VAVYAN FABLE. Nászjelentés. történet 101 lélegzetre. 1. kötet (1-54)

VAVYAN FABLE Nászjelentés történet 101 lélegzetre

1. kötet (1-54)

Fabyen Kiadó, Budapest 2003

© Molnár Éva 2003 Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának és internetes terjesztésének/közlésének jogát! Figyelmeztetés: A könyv címe, valamint az egyes fejezetek tördelési megoldásai szerzői jogvédelem alatt állnak. Engedély nélküli másolásuk, felhasználásuk és utánzásuk jogszabályba ütközik és büntetőjogi felelősséggel jár. Borítófotó: Diner Tamás Gerezna: Jasmin Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyeden újabb fának sem kellett meghalnia... Fabyen Könyvkiadó

A Fabyen Kiadó honlapja elérhető: www.fabyen.hu Kizárólagosan terjeszti a Tóthágas Plusz Kft. 1074 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 369-2670

Kiadta a Fabyen Könyvkiadó A kiadásért felel: Harangozó Margit ügyvezető igazgató Szerkesztő: a szerző szerkesztője Korrektúra: Kiss István Készült 28 ív (A/5) terjedelemben Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 230324 Készült Kaposváron, a 2003. évben ISBN 963 9300 06 3Ö ISBN 963 9300 071

Oly szövetből Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk Álomba van kerítve. (Shakespeare: A vihar Babits Mihály fordítása)

* Oly szókimondók lettünk, hogy már alig van mit kimodanunk. (Fodor Ákos: New Age)

A regény szereplői fiktív figurák, bárkivel való esetleges hasonlóságuk a Merő Véletlen műve.

A SZEREPLŐK BEMUTATKOZNAK

Jandra Martens: „Mivel szeretem, ha győz az igazság, ezentúl inkább mozibajárok, mint az életbe.” „Annak a zokninak már saját személyisége volt.” „Egy pillanatra se szállhatok le a humorérzékemről?” „Most tönkretettem az üdvösségemet.” „ Van a technoszféra és a bioszféra. Melyiket választod?” „Ezzel a fejébe nyomta saját teletojt kalapját.” „így is lehet élni – de minek?” Selwyn Icon: „Szerény vagyok, de hiú.” „Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit.” „Hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet.” „Felkötni magam, vagy nem felkötni?” (Kötélmonológ) Jamal Arkins: „Nyitva van a zárt osztály.” „Én nem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék.” „Az a feeling, hogy bármikor bejöhet valaki az utcáról lefűrészelt csövű puskával, elveszi a kedvemet a vendéglőzéstől.” „Legyen veled az őrangyalod!”

Nicole Nian: „Adjatok egy Uzit, és én azonnal tudni fogom, mihez kezdjek vele.” „A terhes nők miért fogják két kézzel a hasukat? Ha nem fognák, leesne?” Horsa Monaco: „Manapság még a szar is to let vagy for sale.” „Mámorát leli abban, hogy fölényesen kioktat nála jobbakat.” „Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést.” Scara Bosco: „Ez a pasas nem monogám! Ez sztereogám!” Meryl Hasver: „A »Diétázás fogyás nélkül« című könyvet fogom megírni!” „Retteg, mint szingli a hervadástól.” Adena Rogo: „Az a férfi akkor hagyna el téged, mikor a szemed színe.” „A többire boruljon radír.”

keresem a formulát, amely segít elmondanom végtelenül talélegzet nulságos és szívszorító történetemet

1.

Kedves Naplóm! Marhaság. Mitől volna kedves egy napló? Pláne, ha én irkálok bele? Édes Naplóm! Kis Cuncusom! Mókuli! Most egy óriási, fültépő, messze csengő halálsikolyt intézek hozzád! Ugyanis gazdád – vagyis én – maximálisan be van gyulladva, de úgy, miként csak hajósüllyedéskor, ufótámadáskor, vagy – igen, igen, holt horror! – esküvőkor ildomos. Nos, valamilyen formát kell adnom közlendőmnek, pontosabban furcsán vegyes összetételű (egyszerre buján erotikus, vadul szerelmes és rémülten gyászos) gondolatmenetemnek. Mivel manapság ultramenő a naplóműfaj, hát jöjjek a felkapott, Drága Diáriumom formula (ez művelten ugyanazt jelenti, mint fent). Ám ha a naplózás oly piszkosul divatodzó, hogy minden boldogtalan effélét firkál, épp ezért ne írjak inkább levelet, vagy intelligensebben: episztolát? Mondjuk a múlt században élt nénikémnek – Hőn Szeretett Tantim! –, esetleg egy kitalált barátnőmnek, netán a legédesebb anyámnak? Jaj, de begazoltam! Mivelhogy ez a mai éj az én drágaszép életem egyik fenemód meghatározó éje! Ugyanis holnap egy férfi oltár elé vezet. Engem! Egy férfi! Oltár elé! Hát nem hátborzongató?! Persze, eme – leánybúcsúnak nevezett – éjjelt megélhetném másként is. Például irigykedő-sajnálkozó barátnők karéjában, hancúrozósan, röhögcsélve, részegeskedőn. Avagy szendén, szűziesen. Illenék ábrázolnom, mekkorát hiénakacarásztam ez utóbbin. Közben szétrepedeztek a koponyavarrataim, és kékre-zöldre csapdostam védtelen térdkalácsomat. Hopp, megtaláltam a formátumot! Minthogy begyulladtamban és egyéb visszás érzületeim következtében úgy visszahúzódtam magamba, mint csiga a mésztekervényeibe, hermetikusan bezártam és befüggönyöztem az összes ajtót-ablakot, viszont imádok lépten-nyomon fennhangon monologizálni (és ezt már réges-rég nem is szégyellem!), miért ne tennék úgy, mintha nagyközönséghez intézném szavaimat!? Miközben nincs itt senki? Abszolút normális dolog! Tehát! Jöjjek a MONOLÓG. Tisztelt Nagyérdemű! Kedves Hallgatóságom! Szegénykéim! Ma éjjel arról (is) mesélek önöknek, mi történik a nászmulatság, a mézeshetek után! Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem! Az „...és boldogan éltek, míg meg nem haltak” formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik! Ugye, milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás! Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!), nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi! Tessék, már ilyen bizalmasan, nőlap-hangvételben társalgók képzelt közönségemmel! Per te! Ha még majd azt is előírom, miként küzdj meg a pattanásaiddal, minő jelekből olvasd ki, hogy megcsal az az átkozott széltoló, s hogy milyen flóraelemet szopogass leheletszag ellen, átkeresztelem feljegyzéseimet valami nőmagazinosra, mondjuk Kisnagysád vagy Nőhölgység címűre. Ezennel a tárgyra térek. Annyit már elárultam, hogy holnap a házasság szentséges révébe vezetnek, menyecskévé tesznek, más szóval letéphetem fejemről a pártát. Ám azt még nem tudják, mily mélységesen visszaeső, avagy egyenesen abnormis vagyok, hiszen az esketés nem először fog megtörténni velem! Úgy kell nekem, ha nem tanultam az első esetből! Pedig az aztán szörnyen tanulságos, oktató és leszoktató jellegű frigy volt! Akarják, hogy elmeséljem? A fenébe! Ki figyel rám itt, a külvilág elől bezárt szobában?! Az éjszaka kellős közepén? Bezzeg ha a Nőhölgységben, a Ténsasszonyban vagy a Szinglivilágban olvasnák óvó soraimat! Sokkal több lelket megmenthetnék a romlásba taszulástól. Habár az efféle sajtótermékekben aligha közölnék le 6

az én elmélkedéseimet, melyek híven ábrázolják a valóságot, mi több, komor mikrorealizmussal, sminkelés nélkül tárják fel azt. Az éber szerkesztők pánikszerűen elzárnák ez elől érzékeny olvasóikat, még akkor is, ha merengéseim végkicsengésében – ha csupán nyomokban is – felsejlenek némi reménysugár. Végtére is azért megyek férjhez – jaj, már holnap!? –, mert abban bizakszom, hogy ezúttal talán sikerül. Ugyanis, ha netán úgy tudnák, hogy eszméletlenül nehéz megtalálni az Érdemes Férfiút, halál rosszul tudják, mert nem ez a tripla valami! Hanem az a csavart hátraszaltó, hogy megőrizzük a szerelmet, annak erotikáját, feszültségét, lázát. Mert ha ez hiányzik, akkor minek oldalog mellettünk élethossziglan az a férjül fogadott pasas? Jaj, mivel is kezdjem?! Első frigyelésem szomorédes történetével? Vagy inkább csapjak bele mosti jegyességem hajmeresztő kezdetű históriájába? Huh, még most is lenyirkosodom, ha magam elé idézem azt a reggelt, amelyen gyanútlanul elmentem a piacra, és ott megláttam a cajgás férfit a kutyájával. Ütős pillanat volt, derült égből zongoraláb, midőn felismertem tetszésem, csodálatom tárgyát. Ott ültem dermedten egy padon, és bámultam a bringás pasast a nagy farkú kutyával. Holnap pedig nőül megyek hozzá. S persze holnapután kezdetét veszi – veheti – a holtig tartó szívás. Hacsak... Végtére nemet is lehet mondani az igenmondó szentélyben...! Esetleg közbeléphet az Aramentő Kommandó... Nem csapongok tovább. Kezdem az elején. Utolsó figyelmeztetés: ez a történet nem ám negédes bulvárrománc! Nem is könnyfakasztó szappanoperett. Itt nem a szemrevaló, aranyos, cserfes, ám nyomorú sorú leány megyen hozzá (persze csak a mértéktelenül habzó filmizzadmány legvégén) a derék, korrekt, szíve mélyéig romantikus, velejéig gazdag csávóhoz, különféle vészanyósok és csábító szirének vermes intrikái közepette! Nem! Újfent óvom önöket a keserves csalódástól: én egyetlen epizódban sem veszek fel ultracsipkés csecstartót vagy domina-dresszt, nem lopakodom el a mellnövesztő klinikára, de még a zsírvámpírhoz sem, és szinte sohsem tangózom cukrozott nyálban. Itten mikrorealizmus lesz! Hisz megmondtam az elején! Ha mindezek ellenére valaki mégis itt merészelt maradni, helyezkedjen el kényelmesen. Pakolja kezét a karfára! Mindjárt bekapcsoljuk a csukló- és bokaszíjakat, feltesszük a sisakot, és jöhet a villanyozás! Bírni fogják?

2. lélegzet

alaposabban bemutatkozom, mint történetem főhősnője; szót ejtek például arisztokratikus fejformámról

Mindenekelőtt bemutatkozom. Jandra Martens vagyok. Nem a bakancsos família sarja, nem is neorasszista, csupán egy pórleány. Mozgáskényszeresen születtem. Ezt a késztetést a családon belül viszonylag könnyen kielégíthettem, mivel anyám, Ozom Corliss öt földrész legkiválóbb lóidomára, lovaskaszkadőre és kaszkadőr-koordinátora. Ha ő kerül szóba, nehezen bírom ki ömlengés nélkül. Bármilyen ciki némely körökben, vakmerő módon akkor is bevallom: anyaimádó, Ozonfüggő vagyok. Anyám annakidején csupán annyi időre szállt le a nyeregből, míg engem megszült. Ugyanis éppen egy római kori filmben dolgozott, és szerfölött nélkülözhetetlen volt a szakértelme, tehetsége, legfőképpen a lovak számára. Veszélyesnél veszélyesebb harci jelenetek hemzsegtek a történetben, amelyeket rajta kívül senki más nem tudott volna megvalósítani az állatok sérülése nélkül. Tehát Ozom úgyszólván lóháton táplált, pelenkázott engem. Ha valaki netán aléldozott emiatt, ő keresetlenül elmagyarázta az illetőnek, mit tart az antiszeptikus szoptatásról. Meglehet, igaza volt. Pár évvel később atyám – sajnálatosan csúnya körülmények közt – elvált tőle, s magával vitte néhány hónapos húgomat. Évtizedbe tellett, mire anyám kiküzdötte, hogy rendszeresen találkozhassunk Carmennel. Midőn húgom megszülte első gyermekét, szoptatási – és kapcsolattartási – szokásai láttán megállapítottam: atyánk rettentően kibogozott vele, mikor kitulajdonította és sterilül nevelte őt. Az az ember – a válóok pasas –, akit valójában apámnak tartok, és alig titkolt rajongásommal kitüntetek, Ozom élet- és munkatársa. Weston halk szavú, jókedélyű, fanyar humorú, szalmaszőke langaléta, 7

szintén mozi- és lómegszállott. Kamaszként rövid ideig szerelmes is voltam a remekmű fickó lényébe, higgadtságába, kisugárzásába. Miáltal ő lett a jövőbeni férfiideálom modellje. Ebből is kitetszik, hogy anyám másodjára már tévedetlenül beleválasztott. Imádkozom, hogy ezúttal nekem is bejöjjön. Paripák és statívok lábai között-alatt nőttem fel. Szabadnak hagytak. Sosem neveltek, drilleztek, ehelyett tömérdeket beszélgettek velem. A megszállottságot nem kaptam el Ozomtól. A filmezés nem vált ki belőlem lázat, szenvedélyt, az állatidomításhoz túlzottan zizegős, türelmetlen vagyok. Viszont szívesen lovagolok, motorozom, küzdősportozom. Mivel szemernyi tériszonyom sincs, szeretek leugrálni innen-onnan. Persze nem bánom, ha végül kartondobozokon vagy légpárnán, élve landolok. Ezen mulatságaimmal már gyerekkoromtól pénzt kerestem a forgatásokon. Felcseperedvén elhagytam anyám farmját. Önerőből vettem lakást, és megkezdtem az egyedülálló városi lányhoz címzett létformát. Akkoriban még alig-alig gyürmölték a köztudatot a szinglilét romantikájával, szépségeivel. Tehát magabiztosan utálhattam a szólista életmódot. Mindenekfölött pasasra vágytam, hiszen a libidóm egészségesen kifejlődött a hatalmas, szilaj, férfias, jó szagú lovak között, valamint anyám és Weston izgalmasan szoros kapcsolatának bűvkörében. A pezsgően forgatagos nagyvárosban művészeti tanulmányokat folytattam, azon hitben, hogy a művész képzés útján jön létre, s a tehetség tanulható, elsajátítható. Nem alaptalanul hittem így, hiszen az okítok többsége arról győzködi tanítványait, hogy sok-sok szorgalommal, kitartással és szívóssággal bárkiből Picasso, Rembrandt, Shakespeare, Joyce, Mozart vagy Lennon válhat. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy ha az ember nem Picasso, Shakespeare vagy Mozart, ha magától nem tehetséges, akkor gyakorolhat, amennyit csak bír, az irigyelt idolok bokájáig sem nőhet fel. Ám ez idő tájt, még a megvilágosodás előtt, azt gondoltam, nem nagy ügy elismertségre, világhírre szert tenni. Másolni kezdtem kedvenc festőmet. Végtére ebben nincs semmi kockázat, nemde!? Ha a számosszor kielemzett és megfejtett titkú ecsetvonások híressé tették a mestert, akkor nekem is bejönnek, ugyebár!? Hanem hiába görnyedtem a rajzlapok fölött, mázolmányaim nem akartak a példaképem remekléseire hasonlítani. Szenvedélyes dühömben széttördeltem az ecsetet, megszaggattam a papírt, végül szuicid szándékkal lenyeltem egy maréknyi festékgombot a palettáról. Tetézetképpen meggyűlöltem a mestert, továbbá mindazokat, akik több száz oldalas kötetekben fedték fel művészetének fortélyait. Utána néhány napig tiziánt, cinóbert, okkert és fűzöldet pisiltem. Elkeseredésemben úgy döntöttem, alkoholista, valamint drogos leszek. Körtelefont intéztem néhány barátnőfélémhez. Kivonultunk az éjszakába, s irtózatosan leittuk magunkat, majd elszívtunk egy füves staubot. Utóbbit mindörökre megbántam, mert amíg a többiek víg röhögések közepette hallucináltak, én hányingertől, fejfájástól, depressziótól kínzottan haldokoltam. Többé nem nyúltam droghoz, viszont fokoztam az alkoholbevitelt. Buliról bulira csapongtam, mint kiégett művész. Olyannyira élveztem ezt a mártíros szerepkört, hogy idővel teljesen azonosultam vele. Aki ezen életidőben jár, még aligha látja magát kívülről, ám a huszonévesnél idősebbek tudják: e korban hágja meg tetőfokát játékkedvünk és szenvedélyességünk. Alakításom szerint minden emberiben csalódott, az élet dolgait az unásig ismerő, cinikus művészlélek, meg nem értett, mellőzött lángelme voltam. Ha zsenialitásom területe felől érdeklődtek, olykor összekevertem, hogy mégis mi volnék: elhessentett költő, lesajnált piktor vagy kirúgott forgatókönyvíró? Érdekes, elutasított popdalnoknak egyszer sem adtam ki magam, pedig a kriptaajtó nyikorgására emlékeztető énekhangomtól akár még karriert is csinálhattam volna, végtére némelyek esetében ez már akkor is csupán csak stylist, smink és marketing kérdése volt. Jut eszembe: a külalakom. Sokáig azt hittem, sudár jegenye vagyok, ám amikor a nagyvárosban találkoztam a sokasággal, s ezáltal az összehasonlítási kör kibővült, ráébredtem, hogy mindössze középmagasra nőttem. Ráadásul a szüntelen mozgás következtében megizmosodtam, tehát például a pedofilek még aberrációból sem buknának az idomaimra. Ha valaki próbált már megakasztani ágyúgolyóként száguldó, ötmázsás lovat, az sejtheti, milyen kidolgozásúak a váll- és felkarizmaim, gyanúzhatja, mifélék comb-, has- és farizmaim. A rengeteg lovaglás, bringázás, szaladgálás, valamint a mindenre felmászás is a nyápicság ellen dzsalt. Tehát gömbölyded vállú, kajakos karú, közepesen melles, darázsderekú, szabad szemmel is észlelhető fenekű hajadonná fejlődtem. Míg anyám mellett éltem, nem foglalkoztatott a vádlim körfogata. Ám a városi lét második havában már centivel méricskéltem a lábikrámat, és mert az évfolyamról többen is váltig állították, hogy nagy a vádlim, nekiálltam leszálkásítani azt. Megváltoztattam a sérómat, konditerembe jártam, odafigyeltem az öltözködésemre. Éjjel-nappal buliztam, energiaitaloktól pörögtem, csakhamar ismertem az összes menő helyet a városban. És mégsem találtam a Megfelelő Férfit. Pedig igazán nem voltam csúnya, habár sötét, csokoládészínű hajamban egyetlen lágyas hullámocska 8

sem tekergőzött, nemhogy göndörség. Arcformám sem a mindig divatos szívecskére, almácskára emlékeztetett, de szerencsére lángosra, goffrira se fajzott. Hosszúkás, keskeny arcomat a sráckori haverok némelykor lószerűnek csúfolták, bár ezért iszonyúan megkergettem, megkínoztam, vízbe ölögettem őket. Egyenes szemöldököm, melegbarna szemem, kicsiny, elegáns vonalú orrom, valamint nem túl széles, viszont dús és csók-alakú, magától cseresznyepiros szám sokat enyhített a fejformámon. Na és persze az is mogyoróvajjal és lépesmézzel kenegette hiperérzékeny lelkemet, mikor a nagymenő lányok irigységtől mustársárgán elárulták, milyen eszméletlenül arisztokratikusnak, telivéresnek, találják hosszúdad, keskeny, finom rajzú arckoponyámat. A pasasok legtöbbje felfigyelt rám, kivált azt követően, hogy vidéki kislányból nagyvárosi vamppá alakultam, dögös cuccokat viseltem, hasam, mellem rejtve alig maradt, ellenben a vádlimat úgy szégyenlettem, akár egy törvénytelen csecsemőt. Így tehát gyakorlatilag mindig hajtott rám valaki, hanem egyik fickó sem azon őrületes Nagy Ő volt, akivel oltár elé akartam volna rohanni, hogy aztán az összes nőlapok a mi esketésünkön készült fotóktól dudorodjanak, és dagadt betűs szalagcímek ordítsák világgá: EGYBEKELT AZ ÁLOMPÁR! Hát igen. Midőn kéthetente-havonta hazalátogattam a családi birtokra, magamtól változtam vissza városi nőalakból a régi hajadonná. Felöltöttem a csupán kismértékben módis, ám annál kényelmesebb ruháimat. Lóhátra pattantam, füttyentettem a kutyáknak, és eltűztünk együtt, hogy keresztül-kasul bejárjuk az erdőt-mezőt. Útközben meg-megszólítottak ismerős földijeim, és újdonsült létformám iránt érdeklődtek. Láttam arcukon a sóvárgást: hej, de cserélnének velem, ha nem ide tartoznának szőröstől-bőröstől, gyökerestől. Furcsa volt ez a vágyakozás, melyről halálos bizonyossággal tudták: sosem akarnák azt igazán kielégíteni. Esténként, házunk tágas nappalijában, a kandallónál üldögélvén, erről is beszélgettünk anyámmal és Westonnal. Nekik bármit elmondhattam, a füves spanglitól az összes kínomig. Nem ítélkeztek, nem tartottak hegyibeszédet. Többnyire mosolyogtak, emlékezvén hajdanvolt ifjúságuk vad, viharos, lázas viselt dolgaira, önmaguk és társuk keresésére, a végigjárt zsákutcákra és tévutakra. Lamentálásmentes, okos szeretetükkel masszív támaszaim voltak. Főként nekik köszönhetem, hogy sok más, hasonló korú társammal ellentétben, én szeretem magamat. Engem ők megóvtak, megkíméltek az önutálat mézgásan ragacsos, mocskos, sötét, bűzhödt poklától. Ugyanis nem injekciózták teli a lelkemet hülyeségeken alapuló félelmekkel, bűntudatokkal, görcsökkel. Tényleg végig kell túráznom a vége-hossza nincs útvesztőn? Nem lehet lerövidíteni a bolyongást? – érdeklődtem némelykor, és Ozom értette, mit kérdezek. Egész életünk tanulás és tapasztalatszerzés, felelte, habár húszévesen biztosra vesszük, hogy máris mindent tudunk, ráadásul sokkal jobban másoknál, és semmi nincs, amin meglepődhetnénk. Azután ráébredünk gigászi tévedésünkre. Ám éppen a folytonos változástól, fejlődéstől lesz a játék pikáns ízű. Más szóval anyám azt közölte: senki nem fájhat, csalódhat, tévelyeghet helyettem. Azt viszont nem árulta el, hol találom meg a Weston-szerű Nagy Ő-t. Na persze, neki sem elsőre sikerült. Előbb betámolyodott mag szerinti atyám karjaiba, s hősiesen kitartott közöttük, míg azok fojtogatóvá nem váltak. Mivel a művészetekkel flörtöltem, soha többé nem ejthettem ki számon a leröfögött jelzős szerkezetet, miszerint Nagy Ő. Célul tűztem ki, hogy – Egyéniség lévén – ehelyett más, újszerű kifejezést találjak. Hát például ilyen teremtő életfeladataim voltak, útban a Világmegváltás felé. A pihentető napok múltával elköszöntem szeretteimtől, felöltöttem CSAK SEMMI ZSÁKBAMACSKA jeligére komponált, csupáncsak a vénuszdombomat és a mellbimbómat rejtve hagyó ruházatomat, és visszatértem a megapoliszba. Tovább látogattam a felsőoktatást. Mivel hóbortjaim rengetegbe kerültek, albérlőt fogadtam a zsenge korom óta űzött kaszkadőrmunkából összegyűlt pénzen vett lakásba.

9

3. lélegzet

bemutatom lakótársamat, Horsát

A befogadás által két hálószobás, otthonos hajlékom afféle női klubbá alakult. Lakótársnőm, Horsa, a barátságtalanul kritikus szellemű, folyton másokon csúfolkodó, saját megnevezésével: üzletasszony-szakos hajadon rengeteget beszélt, szüntelenül vigyorgott. Ez utóbbi spontán ment neki, mivel széles, telt, dús száját iszonyúan nehezére esett összecsukva tartania nagy, erős, enyhén kifelé dülledő – ám szabályozatlanul is mutatós – fogazata fölött. Rosszul tűrte a gőgicsélést, épp ezért sűrűn gőgicséltünk: Mamusznak és Papusznak szólítottuk egymást, de mindenki más is megkapta tőle/tőlünk a titulusát. Ha ő nem lett volna a védő-ártó dzsinnem, alighanem besavanyhodott filoszként végezném be sorsomat, hajlamos lévén szanaszét elemezni az életet, ahelyett, hogy inkább élném, mi több, élvezném azt. Horsa tanított meg a dolgok fonákján szörfözni, önfeledten röhögni. Gyakorta együtt pasiztunk. Ha külön-külön ismerkedtünk is, otthon úgyis összefutottunk egymás választottjaival. Egyszer felcsíptem egy kajak karaktert. A szőke, kék szemű, atlétikus óriás kosárlabdázott, ám minden más téren is klasszisnak tartotta magát. Menő cuccokban virított, s nemcsak a táncban, hanem a csevegésben is ő szeretett vezetni, mint velejéig férfi. Lépten-nyomon ilyen eredeti szófordulatokat tűzdelt a beszédébe, miszerint: Valóban? Görögök a falóban. Valamint: Ez most segg, vagy Gregg? Továbbá: Halló, telefon! Ember a Holdon! És: Ez most hívás vagy szívás? Helló-bellóval köszönt érkezéskor, és puszikák, amikor távozott. Úgy vélte, az intellektuális – vagyis: beszélgetős – férfiak lelkizősek, s mint olyanok, „tök buzik”. Vacsora közben ráhajtott Horsára, kifejtvén: érti már a meghívást, és nincs ellenére, hogy hármasban szeretkezzünk. Midőn megvilágítottuk, mennyire melléfogott, vállat vont, s közölte: ő aztán akkora fizikum, hogy erőszakkal is elbír velünk. Ebbe komolyan beleélte magát. Kergetőzés, dulakodás kezdődött. Lakótársnőm éppen anorexiás-bulimiás korszakát élte, vagyis húsz kilót nyomott a bevásárlószatyorral valamint az aerobik-súlyzókkal együtt. Helló-belló hamar utolérte, s hanyatt dobta őt. – Hé, Papusz! – nyögdécselt Horsa a ruháját tépdeső fickó alatt. – Csapd már le a csákót a holdjáró csukámmal! Megpróbáltam. A kosárlabda-fenoménnek tömör, ütésálló feje volt, nemcsak a tíz kilós topánnak, hanem a pezsgősflaskának, az asztali Buddha-szobornak és a kandallóvasnak is ellenállt. Muszáj volt bevetnem a csodafegyvert. Tehát némi eredménytelen fejpüfölés végén megkocogtattam a hátát, és megkértem, kezdésnek inkább velem orgiázzon, mert a barátnőm vacsora után eléggé hányós. Helló-belló engedett a hívó szónak. Legott a combjaim közé vetődött. Mármost. Mivel lóháton nőttem fel, a combizmaim satuvá fejlődtek. Egyszer már elintéztem így egy fickót. Tán tizenhat lehettem, roppant szűz voltam, egy forgatáson kaszkadőrködtem. Ebédszünetben eltűztem a közeli tóhoz, és miután kiúszkáltam magam, elnyúltam a napon. Arra ébredtem, hogy egy idegen közvetlen közelről rajong a testemért. Nosza, összefontam combjaimat a rajtam heverő, s épp a nadrágja legyűrésén fáradozó szatír dereka körül. Mindössze néhány reccsenésig öleltem így a széptevőt, azután elengedtem. Udvarlóm elterült a fűben. Nemhogy elsietni, de még elmászni sem bírt az odariasztott zsaruk elől. Utóbb a csontkovács rakta össze ziláltas gerincoszlopát. Helló-belló is hasonlóképpen járt. Boldogtalan bénultságát Horsa verbális kínzásokkal tetézte. A padlón jajgató, átmenetileg mozgásképtelen kosaras betonfeje fölött billegve meglehetőst lesújtó mondatokat fogalmazott, ilyképpen: – Ha irodalmilag akarnám érzékeltetni a gondolkodásmódodat, az így nézne ki: a te „kis töprengés”edet egy-kettő, a „hosszas tűnődés”-edet tíz-tizenkét üres oldallal ábrázolnám! Ja, azt a pazar szófordulatot ismered, hogy seggfej bej? Neked adom! Ingyen, ajándékba. Vedd fel a görögök falova mellé. Most egyébként állatira kiszolgáltatott vagy, pedig milyen hatalmasra tréningezted föl magad! Itt állok a tetemed fölött gallyacska-vékonyan, és azon tépelődöm, miként tegyek szert némi dohányra. Az jutott eszembe, hogy kiherélhetnélek. Túszul ejtett golyócskáidat betenném a jégre, s ha még szükséged volna rájuk, jelentős mennyiségű készpénz ellenében visszavásárolhatnád őket. Aztán a sebészek helyrefércelhetik mogyoróidat. Szerintem oltári jó ötlet! Ezennel megalapítom a Lopótök Kommandót! – Az önmagát életzseninek, üzletnőnek és áradó ötletfolyamnak tekintő Horsa rám parancsolt. – Papusz, hozd ide a boncolókést! – Ugyan, Mamusz! – berzenkedtem. – Miért pont a heréit akarod túszul? 10

– Az agyát mégse metszhetem ki, mivel az nincs neki! Légy szíves, legközelebb normálisabb egyedeket hozz fel vacsorára! – Ez volt az első ilyen! – érveltem felháborodottan. – Na, és az a tag, aki az izémicsoda-iparban dolgozik, mint brüntyümkutató, és egész este részletesen taglalta, miként állítja elő a reves trütymütyből a szüttyős büngyőt?! Majdnem megőrjített! – Nagy az arcod! – mordultam, kezemet csípőre vágva. – Mintha nem te hoztad volna fel az agyrém fickót, aki vacsorahosszat szövegelt a lemészárolt delfinekről, bálnákról és egyéb vérfürdőkről, továbbá az elszemétdombosított, atomtemetővé tett óceánokról és a tizenkét fejjel születendő csecsemőkről, miközben ocsmány fotóillusztrációkkal szórta tele az asztalt! Horsa bólintott. – Jogos, emlékszem a fazonra. Picit világvégés figura volt, tényleg. Szerintem mégis eltúlzott reagálás volt részedről, hogy még a desszert előtt kiugrottal az ablakon! – Ha én hoztam volna a srácot, akkor te veted magad az utcára! – Az emeletről?! Nem vagyok majomnő, mint te! – Ezt ki ne mondd még egyszer! – Jól van, Papusz, nem mondom többé, hogy MAJOMNŐ VAGY! De a gondolataimat nem cenzúrázhatod! Figyelj, most elvonulok okizni, mert legalább négyszáz kalóriát zabáltam össze, ami pontosan háromszáznyolcvannal több az engedélyezett húsznál. Különben továbbra sem fér a fejembe az ablakon kiugrálós mániád! – Miért? – förmedtem rá. – Én talán értem, hogyan tudsz hányás közben húsz kalóriát visszatartani?! – Neked is le kéne fogynod! – Nem kéne, tökéletes a testtömeg-indexem! – De ha a régi módszer szerint számoljuk, akkor igenis túlsúlyos vagy! – kiabált Horsa. Helló-belló meredt szemmel hallgatott minket. Azt gondolhatta, megtébolyodtunk. A padlóhoz feszített sarkaival tologatta magát kifelé a látó- és életterünkből. – Nem vagyok túlsúlyos, megmérettem a testzsíromat! – mennydörögtem. – Papírt kaptam arról, hogy legföljebb izomból fogyhatnék! Ám én minden egyes izomrostocskámhoz ragaszkodom, ugyanis azokból tartom fenn magam! Azok dolgoznak meg a tanulásomért! Ha olyan nyamvadt volnék, mint te, nem bírnék bravúroskodni lovon, motoron... – ... ablakpárkányon! – szúrta be Horsa. – Vedd tudomásul, idegsokkos leszek, valahányszor kivetődsz az emeletről! – Készülj, mert ha nem hagyod abba a veszekedést, már ugrom is! – Holnap berácsoztatom az összes ablakot! Egyébként nem vagyok nyamvadék! Pont így kell kinéznem, ilyen esztétikusan! Sikeres leszek a pályámon! Ugyanis adok a külsőmre. – Hülye vagy, Mamusz. Ezenközben széptevőnk eltalicskázta magát az ajtóig. Amikor feje koppant a deszkán, folytatta a sarkával végzett machinációt, minek folytán – bár jó hosszú idő elteltével – ülő helyzetbe jutott. Dermedt lassúsággal felnyúlt a kilincshez, és kihátazott a lépcsőházba. Nem szaladtunk utána, hagytuk, hadd menekítse el a heréit. Tovább üvöltöztünk egymással. Ebből is kitetszik: már-már úgy éltünk Mamusszal, mint a házasok: tömérdek indulat, kevés szenvedély, zéró szex. Végül a menekülőnek mégsem volt szerencséje. Épp mire az ablakunk alá vonszolta magát, Horsa megint elsütötte az imént betiltott, majomnős hasonlatot. Tehát kivetődtem a sztratoszférába. Nem az araszoló gavallérra estem. Mellette landoltam, tompításképpen gurultam is pár méternyit. A tulajdon testét tovatalicskázó kosárklasszis mégis kiakadt, idegi alapon. Habár utóbb a csontkovács helyredögönyözte csigolyáit, vérmes udvarlónk többé nem mutatkozott köreinkben. még egyszer felvillantom a Selwyn előtti sivár korszakot. lélegzet Vagyis: van-e halál az élet előtt?

4.

Azért persze nem csak ilyféle alakokkal találkoztam. Egyszer-kétszer összejöttem olyan férfiakkal is, akik ideig-óráig képesek voltak elhitetni velem, hogy most aztán szerelmes vagyok/lehetek valakibe. Egyszer még az esküvő gondolata is megjárta a fejemet, épp egy étteremben, romantikus gyertyafény mellett, mi11

dőn a szerfölött jóképű, bankár foglalkozású, tehát biztos jövőnek ígérkező férfiú arról beszélt, hogy egyesíthetnénk génjeinket. Azt gondoltam: miért is ne? Idővel majd csak megszeretem a fickót. Ám ekkor már némileg gyanús volt a flótás: tán mégsem ő az Igazi? A bőrkötésű mappába rejtett éttermi számlát háromszor átszőrözte, újra meg újra összeadta a tételeket, majd a háromszor is kimutatott, félgarasos tévedést fennhangon szóvá tette a főpincérnek. Borravalót „elvből” nem adott. Mindenki a saját erejéből küzdje fel magát az uborka-, vagy az akasztófára, mondogatta, s kacagott hozzá. Végül felőrölte azt illető utolsó reményeimet, miszerint talán mégis belézúghatnék – ha nem volnék ennyire válogatós és túlzott igényű –, ugyanis féltékenyen közölte: ha az a megtiszteltetés érne, hogy ő engem az oltár elé vezet, többé nem nézhetek más férfiakra, de még nőkre sem, mert ő mindenre gondol, végtére az ördög szemhunyást sem alszik, és mostanában szörnyűségesek az erkölcsök. Mindenki mindenkivel kavar, „egyesek” még állatokkal is összeadják magukat. S ha már itt tartunk, igazán elmesélhetném, mi volt köztem és a lovaim között!? Azt feleltem, hogy a lovakra aszexuális vagyok. Hanem a motorok!? Azok aztán agyamat veszik. A kormánytól a kipufogóig, minden porcikájukkal maszturbáltam már, és igencsak élveztem. Naná, hogy szakítottunk. Ez a tény nem sok mindenen változtatott. Tizenhárom éves koromtól folyamatosan szerelmes voltam. E lángoló, romantikus, égig érő érzeményhez és elvont fogalomhoz kerestem alanyt, még inkább partnert. Jelöltek jöttek, mentek. Ha valamelyikük több szempontból is bevált volna nálam, akkor ő dobott engem, mint alkalmatlant. Sebaj, tovább keresgéltem a megtestesülést a bennem dúló, társtalan szerelemhez. Te gyönyörű, lázas, hamvas, vibra ifjúság! Ah! Mígnem egy napon...

5. lélegzet

most figyeljenek!

Nyár volt, vakáció. Tehát dolgoztam. Egy készülő westernfilmben nyomultam, mint kaszkadőr. A szép, valamint szőke főhősnőt helyettesítettem több jelenetben. Aznap azon epizód felvételére gyűltünk össze, melyben a leányzat fogatát elragadozzák a gaz paripák. Paróka által megszöszkésítettek. A szépítgetésemmel nem fáradtak, mert úgyis csak hátul-, oldal- és vergődésnézetből látszottam. Szóval a mozzanatnak arról kellett volna szólnia, hogy az igások elhurcolják a fogatot, és az elragadott hajadon összevissza hánykolódik, hadonászik, sikong, s jobbára csupán egyetlen hajszál választja el őt a porba hullástól, nyaktöréstől. Mielőtt a szegény nézők idegeit felőrölnék az így rájuk mért izgalmak, az Érdemes Pacák a kocsi után száguld nyergesén, virtuóz módon átlendül a bakra, s megfékezi a veszekedett lovakat. Hát ezt a pacákot alakította Ő. Még most is izgatott leszek, ha eszembe jut az a nyári reggel. Tudják, olyan zizegős, aranylós, fűszeres, bizsergető napkezdet volt, amelyen az ember úgy ébred, hogy ma végre csoda történik vele. Selwyn Icon nevét addig sosem hallottam, arcát egyetlen filmben sem láttam. Annyit tudtam róla, hogy mivel még nem lovagolt, a fogatüldözős jelenetben egyik társam nyargalászik majd helyette. Ám azt nem is gyanúztam, hogy a huszonöt év körüli kezdő színész, a vérbeli titán megpillantása felborítja hormonháztartásomat, s fejtetőre fordítja úgy-ahogy berendezett, szilárdnak vélt világomat. Pedig ez történt. Icon középmagas, vékony ifjú volt. Tojásdad arcát hátrafésült, rövid, gyűrűs, gesztenyeszínű, rókaprém fényességű haj ékszerezte. Magas homloka alatt elegánsan formált, dús szemöldök sötétlett. Tágra nyitottnak tetsző, hatalmas, mélybarna szeme, égő tekintete babonázó hatást tett rám. Enyhén íves, közepesen nagy orra, széles, telt, finoman fodros rajzú szája, kocka alakú álla volt. Mindent összevetve nagyra nőtt kisfiúra emlékeztetett. Lényéből hamisítatlan, ritka férfibáj áradt, mondom: férfibáj, vagyis Selwyn úgy bűvölt el mindenkit, hogy ezenközben a megigézettben nagyon is tudatosult a megigéző hímnemű mivolta. Bennem is. Amikor rámeredtem, majd lassan végigsvenkeltem rajta, úgy éreztem, ördögi elánnal pörög velem a Föld. Az összes vér leszaladt az agyamról, előbb a bokámba, majd a talajba. Bíbort, rózsaszínűt, kéket, zöldet, csillagosat láttam. Úgy rémlett, órákat töltöttem a fickó csodálásával. 12

Ő pedig viszontszemlélt engem. Megrökönyödöttségemben azért ezt is felfogtam. Mi több, pillantása lézersugárként égetett, előbb a szöszke parókámat, azután az arcomat, részletről részletre, majd a vállamat, kacér dekoltázsú jelmezbe zárt mellemet, hasamat, derekamat. Egész termetemet. Mire az a sötét szempár betelt a bámulásommal, minden porcikám felforrt. Az első asszisztens emlékeztetett bennünket, hogy munkavégzés céljából jöttünk össze. Mégsem estünk neki a forgatásnak, mert időközben az ilyen-olyan beosztású operatőrök a fényviszonyok elemzésébe fogtak, és nem bírták fellelni a közös nevezőt. Mi tehát félrevonultunk a jelenethez előkészített fogat fedezékébe. Elhabogtuk a nevünket, s mind mélyebbre lábaltunk a zavarban. Egymás bámulása-beivása közben régi szenvedelmemnek megfelelően a lovakon babráltam. Ebből szerencsésen következett, hogy megtaláltuk végre a beszédtémát, amely aztán segített kikecmergőzni a feszelyből. Selwyn arról kérdezett, mióta dublőzködöm, s miért éppen e veszélyes pályát választottam. A lovazásról már összefüggően, értelmes mondatokban, imponálóan tudtam csevegni. Ezenközben másfél pillanatra szem elől tévesztettem leendőbelimet – immár holtbiztosra vettem, hogy ez a nagyfiús küllemű egyed lesz életem párja! –, ő pedig felszökkent a bakra, hadd lássam, milyen fenomenális a mozgáskultúrája! Odafönn sudáran megállt, kihúzta magát, majd vagányosan felkapta s megcsördítette a díszes ostort. Mielőtt még féltőn sikolthattam volna. A lovak legott megugrottak. A meglepett Selwyn kibillent egyensúlyából. Zuhantában keresztülbotlott az üléshez rögzített hajtószárakon, egyszersmind beléjük is gabalyodott, alaposan megrángatván azokat. Ily módon tovább bátorította a halálvágtába lelkesült hámosokat. Előbb megkövülten meredtem a biztos vég felé hurcolt vőlegényem után. Majd arra gondoltam: nahát, milyen intelligensek a paripák! Hisz nem tértek le a begyakorolt útvonalról, pontosan azt tették, amire a romantikus mozzanat felvételéhez idomították őket. Ezt a reakciót követte a cselekvés. Az elragadni készült szőkeség megmentésére vágtázó férfihős jelenetére váró lóhoz loholtam. Nekifutásból lendültem a hátára, bár ebben fondorlatosan gátolni próbált jelmezem, kiváltképp a lábaim körül folyondárló, harminc-kilónyi, bokáig érő szoknyatenger. Szitkozódva küzdöttem, sikk- és kecstelenül kecmeregtem fel a toporgó lóra. Amint a rengeteg csipkés, fodros, keményített, súlyos kelmét letekertem végtagjaimról, tüstént mélyen a nyeregbe süppedtem. A szintén pompásan korhű, roppant csinos, ám lovaglásra abszolút alkalmatlan topán tűhegyes sarkát a táltos oldalába bökve, a szédült iramban távolodó fogat üldözésére lódultam. A férfi-lábhosszra beállított, elérhetetlen messzeségben lévő kengyelszíjaknak semminő hasznát nem vettem, így nyargaltamban a rézkengyelek szabadon lengedeztek, kitartóan püfölvén a boldogtalan patás oldalát. Az általam is erőteljesen ösztökélt herélt rohamában elemelkedett a talajtól. Szélviharszerű közeledésemre az imént még gombostűfejnyivé törpült fogat biztatóan nagyobbodott. Aggódó tekintetem a bakon hánykolódó kedves segélykérően felnyújtott-lebegtetett karjába csimpaszkodott. Jaj, csak le ne ess, nyöszörögtem félhangosan, semelyik irányba se, de főként a lovak közé ne potyogj, mert az tuti szörnyethalás! Eszementen száguldottam. Végre kezdtem utolérni a zötyögő kocsit. Mígnem egyszerre csak mellette termettem. Teketóriázás nélkül löktem el magam a közelebbi hámos háta felé. Tömérdek szoknyám ezúttal is nehézségeket támasztott. Néhány pillanatig úgy rémlett, befúlok a kelmehullámok, fodrok, csipkék közé. Többször meg-megcsúszva, foggal-körömmel kapaszkodtam föl a rámászási rohamomat a legkevésbé sem méltányoló, viharsebesen vágtázó hámosra. Miután elhelyezkedtem a lovon, megkapaszkodtam sörényében, és pár pillanatra a nyakára hajtottam fejem. Mélyeket lélegeztem, sóhajtoztam. Az idegösszeomlással végezvén megkaparintottam a szabadon lebegdező szárakat, és megállásra késztettem az ádáz patásokat. Mintha csupán e boldogító másodpercre várt volna, a mostig kitartó Selwyn nagy ívben lerepült a kocsiról. Búsan figyeltem röptét. Nem ért kellemes csalódás. Az ifjú aktort valóban nem képezték ki a landolás fortélyaira. Következőleg életem szerelme két vállal a földbe fúródott, szerencsére a feje már korábban a mellkasára bicsaklott, így legalább nem szegte nyakát. Hátsó fele az égre meredt. Talpai ugyancsak. Ilyenformán sokféle benyomást tett rám, csak erotikusat nem. Levetődtem a kocsiról. Pityeregve kigyomláltam Selwynt a talajból. Hátára fektettem. Fölé hajoltam, szájból szájba lélegeztettem. Dühödt kétségbeeséssel pumpáltam leendő magzataim atyjának mellkasát. Érdemes volt elrepeszteni a pasas egy-két bordáját, hiszen erre már reagált! 13

Homályos tekintettel felnézett, s észlelt engem. Ugyanis újabb életjeladás gyanánt felsikoltott. Alighanem azért, mert szöszke parókám félrecsúszott a küzdés hevében, láthatóvá téve a saját hajamat leszorító, hússzínű neccsapkát. A félig megskalpolt kinézetem okozta ijedelmet talán enyhítette volna, hogy viszont az egyik vállam és mellem kibuggyant az ingvállból. Ám igen gyorsan odaértek a további megmentők, szintén lóhalálában. A Selwyn helyettesítésére kirendelt kaszkadőr, valamint anyám megjelenése arra késztetett, hogy elrámoljam gömbölydedségeimet. A forgatáson történteket dokumentáló, fölöttébb mozgékony stáb keveset se mulasztott el a forgatagos eseményből. Dicsőséges visszatérésünk is rögzült a werkfilmen. A repedt bordái kínjától felélénkült Selwyn magától értetődően alakította a megmentett szőkeség szerepét. Én pedig, mint talpig férfi, lekaptam őt a kocsiról. Hosszan ringattam a karjaimba vett korpuszt. E megfordított szituációban pózoltunk egy keveset az operatőröknek, fotósoknak és más odacsődülteknek. Midőn már nem bírtam tovább ölben tartogatni a kedvest, kihullajtottam őt a karjaim közül. Így kezdődött világraszóló szerelmünk.

6. lélegzet

vad vágyak gyúlnak

Néhány hétig megmaradtunk a titkolt vagy alig leplezett bámulásnál, gyakori összemosolygásnál. Selwyn élvezte szerepét, a filmet, a forgatást, bár reggelente más és más Shakespeare-idézettel üdvözölte a megjelenteket, érzékeltetvén, hogy ennél nagyobb feladatok megoldására is zseniálisnak tartja magát. Napról napra bámészabban figyeltem, milyen természetesen olvad át az alakított figurába. Száját nem hagyták el megbicsaklott, hamis vagy hiteltelen hangok. Egyetlenszer sem éreztem, hogy itt szövegfelmondás van, nem pedig vérbeli színészet. Rajongtam mozdulataiért, megjelenése, tehetsége elbűvölt. Vérmes reményeimet persze jócskán lohasztotta a tény, hogy a leendő ivadékaim atyjául kiszemelt férfi csakis szőke parókában ismert rám, viszont jelmeztelen, barna hajú valómban figyelemre se méltatott. Azon ritka alkalmakkor, midőn nem volt szükség a majomügyességemre, mivel a főhősnő a helyettesítésem nélkül is csodásan elboldogult, Selwyn őt tüntette ki nyájasságával. Minek következtében léptennyomon kedvem támadt kivetődni az utamba kerülő ablakokon, de kutakba is lelkesen beugráltam volna. A forgatási helyszíntől sajnálatosan távol lévő Mamusz telefonon keresztül tartotta bennem a lelket. Ugyanakkor nekem is szakadatlanul bátorítanom kellett barátnőmet, mert ő meg – csúf malőr! – belehabarodott egy olyan pasasba, aki előtte kizárólag operadívákkal járt, ráadásul szopránokkal, s ragaszkodott a telt, anyányi formákhoz. Horsa tehát hízókúrába kezdett, éjjel-nappal pizzát, pitét, tortát sütött, spagettit főzött, szalonnát abált közös hajlékunkban, és sírva tömte magába a kalóriákat. Nem is ez volt a nehézség, hanem annak megállása, hogy a lakoma végeztén ki ne pakolja az egészet a fajanszba, ahogy megszokta. Mindeközben teljesen jól látta, milyen hülye, ráadásul az én eszehagyottságomat is lézerélesen észlelte. Így aztán folyton engem cikizett, továbbá képtelen ötletek tengerével árasztott el azt illetően, miként vonjam magamra Selwyn érdeklődését, és hogyan tegyem azt tüzetessé. Csupán néhány ezek közül: reggelente érkezzem léggömbbel, annak kosarából egy szál kötélen ereszkedjek alá, természetesen tök csurdén. Tegyem féltékennyé jövendőbelimet: jegyeztessem el magam a producerrel, vagy hastáncoljak a rendezőnek a felvételi szünetekben. Váltsam ki a pasas gondoskodó reflexeit: lépten-nyomon hulljak porba a dámanyeregből, és kengyelbe szorult lábbal, fejemet zajosan az út köveihez kocogtatva, hosszan vonszoltassam magam. Ez a trükk már biztosan nyerő lesz. Ha mégsem, akkor botoljak meg, valahányszor Icon közelében járok, és szédüljek a kebelére. Zuhantamban esetleg megkapaszkodhatnék férfiúi jogarában, még bölcsebb, ha ráesem a cuccra, szájjal. Egy napon Selwyn személyesen ült fel egy ötmázsás, élő lóra, holott ezt a megpróbáltatást addig minden alkalommal átengedte dublőrének. A kaszkadőrökhöz szokott paripa, nem értvén, mit akar tőle a ráhuppant emberzsák, futásnak eredt zavarában. Az iszonyúan zötykölt titán segítségért kiáltozott. Mígnem az együttérzőnek látszó filmesek között szaladgáló hátas hirtelen megtorpant, hogy leegye a margarétát egy hölgystatiszta szalmakalapjáról. Ekkor a mostig szerencsésen életben maradt, s pillanatnyilag nem is hánykolt Icon meglehetőst nyeglén és emelt hangon az iránt érdeklődött a magasból, hogy miért nincs még feltalálva a férfinyereg, középütt két kicsi lyukkal? A margitvirág fogytával a ló harapott egyet a szalmából. A molesztált statiszta hasztalan védelmezte a leltári holmit. A patás elragadta a kalapot, és játékosan ficánkos, faremelgetős vágtában eltávolodott a hadonászva tiltakozó mellékszereplőtől. A hányt-vetett Selwyn tíz körömmel csimpaszkodott a nyeregkápá14

ba. Hangot nem mert kiadni, nehogy további bakugrásokra bátorítsa az állatot. Riadt lelkiállapotát szemmeresztéssel és ajaktorzulattal árnyalta, némán. Végezetül iszonyatosan lezuhant, és mivel fenéken landolt, farkcsontja azonmód megrepedt. Emiatt néhány napig ama jelenetekben is kaszkadőrre szorult, melyekben semmi más dolga nem akadt, mindöszsze annyi, hogy délcegen járjon. Mire jobban lett, a fejébe vette, hogy nem marad szégyenben, mint lovar, mi több: nem is műlovar lesz, hanem mindjárt igazi. A főhősnő dámanyerge elnyerte kényes tetszését, mivel annak kialakítását abszolút herebarátnak ítélte. Senkit sem figyelmeztetett előre. Szó nélkül mászott fel a jelenésére várakozó lóra. Elhelyezkedett a kényelmesen térd- és combtámaszos, féloldalas hölgyülésben. Próbálgatni kezdte, miként hozhatná működésbe a hátast. Ügyes volt, hamar sikerült neki. Még fel sem ocsúdtam a látvány okozta sokkból, ő már szilaj vágtában iramlott a legközelibb kontinens felé. Ekkoriban már senki sem eredt utána. Megszoktuk katasztrófáit. a mama és a dilemma; lélegzet azaz már-már kiábrándulok

7.

Még aznap meglátogattam jegyesemet a kórházban. Vittem neki bébiételt, ugyanis földet éréskor odaveszett néhány pechesebb foga. Míg a szájába kanalaztam a pempőkét, megemlítettem, hogy a hét végén bikamegülési verseny lesz a közelben. Elmegyünk kéz a kézben, ő pedig fellép a rodeón. Fogatlan Vagabund avagy Bravúros Zsákember művésznéven. A siker garantált. – Te vagy Jandra? – kérdezte, homályos szemmel fürkészvén arcomat. Hát persze, nem viseltem a parókát, a panorámás dekoltázst, a harminckilós ruhát. Miért ismert volna rám? Letöröltem a folyókázó tökpürét a szája sarkából. – Igen, én vagyok Jandra – feleltem rózsabimbós türelemmel. – Te okoztad minden bajomat – sóhajtott mátkám. – Ugye, hogy felismertél? Te balszerencselovag! – ujjongtam. – Hát így nézek ki jelmez, vakolás, paróka és ló nélkül. – Nem rossz – lehelte. Szemét kicsit felakasztotta és könnyben fürösztötte. Keze finoman rezgett a takarón. Esküszöm, láttam elfehéredni az ujjait. Sőt, ahogy tovább szemléltem, bőre elvékonyult és megráncosodott, haja galambőszszé vált. Egy aggastyán haldoklott az ágyban. Vártam, hogy diktálni kezdi testamentumát. Kihúztam párnájából egy lúdtollat a jegyzeteléshez. Mielőtt pluszban még sírva is fakadtam volna, rekedt dizőzhang csattant a hátam mögött. – Na kisfiam, már megint agonizálsz? Remekül csinálod, te vagy a legjobb! Büszke vagyok rád. De most már igazán alakíthatnál valami mást is. Volt székleted? Elkerekedett szemmel megfordultam. Ötvenes asszony állt mögöttem. A vörhenyes hajú, erősen kipirosított ajkú, vékony derekú, formásan széles csípőjű, kora esti koktélozáshoz öltözött dáma kurta mosolyt villantott rám, jelezvén, észrevett, de nem fog bevonni a társalgásba. Elém lépett, kitakarta szemem elől a jövendőbelimet. Tricepszig érő kesztyűs kezével megpaskolgatta Selwyn krétaszín aggastyánarcát. Az érintés hatására a halódó vénség rohamosan visszafiatalodott. Sőt, meg sem állt huszonöt éves, reális koránál. Tovább ifjult, úgy nyolc-tíz éves fiúcskáig. – Szia mama – rebegte. – Ne haragudj, leestem a lóról. De nem tört el semmim! Csak három fogam. Azok is hátul, vagyis majdnem hátul. Ha nem vigyorgok, nem látszanak. – Ne is vigyorogj, nincs rá semmi okod! – szólt az anya. Nem ült le, szülötte hasát paskolgatta a takarón keresztül. Lassan az ajtó felé hátráltam. Azért hátráltam, tekintetemet Selwynre függesztve, mert abban bíztam, hogy legalább egy cinkos összepillantásra méltat, az anyját illetően. Hát, nem méltatott. Összes figyelmével szülőjére tapadt, s amikor az érthetőbben megismételte a kérdést, miszerint kakált-e, ő nyomban elbüszkélkedett teljesítményével. Alkottam. Ezt a kifejezést használta. Rémülten szaladtam telefonálni. – Hümm – mondta Horsa, miután végighallgatott. – Tehát anyafüggő gyermek. Sajnállak, Papusz. Te15

gyél le róla. Tutkóra buzi. Felcsattantam. – Múltkor ugyanezt mondtad Davidre is! Holott, mint utóbb kiderült, ő aztán olyan hetero, mint egy csődör! – Jól van na, az ő esetében melléfogtam! Ki mondta, hogy tévedhetetlen vagyok? Ha kizárólag akkor szólalhatnánk meg, amikor nem csak biztosak vagyunk az igazunkban, hanem tényleg igazunk is van, az esetben nem emberiség volna a nevünk, hanem halság! Ugyanis kukán tengődnénk! Remélem, utolérhető voltam intellektuálisan! Különben, ha rajtam múlna, kiszitálnám a népességből az idiótákat! Teljes csendkúrát írnék fel nekik! A te Davideddel pediglen az volt a baj, hogy mindent kielemzett, azután ugyanazt még egyszer kontraelemezte! Nem lehetett kibírni! Egy ilyen fárasztó fickó tök hiába hetero! Ezért bátorkodtam úgy vélekedni, hogy buzi a srác. – Nem buzi, hanem meleg – helyesbítettem. – Ne lovagolj nekem a kifejezéseken! Múltkor is a nyílt színen javítottál ki huszonöt színes bőrű csávó előtt, hogy nem nigger, nem feka, nem is szerecsen vagy néger, hanem fekete a szalonképes megnevezésük. Utálom, ha sznobkodsz! – Ezért nem vertek rommá! Mert még jókor helyreraktalak, hogy ne fekázz, négerezz előttük. Eltértünk a témától! – sikoltottam. – Nem elég az, hogy nem szeret, nem is kedvel, és még a bugyimat se szaggatta le! Ráadásul csügg az anyján! Erre varrjál pompont! – Erre mondtam én, hogy buzi a srác. – Nem! Nem lehet mindenki meleg! – Miért is ne? A Természet jogos önvédelmi reakciója lenne. Véget vetne szaporodásunknak. A Föld irtó jól járna. – Az volt az eredeti kérdés, hogy mit szólsz te a mamafüggéshez? Mamusz felsóhajtott. Megköszörülte torkát. A vonal végén egy szenvedélyesen zenebonás csókot helyezett el valakinek a valamijén. Szinte sajnáltam, hogy nem láthatom a kitüntetett illetőt és az ő amijét. – Azt szólom, hogy menekülj! – tanácsolta Horsa teliszájas hangon. – Keress mást! Képzeld, híztam nyolc kilót! Már a te ruháidba se férek bele. – Te az én ruháimat hordod? – Most mondtam: már nem, mert kinőttem mindet. Philippel az eljegyzésünket fontolgatjuk. – Gratulálok – nyögtem lefehéredetten. – Csak nem értem. Mintha eddig folyton azt hangoztattad volna, hogy nem akarsz férjhez menni, mert a házasság... Nem tűrte az igaz szót. – Pofa be, Papusz! – szúrta közbe. – Kímélj meg a lelkifröccstől! Amikor nem akartam férjhez menni, az egy negatív korszakom volt. Most pozitívan viszonyulok a párkapcsolathoz. – Köszönöm a millió jó tanácsot – morogtam. – Majd hasznát veszem valamelyiknek.

8. lélegzet

Selwyn beavat a kis éjjeli serbli titkaiba

Visszatértem a kórházba. Selwyn az ódon park vénséges fái alatt sétálgatott. Egyedül volt, mármint anyátlan állapotban. Épp azt fontolgatta, milyen alakváltozáson ment keresztül a lóról történt lehullás következtében. Latolgatás közben bámulatosan átlényegült. Hol a Notre Dame-i toronyőrre, hol hebehurgyán felrobbant öngyilkos merénylőre, hol pedig horrorlényre hasonlított. Szóba hoztam az anyját. Íziben visszaváltozott jóképű, bogárszemű nagyfiúvá. – A bilin nőttem fel – újságolta. – A pszichiáterem szerint ez a tény nagyban meghatározza az egész felnőtt életemet. – Hogy lehet bilin felnőni? – leheltem döbbenten. S közben arra gondoltam, hogy ha törik, ha szakad, én szerelmes akarok lenni ebbe a tökély fickóba. Ha nem hagyja, ha kiábrándít magából, akkor bérgyilkossal nyíratom ki a nyavalyást! Kezdtem azon képzelegni, miként fogja a killer levadászni áldozatát, amikor figyelmes lettem hajlékony, közepesen mély hangjára. Hozzám beszélt. Selwyn! – Mama nagyon szeret, helyesebben: imád. Egyetlen gyermeke vagyok, és mindjárt fiúnak születtem, ahogyan vágyta. Szóval az első pillanat óta szörnyen félt engem mindentől, legfőképpen a bélcsavarodástól. Ugyanis a rokonságban két csecsemő is emiatt halt meg. Erre ő megfogadta, hogy rettentően fog rám 16

vigyázni. Ezért aztán lelkiismeretesen odafigyelt a bilizésre. Mindennap, reggeli után az edényre ültetett, és izgatottan várakozott. Akkor még lámpalázas, izgulékony gyermek voltam. Bámulásra nem ment a kakilás. – Muszáj ennyire részletesen? – nyekkentem. Fiktív szemeim előtt a killer hátulról cserkészte be Selwynt. Hurkot dobott a fejére. Jobb térdét a mamája után kiáltozó pacák hátába feszítette, és szorosra vonta a siklódrótot. Mátkám bugyborékolva hörgött. A bérgyilkos így suttogott: még megúszhatod, ha férfimód viselkedsz! A valóságban Icon megtorpant, és szembefordult velem. – Aha, te is azon nyomorultak táborába tartozol, akik elfojtások tengerében nőttek fel! – rikkantotta. – Tudd meg, minden lelki bajod ebből származik! Azért az a sok hazugság, perverzség, aberráció, mert szégyelljük az anyagcserénket! – Ezt a pszichiátered mondta? – kérdeztem. – Különben nincsenek szörnyeteg lelki bajaim. Maximum némi önbizalomvesztés, ez is csak mostanában. Jól van, folytasd. Ülsz a bilin. Anyád a körmét rágja. Az ügyeletes sebész készenlétben, hogy sikertelen bilizés esetén késedelem nélkül felvághasson... – Eleinte tényleg így ment, honnan tudod? Amíg mama nézett, egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudtam kakilni. Ha mégis sikerült alkotnom, lekapott a biliről, meglóbált a levegőben, bekiabálta a papát, a nagyit, a házvezetőnőt és a kertészt. Mindenki lelkesen örült az alkotásomnak. Tapsoltak, nevettek, néha konfettit is szórtak. Végül csokit kaptam, vagy amit csak kértem. – Te is így akarod nevelni az utódodat? – érdeklődtem. A képzelt bérgyilkos rákészült, hogy megfoszsza kliensét az örökítőképességétől. A boncasztalhoz láncolt Selwyn vinnyogott. A frissen fent késpenge acélos kékséggel tündökölt. – Imádom a mamát – bólintott az életbéli. – Mindig csak a javamat akarta. – A rablógyilkos is ezt mondja, mikor rád tör az éj közepén. A javadat akarom! Hová dugtad? Add ide rögtön! Bocsánat. Tehát a bilizés. – Egy idő múlva mama rájött, hogy végül mindig sikerül az alkotás, hol hamarabb, hol későbben. Már nem ácsorgott mellettem órákon át, kezeit tördelve. Reggeli után bilire rakott, odakészítette a játékaimat, bekapcsolta a tévét, videót, számítógépet, hogy jobban teljen az idő, és a saját dolgai után nézett. Tudod, ő papa legfőbb segítsége. Papa bankmenedzser, úgyhogy baromi gazdagok vagyunk, habár a szüleim szerint ennél jóval mágnásabbak is lehetnénk. Szóval volt olyan nap, amikor csak délután jött össze a produktum. Addig elücsörögtem az edényen, kifestőztem, gyurmáztam, rajzfilmeztem, gépeztem. Játszottam a szörnyeimmel, katonáimmal, az ezüst nippekkel. Megtanultam közlekedni a bimbivel. Később, hogy ne karcoljam fel a padlót, és a kézi csomózású szőnyeget se csíkozzam össze a bili fenekével, kerekes modellt kaptam. Képzeld, az még zenélni is tudott! Így aztán kijárhattam a kertbe, a homokozóba, a medencéhez. Sőt, megjelenhettem a vendégek között! Ezt szerettem a legjobban, mert ha papáék dinert adtak, olyankor mindig sokan voltak nálunk, és az ebédlőnyi ember számomra már nagyközönségnek számított! Már akkor imádtam a sikert, tapsvihart! A bilin tanultam meg írni, olvasni. Egyszercsak, úgy hét-nyolc éves lehettem, papa hirtelen megunta a serblihelyzetet, és konzultált egy gyermekpszichológussal. Ezután megkezdték átszoktatásomat a vécére. Nem könnyen adtam meg magam! Előfordult, hogy egy teljes hétig nem kakiltam nekik! Hogyisne! Vissza akartam kapni a trónomat! A budi olyan unalmas! Nem mobil! Csukott! Magányos, közönségmentes! Tisztára klausztrofóbiás lettem tőle! De aztán jött a lélekbúvár, brr! A ricinusolaj, a kúpok meg a beöntések... – Nem élvezted? – meredtem rá elhűlten. – Tudod, hányféleképpen nevezik a beöntést? – Tudnom kéne? – Az alapműveltséghez tartozik. Tehát: bélmosás, purgálás, irrigálás, befröccsentés, klisér, klistély, allövet... Közbenyögtem: – Más újság? – Szóval én egészséges nevelést kaptam – foglalta össze az elhangzottakat. – Akkor miért jársz pszichiáterhez? – Mert az ember egy bizonyos társadalmi helyzetben rutinból jár fogászhoz, rákszűrésre és lélekgyógyászhoz. – Jól van, na! Megjegyeztem, többé nem kérdezek marhaságot – ígértem. – Megkérdezhetem, miként pótoltad a mobil serblin elvesztegetett gyermekkort? Gyönyörű, bogárszín, érzéki pillantású szemmel csodálkozott rám: 17

– El volna vesztegetve? Közlöm veled, hogy felemelően boldog gyermekkorom volt! És az alkotás, vagyis a kakilás nem tévesztendő össze közönséges béldolgokkal! Nemrég eljátszottam egy szerepet az Éji utcán című sorozatban. Láttad? – Ne haragudj, nem – rebegtem. Gondoltam, talán a hajtűmmel végrehajthatnám az ilyenkor kötelező szeppukut. Megúsztam a vezeklést! Selwyn megkönnyebbültnek látszott. Rám vigyorgott, levett vállamról egy odalebbent falevelet. – Jól van – szólt. – Mert így utólag szörnyen utálom azt a munkát. Nem mintha bármi baj lett volna a szerepemmel. Egész jó kis feladat volt. Zsarut játszottam, húsz folytatáson át! Belekóstolhattam a sikerbe. Szeretem, ha felismernek az utcán. Csak hát, tudod, az a baj, hogy a sorozatbéli társam, a rangidős zsaru, folyton kolbászos káposztát kajált a szolgálatban, emiatt viszont lépten-nyomon szellentett, rotyogtatott. Különben eleinte irigyeltem, mert a közönség nagyon bírta ám! Megvesztek érte! Na, az egyik epizódban észrevétlenül kellett követnünk egy bűnözőt, ám a társam szétdurrogtatta az inkognitós akciót. Egyébként nézettségi csúcsot döntöttünk azzal a résszel! – Nahát – leheltem. – Milyen kár, hogy nekem kimaradt. – Ne sajnáld, az utóélete azóta is gyötör. Tíz emberből kilenc felismer. Többnyire mind a kilenc pajkosan megfenyeget a mutatóujjával, és kedélyes vigyorral így kiált: pukk, pukk! Összetévesztenek a káposztafalóval! Holott azt egy dagadt, lomha, csekély tehetségű pali domborította! Miatta nap mint nap megaláznak! Utánam ringanak az utcán! Boldog és boldogtalan is! Pedig én a sármos, értelmes figurát játszottam, a jó zsarut! – Sikeres vagy – bólintottam. – Örülhetnél. – Majd akkor kezdek örülni, ha különféle nevekre hallgató szobrok díszelegnek a vitrinjeimben. Mindre ráhajtok! Tőlem egy Cesar-, Nero-, Emmy-, Grammy-, Nobel-díj sem lehet biztonságban! Az egyik Oscaromat a vécében fogom tartani. Ez persze közbotrányt okozhat. Legfeljebb majd lenyilatkozom, hogy az a helyiség számomra kápolnával ér fel. Véletlenül nincs egy jointod? Még ez is! Kiadtam a parancsot a killernek: végezzen álmommal. Számoljon le Selwynnel.

9. lélegzet

haditanács Mamusszal; végre lánybuli!

– Na, miről beszéltetek? – kérdezte Horsa a telefonban. – Arról, hogy a bilin nőtt fel, és hogy utánaszellentenek az utcán – panaszoltam. – Valahol fel kell nőni! Én a gyerekszékben értem meg a serdülőkort, tudod, abban az étkezőasztalhoz méretezett kölyökkalodában. Kajálás után is ott hagytak, hogy ne kelljen utánam rohangálni, ne borítgassam ki a fiókokat, ne lépjek le valami pedofil paskóval. Az a szék volt a dajkám. A végén már leért róla a lábam. Úgy járkáltam, a kinőtt székkel a hátamon. Na, te meg lovon nőttél fel. Ez tán nem bizarr? Szerintem szörnyen az. Különben itt most adják a helyi kábelen az Éji utcánt, és láttam Icont. Akkor is szerezd meg őt, ha a pasas viperafészekben vagy sárkányvárban nőtt fel! Ha lábszaga van, ha sosem mosdik, ha kéjgyilkos, akkor is! Ha neked nem kell, felszedem én! A következők miatt: részint veszett jól néz ki, másrészint irtózatosan tehetséges! Olyan az aurája, mint de Nirónak. – Hát nem tudom, éppen most tettem le róla. Szörnyen anya- és análcentrikus. Ráadásul füvet szív. – Kacagnom kell! Ki nem szív füvet? Figyelj! Philip elutazik néhány napra. Úgy tudom, a lányok nyitottak egy hétvégi együttlétre. Elröppenünk hozzád, és csapunk egy nagyszabású, dumálós, ivós bulit! Megkönnyebbülten sóhajtottam. – Meg vagyok mentve! Gyertek! Jöttek. Hetek óta nem láttam őket, pityeregve ölelkeztünk bérelt héderem ajtajában. Horsa a felszedett nyolc kilóval együtt is sovány volt. Tépett verébfióka frizurát viselt, nagy, sötét szeme, csupa fog és ragyogás szája betöltötte vékony csontú, kicsiny, kerek arcát. Röppenékeny kelméből készült, ravasz szabású nyári ruhája arra késztette az arra tévelygő szellőket, hogy folyton a szoknyája alá kapdossanak. Ha Mamusz idomosabb, szőkébb, dögösebb, könnyen összetéveszthettük volna Marilyn Monroe-val, midőn a nyakába hullámzó ruhával küszködött. Adena barátnőnk a családi hagyományt követve temetkezési vállalkozóként ténykedett. Fiatal kora ellenére máris óriási sikereket ért el a szakmájában. Mániásan gyűjtötte a temetéssel kapcsolatos vicceket. Az általa rendezett vidám, zenés búcsúztatók híressé tették cége nevét. Persze csakis akkor vigadtak a 18

gyászolók, ha az elhunyt így óhajtotta. Ha a boldogult úgy határozott, hogy őt keservesen meg kell siratni, Adena ezen elvárást is teljesítette, mégpedig magas színvonalon. Rendszerint szólt nekünk, ha különlegesebb temetést szervezett, mi pedig elmentünk a rendezvényre, és katartikusan kibőgtük vagy kitáncoltuk magunkat. Mindannyian megrendeltük nála majdani gyászszertartásunkat. Horsa Chippendale-fiúkat kért a temetésére. Részemről azt kívántam, hogy a ravatalom mellett tartsanak rockkoncertet egy motoros bandának. Negyedik társnőnk, a régiség- és műkereskedő Meryl frigyládaszerű koporsóban óhajtott a földbe szállani. Scara, a törékeny rovarékszerész romantikus ceremóniát kért, nagybőgővel, hárfával, balett-táncosokkal, és azt is kikötötte, ha netán ifjan hunyna el, megözvegyült férje „nem élhetek nélküled” kiáltással köteles a kardjába dőlni a sírgödör mellett. Társaságunk hatodik, szintén bomlott elméjű tagja, a zsoldos katona Nicole harcias, csataménes, trombitás, díszlövéses végaktust óhajtott. Jóllehet, a temetésünket előre bebiztosítottuk, akkoriban töretlen erőnek és egészségnek örvendtünk. Az angyalszőke, csillámosan kék szemű Adena az esküvőjére készült, s az ezzel járó heveny izgalmakat pompásan átragasztotta ránk is. Sűrűn felvetette, hogy meg kéne szökni az egész cirkusz elől, mert ugyan mire jó a házasság, amikor úgyis koporsó lesz a nóta vége. Bizonytalankodásával már-már az őrületbe kergette jámbor, jóravaló természetű, ugyancsak régi temetkezési vállalkozó családból származó vőlegényét. A vörös hajú, zöld szemű, megtermett Meryl szintén jól működő családi vállalkozást vett át az egyetem elvégzése után. Folyton szerelmi problémákkal birkózott. A szeret, nem szeret, elhagy, megcsal, öszszeköltözünk-e kérdéskörben tipródott. Képzett művészettörténészként válogatottan pocsék kinézetű és beltartalmú pasasokat szedett össze, jobbára művészeket, mert főként azok köreiben mozgott, mígnem egy szép napon nyerget váltott. Bevallotta magának, majd nekünk is, hogy leszbikus, és ezután lázasan kereste a csúnyácska nők kegyeit. Úgy véltük, régiségkereskedőként ily módon kompenzál, kevéssé esztétikus szeretőkkel veszi körül magát, nehogy csömört kapjon, beégjen a sok szép képtől, holmitól. Scara göndör fürtű, finom mozgású, hosszú lábú, szitakötő-karcsú, rögzötten hiú lány volt. Órákat bírt eltölteni a frizurakészítéssel, az lévén célkitűzése, hogy neki legyen a legpihésebb, legszálldosóbb, leghullámosabb, legkamillaszőkébb haja, a legpödröttebb, legsűrűbb szempillája, és így tovább. Ha valahára elkészült a hajzatával, sminkjével, legott összeroppant idegileg, mert rájött: az öltözködéssel kellett volna kezdenie. Ezért aztán teljesen lesminkelt, tökély sérójára sapkát húzott, majd három órán át rámolta a ruhásszekrényét, mígnem meglelte valahára a szerencsés ruhadarabot. Választottját magára öltötte, s az egész szépítkezés elölről kezdődött. Ezenközben furcsa – rovarból, ezüstből és más, titkos hozzávalókból készülő – ékszertervek jutottak eszébe. Mire – fél nap alatt – elkészült toalettjével, lemondta a találkát. Műhelyébe vonult, megalkotta a kitalált medált, gyűrűt vagy fülbevalót. Különféle, szebbnél szebb bogarakat ábrázoló ékszerei meséltek, varázsos hangulatot árasztottak. Scara mindenestől divatban volt. Kösöntyűit, ékműveit rengetegen vásárolták, viselték, köztük számos híresség. Rokokó külsejét, művészi sikereit az erre szakosodott nőmagazinokban méltatták. Ha néhány hétre megfeledkeztek róla, csakhamar jelentkezett valamelyik főszerkesztőnél, hogy szívesen villanna egyet a lapban. Kapcsolatait gondosan ápolta, a kellemkedéstől nem szenvedett, nála az nem szerepjátszás, hanem ő maga volt. Nicole középmagas, széles csípőjű, barna hajú, sötét szemű lány volt. Természettől göndör fürtjeit dühöngésesen egyenesítgette. Megszállottan kerülte az időjárási anomáliákat, nehogy tincsei visszakunkorodjanak. Nem sminkelt; körmeit tövig nyeste, jobbára késsel, ollóval, némelykor foggal. Döngő léptekkel közlekedett. Hangosan, erőteljes, felhangdús intonációval beszélt, oda kellett rá figyelni. Érzelmeit szenvedélyesen, szélsőségesen élte meg. Időnként hónapokra eltűnt közülünk. Utóbb sosem mesélt arról, merre járt. Ha azt firtattuk, hány emberrel végzett furcsa, titkos útjai során, jellegzetes fintorral válaszolt. Ez volt minden, amit kihúzhattunk belőle. A maga végletes módján rajongott értünk. Ha bajunkról hallott, felkiáltott: adjatok egy Uzit, és én azonnal tudni fogom, mihez kezdjek vele! Naná, hogy szerettük őt. Őt és egymást, pedig elképesztően külön- és másfélék voltunk. Amikor tehát a lányok megérkeztek, hosszan öklöztünk a forgatás idejére bérelt apartman teraszán. Ezt követően azonnal hozzáláttunk, hogy kaját készítsünk, leigyuk magunkat. Örömünkben s mert régen láttuk egymást, egyszerre beszéltünk, és Afrikáig elhallatszóan röhigcséltünk. Miután a hangzavar valamelyest elcsitult, és beszürcsöltünk némi sört, vörösbort, krémlikőrt, tequilát, gyomorkeserűt, ki-ki gusztusa szerint, az asztalra borított kulináris hozzávalók trancsírozása, fapálca-nyársra húzása közepette áttértünk az egyszerre csak egy dumál stílusra. Meryl, mint (tiszteletbeli) férfi, beizzította a faszenes grillsütőt. Gondterhelten hallgatta, egyébként ve19

lünk együtt, Adena esküvős problémáját. – Nos. Legyünk őszinték – vett mély lélegzetet az ara. – Bármit állítsatok is, mindnyájan alig várjátok a menyegzőtöket, és én is pontosan így vagyok ezzel. Tegnap éjjel, hánykolódás közben rádöbbentem valamire: nem azért megyek férjhez elsőként a csapatból, mert én vagyok a legszebb... – Nagyon szép vagy, tényleg! – szavaltuk legott, kórusban. – De igazából én vagyok a legszebb – tette hozzá Scara. – Úgy volna igazságos, ha az esküvés velem történne meg elsőként, ám őszintén szólva, még nincs hozzá kedvem. – Akkor fogd be! – förmedt rá Nicole barátságos vigyorral. – Ne dumáljatok bele, mert elveszítem a fonalat – sóhajtott Adena, lázasan aprítva egy daliás uborkát. – Ott tartottam, hogy azért megyek férjhez elsőként, mert a páromat nem én választottam magamnak, nem is ő szemelt ki engem, hanem családi hagyományt követünk... – Temettető a temettetőhöz – szúrtam be. – Igen, pontosan – bólintott Adena. – Jandra a legifjabb köztünk, de több esze van, mint mindnyájunknak együttvéve, különben most nem ez a fontos. Szóval nem vagyok szerelmes. Márpedig szerelemből akarok férjhez menni! Már ha létezik egyáltalán ilyesféle érzés. – Létezik! – közöltem tragikus sóhajjal. Elhatározásom ellenére sem bírtam letenni bogárszemű Selwynről. – Remélem – sóhajtott Adena. – Oltári balhé lesz, ha az örömszülők elé állok a hírrel, miszerint megvárom, míg eljön a... – Ki ne mondd! – rikkantottam. – Tilos kimondani! Közhely! – A Nagy Ő? – meredt rám Nicole. – Nevezzük inkább Holtomiglan Pasasnak – ajánlottam. – Nevezzük – vont vállat Horsa. – De ha ezentúl így nevezzük, egyszercsak a Holtomiglan Pasas is közhellyé válik. – Tehát megvárom, míg eljön a HP – folytatta Adena türelmesen. – Ez az elmélet. Ám ha ezt így előadom, megőrül az én családom, megőrül az ő családja, és persze ő maga is megzavarodik. Ugyanis Zach szeret engem. – Te nem ezzel hitegetted őt? Nem hajtogattad ezerszer: szeretlek drágám, egyetlen mátkám, csillagmaszatom? – kérdeztem. – De. Mit gondoltok, ha legalább egy kicsit nem szeretném, ha nem dunyháztunk volna irtó jókat, most gyötrődnék? Hát nem! – Nekem ez magas! – nyögte Nicole göndör, színes, emelt hangján. – Jól érzitek magatokat az ágyban. Remek társak vagytok a munkában, és ha egyesülnek a hamvasztóitok-ravatalozóitok, még gazdagabbak lesztek. Akkor mi a rosseb bajod van?! Adena bizonytalanul vállat vont. – Nem tudom. Talán nem is panaszkodom, hanem dicsekszem. Jókat dugunk, jókat dumálunk, az üzlet virágzik. De MIÉRT NEM VAGYOK SZERELMES, mint a veszett fene? Miért nem izzadok le, mikor rá gondolok, miért nem rezeg a térdem, ha hozzám ér? Miért nem tikkelek a szenvedélytől? – Nem tudom – sóhajtott Nicole. – Talán azért, mert viszonozza? Ha viszonozzák a szerelmedet, akkor miért kéne szenvedélyt érezned? – Jársz valakivel? – Persze. Még mindig Ambrose-zal. – Ambrose az öregapád lehetne! Nős, gyereke van! A lánya majdnem egyidős veled. Honnan a francból tudna Ambrose szenvedélyt éreztetni veled? – pattogott Horsa. – Még nem tartunk ott – szögezte le Adena. – Ott tartunk, hogy rögvest oltár elé megyek egy férfival, és nem vagyok biztos az érzelmeimben. Tehát SEGÍTSÉG! – Esküvő előtt kevéssel minden férfi és nő így érez – szóltam. – Honnan tudod? – nézett rám Meryl a húsvágó kés fölött. – Hányszor mentél férjhez? Tűnődtem a válaszon. Közben azt figyeltem, miként szeleteli fallosz vastagságú csíkokra a pulykamellet. Amint ezzel megvolt, ledobta a kést, bárdot ragadott, és gyors, gépies mozdulatokkal felkockázta a csíkokat. – Ugyanonnan tudom, ahonnan ti is tudhatnátok – feleltem. – Rengeteg lányságbúcsúztató bulin megfordultunk, hogy sárga irigységünkről biztosítsuk a repeső menyasszonyt. Szinte valamennyien bevallották, hogy nem egy zabszem, de még egy gombostűfej sem esélyes arra, hogy a fenekükbe férjen, annyira izgulnak. 20

– Ne haragudj, én nem emlékszem, hogy bármelyikük is azt mondta volna, hogy felemás módon izgul! Az összes, általam ismert ara hulla szerelmes volt, a kétséget látásból sem ismerték! – szögezte le Meryl, a bárddal hadonászva. Közlendője végén lecsapott egy húscafatra, melynek formája még mindig enyhén falloszra fajzott. Mindnyájan hátrahőköltünk kissé. – Engem állatira nem érdekel a többi ara – sóhajtott Adena. – Engem most csakis a saját nyomorom izgat! Én pedig félek, mert nem vagyok szerelmes Zachbe! Mit gondoltok? – Szerintem ne menj férjhez – javallottam. – Azt nem lehet! Muszáj megtennem! Megrendeltük a meghívókat, nagy szatyor pénzért kibéreltük a piszkosul romantikus Wayland kastélyt! Megvarrattuk a ruhákat. Satöbbi, satöbbi! Vállat vontam. – Hát akkor közöld a vendégsereggel, hogy változott az alkalom: nem esküvői buli lesz, hanem megvilágosodás-parti. Amikor jön a pap, és megkérdi, akartok-e jóban, rosszban, kolerában, szifiliszben, holtodiglan-holtáiglan egymásba csimpaszkodni, akkor mindketten azt felelitek: nem, de halálian jó barátok leszünk... Nicole meglökte a könyökömet. Elhallgattam. Ő katonásan biccentett, és így szólt Adenához: – Ha már mindent levajaztatok, menj el, és ne izgulj. A többit nyugodtan ránk bízhatod. Hát így történt, hogy ezen a hétvégén közvetve nem az én gondomról elmélkedtünk, miszerint hogyan bolondítsam magamba életem értelmét, Selwyn Icont, hanem a férjhez menés/férjhez nem menés problémakörét feszegettük. Felidéztük nálunk szerencsésebb, vagyis oltár elé vezetett lányismerőseink menyegző utáni sorsát, és bizony hamarosan mindannyiunkat kilelt a hideg, s elment a kedvünk az egész cécótól. Hajnali kettőkor, másfél üveg tequila után már nem is érdekelt Selwyn Icon, aki nyilván ugyanolyan ocsmány, léha, utolsó tróger, mint a Föld hátán szaladgáló többi pasas. – Ő is csak egy galacsinhajtó bogár... – csuklottam alélófélben.

21

10. egy titkos, bizalmas, megrázó kitérő! Sértődősök, túlérzékelélegzet

nyek, bigottok, prűdek saját nyugalmuk érdekében lapozzanak tovább! Itt most lelkizve lesz! Pluszban a legszentebb női titokról is lelebben a fátyol, és még az intimes férfiméretek is szóba kerülnek! Lapozzanak tovább!

Beszámolóm szempontjából szerfölött jelentős Adena esküvője, rögvest meglátják. Az ott történtek hosszabb időre biztosították baráti társaságunk mulatságát, megélhetését. Ugyanis a militans Nicole kitalált egy intézményt. Ennek ötletét az első sikerek láttán az agytröszt Horsa továbbfejlesztette, majd levédette. Így jött létre – és rövid időn belül sűrűn igénybe vett szolgáltatássá vált – az Aramentő Kommandó. A szenvedélyes hangulatú leánybuli után két nappal Selwyn elhagyta a kórházat, és visszatért a westernbe. A forgatás szüneteiben szakadatlanul bolondozott. Előadta saját szerepének paródiaváltozatát, majd annak vészdrámai verzióját. Azután eljátszotta a szívét elrabló szőke hölgységet, megmutatván, mely női jellegzetességek hatottak rá elemi erővel. Az egész stáb pompásan szórakozott, többen egymás térdét csapkodták, vagy felhemperedtek nevettükben. A werkfilmet készítő csapat egyenesen imádta Icont. Csupán a szíve hölgyét alakító ifjonti művésznő nem bírta felfedezni a humor csíráját sem a vastapssal fogadott produkcióban. Következőleg egy irtózatosat durranó pofonnal honorálta igyekezetét. Ezt követően harminckét perces hisztériázással próbálta elérni, hogy az első asszisztens, a rendező, sőt maga a producer is esküdjön meg arra, hogy nála szebb és tehetségesebb filmcsillagot még a réges-rég kihalt Nagy Mozimogulok sem ismertek. Míg ez a nagyjelenet lezajlott, Selwyn nálam keresett vigasztalást. Megsimogattam lángoló bal orcáját, s az iránt érdeklődtem, készül-e már a fogpótlása. Addig ugyanis bátran lovagolhat, s a kis művésznőt is nyakra-főre provokálhatja. Ám bölcsen tenné, ha óvatosabban élne, miután a szájába épül a porcelán műtárgy. Ekkor ő azt kérdezte, mit csinálok szombaton. Őszintén elárultam: esküvőre várnak. – Te mész férjhez? – firtatta. – Lehet, hogy senki sem. – Nem esküvőről beszéltél? Ott bizony férjhez szokás menni. Tudod, az esküvőt azért csinálják. A kézfogón egy hajadon férjezett állapotba kerül, és egy elbukott agglegény kudarcát pap szentesíti. Tehát? Milyen szerepben fogsz tündökölni? – Titok – feleltem az igazsághoz híven, mivel csakugyan némaságot fogadtam az aprólékosan kitervelt menyasszonymentést illetően. – Vigyél magaddal! – kérte felcsigázottan. Megragadta kezemet, és hatalmas, érzelmes szemmel bámult rám. Bár csak nemrég szakítottam az őt imádás gondolatával, velőtrázó tekintete az agyamba, szívembe, ölembe olvadt. Végem volt. Ezt persze titkolni próbáltam. Hidegen néztem vissza rá. – Nem vihetlek – szóltam rejtelmesen. – Rendben van. Remélem, azt elárulhatod, hogy foglalt vagy szabad vagy-e? – Igen – feleltem. – Mit igen? – Szabad vagyok. Hozzád mehetek. Két gyereket szeretnék, kislányokat. Majd mindig elkísérlek az Oscar-díjkiosztókra. Hamarosan megkapod a szobrot. Persze nem ezért a filmért. Végül együtt megöregszünk. Én halok meg előbb, mert hetvenévesen is ki fogok ugrani az ablakon, ha felidegesítenek. Ugyanis biztosra veszem, hogy te hanyatt-homlok fel fogsz idegesíteni, élethossziglan. Selwyn azt hitte, tréfálok. Kecsesen a kézfejemre hajolt, forró csókkal illetvén azt. Alulról rám pillantott. Mindenem olvadozott. – Részemről a megtiszteltetés – szólt nagyfiús vigyorral. – Remélem, nem bánod, hogy az elkövetkező húsz évben nem nősülök. Most a karrierem a legfontosabb. – A fontosnál fontosabb dolgokat lehet együtt is csinálni – érveltem. – Úgymint szerelem, család, hivatás, hobbi. Ezt így nevezik: Élet. – Azt nem mondtam, hogy a karrierépítéstől nem kefélhetek. Bocs, lefinomítom: attól még élénk érzéki életet élhetek. Siker, Karrier, Lóvé, Szex. Én ezt nevezem így: Élet. Helyes lány vagy, tetszel nekem. Ráadásul megismerkedésképpen megmentetted az életemet, és a végén milyen jót nevettünk! Továbbá, ha alaposabban megnézlek, tényleg nem mutatnál rosszul mellettem az Oscar-gálán. Nagyon csábos a hosz22

szú, keskeny arcformád. Olyan finom, előkelő, sőt, kimondom: nemesi. Még a mamám is felfigyelt rá, pedig ő eléggé kritikus, ha cicákról van szó. Eláruljam, mit mondott rólad? Az a kis barna imádód olyan, mint egy angol telivér kanca. Elfintorodtam. – A kis barna imádó unja már ezeket a hasonlatokat. Ha már telivér, akkor legyek inkább arab, mint angol. Ezeregyéjszakásabb. Mi több, ha csakugyan lóhoz kell hasonlítanom, szívesebben lennék andalúz kacola. – Most komolyan – nézett mélyen a szemembe. – Van esélyem nálad? Tudnál járni velem? Ott állt előttem talpig macsó westernjelmezben, hasig kigombolt őzbőr ingben, csípőre csúsztatott övén hatlövetűvel, és a farmernadrágra szíjazott lábvédőben, melynek rafinált szabása folytán ágyéka elődomborodott. Ha már itt tartunk, álljunk meg pár másodpercre, hogy zsigertépően eretnek legyek. Megkérem a nyájas olvasók prűdebbjét, saját nyugalmuk megóvása érdekében inkább lapozzák át ezt a részt! Azok is kövessék e példát, akik végképp nem bírják elviselni az általam beígért mikrorealista valóságfestést! Úgy sejtem, egy totemoszlopot már felbillentettem, midőn az előző fejezetben nyíltan bemutattam, hogy hősnőim (az egyik én vagyok!) vérmes vágya, valamint eltökélt szándéka a férjhez menés, még árnyaltabban: a szerelmi házasságkötés. A hajadonok nem csupán rémhistóriám kezdetekor vágytak a szerelmetes szenvedélyből kötött frigyre, hanem korokkal régebben és azóta is hajszálpontosan erre sóvárognak, bármit állítsanak is a feministák és a szinglik! A női karakter ezen férjhezmendegélős vonását illik szemérmesen, sőt: harciasan eltitkolni. Manapság szalonképesebb, ha negyven/tizenöt centis, rücskös felületű, mélylila vibrátorral állítunk be egy partira, és a barátomként mutatjuk be döfölőnket, mint ha bevalljuk, hogy szívünk szerint most aztán már állatira menyegzőznénk! Ha az ember feminista, akkor leginkább egy olyan pasassal süvítene az oltár elé, aki kellő humorérzékkel rendelkezik ahhoz, hogy boldogan együtt éljen a női szabadságjogok bősz harcosával. Ha viszont az ember szingli, akkor nyilvánvalóan arra a becsvágyó fickóra van szüksége a boldog frigyhez, aki nem csupán szerelmi álmainak, de vehemens karriervágyának megvalósításához is kellő hatalommal bír. Úgy vélik, ez egy picikét csípős volt? Talán bizony nem szóltam, hogy lapozzanak? És most visszatérek az ágyékot elődomborgató nadrághoz. A női neveltetés arra irányul, hogy ne legyünk szexisták, mint „azok a szörnyű pasik”! Holott pedig nekünk is van libidónk. De még mekkora! Ha például meghibásodna a tágabb környéket villamossággal ellátó erőmű, az én libidómról másodpercnyi áramkimaradás nélkül üzemelhetne a rendszer. Ezzel pusztán azt óhajtom tudatni, hogy mi (értsd: nők) is megtekintjük az utunkba kerülő pasasok mell- és farizmát, ám a legfontosabb információt a nadrág elejének méretéből nyerjük. Ez a helyzet. Oké, csakugyan van egy kis különbség a két nem között: minket ugyanis az agy nagysága is érdekel. Tehát, midőn Selwyn kivételes rajzolatú szájáról elhangzott a „járjunk együtt” varázsmondat, ismét és ezúttal jóval alaposabban szemügyre vettem kérőmet, aki persze nem tudta még, hogy a végén úgyis a paphoz cipel. Hiába volt gyanútlan, sorsa megpöcsételődött. Újfent megszemlélve is tetszett a pasas, bár vállban, mellben nem volt egy Herkules, viszont a feneke kicsike, tömör gumilabdára emlékeztetett, és a rojtos őzbőr chaps által kihangsúlyozott ágyékán is volt mit kiemelni. Szemérem ide-oda vagy bárhova: nem mindegy, mivel játszadozunk a sírig. Nahát. Megállapítottam, hogy jövendőbelim fejedelmi példány, mivel díszére váló, méretes jogar fölött rendelkezik. Meglehet, érdemes volt a bilin felnőnie. A szexológusok persze váltig állítják, hogy nem számít a méret. Némely nők, ha nem elég elővigyázatosak, és beleszaladnak egy pirinyó példányba, kegyeletből azt hazudják a tulajnak: mindegy a mekkoraság, fő a pajkosság. Tudják, hova mennek ezek a tapintatos nők a légyottról? Igen, oda! Rohanvást. Mister Normál vagy Abszurd Mérethez. Immár vissza lehet térni Prüdériából. Fojtottabban folytatom. Selwyn teljesen beindult a titkolózástól. Mindenáron velem akart tartani barátnőm esküvőjére. Hát jó, sóhajtottam. Felhívtam Nicole-t, mivel ő volt a kommandós stratéga. Azt felelte, rendben, jöhet a srác, egy feltétellel. Ha részt vesz az akcióban, mégpedig annak speciális volta miatt nőnek maszkírozva. Remélhetőleg ez nem okoz számára gondot. Megérdeklődtem. 23

Selwyn hosszan, töprengőn fürkészte az arcomat. Főként szememet és szájzugaimat. Szerintem vigyorgáson próbált rajtacsípni, hasztalan. Miután belátta, hogy komolyan vehet, mivel nem megjátszott őrült vagyok, hanem valódi, valamelyest megnyugodott. – Rendben – bólintott. – Állok elébe. Nővé változom. Gyanítom, hogy ilyen esküvőn még sosem jártam. Gyanúját beigazoltuk.

11. színre robban az Aramentő Kommandó. lélegzet

Vigyázat: levédetve!

Az ősparkos, szökőkutas, szoborsétányos, barokkos Wayland-kastély miliőjéhez jobban illett volna, ha drámai szépségű, fekete fríz lovak vonta fogattal, valamint szilaj hátasokkal támadunk, ám ily mérvű kiforrottságot csak később értünk el. Ezúttal éppenséggel az anakronizmus kontrasztjával dermesztettük meg áldozatainkat és közönségünket. Valósággal sebet téptünk a szépségesen romantikus enteriőrbe, midőn modernizált ostrom alá vettük a házasságkötési ceremóniák felszentelt helyét, a kápolnát. Esküvőhöz rendelt idő volt, teljes intenzitással tündökölt a Nap. Fénye beáradt a katedrálüveges ablakokon. Színes arabeszkeket rajzolt a meghatott vendégseregre, a pityergő örömszülőkre, a barackszínű fodrokba és habokba öltöztetett aprószüzek foghíj-tejfog-foghíj-foghíj-növekményként lekottázható mosolyára. Az aracsokrot majdan levadászni szándékozó rokonlányok és volt iskolatársnők egyelőre unott arccal szemlélődtek, nehogy valaki azt gondolja róluk, irigyek netán, pláne, hogy olyan idiótaság járna a fejükben, mint a férjhez menés ötlete! Inkább egy hízókúra! Vagy túlélőtúra a kannibálok földjén! Vagy maga a halál! De azért mélységes titokban vadul fenték a fogukat a hamarosan levegőbe röppenő csokorra. Végtére az a hajadon, aki magáévá teszi a használt bokrétát, rövidesen oltár elé hurcoltatik, és ez tapasztalati tény, nem pedig babonaság! Ám az egyik lábáról a másikra toporgó, síkideg vőlegény komor szeméről semminő naptündöklet le nem törölhette az árnyékot. Az apja karján elővezetett, mesés csokrétáját szorongató, zizegősen izgatott menyasszony sem észlelte az időjárás odaadó iparkodását. Mindketten rettegtek. Zach a nősüléstől, és attól, hogy valami mégis közbejöhet. A habfehér ruhapoémába bújtatott Adena pluszban is szenvedett: lábát szorította a tüllmasnis, halványkék cipő. Topánja azért volt kék színű, mert egy másik babonaság szerint muszáj valaminek kéknek lennie az arán, hogy a házasság elsöprően boldog legyen. Az apa átadta ideggörcs leányát a félelemtől roggyant vőlegénynek. Az esketőatya mély lélegzetet vett, és nekilátott, hogy elmondja közel negyvenpercesre sikeredett beszédét, melyen álló éjjel és a délelőtt nagy részében is dolgozott, s melyet máris élete főművének tekintett. Jóllehet, még csak pályafutása derekánál járt, máris bizonyosra vette: ezúttal megragadta, összefoglalta a szerelem, a házastársi kötelék lényegét, s a bő félórás aforizmát hallgatósága robajló tapssal fogadja majd. Ájtat szitált körös-körül. E pillanatra időzítve érkeztünk, góliát motorokon. Tízezer decibellel szétmennydörögtük a fennkölt hangulatot. Társaink eldobták a böhöm gépeket a kápolnába vezető lépcsősor tövében, és gyalogszerrel rohantak befelé. Nicole, akit erre katonailag kiképeztek, és én, a kaszkadőr, motorral együtt, üvöltő gázadással felszáguldottunk a márványfokokon. Berobbantunk a széksorok közé. Egymás mellett dübörögtünk előre, pontosan a reszkető inú aráig. Mindörökre beégettem magamnak azokat a perceket. A Nap ezer ágra tündökölt, a festett üvegablakok kaleidoszkóp-színeket, -mintázatokat sugaraztak az ünnepélyesen kiöltözött emberekre. A koromfekete ruhás, fülig felfegyverzett, géppisztolyos Meryl, Horsa, Scara és a push up melltartóval dögösített Selwyn kétségbevonhatatlan szigorral biztosította bezúdulásunkat. Zach a felé száguldó motorokra, majd ránk meredt. Nem láthatta arcvonásainkat fekete maszkjaink mögött. Megmerevedett döbbenetében, mellkasán szinte átütött a szívverése. Az angyalszőke, babakék szemű Adena felujjongott. Diadalmasan a magasba lendítette csokrát, ám nem dobta el. Nekifutásból vetődött mögém a motor nyergébe. 24

Hátrasziszegtem neki. Ekkor észbe kapván felsikoltott, és tétován segítségért kiáltott, legalább két ízben, hiszen illett adni a látszatra. Midőn helyből megfordultam, és kifelé lendültem, az elrabolt ara feltalálta magát. Tragikus mozdulattal nyújtogatta kezét a szmokingos szoborrá dermedt, ígéretesen távolodó mátkája felé, akárha azért könyörögne, hogy Zach legyen férfi, és ne engedje elhurcolni őt. Nicole keresztbepördült mögöttem a géppel. Fél kézzel, hanyagul tartott géppisztolya csövét divatos stílben, vízszintesen ráfogta a sokadalomra. Kínos lett volna, ha valamelyik vendég lövöldözni kezd, mivel a játékbolti – bár meggyőzően valódinak látszó – fegyvereinkkel nemigen viszonozhattuk volna a tüzet. Mindannyiunk mákjára az ünneplők sorában nem akadt se zsaru, se stukkermán személy, így az ilyetén katasztrófa elmaradt. Egyébként is olyan meredtséget okoztunk, aminőt Csipkerózsika sem érzett száz évig tartó álmában. Visszafelé robogtam a széksorokat kettéosztó folyosón. A csokrát elveszített Adena dühöngésesen rakosgatta mögöttem kilencven alsószoknyáját, a csupa csipke felsőt, valamint fodrait és fátyolát. Attól tarthatott, hogy azok valamelyikét elcsípi és – vele együtt – felspulnizza a hátsó kerék. Mivel ez a tevékenység mindkét kezét lefoglalta, a fogaival kapaszkodott a hátamba. Minek láttán a felületes szemlélő vígan úgy vélhette, hogy rám támadt, és élethalálharcot vív velem. Kikerekedett szempárok, döbbent arcok között söpörtem kifelé a teremből. Ötvenes tempóban leszáguldottam a lépcsősoron. Zötyögtünkben a fogazatával kapaszkodó Adena mély, harapott sebeket ejtett lapockámon. Az utánunk döngető Nicole megtorpantotta motorját az ajtóban. Megvárta, míg társaink visszapattannak elhagyott gépeikre, és utánam lódulnak. Ekkor ő is gázt adott, Horsa kívánsága szerint elszórt néhány reklámkártyát, és utánunk száguldott. Az utcán összebotlottunk egy motoros zsaruval. A gépesített közeg szerfölött gerjedt ránk, kivált kommandós álcánkra, fegyverzetünkre. Nem kis mértékben bukott jócskán feltuningolt mellbőségünkre is. Fültépően vinnyogtatta szirénáját, továbbá stukkerés gumibotlengetéssel kérlelt, hogy tüstént álljunk meg. Mivel ezt nem tettük, többször is a levegőbe lőtt, bíbor gőzös hevületében a gumibottal, majd űzőcskézni kezdett velünk. Rövid kergetőzés után Nicole néhány kommandós jelzést intézett hozzám. Ekként rám osztotta a kopólevakarási feladatot, ez lévén a szakmám. Gyalogkakukkos bi-bip kiáltásokkal elcsaltam társaimtól a gerjedt géprendőrt. Azután, nyergemben a lobogó öltözékű, immár átélten sikoltozó, talpig csipkedíszes arával, keresztül-kasul zegzugoltam a városban. Átugrattam néhány hasig érő korláton. Végigrobogtam egy parkoló kocsisor tetején. Midőn egy sikátorban lezúdítottam a böhöm motort a végeláthatatlan hosszúságú, keskeny, meredek lépcsősoron, az izgága zsaru lemorzsolódott. Mire megközelítettük a megbeszélt találkahelyet, Adena meggondolta magát, és mégis inkább férjhez ment volna, mint nem. Ezt a fülembe üvöltözés módszerével hozta tudomásomra, oly technikával, hogy feltérdelt a nyeregben, szorosan, két kézzel átkarolta a nyakamat, szájával a bal oldali dobhártyámra tapadt. Míg én a kényessé vált egyensúlyozással bajlódtam, ő ekként ordibált: – Férjhez akarok menni, ha már porcelánba bújtam! Csak nem Zachhez! Keressünk egy nekem való pasast! Ide nekem a Holtomiglan Pacákot! Férfit akarok! FÉRFIT AKAROK!!! Tágra nyitott szemmel, figyelmesen motoroztunk. Alapos vizsgálódásnak vetettük alá az utunkba kerülő hímnemű egyedeket. Ők is megbámultak bennünket, de vegyes, kommandós-esküvős gálánk, a menyasszony férfit követelő süvöltözése másokat is felcsigázott, utcaszerte. Adena finnyásan válogatott. Ez kopasz, az tömzsi, annak fitymaszükülete van, ez nem elég gazdag, ez pedig titkos kéjgyilkos, üvöltözte a dobhártyámon át az agyamba, blindre megbélyegezvén az utca összes férfiemberét. Így aztán az esküvője szent napján totál hajadon maradt.

12. a következmények nem maradnak el; lélegzet

az igazi kommandós akció után tovább ismerkedem Selwynnel

Merylnel találkoztunk. Mire odaértünk, társaink már elrejtették a motorokat a garázsban. Körbeülték a koros diófa árnyékában álló kerti asztalt, s felbontottak több flaskát, borosat, söröset, tequilasat. Átöltözéssel nem bajlódtak. 25

A székeken elterülve találtunk rájuk. Továbbra is fekete szerelést, teljes fegyverzetet, iszonyatosan kitömött melltartót, és egyformán szőke lófarokkal ékített maszksapkát viseltek, s szerfölött önelégültnek tetszettek. Kebelformázóval és dús hajtinccsel hangsúlyozott, megáradt nőiségüket nem bírta visszafogni a lötyögős kommandós gúnya, a zárt sapka. Igaz, Horsa, az ötletnő, a hatás fokozása végett még méteres műszempillázatokat is applikált a sapók szemnyiladékaiba. Mi is elnyúltunk Adenával az epefakadás-zöld műanyag székeken, előrenyújtottuk lábunkat, és csatlakoztunk a többiekhez, miszerint: na és az milyen volt, amikor az a tántiszerű nőszemély annyira elkerekítette a szemét hökkenetében, hogy felfeslett a szemhéjfelvarrása, ráadásul kiesett a kontaktlencséje, valamint: és az a mozzanat megvolt nektek, amikor Zach apja a fiára ordított, hogy küzdj, te mamlasz!? Selwynt néztem. Ezt észlelvén ő alulról, tenyérrel igazított dinnyényi szivacskeblein, megpödörte seprűszerű műszempilláját, és hetykén megrázta a sapkájára varrt lófarkat, majd a szájnyíláshoz illesztette a flaskát, és hatalmasat kortyolt a sörből. Adena hangosan felzokogott: – Akkora állat vagyok! Istenem, akkora állat vagyok! Akkora állat! – Leállhatsz, elsőre elhittük – legyintett Meryl. – Köszönöm, lányok! Köszönöm, ti vagytok a legeslegjobb barátaim! Neked is köszönöm, kedves ismeretlen! – Adena elérzékenyülten Selwyn nyakába borult, azután sorban mindnyájunkat összekönnyezett. Elérzékenyülésünkben módszeresen leittuk magunkat. A többiek füveztek is, Horsa fennhangon tervezgette, mennyi pénzt fogunk keresni az Aramentő Kommandóval. Egyszercsak nagy erőkkel, óriási felhajtással értünk jöttek a zsaruk. Igazi kommandósok ütöttek rajtunk, tíz kocsiból előugrott, harminckét vérnősző fegyveres, golyóálló dresszben, klopfolásbíró sisakban, kézi ágyúkkal. Tizedpillanatok alatt földre vittek bennünket. Nicole esetében már megdolgoztak a bérükért. Harcképzett társnőnk bikadöntő csataordítást hallatott. Két különítményest a diófához vágott, egyet többé-kevésbé kiherélt, egynek pedig összeplasztikázta a sisakját az arcával, mire sikerült őt megfektetniük. Tapsikolva, vihorászva, vígan szálltunk be a kék lámpás, vijjogós kopómobilokba. Hajnaltájt Philip, Horsa ügyvéd barátja szabadított ki bennünket a fogdából. Változatlan állapotban, nevetgélve tódultunk az utcára. A kapuban riportersereglet várt ránk. Nyilatkoztunk, fényképezkedtünk. Adena gyönyörű volt tépázott fátyolában, gyűröttes csipkekölteményében, enyhén elmozdult sminkjével, spiccesen. Utóbb tucatjával kaptuk a megrendeléseket aramentésre, mátkaszöktetésre. Tartalmas praxisunkban vőlegényszöktetés is előfordult. Mivel ez a tevékenység minden évszakban elegendő bevételt nyújtott, idővel felhagytam a téli forgatásszünetekben szokásos pénzkereső elfoglaltságommal, Selwyn nem kis örömére. Jövendő férjem ugyanis nem kedvelte, hogy egy szextelefonos szolgáltatónak dolgozom. Rejtély, mit utált a munkámon. Többször hallhatta, midőn az otthonomban, kényelmes körülmények között, teljes biztonságban csevegtem a kliensekkel. Nem kellett átöltöznöm, ide-oda utazgatnom, nem voltam taszigálódásnak kitéve. Nem használtam nyers, durva kifejezéseket, mindig magam irányítottam a társalgást. Közben akár hagymát pucolhattam, kéz- és lábápolhattam, ablakot, függönyt sikálhattam. Ám ezzel jócskán előrerohantam a beszélyben. Visszatérek a főmenübe. Selwynt valósággal megdelejezték az Adena esküvőjén történtek. Bizonyos jelekből azt olvasta ki, nincs mitől tartania: inkább a kolostort választanám, mint a kézfogót. Nem ábrándítottam ki tévhitéből. Hiszen szakrálisan eltökéltem, vagy ő lesz a férjem, vagy a villamosszék. Már rég el volt veszve, csak még nem akart tudni róla. A fellélegzett Adena az elmaradt esküvőt követő napokban a fellegekben járt. Szülei kitagadással fenyegetőztek, Zach családja kártérítési pert helyezett kilátásba. Mindenki a kidobott pénzről beszélt, acsargott. Ezen magatartásukkal kifakadásra bírták a félénk, szülőtisztelő lányt. – Ha hozzámegyek Zachhez, az később sokkal, de sokkal többe került volna, és nem csupán anyagilag! Érzelmileg, erkölcsileg, mentálisan is! – üvöltötte kitágult orrlyukkal. – Gondolja meg mindenki: akkor is kidobott pénz az „esküvői befektetés”, ha tíz év múlva válunk el! Mostantól én akarom eldönteni, ki legyen a férjem! Ragaszkodom a szerelemhez! Ámen! Csupán a faképnél hagyott vőlegény nem veszekedett, kiabált. Ő csendesen emésztődött, és hol megkönnyebbülésében, hol bánatában itta le magát. Az alkohol minden alkalommal gyorsan végzett vele. Már néhány pohár bor kiütötte, miáltal sírva és dalra fakadt. Átlag kétnaponként megjelent Adena erkélye 26

alatt, és bársonyos tenor hangján mélabús nótákat adott elő, majd hazament, elnyúlt az ágyán, és reggelig boldogan szunyókált. Mígnem Adena – végre! – szerelmes lett... Ekkorra a forgatás véget ért, és mindenki hazaköltözött. Igaz gyönyörűségemre egyazon városban éltünk Selwynnel, így aztán picit előrébb jutottunk kapcsolatunkban. Rengeteg filmet megnéztünk, többnyire moziban, némelykor nálam. Az ő agglegényhajlékába valamilyen homályos oknál fogva nem látogattunk el. Amikor a héderemben művelődtünk, nem bántam volna, ha hitves jelöltem megpróbál elejteni, miként a nemes vadat, ám őt teljességgel lekötötte a szemlélt film szereplőinek csontig elemzése. Ha otthon moziztunk, képes volt százszor is megállítani a videót, és eljátszani nekem, miként kellett volna interpretálni egy-egy mondatot, jelenetet; hogyan festene egy-egy arckifejezés, gesztus, ha olyan kaliberre bízták volna bemutatását, amilyen ő, Selwyn Icon. Mind hevesebben, elvakultabban belebutultam a pasasba. Hiszen mulattató és esendő, vonzóan nagyfiús és meghatóan tehetséges volt, egy személyben beillett clownnak és császárnak. Szándékosan nem vettem tudomásul az intő jeleket. Már két hónapja jártunk együtt, és eközben legalább tizenkét alkalmat adtam a férfias lerohanásomra, ám ő nem élt ezekkel. Viszont el nem mulasztotta volna, hogy naponta meg ne ajándékozzon – ki tudja, honnan szopott – ars poeticájával: – Én aztán hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet! Egy estén halkan megjegyeztem: – Ahhoz előbb talán ki kéne gombolnod.

13. fontos és lényeges dolgokról beszélgetünk, más szóval: értellélegzet

mi életet élünk Selwynnel; azok számára nem ajánlott, akiknek mélységiszonyuk van a szellemi terektől, ugyanis itt most piszkosul lelkizve lesz!

A felszólítás pillanatában a kanapén ültünk, szemközt a tévével, és egy döglesztően unalmas moziművet bámultunk, mégpedig azért, mert azt néhány szakmai magazin a mennyekbe magasztalta, mint kultfilmet. Ez valamiért erősen bántotta Selwynt. Tehát folyamatosan cikizte a cselekményt, szatirizálta a rendezést. A szereplőket kifigurázta, különösen az éppen felettébb divatban lévő főszínészt karikírozta. Mivel szellemesen, sőt zseniálisan csinált paródiát az erőltetetten pergő eseményessége dacára is malmoztatóan untató filmből, nem birizgálta fel a bántalmazottakért reflexből kiálló igazságérzetemet. Ám bármennyire jól szórakoztam is, nem feledtem, hogy hús-vér férfi ül mellettem. Igyekeztem észrevétetni magam, ezért hol a szoknya csúszott feljebb a combomon, hol a póló a hasamon. Lágy, vontatott, vérforraló mozdulatokkal hánytam-vetettem vállra omló, csokoládészín hajamat. Jövendő kérőm minderre nem vagy alig reagált, holott biztosan tudtam: süt, árad, sugárzik belőlem, már-már szétvet az érzékiség. A konkrét felszólítás megtorpantotta Selwynt a bőszen átélt parodizálásban. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd mutatóujja élével végigcirógatott az arcomon, két ujja közé csippentette egy hajtincsemet, és azzal is megsimogatott. – Szívesen kigombolnám – sóhajtott. – Azt se tudod, ki vagyok. Rendben, találkozgatunk egy ideje. De mégis, mit tudsz rólam? Mi van akkor, ha titkos kéjgyilkos vagyok? Látens meleg, vagy munkamegszállott? – Utóbbira tippelek – feleltem. – Nyertél. Igazmondó leszek. Színész vagyok, de még sokkal színészebb akarok lenni! Felhajtással, világhírrel, körülöttem hemzsegő rajongókkal, riporterekkel, fotósokkal. Ez mindennél jobban érdekel. Épp ezért nagyon kell vigyáznom, nehogy a sliccem rabja legyek, mert az megakaszthatná vagy meghiúsíthatná karrieremet. Most látszólag ellentmondásba keveredtem, hiszen abból indultunk ki, hogy hetvenéves koromig be se gombolkozom. Csakhogy ez nem rád vonatkozik. Te nem olyan cica vagy, akihez mutogatós szivarként közeledik az ember. Téged kevés megfarkalni, veled beszélgetni, barátkozni is lehet. Vagyis veszélyt jelentesz számomra, mert beléd eshetek. Mama szerint a magamfajtának nem csak a nősülést kell rettentően meggondolnia, hanem a csajozást is, mert a rajongók nem nézik jó szemmel, ha imádatuk tárgya foglalt. 27

– Szót kérek! – nyögtem. – A pszichiátered nem próbált kigyógyítani az anyafüggésből? – Mamáról szállj le! – Elengedte a mostig az ujjai körül csavargatott hajtincsemet. Felkapta az asztalról a sörösdobozt. Nem ivott bele, hátradőlt. Arcára valósággal rászáradtak a vonások. Egyetlen másodperc alatt vált idegenné. Szárazon folytatta: – Nem leszek szerelmes! Nem nősülök! Mielőtt megdöntők egy cicát, egyszerre tíz gumit húzok fel, nehogy bekelepcézzenek egy kölyökkel! – A szerelembe hullás nem elhatározás kérdése. – Majd meglátjuk – felelte konok képpel. – Nemrég kérdezted, mi maradt ki a sráckoromból, míg a bilin ültem. Nem vesztegettem az időmet. Álmodoztam, meditáltam. Gyönyörű belvilágot alkottam magamnak! Kitaláltam, mi leszek, ha felnövök. Olyan erővel bugyog bennem a játékkedv, hogy néha majdnem beledöglöm! Ha nem színészkedhetek, nem élek! Jó veled, akkor is, ha együtt vagyunk, és a távollétedben is élvezem, hogy barátok vagy affélék lehetünk. De engem az emberek többsége nyersanyagként érdekel! Ragadozó vagyok, mint minden művész! Azt nézem másokban, mit vihetek át belőlük a szerepeimbe. A környezetem és annak élete csakis akkor válik számomra igazán érdekessé, ha kamera előtt vagy színpadon valósul meg. Én éppen ellenkezőleg élek, mint a zöm, mert én az illúzió világában éledek fel! Az úgynevezett ébrenlét számomra rémálom, enyhébb esetben tetszhalál! Mama szerint higiénikus kapcsolatokra kell szorítkoznom. Gyors, futó, komplikációmentes szexre. Téged viszont még csak megcsókolni se merlek, mert... – Mert akkor felébrednél? – kérdeztem. – Attól félsz, hogy ha megérintesz, ha átadod magad a téged bántó külső világnak, elveszíted a bejárási képességet az illúziók birodalmába? – Igen, tartok tőle – bólintott. Kortyolt a sörből. Elkallódottnak, rémültnek látszott. Hatalmas, tágra nyílt szemmel nézett rám. – Untat, ijeszt, taszít ez a kinti világ. – Erre gondoltam. Ezért kérdeztem, tudod-e, mit vesztettél, mikor nem engedtek játszani, míg nem raktad be a bilibe, amit anyád elvárt tőled. Nem élhetted ki a játékkedvedet! – Ne lelkizz nekem! Ezt hagyjuk meg a buziknak. – Megveszek ettől! – jajdultam. – Hol van az deklarálva, hogy csak a melegeknek lehet intenzív intellektuális életük? – A buzizás csak szófordulat. Tudod jól, miről beszélek! Az embereket idegesíti, ha a veséjükbe bámulnak! Tudom, mert sűrűn találkozom a jelenséggel, mikor utánzok valakit, és ráteszem a figurájára azt is, amit ő kifelé nem szeret mutogatni, viszont én meglátom, hogy ott van benne. Ez többnyire sértődéshez, olykor agresszív reakciókhoz vezet. Az emberek betegesen imádnak paranoiázni! Én is, a fene egye meg! Ne láss a vesémbe, ne légy a pszichiáterem! – Jól van – sóhajtottam. – De akkor mid legyek? – A barátom. Hallgass meg, nevess a tréfáimon, ámulj a tehetségemtől. – Oké, de tőled mit kapok cserébe? – Ezt. – Ezt? – Igen, ezt: közelről csodálhatsz. Az embereket elvarázsolja a tehetség, pláne a zsenialitás. Azt imádják, bálványozzák benne, ami belőlük hiányzik, vagyis a teljességre való lehetőséget, sőt: képességet! Persze, az alsóbb néprétegek felnéznek a szövegmondókra, ripacsokra, hisztriókra is, ám egy bizonyos kultúrszínvonal és igényességi szint fölött már színészt, aktort, zsenit akarnak a műélvezők, ugyanis kevesebbnek nem hisznek. Nem voltam túl bonyolult? – Épp csak nem tudom, mi az a hisztrió – panaszoltam. – Hamis, rossz színészt jelent, pejoratíve. De nagyon eltértünk a sliccemtől. – Nem baj, ha már itt járunk, folytasd – biztattam. – Tehát a hisztriók az alsóbb néprétegek kedvencei. Te az igényes műélvezőknek vérzeted ki magad, mert ugye, ha te játszol, a szerep megtörténik veled, azt te véresen átéled, beledöglesz? – Igen – bólintott. – Elveheted az élt a hangodból. Ez komoly. – Tudom. Látom, milyen komolyan veszed. Ezért részben sajnállak, részben felnézek rád. Szerintem ne különböztesd meg, ne osztályozd és ne is minősítsd a publikumot... – Jó tanács, csak éppen nem működik – vágott közbe. – Van fogalmad, mit érzek, amikor egy hájfejű csávó a képembe vigyorog az utcán, és azt mondja huncutul: pukk, pukk? – Nevess! – tanácsoltam. – Nevessek? – horkantott, fejét hátravetve. Arcán, tekintetében milliárd esztendő személyesen megszenvedett keserűsége parázslott. – Már huszonöt éves vagyok, és még csak a pályám elején járok! Mások ilyenkor már jachtflottát tartanak fenn, és serlegekkel, Oscarokkal sámfázzák az ezer pár csukájukat! Az 28

én úti tarisznyámban egyelőre nincs több, csupán az Éji utcán, amiből a drágalátos publikum ennyit szűrt le: pukk, pukk! Vagyis összetévesztenek egy másik színésszel! Most pedig leforgattam ezt a westernfilmet, amelyre legfeljebb hármast adnék az ötös skálán. Ezzel tutira nem robbantok! Habár mama szerint miattam rengetegen megnézik majd, mert bitang erős a kisugárzásom. Főleg ha jól sikerül a reklámkampány. – Jól fog sikerülni, végtére be lesz dobva minden – vigasztaltam. – Ahogy közeledik a bemutató ideje, rendre bevetik a bizsergető kulcsszavakat. Kánonban vallani kezdenek a bennfentesek, lelepleződnek a sztártitkok, szorosra fűzögetődnek a színészek közötti szerelmi szálak. Minden csapból te fogsz folyni, pár hét alatt megcsinálnak, sztárrá tuningolnak. Rám nézett, elvigyorodott. – Kívülről is észrevehető, hogy az egész csak manipuláció, spekuláció, habverés? – kérdezte. Őszintén meglepettnek látszott. – Persze – bólintottam. – De azért sokaknál bejön. Szerintem mégsem a kiagyalt, közhelyes reklámtrükkök fogják a moziba vinni a közönséget, hanem a film zenéje. Morlisson fantasztikus zeneszerző, ráadásul minden népréteg rajongja... – Megsértődtél az „alsóbb néprétegek” miatt? – szúrta be. – Nem szeretem az osztályozást. Pláne, ha nem én csinálom. – Ah, önirónia! – kiáltott teátrálisan. – Szuper cica vagy! Sajnos, mégsem zúghatok beléd, mama nem ajánlja! Leintettem. – A zenénél tartottunk. Ha a werkfilm érdekesebb jeleneteit összehoznák a slágernek ígérkező dalokkal, és ezeket a klipeket nyomatnák a kanálisokon, zúdulna a publikum a filmedre. – Komolyan gondolod? Vállat vontam. – Engem legalábbis jobban bevonzana egy mesteri módon megcsinált klip, mint a kamu nyálverés, a triviális médiafogások. De hát én csak egyvalakiből, önmagamból indulhatok ki, mivel ezt a szubjektumot közelről ismerem, viszont egyáltalán nem biztos, hogy jól és alaposan is. Inkább beszéljünk rólad, ezzel legalább le tudom kötni a figyelmedet. Szerintem nagy színész leszel. Főleg az esetben, ha behódolsz a kíváncsiságodnak, és megteszed, amitől óv és tilt a mamád: engedj átjárást a külső és belső énjeid között. Ez gazdagítani fogja a játékodat is. – Nem hiszek neked. Ha engedném, hogy keveredjen a valóságos és az illuzórikus világom, összezavarodnék. Most vagyok valaki, ezt az embert ismerem. De vajon kivé válhatnék? Vállat vontam. – Kaland az élet. Vagy talán hosszabb-rövidebb túlélőtúra, eleve vesztes figurákkal. – Na, most melléfogtál, mert én győztes típus vagyok! – Jól van, engem máris legyőzhetsz, amint kidobod a szótáradból a nő szócska szinonimájaként használt cicát. – Ennyi? – kérdezte elmélyített, érzéki hangon. Közelebb húzódott hozzám, oly közel, hogy éreztem a testéből sugárzó meleget, illatát. Ám látni csupán a száját láttam, gyönyörűen megformált, széles, telt, hullámos felső ajkát, s az árnyalattal rövidebb, szépen ívelt alsót; fogait, mosolyát. Mindegyre nyúltak a hosszú, végtelennek tetsző pillanatok. Félrebillentett fejjel, enyhén elnyílt, odaadó szájjal vártam jöttét. Selwyn nem jött. Ott maradt, félúton. Háromnegyedrészt leeresztett szemhéja alól nézett engem. Hallani véltem egymás sarkán taposó, rémült gondolatait, fiktív belső vitáját a mamával. Sóhajtva előrehajoltam. Egyesítettem veszettül sóvárgó ajkainkat. Jövendő férjem halkan felnyögött. Meglehet, még mindig kibúvón töprengett, ám ekkor szinte az öszszes vérünk az ajkainkba áradt, s azok falánkká duzzadtak, megmézesültek, és mi pórázainkról elszabadultán, szenvedélyesen csókoltuk egymást. Akkoriban még nem írtam naplót, mégis kitűnően emlékszem valahavolt énemre; az érzelmekre, melyeket immár biztosan másként élnék át. Az a csók azonban még ma is ugyanazt a mézédes elragadtatottságot ébresztené fel bennem. Ama csók közben bombák hullhatnának, összeomolhatna a külvilág. Azért a csókért benn maradtunk volna az égő házban. Bármit feláldoztunk, eldobtunk volna érte.

29

14. lélegzet

epekedés, szívfájdalom

Ama éltet-halált megpecsételő csók után Selwyn elengedett. Visszahúzódott, döbbenten bámult rám, s közben alsó ajkát harapdálta, ízlelgette. Felemelte jobb kezét, ujjhegyeit végighúzta a száján, mintha azt vizsgálná, az valóban izzik-e. Majd engem érintett meg, ugyancsak ujjheggyel, szemhéjamat, számat, nyakamat. Végigsiklatta kezét a mellkasomon, a magam alá húzott lábamon. Ezután fejcsóválva még hátrább húzódott. – Ördögi – lehelte. – Hogyan tudhattam volna ezt eljátszani, míg nem éreztem? Az eddig ismert csókoktól a következő helyzetbe képzeltem magam: nagyváros, éjszaka, kékellő sötétség, acéljárgányok, fegyverolajszag, bőrszerkó, motorháztetőre döntött cica, távoli géppisztoly-kelepelés. – És ettől hová kerültél? – kérdeztem. – Hegycsúcs, illatos szél, fenyőfák körös-körül. Alattam vágtázó ló, karjaimban forró, eleven, izgató asszonytest. Ereimben, agyamban lángoló tűz. Teljesen leizzadtam. Még most is borzongok. Hát te? Taktikailag nagyon meg kellett gondolnom, mit felelek. Épp ezért rákerekítettem a szememet, és sokatközlően tátogtam, mint egy aranyhal, mint valaki, akit elnémító gyönyörsokk ért. Előrehajolt, homlokon csókolt, és felállt. – Egy darabig ne találkozzunk. Rendet kell raknom a fejemben. Selwyn eltávozott hajlékomból, én pedig elernyedtem a kanapén. Órákon át, pitymallatig sóhajtoztam és csak sóhajtoztam. Hébe-hóba nyöszörögtem is egy keveset. Erotikus vízióim voltak. Szürkült a hajnali ég, amikor a szomszédos szoba lakója, Horsa egy párnát vágott az ajtóhoz, azután a papucsát, végül berúgta a deszkát, letörte a kilincset, és ziláltas hajjal, gyűrött arccal fölém tornyosult. Combközépig érő piros-fehér csíkos, Alien Navy feliratú hálópólót viselt, meztelen lábujjait idegesen kunkorgatta a hideg padlón. És fülbántóan sipítozott. – Ide hallgass, Papusz, eddig azt hittem, valami normálissal lakom együtt! Erre kiderül, hogy nem, hanem egy tök ketyóssal! Még egy ilyen átkínlódott éjszaka, és csomagolhatsz! – Te laksz nálam, a hédert én bérelem – emlékeztettem szelíden a hárpiát. Bár úgy festhettem, mintha a kanapén hevernék, valójában egy láthatatlan repülő szőnyegen lebegtem a boldogság és búbánat egymással határos mezsgyéjén, és legalább annyira szenvedtem, mint amennyire repestem az estéli Csóktól. – És most megbocsáss, de nem érsz fel hozzám – folytattam. – Hagyj magamra, palinkózom. – Palinkózol? Az mi a fenét jelent? Attól hörögsz, nyögsz, szortyogsz úgy, mint akinek átvágták a torkát? – Lebegek és sóhajtozom – tudattam elegánsan. – Ah! Bocsánat. Mi a baj? Dobott a pasi? – Francokat dobott! Megcsókoltam! – Te? Őt? Válasz gyanánt érzelmes hangokat hallattam. Sokat, hosszan. Mamusz változatlanul idegeskedett. Nyűgösségében a szemem láttára fogyott két kilót. Valósággal elszíjasodott a csíkos tengerészpólóban. – Tök kalucsni vagy, Papusz, nem ismerek rád! – szűkölte. – Ennyire még Selwyn Icon sem jó pasi! Hogy tisztára elhülyülj miatta! – Képzeld, a csók után azt mondta, ne találkozzunk egy darabig. Majd ő jelentkezik. Tehát szeret! – Ebből a klasszikus szakítószövegből te miként tudsz arra következtetni, hogy Mister Karizma szeret téged? – sikított Horsa. Pulykamérgében hirtelen leadott még egy kilót. – Ez a tipikus, majd hívlak jellegű duma kizárólag egyet jelent, éspedig azt, hogy elmehetsz Kukutyinba! Téged dobtak! Fölültem a kanapén. Végignéztem magamon, és rájöttem, valami bajom lehet. Hiszen a nappaliban töltöttem az éjszakát, nem a hálószobámban, meg sem fürödtem, fogat se mostam. Bár ez most már tök mindegy. Úgyis meghalok. Ha Selwyn tényleg szakított! – Dobott? – nyögtem megrendülten. Rengeteget öregedtem. Annyit, hogy elkerültem a második gyermekkoromba. Fogatlan, sirályősz, merő reuma öregasszonynak éreztem magam. Szaloncukrot kértem, azonnalra. Horsa leült mellém. Vállára húzta fejemet. A fülkagylómat gyűrögette-morzsolgatta, és vigasztalóan 30

gőgicsélt. – Jól van, jól van. Semmi baj. Nem fáj semmi. Minden szép, őrülten szép. Holnap kapsz valami finomat. Elviszlek fagyizni. Meglátod, mindig sütni fog a Nap. Folyton nyár lesz. Ezentúl az ajtód előtt hullámzik a tenger. Ha akarod, víztenger, ha akarod, pasastenger. Nincs kín. Csakis boldogság van. Színtiszta orgazmus az élet. Ja, van valahol egy doboz tequilás praliném. Megesszük? Kibontakoztam a karjából, és érdeklődőn ránéztem. – Honnan szedted ezt a szöveget? Ki vigasztalt téged ilyen tömény hazugsággal? – Mi az, hogy tömény hazugság? Nem esett jól? – De, jólesett. – Visszabújtam a kebelére. – Most mondd azt, hogy Selwyn nemsokára nőül kér! Jövő nyáron hetedhét országra szóló menyegzőt tartunk! Nem kell elrabolnotok! Isten őrizz! És mondd, hogy az esküvő után egy évvel lányunk születik! Mi legyen a neve? Jézusom, nem tudok nevet adni a gyermekemnek! Milyen anya vagyok?! Mondd, hogy Selwyn szeret, kíván, él-hal értem, képtelen létezni nélkülem! – Te szegény! – sóhajtott Mamusz. Hajamra hajtotta az arcát, fülembe szuszogott. – Te szegény kicsikém! Hogy te milyen szerencsétlen vagy! Milyen balek! Milyen ostoba! Naiv liba! Te fata morganas, buta tyúk! Megszakad a szívem érted! Felültem, félresodortam a karját. – Tudod mit? Ne vigasztalj, jó!? Vele is szakítottam. Lehetséges, hogy tényleg nem voltam normális?

15. szextelefonistaként szolgáltatok, lélegzet

végtére munkából él az ember

Néhány nap múlva Selwyn felhívott. Furcsán kásás hangon beszélt, mindenáron és azonnal látni akart, halaszthatatlan közlendője lévén. Borongós, nyirkos, undorgató novemberi késő délután volt, négy órakor sötétség szakadt a városra, Szextelefonos munkáltatóm már a harmadik hívást kapcsolta hozzám, este hétig dolgoznom kellett. Ezt elmondtam jövendő férjemnek, mire ő a korábbinál kuszáltabb hangon így felelt: – Aaksiehfnmvbitlbmdfzurigkgotldsj! Brssssstts! Prssssssssstttttttssss! Ezzel bontotta a vonalat. Alighogy letettem a kagylót, a készülék ismét kapást jelzett. Tüstént lecsaptam rá. A szexfecsej-szolgáltatás szépen búgó hangú moderátora keresett. A Madám becézetű, erősen középkorú hölgy a bejövő hívásokat fogadta és szelektálta. Az ő dolga volt felismerni és finoman lerázni a fiatalkorú személyeket és az aberrásokat. A cégnél dolgozó lányok természetén is remekül eligazodott, ezért majdnem mindig pontosan eltalálta, kihez melyik hívást irányítsa. Engem meglehetősen untattak a mind felhevültebb fickókkal folytatott halál egyforma, monoton dialógok. Úgy éreztem, mintha a földkerekség összes pasasa kivétel nélkül ugyanazon sztereotip szöveget nyögné, kérdezné, s egyazon lihegő válaszokat akarná hallani forró drótos maszturbáció közben. Egy idő után átütött hangomon az unottság. Reflexből be-beszúrtam néhány ironikus megjegyzést. Ez sajnálatosan kizökkentette az ügyfelet a segítségemmel folytatni remélt autoerotikus tevékenységből. A többség sértődötten reagált. Igaz megrökönyödésemre akadt azonban jó néhány férfi, akiket megnevettettek beszólásaim, miáltal csevegésünk műfaja megváltozott, s ezután vérpezsdítően elbeszélgettünk. E kliensek közül többen visszajártak hozzám, hogy emelt díjas hívás keretében vitassák meg velem testi-lelki problémáikat. Saját tapasztalatból tudom tehát, mennyire nem alaptalan a kéjleányok hitvallása, miszerint a társadalom elhalna nélkülük, hiszen ők ezerszámra mentik meg a becsődölt házasságokat. Ugyanis szellemi közreműködésemmel számos kártyavárszerűvé rozzant kapcsolat szilárdult meg ismét. Na persze, akadt néhány gondatlanul aládúcolt frigy, mely alól segítettem kirántani az állványzatot. A telefonos törzsvendégek, akiket a művelt Madám habitüéknek nevezett, különösen a rövidnappalos időszakban, ősztől tavaszig keresték nálam a vigaszt, valamint különféle kétségeikre a választ. Ők az érettebb, harmincas-hatvanas korosztályból kerültek ki, de volt egy tiltott korú kliensem is, Alton. A tizenkét éves fiú átjutott a pszichológiai szűrőn, ugyanis az empatikus Madám megérezte a gyerek fájdalmas magányosságát. Altonnal is főként az élet dolgairól csevegtünk, természetesen a szexről is, és ő sem azért fordult hozzám, mintha azt tévhitte volna, hogy nálam leli meg a Bölcsek Kövét. Akárcsak a habitüék, ő is azon egyszerű ok miatt vette igénybe a borsos díjú forródrót-szolgáltatást, mert közel s távol nem talált más embe31

ri lényt, akivel dialógust folytathatott volna. Mindezeken kívül Madám az idősb, tapasztaltabb kéjszitterhez ragaszkodó ifjak hívásait is az én számomra küldte át. Általam mulatságosnak titulált döntését azzal indokolta, hogy ezek a fiatal bikák szerfelett bizonytalanok bikaságukban, s nekem voltaképp azt kell pótolnom lelki fejlődésük folyamatában, amit szerető édesanyjuk kihagyott, elmulasztott, avagy csírájában eltaposott anno. Márpedig szerinte én, koromtól függetlenül, „pazarul pompás anyatípus” vagyok. Ügyfeleim Szambának szólítottak, ez lévén a munkaköri nevem, és sejtelmük sem volt arról, hol lakom, amúgy mivel foglalkozom, a saját telefonszámomat nem ismerhették. Azon a hányatott hangulatú novemberi délutánon Madám új vendéget kapcsolt hozzám. Mielőtt a vonalat átadta volna, megsúgta, hogy szerinte a tag kopó. – Tégy úgy, mintha nem jönnél rá. Csevegj vele, élvezd ki különleges orgánumát! – tanácsolta izgatottságtól felforrósult hangon. – Nagypályás, mint férfi! Az éteren is átjön az aurája! – Miért nem te fecserészel vele, ha annyira tetszik? – kérdeztem. – Mert az anyja lehetnék. Úgy saccolom, a fickó, nevezzük Zsarunak, a te korosztályod, a te zsánered. Nevettem. – Ennyire még te sem lehetsz képzett veselátnok, Madám! Tíz szót váltottál vele? Ennyiből szűrted le a következtetést? Ha zsaru, küldd őt Lolitához, biztosan a pedofil kapcsolatainkat akarja lenyomozni. – Olyanjaink nincsenek. Hozzád küldöm. Még meg fogod köszönni! – közölte zordan. Halk kattanást követően torokköszörülésen kaptam a vonalvégen várakozó ügyfelet. Dizőzösre mélyített hangon szép napot kívántam, és bemutatkoztam. – Ugye, ezt viszonozni illik? – kérdezte. Nem várta meg a választ. – Essünk túl a névcsereberén. A társaim Varázsütésnek szólítanak. Kilelt a hideg, megborzongtam. Hamvas felhámom göcsörtös libabőrré változott. Madámnak igaza volt a fickó különleges orgánumát illetően. – Fenemód ütős hangod van – szóltam munkaköri stílusban. – Ezért kaptad a Varázsütés becenevet? – Nem ezért, hanem például a balhorgomért – felelte. – Szabad megmagyaráznom a közlést? Ugyanis szerintem átkozottul nagyképűen csengett. – Magyarázd csak. Csupán közbevetőleg kérdezem: nem a szexvonalat hívtad? – Dehogynem. Az iménti hölgy mondta is, hogy jó helyen járok. Tudod, nekem előjáték nélkül nem megy a szex, és nálam az előhancúr része a bemutatkozás, esetleg még egy-két tiszteletkör is. – Rendben, Varázsütés. Tehát verekedős szakmában dolgozol? – Megtörténik, hogy hasznát veszem harcművészeti tudásomnak. Neked sem ártana, ha ismernél egykét önvédelmi fogást, nem igaz? A gyönyörszakmában csak úgy hemzsegnek a veszedelmes alakok... – Mint te? – szúrtam közbe. Úgy sejtettem, hosszas beszélgetés vár rám. Megnyomtam a kihangosító gombot. Letettem a kagylót, hátradőltem a kanapén. Fejem alá igazítottam egy párnát, lehunytam szemem, és próbáltam magam elé képzelni Zsaru külsejét. Ő nevetett. Középmély, kissé karcos, delejező, játékosan érzéki hangja volt, a libabőr gágogott tőle a hátamon. – Nem vagyok veszedelmes. Rád nézve semmiképp. Egyébként manapság senkinek sem árthat, ha önvédelmet tanul. – Tanultam – kottyantottam el. – Ijedős sem vagyok. – Azért szerintem egy elmebeteg gyilkos még téged is meg tudna ijeszteni. Tudod, ezek többnyire roppant intelligensnek látszanak, udvariasak, jól kommunikálnak. – Mint te? – firtattam. – Lehetnék éppen én is. – Nem akarsz a tárgyra térni? Eláruljam, mit viselek? – Azt mondd el, mit nem viselsz – felelte. – De inkább hagyjuk. Megkérdezhetem, hogyan szokás csókolózni telefonvonalon át? – Csókolózni? Azt a szerelmi kapcsolatában szokott az ember, nem a futó légyottján. – Szeretnék pontról pontra haladni – erősködött. – Köszön, lábat töröl, cseveg, csókol... – ...önkielégít – fejeztem be helyette. – Szakasztott úgy, mint egy igazi testi kontaktusban. – Értem, mire gondolsz. Azért ez egy szüfrazsettes bemondás volt, nem gondolod? Bizonyos nőszemélyek szerint mi, pasasok kizárólag a saját élvezetünkkel törődünk. Erre épült a kis poén, nem igaz? – Lefogadom, hogy nős vagy, Varázsütés. Mi történt? Szakítottatok? Vagy csak sima veszekedés volt? – Sokba fog ez kerülni nekem – sóhajtott. – Nemrég házasodtam, nincs két éve. Úgy tudtam, szerelmes 32

vagyok, ezért kértem meg a kezét. Kapcsolatunkról bizonyos újságokban ezt írnák: „boldog házasságban élnek”. – És ha ezt a sztereotípiát lefordítjuk az Élet Nyelvére? – kérdeztem. Kurta, kesernyés nevetést hallatott. – Vagy a Fecsegő Ékszerek nyelvére? Nos, az esetben megtudnók, hogy az érzelmek ellaposodtak, a szenvedély kimerülőben van. Egyikünknek sincs senkije, mégis belépett közénk az a bizonyos harmadik. Az Unalom. – Még rendbe jöhet? – Nem tudom. Talán még szeretném. Nagyon fáj, hogy ide jutottunk. Ő viszont dühöng, mert kudarcként éli meg. Márpedig a neveltetése nem engedi meg a kudarcot, őt győztesnek drillezték a szülei. Így hát nőm engem hibáztat a krachért. Ezennel eljutottam a krízisponthoz, a fájós foghoz, amiért felhívtam ezt a számot. Van néhány barátom, számos cimborám, valahogy mégsem vagyok képes megdumálni velük a bajomat. – Velem megdumálhatod. Ahogy a leszakadó liftben, a zuhanó repülőn mondanád el egy idegennek. Habár, ne feledd, nem ezért fizeted a hívást. – Lehet, hogy tudsz rajtam segíteni. Legutóbbi együttlétünk után a feleségem teljesen lealázott, ugyanis visszamenőleg az összes, szerintem ötcsillagos aktusunkról azt mondta... Ne haragudj, képtelen vagyok kinyögni. – Emlékeztetlek: elég edzett a fülem. – Hülye helyzet. Akkor is, ha magam választottam. Nos, a nejem azt vágta a fejemhez, hogy... De tényleg jól tűröd a trágárságot? – Ühüm. – Nem vagyok kitárulkozós fajta. Nem is értem, miként jutott eszembe, hogy éppen egy magadfajta örömlánnyal vitassam meg a nyomoromat. Nos, kérdezhetek valamit? – Persze. – Igazából mi történik, mikor egy pasassal beszélgetsz ezen a vonalon? Úgy sejtem, a fickó begerjed, és a tettek mezejére hág. – Olyan ez, mintha egy beszélő szexlappal végezne önkielégítést. – Őt értem, mert egy másik fickóval könnyebben azonosulok. De te? Mit csinálsz közben? Valójában az érdekel, hogy ti élesben is megjátsszatok az orgazmust? Mármint ti, nők. Huzamosan lehet ezt csinálni? Mondjuk: házassághosszat? – Nyögd ki! – szóltam. – Remek kihallgató lennél. Hát jó. Eddig azt hittem, tökéletesen kielégítem nejemet az ágyban, ő legalábbis mindannyiszor ennek adta jelét. Ehhez képest az életemet, férfiasságomat, összemberi önbecsülésemet dugába döntő, minapi mondat így hangzott: „Ideje megtudnod: ti férfiak nem szeretkeztek, még csak nem is közösültök, hanem baszturbáltok”! – Gyilkos mondat – ismertem el. – Szerintem kizárólag azért fogalmazódott meg, hogy állatira fájjon, ez az egyetlen funkciója. Gondolkodj el, miért akar a nejed mélyen megsebezni. Engedd el őt, ha menni akar. Varázsütés sóhajtott. – Elengedem. Neked megvallom, rohadt nehéz. Legszívesebben megfojtanám. Inkább, mint hogy átengedjem valaki másnak. – Mire ismersz ebből a magatartásból? – Tízpontos kérdés. A zaklatók álláspontjára ismerek. Ők nem azért nem eresztik szabadon dilibajuk tárgyát, mert szeretik. Azért nem eresztik, mert a rögeszmerendszerük szerint az csakis az övék, és nem lehet senki másé. – Szeretnél zaklatóvá gárgyulni? – Nem én! Annál jóval egészségesebb lélek vagyok. Köszönöm, Szamba. Nem is sejted, milyen jólesett a társaságod. Most búcsúzom. Ne haragudj rám, ez a kontaktus tényleg olyan volt, mintha használtalak volna, egyoldalúan. – Fizetsz érte. – Ez vigasztaló, mégsem kisebbít az önzésem miatti bűntudaton. – Te biztosan odafigyelsz a partneredre. Ne vedd magadra a nejed pusztító erejű megjegyzését. Ismét nevetett, úgy tetszett, megkönnyebbülten. Hiába próbáltam elképzelni kinézetét, fantáziám mozivásznán folyton Selwyn alakja jelent meg. 33

– Hívhatlak máskor is? – kérdezte. – Kérhetlek név szerint? – Te nem fogsz többé telefonálni – jósoltam. – Ám ha mégis, akkor megpróbálhatjuk rendeltetésszerűen használni a vonalat. – Úgy érted, te meg én és a forró drót? – Hangjából kitetszett, hogy idegen tőle a szexualitás gyakorlásának ezen formája. – Találkozzunk a légi hídon? Egy külön-külön orgazmusra? Te úgyis csak mímelnéd! Na jó. Még egyszer köszönöm. Horsa egy ideje már az ajtóban állt, és siketnéma jelbeszéddel vagy valami hasonlóval próbálta értésemre adni, milyen szívesen hozzászólna a tárgyhoz, ám válaszképpen élénken lóbáltam az öklömet, és némán vicsorgattam is, érzékeltetvén: meg ne nyikkanjon, ha kedves az élete! Amikor bontottam a vonalat, egyszerre sóhajtottunk fel. – Azt a...! – nyögtük duettben. Itt elhallgattam, átengedvén a szót. – Tisztára hülye vagy! – esett nekem Mamusz. – Fel kellett volna csípned a fickót! Ez egy kincs! Minden megnyilvánulása felizgató. Ráadásul lelke van. Lelke! Elmorogtam az obligát frázist: – „Biztos buzi”. Egyébként sem etikus kapcsolatba kerülni az ügyfelekkel. – Persze, a kapcsolat csakis addig etikus, míg a tag el nem élvez a túlvégen! A lelkizés etikátlan. Te spermahajcsár! Nos, neki eszébe sem jutna, hogy ne osztozzon nőjével a gyönyörön! Csak utánad, ez a jelszava. Derítsd ki a számát, hívd vissza! Hívd ide! Megvacsoráztatjuk, és kisorsoljuk, kié legyen! Meglehet, ketten is elbírunk vele. – Mi van Philippel? – firtatóztam. Vállat vont. Már ha vállnak nevezhető az a csont és bőr testtájék, amit egy pillanatra megemelt és viszszaejtett. – Philip bedívázott. Az új fogás kilencven kilós, segges, csöcsös, szoprán, felkapott, s persze: gazdag. Szabad vagyok. Szombaton aramentő akció lesz. Számítok rád. Bólintottam. Megcsörrent a telefon. Felkaptam a kagylót. – Ne haragudj, momentán minden lány beszél. Intézd el ezt a hívást – kérte Madám. – Sajnos ez egy klasszikus élvenc. – Nem baj, jöhet – feleltem. Integettem Horsának: söpörjön kifelé, mert dolgozom. Ekkor megszólalt a csengő. Mamusz visszaintegetett, hogy megy ajtót nyitni. Munkához láttam. Hanyatt vágódtam a kanapén. Épp a körmeimet nézegettem unottan, fejem alatt a díszpárnával, és erotikusra vett hangszínen arról csacsogtam, milyen őrületesen aprócska, csupa-csupa csipke fehérneműféléket viselek, és igen, én is eszeveszetten kívánom azt, amit az ügyfél megnevezett, midőn Selwyn bukott be az ajtón. Szó szerint bebukott. Koordinálatlanul elbotorkált a legközelebbi fotel hátáig, rátámaszkodott, túlbillent, és fejjel előre átesett azon. Iszonyatos robajjal landolt a padlón. Egy darabig megült önnön összekuszálódott alsó végtagjai között. Nem úgy festett, mint aki feltűnő módon magánál van, mindazonáltal elhatolt tudatáig az általam folytatott kéjes fecsej. Amikor a kliens óhajára részletezni kezdtem, miként hántom le magamról az imént leltárba vett testneműt, Selwyn ostobaként leírható arckifejezése elmélyült. Homlokráncolva előrehajolt, hogy jobban lásson, ám a kép így sem változott. A kanapén hanyakodtam, a támlára felpakolt lábakkal, tetőtől talpig otthonosan, hajszál híján otthonkában. A szóban hosszan ecsetelt bugyicsíkocskának hírét-hamvát sem lehetett felfedezni kolostorias öltözékemen. Jövendőbelim amortizált kinézete jócskán meglepett. Magyarázatra vágytam, ezért felpörgettem kissé a munkaköri cselekményt. Felfokoztam hangom, lényem szexuális kisugárzását, és másfél percen belül eljuttattam az ügyfelet a végkifejlethez. További harminc másodpercig méltattam páratlan férfiúi képességeit, majd elhalóan szóltam: nekem most végem, elájulok a kéjtől. Ezzel megszakítottam a vonalat.

16. lélegzet

az első éjszaka életem szerelmével

Selwynhez fordultam. 34

– Betéptél? A tőle megszokott – szövetnadrág, ing, pulóver – összeállítást viselte. Gyanítottam, hogy induláskor kabátot is öltött, ez azonban már csak foszlányokban mutatkozott rajta, egy szakadt mandzsetta s egy kirojtosodott gallér képében. Pulóverén több helyütt felfeslett és legömbölyödött a szál, az így keletkezett öklömnyi lyukakon kikandikált a vajaskenyér színű selyeming. – Mást szeretsz? – kérdezett vissza. – Dolgoztam. Betéptél? – Nem akarom, hogy ilyen mocskos munkát végezz! Te azt a látszatot keltetted az imént, mintha... mintha...! Undorító! – Te viszont szemlátomást útonállókkal harcoltál, és vesztettél. Hová lett egykori fényed? – Fogalmad sincs, milyen napok vannak mögöttem! Titánok csatája! Önmagammal viaskodtam! – Betéptél? – informálódtam harmadízben. – Bevettem ezt-azt, és ráittam. Nemsokára jobban leszek. – Gyakran csinálsz ilyet? Csak azért kérdezem, mert füvezni is többször láttalak már. – Mi van? Anyámnak tekinted magad? Pedig azért jöttem, mert nem tudom tovább magamban tartani, már nem bírok ellene küzdeni, muszáj megmondanom! Szeretlek! Erre csak ennyit reagáltam: nyikk. Fülemben, emlékezetemben Varázsütés hangjával, hatásával, látóteremben a jócskán lepusztult, erősen szenvedélybetegnek rémlő Selwynnel, szintén megvívtam a titánok csatáját, én is önmagammal. Végül feltápászkodtam a kanapéról. A bódult aktort a fürdőszobába cipeltem, és hideg vízbe fürösztöttem, ruhástól. Ő berzenkedett, borzongott, ám menten felhagyott a hőbörgéssel, midőn csupaszra vetkőztettem, s az ágyamba dugtam. Testét szárazra, melegre dörgöltem, majd fejére húztam a takarót, és rávágtam az ajtót. Átmentem Mamuszhoz. Hajnallatig döntögettük magunkba a tequilát és a tequilával töltött pralinét, akár egy szuicid kommandó. Egyikünk azt hajtogatta: az a rohadék Philip! Másikunk így csukladozott: észnél légy, Selwyn drogozik! Leendőbelim reggel mindent letagadott. Könnyen megtehette, ezúttal az ő feje volt tisztább. Hát ilyen volt az első szerelmes éjszakánk. Soha többé nem ittam tequilát.

35

17. Selwyn némileg magához tér, lélegzet

minek következtében szakítunk

– Szeretkeztünk? – kérdezte később, midőn reggelivel traktáltam. A kávét elfogadta, a szilárd ételek említése utálkozásra késztette. – Nem hinném – feleltem, majd tovább soroltam az étlapot. – Bundás kenyér? Ham and eggs? Müzli tejjel? Müzli joghurttal? Kolbász? Szalámi? – Boáááhh! Boáááhh! – öklendte válogatósán. Rendszerint hátrafésült, sötétbarna, dús, fürtös haja ezúttal csapzottan lógott a homlokába. Máskor bébipink arcszíne most mélyszürke volt, ezt némi kékes stich tetézte. Hatalmas, sötét, finoman dülledtes, tűzmeleg tekintetű, szívszaggató bogárszeme alatt pandakarikák gyülekeztek. Széles, telt, mozgékony clown-szája fakóra színtelenedett. És akkor még nem is beszéltem előrehaladottan penészesnek rémlő nyelvéről, de erre inkább boruljon fátyol, szemfedél. A pasas mindenestől mérgezett benyomást keltett. Induláskor még alighanem csinosnak, de legalább választékosnak mondható ruházata maradványaiban ült az asztalnál, enyhén imbolygott, és az émelygésen kívül csupán az alábbi kérdés foglalkoztatta: – Hogyhogy „nem hinném”? Most szeretkeztünk vagy sem? Miért bizonytalankodsz? Nem voltam jó? Anyámisten! Használtunk gumit? Előrehajoltam. Közben egy kanálka joghurtos müzlit tettem elnyílott szájába, majd újabb adagért nyúltam, mivel a szemét is elnyílottnak láttam. – Pronto? Azt a kifejezést használtad, hogy Anyámisten? – informálódtam néprajzos kíváncsisággal. – Rengeteg joghurtot kell enned, mert gyalázatos állapotban vagy – szúrtam be zárójelben. Selwyn bekapta a szeme felé irányított kanalat, és nem is engedte ki összeszorított fogai közül. Folytattam: – Vágd már el a köldökzsinórt! El kell szakadni a mamától. Ettől persze még ugyanúgy szeretheted őt, azzal a csekélyke különbséggel, hogy végre a magad életét éled, saját buksiddal gondolkozol, önnön szavaiddal beszélsz. Egyébként azért nem hinném, hogy szeretkeztünk volna, mert egyikünk sem volt olyan állapotban. Tudod, engem nagyon megviselt a felfedezés, miszerint drogos vagy. Ergo leittam magam. Még dohányoztam is. – Nem vagyok drogos – tiltakozott, kanállal a szájában. – Néha tényleg megerősítem magam ezzel-azzal, de a rászokástól fényévekre vagyok. – Kezdetben kivétel nélkül MINDENKI azt hiszi, hogy képes okosan csinálni, épp ezért ő lesz az első, az egyetlen, aki aztán tényleg nem szokik rá, nem válik drograbszolgává! Ez színtiszta önáltatás. Selwyn vállat vont. Kiköpte a kanalat, félretolta kezemet. – Annyira alig szerezek, hogy az egész még csak szóra sem érdemes. Titán becsületszavamra! A mamát ne gyalázd, őt bárkivel szemben megvédem! Mama kizárólag jót tett velem. Addig szoptatott, amíg csak bírt! Megóvott a legkisebb fájdalomtól is! Míg csak lehetett, titkolta előttem a betegséget, halált, az élet kínjait! – Szép, izolált világban növekedtél? És most szer nélkül nem bírod elviselni a legenyhébb kudarcot, bút, szorongást sem? – Szerintem arról szól az életünk, hogy jól érezzük tagunkat. – Szerintem meg arról, hogy érezzük magunkat. És egymást. – Vitázni akarsz? Melyik a művész kettőnk közül? Nekem, mint színésznek, a kisujjamban van a világ kompletten, az összes arcával egyetemben! Nekem te nem tudsz újat mondani! – Szerintem én is művész vagyok – szóltam rövid töprengés után, roppant komolysággal. – Igen. Csak nem ismernek el. Ugyanis meg nem értett vagyok. – Miben? – kérdezte. A harmadik bögre kávét döntötte magába. Megrökönyödtem. – Nem mondtam még? Te csak a kaszkadőrséget tudod? Meg a szextelefonálást? Ezek a pénzkereső foglalkozásaim. De van ám művészetem is! Csak az mínuszban fizet. Hogy miben is vagyok művész? Hát izé, hát hogyishívjákban! Költésben, azt hiszem. Ja. Talán abban vagyok meg nem értett, el nem fogadott, visszautasított, valamint eltaszított művész. Egén, ha jól emlékszem. Úgy tudom, költészetet írok. Regényt semmiképp, mert arra nincs időm. Vagy talán forgatókönyvet alkotok? Leendő hitvesem furcsálló tekintettel nézett rám. Öt ujjal hátrakotorta tincseit. Elgyönyörködtem magas, redőtlen homlokában. Hajszínében. Ilyen napszítta színűek, ilyen nyálcsorgattatóan tejcsokoládé-barnák a fekete lovak nyáron. És ha ráadásul jól is tartják őket, ha derűsek és egészségesek, vidám, sötét karikák borítják be testüket, az úgynevezett almák. Paripabarátok ezen köröcs36

kékből kiolvashatják, hogy a lovat becsülettel gondozzák. Nos, Selwyn cseppet sem volt almás. De én sem. – Nem azt mesélted egyszer, hogy festesz? – kérdezte. A fejemhez kaptam. – Ja! De! Tényleg, festek. Hát tudod, még nem vagyok egy Rembrandt, se Botticelli, de nagyon igyekszem. Mi a fene? Rólam beszélünk? Miért? Lássuk csak, milyen témától tévelyedtünk el hozzám? Hát persze, a drogozásról csevegtünk! – Ne csevegjünk róla. Hagyjuk, nincs vész. Egyébként apám évek óta kokózik, és kutya baja. Ő ettől továbbra is megbízható, fontos embernek számít. A kokózást az ő köreiben olyasféle rutinnak tekintik, mint a mecénáskodást vagy a bidéhasználatot. Kamasz voltam, mikor először megkínált. Felhördültem. – Együtt túrtátok az orrotokba a fehér csíkot? – Igen – bólintott büszkén Selwyn. – Papa megmutatta, miként kell csinálni. Ugyan már! Az egész arról szólt, nehogy okulatlanul maradjak, és netán túladagoljak egy szippantást. Azt se gondold, hogy azóta mindig van nálam kézitükör és szippantó. Hát ez jellemző! Azok irtóznak legjobban a vidámító szerektől, akik sosem használtak effélét! – Jól van, de a kabátod mégiscsak lemállott rólad valahogy, mire ideértél. Tudod, tegnap este. Merő rongy voltál, testileg, agyilag és ruházatilag is. Ezért merészelek aggódni. Nem vitatkozni akarok veled, én is imádom anyámat, pedig ő nem szoptatott engem az első menzeszemig, nem is aszalt a bilin gyermekkorhosszat, és abból sem kupált ki, miként sodorjam a jointot. Viszont egy csomó egyéb tudást, s legfőképpen szeretetet, melegséget kaptam tőle. Te elég labilis vagy, ezt a te stabil apádnak látnia kellett volna, mikor előszedte a tükröt, a port és az orrtúrót. – Milyen vagyok? – nyekkent Selwyn. Félresodorta maga elől a negyedszer is megtöltött kávésbögrét. – La-bi-lis – feleltem. – Mint a legtöbb művészlélek. Érzékeny, sértődős, paranoid, ingadozó kedélyű, gyarlós. Amiképpen tehetséges, képzeletdús, játékos és szeretetreméltó is. Begörbített mutatóujját a bögre fülébe akasztotta, visszahúzta magához a kávét, belenyalt, és rám nézett. – Igazad van. Valóban tehetséges, képzeletdús, játékos és imádnivaló vagyok. Épp ezért bevallók neked valamit. Egy rettenetes gyilkosságot. Nyolcéves koromban követtem el. Megöltem egy magas, sáskavékony, szőke, kék szemű, folyton hunyorgató nőt. Egy lotyót. Megfojtottam. Lenyúztam a fejbőrét. Kitépdestem a karjait, majd a lábait. Végezetül a fejét is leszakítottam a nyakáról. Gyűlöltem azt a dögöt! A beképzeltségét! A pöffeszkedését! A rám erőszakolt nőiességét! A borzalmas mészárlás után majdnem megálltam a fejlődésben. Azóta is őrlődöm, bűntudat marcangol. A konyhában ültünk, az ováldad tölgyfa asztalnál, melynek lapja számtalan lakoma, valamint egy rajtafeledett vasaló nyomát is viselte. A vasaló jócskán beégett, a mélyedést hiába takartam le libamintás terítővel, az behorpadt a gödröcske fölött. Valamilyen homályos oknál fogva mindenki ide tette le a teli bögréjét, amely persze legott megbillent, és kifolyatta tartalmát. Most is ez történt, midőn kiengedtem kezemből a kakaós szilkét. – Megöltem a macát! – büszkélkedett-kesergett Selwyn. – És tudod, a bűntudatomat szemernyit sem kisebbíti, hogy ő csak egy plasztikbaba volt. A tett számít, nem az áldozat. Sóhajtottam. A terítőn terjedő kakaófoltot szemléltem. – Sajnálom, Selwyn. Eddig is gyanítottam, hogy nehéz gyerekkorod volt. – Szeretsz engem? – kérdezte váratlanul. – Mit tekintenél jó válasznak? – Szeretném, ha szeretnél. Nagy szükségem van rád. Közeleg a bemutató. Ha a film megbukik, nekem is végem. Úgy érzem, nincs több időm várni. Vagy most fedeznek föl, vagy soha. Ha a soha jön be, végzek magammal. Muszáj játszanom, muszáj színészként dolgoznom, lehetőleg látástól vakulásig, mert csak így törhetek ki a posvány valóságból. – Pronto? – nyögtem butus arckifejezéssel. – Az elhangzottat nem nevezném romantikus szerelmi vallomásnak. Azt vettem ki szavaidból, hogy szükséged van valakire, akinek a vállán sírdogálhatsz. Rám kerekítette hatalmas, bogárpáncél fényű szemét. – Igen, de emellett nyakra-főre szexelhetünk is. Egy rakás lány közül éppen téged ért a megtiszteltetés. Becsüld meg magad! Ha végre, megérdemelten, híres sztár lesz belőlem, folyton jókedvű leszek, egyfolytában mókázni, mulatni, tivornyázni, kamatyolni fogok! A szerencsém sosem hagy el! Kastélyt veszek, hetvenhét szobásat. Színházteremmel, helikopter-leszállóval, feszített víztükrű medencével, homokos ten37

gerparttal. Címert csináltatok a bejárat fölé. Belevésetem a krédómat. Addig még pontosan kitalálom a megfelelő, frappáns szöveget. – Segítek, címeres – fanyarkodtam. – Ehhez a jelmondathoz mit szólnál? „Bacchanália, fortunália, genitália”. – Kigúnyolsz? Azt hiszem, most szakítani fogunk – sóhajtott Selwyn. Felemelkedett a székről, megállt fölöttem. – Tudod, ez most pontosan az a helyzet, amire pompásan ráillik a mondás: én értem a tréfát, csak nem szeretem. Ég veled! Ezzel elrohant. Romos kabátgallérját és mandzsettáját rám hagyta örökül. Nem lett volna szabad azt gondolnom, milyen érzékeny, milyen sérülékeny, mennyire kínozza őt az összeférhetetlen természetű tehetség. Tilos lett volna a hajára gondolgatnom, hihetetlenül tömött, dús, szertelen fürtjeire, rövid, ék alakú barkójára, szabályos, szép formájú fülkagylójára, erős szálú, vaskos, íves szemöldökére, finom vonalú, kissé fitos orrára. Semmijére nem kellett volna gondolgatnom. Márpedig ezután még felidéztem avokádómag formájú, tág szemrését, a bogárpáncél ragyogású, izgatóan, finoman dülledt-dekadens, őzbarna szempárt, melyhez foghatót sosem láttam, majd a csaknem kétujjnyi szélességű, duzzadt és rendszerint málnapiros alsó ajkat, s a lágyan fodrozódó felsőt; a kockaállon középütt szégyenlősködő, parányi bemélyedést, amely éppenséggel nem volt gödröcske, csupán gödörembrió. Még hozzáképzeltem a közepesen szőrös mellkast, a csokibarna szőrzetcsíkkal kettéosztott, lapos, ámbár nem sakktáblaszerű hasat, végezetül pedig az eddig is számosszor magam elé vizionált ágyékot, roppant részletesen. Ezek után emelt fővel, büszkén masíroztam a vesztembe.

18. szuicid tervek foglalkoztatnak. Színre toppan Bús Dal Szól, a lélegzet

macskaléptű bérgyilkos

Amikor már agonizáltam nélküle, felhívtam a pasast. Az udvariasan száraz hangú üzenetrögzítő lépett velem kapcsolatba. – Selwyn most nincs itthon, mert a) a számára rendezett fogadásra ment; b) az Oscarját veszi át; c) testőrsége az őt üldöző rajongók elől menekíti; d) elbújt az őt forgatókönyv-hegyekkel bombázó producerek elől. De majd előjön. Addig is hagyja meg saját nevét, a film címét, amelybe főszerepelni hívja, a gázsi nagyságát, az elérhető díjak számát, satöbbi – közölte a gép. – Én csak... én csak – hebegtem. – Nem akartalak bántani, Selwyn. Mindazonáltal komolyan gondoltam, amit mondtam. Kérlek, beszéljük meg. A telefon mellé roskadtam a kanapéra. Vékony, mezítlábas kávészivarra gyújtottam. Füsteregetés közben mély átéléssel köpködtem a számra, nyelvemre tapadó dohányszálakat. Azon tépődtem, merre járhat Selwyn. Megölöm, ha nélkülem genitáliázik! Fenét én! Majd a kitalált bérgyilkosom végez vele. Tüstént világra hoztam a virtuális figurát. A kis termetű, inas testű, ragadozó mozgású, tüskehajú, kiskacsaszőke fickó egyáltalán nem úgy pillantott rám, ahogy egy anyára nézni illik. Inkább vérfertőző módon bámult fehéregér színű, meredten előreálló szempillái közül. Homlokát rosszkedvű ráncok barázdázták. Sötétszürke írisze, lapos, jobbra ferdült orra, önmaga által sebesre harapdált, keskeny, színtelen szája volt. Fekete farmerszerelésben, sarkantyús westerncsizmában járt. Indulatos, zsigerből reagáló fickónak látszott, nem hidegvérű profinak. Bizony, a látszat nem csalt. Nevet is adtam neki. Bús Dal Szól ettől még homlokráncoltabb, jóval rosszkedvűbb lett. Mindazonáltal nekikészült, hogy kinyírja Selwynt. Ha engem nem szeretsz, másé se lehess, dúdoltam. Kitől is hallottam nemrég effélét? A válasz nem ugrott be. Dúdoltam tovább. Sejtettem persze, hogy jócskán kivetkeztem magamból. Tettem rá még egy lapáttal. Bús Dal Szól után hörögtem: sokáig kínozd a nyavalyást! A villogó szemű brávó macskaléptekkel távozott, íziben megszántam hosszadalmas agónia elé néző, rontott sorsú jövendőbelimet. Máris megözvegyülök? Esküvő előtt? Amikor már plafonszaggatóan sóhajtoztam, Horsa átlátogatott hozzám. Mivel pár napja tisztáztuk, hogy tequilát többé nem iszunk, éjhosszat vodkát vedeltünk. Mamusz arról panaszkodott, hogy képtelen abbahagyni a fogyást, pedig már rég nem a bánattól csinálja. Túljutott a csélcsap Philipen, lehiggadt. Most már tudja, hogy minden férfi mocskos strici, dögkútba való, szemét rohadék. Ezzel sírva fakadt, a nyakamba vetődött, és két szúrósan sovány karjával belém csimpaszkodott. Amikor meghallottam éheztetett, kiszáradt ízületeinek nyikorgását, kiment a fejemből 38



rossz életű hódítóm. Szorosan magamhoz öleltem Horsát, s a lehető legszuggesztívebb hangszínen duruzsoltam a fülébe: – Orvoshoz viszlek, mielőtt nagyon megbetegszel. Ő majd megbeszéli veled, mennyit kéne innod, méghozzá ásványvizet és gyümölcslevet, nem pedig alkoholt. Az sem ártana, ha olykor-olykor kajálnál is. – Szoktam! – állította, kissé összerándulva a keblemen. – Tudom, életem – hagytam rá türelmesen. – Hát persze hogy szoktál, de ki kellene egészítened az étrendedet. Ugyanis a levegő, a tampon és a papírtörülköző evése nem elég az élethez, még annak vegetatív formájához sem. – Nem? Pedig az internetről szedtem a tippeket. – Rossz helyre klikkeltél. Szerintem jobb étel is létezik étvágytalanság ellen, mint a hamuban sült kozmetikai vatta. Majd együtt megnézünk egy felhizlalási tanácsokat osztogató topikot. – Szerintem olyan nem is létezik! Ki akar hízni? – Neked például nem ártana. Direkt kedvezne a fennmaradásodnak. Ne feledd, gyakran kell tárgyalnod üzleti ügyben. Elijeszted az ügyfelet. Egyszerűen ki sem nézik belőled, hogy képes vagy aramentésre, ezzel a fizikummal. Tudod, te nem tehetsz a fogyásról. A bánat gonosz bestia, ráveszi az embert, hogy tampont, mohát, cigifiltert egyen vajas kenyér helyett. – Szóval pszichológushoz kéne mennem? Te nem segíthetsz? – Próbáltam. Kevés vagyok ehhez. – De ugye ez nem anorexia? – Amikor szerelembe estél a gaz Philippel, és felszedtél néhány kilót, azt reméltem, nem az. Mindenesetre veled lakom, ezért nem kerülték el figyelmemet nemevési szokásaid, és a furcsa ínyencfalatok. Nem tudom, minek nevezzem a bajt, majd az agyász pontosan meghatározza. Beszélgetésünk következtében Mamuszt befogadta egy lélekgyógyító intézmény. Sűrűn látogattuk őt Merylel, Scarával és Adenával. Nicole éppen harcolt valahol, hébe-hóba küldött egy-egy lapot, melyen biztosított minket arról, hogy rühelli az emberiséget, azon belül név szerint utál mindenkit, kivéve a vén, nős Ambrose-t és bennünket, mivel mi vagyunk a családja, konkrétan a testvérei. Az írott szövegből is kihallottuk túlfűtött, szenvedélyes, plafonig emelt hangját. Közelgett a Vadnyugat gyémántja című film premierje. Beütött, amitől rettegtem. Óriásplakátokról, tűzfalakról, képes- és napilapok címoldaláról, magazinműsoroknak álcázott tévéreklámokból és fűről-fáról a bugyilehúzó tekintetű, vakító mosolyú Selwyn Icon meredt rám a hetykén viselt kalap alól, férfiasan dögös szerelésben. Meglehetőst érzékeny voltam a pasasra, ezért arcmása láttán a kínok kínjait szenvedtem el. Láthatásért könyörgő, válasz nélkül maradt, egy darab üzenetemet több nem követte, ugyanis Női Büszkeség is van a világon. Úgy rémlett, döcögősen indult szerelmünk véget ért. Amikor már gondolkozni is bírtam a történteken, azzal vigasztaltam magam, hogy hála istennek, valamint hurrá! Semmi szükségem egy drogos krapekra, aki a bilin nőtt föl, babát gyilkolt, és hajlott korúan is csügg a mamán. Nekem Férfi kell. Lássuk csak, milyen is? Mivel a kettő tíz magas, szőke hajú, mélykék szemű, herkulesi izomzatú, doktor előnevű, vérintelligens fickókra indulok be, ilyenek azonban egyáltalán nem léteznek, az álompasas legyen akkora, mint én, de minden tekintetben, tehát szellemileg, értelmileg is. Ugyanezt érzelmileg már nem követelhetem meg tőle, mivel nincs az a hímnemű, aki EQ∗ tekintetében felvehetne velem a versenyt. Tudod, mi a válaszom korunk érzéketlenségére? – kérdezte nemrég Nicole. – A szentimentalizmus! – vágta ki önérzetesen, majd összecsomagolt, s elment valamelyik véres pokolba, bozótzsoldosnak. Nappalonta a felsőoktatást látogattam. Esténte harcművészeti, lovas és motoros edzésekre jártam Yul Festiva kaszkadőriskolájába, vagy szextelefonistaként szolgáltattam a kanapén. Éjjelenként bőgtem az ágyamon. Ha néha-néha sikerült leitatnom a könnyfátyolt a látószervemről, olvasni próbáltam, ám a könyvek nem kötöttek le. Még azok se, melyek címlapjáról ujjnyi vastag betűkkel szedett felirat rikított rám, miszerint ez a regény VILÁGSIKER, a kezemben tartott példány már a hatszázadik nyelvre lefordított százezredik kiadás ezermilliomodik példánya. Elfogulatlanul falhoz vágtam a bestiát, mert abban férfi és nő legelső látásra egymásra talált. A szerelmesek nemes lelkűek voltak, és hanyatt-homlok szeretkeztek. Két orgazmus között oda-vissza megtárgyalták pozitív életfilozófiájukat. Emberfia nem, csakis a Halál állhatott közéjük. De nem állt! Hát nem gusztustalan? Ugyanezért nem bírtam a magazinokat sem. Azokban is minden riportalany harmonikus párkapcsolatban, boldog házasságban repesett, furtonfurt gyermekáldás érte őket, és efölötti eufóriájukban nem győzÉrzelmi intelligencia 39

tek eleget fetrengőzni. Nem követelem meg, hogy az egész világ boruljon gyászba, ha én tudathasadt, depressziós, undok és béka vagyok, de ilyenkor azért a minimumra kéne csökkenteni az örömködést, házasulást, kamatyolást. Illendőségből és tapintatból. Nahát. Egyik este már az öngyilkosság gondolatával kacérkodtam. Ugorjak vonat elé? Netán legyek szuicid bombamerénylő, hogy ne potyára szóródjak szét? És ki legyen a merényelt? Naná, hogy Selwyn, a gaz! Vagy inkább dugjam a fejem a gázsütőbe? Mivel villamosított hajlékomban nem leledzett ilyetén, elhalálozást elősegítő alkalmatosság, a tettet a szomszédban kellett volna abszolválnom. Ezt aprólékosan elképzeltem. – Kezicsókolom, Margot néni! – rebegem, midőn az élemedett korú, galambősz hajú, betörő-, halál- és istenfélő hölgy ajtót nyit. – Azonnal tessék engem a konyhába engedni! Rútul elhagyott a kedvesem! Muszáj elgázosítanom magam! Akkora szerelem volt, hogy nekem most Júliául kell járnom! Margot néni erre valószínűleg dob egy viaduktost. Ettől feltehetően eltöri a combnyakát. Mivel a múlt hónapban a bal lábát amortizálta, most alighanem a jobb oldali végtagja reccsen szét. Hanyatlás közben törött lába kétszer is a dereka köré tekeredik, s ráadásul még a fejét is a küszöbbe veri. E bizarr pózban hátazik a hűvös lépcsőházban. Mármost. Ha telefonálok a mentőknek, van időm elgázosodni, míg kirobognak? Vagy ne telefonáljak, mert elhúzódhat a fulladozásom? Nehogy már engem kezdjenek megmentegetni! Az viszont cserbenhagyás, ha nem riasztom a kanülözőket. Akkora karmát kapok érte a túlvilágon, hogy a következő életemben nem győzök majd idős nénikéket keresztül-kasul kísérgetni a zebrán! Így aztán ugrott Margot néni gázrezsója. Mígnem megleltem a pompás halálnemet: dögre zabálom magam! A tett kivitelezése végett betértem a hajlékom mellett lévő, éjjel-nappal nyitva tartó csemegeüzletbe. Telerámoltam a kosarat jégkrémmel, pizzával, chilis babbal. Úgy terveztem, még aznap éjjel beeszem az egészet. Reggelre borzalmasan felfúvódom. A gázok a levegőbe emelnek. Kilebegek az ablakon, felszállok a szférákba, s hallgatom azok zenéjét. Végezetül majd összeütközöm egy elkószált űrsiklóval. Cool terv volt, nem igaz? Miként a nagy elgondolások általában, az enyém sem valósulhatott meg. Ugyanis. Rengetegen lógtak az üzletben, és mindenki előttem csörtetett a kasszához. Némán átkozódva ácsorogtam az irdatlan hosszúságú sorban, s az Emberiséghez címzett szakítólevél szövegén morfondíroztam. Milyen legyen az episztola hangneme? Bús? Durva? Megengedő? Kesergő? Belátó? Ironikus? Valahára a boltosnő elé került az előttem ácsorgó figura. A meghatározhatatlan korú, tizenhét és harmincöt év közötti, fekete fickó elől-hátul sildes sapkát, rózsaszín szemüveget, avas kipárolgású bőrkabátot, megfojtott szkunk szagú bőrnadrágot, ágyútalp méretű edzőcipőt viselt. Bántóan reszelős, ultramély hangon szólalt meg. Cigipapírt és óvszert kért. – XXL-est adjon! – kötötte ki. – A nyápicabb méret a kisujjamra sem jó. Hátrafordult, és büszkén végighordozta tekintetét a mögötte állókon. Kevélykedő pillantása megállapodott rajtam. Válaszmosolyommal és egyéb metakommunikációval kimutattam, hogy nagylelkű lévén is legfeljebb L-esnek nézem őt. A bő ötvenes, apácakontyos, okulárés eladónő rendszerint étkezési és virágkötési tudnivalókkal kedveskedő, színes, okos hetilapokat szokott böngészgetni a Pult mögött. Ezúttal rémülten turkált a fiókban, és arról hebegett, hogy ezt a méretet nagyon ritkán kérik, nem is tudja, van-e. A fickó rám kacsintott. – Ismered ezt a fílinget? – kérdezte. – Az XXL-est? – kérdeztem vissza. A figura jókor jött, az öngyilkosságot éppenséggel rajta is végrehajthattam. Eltökéltem, hogy most aztán benyelem a hencegőt, midőn egy jól ismert, rajongott orgánum szólalt meg a közelemben. – Asszonyom, ha kutakodás közben a kezébe akadna egy XXXXL-es dobozka, azt kapja ki nekem! Előre is köszönöm! – kurjantott Selwyn, átölelvén vállamat. Jól tette, térdeim szörnyen roskadozni kezdtek. Leendő férjem, röviden: férjendőm rám vigyorgott, s lazán folytatta: – A kettő vagy három XL-es semmiképp sem elegendő. A barátnőm utálja, ha a cucc már a felöltéskor lafanccá mállik. – Ilyen méret nincs is – jajdult a zavarba taszított hölgy. – Mostantól muszáj lesz lennie. A csemegés mereven, keményen bámult Selwynre, mint aki kész megvédelmezni az álláspontját. Ezenközben elfehérült ujjakkal markolta a pult szegélyét. Keze lassan csúszott a fiók felé. Tán azért, hogy előkapja a fokhagyma- és rózsafüzérét. Vagy a lecsonkolt csövű mordályát. Esetleg egy életmódmagazint, hogy megnézze, mit javall a lap a rázós esetre. 40

– Micsoda? – nyögte a duplasildes fickó, Selwynre meredve. – Ne égess, haver! Még hogy te négy XL-esben jársz, míg én csak kettőben? – Én nem járok, hanem akciózom benne! Clayderman sem bírná elzongorázni a különbséget! Egyébként akarod összevetni? Gyerünk, cipzár le, modell ki! – Rendőrt hívok! – sikoltott a boltos asszony. A fiókban sejtett kollekcióból rózsafüzért rántott elő, s fél kézzel, lázasan morzsolni kezdte. – Papot is hívjon! – ajánlotta valaki a sor végéről. – Megtérek Istenhez! Míg én a heveny öngyulladás tüneteit észleltem magamon, Selwyn zavartalanul tovább színjátszózott. – Mintha nem volna elég bajom az örökös gumivadászattal! Mitől kuriózum a négy XL-es darab? Mondok valamit, hölgyem! Rendszeresen járok a szomszéd házba, a barátnőmhöz. Ezentúl önnél óhajtom beszerezni az óvszert, hogy mindjárt kéznél legyen, ha megérkezem. Hetente minimum két csomag zokni szükséges, mivel mindketten nimfók vagyunk! Mit is szeretsz, ínyenckém? Megvan: banán, madártej, görög saláta, félnyers marhasült, Baileys ízű gumik legyenek! Rendben? Vagy inkább értesítsem a Fogyasztóvédőket? – Meglesz, uram – rebegte a csemegés, rémülten pergetve a szentolvasót. – Csak ne itt versenyeztessék a méreteiket... – Én nem versenyeztetek semmit! – mérgelődött Selwyn. – Nekem nem dicsekvésre kell a szóban forgó, mint egyeseknek. Én sörözés után, valamint aktus közben veszem hasznát. Eszembe nem jutna kicsapni a pultra! Nem akarok én félelmet kelteni! Pánik törhetne ki! A duplasildes férfi megkapta a fiók fenekéről feltúrt XXL-es dobozkát. – Már nem kell! – vakkantotta csüggedten, és a cigarettapapírt is hátrahagyva, kirohant az üzletből. – Milyen kispályás fickók lakta környék ez? – hördült leendő férjem, a menekülő után meredve.

19. végre beindul a Végzetes Szerelem! lélegzet

Sőt!

– Impotenciába taszítottad szegényt – szóltam később az utcán, mihelyst leszárítottam arcomról a röhögés és viszontlátás örömkönnyeit. – Nem érdekel! Nem rezzenek más bajára! Én is impotens vagyok, mióta dobtál! – Én dobtalak? – nyögtem. – Megsértettél. Bántottál. Nem voltál hajlandó kimondani, hogy szeretsz. Elbagatellizáltad a vallomásomat. Gyötörtél a szippantás miatt. Azóta se éjjelem, se nappalom. – Nekem még az évszakok is összekavarodtak! – tromfoltam. Gyorsan körül is néztem. Zegernyés idő volt, szúrós dara pergett az ólomszínű égboltról. A város karácsonyra készülődött körülöttem. Színes égőgirlandok villództak a szemközti boltocskák kirakataiban, az üzletsor fölött lévő lakásablakokban. Ekkor ért el a tudatomig, hogy rögvest betoppan Télapu, Télanyu. Megérkeznek a Télfiak és Télleánykák, továbbá a Télnagyik, Téltántik, valamint más Télfelmenők és Tellemenők. Ja persze, még a Kisjézus is jön! És én itt állok készületlen! Arra riadtam, hogy Selwyn vadul ölel, és az arcomba kiabál. – Hogyan értessem meg veled, hogy SZERETLEK?! – Talán vedd ki az öklödet a szememből! – üvöltöttem boldogan. Gondoltam, nagyobb feltűnést már aligha kelthetünk az utcán. Ám ekkor jövendőbelim a házfalhoz támasztotta a vásárfiával tömött zacskót, és mély meghajlással táncra kért. Átkarolta derekamat, másik kezével megragadta az enyémet. Összefűzte ujjainkat, s miközben szájjal kongázott, gitározott, plusz még énekelt is, egyidejűleg, vehemensen érzéki, latin táncra emlékeztető mozgássort interpretáltunk a brutális havas esőben. A szédelítő pörgés-forgás, hídba ívelés közepette olykor emberekbe ütköztünk, ám mert szerelmesen ragyogtunk, a legtöbben visszamosolyogtak ránk. Csupán egyvalakinek fájtunk. Ez a férfiszemély megragadta összekulcsolt ujjainkat, és megpróbálta azokat szétmorzsolni abroncsszerű markában. Megtorpantunk a röpködésben. Felmértük a jövevényt. A kosaras termetű, karcsú versenyző földig érő püspöklila bőrkabátot viselt. Mindkét fülében karika himbálódzott. Arcán borostaszakáll feketéllett, bőrszíne fakó, szeme ólomkék volt. Lejtős, vaskos alsó ajka középütt kicsúcsosodott, miáltal olybá festett, mint egy lecsurranni készülő könnycsepp. Nyakában ujjnyi vastag, fekvő nyolcasokból komponált lánc aranylott. 41

– Mi van, nyájas barátom? – érdeklődött a fickó mellbimbójáig érő Selwyn. – Miért nem tudsz örülni más jójának? – Ez jó nektek? Hogy itt kergéztek a pocsolyákban? – Árnyalhatatlanul jó! Tudod, éppen boldogok vagyunk. – Milyenek? – kérdezte. Közelebb hajolt, füléhez ernyőzte a kezét. Sajnos nem azt, amelyikkel az ujjainkat porítottá. – Boldogok – vigyorgott rá leendőbelim. – Tudod, ez egy emelkedett lelkiállapot. Elbűvölően jó érzés. Ne hidd el nekem, próbáld ki. A fickó elengedett bennünket. Jóságosan keresztet rajzolt a fejünk fölé, sarkon fordult, és kabátszarnyait lebegtetve tovavitorlázott az utcán. Selwyn megérintette az arcomat, lecsókolt, lefalt róla néhány vízcseppet. Majd a járdaszegélynél leparkolt, sármocskos kocsimhoz nyargalt. Mutató- és középső ujját összefogva, kövér betűkkel a hátsó ablakot átláthatatlanná tevő szennyragadékba írta:

– Nem nősülsz, még nem telt le a húsz év – emlékeztettem őt korábbi fogadalmára. Gyanakodtam, hogy életem méze drogközi állapotban van. Mi másért volna ilyen önfeledten érzelemvallós? Hirtelen eszembe jutott Bús Dal Szól. Csaknem szélütést kaptam. A killer bizonyára most is cserkeli áldozatát. Kínzóeszközeit, borotváját fenegeti, villogósítja. Bébiruca-sárga séróját zselézgeti drótkefésre. Telepatikus úton üzentem a virtuális brávónak: Akció lefújva! Kliensnek megbocsátva! Nehezen szakadtam el a kocsim hátsó ablakába gravírozott sorsfordító igék bámulásától, beivásától. Ám hiába tartogattam volna még jó ideig a meghatott hangulatot, rohannom kellett. Selwyn kézen ragadott. Lóhalálában szeltük át a széles járdát. Felnyaláboltuk a fal mellől a vacsoránkat rejtő zacskót, és a lépcsőket kettesével, hármasával megugorva, felrobogtunk kies hajlékomba. Izgalmamban alig találtam az ajtónyitó kártyát, majd a rés tűnt el, ahová a lapot kellett volna illesztenem. A villanykapcsolót egyáltalán nem leltem meg, mert bármerre tapogattam, mindenütt Selwyn valamijére bukkantam. Hagytam a fenébe a világítást. Az általunk folytatott tevékenységhez úgysem kellett fény. Egyébként is szégyenletes kupleráj volt a héderben, habár csak afféle, amilyen krízishelyzetekben szokásos és teljesen normális. Tömör sötétségben vaklásztunk keresztül a lakáson. Előbb nekiütköztünk a telebőgött, teletrombitált zsebkendőkkel púpozott papírkosárnak. Átbukdácsoltunk a régen porszívózott szőnyegen elhelyezett tálcákon, melyekről az utóbbi napokban olykor táplálékot vettem magamhoz. Átestünk a keddi, szerdai, múlt hétfői ételmaradékokon, és azok göngyölegein, a gerinctöréses hangon szétroppanó dobozokon, zacskókon, literes műanyag poharakon. Kék-zöld tipliket szereztünk a régies stílusú, ízlésesen csicsamentes, máskor barátságos bútorzat némely elemeitől. Belegabalyodtunk a depresszióból kifolyólag a nappali közepén tárolt szennyes ruhaneműk gáncsoskodó, ránk csimpaszkodó halmába. Levertünk egy urnaféleséget, amiben talán egy tavalyi virágfonnyadék és annak buggyant leve tartózkodott. Ha mégsem a váza repült a padlóra, akkor valami különösen agresszív vegyi fegyver lehetett, mivel orrfacsaró bűzt árasztva nehézlégzést és mélyrőlnyelést okozott. Egyik elbuktunkban az asztal kellős tetején támaszkodtunk meg. Selwyn egy harapós kedvű műfogsorba tenyerelt. Nem éppen oroszlánszívű lévén, rémülten felsikoltott, és tüstént a számba nyúlt. Csupán akkor higgadt le valamelyest, midőn borzalmasan megharaptam a fogazatomat kutató, cibálgató ujjait. Tisztáztuk, hogy az asztalon heverő protkó nem a gyémántberakásos ünnepi rágom, hanem egyszerűen csak 42

egy papírnehezéknek használt műtárgy. Ilyenformán megnyugodva megest szenvedélyteli, polipos szituációba bonyolódtunk. A tehénistállóvá hanyagolódott héderen átbotorkálva rosszallóan gondoltam lakótársamra. Ha Mamusz nem a pszichiátrián hízózna, ez nem fordulhatott volna elő. Hiszen ő még a legfeneketlenebb válságok idején is takarított, sőt, olyankor rendtündérkedett csak igazán. Karátosra dörgölte flaskagyűjteményem darabjait, nagyítólencsévé csiszolta az ablaküveget, még a sakktáblát és a zongorabillentyűket is kifehérítette. A hipót is kihipózta. Bezuhantunk a hálószobába. Bár az ajtó ramaty állapota aligha függött össze a régóta mellőzött takarítással, az mégiscsak leomlott, mikor megközelítettük, így sajátos deszkahíddá változott a lábunk alatt. Mindezen útakadályokat leküzdve, végre-valahára eljutottunk az ágyhoz. És itt most lányos szemérmem lefogja tollamat. Legyen elég annyi, hogy egymásnak estünk, és letépkedtünk minden holmit, amely megáradt szerelmünk gátját képezhette volna. Leszakadt gombok és letört cipzárhúzók röpködtek a levegőben. Valamint blúz, ing, melltartó és... Selwyn mindenütt csókolta testemet, egyetlen porcikát ki nem hagyott. – Szúr, szúr, szúr – nyögdécseltem, meglehetőst kéjesen. – A borosta nem szúr – suttogta. – Ha a megfelelő oldalán élsz. Tényleg nem bökött komolyabban. Inkább csiklandott, borzongatott. Libabőrösített, sikítoztatott. Megadtam magam. – Erotikázzunk – leheltem. – Még? – dörmögte, ajkával a hasamat és környékét forrósítva, perzselve. – Tényleg akarod? – Ez itt L-es – mormogtam kevéssel később. – Bocs, XL-es. Hoppá! XXL-es. Jézusom, ez XXXXXXXXXXXX... Bár a helyzet tovább fokozódott, ezután már csak sóhajtoztam, ooóóÓÓHH-oztam. Két ízben röpített orgazmus a Teljességbe, míg Selwyn csupán egyszer robbant ki a Föld légköréből. Ebből persze nem vontam le messzemenő következtetést, tudván, lesz ez fordítva is, és lehet ez még így sem. Végül, pilledten, csupán ennyit jegyeztem meg: – Nem volt ez húsz XL-es, csak vacogott a fogam a jótól...! A kimerült Selwyn halkan halálhörgött: – Meg ne vizsgáld most. Lustán rámozdultam a kihívásra. – Hát ez bizony szerény XS – csúfolkodtam. Leendőm bősz bikabőgést hallatott. A többi titok. És szerelem.

20. takarítás közben egyszer s mindenkorra elhatározom malélegzet

gam: lesz esküvő! Még a házassági előkészítő tanfolyam is szóba kerül

Reggel ugyan nem sütött a Nap, mi mégis úgy láttuk mintha meleg fényekben fürösztene minket az élet. Sajnálatos módon kotorékom lelakottsága is lelepleződött. A szerény méretű, célszerűen berendezett – böhöm nyoszolya, ágyvégi pad, slussz – hálószoba még csak-csak kiállta volna a mikrobiológusi megméretést. Egész takarosan festett, ha nem vettem figyelembe a bánkódó mantrázás közben kibogozhatatlanná csomózott függönyrojtokat, s a szétnyitott állapotban a padlóra pakolt könyveket. A megfeszített gerinccel egymásra tornyozott kötetek emlékeztettek minapi olvasási-nemolvasási hisztériámra, továbbá egy sajátos máglyarakásra is. Kismillió életmódmagazin színeslett mindenfelé. Pokoljáró heteim során ezekből próbáltam kinyerni annak receptjét, miszerint hogyan éljem túl, ha Szívszerelmem magasról, cikcakkban bilizik a fejemre? Megjegyzem, erre nézvést egy csomó bölcs tanácsot találtam a lapokban. Legtöbbjüket használhatatlannak ítéltem, attól meg egyenesen dührohamot kaptam, amelyik azt javallotta, hogy tárgyaljak. Hallatlan! És a Női Büszkeség? Az Emberi Konokság? Hát az én Személyes Csökönyösségem? Az smafu? Láthatják, ezért voltam kénytelen világra hozni a jóval hatékonyabb megoldást, Bús Dal Szól, a virtuális bérgyilkos személyében. 43

A nappaliban hanyagul levetett ruhadarabok hevertek a földön és a bútorokon, lógtak az állólámpa ernyőjén, falikaron és karnison. A fürdőszoba kinézetéről nem fogok beszélni, még aprólékos kínvallatás közepette sem. A konyháról csupán annyit, hogy Selwyn belépett, majd kihátrált. Megcsókolta hajamat, számat, s mindkét mellbimbómat a köntös alatt. – Otthonod kissé slampet – jegyezte meg. – Neked ma takarítanod kell – mondta. – Ha végeztél, látogass meg agglegényfészkemben. Igyekezz, várlak. Ezzel távozott. Gyorsan telt a délelőtt. Mostam, sikáltam. A port letörölni már nem lehetett, mert az vastagon a bútorokra idősbödött. Enyhe robbanószerbe mártogatott dörzsivel végül mégiscsak sikerült felfeszegetni a lerakódást a berendezési tárgyak felületéről. Közben a kihangosított telefonkészüléken a tiltott klienssel, a tizenkét éves Altonnal folytattam emelt díjas beszélgetést. – Szamba, képzeld csak, mi történt. Eddig is sejtettem, hogy gáz van, de tegnap éjjel anyu megmondta apunak, hogy életveszélyesen szerelmes egy másik pasasba. Rettentően ordítottak egymással, dobálózás is volt. Ma reggelinél láttam apu halántékán egy bazi nagy véraláfutást, főleg fekete, mint bíborszínűt, és a torkán egy marha mély harapásnyomot. Tökre kilátszik az ádámcsutkája. Anyunak bal oldalon ritkás lett a haja, és a fülbevalóját sem tudja többé viselni, mert eltűnt a fülének az a része, ahol a lyuk volt. Különben meg úgy tesznek, mintha mi sem lett volna. Mindig így csinálnak. Amikor nemrég apu vallotta meg a maca barátnőjét, akkor is óriási balhét rendeztek. Emlékszel, ugye? Biztos meséltem. – Igen, Alton. – Tudod, ilyenkor hallgatnak előttem a bajról, reggelinél fogdossák egymás kezét, és állatira mosolyognak, de láttam, mikor mindketten a kenyérvágó deszkánál álltak, és apu megpróbálta eltéveszteni, hogy mit kell szeletelni, és rápályázott az anyu kezére. Azt hitték, nem figyelek, különben tényleg leszegtem a fejem, de ettől még jobban is látok, és észrevettem anyu válaszát a kézlevágási kísérletre: ő meg a tűsarkú papucsával egy jót rúgott az apu sípcsontjába. Nálunk minden helyiségben van egy pár doboz gyorstapasz, az elsősegély végett. Szerinted miért csinálják ezt? – Beszéltél velük erről? – Igen, egyszer megkérdeztem, miért szoktak verekedni, és akkor azt mondták, hogy ez a szerelem miatt van. Olyan erős a szenvedélyük, hogy nincs nyugtuk tőle. Meg nincs is más kikapcsolódásuk, mint az egymás imádása, mivel éjt nappallá téve dolgoznak mindketten, hogy a családunk még ennél is boldogabb legyen. Karácsonyra kapok egy csomó számítógépes cuccot, egy teljes dinókollekciót, meg amit még akarok. A szünetben apu megtanít korizni, cserébe én megmutatom neki, hogyan lehet hackerkedni. Múltkor feltörtem a suli számítógépkódját, és most azon agyalok, megcsináljam-e a bizonyítványomat. Anyu azt ígérte, karácsonykor minden este mesélni fog valamit. Nem akartam elkeseríteni szegényt, nem szóltam neki, hogy már régóta tudok olvasni, így a mesélés-témát is megoldom magamnak. Nem baj, hadd meséljen, még kijavítani sem fogom, hogy nem is úgy volt Csipkerózsikával meg Hófehérkével, hanem máshogy. Hallottam a fiú hátterében folyó férfi-nő diskurzus foszlányait, edénycsörgést, távoli porszívózást. Alton hallgatott fél percet, mielőtt folytatta. – Szerinted is verekedős a szerelem? – Azt hiszem, rengetegféle a szerelem, és sok minden belefér. Ha az emberek nem képesek megoldani valamilyen problémájukat, elkeseredésükben, dühükben akár még verekedhetnek is. Azért persze nem árt előbb kimeríteni minden más lehetőséget. – Te is verni fogod a férjedet, ha lesz? – Nem tudom. Nem tartom valószínűnek. Inkább megpróbálom továbbfejleszteni a humorérzékemet. Bár azért el tudok képzelni olyan helyzetet, amiben úgy érvelek, hogy irtózatosan leütöm a csávót a csellóval. Alton kuncogott, majd lehalkította hangját. – Ez nálunk mindennapos, csak nálunk csembaló van. Persze nem azzal aprítják egymást, mert annyira nem herkulesek. Múltkor láttam a tévében egy műsort a házastársi erőszakról, de az kizárólag a feleségüket püfölő férfiakról szólt, és mutatták a helyet is, ahová el lehet járni orvoslatért. Ez egy klubféleség, ahol agybúvárok és harcmesterek tanítják ki a nőket a védekezésre. Reklámozták is magukat, hogy a tanfolyamuk elvégzése simán hozzátartozik a házassági előkészületekhez. Érted ezt, Szamba? – Tetszik! – lelkesültem. – Ölőtanfolyam frigyelőknek. Ezt csakugyan az alapműveltség részévé kell tenni. Jelentkezni fogok. 44

– Miért? Férjhez mész? – Tervbe vettem. – És akkor is felhívhatlak majd? Vagy az esküvőd napjától egyből rendes nő leszel? – Most is állati rendes nő vagyok, Alton. De persze, a frigyeléstől még sokkal rendesebb leszek. Attól persze továbbra is kibeszélkedhetjük, ami a bögyünket nyomja. – Nem tudom – sóhajtott Alton. – Néha meg szoktam nézni a netes kibeszélgetős fórumokon a kedvenceimről szólókat, de utána mindig fosul érzem magam, mint amikor valami romlottat kajálok, és a gyomrom ki akar fordulni, és még a beleim is fájnak tőle, a fejemben meg nyüvek tekergőznek. Még anyuék sem olyan gyűlölködőek, mint amilyen köpőcsávók a hálón forgolódnak. Szerencsére másmilyen témák is vannak a neten, úgyhogy inkább azokkal foglalkozom. Akarod, hogy dögös képernyővédőket töltsek le neked? Vetkőző Chippendale-fiúkat? Vágtázó ménest? Vízesést? Szamba tánckart? Feltegyem háttérnek az esküvői képedet? Ami persze még nem készült el. Akarsz valakinek vírust küldetni? Ha megbízást adsz, olyan férget postázok az ellenségednek, hogy porrá megy a vincsesztere, de még az asztalt is eldobhatja, amin a gépét tartotta. – Édes vagy, Alton. Nem gépezek. És nincsenek ellenségeim. – Hülyeség! Ellenségei mindenkinek vannak, apu megmondta! Legfeljebb nem tudsz róla, mert a sanda dög a háttérben sunyizik. Talán épp a legjobb barátod! – Meglehet. Ismered a mondást? A békéhez két fél kell, a háborúhoz egy is elég. Nos, ha majd az ellenségem jelentkezik, visszatérünk ajánlatodra. – Oké, számíthatsz rám. Most mennem kell. Anyu már nagyon kocogtatja az óraüvegét. Múltkor kérdeztem tőle, nem akarja-e levonni a zsebpénzemből a szextelefon-pénzt. Azt felelte, hogy nem, mert anynyi dohányt nem is kapok. Egyébként meg nyugodtan dumáljak veled, az agybúvár sokkal többe kerülne. De most meg kell látogatnunk Audry nénit, aki a szózuhatag nagynénikém és névnapja van. Csóri, csóri én! Szia, Szamba! – Szia – leheltem. Kikapcsoltam a telefont, hátam mögé vágtam a sikálórongyot, és szétvetett lábakkal a kanapéra rogygyantam. Hagytam, hogy elúrhodjon rajtam a féldöglött-poranyó-érzés. Sóhajtoztam, pihegtem, nyögdécseltem. Olyan izomláz terjengett a tagjaimban, aminőt még egy végigedzett nap alkonyulatán sem szoktam érezni. Úgy döntöttem, gyorsan festek néhány transzparenst a következő üvöltményekkel: Le a házigürccel! Le a koszcsimbókokkal! Vesszen a suvickolás! Ha ez kész, már csak egy tüntetést kell találnom, melyhez csatlakozhatnék. Ekkora városban mindig zajlik valamilyen manifesztáció. Hol a melegek, hol a hidegek, hol a jobbosok, hol a balosok, hol a fiúk, hol a lányok, hol a vegyesek vonulgatnak fel-alá tábláikkal. Minap lekéstem egy számomra roppant fontos tárlatmegnyitót. Ugyanis vagy kétszáz nőszemély lóbálta szerelemutáló, férfigyalázó és kézfogóellenes kiáltványait az utamban. Túl azon, hogy nem értettem egyet az esketést csákányozó követeléseikkel, még azzal is bosszantottak, hogy az őket szemlélő sokaságból kirángattak néhány csúfolkodó pasast, és nekiláttak miszlikbe tépni a páriákat. Ez persze rendőri közbelépést vont maga után. Az idő meg csak szaladt, s közben az egyik dühödött boszorka pont az én kocsim elejére taszított egy boldogtalan kommandóst. Elszedte tőle a pajzsot, letépte fejéről a sisakot, majd a szemem láttára kezdte bécsi szelet alapanyagává klopfolni az élő organizmust a Vesszenek a soviniszta hímek! szövegű bádogtáblával. Nem nézhettem tétlenül a potyolást, végtére a férfi is ember valahol. Kikászálódtam a járgányból. Megvontam a némbertől a tiló transzparenst. A tábla rúdját kettétörtem a térdemen. Levakartam a motorháztetőről a hörögve légcserélő, vért köpő különítményest. Kezébe adtam bunkóját, és meg is mutattam neki, mihez kezdjen vele. Eleinte nem értette a dolgot, talán a fejét ért ütések miatt. Végül a segítségemmel lepörölyözte az újfent nyomuló aktivistát, minek folytán abból végre passzivista lett. Hálából a zsaruk behurcoltak a yardra. Igen, abban a furgonban, amelybe a világ pasasainak lincselését, herélését, kiirtását követelő tündéreket zsuppolták. Az hagyján, hogy ezek a némberek tetőtől talpig beköpdöstek, mint a húslegyek, valamint heves agitációjukkal meg is ingattak valamelyest férfibarát meggyőződésemben, de utóbb épp a megmentett halálbrigadéros üvöltött velem a leghangosabban, miszerint mit képzelek, ő egyáltalán nem szorul női segítségre ahhoz, hogy daliásan megvédje magát! Bizony, így esett, hogy lekéstem a tárlatmegnyitót. Viszont fogadalmat tettem. Mivel szeretem, ha győz az igazság, ezentúl inkább moziba járok, mint az életbe. Sóhajtva feltápászkodtam a kanapéról. Kiteregettem a mosott ruhát. Reméltem, gönceim hamar megszáradnak, mivel a szekrényemben akkora üresség honolt, mint némely nagymenők fejében. A fehérne45

műs fiókjaimban csupa olyan bugyogó porosodott, melyeket magas fizetség ellenében sem öltenek fel, mert bokáig, de legalább térdig érnek; mert nemrég összemostam őket valamivel, amitől rózsaszínűek, földszürkék, arisztokratavér-kékek lettek; mert törpítettek, kövérítettek vagy soványítottak. Sóhajtozva zuhanyozni indultam, mikor a telefon megcsörrent. Alig ismertem fel Nicole hangját. A jól ismert orgánum feketén izzott a dühtől. – Megölöm! – bömbölte. – Kinyírom! – Ambrose-t? – kérdeztem, nem alaptalanul. Évek óta folyt köztük a majd elválok és elveszlek mottójú, banális játszma. Időnként szakítottak, ám kisvártatva kibékültek. Ennek eufóriájában Nicole elhozta közénk a közel hatvanas, szikkadt testű, kiélt arcú, nagyon udvarias, szörnyen üres pasast. Százával sajtolta ki belőle a házassági ígéreteket, amelyek aztán beváltatlanul maradtak. – Ki mást? Őt! Kinyírom! De előbb ivartalanítom! – Nem válik? – puhatoltam. – Mi az, hogy nem válik? – hörögte Nicole. – Becsajozott, amíg odavoltam! Szerelmes! A matuzsálem! Az ő korában! – Nőbe? – informálódtam, majd kissé eltartottam fülemtől a kagylót, számítva a válasz hallójárat-romboló hangerejére. – Nőbe? Nem figyeltél? Azt mondtam: BECSAJOZOTT! A vén pedofil felszedett egy fruskát! A kis moha még Ambrose fiához is túl fiatal! Kinyírom a rohadékot! – Tudod, amíg háborúztál, velem is történt egy s más. Azon gondolkoztam, hogy ha megjössz, alapíthatnánk egy titkos társaságot. Ez hasonlítana az Aramentő Kommandóra, azzal a különbséggel, hogy picikét sem volna nyilvános. Céhünk az Irtsuk Ki A Rohadékot! nevet viselné. Földalatti kínkamráinkban a csélcsap pasik sínylődnének. Nicole sötéten rikkantott. – Jó! Benne vagyok! A lányoknak is tetszeni fog. Úgy oszd el a feladatokat, hogy én akarom kezelni a hüvelykszorítót, a körömletépőt és a tojástalanítót! És most elmondanám neked, hogy ezúttal vége! Mindörökre, végérvényesen vége! A mocsatos Ambrose nem csupán a farkával csalt meg, hanem a szívével is! Ez pedig már...! Esküszöm, beköpöm azt a tetűt a feleségénél! Felhívom őt névtelenül, és beszámolok neki a jó kis férjéről. Te, ez a pedofil féreg kihasznált bennünket! Sosem gályázott! Mi tartottuk el, a neje és én! Még biciklit is vettem neki! Full extrásat! Sóhajtva a kanapéra telepedtem, ráébredvén, hogy beszélgetésünk témája hasonlatos a szexfecsej-szolgáltatásaim során megszokottakhoz. Kihangosítottam a telefont, elővettem a körömollót, reszelőt. – Ez újság, mármint az eltartás. Eddig miért nem mondtad? – kérdeztem. – Miért, miért? Mert szégyelltem! Én még olyan nevelést kaptam, melynek alaptétele az, hogy a férfi tartja el a nőt. – És a másik alaptétel szerint a hajadon nő bozótzsoldosként tengődik, addig is, mígnem megleli az eltartót? – Nem tetszik talán? Akarod, hogy meséljek? Figyelj hát: bennem egy működő vulkán fortyog! Én egy szörnyetegpince, egy rémlénykastély vagyok, tele gyűlölettel és agresszióval! Én utálok! – Ez nem igaz. Te egy nagy gyerek, vagy inkább egy teddy mackó vagy... – Kussolj, Jandra, most az egyszer kussoljál! – bőgte. – Elhagyott! Erre nincs vigasz! Este átmehetek hozzád? – Hát én nem is tudom, lehet, hogy nem is leszek itthon... – Randizol netán? – förmedt rám. Ismertem az érzést, nemrég magam is átéltem: Micsoda? Mások randiznak, amikor én szenvedek? Az élet megy tovább? Szemétség! Emelt fővel levágtam a kisujjam körmét, és közöltem: – Randizom. Felírta a kocsimra, hogy szeret. Azt az ablakot csak az esküvőnk napján mosom le! – Akkor szedd ki az üveget, és tartsd a lakásban, mielőtt még balesetet okozol. Ugyanis veszélyes, ha nem látsz ki a hajtányból. Nem fog elvenni! Tudd meg, ezek, mármint a pasik, nem nősülősek! Mind csak egyet akar. Utána kipödri a bajuszt, és ráhajt a következő mucára. Különben is, az egész társaság facér, téged levonva. – Engem te csak ne vonj le. – Horsa facér, Meryl, Scara szintén. Adena ugyancsak, ő viszont még gyereket is vár. – Micsoda?! – Rugóként pattantam fel. Hökkenetemben csaknem szíven szúrtam magam a manikűrollóval. 46

– Igen, tudd meg, ilyenek a férfiak. Micsoda nagy szerelem volt! Az angyalok kara zengett fölötte. Aztán meg, amikor kiderült a babadolog, a pasas úgy lepattant, mint a vakolat. Huss, elment világgá! Alig néhány hónap után. – Adena nem is említette. – Hát persze, mert nem akarta, hogy ménkű nagy bánatodban még ezt is magadra vedd, és öngyilkos legyél. Ám úgy tűnik, mélabúd elszelelt. Azért egy összefirkált kocsiablakból még ne vonj le életreszóló következtetést. – Te meg ne légy ünneprontó. Hallottam, hogy Nicole a fogát csikorgatja. – Jólesik! – közölte. – Hát persze, tegnap még nekem is jólesett volna. Már azon tűnődtem, hogy esküvőket fogok látogatni, és az igen kimondása előtti pillanatban kompromittálom a feleket. Hol a vőlegényt, hol a menyasszonyt. Adena elveteti? – Ne viccelj, nemsokára szülünk! Az állapot négy hónapja tart. Lehanyatlottam. Fejem koppant a karfán. – Nem veszi nőül az a csirkefogó? Adenát? – De nem ám! Mi is a céhnevünk? Irtsunk Ki Minden Rohadékot? Figyelj, szerzek egy pincét, és felszereljük kínzószerszámokkal. Négyelni is fogunk! Kereket is veszünk, rengeteg küllőset! Kéj lesz belezúzni a testüket! Philip, Ambrose, Lewis, Linda. Muszáj kiterjesztenünk a tevékenységünket nőkre is, mert ugye, Meryl esetében lotyók az elhagyók. Hogy hívják az ablakfirkálódat? Selwyn? Előbb-utóbb ő is sorra kerül. – Adena megszüli? – Meg hát. Mit vártál? Hogy elfut az angyalcsinálóhoz? Vagy maga végzi el? Horgolótűvel? Húsnyárssal? És képzeld, az exvőlegényéhez jár bőgni, s az a jámbor Zach odatartja neki a vállát, és simogatja a buta fejét, és azt dörmögi, jaj, csacsikám, kicsi hülyém. Így vagyunk. Jövő szombaton lánybanzájt tartunk. Hallod? Igazi rinyarevüt! Addig még te is szakíthatsz az ablakossal. Horsa jövő héten szabadul a lelkizőből. Merylnél bulizunk. Számítunk rád. – Ott leszek – ígértem. Egyik szemem sírt, a másik vérben forgott a zuhany alatt. Teherben és cserben hagyták Adenát! A vén, nős Ambrose pedofil lett, bepipizett, és dobta Nicole-t. Merylnek a nők sem jönnek be. A barátaim szenvednek, zokognak! Én pedig, nyirkos cuccokban, ezerrel hajtok a szívszerelmemhez. Ez korrekt? Vezetés közben egyáltalán nem az utat néztem, hanem a hátsó ablak mocskába írott szerelmes szókat, és heveny boldogságomban enyhén szégyenkeztem is.

21. hajszálnyit megingok férjhez menési szándékomat illetően, lélegzet

és meg akarnak ismertetni Főgonosszal

Midőn beléptem Selwyn agglegényvackába, egyébként az épp akkor hazatoppanó házigazdával együtt, legott megvilágosodtam. Minden jel szerint leendőbelim is pokoli szenvedéseken ment keresztül az elmúlt hetekben. A súlyos depresszió milliónyi csalhatatlan jele fogadott. A mosogatóban borzalmas száradékokkal teli edényhegy tornyosult. Ami oda már nem fért, az a lakás különböző pontjain csúnyállott, ijesztgetett. A konyhaszekrény tátongott az ürességtől, ha nem számítom a polcokon kóválygó, éhségtől bágyadt kajamolyokat. Néprajzi érdekesség gyanánt rögtön feltűnt a padlón a rengeteg, barackszínű papírtörülközővel letakart púpocska, dombocska. Némelyik papírlapon átütött az alatta lévő matéria, mások totálisan beleragadtak az enyőkébe, melyet szemérmesen leplezni próbáltak. A pink hantok között régebben levedlett ruhadarabok hevertek. Úgy rémlett, mintha olykor-olykor ezekkel próbálták volna felmosni a padlót, letörölni az asztalokat, kisúrolni a kádat. Utóbbi egyébként kitűnően sikerült. A tágas sarokkád ragyogott a nettségtől. Széles peremén sörös, boros, pezsgős flaskák és poharak sorakoztak. – Itt éltem az elmúlt időben – világosított fel Selwyn, meghitt mozdulattal végigsimítván a testáztató tekenő fogantyús, könyöklős, légbefúvós kütyükkel gazdagon felszerelt belső oldalát. – Válságos voltam. Elárulom, hogy reggel azért tűztem el tőled, mert takarítani készültem. 47

– Ehhez képest most értél haza – mutattam rá. – Valóban – látta be. Lehajtotta fejét, miáltal hátrafésült hajtincsei a homlokába kígyóztak. Alulról fölfelé nézett rám ama kivételes, varázsos szépségű szempárral, aminőt mostanáig csupán egyetlen személynél észleltem. Az a szempártulajdonos nőnemű és csodalény volt, Audrey Hepburn néven ismeri őt a világ. Selwyn tekintetébe feledkeztem. Kísérteties dolog történt: elmém mozivásznán képek villództak. Férjendőm majdani arcai váltakoztak előttem. Az idő múlásával haja hol megnyúlt, hol megrövidült, ám hátrafésültsége mindvégig megmaradt. Arckoponyája folyamatosan keskenyült, szikárult, karakteresedett. Homlokát mind több ránc satírozta, ekézte. Orrnyerge fölött két függőleges, rosszkedvű barázda sötétlett. Egyenletes szemöldökíve megtört. Tűzforró pillantású, sötét szeméből eltűnt a belső ragyogás. Tekintete is megsötétült, írisze immár csupán a külvilág fényeit tükrözte-verte vissza. Az orrszárnya mellől induló ráncocska mélyen begravírozódott, megduplázódott. A fajtagyőztes ajkak elvékonyodtak, szorosra záródtak. A kockaáll kerekebb, párnásabb lett, a gödörcsíra nyomtalanul elveszett róla. Végül egy fájdalmas tekintetű, megkeseredett, kiégett, idősödő férfi arca nézett vissza rám. Megborzongtam. Kedves képzeletem! Miért kell engem sokkolni? Selwyn akkor lesz ilyen, ha vele maradok? Vagy akkor, ha nem? Netántán a kokszolás fogja letörölni hamvas üdeséget, férfibáját, kiölni szeméből a fényt, lemetszeni ajkáról az érzékiséget? Na és, ha mindezek eltűnnek? Báj, hamv, üdeség, csókosság, őztekintet? Ezek úgyis csak giccsfaktorok! Nem igaz? – Az a helyzet, hogy elpacsiztam a Vadnyugat gyémántjával keresett pénzt – kezdte. – Lehetséges, hogy később még szivároghat belőle valamennyi, de csakis átütő mozisiker esetén. Otthonról nem fogadok el apanázst. Már vagy három hónapja élek így, mert felnőttem és férfi vagyok. Ezt esetleg újragondolom. Nincs állandó munkám, van viszont néhány pénzkereseti lehetőség, bár mind csak robotolás. Az egyik igázóhelyem a spermabank. Nem tudom, miért, a nők sztárolják, folyamatosan rendelik a spermámat. Talán mert az ivarsejtadói jellemzésben remekműként festenek le, nem tudom. Nos, mivel mínuszos a hitelkártyám, reggel az ondógyárba indultam. Úgy terveztem, hipp-hopp túlesek az anyagvételen, megtöltöm a zsebemet, és jöhetek haza dzsuvátlanítani. Selwyn félrekotort egy szennyesruha-boglyát a díványon, és lerogyott az így feltárt helyre. Felhajtott gallérú kabátban, összekulcsolt kézzel, roskadtan üldögélt. Bár nem mozdult, fürtjei apránként lerúgták magukról a fixálót, és úgy viselkedtek, mintha előrerázta volna őket. – Teljesen paff vagyok – panaszkodott a nemzet génadója. – Nem sikerült! Bombabiztosnak hitt szervezetem egész egyszerűen nem rezonált a szexlapokra, a rásegítő vetítésre, semmire se! Végül, feszülten rád gondolva, mégiscsak összehoztam valamit. Kicsit megnyugodtam. Ez talán mégsem impotencia, csak kimerültség. Hiszen tegnap éjjel óriási anyagveszteség ért. Legközelebb eljöhetnél velem. – Én meg adjak petesejtet? – kérdeztem. – Attól tartok, megint velünk, nőkkel babrált ki az élet! Amennyivel élvezetesebb a spermacsinálás! Selwyn, a hátam borsódzik, ha belegondolok, hogy nők tízezrei szülnek tőled gyereket! Ez a dolog még rettentő vérfertőzésekhez vezethet! Gondolj bele, ha csak minden második ivadéknak te leszel az apja...! Génfagylaló! – Nekem tetszik – derült fel. – Semmi apasági per, tartásdíj-követelés, láthatási cirkusz. Régebben még bántam is, hogy nem egyből a vevőnek teszem le a spermát, a klasszikus úton-módon, de aztán láttam néhány kémcsőtől fogant anyát, és lehiggadtam. Különben lehet, hogy felhagyok az ivarsejt-pocsékolással, ha híres leszek. Nem ülsz le mellém? A máris mellette üldögélő, horrorisztikus fuszekliszarkofágot nézegettem. Annak a zokninak már saját személyisége volt. Végül is nem csoda, hogy önálló karakterre tett szert, hiszen viharokban gazdag életút állt mögötte. Hordták, viselték, mindenféle piszkokban, szmötyikben tapodtak benne, s míg őt magát ritkán mosták, vele gyakorta feltöröltek ezt meg azt, és még kutya, macska, tán elefánt is játszótársul vette. Mígnem a zokni fásult, randa, cinikus cuccá kövült. Elfordítottam róla tekintetemet. – Kösz, nem ülök le – feleltem cérnavékony mosollyal. Furcsa, szörtyögő-hirrregő zaj hallatszott a Selwyn másik oldalán imbolygó ruhadomb mélyéből. A morgó, reszelő, hrrr-hrrr refrénű hangsor hanyagul leölt, sekélyen földbe hantolt áldozat halálhörgésére emlékeztetett. – Jól van – sóhajtott a spermadonor. – Hát így történt, hogy csak most értem haza. Minden tagom fáj, legfőként a hím. És még teniszkönyököt is kaptam. Segítesz egy kicsit rendet rakni? Legalább vágjunk egy csapást a hálószobáig. Nem bánnám, ha sokáig tartana, mert időre van szükségem ahhoz, hogy ismét férfierőm teljébe kerüljek. Menten lecsaptam. 48

– Már régen sejtem, hogy igazából takarításra szólt a meghívás. – Okos lány. Bemelegítésképpen elmosogathatnál. Majd én összeszedem a kallódó edényeket. Nekiláttunk. Azt hittem, szörnyűbb lesz. Amint ragyogóra, fény-visszaverősre sikáltam az első két poharat, rögtön megünnepeltük az eseményt. Jövendőbelim kávéport kanalazott a poharakba, forró vizet lohhintott rá. Benyeltük a frissítőt. Ezután gyermekzsúrnak tetszett a maradék tizenötezer, apróbb-nagyobb edény, evőeszköz elsikálása. Az otthonom restaurálásakor kipróbált, enyhe robbanószeres keverék ezúttal is bevált. Leválasztotta a lábasokról a különféle kortörténeti rétegeket. A régészeti feltárást Selwyn kommentárjai is segítették. Midőn például az epesárga lepedékkel, zöld penészfátyollal és szurokkal vastagon bevont serpenyőt ragadtam kézbe, kedvesem így mesélt: – Ez itt kérem tojománysütmény, tíz tikmonyból, üvegesre pirított hagymaglóriákkal, agyafúrtan odakozmálva, Színészkirály módra. A tizenhatodik század derekáról. Gintonikkal szolgáltuk fel, a macskának is ízlett. – Látom. Ideragadt egy marék macskaszőr – szóltam. Selwyn átpillantott a vállam fölött. – Az nem szőr, hanem penész. De persze kutyabőrös, pedigrés, nemes pimpó! Hölgyeim és uraim, kérem, licitáljanak! Arisztokratapenészt kínálunk önöknek a múltból! Kikiáltási ár: egymillió fabatka! A következő fazékban hátborzongató szörnyűség leledzett. Olyan volt, mint a vad hullámzás közben hirtelen megfagyott fülzsírtenger. Leendőm megszemlélte a képződményt a hátam mögül. Felső ajkát felpödörve, fogait kivillantva szimatolt, mint az átélten szaglálódó macskák. Azután fújt, köpött, szintén macskamód. – Sólet gerslivel, füstölt libacombbal, három napon át lassú tűzön főzve, erősen megborsozva, csipetnyi csilivel megbolondítva, ezernyolcszázkilencvenből! – jelentette, majd hozzáfűzte. – Nem, nem lehet olyan régi. Sőt, még az is lehetséges, hogy nem három napig főtt, hanem két hétig. Különben is, te vagy az oka mindennek. Megfúrtad a mamát. – Mi??? – Igenis, megfúrtad. Végiggondoltam a prédikációdat, és szóltam anyámnak, ne küldje többé Múmiát, aki takarítónő. Vagy férfi? Mindegy. Mama ne küldje a rendfenntartót, mert véget akarok vetni a tőle való függésnek, és el kell vágnom a köldökzsinórt. Tehát én majd sikálok, főzök, keresek magamra. A drága, piabarát, körszakállas Múmia halálra sértődött. Félek, ha mégis kötök egy egészséges kompromisszumot a mamával, és megint elfogadom az anyanázst, Múmia akkor sem jön többé a háztartásomba. Pedig főzni is szokott rám. Staniclis levesben, mirelit pizzában verhetetlen volt! Legfeljebb egy hibáját említhetném: rühellte Főgonoszt. Különben Főgonosz is így érzett iránta. Végső soron harmonizált a kapcsolatuk. – Jól sejtem, hogy Főgonosz halálhörög a díványon a mosatlan rongyok alatt? – kérdeztem. – Nem halálhörög – szólt Selwyn méltósággal. – Boldog, szerető hangokat hallat. Figyelmeztetlek, ő afféle vízválasztó az ide betérő nőneműek és közöttem. Ha nem tudod megkedvelni őt, akkor engem sem szeretsz! Ujjnyi vastag, kék kocsonyát kapartam fel egy pohár fenekéről. – Egyszerre egy sokk is elég nekem – hűtöttem a Főgonosz beajánlásán gyúró Selwynt. Rövidesen elém érkezett egy tányér, melyen gipszkását vagy tejbegrízt szervíroztak anno. A porcelánra kövült étek és a benne elhelyezett kanál kiállotta a fejreállítási, valamint a dobálási és rázogatási próbát is, azok el nem moccantak, le nem mállottak egymásról. Selwyn büszke képpel zsonglőrködött körülöttem. Mivel a kezem munkásabbik részét a mosogatólé szertelen habja borította, alkarral simogattam meg sugárzó arcát. – Dicsekedhetek veled, drágám? – kérdeztem. – Persze. Nyugodtan híreszteld, hogy egy zseniális színésszel jársz. – Viccelsz? Ugyan, kit érdekel ez? Már figyelem egy ideje, miket hordasz ide. Ne tagadd, ne szerénykedj! Egy mágussal járok! Te parafenomén vagy! Aki kanalat, villát ragaszt a tányérra, s a tányért a benne lévő kajához tapasztja! Sőt! Napszemüveget egyesítesz fémtálcával, órát kocsonyával, lázmérőt citrommal, és egyáltalán, a te környezetedben minden tapad-ragad valamihez! A nadrág is megáll a saját lábán. Életem, engedd meg, hogy legalább az egyik műalkotásodat elvihessem egy ezoterikus szeánszra vagy egy képzőművészeti kiállításra. Magam festem meg a tábláját, A parafenomén tányérja; A lottyadt citrom belázasodik vagy Az ezozseni izémicsodája címmel. Beleegyezel? Selwyn hosszan, fürkészőn, nyugtalanítóan nézett az arcomba. 49

– Ez így fog menni egy életen át? – kérdezte. – Talán az esküvőnk másnapján kissé visszaveszek belőle. – Esküvő? Most te viccelsz? Előbb még ki kéne állnod a próbákat. Úgymint Főgonosz... – Nocsak, én volnék a legkisebb királylány? Drágám, nincs időnk hosszú jegyességre, az tömegbalesethez vezethet. Ugyanis megfogadtam, hogy a kézfogónk napjáig nem mosom le a hátsó ablakot. – Veszek neked egy gigászi visszapillantót, lakókocsihoz használatosat. Amellett soha többé nem lesz szükséged a hátsó kilátásra. Végeztem a mosogatással. Az utolsó darabot, egy – a parafenomén mivoltot tanúsító, művészi kompozíciónak is szemrevaló – emléktányért, melyen gálickék porcelán, zöld töccsög, vörhenyes macskaszőr, sárgaréz kulcs, vértócsás bulvárlapoldal és néhány zeolitszemcse tapadt egymáshoz, performansz! felkiáltással félretettem az örökkévalóság, de legalább fiaink, unokáink számára. Folytattuk a takarítást. Míg én a bútorokat súroltam, Selwyn összeszedegette a már-már önjáró ruházati elemeket, s azok egy részét föletette a mosógéppel. Ám mert rég használta a masinát, az a hosszas semmittevésben elvesztette kondícióját, és mélakórba süppedt. Így most különös erőfeszítéssel fogott a munkavégzéshez. A mosószolga sóhajtozott, bluggyogott, zakatolt, nyögött. Centrifugálás közben váratlanul ideg-összeroppanást kapott. Mivel nem hívtunk hozzá mosógéppszichiátert, állapota rohamosan súlyosbodott. Maratoni futóbolondként pattogott, vergődött a parányi szabadidős helyiségben. Selwyn próbálta megfékezni, lefogni a ketyóst, ám a tébolyult masina a sarokba szorította hősies kedvesemet. Nem is tágított mellőle, sőt róla, és minden tekintetben fajtalan módon viselkedett. – Segíts már, megerőszakol! – üvöltött a molesztált. Naná, hogy rohantam. A gerjedt mosószolga nyúlbagzásszerű mozgáskultúrával, hevesen ostromolta falhoz vágott, beszorított jövendőbelimet. Képzettségeimnek hála, sikerült kissé félrerángatnom az üzekedő gépet. Életem értelme kimenekült alóla, ám úgy rémlett, az ajtóig már nem juthat el. A centrifugálási program fordulatszáma, szenvedélyessége fokozódott. A szerelmes ruhalöbbölő Selwyn után vetette magát. Már éppen utolérte áldozatát, midőn eszembe jutott, hogy rodeós moziban is voltam már dublőz. Fölpattantam a heveteges széptevő hátára, kibillentettem őt egyensúlyából, és a saját energiáját kihasználva körbe-körbe zökögtem, szökdécseltem, bakugráltam vele a szűk helyiségben. Jobb kezemmel képzelt nyeregkápaként a tébolygó szatír peremét markoltam, balommal segítettem a balanszírozást. Selwyn immár biztos távolban pihegett. Elragadtatottan ejházott és tapsolt nekem. Miután a mosógépet betörtem, néhány percre magamba fordultam, további erőgyűjtés végett. A meditálás végeztén nekivágtam, hogy megfejtsem a pink hantok titkát. Felszedtem az első krepp lapot. Tányérakna, földönkívüli trutymuty és gépzsír hármas liezonjából fogant képlet kuporgott alatta. A szabálytalan kör formájú valamicsoda a szagából és állagából ítélve nem élt már, mi több, oly régen meghalt, hogy azóta valósággal fosszíliává száradt. Megtekintettem a következő rakást. Ez minyon formájú, csúcsos képződmény volt, feketésszürke letyvedés borította, nem a nemesi származású fajta, csak amolyan plebejus penész, s olyan szaga volt, mint a döghalálnak. – Mik ezek? – jajdultam a sokadik förtelemszáradék fölött. Selwyn vállat vont. Lesütött szemmel elsuhant mellettem. Utánanyúltam. Elém penderült. – Választ várok – szóltam. – Jól van, most miért vagy rögtön ideges? Mindjárt hozok egy vödör forró vizet, egy tekercs papírtörit. Minden rakást felöntünk és letakarunk. Amíg feláznak, kerítek egy spaknit, azzal a legtöbbje tutira feljön. – Úgy nézem, ezt a felöntjük és letakarjuk mozzanatot már többször is megcsináltad velük, aztán valahogy mégis ott maradtak. MIK EZEK? Jövendőbelim a plafonra fordította tekintetét, majd rám nézett. – Csak az első négy-öt napban büdösek, azután mindig megfeledkezem róluk, mert szagtalanná válnak. – Ezek neked szagtalanok? Penetráns legénybarlangodban edzettebb oroszlánok és medvék is megvesznének! – Beszéld meg Főgonosszal. Szerintem neki kéne elpucolnia maga után, ugyanis ő rakta le valamenynyit. Különben megnézheted a „Vizelde és kakálda ITT.!” feliratú tálcáját. Az bezzeg érintetlen, akár ehetsz is róla. Almot akkor használt először és utoljára, mikor egyszer olvastam valahol, hogy ha egy pár zoknit megtöltünk vele, és éjszakára a cipőnkbe tesszük, benyeli az összes lábszagot. Na, mikor ezt kipróbáltam, Főgonosz mindkét bealmozott cipőmet telenyomta. Különben a lábszag tényleg teljesen elmúlt. A 50

csukát mégis muszáj volt kidobnom. Egyébként közölném veled, hogy a lábszagot nem a láb csinálja, hanem a lábbeli, tehát helyesebb volna lábbeliszagnak nevezni. Na mindegy, ne lelkizzünk, mint a sznobok. Felegyenesedtem, kihúztam magam. – Na hol az a Főgonosz?

22. lélegzet

Ő

– Szeretlek téged – felelte Selwyn –, habár nem tudom, miért. Rengeteget gondolkoztam ezen az elmúlt hetekben. Elég szép vagy, talán a macskaügyességed is megfogott. Többnyire kedvesnek érezlek, néha még a csúfolkodásodat is élvezem. Nem vagy tyúkeszű, vihogós. Nem az apám pénzéért szeretsz. Valami ilyesmi. Szóval nem akarlak elveszíteni, legalábbis egyelőre. Várjunk még Főgonosszal. Egyáltalán, kedveled te az állatkákat? – Állatkája válogatja. Különben az emberekkel is szóról szóra így vagyok. – Egyébként nem is tudom – merengett. – Lehet, hogy Főgonosz nem is állat, hanem inkább emberlény, csak álcázott külsővel, ezt egyébként a jellemvonásai miatt gyanítom. Nekem ő nagyon fontos, ha nem a legfontosabb. Persze, kizárólagosan a színészet után. Mert mindenki csak az után jöhet szóba. Szerintem ezt most hagyjuk. Mármint Főgonoszt. Néztem a pasas leszegett fejét, dús fürtjeit, és az íriszt, amelybe oly szívesen fejest ugrottam volna, akár egy csokoládétóba, hogy merüljek, lebegjek, úszkáljak, torkoskodjak benne. Attól a forró kakaó színű, melengető, bűvös tekintettől folyton megrendültem, elgyöngültem, ráadásul lépten-nyomon ölelkezhetnékem támadt. Pfuj, hiszen ez giccsfaktor! Egek, hová süllyedtem! Tovább gályáztunk. Aztán amikor már minden tündökölt, mint a reklámokban, és mi is legalább olyan boldogok voltunk a suvickolástól, mint ama filmek hősei, haladéktalanul megünnepeltük, hogy vége, megcsináltuk. Legyőztük a Koszt, fölébe kerekedtünk! Telefonon kínai vacsorát rendeltünk. Elnyúltunk a steril szőnyegen. Selwyn sört gurított elő valahonnan. Lepattintotta a zárósapkát, és a szájára illesztette a dobozt. – Dobozból inni ugyanaz, mintha a vécéülőkét nyalogatnád – jegyeztem meg halkan. Zavartalanul bekortyolta a gabonalevet, összeroppantotta, majd bélyegnyivé hajtogatta a bádogot. Felvont szemöldökkel figyelte, amint elfáradok pohárért, és kulturáltan fogyasztom söritalomat. – Sok ilyen dilid van? – kérdezte. – Tudnom kell, erre való az ismerkedés. – Idefelé jövet rádiót hallgattam. Onnan nyertem a slózideszka-információt. – Rólam nem beszéltek? Szerintem még mindig keveset beszélnek rólam. Nem lesz ez így jó. Bukni fog a film. A seggfej marketingesek! Először kitalálták, hogy hírbe hoznak Angellel, a mozibeli partnernőmmel, ám ez nem jött be, mert ő fogta magát és férjhez ment. Úgyhogy az ő részéről az álomesküvő felturbózásával próbálják elsózni a filmet. Engem meg kerülgetni kezdtek, végül kibökték: mi lenne, ha a sejteni engednék, hogy homokos vagyok? – Remélem, azt felelted, hogy koszorús spermadonor vagy! – Igen, rögtön tudattam velük. Azt felelték: ettől még...! Mielőtt lerúgtam volna a fejüket, eszembe jutottál, és felvetettem a werkfilmes ötletedet. Ezen elgondolkoztak. Megnézték az anyagot, s nemrég felhívtak, hogy már nyomatják is a klipet a tévékben, a stúdió honlapján, a világhálón, az űrben. Célozgattak, hogy talán nem fogok felhőtlenül örülni a koncepciójuknak. Még nem láttam, mit kreáltak. Hát ezért kérdeztem, témáznak-e már rólam. – Fognak, Selwyn – jósoltam. – Gyanítom, többet is, mint szeretnéd. Hurrogj le, ha utálod a szidolozást: szerintem őrületesen tehetséges vagy, olyan delejes kisugárzással, aminő varázserő ötszázezer színész közül egynek jut. Te nem tudsz jelentéktelen maradni. Ha te ott vagy valahol, akkor te ott főszerepelsz, még statisztaként, de még szekrénybe bújtatva is. Ezt nem a szerelem mondatja velem. Komolyan így érzem. Brando, De Niro, Al Pacino kategóriás vagy. Ezt senki más nem tudja elcsellózni, csakis te. – Miért van az, hogy a legjobbak beőrülnek, kinyiffannak, emberileg elvéreznek? Mivé lett Elvis? Nézd meg Brandót! Sophie Marceau is összeroppant a sikerei csúcsán. Évekbe tellett, mire kigyógyították embergyűlöletéből. – Alkati dolog lehet – vontam vállat. – Ám azért meglepően sokan épek maradnak. – Ne hidd. Ők csak visszavonultan élnek, hogy ne legyenek szem előtt a neurózisaikkal. 51

– A neurózisosság ma már teljesen szokványos állapot – érveltem. – Akinek semmilyen dilibaja nincs, azt szagold meg; az illető valószínűleg halott. – Leszel a vigasztalóm, lelkesítőm? – Leszek – ígértem. Ettől szerfölött meghatódtunk. Zavarunkat csókba oldottunk. Már éppen a hálószoba felé hernyóztunk a szőnyegen, amikor csöngetett az étekfutár. Hát jó. Kalitkába zártuk a libidót. Megterítettük az asztalt. Melegítési célzattal kitártam a mikrosütő ajtaját. Hoppá, legott kiderült, hogy a készülék belseje kimaradt a takarításból. A forgótányéron iszonyú horrorkellék hevert. Közelebb hajoltam a képződményhez, s azonmód visszahőköltem. A képlet nem tanúsított támadó szándékot, ám átható hullaszaggal bírt. – Ez nem Múmia, a takanyó? Vagy takapó?? – kérdeztem befogott orral. Selwyn legyintett. – Nem. Tonhal Orly módra, karika citrommal, tartárral, kukoricás rizzsel. A legutóbbi szplínes életkorszakom elejéről. Dezinficiáltam a készüléket. Megmelegítettük a kínai lakomát. Tálakra tornyoztuk a sült zöldségeket, a többféle rizst, a sűrű mártásban kéjelgő húsokat. Földig omló, kokacserje-mintás terítővel derűssé varázsoltam az asztalt. Illatgyertyákkal még jobban feldobtuk az enteriőrt. Éppen a tányéromra halmozott ínyencfalatokba fúrtam az evőpálcákat, midőn a mélyből, a jobb kezem felől, felnyúlt egy nagyobbacska végtag, roppant szőrös és karmos. Felnyúlt és lecsapott. Kézfejemből vér fröccsent. A finomságokkal megrakott evőpálcák a levegőbe emelkedtek, majd sülylyedni kezdtek. Végül a székem mellett landoltak. Hangos csámcsogás hallszott. Mire szájtátott döbbenetemből ocsúdva lenéztem, a rekvirált falatok az utolsó rizsszemig eltűntek a padlóról. A rablóval együtt. – Ejnye – sóhajtott Selwyn fejcsóválva. Lenyaltam kiserkent véremet. Elvettem az egyik tálról a szedővillát. Jó erősen, határozottan és éhesen megmarkoltam. Az ezerízű mártásban fürdőző kacsaszeletek közé döftem. Az iménti jelenés megismétlődött. A villát megtarthattam, ám falatkám eloroztatott. – Van egy bokszkesztyűd? – érdeklődtem, összekarmolt kézfejemet, kiontott véremet bámulva. – Meg egy telefonfülkéd? Lelakatolható ajtós? Bezárkóznék vacsorázni. Miféle szörnyet tartasz odalent? Selwyn újra sóhajtott. Fogta tányérját, rápúpozott még ezt meg azt, majd a földre tette, s cipőorral, óvatosan az asztal alá tolta. Magához vont egy újabb tányért. Megest megkíséreltük az étkezést. Úgy döntöttünk, nem zavartatjuk magunkat az alsóbb régiókból felhallatszó szörtyögő, csámcsogó, zubogó zajok, s a dühödt morgás miatt. A továbbiakban nem ért újabb támadás, ám időnként a jobb lábamra nehezedett valami. Hiába kémlelődtem, a padlóig omló terítő jótékonyan elparavánozta az alant tartózkodó lényt. Kissé hátrébb vontam kedvenc alsó végtagomat, mielőtt még a nagyon szőrös és karmos rettentőség amputálná azt. A háziszörny nyomban áttért a másik lábam molesztálására. Hol hangosan végigszimatolta azt, fentről lefelé, majd lentről fölfelé, hol fogpróbának vetette alá, hol pedig körömélesítőként kísérelte meg hasznosítani. Mikor úgy döntöttem, megfosztom tőle, a lábfejemre tehenkedett. Kétfelől átkarolta bokámat, és hegyomlásszerű, fenyegető hangon morgott. Súlyából ítélve tíz-tizenöt kiló lehetett, tehát nem volt apróság. Halálbiztosra vettem, hogy nem egér. Macskára sem tippeltem, szintén a horribilis súlya miatt. Kutyára azért nem gondoltam, mert az ember legjobb barátja egyszerűen nem művel ilyesmiket. Tekintélyesebb katedrálisok vízköpő figuráit képzeltem az asztal alá. Zaklatom csakis valaminő patinásan bezöldült, sárkányfejű, oroszlánkarmos, szigonyfarkú rém lehet. Befejeztük az étkezést. Nem taglaltuk, mi a szokás gourmand-körökben, összehajoltunk a tányérok fölött, sörrel koccintottunk, és szájízt cseréltünk. Selwyné jobban ízlett, kértem még belőle. Mind hevesebben csókoltuk egymást, immár az abroszon hasalva. Sokat mocoroghattam, vagy az önfeledt csókhangok irritálták őrémségét, ki tudja. A házidémon sorozatlövés-szerűen végigmarcangolta lábszáramat. Váratlan kínomban kizökkentem az érzelmetes hangulatból. – Leszámolok Főgonosszal! – kiáltottam harciasan. – Ne bántsd őt! – könyörgött leendő férjem. 52

Bár azon pillanatban nem vettem biztosra, hogy hozzámennék. Sőt, kifejezetten kikosarazásra készültem. Úgy éreztem, a rémgazda még akkor se vihetne oltárhoz, ha éjszakánként nagyzenekar kíséretében szerenádozna az ablakom alatt, és még azt is hiába ígérgetné, hogy Lappföldre visz nászútra, a hófellegszakállú Mikuláshoz. Selwyn lemászott az asztal alá. Ez nagy lélekjelenlétre vallott. Meginogtam. Talán mégis hozzámegyek. Nyomasztó kedvence mégsem hatódott meg tőle, s nem hagyta magát megfogni. Repülőstarttal robbant ki fedezékéből. A következőt észleltem: valami jócskább lény tűzött keresztül a nappalin. A teremtett valamicsoda szutyok-fekete pettyekkel és szívekkel tarkázott, romlott baracklekvár alapszínű, slamposan hosszú bundát viselt. Úgy rémlett, farka is van, valamennyi. A felettébb lompos, korongecsetszerű csutak a nyusziénál jókorábbnak, a lóénál klasszisokkal szerényebbnek látszott. – Ocelot? – találgattam bizonytalanul. – Már ha az ocelot lekvársárga és szívmintás. A miújság átvetődött a dívány fölött, és elrejtőzött mögötte. – Főgonosz – felelte Selwyn. – Az mit jelent? Tán csak nem egy állatfajtát? – De. Főgonosz egy állatfajta. – Ennél pontosabban is meghatározhatnánk. Ma már nagyon fejlett a tudomány. – Főgonosz az Főgonosz. Nem ismerem a családfáját. Csupáncsak gyanítom, mik lehettek a felmenői. Vadmacskák. Hiúzok. Mosómedvék. Rozsomákok. Sok-sok rozsomák. Szkunkok. Varánuszok. Talán nem ebben a sorrendben, de kábé ez a vérvonala. Meglehet, kihagytam néhány ősét. Mama sem szereti őt, ezért aztán nemigen jár hozzám. Ugyanis Főgonosz a legéberebb elővigyázatot is kijátssza. Mamát is mindig bespricceli a gyilkos szagú mirigyváladékával, főleg a lábszárát, a ruháját, a táskáját vagy a haját. Na. Már-már ríttam a gyötrő természettudományos kíváncsiságtól. – DE HÁT MI EZ? – Amikor kihívtam a daktarit az oltások miatt, ő azt állította róla, hogy macska. Később helyesbített: valami macskaféle. Mikor véresre karmoltan, tikkelő fejjel távozott, ennyit mondott: ez egy állat. Maradjunk ennyiben. Főgonosz, Az Állat kikandikált a dívány sarka mögül. Hosszan bámultuk, méregettük egymást. A miújság tégla alakú koponyájának jobb szélén ülő füle kerek volt, mint az egereké, a másik elefántfül formájú, ám teljesen szétszíjazott, saját anyagából rojtos. Hatalmas, dülledt, zöldsárga szemmel meredt rám, függőleges, lüktető pupillája folyamatosan hízott-keskenyült. Lapos, széles orrát fintorgatva szimatolt. Felhúzott felső ajakkal, enyhén vicsorgatott, s úgy rémlett, szájában kizárólag tőrhegyes szemfogak vannak. A megejtőnek ellenfényben sem látható pofát fekete szálakkal tűzdelt, buggyant marmelád színű, ujjnyi hosszúságú szőrzet borította. A sötét szálak hosszabbak, merevebbek és durvábbak voltak a többinél, ez fokozta a kusza, kócolt benyomást. Az érdekes fej vaskos, rövid nyakban, széles, kigyúrt vállakban, atletikus végtagokban folytatódott. A hátsó lábak nyurgasága folytán az egész test előrebillent, akárha fejre esni készülne. A farok csutakságát a végét dúsító, apró szívecskékkel feldobott szőrzetzászló próbálta feledtetni, több-kevesebb sikerrel. – Milyen szép állat! – lelkendeztem. – Ugye? – Gondolom, sokba került, mint a ritkaságok általában. Főleg, mert ő, úgy tűnik, egyetlenség. – Azt képzeled, hogy Főgonoszt pénzért vettem? – Miért? Loptad? Netán egy katonai kísérleti telepről? Eszelős orvosok szörnygyárából? Selwyn, kezdek csodálkozni rajtad! – Nem, Főgonosz három éve, egy szépnek indult nyári estén beköltözött hozzám. Rendes volt, mert megengedte, hogy továbbra is itt lakjak. Kérdőjeleket sugároztam a szervezetemből. – Nem érted? – sóhajtott a nemzet génadója. – Itt ültem, ezen a széken. Vacsoráztam, néztem a tévét, félhangosan elemeztem a színészi játékot, amely mellesleg halál pocsék volt. Egyszercsak csöngettek. Kimentem ajtót nyitni. Alighogy kiakasztottam a láncot, ő az ajtónak rontott, benyomta azt, és beáradt. Felpattant a fotelba, karikába gömbölyült. Ezután néhány napig nem engedett a közelébe, oda csak a kajás tányérok kerülhettek. Néhány rettegésteli nap után sikerült kijátszanom éberségét. Rádobtam egy takarót, 53

arra egy szőnyeget. Összegöngyöltem a csomagot, és kitettem az utcára. Öt perc múlva kopogtattak az ablakon. Ez furcsa volt itt, a második emeleten, tehát kinéztem. Annyi időm se maradt, hogy félrerántsam fejemet. Főgonosz újfent berobbant agglegénységembe. Gondoltam, nincs jogom kirakni őt, hisz nyilván azért tért vissza, mert nagyon megszeretett. Hát így történt. Azóta együtt élünk, közösen étkezünk, kéz a kézben alszunk, még a fürdővízen is osztozunk. Főgonoszsága, akár egy feleséghárpia, senkit nem tűr meg a közelemben. Ki sem teszi a lábát a hajlékból, ernyedetlenül otthonülő típus. Tán attól fél, hogy többé nem engedem vissza. – Eszerint Főgonosz nőnemű? – Nem hinném. Öklömnyi golyói nem erre vallanak. Hümmögtem. – Érdekes kapcsolat. Utódot nem terveztek? – Valami azt súgja: gúnyolódsz. Ekkor a taglalt lény elhagyta a dívány fedezékét. Már-már lábnyújtásnyira megközelített. Körülményesen lekuporodott a tündöklően pormentes padlón, csutaknyi, ám lompos farkát magasra tartotta. Jobb oldali, kerek füle lekókadt, az amúgy is lógó, rojtozott másik földig süllyedt. Zöldsárga szeme felakadt, és megtelt áhítattal. Kisvártatva terjengeni kezdett a légtérben a döghalál bukéja. Selwyn elfutott a papírtörülköző-tekercsért, majd udvariasan megvárta, míg Főgonosz lerakja a bűzaknát. Ez hamar bekövetkezett. Az állat szemlátomást gyötrődött az általa kipréselt odőrtől. Nem is próbálta ceremóniásan a padlóba hantolni az ürítményt. Megvetően elfordult tőle, mélységes utálattal tett néhány jelképes kaparó mozdulatot. Körmei csikorogtak a frissen fertőtlenített, fényesített padlón, a fogidegeimen és a gerincvelőmben. Jövendő hitvesem letépett egy jókora lapot a tekercsről, és elhelyezte a csokitorta formájú masszakupacon. Ezáltal megfejtődött végre a pink hantok titka. Ezt követően a legényember a hálószobába invitált, esküdözvén, hogy az biztonságosan Főgonosz- és penetramentes. Némi győzködés után elfogadtam a meghívást. Ám mindenekelőtt úgy döntöttünk, lefürödjük magunkról a végiggályázott nap nyomait. Illatos, vágykeltő habot nyomtunk a testáztató teknőbe, majd telefolyattuk azt kellemesen forró vízzel. A kádba pattantunk, bekapcsoltuk a fúvókákat. Megviselt porcikáinkat erőteljes vízsugarak masszírozták, izgatták. A fürdőhab nőttön-hízott körülöttünk. Egyszerre csak nem láttuk egymást, végül levegőt sem kaptunk. Orrunkban, szemünkben, hajunkon is fehér hab pattogottpezsgett. Midőn végképp elveszítettem tájékozódási képességemet, főleg a térbelit, váratlan látogatónk érkezett. A jövevény nekifutásból vetődött közénk. Azt hitte, az emeletmagas hab megtartja súlyos testét. Tévedett, titanikul járt. Süllyedtében prüszkölt, vergődött. Mivel nem látott ellenfelet, vakon, kimeresztett karmokkal küzdött az életért, mígnem teljesen elmerült a fürdővízben. Reméltem, hogy fuldokolni kezd, és ebből következően leszűri a tanulságot, ám a mélyvízi közeg megtetszett neki. Penge körmeit visszahúzta, s tengeralattjáró módjára tempózott közöttünk és rajtunk. Ha légcserére vágyott, delfinként szökkent ki a habokból. Megtöltötte tüdejét éltető oxigénnel, majd tovább körözött a hármunk számára meglehetőst szűkös pezsgőfürdőben. Tevékenysége jócskán emberellenes, antibőrbarát és zavaró volt. – Még mindig azt hiszed, hogy macska? – kérdezte Selwyn. – Hittem azt valaha is, hogy macska? – informálódtam. – Valaminek csak hitted! – Még nem döntöttem. Különben is, neked kéne tudnod, micsoda. Te élsz vele három éve! – Már mondtam, hogy szerintem ő Főgonosz, Az Állat. Ám mi van akkor, ha te másként látod? Szorgalmasan hosszítottam-nyújtottam nyakamat, hogy kiemelhessem fejemet a kövérülő habtengerből. Már-már zsiráffá váltam. – Azt is mondtad, hogy jellemvonásai alapján inkább ember eredetűnek gyanítod Főgonoszt – szóltam félfulladtan. – Foglalkoztál már a reinkarnációval? Fura életpárocskád talán Dzsingisz kán legújabb megtestesülése. Vagy a költő és gyújtogató Néró császáré. Esetleg egy kevésbé hírneves, ám annál aljasabb egykori inkvizítoré. A buddhista hit szerint az alantas életű személyek állatok, férgek képében térnek vissza egy-egy újabb fordulóra. – Meglehet – hagyta rám. Kimenekedtünk a fürdőteknőből. Törölközés közben szemléltük a lelapult szőrzettel, rendületlenül úszkáló Főgonoszt. Ővalamicsodasága sem száraz, sem átnedvesedett állapotban nem pályázhatott volna 54

szépségdíjra. Midőn hanyatt feküdt a vízen, két mellső mancsát keresztbe tette a hasán, és önelégült képpel lebegdezett, megegyeztünk abban, hogy a titokzatos családfán alighanem vidra, plusz lamantin is előfordult. Azután Selwyn kihúzta a dugót. Ajkat ajakba öltve felkerestük a hálószobát. Mit mondjak? Isten és Erósz is egymásnak teremtett bennünket. De kinek teremtette a csutakfarkút? Főgonosz reggelre megtorolta, hogy behatoltam territóriumába. Levetett ruhám, gyönyörű bakancsom, de még a szörnyeteg lő távolán kívül tartott hajam is dögvészes spriccelőváladék-bűzt árasztott. Dühömben pusztán csak azért nem váltam el Selwyntől, mert sajnálatosan nem voltunk még egybeesketve.

23. amelyben: Egyáltalán érdekel valakit ez az egész? Van itt lélegzet

valahol egy Olvasó? Feltenné a kezét? Milyen szép gyűrű, hölgyem! Önt is látom, uram, mind a három ujját. Ugye, ön asztalos? Hogyan? Sakkfigura-faragó? Hát azok gyönyörű holmik! Kedvencem aló és a királynő. Azt mondják, meséljek tovább? Na jó.

Innen kezdődően az események kényelmesen, mégis feszes tempóban gördültek a kézfogó felé, csupán Selwyn nem gyanakodott a küszöbönálló családiállapot-változásra. Nekem nem volt más dolgom, mint az, hogy fenntartsam átható szexuális kisugárzásomat, még a nehéz napokon is. Jól tudtam, a házsártosság, pláne a fejfájósság bőven ráér elővenni az esküvő után. Ámbár meglehet, a pasasok máris rájöttek a furmányunkra. Mostanában ugyanis ezt a viccet terjesztik egymás közt: A férj a nejéhez lép: „Itt az aszpirined, drágám!” Az asszony elcsodálkozik: „Minek az? Nem is fáj a fejem!” Mire a pasas: „Neeem? Akkor most kettyintünk egyet!” Hja, az evolúció. Fejlődget a férfiagy. Sebaj, úgyis túljárunk a beugratós eszükön, kitalálunk más, jobb kifogást. Holnaptól majd nem a fejünket fájlaljuk szexuális szándékaikat észlelvén. Hanem például ortodox szigorúságú fehérjementes diétát követünk, ami szintén kizárja a férfiúi közeledést. Továbbá: a kritikus percekben kaphatunk izomgörcsöt, combzárat. Jaj annak, aki már a satuprések közé került! Jobb az elővigyázatosság, uraim! Pártásként sohasem éltem efféle trükkökkel. Úgy tudtam, ezek az agyafúrt házasasszonyok cseltárát gazdagítják. Ugyanők azt állították, hogy a szerelem halála a házasságkötés; a kiábrándulás az esküvői vacsorán veszi kezdetét, satöbbi. Ahogy elfigyelgettem az idősebb generációkat, tényleg nem igazán értettem, miért töri a frász a hajadon lánykákat az esketésért. Ám attól függetlenül, hogy nem értettem a frásztörés miértjét, amint megismertem Selwynt, egyébre se bírtam gondolni, csakcsupán arra, hogy mi holtunkiglan egy pár leszünk, jóban-rosszban burukkolunk, ásó, kapa, gingalang. Hát nem mindannyian elhitetjük magunkkal, hogy mi aztán nem fogunk múmiává öregedni? Minket halálig elkerülnek a ráncok, tokák, narancsbőrök, hurkák? A mi szerelmünk örök, frigyünk ordíttatóan boldog lesz a sírig, ámen?! Dehogynem. Magam is szakasztott ugyanígy vélekedtem. És persze elszántan bicikliztem a menyasszonyi fátyolért. Ám ravaszul iparkodtam úgy becserkészni a vőlegényt, hogy ő ne vegye észre vadorzó szándékomat, hadd maradjon meg azon hitében, miszerint a frigyelést maga kezdeményezte, a nősülés saját zseniális ötlete volt. Tervem működött. Életünk tovább folydogált az idő medrében. A mozimarketingesek valóban készítettek egy klipet a Vadnyugat gyémántjának beajánlására, szerintem frappánsat. Leendőbelim azonban másként vélekedett. Éppen együtt vacsoráztunk kies hajlékomban, mikor megtekinthettük a nézőcsalogatót. A hizlaldából frissen szabadult Horsa is velünk ült az asztalnál, mondhatni gyógyultan, ugyanis harminc szál makarónit is megevett, reszelt sajttal, bazsalikommártással, és nála ez már kőkeményen zabálásszámba ment. Evés közben folyton izgett-mozgott, alighanem kalóriaégetés céljából. Egyszercsak véletlenül ráült a távkapcsolóra. A szembeni tévéképernyő íziben életre kelt. Agyziláló reklámhangerőn ránk üvöltött, figyelmünkbe ajánlva egy terméket, amelyre toronymagasan nem volt szükségünk. A ricsaj miatt tüstént fel is háborodtam. Megkértem Mamuszt, üljön már rá az off gombra, míg szépen van. Ekkor a hótt hasznavehetetlen cucc reklámja véget ért, és váratlanul felcsendült a mi filmünk zenéje. Tátott szájjal, egy emberként dőltünk előre. 55

Angel úszott a képbe. Lobogó szőke loknikkal, buggyos ujjú, széldagasztott ruhában hajtotta a szépséges fogatot. A szálldosó sörényű lovak elnyúlt testtel vágtáztak a prérin. Aranyszemcsés, finom homok kavargott a légben. Azonmód létrejött a fokozottan romantikus hangulat. Ez a következő mozzanatban gyökeresen megváltozott. Mivelhogy színre toppant a karizmatikus Selwyn. Felszökkent a kocsira, üstöllést begabalyodott a hajtószárak közé, s rettenetesen elvágódott. Ezennel meg is kezdődött a szilaj hámosok általi, zsigertépő meghurcoltatása. Szegény néző aggódhatott. Felborul a fogat? Kiesik a kerék? Lezuhan a hős? Vajon a lovak péppé tapossák a fajtagyőztes férfifejet? Köröm nem maradt lerágatlan! Ám a kritikus másodpercben ismét feltűnt Angel, szőke loknisan, harminckét alsó-felső szoknyájának teljes pompájában, hasmánt végigdőlve a fogat után hajszolt ló remek ívű nyakán. S végre, lélegzetakasztó száguldás végén a szöszke hősnő átlendült az egyik kocsivonó táltosállat hátára. Megkaparintotta a szárakat, megfékezte a bősz rohanást. Az ezutáni képsorban a félrecsúszott parókájú kaszkadőrnő (én, én, én!) ölben cipelte a kebelére omladt Férfit. A kamera kéjesen ellegelészett a Hős, a Megmentőnő, valamint a stábtagok nyerítgető, térdcsapkodó, harsány vidámságán. A klipet szemlélő Selwyn az ujjaimat szorítgatva, erőst feszengett mellettem. A népernyőn még mindig pezsgett a vadnyugati hangulatú, felkorbácsolóan romantikus filmzene, midőn Angel, az előbbihez hasonlatos, sokszoknyás szettben a képbe lovagolt, előkelően feszítve féloldalas nyergében. Miután ő pazarul látványos stílusbemutatót rögtönzött – legalábbis úgy tetszett, mintha Angel paripázna, s nem a dublőze –, a lóvégen megest megjelent Selwyn. Orvul, senkit sem értesítve felmászott a dámanyeregbe. A kaján patás azonmód nekilendült, hogy meghurcolja a merészt. E jelenetet még több hasonló követte, főként leendő férjem majomügyességét méltatok. Horsa kotkodácsolva nevetett, s kifulladtan hajtogatta: hiszen te remekül lovagolsz, Selwyn, másként hogyan művelhetnél ilyesmiket? Egyszerre csak elhalt az utolsó zenei taktus, és életem méze hányatott stílben, nyargalvást tovahepehupázott a naplementében egy fejét rázó, farát dobálgató paripán, és színarany portölcsér kavargott mögöttük. Mamusz mámorodottan tapsolt, majd összecsókolta a sápadozó filmsztárt. Gratulált nekem is, bár megjegyezte, lovaglásban sehol sem vagyok Selwynhez képest. Ráadásul komolyan gondolta. Mint utóbb kiderült, leendőm mozgáskultúrája láttán még sokszorosan díjnyertes lovarok is szentül hitték, hogy Selwyn Icon szent tudása elhalványítja az övékét, ők tömött sorokban masírozhatnak vissza a futószárra. Büszke is voltam jövendőbelim karizmájára, tehetségére! Végtére már a legelején megmondtam! – Ez az! Látod? – ujjongtam. – Nem tudod, mégis úgy csinálod, mintha e műfajban te volnál a legjobb. Hát ez a színészi zsenialitás! A vigasztalt a fogát szívta: – Hát ez ciki. – Arcbőre leszürkült, homlokán veríték gyöngyözött. – Ezentúl nem lesz elég a pukkpukk, mostantól majd még utánam is nyerítenek az utcán! Oltári! – Látnom kell a filmet! – szűkölt Horsa. – Mikor lesz a bemutató? – Maga a film feleannyira sem komikus, mint a werkje – magyarázta Selwyn. – Tessék, most jól átfejszézik a nagyérdeműt! A népség betódul a mókás kabaréra, csakhogy ahelyett valóságos vérnaturalizmust kap! Na jó, majdnem azt. – Nem számít – felelte Mamusz. – Terád kíváncsiak! Téged akarnak látni. Imádni fognak. Máris imádnak mindazok, akik megnézték a moziklipet. Rengeteg híved, rajongód lesz, és közel annyi gyűlölőd, irigyed is. Előbbiek a tenyerükön fognak hordozni, naphosszat lehelgetnek és fényesítgetnek. Utóbbiak nem győzik majd csákányozni, ekézni a tehetségedet. Ha még nincs pszichiátered, sürgősen keríts egyet! Hamarosan szükséged lesz rá. – Ne huhogj, jó!? – Nem huhogok, jó!? De azért soha, egyetlen percre se menjen ki a fejedből John Lennon! Egy bolydult rajongója eresztett golyót a fejébe. Vagy mijébe. S tudod, miért? Mert nem cserélhetett vele! Erre mondom én: az embernek inkább tisztelői legyenek, mint rajongói! – Mamusz, kérlek! – nyögtem. – Egyél még. A jóllakottság megnyugtat. – Szerinted még nem jöttem rendbe? – sóhajtott Horsa. Rövid, seszálú, kusza hajával, apró fejével, csupafog arcával a fészek szélére taszigált madárfiókára emlékeztetett, annak dacára, hogy a csupafog madárfióka agyament képzavar. Dédanyás horgolt stólája 56

alatt sötétkék melegítőt viselt, s minden tagjában zizegett, mint egy kamrányi molylepke. Bármerről fürkésztem, úgy találtam, volna még mit kezelni, gyógyítgatni rajta. – Majd helyrezökögsz – ígértem. – Vagy én is hozzá hanyatlok – szólt Selwyn. – Vége a karrieremnek! Mielőtt még elkezdődött volna! Ország-világ előtt bemutattak, mint sült idiótát! – Ne hergeld magad, nem jól látod – mondtuk kórusban Mamusszal. – Dehogy vagy idióta! – folytattam gyengéden. – Szerintem mire hazamész, tele lesz az üzenetrögzítőd mozis ajánlatokkal! Majdnem így történt. A Vadnyugat gyémántja kirobbanó sikert aratott. Ez főként a film készítőit lepte meg. Míg Selwyn belovagolt a világhírbe, s ezt kellő szorongással, bizonytalankodó méltósággal, valamint a tehetségét illető folytonos kétkedéssel és elbizakodottsággal élte meg, barátnőim sorsa nem és nem akart jóra fordulni. Szörnyen röstelkedtem közöttük, hisz nem volt okom panaszkodásra. Először is, megtaláltam életem szerelmét. Másodszor: időközben még arra is ráébredtem, mi az én művészetem! Itt most megállok pár percre. Megvilágosodásom a következőképpen történt. Egy tél végi késő délutánon leültem egy padra a parkban, és az alant elterülő várost szemléltem. Tőlem száz méternyire magányos bérház állt a lejtős domboldalban. A régen tatarozott, sokszintes, függőkertes épület lámpafényektől sárgálló ablakait százféle függöny, redőny, reluxa, roletta csinosította, vagy éppen éktelenítette. A legfelső emelet egyik párkányán hosszú szőrű, hegyes fülű, habfehér horgolásnak tetsző kutyácska hasalt mozdulatlanul. Egy másik ablakban durvára gyűrődött arcbőrű asszony könyökölt. Idegesen pöfékelte cigarettáját, flaskából nyakalta a maligánokat, és megvetően nézte a világot, azon belül engem, valamint a füle botját is alig-alig moccantó terrierféleséget, a lenyugvó Napot, a kelő Holdat, a mélyülő alkonyatot, bármit. Egy lentebbi ablak mögött középkorú férfi vetkőzött, s talán tudta, hogy látják mutatványát, talán nem. Hastáncos vonaglással vált meg kockás ingétől, leriszálta nadrágját. Mutatóujját az atlétatrikó pántjaiba akasztva forgatta-csavargatta hasát, s szájmozgásából ítélve énekléssel kísérte produkcióját. Csípőjével leírt néhány nyolcast, kilencest, tucatnyi hármast, ezeket köbre emelte, majd dugattyúzásszerűen előrehátra döfölt, s közben ledobta trikóját, mígnem csak a zokni, az alsónadrág és a nyakkendő maradt atletikusnak még rózsaszínű okulárén keresztül sem nézhető alakján. Lábát kecsesen felhajította az asztal szélére, s medencéjét tovább tekergetve-spiráloztatva, kényesen legyűrte zokniját, egyiket a másik után. Ezzel végezvén spiccen szaladgált a szobában. Olykor-olykor a magasba szökellt, akár az őzek. Úszott néhány métert a légben, majd lezuhant. A negyedik vagy ötödik magassági balettelem végeztén alsónadrág nélkül pattant föl a padlóról. Ez a látvány némileg megviselt. Ugyan ki maradt volna érzéketlen annak észleltén, hogy a táncos ritmusra lengeti, lóbálja – nem csekély – férfiúi díszét, s miként primadonna a boáját, átvetni készül azt a válla fölött. Ez egyébként nem sikerült, rövidségi okból. A gentleman ekkor még jobban felpörgött, s musicalfinálékhoz illő, viharos szökdeléseket produkált. Vertikális és horizontális irányú röpködtében rátalált a nyakában lebegő, mikuláspiros kravátlira, s azt már sikeresen áthajította a vállán, majd hirtelen mozdulattal szétrántotta a nyakkendő ágait. Bemutatója ezzel véget ért. Megtorpant, szuszogott, hajladozott. Összefogott kezeit lengetve fogadta a képzelt ünneplést, ovációt. Néhány ablakkal odébb ezüstősz, idős hölgy támasztotta homlokát az ablaküveghez. Mögötte, a szobában terpeszkedő fotelben megfáradt aggastyán szunyókált, combján az imént odaejtett, széttárt lapú újsággal. Néztem azt a vénséges házat, a fecsegve mesélő ablakokat, az aranyvesszős, orgonabokros függőkertbe vezető hidacska rozsdarágta vaskorlátját, élveztem a rám talált hangulatot, s önmagamat hallgattam. Több kilométernyi vászonanyaggal tértem haza. Aznap éjjel megfestettem az első díszrolettát. Ezt még számos követte. Az első mintadarabokat saját otthonom ablakaira szereltem föl. Horsa is kapott a szobájába „jelenetes” rolettákat. Rolócskatörténeti kutatásaim során kiderült, hogy a vászon elsötétítőket hajdanában görfüggönynek nevezték. Hökkenten konstatáltam, hogy amíg a kopár kertre nyíló ablakból történő gyakori kivetődéseimet a környezetem részéről régesrég megszokás és közöny kíséri, a különböző élethangulatokat megjelenítő rolettáim megbámulása – és véleményezése – tumultuózus jeleneteket eredményez, mind az utcán, mind udvarszerte. Pedig hát semmi különöset nem csináltam. Vászonra képzeltem az ablakon befelé leskelődő kíváncsit, 57

valamint a kifelé kukucskálót; a szobában vetkőzőt, a táncolót, a telefonálót, a kártyázókat; az asztal körül étkező családot; párokat, férfiakat, nőket, időseket, gyerekeket, zokogó pálmákat, ebeket, macskákat. Görfüggönyeimet még nedvesen szétkapkodták a környék lakberendezési üzleteinek tulajdonosai. Műveim nemsokára idegen ablakokban bukkantak fel, és amikor megpillantottam őket, megdermedt a lábam a levegőben, elakadt a hangom, a lélegzetem. S egy napon már nem voltam meg nem értett, mellőzött és megkeseredett művész. Ugyanis már tudtam, hogy rajzolnom kell, saját stílusban, s tettem is a dolgomat. Ráérő óráimban, ha elbűvölt az ihlet, kifestettem magamból a teremtő feszültséget. Az egyedi rolettákat ablakroládnak becéztem, és bármennyit faggattak is az „inspiráció”-ról, nem mélyedtem el az alkotásanalízisben. Ha az „intim feelingek”-ről kérdeztek, mindössze annyit feleltem: ezek csupán ellesett hangulatok, érzelmi spiccességemben készítettem őket. Tevékenységemre gondolván nagyon ügyeltem a fölöttébb bölcs Bertrand Russell által mondottra, miszerint: „ha roppant fontosnak tartod a munkádat, az a közelgő idegösszeroppanás csalhatatlan jele”. Igazat adtam a filozófusnak, és inkább fejest ugrottam a szerelembe.

24. lélegzet

macskaajtót szerelünk

Mindössze néhány hónap telt el, közben befellegzett a télnek, immár a tavasz bontogatta rügyeit, szirmait; a szíveket. E rövidnek tűnő idő alatt mégis hároméletnyit éltünk, hiszen a szerelem erőművé mámorosított bennünket. Színházba, moziba, táncolni, kirándulni jártunk, nyakra-főre szeretkeztünk. Mindkettőnk lakása ragyogott a tisztaságtól. Na, hát ez utóbbi nem igaz! Jól van, éppenséggel tényleg nem ragyogtak a héderek, de a korábbi, depressziós korszakra jellemző borzalomállapotok nem tértek vissza. Mi több: Selwyn kotorékából eltűntek a pink hantok. Ugyanis megtaláltam a megoldást! Megajándékoztam leendőmet egy macskaajtóval. Először nem értette, mi az. Mutattam a képeket a csomagoláson. Kezdett sejteni valamit. Zaklatottan rám meredt: – Ez hogyan épül be a lakásajtóba? – Általad – feleltem. – Fogsz egy fűrészt, szépen kiszabod a helyét, és beilleszted. Ennyi. Roppant egyszerű. – Figyelj, bocikám! Jól és pontosan jegyezd meg, amit most mondok: én SZÍNÉSZ VAGYOK, NEM ASZTALOS! – Ide nem is asztalos kell, hanem ajtós! Ennyit sem fogsz fel? – mérgelődtem. – Ajtós sem vagyok. Nem értek a kétkezi dolgokhoz. Viszont az asztalosok nem játszanak Hamletet. – De ők legalább néha-néha megpróbálják – feleltem. Ez hatott. Selwyn mélyet sóhajtott. Az előtérben lévő, egész falat betöltő, hatalmas tükör elé sétált, és alaposan szemügyre vette magát. Kigombolta ingét, miáltal a mellkasát borító szőrzet egy része láthatóvá vált. Dús hajába kócolt, előrébb hajolva megvizsgálta szemfehérét. Feljebb rángatta nadrágját, majd bal kezét zsebre süllyesztve igazított legfőbb díszén. A tükörből rám kacsintott, és vállat vont. – Elvégre férfi vagyok – összegezte benyomásait. Nekiláttunk. A csomagoláson lévő, rendkívül egyszerű fázisábrák sokat segítettek a művelet végrehajtásában. Ezek nélkül például biztosan nem mértük volna meg, hogy mekkora nyiladékot hasítsunk a bejárati ajtóba, hanem csak úgy per has bontottunk volna. Így azonban roppant precíz munkát végeztünk. Lehasaltunk, mivel a munkaterület alacsonyan helyezkedett el. Kimértük, körberajzoltuk. Fűrészt is kerítettünk, ám nem tudtuk hol megkezdeni a vágicsálást. Hosszas tanakodás után megleltük a megoldást. Lyukat véstünk, kalapáltunk, marcangoltunk az ajtóba, s ezt addig tágítgattuk, mígnem belefért a fűrészlap. Amikor az benn volt végre, elkezdtük huzigálni. Selwyn a lakásban kétkezizett, én a folyosó felőli oldalon segítettem, persze hasmánt, s főként tanácsokkal, valamint azzal, hogy empatikusan magamba fojtottam a röhögést. Szép érzés volt, ez már előrevetítette jövendő közös életünket. Házasokként is így fogunk küzdeni az elemekkel, vállvetve vívunk meg a természet által támasztott nehézségekkel. Egy férfi és egy nő, a klaszszikus erőpár. Legyőzhetetlenek leszünk. Ezt hamar átbeszélgettük, azután megünnepeltük a hálószobában. Elvégre a mi szerelmünk nem mindennapos. Ilyet emberfia még sosem érzett, e különleges adomány csakis nekünk jutott. Míg mi nem lel58

tünk egymásra, az emberiségnek legfeljebb halovány sejtése lehetett arról, hogy mégis micsoda a szerelem. – Jaj, bocikám! – sóhajtott Selwyn pár perccel az orgazmus beállta után. – Annyira odavagyok érted! – Mennyire? – kaptam az alkalmon. Felkönyököltem. A mellettem aléldozó, tökélynek látott pasason legeltettem a szemem. Minden porcikájáért rajongtam, külön-külön és együttesen is. – Még sosem voltam ennyire... Ilyen lány, mint te... A többi csak... – Pronto? – förmedtem rá gyengéden. Nem akartam, hogy eldadogja a nagy lehetőséget. Elérkezett a kézkérés ideje. Ezt holt bizonyosra vettem. És pont nem volt kéznél egy életmódmagazin, amelyből megtudhattam volna, miként siettessem a rég vágyott eseményt! Emiatt ott hevertem sült tanácstalanul. Csupán a női ösztöneimre hagyatkozhattam. – Mi volna, ha összeköltöznénk? – kérdezte Selwyn, a körmeit bámulva. – Te meg én? – óvatoskodtam. – Te meg én és Főgonosz, Az Állat. Átsiklottam a trojka harmadik tagja fölött. Egyelőre. Előrántottam a bigott keresztény neveltetésemet, amelyben egyébként nem részesültem, és ilyként érdeklődtem: – Összeköltöznénk? Balkézről? Fattyú viszonyban éljünk? Selwyn bomlott rugóként pattant ülő helyzetbe az ágyon. Rám meresztette a szemét, a mutatóujját. Őszintén feldúltnak látszott. – Tudtam, hogy a nevemet akarod! – A testedet akarom. A szívedet akarom. Téged akarlak. – Mindenestől? – kérdezte félrehajtott fejjel, nagyfiús ábrázattal. – Ühüm. – Korai még erről beszélgetnünk. Mama óvott tőled. Szerinte meg akarsz fogni engem. Kinyújtottam kezemet, és megfogtam őt. A legkényesb pontján. – És akkor mi van, ha a mamád nem tévedett? – kérdeztem kihívóan. Selwyn teste erőre kapott. Feje elgyöngült. – Jaj, bocikám – sóhajtott. Még egyszer megünnepeltük a világraszóló eseményt, mármint azt, hogy a magunk és az emberiség számára felfedeztük az Igaz Szerelmet. Azután Selwyn pilledten a kebleim közé fúrta a fejét, s légvételeivel a bőrömet csiklandozva, közös jövőnkön merengőzött. Úgy vélte, komolyan üdvös lenne összeköltöznünk. Ám azt nem tudta elképzelni, hogy az ő héderében lakjunk, viszont az enyémet sem találta kellőleg otthonosnak. Bár – hangsúlyozta – semmi baja Horsával, azon kívül, hogy barátnőm az esetek nyolcvan százalékában az idegeire megy. – A maradék húszban azért nem megy az idegeidre, mert a zsenidet ajnározza? – firtattam. Most már én forszíroztam, hogy beszéljünk Főgonoszról. Akihez képest Horsa, Meryl, Nicole, Scara és Adena külön-külön és együtt is valóságos férfiálom. – Férfiálom? Meryl? – kacagott sátánit Selwyn. – És a betörő? Az is vele álmodik? Hja, a betörő. Az tényleg rászívott Meryllel. Az eset így történt: A leszbikus Meryl vörös hajú, zöld szemű, szögletes arcú, harminc-egynéhány éves nő, társaságunk legidősebb tagja. Alkata cseppet sem törékeny. Amúgy is termetesnek született, ráadásul évek óta kajakra gyúr, végtére régiségkereskedőként súlyos bútorokat kell odébb gördítenie szerfelett varázsos hangulatú, füstölőkkel illatosított boltjában. Mint értelmiségi, kínosan ügyel a kifogástalan modorra, viszont sérelem esetén nyomban feledi a magasztos stílt. Csupán a legutóbbi időszakban több olyan férfi akadt, akik eltájolták magukat szexuális irányultságának megítélésében, s azt hitték, Meryl az ő viharos ostromukra, más szóval letepertetésre vár. Nos, az urak nyolc napon túl gyógyultak, főleg lelkileg. Bosszúból elterjesztették Merylről, hogy domina. Tiszteletreméltó barátnőm mellesleg csakugyan érdekes módon dobja fel homoerotikus pásztorórái feelingjét, ugyanis bilincs, bőrszerkó és lovaglópálca nélkül szörnyen unná a szeretkezést. Hanem a dominázás mégiscsak sértő túlzás. Egy havas esős, búskomor tél végi éjen Meryl házánál járván egy drogfüggő fickó felfedezte, hogy csekély erőfeszítéssel bepréselhetné magát a keskeny, ám nyitott garázsablakon. Ha pedig azon átjutott, a házba lóghat, ahol tutira talál dohányt, vagy olyan cuccot, amit anyagra cserélhet. A kígyószerű figura simán a garázsba siklott. Amikor megpillantotta Meryl tűzpiros Ferrariját, és amellett a csupa macsóság Kawasakit, izgulatában majdnem leszokott a heroinról. Úgy döntött, ezeket ő elviszi. 59

Megpróbálta a motort a kocsi csomagtartójába gyömöszölni. Mesterkedése sikerrel nem járt, zajjal annál inkább. Az ismerői által Balsorsnak csúfnevezett fickót mindjobban felbőszítette a hiábavaló erőfeszítés. Olyannyira feldühödött, hogy legszívesebben kinyírta volna azt a mocskot, aki nem csomagolta be az ő számára jó előre a Kawasakit a Ferrariba, továbbá nem hagyta a slusszkulcsot a zárban, hogy ő szarakodás nélkül tehesse a dolgát. Balsors emlékezett egyik társa állítására, miszerint ő roppant félelmetes, amikor feldühödik. Annyira félelmetes – a legendázó srác költői szavaival: pankrátor, imperátor és terminátor egyben –, hogy képes gyilkolni, méghozzá puszta kézzel, valamint piásüveggel, kődarabbal és még féltéglával is! Pedig milyen girnyó csávó. Ezt a gyilkolás-dolgot a reges illető személyesen látta, legalábbis ezt zagyválta. Balsorsnak nem volt ellenére, hogy félelmetesnek tartják, habár az ölésre nem emlékezett hajszálpontosan. Ködlött valami bozótos, homályos hely, egy piszkosul karmolászó, harapó, sivalgó ribanc; ragacsos, fröccsenő vér, más cafrangok. Undor és düh. Ám az egyáltalán nem biztos, hogy ő ezt a valóságban élte át. Úgyis utálta a valóságot. Csak most az egyszer szerette, midőn megkívánta a tűzpiros Ferrarit. Na jó, sóhajtott, a dög motor marad. Elhajt a járgánnyal, furikázik vele, míg meg nem őrül a hernyó nélkül, akkor eladja a gépet, és vesz rajta anyagot. Két-három hétig vagy még tovább nem lesz gondja. Jöhet a mámor, a flash, flash, flash! Akár óránként, percenként. Sőt: állandósuljon! Hol a kocsikulcs? Balsors átsurrant a házba nyíló ajtón, és próbálta kisütni, hol keresse a kulcsot. Az ő állapotában nehéz lett volna konstruktív módon gondolkozni, ezért ezt nem is erőltette. Felkapcsolta a lámpát a nappaliban. Földrengésszerű zajjal rángatta, borítgatta ki a fiókokat. Hamar körbeért a gazdagon berendezett helyiségben. Fel is kapta a vizet azon, hogy mások bezzeg dúskálnak a tutiban, míg ő megélhetési gondokkal küszködik. Eltűnődött, hol kutasson tovább. Mindjobban el tudta képzelni, hogy felrongyol az emeletre, a hajánál fogva kirántja az ágyból a tulajt, és a képébe ordítva fog érdeklődni a kocsikulcs holléte iránt. Ugyanis nem hajlandó gányolni, bedrótozni a meseszép járgányt, neki KELL A KULCS! Ekkor botlott a lépcsősor aljában álldogáló Merylbe. Pár pillanatra felrémlett előtte, hogy az a test már régebben ott tartózkodik, talán mindvégig ott állt, míg ő kutakodott. Sőt, talán nem is test, hanem szobor, és most az útjába került, ezért ő nyomban ledönti azt! Balsors nekifutásból, faltörő kos módjára készült felöklelni az útjában lévő akadályt. Hatvanas tempóban, fejjel száguldott felé. Rohamában észlelte a szobor részleteit, annak élethűen vörös hajzuhatagát, szegecses bőr melltartóját, tangára viselt rojtos leggingjét, westerncsizmáját. Azután a megmozduló útakadály öklét a saját arcában, a hajába csimpaszkodó ujjakat. A korláthoz rántott fejét. A fájdalom csillagzáporát. Balsors zúzott fejjel térdre roskadt. Ekkor a csizma felemelkedett, és az arcába zuhant. A következő pillanatban lovaglópálca vágott végig a hátán. Fél másodperccel később bilincs csattant a csuklóján. A lépcsőkorláthoz rabosított, félkómás állapotú drogcsávót a röhögcsélő zsaruk távolították el a házból. A következő napokban az összes bulvárlap Balsorsot sztárolta, sajnálgatta. A bűnöző személyesen és a kirendelt védőjén keresztül is megbántottan nyilatkozott a brutális némberről, a szuttyadt domináról. A lesifirkászok a másik felet is felkeresték, sajtóetikusak lévén. Látni akarták a szegecses bőr melltartót, a rojtos legginget és minden egyebet. Meryl pedig nem mutatta ki, hogy igazából miként érez irántuk. Válogatott úrinő módjára társalgott a történtekről, és mind öltözetével, mind modorával tiszteletet parancsolt. Mivel a zugfirkancok nem leltek rajta fogást, a továbbiakban kihagyták őt a sztorijaikból, és nélküle ragozták, sallangoztak az eseményt. Fizetett testdublőz bevetésével rekonstruálták a Balsors által ismertetett, dominás ruházkodást. Az érdeklődők tömegeire való figyelemmel az újságba fotózták a kiegészítőket is. Bár a módosult tudatú fickó zavaros emlékképei különösen vad látomásokat eredményeztek, a bulváristák így is pár nap alatt tövig rágták a csontot. Éppen mellőzni kezdték a témát, midőn felröppent a hír: egy rátermett nyomozó kiderítette, hogy egy nemrég meggyilkolt fiatal nő körme alatt és fogain talált bőrdarabkák a drogcsávó szervezetéből származnak. E HOPPÁ! következtében Balsors mélyen beágyazódott a sitten. Meryl újfent a sajtóérdeklődés gyújtópontjába került. Immár nem mókás dominaként, hanem hős megmentőként szerepelt a hasábokon, aki harciasan véget vetett a nemzet leányait mészároló kegyetlen gyilkos tevékenységének. Mi is roppant büszkék voltunk Merylre. Rögtön összehívtuk a baráti csapatot egy cukrászdában. Habos süteményekkel éltettük, majd marcipántortába tenyereltettük a hősnőt. 60

Utóbb az a torta üveglap mögött felkerült a falra. Az ismerős cukrászdás pedig azóta is a tenyérlenyomattal kérkedik vendégeinek: ímhol, ez a kéz fékezte meg a gaz gyilkost véres ámokfutásában! Elnézést az eseménytelen kitérőért, mely által megvilágítást nyert, miszerint Meryl nem is domina. Ám ha már úgyis megkezdtük ezt a vargabetűt, talán belefér még más is. A szemfüles nyomozót megnyilatkoztatták a tévések. Éppen ablakroládot festettem, mikor a riport adásba került. Háttal ültem a bekapcsolt készüléknek. A zsaru szárazon közölte, hogy ő semmi furcsát nem tett, nem is érti a közfigyelmet. Egyszerű szakmai intuíció alapján összehasonlíttatta a brutálisan megölt áldozat szájában és körmei alatt lelt bőrmintát Balsors génanyagával. A kettő stimmelt, tehát a tettes rács mögött senyved. Ennyi. A nyilatkozó középmély, kissé karcos, delejező, játékosan érzéki hangja hallatán, akárcsak első ízben, a libabőr gágogott a hátamon. Megfordultam, siettemben a székkel együtt, bár ettől kissé felkarmolódott a padló. Látni akartam a varázsütésszerű orgánumhoz tartozó férfit. Elcsíptem a névkiírást. Tekintetem elcsapongott Jamal Arkins figuráján. A harminc körüli, hosszú hajú pasas halántéktól halántékig érő borostaszakállt viselt, nyakában különös formájú, vastag szemekből készült ezüstlánc függött. Haja jócskán a szemébe hullott. Megállapítottam, hogy széles, magas a homloka, szemöldöke dús, egyenes. Szemrése macskaszerűen metszett. Fürkész tekintetű írisze zöldesszürke. Járomcsontja erőteljes, előugró. Alakja nyurga, vékony, kissé szikár. Kézfeje erős, keskeny, jegygyűrűje a jobb kéz középső ujján aranylik. A meggyvörös hajtincsű, teniszlabda arcú nő nem hagyta szerénykedni az alanyt. Hosszan taglalta, milyen sok bűneset történik manapság, s ezek közül elenyészően kevés kerül felderítésre, s pontosan ezen okból ő fokozottan kitüntetné, pajzsra emeltetné Arkins nyomozót, amiért az figyelmesen látta el a munkáját. Térdemre könyökölve, államat a tenyerembe támasztva figyeltem a jelenetet. A riporter részéről viharosan növekedett a feszültség, a képernyőn szikrák pattogtak, valószínűleg a portörlő rongy is a készülék elejéhez tapadt volna. Azonosultam a másik nő izgatottságával. Vele együtt vártam, reméltem, hogy Arkins kedvező gesztusra méltatja őt, hogy férfilag reagál kacérságára. Varázsütésről azonban lepergett az idegen libidó. Összeszedetten arról beszélt, amit lényegesnek tartott, a szót nem csépelte. Mindvégig kérdezője szemébe nézett, zöldesszürke, fázlaló, mélyre búvárkodó tekintettel. Arcizmai mozgalmasan éltek. Gyanítottam, hogy a szimatmester titkon mulat, sőt szórakozik a riporteren, s ez automatikusan kiváltotta női szolidaritásomat. Tüstént kirántottam a megfelelő előítéletet a mindig kéznél lévő fiókból. Arkins nagyképű, szakbarbár, rideg, cinikus, macsó, pfuj! E véleményt a szextelefonálgatás is inkább alátámasztja, mint nem. Azt azonban még így is elismertem, hogy a pasas maga az eleven, megtestesült kihívás egy önfeledt numerára. Emberileg, párkapcsolatilag reménytelen, csakis szexcéltárgynak jó. Slussz. Azt kívántam a riporternőnek, hogy kapja meg a fickót. Kikapcsoltam a tévét, visszafordultam a rolettához. Festettem tovább. Órák múlva, mikor káprázó szemmel, gémberedetten feltápászkodtam a kész mű mellől, feltűnt, mit alkottam. Másnap reggel ugyanazt a babonázó képet észleltem a vásznon. Muszáj megvallanom, a műtárgy sehogy sem illeszkedett korábbi életművembe. Az is új reakció volt részemről, hogy nem akartam megválni tőle, de nem mertem volna feltenni még a saját ablakomra sem. Sem olyanformán, hogy a kép kifelé nézzen, sem pedig oly módon, hogy a szoba felől legyen látható. Így tehát feltekercseltem a vásznat, és becsúsztattam egy tokba. A tokot a szekrény mélyére hantoltam, és igyekeztem megfeledkezni róla. Közbevetés vége. A macskaajtótól folytatom. Aznap este még kétszer szakítottuk félbe a közlekedőnyílás felszerelését, hogy orgazmussal ünnepeljünk meg ezt-azt. A gyakori ágyba bújások sajnálatosan nem végződtek konkrét, világosan megfogalmazott, egyértelmű lánykéréssel, jóllehet homályos utalások, félszeg célzások továbbra is elhangzottak. Késő éjszakára járt, midőn a technikai fejlődés macskaajtó képében megnyilvánuló bravúrja a helyére került. Megismerkedtünk működésével, a plexi laffantyút záró szerkezet mindhárom funkciójával, mely szerint: 1) macska kimehet, visszajöhet; 2) macska bejöhet, de nem mehet ki. Nekem a hármas verzió tetszett legjobban. Ez kiengedte a cinyót, ám letiltotta a visszatérést. Selwyn bort bontott, koccintottunk. Azután hozta Főgonoszt, és belepróbálta az ajtóba. Naná, hogy a túlsúlyos miújság teljesen beszorult! 61

Selwyn nem hitt az érzékleteinek. – Nehogy már a nagyanyó tépje szét a pitbullt! – dünnyögte. A nyiladékba ékelődött Főgonosz üvöltött, fújt, köpködött, morgott. Aggódó-szerető gazdája segítő szándékát pazarul lefegyverezték szanaszét meresztett karmokkal, vaktában csapkodó, kapálódzó végtagjai, szám szerint két pár. A lárma felverte a ház lakóit. Sorra érkeztek az érdeklődők, pompásabb-szerényebb alvógarnitúrákba öltözötten. Mindenkinek beszámoltunk a történtekről. Udvariasan fogadtuk a nekünk címzett jóindulatú tanácsokat. Ezek közül többet azonmód ki is próbáltunk. Az alábbi javaslatok nem váltak be: – csavarjuk pokrócba a karunkat, és így próbáljuk keresztüldögönyözni a nyíláson az izémicsodát; – csipkedjük folyamatosan a virnyogó minekhívják farát, ettől az majd kirugaszkodik a dugó helyzetből; – csalogassuk ki a kedvenc ételével, italával; – hozzunk egy másnemű ugyanilyet, attól ez majd kigerjed a szorulásból; – öntsük le forró vízzel, az varázsos hatású lehet; – hallgattassuk el, lehetőleg golyó által; – költözzünk máshová. A következő vált be: Selwyn vastag bőrkesztyűt húzott, s emiatt jócskán ügyetlenül – viszont sérületlenül is! – kitekergette a macskaajtót rögzítő csavarokat. Így a plasztik anyagú gyártmány és a beledugult Főgonosz elvált a bejárati ajtótól. Utóbbin gyorsan betömtük a nyílást az amúgy is a kezünk ügyében lévő pokróccal. Előbbi csörömpölve, zörögve távozott a hajlék mélyébe a tébolyultan szabadulni kívánkozó állattal együtt. Miután a szabadulás nem valósult meg, a macskaajtóba gyógyult szervezet a szélrózsa minden irányába egyidejűleg rohangált, pattogott, ezt asztalon, bútoron, légtéren át kivitelezte, s mindeközben idegtépően zajozott. Jövendő férjem sírva fakadt, és felhívta a mamát, úgy érezvén, nélküle már egyáltalán nem boldogul. Nekem eszembe jutott egy fontos és sürgős (ámbár kamu) kötelezettség. Az órámra néztem, és szabadkozva elhúztam délnek, miként a gólyák.

25. ebajtószerelés; kapok egy nyakörvet, mire kiugróm az ablalélegzet

kon. De nem ez a Fontos!

Amint az a kriminalisztikából ismert, másnap visszavitt a tetthelyre a bűntudat. Azután csak álltam a lépcsőházban összefont karokkal, meghatottan, és életem négykézláb mászkáló értelmét csodáltam, a Teremtés ezen ékköves Koronáját. Az előző éjjel rútul cserbenhagyott bejárati ajtón immár egy virtuóz módon felszerelt, középméretű ebre formatervezett ajtócska díszelgett. A bebábozódott testtartást felvett férfi, akivel átkozottul vágytam gyűrűt váltani, ezen készség nyiladékán szuszakolta magát ki s be, ki s be és újra, elölről. Ki s be kúszás közben türelmesen magyarázta a hajlékban tartózkodó, egyszerre részvétteljes és kaján ábrázatú Főgonosznak, mit miért csinál, azon reményben, hogy a csutakfarkú ettől megvilágosodik, és rendeltetésszerű használatba veszi az ajtót. Fertályórácskát szobroztam a lépcsőházban. Nem történt előrelépés. Rettegni kezdtem, hogy a számára szűk nyiladékon hernyóformán át- meg átpréselődő szívszerelmem rövidesen elkopik, megnyomorodik, esetleg mindörökre kukac alakú marad. Egyszercsak a fejemhez kaptam. – Szerintem a rojtfülű kristálytisztán érti már, miként kell ki-be járkálni, de nincs hozzá kedve. Azt vésd az agyába, hogy mindez mire jó! Motiváció! Pozitív megerősítés! Értesd meg vele, hogy ezentúl házon kívül készítsen penetráns csokitortát, minyont, gúlát, piramist. Hajolj a képéhez, és ordítsd bele: kinn bilizz, a szentségit!!! Hiába, a lélektan csodákra képes! A helyesen felvilágosított Főgonosz leküzdötte a szűk plasztik átjárók iránt táplált, jócskán megalapozott irtózását, és birtokba vette az ebajtót. Selwyn abbahagyhatta a cirkulálást. – Masszírozz meg, kérlek – nyöszörgött. – Nem masszírozódtál eleget a méretednél több számmal kisebb nyílásban? 62

– Akkor adj ellenmasszázst! Hasmánt leheveredett a hálószobai ágyra. Így minden oldalról kényelmesen hozzáfértem. – Gratulálok – mondtam később, kéjes nyögdécselését hallgatva. – Most, hogy ügyesen beszerelted a betörőajtót, elmegyünk vacsorázni? Egész testében megmerevedett alattam. – Milyen ajtót?! – vinnyogta. – Szerinted csak Főgonosz képes ki-be surranni azon a nyiladékon? Meg te? És kész? Ezen eltöprengett. Nem tudni, mit sütött ki, mert koncepcióját nem osztotta meg velem. Tény, hogy a gondolatfuttatás végeztén előrébb csusszant az ágyon. Amikor elérte a falat a fejével, elkezdte a kettőt egymáshoz ütögetni. Kopogtatni. Döngetni. Hirtelen hagyta abba. Azt hittem, elájult. Vagy meghalt. Egyszerre csak elemelkedett a nyoszolya tetejétől. Hosszú pillanatokig hasmánt levitált az ágy fölött. Újfent rádöbbentem parafenomén mivoltára, s még jobban beleszerettem. Kisvártatva visszazuhant, majd a hagyományos módon lekecmergett a padlóra. Kirohant a hálószobából, ám egy percen belül vissza is jött, maga mögött vonszolva a betörőajtó keménypapír dobozát. Megdicsértem az eszét. A dobozban két nyakörvet és egy kütyüt találtunk. Mint a leírásból kiviláglott, előbbieket csakis azok viselhetik, akik jogosultak ki-be közlekedni a nyiladékon. Utóbbival beélesíthető a rendszer, amely aztán nem enged át illetéktelent. Kézenfekvő volt, hogy az egyik nyakravalót Főgonosz kapja. Selwyn felém nyújtotta a másikat. – Komolyan szeretném, ha összeköltöznénk. Elfogadod lakáskulcs helyett? Büszkén ránéztem. Kihúztam magam. Az ablakhoz vonultam, felléptem a párkányra. Pát intettem, és háttal kizuhantam. Estemben hallottam szívszerelmem gyászos sikolyát. Nem értem rá foglalkozni vele, testhelyzetet kellett változtatnom. Azt is ellenőrizni akartam, hogy az a ponyvás furgon, amely jöttömkor – ingerlően kihívó módon! – a járdán, ráadásul éppen Selwyn második emeleti ablaka alatt parkolt, itt van-e még. Ha ugyanis a járgány időközben elment, piszok nagy bajban vagyok. Az utolsó pillanatban ugrottam! A furgon halálpontosan akkor lódult ki álltó helyéből, amikor hatalmas puffanással landoltam a ponyván. Még pattogtam, midőn az induló kocsi lendülete a rakodótér tartószerkezetének szélére sodort. Lehulltomban megkapaszkodtam a vízszintes vasban. Láblóbálva, lengedezve távolodtam az ablakban hasaló, igencsak érzelemdús mondatokat kiáltozó Selwyn szeme elől. A sofőr kifigyelt a tükörből. Elhitte drámai vonaglásomat. Főként aggódni látszott, de viharosan fokozódó haragvást is észleltem arcvonásain. A furgon megállt a sarki lámpánál. Vezetője nagy döndüléssel kivágta az ajtót, és felém indult, hogy számon kérje rajtam tragikus hirtelenséggel őszbe fordult tincseit. Naná, hogy nem vártam meg a találkozást. Visszahúztam magam a ponyvára, majd a vezetőfülke tetejére pattantam, onnan a motorháztetőre vetődtem. Mire az angyalfürtű, sörkövér fickó megest körbekacsázta a járgányt, engem elnyelt az utcai forgatag. A kapuban Selwynbe botlottam. Életem méze a két karját kitárva repesett felém. Úgy tűnt, nem merte hinni, hogy élve fog viszontlátni. Kegyesen átengedtem magamat ölelésének. Ám ő váratlanul a nyakam köré fonta ujjait, és hajszálra olyan képet vágott, mint imént a sofőr. Tébolyult dühtől eltorzult arccal, a torkomat szorongatva a következő szavakat intézte hozzám: – Te is velem akarod leélni az életet? Mert én teveled! Hozzám jössz feleségül? Csinálunk egy sereg kisbabát? Gégémmel, légcsövemmel a markában fölötte nehezen bírtam volna artikulálni a boldogító igent. Szerencsére maradt egyéb kifejezési forma. Mivel erőteljesen rázogatta a fejemet, olybá festettem, mintha hevesen bólogatnék. Beértem ennyivel. Selwyn elengedett. – Na? – kérdezte egészségesen kipirult orcával, a testi megerőltetéstől hangosan lihegve. – Mi a válaszod? Igen? Vagy igen? Ne sokkolj tovább! Dehogy is akartam tovább sokkolni őt, ám nem hirtelenkedtem el a választ, ha már a bólogatásból egy kukkot sem értett. Gondolataimba merültem. Már rég nem az a kérdés, hogy igen vagy igen, hanem ez: MIKOR? Ugyanis a kézfogó módfelett sürgőssé vált, mivel megtartottam a szavamat, és nem mostam le a kocsim hátsó ablakát. (Emlékeznek? „Szeretlek! Nősülök?”) A járgány többi részét kezdetben még tisztán 63

tartottam, csakhogy idővel kezdett szörnyen elütni egymástól az elülső-oldalsó és a hátsó fertály. Ezért aztán békén hagytam a kocsimosó szivacsot. Ámde. Először csak Horsa kért meg barátságosan, hogy ha lehet, ne parkoljak az ő tüchtig Mazdája mögött, de előtte se, mert neki az blamázs. Néhány nap múlva az egyik szomszéd állított meg a lépcsőházban, és hosszas torokreszelgetés után, zavartan elővezette problémáját, miszerint örvendene, ha az autómmal kerülném az ő gépjárművének közelségét, mert már többen azt hitték, köze van a romtulajdonoshoz, és az iránt érdeklődtek, miféle hajléktalant fogadott a lakásába. Kisvártatva a többi szomszéd is megtalált hasonló gondjával. Egyszercsak járványos méretűvé vált az üldöztetésem. Lépten-nyomon gáncsoltak fogadalmam megtartásában. Például a bevásárlóközpont parkolójában is felszólítottak, számosan és több ízben is: ugyan álljak már máshová, ne az ő puccos csotrogányuk mellé, mivel helyettem is ők égnek, mint az olajos kapca. Midőn a lakberendezési üzletekbe szállítottam a kész ablakroládokat, a boltosok ugyancsak szégyenlették a kocsimat, és konspirációra kértek: álljak meg a szomszédos utcában, a közeli sikátorban, a két tömbbel odébbi mélygarázsban. Csak a kócerájuk előtt ne ácsorogjak, mert rontom az üzletmenetet. Midőn hazalátogattam anyámék birtokára, azok a lovászok, akikkel úgyszólván együtt nőttem fel, akik kamaszkorunk óta élvezték bizalmamat, akik szintén nem voltak hótt unalmas tucatemberek, igaz meglepetésemre kiborultak szutyok járgányomtól, és még a romantikás indítékom sem csalt könnyet a szemükbe. Fortélyos módon kieszelték, hogy amíg egyikük lovaglás címén eltávolít a kocsi közeléből, a másikuk – baráti szívességből! – lemossa járgányomat. Belepusztultam volna, ha sikerül. Mákomra anyám épp arra járt, és megakadályozta a merényt. Nos, igen. Az én rajongott, nagyszerű felmenőm, Ozon! Ő bezzeg megértett. Azt mondta, szívből örül, hogy Selwyn a hátsó ablakra és nem a hátsó felemre írta szerelmi vallomását. Még mindig szerencsésebb, ha a kocsihigiénét hanyagolom el az esküvő bizonytalan napjáig, ugyanis egy mosatlan fenék sokkal kínosabb. Hát például ezért imádom anyámat. Ekkor már dühöngésesen tavaszodott. A gyakori esőzések is rettentő gondot jelentettek, hiszen ilyenkor haladéktalanul fedett helyre kellett juttatnom az agg Nissant, nehogy besározódjon, ne adj’ isten leázzon róla a Szent Felirat! Emiatt rengeteget emésztődtem és szaladgáltam. Immár semmi másra nem bírtam gondolni. Minek következtében a kelleténél jóval többen néztek komplett elmebajnoknak. Horsa egyenesen a szemem közé nyilatkozta azon véleményét, miszerint hirdessek továbbképzést fanatikusok számára, mert azok megtanulhatnák tőlem, milyen is az igazi, vérbeli megszállottság! Mindennek ellenére változatlanul kedveltem Mamuszt, barátságunk töretlen maradt, bár néha eldugtam a kocsikulcsát, vagy nem adtam át neki egy-egy – férfi általi – telefonüzenetet. Midőn már nem bírtam idegekkel az örökös izgalmakat, béreltem egy garázst a közelben. Beállítottam a derék, öreg Nissant, farral az utca felé, s üvegre cseréltettem a fémajtót, hogy minden arrajáró láthassa Selwyn gyönyörű szerelmi vallomását. E naptól motorral közlekedtem, szakadó esőben is. Mindezt végiggondolván azt feleltem életem tágra nyílt szemű, telivér ajkú értelmének, hogy nem bánom, beszélgethetünk az esketés, házasság nevű elvont fogalomról. Elvitettem magam vacsorázni a Velence nevű, romantikus étterembe, ahol a zenészek egy gondolába préselődve játszották szívettépő dalaikat. A mézfényű gyertyalángok meleg hangulatot árasztottak, Selwyn a kezemet szorítgatta. – Bevallom, sráckoromban arról ábrándoztam, hogy meg kell küzdenem a nőért, akit elveszek, hogy kemény próbákat kell kiállnom érte, s talán bele is halok majd némelyikbe – magyarázta. – Téged nem kellett elcsábítanom senkitől, még a szüleid sem ellenzik nászúnkat. És mégis. Szeretlek, akarlak. Veled kell élnem, holtom napjáig. Úgy vélem, nyáron megtarthatnánk a kézfogót. Azért olyan sokára, mert addig még rengeteg elintéznivalónk van. Házat kell vennünk. Egyelőre ne tervezzünk iskolányi épületet, kezdetnek két gyerekben gondolkodjunk. Később majd ráérünk bővítkezni, vagy palotát vásárolni. Nem felejtettem el az álmaimat: a világhírt, a kastélyt, a helikopter-leszállót. Úgy érzem, megváltozott életemben a fontossági sorrend. Mostig ez így festett: színészet, mama, Főgonosz, te. Mától ez másképp van! Színészet, mama, te, Főgonosz. Legyél a feleségem! Mit felelsz? – Nem tudok ilyen hirtelen dönteni. Szörnyen szólnak a riasztók. – Riasztók? – Igen Selwyn, állatira tütülnek, dudálnak a bajjelzőim. Adj egy kis időt, míg átgondolom. Egyébként sem biztos, hogy megérem az esküvőt, már persze az esetben, ha egyáltalán igent mondok buzgó könyörgésedre, mert kaptam egy visszautasíthatatlan felkérést egy reklámfilmre. Természetesen, mint kaszkadőr. – Nagyszerű. Na és? 64

– Holnap kezdek. A főszerepelkedő Miss Csodaszépe helyett motorral keresztülszáguldok egy épület csupa-csupa üveg falain, majd kirobbanok az utcára. Azután, szintén motorral, egy kocsisor tetején felgyorsulva, lendületből átugratok tizenöt lángoló karikán. Ezt követően raftingolok egyet az Ördög-folyón, és persze lezuhanok a csónakkal az Ördög Öreganyja nevű vízesésen. Ave fontana, morituri te salutant! Ha ezután még nem leszek tetőtől talpig gipszben vagy urnában, már csak egy laza ejtőernyős ugrás van hátra. Végezetül pedig kimenekülök egy szakadékba csúszó kocsi hátsó ablakán, a zuhanás előtti pillanatban. Ez a meló cirka két hétig tart, azután megmondom neked, miként döntöttem frigyünket illetően. Selwyn lesápadt. – Mit akarnak reklámozni ezzel a tömérdek öngyilkossági kísérlettel? – Találgass. A tizenöt-huszonkilenc éves korosztály a célközönség. – Megvan! Csak egy méregdrága túlélő-bérlet lehet! A szerető gyermekek lephetik meg vele a mamájukat, aki aztán végigélvezheti az általad bemutatott szolgáltatásokat, lehetőleg anyák napján. – Halkabban, Selwyn, ez olyan remek ötlet, hogy menten ellopják! Különben nem találtad el. Még két dobásod van. Ha elvéted, mehetsz a hegy gyomrába, követ törni! – Hát jó – sóhajtott, tenyérrel megborzolva haját. Aznap este már a sokadik cigarettát láttam a szájában. Egészen az ujjai tövénél tartotta a spanglit, így amikor beleszívott, keze a fél arcát eltakarta. – Életbiztosítás? – Nem nyert. Az utolsó dobásod következik. – Hát ez hallatlan, bocikám! Itt ülünk, életünk egyik legfontosabb döntését készülünk meghozni, és értelmes beszélgetés helyett hülye reklámfilmek még hülyébb értelmét találgatjuk?! Ha nem túlélő-bérlet anyák napjára, nem is életbiztosítás, akkor mi a franc? Sörreklám? És ha mindezt végigcsinálod, ihatsz egy pohár TökömTudjaMit? – Nem, életem. Abból indulj ki, mi kell ahhoz, hogy végigcsinálhasd ezt a laza kis túlélőtúrát? Na? Férfi lévén, sosem fogsz rájönni. Tehát leleplezem a Szakrális Titkot. Tampon! Selwyn csaknem felhasalt az asztalra. – Te egy tamponreklámban kockáztatod az életedet? – szűkölte hangosan. Mintegy húszan tartózkodtak a mediterrán étteremben. Éppen húsz fej fordult felénk. A tekintetekből élénk érdeklődés sugárzott. Bólintottam. – Igen, szívszerelmem. A szlogen szerint „a DugjFelBeiszom tampon érzékivé, magabiztossá és ellenállhatatlanná tesz. CSAK SZUPERNŐKNEK!” Selwyn visszaroskadt székére. Teletöltötte poharainkat. Kiitta borát, és rám nézett. – Szörnyen félek, Jandra. Amióta a nagymenő Kapusky lett az ügynököm, naponta három forgatókönyvvel kínál meg. Egyik pocsékabb a másiknál. Választásomat nem az vezérli, hogy a legjobbat fogadjam el, hanem az, hogy a legkevésbé ócskát. Tudom, tudom, lentről kell kezdeni, végig kell járni a hadak útját, csak keveseknek sikerül egyből a csúcsra robbanni, etcetera, tudom. Az összes kintorna-szöveget kívülről fújom, mert hallottam vagy százezerszer. Most nagyon-nagyon örülök, hogy végre itt tartok, hogy túl vagyok a kismillió megalázó válogatáson, ahol egy voltam a miriádnyi névtelen senki között. És mindennek tudatában, fenemód örömködve is muszáj megkérdeznem: ezen a bolygón filmet már nem forgatnak? Csak valami affélét? Csak nyálas, taknyos, véres, borzalmas, kisstílű sztorikra tódul a nép? Elhigygyem? – Mi a baj? – kérdeztem. – Kiválasztottam egy sikergyanúsnak kikiáltott forgatókönyvet. Nemsokára kezdjük a forgatást. A műfaj romantikus komédia. Szépen kérlek, ne nevess ki. Mondtam Kapuskynak, hogy ezután már valami férfiszereppel találjon meg, mivel összetett, bonyolult jellemet szeretnék megformálni. Azt felelte, tegyem bonyolulttá ezt a figurát. Ezt? Ez az alak az első képsorban beleszeret a főnőcibe, egy üres fejű, ám dekoratív pipibe, és filmhosszat üldözi őt gülü nézéssel, nyáladzó epedéssel. Kapusky erre azt felelte, hogy nézzek már a tükörbe. És vegyem észre: szép fiú vagyok. Hangsúly a fiún. Értve? Egy kölyökképű fickó nem kaphat férfiszerepet, mert úgysem hiszik el neki! Hülye vagy te?, kérdeztem, ezzel a pofával eljátszom neked Rambót, Harmadik Richárdot, Arthur királyt, Quasimodót, Geronimót, Merlint, Hannibál Lectert, Gullivert, Hamletet, Mauglit! Akárkit el tudok játszani, és a nézők elhisznek: ugyanis színész vagyok! Erre Kapusky azt mondta, hogy ha nem tetszik a gülü nézésű hősszerelmes, gondoljak a bankszámlámra. Sokkal bölcsebb a bevételen gondolkozni, mint azon, mi lehetnék, ha...? Hallgattam. Fejben szólongattam Bús Dal Szólt. Amikor a kacsaszőke bérgyilkos és mindenes elém toppant, nyomban elnyerte a megbízást: látogasson el a Kapusky nevű egyénhez, és játszadozzon el vele. Ne bántsa a nagymenő főemlőst, csakcsupán vacakoljon, babratoljon vele, mint kígyó az egérrel, vihar a 65

bárkával, cápa a szörfössel, nyúl a répával, penge a szakállal. Selwyn érintése riasztott vissza a való életbe. – Érted, mi aggaszt? – sóhajtott. – Félek, hogy beszelencéznek, mint szép fiút, mint kölyökpofát, és emiatt jobbnál jobb szerepekről maradok le. – Értem – feleltem. – Mostantól nem az a kérdés, elég jó színész vagy-e, hanem ez: kellőleg erős vagy ehhez a pályához? – Az a nő, akit elveszek, legyen még nálam is erősebb. Nem lesz könnyű velem élni. Szerény vagyok, de hiú. Hangulatom hullámzó. Összefoglalom: egy önző, utálatos alakot szeretsz! Ars poeticám: ha közlendőm senkit nem bánt meg, nem mondtam semmit! – Jól van, ne villogj. – Mit csináljak? Elvállaljam a mulya szerelmest? – Ne vállald el, ha ennyire rühelled. Kapsz helyette három másik, jobb ajánlatot. – És ha mégsem? Meglehet, Kapusky elhajt ezzel: te csak ne válogass nekem, színészi karrier helyett inkább árulj hamburgert, kutyaszargyűjtő zacskót, hasist. – Meglehet. Szerintem várd ki a megfelelő ajánlatot. – És ha hiába várok tizenöt évig? – Ne légy kishitű, Selwyn. – Mégis, mire legyek nagyhitű? – Milliószor hallhattad: a tehetségedre. – Jó, de azért holnaptól eljárok gyúrni. Hamarost atlétát faragok magamból. Még az arcomat is leszálkásítom! Akkor jöjjenek nekem ezzel a szép fiú meg kölyökképű srác szöveggel. A szentimentális mozit megcsinálom. Nem akarom, hogy feledésbe merüljek. Te viszont visszadobhatnád a felkérést. – Nekem nincsenek olyan fenntartásaim, hogy szívesebben veszek részt egy hónaljborotva, mint egy tampon reklámjában, pláne ha Miss Csodaszépe adja hozzá az arcát. Keresztül akarok motorozni az üvegfalakon! Muszáj! Élvezem! – És ha nem engedem? – kérdezte. Mire kimondta, már meg is bánta. Békítően elvigyorodott, két kezét felemelve kapitulált. – Bocs. Nem szóltam. Mindenesetre nem árt tisztázni, hogy esküvő esetén ki fogja viselni a nadrágot. Én fogom! – Együtt fogjuk viselni – szögeztem le. Tüstént lecsapott: – Hozzám jössz? – Még az is lehet – feleltem. A zenészek kikecmeregtek a gondolából. Mormolós, bensőséges csend támadt köröttünk. Asztalunkon az egyik gyertya bús lobbanással kihunyt. Selwynt néztem félig olvadtan, s közben a bajjelzőimet faggattam. Tütültek, dudáltak, de nem okolták meg, miért művelik ezt. Alighanem egyedül kellett volna rájönnöm. Túl késő volt, már rég eltökéltem magam. Vagy Selwynnel élek, vagy zárdában. Gondold át újra! Nem azt mondom, hogy ne szeresd, de nem lehetnétek inkább barátok? – dörmögte mélyeimben Bús Dal Szól, teljesen illetéktelenül. Csúnyán megharagított. Majdnem bérgyilkost küldtem rá.

26. ostrom Karthágóval; lélegzet

már-már összezavarodom a magnóliavirágzástól

A következő araszabadítási akciónk mesebeli környezetben zajlott. A kézfogót egy magánarborétum területén tartották. A meglett korú ciprusokkal, tulipán- és liliomfákkal beültetett park közepén elrejtett, kicsiny kápolnához néhány sétány és egy lovaglóút vezetett. A mátkapár és vendégeik gyalogszerrel andalogtak át az erdőn, hogy a fantázia-stílusban épült, színes ablakú, csipkerácsos, bolthajtásos épületben mondják ki a végzetes igent, illetve tanúi legyenek azon pillanatoknak, melyekről majd csak utóbb derül ki, valóban boldogítóak-e. Ekkorra már óriási rutint szereztünk az aramenekítésben. Mamusz hivatalos névjegykártyáján ez a szöveg állt:

66

A kártya hátoldalát a felsoroltak szemléltetésére szánt kép színesítette, melyen egy szűzfehér ruhapoémába bújtatott menyasszony harisnyakötőig felkapott szoknyával, magas lábemeléssel, uszályos fátyolát lobogtatva, fénysebességgel menekül az őt üldöző, szmokingos, cilinderes, snájdig vőlegény elől. Horsa referenciaalbumát immár több tucatnyi, kimagasló sikerű esemény dokumentációja vastagította. Örök emlékezetű, legelső beavatkozásunk Adena szabadságát adta vissza. Motoros, álarcos, frenetikus kommandóakciónkat a rémült násznép tagjai közül számosan megörökítették, ki videokamerával, ki fényképezőgéppel. Utóbb a faképnél hagyott Zach összekönyörögte magának a felvételeket, és oly napokon, amikor cseppet sem fájt neki az élet, derék mazochista módján, ezek megtekintésével juttatta magát válogatott kínkeservekhez. Mentségére jegyzem meg, viszonylag kevés öngyötréssel tölthető, gondtalan napja adódott, mivel Adena már a szökése utáni héten beváltotta FÉRFIT AKAROK!!! mottójú óhajtását, és szemfényvesztő hirtelenséggel becsávózott. Ez még nem lett volna roppant nagy baj, ha észnél marad. Ám mint ismert, nem maradt ott. Minek következtében rövid időn belül szerelembe, teherbe esett. A mackó alkatú, kedélyes modorú, dörmögő hangú, gyakorta és hirtelen kiboruló Zachet végtelenül felzaklatták a történtek. Mivel a gálád csábító a babahír hallatán tépelődés nélkül lelépett Adena életéből, de még a városból is kiköltözött, a gondoskodó hajlamú ex-vőlegény önként és kéretlenül magára vállalta a terhesség kihordásával, továbbá a szülésre való felkészüléssel kapcsolatos atyai teendőket. A temetkezési vállalkozó Zach szakmájánál fogva kitűnően értett a szervezéshez, így aztán, ha ő nem ért rá a kismama-előkészítő tanfolyam esedékes programjára kísérni Adenát, körbetelefonált bennünket, és persze valamelyikünk mindig társul szegődött a mind hóemberibb külleművé vastagodó babahordozó mellé. Holott a tanfolyamlátogatás ránk, álmodozó hajadonokra nézvést nem volt éppen veszélytelen, mivel az ott tapasztaltak könnyen visszariaszthattak volna bennünket attól, hogy tovább álmodozzunk az asszonylét és madonnaság gyönyörűségeiről. A harcos lelkületű, karcos stílusú, éppen férfigyűlölő stádiumban leledző Nicole két ízben tartott Adenával. Harmadszorra már nem kért az általa édibédizésnek titulált elfoglaltságból. Átjátszotta a megtiszteltetést Scarának. Lírai szőkeségű, félelmesen tehetséges ékszerész társnőnk lelkileg, érzelmileg korántsem volt kellőleg megalapozott; ő sűrűn és játszi könnyedséggel sírva fakadt. Ilyenkor elfúló hangon, pihegve rídogált, s ezzel természetes módon magára vonta a közelében időző férfiszemélyek aktív figyelmét. Tízesével jártak nyomában a könnyeit leitatni vágyó, apaszívű pasasok. Őpedig mindegyikükből kivette azt, amire szüksége volt, végül finom gesztussal elrúgta magától a kifacsart porhüvelyt. Pityergőssége okán megajándékoztam őt a Pézsé becézettel, és ráadásként a természetéhez illő címerfelirattal is, miszerint: Gyöngítsd el! Vadászd le! Fejd ki! Kérd a következőt! Pézsé nem örült felhőtlenül ezen ajándékaimnak, mindazonáltal kapcsolatunk töretlen maradt. Midőn első és utolsó ízben elkísérte Adenát az előkészítőre, már a negyedik percben krokodilkönnyeket ontott a nehézkesen mozgó, „merő has” nők látványától. Azok hosszan vigasztalgatták őt, próbálták meggyőzni az anyaság csodálatos mivoltáról. A tizenötödik percben Scara a terhestorna-oktató pasas karján távozott a színről, sorsára hagyva csapot-papot, Adenát. Ezután Horsa következett, mint ügyeletes pocakőr. Ő félórán át szemlélődött a kismamasági centrumban, majd íziben nekifogott, hogy – tetemes tanácsadói jutalék fejében – átszervezze az egészet, mert természetesen felfedezte a máris jócskán kiaknázott műfajban rejlő, további pénztárcafejési lehetőségeket. Nahát, megint elkalandoztam volna? Hol is tartottam? Nos, Mamusz referenciaalbumánál. Az első, kissé még szögletes akciónkat követő továbbiakat már vérprofi színvonalon hajtottuk végre. Horsa mindent precízen kidolgozott, dokumentált; ravaszdi jogászokkal vette körül magát. Állandó és díjtalan reklámozásunkról a szenzációpecér bulvársajtó gondoskodott. 67

Dőlt a lé, s ráadásul pompásan szórakoztunk. A magánarborétum-béli akcióra a menyasszony kért fel bennünket. Indoklása szerint a családja, barátai és ismerősei már a diplomázása óta zaklatják őt az ideje, hogy férjhez menj és gyereket szülj szöveggel. Mostanra igen közel került ahhoz, hogy a Szent Hagyományt követve boldoggá tegye őket, ám az utolsó pillanatban eszébe jutott saját boldogsága, s bizony elrémült az esküvőtől. Horsa kötelességtudóan megkérdezte: befejezett mentést kíván? Vagyis olyat, amelynek nem vet véget a vőlegény – előre megszervezett – férfiasan hősies fellépése? Oliv, az ara ilyet akart. Akkor tehát meglepetésakcióra készülünk, bólintott Horsa. A nyomozóként dolgozó menyasszony közölte, hogy a meglepetés kölcsönös lehet, lévén a vőlegény rendőrtiszt, a meghívottak zöme zsaru. Figyelmeztetése megédesítette számunkra a feladatot. A menekítéshez használt lovakat Adena temetkezési vállalkozása biztosította számunkra. Két hatalmas termetű, íves nyakú, hosszú sörényű, koromfekete fríz paripát fogtunk a hintó elé, hajtóként Meryl jeleskedett. A robusztus alkatú, nyerges lovak, melyeken Nicole és én ültünk, főfoglalkozásban ugyancsak halottaskocsit húztak. Szerfölött kedvelték a rendszeres aramentő kiruccanásokat, mivel ezek előkészítése és végrehajtása változatosságot hozott tömjénfüstös, egyhangú hétköznapjaikba. Horsa kinn maradt az utcán a járgányában. A hintót elbújtattuk a mámorítóan illatozó parkban, a kápolna közelében. Meryl a bakon ült, a menyasszonyi fátylat viselő Scara az aranycirádás, középkoriasan romantikus kocsi belsejében lapult. Nicole és én a nyergeseken várakoztunk a násznép érkeztére. Körülöttünk önkívületben virágoztak a magnóliák és a sárgászöld kelyhű tulipánfák; előbbiek tenyérnyi, krémfehér szirmai mézédes, érzéki illatfellegeket lüktettek magukból. Már-már transzba estem a feromonokkal telített levegőtől. Részegültségemben azt gondoltam, érző keblű leány ilyenkor bárkihez férjhez megy! A szökni vágyó menyasszony is megzavarodik tőle, s az utolsó pillanatban lemondja a mentőakciót. Ha mégsem, beállok a helyére, mivel eszemet szegte a bolondító hatású virágillat. Ezen kívül még az esküvőn magán is elméláztam, és amit korábban sosem furcsállottam, most egyáltalán nem értettem: miért kell ez elől elszaladgálni? Jól van, odáig világos, hogy sok esetben nem a mindhalálig-érzelmek, hanem a társadalmi, családi elvárások hajszolják frigybe az embert. Egy bizonyos életkor fölött illik kézfogózni, és kész. Ám ott és akkor, zsigerig, csontvelőig szerelmesen, roppant módon házasságpárti lettem. Valahogy azért mégis leküzdöttem lényem ezen, romantikus elfajulását, és igyekeztem a pénzdíjas megbízásra koncentrálni. A hangokból ítélve közelgett az esküvői menet az élénkzöld szárú, sárgán virágzó jeneszterbokrok közötti sétaúton. A megilletődött hozzátartozók további emocionálása kedvéért, vagy tán saját örömére, hófehér galambpár ereszkedett a kápolna melletti oltárfülke tetejére. A madarak szemérmezés nélkül gerjedtek egymásért. Hevületüket hangos burukkolással, tipegő léptű, virtuóz táncolással, odaadó csókolózással juttatták kifejezésre. Kis híján sírva fakadtam. Hol egy férfi?! Azonnalra kéne! A mellettem várakozó, feszült arcvonású Nicole-ra néztem. – Te is érzed? – súgtam. Nemet intett a fejével. Rosszallás áradt belőle, csendre, óvatosságra intő. – Gyönyörű évszak! – sóhajtottam. – Akkorát férfiznék! – Kuss – kérte Nicole, ki sosem kertelt. Lovam fejére tévedt a tekintetem. A higgadt vérmérsékletű patás moccanatlanul állt alattam. Bal fülével a kápolna felé figyelt, jobb fülét azonban másvalami nyűgözte. Körülnéztem, ám semmi nyugtalanítót nem láttam. Zöld lombok fogtak közre bennünket. Néhány perc múlva megérkezik Oliv, a menyasszony. Mielőtt a szentélybe lépne, Nicole odavágtat hozzá. Kiragadja őt a gyülekezetből, elfurikázza a hintóig. Oliv az innenső ajtón át a kocsiba pattan. A túlsón pedig átlendül elém, a nyergembe, s íziben a sűrűbe nyargalunk. A hintó nekilódul. A lefátyolozott Scara heves integetéssel maga után csalja a zsarugyülekezetet, élen a tiszti egyenruhás, tajtékzó vőlegénynyel. Mi pedig a parkon keresztül a hátsó kijárathoz száguldunk. Oliv átül Horsa kocsijába, s együtt eltűznek. Ennyi. Lovam, Karthágó halkan horkantott, fújtatott, szörtyentett néhányszor. Jobb fülével következetesen a menekülési útvonalként kiszemelt sövény felé lokátorozott. Nicole hátasa is megosztotta figyelmét a zajos násznép és az erdei út között. Mélyet lélegeztem, hogy csillapítsam növekvő nyugtalanságomat. A patások viselkedése láttán biztosra vehettem: a fülhegyezés nem alaptalan. Valami vagy valaki járkál a bozótosban. Őz, róka, eb vagy ember? 68

Nem jutott idő hosszas töprengésre. Oliv az apja karján a kápolna elé érkezett. Nicole ellódult mellőlem. A menyasszonyhoz vágtázott. Lehajolt, és szélsebesen felkapta őt a lovára. Máris megfordult, és nyargalt visszafelé. Előrébb léptettem, a várakozó hintó mellé. A következő pillanatban már meg is érkezett az izgatottságában furcsa hangokat kiadó lány. Sebtében keresztülmászott a kocsin, majd hasmánt elém vetette magát, miként azt korábban begyakoroltuk. Megsarkantyúztam és a rejtekösvényre hajszoltam Karthágót. Amint elnyelt bennünket a lombok sűrűje, a fogat is nekilendült, és Nicole kíséretében tovaszáguldott a fátylát lengető Scarával. Bőszen csatakiáltozó férfiak gyalogos serege loholt a nyomában. Pontosan velünk ellenkező irányban, de legalábbis merőlegesen ránk. Felujjongtam. Hurrá, sikerült, átvertük őket! A negyven kiló fehér kelmecsodát viselő Oliv már lélegzetvétel nélkül csuklott. – Megbántad? – kérdeztem. – Dehhhogy bántam! – hikkegte. Százötven méternyit haladtunk a tekintélyes törzsű fákkal, szúrós cserjékkel szegélyezett, keskeny utacskán, a nyereg előtt keresztben heverő, zajos légcsövű esketési szökevénnyel. Váratlanul egy vadnyugati kalapot viselő férfi termett előttünk. Karthágó megtorpant, majd egy észrevétlen mozdulatom hatására felágaskodott. Fenyegetése sajnálatosan nem tántorította el az éjkék öltönyös útonállót. Az árnyékos arcú pasas nem szökkent félre a fölébe magasodó paripa elől. Higgadtan, sportosan oldalt lépett. Ezután már csupán egyet moccant. Stukkert húzott elő. A fegyvercsövet határozottan rám tartotta. Úgy rémlett, míg én pusztán csak ráijesztettem a lóval, ő komolyan le akar lőni. Figyelemfelkeltés céljából megütögettem az előttem heverő Oliv hátsóját. – Kapaszkodj! – súgtam. Újabb, a korábbinál is látványosabb mutatványra késztettem a lovat. Ekkor az útonálló mégiscsak az ösvény szélére húzódott. Nem ugrott, nem lendült. Lehúzódott. Ezenközben néhány másodpercig nem rám figyelt. Lerebbentem a felágaskodva forgolódó lóról. Röptömben a farára csaptam, és sürgetőleg csettegtem. Karthágó portyavágtában tovatűzött a rajta hasaló, százezerképpen tapadó-kapaszkodó, hűdésesen csukladozó Olivval. Ott maradtam túsznak. Lassan a magasba tartottam mindkét kezemet. Az elszáguldó hátas után tekintő férfi visszafordult. Rám nézett, a fegyvercsővel hátrébb pöckölte homlokából a kalapot. Bár a karimaárnyék elvonult arcáról, a bozótos, fás félhomályban továbbra se bírtam kivenni vonásait. – Jól van – szólt lúdbőröztető hangon. – Te győztél. Hol voltál az én esküvőmön? – Hívtál? – kérdeztem nyeglén. – Szívesen megmentettelek volna. Igyekeztem elvékonyítani, megváltoztatni a hangomat, nehogy identifikáljon. Végtére zsaru. A magam részéről egyetlen telefonfecsej után lépten-nyomon felismertem az ő orgánumát, ám annak esélye csekélynek ígérkezett, hogy Varázsütés is beazonosítja az én kevésbé jellegzetes hangomat. – Bárcsak hívtalak volna – sóhajtott. – Akkor tehát a főnököm asszony nélkül marad? Kár, mert elterveztem, hogy ma éjjel jó sokat iszom, ugyanannyit táncolok, és hajnalra lehidalok. – Ilyenkor általában nem marad el a buli, csak más címen tartják meg. – Cseszi a fene az egészet, ha ugrik a nászéjszaka! Nem játékból csináltátok? Oliv tényleg nem akar férjhez menni? – Úgy tűnik. Letehetem a kezemet? – Hát persze – felelte. Eltüntette a stukkert. – Akarsz sétálni? – Lovagolni akartam. – A ló elment. Láttam. Lecsukjalak? Valamelyikünkön megszólalt egy mobiltelefon. Mindketten a csípőnkhöz kaptunk. Nekem volt kapásom. – Mi van veled? – kiabálta Horsa a fülembe. – Oliv azt állítja, hogy elkaptak. Tíz kilót fogytam ideges69

ségemben! – Eszerint ő épségben odaért. Karthágó? – Mindenkivel minden rendben, a lovat Nicole hazaviszi. Oliv némi fejfájásra panaszkodik. Azt mondja, száguldás közben fatörzsekhez ütögetődött a feje, de legalább elmúlt a csuklása. Boldogulsz? – Persze. Szia. Eldugtam a készüléket. A mellettem lépdelő férfira sandítottam. Ő éppen megszabadult csokornyakkendőjétől. Miután azt valósággal letépte a nyakáról, és a zakója zsebébe dugta, kioldotta néhány inggombját. – Jandra vagyok – szóltam. – Nagyon sajnálom a főnöködet. Az előbb a liliomfák vadító illatában megfordult a fejemben, hogy hozzámegyek Oliv helyett. Azóta persze eszembe jutott a saját vőlegényem. – Jamal vagyok. Van vőlegényed, és mégis megszökteted mások menyasszonyát? – A kettőnek nincs köze egymáshoz. – Hogyne volna! Találkoztunk már valahol? Ismerem a hangodat. Jó darabig köhécseltem, skáláztam. Megtorpantunk, szemügyre vettük egymást. Varázsütés külsejéről szerzett korábbi benyomásaim kiegészültek ezzel-azzal. Tekintetem elidőzött vállig érő, barna haján; jól fejlett, tehát nem kicsi, ám szép vonalú orrán, melyet – alighanem ököl által – enyhén ferdére plasztikáztatott a közelmúltban. Megszemléltem négyzet alakú, többszörösen megcsavart szemekből álló ezüstláncát, s annak medálját, a zöld tüzet szikrázó smaragdkővel ékített kelta keresztet. – Még nem találkoztunk – szóltam később. Nem is hazudtam. Folytattuk a sétát. Kedvem támadt tovább köhécselni. Mélységesen zavarba ejtőnek találtam Jamal fürkész tekintetét. Lebernyegpalástos, bársonyinges, szűk nadrágos, combcsizmás testőrjelmezem is feszélyezett. Kétlépésenként elbotlottam a kardomban. Köpenyem unos-untalan beakadt az ösvény menti bokrok ágaiba. – Ne szédíts, zsaru vagyok. Tudom, hogy ismerlek. Rá fogok jönni, honnan. Van priuszod? – Te sosem bírsz kikapcsolódni? Most a barátod kézfogóján vagy, egy lánnyal andalogsz az erdőben, nyugodtan lazíthatsz. – Nem a barátom, hanem a főnököm. A kézfogónak lőttek. Az andalgó lány pedig úgy fest, mintha a Veszedelmes viszonyok vagy a Három testőr korából szökött volna meg. Vihetem a kardodat? Vagy a malaclopódat? Szörnyen bántana, ha összetörnéd magad. Robill majd úgyis összetör, ha belebotlunk, és rájön, hogy te léptetted meg a nőjét. Ebből élsz? – Nem csupán ebből, és nincs priuszom. Festek, rolóvászonra. Embereket, hangulatokat. – Tényleg? Te csinálod azokat a hátborzongató hatású képeket? A hálószobából épp rálátok egyre. Ma reggel említettem nőmnek, hogy szívesen elkapnám az alkotó nyakát. – Tényleg rám vagy dühös? – Nem. Úgy általában elcseszett kedvű, mogorva vagyok. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha az emberiség barátja volnék. – Sajnálom. Tényleg rád fért volna, hogy a padlóba igyad magad. Jóvátehetném valahogy? Meghívhatlak egy italra? – Egyre? – Honnan tudtad, hogy ezen az úton akarom megszöktetni Olivot? – Nem tudtam. Korábban jöttem, mert élvezni akartam a magnóliákat. Séta közben észrevettem a hintót, a lovakat. Gyanítottam, mi készül. Már sokszor hallottam rólatok. Aramentő Kommandó!? Mire jó ez? Miért nem volt képes Oliv azt mondani: figyelj, Robill, nem kellesz, ne költsünk a cécóra, nem megyek hozzád. Miért? – A füstbe ment cécó nem számít. Tudod, ezeknek a menyegzői buliknak rég nincs közük az esküvőhöz. A kézfogó csak ürügy a mondén partizásra. Ráadásul be lehet gyűjteni egy csomó hasznos és haszontalan holmit. Ismerek egy fickót, aki azért nősült meg, hogy azután eladja a nászajándékokat. Egy csomó pénzre tett szert. Kifizette az adósságait, és elvált hitvesétől. – Okos ember. – Ejnye, Jamal. Neked férfibánatod van. Eltaláltam? – Eltaláltad. – Segíthetek? – Rabolj el. Hajíts magad elé a lóra, és száguldjunk ki a világból. Elnézést. Kisztihandolom a kis kacsódat, ahogy egy kukabúvár haverom mondaná. Eszembe jutott a vőlegényed. – Azért meghallgathatlak. Ha attól megkönnyebbülsz. 70

Elvigyorodott, nem szépféleképpen. Szemébe húzta kalapját. Sejtettem, mi jár a fejében.

27. lélegzet

hajózás Jamallal

Kibukkantunk a fák közül. Frissen metszett, kerítésmagas élősövénnyel szegélyezett térre érkeztünk. A növényfalba nyírott mélyedésekben árnyékos, mohafoltos kőpadok rejtőztek, látogatókra várva. A tér középpontjában elterülő mesterséges tavat csipkemintás díszkorlát szegélyezte. A mellig érő könyöklőt ötvenlépésenként kőtalapzatok szakították meg. Ezeken romantikus szoboralakok, pásztorlánykák, lantosok, istennők, faunok, valamint rémisztő vízköpő figurák ültek, álltak, görnyedeztek. A sövény és a fölé magasodó ciprusok, cédrusok lombszínét visszatükröző, üvegzöld vízen vadkacsák, hattyúk úszkáltak. – Hát nem émelyítő? – kérdezte Varázsütés. – Nem tudom. Én már korábban felkavarodtam. A magnóliavirágzástól. Meglehet, nem illik ilyesmiről beszélni egy idegennel, mégis bevallom neked: már-már megbolondított az az érzékies illat. – Engem is. Talán ezért nem lőttelek le. Pedig Robill biztosan előléptetett volna. Még mindig idegennek tartasz? Már vagy negyedórája sétálgatunk egymás mellett. – Te sem vagy az a könnyen barátkozós, kitárulkozós fajta. – Szoktam engedményeket tenni. Szóval. Harmadik éve nős vagyok, háromnegyed éve válós hangulatban élek. Már ha ez élet. Időközben a nejem piszkosul terhes lett, tőlem vagy másvalakitől, és ezt egészen addig titokban tartotta, míg már egyszerűen nem bírtam tovább bevenni, hogy ennyire hízásnak indult. Azóta hol azzal etet, hogy enyém a gyerek, hol meg azzal, hogy egy pasié, akivel alig három-négy szenvedélyes éjszakát töltött el, míg én valamelyik penetráns gyilkost hajkurásztam. Lövésem sincs, mire jó az egész. Zsarol az állapotával, hol elköltözik, hol meg visszajön. Pocsékul vagyok az érzéseimtől. Ugyanis azt érzem, hogy nem szeretem őt, és mostanában, mind sűrűbben még azt is, hogy szeretném elverni, kidobni, megalázni. Remélem, neked fogalmad sincs, mekkora fájdalom a kiábrándulás. Ne is legyen! Légy boldog a vőlegényeddel, megáldalak! Áthajolt a korláton, vizet vett a tenyerére, lespriccelt vele, s keresztet rajzolt a fejem fölé. Megfogtam a kezét. Egész testében görcsös, feszes, visszafojtott volt. – Gyere Jamal, elviszlek valahová. Ha nem zavar az öltözékem. – Végtére is, nem én esem hasra félpercenként. Lekaptam a palástot, és a karomra csavartam. A kardot Varázsütés vette gondjába. Futásnak eredtünk. Végignyargaltunk a parkon, kiszaladtunk a folyópartra. Jamal jó kondiban volt, összeesés, meghalás nélkül bírta a maratont, és még a kalapját sem hagyta el. Nemsokára egy halkan pöfögve úszó hajó fedélzetén ültünk, a lenyugvó Nap narancsos fényeket vérzett körénk, a háttérben szalonzenekar muzsikált, előttünk rubin bor piroslott. – Finom – szólt Varázsütés az első kortyok után. – Ettől nem veszítjük el az eszméletünket. Mindent tudsz rólam. Most te mesélj magadról. – Melyik képemet látod az ablakodból? – Azt, amelyiken egy lány kuporog a fotelben, és a nyitott könyv fölött elbámészkodik, valahová a nemlétezőbe. – Mi ezen a hátborzongató? – Az érzés, amit minden egyes ránézéskor kivált belőlem. Tehát te csináltad. Megragadhatom a nyakadat? – Komolyan szeretnéd? Fanyarul elnevette magát. – Ritkán történik velem ilyesmi. Fogalmam sincs, miért gyónok itt neked. – Talán soha többé nem találkozunk. – Kizárt. Ha eltökélem magam, bárhol megtalállak. Tehát nem ez az ok. Jól van, ne boncolgassuk. Hagyjuk lenni ezt az érzést, hátha később megvilágosodunk felőle. Vászonrolókat festesz, menyasszonyokat rabolsz. Ez minden? – Nem. Gyakorta kaszkadőrködöm. Mozi- és reklámfilmekben. Legutóbb egy tamponajánlóban motoroztam, raftingoltam, ejtőernyőztem. Nagyon élveztem. A jövendőbelim nem is merte megvenni a gyűrűket a forgatás végéig. 71

– Takarékos fickó. És milyen szerencsés! Gondolom, nem könyökvédős számítógépkukac. – Ő az univerzum legtehetségesebb színésze – lelkesültem. – Jól van, kicsi királylány. Azért, ha bajba kerülsz mellette, csak szólj, és én megyek, mint Szupermen. Megszöktesselek az esküvődről? – Isten ments! Mi lesz a gyerekkel? – Azzal, aki most még a válófélben lévő nejemben lakik? Nem tudom. Majd eldől, ha megszületik. Nemsokára. – Ne csüggedj, még minden jóra fordulhat köztetek. – Már soha semmi nem fordulhat jóra köztünk. De azért köszönöm a kegyeletes vigaszszavakat. Meghívlak a válási partimra. Gyere el a vőlegényeddel. Vagy az újdonsült férjeddel. Az időpont még nem ismert. – Felsóhajtott, újratöltette poharát. Szórakozottan elgyönyörködött az ital színében. – Sokat töprengtem a gyerekkérdésen. Ha enyém a srác, akkor is korai volna ez még nekem. Nem tudom, hatalmukba kerítenek-e az apai érzések, ha majd kézbe veszem a babát. Kőszívű biztos nem maradok. Éjjel-nappal ezen rágódom. Hajdan úgy képzeltem, boldogan élek a nővel, akit szeretek, mígnem egy szép napon öszszenézünk, és így szólunk, egyszerre: nem kéne nekünk egy fiúcska? Vagy leányka? És ha mindketten igennel felelünk, elsöprünk az ágyba, s keményen dolgozni kezdünk a projekten. Nagyon messze, fényévekre járok ettől. Nem vágyom gyerekre, pláne egy halott kapcsolat legvégén. Dühös vagyok, rászedett. Becsapdáztak. Sűrűn gondolok arra, hogy az apasági vizsgálat megszabadíthat e nyűgtől. Ám hiába gondolok erre, tudom, ez sem vigasztalna meg. Egy darabig ilyen zűrös, problémás pasas leszek. Nem is kell transzparenst cipelnem, miszerint: kérem, kíméljenek, halál zizi vagyok! Látszik rajtam. Mindenki meszszire kerül. Épp ezért köszönöm a figyelmedet, királylány. Tudod, ez a „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” effektus. A rajongásig hálás vagyok neked, amiért emberszámba vettél, elidőztél velem. Szeretném meghálálni. Szólj, ha viszonozhatom. Fütyülj, adj jelet, ha szükséged lesz a figyelmemre, és én megyek. Meghívásom nem csak gond, baj és búbánat, hanem még öröm esetére is érvényes! Megköszöntem a különleges invitálást. Néztem Jamal keskeny, hosszúdad arcát, macskaszerű szemrésben csillogó, szürkészöld íriszét, és éreztem, rögvest elmerülök a lírában. A Nap régen eltűnt a hegyek mögött. A fedélzeten kigyulladtak a lampionok. Fényüknél olvasni, mitesszert nyomkodni aligha lehetett volna. A hullámzó vizet feketének láttuk, egymást homályosnak. Csupán a szemünk ragyogta vissza a diszkrét lámpafényt. Kiürült az első palack. Újat rendeltünk. A pincér nem akadt fenn testőrgúnyámon, kardomon, combközépig érő bőrcsizmámon, Varázsütés lakodalmas öltönyén, mely sötétkék volt, mint az Éjkirály palástja, a mellkasa közepéig nyitott ingen, a szája köré vésődött keserűségráncokon. Amikor később, ugyane holmiban a parkettra vonultunk, és összetámaszkodva táncolni kezdtünk, Jamal, a férfi ejtette fejét a vállamra, s én vezettem lépteinket. Nem tűnődtem azon, mit keresek itt, miként keveredtem ilyen helyzetbe. Éreztem, és jól éreztem magam, holott nem fergeteges buliban vettem részt. Táncolásunk inkább kapaszkodás volt, semmint az, ami a tánc lenni szokott: vágyjáték férfi és nő között. Beszívtam zakójának, hajának illatát, nem idegenkedtem tőle, s meg sem fordult a fejemben, hogy a derekam köré font karjai fájdalmasan megszoríthatnának. Eszembe jutott az este, mikor a hangja hallatán felkaristoltam a padlót a széklábbal. Megkérdeztem tőle, megvolt-e neki a teniszlabda arcú riporternő. Eltolt magától, hosszan meredt az arcomba. Időbe tellett, míg ráébredt, miről beszélek. Megrázta fejét. – Már emlékszem, a domina-ügyben keresett meg. Nem volt meg a bige. Nem vettem az adást, pedig erősen sugározta. Átment a képernyőn? – Naná. – Előtted se mernék titkolózni, mert te aztán szitába nézed az embert. A zenekar élénkebb ritmusokkal próbálkozott. Felpezsdültek köröttünk a táncos párok. Nem zavartattuk magunkat. Tovább lassúztunk. E kifejezés esetünkben az összetámaszkodást jelenti, nyak- és derékkarolással, sustorgó, halk beszélgetéssel. Jamal átvette az irányítást. – Jó veled – mondta. – Nagyon jó. Olyannyira, hogy ennek véget kell vetni. – Komolyan mondod? Ha valami jóra fordul, elmenekülsz? – Farokfelvágva. – A barátnőm, Meryl nem domina. Ő kapta el Balsorsot. – A sajtó nevezte őt dominának. Nem találkoztam vele. Mi nem úgy dolgozunk, mint a Sherlock Holmes regények detektívjei. Meryl is részt vett ma az aralopó akcióban? – Igen, ő hajtotta a hintót. Meryl művészettörténész, régiség- és műtárgyboltot vezet. Kiábrándult a férfiakból, leszbikus. Az egyik legközelibb barátnőm. 72

– És a többiek? A zenekar mindent elkövetett, hogy pezsgesse a véreket. Kissé gyorsabb léptekkel lassúztunk. – Ez most kihallgatás? – Nem, ez most gondtalan szombat esti fecsej. Eszembe jut, hogy négy-öt évvel ezelőtt tutira az ágyamban végezted volna. Tartsunk cigiszünetet. – Miért veszed biztosra? – Négy-öt éve ismerted a vőlegényedet? Mert akkoriban még én sem találkoztam a nejemmel. Ezért. És azért is, mert egy vászonrolón olvastam egy mesét a legkisebb királylányról. De erről nem beszélünk többet. – A legkisebb királylány az én kedvenc mesém! – tiltakoztam. – Talán ezért festetted meg. – Nem festettem meg! – Dehogynem. Rálátok a hálószobám ablakából. Persze, már nem sokáig. Jövő héten költözöm. Visszavezetett az asztalunkhoz. Csak a szék mellett hagytuk abba a táncolást. Leültünk, elnyeltünk egy pohár száraz bort. Jamal kávészivarra gyújtott, nem szívta le a füstöt. – Nemrég leszoktam – magyarázta. – Szörnyen hiányzik a dohányzós ceremónia. Te nem estél bűnbe? Vállat vontam. – Próbáltam rákapni, még kamaszként. Mondták a srácok, nem könnyű, mert eleinte piszok rosszul van tőle az ember. Nos, itt elakadtam. A joint sem megy. Azonnal másnapos leszek tőle. Ellenben sokáig a tequila volt a kedvenc tudatmásítóm. – A színészed nem kokózik? Művészkörökben ez felettébb divatos. Habár melletted nem lehet szüksége pótszerekre. Feltéve, hogy te vagy a hiányolt, keresett másik fele. A jinje vagy a jangja. Ezeket folyton összekeverem. Lassan a nyelvem is begabalyodik. Mesélj a szerelemről. Jólesne hallanom róla. Téged tényleg nem kell majd megszöktetni az esküvőről? – De nem ám! Önként, emelt fővel masírozok az oltár elé. Szeretem Selwynt, olvadtan, rémülten, halálosan. – Oliv is szereti a cserbenhagyottat. Legalábbis elnézte Robill nőügyeit, kisajátítási mániáját, hatalmaskodását. – Fenét nézte el! – mutattam rá. – Megalázta őt a menyegzőn. – Ezért...? – Mit hittél, miért? – Nem tudom, nem értem – felelte. Oldalra hajtott fejjel nézett rám. – Nap mint nap övig járok a mocsokban. Azt hittem, kibírom, mert van hátországom, szerető nejem, barátaim. Ám egy ideje már csak hülyén bámulok. Képtelen vagyok megkülönböztetni a priuszost a nem priuszostól, ugyanis nincs különbség. A normálist és nem normálist nem is említem, mivel előbbi nem létezik. Nyitva van a zárt osztály. Háborúzunk egymással. Harc és birok; manapság erről szólnak a kapcsolatok. Kapcsolatok? Érintkezések történnek. Viszonyok vannak, alá, fölé, mögé rendelők, lesajnálok, lesújtók, ócskák. Kapcsolatok rég nem is léteznek. Látom a szemeden, mindjárt azt fogod ajánlani, igyak még. Nem lesz jobb. Azért persze iszom. Pompás ez a bor. – Neked is egyből a harc jutott eszedbe, mikor találkoztunk. – A stukkerre célzol? Ki ágaskodtatta rám azt a behemót, nagyon szőrös lovat? Egyébként valóban átfutott a fejemen, hogy megakadályozhatnám a szöktetést. És akkor? Ha Oliv és Robill mégis egybekel? Fél év múlva bérgyilkost küldenek rám, hálából. Sajnálatosan ugyanezt érzem, mikor elkapok egy brigantit. Tudom, a fickó rövidesen úgyis kikerül, és ott folytatja a bűnözést, ahol félbehagyta. Mi a fenéért igázom? – A kiégés jelei mutatkoznak rajtad. – Tényleg? Szerinted is jelentkeznem kéne egy öngyilkos kommandóba? A második flaska bor is elfogyott. A hajó visszafelé tartott velünk. A korláthoz dőltünk, a fekete vízen tündöklő ezüst hullámfényeket bámultuk, a kacérul heverésző, karcsú holdsarlót, annak félköre fölött a jókora, pulzáló csillagot. – Mesélj a barátnőidről, Jandra. Hogyan jutott eszetekbe az aramentőzés? Fejenként harminc, keserves véget ért házassággal a hátatok mögött, felcsaptatok mentőangyaloknak? Ugye, mindnyájan lányok vagytok? – Ettől még átérezhetjük a feelinget. Úgy kezdődött, hogy Adena barátnőnk az esküvője előtt két héttel beparázott, de ez nem a szokványos, templom előtti frászolás volt, ő komolyan gondolta. A frigyet a csa73

ládjaik akarták. Ők még gyerekek voltak, amikor őseik kitervelték, hogy egy pár lesznek, ha belegebednek is. Adena nem vágyott férjhez menni, ő viharos, vad, forgatagos szerelmet, lázas szenvedélyt akart. Tehát megmentettük szegény lányt a nem kívánt vőlegénytől. Motorral törtünk rájuk az oltár előtt. Egyébként Zach és Adena azóta jó barátok. Ennek szerfelett örülök. Ugyanis időközben összejött és le is zajlott a fenemód sóvárgott szerelem és szenvedély, mással. A fickó gyorsan lepattant, akár egy sliccgomb, és Adena ott maradt, teli hassal. Most Zach pátyolgatja őt, s nem tűri el, hogy kimaradjon a terhestorna, a szülési légcseregyakorlat, a pszichés felkészítő ülés, miegymás. Rendszeresen járnak réklit, rugdalódzót vásárolni, vagy esetleg együtt horgolják, kötik azokat. Mi nem nyújthatjuk azt Adenának, amit Zachtől kap. Elvégre ő mégiscsak egy férfi. Most nem szexre gondoltam. – Értem. Ő is veletek volt ma? – Nem. Adena már hóemberré változott, bár ő inkább úgy fogalmaz, hogy eltehenült. Áldásosan jót tett kapcsolatuknak a szakítás. Így legalább megkóstoltak mást, és kipróbálták egymást is. Ha tavaly nyáron csak úgy simán, banálisan egybekelnek, azonnal belekényelmesedtek volna. Már a nászéjszakán rájuk mászik az unalom, a megszokás. A megviseltetés sokat változtatott a törésszögeken. Azt hiszem, nagyságrendekkel többre tartják egymást. Adena szemében jócskán megnőtt Zach becse. S persze fordítva is. – Ez úgy hangzik, mintha azt a kifejezést kerülgetnéd, miszerint: megbánta. Az ara megbánta, hogy felrúgta a lagziját. – Ezt ne add a számba. Nem hiszem, hogy megbánta volna. Szükségük volt a tapasztalatszerzésre. Amint arra is, hogy maguk határozzanak a sorsukról, ne a családjaik. Én legalábbis így látom. Oliv alighanem azt kerülte el, hogy egy despota sanyargassa őt élethossziglan. Most megosztok veled egy Szakrális Titkot! Te vagy az egyetlen férfiember, aki megismerheti. Mi, vagyis a nők, szörnyen szeretünk férjhez menni. Kislány korunktól szépen felöltöztetett babákban gyönyörködünk, az esküvőről megtanuljuk, milyen klassz mulatság, és hogy az a mesésen feldíszített menyasszonyok életének legszebb napja. Naná, hogy egyfolytában ez után sóvárgunk! Nem úgy, mint a férfiak. Ti másféle sztereotípiák közt nevelődtök, ti elvesztitek a szabadságotokat, benneteket megfognak a hárpiák, a vőlegény papucsot kap az esketése napján. És mégis, bármit tesztek, mi újra meg újra levadászunk benneteket. Nincs menekvés! Ám midőn már elejtettük a vadat, azért csak elmélázunk a következményeken. Megéri az a csicsás ünnepség, a méregdrága, irigyelt ruhaköltemény, a sztrádányi fátyol, a brilles gyűrű? Megéri azt, ami másnap következik? Másnap és azután? Éveken, életen át? Nahát. Ebből is láthatod, fene nagy szükség volt az Aramentő Kommandóra. Vállalunk klasszikus szöktetést is, ha a család nem engedi egymáshoz a szerelmeseket. Ezenkívül jegyespár-tornát. E népszerű programunk keretében a civakodó felek bikaviadal-szerűen vagy gladiátorokként megvívhatnak egy kisebb arénában. A végére többnyire elsírják magukat a röhögéstől, és rohannak egybekelni. Jelentkezhetnél hitveseddel! Továbbá Horsa, a cégfőnök leánybúcsút is rendez, vetkőző pasikkal, piával, fűvel, az ilyenkor szokásos balhékkal. De különleges bulikat is szervez, azoknak, akik tudják, az esküvő után le kell mondaniuk egy regimentnyi jóról. – Miért kéne? – Nem kell? Örömmel hallom. A különleges leánybúcsúnak ez az alapgondolata: mi az, amit mindenképpen szeretnél megtenni, ha megtudnád, hogy holnap meghalsz? Ezekre a programokra Nicole és én szoktuk elvinni az arákat, mivel ezekhez vad motorozás, lovas vágtázás, nyitott kabinos szabadesés, ciklonozás, folyó-átúszás satöbbi tartozik. Voltak olyan lányok, akik lányságuk utolsó éjén egy go-go bárban akartak táncolni, vagy kiálltak az út szélére, arra lévén kíváncsiak, érdeklik-e még a férfiakat. Rájuk Nicole vigyázott, mert ő képzett katonaként le tudja szerelni a tolakodó pasikat. – Mesélj Horsáról – kérte Varázsütés. Azután hallani akart a többiekről és még Selwynről is. Scara címerfelirata fölöttébb megtetszett neki. Megkérdezte, milyen szöveget ajánlanék az ő pajzsára. – Ez most nem fog menni, csípőből – feleltem. – Egy pajzsfeliraton mélázni kell. Ha eszembe jut, megfestem, és megkapod ajándékba. Ekkor rádöbbentem, hogy egy vásznat már festettem Jamalnak. Ez volt az, amit tragikus hirtelenséggel a szekrény fenekére hantoltam. És nem is állt szándékomban exhumálni. A hajó partot ért. A kikötési műveletet türelmetlenül toporzékolva szenvedtem végig. Az utcán felöltöttem a palástot. Jamal a derekamra csatolta a kardot. Feltette kalapját. – Hazakísérlek – mondta. – Teljesen hülyén érzem magam gyalogláb. Azt se tudom, mikor hajóztam, sétáltam legutóbb. A sarki fűszereshez is kocsival járok. Meg kell változtatnom az életemet. Ilyenkor a nők levágatják a hajukat, és lecserélik a ruhatárukat. – Te is ezt tervezed? 74

Végigsimított borostaszakállán. – Azt hiszem, inkább ez ugrik majd. A hosszú haj marad, habár nyújtja az arcomat. Isis, a nejem szerint lófejet csinál. Tehát megborotválkozom, elköltözöm, elválok. Kerülni próbálom, hogy alkoholista legyek, és soha többé nem nősülök. – Nekem is lófejem van – újságoltam. – Én már nem is verekszem, ha valaki ezzel csúfol. Te igen? – Nem, mert mások meg így fogalmaznak: telivérszerű, vagy éppen arisztokratikus a fejformám. – Ezt megjegyzem. Eldugom a vigaszosdobozomba. – Jamal, neked is van vigaszosdobozod?! – Van hát. Kincsesskatulyámat a képzelt Kalóz-szigeten tartom, gyerekkorom óta. Amikor rútul megtalálnak a kínszenvek, szétnézek benne. Mostantól ott lesz a telivérszerű fejforma is. Tőled sok mindent begyűjtöttem. Miként viszonozhatnám? – Én is kaptam tőled ezt-azt. A kicsi királylányt a te hangodon rejtem a skatulyámba. Másén nem szólna ekkorát. És még az érintéseidet is elrakom. – Az érintéseimet? – csodálkozott. – Igen. A legtöbb férfi nem ismeri az emberi érintést, ők tapogatnak vagy fogdosnak. Nem tudtad? – Azért persze most azt ne hidd, hogy aszexuális vagyok. – Fenét hiszem. Veszettül erősek a feromonjaid. Mélységesen megértettem, hogy rád hajtott a meggyszín hajú nő. Ha veled beszélek, rettentően vibrál minden körös-körül. – Szerintem is egymásnak lettünk teremtve. – Nem ezt mondtam. – Nem is érezted? Egyszer sem? Na jó. Ezzel mindketten alaposan elkéstünk. Legszívesebben mindenestől betennélek a dobozomba. De majd végrehajtok egy kis tisztogatást a fejemben. Addig nem is kereslek. A kívántnál gyorsabban hazaértünk. A kapuban az jutott eszembe, hogy a leánybúcsúmra Jamalt fogom megrendelni. Ezen méláztam egy percig, majd hangosan kimondtam. Varázsütés nevetett, ujjai hátával végigcirógatott az arcomon. Félresimogatta hajamat a járomcsontomról. Lehajolt, és orrhegyen csókolt. – Kérj valami mást – súgta. – Legyen veled az őrangyalod. Szia. Megvárta, míg belépek a kapun. Azután sarkon fordult, és eltűnt a horizontomról.

28. lélegzet

támad a Zöld Szemű Szörny, leroskad az ágy

Selwyn kiborult a történetemtől. Holott jócskán cenzúrázott módon meséltem el, miként töltöttem el ama szombat estét, amelyet ő a színész cimborái társaságában csapott agyon. Előadásom hallgatása közben az ölében tartott Főgonoszt simogatta, vakargatta, dögönyözte. Minél előrébb haladtam a történetben, annál erőteljesebbé váltak mozdulatai. Végül már hevesen paskolgatta, dühödten kaparta s vadul bokszolgatta a túltengő testalkatú ölkedvencet. Romlott baracklekvár és szutyok színű szőrcsomók lebegtek a nappaliban. Főgonosz vergődött, tekergőzött és idegtépő hangon oákolt, májogott, fújt, pökdösött. Ám Selwyn az egyik kezével satuként tartotta a boldogtalant, míg a másikkal kivitelezte a szeretetmegnyilvánulásokat. Amikor mondókámat befejeztem, félrehajította a gyengédségtől meggyötört állatot. A törődött csutakfarkú lélekszakadva menekült. Az ebajtót hangos döndüléssel vágta be maga mögött. – Most rögtön felbontom az eljegyzést! – kiabálta szívszerelmem. – Még meg sem kötöttük. – Pláne! Ha velem akarsz maradni, akkor ezentúl nincs több szextelefonálás, nincs több aramentés, kaszkadőrözés! Aláírtam a szerződést a Bő nyállal című mozira! Dugig telt a bankszámlám! – Tényleg ez a film címe? – Persze hogy nem! De vígan lehetne, a célpublikum így is imádná. – Miért írtad alá, ha megveted? – Meggyőző összegért! Mióta veled járok, hanyagolom a spermabanki melómat! Minden energiámat rád pocsékolom, a donorság különben is csak aprópénzt hozott a konyhára. Erre te nekiállsz pasizni! 75

– Fenét pasiztam. Féltékeny vagy? – Nem! Igen! Igen! Igen, a keservit! – Semmi okod rá. Barátkoztunk. Mint két ember. Te is szoktál lányokkal beszélgetni. – Az más. Különben lányokkal te is beszélgethetsz. Megesküszöl, hogy nem feküdtél le vele? Szertartásosan feltartottam bal kezem mutató- és középső ujját, jobbomat a szívem fölé fektettem. Körbepillantottam, hátha lelek valahol egy Bibliát, és arra is megesküdhetek. A kihallgatás folytatódott. – Gondolatban sem? Zsebre vágtam mindkét kezemet. Az ablakhoz sétáltam, félrelebbentettem a függönyt. – Ugyan, Selwyn! Ne légy gyerekes! Nézd, milyen szép a naplemente! – Nem zavar, hogy az ablak keletre néz? – Ja, akkor ez biztos a napkelte. – Napkelte. Este??? Sikerült! Mellékvágányra tereltem a vallatást. Végül témát váltottunk. Tésztát főztünk, salátát készítettünk, közben konyha- és lakásszerte hancúroztunk, enyelegtünk. Selwyn beszámolt a szerződéskötés körülményeiről. Eljátszotta az összes jelenlévőt, a cickány külsejű, furmányos jogászt, a hótt cinikus, szivarozó producert. Kapuskyt, a saját nagymenő, neurotikus, meleg ügynökét, valamint magamagát is, nem csekély öngúnnyal, amint ezeknek gazsulál. Megint elbűvölt eleven, lüktető tehetsége, energia-atombombasága. Annak varázsos módja, ahogyan a világlakók életre keltek benne, átfolytak rajta. Ő visszatükrözte őket, egyiket a másik után, játékosan, egyszersmind vérzőszívűen. Gyorsan váltogatta a figurákat, s azok látszólag nem hagytak mély nyomot benne, miután végzett velük. Mégis szorongtam érte, féltettem törékeny, érzékeny lelkét. Ezen kívül feltűnt tág pupillája is. Nem hoztam szóba a kokózást, nem akarván ünneprontó lenni. Vagy inkább azért, mert ekkorra elhitettem magammal, amiről hónapok óta győzködött: a koksz úri drog, finom és előkelő, nem ártalmas. És mielőtt mégis beszólhattam volna valami lightosat az orrába túrt fehér csíkról, terítékre kerültek az esküvői tervek. Ezek között túltengtek a kellemetesek. Mikor és hol tartjuk a kézfogót? Selwyn úgy gondolta, menyegzőzzünk megismerkedésünk évfordulóján, méghozzá stílszerűen, a Vadnyugat gyémántja forgatásán viselt jelmezben, lóháton; a meghívottak is öltözzenek korhű ruhákba. Horsa ezúttal ezt szervezze meg. Araleléptetésről szó sem lehet, ugyanis akkor ő, Selwyn használni fogja a hatlövetűt! Persze nem az intim, metaforikus hatlövetűjét, hanem igazi stukkert! Elmondta még, hogy szüleitől épp tegnap kapott egy házat, ezt ő maga választhatta ki az ingatlanügynöknél. Apjáék a berendezkedésben is segítségére lesznek. Ezután következett a feketeleves. A szülők alaposan meg akarnak ismerni. Engem. Mielőtt áldásukat adnák frigyünkre. A mama meggyőződése szerint ugyanis én a családi trezorra hajtok, valamint arra a vagyonra, melyet majd Selwyn fog felhalmozni színészi zsenialitásával, befutott filmsztárként, igen hamarosan. E tévhitek eloszlatása végett legyek szíves vacsorameghívást eszközölni saját hajlékomba, mivel a felmenők látni akarják körülményeimet. Azok tehát ne legyenek ólasak! Továbbá okosan tenném, ha ez alkalomra eltávolítanám Mamuszt a héderből, mert ha ő is ott van, mi folyton sikamlós témákat hozunk elő, és törvénytelenül röhögünk mindenen, márpedig a mama kényesen prűd és smokk, de ettől függetlenül az ő mamája, akit rajongva imád. – Így Selwyn. – Ja! Van még valami – fűzte hozzá, hosszas fejvakarás végeztén. – És ha azt óhajtjuk, hogy birtokba vehessük a saját, ízlésesen berendezett, ház alakú otthonunkat, márpedig ugyebár ezt óhajtjuk, akkor el kell végeztetnünk néhány vizsgálatot. Miszerint: nem vagy AIDS-es, kankós, elmebeteg. És el kell mennünk egy poligráfos kikérdezésre is. – Hová??? – sikoltottam. Megint rátört a viszketés. A következő, nehezen vánszorgó percekben szanaszét vakargatta fejbőrét. Mikor már minden szál haja külön-külön égnek meredt, felsóhajtott. – Mama hivatalos, pecsétes igazolást akar arról, hogy tényleg szeretsz. És ha már a poligráfon leszel, én visszatérnék még egyszer a szombat estédre! Nyomban a telefonhoz rohantam, és bepötyögtem Horsa számát. – Szereztem neked egy ötletet! Védesd le! – zokogtam a készülékbe, félig sírva, félig nevetve. – Poligráfos vizsgálat az esküvő előtt! Szeretsz? Nem szeretsz? Tényleg? Tiszta szívből? Igazán? Megcsaltál? 76

Hányszor? Jobb volt, mint velem? Nem csak a pénzemért hajtasz rám? És így tovább, a végtelenségig. – Holnap beszerzek egy készüléket az irodámba! Kitáblázom, meghirdetem! Bomba üzlet lesz! Lángész vagy, Papusz! Visszatértem Selwynhez. Bekaptam a szájába tolt villán himbálódzó tésztaszálat. Ezt ő megpróbálta beszürcsölni előlem. Hanem én erősen tapadtam a spagettigilisztára. Szájpadom és nyelvem közt vákuumot képezve, kiszívtam jövendőbelim fogai közül a tápláló falatkát. Azután őt is benyeltem. Így aztán a vacsorázás félbeszakadt. Esténk a hálószobában folytatódott. A bűnbeejtő méretű nyoszolyán azt játszottuk, hogy ő egy vándor. A tábortűz mellett magányosan fogyasztja puszta kézzel fogott, kétszer a sziklához csapott, hirtelen átsütött lazacát. Váratlanul egy farkaséhes csavargólány támad rá, hogy megszerezze ételét. Utóbbit alakítottam én. A betevőért vívott harc közben lebunkóztam a vándort, majd tettemtől riadtan szájból szájba lélegeztettem. Ám mert ő nem és nem moccant, félregurítottam tetemét, s nekiestem a sült halnak. Ettől a hulla felocsúdott. Fogazatával a boldogult lazac azon végére csimpaszkodott, amelyik kilógott a számból. Szálkástól ettük át magunkat a halon, mígnem ajkaink egymásnak ütköztek. A nyelvem alá menekített utolsó falatkát a ruhám mélyébe rejtettem. Ő felkutatta az étket, és megszerezte tőlem. Zsákmányát személyes helyre dugta, de én letéptem róla a nadrágot, és enyém lett a --Jaj! Részegülten élveztem Selwynt. Az orgazmus hevében összekarmolódott az ágy fölötti tapéta, azután törött lábbal leroskadt a böhöm nyoszolya. Sajnos, pont fejnél lejtett jobb felé, ám ezt párnákkal gyorsan kiegyenlítettük. Szívszerelmem kebelére simultam. Mutatóujjammal a mellbimbója körüli nyurga, sötét szőrszálakat cirógatva igyekeztem értelmesen társalogni, ilyenformán: oooaah, mümmümm, jajajjaj, jézuskám! Ő hasonlókat felelgetett, majd váratlanul rákérdezett, látszik-e már alakján az elszánt gyúrás eredménye. Felkönyököltem, végigbámultam rajta. Megemlítettem attraktív csuklyásizmát, vagyis azt a vállánál kétfelől lévő micsodát, mivel azt jóval nagyobbnak találtam a többi izmánál. Ez nem baj, fűztem hozzá sietve, látván elboruló arcát, mert ez a kulcscsontja fölött kimagasodó, majdnem a füléig érő, lebernyegszerű képződmény piszok jól áll neki, és mivel a tucatpasasok egyáltalán nem erre az izomcsoportra gályáznak, hanem általában mindre, ő holtbiztosan kuriózum lesz vele, de hát ő úgyis minden területen az, tehát ezáltal csak markánsbodik az imázsa! Lávaforróságú csókkal tettem pontot a dicsőítő mondat végére. – Gyantáztatni fogok – jelentette ki Selwyn, amikor legközelebb levegőt vettünk. Kérdőjeleket sugároztam felé. – Az edzőteremben senki sem szőrös – magyarázta. – Sehol sem. Fej, pofa, hónalj, mellkas, ágyék, láb, minden csupasz! Úgy érzem ott magam, mint egy prémes állat. – Imádom a prémjeidet, csincsillácskám! Ezt itt, a fejeden. Ezt a szúrósságot az arcodon, az érzéki masszázst, amit csók közben kapok általa! Ezt az őrjítően illatozó szexhormonokkal telített, férfias bozontot hónaljban! Ezt a szolidan szőrzetes mellkast! Ezt az ingerlő szőrcsíkocskát a köldöködtől a jogarodig, uram, királyom! Ezt a... Jézusom! Le ne gyantáztasd, mert kiugrom az ablakon! Kérlek, maradj férfi! Kicsit sem eshet nehezedre. – Kaptam egy ajánlatot – újságolta. – Divatfotózásra. Lényem azon oldalát akarják fényképezni, meglepően jó pénzért, amelyik sima bőrű, lágyas, édes, szépfiús. Halk undorhangot hallattam. – Ilyen is vagyok! – szögezte le. – Sokféle vagyok. Mindent ki akarok próbálni! – Egy csomó színész ezerképpen kipróbálja magát. Közülük sokan ezenközben is megőrzik a méltóságukat, és nem mennek le pojácába. – Szerinted ez pojácaság? Igen? Jól van! Holnap velem jössz a kondiszalonba! Hangosan és jól artikuláltan megmondod a legényeknek, hogy a kopasz test pojácaság! – Miért forgatod ki a szavaimat? Különben veled tartok, ha akarod, és ha sok esztétikus férfitest látványára számíthatok. Ám engem nem érdekelnek az izomcsávók gyantázási szokásai. Szerintem örüljünk egymásnak, még szexkor is, és ne a szőröket számolásszuk. – Kettyintettél vele? Szőrösebb, mint én? Hány XL-es? Hogy néz ki? Miben jobb nálam? – Mi van??? – A szombat esti flótásról beszélek, pontosan tudod! Azt hitted, bedőltem a napkeltének? Miben jobb nálam? – Nem hasonlítgattalak össze benneteket. De ha tényleg érdekel, megfogott a figyelmessége. Őt nem 77

csak a saját lelkének rezdülései bilincselik le. Ő másokra is kíváncsi. Empatikus és emocionális. Ugyanakkor rettenetes elfojtásai vannak. Első benyomásra komor, mogorva, cinikus, kiégett-beégett, jócskán befordult pasasnak tűnik. Ennek csupán a tizede igaz, a többi csak látszat, amit ő erőltet. Az viszont tény, hogy a pasas kemény, mint a titánium. Amikor azonban nevet, az olyan, mintha kisütne a Nap. Nagyon kedves, kisfiús, megindító mosolya van. Elnémultam, mert feltűnt, hogy elragadtattam magam. Selwyn kisiklott alólam. Has- és nyakizomból félig felült, és bár e póztól jelentősen megtokásodott, mégis úgy maradt. Összeborzolt hajjal meredt le rám. – Hánylövetű a csávó? – kérdezte. – Többször bírja, mint én? Még ennél is jobban csinálja? Nekem te ne ájuldozz egy másik pasastól! Nem vagyok elég? Mit akarsz még? Mit tegyek eléd? Halálosan szerelmes vagyok beléd, Jandra! És most holtra váltam a rémülettől! – Én is halálosan szeretlek, Selwyn. De nem akarhatod, hogy te légy az egész világom, mert az úgy nem lehet teljes! Hogy ne barátkozzak, ne vegyem észre másokban a szépet, jót, érdekeset. Ezennel szentül megígérem neked, hogy meghagylak téged szabadnak! Miközben persze árgus szemmel figyelem, megtartod-e hűségesküdet! Kérlek téged, te is hagyd meg a szabadságomat, és én se szegem meg hűségeskümet. Amit még ki se mondhattam! Mivel még nem járultunk az oltár elé, ha jól emlékszem. – Nem ismered a szólást? A szabadság, az egy szobor New Yorkban. A házasságnak köze nincs a szabadsághoz. Nem azért találták fel. – Tehát? – Tehát, bocikám, ha velem akarsz a Szent Révbe bocogni, most azonnal meg kell esküdnöd arra, hogy csak én voltam, vagyok, leszek, senki más! – Megijesztesz, amikor ilyen vagy – leheltem. Nem felelt, csak nézett rám, és az arca lassan átváltozott. Nagy, barna szeméből eltűnt a melegség. Jeges fény járta át íriszét. Bogársötét pupillája nőttön-nőtt, tekintete fázított. Arcbőre a járomcsontjára dermedt. Orra fölött és szája körül elmélyültek a dühbarázdák. Felső ajkának hullámai ellaposodtak, telt alsó ajka megfeszült, és pengévé keskenyült. Úgy nézett rám, mint egy kiéhezett, irgalmatlan, feszült fenevad. – Jézusom – sóhajtottam. – Hogy a pokolba csinálod? Elvigyorodott. Megrázta fejét, és legott visszanyerte nagyfiús kinézetét. Felvonta szemöldökét. – Féltél tőlem? – kérdezte. – Féltem. Sokat gyakoroltad ezt a pszichopata nézést? – Ezt és a többit. Sokat. Rengeteget. Millióképpen tudok báj vigyorogni is! A pocakján fekvő D-t is elő bírom adni, pedig az a legnehezebb! – Tüstént be is mutatta mosolytudományát. – Biztosan több időt töltök a tükör előtt, mint te. Talán még Scaránál is többet. – Ha a tükör mesélni tudna...! – Hát az bizony kötetekre rúgna. Miután aláírtam a szerződést a Mézmocsár című mozira, búcsúzáskor Kapusky a kezembe nyomott egy forgatókönyvet. Hazafelé jövet el is olvastam, és még az autóvezetésre is koncentráltam. Csak azért nem hívtam még fel a nyavalyást, hogy teleüvöltsem a membránját, miszerint: IGEN, IGEN, IGEN! ELJÁTSZOM, mert nem akarok mohónak látszani. Még azt hinné, bukom a szerepre, mint keljfeljancsi az ürgelyukra. Gyilkost fogok játszani! Feltéve, hogy megcsípem a karaktert. Egy végtelenül rokonszenves, vérintelligens, félelmesen hidegvérű sorozatgyilkos leszek! – Fanyarul hozzáfűzte: – Amint leforgattam a Cukrozott Taknyot. Beindult a gyorsvonat, Jandra! – Örülök. Neked már csak arra kell figyelned, nehogy összekeverd a dolgokat. Nem aláfeküdni, hanem felszállni rá! Vésd jól észbe. – Mit képzelsz? – hárított büszkén. – A csillagokig meg sem állok. Összeölelkeztünk, és együtt is elröppentünk odáig.

29. szorongás, stresszelés, halálfélelem. Egyszóval: készülődöm lélegzet

a vizsgavacsorára

Közelgett a kisebbik Nagy Nap. A rettegett ismerkedési est pazarrá tétele végett beruháztam egy szatyorra való szakácskönyvet. Buzgón végigolvastam valamennyit, még jegyzeteltem is. Ám a mi jót főzzek leendő anyósoméknak? kérdéskör csak nem válaszolódott meg. Gémberedettre töprengtem magam, és a takarítás réme még előttem tornyosult! 78

Szerencsére Horsa besegített, és mert éppen érzelmi válságban volt, mégpedig miattam, mindent csodálatosan kicsillogósított, lefertőtlenített, kifőzött, lesuvickolt, poratkátlanított. A sikálás vége táján megosztotta velem a problémáját. – Figyelj, Papusz, most már nem halogathatom a bejelentést. Hetek óta kínlódom emiatt! Nem bírom tovább elhallgatni előled! Hidd el, nagyon kedvellek! Te vagy a legjobb barátnőm. – Igen? – nyögtem dermedten. A gyökérkefe kiesett a kezemből. Borzalmas bejelentésre számítottam. Rák? Előrehaladott? Áttétes? Agyi? – Meg kell mondanom, mert így kívánja a tisztesség, barátság: elhagylak. Elköltözöm. – Igen? – cincogtam. A túlvilágra? Az Örök Üzletvadász-mezőkre? Máris? – Persze, sűrűn foglak látogatni – ígérte. Kilelt a csikor. – Kösz, inkább ne! Állatian érzékeny vagyok, különösen a kísértetekre. Majd én gondolok rád. Sokszor. Magamtól. Jó? – Már miért ne jöhetnék? – meredt rám. – Tudtam, hogy így fogsz reagálni! Ezért halogatom hetek óta! Úgyis nemsokára férjhez mész. Ráadásul micsoda partit csinálsz! Tudd meg, irigyellek! Épp ezért nem volna szabad ennyire a szívedre venni a változást! Hiszen ez csak egy csekélyke kis változás. Továbbra is barátok maradunk. – Naná, te védő-ártó dzsinnem – szóltam végtelen szeretettel, átérezvén haldokló társnőm szívfájdalmát. – Ha most rögtön holtan rogysz össze, mi már akkor is örökkön-örökké barátok leszünk. – Miért rogynék össze holtan? – firtatta. Feltisztult a tekintete. Ledobta az ablakdioptriásító rongyot, és nyíltan a szemeim közé nézett. – Mi van, Papusz? – Tehát ezért fogysz! – Nem is fogyok! Repedeznek a ruháim. Híztam! – Állítását illusztrálandó, összecsípte arcán a bőrt, s számosszor előrehúzta, visszalaffantotta. Cibálgatta, nyújtotta. – Kicsattanok! Meggyógyultam! – És a rák? – Miféle rák? Nincs rákom! – Akkor miért halsz meg? – zokogtam. – Papusz! Te olyan hülyének látszol, hogy tényleg hülye vagy? – Akkor most mi van? – értetlenkedtem. – Az van, hogy botrányosan jól mennek a dolgaim. Felvet a pénz, és teljes titokban lakást vettem! Nem mertem megmondani neked, nehogy azt gondold, azért költözöm el, mert már nem szeretlek. Igenis nagyon bírlak, de sokkal jobb lesz mindkettőnknek, ha külön lakunk. Már csak azért is, mert szívbemarkolóan rendetlen vagy. Te a faltól elfelé tekercseled a vécépapírt, mindig a tubus szájától nyomod ki a fogkrémet, holott pedig a fenekétől kéne! A piszok drága szemránckrémemet pacsmagolod a kezedre! És a mosdókagylóba nyiszeteled a hajadat! – Pronto? Nem is nyiszetelem a hajamat! Meg tudnád okolni, miért flancosabb, ha a fal felől tekeredik a vécépapír? Tudod, mit? Legjobb lesz, ha összecsomagolsz, és elhúzol! Sose bocsátom meg neked, hogy rám hoztad a szívrohamot és az agyérgörcsöt, egyszerre! Mit kellett ezen annyit csűrni, csavarni? Elmész, oszt kész! Ég veled! Majd összejárunk. Telcsizgetünk. Továbbra is szétröhögjük magunkat, mint eddig. Mi változik? – Komolyan nem haragszol? – kérdezte. Odajött hozzám, átölelt, a hátamat simogatta-paskolgatta, miként halálesetkor szokásos. – Nem haragszom, de sosem bocsátok meg – feleltem. Kifordultam öleléséből, barátságosan megcsipkedtem bal orcáját. – Különben nekem is szépen felfutott az anyagi helyzetem. Végtére tengersokat melózunk. Sejtettem, hogy te sem nélkülözöl. Naná, Mamusz! Költözz, gazdagodj, légy boldog! Horsa hanyatt vágta magát a terjedelmes fotelben. Lábait szétvetve, hátrahajtott fejjel nézett rám. – Hogy a bús, büdös francba legyek boldog, mikor még mindig nincs megtalálva a Nagy ööö..., a Nagy Izé, az Érdemes Pacák? Azért, mert manapság bármiből pénzt lehet csinálni, mert még a szar is to let és for sale, mert bármihez nyúlok, az arannyá változik, attól még nem vagyok teljesen boldog! – Miért nem, Midász királynő? Pedig divatos juppi-elfoglaltságokat űzhetsz. – Akkor sem. Segítesz költözni? Segítettem. Épp a kritikus napon. Eljött Nicole, Meryl és Scara is. Nem sok cipekednivalónk akadt, a bútorszállító titánok minden darabot egyből a helyére raktak a kamionról. A fuvarozási főnök végig szemmel tartotta embereit, ám eközben lázasan csapta a szelet a lakásban 79



fel-alá szálldosó, igenis boldognak tetsző Horsának. A sötét loboncú, tüzes tekintetű, felizgatóan karikalábú, mokány, harmincas olasz hiába buzgólkodott, a ház asszonya akkor kizárólag a lakókörnyezete kialakításáért gerjedt. Scara egy darabig figyelemmel kísérte a teherhordási csődör heves udvarlását, majd hátrarázta szőke hajcsigáit, felfényesítette szeme kékjét, és mondvacsinált ürügyeinek egyikével félhangosan elpityeredett. Tíz perc múlva távozott a talján karján. Alighogy Pézsé tovalibegett Erogéniába, a tárva-nyitva hagyott ajtón behömpölygött Adena. Körbegurulta a három hálószobás, ugyanennyi fürdőszobás, fehér zongorával is felszerelt lakást. Udvariasan kiáradt a pályaudvarnyi tetőteraszra. Tenyerét összecsapva, gépiesen nahát-ez-gyönyörűzve megszemlélte a lábaimnál hever az egész város! felkiáltással bemutatott panorámát. Ezután visszakacsázott a terjedelmes nappaliba. Nicole egy gyapjúboglyát cipelt keresztül a színen, Meryl ruhákkal telizsúfolt utazóládát vonszolt, maga után. Horsa a bútorszállítókat kínozta a „tegyék kissé jobbrább, még egy hajszálnyit, nem jó, rakják át az ablakhoz, vagy dobják ki rajta!” szöveggel; én egy másik, szalmakazal méretű ruhakupaccal sasszéztam fel-alá, azt várván, hogy Mamusz ellásson instrukciókkal. Ekkor a letagadhatatlanul terhes Adena, figyelmünk felkeltése céljából, oda-vissza végighúzta öklét a zongorabillentyűkön. A durva hangfutamok hallatán, miként a Csipkerózsika-történet kulcsjelenetében, mindenki megmeredt ott, ahol volt. Napsugarasan szőke, csillámosan kék szemű, hordószerű barátnőnk bejelentést intézett hozzánk. Közlése a következő sikolyt váltotta ki Horsából: – A fotelokat, fiúk! Hozzák gyorsan! Muszáj leülnünk! Az atlétatermetű serpák másodperceken belül alánk tolták a kért bútordarabokat. Leroskadtunk. Adena ránk mosolygott, örvendvén figyelmünknek. Ám mi sasszeműen észrevettük, hogy szájszéle reszket, ökölbe szorított keze mészfehér. – Jövő szombaton férjhez megyek – ismételte meg, amit egyszer már a tudtunkra hozott, alig fél perce. – Szerelemből, nagy boldogan. Zachhez. – Zachhez? – csuklottuk kórusban. – Igen, hozzá. Ne emlékeztessetek a tavaly történtekre. Nem hagy ki a memóriám. – De hát nem is Zach a gyerek apja! – mutatott rá Meryl. – Más a nemzője. Zach az apja lesz. – Ne ríkassatok! – szólt Nicole bömbölő bölömbika hangján. – Adena, nem muszáj férjhez menned! Senkihez sem! Előttünk nem kell szégyenkezned, skarlát betűt viselned, amiért bűnbe tepert az a nyavalyás szívtipró! Kinyírom a spermahajdert∗, aki felcsinált! – Ne nyírd ki – kérte szelíden a csillámos szemű madonna, két tenyerét dombormű hasára simítva. – Az a fickó nem számít. Az a fontos, hogy Zach és én tiszta szívből megszerettük egymást. – Ha tavaly nyáron egybekeltetek volna, akkor nem szeretitek meg egymást? – firtatózott Meryl. – Tudtam! Régóta bűzlik nekem az egész hülye, agyonbonyolított, férfi-nő cirkusz! – Ha tavaly nem raboltok el a kényszerházasság elől, akkor most aligha volnék fülig szerelmes Zachbe! Ezt egyszer majd átbeszélgetjük. Most arra kérlek benneteket, gyertek el az esküvőre, de ne motoron, ne is lovas hintón. NEM KELL ENGEM MEGMENTENI! Jól megjegyeztétek? Vendégként jöjjetek! Ja, és a kórházban is be vagytok jelentve! Megbeszéltem a doktorral, hogy a barátaim körében kívánom világra hozni gyermekemet. Ezennel a szülésre is szeretettel meghívlak benneteket! Horsa eltöprengett. – Nyomatok egy rakás Szülési Meghívót! Iszonyúan kapós lesz. Meggazdagszom az emberiség zűrzavaros magánéletén! – Gratulálok – szóltam. Kétfelől arcon csókoltam Adenát. Meryl, Nicole és Mamusz is követte példámat. Az eset kitárgyalása tetemes időt vett igénybe. Így történt, hogy nem jutott időm a főzésre. Sőt, kevés híján a szorongva várt vendégség is kiment a fejemből. Motorhalálában repesztettem hazafelé. Útközben megálltam egy kínai étteremnél, és összevásároltam harminc doboz kaját. A szerencsesütiről sem feledkeztem meg. I love Fodor Ákos! 80

30. mama, papa és az ő fiuk; lélegzet

zsibbasztó szentháromság



Tálcára tornyoztam az ételeket, eltüntettem a műanyag dobozokat, megterítettem. A nappali majd’ minden pontjára gyertyát állítottam. Valahányszor elsuhantam a tálalószekrényben dugdosott, lélekerősítőt tartalmazó flaska mellett, gyávaságomban elnyeltem néhány korty pityókát. Azután eloltottam egy kisebb függönytüzet, és egy másikat a villamos sütőben, ahol a lakomát melegítettem. Kiszellőztettem a hédert, újra meggyújtottam a huzat által ellobbantott gyertyákat. Körömkefével lesikáltam korpuszomról a kormot. Felöltöttem elöl végig cipzáros, fehér betétes, fekete bőrruhámat. Üvegszálas harisnyát, körömtopánt húztam. Fésülködtem. Sminkeltem is; tudván, hogy feszélyezett helyzetekben pirulgatós vagyok, nem sajnáltam az alapozót. Szemhéjamra zöld, csók alakú számra málnaszín festéket tettem. Megpróbáltam reménybeli anyósom szemével vizsgálni hajlékomat. Selwyntől hallottam, hogy a szülői házat minden drágával felszerelték, így aztán elég hamar elfanyalodtam a látványtól – persze csak mint mama –, észlelvén enteriőröm anyagi színvonalát. Sejtettem, hogy tengerikagyló- és kavicsgyűjteményem aligha bűvöli el vendégeimet. A falakat, polcokat ékesítő képtartókba foglalt, anyámat, Westont, kedvenc lovaimat, motorjaimat, tájaimat ábrázoló fotók biztosan nem überolják az Icon család villájában függő, bizonnyal eredeti festményeket. Talán még az életnagyságú Bono Vox poszter sem veszi le őket a lábukról. Holott azért a plakátért majdnem széttépett két tizenéves moha, midőn kilőttem előlük a bolhapiacon. A képen a U2-főnök veszettül szexi, sildes bőrsapkát, fél arcot betöltő napszemüveget, szénfekete borostát viselt, s féloldalasan állt a kamera előtt a veszélyesen feszes bőrnadrágban. Akadt néhány ízléses réztárgy a héderben. És persze, a görfüggönyeim! Ezeket is megnéztem a prűdként és smokként jellemzett mama szemével, azután a smokk∗ szócskát is megnéztem a szótárban, és elborzadtam Selwyn tiszteletlenségén. Végül felbejgliztem a rolettákat, nehogy a mama megbotránkozzék. Az órám szerint jövendő családom máris rengeteget késett. Épp azon tűnődtem, hogy visszamenekülök Mamuszhoz, amikor betoppantak. Az ötvenes éveiben járó mama nem sokat változott a kórházi találkozás óta. Vörhenyes hajához, vérpiros ajkához, karcsú derekához, gömbölyded csípőjéhez finoman áttetsző, szálldosó fazonú, halványkék selyemruhát viselt. Harisnyája hét nyelven beszélt; divatos tervező műhelyéből kikerült, elegáns cipője úgy simult a lábára, akár egy puha kesztyű. A Selwynhez hasonlóan középmagas Icon apukának hátrafésült, ezüst hajsörénye, kerekded arca, fakóbarna szeme volt. Szája hajdan éppolyan telt lehetett, mint ivadékáé, ám mert a bankárélet olyan, amilyen, ajkai feszessé váltak, elkeskenyültek. Sötét öltönyt, azzal harmonizáló inget, nyakkendőt, pecsétgyűrűt és cipőt viselt. Nejével ellentétben ő tudott mosolyogni. Meleg, száraz bőrű kezével megszorította az enyémet. Azt kérte, szólítsam őt a keresztnevén, Kentnek. Mire Icon anyuka megjegyezte: – Mivel én sem örülnék, ha mamázni kezdenél, egyezzünk ki az Armen névben. – Igen – rebegtem szerényen, és igyekeztem megtiszteltnek látszani. – Milyen érdekes! A húgomat Carmennek hívják. Hellyel kínáltam vendégeimet az asztalnál. A szintén lámpalázasnak, izgatottnak tetsző Selwyn segítségével előhordtuk a csemegés tálakat. Italt töltöttünk, igyekezetünkben lefejeltük egymást, ettől én majdnem elájultam, ő viszont elharapta a nyelvét, és vért köpött, bár csak keveset. Végre leültünk a vizsgáztató tekintetű szülőpár közé. – Szép rend van itt – állapította meg Armen. – Igen. Idén már kétszer takarítottam – feleltem. Selwyn borzalmasan bokán rúgott az asztal alatt. Kínos vigyorral hozzátettem: – Vicc volt. Ezután odafigyeltem jövendőbelimre, s amikor ő az illatos, omlós kacsaszeletek táljában járt az evőpálcikákkal, mit ád isten, nekem is épp ott akadt dolgom, és merő véletlenségből eltaláltam kézfejét a szedővillával. – Tehát azt tervezitek, hogy összeházasodtok – mondta ünnepélyes hangon a sötét szemű, árgus nézésű mama, s olyféle mozdulatokkal turkált a tányérjában, mintha gyomlálna. – Remélem, tudjátok, milyen komoly dolog a házasság. Azt nem lehet elhirtelenkedni, mert azután jönnek a gyerekek, a gondok, a felelősségek. Azt viszont már biztosan nem tudjátok, hogy a híreszteléssel ellentétben, a szerelem egyáltalán vélt szellemi magasabbrendűségét fitogtató, előkelősködő, sznob 81

nem örök, hanem elmúlik. Bizony, elillan! – Arca elé tartotta kézfejét, ráfújt, és mélyen a szemembe pillantva így szólt: – Huss, ennyi csupán! – Drágám, ne izgasd fel a gyerekeket – protestált szerényen Kent. – Honnan tudhatnánk, hogy ők nem lesznek holtukig szerelmesek, mint Rómeó és Júlia? – Ugye, kitalálod, miért lehetett holtáig szerelmes az a két veronai kölyök? Mert fiatalon meghaltak! – tromfolt a mama. E ponton szólítottam a bérgyilkos és mindenes Bús Dal Szólt, s fenséges modorban megkértem, legyen szíves Armen széke mögé állni. Azután tegyen kedve s belátása szerint. Selwyn előrehajolt, koccintott anyjával, majd ájtatos hangszínen így szólt: – Mi nagyon szeretjük egymást Jandrával, és komolyan vesszük a házasságot. Nekem ti vagytok a példaképeim – fűzögette anyját leszegett fejjel, alulról fölfelé nézve, dögösen. Még egy plusz fodrocskát képezett a felső ajkán, ezáltal fokozván a mama pici fia feelinget. – Meg se merném kockáztatni a nősülést, ha nem láttam volna a ti házasságotok élő, pozitív példáját! – A pozitívról jut eszembe, drágám! – pillantott rám jelentőségteljesen Armen. – Ha tényleg annyira komolyan gondoljátok ezt a csacsiságot, akkor tedd már meg a kedvünkért, hogy elvégeztetsz néhány aprócska pusztán formaságnak tekinthető tesztet... – Drágám, ezt csak te kívánod, engem ne keverj bele – suttogta Kent. – Terhességit, például? Vagy intelligenciát? – érdeklődtem. A szemközt ülő Selwyn ezúttal rüsztön rúgott az abrosz leple alatt. Az asztal fölötti részével, pontosabban a szájával a következő szócskát formázta némán: hááááz! Armen legyintett. – Ezeknek az eredménye nem kétséges számomra. Megtennéd, hogy megnézeted, nincs-e AIDS-ed, netán örökíthető betegséged, mint például hemofilia vagy elmebaj? Ja, és szeretném, ha poligráfos vizsgálatot is végeztetnél. A fiam majd elkísér. A kérdések nála lesznek, egy borítékban. Figyeltem a jövendőbelim ajkán lángoló hááááz!-at, és bólintottam. – Természetesen, Armen. Úgy lesz, ahogy ön kívánja. Elnéztem reménybeli anyósom válla fölött. A kiskacsaszőke, csekély termetű, inas testű Bús Dal Szól evőpálcákat döfködött Armen rafináltasan laza kontyába, fejébe, halántékába. Szóltam neki, hogy egyelőre ezt abbahagyhatja, inkább sürgősen kerítsen egy életmódmagazint, mert mielőbb tudnom kéne, miként lehetnék nagyon kedves az undok boszorkához. – Aztán persze, ha kiderülnek a szomorú kis családi titkok, úgymint skizofrénia, tébolyhajlam, cukorbaj, pláne több generáción át, akkor újra át kell beszélgetnünk házasulási terveiteket – folytatta a mama az autodafét. – Milyen finom ez az étel! Motoros futártól rendelted? – Igen, Armen. Magam voltam a motoros futár. Tudja, így még olcsóbb. – Majd ha mégiscsak összekerültök, szerzek nektek egy francia szakácsot. Remélem, képesek lesztek megfizetni egy konyhaművész szolgálatait. Selwyn ígéretesen halad a pályáján. Még egy-két filmet megcsinál, és biztosan megkapja a fontosabb díjakat. Vagyonokat fog keresni! Vagyonokat! Na persze, mindig mondom neki: hallgass a mamára, kisfiam, ne hajszold halálra magad! Épp ezért figyelj a nősülésre: ne hamarkodd el, és ha már muszáj valami nőt az oltárhoz vinni, akkor legalább olyat válassz, aki majdnem olyan jól keres, mint te. Mivel is foglalkozol, kis drágám? – Pronto? – kérdeztem. Hátranéztem a vállam fölött, majd visszafordultam Armenhez. – Én? – Igen, te. Nem is az a szőrös majom a falon. – Tehát nem Bono, hanem én. Nos... sokfélével keresem a betevőt. Lássuk csak. Tamponreklámmal, zaftos szextelefonokkal, esküvői kapcabetyárkodással. Ja! Még rolettákat is mázolok. – Kérlek, Jandra! – rikkantotta Selwyn, belátván, hiába rugdalja kékre-zöldre az alsó végtagjaimat. És még megkérdezhetném a mellettem szótlankodó Icon apukát, úgy is mint Kentet, vajh nem csacsogtunk-e már a szexvonalon, fűztem hozzá, bár kíméletből csupán gondolatban. – Micsoda? – sikoltott Armen. – Mit jelentsenek a „zaftos szextelefonok”? – Jandra! – üvöltött Selwyn. Mosolyt kínlódtam az arcomra. – Most megint vicceltem – szóltam. – Aranyos a humorod. Kezdem érteni, mit eszik rajtad a fiam. – Armen, miért nem beszélgetünk másról? – indítványozta félszegen az atya. – Jandra, szokott színházba járni? Ez a válaszmondat kívánkozott a nyelvemre: Francokat! Nem csúszkálok múzeumba, operába, szín82

házba. Sznob helyek. Jövendőbelim két lábbal átkulcsolta bokámat az asztal alatt, és erősen rázta. Összevont szemöldökkel, sírós tekintettel, könyörgőn nézett rám. Így feleltem: – Igen, szoktam. Bár megválogatom, mit nézek meg. Nem kedvelem a túlsággal elvont darabokat. – Esetleg a musicalt? – kérdezte Armen leereszkedően. – Musicalje válogatja. Moziba, táncolni is járok. Szeretek utazni. Legjobban mégis otthon érzem magam, az anyai birtokon. Tudják, nagyon szeretem anyámat, úgy látom, ez is közös vonásunk Selwynnel. Nemrég diplomáztam. Már akkor is olyan szerelmes voltam, hogy észre sem vettem, mennyire izgulok a vizsgákon! Festek, rajzolok, keresettek a vászonrolettáim. Szeretném magam készíteni a sötétítőket leendő otthonunk ablakaira. Egy mese képsorait festeném meg. A legkisebb királylány, ez a címe. Ismerik? – Elmondaná? – kérdezte Kent. Úgy döntöttem, őt kedvelni fogom. Sőt, máris kedvelem. Selwyn büszke képet vágott, és ezt sugározta felém: ő az én apukám! – Volt egyszer egy hatalmas, gazdag birodalom, abban alattvalók, udvaroncok éltek, és a király uralkodott rajtuk. Egy napon az özvegy király új asszonyt vitt a házhoz, mert nem szerette volna, ha három leánya anyai szeretet nélkül nő fel... – Milyen izgalmas! – ásított Armen. Azért is leveszlek a lábadról! Végtére én is a fiadat szeretem, akárcsak te. – S ez még csak a kezdet! – mosolyogtam rá a pocakján fekvő D-t, a Selwyntől ellesett módon. Vannak emberek, akik képesek ellenállni a rájuk napsugarazott mosolynak, a feléjük nyújtott kéznek: ők öszszeszorítják szájukat, és ökölbe zárják ujjaikat. Armen görcsösen nem reagált kedvességemre. Folytattam: – A mostoha nem kedvelte a lányokat, ezért azok sem bírták megszeretni őt. Ezt a két idősebbik hajadon ravaszul leplezte. Naphosszat hízelegtek apjuk feleségének, dicsérték szépségét, okosságát, műveltségét. A kisebbik lány inkább kiszökdösött a palotából. A városban, a környező erdőkben, hegyekben csatangolt, hol jó nyergese hátán, hol csak az apostolok lován. – Az milyen? – ásított újra a mama. – Az a gyaloglást jelenti – magyarázta Kent. – Miért kell érthetetlen kifejezéseket használni? – Ez érthető kifejezés, asszonyom. Talán kissé elfeledett. – Milyen választékos lettél nagy hirtelen! – Ezerfélék vagyunk mindannyian. A mesémben szereplő asszonynak, aki királya szerelméből és bizalmából királyné lett, nem volt például olyan fájdalmas problémája, miszerint képtelen elengedni az egyetlen, nősülni készülő fiát. De ha lett volna is, ő nem az a fajta volt, aki belátással, bölcsen oldja meg gondjait. Ő bizony azért haragudott, napról napra jobban, mert a három lány a szeme láttára serdült eladósorba, s közben eljárt fölötte az idő, az ifjak már nem érte bolondultak. A királyleányok szépek voltak, bár nem különlegesen szépek, ám ez nem zavarta a kérőket, akik jöttek ezerszám... – Milyen helyes kis történet...! Legközelebb innen folytatod, jó? – feszengett Armen. – Migrénem van, és ma még fel kell hívnom a fodrászomat is, azonkívül a kiállításszervezőt, meg a jótékonysági bál titkárát...! Egyszóval örültem, hogy megismertelek. A vizsgálatokról meg ne feledkezz! Majd az eredmények ismeretében visszatérünk terveitekre. Ugye egyetértesz, kis drágám? Jaj, el ne feledjem! Megbízok egy magánnyomozót, mert bogarat tettél a fejembe... – A füledbe, drágám – kottyant közbe Kent. – ... a fülembe a szextelefonálással. Elvárom, hogy a menyem feddhetetlen előéletű legyen. Ugyanis, ha a fiam feljut a csúcsra, nem engedheti meg magának a hitvese múltját illető magyarázkodást. Én csak az egyetlen, pinduri kis bogárkám érdekeit tartom szem előtt. A csúf szexuális kilengéseket egyébként sem szeretem. Egyáltalán nem is szeretek ilyesmikről beszélgetni! Ez olyan könnyűvérű, léha nőcskéknek való téma. Elé kínáltam a kezem ügyére eső tálat. – Búcsúzóul kóstoljon meg egy szerencsesüteményt, Armen! A mama egészen meghervadt az elé tartott, ránézésre cement és beton vegyülékéből készült kődarabkáknak rémlő sütik láttán. Ám mert az általa hőn szeretett férfiak arcáról nógatást olvasott le, kelletlenül elvett egyet. – Ugye, ismered ezt, mama? – biciklizett kegyeiért Selwyn. – Évezredes kínai bölcsességekre bukkanhatsz a tésztában. Armen résnyire nyitott szájába tolta a kiválasztott követ, s hősiesen átharapta tökéletes, hófehér koro83

nás fogaival. Azután körmei hegyével kihúzott a kőmorzsalékból egy papírdarabkát. Idegenkedve széthajtotta. Rápillantott, s irtózva a háta mögé hajította azt. Kirúgta maga alól a széket. Az ajtó felé masíroztában förmedt a hátrahagyott, döbbenettől bénult férfiakra: – Gyertek! Most azonnal! Kent és Selwyn felpattant ültéből. Engedelmesen indultak parancsolójuk után. Szívszerelmem kissé lelassított mellettem, és odasúgta: – Mit csináltál?! – Most mi van? Nem voltam jó keresztény? – kérdeztem, szintén rökönyödötten. Elei nyomában Selwyn is távozott. Úgy rémlett, mindörökre. Felvettem a padlóról az évezredes kínai bölcsességet tartalmazó cédulát. Ez állt rajta: „Nedvesedj! Ez nagyon fontos!”

31. lélegzet

az ablakpárkányon imbolygok, midőn megszólal a telefon

Kisírtam, kiröhögtem, jócskán leittam magam. Mérgemben összerámoltam, elmosogattam. A maradék étel nem fért el a hűtőszekrényben. Vállat rántottam a problémára. Próbáltam empatikus és szerető szívű lenni, s azt gondolgatni Armenről, hogy derék, jó asszony ő, csak kórosan összenőtt a kisfiával, ám előbb-utóbb úgyis elengedi férfivá cseperedett porontyát, és megkedvel engem. A kegyes hazugság ezúttal nem vigasztalt. Rendben, akkor most végzek magammal. Felpattantam a párkányra. Hoppá, nem is végrendelkeztem! Na és? Ha majd a ravatalozóban fekszem kiterítve, kifacsarodott tagokkal és hosszan kilógó nyelvvel, Selwyn talán újragondolja anyjához fűződő viszonyát. Mennyit kell tűrni, nyelni egy szülői ajándékért? A szeretet úgy ad, hogy megaláz? Francba! Széttártam karjaimat. Előrébb csúsztattam talpamat. Naná, hogy ekkor, mivel éppen ugrani készültem, ám ha a zuhany alatt álltam volna fejbúbig szappanosan, akkor sem marad el: megcsörrent a telefon. Levetődtem a nappali padlójára. Felkaptam a kagylót, és beleordítottam: – Ha most azt akarod mondani, hogy ne haragudjak az összemaszatolt estémért, elkéstél vele! Bőgni sincs erőm, olyan dühös vagyok. – Jó estét akartam kívánni. Ez minden, Szamba – szólott az ismert, felkavaró férfihang. – Bocsáss meg, én csak... – krákogtam. Lázasan törtem a fejem. Ma nem dolgozom a szexvonalban, ez biztos. Mi van??? – Biztosan nem emlékszel rám, hiszen oly sok fickóval beszélsz nap mint nap. Varázsütés vagyok. Köhécseltem, torkot gyalultam. Amikor megnyikkantam, igyekeztem füstös dizőzhangot kiadni magamból. Mibe keveredtem már megint? – Dehogynem! Emlékszem rád, nagyon is. Te vagy a „baszturbátor”. Nem hittem volna, hogy ismét megkeresel. Bocsáss meg, az imént volt némi technikai zűröm, de most már rendben vagyok. Igen, azt hiszem. – Megkérdezhetem, miként romlott el az estéd? – Miért nem arról beszélünk, amiért hívtál? Elmondjam, mit viselek? – Nos? Mit művelsz Jandra?! Mit, mit?! Társadalmi öngyilkosságot követek el! – Képzeld, fontos találkozóm volt ma! – lelkendeztem, nem éppen dizőz-, ám félreismerhetetlenül alkoholízű hangon. – Tehát először is megfürödtem. Csipkés fehérneműt húztam fel. Fekete színűt. Ezt most mindjárt letépdesem magamról, mert már állatira bök a tömérdek szögesdrót. Ráadásul a melltartó kosarából kicsúszott a merevítődrót, és hónaljban piszkosul döfköd, irritál. Ugye, már neked is jó, édesem? Varázsütés keserű nevetést hallatott. – Biztos akartam lenni abban, hogy jól emlékeztem a hangodra. Nem tévedtem. Kicsit szíven szúrt ál84

lapotban vagyok, Jandra. Félrenyeltem, de fuldoklás közben igyekeztem foghegyről felelni. – Emiatt? Ugyan már! Te egy percre sem tudsz lejönni arról a katedráról, hogy zsaru vagy? Most jobban érzed magad? Igazad volt, felismerted a hangomat. Összehoztad Jandrát és Szambát. Zseni vagy. És most? – Rám haragszol? – Igen, rád is. Teljesen szép volt az a szombat este. Miért nem hagytad békén? – Meglátogathatlak? – Szerinted szükségem van társaságra? – Nem tudom, de talán vihetnék egy üveg bort. – Gyere. Van itt egy csomó ételmaradék. Nem is, hanem maradék étel. Nem ugyanaz. Gyorsan odaért, s míg vártam rá, nem nyúltam a lélekerősítős flaskához. Belépett az ajtón, lassú léptekkel körbejárt, megcsodálta öltözékemet. Szemügyre vette a hajlékot, kibontotta a bort, önállóan talált két poharat. Kézen fogva a kanapéhoz húzott. Lerogytunk egymás mellé. Jamal töltött. Ittunk. – Mi van veled? – kérdeztem hátradőlve. – Azt mondtad, nem keresel, amíg nem raksz rendet a fejedben. – Nem bírtam ki nélküled sohanapjáig. – Ne pazarold rám érzelmeid színaranyát. – Nem pazarlás. Van bőven. – Mit mutatott ki a DNS-vizsgálat? Apa vagy? – Még nem szültünk. – Aha. Mondd csak, hogyan lehet átejteni a poligráfot? – Hazudd neki, hogy hintaszék. – Komoly tanácsot adj. – Miért kéne átverned? – Ha ma este, egy pikáns tartalmú szerencsesüti miatt nem dőlt teljesen romba az életem, akkor rövidesen poligráfos vizsgálatnak kell alávetnem magam. Olyfélék lesznek a kérdések, mint: szereted a fiamat, Selwynt? A pénzéért? Amit esetleg ezután fog összekaszálni, mint színész? Jaj istenem, ne haragudj, Jamal! Összeborzolta hajamat. Kivette ujjaim közül a poharat, és odébbállt. Nem távolodott messzire. Kávéfőzés közben kérdezte: – Képes vagy rá, hogy rendszerezd a gondolataidat? – Vagyis? – Elmesélnéd az elejéről? Azon ne múljék. Elmeséltem. Mire a borzalmas emlékezetű vacsora ecseteléséhez jutottam, visszaült mellém, friss, forró, illatos kávét adott kezembe. Gyanút fogtam, hogy ő egy Igaz Ember. Befejeztem a történetet. Az évezredes kínai bölcsesség hallatán ő is sírva fakadt nevettében. Elvett egy szerencsesütit a tányérról, és feltörte a fogaival. Elolvasta a papírdarabkán álló tanácsot. Kuncogott, felragadta a következő tésztakövet. Kettéroppantotta. Megtekintette a cetlit. Megesküdtem volna, hogy elpirult. Ezután úgy tetszett, minden titkot megismert, ugyanis nem nyúlt több süteményért. – Fura lány vagy, Jandra – sóhajtott hosszas hallgatás végén. – Oly szelíd leszek holnaptól – habogtam. – Vagy inkább lefogyjak? – Lefektethetlek? – Csak ha fogod a kezem, míg elalszom. Mesélsz valamit? – Ma nem, mert úgysem fognád fel. – Akkor pedig most kéne egy sor kompromittáló dolgot megvallanod. – Kompromittáló történeteid inkább neked lehetnek. Nem fér a fejembe a Szamba nevű éned. Sok ilyened van még? Na mindegy, majd szépen sorban előjönnek a többiek is. Állok elébük, érdekelnek. Ahogy elnézlek, különben most Jandrához beszélek, jól megmérgeződtél, nemcsak mentálisan. Gyere. Levette a cipőmet. Felsegített a kanapéról, átkarolt, a hálószobába vezetett. Leültünk az ágyra. Kevésnyi ködön át figyeltem a kezét, amint lehúzza ruhámon a cipzárat. Amint kihámoz harisnyáimból. Emlékezvén panaszaimra, a szögesdrót fehérneműtől is megszabadított. Végül betakart, atyailag orr85

hegyen csókolt. Lekapcsolta az olvasólámpát, megfogta kezemet, miként ígérte, s azt mondta: – Sose hagyd magad elszontyolítani, királylány.

32. lélegzet

esküvő, még mindig nem az enyém

Adena és Zach ismét a mesei szép, romantikus hangulatú Wayland-kastélyban készült megtartani kézfogóját. Mivel ezúttal nem volt szükség a közbelépésünkre, nem kommandós szerelésben, böhöm motorokon, hanem nyári ruhában, vígan és üdén érkeztünk. Ettől függetlenül úgy festett, az esketés elmarad. Késett a filmforgatásról várt Selwyn – akinek persze rég megbocsátottam –, habár nélküle még nyugodtan ki lehetett volna mondani a végzetes igent. Miután ő pihegve befutott és kimagyarázkodott, kiderült, nincs meg az eskető atya. Nos, ez már baj volt. Tovább várakoztunk a levelibéka-zöld lombárnyékban. Enyhe, játékos szellők borzolgatták hajunkat, a menyegzőtlenül vánszorgó percek pedig az idegeinket. Adena gyönyörűségesen felhabosított, kismamás szabású menyasszonyi ruhájának legfelső rétege ekrüszínű csipkéből készült, ujjatlan, elegáns kesztyűje, derékig omló fátyola ugyancsak. Ragyogó arcúra sminkelt barátnőm egyik lábáról a másikra állt, s azt sugdosta a fülekbe, hogy rögvest bepisil, vissz- vagy aranyeret, továbbá lúdtalpat kap. Amikor már rettentően elfásult, megkért, eskessem össze őket, mert azt hiszi, mindjárt megszül. Selwyn legott elvállalta a pap tisztét. Szempillantás alatt átváltozott, áhítatot parancsolóan komoly és kenetteljes lett. Fantasztikus beszédet tartott, ám mivel nem tudta pontosan, ki milyen felekezetű, barátian összevegyítette a különböző vallások nászi fordulatait. Ilyenformán pompás, összebékélt hitéletet teremtett az egybegyűltek számára. Mindenki imádta őt, többen felismerték, és ekként üdvözölték: pukk-pukk! A vendégkoszorú pazarul szórakozott, s még a pattanásig feszült vőlegény, Zach is el-elhúzta száját, mintegy mosolygásképpen. Egyedül Horsa nem hallgatta Selwyn atya hűségre, szerelemre, pereputtynemzésre, valamint szorgos templom-, zsinagóga- és minaretjárásra buzdító beszédét, ugyanis ő fel-alá rohangálva azon töprengett, milyen akciófotó készüljön az összeboronált felekről. Az idő tájt már zsenánt volt a klasszikus esküvői kép-modell: az összehajtott fejű, esetleg csókolódzó, turbék emberpár. Mivel azonban Adena bölcsőt nyelt kinézete miatt túl erőltetett lett volna az éppen divatos fotódizájn, mint például az üvegkoporsóban heverő Hófehérke-ara, amint a királyfi-vőlegény életre csókolja őt, más szellemes és eseményes kompozíciót kellett kieszelni. A nyakba kapott ruhával, öles léptekkel menekülő menyasszony az őt üldöző jövendőbelivel szintén nem stimmelt a mindenórás terhes Adenához, sőt, ez idő szerint ő még a fára mászó, siklóernyőző, műugró és aikidózó ara megjelenítésével sem boldogult volna dublőz nélkül. Márpedig Horsa nem akart felsülni a barátnője esküvőjén, tehát kétségbeesetten facsargatta elméjét, hogy kipattintsa belőle a humoros, jópofa és akciós ötletet; az isteni szikrát. Mire Selwyn végzett lelkészi teendőivel, és megáldotta a nászpárt, s még a magzati élet visszavonultságát élvező sarjat is megkeresztelte, miszerint: legyen a neved Tévedés Gyümölcse vagy Elfeledtem Bevenni, midőn lihegve, zihálva befutott a valódi esketőatya. A népség a kápolnába vonult. A levegőben varázsütésre szétterjedt az ünnepélyesség. A jelenlévőket ájtat járta át. Hölgyek szipogtak, orrukat nyomkodták keszkenőikkel, férfiak sóhajtoztak sokattudón, nyolcéves lánykák vihogtak sugdolózva, s a náluk idősebb hajadonok sasszemmel figyeltek, nehogy elmulasszák majdan az aracsokor röptét. Hanem Adena immár roppant idegesnek látszott, és ezerképpen próbálta értésemre adni, hogy kezd óriási nagy bajba kerülni. Mindeközben persze angyalian mosolygott a környezetére, s repeső boldogságot is sugárzott, elvégre mégiscsak a tulajdon esküvőjén vett részt. Az átszellemült vendégsereg mit sem észlelt a viharosan forrósuló vészhelyzetből, vagy egyszerűen csak nem akart tudomást venni róla, azt óhajtván, most aztán legyen végre megtartva ez a kézfogó. Az esketőatya előtt álló Adena mindjobban feszengett. Meg-megvonaglott, öklét harapdálta. A felhúzott íjként mellé merevedett Zach pontosan tudta, mi történik arája szervezetében, ezért tökéletes férfiként reagált: habozás nélkül pánikba esett. Ettől kezdődően minden energiáját felemésztette a törekvés, hogy eszméleten, lábon maradjon. Nicole, Meryl, Scara és Selwyn oldalán beszorultam egy padsorba. Előttük áthajolva duhajul bordán 86

böktem a szélen ülő, a fotóterv kiötlésétől transzos állapotban lévő, a külvilágra síkérzéketlen Horsát. – Kerítsünk hamar egy rohammentőt! Adena szül! – suttogtam zaklatottan. – Mi van? – nyikkant Mamusz. – El kell jutnunk a kórházba, nem érted? Az oltáron mégsem szülhet! – Na nem! – berzenkedett. – Ebből elegem van! Előbb menjen hozzá Zachhez! – Igen, igen! – hadartam türelmetlenül. – Nem azt mondom, hogy azonnal ragadjuk meg és vonszoljuk el, te csigaeszű! Készüljünk, hogy akkor vihessük, ha felhúzták a gyűrűt, és dedikálták a főkönyvet! – Csigaeszűnek neveztél? Mondd még egyszer! – Motorral jöttem. Én nem vihetem őt kórházba! Mögém se férne! – Jó, jó, értem! A felvirágozott limuzin csak jó lesz? Tüstént intézkedem! A csigaeszűt még megbeszéljük. Gondoskodj a segédeidről! A körülöttünk ülők lepisszegtek. Horsa lábujjhegyen kisurrant a kápolnából. A többieken keresztülmászva a helyére ültem. Nicole kapcsolt, hogy akció készül, és mellém húzódott. Selwyn, mint férfi, mit sem értett. Mozgolódásunk, csereberélődgetésünk, pusmogásunk észleltén rettentően fintorgott, s a menynyezeten szálldosó, aranyozott angyalhadra függesztette – viselkedésünket rosszalló – tekintetét. Az esketőatya úgy vélte, az évszázad legemelkedettebb prédikációjával feledtetheti késését. Ádám és Éva meséjével indított, majd megemlékezett az emberiség történelme során őket követő szerelmesekről, már-már egyenként és név szerint. Szónoki képességei teljében lévén, minden egyes mondatot figyelmesen megformált, kulturáltan intonált, s az új bekezdések előtt hosszabb szüneteket tartott, mint a mondatvégeken. Adena a csokrát markolászta, tördelte. Liliomszirom, aszparáguszágacska, tengernyi bibe és sárgálló virágporeső hullott köré. Gyanítottam, hogy rövidesen a magzatvíz is megjelenik a cipője alatt. Az aléldozó Zach mind sűrűbben meg-megtámolyodott. A figyelmes Adena belekarolt, próbálta vőlegényét talpon tartani, s az erősebb fájások éreztén az előkészítő tanfolyamon tanult módon, fújtatva lélegzett, bár ezt a beszédet tartó tisztelendő meglehetősen furcsállotta. Egyszercsak Nicole megelégelte a feszültséget. Szájába kapta két ujját, és egy jó focimeccseset fütytyentett. A többé-kevésbé megsüketült násznép megbotránkozottan rámeredt. Velük együtt a prédikátor is rábámult, s közben a torkára forrt magasztos közlendője. Nicole magasba emelte bal karját, és jobb mutatóujjával megkocogtatta órája üvegét. A rendkívül értelmes pap ekkor így szólt: ámen. Felhúzatta a gyűrűket, kérte a kézjegyeket, megáldott és elbocsátott. Kitörtem a széksorból. Jobbról derékon kaptam Adenát, s a balról erősítő Nicole-lal közösen kivonszoltuk őt a templomból. A támaszát vesztett Zach hangos puffanással dőlt le mögöttünk. A vendégsereg egy emberként kiáltozott, főként értetlenül, leginkább rendőrért. Az új asszony átadta magát szüléssel kapcsolatos teendőinek, és végre jólesően sikoltozni kezdett. Így aztán mindenki azt hihette, hogy akarata ellenére hurcoljuk el őt élete legszebb, legromantikusabb eseményéről. Ráadásul nem először. Az áriázó matert betuszkoltuk a bejárathoz állított, vége-hossza nincs limuzinba, és rögvest kiterítettük az egyik üléssoron. Éppen Adena kilógó jobb karjáért nyúltam, hogy a hasára helyezzem azt, mielőtt bevágnám az ajtót, midőn egy babonás hajadon kiragadta kezéből a tépázott bokrétát. Betömködtem a virágtalanná vált végtagot, és a kormány mögé vágódtam. Ekkora bárkát még sosem vezettem. Épp ideje volt, hogy hozzáfogjak. Csikorgó, bűzösen füstölgő gumikkal indítottam. Lődörgő embereket, kacsázó járgányokat kerülgettem. A bérlimuzin eredeti sofőrje egy darabig velünk tartott. Az izgatott díszflótás a motorháztetőn hasalt. Orrát a szélvédőhöz lapítva, szalonképtelenségeket ordibált, nem éppen szertartásmesteri stílben. Mivel folyamatosan üvöltött, képtelenek voltunk megértetni vele, hogy karitatív célból vettük igénybe a batárját, és egyébként is, a csotrogány egész napra ki van fizetve. A szülési kínok miatt kissé ingerlékeny Adena – amúgy madonnásan – előrekiabált a hátsó frontról: – Irigy, trágár alak! Cserébe majd mehetsz egy kört az én céges furgoncámmal! A koporsószállítóval! Nem retúrt! Az egyik kanyarban az ablakmosólé és a törlőlapátok segítségével megváltam a hisztérikus pacáktól. 87

– Kár, hogy nincs sziréna – panaszkodott a mellettem ülő Horsa. – Pedig ez aztán a luxuskocsi! – Dudálj, mint az állat! – javasolta a hodály hajtány hátsó terméből Nicole. – Szerintem ne zajongjatok, mert zavarhatja Adenát – finomkodott Scara. – Eszméletlen – morfondírozott Meryl. – Hogy ti, nők, miket műveltek! – Azért még te is nő vagy, nem? – kérdezte a bőszült hajadonok közt feszengő Selwyn. Horsa feltérdelt az ülésen, hátrafordult, és dirigálni kezdett. – Scara, hajtsd föl a ruháját, és vizsgáld meg, hol tart a szülés! – Engem vállon ütögetett. – Nem tudnál jobban sietni? Erre nem képeztek ki a kaszkadőrsuliban? – Zach! Hol van Zach? – jajgatott Adena. – Padlón, szerintem – szóltam. – Majd utánunk taxizzák. – Nélküle nem szülök! – Helyes. Akkor tartsd vissza! – vágta rá Meryl. – Én egyszer s mindenkorra kiszálltam ebből a lucskos, pocskos férfi-nő dilihoppból! – Nem tudom felhajtani a ruháját, mert abroncsos, és rengeteg, és... – szipogta Scara. Hátralestem a tükörből. Láttam, hogy máris krokodilkönnyeket passzírozgat a szeme sarkában, és sandán azt nézi, mit lép erre Selwyn. – Pézsé, ha bőgni kezdesz, kiváglak a kocsiból! – mordultam. – Szedd össze magad! Ez egyszer légy végre talpig nő! – Miért pont én? – Mert Nicole katona! Hol van neki nőgyógyászkeze? Scara Selwynhez fordult. – Szerinted én nem vagyok talpig nő? A kérdezett eltűnődött. – Nem – felelte kisvártatva. – Nem, mert te túl sokat nyafogsz, sírdogálsz, könnyen bepánikolsz, nem találod fel magad, folyton másokra támaszkodsz. Egy igazi nő kemény, mint a mólóbak, tud két ujjal fütyülni, úgy Uzizik, mint a mesebeli Pintyő, keveset se tollászkodik, és nem visel olyan karmos, csápos ékszereket, amik állandóan beakadnak valakibe. – Ha nem hordaná a mindig begabalyodó ízeltlábúit, hogyan ismerkedne? – fanyalgott Mamusz. – Most az a bajotok velem, hogy tetszem a férfiaknak? Sokkal jobban, mint ti együttvéve? – Nem Scara, most az a bajunk, hogy nyavalyogsz és bénázol. Nézd meg, kinn van-e már a gyerek feje! – förmedtem rá. – Vagy valamit! Adena jajgatott, majd félig felülve, hosszan fújtatott. Előttem mindenki összevissza szaladgált az úton. Ettől függetlenül padlógázzal süvítettem keresztül a városon a távoli kórház felé. – Csináljatok már valamit! – vinnyogta a mater dolorosa két sikolyroham között. – Nem értelek, édesem! – jegyezte meg Meryl. – Hónapokig jártál előkészítőre. Mindent megtanultál a szülésről, és mindent ezerszer begyakoroltál! Akkor most miért sikongatsz? Biztosra veszem, hogy ilyenkor nem ezt kell csinálni. – Miért nem cserélsz velem? – Mert ebből én már kiszálltam, azért. Már megmondtam: csináljátok nélkülem az egész férfi-nő idiótaságot! – Ne veszekedjetek! – ajánlottam. – A helyzethez méltóan legyünk emelkedettek. – Hol méltó ide az emelkedettség? – kötött belém Nicole. – Adena majd’ bepisil, úgy szenved. Illetve már be is pisilt, bár az is lehet, hogy ez a magzatvizelet... – Magzatvíz, te puskaagyú! – morrantam. – Mit címkézed te a mi agyunkat? – förmedt rám Horsa. – Ahelyett, hogy már rég odaértél volna? – Követnek, sőt: üldöznek – jelentette Nicole. – Zsaruk. Lerázod őket, vagy inkább én csináljak valamit? – Nehogy elővedd az Uzit! – zokogta Selwyn, majd a fejét két kézzel átkulcsolva, lehenteredett a padlóra. Adena sikoltozott, és Zachet követelte. Scara megejtette a vizsgálatot. Bekukkantott az abroncsszoknya alá, s elfúló hangon jelentette: – Itt a baba! Van haja! – Tömködd vissza! Most még egyszerűen nem születhet meg! – jajdult Horsa. – Ne áriázz még te is! – kértem, bravúrosan kikerülve egy, az úton keresztbefordult, füstölgő vezető88

fülkéjű tankert. – Nemhogy inkább fotóznál! Ha neked ez nem megfelelő téma a vicces menyegzői képeidhez, akkor nézz ki a hátsó ablakon! – Taposd a gázt! Az a benzinszállító mindjárt felrobban! – üvöltött Nicole. – Szerinted mit taposok? Szőlőt? – informálódtam. – De legalább a zsaruk lemaradtak – motyogta Meryl. – Most mi van? – érdeklődött Selwyn a padlón. – Semmi. Feljöhetsz. Amint ezt kiejtettem a számon, dobhártyatépő detonáció hallatszott. Fekete füstoszlop lobbant az égre a hátunk mögött hagyott utcában. Selwyn visszafeküdt. – Ne haragudjatok, tévedtem az előbb – cinnyogta Scara. – Megnéztem még egyszer. Amit láttam, az nem a baba feje volt, hanem csak Adena. – Micsoda? Te nem borotválkozol odalent? – döbbent meg Horsa.

33. lélegzet

tovább szülünk

Szerencsésen beértünk a kórházba. A doktor megvizsgálta az ararúhás matert. Biztatóan ránk mosolygott. – Nincs ok az izgalomra. A boldog, ifjú férj még bőven ideérhet a szülésig. Az első gyerekek nem szoktak sietni – szólott, mint szakember, majd megkért bennünket, vetkőztessük le Adenát, s ezzel távozott a népesebb famíliák befogadására méretezett szobából. Horsa tiltakozott a vetkőztetés ellen, mivel neki még teljes pompájában kéne fotóznia az arát. Ha úgyis van idő a Nagy Eseményig, akkor ő mégiscsak elkészítené az esküvői képeket. Zach lélekszakadva érkezett. Azon pillanatban nyitott a szülőszobába, s landolt az ágynál, midőn a magzat feje valóban előbukkant a szeméremrésből. Az apajelölt lehanyatlott. Így aztán Mamusz remek felvételeket készíthetett az ekrü csipkekölteményt viselő, szülőpózban heverő Adenáról, valamint az ő felhúzott és szétvetett lábai közé beájult, újdonsült hitveséről, és még a magzat hajas fejbőre is szerepelt a képen. Ennél esküvőibb-családibb fotót elképzelni sem lehetett. Nem csupán Zach bizonyult gyenge szívűnek a születés nyákos, véres, jajveszékelés misztériumához. Selwyn a Teremtés másik jelen lévő Koronája sápadtzöld arccal keresett oly pontot, ahonnan még véletlenül sem láthatja a szülőcsatornát. E nyugalmas, békés helyet az egyik sarokban lelte meg. Bekuporodott az ugyanott parkoló tolószékek egyikébe, s ott passzívan elücsörgött. Meryl, akitől rég távol állt minden efféle gyarlóság, szivarozni indult. Scara nyögdécselt: még ilyen borzalmakat! Ő sosem fog szülni! Minthogy e témában Meryl egyetértő partnernek bizonyult, együtt vonultak el a dohányzóba. Meggyérült a baráti közönség. Nicole felvakarta Zachet a szülőágyról. Vállára dobta a testet, majd egy kerekes székbe hajtogatta Selwyn mellett. Horsa megszállottan fényképezett. Szerfölött elégedettnek látszott. Adena jajgatott, fújtatott, nyomott. Erősen szorítgatta a kezemet. Bár még sosem szültem, roppant gyanússá vált számomra a kandi babafej. Úgy véltem, ez már megindult, sőt zajló szülést jelent, ezért csöngettem a doktorért. – Ez egy sietős első gyerek – fogadtam a gólyást. Ő pedig egyetértett velem, jézusom, mi az hogy! nyögvén. Kitört a kapkodás. Adena végül menyasszonyi viseletben hozta világra első gyermekét. A könnyülést adó, boldogító pillanatban Zach is magához tért, bár továbbra is hullának látszott. Arcszíne láttán felületesebb sebészek lecsaptak volna rá mint szervdonorra. Az újdonat férj és atya lélegzett, mozgott. Mi több, hülyeségeket beszélt a tolószékből. Ugyanis abban gubbasztva gördült közénk, tán újabb lehanyatlástól tartván. – Miért hagytatok elájulni? – korholt bennünket. Bennünket, akik mostanáig őt helyettesítettük a vártán! Mi álltunk az ő felszentelt hitvese mellett! Vele szuszogtunk, pihegtünk, rídogáltunk és nyomtunk! Fogtuk a kezét, spongyázgattuk homlokáról a vérverítéket, szeméből a tenger könnyet! 89

– Miként lehet nem hagyni, hogy lezuhanjon egy baromi nagy test? – firtatta Horsa. – Mindig legyen nálad repülősó, ha ilyen borulékony vagy. Ha legközelebb szültök, használd vénásan! – Inkább egy felfújható kerekes széket tarts magadnál – ajánlottam. – Krízishelyzet adódtán csak felpumpálod, és beleájulsz. Többé nem zúzod péppé a fejedet. Zach lemarházott, azután elvágta a köldökzsinórt. Reszkető szájszéllel gyönyörködött az újszülött fiú dús sörényében, lila mazsolaszem-szerű, sírástól torzult arcában, hadonászó karjaiban, karika lábacskáiban. – Nézzétek, ezer ránc van a pirinyó hasikóján! Nem túl sovány szegényke? – sikkantott az anya. – Nemhogy örülnél! Ha malaccá hizlalod, akkor csak egyetlen ránc lesz a hasikóján. Az még rondább – szólt a gebeségmániás Horsa, szintén olyan képpel, mintha tüsszentés fintorgatná. Ekkor Adena elpityeredett végre. A megkönnyebbült könnyezés sorban átragadt Zachre, Mamuszra és rám is. Meghatott sírdogálásunk láttán felzokogott a visszatérő Scara is. Meryl és Nicole férfiasan tartotta magát. Selwyn nem tudott a külvilágról. Teljes önfeledtségben színművészi helyzetgyakorlatokat végzett a kerekes székben. Amikor rápillantottam, épp egy jelenetet adott elő A bal lábam című, remek filmből. (A mozidarabot nemrég láttuk; életem méze elragadtatásában tüstént megutálta a főszerepet játszó színészt. Hogy miért? Megokolta: az a baja vele, hogy Daniel Day-Lewis iszonyúan tehetséges. Én pedig irigy vagyok, főként az Oscarjára, tette hozzá büszkén. Mondd csak, és ez normális a bilin felnőtt egykéknél? – érdeklődtem.) Az első gyerek sietsége miatt a szülész kénytelen volt néhány varratot elhelyezni a mater szétrepedezett gátján. Amíg ezen ténykedett a félhold formájú tűvel – s habár a busás készletből nekem is jutott volna kerekes kollabálószék –, kiszöktem a folyosóra. Fel-alá sétáltam a sakktáblaszerű kövezeten. A körülöttem járkálok arcvonásait, mozdulatait figyeltem. Ekkoriban már távolabbról is megéreztem más emberek rémületét, izgatottságát, örömét; olyféle érzelemdetektorrá váltam, amilyenként az ugyancsak mások reakcióiból merítkező-ragadozó Selwyn is jellemezte magát. Az egyik kör végén ellépdeltem a folyosókanyarulatban lévő, félkör alakú, üvegtáblás falig, arra számítva, hogy néhány percig talán egyedül lehetek. Letelepedtem a kilátással szemközt elhelyezett, félköríves, fehér fapadra. Hátradőltem. Vontatottan és mélyről légcseréltem. Adrenalinszintem lassan apadozott. A panorámát szemléltem. Az elém tornyosuló, unásig egyforma, fém és üveg felhőkarcolók nézedelmét szívesen felcseréltem volna piros cseréptetős házak, lombos fák és fehér sziklaormos hegyvonulatok képével. Ráadásul nem is voltam egyedül, jóllehet a másik emberi lény ügyet sem vetett rám. Hórihorgas, vékony testalkatú férfi állt az üvegtábla szélénél, karját a falra fektetve, könyökhajlatába hajtott fejjel, mozdulatlanul. Noha nem rázkódott, s egyéb életjeleket sem sugárzott, éreztem, hogy sír. Meglehet, nem ez okból ittam be látványát. Inkább extravagáns öltözködési stílusa ragadott meg. A hosszú lábú, karcsú pasas hófehér edzőcipőt, bő szabású, fehér nadrágot, lezserül begyűrt, ugyancsak terebélyes méretű, fehér inget viselt. A nála húsz-ötven kilóval súlyosabb egyénre szabott nadrágot jóval az övbújtatós derékpánt alatt, fekete bőrszíjjal fogta szorosra. Az ilyenformán enyhén bugyogószerűvé dizájnolt ruhadarab a szíj fölött még folytatódott, s jócskán túlért a derekán. Mindehhez lezserül kócos, vállig érő, sötétbarna hajviselet tartozott. Az összkép elbűvölt. Keleties, már-már vadregényes stich érződött a fickó körül. Elképzeltem, milyen lehet az arca. Ehhez lélekben megkerültem őt, s szemből léptem elé. Tudtam, hogy megtaláltam a következő vászonrolád figuráját. A festett pasas is ugyanígy áll majd az ablak mellett, a falhoz támasztott karjára hajtva homlokát. Hosszúdad, keskeny arcáról fájdalmas szomorúság árad. Szögletes állát és járomcsontját egyegy íves – az arckoponya formáját kirajzoló – árnyékvonal köti össze kétfelől. Na és a szeme? S a többi részlet? Magas homlokot, pikáns metszésű szemrést, mélyen rejtőzködő, zöldesszürke íriszt képzeltem magam elé, azt a színét váltogató fajtát, amely gazdája hangulatától, érzelmeitől függően halványul, sötétül, zöldül, szürkül, varázsol. Az orr nagy, indiános. A száj széles, nem túlsággal telt. Tökéletes, sóhajtottam, ráismervén Jamal arcvonásaira. Felriadtam a képalkotási transzból, és még egyszer Megtekintettem az üvegtáblás fal szélénél álló, önmagába visszavonult férfi hátát. Felálltam, odaléptem mellé. Félszegen megérintettem a karját. 90

– Mi történt? – kérdeztem. Úgy érzékeltem, mintha összerándult volna. Tüstént megbántam, hogy megzavartam magányát. Már éppen szégyenkezve ellopakodni készültem, mikor furcsa, távoli, berozsdállt hangon megszólalt. – Meghalt a magzat. Tegnapelőtt minden rendben volt vele. Tegnap már nem élt. Isis ma szülte meg. Halott gyereket szült! Azt akarta, hogy mellette legyek. Eddig azt hittem, tudom, mi a borzalom. Tévedtem. – Sajnálom, Jamal – sóhajtottam. Oly jó volna ilyenkor mondhatni valami tartalmasat, ám pontosan ezen alkalmakkor minden részvétszó közhelynek, ostobának, érzéketlennek, hamisnak hat. Varázsütés felemelte fejét a karjáról. Rám nézett, fájdalmasan elfintorodott. Ingujjába törölte az arcát, majd egy heves mozdulattal előrántott vászonzsebkendővel megismételte ugyanezt. Eközben az ablakon kibámulva a panorámába feledkeztem, legalábbis ezt próbáltam elhitetni a külvilággal. Lázasan töprengtem, miként slisszoljak el. Hirtelen eszembe jutott, mi módon pótolhatnám a részvétszavakat. A vállalkozás kockázatosnak ígérkezett, mert az is esélyes volt, hogy félreértelmezi gesztusomat, és megbántódik. Csupán néhány másodpercig bizonytalankodtam. Lelkem legmélyéig tudtam, nem tévedek e férfi pozitív megítélésében, máris meghitten ismerem őt. Így aztán a kezemet nyújtottam, és Jamal elfogadta. Egymás ujjait szorítva lépkedtünk Adena szobájáig. Félúton találkoztunk a doktorral. A gólyás fanyarul rám vigyorgott. Biccentettem. Nevetgélés, sikongás, vidám kiáltozás fogadott, amikor kéz a kézben benyitottunk. Odabenn vad kerekes székes hajsza folyt. Meryl, Nicole, Zach és Selwyn küzdött a győzelemért. A tolókocsikat hajtva űzőcskéztek, ütköztek, billentek, borultak. Mindezt víg röhögés, megfélemlítő-provokáló beszólások, jajgatások és heves felmenőkáromlások közepette folytatták. Adena madonnásan hevert a felpolcolt párnákon, elpocaktalanodott alakján szépen eligazgatott, ekrücsipkés, itt-ott véres, enyőkés menyasszonyi ruhában. Úgy tartotta kebelén az immár kevésbé lila fejű, bár továbbra is mazsolaráncos újszülöttet, hogy az figyelemmel kísérhesse a körülöttük zajló tolószék-dodzsembajnokságot, a versenyzők elszánt küzdelmét a Légy Jól! elnevezésű fődíjért. A kamillaszőke, románcos megjelenésű Pézsé mellettük ült, és persze bömbölt, részint meghatottságában, részint nevettében. Horsa kényelmetlen pózokba görbedten, folytonos mozgásban, szaladgálva-helyezkedve fotózott. Bennünket is megörökített belépésünk pillanatában, egymás ujjaiba kapaszkodottan. – A barátaim – szóltam büszkén. Selwyn nekem rontott dodzsemével. Megragadott, keresztbe fektetett maga előtt a székben, és elsöpört velem. Bevitt a csata sűrűjébe. Vehemens zegzugozás közben azt kiáltozta: pajzsot szereztem, nektek végetek van! Kapituláljatok! Nicole és Meryl bősz hadi üvöltéssel lódultak kiszabadításomra. Zach két kézzel tekerte kerekeit, és még rollerezett is a lábaival, hogy a lányokat megelőzve Selwyn védelmére siethessen. Adena lelkesen biztatta hitvesét, ám a barátaihoz sem lett hűtlen, így aztán nekünk is hangosan szurkolt. Passzív pajzsszituációból aktív ülő helyzetbe küzdöttem magam Selwyn ölében. Íziben átvettem a hadvezérséget. Jelentős bonyodalmat okozott, hogy a hímnemű dodzsemesek ellen küzdöttem. Az egyik keményen harcolt alattam. Közben a másikat dühödten űztem a szívszerelmem által más irányba hajtani próbált tolószékkel. Mindez roppant kaotikus állapotokhoz vezetett. Scara rábámult az ajtóban álló, hórihorgas jövevényre. Legott olyatén ötlete támadt, hogy ő lehetne a járószékviadal egyszemélyes mazsorettcsapata. Leszökkent az ágyról, felhajtotta földig érő ruháját, és a középiskolában tanult módon, lelkes hadonászással táncolni kezdett. Jamal kajla mosollyal fogadta az előtte zajló produkciókat. Egyszercsak az engem hurcoló Selwyn majdnem nekiütközött. A becsapódás előtti pillanatban fogta vissza dodzsemét. A fékezéstől azon nyomban röppályára álltam. Úgy rémlett, lefejelem a falat, vagy az falalja le a fejemet. Cukormindegy lett volna, ha választhatok is: mindkét verzió kómás véget ígért. Varázsütés értem nyúlt. Lekapott a röpútról, és talpra segített. Szédülten a karjaiba dőltem. Hirtelen lett csend, mint áramszünetkor. Mindenki beledermedt a kezdett mozdulatba, pózba. Valamennyien minket néztek. Bemutatást celebráltam. 91

– Ő Jamal – mondtam, megmentőm kebelén pihegve. – A felesége halott gyereket szült. – Jaj, szegények! – nyögte Adena. – Jamal, megnézed közelebbről a kisbabámat? A szólított előrébb lépdelt. A dodzsemek félregurultak útjából. Jamal megállt az ágy mellett, és gémeskút-magasról megtekintette az újszülöttet. – Még nem is említettem! – szólt Adena. – Komoly viszály dúl köztünk a névválasztás miatt. Én azt szeretném, ha Agenornak neveznénk a bébit. Zach és famíliája Percynek hívná. Egy torokként ordított fel a népes szavazótábor. Feszült odafigyeléssel ezt lehetett kivenni a lármából: Percenor! Agercy! Ezenközben Varázsütés lehajolt. Mutatóujjal megérintette a cuppogva csammogó szülemény diónyi öklét. A virágsziromszerű ujjacskák azon pillanatban szétnyíltak, majd menten össze is záródtak megragadott mutatóujja körül. Ismét néma csend támadt. – Legyen Agenor – javallottá Meryl, kihasználván a többiek hallgatását. – Gyere, Zach, elszívunk egy szivart! Habár ehhez ki kell mennünk az utcára. Ugyanis az imént hiába kerestük Pézsével a dohányzót, zordonás kápók közölték velünk, hogy ilyen itt nincs, ez egeszségügyi intézmény. Teljesen megrökönyödtem! Mi az, hogy nincs rágyújtás? Rendes szülészeti osztályon igenis biztosítani kell egy szivarozót! Meg egy Pezsgőzőt. – Igazad van! – helyeseltünk kórusban. – Akarod kézbe venni? – kérdezte Adena Jamaltól. Meglepetten észleltük, hogy az ibolyaszín szemű Percenor-Agency mosolyog, és a fölé hajoló, titániumként jellemzett fickó is ugyanezt teszi. S ebben a mosolyban Selwyn ráismert az általam leírt, olyan, mintha kisütne a Nap feelingre. Homlokráncolva, elhűlten meredt rám. Jamal elhátrált az ágytól, és így szólt: – Köszönöm nektek. Gratulálok a babához. Legyetek boldogok, és őt is tegyétek azzá. – Te melyik névre szavazol? – érdeklődött Zach, a rátarti férj és atya. – Nekem az Agenor tetszik. – Nekem viszont a Percy – jelentette ki Selwyn. – És te mit mondasz, Jandra? – Festek róluk rolettát. Percyről homokozóvödrös, lapátkás, kismadaras, kutyuskás kép jut eszembe. Agenorrol egy díszes vértekben, szélvészgyors paripán vágtázó, büszke lovag. – Agenor – szögezte le Mamusz. Jamalra mutatván így nyikkant. – Te vagy a...!Tudom ám! – Agenor – szavazott Nicole. – Ő egy Percy, csak rá kell nézni! – voksolt Scara. – Készítek neki egy gyűrűt. Egy gyönyörű, hosszúkás törzsű, fekete-narancssárga köpenyű Semiotus angulatust mintázok meg az ujjára. Majd belenő. Kórusban ráhagytuk. – Aha – szólván. – Nőj nagyra, Agenor! – sóhajtott Varázsütés. – Könnyedén igazodj el az útvesztős életben. Ugye tudod, mennyire szeretnek téged itt körös-körül? Hosszú léptekkel távozott körünkből. – Jandra, ismered a fickót? Vagy csak úgy felszedted folyosón, mert láttad, hogy gyámolításra szorul? – firtatta Nicole. – Ismerem. Ő kapcsolt le Oliv szöktetésekor. Zsaru. Máskülönben rendes ember. – Milyen szokatlanul öltözködik – mélázott Scara. – Olyan ágrólszakadtan laza, olyan félszeg, olyan izgalmas...! Belülről is férfi, nem csak a külsődleges nemi jellege szerint. Mindjárt elsírom magam! – És úgy vigyorog, mint a napsütés – dünnyögte Selwyn. – Némely kultúrákban fehér a gyász színe – tudatta Nicole. – Talán ezért visel fehér ruhát. – Én ezt a hangot a telefonból ismerem! A sz... – rikkantott Horsa, háztömbnyivel lemaradva. Őt bokán rúgtam. Erre Mamusz kiejtette kezéből a fényképezőgépet, és azonnal keresztül is esett rajta. Mire összenyaláboltuk korpuszát, ingóságát a padlóról, megérkeztek az örömszülők, immár új szerepben, gőgicsélő, babicázó nagyszülőkként. Néhány percig mézédeskedtünk a fölöttes generációval, majd kilopakodtunk az ajtón. A folyosón állapotos asszonyok sétálgattak, ki szólóban, ki szeretteivel. Nicole rájuk csodálkozott, és mindegyikük után megfordult. Valósággal végigpörgölődött az osztályon. 92

– A terhes nők miért fogják két kézzel a hasukat? Ha nem fognák, leesne? – firtatta kórházszerte tisztán hallhatóan. Mihelyst kiléptünk a kapun, mindnyájan szivarra gyújtottunk.

34. vidékre látogatunk; lélegzet

kézkérés, romantika, nagyapázás

Jövendőbelimet hazavittem a családi birtokra. Főként azért, hogy ellensúlyozzam lelkemben Armen mama ártó hatását. Selwynt nemigen kellett bemutatnom a szüleimnek, hiszen találkoztak már. A tavaly nyári forgatáson anyám és Weston – életmentési célzattal – velem vállvetve hajkurászták, valahányszor csak életem nektárja lóra, fogatra pattant. Mindketten kedvelték őt, ám ettől függetlenül Ozon képes volt az istállóban, egy lehunyt szemmel, boldogan csecselő, újszülött andalúz lovacskát simogatva, ilyképpen beszélni róla: – Selwyn édes, hamvas, üde, szép, elbűvölő, delejes fiú. Kölyök, és az marad holta napjáig. Imádandó, dédelgetnivaló, szakasztott úgy, mint ez a csikó. Szeresd őt! Szerelmeskedjetek éjjel-nappal, költözzetek össze. De ne kapkodd el az esküvőt. – Muszáj, anya! – toporzékoltam a szalmán. A szoptató kanca a hajamba szuszogott. – Terhes vagy? – Dehogyis! Nem a múlt században élünk! Miért lennék terhes? Ma már ezer módon lehet védekezni. – Halálos beteg valamelyiktek? – Nem! – Örökölsz tőle? – Nem! Mit akarsz? – Megtudni, miért „muszáj”. Manapság már házasságon kívül is lehetsz szerelmes. Nem tudtad? – Jaj, Ozon, én halálosan szerelmes vagyok! Hozza kell mennem, különben elpusztulok! – És ha elmúlik? – Ez bármelyik szerelemmel megtörténhet. Senki se házasodjon? – Nem ráértek akkor egybekelni, ha majd gyereket akartok? – Egyelőre nem akarunk. Tehát nem érünk rá várogatni! – A barátnőd, Adena okosan csinálta! Egy nap alatt letudott minden cécót: menyegzőt, szülést. – A pici szépséghibát ne feledd: Adena nem Zach gyerekét szülte meg! – Nagy cucc! Legfeljebb Agenor nem örökölte a temetkezésre való családi hajlamot! Ő majd léggömbfelfúvó lesz. Vagy szinkronúszó, tudom is én. – Te ellenzed Selwynt? – nyögtem. Imádott anyámat bámultam, és igyekeztem villámgyorsan kiábrándulni belőle. Ozon magas, karcsún izmos testalkatú, sötét hajú, sötét szemű, szüntelen lendületben, mozgásban lévő nő volt. Ha tükörbe néztem, őt láttam viszont a külsőmben, arcvonásaimban. Keskeny, hosszúkás fejformámat, emeletmagas homlokomat, telt, vérbő, csók alakú számat, vehemenciámat, érzelmességemet tőle örököltem. Humorérzékéből is bőven kaptam, türelméből azonban csak mutatóba jutott. Nem kicsi, hanem nagy fülemet viszont biztosan nemzőatyámnak köszönhetem. Akit egyébként időtlen régen láttam, ám eközben sem hiányoltam. – Nem ellenzem Selwynt – felelte anyám lassan, szájbarágósan. Saját tervezésű, kényelmes kezeslábast, rojtos lábszárvédőt, sportcipőt viselt. Ismerte lovai test- és hangnyelvét. Bármit kihozott patásaiból, s azok nem sérültek meg, sem a kiképzés, sem a feladat végrehajtása során. Az emberekkel nehezebben boldogult, rosszul viselte fajtánk hazudósságát, egyéb gyarlóságait. – Akkor miért keserítesz? – nyafogtam. – Még csak azt se mondom, hogy ne menj hozzá. Csak ne siesd el. – Nincs elsietve, tavaly óta ismerem. – Tényleg ismered? Megbízhatsz benne?Tudod, merre jár, ha nem veled van? Sosem ejtett át? Kiáll érted az anyjával szemben? Számíthatsz rá, ha bajban vagy? Meghallgat? Figyel is rád? Arra válaszol, amiről te beszéltél? Ezek nagyon fontos tényezők egy kapcsolatban! – Majd magamba fordulok, és végigzongorázom mindezeket. Mama, Selwynt kívánom a nap huszonnégy órájában! Ha rá gondolok, áramütést érzek testem legkényesebb pontjain. Ha rá nézek, elfog a gyönyörűség. Ha hozzám ér, már jön is az orgazmus. Mióta vele vagyok, nem értem az újságok szexológiai 93

rovatát! Egyszerűen fel nem foghatom, miként lehet annyi embernek oly sokféle szexuális problémája. – Úgy, hogy elhamarkodtak a társválasztást, az esküvőt. Egy napon aztán lehullott szemükről a rózsaszínű hályog. Az ágyéki áramütés átköltözött a belekbe, ma már szorongás a neve. A csapodár orgazmus pedig rég másutt házal! – Ez a te tapasztalatod Weston mellett? – Nem, ez volt a tapasztalatom az apád mellett! – De anya, gondolkodj reálisan! Az ember nem kezdheti mindjárt a második házasságával! – Pedig bölcsebb lenne. Egyébként pedig nem heverek az utatokba, te döntesz. Elmondtam a véleményemet. Egyenletesen hosszú, lófarokba kötött hajából elszabadult néhány szál. Ezeket alkarral hátrasimította. Végigcirógatta vállig érő tincseimet. Homlokon csókolt, kitessékelt a bokszból. Gondolom, utánam a csikóval is elbeszélgetett, és eligazította őt az előtte álló élet rögös útjain. Vacsoránál Selwyn ünnepélyesen megkérte a kezemet, nem is egyszer. Először punk-modorban, majd érett, százéves férfi módján, rezgetett Mikulás-hangon, kézzel-lábbal és még fejjel is tremolózva. Megkért továbbá az Elfújta a szél, a Casablanca és a Csupasz pisztoly stílusában. Ezzel üstöllést levette a lábáról aggódó anyámat; főleg Humphrey Bogartként tett rá mély benyomást. Ozon a nevetés könnyeivel elsózta a mozzarellás paradicsomsalátát. Végül persze áldását adta leendő frigyünkre, két tucat porontyunkra, majdani válásunkra. Száraz vörösborral koccintottunk jegyességünkre, mert Selwyn kivételével mindannyiunknak volt valamilyen, a pezsgőivással kapcsolatos babonája, fejfájása. További terveinket firtatván szóba került az Icon család által kilátásba helyezett nagyszabású házajándék. Melyet mindenekelőtt ki kell érdemelnem, az Armen által felsorolt vizsgálatok elvégeztetésével. Hová tűntek a mesés idők jellemerőt firtató, romantikus próbatételei? Mint például a győzd le a sárkányt; hozz az örök ifjúság forrásvizéből; csókold herceggé a varangyot. Modern kor. Újmódi vizsgák. Mutasd az AIDS-tesztedet; köttesd magad poligráfra. Igazold, hogy nagyapád nem volt ámokfutó. Na és ha nem? Majd te leszel! Ébredj, királylány! A poligráfos kikérdezés kötelezettségének hallatán anyám feledte lombevő mivoltát. Valósággal kirúgta maga alól a széket. Ám még időben elfojtotta kitörését, visszaült a másvalaki helyett rugdalt bútordarabra, s felém hajolt az asztalon keresztül. – Úgy tudom, van pénzed. Bólintottam. – Mi is tudunk segíteni – folytatta. – Semmi akadálya, hogy saját otthonban kezdjétek a közös életet. A hozzájárulásunkkal vásárolt ház talán nem lesz olyan nagystílű, mint amit tőlük kapnátok. De mi nem kérünk cserébe semmit, csupán azt kívánjuk, legyetek boldogok. Ja, még valami. Kössetek házassági szerződést. – Nem hiszem, hogy a vizsgálatok végeredménye pozitív lenne – jegyezte meg Selwyn. – Tehát felesleges az izgalom, ellenállás. – A vizsgálatok nem lesznek elvégezve – szögezte le Weston. – Tessék megkérdezni, előfordult-e a családban hemofilia, elmebaj, ágybavizelés, kopaszodás, dongalábúság, fehérmájúság, kóros herélőkedv, nátha, szárazlepra. Válaszolni fogunk. – Igen, de... – Nem érted, Selwyn? – mordult rá szívem szerinti apám. – Jandra nem hazudik. Tehát a poligráfos vizsgálat is szükségtelen. – Dehogynem hazudik! – Füllentek legfeljebb. Néha-néha – árnyaltam a dolgot. – Használtok óvszert? – kérdezte Ozon. – Igen, négy XL-est! – büszkélkedett Selwyn. – Rád férne a poligráf – jegyezte meg Weston. – A négy XL-es már hőlégballon! – Akkor Jandra AIDS-es sem lehet! – állapította meg anyám. – Az összes vizsgálat negatív eredménynyel zárult. Ezen tehát ne múljék, ettől egybekelhettek. Selwyn, barátilag megkérlek, tartsd távol anyádat a lányomtól. Bölcsül tennéd, ha magadhoz sem engednéd túl közel, csak amennyire a te korodban még normális. Másnap reggel befogtam két lovat, és útnak indultunk, hogy – a Jégmadár-tó érintésével – meglátogassuk nagyapát. 94

Anyám apja – a családi legendárium és az ősrégi fotók tanúsága szerint – hajdanában sudár, karcsú férfi volt. A múló évek könyörtelenül lefaragtak magasságából, elinaltak mély hangjával, hajsörényével. Nagyapa azon a nyáron töltötte be kilencvenedik esztendejét. Egykori nyurgasága jócskán megcsökkent, legfeljebb százhatvan centi maradt belőle. Hátát meggörbítette a csontritkulás. Arca is összezsugorodott, almányivá kerekedett. Pergamenszáraz, fehér bőrét piros pontok pettyezték. Szemöldöke meggyérült, sötét írisze kiszürkült, finoman megvizenyősödött. Aprócska orra kihegyesedett, egykor csók alakú, kicsi, dús húsú szája összeszikkadt. Hangja papagájszerűvé élesedett. Mozgékonysága viszont megmaradt. Folyton jött-ment, intézkedett, forrt, pezsgett. Lánya birtokától mintegy húsz kilométernyire, egy isten háta mögötti tanyán lakott. Házát, földjét, állatait maga gondozta, naphosszat beszélt hozzájuk, emlékeinek felidézésével kedveskedett nekik. Nem tévedés, nagyapó a házhoz, földhöz, állatokhoz beszélt. Az emberektől már jó ideje távol tartotta magát, tudom én, mi a hosszú élet titka! – állítván. Lóvonta fogattal járt vásárolni, hébe-hóba kocsmázni. Valahányszor a közeli városkába hajtott, meglátogatta kriptáját a temetőben. Ez kedvenc időtöltése volt, soha ki nem hagyta volna, immár harminc esztendeje. Ugyanis a közelgő végelgyengüléstől tartva, a hatvanadik születésnapján lepte meg magát a sírkamrával. Kislány koromban bármikor szívesen elkísértem őt a kuckójához. Így neveztük a fészer nagyságú terméskő építményt. A csúcsos tetejű, négy sarkán tűtornyocskás, igazán előkelő megjelenésű nyughely díszvas ajtaját emberfejnyi, fekete lakat zárta el az illetéktelenek elől. Odabenn hűvös, poros, öreg levegő fogadott bennünket. Az egyik fal tövében emelt oltáron embernyi kelta kereszt magasodott. Ennek története éppen harminc éve folyamatosan változott. Ha szóba jött, miként került oda a muzeális korú, patinarózsáktól fehér foltos, ezer helyen lepattogzott, megcsorbult kőkereszt, nagyapa nyomban kész volt a mesékkel. Ezek szerint hol a tündérkirály, hol annak szépséges hitvese, hol a közrendű tündék, hol pedig a mindenütt jelen lévő, rengeteget nyüzsgő koboldok ajándékozták meg őt a vénséges kereszttel. Más alkalommal az hangzott el, hogy egy tetőtől talpig nehéz vasakba öltözött vitéz hozta a rituális követ, a vállán méghozzá, s persze lóháton. Azt a táltos paripát látnom kellett volna! Az kétszer akkora volt, mint a süket Cazott bitang erejű hidegvérűje, pedig az a reménytelenül semmithalló alak azt hiszi, az ő hámosa a Világ Lova! Ja, s a keresztet azért kellett elcipelni az ő kuckójába, mert egy ősi jóslat alapján annak ott a végső helye. Ott, nagyapó négytornyocskás, csúcsos tetős sírboltjában nem férhetnek hozzá az ártó lelkek és démonok. Míg ő vigyáz rá, az emberiség tökéletes biztonságban lesz a végromlástól, végítélettől és más végborzalmaktól. Pontosan a kőkereszt előtt, négy földbe szúrt cövek által, harminc esztendeje ki volt jelölve, hol álljon majdan nagyapa kőkoporsója. A kriptalátogatások alkalmával megannyiszor kimértük, vajon elmozdultak-e a cibakok. Leporoltuk az oltárt, felsöpörtük a földes padlót, s végül letérdeltünk az imádkozás helyéül kijelölt kőlapra, mely idővel homorúra kopott térdkalácsaink alatt. Szentül hittem, hogy nagyapa örök életű. Aki ennyire felkészül az elmúlásra, sosem halhat meg. Ám, mint Ozon mesélte, apja az elmúlt hetekben igencsak közel került a véghez. Ugyanis egy napon, midőn megejtette szokásos kriptavizitjét, felfedezte a rusztikus, fekete lakat eltűntét. A díszvas ajtó könynyedén kinyílott. A pedáns módon tisztán tartott kuckóban vérforraló rendetlenség fogadta nagyapát. Ócska matrac, széthajtott hullámpapír dobozok, összecsimbókosodott tollazatú paplan, piszkos rongyokkal tömött reklámszatyor hevert éktelen összevisszaságban a szent padlón. A behatoló tüzet rakott a kelta keresztes oltár előtt. Összekormozta, bebüdösítette a nyughelyet. Nagyapót majdnem megütötte a szél. Mivel a guta mégiscsak félve elkerülte, ezután az infarktus próbálkozott vele. A szívroham közelebb merészkedett az őrjöngő agghoz, ám végül szintén megfutamodott. Nagyapó hajszolt lóvontával száguldott át a temetőn, végig a kisvároson, s csak a rendőrségnél lassított. Legott feljelentést tett. A gálád behatoló ügyében azonnali elfogást, statáriumot, elevenen nyúzatást követelt. Fiatal, pufók orcájú zsarulány foglalkozott panaszával. Az angyalarcú ifjú nő arról győzködte őt, hogy alighanem egy szerencsehagyott nincstelen költözött a kriptájába. Azt javasolta, nagyapó tárgyaljon vele. Felebaráti szeretetből hagyja ott élni a csavargót. Cserébe viszont követelje meg, hogy az naponta söpörjön, szellőztessen, pókhálózzon, és hozza rendbe az ütött-kopott, salétromrózsás kőkeresztet. Nagyapát megint megkörnyékezte a Lapos Guta. Már-már meg is ütötte őt. Ám ekkor az aggastyán 95

bősz üvöltéssel kiadta magából a veszélyesen felgyűlt gőzt. Rögtönzött haragbeszédében örökbe fogadta, majd tüstént ki is tagadta a zsarulányt, mint érdemtelent, és eligazította azt illetően, miként kellene megoldani a homelesskérdést az ő személyének és kriptájának bevonása nélkül. Úgy tűnt, meggyőzte a közeget, mert az intézkedett. Új lakat került a díszrácsos ajtóra. Megismételt beköltözés nélkül, rendben eltelt néhány hét. Egy napon nagyapa ismét megejtette szokásos vizitjét. A feltört ajtó láttán ugrott egy axelt. Előbb egy simát. Majd ugrott még egyet, ezúttal triplát. Beljebb óvakodott. Megállt, meredten. Nem a hajléktalan tért vissza a kriptájába. Az ő meghitt kuckójában díszesen megfaragott, oroszlánkörmös lábakon nyugvó szarkofág állt. Nagyapa megcsipkedte a kézfejét, meghúzgálta a fülét, pirospozsgásra pofozta magát. Mindezt élesen érzékelte. Ebből arra következtetett, hogy él. Tehát nem ő fekszik elhunyva a koporsóban. Ez esetben minden eddiginél durvább gaztett történt! Odatemettek valakit! Az ő privát kriptájába. Ettől kritikus állapotba került. Egy temetőjáró özvegy közbelépésének köszönhette, hogy a régóta rá pályázó szívroham és a gutaütés nem ülhetett tort a teteme fölött. A nagyapát férjéül kiszemelt, hatvanöt éves fiatalasszony az őrjöngés észleltén azonnal riasztotta a mentőket. Anyai felmenőm, Asmar atyó, néhány nappal betoppanásom előtt sietett haza a kórházból, mégpedig rá jellemző módon, a látogatására érkező lánya lovas fogatát elkötvén. A nagy rohanásban a karjában maradt a kanul, de az infúziós tasak és annak gurulókerekes állványa is vele tartott. Utóbbi úthosszát meglehetősen zörömbölt, épp ezért a lovakat nem kellett vágtára biztatni, röpítette őket a pánik. Holtra vált anyám taxival tépett a fürge tata után. A kriptafoglalási ügy végül viszonylag megnyugtatóan zárult. Időközben kiderült, hogy betolakodásról szó sincs, a korhadékony fakoporsó időtálló tárolására szolgáló kőszarkofág lakatlan. Egyelőre. Ugyanis az nagyapáé. Ő kapta, mégpedig meglepetésképpen. A hozzá nőül készülő özvegy ezen ajándékkal kívánta őt finoman arra figyelmeztetni, hogy ideje lenne egybekelniük. Nem nősülök, toporzékolt tata, engem nem lehet megvesztegetni, kényszeríteni! Ezután kissé félrecsúsztatta a szarkofág fedelét, és befeküdt a koporsótárba. Néhány órányi meditatív heverészés után kimászott, s így nyilatkozott: meg lehet szokni. E szokványosán hétköznapi családi történet hallatán Selwyn kissé elbizonytalanodott a kézkérést illetően. Végül hosszas hízelgés, valamint többszöri ágyba csábítás eredményeképpen beleegyezett, hogy felkeressük nagyapát, s ő a saját szemével győződjék meg Asmar apó nagyszerűségéről, teljesen épeszű mivoltáról. Megígértem, hogy útközben megállunk a Jégmadár-tónál. Nem lesz ott senki, csak mi négyen: ő meg én, valamint a flóra és a fauna. – Meztelenül úszkálunk, azután lustázunk a selymes füvön – kecsegtettem. Selwyn rám hagyta: – Te megdumálsz, hogy a famíliád nem terhelt, én meg közben jointot szívok, mert olyankor hiszékennyé válok.

35. lélegzet

rusztikus élmények

Így is történt. A kocsiból kifogott lovak a levelibéka-zöld, ízes füvet harapdálták. Mi hosszan, kéjesen úszkáltunk a napsugaras, vakító ég alatt, vadkacsák, hattyúk és más vízi szárnyasok között. Amikor elfáradtam, a hátamra fordultam. Lebegtemben a szemem elé tartott kezem gyűrűsujján csillámló-tündöklő jegykarikát, a végtelenség és örökkévalóság ékköves jelképét bámultam. Selwyn partra úszott, s a fövenyen elnyúlva szuszogott a megerőltető testmozgás után. Mivel amúgy sem kapott levegőt, és hótt mindegy volt, mitől piheg, hát rágyújtott. A tó közepéről szemlélve nem tudtam eldönteni, milyen cigit szív. Nem is akartam ezzel foglalkozni. Ha füvezik, s ha rákap, ha bármi gáz 96

lesz is vele, majd én megváltoztatom, gondoltam. És ezt komolyan el is hittem. Mentségemre szolgáljon, e műfajban nem én voltam az első naiv hajadon. Míg életem értelme pöfékelt, körülöttem szitakötők zúgtak, eszembe juttatván Scara fémből, üvegből, tűzzománcból, kristályból, drágakövekből és fantáziából készült, varázslatos rovarékszereit. A tőle kapott, páratlanul szép, fémes zöldeskék testű, sötét szárnyú Calopteryx Virgo medált, vagy a hatalmas, fehér alapon foltos szárnyú, sötét törzsű Tetracanthagyna Plagiata fülbevalót. A szitakötő-ékszer elnevezéseket be kellett bifláznom, mert enélkül Pézsé nem nyújtotta át az ajándékot. Szerencsére éktárgyai legtöbbjét képzeletből alkotta, s ezeknek – baráti segítséggel – közérthető nevet adott, úgymint Rablóripők, Nyeglenyikhaj, Puttonyos Légivadász vagy Ostorfarkú Kutykurutty. Nem kitalált rovarkedvenceként a gleccsersáskát szokta emlegetni, mint olyan lényt, amelynek párzása akár négy, azaz NÉGY órán át is eltarthat. Ezt a témát főleg férfitársaságban szerette előhozni. Párzási ideáljából csupán köldökékszert formázott, mivel a szegényesen kitinizált, lapos fejű, barna színű rovarka elfogultan sem volt szépnek mondható, viszont ruha alatt senki sem csúnyállotta. Illetve – mint Pézsé megbotránkozottan mesélte – léteznek olyan lányok, akik kimondottan csontvázat, halkoponyát, likas bakancsot, halálfejet vagy gleccsersáskát akarnak viselni a köldökükben, valamint nagyajkaikon. Az ő ízlésüket érdekesnek találtam, de persze nem cseréltem volna velük. Ha már Scara ékműveinél jártam, elmerengtem baráti kapcsolataimon. A mézízű nyár szépségén, az életéiről nem is beszélve. Szaladt az idő. Partra úsztam. Selwyn lelkesen fogadott. Heverészés közben a Nap felforralta vérét, megperzselgette bőrét. Hiába mondtam neki, hogy kültakarója rögvest túlpirul, ő férfiasan vállalta a kockázatot, s továbbra sem vágyott felöltözni. Ám azt megengedte, hogy testemmel befedjem, és még a rajta történő lovacskázást is hagyta, de másféléket is játszottunk. Mivel zokszó nélkül elélvezkedtem volna ilyképpen az idők végezetéig, nem kétlettem, hogy mindez így is marad, életünk ezentúl boldogságról, kéjről, lázas szenvedélyről fog szólni. Ezt alaposan megvitattuk, és örökkön lángoló szerelmünkről biztosítottuk egymást. Amikor már pecsenyepirosnak láttam szívszerelmem ultraérzékeny felhámját, befogtam a legelészni szétengedett lovakat. Selwyn rokokó gesztussal felkiáltott: – Megyek, bepúderezem az orromat! – S ezzel félrevonult a nád közé. Nekiláttam az öltözködésnek. A kocsira szórt ruhadarabjaink közül kiválogattam a legapróbbat, az elöl sóhajtás, hátul semmi tangát. Midőn annak jobb oldali nyiladékán dugtam át a lábamat, gyors egymásutánban három lövés dörrent a közeli gyékényesben. Ereimben megfagyott a vér. Nem úgy a lovak! Ők aztán nem vesztegették az időt hüledezésre! A rémült paripák nyomban szárnyra kaptak, pegazusmód. Észvesztett pánikban vágtáztak elfelé a végtelenbe vesző mezőn. Hiába vetődtem a kocsi után, már nem tudtam elkapni a hátsó deszkát, s így nem sikerült felkapaszkodnom a fogatra. Egyébként más gondom is akadt. Jobb felől a nádas Selwyn hangján háborgott. Kikérte magának a golyózáport, és segítségért is kiáltozott, ugyanez okból. Lövik életem értelmét! Hangosan figyelmeztettem az egyelőre láthatatlan vadászt, hogy kinyírom, ha jegyesemnek bántódása esik. Épp az esküvő előtt! Majd jelentkezem én, méghozzá időben, ha le kell teríteni a nyavalyást! Különben erre való Bús Dal Szól. Mindenki más nyomban takarodjék! Ekkor újabb lövés dörrent, immár távolabbról. Riadt vízimadarak köröztek fölöttünk. Egyikük sem hullott le. – Selwyn? – nyögtem félve. Ha nem kapok választ, megtalálom és kifilézem a rapsicot, bárhová bújjék is az átkozott! – Hol egy puska? – kiabált szívem öröme. – Viszonozni akarom a tüzet! Ha harc, legyen harc! Megkönnyebbültem. Férjendőm eleven és férfi! Néhány percig még próbálkoztam, hogy előcsaljam az orvvadászt, ám az nem reagált sem a hahózásra, sem kukucs, kukucska! kiáltásaimra, de még azon fennhangú megjegyzéseim sem provokálták elő a sűrű nádból, miszerint: 97

– Te spóra! Te tévedésből jöttél le a fáról! Mi volt a célpont, vaksikám? Hol hagytad a fehér botot? Vagy netán azzal durrogtatsz? Miért nem állsz be a légióba, mesterlövész? – Hol a gatyám? Zoknim? Cipőm? – sikoltott ekkor Selwyn. Úgy rémlett, pontosan tudja a választ. A virágos mező végében kicsiny ponttá zsugorodott fogat után meredt. A lovak oly sebesen nyargaltak tova a ruhás kocsival, hogy lábaik nem is érintették a földet. Épp ezért porfelhő sem kísérte útjukat. A vadász ismét lőtt kettőt, alighanem búcsúzásképpen. A dermesztő pukkanások a tó túlsó végéből, az erdő felől hallatszottak. Egy emberként ráztuk az öklünket Selwynnel. Felhúztam a bugyimat. Életem nektárja a tenyerével fedte el szemérmét. – És most? – kérdezte. Bár férfiasan tartotta magát és nem fakadt sírva, a könnycseppek azért felsorakoztak szemzugában. – Szerintem a lovak hazamennek – sóhajtottam. – Na és mi? – Mi is hazamegyünk. Csak sokkal lassabban. – Miért hagytad, hogy elsöpörjenek? – A tizedmásodperc ezredrésze alatt történt. A buzeráns lövész lőtt, a lovak megugrottak. Na, baktassunk utánuk. Nagyapát holnap is meglátogathatjuk. Meglehet, ha anyámék meglátják a nélkülünk hazatérő fogatot, eljönnek értünk. Sopánkodva, sóhajtozva útnak indultunk. Közben hosszan tréningeztünk majdani házaséletünkre, egymást okolván a történtekért. Emelt hangú mondataink legtöbbje így kezdődött: de ha te nem... Kezdetben nem a meztelenségünk miatt aggódtunk a néptelen tájban. Mezítlábasságunk jóval kínosabbnak bizonyult. A tarlónjárásban edzetlen, puha talpú Selwyn kétlépésenként lesántult, feljajdult, felsírt. És mert annyira vigyázott kényes lábára, természetesen ő lépett bele az összes szúrós, tüskés, bökős szamárkóróba, aszatba, bogáncsba, szederindába. Óvatlanul ő rúgott bele a fűben lapuló kövekbe, tuskókba, naná. Rusztikus gyermekkoromnak hála, talpamon sűrűbb volt a bőr. Jobban viseltem a megpróbáltatásokat. A nőknek egyébként is magasabb a fájdalomküszöbük, az enyém pedig egyenesen toronylott Selwyné mellett. – Te miért nem nyavalyogsz? – firtatta ingerülten. – Neked bocskorbőr van a talpadon? A te családodban emberemlékezet óta páncélozott lábú egyedek születnek? Itt falun sírkővel szokás focizni, hogy rendesen megedződjetek? Szép kis népség! Nem az indulatos nagyapád lövöldözött ránk a csalitból? Pusztán csak azért, mert pucérkodtunk egy kicsit? Nem tudok járni! Én itt leülök! Te menj haza kocsiért! Úgy értem, gépjárműért! Hogy biztosan megértsd, a lökött barátnőid kultivált kifejezését használom: hajtánnyal gyere! De mielőbb, mert odakozmálok! Hogyisne! Inkább veled tartok! Mire te visszaérnél, úgy néznék ki, mint egy marék pörkölt kutyaszar. Neked fogalmad sincs, mennyire éget a Nap! Nahát, és még te is fehér embernek számítasz ezzel a kreolos bőrszínnel!? Én vagyok az igazi fehér ember! Az én bőröm olyan, mint a hó. Kivéve most. Jézusom, mindjárt összetévesztem magam egy főtt homárral! – Könnyebb, ha pufogsz? – érdeklődtem. Át kellett vágnunk a vége-hossza nincs, úttalan mezőn, amelyen a gyakori fűkaszálás miatt még egy hecsedlibokor árnyékára sem számíthattunk. Selwyn sistergett mellettem. Nem csak a kültakarója, az agya is forrt. – Nem könnyebb, ha pufogok. Viszont anélkül még nehezebb! Mindjárt meghalok. – Nem halsz meg. Előtted az élet. – Ja, persze! Előttem az élet! Nem is látok tőle semmit! Valamit mégiscsak láthatott, mert rögvest felszűkölt: – Jézusom, mi az ott? Voltaképpen én is pompásan észleltem a rettenetes látványt. Ám úgy tettem, mintha az a vígan felénk közelgő, színes ruhákba – és még cipőkbe is! – öltözött, legalább harmincfős társaság egész egyszerűen nem is létezne. Gondoltam, ha így teszek, rögvest kiderül, e látvány csak délibáb, s tüstént eltűnik. Ha mégsem, úgy nekünk kell felszívódnunk. Mivel megjelenésünk totálisan szalonképtelen. Hajam túl rövid ahhoz, hogy elfedje mellemet. Tangám se sokat takar. Selwyn is szörnyen pőre, főleg, amikor belelép valami bökősbe – átlag két méterenként –, mivel ilyenkor kézbe kapja bibis lábát, és a másikon szökdécselve halad tovább. Ezenközben jogara vészesen lengedez-ingázik, és neki máris az útjába kerül a következő szúrós flóraelem. Ilyenkor végtagot cserél, felújítja a szitkozódást, és folytatja a szöcskepattogást. 98

Ami azt illeti, állapítottam meg irigyen, jegyesem jóval sportosabb nálam, mert én aligha bírnám fél lábon, ráadásul ugrálgatva megtenni a húzós távot. – Ezeknek távcsövük is van! – sikított Selwyn. Ijedtében mindkét lábát elhelyezte a füvön. Alsó végtagjait tüstént ellepte egy óriáshangya-légió. Ez végképp kiborította a városi fiút. – Csinálj már valamit, Jandra! Felfalnak a termeszek! Ezek apránként elhordják a gyíkomat! Azután elcipelik a tojásaimat is, hogy kikeltessék a királynőjükkel! – Szerintem néhány ponton a méhekkel kevered őket – vélekedtem. Lesöpörtem lábszáráról a mérgesen szaladgáló hangyagóliátokat. Odébb léptettem őt a bolyból. – Figyelj – suttogta Selwyn, tágra nyílt szemmel bámulva a közelgő embersereget. Két tenyerét férfiúi ékességére borította. – Te ki vagy képezve kommandózásra. Az ararabláshoz képest ez sétagalopp lesz! Szerezz tőlük egy cipőt nekem! Negyvenkettes legyen. Lehetőleg puha, és persze bőr, nem holmi műanyag, mert már egyéb se hiányzik, mint egy gombafertőzés. A cipedli színe most mindegy! Te Jandra! Ha már úgyis leütöd valamelyiket, szedd el a gatyáját meg a pólóját is! – Miért nem te csapod le a negyvenkettes lábú cipődonort? – firtattam. – Mert, mint oly helyesen meghatároztad az imént: előttem az élet. Nem vághatok neki priusszal! – Milyen priusszal? – Amit a leütésért kapnék! Te! Ezek néznek minket! Gukkerral is! Meg még videokamerával is! Most mit mondjunk nekik? A vegyes életkorú, víg egyedekből álló csapat a közelünkbe ért. Két karomat összefontam a mellemen, takarásképpen. Igyekeztem természetesen viselkedni. Az élen lépdelő, gyanúsan negyvenkettes lábú, szafariöltözékes, panamakalapos, széles mosolyú férfi Selwynre mutatott látcsövével. – De örülök a találkozásnak, Pukk-pukk! Mi jót forgat már megint? Állatira élvezem a filmjeit! Kérhetek egy autogramot? Írja le, hogy Selwyn Icon, alá meg ezt: Pukk-pukk! – Hello, Pukk-pukk! – lelkendezett egy kurta sortot, leheletnyi topot viselő, tizenéves hajadon a mind vidámabbnak tetsző csoportból. – Marha jó ám a Vadnyugat gyémántja! Ez a most készülő filmje is frankó lesz, ezt máris megelőlegezhetem! Hol a stáb? Mi a címe? – Pöcs-pöcs – találgatott valaki a háttérben. Előkerültek a tollak, szedett-vedett papírok. Fényképezőgépek, kamerák. – Tök-tök – vélte egy másik negyvenkettes lábú személy. Ő nem volt veszélyben, mint lehetséges cipődonor, nőnemű lévén. Száját nyalogatva fényképezte a remek csuklyásizmú, lapos hasú, pecsenyeszínű Selwynt. – Kuki-kuki! – rikkantott egy kiskorú. Életem mézének eszébe jutott, hogy ő színész: játékos. Lefagyottságát lecserélte egy tízkarátos sztármosolyra. Már-már háromszázhatvan fokos szögben vigyorgott, mintha a világsztráda mosolyú Julia Roberts fogsor-riválisának készülne. A szafariruhás fickó Selwyn elé tartott egy keménytáblára tűzött papírlapot. – Erre firkantsa az autogramot, ha kérhetem. Ne zavarja a szöveg a fejlécen. Tudja, a tóhoz igyekszünk. Madárfigyelési versenyt rendezünk. – Az milyen? – kérdeztem. – Magától értetődik: megfigyeljük a madarakat. Meghatározzuk a fajokat, az egyedszámot, megállapítjuk, melyik jár itt átutazóban, és melyik honos. Ilyesmi. – De mi benne a verseny? – értetlenkedtem. – Aki gyorsabban számol, az lesz a nyertes? Vagy az győz, aki a legtöbb fajt határozza meg százon? Vagy az, aki a legfürgébben figyel? Nem szoktak összeveszni a célegyenesben? Mi történik, ha vitatják a végeredményt? Lelövik egymást? – Ez is csak épp annyira verseny, mint az, amit zongorával, vagy nagyobb zenekar esetén hanggal csinálnak – magyarázta elnéző jóindulattal a főmadarász. – Értem – bólintottam. Selwyn szívesen osztogatta volna az autogramokat. Bár tucatnyi tollat is nyújtogattak felé, nem volt mivel firkálnia, mindkét keze tele lévén. Magatehetetlenségét metakommunikációval juttatta kifejezésre. Társai nevében a főornitológus vitte tovább a szót. – Talán, ha a hölgy segítene – mondta, rám nézve. – Gondolom, ismerik egymást. Esetleg közelebbről is. Megfoghatná maga helyett a tudja mit, és akkor az ön keze felszabadulna. – Majd én megfogom neki – ajánlkozott a negyvenkettes lábú nő. És még vagy tucatnyian jelentkeztek, főleg eladó sorú leányok. 99

Szivatós mosollyal a csapatvezérre pillantottam. – Kölcsönadná a kalapját? Megrökönyödött. – Az én kalapomat? Oda?! – Akar autogramot? – Hát, tulajdonképpen akarok – bólintott a fickó. Középmagas, söridomos, pozsgás képű, negyvenes férfi volt. Arcbuckái között már-már eltünedezett apró, ibolyakék szeme, sült krumpli formájú orra, kicsiny szája. Míg ő habozott, egy eddig szótlanul filmezgető, huszonöt év körüli nő ajánlkozott. – Majd én odaadom a kalapomat! Nem baj, hogy az enyém kisasszonyos fazon? – Oda jó lesz – legyintett Selwyn. Ő is a főmadarászt pécézte ki magának. – Akkor tehát rögvest felszabadul a jobb kezem, és elkezdhetem a kézjegyosztást. Tudja, az ilyen programot az ügynököm szokta megszervezni, szabott gázsival. – Micsoda?! – Nyugi, ne izguljon. Nem készpénzre gondoltam. A cipőjét akarom! – Jut eszembe! – szóltam. – Idefelé nem láttak egy lovas fogatot? – Dehogynem! – lelkesült egy fiú. – Úgy elhúzott mellettünk, mint a szél! És nem ült rajta senki! – Mert az utasok rég lehullottak! És a kerekek jól átrobogtak rajtuk! És a palik most itt fekszenek valahol! Kereszt alakban, paradicsompüré fejjel! – ujjongott egy túlsúlyos kiskorú. – Merre vágtáztak a lovak? – firtattam. – Délnek. – Északnak. – Egy francot! Kína felé! – Kína nem is ezen a kontinensen van! – De azért megközelíthető, nem?! Szerinted honnan hozzák a kínai kaját? Nem feszegettem tovább a fogatkérdést. Reméltem a lovak hazatalálnak. A kalaptulajdonos hölgy Selwyn mellé állt. Ügyesen együttműködve váltották fel szívszerelmem kezét a tökfödővel. Oly gyorsan s virtuóz módon csinálták, hogy úgyszólván senki sem látott semmit. Kivéve azt a hat tinédzserlányt, akik az ellesettek következtében fülig pirultak, és futólag beszédhibássá váltak. Ja, s a három fiút, akik ezután elkerekedett szemmel, fokozott tisztelettel méregették a méltán kedvenc Pukk-pukkot. Az autogramosztás végeztével Selwyn megköszönte a gázsi lábbelit, és megpróbálta olyképpen felölteni azt, hogy ne kelljen lehajolnia, mert a cipőhúzó pózban különösen kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte volna magát. A kalapos hölgy a lábai elé térdelt, és segített neki. Ráadásképpen a tökfödőt is neki ajándékozta. Nagylelkűsége fejében kapott egy sztárcsókot a pucér aktortól. Ezt huszonöten fényképezték, filmezték. Végül Selwyn még egy staubot is kunyerált. Egy tizenöt év körüli srác megdobta őt egy egész jól használható joint-véggel. Végre tovább mehettünk. Ezután még jó darabig hallhattuk a mezőn kószáló szél által cipelt hahota- és beszédfoszlányokat. A távolodó madárfigyelők azon versengtek, hogy meghatározzanak bennünket. – Cicikusz Pucérusz – kurjantott egy mutáló fiúhang. – Klasszis Csajusz! – Tökusz Duplátusz! – kontrázott egy másik. – Farkusz Jajnekemusz! – rikkantott egy leányka. – Édi Pasiseggusz! Csókolandusz Imádandusz!

36. lélegzet

mégiscsak találkozunk nagyapóval

Amikor már nem láthattak bennünket, Selwyn a fenekéről a fejére tette a kalapot. Óriási szerencséje volt, a következő lépésnél talált egy bogáncsbokrot. Tépett egy terebélyes lapulevelet. További utunk során azzal legyezgette magát. Kisvártatva szörnyen elcsigázódtunk. A Nap elevenen sütögetett bennünket. Ráadásul újabb kirándulócsoport közelgett szemből. – Nem! Nem és nem! – rinyált szívem öröme. – Ez itt a helyi korzó? Nem osztok több autogramot! Felismerhetés ellen szemébe húzta a csakugyan kisasszonyos fazonú, sokszalagos szalmakalapot. A lapulevelet az ágyékára szorította. 100

Felvettem a Vének Tanácsa pózt: két kézzel lefedtem mellemet. Haladtunkban próbáltunk erősen balra húzni, hogy amikor szembetalálkozunk a jövevényekkel, tetemes távolság legyen közöttük. Szándékunk észleltén ők is azonnal korrigálták útvonalukat, így aztán egymásba szaladtunk. A kirándulók sokkal vidámabbnak látszottak nálunk. Mi például, velük ellentétben, nem hallattunk hihihihiként vagy bruhahaként értelmezhető hangokat. – Helló! – üdvözölt bennünket az élen lépdelő vigyorgó fej. – Mi lepkekövetési versenyt tartunk. Maguk naturista számháborúból jönnek? Selwyn fenségesen megigazította az ágyékán zöldellő lapulevelet. Feje meg-megrándult. Jobb lába megemelkedett, térdben balra ferdült. A lábfej száznyolcvan fokban elfordult, és az is rángott. Ajka lebiggyedt hangja eltorzult. – Nem, mi a cihiátriáról vagyunk, jöttünk vacakolni. Van ott egy néni, a fűben alszik, arra ott! Na, vele játszottunk! Nem mongyuk ám meg, hogy mit! Kár, hogy kukacos a néni. Meg olyan nyálkás, meg büdös is. Mindeközben nyálat pezsgetett a szájzugában, s gépiesen fenntartotta a görcsös vonaglást. – Maga miért olyan ismerős nekem? – szívózott a lepkekövető főnök. Selwyn egészen megörült neki. Lendült, hogy szabad kezével megölelje a kérdezőt. Az még jókor félremenekült. – Te vagy az, má’ rád ismerek! – ujjongott szívszerelmem tökéletes gyógyesetként. – A minapába engedtek szabadon tégedet, emlékszek! Te voltál a tűzönjáró koma! Folyton felgyújtottad a linót a koriba’, hogy mászkálhass rajta, mint a jézusmária! A pillangókövetők a búcsúzást mellőzve, nyújtott léptekkel siettek tova. Egyszerre csak megérkezett értünk a hőn szeretett, nyurga, daliás, szalmaszőke Weston, a szökött lovak által vont fogattal. Sírva borultunk nyakába. A következő napokat vízágyon töltöttük. Főleg a tetőtől talpig felhólyagzott Selwyn szenvedett. Napszúrástól kótyagosan, magas lázzal, jajgatva hevert. Hólyagocskái láttán felhagytam a gyanakvással, miszerint szimulálja a haldoklást. Naphosszat kenegettem sebeit, és amikor bőrt cserélt, gyengéden segítettem neki a vedlesben. Mindvégig a pozitív megerősítés módszerével éltem, dicsértem új felhámját, lelki erejét, lankadatlan férfiasságát. Amint jobban lett, haza akart menni. Már a nagyapám sem érdekelte. Hiába kecsegtettem azzal, hogy megnézheti tata kriptáját, vadiúj szarkofágját, ő a nagyváros, a szmog, a tolongás után epekedett, és még a bűnözési statisztikát sem bánta. S persze tíz másodpercenként előhozta a mamáját. Beláttam, hogy öregségünkre mi nem fogunk visszavonulni a birtokunkra, lovak és birkák közé. Sebaj, majd lejárogatunk a parkba, pletykázunk és sakkozunk a többi vénséggel, s ha valamelyikük csalni merészel, kettétörjük hátán a sétabotot vagy a járókeretet. A búcsúesten megjelent nagyapó. A teraszon ültünk, a másodszor virágzó lilaakác-lugas alatt, paradicsomsalátát, különféle sajtokat, padlizsánkrémet és gyümölcsöt ettünk, s félédes bort kortyolgattunk hozzá, mikor Asmar apó betoppant szélvész lovas kordéján. Úgy szökkent le a kocsiról, mint aki hírből sem ismeri a köszvényt. Legutóbbi találkozásunk óta egy számmal megint apróbb lett, de széltében is aszúsodott. Szandállá nyesett orrú tornacipőt, madzaggal öszszefogott derekú keki nadrágot, mélyen dekoltált, avarbarna birkózótrikót, karika fülbevalót és molylyuggatta barettet viselt. – Jandra, dögöcském! – rikkantotta. – Te büdös disznó! Te piszkos világtekergő! Jaj, de hiányoztál, te kis szaros! Nagyapa az ölembe huppant, ahogy én tettem vele húsz év előtt, s átkarolta nyakamat. Meghatottan ölelőztünk, csókolóztunk, s ő további válogatott szitkokkal kedveskedett. A szeretetkitörés végén lemászott az ölemből, átült mellém egy székre, s hosszan, tüzetesen szemügyre vette Selwynt. A vizsgálódás befejeztével biccentett neki, majd újra felém fordult. – A mátkád? – kérdezte. – Szép példány, csak puhánynak nézem. – Csókollak, apuka – szólt Ozon. – Jól utaztál? – Jól hát! És tudod, mit mondok? Még a ruhámat se hagytam el közben! Nem úgy, mint a kis unokám meg a fiúja! Mindenki róluk beszél! Úgy hírlik, olyan sebesen hajtottak a szembeszélben, hogy a cúg lemarcangolta róluk a göncöt! Aztán meg őket a kocsiról! Különben megmondom én nektek kisapáim, ki lövöldözött rátok a tónál, de köztünk maradjon ám, amit most mesélek! Tata bort töltött, lenyelte. 101

Ozon így szólt: – Jaj, apuka! Nagyapó ügyet sem vetett a közbeszólásra. Ivott még egy pohár bort. Kifejtette nézetét, miszerint alighanem a jóféle rubinlé kortyolgatása okozza hosszú életét, majd belefogott: – Nos, tavasz óta valaki veszekedetten lődözi a környékben az üzekedő kutyákat. De csakis a kanikat! Ellövi a hogyismondjamjukat. A csóri párák nyomorultul, véresen hazavánszorognak, aztán vagy fölborulnak végleg, vagy túlélik. Persze, a túlélésben sincs ám köszönet! Mert ugyebár mihez kezdjen egy kani a golyóbisai nélkül? Na, a kopók megnézték ám, milyen skulót használ a herelövész, és begyűjtötték a hozzá illó flinták tulajait! Ám ahogy az lenni szokott, a keresett briganti nem volt közöttük. A penge vizslák meg feladták, mondván, máris túl sokat költöttek peches ebekre az adófizetők garasaiból. Hanem a lesilövész megint lecsapott! Ezúttal viszont már egy szerelmeskedő emberpárra! Úgy seggbe durrantotta a lyukaló fickót, hogy na! Hát ezen aztán lett nagy közbuzgalom, bosszúfogadás, vérszerződés. Írták ám a népek a halálozási listákat veszettül! Az állatorvosnő duplán is érdekeltté vált, mert hozzá hordták a megsebzett kutyákat, meg ráadásul ő volt a meglőtt emberpár nőtagja. Tudniillik, épp úton volt hazafelé egy elletésből az asszisztensével, amikor rájuk jött a bujagörcs a pipacsban! Na, mikor ezt meghallottam, rögtön tudtam, hogy az orvlövésznek befellegzett! Pedig akkor még nem! A nyavalyás még kétszer tüzelt! Előbb a Calvin gyerek bal tökét lőtte el, aztán meg a vén Harpert pakolta hátsón a kis kaliberű skulójával. Ezután következtetek ti! Adjatok hálát az Úrnak, hogy nem kapott egymáson benneteket! Már csak a végpucérságra ért oda! Ráadásul ideges is volt, mert sejtette a közelgő buktáját! Ekkor már csatárláncban figyeltük, ki lehet az erkölcscsősz, és a lövöldözés zajára körbevettük! Igazándiból gyanút is tápláltunk, konkrét személy iránt, és bejött! Jandra, emlékszel az Ájtatos Kelleyre? Hát most mondd! Az annyit bújta a Bibliát, annyit papolt az asszonykájának! A nőci le is lépett! Egy bolhaidomárral! Na, ez betett Kelleynek. Kutyákon kezdte, legényeken folytatta. Képzeljétek, mit hallottam ma reggel a boltban! – Nem vagy éhes, apuka? – kérdezte Ozon. – Nem érdekel engem már az étel! Napjaim meg vannak számlálva! Már a lélek is csak halni jár belém! Nos, azt beszélik, hogy múlt éjjel valakik, valami fantomok, megfogták álmában az Ájtatost. Kicsit még mélyítettek is az alvásán. Oszt mire Kelley megébredt, nem lelte a golyóbisait. Állítólag a mentősök be se vitték a kórházba. Minek? A miskároló hibátlanul dolgozott. – Persze, te megint nyakig benne voltál, apuka! – füstölgött anyám. Tata leintette. – Nem meséltem el a lényeget! Igaz, ennek nincs köze Golyótlan Kelleyhez. Vettem egy kaparós sorsjegyet. Gondoltam, ideje gondoskodnom rólatok, legyen mit örökölnötök, ha feldobom a prakkert. Hát képzeljétek! Nyertem egy utat! – Remek, papa! – ujjongott Ozon, nem túl lelkesen. – Hová mész? – Kéthetes motoros kalandtúrát nyertem! Hát nem pompás? A motort az utaztatók adják. Már fel is hívtam őket, és kikötöttem: nekem egy Harley kell. Vasárnap rajtolunk. – Viccelsz, apuka? Majd én bemegyek a Chopperbe, tudod, a motoros kocsmába a kilences úton, és megpróbálom eladni valakinek a nyereményedet. Legalább lesz pénzed, amit ránk örökíthetsz, vagy elkölthetsz, kedvedre. – Mész ám, majd megmondom, hová! Mindig lekezelsz engem, mint egy vén taknyost! Utazok! – Hány személyes utat nyertél? – kérdeztem szaporán lélegezve, pirosodó nyakkal, élénkülőn. Tata rám vigyorgott. – Ez a beszéd, büdösbogaram! Ketten megyünk! Anyám talpra ugrott. Arra gondoltam, talán öregszik, hisz régebben nem volt ily aggódékony. Weston csillapítólag megfogta a kezét. – Úgyis elmennek, ismerhetnéd őket! – szólt. – De hát apuka kilencvenéves! Olyan, mint egy kilencéves gyerek, tíz példányban! – Na és ha elmennek? Nem a Párizs-Dakar ralira készülnek. Selwyn egyikünkről a másikunkra nézett. Erősen koncentrált. – Ugye, most csak hülyéskedtek? – érdeklődött. Hülyéskedett a fene. Így esett, hogy elhalasztottuk az esküvőt.

37. lányságom véghetei; lélegzet

kalandtúra nagyapával 102

Nagyapa előrégészkedte a pincéből a bukósisakját. Azután úthosszát mindenki meg akarta venni tőle a gyönyörűségesen ásatag, acélszürke színű, kocka tetejű, decensen íves fülrészű, spagóca-állszíjas, második világháborús modellt. Gumival felerősíthető, alumíniumkeretes, plexi motoros szemüvege is kelendőnek bizonyult volna. Felsőruházatként régi katonazubbonyát viselte, alul a cukorspárgával átkötött, bugygyos fazonú keki nadrágot. Ennek szárát a túrabakancshoz felöltött, lábszárközépig érő vastag zokniba gyűrte. Ja, s a sportosság végett keskeny csípejére siklatott egy macsós derékszíjat, ezen bőrtokban tartott szarvasnyúzó kés, valamint avatag alumíniumkulacs fityegett, vízzel. E viselet azért volt különös, mert szarvast soha életében nem ölt, s persze a vízhez sem nyúlt, nem akarok én időnap előtt elpatkolni! – dörmögvén. Inkább a farzsebében tartott laposüvegből kortyolgatott. Ragaszkodott ahhoz, hogy az út nagy részében ő vezesse a Harleyt. Vita nélkül mögé ültem keresztülkasul rojtdíszes, bőrhatású, ám állatbarát motoros öltözékemben. Átkaroltam és kétszer átértem a derekát, s miközben atomi tempóban döngettünk végig a kontinensen, hallgattam nosztalgikus elbeszéléseit, az éles magas, zöngés aggastyánhanggal vegyülő szél zúgását és a tovasuhanó tájban gyönyörködtem. Ha napraforgótáblák mellett haladtunk, aranysárga maszatot érzékeltem, ha pipacsmező szegélyezte utunkat, vérfürdőszerű vörösséget láttam. Midőn az impresszionisták dolgoztak, még nem jártak Harleyk. Vajon ők miként nyertek ihletet képeikhez? Lóháton nyargalásztak fel-alá a tájban, hogy átéljék annak élményét, amikor minden elmozdul, összemosódik és fájdalmasan valószerűtlenné szépül? Na jó, de az impresszionisták nem csak tájképet festettek! Például a Moulin Rouge-ban volt elég hely a lovas száguldozáshoz? Ezt is alaposan megvitattuk nagyapóval. A túra során a kontinens látnivalóinak kilencven százalékát megtekintettük. Körbesétáltuk az összes látogatható kastély parkját, arborétumokat. Zuhatagok megtekintésekor minden esetben felmásztunk a fakadási helyhez, a legmagasabb hegy tetejére, a legnyálkásabb, legkövesebb csapáson csúszkálva, s persze mi értünk fel az elsők között, nemritkán egyedüliekként, és nagyapa készítette a legpazarabb fotókat a lábainknál alázúduló vízről, sellőkről. Kifulladtan, szuszogósan is mesélt, és én próbáltam megjegyezni történeteit, ízes, szlenges, folklorisztikus nyelvét, szófordulatait, sajátos észjárását, ijedten attól, hogy ha tata végül mégis meghalna valamiképpen, világa is elvész vele. Bármerre jártunk, mindenütt holtbiztosan kiderült, hogy ő bizony megfordult ott legendás fiatalságában, s ehhez kapcsolódó sztoriját menten elő is adta. Útitársainkat kezdetben zavarta nagyapó papagájorgánuma, ám idővel megszokták, sőt megkedvelték előadásmódját, s rendszerint körénk gyűltek egy-egy régi várkastélyban, uradalomban, füvészkertben, ősi temetkezési- és kegyhelynél avagy egy keskeny szurdok fölött lengedező, két szál kötélből sodort függőhíd kellős közepén, és inkább az ő történeteit hallgatták, mint az útikalauz nőszemély száraz, gépies szövegdarálását. Közös szobában aludtunk, valamennyi éjszakán másik szálláshelyen. Elalvás előtt a helybéliek által figyelmünkbe ajánlott itallal koccintottunk, a hagyományosan egészségtelen étkeket is megkóstoltuk, és még lámpaoltás után is sokáig csevegtünk. Az első hét végére a társaság eltikkadt. Karikás szemű, fiatal marconák gubbasztottak a motorokon, a turistalátványosságoknál törődötten másztak le a gépekről, és kíméletért, pihenésért rimánkodtak a túravezető dominának, hasztalan. Tata biztatta, noszogatta, serkentette őket, s persze élen járt a példamutatással. Amikor már én is legszívesebben négykézláb jártam volna a kimerültségtől, ő még felmászatott egy kopár hegycsúcsra, hogy közvetlen közelről megtekintsük, hol ered, honnan ömlik alá a fenséges vízesés, azután egy kastély parkjában járva ledobtuk ruháinkat, és körbeúsztuk a hatalmas tó közepén meredező, zöld lombokkal ékes, hófehér sziklaszirtet, mert az olyan szép! Én pedig egyetlenszer sem vitatkoztam, nem is ellenkeztem; nagyapó – mint eszmélkedésem óta mindig – teljesen elbűvölt. A motoros kalandtúra végét egy igazi, direkt az utazgatok kedvéért rekonstruált koncentrációs táborban töltöttük. Az utazási irodák száz- és ezerszámra egyhetes vagy háromnapos turnusokban hordták ide a morbid élményekre vágyók hadait. A haláltáborozók kiélvezhették a barakkokban álló priccsek kényelmetlenségét. Üres levest, penészes kenyeret, konyhai hulladékot ettek, emberevő szelindek-falkával őriztették őket. A hideg vizes zuhanyozóban oly furcsa, sziszegő-sustorgó hang hallatszott, ám a tisztálkodás végeztén többnyire élve kijutott mindenki. A kápók két halálesetről tettek említést, a lágerdoktor mindkét ízben infarktust diagnosztizált az elhunyás okaként. Tata itt is személyes emlékeivel örvendeztette meg ámult hallgatóságát. És mert azon véres-ordas 103

időkben volt fiatal, a megszépítő messzeség bűvereje ezúttal is hatott. Nosztalgiázásával nevettetett, könnyeztetett és elméláztatott mindannyiunkat. Amikor az út végén hazakísértem őt a tanyájára, búcsúzásképpen a töretlenül fitt nagyapa az ölembe ugrott, átkarolta nyakamat, és azt kurjantotta, hogy betyárosan élvezte a kalandot, és biztosra veszi, nekem is jó volt, és a nászutam ennek a közelébe sem fog érni. Azt kívánta, legyek boldog, ugyanakkor megosztott velem egy fontos titkot: a boldogság nem olyan, mint egy totemoszlop, amit felállítanak valahol, és azután az már mindig ott áll. A boldogság halékony, illékony, finom dolog, ennélfogva nem is mindig ordibál, hogy hé, megjöttem, itt vagyok! „Más szóval: jó szem kell hozzá, anélkül talán észre sem veszed, hogy a közeledben jár! Légy rá nyitott, büdösbogaram, szent szkarabeuszom.” Mindez olybá hangzott, mint egy vénséges vén, kópé varázsló testamentuma, és összeszorult a szívem, és kértem, ígérje meg, nem fog meghalni, míg én élek. – De igenis, meghalok, méghozzá hamarosan! – rikkantotta. – Sose sajnálj, jó életem volt, majdnem minden percét élveztem! Meglehet, túl sokat éltem a fejemben-szívemben, és jóval kevesebbet a külvilágban, mai felfogással mérve nem voltam eléggé racionális. De tudod, épp ez a titka: nyugodtan képzelegj, álmodozz! Van még titok: a finom vörösbor! Száraz, édes, félédes, mikor melyikhez fűlik a fog! Na és a szeretet-szerelem! Minden egyéb csak nyál a tortán! Vigyázz, mert az ügyesen felpancsolt nyálat könnyű összetéveszteni a tejszínhabbal! Pedig hát nem mindegy! Ha feldobom a rózsás talpacskámat, a barátnőd rendezze a temetésemet! Tilos bőgni, szomorkodni. Táncoljatok, vigadjatok. Gondolj arra, amit mondtam: szép életem volt. Mindig azt csináltam, ami tetszett. Az kóser volt, hogy későn nősültem. Az pocsék, hogy hamar megözvegyültem. Örömeimet a természetben kerestem, nem az anyagi javakban. A természet vigasztalt nagyanyád halála után, a fák, az állatok, a szél, a telihold. Bőgve jöttem el tőle. Selwyn hűségesen megvárt, még mindig szeretett, továbbra is nőül kívánt. Ezer dolgunk akadt az esküvőig.

38. házassági előkészítő tanfolyam, ahol is kiderül: lélegzet

Van-e szexuális élet az esküvő után? Figyelem! E fölöttébb tanulságos fejezet inkább elbeszélő jellegű, tehát szerfelett párbeszédszegény! Erre érzékeny személyek lapozzanak tovább! Ja, meg a prüdek is!

Horsa sokat segített a házkeresésben. Mamusz akkoriban már majd’ minden ügyét az interneten keresztül intézte. Jószerivel csak az aramentő akciók kedvéért mozdult ki magas luxusfokozatú otthonából, alacsony sugárzású, szuper-szemkímélő monitora elől. Ezenkívül még heti rendszerességgel emelte fel csontfarát a szupermasszírozós, hiperkomfortos bőrfotelből, éspedig azért, hogy a virtuális háló butikjaiból összevásárolt ruhacsodák egyikét felöltve ellibegjen valamelyik puccos-proccos, hétvégi társasági magamutogatásra. A mániás képernyőbámulás hatására idővel kigyógyult kóros soványságából. A hálóról rendelt kaját, főként pizzázott. Következőleg aprócska vánkosokat növesztett zörgő csontjaira, leginkább combban, fenékben és orcában, miáltal külleme jelentősen megnőiesedett. Ez idő tájt csibesárgára festett, tüske frizurát, széles nyakravalót viselt, s ezek a módik kihangsúlyozták kicsiny, kerek arcának madárkölyök jellegét. Szabályozatlan, dús, szép fogazata továbbra is kivillogott a szájából, és a folytonos vigyorgás látszatát keltette. Ja, s a pasizást is leegyszerűsítette, à la internet. Midőn nekünk gyűjtött házcímeket, épp élénken levelezett egy arctalan taggal, aki a virtuálmániások zsargonjában a Rozsomák nicknevet viselte. Mikor aztán összegyűlt nyolc-tíz, erősen megrostált és válogatott hajlékcím, Horsa erőszakot tett magán, s kimozdult a fotelből. Velünk tartott háznézőbe. Mindhárman pompásan szórakoztunk a bármi ócskát a nyakunkba varrni igyekvő ingatlanügynökökön. Selwyn azon iparkodott, hogy elbűvölje őket, Mamusz jelképesen szorongatta a torkukat, nehogy hülyének tartsanak és átejtsenek bennünket, én viszont igenis síkhülyének tettettem magam, bár társaim szerint ez nem került komoly erőfeszítésembe. Szerepjátszásainkkal sikerült teljesen összezavarni a furmányos ügynököket. Így történhetett, hogy végül kiválaszthattunk egy tökéletes, régi villát, amely nem omlott, roggyant, penészedett sehol, még rejtett 104

pontokon sem, előéletében nem voltak takargatott, bűnös titkok, úgymint mosókonyhában meggyilkolt csecsemő, pincében elföldelt szerető, kandalló mögé falazott úrnő, rendszeres szellemjárás, poltergeist-jelenség, miegymás. Érdeklődésünk láttán nem duplázódott meg a vételár, az utolsó pillanatban sem került elő addig ismeretlen örökös vagy távoli rokon, aki úgy döntött volna, hogy az épület mégsem eladó. Simán, zökkenőmentesen ment minden ügylet. A zöldessárgán tarkázott levelű borostyánnal befuttatott, piros cseréptetős építmény bőven túljutott zsenge ifjúságán. Szerencsére tervezésekor nem spóroltak az ötletekkel, építésekor nem sajnálták belőle a hozzávalókat. Az ingatlanárus által nagyvonalúan foyernek nevezett, télikertszerű előtér elegánsan megmunkált fém tartószerkezet, üveg- és terméskő fal kombinálásával készült. Szecessziós stílusban, díszesen, ám hivalgásmentesen pocakosodott elő az építményből, boszorkánykalap jellegű tető ékeskedett rajta. A ház belül jóval tágasabbnak és téresebbnek bizonyult, mint amekkorának kívülről ígérkezett. Korszerűsítése során felszerelték egy sor kötelező komforttal, padlófűtéssel, jakuzzival. A hátsó fronton elhelyezett fürdőszoba fala a foyer stílusában, természetes kőből és üvegből épült tarkázott levelű borostyánhajtások bólogattak rajta, s a padlóba süllyesztett kádban ülve a hajlott korú, szépséges, gondozott növényekkel teli kertben érezhette magát az ember. A házvételhez a zsaroló örömszülők nem járulhattak hozzá, bár akkor már nagyvonalúan eltekintettek volna az elmebajossági és AIDS-teszttől, sőt, tán még a poligráfos szeret-nem-szeret kikérdezéstől is. Dermesztően udvarias és szakértő jogászok szövegezték meg a házassági szerződést, minek értelmében válás esetén a szüleimmel közös erőfeszítésből vásárolt hajlék az én tulajdonomban marad. Gavallérosan lemondtam Selwyn asszonytartási kötelezettségéről; ha a válásig nem születik gyermekünk, bűntudat nélkül, grátisz elfeledhetjük egymást. Ezen okmány szentesítése közben roppant jól mulattunk és szerfelett magabiztosan viselkedtünk, mivel mindketten bizonyosra vettük, hogy a szerződés érvényesítésére sosem lesz szükség, ugyanis mindhalálig kitartunk egymás mellett. Ezután megszámoltam az ablakokat, és elkészítettem a tervbe vett görfüggönyök ábrázolatvázlatait. Beszereztem a hozzávalókat, és nekiültem, hogy ablakroládokra fessem A legkisebb királylány meséjét. Ám nagyot tévedtem, azt képzelvén, hogy esküvő előtt jut időm elmélyedésre. Lassan haladtam, ezer más teendőm lévén. Mivel Selwyn forgatott, a kézfogó részleteinek kieszelése is rám hárult, hiszen az esemény lebonyolítására felkért Horsa csupán azt szervezhette meg, ami már ki volt találva. Továbbá: minthogy nem óhajtottam tudatlanul fejest ugrani a frigybe, ezért beiratkoztam egy – kizárólag nők számára szervezett – házassági előkészítő tanfolyamra, s szorgalmasan látogattam az előadásokat. Miután első élményeimről beszámoltam barátnőimnek, ők is nyomban jelentkeztek a látókör-szélesítő kurzusra. Arra hivatkoztak, hogy jelenlétükkel engem akarnak lelkesíteni, ám pontosan tudtam, miért is kísérgetnek. Horsa és Scara főként a sütés-főzés rejtelmeit felfedő oktatást kedvelte, Nicole és Meryl inkább az önvédelem órákra tartott velem. Adena is buzgón jött, ha csak elszabadulhatott bölcsőbébije mellől, bár ő inkább az önmegvalósításról szóló tananyag iránt érdeklődött. Ha azonban a Van-e szexuális élet az esküvő után? című okosítás került sorra, hetente kétszer, alkalmanként szűkre szabott három-három órában, mindnyájan szabaddá tették magukat, hogy tátott szájjal, tágra nyílt szemmel ott ülhessenek. A hatvanas éveiben járó, lakkozott frizurás, rézvörös hajú, halványkék szemű, gondosan ránctalanított, Nathalie nevű szexológusnő kecses olvasószemüveget, rengeteg aranysmukkot, elegáns kiskosztümöt, kristályfényű harisnyát és körömcipőt viselt. Fölös kilók, dekák, grammok sehol sem lógtak rajta, lábát formásra teniszezte. Tétre, helyre, befutóra lefogadtam volna, hogy rendszeresen vasaltatja az irháját narancsbőr és ráncosodás ellen. Nathalie a kezdőknek tartott első órán beigazolta gyanúnkat, miszerint jól sejtettük, a kézfogózás tényleg véget vet a szexnek! Az életre-halálra szerződött felek között pillanatok alatt kialakul a megszokás, az unottság. A mézeshetek végén már ugyanúgy fogdoshatjuk életünk értelmét, mintha önnönmagunkat tapogatnánk, extra izgalomra ne is számítsunk! Libidónk ekkor szépen összecsomagol, elrakja a fej hagymát, az oldal szalonnát, valamint a hamuban sült pogácsát desszertnek, mellé hajít egy tincset hitvesünk loboncos mellkasszőrzetéből, szuvenírként, vállára dobja a tarisznyát, és búsan fütyörészve odébbáll. Igen! Tehát nem alaptalanul gyanakodtam! Bizony! Na de ha! – szólt Nathalie ravaszkás arckifejezéssel, már amennyire az alapos ráncfeltöltés lehetővé tette, hogy arckifejezései lehessenek. Ezután fokról fokra beavatott minket a szexualitás gyakorlati részleteibe. Rafinált technikákat, akrobatamutatványokat, masszázsmódszereket tanultunk tőle. Segédesz105

közök ezreivel ismerkedtünk meg, ezek közül a legtöbbet értettük is, bár a férj által a nejen alkalmazandó, kétfunkciós, vaginális és anális vibrátor bemutatásakor kissé besokalltam. Miután minden általa ismert és átadható tudományt beittunk, Nathalie elköszönt tőlünk, és a továbbiakban férjére, a gyakorló szexológusként bemutatott Giottóra bízott bennünket. Giotto puhatestű lényre emlékeztető küllemmel büszkélkedhetett, bőre felmosólé-szürke volt. Elliptikus formájú fejét őszes hajmaradványok ékesítették, ezek csomósan, kis telepekben nőttek, főleg fül mögött és tarkótájt. A kopaszodás jóvoltából homloka jelentősen megmagasodott. Híg fehérjében úszkáló, erőst dülledő, nagy, sötétszürke szemével kizárólag háromféleképpen bírt nézni: vetkőztető, zavarbaejtő vagy közepesen fajtalan módon. Másféle nézésen egyszer sem sikerült rajtacsípnem. Nagy, szélesen ellaposodott orra zsírosan fénylett, ajkai üzekedő meztelen csigákra fajzottak. Rendkívül egyedi arcának jellegét elmélyítette a hajszigeteinek színárnyalatával harmonizáló, pepita színösszeállítású borostaszakáll. Puha anyagokból készült, laza szabású, bő zsebű öltönyökben járt. Akárcsak neje, Giotto is vasaltatta-injekcióztatta felhámját. A szája és orra közötti – tyúkfenékszerű ráncosodásra hajlamos – részt sajnálatosan túlfecskendezték, miáltal az kimerevült, s a felső ajak teljesen ráfeszült a fogakra. A szája fölött kialakult, részleges rigor mortis egyrészt érdekes látványt nyújtott, másrészt selypességet, pöszeséget okozott, és közmulatságot keltett. Mindannyian élveztük a gyakorló szexológus tanulságokban bővelkedő óráit, bárki máséval vetekvő küllemét, csupán az esett nehezünkre, hogy hosszan visszatartsuk a röhögést. A médiasztár Giotto főfoglalkozásban szexuális kínoktól gyötört olvasók leveleire válaszolt egy magas példányszámú napilapban, valamint egy népszerű magazinban, mely ekként hirdette magát: Nem a szellemi elit hetilapja! Ezenkívül az egyik kábeltévé betelefonálós műsorában is tágítgatta a nézők nemi horizontját. Lelkesült tüzetessége megkülönböztette őt más szexológusoktól. Ugyanis Giotto otthon, az íróasztalánál, válaszírás előtt-közben kipróbálta, működik-e mindaz, amit tanácsolni szándékozott. A szüntelen szexuális élet lelkileg ugyan fiatalon tartotta, fizikailag azonban túlsággal igénybe vette szervezetét, ezért gyakorta fedeztük fel rajta az elcsigázottság nyomait, mi több, a végelgyengülés előjeleit, holott még csak ötvenes évei végét taposta, néhány évvel ifjabb lévén asszonyánál. Imádtuk tanárunkat, s hogy a kedvében járjunk, eszeveszett kérdéseket agyaltunk ki számára. Előadásain buzgalmunkban már-már gyorsírással jegyzeteltünk, utána beültünk a közeli pizzázóba, és kiértékeltük, újravettük a tanultakat. Utánoztuk Giotto részleges rigor mortisát, beszédmódját. Padlószaggató, széklábhajlító röhögésünkkel, szövegelésünkkel többnyire mélységesen megbotránkoztattuk a többi vendéget. A viselkedésünk kiváltotta felháborodás élménye növelte az étterem forgalmát, ezért a tulajdonos rendszeresen ajándék tiramisuval kedveskedett nekünk. Arra próbált rávenni bennünket, hogy még egyszer végezzük el a férjezettségre előkészítő tanfolyamot, mert soha ilyen jól nem ment a vendéglője, mint amióta mi adjuk nála az estéli esztrádot. A kurzus végére Scara megbetegedett, így aztán ő lemaradt a váratlanul felmerült kétségről: mitévők legyünk, ha az eddig elsajátított, káprázatos szextechnikai tudásunk ellenére mégiscsak bepang és ellaposodik a házaséletünk??? Tehát az utolsó tanhét az önkielégítésről szólt. A gondos és lelkiismeretes Giotto nem hagyott ki semmit. Arról sem feledkezett meg, miként találja fel magát az ember lánya, ha sürgető szükségében közel s távol nem talál vibrátort, még egy átlagos méretű vacakot sem. Olyan, szűziesen ártatlannak vélt eszközök és tárgyak gyönyörszerző mivoltáról értesültünk, amelyeket addig tudatlanságunkban más, aszexuális célokra használtunk. E többfunkciós holmikat elneveztük Túlélő Cuccnak. Ezek után Meryl imádta hangoztatni, miszerint: „Egy ceruza nem ceruza! Egy nyaláb cerka, az már döfi!” Horsa kiemelten feljegyezte magának, hogy esküvőszervezőként ezentúl fel kell hívnia a felek figyelmét arra, hogy a nászajándék dísztárgyak kiválasztásánál okvetlenül ügyelni kell a túlélő funkció meglétére is! Búcsúzóul Giotto felhívta figyelmünket az interneten üzemelő szexoldalaira. Onnan talán még meríthetünk ezt-azt, szerzett tudásunkat tovább csiszolhatjuk, finomíthatjuk. Kérdéseinkre a jövőben is szívesen válaszol, végtére nem létezik olyan szexuális probléma, melyre ne tudna frappáns megoldást. Hálásan búcsúztunk tőle, s ő valamennyiünket aprólékosan megölelgetett. Az önvédelmi tanfolyamon is felettébb praktikus képzés folyt. Az oktató életszerű szituációkat szimulált számunkra, a részegen/narkósan hazatérve pofozkodni kezdő férjtől a nejét megerőszakolni iparkodó férjig. Megtudtuk, hogy nem kell fegyverviselési engedélyt szereznünk, stukkert tartanunk, ha háztartásunk106

ban akad kötőtű, olló, piszkavas, réz gyertyatartó, sámfa, sétabot, esernyő, nyeles lábas satöbbi. Hosszas gyakorlással elsajátítottuk ezen eszközök harci célú, férjfékező alkalmazását. Képessé váltunk arra, hogy sütőpor és még néhány háztartási ez-meg-az segítségével bombát alkossunk, ugyanis némelykor/végesetben már csak ez segít. Megtanultuk, miként változtassuk lángszóróvá a hónaljbefúvót, leheletillatosítót; mit alkalmazzunk férjlohasztóként vagy detoxikálóeszköz gyanánt, miként s miből készítsünk kínzási célzattal viszketőport, vallatószert. A 007-es ügynök zöldfülű óvodás sem lehetett volna mellettünk. Ez idő tájt kedveltük jelentőségteljesen ezt hajtogatni: Nevem Bond. Jane Bond. Fejlődésemről odaadóan beszámoltam a hiperromantikus film forgatásától elcsigázott Selwynnek. A taposómalomnak érzett munkából fáradtan megtért szívem öröme végighallgatott, általában alattam fekve, s pukkadozott dühében, amiért a mozija síkunalmas, mézmocsaras, valamint vérgejl, holott nem egyébről szól, mint az életét naivul összekötni szándékozó férfiról és nőről, mely téma egyszerűen nem lehet untató, mert hiszen tízmillió buktatót rejt magában. Ehhez képest a neki jutott mozimesketében a pasas dülledt szemmel szaladgál a szüntelenül sminkelő fésülködő, kétpercenként átöltöző, nyafogó hangú, üres fejű liba, mint pozitív hősnő nyomában, és a lelkét kiteszi, hogy magába bolondítsa a fecsegő guminőt. Az összes pénzét virághalmokra költi, melyeket személyesen kézbesít, majd a kudarcsorozat észleltén eljátssza, hogy ő valójában nem az, aki, hanem a saját, multigazdag főnöke. Na, a pénz szagára, mint feromonra, felfigyel a tojó, immár hajlandó táncba menni a szerelemtől bugygyant fickóval, és az elviszi őt az ideiglenesen távol lévő főnöke palotájába, ahol is íziben egymáséi lesznek. Másnap viharosan készülődni kezdenek a menyegzőre, ekkor már természetesen az eleven guminő szorgalmazására. A fickó az esküvőig kénytelen fenntartani a nábob mivolt látszatát. Ezen iparkodása humoros helyzeteket szül, legalábbis a forgatókönyvíró hite szerint. Csakhogy eme humoros helyzeteket a rendező jelenetről jelenetre precízen kiherélte, miközben keresztes hadjáratot folytatott a stábtagok mobiltelefonjai ellen, panaszolta életem méze. – Ma is az őrületbe hajszolt – mesélte két héttel esketésünk előtt, keresztben elnyúlva az ágyon, vállán a fejemmel. – Ha megcsörren egy telefon, ő máris bunkóság!-ot ordibál, és büntetést fizettet, még a forgatási szünetekben is. Ma különösen kimerítő napom volt. Véletlenül akadt volna egy-két poén a filmben. Ugyanis azt a részt vettük fel, amikor a palotatulajdonos váratlanul hazatér a távollétből, és hősünknek úgy kell intéznie, hogy ne találkozzon össze velük, főleg a magát máris várúrnőnek képzelő tojóval. Na, ebből a tipikus vígjátéki szituációból Marcus óriási művészi összpontosítással kihozott egy unalmasra sterilizált jelenetsort. A roppant koncentráció, mellyel arra ügyelt, nehogy a humornak akár írmagja vagy csírája is beslisszoljon vígjátékába, jócskán megviselte az idegeit. Ezért amikor a szünetben megnyikkant egy telefon a közelében, a földre hajította s megtaposta azt, majd iszonyatos üvöltözéssel percekig ugrált rajta. Mire matricává tiporta a készüléket, megvilágosodott, főként a körülötte lévők arca láttán, hogy a saját mobilját nyírta ki. Ezt a bosszúságot is a filmen torolta meg. Az ezutáni jelenetből is kiirtotta az egy szem, ványadt kis poént, viszont a tűréshatár fölé fokozta a romantikusságot. Nem bírom! Képzelj el engem, amint nedvedző szemmel bámulok egy letálisan hülye műcsajt! – Színész vagy – sóhajtottam. – Persze hogy az vagyok, és bárminő színészi feladatot meg is oldok! De hol van ez a színészettől? Hogy meredt szemű, bárgyú nézéssel caplatok egy gyíkagyú buksza után, holott szívem szerint ezt kiáltanám, férfimód: ki veled, a tyúkok közé! Képtelen vagyok azonosulni a rám bízott karakterrel! Hol vagyok én az idiótától? – Északnyugatra. Sokan megnézik majd a filmet, főleg nők, és rólad fognak ábrándozni. A következő szerepet már magad választhatod. – A pszichopatát akarom! – nyögte. – Sorozatgyilkos akarok lenni! Félek, ha kiderül, hogy a gejl moziban dolgozom, a rendező ejti a nevemet, pedig beválogattak a befutók közé! – Szerintem már tanulhatod is a szöveget – jövendöltem. – Ezerszer jobban akarom azt a forgatókönyvet, mint emezt! És mégis itt állok, tökig giccsben, és erre te jössz az élményeiddel! Megöl az irigység! Szörnyen sajnálom, hogy nem járhattam veled a feleségképzőbe! Látni, hallani akarom Giottót! Inkább az ő figuráját játszanám el, mint a párádzó szemű sült kretént a limcsiben! Pedzeni kezdtem, tudna-e érdeklődést mutatni kézfogónk előkészületei iránt. Tudott. Még azt is eltervezte, hogy az esküvő előtti napok valamelyikére elintéz magának néhány szabad órát a főpróba számára, mivel egy jelmezes, lovaglós esketést komolyan kell venni. Ha nem ő találta volna ki az egészet, most megpróbálna tiszta erőből lebeszélni róla. 107

Megint előkerült a poligráfozás. Életem méze a barátnőim miatt gyötrődött. Nem hitte el, hogy ez alkalommal nem lép akcióba az Aramentő Kommandó. Hiába bizonygattam komoly házasodási szándékomat, ő mindegyre kétkedett. Nem akart égést, szaladgálást. Mamája amúgy is csak hosszas könyörgésre állt kötélnek, hogy jelenlétével megtisztelje az eseményt. Ha ezek után azt kéne végignéznie, amint a menyasszonyt megszöktetik, emiatti dührohamát biztosan nem élné túl. Tehát – összegezte közlendőjét Selwyn – csak poligráfos szerelmi bizonyítvány ellenében hisz a szavamnak. Könnyedén vállat vontam, mondván, akkor nem lesz esküvő. Midőn azonban olybá festett, jegyesem belenyugszik döntésembe, elővettem a Nathalie-tól tanultakat. Rafinált masszázstechnikával s néhány érzéki akrobatamutatvánnyal meggyőztem őt személyem, valamint a menyegző fontosságáról.

39. beüt a krach; úgy fest, másodszor is halasztunk; lehet, hogy lélegzet

mindez nem más, mint az égiek nekem szóló figyelmeztetése?

Mamusszal szándékoztam megszerveztetni Selwyn legénybúcsúját, mivel szerettem volna valamiként kézben tartani az ominózus éjszaka történéseit. Akárcsak az azutáni éjekéit. Tervemről hallván a velem távcsevegő anyám megjegyezte: szakítanom kéne a féltékenységgel, mint meglehetősen ártalmas érzéssel. – Persze, neked már könnyű, ötvenévesen! – morrantam. – Én is tök laza leszek e téren, ha majd megvénülünk, és látom, hogy Selwyn libidója lekonyul. – Ne azért bízz meg valakiben, mert az illető impotens – felelt Ozon. – Szeress eleve megbízható férfit. Mint én. – Jól van, ne haragudj, anya! Aljas furkó voltam. Nem bírom elviselni a féltékenységemet, de leküzdeni sem tudom. – Foglald el magad értelmes dolgokkal. Ne Selwyn köré szervezd az életed. Például ráérsz három-négy hónap múlva egy lovas mozira? – Igen, igen, igen!!! – üvöltöttem boldogan. – Oké, beveszlek dublőznek. A főcsillag nem hajlandó lóra ülni, viszont filmhosszat paripáznia kell. – Hurrá! Számíthatsz rám. Törjön fel a seggem! – De terhesen nem jöhetsz. – Ezt most keresztkérdésnek szántad? Nem várok gyereket. Különben is, te végigdolgoztad a terhességedet. Emlékszem a pocakodból. – Tényleg emlékszel? – nevetett. – Komolyan. Annakidején majd én is megvágtáztatom néhányszor a magzatomat. Nagyon fogja élvezni! Nagyapát elhozzátok az esküvőre? – Tudod jól, hogy utálja a sokadalmat, a kötelező vígságot. Ha erőlteted, hogy ott legyen, szeretetből talán nem mond nemet, de az utolsó pillanatban úgyis kitalál valamilyen kifogást, kibúvót: kiveteti a vakbelét, ő is pont akkor nősül, vagy éppen birkát, lovat, oposszumot ellet. Fogadsz velem? Nem a nagyapa esett ágynak. Kevéssel a Várva Várt Nap előtt, egy összebújós éjjelen arra ébredtem, hogy Selwyn aktívan haldoklik mellettem. Jajgatott, nyögdécselt, öklendezett. Két kezét a hasára szorítva fetrengett, s kínjában véresre harapdálta a száját. Rázta őt a hideg, emésztgette a láz, kiverte a jeges veríték. Előbb arra gyanakodtam, hogy imádott vőlegényem tán szül, ám ezt a diagnózist hamar elvetettem, hiszen a kezdetektől óvgumit használtunk. Szívem öröme a vacsorára belakmározott gombás spagettit emlegette, mint halálforrást, én másféle gyanút fogtam, s az iránt érdeklődtem, drogozott-e a közelmúltban. Bevallott egy füves spanglit, további faggatásra még egy csík havat is, ám arra is megesküdött, hogy mindez már régen volt, és pusztán csak azért anyagozott, hogy elviselhesse a rendezője által rákent mézezett taknyot. Órákkal ezelőtt kiállt belőle a szerek jótékony hatása, ha nem így volna, most nem üvöltene fájdalmában, nem igaz!? – Nem lehet, hogy most a rossztékony hatás jelentkezik? – érdeklődtem emelt hangon. – Miért hárítod a külvilágra a felelősséget? – Mi volna, ha nem az ártatlan drog miatt cseszegetnél, amikor dögrováson vagyok? – ordított vissza. – Adj egy anatómiai atlaszt, megállapítom, micsodám fáj! 108

– Azt kérdeztem, miért a rendeződ tehet arról, hogy megint kokóztál? Azt hiszed, csak veled történnek pocsékságok? Azok, akik nem drogoznak, szerinted azért nem teszik, mert őket dédelgeti-babusgatja az élet? Ha mégsem így van, akkor ők miért bírják ki anyag nélkül a megpróbáltatásokat? Például én? Selwyn összekulcsolt kézzel feltérdelt előttem az ágyon. Dús, sötét haja csapzottan áradt a homlokába, hatalmas szeme könnyben úszott, széles ajkaiból eltűnt a teltség, a tartás, s azok élettelenül szétcsúszni látszottak. Arcszíne a falfehér és a betonszürke között váltakozott. Még kidolgozott csuklyásizma, hasfala is megroskadt, mellkasán meghervadt a szőrbozót. Orvost hívtam. Míg a doktor megérkezett, a haldokló követelésére előszedtem az anatómiai atlaszt és a Hogyan gyógyítsuk betegségeinket? című kötetet. Ennek segítségével meghatároztuk a bajt. Mire a doktor bezörgetett, kész diagnózissal fogadtuk. – Vakbélgyulladásom van – közölte Selwyn. – Valószínűleg húsz perccel ezelőtt perforáltam. Egy rakás gennyes trutykó úszkál az én szép, steril bensőmben, és rögvest begyullasztja a hashártyámat. Ha azonnal nem műtenek meg, végem van. Az esetben a menyasszonyom iszonyú kártérítési pert akaszt az egészségügy nyakába! Igaz, bocikám? A doktor riasztotta a mentőket. Selwyn a rohamkocsiban is a tudós könyveket szorítgatta a mellkasához. Ezeket később, a vizsgálóban sem engedte ki a kezéből. A kórházi ügyeletes belész igazolta a diagnózist. Vizeletet, vért vetetett, injekciót, infúziót adatott, sebészt hívott. Selwyn hosszúnak találta a várakozást, rémülten hallgatózott, figyelt befelé, percre pontosan tudni akarván hol tart szervezetében a halálos kimenetellel fenyegető alattomos folyamat. A kirurgus látogatása után, az újfent megerősített diagnózis ellenére tovább kellett várakoznia az életmentő műtétre, ugyanis a laboreredmények még nem készültek el. Életem értelme megkért, tegyem félre a mamája iránt táplált érzelmeimet, és értesítsem szüléjét a várható halálesetről. Ha a mama siet, talán még életben éri őt, és búcsút vehetnek egymástól. Ezután elmondta, hogy engem is nagyon szeretett, és rettentően sajnál, mert ráértem volna harminchatvan év múlva is megözvegyülni, egy multigazdag világszínész hitveseként. Így azonban, özvegy menyasszonyként triplán is elkeserítő lehet számomra a halála, de higgyem el, neki sokkalta rosszabb, ugyanis névtelen senkiként kell kimúlnia, és még a pszichopata sorozatgyilkost sem játszhatta el, a rá váró, jobbnál jobb szerepekről nem is szólva. A szemétláda Halál félreállítja őt az útból, ily módon teret nyitva a jóval tehetségtelenebbek, a kontraszelektált ripacsok számára az Oscarhoz és a többi csábos, kacér díjhoz vezető, gáncsokkal teli csapáson. Arra kért, a temetésére hívjam meg a sajtót, és gyászbeszédemben okvetlenül emlékezzek meg a világot ért határtalan veszteségről. Csupán egyetlen vigasza van e roskasztó végórán: a tudat, hogy számtalan utódot hagy hátra, mint ügybuzgó spermadonor. Javallotta, próbáljak szerezni egy dózist a magbankból, nehogy pont nekem ne jusson a nagyszerű Icon-vérből. Engem nem félt, folytatta búcsúzását, ha nem felejtem el, hogy naponta rendesen kisminkeljem magam, majd csak találok valami pasast, aki ugyan az ő közelébe sem érhet, de talán képes lesz valamelyest pótolni a hiányát. Most menjek, és telefonáljak a drága mamának. Rebbenő kézmozdulattal elbocsátott. A folyosón, amikor már nem láthatta, kirobbant belőlem a zokogás. Hüppögve, szipogva felhívtam az anyját, és beszámoltam neki egyetlen fia viharosan közelgő haláláról. A mama úgy emlékezett, hogy ivadékának kiskorában már kivették a defektes féregnyúlványát, ezért ízetlen tréfának tekintette hívásomat, és lecsapta a kagylót. Tovább bömböltem. Miután könnyeim átmenetileg elapadtak, kissé higgadtabban, ám vészjós hangon előszólítottam tudatomból Bús Dal Szólt, és beszédet intéztem hozzá. Ha életem értelme csakugyan kiszenved, a következők kövessék őt a nemlétbe: az otthoni doktor, a kórházi belész, továbbá a sebész; a nővérek és a késlekedő laborosok valamennyien, végezetül pedig én. Igenis, Bús Dal Szól köteles eltenni láb alól engem is, mert az én életem Selwyn nélkül bagót sem ér. Végezetül pedig önuralmat parancsoltam magamra, és visszasiettem a vizsgálóban magára hagyott kedvesemhez, belátván: szent kötelességem, hogy együttérző jelenlétemmel és kegyeletes vigaszszavakkal bearanyozzam agóniáját. Midőn a gépekkel, műszerekkel telezsúfolt helyiségbe nyitottam, jegyesem épp végzett munkálkodásával. Mint derült, mégiscsak hitt az életben, a gyógyulásban. A felhúzott térdére támasztott atlasz ábrázolatainak segítségével meghatározta önmagán a vakbél pontos helyét, és ezt a pontot egy vastagon fogó, hullazöld színű filctollal bejelölte a hasán, de szöveggel is 109

kiírta miszerint: VAKBÉL, APPENDIX. ITT VÁGJ! Tájékozott lévén, tudta, hogy a trükkös féregnyúlvány nem ott fáj, ahol leledzik, hanem épp az ellenkező oldalon! De vajon a sebészek is tudnak erről? Nem óhajtván, hogy a hentesek melléfogjanak, a téves oldalt bekarikázta, X-szel áthúzta, és még azt is odaírta: NO! NO! Mindeme előkészületek cseppet sem nyugtatták meg. Édesanyjától, éltes rokonaitól és a beszélő médiától is számtalan rémtörténetet hallott a rendszeresen műhibázó doktorokról. Ezért a szervtérkép-album segélyével meghatározta értékes, féltett orgánumait, és azok hollétét is berajzolta, s valamennyihez lábjegyzetet is készített, úgymint: MÁJ: nem beteg; LÉP: nem beteg; SZÍV: hozzá ne nyúlj; PÉNISZ: TABU!!! Mielőtt korpusza olvastán bármit is nyikkanhattam volna, nyílt az ajtó. Besétált a konzultáns sebész, kezében a vizsgálati eredményekkel. A leleteket tanulmányozva közelgett felém. Midőn elbotlott bennem, rám pillantott a fél arcát elfedő maszk fölött. Fekete bőre, teabarna szemfehére, óriási, sötét írisze, kétujjnyi szemöldöke és rövidlátása volt. – Hölgyem! Ön miért nem fekszik? – szólított meg koromfekete hangon. – Sajnos, a műtétet egyelőre nem abszolválhatjuk, ugyanis előtte komolyabb konzíliumot kell tartanunk. Mivel az ön terhességi tesztje pozitív, ez felvet néhány kockázati tényezőt. Hüvelykujjammal a hátam mögött heverő, az esedékes műtétre önkezűleg előkészített, keresztül-kasul alaposan berajzolt-lábjegyzetelt Selwyn felé bökögettem. A doktor eltűnődött mutogatásom értelmén, majd bólintott. Mellettem ellépve életem felettébb férfias értelmére nézett, közel hajolva kiböngészte feliratait, a PÉNISZ: TABU!!! olvastán újfent bólintott. Összegyűrte a kezében tartott, erősen pozitív, ám összecserélt gyermeköröm-tesztet, és a galacsint áthajította a válla fölött. Két perccel később Selwynt begurították a műtőbe. A következő, alig több mint fél órában, míg a beavatkozás zajlott, kötelezően lepergett előttem a saját életem filmje, valamint jegyesemé is. Mindebből bizony holtbiztosra prognosztizálható halálesetre következtettem. Ám ha ez a ménkű mégsem csapna be, nem kéne elgondolkodnom a történteken? Nagyapa kaparós sorsjeggyel motoros kalandtúrát nyer, pont a kézfogóm közeledtén, s én vele tartok, mert vétek lenne kihagyni ekkora élményt? Utóbb, a két héttel eltolt esemény újbóli bekövetkezte előtt pár nappal vőlegényem csókot vált a Halállal? Mik ezek, ha nem égi jelek? Egyenesen angyali figyelmeztetések! Melyek olvasata a következő: Jandra! Ne lépd meg! Ne menj férjhez! De miért ne? Azért lányom, mert... Mert csak! Ne menj férjhez, és kész! Érvek? – kérdeztem az égre rebbentett tekintettel. A mennyei jelküldők vállat vontak. Ugyanezt tettem válaszképpen. Ha nincsenek érvek, akkor férjhez megyek. Azután majd jól megnézhetitek magatokat! A műtét sikerült. Szívem öröme életben maradt. Az altatástól nem lett amnéziás, ébredéskor rám ismert. – Megtartjuk a menyegzőt – szólt, és mosolygott. Hacsak nem jön még egy, harmadik figyelmeztetés gondoltam, s bólintottam.

40. lélegzet

leánybúcsú, brühühü!

Mamusz szolid kis legénybúcsút szervezett Selwynnek: életem hasműtétből lábadozó, mézédes értelmét orvosi határozottsággal eltiltotta mindennemű élvektől, úgymint fű, hó, szesz fogyasztása; valamint vidulás fiúbaráti társasággal, azon belül sztriptíztáncosnők vétkezésének sóvár bámulása, netán kéjlányok fogadása, pláne azok meghágása olyan címen, miszerint: csináld ezerrel, mert az esküvő után ez már teljesen tilos lesz számodra! A mindezen kéjekről lepattant, nemrég felszikézett hasú jegyesem otthon ücsörgött szerény agglegényfészkében, s a szórakoztatására szánt pikáns témájú videofilmet bámulta, közben burgonyaszirmot majszolt, kólát kortyolgatott. Ha hirtelen még ennél is duhajkodóbb kedve támadt, vadul belefújhatott a keze 110

ügyére készített papírtrombitába, s afölötti örömében, hogy az univerzum legklasszabb leányát veszi nőül – már holnap! –, konfettit is szórhatott önnön fejére. Főgonosz, Az Állat az ölében hevert, és láncfűrészelésszerű hangon hirregett. Egyszóval a fiúk igazán boldogok voltak. Tudván, hogy holnap összeköltözhetnek velem a kertes, tópartos, banyakalap-tetős meseházban, és ezennel véget ér gondtalan, békés, vígas legényéletük. Főgonoszénak duplán befellegzik, ugyanis penetráns fröcskölgetéseiért fizetségül herélőkés vár reá. Ami azt illeti, a könnyű kis műtét után léte minden korábbinál gondtalanabbá válhat. Ja, majdnem elfelejtettem, a végtelenül bűntudatos mamát is beszerveztük a legénybúcsú fergeteges programjába. Ugyanis időközben Armen rádöbbent, hogy pár nappal ezelőtt súlyosan tévedett, mivel fiának kiskorában nem vakbélműtétje, hanem kanyarója volt. Tehát teljességgel anyaszerűtlenül viselkedett, midőn nem kereste fel egyetlen porontyát a halálosnak hitt kórházi ágynál. Most, ezen a sorsfordító éjszakán bepótolhatta mulasztását. Nem akartam arra gondolni, minő tanácsokkal látja el menyegzőzni készülő fiúgyermekét. Amúgy is máshol járt a figyelmem, hiszen lánybulit tartottunk, és éjfélre Jamal is hivatalos volt, habár határozottan megígérte, hogy nem jön el. A lányságomat búcsúztató estére Adena is szabaddá tette magát. Lefejt tejét hátrahagyva Zachre bízta a gőgicse Agenort. Így aztán barátnői társaságom teljes létszámmal jelen volt elhagyásra ítélt lakásbérletemben, amelyből a bútorok egy részét már eladtam, másik részét az új házba költöztettem. Mindössze egy kihúzható asztalt, egy kempingágyat és hat széket hagytam az ingatlanban. Rengeteg étket készítettünk, ám az italok vásárlásánál óvatosan jártunk el, nehogy másnaposan kelljen majd lagziznunk. Így aztán csak egy szerény üvegnyi aperitifet és tíz flaska bort szereztünk be. Scara elhozta puha szattyánbőrből készült talizmános tarisznyáját, melyben a cigarettapapírt, a spanglisodrót és a finomra vágott füvet tartotta. Ezen cuccok híján képtelen volt jól érezni magát, néhány slukk behörpintése nélkül nem bírt rovarékszereket kieszelni, s a szexet is élvezetesebbnek találta füves hangulatban. Nicole és Meryl sosem zárkózott el a kínálástól, Horsa mindig kérette magát egy kicsit. Adena hol szívott, hol nem; az én hátamat pedig már a slukkolás gondolatától is jeges borsószemek pitykézték, noha nem jó kislány mivoltom miatt. Egyszerűen utáltam az egészet. Ezúttal is kihagytak, midőn körbe-körbe adogatták a staubot. Vigaszképpen nagyot húztam az aperitifes pohárkából, és arra füleltem, milyen érdekesen visszhangoznak a lecsupaszított, üres szobák, különösen a nevetés hangjai pattognak, verődnek faltól falig, akár a teniszlabdák. – Hát akkor – sóhajtott Adena, midőn kitöltöttük az első pohár bort –, vegyél könnyes búcsút a lányságodtól, mert annak immár vége. Holnap bekötteted a fejedet, istenigazából felnőtté válsz... Horsa erősen fintorgott. – Hé! Hé! Nem gyászbeszéd kell most ide. Papusz férjhez megy. Na és? Boldog lesz, kiegyensúlyozott, rendszeresen megkefélt... – Már ha...! – kottyant közbe Scara. – Kívánom, hogy úgy legyen, csakhogy általában nem így szokott történni. Mi lesz, ha a mi drágalátos barátnőnk besavanyodik a házaséletbe? Ha otthonülővé válik? Ha minden évben kipottyant egy babát? – Nem meghalni megyek holnap, az ég szerelmére. – szűköltem. – Ma különben is vidám bulit tartunk! Most szívtatok! Miért nem vihorásztok, mint máskor. – Megmondom, Papusz! – morrant Horsa. – Azért nem, mert szétdurranunk a titkolt irigységtől. Miért irigykedünk? Mert egy hajadon megint elkelt közülünk. Ám még mindig mi, szólisták vagyunk többségben. Továbbá azért, mert Selwyn veszettül jóképű, baromira tehetséges pasas. Van arról fogalmad, milyen mázlista vagy? Nos tehát, egyfelől csóváljuk a farkunkat örömünkben, amiért ilyen jó fogást csináltál, másfelől azonban piszkosul irigykedünk. Ez a teljes igazság. – Miért? Majd te is nőül mész Rozsomákhoz... – kezdtem. Horsa leintett. Kiürítette poharát, csettintett a nyelvével. – Semmit sem tudsz az életről, gyermekem – szólott. – Rozsomákhoz nem lehet nőül menni. Törvénybe ütközne, ugyanis a fickó nős. Gyermekes, háremes. – Azt mesélted, hogy... – próbálkoztam ismét a dialógfelvétellel. Megint elnémított. – Azt meséltem, amit írt nekem. Azt írta, hogy a világhálón csatangolva elképesztően szabadnak érzi magát, mivel ott senki sem ismeri őt, tehát tökéletesen kifordulhat önmagából. Ott durvulhat, bedöngölhet bárkit, szitkozódhat, trágárkodhat. „Én egy teljesen másik életet élek a virtuális térben”, közölte. Mindebből arra következtettem, hogy ő valójában épp az ellenkezője annak, amilyennek mutatja magát, vagyis 111

nem pökhendi, nem fafejű, hanem gyengéd, szolid, szellemes, szeretetreméltó. Hogy a valóságban egy ölkedvenc pasas. Ha a hálón a mindennek nekirontó, agresszív állat nevét viseli, és akként is viselkedik, akkor igazából csakis egy mimóza lehet. Képzeljétek, csupa nagybetűvel írta szövegeit, és a mondatok végén kizárólag felkiáltójelet alkalmazott! Ez olyan volt, mintha egyfolytában ordítana. Mármint a neten. Ugye, értitek? Ha ott tahó, emitt gentleman. Tehát a valóságban egy suttogó, szelíd, kedves ember. Belezúgtam. – Roppant körmönfont. És? – kérdeztem. Vállat vont, újabb pohár bort nyelt le. – Eljött az idő, randiztunk. A Kalandorokban találkoztunk, a régi törzshelyemen. Rozsomák durva bőrű, loncsos hajú-szőrzetű, kevéssé ápolt, eszméletlenül tuskó fickó, és mellesleg a környezetszennyezésben dolgozik. Próbáltam csevegni vele. Senkit sem szabad előítélettel kezelni a külseje vagy a faragatlansága miatt. Mindenkivel beszélgetni kell! Káprázatos értékeket lehet felhozni olyan emberekből, akikből ki sem néznéd, hogy lényük kincset rejt. Sajnos, benne semmi effélét nem találtam. Amolyan ha senkiről semmi szépet nem bírsz mondani, velem beszélgess mottójú fickó. Iszonyúan égtem az összes megnyilvánulásától. Kérdeztem tőle, mit értett az alatt, hogy a hálón tök másmilyen, mint igazából, mert én valahogy nem észlelek különbséget. Nem értette a problémámat. Közben leugatta a pincért, majd a szomszéd asztalnál ülő nőt a pityergő gyereke miatt, továbbá engem is. Ugyanis ő nem azért szarakodott velem a neten a hosszú előjátékkal, hogy most gizdáskodjak. Máris menjünk a kéglimbe, mivel ha háromnegyed kilencig nem bír megfarkalni, már hozzá sem kezd. Fél tízre muszáj hazaérnie, ha családi békességet akar. Igen, felesége van, gyerekei, s vegyem tudomásul, a hét minden napjára jut neki muff a netről. Buknak rá a nők. Egyikük sem olyan frigid, mint én. Kollektíve fintorogtunk. Horsa vállat vont. – Azt mondtam, kimegyek a mosdóba, és meglógtam. Rozsomák kettesben maradt a számlával. Közölte a pincérrel, hogy az én vendégem volt. Tudatták vele, hogy ezt sajnálatosnak tartják, ám ettől függetlenül ki kell fizetnie fogyasztását. Erre megpróbált keresztülgázolni a személyzeten, de a biztonsági őr az útjába tornyosult. Rozsomák verekedni kezdett. Végül leütötték őt egy vécépumpával. – Hümm, ez nem éppen elegáns vég – jegyeztem meg. – Jól van, tényleg nem volt poénos – látta be Mamusz. – Csakhogy Rozsomák egy bráner. Ha netán nem tudnátok, ez azt jelenti, hogy farok, s nem jelzőként, hanem főnévként. Az a típus, amelyik mámorát leli abban, hogy fölényesen kioktat nála jobbakat. Mondtam volna neki azon a decens helyen, hogy takarodj a tundrai felmenőidhez, és ott voníts!? Hiszen a való életben is csupa nagybetűvel és felkiáltójellel társalgott. A pincérrel hozatott egy üres üveget, és átpalackoztatta a bort, mert az úgy selymesebb ízű lesz! Kicseréltette az asztalkendőt pirosra, mivel a zöld színűtől pörsenéses lesz az arca! Azon arc, amely szappant, vizet, borotvát a Magna Charta megszövegezése óta nem látott! – Tényleg selymesebb ízű lesz a bor, ha...? – kérdezte volna Adena. Horsa ráförmedt: – Nem érted, hogy ez csak pincérszívatás? – Nem lehet, hogy elkaptad a fickó modorát? – érdeklődtem. Mamusz széttárta karjait, jelezvén: elnézést kér, megadja magát. – Kiborultam kissé, ne haragudjatok. Megviselt hogy e bráner személyében gyanútlanul leszakítottam egy érett gyümölcsöt a tahóság fájáról. Egyébként ő korunk hőse: a bunkó. A populáció őt imádja, bálványozza. Beszéljünk másról. Papusz, még egyszer gratulálok a remek vőlegényhez. Kérdezhetek valamit? – Huszonegy centi – feleltem. – Saccra. Megmérjem pontosan? – Kivételesen az érdekelt volna, biztos vagy-e abban, hogy kimerítettél minden más lehetőséget, és Selwyn az a férfi, akit holtod napjáig szeretni tudsz? – Úgy érted, volt-e elegendő kapcsolatom? Igen, megismertem, kipróbáltam jó néhány fickót. Tudom, hogy az egyik gombóccá gyűri a tiszta zoknit, a másik viszont félbehajtja, s egyiket a másikra simítva tárolja a szekrényfiókban. A harmadik egyszerűen belehúzza a jobbos fuszeklit a balosba, így teszi el. A negyedik szabályos négyzetté hajtogatja az alsónadrágját, az ötödik lazán felsodorja, hogy a mosott gatya formája a hímvesszőjére emlékeztessen. A lányok bólogattak. – Férjhez mehetsz, sokat láttál – szólott Nicole. – Ha a szépfiú mégsem válik be, hívj félre, megbeszéljük. Legszívesebben a kocsijába rejtett pokolgéppel intézném el a nyavalyást. – Nyugi! Halálosan szerelmes vagyok. Csalódás kizárva. 112

– Na persze, majd ti lesztek az Örök Szerelem! – fanyalgott Meryl. Mély, rekedtes hangja visszakongott az üres falakról. – Kívánom persze, hogy így legyen. Ám a fő bajt abban látom, hogy Selwyn férfi. Ezek genetikailag jellemhibásak. Állhatatlanok, önzők, farokcentrikusak. – Megismerkedtem egy férfival – suttogta Scara szűzies-szendén. – Rá nem igaz, ami legtöbbjükre, miszerint ez a pasas nem monogám, hanem sztereogám. Rámeredtünk. Olyannyira megrendültnek látszott, hogy gyorsan a kezébe nyomtam egy teli poharat. Elkortyolta az italt. Végigpillantott rajtunk, s felcsigázottságunk láttán végre belekezdett volna, ám Horsa hangja megállította: – Mi abban a történet, hogy megismerkedtél egy pasassal? Ezt mindennap megteszed, átlag óránként. Bárkit megigézel a szentimentális kinézeteddel, a szendeségeddel. Mire a fickó felrémül, hogy a forrón hulló könnyeid kiégették a pulcsiját és már a bőrét marják, akár a savas eső, te rég kiszívtad az életnedveit. – Ez nem igaz – tiltakozott Pézsé. – Miért túlzol? Jól van, betudom a fűnek. Szóval találkoztam egy magas, csinos férfival. Perc percet, szó szót követett, egyszer-csak az ágyban találtuk magunkat... – Nini! – sikkantott Nicole. – Ki fekszik az ágyacskámban? Ki hámoz kifele a ruhácskámból? – Fogd már be! Tán ott voltál? Szóval, ha már ágyba bújtunk, eszembe jutott, mi szépet tanultam Natalie-tól, és elkényeztettem vele a pasast. Az pedig nem nyögött, sóhajgott, mint egy közönséges férfi, hanem sikoltozott élvezetében. Sikított, kiabált! Különben nagyon érdekes volt. És azt hiszem, izgató is. Azt üvöltötte: anyám; szentséges istenkém! Aztán meg ezt: meghalok! Legalább ezerszer, és olyan hangon, mintha mészárolnám. – Komolyan? – lehelte Adena, csillámos kék szemét kerekre tárva. – Tényleg sikítozott? Férfi létére? – Ha egyszer mondom! Férfi volt, bizonyítottan. Értett az ágybéli dolgokhoz, de azért csak zavarba hozott a kiabálással, hörgéssel. Pláne, mikor az erkély felől beszólt a szomszéd a hálószobába, és megkérdezte hívjon-e zsarukat. Erre a pasas azt jajgatta válaszul: ez a nő megöl engem, kinyuvaszt! És borzalmasan sikoltozott hozzá. Nahát, lányok! Tíz perc múlva ott volt a kommandó! Épp leájultunk egymásról, és rágyújtottunk, amikor ránk rúgták az ajtót. Húsz másodpercen belül megfektettek minket a padlón. Motozni nem kellett, mivel nem volt zsebünk, elvégre nem vagyunk kenguruk. Mindent feltúrtak a lakásban, dühödten keresték az áldozatot. Nem hitték el, hogy mi csak izé... A szomszéd magnóra vette a pasas szerelmi örömét. Amikor lejátszotta, a halálsikolyok hallatán a kommandósok megint végigkotortak minden szekrényt, kirámolták a fagyasztót, az ágyneműtartót, felszedték a követ a spájzban. Barátom később kérdezte, randizhatnánk-e máskor is? Közöltem, nem bánom, talizhatunk, de csakis egy lakatlan szigeten, egy világítótoronyban, érthető okból. Most várom a hívását. – Katartikus lehetett. Unokáid imádni fogják a sztorit – fanyalgott Meryl. – Miért nem tudsz örülni más nemi életének? Csak azért, mert én férfival csinálom? – Lásd be, ez eléggé undorító. – Jaj, Meryl, ne kezdd már megint! – mordult Nicole. – Különben aláírom, hogy ez Jandra estéje, de muszáj megsúgnom... – Már amennyire te suttogni tudsz... – szúrta közbe Horsa. – ... szerelmes vagyok! – kurjantotta Nicole. Egy emberként megkövültünk. Tegnap még rühellte a szerelmet, a férfinemet, az életet. Ki akarta képeztetni magát kamikázénak, naphosszat gyakorolta a szepnukut, és minden olyan helyre jelentkezett zsoldosnak, ahol iszonyatosan lőttek, robbantottak. – Mi vagy? – kérdeztem. – Szerelmes. – Hány éves a kicsike? – informálódott Horsa. – Hatvan? Nős? – Ötvenöt éves, nőtlen, gyerekei nincsenek. Szuper pasas! – Aha, és a szupermen minden este testén kívüli élményben részesíti a fogazatát. Ugyanis kiveszi s megmossa. – Ja, s fogmosás közben fütyül vagy szájharmonikázik! – Francokat! Mit vacakolna a kézimunkázással? Bedobja a protkót a mosogatógépbe, az majd elsikálja neki reggelig! – A csípőprotézisét is kiveszi éjszakára? Pohárban úsztatja? Megnézném azt az akváriumot! – Miért szenyóztok velem? – nyafogott Nicole. – Szenyózik a halál, életem! – tiltakoztam. – Mindenesetre agyászhoz kéne járnod. Lehet, hogy kikezelne a gerontofíliából. – Egy ötvenöt éves pasas még egyáltalán nem öreg! 113

– Lehet. De azért már bőven megnagyobbodott a prosztatája. – Megnyúlt a herezacskója. Úgy térdig. – Ne cikizzétek Nicole-t! Némelyik ötvenes oly édesen szökdécsel a járókeretével! – De aszér kimágászló szekszuálisz tapasztalatokkal bírnak! Hosszájuk képeszt mit tud egy fiátál pászasz? – Horsa a dús fogsorára tapasztott felső ajakkal utánozta a részlegesen rigor mortiszos orcázatú Giottót. Láttán-hallatán legurultunk a székekről. Miután visszakapaszkodtunk, kiürítettünk egy flaskát. Megint felém fordult a figyelem. Végtére én voltam az est hősnője. Már csak hálni járt fejemre a pártám. – Na és, mi az, amit végleg lezársz a múltadban? – kérdezte tőlem Adena. – Te mit zártál le? – informálódtam. – Kiiratkozott a gyermekkönyvtárból – vélte Scara. – Kiradírozott néhány számot a telefonkönyvéből. – És te, Jandra? Folytatod például a szextelefonozást? – Nem, azt befejeztem. Volt az a kissrác, Alton, őt felhívtam, hogy elbúcsúzzak tőle. – A fiúnak nem kéne most itt lennie? Hogy szexuális beavatási szertartásban részesítsd, mielőtt örök hűséget fogadnál az uradnak? – firtatta Scara. – Tizenkét éves! Mit hülyéskedsz? – Na és? Öreg hozzád? – mordult rám Nicole. Körbeültük a hidegtálakat. Salátát, sajtot, gyümölcsöt pálcikáztunk a fejünkbe. Provence-i fűszerekkel meghintett gombafejet szopogatva, hangosan elmerengtem. – Addig-addig búcsúzkodtunk, mígnem Alton sírva fakadt, én pedig megadtam neki a számomat. Megállapodtunk, hogy továbbra is felhívhat, ha beszélgetni szeretne valakivel. – Valakivel vagy veled? – pontoskodott Meryl. – Velem. Tudom, hogy lehetetlenül hangzik, de egészen összebarátkoztunk. És vele sem csevegtem többet a szexről, mint veletek. – Velünk más egyébről szó sem esik! – Ugyan már! Nicole száj- és csípőprotkós szuperménje mióta szextéma? – érdeklődött Horsa. – Na, mert a te Rozsomákod felturbózza ám a libidót! – Ne csináljátok, Jandrának holnap nászéjszakája lesz! – protestált Adena. – Még elveszitek a kedvét! – Csinálj neki kedvet te magad! – csapott le rá Meryl. – Mesélj neki a szent házaséletről! – Jaj! – felelte a szólított. – Hát Zach nem egy lepedőördög, de azért jól megvagyunk. Testestől-lelkestől szerelmes vagyok belé! Kisétáltam a fürdőszobába. Míg arcomat mostam hideg vízben, Horsa utánam lopakodott. – Figyelj, menyasszony. Komolyan minden szépet és jót kívánok neked. De azért légy résen Selwyn mellett. – Mire gondolsz? – Nem tudom – felelte. Átölelt, a hátamat paskolgatta. – Picit bizonytalan vagyok. – Kit illetően? – Selwynnek túl nagy az egója. Ez idővel talán zavarni kezd téged. – Megbirkózom vele – sóhajtottam. A kád szélére telepedtem. Mamuszra mosolyogtam. – Mindjárt bemegyek. Rám csillantotta jellegzetesen teliszájas, megható vigyorát, és tűsarkain billegve visszatért a nappaliba. Fázósan átkaroltam magam, az órámra lestem. Egy óra elmúlt. Jamal megtartotta ígéretét. Nem jött el. Nem baj. Majd találkozunk az esküvőn, hiszen oda is meghívtam, és ezt az invitálást elfogadta. Eszembe jutott, mit csinálhat Selwyn. Reméltem, hogy alszik, erőt gyűjt a Várva Várt Naphoz. Nicole lépett a fürdőszobába. Leült mellém a dermesztő fémperemre. Vállamra hajtotta fejét, de nyomban el is vette onnan, mert tőle már ez is túláradó érzelemnyilvánításnak számított. – Aztán vigyázz magadra – szólt szokatlanul halkan. – Nem bízom abban a pasasban. Pedig Selwyn nagyon helyes, extra jóképű fiú. Nem is tudom, mi bajom vele. Talán nem érzem őt elég erősnek. Ne haragudj. Bólintottam. Nicole távozott. Mire kicseréltem a levegőt a tüdőmben, Adena ereszkedett mellém. Megölelgetett, majd ujjaim közé fűzte sajátjait, összekupolázott kezeinkre hajtotta fejét, és felsóhajtott. – Sikerülni fog, meglátod! Ne rettegj! Klassz dolog a házasság. Olyan jó éjjel kiflibe gömbölyödni a másik testével, érezni az ő melegét, az együttlét meghittségét. De azért ne hagyd magad elnyomni. Ne en114

gedd, hogy kettőtök közül csakis ő számítson! Ne mondj le önmagádról. – Nem hinném, hogy ezt akarná. – Remélem, tévedek. Adena végigcsókolta ujjhegyeinket. Felpattant mellőlem, a hajamba borzolt, és kisétált. Meryl érkezett. Nem ült le, megállt velem szemben. Jobb lábát előretolta, cigarettára gyújtott, a füstöt elfújta a fejem fölött. – Milyen sivár egy kirámolt, elhagyott fürdőszoba! – sóhajtott. – Olyan, mint egy frissen elvált nő. Vigyázz magadra. Ha anyád volnék, rávennélek, hogy várj még a házasulással. Ismerd meg jobban a jövendőbelidet. Minél jobban megismered, annál kevésbé akarsz majd vele élni. Holnap elmegyek Szent Antalhoz, és megpróbálom korrumpálni őt egy komolyabb összeggel. Hátha segít. Meryl után Scara következett. Bejött, a tükörhöz fordult, onnan rám pillantott, s a haját igazgatva beszélt képmásomhoz. – Most elmegyünk, alhatsz pár órát. Álmodd meg, nem volna-e sokkal okosabb, ha délután mégiscsak elrabolnánk az eskető atya színe elől? Gondold meg. Selwyn nem férjnek való. – Vannak érveid? – leheltem. – Megérzéseim vannak – felelte. Szánakozó búcsúpillantást vetett rám a tükörből. Benyálazta mutatóujját, rögzített a homlokánál egy levegőben szállongó, kamillaszőke tincset. Kecsesen pát intett, és kisurrant a helyiségből.

41. fergeteges buli volt, nemde? lélegzet

Jöjjek az egyszemélyes Chippendale-show!

Lekísértem őket az utcára, megvártam, míg taxiba ülnek. Nicole nem tartott velük. Motorra pattant, és elsüvített az éjkirálykék színű, borzongatóan langyos, illatos nyárvégi éjszakában. Miután eltisztult előlem mindkét jármű, az utca túloldalán parkoló kocsira néztem. A fél fenékkel a motorháztetőn ülő férfira. Átsétáltam hozzá a néptelen úttesten keresztül. – Jöttem is, meg nem is – üdvözölt alig felismerhető, karistolósan kemény hangon. Hosszú haja kuszáltnak látszott, fogadalma szerint nemrég szakálltalanított arcát kétnapos borosta feketítette, melynek – úgy rémlett – az volt az ambíciója, hogy nagyra nőjön. – Ittál? – kérdeztem. Dohánylevél ruhás, karcsú szivarra gyújtott, hátravetett fejjel az égre fújta a füstöt. Rám nézett, elhúzta száját. – Ennyire meglátszik? Hazafelé tartottam egy teli üveggel. A házad előtt zátonyra futottam. Mérgemben kiittam magam alól a kocsit. Most mehetek haza taxival. – Gyere föl hozzám. Főzök egy kávét. – Jótett helyébe jót várj. Visszakapom a múltkori újraélesztést. Kézen fogtam, átlépdeltünk az úttesten. Elfutott előttünk egy macska, s amikor szaladtában egy pillanatra ránk meredt, szeme zöldarany tündöklettel felfoszforeszkált. – Hát ez most jót jelent vagy rosszat? – morfondírozott Jamal. – Habár „jó”, mint olyan, nem is létezik. Eszerint csak rosszat jelenthet. Tudtam! – Nem fekete macska volt. – Hanem? – morrant vitakészen. Megtorpant, nem bánta, hogy én továbbmegyek. Összekapaszkodott kezünk mindegyre nyúlt és nyúlt. Amikor már fájt, visszafordultam. – Csak azért láttad feketének, mert sötét van. – Minek ellenére te mégis milyen színűnek láttad? – Talán zöldnek – feleltem rövid tűnődés után. Jamal bólintott. – És a zöld macska nem hoz balszerencsét. – Nem, a zöld macska kimondottan pozitív előjelnek számít. Ráadásul siettünkben el sem ütöttük őcinyóságát, s ez megduplázza a jótét hatást. – Jaj, ennek rettentően örülök! – ujjongott keserűen. Eldobta a szivart. – Szerzek egy zöld macskát otthonra. Hogy mulattál a hajadonbúcsúztatón? – Köszönöm, felemásan. Szeretem a lányokat, feltöltődünk egymástól. Tudod, az összejöveteleinkre 115

mindenki csak a pozitív kisugárzását hozza. A negásat otthon hagyjuk, mások számára tartogatjuk. Szóval egész jó buli volt. – Miként lehet különválasztani a kisugárzásokat? – érdeklődött Jamal a lépcsőházban. Vállat vontam. – Nem szándékos. Úgy tűnik, mintha automatikusan történne. Mi egyszerűen nem fájunk egymásnak, pedig hát hatan húszfélék vagyunk, nem egyfolytában hízelkedünk, és nem vagyunk egymás nyalógépezetei. Keményen beszólogatunk, csúfolkodunk, mindent kiforgatunk-kinevetünk, és mégis, nekem tőlük semmi se fáj. Kivéve ma este. Az asztalnál mindenki gratulált a kézfogóhoz, a fürdőszobába már egyenként surrantak utánam, és „aggodalmuknak adtak hangot”. – Persze hogy aggódnak érted. Végtére a barátnőid, és te holnap, bocsánat: ma férjhez mész. Ez engem is nyugtalanít. A lakásba nyitottunk. Jamal megtorpant az előtérben. Megrezgette orrcimpáit, akár egy vadászeb, és elfintorodott. – Ti füveztek? – Ki nem füvezik? – Te ezt tényleg félvállról veszed? – meredt rám. – Te meg iszol. Mi a különbség? – A Királyi Filharmonikusok sem bírnák eljátszani! Egyébként csak azért szeszelek, nehogy szervdonort csináljanak belőlem, ha netán elhullanék egy utcai harcban. A májamnak már biztos nem veszik hasznát. Múlt télen állatira megfáztam, tehát a veséimnek is annyi. Az agyam olyan, mint az ementáli sajt. A szívem hamuvá égett. Na, talán a szemem. Az még transzplantálható. – Mi bajod a szervdonorsággal? – firtattam. – Tudom, nem vagyok jó keresztény, se derék liberális. Nem akarok mások testében tovább élni. Nem mintha a sajátomban élni eksztatikus karib-tengeri nyaralás volna. Egyszer elcsíptünk egy tizenhét éves vérnarkós kölyköt. Épp azon fáradozott, hogy agyonverjen egy nőt az utcán, a nyakláncáért, amit aztán drogra cserélhetett volna. A srác rosszul lett a fogdában. Kivizsgálták, megállapították, hogy totálisan lelakta a máját. Ezután halálos komolysággal várólistára vették a fiút, és ha holnap te összezúzod magad a motoron, ő kapja a májadat. Vagy az enyémet, ha még időben lepuffant egy másik agyirtott narkós. – És? – kérdeztem. Rám nézett, a hajamba borzolt, azután hasonló módon a sajátját is összekazlazta. Körbepillantott a lesivárodott héderben. Leült egy székre, a szájába pálcikázott egy falat paradicsomot. – Tényleg a szervdonorságról akarsz beszélgetni? – érdeklődött. – Nem mindegy, hogy egy gyilkos vagy másvalaki kapja a szerveidet? – Voltaképpen hulla mindegy – hagyta rám. – De amikor éppen lerángatsz egy emberi lényről egy magából kivetkőzött, vérengző másikat, nem támad olyan ingered, hogy utóbbinak ajándékozd rajongva szeretett májadat. Ennyi. Térjünk vissza a füvezésre. – Nem szívok. Mondtam már. – Jól van, tartsd meg ezt a szokásodat az esküvőd után is, megjegyzem, nem lesz könnyű. Tudom, mert éppen egy elcsellózott frigyből tartok kifelé. Nem akartam eljönni a búcsúztatódra, hiába gerjesztettél azzal, hogy egyszemélyes Chippendale-csapat lehetnék. Ám nem hagyott nyugodni a gondolat, hátha mégis azért hívtál, mert úgy döntöttél, elfogadod ajánlatomat, és megkérsz, szöktesselek meg a kézfogóról. Nos? – Férjhez megyek. – Feltett szándékod? – Igen. – Elszomorítasz. Varázsütésre a szívembe zártalak. Rossz nézni, ahogy a vesztedbe sietsz. Nekem, nős férfiembernek nyugodtan hihetsz. – A te gyereked volt? – szúrtam be. – Nem. Nem az enyém. Ám ez nem kisebbíti a tragédiát. Holtan világra hozni egy kilenc hónapon át hordott magzatot...?! Soha ne tudd meg, milyen tagló dolog. – Sajnálom – sóhajtottam. Elé tettem a kávét. Leültem az asztal másik oldalán, az arcát néztem, és arra gondoltam, milyen remek volna ezt a férfit megtartani, továbbra is gyakorta beszélgetni vele, az ő vérpezsdítő, eleven lélekáramában élni. Felpattantam ültömből. – Majdnem elfelejtettem! Ígértem neked egy ablakroládot. – Mikor volt időd megfesteni? – csodálkozott rám. – Már megvolt, amikor megígértem, csak nem jutott eszembe, mert... – habogtam. Visszaültem, le116

nyeltem egy pohár italt. Összeszedtem gondolataimat, és Jamal érdeklődő tekintetétől biztatva újfent belevágtam: – Nem szeretném, ha félreértenél, vagy túlzott jelentőséget tulajdonítanál a dolognak... Na jó. Veled élvezet nyíltan, őszintén beszélni. Nem tudom, miért. Jobb embernek érzem, szeretem magam melletted. Egyébkor is szeretem magam, de... – Kérsz egy kávét? – érdeklődött, kínlódásom észleltén. Legyintettem. – Hagyjuk. Nem kell kielemezni. Szeretek veled lenni, és kész. Emlékszel az első beszélgetésünkre? – Szamba és Varázsütés. Emlékszem. Nem szükséges magyarázkodnod, már ha arra készülsz. Nemrég csevegtem Madámmal. Ismerni vélem a Szamba-énedet. – Velem is beszélhetsz róla, ha akarsz. Most azért hoztam szóba az első fecsegésünket, mert utána nekiálltam egy képnek. És akkor is épp azon dolgoztam mikor Balsors ügyében nyilatkoztál a híradóban. Tudod, döbbenetes volt! És később, amikor Oliv esküvőjén összefutottunk, és te azt az éjkék öltönyt viselted... – Összefüggőbben nem megy? – kérdezte félrehajtott fejjel. – Ha meglátod a vásznat, talán megérted, miről makogok. De talán már most is érted. Ha benned is felmerült, hogy úgy vagyunk egymással, mintha réges-rég barátok volnánk, és nem a mostanság barátságnak nevezett felszínes formában, hanem sokkal mélyebben, komolyabban, egyszersmind játékosabban, mármár elemi módon. Ráadásul a mind ritkábban érezhető, férfi-nő közötti vibráció is izgalmasítja kapcsolatunkat. – Örülök, hogy mindezt te mondod el, mivel engem szerfölött feszélyez a családi állapotodat fenyegető változás – jegyezte meg. Bólintottam. – Néha olyan furcsán érzem magam, mintha a testvérem volnál, és titkon vérfertőzést fontolgatnék. – Na, ez bennem fel sem ködlött – szögezte le Jamal. – Mármint az, hogy vérfertőzésnek nevezzem a fontolgatást. Szerintem fondorlatos helyzetünkhöz képest túlsággal erős a kötődés. Felálltam a székről. A falatnyi gardróbszobába sétáltam. Kitártam az ajtót, és nem értem el a felső polcot, amelynek fal felőli oldalához gurítottam a képtartó tokot a minap, hogy elrejtsem az „elvi”költöztetésemben (style by: Selwyn) segédkező jegyesem fürkész tekintete elől. Iparkodásomban szökdécseltem egy keveset. Hosszú hajam lobogott, a padló dübörgött, halkan szitkozódtam. Varázsütés megjelent a hátam mögött. – Segíthetek? – érdeklődött. – Tartsál bakot – kértem. Lábujjhegyre emelkedett, felnyúlt a polcra, s leemelte a kék plüssbársony tokot. Kezembe adta, s én visszanyújtottam neki. – Tied. Az Éjkirály. Ez a címe – mondtam. – Szóval már majdnem készen volt, amikor először megláttalak. Tehát az egész a véletlen műve. Meg talán a csodáé. Visszatértünk a nappaliba. Jamal kihúzta a képet a tartóból, és kiterítette a padlón. A vászon olyan színű volt, mint a legbársonyosabb, legérzékibb éjszaka, melyet az ember nem csupán a száján-orrán szeretne beszívni, de még a bőrén és az ölén keresztül is belélegezné, befogadná, melynek mindenestől átadná magát. E mélységes mélynek érzett, testet-lelket felforgató kékség középpontjában állt az Éjkirály, lobogni s hullámzani látszó, szétnyitott palástban, alakjával a háttérbe olvadón, ugyanakkor abból kiemelkedőn. A válláról lecsúszófélben lévő, a háttérnél egyetlen árnyalattal világosabb színű köpeny szélei felakadtak magasra emelt karján, széttárt ujjain, s úgy készültek lecsordulni, lecsöppenni onnan, akárha olvadoznának. A palástszárnyak között álló Éjkirály meztelen teste olyan kékségű volt, amilyen vakítóan, érzékítően mesekék egy teliholdas, csillagszikrázatos, havas éjszaka a szabad természetben. Az ilyen kékségű téli éjeken menni, rohanni, hempergőzni vágyódik az ember; a neszfogó, puhán felkavarodó porhóban vágtázó ló hátán ringatózna, vagy egy szőrmepaláston kedvesezne a fölé gömbölyödő ég alatt. Mindezen óhajok és még százféle más vágy, létező és képzeletbéli lények ábrázolatai borították az Éjkirály testét, akárha megelevenült tetoválások volnának. Az éjt uraló fenség magas, vékony, hosszú lábú férfi volt, vállig érő, szélfútta, sötét hajjal, homlokába, szemébe hulló tincsekkel. Hetykén viselt ezüstkoronáján két drágakő tündökölt, a Nap és a Hold. Sűrű, sötét szemöldökét hócsillámok zúzmarázták, mélyen megbúvó, fortélyos metszésű szemrésében tengerkék írisz ragyogott. A hosszúkás, keskeny arc bőrére árnyékot vetett a járomcsontot az állal összekötő, 117

íves vonal, s ez adott karaktert a jókora orrnak, a szép vonalú, komoly szájnak, a széles, szögletes állnak. A vágyak és éjbéli teremtmények festővásznául szolgáló karcsú férfitest szépségét fokozta vékonysága, a bőr alatt futó finom izmok játéka. Az előrajzolódó arckoponya íves vonalának rajza megismétlődött a hasfalon, kétfelől. A mélyen bevésettnek tetsző, függőleges barázdák a bordákat kapcsolták össze a medencecsonttal. A szemlélő hiába lett volna fokozottan kíváncsi a dús, gazdag, fekete prémű ágyék főszereplőjére, azt egy tovalebegő denevér szétterjesztett szárnyai takarták. A hosszú combok bőrén áttetszett az izmok tapadási helye. Jamal sokáig nem moccant meg a kép fölött. Úgy véltem, talán csak töredékét érzi át mindannak, amit az elkészült mű belőlem kiváltott anno, végtére az alkotó mindig jóval szenzitívebben éli meg, amit önnön lényéből előhoz, mint a kívülálló. Ám azon érzésnek még a töredéke is képes lenne hegyeket omlasztani. Ezt gondoltam, szerényen. Töltöttem a rubinszínű, púderszáraz borból, és ittam néhány kortyot. Jamal vaktában a pohárért nyúlt, s elvette az ujjaim közül. Lenyelte az italt, rám nézett. Visszaadta a poharat. Kioldotta övcsatját, miáltal összefogott derekú, fehér vászonnadrágja a csípőjére süllyedt. Gyors mozdulattal kibújt pólójából, és végigbámult magán. Én is ellenőriztem, amit ő. Felvont szemöldökkel összenéztünk. – Te vagy az Éjkirály – bólintottam. – A legtöbb pasasnak kockás a hasa – mondta. Vállat vontam. – A tied különlegesebb. Jamal felöltözött, feszengeni látszott. – Tudod-e, hogy boszorkánymód el bírod varázsolni az embert? – kérdezte. – Megpróbálok elszakadni a hasonlóságtól. Nem könnyű, mert roppant megrázó, ha valaki felismeri magát egy festett, szobrott vagy írott figurában. Ha mégis valahogy eltépem magam ettől, és teljes erőből megpróbálok elfogulatlan lenni, akkor sem kerül helyére az állam, mivel a padlóig zuhant. Láttam már tőled ezt-azt, babonázó, elbűvölő képeket. De ez maga a varázslat. Úgy mozogsz a képzeletvilágban, mintha otthonosabb volnál benne, mint idekinn, a marcona valóságban. Ezt tényleg nekem adod? – Tied. Senki sem látta még. Csak te meg én. – Szeretnéd, ha így maradna? Nem mindegy, mit válaszolsz, elvégre egy ablakroládról tanakodunk. – Most már a tied, te döntesz, hová teszed. – Elviszem egy tetoválómesterhez, mintának. Magamra varratom az összes figurát, kivéve a denevért. Azután az ágyam fölé kerül, a mennyezetre. Vagy inkább a falra tegyem, üveg mögé? Nem! Nem viszem sehová! Nem mutatom meg senkinek, mert még elkívánhatják tőlem. Elrejtem, széfbe zárom. Kivel őriztessem? Jézusom! A kocsimmal se voltam így soha! Nem fogadom el, Jandra. Kifordít önmagamból. Ne haragudj. Feltekertem a vásznat. Valahányszor sodortam rajta egyet, Jamal járomcsontja alatt megrándult egy izom. A tokba csúsztattam a képet, rápattintottam a kupakot. A plüssbársony tartót az állsörtéit vakargató Varázsütés karja alá dugtam. – Tartsd meg, veszítsd el, vagy ne bontsd ki soha többé! – szóltam. – A pajzsfeliratot is észben tartom, de még nem fogalmaztam meg. Esetedben nem lehet olyan rém egyszerű szöveget alkalmazni, mint teszem azt: Vér, veríték, kín, vagy Halj meg állva! netán: Nem kaptok el élve! – Hanem? Vállat vontam. – Úgy véled, ismersz? – kérdezte. – Ismerni véllek. – Ezért ajándékozol meg eddigi életed főművével? Bőkezű, nagyvonalú lány vagy. Mit nyújthatok cserébe? Megszöktethetnélek a menyegződről, de nem kívánod. – Sokat kapok tőled, Jamal. Nem érzed, hogy elszívom az erődet, mint egy energiavámpír? – Magadtól is roppant erős vagy. Ráadásul nem is szívod el az erőmet, mert a közeledben épp az ellenkezőjét érzem. Hoppá, hiszen ezt is megfogalmaztad már. Melletted jobb embernek érzem magam. Ezek a te szavaid. Én még hozzáteszem: mint amilyen vagyok. Most elmegyek, mielőtt még egy rakás marhaságot összehordanék. – Még ne szaladgálj hazafelé. Nagyon élvezem a Chippendale-show-t. – Elhiszem, magam is így vagyok vele. Mégis megyek, mert az oltár elé készülsz, és ezen a napon nagyon szépnek kell lenned. Márpedig a kialvatlan menyasszonyok erősen pandaszeműek. 118

– Nem gondolod, hogy ez marhaság? Hogy a lányok az esküvőjük napján a legszebbek? Szerinted délutánra kisebb lesz a vitorlafülem? – Úgy találod, vitorlafüled van? Figyellek egy ideje, s látom, milyen ravaszul hasznát veszed. Ha a hajad útban van, csak a füled mögé kanalazod, és ő nagylelkűen megtartja tincseidet. Nem érdemli meg, hogy ócsárold. A füledtől nyugodtan férjhez mehetsz. – A szívemtől megyek férjhez, Jamal. – Sejtettem. Erős lány vagy, Jandra, remélem, felülkerekedsz a gondokon. – Te is kezded, amit a barátnőim? – Végtére a barátodnak neveztél. Mint olyannak, kötelességem a hajadba kapaszkodni. Ha szükséges, akár fenékbe is rúghatlak. Ez egyébként kölcsönös jog. Most szívesen élnék vele. – Rendben – sóhajtottam. – Hatalmazd fel magad. Ki vele. – Ugye, nem akarod meglátni, hogy Selwyn kokózik, meg a jó ég tudja, mi egyébbel rongálja magát? Ugye, azt hiszed, megbirkózol ezzel, és te leszel a győztes? – Te ezt honnan tudod? – Zsaru vagyok. Véreb-szimatom van. Nap mint nap találkozom hasonló fazonokkal. Látom, merre mennek, hová jutnak. Féltelek. – Szerelmes vagyok. – Tudom. Ismerem az érzést. Jól van, aludj, gondolkodj. A gyűrűváltásig még jelt adhatsz. Ha észreveszem, megmentelek. – Hülye vagy – nevettem. – De ilyennek szeretlek. Végigkócolta hajamat, ujjait a tarkómon hagyta. Lehajolt hozzám, orrhegyen csókolt. – Én is szeretlek, királylány – mondta. Sarkon fordult, s a karja alá dugott képtartó tokkal kisétált a lakásból.

42. lélegzet

ESKÜVŐ!!!

Szemhunyást sem aludtam, ugyanakkor ébren se voltam. Elvégre felvirradt az esküvőm napja! A mézgás hajnali órák valamelyikében egy pillanatra elvesztettem az ábrándozás fonalát, és amikor az oltár elé képzeltem magam, Varázsütés állt mellettem, fekete szmokingban, olyan széles mosollyal, amilyenre talán nem is képes. Ezt a tévképet töröltem, visszacseréltem Selwynére. Reggel a hideg zuhanyt jegessel váltogattam. Jégkockahegyet borítottam szememre, és még felkarikázott uborkát is. Midőn a postás becsöngetett egy kosárnyi üdvözlőlappal és dísztávirattal, rádöbbentem, mennyi barátom-szerettem van, és efölötti örömömben körbecsókoltam a fekete fickó erősen vigyorgó ábrázatát. Eközben a két ujjal, hanyagul tartott karika uborkák, meg még a jégkockák is a kézbesítő jócskán kigombolt ingébe potyogtak, és üstöllést heveny nyugtalanságot váltottak ki viselőjéből. Szabadkozva segítenem, hogy a levélhordozó ember megszabaduljon a ruházatába zuhogott biokozmetikumoktól. Igyekezetemben letéptem néhány gombját, és pár marék szőrt is kiszaggattam feltűnően bozontos mellkasából. S még magyarázkodnom is kellett, mert a jégkockákat nem csupaszon alkalmaztam, hanem tízesével örömgumiba húzva. Tehát éppen két közepesen lucskos, bekötött szájú, tetemes méretű óvszert távolítottam el az idegen pasas intim szférájából, a köldöke mellől. Persze a kapkodásban mindkét gumikukac leesett, és tovacsuszamlott a folyosó kövén. Naná, hogy az élemedett korú szomszédné lábai elé siklottak! Az ajtaján kilépő istenfélő hölgy sikított, ám haladását folytatta, s útja az olvadozó jégkockákkal töltött, duplán rücskös, spermicid, valamint síkosított óvgumikon vezetett keresztül. – Banánízűek! – nyikorogtam biztató mosollyal. A postás, termetéhez képest lepkeszerű könnyedséggel, a lehanyatló Margot nénihez lebbent. Elkapta őt zuhantában, és a lendülettől még egy piruettet is csinált, ezt már a karjában ölelt, hajlott korú hölggyel együtt. Ám közben ő is rálépett a szem alatti táskák lohasztására szánt segédeszközökre, s Margot nénit eldobva, másfél axelt ugrott. Azután üldögélt a folyosó kövén, lábai körül szétszóródott levelekkel, tartalmukat folyató, eltaposott gumikukacokkal, s persze a méltatlankodó matrónával, és hangosan mélázott: – Ha a tükörjégen csúszom el, sebaj, kidumálom. Hé doktor, téli sportot űztem: kivittem a szemetet! De ez esetben mit mondok? Mit űztem? Tuti, hogy röhejessé válok! 119

Kevéssel később előálltam egyetlen, kultikus becsben tartott autómmal az átlátszó ajtós műtárgy-garázsból. Az elképesztően mocskos hátsó ablakban derűsen virított a kissé felújított szerelmi vallomás. SZERETLEK! NŐSÜLÖK? Nősülsz, tapsifüles! Levadásztalak! Ímhol, eljött a nap, amelyen – fogadalmamhoz híven – lemoshatom a feliratot. Majd. Boldogan döngettem át a városon. Mamusznál felöltöztettek, kisminkeltek. Sem Horsa, sem a többiek nem voltak hajlandók mellém ülni szégyenfoltnak titulált járgányomba. Emelt fővel, büszkén masíroztam átláthatatlan hátsó ablakú hajtányomhoz, behajtogattam tömérdek ruházatom fodrait, valamint rétegeit, s az esküvő helyszínéül kibérelt westernfaluba süvítettem. Társnőim már vártak a filmes kulisszák között. Ők is korhű öltözékbe bújtak, a Vadnyugat gyémántja miliőjéhez illőbe, mely mozidarabnak köszönhetően egymásra leltünk Selwynnel. Megérdeklődtem, láttae valaki a vőlegényemet. Nicole elsietett, hogy felderítse a terepet. Végigjárta a díszletfalu épületeit, majd jelentette, a meghívottak megérkeztek, többségük már jelmezt visel, vagy most ölti magára a Saloon nevű műintézmény e célra kialakított helyiségében. Itt van leendő anyósom, apósom, anyám és Weston, rég nem látott húgom, Carmen, valamint vér szerinti atyám, nagynénik, nagybácsik, kaszkadőrtársak, közeli s távoli barátok, például a nyakigláb férfi, akinek halott gyereke született. Ami ennél is fontosabb, a kaszkadőrlovak is teljesen itt vannak, rögvest kezdődhet a show. Ja, Selwyn? Ő nincs itt. Elkaptam Nicole torkát. – Mi az, hogy Selwyn nincs itt? Hogy a fenébe menjek férjhez, ha nem jött el a vőlegényem? Na, erre válaszolj! – Engedd el a nyakamat! – hörögte a faggatott. Miután megtettem, rosszallóan rám villantotta a szemét, s így folytatta: – Már megbocsáss, de a vőlegényed késése legyen a te problémád. Az idősebb férfiak egyik rendkívül előnyös tulajdonsága a pontosság. Ők már megengedhetik maguknak, hogy úriemberek legyenek. Nem tudom, érted-e? Azonkívül az ágyban is tapasztaltabbak, és nem azt tekintik előjátéknak, hogy kigombolják a sliccüket. Különben Mentonnak hívják az illetőt, akibe ez idő szerint halálosan szerelmes vagyok, és nincs csípőprotézise, normális méretű a prosztatája, és a herezacskója sem lóg! Viszont órákig is bírja a tempót az ágyban, egyazon menetben! – Jól van, Nicole, de lásd be, nem mehetek hozzá Selwyn helyett! Épp ezért most arról fecsegjünk, hogy HOL A FRANCBAN VAN SELWYN, A JEGYESEM?! Barátnőm vállat vont. Hátradobta gyönyörű, magától hullámos, hasztalanul egyenesre vasaltatott haját, és jellegzetesen szenvedélyes, hangos orgánumán így szólt: – Nem tudom, és egyelőre nem is akarok arról beszélni, hogy TESSÉK, IGAZAM LETT! Nézz a tükörbe, ma kivételesen szép vagy, pedig hétköznapokon sem kell elbujdosnod a férfipillantások elől. Ha mindenáron muszáj férjhez menned, szemelj ki valakit a vendégek közül, csak ne a papot, és menj hozzá! – Mentontól beszélsz ennyi hülyeséget? – förmedtem rá. Horsa viharzott a helyiségbe. – Gyerünk, Papusz, ne vacakolj már annyit! – lihegte izgatottan. – Anyád üzeni, hogy lódulj, pattanj lóra! – Sehova nem pattanok a vőlegényem nélkül! Mamusz az arcomba hajolt, szeme, fogsora kidülledt. Úgy beszélt velem, mint egy különösen hülyével. – Azért sürget az anyád, mert Selwyn már nyeregben ül! Ozon nagyon szeretne mielőbb túlesni az attrakción, mert attól tart, hogy a pasidat egy óvatlan pillanatban megint Mekkába cipeli a ló! – Jézusom – nyögtem meredt szemmel. Horsa visszasüllyesztette szemüregébe önnön látószervét. – Na ugye? – morogta. Rohantam. Úgy tetszett, az előkészületeknek köszönhetően semmilyen gikszer nem jön közbe. Selwyn délcegen ült anyám dédelgetett kedvencként tartott, hófehér színű, hosszú sörényű andalúziai lován, és a sötét haján viselt kalappal, dús, vérteli szájával, szívdobogtató megjelenésével csaknem megríkatott. Ostobán álltam, őt bámulva, reszkető szájszéllel, s azt hajtogattam magamban: Elvesz! Ez a tökély pasas elvesz engem! Ímhol a Herceg a fehér lovon! 120

Ozon rám csettegett a nyelvével, ahogy a paripáinak szokott. Felocsúdtam, megpezsdültem. Nyeregbe lendültem. A homokos talajú, tágas teret övező épületekre szerelt hangszórókból felcsendült a zene. Kenny Rogers belefogott a Poem for My Ladybe, s a lovak megmozdultak. Anyám mindent tudó, Legenda nevű andalúz paripája magabiztosan, megbízhatóan mozgott a lovagláshoz keveset se konyító Selwynnel, miként azt begyakorolta. Mivel Ozon a kiválasztott zeneszámokra tanította be a produkciót, Legenda a dallamok hallatán pontosan tudta, mi következik, mit kell tennie. A nyergében pompázó színésznek még a főpróbán a lelkére kötötték, hogy a világért se kapaszkodjon a szárba, ne csináljon semmit, csak üljön lazán, elengedetten, és mosolyogjon. Selwyn erre képes volt, és ha mégis elbizonytalanodott volna, még mindig megragadhatta a ló nyakszíját vagy zuhatagszerű sörényét. A kontraszt kedvéért sötétpej hátason nyargalásztam mellette, körülötte. Anyám tanítványainak közreműködésével előadtunk néhány jellegzetes vadnyugati jelenetet, olyféléket, melyekről úgy gondoltuk, lenyűgözik a vendégsereget. Városunkra törtek a martalócok – elkaptuk és betömlöcöztük őket; támadtak az indiánok – ők is megbánták, s nem győztek megfutamodni szélsebes lovaikon. A település férfiai öszszemérték lovastudásukat – mit ád az ég, a kedvesem került ki győztesen a megméretésből. A patások, a lovasok és a közönség egyaránt élvezte az eszmei mondanivalóban szűkölködő, ám annál mozgalmasabb, lelkesítően eseménydús és látványos bemutatót. A Selwyn ügynöke révén összesereglett riporterek dúskáltak a fotótémákban. Az esemény főhőse délceg és heroikus volt, sötét haja, fekete vadbőr kabátja, rojtos szegélyű, fekete leggingje pompásan passzolt a szálldosó sörényű, akciós mozgású Legenda tiszta hószínéhez. Azután mi ketten is összemértük magunkat az alkalomhoz kevert, tüzes zenére. E lovas tangóként jellemezhető bemutató úgy festett, akár egy parázsosan érzéki, vadul szenvedélyes tánc. Férfi és nő találkozásáról, megismerkedéséről, erőfitogtatásáról, játszmázásáról, gyengédségéről, őrületéről, mélyülő szerelméről szolt – lovaglásban előadva. Selwyn a szerepet élvezte, én a paripatáncot. Élményem elsodort, megfeledkeztem környezetemről, csupán a zenét érzékeltem, a lovat magam alatt, a kentaurérzést. Amikor véget ért, Legenda kecsesen meghajolt s széles mozdulattal elhajította kalapját. Ezután a kápolnához vágtáztunk, hogy egybekeljünk. Amikor az esketőatya az iránt érdeklődött, ismer-e valaki olyan okot, amely frigyünket megakadályozhatná, csengő gyerekhang rikkantott választ: – Igen! Én végzetesen szerelmes vagyok Jandrába! Ugyebár, ez elég nyomós ok? A kilencéves fiatalembert lepisszegték. Ám ekkor a zsenge korú, szűzies koszorúslányok kórusban biztosították a papot Selwynt érintő, romantikus érzületeikről. A gyerekzsivaj nevetésbe fulladt, azután csend lett. Egyszercsak az atya azt tudakolta, akarom-e Selwyn Icont férjemül, mindhalálig. Körülnéztem, vajon hozzám intézte-e sorsfordító szavait. Tekintetem találkozott Mamuszéval, majd sorban a többiekével: Adena, Scara, Nicole és Meryl pillantott rám a hátam mögötti padsorból, és a lovas tangó után egyikük szemében sem láttam kétkedést, szánakozást vagy csibészes lángocskát, utóbbival azt firtatván: na, mégiscsak jöhet az Aramentő Kommandó? Ozon, Weston, Carmen és a vendégek legtöbbje szintén meggyőzöttnek, elbűvöltnek tűnt. Jamal az ajtó mellett, a falhoz támaszkodva állt, tekintetem láttán felvonta fél szemöldökét, arra kíváncsian, mit teszek most: őt hívom megmentőül – vagy igent mondok az esketőnek? Az atya megismételte kérdését, Selwyn megbökött a könyökével. Rápillantottam, s az ő gyönyörszép, telt, érzéki szájáról olvastam le, mit kell felelnem. Jól érthetően, tisztán csendülő hangon kiáltottam: – IGEN!!! Mivel ő is hasonlóképpen reagált a szándékát firtató kérdésre, gyűrűt cseréltünk, megcsókoltuk egymást, és majdnem megszakadt a szívem boldogságomban.

121

43. lélegzet

menyegzői parti, 1. felvonás

A boszorkánykalap-tetős, közös házunkban tartandó lakodalmi vigasságig bőven volt idő, így aztán a ceremónia után még nem siettünk vissza a városba. Mindenekelőtt felkerestem a mosdót, és a tükör elé gyökereztem. Arcvonásaimat tanulmányoztam, arra kíváncsian, miféle változás állott be külsőmben a vágyva várt esemény hatására. Először is, meglehetősen kivirultam, másodszor ragyogtam, s ez előnyömre vált. Tehát ilyen egy férjezett nő. Egyelőre, súgta egy gonoszkás hang, egyelőre! Az ünneprontó szándékú megjegyzést Bús Dal Szól tette, a fejemben. Eltökéltem, hogy most aztán tényleg kinyíratom a fickót. Ezzel kivonultam a vadnyugati főtérre. A hangszórókból country-zene áradt. Ismét az izgalmas orgánumú Kenny Rogers énekelt. A szétszéledt vendégek többsége az eldugott parkoló felé tartott. Selwyn a fotóriportereknek pózolt a kápolna előtt. Ozon Legendát vezetve sétálgatott. Amikor észrevette közeledtemet, felém nyújtotta a szárat. – Ha van kedved, mozgasd le őt, mielőtt felteszik a szállítóra. Nem feleltem, néztem rá. Furcsállón viszonozta pillantásomat. Hirtelen óriásira nőtt az írisze, midőn egy könnycsepp felnagyította azt. Álla megrándult, megráncosodott, elfehéredett. – Nem fogok bőgni! – jelentette ki szivacsos hangon. – Csak azt akarom mondani, hogy szörnyen aggódtam, de szerencsére minden jól sikerült, és gyönyörűen csináltátok! – Te sosem aggódsz a bemutatók, szereplések előtt. Mindig higgadt vagy, nyugalmat sugárzó. – Igen, ha dolgozom. De ez most a lányom esküvője volt, ha netán neked nem tűnt volna föl! Kellemesen csalódtam Selwynben. Egyszerűen tökéletes volt! Te pedig...? Én egyáltalán nem sírom vissza a fiatalságomat, ám ahogy elnéztelek téged, rendesen elkapott a nosztalgia! Weston azt súgta a fülembe, hogy ugyanilyen voltam, mint most te, mikor hajdan belém szeretett. Nahát! Ülj fel Legendára. Bólintottam. Arra gondolván, hogy a lovas tangó koreográfiáját Ozon és Weston dolgozta ki, ők tanították be a paripáknak, majd nekem is. Vibrálóan izgató kettősük láttán pontosan értettem, miért nem sírdogálják vissza ifjúságukat. S az én szívem facsarodott el, mikor eszembe ködlött: nekem vajon részem lesz-e ilyen csodaféle szerelemben? A nemes megjelenésű, hófehér paripa fél térdre ereszkedett, s én a hátára pattantam. Játszogattam a szárral, mire ő két lábra magasodott, s a fejét rázogatva néhány lépésnyit előre-hátra táncolt. Azután a farát dobálgatva körözött a szálldosó homokban, mintha le akarna hajítani. Majd gyors tempóban oldalaztunk jobbra s balra is. Ő ütemre bólogatott a fejével, s ezért mennydörgő tapsot kapott a nézelődőktől. Ozon kedvéért mindhárom jármódban lefektettem és felállítottam a lovat, hadd lássa, nem sokat felejtettem. A vágtában történő elesést rettentő súlyú ruházatom ellenére sikeresen kigurultam, bár öltözékem valamennyi rétege megtelt homokkal. A vakarózást mellőzve, elegánsan visszalendültem Legenda nyergébe. Hamarost ráuntam az iskolázásra. Körbeügettem a teret, megkerültem az épületeket, s az újfent huszadik századi ruhába visszavedlett embereket szemléltem. Többen továbbra is jelmezben sétálgattak. Majdnem mindenki fotózott vagy filmezett. A ló marjánál tartott kezemen ragyogó jegygyűrűre bámultam. Ekkor valaki megfogta a szárat. Legenda megtorpant. Jamal állt mellettem, nyurgán, talpig fehérben, simára borotváltan, nyakában a zöld köves kelta kereszttel. – Te nem bírod, ha lovagolok? – kérdeztem. – Sőt, nagyon is tetszik, ahogyan csinálod. Szívesen veled tartanék. Még nem került szóba: vidéken nőttem fel. Rémlik, hogy ültem már lovon. – Megpróbálod? Aztán ha gáz van, és elhurcol a mén, még Bagdad előtt levadászunk, ne izgulj. Lecsúsztam a nyeregből, átnyújtottam a szárat. Gondoltam, Jamal kitér az ajánlat elől, fehér öltönyére vagy apasági terveire hivatkozva. Nem ez történt. Hosszú lábával nehézség nélkül lóhátra lendült, és elporoszkált mellőlem. Elsétáltam a parkolóba. Kocsiba ültem, a főtérre hajtottam. 122

Mamuszék már vártak a vödörrel, szivaccsal, valamint a történelmi jelenetet megörökítő filmes felszereléssel. Barátnőim és Selwyn harsány biztatása közepette lemostam végre a járgány hátsó ablakát. – Életem Legszebb Nyara – sóhajtottam a képeslapra kívánkozó alkonyattal bravúroskodó Napnak. Eszembe sem jutott, hogy a giccsfaktorokat számolásszam, kéz- és lábujjaim nem is lettek volna elegendőek a végeredményhez. – Köszönöm. Az andalúziai elporzott mögöttem. Sóhajtva odapördültem, készen arra, hogy életet mentsek, méghozzá számomra becseset, Jamalét. Kissé elképedtem a látványtól. A fehér öltönyös, fehér inges, hosszú hajú férfi a hófehér ló hátából sarjadt elő, mindkettőjük sörénye lobogott a könnyed, ám sebes vágtában. – Hümm – szóltam. Selwyn a vállamra tette karját. – Nem illendő, hogy a feleségem idegen pasasokat csodáljon. – Nem idegen – feleltem. – De mondd még egyszer! Életem méze rögtön kapcsolt. – A feleségem. A feleségem! – ismételte, kedvemre. – Az én feleségem ne csodáljon más pasasokat! Neked itt vagyok én! Összecsaptam bokáimat. – Értettem! Ekkor ért mellénk a mama. – Drágaságaim! – kiáltotta. – Hogy ti milyen szépen mutattatok azokon a behemót, büdös dögökön! – Tetszett, Armen? Akar felülni pár percre? – vicsorítottam széles mosollyal. Már tudtam is, a remek sötétpej lovat, Tornádót tolom alá, mellyel a bemutatón nyargalásztam. Az a kanca megkérdezi a lovastól: tudsz? Ha a válasz bizonytalan, ő nyomban intenzív leckében részesíti tanulóját, annak csupán az a dolga, hogy szélsebesen jegyzeteljen. Na persze, az sem baj, ha a műlovar-tanonc pánikszerű tempóban tapadókorongokat növeszt a fenekére. Ja, s még az sem árt, ha húsz körme mellett buzgón gyakorolja a harminckét foggal történő kapaszkodást is. A túlélés még így sem garantálható. – Akar a halál, drágaságom! – felelt Armen. – Amilyen szagom lenne utána! Nincs az a Chanel, amelyik elnyomná a lóbűzt! Különben is, ki akarsz nyírni? Fogadjunk, hogy már az anyósvicceket is gyűjtőd! Horsa szabadított ki a kínosodó szituációból. Vállon ragadott, és félrevonszolt. – Söprés hazafelé, megérkeztek a fotósok, bevilágították a helyszínt, készülhetnek a poénos esküvői képek! Mozgás, még át kell öltöznötök! Nemsokára felszolgálják a vacsorát is! Rém ideges vagyok! – Miért? – kérdeztem. Azután hirtelen én is roppant ideges lettem. Selwyn, szokása szerint teljes hírzárlat közepette, felkecmergett Tornádó hátára, alighanem azért, hogy a lelkendező mamát újabb bemutatóval kápráztassa el. Irányukból ítélve Napkelet felé tartottak, midőn eldöngettek mellettem. – Ez a ló egy állat! – üvöltött a sörényébe csimpaszkodó hitvesem távolodóban. – A nyereg meg tök selejt! Nos, igen. Tornádón kényelmetlen, ám kapaszkodókkal csordultig televarrt kaszkadőrnyereg volt. Ettől kissé biztatóbbnak látszott a helyzet. Körbenéztem, hol találok egy patást, amellyel szívem öröme után eredhetek. A közelben nem észleltem paripát, viszont gyorsan hajtogatni kezdtem: a férjem, a férjem, a férjem, hogy ezt is kiélvezzem, míg nem késő. Jelenleg nem tudhattam meddig lesz aktuális frissen felvett családi állapotom. Viharfelleges, borult égből Jamal termett mellettem. – Akarsz özvegy lenni? – kérdezte Legenda hátáról. – Ne szórakozz! – nyögtem. – Most megmenthetsz! Ide a lovat! Varázsütés vállat vont, és Tornádó után száguldott. Olyan rettenetesen sokára jöttek vissza a messzi, ismeretlen távolból! Addigra érzésem szerint megőszültem, megkopaszodtam, túlestem a klimaxon, a harmadik fogváltáson, és erősen csontritkultam. De mégiscsak megérkeztek, csaknem teljes épségben. Selwyn újra Legenda hátán ült, peckes tartásban, büszkén villogó szemmel, lenyűgöző mosollyal, bár jócskán kócosan, beporosodott ruházatban. Az ugyancsak csapzott hajú, immár nem makulátlanul fehér viseletű, ám egykedvűnek látszani igyekvő Varázsütés alatt Tornádó fickándozott. Szemlátomást élvezték egymást a kancával. 123

– Melyik is a férjed, kicsim? – kérdezte vér szerinti atyám, aki engem is csak két perccel ezelőtt azonosított a nagyobbik lányaként, és azóta is azon tanakodott, gratuláljon-e, vagy várjon vele, míg hírt kapunk a bokros ló által tovahurcolt hitvesemről. – Nekem az a hercig, rövid hajú ipse tetszik a rojtos micsodában! Olyan édibédi! – sikkantott húgom, Carmen, akit nem az agyáért szerettem. Ám ezúttal jól választott.

44. lélegzet

menyegzői parti, 2. felvonás

Mire leporoltuk Selwynt, előállt a felszalagozott fogat, amellyel hazavonulni szándékoztunk. A fotósok veszekedetten kattintgattak a hosszan elnyúló, fejedelmi alkonyat festői fényeiben. Az átszellemülten fényképezkedő Horsa is folyton újabb s újabb képi témát fedezett fel. Hol az egyik paripa szeméből visszatükröződő, korallos színű napsugarat igyekezett elcsípni az örökkévalóságnak, hol a szembetűnően feldobott Selwyn valamelyik gesztusát, mosolyát, hol pedig engem, amint sehogy sem bírom eldönteni, melyik szememmel sírjak, melyikkel nevessek boldog örömömben. Repesésemben úgy éreztem, szárnyalok, a díszletfalu fölé röppenek, és az égbolt magasából tekintek lefelé, az alant hemzsegő, mámorosan vidám, csengőbongó hangon nevetgélő, részegült kedvű emberekre. Szakítottam a gyanakvással Selwyn felélénkültségét illetően. A kézfogó, a szerelem ennyire stimulál. Ezt felismervén eltűnődtem, nem kéne-e gyakorítani menyegzőimet, majd élvezetesen lassú szárnycsapásokkal visszaereszkedtem a földre. Midőn a négy ló által vont, díszes fogat hazafelé siklott velünk – úgy éreztem, úszik a levegőben, mint a Télapó rénszarvasszánja! –, Nicole és Meryl lovagolt előttünk, hátunk mögött anyám és Weston paripázott. Tágra nyílt szemmel ültem Selwyn mellett, egymás kezét szólítgattuk, és félpercenként összehajoltunk egy-egy csókra. De persze egyszer sem hevültünk bele, mert körös-körül mindenki kettőnket bámult és csodált. Dudáltak nekünk a szembejövők, és a bennünket megelőző autósok is tülköltek. Kihajoltak az ablakból, és sikongattak, fütyültek, kiabálva gratuláltak, pikáns megjegyzéseket, mozdulatokat tettek. S én nyitott szemmel felidéztem a nagyszabású történelmi filmek diadalmenet-jeleneteit, és lélekben legyintettem, mivel azok meg sem közelítették a mi kolosszális bevonulásunkat. Hitvesem, férjem, házastársam, párom, egyszersmind apjukom két sztármosoly között a bal lábát fájlalta, bár kínját csupán velem osztotta meg. Titkon a hasára is vetnem kellett egy kutató pillantást, mert úgy vélekedett, hogy sebe kiszakadt, zsigerei kitüremkedtek, és háromszor-négyszer a dereka, combjai köré tekeredtek. Miközben továbbra is rendületlenül mosolygott, és fenségesen integetett a rajongásukat kinyilvánító autósoknak, akik ezúttal nem ezt kiáltozták: Pukk-pukk, hanem így ujjongtak: Icon, Icon!, a szája sarkából, suttogva elregélte, mi történt vele Tornádó hátán. – Te is láttad, hogy ott vágtázgattam, hülyéskedtem a lóval, ugye? Na kérlek, egyszercsak, miután kiértem a viskók közül, hogy kissé elengedhessem a gyeplőt, mert hiszen a tömegben ezt mégsem tehettem, azon kapom ám magam, hogy kegyetlenül üldöz egy csávó! Hijnye, mondom, mit akar ez? Megsarkantyúztam a táltost, de a fickó csak nyomult, mind közelebb és közelebb, és amikor mellém ért, nekiállt szövegelni, hogy dőljek hátra, feszítsem meg a derekam, meg efféléket dirigált! Holott nekem Ozon direkt megparancsolta, hogy legyek laza, a nyakszíjon kívül semmihez ne nyúljak a lovon, és akkor nem érhet baj! Naná, hogy nem hallgattam az ipsére! Különben is antipatikus a tag. Rühellem a zsernyákokat, na! Hát ez meg, kérlek, valami vasúti kereszteződést kezdett emlegetni, meg hogy hallom-e a vonatfüttyöt, meg hasonlók! Azután se szó, se beszéd, mögém vetődött! Szorosan átkarolt! Engem! Mintha bratyiban lennénk, és megragadta előttem a szárat! Próbáltam tiltakozni, de ekkor észrevettem a tíz kilométer hoszszú szerelvényt! Pont előttünk! Ránk keresztben vagy merőlegesen! Tíz méterre se voltunk tőle! Takarodj, kiabáltam a zsernyáknak, meg kell oldanom a tréfli helyzetet! Az meg pontosan azt művelte, amit anyád mindig is tiltott nekem! Az állat! Félrerántotta a szárat! A ló persze elvágódott! Akkorát estünk, mint egy teknő takony! Ráadásul a vonat ott robogott el fölöttünk! A fejünktől fél méterre! Persze, a fickó úgy feküdt rajtam, mintha mi ketten mindig is... Na, hogy is fejezzem ki a buziságot?! Szerintem jól gondolom, hogy a zuhanástól szétnyílt a bibim, és kijött az összes belem! A lábam is eltört, legalább két helyen! A kerti partira is meghívtad a tagot? Nagyon kerüljön engem az est folyamán, mert nem állok jót magamért, ha megint megpróbál rám mászni! – Jaj, Selwyn! – suttogtam bepárásodott szemmel. Tetőtől talpig libabőrös lettem, amint elképzeltem őt 124

darabokban a vonat alatt. Ő is ezen fantáziált. – Gondolj bele, asszony! – súgta, változatlanul a szája sarkából. – Cipőskatulya méretű koporsókat kéne rendelned a barátnőd temetős cégétől, legalább harmincat, hogy tisztességgel örök nyugalomra helyezhess! Ha legközelebb beszélsz a kopóval, nyugodtan kapard ki a szemét! Hajszál híján megölt! Sejtem ám, hogy miért! Értékelném, ha lekoptatnád! – Selwyn, mosolyogj, míg válaszolok! Ne te válogasd meg a barátaimat, ezt bízvást rám hagyhatod. – A feleségem vagy... – kezdte. Megcsókoltam, ettől elnémult. Úgy döntöttem, holnap is ráérek megvédeni a függetlenségemet. Ma mindennek hibátlannak kell lennie. Végtére ez Életem Legszebb Napja, az egyetlen nap, amelyen MUSZÁJ HINNEM AZ ILLÚZIÓBAN! Mesebeli, vadonatújonnan vásárolt házunk pazarabb díszekbe, fényekbe öltözötten várt ránk, mintha karácsony lett volna. A keresztül-kasul felgirlandozott kertben felállított, fehér terítős, virágpompás asztalsorokat és a birtokocskánk déli végében természetes telekhatárként kékellő tavat reflektorok világították meg. Bár időközben beesteledett, a lámpák elhitették velünk, hogy nappal van. Az épület előtt Selwyn leemelt a fogatról. Amint elengedett, összefenegette két tenyerét. – Őrület, milyen homokos vagy! – nyögte. A hátasáról annak feje fölött átvetett lábbal, sportosan leszökkenő Meryl hátraszólt röptében: – Máris, angyalom? Hisz csak most mentél férjhez! Nicole már a földön állt, a kengyelt igazgatta. – Ugyan, Meryl! – morrant. – Akkora baromság a teóriád! Kétlem, hogy a nők a pasasok elől menekülnek a leszbikusságba! – Szerinted én miért menekültem oda? Majd’ harminc évig teljesen hetero voltam, aztán egyszercsak besokalltam a farkantyúsokra! – És most jobb? – kérdezte Horsa. Nem várt választ, rám vetődött. – Gyere, fürödj meg, öltözz át, aztán újrasminkelnek! Olyan ideges vagyok, majd meghalok. Milliófelé kell figyelnem! Ha legközelebb valamelyikünk férjhez megy, nem vállalom a programszervezést, mert én is szórakozni akarok végre! – Mit idegeskedsz? – érdeklődött Selwyn. Jóllehet, kérdését szónokinak szánta, kimerítő feleletben részesült. – Ki találta ki ezt a jelmezbálos, két helyszínes, többféle cuccban pávázós, húzós parádét? Te, kis barátom! Kinek kell lebonyolítania? Nekem! Még jó, hogy legalább a kaszkadőrlovak mozgatásával Ozonék foglalkoznak, de így is maradt nálam épp elég batyu! Anyukád ötpercenként zaklat, hogy mégis, miként mennek a dolgok, minden rendben van-e, mert olajozott legyen ám a kerti parti, elvégre ők állják az esküvői cechet... Selwyn két kézzel hátratúrta haját a homlokából, és teátrálisan felkiáltott: – Mit pörölsz? Ne zavarj össze! Most hirtelen nem is tudom, melyikteket vettem feleségül! – Még csak az kéne, hogy te légy a férjem! – csattant fel Mamusz. – Ám ha elárvulsz, újratárgyalhatjuk! Különben te is húzz el átöltözni, és gyökérkefével zuhanyozz, mert édesanyád külön kikötötte, hogy mindenkinek illatszerfürdőt kell vennie, aki közel ment a lovakhoz... – De hát a lovak nem is büdösek! – mordultam közbe. – Orr kérdése, tündérem! És te is jól kicsembalóztál velem, mert kellett neked külön kocsival menni, na meg másoknak is, utóbb meg lóval visszajönni! Most nem győzöm elhordatni a bérelt helyszínen szanaszét hagyott hajtányokat! Megszakadok! Aki legközelebb férjhez megy közülünk, az felhúz valami fehéret, lengéset, odacaplat, igent mond, a háta mögé vágja a koszorúját... – A csokrát! – helyesbített Nicole. – A koszorú később jön. Tényleg, kié lett a bokrétád, Jandra? – Nem tudom, én eldobtam. – Nekem kellett volna elkapnom! – nyafogta Scara. – És? Elkaptad? – Szerinted? Vállat vontam. – Nem tudom, hová lett a koszorú. Miért nem figyeltél? – Nem koszorú! CSOKOR! – ordított Nicole. – Nem mindegy? – kérdezte Meryl. – Egyáltalán nem! – Scara már zokogott. – Nekem kellett volna elsőként férjhez mennem, mert hatunk közül én vagyok a legszebb! 125

Körülnéztem. – Akarja valaki most azonnal nőül venni a tündeszép, kamillaszőke Scara Boscót? – érdeklődtem hangosan. Senki nem jelentkezett, viszont a mama közelgett, ezt affektálván: – De édes Horsa, nem erről volt szó...! Felnyíttam: – Ma azért is, mindenáron boldog akarok lenni! – És holnap? – firtatta Jamal. Mögöttem állt, összefont karral, éjkék lakodalmas öltönyben. Stukkert formáztam jobb kezemből. Ráfogtam a fegyvert, s lőttem. Füstölgő mutatóujjamra fújtam, majd a sokasodó problémák elől a zuhany alá menekültem.

45. lélegzet

menyegzői parti, 3. felvonás

Klasszikus menyasszonyi öltözetbe bújtattak az akciófotózáshoz, mirtuszkoszorút, és margarétás-katicavirágos aracsokrétát is kaptam. Mélyen kivágott felsőrészű, sok alsószoknyás, térd alá érő, habos-fodrosfehér ruhába pompásítottak. Finom harisnyát húztak rám, ezt csipkegumi rögzítette combomon. Lábamat méregdrága, puha, húszcentis sarkú topánba csúsztatták, ám ebben nem bírtam járni, megfeszített koncentráció közepette sem. Még annak ellenére sem, hogy anyósom előtárta a cipő nemes származását, miszerint a világhírű Izé Valakicsoda tervezte, s a pazar modell egyenesen hozzám került a kifutóról, ahol egyébként kis híján Naomi Campbell viselte, csak sajnos az ő lába nem fért bele, pedig ő aztán úgy tudott volna lebegni e remekműben, mint egy szervál. Közönyösen vállat vontam, mert sosem izgattak fel a tűsarkúban lebegő szerválok, és a pingpongozás amúgy sem érdekelt. A színpadi mozgás terén magasan képzett Selwyn udvariasan gyakorolt velem, de nem volt hozzám kellő türelme. Midőn biztos talajon már öt-hat lépést is haladtam bokaficam és a szárkapocscsont nyílt törésének előidézése nélkül, közölte, mindent tudok, és könyörtelenül leküldött a fűre. Nyomban elsüllyedtem; különbül, mint a Lusitania. Miután tűsarkaimat elnyelte a föld, kiléptem a cipedliből, és anélkül folytattam utamat az italos poharakkal zsúfolt tálcát cipelő pincérek felé, gyors elsősegély beszerzése végett. Férjem a haját tépve holmi tramplikat emlegetett. Horsa fotósa azonban teljesen fellelkesült. – Jaj, de édes! Jandra, kapja fel a ruhácskáját, és szaladjon felém! Magasabbra azt a ruhát! Jobban szaladjon! Fel a térdet! A sarkára lépjen! Ez az! Görbítgesse a lábujjacskáit! Zseniális! Ne nevessen! Legyen kétségbeesett! Isteni! Megismételné? Visszafojtott vigyorgástól pukkadozva fel-alá szaladoztam, fekete szmokingos, fehér kesztyűs hitvesemmel a nyomomban. Midőn ez a téma kimerült, Horsa kölcsönadta liberális sarkú, fehér körömcipőjét, s abban már képes voltam bukdácsolás nélkül haladni. A fotós kiállított a kocsifelhajtó mellé, akárha utcasarokra, és arra kért, stricheljek. Miután vonakodtam kissé, Mamusz biztosított róla, hogy iszonyú poénos lesz a kép, egész egyszerűen imádni fogom, mi több, hatvan év múlva lebőgöm róla az emulziót, a nosztalgia miatt! Így aztán féloldalasan felhúztam a ruhámat, kivillantottam a harisnyámat tartó széles csipkét, sőt egy keveset a bugyim receszegélyéből is látni engedtem. Szabad kezemmel mutattam, numeráznék, s kihívóromlottan néztem a lencsébe. Profi módon csinálhattam, mert Selwyn kunyerált az apjától egy bankót, és kibérelt fél órára. A fotós rimánkodott, bírjuk ki, maradjunk még pár felvétel erejéig. Sóhajtva adtuk be derekunkat. Ezután ölben cipeltetett Selwynnel, majd pedig célzott egy bizonyos, zajos sikert aratott zenés klipre, melyben én hordoztam ölben életem értelmét. Sóhajtva felnyaláboltam újdonat férjemet, akár egy női herkules. Szorgalmasan sétálgattam vele, korpuszát fel-feldobálgattam a levegőbe, majd a vállamon is átvetettem, azután hajánál, gallérjánál fogva vonszoltam őt magam után. Egyszercsak tényleg elegem lett a poénos esküvői képekből, és ennek hangot is adtam. 126

Mamusz közölte, ha nem kussolok, tüstént visszakéri a klassz, kényelmes kis cipőjét, azután esthosszat ücsöröghetek a hokedlin, minthogy ilyképpen mozgásképtelenné tesz. E zsarolás megvalósítása közben is megingás, bukdácsolás és bokaszalag-szakadás nélkül, hősiesen viselte Izé Valakicsoda szupertopán-modelljét. Csupán azért idegeskedett, mert Armen mama sűrűn megszólította őt: – Jujjuj, drágám! Vigyázz, nehogy letörd a sarkát! Inkább el sem árulom, mennyibe került! Megadtam magam Horsa kérlelésének, végtére Életem Legszebb Napján tehetek némi engedményt. Eljátszottuk Selwynnel, amit Mamusz meg a fotós kért tőlünk. A több verzióban rögzített, két-három képkockából létrejött, csattanós jelenetsor így festett: teljes menyegzői pompámban, nekifutásból lebbenek a boldogságtól sugárzó Selwyn nyakába. Az egyik változatban elvétem a lebbenést, és 1) a tortában; 2) egy férfivendég ölében; 3) egy Chippendale-fiú külsejű pincér tálcáján kötök ki. A következő variáns szerint nem vétem el a nyakba ugrást. Következőleg életem nemrég vakbélműtött értelme összerogy alattam, és 1) holtan elterül, nyelve méter hosszan kilóg és zöld; 2) kaotikusan egymásba gabalyodunk: fej a lábak közé, fenék a hónaljhoz, sarkak az állhoz. Nem és nem! Ezzel még nem értek véget a poénos felvételek gyártásával kapcsolatos megpróbáltatásaim. Az asszisztensek elénk teremtettek egy hótt komolyan megépített, fehérre lakkozott, boltíves hidacskát, és nekünk azon kellett kitárt karral repesőn, lélekszakadva egymás felé rongyolnunk, kábé ötvenszer, mivel a fényképész igen alapos művészember volt, és az utolsó ismétlés közben a kompozíció kedvéért szabadon engedtek egy ketrecnyi fehér galambot is. Izzadságos munkálkodásunk komoly sikert aratott a jelenlévők körében. Mindenfelől zúdultak ránk a különféle ötletek. Selwyn pompásan győzte megvalósításukat, akárha megtáltosodott volna. Rajtam azonban hamarosan kiütköztek a végelgyöngülés jelei, és a hasizmaim is szörnyen sajogtak, részint a sok röhögéstől, részint a cipekedéstől. Harisnyám száz ponton kidurrant, kölcsöncipőm egyik fele elveszett, s ott tartottam, hogy azt se tudtam, a bal vagy a jobb lábam topánhíjas-e, de már nem is érdekelt. – Nézzük meg a nászajándékokat! – indítványoztam ravaszul. Friss lelkesültséggel tódultunk a ház felé. – Hé! – förmedt rám Scara. Kimerülten is pontosan tudtam, mit akar. Megtorpantam, visszafordultam. Megvártam, míg mellém ér, ekkor átadta az elveszettnek hitt cipőt, én pedig a kezébe nyomtam a kettes számú menyasszonyi csokrot. Ujjait behajlítgattam, és összeszorítottam a kék és fehér szirmú virágokból kötött, meseszép bokrétán. Kétfelől megcsókoltam az arcát, majd folytattam utamat a hajlék iránt. A foyerba nyíló, a hamarosan beköltöző Főgonosz kedvéért közepes méretű ebajtóval máris elcsúfított bejáratot megközelítvén éktelen vonításra, hörgésre, morgásra figyeltünk fel. Az elém táruló látványtól letéptem homlokomról a mirtuszkoszorút. Távollétünkben valamelyik meghívott nehezen meghatározható fajtájú, tiritarka színű, loncsos szőrzetű, nagyobbacska ölbeli kedvence igénybe vette a kutyaajtót, ám mert ez az általa megszokott nyiladéknál lényegesen kisebb volt, az ember ezen legjobb barátja horrorisztikusan beszorult. Selwyn is emlékezett Főgonosz esetére. Borzadályában eltakarta jócskán eltorzult arcát. Ugyanezt tettem magam is. Majd, mint egy közös katasztrófa túlélői, összekapaszkodtunk, és együttérzésünkről biztosítottuk egymást. Ezalatt előkerült a halálsikolyokat hallató ebállat gazdája. Carmen, a húgom. – Na de Bungyuli! – gügyögte, térdre ereszkedve a résben rekedt eb vinnyogó színe előtt. – Miért nem bújsz ki onnan? – Úgy vélem, beszorult – informálta őt Selwyn. – Te utálod a kutyákat, mert feldöntik a gyereket, folyton sárosak, bolhásak, hullik a szőrük és allergiát okoznak – emlékeztettem Carment. – Jaj, Bungyuli nem kutya! Hát nem látod, hogy ő egy Bungyuli?! Miért nem bújik elő onnan? Húgom kezdte a kezét tördelni. Ezt rossz ómennek, a kitörni készülő hisztéria előjelének tekintettem. – Nyugalom! – szóltam. – Mindjárt kiszedjük onnan Bungyulit. Igaz, Selwyn? – Harap a drága? – kérdezte hitvesem megadóan. – Persze hogy harap! Elvégre Bungyuli! Üstöllést odaszólítottam egy pincért. Minden jelen lévő lekapott a tálcáról egy pohár italt. A lélekerősí127

tőt felhörpintvén vagy tucatnyi jó szándékú, ünneplő ruhás ember kuporodott az ajtó elé, a felmerült feladat megoldása végett. Bungyuli nem értette, mit akarunk tőle, vagy úgy értette, hogy aljasul vegzáljuk őt. Az, hogy harapott, nem elég árnyalt kifejezés. Mintha a háborgó tengert így jellemeznénk: hullámzik. A háborgó tenger harmincemeletes vízfalakat tornyoz fel, hozzád vagdossa azokat, és beléjük fullaszt. Hát ilyenformán harapott Bungyuli. Edényfogó vagy kohászkesztyű, mindegy volt neki, az acélt is átmarcangolta volna afölötti dühében, hogy ocsmányul kibabráltak vele, és foglyul ejtették őt egy lengőajtóban. Húgom végignézte, amint erősen vérző, fájdalmas sebekre tesz szert a férjem, a DNS-szerinti apánk, három különböző életkorú nagybátyánk, Selwyn színésztársa, a kőkeményen kiképzett Nicole és további nyolc, bátor önkéntes. Ekkor megkérdezte: – Miért nem szabadítjátok ki Bungyulit? – Azon vagyunk – feleltem bátorítón. – A csokrodat se nekem adtad! – nyafogta vádlón, lebiggyedő szájszéllel. Megint sajnáltam, hogy nem együtt nőttünk fel. Az esetben tévedésből se volna fenemód nyafka, labilis idegzetű, valamint pityergős. – A csokrot hajadonok szokták kapni. Azért, hogy mihamarabb férjhez menjenek – magyaráztam. – Nekem is mihamarabb férjhez kell mennem. – Te már voltál férjnél, Carmen. – De most nem vagyok! – Örülj neki – mondta Meryl. – A te húgod? És már elvált? – kérdezte az odatoppanó Armen. – Igen. Igen – feleltem. – Nálatok mindenki ilyen valós? Eltűnődtem. Mit volt mit tagadni. Anyám elvált apámtól, apám anyámtól, húgom a férjétől, az pedig viszontvált tőle. – Igen, úgy tűnik – ismertem el. – Szegény kisfiam! – sóhajtott tragikusan Armen, akárha színpadon állna. – Jaj, mama! Megharapott a véreb! – jelentkezett nyomban fiúgyermeke. – Ebből elég! – mordultam. – Szedjétek ki a kutyát az ajtóból, vagy az ajtót a kutyából! – Valaki hívjon állatorvost! – Mi a büdös francnak? – kérdezte Meryl. – Tán beteg az ebecske? – Nem beteg, csak veszett! – Nem hiszem el! – nyögtem. – Most azonnal látni akarom a nászajándékokat! Lassan nyitottam az ajtót. Bungyuli megfeszítette lábait, elöl és hátul is, hogy ezt megakadályozza. Körmei csikorogva karistolták a kőpadlót. Mindehhez hegyomlást megszégyenítő hangerővel morgott, toportyánfalka módján hörgött, kaffogott. Szemlátomást holtig küzdök-szellemű kutya volt. – Neki kéne az említett pajzsfelirat – jegyezte meg az arra járó Jamal. – „Úgyse kaptok el élve!” – Te se tudod kivarázsolni az ajtóból? – reménykedtem. – Miért pont ő varázsolná ki? Tán ő a Szupermen? – kétkedett Selwyn. – Meg se próbálom – felelte Jamal. – Ma neked kell bizonyítanod, mekkora férfi vagy. – Ne aggódj értem, bizonyítani fogom a nagyságomat! – És ha ez ma sikerül neked, tarts ki vele élethossziglan – hangzott a válasz. – Szókardozás közben nyugodtan kirángathatnátok Bungyulit az ajtóból! – Carmenhez fordultam. – Tényleg nincs rendes neve? – A Bungyuli tök rendes név. Azért hívom így, mert sok benne a terriervér. – Értem. A házba óvakodtam a lemészárlásomra törekvő ebállat mellett. Valamilyen oknál fogva Bungyuli megőrült attól, hogy a homo sapiensek rendeltetésszerűen használták az ajtót, tehát ki-be jártak rajta, holott szerinte alighanem bele kellett volna szorulniuk. Épp ezért mindenkit megpróbált bokán harapni, nyúlós, fehér, habos nyállal leköpni vagy legalább megfélemlíteni. Behatoltunk a nászajándékok tárolására kinevezett szobába. Két héliummal feltöltött guminő is lebegett a légtérben, ezeket – gondolom – Selwynnek szánták. Az egyik gyönyörforrás egy híres popdívára emlékeztetett; megoszlottak a vélemények, hogy melyikre, a legtöbb szavazatot Cher és Madonna kapta. A másik röpködő kéjpersely még önmagára sem hasonlított, viszont olyan szája volt, mint Mick Jaggernek, és ama bizonyos másik nyiladéka is hajszálra olyan volt, mint Mick Jagger szája. 128

Kaptunk vázákat s egyéb dísztárgyakat. Sok szerettünk volt, ezért akár egy nipp-múzeumot is létrehozhattunk volna az ajándékokból. Szert tettünk két mosógépre, az egyik elöltöltős volt, a másik dobtáras – Selwyn szerint. Lámpákkal is megleptek bennünket: mennyezeti, fali, álló, fekvő és kúszó modellekkel. Rengeteg hálóinget találtam, rövidet, hosszút, selymet, szatént, kreppet és flanelt. Selwyn egy furgonnyi papucsot és mamuszt kapott. Horsa megjegyezte, hogy ideje volt, mivel Papusza már van. Kedvelőink egy dobozra való könyvvel is megörvendeztettek bennünket, ezek arról szóltak, hogyan legyünk boldogok, szabadok, miként ujjongjunk, ha gyermekáldás ér, mi módon neveljük sarjainkat, s mit tegyünk, ha azok fáradozásunk jutalmaként fiatalkorú bűnözőkké válnak; hogyan küzdjünk meg neurózisainkkal és szexuális problémáinkkal, s végül: hogy az ördögbe váljunk el kulturáltan, jó barátokként. Vibrátorból tízet számoltam össze, ezek éppen tízfélék is voltak. Színben, felületi kidolgozásban, illatosításban, sebességfokozatban és persze méretben is különböztek egymástól. Az egyik világított, erre bizonyosan nagy szüksége lehetett munka közben; a másik zenélt, a harmadik repedtes orgazmushangokat hallatott. Étkészletet, evőeszközt, tea- és kávéfőzőt, vízforralót, párolót, gőzölőt – és még sok más, hasznos holmit is – szép számmal hoztak barátaink. Meghatottan rebegtünk köszönetet a jelenlévőknek. Megint átváltoztam. Ezúttal rövid topot, köldökékszert, magas derekú, pörgős fazonú szoknyát öltöttem. Táncolásban reménykedve lapos sarkú, balettcipőszerű topánba bújtam. Selwyn farmert és pólót húzott. Öltözködés közben egyfolytában a nászéjszakát emlegette, és alulról fölfelé nézett rám, pontosan tudván, mily szívdöglesztő így. Nem csábultam el, a vendégek még számítottak ránk. Különben is: előttünk az élet!!! Mostantól a sírig szexelhetünk. Bungyuli kifelé sem akart engedni bennünket. Úgy véltük, idővel megszokjuk, hogy ajtónyitáskor karistoló, kaparó, hörgő hangokat hallunk, és ha nem vagyunk eléggé éberek, odavész egy darab a nadrágunkból, bokánkból. Azután asztalhoz ültünk, és nekiálltunk elkölteni a vacsorát. Étkezés közben mind többen célozgattak az ifjú házasok legszentebb kötelességére. Idősebb férfirokonok áldozatkészen felajánlották szívem örömének hogy szívesen helyettesítik, ha fáradt. A multielegánsan kiöltözött, sármos, illatos, kissé náthásnak rémlő papa, Kent hamar beleunt a kínálkozásba, s dicsekvőn megjegyezte: – Az én fiam a legjobbat kapta otthon mindenből. Épp ezért prímán tudja, mi módon lehet a maximumon teljesíteni, s ha kell, napokig ébren bír maradni! Napokig! Selwyn mindig, mindenkor, bárhol képes a legjobb lenni! Jamal átlósan velem szemközt ült. A kijelentés hallatán némán összeütögette két tenyerét. Az előkelő fogásokban bővelkedő vacsora nem nyerte meg tetszését. Komoly arccal piszkálgatta az ételt, rontott kedvűnek látszott. Rezzenéstelenül hallgatta az asztal fölött zajló obligát poénkodást. Kissé felélénkült, amikor a vele szemben csipegető Scara teljes erőbedobással ráhajtott. Csakhogy Pézsé elkapkodta a hódítást. Túl gyorsan kezdett sírdogálni. Jamal könnyoszlató reflexe nem indult be. Néhány perccel később elfordultak egymástól, tovább nézelődtek. Varázsütés anyámmal és Westonnal kezdett csevegni. Őszintén szólva nem bántam, hogy nem jött össze a parti Scarával. Valahogy nem egymásnak szántam volna őket.

46. lélegzet

vendégek érkeznek lefűrészeli csövű mordállyal

Egyszercsak megjelent körünkben egy ellőtt fejű pasas. Ez némileg feldobta a zátonyosodó hangulatot. Elbámészkodtunk a kinézetén, nézegettük, miként csöpörög a sűrű, tintavörös vér a nyakába, s még a kezében tartott szekercét is érdekesnek találtuk. – Nem ti vagytok a Balthasar? – kérdezte, viszontfürkészvén a mi – teljesen másféle – kinézetünket. – Van itt valaki, aki Balthasar? – kurjantott Selwyn. Senki sem jelentkezett. Az ellőtt fejű fickó búsan búcsút intett, és kiporoszkált a kertből. Alig telt el pár perc, újfent körünkben termett egy nem hivatalos fazon. Ez kockás inget, szerelőnadrágot, tripla válltömést és szörnymaszkot viselt. Az álarc jóvoltából homloka és orra szerfelett ráncos volt, egyik szeme jelentősen kidudorodott, másik meg nem volt. Kezében működő láncfűrészt tartott, ezt csupán annyi időre némította el, míg megérdeklődte, melyikünk Balthasar. 129

Miután elberregett, valaki mélán megkérdezte: – Honnan jönnek ezek? Találgatás vette kezdetét. – A csatornából. – A metróalagútból. – A zuzmós kövek alól. – A tóból. – Milyen nap van? – Nem Halloween. – Ki szeret engem? – sóhajtott Scara. – Ki ivott a pohárkámból? – lehelte Horsa. – Jut eszembe! – kapott a fejéhez Pézsé. Felpattant ültéből, és lekapta válláról a táskáját. Szívből reméltem, nem veszi elő szattyánbőr talizmános-füves tarisznyácskáját. Nem, két tűzpiros plüssbársony dobozkát kotort fel a táska fenekéről. Ünnepélyesen torkot köszörült, rám és Selwynre pillantott. – Készítettem nektek valami különlegeset. Felpattintotta a dobozkák fedelét, tenyerébe fogta s felénk fordította azokat. – Féreggyűrűk! – nyögte Selwyn. – Milyen szépek! – Méreggyűrűk! – helyesbített Scara. – Az egyik, ez a gömbölyű hátú, kékeszöld színű bogár a tied, nevezzük őt... – Pocakos Koitálónak? – ajánlotta fel ötletét Horsa. Pézsé ránk nézett, mi vállat vontunk, ajkat biggyesztettünk, jelezvén, nincs jobb tippünk. – Jól van, a Pocakos Koitáló Selwyné. Viseld egészséggel. Ez a másik, a hosszabb testű, ováldad formájú, metálkék alapon bíbor pettyes bogár Jandráé. Az ő neve pedig legyen... – Monyom Miskárló? – találgattam. – Vagy inkább Bötykás Monyó? – Ez jó! – ujjongott Pézsé. – A Bötykás Monyó olyan nőies elnevezés! Legyen a tied. Húzzátok a méreggyűrűket egymás középső ujjára! – Melyikre? – akadékoskodtam. – A bal középsőre. Megtettük. – Jól van – bólintott az ékműves. – Most nagyon szerelmesek vagytok egymásba. Ez vagy így marad, vagy nem. Bármi megtörténhet. Mint tudjuk, az ördög álmatlan. Meghalhat valamelyiktek. Mondjuk Jandrát ledobja a ló vagy a motor. Selwynre rádől egy kamera, netán elsodorja őt a tornádó. Egyiktek megcsalja a másiktokat, és ettől kölcsönösen összeomlótok. Lehet, hogy pont együtt lesztek, amikor zuhanni kezd veletek a sílift, vagy kigyullad a ház, és nem bírtok kimenekülni, mert berácsoztattátok az ajtót meg az ablakot. Tehát ha bármelyiktek megözvegyül, és ez fáj neki, vagy nyakatokba liheg a szörnyű kínhalál, csak finoman a szátokba veszitek a gyűrűt, nyelvetekkel érzékletesen kitapintjátok a tüskét, és megnyomjátok. Ekkor a szárnyfedél felpattan, és ti hozzáfértek a Pocakos Koitáló és a Bötykás Monyó belsejében elhelyezett méregkapszulához. Azt beszippantjátok, kettéharapjátok, vártok pár másodpercet. Azután szenvedés nélkül, gyorsan kimúltok. Garantálom, hogy nem lesz fetrengés! Nem fogtok mindent öszszehányni epezölddel, túróssal! Szóval ez gusztusos, higiénikus gyilok. Tudjátok, manapság oly ritka a romantika, a szerelem, a hűség! Ajándékomat viseljétek akkora örömmel, amekkora szeretettel én készítettem nektek! – Miért akarod, hogy öngyilkos legyek? – értetlenkedett Selwyn. – Jaj, dehogyis akarom! Nem muszáj megenned a kapszulát! Csak ha te úgy döntesz! Vili? – Köszönjük – szóltam, megcirógatva Bötykás Monyó potrohát. – Szép gyűrű. – Addig is, míg nem eszed ki belőle a kapszulát, jó lesz ütőfegyvernek, ha valaki megostromolna – jegyezte meg Jamal. – Támadód szemgödrére vagy orrcsontjára célozz vele. – A te orroddal is ez történt? – kérdezte Scara. – Nem. Én bicikliztem az orrommal. Szemből jött egy konténer, nem oda figyeltem. Főúr, volt egy orrom, meg két jó fogam! – Neked is készítek ilyen gyűrűt, ha kívánod. – Úgy látod, szükségem van rá? – Szomorú vagy – felelt Pézsé, fürkész tekintettel méregetve Jamalt. – Kiégett, kiábrándult, keserű férfi vagy. – Tudnék jobb is lenni. 130

– Kérsz gyűrűt? – Látom, reménytelennek találsz. – Végre! – lelkesült Meryl. – De örülök, hogy halálról, méregről, zöld hányásról beszélgetünk! Itt elhallgatott, mert az asztalhoz támolygott egy túlsúlyos karakter. Az élő organizmus vízszintesen és függőlegesen is szakadozott, szürkére koptatott farmert, keresztcsíkos pólót viselt, derekán dugig teletömött töltényöv feszült, kezében lefűrészelt csövű mordályt tartott. Strandlabda kerekségű arcában kialudt szivar darvadozott, melynek virágtányérszerű vége olybá festett, mintha szétrobbant volna. – Balthasar nincs itt – mondta Selwyn. – Elment egy másik buliba. – Timicsinátok? – csuklott a fegyveres. – Összeesküvést szövünk. Ki akarjuk nyírni a Halált. – Hihihi! A Halál én vagyok! – cirpegte a hamburgerdiszkont, és elhömpölygött. – Nincs itt valami kertkapu? – informálódott valaki. – Még mindig jobb, ha a horrorbulisok vétik el a címet, mintha tévedésből egy komplett kommandó zúdul a nyakunkba – vélekedett Jusuf nevű nagybátyám. – Az újságok rendszeresen írnak ilyen esetekről. – Ennél csak az a tökösebb, amikor harminc csuklyás ront be Marie nénihez, állig géppisztolyban. Szaporán megfektetik az öreglányt, és kigyomlálják a papagájainak vetett huszonöt kendertövet. – Nálunk a szomszéd építkezését látogatták meg a kommandósok. Öt kocsival tizenöt különítményes rohamozta meg a pallérokat, mind egy szálig golyóálló mellényt, sisakot, maszkot, kést, pisztolyt, Uzit viseltek. A feketemeló ellen dzsaltak. – Zsaruk...!? – legyintett megvetően vér szerinti atyám. Apukámat Eugennek hívták, ő Genie-nek becéztette magát, pedig nemigen volt kimagasló szellem. Matematikát tanított az egyetemen, állítása szerint a diákjai tették tönkre az idegeit, na meg anyám és Weston. Mindenesetre sokféle speciális neurózist melengetett a kebelén. Annakidején a válást háborúnak tekintette, magával ragadott húgomat hetente cserélődő gyerekcsőszök nevelték, meg persze ő. Minek eredményeként Carmen jócskán sajátszerű lett. Genie magas, terebélyes, kerek képű férfi volt, kese színű, lépcsősen nyírt, arcba hulló hajviselettel, középmagas homlokkal, mélyen ülő, kökénykék szemmel. Mivel kamaszkorában versenyszerűen, egyszersmind megszállottan birkózott, edzőtársai karfiolszerűvé gyürmölték sasorrát és vitorlafülét. Telt vonalú ajka az évek múlásával mind biggyedtebbé, szájzuga mind konyultabbá vált. Mára olybá festett – bár a látszat csalt! –, mintha minden pillanatban készen állna arra, hogy sírva fakadjon. Emiatt az emberek tapintatosan, puhán bántak vele, hiszen ki szeretné, ha egy idegen fickó hirtelen a vállára rogyna, s zokogásban törne ki? Carmen teljes mértékben atyánk külsejét örökölte. Genie hosszan tűnődött a felmerült beszédtémán, és újfent hozzászólt. – Zsaruk...! – köpte. – Szánalmasan hülyék? – segített Jamal. – Meg korruptak. – Összejátszanak a bűnözőkkel. – Fánkzabálók. – Nagyvalagúak! – Ez az! – rikkantott Meryl. – Elegem van a cukormázas romantikából! Vért akarok látni! Agyvelőt kell kanalaznom! Akárha rendelésére érkezett volna, közénk toppant egy ramaty fickó, magas galléros, merev, fekete palástban. Fejét a karja alatt, a könyökénél tartotta. Nagy, vizenyős, vöröskék szeme, rubinszínű szája volt, tépett nyakából vér folyókázott. Tagbaszakadt társának tuskószerű koponyájából fejszenyél meredt elő. A bíbor szélű vágás mentén agyvelőfoszlányok lifegtek, fehérre meszelt arcába könnyek mostak húslé színű árkot. – Balthasart keresitek? – kérdeztem. – Sajna, nem jött el az esküvőmre. Mindjárt kezdődik a tánc. Maradtok? A fejszefejű ramaty szó nélkül eltámogatta a nyakazott kriplit. – Akkor hát táncolunk? – pattant fel Selwyn.

131

47. lélegzet

vigalom!

Házaséletünk első közös táncolása is olyasvalami volt, amit majdan a meghatottságtól páratelt látószervvel, mind hurutosabban lélegezve fogunk újra meg újra végignézni a videofilmeken. Éppen ezért alapos felkészülés előzte meg a produkció bemutatását. Selwyn aprólékos koreográfiát készített. Míg őt kórházban kínozták, egyedül kellett gyakorolnom a papíron rögzített lépéskombinációkat. Előadásunkban klasszikus elemeket, latin virtust és modern összetevőket ötvöztünk látványos és harmonikus egységgé. Sic! Nagyon élveztük a premiert. A ránk irányuló reflektorfények és kamerák varázslatosan stimulálták, átváltoztatták szívem örömét. Átöltözés közben láttam a hitvesem combjának külső oldalán éktelenkedő hematómát, ám ő oly könnyedén mozgott, szökellt, suhant és bravúroskodott a tüzes, szenvedélyes dallamokra, akár egy született táncakrobata, mintha nem érezne fájdalmat. Néhány pillanatig azon méláztam, milyen átlényegülésre számíthatok, ha megkapja a vágyva vágyott sorozatgyilkos szerepet. Mivel egyből lúdbőrös lettem, inkább nem is foglalkoztam hosszabban a gondolattal. Odaadóvá olvadtan engedtem, hogy vezessen, röpítsen, karjaiba zárjon, kipörgessen, fölém hajoljon, s egyetlen lépést, mozdulatot se mulasztottam, nem hibáztam el. A szerfelett összetett és bonyolult táncparádé kivitelezése közben a fejemben ütemesen tapsolt a rikítóan kiskacsasárga hajú Bús Dal Szól, de még a lábával is verte a ritmust, s ajkát csücsörítve ezt kiáltozta: ez az, micsoda remeklés! Saját szemmel is láttam kívülről kettősünket, engem is elragadott az összeszokottság, egymáshoz tartozás és érzéki vonzódás kifejezésének magasiskolája. A körénk sereglett, ugyancsak tapsoló, dúdoló, ringatózó szeretteink, rokonaink arcáról is jobbára tetszést olvastam le. Mire a bemutató végére értünk, erőm is elfogyott. Kifulladtan Selwyn vállához támaszkodtam. Háborgó mellkassal, fújtatva lélegeztem. Nevettem vegyes állapotaimon, gyanítván, rögtön összerogyok eszméletem vesztem. A nászéjszakán kötelező esemény nyélbeütéséhez már kaszkadőrre lesz szükségem, mivel tüstént kimúlok. Majd valamelyik skizó énem – tán Bús Dal Szól – beugrik helyettem az ágyjelenetben. E pillanatban Armen mama lépett mellém. Jobb keze hüvelyk- és mutatóujja között apró pirulát fogott. Ahogy az ajkamhoz közelítette kezét, hosszú, opálszín műkörmei kék, piros és metálezüst villanásokkal felszikráztak, s én gépiesen kitátottam a számat, akár egy verébfióka, majd fejemet kissé hátrahajtva elkortyoltam a másik kezében tartott pohárból belém csorgatott vizet. Éreztem Armen orrcsiklandó, erős, átható parfümillatát, s hallottam szavát: alkoholt ne igyál! Az erős lámpafények kilobbantak, visszaengedték közénk az éjszakát. Selwyn összecsókolt, azután táncba vitte a mamát. A füves térség megtelt ölelkező párokkal. Még mindig pihegve szobroztam, s azon révedeztem, mi történt velem, mikor Weston átkarolta derekamat. Lassan andalogtunk a füvön, a hangszórókból vágyfokozó házibuli-dallamok szálldostak. Szívem szerinti apám most is higgadt volt, mint bármikor. Hajából, zakójából finom szénaillat áradt. Vállára hajtottam a fejem, s megint kislánynak éreztem magam. Weston néha hátrébb lépett, lesandított rám, biztatóan mosolygott, s a hátamat cirógatta. Csakhamar abbahagytam a kifulladt szuszogást, s ellazultam. Összesimítottuk arcunkat, s ő a fülembe suttogott meleg gordonkahangján, sírig tartó boldogságot kívánt, tartalmasan, szépen telő életet; elmondta, milyen sikerültnek, szépnek lát, mennyire értékesnek, majd megkért, hogy soha többé ne fogadjak el senkitől semmilyen pasztillát. – Te magadtól is tele vagy lendülettel, örömmel, vitalitással. Téged is majd tízszer kell agyoncsapnia annak, ki az életedre tör, mint anyádat, feltéve persze, hogy egyáltalán kezet mer emelni rátok bárki is. Nagyon elszánt vagy életunt legyen az illető, aki meg akar birkózni veletek, még maga a halál is! – szólt. Arcon csókolt, eszembe juttatván gyerekkorom szerelmetesen rajongott Westonját. A magas, szalmaszőke, szögletes arcú, éjkék szemű férfi sosem emelte föl a hangját, akár állattal, akár emberrel akadt dolga, még konfliktus esetén is halk és nyugodt maradt, s valahogy majdnem mindig az történt, amit ő elgondolt. Kezdetben, mikor válófélben lévő apám őrülten háborúzott ellenünk, előfordult, hogy a csatahévtől áthatottan magam is görcsösen fáradoztam Weston felbőszítésén. Ám bármit műveltem, ő átlátott a szitámon, és méltóságteljes maradt, nem az iskolaigazgatók, hanem a különleges emberek 132

magától értetődő módján. Türelmesen, szeretettel szelídített, akárcsak a sokmázsás lovakat. Nem véletlenül vágytam hozzá hasonló férfi szerelmére, bár meglehet, ez a típus csupán ezen egy példányban létezett. Azt kristálytisztán felfogtam, hogy Selwyn nem ilyen ember. Ám már én sem ragaszkodtam a végső megfeszítésig az álmaimhoz, ugyanis időközben felnőttem, és többé-kevésbé felfogtam, milyen is az élet. A hajdani és a mosti Weston között nem találtam különbséget, legfeljebb külsőleg, ám az én szépítő szemem alig észlelte a gyarapodó szarkalábakat, ráncokat az őszülő halántékot. Megköszöntem neki, amit anyámmal értünk tettek, a lovas tangó kitalálásától Legenda betanításáig. S persze a házvételhez nyújtott segítségért is hosszan, mind zavartabban hálálkodtam. Hebegésemnek természetesen az lett a vége, hogy csaknem elsírtuk magunkat, mert ez egy ilyen éjszaka volt. Ozon a legjobbkor járt felénk, vagy épp ezért tévedt a közelünkbe: lekérte tőlem Westont, és elpörgölődtek mellőlem az Again dallamaira, Tom Jones és Sandra Locke duettjétől bűvölten. Ácsorogtam a füvön. A fölém gömbölyödő, bársony égboltos, csillagszikrás, holdvilágos, balzsamos éjszaka lüktetett, lélegzett, dorombolt. Hátrahajtott fejjel gyönyörködtem tűzforrónak érzett kékségében, s fel nem foghattam, miért tartják ezt hideg színnek, habár az éj nem színtiszta kék volt, barna, bíbor, meggyszín és mélyzöld árnyalatok is kevergőztek benne. Arra járt egy pincér, tálcáján rubinszínű borral töltött poharak csilingeltek. A vállmagasságomban elsuhanó talpas kelyhek után nyúltam, egyet az ujjaim közé csippentettem, és már-már bele is kortyoltam, midőn csontbilincs zárult a csuklómra. Jamal szemfényvesztő gyorsasággal kapta ki kezemből s tette vissza a poharat a tovaúszó tálcára. A jobb markában ropogtatott csuklómat továbbra is szorítva lehajolt hozzám, és egy tizennyolcadik századi gavallér stílusában ígyen érdeklődött: – Megmutatnád nekem az új otthonodat? Észleltem persze, hogy csikorognak a fogai, mégis elindultam vele a ház felé. Útközben egyetlen szót sem ejtettünk. Tom Jones és egy vadmacskahangú énekesnő duettjét, a Baby, it’s cold outside incselkedő, játékosan erotikus, bűvös dallamait hallgattuk, táncoló párokat, a füvön ülő, heverő alakokat kerülgettünk. A szokottnál is fúriaszerűbb Bungyuli szörnyeteg módon fogadott bennünket. Zajosan kapdosott a lábikránk felé, s minden erejét megfeszítve próbált ellenállni az ajtónyitásnak. Behatolás közben az összes lecövekelt körmével végigszántottuk a padlót. – Ez itt a foyer – szóltam a télikertféleségben. A mennyezeten függő, Tiffany-stílusú lámpák szivárványkáprázatos fényeket szórtak maguk köré. A bejárat fölötti üvegtáblák színes mozaikokból összeállított, szépséges gázlómadarakat ábrázoltak. Lentebb, a fémkeretekbe foglalt, kazettás ablakok kristályfénnyel tündököltek. Az egyik ablakszelvényen tucatnyi légytetemet vettem észre. Közel hajoltam a boldogultakhoz. Szakmai érdeklődés ragadott el. Úgy tetszett, a rovarok az oldalukkal vágódtak az üveghez, s akkora erővel, hogy azonmód halálra zúzták, csaknem szét is kenték és a saját testnedveikkel ragasztották fel magukat. Jamalnak is megmutattam felfedezésemet. – Nézd csak, milyen furcsán végeztek magukkal! Ilyesmire még sosem láttam példát! Muszáj lesz kipróbálnom. Legyen a neve: oldalsó halálugrás. Ezek most kaszkadőrlegyek vagy szuicid legyek? Jamal, továbbra is marokbilincsben tartván a csuklómat, lehajolt hozzám, és rám förmedt: – Ha már így szóba hoztad, épp erről akarok veled vitatkozni, ugyanis vad vitára számítok, miszerint: szépen kérlek, ne légy szuicid! A felkenődött rovarokra bámultam, majd Varázsütésre meredtem. – Mi van? – nyekkentem. – Megmutatnád az otthonodat? – Hogyne, fáradj beljebb. Komolyan el akarod törni a csuklómat? – Most még nem törik olyan könnyen. Ám ha még egy kicsit drazsézol, hamar porladni kezdenek a csontjaid. Hirtelen megvilágosodtam a problémáját illetően. – Aha! A kis pirinyó tabletta miatt cirkuszolsz?Azt se tudom, mi volt az. – Oly tök mindegy, tudod-e vagy sem! Így is, úgy is rohadtul árt! A vajszínű ülőbútorral berendezett nappaliba léptünk. A kandallóban fahasábok lángoltak, romantikus enteriőrt teremtve. Elindultam volna a tágas konyha felé, szerfelett büszke lévén a kulináris laborra, ám mert ott a partit étellel, itallal ellátó személyzet sürgölődött, s rádiójuk ordibálós repet bömbölt, Jamal az emeletre vezető 133

lépcsőhöz irányított. Már-már futólépésben siettünk a magasba. Odafent kitártam a legközelebbi ajtót. – A hálószobánk. Érdekel? Beléptünk. Felkapcsoltam a vége-hossza nincs nyoszolya fölötti olvasólámpák egyikét, s ennek fényében Jamal gyors pillantással körülnézett. A szembeni falból a kert fölé öblösödő, félköríves, padlótól plafonig érő, kazettás üvegablakhoz vezetett, vagy inkább vonszolt. Odatámasztott, akár egy bőgőtokot, tenyerét felrakta a falra a vállam fölött, és indulatos hangütésű beszédet intézett hozzám. – Úgy érzem, mintha egy rissz-rossz rémmesébe csöppentél volna! Míg vacsoráztunk, apósodnak kétszer eredt el az orra vére, és ő ennek ellenére elkérkedett azzal, hogy drogokkal zabáltatja a fiacskáját. – Mi köze a...? – Nem érted az orrvérzést, kis ártatlanom? Ha valaki rendszeresen fúrja a kokót az orrába, annak bizony csakhamar szanaszét mállik a nyálkahártyája, de ez csak az egyik szar szövődmény! Lementem az agyamról, amikor később a nyomasztó mamóca a szádba szórta az euforyt, mortalyt, furiosyt vagy a frász tudja, mit, az a fő, hogy szörnyen ártson, jeligére! Te pedig úgy tátogtál a vércsekarmainak, mint egy kiéhezett csurifióka! Ezután ez már rendszeres lesz? Vállat rántottam. – Na és? – kérdeztem nyeglén. Közben arra gondoltam, hogy a fölém hajoló, feszült vonású, szikrázó szemű férfi sem hasonlít Westonra, s persze utóbbi – pasztillázásra vonatkozó – szavait is észbe idéztem. Szégyenkeztem a velem történtek miatt, tehát bekonokoltam. – „Na és”, kicsi barátnőm? – hördült Jamal. – Az ilyféle szarokra jobb, ha nem iszol szeszt! Szólhatott volna a mézeskalács banya, hogy a tömés után egy darabig ne vegyél a szádba alkoholt! – Úgy rémlik, említett valamit. – Nagyszerű. Mégsem kerültél rémálom-családba! Itt rólad gondoskodva lesz. Megnyugodtam. – Miért idegeskedsz? Elvette kezét a falról, és hátrább lépett. – Igazad van. Semmi közöm hozzá. A te veszted. – Felfújod az egészet. Mi bajod van? Tíz ujjal hátragereblyézte homloktincseit. – Na jól van – sóhajtott, megváltozott tekintettel rám bámulva. – Bocsáss meg, szélütést kaptam. Tudod, nem tart sokáig a leépülés. Ha valaki csak színtisztán kokózik, mint gyanúm szerint az apa, tovább húzza, mint az, aki össze-vissza zabál mindenféle szemetet. – Mint gyanúd szerint Selwyn? – kérdeztem. – Igen – bólintott. – Villámgyorsan kialakul a függés. A tegnapi dózis holnap már kevés. Aztán már semmi jót nem érzel tőle, csakis azért tömöd magadba, mert anélkül dögrovás a lét. Végül már szinte folyamatosan véreznek nyálkahártyáid, porladnak csontjaid, becsődülnek szerveid, és szüntelenül fájsz, reszketsz, őrjöngsz, becsinálsz. – Köszönöm az együttérző, vigasztaló szavakat. – Most nem ilyenekre van szükséged! – Nem vagyok bajban! – Nem? Tényleg nincs fogalmad, mekkora pöcegödörbe ugrottál csukafejest? Háromszor is átöltözve? Piszok drága külsőségek között? Tényleg csupán annyit érzel, hogy ez életed legkülönlegesebb napja, mert ma mindenki rád figyel, és ma igazán nagyon fontos valaki vagy? – Például te is éberen figyelsz rám. – Tegnap, azelőtt nem ezt tettem? Nem észlelted. – Jól van, Jamal. Nem varázsütés volt, amit most kaptam tőled, hanem valami gonosz ökölcsapás. Holnap is ráértünk volna beszélni erről. – Már tegnap oda kellett volna figyelned arra, amit gajdácsként hajtogatok! Ha Selwyn annyira szeret téged, megértette volna, ha kikötöd: a kézfogó feltétele az, hogy leálljon az anyaggal. Leálljon, mondom, mert leszokott drogos nincs. Jól sejtem, hogy ehhez a kikötéshez nem érezted elég biztosnak a helyzetedet? – Mit akarsz mondani? – hörrentem fúriásodó hangulatban. – Jól figyelj, mert nem papagájozom el többször: olyan mániásan hozzá akartál menni a csinos képű fickóhoz, hogy ennek érdekében szándékosan elvakítottad magad! Így van? Nem mertél kiállni a furcsa dolgai ellen, mert nem vetted biztosra, hogy nem a szemétzabálást választja helyetted, igaz? – Pronto? Nem beszélhetsz így velem. 134

– Igaz? – Igaz, a francba! Na és? Selwyn még holnap is elmehet az elvonóba. – Aha, és fanfárzenére, újjászületve fog kivonulni onnan, rózsás bőrrel, tiszta szervezettel! – Miért ne? – Kívánom, hogy így legyen. Mint a mesében. A rémmesebeli famíliát már megszerezted hozzá. Különben nehogy azt hidd, hogy az utcán is odarontok az emberekhez, és megpróbálom őket egyenként lebeszélni a kábítózásról. Veled azért teszek kivételt, mert te nem csak ma, hanem életed minden napján, a közrangú és az ünnepnapjaidon is fontos vagy számomra. Ne kérdezd, miért, mert nem tudom. De igen, tudom! Az Éjkirállyal Végképp összezavartad, megvadítottad érzékeimet. Erről persze nem te tehetsz. Nos, miután nőül mentél egy problémahalmazhoz, kívánok nektek minden szépet és jót! Fajnemesítő buzgalommal lássatok a nászéjetekhez és ha úgy látod üdvösnek, faljátok együtt a drazsékat, porokat, füveket, közöm nincs hozzá! Soha életemben nem csináltam magamból ekkora kretént, mint most! Tényleg nem értem, miért képzeltem, hogy egyszerű emberi szavakkal fényt lopok az elmédbe!? Mit reméltem? Azt, hogy a pap faggatózására majd felém fordulsz és a kezedet nyújtogatod, hogy menekítselek el onnan? Mert látod, hogy a vőlegényed diszkréten bedrogozott avégett, hogy képes legyen érthetően tagolni az igen szócskát, és utána megmutathassa országnak-világnak, milyen tökös gyerek, mert ő a vonat alá száguld a lóval? – Köszönöm, hogy... – Ne köszönd! – De igen, duplán köszönöm. Ha csupán Selwynt akarod megmenteni, csak lerántod őt a nyeregből. De te azért kapaszkodtál át Tornádóra, s kockáztattad önmagadat is, hogy a ló se fusson a mozdony elé. – Ezt Selwyn így elmesélte neked? Igen? – Miért kétled, Jamal? – Van egy diplomám pszichológiából is. – Jól van, nem egészen így mesélte, de kivettem a szavaiból, mi történt valójában. – Ugye, ismered a legkisebb királylány meséjét? – kérdezte higgadtabban. Bólintottam. – Igen, és szeretném megfesteni a ház ablakaira. Képzeletben körbejárta a kész görfüggönyökkel felszerelt hajlékot. Láttam a szemén, hogy kedveli az ötletet. – Ez a történet annyiképpen hangzik el, ahányan mesélik – mondta. – A te verziód, amelynek megélésére a valóságban készülsz, arról akar szólni, hogy a legkisebb királylány eltökéli, kigyógyítja a sárkányt az emberevésből. A fejemet ingattam. – Ne, Jamal! Ne folytasd. – Ám az emberevő, szüzek szívét követelő sárkány nem gyógyul ki az emberevésből, és továbbra is szüzek szívét akarja majd... – Selwyn nem ilyen! Ő nem gonosz, nem akar ártani nekem. – Tudom, Jandra. A sárkány allegória. Selwyn pedig roppant tehetséges, felettébb csinos fiú, akinek jóval nagyobb a tehetsége s a becsvágya, mint amilyen erős ehhez a személyisége. Ezt ő is tudja, de legalább érzi... Közbeszóltam: – Előbb is említhetted volna a pszichológusi végzettségedet. – Mert akkor? – Mert akkor nem csodálkoztam volna kapcsolatunk tempóján, ritmusán és kimenetelén. – Remélem, ezt megmagyarázod, mivel nem értem. – Mert nem akarod érteni. Arra céloztam, hogy szándékosan manipuláltad kapcsolatunkat. Soha senkivel nem kötöttem ilyen gyorsasággal, ilyen szoros barátságot. Ezt te irányítottad. – Látom, hat már a mamóca drazséja, jönnek szépen a paranoiás tünetek. Lesz még más is. Javallom, keresd meg a férjedet, nehogy valami idegent tisztelj meg a felkínálkozásoddal. – Mit tennél, ha téged tisztelnélek meg vele? – Köszönettel visszautasítanám. – Biztos vagy benne? Elvigyorodott. – Nem állítom, hogy ágyba bújás előtt feltétlenül lagzit akarnék csapni veled, és ha akarnék is, biztos 135

nem téveszteném össze a menyegzőt egy broadwayi revüvel, de már pattanásosan fiatal koromban sem a farkam vezérelt a fejem helyett. Más szóval: nem kérnék belőled. Legjobb volna, ha a drazsétól beindultan a mamócát keresnéd fel, de inkább nem leszek triviális. Még az se biztos, hogy ez gerjesztő hatású pirula, mert ez is ahány, annyiféle, miként a mesevarációk. Melyik lesz a függönyeiden? – Jobban tetszett volna, ha beismered, mennyire kívánsz. – Csakhogy nem erről beszélgetünk. Miért nem figyelsz? Jössz egy mesével. A félkör alakú hálószobaablak üvegszárnyai befelé nyíltak. Letelepedtünk a csupán jelképes díszvas korláttal szegélyezett, félkerek erkély padlójára, s felhúzott térdünkre támasztott állal a szemközti tavat, a rovarpáncél-fekete vízre vetített, holdezüst fénysávokat néztük. A víztükör reszketett, lúdbőrözött a lágy hullámverésben. Átkaroltuk térdünket, hallottuk a ház másik oldalán zajló kerti mulatság lármáját, a táncolni csábító zenét, Barry White pincemély hangját. – Volt egyszer egy király, s annak három lánya – kezdtem a mesét. – Egy napon a király megözvegyült, de nem sokáig búslakodott, elvett hamar egy szép asszonyt. Új felesége nem szerette meg a lányait, ám a két idősebbiket elviselte valahogy, mivel azok hízelkedős természetűek voltak. A legkisebb leány... – Adjunk neki nevet? – kérdezett közbe Jamal. – Nem lehet, a mesékben ritkán van nevük a hősöknek. Feltehetően azért, hogy bárki azonosulhasson velük. – Pedig hát az ember nem nevekkel azonosul, hanem figurákkal... – Most már aztán a francba a pszichológiával! – morrantam. – A legkisebb leány nem volt elragadtatva a mostohától, de a testvéreivel sem alakult ki szoros kapcsolata. Annál jobban érezte magát az erdőben, a mezőn, a hegyek közt, lóháton vagy gyalog csatangolva. Hiába nősült újra a király, a második feleség már nem úgy dobogtatta meg a szívét, ezért inkább az udvaroncok hajbókolásában és a tespedésben lelt örömet. A gondatlan uralkodó nem ügyelt a hadseregére, s az ármádia rohamosan lezüllött, szétszéledt. Már csak a testőrei maradtak hűségesek hozzá, azután azok is cserbenhagyták. Végül az állhatatos testőrkapitány is a király elé lépett, és azt mondta, ő most elmegy a palotából, pedig jobb volna, ha maradna, mert támadás fenyegeti a birodalmat. Nemsokára bekövetkezett a megjövendölt támadás, de ez nem zaklatta fel a kastély urát s úrnőjét, mert az országra zúdult horda előbb a falulakókat, a zsellérnépet gyilkolgatta. Csupán a legkisebb leány aggódott, atyját kérdezgetve, mitévő lesz most a király, mert azt mégsem tűrheti, hogy alattvalóinak bántódása essék. Hol vannak a katonák? Hová lett a testőrcsapat? Ám a király nem volt hajlandó felrezzenni a tespedésből, csak hevert naphosszat a hencserén, és madártollal csiklandoztatta talpát, terjedelmes pocakját, tokáját... – Felségsértő módon fabulázol – nevetett Jamal. – Így volt! A kisebbik királylány kérte mostoháját, hasson az apjára, hogy az újra uralkodóhoz méltón éljen, de a királyné éppen az új ruháját varratta barackszínű selyemből, és nem ért rá piszlicsáré dolgokra. A lány a nővéreihez fordult. Velük se ment sokra, mivel azok éppen azt latolgatták, melyik kérőjükhöz mennek nőül. Ezért hát a legifjabb királylány felült hatalmas fekete lovára, s a szétszéledt ármádia keresésére indult. A katonákkal ugyan sehol sem találkozott, ám amikor elmondta az útjába kerülő embereknek, mi járatban van, többen is csatlakoztak hozzá. Így aztán mindegyre sokasodtak és csapatosodtak, és egymást tanítgatták küzdeni, verekedni, hogy majd legyőzhessék az ellenséget, ha eljön az ideje. Mígnem egy napon egy faluvégi fogadóban összetalálkoztak a régóta ott kupázó, keserű testőrkapitánnyal. – Borsódzik a hátam – szólt közbe Varázsütés. – Hogy állnak a függönyeid? – Kösz, nem jól. Az összes vázlatot megcsináltam, de mindössze három jelenet készült el. – Milyennek képzeled a legkisebb királylányt? – Őt már megfestettem. Az első képen a király és három lánya a halott királyné katafalkja mellett áll. A második az apjuk menyegzőjét ábrázolja. Ez éppenséggel nem túl vidám epizód. A harmadik vásznon az új királyné s a két idősebb nővér öltözteti, csinosítja, glorifikálja egymást, s a mögöttük lévő csúcsíves ablakból látható a kastélykertből kilovagoló kisebbik leány. – Rengeteg függönyt kell készítened. – Lesz rá időm. – Eltűröd, hogy belegondoljak? Olyannak fested meg meséidet is, amilyennek a világot látod. Attól tartok, mire a képsorozat végére érsz, a legkisebb királylány alkoholistává válik, leszbikus lesz, és macskákat fog kínozni. Felmorrantam: – Jaj, Jamal! Meséljen neked a Stephen King! – Megmondanád, melyikünk felesége vagy? Persze csak az esetben válaszolj, ha biztosan tudod a vá136

laszt! – hangzott a hátam mögül. Rajtakapottan talpra szökkentem. – Persze hogy tudom a választ – feleltem. – Néhány órával ezelőtt mentem nőül Brad Pitthez. Nem láttad őt valahol? Selwyn a nyugodtan tovább üldögélő Jamal mellé lépett. Ujjongtam magamban. Szeret a férjem! Órákkal az esketés után is! Féltékeny! Alaptalanul! Alaptalanul? – Gondolom, már kifaragtad és aranyfüsttel is befújtad hősi szobrodat, és elkápráztattad nejemet a megmentésem szépen kiszínezett történetével – szólt, lenézve az inzultáltra. – S hogy történetesen épp a hálószobánkban művelted mindezt? Hát ez sem volt elegáns. De mit várok egy zsernyáktól? Túl korán jöttem? – Én jöttem későn. – Varázsütés talpra emelkedett. A szőlőinda-díszes, leheletnyi erkélykorláthoz támaszkodott. Jóval magasabb volt Selwynnél. – Épp egy történet kellős derekánál tartunk. Nem rólad szól. Csatlakozol, vagy folytassuk nélküled? – Legalább magyarázkodnál! – Ha volna miért. – Én nagyon is úgy látom, hogy volna miért! Ez itt a Jandrával közös hálószobánk. És jelenleg ti tartózkodtok benne! – szögezte le emelt hangon Selwyn. – Szerinted mit gondolnak az emberek? – Szerintem ahányan vannak, annyifélét, és mindegyikük természetére erőst jellemző, hogy mi jár elméjében. Mit számít ez? Nos, te mit gondolsz? – Nekem igenis számít! Mama feldúltan jár-kel a sokadalomban, és téged keres, Jandra! Papa meg akar táncoltatni, de sokan mások is épp erre készülnek! Megtennétek a kedvemért, hogy külön-külön távoztok a házból? Ha csak egyetlen élcet is meghallok holmi szarvakról, már vége is frigyünknek! – Ahogy én a fajtánkat ismerem, ez esetben frigyetek rövid lesz – jegyezte meg Jamal. – Amíg Jandra a nevelőapjával táncolt, többfelől is hallottam arról suttogni, micsoda fertős kapcsolat van közöttük. Nos? Kinyírod Westont? – Te mindig ilyen holt laza, hidegvérű vagy? – kérdezte Selwyn. – Ezzel imponálsz a feleségemnek? Lekopírozom a figurádat, és majd hasznát veszem valamelyik szerepemben. – Örülök, hogy segíthettem. Viszonzásul kérek valamit. – Hát hogyne! Óhajtod gyakorolni az első éjszaka jogát? A nejem biztosan nem tiltakozik. – Selwyn! – jajdultam. – Egy pillanatra se szállhatok le a humorérzékemről? – De, most leszállhatsz. Komolyan gondoltam. – Ne dőlj be neki, Jandra – legyintett Varázsütés. – Már rég elkártyázott. Kihúztam magam. – Akkor én most külön-külön távozom – szóltam. A fuldokolva hörgő Bungyuli körömcsikorgásától kísérve kivonultam a házból.

48. lélegzet

vigalom kifulladásig

Anyósom csakugyan engem keresgélt. Valószínűleg ő is magához vett valami pasztillát, mert a kertben történő szaladgálás közepette gyümölcsleves poharat szorongatott a kezében, holott nagyon olybá festett, mint akire ráférne pár flaska alkohol. Izgatottan pöfékelte hajszálvékony, hosszú cigarettáját. Mikor megpillantott, próbált rám mosolyogni. Arcizmai kissé csikorogtak a megerőltetéstől. Elkapta s végigtapogatta karomat, arcomat fürkészte. – Minden rendben, Jandra? Jól vagy? Ugye, nem ittál semmit? – Most már jól vagyok, köszönöm. Ne beszéljünk róla – feleltem, sápadtságot színlelve. Főnyereményként értékeltem volna, ha távollétemet a pirulája mellékhatásának tudja be, s nem kéne az erkölcseimet illető vitába bonyolódnunk. Bár nem igazán értettem, miért kezdhetné ki a belém – s az erkölcseimbe – vetett bizalmat a tény, hogy röpke félórácskára félrevonultam egy barátommal, mert sürgős ordítoznivalónk támadt egymással. S miután rekedtre kiabáltuk magunkat, normális emberek módjára még beszélgettünk is. Na jó, az illető történetesen férfi barát. Ráadásul mögöttünk ott félhomálylott a hálószoba, a böhöm ággyal. De mi a maroknyi erkélyen ültünk, tehát nem is a fekvőhelyiségben tartózkodtunk! És meg se fordult a fejünkben olyasmi, mint például... 137

Vagy mégis? Huh! Lehetséges, hogy most tönkretettem az üdvösségemet!? Megrázó gondolataim közé türemkedett a külvilág. Armen már hosszabb ideje beszélt hozzám, csak sajnos egyáltalán nem tudott lekötni, nem úgy, mint… Azonnal innom kell! Csakhogy inni, azt nem lehet! Pardont habogtam, s az asztalok körül ücsörgő vendégek felé indultam, mert sürgősen szükségem lett volna Horsa szavára. Vagy Adenáéra. Utóbbival összefutottam. Kipirult arccal tartott felém, Zachbe karolva. Válluk összetapadt. Sírnivalón szerelmesnek látszottak. – Még egyszer gratulálunk, Jandra! – mosolygott rám Adena csillámos kék szemmel. – Minden nagyszerűen sikerült! Csodálatos élmény volt! Te meg a férjed, hát erre alig találok szavakat! Az a közös lovaglás! Selwyn úgy ült azon a gyönyörű fehér lovon, mint egy herceg! Nem is, inkább úgy, mint egy király! Aztán meg a táncolásotok! És én még aggódtam érted! Az ég is egymásnak teremtett benneteket! Nem is kívánok újra sok boldogságot, hiszen látom, hogy lubickoltok benne! Mi most rohanunk haza, mert le kell feküdnünk! – Lubickolunk? Te is úgy látod? – kérdeztem Zachet. A szólított valószínűleg nem hallott. Átkarolta nejét, az övéhez préselte csípőjét, és oda is dörzsölgette azt, amúgy lambadázósan. Minden pórusából áradt a vad, érzéki szenvedély, márpedig pórusa volt bőven, közel kétméteres, százhúsz kilós férfi lévén. Jókora fejét barna mackóhaj ékesítette, arca kipirult a mámortól, sötét szeme lángolt, telt, húsos szája bíborlott. Zach maga volt a megtestesült férfivágy. Temetkezési vállalkozó létére! És mi ettől a pasastól szöktettük meg Adenát anno! Nem is vártam választ a kérdésemre. – Szaladjatok! – intettem. – Vigyázzatok az úton. – Taxival megyünk – nyugtatott barátnőm. Lélekszakadva elsiettek, arra sem szakítván időt, hogy meg-megálljanak csókolózni, még ezt is rohantukban bonyolították. Határozottan emlékeztem az esküvőjükre. Akkor egyáltalán nem látszottak gerjedtnek. Szorongatták ugyan egymás kezét, és ütődött-boldogan néztek a másikra. Aztán megérkezett a ded. Még ilyet?! Mi van itt? Mit sütöttek a tortába? Összebotlottam Kenttel. Középmagas, elegáns viseletű apósom felderült jöttömre. Azonnal a kezemért nyúlt, átkarolta derekamat, és kalózosan táncba ragadott. Hátrafésült, színezüst hajsörényéről visszacsillantak a színes és fehér lámpafények. – Már attól tartottam, sosem kaphatlak el egy fordulóra! – szólt széles mosollyal. Feltűnt, hogy megismerkedésünkkor keskenynek talált ajkai mostanra megteltek, már-már Selwyn száját láttam viszont az arcában. Ez megtűnődöztetett. Arra gondoltam, megérdeklődhetném, mi történt vele, ám sejtettem, hogy ezt ő nem találná illendőnek. Sebaj, majd a fiához fordulok, és nyílegyenesen nekiszegezem a kérdést, miszerint: legalább a te dögös szád valódi? Vagy az is csak kollagénfeltöltés? Azután nagyvonalúan elvetettem az ötletet. Selwyn sem firtatta, egyetlenszer sem, keblem csókolgatása, cirógatása közben, hogy: szilikon, bocikám? Na jó, nem különösebben kimagasló méreteim nem is indokoltak volna ily kérdezősködést. Elvis énekelt, pontosabban sírdogált a kápolnában; Kent magabiztosan, feldobott hangulatban táncoltatott. Közelről láthattam csillogástalan, friss arcát. Észrevettem rajta az alapozót, s a púderréteg alól áttűnő szem alatti karikákat, táskákat. Eszembe kószált, hogy megemlíthetném neki a jégkockás, uborkás gyógymódot, ám sejtettem: ez sem volna szalonképes téma. Hallgattam, ő sem beszélt. Időnként udvariasan egymásra mosolyogtunk, ő egyszer sem vétette el a lépést nem taposott a lábamra, nem izzadt, és erős illatú parfümje is egész elviselhető volt, legalábbis nem kaptam tőle fékezhetetlen tüsszentőrohamot. Hanem azon csíptem rajta magam, hogy a következőn mélázom: milyen lehet Kent az ágyban? Az elképzelt jelenethez persze Armen is szervesen hozzátartozott. Nos, nem kitűnősködtek, pedig Kent tényleg igazán iparkodott. De hát irgalmatlanul nehéz volt vitézkednie. Hiszen amikor már végre csakugyan ereje teljébe hozta magát, neje megunta küszködését, és holnap újra megpróbálod, drágám, felkiáltással elfordult, felkattintotta olvasólámpáját, s egy társasági magazin lapozgatásába mélyedt. E képsor végén Kent arcára meredtem, arra kíváncsian, véletlenül nem fennhangon képzelegtem-e, ám mert vonásain nem észleltem megütközést, fellélegeztem. Apósom válla fölött a Mentonjával összetapadtam helyben táncoló – vagy inkább egymást koptató-polírozó jellegű testmozgást végző – Nicole-ra néztem. És mi történt? 138

Megjelentek lelki szemeim előtt, amint éppen az ágyon akrobatikáznak. Igen, ők ketten. A csikókorán bőven túljutott Mentonnak tényleg semmije sem volt megsüllyedve, de megnagyobbodva sem, leszámítva persze férfiúi ékét, mert az bizony olyan volt, akár egy kard! Nem épp pallos, csak mint egy római kard. Kardocska. Pillanatok alatt zavarba hoztak azzal, amit műveltek, ugyanis Nicole fejen állt az ágyon. Menton szintén állt, ő viszont a talpán, és e pozitúrában kapaszkodtak össze, s próbálták összehozni magukat. Mindketten roppant igyekezetet fejtettek ki ám a kard csak nem bírt a hüvelybe siklani. Iszonyúan pirult a felhámom a kukkolástól, ám hiába fordultam el, akkor is láttam őket. Még azt is, amikor feladták a veszkődést, s Nicole talpra szökkent, és egymás vállába fogódzva, teli szájjal nevetve rugóztak, ugráltak a matracon, kölyökmód. Aztán egyszerre csak feldőltek, elterültek a hencseren; alul a lány, fölül a misszionárius. Elnézést kértem Kenttől, és elrohantam vizet keresni. A hosszú tálalóasztal végében leltem egy ásványvizes flaskát. Fogtam egy talpas kelyhet, és töltöttem, ittam, töltöttem, ittam, hosszú perceken át. Egy pincér megkérdezte, segíthet-e valamiben. Zömök, harmincas évei végén járó férfi volt, extra prémes hassal. Combjai is feketéllettek a rengeteg szőrtől, midőn a hintaszékben ült, és az ölében dugattyúmozgó, eksztatikusan sikoltozó, vörös hajú nőt rángatta fölfelé s nyomta vissza, rángatta fölfelé s nyomta vissza... Eltakartam az arcomat. – Köszönöm, remekül érzem magam – hárítottam az udvarias érdeklődést. A pasas furcsállón nézett rám, mikor odébb menekültem. Hol a férjem? Az ágyastársamat akarom! Sehol sem láttam Selwynt. Megpillantottam viszont Horsát. Meg vagyok mentve! Ő majd segít. Mamusz megmeredt kissé, midőn a mellette ácsorgó üres széket elvétve, az ölében landoltam. Letette cigarettáját, segített átvaklásznom a szomszédos ülőalkalmatosságra, lesimította szoknyámat, hajamat, és nyíltan, barátin rákérdezett: – Mi a büdös franc van veled, Papusz? Bebasztál? Én meg csak ültem azon a furcsán pörgő széken mely hol kisebb, hol nagyobb átmérőjű köröket tett meg velem, s közben zuhant vagy éppen emelkedett hol gyorsabban, hol még sebesebben, mint a vurstlibéli Ciklon, s a legdrágább, legbecsesb barátnőmet bámultam rökönyödötten, amint a gondozatlan Rozsomákkal – akit addig sosem láttam – szeretkezik, álló helyzetben, meglehetőst unottan és kelletlenül. Ebből a kazalhajú fickó mit sem vett észre, vagy cseppet sem izgatta magát partnernője kéje miatt. Az volt a szexuális technikája, hogy döfött kettőt, és átforgatta partnernőjét másik pózba, majd megint taszított rajta kettőt-hármat, és újra fordított rajta, akár egy sülő palacsintán vagy hússzeleten, s mindezt eltorzult képpel, hörögve művelte. Lekapaszkodtam a székről. Horsa mellett felfedeztem a szintén elég hülyén rám bámuló Scarát, s mielőtt még elmélyedtem volna az ő nemi életét feltáró, hamarra várható látomásban, észrevettem a szálldosó szálú, lazán feltűzött kontyát ékesítő vérpiros aratollat. A Lótnévá szobrosodott Mamuszon átbucskázva a papagájékességre vetettem magam, és sikerült is szert tennem rá. Lemásztam szaporán jézusomozó barátnőmről, meg még valakiről, akit nem ismertem, és a megváltó madártollat szorongatva, feltehetően cikcakkban, lerohantam a tópartra. A többire boruljon radír, ahogy Adena szokta volt mondani.

49. lélegzet

miért kérdezgeti mindenki, hogy fürödtem-e?

Nos, némi radírral később helyzetem határozott javulást mutatott. Sikeresen leszálltam a Ciklonról, miáltal egyensúlyérzékem visszatért. Gyomrom a helyére süllyedt. Koponyámban nyugovóra tért a kalapácsos ember. Látomásaim ugyan nem szűntek meg, ám intenzitásban valamelyest alábbhagytak. Vagy megszoktam őket. – Úsztál? – érdeklődött Horsa, mikor egy citromszeletet szopogatva letelepedtem mellé a székre. Scara áthajolt előtte, s levett egy fürt hínárt a hajamról. – Fürödtél? Nem túl mély a víz? – kérdezte. 139

– Ha már nem ér le a lábad, nem szőrén-szálán mindegy, milyen mély? – morrantam. – Egyébként nem tudom, még nem próbáltam. Szerintem ez egy halas tó. Tehát nem emberes. – Juj! – fintorgott Mamusz. – Rágondolni is borzalom! Biztos tele van damillal, horoggal, gumicsizmával, fulladt pecással! Még jó, hogy vigyáztál. Biztos nem akadt beléd egy sem? – Hogy akadt volna belém? Mondom, hogy nem jártam a tóban. – Akkor hol úszkáltál hínárban? – szívózott Pézsé. S hogy csak azért is neki legyen igaza, kihúzott még egy dúsan lombos, élénkzöld szittyóhajtást a szoknyám derekából, és meglengette előttem. – Na? Ekkor már nem hatott rám bosszantólag, mert lelkem mozijában vigyorogva figyeltem, mit művel a talján bútorszállító főnökkel. Még egy-két megcifrázott füttyentéssel is elismertem a kis termetű, nagy szándékú olasz bak bravúros teljesítményét. A dugó digó ugyanis addig-addig és úgyannyira csókolgatta, simogatta Scarát, s persze olyként ám, mint egy echte mediterrán: tetőtől talpig, s egyszerre mindenütt, még a ruharétegek alá is be-becsusszangatván mígnem szépséges barátnőm eszét vesztette, s megadta magát. Ezt teste elernyesztésével, feje könnyed hátraejtésével adta tudtul, helyileg a konyhában. A fürge kézés észjárású, szexmán talján felkapta a zsákmányt, a tűzhely kerámialapjára ültette, s a vágya útját álló, árvácskakék tangacsíkot félrehúzva, majd nadrágja elejét is gyorsan kioldva, a tettek mezejére nyomult. Pézsé laza felsőtesttel, ütemesen ringatózott a sparherten. Midőn jobb keble a magasba liffent, a bal befejezte ereszkedését. Azután mindez fordítva. Az olasz bak gyakorta megfigurázta a kommersz csípőmozgatást: nyolcasokat, hóembereket, piramisokat, DNS-láncokat is rajzolt medencéjével, s elannyiszor a lehető legmélyebbre hatolt a kéjben. Efölötti öröme arra késztette Pézsét, hogy ütemesen ezt nyögdécselje: maf-fia-maf-fia-maf-fia. Egyszercsak a tüzes talján az egyik tripla flip stílusú csípőcsavarintással a tűzhely gombján is tekert egyet. Bevallom, leesett állal bámultam, mekkorát élvezett Scara, mikor altestét még fokozottabban elborította a forróság. Összeborzongtam, Pézsére néztem. Tisztelettel biccentettem. – Mit bámulsz? – kérdezte hökkenten. – Maf-fia-maf-fia-maf-fia? – kérdeztem vissza. Kézháttal letöröltem homlokomról az izzadságot. Scara felugrott ültéből. – Hát ezt meg honnan a fenéből vetted? Beszéltél Marióval? He? – Nem fogod elhinni – sóhajtottam. Mutatóujjam hegyével megkocogtattam homlokomat az orrnyergem fölött, úgy a harmadik szemem tájékán. – Mit ittál? Olyat én is akarok! – toppantott Pézsé. – Milyet? Mi van? – hüledezett Horsa. Ránéztem. – Te meg nem mondtál igazat Rozsomákról. Ámbár én sem hencegtem volna vele. – Mit nem mondtam? Igazat? Mi az? – hebegett Mamusz. Ekkor megpillantottam a közelgő Jamalt. Rémülten lehunytam szemem, és megragadtam Horsa karját. – Kérlek, ne engedd, hogy ránézzek! – Te meghibbantál? Attól, hogy férjhez mentél, még nyugodtan nézegethetsz más pasasokat! Dumálhatsz is velük. Mi van? A férjecskéd máris kivillantotta a foga fehérét? Muzulmán hitre tért? Hátat fordítottam a felénk tartó Varázsütésnek. Csapzott hajam, vizes ruhám látványa azonban odavonzotta a derék zsarut. – Jót úsztál? Milyen a víz? – kérdezte a hátam mögül. – Tagadja, hogy úszott volna – közölte Horsa. – Kérdezd meg tőle: fürödtél?– ajánlotta Scara. – Tudod, mi lesz belőle? Paranormális módon kikémleli a szerelmi életedet! Felhörrentem: – Tényleg szerelemnek tartod azt a katarzist az erotomán talján farkán? – Most kapcsolok, Jandra! – csapott le Mamusz. – Mit mondtál Rozsomákról? – Abbahagytad a sztorit a vécépumpás leütésnél! Eltitkoltad a palacsintasütögetést. – Te honnan tudod azt a palacsintaforgatást?! – fortyant fel. – Vizionál? – érdeklődött Jamal. – Sokkal rosszabb – sóhajtott Pézsé. Megfordultam, és lézersugár-egyenesen Varázsütés szemébe néztem: – Megvan a saját pajzsfeliratom! Képzeljünk el egy teknőspáncélt formázó pajzsot, a közepére tegyük fel az alakmásomat, amint lovagol, vív vagy vizionál. A szegélyen a következő, fantáziabetűvel írott szö140

veg fusson körbe: „Tényleg jól hallom, hogy énekelnek az angyalok? Vagy menni kell az orvoshoz?” Nem fogtam fel, mit válaszolt, mert megpillantottam lepedővel csípőig betakart, ruhátlan testét, amint az alatta heverő nőt öleli, annak arcát simogatja. Egyenként észleltem a bőrén áttetsző hát- és vállizmait. Partnere vonásait nem láttam a kezétől. Jamal egyidejűleg mosolygott, suttogott, és csókolta a számomra láthatatlan szájat. Félresodortam a nyugtalanító képet. – Halló! Halló! – szólongatott az életbéli Jamal. – Próbáld neki azt kiabálni, hogy pronto, pronto! Ez a kedvenc belekötőszava. Hátha reagál rá – ajánlotta Horsa. – Mi bajotok van? – kérdeztem. Varázsütés közel hajolt a fülemhez, mintha azt hinné, halláskárosult vagyok. – Azt mondom, hogy én nem hallom az angyalokat – közölte. – Naná, mert nem a te pajzsfeliratod. A tied is meglesz, becsszóra. – Viszont elvihetlek az orvoshoz. – Miért? Jól vagyok. – Vissza tudsz emlékezni fürdőzésed körülményeire? – A fürdőzés nem érdekes. – Úgy látom, vetítésen vagy. Jól látta, valóban ott voltam, és nemigen akartam hinni a lelki szememnek. Megint vitatkoztunk egymással, ám ezúttal nem csupán Selwyn gyöngéje volt témán. Az összecsapás hevében fel-alá szaladgáltunk egy nappali méretű, gyéren bútorozott, hevenyén megvilágított helyiségben. Váltakozva üldöztük egymást, ha ő beszélt, én hátráltam. Mihelyst visszaszereztem a szót, én eredtem az ő nyomába. Dühösen hadonásztunk, s ha fal vagy bútordarab közelében jártunk, ököllel rácsaptunk. Szemünkből rontás áradt és villám cikázott. Mind biztosabbnak látszott, hogy testileg is megütközünk. Gyorsan szakadt át a gát, követni sem lehetett, ki próbált ütni hamarabb. A megtámadott kivédte a csapást, és máris visszasújtott. Két harcképzett ellenfél vívott egymással, álomsebes tempóban, de már nem véres elszántsággal, hanem arra kíváncsian, mennyit tud a másik, ismeri-e ezt vagy azt a fogást, mozdulatot, cselt, hárítást, testdobást. Egymás szemébe mélyesztett tekintettel forgolódtunk, majd egy különösen megerőltető dobálgatáskombináció végén elterültünk a padlón, s a másik végtagjaiba, törzsébe gabalyodtunk. Mindketten felülkerekedni igyekeztünk. E küzdelem hevében összetapadtunk. Porcikáról Porcikára éreztük egymás testét. Sárkánydühünk kifújt, meghunyászkodott. Egyszerre ernyedtünk el. Jamal legurult rólam, szétvetett karokkal nyúlt el mellettem. Sokáig fújtattunk, kimerülten. Ő előkotort egy karcsú szivart, meggyújtotta, s továbbra sem kapott levegőt. Felé fordítottam a fejemet. Egymásra meredtünk. – Szeretkezni nem tudsz? – pihegtem. E ponton megint felzavartak. Hangokat hallottam a külvilágból. – Szólok Selwynnek, hogy fektesse le – ajánlkozott Scara. – Jamal is le tudja fektetni – vélekedett Horsa. – Mi van, Jandra? Fürödtél? – kérdezte Carmen. – Képzeld, Bungyuli pisilt, kakilt, pukizott, büfizett, és utána kifért az ajtóból! Erre szaladt. Nem láttátok? – Nem láttuk – mondta Jamal. – Na megyek, megkeresem, mielőtt még beleesik a vízbe. – Mi baja lesz, ha beleesik? – firtatta Horsa. – Hogyhogy mi baja lesz? Hát megfullad! – Hagyd – szólt Scara. Elkésett. – Te még nem hallottál arról, hogy a kutyák tudnak úszni? – érdeklődött Mamusz a hülye vagy, kisanyám? hangszínén. – Állítólag az emberek is tudnak úszni. Hohó! Csakhogy előbb meg kell tanulniuk, nem igaz? Nos, e félreinformáltság miatt van az a sok vízbe fulladás! – Carmen! – szólt Mamusz, ezúttal halálhírt közlő, bús, lapos hangfekvésben. – Nem tudom, mennyire vigasztal téged: nővéred a tiedhez hasonló szellemi állapotba jutott! 141

Vetítőm elsötétült. Sóhajtva kinyitottam a szemem és megjegyeztem: – Most már értem, miért szokta Selwyn azt a mondást idézgetni, miszerint a valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert. – Most már érted? – csapott le Jamal. – Visszatérsz közénk tündérálmodból? Megtekinthetnéd például a férjedet, milyen sikeres a nyolcéves lánykák körében. – Tényleg, én is figyelem egy ideje! – csacsogta Carmen. – Biztosan sok gyereketek lesz, mert szemlátomást imádja a srácokat! Ahogy ott körtáncol, ugrabugrál, grimaszol és kacarászik a kicsikkel! Elbűvölő fiú! Vagy pedofil? Húgomra meredtem, bármennyire is tartottam attól, hogy ennek következtében az ő szexuális élete is filmként pereg le előttem. Megúsztam, alighanem mellőzte mostanában a nemizést. Így sem maradtam látomás nélkül. Ezúttal emlékezetem vetített elém néhány mozzanatot a nem túl távoli múltból. Megpillantottam a csaknem gyerekfejjel, állapotosan férjhez szédült Carment szoptatós anyaként. Ha csecsemője épp nem csüggött a mellén, akkor ő fejt. Világgyőztes tejhozamát összehozta azon elvével, hogy az anyatej kincs, abból egyetlen csöpp sem veszhet kárba. Így aztán a hűtőszekrény megtelt kisebb-nagyobb üvegekkel, tégelyekkel, fiolákkal, csészékkel, tálkákkal, majd tetőzött a fagyasztóláda, az újonnan vásárolt frigó és a még újabb frizsider is. Ifjú férje kábult rémülettel szemlélte a tejterrort. Ő és mások is az iránt érdeklődtek, miért nem adja oda éltető nedvének fölöslegét az elapadt emlőjű anyák dedjeinek, a csecsemőotthonoknak, az árvaházaknak, az árvízkárosultaknak, vagy Jehova tanúinak. Azt felelte, amit ő félretesz, az nem fölösleg, az ő tejcije az ő babájáé. Mivel azonban az anyanedv felettébb romlandó, nem hűthette, gyűjthette azt az idők végezetéig például a leendő unokái számára. Fel kellett használnia a tejóceánt. Emiatt sajnálatosan lemorzsolódtak a barátok ismerősök, és elmaradtak a rokonlátogatások is. Egyszercsak az elborzadt férj sem merészkedett haza többé. Ugyanis Carmen anyatejkóval gyúrta a spagettiés pizzatésztát, abból készített tortát, madártejet, pudingot, habarást, aranygaluskát; gyümölcs joghurtot, tejfölt, vajat, túrót, írót, és mindezekkel bárkit nyájasan megkínált. Húgom azóta sem érti az emberek furcsaságát, hiszen a tehén nevezetű, rusnya, debella, büdös bamba, kérődző állat tejétől bezzeg nem irtóznak! Horsa a kezembe nyomott egy pohár italt, ezt Jamal azonnal elvette tőlem, és önfeláldozóan elkortyolta. Selwynre néztem. Szívem öröme egy komplett gyereksereget táncoltatott, nevettetett a füvön, immár pörgetős latin dallamokra. Önfeledten, póztalanul mókázott velük, csetlett-botlott, orra bukott, s bukfencezett, akár egy bohóc, és a klapecok imádták. Magam is hasonlóképpen éreztem iránta. A következő pillanatban a hálószobában, a végtelen tengerhez hasonlított méretű, erősen hullámzó ágyon térdeltünk, és kezünket a hátunk mögött szigorúan összekulcsolva, csupán ajkainkkal érintkeztünk. Beharaptam, megízleltem dús alsó ajkát, nyelvemmel lenyomatot vettem róla, a felsőt is körberajzoltam, közben ő a fogaival elkapta az én számat, és... – Jézusmária, Bungyuli! Nem szégyelled magad? – sikoltott Carmen. Sajnálkozva ocsúdtam fel a lármára. A terrier-pitbull-varánusz keverék ebállat tolatott felénk az útjából rémülten kiáltozva, jajgatva, nevetve félreszökdécselő emberek és felboruló székek lábai között. Hörögve, morogva, izmait feszítve vonszolta magával az egyik nászajándék szexbabát. Varázsütésre néztem. – A kutyapszichológiához nem értesz? – Ahhoz nem, de túszejtőkkel tudok tárgyalni. Ez most ilyen eset? – A gumibige felől nézvést igen. Míg mi tanakodtunk, egy légiónyi sápítozva szűz-anyámozó-fertőző szülő, főleg anyák rohantak kitárt karokkal, falanxban a Selwynnel komédiázó gyerekhad felé. Úgy rémlett, menetközben meghíztak és szétterebélyesedtek, hogy minél alaposabban eltakarhassák a kiskorúak kíváncsi szeme elől a kutya cibálta, feslett műnőszemélyt. A botrányos látványtól megfosztani szándékozott nyolc- és tizenkét éves korosztály azonban nem könnyen adta meg magát. Szétspricceltek a közeledő atyai s anyai paravánok elől, majd azokat kikerülve, varázsütésre ismét összegyűltek a zsákmányára immár roppant büszke Bungyuli körül, és kerekre tágult szemmel vihorásztak a cédás látványon. Selwyn azonnal az ebállat által cibált kéjpersely és az ártatlan lelkek között termett. Görnyedten és kotlósszárnyakként kiterjesztett karokkal röpdösött körbe-körbe, heveny izgatottságában a fejét is sűrűn meg-megfogta, s magas hangon kotkodált, mint egy hibbant tyúkapó. Sikerült is elvonni a kiskorúak fi142

gyelmét a babáról. Grimaszaival és hajtépésével mindannyiunkat lenyűgözött s megnevettetett. Bungyuli rossz néven vette, hogy elterelődött róla a figyelem. Újabb ostromot indított a heves rohamainak mindaddig ellenálló, folyton ellebegni szándékozó gumiledér ellen. A vérmes férfiszenvedély kiállására tervezett, mégsem eléggé harapásálló baba feladta az élethalálharcot, s fülsértő durranással kipukkant. Teteme a levegőbe pattant, majd rongyként hullott alá. Bungyuli megijedt a zajtól, mert azt hitte, lőttek rá. Belapult a fűbe, s fülét-farkát behúzva, nyüszítve világgá kúszott. Carmen, részint mint anya, részint mint a bűnös eb tulajdonosa, egyetlen határozott mozdulattal összenyalábolta a hullát, és eltávolította a bámész gyerekszemek elől. Selwyn felkért táncolni. – Fürödtél? – kérdezte, derekamat átölelve. Pedig akkor már majdnem száraz voltam. Látomásaim kihunytak.

50. lélegzet

folytatódik a lakadáré

A Thank God it’s Christmas című Queen-nótára andalogtunk, lépdeltünk. Olykor lehanyatlottam Selwyn karjában. Ő utánam hajolt, s messzire nyújtotta hátul lévő lábát. Ettől kis híján lehátaztunk, de aztán nevetve visszakeljfeljancsiztuk magunkat függőlegesbe. Kibolondozván magunkat, megkérdeztem: – Mit kaptam Armentől? – Te is kezded? – nyögte. – Amikor magunkra hagytál minket, a zsernyák cimborád úgy kiosztott, hogy hajam égett. Csikarásom sincs, mit kaptál mamától, biztos valami olyan szert, amitől állva kibírod az éjszakát. Nem olyan nagy cucc. Mindenki szed ilyeneket. Kár a cirkuszért. – Ilyeneket?! – hörrentem. – Pornográf látomásaim voltak! És közben nemigen tudtam magamról. Neked ez nem olyan nagy cucc? Tudni akarom, mit vettem be! – Kismillióféle pirula létezik! Adj neki valami nevet, ugyanis dunsztom sincs, melyikhez volt szerencséd. – Jól van, adok neki. Legyen a neve G-point, vagy inkább G-poen. És akkor most nyomatékosan megkérlek, te se szedjél ilyesmiket! – Ugyan, szállj le rólam a nyavalygással! Jamalt már rám küldted! Elég volt a megfeszítésből! Különben is, inkább nekem volna okom pattogni! Holnap úgyis elviszlek arra az átkozott poligráfozásra! Tudni akarom, mi zajlik köztetek! Felkeményedtem: – Nem hagyom, hogy másra tereld a szót. Muszáj tisztáznunk a kábítózást! – Nincs kábítózás, értsd meg! Ne legyél már olyan eminens! Én egy laza, vagány, sportos lányt vettem feleségül, nem egy... Nem a húgodat! Úgyhogy ne nyávogj, ne aggályoskodj, ne foglalkozz olyasmivel, amiről fogalmad sincs. Ha nem kell szer, nem szeded, és kész. Az én dolgomat meg bízd rám, rendben!? – Ezt a szöveget el tudnád adni Jamalnak? – Nem bírom ki! – szűkölt Selwyn. – Utálom a fickót! Mérhetetlenül hálás vagyok neki a vonat miatt, de utálom! Koptasd le. Mi szükséged van rá? Remekül érzem magam, erőm teljében vagyok. Semmiben nem szenvedsz hiányt mellettem. Vagy igen? – Nem hiányról vagy szenvedésről van szó, ha barátkozom valakivel. Ekkor Bungyuli a lábamhoz dörgölődzött, és a kezembe tuszakolt egy vaskos botot. Tüzetesebben megszemlélve adománya nem botnak, hanem ötsebességes, vízhűtéses vibrátornak bizonyult. Felmutattam Selwynnek a kéjhusángot. Hitvesem ingerülten kikapta a kezemből. Nekifutott, akár egy gerelyvető, s jókora csobbanással a tóba hajította a szexuális segédeszközt. Tovább táncoltunk, még mindig Queen-zenére. Ötöt léptünk, kettőt fordultunk, midőn Bungyuli lelkesen visszatért, fogai közt a bájfurkóval, és miközben azt újfent ránk tukmálta, még a vizes bundáját is megrázta. Selwyn bőrig ázottan elengedett. Mélyről vette a levegőt, s feszes testtartással jelezte, hogy uralkodik magán, és nem rúgja fel a kutyát a Holdra. – Megyek, és becsukom az ajtót, mielőtt az összes nászajándékot idehordja – közölte. – Nem vagyok 143

hajlandó még mosógéppel és állólámpával is apportírozni! Elvette a lelkes ebtől a férjpótszert, majd elgondolkozva megrázogatta kezében. – Jandra! Az ilyen cuccot nem illik továbbajándékozni a hajadon barátnőknek, mint a csokrot? – Nem tudom. Szerinted nekem nem lesz rá szükségem? – Te örök hűséget fogadtál. – Várj csak. A vibrátorozás megcsalás? – Hogy a fenébe ne volna az! Igen! – Akkor add oda Merylnek. – A férfiutáló Meryl használ ilyet? Furállanám, ugyanis ennél fallikusabb tárgyat elképzelni sem tudok. Na jó, egy valódi lőcs tényleg fallikusabb. Mindegy, a barátnőd hazament már. Talán túl sok volt itt neki a hetero. – Add Carmennek. – Remek, ráfér. A házban van még egy sereg hasonló. – Osztogasd el őket! Anyádat ki ne hagyd! Neki add a legszebbet! – Jandra! A mama nem olyan! Életem értelme a zakója belső zsebébe rejtette a bájdorongot. Mivel az kilógott a kabát alól, a gallérját is ráhajtotta. A dobálgatós játék folytatásában reménykedő Bungyulival a nyomában elviharzott a ház felé. A tópartra sétáltam. Leültem a kurta, korhadt, imbolygó stég közepén, felhúzott térdemre támasztottam államat, és a vízbe hullott csillagok reszketését figyeltem. Körülöttem tücskök ciripeltek csakazértis erőfeszítéssel, nyáréji hangjuk átszivárgott a zenei dallamok lüktetésén. E pillanatban egy férfi a tovatűnő nyárról, az illó szerelemről énekelt, s feneketlenül mély orgánuma bántó lett volna, ha nem olyan érzéki, játékos, ezerérzelmű, mint amilyen. Szavára egy nő felelgetett, meleg, finom, tüllös énekhangon, így búcsúzgattak egymástól, sejtvén és sejtetvén, hogy végül majd úgysem bírnak elszakadni, mert túlsággal megragadó, különleges és varázslatos volt, ami eddig történt velük. Vagyis ugyanaz esett meg velük, ami majd’ minden párral megtörténik párszor. Borzongva hanyatt dőltem a recsegő deszkákon. A stéghez pórázolt lélekvesztő lánca megcsörrent. A himbálás által felvert, rosszkedvű hullámok megdöngették a csónak oldalát, majd elültek. A kikötőpalló tartóoszlopai fenyegetően nyikorogtak, összecsikordultak a láncszemekkel. A tücskök elnémultak néhány pillanatra. Kisvártatva újra rázendítettek a cirpegők, s az iménti énekes duó a következő dalba fogott. Ezen hangulatáradás hatására kedvem lett volna a vízbe hemperedni. – Zavarhatlak? – kérdezte Jamal. Midőn mellém telepedett, jóval vérfagylalóbban ismétlődött meg a hullámháborgás, a tákolmányimbolygás és a lánccsörgés. Rémületet mímelve megragadtuk egymás kezét. Megvártuk, míg környezetünk megbékél, ekkor ő tovább firtatózott. – Jól vagy? – Most már igen. Ne akard tudni, mi történt velem. – Tételezd fel, hogy sosem drazséztam. Milyen volt? – Felemás. Voltak benne érdekes, mulatságos, gerjesztő elemek. De a förtelmesség volt túlsúlyban. Nem fogok rákapni. Ezt akartad hallani? – A mese folytatását mikor hallom? – Ráérsz most? Nem vagy fáradt? Mert én úgy érzem, egy álló évig éber leszek. – Még egy kicsit ráérek. Hallgatlak. A keserűen kupázgató testőrkapitánynál hagytad félbe. Bólintottam, és éppen levegőt vettem a meséléshez, mikor a szerelmes-évődős-erotikus duett elérte csúcspontját. A beszippantott légkorty elakadt a torkomnál, és nem jutott a tüdőmbe, míg a dal véget nem ért. Még mindig fogtuk egymás kezét. Úgy éreztem, szilánkosra morzsolom Jamal ujjait. Ellazítottam szorításomat. – Ne haragudj. – Valóban intenzív érzelemátadás volt – ismerte el Varázsütés. Megrázogatta kezét, majd átkarolta térdét. Enyhén előrehajolva ült. Rafinált csavarású szemekből készült ezüstlánca, s a rajta függő medál hintázott a nyakában, átvéve a stég lágyan imbolygó mozgását. A kelta kereszt közepébe foglalt, fantázia-csiszolású kő zöldezüst szikrákat spriccelt maga köré. Felkönyököltem fektémből. Hátraejtett fejjel néztem azt a hipnotikusan himbálódzó, zöld tűzpermetet szóró, alig borsószemnyi követ, s amikor megelégeltem, felültem, felhúztam térdemet. Közelebb csusz144

szantam Jamalhoz, hogy karjaink összeérjenek, és folytattam a mesét. – A királylány elmondta a testőrnek, miért járja az országot, és kérte a férfit, szemlélje meg szedett-vedett hadát, tanítsa meg őket harcolni, és álljon a sereg élére, ha végre megerősödnek annyira, hogy felvehessék a küzdelmet a birodalmat fenyegető csapatokkal. A testőrkapitány végighallgatta a lányt, az éppen kitáruló s rögvest becsukódó ajtón át vetett egy pillantást az odakinn hemzsegő, kaszával, kapával, egyszerű kardokkal, íjakkal felfegyverzett, gyülevész népségre. Elfintorodott, s ezt szűrte szája sarkából: söpredék, csajvadék, rossz bagázs. Ezzel kiitta a kupát, vállára csapta palástja szárnyát, és hátat fordított a lánynak. A következő pillanatban kardhegyet érzett a tarkójánál, s a penge lassan, ám biztosan szúródott is befelé a nyakába. Nem mozdult, kivárta, míg az okvetetlenkedő királylány dühe alábbhagy. Ekkor megfordult, s egyszerre kezdtek kiabálni egymással. A férfi kifejtette azon nézetét, miszerint nem óhajt meghalni, habár az életet sem találja szüntelen karneválnak, de ilyen bandával ő nemhogy nem harcol együtt, hanem szóba sem áll! A kánon nőtagja a tisztelet hiányát rótta fel, továbbá nehezményezte, hogy a testőrkapitány túl puha és igencsak gyáva, holott az ő emlékezetében egyenes hátú, ruganyos léptű, büszke bajvívó dalia képe él! A férfi azt felelte, ő is emlékszik ám egy szép mozgású, derűs, kedves, sörénydús hajú, gyönyörű tekintetű, felséges kisasszonyra, ám az sosem tolta az orrát a harcosok dolgába! Hát most beletolom, te pedig köszönd meg hogy nem szúrlak szíven! – toppantott a királylány. Sarkon fordult, és otthagyta a megrökönyödött kapitányt. Az pedig gondolkodott az elhangzottakon, s addig-addig tűnődgetett, mígnem elengedte a boroskupát, és megfogta helyette a kardját. Azután a csajvadék élére állt, és vívni, verekedni, küzdeni tanította őket még a felséges kisasszonyt is, azon neveltetése ellenére, hogy a hölgyek helye a hímzőráma s nem a kardmarkolat mögött van. Hosszú időbe tellett, mire felkészültek. Ekkorra a rongyos ármádia létszáma a sokszorosára duzzadt, minden fegyverkovács nekik edzett-kalapált pengét, és az egész birodalom népe fellelkesült a lehetőségtől, hogy elűzhetik nyomorgatóikat. Amikor úgy érezték, felkészültek a szabadító harcolásra, a királylány és a testőrkapitány a palotába lovagolt, hogy az uralkodó áldását kérjék a harchoz. – Van ennyi ablak a házon? – kérdezte Jamal. – Tudtam! Nem tetszik a mese! Hosszúnak, unalmasnak találod. – Folytasd. Gyorsan, nehogy megint félbemaradjon. Akár falinaptárt is készíthetnél belőle. Bármilyen türelmetlen is a meseszomjazó, csak havonta s csupán egyetlen epizóddal léphetne előrébb a történetben. – Tényleg nem unod? Meryl például azt szeretné, ha vázlataimat kiállítanánk az üzletében. Szerinte sokan meg akarnák venni a rajzokat. De én inkább rendesen kidolgozom és megfestem a képeket kisebb méretben is. – Remélem, meghívsz majd a függönyavatóra. Opus Rex keresztelőjére, és a huszadik házassági évfordulódra is. – Kinek a mijére? – kérdeztem. – Férjed nemrég, a mi lesz a születendő gyermeked neve kérdésre nyilatkozta, hogy a srácot így fogjátok hívni. Most lapoznék. Mint tudod, jelenleg, nem rövid ideje, ocsmány életszakaszban vagyok. Nem kívánom neked, hogy megtudd, milyen hideg kín a kiábrándulás, az eltávolodás, a szakítás-válás. Néhány hete elköltöztem otthonról, azóta gyógyulok. A halott magzat világra jöttének pokoli képei még felébresztenek éjjelente. Olyan ez, mintha egy gonosz mágus búcsúzóul még egyszer, utoljára megátkozott volna minket Isisszel. Sokat segítettél abban, hogy kimászhassak a gödörből. Úgy vélem, ma éjszaka bőségesen kilábatlankodtam magam körülötted. Erre tehát ne akarj rákapni, mert ezentúl nem így lesz. – Jamal, nem szükséges... – kezdtem. Megszorította ujjaimat. – Nem tűnök el mindörökre. Úgy tervezem, hogy végül majd körbeüljük egymás halálos ágyait. De ezentúl ritkábban lesz szükséged a társaságomra. Szépséges pár vagytok Selwynnel. Árad rólatok, hogy epedtek egymásért. Jövök, ha hívsz, csak te keress. Oké? Bólintottam. Elhúztam kezemet. Szerettem ízlelni a nevét, ezért szükségtelenül is kimondtam: – Jamal, gondolkoztam a pajzsfeliratodon. Most még hosszú, tökéletlen, nem végleges. Akarod hallani? – Vízbe fojtalak, ha nem osztod meg velem. – Ovális formájú, enyhén domború, ezüstös színű pajzsodra szárnyas, táltos, vitéz, mitikus lényeket képzelek. – Hízelgően hangzik. – A szöveg keserves lesz, ugyanis nehéz, gürcös életutat jelöl ki számodra. Úgy kell neked, már rég azon jársz. Szóval: „Eldobott kövek vagyunk. Te is. Vidd véghez, amiért idejöttél. Add át, amit hoztál.” 145

– Ezt gondoltad ki? – kérdezte. Felült, imbolyogtunk. A hullámok vergődtek, a láncszemek foghullasztó hangon csikorogtak alattunk. – Mit lehet ezen csiszolni? Tökéletes. Épp, mint egy átok. Jól van, nem épp cudar átok, de mégiscsak átkozat. Cseréljük ki hamar! Mit szólnál ilyen szöveghez? Bámuld a tévét, ne gondolkozz. Nem lehetne inkább ez? – Netán jobban szeretnél ilyet? „Fogyaszt, ürít, de nem emészt”. Ilyen szövegűt ezrével csinálhatnék! De nem neked. – Igen, tudom. Fárasztó, lelkizős fickó vagyok. Pont mint egy meleg, egy bölcsész vagy egy sznob, legalábbis ezt szokták a fejemhez vagdosni. Az a baj velem, hogy tízszer is megemésztek mindent. Nos. Előbb-utóbb kilábalok válságaimból. Remélem, te kívül maradsz minden rusnyaságon. Fűre, drazséra, porra meg nem kell rászoknod, te magadtól is képes vagy szebbnél szebb röptökre és utazásokra, ráadásul ocsmány mellékhatások nélkül. Folytasd a mesét. – Elég erős a te szíved? Ugyanis a királylány és a testőrkapitány nagy-nagy sopánkodásra érkezett a palotába, mivel a hódító csapatok éppen elfoglalták azt, és vezérük ekkor már igencsak nyiszálgatta a foglyul ejtett király nyakát, azt fejtegetve, hogy gyilkos szándekától csakis akkor áll el, ha nőül viheti fejedelmének legszebbik királylányt. E frigy révén rokonságba jutván, esetleg még békét is köthetnek. Utóbb a másik két leányt is megnyugtatóan kiházasíthatnák. A második legszebbiket esetleg a mesei gazdagságú Pavilonia, a harmadikat talán a még sokkal mesegazdagabb Vitrinia császárához adhatnák. A királyné izgalomba jött, kevésnyi gondolkodási időt kért a vezértől, és látni kívánta a hódító fejedelem portréját is. A fegyveres követnél épp akadt uráról egy festmény. A nyiszatolt nyakú király és hitvese a képre pillantott. Előbbi megtámolyodott és arca is elzöldült, mert azért ő a tespedésen kívül a leányait is szerette. A királyné azonban nyomban tudta, mit kell tenniük, és eszerint is cselekedett. Nyájas mosollyal a legkisebb leányhoz lépett, átkarolta őt, s végigsimított annak dús, fényes, feltűzött haján, hamvas arcán és fiatal, izmos testén is, majd ígyen szólt: te vagy a legszebbik királyleány! A szépségükre, kellemükre, csinos öltözködésükre mostig oly büszke nővérek a sarokban lapultak, és csúf fintorokat vágtak, a szemüket is kifordították, hogy annak a fonákja legyen kívül s ne a színe, de még a nyálukat is hagyták lecsöppenni, csak hogy a királynénak igaza lehessen, így aztán a legkisebb leány hasztalan bizonygatta, hogy eddig soha nem nevezték őt szépnek, de még helyesnek sem, s ha barátságos, kedves szóra vágyott, a palotán kívül kellett társaságot keresnie. A királyné ráförmedt: te vagy a legeslegszebb, és most rögtön hozzámész a rút, lompos, kacskalábú, kecskeszagú, rühös csürhefejedelemhez, punktum! Máris csomagoltatom a kelengyédet! Befogatom a lovakat, indulsz! Az idősebb királylányok buzgón egyetértettek Mostohaanyjukkal, és bizonygatták, hogy jaj, mennyire irigylik gyönyörű kishúguk szerencséjét! A király beismerte, ő bizony félti legkisebb gyermekét, ezért testőrkapitányt bízta meg azzal, hogy a fiatal úrnőt jövendőbelijéhez kísérje. Elhatározása hallatán a leigázó had vezére elvette a tőrt a király sarabolt nyakától és csatlakozott a menyasszony őrizetéhez. A királylány sírt, tiltakozott. Nem akart férjhez menni a gyűlölt hódítóhoz, aki ellen sereget gyűjtött, és milyen erősét! Hiába magyarázták neki, talán zsenge kora miatt nem s nem értette, hogy az ő áldozatán múlik a birodalom békéje, nővérei majdani boldog-gazdag frigye. A király hamar megelégelte gyermeke tiszteletlen ellenkezését és megparancsolta a testőrkapitánynak, hogy kötözze meg az engedetlen leányt, s úgy vigye jövendő férjéhez. Jamal felsóhajtott: – Várja ám az ember az igazságos végkifejletet! – Várjad még egy kicsit, mert Jandra most velem jön! – szólt hitvesem a hátunk mögül, a partról. – Feltéve persze, ha férji óhajomat nem veszitek tolakodásnak. Hív a nászi ágy! Kell-e kétszer mondanom? – Csábító ajánlat – feleltem. – Mindjárt megyek. Épp beszélgetünk, Selwyn. Varázsütés rám pillantott. – Menj, Jandra. – És mi lesz az igazságos végkifejlettel? – Kivárom. Selwyn a kezét nyújtotta. Leemelt a billegő stégről, ölbe kapott, és az esemény megörökítésére összesereglett fotós kedvű vendégek sorfala között a házba cipelt.

51. nászi hancúr; lélegzet

Zizi Bácsi

Két napig csupán azért jártunk le a hatalmas nyoszolyáról, hogy a szoba egyéb pontjain, vagy másik 146

helyiségben is kipróbáljuk, milyen dolog férjnek-feleségnek lenni. Szakadatlanul ölelkeztünk, ettünk és ismét szeretkeztünk, egyúttal pompásan belaktuk vadonatúj, közös hajlékunkat. Különös, az álmosság messzire került. Inkább fokozódó elcsigázottságot éreztem. Selwyn újabb és újabb vágy- és izgalomnövelőket eszelt ki. Hol azt játszottuk, hogy ő egy bandita, ki éjjel meglep engem szűzi nyoszolyámon, és bármennyire küzdök is ellene, virtuóz módon megerőszakol. Hol azt, hogy ő a szolga, s midőn felszolgálja reggelimet, őt is behabzsolom a lágytojás mellé. Azután még újabb hancúrt eszelt ki, ezt a gardróbszobában valósítottuk meg: én hosszasan öltözködgettem, ő pedig a ruhák mögé rejtőzködve, észrevétlenül tett magáévá minden lehajlásnál, hátat fordításnál, harisnyahúzás és pulóverbe bújás közben. Ezen életszerűnek legfeljebb jóindulatból nevezhető játékhoz szerfeletti együttműködő készségre volt szükség részemről, kivált azért, mert kikötötte: nem szabad észlelnem, hogy szeretkezik velem, mivel éppen a suttyomság a dolog plánéja. Nehéz ám úgy felhúzni egy nőnek a harisnyát, melltartót és cipőt, hogy közben ne vegyen tudomást a vállfán lógó ruhák mögül előólálkodó, vele előbb tapogatózó, majd közeli, végül szoros kapcsolatba kerülő férfi nemi szervről, miszerint hímtagról. Nem csupán az észrevételezés, valamint a vele járó kéjsikongás volt tiltott, hanem a nevetgélés is. Na jó, azért utóbb kihahotáztuk magunkat. A második áthancúrozott nappal és éj után lankadni kezdtem. Sűrűn említésbe hoztam, hogy az a bizonyos Élet (mely a nemit is magában foglalja, mégpedig dobogós helyen!) még totálisan előttünk áll. Ha évi háromszázhatvanöt szeretkezéssel számolunk, máris letudtuk az első tíz esztendőt. Legott megünnepelhetjük házasságunk jubileumi évfordulóját. Szexszünetet akarok! Selwyn ekkor újabb szerepet gondolt ki, mely a tervbe vett görfüggönyökről jutott eszébe. Azt akarta eljátszani, hogy ő a leigázó csürhesereg hadvezére, s mielőtt urához kísérné a hitvesül szánt legkisebb királykisasszonyt, bizony felpróbálná a lányt, mert dehogyis akar zsákbamacskát sózni fejedelmére! Belóbáltam öklömet, közölvén: 1) utálom, ha kihallgatnak; 2) a mesémet nem adom! Akarjon inkább másvalaki lenni. Férjem nevetett, majd tudtomra adta: elege van a jóságból, a becsületből, pláne a szívbe markoló nemeslelkűségből. Ő extra negatív figura, gonosztevő, valamint pszichopata kíván lenni, mivel a „jók” halál unalmasak! Tehát most rögtön felpattan a hintóra, melyen a királykisasszony utazik, és behatóan megvizsgálja, valóban ártatlan-e a lány. Ha a menyasszony őrizetével megbízott testőrkapitány netán rosszallaná a szüzességpróbát, az ő ártalmatlanná tételéről majd a katonák gondoskodnak. – Nem fogod átírni a mesémet! – tiltakoztam. – Ha másfélét akarsz, találd ki magadnak! Becipeltem egy serpenyőt a konyhából, és az éjjeli szekrényemre helyeztem, kijelentvén: ez pedig az én testőrkapitányom, és bizisten szétveretem vele a fejét, ha mesegyalázó szándékkal merészel közeledni hozzám! Selwyn nevetve összecsókolgatott. Ezután elaludtam, és két napig fel sem ébredtem. Harmadnap pokoli fejfájás riasztott fel mákonyos, mocsaras, vérpancsos lidércálmomból. További két napon keresztül haldokoltam, mivel hét bestiális törpe a koponyám belsejét faragta apró vésőkkel, kalapácsokkal, akkurátusan. Ramaty állapotomban a gonosz pirulát beadó boszorkát szidalmaztam, s újra meg újra megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be semmilyen kártékony szert a drágaszép szervezetembe, lelkem templomába. Hitvesuram nálam is nyűttebbnek rémlett. Arca ijesztően felpuffadt, s mind színében, mind kinézetében holdvilág-jelleget öltött, így aztán alig győzte jegelni, borogatni, sminkelni, emberi formába pofozni pénzkereső munkaeszközét. Mivel az eredmény kivárásához türelmetlennek bizonyult, különféle tabletták henyélésével siettette a javulást. S ezzel véget értek mézes, szép napjaink. Ám nem végleg, mivel nászutunkat a Bő nyállal címen emlegetett film befejezése utánra halasztottuk. Addig is visszatértünk a köznapokba. Selwyn forgatott. Én ablakroládot festettem, menyasszonyokat menekítettem, és a Mamusz által szervezett, kalandos, túlélő jellegű leánybúcsúk végrehajtásában jeleskedtem a katonásdit átmenetileg hanyagoló, szerelmi boldogságtól repeső, kivirult és utódnemzésen töprenkedő Nicole-lal. A férfiúi mivoltától megfosztott Főgonosz elfoglalta helyét új otthonunkban. Bár az állatorvos szentül megígérte, hogy a golyóeltávolítás bizonyosan megóvja hajlékunkat, ruháimat és hajamat a penetráns permetektől, ez nem következett be. A buggyant baracklekvár színű, szívmintás szőrzetű, felemás fülű, termetes csutakfarkú továbbra is rendszeresen bevetette a bűzfegyvert. Egyebekben is következetesen viselkedett. Engem nem engedett közel magához, gügyögésemre kivételes szépségét méltató hízelgésemre nem reagált de még az elé rakott, válogatottan finom falatok sem olvasztották meg jégszívét. 147

Megelégelvén a szüntelen takarítást, mosást és penetrátlanítást, hadat üzentem Főgonosznak. Erről nem értesítettem Selwynt, úgy gondolván, a háborúzás csupán kettőnkre tartozik. Első lépés gyanánt fűzőcskézni kezdtem szívem urát, hogy vegyünk egy indur-pindur kiskutyát, teszem azt: berni pásztort, német dogot, szirtfoki farkasfojtót vagy csalitosi cinyószaggatót. Kaptam tőle egy homályos ígéretet, miszerint a nászútról visszatérvén fontolóra veszi kérésemet. Szabad estéinken moziba, táncolni, társaságba jártunk. Utóbbi elfoglaltság számos árnyékot vetett zsendülően friss frigyünkre, mivel életem nektárja nehezen tűrte barátnőimet, Jamalról pedig hallani sem akart. Az ő ismerőseitől viszont az én hajam hullott dús tincsekben. Selwyn bölcs, imperátori döntést hozott a probléma ügyében. Eszerint felmentett engem baráti körének elviselése alól, tehát nem kellett őt a rendezők, producerek és színésztársak köpésében kimerülő, nívós jellegű, ivászatos, füves, poros, egyebezős összejövetelekre kísérgetnem. Ami engem illet, közölte kívánságát, lehetőleg addig is maradjak otthon, míg ő az élet elevenül pezsgő artériáján tartja kezét, s húzódjak közel a családi tűzhelyhez, nehogy az kihűljön. Ja, s bárhányszor csöngessen is a postás, a tejesember vagy az újságkihordó, házasasszonyi felelősségtudattal tartsam észben hűségeskümet. Továbbá nézzek szembe az egyébként örvendetes ténnyel, miszerint ő engem már annyiszor és oly sokképpen megkettyintett. E faktum azért jelentős, mert növeli lelakottságomat. Összefoglalván: ne számítsak arra, hogy amortizált nőként sok esélyem lehet más pasasoknál. Vagyis becsüljem meg őt, szerető hitvesemet. Udvarias kötelességünknek is eleget tettünk, midőn bemutatkozási célzattal felkerestük a közvetlen szomszédokat. Mivel a város végén laktunk, ilyenünk mindössze három akadt. Először is bejelentkeztünk a szemközt élő, idős agglegénynél. Despard úr egyszerű, kocka alakú villája aprócska telken épült. Az alacsony, vékony termetű, ritkás hajú, ravasz tekintetű, karvalyorrú férfi hosszú élete során több ezer praktikus holmit halmozott fel kertjében, például teljesen hasznavehetetlen bicikliket, mopedeket, háztartási gépeket és bútordarabokat, melyek alkatrészeiből valamikor majd hasznavehető tárgyakat kívánt fabrikálni, csak hát valahogy ritkán jutott erre elegendő ideje. Míg a kertkaputól az épületig vezetett bennünket, sebtében összefoglalta terveit, miszerint abból a két bicikliből esőztető szerkezetet készít, a nyakdán álló kredencből kerekes lábhajtány lesz. A sokkal jobb sorsra érdemes, tizenhatodik századi, nyomorodott szófát pedig sárkányrepülő-csapdaként fogja fruktifikálni. Ugyanis néhány házzal odébb él egy totálisan elmeháborodott személy, aki, domboldalban lakván, nem átall a tulajdon telkén sárkányrepülőzni, ám folyton megsérti más ingatlanok légterét is, különösen erősebb széljárás esetén. Mivel a hibbant birtokháborító a minap is az ő kertjében landolt, összezúzva a haszontárgy-gyűjtemény jelentősebb darabjait, ő most aztán már csakugyan kénytelen lesz fellépni ellene. Ám a közeli magánrepülőtér is szörnyen a bögyében van, mivel utálja a helikopterkelepelést. Épp ezért speciális tükröztető szerkezetet, úgynevezett tükörágyút készít, és ezzel fogja zavarni a feje fölött zajló, pofátlan röpdösést. E szavaknál Despard úr, akit futó impresszióim alapján máris elneveztem Zizi Bácsinak, belerúgott az ajtó mellett heverő, rövid szőrű, földszínű, máris dögnek rémlő kutyába, majd arckifejezésem láttán megcsóválta fejét. – Állatvédő, mi? Na, ezt már védheti. Nem valódi. Ami azt illeti, valamikor az volt. A pszichiáter vetette velem, még az első dühlevezető tanfolyamom idején. Irtózatosan megnyugtat, ha belerúghatok. Kipróbálja? – Kösz, nem vagyok ideges – feleltem. Selwyn a koros agglegényre nézett. – Megengedi, uram? – kérdezte. Zizi Bácsi bólintott. Szívszerelmem hatalmasat rúgott a dühnyelőbe. Utána percekig ugrándozott fél lábon, a sajgó másikat egészen a köldökéig felhúzta, két keze közt babusgatta, s vinnyogott. – Kemény volt, mi? – kacagott Despard úr. Kinyitotta előttünk a szúnyoghálós ajtót, majd az egymáshoz forrasztott söröskupakokkal ékesített, heveder- és tolózáras rácsosat is. Ezután még egy ajtón haladtunk át, és legott benn termettünk a hajlékban. Selwyn látványosan agonizált. Én már megszoktam, hogy hiperérzékeny lévén, mindent oly intenzíven él-hal meg, Despard úr azonban némileg megrökönyödött. Lemaradt, hogy becsukogassa mögöttünk az ajtókat, s közben furcsállva szemlélte fél lábon szökdécselő, eltorzult arcú, jajveszékelő életem értelmét. – Nono – mondta, megfigyelésével végezvén. – Csak sóder és föld van a kutyusban! Ennyire nem fáj148

hat! – Neki minden kín szörnyen fáj – magyaráztam. – Színész. – Színész? – hördült Despard úr. Bár ez szemlátomást nem tetszett neki, udvarias házigazdaként mégis hellyel kínált bennünket a nappaliban terebélyesedő, zuzmózöld fotelekből és lúgozott-mályva színű kanapéból megvalósított ülőgarnitúrán. A hajlék általam belátható részét ugyanazon praktikussággal rendezték be, mint a kertet. Rengeteg rádiót láttam, főleg a hőskorból származó modelleket. Ezek egymásra helyezve, sajátos hifitoronyként álltak, minden darabot egy-egy horgolt terítő szigetelt el a másiktól, melyek hegyes csücske vagy félköríves szegélye az alatta lévő készülékre lógott, nyilván csinosítási célzattal. Láttam néhány gramofont, egy kintornát. Utóbbit házi készítésű díszpárnák és horgolt ruhás vattakutyuskák alátéteként használták. A hajlékba zsúfolt bútorok szerteágazó ízlést tükröztek, két egyforma stílusú nem akadt közöttük. Leleményes elrendezésüket alighanem a rendelkezésre álló tér minél alaposabb kihasználása indokolta, épp ezért nem lepett meg a szekrény tetejére helyezett, újságtartó funkciójú szék, a tárgyak réseibe tuszkolt, kismillió cipőskatulya, se más. A praktikus észjárású Despard úr bevásárlókosarat szerelt a szobabiciklire, s jelenleg a homloktörlő lapátok kitalálásán agyalt. Ugyanő szélcsengőt tett a ventilátorra, s elektromos tűzzel románcosította kandallóját. Ennek párkányán, valamint a tévékészülék tetején porcelán szobrocskák széplettek melyek körömhegyen lebegő balerinát, pásztorlánykát és pásztorórát, hölgyét táncoltató gavallért, kérődző tehenet, térdeplő tevét, tüskéin almát cipelő sünt ábrázoltak. Amint elhelyezkedtünk a körcsipkével ékített háttámlájú fotelokban, Despard úr elkiáltotta magát, miszerint: Bruno! Bruno ötvenes éveit taposó, kissé hajlott hátú, minyon-kontyú, halványszürke szemű, ősz borostás, kaszáspók ujjú, lenvirágos háziruhát, mákszem-mintás kötényt viselő asszonynak bizonyult. Nesztelenül jött elő egy hátsó helyiségből. Úgy tetszett, a szőnyeg fölött lépdel fekete bakancsos lábával. – Bruno nem a feleségem! – szögezte le Zizi Bácsi. Kijelentésével persze tüstént gyanút keltett. – A házvezetőnőm. Főz maguknak egy teát. Elfogadják? Hálálkodtunk. Bruno elindult konyha iránt. Légiesen végiglépdelt a szőnyegen. Amint lába a köves padlóra ért, díszlépésre váltott. Bakancsa oly félelmes dobajt keltett, mintha egy csapatnyi gárdista masírozna a házban. – Tehát színész? – érdeklődött Zizi Bácsi, fürkész tekintetét Selwynre függesztve. Szívem öröme igyekezett imponálóan viselkedni. Minek érdekében kisfiúsán, fogvillantgatás nélkül, száját a füle felé vonván mosolygott, megnyerően düllesztgette szemét és sűrűn pislogott. Láttam rajta, hogy buzgón fogalmazza, cenzúrázza válaszát, a világért sem akarván felizgatni Despard urat. – A színeszek mind idióták! – felelt helyette Zizi Bácsi. – Hát először is, ugye, másokat utánoznak, ami teljesen bohócos dolog, na meg sosem elégedettek a gázsival! Nem ismerik a hűség fogalmát, szeszt vedelnek, ópiumpipát pöfékelnek! Azután ilyen állapotban még kocsiba is ülnek, és micsoda versenyautókkal járnak! Hát az hallatlan! Kérdem én, mi abban a valami, hogy felolvassák a más által megírt szöveget egy papírlapról vagy leböngészik a súgógépről? Na? És maga? Mivel foglalkozik, kedves? – fordult felém. – Festek – nyikkantam. Eldöntöttem, hogy akár az életem árán is eltitkolom többi pénzkereső elfoglaltságomat. – Fest? – kacagott Despard úr. – A festők, azok dettó! Nevezzen meg egy normális piktort, csupán egyetlenegyet közülük! Nehogy azt mondja: Van Gogh! Vagy maga is folyton levagdossa a fülét? Olyan napraforgókat pedig a dedósok is képesek mázolni! Dali? Azokkal a mindenünnen lefolydogáló izékkel? Hát ez a művészet? Röhej. – Ön mivel foglalkozik? – érdeklődtem. – Oh, hát én már csak azzal, hogy alaposan kiélvezzem a nyugdíjamat! Minél alaposabban! Annyit gürcöltem egész életemben, de annyit! Tudják, én reál dolgokkal foglalkoztam, nem olyan homályosokkal, mint maguk! Én mondom, a művészet szemfényvesztés, csalás, kamu! Bebizonyítom, csak figyeljen! Hát megehet egy képet? Befűthet egy verssel? Na? Érti már? – Hahaha! – kacagott a visszatérő Bruno. Terebélyes tálcáján őrüléses táncot járva csörömpölt a kancsó, a szilkék, tányérkák. – Ház helyett lakhat könyvekben? Ugye, hogy nem? Akkor meg mire jók? Mi a csuda a művészet? Az irodalom? Ha megfeszülök, akkor sem értem, mire jó! Tehát? Nincs szükség rá! Miután Bruno hangot adott kifinomult világlátásának, felszolgálta a teát. Feszülten koncentrált, míg a kancsóból a csészékbe töltötte a főtt dohánylevél illatú, olajosan gőzölgő, leginkább permetlének rémlő italt. Száját összecsücsörítette, s az, valamint a fölötte csúcsosodó, ősz borostával dúsan benőtt szemölcs 149

finoman rezgett, ugrabugrált. Zizi Bácsi visszavette a szót, mivel szerette, ha az nála van. – Én a realitásban dolgoztam egész életemben. Úgyhogy azt pengén megértem, hogy hatszor hat harminchat! Hanem szörnyen felidegesít, ha ezt hallom: „lenni vagy nem lenni?”! Vers nélkül simán megél az ember. De például a kétszer kettő nélkül moccanni sem lehet! – Felkötni magam, vagy nem felkötni? – nyögte Selwyn. – Hogy mondja? – csapott le Despard úr, midőn épp azon méláztam, hogy ha szavait a legenyhébb torzítás nélkül idézném, akkor is úgy rémlene, mintha paródiáznék. – Ez a kötélmonológ egy remek színdarabból – vágta rá hitvesem. – Azért szerintem a művészet is csodálatos dolog ám! – Bruno felé fordult, s igézően rácsillantotta nagy szemét. – Ugye, azért az Elfújta a szél magának is tetszett? Az a csók Rhett Butler és Scarlet O’Hara között! Ahogy a férfi finoman, enyhén megdöntötte a karjában tartott nőt...! – Aztán az Elfújta a szél mióta művészet?! Az giccsfolyam? Az olyan, mint a nőknek pancsolt likőrök! – hörrent Zizi Bácsi. – Na, nem mintha például a többi film jobb volna! Nagyon remélem, hogy nem fogjuk zavarni egymás köreit, mint szomszédok! Megjegyzem, az esküvői vigadozás elég zajosra sikerült! Nem is tudtam aludni, mert egyfolytában az a hátborzongató kép lebegett a szemem előtt, amit az egybekelt férfi és nő művel egymással éjjelente! Közölhetem magukkal, ha oltár és pap előtt kéne megújítanom döntésemet, akkor én bizony még a templomba is bemennék, pedig az különleges világnap lenne ám, és ott esküdnék meg újra, hogy nem nősülök, agglegény maradok! – Jaj, már megint kezdi! – sóhajtott Bruno. – Talán nincs igazam? Mire való a nősülés? – Hát szerintem... Zizi Bácsi Brunóba fojtotta az igeragozást. – A házvezetőnő nem szól bele a társalgásba! Aki beleszól, az a feleség! S mi vagyok én? Nőtlen! Na, ezt még átbeszélgetjük. Majd később, ha a vendégek hazamentek. Szóval nem alhattam a lármától, épp ezért kiültem a teraszra, a sárkányrepülő-csapdán és a pilótavakító tükörágyún töprengtem. Egyszercsak benyomult a kertembe egy illető, a locspocsossá vert fejét a hónaljánál tartva! Túl azon, mennyire felháborított a kinézetével, azért el is gondolkodtatott. Mivel eszembe juttatta, milyen rém furcsa dolgok zajlottak hajdan a maguk házában! Akkor persze még mások laktak ott, azután meg sokáig senki, majd kis ideig megint valakik, később még tovább senki. Megjegyzem, nekem pénzt kínáltak az ingatlanügynökségtől, ha nem beszélek erről az ügyfeleknek. Többet is adhattak volna, máskülönben. Már ha azt akarják, hogy a hallgatás arányos legyen az elhallgatnivalóval. Különben maguknak már mindegy. Most már elmondhatom, hiszen kifizették a házat és beköltöztek. Habár nem lesznek itt hosszú életűek! Nem szó szerint értem, vagyis nem okvetlenül. Hamarosan elköltöznek, lefogadom. – Ön már régóta él itt? – kérdeztem. – Hajjaj! Amennyi szomszédot én már megismertem! Nincs az égen annyi csillag! – Hát, köszönjük szépen a finom teát – bájoskodott Selwyn, miután hét kanál cukorral és tejjel sziruppá turbózta, majd egy rafináltas mozdulattal az alatta lévő tányérkába, valamint a tálcára lottyantotta a permetlevet, kóstolatlanul. Megfogta Bruno keskeny, ráncos, érrögös, elképesztően hosszú ujjú kezét, és csókot lehelt rá. Az asszony nyomban megolvadt. Feje félrebillent, szeme felragyogott, ajkára mosoly ült. – Remélem, jó szomszédok leszünk – kedveskedett szívem öröme. – Ha bármiben segíthetünk, szóljanak nyugodtan. Ha idejük engedi, látogassanak át hozzánk! Örülök, hogy megismerkedtünk. Ezek a nagyszerű találmányok! – tette hozzá, olyként ingatva fejét, mintha épp azon tűnődne, nem kéne-e mielőbb pályát változtatnia. – Hiába, ez tényleg nem megy a kétszer kettő nélkül! Despard úr nem moccant a fotelban. – Ugyan, hová siet, fiatalember? Még alig beszélgettünk! Bruno sütött ma valami finomságot. Ugye, megkínálod a vendégeket? – A hurkára gondolsz? – kérdezte az asszony, kacsóját továbbra is Selwyn kezén tartván. Utóbbi szerette volna visszahúzni mellső végtagját, ám neszítette, hogy életre szóló élménytől fosztana meg Brunót, ha megtenné. Így aztán nem változott testhelyzetük. – Nem a hurkára gondolok! – mordult Zizi Bácsi, felfogván, minő liezon zajlik a szeme előtt. – Akkor a kolbászra? – Arra sem gondolok! – Várj csak, kitalálom! Pirítóst is sütöttem! Nem. Volt natúrszelet, köménymag-szórással! Nem. Sült 150

krumpli? Fortyantott káposzta? Ja, te a pitére gondolsz! Máris hozom! – Bruno bocsánatkérő mosollyal elhúzta kezét Selwynéről, és eliramodott a konyha felé. – Mi igazán nem akarunk visszaélni a vendégszeretettel, úgyhogy már itt sem vagyunk! Amúgy is szerepet kell tanulnom holnapra – menekült hitvesem. – Üljön már vissza, hadd mondjam el a házuk sztoriját! Persze csak akkor, ha nem félősek. – Köszönöm, most igazán... Szegény feleségem előtt ez úgyse volna jó téma. Jandra rettentően ájulékony! De annyira ám, hogy szerintem bukósisakban kéne járnia. A híradót is már eleve fekvő helyzetből nézi, mert nem bírja a katasztrófát, testváladékot, roncsokat. A kísértethistóriát inkább majd négyszemközt adja elő nekem, mint férfi a férfinak! Hálálkodva, kedveskedve menekültünk. Bruno a kertkapuig kísért minket, s kezében a tányér pitével, hosszan, érzelemdúsan integetett utánunk. – Miért művelted ezt? – háborogtam később. – Engem igenis érdekel a rémtörténet! – Nincs rémtörténet! – förmedt rám Selwyn. – Megmondta az ügynök is! A szerződésbe is beírtuk! Kétszer-Kettő-Despard képzeleg! Agyára ment a tükörágyú, a kredencbicaj, meg a reál-neurózis! – Úgyis megtudom – morrantam bosszúsan.

151

52. lélegzet

vizitelünk Vér Fürdő úrnál

Legközelebbi szabad esténken meglátogattuk a Zizi Bácsi ingatlanát jobbról határoló telek tulajdonosát a Gestapó-sisak formájú, földszinttől a padlásig zsindellyel borított, kevés ablakos, nyomasztó házban. Kilner úr térdig érő sövényt tartott, a bokrokat, fákat száműzte birtokáról, nehogy azok eltakarják az épületet a járókelők tekintete elől. Ugyanis rendkívül büszke volt saját tervezésű hajléka külalakjára, s ezen érzetét szerette volna megosztani környezetével. A kígyóvékony testalkatú, golflabdaszerűen kopasz és horpadásos koponyájú, penge arcélű Kilner úr papírforma szerint egyedül, ám nem magányosan élt, ugyanis több személyisége is volt. Ezt ő maga állította, s egy húsz év előtti autóbalesettel magyarázta, melynek során majdnem leszakadt a feje, s amikor ilyenformán az agya védtelenül megközelíthetővé vált, oda többen is beköltöztek a szellemvilágból, ahol klinikai halottként éppen maga is időzött. Mindezt kávézás közben hozta tudtunkra, Selwynt azonnal lenyűgözvén. Bővebben nem részletezte egóit, inkább arról beszélt, mekkorát csalódott az emberiségben. Először is, mint férfi. Ugyanis évtizedekig hasztalan kereste-kutatta a hozzá illő asszonyt, nem talált rá. Hja, az úrinők rég kihaltak. A mai tyúkok meg csak uralkodni akarnak partnerükön. Visszafeleselnek, és elvárnák, hogy a férfi mosogasson, vágjon fát, keressen pénzt és szüljön gyereket, helyettük. Másodszor munkaerőként érte csalódás Kilner urat midőn rájött, hogy rabszolgatartói kihasználják, kizsákmányolják, szipolyozzák, et cetera. Ezután vendéglátónk elsorolta további kiábrándulásait, melyek ilyen-amolyan emberi mivoltában érték. Ám ő már régen megbékélt és megvigasztalódott, szögezte le, mert rájött, miként élheti túl ezt a fertődús kort. Ezzel kopáran berendezett nappalijából a zsúfolt fegyverszobába invitált bennünket, és megmutatta lándzsáit, kopjáit; számszeríj-, pisztoly-, kard- és mordálygyűjteményét. Minden egyes darabról szerfelett hosszan értekezett. Unottá dermedő arcom láttán rám meredt bádogvödör színű íriszével, s elvigyorodott: – Látom ám, hogy a hideg leli magácskát, de mondok én valamit! Ha egy hajnalon majd magához is besurran a Tőrös Fojtogató, csak sikítson egy piszok hangosat! Akkor én fegyverre kapok, és megmentem az életét! Ugyanezt mondtam különben Eusapiának is, de ő nem hitt nekem, vagy túl halkan sikított, lényeg az, hogy őt elkapta a Tőrös. – Eusapia? – leheltem, a hangulatos nevet ízlelgetve. – Igen. Hajdan a maguk elődje volt a házban, van annak már hat vagy hét éve is, hogy megtalálták szegényt. Huh, hogy ott mennyi mindenféle folyt szét! Te szent isten! Átázott a padló, az ebédlőben a menynyezetről csöpögött a véres lé! Hogy az elejéről kezdjem, Eusapia vagy tizenöt évig élt itt. Kiházasította lányait, fiait, majd kidobta férjét, lefogyott és megcsinosodott. Nos hát, nem sokáig élvezte a boldogító egyedüllétet, vagyis hát járt hozzá egy pacák. Hanem egyik éjjel, mikor épp magányosan aludt, megjelent hálószobájában a Tőrös Fojtogató, és végzett vele. Az eset után az egyik lány hazaköltözött a családjával, de nagyon hamarosan el is hurcolkodtak, mert sírni hallották a falakat, főleg a hálószobában. Sikoltoztak a lépcsőfokok, és Eusapia szelleme beszélt hozzájuk a kandallókéményből. – De maga elkapta a Tőröst, nemde? – reménykedett Selwyn. – Ennyi tuti fegyver birtokában? Közel se kell mennie a pasashoz. Csak kikönyököl a párkányra és lenyilazza a szemben ólálkodó gyilkost, betörőt vagy akit akar. – Le én! A baj csupán az, hogy Eusapia a ház másik oldalán aludt. Úgy sejtem, a maguk hálószobája is ugyanott van. Én pedig még nem tudok kanyarban nyilazni. Egyébként jó, ha tudja, felkészültem a Tőrös visszatértére, mert a kriminálisok úgy tartják, a hirigelő visszajár a tetthelyre. A Fojtogató azóta két másik nővel is végzett a környéken, ám a zsaruk csak tökölni, totojázni képesek. Mármost. Nekem van egy elméletem! Ezt magam dolgoztam ki, teljesen önállóan! Tehát a gyilkos itt él valahol a közelben. Férfi az illető, mivel nő ily tettekre abszolúte nem képes. Ráadásul ügyes fickó ám, mivel feljut a falakon. Tudják, eddig mindenütt az emeleti hálószobában kapta el áldozatát. Az ajtókon erőszakra utaló nyomot nem találtak, vagyis az ipse más úton jutott be. – És? – kérdeztem. – És? És? És? – fortyogott Vér Fürdő. – Nem értem, miért magyarázgatok annyit, ha maga nem figyel rám! Ugye, bunkónak tart? Biztos azt gondolja magában, na tessék, ez egy fontoskodó fegyverbuzeráns, aki még arra sem képes, hogy elcsípje a Tőröst! Nem tartozik a maga fülére, de szerintem ő azért fog visz152

szamenni az elkövetési helyekre, mert ott érzi férfinak magát. Nem tudom, értik-e? Tőrös nem foglalkozik az úgymond normális nemi élettel, mert neki az nulla, smafu. Ő ott keményedik be, ott élvez, a gyilkolásra emlékezve. Úgyhogy szerintem akkor is járt a maguk házához, amikor az üresen állt. Most persze még sokkal izgalmasabb lesz számára az odajárás! Ne izguljanak, tökéletesen felkészültem! Ugyebár megcsodálták a gyönyörű villámat? Akkor látták: majdnem minden ablakpárkányon áll egy virágláda. Persze, ne higgyék, hogy én egy kertészkedő hajlamú fickó vagyok! Ezért a muskátlik sem igaziak! Na mármost! Ha bármelyik ablakomból meglátom, hogy a maguk házánál settenkedik valaki, nem kell ám az időt vesztegetve a fegyverszobába rohangálnom! Ugyanis minden ládában elrejtettem egy-egy ezt vagy azt! Akárhol veszem is észre a fickót, csak kikapom a műanyag földben ülő művirágot, előrántom alóla a stukkert-mordályt, és már le is terítettem a hirigelőt! Na? – Zseniális – hüledeztem színtelen hangon. – Itt még a muskátli is puskát visel. Ez egy új, támadó fajta, vagyis puskátli. Maga szemmel tartja a házunkat? – Megmutassam a pöpec éjjellátó felszerelésemet? Olyan távcsövem van! Meg is kérték az árát, máskülönben! Azzal még a falakon is keresztüllátok, habár csak világosabb éjszakákon! Nyugodtak lehetnek. – Nyugodtak vagyunk – vigyorgott Selwyn. – Különösen én, mert sokat dolgozom, és ilyenkor imádott nejem egyedül bolyong a szellemjárta, jókora házban. Ha a Tőrös nem jön is, egy nő fejében bármi megfordulhat! Tehát akár egy szatír is erre kószálhat, akit direkt az én asszonykám csalogat ide. Előbb nyilazni, azután kérdezni! Ez a szabály, Kilner úr! Vér Fürdő boldog vigyorral tisztelgett. – Értettem, szomszédom! Rám számíthat! Gyűlölöm a fertős mocsarat, amelyben élni kényszerülök! Különben már vártam a látogatást, napok óta csak vártam és vártam, mikor kopognak be hozzám. Láttam magát a tévében, a krimisorozatban és a moziklipben is, szóval pontosan tudom, mekkora személyiség költözött a szomszédságomba! Hát az csak természetes, hogy megvédem a kedves feleségét, még akkor is, ha ez valamelyest ellentétes az elveimmel, vagyis nem értek egyet a házasulási kedvvel, szaporodással. A szaporodás a legtöbb baj, főleg az éhínség és a háborúskodás forrása! Sterilizálni kéne az emberiséget! De legalább a nőket! – És miért nem a férfiakat? – firtatóztam. – Azért nem minket, mert ha elveszik tőlünk a heréinket, lecsökken a hormonszintünk, és elhagy a harci kedvünk. Márpedig agresszivitás nélkül nem maradhat fenn az emberi faj! Bizalmasan megsúgom, hogy ez ügyben átfogó terven dolgozom! Már nem is vagyok egyedül, létrejött egy kis létszámú titkos társaságom. És bővülünk, bővülünk! Na, erről nem fecsegek többet, hallanak még rólam! Ezt nem kétlettem. Miként azt sem, hogy Kilner úr hamarosan a Diliházi Értesítő című bulvárlapban kerül említésre, rendőrségi hír keretén belül. Még azt is gyanítottam, hogy Vér Fürdő nem más, mint a Tőrös Fojtogató. Hazafelé tartván szándékosan el-elbotlottam Selwyn lábában. Hol boka-, hol térdmagasan. Végül célt értem, életem értelme hasra bukott. Még mindig pocsékul ment neki a tompítás, ezért hatalmasat zakózott. Úgy tettem, mintha segíteném őt a talpra kecmergésben, ám valójában ennek ellenkezőjén fáradoztam. Ezért szívem pasasa folyton visszahullott az út porába. Közben persze verbálisan is tudtára adtam, hogy orrolok rá. – Nem tetszett nekem, ahogy a futóbolonddal helyeskedtél! Kilner úr elmei eset! Ha pedig te pakolod alá a lovat, belőlem hamarosan patológiai eset válik! – Miért pakoltam volna alá a lovat? – hörrentett Selwyn, térddel a talajon. – Nem elég, hogy nyíltan elismerte a leskelődést, és a falakon már-már átlátó távcsövet is bevallotta, te még lövöldözésre is biztattad! – Na és? Úgysem fognak idegen férfiak ólálkodni a kertecskédben! Vagy igen? – Vér Fürdő számára minden férfi idegen, mivel nem ismeri a barátainkat! Ebből következően bárkit lenyilazhat! Egy kevésbé világos éjjelen még téged is, pláne ha előveszik őt a további egói! Mi van akkor, ha pont egy olyan énje őrködik, amikor a kertben kószálsz, amelyik nem ismer téged? Hitvesem függőleges testhelyzetbe jutott. Ezt kizárólag a jóindulatomnak köszönhette. Folytattuk utunkat hazafelé. – Mit nekem Kilner úr számszeríja, miután Ámor nyila réges-rég eltalált!? – szavalta. – Ami azt illeti, a fickó tényleg defektes kissé. De gondolj bele! Nekem ő egy aranybánya! Egy igazi pszichopata! Tanulmányozhatom a figuráját. – Aha. S ha kellő átéléssel teszed, nemsokára a mi párkányainkon is puskátlis ládák sorakoznak majd. – Méghozzá futópuskátlisak! – lelkesült Selwyn. – Ezek üldözőbe veszik a Tőrös gyilkost, s amint 153

megközelítik, hátba lövik! Lásd be, nem kell ide zsernyák! Egyébként, ha már szóba került, megmutatom neked a titkos helyet, ahol az önvédelmi stukkert tartom, baj esetére. S megmutatta. Képzeletemet megbizsergette Eusapia tragédiája. Érzékelőimet faggatva füleltem a lépcsősoron, a kandallónál és a hálószobában, ám mindössze Főgonosz körmeinek kopogását hallottam mindenütt, minden pillanatban. Mígnem egy napon különös surrogás, verdesés, kaparászás, zörgés támadt a kéményben. Selwyn megdermedt, majd a stukkerért indult. Ami engem illet, nem ijedeztem, hiszen már vártam, sőt: magam hívtam Eusapiát. Kinyitottam a rostélyt, és bebújtam a tűztérbe, hogy fogadjam a meggyilkolt hölgy szellemét. A következő másodpercben óriási, ám inkább ijesztő, mint fájdalmas pofont kaptam. Az ütés nem kéztől, hanem kiterjedtebb, puhább, surrogó valamitől származott. A kéményjövevény az arcomba vijjogott, majd rikoltozva nekem ütközött. Amikor reflexesen félrehajoltam, kirobbant a kandallóból. Mire felocsúdtam a döbbenetből, a vérengzésre folyton résen álló Főgonosz lecsapott a kába csapkodással röpködő madárra. Keresztül-kasul hajszolta a nappaliban a kormot szitáló, hatalmas baglyot. Én a csutakfarkút kergettem. – Állj meg, hogy lőhessek! – rikkantott a visszatérő Selwyn. – Ez csak egy bagoly! – kiáltottam. – Ha mégis tüzet nyitsz, Főgonoszt terítsd le, mert mindjárt megöli szegényt! – Nem bagoly! Szellem! – szögezte le létem értelme. – Babona! – vágtam rá, eltérő meggyőződésem ellenére, életmentő megfontolásból. – Francokat! Olvastam egy regényben! A baglyok igazából hazajáró lelkek! – Ha így van, hiába is lőnéd le! Leopárdugrással vetődtem Főgonoszra. Teljes súlyommal letaroltam, majd felnyaláboltam az elemi erővel küzdő, fújtató, köpködő vadat, és a nyitott teraszajtóhoz vonszoltam. Kilöktem őt a szabadba, s még a lábammal is utánanyúltam, hogy minél szélesebb ívben kezdje meg köreit az égbolton. Azután bereteszeltem az ajtót. Visszaloholtam a vendéghez. A termetes madár időközben az egyik fotel támlájára telepedett. Rémülten, kifulladtan zihált. Megcsodáltam billegtetett tollfüleit, pettyes, sávozott, szürkésbarnás öltözetét. A jövevény mélyről jövő, lágy hangon így szólt: hu-hu-uhu-huhh. Selwyn egyik lábáról a másikra topogott. Két kézzel markolta a fegyvert, ám annak csövét a föld felé tartotta. – Szia, bagoly! – próbálkoztam. – Jandra vagyok. Te volnál Eusapia? Kistányér méretű, borostyánarany szempár kereklett rám. A madár elnyílott csőrrel pihegett, merevnek tetsző, izmos nyelve sebesen előre-hátra mozgott. – Komolyan beszélgetni akarsz vele? – érdeklődött hitvesem. – Ha már itt van. Jaj, kínáljuk meg valamivel! – Tartasz itthon naposcsibét? Egeret netán? – Egér biztosan akad. Hozol neki egyet? – kérdeztem behízelgően. – Úgy érted, fogjak neki? Egeret? Én? – nyögte Selwyn kiakadtan. Megbotránkozásában még a fegyvercsövet is a halántékához nyomta. – Menj, vadássz neki valamit. Vagy küldjed Főgonoszt, így végre hasznát vehetned. Szia, bagoly. Vagyis Eusapia. Hallottam rólad. Ha tudod, kicsoda s hol lakik az aljas fickó, aki azt tette veled, vezess el a házához... – Megbuggyantál, Jandra? Ugye, nem akarsz zsarut játszani?! – Nem szívesen mászkálnék a gyilkos közelében, de nem hiszem, hogy Eusapia ebben a formájában le tudná írni a Tőrös adatait, habár úgy jóval egyszerűbb volna. Ezért gondoltam, hogy elvezethetne hozzá. – Honnan veszed, hogy nem tud írni? Adj neki papírt, plajbászt. Esetleg kitölthetne egy kérdőívet. Név, cím, felekezet, családi állapot, nyaralási, vásárlási szokások... Okvetlenül kérdezd meg tőle, ki a kedvenc színésze! – Ne léhulj, Selwyn! Szívem öröme lezser mozdulattal a nadrágzsebébe nyomta a stukkert. Épp, mint a bagoly, rémülettől tágult szemmel figyeltem, mit művel, attól tartván, íziben keresztüllövi 154

a legnemesb szervét, ami esetében nem a szíve. – Hé, te! – sikoltottam. – Gyermeket akarok tőled! – Na gyere! Úgyis unom már a gülüszemű tollast. – Nem most akarom, hanem tíz éven belül. Nehogy kárt tegyél magadban! Inkább keresd meg a könyvespolcon a madaras kötetet. Nagyon érdekel, miféle bagoly lehet ez. – Ő az Eusapia-bubó. De hogyan került a kéménybe? Egyáltalán, miként fért bele? – Hogyhogy miként? Hát tudhatnád! A Mikulás is belefér! A kandallókéményen keresztül jár be a házakba, és még a tömött puttonyát is hurcolja magával! – A szívemhez kaptam. – Jézusom, Selwyn! Főgonosznak távoznia kell! Majdnem levadászta a baglyot! Ez legközelebb kinyírja a Mikulást! Akkor majd hogyan nézünk a világ gyermekeinek szemébe? Életem értelme előzetes figyelmeztetés nélkül szélesre tárta a teraszajtót. Azon előbb a vérszomjas csutakfarkú özönlött be, s legott a madárra vetette magát. Megesküdtem volna, hogy nyálzik mohóságában. Főgonosz a termetes madár nesztelenül, puhán szétterjesztett szárnyaiba ütközött. A következő pillanatban a csőrével is kontaktusba került, hallottam koponyája koppanását. Nem kapott éppen K. O.-t, ám jócskán meglepődött a fogadtatáson, és hátrébb ugrott. Leroggyant csutka farkára, s fejét rázogatva, süketen, ostobán bámult. A madár elrúgta magát a fotel támlájától. Vontatott, fenséges szárnycsapásokkal kisuhant az éjszakába, s leírt néhány kört a terasz fölött. Sebtében felrántottam a cipőmet, és utánaszaladtam, hogy elvezethessen a gyilkos búvóhelyéhez, ám ekkorra tovalebbent a sötétben. Mély, meleg hangú huhogása még percekig hallatszott. – De jó, hogy itt lakunk! – sóhajtottam.

155

53. lélegzet

további tapasztalatszerzés

Ezután átlátogattunk az egyetlen közvetlen szomszédhoz is. A harmincas éveinek elején járó, sápadt bőrű házaspár nőtagja, Rebbie ropogósra keményített, vasalt blúzt, szürke színű, hosszú szoknyát, halványkék kötényt és lapos sarkú cipőt viselt. Férje, Dony gondosan ápolt ingben, szürke szövetnadrágban és kockás mamuszban fogadott bennünket. Mindkettőjük keze éppoly sápadt, már-már áttetsző volt, mint arcuk. Vonásaik is hasonlóak voltak, egyformán kerek fejjel, világos hajjal-szemmel büszkélkedhettek. – Végre egy házaspár! – örvendeztem, mikor bevezettek a takarosan berendezett, vakítóan tiszta nappaliba. – A szemközti szomszédok nem rajonganak a nős családi állapotért. – Ki rajong azért, bocikám? – intett le Selwyn. – Én! – rikkantott Dony. – Jaj, én nagyon szeretek házasember lenni! Imádom az én anyucikámat, mármint Rebbie-t! Már nyolc éve annak, hogy összekötöttük életünket, és még mindig ugyanúgy szeretem őt, mint amikor megismertem a temetésen. – Temetésen ismerkedtek meg? – csodálkoztam. – Milyen romantikus. – Ugyanis meghalt a nagybátyám – magyarázta Rebbie. – Talán fél évvel azelőtt nősült. Sajnos, mindössze hat hónapnyi boldogságot bírt ki a szervezete. Hiába, ötvenen túl az ember már nem fiatal, vigyázni kell. Na szóval szívrohamot kapott, és mivel meghalt muszáj volt eltemetni, mivel ilyenkor nincs mese. Az özvegy mindennek szerette megadni a módját, ezért kicsípte, felékszerezte magát a szertartásra. Hanem a kápolnától a sírhelyig hosszú volt a séta, s közben valahol leszakadt az arany nyaklánca. Mihelyst felfedezte a tragédiát, megállíttatta a menetet. Mindannyian megfordultunk, persze hintóstól-nagybácsistól, és leszegett fejjel, görnyedten meneteltünk vissza a ravatalozó felé, hogy biztosan észrevegyük, amit keresünk. Az úton találtunk is egy csomó aprópénzt, fél pár fülbevalót, egy protézist és egy kisujjat. Ezek egyikét sem a mi gyásznépünk hullatta el. A nyaklánc és a fáraónőt mintázó medál viszont nem került meg. Nos, nem fokozom tovább a feszültséget, rátérek Donyra. Ő az özvegy kedvenc unokaöccseként volt jelen, és buzgón kereste nénje ékszerét. Rengeteget mentünk visszafelé, emlékszem, mert csípős hideg volt. A Feltámadunk felirat már látszott a bejárat fölött, amikor egy gigantikus lócitromrakásba botlottunk. Valaki felkiáltott: és ha a nyaklánc ez alatt hever? Körbeálltuk a majdnem térdig érő, gyanús kupacot. Azután senki se mozdult. Csak Dony! Ő bizony felgyűrte a kabátujját, és alaposan megmotozta a trágyahegyet! Különben az ékszert nem találta meg. A kutakodás végén adtam neki papír zsebkendőt, és még másként is segítettem rendbe szednie magát. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Dony ilyen jó ember. – Rebbie is nagyszerű nő! – biztosított bennünket a férj. – Amikor a következő bácsikáját temettük, a nénikéje rettenetesen szenvedett, és ezt ki is mutatta. Nem csoda, hiszen harminc évig voltak házasok, és mivel a házasság minden perce színtiszta boldogság, óriási veszteség érte a nénit! Annyira sírt a gödör mellett! És az égi Madonnához kiáltozott, hogy miért tette ezt vele, miért, miért? Mit vétett a bácsi? Ekkor a sógora azt mondta, ha már így provokálja az igazságot, akkor ő bizony elmeséli a bácsi vétkeit. Ezután felsorolta a kocsmázást, a játszógépezést, a szomszéd kislányt, a péknét a virágárusnőt, és még a saját feleségét is, mivel ez utóbbi miatt különösen neheztelt. Szegény nénje nem bírta hallgatni, miként gyalázzák az urát holtában, így aztán vadmacskaként rontott a sógor arcának, tíz körömmel és majd’ ugyanannyi foggal, miből mennyije volt! Nos, ekkor az én áldozatkész, humánus asszonykám közéjük állt! Kérte őket, mosolyogjanak, fogjanak kezet, csókolják meg egymást, és közösen énekeljenek valamit a zsoltároskönyvből. Ám azok a vad birkózás hevében őt is magukkal sodorták a mély, nyirkos sírgödörbe! Mindez szörnyen megrázta az én drágámat. Utóbb mondtam is neki: nem kéne ennyire a szívére vennie mások baját, de hát ő már csak ilyen. Ezért szeretem Rebbie-t. És maguk? Miként találkoztak? – Dony, ne csinálj úgy, mintha minden percben boldogok volnánk, mert ez nem igaz! – tiltakozott az asszony. Vaníliaillatú süteményt tett elénk, málnaszörpöt töltött, és a kezében tartott selyemszalvétával lesöpört férje válláról egy pelyhet, talán a Kék Madár tollazatából származót. – Nincsenek ugyan bűneink, legfeljebb vétkeink lehetnek, mégis súlyosan büntet minket az ég. De legalábbis próbára tesz. Nyolc éve hiába szeretnénk kisbabát. Mindent megpróbáltunk. Figyelemmel kísértük a peteérést, és a megfelelő pillanatban egyesítettük ivarsejtjeinket. Szedtünk gyógyszert, vágyfokozót, hormonszint-növelőt, sárgatest-érlelőt, keltetőt altatót, búgatót, vitamint, pritamint, mindent! Ha doktorok úgy kívánták, hetekig megtartóztattuk magunkat egymástól. Ha az ellenkezőjét kérték, azt is megtettük, pedig mondhatom... na mindegy. Többször próbálkoztunk a lombikbébi-módszerrel. Semmi, semmi, semmi! Holott saját kezűleg rendeztük be a gyerekszobát! Dony maga faragta a bölcsőt, kiságyat, pelenkázót, én festettem a falat, rék156

lit horgoltam, rugdalódzót kötöttem, és pelenkát is szegtem, mert a mi kisbabánk nem fog vegyszeres papírpelusban felnőni! – De nem ám! Saját konyhakertünkből kapja majd a zöldséget, gyümölcsöt! – szögezte le Dony. Hitvese folytatta: – Ráérek ezzel bíbelődni, hiszen itthon vagyok, nincs más dolgom, mint felkészülni a mi kicsinyünk foganására, fogadására. Drága férjem kettőnk helyett is dolgozik. Sajnos, sokat ül a hivatalában. Az én egyetlenem ugyanis adószakértő. Nem vagyunk gazdagok, de megélünk. – Rebbie lesütötte szemét. Zavartan csapkodta térdét a selyemszalvétával. – Szeretnék kérni valamit, Selwyn. Lehet, hogy babonás ötletnek fogja tartani. Megtenné, hogy megáldja Donyt? Életem értelme megrökönyödött. – Áldjam meg? Mint pap? De hiszen én színész vagyok! – Épp azért! Ha színész, akkor bárkit meg tud személyesíteni, nem igaz? Selwyn tragikus sóhajt hallatott: – Hát... nem éppen. A napokban megjelentem egy szereplőválogatáson, de meg sem hallgattak! Ránézésre kitették a szűrömet! Pedig szenvedélyesen akartam azt a kalandorszerepet! Utóbb még Jandrával is összeszólalkoztunk emiatt. Ugyanis ő képtelen volt felfogni, miért füstölgők, dühöngök, szaladgálok felalá, rugdosom az ajtókat, és szidok fűt-fát, amikor – szerinte – teljesen esélytelenül mentem el a válogatásra, hiszen azt fekete bőrű színészek számára hirdették meg. Ha a szervezők nem is értették, attól még a tulajdon feleségem felfoghatná: színész vagyok! Színész, tehát bármit el tudok játszani! Akár egy fekete bőrű fickót is! Meddig tart? Kicsit beleélem magam, és tüstént szerecsen leszek! Vagy kínai, ha az szükséges. Nem mintha meggyőztek volna az igazukról, de azóta némi fenntartással kezelem ezt a bárkit megszemélyesítek kérdéskört. Áldani éppenséggel tudok, egyszer már eskettem is. Voltam szülésen is, tehát ha szülészorvost vagy apát kell alakítanom, az is menni fog. Sőt, akár az anyát is eljátszom, nem tart semeddig. Megpróbálhatom? Hátradőlt a fotelben, térdeit szétvetette s felhúzta. Kíngörcstől torzult, széthúzott ajkakkal, dülledt szemmel próbált felülni tulajdon lábai között. Irgalmatlanul nyögött, jajgatott, és a férjét szidalmazta, azt a nyavalyás kéjencet, aki ezt tette vele. Dony és Rebbie megtapsolta, utóbbi a gondjaiba is vette, s a selyemszalvétával lesöpört térdéről egy porszemet. – Mi nagyon dicsőítjük magát! Végignéztük az Éji utcánt, többször is, mert videóra vettük! Háromszor láttuk a Vadnyugat gyémántját, sokszor táncoltunk a film klipjére! A színes magazinokból azt is tudjuk, hogy nemsokára elkészül az új filmje, és már borzasztóan várjuk! – hadarta az asszony egy lélegzetre. – Istenítjük magát, Selwyn! Úgyhogy Istenként áldja meg Donyt! A magasztalt félrenyelte a vanília illatú s ízű rágcsálnivalót. Fuldokoltában segélykérőn meredt rám, nem csupán hátba veregetésért, hanem lelki segélyért is esdeklő tekintettel. Míg az ő lapockáját paskolgattam, megkérdeztem Rebbie-t: – Gondolja, hogy ez előmozdítaná a foganást? – Persze hogy gondolom! Már akkor tudtam, hogy fordulat áll be a sorsunkban, amikor először megjelentek itt a háznál az ügynökkel! Rögtön felhívtam Donyt, pedig ő nem szereti, ha munka közben zavarják, és mondtam neki... – A könnyeivel küzdött! – szólt közbe a férj. – A megrendülés könnyeivel! Szuperfinom lélek az én drágám! – Igen, kicsit tényleg elpityeredtem! Óriási dolog ám egy eleven színészt látni. Döbbenetes, hogy ő is csak hús-vér ember! És milyen jóképű! Ugye, tudja, milyen jóképű? Persze, félre ne értsen, én imádom az uramat, de ha férjnél vagyok is, elismerem: aki jóképű, az jóképű! Szóval amikor megláttam, milyen arccal jönnek ki a házból, már sejtettem, hogy ideköltöznek! Jaj, nagyon nehezen vártam ki! – Napokig nem aludt, napokig! – tudatta Dony. – Ha szépen kérem, megtenné, hogy megáldja a férjemet? Elsősorban nemzőképesség szempontjából. Selwyn talpra szökkent, nekigyürkőzött. A fuldoklásról rég megfeledkezett. Ebből is kitetszik, milyen fantasztikusan gyógyít a rajongás, imádat. – Rendben, megáldom őt! – sóhajtott. Két karját kitárva megállt a feszélyezetten ülő, átszellemült férj fölött. – Dony! Most azonnal, ebben a minutában nyerd vissza termékenyítőképességedet! Nemzz! Nemzz és nemzz! És ne feledd: minél nagyobb élvezettel csinálod, tehát nem muszájból, kötelességből, hanem igenis élvezetből, annál bizonyosabbra veheted a gyermekáldást! Persze, közben még véletlenül se használj kondomot! Legyen nektek számtalan sok gyermeketek, ámen! 157

A házaspár hálásan és lelkendezve összecsókolgatta Selwynt. Pezsgőt is ittunk. Természetesen még nem a csoda bekövetkeztére, hanem az esélyre, amit életem értelme a csodának adott. Kevéssel később, bár látszott a házaspáron, hogy türelmetlenül szeretnének kettesben maradni, megérdeklődtem: – Ismerték Eusapiát? Dony rám meredt. – Eusapiát? Ja, az asszonyt a házukban! Különösebben nem ismertük, köszönő viszonyban voltunk vele. A gyilkosság éjszakáján mélyen aludtunk, semmit se hallottunk. Másnap tudtuk meg, mi történt, amikor felvonult az a sereg zsaru. Kilner urat azóta is irtóra foglalkoztatja az ügy, vele beszéljenek róla. Vagy Despard úrral, mert ő is kidolgozta saját teóriáját a gyilkossággal kapcsolatban. És persze rögtön feltalálta a falmászásgátló szerkezetet. Nem tudom, ötletét megvalósította-e, mivel akkoriban még hiányzott néhány alkatrész a prototípus elkészítéséhez. Úgy emlékszem, fémkukát, stelázsit, háromkerekű biciklit, rokkát, csocsót, negyvenötös bakancsot és epedarugót keresett a falmászásgátlóhoz. A szellemjárástól pedig ne féljenek! Nem kell hinni az ilyesmiben, és kész. Habár lehet benne valami, mert az utóbbi időben már csak csövesek aludtak a házban, és ők sem bírták sokáig. Távoztunk, hagytuk őket nemzeni. Egy napon Selwyn befejezte a romantikus vígjátékot, mely szerinte azzal érdemelte ki a vígjáték besorolást, hogy senki sem halt meg benne. Csupán a vígság és a játék. Ja, meg a romantika. Nászútra indultunk.

54. lélegzet

nászút, avagy a Vég kezdete

Vakítóan napfényes trópusi szigetre, az Örök Nyár Hónába készültünk. Úti célunkat repülővel közelítettük meg. Selwyn kissé megsínylette az utazást, ugyanis kevéssel a felszállás után felfigyelt arra, hogy lángol a gép jobb szárnya. Az odasopánkodott légikísérő a hideg-meleg levegő áramlásával és egyéb fizikai törvényszerűségekkel magyarázta a jelenséget, bizonygatván: amit szívem mámora érzékel, az nem tűz, hanem sajátos, ám veszélytelen fata morgana-féleség. Ekkor azonban már többen is látni vélték a lángnyelveket. Tán említettem: életem mézbora igen tehetséges érzelemátvivő, más szóval: színész volt. A steward soron kívül szétosztott néhány pohár konyakot. Ez segített. A látomás szétfoszlott. Kevéssel később hitvesem a hajtómű kigyulladására hívta fel a figyelmet. Azután finom hallásával végzetes motorhibát észlelt. Mire minderről lebeszélték, és még az is tisztázódott, hogy jé, csak nem irtózni méltóztatik a repüléstől?, eszelős viharba kerültünk. Valódi villámok csapdostak körös-körül. Átvilágították, szétszeldesték, megszínesítették körülöttünk az éjsötét fellegeket. E fény-, árnyék- és tűzijáték-orgia festővászonra kívánkozó, gyönyörű látvány volt. A gép hánykolódott, süllyedt. Zuhant, visszakapaszkodott. Billegett. Az utasok zöme hasznosan, értelmesen töltötte az időt: a speciális zacskót szorongatták vagy imádkoztak. Hitvesem és még néhány hiperérzékeny személy azonban már – eminens módon – előhaldokolt. Torzult arccal jajgattak, eltakarták szemüket. Telefonálni akartak, konyakot, narkózist, eutanáziát követeltek. Előkészítették a mentőmellényt. Páran a kézipoggyászukban tárolt búvárszemüveget is felvették a holtbiztosra prognosztizált tengerbe hulláshoz. A rettegő Selwyn észbe idézte méreggyűrűjét, és bekapta Pocakos Koitálót. Mielőtt még lenyelhette volna a halálos kapszulát, összecsippentettem orcáit, s csöppet sem gyengéd nyomással tátogásra bírtam szívem örömét. Kiszedtem a gyűrűt holtomiglan társam szájából. Fejét a keblemre húzva nyugtató szavakat gőgicséltem, még azt is hagytam, hogy az ujjaimat rágicsálja, szopogassa. Mivel alig csillapodott, emelt hangon megérdeklődtem: ha már úgyis folyton bevesz valamit, repülési frász ellen ugyan miért nem tablettázott be? Közben a gép függőleges zuhanásba kezdett. Ez olyféle, szerfelett érdekes érzés volt, mint amikor le158

szakad a lift. Ezután a repülő a jobb oldalára dőlt, és tovább süllyedt. Nem épp a legeszményibb időjárás az ejtőernyős ugráshoz, gondoltam. De sebaj, hiszen úgysincs ejtőernyőm. Ezenközben Selwyn megpróbálta kienni a méregkapszulát Bötykás Monyóból, az én féreggyűrűmből. Ám mert ezt is megakadályoztam, s a tébolyult vihar folytatta tombolását, életem begazolt értelme az e célra szolgáló zacskóba hajtotta fejét. Rajta kívül még számosan tették ugyanezt, miáltal a géptörzs vészjós ropogása, valamint a heves imádkozás igéi mellé erőteljes boááh-boáhh hangok vegyültek. A hangszóró gyakorta megnyikkant. A főpilóta percenként biztosított bennünket arról, hogy ura a helyzetnek, és rögvest kiérünk a viharzónából. Addig még sok tajték lefolyik a hátunkon, na meg az állunkon, véltem, környezetemet szemlélve. Sokadik megszólalásakor a légivezető azt mondta, szeretne elmesélni nekünk egy viccet. A mókás történet így kezdődött: egy zsúfolt gépmadár iszonyatos viharba kerül, azután Szent Péter így szól az utasokhoz... Sosem tudtam meg, mit mondott a szent, ugyanis a fedélzeten kitört a hisztéria, s a poén átható sikoltozásba veszett. Néhány perc múlva kisimult alattunk a levegő. Előzötykölődtünk a villámok által röntgenezett-lézerezett fekete fellegek közül. A szemét-szívet gyönyörködtető tűzijáték mögöttünk maradt. A légikísérő kisasszonyok és urak zöld arccal, görcsössé merevült mosollyal szaladgáltak a széksorok között, és szétkínálgatták a gép teljes spirituszkészletét. Selwyn a keblemen pihegett, azt bizonygatva, ezúttal nem csupán szívrohamot kapott, hanem légcső-, máj-, lép- és bélrohamot is. Megint a spermabankba küldött, az esetre, ha gyermeket szeretnék tőle. Ugyanis a zuhanórepülés következtében súlyos, irreverzíbilis impotenciára is szert tett. Kizárt, hogy valaha kigyógyulhatna belőle. Úgy döntött, bepereli a légitársaságot, és behajtja rajtuk virágjában elhervasztott férfiasságának eszmei ellenértékét. Az pedig, a veszteséggel arányosan, egetverő összeg lesz! Kért még egy konyakot, azután idegkimerülten elalélt karjaimban. Már a landoláshoz készültünk, midőn arra eszmélt, hogy a mellettünk ülő pár férjtagja ekként találgat: – Te cicamucó! Ez a fazon nem Pukk-pukk? – Áh, nem hiszem – legyintett az asszony. – Pukk-pukk, vagyis Icon olyan férfias! Olyan karizmás! Ez a fickó viszont végigmajrézta az utat! – Tényleg, Icon a westernben is mindig elsőként tüzelt! És úgy lovagolt, mint a hétördög! – bólogatott a pasas. – Ez a parázó csávó viszont kezdheti újratanulni, mi is a szobatisztaság. Selwyn ravaszul rám sandított a szeme sarkából. Majd hanyagul felemelte kezét, s a körmeit tanulmányozva, gépszerte jól hallható, macsósan mély hangon kérdezgetett: – Bocikám, jól csináltam? Elég életszerű voltam? Nem játszottam túl vagy alul? Minő szerencse, hogy beütött ez a kis zivatarocska! Igaz, a filmemben jóval rázósabb vihar lesz. A gép szabadesésbe kezd, miután letörik a szárny, a farok, az orr, és leáll az összes hajtómű...! Na mindegy, ez a kis égiháború is jól jött. Legalább gyakorolhattam a szerepet. – A felvételkor talán lehetnél kissé visszafogottabb – vélekedtem. – Hallgatok rád, életem. Elvégre te vagy a múzsám! Az út hátralévő részében autogramot osztogatott, és dagadó kebellel hallgatta az utastársak áradozását, miszerint: milyen jól csinálta, mindenkit teljesen meggyőzött a beijedésről, de persze gondolták ám, hogy csak gyakorol, mivel a magafajta, kőkemény pasasok abszolút nem becsinálósak. Utóbb, a nyaralótelep felé tartó taxiban Selwyn újfent rám sandított a szeme sarkából. – Büszke vagy rám? – kérdezte. Az voltam. Rövidesen kiderült, hogy a Város a városban szlogennel hirdetett, több tucatnyi kisebb-nagyobb épületből álló, pazar szállodakomplexum körül nincs város, de még csak falvacska sem, és mi foglyul estünk a trópusi pusztában emelt, medencékkel és emléktárgyboltocskákkal telezsúfolt luxusgettóban. Naphosszat dermesztő szél fújt, a tenger negyven méter magas, őrjöngő hullámokkal gyilkolta a partot. Úgy rémlett, ha csupán egyetlenegy hullám kapna el, abban is volna annyi, hogy orbitális pályára küldjön. A végestelen-végig lemárványozott, ezer irányba lejtős sétautak maguktól is üvegjégként csúsztak, ám e körülményt figyelmen kívül hagyva, naphosszat tragikus-kórusnyi takarítónő sikálta, vizesítette, síkosította azokat. Ha az ember csonttöredelem nélkül eljutott az étteremig, a partig vagy az alkoholüzletig, elégtétel töltötte el, s úgy érezte, életet nyert. 159

Amint kiismertük magunkat a nyakszegő sétányokon, minden üzletecskét tűvé tettünk hoki- vagy jégtánc-korcsolyáért, végül görkorival, de még stoplis cipővel is beértük volna. Bennem bizony heveny gyanút keltett, hogy a BODY GUARD feliratú pólós erőcsávó két mankóval szökdécselt, s ezt a szokottnál is esőzősebb, ciklonosabb napokon még stabilabb járókeretre cserélte. Selwyn fanyarul sóhajtozott a gipszelései folytán leginkább szökevény múmiára emlékeztető biztonsági ember láttán: tessék, erre bízd az életed! Az időjárás tíz percre sem tette lehetővé, hogy bebarangoljuk a történelmi nevezetességeiről híres szigetet. Azzal vigasztalkodtunk, hogy nászutasokként nem is a kultúra, hanem a szex végett jöttünk. Ám muszájból egyáltalán nem volt kedvünk a szobában ülni, feküdni meg pláne. Nászúnkat mostanra amúgy is tömérdekszer elháltuk. Néhány átbúsult, végigvitatkozott, láb- és fenéktöréses veszedelmeknek kitett, tájfunos, tornádós, kimerítő kalandtúrával felérő nap után összepoggyászoltunk, s egy helybéli hajós rozzant tengerjáróján útnak indultunk egy lakhatóbb sziget felé. Szentül eltökéltük, hogy ha fene fenét zabál, akkor is megfürdünk a Nagy Kékségben. A viharos óceánon történt hajózás – a repüléshez hasonlatosan – felzaklatta életem szenzitív értelmét. Amikor már nem bírta tovább a hányattatást, levánszorgott a vízi teknő fenekébe, egy vastag csőhöz kötöztette magát, miként Odüsszeusz, és a kéjút hátralévő részében leláncoltan zöldült-szürkült, borongott, öklendett. Elővigyázatosan elvettem tőle a méreggyűrűt, a derékszíjat és a cipőfűzőt, majd visszasétáltam a fedélzetre, és a továbbiakban a korláthoz dőlve gyönyörködtem az elemek csodálatos játékában. Körülöttem a hajósok rengeteget rohangáltak, kapkodtak s szitkozódva üvöltöztek zamatos anyanyelvükön. Egy különlegesen romantikus, a haragvó istenek dévaj hancúrozásának tetsző útszakaszon, midőn a hullámok kópésan át- meg átcsaptak a fedélzet fölött, a tengerészek folyamatosan hányták-vetették magukra a keresztet. Egyszercsak kisimult a víz, feltündökölt a Nap, és mi megérkeztünk a paradicsomi jelzővel illetett, aprócska szigetre, melyet rózsaszínű homokpart szegélyezett. Körös-körül pálmafák zöldelltek, tarka papagájok rikoltoztak, a levegő sercegett a melegtől, ám a forróságot lágyan cirógató szellő enyhítette. Hotelnek nevezett, közepesen tágas kunyhóban kaptunk szerény, fürdőszobás lakosztályt. Két napig ringatóztunk, úsztunk és búvárkodtunk az óceán gyengéd hullámaiban. Szerelmetes kedvünk is visszatért, éjszakáink éppúgy izzottak, mint a nappalok. Harmadnap Selwyn összebarátkozott egy karamellszín bőrű, gömbölyded alkatú, idősödő helybéli férfival. Tört angolsággal érintkeztek. Megvitatták a sziget s a tágabb világ dolgait. Kagylót eszegettek, pálmabort kortyoltak, s egymással versengve pöfékelték a spanglikat. Szívem öröme most is, miként az szokása volt, mutató- és középső ujja tövénél tartotta a cigarettát, s mikor beleszívott, keze a fél arcát eltakarta. Ezúttal valamiért nagyon beégettem magamnak ezt a képet. Otthagytam őket a pálmafa-árnyékban, s merülni indultam a búvárklub nevű sufniban bérelt felszereléssel, az ugyanott talált, önmagát búvároktatónak tekintő, szürke bőrű fickó kíséretében. Alkonyodott, mire visszatértünk. Időközben a part, a luxusszálloda furcsán elnéptelenedett. A recepciónál egyetlen férfi ténfergett. Fehér bőrű, köpcös, kövérded, idős fickó volt, erősen hasonlított Hitchcockra. Tudatta velem: a szigeten ő a doktor, a patikus, a halottkém, a békebíró, meg amit még akarok. Majd közölte, férjem elhunyt. Ezt ő személy szerint mélységesen sajnálja, ám hitvesemnek nem kellett volna végigkóstolnia a bennszülöttek által kipróbálásra felkínált szereket. Ám mivel ő képtelen volt ellenállni kíváncsiságának, a haláleset törvényszerűen következett be. Az éghajlat forró, a holttestek fokozott gyorsasággal bomlanak. Ha nem akarjuk, hogy a tetem ránk romoljék, máris temetni kell. Ezzel átkarolt, és hirtelen kialakult kataton állapotommal mit sem törődve, a tíz perc járásnyira lévő temetőbe támogatott. Két lengén öltözött, ájtatosmanó-szerűen sovány, fekete bőrű fickó hamar mély gödröt ásott a homokban, és belesüllyesztették a fehér lepedőbe csavart holttestet. Rákaparták a laza földet. Végezetül bemutattak egy fura – esetleg egzotikus – rituálét a hant fölött. Elvették a doktor, patikus, halottkém, miegymás foglalkozású gentlemantől a feléjük kínált bankót, és hátrálva távoztak. Befaroltak a dzsungelbe, s eltűntek szem elől. A sokoldalú úriember beszédet intézett az elhunythoz, azt az egyfélét, melyet szétágazó praxisában be160

tanult, méltatván a néhai érdemeit: jó férj, kiváló apa, a könyvelők gyöngye voltál, az irodában mindenki szeretett, még a főnököd is, mondotta, nyugodj békében, ámen. Rám pillantott, majd szemhéjamat felhúzva az agyamba kémlelt. Megcsipkedte arcomat, vállamat, kézfejemet, ám nem tapasztalt válaszreakciót, életjeleket. Ő most hazamegy, szólt, majd holnap megkeres a hotelben, átadja a halotti bizonyítványt, s elszámoljuk a költségeket. Részvétet nyilvánított, sercintett, köpött egy hegyeset. A part mentén visszahömpölygött az alacsony lélekszámú, luxusszállodás faluba. (Vége az első kötetnek)

161

Kérjük, kísérjék figyelemmel honlapunkat!

www.fabyen.hu