel? – Jó éjt – sóhajtottam. Azután az ágyból néztem a szabadban kavargó hópelyheket, az ablak mellett magasodó hamisciprus csillámló hópalástját, s azon tűnődtem, mi lehet Selwynnel. Rettegtem, hogy szervezete épp most hagy fel a rá rótt, szakadatlan méregtelenítéssel, s én nem ülök a hitvesemmé felszentelt férfi halálos ágya mellett. Eszembe jutott vakbélműtétje, kirándulásunk a Jégmadár-tónál, a féltve őrzött felirat kocsim hátsó ab-

lakán, a néhány órával ezelőtt visszaadott jegygyűrű. Majd pedig – meglehet, lánykori ágyam tette, miként annak idején is gyakorta – minden porcikámat sóvárgó vágy járta át. Testem csaknem ívbe feszült. Már csak egy férfi hiányzott. Mellőlem? Alólam? Rólam? Kívülről vettem szemügyre magam. Igen, ez a kép már olyan volt, mintha egy hömpölygő sodrású szerelmeskönyv címlapját látnám. Azon méláztam, megfessem-e. Végül vigyorogva aludtam el.

71. lélegzet

félálomban

Ozon ébresztett. Midőn ágyam szélére telepedett, a nyitva hagyott ajtó résén át serkentő kávéillat szüremlett ezerképpen feldúlt érzékszerveimhez. Csukott szemmel ültem föl. Anyám kezébe ütköztem. Frissen facsart narancslével teli poharat tartott elém. Lustán engedtem, hogy kortyonként itasson, úgy nyeldekeltem a nektárt, mint gyerekkoromban, mikor gyomorrontás vagy megfázás képében környékezett meg a vég. Olyankor Ozon úgy bánt velem, mint egy halódó nemesi sarjjal, még a kezemet sem kellett mozdítanom. Kókadt fejjel, lankadt vállal, hervadt virág módján hagytam, hogy gondomat viselje, s a szokásosnál nyíltabban mutassa ki szeretetét. A pohár kiürült. Néztük egymást. Anyám ezúttal homlokban és fejtetőn kazlasra vágott frizurát viselt, hátul hosszú haját francia fonással fogta össze, arca most is festetlen volt, s talán azért, mert ritkán sminkelt, vagy a kiegyensúlyozottság okán, bőre alig ráncosodott, bár rugalmasságából, feszességéből kétségkívül veszített. Próbáltam őt szépészeti beavatkozás utáni állapotban, mimikátlanná vasaltan, felső ajka és orra között rigor mortiszosra merevített bőrrel elképzelni, ám már a puszta ötlettől vigyorognom kellett. Nagyapától örökölt, nekem is továbbadott, csók alakú ajkai sem szorultak kollagénfeltöltésre. – Hogy vagy? – kérdezte. – Veszettül csillog a szemed. – Eszembe jutott valami marhaság – legyintettem. – Amúgy nem vagyok a legjobb passzban. – Szólj, ha segíthetek valamiben. – Azt hiszem, Selwynnel vége. Valószínűleg szakítani fogunk. – Azt hiszem? Valószínűleg? Nos, ebben magamra ismerek. Már régen viszolyogtam Eugentől, halálosan szerelmes voltam Westonba, s még akkor is ilyen kifejezéseket használtam, és vívódtam: váljak, ne váljak? Megszegjem eskümet? Szeretném, ha te bátrabb, határozottabb lennél. Bólintottam, grimaszolgattam. – Nehéz dönteni. Selwyn még rendbe jöhet. És ha gyógyultan tér haza? Ha többé rá se néz a szerekre? – Akkor? – Nem tudom. Úgy érzem, hozzám tartozik, felelősséget vállaltam érte. – Válj el tőle. Fogadd inkább örökbe, és legyél anyja az anyja helyett. Már ha muszáj. – Akkor sem tudom meg nem történtté tenni a gyerekkorát. – Neked nem is kell ilyféle terápiában részesítened őt. Együttérzésedet összetéveszted a szerelemmel. Liezont famíliástól befogadtad. Képes leszel megválni a kölyköktől, ha eljön az ideje? – Hármat már elvittek. – És a negyedik? – Kiskalóz velünk marad. – Emlékszel, hány macska-, mókus-, róka-, kutyakölyök, őzgida, vadmalac cseperedett fel az istállónkban? Az orvosi szobában most is tartunk különböző méretű cumisüvegeket, állattejporokat, nehogy zavarba jöjjünk, ha kidobott vagy elkószált kölyköt találunk. És mindig szörnyen nehéz volt megválni a gondjainkba vett teremtményektől. – De Selwyn nem mókus! – Nem is ezt mondom. – Értem, mit mondasz – fanyalogtam. – Carmen elhozta a megunt Bungyulit. A kutya most itt űzi a pockokat. Én meg azt várom, Carmen mikor hagyja itt az unokámat is. Egyik lányom túl könnyen dobja el azt, amiben már nem lel örömet, a 59

másik viszont képtelen lomtalanítani. – Jól van, anya. Eszerint nem sújtanál megvetéseddel, ha véget vetnék becsődölt frigyemnek? Nem hánynád szememre, hogy akkor lépek le, midőn nehéz helyzetbe jutott férjemnek szüksége volna támogatásomra? – Támogathatod őt különélve is. Barátságból akár. Érzel iránta effélét? – Nem tudom, mit érzek iránta. Ozon sóhajtva felállt mellőlem. – Gyere kávézni. Mindjárt kész az ebéd is. – Ebéd? – Igen, ekkorát aludtál. Alighogy kiment a szobából, Weston kopogtatott. Lovaglóruhát viselt, és izgalmas lóillata volt, mikor lehajolt hozzám, és arcon csókolt. – Úgy sejtem, válság van – szólt. – Nehogy prédikálj! – Szoktam? – nevetett. – Megengedsz egy megemlékezést? Sok évvel ezelőtt, amikor anyádat elszerettem a férjétől, s ez esetben az elszeretés szó szerint értendő, Ozon sokáig, rettentő sokáig vacillált, kezét tördelte, sóhajtozott, mint egy hibbant tinilány. Szegény Genie, mi lesz vele nélkülem, mégiscsak ő a gyerekek apja, miegymás. Ez bitang jó volt, mert így persze mindenki kikészült. Még a lovak is ideg-összeroppanást kaptak. – Utóbb persze döntött, és harciasan kiállt elhatározása mellett. Erre meg én emlékszem. – Ám ezt a határozottságot kénytelen voltam kiprovokálni belőle. Mielőtt még a dramolett szereplői, csoportosan vagy egyenként, öngyilkosságba menekültek volna. – Gyónd meg, hogyan provokáltad! Mit csináltál? – Ne haragudj, Jandra, ez férfidolog. A történet ezen részét Jamalnak fogom elmesélni. Ezzel Weston sarkon fordult, és bősz fintorgásommal, nyelvöltögetésemmel mit sem törődve, daliásan kivonult a szobából. Kipattantam az ágyból, mint egy rügy. Néhány pillanatra megálltam az ablak előtt. Csaknem térdig érő, friss, szűz, vakító hó fehérlett odakinn, a Nap teljes erőből lángolt az égbolton, a hőmérő szerint azonban a tél állt nyerésre, mínusz három fokkal. Felöltöztem, az ebédlőbe nyargaltam. Jamal az asztalnál ült, kávét kortyolt, ennek ellenére álmosnak látszott. Lustán rám pillantott, még egy félmosolyra is tellett erejéből. Durva szövésű, téglaszín inget, nyakba csomózott jasszkendőt viselt, hátrafésült haja nedvesen csillogott. Kedvem lett volna a kendőbognál fogva a szobámba vonszolni s az ágyra gáncsolni a pasast. Az ötlet annyira megrémített, hogy két kézzel túrtam a hajamba, attól tartván, a sokktól máris megkopaszodtam. Ebéd után körbejártuk a karámokat. Minden lovat szemügyre vettünk, megsimogattunk. Kiválasztottunk két terepjáró termetű patást, és az istállóba vezettük őket. Ozon és én letisztogattuk a paripákat, addig Weston és Jamal előkészítette a felszerelést. Azután csak siklottunk a havon, s a száncsengők csilingeltek, a lovak orrából párafelleg gomolygott. A fehér prémbe burkolt tájban gyönyörködtünk, időnként felhajtottuk a combunkra terített, meleg gyapjútakarót, előhúztuk az alant rejtegetett kosárból a termoszt, és forralt borral töltögettük bögréinket. A hámosokat hajtó Westont anyám kortyoltatta. Kisvártatva előrekapaszkodott apámhoz, és ezután egymás derekát ölelve, közösen tartották a hajtószárat. Jamal vállára hajtottam fejemet. Nem beszéltünk, környezetünket falta szemünk, s ha megláttunk egyegy óriási szökkenésekkel rohanó, fülhegyezve meg-megtorpanó őzcsapatot, egy kényelmesen odébbsuhanó rókát, vagy egy örökmorcos kedélyű vaddisznót, csak megmutattuk egymásnak a látnivalót, nehogy hangunkkal elriasszuk a vadakat. Méltósággal köröző, súlytalannak tetsző héják, karvalyok, vércsék szárnyaltak fölöttünk, szemmel tartván a hó felszínét, s időnként súlyos kődarabként alázuhanva csaptak le martalékukra. Elcsengettyűztünk egy füstölgő kéményű tanyaház mellett. Az udvarban kutyák csaholtak, s egy foltos hátú szamár bőgött lovaink után. Később átsiklottunk az erdőn, a hóruhás, zúzmaradíszes fák és cserjék között, és mire hazaértünk, elfogyott a kosárból a fahéjas, szegfűszeges, csókédes forralt bor. Álmosan, lustán kecmeregtem le a szánról. Anyám rám pillantott, s megjegyezte: hoppá. Varázsütés javallotta, sziesztázzak egyet, ám én kávét kértem, és máris indulni akartam nagyapához. Támadhatatlan érveket vonultattam fel: ma éjjel telihold lesz, visszafelé jövet kiélvezhetjük a kékezüst fényviszonyokat.

Ráadásul nem is muszáj hazalovagolnunk, alhatunk tatánál is. Persze, a többes szám csakis akkor érvényes, ha Jamal is velem tart. Felnyergeltünk két lovat, ugyancsak a terepjáró méretűek közül. Keserűcsokoládé-színű, lírai sörényű, hullámos farokszőrű, akciós léptű frízt választottam. Varázsütés beleszeretett egy kihívó viselkedésű, színarany szőrzetű, mézszőke, sodrott kancába. Hátasaink lelkesen nekivágtak a végtelenbe vesző hómezőnek. Párát pöfékelve, vidáman prüszkölve, horkantgatva lépdeltek, ügettek alattunk, alig várván, hogy megeresszük őket. Amint frízem átmelegedett, izomzata érezhetően fellazult, Jamalra néztem, s ő bólintott. Vágtába lendültünk. Lehunytam szemem, két karomat felemeltem, mintha még gyerek volnék, a hajóhinta láncát markolnám a vurstliban, s szárnyaltam, repültem. A ló botlás nélkül, magas ugrásokkal száguldott velem, szél fütyült fülembe. Amikor felnéztem, megpillantottam egy nyulat magunk előtt, s az fehér pomponját le-föl villogtatva, szélsebesen rohant, majd hirtelen bevetődött egy útszéli bokorba. Jamal kancája könnyedén lépést tartott velünk. Még az sem zökkentette ki lovainkat a gyors, kitartó vágtából, mikor egy hatfős, szökdécs őzcsapat meglehetős közelségben keresztezte utunkat. A lenyugvó Nap vérnarancsos mázzal kente végig a nyugati látóhatár alsó szegélyét, ezüstös színűvé, üvegszerűvé világította fölötte a felhőket, a széleket jade-zöldre színezte. Lankadt hátasaink lépésre váltottak. Nemcsak ők szuszogtak, mi is szaporábban lélegeztünk a hosszas vágta végén. – Minden lovatok ilyen? – kérdezte Jamal. Végigsimított a sodrott kanca nyakán. – Úgy érted: jó? Igen. Weston veszi-válogatja őket, ezer patás közül is tévedetlenül kiszemeli a kaszkadőrlónak alkalmas egy-két példányt. Az újoncok persze nem akármilyen iskolát végeznek nálunk. Az a legkevesebb, hogy ágyúzástól, ostorcsattogástól, őzcsapattól nem riadoznak munka közben. Míg kézben tartjuk a szárat, teljes a bizalmuk, bármit megtesznek. Hajdan anyám és Weston éjjel-nappal lovon ült. Mindent maguk csináltak, filmről filmre jártak, mint a vándorcirkuszosok, és módfelett élvezték ezt az életet. Így ismerkedtek meg, Ozon felfogadta Westont egy produkcióhoz, s menetközben rájött, hogy ő több, mint egy remek kaszkadőr. Társak lettek, eleinte csak a munkában. Manapság kevesebb lovas film készül, ők is többet lehetnek itthon, ám percekig sem unatkoznak. Most például egy nyáron induló mozi technikai forgatókönyvén, a lovak és lovasok felkészítésén dolgoznak. Megfordult a fejemben, hogy hazaköltözöm. Persze, nem hozzájuk, hanem a közelbe, s visszatérek az itteni életformához. Ez az én igazi közegem. – Tavalyelőtt megkínáltak egy kisebb lélekszámú város zsarufőnöki állásával. Csábító lehetőség volt. Isis vétózta meg az ajánlatot, ragaszkodván a fővároshoz. Jócskán vérzett a szívem. Megértem hazahurcolkodási vágyadat. Ügetésre váltottunk. A Jégmadár-tó fagyott tükrű, behavazott felszíne s a tavat szegélyező, elsárgult, roskadt nád láttán eszembe jutott Selwynnel közös nyári kalandunk, azután nagyapa mesélése Ájtatos Kelleyről, kit a bűnös szexualitást üldöző tevékenysége Golyótlan Kelleyvé változtatott. Eltűnődtem, megosszam-e történetét Jamallal, ám mert úgyis tatához tartottunk, valószínűnek tűnt, hogy az eset rövidesen szóba kerül. Körbenyargaltuk a vízpartot, átszeltünk egy mezőt, és nekivágtunk a Róka-dombnak. Mire felértünk, hátasaink erőst gőzölögtek. Könnyed, lassú vágtában küzdöttük le az ereszkedőt, majd tovább ügettünk. Átkeltünk egy sűrű fenyőerdőn, melynek ösvényein mindig palackzöldnek tetszett a levegő, s a vastag tűlevélszőnyeg elnyelte a lovak lépteinek zaját. Itt többnyire oly nesztelenül haladtam, s oly valószerűtlennek éreztem magam, mint egy álomban, s ha a hátas még szuszogott, horkantgatott is, az egész jóval lúdbőröztetőbbé vált. Szerettem ezt a helyet. A hátam mögött léptető Jamal arcára pillantva láttam, e környezet neki sem visszatetsző. Sajnálatosan hamar kiértünk a rengetegből. Az ösvényen ismét elfértünk egymás mellett. Dimbes-dombos, cserjés, ligetes tájon haladtunk tovább. Bár a szürkület érezhetően erősbödött, a fák ágait s a talajt borító hó alkonyat után is világított. Halovány csillagok pulzáltak a derengő mennybolton, és amikor a környező világ mégiscsak kékre árnyékosodott, váratlanul, akár egy szökevény léggömb, felúszott az égre a narancsosan sárgálló, horpadozott felszínű telihold. Mélyültek, nyúltak az árnyékok a kékellő, ezüstös havon. Egy dombra felnyargalván rohamosan erősödő gépzúgást hallottunk. A gerincen éles fénycsóva vágott felénk. Midőn mi lefelé indultunk a prüszkölő hátasokkal, a motoros 61

szán vígan bip-bipelve elsöpört mellettünk, majd ereszkedni kezdett a domb másik oldalán. A tovasuhanó gépródli nyergében parányi alak kuporgott. – A nagyapám! – dicsekedtem. A ragyogó Hold lassan átsugározta az égboltozatot, s ahogy átadta fényét, ő maga valamelyest meghalványodott. Föld és menny egymás világosságát tükrözte oda-vissza. Ekkor már a házat is megpillantottuk. A tornácon körbefutó lámpafüzér tarkán villódzott. A nappali ablaka előtt még mindig délcegen állt és színpompállott a karácsonyfa. – Nagyapó megvárta, míg felnövök, azóta újra ő lett gyerek – mondtam. – Fenyőfája velem egyidős, kissé már kopaszodik. A fácska tavasztól őszig a padláson lakik. Azon nap, mikor a téli időszámítás kezdetét veszi, tata lehozza hű fenyőjét, kizavarja belőle a molyokat, feldíszíti, fellámpásozza az ágakat. Az angyalfa tavaszig itt csillog-villog a sötét délutánokon, végtelen estéken. Asmar apó már süvített is visszafelé a motoros szánnal. Amikor a közelünkbe ért, néhányszor megkerült bennünket, minden alkalommal szűkítette a kört, közben élénken bip-bipelt, és sokbojtos lámavadász sapkáját is lengette. Ha arra volt kíváncsi, tudok-e még lovagolni, vagy Jamal tudását tesztelte, megnyugodhatott. Nyeregben maradtunk. Mire beléptettünk a jelképes kapun, ő lepattant a szánról, és kitárta előttünk az istállóajtót. Leszökkentem a frízről, a szárat átadtam Jamalnak, és nagyapa már a nyakamba is ugrott, lábaival átkulcsolta derekamat, két tenyerébe fogta arcomat, és összevissza csókolt. – Büdösbogaram, dögöcském, de örülök, hogy látlak! Gondoltam, hogy nem bírod ki a városban, ha meglátod, micsoda emberes hó hullott! Beszalmáztam a lovaknak, abrakot is készítettem. Tegyétek be őket, addig én előszedem a vacsorának valót! Jaj, te kis cafat! Tudsz ám hiányozni öregapádnak! Örömkitörése végén lekéredzkedett a nyakamból. Homlokba húzta füles sapkáját, feltekintett a hátasáról már leszállt, ám így is magas ismeretlenre. – Hát te tényleg nem a férj vagy! Na, a többit majd lámpavilágnál intézzük! Tisztelgett, s a házba nyargalt. Varázsütés kissé meredten nézett utána. – Ő a nagyapám – szóltam újra.

72. lélegzet

továbbra is andante

Mindenekelőtt ittunk a találkozásra, előbb valami bitangosat, majd forralt bort. Nagyapa leplezetlenül mustrálta a szemközt leültetett Jamalt, és persze engem is. Legutóbbi együttlétünk óta újabb csingilingik nőttek a fülében, ezek minden fejmozdulatára összeverődtek. Látván, hogy ékességeit szemlélem, megérintette az egyik, horgonyt formázó fülbevalót. – Valahányszor beülök az agg Figaróhoz egy hajkurtíttatásra, a kozmetikus kislány mindig körbesündörög. Na, aztán van úgy, hogy beadom a reumás derekamat, hadd lássa az a leány, milyen egy igazi férfi, aki nem sikít, ha átlövik fülcimpáját, meg aztán van úgy is, hogy azt mondom: mire csinosítsam én már magam a halál kapujában?! Máskülönben több lógattyúra már komolyan nincs szükségem, anyád ezek láttán is kifeküdt, és követelte, mutassam a nyelvemet, ugyanis biztosra veszi, hogy azt is átszúrattam. Még szerencse, hogy a többi átböketős helyet nem akarta látni! Egyébként, nem panaszképpen említem, de múltkor is, mikor elmentem a lékhorgászatra, azt mondta, lecipeli a padlásról a járókát, és ezentúl abban fog tartani, mert megőszül tőlem! – A lékhorgászat miatt? – csodálkoztam. Nagyapa felszúrt a bicskájára egy katonát, mely a következő összetevőkből állt: kenyérdarab, szalámi-, valamint szalonnakocka, kolbászkarika, fokhagymagerezd, almakaréj. Falatkáját a szájába tolta, alaposan megrágta, s közben rajtunk villogtatta tekintetét, bicskájával mutogatva a tálcára tett kínálatot, melyik ételből vegyünk, s hogy egyáltalán: szégyenlősködés nélkül csemegézzünk. Amikor már beszélni is tudott, bólintott: – A lékpecázás miatt. Tudod, piszok hidegek voltak az éjszakák ezen a télen, főleg mifelénk, elég rendesen meg is hízott a jég a tavakon. Úgyhogy amikor horgászni mentem a fiúkkal, persze csak azokkal, akik még élnek a régi kompániából, kocsival hajtottunk a jégre, s a résnyire lehúzott ablakból lógattuk horgainkat a lékbe. Kajánkodva közöltük is a halakkal, most ne számítsanak arra, hogy üvegesre fagyunk a kedvükért, ugyanis megjött az eszünk! Na, mikor ezen zseniális ötletünknek híre ment, Golyótlan Kel-

ley is horgászni indult, de hát ő sosem az eszéről volt nevezetes, mondhatni, hírhedett, hanem inkább a pulykaagyáról. Ugyebár, ő mindig is esze semmi, dühe sok figura volt. Az új barátodnak majd mindjárt elmesélem névváltoztatása történetét. Na, Golyótlan Kelley bekocsikázott a tó közepére, kivetette horgát, ám hiába tekerte föl az összes ablakot, és hasztalan csavart magára fél tucat pokrócot, azért mégis szörnyen fagyoskodott. Egyszercsak világraszóló ötlete támadt. – Nem! – nyikkantam. – De! – förmedt rám tata. – Ne vitázz velem! De igen! Golyótlan Kelley órákig járatta a motort! Szépen befűtött magának. Várta a kapást, és az nem is késett sokáig. Hamarosan beszakadt alatta a jég. Senki emberfia nem kedvelte őt, de azért szép számmal kivonultunk a temetésére. Az állatorvosnő is eljött, az ellőtt tökű asszisztens úgyszintén. Egyébként hoztak egy hercig urnácskát is, és azt Kelley mellé temették! Azóta is találgatja a népség, mi lehetett a pinduri hamvvederben! Asmar apó persze mesélhetne, hihihi! De én hallgatok ám, mint a sír! Hát így történt. Lékpecás Kelley esete óta anyád hallani sem akar a horgászásról. Járókába akar dugni! Az egy szem édesapját! Minek kéne még vagy százhúsz évig eltartogatni engem? Már réges-rég én vagyok a Halálfia! Na, a boltban azt beszélik, hogy Lékhalász Kelley a halála után Darwin-díjat kapott. Ezt olyanoknak osztják, akik agyament módon távoznak az élők sorából, és ilyképpen megteszik azt a szívességet, hogy génjeiket nem örökítik tovább, elvégre az emberiség génállománya már így is épp elég katyvaszos. Igyatok, bogárkáim! A hagymára se fintorogjatok, ha mindketten esztek belőle, immúnissá váltok egymás bűzére. És most valamelyiktek mesélje már el, mi ez a szokatlan felállás? Hol van életed párja? – Drogelvonón. – Nem csodálom! Én mondom, nem csodálom! Gyerekek! Figyelem ám ezt a mai életet, és folyton azt hajtogatom: én itten már semmin se lepődöm meg! Na s ez az úr, a Jamal nevű? Te nem drogozol, fiam? – Még tartom magam – felelte Varázsütés. Hátradőlt a széken, kortyolt a borból, s bár szája komoly maradt, szeme erőst mosolygott. – Jól teszed, marhaság a kábítózás! Hajdan, mikor ti még pajzán gondolat formájában sem léteztetek, lovas kaszkadőrként dolgoztam egy filmben, ugyanis nálunk ez családi vonás, fiatalember. Felvettek mellém egy angol fickót, aki mindig mindent jobban tudott másoknál, viszont nem bírt fennmaradni a lovon, ha előtte nem tépett be, bár akkor ezt még nem így mondták. Nos, ez az alak különben tényleg megcsinált egy kivitelezhetetlen jelenetet! Úgy szólíttatta magát: Arabs Szürke, mivel urizálni is rettentően szeretett. Én inkább Angols Dinkának neveztem őt. Szóval mi voltunk a két főhős dublőrei, vagyis a színészek helyett lovagoltunk fel-alá a prérin, és hát voltak jelenetek, amikhez kellett is a lovastudás, ez tagadhatatlan. Például, amikor átszálltunk a nyeregből a postakocsira vagy a száguldó vonatra. Avagy mikor egy sziklaplatóról átugrattunk egy másik sziklaplatóra, s a kettő között száz méter mély szakadék tátongott, és akkoriban még nem voltak ám olyan filmtrükkök, mint mostság! Egyszóval mi egy csomó dolgot tényleg megcsináltunk, nem pedig csak úgy tettünk, mintha a bőrünket kockáztatnánk! Hát egy különösen húzósnak ígérkező nap elején az Angols Dinka kicentizte a tükrön a fehér csíkot, be is szivornyázta: jobb orrlik, bal orrlik, ahogy azt illik, majd lóra szökkent, megszemlélte, mekkora ugratás várja, s közölte a rendezővel: ez a mozzanat pocsékul unalmas lesz, ha ő csak úgy szimplán átsuhan a tátongás fölött a lóval, mert ilyenből már kilencet felvettünk. De hát ez roppant széles szakadék, hüledezett a direktor. Arabs Szürke legyintett, azt felelte: bízza rá. Nos, amikor elugrattam, én esküszöm, heresüllyedést kaptam izgulatomban, persze ez úgy értendő, hogy a golyóim a hasamba süllyedtek, nem pedig a bokámra. Csuda jó lovam volt, át is vitte a távot, bár amikor a túlparton talajt fogtunk, megcsúszott a hátulja, és majdnem a mélybe seggeltünk, de végül csak megmenekültünk. Na, Angols Dinka is ellendült paripájával, de ő a szárnyalás feleútján levált róla! A sziklahasadék falában nőtt egy fa, hát ő annak egyik ágán akadt fenn a nadrágtartó gumijánál fogva, és ott rugózott-hintázott, tisztára betépetten, s azt óbégatta: veszitek, veszitek? Aztán a hózentróger elfáradt, Angols Dinka zuhanni kezdett. Valamivel lejjebb jött az útjába egy sziklakiszögellés, ezen ő nyekkenve elterült, ám a lendület már vitte is tovább. Mielőtt legurult volna, megkapaszkodott a kő csúcsában, ott el is függeszkedett pár percig, ám amikor zsibbadó ujjai cserbenhagyták, folytatta a szabadesést. Ja, közben a lova persze átért, na nem épp könnyen, de ketten-hárman segítettük, hogy felhúzódzkodjék a peremről, s a hátasa már vígan legelészett, mikor Angols Dinka tovább zuhant. Különben megint mákja volt, ezúttal egy újabb fácska került útjába, s bár ezt csupán a fogaival bírta elkapni, ez is fékezett rajta egy keveset. Törtek a rágok, reccsent az ág, Angols tovább színesítette a filmművészetet, mesmeg hullott vagy harmincméternyit. Ekkor a mélyben átívelő kötélhíd fogta fel testét, de mivel farral csapódott be azon, még az egyensúlyozás gondolatáig sem jutott el, már potyogott is még alább, az alant 63

fortyogó folyóba, s az felragadta, elhurcolta őfélhullaságát a kanyargózó sziklafalak közt a zúgóig. Na ott aztán szegény, kokós barátunk újfent zuhant vagy harmincméternyit. Egyébként Angols Dinkát soha többé nem láttuk. Beszélték, hogy kifogták valahol, két határral arrébb, ám ekkor ő már nem akart filmezni, de még a kokaint sem kívánta. Inkább egy apátság kerengőjét választotta. Meglehet, azóta is ott jár körbekörbe, mint az óramutató, és elmélkedik az élet értelmén. Tartsd magad, fiacskám, ne drogozz, az csak zuhanástól zuhanásig vezet! Mivel foglalkozol? Szintén színészkedsz? Nem, nem! Te másféle karriert csinálsz. Az a helyzet, hogy még nem tudom kitalálni magamtól, ki vagy, mivel nem hagytalak szóhoz jutni! Igazán nem kívánhatod tőlem, hogy a semmiből rakjam ki a jellemedet! – Zsaru vagyok – felelte Jamal, immár leplezetlenül vigyorogva. – Múlt nyáron ismertem meg Jandrát, ő épp megmentett egy arát a férjhez menéstől. Később én próbáltam megóvni őt ugyanettől. Nekem sajnos nem sikerült. – Nagy kár! Jobban járt volna, ha te veszed el, ezt első ránézésre merem állítani! Különben még csak két hónapos volt, amikor az apja, mármint a hivatalos, megmondta: ezt a kölyköt verni kell, mint a lovat! És tényleg! Ha ez a dögöcske egy lóverő családba születik, már rég alulról szagolná a kapcát, mert halálra csépelték volna a magaviseletéért! Különben most már istenes. Mindegy, majd ő mesél neked a gyerekkoráról. Csak ne hagyd ki, mit műveltél a Butéliással! Még a lovászokat is belevitted! Pedig az már közbűntényes történet volt! Én nem is tudok róla! Felcsattantam: – Mi csak elloptuk Butéliás agyba-főbe szadizott, csontváz lovait, és jó helyre vittük őket! A rusnya szeszkazán három napig észre sem vette, hogy gebéi eltűntek a dzsuvás ólból, mert ennyire gondjukat viselte! Szerinted Ájtatos Kelley Golyótlan Kelleyvé történő átváltoztatása milyen ügylet volt, nagyapó? Tata kerekre nyílt szemmel tekintett rám. – Azt se tudom, miről zagyválsz! Mivel legott amnéziába bódult, magam meséltem el a történetet Jamalnak. Mire ő titkolatlan vigyorgás közepette így szólt: – Bölcs tett volt mellé temetni az urnácskát. Így legalább nem kószál majd éjjelente fehér lepelben, hogy visszakaparintsa függelékeit. – Édes fiam, de jó, hogy említed a kísértetesdit! Hát képzeljétek, mi történt már megint! – lelkesült nagyapó. – Dögöcském, emlékszel a Buttfly családra? Tudod, az a népes família, amelynek tagjai közül mindig majdnem ugyanannyian ültek börtönben, mint ahányan a közigazgatásban igyekeztek megszedni magukat, s ezért az emberek folyton összetévesztették, melyik a rabló, melyik a pandúr! Nem ugrik be? Jaj, hát Buttflyék azok, akiket megpillantván a népek menten felidézték a szállóigét, bár csak suttogták: „családban marad, mint a vérfertőzés”. Bólintottam. – Aha, megvan. Idősb Buttfly szörnyen csúnya bácsi. Kislány koromban sírva fakasztott a puszta nézésével. Két kézre fogtam a forralt boros bögrét. Az asztal alatt térdem Jamal lábához ért. Ettől, vagy a fűszeres italtól, vérem jócskán túlhevült. A fejfájásaimról jobbára vésővel és kalapáccsal gondoskodó, bestiális törpék ezúttal hevesen gingallóztak koponyámban. Alig hallottam nagyapát a csengés-bongástól. – Nos, az öreg Buttflyról azt tartották, ő maga a Sátán. Tömérdek pulyát nemzett, s nem csak a saját asszonyának adott önzetlenül ágyéka magvából, hanem boldog-boldogtalannak, kéretlenül is. A mendemondák szerint saját ivadékaitól sem sajnálta roppant férfiasságát, de soha, egyetlen gyermeke, leszármazottja sem vallott ellene. Meg hát több sarjadéka rendőr, ügyvéd, politikus, bérgyilkos, szóval tiszteletre méltó polgár lett, így aztán egy idő után nem is nagyon illett feszegetni a kérdést. Ja, s tudjátok, abban sincs semmi furcsa, pláne kivetnivaló, ha egy ilyen magas létszámú családban gyakori halálnem az öngyilkosság, ha a leszármazottak egy része eleve degeneráltként születik, más része épen jön a világra, végül mégis a gyogyósok házában végzi, s ha a leányok elszökdösnek a szülői otthonból. Bagatell, ha mondom. Ahogy a dúvad családfő vénült, s libidója csökkent, némileg oldódott a feszültség hozzátartozói között. Sőt, az utóbbi időben divatba jött náluk az összejárosdi, a nyilvánosság előtt tartott, jaj, de szeretjük egymást felhangú, közös családi partik. A vén Buttfly napról napra gazdagabb lett, elvégre minden magvadéka neki számolt el összeharácsolt jövedelmével, s ha valamelyik berzenkedni próbált ez ellen, az fekete monoklikkal a saját vagy kedvese szeme alatt, hamar meggondolta magát. Nos, egy napon a vénséges nemzetségfő kiszenvedett. Szép halála volt máskülönben, így beszélik. Legfeljebb félórát kínlódhatott, bár azt roppant intenzíven, ugyanis a torkán akadt egy falat, és fuldokolni kezdett. Éppen a felesége meg a két legidősebb lánya volt vele, s ők aztán tudták, mennyire szereti hasát a papa. Mikor látták, hogy

menthetetlenül a halálán van a torkán rekedt húsdarab miatt, eszükbe jutott, mily sokat falhatott volna még, ha teheti, és ekkor nagy szeretetükben táplálni, tömni kezdték a vén Buttflyt, és egyre-másra pakolták szájába a finom, szaftos, mócsingos, levedzős falatokat, cubákokat, és még a szedőkanál nyelével is segítettek lenyomdosni azokat, hogy ezután még további csemegékkel kedveskedhessenek. Na, Buttfly halála után borzalmas viszály tört ki a családban! Mindenki előadta szenvedését, és annak fejében a legnagyobb részt követelte a vagyonból. Ezen a szeánszon röpködtek a számok, miszerint kit hányszor alázott-gyalázott, vert vagy veretett meg a drágalátos papa, s bár minden egyes kínt és sérelmet számos ízben átszámláltak, összevetettek és mérlegeltek, sehogy sem tudtak megegyezni az örökség elosztásának mértékében. Ez végül szörnyű gyűlölködéshez, töréshez vezetett. A vén Buttfly életében buzgón összejárogató család több csoportra szakadt, és minden így keletkezett klikk tagjai megesküdtek, hogy a többivel soha többé nem találkoznak. Igen ám, de még meg sem volt a temetés! Most mi legyen? – Jaj, tata – sóhajtottam. Harangtoronnyá lett fejemet Jamal vállára ejtettem. – Ne igyál többet, büdösbogaram! Még egy korty, és aztán akár fokhagymát is ehetsz, mert már úgyse lesz erőd a szerelmeskedéshez! – Mi csak... Mi nem... – kezdtem volna a tiltakozást, holott más egyébre se bírtam gondolni. Pontosabban nem is gondolkodtam. Vízióim voltak. Nagyapa leintett: – Csönd legyen, egyél hagymát! Még nem fejeztem be. Tehát, ahogy a vagyont kénytelen-kelletlen szétaprózták, a kimúlt Buttfly tetemével is ez történt. No persze, nem hentesbárddal trancsérolták miszlikbe a hullát, hanem kulturáltan elhamvasztották, és azután porciózták szét porait a családi klikkek között. Ilyenformán igazság tétetett. Az egymást gyűlölő csoportok külön-külön szertartást rendeztek. Éppen kilenc hamvvedret temettek el! Kilenc különböző időpontban, kilenc eltérő helyszínen adták meg atyjuknak a végtisztességet. Hanem ám! – Tata! – ríttam. – Ne nyávogj, férgecském! Mindjárt befejezem, azután megkérem a kedves fiatalembert, vigyen ki egy kicsit, és hempergessen meg a hóban, mert az jót fog tenni a te állapotodnak. Nos, az éppen kilencfelé temetett Buttfly szelleme úgy döntött, egyesíti széthurcolt porait! Éjjelente buzgón látogatja összes ivadékát, valamint azok közeli s távolabbi szeretteit. Rettenetes felfordulást okoz házaikban, nyikorgatja az ott lelt urnafödeleket, cukor- és fogsortartókat. Zörgeti az ajtókat, ablakokat. Ektoplazmáját szétcsöpögteti a lépcsőkön, folyosókon, úgyhogy már mindenki lezuhant, elvágódott azon a nyálkán. Következőleg az összes Buttfly-hozzátartozó nyakig gipszben fekszik, vagy járókerettel vánszorog. A gonosz kísértet látomásokat küld magvadékaira, összezavarja, megkeveri őket. Így aztán a gengszter munkakörű sarjadéka valamelyik nap a saját bátyja hivatalába mankózott, beült annak polgármesteri székébe, és sajtótájékoztatót tartott a prostitúció és a drogfogyasztás hasznosságáról, diagramon szemléltetve a kis befektetés, nagy kaszálás elvét. Valamelyik unokája botrányosan pornográf előadást tartott a novíciáknál, mert azt hitte, egy középiskolai osztályban van biológiaórán, ahol egyébként jótékonyságból kézimunkaórát szokott tartani. – Nagyapa felsóhajtott. – Látom, dögöcském, nem bírod a kísértethistóriákat. Menjetek levegőzni!

73. szánozás a holdvilágban; lélegzet

Moreleigh; Jamal, Jamal

Felöltöztünk, és kisétáltunk a hóba. Az ajtóból visszafordulva megkérdeztem, elvihetjük-e a szánt. Tata azt felelte, nem bánja, de ne merjem én vezetni. Természetesen eszébe jutott egy korábbi eset, amikor szintén megtiltotta ezt, én mégis a kormányhoz pattantam, s nekifogott, hogy előadja a történetet. Jamal ugyan odaadó hallgatósága lett volna, ám én pardont rebegve kirántottam őt a hajlékból, és magammal hurcoltam a kocsiszínbe. Felkecmeregtünk a prémmel borított szánra. Még egy szőrmepalástot is magunk köré kanyarítottam, nehogy lefagyjunk a gépródliról. Átfogtam Varázsütés derekát, fejemet a hátára hajtottam, és mélyeket lélegeztem a friss, fűszeres, hideg éji levegőből. Suhantunk a holdvilágos, kékezüst tájban, dombra fel és dombról le. Keresztülsiklottunk a fenyvesen, megkerültük a Jégmadár-tavat, átvágtunk egy végeláthatatlannak tetsző mezőn, majd megint leküzdöttünk néhány dombot, és ekkor megpillantottuk a Sólyom-szirten magasodó romvár omladt tűtornyát, a leroskadt falak réseiben az éj árnyékait. 65

Naná, hogy odasüvítettünk. Mire felértünk, fejem kiszellőzött. A kézzel kifaragott, szárazon rakott kövekből emelt, denevérek és baglyok által benépesített hajdani lovagvár történetének több tucatnyi, hiteles változatát ismertem. Ezek csupán töredékét tették ki a nagyapám által forgalmazott históriáknak. Ő különböző korokban megesett kalandokat is számon tartott, háborús és békeidőkből származókat is, melyek legtöbbje csakugyan megtörtént, némelyeket csupán kissé színezett át, és akadtak mesés elemekkel keresztül-kasul átszőtt krónikák is. A környék népe sokképpen nevezte a várat, én Moreleigh, A Sárkány Palotájaként gondoltam rá, mert azok a sok helyütt leomlott, roskadt falak, a kövek repedéseiben növekvő mohák, apró levelű páfrányok és törpén maradt fácskák, a hajdani kápolna csúcsíves ablakai, az imahelyen álló, szürke csontokkal, kelmefoszlányokkal teli katafalkok, az épületben és körülötte növekvő, méltóságteljes termetű fák egy szomorúságos nyáron át a Sárkány mítoszát zümmögték fülembe. Eszerint egy napon egy harcolásban, tűzokádásban megfáradt, zöld pikkelyű, s zöld láng kilövellésére képes sárkány vette birtokba a lakatlanul álló lovagvárat. Megjelenése megrémítette a környéklakókat, és azok menten étekajándékokat cipeltek fel a hegyre, ám mert attól tartottak, ez kevés lesz a szörnyetegnek, és ezért előbb-utóbb lecsap rájuk, elpusztítva házaikat, felfalva gyermekeiket, és elhurcolva ártatlan leányaikat, még itallal is kedveskedtek neki. Később muzsikusokat is felfogadtak, s azok naphosszat zenéltek a sárkánynak, azután idősödő férjes asszonyokat is küldtek a vár alá, akik táncolásukkal gyönyörködtetnék őt. Mindezt hiába cselekedték, mivel továbbra is fogvacogva rettegtek a Moreleigh nevezetű egyfejűtől. Elzárva tartották leányaikat, nehogy a sárkány meglássa s követelni kezdje őket. Egyszercsak az egyik, hónapok óta pincében tartott leány, Sonet megelégelte szülei félelmét, és kiszökött a rabságból. Elcsente fivére kardját, vértjét és sisakját, elkötött egy szamarat, és felbaktatott vele a hegyre, hogy Moreleigh színe elé álljon, harcra hívja ki s legyőzze a falvak népét rettegésben tartó szörnyeteget. Amikor felpiszkált szamara hátán a felvonóhídon át a várudvarba rontott, és kardját bőszen a feje fölött lóbálva, harci kiáltásokat hallatva a sárkány keresésére indult, csakhamar meg is pillantotta a félelmetes hírben álló egyfejűt. Moreleigh egy terebélyes tiszafa sötétzöld árnyékában ült egy kőpadon, kytharát pengetett, és keserédes dalt zümmögött. A leány felhagyott a lármázással, leszállt a szamárról, és még a kardot is alább engedte, mert hallani kívánta azt a dalt. S abból rájött, hogy az emberek nem a valóságos Moreleightől rettegnek, hanem a saját szívükben élő szörnyetegtől, és ez módfelett elszomorította a lányt. Annál is inkább, mivel ő tudta, hogy a falunép zsoldossereg felfogadására gyűjt, hogy azzal gyilkoltassák le végre a titkos félelmeiket felébresztő s szakadatlanul tápláló sárkányt. Sonet figyelmeztette a kiérdemesült egyfejűt, kérte őt, álljon odább. Ám Moreleigh azt felelte, már épp eleget élt, letelt az ideje. A lány letette a kardot, és ott maradt a sárkánnyal. Azt akarta, hogy a hegy tövében élők lássák: nem esett bántódása, a szörnyeteg valójában barátságos, bár nem túlsággal életvidám, társaságkereső teremtmény. Ám ennek ellenére mégiscsak eljött a nap, amelyen a felfogadott zsoldossereg elsöprő támadást intézett a vár ellen. A katonák egy pillanat alatt bevették az épületet. Földig kaszabolták a zöld pikkelyes, koros sárkányt. Végül foglyul ejtették a barátját sirató lányt, és megkötözve vitték őt a falu bírája elé. A vén bölcs, kinek minden szavát úgy nyalta fel a nép, mint az édes mézet, azt állította, a sárkány átadta förtelmes lelkét Sonetnek, megfertőzte őt gonoszságával, s ezen csakis olyképpen segíthetnek, ha kitépik és megsemmisítik a megrontott hajadon szívét. E pontig meséltem a történetet a hóra terített prémen heverészve, majd elhallgattam. Jamal várakozóan nézett rám, de én csak vonogattam a vállamat. Midőn nézése már nagyon sürgetővé vált, bevallottam, azon a nyáron súlyos szerelmi csalódás ért, és mivel az ilyesmi már tizenkét évesen is halálközeli élménynek számít, átkozottul rossz kedvemben voltam. Tehát Sonet áldozatul esett az emberi ostobaságnak. Lekötözték őt egy kőoltárra, mellkasát keresztüldöfték. A falu bírája kitépte szívét, és amikor diadalmasan a magasba emelte azt, zöld tűz csapott ki a továbbra is lüktetni látszó szervből, és a hosszú szakállú, sárga körmű vén bölcs hamuvá égett. Ekkor a zöld lángok szétterjedtek a gyülekezet között, és a tömeg sikoltozva szanaszéjjel rohant. – És vége – szóltam. – Ha nem tetszik, mesélj magadnak szebbet, csúfabbat, ahogy szereted. – Belenyugszom a bús végbe. Inkább a mi mesénket hallgatnám végig. – A mi mesénket? – hördültem. – Te azt képzeled, az a mese rólunk szól? Mert Horsa kitalálta, hogy a

megfestett királylány rám hasonlít, a testőrkapitány pedig terád? – Ez nem kitalálás, Jandra. A hasonlóság megrázó. A kitalálás pedig nem más, mint az én barátnőm. Egyelőre nincs effélém. Emlékszem, Horsa nemrég felhívott, és figyelmeztetett: előző éjjel buliztatok, és te elég furcsán viselkedtél, tehát ne lepődjek meg, ha még ma becsöngetsz hozzám, és ágyba rángatsz, mert ő úgy látja, feltűnően hajtasz erre. Nemigen értettem, mi ütött belé, ám mostanra összeállt a kép. Horsa nagy manipulátor. Egyébként be is dőltem neki, s ha nem vártalak is, de számoltam jöttöddel. – Nahát, én viszont nem törtem rád az ajtót! Pusztán azért, mert Mamusz és Meryl egy órán át ecsetelte, miként viháncoltatok a nyelvetekkel egymás szájában a barátnőddel, és ő még fogdosott is téged! Ha így áll a helyzet, légy boldog, Jamal! Hát ezt gondoltam! Bármennyire fájt is. Bevallom, eszembe jutott Moreleigh, a sárkány története. Biztosan azért vagyunk itt, mert mostanában mind sűrűbben eszembe jut. Mint mindig, ha szomorúság ér. Habár a szánt te vezetted. Tehát ittlétünk mégiscsak véletlen. – Szeretlek – felelte. – Na és? Én is szeretlek. Mi változik? – Szeretném, ha a körülményeink változnának. Ha elszakadnál Selwyntől. – Nem bírok! – Sajnálod őt. – Szeretem. – Fenét szereted. Láttalak benneteket. – Ó, igen, és a pszichékémlelő diplomádon keresztül vizsgáltad egymáshoz való viszonyunkat? – Leszállnál végre a kedvenc diplomámról? Azt láttam, hogy szükségetek van egymásra, de nem szerelmesekként. Selwynnek kell valaki, aki gondját viseli, felébreszti őt reggelente, segít neki abban, hogy viszonylag emberi külsővel, többé-kevésbé szertisztán és mosott füllel induljon a stúdióba, s legyen, aki kórházba viteti, ha túldrogozza magát. – Nem, Jamal, azért látod így, mert megveted őt. – Hoppá! Kifelejtettem a felsorolásból azt a valakit, akivel a szerepét is gyakorolhatja. Most a pszichopatát, legközelebb a tahó gengsztert. Borítékolom: azt is élvezni fogod. S mind kevésbé lesz szüksége a hús-vér nőre, akit oltár elé vezetett. Nem kell válaszolnod, csak gondolkozz el: mikor ölelkeztetek legutóbb? Gyanítom, régen! Egyszersmind remélem, az volt az utolsó alkalom. S hogy téged se hagyjalak ki, neked viszont azért van rá szükséged, hogy ne kelljen beismerned: e lángolásban mindössze ennyi volt. Ez a lufi másfél év múltán kipukkant, vége! S mert az esküvő előtt nem akartad észrevenni a nyilvánvalót, később, amikor megláttad, mindjárt magadnak tulajdonítottad az egészet, mintha te váltottad volna ki férjed drogtébolyát. Nem tehetsz semmiről! – Nem hagyhatom cserben Selwynt. – Nem hagyod cserben, ha lelépteted. – Nem értelek. – Ha megmondod neki, hogy vége, ha megszabadulsz a vele kapcsolatos kínjaidtól, azzal nem hagyod őt cserben! Ha csak egyszer is arra kérne valamikor, hogy beszélgess vele, mert úgy érzi, emberi szót hallván képes lesz megállni, hogy ne nyúljon anyaghoz, és ekkor te mégsem beszélgetnél vele, nos, ez volna cserbenhagyás. Volt már példa hasonlóra? Kérte valaha, hogy segíts neki? Mennyit vakított? – Látod? Azért szeretem őt, mert meg tud nevettetni! Például amikor azt állítja, nem hazudik, nem szerezik. – Jaj, Jandra, ez mélységesen szomorú! Ha nem szállsz ki ebből, tengersok élményt jósolhatok neked a szürke sáv széles skáláján, a szplíntől a depresszióig. Időnként hibáztatom magam. Azt hajtogatom, erőszakosabbnak kellett volna lennem veled. Holott tudom, nem tettem volna jól. – Most sem teszed jól, ha sürgeted, hogy legyek aljas és szemét a férjemmel. – Azért én felvázolnám neked a helyzetet, ha netán nem látnád jól. Adott egy férj, aki ívesen fütyül az érzéseidre... – Érzelmi felindulásában leugrott a tetőről az apja irodaházában! Szerencsére fönnakadt az ablakmosók védőhálóján. – Nyilván azt se tudta, mit csinál. – Ugyanis veszekedtünk előtte. Szeret engem. – Rendben van, szeret téged – hagyta rám. – Tehát adott egy férj, aki szeret téged, viszont leszarja a te érzéseidet. Közbe ne szólj, hogy nem szarja le! – Ha már így forszírozod, nem szarja le az érzéseimet, mert az kimondottan idegesíti, amit irántad ér67

zek! – Tudtam, hogy ezt fogod felhozni! – nyögte. – Tegyük már félre a síkhülye férjedet! Beszéljünk arról, hogy abszolút nem alaptalanul féltékeny, mivel a felesége engem szeret! – Jamal, én... – sóhajtottam. – Még mindig nem késő elfojtani... – Meddig akarod még elfojtani? Hát ezt lélekbúvár sem érti! Hagyd a fenébe Selwynt, és bízd rám magad. Szeretlek annyira, hogy idővel az egész rémdrámát elfeledtessem veled. – Még nem vagyok felkészülve rá. Fázom. Menjünk haza. Felkecmeregtünk a szánra. A visszaút harmadannyi ideig sem tartott. Az ördögien tájékozódó Jamal keresztülrobogott árkon-bokron. Hát igen, ilyesmiről olvastam valahol. Bár először jár erre, az éjszaka kellős közepén is képes betájolni magát: ezt a férfiagy teszi, mely jócskán eltér a miénktől. Ők például képzeletben is be tudják fordítani a tanulmányozott térképet! Mi nők valóságosan is forgatni kezdjük azt, ha meg akarjuk tudni, hol vagyunk, és e helyhez képest merre leledzik a pont, ahová tartunk. És amikor már eleget ringlispíleztünk a nyamvadék atlasszal, a hátunk mögé vágjuk azt, felvetjük fejünket, és büszke magabiztossággal, iszonyúan eltévedünk. Legalábbis a könyvíró szerint. Igazából persze nem ezen akartam mélázni, különben is, ugyane szerző úgy vélekedett, a férfiak egyszerre csak egyfelé képesek figyelni, míg mi, nők akár százfelé is. Ez rám nézvést messze nem volt igaz, mert mindössze egyetlen téma járt bennem, vagyis nem csupán a fejemben. Ettől voltam teljesen kaotikus.

74. ezt olvasatlanul lapozzák át!

Ebben ugyanis félig-meddig megőrülök; mivel megsejtem, mit élhettek át az apácák, már ha az élés volt egyáltalán Nagyapa persze még ébren volt. A kandallóban ropogó fahasábok vígan hajladozó lángjainak fényénél ült hintaszékében. Ölében a veterán, tizenhét éves Farkavezér kandúr dorombolt, lábainál a környék öszszes ebének génállományát hordozó Vihánc kutya hortyogott. Bár a zengő horkolás rengette-rázkódtatta a falakat, mi mégis elkezdtünk lábujjhegyen járni, suttogva s kézjelekkel kommunikálni, nehogy felverjük az ebet édesded álmából. Tata ilyenformán érdeklődött, nem vagyunk-e éhesek. Mutattuk, hogy a vacsora még le sem ért a torkunkon, majd kérésére a keze ügyébe készítettük a borosflaskát s poharat. Magunkat is elláttuk maligános itallal, és visszavonultunk az egyetlen szobába, melyet nagyapa, kaján ál-sajnálkozás közepette, rendelkezésünkre bocsátott. Már az ajtóban jártunk, amikor utánunk suttogott: a közös szoba nem kötelez semmire, van ott külön dívány, külön ágy! Szép álmokat kívánt, és mi magunkra zártuk az ajtót. Felkapcsoltuk a lámpát, körülnéztünk. Régi bútorokkal berendezett, tiszta szobában álltunk. A dívány akkorka volt, mint két összetolt fotel, nagyapó takarosan rákészítette az ágyneműt, törülközőt. A terjedelmes nyoszolyát is felszentelte fogadásomra, mert persze azonnal úgy értelmeztem, az lesz az én hálóhelyem. A friss, fehér terítővel letakart asztalon gyümölcs, kortyolnivaló kínálta magát. A székek hátán nyeregtáskáink lógtak. Elővettem fogkefémet, hálópólómat, még a fényképezőgépet is, majd a fürdőszobába vonultam. Zuhanyozás közben kritikusan szemrevételeztem magam, bőrhibák, hurkák, karfiolosodás után kutatván. Többször is jeges rémület markolt szívembe, midőn felfedtem ezt-azt, végül úgy ítéltem meg, a jelenség normális, de legalábbis megbocsátható. Amúgy sem szándékoztam pucéran mutatkozni. Kezemre pillantottam, hogy megerősítsem elhatározásomat, ám az örökkön-örökké Selwyn gravírozású, csillogó-villogó drágakövekkel ékített jegykarika nem ragyogott gyűrűsujjamon. Férjes asszony vagyok. Boldog frigyben élek, mondtam tükörképemnek. A szembeni lány előrébb hajolt, s fejét félrehajtva, tenyerét fülére kagylózva kérdezte: he? Na jól van, sóhajtottam, a második mondat érvénytelen. Az első viszont nem az. Combközépig érő pólómat ráncigálva tértem vissza a szobába. Jamal a díványon hevert, hosszú lábait a háttámlán megtámasztva, s ábrándos pillantással fürkészte a plafon árnyékait, repedéseit. Jöttöm észleltén felém fordult. Mind derűsebben szemlélte, amint a szembeni, terebélyes nyoszolyán a takaró alá ásom magam, s annak széleit megpróbálom bedugdosni sarkam, térdem, csípőm, vállam alá, hogy megközelíthetetlenné váljak. Elszánt komorsággal küzdöttem a végtelélegzet

lennek rémlő lepellel. Varázsütés elvigyorodott. – Hallottál a pánikszobáról? Az egy támadhatatlan, bombabiztos helyiség, ostrom esetére. Vedd rá a fúrt agyú szomszédodat, hogy találja fel neked a pánikágyat, vagy a pánikpokrócot. A kurta díványról hosszan lelógó lábait a szőnyegre tette. Talpra szökkent, kibújt ingéből. Felsőtestén, hasfalán feledtem pillantásomat. Veszélyes folyamatok zajlottak testemben. Ezektől rémülten hasra vetődtem, fejemet a párnába fúrtam. Hallottam, hogy bemegy a fürdőszobába. Múlhatatlan szükségem lett volna egy okos tanácsokkal teleírt életmódmagazinra. Vagy legalább egy rózsafüzérre. Habár rajtam már a szentolvasó sem segíthetett volna. Talán egy erényöv? Öv?! Erénykezeslábas, erénysisakkal! Az még megóvhatna. Mind Varázsütéstől, mind önmagamtól. Jól van, Jandra, kísértőd távozott néhány percre. Most egérutat nyertél, biztattam magam. Villámgyorsan aludj el, és komázz reggelig, akkor baj nem érhet! E pillanatban feltűnt, hogy a helyzetváltoztatás miatt fellazult köröttem a férfihatlan szigetelés. Megest nekifogtam, hogy begyűrögessem a takaró széleit. Rengeteget küszködtem ezzel. Közben Jamal végzett elnyugvás előtti teendőivel, és visszatért a szobába. Látván, miben fáradozom, leült mellém a nyoszolyára, s halkan megkérdezte, kérek-e egy pohár italt. Ő iszik egyet, mint gourmet, mert mindig is kedvelte fogkrémre a vörösbort. Izgatóan hangzott, azt feleltem, én is megkóstolnám. Megfordultam, és éppen a takaróért nyúltam volna, mivel az újfent kiszabadult alólam, midőn elcsípte kezemet. Ujjait az enyémek közé fűzte, letette a poharat az ágy melletti szekrényre, és fölém hajolt. Elszabaduló haja végigsimított arcomon, nyakamon. Érintésétől tetőtől talpig libabőrös lettem, lélegzetem elfúlt, szemem felakadt, s hiába bátorítottam magam azzal, hogy már máskor is csináltam ilyet, pontosan tudtam, ez azért nem igaz, mert ehhez foghatót viszont sohasem éreztem. – Jaj, Jamal – nyögtem, arcomat félrefordítva. – Kérlek...! Felemelte fejét, áthemperedett rajtam, és elnyúlt mellettem. Mindössze egyetlen törülközőt viselt, az csípőtől combtőig takarta testét, nem leplezvén el a tényt, melyről görcsösen – s persze reménytelenül – igyekeztem nem tudomást venni, miszerint ez a másnemű személy módfelett FÉRFI. Jóllehet, láttam már hasonlóképpen domborodó frottír ágyékkötőt, és még egyetlen alkalommal sem estem tőle pánikba, most ez is bekövetkezett. Szerettem volna nem érzékelni szembeszökő viseletét, ezért kétségbeesésemben rádobtam takarómat. Mivel azonban ilyen módon sokkal kritikusabb helyzetbe kerülhettem volna, mandinerből visszarántottam magamhoz leplemet, s dühöngve tömködtem testem köré. Jamal nevetett kínomon, bár szemlátomást nem teljes szívéből. Kigördült az ágy másik szélére, felkelt, lekapta a díványról a számára odakészített gyapjútakarót, és visszatért mellém. Hanyatt feküdt, párnát igazított feje alá, majd akkurátusan elpalástolta előlem az engem zavaró részleteket. Mindegy volt már. Gyakorlatilag az egész teste felkavart. Bármelyik porcikájára néztem is, rám támadt a félelmes érzékvihar. – Jandra, én most itt maradok, mert a másik kerevet kész halál. Megígérem, semmi olyat nem teszek, amit te nem akarsz – szólt nobilisan, majd az allegorikus lovagi kódexet becsukva, hozzáfűzte: – Van olyan? Ezzel nyomban felbőszített. Ülő helyzetbe pattantam. – Tudom, most féleszű szűzlányként viselkedem. Nagyon sajnálom. Iszonyú régen fojtom el, amit irántad érzek. – Látod, ezt viszont tényleg tanultam: az elfojtás ide vezet. – Úgy találod, hasonlítok egy eszelősre? Felém fordult, szemügyre vett, bólintott. – Egy kívánatos eszelősre. Teljesen szükségtelen továbbra is rejtegetned, amit irántam érzel. Nincs értelme. Szerelmed, vágyad viszonzásra talál. – Pontosan tudod, mi a gond. Hárman vagyunk a szobában. – Terhes vagy netán? – Nem vagyok. Fellélegzett. – Most hegyek omlottak le szívemről. Több bonyodalmat nem bírnék elviselni. Ha nem vársz gyereket, az esetben ketten vagyunk. Plusz a pók a falszegletben. 69

– És Selwyn? – Ő nincs itt, hála az égnek. Sóhajtottam. – Miért nem érted? – Lehet, hogy ha tényleg nem tudlak másképp meggyőzni, végül megszorongatom a torkodat, bár nem erre okítottak lélektanból – nyögte. – Amikor először hallottam a hangodat, kiment a bús fejemből, miért is hívtam azt a számot, és arra gondoltam: lehetséges, hogy szerelmes leszek egy kéjnőbe? Mit tudtam még akkor, hogy tényleg sokkal jobban járnék Szambával! – Mint velem? A legendás első beszélgetés! Azóta is biztosra veszem, hogy a hangod után neveztek el Varázsütésnek. – Mert az öklömmel még nem találkoztál. – Elég lesújtó volt, hogy egy ilyen orgánumú, ekkora szívű férfi a neje durva beszólása miatt kesereg. Ha nincs Selwyn, felötlött volna bennem, hogy ezerképpen megvigasztaljalak. – Így is megtetted. Alapbajomból kivigasztaltál. Az első hangtól, az első pillantástól kezdve izzott, vibrált, zizegett közöttünk a levegő. És már réges-rég nem a válás, hanem éppenséggel egy esketés miatt sajgattam a lelkemet, és még mindig nem merészeltem nyíltan bevallani magamnak, pláne neked, hogy személyedben itt a Vég. Vagy a Kezdet. Mindent összevetve úgy vélem, eleget emésztettük magunkat. Már mondtam egyszer, most is ez a helyzet: muszáj továbblépnünk. A mosti világot nem Stendhal írja, nem is más romantikusok. Nekem nincs erőm ahhoz, hogy ezer évig beérjem elcsípett pillantásokkal, ígéretes gesztusokkal. Már így is túl régen élek szerzetesi önmegtartóztatásban. Figyelj, Jandra. Ez ultimátum. Most megcsókollak. Azután majd meglátjuk. – Kapcsold le a lámpát – leheltem, ám azért gyanítottam, ha sötétebb lesz is, mint egy szénbányában, akkor is az ő arcát fogom látni magam előtt. Lekattintotta a csillárt. A fényviszonyok alig változtak. Az ágy fölötti ablakon beáradt a hótükrözte holdvilág. Végigterítette rajtunk a függöny mintázatát, visszaverődött a fehér falakról. Jamal fölém hajolt, és megcsókolt. Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Izéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem. Végigsimítottam haján, ujjaimat tincsei közé fúrtam, majd megérintettem arcát, vállát, megcirógattam hátát. Ekkor felnyögtem, és megdermedtem. Vállamra ejtette fejét. – Látom már, egy szűzzel könnyebb volna – sóhajtott. – Mi baj? – Nekem ez nem fog menni. – Dehogynem. Esküszöm, nem csinálunk semmi különlegeset. Első alkalommal még nem kell megkorbácsolnod, és én sem teszek rád bilincset. – Selwyn felesége vagyok. – Nem érdekel. – Nem bírom megtenni. Olyan, mintha árulást követnék el. – Most csöndben maradsz. Leveszed a páncélinget. – Leveszem, de nem nyúlsz hozzám. Kibújtam pólómból, s azt szemérmesen keresztbe fektettem mellkasomon. Jamal elkapta fogaival, morogva megrázta s félrehajította. Fölém hajolt, hajával végigsimított fedetlen bőrömön. Megérintett ujjbeggyel, majd a szájával. Miként múlt éji álmomban, miként kamaszlányos ábrándjaimban, a vágy csaknem hídba feszítette gerincemet. Úgy tudtam, ilyesmi a valóságban nem is létezik. Ilyféle élményt csupán az ébredésközeli percek adnak ajándékul; a kéj ezen fajtájával a képzelet jutalmaz, amiért bátor voltam elmerészkedni világába. Alig kaptam levegőt. Nem a hangja, nem az ökle, hanem Jamal maga, mindenestől: ő a varázsütés. Irtóztatóan hangzott. Az egyik férfiből éppen kezdek kiábrándulni. Talán bizony azért, hogy egy másik még jobban magával ragadjon? Most miért teszel úgy, mintha meglepődnél, Papusz?!

– Jamal – sóhajtottam. Felhagyott bőröm perzselgetésével. Hátára gördült, hallottam szapora légvételeit. – Igen? – kérdezte, két oktávval mélyebb, rekedtes hangon. – Nagyon kívánlak. – Jövök, drágám! – Ne hülyéskedj, kérlek. Én most legszívesebben... De nem fog menni. Nem bírok unfair lenni. Előbb beszélnem kell Selwynnel. – Hol a mobilod? – Nem hiszem, hogy így kéne tudomására hoznom. Egyébként is elvonón van, még visszaesne. – Ha nem kell a mobil, hol a pisztolyom? Tüstént főbe lövöm magam! Mikor akarod közölni vele? Holtunk napján? Az elvonó hónapokig eltarthat! Utána is visszaeshet! Amióta rákapott, élete bármely pillanatában visszaeshet! Meddig akarsz tekintettel lenni rá? Miért nem inkább ránk vagy tekintettel? Sőt, velem ne is törődj! Figyelj magadra. Csupa libabőr vagy, csupa szerelem, csupa vágy! Jandra, te is akarod, hogy... Közbeszóltam: – Több előjátékot már nem bírnék ki. – És még mondj ilyeneket! – hörrent. – Egyébként is, lefogadom, nálad sincs gumi. – Tényleg nincs. De tudod, mit? Ez sem érdekel! – Anélkül meg aztán végképp kizárt! Én még soha...! A cifra betegségek... Katapultált az ágyról. Az asztalhoz nyargalt, felkapott egy narancsot. Törökülésben telepedett vissza mellém, és nem takarózott be. Szerencsére a dereka köré tekert törülköző kitartott. Földobálgatta s elkapta a gyümölcsöt. Erősbödő narancsillat terjengett a szobában. – Sajnálom, Jandra – sóhajtott. – Igazad van. Elvesztettem a fejemet. Most felejtsük el, hogy itt fekszel mellettem. Ám ha csupán arra gondolok, hogy kezdettől miként nézel rám, ha felidézem, hogy beszélgetés közben szinte mindig összeér a vállunk, karunk, hogy természetesen és magától értetődően fogjuk meg egymás kezét, összesimulunk, átölelsz és átölellek, már ettől is elfogy a levegőm. Ezek nem baráti gesztusok, mint hinni akarod, és úgy tűnik, saját magadon kívül senki mást nem is csaptál be velük. Két mellem közé helyezte a narancsot, majd finom pöccintessél útnak indította, s az végiggördült hasamon. Ő előtte járt, takaróm szegélyét mind lejjebb és lejjebb lopta-gyűrte ujjvégeivel, ezért a mámorítóan illatozó gyümölcs akadálytalanul eljutott köldökömig. Döccent egyet a mélyedésben, tovább gurult, majd lelassult, s végül megállapodott összezárt combjaim tövében. Ekkor visszagörgette a hűvös bőrű gömböcöt a kezdőpontra, s újra elindította. Kisvártatva meglehetőst íves tartásban hevertem a nyoszolyán, és meglepetten hallottam sokasodó örömsóhajaimat. Jamal három mozdulattal kiforgatta ruhájából a gyümölcsöt, majd azt meztelenül is végiggurította hasamon. Miután visszagörgette, kicsípett belőle egy cikket, megbontván gömbölyűségét. Fogai közé vette a gerezdet, s a számhoz hajolt vele. Míg egymást és a narancshúst kóstolgattuk, két mellem közül az ölemig gördült a megkezdett gömböc, s ezúttal térdeim állították meg. Azután még egy gerezdet és még újabbat harapdáltunk be közösen. Az államra, nyakamra, mellbimbómra vagy hasamra fakadt nektárcseppeket Jamal lecsókolta vagy nyelve hegyével leízlelte bőrömről. A gyümölcs mind gyorsabban fogyatkozott, és már nem gurult többé, ám mind kevésbé tudtam sorsáról. A hozzám simuló férfi száját, kezét élveztem, én is megérintettem őt, és amikor átfutott fejemen, hogy ilyesmi még álmaimban sem mert megtörténni velem, a gyönyörűség fokozhatatlanná nőtt s elragadott. Ő is velem tartott. Fogaink összekoccantak, vérünk kiserkent, s elvegyült a narancs édes ízével. – Uramisten! – sóhajtottam később, eszmélkedőn. – Giotto nem tett említést ilyen eksztázisszerző eszközről. A szexkatalógusokban sem hirdetnek déligyümölcsöt. Varázsütés felemelte fejét a párnáról. – Nélkülem hiába is hirdetnék – felelte, egy hajtincsemmel játszadozván. – Hát, ha úgy vesszük, szűz maradtál, velem együtt. Most is úgy érzed, nincs megszegve a hűségeskü? – Jaj, Jamal! – leheltem. – Kérlek, hagyj meg hitemben. – Majdnem kezdettől úgy néztél rám, úgy táncoltál, beszéltél velem, hogy azzal szegve volt a hűségeskü, már jó előre. Kézfogód legkritikusabb pillanatában is felém fordultál. Sajnos, hiába szuggeráltalak, hogy mondj nemet. Amikor megfestetted az Éjkirályt, s arcot, alakot adtál a királylánynak és a testőrkapi71

tánynak, szegtél egyet-egyet hűségesküdön. Az Enigmával mindent beismertél. Velem érzed jól magad, engem szeretsz. Immár beletörődhetnél. Így aztán kétszer is meggondolnám, mielőtt irigyelni kezdeném férjedet. A volt férjedet. – Selwyn nem lesz boldog a fejleménytől. – Rengeteg lehetőséget adott neki az élet, hogy boldog lehessen: vonzó külsőt, tehetséget, pénzt. És téged, mint főnyereményt. Selwyn egy ellenalkimista: ő aranyból csinál port, hamut. – Ne feledd nyomasztó gyermekkorát. – Annak poklából egy jobb terapeuta simán kikezelhetné. Különben pedig nem érdekel a gyermekkora. A felnőttkora sem érdekel. Az egyetlen, ami vele kapcsolatban érdekel, az a volt felesége. Aki most itt fekszik mellettem, és még mindig azzal hitegeti magát, hogy a szorosabb fizikai kontaktuson múlik hűsége. Ilyetén érintkezés valóban nem jött létre köztünk. És mégis, mióta ismerlek, hozzám tartozol. Szóval, szívesen kigyógyítalak fogalomzavarodból. És megismertetlek a gumi nélküli szerelmi élet szépségeivel. – Mitől vagy ilyen magabiztos? – Az anyád házában függő képtől. Kihívnád a füstkommandót, ha most rágyújtanék? Válaszom hallatán elővette a szelencét. A karcsú szivart nem a fedélhez, hanem saját hasához kocogtatta, s ezután megtiszteltetés ért: körbefuttathattam nyelvem hegyét a dohányrudacska peremén. Jamal felizzította a tüdőtágítót. Szippantott egy kéjeset, majd megkínált egy füstkorttyal. Félig ülő helyzetben hevertünk a párnán, vállunk, karunk, csípőnk és lábunk is összeért. Nem beszéltünk, pöfékeltünk, egymás szájáról ittuk le az illatos füstöt, s nem győztem bámullani érzékeimet. Azok ugyanis arról tájékoztattak, hogy az orgazmus egy újabb válfajával van dolgom. Azután elaludtam.

75. lélegzet

szépen induló nap

Káprázatos napsütésre ébredtem. Jamalt nem találtam az ágyban. Féleszméletre zuhanyoztam magam, majd a kávéillat fakadási helye felé botorkáltam, nem teljesen vakon. Vittem a karácsonyra kapott fényképezőgépet is, mert hirtelen késztetésem támadt, miszerint ideje elkezdeni a fotózást. Amint a télikertnek használt, délkeleti tájolású, üvegfalú verandára léptem, nyomban rengeteg méltó témára bukkantam. Az ablaktáblákon keresztülszikrázó, óarany színű tündökletben fürösztött helyiségben sötétre vénhedett, hosszú faasztal állt, melynek egyik oldalán vele egyidős, díszpárnahalmokkal kényelmesített pad terebélyesedett, másik felén fűzvesszőből font, ugyancsak toll-vánkosokkal puhává tett fotelok sütkéreztek a verőfényben. E karosszékek a legváratlanabb pillanatokban és a legkínosabb testtájakon szúrták vesszővégeiket az ember ezébe-azába, s e gonoszdi szokásuk ellen a párnák sem nyújtottak védelmet. Az asztalon sokféle finomsággal megrakott tálca, frissen sült cipó, gyümölcslével teli kancsó, kávésfindzsa kellette magát. Az ajtón kívül Farkavezér nyilvánította ki hazatérési szándékát. Két lábra magasodva bokszolta az üveget. Mivel ez nem vezetett eredményre, elhátrált, majd nekifutásból a táblához vágódott, akár egy bekéredzkedő kommandós. Gyorsan beengedtem a dörzsölt, vén kandúrt, mielőtt betörné az ajtót, vagy áttérne a hógolyó- és kőhajigálásra. Tata és Jamal egymás mellett ülve csevegett a faragott háttámlás padon, szemközt a tobzódó fényekkel. Miután Farkavezérrel együtt a verandára szabadítottam némi csípős hideget is, nagyapa felpattant, és megtöltötte a bevetésre váró kupicákat. Szétosztotta a májzsugorítót, és tósztot mondott. – Férgecském, dögöcském, de jól nézel ki ma reggel! Igyunk arra, hogy ragyogsz, boldog és nyűtt vagy! Ez mindkettőtökre vonatkozik! Továbbá igyunk arra, hogy akármily szépségesen jegeces is e reggel, azért a tél már az utolsókat rúgja! Rövidesen megjön végre a tavasz, legkedvencebb évszakom! Azt kérem a Jóistentől, feltéve persze, hogy szóba áll a magamfajta rögzött misekerülővel, hogy ezt a tavaszt még adja meg nekem, mivel szerfölött élvezem a madárzsivajt, orgonavirágzást, bogárzümmögést! Aztán még ennék az idei cseresznyéből, barackból és sütőtökből is! Ja, és persze várom az adventi gyertyagyújtást is! Ittunk nagyapa örökkévalónak kívánt, gyümölcstermő, tökérlelő tavaszára. Azután ő visszaült a padra, melyről már évek óta nem ért le a lába. A napsütés megcsillogtatta rövid, ritkás sörtehajának ezüstjét, s meghunyorgatta szemét. Fülében összecsendültek a lógattyúk. Rántott egyet

a keki nadrágja derekát összefogó spárgán, lepöckölt hasáról egy morzsát, majd, észlelvén a fényképezést, rám öltötte nyelvét, eltakarta szemét, s a következő kupica italt szemérmességből hátat fordítva nyelte el. A párlat fogytával visszapördült, megtörölte száját, és beszédet intézett hozzánk. – Gyerekek, aztán vigyázzatok egymásra! Bármit is ordít fületekbe a korszellem, ne feledjétek: a szerelem misztérium! Úgy is kell bánni vele, oly féltőn s finoman, mint minden csodával. Folyton azt hallom a boltban, csupán Jamal kedvéért szúrom be, hogy ehhez egy kocsma is tartozik, hogy a mai nők éktelenül agresszívak az ágyban, furtonosan csak követelőznek, és a saját kéjükön kívül semmi más nem érdekli őket. Életük párja pedig, akár egy szexrabszolga, görcsösen lesi óhajaikat, és eközben képtelen saját mámorára figyelni. Ha nem vagytok ájulósak, felidézem, miket kapnak a mosti férfiak az ágyban: „jaj, drágám, olyan ügyetlen vagy, csak kétszer mentem el, pedig a vacsoránál kikötöttem, hogy ma éjjel tizenegyig három, érted, három orgazmusom legyen!” „Na nem, apuskám, téged ki tanított erre a mozdulatra? Ne ide tedd a mancsodat, hanem oda, a körmödet meg amoda, és az óramutató járásával ellentétesen mozgasd, mondom: ellentétesen, és ne olyan lassan, te fatökű!” „Jól van, te kis fékezett habzású csődör, csinálhatjuk, de előre kikötöm, nekem ma ne bénázd el! Ugyanis ez nem olyan, mint a zongorázás, ahol harminc óra gyakorlásra jut tíz perc játék! Különben elmehetnél végre a lőcsnövesztő klinikára, mert szörnyen kotyogsz-lötyögsz bennem!” „Életem, már megint azt képzeled, hogy egyedül elbírsz velem? Ugyan, ne légy ilyen romantikus! Kiálts már át a szomszéd műhelyébe, jöjjön fel a Kani Jon, az majd besegít!” Khm, hát a bárpultnál ekként panaszkodik az ifjabb nemzedék, vagyis a húsz és hatvan év közötti fiúk, de tömegével ám! Úgy sejtem, nem is lódítanak szegény gályarabok, mivel hetente kétszer is különbusz szállítja őket a szexológushoz! Régebben az ember kénytelen volt a saját fejét törni, ha valamilyen problémája támadt. A mai, könnyített világban fánton-fánt mások mondják meg, mit miként tegyél, mi az okosság. Biztos jól van ez így, csak épp azt nem értem, hogy akkor meg miért lettek a népek még sokkal hangyásabbak? Varázsütés lustán az asztalra könyökölt. Álmos, derűs, borostás arcán félmosoly derengett. Kezével szemét árnyékolta, ám a napsugarak mindenfelől támadtak, átszivárogtak az ujjai közti réseken, és megcsillogtatták szeme kékjét. Hirtelen felindulásomban tömérdek fotót készítettem a meghittségét sugárzó arcról: sötéten csillanó, hátrafésült hajáról, magas homlokáról, sűrű szemöldöke alól rám pillantó macskaszeméről, izgatóan ferdült orráról, az alsó ajkán harapott, parányi sebről, a nyakába csomózott jasszkendőről, az ezüstláncon függő kelta kereszten villódzó, zöld tüzű kőről. Nem berzenkedett a fényképezés ellen, mintha ő maga is arra vágyott volna, hogy fotón is megőrizzük e reggel bensőséges hangulatát. Elvette kezét a homlokától, felegyenesedett ültében, s úgy nézett rám, miként még senki, soha. Tekintete, mosolya láttán átjárt a bizonyosság. – Tudjátok, gyerekek – mélázott nagyapa –, én már eléggé lemaradtam a világtól. Különben fiatalon is így voltam vele. Semmi bajom a fotózással, gyakran előveszem a régi képeket, és eltöprengek fölöttük, mégpedig azon, hogy ha ezek nem lennének, vajon tudnék-e emlékezni? Lehetséges, hogy igen. Amikor nagyanyáddal a lagzit tartottuk, és éppen táncoltunk, arám feltűzött hajára szállt egy hétpettyes katicabogár. Nem sokáig bírta ott a rázkódást, zuhantában megkapaszkodott egy elszabadult hajtincsen, lengedezett egy keveset, majd szétterjesztett szárnyakkal egyensúlyozva, mintha csak csúszdázna, lesiklott nagyanyád nyakára, onnan a két keble közé, s eltűnt a dekoltázsban. Erről nem készült fénykép, mégis magam előtt látom a részleteket: a pöttyös kitinszárnyak alól kibomló finomabb hártyásat, a szánkázó bogárka lábait, nagyanyád pirulását, s hallom, miként kuncogott, amikor az a katica mászkálni kezdett odabenn, és csiklandozta őt. Persze, próbáltam segíteni, hogy élve szedje ki szegény bogarat, meg hát azért is odanyúlkáltam, mivel az oly jólesett nekem. Sikerült is, a katica megmenekült, és mi nagyokat nevettünk, majd elkomolyodva egymásra bámultunk, és csak néztünk s néztünk, és ő szólalt meg először, de ugyanazt mondta, amit én is gondoltam: mi a csudától ilyen fenemód jó nekünk egymással, együtt? Hát erről nem készült fénykép, mégis előttem van a jelenet. Azután nagyapa indítványozására befogtuk a lovakat, és korcsolyázni indultunk. A városka felé tartván végigsiklottunk a hegyek közé ékelt Könnytenger-szurdokon. A legenda szerint e helyen hajdan sziklák álltak, egy elbúsult leány könnyeinek áradata vájt beléjük völgyet. A folyóágyban zúgó vízzel nem bírt el a fagy, csupán partközeiben s a mederben heverő sziklák környékén tudott jégtorlaszokat emelni. A mélyen fekvő völgy sziklafalai közé szorult, elkószált felhők fehéren lebegtek-táncoltak, s mi felemeltük kezünket, és bámultuk, miként csordogálnak át ujjaink között. Megérintették arcunkat, zúzmarát 73

szórtak szempilláinkra. A lovak sörényét, farkát is megcsipkésítették. – Tavasszal itt át nem kelsz! – szólt hátra Jamalnak a szánt hajtó nagyapó. – A magas sziklafalakról árad lefelé az olvadt hó leve. Az egész völgy csupa sellő és vízesés. A folyó kövérre, fenyegetőre hízik, s bömbölve vágtat előre. Fenséges látvány. Ki ne hagyd! – Eljövök megnézni. Ez a vidék legalább olyan szép, mint azok a hűvös nyarú, esős tájak, melyek gyakorta visszavonzanak: Anglia, Wales és Írország. Mitikus kirándulásokat tettem arrafelé. Egyszer a nejem is velem tartott. Utóbb megkérdezték tőle, mit látott a nyaraláson, mire ő ügyészesen így felelt: „Még hogy mit láttam? Esernyőt, kabátot, gumicsizmát és ablaktörlő lapátot!” Úgy tervezem, idén megint a hűs nyárban töltöm szabadságomat. Amúgy sem vagyok strandlabdázgató, sütkérezős alkat. – Meghívsz? – kérdeztem. – Ez megfontolandó lépés. Velem jöhetsz, ha addigra papírt szerzel arról, hogy szabad vagy. – A terminus kissé szorosnak tűnik. – Holnap reggel visszautazunk. Délután már az ügyvédnél lehetsz. Anyád eszének hála, házassági szerződést kötöttél. Hetek alatt, simán elválhatsz. – Erről most nem vitatkozom – szögeztem le. – Erről később sem akarok vitatkozni – felelte komoran. Tata hátrafordult. – Dögöcske, emlékszel még a Jump családra? – Nem különösebben emlékezetes família – jegyeztem meg. – Együtt nőttél fel a Jump fiúkkal, legalábbis egyazon tanházba jártatok. Az apjuk még igazán nem matuzsálem, mégis folyton van valami baja, furtonfurt nyög valamiért. Hol a lába, hol a feje, hol a mája sajog, vagy mindene egyszerre, plusz még köszvény is deformálja csontjait. Hát alighogy az ötvenéves, vén Jump újdonsült nyugdíjasként befeküdt jajgatni a halálos ágyába, kisebbik fiát szeneslapátra tette sárkány jellegű felesége. Különben a srác ifjabb nálad, és frigye kerek öt hónapig tartott. Na, a fiú hazaköltözött, és szólt apjának: hé, öreg, engem olyan szörnyű nagy keserv ért, elhagyott az édes asszonykám, hát mindjárt végez velem a búsongás! Majd kifejtette, mivel lehetne őt megvigasztalni: felsorolt egy sereg életmentő ötletet. Reggelire friss kiflit kért, tűzön kínozott, háromperces tojást, és persze tejet, mely azért meleg, mert most folyt ki a tehénből. Minap nyugdíjazott, vén Jump azon kapta magát, hogy hajnali fél ötkor serken kifele halálos ágyából, lohol a tehenes nénéhez, nyargal a pékhez, aztán meg a rezsó elé áll, és időzítve kínozza a tojást, majd pedig kolbászt és szalonnát sütöget. Amint a bánatos fiú jóllakott a reggelivel, és apja zuhant volna vissza halálos ágyába, hát a gyerek nem kitervelte, milyen ebéd vigasztalná meg őt szörnyű bújában?! Visszeres lábú vén Jump rohant a piacra, boltba, aztán megint a tűzhely elé meredt. Mindent megfőzött, amitől az orvosok bőszen tiltották, és mert kettőjükre csak tizennyolc adagot bírt készíteni, ezt mind meg is ették, nehogy már kárba vesszen az a drága étel. Ebéd után már roskadozott a kimerültségtől, meg a vérnyomása is az eget verdeste, hát iparkodott volna visszabújni halálos ágyába, ám legkedvesebb, kisebb fia kizavarta onnan, elrebegvén, mit is vacsorázna. Így aztán Jump lángost sütött, hagymától rítt, marhát darált, tatárbifszteket kevert, és még a kocsmába is elloholt helyben főzött, frissen csapolt sörért, nehogy a gyerek beledögöljön fene nagy keserűségébe. Mikor pedig eljött az este, s ő dőlt volna el, arra lett figyelmes, hogy foglalt a hencser! Ifjabb Jump még a halálos ágyát is kitulajdonította! Elvégre őt sokkal jobban haldokoltatja a bánat, mint apját a köszvény s a májzsugor! – Mennyire sajnálom szegényt! – sóhajtottam. – Mi van bátyjával, Kusza Eszűvel? – Hát ő meg úgy döntött, szarvasmarhák által eltiport, néhai nagyapja nyomdokába lép, és mezőgazda lesz. Vett egy csomó tehenet, majd vásárolt egy bikát is, elvégre anélkül sosem lesz se boci, se tej. A kocsmában, poharazgatás közben szedte össze az állatszaporításhoz szükséges tudást. Mivel születésétől gyenge fejben, és amúgy is kábult volt, midőn a tömérdek tudnivaló rázúdult, sajátos módon látott munkához. Miután asszonyával segítség nélkül is boldogult, a hágatáshoz is egyedül fogott egy szeparált karámban. Hát eleinte ment is rendben a dolog, csakhogy a bika nem volt hajlandó abbahagyni a nemzést! Elborult elmével újra meg újra hágott, a tehén meg kezdett összecsuklani, végül össze is csuklott! Kusza Eszű nem tudott mit lépni erre, mivel a bika nem tágított nője mellől, és akárhonnan nézzük is, ő volt az erősebb. Hosszas tanakodás után végül kitalálta, hogy kicsalja a bősz nemzőt a szeparéból egy másik nősténnyel. A csalitehén azonban hideglelést kapott a vőlegényjelölt láttán, és észvesztve menekült. Több se kellett a széptevőnek! Az a buja barom legényesen pödrött egyet a szarvain, tüzet fújt az orrlikán, leszegte fejét, és a kacér riska után dübörgött. Az istállóajtó nem bírt ellenállni a szarvasmarhák rohamozásának, kevéssel később a kerítés sem. A patások végigdobogtak a mezőn, és hamarosan a városka szélső házaihoz értek. Az autószerelő mester nagyot bámult, mikor átugrottak a kabrió fölött, amelyen dolgozott. Az

ablakosok éppen egy hatalmas üvegtáblával forgolódtak furgonjuk körül, s az utolsó pillanatban rebbentek félre a tovatrappoló bestiák útjából. Kisvártatva berobogott Kusza Eszű is, ő dzsipen üldözte a megerőszakolástól irtózó riskát és a kivont karddal nyargaló, szextébolyodott bikát. A hökkent ablakosok még a szarvasmarhák viselt dolgain csodálkoztak, midőn Kusza Eszű, ki nem egy fenomén, mint talán már említettem, keresztülgázolt az útjába fordított üvegtáblán, s az ripityommá tört. Ifjú Jump ügyet sem vetett a vállából, combjából meredező üvegdarabokra, tovább űzte a patásokat. Így száguldozták körbe a városkát, elöl a tehén, sarkában a bika, mögöttük a vadul tülkölő, elvérzőfélben lévő Kusza Eszű. A fieszta kiváltotta a polgárok érdeklődését, izgalmát. A rendőrség próbált közbelépni, ám a barmok nem hallgattak megálljt parancsoló felszólításukra. Miután körbetrappolták a városkát, ismét elsöpörtek az ablakosok és az autószerelő műhelye mellett, átvágtak a mezőn, s végül kifulladtan összerogytak az istállóban. Kimerültségében a csalitehén megszabadult félelmétől, a bika a hágódühtől. Kusza Eszű viszont háromliternyi vérben ázlalta magát. Mire a zsaruk utolérték, elájult a dzsipben, s legközelebb a kórházban tért magához. Amint felépült, apjához költözött. Kiverte halálos ágyából a vén Jumpot, meg még az öccsét is kirugdosta onnan, s azok ketten most őt ugrálják körül. Rá is fér a vigasztalás, mert többen is kártérítést követelnek tőle. Például a biciklista, ki felakadt a dzsip vonóhorgára, és emiatt városnéző száguldásra kényszerült. A mozgó büfés is pénzt akar, mivel őt meg húsz kilométeren át tolta maga előtt, és ezenközben a kutya sem vett tőle hot dogot. Kusza Eszűt még egy hoppon maradt vőlegény is perli, akitől a védtelen tehenet hajszoló, vérmes bika láttán arája olyannyira elundorodott, hogy nem csupán az eljegyzést bontotta fel, hanem azóta megírt egy szingliknek szóló, a hajadon életformát magasztaló könyvet is. – Azt a könyvet megveszem! – lelkesültem. – Ugyanis soha, soha többé nem megyek férjhez! – Vedd meg, dögöcském, valami olyasmi a címe, hogy Négyszemközt a vibrátorral. Vagy inkább Kettesben a négy fallal? A memóriám már nem a régi. Megérkeztünk a boltnak nevezett kulturális központhoz. Az épület egyik felében az emberi élet fenntartásához szükséges élelmiszereket, háztartási cikkeket árusították, a kényelmesre kárpitozott padokkal, öblös fotelekkel és hosszú asztalokkal berendezett másik részben alkoholt mértek, és meleg ételeket is készítettek. Tata leparkolta a lovakat az e célra létesült karámban, szénát dobott eléjük, és beköszönt a boltos testvérpárnak. Az egypetéjű ikrek nőtagja az üzletben tevékenykedett, az úr tag a kocsmában szolgált fel. Ötvenes éveiket taposták, erősen hasonlítottak egymásra, mindketten rövid frizurát viseltek, nadrágban, ingben jártak, és az emberek gyakorta összetévesztették őket. Az üdvözlés után gyalog folytattuk utunkat a jégpálya felé.

76. lélegzet

korizunk

Tata azt mondta, meggondolja még, csúszkáljon-e. Addig is elcseveg Jamallal a pálmaháznak nevezett, növényekkel telizsúfolt, csupa üveg melegedőben-teázgatóban. Felhúztam a koricipőt, kirobogtam a zenétől visszhangos pályára, és tüstént akkorát estem, mint egy nagykabát. Ha már így jártam, hanyattfekvésben kereszteztem egymáson magasba nyújtott lábaimat, és két kezemet a tarkómra kulcsolva, emelt fővel siklottam vagy húsz méternyit az iszonyúan odavert hátsómon. Képlékeny ifjúságomban ezt a sportot is hosszasan űztem, nem tudván biztosan, a későbbiekben nem éppen egy jégrevü sztárja óhajtok-e lenni, s még alig tudtam korcsolyázni, mikor edzőm okítani kezdte a kötelező mosolygást. Ez most eszembe jutott, ezért derűs arccal álltam talpra, jóllehet, úgy éreztem, a hátsó felemet alkotó csontok mindegyike pozdorjává zúzódott. E mosolyt magamon hagytam, és elkezdtem a bemelegítést. Megkerültem néhányszor az amőba formájú, jókora pályát. Késő délelőtt lévén nem hemzsegtek a jégen, s főként a zsengébb korosztály képviseltette magát. A kicsiket anyáik kísérték el csúszkálni, közülük néhányan a manézsba is bemerészkedtek, a többiek a biztos talajról szurkoltak gyermekeiknek. Ahogy ott köröztem, rá kellett döbbennem: ismerem ezeket az asszonyokat, mivel ők hajdan iskolatársaim voltak. Micsoda?! Már ekkora srácokat hordoznak a jégre? S nekem még egy szimpla sikerű házasság sem jutott ki, nemhogy utód?! 75

Bedühödtem. A négy-öt éves sarjak vígan sikladoztak, potyogtak, játszottak a pályán, én pedig Jamal múlt éji megjegyzésén eszelőztem, miszerint ő majd bemutat engem a gumi nélküli szexualitásnak. Bezzeg a hajdani iskolatársak már régen ismerik a gyönyör e nyilvánvalóan földöntúli fajtáját! Úgy döntöttem, erről majd konzultálok Horsával, most azért sem rontom el napomat! Megpróbáltam, tudok-e még hátrafelé korizni, megy-e a mérlegállás, piruett. Néhány percen belül megfeledkeztem minden egyébről, s amikor megszólalt egy varázsos hegedűhang, s Mark Knopfler vadregényes orgánumán felcsendült a Darling Pretty, úgy döntöttem, végigtáncolom a dalt. A távoli múltban begyakorolt-beidegzett mozdulatok, miként azóta is minden évben, úgy jöttek elő, mintha percekre sem szüneteltettem volna a korcsolyázást, vagy ahogy egykori edzőm nevezte: a siklóbalettet. Immár felhőtlenül élveztem azt a mozgásformát, amelyben leginkább kielégülhet fajtánk földtől elrugaszkodási vágya, mely a repülés illúzióját ajándékozza a beavatottaknak. Eszembe jutottak a könnyedség eléréséhez vezető zuhanások, sérülések, kínok. Ezúttal az életem tart balesetveszélyes szakaszban. Most vagy iszonyúan összetöröm magam, és efölött sajnálkozom holtom napjáig, vagy pedig... Naná, hogy vagy pedig! Igenis, szert teszek a muszájos sebekre, de túl fogom élni valamennyit! Miként a könyörtelen edző mondta volt: ha ebből felkelsz, utána jóval légiesebb, táncosabb leszel! Mennyire utáltam szegényt! Főleg, amikor rátért a mosolygás-tananyagra, s épp a legkínzóbb esések alkalmával kényszerített arra, hogy átrendezzem arcvonásaimat. Föl se tápászkodhattam a jégről, míg nem vigyorogtam. Az ily módon kiváltott, acsarkodó gyűlöletrohamaim végén pedig közölte, egyszer még hálás leszek neki e filozófiáért. Miután ez is eszembe jutott, rádöbbentem: házasságom éppen erről szólt. Jégtáncolni próbáltam Selwynnel, ám ő nem volt velem szinkronban, folyton leejtett, rám lépett, keresztülbotlott rajtam, és bármennyire fájt is, mostig csak mosolyogtam mindehhez. Francba! Megpróbálkoztam egy pörgős figurával. Mire talajt fogtam, s még csak meg sem döccentem közben, kicentrifugáztam fejemből a gyötrő gondolatokat. Elsiklottam a pálmaház előtt. Belestem, s nem láttam odabent az ismerős arcokat. Nem is láthattam őket, mivel Jamal a pálya szélén állt, és fényképezgetett. Nagyapa pedig felém tartott szándékosan csámpásra döntött vasain. Elszáguldottam előle, azt akarván, hogy üldözzön, s közben ő is bemelegedjen, mert ezután majd elkövetkezik, amit gyermekkorom óta minden jeges évszakban előadunk ezen a helyen. Köszönetet mormoltam, amiért ezt még mindig megtehetjük. Néhány kör után nagyapó mozgása észrevehetően puhábbá, ruganyosabbá vált. Ekkor visszafordultam, és kitárt karokkal száguldottam felé. Tata rémülten megtorpant, két kézre kapta fejét, közben már meg is pördült, és vasai élén futásnak eredt. A Cannibals vérpezsgető dallamaira szélsebesen rohant a jégen. Mark Knopfler reszelős-unottas, játékos hangon énekelt, s én űztem tatát, csábtáncoltam s térden csúszkáltam körötte, ám ő mindegyre menekült. Az anyák megrökönyödtek körös-körül. Eleinte azt hajtogatták: vén bolond, micsoda vén bolond, majd vigyorgó gyerekeik példáját követvén, ütemre tapsolni kezdtek, hogy így serkentsék az üldözöttet. Azután elővettük a Pityókos táncospár című produkciónkat. Tata aggódva kérdezte a kezdő körben: – Dögöcském, biztos vagy benne, hogy menni fog? Tudod, egy combnyaktörés a te korodban már végzetes is lehet! Csókot dobtam felé. Körre fordultam, és lementem hídba. Ő segítő szándékkal lendült felém, ám beszeszelt siettében átbukfencezett rajtam. Feljöttem a hídból, lehajoltam, hogy felemeljem partneremet, ám az ő két lába éppen száz irányba iszamodott széjjel. Midőn mégis sikerült talpra állítanom, és kiegyengetnem táncosomat, én fáradtam el annyira, hogy szétcsúszott alsó végtagokkal a jégre huppantam. Ekkor megint ő rohant megmentésemre, és vállamba markolva tolt maga előtt. Egyszercsak átbucskázott rajtam, majd ott ültünk egymás ölében, és kézzel-lábbal iparkodtunk haladni a jégen. Éktelen csetlésbotlás, visszaesések és koordinálatlan ide-oda siklások közepette végül lábra veszkődtünk. Karunkat kinyújtván összefűztük ujjainkat, és nekiláttunk, hogy előadjunk egy meseszép keringőt. Egy tangót. Vagy inkább szvinget? Néhány lépésnyit ebből is, abból is eltáncoltunk, ám kótyagos fejünk folyton tévutakra szédelített bennünket. Kitartóan újra meg újra megkerestük egymást, egyenesbe vackolódtunk, és felsőtestünk kilengéseire ügyet sem vetve, nekiveselkedtünk feladatunknak. Felvettük a kezdőpózt. Tata hátranyújtotta egyik lábát, cipője orrát a jéghez szegezte. Fejét büszkén felvetette, karját felnyújtotta, ujjait sikkesen beállította. Követtem a példát, vele szemközt imbolyogván,

negédes, túlfinomult kéztartással előkészültem a táncra. Ekkor a spanyolos pózba merevült nagyapó csuklott egyet, a törzsével is, és én roggyant térdekkel rohantam mögé, hogy még jókor elkapjam a lehanyatló pityókást. Míg mi borzalmas ügyetlenkedésünket folytattuk a jégen, melynek kivitelezéséhez a kevésnél jóval több korcsolyatudás kellett, a nézők minden egyes botlás, bukás, felhemperedés alkalmával nevettek, és rettegtek is, mivel nem lehettek biztosak abban, hogy az aggastyán ezúttal nem igazából zuhant-e el. Egyszercsak „kijózanodtunk”. Tata sikkesen csúszkált néhány kört, megcsinált egy mérlegállásos lábváltást, lement guggolásba, ily módon párszor megkerült engem, azután felegyenesedett, kezet csókolt, rám hunyorított, és lassú siklással elhagyta a pályát. Utánanéztem, azon tűnődvén, jövőre vajon látom-e még töpörödött alakját, spárgaöves keki nadrágját, sokbojtos lámavadász sapkáját, és érzelmeimtől majdnem sírva fakadtam. Míg a lovak hazafelé száguldottak velünk, a melengető takarók rejtekében Jamal befogadott még a kabátja alá is. A Könnytenger-szurdokból mostanra kiszabadultak a felhők, napsütés ragyogtatta a fák ágaira dermedt zúzmarát, s az egész világ oly szép volt köröttünk, hogy nem értettem, mire való a halál. A meghitt testmelegben azt suttogtam, a szerelem is olyan, mint a jégtánc. Az első kürt elbuktam. Azután csókolni akartam Jamalt, és ez neki sem lett volna ellenére, meg is ígérte, hogy később majd szerét ejtjük, anyámékhoz lovagolván, édes kettesben. Tata megpillantott egy elegánsan köröző ragadozó madarat, és hátrafordult. – Egy réges-régvolt, pocsékul hideg, szigorú télen karvalyok támadozták házi szárnyasainkat. Az amúgy atléta termetű tyúkok bárhová bújtak is, a náluk kisebb, ám pokolian agresszív és falánk madarak a legkisebb résbe is utánuk nyomultak, sarokba szorították, és élve belezték prédájukat. Nagymamát szörnyen felháborította a kotácskái soraiban véghezvitt vérengzés. Ha megtámadott baromfi rikácsolását hallotta, üstöllést seprűre kapott, és fúriaként rohant kannibált kergetni. Többnyire időben rajtakapta s elzavarta a ragadozókat, ám az elszemtelenedett madarak nem adták fel, és újra meg újra próbálkoztak. Egy idő után félretettem meggyőződésemet, s nem hajtogattam többé nagyanyádnak, hogy ez a természet rendje, a karvalynak is élnie kell valamiből! Annál is inkább, mivel ilyenkor életem párja magánkívül kiabálni kezdett velem, hogy ő nem az arcátlan madár életét kívánja, hanem csak biztonságot akar nyújtani a pipikéinek, és igenis megvédi birtokát, bár tudomása szerint ez a férfiember dolga volna! Már ha egyáltalán értem, mit jelent az, hogy FÉRFI! Egyszerre roppant titokzatossá vált, nekiállt telefonálgatni, és azután elutazott pár napra. Azt hittem, vége a világnak, megcsal- elhagy az asszony! Már elég szoros viszonyt alakítottam ki a szíverősítős butéliával, mikor nőm nagy büszkén beállított, karjában egy papírdobozzal. Abból pedig kieresztett egy iszonyatosan ronda, kalapács csőrű, több helyütt megkopaszodott, heges, sebhelyes, sarkantyús, állatiasan villogó szemű, titáni méretű kakast. Mi ez, asszony? – hördültem. Harci kukori, felelte, ez olyan brutális példány, hogy ingyen adták, mert a tulajdon gazdája is retteg tőle, nem mer kilépni a házból, ha ez a madár odakinn csattogtatja penge karmait! Néztem azt a gyilkos tekintetű, bestiális küllemű hímet, és megkérdeztem nagyanyádtól, sejti-e, mi vár pátyolgatott, szűz tyúkjaira? Mintha nem volna elég nekik a zsigereikre pályázó, légiónyi ragadozó madár, most még egy szatír is a nyakukba szakadt! Már látom is a tyúkokat, amint piros alapon fehér pettyes batyuval a vállukon elhurcolkodnak a háztól! Nagymama nem ingott meg, azt mondta, jöjjék a sportszerű küzdelem! Csőr csőr ellen! Néhány nap múlva arra értem haza, hogy az asszony nagyon somolyog. Ilyennek még sosem láttam az én tündérszívű, szelíd galambomat! Szakasztott úgy villogott a szeme, mint a kakasának, szája szegletén gonoszkás mosoly vibrált, és amikor érdeklődtem, mi ütött belé, kimutatott a kertbe. S odakinn a harci kakas díszlépésben, peckesen járkált fel-alá, s minden fordulásnál összepengette iszonyatos sarkantyúit. A körötte pipiskedő tyúkok ájtatosan bámultak a gangos hímre, s előttük, a hó tetején három karvaly hevert, szép sorban kiterítve! Együtt készítettük el a kései ebédet. Ráérősen, valamiféle örömittas tunyaságban étkeztünk, minden falat után hátradőltünk, mosolygó szemmel néztük egymást. Vörösbort kortyolgattunk, s nagyapa időnként az asztal alá potyogtatott egy-egy falatot. Noha Vihánc kutyának szánta a csemegét, Farkavezér kandúr folyton ott termett, amint egy ételdarab hullani kezdett, és két lábra magasodva, mancsaival kapta el a finomságot a minden egyes alkalommal újra s újra megrökönyödő eb orra elől. Alkonyatkor nyergeltük fel hátasainkat. Tata a nyakamba ugrott, öklöztünk és pörögtünk a hóban, s ő a szeme sarkából Jamal felé sandított, majd a fülembe suttogta: ez a férfi téged jobban szeret, mint önmagát, nehogy ellacafacázd a boldogságot! Visszasúgtam: szeretlek, nagyapó. 77

Ő még utánunk siklott a szánnal, és a Jégmadár-tóig kísért bennünket, majd bip-bipelve búcsút intett, és hazasüvített. Nem siettünk, kényelmesen lovagoltunk, nyújtottuk a kéjt, tudván, egyhamar nem lesz részünk hasonló élvezetben, a mesei vidék, a hátasok itt maradnak, a hó elolvad, s minket benyel a város. Ahogy közelgett a másnapi visszatérés ideje, úgy szorult el a szívem. Képtelen voltam elképzelni a sorsfordító, drámai jelenetet, amelyben közlöm Selwynnel... Mit is közlök vele? Azt, hogy már nem szeretem őt? Igaz ez? Mást szeretek? Jobban, mint őt? Jamalra pillantottam. Igen, mást szeretek. Hatványozottabban, mint Selwynt valaha is. Sétalovaglás közben kézen fogtuk egymást, azután kivettük lábunkat a kengyelből, s lassan, nagyon lassan csúszni kezdtünk, mígnem kikötöttünk a hóban. Összeölelkezve hemperedtünk lefelé a domboldalban, átfordulás közben egymás arcát néztük, a felporzott hószemcséket a másik haján, szempilláin. Nevettünk és csókolóztunk, lovaink lecsodálkoztak ránk, de nem hagytak ott bennünket. Jamal szétvetett karokkal nyúlt el a lejtő aljában. Kigomboltam rövid kabátját és alálopakodtam, éreztem, mennyire kíván, s viszonzásul éreztettem vele saját vágyamat. Megjelent előttem az Éjkirály, a kékesen derengő férfitestre vetített képek, a hóban ölelkező pár, és kész lettem volna elveszíteni a fejemet, ám Varázsütés felültetett, feltérdelt mellettem, tenyerébe simuló arcomhoz hajolt, szájon csókolt, s azt mondta, igazam volt tegnap, áhított együttlétünk egyszersmind legyen szakításünnep. Azután a hóba fürdette-hűtötte arcát. Felkelt, megfogta hátasainkat, és nem reagált ingerült fejtegetésemre, miszerint a küszöbönálló szakítás legfeljebb számára jelenthet ünnepet, én azt piszkosul megszenvedem majd, feltéve, hogy nem szenvedek máris, és felteszem, Selwyn sem fog kánkánt lejteni örömében. Nyeregbe lendültünk. Sokáig nem szóltunk egyetlen szót sem. Jamal lehetőséget adott, hogy átgondoljam iménti kitörésemet. Miután fontolóra vettem szavaimat, és a megbánás jelei mutatkoztak rajtam, átkéredzkedtem a sodrott kanca hátára. Féloldalasan ültem Varázsütés előtt, fejemet a vállára hajtottam, s így vágtáztunk, a ló nyakára dobott szárral, majd széttárt karokkal folytattuk a nyargalást. Később megfordultam, elhelyezkedtem vele szemközt, végighanyatlottam a szőke sörényes nyakon, s egy hosszú, érzéki csókra magamhoz húztam Jamalt. A kacolát nem kellett száguldásra biztatni. A lovas nélkül maradt fríz paripa mellettünk galoppozott. A reméltnél hosszabbra nyúlt, csóknál jóval többre sikeredett, megrázó vágta végén Varázsütés megfogta a kantárszárat. A ló lelassult, majd megállt. Felegyenesedtünk hátán, s elhomályosult tekintettel, hitetlenkedve bámultuk egymást. Varázsütés elővette a nyeregtáskából a dohányillatú fémszelencét. Leszökkentünk a nyeregből, ceremóniásan rágyújtottunk, és amíg a szájról szájra adott szivar tartott, sétáltunk a térdig érő hóban. Az est mélyült köröttünk, a narancsos telihold az égboltra úszott. – Irigylem a fickót, akivel ezt a mutatványt begyakoroltad – szólt Jamal. – Ne irigyeld, ő pasasként számításba se jöhetett, különben is végignevetgéltük az egészet. Ugyanis a filmbéli jelenet arról szólt, hogy a hősnőt meglövik, a férfihős pedig, miközben full vágtában doktorhoz száguld vele, mesterségesen lélegezteti, s még szívmasszázst is ad neki a ló nyakán. Elképzeltük, hogy ennyi erővel akár a skulót is kivághatná a mellkasból, és utána bestoppolhatná a lyukat is. Ötvenszer kellett ismételni a felvételt, mivel a közelieket a színészek röhögték szét, az akciós résznél pedig mi vinynyogtunk egymáson. Megjegyzem, az összeborulást kevésbé érintkezve is elő lehet adni. Nélküled ez hajszálnyit sem erotikus. Nélküled a narancs is csak egy gyümölcs. Senkinek eszébe se jutna, hogy ne orange-nak, hanem orgazmusnak nevezze! Különben a nyeregről se. Kaptam egy szippantást a szivarból. Néhányszor megforgattam számban a füstkortyot, mielőtt kifújtam volna. Eszembe jutott a holnap. Megszorítottam Jamal kezét. – Téged jobban szeretlek – mondtam. – Ne jobban szeress. Engem szeress. – Segítened kell, ha gyávának látsz majd. Bólintott. – Próbálok erős lenni. Szükségem is lesz rá. Borítékolni merném a várható fejleményeket. Épp ezért figyelmeztetlek, nem megyek bele semmilyen játszadozásba. – Értelmeznéd? – Nagyon erősnek kell lennem ahhoz, hogy szakítsak veled, de megteszem, ha úgy látom, nincs más megoldás. Nincsenek gyerekeitek, a háziállatokon bizonyára vita nélkül megosztoztok. Egyszóval köny-

nyebb válásra készülök, mint amilyen anyádé volt. – Úgy látom, beszélgettél Westonnal. – Igen, s az elmesélt huzavonától kilelt a hideg. Mindössze egyszer találkoztam vér szerinti atyáddal, és már akkor sem értettem, Ozon egyáltalán miért ment hozzá nőül. Erre az sem magyarázat, hogy akkor még nem ismerte Westont. A két fickó annyira különbözik, mint egy nyálcsepp és a tenger. Eldobta a szivarvéget, majd felkapott engem, és a kancára ültetett. Mögém pattant, átölelt. Fülemhez hajolt. – Ha egyszer valahogy legyűrném a házasság iránt érzett, velem született, valamint szerzett irtózásomat, így szeretnék a pap elé járulni veled. Na persze, ha legyűrném. – Velem is számolj, fantaszta! Erőszakkal kéne paripádra emelned. Sivalognék, harapnék! Karmolásznám a szemedet kifelé! Soha többé nem frigyelek! – Írásba adod? – kérdezte. Felnyögtem. – Csőbe húztál, te gazfickó!

77. lélegzet

jaj nekem!

Üdére zuhanyozottan, jóllakottan ültünk a vacsora romjainál, s nőttön-nőtt bennem a szorongás. Szorgosan ürítgettem-töltögettem a forralt boros szilkét. Anyám fejcsóválva nézte, mit művelek. – Ez nem segít – szólt nagyvártatva. – Ne rettegj, úgy sokkal nehezebb lesz. – A lányod sem szereti, ha valami könnyű – jegyezte meg Weston. Mindketten módfelett villogtattuk rá szemünket. Jamal nem csatlakozott metakommunikációnkhoz, ő éppen a kandalló fölött függő képet szemlélte, majd a boroscsészére vetett kérdő pillantást, s kis töprengés után belekortyolt. – Megoldom – ígértem. – Gondolj bele, az előző állatorvos neje milyen nehezen jutott döntésre – sóhajtott Weston. – A barom doktor lelkesen járta a vidéket, az volt hitvallása, hogy a nőstények méhe egy percig se ásítozzék üresen! Rábeszélte a gazdákat, hogy lovukat, birkájukat, tehenüket az ellés utáni első adandó alkalommal hágassák meg. Jól van, morogta némelyik gazda, de mi a ragyát kezdjen a szaporulattal, ha egyszer nem köll annyi állat? Majd lesz valahogy, legyintett a doktor, fő az, hogy kanca, nőstény betöltetlenül ne maradjon, mivel az pocsékolás! Otthon is iparkodott, így aztán asszonya minden esztendőben szült egy gyereket. Néhány év múltán a gazdák kezdtek ferde szemmel nézni rá, de neje is mind gyakrabban panaszkodott fejfájásra, hasgörcsre, mígnem egy napon külön szobába költözött. Ám mert férje kispárnával a kezében utána hurcolkodott, azontúl az asszony a gyerekekkel aludt. Ha a doktor lábujjhegyen az ágyába lopakodott, az anya titkon addig birizgálta, csipkedte valamelyik ivadékát, míg csak az fel nem sírt, s akkor a gerjedt férfinak távoznia kellett. Egy napon aztán teljesen eltűnt a nő, sebtében és hirtelen, szülötteit is hátrahagyva. Bár az állatorvos sietett volna újraházasodni, nehogy sarjadékai anya nélkül maradjanak, még a legvénebb kisasszonyok is kikosarazták. – És? – kérdeztem, az eszmei mondanivalóra várván. – Nincs és – foglalta össze anyám. – Emlékszel, miként fogadtam férjhez menésed hírét? – Emlékszem, igen – húztam a számat. – Azután Selwyn bolondozott egy keveset, és te is elolvadtál. – Jandra, te most már ne igen olvadozz – tanácsolta Weston. – Addig lépj le, míg nincsenek gyerekek. – Ah, hát ez volt az eszmei mondanivaló! – kaptam fejemhez. Ittam egy szilke italt. – Tényleg elolvadtam Selwyntől – látta be Ozon. – Bár akkor még nem sejtettem, hogy bukik a drogra, mint szarka az aranyérre. Számíthatsz rá, hogy a szakítás ellen kipróbálja rajtad nem csekély vonzerejét. Képes leszel ellenállni? Az asztalra könyököltem. Tenyerembe támasztottam államat. – Mit kell még tudnom válásügyben? – érdeklődtem. – Íme, sokat próbált anyád tanácsa: ne tökölj, magzatom! Jelentsd be, mi a helyzet, és rakd ki Selwynt a házból. Ha engedsz, ha bármilyen játszmába belemész, az egész história hosszan elnyúlik, gusztustalanná rútul. Inkább nem példálódzóm, higgy nekem! Kíméld meg magad az ízetlen helyzetektől! – Jól van, megpróbálom. Megpróbálom! Bár momentán azt se tudom, mire megyek haza, hites uram 79

él-e, hal-e. – Ha csak ez izgat, megnyugodhatsz. Hites urad jól van, érdeklődtem iránta. – Klassz vagy, anya. Ti meg vigyázzatok nagyapóra. Ma nem látogattuk meg a kriptáját. – Azt hiszem, már nem örül neki annyira, mint régebben – tűnődött Ozon. – Mióta az a nőszemély meglepte őt a szarkofággal, ritkábban jár oda. – Sebaj, remekül elfoglalja magát anélkül is. Még mindig nagyszerűen korcsolyázik. – Erről nem is akarok hallani! Mégiscsak kilencvenéves! – szögezte le anyám. Vállat vontam, ittam egy kortyot, s egy másikat is ittam volna, ám Jamal elvette kezemből a csészét. – Tata akkor is nagyszerűen korizik – mondtam. – Rendben tartja a házat, vásárol, kenyeret süt, főz magának. Reggel fissen sült cipő volt az asztalon. – Micsoda? – kérdezte Weston. Újra nekifutottam: – Firssen szült cipő – vágtam ki büszkén. Varázsütés felemelkedett ültéből, s miközben lehajolt értem, megjegyezte: – Ezt ismerem. Az eljegyzése éjszakáján is kiütötte magát. Remélem, ez az elválás előtti éjszakája. Immár rutinos lefektetője vagyok. Jó éjt. Lányszobámba vitt, az ágyra helyezett. Kibújtatott köntösömből, betakart, lekapcsolta a lámpát, és sorsomra hagyott. Másnap reggel fájlaltam fejemet. Viszont a búcsúzásnál senki se mondta: na ugye, s ez felettébb jólesett. Hazafelé csendben gubbasztottam Jamal mellett a kocsiban, el-elszunyókáltam, és bár titkolni próbáltam, belsőleg roppant módon kaotikus voltam. Hajlékunkhoz közeledvén mindketten nyugtalanná váltunk, ugyanis éktelen szirénázás hallatszott a hitvesi ház irányából. A különféle, fültépő hangokból kivettük, hogy mentő-, tűzoltó- és zsarukocsik vijjognak arratájt. Vagyis komplett a kivonulás, és ehhez mérten nyilván óriási a katasztrófa is. Fejemet ingatva, hipnotikusan nyöszörögtem, mintha ekként hathatnék a sorsra: – Selwyn nem lehetett, ő a klinikán van. Nem ég a házunk. Senki se haldoklik drogmámorban. Gyilkosság sem történt. De azért az elkötött bicikli csak ott lebegett lelki szemeim előtt. És ha gazdája most érte jött? És elégtételt vett? Mielőtt megőszültem volna a találgatásban, Jamal a gázra lépett, és felgyorsultunk. Amint az utcánkba kanyarodtunk, megpillantottuk a piros tűzoltókocsit. Ez Dony és Rebbie feketén füstölgő házánál állt, lánglovagi öltözékes, sisakos figurák szaladgáltak körülötte. Átellenben, a mi hajlékunkkal szemközt két rendőrkocsi és egy mentőfurgon vesztegelt Zizi Bácsi, vagyis Despard úr kerítésénél. A szirénák üvöltöttek, a tetőlámpák vadul villogtak. Már csak ennyi tellett tőlem: – Jézusom. Jézusom. Úgy rémlett, a mi házunkkal minden rendben van, persze, nem számítva az épület mögül hallatszó lövöldözést. Reszkető inakkal kászálódtam ki a kocsiból. Nem értettem, a zsaruk miért Zizi Bácsinál időznek, amikor valaki a mi kertünkben éppen újravívja a második világháborút. Varázsütés hallás után közölte, nem kell aggódnom, ez csak riasztópisztoly, és az épület mögé sietett érdeklődni. Loholtam nyomában. Vér Fürdő urat leltük a kertben. A sokszemélyiségű szomszéd az emberes törzsű páfrányfenyőfa tövében páros lábbal szökdécselve, ingerülten lövögetett fölfelé, a kopasz ágak közé. Némi vizsgálódás után felfedeztük célpontjait, két rémülten gunnyasztó, testes madarat. A kígyóvékony testalkatú, golflabdaszerűen kopasz és horpadásos koponyájú, szamurájkard arcélű Kilner úr azon, zaklatott egója időzött ingatlanunkon, melyet megviseltek a környezetében zajló események. – Elnézést kérek a birtokháborításért! – szabadkozott, megpillantván engem. A pattogásos lövöldözést nem hagyta abba. – Igyekszem, hogy ne tegyek kárt semmiben! Sajnos, a kutyák megtámadtak. Ki is téptek egy darabot a nadrágomból! De én nem vertem agyon őket! Még meggondolom, indítsak-e kártérítési pert maguk ellen! Ilyen vadállatokat! Jamal megmutatta igazolványát Vér Fürdőnek, cserébe elkérte a zajpisztolyt.

Környezetünk nem lett jelentősen csendesebb a durrogtatás elnémultával. Kivált azért nem, mert emelt hangon firtattam, mi történt a kutyákkal. – Bezártam a két dögöt a szerszámoskamrába. Azt a veszekedett fenevadat is utánuk vágtam! Azt a macskaféle mi a francot! Mert az is nekemjött! Ugyanis ezek itt az én gyöngytyúkjaim. És azt akarom, hogy lejöjjenek onnan! Haza kell jönniük velem! Bólintottam. – Épp kérni akartam, hogy vázolja fel a helyzetet. – Vázolom, hölgyem, már vázolom is! – biccentett Kilner úr, és mivel fegyverét nélkülöznie kellett, golyószóró-szerűen dobálta a hólabdákat a fa tetején üldögélő szárnyasok felé. A molesztált gyöngytyúkok hallatni kezdték idegbeteg trombitás halotti dalára emlékeztető hangjukat. – Tehát kérem szépen, Dony háza kigyulladt. Pontosabban a konyhája. Ebből gyanítom, hogy az aszszony művelt valamit, és erre mondom én, hogy NEM NŐSÜLÖK! Nincs az a pénz! Rebbie különféle lángoló asztalneműkkel a kezében, sikítozva szaladgált föl-alá a ház körül, miután kifüstölte magát az otthonából. Közben pedig a közelben lakó, kellemetlen viselkedésű személy kipróbálta sárkányrepülőjét, amelyet a hóviszonyok miatt ródlival szerelt föl. A próbaút borzalmas zuhanással végződött Despard úr kertjében! A szerkezetet megfogta, sőt bekapta a sárkányrepülő-csapda! De úgy ám, hogy a pilótához mentőket kellett hívni, és ugye, a körülmények miatt a zsarukra is szükség volt. Végtére ez a cselekmény kimeríti a birtoksértés, valamint a terrortámadás tényállását is! Miután mindezek iszonyatos zajjal, robajjal, üvöltözéssel jártak, az én gyöngytyúkjaim félelmükben kitörtek ketrecükből, és elfoglalták ezt a pozíciót az önök fáján. Kérem tisztelettel, a két baromfi az én tulajdonomat képezi, ragaszkodom hozzájuk! Ugyanis rendkívül ízletesek, különösképpen levesben. Rántani például nem valók, mivel ahhoz nem elég gyönge a húsuk. Így aztán jogomban áll visszatulajdonítani őket innen! Jelzem, én eddig még igazán kulturáltan álltam a kérdéshez, mivel nem a fa kivágásával kezdtem! – Próbált tárgyalni velük? – kérdezte Jamal. Kilner úr elakadt a hógolyószórással. Rám pillantott, mintha tőlem várna értelmezést, majd tekintete visszarebbent Varázsütésre. – Hogyan, uram? Kivel? – nyögte. – Hagyjuk – legyintett Jamal. Otthagytam őket. A kerti cuccos helyiséghez nyargaltam, kitártam az ajtót. Két lelkesen lihegő, feketefehér színű kutya azon nyomban feldöntött és a hóba temetett. A viszontlátás fölötti örömükben az ebek csatakosra nyalták hajamat, arcomat. Miután Liezont és Kiskalózt leparancsoltam magamról, Főgonosz sétált oda hozzám. Kissé megvetően nézett végig rajtam, s mellettem elhaladtában kimérten hozzám dörgölődzött. Rökönyömben ott maradtam, ahol voltam: fenéken ülve. Ilyen hosszú ideig nem is voltam távol! Mi ütött a csutakfarkúba? Lehet, hogy halálomon vagyok, ezért áll szóba velem? Hüledezve talpra kecmeregtem. Liezont és Kiskalózt megkértem, ne bántsák Kilner urat. Bár mindketten engedelmeskedtek óhajtásomnak, egyáltalán nem voltak meggyőzve. Liezon erősen villogtatta fogait a militáns személyre, Kiskalóz aggódón morgott anyja háta mögött. Főgonosz szerét ejtette, hogy orvul körbepenetrázza a gyöngytyúkjait tovább hóbombázó Vér Fürdő szomszédot. Az egyik labdacs célba talált. A hattyúdalát tütülő, elmebeteg trombitás elnémult. A madár zuhanni kezdett. Félúton járt, midőn rádöbbent, hogy most szörnyen elkelne egy ejtőernyő. Vagy valami. De micsoda? Rémületében visszatért hajhullasztó hangja. Súlyos teste viszont tovább zúdult lefelé. Kilner úrból gyengéd érzelmek buzogtak föl. Pipip-pipipiipipi hangokat hallatva, tárt karokkal rohant a zuhanó baromfi alá. Szökdécs ugrásokkal még helyezkedett is, nehogy elszalassza rohamosan közelgő madarát. A becsapódás pillanatában a gyöngytyúk kapcsolt: repülni kéne! S ekkor szárnyat bontott. Ugyane pillanatban Vér Fürdő megroggyant a villámsebesen hatalmasra nőtt és valamilyen fizikával kapcsolatos okosság miatt mázsásra súlyosbodott test alatt, és még a szeme is többé-kevésbé kiverődött a szárnycsapkodás következtében. A nyájas szomszéd erotikusan fölhemperedett gyöngytyúkjával. Utóbbi teljes erőből vonaglott-vergődött a köré font karokban, ezúttal az elevenen nyúzott klarinétos kesergő dalát óbégatván. 81

A fán maradt madár csatlakozott a fül- és idegtépéshez. Hosszas töprengés után szárnyat bontott, és nyomasztó robajjal közénk vágódott. Vér Fürdő kiordított a vele testbirkózó baromfi alól: – Fogják meg! Kapják el! Jamal lekanyarította hosszú kabátját, és a dúltan szaladgáló gyöngyösre hajította. Az nyomban nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Sötét lett körülötte, ő tehát – biztos, ami biztos jeligére – megbénult. Mozdulatlanul gubbasztott a jókora ujjas alatt, és teli torokból üvöltötte vészáriáját. Liezon és Kiskalóz hanyatt-homlok elbujdokolt az iszonyú zaj elől. – Újra itthon! – sóhajtottam. Kilner úr kettőnk segítségével talpra veszkődött, s ezenközben még a karjaiban tartott, mind harciasabbá bőszülő óriástyúkot sem engedte szabadon. Varázsütés felnyalábolta a másik madarat, és hazakísérte a szomszédot. Visszafelé jövet szót váltott a közelben ténykedő kollégákkal. Az agyroggyantó szirénázás elhallgatott. A házba nyitottam. Kissé félve hatoltam beljebb, ám odabenn rend, béke s nyugalom honolt. Ledobtam táskámat, kabátomat, és elnyúltam a legközelebbi fotelben. Még akkor is ott pihegtem, midőn Jamal belépett. Leült mellém a karfára. – Érdekes helyen élsz, becsüld meg magad – szólt, kibontott hajammal játszadozva. – A sárkányos fazon nem ám egy ródlit szerelt a szárnyai alá, hanem egy trojkát, hál’ istennek, lovak nélkül, és így röpködött. Nem csoda, hogy lepottyant. Na, és hová hullott!? Láttad te azt a sárkánycsapdát? Nem vagyok magamnál! A mester még egy kukáskocsiból kiszerelt szemétdarálót is beépített, lévén a tökéletes megoldások híve. Még jó, hogy a hideg miatt betojt a darálómotor! Bár a repülőst egy darabban faragták ki a furmányos csapdából, a mentősök mégis eléggé hümmögve vitték maradványait a furgonjukhoz. A kollégák viszont a feltaláló bácsit invitálták meg a jardra. Még így is maradt egy néni a háznál. Ő most a fejét fogva szörnyen kiabál. Koncepcióm sincs, ki jöhetne érte, de őt sem kéne kezeletlenül hagyni. – Bruno néni – sóhajtottam. – Majd átnézek hozzá. – Csak óvatosan, Jandra. Most mennem kell. Ügyes, okos, bátor legyél. Hívj, ha szabad vagy. – És addig? – kérdeztem. Nem felelt, sokatközlőn nézett rám. Ekkor, kurta kopogást hallatva, Rebbie rontott a házba. – Jaj, elnézést! – pihegte feldúltan. Szokás szerint ropogósra keményített, vasalt blúzt, szürke színű, hosszú szoknyát, halványkék kötényt és lapos sarkú cipőt viselt. Szokásától eltért viszont öltözetének kormossága. Kezében letakart tálcát tartott. Áttetszőre sápadt, több ponton feketéllő arccal meredt rám. – Hallottad, mi történt? Képzeld, leégett a gyönyörű konyhám! Az összes beépített bútorom hamuvá vált! A narancsprés kutyaszarrá olvadt! Pont most! Éppen most ér ekkora kár, ekkora izgalom! Rebbie felfedezte a fotelom karfáján üldögélő, őt figyelmesen szemlélő, idegen férfit. Azonnal felmérte, hogy kettőnk közelsége túl bizalmas. Újabb ránc képződött homlokán. Előrébb lépett, és elhadarta nevét, közölte, ő a szomszédasszony. Jamal bemutatkozott, ám státusát nem ismertette. Rebbie feszülten nézte az ismeretlent, s szemöldökét emelgetve, ajkait mozgatva próbálta szólásra biztatni őt. Mivel e szuggesztió ellenére sem derült ki, milyen jogcímen ücsörög a nyurga férfi mellettem a karfán, kérdőn rám tekintett. Én sem vallottam. A bekormozott asszony felsóhajtott: – Megengeded, hogy leüljek? Bólintásom észleltén a szőnyegre helyezte a kendővel takart tálcát. Végigvágódott a kanapén, egyik karját a homlokára ejtette, s újra sóhajtott: – Egyáltalán tudsz te arról, hogy gyermeket várok Selwyntől? Azt feleltem: hökk. Rebbie elemelte karját a fejétől, s elegánsan legyintett. – Jaj, félre ne érts! Nem úgy értem ám, hogy ő meg én... Istenem! Dehogyis! Tudod, megáldotta Donyt, hogy lehessen végre gyermekünk! Hónapokig nem történt semmi, de semmi! Még karácsonykor is megjött a menzeszem, pedig úgy bíztam a szeretetünnepben! És most tessék! Megkaptam tavaszra! Már két hete késik! Pozitív a tesztem! Pozitív! – Gratulálok – leheltem. Jamal, ki az imént azt állította, mennie kell, ráérősen időzött a fotelkönyöklőn. Többé-kevésbé ismervén rezdüléseit, gyanítottam, most aztán kiélvezi a helyzetet. Érdeklődve hallgatta a folytatást.

– Nem szeretném elveszíteni a babát! Nagyon fogok vigyázni magamra. Arra gondoltam, megáldatom magam Selwyn atyával. Rebbie elcsípett egy izomrándulást Varázsütés arcán. Ismét legyintett halovány bőrű, koromfoltos kezével, és elnevette magát. – Tudom én, hogy Selwyn nem pap, meg nem is ő az Isten! És persze ő is tudja. Mégis sikerült, és teherbe ejtett! Vagyis a sikert neki köszönhetem! Érti már? Mindegy. Teljesen kótyagos vagyok, másra sem gondolok, csak a pocakomban lakó kicsikémre. Éppen ebédet főztem. Előhúztam a kínai zöldséget a fagyasztóból, szűrőbe borítottam, és a forró víz alá tartottam, mikor eszembe jutott, hogy sütök egy tortát Selwynnek. Muszáj megköszönnöm, amit a fogantatásomért tett! Azt is kitaláltam, milyen torta legyen, és éppen tányérra borítottam a zöldséget, amikor észrevettem...! Rebbie elkomorult, lepattant a kanapéról, felkapta s undorodva az ölembe lökte a lekendőzött fémtálcát. – Tessék, emiatt égett le a gyönyörű konyhám! Úgy megrémültem! Előbb a konyharuha gyulladt meg, azután a kéztörlő, majd az abrosz, a szalvéták! Sorban minden fellobbant, és már nem volt megállás, lángolt a szekrény, a gépek! De én perelni fogok! Két ujjal fogtam meg a kendőt, és fellebbentettem a kerek tálcáról. Keskeny csíkokra szeldelt zöldségek bámultak vissza rám. Bambuszrügy, kínai kel, gomba, piros és zöld héjú paprika, hagyma, bébikukorica, nem bébiku... Amikor felismertem, mit látok valójában, ijedtségem tárgyát reflexből áthajítottam a nappalin. Rebbie feltérdelt a kanapéra. Ököllel püfölte a támlát, és könnyes arccal visította: – Láttam egy filmet, abban a levágott kezek maguktól mászkáltak, fojtogattak! Szemekben, szájakban turkáltak...! – Nyugodj meg, Rebbie – szóltam, magamhoz térvén. – Ezek csak ujjak. – Lehet, hogy valaki megszállottan keresi őket – jegyezte meg Jamal. – Mivel eddig jégen voltak, talán még visszavarrhatok. Keressétek meg a gazdát. Könnyen felismeritek. Idegesen turkál a hipermarket fagyasztópultjában. Persze csak hét ujjal. Engem orrhegyen csókolt, a döbbenetében elnémult szomszédnőnek búcsút intett, és elsöpört. – Nyugalom, Rebbie – sóhajtottam. – Vedd olybá, hogy ezek csak zöldségek. Felseperjük és kidobjuk az egészet. Lehúzzuk a vécén. Rendben? – Nincs rendben! – nyafogta. Térdeplő helyzetben toporzékolt az ülőbútoron. – Egyáltalán nincs rendben! Gondoltam erre én is, de azután eszembe jutott, hogy mi van, ha nem viszi le a víz? Azok a retkes, hosszú körmök! És ha piszkálni kezdenek? Soha többé nem ülök vécére! – Ne foglalkozz velük – kértem. – Elássuk a kertben. – Légkalapáccsal? Gránáttal? Buldózerrel? Fagyos a föld! Most nem lehet sírt áskálni! – Miért nem hagytad őket a konyhatűzben?! Különben szerintem tök mindegy, mit csinálunk velük, a gazdájuk már rég letett róluk. Odadobjuk a gyöngytyúkoknak. Ne idegeskedj, és főleg ne képzelegj! – Egyáltalán nem képzelgek, nem vagyok én dilis! Csak folyton azt látom, ahogy azok a piszkos körmű ujjak fölkocognak egymás mellett a lépcsőn az emeletre, benyomakodnak az ajtó alatt a hálószobánkba! Felmásznak az ágyra, és mindenféle mocsokságot művelnek velünk, míg mi alszunk! És egyáltalán nem jó, ha most ilyenekre gondolok, mert a magzatom eltorzulhat, ugyanis jelen állapotában a legsérülékenyebb. – Rebbie, sírva kérlek, ne endlizd magad! Hol van Dony? – Nem tudom, talán már hazaért. Telefonáltam neki, mikor eloltották a konyhát. A gyönyörű, gépesített patikámat! Átmegyek, megnézem. – Jól van, de csak lassan, nyugodtan. Az ujjakat nyugodtan hagyd itt, majd elintézem mind a hármat. – Négy van! És tudod, mi a furcsa? Két mutatóujj van közöttük! – Ne vizsgálgassuk őket. Rám bízhatod valamennyit. Menj haza, higgadj le. Átugrom Brunóhoz, utána rád nézek. Rendben? – Nem fogsz hányni? – kérdezte, immár normál hangon, bár mellkasban még mindig pihegve. – Ne törődj vele – legyintettem. Söprűért, lapátért indultam. – Nem kéne mégis szólni a rendőrségnek? – Most jut eszedbe? Az előbb még hemzsegtek itt a zsaruk. Hagyd a fenébe. Nem viselheted gondját minden elkóborolt ujjnak. – És ha gyilkosság történt? Ha géppisztolyos gengszterek rontottak a zöldségfeldolgozóba, és lekasza83

boltak minden munkást? – Tartasz még otthon kínai kaját? Nézz körül a fagyasztódban. Ha úgy látod, gyanúd megalapozott, újratárgyaljuk a dolgot. – Nem bírnám elviselni, ha most meg egy szem bámulna rám a vízigesztenye mellől! – Drága Rebbie! – sóhajtottam türelmem végmaradékával. – Menj haza, vegyél be nyugtatót, és pihenj le. Nézzél rajzfilmet vagy szappanoperát. – Köszönöm. A kormos asszony az ajtó felé hátrált. Már a kilincset fogta, midőn újfent rám nézett. – Ja, ki volt ez a pasas? – kérdezte. – Nem a férjem – feleltem. Világos szeme tágra nyílt. Megemésztette az információt, és összeborzadt. Rémülten távozott. Felsöpörtem a kínai specialitást. A lapáttal felsétáltam a tó jegére, s az első léknél megváltam a tűzveszélyes vágadéktól.

78. lélegzet

ó, én szegény!

Mire beesteledett, Zizi Bácsi hazatért a jardról, így Bruno nem szorult további vigasztalásra. Rebbie-t Dony nyugtatgatta. Engem viszont senki sem. Eltökéltem, hogy most aztán saját ügyemben is cselekedni fogok. Igen. Elpakolom a tiszta ruhát, azután megtudakolom a klinikán, mikor látogathatnám meg hitvesemet. A hálószobába léptem a karomra vett ruhakupaccal. Nem kapcsoltam fel a lámpát, könyökömmel nyitottam a gardróbajtót. A helyiségben nyomban bekapcsolt az automata világítás. Rakosgatás közben furcsa érzésem támadt. Mintha mögöttem, a szobában nem stimmelne valami. Megfordultam, kinéztem. A kiszüremlő fényben észrevettem a takaró kidudorodásait. Ki fekszik az ágyamban?! Lábujjhegyen odasurrantam. Útközben lefékeztem egy pillanatra a komódon álló kerámiaangyalka mellett. Nyakánál fogva marokra ragadtam, és fejem fölé lendítettem a szobrocskát. E pózban hajoltam közel a hitvesi nyoszolyához, az iránt érdeklődni, ki bitorolja Selwyn térfelét. Bár a gyéres fényviszonyok nem tették lehetővé a teljes éleslátást, első ránézésre úgy tűnt, egy jelmezbálból idetévedt álarcos bújt az ágyunkba. Az ábrázatának nagy részét elfedő fekete maszkon nem volt szemkivágás. Gyanítottam, hogy a bálozó vak. Majd újabb gyanút fogtam. Lejjebb engedtem az angyalt, és másik kezem legügyesebb ujjával homlokra pöcköltem az álcát. – Selwyn! – sikoltottam. Lehunyt szemű, kiterítve heverő, mozdulatlan hitvesem nem reagált. Eszembe döbbent, mekkora zaj volt itt nemrég. Ő már akkor is itt feküdt! Arra sem rezonált! Felidéztem egy aforizmát, bár a szerző neve nem ugrott be. Nem is csoda, ha kihagyott a memóriám, hiszen életem egyik legkritikusabb eseményét éltem át. „Nem hiszek a válásban. Én az özvegységben hiszek.”∗ Na, ki is mondta? Nem hulla mindegy? Mikor Selwyn halva fekszik előttem?! Kizárt! Ő nem lehet itt. Ő a klinikán van, elvonón. Onnan nem lehet csak úgy ki-be járkálni, az zárt intézmény, szigorú szabályokkal! Márpedig ez itt Selwyn. Féltem hozzáérni, aznapra elegem lévén a holt ujjakból, egy holt testet már aligha bírtam volna elviselni. Tapogatás helyett megszólítottam életem néhai értelmét. – Szia, Selwyn! Ugye csak hülyéskedsz? Hahó, nézz már rám! Mit műveltél? Túladagoltál valamit? Kipróbáltad a méreggyűrűt? Ne szórakozz, kérlek. Tudod mit? Ha felnézel, és azt mondod, jól vagy, nem is árulom el, mit akartam mondani neked! Hallod? Ne feszítgess már! Anyánál voltam, otthon. Tudod? Lovagoltam a nagy hóban, nagyapával koriztunk, forralt bort ittunk, meg szánoztunk. Tatával. Igen. Hahó! A szólítgatott mozdulatlan maradt. Oldalazva, mint egy hullámos papagáj, az ágy végéhez tipegtem, és óvatosan lehúztam a takarót a testről. Hetek óta nem láttam őt ruhátlanul. Így aztán fogalmam sem lehetett, mikor, miként ment végbe a folyamat, mely megolvasztotta izmait, fellágyította bőrét. Vagy ezt már a halál tette? Ott feküdt Selwyn fakó, élettelen, megnyúlt bőrrel, ötvenévesnek rémlő, lefogyott testtel. Mellkasán összekulcsolt kezében nem rózsafüzérrel, hanem Mákonnyal, a vele egyidős alvómacival. Megérintettem lábujját. Hideg volt. Mutatóujjammal megböktem lábszárát, combját, hasát. Úgy rémlett, fentebb még nem hűlt ki. Visszamentem a fejéhez. Észrevettem valami pirosat a fülében. Két ujjal kicsippentettem a szivacsdugót. – Selwyn! – kiáltottam. Összerándult. Riadalmában mereven emelkedett föl, mintha levitálna, csak sokkal-sokkal gyorsabban. Azután lezuhant, és a döccenéstől felébredt. Közben visszacsúszott szemére a vakmaszk. Két kézzel tapogatózva ült fel. *∗Carolyn Green 85

– Mi van? Hol vagyok? – hebegte. Lekaptam fejéről az alvómaszkot. Másik kezemet a hátam mögé rejtettem, a nyakánál fogva szorítgatott angyallal. – Mit keresel itt? – kérdeztem megkönnyebbülten, dühösen – és még sokféle hangulatban. Úgy festett, továbbra sem tud tájékozódni. Féloldalasan tartotta s rázogatta fejét. Egyszercsak a másik füléhez nyúlt, és kipattintotta belőle a hangszigetelő dugacsot. Megdörzsölte szemét, kezdett feltisztulni. Ismételgettem magamat, csökönyösen az iránt érdeklődvén, mit keres itt. – Hazajöttem – felelte végre. – Nem jöhettél haza, mivel nem hinném, hogy két nap alatt végeztek a leszoktatásoddal! – Márpedig itt vagyok, nézz meg jól! – Végigpillantott magán, a látványtól ő is elborzadt. Vállára rántotta a takarót. – Megmondták a doktorok, hogy teljesen kimerültem a munkától, a szereptől. Igazából egy óriási alvásra van szükségem. Más bajom nincs. Tehát kizártam a külvilágot, és aludtam. Volna! Ha fel nem ijesztesz. Te hol voltál? – Nos, hát... khm. Beszélnünk kell. – Khm, khm – utánozott csúfondárosan. – Khm, khm. Megfáztál? Torokgyík? Hol is voltál? – Otthon, anyámnál. Szeretném, ha felöltöznél, lejönnél a nappaliba, és... – Hát én meg nem szeretném! – rikkantotta. – Nem vetted észre, hogy hónapokon át nem aludtam rendes ágyban? – De igen, észrevettem. Ha lemegyünk, ez is szóba kerülhet... Megragadta kezemet, az elöl lévőt, és szemét meresztve, dús ajkát csücsörítve bámult rám. – Az semmi, hogy nem aludtam ágyban, veled sem aludtam, isten tudja, mióta! Most viszont bepótoljuk! Jaj, mennyire ki vagyok éhezve! Szörnyen hosszú volt a forgatás! A következő szerepem már nem lesz ilyen meredek! Gyere, gyere, gyere, szépséges asszony! Fogadni mernék, hogy te is forrsz, mint egy vulkán, és máris ki lehet facsarni a bugyidat! Istenem, hogy is hanyagolhattam el ezt a dögös nőcskét, ezt a színizom testet? – Jut eszembe, mi lett a te színizmaiddal? – firtattam hűvösen. – Leeresztettek. Pssss. Így. Szelaví. Majd felgyúrom őket. Most lesz egy kis időm. – Nem lesz, mert bevonulsz a tisztítóba. – Vonul a halál! Nem vagyok drogos. Már milliószor mondtam! Gyere, bocikám, bújjunk össze! Csak te meg én és a kéjmámor! Megfigyelted már, milyen jót tesz az ember kinézetének a kamatyolás? Egész másképp festünk utána! Rám is fér különben, mert nagyon lepukkantam! De ha folyton henteregtem volna veled, te csábos szirén, akkor nem lehettem volna hiteles a figurámban! Mivel Romeo sosem feküdt le nővel, ő a gyilkolástól élvezett. Na gyere, szépen összebújunk, és reggelre olyan sima lesz a bőrünk, mint a csecsemőknek! – Mondanom kell valamit! – Tudom, tudom, elhanyagoltalak. Most éppen azért könyörgök, hogy pótoljuk be a kihagyást. Mostantól teljesen a tied vagyok. Szó szerint állok rendelkezésedre! Ja, majdnem elfelejtettem! Kapusky egy kis sajtó-mocorgást szervezett nekem holnapra. Tudod, a film miatt. Muszáj máris megkezdeni a hírverést. Az a koncepció, hogy a magánéletemben ellensúlyoznom kell a pszichopata figurát, vagyis a riportban a normális, heteroszexuális, boldog, kiegyensúlyozott családi életemről lesz szó. Nagyon szeretném, ha segítenél a fotózásnál. Ülnél mellettem a kanapén, mögém állnál egy pohár itallal, megpuszilgatnál, meg ilyesmik. Szóval délelőtt idejön néhány ember, fotósok, riporterek, sminkes, fodrász, arculatos, öltöztető. Beta majd megkínálja őket kávéval, szendviccsel. Neked semmi más dolgod nem lesz, csupán aranyosan, rajongva kell rám nézned. Na, bocikám? Mutasd, tudsz még mosolyogni? – Selwyn, én... – sóhajtottam elhalóan. Magához rántott a kezemnél fogva. – Én is, én is! Biztosíthatlak, bocikám! Mellé huppantam, és amikor a szám felé hajolt, hátradőltem előle. Ez nem volt szerencsés helyezkedés, mivel egész testével rám vetődött. Simogatott, fogdosott, ahol ért. Figyeltem, mit vált ki belőlem szertelenül tolakodó érintése, s megrémültem, mert nem is érzelmeket, hanem rögtön indulatokat lobbantott bennem. – Eressz el! – nyögtem, fejemet félrefordítva előle. Bármerre hánykolódtam, szája követte az enyémet. – Ez az, ez finom! – kuncogta. – Játsszunk erőszakolósat! Én élvezem. Neked sem lehet rossz! Ugye, nem rossz, bocikám!? – Eressz! – követeltem.

– Most megvizsgálom a locsipocsis bugyikát. Teljes súlyával feküdt rajtam, és még mindig nem akartam bántani őt. – Selwyn, szépen kérlek, eressz el! – Na nézd csak, te azt hiszed, ennyire elgyengültem? Azért egy nővel még elbírok! – Selwyn! – sikoltottam. Nem hagyott fel ruhám alá hatolási törekvésével, szám, nyakam harapdálásával. Mit volt mit tenni? Lecsaptam rá az angyallal. A halántékon sújtott erőszaktevő elernyedt fölöttem. Teste még súlyosabbá vált. Viszolyogva, rémülten gördítettem le magamról a férfit, akit már nem szerettem. Ledobtam az őrangyalt. Feltérdeltem az ágyon Selwyn mellett, rettegve nyúltam vérző sebe felé, ám mielőtt hozzáértem volna, visszarántottam kezemet. Megtapogattam a nyaki artériát, attól tartván, nem lelek benne életet. A verőér lüktetett. A hálószobában valaki, feltehetően én magam, ezt zsolozsmázta: jézusom, jézusom, jézusom. A fürdőbe rohantam, kapkodva felszerelkeztem különféle, hasznosnak ítélt dolgokkal. Lefertőtlenítettem a sebet, s bár az ilyesmitől az érzékeny Selwyn halálsikolyozni szokott, most meg sem moccant. Gyanítottam, nem is ájult, hanem kómába esett. Nem vagyok normális. Mit tettem? Hisz csupán szeretgetni akart. Ne akarjon! Ne nyúljon hozzám. Ő már csak egy idegen. De miért nem mondtam meg neki? Miért oly rohadt nehéz beismerni, hogy vége? Meghalt a szerelem, a tűz, a láz. Volt egyáltalán? Kozmetikai vattával simogattam sebét. A sűrű, piros vér úgy patakzott, mintha az volna törekvése, hogy a szobát elárasztva ringatni kezdje velünk a hitvesi ágyat, miként azt mi ringattuk, egymást dédelgetve, sok-sok hónappal ezelőtt. A brutális kerub csúnya sebet ejtett Selwyn halántékán. Tönkrebarmolta leendő exférjem munkaeszközét. Ha ő ezt túléli egyáltalán, akkor csinos feje heges marad. Össze kéne varrni a bibit. Gémkapocs vagy tűzőgép kéne. Netán szigetelőszalag? A titkos helyen tartott fiaskóhoz húztam, és kortyoltam belőle párat. Azután visszasiettem a nyoszolyához, alvási pozícióba rángattam a testet, kezébe igazítottam a kopaszkásra mosott, félszemű Mákony mackót, rásimítottam a takarót. Két ruhacsipesszel egymáshoz fogtam a sebszéleket, na persze, csupán ideiglenesen, vérzéscsillapítás céljából. Megfürdettem a véres ruhájú kerubot, és elrejtettem a komódfiókba. Befejeztem a rámolást a gardróbban. Meglehetőst zaklatott voltam, percenként kinéztem, ellenőrizvén, ápoltam mutat-e még életjeleket. Megnyugvásomra szolgált, hogy jól hallhatóan, egyenletesen lélegzett. Gondolkozz, Jandra. Mióta hozzámentél, hányszor fordult elő, hogy majdnem kinyírtad szegény Selwynt? Ugye, ugye? Na, és mit tettél most? Szétverted a fejét, pedig holnap jönnek a fotósok. Képletesen szólva a karrierjét is szétverted. Sitten a helyed. Vagy inkább a pszichiátrián. Nem is kéne elmenned itthonról. Elég volna, ha Vér Fürdő háza vonalában felszerelnének egy sorompót, rátennének egy böhöm lakatot, valamint egy táblát, miszerint: ELMETANI ÖVEZET. És akkor itt jól eltengődhetnétek. Csak az merészkedne be, aki idevaló. Na meg a rendcsinálók, eltakarítok. Mint például ma is. Nagyon vicces. MEA CULPÁZTÁL MA MÁR? Ha túl leszel rajta, szállj magadba. Hogyan tehetned jóvá, amit Selwyn fejével műveltél? Az a legkevesebb, ha holnap segítesz neki. Igen, kedves leszel a riporterekhez, meggyőzöd őket, hogy férjed méltán fényes karrier előtt álló, derék, jó ember. Légy nagyvonalú, Jandra. Tedd meg ezt neki. Sóhajtva az ágyhoz léptem. A vérzés megszűnt. Nem távolítottam el a csipeszeket. Azok oly szépen összefogják a sebszéleket. Varrat helyett megteszik reggelig. Selwyn fülébe cuppantottam a piros dugaszokat, végigsimítottam haján. Néhány percig gyönyörködtem békésen alvó arcában. – Harmonikusan fogunk válni, drágám – ígértem. – Végül is, miért ne maradhatnánk barátok? 87

A nappaliba lépcsőztem, a maroktelefonról felhívtam Jamalt. – Hiányzol – sóhajtottam. – Te is. Jól vagy? Italt töltöttem, a készülékhez koccintottam. – Selwyn otthagyta az elvonót. – Téged ez meglepett? – Egész nap itthon aludt, akkor is, amikor hazajöttünk. Nemrég találtam rá a hálószobában. – Összecsomagolt és elment már? – kérdezte. – Hát... Szóval füldugóval aludt. Azért nem ébredt fel a zsivajra. Mikor felfedeztem, hogy fekszik valaki az ágyban, megijedtem, és felkaptam egy szobrocskát. Egy angyalt. Elhallgattam, ittam néhány kortyot. Jamal nem sürgetett. Folytattam. – Szóval felébredt, és próbáltam beszélni vele, de neki teljesen más elképzelése volt az esti programról, és... – Ennek részleteitől megkímélhetnél. – Próbáltam elmondani, hogy legyen vége! Többször belefogtam, tök hiába! – Előfordult valaha is, hogy figyelt rád? Vegyél elő egy cédulát, szállj magadba, és húzz annyi strigulát, ahányszor ő érdeklődött a közlendőd iránt. – Most nincs a közelemben cédula. – Akkor strigulázd a körmödön, az kéznél van. A kisujjad körmén el fog férni. Tehát? Nincs elmondva? – Jézusom, most hogyan magyarázzam el neked anélkül, hogy részletezném? Nem sikerült elmondani, mivel ő mindenáron szeretkezni akart, akár erőszakkal is, én pedig fejbe vágtam az őrangyallal, és... Ne izgulj! Nem azért hívtalak, mert meghalt! Nem halt meg! – Ha még sokáig játszadoztok a tűzzel, ez lesz a vége. Tehát nem történt halálozás. És? – Most alszik. Vagy eszméletlen. Hiába is mondanám el neki, nem fogja fel. A bejelentést holnapra kell halasztanom. Azért hívtalak, hogy tudd. Jamal megreszelgette torkát. Ez nem sok jót előjelzett számomra. – Akkor hát tudom. Még egyszer megkérlek, Jandra, legközelebb akkor hívj, ha elküldted Selwynt. Ha ez záros határidőn belül megtörténik, értesíts. Ha a határidő letelte után történik, engem már nem érdekel. – Te nem szoktál ilyen lenni! – hördültem. – Mi ütött beléd? – Semmi sem változott. Szeretlek. Hívj, ha végeztél vele. – És addig? – Most megvontam a vállamat. – És addig, Jamal? – erősködtem. – Addig majd játszom kytharán. – Ezt a magatartást tanácsolta neked Weston? Ezt a szívatóst? Anyámnál ez bejött? – Szerinted? Jamal elhagyta a hullámhosszt. Magam elé tartottam a telefont, hosszan meredtem rá, s a fogaimat is kivillantgattam, miként Kiskalóz szokta volt. Tucatnyi közléskísérletet tettem, végül mindet csírájában elfojtottam, azután falhoz vágtam a készüléket, és feldübörögtem az emeletre. Férfiak! Ha még egyszer nőül akarnék menni valamelyikhez, azonnal csukjanak zárt intézetbe! Holnap beszélek Meryllel. Mindent meg kell tudnom a leszbikusságról! Biztos van kiút a pasasokból!

79. ...és boldog házasságban éltek, míg ki nem nyuvasztották lélegzet

egymást

A töprengőfotelben töltöttem az éjszakát. Félóránként megnéztem Selwynt, él-e még. Mindjobban nyomasztott a sebe. Valahogy el kéne titkolnom a világ elől a brutális kerubot. Pitymallattájt rájöttem a megoldásra. Megkerestem exhitvesem sminktáskáját, s felcipeltem a hálószobába. Hosszan válogattam a különféle árnyalatú alapozók között, mígnem megtaláltam a bőrszínéhez leginkább illőt. Levettem a ruhacsipeszeket a sérülésről. Előbb korrektorral elhalványítottam az ütés, hasadás nyomait,

azután az egész arcát egyenletesen bepúderoztam. Végül még egy kis pirosítót is tettem járomcsontjára, a még egészségesebb, pozsgásabb kinézet végett. Visszarámolás közben belestem a kis bőrönd cipzáras oldalzsebébe, s majdnem lementem hídba. Selwyn új pisztolyt szerzett. Mutatóujjamat a sátorvasba akasztva, előhúztam a stukkert. Kiböngésztem rajta a Beretta feliratot, azután halkan kipattintottam a tárat, és egyenként kiszedegettem a skulokat. A csövet hátrarántva megnéztem, rejtőzik-e benne meglepetésgolyóbis. A kigyomlált méregfogú fegyvert visszaejtettem a zsebbe, a táskát a helyére tettem, a töltényeket a szemétbe szórtam. Visszamentem Selwynhez, kicuppantottam füléből a dugacsokat, állítottam fején, hogy ne feküdje el tökély sminkjét. Mivel már képtelen lettem volna lehanyatlani a mélázófotelba, kávét főztem, s azt kortyolgatva a festőállvány elé léptem. Felraktam egy üres vásznat. Gondoltam Selwynre. Gondoltam Jamalra. Kiskalózosan vicsorítva rajzolni kezdtem. Arra eszméltem, hogy a képen szörnyű jelenet bontakozik ki, méghozzá mindenfelől meggyalázott, egykori kedves mesémből. A királyságot megtámadó horda hadvezére – szakasztott Selwyn, ámbár nem idealizált megjelenítésben – fejedelméhez kíséri a legkisebb királykisasszonyt, esketés céljából. Útközben azonban olyatén ötlete támad, mely sem a nekibúsult menyasszonyt kísérő testőrkapitányt, sem a lányt nem tölti el mámorgással. Az első dühödt rajzolásroham végeztén, némileg feltisztult elmével, hátborsózva néztem a képet. Már épp azon töprengtem, hogy ezt el kéne tüntetni innen, míg nem késő, midőn meghallottam Selwyn üvöltését. Kirohantam a festőszobából. Hármasával ugrottam meg az emeletre vezető lépcsőket. Beestem hálótermünkbe. Férjem, akitől rövidesen elválok, a fürdőszobai tükör előtt hallatta halálra sebzett oroszlánt idéző üvöltését. – Mi baj? – nyikorogtam. Máskülönben tisztán láttam, mi baj. A felelőtlen Selwyn ébredés után lezuhanyozott. Az arcát is! Leszivacsozta róla a gyönyörű sminket! A seb felázott, és a meleg víz értágító hatásának engedőn vérezni kezdett. Mindezt ő csak akkor észlelte, midőn ruhátlanul, mezítláb, jobb kezében a zümmögő fogkefével, baljában a berregő arcmasszírozóval, szemrevételezte magát a tükörben. – Mi a rohadt, büdös franc? Mi történt a fejemmel? – kiáltozta. – Mehetek a plasztikai sebészhez! Jandra! Ezt te csináltad!? – Miért gondolod? – leheltem. – Alighanem megvágtad a borotvával. – Mióta borotválom a halántékomat? – bömbölte. – Akkor a szappannal vágtad meg – tippeltem. – Vagy elestél a zuhanytálcában. – Nem, nem. Egyéb ötlet? – Van timsód? – Micsodám?! – Azért kérdeztem, mert tatának van. Az egy kis rudacska, amit oda kell érinteni a sebhez, és akkor piszkosul csíp, viszont összehúzza a bibit, és a vérzést is megállítja. Ha nincs timsód, mit tegyünk? – Mit műveltél velem tegnap éjjel? – Semmit. Semmit se műveltem. – Jandra! Emlékszem, hogy hancúroztunk egy kicsit. A végkifejlet már nem ugrik be. Kettyintettünk? – Nem, mert... Nem, Selwyn. Próbáld meg arcszesszel. Ha akarod, segítek neked sminkelni. A fotósok nem fogják észrevenni. Kikapcsolta a fogkefét, az arcmasszírozó berendezést. Szuggesztíven rám nézett a tükörből. – Figyelj, bocikám. Együtt megyünk elvonóra, ha lesz egy kis időnk. Rendben? – Minek nekem elvonó? – hörrentem. – Minek? – bömbölte, megest a lőtt oroszlán hangján. – Az emlékezetkieséseim miatt! Téged is ápolni kell! Ugyanis ha én bármit csinálok ebben a házban, mindig leütve végzem! – Túlzol, kedvesem. – Nem túlzok! Képzeld, a forgatáson is feltűnt a kollégáknak, hogy ha valaki hirtelen mozdulatot tesz felém, egyből összerándulok, és arcom elé kapom a kezem! A sminkesek meg nem győzték elkendőzni 89

kékzöld foltjaimat! Az egész stáb azon élcelődött, hogy biztosan ver a feleségem! Ők azt hitték, ez csak vicc! Holott tényleg ver a feleségem! És tudod, mit? A filmben Romeónak van egy papucsa. Ezt ő mindennap gondosan rendbe teszi, szertartásos mozdulattal ölti fel, veszi le. Nos, ezt a papucsot a kellékesek elnevezték Selwynnek! A jelenet elején behozták Selwynt, a végén meg kivitték Selwynt, és mindehhez eszelősen röhögtek! Papucsot neveztek el rólam! Ha ez kitudódik, nekem végem! – Tőlem legfeljebb egy-két monoklit szerezhettél – pontoskodtam. – A többiről beszélgess a szereiddel! Egyszer legurultál a lépcsőn, mert éppen másult tudatállapotban leledztél. Egyszer lefejelted a szekrényfiókot, ugyanezért. Más alkalommal a kezedre csuktad a kocsiajtót, mind az öt ujjad beszorult, és észre se vetted, mivel narkózisszerű bódulatban voltál. Csak akkor néztél vissza, hogy mi baj lehet mögötted, amikor már az ajtajánál fogva vonszoltad magad után a járgányt... – Most meg te túlzol! Inkább arról beszélj, mi történt a fejemmel! Várj csak, kitalálom! Ha jól emlékszem, kettyinteni készültünk. Kelletted magad, szirénkedtél, miegymás. Azt játszottuk, hogy erőszakkal csinálom. Ennyire beleélted magad! Leütöttél! Te engem leütöttél! Izgatottságában lesodorta a pultról az arcszeszes üveget. Azután csak meredezett a szilánkok között. Lábujjait óvatosan, egyenként felemelgette a vészes környezetből, majd némi mélázás végeztén visszaeresztgette azokat, és inkább spiccre állt. Bármerre nézett a kőpadlón, mindenfelé üvegtörmelék csillogott, csuszamlós arcvíztenger folydogált. S most? Onnan hová? Sakk! – Bocikám, kérlek – sóhajtott régi, kedves hangján, és igézően pillantott rám a tükörből. Már indultam is a szoba felé. – Igen, drágám. Rögtön hozom Selwynt! Kisvártatva megjött Beta. Leendő volt férjem elmagyarázta az asszonynak, mi lesz a dolga, ha a sajtónép ellepi a hajlékot, azután visszafordult hozzám, és további vádakkal illetett. Mire a riporterek megérkeztek, vitánk kellőleg kibontakozott. Midőn a tömérdek kocsi és furgon gyülekezni kezdett a garázsfelhajtón, a járda mellett és a szomszédok ingatlanai előtt, pánikba estem. Egyetlen kézmozdulattal leállítottam az elmeállapotomat taglaló értekezést, és kimutattam az ablakon. – Miért egyszerre jönnek az összes laptól, magazintól? – Hogy mihamarabb letudjam őket. – De akkor ugyanazt fogják írni rólad minden sajtódarabban!? Vállat vont. – Na és, kit zavar? Az emberek boldogan elolvassák hússzor is, és amikor már nagyon ismerősnek találják a szöveget, direkt megörülnek saját jólértesültségüknek. Mellesleg, ha a riporterek külön-külön jönnek, akkor is ugyanazt kérdezik, írják. Így egyetlen ülésből, egy sminkeléssel megúszom. Gondolom, beszélgetés közben egyszer-kétszer megkérnek, öltözzünk át, hogy minden lapban más ruhában szerepeljünk, meg annak látszatáért is, mintha hosszabban készült volna az interjú. Kérlek, viseld el. Próbálj ragyogni, mint egy boldog, szerelmes ifiasszony. – Nem tudok ragyogni – közöltem. – Rohadtul szomorú vagyok! Beta ajtót nyitott a sokaságnak. Különféle életkorú férfiak és nők özönlötték el a hajlékot. Többségük nekem is bemutatkozott. A neveket másodpercek alatt elfeledtem. Az arcokat szemügyre vettem, s találtam köztük néhány hasznosíthatót. A kurtára nyírt hajú, tűhegyes pajeszú, tapadós pólót, szűk nadrágot, tűsarkú bokacsizmát viselő sminkest alaposan megszemléltem. A kerek arcú, kerek szemű, már-már kör alakú szájú lányt tüstént egy képre képzeltem. Tekintetem megakadt a fodrászon is. Az apró termetű, ragadozómozgású, tüskehajú, kiskacsaszőke fickó sötétszürke írisszel bámult rám meredten előreálló, fehéregérszínű pillái közül. Fekete farmerszerelésben, westerncsizmában pompállván kiköpött Bús Dal Szól-hasonmás volt. Eszembe jutott, mily régen foglalkoztattam a kitalált bérgyilkost. Sminkelés után Selwynt leültették a fotelba, engem mögé állítottak. Körülbelül százharminc fotó erejéig e pózban szorongattuk egymás kezét, majdani exférjem mosolygott, én ragyogni próbáltam. Közben természetesen peregtek az izgalmas kérdések, miszerint hogyan ismerkedtünk meg, mennyi ideig jártunk jegyben, gyönyörű esküvőnk volt-e, s miként telt nászutunk. Egy harminc körüli, magas, széles vállú, piros ajkú riporternő arra volt kíváncsi, s konkrétan tőlem érdeklődött, mit szólok Selwyn munkájához, miként viselem szerepeit, például a legutóbbit. Azt feleltem: tudja-e, hogy Sigourney Weaverre hasonlít?

Ezt eddig nem tudta, válaszolt, ám azzal tisztában van, hogy az említett nőszemély ötvenéves is elmúlt. Nem a kora, hanem a karaktere hasonló, szóltam, különben Selwyn nem csupán tehetséges, hanem módfelett alapos is, ezért mindennap rendkívül komolyan felkészült itthon a másnapi felvételre, s mindeközben igazán remekül mulattunk, és én számosszor megcsodáltam választottam nagyszerűségét. Bájosan mosolyogtam. Ha negédes válaszokat akartak kicsikarni belőlem, igyekeztem kitérni, ám nem szegtem meg önmagamnak tett ígéretemet, s játszottam a tünemény feleséget. Közben néhányszor átköltöztünk a kanapéra, letelepedtünk az ebédlőben, körbeültük a kandallót. Egy huszonkilenc és fél év körüli, kosaras alkatú, érdekesen feldobott stílusú hírszerző kitalálta, menynyire imponálna magazinja olvasótáborának, ha kiderülne: Selwyn ügyesen és jól megállja helyét a konyhában. Leendő exhitvesem bólintott. Miután hüvelykujjal megmutattam neki, merre is leli a konyhát, oda indult, hogy helytálljon. Beta segédletével fazekat és fedőt is talált a zavarbaejtően sok szekrényajtó egyike mögött, ezeket öszsze is hozta, s méghozzá oly módon, hogy alul az edényt, fölül a kupakot helyezte el! Majd két másik férfiszeméllyel összefogásban meggyújtotta a gázt a fazék alatt. Ezt megoldván, mindkét kezét fogókesztyűbe bújtatta, megragadta a kotla füleit, és pocakján fekvő D-t formázó, kedves mosollyal bepózolt a fotósoknak, mint házias, főzékeny férj. Lelkes igyekezetében elkerülte figyelmét, hogy egyik kesztyűje tüzet fogott a gázrózsától. Mikor már feltűnt neki, hogy jobb mellső végtagja lángol, elengedte a főzőedényt, s az a lábára esett. Emiatt fájdalmas szökdécselésre kényszerült, közben égő kezét a nem égőhöz csapdosta. Várakozásával ellentétben nem a lángoló kesztyű tért jobb belátásra, hanem a nem lángoló másik fogott tüzet. Selwyn, a profi, mosolygott. Az ormótlan edényfogók egyöntetű lobogásáról azoknak a saját arca elé emelésével győződött meg. Bár ekkor már komolyabb kínjai lehettek, igyekezett fenntartani a bolondozás látszatát. Szemét rémülten a lángoló kesztyűkre düllesztette, széles száját fülig fintorgatta. Néhány vakuvillanással később intett: most befejezi. Zseniális ötlettől áthatva combjai közé süllyesztette két kezét. Valószínűleg úgy gondolta, ily módon elfojtja végre a lángokat. Ekkor gyulladt meg nadrágja. A pantallótűz hatalmas lobogással égett, és vészesen terjedt. Úgy néztem, a spermadonori pályafutás végleg véget ér. A sajtónépség elragadtatottan sikongatott. A tágas konyha egyik szegletébe félrehúzódott Beta sem bírta tovább a fokozódó idegfeszültséget. Nagy elánnal felkapott egy tepsit, ama hittől áthatottan, hogy ha azzal hisztérikusan püfölni kezdi Selwyn lángoló férfiasságát, akkor a tűz kialszik. Én is akcióba lendültem. Felkaptam egy kancsó paradicsomlevet, más nem lévén a közelben, és ágyékon öntöttem vele a tepsivel csépelt, mind fanyarabb kedélyű filmsztárt. A lángok mérgesen szisszentek egy utolsót, és kilobbantak. Karon fogtam a deréktól talpig véresnek rémlő Selwynt, és percek alatt átöltözünk felkiáltással elvezettem a színről. Nem kívántam tőle, hogy feljöjjön a lépcsősoron. A lenti fürdőszobába siettünk, ő rögtön a zuhanytálcába huppant, és már nem erőltette a mosolygást. Rányitottam a hideg vizet, a rózsát a kezébe adtam, hogy kedvére hűthesse magát, ahol csak óhajtja. Midőn visszatértem hozzá, kezemben a létező legtágasabb nadrágjával, meztelenül üldögélt a zuhany tálcában, öntözgette magára a vizet, és énekelgetett. Felhördültem. – Te már megint szippantottál valamit! Csodálkozva nézett rám. – Jobban örülnél, ha fetrengenék kínomban? – Ne nyeglézz, Selwyn! Egyelőre nem folytattam a korholást, elzártam a vizet. Végigpillantottam leperzselt szőrzetű ágyékán, combjain. Kissé fellélegeztem, mert rosszabb helyzetre számítottam. Szárazra töröltem kipirosodott tagjait. Fél flakonnyi gyógyírt fújtam sebeire. 91

Ezenközben kígyósan sziszegett. Tiszta zokniba bújtattam alsó végtagjait, feladtam nadrágját, pulóvert cseréltem felsőtestén. Befűztem cipőjét. – Elválok – közöltem, mikor már stabilan állt a saját lábán. – Vége, Selwyn. – Hülyéskedsz? Csinálj valamit a kezemmel! Még szerencse, hogy vastag volt a kesztyű, alig pörkölődtem meg. Befújtam a kezét is. – Komolyan beszélek. Az interjú után csomagolj össze, és menj el innen. – Ez nem volt sportszerű, Jandra! Pont most jössz a lelkizéssel? Ragyogj! Nézz rám! Én is mosolyogni fogok! – Küldd előre az egódat, te viszont figyelj! Elválok. Vége. Nem szeretlek. – Ilyesmivel ne dobálózz! – szólt fejcsóválva. Rántott egyet pulóverén, és délcegen, mosolyogva kivonult a nappaliba. Elnézést kért a kis malőrért. Levetette magát a kanapéra, s önfeledten keresztbe dobta lábait. Ettől kissé megsápadt, mosolya elkeskenyült, szeme a szokottnál domborúbbá vált. Feltűnés nélkül kényelmes terpeszülésbe helyezkedett. Az interjú folytatódott. Kisvártatva szóba került, hogy a filmsztár neje fest. A hírszerzők megbolydultak. Menjünk a műterembe, legott! Ragadjak palettát, ecsetet, maszatos kötényt, és fessem férjemet! Már megfestettem, közöltem. Műtermem szentély, oda senki nem léphet. Selwyn felpattant ültéből. – A rólam készült kép valóban remek! Fenomenális! Az egy romantikus alkotás! – magyarázta közönségének. – Jandra ugyanis sajátos álomvilágban él. Nem baj, ezért szeretem őt! Rögtön meglátják nejem legjobb munkáját! Hát persze, ő többnyire főleg nőket megindító témákkal foglalkozik. Nagyon sikeres művész máskülönben. Nem bír eleget festeni, annyira veszik a műveit. Főleg a lakberendezési tárgyúakat. Nos. A képet a kandallópárkányra tesszük. Rendben, Jandra? Mellé állunk, átölellek. Segítek idehozni. Dolgozószobája felé indultunk. Amikor a sereglet mögénk került, meglökött könyökével. – Mi van? – szűkölte. – Mi a rosseb van? Mit jelentsen az, hogy menjek el? – Elég volt, Selwyn! Vége. – Figyelj, életem, ezt csak hirtelen felindulásból mondod! Nem akarok elmenni! Eszemben sincs! Itt van az otthonom! A feleségem! Rám hoztad a szívgörcsöt! Nem teheted ezt! Mindjárt bekarikásodik a szemem! Interjú közben! – Nem szeretlek! Értsd meg: vége! – Nem dicsértem eléggé a képeidet? Most mi van? Naná! A zsernyák! Bedugtatok a klinikára, ti meg összeszűrtétek a levet! Most meg mehetek a fenébe! Így van? – Nem kell őt belekevernünk. Anélkül is vége. Szobájába nyitottunk. – Igazán? – Leakasztotta a festményt a falról. – Remek kép, komolyan szeretem! Látszik rajta, hogy szerelemből csináltad. Nézd, én halálosan szeretlek. Ha botlottál, botlottál. Ne beszéljünk róla. Megesik az ilyesmi, elvégre emberi lények vagyunk. Mindennek ellen tudunk állni, a kísértést kivéve. Ha gondolod, utazz vissza anyádhoz, maradj nála pár napig, egy-két hétig. Majd visszajössz, ha már nagyon hiányzom. – Miért érzem úgy, mintha egy csendkamrában áriáznék, amikor veled beszélek? – nyögtem. Közeledtünk az érdeklődőnek mutatkozó riporterekhez. Selwyn maga elé tartotta a díszes keretbe foglalt vásznat. – Íme, imádott feleségem remekműve! – kiáltotta. – Holnap úgyis kiderül a hazudozás! – súgtam fülébe. – Nem derül ki, mert sosem hagysz el! – súgta vissza. Hangosan így szólt: – Tudják, most nagy hirtelen kedvünk lett volna intim kettesben maradni a szobában! Hiszen csak néhány hónapja házasodtunk össze! Alig bírunk magunkkal! Hiába, a szerelem! Szája sarkából odasziszegte: – Küzdeni fogok érted! Ha párbajt akarsz, az is lesz!

80. lélegzet

háború

Mosolyogva a nappaliba érkeztünk. A barokkos öltözékű, hajporos Selwyn-portrét a kandallópárkányra állítottuk, elhelyezkedtünk a kép közelében. A modell felhívta a figyelmet a részletekre, úgymint a díszes trónus, amelyen ül, a csipkezsabó, mely előnyös az arcához, a hullámos, hosszú paróka, mely felfokozza férfiassága kiáramlását. A fotósok kéjesen kattogtatták gépeiket. A magam részéről – alkotóként – büszkeséget és csipetnyi dekadenciát sugároztam. Ezután megkértek bennünket, öltözzünk át, és közben töprengjünk, mit szeretnénk megmutatni magánéletünkből. A hálószobába természetesen nem jönnek utánunk, ám azért nyugodtan beszámolhatunk néhány szexuális segédeszközünkről, ezeknek manapság óriási keletjük van, biztosan mi is tartunk ezt-azt az éjjeliszekrényben, és az emberek imádják, ha ilyesmiről tájékoztatják őket. Selwyn el is tűnődött, hová tette a nászajándék szexbabát, mármint azt, amelyik megúszta Bungyuli fogazatát. – A babica kinn heverkél a kerti cuccos szobában – tudattam. – Már nem röpképes. Lehet, hogy az egerek is beleköltöztek. Óhajtod? Behozzam? Te pedig ráugrasz? Már látom is a magazinokban. Exkluzív riport! Mivel tölti szabadidejét Selwyn Icon, a szupersztár? Az illusztráción letolt gatyával hágja a gumibabát. A kép alatt a következő szöveg olvasható: a heves széptevésben a filmsztár fanszőrzete is lepörkölődött! – Miért vagy gizda, életem? – sóhajtott majdani volt férjem. A hálóból nyíló gardróbszobába léptünk, ő a jobb oldali ajtón át, míg én a másikon. Állunkat vakargatva meredtünk a végeláthatatlan hosszúságúnak rémlő ruhasorra. – Valami dögöset vegyél fel – kérte. – Feszeset, áttetszőt, mélyen kivágottat. Picit buggyantsd ki a cicit, és tégy hangsúlyt a karcsú derekadra. Tényleg, hagyjuk a guminőt! De akkor milyen szexuális segédeszközt dobjunk be? – Minden vibrátort elajándékoztál? – kérdeztem, pontosan tudván, miként fog reagálni. – Nem képzeled, hogy neked vibrátorod lehet?! A népek még azt szűrnék ki ebből, hogy nem bírok el veled! Na jól van, bízd ide! Majd elejtek néhány szót a témáról. Végtére is, mit képzelnek? Adjak át egy demo-kazettát az ágybéli hőstetteimről?! Leakasztottam egy ruhának beillő, királykék pulóvert, magam elé illesztettem, és a tükörhöz fordultam. Selwyn meztelen felsőtesttel startolt rám. Kikapta kezemből a vállfán lógó holmit, és félredobta. A térfelemre rohant, villámgyorsan átszálazta ruháimat. Nem jó, nem jó, nem jó hadarással dúlta végig gondosan beakasztgatott, molypillementes, többségében ritkán/sosem viselt díszrongyaimat. Míg ő sajátosan szelektálgatott, felöltöttem az imént lehajított, hosszú pulóvert. Bőrfeszes nadrágot vettem alá. – Kész vagyok – közöltem. – Öltözz fel. Ő rám pillantott, és hitvesi engedetlenségem láttán durva mozdulatot tett. Minek következtében ruhadarabjaim vállfástól zuhogtak le a tartórúdról. Néhány egyéb holmim is szanaszét repült. Amikor hajdani kedvesem visszafelé lendült saját cuccaihoz, útjában feledtem lábamat. Míg ő a szőnyegen mellúszott, a pólós polcokat lépcsőfokoknak használva felmásztam a szekrény tetején lévő bőröndökhöz, sporttáskákhoz, és lesöpörtem azokat. Leugrottam a magasból, sajnálatosan nem csupán a koffereken, hanem feltápászkodófélben lévő, összeborzolódott hajú, néhai szerelmem korpuszán is tompítottam a becsapódást. Az összenyomódott Selwynt felszedtem a szőnyegről, és a falhoz támasztottam. Kiválasztottam számára egy fád lila színű, apró pettyes inget, mivel ezt mindig is utáltam, pluszban ráadtam egy zakót. Megmutattam neki a szanaszét heverő táskákat: – Ezekbe csomagold a holmidat – szóltam, s kitaszigáltam kissé még szédülő férjemet a gardróbból. Ő megállt az ajtóban, kezét magasan a tokra tette, egyik lábát hanyagul átvetette a másik előtt, hátradobta a homlokába áradt fürtöket, melyektől egykor a bujaláz jött rám, és e sportos pózban érdeklődött: – Megcsaltál? – Úgy érted...? – kérdeztem, ökölbe zárt kezeimet egymáshoz kocogtatván. 93

– Ezt a jelzést nem ismerem – felelte. – Sosem voltam utcalány. Kettyintettél vele? – Várnak a hírfülesek. Ha velük végeztünk, segítek összecsomagolni. – Nem érted, hogy nem hagylak el? – Elhagylak én. Lefelé indultunk a lépcsőkön. – Megbánod – súgta fülembe. – Sírva fogsz könyörögni, hogy fogadjalak vissza! – Kérlek, ha így lesz, férfiasan mondj nemet! – Ej, ej, időbe telt a ruhacsere...! – somolygott a sminkeslány. – Irigylem magukat! – Van is miért! – kacsintott Selwyn, miközben a Bús Dal Szól-hasonmás fodrász helyrezökkentette szétáradt tincseit. Azután étkeztünk az ebédlőben, csevegtünk a kanapén, kávéztunk a télikerti asztalkánál. Az egyik fotós folyton utánunk hurcolt s lerakott mellénk egy tál gyümölcsöt, feltehetően a családiascsendéleti hatás végett. Egy különösen kerekded, bizonyosan jól guruló narancs láttán elöntött az arcpír, testem felhevült, s már kevésbé bírtam koncentrálni a riporterek által rám bízott feladatokra. Rettegtem, nehogy még egy nyerget is előszedjen valaki, mert akkor olyan spontán vallomást teszek...! Bár ennek a bulvársajtó nyilván felettébb megörült volna. Még kimentünk hógolyózni a kedvükért, játszottunk a kutyákkal, csúszkáltunk a tó jegén, és persze ölelőztünk, nevettünk és ragyogtunk. A búcsúzásnál már alig bírtam magammal. Fél füllel hallottam a terminusokat, miszerint melyik lap mikor közli a riportot, és még sok ezer ígéret is elhangzott, hogy persze, megjelenés előtt minden sort, minden fotót láthatunk, sőt! Még a holnapi lapba szánt interjút is elfaxolják Selwyn ügynökének, hát ez csak természetes! Beta dúltan takarított a gyülekezet után. Felmentünk az emeletre. Becsuktuk magunk mögött a hálószobaajtót. – Beszélni fogok az ügyvédemmel, még ma! – szögezte le Selwyn. – Addig nem is akarok csomagolásról hallani! Biztosra veszem, hogy nem rakhatod ki a szűrömet csak úgy! – A házassági szerződésben... – kezdtem volna. Rám ripakodott: – Határozottan emlékszem a szerződésre! Egyetlen pontba sincs belefoglalva, mi történik, ha összetöröd a szívemet! Majd a jognok megmondja! Figyelj, bocikám! Mindössze néhány hónap telt el az esküvő óta! Legalább egy évig bírjuk ki! Vagy háromig. Nem akarsz babácskát? Ha a babácska miatt golyóztál be, felülvizsgálom döntésemet, és meggondolom, hátha máris szeretnék utódot. Miért is ne? – Kérlek, kérlek! Képzeld azt, hogy ez egy szerep. A feleség szakít a férjjel. A férfi emelt fővel távozik. Nos? – Utálom az ilyen szerepet! Mit lehet ezen árnyalni? – Az talán árnyalás, amit most művelsz? Nem szeretlek, nem akarok tovább veled élni. Ezek után mi tart mellettem? – Megmondom, mi a problémám! – közölte. Két kézzel, színpadiasan kitárta az erkélyajtót. Lendületből kilépett volna, ám valamiért mégis rögtön behúzódott. – Az a bagoly ne ücsörögjön itt többé! Először is, nem kell a hálószoba végébe egy halálmadár! Másodszor, rühellem a köpetét! Beta miért nem takarított az erkélyen? – Momentán nem érdekel Beta – jelentettem ki. – Márpedig nem térünk el a tárgytól! Tele van a puttonyom a bagollyal! Nekem egy halálmadár ne szarjon az erkélyre! Ne ücsörögjön a hitvesi ágy lábánál, úgyszólván! Emiatt van minden! Elmegyünk egy ezoterikushoz, sámánhoz vagy táltoshoz! Ahova csak akarod! Szexológushoz, nőgyógyászhoz, agyászhoz! De mindenekelőtt lelövöm a vészbaglyot! – Nem lövöd le! – Akkor majd Kilner szomszéd lepuffantja a kedvemért! Nem kell ide dögvészmadár! Rád van szükségem, Jandra! – Ugyan minek? – kérdeztem. A gardróbba vonszoltam magam, és elkínzottan csomagolni kezdtem holmijait. Leendő exférjem megállt az ajtóban, és fejcsóválva figyelte mozdulataimat. – Látom rajtad, hogy szenvedsz, bocikám! – sóhajtott. – Te sem akarod ezt! Mit tett veled az a zsernyák? Teljesen normális voltál, mikor legutóbb láttalak! – Ellentétben veled. Biciklit toltál. Az volt a vég. Az a tolás.

– Kicsit túladagoltam magam. Többé nem fog előfordulni. Majd vigyázok, esküszöm. Szép lassan el is hagyom az egészet, becsszóra! Adj egy kis időt! A fehérneműs fiókban kezembe akadt móka-kacagás holmit kidobtam a lába elé. Lehajolt, felkapta a hatalmas vitorlafülekkel és földig érő, vaskos ormánnyal ellátott, tréfás ágyékkötőt, s maga elé illesztette. – Most jut eszedbe előszedni? – nyögte. – Ezt megmutathattuk volna a fotósoknak, mint szexuális segédeszközt! Na? Nem gerjedsz be tőle? Mi volna, ha egy jó tündér itt teremne, s ezt az extra méretű trombitát valódivá varázsolná rajtam? – Ha itt teremne egy jó tündér, te ezt kérnéd tőle? – Naná, hogy! Igen! Kedves tündér, adj nekem ekkora ormányt! Legfeljebb elájulok, mire ez megtelik vérrel! De akkor is elmondhatom, hogy ekkora csak nekem van! Ne légy huncut, te tündér! Tudom ám, hogy három kívánságra van jogom! Második óhajom, hogy az új filmem minden nézettségi csúcsot döntsön meg, és minden létező díjat kaszáljon be! S harmadikként azt kívánom, térjen észhez a nejem! – Selwyn olyféle mozdulatot tett, mintha megsuhogtatná a varázspálcát, majd hosszan, ámultan figyelte a lelki szemei előtt távozó tündér röptét. Utána rám pillantott. – Meg is van. Szeretlek, Jandra. – Segíts csomagolni. – Mi van? Mi rosszat tettem már megint? Hagyd a fenébe a csomagolást! Tudod mit? Lemegyünk, elküldjük Betát, felteszünk egy szexis lemezt, és összebújva táncolunk reggelig! – Vége, Selwyn. – Azt mondtam, harcolni fogok! Miatta küldesz el? Hívd ide! Üljünk le, beszéljük meg! Mit nyújt neked, amit én nem tudok? Lefogadom, hogy a negyedét se szedi össze az én bevételemnek! Sosem lesz piros sportkocsija! Jóképűségben a közelembe sem ér! Figyelj ide! Rendezzünk férfiszépségversenyt! Levetkőzünk úszógatyára, és egy számocskával a kezünkben fel-le vonulunk-vonaglunk a szőnyegen! Megnézhetsz minket szmokingban is! Szépen eldöntőd, ki a jobb! – Ne fáraszd magad, Selwyn. – Ragaszkodom hozzá! Hívd ide! Ha nem hoz úszógatyát, kölcsönzők neki egyet! – Vége. Beta kopogott. Bedugta fejét az ajtón. Kreol bőrű, termetes délszaki asszony volt, erős szőrnövekedési hajlammal. Leporolás után szinte minden dísztárgyat elejtett, összetört. Szép, szenvedélyes hangon gyakorta énekelt; rajongott Selwynért. – Elmegyek – mondta. – Jöjjek holnap? – Naná, hogy jöjjön! – rikkantott fejfájásom. – Tüntesse el az erkélyről a bagolyszart! Beta összeborzadt. – Azt nem lehet! – Már miért ne lehetne? Nincs eléggé megfizetve? – A halálmadár ürüléke oltalmazza a házat! – közölte Beta túlfűtött hanghordozással. – Micsoda vudu baromság ez? – Selwyn úr, ez nem vudu baromság! Az én falumban így tartják! Ha a halálmadár odaszokik egy házhoz, az ott élőknek bajuk nem eshet! Akkor kell félni, ha a füleskuvik csak úgy elröpdös az ablak előtt, behuhog, és odébbáll! Akkor jön a rontás, álmatlanság, rossz nyavalyák, halál! Becsülje meg a bagolyszart! Köpjön mellé hármat, dobjon a háta mögé egy tincset a saját hajából, és menten szerencsés lesz! Különben azért kérdezem, jöjjek-e holnap, mert ha maga elköltözik, ide többé nem jövök! Nézzenek helyettem valaki mást! – Mi baja velem? – kérdeztem. – Semmi különös – felelte szemlesütve. – Csak én az urat szeretem. – Megértem, Beta. Ajánlana valakit maga helyett? – Van egy unokahúgom, majd elhozom őt. Én Selwyn úr mindenkori háztartásába megyek. – Itt maradok – tudatta majdani exhitvesem. – Ez az én mindenkori háztartásom. Nyugodtan jöjjön holnap. – Az unokahúgát ne feledje! – szóltam utána. Végeztem az első két kofferrel. Ezeket fülön ragadtam, hogy lecipeljem a nappaliba. Selwyn hátulról támadott. Megpróbálta elszerezni tőlem a táskákat. Amikor már nagyon rángatta azokat, engedtem. Vehemens exszeretőm elsöprő elánnal hanyatt vágódott. A bőröndöket elejtette. Mindkettőt felkaptam és kivágtam az erkélyajtón. 95

Ezután levonultam a földszintre. Midőn lefelé lépdeltem a lépcsősoron, Selwyn elvágtatott mellettem. Kicsörtetett a foyer-ba, onnan a kertbe rohant, nyilván a csomagjaiért. Amikor visszajött, letette a két koffert a szőnyegre, nagy szemeket meresztve rám nézett, és világgyőztes ajkait is csücsörítette. – Ne csináld ezt velem – kérte. – Szánalmasan érzem magam. – Most?! – kérdeztem. – Igazad van, bonyolítsuk a dolgot civilizáltan, békésen. Maradjunk barátok. Sajnálom, ha csalódást okoztam. Eddig tartott, Selwyn. Nekem is fáj. Rágyújtott egy cigire. Kinyitotta a teraszajtót, s minden slukkolás után kiszaladt, hogy a szabadban fújja ki a füstöt. Mivel igen szaporán hörpintgetett a spangliból, kénytelen volt megállás nélkül ki-be rohangálni. – Rendben van, Jandra, örülök, hogy beláttad végre, mekkora baromságot csináltál – zihálta futkároztában. – Nincs harag. Azért persze nem értek pár dolgot. Mi a büdös francért szorgalmaztad az esküvőt, ha csupán ennyi tellett tőled? Amikor megismerkedtünk, kijelentettem, nem nősülök. Erre te behálóztál, oltár elé vonszoltál. Most meg lapátra tennél. Nem ér a nevem! A zsernyák már az esketés előtt is jócskán fűzögetett! Ha akkor nem kellett, most mi változott meg nagy hirtelen? Nemhogy hagyott volna a vonat alá lovagolni! Az a rohadék alak! Adj pár napot! Könyörögve kérlek, adj pár napot! Meglátod, holnap, de legkésőbb holnapután ráébredsz, hogy mégis engem szeretsz! – Menj el! Nincs pár nap. Vége. A sokadik kiszaladásnál tartott. A cigarettát elfüstölte, a csikkről gyújtott a következőre. – Nem adom fel harc nélkül! – kiáltotta. – Hívd ide! A szépségversenyt követően megverekszünk! Mint férfi a férfival! És ha azután még lábra tud állni, összemérjük az intelligenciánkat! Lesöpröm a pályáról a szarházit! – Nem kell harcolnod. Nincs miért. Nincs nyeremény. Már régen elveszítettél, csak sokáig eltartott, míg beláttam kapcsolatunk kudarcát. Menj el, Selwyn. Az ügyvédek majd mindent elintéznek. Nem kell találkoznunk, míg indulatos vagy. Megállt velem szemközt. Gyűlölködő arccal meredt rám. – Jandra! Mondták már neked, hogy egy büdös, rohadt, aljas, ordas kurva vagy?! Ezzel sarkon fordult, kirohant a kertbe, kifújta a füstöt, néhány lépésnyit eltávolodott a terasztól, és íves mozdulattal elhajította az előző cigaretta végét. Míg háttal járt, becsuktam mögötte az ajtót. Beta, ha nem bagolyürülékről volt szó, rendesen takarított. Az üveg levegőszerűen tiszta volt. Rohanvást visszatérő volt szerelmem úgy is vágott neki, mint a levegőnek. A teraszajtó állta az ostromot. Selwyn frontálisan rohant az üvegnek. Feje, válla, térde hatalmasat döndült, a szájában tartott spangli szétmorzsolódott. Egy pillanatig úgy rémlett, két szeme összetalálkozik az orrnyergén, ám ő ennél hamarabb feltisztult, és rendezte látószervét. Az ajtóba rúgott, megpördült, és berontott a bejáraton keresztül. Épp leülni készültem. Ennek feleútján jártam, midőn kikapta alólam a fotelt. Fenékre estem. Ha már ott voltam, letelepedtem a szőnyegen. Ő négykézlábra kuporodott, majd térdcsattogtatva nekilódult, és felroládozta a perzsát. Az utolsó pillanatban katapultáltam a közelgő vészből! A konyhába mentem, hogy ásványvizet töltsek magamnak. Alighogy megdöntöttem a palackot, Selwyn elkapta alóla a poharat. Elővettem egy másikat, ezt könyékkel verte ki kezemből. Felkaptam a vízforralót. Beta nemrég teát főzhetett, a kancsóban maradt víz még meleg volt. Fogtam egy teafiltert, s a kedvenc bögrémbe dobtam. Volt szeretőm lesöpörte a szilkét a pultról. Megfordultam, és végigzúdítottam rajta az emelt hőfokú levet. – Forró vizet a kopaszra! – vicsorítottam. Selwyn huhogott. A konyha közepén álltunk, bokáig törmelékben, vízben. – Hagyjuk abba. Ez már nem eléggé civilizált – szóltam. Hajdani szerelmem a meleg víz által sújtott, gőzölgő testrészére görnyedt. Sziszegett, nyögdécselt, jajgatott. – Ennyire nem volt forró – vélekedtem. – Az ormányom se volt még soha ilyen érzékeny! – nyüszítette. – Abbahagyod? – kérdeztem.

Kifelé indultam a konyhából. Elém vágott, a szekrényhez simult, akárha elengedni készülne. Mikor megközelítettem, utamba lökte az üvegezett ajtót. Visszastartoltam a pulthoz, és felkaptam a nagykéstartót. Selwyn futásnak eredt. Cikcakkolva keresztülrobogott a nappalin, eltűnt a sötétbe vesző folyosón, s annak végében a szobájába zárkózott. Összetakarítottam a romokat. Szomjamat oltottam, és felhívtam Horsát.

81. lélegzet

kiutat!

– Azt a...! – nyögte Mamusz, hallván a fejleményeket. – De jó, hogy mondod! Máris megszervezem a Volt Férjet Eltávolító Szolgálatot! Ebben megint mekkora kaszalehetőség van! Köszi, Mamusz! Amúgy sajnállak. Lélekben veled vagyok. Már rég meg kellett volna tenned. De nem bölcselgek! Az esküvő előtt megmondtam véleményemet a vőlegényedről. Neked Jamalra van szükséged. – Rá sincs – morogtam. – Jut eszembe! Képzeld, mi történt! Hónapokig leveleztem a neten egy pasassal, aztán hagytam magam meggyőzni, hogy találkozzunk. Képzeld, ugyanott igázik, ahol Jamal! Ő nem nyomozó, hanem fotós. Mindenki azzal húzza őt, hogy jaj, csak nehogy te csinálj rólam portrét! Ugyanis Andrew hullákat fényképez, egyébként mostanában sűrűn találkoznak a sok fotóalany miatt, mivel drogterjesztő bandák nyírják egymást a városban, és Jamal csoportja dolgozik az ügyön. Na, mit szólsz a véletlenekhez? Különben Andrew okos, rendes pasas, én viszont szingli maradok, ezt immár garantálhatom. Elértem azon kort és érettséget, amelyben ezt már felelősen el tudom dönteni! Mit tehetnék érted, Papusz? – Mondd meg, hogy a fenébe tegyem ki Selwynt a házból? – Nincs otthon egy palacsintasütő, golfütő vagy bádoglavór? Pajszer? Bringalánc? Ezek valamelyikével simán kitessékelhetnéd őt! Jól van, jól van! Te civilizált akarsz maradni. Akkor verd ki őt egy bazi lexikonnal! Hárfával vagy csellóval. Miért nem érted, hogy nem lehet civilizáltnak maradni? Aki azt állítja, barátságban vált el, az hazudik vagy kleptomániás! Esetleg a végére mindkét fél hótt közömbössé vált. Beszélj Selwynnel. Azután még egyszer beszélj vele. Előbb-utóbb felfogja. De miért nem akar menni? – Ímhol az érvek: halálosan szeret, és még csak nemrég házasodtunk össze. – Aha, világos. Roppant meggyőző. Mi bajod Jamallal? – Határidőt szabott a szakításra. Addig nem kíváncsi rám. Ez cserbenhagyás. – Hülye vagy, csak ismer. Tudja, hogy enélkül hónapokig hagynád magad szédíteni a cukorfalat férjed által. Édesem, a Selwynnel kapcsolatos kínszenvedéseiddel azt az egyént juttatod eszembe, aki azért csapkodja falhoz a fejét, mert majd milyen piszok jó lesz abbahagyni! – Kösz, Mamusz, én is imádlak. – Jaj, ha neked lennék, lapáton vinném ki férjemet a kukába, és már tekercselném is a bíbor szőnyeget a szeretőm fogadására! – Nincs szeretőm! – Na, ezzel engem ne etess! Figyelj! Rakd ki Selwynt. Hívd be Jamalt. A többit nyugodtan rábízhatod, ő egyből tudni fogja, mitévő legyen veled. Ha meg mindenáron szenvedni akarsz, inkább tegyél be ferdén egy tampont, és menj el bringázni! Vagy húzzál körömcipőt, és ugorj el futni! Hát ezt tudom tanácsolni neked, a lehető legjobb szívvel! – Köszönöm, sokkal beljebb vagyok! – dohogtam. – Akkor most felhívom Merylt, és megkérdezem tőle, van-e tagfelvétel a leszbikusokhoz. – Hahaha! Te, mint leszboszi! Ez annyira valószínű, mint az, hogy Michael Jackson a következő plasztikai műtéttől megszépül. Különben a Jamal és közted bontakozó szerelmet ne fejszezd el. Benneteket nézve még innen, baráti távolságból is látható, hogy ez olyasvalaminek ígérkezik, amit fölöttébb ritkán adnak az istenek. – Mindjárt eltörik a mécsesem. Szia. Ölbe vettem egy tálkát, melyben szálasra nyeszetelt nyers zöldségfélék kínálták magukat. Kézbe ragadtam egy flaska chiantit. Váltogatva fogyasztottam belőlük. Kapcsolgattam a tévét. Az egyik adó kukucskálórevüjében két ultraszőrös paskó állt a zuhany alatt, ágyékban cenzúrából kifolyólag ki voltak maszatolva, s szaporán b+-ezve a lányról társalogtak, akit a vi97

lág szeme láttára mindketten megfarkaltak. A leterítés körülményeit hallgatván bemutattam nekik egy korhatárost. Ásítozva tovább kapcsolgattam, azt a valóságjátékot keresvén, amelyik engem is lekötne. A kedvemre való peep show-ban a szereplők nem kiszavazás útján hullanak ki, hanem oly módon, hogy beválogatnak közéjük egy aktív sorozatgyilkost. Ilyen produkciót nem találtam, vagy az már – tudtom nélkül – lezajlott. Így aztán úgy döntöttem, dobok egy e-mailt a zsigertévé közönségszolgálatának, és megrendelem tőlük a pszichopatát. Vagy inkább a természetes szelekciót kérjem? Órámra tekintettem. Hátam mögé dobtam a távkapcsolót. Cipőt húztam, motorra lendültem, és gyorshajtás bűnébe estem. Kár volt annyira rohannom, mivel a válás lebonyolításával hirtelenében megbízott ügyvédnő gyakorlatilag azt vázolta fel, miszerint az ügy hivatalos síkra tereléséig férjem jogosult a közös hajlékban maradni, s azután is csupán akkor kötelezhető távozásra, ha megfelelő fedelet talál a feje fölé, márpedig ezt alaposan el lehet nyújtani. Jól van, szóltam, akkor tereljük az ügyet hivatalos síkra. A negyvenöt év körüli, rövid hajú, száraz testalkatú nő rutinból lehajolt, kivett fiókjából egy papír zsebkendős dobozt, s az asztalon keresztül elém tolta. Ezután laptopjára meredt, és különböző kérdéseket intézett hozzám. Válaszaimat tőmondatokká rövidítve a szerkezetbe pötyögte. Valahányszor kényesebb ponthoz érkezett, közelebb lökte hozzám a virágokkal színesített papírdobozt, melynek fedélhasítékából magakelletőn kandított elő a zsebkendő. Ha firtatózása mégsem ríkatott meg, a pézsétartót visszatoltam az ő térfelére. Ezt ő a következő kérdő mondat elhangzásakor legott elém szerválta. Amikor válási szándékom indítéka iránt érdeklődött, fürkészőn végigmért keskeny lencséjű olvasószemüvege fölött. Billentyűkön zongoráló ujjai megtorpantak a levegőben. Gépiesen megállapítottam, hogy nem visel jegygyűrűt. Eszerint be fog válni, végtére önmagát már felszabadította a házasság jármából. Tűnődtem, miért is óhajtom felbontani hűségeskümet. Megjelent előttem nagyapa verőfényben fürösztött, üvegezett oldalfalú verandája, az asztalon könyöklő, hosszú hajú férfi álmos, derűs arca, félmosolya, a zöldesszürke macskaszem tartalmas pillantása. Ő most indíték, vagy következmény? Hangosan azt feleltem: elhidegülés okán kívánok válni. A pörész bólintott, elém pöccintette a bömbizsepi-tartót, és újfent életem intim történéseit firtatta. Szerva, gondoltam, visszasiklatván dobozát. Büszkén mondhatom, kemény meccs volt, szálldostak az adogatások, ám egyszer sem pityeregtem el magam. Végül a jognok összefoglalta, mire számíthatok. Ha minden simán zajlik, néhány hét alatt elválhatok, betartás-szívatás esetén szabadulásom folyamata hónapokon át hömpölyöghet.

82. lélegzet

a vég tetőzik

Selwyn ugyané hírrel fogadott. Nemrég beszélt telefonon a nem is dörzsölt, hanem síkosra polírozott családi ügyvéddel, s az megnyugtató tényt közölt: sehova nem kell mennie, vígan mellettem maradhat, mivel jelen jogállásunk szerint ez így tökéletesen törvényes. – Igen, de miért maradnál ott, ahol már nem lelsz örömet? – kérdeztem. – Ha nem volnánk megesketve, most simán szakíthatnánk. – Csakhogy meg vagyunk esketve! Ha jól dereng, ez volt életed álma! – felelte. Térd alá érő, kényelmes bársonyköntöst viselt. Szétvetett lábbal hanyakodott a kanapén. Bordó palástján végigfutó tekintetem láttán panaszosan felsóhajtott: – Emlékszel? Tavaly sercegésre égtem a napon, mert széteresztetted az állat lovakat a tajgán! Akkor éreztem efféléket. Vagy akkor sem. Tudod, most a legérzékenyebb részeim perzselődtek meg. Kurvára fáj, és óráról órára romlik a helyzet. – Gyanítom, már be is kapkodtál ezt-azt. – Most örülhetsz, mivel nem vagyok túl jól eleresztve ezzel-azzal! Forrásaim bedugultak. A kulturált kapcsolataimat a mocsatos kopók kapcsolták le. Az utcai nepperek meg a rivális csürhékkel huzakodnak. Amúgy is utálom a bunkó dílereket! Legtöbbjük narkós, gusztustalan. Kértem apámat, segítsen, ő meg azt

felelte, ideje leszoknom. Ugyanis folyton őt cseszegeted miattam. És még azért is pipás, mert otthagytam az elvonót. Szerinte végig kellett volna csinálnom. Nekem viszont más a véleményem. Ha nem jövök haza, elbuktam volna frigyemet. – Nyugodtan visszamehetsz a tisztítóba. A frigy korábban elbukott. Kifújt. Véget ért. – Majd nyisd ki a holnapi lapot! Kapusky hívott, megkapta a faxot, engedélyezte a riport megjelenését. A fotókat ugyan nem látta, de a szöveg nagyon családias, szeretetteljes. Más szóval: abszolúte házasok vagyunk, bocikám. Patetikusan azt nyilatkozód, hogy évente szeretnél gyereket szülni nekem, s idővel lesz egy saját focicsapatunk. – Egyáltalán nem mondtam ilyet! Jövőbeli exférjem széttárt karral vállat vont. – Miért izgatná a firkászokat, mit mondasz? Megoldották a feladatot. A feladat pedig az volt, hogy bemutassák az én heteroszexuális, normális, felhőtlen házastársi kapcsolatomat, s ezáltal példaképpé váljak a szélesebb néprétegek szemében. Ne tulajdoníts ennek jelentőséget. Fogadd meg egy profi tanácsát az esetre, ha képeid miatt netán felkapnának. Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva. – Szerinted nem bizarr? – Szimbiózis, bocikám! Csináljanak, amit akarnak, te működj együtt velük, és mindig mosolyogj. Egy kis sajtóhírveréssel bármi szart el lehet adni. Nagyobb felhajtással ugyanazt a bármi szart egymás után tízszer, százszor is megvetetik a népekkel. Én ráadásul még jó is vagyok. Némi csinnadrattás média-hátszéllel simán a csúcsra röppenek. – Ez inkább kölcsönös parazitizmus. – Na és? Busásan kifizetődik! És mint köztudott, a pénznek nincs szaga. – A pénznek szégyenérzete, lelkiismerete sincs – jegyeztem meg. – Mi változik attól, ha átlátsz a szitán? – legyintett. – Hiszen tudod: amíg lószar van, veréb is van. – Attól tartok, sokan élnek hozzád hasonló módon: teletojt kalapjukat a saját fejükbe nyomva. – Ne gondolkodj annyit, bocikám! Ezt hagyd meg a bölcsészeknek, sznoboknak és buzeránsoknak! A sok gondolkodás részint fölösleges luxus, részint rosszat tesz a fejnek. Amúgy ívesen tojók a sajtóra. Legszívesebben mindenre tojnék, annyira fájnak csatolt részeim. Nemrég bezsíroztam ugyan a pörkeimet és hólyagjaimat, de jobban szeretném, ha te viselnéd gondomat. Kenj be valamivel! Neked jobban kézre esnek károsodott szerveim. Sóhajtva indultam a gyógyító flakonért. Miért nem ezt írják meg a hírfürkészek? Családias este Selwyn Iconnal. Filozofikusan magvas beszélgetést követően a filmsztár szétveti lábait. Filmsztárné nagy boldogan leápolja imádott hitvese nemrég felgyújtott, majd enyhén le is forrázott, szőrevesztett nemi szervét. Miáltal elmondható, hogy mind szellemi, mind szexuális téren harmonikusan élnek. Melléklet: emelt korhatáros fotóillusztráció a megkopaszodott és pirosra vált családi ékszerekről. – Szegénykém – sóhajtottam egykori kedvesem gondozása közben. – Ez tényleg szörnyen fájhat neked. Vacsoráztál? – Nem szeretek járkálni – vallotta meg. Megetettem, megitattam a férfit, akihez nőül mentem. Hálából ő gondoskodott mulattatásomról, színesen fintorgott, grimaszolt, és még sokképpen csinált Paródiát önnön kínlódásából. Nosztalgikusan szemléltem mókázását. Mindvégig kerülgetett a kísértés, hogy hajába borzolva így szóljak: mama kicsi fia. Kár, hogy nem anyának szegődtem mellé. Egy dajkaszívű nő mellett Selwyn a mennyben élhetne. Én viszont férfira vágytam. Számomra immár az a nagyapa verandáján sütkérező, álmos, derűs, mosolygó szemű, szép szájú pasas testesítette meg a Mágnest. Táplálás és kenőcsözés után dolgozószobájába kísértem gondozottamat. Elrendeztem az ágyneműt a bőrkanapén, lefektettem és betakargattam őt. Leendő exhitvesem kezébe adtam az idős Mákony mackót, megcsókoltam homlokát, s amikor két kézzel átölelte nyakamat, és belém csimpaszkodott, arcomat az övéhez simítottam. Utóbb a festőszobába mentem, megálltam a vászonnal szemközt s elnéztem mellette, mintha képzeletemben kutatnám a következő ecsetvonást. Valójában a merengő tekintetem fókuszába helyezett fotókat bámultam, melyeket Jamal monitoráról lestem el. 99

Azt reméltem, ő is ugyanezt teszi e pillanatban, gépénél ül, a menyegzői képeket bámulva. Radíros végű cerkáját rágcsálja, s egyáltalán nem azon töpreng, ki a nyavalya gyilkolta meg a kétpúpú, százfogú gonosztevőt, hanem rám gondol, és tébolyultan kíván engem. Lehunytam szemem, így is láttam az esküvőn készült fotót, amelyen úgy nézünk-nevetünk egymásra, mintha máris biztosra vennénk összetartozásunkat. Sejtjeink, ösztöneink hamarabb elfogadták ezt, mint tudatunk. Ama fénykép szerint mi voltunk a menyegző holtiglan egybekelt párja. Később felpillantván a vászonra néztem. Mesmeg elborzadtam a látványtól, akárcsak reggel, midőn felfogtam, mit is festek. A kibontakozóban lévő kép mindhárom főalakja nehéz helyzetben leledzett. ÖSzszecsapásuk ezen stádiumában sejteni sem lehetett, miként végződik élet-halál küzdelmük. Nem csupán a barbár horda hadura, hanem a testőrkapitány és a királykisasszony is jócskán bajban volt. Megint az egymás alá rajzszögezett esküvői fényképekre meredtem. A férje karjaiban tartott, a nászi fekvőhely irányába vitt ara testtartása Scarát is megigézte, mint mondta, ő is így akarja majd a hitvesi ágyba cipeltetni magát Gennaróval. Alaposan megszemléltem a tied vagyok, tégy boldoggá, csinálj velem, amit akarsz jelentésű pózt, és egyszercsak magam előtt láttam a következő festményt. Mindjárt el is képzeltem azt Jamal monitorvédőjeként, és vásott mosollyal elfintorodtam, valószínűnek tartván, hogy csak az otthoni gépe képernyőjét óvatná vele. Fogtam egy jókora rajzlapot, keménytáblára feszítettem, és az állványra helyeztem. A nőfigurát a fotóról másoltam át a papírra. Persze, kellett hozzá némi varázslás, mivel ezúttal más – ha úgy tetszik, allegorikus – volt a nézőpont. Nos, igen. Ez a pár nem távolodott, hanem szemből közelgett. A férfi megjelenítéséhez semmiféle támaszra nem volt szükségem. Arcát, alakját lehunyt szemmel is lerajzolhattam volna, mivel jelen volt minden porcikámban: ceruzát tartó kezemben, ujjaimban is. Észre sem vettem az idő múlását. Mire felocsúdtam, odakinn virradt már, a képet megfestettem. Hátrébb léptem, szemügyre vettem a vázlatnak szánt munkát. Nem szerénykedtem, elismerően hümmögtem. Persze, jól tudtam, ha majd vászonra viszem át a témát, jóval nehezebb dolgom lesz. Ha átviszem. Tömérdek festett rajzlap szunnyadt különféle mappákban a polcokon, arra várva, hogy egyszer majd, talán, esetleg igazi festménnyé válhatnak. Lefotóztam a művet, majd megnéztem, miként mutat a számítógép monitorán. E percekben szerfelett örültem annak, hogy Mamusszal kiképeztettem magam az engem érdeklő programok, funkciók használatára. Mit szólna Jamal, ha elküldeném neki a piktúrát? Könnyedén legyőztem a kísértést, nem ismervén email-címét. Inkább a nagyapánál készült fotók közt lapozgattam a képnéző programban, kedvem szerint kicsinyítve, nagyítva, részletezve, forgatva azokat. Egyszercsak dúltan felpattantam a gép mellől. Felöltöztem, kiszaladtam a kertbe. Hóba hűtöttem-fürdettem arcomat, miként nemrég Varázsütés tette. Füttyentettem a kutyáknak. Sétára indultunk. Átvágtunk árkon-bokron, majd a benzinkút felől kerültünk hazafelé. Vettem egy újságot. Nem téveszthettem el, melyiket kell választanom. A címlapon a bolondozni látszó Selwyn dülledt szemmel, fülig fintorgatott szájjal meredt a lángoló edényfogó kesztyűkre. Az ujjvastagságú címbetűk pediglen azt harsogták: Focicsapatot nemz nejének a boldog házasságban élő filmsztár! Jócskán reszkető inakkal sétáltam tovább. Fellapoztam a sajtóterméket. Először a színes fotókat vettem szemügyre, miszerint: – közösen csodáljuk a kandallópárkányra állított festményt; – kávét kavargatva egymást csodáljuk; – salátát étkezünk, mosolyogva; – a fotelban ülő Selwyn mögött állok, odaadón összenézünk; – paradicsomlével oltom lángoló tökű hitvesemet, kit eközben egy bajuszos asszony pités tepsivel püföl. Megjegyzendő, utóbbi felvétel roppant valószerűsége – vagyis Selwyn profi mosolygása – folytán képes volt azt a hatást kelteni, mintha családi életünkben mindennapos volna az ilyetén mókázás. Igen, mikor épp nem a focicsapatot nemzzük, sajátos tűzijátékkal mulattatjuk magunkat, és még petárdára sem költünk, mivel intim szerveink sokkal mulatságosabban égnek.

Anyám, gyóntass meg! Elolvastam a szöveget. Utána azt kívántam a jó tündértől, hogy ez a lap még véletlenül se kerüljön a) Jamal; b) szüleim; c) barátnőim; d) ismerőseim; e) a világ kezébe. Hazasétáltam. Majdani volt férjemnek felszolgáltam a reggelit, mellé a sajtódarabot. Selwyn a címoldalra meredt, majd rám pillantott. – Tényleg ilyen mókás képet vágtam ehhez? Miközben majdnem becsináltam a kíntól? – Igen, drágám. – Néha el se hiszem, hogy ennyire tehetséges vagyok! – Zseni vagy, drágám. – Látod? Kár lett volna elhagynod! Hívd fel az ügyvédet, és szólj neki, hogy leállhat. – Tegnap este már elég jó barátok voltunk. Ne rontsd el – óvtam. Elkomorult, fejét ingatta. – Nem a barátod akarok lenni, Jandra! – közölte, hanyagul lapozgatva a terebélyes lapot. Hirtelen rám függesztette elsötétült tekintetét. – Én győzni akarok! Hiába is válaszoltam volna, már a riportot olvasta. Közben helyeslően bólogatott, cöcögött, vagy pattintott az ujjaival. Végül megosztotta velem benyomásait. – Ez tényleg jól sikerült. A népek nem a nőgyilkos Romeóval fognak azonosítani, viszont tömegével özönlenek majd a moziba! Pöpec! Téged viszont rendesen kompromittáltalak. Vond vissza a válást. Nincs értelme. Soha nem magyarázod ki magad a zsernyáknál! – Gondolod? – Tudom! Férfi lévén jobban ismerem fajtám észjárását! Jut eszembe. A klinikán odaadták a gyűrűdet. Azt mondták, végig a markomban szorongattam, míg eszméletlen voltam. Nem kérdezem meg, miként került a kezembe. Ott van az asztalfiókban. Húzd fel, Jandra. – Megtarthatod. Nekem nem kell. – Ne vegyél rá mérget, hogy nem fogod még büszkén viselni! Adnál valami erősebb italt? Piszkosul fájok! Segítesz zuhanyozni? Bekensz utána? – Segítek, mint felebarátod. De azt ne képzeld, hogy erotikusan hatsz rám a kopasztott kincseiddel! – Felebarátja legyél másoknak. Nekem a feleségem vagy. Sóhajtottam. Kivánszorogtunk a folyosóra. – Pisiltess meg – kérte a vécéajtóban. Sokatközlően néztem rá, mire bement egyedül. Kisvártatva lőtt oroszlán hangját hallatta. – Mi baj? – érdeklődtem kintről. – Vizelek! – felelte. – Ne kérdezd, miért ordítok hozzá. Találd ki! Utóbb majdani volt férjem fürösztését csupán annyi időre szakítottam félbe, míg elrohantam, hogy felvegyem az üvöltő telefont. Az ügyvédnő óhajtotta tudni meggondoltam-e magam, mert postázná az iratot. – Gyakran előfordul? – kérdeztem. – Persze. Sokan a legapróbb perpatvar után is hozzám rohannak. Később kibékülnek, és akkor kapnak a fejükhöz, mikor csönget a postás a válóperes irattal. – Nem gondoltam meg magam. Holnap reggel küldjek sms-t az aktuális helyzetről? Kurtán felnevetett. Jó lenne, felelte, s kilépett a vonalból. Megtörölgettem, bekenegettem a nagyfiút. – Sokkal jobban néz ki – szóltam vigasztalón. – Ugye? Tudtam, hogy újra tetszeni fog neked! Szerinted visszanő a szőr? – Előbb, mint szeretnéd. Élvezni fogod. Segítségemmel lefeküdt a kanapéra. Ábrándos szemmel nézett rám, bekapott pár szem mogyorót a hasára helyezett tányérról, ám mind lanyhábban forgatta szájában a falatot. – Szeress még, Jandra. Remek lány, jó ember vagy. Visszaéltem ezzel. Tudtam, mit teszek, nincs mentségem. Azt reméltem, sokkal jobban szeretsz, és elnézed gyarlásomat. Adj egy esélyt. Újra szép lesz minden! – Ne kezdjük elölről. – Van pisztolyom. – Dobd a kukába. 101

– Valakit megölök! Kezébe adtam a távkapcsolót, és a szobámba vonultam.

83. lélegzet

in flagranti

Legközelebb akkor jöttem elő, mikor Beta megérkezett az unokahúgával. A Zeta névre hallgató lány huszonkét éves lehetett, hosszú, fekete haja, kerek arca, csodálkozó pillantású, öklömnyi, sötét szeme volt. Szájformája egészen elbűvölt. A rövid, dús, cakkos vonalú felső ajak hasonképpen rövid, ám elképesztően húsos alsóra simult, s ez középen kicsúcsosodott, akárha lecsöppenni készülne. Első ránézésre tudtam, meg akarom festeni ezt a lányt. Zeta azt mondta, hetente kétszer tudna jönni, a többi napon tanul, egyetemre jár. Remek, lelkesültem, nekem megfelel, úgyis egyedül leszek, majd vigyázok a rendre. Beta a mennyezetre meredt, bahhh hangzású indulatszót hallatott, majd munkához látott a lánnyal. Selwyn nyögdécselni kezdett a kanapén. Megálltam mellette. – Mi baj? – Csak az, hogy fosul érzem magam. Minden tagom fáj, a hímet is beleértve. Légy szíves, add ide a mobilomat, és takargass be! Különben, ha felgyógyulok az égésből, megint dolgozni kezdek, és vígan előteremtem a kibővített személyzet bérét. Mindent, amit csak akarsz. Nemsokára szemérmetlenül gazdagok leszünk. – A személyzet nincs kibővítve. Te elmész Betával. Hozom a telefont. Keress hédert. Szólok Mamusznak, hogy ő is segítsen. – Bocikám, ülj mellém egy pillanatra! – kérte. – Utálom, ha így nevezel. Letelepedtem mellé. Megragadta s összecsókolgatta kezemet. A ráterített takarót félrerúgta. Magasra polcoltatta fejét a díszpárnákkal. A köntöst elrendezte lábain, éppen csak felperzselt részeit palástolván el. Inni kért. Gyermekmód szürcsölt a szájához tartott pohárból. Midőn Beta átsétált a nappalin, kezében egy feltekert szőnyeggel, Selwyn az asszony után nyafogott, azt óhajtván tőle, gyújtson tüzet a kandallóban, mert ha a lángokat szemlélhetné, talán kevésbé depressziózna. Rajongó házvezetőnője igenist felelve tovalépdelt a kiráznivalóval a kert felé. Siettében nyitva hagyta maga mögött az ajtókat. Selwyn látványosan borzongott. Összemarkolta mellkasán a köntöst, lábujjait görbítgette, majd teljesen átfázott, reszketett, rengett s rázkódott. Haja magasan felborzolódott, szeme kidülledt, fajtagyőztes ajkai eltorzultak. Arca elé kapta görcsbe fagyott-görbült ujjait, és torzult képpel a kezére meredt. Nevettem bohóckodását. – Betakarjalak? – kérdeztem. Kinézett göcsörtösre fagyott ujjai mögül. Tekintete a hátam mögött állapodott meg. – Magaddal! – rikkantotta. – Jaj, Selwyn! Megragadta kezemet. Már nem fagyási áldozat volt, hanem eszelős széptevő. – Csókolj meg! – követelte ujjaimat tördelgetve, nem csupán száját, de szemét is csücsörítve. Újfent megnevettetett. Vállára ejtettem fejem. Valaki köhintett mögöttem. Megpördültem. Majd rajtakapottan felugrottam ültömből. Jamal állt a kanapé végében. Hosszú kabátot, mélykék nadrágot, garbót viselt, haja az arcába áradt. A bal kezében tartott újsággal legyezgette magát. Kékesszürke szeme ezúttal sötétnek látszott. Selwyn feljebb tornázta magát a párnán. Egyik lábát felhúzta, s kissé megdöntötte, megvillantván köntös alatti csupaszságát. Combjai közé rendezgette a bíbor bársonyt. Haját hátravetve vigyorgott. – In flagranti, cimbora! Mi járatban? – kérdezte lazán. – Gratulálni jöttem – felelte Varázsütés rekedten. Tekintetével végigsvenkelt Selwynen, aki most nem égési károsult, hanem diadalmasan heverésző római hadvezér benyomását keltette, ugyanis színész volt az istenadta. Ezután rám nézett: – Tetszik az interjú! Kivettem belőle, mennyire megszívlelted Weston sztoriját a baromdoktorról! – Jamal, én... – hebegtem.

– Neked is tetszik? – ujjongott életem egykori értelme. – Mi sem tudunk betelni vele! Végre egyszer a firkászok híven adták vissza az alanyok szavait! Tudod, ez oly ritka, mint a korrekt nő! – Neked külön gratulálok, blamőr! – szólt Varázsütés, széttárván az újságot, s az valahogy épp az ormány- és hereflambírozási fotónál nyílott ki. – Óriási alakítás volt! Ezt így végigvigyorogni! – Minek neveztél? – kérdezte leereszkedően Selwyn. Zsebre süllyesztette kezét. Kivett a köntösből egy gyűrött, ám nem műsoros papír zsebkendőt, egy ezüst kokainszippantót, és ezeket unottan lehajította maga mellé. – Blamőrnek neveztelek. – Jamal felém fordult. – Sajnálom, hogy valaha is zavartalak. Búcsúzni ugrottam be. Ne haragudj, ha szennylevet eresztek a szőnyegedre. Ilyen rövid vizithez nem veszem le a cipőt. Köszönöm, hogy helyreráztad agyamban a meszet! Ez a riport még épp időben megjelent! Sikeres sorozatszülést! – Na, és az a rész is tetszik neked, amelyik a szexuális életünkről szól? – kérdezte a színművész. – Tudod, muszáj volt kitalálni valamit a hancúrozásainkról! Minél pikánsabb a lap, annál jobban veszik! Ezért hoztuk szóba a szado-mazo kellékeket. Ha az igazságot mondjuk el, vagyis a pisi-kaki szexet, az análozást meg a nekrofíliát, az kicsit húzós lett volna. Na persze, amilyen tempóban halad a világ, jövőre már ez sem lesz rázós téma. A szőnyeggel visszafelé tartó Beta megszaporázta lépteit, hogy mihamarabb átjusson a nappalin. Úgy rémlett, imádottja szavait hallván tüstént sikítozni fog. Nem akarván feladni észrevétlenségét, szájába harapta öklét, hangdugóul. – Jamal, velem jönnél a szobámba? – rebegtem. – Nincs miről beszélnünk. Örülök a boldogságodnak, Jandra. Szépek vagytok a fotókon. Azért a narancsos tálat túlzás volt odatenni! Értem az üzenetet, de nem tartom ízlésesnek! – Mi van? – érdeklődött Selwyn a kanapén. – Mit értesz? – makogtam. – Miféle titkaitok vannak a naranccsal?! – mordult jövendő volt férjem. Kidobott zsebéből egy örömgumis dobozt. Nem azt kereste. Előhúzta a pisztolyt, és játszadozni kezdett vele. – Hallani akarom! Különben ne vágj ilyen képet, zsernyákkám! Képzeld azt, hogy ez csak egy jelenet: a nő és a házibarát szakít. A szerető emelt fővel odébbáll. Jól beszélek, bocikám? Látod, életem, mondtam én neked, hogy ezt a fickót nem tudod beszervezni harmadiknak a partiba! Mondd, Jamal, úgy sem érdekel, ha hozol egy csajt negyediknek? Na persze, menetközben cserélgetnénk a bukszákat. Hétvégén szoktuk csinálni, olyankor mindenki szabadabb. Na? Varázsütés rám meredt. – Ugye, pénzért műveli ezt? Ingyen miért csinálna hülyét magából? – Látnod kéne magadat! – riposztozott Selwyn. – Ahogy ott meredezel az újsággal! – Így hat rám az ösztönéleted. – Veszíteni tudni kell, zsernyákkám. Azért győzelmi mámoromban még bevallom, szereztél nekem néhány rohadt percet! Szívesen megforgatnám benned a késemet! Na gyerünk, búcsúzóul csókold meg a kis királylányt, de ez legyen az utolsó, mikor a feleségemmel élvezkedsz! – Selwyn, semmi jogod nincs így viselkedni! – morrantam. – Jamal, te pedig mindent félreértesz! Gyere a szobámba, tisztázzuk a tévedést! Varázsütés gombóccá gyűrte a lapot, és a lábam elé gurította. – Ennél világosabban reflektorfényben sem látnám, mekkorát tévedtem! – Megmondtam neki! – toppantottam. – Igen, igen! – kapott a szón fejfájásom. – Megmondta, mennyit üldözted, zaklattad, fárasztottad őt. Megbocsátottam botlását. Tudom, bocika csak egy nő, egy kis udvarlással tüstént le lehet venni szegényt a lábáról. – Fogd be, Selwyn!!! – kiáltottam. – A narancsról viszont mindent tudni akarok! A férj jogán! Jamal lehajolt kissé a kanapé mellett. Ujjai közé csippentette a kokainszippantot, és leendő exhitvesem ölébe hajította. Ugyanezt tette a kondomos dobozzal, bár előbb megnézte rajta a méretet, és lebiggyesztette száját, végtére ő is pontosan tudta, kit mivel lehet felzaklatni. Azután előrébb lépett, s egy bűvös mozdulattal kivarázsolta a stukkert az elkedvetlenített Selwyn kezéből, olyanformán fogva meg azt a markolatnál, mintha rühellne még az érintését is. A pisztolyt a kabátzsebébe ejtette, majd felkapta a kanapé végébe lökött takarót, és rádobta a biggyesztés óta dermedten he103

verő színjátszóra. – Jut eszembe! Múltkori fegyvered eléggé priuszosnak bizonyult – tudatta. – Embert öltek vele. Legközelebb ne az utcán vegyél stukkert! – Add vissza! Azonnal add vissza az önvédelmi fegyveremet! Van engedélyem! – Nem való ez hozzád. Ott van Jandra. Ő igen. – A pisztolyomat akarom! Komolyan kihúzod a gyufát nálam! Azt még elnézem, hogy a nejemet kúrogattad, de a pisztolyomat nem adom! Meglátod, megfingatlak, mint a bab! Varázsütés biccentett. – Tépesd le a körmeimet – ajánlotta. Rám nézett, gunyorosan meghajolt. – Megyek, mert a jóból is megárt a sok. – Jamal, én... – kezdtem volna, de már a hátát mutatta. – Azért az ezüstlakodalmunkra eljössz? – kiáltott Selwyn a távozó után.

84. lélegzet

tetemrehívás

Délutánra a kék bolygó teljes népessége látta-olvasta a sikerült riportot. Hívott anyám, anyósom, idősb Icon, boldog-boldogtalan. Volt aki gratulált, mások értetlenségüknek adtak hangot, Selwyn elei utálatukról biztosítottak. Egyik beszélgetés sem örvendeztetett meg. Már épp azon tűnődtem, hogy fölfalom a méreggyűrűt, mikor újfent megszólalt maroktelefonom. – Itt ülünk a Kivégzőfalban – közölte Horsa. – Csak te hiányzol. S persze Nicole, de az ő távolléte igazolt. Különben örülj, hogy legalább ő nem látta a lapot, mert már felkeresett volna az Uzival. Húsz perc múlva landoltam kocsmánkban. Mamusz onnan folytatta, ahol abbahagyta. – Ha Nicole itthon volna, már rég elkergette volna Selwynt egy kézigránáttal. – Körme hegyével megkocogtatta az asztalon heverő újságot. – Mivel magyarázod ezt? – Kezdhetem az elejéről? Scara a szemét forgatta. Adena aggódón méregetett. Meryl arcáról sötét rosszallás áradt. Horsa is dúltnak látszott. Elmeséltem az őrangyalt, aki fejbe vágta, s ily módon csaknem kinyírta Selwynt. Mivel a kerub az én kezemben tartózkodott, midőn ezt művelte, jóvátételképpen megfogadtam, statisztálok válófélben lévő férjemnek, midőn másnap a boldog házasságban élő mozisztár szerepét alakítja a fotósok és riporterek fürkész tekintete előtt. – Megbuggyantál? – förmedt rám Meryl. Tűpettyes szövetnadrágot, borostyánzöld pulóvert viselt megtermett alakján. Rövid, vörös haja lángolni látszott a mennyezeti lámpák fényében, zöld szeme villogott. Nyugtalanítóan jól nézett ki, el is tökéltem, konzultálok vele a leszbikusságról. – Még kérded? – fanyalgott Pézsé. – Persze, hogy megbuggyant! – Selwyn átvágott – ismertem el. – Azóta nem is szóltam hozzá. Ezt hallván az áldott türelmű Adena is kifakadt. – Nem szóltál hozzá? Még nincs agyonütve a nyavalyás? – Jamal? Vele mi van? – kérdezte Horsa. – Eljött gratulálni. Hiába próbáltam megértetni vele, miről van szó, berágott. Vége. Sajnálom, hogy véget ért, mielőtt még igazából elkezdődhetett volna. Horsa felkacagott. – Halljátok? Sajnálja! Kitagadlak a barátságomból, te eszehagyott idióta! Már megbocsáss! Még hogy alig kezdődött el Jamallal! Láttuk, amit láttunk, már az esküvőn is! Mindenki azt hitte, ti vagytok a boldog ifjú pár! Ezzel a pasassal nem lehet játszogatni! Őt már elpuskáztad! Most mi lesz veled? Megpróbálod leélni a hátralévő időt Selwynnel? Miért is ne? Ő olyan aranyos fiú! Jól néz ki, és nagyon tud bánni veled! Milyen szépen kelepcébe csalt! – Beszélek Jamallal – sóhajtottam. – Meg se próbáld! Felesleges! – óvott Meryl. – Mit mondhatnál neki? Á, dehogy, nem is szülök focicsapatot? És meg csak boldog se vagyok? Azt hiszed, nem tudja? Arra hivatkoznál, hogy épp csak hazudtál egy kicsit? Szerinted imádja a hazudást? Kezdesz Selwyn szintjére süllyedni. Egy-két hét, és narkózni is fogsz. Azután gyönyörű fotók jelennek meg rólatok, melyeken mindketten zavaros tekintettel, felpuf-

fadt képpel, nyálfolyatva, összehugyozott cuccban támolyogtok az utcán, te jobbra dülöngélsz, életed párja meg balra! Éljen az örök hűség! Miért nem nézted meg jobban, kinek fogadod? – Szóltatok? – Mit lehetett volna szólni neked, amilyen elborult voltál?! – Ez a te tévutad, zsákutcád – szólt Adena. – Be kell járnod. Nem érzed, hogy máris gazdagabb lettél általa? – Ne gyere ezzel az ezoterikus, buddhista, lélekbúvár baromsággal! – mordultam. – Szegényebb lettem! Tisztára hülye lettem! Elegem van az egész férfi-nő macerából! Meryl! Leszbikus leszek! – Mikortól? – kérdezte. Vállat vontam. – Majd szólok, ha esedékes. Bevezetsz a titkokba? Előrehajolt az asztal fölött, s intett, tegyem ugyanezt. Orrunk csaknem összeért a poharak fölött. – Tudsz figyelni? Van mivel? Ha még emlékszel, hajdan én is a pasikat kultiváltam. Mígnem egy napon tele lett velük a pesszáriumom. Hosszú, hosszú idő óta Jamal Arkins az egyetlen férfi, akiről azt állítom: ő egy roppant meggyőző érv a heteroszexualitás mellett! Ezért a pasasért érdemes volna felhagyni a leszbikussággal. – Tényleg! Mi van a bébit Jamaltól projekttel? – érdeklődtem, nem akarván tovább hallgatni áradozását. – Beszéltünk róla. Mármint ő meg én. – Igen? És? Apás szülés lesz? – Ne nyegléskedj, mint egy nyikhaj! – förmedt rám Meryl. – Elmondtam, mit szeretnék kérni tőle. Hogy ez számára semmiféle kötelezettséggel sem járna, természetesen testi kontaktusba sem kerülnénk. Nem kell megnéznie a gyereket, semmilyen apai reflexet nem akarok kiváltani belőle. Akkor meg mi értelme? Ezt kérdezte. Miközben próbáltam elmagyarázni elgondolásom értelmét, rájöttem, hogy az tényleg nincs neki. Végül megegyeztünk: örökbe fogadok egy elhagyott babát. – Megegyeztetek? – ismételtem. – Igen, oda-vissza átbeszélgettük a kérdést. Végezetül egyforma álláspontunk alakult ki. Ezt a fogalmazást jobban érted? Vagy azt nem érted, hogy olyan személyről van szó, akivel az ember nem gyalogjáró, fantáziátlan locsogást folytat, mint oly sok más fajtársával? Vele beszélgetni lehet, a szó legnemesebb értelmében. – Ha egy becsüs állítja, akkor elhiszem – jegyeztem meg pimaszul. Horsa Merylre pillantott. – Figyeled? Máris síkideg. Erre mondom én, hogy Jamal hülyéket idegesítő, pozitív jelenség. Nyomban megsértődtem. – Azért hívtatok ide, hogy egy betonfejű pasast szidolozzatok? Krízisben vagyok! Kálváriázok! Adjatok tippet! Mit tegyek? – Megtetted azt valaha is, amit más tanácsolt neked? – kérdezte Scara. – Nem is értem, miért állunk szóba veled egyáltalán? Ott van a megoldás az ujjadon, tőlem kaptad nászajándékul! Kapd be! Körbenéztem az ismerős arcokon. – Nincs más kiút? Vállat vontak, fintorogtak. Zavartan kortyoltak az előttük álló gyümölcslevekből. A többi vendéget, a kirakatüvegeken túl sűrűsödő sötétséget szemlélték. Rám véletlenül sem pillantottak. – Ugye, most is szórakoztok velem, mint amikor a nyelves csókkal jöttetek? – firtattam reménykedőn. – Na, az volt az utolsó eset, amikor megpróbáltunk jót tenni veled! – szögezte le Horsa. – Megteremtettük számodra a lehetőséget, hogy végre méltó módon rendezd az életed! Előkészítettem a pasast is, nehogy megrémüljön, amikor majd berontasz az ajtaján, bevallod, milyen régen szereted őt, és lehasítod róla a nadrágot! Ott állt mindenki felcsigázva! Te meg tovább ücsörögtél otthon, összezárt térdekkel, a férjed dilidoboza mellett! – Miért nem szóltatok? – Miről kellett volna szólnunk, te nagyon tyúkagyú? Nem hiszem el! Te egy látens szőke vagy! – rikkantott Horsa. Adena bokán rúgta őt az asztal alatt. Pézsé nem protestált, festett szőke lévén. Sóhajtottam, lapoztam. 105

– És veletek mi van? – Gyereket várok. Most már biztos – újságolta Adena. – Szeretem ezt a terhességet! Szüntelenül kívánom Zachet! Úton-útfélen szeretkezünk! Komolyan! Folyton, mindenütt. Talán még csak a hamvasztókemencében nem csináltuk. Olyan furcsa, ha az ember szerelmes, akkor egy pillantás, egy mozdulat, egy érintés csodával ér fel. Bocs, Jandra. Hidd el, neked szurkolok. Szabadulj meg Selwyntől. Tedd lehetővé számára, hogy megtalálja azt a társat, aki segíteni tud neki a leszokásban; aki boldog lesz azzal, amit ő nyújthat. Te már meglelted a magad férfijét. Örülj neki, hogy ilyen kegyes volt hozzád az élet. Rengetegen válnak el, azután magányosan ténferegnek, és mindenféle ócska viszonyba belemennek, pusztán azért, mert utálják az egyedüllétet. Ehhez képest a te életed egy luxusutazás a csillagokba! Szerintem. Scarára néztem. – Ugyanazt mondhatnám napjaimról, mint Adena – kezdte Pézsé. – Repesünk a szerelemtől Gennaróval. Ő az igazi. Úgy értem, az én számomra. Horsa például megőrülne tőle... – Már meg is őrültem! – vetette közbe az említett. – Engem ez a temperamentum izgat fel! Ettől érzem azt, hogy szép és vonzó a világ. Imádom, ha Gennaro féltékeny, ha birtokolni akar, ha ötpercenként rájön a kanzás! – A micsodázás jön rá? – kérdeztem, tenyeremmel fülemet kagylózva. Mamusz felsóhajtott: – Már nem is érti! Papusz, mondd meg igaz lelkedre, mikor láttál legutóbb pucér férfit? – Ez nem jött be neked. Ma reggel is láttam egyet. – És mire használtad? – Kiéltem rajta jótét hajlamaimat. Többségében kérdőjeleket sugároztak felém. Scara az asztallaphoz koppantotta poharát. – Még nem végeztem beszámolómmal! Tehát Gennaro az én esetem. Hozzámegyek! – Megszívod – jegyezte meg Meryl. – Akkor is hozzámegyek. Most már tényleg férjhez kell mennem, én vagyok soron! Különben is, ki ad biztosítékot az örök szerelemről? Adena kapott? Vagy elszúrjuk, vagy nem. Hülyék volnánk, ha nem próbálnánk meg! Gennaro tüzes, nyakas, büszke, szenvedélyes, féltékeny, kisajátító, gyerekimádó típus. Veszünk egy nagy házat, és benépesítjük sarjainkkal! – Milyen romantikus! – fanyalgott Horsa. – Néhány hete randizgatok Andrew-val, és ő tegnap pedzette meg az összeköltözést. Nem akartam elhinni: kilelt a hideg! Pedig ő nagyon rendes pasas, előreenged az ajtóban, néhanap virágot vagy bonbont is hoz, értelmes beszélgetőpartner. Semmi bajom vele, mégis roszszul lettem az együttélés gondolatára. – És a szex? – informálódott Scara. – Mi van vele? – játszotta az értetlent Mamusz. – Aha! Itt van az eb sírja! Mit titkolsz? – Semmit. A szexre se panaszkodhatok. Andrew roppant figyelmes az ágyban, mindig megkérdezi, jóe nekem, amit csinál, megfelelő tempóban végzi-e, kielégítő-e a mérete, eléggé felkeményedett-e, nem hatol-e túl mélyre, vagy túl sekélyre... Borzongó hangokat hallattunk. Horsa bólogatott. – Ami azt illeti, rém nehéz úgy élvezni, ha közben arra koncentrálsz, nehogy elröhögd magad. – Nemhogy örülnél! Ez a fickó imád téged! A végén még megkéri a kezed – nyugtalankodott Pézsé. – Legközelebb én megyek férjhez! Én! Én! Én! Megértetted? Meryl felkacagott: – Nézzétek már! Scara reszket, hogy lemarad valamiről. Retteg, mint szingli a hervadástól! – Ha megkérné a kezemet, megbánná! – jelentette ki Mamusz. – Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést. Ne aggódj, Pézsé. Te leszel a következő. Nem veszélyeztetlek. – Én sem nyomakszom eléd – siettem leszögezni. – Remek ez a modern világ. Az ügyvédek válnak helyettünk. Ez ma már csupán papírmunka. – Aha, csak előbb fizikai valójában is meg kéne szabadulni a férjtől. Ki vele a házból! – szólt Adena. Eltűnődtem. – Jamal megígérte, hogy mellettem lesz a nehéz napokon. Ehhez képest...! – Biztos melléd állt volna, ha szólsz, hogy szükséged van rá – közölte Horsa. – Ahogy téged ismerlek, nyilván lezserül kijelentetted, majd te megoldod a problémát, azután a probléma baromian a fejedre nőtt. Lehet így mondani? Meryl a fejét csóválta.

– Mit ragozzuk? Változik valami? Jandra jelenleg együtt él a férjével... Közbevágtam: – Nem élek együtt vele, mivel például nem is kettyintünk! – Na és? Miben különbözik ez más házasságoktól? Adena tiltakozott: – Te tisztára el vagy tájolva! A házasságban élők igenis kettyintenek! Mégpedig jóízűen, és léptennyomon! – Ti vagytok a tiszteletreméltó kivétel! – hagyta rá Meryl. – Jandra koloncnak tartja a férjét. Az egész csak arra jó, hogy ne mehessünk el hozzá bulizni, és persze a pasijával sem randizhat egy-egy fergetegeset. – Miért? – csodálkozott Pézsé. – Jamalnak van lakása. Ott is randizhatnának. – Semmi akadálya nem volna, ha románcuk a kettyintésről szólna. Ám ez veszekedett szerelem. Igazam van? Meryl rám nézett. Elhúztam számat, és bemutattam: már csak kéztördelés telik tőlem. – Jól van – sóhajtott Horsa. – Induljunk oszlásnak, ugyanis nem mentünk semmire. – Add meg Jamal e-mail címét – kértem. Megütközötten bámult rám. Nyakán tetoválásnak tetsző ékszert viselt, s ez optikailag még kerekebbé varázsolta fejformáját. Felborzolt, rövid hajával, sötét szemével, csupa fog és ragyogás szájával maga volt a jóság és vidámság. Elég régen s alaposan ismertem már ahhoz, hogy lássam rajta: komolyan dühös rám. – Nem adom meg – közölte. – Mivel nem is tudom. – Hazudsz, Mamusz! – És ha? – vont vállat. – Ha kell a cím, kérjed tőle. De nem hinném, hogy épp veled akarna elektronikusan levelezgetni. Attól tartok, ő nem úgy szakít, mint te. Takarodj Selwyn, mondod, azután tejjel-mézzel kened a tökeit! – Én mondom nektek, mindent megold a tavasz! – sóhajtotta ábrándosan Adena. – Nézzétek, nagy erőkkel olvad a hó! Kiléptünk a Kivégzőfalból, és néztük. A pozitív hőfokú levegőt kevergető szellő kétségkívül fűszeresen izgató, érzékvadító illatokat hurcolt. A talajon sáros locspocs bizonygatta az enyhülést. A háztetőkről vizenyős hódarabok tottyantak-pufogtak az aszfaltra, az út szélén parkoló járgányokra, fel-felizgatván a riasztókat is. Meryl büszkén felmutatott a szemközti épület tetőperemét ékesítő kőfigurára. A jókora mellszobor turbánt viselő, tökéletes arcberendezésű, kidolgozott felsőtestű, összeillesztett tenyérrel fohászkodó férfit ábrázolt. – Hála istennek, éppen alatta találtam parkolóhelyet! – örvendezett társnőnk. – Így aztán, veletek ellentétben, én most nem fogok havat kaparni a kocsiról! Meryl a tűzpiros Ferrari felé indult a gyér forgalmú úton keresztül. Mi továbbra is ott álltunk, mélyről lélegeztünk. A háztető peremét csinosító, lámpával is megvilágított figurát szemléltük, annak szabályos, férfias, fiatalos vonású kőarcát, és mivel a feltartóztathatatlan tavasz a véráramunkba lopódzott, s ott menten hatni is kezdett, visszafojtott sóhajtások repesztgették mellhártyánkat. Horsa felnyögött: – Ha egy ilyen pasas pedzené az összeköltözést, előbb zúznám össze a velencei tükröt, semhogy nemet mondjak! E pillanatban, akárha az őt megkívánó, eleven nőhöz igyekezne, a kőférfi megbillent a mögötte feltorlódott hó nyomása alatt. Előbb bal válla dőlt a föld felé, majd az egész szobor zuhanni kezdett. Üvöltve előrevetődtem. Meryl már az úttest túloldalán járt, midőn megragadtam kabátja vállát. Hátrarántottam s elgáncsoltam őt, majd homoerotikusan leheveredtünk a fekete latyakba. A kőszobor rettenetes döndüléssel landolt a Ferrari tetején, s a fémet átszakítva a kocsiba zuhant. A nyomában elszabaduló lavina három egymás mögött álló járgányt horpasztott be maga alatt. Ránk is bőven hullott a gyilkos hózuhatagból. Szürke furgon vészfékezett mögöttünk. Vezetője segített kiásni bennünket az ömledékből. Meryl a fejét fogva tápászkodott talpra. Erősen szédült a lavina ütésétől, ezért előbb az öltözékét fogta 107

fel. – Bassza meg!!! – hördült, kukára érett ruházata láttán. Ekkor megpillantotta Ferrariját, s szeme kiguvadt. Szája elnyílt, ám néma maradt, mivel az iménti szitokszónak nem volt felsőfoka. Nedvesen, mocskosan, nyomorodottan meredtem a mellettünk toporgó, aranyhalszerűen tátogó Mamuszra. – Mit csináltál?! – mordultam. Felnézett a tetőre. Tétován megérintette mellkasát, s jókorát rúgott a lábainknál feltorlódott ömledékdombba. A sokktól sóbálvánnyá dermedt Merylre pillantott majd kezét a hajamra téve magához húzott, s a hajamba bömbölte: – Ez jelent valamit! Ez egy üzenet! Meryl is a fejemre ejtette kezét, ugyancsak átölelt, és cérnavékony hangon így szólt: – Megmentetted az életemet! Adena csatlakozott az engem dédelgetőkhöz. – Meglátjátok, valami tragédia történik hamarosan! – jajgatott. – Fenét! – förmedt rá Scara. Ő nem csimpaszkodott össze velünk. – Ez éppenséggel megmenekülést jelent! – A kocsim! – sikoltott Meryl, leküzdvén a sokkot. – Itt a tavasz – jelentettem.

85. lélegzet

cajgás férfi nagy farkú kutyával

Selwyn fokozottan kedves és elbűvölő volt. Mindennap megokolta valamilyen ürüggyel, miért nem talált még lakást. Kifogásait olyképpen adta elő, hogy végül én érezzek hálát iránta. Hiszen nem hagy magamra életem ezen megrázó időszakában. Társként mellettem áll, rendelkezésemre bocsátja férfiúi vállát. Valahányszor észreveszi annak szükségességét, máris nyújtja felém a papír zsebkendőt. Munkaszobámba zárkóztam. Megfestettem a rettegett hangulatú képet a királykisasszonnyal, a barbár hadúrral és a lány megmentésére siető testőrkapitánnyal. Az elkészült vásznat nyomban eltüntettem az állványról. Nem akartam, hogy Jamalnak legyen igaza. Valami olyasmit mondott, hogy a királylány sorsa szorosan összefonódik a mesélőével, tehát meglehet, végül ő is alkoholista, valamint leszbikus lesz, és macskákat fog kínozni. Varázsütés egy dologban tévedett. Nem akartam macskákat kínozni. Már a Liezon által okozott csalódást sem fájlaltam. Hajdan azért fogadtam be az ebet, mert azt reméltem, megkeseríti Fogonosz életét. Ehhez képest a kezdeti háborúzást tűzszünet, majd kifejezett barátkozás követte. Immár kéz a kézben őrizték a házat, és a bal szemén fekete kötéskendőre emlékeztető foltot viselő Kiskalóz gyakorta játszott üldözőset a csutakfarkúval. A vérpezsgető játékért hálásan Halál Torka fára mászni tanítgatta a kölyökebet, egyelőre csekély eredménnyel. Ja, s a rojtfülű immár velem is másképp viselkedett. Nem penetrázta hajamat, tárgyaimat. Időnként mellém telepedett a kanapéra, s ha jövet-menet kedvem támadt megsimogatni buggyant baracklekvár színű, szívmintás bundáját, görbített háttal, meresztett farokkal állt rendelkezésemre. Megérdeklődtem Selwyntől, mit tervez kedvenc háziállatával. Azt felelte közönyösen: az égvilágon semmit. – Főgonoszt a sorsára hagyod?! – nyikkantam. Vállat vont. Valakit nekem is el kell hagynom. Ez hiúsági kérdés. Folytattam a mesejelenetek festését. Immár nem ablakroládban, hanem falikép méretben gondolkoztam, mivel erőst körvonalazódott bennem a vidékre költözés ötlete. Majdani hajlékomban nyilván másfélék lesznek az ablakok, a függönyöket tehát nem vihetném magammal. A testőrkapitány és a lány az összecsapás végén megszökik a hordafejedelemhez igyekvő seregtől. Mindketten sérültek, lázasak, lerongyolódottak, csupán egyetlen lovuk van, üldözőjük viszont tömérdek. Tudják, muszáj eljutniuk saját csapataikhoz. Meg kell vívniuk a háborút a hódító csürhék ellen. Bujkálva, éjjel lovagolnak, s ha hátasuk kifullad alattuk, saját lábukon vánszorogva iparkodnak úti céljuk fe-

lé. Napközben elrejtőznek az árnyékos erdőben, hevernek-pihennek, gyógyulni vágynak. Egymásnak kiszolgáltatott helyzetükben felhagynak korábbi rátartiságaikkal. Nem törődnek többé se ranggal, se szemérmeskedéssel. Kapcsolatuk mind szorosabbá válik, miközben erőnlétük rohamosan romlik, lázuk immár csillapíthatatlan. Szembe kell nézniük a közelgő halállal. Ennek tudata meggondolkodtatja őket. Felmérik, mi volt eddig, s ezután még mi veszhet el. Mindezt két képben jelenítettem meg. Haldoklásuk megörökítése közepette magam is megbetegedtem. A festéssel nem álltam le, úgy vélekedvén, biztosan azért jött rám a magas lázzal járó, bódult állapot, hogy azonosulhassak figuráimmal. Hol szédelegve imbolyogtam az állvány előtt, hol pedig a hajlékban kóvályogva kísértettem, hagymázos pírral arcomon. Selwyn sűrűn eltünedezett, de mindig előkerült. Nem tartotta magát az esti érkezéshez, ötletszerű ritmusban jött-ment. Már nem faggattam őt a költözésről. A pikáns témát életem egykorvolt értelme sem hozta szóba. A boldog házasságunkat dicsőítő, fényképes riportok sorban megjelentek a különféle magazinokban, és robbantak is, akár az időzített bombák. Beta átadta helyét jóval szeretetreméltóbb unokahúgának, ő maga arra várt, hogy rajongottja új háztartását vezethesse. Ezen alkalom mindegyre késni látszott. Egy napon Zeta megkérdezte, látott-e orvos. – Jól vagyok – feleltem. – Fenét vagy jól! – fortyant. – Beteg vagy. – Na és? Majd meggyógyulok – leheltem, s a festőszobába vonszoltam magam. Kisvártatva megállt mellettem, velem együtt ő is a vásznon alakuló képet szemlélte. – Kérdezhetek valamit? – kezdte, s választ nem várt. – Azért, mert a készülő festmény nyomasztóan halálos, neked is meg kell halnod? Ez a művészet? – Nem, ez a véletlen. Döglődtem már máskor is. Elkapott egy tavaszi vírus. Rendbe jövök. Köszönöm, hogy aggódsz értem. – Tényleg ne hívjak orvost? – Nem kell. – Valaki mást? – Isten őrizz! Imádom az egyedüllétet, az alkotó magányt. – Rendben. Ez esetben megkérhetlek, hogy ne hó végén, hanem alkalmanként fizess ki? Szúrósan rámeredtem. – Ez a megjegyzés nem volt bókszerűen gyengéd, Zeta. A képet még befejezem, addig nem dobom fel a talpamat. Akkor kifizetlek. Vállat vont. – Azt reméltem, addig dolgozhatok itt, míg el nem végzem az iskolát. Ha kihalsz mellőlem, nézhetek másik állást. – Bölcsen tennéd – bólintottam. Eszembe jutottak hajdani pénzkereső, létfenntartó elfoglaltságaim. A szextelefonista múltat kissé más szemszögből láttam, mint annakidején. Ha azt teljesen kihagyom az életemből, talán kevesebb tequilára telik, viszont azzal együtt szerencsésen elmaradt volna egy mindent felforgató ismeretség is. Igen ám, de akkor Altonnal se cseverészhetnék. A fiú azóta is gyakran felhívott. Legutóbb arról mesélt, hogy tizenhárom éves, felvilágosult korosztályának két tagja regényesen egymásba zúgott, és a tévéből ellesett módon ölelkezve sétálgattak, csókolóztak s hemperegtek a talajon, azt imitálva, mintha szeretkeznének. Amikor pedig kitört köztük az örök-harag, a fiú s a lány megállt egymással szemközt, és dühtől tajtékozva ordítoztak a másik arcába: – Pedofil! – Vagy te! – Te vagy pedofil, én még csak kiskorú vagyok! – Mert én nem vagyok kiskorú?! Te vagy pedofil! – Te! – Nem én! Te! Szerelmük ezzel véget ért. Karácsony közeledtével Alton arról mesélt, hogy jött ám a Mikulás az iskolába, miként az ilyentájt il109

domos. S bár a legkisebbek is tudják, hogy az egész rénszarvasos, télfateros angyalosdi merő szélhámia a felnőttek részéről, nem rontják el hümmögéssel az ősök kedvét, meg persze azért sem tiltakoznak, mert az ünnep remek alkalom számukra egy rakás nehezen nélkülözhető cucc megszerzésére. Sajnos, ezúttal baj történt! Ugyanis a bandázó nagyfiúk legdominánsabb csoportja csupa aljasságból túszul ejtette a suliba érkező Mikulást! Bezárkóztak vele a biológiaszertárba, azzal fenyegetőzvén, ha a kisebb srácok nem teljesítik követeléseiket, vagyis nem szednek össze minél nagyobb összegű váltságdíjat, avagy beárulják őket a tanerőknek, a rénszarvashajtó, vén szivarnak vége! El lesz vágva a Mikulás fater torka! Kevéssel később kiüzenték, nem ragaszkodnak a készpénzhez, marihuánás bélyeget, spanglit, drogtablettát is elfogadnak, de mobiltelefon, karóra, sportcipő és testékszer is jöhet. A hat és tizenhárom év közötti korosztály képviselői megtanácskozták az eseményt, és úgy döntöttek, muszáj megmenteni a Mikulást, mert ő egy fontos jelkép! Akkor Alton többször is megpróbált engem felhívni, mivel hallott tőlem az Aramentő Kommandóról és zsoldos barátnőmről is. Szüksége lett volna értékes tapasztalataimra, esetleg Nicole katonai közreműködésére. Inkább neki adták volna a Mikulás váltságdíját, mint az aljas bandázóknak! Igaz szomorúságukra nem vettem fel a telefont, ezért kénytelenek voltak a maguk erejéből megoldani a súlyos helyzetet. Néhányan felfegyverkeztek, azon elképzeléssel, hogy tárgyalóküldöttségnek adják ki magukat, s amint a banditózók beengedik őket a szertárba, támadnak. Az erősítés az ablakon keresztül érkezik majd, megtermettebb, küzdősportokban járatos társak képében. Így is lett! A nagyfiúk beengedték a kicsiket, s azok előkapták veszedelmes fegyvereiket, úgymint: meleg vízzel vagy tintával töltött vízipisztolyt és nejlonzacskót, tüsszentőport, csúszós banánhéjat, önjáró sajtot, vegyi fegyvernek minősülő, büdös tornacsukát, agresszív zoknimúmiát, és ezek alkalmazásával összezavarták a banditózókat. Míg a túszejtők velük küzdöttek, őket röhögték-csúfolták, az erősebb fiúk kötélen ereszkedtek le a tetőről s berúgták a szertár ablakát! És jól elkapták a nagyképű fiúk torkát-tökeit, ilyképpen eldöntvén az ostrom kimenetelét. Győztek a Mikulás hívei! Kár, hogy utóbb kiderült, az egész egy kapitális csalás volt! Mivel a közrühellt matektanárt lelték a keservesen kiszabadított Vattaszakállú jelmezében! Márpedig a Gyökvonó gonosz ember! Megérdemelte volna, ha fogságban marad, míg valakinek hiányozni nem kezd, és akkor ez a fehér hollóképpen ritka valaki hívta volna a zsarukat, akik aztán ímmel-ámmal kutatgatni kezdik a tanerő nyomait, s aztán vagy hamar megtalálják a túszt a biológiaszertár csontvázai között, avagy soha nem bukkannak rá, később ugyanis Gyökvonó már nemigen tűnne ki a csontkollekciós miliőből. Altont módfelett kedveltem, ez okból nem bántam meg visszamenőleg a szextelefonista múltat. Többi pénzkereső tevékenységemet változatlan kedvvel űztem, s éppen azon tűnődtem, miért is jutott eszembe mindez, midőn Zeta magas, ősz halántékú férfit vezetett festőszobámba, s az a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy levegyem ingemet, és mélyeket lélegezzek, míg ő végigtapogatja hátamat a fonendoszkóp hűvös korongjával. Azután kaptam egy injekciót, és meg kellett innom egy pohár valamit, ami pezsgett és fehér lepedékes volt. A doktor elment. Zeta a töprengőfotelbe ültetett, ott nyomott el álmom. Az ősz halántékú férfi másnap reggel is meglátogatott és belém szúrt, minek következtében idővel jobban lettem s hamarosan befejeztem a képet. Órákon át néztem a szomorúan végzetes hangulatú vásznat. Hogyan tovább? Rendes mese nem érhet ily véget! Hol marad az igazságos végkifejlet? Rájöttem, hogy reggel van, ráadásul szombaté. Hirtelen megkívántam a friss zöldséget. Felültem a motorra. Mióta nem jártam házon kívül, a hó nyomtalanul eltűnt, a pocsolyák felszáradtak. Fény áradt körös-körül, és a szél olyan illatokat hurcolt, melyek éreztén kedvem lett volna fátyolra vetkőzve táncolni a levegőben vibráló napsugarakon. Az ötletet felfogván inkább feltettem a fény ellen védő szemüveget. Szentimentális táncikálhatnékom mindjárt alább is hagyott. Az ősi városrészben lévő, csaknem eredeti állapotában megőrzött piactér macskaköveit gyalog közelítettem meg. Az öklömnyire duzzadt rügyekkel teli, hatalmas termetű platánok, hársfák és gesztenyék oltalmában álló pultok és bódék gazdái virágot, gyümölcsöt, salátánakvalót, illatszert, ajándéktárgyat és ruhafélét árultak. Körbesétáltam a teret, az árusok standjai mögött magasodó, sűrűn rendbe tett, újnak tetsző, vénséges házakat bámultam, az egymáshoz szorított, keskeny épületek ékes szegélyű, kicsiny ablakait, nyikorgóra száradt kapuit, árkádos bejáratait, középütt az oroszlánfejes díszkutat, és a tér túloldalán zúgó folyócska sétánnyá kövezett partján andalgó járókelőket.

Úgy éreztem, túl fogom élni kudarcaimat. Mire ezek a faóriások robbanni készülő rügyeikből kibontják a harsogóan zöld, friss leveleket, én is újraéledek, feledem a csalódásokat. Hisz csak nemrég hullott a térdig érő hó, s ugyan hol van mostanra? E gondolatra automatikusan jelentkezett az ismerős szúrás a szívemben ám már annyira megszoktam, hogy szinte alig fájt. Vettem egy fagyit, s leültem egy padra. Ezen is csodálkoztam egy versnyit. Nahát, már ilyen padon ülős idő van? Tudtam is menten, ilyféle gondolatok ellen agydoktorra vagy Mamusz beszólásaira volna sürgős szükségem. Lábamhoz tettem a gyümölccsel, salátával, virággal zsúfolt kosarat, hátradőltem, és bámultam kifelé a fejemből. A festő szemével figyeltem a fényeket, árnyakat, az emberek arckifejezését, viseletét, mozdulatait, a piacjáró nép lábainál toporgó galambokat, közöttük a kékeket. S naná, a kék madarakat megint ki akartam cenzúrázni benyomásaim közül! Jólesett ott ülni, éreztem, hogy élek. Hazavágyódtam, az ismerős hegyek, dombok, ligetek, mezők közé, ahol tavasztól télig óránként változik a táj, ez is kihajt, az is kizöldül, amaz díszbe borul, és máris magam előtt láttam a sárga küllős virágokkal lepett domboldalt, a megelevenedő réteket, a fehér fejű csörgővirágokkal borított talajú erdőt. A folyóparti úton biciklista gurult. A kormányra hajoló férfi kalapot, bőrdzsekit, farmernadrágot viselt. Termetes, nagy farkú eb kocogott mellette. A hosszú szőrű, ordas színű, lompos farkát dölyfösen magasra meresztő kutya nyelvlógatva baktatott, s úgy tetszett, vigyorog. Gazdája ráérősen tekert néha a pedálokon, a körülötte sétáló embereket, a folyót szemlélte. Néztem széles karimájú kalapját, bőrkabátja hátán a gyűrődéseket, a bringa kosarában zöldellő salátafejet, a nyurga bagettet, a kutyagoló ebet, és átjárt a bizonyosság: újrakezdhetem. Van élet Selwyn után. Léteznek ilyen nyugalmat, életvarázst sugárzó férfiak a kék bolygón. Majd csak találok egyet. A szél feltámadt, a kalap alá kapott, és megpróbált elillanni vele. A férfi a tovalebbenő fejfedő után kapott, eközben kissé hátrafordult. Elszabaduló haja az arcába áradt. Orromra rántottam a homlokomra tolt napszemüveget. Lehúzódtam és összezsugorodtam a padon. Igyekeztem rejtőszínre váltani. Valószínűleg sikerült kikevernem arcomon a hullott lomb sárgáját, a mohazöldet, avarbarnát. A férfi elcsípte kalapját. Tekintete megállapodott rajtam. Lehajtottam fejemet. Mire újra felnéztem, jócskán eltávolodott a mellette poroszkáló kutyával. Így történt, hogy visszaestem. Megint válságosra váltam. Hazamotoroztam.

111

86. „Ott van a megoldás az ujjadon, tőlem kaptad nászajándélélegzet

kul! Kapd be!”

Otthon összebotlottam egy fickóval, aki szívdöglesztően meresztgette rám szemét, és bohókásan grimaszolt. Felismertem az illetőt. A válófélben lévő férjem volt. Amúgy az is feltűnt, hogy arca puffadtabb a szokásosnál, bár nem tudtam, ez pontosan mit jelent, mivel drogközi állapotait illetően továbbra sem voltam eléggé kiművelt. – Miért vagy itt még mindig? – förmedtem rá. – Mintha nem tudnád. – Ez nem olyan kérdés, amire szóban kell felelni. Erre tett a válasz. Költözz! Festőszobámba vonultam, fellőttem egy vásznat az állványra. Ha törik, ha szakad, befejezem az átkozott, bugyuta, szirupos, szentimentális, érzelgős, gejl mesét! Pocsék hangulatomban még egy szamurájkardot is negédesnek, egy arculcsapást is mézesmázosnak tituláltam volna. Már megjelent előttem a következő kép. Ám hiába jelent meg, ha nem hittem benne. Hit és varázslat nélkül nem bírtam festeni. Igaz lehet a mondás: a világ olyan, amilyennek látod. Hát most szörnyen brrrr a világ! Visszatértem a nappaliba, kerestem a bárszekrényben valami bitangul erőset. AKAROM A BRINGÁS PASAST! Valahányszor ezt gondoltam, ittam egy pohárral. Ez sűrűn megtörtént. Van élet Selwyn után, gondoltam elmésen a piactéri padon ülve. S ezen meggyőződésemben újra felfedeztem magamnak Jamalt! Őutána van-e élet? Utánaszámoltam, mennyi idő telt el az első riport megjelenése óta. Már rég rám kellett volna törnie az ajtót! Ennyi ideig nem bírhatja nélkülem, bármilyen konok is! Az ám, de valahányszor esetleg elgyöngült volna szívben és bokában, megjelent az újabb, gazdagon illusztrált interjú a focicsapat nemzésén igázó filmsztárról. Lehetséges, hogy Varázsütés nem olvas lesisajtót, végtére a pletykamagazinok jobbára a nők soraiból szedik olvasóikat. Viszont a sorsrontó dolgok mindig megtalálják címzettjüket. Ütődötten méláztam. Miért nem tudtam Jamal kutyájáról? Arról, hogy a pasas piacra jár? Bringázik a folyóparton? Hogy – ezt-azt leszámítva – normális emberként él? Mit tudok róla? Ismerem hangját, gesztusait, illatát, csókja ízét, érintettem testét. És még érinteni vágyom! Sőt azt akarom, hogy az ő teste szétbogozhatatlanul összegabalyodjék az enyémmel. Lehetőleg naponta háromszor. Viszont lövésem sincs, hol lakik, és azt sem sejtettem, hogy barátnőim istenítik őt. Jól van, abba lehet hagyni, mivel ez nem vezet sehova. Törökülésbe helyezkedtem. Kiégettnek, üresnek éreztem magam. A festészet is elhagyott. Semmi se maradt, ami vigasztalna. Selwyn vánszorgott elő szobájából. Sápadtszürke arcszínnel lerogyott a fotelba velem szemközt. Májbarna alapon rikító sárga mintás, rövidnadrágos pizsamáját viselte. Szétvetett lábakkal heverkélt, csupán annyit mocorgott, míg hirtelen felült, elkapta az üveget az asztalról, és kortyolt belőle egy háromperceset. Köhintett, torkot reszelt, visszahanyatlott, rám nézett. – Most már kezdem belátni, hogy nem tudlak visszaédesgetni magamhoz – sóhajtott. – Jól látod. – Gondolkoztam sorsomon. Valamit elfuseráltak bennem. Romeo szerepével be fogok robbanni a világ köztudatába, ez halál biztos! Most nézz rám! Látod rajtam az öröm leghalványabb jelét? Nem láthatod, mivel az egész nem érdekel. Minden életkedvem odavan! Boldogtalan vagyok! Egy elfuserált flótás vagyok! Semmi más módon nem tudok ebből kitörni, csak a szerekkel. Azok is csupán ideig-óráig segítenek. Vagy még addig sem, és mégsem lehetek meg nélkülük. Mind gyakrabban rosszul vagyok tőlük. Az emberek gyengének tartanak, megvetnek, mert a szemük láttára megyek le vegetatívba. Megértem, ha nem találsz többé vonzónak. Méltányolhatnád, mert rohadt nehezemre esett belátni ezt! Ég az arcom, ha arra gondolok, hogy te segítettél volna nekem, ha eltökélem a leszokást. Te voltál a legjobb, az egyetlen barátom! Csak hát én nem tanultam meg, miként viszonozzam a barátságot, szerelmet, ugyanis nem volt kitől. Igen, ezek kifogások! Most is hárítom magamtól a felelősséget, mindenről más tehet, én áldozat vagyok. Ezt most inkább ne mondd el, kérlek. Én ilyen vagyok, így gondolkozom. Az utóbbi időben alapo-

san kiismertem a szüleimet, és még te is megtagadtál, eldobtál. Ez tragikus. Jövő hónapban bemutatják a filmemet. Nemsokára kezdődik a következő forgatás. Míg dolgozom, élek. Olyankor viszont engem nem lehet elviselni. Ezt mind átlátom! És mégis képtelen vagyok felemelni a seggemet, és lépni valamit! Jaj, Jandra! Elhiszed, hogy tényleg szeretlek? Nem feleltem. Selwyn legyintett, felkapta a távkapcsolót, beizzította a tévét. Első gombnyomásra neki tetsző műsort talált, mivel ebben kollégái magánéletét taglalták. Ki kivel flörtöl, szakít, análozik, banálozik, frigyel. Ki kitől vár porontyot, az apa tagadása ellenére, DNS-teszt által bizonyítottan. Melyik sztár mennyit fizet kilenc hónappal később a liftben, kazánházban, felmosóvödrös szekrényben bonyolított, húsz másodperces szexaktusért? Magas, barna csillagnő vajon valóban együtt jár fél fejjel alacsonyabb sármőrrel, vagy csak közös filmjüknek akarnak ilyként hírverést csinálni? A korosodó popdíva trehánykodik, többen tanúsítják, hogy legalább két hete nem nyúlt borotvához, s hónalj szőrzete máris csípőig ér. – Selwyn! – nyüszítettem. Rám pillantott, de nem észlelt. Visszafordult a képernyő felé. Szomjazta az információt. Az ifjú, ígéretes színésztehetséget feltartóztatták gyorshajtás miatt, s mivel zavartan viselkedett, előállították. Kábítószert, valamint engedély nélkül tartott lőfegyvert találtak nála, holnap vonul börtönbe, jogerősen. Ha idejét letöltötte, négymillió órányi közmunkát kell végeznie. Leendő volt férjem leizzadt kissé. Némi tűnődés után felsóhajtott: – Látod, bocikám, nem is szeretett téged a zsernyákod! Ha igazán szeret, többször is simán lesittelhetett volna! És akkor szabad az útja tehozzád. Bár szerintem ezek csak ártatlan dolgok. Akkor vezetek legjobban, ha be vagyok anyagozva! Annyira offenzív leszek tőle! A stukker manapság alapvető tartozék a túlélésért folytatott küzdelemben. A drogbirtoklás? Ezt még büntetik? Nevetséges! Nem folytatta védőbeszédét, mivel őt érdeklő hír következett egy kollégáról, aki azt nyilatkozta, nősül, közben pedig fiúkkal hancúrozott egy motelben! A személyzet tagjai a reklám után, hamarosan, csak a mi riporterünknek, exkluzív interjúban elmesélik a pucér valóságot! Feladtam a kultúrát. Úgy döntöttem, inkább meglátogatom a kifeszített vásznat, és megkérdezem a múzsáktól, végleg faképnél hagytak-e. Már éppen feltápászkodtam, midőn Selwyn elkapcsolt a reklámról. A következő adó pletykaműsorában magas, kigyúrt, nem kirívóan intelligens, viszont aranyos, hímnemű műsorvezető szépelgő hanghordozással arról sztorizott, hogy egy erőteljesen amfetaminozó férfiú, a fogyasztott szer mellékhatásaképpen tulajdon guvadó szemű asszonykája előtt egy rozsdás, életlen konyhai késsel lenyiszatolta önnön péniszét, majd lefarigcsálta herezacskóját is, feltehetően a tettet megelőző féltékenységi összetűzés folyományaként. – Micsoda?! Micsoda?! – nyöszörgött Selwyn. Közelebb hajolt a tévéhez, nehogy elmulasszon valamit. Szerencsére a nő észnél volt, újságolta a magas aranyos, és gyorsan a jégre dobta férje szerveit, majd megakadályozta, hogy másult tudatállapotú élete párja saját lábának aprólékos amputációjával folytassa a péntek esti családi programot. Így aztán, az asszony lélekjelenlétének köszönhetően a férfi visszakapta becseit az orvosoktól, bár azok még jó darabig nemigen fogják megörvendeztetni őt, mivel a hosszadalmas gyógyulási folyamat... – Micsinált ez a barom?! Levágta a...?! – hörögte életem hajdanvolt értelme a meglőtt állatkirály hangján, s a bab alakú tálon elénk helyezett képillusztrációt bámulta, a saját vérükben, nedvükben csúszkáló férfiúi kincseket. A hórihorgas cukorfalat a súgógépre fókuszált tekintettel, továbbra is szépelgő ejtésmódban, több mint kétértelmű nyelvezeten összefoglalta, hogy a drogozás ennyire káros az egészségre. Selwyn is megértette a közlendőt. A bitang erőset tartalmazó palackra vetette magát, és az utolsó cseppig beszürcsölte az italt. Cigire gyújtott, a staubot ujjai tövénél tartotta, miként szokta. Szipákolás közben mind zaklatottabb állapotba került. – Bocikám! Ilyet is szoktam csinálni? – meredt rám rémülten. – Tudnál róla – feleltem. – Már ha a csonkolásra célzol. – És fogok? – sikoltott. – Ugye, kinéz?! Minden adott hozzá! Féltékeny is vagyok, anyagozok is! Bólintottam. – Kés is van. 113

Mikor kiejtettem, rájöttem, kár volt. Selwyn komolyan pánikolt. Fejre állította a flaskát és rázogatta, ám az már nem adott több nyugtatót. A bárszekrényhez rohant, előkapott egy whiskyspalackot. Egymás szájára forrtak. Azon tűnődtem, miként fékezzem meg háztartásom dilihoppnokát, midőn megcsörrent a telefonom, s annak monitorán Mamusz neve jelent meg. Szobám felé indultam a készülékkel. – Szia. Hogy vagy? – érdeklődtem. – Szia, szia – hadarta izgatottan. – Nem érdekes az én hogylétem. Az előbb beszéltem Andrew-val. Jamal megsérült egy ma esti, balhés akcióban! Az intenzíven van. Már hívtam a kórházat. Azt mondták, nem adnak felvilágosítást, és csak hozzátartozó mehet be hozzá. Annyit árultak el, hogy túléli. Andrew úgy tudja, sok vért vesztett, és ha felépül is, nemigen lesz arca, mert egy eszelőző narkós törött üveggel összevagdalta a fejét. – Mi közöm hozzá? – nyikorogtam. – Ne is próbáld hívni a számát. Nem veszi fel a telefonját. – Miért csinálod ezt velem, Mamusz? – károgtam. – Gondoltam, érdekel. Valamikor barátok voltatok. Bocs a zavarásért. Kikapcsoltam a készüléket. A nappali felé indultam nem különösebben érdeklődően a Selwyn által okozott zaj iránt. Inkább csak azért támolyogtam arrafelé, hogy ne legyek egyedül. Scara flegma hangját hallottam a fejemben. Ott van a megoldás az ujjadon, tőlem kaptad nászajándékul! Kapd be! Oké, Pézsé! Bekapom! Majdani exférjem tört-zúzott. Odébb dobta a fotelt, felrúgta az asztalt, földhöz vagdosta a bárszekrényben ácsorgó, védekezésképtelen flaskákat. Elnéztem ezt az idillt. Így is lehet élni – de minek? – sóhajtottam. Megálltam mellette a törmelékben. Megfogtam csuklóját. – Hagyd abba – szóltam halkan. – Gyere. Egymás kezébe kapaszkodva küzdöttük fel magunkat a végeláthatatlannak rémlő lépcsősoron. A hálószobába nyitottunk. Szertartásosan lefeküdtünk az ágy tetejére. Egymásba karoltunk, s mintha pertut innánk, ajkunkhoz emeltük kezünket. Emlékeztem az esküvői vacsoráról Scara szavaira. Tehát ha bármelyiktek megözvegyül, és ez fáj neki, vagy nyakatokba liheg a szörnyű kínhalál, csak finoman a szátokba veszitek a gyűrűt, nyelvetekkel érzékletesen kitapintjátok a tüskét és megnyomjátok. Ekkor a szárnyfedél felpattan, és ti hozzáfértek a Pocakos Koitáló és a Bötykás Monyó belsejében elhelyezett méregkapszulához. Azt beszippantjátok, kettéharapjátok, vártok pár másodpercet. Azután szenvedés nélkül, gyorsan kimúltok. Garantálom nem lesz fetrengés! Nem fogtok mindent összehányni epezölddel, túróssal! Szóval ez gusztusos, higiénikus gyilok. Tudjátok, manapság oly ritka a romantika, a szerelem, a hűség! Ajándékomat viseljétek akkora örömmel, amekkora szeretettel én készítettem nektek! Az utasítás szerint jártunk el. Selwyn a szeme sarkából sandított rám, valóban megteszem-e. Raöltöttem a nyelvem, hogy lássa rajta a kapszulát. Egyszerre, hangosan nyeltünk egy nagyot. Megszorítottuk egymás kezét, és vártunk. Majdnem olyan gyorsan történt, miként Pézsé ígérte volt Életem Legszebb Napján. Még eszembe jutott, hogy nem is az volt életem legszebb napja, mivel nemrég átéltem még annál is szebbeket – és mindjárt kettőt! Jamallal. S ezzel vége is - - -

87. lélegzet

vagy mégsem?

Amennyiben a földrengés nem csimpaszkodik az ember vállába, karjába, s nem kiáltozza azt, hogy Jézusom, Jandra, mit műveltél!? – az esetben nem a földrengés rázogatott, hanem más. Szent Péter? Nahát, férfi létére milyen magas hangja van! Felnéztem ólomsúlyú szemhéjam alól. Homályos paca hajolt fölém. Közeledett, távolodott, oldalra fordítottam fejemet. Mesmeg felbejgliztem szemhéjamat. Selwyn nem hevert mellettem, visszagördültem

az előző pozícióba. – Mi van? – nyöszörögtem. Felpislogtam. A homály foszladozott, a paca lassan körvonalazódott, és Horsa cseppet sem vigyorgó arca bontakozott ki belőle. Még egy arcot észleltem, ez kissé lejjebb helyezkedett el, s Zetához tartozott. – Nem haltam meg? – nyekeregtem csalódottan. – Még nem tudni biztosan – felelt Zeta. – Amikor láttam, hogy baj van, felhívtam anyádat. – Mamuszt. Engem – magyarázta Horsa. – Selwyn? – Lenn szenved, elég rosszul van. Elvonási tünetek kínozzák szegény istenbarmát. De miért itt? – Szállj le rólam! – mordultam. – Scara átcseszett? – Tényleg azt képzelted, hogy kinyír téged, nászajándékképpen? A kapszulákban tagló hatású altató volt. Különben az ő helyében a férjed gyűrűjébe ciánt tettem volna. – Megmaradsz? – kérdezte Zeta. – Nincs sok kedvem hozzá – dünnyögtem. A lány kiment. Horsa mellém ült az ágyra. Selwyn nyitott fedéllel ledobott féreggyűrűjével játszadozott. – Nem ismerek rád, Papusz! És ha méreg lett volna a kapszulában? Akkor most halott vagy? – Szerinted? – Tényleg ennyire szereted Selwynt? Inkább meghalnál vele? – Erre esküdtem, nem? Miért kellett felverni? Kit zavart, hogy átmenetileg nem szenvedek? – Zeta azt hitte, halálotokon vagytok. Rettentően megijedt, és felhívott, mert úgy vélte, a Mamusz név anyádat jelenti a mobilodban. Közben Selwyn felkelt. A lány szerint úgy kóválygott, mint az altatásból ébredező macskák. Mindennek nekiment, megpróbált felmászni az útjába kerülő tárgyakra, folyton megbotlott, lesett. A lépcsőről is legurult, de sajnos túlélte. Nem hiába tartják azt, hogy Isten vigyáz a részegekre. Úgy tűnik, a hasonféle ördögöket is óvja. Szeretnék segíteni rajtad-neked, Papusz! Fogadj vissza bizalmadba! Míg nem ismerted ezt a fickót, jobban megnyíltál előttem. Ő zárkózottá, furcsává tett. Te nem ilyen vagy! Nem bírok eligazodni rajtad. – Kérdezz – sóhajtottam. – Mit szeretnél? – Megszabadulni tőle. De nem olyképpen, hogy fekete zsákokban, apránként hordom ki őt a folyóhoz. Nem is úgy akarom kivágni innen, hogy az utcán végezze. – Itt is végezheti – vont vállat Horsa. – Legközelebb majd szerencsétlenül gurul le a lépcsőn. Csomagold össze a nyomorultat, és add vissza szerető eleinek. Apuka kapatta rá a kokócskára, ő segítsen rajta! Figyelj! Ha ma este nyolcig nem megy el magától, akkor idejövök a lányokkal, mint mentő kommandó! Berakjuk a visszárut a kocsiba, és elfuvarozzuk a szülői házba! – Mamusz, én szerelmes voltam Selwynbe! Bizalmas kapcsolatban éltünk... – Bizalmasban? – hörrent. – Tudsz róla valamit? Megosztotta veled az érzéseit, gondolatait? Tudtál részleteket zűrös útjairól? Lelkem, ti dugtatok! És mindössze ennyi volt köztetek a bizalmasság! Nézz szembe a tényekkel! Immár ott tartasz, hogy futni mész, ha lihegést akarsz hallani! Egyébként ez minden? Selwyn menjen el, és kész? Mást nem akarsz? – Miért érdekel? Te volnál a jó tündér? – Régebben szinte mindent megbeszéltünk, és képesek voltunk akár röhögni is magunkon! Szerintem úgy sokkal egészségesebb volt. Ha nem tudnád, a barát az a személy, aki közelről ismer, és mégis szeret téged! Mostanában hallgatsz, titkolódzol, emésztődsz! Időnként teljesen üveges vagy! Látod, hová vezet ez? Papusz, szívem kedvence, ne búsíts már! Ezt a házasságot elcsesztétek. Vége. Ne hibáztasd magad, te igazán megtettél minden tőled telhetőt. Nem Jamal miatt fuccsolt be a frigy, ez nélküle is megtörtént volna. – Hagyj aludni. – Egyébként Andrew a nagy riadalomban kissé túllihegte a vele kapcsolatos információt. Jamal jól van, már ott is hagyta a kórházat. Arca is felismerhető, habár nem hibátlan. A sebészek összestoppolták, ahogy tudták. Most varratok virítanak halántékán, szeménél, állán, karjában, meg emitt-amott. – Kíméld meg őt a féreggyűrűs poéntól – kértem. – Nem beszélünk rólad. Vagyis nem szoktuk kitárgyalni a veled történteket. Nem is tudom pontosan, miként esett meg. Azt hiszem, az esküvőn melegedtünk össze, Meryl, ő meg én. Nem sokkal később légy115

ottra hívtam őt, hogy adjak neki a lakodalmas képekből. Egyébként főleg a neten érintkezünk, érdeklődünk a másik hogyléte iránt, ezt-azt küldözünk egymásnak, osztozunk számítógépes tudományunkon. Meglehet, azt sem tudod, hogy Meryl a betörés után beszerzett egy házőrzőt. Időnként Jamallal közösen megkirándultatják az ebeket. Amíg anyádnál voltatok, Meryl vigyázott Varázsütés kutyájára. Már az esküvőn látszott, mi történik köztetek. És már akkor sem értettük, miért nem cserélted le Selwynt időben, még az oltár előtt. Azóta jóval kevésbé értünk téged, édesem! – Mert őt értitek? – Igen, őt jobban megértjük – bólintott Mamusz. – Eszembe jutott egy vicc. Egy fickó betör egy házba, épp az ékszeres ládikóban vájkál, mikor a tulajdonos matróna flintával a kezében rajtaüt, és így sikolt: meg akarsz erőszakolni, te alávaló? A legény rémülten tiltakozik: isten ments, dehogy! Néni egy rántással csőre tölt: pedig muszáj lesz! Fintorogtam. – Mi köze ennek hozzám? – Most még semmi, de majd nemsokára! Ha pasas nélkül maradsz! – Haha! Ezt ismered? A rendőr belép a rendelőbe. Leveszi tányérsapkáját, hát ott ül a fején egy böhöm varangy! Az orvos rábámul, mire a béka panaszosan feljajdul: nézze, doki, mi nőtt a seggemen! – Mit akartál ezzel mondani? – kérdezte Mamusz. Vállat vontam. Úgy döntöttem, felkelek. A felülés negyedéig jutottam, mikor ólomnehéz fejem visszahúzott a párnára. – Aludni akarok. Mindörökké – nyöszörögtem. – Nem fogsz. Zeta említette, milyen kupolda képére lépett be az ajtón. Sok elfoglaltságod lesz még a kis Selwynnel. Jövünk nyolckor! – Ne jöjjetek! Megoldom! – Tisztára hülye vagy, Papusz! Kérdezhetek még valamit? – Hát persze. – Szereted Jamalt? Nem feleltem. – Azt mondtad, kérdezhetek – emlékeztetett Horsa. – És? Kérdeztél is. Mit akarsz még? – Szereted Jamalt? Annyira, hogy halálosan megrémültem érzelmeimtől Rettegek, hogy ekkora szerelem visszariasztaná őt. Hallgattam. – Jó isten! – sóhajtott Mamusz. – Volt egy barátnőm. Felállt, kiejtette ujjai közül Selwyn méreggyűrűjét. Az ékszer súlyosan koppant a szegycsontomon. Összerándultam. Az ingerült ajtócsukódás hallatán megest vonaglottam egyet. Azután elájultam néhány órára.

88. lélegzet

a félelem bére

Selwyn viszonylag visszafogottan vergődött kínjában. Nem tört-zúzott, nem is üvöltözött. Gombóccá tekeredett a nappali kövén, két karjával átölelve fejét. Halkan nyöszörgött, nyüszített, időnként ököllel csépelte a padlót, haját tépte, a levegőbe rugdosott. Olykor négykézlábra vergődött, körbecsúszta-mászta a kanapét, lefejelte az asztal lábát. Elnyúlt s megint öszszegyűrűsödött, meg-megvonaglott, önmaga körül tekergőzött, akár egy szenvedő giliszta. Csaknem meztelen volt, csupán a májbarna pizsamanadrágot viselte, száraz, megnyúlósodott bőrének fakó színe is talajféregre emlékeztetett. Estére besokalltam. Mellé térdeltem, próbáltam kibontani, kicsomózni testét a görcsös tartásból. – Ne, ne, ne! – vinnyogta. – Ne érj hozzám! Fáj mindenem! Ne hívj mentőt! Apámat se! Könyörögve kérlek segíts! Segíts most, ha szerettél valaha! Nem bírom ki! Valahányszor eltökélem, hogy felhagyok vele, mindig ez következik! Szerezz kokszot! Most az egyszer, aztán soha többé! Esküszöm, csak azért

kell, hogy lábra álljak! Beledöglök! Segíts! Ha megteszed, elmegyek! Esküszöm, elmegyek, ha most hozol elsősegélyt! Siess! Fél térden inogtam mellette. Furcsákat éreztem iránta. Haragot, dühöt, megvetést, szánakozást – és igen, szeretetet is, változatlanul. Felebarátom folytatta rimánkodását, majd beavatott, hová menjek, miként intézzem az ügyletet. Diadalát észlelvén hirtelen aggódni kezdett értem. – Vihetnéd a stukkert, ha a szenya zsernyák el nem szedi! Ő lesz az oka, ha bajod esik! Vigyázz magadra! Igyekezz! Indultam. Odakinn csillagsziporkás, angyaltestű, narkotikus tavasz fogadott. Eusapia átlebbent a kert fölött. Alacsonyan suhanva megkerülte a házat, s eltűnt az épület mögött. Alighanem letelepedett mélázó- és emésztőhelyére, az erkélykorlátra. Ott szokta kigondolni bölcsességeit, filozofálás közben felöklendezvén-kiköpdösvén mindazt, ami kabátostól-csontostól elfogyasztott martalékaiból tovább nem hasznosítható. Motorra ültem. Kibontott hajjal, sisak nélkül süvítettem, azzal sem törődvén, hogy egy ügybuzgó zsaru megállíthat. Nyitott szájjal kortyoltam a levegőt. Minél többet ittam belőle, annál mélyebbről tört fel belőlem a szenvedély, annál biztosabban éreztem, szeretek, akarok, élvezek élni! Közelg a szabadság! Végtére a tavasz a szabadulásnak is évadja. Az a minapi, törvénytelenül késői hó – istenem, mintha emberöltőkkel ezelőtt hullott volna! – nyomtalanul tűnt el a városból, már a legárnyékosabb, leghűvösebb zugok sem őrizgették foltnyi maradékát sem. A mind gyakortább meggabalyodó időjárás hőfoka kora nyári estét idézett. A nemrég oly rideg s kihaltnak tetsző utcákon kutyasétáltatók, kocogok, biciklisták jártak, fürge motorok brummogtak az aszfalton. Egyszóval körös-körül béke volt. Becsülettel el is gyávultam. Inkább köröztem volna reggelig a városban semhogy anyagot szerezzek majdani exférjemnek. Megállapodtunk: ha megkapja mákonyát, elmegy. És ha – nem először – átcsellózza fejemet? Ettől immár nem féltem többé. Meglehet, most már szakítok a kulturált hozzáállással. Ha nem ért a kérlelésből, ezt csak megérti: TAKARODJ! Pláne, ha igehirdetés közben a csontozóbárdot lóbálom a fejem fölött! Felidéztem a házassági előkészítőn tanultakat. Aztán a Horsa által, nem minden ármányos célzatosság nélkül az ágyamon felejtett, az internetről lehalászott esetgyűjteményt is észbe vettem, mely a férjük iránt táplált türelmüket elveszített asszonyok kétségbeesett tetteit foglalta bűnügyi példatárba. A mosti idők finomabb feleségei már nem saját kezűleg ciánozzák, ramatyolják, ripityázzák, késelik idegtépő férjurukat, ezt a megtiszteltetést inkább bérgyilkosokra bízzák. Különös, az amúgy nem a bűnténymegoldó hatékonyságukról elhíresült zsaruk az ilyen halálesetek legtöbbjét napok alatt felderítik. Szólítgattam Bús Dal Szólt. Fütyültem, dúdoltam is hívójelét. A kiskacsaszőke halálosztó nem került elő. Hová lettél, kedves brávó? Lefékeztem a repesztőt. Tenyeremet a mellkasomra simítva tovább édesgettem késő lánykorom ajnározott kedvencét. A virtuális figura nem jött, és sejteni kezdtem, nem is látom őt többé. Úgy rémlett, öregszem. Ha már látomásaim is elhagynak, mi lesz velem? Legfeljebb azontúl majd én is dílertől veszem a víziókeltőt. Hoppá, megérkeztem. Óvatosságból a tetthelytől jóval odébb parkoltam le a motort. Sétára indultam. Néhány lépés után égnek állt a hajam. Fokozottan korhatáros filmek kultivált helyszínén jártam. Jobbról földönkívüliek közlekedőeszközére emlékeztető, kupolás építmény tornyosult a kietlen tájban. Az ablaktalanul sötét, hatványozottan pocsék hírnevű szórakozóhely körül csigavonalban létrehozott parkolót csordultig megtöltötték a műintézményben időző vendégek kocsijai. Közvilágítás legfeljebb mutatóba akadt. Szemközt, az úttest fölött kígyózó magasvasút graffitidíszes oszloplábain túl cserjebozótos, fás dzsungel burjánzott, melyről azt beszélték, sötétedés után teremtett lélek sem kelhet át rajta legalább egy kaland megélése nélkül. E viszontagságok jobbára túlélő jellegűek voltak, és főként rablás, leütés, pépesre verés, koedukált nemi erőszak képében nyilvánultak meg. Nem túlélő zsánerű esetek is előfordultak, ezek természetesen halálozással végződtek, és a rendőrség magatehetetlenségi mutatóit javították. E hangulatos terepen kellett meglelnem egy bordó csotrogányt. A keresett járgány a park felőli oldalon állt a járdaszegelynél, a vaskos homályban, sok más, hasonképpen sötét színűnek rémlő kocsi között. Tömzsi, kurta szakállú, fiatal, fekete fickó támaszkodott a csomagtartóhoz. Feltehetően a szembeni mulatóhely látogatói képezték klientúráját. 117

Az élő organizmus pöfékelve cigarettázott, fejét balról jobbra, majd jobbról balra forgatta, s azután elölről. Mindezt oly tempóban tette, mintha labdaadogatást figyelne. Fejforgatás közben próbált szívogatni a szája elé tartott spangliból, ám előfordult, hogy a sietségben elvétette. Ilyenkor kihagyott egy slukkot, ezt a következő szervánál pótolta. Igyekeztem rejtőszínre váltani. Esetemben ez úgy működött, hogy élénken láthatatlannak képzeltem magam, mígnem el is hittem, hogy valóban az vagyok. Amint ez bekövetkezett, átsurrantam az úton. Suhantamban gépiesen szemrevételeztem a függővasút tartóoszlopaira firkált bölcselmet, miszerint: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy átlagos legyél.” Ezt is kiböngésztem: „Toro egy bunkó! Tanuljon meg először olvasni! Ez egy alapvető műveltség!” Hümmögtem, de kijavítatlanul hagytam a szöveget. Még tudtam volna művelődni, ám időközben átértem az úton. Többször is körbenézve a szakállas feketéhez osontam. Közöltem vele, mi járatban vagyok. Millimásodpercek alatt nyélbe ütöttük az üzletet. Átadtam a bankókat, bőrdzsekim titkos zsebébe sülylyesztettem az érte kapott tasakot. Már fordultam is, hogy visszaügessek a túloldalra. Hirtelen megforgalmasodott az úttest. Balról négy lepusztult járgány süvített felém. Jobbról motorok bőgtek, ezeket nem számoltam meg. Mindez még nem lett volna túl ijesztő, ám a kocsikból veszettül lőttek is. A motorosok pedig nem hagyták viszonzatlanul a tüzet. A talajra vetettem magam. Hasmánt behátráltam egy parkoló kocsi alá. Mindezt a másodperc tört része alatt vittem véghez. Alighogy megállapodtam rejtőhelyemen, a motorosok egyike találatot kapott. Ugyanez történt az engem kiszolgáló dílerrel is. Előbbi elvágódott. Az oldalán szánkázó, szikraesőt fröcskölő géppel pontosan elém siklott. Tőlem karnyújtásnyira megállt, mintha elakadt volna valamiben. A sisaktalan, kopasz, fiatal fickó bal arcfelét csúszás közben szétmarcangolta a durva felületű aszfalt. Keresztüllőtt mellkasából, nyakából lüktetve buzgott a vér, szervezete öklendezte magából a sűrű, sötét nedvet. A motor alá temetett, bal oldalán heverő férfi tekintete rám szegeződött. Száját nyitogatta, hangokat formált, hasztalan. Kormány alá szorult ujjait mozgatta, mintha meg akarna fogni valamit. Álla egyszercsak leesett, szájából vérfolyam bugyogott. Szeme elhomályosult s megüvegesedett. A kocsija fedezékébe menekült, sérült díler mocorgott a földön. Úgy rémlett, jobb vállába kapott golyót. Bal kézzel vakarta elő stukkerét. Dühödten lövöldözve befarolt a szomszédos járgány alá, s ilyképpen megközelítette rejtekhelyemet. Mindeközben a csatazaj túllépte az elviselhető mértéket. Fülemre tapasztottam kezemet. Arcomat a hideg útburkolatra szorítottam. Így is láttam, midőn az egyik autó nekirontott a földön heverő motornak. A holttest zökkenve összerándult, majd meggyűrődve tovacsúszott a megtiport géppel együtt. A sivító gumikkal fékező kocsikból fegyveresek pattantak elő. A halott motoros mindeddig kavargó társai most a bozótba süvítettek a parkoló járgányok között. Amint fedezékbe jutottak, a golyóváltás folyamatossá vált. A fegyverek által szétköpdösött, le-föl pattogó töltényhüvelyek pengtek köröttem a kövezeten. Nem könnyen mértem fel, ki kivel van. Azt végkép nem bírtam eldönteni, hogy én kivel legyek. A park felé nem lóghattam el, mert ott a motoros banda múlatta az időt a sajátos lőhobbival. Az úttest felőli oldalon a csotrogányos rossz fiúk ontották a golyókat. Márpedig üdvözítő lett volna elcsorognom valamerre, ugyanis sokasodtak a földön az engem takaró járgány alá kukkantó fejek. Már négy sebesült kaparta a talajt vagy csúszkált odalenn a porban, s mintha valamennyien engem bámultak volna fájdalmas állapotukban. Úgy meredtek rám, akárha biztosra vennék, hogy én vagyok a kedves nővér a traumatológiáról, és épp rájuk vártam ezen, a magasvasút tövébe kihelyezett, alváz alatti intenzív osztályon. Iparkodtam hasmánt tovafarolni. Így azonban a parkoló járgányokra merőlegesen kellett haladnom. Mielőtt kibukkantam volna aktuális fedezékem alól, igyekeztem alaposan körülnézni, mennyire tiszta a levegő. Már a negyedik kocsi alatt hernyóztam, midőn újabb lőtt titán hullott elém. Helyzetemet eddig is nyomasztónak ítéltem, ez most tovább súlyosbodott. Az ismeretlen szervén eltalált fickó épp az orrom előtt zuhant le. Ő kocsin kívül hevert. Hasaló pozíciójából adódóan gépiesen benézett az engem takaró járgány alá. Bár a jelek szerint alaposan meg volt lőve, mégis nyomban feltalálta magát. Egyik kezét a torkomra ta-

padókorongozta. Másik mellső végtagjával stukkert nyomott halántékomhoz. Éreztem a cső hidegét, reszketését. A lőtt titán mindjobban meresztette szemét. Orrán-száján vért bugyborékoltatott. Soha ilyen közel nem jártam a sikítozáshoz. Mégsem sivalogtam, ezt megtette helyettem néhány sziréna. Goromba látogatóm felfigyelt a zsarumobilok vijjogására. Szögletesen, rozogán hátrafordult kissé. Nyomban rámartam fegyvert tartó csuklójára. Bőrébe vájtam pengére tenyésztett körmeimet. Beljebb rántottam kezét, el a fejemtől. A lövés dörrenését felerősítette a kocsi alváza. Valami kilyukadt fölöttem az autón. Eme résből is bugyogni kezdett a sűrű, sötét nedv, ám ennek nem volt émelygetően édeskés vérszaga. Fogaimat is a fickó kezébe mélyesztettem. A stukker a földre koppant. Magam alá söpörtem, majd felkaptam a fegyvert. Hátra sem nézve, szélsebesen kitolattam a kocsi alól. A zsaruk jöttével a lövöldözés nem csillapult. Az eddigi zsivaj tovább színesedett a szirénák jajgatásával. A tagolatlan szavak üvöltözése is felerősödött. Követhetetlenné váltak számomra az eddig is alig áttekinthető események. A kezemben szorongatott pisztoly felbátorított. Kiparittyáztam magam a parkoló kocsisor alól, és a bozótba röppentem. Mintegy tizenöt méteres röppályámat két vészesen fütyülő skuló is keresztezte. Gombócugrással landoltam egy bokorban. Gyorsan végigtapogattam magam. Úgy tűnt, nem találtak el. Zsigereim nem lógtak belőlem, vérem sem patakzott. Mindenekelőtt szitkozódtam egy megnyugtatót. Azután beástam magam a vegetációba. Próbáltam tárgyilagosan felmérni körülményeimet. Nagyon elkelt a tárgyilagosság. Ugyanis ily mód átláthattam helyzetem reménytelen voltát. A motorosok-csotrogányosok küzdelmében alig okozott fennakadást a marcona zsaruk megjelenése. Mindössze annyi változás történt, hogy attól kezdve mindenki tüzelt mindenkire. Úgy véltem, esetleg kivárhatnám a végkifejletet a csalitos mélyén. Mellesleg lefogadtam volna, hogy az még nyomokban sem lesz igazságos. Mesmeg befuccsolt a világlátásom. Egyszerre csak tisztulni kezdett a kép. Úgy tetszett, a zsaruk hatástalanították a csotrogányos különítményt. Ezt követően szétszéledtek a tájban, s megpróbálták levadászni a bozótban lappangó motorosokat. Ez nem sok jót ígért számomra, mivel én is ott lappangtam, poros tasakkal a kabátomban, csőre töltött stukkerrel a kezemben. Mennyit nyom ez a latban? Cirka nyolc évet, nehézvasban, kőfejtőben. Lépj le, Jandra! Anyám, imádkozz! Dzsekimbe rejtettem a fegyvert. Kihúzódtam a cserjés szélére. A következő pillanatban azt hittem, meghasonlok. Nyakamba ugrott valaki. Ármányos szándékkal érkezett, ugyanis pisztolyt nyomott a fejemhez. Döglötthiéna-szagot árasztó bőrgúnyájából ítélve a jövevény a motoros hadosztály tagja volt. Talpra rángatott, kivonszolt a sűrűből. A kabátzsebembe vermelt stukkernek vajmi kevés hasznát vettem. A fickó rettegtében reszketett, hápogva légcserélt. Szemlátomást adrenalin-túladagolástól szenvedett. Nyálát fröcskölve azt üvöltözte a zsaruk felé, hogy habozás nélkül szétloccsantja az agyamat, ha a kopók nem biztosítják szabad elvonulását. A görögdinnye hasonlatot is elsütötte. Nem kellett volna, magára haragított. – Vigyázz! – sziszegtem. A fickó összerezzent, és rólam megfeledkezve, minden egyébre vigyázni kezdett. Amint stukkercsöve másfelé fordult, vadul a lábára tapostam. Kifordultam fojtásából. Sarokkal telibe kaptam ágyékát. Amikor meggörnyedt, próbáltam elszedni tőle a fegyvert. Nem sikerült. A legalább négyrét görnyedt flótás felemelte fejét, és gyűlölködve rám bámult. Szeme nyomasztóan nagyra tágult, opálossá vált. A pisztolycső rám meredt, nagyjából hasmagasan. Lelassult az idő, pusztán csak azért, hogy minél alaposabban felfoghassam a kínhalál-várományos mivoltot. 119

Furcsa volt, nem pergett le előttem az életem. Egyetlen kép úszott keresztül rajtam, nagyapa verőfényes verandájáról. Lehunytam szemem, vártam a golyót. A fickónak mégiscsak vigyáznia kellett volna. Ugyanis a viharfelleges égből mentőzsaru érkezett. Surrogást hallottam, majd becsapódást. Emberi test kapta telibe a motorost. Annak fegyvert tartó karja megreccsent. A pisztoly a földre esett. A leterített flótás is a talajra került. A kopó néhányszor a földhöz ütögette a túszejtő fejét, majd egy pontosan irányzott könyökütéssel véget vetett a huzakodásnak. Talpra szökkenvén végigpillantott rajtam. Neki szeme se rebbent. Elkapta sóbálvány jellegű, heveny öregedésnek indult szervezetemet, és lerántott a redvába. Felkapta mellőlem a lator lehullott fegyverét. Rám förmedt, maradjak ott. A száguldva közeledő motoros fogadására indult. Az észvesztett tempóban közelgő brávó pisztolyt lóbált. Mielőtt még használhatta volna, Varázsütés lövése eltávolította kezéből a stukkert. A vállon lőtt lator elengedte a kormányt. Magamagát is kezdte elhagyni. E pillanatban kellőleg megközelítette a reá higgadtan várakozó zsarut. Jamal oldalt lépett, hogy elkerülje a kacsázó gép kerekét, és egy karlendítéssel kiemelte a fickót a nyeregből. A motor tovább gurult, pontosan azon hely felé, ahol kötelességtudóan parkoltam, mert ez lett rám parancsolva. Naná, hogy nem maradtam ott. Félregurultam a becsapódó gép útjából. Még hemperegtem, midőn egy gyalogosan távolodó flótást érzékeltem. A lator túlzottan nem sietett, ugyanis időt szakított egy gonosz szándékú megtorpanásra. Mikor stukkerét meresztve visszafordult, és célba vette a leflastromozott arcú Varázsütést, megragadtam dzsekim zsebében a csőre töltött fegyvert. Egyszerre tüzeltünk. Jamal még jókor észlelte célpont mivoltát, és a földre vetődött, az imént leterített motoros mellé. A golyó elloholt fölötte. Zsebből leadott lövésem lefegyverezte az orvlövészt. A fickó felüvöltött, és sérült karját a másikkal megragadva, nyögdécselve továbbrohant. Kapd el! Kapd el! – kiáltások harsantak. Varázsütés felszökkent az ájult motoros mellől, és futásnak eredt a menekülő nyomában. Felpattantam a talajról. Kerekére rántottam a bömbölő motort. Nyeregbe lendültem, gázt adtam. Jamal mellett lassítottam kissé, s ő futtában felugrott mögém. A sérült kezű gonosztevő besöpört a bokrok közé. Hatalmas zajjal, gallyrecsegéssel fúrta magát előre. Mindenüvé követtem a fickót. A derekamra szorított és mind szorosabbra vont ujjak érintéséből csupán maga az érintés érdekelt, az általa szándékosan okozott fájdalom s légszomj nem. Keresztülcsörtettem a csalitoson. Lendületből átugrattam egy patakon, majd macskakövön rázódtunk, mígnem a belváros felé vezető, keskeny lépcsősorhoz jutottunk. A kergetett megtorpant a lépcső tetején. Kajánul ránk vigyorgott, és sérült kezének középső ujját felmutatva, fürgén lefelé lódult. A derekamat fogó kéz szorítása ellazult. Jamal úgy döntött, gyalogláb űzi tovább a bűntevőt. Mielőtt elhagyta volna a nyerget, gázt adtam. A menekülő után lódultunk. A gonosztevő a lépcsősor első pihenőszigetéhez jutott, mikor a sarkába értem. Lendületből fordítottam rá a hátsó kereket. Az atomi erejű lökés a korláthoz taszította a gengsztert, és mintegy a nyakába röptette üldözőjét is. Egyenesbe rántottam a motort. Észleltem a köztörvényes figura kabátjából kihulló, parányi tasakokat. Lehajoltam, néhányat felmarkoltam a földről. Megvártam, boldogul-e pártfogoltam.

Midőn Jamal bemutatta névadó varázsütését, ujjaimat meglebegtetve búcsút intettem neki, s ledübörögtem a lépcsősoron. Tettem egy kört a városban, mielőtt visszamerészkedtem saját motoromhoz. Azután hazadöngettem, arra számítván, a letartóztatásomra kirendelt kommandót a ház előtt találom. Lélek sem járt felénk. Selwyn ugyanott tekergőzött a nappali padlatán, ahol hagytam. Leszórtam mellé a zacskókat. Tovasuhantamban a perifériás látásommal még észleltem, amint eszelős mohósággal az ajándékra bukik. Lehajigáltam ruháimat. A zuhanytálcába kuporodtam. Ott gubbasztottam egy órán át, a fejemre ömlő vízsugár alatt, térdemet ölelve, s lőtt sebektől haldokló férfiak utolsó rezdüléseit néztem lezárt szemhéjam mögött.

89. lélegzet

ez is átlapozandó!

Selwyn eltűnt a házból, aligha végleg, mivel általam katonásan bekofferezett holmijait nem vitte magával. Gyanítottam, nem látom őt néhány napig. Vagy még továbbig, ha netán zsandár- vagy latorkézre jut. Immár nem a lelki üdvéért aggódtam, hisz azt rég mákonyra cserélte, hanem életét féltettem, mivel múlt éjjel láttam egyet s mást az ő titkos világából. Fájdalmas, tehetetlen dühöt éreztem iránta. Nem gondoltam, hogy megúszom a tegnapi találkozást. Nem egyszerűen vártam, hanem kívántam Varázsütés jöttét. Ugyanakkor rettegéssel töltött el a gondolat hogy szembenézzek vele. Hasztalan próbáltam elfoglalni magam, hangulatok-indulatok, vak dühök és látó vágyak kavarogtak bennem. Vánszorgó lassúsággal esteledett. Zuhanyozás után sortot és pólót húztam, borzongás ellen könnyű köntösbe bújtam. A vacsorázás ötletére felfordult a gyomrom. Inkább chiantiért nyúltam. Kiültem a bejárati ajtó küszöbére, flaskából nyakaltam a selyemszáraz vörösbort. Ám a rövid, karcsú kávészivart fémszelencéből vettem elő, s annak végét ceremóniásan a fedélhez kopogtattam, majd nyelvem hegyét is körbefuttattam rajta, s amikor fogaim közé haraptam a rudacskát, bántam, hogy az nem vaskosabb, miként mosti kedvemhez illenék. Súlyos, elegáns, ravaszul felpattintható asztali gyújtóval izzítottam fel a szivart. Az első, jót rúgó füstkorttyal a számban, egy kesernyés ízű dohánymorzsával nyelvemen, felsóhajtottam az élvezettől. Hátrafordultam ültömben, a télikert girland-, faun-, pillangó- és madárábrázolatos kőpadlójára tettem a tűzszerszámot, és jókorát taszítottam rajta. Szándékosan úgy löktem meg a dobókockát formázó lángvillantót, hogy az átforduljon néhányszor, mielőtt siklani kezdene. Ilyenformán ötöst dobtam, holott helyzetemben a hatos is kevés lett volna. Fintorogva vállat vontam. Nem figyeltem tovább, meddig csúszik el a gyújtó a meséből származó kövön. Visszafordultam a kert felé, s beszívtam egy újabb slukknyi kemény, erős, fanyar füstöt, ám ez sem ütött rajtam elég nagyot, ezért nem is lettem tőle jobban. Hátrahajtott fejjel az éjkirálykék, ezüstcsillámos égboltra pillantottam, az éhkoppot nyelő, hanyakodva heverő Holdra, s annak egyik sarkában a csóvásan sziporkázó strasszkőnek tetsző csillagra. Az est zümmögése áthatolt a fejemben dübörgő, rosszféle hangokon. Ismét kortyoltam a szivarfüstből, lehunytam szemem, és átengedtem magam az emléklátomásoknak. Ezek keveregtek a fejemben félig-meddig elkészült, vagy épp csak valamennyire kialakult, vászonra szánt képekkel. Kisvártatva úgy éreztem magam, mint a megtestesült feszültség, az eleven düh. Felpattantam, a házba nyargaltam. Úgy nyomtam el a szivart a mosogatótálcában, hogy az hosszában kettényílt és szétlaposodott. Nesze, sziszegtem gyűlölettel, midőn még vizet is engedtem rá, majd utálkozva, csupán két ujjbeggyel érintve fogtam meg, miként az dögnek kijár, s a szemetesbe pottyantottam hulláját. Kortyoltam az üvegből, újra s újra. Eltökéltem, hogy rögvest a tornaszobába rontok, s szétpüfölöm a bokszzsákot, kesztyű nélkül, puszta kézzel; de talpéllel és sarokkal is adok neki, hátha ekként megszabadulhatok a bennem háborgó agressziótól. Átkutattam memóriámat, próbálván visszaemlékezni, kinek a tollából olvastam a fájdalmas és bántóan igaz hasonlatot, miszerint: agresszív, mint a kielégületlenség. Ám mivel a memória az a képességünk, amellyel felejtünk, nem jutott eszembe a szerző neve, ráadásul nem is ő számított, hanem gondolatának 121

súlyos realitása. Sarkammal nyitottam a kilincset, könyökömmel kapcsoltam fel a lámpát. Először is kiittam a kezemben szorongatott palackból a maradék kortyot, és elgurítottam az üveget, majd jókorát rúgtam a fél szobán körbefutó bordásfal ajtóhoz legközelebbi részébe, ez viszont átkozottul fájt. Odébb ugrándoztam a farácsos fal mentén, ahhoz a ponthoz, ahol egy szivacstábla függött, bár nem pontosan azon célból, hogy szanaszét rúgogassam azt. Humánusabb napjaimon nyújtáshoz vettem igénybe a kipárnázott részt, hogy a tornaszeren történő, hosszas és meditatív lógódzkodás közben a keményfa rácsozat ne vájjon árkokat a hátamba. Ezúttal pörögve, forgolódva, jobb és bal lábbal egyaránt adtam a szivacsnak, majd nekiestem a semmiről sem tehető, behemót bunyózsáknak, melyet a kötözködés kulcsmondata – Szidtad az anyámat, he? – után hol Anyasértőnek, hol egyszerűen csak Jacknek neveztem. Ugyanis, ha nem személyesítem meg a bokszputtonyt, akkor képtelen volnék püfölni azt. Elvégre cseppet sem normális dolog inzultálni egy holt ártatlan, mit sem sejtő, védtelen bőrzsákot. Egy letális ökölcsapás hatására felrepedt Jack vastag bőrhuzata. Bruce Lee-s, sanda mosollyal ráleheltem a sebet okozó Bötykás Monyóra, majd hátrébb szökdécseltem, s kipördültem, hogy egy alaposan kiélvezett, köríves rúgással végképp kinyiffantsam az ellenséges puttonyt. Pördültemben hosszasan meredtem az ajtón berontó férfira, miáltal lendületem elenyészett. E suta mérlegállásból kezdtem orra ejteni magam. Varázsütés reflexből elkapott, megtartott és talpra lökött, közben röpútját is folytatta. Homlokon rúgta Jacket, illetve azon illetőt, akit annak helyébe képzelt. Meglehet, hogy engem. – Késtél! – morrantam. – Mi az, hogy késtem?! – förmedt rám, velem együtt kerülgetve a pofonputtonyt. Szemrése keskennyé szűkült, tekintete zöldszürke tűzzel lángolt. Arcát testszínű flastromok ékesítették. Vállig érő haja az arca körül szálldosott. Alakja vékonyabb, nyurgább volt, mint valaha. Fehér nadrágot viselt, alul-felül hanyagul kigombolt, csupán hastájt zárt sötétkék inge combközépig ért. – Majdnem végképp elkéstem! Tudod, miért imádkozom, mióta megismertelek téged és körülményeidet? Már amennyire imádkozni én egyáltalán képes vagyok!? Azért, hogy ne következzék be a tegnapi eset! Hogy ne kerülj bele a pokoli körbe te is! Hogy életed nagyszerű párja legalább téged ne taszigáljon fel az ördög körhintájára! Tehát már te is drogozol! – Drogozik a halál! – üvöltöttem. Mivel épp a zsákot kerülte meg, s az közel volt fejéhez, öklömmel alaposan megdöngettem az előbbit. – És ha szögről szögre felforgatnám a hédert? – dühöngött tovább. A túloldalon ütötte meg Anyasértő Jacket, akkora elánnal, hogy az nekem tántorodott, és félresodort. – Hová tetted az éjjeli zsákmányt? Még nem tömhetted mindet az orrodba, mert akkor már az utolsókat nyögnéd valahol! – Nyugodtan atomjaira szedheted a házat! Megszabadultam a rohadék tasakoktól! – Mióta csinálod? – Mit mióta csinálok? – kérdeztem, iszonyatosat rúgva a bunyóputtonyba. – Ha most azt képzeled, hogy az a szar nekem kellett, süllyedj el! Akkor engem te nem ismersz! – Mert akkor talán ismerlek, ha még csak nem is magadért művelted? – Jamal kilépett a fedezékül használt Jack mögül. – Igen? Ha netán a kedves férjed küldött oda, akkor most tapsikolnom kéne, miszerint igen, én ezt a csajt ilyen klassznak, áldozatosnak ismerem!? – Nem vagyok csaj! – kiáltottam, fültövön talpazván Anyasértőt. – Remek, kezdek megvilágosodni! – örvendett dühöngésesen Varázsütés. – Szóval ekkora a te vak szerelmed! Gratulálok! Te jársz a dílerekhez anyagért, nehogy bántódása essék a bocimackónak! – Selwyn nem az utcán szokta beszerezni a cuccot! Csak mostanában valamiért sorra befuccsolnak a kapcsolatai... – Az történik velük, bizonyára, hogy elkapdossák őket! Vagy a konkurens csürhe, vagy a zsaruk! És a jó hírnevére szerfelett kényes művész téged zavart az utcára! Elhagy az eszméletem! Irtózatosan pofán rúgtam Jacket. Azután szívgödrön, gyomron és ágyékon is. Amikor térden akartam sarkazni, Varázsütés elkapta lábamat. Megbillentett és hanyatt lökött a padlón, majd lehajolt, csuklómnál fogva talpra rántott, és egészen közel nyomult hozzám. – Azt képzeled, hogy ezek a helyes rúgások megvédenek az utcán, az egymással csatázó csürhék között? Tényleg ezt hiszed? Gyere, rúgj meg engem! Vedd el tőlem a stukkert, vagy legalább lökd félre a kezemet! Gyere! Lehet, hogy szívesen elmondta volna még néhányszor, hogy menjek, de már elsőre lódultam. Jókora

önbizalommal nekirontottam, meglöktem őt a mellkasommal, vállammal. Kifordultam előle, lábnyújtásnyira eltávolodtam. – Na, hol a stukker? – kérdeztem. – Ha vársz egy kicsit, előveszem. – Vedd elő! Jobbjával felemelte az inget, hátranyúlt, és előhúzta a fegyvert a veséje tájékáról. A következő pillanatban meglepetten nézett utána amint az ívesen átrepült a szobán, s a borosflaska mellett landolt. A stukker nyomába vetődtem. Épp félúton mellúsztam a levegőben, mikor Jamal a köntösöm derekánál fogva elkapott. Mihelyst észlelte lendületvesztésemet rögtön el is engedett. Az ejtőernyőm már nem nyílt ki és még a futóművem is beragadt. Hason landoltam, már ha ekként nevezhető a borzalmas becsapódás, amellyel padlót fogtam. Nem sopánkodtam bajomon. Álomsebesen odébb gurultam. Speciális rúgással fogadtam a rohanvást közeledő férfit. Sajnálatosan nem értem el ágyékát, mivel ő még a becsapódás előtt a magasba emelkedett, és átfordult fölöttem. A látványos, mesteri szaltó láttán hasra pördültem. Feltámaszkodtam a könyökömre. – Hé! Hé! – nyögtem. – Ennyi volt? – kérdezte, immár újra talpon. – Már meg is haltál! Dacosan felpattantam, közel engedtem Jamalt. Túlsággal közel, ezért aztán a korábban és a házassági előkészítőn is ezerszer begyakorolt testdobás ezúttal nem jött be. Bár kibillentettem őt egyensúlyából, az enyém is odaveszett. Mindketten lezuhantunk a földre. Mivel szorongatottságában egyikünk sem tompította az esést, derekasan odavertük magunkat. Varázsütés még ocsúdozott rajtam, midőn átfogtam derekát a lábaimmal. Bemutattam neki csodafegyveremet, a Jandra Martens-féle combprést. Csaknem mindent elkövetett, amit egy férfi még úriemberként véghezvihet avégett, hogy megszabaduljon az ilyetén szorításból. Utóbb már csupán levegőért küzdött. Egyszercsak felhagyott a vergődéssel, s fejét a nyakamhoz hajtva, elernyedt rajtam. Elengedtem derekát, s ő lassan, ám annál nagyobb robajjal legördült rólam. Ekkor meghallottuk saját ziháló légvételeinket. Észleltük, milyen viharosan hullámzik mellkasunk, mennyire tremolóznak végtagjaink. Rémülten felismertem a déjà vut. Jamal felé fordítottam fejemet. Ő ekkor szedte fel a padlóról a köntösöm zsebéből kicsúszott szelencét. Továbbra is az agóniához illő, lankadt hanyattfekvésben, kissé remegő ujjakkal kivett egy kávészivart, annak végét a fedélhez kocogtatta, nyelvével körbecirógatta, majd a nadrágzsebéből előhúzott gyújtóval felizzította. Behörpölte s a plafonra fújta a füstöt. Végül a fémdobozt és a tűzcsiholót is kiengedte a kezéből. Szaporán, hangosan lélegezve rám nézett. Nem mosolyodott el, ám arcvonásai némileg megenyhültek. Újra slukkolt egyet, karikákat pöfékelt, és persze továbbra is fújtatott, köhécselt. Azután az oldalára fordult, és a számhoz tartotta a dohánylevélruhás szivart. Szippantottam egy kéjeset a füstből. Jamal visszahanyatlott. Továbbra is néztük egymást. Szuszogtunk. – Szeretkezni nem tudsz? – kérdeztem. Ettől megugrott. A feltérdelésnél tartott, midőn utolértem. Térden siklottam útjába, miként egy musicalben, nem a drámaiság fokozása céljából, hanem mert így sikerült. Elhűlten figyelte kezemet, amint az ingét középtájt összefogó három gomb közül a legfelsőhöz nyúltam s próbáltam azt kioldani. Türelmemet szinte nyomban el is veszítve, szétrántottam a mélykék kelmét. Végigsimítottam mellkasán, ajkához hajoltam, s megérintettem azt a számmal, nyelvemmel. Nem mozdult, különös tekintettel nézett rám, olyképpen, mintha tetőtől talpig látna engem, kívülről és belülről is, s mintha mindaz, amit lát, nem is volna kedve ellen való, feszült arcvonásai mégsem enyhültek, dühe továbbra is fortyogott. Behajlított mutatóujjammal kihúztam nadrágszíja végét a bújtatóból, s éppen hozzáfogtam, hogy a csat 123

tüskéjéből is kipöccintsem az övet, mikor fél kézzel megragadta csuklómat. A füstölgő szivart a tőle karnyújtásnyira heverő borosflaska szájába pöccintette, s miután ez a keze is felszabadult, ezt is az enyémre tette. Elengedtem a derékszíjat. Kiszabadítottam magam, s kioldottam saját övemet. Lesiklattam vállamról a köntöst. Áthúztam fejemen a pólót, és félredobtam. Vállamra engedtem s szétráztam hajamat. Előrehajoltam, és újra megérintettem ajkát a számmal, de most már haraptam. Félrefordította arcát. – Vigyázz – mondta. – Már nem csak velem játszol, hanem az örök hűséggel is. – Vedd komolyan – feleltem. Felálltam, kigomboltam sortomat, és kiléptem belőle. Eszembe jutott, hogy van egy franciaággyal felszerelt vendégszoba a közelben. Talán kétszobányira. Vagyis elviselhetetlenül messze. Megfordultam, hogy túrára induljak. Jamal talpra szökkent, és utánam kapott. Megragadta s a kézfejére csavarta hajamat, nem annyira, hogy fájjon, épp csak arra késztetőn, hogy megállják, visszaforduljak, s fejemet hátrahajtva várjam a száját. Nem kellett hosszasan várakoznom, máris viszonozta az iménti harapást. Elengedte hajamat, és végigsimított rajtam. Mindenütt megérintett és megcsókolt, és közben lehasadt rólam az utolsó, leheletnyi ruhadarab is. Eszehagyottan, tébolyodottan cirógattuk, érintettük, faltuk egymást. Spiccre álltam cipőjén, és szorosan hozzátapadtam, meztelen mellkasunk összefortyant, ágaskodó vágya már-már keresztüldöfte a nadrágszövetet. E szívet, agyat zakatoltató szorosságban széttártuk karjainkat, s összekapaszkodtunk ujjainkkal. Mivel e szárnyas, repülő helyzettől egyensúlyunk kényessé vált, úgy hittük, a csók majd összeforraszt és talpon tart bennünket. Vad, zsigeri, számosszor elképzelt és nyomban el is fojtott, az elképzeltnél is jóval megrázóbb csókkal akaszkodtunk egymás szájába, főként foggal, s izgalmunkban és élvezetünkben nevettünk, sóhajtoztunk és nyöszörögtünk. Amikor már vészesen imbolyogtunk, Jamal két kézzel megragadta csípőmet, s talpon maradtunk. Magához karolva felemelt a szájához, így pillanatokra se kellett abbahagynunk a csókolást. Letéphetetlenül átöleltem derekát a lábaimmal, s mindkét karomat a nyaka köré fontam. Teljesen átengedtük magunkat a szédületnek, és valóságosan is forogni, pörögni kezdtünk. Gyönyörűségemben hátrahajtottam fejemet, és kértem, siessünk, most már siessünk, már nem bírok ki sokkal több érintést. Kapkodva, egymás kezébe ütközve bontottuk ki nadrágját, és továbbra is forgolódni szándékoztunk, midőn megkaptam, amit követeltem. Régen gyanítottuk, hogy sosem tapasztalt, kivételes élményben részesülünk, ha végre egybeolvadunk. Ezért azt hittük, a vulkánkitörés felkészülten ér majd bennünket. Fokozhatatlannak érzett örömünktől mégis megtámolyodtunk, s csaknem eszméletünket, életünket vesztettük. Vállam súrolta a fali kapcsolót. A szoba sötétbe borult. Továbbfordultunk, hátam a bordásfalon függő szivacshoz simult. Számmal fogódzót kerestem Jamal ajkán, szememet lezártam. Még sosem szárnyaltam ilyen intenzíven. Robbanásszerűen ért a gyönyör. Mindketten feljajdultunk, fogaink összeütődtek, levegőnk elfogyott. Szívünk az ölemben dobogott, pulzált. – És még azt hittem, tudom, mi az érzékiség – suttogtam később kiszáradt szájjal. Úgy éreztem, sosem engedem ki őt a combjaim közül. – Nem akarok észhez térni! – sóhajtott. E vágy is teljesült kis időre. Immár hajszállal kevésbé türelmetlenek lévén, átlátogattunk a vendégszobába. Elnyúltunk az ágyon. Aprólékos gondossággal, minden mozzanatot kiélvezőn, levetkőztettem Jamalt. – Ezt elképzeltem néhányszor – szólt. – A képek maguktól jöttek, és nem tágítottak. Idővel persze kapcsoltam, milyen jót játszottál velem. – Én nem... Elhallgattatott egy csókkal, majd keze, szája újra felfedezte testemet, és én is végigkíváncsiskodtam az övét. – Ez egy szakállas tréfa, de hátha nem ismered – mondtam kevéssel később. – Kérdezd meg, hazakísérhetsz-e!

– Hazakísérhetlek? – Meg hát – feleltem. Majdnem olyan volt minden, amilyennek az Éjkirály beígérte, s közel olyan, amilyennek a legkisebb királylány meséjének végét elképzeltem. Amiben különbözött, amitől még annál is felgyújtóbb, érzékibb és mélyebben érintő volt a képzeltnél, azt a plusz varázst a megvalósulás tette hozzá. Vízszintes ajkam s függőleges ajkacskád: Megváltott Kereszt∗ – mormogta Jamal, mielőtt ájulásszerűen elaludtunk egymás karjában. Néhány órával később felriadtam. Iszonyatos erejű szívdobbanások fájdították mellkasomat, mikor a mellettem heverő férfira néztem. Mintha az én veszekedetté gyorsult szívverésemre ébredne, Jamal is felpillantott. Szeme kitágult, ő maga valósággal felhátrált a falra a párnával együtt. – Ó, nem! – nyögte. Megragadta a testünket takaró lepedő sarkát, és az arcomra rántotta. – Ó, nem! – jajdultam, és még a tenyeremet is a lepelre szorítottam, nem akarván látni, mikor elviharzik. Utóbb, mielőtt még megpróbálhattam volna hipnotikusan bebeszélni magamnak, hogy álmodtam vagy fantáziáltam, megleltem az ágyban a nyakláncáról leszakadt, zöld szikrás kelta keresztet.

90. lélegzet

materializálom a szakítást

Képtelen voltam aludni. Magamra öltöttem néhány elemi ruhadarabot, és a festőszobába mentem. Legközelebb akkor ocsúdtam a világra, mikor Zeta beköszönt. Látván maszkszerűvé révült arcomat, rögtön vissza is húzódott az ajtóból. Néhány perc múlva újfent megjelent, s lerakott egy tálcát a közelemben. Ámultan néztem rá, hiszen anyám óta senki nem tett velem ilyet. Meglepettségemet észlelvén Zeta vállat vont, elmosolyodott. Kifelé siettében mutatóujjával a narancslével, kávéval, vajas pirítóssal barátságosított tálca felé böködött, jelezvén, ne feledkezzem meg róla. Meghatottan köszönetet rebegtem. A délelőtt közepén megint bekopogott. Közölte, most elmegy, és ha nekem jó így, reggelenként mindennap el tud jönni néhány órára. Mielőtt felelhettem volna, arra kért, ne mondjak nemet, szerinte szükségem van rá, mert elég pocsék az általános státusom. Az ebédet a hűtőben találom, tojásos-sajtos zöldsalátát készített, úgy tudja, szeretem. Még hozzáfűzte, örül az új képnek. S ezzel kisétált az ajtón. Megest megrökönyödtem, azt gondolván, nem olyan persze, hogy ez megtörténik. Eszembe jutott a pillanat, amikor összebarátkoztam szobatársnőmmel, a Horsa Monaco nevű lánnyal. Valahogy hirtelen, egyik másodpercről a másikra vált emberien bizalmassá addig tartózkodó kapcsolatunk. Visszatértem a képhez. A tunya király hajdani gyógyítópapja visszavonultan élt az erdőben, mióta uralkodója új, kellemetlen asszonyát a palotába vitte. Házat épített magának, naphosszat füveket gyűjtött, gombát szedett, s nem sírta vissza az unalmas, nyűgökkel terhes udvari életet. Az öreg gyógyító egyik növényszedő útján rábukkant a végállapotban lévő királykisasszonyra s a hű testőrre. Lázcsökkentő főzetet készített nekik, panáceával borította be sebeiket. Amikor pedig a halál letett róluk, és javulni kezdtek, kunyhójába vezette, megvendégelte őket. Kérésükre elment a közeli faluba, s üzenetet küldetett seregeik vezetőinek. Lovat, fegyvert szerzett számukra, hogy folytathassák útjukat. A lábadozók pihentek, hegedtek néhány napig. Elkerülhetetlenné vált, hogy tisztázzák egymás iránti érzelmeiket. (Muszáj továbblépnünk! – mondta nemrég Jamal.) Miért titkolnám önmagam előtt, ha a másik már úgyis érzi-tudja, hogy szeretem? – kérdezte magától a testőr, a királylány. A gyógyító aggastyán segítségével visszakapták az életet. Ideje, hogy hasznát vegyék. Lefotóztam a festményt. Megnéztem, miként mutat a kép a számítógép monitorán. Sorba rendeztem az elkészült jeleneteket. Térdeim kissé megroggyantak, midőn felfogtam, milyen sok munka vár még rám, mire befejezem a mesét. Pontosabban szólva: nem is fejezem be. Hőseimet elkísérem valameddig, majd *∗Fodor Ákos 125

egy dramaturgiai ponton elengedem kezüket, azon reményben, hogy most már boldogulnak nélkülem. Ekkor ők megkezdik önálló életüket. Ez a festmények, versek, regények, dalok, gyerekek sorsa. E gondolattól majdnem felzokogtam. Mindent félretettem. Kezet mostam, kis töprengés után a festékfoltos overallt is ledobtam, és farmerba, pólóba bújtam. Kocsiba ültem, s céltalanul útnak indultam. Megálltam egy hatalmas üzletnél, azután odabenn nem jutott eszembe, mi hiányzik háztartásomból (Jamalt nem számítva). Vettem chiantit, vékony szivart fémszelencében, salátának valót, s ezzel ki is fogytam az ötletekből. Az illatszerosztályon hosszabban gondolkodóba estem a terhességi gyorstesztek polcával szemközt. Erotikus emléklátomásaim támadtak a múlt éjjel történtekről. Kezem, lábam elgyöngült. Megérintettem a láncomra akasztott kelta keresztet. Elméláztam a babát Jamaltól projekten, és ez volt válaszom: igen! Rádöbbentem, hogy fennállásom óta először vágyom gyerekre. Helyesbítettem: igen, de nem most. A kasszához siettem, azután a nődoktor rendelőjéig meg sem álltam. Miután nála végeztem, és már mindent tudtam arról, ami érdekelt, hazafelé indultam. A benzinkútnál jártam, mikor lelki szemeim előtt megjelent a hajlékban bolyongó, betépett Selwyn képe. Tudtam, többé már nem birkózom meg a rám váró, mind újabb megpróbáltatásokkal. Pedig nyugodtan biztosra vehettem, hogy a nyakamon ragadt felebarát nem tartotta be szavát, s nem költözött sehová. Sőt, nyilván úgy tervezi, hogy ezentúl velem szerezteti be mákonyát. Az útelágazásnál jobbra kanyarodtam, s elindultam a bányatóhoz vezető, bozótszegélyes földúton. Azon szándék hajtott, hogy a tengerkék víz partján átgondoljam vágyaimat, és lélekben felkészüljek azok maradéktalan megvalósítására. A töprengéshez szivarra gyújtottam. Leeresztettem az ablakot, kikönyököltem fölötte. Felhangosítottam a CD-játszót. A régi dalok korongján Ella Fitzgerald két férfipartnerrel énekelte az Into each life some-ot. Az egyik kanyar után megpillantottam egy tűzpiros sportkocsit az út szélén. Lassan gördültem mellé. A bezárt ablakú kocsiban tartózkodó élő organizmusok nem fogták fel érkezésemet. A férfi az üléstámlához feszített fejjel, lehunyt szemmel ült, és láthatólag módfelett kéjesen érezte magát. Az ágyékára hajoló, buzgón bólogatni látszó nőből csupán platinaszőke fürtök látszottak, ám ezek alapján is felismertem a benzinkút morózus ledérét. Továbbgurultam. Mintegy ötven méterrel távolabb megálltam. Egy gombnyomással CD-t váltottam a lejátszóban. Billy Ray Cyrus nyomban énekelni kezdte a Storm in the Heartland című dalt. Úgy döntöttem, ez megfelelő lesz. Felcsavartam a hangerőt. Fogaim közé haraptam a szivart. Felöltöttem a biztonsági övet. Hátramenetbe, kapcsoltam, és tövig nyomtam a gázpedált. Járgányom valósággal repült. A két kocsi közti távolság rohamosan fogyott. Hátrafordultam az ülésen, s amennyire lehetett, kényelembe helyezkedtem páholyomban. Már nagyon közelről láttam az arcát, midőn felebarátom üveges szemmel felpillantott. Vonásaira fagyott a kéj. Szeme kimeredt. Hajdani férjem ábrázata álomsebesen közelgett. Épp ily gyors tempóban váltakoztak rajta az érzelmek is, s azok széles skáláján felismertem a hiú büszkeséget, a döbbenetet, a rettegést és végül a halálfélelmet. A rémülettől dermedt felebarát ölében gályázó farokvámpír mindeközben mit sem sejtett. A becsapódás előtti pillanatban pedált cseréltem talpam alatt. Járgányom hátulja még így is alaposan feltúrta a tűzpiros sportkocsi elejét. Selwyn fő kínját-baját nem én okoztam. A lány nem a nyelvét harapta el. Melléjük tolatva elfintorodtam. A szardíniásdoboz-fedélként felgyűrt orrú hajtány belsejében észlelt látvány cseppet sem volt vérszegény. A bolydult szerelmespár zsivajgására ügyet sem vetve, szívtam egyet a szivaron. Kiengedtem fogaim között a füstöt, s búcsút intettem. Tüskön-bokron keresztülhajtva fordultam meg. Hazasüvítettem. Első utam az emeleti gardróbba vezetett. Kezdésképpen kettesével cipeltem le a pukkadásig teletömött táskákat, bőröndöket a nappaliba. A második kör után leegyszerűsítettem a feladatot. A csomagokat szépen sorba rakosgattam a lépcsősor tetején,

majd egyenként lerugdostam azokat a magasból. A felebarátom szépítő és férfiasító szereivel, pacsmagjaival, parfümjeivel buggyanásig tömött táska lefelé zúdultában érdekesen recsegett-ropogott, s mire leért, a szobatisztasággal is felhagyott. A bevizelt tatyót kivágtam az ingatlan szélén elhelyezett kuka mellé, hadd epedjenek közösen a másnap reggelre várható, villogó tekintetű szemetes legényekért. Addig-addig gyönyörködtem a kerekekkel is felszerelt, fűzöld színű, terjedelmes kukaedény és a folt hátán nedvesség útitatyó együttesén, mígnem úgy határoztam, veszem a fáradságot, és a többi cuccot is kihordom. Mivel Selwyn bizonyos vonatkozásban komolyan vette a holtomiglant, rengeteg holmit halmozott fel a hajlékban. Már-már megszakadtam, mire mindent kivonszoltam a szeméttartály köré. Legutolsó darabként a jócskán lelakott dilidobozt hurcoltam az utcára. Ezután zuhanyoztam, ruhát váltottam, és – késő délután (vagy kora este?) lévén – jóízűen becsemegéztem a Zeta készítette, könnyű ebédet. Észbe idéztem, hogy ma még vezetek, ezért befejezésül beértem egyetlen pohár chiantival. Épp midőn ezzel végeztem, a nappaliba támolygott egy puffadt fejű, kába drogcsávó. Furcsállottam, hogy továbbra is ide jár haza. Legott érdeklődtem: hogy gondolja ezt? – Tönkrebasztad a kocsimat! – mordult kásás hangon, szertelen gesztus kíséretében. Ez kibillentette korpuszát az amúgy is kényes egyensúlyi helyzetből. Fenékre roskadt a padlaton. Továbbra is vadul hadonászva folytatta: – De nem ez a legnagyobb károm! Az a ribanc majdnem leharapta a farkamat! Veszed? Majdnem leszakadt a farkam! Érted, mit ugatok? – Értem, csak nem érdekel. Vedd olybá, hogy materializáltam a szakítást. Ezek után már véglegesnek tekinted, nemde?! Tápászkodj fel, és húzz el innen! – Jaj, egyetlenem, az a ribanc csak egy ribanc! Most mit jelenetezel? Mit gondolsz, miért vettem igénybe a torkát? Mert nem engedsz magadhoz! Hosszú ideje nem nyúlhatok hozzád! Szerinted ez nem ide vezet? – Nem érdekel! Mindenki a saját sírjának kovácsa – mondtam. Letérdeltem mellé, közel hajoltam szétfolyt vonású, elcsúfult arcához. – Megint bevettél némi ezt-meg-azt. Szerinted ugyanis a boldogság mindösszes akadálya a valóság. Az én boldogságomnak viszont már jó ideje te vagy az egyetlen gáncsolója! Nézz a tükörbe! Ezentúl a tükörbe nézz, ne rám! – Naná, hogy bevettem! Beszartam kínomban! Az a büdös kurva meg cserbenhagyott! Rohantában még a leszakadt fogkoronáit se vitte magával! Majdnem elhánytam magam! Ott patakzottam! Naná, hogy bevettem két marék szert, naná! Zsebkendővel kötöztem be magam! Nézd meg, csupa véres trutyi a nadrágom! Felkeltem mellőle. Bőrdzsekimhez iramodtam, kivettem az utcán lelt stukkert az átlőtt zsebből. Ellenőriztem, a fegyver csőre volt töltve. Visszasétáltam Selwynhez. – Úgy nézem, félmunkát végeztem – sóhajtottam. Visszatérdeltem a padlóra. – Ha most rögtön nem húzol el innen mindörökre, elköszönhetsz a pipettádtól. – Mitől?! – A molyrágta pipettádtól. Szétlövöm ugyanis. Kelj fel, kinn megtalálod a cuccaidat! Hívj taxit, buszt vagy kamiont, és az összes holmiddal együtt távolítsd el magad az életteremből! – Jandra, ne csináld ezt velem! Hová mehetnék? – Haza! Armen és Kent játsszon veled papás-mamást! Én rohadtul ráuntam! Látnod kéne magadat! Ha eszed volna, zacskót húznál a fejedre, mielőtt kimész az utcára! Fogadj meg egy tanácsot! Tarts magadnál egy papirost, melyen kikötöd, milyen címre cipeljenek haza, ha így találnak valahol. Egy másikon pedig azt szögezd le, hogy ebben az állapotban még nem használhatnak fel szervdonornak: várjanak kicsit! Ég veled, felebarátom! Rám bámult. Tekintetét fókuszálni próbálta az enyémhez, ám nem járt sikerrel. Homálylátása nem tett lehetővé ily finomságot. A nyakamban függő medált azonban zavarodottságában is észrevette. – Jézusom! – nyögte. – Jézusom! Hát tényleg vége? Nem feleltem. Hagytam, hogy előadja búcsújelenetét, miközben levonul a színről. Miután bezárult mögötte az ajtó, felkaptam telefonomat. Először is felhívtam a bútorboltot, ahol nászágyunkat vásároltuk. Kértem, hogy másnap hozzanak egy vadonatúj ugyanolyat, a régit pedig dobják le a Tajgetoszról. A Selwyn esetében sosem hanyagolható gyanakvástól áthatottan kinéztem az utcára. A tízmillió ki127

sebb-nagyobb bőrönd, táska, szatyor, doboz változatlanul ott hevert a járda szegélyén. A gyönyörszép, fűzöld színű, kerekes kukaedény viszont nem volt sehol! Páros lábbal toppantottam. Sikoltottam is egy messze csengőt. Azután hívtam Mamuszt.

91. lélegzet

lettem volna jó keresztény?

Némi időbe tellett, mire Horsa mindent megszervezett. Még világos volt, midőn kedvenc szeméttartályom hűlt helyének kellős közelében csikorgó gumikkal lefékezett a pompadíszes, elegáns, koromfekete halottszállító. Adena kipattant a Végső Búcsú Kegyeleti Szolgálat cégjelzésű furgon kormánya mögül. – Na végre, édesem! Hetek óta várok az alkalomra! – ujjongott. Megölelt, vigasztalón simogatta hátamat, hajamat, arcon csókolt. A másik oldalról lekecmergő Meryl tüstént egy beszólással kedveskedett. – Remélem, nem lengetted a fehér keszkenődet a kukával elszambázó férjed után! – Éppenséggel nem lengettem – morogtam. Horsa luxusjárgánya is begördült. Scara és Mamusz egyszerre bukkant elő a Merciből. – Halljuk! – csapott le védő-ártó dzsinnem. – Hogyan győzted meg az istenbarmát? Elmeséltem érvelésemet. Nyomban látni akarták megnyomorított kocsimat. A garázsban körbeállták a zúzott fenekű, kiszolgált járgányt, s velem együtt kegyelettel megpaskolták annak hátsó ablakát. Ugyanarra gondoltunk. – Nehogy bőgj nekem! – förmedt rám Horsa. – Hadd bőgjön! – szólt Adena. – Figyelj, Jandra! Tudom, nehezen válsz meg hajtányodtól, annyi emlék fűz hozzá! De most már muszáj lesz lecserélned a boldogultat, így mégsem járhatsz vele. Hozzád egyébként is másféle autó való. Van egy ötletem: ezt vidd el a bontóba, és fűzd meg a górét, hogy lapítsa össze papírvékonyra! Úgy elfér az emlékkönyvedben! Meryl csatlakozott: – Az emlékkönyv következő oldalára pedig ezt jegyzem be: „Ha szeretnéd valóra váltani álmaidat, mindenekelőtt ébredj fel!” A szomszédság élénk érdeklődésétől kísérve bepoggyászoltunk a halottszállító furgonba. A táskákat röplabdázós stílusban juttattuk fel a kocsira. Liezon és Kiskalóz szerfelett élvezte a hancúrozást. Főgonosz a kacsalábon álló postaláda tetején gubbasztott, és nem látszott boldognak. – Jaj! – sóhajtottam. – Szegény csutakfarkú! Téged itthagyott. Ne szökj utána, nem érdemes. A pasas nem megbízható. Ha akarsz, velem maradhatsz. – És ha Jamal utálni fogja? – kérdezte Scara. – Ha azt mondja majd, hogy „egyikünknek mennie kell”? – Jamal!? – nyögtem, a sötétülő égboltra tekintve. – Egyelőre azt szeretném elérni, hogy velem szóba álljon. – Közelebb jársz hozzá, mint múlt héten ilyenkor – jegyezte meg Horsa. – Igen, az egyik feltétel teljesült: Selwynt kirúgtam. Csak sajnos harmincmillió évvel a megszabott határidő után. – Azért még ne bujdoss el egy kolostorba – tanácsolta Pézsé. – Ismerem a pasikat. Amíg nem kapnak meg, van esélyed náluk. A megkapást kell minél tovább nyújtani! Utána már legtöbbjük másfelé igyekszik. – Hát ez... – sóhajtottam –, ez a feltétel, ha ez komolyan vehető, hát akkor ez... Horsa a fejét ingatta. – Elsírom magam! Papusz nemrég még értelmesen, összefüggően beszélt. Önálló gondolatai voltak, melyeket a saját szavaival mondott el. Most meg? Színidióta. Esküszöm, szingli maradok! Ami a tanácsot illeti, hát kacagnom kell! Amint Pézsé hosszan húzza, nyújtja, hogy őt a pasik megkapják! – Gennaróval igenis így volt! Nem az első tíz percben lettem az övé. Különben emlékezhetnél! – Édesem, ha én emlékezni kezdenék az esetre, te rögtön azért visítoznál, hogy fogjam be a számat!

– Fogd be, Horsa! – üvöltött Scara. – Jut eszembe, Pézsé! – morrantam. – Átvertél a méreggyűrűvel! – Nem szeretnéd megköszönni? – kérdezte harciasan. – Még nem tudom. Ráérek holnap válaszolni? Amint a becuccolás végeztén bevágtuk a halottszállító furgon hátsó ajtaját, Főgonosz fellélegzett. Immár elhitte, hogy nem kell költöznie. Leszökkent a postaládáról, és csutakfarkát felmeresztve a kutyák közé vegyült, közös ugrándozás végett. Felpattantam Adena mellé a gyászkocsira. Meryl, Scara és Horsa a luxusbatárral követett bennünket. A tükörből láttam, hogy kézről kézre adják a spanglit, és duhajul énekelnek. – Remélem, ez már végleges döntés – jegyezte meg Adena. – Jobb, ha tudod, hogy Pézsé riasztotta sajtókapcsolatait. – És? – Kérlek, többé ne hatódj meg Selwyn viszontagságain. Ezeket többnyire ő okozza magának. – Nem hatódom meg – ígértem. Végighajtottunk a fényárban fürösztött villanegyeden. Kent Icon birtokának kovácsoltvas kerítésénél megálltunk. A busás közvilágítás jóvoltából csaknem oly élesen láttunk, akárha nappal volna. Megcsodáltuk a díszvas kerítés mögött külön hangulatos lámpafénybe borított, alacsonyra metszett, örökzöldellő bukszussövényt, a díszburkolatos kocsibehajtó távoli végében magasodó, lazacszínű palotát. Horsa vette kézbe az irányítást. Kipattant a Mercedesből, a csengőgombra tenyerelt. Mindkét kisujját a szája sarkába akasztva, szélesen elmosolyodott, majd mutatóujjal mélyen lehúzta alsó szemhéját, és még egyéb módokon is pózolt a kilétét fürkésző kamerának. – Jártál itt egyáltalán? – kérdezte tőlem. – Nem adódott még oly alkalom, melyre meghívtak volna. Most sem szeretnék bemenni. – Nem is fogunk. A kaputelefon nem nyikkant, a háziak nem vettek rólunk tudomást. A messzi-messzi villa egyik emeleti ablakán meg-meglebbent a függöny. Adena a kürtre tenyerelt. A széles úttest túloldalán lesifotósok gyülekeztek. Egyelőre kedvetlennek látszottak. Mamusz szorgalmasan nyomkodta a csengőgombot, bátorítóan hallózott a levegőbe, ám a felsőbb néposztályok képviselői nem álltak szóba vele. – Hát jó! – sóhajtottuk egyszerre. A halottvivő furgon oldalablakai legördültek. A Gyászinduló tragikusan bús dallamai vegyültek a tülkölés idegtépő hangja mellé. Mamusz kitárta a hátsó ajtót. Ketten ragadtuk meg a legközelebbi táskát. Fogást vettünk rajta, hangosan számolva meglengettük, és áthajítottuk a tatyót a marha magas kerítés fölött. Hátramentünk a következőért. Ezt távolabbról lóbáltuk meg. Ellódítottuk, azután lélekszakadva elszaladtunk alóla, mert a súlyos batyu nem vette az akadályt. Még egyszer nekifutottunk. Scara, Meryl és Adena tapsolva biztatott minket. Felkaptuk a tatyót, ismét meghimbáltuk, és ellendítés közben a levegőbe is felszökkentünk vele. Ez az! Átment. Adena abbahagyta a dudálást. Felhangosította a gyászzenét, leugrott a kormány mögül. Ők hárman összesúgtak, azután mazsorett-csapattá alakultak. Bennünket buzdító, kamaszlányos táncolásuk láttán a következő bőröndöt a fejünkre ejtettük Horsával, mivel a nevetéstől alig bírtunk a feladatra koncentrálni. A lesisajtósok buzgón kattogtattak. Már a negyedik dobáson is túlestünk, amikor a kapuoszlopba rejtett hangszóró megreccsent. Mivel a ránk ripakodó, szigorú női orgánum gazdáját nem láthattuk, kissé megszeppentünk, akárha isteni feddésben részesültünk volna. – Mit művelnek maguk? Horsa összerándult. Néhány másodpercig hagyta magát megfélemlíteni, majd lelkesen a kapuhoz ügetett, és a mikrofonhoz hajolt. 129

– Kezicsókolom, mink a hazaköltöztetők vagyunk! Selwyn anyuka, tessék szíves ajtót nyitni, ugyanis rém macerás átdobálni a rengeteg nehéz szütyőt a kerítés fölött! – Botrányt akarnak okozni? Megkeserülik, esküszöm! – recsegte az oszlop Armen mama zordonás hangján. – Oh, a megkeserülésen túl vagyunk, köszönjük szépen! Ki tetszene nyittani a kaput, vagy bombázzunk tovább? – Nem nyitom ki! Nem tűröm, hogy szégyent hozzanak a házamra! A mikrofonhoz léptem. – Megértem önt, Armen. Selwyn hazaért már? – Nem ért haza, mivel nem itt lakik. Selwyn együtt él a feleségével, boldogan! – Az kizárt – feleltem. – A boldogtalan volt feleség vagyok. Vagy inkább az átmeneti gyám. Visszaadom a gyereket. – Nem kell! Selwyn felnőtt férfi! Elengedtük a kezét! Megáll a saját lábán! – Eddig az én lábamon állt... – kezdtem volna. Horsa hátulról karolt át, a számra tapasztotta tenyerét, és túszejtő stílusban vonszolt el a kaputól. – Ne állj le vele. Tök fölösleges. Gyere, rakodjunk. – Hol lehet Selwyn? – tűnődtem. Mamusz bokán rúgott. – Nem érdekel! Té-ged má-tól ne-hem ér-de-kel a csá-vó! Értetted? – Igen – sóhajtottam. Míg mazsorettjeink átszellemülten táncolásztak, folytattuk a tróger melót. A hangszóró folyamatosan recsegett, azt bömbölve: ők megmondták előre! Selwyn fiuk alulválasztott, én csak bajba sodortam, rossz utakra vittem szegény ártatlant! Tönkretettem, lezüllesztettem őt! Szégyenkezzek. A következő bőrönd átjuttatása után a mikrofonhoz loholtam, és belekiabáltam: – Készítek, önöknek egy testhezálló címerfeliratot, Armen! Ez lesz rajta: MI NEM SZOKTUNK PIRULNI! Ezzel visszarohantam a hullavivő kocsi hátuljához. Éppen felebarátom lelakott doboza került a kezembe. Ezt bizony nem volt könnyű átjuttatni a toronymagas kapu fölött. Az ormótlan iskatula egymás után többször is – megszállottan – a fejünkre esett. Máskor a szél kapaszkodott Pandora szelencéjébe, letérítvén azt a röppályáról. Már azon töprengtünk, sírva fakadjunk-e dühünkben, midőn két fotós nyargalt hozzánk. Felpattantak a díszvas kerítésre, és lenyújtották kezüket. Feladtuk nekik a lakódobozt, és ők mind magasabbra és magasabbra ügyeskedtek azt, majd áthempergették az akadály fölött. Mazsorettjeink megtapsolták őket. Armen mama azt bömbölte, azonnal fogjam magam, és keressem meg a férjemet, mert engem tesz felelőssé, ha Selwynnek bármi baja történik. A beszélő oszlophoz szaladtam, közölvén: – Ki mit vet, azt kapál! Visszanyargaltam a furgonhoz. A szépségesítő felszerelést tartalmazó, bevizeltes tatyó került sorra. Horsa megszédült a súlyos szatyor illatától. Elkocsonyásodott ízületekkel, felakadt szemmel, kábán kóválygott a táska körül. Muszáj volt becserkelnem, elkapnom és megráznom őt. Mamusz magához tért valamelyest. Megragadtuk a tatyót, meg is lóbáltuk néhányszor. Szurkolótáborunk hajrá, hajrá! kiáltozva, kánkán-szökdelésekkel kerülgetett bennünket. Elpusztíthatatlan halottaszene üvöltött a furgonból. Armen mama arról értekezett, hogy szeretni kell! Szeressem Selwynt, és az élet újra szép lesz! Eleresztettem a tatyófület, és azzal sem törődve, hogy emiatt Horsa rettenetesen kibillen egyensúlyából, és előrezúdultában ledominózza a mazsoretteket, a mikrofonhoz lódultam. – Artistamutatvány szeretni őt! – üvöltöttem. Visszarohantam, talpra ráncigáltam a nyöszörgő, vihogó lányokat, és újfent elmartuk a táska grabancát. Aztán a sárnehéz motyó ránk zuhant, és még szétszaladni sem volt időnk. Bekalapálódtunk a betonba, s még szagosak is lettünk. Armen mama megest engem csákányozott. Adena rosszul viselte gyalázásomat. A táncolást egy pillanatig sem szüneteltetve, a kapuoszlophoz

pörgölődött, és így kiáltott: – Gyűjtünk neki rőzsét a máglyához! – Lányok! Vessetek a mókusok elé! – indítványoztam. Ezután az én kisfiam egy szent ember kezdetű monológ következett. Minek hallatán oly dühösek lettünk Mamusszal, hogy a pacsmagos batyu nem egyszerűen átrepült a kerítés fölött, hanem kis híján a távoli villa előtt landolt. A mikrofonhoz vágtáztam. – Az a baj szegény Selwynnel, hogy már kiskorában a vadkender-szakállú Mikulás járt hozzá! Elkaptuk a soron lévő bőröndöt. Nekifutottunk, meglengettük. Ám mert volt anyósom épp azt taglalta, hogy az ő köreiben teljesen normális dolog, sőt, kimondottan sikkes, ha valaki szippant olykor, hihetetlenül begorombultam, ezért azt a tatyót kis híján Horsával együtt vágtam át a kapu fölött. Ezután a jobban tetted volna, ha te is kiveszed a részed a kulturált élvezetekből felhangú szöveg következett. Armen mama kitért arra, hogy hamarosan úgyis begolyózom a fia nélkül. Ám ezek után hiába is könyörögnék térden csúszkálva, Selwyn nem fogad vissza, és akkor ő majd megnéz engem, amint egy ócska bérkaszárnya kazánházában, avagy a híd alatt lövöm be magam, ugyanis rövidesen oda süllyedek! A mikrofonhoz startoltam. – Mindez biztos bejön! Majd ha megtámad a vadgesztenye! – rikkantottam. Ekkor Kent Icon vette át a szót, és első találkozásunk óta kiismert, szelídséggel palástolt, agresszív stílusában elmagyarázta, hogy túldimenzionálom a dolgokat, kórosan szenzitív vagyok, és pakoljak vissza mindent a kocsira, mivel Selwyn üstöllést elvonóra megy, és kicserélődve kerül ki onnan. Az éppen kezünkben lóbált tatyó is a fejünkre zuhant, mert mindent elhajítva újfent beszélőre lódultam. – Ó, igen, és majd rendszeresen beilleszt az elvonókúrájába egy-egy lövetet! Horsa rám förmedt. Meghunyászkodva visszatértem a csomaghoz. Mesmeg ellendítettük azt, amikor megpillantottam egy ismerős alakot az utca végében. A bőrönd a magasba emelkedett, majd ereszkedni kezdett. Ott maradtam alatta. Mintegy százméternyi távolságból Selwyn bandukolt felénk. Szétfolyt vonású, puffadt arcáról olyféle sértettség áradt, aminő csakis azon személy ábrázatán lett volna hiteles, akit téli születésekor az utcai inkubátor mellé rakott ki az anyja. Felebarátom erőltetett menetben közelgett, maga mögött vonszolván háztartásom legzöldebb, legcsinosabb kukaedényét. A lesisajtósok nem ismerték fel a jövevényt. Scara segített azonosítani a fotótémát. Amikor Selwyn megállt, hogy a szájában füstölgő csikkről újabb cigarettára gyújtson, legott körbevették őt a fényképezőgéppel felfegyverzett, izgatott hírnökök. Ezt már a flaszteron törökülve szemléltem, a föl-földobott táska részéről a koponyámra mért ütés által kótyagosan. – Sok szerencsét – suttogtam. Úrrá lettem késztetésemen, és nem vetettem véget a kirúgott férjem körüli vérszomjas sajtórajzásnak. Felkecmeregtem. Horsával átdobtuk az utolsó táskát az ingatlanhatáron. A mazsorettek körbetáncolták a hazavaklászó tékozló fiút. Meryl a mikrofonhoz lépett, és tudatta a házigizdákkal, hogy okosabban teszik, ha kinyitják a kaput, és beeresztik magzatukat, különben hajnalig is elhúzódhat a fényképezkedés. Nem baj, fűzte hozzá, a fotók láttán emberek majd azt mondják: ez egy médiafogás. Azt pedig oly sokan imádják, ha a média fog rajtuk egyet-egyet. – Tényleg! Érdekel ez valakit? – kérdeztem az egyik heroldot. – Úgy értem, Selwyn drogproblémája. – Naná! – vágta rá a lódenkabátos férfi, szája egyik zugából a másikba csócsálván rágógumiját. – De nem túl snassz? Mármint a téma nívója? A harmincas flótás közel hajolt hozzám. Hanyagul hátrazselézett, szőke hajtincsei a homlokába zúdultak. – Három médiabölcsességet mondok magának, hölgyem! Mindegyik aranyszabály! Egy: VAN az a pénz! Kettő: nincs az a nívótlanság, amit nem kifizetődő alulmúlni! Három: nem nézheted eléggé hülyének a publikumot! – Akarja, hogy ebből címerfeliratot csináljak magának? – firtattam. A hazatérésben megakasztott Selwyn mindkét cigarettából pöfékelt. Miután a csikk a körmére égett, 131

még szívott belőle néhányat, mivel az általános érzéstelenítéstől nem fogta fel a fájdalmat. Mellé léptem, kiráztam ujjai közül a megfogyott staubot. – Jandra! – förmedt rám Horsa. Elengedtem Selwyn kezét. A kapu feltárult. A ház felől futva érkező fehér kötényes, csipkebóbitás alkalmazott a volt férjembe karolt, és betámogatta őt a családi birtokra. Adena és Meryl a halottvivő furgonra hajította az erőst megcsappant tartalmú, elgazdátlanodott kukát. A fotósok szétspricceltek. Mi pedig hazasöpörtünk.

92. lélegzet

Uram, segíts!

Mire a boszorkánykalap-tetős házhoz értünk, kezem-lábam remegett, összes fogam vacogott. Képtelen voltam megformálni a szavakat. – Izgulsz? – kérdezte Mamusz, elnézvén, hogy nem s nem találok a résbe a kulccsal. – Nehehehehm – állítottam. – Na mi lesz? – érdeklődött Scara. – Megünnepeljük a végső búcsút? – Ma éjjel nem veletek szeretném – préseltem ki magamból az őszinte vallomást. Bejutottunk. Felhatalmaztam barátnőimet, hogy érezzék otthon magukat, és töltsenek italt. Fogtam a telefont, s félrevonultam. Töprengőfotelom közepébe kucorodtam, kicsire összehúztam magam, megragadtam a nyakamban függő kelta keresztet, lehunytam szemem, és felhívtam Jamalt. – Szia – leheltem, mikor üdvözölt. – Egykor megígérted, hogy lefotózhatom az Éjkirályt. – Már megbántam. De természetesen állom a szavam. – És most... khm... hol vagy most? – Ez idő szerint? – kérdezte óvatosan. – Momentán. – Most értem haza. – Mész még latrot üldözni? – Ma már nem. – Meglátogathatlak? – Fél lábbal az ágyban vagyok. – Egyedül? – Egyedül. – Mit szólnál, ha...? Ha most fognám a fényképezőgépet, és bezörgetnék hozzád? – Várj egy kicsit. Próbálok nemet mondani. – És? – Nem sikerül. – Jamal! Indulhatok? – Gyere. Bontottam a hívást, azután hatalmas sikolyt hallattam. Kipattantam a fotelból, és nekiálltam rohangálni a szélrózsa összes irányába, egyidejűleg. Jézusom! Mit vegyek fel? Mivel fújjam be magam? Mossak hajat? Vágjak körmöt? Miként viselkedjek, ha beenged az ajtón? Tüstént letépjem róla az inget? Előbb érdeklődjem hogyléte felől? Eláruljam egyáltalán, amit érzek? Vagy legyek hűvös, mint egy arisztokrata? Titokzatos, mint egy kémnő? Ledér, mint szeretnék? Úristen! Ámokosan szerelmes vagyok! Rohanvást zuhanyoztam, felkentem fél flakon testápolót, beillatosítottam magam. Türelmetlenségemben észvesztve fésülködtem, ezt három marék hajam bánta. A gardróbban pánikba estem. Selwyn távozásával megüresedett a padlótól plafonig érő polcsor háromnegyede. Az egynegyeden nem találtam az alkalomhoz ülő ruhát. Nyugi, Jandra. Egyáltalán, milyen alkalomra készülsz? Hát olyanra, mikor... jaj! A pezsgőskehellyel belépő Horsa az iránt érdeklődött, miért lát hangyásnak. Majd kérte, körvonalaz-

zam, mégis milyféle öltözékre gondolok. Midőn ezt megtettem, egyik kezével megfogta tarkómat, másikkal a pezsgőspoharat tartotta számhoz. Miután megitatott, megsimogatta buksimat, és lágyan így szólt: – Amit most leírtál nekem, az egy esküvői ruha Papusz! Az pedig még jó darabig kerülendő. Ne ünnepélyes legyél, hanem szexi. Na persze, nem kihívóan Csak ahogy szoktál: magadtól, természetesen. Mamusz a tükörbe meredt. Egymás mellett álltunk én egy illatfelhőt viseltem tangával, ő csípő- vagy inkább vénuszdombnadrágot, lyukacsosra kötött, kurta pulóvert, miáltal nem csupán bordái, hanem medencecsontjai is alaposan szemet szúrtak. Extralapos hasa csupán azért nem horpadt a zsigerei közé, mert a díszes köldökékszer súlya elöl tartotta azt. Korábbi önmagához képest már-már testes volt. – Nekem nem májdonor kéne, hanem hájdonor – sóhajtott, kettőnk küllemét összehasonlítgatva. – Mit szólna a doktor, aki régebben kismilliárdszor lefejte zsíromat, még akkor is, amikor már egyáltalán nem volt, ha most meg hájbeültetésre kérném fel őt? Emlékszel? A cigifilter-, vatta- és tamponevő időkben te vittél kórházba, hogy kikezeljenek ezen hajlamaimból. Különben nagyon is rám férne a transzplantáció, mivel azután, ha megerőltetném magam, legalább hájszakadást kapnék, ugyanis izmom immár egy szál sincs. Gombos farmerba bújtam, ravasz tervezésű pólót öltöttem. Ez több ponton is úgy festett, mintha megszaggatták és keresztüllőtték volna, egyik ujja hiányzott, a másik vállban és könyökben rongyos volt. – Mit mondott Jamal? – kérdezte Horsa. Vállat vontam. – Nem utasította el látogatási szándékomat, s ezzel óvatos bizodalmat ébresztett bennem. Barátnőm bólintott. – Ha meglátja, hogy megszaggattad magad, biztos megbocsát. Esetleg még egy kevésnyi hamut is szórhatnál a fejedre. Majd kölcsönkérünk egy lavórnyit a kandallótól. A nappaliban hagyott lányok spanglit szívtak, pezsgőztek, a tévét bámulták, és halálosan unták a műsort. Melyben három mesterkélt viselkedésű fiatalember csiklandozott egy színpadiasan visítozó lányt, majd egy párnázott falú szobában mindenki egyenként elmesélte hogy csiklandozott vagy csiklandták, s ez a program akár esthosszat is eltarthatott. – Ez idő szerint a kukucska-show a legnézettebb médiaproduktum – jegyezte meg Meryl. – Az új kor új embere nem olvas. Nem lát. Néz. Az a beidegzése, hogy az életben a legfontosabb dolog a kukkolás és az önmutogatás. Én inkább leiszom magam. – Tiszteljetek engem, mint kivételt! – ujjongtam. – Az én életemben más dolgok jóval fontosabbak! – Nos, például? – firtatózott a penge Meryl, – Ma nem érdekel a bölcsészet! – szögeztem le. – Elmegyek! – Jamalhoz? – kérdezte Scara. – Fogadd meg tapasztalt barátnőd tanácsát: ne mutasd ki érzelmeidet! Légy hűvös és tartózkodó. Várasd meg a pasast a szexszel! – Na tessék! Vizet prédikál és spirituszt iszik! – nevetett Adena. – Szerintem bízd magad az ösztöneidre, Jandra. Csak azt tedd, amit szeretnél. A csacskaságrevü keretében a képernyőn immár két leszbikus lány cirógatta egymást, majd külszíni nyelvjátékba kezdtek, és ezt a kamerák orvosi közelségből mutatták. Horsa felnyögött. – Mostanában ez megy mindenütt. Már szinte mindenki homoszexuális. Férfiak nővé, nők férfivá műttetik magukat. Mirtuszos, uszályos menyasszonyi ruhába öltözött nőpárok esküsznek egymásnak örök hűséget. Hamarosan törvénybe iktatják, hogy kötelező az anális szex. Egyből megutáltatják velem! – Ne zsémbeljetek, nincs ezzel semmi baj – szólt Meryl. – Az történik, ami a satanizált tabukkal történni szokott. Eddig a nyilvánosság előtt tiltott volt a témakör, mára túlzúdult a prüdéria. Most a másik véglet borít el mindent. Semmi különös nem zajlik, csupán az ingalengés törvénye érvényesül. Lássátok be, van rá nyelőreflex. Adena vállat vont. Fogta a távkapcsolót, és eutanáziában részesítette a programot. – Nem bánom, míg nem kötelező – sóhajtott. – Komoly előny, hogy amíg nincs színvonalas műsor, olvasni is lehet. – Olvasni?! – sikoltottam. – Ha végeztetek a könyvtárral, kapcsoljátok le a lámpát, és zárjátok be az ajtót! Elmentem! – Vigyázz magadra, Papusz! – hüppögte Horsa. – Semmi szex! – kacsintott rám Pézsé. – Lehetőleg ne Selwynről akarj beszélgetni! – javallottá Meryl. 133

Visszaléptem az ajtóból. – Nicole mit tanácsolna? – kérdeztem kevésnyi éllel. – Felajánlaná az Uziját – vélte Mamusz. Bőrdzsekim zsebéhez kaptam. – Van nálam stukker. – Remek, már mehetsz is a randira! – ujjongott Adena. – Légy óvatos az úton. Megígértem, hogy az leszek, majd ezt tüstént meg is szegtem.

93. lélegzet

Quiréme mucho...∗

Mint kiderült, Jamal nem is lakott messze tőlem. A gyalog húsz, kocsival harminc perc alatt legyűrhető távot motorral öt minutum alatt tettem meg. Kétszintes lakásokból álló épületsor előtt landoltam. Izgulatomban majdnem elfelejtettem magamhoz venni a csomagtartóból a chiantis palackot és a képeket tartalmazó CD-lemezt. Ja, s a fényképezőgépet. Azután annyira tremolóztam, hogy percekbe tellett, mire képes voltam eltalálni mutatóujjammal a Jamal Arkins névfelirat mellett kereklő csengőgombot. Midőn felbaktattam néhány lépcsőfokon a hajlék bejáratához, kézzel összegereblyéztem szélkuszálta hajamat. Egyszercsak ott állt előttem a férfi, akiért éltem-haltam. A vele közösen ajtót nyitó, ordas színű, nagy farkú ebállat megszaglászta ruházatomat. – Szia – leheltem. Varázsütés sötét pamutgarbót, világos nadrágot viselt, zokni és selwyn nélkül. Nemrég mosott, még jócskán vizes, hátrafésült haja megpróbált az arcába áradni. Félreállt az ajtóból, besétáltam. Kezébe adtam az üveget és a képlemezt. Megtorpantam előtte, várván, mit lép. – Tölthetek? – kérdezte. Arcvonásairól az égvilágon semmit se bírtam leböngészni. – Hát persze, minél nagyobb pohárba. Hol a fotótémám? – A hálószobában. – Nem kell velem időznöd, míg lefényképezem. Feltéve persze, ha nem aggódsz, hogy elemelek valamit. – Nincs mit elemelned. Nem tartok itthon kábítószert. Megsimogattam a kíváncsian szimatoló ebállat fejét. – Ő Zseton – mondta Jamal. – Zseton, ő Jandra. – Milyen kutya ez? – Menhelyi. Nyakamba akasztottam a gépet, lekapcsoltam láncomról a zöld köves kelta keresztet. Körbepillantottam. Régi stílusú, igényesen megmunkált bútordarabokkal berendezett, barátságos nappaliban álltam. A CD-játszó Tony Bennett duettezős korongjáról szolgált minőségi zenével. Varázsütés kibontotta a bort. Megtöltött két talpas poharat, az egyiket színültig, ezt nekem nyújtotta. Miután keze felszabadult, elvette tenyeremről a felé nyújtott medált. Rázárta ujjait, felsóhajtott. – Röstellem magam a tegnapiért – szólt. – Ne haragudj, hogy megerőszakoltalak. – Te engem?! – nyögtem. – De hiszen én erőszakoltalak meg téged! – Úgy dereng, én tettem. Egyéb indítékaimon túlmenően dühös is voltam rád. – Letette a poharat. Mutatóujját a kabátom zsebén pompálló lyukba mélyesztette. – Most is az vagyok. Zsebembe nyúlt, kivette belőle a pisztolyt. Kitárazott, kiürítette a csövet. Az ártalmatlanított vasdarabot berúgta a kanapé alá, s felmorrant: – Lemegyek az agyamról! Maholnap stukkerboltot nyithatok a tőletek elkobozott készletből! – Jamal, szeretném elmondani, hogy teljesen elválasztottam magam. Ez azt jelenti, hogy a per folyamatban van, és Selwyn elköltözött. – Hallottam – bólintott. Nyakláncára akasztotta a medált. – Kitől? *∗Szeress nagyon

– Barátaink a fülembe súgták, nincs tíz perce. Gyanítom, hamarosan az újságban is láthatom a sorsdöntő esemény magasztos pillanatait. Azt viszont nem is sejtem, döntésed végleges-e. – Halálosan. – Gratulálok – biccentett. – Megmutatom a képet. Kortyoltam a borból. Letettem a poharat, kibújtam kabátomból, s követtem Jamalt a második szinten lévő helyiségbe. A nem túlságosan tágas hálószoba java részét a jókora ágy töltötte be. A fennmaradó helyen üvegajtós könyvvitrin, öblös fotel, éjjeliszekrény álldogált. Az Éjkirály a karosszékkel szemközti falon függött. A festmény megpillantása felkavaró-letaglózó hatást tett rám. Visszaemlékeztem születési körülményeire, s az is eszembe jutott, hogy az esküvőm előtti éjszakán ajándékoztam a képet Varázsütésnek. – Akkor kellett volna megerőszakolnunk egymást – szaladt ki a számon. – Nem állt távol tőlem – felelte. Bámultam azt a képet. A vászon olyan színű volt, mint a legbársonyosabb, legérzékibb éjszaka, melyet az ember nem csupán a száján-orrán szeretne beszívni, de még a bőrén és az ölén keresztül is belélegezné-befogadná, melynek mindenestől átadná magát. E mélységes mélynek érzett, testet-lelket felforgató kékség középpontjában állt az Éjkirály, lobogni s hullámzani látszó, szétnyitott palástban, alakjával a háttérbe olvadón, ugyanakkor abból kiemelkedőn. A válláról lecsúszófélben lévő, a háttérnél egyetlen árnyalattal világosabb színű köpeny szélei felakadtak magasra emelt karján széttárt ujjain, s úgy készültek lecsordulni, lecsöppenni onnan, akárha olvadoznának. A palástszárnyak között álló Éjkirály meztelen teste olyan kékségű volt, amilyen vakítóan, érzékítően mesekék egy teliholdas, csillagszikrázatos, havas éjszaka a szabad természetben. Az ilyen kékségű téli éjeken menni, rohanni hempergőzni vágyódik az ember; a neszfogó, puhán felkavarodó porhóban vágtázó ló hátán ringatózna, vagy egy szőrmepaláston kedvesezne a fölé gömbölyödő ég alatt. Mindezen óhajok és még százféle más vágy, létező és képzeletbéli lények ábrázolatai borították az Éjkirály testét, akárha megelevenült tetoválások volnának. Az éjt uraló fenség magas, vékony, hosszú lábú férfi volt, vállig érő, szélfútta sötét hajjal, homlokába, szemébe hulló tincsekkel. Hetykén viselt ezüstkoronáján két drágakő tündökölt, a Nap és a Hold. Sűrű, sötét szemöldökét hócsillámok zúzmarázták, mélyen megbúvó, fortélyos metszésű szemrésében tengerkék írisz ragyogott. A hosszúkás, keskeny arc bőrére árnyékot vetett a járomcsontot az állal összekötő, íves vonal, s ez adott karaktert a jókora orrnak, a szép vonalú, komoly szájnak, a széles, szögletes állnak. A vágyak és éjbéli teremtmények festővásznául szolgáló karcsú férfitest szépségét fokozta vékonysága, a bőr alatt futó finom izmok játéka. Az előrajzolódó arckoponya íves vonalának rajza megismétlődött a hasfalon, kétfelől. A mélyen bevésettnek tetsző, függőleges barázdák a bordákat kapcsolták össze a medencecsonttal. A szemlélő hiába lett volna fokozottan kíváncsi a dús, gazdag, fekete prémű ágyék főszereplőjére, azt egy tovalebegő denevér szétterterjesztett szárnyai takarták. A hosszú combok bőrén áttetszett az izmok tapadási helye. Rökönyödötten álltam a festmény előtt. – Ugyanígy vagyok vele – szólt Jamal, látván elbűvöltségemet. – Lefekvés előtt a fotelba telepszem, és csak bámulok. Egy idő múltán már nem az Éjkirályt látom, hanem a világot, amelybe rajta keresztül átjutok. És persze rád gondolok. Azon is eltöprengek, mi módon varázsolsz el a képeiddel engem és másokat. Mostanában féltettem a tehetségedet. Kíváncsi volnék, mi mindent festettél, ha egyáltalán. – Például festettem neked egy monitorvédőt, itthonra. Kérdőn nézett rám. – Mikor az irodádban jártam, megláttam a képeket. – Aha – bólintott. – Már megváltam tőlük. Próbálok kilábalni belőled. – Sikerül? – Nem fotózni jöttél? Segíthetek még valamiben? Megfelelő a világítás? Elégedettségemről biztosítottan magamra hagyott. A nappaliból beszűrődött a zene a résnyire nyitott ajtón át. Tony Bennett és Kay Starr a Kék és érzelemdúst énekelte. Lefényképeztem a velőtrázóan érzéki, mélységesen kék és érzelemdús Éjkirályt. Fel nem foghattam – persze utólag mindig buborékkönnyű fel nem foghatni! –, miként lehetséges, hogy a kép elajándékozásának éjjelén nem zúdultam Jamal karjaiba. Mikor végeztem, lerogytam a fotelba, a karfára könyököltem, hátravetettem fejem, és erőt gyűjtöttem. 135

Azután visszatértem a nappaliba. Jamal a kanapén ült, pirított mandulát rágcsált, s borát kortyolgatva hallgatta az immár Billy Joellel duettező Bennettet. Leültem mellé. Mohón nekiláttam, hogy kiürítsem poharamat. – Nem kapsz többet – figyelmeztetett. – Miért? Ma még alig ittam. Horsa poharából nyaldostam be két kortynyi pezsgőt, ez minden. – Jól sejtem, hogy motorral szándékozol hazamenni? – Máris induljak? – kérdeztem. – Végeztél azzal, amiért jöttél? – Hoppá! Hol a számítógéped? Elhoztam neked a nagyapánál készült fényképeket, ezek nagy részét úgyis te fotóztad. Meg a királylányos mese eddig elkészült részeit. Ja, s a monitorvédőt. Megnézzük? – Te is kellesz hozzá? – kérdezte. – Örülnék, ha kellenék. Kérek még egy pohár chiantit! Óhajom teljesült. Mandulát is kaptam. Átfáradtunk a dolgozószobába. Ez sem volt hatalmas helyiség. Igényesebb korokban kultivált, titokzatos hangulatú, sokfiókos szekreter állt benne. Az ablak közelében elhelyezett, legalább kétszáz éves, ódon íróasztalt úgy alakították át, hogy annak mélyében észrevétlenné váljék a számítógépház és a nyomtató. Az asztal lapján, az ultrakorszerű monitor mellett olyféle haszontalan dolgok tartózkodtak, mint írótollak, ceruzák, radír, antik levélbontó kés, olló; bolygókék színű, áttetsző üveggömb a belecsiszolt földrészekkel; színes festésű üvegpohár illatos mécsessel. A finom bőrből készült tartóban lévő képet nem láthattam, mivel az lefordítva hevert az egyik hangszóró mellett az asztal északkeleti sarkán. Az objektum fölötti falon a pajzsos-krédós vászon függött. Kissé balrább homokvihar kavargott, s elcsigázott lovasok vágtáztak az Enigmáról készült, plakátméretű fotón. Jamal, miként nemrég az irodájában, pótszéket varázsolt a sajátja mellé. Letelepedtünk a, képernyő elé. Mandulát, mogyorót, mazsolát, diót eszegettünk egy tálkából, a falatokat vörösborral öblítettük le, s átmenetileg nem töprengtünk azon, miként megyek haza. A monitorra teremtett képeken térdig ért a hó a fenséges szépségű tájban; nagyapa korcsolyázott, én fenéken siklottam, együtt jégtáncoltunk, ölben cipeltem tatát; pára gomolygott a lovak orrlyukából, suhant a szán, a motoros és a patás is. Anyám Weston mellett ült bakon, két kézzel fogták a forralt boros bögrét; ugyanők szilke nélkül, összeölelkezve nevettek. Azután nagyapa verőfényes verandáján készült képek következtek, a szemét árnyékoló, mosolygós, leplezetlenül szerelmes Jamal százképpen megörökítve; nagyapó a spárgaöves nadrágban, keki pulóverben, fülében csingilingikkel, kezében májzsugorítóval töltött kupicával. Varázsütés beállította a programot, hogy a képek automatikusan váltakozzanak. Sóhajtva hátradőlt karosszékében. – Nem véletlenül akartam ezzel magamra maradni – jegyezte meg. – Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – Padlóharapdálós hangulatban találtál. Pocsék a köz- és magánérzetem. – Életem legszebb napjait töltöttük együtt, Jamal. Biztos, hogy együttlétünk okán lettek a legszebbek! Azóta magabiztosan tudom, hogy szeretlek, téged szeretlek. És azon naptól kezdve nyugodtan együtt lehetnénk. Visszatértünkkor már közöm sem volt Selwynhez. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor meglelem őt a hitvesi ágyon. Másnap, az ominózus riportok készültekor tudattam ezt vele. Nagy színművész az istenadta, a szakításból hozta össze a focicsapatos gólyahírt, ebből fújogatta boldogságunk szappanbuborékait a riportereknek. Sajnálom, hogy azok az írások és képek megtévesztettek! – Az volt a dolguk, nemde!? Be akartátok csapni a világot. Sikerült. Épp elégszer találkozom a hazugsággal ahhoz, hogy szívem minden hidegével gyűlöljem. Magyarázhatod oda-vissza. Nincs mentséged, Jandra. Hazudtál, s oly mindegy, kinek címezted. Simogatásszerűen megérintettem arcán a hússzínű tapaszokat, egyiket a másik után. Ekkor tűnt fel, milyen sok van belőlük. Megfogta, félrehúzta kezemet. Tekintetét a képernyő s az arcom között váltogatta. Folytattam. – A lányok a lelkemre kötötték, hogy ne beszéljek többé Selwynről, mégis muszáj megtennem. Anyámnak igaza volt, amikor úgy vélekedett, nem szerelemből, hanem ugyanazért nem tudom kirakni őt a házból, amiért Liezont is befogadtam. Ez amolyan kisherceges felelősségérzet a rám szoruló élőlények iránt. Selwyn valamikor hozzám tartozott. Nagyon rá kellett szolgálnia, hogy durván bánjak el vele. Jamal bólintott. – Keményen megdolgozott érte.

– Kérlek, gondold át, amit irántam érzel. – Mást sem teszek nap- és éjhosszat. Szabadulni akarok e függésből. Most aztán saját bőrön próbáltam ki, mit élnek át a drogosok. Lehet, hogy Selwynnek van igaza, és bölcsebb szertől függeni, mint tőled. Holnap leviszem a pincébe a festményeidet. – Szeretlek, Jamal. – Így persze jóval nehezebb. Elég a képeidre néznem, s tudom, hogy szeretsz. És ettől boldogabb lett valamelyikünk? – Azért vagyok itt, hogy boldogabbak legyünk. – Azt mondtad, fényképezni jössz. Rendben van. Mondd el, mit szeretnél. – Téged, Jamal. Még az is lehet, hogy ráérünk mindezt megbeszélni, ha már tikkadtra szeretkeztük magunkat. Visszatért a menübe. Monitorra kattintotta a mese jeleneteit. Karosszékében hátradőlve, hosszasan szemlélte a királylány, a hordavezér és a testőrparancsnok küzdelmét, majd a halódó hősökről készült festményt. Egyszercsak megfogta kezemet, s felém fordult. – Vajmi keveset tudok az elmúlt időszakodról. Horsa többször próbált szóba hozni, de nagyon megkértem, hogy ne tegye. Miként lehet egy ilyen képet létrehozni? – Ilyen állapotban – feleltem, a félholt királykisasszony felé intvén. – Azért megnézhetnéd a következő fázist. Szemügyre vette a minap elkészült képet a felépülőfélben lévő, egymás iránt érzett szerelmét tovább titkolni képtelen testőrkapitányról s lányról. – Itt tartunk? – kérdezte nagyvártatva. – Tartsunk itt! Kattintott egyet az egérrel, s képernyőre hívta a monitorvédőnek szánt festményt a kedvese karjában tartott, tied vagyok, tégy boldoggá, csinálj velem, amit akarsz jelentésű testtartásban lehanyatlott lánnyal. – Ajándék – suttogtam. – Én csak így tudom elmondani neked, amit érzek. – Én sem vagyok egy igric – felelte. Hozzám hajolt, s megcsókolt. Távolságtartóan tette ezt, mintha arra készülne, hogy rögvest visszahúzódik s tovább óvogatja tőlem törékeny páncélját. Reménykedőn fogadtam száját, megízleltem ajkait, nyelvét. Átkaroltam nyakát, egyik kezemmel pulóvere alá lopództam. Otthagytam a vendégszéket. Átköltöztem az övébe. Csókjának komorsága elolvadt, helyet cserélt a szenvedéllyel. Keze a hátamra, derekamra simult, pólóm hasadásaiba tévedt. A mind farkaséhesebb csókot egy pillanatra sem szüneteltetve, lovaglóülésbe helyezkedtem combjain. Lesimogattam pulóverét, kibújtam rongyomból. E mozdulathoz elengedtük egymást. Hátravetette fejét a támlán, s engem nézett. Arcvonásai ellazultak. Szeme mosolygással telt meg. Mindjobban emlékeztetett a szerelmes férfira nagyapa verandájáról. Talpra álltunk, karjaiba emelt. Lehanyatlottam, s felvettem az íves, önátadó testtartást. A hálószobába lépdelt velem a hosszú lépcsősoron. Érzékies magasságból ejtett az ágyra, s amikor utánam hajolt, combjaim közé zártam derekát. Ínyenc lassúsággal vetkőztettük, érintettük egymást, pontosan a tegnapi vadság ellentéteképpen, ám érezve s éreztetve, hogy tébolyult szenvedélyünk bármely pillanatban elszabadulhat. S mintha azon versengenénk, ki merészeli elsuttogni többször, érzelmeinkről árulkodtunk, vallottunk. Megkérdeztem, miért vágtázott el tegnap éjjel. Azt felelte, előlem próbált menekülni, mivel már régóta erőst gyanakszik, hogy túl sokat, sőt tömérdeket jelentek számára, ettől olykor már koncentrálni sem tud, nézzem meg összekaszabolt arcát, karját. Különben tegnap éjjel nem történt köztünk semmi különös, pláne szokatlan, minden éjjel így esünk egymásnak álmaiban, hosszú-hosszú ideje már. Persze, attól, hogy ez végre valóságosan is megtörtént, az ő helyzete csak súlyosbodott, hiszen már régen, az első riport megjelenésekor szakítottunk. Ő ennek feldolgozásával, az úgynevezett gyászmunkával volt elfoglalva, midőn újfent megjelentem életében, és megest mindent felforgattam. Még azt is megkérdeztem, gondolt-e már arra, mi lett volna, ha az esküvőm előtti éjszakán, ugyanúgy, mint nagyapánál, nem enged elsiklani annak megválaszolása elől, hogy mégis, mi történik közöttünk. Gondolt rá, milliószor, mondta, s több száz variáns felmerült, de inkább ne beszéljünk erről, mert mihamarabb felejtené azt az időszakot. Ha még egyszer beleszeretne egy lányba, aki épp a kézfogójára készül, biztos nem menne el a menyegzőre, mivel az mazochistáknak való gyötrelem. 137

Ezután szóba hozta, hogy tegnap igencsak elveszítettük a fejünket, s aligha örvendeznénk, ha ennek utóbb következményei lennének. Megakasztottam szavait egy csókkal, majd fülébe suttogtam, ő az egyetlen, akinek pecsétes papír és poligráfos vizsgálat nélkül elhiszem, hogy nincsenek gáláns betegségei. Ami pedig a gólyázást illeti, az sem következhet be, tehát szíveskedjék mesmeg bemutatni engem a védőköpeny nélküli szeretkezésnek, de hamar ám, mert most már módfelett sok az oráció! Varázsütés haladéktalanul cselekedett. Tüstént olyféle élmény járt át, melynek éreztén rádöbbentem: ezért kapta becézetnevét. Valahányszor elsóhajtottam, hogy nem hiszem el, ezt nem hiszem el, ez egyszerűen tökéletes, cselekedetét lassan, érzékletesen megismételte. Valamiféle harlekin-opálszerű, tűzszikrázatos ködön át néztük egymás arcát. Rövidesen felhagytam az eksztatikus gyönyörűséget illető hitetlenkedéssel, s önfeledten átadtam magam az élvezetnek. Később együtt zuhanyoztunk, meleg víz áradt végig rajtunk, akárha nyári esőben állnánk. Egymás mosdatása közben vágyunk megújult, s kijelentettem: soha többé nem vagyok hajlandó elfojtani, amit iránta érzek! Ezentúl valahányszor megkívánjuk egymást, legott engedjünk óhajunknak! Ezen fennhangon eltűnődtünk. Megállapítottuk, hogy ha kezdettől ekként gondolnánk, már az első telefonfecsej közben bajba kerültünk volna, habár ha akkor megtesszük, amit vérünk diktál, legalább rendeltetésszerűen használtuk volna a szexvonalat. Szóba kerültek további megkívánási alkalmak, legtöbbjük teljesen nyilvános helyen, mások szeme láttára tört ránk. Végül beláttam, ötletem oly mulatságos, mint kacsalábnyomok a havon. Jamal arra kért, ismételjem meg a hasonlatot, majd a számra hajolt, s fölemelt magához. Lábaimmal átkaroltam derekát, a szédülésig forgolódtunk a zuhanyzápor alatt, s újfent elveszítettük fejünket. Azután azon kaptuk magunkat, hogy a hálószobai ágyon heverünk, s már-már komolyan aggódunk a közelgő végelgyöngülés miatt, és hol ő kezdene mondandóba, hol pedig én, ám közlendőnket elannyiszor cenzúrázzuk. Mígnem Jamal felsóhajtott. – Tudom, nekem kell kezdeményeznem a kényes témát. Bólintottam, s kivártam a folytatást. – A válás óta önbizalmam nem a régi, kivált azt illetően, képes vagyok-e érzelmeim megítélésére. Gyanítom, veled is ugyanez történik, valahányszor azt mondanád például, hogy még soha, netán ezt: örökké. – Gondolom, erről is tanultál a kedvenc diplomád mellé – jegyeztem meg. Megcibálta fogaival az alsó ajkamat. – Hamarosan nyakig merülünk a második feleség, második férj, második frigy problémakörbe – mondta. – Egymással, vagy külön-külön valaki mással. Ezúttal én haraptam. Mélyről jövő morgással ragadtam meg állát. Nevetve kiszabadította magát fogaim közül. Elnyúlt rajtam, előrelátóan megfogta mindkét csuklómat, fejét fogtávolon kívülre emelte, s megest megpróbálkozott közlendője kibontásával. – Szóval, valahányszor kicsúszna a számon, mennyire szeretlek, vagy hasonló, megszólal a fejemben egy fád hang, és azt kérdezi: hogy jössz te ehhez? Egyszer már azt hitted, ráleltél az örök szerelemre, s tessék, az két évig se tartott! – Igen, ezt a fejben-locsogó valakit minél előbb hallgattassuk el! – helyeseltem. – Folyton azzal jön, hogy tavaly ilyenkor így meg úgy! Emlékszem, milyen szavakkal indokoltam anyámnak a férjhez menési szándékot. Nem idézem, de elképzelheted. Ám akkori érzéseim most hatványozottan felül vannak múlva! Momentán ez a kérdés: hihetek-e a buta szívemnek? S nem csak a szívemnek! Ugyanis szervszerte sokkal szebb, különb, meseibb minden! Nos? Például az orgazmusaimnak hihetek? – Pontosan ez a kérdés. Az ember megpróbálja kerülni az egyszer már megmászott-bejárt vermeket, zsákutcákat, labirintusokat. – Megkínlódunk sajátmagunkkal. Ám aki nem mer kísérletezni, az úgy marad. – Vagyis? – kérdezte. – Próbálok nem félni kettőnk kapcsolatától. Te is eljutottál idáig, vagy még bátorítsalak? – Melletted az ember jócskán felbátorodik – felelte. – Elmegyek a vakmerőségig: itt alszol ma éjjel? – Reméltem, hogy jelen állapotomban nem ültetsz motorra – sóhajtottam. Vállára hajtottam fejem, összefonódtunk. Lenn a nappaliban a betárazott CD-játszó immár Placido Domingo kivételes hangjával kedveskedett. Az érzelem- és tűzteli tenor spanyolul énekelte a Quiréme muchót. Jamal suttogva érdeklődött, nem zavar-e a zene. Visszasúgtam, tudja-e, hogy alighanem a létező ösz-

szes felvételt birtokolom, amelyeken Domingo spanyol és angol nyelvű dalokat énekel. Azt felelte, szerinte neki több korongja van a nevezettől. A vita eldöntését reggelre halasztottuk. Alig-alig aludtam. Valaminő félöntudatlanságban hevertem, nem akarván elhinni, hogy végre valóban itt tartok, hozzásimulva, vele összegömbölyödve tölthetem az éjből még hátralévő időt. Rettegtem, ha elalszom, reggelre kiderül, mindez csak álom volt. Féléberen őriztem a meseszép valóságot.

139

94. lélegzet

SZERELEM

Másnap délelőtt egyenként ugrottak be hozzám. Mindannyian véletlenül épp arra jártak, a város és a térkép szélén. Horsa fűnyíró-tologatás közben, a kertben talált rám. A gép brummogásától nem hallottam érkezését, így aztán zavartalanul dolgoztam művemen: kisebbnagyobb szíveket, csókolózó galambpárokat nyesegettem a fűbe, végezetül jókora betűkkel, szélesen kanyargózva, szédülve kiírtam a Jamal nevet. Midőn szemet szúrt rajtakapottságom, elengedtem a fűnyírót, s vállat vontam. Spiccre álltam, karomat, ujjaimat kecses tartásba lendítettem, és örömhibbant balerinaként néhányszor oda-vissza keresztülrepestem a színen, és toronymagasról fütyültem a giccsfaktorokra! Mamusz megölelt, arcon, homlokon és orrhegyen csókolt, hátamat is megpaskolgatta, majd anélkül, hogy akár egyetlenegy szót is ejtett volna, fültől fülig ívelő vigyorral visszaült kocsijába, s integetve elsöpört üzletnői feladatai után. Kisvártatva Meryl toppant be. Addigra egyenletesen lenyírtam a füvet. A legyezőforma leveleit alighanem egyetlen éjszakán, észrevétlenül kibontott páfrányfenyő tövében üldögéltem, hátamat a vaskos törzsnek támasztva. Lábammal a kinyúltan heverő kutyákon, arcomon földöntúli élvvel, karcsú szivart szívtam. Barátnőm nem kímélte roppant drága s elegáns kosztümjét. Leült mellém az érzékítően illatozó fűbe. Lerúgta körömcipőjét, harisnyás talpát Kiskalóz hátára tette, s megkínálta magát a mellettem heverő fémszelencéből. Fejét hátravetvén, ebet dögönyözve, a szerelem dolgain mélázva, velem azonos ritmusban pöfékelt. A szivarral végezvén egymás felé fordítottuk arcunkat. Összefontuk, megszorítottuk ujjainkat. Meryl sóhajtott, nyögve feltápászkodott. Visszaszerezte topánját a játékos hangulatban ébredező Kiskalóztól, csókot dobott, és elfüstölt vadonatúj, palackzöld kabrióján. Adena a biztonsági cég emberével egyszerre érkezett. Amíg a csontszín overallos, közepesen pufók, barátságos arcú férfi átkódolta a garázsnyitókat, valamint a házriasztót, és felszerelte az ajtóra a kártyával nyitható zárat, mi átfutottuk a napi sajtót. A bulvárlapok megemlékeztek a tegnap történtekről, Selwyn Icon hazament a mamához; A sorozatgyilkost alakító színészt elintézte néhány nő; Drog vagy feleség? és Pukk-pukk kipukkant címeken. A fotókon a toxémiás arcú, alig felismerhető Selwyn a csikkről cigarettára gyújt, kukát vonszol maga után, tovatámolyog a családi alkalmazott karján; Horsa és én lóbáljuk a koffereket, a kapu túloldalán táskahegy magasodik; három társnőnk biztató mazsorett-táncolása közepette két férfi átküzdi a kerítés fölött a színművész beleélő-munkadobozát. A bőröndökkel telezsúfolt halottaskocsi is több felvételen szerepelt. Elmorzsoltam egy képzeletbeli könnycseppet. – Nem kérdezek semmit – mosolygott rám Adena. – Látom: tündökölsz. Felszaladtam a lépcsőkön. Odafönn féloldalasan a korlátra huppantam, s széttárt karokkal lesiklottam. Adena átadta a nekem sütött, szív alakúra szaggatott sajtos pogácsát, homlokon csókolt, és hazahajtott Agenorhoz. Kisvártatva Scara is befutott. Amint kiszállt a kocsijából, és meglátott engem a foyer küszöbén, a kezemben babrált, dobókockát formázó öngyújtóval, vádlón rám szegezte mutatóujját: – Látom rajtad! Nem fogadtad meg a tanácsomat! – Nem, hálistennek – feleltem. – Milyen volt? Na, ne is válaszolj! Nem is tudtam, hogy te ilyen szép vagy! – Ilyen szerelmes vagyok. – Máskor is voltál már szerelmes! – Ez most mindennél különlegesebb! Ja, s még valami: érzelmeim nagyon-nagyon viszonzottak! – Aha, hát ez szépít ennyire! – bólintott Scara, s szinte nyomban kétségbeesett: – Esküdj meg, hogy nem mész férjhez előttem! Csak őszig bírjad ki! – Esküszöm – sóhajtottam ünnepélyesen. – Te következel. Miután ő elment, a postaládában megtaláltam Nicole levelét. Rég nem látott, hiányolt barátnőm az iránt érdeklődött, mi történt velem, amióta nem találkoztunk, kiraktam-e már a férjem szűrét. Érzékletesen megírta eddig magában tartott impresszióit az esküvőmről, s elújságolta, hogy valahára túljutott a csélcsap, hazug, piszok, aljas Menton okozta csalódáson. Végül néhány szóval beszámolt a harcokról, melyekhez lélekben kurvára nincs köze. Említést tett egy forgalmas út mellett álló, lakatlanná lőtt szel-

lemfaluról, amely mellett kétszázzal kell elsuhanni, ha az ember ép eszénél akar maradni. Ölembe engedtem a papírlapot. Képzeletemben megjelent a hepehupás, kátyús aszfaltcsík, a tovadöcögő harckocsikról, teherautókról megsorozott, lyuggatott falú épületek, a leszakadt redőnyű, üvegtelen ablakok, a kerti szárítókötélen himbálódó, mind porosabb ruhák s az üszkösre égett fák a házak körül. Végigsimítottam libabőrös karomon. Jamal járgánya kevéssel a bútorszállítók érkezése után landolt a ház előtt. Kedvesem érdeklődve figyelte, amint a nehézsúlyú fickók görnyedten cipelik kifelé a hitvesi fekhelyt, majd rám pillantott. – Hová viszik a nászi nyoszolyát? – Ledobják a Tajgetoszról – feleltem. A bútormozgatók a kamionjuk mellé parkolták a kiszolgált hencsert. Lecibálták a kocsiról az ugyanakkora, ám másféle keretbe foglalt újat. Amint azzal eltűntek a házban, megjelent Főgonosz, és csutakfarkát magasra meresztve, átélt alapossággal körbepenetrázta a halálraítéltet. Utóbb Jamal segített a végleges helyére tolni a gyógyerejű-gerinckímélő matraccal ellátott ágyat. Együtt igazítottuk el a gyapjú derékaljat, a párnákat, a szélte-hossza nincs takarót. Azután elnyúltunk egymás mellett, összefont ujjainkkal a tarkónk alatt, a plafont szemléltük, és sóhajtoztunk. Torkot köszörültem. – Menjünk el vacsorázni, mielőtt felszentelnénk a szerelmi oltárt – javallottam. – Zseton a kocsiban zihál, arra várva, hogy ígéretemhez híven megsétáltassam. – Veletek tarthatunk Liezonnal és Kiskalózzal? Ez történt akkor este. Hétmérföldes sétát tettünk a kutyákkal, bespagettiztünk egy olasz étteremben, majd kitártuk a kert föle öblösödő, félköríves, padlótól plafonig érő, kazettás üvegablak befelé nyíló szárnyait. Letelepedtünk a leheletnyi díszvas korláttal szegélyezett, félkerek erkély padlójára. Felhúzott térdünkre támasztott állal néztük a szemközti tavat, a rovarpáncélfekete vízre vetített, holdezüst fénysávokat. A víztükör reszketett-lúdbőrözött a lágy hullámverésben. Átkaroltuk térdünket, s miként ama nyáréjszakán, hallottuk a ház másik oldalán zajló kerti mulatság lármáját, a táncolni csábító zenét, Barry White pincemély hangját, bár ezúttal csupán emlékezetből. Eusapia puhán, hatalmasan suhant át a kert fölött. – Ha arra az éjre gondolok, folyton te jelensz meg előttem – csodálkoztam. – Mintha veled keltem volna egybe. Lépten-nyomon egymás társaságát, közelségét kerestük, nagyon vágytam szavaidra. Rémlik, táncoltam Selwynnel, Kenttel, Westonnal és másokkal is. A veled táncolásra viszont minden érzékszervem pontosan emlékszik. Ma jött levél Nicole-tól. E témában azt írja, reméli, tisztáztam végre, ki iránt, mit érzek, mert már az esküvőn egy párnak látszottam veled. – Szerintem is siralmas tévedés történt azon a kézfogón. Egész idő alatt fájlaltam-furcsállottam, hogy Selwyn jogot formál rád. Hiszen előző nap kaptam tőled a szerelmi-érzéki vallomással felérő Éjkirályt. Jamal nem folytatta, s nem erőltettem, hogy tovább beszéljünk erről. Ültünk a kicsiny kilépő kövén, a hűvös tavaszi éjszakában, és mindketten módfelett élveztük, hogy többé már senki nem kaphat rajta bennünket ezen az erkélyen. Nem sokkal később, miután az ablakot behajtva a szobába húzódtunk, és végighasaltunk a terebélyes agyon, Eusapia a korlátra telepedett, és tollazatának szépítgetéséhez látott. Mozdulatlanul, áhítattal figyeltük a madarat. Aznap éjjel Jamal maradt nálam. Másnap segített elvégezni az esedékes lomtalanítást. Mivel a kutyák kerti házat kaptak, a szerszámos helyiségből eltakarítottuk ottlétük nyomait, egy halom fűrészporrá rágott holmit. Bár a kölyökebek a rőzsegyűjtő kosárnak, az egyik fonott széknek és egy sámlinak nem kegyelmeztek, valamely furcsa oknál fogva a guminőt bántatlanul hagyták. Kukára ítéltem a ledért. Varázsütés meghajolt a mimikátlan, ám csupaszáj hölgy előtt, s két kezét megfogva táncra perdült vele. Átlejtettek a kerten, lépést sem vétve üdvözölték a Zizi Bácsi szembeni ingatlana előtt időző háziakat, valamint a velük csevegő Vér Fürdő szomszédot. Majd e három, rökönyödötten bámuló tanú szeme láttára Jamal hirtelen szakított táncosnőjével, és mindjárt le is mészárolta őt, hogy kevesebb helyet foglaljon a kukában. Miután végső nyugalomra helyezte a boldogultat, visszatért hozzám, és az iránt érdeklő141

dött, hol talál gereblyét. – Gereblyét? – tűnődtem. Egyszerre vetettük hátra fejünket, hogy felmeredjünk a magasba, a kémény felé. A következő pillanatban előkaptuk a sokoldalú létrát, a falhoz támasztottuk, és egymás nyomában a tetőre kapaszkodtunk. A rég nem látott gereblye egykedvűen hevert a kémény tövében. Összeölelkeztünk Jamallal. – Hát például itt is megkívántalak – jegyeztem meg, minapi mi lett volna, ha játékunkra emlékezvén. – A pillangós nyakrétádtól majdnem eszemet vesztettem. – Kár, hogy csak majdnem. Rajtam nem múlott volna. A férjed sem volt abban a helyzetben, hogy rajtakapjon bennünket. Máris sokkal előrébb volnánk! – A kémény fölé hajolt. – Hahó! Van ott valaki? Tompa visszhang válaszolt: la-laki? Néhány nap alatt, robbanásszerűen kitavaszodott. A világ virult és illatozott. A következő hétvégén kocsiba raktuk összes kutyánkat, és elsüvítettünk a szülői birtokra. Anyám előbb Jamalt ölelte meg, azután engem. Weston mindegyre vigyorgott, megítélésem szerint önelégülten, és bizonyára annak örvendezett, hogy titkos tanácsa végül mégiscsak bevált. Elkísértük tatát egy temetésre. Nagyapó régen megboldogult cimborájának fia, a suhanckorú, alig ötvenes Assir hunyt el, ugyanis a néhai elmulasztotta időben eltakarítani a havat a háza előtti járdáról. Minek következtében a szomszédja elvágódott és lábát törte a kapujában. Kisvártatva a begipszelt végtagú férfiú tákolt melléképülete rogyadozni kezdett a hó súlya alatt, mire a bűntudatos Assir felajánlotta, hogy lepucolja a tetőt. A törött lábú tőszomszéd nem bírta elnézni, hogy Assir egyedül tesz-vesz odafönn, így aztán ő is felmászott a magasba, ám mielőtt még kiegyenesedhetett volna, visszazuhant, és a másik lábát is szilánkosra zúzta. Szegény Assir nyomban magára vette a suta férfiú legújabb baját, és emiatt is önmagát okolta. Míg a tőszomszéd a nővérektől körülrajongva dőzsölt a kórházban, Assir helyettesítette őt otthon, a ház és a feleség körüli teendőket is ellátván. Így hát személyesen bizonyosodott meg arról, hogy az ifjú asszony nimfomániás mivoltát illető híresztelések megalapozottak. A nyomorult Assirt a helyettesítés harmadik hetében vitte el a totális végkimerültség. Mindebből az a tanulság, hogy havat elhányatlanul ne hagyj! Vagy költözz oly messzi helyre, ahol a hókotró sem jár, de viszont szomszéd sincs! – summázta nagyatyó. A gyászszertartás után meglátogattuk kriptáját. Időközben tata kiutálta az özvegyasszony ajándék katafalkját, mivel az teljesen elvette kedvét a meghalástól. Saját tervezésű szarkofágját a helybéli kőfaragóval készíttette el, s a pazar műtárgy már a cibakok által kijelölt helyén pompállott, midőn megejtettük a vizitet. Nagyapa megkért, segítsünk félrehúzni a liliom- és vadmadár-domborműves oldalfalú kőkoporsó kelta kereszttel ékesített fedelét. Amint ez megtörtént, befeküdt néhány percre, kényesen forgolódott és helyezkedett, majd megengedte, hogy mi is kipróbáljuk jövendő lakhelyét. Jamal köszönte a megtiszteltetést, ám – sajnálatára – nem élhetett vele, hosszabb lévén, mint a szarkofág. A magam részéről nem kérettem magam, a fedél alá bújtam, hanyatt feküdtem és kinyújtóztam a rideg, elmúlásszagú testtartóban. Összekulcsoltam ujjaimat, lehunytam szemem. – Bezárjunk egy kicsit, dögöcském? – hajolt fölém nagyapó. – Csak a feeling végett. – Így is cool – feleltem hasonló stílusban. – Azért nehogy azt hidd, hogy most majd rohanok meghalni! – rikkantott az éles papagájorgánum. – Nem rohanok! Nagyanyád minden lovas és nem lovas balesetem, csonttörésem, na meg a pityókázós férfimurik után folyvást ezt hajtogatta: Asmar, ha ezt is túlélted, te most már száz évig fogsz élni! Ám legyen száz! Próbálok a kedvére tenni. Habár csak halni jár belém a lélek, az étvágyam s persze a mókakedvem is elhagyott! Azért persze még megeszem a kolbászt, szalonnát, babot, tojást, és időnként táncra perdülök a kocsmában, ha latom, hogy a fiatalok depressziósan gurnyadnak a pultnál. Még szeretném látni a dédunokámat. Legalább az elsőt. Kislány lesz! Fogadtok velem? – Jaj, tata, még el sem váltam! – kongtam a szarkofágban. – Na és? Ez nem fogamzásgátló körülmény! Halljam, Jamal! Férfi vagy? – Ó, igen. Végtére a nemzésen kívül még sok egyéb is ehhez a kategóriához tartozik. Egyébként erről még nem beszéltünk Jandrával. – Ez ám a büszke válasz, fiam! Azt bírom benned, hogy van tartásod, kívül-belül egyaránt! Szerintem ezt az unokám is észrevette. Ne hagyd, hogy mások befolyásoljanak dolgaidban. Mindig ti magatok döntsetek! Különben, ha eljön a gyerek ideje, észreveszitek! Jandra nagyanyja egy napon meglepett egy maga

kötötte rugdalódzóval. Asszony, nyögtem, hát ezt hogy vegyem fel, a karom se fér bele!? Nem is neked szántam, felelte. Nahát, erre már gyanút fogtam! Kérdeztem is üstöllést: csak nem babázni vágyol? Később családosan és kettesben is kocsiztunk, lovagoltunk, sétáltunk, s az idő elszaladt. Már hazafelé süvítettünk a sztrádán, s épp elméláztam, miszerint megint Életem Legszebb Napjait töltöttem Jamallal, tatával és szüleimmel, mikor megnyikkant telefonom, és Adena a fülembe zokogta, hogy Nicole-t megölték.

95. lélegzet

búcsú

A temetés előtti megemlékezésre Nicole kedvenc helyén, a Tévutca nevű kultúrkocsmában jöttünk öszsze. Hajdan sötétre pácolt fával burkolták a műintézmény falát, majd az így keletkezett komor hangulat ellensúlyozására füstarany keretbe foglalt, óriási tükröket szereltek fel. A nyikorgó hajópadlón süppedős kanapék és fotelok sorakoztak. A párductarka márványpultnál tízféle sört csapoltak, másik húszfajta folyékony kenyeret flaskában vagy dobozban szolgáltak föl. A remek konyhájáról is híres korcsmában minden ételt ínycsiklandó salátaágyon tálaltak, a tányért hatalmas tálcára tették, és frissen sült krumplival rakták körbe. Még a tésztafélékhez is aranyszőkére sütött pityóka járt. Az egyik kirakat méretű ablaknál ültünk, az El Cid című film egyik dalát hallgattuk elhunyt barátnőnk harcolós témájú mozidarabok zeneszámait tartalmazó, nyűtté élvezett válogatáskorongjáról. Megrendeltük kedvelt ételét és italát. Illatmécsest gyújtottunk. Nicole is a közelben volt. A Tévutcával szembeni közkert járdaszegélyénél leparkolt halottszállító furgonban feküdt. Asztalunktól – némi nyújtózkodással – akár oda is láttunk. – Szerintetek is érzelgősség? – sóhajtott Adena. – Micsoda? – kérdeztem. – Az, hogy elhoztuk őt ide, a kedvenc lemezét hallgatjuk, hogy... – Nem! – akasztotta meg Scara. – Akár mellé is temethetnénk szeretett tárgyait, ételeit! Hajdan ez volt szokásban, pedig őseleink aligha érzelegtek! – És ha?! – fortyantam. – Miért ne áradhatnának meg az érzelmek, amikor csak kedvük szottyan? Na jól van, lehet, hogy Nicole dünnyögne, ha itt lenne. Azt mondaná: ugyan, nem kellett volna, lányok. És akkor mi van? Mintha nem tudnátok, hogy ő igenis módfelett érzelmes volt! – Találtak nála egy levelet – szólt Adena. – Nem olvasom fel, adjátok kézről kézre. Mellette ültem, hát nekem nyújtotta a gyűrött borítékba hajtogatott, zsír- és nedvességfoltos papírlapot. Mielőtt az olvasáshoz láttam volna, ittam egy kortyot, megtöröltem számat, a damasztszalvétával egy morzsát is lesöpörtem a mellkasomról. Tovább nem húzhattam. Sóhajtozva silabizáltam az öklömnyi betűkkel írott, dülöngélő sorokat. Végül szapora pislogás közepette meglegyezgettem magam a levéllel, és átadtam azt Scarának. Pézsé az első sor böngészése közben sírta el magát. Megállta, egyetlen szónyi kommentár nélkül, szipogva olvasta végig Nicole gondolatait. Horsa következett, majd Meryl került sorra. Mamusz orrot fújt, szemét törölgette. Meryl ököllel az asztalra sújtott. – Na jól van – szólt. – Én komolyan azt hittem, hogy ez így megy majd Nicole-lal az idők végezetéig. A gyerekkorban elvesztett apa pótlására mindig újabb és újabb aggastyánokat szed föl, egy ideig rajongva szereti őket, majd csalódik bennük, és gyűlölködő időszakaiban rövidebb-hosszabb terminusokban elvonul Uzizni. Nem így lett. Halálesetkor minden oly hamisan és hazugul cseng, hiszen az emberekkel akkor kell foglalkozni, mikor még bőven élnek. Emlékeztek, mit mondott egyszer? Következő életében kertet, katedrát, igaz szerelmet, gyereket szeretne. Kívánom, hogy így legyen. Menj, Nicole! – Nem is sejtettem, hogy ennyire szenved önmagától. Azt hittem, könnyebben veszi a harcolást – sóhajtott Pézsé. – Azt hittem, belül is éppolyan elutasítóan bánt az érzelmekkel, ahogy kifelé mutatta. Sajnálom, hogy félreismertem őt. Most nem tudom, veletek hányadán állok. Vajon mi ismerjük egymást? – Meglehetősen szoros kapcsolatban vagyunk – bólintott Adena. – Mindannyiótokat más és más ok miatt szeretem jobban a többieknél. Igen, azt hiszem, ismerlek benneteket, és ti is eligazodtok rajtam. Nemigen tudnánk megrázó meglepetést okozni egymásnak. Hacsak nem a meghalással. Horsa koccintott az érintetlen terítéknél álló pohárral. 143

– Holott a meghalás vastagon benne volt Nicole paklijában. Jóformán csak kaszás lapjai voltak. Sosem mesélt harcias útjairól. Vagy igen? Fejünket ráztuk. – Mindazonáltal sejtettük, hogy veszélyes helyeken kószál – folytatta Mamusz. – És mivel ő nem beszélt különös útjairól, mi jobbára tréfával ütöttük el gyanúnkat, miszerint kedvelt barátnőnk embert ölni jár el közülünk. – Igen, így is megközelíthetjük a kérdést – látta be Meryl. – Remélem, nem azért jöttünk össze, hogy ítélkezzünk fölötte. Nem a mi dolgunk. Ezt ő egyébként is megtette, az imént olvashattátok. Átkozottul hiányzik! A válogatáskorongon Tina Turner énekelte a We Don’t Need Another Herót. Vállvonogatva hallgattuk. – Szerintem engedjük el Nicole-t – javallottam. A többiek bólogattak. Koccintottunk halott társnőnk poharával. – Folyton az jár a fejemben, Zach milyen jó apa – sóhajtott Adena. – Pedig Agenor nem a vér szerinti fia. Kívánom Nicole-nak, hogy legközelebbi életében olyan apja legyen, aki szereti, s nem hagyja el őt. – Sikerüljenek szerelmei – csatlakoztam. – Időben béküljön meg önmagával – szipogta Scara. Elővette szattyánbőr füvestarisznyácskáját. Körülményesen megsodorta a jointot, s rágyújtott. A staub kézről kézre járt, miként korábban a halálközeli gondolatokat megfogalmazó írás. Adena is slukkolt egyet-egyet, ám csak jelképesen, s én is ugyanígy tettem. – Ég veled, Nicole – szólt Adena. – Mint említettem, nem lehet őt felravatalozni. Nincs az a halotti smink, amely eltüntetné sérüléseit. Legutolsó nekem küldött levelében jobban készült a halálra, mint általában, és felülírta eddigi temetési kívánságait. Eszerint eltekint a díszsortüzes, trombitás csinnadrattától, ugyanis időközben rájött, hogy ő nem hős. Azt kéri, ne bőgjünk a gyászszertartáson. Viselkedjünk úgy, ahogy összejöveteleinken szoktunk. Kajánul azt ígéri, hogy a lánybulikon ezentúl is hatan leszünk, legalábbis lélekben. – Csináltam neki egy gyűrűt – mondta Pézsé. – Ez majd megvédi őt a túlvilágon a démonoktól, ártó szellemektől. Míg az ékszert formáztam, az jutott eszembe, hogy ezt életében is megkaphatta volna. Végül mindannyiunknak készítettem egy-egy démon-távoltartót. Ha nem tetszik, nem muszáj viselnetek, csak az a fontos, hogy a gyűrű a ti birtokotokban legyen. – Hát persze hogy viselni fogjuk! – ígérte Horsa. Meglepetten néztem rá. Mi ez az érzelgős hangulat? Scara előráncigálta feneketlen táskájából az ékműves dobozkákat. Engem metálkék ragyogású, csillagpor-mintás bogárral lepett meg. Adena sokpettyes, narancs-színű démonűzőt húzott az ujjára. Mamusz ováldan testű, higanyezüst szárnyú rovart, Meryl kerek formájú aranycsillámos, palackzöld bogarat kapott, mivel Pézsé szerint ezek a színek passzoltak kocsijukhoz. Sajátmagának smaragdzöld páncélú szkarabeuszt készített. Nicole-nak mátrix-vonalhálózatos, türkizkék rovargyűrűvel kedveskedett. – Adjunk nevet a démon-távoltartóknak – kérte. Hosszasan hümmögtünk, tépelődtünk. – Hess Gonosz! – javasolta Adena. Fanyalogva néztünk rá. – Francba Démon! – próbálkozott Horsa. – Ma valahogy nem vagyunk keresztelgetős formában – sóhajtottam. – Legyen e gyűrűk neve Dagda vagy Ezoteria. – Dagda? – A jóság istennője a keltáknál. – Legyen inkább Acron – ajánlotta Meryl. – Ő pedig az éj királynője. – Rendben. Acron vigyázzon ránk – bólintott Pézsé. – Ugye, milyen hülyék vagyunk? – nyikkant Mamusz. – És mindezt halálos komolysággal műveljük? Holott mostanában ez a követendő hitvallás: a pénz fontosabb a szeretetnél. – Ki nem tojik a szekta-jelszavakra?! – mordult Meryl. – Pláne az ilyféle szektásokra?! Ne is törődjünk velük! Hagyjuk meg az urológusoknak, hogy bránerekkel foglalkozzanak, jó?! – Szeretnék mesélni nektek valamit – ragyogott ránk Adena. – Eléggé terhes vagyok, és napról napra vágyodósabb. Mármint férfira. Konkrétan Zachre. Ezt különben már említettem. Csak eszembe jutott, ta-

lán a szektázásról, hogy mostanában mindenünnen azt halljuk milyen fontos a szexben a tudatosság, sőt, már-már a tudományos alaposság. Szóval, ha elolvasok egy magazint, időnként iszonyúan elkap a kisebbségi érzés, bár csak egy pici pillanatra, mert az eszmefuttatásból azt veszem ki, hogy Zach meg én úgy kettyintünk, mint holmi ősemberek. Tudjátok, némelykor elfog minket a kísértés, például az úszómedencében. Vagy a garázsban, a meleg motorháztető megérintése nyomán. Esetleg a zuhany alatt, amikor behabosítjuk a másikat, és minden olyan sikamlós és puha a meleg víz alatt, azt kivéve, s ekkor egymásra vetjük magunkat, és bárminemű felgyűrt ingujjas hozzákészülődés, G-pont babrálás, kimerítő ingerlés nélkül, isteni finom villámorgazmusokat kaszálunk be! Igazi, falrengető, sikoltoztató, égbe röpítő orgazmusokat! Pitty-putty, a medence lépcsőjén, a motorháztetőn, a csempének dőlve! Úgyhogy ne foglalkozzatok a kismilliárd igehirdetővel, akik előírnák, mit hogyan tegyetek! Akármit üvöltsön is a korszellem, ti csak hagyatkozzatok az emberi ösztöneitekre! Tehát Pézsé: köszönöm Acront, mindig viselni fogom. Lassan indulhatnánk, nehogy Nicole lekésse a temetést. – Igen, ő elég háklis a pontosságra – látta be Meryl. Felém fordult. – Jamal eljön? – Igyekszik odaérni. Varratszedésre ment. Azt mondta, ha már ott jár, egy füst alatt kiszedeti a koponyavarratait is. Remélem, időben végeznek vele. A törött üveg csúnyán összeszabdalta az arcát. Sok négyzetcentiméternyi bőrét dobálták el az orvosok, mire kiegyengették a sebszéleket. Úgy véli, a bal arcfele jó feszes lesz, azon az oldalon aligha szorul majd ráncfelvarrásra. – Kiürítettem a poharat, torkot köszörültem, és így folytattam: – Azért, hogy mégiscsak lássuk Nicole-t, megfestettem a Portréját. – A koporsóra tesszük – bólintott Adena, majd madonnás állapotához a legkevésbé sem illőn az asztalra hasalt, és felüvöltött: – Mi a kurva nénikédet művelsz ott, te köcsög?! A kutyáknak adom a heréidet! Mindnyájan megdermedtünk a látványtól. A halottvivő furgont épp egy tréleren rögzítették. – Tilosban parkoltál? – morrant Horsa hitetlenül. – Mindig ott parkolok, ha máshol nem lehet! – pattogott Adena. – Ez egy gyászkocsi! Tabu! Manapság már nincs kegyelet az emberekben! Kitódultunk az utcára. Halkabb-hangosabb, élénk taglejtésekkel kísért tiltakozásunk, fizetési szándékunk érintetlenül hagyta a munkásosztály két jelen lévő képviselőjének lelkületét. A halottlopók felugrottak járgányukra. Vigyorogva búcsút intettek durván vaskos kesztyűbe bújtatott kezükkel, és csikorgatott gumikkal elsöpörtek telephelyük felé. – Elvitték Nicole-t – csipogta Scara. Legott sírva fakadt. – A homlokukon akarom eloltani a pipámat! – sziszegte Meryl. – Kitapétázom a fejüket csócsált rágógumival! – Ne dühöngjetek – ajánlottam. – Ne akard, hogy folyton jó pofát vágjunk minden hülyéhez! – förmedt rám Adena. – Hol a kocsid? – meredtem Merylre. Ő viszonozta átható pillantásomat. – Mit akarsz te az én kocsimtól? Most vettem! Belekaroltam, és kissé megráztam, hogy veszítsen pillanatnyi kövület-halmazállapotából. – Ne légy banya! Te vezetsz a legjobban! Nyomás! Hol a hajtányod? – Veletek megyek! – ajánlkozott Horsa. – Mi pedig követünk benneteket! – mordult Adena. Elkapta Pézsé könyökét: – Hol a géped?

96. lélegzet

túszmentés

Autóba vágtuk magunkat. Meryl merészen, gyorsan, hatékonyan vezetett. Hamar utolérte a trélert. Megelőzte a halottas furgon tolvaját, lefékezett előtte. Kiszállt, és bájosan integetett, jelezvén a sofőrnek: álljon meg, tárgyaljanak. A vontató lazán kikerült bennünket, és továbbdöngetett. A kabinban ülő, bő harmincas, behemót férfiak éktelenül röhögtek problémánkon, s főleg a középső ujjukat mutogatták nekünk, gyanítván, hogy ilyképpen tovább fokozhatják izgalmi állapotunkat. – Tudjátok, mi a tahó? Emberalattjáró! – nyögte Meryl, midőn füstölgő fejjel visszazuttyant az ülésbe. – És most trágár leszek! – Jó, trágárkodjunk. A dühlevezető tanfolyamon is ezt tanítják. Közben valaki adjon egy lőfegyvert. Megállítom a humorzsákokat! – szóltam. 145

– Nincs fegyverem – sóhajtott Meryl. – Nekem sincs – sajnálkozott Horsa. Hátrafordultam. Scara cukorfalat, gömbölyű kiskrumplija mögöttünk pöfögött. Elmutogattam a Pézsé mellett ülő Adenának, mit akarok. Ő visszajelzett, hogy stukkeruk sajnos nincs, következő óhajomat megértvén elővette a kocsikulcsot, és kilógatta az ablakon. Csak át kellett venni tőle. Merylnek ez sem okozott gondot. A palackzöld kabrió a kiskrumpli mellé simult. Scara ájuldozott és halálfélt a nem különösebben bonyolult manőver végrehajtása közben. Hajtánya épségéért aggódtában olyannyira tremolózott, hogy valósággal rángatta a kormányt. – Menj tőle távolabb, mert összetör – ajánlottam Merylnek. Az ajtóra hasalva nyújtózkodtam a kulcsért. Adena kihajolt, és a kezemre játszotta a furgonnyitót. Ezzel végezvén megint előresöpörtünk. Meryl tajtékzott: – Hova megy ez a szivar? Hol a lopott kocsik raktára? A Holdon? Mindjárt összepisilem magam! A szemétsége miatt arra sem volt időm, hogy kicsavarjam a répámat! Mindjárt olyat mondok, hogy megolvad tőle a tömör acél! – Figyelj rám egy kicsit – próbálkoztam. – Menj a tréler mellé! Átmászom a platóra, és elkötöm a furgont. – Jó kis terv – kacagott Horsa. – Csak éppen megvalósíthatatlan. – Mit csináljak, ha senkinél nincs egy parittya? – jajdultam. – Ha volna, lecsúzliznám a csákót a kormányról, és már mehetnénk is! – Jelzem, épp az ellenkező irányban van a temető! – dohogott Meryl. – Már el is késtünk! Hogy lehet valaki ennyire köcsög? Még hogy őt nem érdekli a büntetéspénz! Ő gyászkocsit akar a főnöke elé furikázni a holthullában lévő telephelyre! Mert tilosban parkoltunk. Adjon egy csekket, vagy vegye el a pénzt? Hogyisne. Mikor ő egy mókamester! Miért járkálnak szabadon az ámokfutók?! Miért? – Húzódj közelebb a trélerhez! – üvöltöttem a fülébe. – Na persze! És akkor majd szépen rám kormányozza a dömperét, és ezt a kocsit is vihetem a bontóba! A szoborért még fizetett a biztosító, de ezt most saját zsebre tördelem! – Gondolj Nicole-ra! – Tényleg! – sóhajtott Mamusz. – Nicole se hagyná a gyalázatot, ha például a te koporsódat csórta volna el a tréleres! – Szétfikázom a köcsögöt! – hörögte a művészettörténész és régiségkereskedő. – Káromkodni akarok! – Káromkodj, de közben menj közelebb a platóhoz! – jajgattam. – Ez a fickó egy gigászi pénisz, csak álcázás végett díszítették fel szemmel, orral, szájjal, mint a hóembert! – A vezetőfülke mellé húzódott, és átordított az ablakba hajított könyökkel pöffeszkedő flótásnak. – Hallottad, mi hír a dzsungelben? Anyád üzeni, hogy küld banánt! Mondd, szépségem, amúgy ez a te saját képed, vagy inkább egy gorillaálarc? A válasz nem késett, a sofőr nyomban leringyózta mind Merylt, mind az ő édesanyját, majd együttesen elküldte őket ama népszerű kirándulóhelyre, melynek nevét médiaműsorokban ki szokták sípolni. Barátnőm nem késett a felelettel, és Horsa is kezdett beharciasodni, kivált azért, mert ő ült közelebb a humorgejzírhez, és annak nyála bizony az ő fejére pezsgett. – Érdekes, hogy léteznek ilyen rém egyszerű emberek! Te olyan hülye vagy, hogy még a hóhérodnak is köszönőlevelet írnál! – üvöltött Meryl. – Amilyen idióta vagy, te még a búcsúlevélre is válaszolsz! Tudod, mi vagy? Kisszerű óriás: pititán! – Mi van, te büdös ribanc? Kéne valami? Hiányzik belőled egy jó nagy farok? – kontrázott a behemót. – Kicsi hülyém, most nagyon a földbe rúgtál! Gyommá fikázlak! – morrant a vörös hajú, zöld szemű, sárkányleheletű leszbikus. – Ekkora tuskót csak az őserdőben lehet látni! Holtod után sci-fit kötnek a bőrödbe! Az agyadat a szörnytani múzeumra hagyd! Miért nem fékezel végre? Ez tesz boldoggá titeket? Most egymás farkát csóváljátok a köcsög haveroddal? Tudod, mit? Állj fejre, és szard le magad! – Meryl, szörnyű durván tolod magad! – sóhajtottam. – Ő is ember, csak nem tud róla. Hadd másszak át a platóra! – Mássz! – dühöngött. – Hát mássz, ha csupáncsak ezt óhajtod! A behemót megest elküldött mindnyájunkat a kisípolt helyre, majd gázt adott, mivel feltette magában, hogy trélerével maga mögé utasítja a zöld sportkocsit. Meryl megkezdte a tapadási hadműveletet. Ez időre felfüggesztette a dühlevezető gyakorlatot. Akció közben nem akartam visszafogottan elegáns nadrágkosztümöm vadonatúj voltára gondolni. A vezetőfülke mögötti résznél lendültem át a trélerre. Mulattatásomra a sofőr kígyóvonalban vezetett.

Görcsös fáradozása kárba veszett, ugyanis nagyapától örökölt egyensúlyérzékem most sem hagyott cserben. Megragadtam a vezetőkabin szegélyét. Másik kezemmel bezörögtem az üvegen. Midőn mindkét fickó figyelme felém fordult és osztatlannak látszott, mutattam nekik valamit, bár nem vettem biztosra, hogy megértik. Megértették. Merylnek mákja volt, mert éppen lemaradt az úton hirtelen összevissza rángatott, halálra sebzett szörnyként vonagló tréler mögött. Kihasználtam az ide-oda cikázó kocsi lendületét, és annak segítségével a halottszállítóhoz lökettem magam. Az ajtókilincsekbe kapaszkodva kirugdostam az abroncsok alá tolt ékeket. A humorputtony sofőr fokozta a sebességet, és a cikcakkban haladással sem hagyott fel. A szembejövők ezt egyáltalán nem méltányolták. A kürtök szinte szakadatlanul zengtek. A mögöttünk haladó, előzésre eltökélt autósok sem értékelték a hibbant elméjű tréleres produkcióját. Megpöccintettem egy gombot a rakodótér szélén. A kopott fémpallók kibújtak a padlóból, és döcögősen, nyikorogva az útra siklottak. A száguldás, valamint a gyakori irányváltoztatás miatt látványosan szikráztak, le-föl rángtak. Leszakadással kecsegtettek. A gyászkocsiba huppantam. Kiengedtem a kéziféket. Hátramenetbe kapcsoltam, gázt adtam. Farolás közben nem csúsztam le a pallókról, holott az agyament sofőr evégett ügyködött. Mögöttem Meryl gurult, kellő távolságot biztosítván kényes landolásomhoz. Intettem neki, hogy még jobban maradjon le. Amint a furgon eleje is lezökkent az útra, előremenetbe váltottam. Villámsebesen félrekormányoztam a járgányt. Így hát nem jött be az aljas számítás. Amikor a lopótréler hirtelen satufékezett, nem rohantam bele nagy elánnal. Búcsúkürtölést hallatva megfordítottam a halottvivő furgont az úton. A flaskazöld kabrióval és az aranymetál kiskrumplival a sarkamban a temető felé száguldottam. Néhány perccel később feltűnt a tükörben a sor végén nyomakodó ámoktréler. Úgy rémlett, a pititán nem tud veszíteni. Szemből szirénázó kopómobil közelgett. Amikor mellém ért, lelassult, majd továbbgurult. Meglehet, a zsaruk a gyászkocsival cikcakkoló eszelőst keresték. Eszembe jutott Jamal, és az is, mit szól majd, ha tudomására jutnak a történtek. Néhány pillanatra meginogtam szerelmes eltökéltségemben. Mire jó az nekem, hogy zsaru a pasasom? Megkopogtattam a vezetőfülke és a rakodótér közti rácsos falat. – Szia, Nicole! Hát ez halálközeli élmény volt! Ne haragudj a hánykoltatásért. A tréleres mókazsákok hálát adhatnak teremtőjüknek, hogy nem vagy aktív. Mit csináltál volna velük? Inkább hagyjuk. Emlékszem, mit műveltél a kommandósokkal. Sietek, mindjárt ott leszünk. Nem tudom pontosan, miként működnek ezek a dolgok, de gondolom, a gyászszertartás után szabadulsz. Mármint az a valamid, amit léleknek nevezünk. Mielőtt új testbe költöznél, jól fontold meg, mire vágysz. Tudom, kerülted az érzelmezést, de azért most búcsúzóul kénytelen leszel meghallgatni: szeretlek. Sok szerencsét neked. A temető bejáratánál megálltam, míg Adena beült mellém, hogy a sírhelyhez kalauzoljon. A többiek továbbra is követtek. Nicole csekély számú rokona már várt ránk. Jamal csaknem velünk egy időben érkezett. Mi öten – a barátnők – emeltük ki a furgonból a koporsót, és elhelyeztük a tartólábakon. Miután a fedélre állítottam a festett arcképet, és Scara a portré mellé tette a démonűző gyűrűt, félrehúzódtunk. Előbb az anya mondott beszédet, majd még két nagybácsi, végül a pap is megemlékezett valakiről, aki nem Nicole volt. Egyiküktől sem kértünk helyreigazítást. Időközben a tréler is becsörömpölt, s leparkolt a közelben. A kocsiról lármásan lepattanó behemótok dühét megfékezte a tisztelendő atya jelenléte. Megálltak az út szélén, kezüket összekulcsolták ágyékuk előtt, s a ceremónia végéig lebiggyedt szájjal, villámló tekintettel méregettek bennünket. Arra gondoltam, ez tetszene elhunyt barátnőmnek. Végtére sosem kedvelte a banális szituációkat. Márpedig ez nem az volt. Jamalnak szemet szúrt a két fickó. Halkan megkérdezte tőlem, kik ezek. 147

– Nem számít – súgtam vissza. Átkarolta s megszorította vállamat. Közelebb húzódtam hozzá, mígnem arcom a zakójához ért, és beszívhattam illatát. És már tényleg nem számított a két eszetlen figura. Amikor a virágdíszes koporsó a földbe süllyedt, és a föld betemette azt a portréval és a mátrix-vonalhálózatos, türkizkék védőgyűrűvel együtt, Scara hangosan felzokogott. Meryl zsebkendőt nyomott a kezébe, majd magához vonta őt, s megölelte, ringatta. Ugyancsak Meryl, kevéssel később, a kocsija felé tartván az útjába tornyosuló behemótok falanxába szaladt. A sofőr zajos gyűlöletáriát intézett hozzá. A gyalázott nő végignézett a fickón, megszemlélte annak buzgón bólogató társát, és higgadtan érdeklődött: – Ön mindig hülye, vagy legalább álmában szünetelteti? Megest ordítozás kezdődött. Melynek légvételszünetében Meryl így szólt: – Ne zaklassa fel magát ezen. Inkább vegyen egy forró fürdőt. A tréleresek ráébredtek, hogy indulataik nem lelnek viszonzásra. Fenyegetőzéssel próbálkoztak. Higgadt, tényszerű érvelésbe ütköztek. Mindettől oly idegessé váltak, hogy már-már lenyúzták saját bőrüket. Merylből kibújt a domina. Nem hagyta futni őket. Lazán, szelíden, önöződve, halálos nyugalommal intézte az ügyet. Meleg szavakkal megköszönte a fickóknak, hogy jelenlétükkel emelték a temetés fényét. Figyeltem, miként őrjíti meg a futóbolondokat. Mígnem azok magatehetetlenségükben már helyben szaladgáltak, hersegve vakaróztak. Egyszerre csak hirtelen sarkon fordultak. – Rohadék! Mocsadék! – vetette oda búcsúzásképpen a kocsikísérő. – Örültem a szerencsémnek – felelte Meryl. A tréler eldübörgött. – Mi volt ez? – firtatózott Jamal, immár a kocsiban. Elmeséltem a furgonlopást. Meghallgatott, kissé csóválta fejét, ám végül semmilyen fakabátos szöveget nem intézett hozzám. Mesmeg rádöbbentem: ő egy Igaz Ember. Alaposan szemügyre vettem flastromtalanított és varratszedett arcát. – Nos? – kérdezte, hosszú percek múltán, mely idő alatt az utcai forgalom és énközöttem váltogatta pillantását, szájzugában a jellegzetes mosollyal; halántékánál, szeme sarkában, járomcsontjánál és állán halványabb-markánsabb forradásokkal. Elismerően csettintettem nyelvemmel. – Dögös kis hegek! Ha most ismernélek meg, az első randin lerohannálak. Vagyis tetszel. – Csak nehogy kiderüljön, hogy kriplifil vagy – sóhajtott.

97. lélegzet

van élet a halál után

Tellettek-múlottak a hetek. Sűrűn találkoztunk, rendszerint együtt is aludtunk, többnyire nálam. Fogonosz ismerkedésképpen néhány pofont lekevert Zsetonnak, majd köpögetős szitokáradatot zúdított rá. E bemutatkozást követően rendszerint kéz a kézben háltak a foyer küszöbén. Kettőnk kapcsolata napról napra szorosabbá, mélyebbé és örömtelibbé vált. Mindig időben értesültem, ha találkozónkat valamely malőr meghiúsította. Sosem fordult elő, hogy akár csak percekig is elhagyottnak vagy megözvegyültnek kellett volna éreznem magam. Fenemód élveztem, hogy végre megbízhatok egy férfiban. Lassacskán megismertük egymás szokásait. Bevallom, kényszeresen kerestem-kutattam Jamal hibáit, ám minden egyes felfedezésem eltörpült a gikszergyáros Selwynéi mellett. Azt például fel nem foghattam, miért szükséges a fogmosás teljes tartama alatt, holt fölöslegesen zubogtatni a csapvizet, miközben az ember a fogsorát csiszolgatva fel-alá sétálgat a fürdőszobában. Ám eszembe ötlött, hogy különélő férjem ugyanezt csinálta, mindezt megspékelvén még azzal is, hogy végül

a száját és orcáját bőven elárasztotta mosakvóvízzel, miáltal használat után búvárszivattyúzni kellett a fürdőszobát. Vagy, ha ehhez nem éreztem kedvet, legott betelepíthettem az aranyhalakat. Selwyn képtelen volt megjegyezni, minek hol a helye. Következőleg minden ott maradt, ahol azt letette. Azután a széthányt tárgyakat én szépen elrakosgattam. Legközelebb persze semmit nem lelt meg, épp ezért keresgélés közben még az ükanyja kínját is előszedte, s ugyancsak szanaszét hagyta. Ehhez képest Jamal módfelett ügyelt a rendre, s jócskán kijött a sodrából, ha vakon odanyúlt valahová, s ott nem azt találta, amit találni szokott. Miután kifigyeltem e szokását – vagy inkább rigolyáját? –, kedvemet leltem a tárgyak gyakori csereberélgetésében. Ugyanis élveztem az arcán ilyenkor megjelenő kifejezést. Ha például a szekrénynek háttal állva felnyúlt a második polcra, és ott nem az arcvizes üvegcse, hanem egy körömkefe akadt a kezébe, mélyen elkomorult, nem értvén, mi lett a világrenddel, hiszen ha egy üvegcse ilyesmire képes, minő kilengésekre számíthat az ember a nagyobb horderejű dolgok részéről? Egyszer éppen nőies hónalj-szőrtelenítéshez készülődtem, midőn a fürdőszobába tévedt valamiért. Ugyanezen pillanatban nyomtam meg a borotvahabos palack adagolóját. Mivel elfelejtettem felrázni a tartályt, s ráadásul rosszul állítottam be a csalóka szórófejet, tenyerem helyett a mögöttem kifelé igyekvő Jamalt lőttem oldalba a folyékony, fehér keszőcével. Megadatott, hogy a tükörből lássam arcát. A derekára csavart törülközőben pompálló Varázsütés megtorpant, s karját kissé félretartva a medencetájékán folyókázó köpedékre meredt. Szeme felvillant, sötétkék csóvát lövellt. Mielőtt még észbe kaphattam volna, megkaparintotta tőlem a tartályt, és mellközt fújt a habbal. Nekem se sok kellett a gerjedelemhez. Szélsebesen kikaptam a szekrényből a tartalék borotvanyálas flakont, s viszonoztam a tüzet. Térden és sípcsonton találtam az ellent. Ő egy fürdőlepedőt kanyarított maga elé, s annak fedezékéből vadászott rám. Telenyomta köldökömet, elhabosította bugyogómat. Úgy döntöttem, megkettőzöm erőfeszítéseimet. Szabad kezemmel előrántottam a parfümös üveget, és célba vettem Jamalt a szórófejjel. – Azt neee!!! – rimánkodott, hiába. Viszonzásképpen az adagolófejes fogkrémmel támadott. Én viszont leraktam a parfümöt, s felragadtam helyette az elektromos fogkefét. Ő rögtön kicsavarta kezemből a berregőt, s a rám spriccelt trutymutyok felhabosításához látott vele. Csiklandottan eldobtam a borotvakrémes tartályt. Felmarkoltam hajdanim itt feledett, motoros arcmasszírozóját. Bal karomat kecsesen a magasba emeltem, en garde kiáltással vívóállásba helyezkedtem a vadul pörgettyűző mélytisztító kefével, s tüstént ostrom alá vettem az ellenfelet. A szanaszét lövellt enyőkéken csúszkálva, harcias-víg nevetéssel kergetőztünk feredőszerte. Végül ő elvesztette a pajzsként használt fürdőlepedőt, majd ágyékkötőjét is. Ekkor teljesen másféle késztetésünk támadt a szabadidő hasznos eltöltésére, s egyetlen percig sem álltunk ellen vágyódásunknak. Azon a szép nyári napon, melyen megérkezett a pecsétes írás, miszerint házasságomnak törvény szerint is vége, lelkesültségemben felhívtam Jamalt, s hadarva elújságoltam: szabad vagyok, ünnepeljük meg az eseményt egy nagyszabású vacsorával. Mit szólna például a Diadalív nevű francia étteremhez, és bánná-e, ha meghívnám a lányokat is? Halkan azt felelte, szívből velem örül, ám most éppen egy vérfürdőhelyszín kellős közepén ácsorog, ugyanis egy elmeroggyant fickó sírkertet csinált a sörkertből. Épp ezért ne vegyem zokon, ha arra kér, ma este inkább vacsorázzunk otthon. Vagyis nálam. – Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől – sóhajtott. Mielőtt főzéshez láttam volna, feltelefonáltam Mamuszt. Horsa tűzforrón gratulált a hírhez, ám ma nem ér rá, mert színházba megy Meryllel, Scarával és Gennaróval. Adena valamilyen családi ok miatt nem tart velük, tehát őt se keressem örömünnep-ügyben. Mielőtt még azt firtatnám, engem miért nem hívtak, közli velem, a darab nem nekem való. Ugyanis a történet arról szól, hogy egy fickó újfent magába butítja, s még egyszer oltárhoz vezeti volt feleségét. Nos, azért nem visznek magukkal, mert nem szeretnék, ha szétfütyülném-szétpfujolnám az előadást. Meryl szerint a lábammal is dobognék, és még pattogatott kukoricával is meghajigálnám a férfi főhőst játszó színészt, továbbá tüntetően, üvöltözve mobiltelefonoznék. 149

Így aztán duetthez főztem. Lazacot készítettem vajas, tojásos tört krumplival, véka salátával. Jamallal nemrég ráébredtünk, milyen kellemes a tóparton üldögélni. Első alkalommal a térdünkre helyezett tányérból étkeztünk, másodízben már odavittünk egy asztalt, s körberaktuk székekkel. Azóta sem bántuk a part és a ház közötti távolságot. Szabad estéinken odacipeltük étkeinket, sört vagy bort bontottunk, s hallgattuk a hullámverést, a ringatózó stég halk nyiszorgását, a tücsköket. Figyeltük a denevérek röptét, vártuk Eusapiát. És beszélgettünk. (Egy éjjelen, szerelemtől bódultan, nagyon-nagyon halkan, fülbe súgva, nehogy akár a fal is meghallja, lelki nászrepüléshez hasonlítottuk meghitt hangulatú párbeszédeinket.) Aznap este vörös habzóbort bontottunk a szabadulás örömére. Koccintottunk a félédes nedűvel. Megitattuk egymást, és gátlástalanul kimutattam, minő megkönnyebbülés ért a végzés által. Jamal hümmögött. – Mostantól mindketten szabadok vagyunk – jegyezte meg. – Ma még hagyjuk a témát, de holnap úgyis okvetlenül előkerül. – Félsz? – kérdeztem. – Hát... – Felhatalmaztál, hogy ha még egyszer az életben nősülni akarnál, ezt minden erőmmel gátoljam meg. Vagy valami efféléről volt szó. Tehát ne félj. – Tegyük jégre a témát. Valameddig. – Rendben. Vacsora után elnyúltunk a fűben, fejünk alatt egy-egy horpasztó kutyával. Nekem a lábam alá is jutott ebvánkos, Jamalt viszont Főgonosz részéről érte megtiszteltetés, mivel a tizenöt kilós állat a kebelére feküdt, és fülrepesztő hirregésbe fogott. Éppen káröröm-ódát fogalmazgattam ez ügyben, midőn telefonom hisztérikus zenélésbe kezdett. Gyanútlanul nyúltam a készülékért. A kijelzőn ismeretlen számot láttam. Még mindig nem lépett életbe önvédelmi reflexem. A mikrofonba szóltam. – Jaj, de jó, hogy megvagy! Már attól féltem, nem veszed fel! Egyetlen bocikám, segítened kell! Most az egyszer segíts rajtam! Állati nagy szarban vagyok! – hallottam életem nyűgét. – Ünnepelned kéne, én éppen ezt teszem – feleltem. – Megjött a dísztávirat: szabadok vagyunk. Különkülön! – Ezt majd később fecsegjük át! – nyögte rémülten. – Én még nem láttam válási papírt. Tehát a nejem vagy! De ne vitázzunk! Kérlek, most azonnal gyere értem! Semmi mást nem kérek, csak ezt! Most azonnal gyere! Marha nagy szarban vagyok! Szabadíts meg! Könyörgök, bocikám! Selwyn elsírta magát. Arckifejezésem láttán Jamal kivette kezemből a készüléket. Lerakta mellkasáról a csutakfarkút, és talpra emelkedett. Miközben kurta kérdéseket tett fel, vagy röviden válaszolgatott, fel-alá sétálgatva engem nézett. Néhány perc múlva a kocsijában ültünk, és robogtunk az éjszakában. – Selwyn szokásosan filmszakadást szenvedett – tudatta. – Nemrég tért magához, radiátorhoz bilincselt kézzel, hiányos öltözékben. Szabad kezével éppen elérte a fali telefont. Ugyanis érzékletei szerint egy meleglokálban van, bár csikarása sincs, miként került oda. Úgy véli, ha két percen belül nem szabadítjuk ki onnan, akkor megerőszakolják. Kábé tízpercnyire járunk a helytől. Ja, az utolsó szavaknál minden bizonnyal kicsavarták kezéből a kagylót. – Szörnyen sajnálom. – Ennyi, Jandra? – Egén, ennyi. – A következő segélyhívását reflexből továbbpasszolom a járőröknek. – Szerinted lesz még? – Igen – bólintott. – Senki nem tartott ki mellette hosszabban, még a szülei sem, csak te. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. Vállat vont. – Semmi bántót. Lehet rád számítani. És ezt ő nagyon pontosan tudja. Az előjelzett tíz perc helyett feleannyi idő alatt odaértünk. Jamal megkért, maradjak a kocsiban, ám ahogy ezt kiejtette, már legyintett is, sejtvén: vele tartok. Hosszú lépteivel oly határozottan haladt, oly simán és akadálytalanul kelt át az útjába tornyosuló, majd az utolsó pillanatban oldalt lépő erőcsávókon, hogy kedvem támadt elismerően füttyenteni és tapsolni. Eltökéltem, később okvetlenül megkérdezem tőle, miért nem így bánt velem, miért hagyta, hogy tömérdeket

tököljek? (Style by: anyám). A tűzforró hajlamú vendégsereggel színültig telt termen keresztülgázolva a mellékhelyiségekhez vezető folyosóra léptünk. A gyéres világításban is tisztán kivettük, hogy három extravagáns öltözékű figura öklözi, rugdalja a radiátorhoz bilincselt Selwynt. E tevékenységgel hamar felhagytak, midőn Jamal rájuk rivallt, s tudatta velük zsaru mivoltát. A fickók a falhoz sorakoztak, vállmagasan felpakolták kezüket, és békésen álldogáltak, míg Varázsütés eloldozta Selwynt a vérrel összefröcskölt fűtőtesttől. Exférjem képtelen volt lábra állni. Meghitt szokás szerint felpuffadt arcát ökölnyomok éktelenítették, orra, szája vérzett. Rövidnadrágot, letépett vállú birkózóatlétát, s mindössze fél pár cipőt viselt. Felsőteste csenevész, bőre ólomszürke volt. Talpra segítettük korpuszát. Kifelé menet betértünk vele a férfimosdóba. Az arcára locsolt hideg víztől nem lett jelentősen elevenebb. Zsebkendőt tartottam vérző orrához. Halkan nyögdécseltem iszonyatomban. Visszafelé is bántatlanul vonultunk keresztül a zsúfolt hodályon. Az utcán Jamal a kocsi oldalához támasztotta Selwyn porhüvelyét. A fejünk fölött függő lámpa fényében szemügyre vette zombiszerű kinézetét. Csüggedten összegezte impresszióját: – Úgy látom, van élet a halál után. Ki vele, mit tegyünk most veled? Irány a szülői ház? A leszoktató? Bevigyelek a legközelebbi jardra? – Van lakásom – felelte Selwyn. – Valahol. – Cím? – Nem tudom. Nem emlékszem. Úgy rémlik, szerepet próbáltunk. Igen, egy társasággal, színészekkel. Ittunk, és volt ez-meg-az is. Biztos viccből hoztak ide. A kurva anyjukat! Miféle kretén vicc ez?! Meg is ölhettek volna! Vagy ami még rosszabb! A családi villához furikáztuk a zavarodott hajdanit. Varázsütés hangjára a kovácsoltvas kapu feltárult. Az épülethez gurultunk. Nem szálltam ki a járgányból. – Legközelebb akkor akarlak látni, ha meggyógyultál – szóltam Selwyn után. Megest a bóbitás, kötényes alkalmazott vette őt gondjaiba. Jamal visszaült mellém. Kihajtottunk a díszes kapuszárnyak között. – Akkor hát elváltam – sóhajtottam kevéssel később. – Stílszerűen ünnepeltétek – felelte.

98. lélegzet

halálmadár

Egyik reggel, midőn Jamal az irodába indult, megakadt szeme a kutyákon. Kiskalóz és Liezon kótyagosan körözött a kertben. Lógatott fejjel szimatolták az útjukba kerülő tárgyakat, roggyant léptekkel haladtak, mintha azt sem tudnák, hol vannak. Szemlátomást nem ismerték fel Varázsütést, és amikor ő előszólított a házból, engem sem. Letérdeltünk a nyáladzó, zavart ebekhez. – Fenébe – dünnyögte Jamal. – Nyomasztóan úgy fest a helyzet, mintha lefújták volna őket. Nemrég sétáltam Zsetonnal, akkor hírük-hamvuk sem volt. – Zseton nem kába? – Ő benn aludt. Gondolkozz, Jandra. Még télen említetted a lábnyomokat a hóban. Akkor hol voltak a kutyák? – Nappal a kertben, éjszaka a szerszámosszobában. A nyomok a tópartról indultak, megkerülték a házat, és eltűntek az összejárt úton. – Be volt fagyva a víz? – Igen. Csúszkáltam a jégen. Jamal átlátogatott Kilner úrhoz, azután az irodába hajtott. Egész nap festettem. Azok a jelenetek már elkészültek, melyeken a szedett-vedett, ám annál lelkesültebb csapatok, élükön a testőrkapitánnyal és a királykisasszonnyal nekiindulnak, hogy kiűzzék a biroda151

lomból a megszálló hordákat. Aznap már a végső összecsapás képén dolgoztam. Ezen az úrnőjét védelmező testőrrel történt összecsapást túlélt, kacskára nyomorodott hadvezér újfent megvív a kapitánnyal, hogy az ne juthasson be a csürhefejedelem sátrába. Míg a két férfi bőszen kardozik, és a közelükben is kemény tusázás dúl, a királylány az uralkodóra tör, és némi viaskodás után keresztüldöfi azt a kardjával. Amikor elkészültem a képpel, lerogytam a töprengőfotelba, onnan néztem művemet, majd átgondoltam, mi van még hátra a meséből. A győztes csata után a seregek a palotához vonulnak. Az időközben megkeményedett és felnőtt legkisebb királylány a nővéreire és mostohájára parancsol: keljenek útra, menjenek! Kérjék meg a nekik tetsző férfiak kezét, és éljenek velük boldogan, vagy ahogy tudnak! S nem hatja meg őt hízelgés, szitok-átok, rimánkodás, a három nőnek távoznia kell az udvarból. Ezután a leány az apjára szól: álljon fel a trónról, mert méltatlan az uralkodásra. Cserbenhagyta idegen hordák által háborított-gyilkolt alattvalóit, eltűrte, hogy birodalma barbárok kezére jusson. A rest király nemigen akar felállni trónusáról, ám a szolgák lesegítik onnan. Végül pedig... Sóhajtoztam. Katapultáltam a fotelból, megnéztem a kutyákat. Liezon a stég körül úszkált, Kiskalóz mind dühödtebben kergette a saját farkát. Zseton a páfrányfenyő árnyékában hevert földig logatott nyelvvel, és valószínűleg a télről ábrándozott. A csalókán egykedvűnek látszó eb szinte sosem ugatott. Megfigyelő szerepet osztott magára: ő inkább szemmel tartotta a világot, az aktív részvételt másokra hagyta. Amikor azonban mégis kirezzent sztoikus nyugalmából, háromméteres örömszökelléseket, látványos elvágódással indított hempergőzéseket produkált. Rajtam kívül senki nem mehetett túl közel Jamalhoz, mert akkor módfelett bebőszült. Ha pedig nem alhatott közös légtérben imádottjával, éjhosszat toportyánvonyított. Pszichológusa és gazdája a menhelyi múlttal magyarázta az idegtépázó szokást. Az éji tutulásokat hatékonyan orvosolta, ha a profi zsaroló a házban hálhatott. Estefelé Varázsütés telefonált. Ma már nem tud jönni, közölte. Ha nem bánom, Zsetont holnapig nálam állomásoztatná. Arra kért, Liezonékat zárjam a szerszámosszobába, és éjszakára ne hagyjam nyitva az ablakot. Utóbbi egyáltalán nem tetszett, de nem vitatkoztam vele. Végtére, ha nem lesz itt, úgysem tudja, milyen ablaknál alszom, nem igaz?! Még megemlítette, hogy kifaggatta a számítógépet a tó körüli ingatlantulajdonosokról, és érdekesnek találta az egyik nyaraló birtokosát. Az Eusapia-ügyön dolgozó szimatok teljes titokban rárepülnek a fickóra. Ne aggódjak, Kilner úr vigyázni fog rám, habár ez majdnem olyan, mintha pitbullra bízná a bélszínt. De csak majdnem, fűzte hozzá, s kiszállt a vonalból. Füttyentettem a kutyáknak. Sétára indultunk a városszéli mezőn. Szakítottam egy szál margarétát, s ráhajtottam arcomat. Orrhegyemre sandítva észleltem az ott ragyogó, sárga virágport. Nem töröltem le, de megkíséreltem lenyalni nyelvem hegyével. Sokadik próbálkozásra ez már-már sikerült is. Főgonosz egy darabig kísért bennünket, ám hamar besokallt a gyaloglástól. Ekkor űzőbe vett egy pockot. Mivel ezáltal sem jutott sikerélményhez, farokmeresztve hazabaktatott. Hümmögve töprengtem Vér Fürdő szomszéd rémtörténetén. Eusapia elvált, kiházasította ivadékait, s egy ideje már nagy boldogan találkozgatott egy férfival, mikor a Tőrös végzett vele. A gyilkos hét éve visszajár a villához, hogy újra s újra elkéjelegjen tette emlékezetén. Megjelent előttem Selwyn, amint eljátssza nekem a felravatalozott Romeót. A szörnyeteg szürkére fakult, tónustalan békaszájjal, merev bőrű, púderes arccal, hunyt szemmel hevert. S midőn épp azon méláztam, hogy lám, mégiscsak létezik igazságos végkifejlet, szemhéja felpattant, s a nagy, sötét, merő pupillának rémlő szempár rám meredt. Rettenetes tekintete kiszívta testemből a vért-velőt. Földbe gyökereztem, megroggyantam. A következő pillanatban a fenevad újra lezárt szemmel, mozdulatlanul feküdt, s én pontosan tudtam: még mindig nincs vége, sosem lesz vége. Mert ez is örökkévaló. Nem örültem az elevennek rémlő emlékképnek. Vajon valóban a Tőrös járkált télen a ház körül a hóban, s miként Jamal gyanítja, a tó jegén jött látogatóba? Eusapiához csónakkal vagy úszva érkezett? Ő altatta el múlt éjjel a kutyákat? Összeborzongtam. Lecsíptem egy kék fejű ördögszemet, és a margarétával együtt a hajamba tűztem. A Nap a minden esti, tékozlóan nagystílű attrakciójával művészkedett. Megest egyedülálló, sosem látott, pazar alkonyatot piktorolt az égboltra, mivel születésekor eltökélte, hogy ő aztán életében kétszer sem nyugszik le egyformán. Csontszín tollazatú, fekete háromszöggel ékesített szárnyvégű, közepes termetű ragadozó madár keringett fölöttem. Még nem láttam hasonló légi vadászt. Rászegeztem mutatóujjamat:

– Most hazamegyek, és jól meghatározlak! Egyedül vacsoráztam a tóparti asztalnál. A sörösflaskával koccintottam, karcsú szivart gyújtottam, s a csillagsziporkázást bámultam az éj színpadán. Jamal hangjára, szavára, érintésére vágytam. Nemrég megfestettem az ablakroládot, amit ő ihletett a kórházban, midőn az üvegfalra támasztott karral, könyökhajlatába hajtott fejjel álldogált, a holtan született gyereket gyászolva. A fájdalmas képen nem az arcvonások, hanem az érzelmek voltak felismerhetők. Varázsütést jócskán feldúlta a piktúra. Hát még a görfüggönyök, vásznak sorsa. Az ugyanis, hogy ezeket mások megveszik, vagyis nem maradnak nálunk. Elmennek a háztól, mint a felserdült gyerekek. Ablakroládra festettem a ravatalon fekvő Romeót, amint a halottnak vélt szörnyeteg fél szemmel felsandít. Úgy véltem, ez a nyomasztó vászon a lakberendezési boltos nyakán marad, ám alighogy ő a kirakatába tette a képet, üstöllést betoppant érte valaki, akinek épp ez a hangulat hiányzott hajlékából. Eusapiáról először hallván készítettem egy görfüggönyt, melyen egy kámzsás rondaság – maga a halálfélelem – kukucskál befelé az ablakon. Ezt a nálam járó Meryl az állványról vitte magával, és az ajtóból visszafordulva nyomatékosan megkért, vigyázzak magamra, mert csak nagyon keveseknek adatik meg az átjárás a Másik Világba, az pedig, hogy valaki onnan át is hozhasson ezt vagy azt, egyenesen ajándék-, sőt: csodaszámba megy. A töprengés végeztén kicsi a rakást játszottam a kutyákkal. Igyekeztem fölülre kerülni, persze ez nem sikerült, mert végül Főgonosz foglalta el a gúla tetejét. Azután a fekete-fehér ebállatokat a kerti szerszámosszobába zártam, majd Zseton és Halál Torka társaságában a házba vonultam. Meghatároztam a sétán látott kékes rétihéját. E teljesítményre büszkén a zuhany alá álltam, s két perc múlva már a könnyeimmel küzdöttem, ráeszmélvén: Jamal nélkül töltöm az éjszakát. Akkor nem is kell ez az éjszaka! Legyen a cenkéké! – toppantottam hároméves stílusban. Sóhajtozva bújtam ágyba. Tüstént fel is keltem, szélesre tártam a padlótól plafonig érő ablakszárnyakat. Fejjel a panoráma felé végighasaltam a nyoszolyán, és vártam Eusapiát. A fülesmadár hangja előbb érkezett, mint ő maga. Hu-hu-uh-huhhh! – közölte lágyan, puhán, árnyalatnyit hátborzongatóan. Ezenközben leírt néhány fenséges ívű kört az erkély előtt, majd elfoglalta merengőhelyét a korláton. Megrázta szárnyait, kéjesen ásított, hátranyújtotta egyik, azután másik lábát is. Tollászkodni kezdett. Ezt szerfeletti komolysággal és roppant alaposan végezte. Minden egyes tollat keresztülhúzott a csőrén, kisimított, elrendezgetett, itt-ott megrágcsált. Olykor – a fárasztó műveletbe beleunván – kerek fejét a vállai közé süppesztette s jobbra-balra megforgatta. E jóga-ászana végeztén folytatta a piperézkedést. Kerestem a mellettem heverő férfitestet, hogy hozzábújva elkérkedjek neki a vendégmadárral, ám nem volt mellettem heverő férfitest. A rám törő szomorúságból kiolvastam az információt, miszerint szükségtelen, hogy tüzesvas-próbának vessenek alá, anélkül sem kétséges: végzetesen szerelmes vagyok. Beletörődő sóhajjal elszunnyadtam. A felravatalozott Romeóval álmodtam. Midőn a holtnak vélt sorozatgyilkos csupa-pupilla szeme felpattant és rám meredt, felriadtam. Eusapia ekkor rúgta el magát a korlátról. Mire valamennyi hosszú karmos lábujjával elengedte a vasat, szárnyait is szétterítette. Tollazata hatalmasan felborzolódott. Ekkorának még sosem láttam a halálmadarat. Nem szokásos lágy huhogását hallatta, hanem éles hangon rikoltozott. A következő pillanatban oldalt lebbent, és zuhanvást tűnt el szem elől. Egy légvétellel később furcsa, fojtott hangokat, nyögdelést, sziszegést, kaparászó neszeket hallottam. Már talpon is álltam, markomban a sárgaréz gyertyatartóval. Ekkor jajdúlás, csikorgás hallatszott, majd iszonyatos puffanás, nyekkenés. Az erkélyre rohantam. Eusapia a kert fölött lebegett, a fejemmel azonos magasságban. Hu-hu-uh-huhhh – szólt puhán. Meglendítette szárnyait, és elsuhant a tó fölött. Lenéztem. A sötét füvön mocorgott valami. A fekete tömeg hernyózva haladt a ház sarka felé. Liezon és Kiskalóz hisztérikusan ugatott a kerti holmis helyiségben. Kiszaladtam a szobából. Az ajtón kirontván íziben keresztülestem a halkan morgó Zseton kutyán, minek következtében főként az államon szánkázva közelítettem meg a lépcső tetejét. Még a mélybe zuhanás előtt talpra kecmeregtem. Felültem a korlátra, s csuszvást siettem le a nappaliba. A gyertyatartót harcra készen tartottam kezemben. 153

A kandalló vonalában jártam, mikor az első lövés eldördült. Ezt – szinte nyomban – valóságos sortűz követte. Bár feltehetően nem rám lőttek, hasra vágtam magam. A padlón heverve próbáltam betájolni, merről szálldosnak a golyók. Úgy rémlett, a lövész az utcai fronton tevékenykedik. Akkor talán a terasz felőli oldal biztonságos. Ha valóban igaz, hogy Kilner úr kanyarban még nem tud lőni. Ugyanis rá gyanakodtam. Mi több, halálbiztosra vettem, hogy Vér Fürdő szomszéd adja a lőrevüt. Kisurrantam a résnyire nyitott ajtón, és azt rögvest bevágtam a mögöttem nyomuló, hegyomlásszerűen hörgő-morgó Zseton előtt. Felsimultam a házfalra. Abba az irányba néztem, amerre a sötéten araszoló hernyóféleséget láttam az erkélyről. A csúszómászó nem volt ott. A lövöldözés elhallgatott. Legalább gondolkozni tudtam egy kicsit. Legfőképpen ez a kérdés foglalkoztatott: most mi van? Mi történt?! Bármennyire fáztam is megválaszolni a fejtörőt, muszáj volt szembenézni a tényekkel: az imént majdnem meglátogatott a falmászó organizmus. Azt már viszont mind a zoológusok, mind az ornitológusok, de tán még az etológusok is vitatnák, hogy Eusapia, a bagoly szándékosan sodorta le a gyengén tapadó fickót a vakolatról. Márpedig ez történt. Ámde mi ez a csönd? Az lehet, hogy a legalább három lőfegyverből egyidejűleg tüzelő Vér Fürdő véletlenül eltalálhatta a zúzott csontozatú pókembert. És most hol vannak? Válaszképpen újfent kirobbant a durrogtatás. A lőlárma ezúttal a szomszédos mező felől hallatszott. Úgy rémlett, Kilner úr arrafelé kergeti a villa visszajáró szörnyetegét. Az tehát még nincs lepuffantva. Hirtelen megint csend támadt. A tó felé surrantam. A kutyák rejtekútján átbújtam a kerítést jelképező, örökzöld sövényen. Eközben két levélke összehorzsolódott. Fülsértő zajt csaptak. Vér Fürdő menten odapörkölt hármat. Visszatolattam a kertbe. Jókor, mert kívül épp e pillanatban siklott tova a fűben valami nagyobb és eleven. Előrevetődtem, és utánakukucskáltam a levelek közül. Kilner úr ismét bemért a fülével, esetleg az elkígyózó organizmust neszelte meg, nem tudni. Nem is számít: mesmeg tüzet nyitott. Rettentően lövöldözött, viszont nem talált el senkit. Úgy döntöttem, nem fedem fel ottlétemet. Szomszédaim úgyis sandán néztek rám Selwyn kiköltöztetése óta. Nem hiányoltam egy rosszalló golyót a fejemből, vagy egy enyhébb, helytelenítő skulót a térdemből. Különben is, a cél az lett volna, hogy a pánikszerű menekülés közben ide-oda araszolgató személyt elkapja végre valaki. Szorosabbra fontam ujjaimat a gyertyatartó körül. Visszarákoltam a kertbe. Görnyedt tartásban útnak indultam a sövény menten, azt gyanítván, hogy annak túloldalán a pók- vagy kígyóember halad a maga csúszó-mászó módján. A kutyák segítségével könnyebben boldogultam volna, ám nem mertem kitenni őket Vér Fürdő golyózáporának. Midőn ott surrantam a sajátosan kuporgó tartásban amúgy combközépig érő, immár holtmocskos hálópólóban, kedvem szottyant átsuttogni a lombozaton: Selwyn ugye, nem te vagy az?! Ellenálltam a késztetésnek. Egyszercsak a sövény elfogyott. Az utca felőli oldalhoz érkeztem. Hasra vetettem magam, s betapadtam a talajba. A nagyobb csúszó-mászó nem torpant meg velem együtt. Ő négykézláb továbbrobogott. Feltérdeltem, majd a sárgaréz önvédelmi tárgyat fellendítve, görnyedten nyomába szegődtem. Ám ekkor megest lövöldözés kezdődött. A lövedékek fejmagasan fütyültek, zümmögtek. Visszalapultam a földkéregbe. E pillanatokban kimondottan utáltam Kilner urat. Miért nem tűri el, hogy leüssem a falmászó organizmust?! Ha nem üthetem le, akkor leterítem. Néhány pillanatig sóvárogva gondoltam a Vér Fürdő szomszéd

ablakpárkányain sorakozó puskátlikra. Mivel azonban azok igen messze voltak tőlem, be kellett érnem a gyertyatartóval. Feltérdeltem, és a falmászó után vágtam a súlyos dísztárgyat. Kilner úrral ellentétben én szerencsésen célba találtam. A négykézláb tovalopakodó gonosztevőt – testhelyzete folytán – fölöttébb kényes ponton érte a becsapódás. A gyilkoló organizmus felüvöltött kínjában, majd lerogyott, és vinnyogva tekergőzni kezdett. Vér Fürdő kiáltozva szaladt felé. – Megvagy, te mocsok! Seggbe lőttelek! Ne mozdulj! Ha megmoccansz, szétlövöm a fejedet! Aztán a vonagló fickó fölé hajolt két kézzel markolt stukkerével, s míg a fegyverrel sakkban tartotta a továbbmenekülés gondolatát dédelgető férfit, megfélemlítésképpen többször oldalba, vesén, halántékon rúgta. Kiszóltam rejtekemből. – Kilner úr! Jandra vagyok. Előjöhetek? – Jöjjön csak! Semmi pánik, megvan a rohadék! Tudtam, hogy előbb-utóbb elkapom ezt a szemetet! Felegyenesedtem a földről. A vergődő fickóhoz lépdeltem. Már mellé értem, midőn elbotlottam az útban heverő, orv gyertyatartóban. Egyensúlyérzékem óvott meg attól, hogy a falmászóra omoljak. Felkaptam a földről az önvédelmi fegyvert. Megszemléltem Eusapia gyilkosát. Nem Selwyn volt. A harmincöt év körüli férfi inkább Romeóra emlékeztetett. Kilner úr szétvetett lábakkal állt az összegömbölyödött test fölött, és érdekesen dévaj csípőmozdulatokat tett felém. – Na, vegye már ki! – biztatott. – Vegye ki a zsebemből a telefonomat! Hívja a zsarukat! Nem kellett a nadrágjába merülnöm. A lőlárma hívás nélkül is odacsődítette a kopókat. Előbb csupán a szirénaszót hallottuk, majd a színesen villódzó tetőfényeket is megláttuk. A faljáró még egyszer megpróbálkozott a meneküléssel. Ennek következtében elvesztette eszméletét, ugyanis homlokon vágtam őt a gyertyatartóval. – Jól tette, hogy fejbe csapta! – dicsért Vér Fürdő. – A mocsadék rosszabbul járt volna, ha én gátlom meg szökését! Illusztrációképpen a levegőbe lőtt. Ez se maradt következmény nélkül. A kocsikból előpattanó zsaruk legott meghasaltatták Kilner urat. Jamal akkor érkezett, amikor a mentőkocsiba tolták a hordágyat. – Él még? – érdeklődött, megpillantván a falmászó szervezet passzív állapotát. A doktor bólintott. – Él, de minek!? Hálát adhat a hölgynek a hibernálásért. Éberen komoly kínokat élne át. Több csontja eltört, szalagjai szakadtak a zuhanástól. A gyertyatartó kínos pontokon, csúnyán elbánt vele. Utóbb hosszan hálálkodtunk Kilner úrnak, majd amikor ő fogadta a sajtó viharos gyorsasággal odasereglő munkatársait, mi visszavonultunk. – A nyaralótulajdonos jó nyomnak bizonyult – tudatta Jamal. – A fickó a szüleitől örökölte a házikót. Külföldön élt, itt csak nyaranta időzött, néha karácsony táján is feltűnt. Miként tavaly is. Egyszer bármiféle segédeszköz nélkül felmászott egy toronyház falán. Pénzbírsággal és közmunkával megúszta hőstettét. Mivel nem tett szert priuszra, majomügyességének csupán egy helyi rendőrőrs számítógépében maradt nyoma, három országnyira innen. Ráadásul versenyekre nem járt, csak hobbiból mászott. Így nem volt könnyű a nyomára akadni. S mire a kopósereg bekerítette volna az aljast, ő végzete felől gyanútlanul, veled próbálkozott meg. Mos éppen hálás vagyok Selwynnek. – Az edzésekért? – Igen. Te jössz. Mesélj.

99. lélegzet

tiszta erőből nyár!

Meryl és Zeta megesküdött, hogy gondoskodni fognak a kutyákról és Főgonoszról. Így aztán nagy me155

részen elutaztunk. Az óceán partján béreltünk házat, vagyis nem palotát. A terméskőből és fából készült, több száz éves, barátságosan lakályos épület volt főhadiszállásunk, innen indultunk portyázásainkra. A konyhából, kamrából, fürdőből és hálószobából álló hajlék őslakói aligha voltak óriási emberek. Némelyik ajtóval még nekem is vigyáznom kellett. A nyurga Jamal is próbált ügyelni, ám sűrűn megfeledkezett az alacsony szemöldökfákról, és lépten-nyomon leütötte magát. Már az első napon felajánlottam, hogy turbánt készítek számára néhány törülközőből, s ha ezt viseli, tán-tán túlélheti a nyaralást. Esetleg vehetnénk egy bukósisakot. Még biztonságosabb volna, ha békaügetésben közlekedne a házban. Ami az évszakot illeti, ezen a mitikus tájon a nyárnak egy sajátos formációja dívott. Az időjárás kétpercenként változott langyosról hűvösre vagy fordítva. Nyelvlógattató kánikulától egyáltalán nem kellett tartani, bár éppenséggel szakadó esőtől sem, ám azért az égbolt – vagy a levegő? – folyamatosan nedvedzett, még napsütés, valamint fátyolfelhőzet esetén is. Miáltal a növényzet királyi módon széplett. A fű szemet-lelket simogató smaragdzölden ragyogott. Ez kedvezett a legeltető típusú birkatartásnak. Bérelt járgányunkkal főleg a vidéket jártuk. Igen hamar megértettem Jamal vonzódását a szigetországhoz, kisvártatva magam is rabul estem azon valaminek, amit némelyek kissé lenézően konzervativizmusnak neveznek. Annak, hogy az ott élők módfelett értékeltét eleik életalkotásait, s nem bontották le az ükükükapjuk által épített házat, kegyhelyet, templomot, hanem igényesen korszerűsítették, bővítették, gondozták. Élni hagyták a fákat s egyéb növényeket, míg csak azok maguktól meg nem haltak. E tradíció következtében a különböző korszakok egymásra rétegződtek, egyik a másikat gazdagította, mitizálta. Aligha véletlen, hogy e tájról származnak például a fuksziatündérek. Megszerettem az ódon fogadókat, ahol enni, inni, muzsikálni és csevegni gyűltek össze az emberek. Ja, s a sörkultúra sem hagyott hidegen. Nagyjából mellőztük a bédekker ajánlásait, egyik nap északról délnek, másnap épp ellenkezőleg indultunk útnak. Jobbára magunktól is megtaláltuk a bennünket gyönyörködtető látnivalókat, ez egyáltalán nem volt nehéz, mivel legfőképpen a természet, a táj és az emberi mindenfélék érdekeltek bennünket. Felfedeztem a táblaképeket. Ilyen – embert, állatot, csendéletet, mesealakot, cégért, virágot, bármit megjelenítő – fatáblás piktúrák függtek mindenfelé: az üzletportálok fölött és a kirakatokban, ilyenek díszítették a vidéki fogadók, kocsmák falát. Nem képtárak és kiváltságosok, hanem sokak számára, s mégsem olcsó ízlés szerint készültek. Tetszett az általuk képviselt szabadság. Nem tűrtek műfaji kötöttségeket, korlátokat; naiv, bájos, szatirikus, rusztikus, bukolikus, drámai téma s ábrázolás – e világba minden belefért. Kocsmárosokkal, ajándéktárgy-árusokkal és festőkkel beszélgettem e képekről. Bebarangoltuk a keltikus helyeket. Megnéztünk néhány turistáknak címzett, szándéktalanul mulatságosra sikeredett történelmi előadást, és persze kevésbé kommerszeket is. Mindketten felszúrtuk bőrkabátunk gallérjára a Wales forever feliratú, óarany színű, gombnál alig méretesebb, címeres kitűzőt. Kaptam egy ravaszdi csiszolású, tűzszikrázatos rubinkővel ékesített kelta kereszt medálos nyakláncot. Némely napokon a bérelt házikó környékét derítettük fel, sétáltunk a tengerparton, a közeli erdőben, mezőkön, várakban. Forrásvizet ittunk, legelésző birkákat, pónilovakat bámultunk. Elnyúltunk az átlangyosodott sziklákon, néztük az égbolton kergetőző felhőket, s olyikkor még a könnyű bőrkabát s a hosszú ujjú, vékony pulóver is le-lekerült rólunk. Azután lovat béreltünk, és e nézőpontból is felfedeztük a tájat. Egy különlegesen meleg napon hosszasat vágtáztunk az apró kövecses tengerparton, a sekély vízben. Úgy tetszett, a hátasoknak szerfelett tetszik a közeg, ezért hát lenyergeltünk, ágyékkötőre vetkőztünk, és szőrén folytattuk a nyargalászást. Kisvártatva odadobtuk a szárat a lovaknak, arra kíváncsian, mihez kezdenek a szabadsággal. Mindkét paripa az óceánba gázolt, mellső lábaikkal paskolták, kapálgatták a vizet, majd a mi hideglelős sziszegésünkkel, hördületeinkkel mit sem törődve, mind beljebb és beljebb lépdeltek, végül úszni kezdtek. Hátukról lecsúszva mellettük tempóztunk, s próbáltuk élvezni kivételes élményünket, ám Jamal szerint mínusz huszonöt centi volt a tenger hőfoka. Nevetve, fogvacogva lábaltunk ki a partra. A lovakat a fűre vezettük, és amíg azok kihemperegtek, szárazra dörzsölték magukat, mi egymás haját csavargattuk és éltető testmasszázst alkalmaztunk. Még azt is ellenőriztem, irreverzibilis-e a mínuszos állapot. Hamar fellélegeztem megkönnyebbülésemben. Míg a hátasok legelésztek, mi felmelegítettük egymást, robbanásszerű kéjutazást tettünk a Világmindenségbe, majd felnyergeltünk, és folytattuk a kirándulást. A virágzó csarabtól lilálló, méh- és dongózümmögéstől hangos sziklák alatt járván igencsak megkívántuk a hangamézet. Reggelenként ezt kentük a pirítósra, ezt csepegtettük egymás testére, mert ízét így még finomabbnak találtuk. Rengeteg digitális fotót s közel kétórányi videofilmet készítettünk. Csaknem kereskedelmi mennyiség-

ben cipeltünk haza hangamézet és táblaképet. Miután megérkeztünk a boszorkánykalap tetős villához, üdvözöltük a boldogan hemzsegő állatseregletet, házszerte kiszögeltük a fára festett képeket; sóhajtozva végignéztük a máris nosztalgikusnak számító felvételeket, sok bort lenyeltünk, egymásról ínyeskedtük a mézet, és amikor Jamal ezt nyögte: nem megyek haza, én éppen így sóhajtottam: maradj itt velem. Ez kissé meglepett mindkettőnket, mármint az esemény hordereje. Felültünk az ágyon, egymásra csodálkoztunk. Minden merszünkre szükség volt, de végül kimondtuk: költözzünk össze. Másnap ezt is lebonyolítottuk. Azután szűk baráti körben megtartottuk az összeköltözési partit. Egy füst alatt válásunkat is megünnepeltük. A kerti bulit további gálanapok követték. Nyár végén Scara egybekelt Gennaróval. Mivel nem volt hajlandó mély vízben úszni, és jegyese sem volt egy delfin, a szinkronúszás helyett reneszánsz esküvőt rendeztek a szép emlékezetű, ősfás, barokkos Wayland-kastélyban. A vőlegény tollas kalapos, csipkezsabós, -kézelős, bársonykabátos előkelőségnek öltözött, a menyasszony csigaházkontyos, hosszú uszályos, selyemruhás hercegnőnek. Horsa sehogy sem bírta lebeszélni Pézsét a barackszín viseletről, így aztán a kastély báltermében tartott vigasságon a vendégsereg esthosszat élcelődött, miszerint vajh mennyire szűz a menyasszony. Némelyek egyenesen követelték, hogy másnap reggel megszemlélhessék a vérfoltos nászi lepedőt, egy orvos hozzátartozó kilátásba helyezte a vércsoport- és DNS-meghatározást, mivel hajdanában a furfangos menyecskék tyúkvérrel manipuláltak, ám ez manapság már nem jön ám be! A nem szokványos esküvői fotók készítése természetesen nem maradhatott el. Az egyiken Scara kergette a fejvesztve menekülő Gennarót, a másikon fordítva történt. A további képeken az újdonsült férj lantot pengetve térdelt arája lábainál, majd együtt szabadon engedtek egy kalitkányi gerlét, galambot; a meseszép öltözékű, fátylas, uszályos Pézsé krumplit pucolt, lencsét válogatott, négykézláb csúszkálva követ sikált. Más fotókon Gennaro mamuszra cserélte mondén csatoscipőjét, szőnyeget porolt prakkerrel, nemesi öltözékben porszívót tologatott, valamint pelenkát sikált fateknőben. Utóbb a vacsorán tündöklő szemmel, egyfolytában egymást nézték, a másik kezéből ettek-ittak, és miután a jelen lévő férfiak kötelességtudóan megtáncoltatták a menyasszonyt, Scara és Gennaro összetapadva ringatózott a márványpadlós bálteremben, majd hajnaltájt szökésszerűen nászútra keltek. A kigömbölyödött Adena főként Zachhel ropta a táncot, Meryl egy egérszürke hajú, legfeljebb húszkilós, harminc év körüli lánnyal simult össze a szerelmes hangulatú zenére. Horsa épp nem járt senkivel, őt alkalmi táncosok mozgatták meg. Nicole hiánya jobban fájt, mint hittük volna. Így aztán éjfél körül félrevonultunk, magunkhoz szólítottuk szellemét, és elszívtunk vele egy staubot; Adena meg én csupán szimbolikusan. Beszámoltunk neki a mostig velünk történtekről. Állapotos barátnőnk a legutóbbi ultrahangos vizsgálaton tapasztaltakról beszélt. Kislány, újságolta ragyogó arccal, és képzeld, kislányt szerettünk volna! Horsa elbüszkélkedett azzal, milyen jól megy a cége nem győzi a különféle rendezvények szervezését, remek stábbal dolgozik, csupán azt fájlalja, hogy az Aramentő Kommandó teljes tagsága kicserélődött. Nicole nélkül semmi sem a régi. Magánszférájáról szólván úgy vélekedett, ő már biztosan szingliként fog elfonnyadni, mert a rendes pasasok unalmasak, a nem rendesekkel pedig éppen a nem rendesség a baj. Ezt nyomban megcáfoltam, mivel az én pasasom egyáltalán nem unalmas, viszont megbízható és korrekt, rengeteget beszélgetünk-nevetünk, s miközben igyekszünk minél több időt együtt tölteni, tiszteletben tartjuk a másik elkülönülési, félrevonulási igényeit is, vagyis eddig még nem fordult elő, hogy különösebben egymás agyára mentünk volna. – Hát ha ilyen tökéletes a parti, miért éltek szőrén? – firtatta Meryl. – Szőrén?! – ismételte Pézsé. Művelt társnőnk legyintett. – Tudok még ilyeneket, ha óhajtjátok! Vadasan, vakhiten, hitelben, szőrén élni azt jelenti, ahogy Jandra és Jamal csinálja. Miért nem keltek egybe? – Ezt éppen te kérdezed? – nyögtem. – Ja, éppen én. Meddig akartok még amiatt rettegni, hogy nem sikerült az első házasságotok? Vállat vontam. – Szerinted rettegünk? Scara – ki a jointos szeánsz idejére levált Gennaro kebeléről – közbecsacsogott: – Jaj, még nem is említettem nektek! Az egyik nőcilapban megjelent egy riport Selwynről! Képzeljétek, leszokó-kúrán van! Amióta kiderült a drogozása, imádótábora megtriplázodott. Tömérdek rajongói 157

honlapja lett az interneten! Mivel a betegsége miatt a tavaszi filmje meghiúsult, most másik forgatásra készül. Híres reneszánsz festőt fog alakítani. Azt nyilatkozta, örül a szerepnek, mert ezt a szakmát volt alkalma közelről megfigyelni, tehát kisujjból fogja kirázni a dekadens, különc piktor figuráját. Különben semmi rosszat nem mondott rólad, Jandra. Pedig a firkás a válásról is faggatta. Selwyn azt felelte, sem az elpuskázott szerepet, sem az általad tőle elzsarolt ölkedvencet nem sajnálja annyira, mint azt, hogy házassága rekordgyorsasággal tönkrement, főként miatta. – Nahát, Jandra! – lehelte Mamusz. – Elzsaroltad az ölkedvencet?! Mielőtt választ dünnyöghettem volna, Pézsé visszavette a szót: – Azért az igazsághoz tartozik, hogy Selwyn még hozzátette: az a bizonyos nevető harmadik már az esküvői vacsorátokon is jelen volt. – Most fejezd be a riportismertetést! – morrantam. – Tényleg! – meredt rám Scara. – Férjhez mentem! Szabad a pálya! Mikor kézfogóztok? – Szerintem várnak még – vélekedett Horsa. – Meg akarnak bizonyosodni arról, hogy ez a kapcsolatuk nem fellángoláson alapul, miként előző frigyük. – Ugyan már! – legyintett Meryl. – És akik tizenöt év együttélés után kelnek egybe, majd három hónán múlva bemondják az unalmast? Ez akkor is lutri, ha a felek két nap után az oltárhoz loholnak, és lutri két év vagy harminc esztendő múltán is. Ugyanis mostanában, midőn a házasságok jobbára nem politikai, gazdasági s egyéb racionálisnak nevezett okból, hanem érzelemből köttetnek, vagyis olyféle illékony, halékony törékeny, éteri tényezőn múlnak, aminő a szerelem, mi a fene habarcsolná egybe a frigyet, ha ez elpárolog? Nincs többé örökbérlet. Jandra, nyugodtan férjhez mehetsz! – Nem aktuális. Nincs megkérve a kezem. – Én is meggondolnám Jamal helyében – bólogatott Scara. – Halál ciki, amit barátnőnk egy gyertyatartóval művelni képes! Ugyebár hallottatok az elkapott nőgyilkosról? Egyszer próbálkozott Jandrával. Azóta is tolókocsiban ül! – Ennyire összerugdaltad? – csodálkozott rám Adena. Felhördültem. – Egy büdös rugdalás sem volt! – Akkor talán kitépdested a beleit? – Hozzá sem értem! Leesett a házfalról, és összezúzta magát. És nem is én löktem le! Hanem a meggyilkolt Eusapia szelleme, bagoly képében. – Elmész te a Grimmbe! – morrant Mamusz. – Sőt! Ezt meséld Poe-nak, jó!? És a gyertyatartó? – Azt tényleg utánavágtam – ismertem be. – Ez kábé hét kiló sárgaréz, szorozva hatvan kilométeres dobósebességgel – kalkulálgatott Meryl, egymás után háromszor is a spangliba szippantva. – Az annyi, mint öt év tolószék. – Még mindig hamarabb leüli a gyertyatartómat, mint azt a négyszáz évet, amit a három gyilkosságért kapni fog! – Miért nem a fejét vetted célba? – értetlenkedett Adena. – Tudjátok, mit? Azért fogok imádkozni, hogy az a kedves bagoly menjen utána a sittre, szárnyaival takarja be a képét, és hagyja megfulladni a rohadékot! – Hé! Te liberális vagy! – emlékeztettem szőke, babakék szemű, angyaltermészetű társnőmet. – Aha, csak épp eszelősen liberális – vigyorgott Meryl. – Tudjátok, az ilyenek kántálják, hogy irtsuk ki a szélsőségeseket! Egyébként Nicole biztosan szétszaggatta volna a fickót! Golyóit, beleit a kutyák elé vetette volna, a kifőzött koponyáját az íróasztalán tartaná. A többit pedig átengedte volna a bűnügyi múzeumnak. Később, táncolás közben megemlítettem Jamalnak, miről beszéltünk a lányokkal. – Te sürgetnéd a menyegzőt? – kérdezte. Megtorpant, tekintetemet kereste. Elgondolkodtam. Mutattam, mennyire töprengek. Oly ráncos lett a homlokom, arcom, mint egy gumimaszk. Varázsütés nevetve lehajolt, megcsókolt. Tovább táncoltunk Sade Flow című dalára. – Szólj, ha eljön az ideje, királylány – súgta fülembe. A mesében eljutottam az utolsó jelenetig. Sejtettem, mi lesz a képen, ám a figurák, alakok, részletek, színek nem mozdultak meg előttem. Ebből tudtam, várnom kell még. Addig is különféle méretű és formájú táblaképeket festettem. Liezont, Kiskalózt, pillangót, a bringázó Jamalt a nagy farkú Zsetonnal. Megörökítettem Főgonoszt, a mind hasasabb Rebbie-t. Míg ezeket elké-

szítettem, begyakoroltam a technikát. Amint magabiztosabbnak éreztem magam, a fára erősített vászonra vetettem az engem foglalkoztató képet. Ezen egy középkorú pár: férfi és nő nézte egymást Előbbi hátrafésülve viselte sötét színű, a széleken őszülő, rövid haját. Magas homlokát töprengő-ráncok szabdalták, sűrű szemöldöke alatt megbúvó, keskeny szemrése tövében szarkalábnyom látszott. Kissé ferdült, tetemes méretű orra mellől egy karakterránc indult az álla felé. Cakkos vonalú felső ajkát és az enyhén biggyedtnek tetsző alsót jellegzetes, csukott szájas mosoly fintorgatta. Az erős járomcsont és a széles, kifejezett állív markánsan egybeolvadt. A korosodó nőt nehéz volt megfestenem, hiszen kerülni akartam, hogy anyámra ismerjek a képen. Önkioldóval lefotóztam magam profilból. Átengedtem elmémen a látványt, majd képzeletben beöregítettem vonásaimat, végül munkához láttam. Középkorú arcmásom enyhén leszegett fejjel, alulról fölfelé pillantva nézte a szemközt álló férfit, sötét szeme ragyogott, csók alakú száján mosoly derengett. Napokig rejtegettem a készülő művet. Amint az utolsó ecsetvonás is megszáradt rajta, felkalapáltam a piktúrát a dolgozószobák felé vezető folyosóra. Később azon fondorkodtam, hogy jelen legyek, amikor Jamal hazajön, s megpillantja azt. Sikerült, kilestem reakcióját. A kép mellett elhaladva a perifériás látásával érzékelte az újdonságot. Visszahátrált kétlépésnyit, szembefordult a tégla alakú fatáblával, és kővé dermedt előtte. A műélvezetből feleszmélvén rám pillantott, felém nyújtotta kezét, azután együtt ácsorogtunk önnön középkorú változataink előtt. – Ez kicsit szomorú, de nagyon tetszik – szólt. – Mindazonáltal szívesen eltekintenék egy jóval később fázisról készült műalkotástól, amelyen két reszkető fejű vénség bilizteti egymást – dünnyögte. Ezzel persze ihletet adott. Néhány nap múlva falra kopácsoltam az újabb, immár szatirikus hangulatú piktúrát, amelyen két, ránk kísértetiesen hasonlító, szénakazal hajú, fehérősz agg játékosan múlatja az időt. A szürke zsákruhás, lankadt keblű matróna fellebbenő szoknyával hajtja a hintát, a rezgő fejű, hajlott hátú matuzsálem botra támaszkodva, lepkehálóval pillangót kerget. A kép megmosolyogtatta Jamalt. Merylnek is megtetszettek a fatáblás munkák. Bravúrosan megszervezte sokszorosításukat, így végül az eredeti művek nálam maradhattak. Ekkor már újabb technikával, a múlt ködével kísérleteztem, ebből hol előtűntek az alakok, hol pedig belévesztek. Régvolt idők jeleneteit csaltam elő e különös fátyol mögül. Egy napsütéses őszi délutánon Adena telefonált, hogy kislányuk aktívan iparkodik a világra. Mesmeg mindannyian meghívást nyertünk a születésre. Jamal kimentette magát, közölvén, kínszenvedés volna számára, ha még egyszer át kéne élnie ilyféle eseményt. Irtózása – sajnálatosan – élve születésre is vonatkozik. Rohantam a kórházba, épp időben ahhoz, hogy Meryllel együtt tolókocsiba nyalábolhassuk a csupa vér és nyák szülőágy mellől frissiben lehanyatlott, iszonyúan láb alatt heverő atyát. Kisvártatva a Zach ájulásán élcelődő, nagyarcú Meryl is dobott egy lapockást, őt Horsával húztuk félre az útból, majd nyögdécselve egy kórházi dodzsembe ültettük. Nyomban ezután a mostig vadul körmöt rágó Gennaro borult ki. Pillangókést rántott elő, és azzal zsonglőrködve megfenyegette a mater körül tolongó egészségügyi személyzetet, hogy ha majd ezt merik tenni az ő imádott Scarácskájával is, akkor bizony lemészárolja az egész bagázst. Miután lefegyvereztük a vérbő latint, és annak elgyengült korpuszát is elhelyeztük a tolószékes szekcióban, Adena zavartalanul világra hozhatta gyermekét. Mamusz megszállottan fényképezgetett. Az aszalt szilva arcú, ökölbe szorított kéz- és lábujjú újszülött éktelen üvöltéssel tudatta, miként vélekedik a klímaváltozásról. Anyja mellén heverve elnyugodott kissé, felfedezvén, hogy öklét a szájába dughatja. Miután egyet betuszkolt oda, a másikat is megpróbálta utánapréselni. Bár ez nem sikerült, nem esett kétségbe. Ugyanezt a kísérletet végrehajtotta a lábával is, előbb a ballal, majd a jobbal. Mire rájött, hogy bölcsebb, ha egyenként kapdossa be végtagjait, arcbőre kisimult és rózsássá halványult. Kisvártatva megtalálta anyja mellbimbóját, és annak rágicsálása immár megelégedésére szolgált. Lassan valamennyi kripli magához tért. Zach a tolószékkel gurult családja mellé. Karjába vette lányát, hosszan krákogott, köhécselt, szemét törölgette, gügyörészett, s a kimerült Adena kezét is nyomorgatta. Meryl is feltámadt a kollapszusból. Eszébe jutott, hogy az intézményben nem szivarozhat, ezért cikor159

nyásat szitkozódott. A dedhez görgette járgányát, és kritikusan rápillantott, mire a csecsemő nyomban sírva fakadt. – Meryl néni nem bánt – gőgicsélte az állítólagos domina. – Meryl néni aranyos. De majd csak figyelj, mit fog művelni veled Élet Néni meg Élet Bácsi! Boáhhhh! – Hé! – nyögte Scara. – Ne sokkold szegény ártatlant! – Gyanús vagy nekem, Pézsé! – sóhajtott Adena. – Csak nem babát vársz? – Még hogy én?! Én, a szilfid?! Tudod, mit tenne egy terhesség az alakommal?! A mater megszeppent. – Jó, de akkor hogyan szaporodtok? – kérdezte. Gennaro tragikusan sóhajtott. – Lehet, hogy kihal a nemzet. – Nem hallottatok még a béranyaságról? – érvelt Scara. – Netán az örökbefogadásról? A filmcsillagok is inkább ezt a módszert választják, mint az eldeformálódást! – Erre még aludj párat – javallottam. – Miért? Talán te rohansz teherbe esni? – Nem rohanok, de nem az alakféltés tart vissza. – Hát akkor micsoda?! Vállat vontam. – Nem is tudom. Nem is vagyok visszatartva. – Haha! Tehát azt hiszed, majd akkor szülsz, amikor kedved szottyan! Csak figyelj! Amint úgy döntesz, hogy akkor most teherbe esel, menten olyan meddő leszel, mint egy küszöb! – kacagta Pézsé. Vállat vontam. – Majd ha a téma aktualitást nyer, beszélgetünk róla – szóltam. – Most a kisded neve érdekel. – Ez megint vita tárgya – sóhajtott Adena. – Te vitatkozol, drágám! – szögezte le Zach. – Segítsetek, lányok! A Flora és Lilith nevek vannak versenyben. Pontosabban a Flora-Nicole és Lilith-Nicole verziók. – Flora-Nicole – szavaztam. Horsa, Meryl és Adena egyetértett velem. Zach és Scara a másik változatot favorizálta, így aztán Gennaro hozzájuk csatlakozott. Hasztalan, bárhogy számoltuk is vezetésre álltunk. Amint Jamal belépett az ajtón, lerohantuk a kérdéssel. – Flora-Nicole – javasolta ő, kis töprengés után. Adena megengedte neki, hogy kezébe fogja az újszülöttet.

100. Salve, regina! lélegzet

Kizárólag erős idegzetűek számára!

Később hosszan nézegettem a jelenetről készült fotót; a fehér nadrágot, fehér zakót, sötétkék pulóvert viselő, hosszú hajú Jamalt, karjában a krémszínű takaróba bugyolált csecsemővel. Mindketten vigyorogtak, egyikük fogatlanul. Néhány évtized múlva ez alighanem fordítva lesz, kajánkodtam. Eszembe jutott Agenor születése. Akkor Adena felajánlotta Varázsütésnek, hogy kézbe veheti a dedet, ám ő ezt nem fogadta el. Az újszülött fölé hajolt, s az megragadta az ő ujját. Akkor Jamal elmosolyodott, és e mosolyban Selwyn felismerte az általam jellemzett, olyan, mintha kisütne a Nap hangulatot, s ettől kissé elkomorult. A fotó szemlélgetése közben mindenféléken tűnődtem. Azon például, milyen jó együtt élni vele. Végtere még a mosogatásban is profibb Selwynnél. Exférjem eldicsekedett a firkászoknak anno, hogy ő már többször is mosogatott! Ettől persze nyomban leesett a heroldok álla, mondták is legott: nahát! hűha! még ilyet! Selwyn könnyedén vállat vont, s így szólt: roppant egyszerű: bedobok egy tablettát a tartóba, és kettőt fordítok a kapcsolón! Nos, hozzá képest Jamal még a mosogatógép-karbantartáshoz, sópótláshoz is értett! Rövid idő alatt kiismerte magát a konyhában. Tésztaételek és salátafélék készítésében valóságos séfnek számított. Tisztán tevékenykedett, és nem hagyott felfordulást maga után. Az a ritka fajta fickó volt, aki nem azért tart nőt, mert az anyjával mégsem hálhat; továbbá nem tévesztett össze egy rabszolgalánnyal. A ruháit sem hagyta széjjel, a legtöbb dologban egy húron pendült velem, és még a barátait sem találtam ellenszenvesnek, ő

pedig pompásan kijött az én társnőimmel, kivált a két cinikusabbal. Esténként rendszerint együtt bújtunk ágyba, s általában ő kelt hamarabb. Mire megérkezett a kutyasétáltatásból, megfőztem a kávét, kifacsartam néhány narancs levét, s a kenyér is pirult. Nyáron a teraszon, hűvös időben a télikertben reggeliztünk. Ilyenkor általában bekapcsoltam a rádiót, miáltal tíz perc alatt feldühödtem a lépten-nyomon elsüllyedő tankhajókról, monstre gyilkolásról szóló hírektől, valamint a lebilincselésemre szánt, habkönnyednek s lazának ígért műsortól. Egyszer, midőn a mínuszos nívó miatt füstölögtem, Jamal gyengéden megérdeklődte, lemaradnék-e valamiről, ha kihagynám a reggeli közbeni rádiózást. Kipróbáltam. Nem maradtam le semmiről. Ezután inkább zenét hallgattunk a hangulatilag kritikus órában. Egyszóval ágyon kívül is bevált a pasas. Mindenütt bevált. Már nem sokáig maradhatott szabadlábon. Vártam, hogy ő hozza szóba az egybekelést, habár kristálytisztán emlékeztem fülbe suttogott szavaira miszerint: szólj, ha eljön az ideje, királylány. Mindazonáltal vártam, vártam és vártam. Egy éjjelen, egymásba gabalyodott végtagokkal, élményünkből eszmélve, végleg kibeszéltük magunkból az első házasságot. Jamal úgy vélte, annak idején azért akadt meg figyelme Isisen, mert biztosra vette, hogy a penge agyú, becsvágyó lány tetszene az apjának. Igen, őt élete korai szakaszában főleg az vezérelte, hogy kiváltsa nemzője elégedettségét, dicséretét. Akárcsak testvéreit. Nővérét ez a törekvés drogfüggővé tette, fivérét bitanggá. Ő pedig, a legifjabb gyermek, idővel saját elgondolása szerint alakította át értékrendszerét, ám ez drámákkal járt: családjától jócskán elszakadt, feleségétől elhidegült. Amikor rádöbbent, hogy teljesen másféle nőre vágyik, és azt is sejteni kezdte, mifélére, már ott is termettem. Persze, mint Selwyn Icon jövendőbelije; mert az álmokba gyakran betör a borzongató valóság! Selwynben a külsejét és tehetségét szerettem, vettem át a szót. A tehetségbe nem lehet hosszan szerelmesnek lenni, a csinos külsőt pedig felbomlasztották a mérgek. Ha ez utóbbi nem következik be, ha exhitvesem nem kábítózik, kapcsolatunk akkor is rövid életű lett volna, mivel lelkileg közünk sem volt egymáshoz. Ezt persze már csak madártávlatból látja jól az ember. – Rettegsz még a második házasság gondolatától? – kérdezte Jamal. – Hát te? – Még csak nem is gyanítottam, hogy ennyire jó lehet együtt élni valakivel – felelte. – Egyszer, a barátnőidről beszélvén azt mondtad, feltöltődtök egymástól, ugyanis összejöveteleitekre mindenki csak a pozitív kisugárzása viszi, a negásat otthon hagyjátok. Akkor döbbentem rá, mi marta szét frigyemet. Úgyszólván nem voltak közöttünk pozitív áramlások. Otthon, egymással kompenzáltuk különféle problémáinkat. S oly pitiáner gondjaink voltak, mint például a karrierünk: a szamárlétra mielőbbi, alapos meghágása. Minél pocsékabbul éreztem magam otthon, annál többet időztem az irodában. Egy idő után a dolog megette saját magát. Velem ellentétben Isis nem változott. Karácsony óta nem jártam a családomnál. Volt nejem rendszeresen látogatja apámékat. Örökbe fogadták egymást. Összeillenek. Én tehát, igaz sajnálatomra, nem szolgálhatok a tiedhez hasonló famíliával. – Le akarsz beszélni magadról? – Szilárdan szeretlek, Jandra. – Én is megingathatatlan vagyok. Eszembe jutott Adena és Zach története a jelmezbálozásról. Szörnyen bosszantotta őket, hogy második nekifutásra frigyük ugyan már megköttetett, ám a szülés miatt a lagzi újfent elmaradt. Illetve a vendégsereg vígan ünnepelt, és Zach is jelen volt a mulatságon, de folyton a kórházban heverő, frissen szült hitvesén járt az esze. Ezért aztán később kitalálták, hogy a jövőben elmennek minden maszkabálba, méghozzá menyasszonynak és vőlegénynek öltözve! Így is lett. Múlt télen tucatnyi farsangi bulit végigesküvőztek, átvigadtak. Zach – emlékezvén az első alkalomra – bilincsben, vezetőpórázon tartotta Adenát. Így aztán többnyire még a jelmezversenyt is megnyerték. Eusapia az erkélykorláton tollászkodott. Egymás mellett hevertünk Jamallal. Szerettem volna így felelni: IGEN! Vezetőpóráz nélkül is! Ám a kérdés, melyre ez méltó válasz lehetett volna, nem hangzott el. Mégsem maradtam kérdés nélkül. – Mikor fejezed be a mesét? – érdeklődött Varázsütés. – Nem tudom. Sürgős? Nem kétséges, mi lesz a vége. – Így már nem is érdekes? 161

– Szerinted az? A legkisebb királylány és a testőrkapitány hetedhét országra szóló lagzit csap, azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. – Ez a befejezés hozzátartozik az igazságos végkifejlethez. Az ember ilyféle mesecsattanóra szomjazik. A gonoszok legyenek legyőzve, a szerelmesek keljenek egybe! Ha egy gyereknek másképp mesélnéd, rád szólna, kijavítana. – A gyerek igen. – Azért akad még egy-két felnőtt egyén is, aki nem küldene anyázó sms-t, ha a kaland végén nem az aberráltak, sandák és turpisok győznének, hanem, teszem azt: az igazság. És a szerelem. Léteznek még ilyféle lelkek! – Szóval te igényled az igazságos végkifejletet? A királylány és a testőrkapitány esküvője nem volna egy óriási nagy szívbemarkolás? – És ha az volna? A te képeid röpítik az embert. Amikor valamelyik festményedet szemlélem, nem azt látom, hogy ezen a vásznon néhány alak ácsorog a tájban vagy a szobában. Figuráid életre kelnek, lélegeznek, mozognak, előéletük van és folytatást sugallnak. Mélyen hozzám szólnak, megérintenek. Nem az elfogultság mondatja ezt velem. Meryl hányszor beszélt erről neked? Szerinted miért viszi el még nedvesen a képeidet? – Fessem meg? – sóhajtottam. – Mitől félsz? – Lehet a menyegző a történet utolsó felvonása? kérdeztem. – Gondolj bele! Az esküvőn a szerelmesek még nem halnak meg. A halálig még kismilliószor fogják csatabárddal, porcelánangyallal és kandallóvassal hajkurászni egymást! Addig még hányszor hazudoznak, csalnak? Mennyit gyűlölködnek? Jamal sóhajtva fölém hajolt. – Úgy érzed, a kézfogó után romlott el minden? Hányan óvtak már korábban? Barátnőid, anyád biztosan. Saját aggódó szavaimra is emlékszem. Nem az esküvőtől romlott meg frigyed, hanem azért, mert érzelmeitek nem voltak megalapozottak. Gondolod, ha mi egybekelnénk, már a nászúton kezdődnének a problémák? – Nem? – Nem hinném. – Akkor miért nem kérsz feleségül? – Komolyan kérdezed? Én már készen állok rá. Te még nem. Kisvártatva találkoztam a lányokkal a Kivégzőfalban. Rideg, havas esős, őszvégi nap volt, a délután kellős közepén sötétedett. Mindenki depressziósan gubbasztott pohara fölött. Még a staub sem segített a társaság mélypontos kedélyállapotán. – Mikor lesz végre tavasz? – rítt Meryl. – A kedvenc évszakom. Sőt: az évszakom. Utálom a rövid nappalokat! Megvakulok! – Télen tutira meghízom! – nyafogta Scara. – Gennaro esténként meleg vacsorát óhajt, otthon vagy étteremben elköltve! Aztán csak a sör meg a büfi érdekli, semmi séta! Tavaszra úgy fogok kinézni, mint egy disznó! – Válj el, kisanyám – flegmázott Horsa. – Váljon el a halál! Bomlottan szerelmes vagyok! Gennaro a nekem való férfi! Tüzes, heves, szenvedélyes! Minden alkalommal megharcol azért, hogy megkapjon! Olyan jókat kergetőzünk, verekszünk! – Az fogyaszt – vont vállat Mamusz. – A szex is, a bunyó is. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe. – Ti hozzámennétek Jamalhoz? – kérdeztem. – Én nem – mondta Meryl. – Csak ha hetero volnék. De gyereket így is szülnék tőle. – Én sem – csatlakozott Scara. – Nem passzol hozzám. Megveszne tőlem. Ti viszont megérdemlitek egymást. Az a pasas nagyon szeret téged. És ahogy elnézlek, te is roppant gárgyult vagy. – Bevállalom Jamalt, ha neked nem kell – közölte Horsa. – Már első hallásra így voltam vele. Kivételes fickó. Ő nem archetípus, hanem valaki. Mégis, mi bajod van, Papusz? Továbbra is Selwyn miatt rettegsz? – Miért gondolod, hogy rettegek? – Nem gondolom, hanem látom! – felelte, két ujjal a szeme felé bökve. – Ismerlek. Frigyiszonyod van. Felejtsd el! Adena megsimogatta a poháron babráló kezemet. – Az a férfi akkor hagyna el téged, amikor a szemed színe. Menj hozzá. Különben mit szólnátok, ha

menyasszonyi ruhában mennék el az esküvőtökre? – Ez a dilihoppja! – sóhajtott Meryl. – Adena, mindkét ízben te csellóztad el! Legelőször te akartad az Aramentő Kommandót! Másodszor te álltál neki szülni az oltár előtt! – Nem is hülyeség! – szólt Scara. – Szegény drágám, úgy érzi, lemaradt valamiről! Hát esküdjön még egyszer örök hűséget Zachnek! Ezzel még jóvá is tehetné, amit az első menyegzőn művelt! Mamusz majd megszervez a bulit! Horsa horkantott. – Meg én! Az esetben, ha Adena közjegyző által hitelesített okiratot hoz arról, hogy az esketést semmilyen módon nem hiúsítja meg! Morzsányit sem lehet terhes! Nehogy nekem az oltár előtt vetéljen, vagy eldurranjon a petevezetéke! Előtte ki kell vetetnie a vakbelét! Hozzon igazolást a nőgyógyásztól, a belorvostól és az agyásztól, miszerint makkegészséges, továbbá rohammentes, és nem merülhet fel semmilyen, lagzizást gátló körülmény! Ja, s Zach is adja írásba, hogy megint odaáll vele! Akkor megszervezem! – Ez remek ötlet! – ujjongott Adena. – A második házassági évfordulónkon megtarthatnánk az újabb kézfogót! – Micsoda? – hörrent Scara. – Akkor én is férjhez megyek még egyszer! Az egyéves jubileumon! – Na, és veled mi lesz? – néztek rám mind a négyen. Vigyorogva vállat vontam. Mélabúm elvonult. Akkor és később is Jamal azon arcát idéztem magam elé, melyet nagyapa napsütötte verandáján láttam először. Feltűztem az állványra az utolsó mesejelenethez szánt vásznat. Megfestettem a királylány és a testőrkapitány esküvőjét. A mozgalmas esemény két főalakja a gyűrűváltás közben ragyogó szemmel csodálta egymást, minden arcvonásukkal, zárt szájjal mosolyogtak, s olyféle titokzatos tündöklet áradt belőlük, aminő delej csupán az elvarázsolt szerelmesekből sugárzik. Nem kellett eldugnom a készülő művet, Jamal csak hívásra lépett a munkaszobámba. Nyugodtan dolgozhattam, meglepetésemet nem fenyegette az idő előtti leleplezés veszélye. Miután befejeztem a főképet, két részre osztott négyzet alakú ablakot, valamint két ablakszárnyat is készítettem alá. Azon esetre, ha valakit netán érdekelt volna, mi történik a hősökkel később, a menyegző után. Ez a kíváncsi személy – a táblákat kihajtva – a következőt láthatta: a jobb oldali piktúrán a hátrafésült hajú magas homlokú, sűrű szemöldökű férfi érzéki-szerelmes tekintettel nézett a rápillantóra, a bal felőlin a lány arcvonásairól tódult le az elvarázsolt hangulat, amelyet ébredés után lehet elcsípni az érzelemáradtan egymásra tekintő arcokon. Ha az ablakszárnyakat egy bizonyos szögbe állították, akkor az elbűvölt pár egymást és a szemlélőt is nézte. A bal oldali ablaktábla mögötti kép a szobájában játszadozó gyermeket ábrázolta. A hosszúdad arcú, három év körüli fiúcska szemlátomást apjától örökölte hullámos, sötét haját, sűrű szemöldökét, zöldből kékesszürkébe játszó szemszínét; anyjától szájformáját kapta, orrát pedig mindkettőjüktől. A jobb oldali ablakszárny alatti festményen a fiú immár érett férfiként ült korosodó szüleivel az ebédlőasztalnál, s derűsen gyümölcsöt szemeztek, kupázgattak. A háttérben látszó csúcsíves ablakon túl fák lombja zöldellt. Karácsonykor mutattam meg Jamalnak a képet. Ő minden szögből szemügyre vette azt, eljátszott az ablaktáblák beállításaival. Eléggé mosolygott. – Nem túl...? – hebegtem. – Nem sok a...? – Megszólal, mint a zene – felelte. Nadrágzsebébe nyúlt, elővett egy királykék bársonnyal bevont dobozkát. – Ha még egy gyűrű elférne a kezeden – szólt, felpattintva a fedelet. Kengyel formájú foglalatba illesztett, zöld kövek szikráztak rám. – Elfogadod? – Most megkéred a...? Számra hajolt, megcsókolt. Hajamba borzolt. – Mostantól így fogsz beszélni? – kérdezte aggódón. – Ez most kézkérés? – firtattam. – Óhajtasz mellé egy locsolóverset? Mivel kézkérő verset nem ismerek. A sírverset meg inkább mellőzném. – Valami kísérőszöveg nem ártana – bólintottam. – Ne hidd, hogy csak te vagy kínos zavarban a fontos érzelmektől. Engem is a szép önátadás ellen ne163

velt az élet. Azt szeretem a műveidben, hogy nálad nem válik külön a mese és a valóság. Mert nem is kell nekik különválniuk. Szeretném viszonozni, amit a vásznon elmondtál. Ám, mint már mondtam, nem vagyok egy igric. Úgy sejtem, nem hiába sóvárogtam kegyeidre, lassanként minden vágyamat beteljesíted. Talán most már nem kezdenél sikítozni, ha megkérdezném. – Kérdezd! – Emlékszel? A hóban lovagolva beszéltük meg az esküvőt. Miszerint a sodrott kancán, együtt nyargalnánk az oltárhoz. Jössz? – Veled?! – Végre velem. – Szeretlek, Jamal. – Igen, ezt jó régen tudom. És most már hozzám jössz valahára? – Igen. – Nem lesz Aramentő Kommandó? – Nem lesz. Vezetőpóráz és bilincs sem kell. – Engem azért megnyugtatna, ha lenne bilincs. – Nem kell. Kiböngésztem a gyűrűbe gravírozott feliratot: Salve regina. Varázsütés fordított: Üdvözlégy, királynő. Ujjamra húzta a fehérarany karikát. Nehezen találta el, mert az magától is remegett, meg egy kicsit rá is játszottam, továbbá ő sem volt célzóképessége teljében ugyanis – gyengébb idegzetűek forduljanak el! – erőst meg voltunk rendülve. Hosszú, szűziesként jellemezhető csókot váltottunk. Azután összehajtottuk homlokunkat. Pucér tündérek táncolnak csókunk körül. Napozik a nap.∗ – suttogta Jamal. – Jó lesz lánykérő mondókának? – kérdezte később. Bólintottam.

101. lélegzet

...s végül.

Nagyapa az egész családtól aforizmakötetet kért karácsonyra. Óhaját azzal indokolta, hogy nincs már ideje végigolvasni a nagy gondolkodókat, igaz, a kicsiket sem. Ugyanis legkésőbb százéves korában beadja a kulcsot, viszont addig még több mint nyolc éve hátravan, jöjjék hát Marcus Aurelius, Seneca, La Rochefoucauld herceg és sokan mások. Így aztán harminc kiló kivonatolt bölcsességet lelt karácsonyfája alatt. Midőn meglátogattuk őt, éppen hintaszékében ringatózott, és tízesével lapozgatta az oldalakat a kezében tartott könyvben. Amikor végzett a kötettel, a háta mögé hajította azt, és rám pillantott: – Dögöcském, férgecském! Az isten szerelmére, kézbe ne vegyél ilyen című kultúrát, hogy azt mondja: Az életbölcsesség kézikönyve. Pláne ha Baltasar Gracian nevét látod a borítón! Mit képzel ez?! Amikor én sokkal többet éltem! – Mi is hoztunk neked néhány elmélkedőt – feleltem. – Anyával egyeztettünk, tehát biztos nem kaptad meg például a Maximákat. Mennyire érsz rá? Bejelölgessem neked a jobbakat, vagy személyesen óhajtasz válogatni? – Ne pimaszkodj, prücsök! Ide vele! – nyújtotta kezét az aszúszerű nagyapó. Gumival felerősített, halcsont keretes szemüvege vastag lencséi óriásira nagyították szemét. Feltűnt, hogy nem ugrált a nyakamba, a hintaszékről se szökkent fel. Széles mozdulattal kínált hellyel bennünket. Átadtam a karcsú kötetet, és ő nyomban belemélyedt. – Hihihi! – jelzett rögtön. – Ezt hallgassátok! „Jobban tesszük, ha eszünket arra használjuk, hogy elviseljük a bennünket ért bajokat, mint hogy azon töprengjünk, miféle bajok is érhetnek.” Milyen igaz! Tudjátok, ez a Francois de La Rochefoucauld herceg megérte ám a pénzét! Hírhedett ármánynok és nőpecér *∗Fodor Ákos

volt! Ő aztán tudhatja, mi a dörgés, akárcsak a másik nagy huncut, az a Villon! Habár utóbbi nem instant kultúrát írt, hanem verset. Némelyik koszorús lángész viszont olyan számomra, mintha betűtészta-levest olvasnék. Szóval megtartjátok végre az esküvőt? Jól teszitek, éppen ideje! Én hét hónap ismeretség után kértem meg nagyanyádat, és ugyebár, mint az köztudott, nem fogtam mellé! Tessék, épp itt is van egy jó kis mondás! „Az öregség: zsarnok, aki a halálbüntetés terhe mellett tilt el bennünket a fiatalság minden örömétől.” Na, hát pontosan ezért nem izgat engem, mit huhog a doktor a kupicázásról meg a kolbászozásról! Talán bizony azért él az ember, hogy a vérnyomásmérő ne mutasson többet százharminc per nyolcvannál?! Gebécském, ne hidd, hogy kripli vagyok, amiért nem mászom ki a székből! Kutya bajom! Azért persze az igazsághoz tartozik, hogy piszkosul fáj a derekam, na meg a hátam is. Tudniillik tegnapelőtt elmentem a temetőbe, kicsit kisepertem, kiszellőztettem, leporoltam a kriptámat, és a szarkofágba is befeküdtem, szoktatás végett. Ez tegnapelőtt volt, mint említem. Sajnos, csak tegnap ébredtem, ugyanis ekkor már szörnyen nyerítgettek a szán elé fogott lovak! Alig bírtam lábra kecmeregni, annyira elmacskásodtam a kőkoporsóban! Most egy kicsit még művelődöm, azután tornázom egyet, rendben!? Na, mikor is lesz a kézfogó? – Orgonanyíláskor – felelt Jamal. – A Jégmadár-tónál tartjuk a ceremóniát, Ozonéknál a vigasságot. – Ezt azért találtátok ki, hogy én is ott legyek? – kérdezte nagyapa félrehajtott fejjel, ravaszkás hangsúllyal. Mutatóujjára csukta a könyvet. Előrébb léptem, megcsókoltam arcát, megvakargattam az ölében heverő Farkavezér fülét. – Te vagy a kabalám, tata. Nélküled nem sikerülhet frigyem! Ezen az esküvőn ott kell lenned! Ugyanis ez lesz az utolsó! Nincs több próbálkozás! – Ezúttal teljességgel megértem az önbizalmadat, dögöcském! Ezzel a násszal kellett volna kezdened. – A Maximákba pillantott, és könyvjelzőként használt mutatóujját felemelve idézte: – „Ha önmagunkban nem találunk nyugalmat, fölösleges a nyugalmat másutt keresnünk.” Jól van hát! Mivel ilyen szépen hívtatok, ott leszek! Kisvártatva lekecmergett a ringatószékről, kétszer lehajolt a bokájához, majd elvégzett négy-négy törzsdöntést, jobbra, valamint balra is. A kemény tornázás végeztén elővett három kupicát. Koccintottunk s ittunk mindenfélékre, amiket nagyatyó elősorolt, úgymint boldogság, szerelem, gyermekáldás, együtt vénülés. A májzsugorító hatására mindhárman úgy elérzékenyültünk, mintha tormát szagoltunk volna. Hamarost szánra pattantunk, és körbecsodáltuk a behavazott vidéket. Elsiklottunk a magas dombon roskadozó, aggastyán vár alatt, és gondoltam Moreleighre, a szakadatlan harcolásban-élésben megfáradt, végidejében elmélyülten kytharázó, vénséges sárkányra. További napjaink ugyanúgy teltek Jamallal, mint régebben, amikor még nem készülődtünk az esküvőnkre. Néha nem is értettem, mire jó az egész. Mi változik? Amikor rákérdeztem, Varázsütés vállat vont: – Ezentúl nem a spinkómként vagy csajomként mutatlak be másoknak, hanem így: a sparhert-démon. Majd te sem a krapekodként emlegetsz a továbbiakban. Hát erre jó. – Mit mondjak a krapekom helyett? Apjukom? Kendém? – Addig még bőven van idő, kitalálhatod. Gondold meg, tényleg akarod-e az esketést. Végtére teljesen középszerű illető vagyok, még szexklubba se járok. Ritkán nézek tévét, mert nem akarok idő előtt elhülyülni. Nem szoktam macsóra inni magam. Nem fogsz túl gyorsan rám unni? – Csak ne volnál olyan jó az ágyban! – sóhajtottam. – Meg aztán az is melletted szól, hogy valahányszor látlak, jobb a napom. – Megpályáznék egy állást. Ha megkapnám, főzsaru lennék egy ötvenezres lélekszámú városban. Elég közel a családod birtokához – vetette oda, mintegy mellesleg. – De ez már tényleg dögunalom lenne! Ujjé! sikollyal röppentem a nyakába. – Oké – felelte. – Akkor megpályázom. Közelgett a nap. Horsa háborodottan szerelmes volt. Efölötti döbbenetéből képtelen volt magához térni. Még hogy ő!? A gimi óta nem érzett ilyet, akkor sem valóságos személy váltotta ki érzeményét, hanem egy Robert Redford nevű figura a celluloidról! Biztos az apakomplexusa miatt zúgott bele. De amikor meglátta a gyönyörű, szőke, kék szemű, pocokarcú férfit a hófehér uniformisban, az Ilyenek voltunk című filmben, hát menten majd megfúlt a megáradt szexhormonjaitól! És akkor most egy kézzel fogható, húseleven fickó megint kiváltotta belőle azt a háborgá165

sos, röpködéses, vágyódós, eszelős, finom érzést! Így aztán Mamusz teljes beleéléssel fáradozott esküvőm előkészületein. Minden ruhapróbára elkísért, és megannyiszor hallani akarta, hogy igen, csakugyan Jamal találta ki, mit viseljek, habár nem azért fogadtam el ruhatervét, mert máris azt gyakorlom, milyen is engedelmes kicsi feleség, hanem azért, mert tetszik a általa leskiccelt modell. A különlegesen finom tapintású, szálldosó hajlandóságú kelméből készülő fehér viseletnek csupán egyetlen válla volt, ezt jócskán, sőt gazdagon befodrozták, akárcsak a mély dekoltázst és az elöl boltívesen rövid, hátul enyhén uszályos ruhaszegélyt. Horsa leszögezte: ez egy fenemód romantikus fazon. Megeskettem, hogy nem fecsegi ki a titkot, s miután letette a szentesküt ötünk életére, fülébe súgtam: Jamal is romantikus fazon. Na persze őrülten leplezi. A próba végeztén beültünk egy salátázóba. Eszegetés közben megint lesápadtam. Megragadtam Mamusz kezét, szilánkosra morzsoltam ujjait. – Ezúttal sikerülni fog? – rebegtem. – Nem kétlem. De te nagyon hülye vagy! Eszembe jutott egy vicc. Három medvebocs eltéved az erdőben. A testvérek szörnyen sírnak-rínak, s már éppen feladnák az életet, amikor arra jár egy tündér, és megszólítja őket: „Hello, bocsok! Karácsony van, teljesítem egy-egy kívánságotokat! Na ki vele, mit kértek?” Az első kismackó azt nyafogja: „Éhes vagyok, fázom, állatira félek! Úgy szeretnék otthon lenni!” Hoppá, hazacsöppen. A tündér a másik kölyökre néz, s az így siránkozik: „Jaj, irtóra hideg van, üres a pocakom, és rettegek minden nesztől! Úgy hazamennék!” Pikk-pakk, hazakerül. A tündér a harmadik bocsra pillant, mire az így pityereg: „Rémesen vacogok, kilukad a gyomrom, halálosan félek, és egyedül vagyok! De jó volna, ha a testvéreim itt lennének!” Mamusz ezután hosszan, áradozásosan mesélt a Robert Redford helyébe lépett szívrablóról. Sugárzó arcában gyönyörködve, önfeledten hallgattam szavait. Olykor-olykor megcsíptem magam az asztal alatt, ezt ismételgetvén: ez Horsa! ez Horsa! Úgy rémlett, ujjongtam. Egy menyegző-közeli estén az üvegfalú fürdőszoba padlóba süllyesztett kádjában heverésztünk Jamallal, és időnként elhessegettük arcunk elől a vízpezsgető által méteresre ajzott habfellegeket, hogy lássuk egymást. Beszámoltunk ruhapróbáinkról. Varázsütés már elhozhatta viseletét a szabótól. Nem avatott az apróbb részletekbe, csupán annyit árult el, hogy ne számítsak zsakettes, cilinderes vőlegényi díszre. Nem öltözik fehérbe, de feketébe se. Tudom, csaptam le, éjkirálykékben leszel! Miután bólintott, tovább haladtam. Semmi bújtatós elegancia a nadrág derekát kösd el az övvel, és a szíjvég hosszan fityegjen, ahogy mindketten szeretjük! – könyörögtem. Ezt is rám hagyta. Lesz kalap? Legyen kalap, lehetőleg széles karimájú, ne westernes, de roppant férfias. Erre vállat vont, s azt játszotta, nem érti, mit jelent a férfias. Sokértelmű mosolya láttán leküzdöttem a habokat, hozzátempóztam, s pont te ne tudnád morgással elvackoltam testén. Mivel csúszkáltam rajta, szorosan magához karolt. S ha már ott jártam, a fülembe suttogta: – Enyém az állás. Örömömben elsüllyedtem. Jamal kihalászott, szájból szájba lélegeztetett. Azután tudatta, hogy rengeteg dolgunk lesz. Házat kell találnunk, közel a városhoz, ám bárminemű szomszédságtól távol. Nem kellett meggyőznie. Újévkor Rebbie hármas ikreket szült, akiket azután Selwyn-Dony, Dony-Selwyn és Rebbie-Icon nevekre kereszteltek. Az örömittas házaspár éjjel-nappal a gyerekek körül tolongott-gőgicsélt, ám gyakorta szakítottak időt ránk. Legalább kétnaponta – teljes létszámmal – átlátogattak hozzánk, és beszámoltak a csecsemők fejlődéséről, anyagcseréjéről, szopási, alvási, hasra fordulási szokásairól. Minden alkalommal biztosítottak bennünket: túltették magukat Selwyn távozásán, nem ítélik el balkezi kapcsolatunkat, sőt, Jamalt kimondottan megkedvelték, majd az iránt érdeklődtek, mikor is kötünk már házasságot. Zizi Bácsi és Bruno is sűrűn vizitelt nálunk. Ők minden fenntartás nélkül átszerettek Varázsütésbe, s bátorítottak minket: csak így tovább, a házasság idejétmúlt, ostoba dolog. Kilner úr is erőst vonzódott hozzánk. Valahányszor átjött, lőfegyverekről csevegett, és mindannyiszor előadta, miként vadászta le a ravaszul menekülő falmászó organizmust, s története mesélésről mesélésre színesedett, kalandosodott. Sóhajtoztunk Jamallal. Ha elköltözünk, szomszédaink itt maradnak. No, de valamiképpen majd csak kárpótoljuk magunkat. Tehát házat kell találnunk. Emiatt persze a nászút nem maradhat el. Megegyeztünk, hogy mézesheteinkre bérbe vesszük a múlt nyáron kipróbált, alacsonyan elhelyezett szemöldökfákban gazdag, lakályos hajlékot az óceánparton, a keltikus hangulatú szigetországban. Úgy véltem, az utazásig Zizi Bácsi majd

csak feltalál valamilyen ügyes kis fejvédőt a nyurgának, s remélhetőleg el is készíti azt. Például közparki szemeteskosárból, kiszuperált vonatsínből, buszajtóból vagy szögesdrótból. Elérkezett a kézfogó előtti nap. Kocsiba ültünk a kutyákkal, valamint az ebekhez váltig kötődő Főgonosszal, s hazautaztunk anyámhoz. Azon nap mindenki megbolydult személy módján viselkedett. Ozon és Horsa őrülésesen szervezkedett a ház körül, miszerint: hol legyen a lakodalmas sátor, milyen teríték, díszítés, étel-ital kerüljön az asztalra, ki hova üljön, és ki hol hálhat a mulatság után. A fektetési rendről Mamusznak legott eszébe jutott szívszerelme, kit egy teljes, végtelen hosszúságú napra hátrahagyott, így aztán másfél órás te is szeretsz? tényleg szeretsz? isten bizony szeretsz? jellegű távszirupozásba bonyolódott vele. Míg ő enyelgett a nápolyi méretű maroktelefonnal Ozon kifakadt: – Jandra, rettentően örülök, hogy immár tartósa férjhez mész. Csakhogy Carmen is esküvőre készül két hónap múlva, szintén másodszor, ráadásul ő rövidesen újfent nagymamává tesz! Tehát nagy hirtelen iszonyatosan vénasszonynak érzem magam. Végtére nemrég volt az én kézfogóm! Nemrég?! Mintha tegnap lett volna! Erre a múlt héten levelet hoz nevemre a postás, és abból egy kérdőív potyog elő, melyben egy inkontinencia-betéteket gyártó cég az iránt érdeklődik vannak-e már vizelet-visszatartási problémáim? Érted drágaságom? A felnőtt-pelenka cégnél arra kíváncsiak bepisilek-e már? Ébren vagy álmomban? Napjába hányszor? Emeléskor? Lehajláskor? Csak ha nevetek? Ezt egész egyszerűen kikérem magamnak! Westonnak miért nem küld kérdőívet a prosztatamasszírozó pumpát készítő gyár? A férfiak talán nem vénülnek? Ez diszkrimináció! – Ne izgasd magad, anya. Csupán néhány év, és én is kapok hasonló űrlapot. – Szerinted ezzel most megvigasztaltál? – nyögte. – Halál hisztis vagyok. Bedepiztem! Hőhullámok főznek-fázlalnak! Rám rontott a klimax! Mióta kibontottam azt az istenverte levelet! – Bepereljük őket – ígérte a közelben sertepertél Weston. – Elárvereztetjük az összes pelenkájukat! – De most tényleg! – toporzékolt anyám. – A kérdőív alján, apró betűs szövegben az állt, hogy ők törvényes úton vásárolták az adataimat! Az ötvenhez közelítő nő nevében üzenem, menjenek a mélabús fenébe! Ha pedig jövő héten levelet intéznek hozzám a protkóragasztót, térd- és csípőprotézist, járókeretet, haj- és fogpótlást, hallókészüléket gyártó cégek is, borzalmas botrányt kavarok! – Anya, te alapvetően békés, nyugodt nő vagy, és nem szoktál a koroddal foglalkozni! – A levélig! – kiáltott. Horsa befejezte a mézédes távfecsejt, és csatlakozott a társalgáshoz. – Jaj, Ozon, ne cakkozd magad ezzel! Bepisilsz? – Nem! – Hát akkor?! Gyűrd össze a levélkét, vagy etesd föl a malacokkal. Ha valamikor a cég termékeire szorulnál, magadtól megtalálod azokat a patikában. Kész, vége, pont! Emiatt ne klimaxolj! Az én pasasom, Jaric, akit holnap majd megismertek, és remélhetőleg meg is kedveltek, az imént amiatt fújt vagy félórát, mert a kamasz srácai naphosszat a voyeur show-t bámulják az interneten. A tizenkét éves fiú a legtöbb lányt megkettyintő bika csávót bálványozza, s a nagykorúsítását követeli, mivel a következő futamban már szerepelni akar, ugyanis az a célkitűzése, hogy ő legyen a Nemzet Farka! Így! A tízesztendős leánygyermek az összes zseb- és uzsonnapénzét tetkóra és testékszerre költi, a háta máris olyan, mint egy terrárium, kígyóval és kajmánnal. – Jaricnak felesége is van? – kérdeztem. – Nincs! Elvált. – Biztos? – Te aztán fel tudod dobni az embert! – morogta Mamusz. – Na jó, folytassuk a munkát! Tehát! Mi majd mindent elrendezünk Ozonnal, te csak vigyázz a szépségedre! Lazíts, pihenj, és ne rágd a körmödet! Lovagolni ne menj, amilyen lökött vagy ma, nehogy összetörd magad holnapra! Vacsora után Jamal szépen átporoszkál nagyapádhoz, mert ma éjjel tilos az etyepetye! – Miért tilos? – hördültem. – Mert arra holnaptól ott lesz az egész élet! Rám se számíts, én sem bulizom veled, Jarickal fogok bájologni! – Igen? Külön kell aludni? Pingvinruhában? Fityulát is kell viselni? – nyüszítettem. – Kibírod a különalvást! Az előző esküvődkor se haltál bele! – Az Selwyn nélkül volt! Persze hogy kibírtam! 167

– Jaj, már egyetlen éjszaka is probléma? – nyögte Ozon. – Akkor én mit szóljak az inkontinencia-betéthez?! Ekkor Weston és Jamal bejelentette, hogy ők kilovagolnak. Miután távolodó alakjuk apró ponttá töpörödött a horizonton, leültünk a kertben felállított, hosszúhosszú asztalhoz, kibontottunk egy flaska bort, és szivarra gyújtottunk. Még egyszer átvettük a műsorrendet. – Délelőtt érkeznek a vendégek – magyarázta Mamusz a fogai közé harapott cerka mögül. – Te semmivel nem törődsz, Papusz! Gondtalanságot akarok látni az arcodon! Felöltöztetünk, kisminkelünk, megcsináljuk frizurádat. Gyönyörű leszel a féloldalas, virágdíszes konttyal! Megvan a ruhád? Minden kelléket elhoztatok? Diadém? Cipő, harisnya? Gyűrűk? Jól van. Weston dögösen felszerszámozza a lovat. A vendégsereg meg a zenekar a tóhoz kocsizik. Ott is lesz büfé, nehogy a népek szomjan vesszenek. Te illedelmesen felülsz a nagyapád hajtotta fogatra! – Miért pont tata hajtson? – szörnyülködött anyám, nem először. – Lefogadom, úgy fognak száguldani, mint a Ben Húrban! Kész csoda lesz, ha malőr nélkül odaérnek! – Tegyük fel, hogy odaérnek – folytatta Horsa. – Akkor Jamal odarobog a tandemlóval, kiragadja a kocsiból a menyasszonyt, maga elé vágja, és a paphoz nyargal vele. Kinyögik az igent, azután lesz egy kis szabadfoglalkozás. A zenekar kocsmadalokat játszik, közben lehet fürödni a tóban... – Májusban?! – hörrent anyám. – ... nassolni, poharazni, majd pedig visszacuccolunk a kocsikra, és irány a lakodalmi vigasság helyszíne. Vagyis ez a kert. Ti pedig hajnalban elrepültök nászútra. – És azután? – kérdeztem. Horsa felzokogott. – Ne őrjíts meg, szépen kérlek! Azután is minden rendben lesz! Berendezkedtek az új házban, amit becsszóra megtalálunk nektek, mire visszajöttök a turbékolásból! Jamal barátkozni kezd az új munkahelyével, te festesz... – Ősztől forgatunk – szúrta be Ozon. – ... forgatsz, ha babicázni vágytok, teherbe esel. Mi majd gyakran meglátogatunk. Nálatok fogjuk kipihenni városi hajszoltságunkat, és elhozzuk nektek az összes talált kutyát, macskát, struccot, mosómedvét. Nyugi, Jandra! Ez a házasságod bombasiker lesz! Anyám bólogatott. – Nincs mitől tartanod. Jamal sziklaszilárd férfi. Viszont gondold meg kétszer is, hogy tényleg nagyapával akarsz-e a tóhoz hajtatni! Menj inkább Westonnal! – Nem lehetsz ilyen bizalmatlan tulajdon apád és gyermeked iránt! – morrantam. – Igenis, az vagyok! Ismerlek benneteket! Lefogadom, hogy kitaláltatok valamit! – Igen, de nem lesz tőle semmi bajunk. – Jandra! – sikoltott mama. – Ne őrjíts meg! Csodálkozva meredtem rá. – Tényleg szörnyen megviselt a pelenkalevél! Ne aggódj már! Minden rendben lesz! Anyám lehajtott egy pohár bort. Szalvétába törölte száját, és muszáj lóra ülnöm! sikollyal elrobogott relaxálni. Vacsora után valóban becsuktak szűzies hajadonszobámba. Jamal ellovagolt tatához. Horsa elszívott velem egy szivart, ám az utolsó slukknál már zengedezett a telefonja. Végül mindnyájan otthagytak, hadd rettegjek nyugodtan. Nos. Tisztelt Nagyérdemű! Kedves Hallgatóságom! Szegénykéim! Ennyi volt történetem. Holnap férjhez megyek. Vagy inkább megfutamodjak? Önök mit tennének a helyemben?

Egy órával később Éppen harapdálni kezdtem műkörmeimet, és a borosflaska is kiürült, amikor kaparászás hallatszott az ablaküvegen. Felkaptam a kezem ügyére eső sárgaréz kandelábert, és annak fedezékében kikukucskáltam

az éjszakába. Pártás-szobácskám ablaka alatt tata tompított papagájorgánuma csendült fel: – Kapj magadra valamit, és mássz már ki, dögöcském! Micsoda álszent, bigott baromság ez!? Így elzárni egymástól az érző szíveket? Gyere! Nem kellett rimánkodnia. Felkaptam némi ruházatot, cipőbe bújtam, és kislisszoltam az ablakon. Nagyatyó kézen fogott, és pisszegve a ház mögötti útra vezetett. Még a sövény innenső oldalán surrantunk, amikor meghallottam a lovak halk prüszkölését, szöszölését. Alighogy átbújtam a flóraelemen, Jamal termett előttem. Szenvedélyesen összeölelkeztünk, forgolódtunk, táncoltunk, akárha évtizedek óta nélkülöztük volna egymást. – Szörnyen be vagy gyulladva? – súgta fülembe pörgölődés közben. – Nagyon! – Van alapja? – Alapja nincs, és mégis! – súgtam vissza. Nagyapa sisegett. Elengedtük egymást, majd tatát kaptam ölbe, s megforgattam a babérsövény mellett. Ő egyik kezével az én számat tapasztotta be, a másikkal sajátját, hogy tompítsa nevetésünket. Láttam arcán, dévajul élvezi, hogy kijátszottuk a zárdás szülői szigort. Azután lábujjhegyen felkúsztunk a kocsira, s halkan kigördültünk a birtokról, miként a tolvajok. Nagyapó hajtott, mi hátul ültünk, meglehetőst kiéhezetten viselkedtünk, de a főbb pontokon önmérsékletet tanúsítottunk. Mire kikuncogtuk magunkat, és az első vad csókokon, simogatásokon is túlestünk, tata visszafordult ültében. – Velünk is ezt csinálták, emlékszem! Pont a kritikus éjszakán! Aludjatok külön, mert így meg úgy, pedig aztán mi sem voltunk már gyerekek! Naná, hogy megszöktettem nagymamát! Még szép! Persze, pacsirtaszóra visszaloptam őt az ágyába! Senki se neszelte meg hancúrozásunkat! Már megszoktam, hogy az utóbbi tíz-húsz évben a lányom kicsit flúgos velem kapcsolatban de az mégiscsak túlzás, amit ma éjjel veletek csinált! Na mindegy. Bármily hihetetlen, az én kislányom a változás korába jutott, és ez persze rapszodikus viselkedéssel jár. Minap végignézte, hogy a szólóban tartott gácsérja kiadósan meghágja az egyik dagadt, totyakos, rucajárású tyúkját. Aztán felhívott, és könnyek közt tajtékzott nekem, hogy hát most mit tegyen, az a kacsalábú Pán fajtalan módon megerőszakolta a pipikét! És ha láttam volna, hogy utána milyen legényesen rázdogálta a farkát! Istenigazából kiakadt! Az anyád! Eszembe is jutott, hogy amikor nagymamád volt épp ennyi idős, akkor is mindenféle aberrációk folytak a tyúkudvarban. A kakas búbolta a kacsákat, na persze csak a némákat, tudván, hogy azok nem köphetik be! Hanem nagyanyád kiszúrta az ablakból a fajtalankodást, és akkor ő is érzékeny korban volt. Jaj nekem! Hatalmas botrányt csapott! Végeznem kellett az aberrált kakassal! Utóbb kiderült, hogy a hímek alighanem összebeszéltek, mert a gácsér meg a tyúkokat hágogatta! Vesznie kellett annak is! Hát még amikor kisvártatva kipattantak a tojások, és az egyik csirke úszóhártyás lábakkal a rucák után eredt, és velük úszkált a tóban! Nagyanyád toporzékolt! Na mindegy, legyünk megértőek. A férfiak életében is vannak nehéz időszakok. A lovak vígan ügettek a holdvilágos, balzsamillatos tavaszi éjszakában. Jamal vállára hajtottam fejem. – Most már tudom, hogy te nem hagysz cserben. Nem rettegek tovább. – Nincs is mitől – felelte. – Valamiért belém rögzült, hogy az esküvő után lepusztul minden. – Majd szép lassan megfeledkezel a fóbiádról. – Aztán hova utaztok nászútra? – fordult hátra nagyapa. – Múltkor hallottam a kocsmában, hogy a Hank gyerek egy síparadicsomba vonult vissza arájával. Nappal csúszkáltak, éjjel a kisbabán gyúrtak. Különben tényleg okosabb télen nősülni, mivel jóval hosszabbak az édes éjszakák. Na, Hankék egyik délután, szürkülettájt felültek a síliftre a lejtő aljában, hogy sötétedésre ágyban legyenek. Rajtuk kívül még nyolcan-tízen utaztak a székekben, és éppen félúton jártak, mikor az egész létesítmény ledermedt. Ezután csak lógtak a dróton, mint a szakállorchideák. Telt-múlt az idő, másfél-két óra tovaszállt, rájuk sötétedett, ám a liftezésben nem történt változás. Nagyjából lefagyott a lábfejük, az álluk és orruk. Ekkor Hank indítványozta asszonykájának, másszanak le az oszlopon, ugyanis mákjukra pont amellett himbálóztak. A nej aggályoskodott, miszerint tériszony, leesés, nyaktörés, ez meg az. Hank szépen átkapaszkodott a meredvényre, és gond nélkül leereszkedett, mivel az úgy volt kiképezve, hogy a szerelők le-föl mászkálhassanak rajta. Miután az ura leért, a menyecske rádöbbent, hogy nem kóser ott fönn egyedül, és reszkető inak169

kal, halkan-hangosabban sikongatva ő is lecsimpaszkodott az oszlopon. További másfél órás küzdelmükbe tellett, mire a hasig érő hóban, többször is majdnem belefulladván, felkúsztak a hegyre. Keresték a liftkezelőt, ám ilyen személyt nem találtak. Később, amikor bedühödötten fellármázták a síparadicsomot, előkerült a felvonómester, és marha nagyot nézett, miért üvöltöznek itt vele kiguvadt halántéki erekkel, amúgy civilizált személyek, amikor ő semmi szokatlant nem tett!? Megfájdult a foga, hát elment a szájászhoz. Hogy pár síelő a levegőben rekedt a brutális hidegben? Ja? Bocs. Hank elmondása szerint az egyik pórul járt utas oly mértékben átfagyott, hogy eszét vesztette. Megragadta székszomszédját, és a síbotot annak halántékához szorítva követelte, hogy a felvonó íziben startoljon Kubába! Vagy valami még melegebb helyre! Egyébként hirtelen rozsomákdühömben én is szoktam ilyféle lifteltérítő késztetéseket érezni! Miután felfedtük nászúti célunkat, tata teljesen elérzékenyült. Micsoda legendás, balladás föld az! Tündérálom nem lehet szebb, mint amilyen mézeshetek várnak ránk! Megérkeztünk a tóhoz, és akkor megkérdezte, van-e kedvem elgyakorolni, amit megbeszéltünk. – Anya nem lesz túl boldog, ha holnap bemutatjuk – jegyeztem meg. – Majd Weston megnyugtatja őt. Marha régen csinálja, prímán ért hozzá. Mindhárman levetkőztünk, a vízbe merültünk. Meglehetősen prüszköltünk a hőfok miatt, habár az jóval barátságosabb volt az óceánénál. – Mínusz tizenkettő – sóhajtott Jamal. – Mennyiből? – firtatta legott nagyapó. – Tudniillik az én mércém már erősen híjas. Máskülönben az is a téli esküvő mellett szól, hogy januárban korcsolyázhatnánk a tavon. Májusban viszont úszni kell, nincs kecmec! Elgyakoroltuk a hajdanában tömérdekszer előadott vízibalettünket. Némelyik formációba Varázsütést is bevontuk. Módfelett élveztük az úszkálást, egymás társaságát. A magam részéről még azért is hálás voltam, hogy nem kell pánikolnom a szobában. Azután szárazra törölköztünk. A harmatos fűre telepedve elővettük a fémszelencét, és ceremóniásan elszívtunk egy-egy vékony szivart. Végül visszaültünk a kocsira. Miként nagyapa ígérte, pacsirtaszóra szökkentem le a fogatról a babérsövény mellett. Jamal utánam hajolt, s bátorítón megcsókolt. Tata izgatottan sisegett a bakon, majd anyád meg ne tudja! suttogással búcsút intett, s a lovak elsurrantak velük. Hosszan néztem utánuk. Pacsirta trillázott a hajnallatban. Lábujjhegyen lopakodtam a házhoz. Bemásztam az ablakon, végigdőltem az ágyon, és a Salve, regina gravírozású gyűrűt forgatva azt gondoltam: ezúttal tényleg nincs mitől tartanom. Most igazán megvirradt.

(Vége)Kérjük, kísérjék figyelemmel honlapunkat!

www.fabyen.hu

171

VAVYAN FABLE EDDIG MEGJELENT REGÉNYEI 1.A pokol is elnyeli 2.A halál zsoldjában 3.A Halkirálynő és a kommandó

16.Mogorva nyár 17.Vis Major 18.Jégtánc

4.Mesemaraton

19.Kyra Eleison

5.A Halkirálynő és a dzsinnek

20.Szennyből az Angyal

6.Kriplikommandó

21.Tűzvarázs

7.Ki feküdt az ágyamban?

22.Könnyű álom

8.Halálnak halálával

23.Sárkánykönny

9.Démontangó

24.A Hold forró jegén

10.Ébredj velem!

25.Varázscsók

11.Fattyúdal

26.Vakvágta

12.My Fair Lord 13.Édes, mint a bűn 14.Alomhajsza 15.A pepita macska

27.Vészbejárat 28.Tündértánc 29.Ezüstegér 30.Nászjelentés

Sajnálattal tudatjuk, hogy az eddig megjelent kötetekből egyeden példány sem áll rendelkezésünkre, így ezekből küldeni nem tudunk. Azonban évente jelentkezünk egy-egy második (harmadik) kiadással.

172