Vavyan Fable. Csontfuvola Halkirálynő sorozat

Vavyan Fable

Csontfuvola Halkirálynő sorozat

A két sérült kommandós, Daniel Belloq és Steve Delgado a tóparti nyaralóban lábadozik. Steve megátalkodottan depressziós, nem hajlandó felkelni, mosdani, étkezni. Akciócsoportos társai mindent elkövetnek talpra állítása érdekében, de még a nyári Mikulásterápia se válik be nála. Tán-tán Nympha, a könyörtelen gyógytornásznő segíthet. Denisa válósat álmodik, és sürgősen a tóhoz száguld, hogy Belloqkal lehessen. Idilljük hamar véget ér; lovaglás közben géppisztolysorozatot zúdítanak rájuk egy dzsipből. A kergült ló elhagyott farmra robog Denisával, ő pedig a kútból áradó hullaszag éreztén mozgósítja a helyi erőket. Pedofil gyerekrablás-sorozat nyomára bukkannak, ám a rendőrfőnök nem akar statisztikarontó bűneseteket a városában. Belloq nem kíván részt venni az ügyben, úgy érzi, besokallt, kiégett. De amikor mesterlövész-flintával megsebesítenek néhány hobbivadászt, feltámad benne a zsaru. Színre lép Gerret Flach, a nagy hatótávolságú vonzerővel bíró főügyészhelyettes, és felkéri őket a nyomozásra. Denisa, Belloq, Steve, a kezdő zsaru Martin és a furabogár Cyd nekilát, hogy kibogozzák a két bűnügyet. A gubancos szálak még jobban összekuszálódnak. A gyerekrablási gaztett véres fordulatot vesz. A hobbivadölők vadásza bedurvul.

*

Apám belép, és azt látja, hogy én, az olvasni utáló, egy KÖNYVVEL a kezemben, a külvilágra érzéketlenül OLVASOK. Erre kérdi: az orvos mit mondott? Fertőzök? Eltörött valamim? A válasz: semmi bajom! Gyanakvóan nézeget, nem hiszi. Hazaér nővérem: meglát, megkövül! Úgy öt perces szemmeresztgetés után, gyászos ábrázattal kimegy a konyhába, és megkérdezi anyut, hogy mikor lesz a temetés. Kié? Hát a hugié! Miért? Biztosan csak valami halálos kór lehet, mert nem hiszi a szemének, hogy olvasni lát. Anyu csak ennyit mond: VAVYAN FABLE! E név hallatán mindenki megnyugszik! Azóta töretlen és egyre mélyülő a kapcsolatom a regényeiddel. Most olvasom a Varázscsókot kb. századszor (a bibliám), de a többi meséd is megvolt már vagy hússzor. G. Krisztina * Regényeiddel átolvastam a középiskolás éveimet, aztán a munkahelyeimet, a terhességemet, a lopott óráimat. Csak megköszönni szeretném ezt a temérdek jót és igazi szót! Andi

* Tegnap azon gondolkoztam, hogyan tudsz ennyiféle életet élni. Vagyis hogy tudod pontosan leírni a rengeteg egymástól mérföldekre lévő érzelmet és élethelyzetet, hogy az embernek félredobban tőle a szíve?!? Néha úgy érzem, legalább 2-300 évet kellett volna élned, hogy ennyi tapasztalatot összeszedegess. Ha téged olvaslak, mindig rájövök, hogy a család

képlékeny dolog ahhoz, hogy csupán biológiai határai legyenek. Te vagy számomra a reinkarnáció élő bizonyítéka! :) Karma * teljesen amulok es bamulok a szókincseden, nyelvi fordulataidon. Ama rajongoid egyike vagyok, aki nem szegyell autoban, buszon, villamoson olvasni. Apammal allando ellenfelek vagyunk a „Ki olvassa el eloszor a könyvedet" cimu meccsben. Rendszerint o gyoz, mert en külföldön elek. Szóval csak annyit kerek, ne hagyd abba, mert en belehalnekl boczka * Csak köszönetet szeretnék mondani neked, hogy vagy és mesélsz és szebbé teszed a napjaimat. És hogy azzá teszel, aki lenni szeretnék. Te valahogy mindig meg tudsz vigasztalni. Ezerszer köszönöm neked az Álomhajszát, a Tündértáncot, a Sárkánykönnyet, a Jégtáncot. Mindegyikük azonnali gyógyszer az összes lelki kínomra. Nyár * Most olvasom harmadszor a Jégtáncot, és csak meg akarom köszönni, hogy vagy. Hadd osszam meg veled egyik legkedvesebb élményemet az Álomhajszával kapcsolatban. Másodikos gimisek voltunk, az osztálytársam az első kötetet bújta, én meg a másodikat. Természetesen órán, hiszen letenni nem tudtuk. Töri óra, tanár: Na, és akkor ki mentett meg bennünket a gonosztól? (Az 1456-os Nándorfehérvári csatát tanultuk). Mire mindketten, kórusban feleltünk, fel sem nézve a könyvből: Lilia! (Csak azért úsztuk meg, mert a tanár is a te nagy rajongód volt). :) Ezzel azt akartam mondani, hogy nekem te vagy a Világ Varázslónője a meséiddel. Csirinéni * Mikor jelenik meg még egyszer a Szennyből az Angyal? Elmúlt tőle a depresszióm. Sajnos kölcsönadtam a könyvet, és nem kaptam vissza. Jelenleg pszichológushoz járok, de ő hiába írta fel receptre, sehol nem tudom megszerezni! Jó egészséget, írj még sok hasonló regényt, hátha kevesebb beteg lesz a pszichiátrián! Madlen * Úgy gondolom, a könyveidben már sok fontos kérdésemet megválaszoltad. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretem a regényeidet. Ha elegem van a világból, akkor előveszem az

egyik fantasydet, és hagyom, hogy a mese magával ragadjon. Mázsáktól szabadulok meg. Sok értékes dolgot adtál nekem. Köszönöm. Hajni * Úgy voltam az Álmok Tengerével, mint a tantra-szex-szel. Addig próbáltam húzni az olvasást, amíg lehet. Nem akartam, hogy véget érjen a mese. Ma befejeztem, és talán meg is tudnék szólalni, ha elegendő szókincsem lenne hozzá. Az egész mese bennem él, szavak nincsenek rá, csak érzések. Kérlek, fogadj el tőlem egy nagy ölelést érte. Kira * Sajnos túl vagyok már az Álmok Tengerén (nemsokára újra átúszom), és szokás szerint ettől kicsit depressziós vagyok, + ma próbáltam szavakba önteni a kedvesemnek, hogy mit is jelent letenni (befejezni) egy könyvedet: mintha folyamatos, hosszú-hosszú orgazmusom lenne, néha megállok, hogy még jóóóÓŐÓÓÓ sokáig tartson, mert ebből az élvezetből soha nem elég, és amikor vége, az olyan, mintha a gyönyör csúcsán szakadna meg a legszebb érzés, amit valaha átéltem, és utána még sokáig-sokáig lüktet bennem: MÉÉÉÉG, MÉÉÉÉÉG! Minden álmod és fantáziád összes lakója segít abban, hogy még akkor is tudjak mosolyogni a betegeimre, amikor már úgy érzem, hogy rossz pályát választottam. Ha tehetném, a terápiák alapjává tennék napi 4-5 óra kötelező Vavyan Fable világot-érzelmet. Ezer hála és köszönet a bátorságodért és a tisztaságodért. egy felnőtt tündérhívő * Képzeld, mivel éjszakás vagyok, este fél tízkor éppen a metró felé tartottam, mikor megszólított egy pasi! Meglátta a kezemben az új könyvedet, és megkérdezte, milyen, és elkezdtünk róla beszélgetni. Aztán már a számát is meg akarta adni nekem, meg a lakcímét is! Az embernek pasizni is lehet egy ilyen könyvvel a kezében! :) Dóri * Még nem sikerült végigolvasnom az új regényt, bár elkezdtem, mert a könyv állandó jelleggel eltűnt. Aztán pár nap múlva előkerült. Aztán megint eltűnt. És ez így ment heteken át, mire nagy nehezen rájöttem, hogy anyám is, meg apám is párhuzamosan olvassa velem együtt, csak éppen ők felvitték a padlásra a könyvet, ezért nem találtam meg soha! Fruzsina *

A Tündértánc lenyűgözően szépséges mese, a leggyönyörűbb, amit valaha olvastam! És tökéletes filmforgatókönyv is! A mai technikai lehetőségekkel elkészítve felvehetné a versenyt a nagy filmekkel (Gyűrűk Ura, Avatar stb.). Nem gondolt arra, hogy ezzel a regénnyel „nyomulni" kéne a filmiparban? Habár a szépséges nyelvezet minden csillámja nem adható vissza, mégis annyira filmre kívánkozó mű! Martini * Tizenpár éve találkoztam veled először, még a gimiben. Röhögtem órán, vonaton, otthon, később röhögött velem az osztály, a vonat és a családom (Szennyből az Angyal). Rád kattantam, csodálom a humorodat, a szuperszép szóösszetételeket, az érzékletes képeket. A Kedvesem pillanatok alatt megtanulta a nevedet, és tudja, hogy bármikor levehet a lábamról egy-egy regényeddel! Beus * Néhány hete beszélgettem egy ismeretlennel munkaügyben. Néhány mondat után azt kérdezte: minden regényét olvastad? És én azonnal, gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy persze. Természetesen megkérdeztem, honnan tudja, azt mondta, használom a szavaidat, sziporkáidat. Nekem ez sokat jelentett. XS * Régóta rajongója vagyok könyveidnek. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel egy műfajilag átfogó, nagy otthoni könyvtárban élhettem ki olvasási hobbimat. Az ezernyi olvasott műből, több száz íróból csak páran ragadtak meg igazán, azokhoz pedig kötődöm. Várom a további történeteidet! Any

Fabyen Kiadó, Budapest 2010

© Molnár Éva

A kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül tilos és peres eljárást vonhat maga után a mű bármely részének sokszorosítása, illetve bármiféle adattároló rendszerben való rögzítése és feldolgozása, úgymint mikrofilmezés, fénymásolás, elektronikus vagy mechanikus kép– és szövegtárolás.

Borító: Szerelem Melinda

Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyetlen újabb fának sem kellett meghalnia Fabyen Könyvkiadó

Ennek a könyvnek a bevételéből a hortobágyi Madárkórház Alapítványt támogattuk. www. madarkorhaz hu

A Fabyen Kiadó honlapja elérhető: www fabyen hu

Kizárólagosan terjeszti a Tóthágas Plusz Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 369-2670

Kiadta a Fabyen Könyvkiadó A kiadásért felel: Harangozó Margit ügyvezető igazgató Szerkesztő: a szerző szerkesztője Korrektúra: Kiss István Készült 29 ív (A5) terjedelemben Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100483 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Készült Kaposváron, a 2010. évben ISBN 978-9-639300-33-DL

A regényben szereplő író fiktív karakter,

más írókkal való bárminő hasonlatossága

a Véletlen Műve. Ugyanez vonatkozik a többi figurára is. Akinek nem bűne, ne vegye magára.

Bízz Istenben, és tartsd szárazon a pelenkát! * Van új a nadrág alatt.

Van új a nadrág alatt. ?

A párterapeuta díványán ülünk. Belloq az egyik sarokban, én a másikban. Nem egymás kezét tördeljük. Ki-ki a magáét. Ez már csakugyan szakítás. A kapcsolatszakértő csonttalan tartásban, omladtan heverget kitaposottnak rémlő, tágas foteljében. Szemrése mosdószivacs formájú. Olvadt körvonalú, vizenyős szemmel mered rám. Eszerint én beszélek. Valóban. Tisztán hallom saját hangomat. – Szerintem nincs esély az újrakezdésre. Vége. Válok. Ez a pasas, vagyis a jelenlegi férjem hetek óta kerüli hajlékunkat. Ez durva szexmegvonás! Ilyet nem lehet tenni a magamfajta, nagyigényű nővel! Továbbá a távolléte miatt kénytelen vagyok személyesen gályázni. Ugyanis eddig ő volt a háztartási robotos. Vásárolt, főzött, kézben tartotta a dolgokat. Például beteges imádattal mosogatta a böszme serpenyőket. Most meg önellátásra kényszerülök. Nem egyszerűen asszonytartást fogok követelni, hanem azt, hogy továbbra is ő maga végezze a háztáji teendőket! – Hölgyem, ez még nem az ügyvédi stádium – közli a terapeuta. – Most még visszafordíthatjuk a folyamatot. Hiszen ezért jöttek el hozzám, nem igaz? – Ő akarta magát – intek a balomon ülő Belloq felé. – Én már csak az ügyvédre bírok gondolni! Válni akarok! Az imént közöltem a feltételeimet! – Ne együk forrón a kását – tanácsolja a békéltető mézeskalács hangon. – Maguk nemsokára hazamennek. Otthon gyertyát gyújtanak, és egykettőre romantikus hangulatba kerülnek… – Mivel most még itt vagyunk, folytatnám! – vetem közbe. – Tehát követelem, hogy a bíróság hozzon igazságos ítéletet! Vagyis kötelezzék a volt férjemet, hogy továbbra is vezesse a háztartásomat, és rendszeresen – de nem robotszerűen! – gondoskodjék szexuális ellátásomról! Utóbbi hiányában már teljesen dinka vagyok. Az ilyen nőre mondják, hogy farkalatlan! – Amint hazamennek, feltesznek egy érzéki hangulatú lemezt, meggyújtanak néhány illatos gyertyát, és… – próbálkozik a szakításgátlás mestere. Érzem, hogy jogom van újfent közbevetni a magamét, mivel a szexmegvonástól már neurotikus is vagyok. Na persze, eddig is az voltam, valamelyest – ki nem? –, csak most fokozottabb az állapotom. Legyintek.

– Uram, ne fárassza a nyelvizmait! Nincs remény a romantikus békülésre! Elmesélem, milyféle dolgok tettek be a kapcsolatunknak. Tehát a volt férjem… – A férjed – helyesbít a balomon ülő Daniel Belloq. Haha! Következetes vagyok. Ismerhetnél. – A volt férjem több hete nem vezeti a háztartást. Ebből kifolyólag nekem kell gondoskodnom a macskákról is. Velük kapcsolatban el kell mondanom, hogy a volt férjem a lányával és az öcsémmel cinkosságban az én anyatejemmel cumiztatta őket szopós korukban. Kilopkodták a frigóból az aranykincs tejet a kiscicáknak, amelyet konzerválási célból fejtem le nagyüzemi mennyiségben. Mégpedig azért, hogy a kisfiam húsz-harminc évesen is szürcsölhesse ezt a szuperpempőt, már ha kedve tartja. Magamra hagyatva lövésem se volt, mivel etessem a cicusokat. Eleddig azt hittem, felbontok egy doboz konzervet, és a macskák esznek. Csakhogy ők megtagadták a készételfogyasztást! Ezért olyan eleséget kértem az állatkajástól, amit biztosan megesznek. Tehát hazamentem három darab pulyka alsócombbal. A cicusok üvöltözve-tekergőzve követelték a vacsorát. Fogtam egy vágódeszkát meg a konyhában fellelt legnagyobb kést. Nekiálltam lehasogatni a nyers húst a csontról. Látott maga pulyka alsócombot? A cucc akkora, mint két macska, és úgy néz ki, mint egy kolosszus dobverő. Szálkaszerű inak hálózzák keresztül-kasul; emiatt a hús abszolút hozzáférhetetlen, és egyáltalán nem szeletelhető. Vagyis legelébb az inakat kéne eltávolítani. Hanem azok kemények, síkosak, döfnek-szúrnak, pengeállók. A szamurájkard is kicsorbult rajtuk! Három ujjamat elfarigcsáltam, ameddig egyetlenegy inat se. Dühömben elővettem a bárdot, jól meglengettem a fejem fölött, és lecsaptam. A titánium-szerű rostozat rezignáltan egyben maradt! És még legalább száz ilyen lapult a három dobverőben. Na hiszen! Sorozatgyilkosokkal, maffiásokkal simán elbánok. Mit nekem egy punnyadék pulykacomb?! Megest lesújtottam. Ekkor a bárd feje konyha körüli pályára állt. Jelenleg is ott kering. A nyele több darabban orbitál mögötte. A vágódeszka kettétört. A pult megroggyant, az ín épségben maradt. Végül mindhárom pulykacsülök a kutyáé lett. Tarzannak még demóba se maradt fogköve. És ez még nem az utolsó csepp volt a pohárban! – Olyan kifejezés nincs, hogy orbitál! – veti közbe a válságkezelő. – Nem érti, mit árnyaltam vele? – De értem… – Uram, gratulálok: ön jelen volt egy nyelvi elem születésénél. Örvendjen. – Az a bajod, Denisa, hogy türelmetlen vagy – szól Belloq, más néven Mogorva. Ő nem lingvisztikailag köt belém. – Nem mérgelődnie kellett volna – csatlakozik a nyelvőr és párbékítő. – És nem is rögtön a férjét kellene hibáztatnia a konyhai kudarc miatt. Ilyenkor tegyen fel egy jó lemezt. Készítsen finom meleg fürdőt, rakja körbe a kád peremét illatgyertyákkal…

– Az eset után napokig képtelen voltam teljes értékű munkára! – folytatom. – Három ujjam félig-meddig hiányzott. Sebeim folyvást felszakadoztak, véreztek. Fájtak is, végtére kilógtak belőlük a csupasz idegek. Már alig számított, mit esznek a macskák, hiszen magam is éheztem. Senki sem készítette el a vacsorámat! Azt hittem, minden fortélyt ellestem a konyhazseni férjemtől. Kezdésnek egy könnyű zöldségsalátát gondoltam ki. Előkaptam Belloq profi miszlikelőit. Nekiálltam zellert hámozni, csontugyanolyan laza mozdulatokkal, ahogyan a drágalátosom csinálja. Hát tüstént levágtam az egyik értékes ujjpercemet! Ott álltam az ömlő vérben! Papírtörülközőt tekertem az ujjamra, de pillanatok alatt átvéreztem. Keserves kínok közepette, fél kézzel létrebénáztam a szorítókötést. Eltakarítottam a közben keletkezett hulladékot. Felmostam a házat. A kötés átázott. Hogyan főzzek tovább? Kerestem gumikesztyűt, nem találtam. Ujjvédő gumit sem. Feltúrtam a hajlékot. Az öcsém szobájában leltem végre egy árva kondomot, egy utolsó mohikánt. Hanem a rücskösített, síkosított, neonlila hancúrkabát fenemód lötyögött az ujjamon! Vért és átkot izzadtam, mire ragtapasszal sikerült rögzítenem, ugyanis a síkosítás taszítólag viselkedett a ragaccsal. Optimistán elővettem a Julien-szeletelőt, hogy felcsíkozzam a zellert. Energikus lendülettel a salátába csíkoztam a csuklóbőrömet is. Immár olybá festettem, mint aki extrém öngyilkosságra készül. Frissen felaprított ereimet is bekötöztem. Éhesen kollabáltam az ágyba. Sok-sok szétmetélt hozó- s vivőerem vadul lüktetett, ebből következőleg erogénes álomban részesültem. És amikor szexéhesen felriadtam, hasztalan nyúltam jobbra is, balra is, hites férjem sehol se volt! Tökéletes cserbenhagyás! Válok! – Ezek csip-csup dolgok, hölgyem – legyint a párterapeuta. Mozdulata végén a körmeire mered. Közelebb viszi kezét a szeméhez, majd szemét közelíti a kezéhez. Köröm alatti felfedezését fürkészve tovább bagatellizálja sorstragédiámat: – Meg kellene beszélniük, hogyan osszák el a feladataikat. Önnek is ki kell vennie a részét az otthoni teendőkből. Ha így tesz, egykettőre belejön a húsvágásba, reszelésbe, hámozásba, és nem lesz több véres baleset. Menjenek haza szépen, főzzenek közösen egy jó vacsorát. Közben hallgassák a zenét, amire elcsattant az első csókjuk, amire először táncoltak… Gyújtsanak illatgyertyákat… – Mi maga, gyertyaöntő? – hörrenek. – Különben még nincs vége a rémségek sorának! Sokadszorra is hülyét csináltam magamból az itt jelen lévő pasas miatt! Néhány nap múlva az egyik sebem jócskán meggyült az alattomban belefúródott pulykaíntól. Gennyedésben bravúrosan járatos kebelbarátom gyógynövényes dunszt-kötést ajánlott a bibimre. Ráhúztam egy paradicsomot a rútul felpuffadt, fájós ujjamra. Kamillás gézt, vattát, megint gézt, és ragtapaszt tekertem köré. Ujjméretem megsokszorozódott. A meleg gyógyközeget be kellett volna burkolni valamivel, a dunsztolás végett. Tudtam, hogy nem létezik ekkora sebgumi. Rutinosan indultam a patikába. A drogista kisasszonnyal megsaccoltuk a kívánatos méretet, és ő felbontott néhány óvszeres tasakot. Beteg porcikám érzékenységére való tekintettel a saját ujjára próbálta a kiválasztott gumit, előbb csak kettőre. Ezt kicsinyelltem, ekkor a gyűrűsujját is bedugta, ám az nem tágult tovább. Erre ő jókorább példány után nézett. Talált egy figurásat, csakhogy a Mikulást formázó gumiköpeny sem érte át a három ujját. Időközben többen is betértek a patikába, és fokozódó érdeklődéssel figyelték, mit művelünk. A kisasszony előszedett egy Superman kapucnit. Annak alkalmatlanságát látva, hernyótalpas munkagépet formázó, böhöm kotival kísérletezett, majd „még nagyobb kell!" sóhajjal újabb modell után

néztünk. Egy éltes hölgy aléldozott, egy diáklány filmezett a mobiljával, két pasas besárgult és komplexusos lett, mire ráakadtunk az ideális méretre. Kondom Rudolf, a rénszarvas – az utána kötött szánnal együtt – már képes volt beburkolni a dunsztkötésemet. Ráadásul aranyosan fluoreszkált, csilingelt az ujjamon. Vele mentem vásárolni, hivatali ügyeket intézni. Ugyanis ezek a feladatok is rám hárultak volt férjem tüntető távolléte miatt! Hát így csinált belőlem hülyét az én drágalátosom! A frigymentő férfiú Belloqra pillant. – Van ügyvédje, vagy kisegítsem egy címmel? – kérdezi. – Mi van? Mi van? – hörrenek. – Gyertyamártókám, máris feladta a hivatását!? Semmi illatgyertya? Mehetünk válni? Kikötöm, hogy Fáraó Atka nálam marad! Úgy értem, azon felül, amik még nálam maradnak! Első helyen természetesen a gyerekek maradnak! Belloq rám csodálkozik: – A nagyobbik gyerek is? – Mindkettő, meg a kutya is! Az öcsémet viheted! – Kérem, kérem! – nyögi a váláshárító pasas. Úgy néz rám, mint nemrég a körme alatt lelt fészkesfenére. – Itt ne kezdjenek marakodni! Én még mindig azt mondom, hogy sosem késő megmenteni a kapcsolatot! Menjenek el egy romantikus étterembe, gyertyafényes vacsorára! Daniel, táncoltassa meg az asszonykáját! Legjobb a salsa, lambada, tangó! Vagy inkább csacsázzanak egy jót! Aztán siessenek haza, vegyék elő a gyertyákat… – Utánajárok, mitől lesz valaki gyertyafixált – dünnyögöm. A következő pillanatban eldöntöm: ideje felébredni! Soha többé nem akarok ilyen marhaságot rémálmodni! Skandalum! Lepattanok az ágyról, és a hajnallati órával mit sem törődve, a szakrális kávézást is mellőzve, tigrisbukfenccel vetődöm a kocsiba. Lóerőhalálában süvítek a tóhoz, ahol hites férjem, keblem ura, Daniel Belloq lábadozik lőtt sebéből. Repülök hozzá, mert hiánya fenemód ártalmas a testi-lelki egészségemre. Ráadásul nem árt vigyázni, ha az ember válós álmot lát.

Mindenütt jó, de legjobb lovagolni. ?

Pánikrohamozó lovam észveszetten nyargal. Vakrémületében gyakorta oldalra szökken, vagy toronymagasra pattog, és fejét leszegve, őrjöngésen dobálja farát. Többször kibillenek a nyeregből. Hol a hátsó kápa mögül mászom előre, hol a dús sörényű nyakról csimpaszkodom vissza, máskor meg a tébolygó patás jobb vagy bal felén függeszkedem. Hasonképpen küzdő szeretteim lemaradtak valahol. Fohászkodom, hogy végül épségben leljem meg őket. A lótébolyt három csontidegen fickó robbantotta ki. Szó nélkül tüzet nyitottak ránk tovarobogó dzsipjük fedélzetéről. A fegyverropogás-golyófröcskölés hatására paripáink szanaszét nyargaltak a pagonyban. Az orv tüzérek elsöpörtek. Nincs nálam csúzli, s kínomat tetézi, hogy még a telefont se tudom előrántani. Különben is, kit hívhatnék? Szent Pétert, hogy tárja szélesre a mennyország kapuját, és nyittassa ki a gipszelőt? Semmilyen lovasfortély nem válik be, a négylábú tovább eszelőzik. Lassító szándékú hangadásaim el se jutnak az agyáig. Felőle pisszeghetek, hooóóóÓÓÓzhatok, ő ugyan nem relaxál. Úgy véli, az életéért pattog, száguld. Mély ülésben a nyeregbe tapadok. Lábszáramat, csípőmet előretolom, sarkamat leszorítom, szoborrá kövülök. Lóka, lovacska! Cocó, kabola! Ne nyírj ki, fékezzél! Már csaknem hanyatt fekszem rajta, mire ámoklovam lelassul valamelyest. Továbbra is vágtázik, ám a füle végre felém fordul. Teste kevésbé feszes. Némileg alábbhagy bennem a begyújtott lőporos hordón ülök érzet. Elsüvítünk egy tábla mellett, amely – ha volna időm kibetűzni – bizonyára azt adná tudtomra, hogy magánterületen döngetünk. Perifériás látásommal észlelem, mily sok a betű. A morc gazda tán még azt is odakörmölte, miként szándékszik megtorolni az illetéktelen behatolást. Hótfix, hogy perverz az ízlése. A dús sörényű, sötétpej hátas, név szerint Bolyó, becézve Bolyókás – amúgy becézze őt a lósintér! – kiló ötvennel száguld a betonkemény talajon. Nem megy ki a fejemből, hogy a ló neve hibbantat jelent a rusztikus szlengben. Ehhez mit sem fűzök. Csupán a lábujjaim hegyét támasztom a kengyelbe. Ha Bolyó elvágódna – vagy felszállna a szférába –, még jókor levetődhetnék a hátáról. Lassan lankad az iram. Nem dőlök be. Tutiziher, hogy az impulzív cocó megest felpörög, mihelyt újra tűz alá vesznek bennünket. Ezúttal a magánterület sértegetése miatt. Visszaülök normál lovas pózba. Ereimben émelygetően tömény adrenalin-cortizol koktél kering. Fák, cserjék, virágok maszatolódnak el mellettem.

Az út végében ácsorgó nyeregtetős gerendaház rég túljutott élete zenitjén. Miközben az idő tovatűnt, dúló viharok és üvöltő szelek mázolták sötétre falait. A hajdan fehér csipkefüggöny tojáshéjszínűre vénült. A bejárati ajtót több ízben feltörték, benyomták, megjavították. A hasztalan toldott-foldott fészer düledezik. Az egykori lakók körbekövezték az épület előtt ásott kút káváját, vödörcsigát és kupolás tetőt is kovácsoltak neki. Bár a kút száját vasfedél takarja, förtelmes bűz tör fel a mélyből. A dögszag éreztén a higgadó ló visszakergül. Kétszer megkerüljük az építményeket, másodszor már az én óhajomra, lassulón. Megállunk a ház előtt. Pontosabban nem lineárisan száguldunk tovább, hanem csak helyben, körbe-körbe. Elrikkantom magam, miszerint halló, helló, kukucs, aggyonisten, ilyesmik. Mi sem történik. Viszket a gerincem, gombóc hízik a torkomba. Lúdbőrzik még a hajtövem is. Irtóztató negatívum árad a helyből. Legyőzöm hajlamaimat, és nem rontok a dolgok közepébe. Körön tartom a kerge lovat. Amíg ő pörög, előrántom a telefont. Hívom Martint. Csodák csodája, öcsém kapcsolatba lép velem, pedig csak nemrég szárnyalt el az Egyenlítő felé a riadt paripával. – Megvagytok? – lihegem. – Meg hát! – feleli. – Ella berepült egy bokorba, én mellette landoltam. Tudunk járni. Egyébként kénytelenek is leszünk, ugyanis a lovaink elporzottak a francba. Veled mi újság? Elkaptad a lövészeket? – Ne baromkodj! Eddig az életemért küzdöttem. – Te bezzeg nyeregben maradtál, mi? – hördül. – Ártana a renomédnak, ha talajt fognál, mi?! – Egy kripli bőven elég a családban. Tesóm elbődül: – Te Danielt kriplized?! Az alattam keringő hátas felnyerít. Figyelem, melyik irányba hegyezi a fülét. Kisvártatva a válasznyihogást is meghallom. – Összeszedem a lovaitokat, aztán titeket is – szólok. – Merre vagytok?

Miután öcsém betájolja hollétüket, megkísérlem magamra vonni kiújultan eszelőző hátasom figyelmét. Tusa közben fogadalmat teszek. Sztárgázsiért sem ülök fel többé a zsizsikes lóra. Közvetlen közelről kerülöm meg a vén fák négyszögébe zárt, lepántolt ajtajú épületet. A nyeregben hajladozva próbálok belesni a formátlanná sikált függönyök mögé. Odabenn moccanatlan bútorok gubbasztanak, félelmes homály terjeng, embernek hamva sincs. A romos padlatú verandán tízezer évesnek tetsző, lepokrócozott hintaszék ringatja titkait. Fölöttem zúgnak– zörögnek a nyárvégi lombok. Összehorzsolódó ágak nyögnek, csikordulnak. Sírást hallucinálok. Esetleg valóban sír valaki. Vagy a szelleme. Újfent legyőzöm érdeklődő hajlamaimat. Célba veszem a szökevény patásokat. Hancúrozós kedvükben lelem őket. Hosszan cicerézem velük, mire mindkét kantárszárat kézbe ragadhatom. Mihelyt megkaparintom a gyeplőket, átlendülök Ella nyergesére. Tüstént olyan felhőtlen érzés fog el, mintha kiengedtek volna a zárt osztályról. Szélnek eresztem a zizi Bolyót. Martin hátasát vezetve, vágtában indulok szeretteim tartózkodási helye felé. Az idegsokkos cocó követ bennünket. Örömmel tölt el, hogy immár távolról szemlélem mozgását. A személyiségzavaros négylábú szólóban sem képes ló módra közlekedni. Szöcskét, őzet, kengurut utánoz. Utóbbit furcsállom, elvégre a zsebes állat mifelénk nem honos. Fel nem foghatom, hogy még élek. Ettől függetlenül örülök neki.

A történelem az élet hóhérmestere. ?

Kevéssel később útnak indulunk a zsarukkal megbeszélt helyre. Oda, ahol a tovaszáguldó terepjáró utasai ránk lőttek. Martin és Ella elterpeszkedik a hátsó ülésen. Belloq bekászálódik mellém. Keblem ura jelenleg a lábadozószabadságát tölti. Sérüléseinek körülményeiről nem hajlandó csevegni. Súlyosabb állapotban lévő társa, Steve Delgado is hallgatási esküt tett. A velük történtek minden korábbi pocsékságnál jobban megviselték őket. Gyanítom, azért válságosak, mert egy női bűnöző babrált ki velük. Nem vagyok agyfürkész, ám azt sejtem, hogy mindaddig így

maradnak, míg oda-vissza ki nem beszélik magukból a megaláztatást. Mindketten magukat hibáztatják az események balfordulata miatt. Meggyőződésük, hogy ottvesztek volna, ha kommandós társaik időben rájuk nem találnak. Úgy vélem, Belloq nélkülük is képes lett volna kiszabadulni, Delgadót is kimenekítve a fogságból. Na persze, a búvárúszással is színesített verzió zúzósabb lett volna számukra, hiszen kriplivé lőtte-strapálta őket fogvatartójuk, a smasszer munkakörű, testépítő-gyilkoló passziójú perszóna. Megint eltökélem magamban a lélekápolásukat. A tóparti nyaralóhoz visszaérve gondjaimba veszem őket. Egyelőre próbálom meghatározni a bennünket ért váratlan támadás pontos helyét, hogy a kollégák kiböngészhessék a nyomokból, kik voltak az ámokfutók. S vajh mi lehetett az indítékuk? Amint erre gondolok, förtelmes dögbűz éled fel az orromban. Ez a halálszag árad a gerendaháznál lévő kútból. A növényzet jellegzetességei alapján ismerem fel a találkozási pontot. Mire az odapöfögő zsarumobilból kipattan a két vidéki rendőr, találunk nekik féknyomot, keréklenyomatot, több maréknyi töltényhüvelyt, és számos célt tévesztett skulót, fűben-fában. Martin emlékszik a terepjáró színére, márkájára, valamint egy 23-asra, egy 7-esre és a KE betűkre a rendszámtábláról. Úgy tetszik, babazsúr lesz elkapni a lövészeket. A kamasz Ella megnézte a nyitott járgányban utazó fickókat, jóllehet erre mindössze kettő másodperce volt, mielőtt a lövésektől rettent paripa elszáguldott vele Casablanca felé. Benyomása szerint három ifjonc ült a dzsipben. Egyikük fejtetőre lófarkazva viselte raszta fonású, sörszőke tincseit. Kék szeme, ugrónyereg formájú orra, kockaálla volt. – Ugrónyereg formájú orra? – ismétli a jegyzetelő egyenruhás. – Tudja, olyan magas kápájú! A fiatal zsaru rám pillant. Felvonom a szemöldökömet. – Dúskál a szókincsben – tudatom. Belloq lánya folytatja: – A rasztás ült az anyósülésen. Törpe géppisztolyt szorongatott. A kocsit tejeskávé színű, kosképű fazon vezette, orr- és szemöldök-pirszinges, kalózkendős. Ő is lőtt, valami ultrahosszú csövű stukkerfélével. A hátul ülő tag műkopasz volt, feje pogácsakerek, szeme hígkék, szája meztelen csigás. Csupasz vállán tetkóoroszlán bömbölt. Ő is géppisztolyozott, a zsebbe illő fajtával. – Hogy a fenébe fogtad fel mindezt töredékpillanatok alatt? – kétkedik Martin.

– Úgy, tündérrózsám, hogy idestova eladó sorba lépek. Tehát mindig behatóan megnézem a férfiállatokat, hogy átlássam a felhozatalt! – feleli a szűz hajadon. A másik egyenruhás – Josh Leviton, a helyi rendőrfőnök – hűvösen tájékoztat bennünket, hogy ők majd alaposan körbenéznek a környéken, és az így lelt információkat gondosan megfürösztik a számítógépes adatbázisban. Amennyiben értékelhető eredményre jutnak, azt megosztják velünk. A körbenézendő környék rétes, ligetes, erdős, tavas, lakatlan. Eszményi lovaglóterep, s persze bűnözés céljára is megfelelő. A legközelebbi épület a beijesztős táblás, sorompós, büdös kutas helyen található, mintegy négy kilométernyire. A rozzant földút, amelyen a dzsip döngetett, másfelé vezet. E ténytől függetlenül tudatom a főrendőrrel, hogy szeretném, ha megvizsgálnák a kutat. Mire ő az ágyékát megragadva fogadást ajánl: rutinos vidéki kopóként a golyóit teszi fel arra, hogy a háziak dögtemetőnek vagy pöcegödörnek használták a kutat, nem pedig víznyerésre. Fullasztott állatkölykökre, bocihullára számítsak. – És honnan nyerték a vizet? – kérdezem. Közművesítésnek nyomát se láttam. Az ötvenes éveiben járó főférfi vállat von, elengedi hozzá nőtt kacatját, és Belloqra kacsint. – Jó kis képzelőkéje van a nejének! – Ritkán téved – feleli Daniel. – Na, majd most! – jövendöli Leviton. Rövidesen körbeálljuk az ominózus kutat. A hullabűz mindenkit megfintorgat. Miután a fedél lekerül, feneketlennek rémlő, éjfekete szakadékba meredünk. Alant, pokolmélyen, megvillan a víz. Oly távoli és sötét, hogy a zseblámpafény meghal, mire lejut odáig. A főszaglár megvakarja az állát. – Nincs itt semmi kriminális! – jelenti ki, dögbűztől fulladozva. – Ez egy régóta nem használt ház. A lakók a kútba dobálták a krumplihéjat, hullott állatot, függetlenül attól, hogy tilos. És hát, ugyebár, illetéktelenül vagyunk itt! Mondhatni, a maguk felelősségére! Nincs itt semmilyen nyomós ok, amire bármilyen bíró kiadná a kutakodási engedélyt! Ha a tulaj rajtakap a birtokháborításon, simán megfingathat minket! Eszükbe se jusson, hogy betörjenek a házba! Ez esetben akkor is fogdába viszem magukat, ha akármilyen atyaisten nyomozók és elit kommandósok! Ez itt az én körzetem, az én hivatalom! Míg ő ezt meséli, nála ifjabb társa leengedi a vödröt a kútba. A végtelen hosszúságúnak tűnő lánc lecsörömpöl a mélységbe. Alant lövésdörejt idéző csobbanás hallatszik. Vulcano Ryack, a beosztott zsaru játszadozik a lánccal, hosszan mozgatva, rázogatva azt, majd izgatottan kapást jelez:

– Elakadtam valamiben! Nem vágok diadalmas képet. Mióta felmértem a mezőnyöket – ennek már jó ideje – frigiden hagy a versengés. Különben sem az a lényeg, kinek lett igaza, hanem a kegyelet. Josh Leviton, a példás életvitelű lakossággal megáldott kisváros főrendőre a kútba világít a lámpájával. Fél kézzel megragadja a láncot. Vezényszavakat pattog a vödör kihúzásának mikéntjét illetően. Két instrukció között kiáltozza: – Megmondtam, hogy itt valami nagyon bűzlik! Én megmondtam! Elszabadulna a pokol, ha nem én volnék itt a rendőrfőnök! Nem véletlenül Marsall a becenevem! Nyugi, kézben tartom a dolgokat! Magam elé vetítem a jelenetet, amint elszabadul a pokol, mozgóképes gondolkodású lévén. Valahányszor elhuhogják a tévében, hogy a válás a küszöbön áll, felpattanok, és kitárom az ajtót, de még sose láttam a válást a küszöbön. Ezen nem is nagyon csodálkoztam: régóta kétkedem a média szavahihetőségében. A kútkáva fölé hajolok. Megpillantom a vödörre akadt fogást. Leviton is felismeri a puffadt kutyatetemet. Elboruló képpel rám förmed: – Nem megmondtam, hogy dög?! Én meg itt lopom magukkal a drága időmet! Tudják, kit szívassanak legközelebb! Ryack a fűre borítja a halott ebet. Strasszköves, díszszegecses nyakörv piroslik a felismerhetetlenné ázott szőrű, puffadt tetemen. Olyatén hatást kelt, mintha azzal a kicsinosított szíjjal fojtották volna meg a kis termetű kutyát. Az elővicsorodó fogak fehérsége a néhai kedvenc fiatal koráról árulkodik. Nézem a szörnyűségesre dagadt testet, a nyakörvön tündöklő kristályköveket. Mozgóképek peregnek elmémben. Az apró terrier és egy kislány szaladgál a parkban. Szőnyegen hempergőznek, kanapén hevernek. – Meresse ki a kutat! – követelem. Leviton rám bámul. Vibráló íriszén látom: futóversenyt tartanak fejében a gondolatok. Mit tegyen? Melyik verzió kevésbé kockázatos? Ha hallgat rám, vagy ha nem? Melyik döntés kedvezne az előmenetelének? Hová akarsz előrébb menetelni a punnyadt porfészkedben?! Végül úgy dönt, legbölcsebb, ha leteremt. – Na, ebből elég! Itt én dirigálok! Márpedig én nem izzítom be az apparátust egy kutyadög miatt! Nem az a dolgom, hogy a maga nimbuszát fényesítsem! – Nem izgat a nimbuszom. Kenje a hajára! – sóhajtom. – Nézzen utána a közelmúltban jelentett eltűnéseknek! Merre, hol veszett el egy kislány, kutyástól?

– Milyen kislány? – mered rám. Mintha azt fürkészné, magamnál tartom-e a ziziflepnit. Viszonzom a meredést. Leviton néhány évvel ezelőtt szívdöglesztő pasas lehetett. Finom vonásai mára felpuhultak, elpárnásodtak. Telt ajkai leengedtek, kékre színeződtek. Sötétkék írisze felázott, oroszlánszínű haja megfogyott. Dereka egybeolvadt a hasával. Belsőleg is hasonló metamorfózison ment át. Sőt, a folyamat bizonyára belül kezdődött, s csak utóbb jelent meg a karosszérián. – Magának semmi köze az itteni ügyekhez! – hörgi dühösen. – Itt nincsen hatásköre! Ryack felszisszen, szemében szikraféle villan. Megérinti főnöke könyökét. – Uram, eszembe jutott a… Leviton a karját félrerántva alantasára förmed: – Te csak ne gondolkozz! Értve? Belloq megmozdul. – Menjünk, Denisa. A rendőrfőnök úr is hazasiet, és előveszi a Modor- és illemtan című kifestőjét. Meglehet, színezés közben ragad rá ez-az. Nem moccanok. Daniel a kocsi felé indul. Nem sántít, ám nem is jár tisztán, miként lovasnyelven mondanák. Felületes szemlélő észre se venné léptei döccenéseit. A Snasszernek csúfolt némberrel esett kaland óta lefogyott, megkomorodott. Mennyei mázli, hogy legalább amnéziás nem lett. – Tartson a férjével, hölgyem! – utasít Leviton. – Elkísérjük magukat a birtokhatáron kívülre. És újra figyelmeztetem: ez magánterület! Bírói végzés nélkül nem léphet be ide! – Nem lépek be, ha kimereti a kutat – ígérem. – Szerezzen házkutatási engedélyt! A kutyatetemet pedig küldje el a bűnügyi laborba. Arcomba kacag néhány nyálcseppet: – Maga megőrült! Hátrébb lépek, bólintok: – Oly régen, hogy már nem is foglalkoztat. Ja, ne feledje: intenzíven ránk lőttek lovaglás közben. Tudni akarom, kik veszélyeztették az életünket! És azt is, hogy mi okból. A járgányhoz vonulok. Odabenn Leonard Cohen rekedtes-mély hangon énekli In My Secret Life című dalát. Daniel vezető pozícióban ül a helyén, ujjaival dobol a kormányon. Behuppanok mellé. Hátravetem fejemet a támlán. Mögöttem Ella és Martin felváltva fojtogatja magát és egymást. – Ne szóljatok semmit! – kérem.

Minden műfaj jó, kivéve az unalmast. ?

Az ifjabb generáció zöldülő nyelvvel tovább fojtogat, nevetgél. Belloq átszellemülten vezet és műélvez. Van is mit. Cohen férfias-érett hangja néhány pillanatra kivarázsol gondjaim nyomasztó társaságából. A marsallmobillal a nyomunkban végighajtunk a több évtizede ültetett örökzöldekkel és vadon serkent növényzettel szegélyezett, hepehupás földúton, amely egyáltalán nem úgy néz ki, mintha hosszabb ideje elhanyagolnák a rajta történő közlekedést. Átgurulunk a nyitott sorompókar alatt. Hátrafordulok, elolvasom a birtokjelző tábla elrettentő szövegét. Ha illetéktelenül behatolok, lelőnek, meghágnak, karóba húznak, megskalpolnak, szememet kidöfik. Töprengek, hogy ez vicces-e, s vajon mennyire. Ryack kipattan a tetőlámpás kocsiból, lezárja a sorompót. Mielőtt visszaülne zord főnöke mellé, utánunk nézve megvakarja a fejét. E gesztus folytatásaként olyan mozdulatot tesz, mintha pohárból kortyolna. – Mi van, Denisa? – kérdezi Martin. – Beindulunk? – Naná!

Belloq hallgat. Megbököm a könyökét. – Mi a véleményed? – firtatom. Rám pillant, vállat von. – Bízom a megérzéseidben. – Az baj, mert válósat álmodtam – sóhajtok. – Ki akart válni? – Én, mert… Hagyjuk! – Tényleg, Denisa! – szisszen Martin. – Miért estél közénk mára virradóra? Úgy volt, hogy még napokig nem látunk. – Most mondta: válósat álmodott – magyarázza Ella. – Idetűzött, hogy ellenőrizze, van-e alapja.

Belloq elvigyorodik: – Pillantsatok betapaszozott végtagjaira. Otthon lerohanták őt a megvadult háztartási eszközök. – Nem csak szimplán megvadultak, hanem meg is vesztek! – hörrenek. – S ez csak felőled nézve mulatságos! Én meg már kezdtem éhen pusztulni az ellenséges környezetben! Legközelebb titokban tartom, miért söpörtem utánatok. – Jöveteled másik, egyben legfőbb okát nyugodtan tovább titkolhatod – legyint öcsém, nem sejtvén, hogy mindjárt kitagadott lesz. – Úgyis tudjuk. Mi a szatiriázis női megfelelője? Ella grimaszol. – Sutyerák! Még ezt se tudod? Nimfománia. Martin felkurjong: – Na, ez a másik ok! Vagy elpirulok, holott nem szokásom, vagy pont e minutában kap el a klimax, és rám tör a banyaláz. Éveimnek utánaszámolva a pirulós verzió látszik valószínűbbnek. Belloq felém sandít, leveszi rólam a zavar jeleit. Ő persze nem mutatja ki, mire gondol. Egyébként megérkezésem – vagy inkább bezúdulásom – után csakugyan gyanút keltően viselkedtem, már ami a nimfomániát illeti. Előjáték gyanánt meggyőződtem arról, hogy kisdedünk mélyen alszik az ágyában. Az már kevésbé számított, ébren van-e Daniel, az atya. Pontosabbnak tartottam, hogy ott legyen. Ám mert az élet olykor igenis kanárinóta, hitestársam a jelenléten túl ébren is volt, és aktívan reagált közeledésemre. Végül nem is meséltem neki a megfélemlítő álomról. A köztünk történtek után ő se kérdezte, mi szél hozott. Rájött magától. Később, amikor lovagolni hívtam, elhárított, mondván: elannyira kimerítettem pislákoló életerejét, hogy ő inkább Uriannel és Steve-vel marad, egyébként is a masszőz-gyógytornászt várják, aki ma látogat először hozzájuk, azaz a Két Kriplihez. A nevezet hallatán sürgősen megérdeklődtem, hogy az agybaj-specialistát mikorra várják. A gondolatfuttatás végeztén öcsémre nézek. – Hagyjuk a nemi életemet. Azt vajon kielemezted-e már, hogy a géppisztolyos ipséknek mi bajuk volt velünk? Ella felel Martin helyett: – Szerintem nem kinyírni akartak, hanem csak ránk ijeszteni. Azért, hogy a stressztől elhülyülten ne emlékezzünk rájuk. – Hát ez nem jött be. De miért volna baj, ha emlékeznénk? – töprengek.

– Talán, mert orvvadásztak – tippel a nemrég zsaruvá szentelt Martin. – Ezért öt évet is kaphatnak. Esetleg más célból sunnyogtak a természet lágy ölén. És ez a más cél akár életfogytiglant is hozhat nekik. – Mi más célból? – merengek. – Milyen kislányról vizionáltál? – kérdez vissza. – Arról, aki azt a csillogós, díszes nyakörvet a kis terrier nyakába csatolta. Félő, hogy ő is a kutyája sorsára jutott. Belloq megszólal: – Ne keverjük össze az ügyeket, míg azok maguktól nem keverednek. A lövöldözős fickókról csaknem halál biztosan tudjuk, milyen fegyvereket használtak. Úgy láttam, mindhárman zsebre vágtunk néhány lövedékmagot és hüvelyt a majdani bizonyítási eljáráshoz, kicsit sem bízva a potrohos agyú Leviton hozzáértésében. A töredékekből esetleg a rendszámot is összerakhatjuk. Talán még fantomkép is készül a lövészekről. Annak is utánaszagolhatunk, hova-mihez vezet az út, amelyen összefutottatok velük. Ha a verda nem lopott, ha a fantomképek alapján rájuk lelünk a főkönyvben, vagy ha más módon jutunk el hozzájuk, kérdőre vonhatjuk őket a lövöldözés miatt. Viszont nem a gerendaház felől jöttek, amikor csővégre kaptak benneteket. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy a kút dolgához közük van. – Nos, mikor lovagolunk el arrafelé, amerről az ideges fickók jöttek? – kérdezem. – Ma már aligha – közli Ella, körme hegyével megkocogtatva az ablakot, a lemenő Nap felőli oldalon. – Ma bután alszunk el – sóhajt Martin. – Csak ti! – szögezem le. – Ha Ella vigyáz Urian álmára, veled megyek – szól Belloq. Öcsém közénk tolja az arcát. Hűdöttséget olvasunk le róla. – Miről nem tudok? – nyögi. – Ryack a fogadóban lesz ma este, és szívesen iszogatna Denisával – feleli Daniel. Nem árulja el a detektív sógornak, hogy miként tett szert az információra. Szerintem a visszapillantó tükörből. Remélem, Leviton nem szúrta ki beosztottja rejtjeles üzenetét. Azt pedig azért gondoljuk, hogy Vulcano Ryack éppen a lovasfogadóban óhajt iszogatni, mert még sehol másutt nem találkoztunk vele, bár eddigi ismeretségünk kimerült egymás észrevételezésében.

A fiatal szem élesebben lát, az idős szem mélyebbre.?

Ha nem érdekelne Ryack titkos közlendője, aligha kecmeregnék fel Urian mellől. Zsenge korú ivadékom egyelőre főleg négykézláb csattog a talajon, csupán néhány recézett szélű tejfogat birtokol, és még csak kisdednyelven cseveg, ám azt máris tudja, hogy az ember mesével alszik el. Mihelyt eljön a lefekvés ideje, összebújik velem az ágyon, és karattyos-halandzsás babaszlengjével – számomra mégis értelmezhetően – elmeséli, mivel töltötte napját, mi fontosat figyelt meg az élet dolgai témakörben, mekkorát fürdött a tóban. Még lovagolt is: elvitte apját néhány körre a közeli réten. A beszámoló végére mindketten elszenderedünk, Urian mélyebben. Utóbb nehezemre esik megválni finom illatától, testmelegétől. A kocsit vezető Belloq vállára hajtom a fejemet. – Hiányoztok – gyónom. – Halálosan hiányoztok. – Te is nekünk. – Kértem néhány nap szabit. Nem bánod, ha veletek maradok? – Szabadságot? A gályáról? Te? – csodálkozik. – Nem az a fajta vagy. – Nem feleltél. – Nem bánom, ha maradsz. Túljutottam a krízisen. De addig nem megyek haza, míg búskomor barátomnak szüksége van rám. Együtt varasodunk. Úgy tűnik, van remény. Az új gyógytornász felvidította Steve-et. Kezdésnek kiebrudalta az ágyból, kerekesszékbe ültette, kitolta a partra. Egy darabig hallgatta a kifogásokat: itt fáj, ott sajog, őt csak nemrég gázolták el, alázták-lőtték halomra, miegymás. Nympha a tóba borította a siránkozót, majd hízelgéssel, szigorral, iróniával elérte, hogy eltornázgassanak a sekély vízben. Befejezésül átmasszírozta betege viseltes korpuszát, és közölte: saját lábon mennek vissza a házba. A saját láb hallatán Steve nyomban előadta saját halálát. Nympha elsétált egyedül. A katalepsziás tüstént feltámadt, még az evolúciót is véghezvitte: hason csúszott, majd négykézláb mászott, végül elfogadta a mankót, és talpra állt. – Hurrá! Jár a papa, jár! – örvendezem. – Nympha holnap is jön. Fene jól dögönyöz. Miután engem is átgyúrt, képes lettem volna sziklát mászni-bontani. Ekkor érkeztetek lóhalálában. Tüstént lett min levezetnem megújult energiáimat. – Miért nem jársz tisztán? – Konkrétan az érdekel, hogy pszichésen vagy szomatikusan tisztátalan-e a járásom?

– Aha. – Fantomfájok, mintha az a golyó a lábamban maradt volna. Hónapokkal előbb, még a kórházban el kellett volna intéznem a dominát. Ott hevert előttem letolt nadrágban, skulóval a farizmában, mégis megpattanhatott! Máig alig hiszem! És én még a golyót is kiszedtem a seggéből! – Akkor se te hibáztál. Nem te hagytad futni őt. Később sem. – Ha nem hibáztam, akkor Meco jobb volt nálam. Nem sikítok. Türelmesen, ezredszer is elmondom: – Frászt volt jobb! Megnyert egy-két csörtét, ennyi az egész. A mérkőzést elbukta. Ne rágódj már ezen! Tudom, hiába hajtogatnám, hogy ne a múlton emésztődj, a mában élj, mivel az van most. Tegnapi álmomban párterápián jártunk. A jóskönyv szerint ez intő jel. – Mire int? – firtatja. Közben higgadtan a fékre lép. A járgány puhán megáll, két centivel az utat átszelő, népes szarvascsapat előtt. A szélvédőhöz hajolva csodálom a sietősen mozgó, fenséges szépségű állatokat a lámpafényben. Az éj holdtalan, enyhén felleges. A lombevők átkelnek előttünk, Belloq mégsem lép a gázra. Éppen érdeklődnék, mire vár, amikor az útszéli bozótból további szarvasok toppannak elő, s társaik nyomába ügetnek. Kasznink meglódul. – Mire int? – kérdezi újra Sólyomszem Nagyfőnök. – Majd megnézem az álmoskönyvben. – Azt is megnézhetnéd, miért nem én kezdeményeztem a párterápiát. – Bánod? – A szívem sebezhetőbb, mint a hiúságom – feleli. Megrökönyödöm. Tán bizony nem a sértett férfiúi hiúsága miatt szenved fantomfájásoktól? Hogy őt, sőt őket, a két hiperszuper, alfahím kommandóst egy mezei smasszer, ráadásul nőnemű, majdnem hidegre tette!? Hetek óta emiatt gödröznek! Na jó, eszerint a hiúságát másoknak tartogatja. Enyém a szíve! A rémálombeli párterapeuta elhúzhat gyertyamártónak. Felvidultan lépek a fogadóba. Még az se rettent el, hogy – hétvégi este lévén – a környékbeli népesség jelentős része itt időzik. Máris akklimatizálódtam a biztonságosabb, meghittebb vidéki életstílhez. Mi több, felszabadultan élvezem, hogy itt jóval alacsonyabb az egy főre jutó közgonoszok és pszichopaták száma, mint a fővárosban. Az emberek képesek gyanakvás nélkül beszélgetni egymással. Legalábbis nem egyfolytában a túlélési esélyeiket

latolgatják közben. Tudom, tudom és újfent tudom: a nagyvárosi bűnözéssel kapcsolatos ború- és csőlátásom szakmai ártalom. Ugyanezen okból érzékelem pásztoridillként a helyi sajátosságokat. Jelenleg a báli hangulat alapozása folyik. A személyzet ételt, italt cipel a hosszú asztalokhoz. A háttérben lévő pódiumon készülődik a zenekar. A bandatagok nem hangszermonogámok, a műsorhoz előhordott instrumentumaik valósággal eltorlaszolják a színpadot. Többször hallottam őket játszani – countryt, rockot, csűrdöngölőst, bluest is –, és egyetlenszer sem bántam meg. Belloq félúton lemarad. A tulajdonos lányával, Radmillával cserél ideát. Itt nem szokás külön asztalhoz ülni. Ezt is díjazom. Lehuppanok a sörözgető Vulcano mellé. – Hol van a nagyfőnök? – kérdezem. – Nem jár ide. Szerinte ez nem elit hely. – Hála az égnek – bólintok. – Operabálos miliőkben folyton provokáción agyalok. Megtudtak valamit? – Erről nem beszélhetek. Leviton letépné a fejemet. – Köztünk marad. – Jól van. A rendszámtöredék alapján szinte bizonyos, hogy a tábla nem a testvére, Martin által mondott márkájú kocsira való, tehát valószínűleg lopott. Alighanem a terepjáró is. Bárhonnan nézem, a fickók duplán bebiztosították magukat a lebukás ellen. A kislánytól kapott személyleírások még segíthetnek. Hétfőn behoznák őt az irodába? Megnézhetné a csókákat a nyilvántartásunkban. Ha nem találja őket, akkor a grafikai program segítségével rajzoljuk meg a pofázmányukat, és kiadjuk a körözést. A pincér megérdeklődi, mit innék. – Mindent – felelem. Pillantása láttán szűkítem a kört: – Sört kérek, egyelőre. Megnevezem az elkortyolni vágyott fajtát, visszafordulok Ryackhez: – Kié a dögkutas birtok? – Hát… Bryan Wilksé. Bryan még abban a toplák házban született. Később a szüleivel a városba költözött, aztán onnan is elkerült. Mára nagyon magas posztra jutott. – Milyen magasra? – Államtitkár lett! – leheli, oly áhítattal, mintha az államtitkárság a férfiálmok netovábbja lenne. Mielőtt folytatná, visszavesz az ájulatból: – Bryan örökölte a birtokot a szülők halála után. Azt mondta, a családja iránti kegyeletből sosem adja el, bár nem sűrűn fog odajárni. Világéletében utálta azt a helyet. Mint már nyilván maga is kitapasztalta, az egykori Wilks-

gazdaság párás, ködös völgyben fekszik. Ott télen-nyáron furcsa látási viszonyok honolnak. A gyengébb idegzetűek könnyen kiborulnak a lápos, mocsaras környezettől, a már-már folytonos ködtől. Pár száz évvel ezelőtt a közelben virágzott egy település, majd elhamvadt. A legenda szerint gyilkos járvány ritkította meg a lakosságot. Nem sokkal később tűzvész rombolta le a házakat. Csupán a városszéli kápolna és a temető maradt fenn. Wilkséket a folyamatos szellemjárás is idegesítette. – Szellemjárás? – lelkesülök. Ryack rám vigyorog: – Nem kell definiálnom, ugye?! A temető közelsége folytán a holt lelkek feszt a Wilks birtokon nyüzsögtek. Bryan anyja beleőrült, de az apa és fia is jócskán kikészült. Lényegében emiatt költöztek a városba. – Oké. – Sóhajtva félrelegyintem a szellemterhes múltat. – Ha az örökös nem jár ide, akkor kicsoda? Mert az odavezető úton rendszeresen közlekednek. Gondolom, ezt maga sem vitatja. – A közelben lakik egy oldalági rokon. Őt Bryan fizeti, hogy figyeljen a birtok háborítatlanságára. A füvet is lekaszálja, és elintézi a szénaeladást. – Ő rakta a sorompóhoz a goromba szövegű táblát? – Hát nem is én! – nevet Vulcano. Farmert, edzőcipőt visel. Aforizma-nyomatos, művelt pólója Jules Renard gondolatát hirdeti: Az egyenlőség az irigység utópiája. Az a típus, aki egyenruhában jóval fessebb, mint civilben. Megissza sörét, kézháttal letörli szájáról a habot. Körbenéz a zsúfolt helyiségben. Ide is eljutott a zordonás dohányzási tilalom: kevesebb a füst, mint régebben. Látásélességünket leginkább a bevitt alkohol befolyásolhatja. Ryack tekintete megállapodik egy fickón. Vele együtt csodálom a sörcsapos pultnál lődörgő illetőt. Bámész pillantásom szitakötő-mód csapong rajta. A középmagas figura egyidejűleg néz a szélrózsa, a széltulipán, a szélszegfű – s a teljes szél-botanikuskert – összes irányába, mégse merném azt állítani, hogy jóképű. Tejcsokiszínű pihehaját nemrég simította le vizes fésűvel, ám a pihécskék nem hajlandóak a fejbőréhez tapadni, tekintetének példáját követve milliófelé száladzanak. Erőteljes nyergű, jókora orra hegyén három darab, rózsaborsszerű, ráncos növekmény piroslik. Apró, kerek arca füstszürke, szája hamvas kökényszínű. Előreugró, csúcsos állának erogénes hasítékából keskeny szakállka folyik alá, vízesésszerűen. Törzse zömök, húsos, tömör. Ruházata szabadidős jellegű: ganéval impregnált, mocskos gumicsizma és bálamadzag-öves, bő gatya. Fotómintás, begombolatlan inge egyik szárnyán Eric Bana, a másikon Brad Pitt szingliálom felsőteste pompállik, a Trója című filmből. A galériatulajdonos közszemlére tárt, kimunkált mellkasa bozontos. Duzzadt melle, meredt

bimbói szoptatós kinézetűek, mégse valószínűsítem, hogy bővében volna az anyatejnek. A bálamadzag jócskán a csípője alatt tartja a nadrágot, így hát az sem titok, hogy alteste is loboncosan szőrzetes. Még az is kivehető, hogy a bámulás tárgya alapvetően hímnemű. Ez a tény is kizárja az anyatejtermelést. Kivételes kancsalságban és más egyéni jegyekben dúslakodó Cyd barátom hörögne az irigységtől, ha látná szépségriválisát. Ryack elbüszkélkedik földijével: – Ő Gavin, csúfnevén Budibilder. Tudniillik ifjabb korában szanitergyárban melózott, és főként budit rakodott. Mostanában sertést tenyészt. – Elég nyilvánvaló – bólintok. – Nos hát: ő szövegezte a Wilks-birtok bejáratánál lévő táblát. Ő az oldalági rokon, aki a biztonságra vigyáz. Megkapom a sört. Egy nyeletre lehúzom, szomjas lévén. Megrendelem a következőt. Gavinhez lépdelek. Ha le akarnám kottázni a szagképletét, testes füzet kellene. Vaktában is eltalálnék hozzá, mégis inkább tágra nyílt szemmel csodálom jellegzetességeit. Megállok előtte. Bár úgy rémlik, ő a plafont, a padlót, a térdemet és a háta mögött lévő teret nézi, valójában engem méreget. Azért tudom biztosan, mert kitanultam a hasonlatos nézésű Cydet. Megvárom, míg Budibilder feldolgozza a külsőm által rámért benyomást. – Szép estét, Gavin! – üdvözlöm. – Denisa Wry vagyok. – Maga nem idevalósssi! – szögezi le. A triplázott s hangok kiejtése közben enyhébben megfüröszt a nyálában. – Asztat is tudom, honnét gyütt! Maguk szoktak a tónál rajcsúrozni, annak az íróembernek a házánál! Meg nyargalásznak mindenfelé! – Nahát! És még nem találkoztunk? – Nem vagyok én oda hivatalosss! – közli neheztelőn. Még jókor hátrébb lépek, így többékevésbé megúszom az újabb fürösztést. – Amikó hallottam, micsoda naccság lakik ottan, belebogarásztam ám az egyik könyvibe! – Bizonyára élvezte. – Tuggya, én nem szokok óvasni. Én kétkezi életmódba vagyok, oszt estére má nem látom a bötüt. De a tavasss ürge télleg tud írni! Lekötött és megröhögtetett! Csak egy bajom van véle: a valósságban mindig a rosszfiúk győznek! Sosem a zsernyákok! Ezt megmondhasssa néki! Vagy majd én! Ugyisss el akarom meséni néki az életemet, hogy asztán lekörmőhessse a sztorit, mer az a valami, ahogy bővülködik a zaftosss eseményekbe!

Észbe idézem, miként viszonyul az amúgy jámbor és filantróp Donald mindazokhoz, akik vele akarják megíratni kivételesen páratlan, kalandos életük regényét. Eltölt a Gavin iránti aggódás. Ideje átvennem a csevej irányítását: – Ha látásból ismer minket, akkor nyilván nyitott szemmel jön-megy a vidéken. Alighanem az engem érdeklő, békazöld dzsipet is látta már valahol. Három utassal. Kérdőn nézek rá. Próbálom befogni a pillantását, valamelyiket. E törekvés szemtengelytöréssel fenyeget. Az orrára fókuszálok, ám hamar elrebbenek a rózsabors triászról. Az állgödréből fakadó szőrzuhatagra váltok. Ezt a látványt se bírom hosszan. Zavartan lesütöm a szememet. Rossz döntés, a bálamadzag nem szolgál tovább. A tágas robotosgatyát immár csak a vaskosnak rémlő ivarszerv eredési görbülete tartja fenn. Úgy rémlik, Budibilder péniszre is gyúr. Mindegy, merre svenkelek korpuszán. Nem leplezem tovább a vigyorgást. Gavin elmereng. – Békazöld dzsippp? – ismétli köpetesen. – Három utasss? Sossse láttam! – Mikor járt legutóbb Wilks házánál? – Mér isss vallat magácska engömet? – firtatja. – Bocs. Azt hittem, nyilvánvaló: zsaru vagyok. – Szóval zsaru. Na ésss, mi köze a rokonyom házáhó? – Attól tartok, megorrol rám, ha elmondom. Iszunk valamit? Élénken elképzelem, amint a három rózsabors megorrol. Kicsit szenvedek, igyekezetem szerint befelé. Kínom láttán Gavin kér italt a pultostól. Kezembe nyomja a poharat, hozzákoccintja a sajátját. Lehörpintjük a nedűt. A kétezer májcirrózis-fokos itóka szétmarja a torkomat, nyelőcsövemet. Oldani kezdi a gyomorfalamat. A nyelet végén Budibilder vicsorgat egy jóízűt. Mindkét szemével a fejünk fölött kavaró ventilátor lapátjait nézi, azok mozgását is lekövetve. – Szóval? – kérdezi, nyájasodé hangszínen. – Bevallja, hogy Bryan fődgyén járt? – Nem önszántamból, esküszöm. A családommal lovagoltam a mezőn. A békazöld dzsipből ránk lőttek. Engem a magánbirtokra hurcolt a rémült ló. – Ésss? Betört a rokonyom házába? – Jaj, dehogy! Csak éppen tilos földön nyargalásztam. Nem volt időm elolvasni, mi minden történhet velem, ha behatolok.

– Ne izgujjon, nem ilyesmire vonatkozik a bejóssult zankcijó! Hanem útkoptatásssra, betörésssre, lopásssra, csövessségre! Anyám, paraplézz! Még hátrébb húzódom. A rám csevegett nyál szépítőmaszk gyanánt száradozik, simára feszítve-fiatalítva arcbőrömet. Végül majd egyetlen mozdulattal lehúzhatom, akár egy filmréteget. Vajh mennyire ifjodom meg alatta? Gavin még egy kört rendel, és vigyorogva a kezembe nyomja a méregpoharat. Viszonylag kevés foga antracitszínű. Némelyik piramissajtot formáz, mások ék, üllő vagy karácsonyfa alakúak. – Dobja be! – biztat. Bedobom. Gyomorfalam átoldódik. Belső szerveim lángra kapnak. Bélbolyhaim elperzselődnek. Májam kapitulál. Még javában halálhörgök, amikor hátba vereget. – Fénykoromban jobban bírtam! – krákogom. – Csak asztat mondom magának, hogy ne izgújjon! Ha meglátom a rusnya, ződ kocsit, a smukkosss ürgék el lesznek kapva! Hiszi? – Higgyem? – Maga csak firtasssa itten, ki isss az a Gavin! Megmongyák magának, hogy akit én elkapok, az megkeserülni! Kiszedem a smukkot az ürgék pofájábul, becsszóra! – Kösz – sóhajtom. – Mikor is járt a birtokon? – Pár napja lehet. Nem futkozok oda mindennap. Annyit nem tejel a nagybátyó! – Nem észlelt semmi furcsát? Nem érzett rossz szagot? – Miii? Má megent csövesss ürgék jártak ottan? Körbeszarták megent a házat? – Tehát mindent rendben talált? Hány napja is? – Lássuk csak! Ha mostan szombat van, akkó mútt vasárnap vótam ott. Nini, hogy szalad a vassfogú idő! Ne köpjön be a rokonynak, okésss? Hónap odamegyek, ésss elfőddelem a csövessszart! Nehogy má Bryan beletapoggyon! Mer ő néha el szok gyünni az annya születéssse napja környékin, oszt zokog egy ízessset. Tavaly a sajtóba is benne vót, ahogy bömbikél az ámbitussson! Pedig má nem gyerek! Aszonta, idén is elgyün. A búcsúkört én rendelem. Gavinnek adom a részemet. Visszaindulok Ryackhez. Belloq még mindig Radmillával társalog. Na persze, zsaruból nem lesz szalonna.

Danielnek nyilván eszébe jutott, hogy ha a három fickó hosszabban időzött errefelé, bizonyára megéheztek, kiszáradt a torkuk. Ez esetben hol másutt lakomáztak volna, mint a fogadóban? Elhúzok Ryack mellett. Lehorgonyzok hitestársam jobbján. Radmilla rám pillant: – Sajnálom, ami veletek történt. Épp azt meséltem Danielnek, hogy a lövöldözőitek már többször megfordultak nálunk, de csak mostanában járnak a zöld dzsippel. Korábban másmilyen kocsikkal jöttek. Nekem úgy tűnt, két-három napig időztek a környéken, ugyanis egymást követő délutánokon jelentek meg, aztán hetekig nem mutatkoztak. Kajálás után vettek néhány üveg italt, és elrobogtak. Amúgy idén kezdtek ide járni, tavaly még nem láttam őket. Nemrég megkérdeztem tőlük, hogy Donald vendégei-e. Bőszen tiltakoztak, azt mondták, nem látogatóba jöttek, csak úgy sátoroznak a víz mellett. Na persze, igazából nem is hittem, hogy közük volna hozzátok, csak puhatolóztam. Egyébként tegnap lefilmeztem őket. Illetve nem pontosan őket filmeztem, hanem a lovasokat a karámban, de ők is a képbe kerültek, mivel a pálya szélén őgyelegtek. Ha lesz néhány ráérő percem, előkotrom a kamerát. Mostanában egyébként sűrűbben mozogtak errefelé. Múlt hét vége táján kétszer kajáltak nálunk. Tegnap újra betoppantak. Úgy véltem, ma is jönnek még. – Ma már ne főzz rájuk – morgom. – Mennyire ismered Gavint? – Elég jól. Budibilder szájhős, élivó és parkettördög. Kapásom sincs, miből él, aligha a maroknyi kondája tartja el. Tehát életművész is a maga módján. – Elkomorodva témát vált. – Sajnálom, hogy Bolyó nem vált be neked. Ő tényleg túl agyas. Holnap vigyél helyette másik lovat. Belloq legyint. – Majd én lovagolom Bolyót. Elbírok vele. Nem dilisebb Denisánál. – A bokáját érő rúgásról nem vesz tudomást. A lányra mosolyog: – A lovaitok jól érzik magukat nálunk, a kövér füvű tóparton. – Reméltem is. Különben nem adtam volna oda őket. Kisvártatva visszatelepszünk Ryack mellé.

Az irónia főként az elme játéka. A humor inkább a szívé, az érzelemé. ?

– Nos? Gavin látott valamit? – kérdezi az iddogáló kolléga.

Mivel ösztönöm óva int, azt felelem, találkozásunk inkább néprajzilag volt érdekes, mint rendőrileg. Ryack bólogat. Minden bólintással közelebb kerül a feje az asztal lapjához. Mielőtt lekoppanna, hirtelen felegyenesedik. Belloqra, majd rám néz. Tekintete enyhén opálos. – A menyasszonyom kétszáz kilométerre lakik – sóhajt. – Az ottani kapitányságon szolgál. Nemsokára ideköltözik, és megtartjuk a lagzit. Leviton megígérte, hogy utána átveszi az állományunkba. Épp ezért szeretném, ha köztünk maradna, amit mesélni fogok. A főnök egész rendes fickó, csak kicsit despota és kőagyú. Nem akarja kútkimeréssel csúfítani a csinos bűnözési statisztikánkat. Az egyébként tényleg fene csinos! Nálunk rend és törvénytisztelet van! Nos. Múlt hét végén az irodájában találkoztam a barátnőmmel. Az ottaniakat épp egy gyerekeltűnési ügy foglalkoztatta. Egy kilencéves kislány sétálni ment a kutyájával, azóta se hírük, se hamvuk. A nyomozók találtak egy nőt, aki látni vélte az elrablót. Nem tőlem hallottak az esetről, oké!? – Oké, egyelőre – hagyom rá. – Amennyiben tényleg beletapicskolunk valami gazságba, magának nem lesz kifizetődő, ha fedezi a tunya főnökét meg a fene csinos statisztikát. Apropó: elvitték a kutyatetemet a laborba? – Francokat! Mire föl tapogattuk volna? És ha az a dög veszett volt? Belloq megérinti a karomat. Ő már tudja, milyen közel járok ahhoz, hogy felökleljem Vulcanót, legalább verbálisan. Átveszi a szót: – Maga tud a kutyás gyerek eltűnéséről. A saját illetékességi körzetében talál egy ebhullát, nyakörvvel. Át sem fut az agyán, hogy alaposabban megvizsgálja a szíjat, hátha lel rajta azonosítót? Vagy mikrocsipet a tetemben? Főleg, miután tudja, hogy kétszáz kilométerrel arrébb kutyával együtt eltűnt gyereket keresnek? – Sejtem, mit gondolnak rólam. De a dög még nem bizonyíték semmire! Kétszáz kilométer nem köpésnyi távolság! Egy csomó kutyát kinyírnak a saját gazdáik, a törvényt leszarva! És ha Levitonnal dolgoznának, maguk se mernének önállóskodni! Szívesen rámordulnék, közölvén: dehogynem! Megiszom a habját, erejét vesztett sört. Eszembe jut, miféle mérges gugyit vedeltem be Gavinnel. Ijedtemben majdnem májcirrózist kapok. Emlékeztetem magam az elértekre. Budibilder elköpte, hogy ismeri a lövöldözőket, vagy legalábbis találkozott velük. Tőlem biztosan nem hallott az arcékszerekről, mégis említette a smukkokat. Radmilla táplálta és alighanem meg is örökítette a fickókat. Ryack arája kutyagyerek eltűnési ügyben szimatol. Máris mérföldekkel előrébb vagyunk! Még ha nanomérföldekkel is. Itt pedig nyárbúcsúztató bulit tartanak. Az évek során sokat higgadtam Belloq oldalán, képessé váltam különválasztani a munkát a szabadidőtől, tehát magánemberként folytatom Gavin tanulmányozását.

Kifigyelem, hogy a fess sertéstenyésztő kapcsolattartás közben alig-alig köpdösi össze a környéklakókat. Ha próbálkozik, menten ráförmednek, erre ő hunyász módon visszanyeli nyálpatakját. Felhagy a – főleg – szóvégi s hangok triplázásával, és még a beszédkultúrája is sokat javul. A hangászbanda – izzításképpen – kidobós rock and rollt játszik. Budibilder felragyog. Derékra rántja az ágyékára buggyant salavárit, szorosra köti a bálamadzagot. A gumicsizmát lerúgva tébolyult padlódöngölésbe fog. Mivel ő meglehetőst hanyagul követi a ritmust, a figyelmes zenészek alájátszanak. Ryack némileg feleszmél tompultságából, és táncolni invitál. A gavalléri kötelességétől megmenekült Daniel fellélegzik. Életem férfija kevéssé kedveli a társas időtöltés ugrándozós formáját. Mielőtt a parkettre indulnék, érzelmesen a számra s a fülemhez hajol. Lassú táncait egytől egyig nekem ígéri, még azt is megsúgja, mire számíthatok, ha igazi vérpezsgetésre vágyom. Pirostulipános arcszínnel követem partneremet. Vulcano biztos kézzel irányít, forgat, felhajít, elkap, becsavar, kipörget. A pasas éppen csak belekezdett harmincas éveibe. Félhosszú, forgácsszőke haját hátrazselézve óhajtaná viselni, ám tincsei főként oldalvást lebegve és homlokba hullva időznek. Ez gyakori, ötujjas sérógereblyézést indukál. Szeme sötétbarna, tekintete enyhén felhős, kissé megbántott. E melankolikus stílus jegyében orrhegye finoman lefelé hajlik. Ajkai teltek, szájzuga konyult, a benne képződött keserűségránc nem sekély. Mire bemelegszem, táncosom kifullad, s pihegve a helyére támolyog. A mostig szólózó Gavin lecsap rám. – Gyön csörögni? Úgy megrángatom kiskegyedet, hogy asztán hetekbe tellhet, mire kigubancójják! Nem térek ki a lovagias felkérés elől. Szélsebes tempóban ellesem a parkettördög technikáját. A ráhangolódás után észrevétlenül átveszem a vezetést. Arra persze ügyelek, hogy el ne nyomjam táncosom személyiségjegyeit, különben elvész a varázs. A hangászok imádják bohózatos produkciónkat, a vendégkör humorérzékkel megáldott része úgyszintén. A többiek – ők vannak kevesebben – jólesően megbotránkoznak. Végül is mindenki élvezethez jut. Ryack és Radmilla ütemesen tapsol a zenére. A vigyorgó Daniel eltakarja a szemét, bár csupán annyira, hogy kilásson az ujjai közül. Később összesimulva táncolok vele. Illata, teste, lénye feromonként vonz, már nem is foglalkoztat, milyen régóta. A másik szavába vágva sugdosunk egymás fülébe, nagyokat nevetünk. Kisvártatva úrrá lesz rajtunk a késztetés, hogy sürgősen teremtsük meg az édeskettes feltételeit.

Akkor lépünk le a mulatságból, amikor a röfitenyésztő kosarat kap egy táncba invitált leánytól. Gavin bősz nadráglerántással érvel az elutasítás ellen, közbámulat tárgyává téve rendhagyó hímtagját. A bűvölt lány előbb valóban elámul, majd képen törli, térden rúgja a sertéslovagot. Végezetül a pucér lábára tapos a tűsarokkal. Tömegpankráció robban ki. Távozás közben elsétálunk az ajtó közelében álldogáló Radmilla mellett. Leolvassuk az arcáról, hogy a pofozkodós-testdobálós fordulat nem szokatlan számára. Inkább savanykás fintort vált ki belőle, mintsem ijedelmet. A kocsiban Belloq rám villantja szemét, akárcsak lovaglás közben, ha nyargalásra csalogató útszakaszhoz érkezünk. Négy keréken is értjük egymást. Bryan Wilks birtoka felé süvítünk.

Őrizkedj azoktól, akiknek céljaik vannak, nem vágyaik. ?

Amíg mi a mulatságban időztünk, a Hold felkapaszkodott az égboltra. A fellegeket tovahurcolta egy szélroham. A háborítatlannak tetsző tájban kanyargó út élénkzöld füvét az áthaladó kocsik kerekei tartják alacsonyan. A keskeny járás két oldalán mélylő árok partján kövér sások, vadvirágok tenyésznek. A meder fölé magasodó fák lábánál szertelen növésű bokrok gömbölyödnek. A fényszóró felizzítja a köröttünk nyüzsgő állatok ránk meredő szemét. A bűvkörben látunk rókát, őzet, vaddisznót, szarvast. Baglyot, borzot, nyestet, macskát, manót. Számosszor több és ragyogóbb csillagot észlelünk, mint a városban. A tiltó táblához érkezünk. Újfent megtekintem az ákombákom kézírást, amelyben több a hiba, mint a betű. Magam elé mozgóképezem a fenyegető által lelőtt, meghágott, karóba húzott, megskalpolt, kitolt szemű behatolót. Daniel a bozótba kormányozza a Mazdát.

A gerendaház felé sétálunk. Összes fegyverünk egy termetes rúdlámpa. Azt egyelőre rendeltetésszerűen sem használjuk, mivel a Hold mesei szép, kékes fényt csorgat a tájra. Némelyek hátborzongatónak vélik a holdvilágot. Szerintem románcos, pláne ha sejtelmes

ködpamacsok ólálkodnak a talaj fölött, miként most is, a jobb felől magasodó facsoportban, és sehol másutt. Az ilyféle lokális ködök kedvelőjeként régóta várom, mikor emelkedik ki valamelyikből egy dzsinn, ezt bömbölve: fuss, ha kedves az életed! S ha mindeközben még bagoly is huhog, hát az már tényleg olyan, mint egy Grimm-mese. Kibontakozik előttünk az épület sziluettje. Ugyanekkor tündöklő csillag bukik alá a magasból. Halálsebes zuhantában végtelennek tetsző fénycsóvát von maga után, bíbor, ezüst, üvegzöld, színarany sziporkákat lövell maga köré. Sebtében nyomába ered egy társa, majd a következő, s továbbiak követik az élen száguldót. A lehulló csillagok milliárdnyi vakító, tüzes szikrává fröccsennek, amikor földet érni látszanak a gerendaház mellett. Belloq kezét szorítgatva bámulok fölfelé. Aggodalmam alaptalan, a többi csillag a helyén marad. Ma még nem hal meg a Világ. A bomló tetem bűze visszaránt a földre. Körbejárjuk a házat. Belloq a veranda padlójára világít. Nappali fényben, a zizzent Bolyó nyergében ülve nem tűntek fel a több napja odaszáradt, sáros bakancsnyomok. A fakuló körvonalakból kivehető az egyik cipőtalpat ékesítő SPORT felirat. A másik surranó járófelülete mélyen, kacifántosán mintázott. A harmadik a gyártó cég lógóját menedzselte a padlóba. Nincs negyedik fajta talpnyom. Fejben jegyzetelek: 1)

Mikor esett legutóbb?

2)

Hol van itt csupasz föld, ahonnan behordhatták a sarat?

Körbenézek. Mindenütt daliás füvet látok. – Egy hete nem esett – szól Belloq. – Francba! – dünnyögöm. – Bemegyünk? Tettestársam szótlanul ellépdel a bakancsnyomok mellett. Míg én a lenyomatokat fotózom a mobillal, ő levarázsolja posztjáról a böszme lakatot, és elbabrál az ajtózárral. Jutalmul a házba nyithat. Követem a betörőt. Legelőbb a padlót vizsgáljuk meg. A sáros lábúak jócskán összemászkálták a konyhanappali funkciójú fő helyiséget. A mosdófülkében nem akadt dolguk. A két parányi hálószobában ledőltek sziesztázni. Földes bakancsba burkolt lábukat felrakták a rozzant nyoszolyát fedő, betonszürke pokrócra. Körbenézünk a konyhában.

Az úgyszólván üres szemetesvödör üledékében apró fémholmi csillog. Úgy tűnik, a marihuána-levelet formázó orrdíszt az edény fölé hajoló fickó vesztette el, talán a hulladék elpucolása közben. A kihűlt aktualitású napilappal fedett asztal terjedelmes rongyszőnyegen álldogál. Egyik lába mellett üres pálinkásflaska rejtőzik a gyűrött szőnyeg redői között. A főzőpulton időző, inkább áttetsző, mintsem átlátszó üvegkancsó fenekén ujjnyi víz algásodik. Csöpögésfoltok sötétlenek a közepesen mocskos, ütött-kopott padlón. A nyomok az asztalhoz vezetnek. A nedves kancsófenék nem hagyott karikát az újságpapír terítőn. Látomást kapok. Rég nem látott ismerősöm, Ramona, a jövőmondó és léleklátó asszony rokokós alakja jelenik meg előttem. Meglep, hogy elfér a kivetítőmön, ám az arckifejezésén nem csodálkozom. Komor nézéssel felém billegeti a mutatóujját. E baljós billegetés közben lassan felszívódik az elmémben. A következő képen a kislányt látom a terrierrel.

A kutat sokáig kell ásni ahhoz, hogy vizet találjunk. *

Ekkor puskalövést hallunk. A dörrenés nem érzékkáprázat. Izzasztóan valóságos. A ház mögül hallatszik, legfeljebb kétszáz méteres távolságból. Egyetlen lövés. Utána hosszan visszhangzó kínordítás tépázza az éjszakát. Belloq elkapja a csuklómat. Kirohanunk a szabadba. – Ez mesterlövész karabély volt – suttogja a lábadozóból aktívvá gerjedt kommandós. – Várj meg itt! Oda se pillantva, zsebben kapcsolja ki a mobilját, nehogy az árulkodjék jelenlétéről. Teóriám sincs, miként csinálja: a következő másodpercben láthatatlanná válik, és a jajgató hang irányába suhan. Naná, hogy nem maradok ott, ahol leparkolt. Robotpilótára, macskaszemre váltok. Követem a vegetációban a férfit, aki nőrokonaim szerint maga az Isten Lába. Ezt ő is észleli, mármint a követést. Egy másodpercre ismét testet ölt, feddőn rám pillant, és újfent kámforrá foszlik a ligetes tájban.

A fájdalomüvöltés jajveszékelős szitoközönné alakul át. A távolban fellobban egy fényszóró. A járgány sebesen közeledik a sérült felé. Mégis mi érünk oda hamarabb. A meglőtt fickó évszázados fa tövében fetreng. Tetőtől talpig terepszínű gúnyát visel, még a kesztyűje, zoknija is avarmintás, ha nem ordítana, meg se találnánk. A derékszíján függő tokban nyúzókés virít. Vadászpuska hever mellette. A sötétből előlépve felfedjük magunkat. – Jaj, kérlek, ne ölj meg! – könyörög a férfi, mikor Belloq árnyéka rávetül. Daniel letérdel mellé. A sebre világít, homlokát ráncolja. Előkapja a vinnyogó vadász kését a tokból, lehasítja az ingujját, és szorítókötést teker belőle a vért patakzó sérülés fölött, a felkaron. A mesteri lövés a könyökízületet roncsolta szét. A profi fegyver nem balesetből, nem véletlenül dördült el. Az áldozat rimánkodása is ezt a teóriát erősíti. – Kegyelmezz! Nem akarok megdögleni! – szűköli az ötven év körüli férfi. Nyitott platós furgon fékez mögöttünk. A talajba maró gumiabroncsok fűcsomókat vágnak közénk. Két fogvicsorgató fegyveres mereszti ránk a flintáját. Másik kettő a bokrok közül csörtet elő, szaporán lihegve. Ezek is bennünket tekintenek céltárgynak. Valamennyien a legtrendibb vadölő-gúnyát viselik. Felszerelésük költséges, mordályuk távcsöve éjjel is lát. Aligha kolduló szerzetesek. És enyhén szólva túlerőben vannak. Belloq észleli dühüket. Magasba emeli mindkét kezét, jelezve: ártalmatlan. – Hé, hé! – szól nyugodt hangon. – A társukat sürgősen kórházba kell vinni. Megoldják? – Te lőttél, te szemét? Te voltál? – bömböli egyikük, feltehetően az alfa egyed. Mindannyian egyívásúnak látszanak, kulturáltság, életkor, egzisztencia tekintetében is. Meglehet, éppen a harmincéves érettségit vagy diplomázást ünnepelték a kis éji természetjárással. – Fegyvertelen – mondja egy józanabb hang. – Biztos eltüntette a puskáját! Hová tetted, te rohadék? Most elkaptunk! Többé nem lövöd szét mások karját!

– Már máskor is szétlőttem? – informálódik Belloq. – Kuss legyen! – mordul az alfahím. Továbbra se fordítja másfelé a flintát. – Ki a francok vagytok? Mit csináltok itt? – Sétáltunk. A csillaghullást csodáltuk. – Sétáltatok? Itt? Ahol mi vadászunk? És ha valamelyikünk lelőtt volna? – hördül az a férfiú, amelyik még egyet sem szólt. – Ne higgyetek nekik! – mordul a vezér. – Francokat sétáltak! A sérült vadász jajveszékelve küzd a figyelemért. Törődésre, orvosra vágyik. Társait azonban a mi kilétünk foglalkoztatja. Daniel lejjebb engedi a karját. – Letennék a flintákat? – kérdezi. – Gyanítom, töltve vannak. – Még jó, hogy töltve vannak! Naná! Úgyhogy fel a mancsokkal, különben szétlőjük az agyadat! – Uraim, viselkedésük arra enged következtetni, hogy ártó szándékú, ismeretlen személy vadászik magukra – összegez higgadtan Sólyomszem Nagyfőnök. – Mivel nem vagyok azonos az illetővel, elképzelhetőnek tartom, hogy ő jelenleg is figyeli magukat. És mivel ily szépen együtt vannak, esetleg újra tüzet nyit. Megjegyzésével szétrebbenti a muskétásokat. Azok puffanva hasra vágódnak köröttünk, mint a tekebábuk. Egyikük flintája eldörren vetődés közben. Egyelőre mindenki épségben marad. A tesztelt fickók vezérbikája dühödten felpattan, közelebb talpal Belloqhoz. Nem tetszik a nézése. Pláne ellenszenves, ahogyan a mutatóujját tartja a ravaszon. Rólam nem vesz tudomást. Számára egy nő nem vészforrás. A rezzenetlen Daniel arcába üvölt: – Egyszer átkúrhattál! Ígérem, többé nem fektetsz meg! – További közlendőjét a társaihoz intézi: – Ha ezek ganéskodtak velünk a múltkor is, akkor többé nem fognak! Ha meg nem ők lőttek, akkor se hagyjunk szemtanúkat! – Megvesztél?! – nyögi valamelyikük. Mielőtt az ölésen agyaló alfa kan reagálhatna, arra lesz figyelmes, hogy pofonsebesen megváltozik a rangsor. Flintája átkerül az általa fenyegetett férfi kezébe, ő maga viharosan elterül, hasmánt.

Daniel az egyik talpával fixálja a vezérhím hátát, bal kezével annak hátracsavart karját készteti feszes magastartásba. A jobbjába ragadott fegyvert az osztálytalálkozós fickókra fogja. Azok meg se várják a szóbeli felszólítást. A rájuk szegeződő tekintet láttán a földre szórják mordályaikat. – Érdekelne, milyféle törvény teszi lehetővé, hogy ilyen alakok fegyveresen kószáljanak – sóhajtom. Megközelítem a hozzám közelebb szobrozó közveszélyt. Fejemet előrenyújtva leheletmintát veszek tőle. Visszahőkölök. – Anyám, detoxikálj! Ez többet ivott, mint Gavin meg én együttvéve! Belloq talpra rántja a kiérdemesült alfát. Visszaadja a puskáját. – Vigyék kórházba a cimborájukat! – tanácsolja. – Ezentúl ne mászkáljanak idekinn. Úgy rémlik, rizikós. A vadászok szótlanul, durrogós ajtócsapkodás közepette kocsiba pakolják kínszenvedő társukat. Gyűlölködő búcsúpillantást vetnek ránk, és elporzanak. Utánuk bámulok, majd Belloqra meredek. – Mi volt ez?! – nyögöm. – Hogy érted? – Miért nem hívtuk Levitont? A puskás fickók piásak és ámokfutók! – Nincs kedvem az obligát hercehurcához. És úgyis megússzák egy nono, fiúk!-kal. – Ennyi? Amikor belendültél, azt hittem, te vagy az alvó ügynök, aki most felriadt, és… – Nem, én alvó sejt vagyok. De akár alvó sejk is lehetnék. Menjünk vissza a kocsihoz – mondja fáradt hangon. Nem vitatkozom. A házhoz érve megkeressük a zseblámpát, eltüntetjük betörésünk nyomait. Nejlonzsákba tesszük a kutyatetemet, és hazahajtunk.

Valahányszor a többség oldalán találod magad, ideje magadba szállnod. ?

Reggel úgy viselkedünk, mint a normális életvitelű emberek. Sarjunkat közrekapva úszkálunk a tóban, utóbb megterítünk a teraszon. Daniel kávét főz, kenyeret pirít. Lepempősítek néhány gyümölcsöt Uriannek, és felszolgálom a pirítósravalót.

Martin és Ella külön-külön szobából, egy torokként üvölti, hogy halkabban nyüzsögjünk ebben a hajnallati órában, különben sosem alusszák ki magukat. A leány még hozzányafogja: mindjárt kezdődik az undormány suliszezon, tehát gyengéd kényeztetés jár neki, különben megreked fejlődése mostani fokán. Steve kimankózik közénk a teraszra. Meglepődünk, és ezt ki is mutatjuk. Delgado a korláthoz támaszkodva, félrehajtott fejjel mustrálgatja Belloqot, a pempőt kanalazó Uriant, engem, a környezetet. Mintha e percben nyerné vissza a látását. Régebben bársonyszalaggal átkötött tarkócopfot viselt, ez volt a véd- és ismertetőjegye. Sérülése után zilált lófarokba gumizta lapockáig érő, kalácshéj színű haját. A laza gyűrűből kicsusszant tincsek az arca körül tekergőztek, orrába, szájába kígyóztak. A fürdést, borotválkozást hanyagolta. Ágrólszakadt kinézetét körömnövesztéssel tetézte. A gondozási törekvéseknek gorombán ellenszegült, mondván: ő hajótörött. Amikor már úgy is festett, mint aki hónapok óta tengődik egy lakatlan szigeten, Belloq ideköltöztette őt, figyelmen kívül hagyva, hogy eközben személyiségi jogok sérülnek. Robinsonunk dacolt a hely varázsával. Elűzte magától visszatérni vágyó életkedvét. Sötét kéjjel dagonyázott a depressziós mocsárban. Reménytelen állapota láttán kamaszfia a nagyszülőkhöz költözött. Ez újabb okot adott a borúra. Az aggódó barátok hoztak Steve-hez nyájas pszichébácsit, éles eszű pszichénénit, hasztalan. Gondoskodtak vasszigorú gyógytornászról, aranykezű masszőrről, balladát zengő bárdról, ám ő mindenkit elhajtott. Idefuvaroztak néhány bohócot, ő pedig sírógörcsöt kapott tréfáiktól. Mikulást is szereztek neki – nyárvíz idején! –, hogy elmerenghessen a jóságról, szeretetről. Hanem ő ágytálat rántott, és hosszú géppisztolysorozatot lőtt vele a Nagyszakállúra. Kommandóstársai a tónál töltötték szabadidejüket. A lelkére beszéltek, mulattatására törekedtek. Kedvenc zenéivel traktálták, tévét cipeltek be hozzá. A hírcsatornát bámultatták vele, ám ez súlyosbodáshoz vezetett. Romantikus filmeket nézettek vele, ő dühöngeni kezdett. Mindenféle műfajt végigpróbáltak, egyik se használt. Ha épp nem tébolygott valamiért, akkor üvegesen bámult a semmibe. A nyaralótulajdonos Donald is sokszor megjelent Steve sertésalomszerű betegágya mellett, és apránként felolvasott neki a legújabb regényéből. A kötet közepe táján észlelte, hogy Delgado figyelmesen hallgatja szavait. A fortélyos exkopó, regényíró és pipatűz-okozó fejből folytatta a felolvasást, s közben megfésülte az ápoltat. Úgy látta, a párbeszédek a leghatásosabbak, ezért gyakorította azokat. Minden szereplőt más és más hangon szólaltatott meg. Sikerült! Kisvártatva megborotválhatta Steve-et. Már régen eltért az eredeti történettől. Immár őt is izgatták az új változat fordulatai, pláne végkifejlete, így hát tovább mesélt. A történetben felbukkant egy férfi, foglalkozását tekintve

akciózsaru. A fickó ifjan megözvegyült, ezután egyedül nevelte fiát. Nők iránti viszonyát az elköteleződéstől való rettegés jellemezte, mígnem egy zűrös akcióban éppen egy nőnemű gonosztevő durrantott bele néhány golyót. A folytatás során Delgado maga mondta a zsaru szövegét. Hamarosan a körömvágást is megengedte. Étvágytalansága enyhült. Belloq is csatlakozott a drámapedagógiás együttléthez. Arra járó társaik is leüldögéltek közéjük, közösen szőtték a regényt. Egy szép napon kényszer alkalmazása nélkül is megfüröszthették gondozottjukat, és még a vackát is kialmozhatták. Hanem a tiszta hajú, tarkócopfos, üdére borotvált, rövid körmű Steve továbbra sem volt hajlandó elhagyni az ágyat. Úgy döntött, soha többé nem kel föl. Ugyanis nem tud járni, az összes csontja örökre összetört. A regényjáték során sikerült meggyőzni a zsaru szereplőt, hogy próbáljon ki egy újabb gyógytornászt és masszőzt. S lám! Delgado ma reggel kimankózott a szobából. Fél fenékkel a korláton ül, az asztalnál ténykedő kisgyereket nézi. Elvigyorodik, amikor Urian kukorékolva a saját nyakába lapátolja a gyümölcspempőt. Fellélegzem. Úgy tetszik, Belloq nemsokára hazajöhet. Küldetését teljesítette. Daniel is észleli a boldogító változást. Röpke tűnődés után Steve-hez fordul: – Éjjel nem hallottad a lövést? A kérdezett eltűnődik a roppant ravasz felvetésen. Számat harapdálva várom, miként jön ki ebből, hogyan szólal meg. Egyes szám harmadik személyben fog beszélni magáról, mint eddig, vagy végre netán…? – A mesterlövész karabélyra gondolsz? – firtatja. Ráncokat képzek a homlokomon. Mi van?! Kizárt, hogy az a lövés idáig elhallatszott! – Aha, arra – bólint Belloq. Nem mutat megrendülést. Fürkészi Delgadót. Aki alig jóképűbb, mint Alain Delon fénykorában. – Az nem múlt éjjel durrant – hangzik a megfontolt válasz. – Négy vagy öt napja hallottam. Juhé! Egyes szám első személy, saját egó! Kinek a nyakába ugorjak? Urian pürével kínál. A köztünk lévő távolság miatt csúzliként használja a kanalat. Cserébe kér egy falatot a sajtszeletes pirítósból, paprikát is óhajt rá. Ínyével, kevéske fogával marcangolja zsákmányát. Mire tisztára törlöm az arcomat, az általam csak Nagyszerűeknek becézett zsaruosztag két jelen lévő tagja csípőből meghatározza a lesifegyver típusát, a kalibert, valamint azt is, milyen messziről adták le a lövést. S mindezt egyetlen pukkanás hallatán, emlékezetből!

– Komolyan mondod, hogy négy-öt napja hallottad? – tér vissza Belloq a kiinduláshoz. – Hol voltam én akkor? – A fejhallgató alatt, tán a Led Zeppelinnel. Északi irányból, négy-ötszáz méterről hallatszott a lövés. Jajgatás felelt rá. Pár perc múlva kisteherautó motorját hallottam. Daniel rám pillant: – Tehát tényleg vadászik rájuk valaki? Nem öli meg, csak megsebzi kiszemeltjét. – A tegnapi fickót nem szimplán sebezte meg – mondom. – Tropára lőtte a könyökét. Delgado ellegyezi az arca előtt döngicsélő darazsat. – Mesterlövész karabélyt használ – méláz hangosan. – És visszavonhatatlanul lőképtelenné teszi a célpontot. Hümm, hümm… – Jó volna tudni, milyen sebet ejtett a korábbi esetben – felelem. – A könyöklövés véletlen is lehetett. – Aki profi fegyvert használ, nem ismeri a véletlen találat fogalmát! – jelenti ki Steve. – Az tudatosan cseszi szét az ipse könyökét. Azért, hogy az illető soha többé ne tudjon lőni. Soha többé! Mire következtethetünk ebből? Miért csinálja? – Ne borzongass! – nyögöm. – A titkos lövész vadölőket tesz lőképtelenné… – Ideje, hogy látogatást tegyünk a városban – vélekedik Belloq. Delgadóra pillant: – Megígéred, hogy nem esel vissza a távollétünkben? – Legközelebb veletek megyek – hangzik a válasz.

A képzelet a valóság királynője. ?

A vasárnap délelőtti elfoglaltságában megzavart, középkorú állatorvos nem örvendezik, amikor kicsöngetjük hajlékából, és arra kérjük, hozza a kocsinkhoz a mikrocsip-leolvasóját. Indokaink hallatán mégiscsak odaballag. Gumikesztyűt ránt a kezére, betekint a halott kutya szemébe, szájába, végbelébe. Végigtapogatja a felpuffadt testet. – Úgy tűnik, fulladás a halálok – mondja. – Na persze, boncolás nélkül nem ezer százalék. Csupán cirka száz. Szemügyre veszi a nyakörvet. Végighúzza a leolvasót a tetem fölött. A készülék kapást jelez. Lejegyezzük az azonosítót. A doktor visszacsomagolja a boldogultat a nejlonzsákba. Lerántja a kesztyűt, ránk néz.

– Ha tényleg érdekli magukat, bekapcsolom a számítógépet, és öt percen belül megnevezem a tulajdonost. A rendelőbe sétálunk. A számítógép beizzítása közben a gömböc alkatú, bajuszos férfi megkérdezi, hol találtuk a tetemet. Azt felelem, hogy egy kútban. – Kötelességem értesíteni az állatvédelmi rendőröket – tudatja. – Ők majd előkerítik a tettest. Mifelénk ritkán maradnak feltáratlanul a hasonló ügyek. Sóhajtva fontolóra veszem, hogy átszegődöm hozzájuk. Megkapjuk a vágyott adatot. A welsh terrier tulajdonosa négyszáz kilométerre lakik attól a várostól, amelyben Ryack menyasszonya szolgál. Eszerint nincs hozzá tartozó kislány. Megkönnyebbülök.

A képernyőn látható azonosító kódok emelkedő számsorrendben következnek egymás után. Többségük egyazon tulajdonoshoz tartozik. Fejemhez kapok. – Úgy tűnik, a tenyésztő vetette nyilvántartásba a kutyát. Az új tulajdonosnak nem kell a saját nevére íratni az ebét? – kérdezem. – De igen, és ez általában meg is történik az első állatorvosi látogatás alkalmával – feleli a doktor. – Ezek itt fiatal jószágok, a legutóbbi alomból. A tenyésztő nyilván beoltva adta el őket, és az új helyükön még nem jártak dokinál. Kis szerencsével kiderítheti a vevő nevét. Néhány telefonhívással derítem ki. A jeges sziklatömb visszatelepszik a mellkasomra, mikor megtudom, hogy a welsh terrier nemrég került a Ryack-ara városában élő Lombardi családhoz. Újfent mobilra kapok. Vulcano másnapos hangon jelentkezik. – Mi a neve az eltűnt gyereknek? – kérdezem. – Honnan tudjam? – nyöszörgi. – Közöm nincs az ügyhöz! – Adja meg a menyasszonya számát! Hökkenten megadja. Közben magához tér némileg a nyárbúcsúztató bált követő félkómából, és megkérdezi, minek az nekem. Visszakérdezek: – Miként lehet ilyen állapotba jutni néhány korsó sörtől?

Sértetten felcsuklik: – Úgy, hogy nem csak sör volt, hanem ütősebb itóka is. Különben kutya bajom. Teljesen jól vagyok! – Nálunk ezt így tesztelik: sorolja fel a négy őselemet! – Sör, bor, pálinka! – sorolja büszkén. Bontom a kontaktust. A doktor megszólal, látván, hogy épp nem távbeszélek. – Arra gondoltam, hogy jégre tehetném a tetemet, amíg eldől a további sorsa. Megköszönjük jóságát, és gondjaira bízzuk a néhait. Ryack aráját, Sonia Lyndet a kocsiból hívom fel. Összefoglalom, miért keresem, és tüstént rákérdezek az eltűnt gyerek családnevére. Ne, ne, ne! Ne legyen igazam! – hajtogatom magamban. – Carmine – feleli vontatott hangon. – Carmine micsoda? – Carmine Lombardi. – Úgy hallom, van egy szemtanú-féléjük – sóhajtom. – Beszélhetnék vele? – Az csak egy nő! – szól lesajnálóan, mintha ő maga nem bugyiviselő volna. – Egy fecsegő, autós spinkó! Semmi tényszerűség! Csak spekulációval traktált. – Beszélhetnék vele? – ismétlem. – Maga megoldja nekünk az ügyet? – kacag fel. – Maga akkora zsaru? Távnyomozással? Telefonon? Hát ez jó! – Én csak mielőbb szeretném megtalálni a kislányt, Carmine Lombardit. Hátha életben van. – Na persze, persze! – morogja. Hallom, amint klimpíroz a klaviatúrán. Kisvártatva elhadar egy nevet, telefonszámot. Memóriámba gravírozom a hallottat. – Köszönöm. Remélem, meghívnak a menyegzőre! – búcsúzom. – Várjon! – kiáltja. – Az éjjel Vulcanóval volt a bálban? – Igen? – Jól viselkedett?

– Ezt hogy érti? – Nem nőzött? – Ha tényleg tartozom az információval, akkor nem, nem nőzött. – Sokat ivott? – Ivott. Nála mennyi a sok? – Táncolt? – Inkább a menyasszonyát hiányolta. – Tényleg? – kérdezi felderülve. Biztosítom őt jegyese töretlen szerelméről, és elköszönök, mielőtt elfelejteném az imént hallott koordinátákat.

Ki tudja, van-e Isten? De úgy kell élni, mintha lenne, különben elzüllik az ember. ?

A szemtanúféle nő a hangja alapján negyvennegyvenöt éves lehet. Nem kell ragoznom hívásom okát, ő gyorsan, készségesen válaszol: – Amerre lakom, kisbolygószerűen illeszkednek a városhoz a kisebb települések. Ez így kellemesen vidékies, ugyanakkor kényelmes is. Nos, hazafelé menet, a várost elhagyva keresztülhajtottam a legközelebbi kisbolygón. A falucska vége táján gurulva megláttam a gyereket a kiskutyával. A tízéves forma lányka piros pólóban, rövidnadrágban, rózsaszínű tornacipőben volt. Még a pálcika lábaira is emlékszem! Dzsoggolt a kutyával, de úgy tűnt, inkább játékból csinálja, nem sietségből. A kutya fölugrándozott rá, a gyerek nevetett. Nagyon helyesek voltak! Hamarosan a falu végére értem. Az utolsó ház melletti, bozótszegélyes földút szélén kábé huszonöt éves fickó várakozott. Mintha a kislányt várná. Azt gondoltam, biztosan a következő faluba készülnek a földeken át. Ő a bátyuska, és azért áll ott, nehogy a huginak baja essék. Manapság annyi a pedofil, mint égen a csillag! Tudja, nekem is van fivérem, nem is egy, és mindig nagyon vigyáztak rám! Olyan meghitt volt az egész! Még el is mosolyodtam: a testvérek mindjárt találkoznak, és együtt mennek tovább. Másnap hallottam Piroska eltűnéséről. A rendőrök nevezték így a gyereket, a piros ruhája nyomán. Jelentkeztem, elmondtam, mit láttam. Személyleírást adtam a fickóról. Ugyanis őt is alaposan megnéztem. Nem tehetek róla, ha csak harminccal mehetek a lakott területen, mint a csiga, akkor nézelődöm, megfigyelek. Na persze, a pasik vígan eldöngetnek mellettem! Ők csak a gázpedálra gerjednek, nem is jók tanúnak. A rendőrségen azt mondták, talán tényleg

Piroskát láttam, de nem valószínű, hogy a dűlőúton ácsorgó fickó őt várta, hogy az lenne a gyerekrabló rosszfiú. Ne spekuláljak, ez az ő hatáskörük. Jól van, de akkor hova lett Piroska? Mellesleg a hekusok miről ismerik fel a gyerekrablókat? Táblát cipelnek, hé zsaruk, kislányrabló vagyok! felirattal? Azoknak nem lehet rasztás hajuk, arc-pirszingjük? Engem nem zavar a mai fiatalság divatja… Megakasztom a szópatakot: – Tehát rasztás haja volt? – Ugye tudja, milyen az? A srác laza szalaggal vagy hajgumival fogta össze a feje búbján a fonatokat. Ettől olyan szökőkútszerűnek tűnt a frizuja. Amúgy a haja sötétszőke vagy világosbarna. A csúnya orrára is emlékszem, még az is eszembe jutott, hogy egy ilyen ormányt biztosan megplasztikáztat. Manapság az emberek rühellik a tökéletlenséget. Na persze, nem a szellemit. Mellesleg szerintem nem az eszményi szépség elérése az élet értelme, hanem valami merőben más. Nos, olyan orral, mint azé a srácé, nem könnyű az élet. Mintha tőből eltört vagy elferdült volna, már az eredésénél csúnya volt. Pedig enélkül egész helyes fiú lett volna a kék szemével, markáns állával. Tipikus fivéralkat volt. Az egyik szemöldökében meg az orrában láttam fényes bigyókat. Részletesen nem emlékszem a ruhájára. Lötyögős pólóféle, edzőcsuka. Térdnadrág, az a fenékben, szárban bő, gatyaszerű fajta, tudja. Cseppet sem áll jól a srácoknak, de hát ez a menő. Nos, ennyi. Ja, egy terepjáróféle kocsi állt a földúton, a bokrok takarásában, elég távol a szobrozó fickótól. Hülye színe volt, olyan libakaki-zöld. Mit gondol, életben találják a kislányt? – Bízom benne. Sokat segített. Köszönöm. Elteszem a telefont. Belloqra nézek. – Az elrabolt gyerek Carmine Lombardi. A ránk lövöldöző fickók a hunyók. Most pedig gondolkozzunk hideg fővel. Fejezzük be a félbehagyott házmustrát, mielőtt kiszippantyúztatnánk a kutat. Remélem, nem lesz rá szükség.

Én vagyok te, te vagy én, melyikünk a skizofrén?

Megbeszéljük, hogy ha már itt járunk, beugrunk Levitonhoz a vadölők ügyében. Ezúttal Daniel lesz a szóvivő. A másik történetről egyelőre hallgatunk a főrendőr előtt. Később majd lóháton elnézünk a Wilks-házhoz, s a környéket is szemügyre vesszük. Marsall homloka befellegesedik, amikor rákopogtatunk a házában. Figyelmesen meghallgatjuk a kioktatást: számára a vasárnap szent pihenőnap, az otthona pedig templom, oltárral. Mihelyt ezt tudatja, a nappaliba invitál, és megkérdezi, kérünk-e kávét, ha már ott vagyunk.

– Kedvessége megríkat – feleli Belloq. – Mégsem kérünk kávét. Az érdekel, tud-e a múlt éjszakai vadászbalesetről. – Az nem múlt éjjel volt, hanem régebben! – legyint Leviton. – Vagyis magát félreinformálták! – Beszéljünk a régebbiről – hagyja rá Daniel. – Mi történt? – Magukra tartozik? Belloq vállat von. – Érdeklődhetek másutt, másképp is. Attól függ, mekkora balhét akar. – Semekkorát, és éppen ez az! Az emberek összevissza pletykálnak! Semmi különös nem történt. Pár nappal ezelőtt egy peches vadász megbotlott a terepen, és vállon lőtte magát. Sajnos elég kényes ponton sérült meg. A sebészek szerint többé nem vesz puskát a kezébe. Még annak is örülhet, ha a karja mozgásképes lesz. Ez az igazság! Na, ki vele! Milyen locsogást hallott?

– Pletykálnak az esetről? Nem jutott a fülembe. Gyakoriak errefelé a vadászbalesetek? – Egyáltalán nem gyakoriak! – bömböli céklaképpel a főrendőr. Üvöltése hallatán szőke hajcsigás asszonyfej bukkan fel a közeli ajtónál. Egyidejűleg egy aranyló loknirugókkal övezett arcocska is bekandikál, gyerekmagasan. Közben a ház, vagyis templom, zeng tovább: – A vadászegylet törvényesen működik! A vadászmester betartatja a szabályokat! Mellesleg keményen üldözi a vadorzást! A sérült személy is társasági tag! A sérülése estéjén speciel pont nem azért volt kinn, hogy vadásszon, csak éppen figyelte a vadjárást, ugyanis nagy természetbarát! – A természettel való barátkozáshoz minek a fegyver? – Maga sem lövöldöz egyfolytában, amikor magánál van a fegyvere, nem igaz?! – Általában akkor veszem magamhoz, amikor lövöldözésre készülök. Gondolom, a kórház jelentette a lőtt sérülést. Ön pedig hivatalból kivizsgálta az ügyet, és kétséget kizáróan megállapította, hogy baleset történt – vélekedik Belloq. Udvarias hangja gleccserhűvös. – Felteszem, rekonstruálták a történetet. Bemutatná a szituációt? Na persze, nem kell megsebeznie magát. Fantáziátlan lévén egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy természetbarátunk miként lőhette meg a saját vállát. – Netán nyomozni óhajt az ügyben? Az én fennhatóságom alá tartozó városban? – Ha kérné, akkor sem segíthetnék önnek, ugyanis szabadságon vagyok. Jut eszembe, büszke lehet városa törvénytisztelő lakosaira. Csak némelyük ne volna oly peches, amikor kimegy a terepre, mint hobbivadász! Képzelje, tegnap éjjel egy másik természetbarátunk is

meglőtte magát! Ő a könyökízületét morzsolta szét. És mily furcsa: a hátralévő életében ő se nyúl többé mordályhoz. – Nem igaz! Tudnék róla! – förmed rá Leviton. Felrezzenek környezetem szemléléséből. Időközben robotmosolyt váltottam az ajtótoktartozéknak rémlő családtagokkal, és épp eltűnődtem: vajh melyik helyiségben lehet e templom szent oltára? Talán majd rákérdezek. Belloq rezzenetlenül válaszol: – Már tud róla, hisz az imént mondtam. Apropó, az előző ügynél nem szólt a ballisztikus, hogy a balesetet okozó fegyver és a golyó nem passzol össze? Netán jól sejtem: nem is volt ballisztikai vizsgálat? Múlt éjjel történetesen hallottam a lövést. Mivel tudja, milyen egységnél dolgozom, azt is sejtheti, hogy sokféle fegyver fordul meg a kezemben. Szövődményképpen a legtöbbjét hangról is felismerem. Az újabb peches természetbarátunk nem vadászpuskával lőtte szét a saját könyökét. Ám mint említettem, tanúként jöttem, a többi nem az én dolgom. Óhajt kérdezni valamit ez ügyben? – Óhajtok hát! Hol történt a baleset? Mit keresett arrafelé? Nem félt, hogy vadnak nézik, és lelövik? – Mint bizonyára tudja, az év ezen időszakában tradicionálisan hullanak a csillagok. Nőmmel, szintén természetbarátok lévén, ezt a jelenséget csodáltuk, csak mi fegyvertelenül. És nem, cseppet sem féltem, hogy vadnak nézhetnek. Tudomásom szerint a vadászat szabályai nem teszik lehetővé, mi több, kizárják, hogy a sötétben kószáló puskás illetők, gyűjtőnéven vadászok, azonosítatlan célpontra lövöldözzenek. Ez persze sajnálatosan feledésbe merül, ha hibbantra mólézzák magukat. Egyébként sűrűn eltűnődöm a boltokban: vajon miért épp róluk neveztek el oly sokféle itókát? – Maga rühelli a vadászokat, nemde?! – Vadásza válogatja. Amúgy való igaz: a vadakat sokkal jobban kedvelem. Leviton előbb az egyik szemöldökét vonja fel, majd a másikat. Látom a tekintetén: rögvest megoldja az ügyet. – És kommandós, nemde?! – bömböli. Tutifix, hogy az Oroszlán jegyében született. – Más néven embervadász, nemde?! Nem maga durrogtat lesből? Belloq megbilincselést jelképezőn keresztezi egymáson a csuklóit, és elvigyorodik. – Mégsem baleset volt? Én tettem volna? Marsall, ön zseniális! A választás után holtbiztosán maga lesz itt a polgármester! Örülök, hogy indult. – Meg is nyerem! – szögezi le a főrendőr. A polgármesterség említésétől némileg lelohad. Hátradől a jegesmedve-szőrme jellegű fehérséggel bevont fotelban. Három ujját legyezőszerűen szétterítve int az ajtótartozék fejeknek, hogy táguljanak onnan, és azok menten el is rebbennek. – Itt addig már nem lesznek botrányos bűnügyek! Erre akár mérget is

vehetnek! Nos, nagyon köszönöm a bejelentését! Ha szükség lesz a tanúzására, az embereim megkeresik. Egyébként még sokáig időznek a tónál? – Szeretünk ott lenni. Jó barátunk, a nyaraló tulajdonosa imádja a vendégjárást, mert az jót tesz a lapjárásnak. – Tudom, tudom, az a kiugrott zsaru! Most meg regényeket irkál! Tisztára, mint az a Chandler nevű ipse. De az meghalt már. Vizualizálom, amint Donald kiugrik a zsaruságból. Mint Chandler. – Hol az oltár? – kérdezem. Leviton észleli jelenlétemet. Rám találó tekintete ragadozósan pásztáz végig rajtam, hajamtól a rüsztömig. Fellövi hódító mosolyát. – A dolgozószobámban, természetesen. Az emeleten. Pazar oltár. Megmutassam? A középponti falra tapétázott plazmatévé fölött függő, aranykeretbe foglalt szentképre nézek. A jókorászor jókora piktúrát nagyon piros, roppant kék és vakítóan arany színek feltűnősítik. A komódon már-már életnagyságú feszület ácsorog. Eszembe jut egy közelmúltbéli ügyem másféle álszentekkel, és megborsóztatja a hátamat. A leendő polgármester szószék méretű fotelja mellé parkolt asztalkán diónyi gyöngyszemekből készült rózsafüzér és szurokfekete bőrbe kötött biblia iparkodik kéznél lenni. Társaságukban egy flaska whisky kelleti magát. Bizonyára gyenge volt a misebortermés. – Nos? – kérdezi Leviton, a szobájába vezető lépcsősor felé biccentgetve a fejével. – Felmegyünk egy imára? – Kösz, e tekintetben introvertált vagyok – hárítok kedvesen. Bár voltaképp a gráciám kimerül annyiban, hogy nem vigyorgok az arcába. – Hát maga? – fordul Belloqhoz. – Sosem imádkozik? Egyáltalán hisz Istenben? – Ez a viszonyom sem nyilvános – feleli a kérdezett. – Egyébként is lényegesebb, hogy Isten higgyen bennem. Ha nincs több kérdése a múlt éji lövéssel kapcsolatban, akkor nem zavarjuk tovább az enciklika-szövegezésben. Leviton kézbe kapja a bibliát, és a mellkasához szorítja, akárha védelmet kérne tőle. Eltöprengek, vajh miféle fekete bőrű lényt hámoztak meg a szent könyv bekötéséhez. Sátánt vagy frátert? Ez nyilván attól függ, hogy érdem avagy büntetés-e borítóvá nyúzódni. Az informálódásig nem jutok el. Marsall véget vet az audienciának. – Nincs több kérdésem – közli. Feláll, az ajtóhoz indul. – Maguknak most úgy tűnhet, mintha itt mindig lövöldöznének. Vadászokra, lovasokra. Nincs így!

– Nem tűnik úgy. Évek óta járunk a tóhoz, és még nem történt semmi kriminális – mondja Daniel relaxáns hangszínen. Nagyvonalúan megfeledkezik az esetről, amikor egy motoros banda veszett kriminálisan lerohant minket a parti házban, édesded álmunk legkellősebb közepén. Csakis intenzív szembeszegülésünknek köszönhetően éltük túl az attakot. Utóbb a nyaralója romjain helyszínelő Donald dühe sem volt rizikótlan. Engesztelésképpen a teljes baráti kör segített az újjáépítésben. Ennek során a hajlék jelentősen megtágasodott, és jóval több vendég befogadására vált alkalmassá, mint az ősidőkben, és még egy titkos pánikszoba is épült. Az avatóbulin a házigazda megpróbálta felgyújtani a kikupált rezidenciát. Őt ismerve résen voltunk, és még jókor észleltük a szobájából gomolygó füstöt. Az oltás végén kiderült, hogy a fotel karfáján feledett pipa okozta a tüzet, szokásosan. Kisétálunk a lakótemplomból. Marsall utánunk kurjant a küszöbről: – Mindent rám bízhatnak! Teszem a dolgomat, tisztem és kötelességem szerint! Nem szeretek közben nagy zajt csapni. Megértik, ugye? Nem hagyjuk magunkat provokálni. Kocsiba vágódunk. Daniel rám néz, tekintetéből kiolvasom a vizit utáni hogylétét. Két ujja közé csippent egy kószáló hajtincset a homlokomról, és arrébb teszi. A deviáns fürtöcske visszalebben. – Nem holmi provinciális tökörészés folyik itt – sóhajt. – Engem inkább arra emlékeztet, amikor egy belterjesebb élőhely lakói a különféle kacifántos kapcsolatok, közös stiklik okán fedezik egymás sötét ügyeit, mindenki zsarolható jeligére. – Tehát? – Nem tagadom, szitává fúrja az oldalamat, hogy ki a mesterlövész, és mit torolt meg. Mert megtorlásnak tűnik, bárhonnan mustrálom. – Leviton mindjárt zseniálisan kideríti, és akkor megtudod. Keserűt nevetünk utópiámon.

A képzelet fontosabb, mint a tudás. ?

Röpkének érzett, boldogító babázás után lóra pattanunk. Több szem, több csipa! felkiáltással Martin is velünk tart. A gerendaház felé vezető úton Nympháról mesél: a kora harmincas kíntornász telten izmos, mint egy kanca. Haja fürtös, stílusa erélyes, humorérzéke pöpec, piszkosul érti a szakmáját. Ma már egyetlen ujjpattintással elérte, hogy Steve a mankóit eldobva a vízbe gázoljon, és hosszan úszkáljon, akár egy lamantin.

A krónikus búskomorságban szenvedő ápolt a talajon is hajlandó volt gyógytornázni, bár a csípőemelgetős gyakorlatokat végigmorogta. Mellesleg joggal, mert ezeket Nympha tucatjával nyomatta vele. Minél panaszosabban hajtogatta Delgado, hogy mi mindene volt/ van/lesz eltörve, a sellő annál indokoltabbnak ítélte a tréninget, kiérdemelve a gyógytornadomina nevezetet. Gyakran feljebb igazította áldozata süllyedő fenekét, s közben szakszerűen elmagyarázta, miért szükséges fokozni a csontszövetek vérellátását, pláne töréses kórképek esetén. Miután a hajszolt Steve feldobta a talpát, masszázs következett. Ez pornografikus felhangokkal járt, habár csak monóban, ugyanis a szirén nem nyögdécselt. A dögönyözéstől frissült Delgado óvatos széptevésbe kezdett, firtatván: Nympha férjezett, szingli, ötgyerekes elvált anya vagy leszbikus-e? Mint kiderült, a tornadomina gyermek- és férjtelen, legutóbbi gavallérját nemrég tette hidegre, szó szerint. A szinglizéstől annyira kiakad, hogy ütni tudna érte. Pontosabban: tud is ütni. Steve megérdeklődte, mit jelent a hidegre tevés. Biztosan hallani kívánja? – kérdezte a sellő. A bátor igenlő válasz hallatán elmondta, hogy manapság az emberek már az első találkozásnál egymásra borulnak, örök szerelmet, barátságot ígérnek-fogadnak, mintha ismernék egymást, holott egy kapcsolatnak elemenként kell felépülnie. Nos, az ő gavallérja a kapcsolatépítés kezdeti szakában megsürgette a lázas összefonódást. A kikosarazás kórosan felfokozta gerjedelmét, és durva erőszakra váltott. Már-már célba is jutott, ám az utolsó pillanatban Nympha elérte végre a jéggel teli pezsgőhűtő vödröt, és lecsapta a testi betolakodót. A lovag csupán félkómába került az ütéstől, és egyáltalán nem térült el szándékától, sőt, az elutasítás doppingszerként hatott rá. Muszáj volt néhány újabb jegesvödör-csapást mérni aktív korpuszára. Végül a beviagrázott udvarló a fagyasztóládába gyömöszölődött. Kisvártatva kimászott onnan, és mert észveszetten vágyott nőre, gyakorlatilag bárminőre, agyrázkódásával és heveny hólyaghurutjával mit sem törődve a lakás alatti étterembe támolygott. Csínján kell bánni a tablettás szexszel, összegezte a mesélő, ki tudja, mit hoz ki az emberből. A pucérra vetkőzött, bekuszált fickó a puszta megjelenésével is közrökönyt keltett az étteremben. Hát még amikor egyértelmű szándékkal megostromolta a hölgyvendégeket! A biztonsági őr kénytelen volt közbeavatkozni. A kézitusában ártalmatlanított szatírt a hűtőkamrába zárta a zsaruk érkezéséig. Ezúttal nem a sorompó felőli földúton közelítjük meg a célobjektumot, hanem a füves, ligetes mezőkön át. Nem találkozunk a barátságtalan szövegű tiltó táblával, tehát jóval kiegyensúlyozottabban hatolunk be Bryan Wilks magántulajdonára. A területet nem övezi kerítés, drótmadzag vagy sövény, amely tudatná, hol húzódik a birtokhatár. Visszaesőként megismételjük a házbetörést. A tündöklő nappali fényben elmosódottabbnak látszanak a verandát rútító talpnyomok. Az ódon hintaszékre dobott, lyuk hátán lyuk pokróc egyik redőjében elgazdátlanodott digitális határidőnaplót, ósdibb-rövidebb nevén filofaxot

találunk. Mindkét nevezettől borsókázik a hátam. A külszíni agy és – remélhetőleg – corpus delicti a számítástechnikából überpengére képzett Martin farzsebébe kerül. Az épület belseje hajszállal lakályosabbnak tűnik, mint a múlt éjjeli holdvilágnál. A lábnyomokra ügyelve járkálunk le s föl, igyekezve mindent észrevenni. Néhány kör után kizárjuk, hogy a földszinten rejtekszobát találhatnánk. A padlás üres, nem számítva a gerendákat fedő, több évtizedes port. A vastag porrétegbe apróbb állatok tapostak ösvényeket. A nappali helyiségbe visszatérve végigkutatjuk az asztalfiókot, a polcokat. A hálószobai szekrényeket, az ágyneműtartókat. Újfent a ház centrumába tódulunk. A mosogatást ritkán megélt kancsót bámulom, az üvegedény alján lötyögő, zöldes folyadékot. Az asztalhoz vezető csöpögtetés-nyomokat. A napilap terítőt, amely több helyen felhólyagzott a nedvesen rárakott pálinkásflaskától. A szőnyeggyűrődésben talált palack pontosan illik e karikákba, az ováldad kancsófenék azonban nem hagyott nyomot rajta. Vagyis az itt időzgető fickók nemigen itták a vizet. Gyanítom, akkor sem itták volna, ha az nem zöld. De akkor miért vitték az asztalhoz a kancsót? Megszimatolom az edény alján pangó lötyőt. Az továbbra sem alkoholszagú. Jövés-menés közben egyszercsak meghalljuk a padló tompa kongását. Mihelyt ez eljut a tudatunkig, behatároljuk, mettől meddig telt hangú, és hol kezd üregesen puffanni. Félrehúzzuk az asztalt, feltépjük helyéről az erdei tisztás méretű rongyszőnyeget. Hűtőm magam. Nincs ebben semmi bűnügyes. A régi házak legtöbbjébe építettek pincét, rejteket. Daniel felnyitja a búvóhely fedelét. Grádics híján a mélybe vetődik. Habozás nélkül utána ugrom. Odalent sem élő, sem holt lelket nem lelünk. Körbelámpázunk a szűkös odúban. A döngölt padlón mocskos, szakadozott matrac hever. A penészes falon rozsdás vaskarika függ. Ilyenhez kötötték hajdan az istállóban tartott barmot. Itt embert béklyóztak hozzá. Az ujjnyi vastag szemekből fűzött lánc és a végén fityegő, szűk csuklópánt biztosan tartogat számunkra szövetmintát, vérmaradványt. A belét folyató, ócska szalmazsák mellett bűzlő vödör fenekén ürülék mumifikálódik. A fekhely túlsó végében notóriusan mosatlan műanyag tányér és pohár szürkéllik. Hát ide jött a kancsós víz.

Felemeljük a matracot. Mesefigurás bugyit, rózsaszínű tornacipőt lelünk alatta. Belloq még egyszer körbevilágít a lámpával, mielőtt kikapaszkodnánk az üregből.

Micsoda művész pusztul bennem! Qualis artifex pereo!?

A Wilks-birtokot magunk mögött hagyva, az ominózus földúton léptetünk, amelyen tegnap a békazöld dzsip száguldott eszelőző utasaival. Nem lévén bennszülött, egyáltalán nem ismerek lakható helyet az úthoz közeli környéken. Hangot adok a kislány sorsát illető pesszimizmusomnak. – Kell lennie egy másik búvóhelynek! – szól Belloq fohászkodásszerűen. A zizi Bolyó büszkén vonul vele, pedig hótfix, hogy lovasa kevésbé erogénesen hat őrá, mint rám. A szabad agyféltekémmel töprengés közben is érzékelem a férfias jelenlétet. A sokrétegű kisugárzás univerzális biztonságérzettel tölt el, egyszersmind fel is kavar, s némelykor csitrisen kelekótyává tesz. Életem pasasa folytatja: – Nemde Gavin ezt mondta: Wilks bármikor betoppanhat, hogy zokogjon egy meghatósat a verandán a sajtónak? Úgy vélem, a gyerekrablók a házban dekkoltak, és Carmine-t a rejtekodúban tartották, mégpedig Gavin tudtával, de legalább sejtésével. Alighanem attól rettegtek, hogy befut a tulaj, netán egyéb ok miatt hurcolkodtak máshová. Vitték a kislányt is, reményem szerint inkább élve, mint holtan. – A sáros cipőnyomok aggasztanak – mormolom. – A ház körül minden centiméter füves, növényes. Akárcsak amott, errefelé sincsenek szántott földek, ültetvények, itt is fű nő mindenütt. Ahhoz, hogy bivalyos nyomokat hagyjanak, leginkább ásniuk kellett valahol. Mint mondtad, egy hete esett legutóbb. – Miért mentek vissza a házhoz, miután elföldelték azt a valamit? – töpreng Martin. – Méghozzá pánikszerűen? – Talán az elveszett kütyüt keresték – tippelek. – Alig várom, hogy elmerülhessek a cuccban! – feleli gonoszkás szemvillanással. Öcsém hajzata – ez idő szerint – gesztenyeméz színű. Rövidre vágott, zselében fürösztött tincsei fejtetőn és homlokban keményen erektálnak. A sérómester nullás géppel berregett

körbe a fülek és a tarkó mentén. Keze meg-megrándult: hullámvonalat, kígyót, békát, villámot borotvált a fejbőrre. A kurtítást túlélő, egyetlen, gyűrűs fürt a nyakszirten rugózik. Martin szemöldöke selymes, tekintete zsiványos. A frontális metszőfogai közti bűvös hézagocska folytán mosolya letaglózza a védtelen lányokat. Termete nyúlánk, felsőteste szolidan izmolt. Kemény, kicsiny, kerekded feneke minden létező nemből rajongókat vonz. Öltözködésben ikonja példáját követi, többnyire pólóban, farmerban jár. Amikor megszületett, fű-fa őt ajnározta. A nénik, bácsik kaméleonként kunkorgatták nyelvüket, midőn éles fejhangon gügyörésztek öcsikének. Csörgőt ráztak neki, idétlen módon pattogtak, csápoltak körötte. Halálfélősen sikítoztak, ha bejött a macska, a cúg vagy a miazmák. Utáltam az éjjel-nappal babusgatott, folyton bömbölő riválist. Elemésztéséről ábrándoztam. Vágymozimban oroszlán lopakodott a kiságyhoz, fogaival megragadta a tesókát… Ablakon besikló óriáskígyó nyelte el, mielőtt nyikkanhatott volna. Bébihúsra falánk banya sütött belőle szaftos pecsenyét. Éjjel a porszívó kisurrant a takarítószekrényből, és beszipkázta a kis bömbikét. Indiánok kötözték kínzócölöphöz, izzó tepertővel töltött fúvócsővel köpdösték, gyújtónyíllal, pattantyúval, számszeríjjal támadták. Lépten-nyomon zsákos bácsiknak adtam el öcsikét, és a vérdíjat fagyiba fektettem. Utóbb bevallottam neki morbid képzelgéseimet, sokat sötétítve-színezve azokon, hogy kontrasztosabban lássa: immár megbocsátottam létezését, példás magaviseletű nővére vagyok. Ő pedig isteni csodatétel gyanánt tartja számon, hogy túlélte a kisdedkort. Lóhátról az is észrevehető, ami a talajról nem szúr szemet. Ám hasztalan keresünk az ösvényről letérő keréknyomokat, rejtett vadcsapákat látunk csupán. Jobb oldalon patak zúg, medrét nádas, zsombékos, cserjés szövevény határolja. Beljebb örökzöld fafélék akasztják meg a tekintetet. Kandeláber formájú ciprusok, bókoló csúcsú fenyők, cédrusok, bús füzek és tölgyfák magasodnak a birkanyáj-felhőzetes égbolt felé. – Jártatok már itt? – kérdezem. – Futólag – feleli az ifjabbik. – Nyargalvást – közli a másik. – Nem az a Wilks ősök által rettegett temető? – mutatok a ligeterdő felé. – A térkép csak flórát jelöl, sírkertet nem. – Úgy tűnik, ezek túlnyomórészt ültetett fák, nem idepottyant magból nőttek – mondom, átnézve a nyurga nádkalászok fölött. – Hosszabb ideig gondozták is őket. Amikor ez abbamaradt, cserjék, gyomfák telepedtek meg köztük. – Nézzük meg – javasolja Martin. – Mindjárt lesz egy ösvény jobbra. Csak előbb átmegyünk a hídon.

A térkép által ígért fahíd már nem köti össze a partokat. Maradványai a lomha folyású, bővizű patakban áznak. A korhadozó pallók csak nemrég roskadtak össze egy járgány súlya alatt, a legutóbbi felhőszakadás idején. A deszkaomladék körüli, frissen letaposott növényzet és a gumiabroncsok túrásnyomai árulkodnak a balesetesek erőfeszítéseiről, amellyel kocsijukat mentették a mederből. A dagonyában észlelünk néhány épen maradt, kibetűzhető cipőtalpnyomot. – Tehát itt sározódtak össze! – szisszen Daniel. – Remek! Biztatóbb, mintha ástak volna. Martinnal átugratjuk lovainkat a túlsó partra. A Belloqkal hátramaradt Bolyó pörög-forog, horkantgat, prüszköl. Lecövekel, majd tucatnyi spontán capriole-t mutat be. A kecskeugrás-sorozat végeztén felágaskodik, szökdécselve körbefordul hátsó lábain. Miután négy lábra huppan, váratlan, szélsebes szárnyalásba fog. Világrekorder ugrással lendül át a patak fölött. Landoláskor meginog, és fenéken csúszik néhány métert. Talpra kecmereg, megrázza magát, válla fölött visszasandít társaira. A vele összenőtt Daniel rezzenetlenül ücsörög a nyeregben. – Ez még egy idoltól is túlzás! – nyögi Martin. – Legalább egy kicsit a vízbe estél volna! Csak pár kortyra, fél-fulladásra! – Tudod, hogy nem könnyű leesni Bolyóról – vigasztalja a példakép. – Denisának se sikerült tegnap. – Pedig rengetegszer közel jártam hozzá – sóhajtom. – Megérdemlitek egymást. Lovagolhatod a hibbantat. Lefordulunk a kátyús földútról. Emberöltőkkel ezelőtt sorsára hagyott temetőben léptetünk. A fából, kőből, kovácsoltvasból készült fejfákat, emléktáblákat, kereszteket réges-rég emelték. A holtak fejéhez ültetett örökzöld fákat, bús füzeket óriássá növesztette a tovagomolygó idő és a madárfütty. A sírokon és a köztük volt sétautakon terjedő borostyán dús szőnyeget képezett a talajon, függönyössé varázsolta a fák törzsét, ágait. Felkúszott a lantot, angyalt, szentet, kódexet, gyertyát formázó emlékkövekre, beszőtte a süppedt hantokat övező vascsipkés kerítéseket, lámpástartókat, elrejtette a neveket és évszámokat, ily módon többé-kevésbé megoltalmazva azok épségét. A fedetlenül maradt írások/vésetek olvashatatlanná koptak az esőkben, havakban. Néhol kiböngészhető egy-két szám- vagy betűtöredék. A hétévesen meghalt Greta sírján szárnyas angyal öleli a lábujjhegyen nyújtózó kislányt. Az elhunytat jelképező gyermek az angyalhoz simul, szilfid kettősük fájdalmasan szép. A megnyugvást sugárzó szobor bármely múzeumban lenyűgözné nézőjét. Az egykori város kőfaragói művészi színvonalon alkottak. Hajdan az emberek kevésbé irtóztak az elmúlástól, haláltól, és ez kifejezésre jutott a sírkultúrájukban is.

– Ha polgármester lennék, akkor ez a sírkert nagyon is szerepelne a térképen – mondom. – Na, megint előjött a temcsi-mániád? – nyögi Martin. – Netán kisbabát vársz? Királynői pillantással sújtom öcsikét. – Ha arra célzol, hogy a szülés utáni spleenes időszakban szívesen merengtem, fotóztam régi temetőkben, most legalább láthatod, mi nyűgözött le. Legörbülök a nyeregből, hogy közelebbről szemlélhessem az elém kerülő kőfaragványt. A boldogult nem volt tehetős. Szerettei életnagyságúnál jelentősen kisebb lovat faragtattak a sírszobrásszal, jókorább mementóra nem tellett. Az arányos, termetes, dús bokaszőrű hámos paripa gazdája sírján álldogál, a borostyánszövedék alatt megbúvó tábla tanúsága szerint százhetven éve már. Mozgóképezek magamnak egy postakocsit, befogom elé a hidegvérű óriást, bakra ültetem hajtóját, és elnyargalunk, horizont iránt. Hátasaink nyugodtak. Óvatos, magas léptekkel haladnak a talajon, nehogy elakadjanak a karéjos levelű kúszónövény szertelenül indázó hajtásaiban. A nyereg magasából fürkésszük, jártak-e errefelé a dögvész fickók. Az eddig találtak alapján biztosra vehető, hogy a békazöld dzsip három utasa rabolta el és hurcolta ide Carmine-t, ők ölték kútba a kis terriert. Meglehet, éppen azért kellett sürgősen továbbköltözniük, mert a bomlásnak indult tetem megmérgezte a vizet. Ha itt találtak valahol rejtekhelyet, a patak közelsége növelte komfortérzetüket. Hiszen a folyó víz elhordja a szemetet. Leveszem magamról a jelet: kezdek dühösödni. Megszemlélem a közeli vaskeresztre akasztott, előre– haladottan rozsdásodó babérkoszorút. Ezt nem találom művészinek, de hát nem minden alkotó tehetséggel áldott. Elmerülök a szomszédos kőfülkében álló angyal finom ábrázolásmódjának csodálásában. Az idealizálatlanul emberi küllemű nőalak lábánál lévő, zöldesre aggult táblát böngészem. Az elhunyt nevéből mindössze ennyi maradt fenn: .ercules …tovani. Az illető 17..-tól 183.-ig élt. Ha ez egy sírkert a régmúltból, akkor illendően templomnak is lennie kell a közelben. Eleink előszeretettel temetkeztek imádságos helyeik köré. Ryack várospusztító tűzvészt említett. A szentély alighanem fából épült, és elenyészett a lángok között. Hiába keresnénk nyomát. Fenséges cédrus ágkarjai alatt bújok át lovammal. A matuzsálem fa törzsét akkor érnénk át, ha mindhárman megfognánk egymás kezét, és még a lovak farkát is hozzámarkolnánk. Az elefántláb vastagságú ágak tövében hűsre temperált félhomály terjeng, a paták neszét hallhatatlanná tompítják a hullott tűlevelek. A barnult lombszőnyegen friss túrásnyomokat látok. Azok bizony nem szarvasgombát keresgélő vaddisznóéra emlékeztetnek. Hanem arra, hogy valakik felástak itt egy darabot – temetőben lévén így mérem: gyermeksír-helynyit, aztán visszakaparták.

Bár utóbb a talaj felszínét elsimították, mégis látható a bolygatás. Az elsimítok nem csak ásót használtak a hantolásnyomok eltüntetéséhez, hanem a talpukat is. Eddigi, felszínes ismeretségünkből ítélve a fickók nem éppen IQ-huszárok. Am az már kifejezett kreténségre vall, hogy a letaposott földön ott ragadt az egyik bakancs talpát egyénítő SPORT felirat, a másikról a márkajelzés. Habár miért is aggódtak volna amiatt, hogy néhány nap múlva bemászatom ide a lovat, és észlelem a hantolást? Elhaló hangon szólítom közelben bóklászó társaimat. Mire ők odaérnek, a mobillal lefotózom a gyanús területet. A vakuvillanások a retinámra perzselik a lábnyomokat, és mindazt, amit alájuk képzelek. Ha rajtam múlna, még a lefutott szemet is felszedném a nem létező harisnyámon, csak nehogy nekem kelljen kiásnom azt, amit idetemettek. Urian születése óta repedezetté vált a szívkörnyéki pajzsom.

A király nemesemberré tehet valakit, úriemberré nem.

Nem árt olykor a pasas-jelenlét. Eszembe se jutna, hogy végigtapogassam a fejünk fölött ívelő, vastag ágat. Bennük felmerül: vajon a földtúrók nem oda rejtették az ásót? És mit ád isten, valóban végigfektették az ágon, arra az esetre, ha mesmeg temetniük kéne. Martin kétkezi munkához lát. Úgy tetszik, játszva elboldogul a hullott tűlevélből képződött, puha humusszal. Az első, amiben elakad, nem más, mint a cédrus kiterjedt gyökérzete. A karvastagságú támasztógyökerek sűrű hálózatában képtelenség mélyre ásni. Épp ezért a gyerekrablók csupán elkaparták a rejtegetnivalót. Egyik-másik agresszív közlekedési kultúrájú országban kötelezik az autósokat, hogy a mentődoboz mellett hullazsákot is tartsanak a csomagtartóban, mivel a tömérdek baleseti halott elcsomagolása roppant terhet ró a közkasszára. Nálunk is kapható a cipzáros átmeneti koporsó. Ilyen bukkan elő a rákotort földréteg alól. A fekete zsákra meredek. Idegesen körbetapogatom magam. Mintha egy pisztoly oroszlánosabbá tehetné szívemet. Morzsányi csúzli sincs nálam. Kölcsönről se lehet szó: társaim is fegyvertelenek. Végül már beérném egy stukker-makettel. Martin letérdel, kinyitja a csomagot. A cipzárfogakon végigkaristoló szán bántó recsegése nem ajnározza idegvégződéseimet. A zörögve feltáruló zsákban nem fekszik holttest. A tartalom láttán mégis elmarad a megkönnyebbülés.

Mintha többgyermekes családoknál lomtalanítottak volna, bezacskózva a kinőtt, megunt, felesleges ruhákat, cipőket. Kihajították a csócsált fülű plüssmackót, a műszőrme mobiltelefon-tartót, a strandholmival tömött hátiputtonyt, a lakatra zárt emlékkönyvet, a hajba való gumigyűrűket, szalagokat, csatokat. Bizsuláncot, kabalafigurát. – Mi ez? – hördülök. – Alighanem kislány-kereskedelem – válaszol Belloq. Eddig csendesen szöszölő lovaink izgatottan horkantgatnak. A másik irányból közelgő emberi léptek nem hallatszanak a zajszigetelő avaron. Az emelt hangú csevegés foszlányai jutnak el hozzánk. Gombaszedők tartanak felénk? Kirándulók? A géppisztolyos fickók? Kibújunk a cédrus rejtekéből. Eloldozzuk hátasainkat, nyeregbe pattanunk. A bokrok közé húzódva figyeljük az ösvényről letérő fiatal párt. Ők nem vesznek észre bennünket. Lassacskán magukról is megfeledkeznek. A vékony, szőke lány feszülten nevetgél. Lépésenként összerezzen, nyöszörög: ez temető, itt szellemek járnak, ő itt nem akarja, nem erről volt szó. Az ifjú férfi keze csapong a testén. Fatörzshöz dönti a nőt, s száját azéra szorítva, elmosódott hangon bizonykodik: meglátod, milyen jó lesz! Nem bánt itt minket senki, ez lesz ám a földöntúli szex! A fehér ruhás lány akarja is, nem is. Inkább félelemből löki félre a gavallért, semmint kacérságból. – Nem! Menjünk innen! – kiáltja. Légzésszáma viharosan emelkedik. Levegőért kapkodva, meggörnyedve lihegi: – Mindjárt bepánikolok! Értsd meg, máris kezdődik! Vigyél innen! A férfi nem veszi komolyan a kérést. Célorientáltan folytatja a szoknya alatti offenzívát. – Meglátod, rákapsz! Isteni a temetőszex! Legjobb, ha síron csinálják! Élvezni fogod, becsszóra! A lány ellöki magától a polipos végtagú fickót. Két karját a combjai közé szorítva előrehajol, immár sikítozik: – Megölnek a holt lelkek! Kiszívják a velőt az agyunkból! A nagyi megmondta! Menjünk innen! Rohanás! – Babonás kis hülye! Nincsenek szellemek! Kefélni jöttünk, és kefélni is fogunk!

– Kefélj nélkülem! Én elmegyek! – Rendben. Ha be vagy tojva a sírok között, akkor csináljuk a kápolnában! – hangzik az ajánlat. – Felszentelt helyen?! – sikolt a lány kompromisszumképtelenül. – Isten házában? Soha! – Akkor menj a pokolba! Minek jöttél velem, ha semmilyen hely nem jó neked kefélni? – Azt is utálom benned, hogy cseppet se vagy romantikus! – Nem volt elég a romantikából, amíg idekocsikáztunk? Füttyögtek a madarak, csobogott a patak. Most pedig dugás! A lány nem változik szexéhes démonná a trillás előjáték említésétől. – Félek! – visítja. – Nem érted? Pánikbeteg vagyok! Mindjárt rosszul leszek! Az ifjú gonoszkás vigyorral hátrébb lép. – Jó! – kacagja. – Akkor itthagylak! A pánikosok attól gyógyulnak, ha összezárják őket a rettegésükkel! A szűkült tudatú lány ezt se hallja meg, különben vitatná. Hátát a fatörzshöz feszíti. Roggyant térdeit összezárva, arcát takargatva, vijjogó sikoltozásban tör ki. Láthatatlan támadókat hesseget, a levegőbe rugdal. Saját arcát karmolássza, szemhéját tépdesi. A hoppon maradt fickó sarkon fordul. Szélsebesen eltűnik a sűrűben. Váratlan géppisztolysorozat akasztja meg rohanását. Jajgatva lezuhan. Halljuk a teste által elsodort ágak reccsenését. Néhány másodpercnyi csend támad. Az őrjöngő lány is magába fojtja sikolyait. Hátasaink feszülten állnak, még az agyas Bolyó is arra vár, hogy lovasa döntsön, mitévők legyenek. A következő pillanatban folytatódik a pánikos szirénázás. Távolabb, a volt-nincs-híd felől érkező géppisztolyosok ordítozva acsarkodnak egymással, azon vitázva, muszáj-e gyilkolászni. Ijesztő gyorsan megegyeznek abban, hogy muszáj. Vaktában lövöldözve csörtetnek felénk. A leterített gavallér mélyen hallgat. Életem pasasa elsüvít mellőlünk. Martin a ló nyakára hajolva követi ikonját.

Bízz Istenben, és tartsd szárazon a pelenkát!

A sűrűn álló fák között cikázva nyargalok a humán közvészek felé. Bolyó nem kerülgeti az utunkba akadó bokrokat, átugrál fölöttük. Kérnem se kell, önállóan küzd meg a nehézségekkel. Rábízom magam. Megközelítjük az avarágyra hanyatlott, újfent jajgató széptevőt. Ez a randi csúnya véget ért. Éppen ekkor az egyik géppisztolyos gyereknepper torpan meg a sérült mellett. Átvillannak rajtam Ella szavai: a kocsit tejeskávé színű, kosképű fazon vezette, orr- és szemöldökfuxos, kalózkendős. Ímhol a kosképű estébé fazon. A mordálycsővel hadonászva fenyegeti a földön fekvő ifjút. Vigyora az arcára szárad, észlelvén a bozótban közelgő lovat. Mire helyre tenné magában, flessel-e vagy sem, elvetődöm a nyeregből. Mordályos karját félreütve lesodrom lábáról a birkaképűt. Homoerotikus pózban terülünk el a talajon. Félig-meddig a jajgató széptevőn vonaglunk, bevonva őt is, harmadiknak. Én fekszem legfelül, aktívan. Könyökütéssel igyekszem ártalmatlanná tenni az alattam fetrengő, kalózkendős bűnözőt. Ő se műkedvelő, megkísérli a szemembe vájni a hüvelykujját. Tervétől egy csuklófogás folytán eltérül, karja lepetyhüdik. Nem adja fel. Artista lehet: a másik kezében tartott mordállyal próbál hátba lőni. Kreténdíj-esélyes ötlet, feltéve persze, hogy átmegy rajtam a golyó, és végül benne akad fenn. Elkapom a karját, rögvest el is fordítom, hátulról közelgő társa felé. Segédletemmel a sorozat széle célba talál. A bősz skulók feltépik a felénk rohanó ördög felkarját, vállát. A fegyvertelent. A rasztás fickó vére messzire fröccsen. Ezt tápászkodás közben észlelem, akárcsak az ép mancsában tartott géppisztoly csövének emelkedését.

Mire ő meghúzza a ravaszt, pajzsként magam elé rántom birkafejű cimboráját, és talpra szökkenek. A golyózápor tombolásában engedem ki markomból az elrongyuló testet. A közeli fa törzse mögé vetődöm. Pillanatnyilag nem foglalkozom a combomban érzett lüktetéssel. Azt fürkészem, hol lehet a harmadik gyereküzér. Nem örülnék, ha hátba kapna. A fájó sebei által stimulált raszta-sérós fickó dühödten megsorozza az engem fedező, igencsak anorexiás fatörzset. Az ódon temető kőangyalai egytől egyig velem éreznek, vigyáznak rám: néhány lövés után kiürül a skulófészek. A kapkodó tárcsere közben odazúdul Martin, és lovával legázolja a fickót. Úgy vélem, elboldogul vele. Lábra kapok. Gyanúm szerint a harmadik gyerekkufár a patak felé iszkol, hogy a hídmaradványon átkecmeregve elsöpörjön az úton hagyott dzsippel. Meg kéne akadályoznom. Érzetem szerint hangsebesség-határon rohanok. Mégis szaltózgatva örvendeznék, ha a nálam is gyorsabb Bolyóval folytathatnám a száguldást. Ríkatóan úgy tűnik, hogy a lovasától megszabadult hátasállat elbujdosott a csatazajból. Átszakítok néhány pókhálót, liánhajtást. Kínomra még egyik sem a célszalag. Csak sejtem, hogy a jóval előttem loholó, elmosódott folt nem más, mint a harmadik gazfickó. Felidézem lányom impresszióját: a hátul ülő tag műkopasz volt, feje pogácsakerek, szeme hígkék, szája meztelen csigás. Csupasz vállán tetkóoroszlán bömbölt. Ő is géppisztolyozott, a zsebbe illő fajtával. Csakhamar megközelítem a hátrafelé lövögető óriáspacát. Ha volna fegyverem, gyorsabban utolérhetném. Így azonban nem viszonozhatom tüzelését. Cikcakkban rohanok tovább. Ha mérgesebb sorozat dübörög felém, fa mögé rejtőzöm, vagy a földre hasalok. Az angyalok lankadnak, netán a hatókörük csökken: a golyók köröttem csapódnak be, mind közelebb és közelebb. Most már bánhatom, hogy nem szereztem meg a kosképű mordályát. Lapulok, és bánom. Arra is gondolok, hogy a hosszas gyengélkedés következtében pocsék a kondim, a reflexeim is lanyhák. Am ha így kesergetem magam, a végén még öngyilkos leszek. Kúszásra váltok. A kopasz óriáspaca buzgón tovább lövi a pagonyt, amelyben eddig lapultam, noha ott már Micimackó se jár. Az avaron araszolva megközelítem a lövészkedőt. Ráillik a leírás: ő a csigaszájú kerekfej. A tár kiürül. A kopasz fickó felpattan, imbolyogva átszökdécsel a hídromokon.

Talpra ugrom, hogy kövessem nyomát. Lódobogás hallatszik jobbról. Odafordulok. Bolyó süvít felém. Remélem, azért jön, hogy felajánlja szolgálatait. Ütközésünk elkerülhetőnek látszik. A zizzent hátas fékez előttem. Lassulás közben megcsúszik, ettől visszagyorsul. Fejünk összecsattan. A becsapódástól kergült paripa átgázol rajtam. Ha nincs elég küzdőfeled, vegyél lovat! Bepirul a külvilág a szemembe ömlő vértől. Zúgó aggyal térdre tápászkodom. Biztosan tudom, hogy van korpuszom: minden porcikám egyenletesen fáj. A homlokom kicsit jobban. Féltérdre kecmergek, bár inkább támadóállásnak nevezném a testtartást. Eltökélem, hogy ebből a pozícióból lendülök fel a tőlem lábnyújtásnyira toporgó Bolyóra, s elkapom a kopaszt, mielőtt az elsöpörhetne a hernyózöld dzsippel. Talpra küzdöm magam. Alkarral letörlöm a vért az arcomról. A bőven zubogó utánpótlástól fejrázogatással igyekszem szabadulni, hasztalan. Lerántom pólómat, és átkötöm a homlokomon. A vérpatakzás csillapodik. Az agyrázkódás nem. Jóval szerényebbé válok: lendülés helyett Bolyóhoz szédelgek. A mostig békés hátasállat hirtelen veszélyt neszel. Fülét hátracsapva a levegőbe ugrik. Helyből felszállva elrobog az erdőben. A másik irányból is lódobogást hallok. Denisa nyargal felém. Karját lenyújtva segít a háta mögé pattanni. Időközben elmegy a hajó. Más szóval kerekfej behuppan a patak túlsó partján veszteglő idegen kocsiba, és felszállósebességen elsüvít. A bitangerős, szélvészgyors terepjárgányt a romantikus páros hagyta az átjárónál. Végképp kiábrándulok a temetőszex-mániás csókából. Átugratunk a nagy patak vagy kis folyó szélességű víz fölött. Kikerüljük a hernyózöld dzsipet, és a tovaszáguldó furgon után nyargalunk. Sebtében lehülyézem a kislányrablókat. Utóvégre nem vall józan észre, hogy a tegnapi lövöldözés után 1) nem cseréltek kocsit, 2) visszajöttek a tetthelyre. Felmerül a kérdés: miért?

A vágtázó ló gyorsan lankad kettőnk terhe alatt. Ennél sebesebben csak a rózsabogár-zöld verda távolodik. Feladjuk a sansztalan hajszát. Újfent átröptetünk a patakmeder fölött. Lovarnőm fél kézzel tartja a szárat. A másikkal a telefont szorítja a füléhez, es Levitont dirigálja. Azt követeli, hogy a főrendőr üldöztesse a pickup terepjárót, ide pedig küldjön mentő- és zsarumobilt, hullaszállítót, nyomfürkészeket, sebtében! Önmagának pedig kerítsen papot, de akár neki, Denisának is meggyónhat, azt illetően, miért nem lépett valamit a kútba fojtott eb ügyében. Aztán hátraszól: – Hogy vagy? – Kriplin – felelem, az átvérzett homlokkötést tapogatva. – Megveszem Bolyót. – Meghibbantál? – Megveszem, és kolbászhúst aprítok belőle!

Isten majd megbocsát nekem, az a mestersége. ?

Távollétemben Martin lefegyverezte, bedepózta a sérült rasztást. A fatörzshöz támasztott, átélten gyengélkedő fickó lábait – bilincs híján – kengyelszíjjal kötözte össze, ép karját hátul rögzítette. A fogoly félfekvő helyzetben hever a fakolosszus előtt. A vérveszteségtől és kínjában félrebeszél: jogainak gyengéd tiszteletét követeli, és ügyvédre is igényt tart. Továbbá azt óhajtja, hogy verbuváljunk számára véradókat, mire a kórházba robog vele a mentőkocsi. A temetőfóbiás lány rohamszünetet tart. Teljesen kimerült, ráadásul nem találja a visszautat a létező világba. Combon lőtt szexpartnere jajgatva, nyögdécselve markolássza fájó lábát. A másikkal a földet túrja, lassan körbe-körbe forogva önnön tengelye körül. Jut eszembe, lenézek lüktető combomra. Semmi vész, csak fantomfájok. Gyanítom, ez már holtomig velem marad. Furcsa. Évekkel ezelőtt a sebészek négy golyót kanalaztak ki belőlem. Senki nem mert volna fogadást kötni a bukiknál, hogy élve szednek le a műtőasztalról. Úgy vélem, összevissza stoppolt belső szerveim pecsvörkhöz hasonlatosak.

Hanem azok a régi hegek sosem kísértenek akció közben. Még teliholdkor és időváltozás esetén sem sajognak, miként az a hegek, törések megátalkodott szokása. Épp ezért ijesztő, amit a néhai smasszernő szellemgolyója művel az érzőidegeimmel. Eddigi életem során tömérdek fájdalomban részesültem. Már azt hittem, többféle kín nem is létezik. Ezt cáfolandó gázolt át rajtam a féltonnás Bolyó. Nincs idő zúzódásaim nyalogatására. Szemügyre veszem a boldogult birkaképűt. A testében rondálló golyókat egytől egyig nekem szánták. Megtekintem a fegyvereket. Az óbégató rasztás mellé térdelek. A fickó ott tart, hogy ő gyanútlanul sétálgatott az édes anyatermészetben, és mi otromba módon rátámadtunk. Nem elég, hogy több tucatnyi halálos sebet kapott, még az addig gyűjtött, fincsi gombákat is elveszítette…! E vádak hallatán a combon lőtt széptevő csaknem megkopaszodik dühében. Ordítva vitatja a másik igazmondását. Kisvártatva kánonban üvöltöznek egymással. Szókincstáruk legkedvencebb elemei: köcsög és faszszopó. Hamar besokallok tőlük. Nem üvöltöm el magam, csupán elmélyítem a hangomat: – Hol van a kápolna? – kérdezem. A rasztás jóval hangosabban folytatja a hőzöngést. Gombaszedő kosárkája elvesztéséről érzeleg. A bősz lovag motyog valamit, a fehér ruhás lány felújítja a foghullasztó sikoltozást. Olyan érzés fog el, mintha zsákbanfutással nehezített láncfűrészes tömegmaraton zajlana az agyamban. – Hol van? – firtatom szívósan. Denisa megfogja a pánikrohamozó nő kezét, túlkiabálja az extrém zajokat. – Gyere, menjünk innen! Odáig kell kitartanod! – mutatja a húszméternyire lévő, sokemberes törzsű tölgyet. – Ott már nincsenek holt lelkek! Gyerünk, futás! Siessünk! Elrántja a lányt a támaszul szolgáló fától. Húzza, vonszolja magával. A menekülő felfüggeszti a vijjogást. Denisa kezébe csimpaszkodva bukdácsol-botladozik a számára halálosan távolinak tűnő menedék felé. Mélyen magamban megdicsérem nőmet: te vagy az álomlány. Visszafordulok az intenzíven köcsögöző széptevőhöz. Betapasztom a száját. – Na még egyszer: merre van a kápolna? – firtatom, tenyeremet elvéve a hangképző szervétől. Ő pedig előremeresztett mutatóujjal jobb és bal kanyart, ringlispílt, nyílvesszőt – vagy affélét – mutatva, némán topografál. Pár méterrel távolabb a rasztás dülledt szemmel faszszopózik. Lerí róla, mennyire nem akarja, hogy a kápolnához menjek.

– Velem tartasz? – provokálom. A rákfene megpróbál nekem ugrani. Dühöngés közben feldől, és bestiális rozsomákhangokat öklend magából. Ella lányom stílusában gondolom: bárcsak rozsomákos kalácsot sütnének belőled! Vagy rozsodiósat. Martinhoz fordulok. – Figyelj rájuk – kérem. – Inkább veled tartanék. Válasz nélkül indulok. A pánikrohamos lány eljut a menedékhez Denisával. A siheder tölgyet egy sír mellé ültették hajdan, százötven-kétszáz évvel ezelőtt. A növekvő fa törzse bekebelezte, mintegy magába falazta a nyughelyet övező díszkerítés hozzá közelebbi oldalát. Idővel elérte a bibliás imafülkét formázó síremléket, jelenleg a mestermű lassú eltüntetésénél tart, joviális versengésben a bármire felkúszó borostyánnal. Szerintem mindez bűvösen fotogén, és még a kulturált temetőszextől sem ódzkodom. Megfordul a fejemben, mi történhet, ha az elcsendesült fóbiásnak feltűnik a tölgy által folytatott sírgyalázás. Mellettük ellépdelve bátorító vigyort villantok Denisára, jóllehet, a királyi termetű fával ellentétben aligha vagyok fotogén, fejemen a pólómból tekert, átvérzett turbánnal – pedig csak nemrég tituláltam magam sejknek. Igyekszem délcegen mozogni, mintha a lótaposottságot titkolni lehetne. Borostyánnal beszőtt sírok között lépdelek. Legtöbbjük ottlétét, formáját csupán sejteni lehet az örökzöld burjánzás domborulataiból. A kápolna maradéka mesterséges dombon emelkedik a sírkert fölé. A csorbult élű, romos lépcsősort és a hozzá vezető, alig észlelhető sétányt gyertyaláng formájú ciprusok szegélyezik. A fasor néhány ponton kilyukadt. Az elhalt példányok többsége elporladt, a többi hulla szikkadt törzse szúrósan mered az égre. A kőfalú építmény túlélte a várost elemésztő tüzet. A düledék teteje eltűnt. A lángmartalékká vált ablakok és az ajtó helyét jóval utóbb rácsozták be. A nyílásokon keresztül megtekinthetőek a szentély védett, párás belsejében megtelepedett, buján nőtt fák és cserjék, az egykori oltár óriási kőkeresztje s néhány, garzonlakás méretű szarkofág. A belső falakat borostyán tapétázza, a padlót ugyanő szőnyegezi, de birtokba vette a kőkoporsókat is. Utóbbiak tetejéről szemlátomást mostanában szaggatták le a méregzöld leveleket. A rácsos ajtó szárnyait összefogó baromláncon lógó, férfifej nagyságú lakat rég rozsdásra vénült. Eredeti, világosabb színe csupán a hátulján és az oldalfalain tűnik elő, ahol a használat során gyakrabban megérintették. Megrántom a szárat, s az kipattan a zárból.

Az ajtószárnyak csikorogva feltárulnak. Belépek. Madársereglet robban ki a lombok közül. A detonációszerű szárnycsapkodás dübörgéssé enyhülve távolodik. Már csak az infarktus szálldos a közelemben. A lángoló színű Nap a kápolnában tenyésző fák koronája fölött jár. Arabeszkes-érzékies árnyak-csillódzások játszadoznak látásommal. Az ezüst és arany foncsorozásúnak tetsző levelek vakítóan tükrözik a rájuk hulló fényt. A homályban maradó lomb rémalakosnak, feketének tűnik. Szememet dörzsölgetve silabizálom a padlót borító borostyánon a taposásnyomokat. Azok a hátul álló szarkofághoz vezetnek. A kőláda oldalába faragott címeren szárnyas oroszlánszerűség ül, lábánál pajzzsal. Egyik karmos mancsában kardot tart, feje fölött szőlőfürt függ, körötte stilizált liliomok nyílnak. Térdre ereszkedve betapogatok az oroszlánkörmös lábakon nyugvó koporsó alá. Szinte nyomban megtalálom az avas talajon lapuló feszítővasat. Felfelé fordított tenyérrel végigsimítom a láda fenekét. Bingó. A szarkofág aljához tapaszozott fegyverdiszkont észleltén visszahúzom kezemet, nem szaporítom tovább az ujjnyomaimat. Rituálisan megérintem mellkasom bal felét, arra kíváncsian, helyén van-e a szívem. A Tündérkirályhoz fohászkodva, mély légvételek közepette a fedél alá csúsztatom a feszítővasat. Máris értem, miért jártak hármasával a kislánynepperek. Egyedül aligha bírtak volna az ólomsúlyú kőlappal. Az apránként arrébb taszigált fedél alól áradó nyirkos levegő orrfacsaróan büdös. A szag nem testbomlásra vall. Végre belátok a koporsóba. A mélybe hajigált mocskos pokrócok, törülközők és egyéb rongyok tetején két bekötött szájú gabonászsák hever. Gyaníthatóan nem gabonafélét tartalmaznak. Mindkettő tömöttnek rémlik. Egyik se moccan. Késre kapok. Kipattintom a pengét, átmetszem a szájkötőket. Megtapintom a hozzám közelebb fekvő zsákot. Az alighanem ruhaneműt rejt. Megérintem a távolabb lévő, ember alakú csomagot. Az pedig összerándul. Lehántom a vásznat a testről.

A kilenc-tíz év körüli lánygyermek állapota láttán gyilkos düh szorítgatja torkomat. Kiemelem a koporsóból az eszméletlen kislányt. Levágom végtagjairól a béklyókat. Nem kutatok tovább, karomba veszem a haldoklót, és kifelé indulok. A kápolnából kilépve megpillantom a lépcsősor aljában merengő Bolyót. Rárivallok, ő pedig engedelmesen megvárja, míg leérek. Nyergébe kászálódom a testtel.

Az aranykor az a kor volt, amikor nem az arany uralkodott.

Alig néhány lépésnyit haladok a lóval, amikor lövés hallatszik Denisáék felől. Megsürgetem Bolyót. Meglehet, a holtak kertjében nem illendő ily sietség, viszont gyorsan célba érek. A gúzsba kötött gyereküzér újabb golyóval gazdagabban hever a földön. Már-már meggyőzően hullaszerű. A Martinnal testcsatázó széptevő akkor kényszerül megválni a mordálytól, amikor odatoppanok. – Úgyis kinyírom a rohadékot! – fröcsögi céklaszín fejjel. – Méghogy ő jelent fel!? Mert rátámadtam gombaszedés közben! Ez a szarházi eddig legfeljebb a valagán látott gombát, nem pedig az erdőben! Ilyen hazug állatot! Hát engem ki lőtt combon?! Talán a temető szelleme? Kitaposom a rohadék köcsög szaros beleit! Tombolása erősbödő szirénázásba vész. A néptelen földúton közeledő mentő- és zsarujárgányok vijjogása tovább csákányozza az agyamat. Nyilván nem helykérés céljából nínóznak, inkább az adrenalinképzésüket stimulálják. Holott az majd úgyis felserken, ha meglátják, mivel várjuk őket. Már úgyis mindegy lévén nem firtatom, miként jutott fegyverhez a Martin gondjaira bízott gavallér. A földre fektetem a ráncosra száradt, szürke bőrű gyereket. Mellétérdelek, megérintem homlokát, nyaki verőerét. A kislány lázas, pulzusa száguld. Fogvatartói bűzösrongyos férfipólót húztak rá, s az dédihálóing gyanánt lóg rajta. Cipője a gerendaházi rejtekben maradt, csupasz végtagjai szarkofág-hidegek.

A mentősök csak gyalog jöhetnek a sérültekért a hídját vesztett patakon át. Örökkévalóságnak rémlik, mire odaérnek. A változatlanul eszméletlen lánykát hordágyra fektetik, karjába infúziót kötnek, testét betakargatják.

Az agresszív széptevőt is ellátják. Az általa mellkason lőtt gyerekrablóban pislákol az élet. Őt sem hagyják a tetthelyen, holott felötlik bennem, hogy jól megérdemelten elhantolhatnánk. Végezetül kapok néhány érzéstelenítő szúrást, és – impresszióm szerint hatszáz öltéssel – összevarrják homloksebemet. A helyi rend legfőbb őre le-föl szaladgálva szemlélődik. Megrettentnek látszik. Elcsellóztuk a makulátlan bűnözési statisztikáját. Egyszercsak megtorpan előttünk. – Mi van? Mi történt? Mit műveltek? – kérdezgeti Denisától, tőlem, Martintól és a kiújultan sikoltozó pánikostól. Félő, hogy letekeredik a feje a szakadatlan forgatástól. – Az történt – kezdem semleges hangszínen, miután visszaszorítom magamban a dühdémonokat és tűzsárkányokat –, hogy alighanem megtaláltuk Carmine Lombardit. És alighanem az utolsó pillanatban bukkantunk rá. Leviton a raszteressé lyuggatott kospofára mutat: – És a hullák?! Mit képzelnek maguk? Ez itt nem Chicago! – A boldogult az egyik fegyveres bűnöző, uram – tudatja Denisa. Nőm modora nemcsak engem bűvöl el. A fehér ruhás lány sikolyszünetet tart, hogy követhesse a társalgást. – Muszáj volt szitává lőni? – neheztel tovább az alacsony bűnözési ráta őrizője. – A tettestársa lőtte szitává. Vele konzultáljon – tanácsolom. Belső szörnyeim berzenkednek a visszaszorítás ellen, és még egy farkasfalka is üvölt bennem. Hangom higgadt. – Most én kérdezek. Felhagy ezzel az ócska pedellus-stílussal, és a helyzet magaslatára szárnyal, rendőrfőnök úr? Vagy máris intézkedjek, hogy szakszerű segítséget kapjon az ügy felderítéséhez? E pillanatban Lángelme Leviton felismeri a fehér ruhás lányt. Szemét rámeresztve az arcába bömböl: – Rana! Te hogy kerülsz ide?! Mit keresel itt? Denisa közbeszól: – Őt majd később. Maga most azonnal érdeklődjön az embereinél, hogy hol tart a lopott kocsival spurizó közvész üldözése! – Megáll az eszem! – hüledezik Leviton. – Mióta maguk itt vannak, már ketten meghaltak! Na jó, csak másfelen, de lefogadom, hogy a másik szitává lőtt fazon még a mentőben

bekrepál! El kell jönniük az esti misére! Okvetlenül adjanak pénzt Szent Antalnak! Szükségük lesz a kiengesztelésre! – Megszervezte egyáltalán az üldözést? – firtatja Denisa. – Ismerem a kocsit, tehát nincs értelme, hogy kerestessem! Fenét lopott! Christian Ravellié. Vele miért húztak ujjat? Vulcano Ryack megköszörüli a torkát: – Uram! Christ az előbb vitték el a mentősök. Nem hinném, hogy jelenleg ő vezetné a saját pickupját, szerintem ugyanis aligha időzhet egy időben két helyen. Valószínűleg csakugyan kocsilopásról van szó. Már szóltam a benti fiúknak, hogy riadóztassák a járőröket, autópályazsarukat. – Okos srác – mormogom. – Miért vitték el Christ? – csodálkozik a főzsaru. Kis töprengés után Ranára mered. Szemgolyója jobbról balra, balról jobbra cikázik. Ezt hosszan csinálja. Miután hullafáradtra gondolkozza magát, a fóbiásra ripakodik: – Nem voltál eléggé eltiltva tőle? Te Christian Ravellivel jöttél ide?! Nem rágtam eléggé a szádba, hogy vele nem szabad kettesben maradni? Bántottad a nyavalyást? – Hogy is hívják ezt a várost? – sóhajt Denisa. – Azt hiszem, ideje megjegyeznem a nevét. Nos, egyelőre jegeljük a helyiek viselt dolgait. Inkább a jöttmentekkel foglalkozzunk. – Csak randiztunk! – szepegi Rana. – Chris meg direkt ide hozott, pedig tudja, hogy fóbiázok a hulláktól! – Itt már nincsenek hullák! Rég elporladtak! – legyint Leviton. – Megerőszakolt? – Szokása? – szúrom be. Miért nem csodálkozom? – Kikezelték, tudtommal. – Jó, akkor térjünk vissza a főhajóba – ajánlom. – A fickók, akik tegnap a családomra lövöldöztek, főfoglalkozású gyerekrablók. Carmine Lombardi terrierje volt a kútban. A kislányt a kápolnában lévő szarkofágok egyikében rejtegették. Ha ön még tegnap rámozdult volna az ügyre, rövidebb lett volna a gyerek szenve… A felderülő Leviton a szavamba vág: – Hurrá, jól van! A kölyök megkerült! A gonosztevők úgyszintén! Minden szép, mint a mesében! – Alapos okkal feltételezzük, hogy nem Carmine Lombardi volt az első és egyetlen áldozatuk… – kezdem. – Áldozat?! De hiszen nem is halt meg! Kap egy kis vért, meleg bugyit, és pik-pakk helyrejön!

E ponton összenézek Denisával. A főzsaru észleli a szemvillanást. Karon ragad: – Jöjjön, beszéljünk bizalmasan, mint férfi a férfival! Ajánlok magának valamit! Félresétálok vele, arra kíváncsian, demenciája menynyire előrehaladott. – Végtére is kollégák vagyunk, ne utálatoskodjunk már egymással! – javallja felkaromat pumpálgatva. – Daniel a neved, ugye? Szólíts Joshnak! Nos, barátom, ezzel az elrabolt leányzó dologgal nem nagyon bírok foglalkozni. Viszont azt akarom, hogy az ügy a városom kapuin belül maradjon. Nem akarok idegen szimatokat! Érted? Idegen riportereket sem! Ahogy mondani szokás: majd a „mi kutyánk kölykei" tájékoztatják a hírügynökségeket! – Tehát? – kérdezem homlokráncolva. – Látom, feltűnt neked, hogy néha kissé… khm, hóbortos vagyok, vagyis a modorom. Nem mintha mások is észrevennék, de te sasszemű kopó vagy. Hát igen, nos: nemrég kivizsgáltattam magam. Nincs agytumorom, AIDS-em, szifiliszem vagy ilyesmi. Piás se vagyok, illetve nem különösebben, vagyis alig, tehát az agylágyulás is kizárható. Azt mondta a doki, hogy még nem tudja, mi okozza a tüneteimet. Időnként olyan furcsán érzem magam. Mintha nem is én volnék a bőrömben, hanem valaki más. Az illető feledékeny, szenvtelen, szórakozott, gyakran kap dührohamot, eléggé paranoid. Biztosan szakmai ártalom. Nem komoly. Pont azért pályázom a polgármesterségre, mert az sokkal nyugalmasabb. Szóval: ne csődíts ide külsősöket! – Nem teszem, ha Ryackre bízza a nyomozást, és ő alkalmasnak bizonyul – felelem. – Ryackre? Hiszen ő egy zöldfülű! – Vulcano az ön lehetséges utódja. Akár polgármester lesz magából, akár betegnyugdíjas. Amennyiben hagyja őt nyugodtan dolgozni, nem nyomja el, nem is terrorizálja, akkor nem kérek beavatkozást. – Állítólag le fogok épülni szellemileg. A doki nem tudja, milyen gyorsan fog végbemenni. Meg aztán gyógyszerek is vannak ám! És most még teljesen topon vagyok! – Álljon félre, menjen további kivizsgálásra – javaslom. – De ugye azért Line-ban te is csak egy morzsa vagy!? – mordul rám gyűlölködve. – Az egész Világegyetemben csak egy morzsa vagyok. Nem törekszem több lenni. – A te kis feleséged is csak egy morzsa a fővárosban, nem igaz? Most véletlenül beletrafáltatok a szaftba! Ne itt akarjatok sztárzsaruk lenni! – Nincsenek efféle hajlamaink. Amúgy boldogan ismerkedem önnel közelebbről, de nem most.

– Nem igaz, hogy boldogan! – förmed az arcomba. – Lenézel, semmibe veszel! Egyfolytában arra gondolsz, hogy félhülye vagyok! Pusztán azért vetsz meg, mert nem egy megapoliszt irányítok, hanem csak ezt az aránylag kicsi, de tisztes várost! Némelyeknek herpeszvírus vagy más kórokozó rág lyukat az agyába, másoknak drog, alkohol, netán pisztolygolyó. Bárkivel megtörténhet, a legváratlanabb pillanatban. Átkarolom a vállát. – Jöjjön, Josh. Bízza meg Vulcanót a továbbiakkal. Nem mozdul, rám mered: – Nem néz hülyének? Nem fog kigúnyolni? – Nem gúnyolom ki, de cinkosa sem leszek. Ön orvosi segítségre szorul. Sajnálom. – Ilyen körülmények között nem mehetek betegszabira! Mit szólnának az emberek? Azt beszélnék, hogy megfutamodtam! Szegény kislányka! Mit tehettek vele azok a disznók? Le kéne vágni a pöcsüket! Le is vágom, le én! Ott leszek az élen! Muszáj levezényelnem az ügyet! – Ne kezdjük elölről, Josh. – Köztünk marad a bajom, Daniel? – Öntől függ. Ha ritkán szólalsz meg, valameddig talán titokban tarthatod, gondolom. Fontolóra veszem, hogy elmegyek az esti misére. Lepénzelem az összes létező szentet, amelyiknél csak perselyt látok. Cserébe csupán azt kérem, óvjanak meg az efféle kórképektől. Ráadásképpen nem feszegetem, hogy vajon a persely nem zárja-e ki a szent mivoltot.

Az az abszurd ember, aki sose változik. ?

Leviton kurtán hagyatkozik, majd elsöpör a Marsall feliratú kocsival, és magával viszi a kimerült sírkertfóbiást. Ryack hozzám fordul. – Hogyan csináltad? – kérdezi áhítatosan. – Josh megértette, hogy komolyan kell venni az ügyet – felelem.

S végre: a zsaruk teszik a dolgukat, a felszabadultnak tűnő Vulcano vezetésével. Bár szívesen körülnéznék a kápolnában, attól furdaltan, mit rejt a másik két szarkofág, tartom magam az elhatározáshoz: részemről ennyi volt, a továbbiakban nem zizegek az ügyben. Kézbe fogom véres pólómat. Töprengek, eldobjam-e. Denisa mellém léptet. Száron vezeti a habolgyás Bolyót. Nyeregbe pattanok. Martin marad. Újdonat zsaruként ő még roppant lelkes. Szentül hiszi, hogy az ügyek nem oldódnak meg nélküle. Általában ez így is van. A tóparti házhoz igyekezve élvezni próbáljuk a lovaglást, az alkonyati tájat, az együttlétet. Nem foglalkozom zúzódásaimmal, azok úgyis foglalkoznak velem. Összefércelt homlokom intenzíven lüktet. Agyrázkódásom ugyan nem kritikus, ám érezteti meglétét. Nem ismételgetem csökönyösen az ilyféle állapotban szokásos hol vagyok, mi történt, milyen nap van, hol vagyok, mi történt, satöbbi kérdéseket. Nem öklendezem, nem is pörgők körbekörbe, mint a másodpercmutató. Mindössze úgy érzem magam, mintha botmixerrel pépesítették volna az agyvelőmet. Nagyvártatva Denisa megszólal: – Mit gondolsz, elkapják őket? – Őket? – Gyanítom, a lelécelt fickó csupán szállító, akárcsak a két pórul járt. Vajon ki a megbízójuk? Vállat vonok. – Nem a mi dolgunk. – Ne mondd, hogy nem érdekel! – Nem hinnéd el? – Persze hogy nem. – Oké, érdekel. Ha a zsaruszívemre hallgatnék, le se vakarhatnának az ügyről. – Mire hallgatsz? – Emlékszel a gyermekágyi depressziódra? – kérdezem. – Neked is az van? – Hogyan is definiáltad az agyböngészednek? „A depresszióban úgy érzem magam, mintha kiraktak volna a Holdon, ahol hideg van és csekély a vonzás." – Te most így érzel? – mered rám. Színőszinte aggodalmat látok az arcán.

Folytatom: – Az istenek tüze meghatározást szintén tőled hallottam. Jelenleg csak az istenek parazsa serceg bennem. – Jól van – bólint. – Nemrég történt, mindenre emlékszem. A gyógymódra is. Sokat segítettél, hogy kijöjjek belőle. Most visszakapod. Nincs ellenemre a temetőszex. Ha akarod, zsaru-rajtaütést rendezünk a fogadó szeszraktárában, vagy belógunk a szellemkastélyba. Bármit kérhetsz, fő, hogy… Közbevetem: – Nem impotens vagyok. – Hanem? – Oké, impotens vagyok. Lelkileg. – Ne szédíts, Mogorva! – csattan fel. – Tisztára hipochonder lettél Steve mellett! Hol lelki impotens az a pasas, aki nem nyugszik, amíg felpiszkált gyanúja el nem oszlik, vagy be nem bizonyosodik?! Utóbbi esetben pedig továbbra se nyugszik, míg az elrabolt gyereket meg nem találja!? – Tudom, hogy vannak további gyerekek, élők vagy holtak. Mégis nyugszom – felelem. – Nem nyugszol! – jósolja. – Nem nyugszol, ismerlek. – Megoldják nélkülem – legyintek. – Totálisan kihűltem. – Anyám, borogass! – nyögi nőm. Elengedi a szárat, jobb lábát a ló nyaka fölött átvetve felém fordul, és e féloldalas tartásban marad. – Francfenét hűltél ki! Csak némileg lelassultál. Nem csoda, hiszen lábadozol, méghozzá nyugis helyen. Itt az ember leáll a hörcsögkerékhajtással. Én is szakrális szabin vagyok. Mégis egyfolytában az jár a fejemben, vajon mi lehet a többi gyerekkel, sikerül-e elkapni a szökött fickót? Ki lehet a megbízó? És egyáltalán mi folyik itt? Hallgatok. Mesekönyvbe illő rétre toppanva végignézünk a szemhatárig nyújtózó, gyönyörködtetően smaragdzöld kaszálón. Összevillan a szemünk. Várok néhány lépésnyit, ám Denisa nem változtat a dámalovas-ülésen. Vágtára kérjük hátasainkat. Nyargalás közben áthat a kentaur-érzet: a ló meg én egyazon lény vagyunk, és repülni tudunk! Betapaszozott homlokomat simogatja-tépázza a szél. Összemosódik köröttem az ösvényt szegélyező óriásfenyők és a körénk terülő füvek eleven, harsány zöldje. Élőholt, vagy kihűlt a búsfene!

Az élet a lélek álma.

Távollétünkben Steve a tempós gyógyulás útjára lépett. Reggel még mankóra kapott, amikor kijött a vízből, mostanra megtanult anélkül járni. Uriant a nyakában lovagoltatva körözget az árnyékos teraszon álló asztal körül, amelyet a nyaralóban bennfentes nők fennhéjázóan konyhaszigetnek neveznek. Az ott tüsténkedő Nymphát kerülgeti, aligha a munkaasztalt.

A mutatós küllemű gyógytornász répát kopaszt. A kétarasznyi hosszú, csuklóvastagságú zöldséget a vágódeszkára állítja, és – borotvát fenő borbélyra emlékeztető, széles mozdulatokkal – sebesen le s föl húzogatja rajta a hámozót. A nyúzott gyökeret az előtte lévő tál vizébe füröszti, majd hosszában kettévágja, keresztben félbehasítja, a negyedeket egymás mellé sorakoztatja, és szédületes tempóban csíkokra miszlikeli. Máris nyúl a következőért. Azzal is leszámol, mire kettőt pislogok. Némileg kényelmetlenül érzem magam. Steve is. Felszisszen: – Haragszol a férfinemre? – kérdezi. Nympha felpillant a soros répáról, és elneveti magát. – Ja? Dehogy! Két évig jártam egy kínai szakáccsal. – Nem volt kicsi hozzád? – firtatja Delgado, legalább kétértelműén. A felénk nyújtózkodó Uriant leveszi a nyakából, és a karjaim közé lendíti. A fejem fölé lóbálgatom a csepertyűt. Ivadékom kukorékol, rikkantgat, kurjong, buborékot fúj. Lelkesen megmarkolja a homlokomon lifegő flastromot, s az a markában marad. Madzagvégekkel tűzdelt, vérszáradékos sebem láttán elpityeredik. Két kézre fogja arcomat, az enyémhez dörzsöli az orrát, és vigasztaló hangsúllyal ilyesfélét dünnyög: babba-babba-babba. Érzelmileg letép a lábamról. – Mi történt a fejeddel? – informálódik Steve. – Hitvesi perpatvar? – Bolyó lefejelt – tudatom. Zsebihalra nézek. – Jössz fürdeni apáddal? A sarjadék bekergül. Minden végtagjával úszni kezd a levegőben, szájával a fürdés szócskát formálgatja. A fü-fü-fü hangok produkálása közben alapos előáztatásban részesít.

Utóbb férfiasan le-föl merülgetünk, úszkálunk a gyémánttiszta közegben. Hamarosan Denisa és Nympha is vízre száll. Steve kiabálgat a partról, ám mivel nem értjük szavát, ő is utánunk tempózik. Bánatkórja, bénasága tovatűnt. Valóságos Lourdes ez a hely. Csupán Ella lányom nem tart velünk. Úgy döntött, ő inkább a besötétített szobában kamaszodik, életun és világfáj. A hosszadalmas nyári alkonyat eléri csúcspontját. Az égbolton tébolyultan vad, pazar színek orgiáznak. A tóháton cserepekre törik, visszatükröződik az üvegzöldek, türkizkékek, korallrózsásak, toroklob- és tűzpirosok koloritja. Éppen harmóniaközeli, relaxált állapotba kerülünk, amikor megpillantjuk kebelbarátunk, a nyaralótulajdonos, műkedvelő piromán és regényíró Donald cápaszürke teherhordó járgányát, amely mérete és általános funkciója alapján költöztető furgonnak és vándorcirkusz-kocsinak is neveztetik. Denisa aggodalmasan felnyög: – Két napja még azt mondta, hogy hetekig ki se száll a regényírásból. Mi lelte, hogy idejött? Ki merészelte bántani? – Poroltókat elő! – rikkant Steve. A mellette úszkáló Nymphához fordul: – Ő Donald. Illetve a kocsija, de szerintem ő is benne van. Nem biztos, hogy személyesen vezeti, mert ahhoz túl elvarázsolt. Szóval Donald mindjárt pecabotot ragad, és csónakba ül. Úgy horgászik, mint a mesében: hal volt, hal nem volt. Voltaképp nem is horgász, inkább csak horgászbotos. Amúgy régebben zsaru volt, egész ügyes, ám váratlanul megszállta a sugallat. Írni kezdett, és úgy maradt. Nympha ugrándozva pofozgatja a vizet. – Jaj, de izgatott vagyok! – pihegi. – Minden regényét olvastam! Nem tudnék közülük favoritot választani! Mindegyiket rajongom! És most megismerhetem őt magát, hús-vérben! Jujjjuj, locsoljatok fel! Denisa teljesíti óhaját. Kevéssel később kezelési utasítással látja el a félig-meddig vízbe fojtott lányt: – Viselkedj előtte normálisan. Ne ájulgass, ne sugározz áhítatot, ne habogj a tisztelettől. Attól összeomlik. Ő egy mimózás, bolondos, élveboncolós, gyermeteg lélek. Rosszul viseli a rajtalógást, nyakbalihegést, puncsolást. Azt persze közölheted vele, hogy nagyra értékeled a munkásságát, de semmi zihálás! Nympha már-már kiugrik a vízből izgatottságában. Magas hangon sikkantgat: – Egy igazi író! Méghozzá milyen remek! Minden válságomból ő húzott ki! Vagyis a könyvei! A tudta nélkül! És mindjárt kezet fog velem! Én meg nem vagyok rendesen felöltözve! Jaj nekem, csöpögni fogok!

– Ne csöpögj, az idegesíti – szól Delgado. – Mellesleg mindeddig azt hittem, te mentes vagy a hisztis reakcióktól. Felsóhajtok: – Ha Donald soron kívül idejött, az összes pszichéjártasságunkra szükség lesz. – Nem gond, tanultam agyászatot! – legyint a lány. – Tényleg nem szereti a leborulást? Kizárt! Eddig még nem ismertem ilyet! Pedig már sokféle művészt és sztárt masszíroztam! – Őt is dögönyözheted, aligha bánná – feleli Denisa. – Csak ne kezdj minden mondatot jujjal vagy jaj-jal. Ne kérdezd, mióta, hogyan alkot, mennyi idő alatt ír meg egy regényt, honnan veszi a történeteit, azonos-e a főhősével. Különben ha ránézel, láthatod: fikarcnyit sem azonos. Nyugodtan bevallhatod neki, hogy másoktól is szoktál olvasni, ő biztosan nem fog megbántódni. Ne közöld vele, hogy az összes többi írót utálod. Ezt ő nem igényli, nem ettől érzi jól magát. Nympha mámorosan összeütögeti a két tenyerét: – Juj, mindjárt megismerem öt! A serpabatár a ház mellé gördül. – Egyedül jött… – leheli Denisa. – Ő vezetett! – szörnyülködik Delgado. A kormány felőli ajtó kivágódik. Néhány végtelennek rémlő másodpercig mi sem történik. A ház egyik ablakán kitárul a spaletta. Ella feje bukkan elő a fal síkjából. A következő pillanatban Donald kivetődik az ülésből. A kocsitól távol hasra tottyan. Elterülve marad a fűben. Brehmbe illő, különleges hangokat ad ki: prüszköl, nyüszít, horkant, mekeg, hápog, boákol. Tátott szájjal kapkod levegőért, tíz ujjal a füvet markolássza. Hasmánt felénk iramodik. Könyékkel, lábujjal hajtja magát. Jól csinálja, felső-kategóriásan gyorsul. Bámulunk. Furgontűznek, füstnek nyoma sincs. Mégis mi késztette őt szilaj menekülésre? Életmentő alakulat gyanánt robogunk kifelé a vízből. Az agonizálóhoz nyargalunk. Donald szenvedélyesen átkulcsolja a mellé kuporodó Denisa bokáját. A fejét is odafúrja. – Jaj nekem! – gágogja. – Jaj nekem! Acéldáma keménységű nejem gőgicsélve paskolgatja az írásmester légszomjtól kékes, izzadt arcát.

– Jól van, drágám. Semmi vész. Mi történt? – A macskáitok! Vagyis a macskáink! – hörgi Donald. – Nem bírták nélküled, Denisa! Utóvégre te vagy az anyjuk! Amióta elmentél, szüntelenül siratnak! Nekem is van szívem, ha nem tudnád! Belapátoltam őket a szállítókosarakba, és utánad indultam. Hiába esküdöztem nekik, hogy hozzád megyünk. A mobil egérfogók szentül hitték, hogy végezni akarok velük. Őrjöngve tépték a kasokat az összes körmükkel, fogukkal. Fülhasogatóan zenebonáztak. És legalább tízezerszer becsináltak az úton! Azt a bűzt! Úristen! Vegyi-fegyverviselési engedély kéne a macskatartáshoz! Na de én meg bosszúból ellenbűzt csináltam! Egy emberként felnyögünk. Ő ránk mered. – Miért bámultok így? Jaj, nem! Nem tojtam be! Pipáról pipára gyújtottam! Hiába! A füstölés nem használt! Nagyjából megfulladtam! Tüdőmérgezést kaptam! Kimaródott a légcsövem! Végem! Mire panaszömlenye finisébe ér, a pátyoltjaiért aggódó Ella kirohan a házból, és a járgányba veti magát. Kikapdossa az utazókosarakat. Az anyósülésen lévőben megtalálja a legfőbb büdösségforrást. Meginog a gyilkos szag éreztén. Bár csaknem letántorodik a lábáról, hősiesen kimenti a cicust saját ölőbűz-bombája társaságából. Felfedezi az ajtókönyöklőn alattomozó pipát. A parázsló csibuk arccal lefelé figyel, alkalmas pillanatra várva, melyben észrevétlenül fellángoltathatná a serpafurgont. Ella a parti homokba kaparja a parazsat. A masszőz kerekre nyílt szemmel bámulja az istenített jövevényt. Denisa bemutatást pontifikál: – Nympha, ő Donald.

A szabadság felelősséget jelent, a legtöbb ember ezért retteg tőle. ?

A Urian születése utáni, felettébb zajlós időszakban történt: Ella rajtakapta a kertszomszédot, amint az egy maréknyi újszülött macskát igyekezett vízbe fojtani. A lefülelt légpuskabuzeráns és szociopata a bebörtönzéstől tartva hevesen tagadta a gyilkossági szándékot, mi több, álnokul bizonygatta: éppenséggel most menti kifelé a kölyköket a vizesvödörből.

Lányom úrrá lett lincselési késztetésén. Miután az anyaállatot hiába kereste, hazahozta az oroszlánhangon sivalgó koktélvirsliket. Sokáig töprengtek Martinnal: miként neveljék fel őket? Darált egéren? Tehéntejen? Tápszeren? Pfuj! Egyszercsak bevillant nekik: Denisa minden szoptatás után gondosan lefeji a Urian által meghagyott tejet. Beszilkézi, hűtőbe teszi, pár nap múlva kidobja. Fel nem foghatták, miért teszi ezt. Mire számít? Hogy ripsz-ropsz elapad? Hogy másnap reggelre tucatnyi farkaséhes ikre születik? Titkon dézsmálták a frigóban tárolt anyatej-kincset. Noha ők cumiztatták és gondozták a kis koktélvirsliket, azok hamar kiszagolták a tejdonort. Kitörölhetetlenül a fejükbe vették, hogy nőm az igazi anyjuk, mindenki más csak a dadájuk lehet. A mit sem sejtő Denisa nem értette lelkes ragaszkodásukat. Amikor a kölykök örökbe adható korba serdültek, Ella vezércsellel élt: másik szomszédunknak, Donaldnak ajándékozta őket. Ebből következően a kis kékvérűek mindkét helyen otthon érzik magukat, de persze főként nálunk időznek. Ha Denisa leül vagy elhever valahol, pillanatok alatt rátelepednek. Nyolchengeres dorombolás közepette, intenzív macskamasszázzsal frissítik porcikáit. Uriant a tejtestvérükké fogadták, közösen játszanak, alszanak, beleesznek egymás tányérjába. Némelyik rokon – bármelyik nemből – magas hangon, aggódástól zihálva jósolgatta: egy napon a babuli arcára fekszenek, és megfojtják szegénykét. Halálos kórsággal fertőzik meg, amitől majd borzalmas kínok közt bekrepál. Kikaparják a szemét, megeszik a nyelvét. Leharapják a bögyörőjét, estébé. Mindezt a mi bűnös felelőtlenségünk miatt. Az amúgy is leesett Denisa kikészült tőlük. Ami azt illeti, engem is sűrűn cserbenhagyott a rózsatermő türelem. Épp ezért örültünk a baráti segítségnek: Donald megalkotta nevünkben a babalátogatási rendet, széles körben szét is postázta. Ennek köszönhetően túlélhetőbbé vált a rokonjárás. Mi mégis vonzóbbnak tartjuk a lélekjárást, modelljárást, tűzönjárást, holdsétát. Tán még a nyelvjárást is jobban imádjuk. A szállítókosarakból szabaduló arisztokraták legelőször az anyjukhoz rohannak, és áramszedőként felmeresztett farokkal, nyolchengeres hangerőn, tekergőzve üdvözlik őt. A főkedvenc, az ezüstszínű, égboltkék szemű kiskandúr istenítő tekintettel, hosszan csodálja Denisát. Pontosan tudom, mit érez. Az áhítatos rituálé végén a bársonytalpú serdülők köszöntik Hétördög Uriant, aztán Dadus Ellát – rám ügyet se vetnek –, majd szétszélednek egeret, pockot űzni, körmöt élesíteni, területhatárt jelölgetni. Donald elnyúlik a teraszon ringó sokfunkciós bőrfotelben. Elfogad egy pohár italt Stevetől. Bedobja a szíverősítőt. Röpke fuldoklás végén megengedi, hogy rajongva körbevegyük korpuszát. A könyöklőre telepedő Denisa karjára hajtja a fejét, sóhajtgat. S valahára a jószomszéd és nagy szellem gyónni kezd:

– Nem csak a cinyók miatt jöttem. Teljesen válságos vagyok. Kihullott kezemből a toll! Persze, metaforikusan. Azt hiszem, végzek magammal. Ella a másik kartámaszra huppan. – Csináljuk együtt! – lelkesül. – Nekem is herótom van a világtól! Globális felmelegedés, kihaló állatfajok, elhülyülő emberiség… A süldő leány körmein fekete lakk gyászoskodik, hollószín hajában lila csík virít. Szeme alatt pandás karikák sötétlenek. Próbálok visszaemlékezni saját hormonatomháborús, sötétlátó kamaszkoromra. Hellyel-közzel sikerül. Hallgatunk, várjuk a kibontakozást. Donald tovább borong: – Biztosan tudjátok: egy végigírt nap finisében még túlzottan pörgök, nem tudok csak úgy leállni. Ilyenkor kell valami agyzsibbasztó, valami könnyed kikapcsolódás… – Foteltűz – bólogat Denisa megértően. – Zongorázás – csatlakozom. Lelki látásom máris észleli a sírjukban pörgölődő zeneszerzőket, elsősorban Mozartot. Az álmatlanul motollázó szomszédokat, magamat is ideértve. – Például, például – hagyja ránk Donald. A közelben vigyorgó Delgadóra pillant: – Idehoznád a pipámat? Homlokráncolva követi tekintetével a csibukért battyogó Steve-et. Mihelyt megkapja, amit kért, a kocsiban hagyott dohányzacskóért szalajtja spanját, s folytatja a beszámolót: – Szóval bekapcsoltam a hipnózisládát. Az egyik adón politikusok fecsegtek a hon javáról. Elképzeltem, hogy ha kamuzásjelzőt raknának rájuk, az szétvijjogná a stúdiót. A másik kanálison állatkás filmet adtak: aranyos kis bigyulkák rohangáltak az ágakon. A narrátor búsongott, hogy rövidesen kipusztítja őket a civilizáció. Nosza, átkapcsoltam másüvé. Ott főztek, bekebelezték. A következő adón is sütöttek-burkoltak. Mostanában a kajálókönyvek is feltűnően kapósak. Ez se véletlen: hamarosan kizabáljuk magunk alól a planétát. – Le akarom inni magam! – nyögé nőm. Donald komor vigyorral folytatja: – Kultúrát váltottam. Ott meg a trendőrség járőrözött. A trendőrök elkaptak az utcán egy helyes kis csajt, és egyből lekövérezték, lerondázták. Elcipelték zsírleszívásra, eltüzelték a ruhatárát. Kapott helyette konvencionálisát, majd agyba-főbe sminkelték, fodrászolták. Az új frizura úgy festett, mintha egy csorba serbli mentén nyírták volna körbe a haját. Manapság a fuser frizuknak is zengzetes nevet adnak, mint bizonyos étkeknek: séró á la debilke, háré a dömper a'lól, szar'kafészek, satöbbi. Lapoztam. A soros csatornán ugyanezt művelték mások nappalijával. Lecsaptak a trendőrök, bedarálták a régi kanapét, betettek egy másmilyet, kacsakaki-zöldre mázolták a falakat. Puffasztott gabonát és szalvétát dekopázsoztak a

plafonra, csillárt csináltak a kerti csapból. A kandalló fölé keretezték a nagymama urnáját, fejjel lefelé, artosan. Lufiszáj, a műsorvezető mindvégig tapsikolva ugrabugrált és sikítozott. Steve olyan mozdulatot tesz, mintha felkapná a távkapcsolót, és csatornát váltana. – A következő kultúrában hűtlenkedőket füleltek le – ecseteli a pipavész és regényíró. – A megcsalt szerelmes dívára sminkelten, bemikrofonozva szenvedte el az érzelmi krízist. A luciferszerű motiváló csávó, másképpen műsorvezető, egyfolytában pakolta alá a farizeus vakert. Megjegyzem, az ilyenek már nem is szentfazekak, hanem szentköcsögök. Aztán in flagrantiztak. A hűtlen ipse alsógatyában menekült a kamera elől, Lucifer nyomult utána, légvétel nélkül papolva a családi szentségről. Az egész olyan ál és hazug volt, hogy lebucskáztam a nyúltagyamról. A következő adón a globális felhevülés kihatásait taglalták: cunamiba fulladunk, éhen-szomjan döglünk, leöljük egymást a túlélésért folyó harcokban. Mindez oly közeli, hogy karácsonyfadíszt már ne is vegyünk. Ella két ujjal főbe lövi magát, és lehanyatlik. Donald megértően bólint, mondja tovább: – Belepislantottam néhány játékfilmbe. Az egyikben a kiónozott robotokból lett óriáscápák felzabálták a statisztákat, néhányat a főbb hősök közül is, majd beütött a vérgőzös vég. A másikban vámpírok szopták-nyalták a vért minden létező helyről. Két szopás közt vadul kufircoltak, egymással és beavatatlanokkal is. A harmadik filmben a hősök bunyó közben hosszan úsztak, pörögtek a levegőben, hason, háton és taton is. Végül legyőzték az ellent, és visszaszerezték a Senkit Sem Érdeklő Hülye Talizmánt. A következőben órákon keresztül mutattak egy tócsát, amelyben hol ez, hol az, hol pedig mi sem tükröződött, különféle fényviszonyok közepette, egyazon kameraállásból. Nympha sóhajtva bólogat. Az írómester kortyol a bitangos italból. Röpke agóniát követően folytatja búsongását: – Megnéztem egy szellemi vetélkedőt, amelyben ez volt a cseles kérdés: ki írta Brecht darabjait? a) Brecht, b) Gorkij, c) Shakespeare? A sztárvilág híreiből megtudtam, melyik celeb varratta a sarkát a köldökéhez, kinek kisebbítették a farát, növelték a csecsét, kinek a hasából szivattyúzták ki a zsírt, hogy a péniszét jókorásítsák vele. Most pedig rántott tökfejként ülök itt. Kutyául nem értem: miért méreginjekcióztatja valaki kövérre az arcát ránceltüntetés végett, amikor evés általi dagasztással is lehet arcot vasalni?! Továbbá azt sem értem, mitől válik celebbé az, aki közüggyé tárja plasztikáztatási, foganási-vetelési, fellációs szokásait. Kampec a kultúrának, kampec az emberiségnek. Egyik a másikból következik. Kinyírom magam! – Ugyanez a problémám – bólogat a serdülő leány. – Bár lehet, hogy intellektuálisabban élem meg, mint te. Szóval az én meglátásom szerint a mai emberek abban hisznek, hogy az élet szakadatlan hejehuja. Rettegünk a konfliktustól, a lelki-fizikai fájdalomtól, a kudarctól, a hullámvölgytől. A tökéletlen külsőtől, az öregedéstől, a haláltól. Mintha az egész életünknek zavartalan állóvízben röfögésnek kéne lennie, hasvakarással.

– Ez tényleg intellektuálisabb megközelítés – fanyarkodik Donald. – Úgy látom, jelenkori életünk hívatlan publikum előtt zajlik. Ez a kukkoló tömeg minden történést zsigeri szinten leszól, kritizál. Ily módon durván megsértik a szabadságomat, az életem megéléséhez, a hibáim elkövetéséhez, az örömeim intimitásához, a tökéletlenséghez való jogomat. Utóbbin azt értem, hogy jogom van nem megfelelni mások elvárásainak. Végtére is itt vannak nekem az enyémek. Szóval az életünk inkább állóvízben röfögés hascsikarással. – Sokan önként mondanak le elemi jogaikról, amikor médiás vagy internetes közönség elé tárulkoznak – sóhajtja a tudósra olvasott kamaszlány. – Az a céljuk, hogy megmutassák magukat, elismerésre vágyódnak. Többnyire sajnos arra eszmélnek, hogy az arctalan falka prédájává váltak. Részemről továbbra is a személyes kapcsolatokban hiszek. – Célirányos széttépés is létezik – szól Donald. – A minap kérkedett előttem egy könyvíró, de énekes, festő, filmes, bárakármi is lehetett volna: ő bizony éberen figyeli az eladási listákat. Reszkessen, aki bevág elé, ő ugyanis különféle álneveken szétfikázza a riválist a netes fórumokon. Egykettőre ő lesz itt a főtoplistás! Te is voltál ember, mondtam neki részvevőn. Ez teljesen lepattogzott róla, mivel impregnálta magát erkölcsi tartás ellen. Mindent összevetve ma is aktuális Juvenalis mondása: nehéz szatírát nem írni. – Miért társalogsz alantas fazonokkal? – csodálkozom. – Számodra is nyilvánvaló, mi a különbség írásszédelgő és író között. Azt is jól tudod, hogy mindenkinek, aki nagyon valamilyen, büdösül népes az ellentábora. Kevesebből is felismerhetnéd a humán mételyeket. – Felismerem őket. Elvégre ez a szakmám, molekulára leboncolok mindenkit. Hányadék figurákra is szükségem van, az egyensúly miatt. Csupán az a baj, hogy átkozottul megfekszik a lelkemet. – Most már nekem sincs kedvem tovább élni – sóhajt Denisa. – Akkor most hány személyre főzzek? – kérdezi Nympha. – Ki lesz még életben, mire megfő a kaja? Donald rátekint: – Mit is mondtál, kivel vagy? – Ő a gyógytornászom – büszkélkedik Steve. – Tényleg? Idehoznád a gyufát? – Miért is ugráltatsz? – hördül Delgado. – Mert öröm látni, hogy kimásztál az ágyból, és jársz! – Azt hittem, nem vetted észre. Hogy téged már csak a dekadens világ meg a szeppuku foglalkoztat. – Már nincs is akkora kedvem hozzá. Hiszen úgy jársz, mint egy nyalka vitéz!

– Hála felolvasásaidnak… – Ne puncsolj! Látom, amit látok! Mióta főznek a gyógytornászok? – Úgy fél órája fogtam hozzá – feleli Nympha. Donald biccent. – Volt néhány élő állatos lovasbalesetem – tudatja. – Tehát úgy döntöttem, felhagyok a hús-vér hátasokkal. Ez persze mélységesen elbúsított, hiszen rajongok értük, így aztán a barátaim csináltattak nekem egy életnagyságú paripát. Bakó, a szobaló a vibrátor elvén működik. Ha bedugják a hálózatba, változatosan mocorog, sokféle irányba, több sebességfokozaton. Hanem tegnap ledobott az alávaló, rusnya dög! Most mindenütt sajgok. Ella megrökönyödik: – De hát hogyan tudtál leesni egy szobalóról? – Hanyatt, seggre és fejre. A következő okok miatt: a lóállat túl magas, a háta extrém széles. Épp sportosan terpeszültem rajta, amikor hirtelen begörcsölt a combom. E pillanatban a galád Bakó vágtázni kezdett, én meg dobtam egy csípős-hátas-fejtetős kombinációt a szőnyegen. Evidens, hogy válságos vagyok! Meglehet, többé egyetlen sort sem írok! – Megtornáztassalak? – kérdezi Nympha. – A rovott múltú nevek baljósak – közli Delgado. – Ismertem egy Bombás nevű, gonoszdi heréltet, az több lovast is gipszbe juttatott. Gazdái mégsem adták el őt virslinek, hanem átkeresztelték Szenvelgőnek, és Szenvinek becézik. Mintha megátkozták volna a bestiát! Új neve kezesbarivá változtatta! Azóta csecsemők, aggok, rokkantak lovagolják. – Ütős nevet akartam a szobalovamnak! – szögezi le Donald. – Nem fogom csak úgy eldobni! Visszatérve a főzős lány ajánlatára: válaszom igen. Tornáztass meg! – Gyere a vízbe. A búegylet feloszlik. Donald és Nympha elvonul a tóba. A sekély vízben átadják magukat a láb- és faremelgetős gyakorlatoknak. A fotelozós életmódtól elpuhult íróember már az elején sokat nyög, és hamar agonizálni kezd. Denisát megostromolják a macskakölykök. Kisvártatva Urian és Ella is csatlakozik hozzájuk. A lenyugvó Nap a tóba fortyan. Hátradőlök a széken, gyönyörködöm kedveltjeimben, még combom és homlokom fájó lüktetését is élvezem. Élek.

Így élünk majd, dallunk és imádkozunk,

és agg regéket mondunk, nevetünk. ?

Mire elkészül a vacsora, Martin is hazanyargal. Ryack mögötte pöfög a zsarumobillal. Körbeüljük a terebélyes asztalt. Mindenkinek jut a zöldséges, sajtos, zöldfűszeres remeklésből. Urian az anyja ölében duhajkodik. Metélt sárgarépát, szárzellert majszolgat. A többi ételfélét Denisa szájába, ruhájába pakolja, vagy a hajára keni. Kisvártatva az etetőszékben találja magát. A kalodában tüstént megigazul. Minden falattal betalál a szájába, a kisujját is elitesen eltartja, miközben a többivel ragadozó módon markolja a kanalat. A körénk szivárgó est bársonypalást-kékre festi az eget. Meggyújtok néhány kerti fáklyát. Aranyló fények táncolnak az arcokon, bámulják magukat a poharak falán. Egyikünk sem sürgeti Martin és Vulcano beszámolóját. Mindketten feszültek, fél fenékkel ülnek a széken. Fészkelődnek, vibrálnak. Elektromosságuk elegendő lenne egy nagyzolós közkarácsonyfa kivilágításához. A főfogás után dinnye, szőlő, barack kerül az asztalra. Hétördög ujjongva fogadja a gyümölcsöt. Néhány alsó és felső tejfog boldog birtokosaként ráharap egy fekete dinnyemagra. Büszkeségei sajnálatosan nem egymás alatt-fölött nőttek, a harapás tökéletlenre sikerül. A mag megcsuszamlik, s a szájából kirepülve orrhegyen találja szemközt ülő nővérét.

Ella tüstént viszonozza a tüzelést. Urian gurgulázva nevetgél, és újratáraz. Eszembe jut a cédrus alá ásott hullazsák. A morbid csomagból előkerült holmik. A hátizsákban lévő tankönyvek. A távoli iskolaidőben elrabolt gyermek és szülei régóta nem részesülnek olyféle pillanatokban, aminők nekem megadatnak. Ledobom a villát. Martinra nézek. – Találtatok valamit? – Megcsípték a menekülőt? – kérdezi ugyanekkor Denisa. Az imbolygó fáklyalángok óarany fénysávokkal melírozzák vörösbarna haját. Vulcano válaszol: – Járőrkocsik torlaszolták el az útját. Az ipse simán áttört köztük a lopott járgánnyal. Felhajtott az autópályára, az első benzinkútnál túszt ejtett, és a nő kocsijával folytatta a szökést. A kútkezelő látta az emberrablást, telefonált a zsaruknak. Mire rárepültünk az újonnan szerzett járműre, az felszívódott. A közelebbi lehajtók környékén folytatjuk a keresést, egyelőre eredménytelenül.

– Carmine Lombardi magához tért? – Nem. Az orvosok töviről hegyire kivizsgálják, hogy megértsék, mitől került félholt állapotba. Azt se tudják, túléli-e. – Őriztetitek? Ryack rám csodálkozik: – Nem hinném, hogy újra elrabolnák. Az egyik gazfickó teljesen hulla, a másik félig, a harmadik szökik… – Őriztesd a kislányt! A Lombardi szülők? – Értesítettem őket. Talán már meg is érkeztek a kórházba a kicsihez. – A sérült bűnöző komázik – veszi át a szót Martin. – Nem gyóntatható. Még egy rossz hír: a vérzsúr hevében a filofax kiesett a farzsebemből. Tűvé tettem érte a temetőt, hasztalan. Holnap folytatom a keresést. Denisa felsóhajt. – Gyanítom, hogy a dögrovásost sem őrizteti – pillant Vulcanóra. – Hová menne kómásan? – Gondolkodjunk – ajánlom. – A három fickó azért rabolt gyereket, mert erre fokozott a kereslet, mióta sikkes lett a perverzitás, és a pedofilok osztódással szaporodnak. Jó volna tudni, miért cuccoltak át a házból a temetőbe. Ezt majd Gavin elsisegi nekünk. Utóbb bizonyára az elveszős hajlamú filofaxot keresgélték az épületben. Melynek tartalma a megbízóikat is blamálhatja. Pontosan emiatt kéne őriztetni a kómázót. Hétördög az asztalra konyul a kalodából. Gurgulázva kicsorgatja szájából a betárazott dinnyemagokat. Alapos arctörlés után visszakapja szabadságát. A fogságból kitörve négykézláb csattog a közelben heverő Tarzan kutyához. Felmászik az ebre, s végtagjait szétvetve alvópózba darvad rajta. – A benzinkutas megjegyezte a túsz kocsi rendszámát? – kérdezi Denisa. Vulcano bólint. – Már tudjuk az elrabolt nő nevét, címét. Szebbik felem tovább instruál: – Tutifix, hogy van nála mobiltelefon. Méressék be, merre jár a kocsija. – Az engedélyre várunk – feleli Martin. – Nekem is eszembe jutott, tesókám. Én is detektívképzőben diplomáztam!

– A diplomázás sós perec, öcskös. Az a kérdés, tudod-e alkalmazni a tanultakat. Ha egyáltalán tanultál valamit. – Szerinted? – Figyellek egy ideje. Nemsokára megmondom. Ella felhördül az asztalnál. A kezében tartott magazint böngészi. – Donald, te tök mazó vagy! – szörnyülködik. – Miért olvasol férclapokat? – Emlékezhetnél, hogy egész úton idefelé macskaszarral aromaterápiáztam! Iszonyú büdös volt a kocsiban! A férclapot legyezőnek vettem a benzinkútnál, nem pedig művelődés céljából! Mellesleg csak felkavarta a bűzt. Mi szörnyűt ír? Ella torkot köszörül, betrilláz. Drámai hangsúllyal olvassa a részletet: – „Sokszor hallotta gyermekként azokat a történeteket, hogy idős családtagjai mennyit szenvedtek szívpanaszokkal. Még egy gutaütésről is beszéltek a hosszú téli estéken." – Szent Múzsák! – nyögi Donald. – Én miért nem tudok ilyeneket írni? Denisa elképzeli a gutaütés jegyében átbeszélt hosszú téli estéket. Miután felszárítja könnyeit, megjegyzi: – Egy Allegra Mustang nevű író kötetbe gyűjtötte a hasonló gyöngyszemeket. Néhány klasszikus művet is újrafogalmazott a bulvárlapok bombasztos stílusában. Hasizom-erősítő könyv lett, sokat röhögtem. Nálam van, ha netán érdekel valakit. – Majd nyitogatjuk – ígéri Donald. – Az én könyveim milyenek? Lányom töprengve felpillant az újságból. – Bilincses könyvek? Egyrészt lebilincselik az olvasót, másrészt zsaruk is bilincselgetnek bennük. Pisztolyos könyvnek nem nevezném őket, nem ez a fő műfajuk. – Szétolvasott könyvek – szól Nympha. – Túlélőkönyvek – mondja Delgado. Az írásmester kérdőn rám pillant. Nincs mese, nyilatkoznom kell. Felvonom a szemöldökömet. Tűnődés közben két ujjal ropogtatom államon a borostát. Felidézem Steve gyógyulását. – Talpra állító könyvek – bököm ki. – Nem is rossz ez a fajta műfajba sorolósdi! – lelkesül Ella. – Találkoztam már ríkatókönyvvel, ámítókönyvvel, de még ürességkönyvvel is. Amúgy ezeket nem te írtad, és hamar ledobtam mindet. Ja, különben Voltaire azt mondta, minden műfaj jó, kivéve az unalmast. Pedig ő rettegett személyiség volt a csípős modora miatt.

– Viszont sznob nem volt. Én már olvastam maszlagos könyvet és nyálkacsordítót is – legyint Denisa. – Az ócskaságok neve ezentúl legyen szélütéskönyv – javasolja a serdülő. – Mert ugyebár lesújtják az olvasót, mint a guta. – Te most miről beszélsz? – informálódik Donald, azon tépődve, sértődjék-e alkotói hiúságában. – Mondtam már: nem rólad, téged már szételemeztünk! Különben elárulom neked teljesen őszintén, az az egyetlen hibád, hogy nem írtál kosztümös könyvet. – Írjak? – Tudnál? – Ütésem sincs. Sose próbáltam. – Már hogyne tudnál kosztümös könyvet írni?! – hörren Nympha. – Univerzális írótehetség vagy! Donald diszkréten hízásnak indul. Ella visszamélyed a magazinba. Rögvest újabb szellemi aranyrögre bukkan. Megosztja velünk: – „Kislánykori álmom, hogy gyönyörű fehér ruhában, egy kedves templomban mondom ki az igent." Hogyan kedveskedik egy templom? Mint a mesében? „Templom, templom, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon!?" A templom megtisztelten pihegi: „szép vagy, szép vagy, szebb a papnál, te gyönyörű fehér ruhás menyasszony!" – A bakfis széles mozdulatokkal lapoz néhányat. Újra felnyihog, és ennek kiváltó okát is közzéteszi: – Máris okosabb lettem! Idézem: „azt kell tudni a metróvonalakról, hogy nagyon mélyen vannak". Tessék, ez meg egy világcsoda: „44 évesen szülte az édesanyja." – Bezzeg engem nulla évesen szültek! – irigykedik Martin. – Pedig hogy megúszhattam volna a gumibugyit, a fogcserélést, a pokolkín oltásokat! Sőt: a pedofil végbélkúpokat is! Kész csoda, hogy azok a fajtalan dugaszok nem tettek meleggé vagy kényszerneurotikussá! – Nem elég neked, hogy pszichopata lettél miattuk? – csodálkozik Ella. Vulcano a homlokához kap: – Az aromaterápiás macskaszarról jut eszembe! Mifelénk tényleg nem dühöng a bűnözés, habár lehet, hogy ezt múlt időbe tehetném. Nemrég berontott egy ipse az egyik bankba, kezében stukkerrel, fején rablóharisnyával. Na, kezdték neki bezsákolni a lovettát, közben ő mindjobban tüsszögött, hörgött, majd bucira dagadt fejjel összecsuklott. A pénztáros kisasszony szájból szájba lélegeztette a hulláját, amíg odaért a mentő. Az újraélesztés után a doki közölte, hogy a lábbűzös álarc okozta az ürge fulladásos rohamát. – Lúzerek ne aromaterápiázzanak – dünnyögi Martin.

Megcsörren Vulcano telefonja. Denisa felnyalábolja a dajkakutyán alvó Kisdömpert, és a házba indul vele. Mellettem elhaladva megtorpan egy jóéjt-puszira. A mosolyogva alvó gyermek után az anyja is kap egy csókot, más természetűt. Ryack a szemöldökét táncoltatva, felakadt szemmel hallgatja a hívót. Hümmöget, bólogat. Tűnődve figyelem gesztusait. A másik fél nem lát bennünket, mi mégis vigyorgunk, bólogatunk, fityiszt, ültetőujjat, lópéniszt mutatunk telefonálás közben. – Segítség! Kommandót! – riadóztat Ella. – „Pluszkilók jelentek meg a látóhatáron!" Géppisztolyt rántanak Martinnal. Hangos kelepelés közepette a földdel teszik egyenlővé a horizont felől támadó hájarmadát. Az ellenség likvidálása után egymást veszik célba képzelt mordályaikkal, és neveltükben fölhemperednek a fűben. Fél füllel hallom őket. Vulcano arcjátékát figyelem. Mire befejezi a beszélgetést, tudom, hogy estém nem oly játékosan folytatódik, mint reméltem. Denisa kilép a házból. A fejét vakaró zsarut nézi. Az pedig ránk mered. – Nem értem! – jajdul zavarodottan. – A szökevény felénk menekül! – Azt mondod, visszafordult? – kérdezem. Tanácstalanul bólint. – A kollégák beszéltek a nő férjével, tőle tudják, hogy a járművet ellátták műholdas védelemmel. Ennek hála, a követés jelentősen leegyszerűsödött. Nos, ha a nő nem köpte el, a gyanúsított nem tud erről. Nemrég lehajtott az autópályáról a tússzal. Mellékutakon igyekszik a város felé. Vagy ő már lepattant valamivel, és az asszony tép felénk. – Ez kicsit kusza és logikátlan – dünnyögöm. – Elengedte volna a túszát? És a nő hazaindult a verdájával? Miért jönne kerülő úton? Egyáltalán, hol lakik? Ryack újra bólint, majd vállat von. Zákányos reakcióin nem akadok fenn. Hallhattam Levitontól: ez itt a rend és a béke földje. A polgárok éjjel-nappal betartják a törvényeket, a tízparancsolatot, valamint az életüket könnyítő szerkezetek kezelési utasítását, mint például: „ne próbálja kézzel vagy a külső nemi szervével megállítani a láncfűrészt!" Ezt a pásztoridillt bolygatta meg Denisa az oszladozó kutyatetemmel, és persze beindult a lavinaeffektus. Csoda-e, hogy az al-főkopó jócskán megrendült?!

Miként oly sokszor gyakoroltuk, másodperceken belül kocsiban ülünk, Martin, Denisa, én és a fegyverek. Ella hangosan utánunk olvas egy pöpec mondatot: – „Éreztem, hogy lányom vagy fiam születik, és igazam lett!" Csókot dobok, gázra lépek, egy mozdulattal kitapintom, helyén van-e a szívem. A Lokális Erő követ minket villogó zsarumobiljával. Szerencsére győzi az iramot.

A szerelem szőnyeg, amelyet a képzelet szőtt.

Mire megközelítjük a korábban Állóvíz Citynek becézett várost, Denisa – alighanem a főzsaruból kiindulva – új nevet ad neki: Borulat City. Nem is rossz böknév, figyelembe véve Leviton rendőrfőnök mentális állapotát, hozzászámolva a temetői rohamszex-mániás fickót, akiről már azt is tudjuk, hogy nemi erőszakban rögzött visszaeső, valamint az aromaterápiás bankrablót – és persze Budibilder is eszembe jut. Utóbbival még ma beszélnem kell. Megkövülök. Micsoda?! Tán bizony nem lábadozóban vagyok? Nem vagyok kiégett kohósalak? Kiábrándult, kedvetlen, hitevesztett? Totál mizantróp? Nem fütyülök a bűnözésre, nem hányok rá fittyet? A snassz smasszernő rakta rám a rontást. Megalázott, belém lőtt, a szemem láttára csaknem halálra kínozta Delgadót, és én tehetetlen voltam. Máig fájlalom, hogy végül nem én küldtem pokolra a debella dominát, holott elfogó vadásznak titulált. Ám fő, hogy odajutott. Béka poraira. Sőt, kígyó-béka. Ha fél az egértől, akkor az is. Tehát mit keresek én itt? Denisára vigyázok, utóvégre ő a szebbik felem, lélektársam és Urian szülőanyja. Mindezen felül Ella eszményképe. Sztereotip nyelvezeten édes mostoha, lányomén besteha. Valahányszor rágondolok, botrányos zsongás támad a szervezetemben. Ám most nem adom át magam a kísértésnek. Amúgy tud ő vigyázni magára.

Valamikor – szerelmünk hajnallatán – gyakorta kétkedtem vigyázatában, némely esetben nem is alaptalanul. Rengetegszer szakítottunk emiatt. Utóbb persze ettük a kefét hűvös halomba, harapdáltuk a telefonkagylót, majszoltuk a kilincset-küszöböt, de nem és nem tettük meg a kezdő lépést. Malacunkra az élet mindig elrendezte, hogy jó alaposan összebotoljunk. Ma már nem túl büszkén idézem fel örökharagjainkat, ám a békülést kísérő érzékies epizódok emlékét a világért el nem fojtanám magamban. Sült mindegy, mi a magyarázat ittlétemre. Itt vagyok, űzöm a verdát Borulat City felé. Mámorító felfedezést teszek: újfent megátalkodott zsarunak érzem magam, holott mostanig rettegtem, hogy soha többé nem akarok az lenni. Végéhez közeleg a lelki tetszhalál. Később majd takarosan végiggondolom e fejleményt. Denisa és Martin igyekszik kitalálni, mit jelent a hír, miszerint a – műholdas figyelőrendszerhez kapcsolt – túszjárgány kopómentes kerülőutakon siet Borulat City irányába. Kezdésnek elvetik, hogy a túsz hajtana hazafelé. A nő nem ebben a városban lakik, és aligha mellékutakon kóborolna, ha mégis itt akadna dolga. Hacsak nem a kislánynepper parancsolt rá, hogy tegyen így a jard megtévesztése végett, különben ördög és infernó. Ezt a variánst jégre teszik. Martin felveti, hogy nem véletlenül látták el műholdas védelemmel, plusz GPS-szel a kocsit, hiszen a nők felülmúlhatatlanok eltévedésben. E hajlamuk szakasztott olyan erős, mint például anyai vagy epilálási ösztönük. Meglehet, a bige a túszhelyzetből szabadulva összebalhézott a beszélő útikalauzzal, és csakazértis eltévedt, hogy neki legyen igaza. Viszont a rendszer jóvoltából játszva nyomon követhető, merre bolyong a verdával. Denisa feminista érvekkel söpri el a feltevést. Bekapcsolódom. – A túszejtő miért igyekszik Borulat Citybe? – merengek. – Hiszen éppenséggel az itteni kopók üldözik. Kicsoda, micsoda írhatja felül a menekülési ösztönét? Az a személy, aki a zsaruknál is vészesebb rá nézve: a megbízója, főnöke. Vajon mi a pánikhelyzeti utasítás? Sérült társát akarja? Kiszabadítaná vagy kivégezné? Netán inkább Carmine-t ölné meg, a rémtett tanúját? Valószínűbb, hogy mindkettőt. Ryack a zsarumobilban egyszerre rádiózik, telefonál és vallatja a fedélzeti számítógépet. Lemarad mögöttünk. Martin futurisztikus fejszett révén tartja vele a kapcsolatot. – Vulcano a kórházba rendelt egy rakás egyenruhást, mostantól nem eshet bántódásuk – jelenti. – A szakértők mindhárom bűncsávó ujjlenyomatát levették a dzsipből. A mintákat

összehasonlították a sérült és a hulla fickóéval, így kizárásos alapon a szökevény mancsnyomára is szert tettek. Mindhárman szerepelnek a rosszfiúk képtárában, bőséges a saruk. Rablás, garázdaság, illegális fegyverbirtoklás, nemi erőszak gyanúja miatt többször bekóterezték őket, de valahogy sosem volt ellenük elegendő bizonyíték a nehézvashoz. A szökött fazon neve Felix Loyola. A másik kettő testvérpár: Arthur Pisano és boldogult Nilo Pisano. – Loyola? – ismétli Denisa. Öccse bólint. – A fickó Felix Loyola sajtómogul egykori botlása, ágyékának fattyúhajtása. Feltehetően takarítószekrényben, lanovkán vagy operabálon fogant. Az atya a nevére vette a fiút, a nagykorúságig fizette a tartásdíjat, azóta viszont hallani sem akar a potyadékról. A srác mindig az apátlan gyermekkorra hivatkozik a bíróság előtt. Gyanítom, ha másként hívnák, sitten rostokolna. – Más újság? – kérdezi nővére. – Carmine még mindig nem tud magáról. Vérében drogkoktélt mutatott ki a gyorsteszt, most folyik a toxikológiai vizsgálat. Karján tűszúrásnyomok lilulnak. Anális és vaginális erőszakot is elszenvedett. Sérülései miatt helyreállító műtétet végeztek rajta. A szülők hamarosan a kórházba érnek. – A nyomfürkészek dolgoznak? – kérdezem higgadt tónusban. A titkos belső farkasok, szörnyek üvöltöznek bennem. – Megszállták a dzsipet, a faházat, a temetőt és a kápolnát is. Sokféle váladékot és egyebet találtak. A vércsoporttesztek és más nyomok alapján bizonyos, hogy Pisanóék több gyereket is elhurcoltak a családjuktól. – Azt hiszem, a kórházban ráülök Pisano mellkasára, mint lidérc… – kezdi Denisa. Martin előrenyúl, nemes lazasággal betapasztja nővére száját. Összevont szemöldökét vibráltatva koncentrál fülhallgatójára, majd még előrébb hajol, valósággal betérdel közénk. – Ismertek egy Beed Torro nevű fazont? – Ki az, mi van vele? – kérdezem. – Az ürge hobbivadász. Néhány nappal ezelőtt, természetjárás közben golyót kapott a vállába. Ő is a városi kórházban nyomja az ágyat, és hajnal óta mellette hever a szétlőtt könyökű cimbije is. Pedig milyen békés hely ez a Borulat City! Nos,Torro az előbb látott egy riportot a tévében, utána felhívta Ryacket, és követelte, hogy a zsaruk kapják el a rohadék állatvédőket, mert tutira azok orvvadászták le őket. – Ez egy másik talányos történet – szól Denisa, félrepöckölve szájáról az öccse ujjait. – Ezt is meg akarjuk fejteni?

Lelkesen bólogatok. – Huzatosra rágja az oldalamat a kíváncsiság, hogy a vadászlövőnek honnan van spéci karabélya – dünnyögöm. – Az a fegyver nem lehetne privát forgalomban, csak rendőrségi, katonai kommandók használják. Tehát nem birtokolhatja sem vadőr, sem állatvédő gerilla. – Honnan a fészkesből tudod, mivel lőttek rájuk? – hüledezik Martin. – Hallottam a tegnapi lövést. A korábbit Steve ismerte fel. Lehet, hogy Torro jó nyomon jár, majd utánaszagolok. Denisa a combomra ejti a kezét, ujjait az izmaimba mélyeszti. – Pontosan emlékszem a becefrézett vadölők viselkedésére – mondja. – Halál idegesek voltak, mint egy rakás muréna. Ezzel azt sugallom, hogy csillió ellenséget generálhatott a lópokróc modoruk is. Nem okvetlenül kellenek ide állatvédő gerillák. Bőven elég egy jól feldühített, szimpla haragos. – Számomra az állatvédős verzió a legkézenfekvőbb – közli Martin. – Ugyan már! Mi van, ha egymást sebezték meg? Nem hökkennék meg ezen se, hiszen a tegnap éji természetjáráskor agresszívak, dzsúzosak voltak. Megjegyzem, nyilván máskor is azok. Ilyen állapotban nem érdekli őket, hogy egész pontosan mi zörgeti a harasztot. Ha zörren valami, odapörkölnek, oszt sörét! Nem ok nélkül acsarkodtak amiatt, hogy a „vadászterületükön" sétálunk. Eltöprengek ezen a verzión is: – Úgy véled, akár egymást is meglőhették? Ami azt illeti, hiába oly vaskos a vadászat szabálykönyve, gyakran megtörténik. A fegyverbarátok felhörpintik a célzóvizet, majd gyilokdühtől, mólétól fűtötten szétszélednek a jobb sorsra érdemes természetben, és vaddisznónak tévedik egymást. Feltűnt, hogy egyikük sem IQ-kapitány. Lehetséges, hogy egy régebben megrokkantott társuk torolja rajtuk a nyomorát? De honnan szerzett volna mesterlövész flintát? Denisa a szemét lehunyva így szól: – Vigyázat, vizionálok: a vadászházban van egy „félrelövések" vagy „oppácska!" nevű fal. Szabadidő-vadölőink ide kalapálják fel a tévedésből leterített cimborák koponyáit. Szép nagy fal, hamarosan megtelik trófeával. Már csak az a kérdés, mi lesz az utolsó vadlövővel. Martin hátraveti magát az ülésen: – Láttam egy überjó fotót: a betintált nimród egy fa tövében hortyog, fejével mordályán, és közben a nyitott uzsidobozából almát, szendzsót burkol a szarvasbika. Amúgy zsaru vagy nővérkém, ergo senkivel se lehetsz elfogult! – Na, pontosan ezért nem vittem még át a cókmókomat az állatvédelmisekhez! Ha elkapunk egy embergyilkost és a bíróságra juttatjuk, nagy valószínűséggel lecsüccsentik az

illetőt. Állatölős esetekben ez egyáltalán nem biztos. Sok bíró érzéketlenségből vagy tudatlanságból elfogult az állatkínzók iránt. Rengeteg konfliktusom adódna velük. – Ti beszéltek elfogulatlanságról? – nyögöm. – És a Justitia kommandó? Denisa az öccséhez fordul: – Sajnálom, tesó! Ki kell nyírnunk Belloqot. Tud a kényes titkunkról. Martin nem veszi a lapot. Jelképes talárt öltve reagál: – Mint mindnyájan tudjuk, maga Justitia a lovagi kódex szerinti párbajban számolt le az ellenséges ölőcsávókkal, habár a privát igazságszolgáltatást a törvény kevéssé méltányolja. A Justitia kommandó pedig nem végzett ki senkit, hanem „csak" segített egy rakás gonosztevő leleplezésében! Oké, nem mindig úgynevezett törvényes eszközökkel művelte ezt, de tagjait nem is köti a hippokratészi eskü, illetve ennek jardi megfelelője. A törvényalkotók viszont aligha véletlenül hoznak gengszterpárti törvényeket. Elég közelről látjuk, hogy a korrupció keresztül-kasul behálózta a világot. A szervezett bűnözés réges-régen beszervezte magát a törvényhozásba, az igazságszolgáltatásba, s persze a bűnüldözésbe is. Maffiátusban élünk. Vagy gengszterátusban. Esetleg kuplerátusban. Már ha ez élet. – Ej, de rabiátus vagy! – szól a nővér. – Nyugi, nem kell védőbeszéd. Tehát? Hogyan némítsuk el Belloqot? – Tőlem kérdezed? Ismered a módját, az eszközeid is megvannak. Szegény Daniel hallgat is, mint a szarkofág. Légy hozzá irgalmas! Kegyelmet kapok. Ennek örömére visszatérek a fősodorba: – Lobotómiásként se látnám sportnak, amit a hobbi-vadölők művelnek. Mióta a vadászat, mint elannyi más passzió, eltömegesedett és iparággá züllött, kiveszett belőle minden tolerálható. Akár állatvédő gerilla vadászgat a lövögetős fickókra, akár másvalaki, engem legfőképpen az izgat, honnan szerzett spéci karabélyt. Az indíték és más egyéb csak ezután kezd érdekelni.

Csakugyan bábok lennénk? És kit szórakoztatunk??

Megérkezünk a kórházhoz. A nyugalmat árasztó, elegáns épület nagyjából kétszáz éves, és legalább olyan jól tartja magát, mint Denisa borsszemnyi nagyanyja, csak épp nem visel motoros bőrszerkót és ritkábban görkorizik.

Eldobjuk a járgányt a parkolóban. Észleljük a visszafogott rendőri jelenlétet. Ettől függetlenül körbenézek, gyanús körülményekre kíváncsian. Nincs kapás. A bejárat felé indulunk. Néhány lépés után megtorpanva figyelemmel kísérjük, amint a beszáguldó Ryack bravúros technikával besiklatja a zsarumobilt két civil kordé közé, s lekapcsolja a tarka csillárokat. Vele együtt sietünk az épületbe. – A Lombardi szülők nemsokára befúrnak – tudatja. – Idehívattam a kórház pszichológusát, hogy beszélgessen velük, mert telefonon ötpercenként kérdezik tőlem, elítélték-e már a felelősöket. Pedig még nem is tudják pontosan, mi történt a kislányukkal. Nem is szeretném, ha tőlem kéne meghallaniuk. A dokik majd kíméletesen beadagolják nekik. Nos, Pisano pár perce magához tért. Cigit kért az őrtől, nem kapott. Ezután vizet kunyerált tőle. Itatás közben elcsórta a fegyverét, majd azt lóbálva üvöltözött, hogy azonnal söpörjenek vele egy szupertitkos kórházba, különben fejlövés végez vele. A ricsajra bement a nővér, kikapta a stukkert az ipse kezéből, cserébe nyugtatóinjekciót lőtt bele.

– Carmine? – kérdezem. – Iderendeltem egy orvos szakértőt, hogy a kislány kriminológusszemmel is meg legyen vizsgálva. Amíg nincs magánál, nem tudhatjuk, mitől erednek a szúrások a karján. A hasán és a mellén is találtak néhányat. – Fog még beszélni? – firtatja Denisa. – A gyerekdoki szerint sok vért vesztett, és túllőtték párszor, nem végzetes, de kritikus adagokkal, esetleg nem is szándékosan. Eszméletlenre kábítva nyilván nem kiabált segítségért, nem kellett etetni, itatni, gondját viselni, és a molesztálást is eltűrte. Nem liftezünk. Gyalog szaladunk fel a srácosztályra. A nővérpult mögül apró termetű, széles mellkasú, fiatal orvos lép elő, és felénk üvölti: – Maguk a megerőszakolt kölyök szülei? Sajnálom, nem mehetnek be hozzá, még komázik! A váróban gondolkodjanak el, hogy felajánlják-e a szerveit a rászorulóknak! Ryackhez fordulok: – Ez a kíméletes orvos? – Csak vicceltem! – nevetgél a csigás hajú gyógyító, fülében karikával, kezében mappával, amelyet folyamatosan a combjához és rekeszizmához ütöget. – Egyáltalán nem biztos, hogy bármelyik szervét is újrahasznosíthatnánk. – Ön sokkterápiával gyógyít? – kérdezi Denisa.

– Maga Carmine édesanyja? – Ha az lennék, ön már megölt volna a tapintatával. Épp most reanimálna a hátsófali infarktusból. Képes kultúrnívóra emelkedni, vagy inkább lepihen? – Valami rosszat mondtam? – álmélkodik a doktor. – Netalán pia fraust vár el tőlem? Nekem az nem kenyerem! Nem ezért ültem évtizedig az orvosi könyvek fölött! – Ha a tudása is akkora, mint az arca, a modorán még akkor is bőven akad reszelnivaló – mondom. Röpke szünet után hozzáteszem: – Ön talpig úriember. Na, ez a pia fraus! – Elnézést, milyen italról beszéltek? – firtatja Vulcano. – Ez nem olyan itóka. Ő a kegyes hazugságról esszézik, mi csak a beleérző képességét igyekszünk aktiválni. Hogy képes legyen megítélni, mit élnek át a gyerekükért frászoló szülők és más emberek. Ryack a fölényes vigyorú fickóra néz. – Igazuk van – közli vele. – Egyébként ők a kollégáim. Szintén zsaruk. – Fánkzabálók, egen, kiszúrtam – bólogat a gyógyász a sarkain billegve. – Nos. A kiskölyköt elölről, hátulról megkefélték, összeharapdálták, tűket szurkáltak bele, kómásra drogozták. Szarul van, a kilátásai még szarabbak: elfolyósodhat az agya, mája, veséje és kaput. Jelenleg például nincsenek vesefunkciói. Ha mégis túléli, a megdugások miatt egész életében komplexusos marad. – Saját élményből tudja a komplexust, doktor? Vérfertőző családban nőtt fel? – kérdezi fojtott hangon Denisa. Szemében késpengék villognak. – Kikérem magamnak ezt a fakabát stílust! – háborog a fickó. – Mellesleg ne képzelje, hogy még ajnározni is fogom a kölykök szüleit! Totálisan az agyamra mennek, folyton akadékoskodnak! Egyébként is röhejes a fizetésem! Ennyi pénzért én ugyan nem leszek se beleérző, se pedig seggnyaló! – Leüsselek, vagy elkotródsz magadtól? – informálódik Martin. Nem először figyelek fel szuggesztív, zúzós hangszínére. Férfi lett a srácból. Hippokratész Szégyene sarkon fordul, és a kezében tartott dossziét lóbálva elsasszézik. Olyképpen mozog, mintha csatát nyert volna. Denisa maga elé suttog: – Borulat City! – Ó, a balfarok! – dünnyögi Ryack, majd nyájasan megszólítja a pultnál üldögélő nővért: – Kedves kisasszony! Kerítene nekünk egy másik orvost? – Milyet, uram?

Denisa adja le a rendelést: – Legyen neki szaktudása, empátiája, minimális modora. Ez esetben sebaj, ha nem szép az arca.

Nem az a fő lényeg, hogyan beszélünk. Hanem az, hogy mit mondunk vele.

A gépekkel zsúfolt, kicsiny kórterem ajtajánál golyóálló mellénybe bújt őrszemek silbakolnak. Szemlátomást éberen várják a beharangozott fegyverest. Zubog bennük az adrenalin. Carmine arcát jócskán lefedi a lélegeztetőkészülék maszkja. Vénájába infúzió csöpög. A takaró alól kibúvó cső gyűjtőtasakba vezeti zavaros vizeletét. Megnézem a testét borító fognyomokat. Visszaszorítom magamban a fenevadakat.

Szemügyre veszem a karját, a könyökvéna körötti sárgáslila, fekete foltokat, tűszúrások durva nyomait. A mellkason és hasfalon varasodé szúrások mérete további homlokráncolásra késztet. Láttam hasonló hegesedéseket strandon és boncoláskor is. Azokat a likacsokat zsírleszíváshoz használt, méretes kanülök okozták. Valószínűtlennek tartom, hogy a gyerekrablók ilyen beavatkozást végeztek volna Carmine-on, bármily kényes ízlésű volt is a megrendelőjük. Akkor hát miért használtak ekkora kaliberű tűt? – Mikor jön az orvos szakértő? – kérdezem. Mutatóujjammal végigsimítok a mellkasi szúráshegeken. Hangosan töprengek: – Egyebek közt a túllőtteket próbálják visszahozni a szívbe fecskendezett gyógyszerekkel, például atropinnal. Úgy rémlik, túladagolták a drogkoktélt, nem is egyszer, vagy pedig elsőre nem sikerült jó helyre döfni a tűt. – Vajon a többi szúrásra miért volt szükségük? – töpreng Denisa. – Ha jól tudom, általában véralvadásgátlót, védőoltást adnak hasfalba. – A gyerekrablók egyike járt-e orvosira valameddig? – mormolom rutinosan. – Tanult-e műtősnek vagy betegápolónak? Martin aktiválja csúcsmenő fejszettjét, és összekapcsolódik Rubyval. A számítógéptudós Ruby, vagy ahogy ő szereti szólíttatni magát: Mátrix nemrég toppant az életünkbe, Denisa lökött fanjaként. Netről lenyúlt-szerzett információkkal segítette az aktuális nyomozást. Jó pár szabályt-törvényt átrepülve megmentettek két elrabolt csecsemőt egy

pszichopata némbertől. Az egyik kisded történetesen a mi fiunk volt. Rádöbbentünk, hogy az aranykincs hivatalosan is dolgozhatna a jardnak. Ruby legalizálta infófürkész életmódját, immár hivatalból hekkel. Egy fecni diplomája sincs, viszont ördögien érti, miként csépelje a klavit. Minden merítése diplomamunka. Éjétnappalát mesterséges intelligenciák közt tölti, kajafutártól kap enni-inni, csetszobákban szexel. A szívügyünkben nyújtott segítsége okán holtáig kénytelen lesz elviselni a sarkában loholó hálaérzetünket. Martinnal gyakorlatilag összekötötték az életüket, szinte folyamatos forródrót-kontaktusban állnak. Ettől függetlenül szívesen cserélne velem, ám ez az igény nem kölcsönös, és ezt átcsevegtük egyszer-kétszer. Hamarosan megkapjuk a jelentést Martin sógor tolmácsolásában: – A Pisano testvérek tizenöt évesen félbehagyták az iskolát. Addig is pusztán a jelenlétükkel öregbítették a tanoda rossz hírnevét. Loyola viszont egészségügyi fősuliba járt, főként azért, hogy az apját fejhesse, mert addig kapott zsét, amíg tanult. Botrányos viselkedése miatt kicsapták, ezután boncsegédként melózott egy kórházban. Ott vígan elleshette az újraélesztési technikákat. Na persze, nem a boncteremben. Meglehet, a Carmine-t ért szúrások jelentése pusztán annyi, hogy ez a csótány imád tűt döfködni élő húsba. Az iskolai kirúgás indoklása szerint szadista módon bánt a társaival. – Úgy gondolhatta, hogy ha a krőzus apja nem osztja meg vele a tutit, akkor bosszúból szégyent hoz a fejére – vélekszik Denisa. – Megjegyzem, az atyai fejen nélküle is bőven akad olvadt vaj. Ruby nézzen utána az ifjú Felixszel kapcsolatos esetleges újságcikkeknek a neten! – Idősebb Loyola aligha tűrte volna, hogy az ő nevét blamáló cikkek jelenjenek meg a zabigyerekéről – tűnődöm fennhangon. – Hiszen a lapok java részét birtokolja, a többiben meg bizonyára tettestárs, vagy egyszerűen a hatalmával érvel a rivális kiadóknál. Mi van a túsz kocsival? Ryack néhány modellel lemaradt Martin légihíd-szettje mögött. Ő egy otromba nagyothalló készülékre hajazó kütyü révén csüng az ágas-bogas információhálózaton, olyasféle benyomást keltve, mintha egy félsüket fickó élénk taglejtés közepette, magában beszélne. Csak enyhébben látszik őrültnek. Ennyi még Borulat Cityben sem tekintélyromboló. – Beszéltünk a férjjel. A túszéval – közli. – Az ipse szerint a szatellittechnika segítségével blokkolhatnánk az elrabolt járművet. Ez azt jelenti, hogy adott jelre az asszony kocsija lebénul, az ajtók a bent ülőkre záródnak. Néhány méteres pontossággal behatárolhatjuk a gépjármű helyét, sőt, akár műholdas felvételt is kaphatunk róla, mielőtt támadnánk. Elrendeljem a blokkolást? Legyintek: – Mi haszna lenne, míg a túsz a kocsiban van? Csak még alaposabban összezárnánk őt Loyolával. Figyeljék, merre tart a boncsegéd. Szóljanak, ha ideért, vagy változik az útiránya. Vegyenek lenyomatot a halott és az élő Pisano fogazatáról. Érdekelne, melyikük harapdálta össze Carmine-t. Ezenkívül szükség van a túsz és Loyola telefonjainak adataira. Mikor,

honnan, kit hívtak? A Pisanók mobiljait is kerítsék elő, hogy fel– roládozhassuk kapcsolataikat. Loyola többször is beszélhetett a megbízójával az elmúlt órákban. Nyilván kártyás vagy eldobható készüléket használnak… Martin közbeszól: – Miért olyan nyilvánvaló? Mint megfigyeltük, nem az eszükből élnek. Ráadásul Loyoláék hosszan dekkoltak isten háta mögötti helyeken, ahol nem ugorhattak ki a sarki boltba új telóért vagy kártyáért. Na persze, utóbbiból lehetett tartalékuk. Ja, és csak a fogadóban tölthették fel a mobilokat, sutyiban. A Wilks-házban és a temetőben nincs áram. – A fő szálmozgató aligha hülye. Nyilván gondoskodott arról, hogy a bérencei ne vezethessék nyomára a zsarukat. A zsaruk mi volnánk – jegyzem meg. Újfent meglep a határozottság, amellyel kopónak tekintem magam. – Jussunk előrébb a ketyerék révén. Napvilágnál majd megkeressük a kalkulátort. Zárójelben mondom: a könyöklövés helyszínét is látnom kell. – Ejha, Belloq! Végre megint hétpróbás nyomjáró vagy! – szisszen nőm, és úgy néz rám, mint egy tányér málnára.

Beszélj gyengéden, és hordj nagy botot!?

Úgy tetszik, Belloq végre ismét az a férfi, akiről a családom legtöbb – főleg nőnemű – tagja így szokott ömlengeni: ő az Isten Lába, a Teremtés Csodája, sőt a Teremtés Csúcsmodellje, és én megtisztelten, tapsikolva hemperegjek a talajon, amiért ez a Szuperlatívusz, ez a Klú értem rajong. Szerintem legalábbis hüm-hüm a sok malaszt, ám az tény, hogy számomra Daniel az etalon pasas, a férfiság non plus ultrája. Na persze nyilvánosan ezt csak a kínpadon ismerném el, ám duóban kirebben a számon olykor, főleg a tudatbomlással járó tűzijátékos szituációkban. E szituációk színtere nem feltétlenül a hálószobánk, számtalan más csábító helyen is hódolunk a szextázisnak. Nagyon egymás közt, súgott cinkosan piszkos titkainknak, bűnös élveinknek nevezzük erotikus kalandtúráinkat.

Az együttélés felülüthetetlen előnye, hogy az ember idővel az érzelmi-érzéki életén kívül egyéb dolgokra is képes koncentrálni. így hát szemügyre veszem a felfegyverzett egyenruhások karéjában komázó Arthur Pisanót. Meg se hökkenek, milyen pontosan írta le a gyerek-rablót a szókincstár Ella, holott csupán néhány másodpercig látta a libatrotty színű dzsipben ágaskodó fickót, mielőtt a váratlan golyózáportól riadt lovak szanaszét hurcoltak minket a natúrában. Stimmel a nyakasságra valló kockaáll. Az előreugró, kapás orrnyereg kiadós törés emlékét idézi. Az is meglehet, hogy a famíliában generációk óta öröklődik ez a torzulásos jellegzetesség, miután valamelyik kocsmabarát szépapán orrkorrekciót végeztek egy lócával. A fejtetőre lófarkazott, napszítta-szőke rasztafonatok tisztán tartása nemigen tartozik a tulajdonos szívügyei közé. Az életben tartó gépek gondoskodására bízott organizmusból pállott gumicsizmaszag árad. A fickó nem piperkőc, s úgy tűnik, ez az egyetlen pozitív elem a képletében. Szemhéját felcsippentve megtekintem íriszét. A fakókék szivárványhártya középterében sötétlő pupillát tűhegynyire szűkíti a lámpafény. Nem csillapítja bosszúéhemet, hogy a kislányrabló sebei súlyosak, állapota halálközeli, s csaknem ugyanannyi egészségügyi csövet birtokol, mint Carmine. A gyermek testéről, testnyílásaiból, körmei alól és a gaztettek helyszínein vett minták alapján holtbiztosan elítélik a fickót, ám ő mégis hamarabb kitrappolhat a tömlöcből, mint ahogy áldozata kiheverné a traumát. Na persze, ha sikerül rábizonyítani egyéb szutykait, négy-ötszáz év kóter is összegyűlhet neki. S vajon bejön-e a körútsajtó favorit kliséje, miszerint reszkessenek a bevarrt pedofilok, mivel rabtársaik utálják őket, és ezt durván kinyilvánítják. A jergliben nem csupán az elkövetett bűn súlya-neme határozza meg a rangsort. Sokat nyom a mérettyűben az agresszivitás. Márpedig ezek az ördögök brutális természetűek. Minapi sunnyogásuk során a mit sem sejtő sétalovasok felbukkanása is alapos okot adott nekik a lövöldözésre. Később a temetőben is fejtörés nélkül fegyverre kaptak a civódó pár láttán. Bizonyára ez a címerfeliratuk: Nem gondolkodunk. Nincs mivel. Lövünk. Van mivel. Benyitunk a hobbivadölőkhöz. A komfortos kétágyas szobában fekvő középkorú pasasok a bömbölő tévét túlkiabálva csevegnek egymással. Az idegbántó ricsajban fel se fogják érkezésünket, noha – eklatáns személyiségek lévén – betöltjük a teret. Ryack meg nem otthonos a főnök-szerepkörben. Nem veszi át az irányítást, a torkát köszörüli. Martin vigyorogva szemléli az ordítozó fickókat. Belloq felkapja a keze ügyére eső távkapcsolót. Elnémítja a készüléket, és szép jó estét kíván. Az üvöltő páciens befejezi a megkezdett mondatot:

– …djuk meg nekik, hogy tüntessék el az árulkodó hogyhívjákokat! És csináljunk válságstábot! – Jelenlétünkre felfigyelve a nyelvébe harap, a párnára kövül. – Szép jó estét – szól újfent Daniel. – Megjöttek a zsaruk. – Zsaruk? Minek?! – nyögi a sebesült. – Hogyhogy minek? – mordul társa. – Tán nem mi követeltük, hogy jöjjenek? Az orvlövész miatt. Ők majd megnevezik azt a greenpeace-es patkányt! Azután akkora kártérítési pert akasztok a nyakába, hogy az ükunokája is eladósodik! – Eszerint ön ügyvéd? A vállsérült férfi Belloqra mered: – Persze hogy ügyvéd vagyok! Miért? Minek nézett? Kukázónak? Rongyszedőnek? A bőszült patvarista, Beed Torro félszáz év körüli, őszes halántékú, veséző tekintetű, termetes polgár. Nyusziemblémás selyempizsamában hever az ágyon. Lábkörmein kissé megkopott, levelibéka-zöld lakkozás csinoslik. Könyéken lőtt társa, a szintén ötvenes Valero Cahar szalmaszín hajú, szomorú képű, csúnyácska kisfiúként indította földi létét, és utóbb alig változott. Ryacktől tudjuk, hogy féltucatnyi húsboltot működtet Borulat Cityben. Dereng neki, hogy találkozott velünk az éjszakai támadás után, ám akkori kínjai miatt híjas a memóriája. Egyszerre kezdik mondani, hogy az előbb láttak egy tévériportot a Bambi kommandóval, és biztosan azok a szemét állatvédők nyomorították meg őket. – Bambi kommandó? – sóhajtom, a memóriámban kapirgálva. – Vadászatellenes huligánok csürhéje! Büdös greenpeace-esek! – üvölti magából kikelten a jogász. – Jellemző, hogy nem hallottak róluk, elvégre azok bűnözők, maguk meg zsaruk! Miért hallottak volna róluk? Hiszen csak védtelen vadászokra lövöldöznek a sötét éjszakában! Lesből! Tüntetésaktivista öcsém megszólal: – Én speciel hallottam róluk, éspedig azt, hogy nem szokásuk orvul lövöldözni. Mellesleg sehogyan se, mert éppenséggel pontosan lövöldözésellenesek. Törvényes eszközökkel küzdenek a kedvtelési vadászok túltengése ellen. Például film- és fotókészítéssel. Legdurvább csínyük az volt, hogy vadleseket kentek be bűzös kenőccsel. – Más szóval szarral! – bömböli Cahar. – Üljön fel maga egy csurig szaros lesre! – Az aromaterápia roppant kúl manapság – jegyzem meg. – Iszappakolással kombinálva még tutibb. Remélem, a bambisok megkérték a kúra árát. A prókátor rám förmed:

– Aranyos, amit maga iszappakolásnak nevez, az közönséges szar! Tudja maga, milyen érzés szarban csúszkálni? Bólintok. Úgy rémlik, ez az ügy is ilyen lesz. – Beszéljünk a konkrét esetről – javallom. – Önöket meglőtték. Mindketten jobbkezesek? Cahar biccent, a saját nevében. Torro felém bökkenti vastagon bepólyált vállát. – Amint látja, én balkezes vagyok! Vagyis csak voltam! – Köszönöm, épp arról akartam megbizonyosodni, hogy jól sejtem: az úgynevezett ügyes karjukat lőtték meg. Tehát a tettes egyértelműen azt akarta elérni, hogy önök soha többé ne vegyenek flintát a kezükbe. Mi a közös kettőjükben? Egyikük jogász, másikuk husodás. Vadászaton kívül is összejárnak? Szert tettek közös ellenségre? Megsebeztek valakit cserkelés közben? – Nem! Még csak egymást se! – mordul a patvarista, ám szempillarebbenései cáfolják kijelentését. – Tehát? – firtatom. Torro bepöccen. Holott eddig is jócskán póccent volt. Ryackre mered: – Vidd innen ezeket! Azt se tudom, kicsodák! Majd Josh kideríti, amit kell, végtére is ő itt a rendőrfőnök! – Jelenleg én helyettesítem őt – feleli Vulcano. – Akkor majd te deríted ki! – Levitonnal beszéltek már? – veti közbe Daniel. – Hogyne beszéltünk volna!? Ősrégi cimborák vagyunk! Ez egy patinás város! Sőt, akár városállamot is mondhatnék! Itt zárt közösség él, és a patríciusok krémje összetart! – Pontosan hogy is történt? – firtatom. – A kórház hivatalból jelentette a zsaruknak a lőtt sérülést… – Nem jelentette, mert magam szóltam Joshnak, hogy meglőttek… – És megindult a nyomozás… – mondom, Ryackre nézve. Ő rám csodálkozik, átfésüli az agyát, és beismeri: – Nem tudok róla. Nem indult meg. – Miért nem?

– Ki a francok ezek? – hörög Torro. – Mit feszítgetnek itt minket? Minek hoztad ide a külsős jöttmenteket? Eddig is elsimítottunk mindent a városfalak között, ezután is elsimítjuk! Figyi, Vulcano! Nemsokára jön a választás. Lehet, hogy te most beugrattál Josh helyett, de ne feledd: a rendőrfőnököt nem kinevezik, hanem megválasztják! Az alkalmazottakat viszont a főnök veszi fel, vagy rúgja ki. Érts a szóból, cimbora! Belloq zsebre vágja a kezét. Halkan szólal meg nyomatékos hangján: – Mi ez a rút beszéd, uram? Vulcano hivatalos személy. Úgy hallom, épp fenyegeti őt ebben a mivoltában. Miért tartja ezt célszerűnek? Mitől félnek? Az ügyvéd villogó szemmel hátradől felpolcolt párnáján. Karba fonná két karját, ám a heves mozdulat kiváltja gyötrelmét. Grimaszolva Danielre förmed: – Ha mi fenyegetünk, akkor maguk mit művelnek? Alig vannak itt pár perce, de máris kifejezték, mennyire vadászellenesek! Vagyis elfogultak velünk szemben! Milyen furcsa! Utálják a vadászokat, pedig maguk se különbek! Sőt! Szégyenkezhetnek! Maguk ugyanis embervadászok! Cahar összerándul. – Kussoljál! – rivall társára. Belloq észleli a kritikus mozzanatot. A husodásra szegezi tekintetét. Régi szinkronúszók vagyunk; én a jogász testbeszédét fürkészem. – Szóval mi embervadászok volnánk? – kérdezi Daniel. – Úgy értsem, fizetség ellenében más emberekre vadászunk? Esetleg élvezetből űzzük az embervadászatot? Minden ismétléssel mélyebbre hatol a fickóban. Doktor Beed Torro olyan színűvé válik, mint a lábkörme, s úgy is nyeldekel, mint egy levelibéka. Lapos pillantással mered maga elé, kínosan kerülve a szemkontaktust. Cahar is lefelé bámul, szaporán pislog, nehezen fogja vissza tekergőzési szándékát. Felsőteste szeretne a falhoz vagy bármihez dörgölődni, hogy levakarjon magáról valami zavarót. Ryackhez fordulok: – Történt vadászbaleset a közelmúltban? – Mostanában nem – feleli bizonytalanul. Sebtében végigmotozza agytekervényeit, végül így szól: – Komolyabb biztosan nem történt. Emlékeznék, mert az ilyesmi nagy port szokott kavarni. – Szokott? – néz rá Belloq. – Megesett párszor. A vadász is ember…

Cahar felsőteste megint kígyózni készül. Szemvillanást váltunk Daniellel. Biztosra vesszük, hogy mindjárt előkaparunk egy-két csontvázat a szekrényből. E pillanatban Vulcano telefonja kapást jelez. Jókedvű ember nem törődik vele, mi lesz művével a halála után. ?

A lépcsőket tízesével véve robogunk a kocsihoz. A hírnök közölte, hogy Loyola hosszan elidőzött egy felüljáró alatt, majd tőle idegen, szabálykövető stílusban a kórház felé pöfögött. Ám mielőtt a parkolóba kanyarodott volna, hirtelen a gázra tiport, és tovaszáguldott. A megfigyelő impressziója szerint az ötödik égtájat vette célba. Jelenleg az épülettömb mögötti városrész irányába füstöl, ahol éppen kirakodóvásárral, borünneppel, vurstlival kombinált utcai mulatság zajlik. A meglévő problémát (a túsz továbbra is túsz) tetézi, hogy Loyola váratlan tettét egy sötét üvegű batár megpillantása okozta, mely néhány perce már a kórház közelében vesztegelt, mindaddig ártalmatlannak tűnve, míg a túszejtő kocsija fel nem bukkant. Hanem akkor az ablakok legördültek, láthatóvá téve a mögöttük ülő, napszemüveges, westernkalapos fickókat. Igazából nem is e banális ruházati elemek keltettek feltűnést, hanem sajátos kiegészítőik, a hencegősen villogtatott stukkerek. Rosszakarói láttán Loyola irányt váltva elsöpört. Az ölőbrigád a nyomába eredt. Őket a megfigyelők követték. Mi pedig lélekszakadva tépünk a nyomukban, akár a mesében. Úgy rémlik, a Grimm fivérek írtak hasonlókat a gyermekálom mézesítése végett. Az egymást hajszoló verdák nem jutnak messzire. Az éllovas Loyola elakad a sátras-bódéssokaságos nyüzsgés peremén. Kiugrik a kocsiból, és ideglelt túszát hátrahagyva a tömegbe rohan. A négy briganti a gengszterbatárt eldobva lohol utána. Fura bolygóról pottyantak ide: ott bizonyára bevett viselkedésnek számít, ha stukit lengetve taszigálják az utcai népet. Az inzultáltak sikongatnak, háborognak, hasra vágódnak vagy félreiszkolnak, véralkatuk szerint. A megfigyelők járgánya is megfeneklik. Az előkecmergő zsaruk elcsípik a menekülni igyekvő, elmesokkos túszt. Ketten vigyáznak rá – vagy inkább szelídítik –, a másik kettő csatlakozik a futóversenyhez. A kocsit elhajítva söprünk a latrok nyomában. A körhintás, vándorcirkuszos fertályon dübörgő tüc-tüc-zene rengeti a talajt, vibráltatja a levegőt, csépeli a gyomromat. Nem csodálkoznék, ha jégverést, földlökést okozna.

Ryack korábbi álmatagságából felépülve rohan, közben taktikai utasításokat üvölt a markában szorongatott rádióba. Remélhetőleg megkéri az üldözésbe szólított embereit, hogy ne válogatás nélkül lőjék ki a futkosókat. Martin előzésbe kezd, Belloq sem akar lemaradni. Mákomra farmert, sportcipőt öltöttem a kórházi vizithez, így lábtörés nélkül lépést tarthatok velük. Utasítások szálldosnak közöttünk: – Élve kapjuk el, hogy elvezessen a főpedofilhoz! – Tisztítsuk meg a killerektől! – Vigyázzatok rá! – Vigyázzon rá a dajkacápa! Loyola átugrándozik az ezerféle holmival megrakott asztalok fölött. Az ingatag bódék körül tekergőzik, cselezget. Rohantában felkap egy földbe szúrt fáklyát. Pördületből belevágja a mögötte trappoló killer képébe. Az felhagy a kergetéssel, és igyekszik letépni az arcába hegesztett napszemüveget. Kései órán amúgy is holdlencse dukál. Loyola és üldözői felfigyelnek nyomulásunkra. Helytelenítő lövések dörrennek. Kialszik néhány lámpa, kilyukad egy butiktető. Az egyik erősítő elnémul. A mundéros zsaruk kiabálva követelik, hogy a rosszfiúk tegyék le a fegyvert, ám ezt a többi hangszóró túlordítja. Mondandójuk egyébként sem érdekel senkit. A publikum – igehörpölés helyett – inkább sikítozik. A portékájukért aggódó árusok hisztérikusan reagálnak a csoportos hajszára. Egyéb fegyverzetük nem lévén, a féltett holmijukkal harcolnak. Pártatlanul csépelnek latrot, kíbert, vétlen arrajárót egyaránt. A büfések, vattacukrosok is ontják ránk a muníciót. Loyola fürgén cikázgat a huzatos bódék között, kerülve a serpenyővel, agyagedénnyel, kandallóvassal megrakottakat. Így hát főleg vállfával, játékpuskával, díszpárnával, forró kolbásszal püfölik a hátát. Egy ravasz boltos pokrócot borít a fejére, ám ő nem válik mozgásképtelenné a gubótól, hanem uszályként vonszolja magával, mígnem a sarkában lihegő, megfáklyázott ölőrobot a lazsnakra taposva elhasal. A pokróctól különválasztott túszejtő tovább menekül, főként a pultok fölött átszökkengetve. Az sem lassítja, ha valaki az útjában ténfereg, ácsorog. Feldönti, legázolja a humán kuglikat. Minket annál inkább fékeznek a hozzánk vagdosott ruhafélék, játékok, cipők, valamint az előttünk loholóknak szánt, módosult röppályájú vásárfiák. E sajátos szőnyegbombázásban loholunk Loyola nyomában. A feldöntött és a rajtuk elterült emberek göröngyös akadálypályát képeznek a lábunk alatt.

Érthető módon beidegesedem. A stukkert két kézre kapva szétpukkasztok egy villanyoszlopra drótozott hangszórót. Lassan körbefordulva megkeresem a következőt, azt is kinyírom. Az egysíkú idegölés alábbhagy némileg. Üstárus fickó tart felém robogvást, egyik kezében óriási vaskondérral, a másikban szénlapát méretű fakanállal, kétségkívül ellenségesen. Leengedem a stukit. Oldalt sasszézva elsütök egy könyökütést. A lapát a támadó lábai közé gabalyodik. Az öngáncsoló szeizmikusán lezuhan, a lakodalmi üst ráborul, és ő elpilled alatta. – Neked is jó volt, drágám? – sóhajtom gyengéden. Tovább bakugrálok az emberkugli halmokon. Belloq elmarja a sereghajtó droidot. Letépi a lábáról, és csapásgyors kommandósfogással mozdulatlanná dermeszti. Rekvirálja a bénult ördög fegyverét, s a testet az egyenruhásoknak hátrahagyva folytatja az akadályfutást. Martin a ráhajigált XXL-es alsónemű-kollekciót – harisnyát, csecstartót, nagyibugyogót – lobogtatva utolér egy brávót, és annak bokái közé akasztja az imént hozzávágott esernyőt. A megingatott lincsfiú hátrapördül, megragadja a retyerutyám nyaka körül lengedező dudafogót, és teljes erőből igyekszik megfojtani vele mindegyetlen öcsémet. Fivérem még hörög, amikor bőszen odarobbanok. Az ő válláról lekapott tundrabugyogót a merénylő fejére húzom, és tekerek néhányat a gumizáson. Az ily módon vakká tett, félfulladt és megalázott behemót elengedi áldozatát, és pörögve csapkod maga köré. Hanyagul elhajolgatok cséphadaró karjai elől. Martin megkocogtatja a vállamat, s jelzi: szívesen foglalkozna a bugyifejűvel. Legyen. Kelmenyűgeiktől szabadulva villogó szemmel mustrálják egymást. Mindeközben kovácsoltvas tűzpiszkálót, hamuzólapátot, rostélykefét ragadnak az egyik standról. Öcsém elegáns en garde kiáltással fogadja a rázúduló támadót. A párbajvasak összeszikráznak. Az élboly távolodik, a tücsökzene még mindig öldösi az érzőidegeimet. Ismét rám tör a heveny neurózis. E rohamnak újabb hangerősítő esik áldozatul. A telitalálat következtében csaknem csend lesz, ami a zenei idegtépést illeti. Az össznépi őrjöngés fokozódik, immár azok is ricsajoznak, akiknek flessük sincs a vigalomban zajló eseményekről. Ryack rendőrfőnök-helyettes sem ússza meg a portékaféltő árusok bosszúját. Méz- és lekvárfoltok, vattacukor-csimbókok, sárga és piros színárnyalatú tevenyálak pompállanak takaros libériáján. Mindebből sejthető, hogy felismerték hivatalos személy mivoltát, és csak csínján támadoznak rá.

Vulcano nem bánik cukormázas kézzel az általa hajszolt gengszterrel. Mihelyt utoléri a gélemet, a levegőbe pattanva annak hátába talpal. A másfél mázsa protein nem borul fel, hanem lövéssebesen megfordul. Elkapja a levegőben levitáló Ryack bokáját. Mielőtt földhöz csapná a leendő férjet és apát, ott termek egy orozott serpenyővel, és megkongatom a monstrum fejét, tarkóját. Az elpottyantott Vulcano kicsit esik, ám a gólem hegyomlást produkál. Belloq megközelíti Loyola utolsó üldözőjét. A killer e pillanatban dönti el, hogy véget vet a fogócskának, lelövi a célszemélyt. Nyilván az a parancs, hogy ezt csak végső esetben tegye meg. Márpedig ő módjával se kap levegőt, földig lóg a nyelve, faltól falig kidöglött. Ez tehát a végső eset. Vasra kapva célba veszi a cirkuszsátor nyitott ajtaja felé nyargaló pedofilt – és vele együtt a lővonalban lévőket. A lővonalat váratlanul lőfélkörré bővítve megpördül, és az őt üldöző Danielre mered. A csőtorkolat szikrát köp. A golyó forró húsba csapódik.

Aki elpusztít egy életet, egy egész világot pusztít el.

A szívroham árnyékmadara lecsap rám, majd bosszús rikoltást hallatva, nehézkes szárnycsapkodással odébbáll. Belloq rúgásgyorsan lefegyverzi a brávót, és kommandós igézetet bocsát rá. Az ölőrobot matt tekintettel, lebutultan imbolyog. A ripityommá lőtt gírosza miatt feldühödött pecsenyesütő nekifutásból a képébe vág egy termetes flakont. A kifakadó olaj végigárad a pribéken, megsíkosítva körötte a talajt. A kábán csúszkáló fickó pácos helyzete fokozódik: a pecsenyés újfent rohamoz. Bő adag fűszerkeveréket zúdít az olívás organizmusra, majd csíkokra metélt krumplit ömleszt rá egy patinás vájdlingból. Végül nyársat ragadva, séfesen villogó szemmel közelít a nyersanyaghoz. Belloq lejeleli nekem, hogy ő rohan Loyola után. Átfut az agyamon, milyféle végzet vár a konyhakész ördögre. Rablóhús, zsiványpecsenye készülhet belőle. Sorsszerű.

A nyársonsült-jelöltre mutatva közlöm a büféssel: zsaru vagyok, az ipse leltári holmi, rögvest visszajövök érte. A bűvészmutatvány kibomlása közben süvítek a cirkuszi sátorba. A fejmikrofonos illuzionista azt demonstrálja, hogy a mellette lévő szekrény keskeny, magas és mindenekfölött üres, a másik oldalán mosolygó lány pedig csinoska és eleven. Megmutatja a kardját is: nem csalás, nem ámítás, a penge stabil, a padlóhoz, szekrényoldalhoz feszítgetve sem siklik a markolatba. Szúrása tehát „letálisan mortális". Mindezt visszafelé is eldemonstrálja.

A kevés ruhában, sok csillámban széplő lányt besegíti a bútordarabba, rázárja az ajtót. Táncos léptekkel pörög, hajladozik, megröpteti palástja bő ujját, hadonászik a karddal, és még sokféle módon gerjeszti a várakozást. Izgalomfokozás közben nem veszi észre, amint a stukkert szorongató Loyola besurran a szűk szekrénybe a varázslás asszisztens mellé, s tenyerét a lány szájára szorítva behúzza az ajtót. A szemtanú nézősereg felhördül, hosszan kitartva e hangot. Néhányan azt gyanítják, hogy az újonnan érkezett, rosszképű alak a varázsló segédje. Ők elnémulnak. A türelmetlen várakozással elégedett mágus keresztüldöfi a szekrénydeszkát. Bentről dulakodás neszei hallatszanak. A bántalmazott tárgy aggasztóan imbolyog. Az illuzionista oldalba rúgja a renitens viselkedésű szekrényt. Gépmosolyt csillant a nagyérdeműre, és mesmeg a fába mártja kardját. Tette vad dülöngést, nyögdelést vált ki a varázslási kellékből. Belloq a manézsba toppan. A rámeredő mágusra ügyet sem vetve feltépi a szekrényajtót. Megragadja Loyolát, és lerántja a falhoz lapított lányról. Ugyane mozdulattal a mennyezet felé csavarja a túszejtő csuklóját. Eldörren a stukker. A golyó a sátorponyvát átütve a kozmoszba süvít. Loyola ujjai összemorzsolódnak. Kiejti közülük a vasat. Térdre rogy, majd hátratekert karjának kínjától elterül a fűrészporban, pár falásnyit habzsol is belőle. Aláfestésképpen átható sikítozás hallatszik mindenfelől. A művészete gyakorlásában meggyalázott mágus Danielre sújt a karddal. Újabb lövések csattannak, ezúttal a porondon kívül. Noha a golyózáport figyelmeztetésnek szánták, a sátor tartórúdján függeszkedő hangszóró mégis belehal. A varázslást kísérő zene elnémul, a publikum fokozza a sikoltozást.

Az egyik ölőrobot közelít, bocskorhalálában. Jobbjában stukkert lenget, bal csuklóján bilincs zörög. Az acélkézelő gazdátlan felébe az őt őrző mundéros zsaru csimpaszkodik. Eltérő súlycsoportúak lévén, a romboló úgy cipeli a rendőrt, mint egy ráakadt karácsonyfadíszt. Nem is veszi többe, teljes agykapacitásával Loyola elkapására koncentrál. Belloq félrepattan a dühödten rohamozó bűvész útjából. A szúrások, csapások elől akrobatikusan kitérve trükkös szökkenésekkel a vívó mögé kerül. Ujjait a kardmarkolatot szorító kézre fonva a hasztalan vergődő varázsló felé fordítja a penge hegyét, és döf. A penge eltűnik a testben. Daniel hátralép. A leszúrt mágus lehanyatlik, ám tovább markolja a kard griffjét. Fittyedt állal felemeli sápadt fejét, s átdöfött hasára meredve idegmetsző sikoltást hallat. Az izgatott közönség lesi a vérpatakzást. Csakhogy nincs vérpatakzás. A tetem feltápászkodik, immár két kézzel szorítja hasához a kardmarkolatot. Mély meghajlások közepette hátrál ki a fűrészporos porondról. Immár senkit sem izgat a halhatatlan varázsló. Mindenki Loyolát és a rendőrfüggelékes ölőrobotot figyeli, Belloqot és engem is beleértve. A killer kezében lóbált pisztoly elővicsorgó szánja láttán nem fáradunk a lefegyverzéssel. A fickó is észleli lőképtelenségét. Elhajítja a döglött vasat, felszabaduló kezével a menekülő Loyola után csápol. Mellényúl, nem kétszer, de nem adja fel a lepkézést. A testileg lerongyolt üldözött térden dübörög tova a fűrészporban. A fehér lepellel takart bűvészkellékes asztalhoz érve megpróbál talpra kecmeregni. A kapaszkodónak használt terítő lefelé indul, a szélén lévő cilinder a nyomába ered, és az asztal pereméhez érve szabadon bocsátja lakóját. A rejtekből előrobbanó tapsifüles a négykézlábazó Loyola gerincére ugrik, heves ideggörcsöt kiváltva. Nem vesztegeti az időt a rángásroham kiélvezésére, dobbantva ellendül az emberhátról, és kirobog a sátorból. A terítő tovább siklik lefelé, szanaszét eresztve a különféle tárgyakkal letakart varázstartalmakat. Előkerül egy harcias mosómedve, még két nyúl és egy csapat fehér galamb. A mosómackó vicsorgatva-fújtatva elrohan a nagymosásához. A galambok menyegzős hangulatot generálva, élénk szárnycsapásokkal emelkednek a cirkuszsátor légterébe. Eszembe juttatják az esketésére készülődő – pontosabban kikészülődő – barátnőmet. Csupán egyetlen pillanatig gondolhatok a teljesen félőrült Daliára, ugyanis ekkor a rajta lógó zsaru által némileg befékezett gyilokgép utoléri üldözöttjét, és üllőszerű öklével porítani kezdi a pedofil fejét.

Belloq nyomban odapattan. Első lépésként odébb tolja az útból a karácsonyfadísz zsarut, őt még viszonylag gyengéden, majd stílust váltva bemutat néhány kommandós technikát. Lábbal, ököllel rogyadozóra zubolyozza a brávót, kivédi a bilincses kézzel rámért pörölycsapást, majd elzárja az éltető levegő útját az ellenfél hörgőitől, erre azok hangos hörgésekkel reagálnak; hát innen a hörgők nevezet. A légritkulástól petyhüdő fickó tarkón sújtja Danielt a karpereccel, főként annak gazdátlanul fityegő részével. Ily módon megváltja önnön üdvösségét. Nem kell további kínokat kiállnia, csupán egy utolsót. Daniel atomgyors ütés-rúgás kombinációval hajtja végre a tudatfosztást. Félreugrik a lezuhanó droid útjából, és lendületből elmarja az asztal alá mászó Loyola lábszárát. A földig lógó lepel mögé furakodó bűnözőt újabb kínos meglepetés éri alant. A rejtekbe pórázolt, varázslási kellék munkakörű gepárd feldühödik a jutalomfalat nélküli betolakodótól. Esetleg úgy értelmezi, hogy a jövevény a jutalomfalat. A marcangolt Loyola pániksebesen kifarol az asztal alól. A nagymacska hörögve nyomul utána, ameddig láncpóráza engedi.

Az nevet utoljára, aki először üt. ?

Visszafelé indulunk a számos sebből vérző, gepárdrágta Loyolával. A gyerekrabló, pedofil és túszejtő fickó, egyszerűbben multi- vagy polilator a saját lábán hordja ki a sokféle élmény okozta nyavalyatörését, ellenben a Belloq-féle anesztéziától bódult droidot cipelni kell. A megtiszteltetés a karácsonyfadísz rendőrnek és Vulcanónak jut, ők kétfelől támogatjákvonszolják az éberkómás droidot. A korrekt pecsenyesütő visszaszolgáltatja a fűszerőrlettel és olajjal panírozott brávót. A vastagon beborsozott ölőlegény szünet nélkül tüsszög, harákol, kísérői utálkozását kiváltva. Martin aggályosan őrzi a kandallóvas-párbajban legyőzött, zavart-kába ellenfelét. Az elsőül lecsapott ölőrobotnak sajnálatosan nyoma veszett. A felügyeletével megbízott, zúzott koponyájú mundéros zsaru képtelen felidézni, miként lépett le tőle. Memóriazavarán alig csodálkozunk: a szökevény búcsúzásképpen fejbe vágta őt a közeli standról lekapott, anyósülés becézetű kaktusszal. A gigászi tövisekkel borított amnéziást elviszi az egyik mentőkocsi. A Belloq és általam közrevett, sokkos Loyola igyekszik hozzánk simulni, már-már belénk bújik. Sejdítjük motivációját. Retteg, hogy a kaktuszdobáló ölőrobot a közelben somfordál, utóvégre a kísérteties világítás, a nyüzsgő sokadalom, az egymás hegyén-hátán sorjázó standok eszményi búvóhelyül szolgálnak.

Amitől retteg, bekövetkezik. Gardróbszekrényre hajazó, vállfasokaságos bódé előtt haladunk el. A nejlontasakba bújtatott kabátok között torkolattűz villan. A lövés robaját egy szívdobbanással később érzékeljük. Ekkor már a földön heverek, saját testemmel fedezve a kínüvöltő Loyolát. Egyéb se hiányzott, mint hogy lelkem templomával takargassam a sebesült közveszélyt. Ha már így jártam, legalább a száját betapasztom a tenyeremmel. Másik markomban csőre heccelt fegyvert szorongatok. Belloq a merénylőt rejtő pavilon felé gurul, kezében stukkerrel. A ruhasor megmoccan, a rejtett pisztolycső ismét felszikrázik. Az átfordulóban lévő Daniel sem ólommadár. Hanyatt fekvésből, térdmagasan viszonozza a tüzet. A kabáthegy felüvölt, majd megdöccen, ahogy a brávó leroggyan átlőtt lábáról. Vadásza tüstént ott terem, lehasít néhány vállfát, a rajtuk lógó ruhákkal együtt. A halomban megleli a térdsérült fickót, és különválasztja fegyverétől. Elővonszolja az orvot a rongykazalból, s miközben megmandzsettázza, észleli, hogy körös-körötte mindenki hasal, bölcsen. A betapasztott szájú Loyola tompán üvölt, merénylője nem ily visszafogott. Előbbinek alaposabb okot ad az ordításra átlyukasztott mellkasa. A patakzóan vérző seb elhelyezkedése tüdőlövést sejtet. Felemelkedem a sérültről. Látom, amint összeomlik. Ordítása elhal, görcsös vergődéssel küzd levegőért. A mentősök gyorsan ott teremnek. A fiatal orvos légmell! kiáltással letérdel, jókora tűt ránt elő a táskájából, és Loyola oldalába döfi. A bitószökevény valamelyest jobban lesz az orvosi szúrás nyomán, ám mi eljátsszuk elvesztését – és ebben ő együttműködik velünk. Borongósan nézzük, amint fekete zsákba csomagolják a tetemet. Mindaddig gyászt viselünk, amíg a célszemély elhunytával elégedett killereket el nem viszik a zsarumobilok. Ezután a mentősök a kocsijukba gurítják Loyolát, és lehántják róla a hullazsákot. Ryack átérzi, mekkora szükségünk van a fickóra a gyerekrontó hálózat megcsípéséhez. Fellép mellé a furgonba, a doktor tiltakozása ellenére smukkot kattint a csuklójára, majd stukkert lengetve kimutatja, hogy halálos rizikót vállal, aki rájuk támad, de az is, aki szökni próbál. Roppant karizmatikusan csinálja, a mentőápoló nem is vitázik vele, hanem átadja neki a lélegeztetőballont. Mivel annak működtetése kétkezes, Vulcano elrakja fegyverét, és igyekszik életben tartani a bitóravalót. Az ajtó rájuk záródik, a kocsi elszáguld. A kórházba érve nyomban a műtőbe tolják Loyolát. Erről már hazafelé robogva értesülünk.

Fején a spionszettel, Martin tudósít a továbbiakról: az operáció után a pedofilt álnéven viszik az őrzőbe, s ez alatt nemcsak egészségügyi, hanem rendőri őrizet is értendő. A Lombardi szülők megérkeztek a lányukhoz, beszéltek az orvossal és Ryackkel. Az anyát máris kezelésbe vette a kórházi pszichológus, az apa még tartja magát. Carmine állapota változatlan. Az aktuális hírekből kiapadtan Martin buzgón jegyezget mögöttünk. Külmemória nevezetű kütyüjébe pötyögi soros teendőinket. Felsoroltatja Vulcanóval a Torro és Cahar körébe tartozó hobbivadászok nevét. Megtudja, hogy fogorvos, üzletember, kutyadivat-tervező és – nocsak! – párterapeuta is van közöttük (ezért jött volna álmom?; ő játszott benne?). A kutyadivat-tervezőt kétszer elismételtetjük Martinnal, csak ezután folytathatja a beszámolót. A társaság egyik tagját nemrég tagadták ki a fegyverviselők táborából, miután a rendszeresen kötelező pszichológiai vizsgálaton kiderült labilis mivolta. Mellesleg ő a mélylélekbúvár. A kiszuperált terapeuta továbbra is részt vesz társaival a természetjárásban, de tetőtől talpig fegyvertelenül, állítja Ryack. Meghümmögöm az információt. Vadölőnk vajon miként titkolta mostanáig a labilis mivoltot? Lehetséges, hogy egy stabilnak ismert személy influenzafertőzésszerűen, váratlanul labilissá váljék? Hát persze, ám ahhoz méretes trauma szükséges. Heves érdeklődés támad bennem az ismeretlen természetbarát iránt. Holnap rázizzenünk, dünnyögöm félhangosan. Másik ügyünket – reggelig – az imáinkra hagyjuk, jobbulásért fohászkodva Carmine-nak. A tópartra érve kikapcsoljuk magunkban a robotzsarut. A holdvilágos réten legelésző lovakhoz sétálunk, ki– ki a kedveltjét szólongatva. Összeérintem orromat a paripáéval, beszívom lélegzetét, ő az enyémet. Én mindkét orrlyukkal egyszerre szuszogok, ő egyiket a másikkal váltva szagolgat. Az üdvözlésielfogadási rituálé végeztén egymáshoz simulunk. Ujjaimat a sörényébe süllyesztem, vállamra hajtja fejét; percekig ölelkezve álldogálunk. Olybá festhetünk, mintha mi sem történne, holott igencsak történik valami: mágikus-misztikus energiák áramlanak közöttünk-bennünk, s csakhamar eggyé válunk a magasabb harmóniával. Percekkel később alig emlékszem a Borulat Cityben történtekre. Újrahangoltan indulok a ház felé. Belloqra is hasonlóképpen hat a vércsere-szintű együttlét a lóval. Néhány lépéssel utolér, derékon kap, és a levegőbe pördít, nem egyszer, nem kétszer. Amikor letesz, szédülőn imbolygok előtte. Széttárt karokkal közelebb lép, alsó ajkába kapaszkodom fogaimmal. Átöleli derekamat, hozzátapadok, magához roppant. Martin beleköhint a bontakozásba. – Mihelyst nyugdíjba megyek, ideköltözöm – közli. – Körülveszem magam lovakkal, és két pofára hányom a fittyet a világ zavaró dolgaira. Viszont hajlott koromban már nem

orgazmushoz fogom hasonlítani a faja dolgokat, hanem például prosztatagyúráshoz vagy beöntéshez. Tehát ez beöntés-finom volt! Fejemben indul a mozgóképes vetítés. Öcsikém az ikonjára nézve felsóhajt: – Aggódtam érted, Daniel. Tudod, amikor a bűvész neked rontott a böhönye karddal. – Teleszkópos kard volt. Élveztem ledöfni vele – hangzik a válasz. A csendesnek tűnő házon át a szobánkba lopódzunk. Urian szétvetett végtagokkal alszik kiságyában. Meg se rezzen, amíg körötte teszünk-veszünk a sállal takart olvasólámpa félhomályában. Hosszan gyönyörködünk sötét fürtjeiben, arcvonásaiban. Zuhanyozunk, ágyba siklunk, egymáshoz gömbölyödünk – és éberré válunk. Hajdanában Donald éjhosszat püfölte vaskori írógépét, amikor már mindenki hallott a tűz felfedezéséről, a gőzgépről és az űrhajózásról, akkor is. Olyannyira magába feledkezett, hogy sem a billentyűket, sem a papírt nem látta, csakis belső mozijára koncentrált. A margót jelző csengetést sem észlelte, igen ritkán váltott sort. Emiatt regényeinek több érdekfeszítő jelenetét a hengerre írta. Időnként feltűnt neki, mily rég cserélt papírt; becses és pótolhatatlan gondolatainak elvesztése urbánus és népies szitkok elegyes özönét tépte fel belőle. A nála tanyázó barátok, engem is beleértve, hamar hozzászoktak a kopácsolás, csengettyűzés, miatyánkozás neszeihez, mindezek beleszövődtek álmunkba. Mióta átváltott a zajtalan szövegszerkesztőre és a pipára, kétségkívül könnyebben alszunk el, ám gyakorta riadunk a füstjelző vijjogására. Legalább egy poroltó tartályt mindenki tart az ágya alatt – az ínyencek habos töltetűt –, a még óvatosabbak lélegeztetőkészülékkel is felszerelkeztek. A könnyű elalváshoz szükséges altató mellettem hever, és igyekszik beadni magát. Ő is igényt tart a maga adagjára, hát bevesszük egymást. Suttogó hangon szemrehányást teszek az utóbbi hetek altatószerv-hiánya és egyéb nélkülözések miatt, ő torokhangú nevetéssel biztosít: szintugyanúgy megszenvedte a szerzetességet. Más titkokat is egymás fülébe-bőrébe sugdosunk, mígnem azon kapjuk magunkat, hogy már-már altatótúladagolás fenyeget bennünket, ám ettől sem szeppenünk meg. Na, még egy jutalomfalatot, sóhajtjuk; odakinn mind lustábban cirpegnek a cikádák, és már csattog egy álmatlan csalogány, amikor összefonódva elalszunk.

Mindenütt jobb, mint meghalni. ?

Belloq mellém fekteti a kalimpáló Uriant. Ő is visszadől egy birkózásra. Soha izgatóbbat, mint babaillatra és pasasferomon odőrjére ébredni.

Repülő– és birkózószőnyeggé változik az ágy alattunk, habosfelhők közt szálldosunk. Nevetésünk átcsalja a szomszéd szobából a világfájó kamaszt. Ella közénk vetődik, két vállra fekteti apját, aztán öcsike köldökébe trombitál. Ez módfelett tetszik Hétördög Uriannek, fölé hajoló nővére hajába kapaszkodva újabb és újabb trombitálást követel, gurgulázva kacarászik és kukorékol, haspirosodásig fújatja vele. Lám, az aligpasas máris uralja a nőket. Mielőtt még bealéltatna a boldogság, megszólal a telefonom. A hívó nem osztja meg velem a számát, mégis felveszem vele a kontaktust. Az inkognitós illető nyikkanást se várva, ráspolyos hangon rám förmed: – Kisanyám, szállj le rólunk, míg teljes a családod létszáma! – Pontosan kiről szálljak le? – firtatom. A kiskorúakra való tekintettel nem hangosítom ki a készüléket. – Ne foglalkozz olyasmivel, ami nem rád tartozik! Értve? – Lehetne konkrétabban? – Lehetne, kisanyám! Menj haza, és szimatolgass otthon, a saját fészkedben! Úgy érzem, a kisanyámozás arra szolgál, hogy elhitesse velem: a fenyegetőző kevésbé iskolázott, mint valójában. – Ön vadászik? – kérdezem. – Majd rád fogok, ha tovább szaglászol a kút körül! Esküszöm, megteszem! Sosem beszélek a levegőbe! – Tehát a kút – sóhajtom. – Eszerint ön a másik darabban szerepel. Már azt se tudom, melyik dráma tragikusabb. Ha már kút, számomra úgy tűnik, épp eleget járt rá a korsó, hamarosan nagyon eltörik. – Utoljára figyelmeztetlek! Kopj le rólunk, kisanyám! Úgyse tudsz elkapni minket! Előbb kirúgatlak, mint hinnéd! Megszakad a kapcsolat, a válasz bennem reked. Danielre pillantok, ő éppen kihántja Kisdömpert a pelenkából, de nem ezért fintorog; sejti, milyféle hívást kaptam. Eddigi pályafutásom során csilliószor megfenyegettek, küldtek selyemzsinórt, koporsó- és bitófa-makettet, próbáltak lelőni, felkötni, megkéselni, felrobbantani. Ugrottam helikopterből a tengerbe összebilincselt kézzel; kergettem bűnözőt szakadó hóban motoron, erőteljes vajúdófájások közepette; menekültem lángoló alagútból, harcoltam lóhátról, s bár mindannyiszor rettentően meg is ijedtem, a Halkirálynő és őrző-védő angyalaim sose hagytak cserben. Ezúttal is számítok rájuk.

Miután áthárítom a felelősséget, kienged a szorítás a gyomrom körül. A teraszra lépve nem kérdezek semmit a gyógyultnak tetsző Delgado és a szívderítő természetességgel háziasszonykodó Nympha láttán. Rájuk mosolygok, holott a grácia legalább délig idegen tőlem. Donald az asztal főhelyén kornyadozik masszírozó, lovagoltató és relaxáló funkciójú foteljában, két kézzel szorítva kávéscsészéjét, amelyben többnyire a cukor és a tej játssza a főszerepet. – Jaj istenem! – sóhajtja. – Jaj istenem! – Mi baj? – kérdezem. Kávét töltök, letelepszem a közelében. – Szerinted normális vagyok? – kérdezi, szigorúan a szemembe vájva tekintetét, hogy tüstént rajtakapjon, ha netán hazudnék. – Nem – felelem. – Nincs jobb tükör a régi barátnál – morogja. – Válságozol? Bólint. Kortyol a csészéből, nagyot grimaszol. – Pfuj, de édes! Mit édes!? Szirupos! Szájzárat kapok tőle! – Ki lapátolta tele cukorral? – Hát én! De akkor is! Jól ismerem változékony lélek-állapotait. Jelenleg a semminek se tudok örülni, minden pocsék, elvész a világ hangulat uralja brüsszelicsipke-finomságú írói lelkületét. Ez főleg olyankor tör rá, mikor új regényre készül, amikor azt írja, valamint annak befejezésekor. Amint elgyászolja a regényvéget, visszacserélődik a másik énjére, esetleg a harmadikra, van neki jónéhány. Ami engem illet, valamennyit kedvelem, ők a barátaim, s mint olyanok, megértésre találnak nálam, de persze a hegyes orrú cipőt is készenlétben tartom, fenékbe rúgáshoz. Ella is kipenderül a házból, magával cipelve már-már elválaszthatatlan laptopját. – Kéred a postádat? – rikkantja Donaldnak. A hiperérzékeny írói lélek nem mindig képes megbirkózni a külvilág felől érkező ingerek durvábbikával, ezért Ella fogadja a rajongói postaládába érkező leveleit, a kényesebbeket előbb megvitatja Martinnal, Belloqkal vagy velem, s ha azok túlsággal feldúlnák a címzett belső nyugalmát, elébe se kerülnek, mi válaszolunk helyette, az ő megbízásából. – Attól függ. Nagyon felhúzom magam tőlük? Képtelen leszek dolgozni? – firtatja a pennás.

A kamaszlány a képernyőre mered. – Ez oké, ez kedves, ez elmegy, ez rendben, ez korrekt, ez udvarias, ez vicces – dünnyögi perceken át, a küldeményeket silabizálva. – Jaj, ezt imádom, nagyon aranyos! Ezeket átküldőm a gépedre. Na, de ezt nem! Ettől a tónak mennél. A címzett érdeklődőn előrehajol: – Mit ír? Ella legyint. – Jobb, ha nem tudod. – De igen! – De nem! Nincs vita! Nos, itt van egy felemás. Ennek írója nagyon magasztal téged, ám valójában a dicséretbe csomagolt leszúrás trükkjét alkalmazza. Egyébként ez elég gyakori modell. – Miről beszélsz? – dörmögi a humán mimóza. – Azt írja, hogy eszméletlenül tökéletes, szuperjó a legújabb könyved, bár több ponton iszonyúan elcsellóztad, ráadásul telerámoltad konyhapszichológiával. A tréfli kifejezést hallatán felnyögök. – Kezdetben volt az emberismeret és a tapasztalás – mondom –, ezekből fejlődött ki a pszichológia, nem pedig fordítva. Mindenkinek joga van a fellengzős terminus technicusok nélküli, privát lélekismeretéhez. Na meg az érthetőséghez. Martin ráncolt homlokkal közli: – Aki konyhapszichológiát emleget, simán csak tudákoskodik. Esetleg egy olyan féltékeny pszichológus lehet, aki az ismereteit hatalomnak, fegyvernek tekinti, ez viszont nagyon gáz. Nem szeretném, ha ilyen kezelne. Nympha rugalmasan átveszi a szót: – Ellenben léteznek olyan agyászok, akik bátran vállalják, hogy sokkal többet tanultak íróktól, mint a borostyános egyetemen. Ez a szókép egyébként Vonneguttól való. – Na, és ez a porig kritizálva dicsérő személy ajánlott valami íróilag megfogadhatót? – kérdezi Belloq. – Nem, tehát ugorjunk – legyint leánya. – A következő levélíró közlése: nincs is olyan szerelem, mint a Rómeó és Júliában. Shakespeare kamuzik, egyébként sem ő írta saját darabjait, hanem Dan Brown, bár ez most mellékes, és vele együtt mindenki más hazug, aki a szerelmet létező valaminek tartja. Azt pedig bírósági tárgyalás nélkül, máglyán kéne megégetni, aki igaz szerelemről hablatyol.

Felsóhajtok: – Ha pedig nem sikerül a házasságunk, pereljük be az esküvői kezesünket vagy küldjünk rá bérgyilkost. Mindig valaki másban keressük a hibát, sose magunkban. Tovább! – Itt egy másik kétarcú – jelenti a kamasz cenzor. – Donald egyik karakterének nevét használja. Arról tudósít, hányféle fórumon, mennyiképpen megvédte már szeretett íróját az aljas támadásoktól, elvégre nem hagyhatja, hogy cafatokká tépjék, akit imád. És ezután ócsárolni kezdi kedvencét, jelezve: a becsmérlés kizárólag az ő kiváltsága. Jut eszembe, nemrég jártam egy JLo-rajongói oldalon. Ott egy bringa kétezer bejegyzést pocsékolt arra, hogy jaj de nem szeretne olyan iszonyatos, borzalmas, gömbölyű feneket, mint Lopezé. Ebből persze egyből tudható, hogy nem a fenét, csakis olyan hátsóra vágyik! Mi másért foglalkozna vele annyit? A tieddel mi legyen? A pennás vállat von. – Nem is tudom. Az én fenekem szóra sem érdemes. A cafatolómról: az efféle apa- vagy anyafiguráknak ezt a stílust csomagolták otthon az életút-tarisznyába, ezt hurcolják magukkal, holtukig. Képtelenek az elismerésre, mert őket is folyton szidalmazták. Bármit csináltak, nem volt jó a szüleiknek. Elkeserítő lehet így felnőni. Martin legyintve szól: – Majd válaszolunk neki valami kedveset. Viszont sokan írják, hogy neked köszönhetően lábaltak ki beléjük nevelt komplexusaikból, segítettél megvilágosodni nekik életük sarkalatos kérdéseiben, és ők jóvalta többen vannak. Egyébként is, ahány olvasó, annyiféle olvasat. Amúgy mi bajod? Donald tüstént kitör: – Jaj istenem! Jaj édes istenem! Mit tettem? – Mit tettél? – firtatom. Hajszál híján megkérdezem, hol is van a neje, Iris. – Tudjátok, volt vagy hatszáz telejegyzetelt noteszom, papírkupacom, trillió cetlim – kezdi sápítozó hangon. – Ezekben gyűjtöttem a figurákat, ötleteket, gondolatokat, neveket, eseményeket, saját szókincs-tárat, szinonimát, mindenfélét. Amikor szükségem lett volna valamelyikre, végig kellett nyálaznom az összeset. Rengeteg időt elvesztegettem ezzel, és többnyire hiába keresgéltem. Úgy döntöttem, számítógépre viszem az anyagot. Hónapokon át másoltam és másoltam és güzültem. – Helyes, így pillanatok alatt megleled, ami kell, csak egy kulcsszót kell a keresőbe írnod – summázok megkönnyebbülten. Iris él, nincs elásva a diófa alatt. – Akkor hát miért is jajgatsz? Donald összeborzolja szalmaszín haját. – Hát tudjátok meg, azért jajgatok, mert a végén kinyomtattam az egészet! Félezer oldal lett!

Nem találunk vigasztaló szavakat. Nem is keresünk.

Minden általánosítás veszélyes, még ez is. ?

Tarzan vad csaholásba kezd. A körülöttünk játszadozó macskák szempillantás alatt eltűnnek a házban. Elegánsan lapos, ismeretlen járgány közeleg a város felől. Nem érzünk veszélyt. Kíváncsiságot annál inkább. Harmincas éveiben járó, sudár pasas szökken ki a hátsó ülésről. A sofőr a füstüveges kaszniban marad. A doberman orrhegyre tűzi a jövevény nadrágját, és arrébb megy. Az örökbarna bőrű férfi arca borostásra, haja kurtára borotvált. Homloka többszintes. Széttárt madárszárnyakra emlékeztető szemöldöke alatt villogó szeme étcsoki színű, keskeny szemrése ferdén metszett. Alsó ajka olyan telt, mintha valaki egész éjjel gyengéden a fogai között tartotta volna. Fejformája szögletes, arca borostás, átszúrt fülében brillkő szórja szikráit. Gyűretlen öltönye finom szövetből készült, s bár nem lobog rajta árcédula, nem kétséges, hogy tébolyítóan drága volt. – Szép napot. Elnézést a váratlan betoppanás miatt – szól az idegen. Megszokta, hogy ha megjelenik valahol, a tekintetek rátapadnak. Még a kölyökmacskák is bűvölten figyelik széles vállú alakját a küszöbről. – Gerret Flach vagyok, megyei főügyészhelyettes. Értesültem a gyermekrablási ügyről, és az önök szerepéről a kislány megtalálásában. – Megkínálhatom egy kávéval? – kérdezi Nympha. – Köszönöm. Kaphatok egy mentás-csokisat? – Ráér helyet foglalni? – érdeklődöm. Flach végigvillantja rajtunk beverlyhillsi-fehér mosolyát. A kölcsönössé tett bemutatkozási ceremónia végén leereszkedik egy székre. Néhány tányért félretolva az asztalra fekteti értékes tücsökbőr táskáját, felpattintja a fedelet. Ráhunyorít a szemközti bébikalodában ücsörgő Urianre, és bezsebeli tőle a jutalomvigyort. Hosszabban szemügyre veszi a mentaszirupos kávépoémát alkotó Nymphát, majd engem is átvilágít forró csoki színű szemével. Magabiztos férfiasság árad pórusaiból, nem a provokatív fajtából. – Múlt éjjel több telefonhívást is kaptam különféle személyektől azt illetően, hogy koppintsak az önök körmére, amiért beleártották magukat Carmine Lombardi eltűnési ügyébe – mondja. – Mindebből arra következtettem, hogy jelen esetben jóval többről van szó, mint egyetlen kislány elrablásáról. Az sem kétséges, hogy a szálak magasra vezetnek.

Átveszi a kávéscsészét Nymphától. Lehunyt szemmel beleszagol, és engedélyezi az elragadtatásnak, hogy kiüljön az arcára. – Mennyei illatok! – sóhajtja. – Köszönöm. Steve kezd besokallni a százféle tökély eme földi képviselőjétől. Feláll ültéből, a korláthoz dől, jobb lábfejét keresztezi a bal előtt, két karját összefonja, szeme összeszűkül, ádámcsutkája le s föl ugrálgat. Gyanítom, a vérnyomása is. – Máris többet tud, mint mi – jegyzem meg. Flach bólint, újfent végigtekint rajtunk. – Jogkörömnél fogva intézkedtem, hogy megkapjam önöket egy teljes hétre. – Belloq szemébe nézve folytatja. – Beleértve az ön akciócsoportos társait is, amennyiben kívánatossá válik a beavatkozásuk. Természetesen csakis abban az esetben, ha igent mondanak a felkérésre. Kérem, tegyék ezt. Utánanéztem eddigi tevékenységüknek. Aligha találnék különb munkatársakat az ügy felgöngyöléséhez. Bármire lesz is szükségük, minden technikai, tárgyi feltételt biztosítok önöknek. Itt helyben Josh Leviton és helyettese is a rendelkezésükre áll, hogy segítsék a nyomozást. Mi a válaszuk? Denisa? – Torpanjunk csak meg egy pillanatra! – rikkant közbe sápadtan Donald. Egyikünkről a másikunkra mered. – A szálak a magasabb körökbe vezetnek? Na ne! Megint szétlövetnétek a házamat? – Á, dehogyis! – legyint Martin. – Ezek nem olyan bűnözők. – Naná, hogy nem olyanok! Ezek akár cirkálórakétát is bevetnek! Vagy teszem azt, önrobbantót! Idejön a megszállott ipse, kezében pralinésdobozzal, mint Denisa hódolója, és a képünkbe durrantja magát! Mindent összetrutyizna! Utálom, ha testmaradványok lógnak a csilláron! Ráadásul pont most, amikor enélkül is haláli krízisben vagyok! Na, én mindjárt hazaköltözöm! Később majd agnoszkállak benneteket, és a gyászidő letelte után szublimálok egy regényt a történtekből. Szomorúregényt, alighanem. – Ilyen az igaz barát – dünnyögöm. Flach az írómesterre csillantja fokozhatatlan fehérségű mosolyát: – Olvastam néhány könyvét. Tetszik, ahogy ír. Önnek sikerül nem hazudnia rólunk, emberekről, valamint ügyes-bajos és viselt dolgainkról. – Ha most korrumpálni próbál… – Nem próbálom. Végre is a házának alig van szerepe az ittlétemben, nem számítva, hogy itt ülünk a teraszán. Éppen csak kifejeztem ön iránti tiszteletemet. Flachre pillantok.

– Fél órával ezelőtt egy névtelen telefonáló családirtást helyezett kilátásba, ha folytatnám a szaglászást… Ő fejezi be a mondatot: – Nem is sejtvén, hogy ezzel pontosan az ellenkező hatást éri el magánál. Tehát igen? És ha ön velem tart, a társai se mondanak nemet. – Ami engem illet, mondtam már nemet Denisának – jegyzi meg Daniel. – Amikor azt kérdezte, mernél-e nemet mondani – vágja rá Martin. – Jelenleg a lábadozószabadságomat töltöm – folytatja Belloq, mit sem törődve a közbeszúrással, ám szava elakad, amint Flach tekintete lassan, áthatóan végigsvenkel rajta. E sokat közlő tekintet hatására zubog fel a férfiszervezetben a macsóhormon-termelés. Ennek befolyása alatt a lábadozók menten felépülnek, a holtak fegyverre kapnak és kihúzzák magukat, hogy két mérettel magasabbnak tűnjenek. Ilyféle nézés éreztén megszűnik a sínpárok párhuzamossága, mert az acélszálak többé nem várakoznak arra, hogy majdan a végtelenben találkozzanak, hanem tüstént érintkezni akarnak. Az ügyészhelyettes fizikuma elárulja, hogy nem teljesen irodamoly, nem csak karriert, de testet is épít, agyizomra és kockahasra egyaránt gyúr, és lelkileg sem péplékeny. Ráadásul feromonális pasas, nagy hatótávolságú vonzerő árad belőle. Az ilyen férfiak felismerik egymást valamilyen rejtelmes jelsugárzás alapján. Daniel rám pillant, rólam Steve-re. Az már zsebbe süllyesztett kézzel, lazább tartásban támaszkodik a korláthoz, előkandikáló hüvelykujja a legfőbb tesztoszteron-előállító szerve felé irányul, mintegy válaszképpen. Megteremtődött közöttük a kollektív áramkör. – Oké – bólint Isten Lába. – Akkor hát cseréljünk információkat. Flach elmosolyodik, ezúttal a szemével is. Előkapja laptopját a tücsökbőr táskából. Pillanatok alatt képernyőre pattintja az elmúlt másfél évben eltűnt kiskorúak mappáit. Közülük hat gyerek nem került elő, sem élő, se holt állapotban. Azt is tömény homály fedi, miként veszett nyomuk, elrablásukat semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. Legtöbbjük iskolába menet vagy onnan hazafelé tartva lett párává. Gerret Flach tőlünk is hallani szeretné, hogyan találtuk meg Carmine Lombardit, majd elmondja, munkatársai milyféle pedofilhálózat nyomában járnak, miért is említett magasabb köröket. A beszélgetés alatt felhagy a hivatalos szókinccsel, lezserebb stílusra vált, zakóját is leveszi. Egyszercsak újabb kártyát guggaszt elő az ingujjából. – Két éve nyáron a szomszéd városban néhány fickó ki akarta rabolni az egyik bankot – meséli. – A biztonsági őr közbelépett, lövöldözés robbant ki, a fegyveresek túszokat ejtenek. Miután a tárgyalások bezsákutcáztak, kommandósok vetettek véget a tortúrás helyzetnek. A megkönnyebbült túszok a szabadítók nyakába ugráltak, volt nagy örömkönnyontás,

pezsgőzés, fieszta. Eközben valaki megfújta az egyik kommandós fegyverét. Bár később az utolsó szegletig átkutatták a bankot és környékét, a mesterlövész karabély szőrén-szálán eltűnt, azóta se került elő. Tegnapig senki se hallott róla. Flach kiélvezi enyhén hökkentként leírható arckifejezésünket, mi pedig nem fosztjuk meg őt az élménytől. – Tessék, ők voltak jelen az esetnél – szól, röpke menüettnyit zongorázva a billentyűzeten. A monitorra bök a kisujjával. – Ügyfelek, banki alkalmazottak, biztonsági őr, akciósok. Úgy tudom, önök az elmúlt napokban hallották egy mesterlövész fegyver hangját, mi több, lövedékmintát is szereztek. Az üggyel kapcsolatos minden információ rendelkezésükre áll. – Ön tájékozottabb, mint a néhai Fouché rendőrminiszter – mondom. Rábólint, de megjegyzi: – Ezt nem vettem hízelgésnek. – Nem annak szántam, viszont az ellenkezőjének sem. – Azt is tudom – folytatja –, hogy Leviton rendőrfőnök szereti elsminkelni a városában történt bűneseteket. Emiatt több panasz érkezett rá az utóbbi időben, ezek kivizsgálása nem is marad el. Úgy vélem, a belterjes ismeretségek okán egyébként is elfogult a vadászgató földijeit érintő ügyben. Például a lőtt sérülésekre vonatkozó bejelentési kötelezettséget is elsumákolta. Épp ezért üdvösebb, ha kívülálló zsaruk derítik fel, ki a támadó. Milyen flintával lőtt? Mi a kiváltó ok? Köztünk maradóra mondom: ki nem állhatom ezt az állítólagos sportot. Az én erénykódexem szerint az a fair play, ha a felek egyenlő feltételekkel küzdenek, minden egyéb közönséges mészárlás. Ugyanakkor, ha netán kiderül, hogy fanatikus állatvédővel van dolgunk, neki is a tárgyalóteremben a helye a lövöldözésért! Nympha diáklányosan feltárton ujjakkal áthajol a laptopfedél fölött. Amint magára vonja Flach figyelmét, megkérdezi: – Lehet, hogy a sofőrje még életben van a felforrósodott kocsiban? Ez esetben megkínálhatom őt árnyékkal? Kávéval? Mihelyt ez megtörténik, a főnök indulást indítványoz. Haladéktalanul a régi temetőbe akar hajtatni, miután Martin elhiteti vele, hogy a nyomozási szempontból kincset érő filofaxnak valahol ott kell lennie, sehol másutt nem veszhetett el. Hümmögésünk hallatán Gerret egyenesen rám mered. – Nos, Denisa? Mi rosszat mondtam? Nem bírja elképzelni rólam, hogy aktívan részt veszek a nyomozásban? – A sámedli kocsijával nem jut el oda. – Hanem? – kérdezi, tétován körbefordulva. Alighanem helikoptert, de legalább sárkányrepülőt keres. Szeme megakad a réten legelésző lovakon, nem első ízben. Töprengőn

nézi a hátasokat, egy-két évszázadnyit visszahátrál az időben. Amint megérkezik, felvillanó szemmel bólint: – Felőlem lóháton is mehetünk.

Könnyebb kívül maradni, mint kiszállni. ?

A bűnjelfürkészek javában dolgoznak a kápolna romjainál. Vezetőjük, Donnamarie pálcikavékonyságú, magas nő, lapockáig érő, dúsan hullámos, hattyúfehér hajjal, jóllehet még csak negyvenhez közelít. Hajtöve is fehér, és bizonyára van egy titkos története, mely megmagyarázza időnap előtti őszülését. Szeme szürke, kerek szája korall-rózsaszín. Elénk tartja a hordozható ujjnyom-értékelő készüléket. – Általában Donna Marabunak becéznek – szól –, pedig nem is én vagyok a kórboncnok. Azért említem, mert jobb, ha tudjátok: cseppet sem zavar. Nos. Az elásott hullazsákokban és a szarkofágokban talált holmikról sikerült levennünk néhány értékelhető ujjlenyomatot. Ezeket összevetettük az eltűnt gyerekekről készült nyilvántartással. Négy egyezést találtunk. A DNSminták elemzése még folyamatban van, de máris kijelenthetem: Carmine-on kívül még négy gyereket itt tartottak fogva, három kislányt, egy fiúcskát. Nemi erőszak történt, ám gyilkosságra utaló jelekkel mindeddig nem találkoztunk. – Tehát itt rejtegették a kicsiket, mielőtt továbbadták volna őket – összegzi Flach. – Miért nem vitték őket egyenesen a vevőhöz? Netán az árat akarták felverni? – Drognyomokat találtatok? – kérdezi Belloq. – Bőséggel. Volt itt fecske, kanál, szúró dögivel. A gyorsteszt szerint valamilyen letaglózó kutyulékot használtak, a pontos összetételt majd kiderítik a laborban. Az eddigi vizsgálatok alapján úgy vélem, mindhárom elkövető anyagozott, a fecsis szerekből főleg a gyerekeknek adtak, hogy elbírjanak velük. Flachre nézek: – A megfigyelt magasabb kör-beliek, rövidebben dzsámbók közön van Bryan Wilks nevű fazon? – Az ő kútjában találták a kutyatetemet? – firtatja Gerret, ám költői kérdésére nem vár választ. Elvigyorodik borostabajusza alatt. A meglehetősen gonoszkás fintor kiváltója bízvást nyugtalankodhat. – Ő volt az egyik késő éji telefonálóm. Azt óhajtotta, hogy ne verjük dobra az ügyet, se nagyra, se kicsire. Egyébként még ma idejön, és ellát instrukciókkal. Ezt szó szerint idéztem. – Amúgy pedig flesse sincs, mi folyt a birtokán – fejezem be helyette.

– Naná hogy nincs. A konkrét kérdésére válaszolva: iránta is érdeklődünk egy ideje. Mostanában módis a szexuális aberráció. Az is csinálja, akinek amúgy nem is lenne rá késztetése, csak hogy le ne maradjon valami divatos passzióról. – Alapjában véve az elvárás-embereket is szánom – sóhajtok. – Beszélni akarok Gavinnel, mielőtt a zsíros rokon ideér. Társaimra nézek: – Ki merre? – Itt maradok – közli Martin. – Körbecsúszkálok mindent, amerre tegnap mozogtam. Meglesz a filofax. – Mi viszont menjünk Borulat Citybe – indítványozza Daniel. – Csevegjünk Gavinnel. Nézzünk be a kórházba, aztán a fogdába. Ismerkedjünk meg a vadászgató baráti kör tagjaival. Főleg a párterapeutánk, Gary Davyl mondandója érdekel. Gerret listája szerint ő volt az egyik banki túsz a kommandós mordály eltűnésekor, ugyanőt tiltották el nemrég a fegyverviseléstől, mint labilist. – Én itt maradok – mondja Flach. – Martinnal megbeszéljük, milyen felszerelésre lesz szükségük, és meghozatom, amit kérnek. Rendelkezésükre bocsátom a két üggyel kapcsolatos bizalmas adatbázisokat. Bevonhatják a saját számítógép-zsenijüket. Hogy is hívják az úriembert? – Öcsémre pillant, de most se várja meg a választ. – Megvan, emlékszem: Hekker! Ja nem, Mátrix. Bármikor hívhatnak, ha megtudnak valamit, vagy szükségük van rám. Nyeregbe lendülünk. Éppen a patak fölön készülünk átugratni, mikor megszólal a mobilom. Morcosan a kijelzőre meredek, ám a hívó neve láttán röptömben kapom fel a telefont. – Cyd! Te nyavalyás! Mi van veled, elcsavart fejű barátom? – Nincs elcsavart fej – morogja búsan. – Kiábrándultam, kiégtem, hamu és pernye vagyok. Az a buksza csak a testemet akarta. A testemet! Csak használt, mint egy szexbabát! Igazából nem is volt kommandós, se pedig kém, se nagypályás! Átkefélt egy szemenszedett szélhámos! Na, figyelj! Úgy hallom, lábat lógáztok, halpikkelyt számolásztok naphosszat. Velünk persze nem is törődtök, de megszoktuk már ezt! – Veletek? – nyögöm rosszat sejtve. – Velünk, velünk. Köptök ránk! Jelzem, nem is számítottunk másra! Segáz, nem küldünk büntibe, inkább odamegyünk hozzátok! – Kivel? Csak nem…?! – hörrenek. – De, de, vele! Dalia teljesen kiborult. Ugyanis az esküvői ruhapróbán megszúrta a fenekét egy gombostű. Márpedig ez horrorosan intő jel. Megjegyzem, nem is értem, mi szükség van manapság ósdi marhaságokra, például esketésre, még ha száz csurdétok van is, na mindegy. Szóval a fenékbökésből okulva a csajzat kirúgta a kérőjét. Marcel végre nem pitizett a kegyeiért, hanem elhúzott nyaralni a babussal, mert az már abban a korban van, amikor végre az apja is szoptathatja. Cumisüvegből, értelemszerűen. Dalia persze egyből lepadlózott.

Amúgy itt szontyiskodik mellettem, és azt mondja, ha nem mehet hozzátok, eret vagdos magán. Irtó módon besokkolt. Hát ez van. Értesz mindent? – Mikor indultok? – Valójában már el is indultunk. Viszünk rendes kaját. Már nyilván kopoltyútok nőtt a szakadatlan halevéstől. Habár te nem is kajálsz halat, nehogy felfald a Halkirálynőt. Rendes italt is viszünk, szükségünk lesz rá. Nemsokára ott leszünk. A házhoz nyargalunk. Bejelentem a közelgő vendégeket, nyugtázzuk Ella örömteli sikolyát, átülünk a Mazdába, és elsöprünk Borulat Citybe.

Az élet önmagában rövid, de a szenvedések meghosszabbíthatják. ?

Gavint nem találjuk a fogadóban. Radmilla útmutatása alapján az otthonához zötyögünk. Kár volt kocsira cserélni a lovakat, Budibilder a gödrös-vesekőrázós periférián lakik. Ez a fertály külterületnek vagy tanyavilágnak számított, mielőtt a terjeszkedő Borulat City bekebelezte volna. A külövezeti státus csak papíron változott meg, a valóságban nem kapnék a szívemhez, ha dinoszauruszcsorda, delizsánsz vagy Sárkányölő Szent György robogna el mellettünk. A gyomkerttel övezett, düledező házban lélek se moccan. Zörgetünk, hahózunk, ám még a disznók se röfögnek vissza, noha ottlétüket erősen éreztetik. Végigolvassuk a léckapura szögelt ijesztéseket. Gavin nem hazudtolja meg önmagát, az emberiségtörténet teljes kínzási repertoárját a belépést tiltó táblákra szövegezte. Hieroglifái gyakorlatilag helyesírás-mentesek, ám az is lehet, hogy ez az ő saját fejlesztésű titkosírása. Belloq benyit a kapun. Pontosabban benyitna, ám a férfias érintéstől a deszkatákolmány önként a porba dől. Átfut a fejemen, hogy a hírnevet féltő megbízó tegnap egy verdányi bérgyilkossal kedveskedett a gyerekrablók maradékának. Meglehet, Gavin sincs biztonságban. Az se kizárt, hogy már életben sincs. Nyomulok az Etalon Pasek után. Jól formált hátát, színizom fenekét szemlélem, fejemben dévaj ötletek éledeznek. E meghitt pillanatban csapzott szőrű, girhes kutya robban elő a ház mögül, fogai között véres húsdarabot szorongatva. Teliszájas akcentussal ránk mordul-hörög a jókora cafrang mögül, és a sertésólak fedezékébe iszkol.

– Szent Stuki! – nyögöm. Máris látni vélem a Gavin holttestét tépázó hiénafalkát, keselyűhadat, cápákat. Orrba csap a bomlásbűz. A lakóház hátuljához ragasztott, fészerféle tákolmányban oszladozó tetemek láttán kedvem támad hátraszaltót ugrani. Az egyik hulla házisertés volt, míg élt, a másik annak szabad, vad rokonaként röfögött erdőn-mezőn, míg le nem nyilazták. A hightech gyilokfegyver az egyik tartóoszlopba vert szögön függ, a mellé lógatott puzdrában többpengés, titániumhegyű nyílvesszők feszítenek. Gyanítom, Donna Marabu sokféle vért találna a csonttörőkön. Miként azt is, hogy Gavinnek aligha telik ilyféle komoly vadászíjra. Belloq tüzetesen szemügyre veszi a fegyvert és tartozékait. Megkerüljük a házat; ettől ugyan a cipőnk talpa nem kopik el, ám a rátapadó érdekességeket bizonyára nyalánk dolgoknak tekintenék a mikroba-böngészek. Belloq belöki a kilincsre se zárt ajtót. Körbenézünk a kevés helyiségből álló, régen renovált, homályos ablakú épületben. Észleljük, hogy Budibilder hadilábon áll a mosogatással, rendrakással, úgy általában a házimunkával, viszont a tévéképernyőn még légypiszok sincs. A hajlék ura gödrösre heverte a hipnózisládával szemközti mamutbőr kanapét. A nejlontasakba bugyolált távirányítót változatos színű, zsíros ujjnyomok csinosítják. A tisztálkodási centrumban álló, ősrégi vaskád a színén és fonákján is rozsdállik, belsejében kátrányszerű csíkok feketéllenek különféle magasságokban. A fogkefén kevesebb a szőr, mint a macskabajuszban, a borotvapamacs is jócskán kopaszkás. A félvak tükör mellett fenőszíj lóg, a nyitott pengéjű borotva a fogmosó poháron támaszkodik. A pohár a műanyagipar születésekor készült, gyári színe kacajzöldről hullazöldre tompult, archeológiai rétegződésben kövült rá fogkrém, szappan, miazma. A pléhvályúszerű mosdókagyló és a fürdőkád a ház falán kivezetett csövön keresztül a szabadba ürül. Hajlékszerte állatbőrök helyettesítik a szőnyegeket, a falakon az egykori gereznaviselők koponyái meredeznek. Budibilder tucatnyi felmenője is közöttük lóg. Ők sárgult fotókon fürdőznek az időtlenségben, egyiküket éppen akasztják a bekeretezett újságkivágáson. Az államtitkár leszármazott aligha henceg bitódísz ősével. Gavin sem élő, sem holt változatban nincs a hajlékban. A nőtlenlegény-fészket elhagyva benézünk az ólakba. A csaknem tiszta almon tartott, pufók sertések megörülnek nekünk, mindenevők lévén. Egyikükben sem ismerjük fel a ház urát, így hát megyünk tovább. A rémálom udvart övező kerítésen lifegő hátsó kapu a nemrég kaszált mezőre tárul. Daniel másodpercek alatt eltájékozódik a fejében lévő többdimenziós térképen. Azt mondja, a kaputól induló ösvény egyenesen Bryan Wilks szellemtanyájára vezet. Kétely nélkül hiszek neki, mert hozzá képest a Google Earth a földrajzi tévedések tárháza.

Lovaink után sóvárogva kocsiba ugrunk. Az ismerős kerülőúton közelítjük meg a szellemtanyát, közben szerteágazó telefonálgatással töltöm az időt.

A becsület ma már nem divat, de még mindig népszerű.

Nem csalódunk, Budibilder ott tartózkodik, a rábízott csőszmunkát végezve: a nyomrögzítő csapattal ordibál. Amint megpillant, felderülő képpel hozzám siet, a bokámra és a kozmoszba bámulva célba veszi s megragadja mindkét karomat. – Maga rendőr, csukja le ezt a piszok bagázst! – ordítja. – Birtokháborgatást követnek el! Nincs közük itt turkálni! Bryan egy szálig kirúgattya őket! Holnaptól már éhen is döglenek! A kirelejzomát! – Bizonyára mutatták önnek a bírói engedélyt – vélekedem. Az arcomba gúnykacag. – Hápersze! Az orrom elé dugdostak egy olyan számítógépes izét, egy tévés táblát vagy mit, hogy itt van ni: ez az engedély. Pecsétes papírt akarok, a kirelejzomát! – bömböli bőszen. Mint a dadogók a hebegéssel, felindultságában ő is felhagy az s hangok triplázásával. Az se kizárt, hogy csak nekem triplázta minap. Pihehaján kézzel horgolt, betonszürke pilótasapkát visel, a fülvédők szabadon lebegdeznek, a megkötőszalagok végeit böhönc csomók szépségesítik. Szerinte ez a viselet dukál matuzsálem motorjához. – Igen, azon a táblán olvashatja a bírói végzést – magyarázom. – Elektronikus stemplivel, aláírással. Teljesen érvényes. Ma már nem postagalamb cipeli háztól házig a hivatalos iratokat. – Nem hinném én aztat! – toppant az oldalági rokon. – Bryan mingyár befut, és gutaütést kap, ha megláttya, hogy itten kutakodnak az örökségibe! Megakasztom a hőzöngést. – Nini, Gavin! Mi lett a zuhatagos beszédstílusával? – Aztat csak olyankó szokom bedobni, ha legyeskedek egy szépjány körül! Akkó picikét affektálok, tuggya, az imponállás végett. De az a múttkó vót kisanyám, ma meg má máshogy vagyunk! Ezek itten betörtek a rokonom örökségibe! Nézze, még a kutat is megröggönyözik! Bár nem is arrafelé figyel, lézerélesen odalát.

Donnamarie két embere speciális kamerát merít a kútba. Monitoron figyelik, mi szörnyűt rejt még a víz. Mások lenyomatot készítenek a gyerekrablók által hátrahagyott cipőtalp-mintázatokról, DNS-hagyaték és egyéb bizonyítékok után cserkelve átszitálják a kunyhót. Néhány zsaru hullakereső kutyával vizsgálja végig a területet. – A házától jövünk, gazduram – szólok. – Sertésvész volt magánál? Egyik szemével átbámul a fejem fölött, a másikkal a saját háta mögé mered. – Feldöglött az egyik kocám. Kimúlt az ellésbe – hadarja. – Na s akkor?! Majd felabriktolom és belököm a fagyládába. – Fogadja részvétemet. Hát a vaddisznó? Ráhúzta magát a páncéltörő nyílvesszőre? – Megesik, hogy vadászok. Mi köze hozzája? – Nincs vadászengedélye. Fegyverviselési engedélye sincs. – Oszt honnét tuggya maga esztet? – Azt is tudom, hogy az íj nem a magáé. Ugyanis kulturált országban nyilvántartják a gyilkos fegyvereket. A talajra bámul, vállat von. Szanaszét nyúlt-tágult, molyrágta lyukaktól necces tréningnadrágját a szokásos bálamadzag tartja a csípőjén. Felsőtestén mélyen dekoltált, lötyögős trikó díszeleg, gyanúm szerint nem gyári sötétszürke. – Taláttam asztat az íjat! – veti oda. – Szintúgy a vaddisznót! Maga se hagyta vóna ottan, ebek prédájára! Belloq hátba veregeti a szemgolyó-zsonglőrt. – Rögvest megmutathatja nekünk, hol találta – mondja. – De előbb meséljen a bérlőiről. – Miféle bérlőimrül? Segítek: – A békazöld dzsippel járó smukkos ipsékről. – Sose nem is láttam őket! Félrebeszél, kisanyám! – A következő kisanyámnál monoklit sminkelek a szeme köré, és pandamacsó lesz magából! – ígérem. – Visszatérve a fő vonulathoz: maga emlegette őket smukkos ürgékként, holott egy szót se szóltam a pirszingjeikről. Gavin hisztérikusan toppant a jobb lábával. Lakótelep méretű, biomasszás-humuszos gumicsizmája elrepül, telibe kapja a tőlünk ötméternyire ténykedő nyomböngész térdhajlatát. Az ártatlan meginog, két karjával körözve egyensúlyozni próbál, ám végül lehanyatlik. Gazduram ráüvölt:

– Mér nem haggya békében a csizmámat, he? Gumibuzi maga? Vagyishogy fesitiszta?! Na figyejjen kisa… kishölgyem, mit cseszeget itten engemet? Az úgy vót, hogy eccer gyöttem szétnézni a Bryan rokonynál, oszt itt kaptam az ürgéket. Ippeg iddogálásba vótak, engem is megkínáttak, mint úriembör az úriembört, asztán elkvaterkáztunk. Búcsúzáskor montam nekik, ejnye, többé ne talájjam itt őket. – Van családja, Gavin? – kérdezi Belloq, a sertéstenyésztő szertekalandozó tekintetét keresve. Ügyesen elcsípi az egyiket. – Nem vagyok nős, ha ez izgassa! Nőzni persze szokok, mer nagy kujon vónék ám! – Szereti a gyerekeket? – Szereti a rossebb! A nővéremnek öt is van, oszt álló nap visítoznak, mint még a disznók se! Nem is megyek hozzájuk, mer megbolondúnék. – A smukkos ürgék idegesítő kislányokat, kisfiúkat raboltak el a szüleiktől. A nővére biztos örülne, ha megszabadulhatna valamelyik visítozós kölykétől. – Na azér nem úgy van ám az! Nem örűne, hanem bőgve császkálna a nyakamra, hogy hát elhurcótták az ő kicsikéjét! – Az elrabolt gyerekek többségét két-három napon belül meggyilkolják. Előbb persze megerőszakolják, megkínozzák őket – mondja a túsztárgyaló-képzésen is átesett kommandós, kötelékteremtés szándékával. Gavin mindjobban megbotránkozik. – Szájjon má le a tesvérem srácairul! Mit szórakozik ezzel? – Biztosan észrevette, hogy azok az úriemberek kisgyereket rejtegetnek a pincében. – Nem láttam én eggyet se! – Hát a nyomukat? – kérdezi Belloq. Máris elérte, hogy Gavin koordinálja a látószervét, és felvegye vele a szemkontaktust, méghozzá mindkét szemével. – Egyiküket megtaláltuk. Carmine a neve. Talán túléli a sokféle bántalmazást. Gondoljon bele, hogy a nővérei srácaival is megcsinálhatták volna. A hihetetlen koncentrációra bírt gazduram megadja magát. – Nem tuttam, hogy rablott srácok – vallja. – A smukkosok aszonták, ellógtak hazurról a kölykükkel, hogy kipihennyék a házi hárpiát. Mindig adtak piát, szkandereztek is velem, de persze mindüket lenyomtam, és még bankót is dugtak a markomba, többet, mint Bryan a birtokőrködésér. – Tehát? – Tehát nem ártottam magam az ő dógukba. Amúgy a srácok csenbe vótak, sosse kiabáttak, bőgést se hallottam. Csak a Bryan rokon mondogatta sűrűen, hogy lehozza a sajtósokat a jövő

héten, oszt legközelébb esmég a jövő hétre jósolta be magát, de akkó is közbegyütt neki valami államérdek vagy mibánat. Ilyenkó persze riasztóztam az ürgéket, ők meg leléptek, nehogy a rokony bepöccsenjen ránk. – A kút bűzét sem érezte? – informálódom. – Aszonták, véletlenül belezuttyant a kutyuskájuk, és nem tutták kiszedni. Asztán okádni keztek a víztől, pedig csak fogmosásra hasznátták, meg tán a töküket sikátták véle, és el is mentek, mer nem akartak bekapni egy hepajtitiszt. Még szép, mer az egy ocsmány kórság! – A régi temetőben mikor járt legutóbb? Gazduram visszaszerzi a szemgolyói fölötti uralmat, s az égre mereszti mindkettőt. – Mennyen oda a búbos rossebb! Há minek néznek engemet? Olyannak, aki a bajt keresi? Francokat akarok én konfortonrálódni a ludvércekkel! Má csak az kőne, meg egy zaftos seggenrúgás! Há a rokony család is azér pattant el innen, mer a sírba kergették üket a kísértetek! Itten éjjel-nappal szellemcsászkálás vót! Magam láttam a két szememmel! – Mi céljuk volt ezzel a szellemeknek? – Há esztet se tuggya, kisnaccsád? Hogy elhajcsák a betolakodókat! – A smukkosok nem panaszkodtak rájuk? – Én asztán nem szótam nekik, hogy mire számíccsanak itten! – Ezt kérdeztem volna? – csodálkozom. Budibilder segélykérőn mered Belloqra. Tenyerével az arca előtt legyezget: – Hibbant ez a spinkó, vagy mi? Mit birizgálja itten a ludvérceket? Mentül sűrűebben kiejti, hogy szellem, antul biztosabban ideidézi őket, asztán majd a frásznyavalyát hozzák ránk! Esztet se tuggya? Mit tanút az oskolában? – Tehát a smukkosok nem tartottak a szellemektől? – ismétlem. – Hülye kérdés, kisanyám! Ha tartottak vóna, akkó áthurcókodnak a temetőbe? Én meg nem szóttam nekijek a ludvércjárkálásrul! Mer ugyaniss nem vagyok szárazdada. Lekapom a levegőből a felém röppenő frizbit, bár az nem is létezik. Felugrás közben a kézfejem sajnálatosan hozzáütődik Budibilder járomcsontjához. A fickó hátratántorodik néhány lépésnyit, majd imbolyogva megtorpan. – Tudom ám, mér csinátta esztet! – morogja. – Harciass egy menyecske maga! Ha télleg monoklim lesz, elmegyek az ombucmanushoz! Belloq felmorran: – Na, be a kocsiba! Nyomás! Megmutatja nekünk, hol találta az íjat.

Budibilder az egyik szemével rám néz, a másikkal Danielre. – S ha nem mutatom meg? – kérdezi ravaszkás mosollyal. – Akkor megy a böribe – felelem. Gazduram eltöpreng az alternatíván. Felcsörömpöl a telefonom.

Légy mindig őszinte, és az álnok emberek kerülni fognak.

Félrevonulok a készülékkel, és nyelem a rám özönlő információkat. Belloq a vizet szondázó nyomfürkészekhez sétál, a monitort figyeli. Úgy rémlik, csakugyan kukának használták a kutat. A kémlelőszerkezeten lévő karmok megragadják és felhozzák a mélybe hajigált tárgyakat. Emberi maradványokat mindeddig nem találtak. Budibilder a keresztes- vagy a világháborúból itt ragadt csotrogány motorjához oldalog. Megragadja a kormányt. Már-már nyeregbe csusszan, amikor azt hallom a telefonban, hogy a vadászíj Kaspar Cyano tulajdona. Az úriember nem más, mint az illusztris hobbivadászkör egyik tagja. – Hoppá! – kiáltom a múzeumi masina életre rugdalásán fáradozó gazduram fülébe, markomban az öv gyanánt szolgáló bálamadzaggal. A vénséges vasparipa kiugrik pilótasapkás gazdája alól, és elkacsázik a zöldben. Imbolygó kormányszarva derékon üti a pár perce legumicsizmázott helyszínelőt. A védőruhás ártatlan ezúttal hasra vágódik. Rizikós pálya az övé. A múzeumszökevény motor tovarobog, Budibilder siránkozva tekergőzik egy kommandósfogásban. Elárulom neki, hogy a fortélyt az elfogó vadásznak is becézett akciózsaruktól tanultam, és tudok durvábbat is. Nem sokkolhatom tovább a fickót, újabb hívást kapok. A kijelzőn Cyd nevét olvasom.

– Szia! – rikkantja messzire zengőn. – Megjöttem! Úgy hallom, terepeltek. Ez ám a klafa! Odasöprök hozzátok! – Ne söpörj, még mi se tudjuk, hova megyünk innen. Belloq kikapja kezemből a telefont. – Ha a háznál vagy, gyorsan pattanj lóra, és hozz magaddal másik kettőt. Megoldod? – Még szép, mandrókám! Rögvest ott leszek! Hol is?

Visszaszerzem a készüléket néhány szóra. – Legyen erős a te szíved, amikor ideérsz – ajánlom. Tudván tudva: hiába erősít egész úton idefelé, mihelyt meglátja szépségriválisát, szívmasszázsra lesz szüksége. Visszalököm a ketyerét Belloqnak, hogy útba igazítsa Cydet. Addig is, míg ő idelovagol, levadásszuk Gavinnel a kerge ősmotort. Az indítókulcsot zsebre vágva újfent telefonra kapok. Megérdeklődöm Ryacktől, ismeri-e az eltűntet. Ő azt feleli, minden számottevő személyt ismer városában, a vadászcimborákat közelebbről is, önkormányzati tagok lévén. Kaspar Cyano üzletember, ezen belül főleg ingatlanügyletekre specializálódott. Többek megfogalmazásában ingatlanspekuláns, a város birtokában lévő földterületekkel zsonglőrködve szerezte vagyonát. Népszerűtlen férfiú, afféle vezérhím, arrogáns, öntelt, szószegő, előszeretettel nevezi magát a Mindenség Urának. Elvált, fő kedvtelése a vadászás, nőzés. Néhányan feljelentést tettek ellene zaklatásért, ám az ügyek végül következmény nélkül elsimultak. Egyetlen fia tizenegy éves, az anyjánál lakik. Kaspar nagy gondot fordít a nevelésére, azt akarja, hogy utódja méltó legyen a zsíros örökségre. A könyéken lőtt Cahart az ő pickupjával vitték kórházba. Néhány szóval leírom a sérült Cahar fölött fenyegetőző alfahím küllemét, modorát. Vulcano szerint ő az, Kaspar Cyano keménykedett velünk. Kilátásba helyezem, hogy felkeressük az alfát az otthonában. Ryack köhint néhányat – látni vélem, amint izzadságcseppeket söpör le a homlokáról –, majd így szól: – Senki se látta Cyanót, mióta kilépett a kórházból. – Ez tegnapelőtt éjjel történt. – Pontosan. Aztán a cimborái egész nap keresték. Levitonnak ma reggel jelentették az eltűnését. – Hát ez szép – sóhajtom. – Kikérdezte a spanjait? – Futtában. Szerintük Kaspar éktelenül begurult a második kilövés után, idézet tőle. Kijelentette, hogy márpedig ő kicsinálja az orvlövészt, akárki is az, és elszáguldott a kocsijával. Másnap a nyomát kutató spanok benéztek az otthoni fegyverszekrényébe. Cyano magával vitt egy pisztolyt több tárral, a vadászíját, az éjjellátó távcsövet és a vadkereső detektort, amely persze bármilyen hőforrás élőlény felkutatására alkalmas. – Az íj már megvan – közlöm. – Egy tegeznyi nyílvessző is előkerült, az egyik egy vaddisznóból. – Hát sajnos Kasparnak megvan az a rossz szokása, hogy leterít mindent, ami az útjába kerül – sóhajtja Ryack. – Hát azt majd megkérdezzük Levitontól, a vadőrtől és persze magától is, hogy miért is maradt el az ezért járó karóbahúzás.

– Kaspar befolyásos ember… – kezdi. Közbevetem: – Ezt én ballisztikus ívben lefütyülöm. Ne is folytassa! Zsebre vágom a telefont. Puszta kézzel epilálom az arcomat, jógalégzek néhányat. Dühömet visszaszorítva a fűszálat rágcsáló Budibilderhez fordulok. – Meséljen. A vadászíjról és a vaddisznóról – parancsolom. Arckifejezésem meggyőzi őt arról, hogy jobb félni, mint kasztrálódni, például. -A bál után alig aluttam, mer a beleim zúdulkodtak. Gondútam, járok egyet. Hallottam a kocsizajt, nem tuttam biztossan, nem-e a smukkosok csinájják, pedig szótam nekik, hogy a Bryan rokony bármikor beeshet. Indútam, hogy utánanézzek, de csak lassan haladtam, mer a beleim egyfolytában türemlődtek kifele. – Az okizós részleteket elhagyhatjuk. – Nem hagyhassuk el! Ippeg spumázás közben hallottam meg, hogy valaki eszementen lövöldöz az erdőben! Há egybül sarkon fordútam, pucoltam ám hazafelé, mer eccer-kéccer megesett mán, hogy mászkálás közben pont beléjük szalattam, és ezek lűnek ám, mint a veszett rossebb! – Kicsodák? – Én osztán nem tudom! Semmilyen neveket nem tudok! – Dehogyisnem, Budibilder! Segítsek a névsorral? Kaspar Cyano, Beed Torro,Valero Cahar… Gavin vállat vonva hátat fordít. – Maga se vegyen má bundabugyogót télire! – morogja. – Uccse lesz rája szüksége. – Red Saxon, Chrozes Pipps, Gary Davyl… – sorolom tovább. – Na, a Davyl, az majd megtaníccsa magát kesztyűbe kacagni! Csak mennyen el a kacagóklubjába! – A mijébe? – informálódik Belloq. – Na tessék, idegyünnek csinyáni a fővárossi eszüket, oszt még a jógaröhejrül se hallottak! – Érzem, hogy ez egy kitérő, de érdekel. Miről beszél? – kérdezem. – Gary Davylnek a városba van a puccos magánypraxisa, ottan taníccsa jó pénzér a jógaröhejt, mer ha naponta több sorral röhögcsélünk, bódogsághormon áll elő a szervezetben, fokozódik az immunrencer, oszt hosszabbodik az élet. Fene sokan járnak hozzája röhögcsélni,

meg tanácsér is, hogy mér ne kaparják ki a rohadék párjuknak a szemit. Ez olyan úri huncutcság, de a babonáss népek beszíjják a cumit. – Értem – bólint Daniel. – Ám a beszédstílusa csak nem fér a fejembe. A kanapéja elmesélte, hogy maga rengeteg időt tölt tévézéssel. Budibilder visszapördül, kihívóan rámered: – Aszongya, rám ragadhatott vóna a fővárossi affektállás? Tuggya meg, hagyományőrizésbül beszéllek így, nehogy kivesszen a világbul a tisztess emberi szó! És különben is, mi van akkó, ha én nem a dumállós, lelkizős, nyálass műsorokat kajálom? Képzejjék, más ragatt rám! ÓÓÓÓÓÓ, ah, ahh, még, édessem, még! Most a seggembe rakjad, óóóóóó! Tövig, te nagy huncut! Gurgula, gurgula! Most a szájamba! Nem jó, torkig! Mühhhh, fullassz meg, ah, ah, ah! A műsor ebben a szellemben folytatódik. A közelben ténykedő, gumicsizma-károsult, motorgázolt nyomböngész tátott szájjal hallgatja a mélyen átélt előadást, ám izmai megfeszülnek, hogy újabb roham esetén jókor félreiszkolhasson. Arrébb sétálva kivárom Gavin viharos orgazmusát, arcom decens színezetének visszatértét. Bár szívesen megkérdezném, mit jelent a gurgula, gurgula, megkomolyított hangon indítványozom, hogy térjünk vissza a spumázás közben hallottakhoz. – Hazapucótam, mer az frankóan nem jót jelent, ha lövöldözést hallok. De asztán csak nem hagyott nyugottan a dolog, meg má sokszor vót úgy, hogy megérte utánnajárni, szóval vártam egy kevesset, oszt amikó kivirradt, felűttem a mocira. Ölég sokat csalinkáztam, mire rábukkantam a vaddisznóra. Marha sok vérnyom vót körös-körbe, az egyik elfele vezetett a dögtül. Egy darabon követtem a csapát, oszt meglett a vadászíj. Gondulom, az íjjast megtámatta egy mássik disznó vagy maga az ördög, elszórta az mindennét: kukkert, tegezt, nyílvesszőstül, asztán kisprintölt a világbul. – Mi ezt miért nem hallottuk? – töpreng Daniel. – Mer másfele vót a durrogtatás! Assziszi, itten nem tuggyák, hogy maguk kíberek? Hogy a vadászíj véletlenségbül lett véve? Ki olyan kasu, hogy a tó közelibe durrogtasson, amikó maguk itten nyaralnak? Asztat beszélik, hogy még a hangfogót is meghajják! – Ugorjunk – javaslom. – Mit csinált azután? – Há micsináttam vóna? Fogtam a kötelet, a disznó köré csavartam, oszt hazavonszútam a dögöt a mocimmal. S persze az íjat se hagytam ottan, mer nem vagyok tökkelütött! – Még egy kérdés – sóhajtom. – Azt mondta, sokszor megérte utánajárni a lövöldözésnek. Mit jelent ez? – Hát asztat, hogy lelőtték a vadat, de ottan hagyták, mer otthun már nem fér a jégládákba, a húsbótok is megteltek, és má a vendéglősök is torkig vannak vele… – És maga hazavonszolta a tetemet a motorral…

– Na s akkó? Bűnözést csináttam vele? Egyikünk sem felel.

Ha leszólsz azért, mert én gondolkodom, magadról festesz drámai képet. ?

Cyd cowboy módra érkezik, két kötőfékes lovat vezet maga mellett. Boldog rikkantást hallatva Belloqnak dobja a szárakat, és a nyakamba vetődik paripájáról. Medvebocsokként hempergőzünk a fűben. Az érzelgőzés végén talpra ránt, gondosan leporol, majd megpördít, és hátul is letisztogat. – Dalia hol maradt? – pihegem. Keblenc barátom hatalmas sóhajjal, búsan legyint. – Félúton rádöbbent, hogy nem élhet Marcel nélkül, pláne mert a mandró kikapcsolta a telefonját, és felszívódott Vivicával. Most őket keresgéli, fejbúbtól talpig borúban, és nemsokára bejelenti a rendőrségen a gyerekrablást. Igazán felhívhatnád, elvégre a te barátnőd is… Cyd elnémul, észrevételezvén Gavint. Egymásra bámulnak, hosszan. – Ki ez?! – nyögik, tükörképekként a másikra mutatva. – Ő Budibilder, a helyi nyelvőr. – Budibilder? – hördül a manó. Máris felmérte, hogy alulmaradt az összehasonlításban. A rivális mandrónak jobb a neve, kancsibb, topisabb, mellben bozontosabb, überolhatatlan a három rózsabors az orrán, hát még a fakadék szakállka! Azért még reménykedik, hátha szövegelésben fölébe kerekedhet. – Budibilder, de csakiss az amigóimnak! – szögezi le Gavin. – Különben böcsületes keresztnevem is van, de kinek mi köze hozzája! Ki ez a bandzsal ürge?

– Ő Cyd, a fegyverhordozónk – feleli Daniel. – Nincs is nálla fegyver! – Ja persze. Ő maga a fegyver. Na, mindenki nyeregbe! Helyesbítek: szőrén megyünk. – Isten Lába a megkövült manóra mered: – Kantárt se hoztál?

– Kérted? Azt mondtad, hozzak két lovat. Itt a két ló. Mi a hézag? Jaj, Cyd!-et nyögve a plüsslovacska-szelídként jellemezhető kancához lépek. A vezetőszár szabad végét is a kötőfékhez hurkolom, a rendhagyó kantárszárat átvetem a paripa nyakán, és fellendülök a hátára. Belloq ugyanezt teszi a zsizsikes Bolyóval. Nem veszem biztosra, hogy szőrén, kötőfékkel elboldogul vele. Mégis én repülök le a hátasról, amikor Gavin berúgja a motorját, és a pöfögve pukkantgató vashalmaz elcsörömpöl mellettünk. Lovam felpúposított háttal a levegőbe pattogva a sztratoszférába katapultálna, ha a gravitáció vissza nem tépne a magasból. Spontán légiakrobatikám viharos tetszést arat. Kár az örömért, sajgó testtel visszaröppenek a kanca hátára s odatapadok. Követjük az előttünk rázódó pilótasapkát. Megszemlélem a rég nem látott Cydet. Amikor megismerkedtünk, sokszorosan kinyúlt tréningnadrágban járt, testét, orcáját pattanások borították, elképesztően szétágazó nézése volt. Utóbbi alig változott, ám pattanásai eltünedeztek, szerinte a serény pitykézés hatására. Rongyait farmeröltözékre cserélte, nyelvezete tovább sajátosodon. – Cefetül hiányoztatok! – közli. – Na persze, ha én nem jelentkezek, sohanapig se kerestetek volna! – Azt se tudtuk, hol vagy. – Ez nem mentség! Tán bizony nem fejvadászok vagytok? Nálam jobban elbújt mandrókat is megtaláltatok már! Egymást is virtuózosan felkutattátok, nem is egyszer, pedig a fáraó kincsénél titkosabban el voltatok dugva! Máskülönben baráti farkcsóválással jöttem hozzátok, és nincs bennem tövis, amiért a csalhámos csaj karmaiban hagytatok. Jaj, az a babesz iszonyúan kiszívta a férfinedveimet! Mindegy, amíg élek, a barátaim lesztek! Még azt is elnézem, hogy rám aggattatok egy csomó agyasságot, pedig attól sokat mattult ám a hamvasságom! Példának okáért büdösül gallérozott lettem tőletek. Letérünk az ösvényről, magas fűben ügetünk tovább. A lovas messzebbre, többet lát a gyalogjárónál, hamar észrevesszük a vaddisznóvonszolás nyomait. Sólyomszem Nagyfőnök tüstént az élre vág, Bolyó nyaka mellett előrehajolva fürkészi a talajt. Cyd is megelőzi a veterán pöfögőt. Gavin tüstént jelét adja, hogy akkor ő most alattomosan lelépne. Mögötte maradok, éreztetvén vele: büntetlenül nem koccolhat le, nem mehet haza nyomokat radírozni. Felhívom Flachet, tömören beszámolok a fejleményekről. Megkérem, szerezze be a szükséges engedélyeket a hobbivadászoknál és Gavinnél megejtendő ciánozáshoz, s lehetőleg hagyjuk ki ebből a helyi zsarukat. A rétet átszelve ligetes terepre érkezünk, annak túloldalát sűrű erdőség szegélyezi. A fák közül lőtték meg a jobb sorsra érdemes vaddisznót. A sebzett állat még vagy száz métert

futott-támolygott, testéből patakzott a vér, majd egy terebélyes törzsű, magánosan álló fa tövében kiszenvedett. Belloq és gallérozott barátunk nem csak a talajt vizsgálja. A bokrok leveleit, a fák törzsétágait is szemügyre veszik. Megunom Gavin pesztrálását. A sörénybe kapaszkodva lehajolok a lóról, megszerzem a rozsdamatuzsálem indítókulcsát, és a zsebembe rejtem. így végre másfelé is figyelhetek. Apránként rakosgatjuk össze a képet. Úgy véljük, Cyano errefelé kajtatta az orvlövész nyomát. Akkor még meglehetősen sötét lehetett. A hőforráskereső detektor élő szervezetet jelzett a bozótban, erre ő szokása szerint odapörkölt az íjjal, nem lévén erős oldala a gondolkodás. Miután a sérült megugrott, ő stukival is utánalőtt, ám elvétette; ennek emlékét őrzik a közeli fába fúródott golyók. Az orvlövésznek vélt vadkan kimúlt, a lövöldözésre viszont felfigyelt a kajtatott. A vadölővadász lebunkózta a disznótetem fölé görnyedő Cyanót, s amikor az kábán feltápászkodott, saját íjpuskájával lőtte keresztül mindkét lábát. A csonttörő nyílvesszők átfúródtak Kaspar térdein, és egy távolabbi fában fékeződtek meg. A vadtetemre bukkanó Gavin nem látott távolabb a gyomránál, további kurkászás helyett inkább elfurikázta a potyahúst a tetthelyről. Mi követjük a nyomokat a ligeten át, az erdőszéli patakig. Az íjász odáig vonszolta a járásképtelenné tett Cyanót, átráncigálta a gyors folyású, hasig érő vízen, és… A látvány gyomron-lelken vág. A szakma alapkérdése: mi az indíték? Mihelyt megpillantjuk Kaspar Cyanót, azonnal nyilvánvalóvá válik a válasz: vendetta. A tettest pokoli gyűlölet, düh hajtotta. Máskülönben nem adta volna az áldozat tudtára, mindkét térdét szétroncsolva: soha többé nem űzhetsz senkit! Végül nem rángatta volna fel a magatehetetlen férfit az óriáshangyák várdombjára, hasmánt. A többit elvégezte a dolgos rovartömeg. A bosszuló biztosra ment: Cyano száját betömte, karját hátrakötözte, így semmiképp se menekülhetett meg. Esetleg jó ideig a tudatánál volt, miközben testét széthordták a hangyák. Az utánunk baktató Gavin a patakba dőlt fatörzs hídon billeg. Az utolsó lépésnél pillantja meg a hangyavár-dombon hasaló, rovarlepett testmaradványt. Iszonyában egyensúlyát vesztve a vízbe szédül, és elcsobog a sodrással.

– Tyű a kirelejzomát! Spumáznom köll! – bugyborékolja, sokkal arrébb a szárazra kecmeregve. Visszacuppog, közelről szemügyre veszi a tetőtől talpig vadölő-ruházatos, terepszínű tetemet. – Felismeri? – kérdezi Belloq. – Mirül ismerném föl, ember?! Há nem láttya, hogy jószerint nincs is arca nekije? – Például az órájáról – mondom, a márkás aranyholmira mutatva. Gavin békamód nyeldekel, mindkét szeme forog üregében. – Assziszem… úgy nézem… de nem, nem! Vele ilyent nem csinyáhatnának… A kirelejzomát, ez nem lehet a Mahinátor! Má úgy értem: Cyano! – Miért ne lehetne? – tudakolja Daniel. – Mer ki merne ilyet csinyáni vele? Ő hamarébb megtenné mással. Két ujjal, zsebmetsző módon átkutatom az avarszínű öltözetet. Néhány papír zsebkendőt, gyorskötöző bilincset, fél tasak óvszert, körömollós-dugóhúzós zsebkést találok. Iratot, kocsikulcsot, mobiltelefont, GPS-t nem. – Hol vannak a cuccai? Hol a járgánya? – tűnődik Belloq. – Miért éppen ide jött? Lehet, hogy a tettes csalta ide? Gavin! Őszintén feleljen: pisztoly nem volt az íj mellett? – Nem. Az élő Istenre esküszöm. A hangos töprengés folytatódik: – Az első két esetben a banknál lopott mordályt használta. Most az íjat, legközelebb talán Cyano stukkere lesz soron. A hat vadölőből hármat kipipált. Maradt még három. Mielőbb beszélnünk kell velük. – Láthatod: ők maguk akarják elkapni a fickót – mondom. – Amúgy se dalolnának, túl sok a saruk. Egyre jobban kétkedem az állatvédő gerillás verzióban. Cyd megszólal: – Ha jól értem, a holt mandró fűre-fára vadászott, és most őt vadászták le, elég komolyan. A tettes miért ne lehetne állatvédő gerilla? A gátlástalan, pofátlan természetgyilkolászásnak egyszer már tényleg véget kell vetni! – De nem így. – Hanem hogyan? Lelkifröccsel? Hegyibeszéddel? Ejnye-ejnyével? Megseprűzéssel? Muris összegű pénzbüntivel? Ítéletnapig felfüggesztett sitkóval? Belloq gyors mozdulattal hallgatást parancsol.

A távolból halk, kitartó telefoncsörgés hallatszik. Lóháton keresgéljük a gazdátlan készüléket, e távlatból többet látunk. Észreveszünk egy keskeny járást az aljnövényzetben. Az utacska nem kitaposott ösvény, nem is vadcsapás. Bárkik használják is, ritkán mászkálnak errefelé. A telefon elnémul. Vaktában kajtakodunk. Kerékabroncsok által szeldelt, hepehupás erdei úthoz érkezünk. A tüskeindás aljnövényzetben látható nyomok alapján nemrég többen is behatoltak arról a fák közé, sebtében megszaggatva a lábukra akaszkodó szövevényt. Cipeltek-vonszoltak valamit, többször is fordultak. A nyomok arrafelé vezetnek, amerről jöttünk. Visszafordulunk, szélesebb körben vizsgálgatjuk a talajt. Két óriásivá terebélyesedett, végzetesen összecsavarodott törzsű fa hajol fölénk. Fenségesek, mint egy királyi pár. A mindörökre egyesült kérgekbe vésett szívben Lorenzo & Corone 1951 felirat díszeleg. A vaskos ágak némelyike földig hajol; azért nézünk fel a bársonyzöld lombkoronába, hogy megcsodáljuk időtlen szépségét. Természetesen Sólyomszem Nagyfőnöknek tűnik fel a magasban elrejtett építmény. A deszkákból ábdált sufniszerűség irányából ismét felhangzik a telefoncsörgés. Cyd és az Indián felkapaszkodik az ágak szerpentinjén.

A tudatlanság vakká tesz. Ó, nyomorult halandó, nyisd ki a szemed!?

A csúcsmodell készülék Kaspar Cyanóé, bizonyára levadászója lógatta a titkos raktár ajtajára. Odabenn hevenyében bepakolt mobil vadlesek, feketepiaci lőfegyverek, pelyvasok muníció, gránátok, tiltott gyilkoláskönnyítő eszközök lapulnak – valóságos bűnjelbánya. Mindezeket a lőbaráti kör épkézláb tagjai cipelhették föl a rejtekhelyre, a vadvédő gerilla akcióitól és az idegen zsaruk szimatolásától rémülten. Úgy tűnik, hiába fáradoztak. A telefon ezután került az ajtóra. A híváslista szerint cimborái kitartóan csörgették Cyano számát. Josh Leviton is többször próbált beszélni vele. Az sms-ek között is akad néhány érdekfeszítő. Például a lőbarátoknak szóló „tüntessétek el a nyomokat!", „Torro álljon készenlétben, szükség lehet a talárjára!", és az utolsó: „Elkapom a rohadék orvlövészt!"

Végül megnézem az egyetlen üzenetpiszkozatot. Az egy topográfiai kódot tartalmaz, amelyet előző nap spájzoltak a memóriába. Post mortem íródott, alighanem a tettes által, egyenest nekünk szánva. Tokáig belekeveredtünk a vadölővadász fatális társasjátékába. Belloq tüstént rárepül a GPS-koordinátára. A szupertelefon navigációs rendszere közvetlenül a műholdfelvételes világtérkép idevágó szegmensén mutatja meg, merre lelhető fel a bosszuló gerilla által jelölt hely. A bőkezű szolgáltatás jóvoltából több, a helyszínről készült természetfotón is megjárathatjuk tekintetünket. Utóbbiakat megszemléltetjük a helybélivel. Gavin felismeri az erdőmélyi tisztáson zöldeskéklő, sűrű náddal övezett Obulus-tavat. A tó magánbirtokon van, közli. A tulaj jó ideje tömlöcben hűsöl, sipista bankár volt, mielőtt bebukott. – Sipista? – ismétlem szemöldökfelvonva. – Csalhámos – értelmezi Cyd. – Odaporoszkálunk – szól Daniel. – A navigáció szerint a turistajelzésen haladva kilenc és fél kilométer a távolság. Mi toronyiránt megyünk, úgy alig több mint felényi. – És én hogy tarccsak magukkal a mocin? – sopánkodik Budibilder. – Pattanjon fel Cyd mögé. Az ő lova teherbíróbb. – De én még sosse lovagótam! Enni má ettem cocót, de rája űni nem akarnék! – Márpedig most rája ül – jelenti ki Isten Lába. – Cyd tud lovagolni, maga a helyismeretét hozza. Indulás! – De hát tuggya maga, millyen sűrű ez a dzsungel? Folyó is van útközbe, meg sziklafal meg alaggút! – Legyen férfi, Budibilder – sóhajtom. – Jó, de akkó mennyünk a kurvákhó! Legyintek. – A kurvák ritkán látnak igazi férfit. Amúgy a kutya és a ló az ember legjobb barátja. Kannibálnál alávalóbb, aki eszik belőlük. – Tedd hozzá, hogy a Halkirálynő is az ember legjobb barátja – figyelmeztet Cyd. – Te például nem eszel halat. Továbbá macskát sem, inkább szoptatod őket… Budibilder ráförmed:

– Ne sorúld föl itten a totál bijológiát! Akkó nékem meg a sírlakók a pajtikáim, merhogy én meg asztat nem eszek! Meg kukacot se! Tán azokkal is cimborállok? Hát a ganéj? Ahhó mit szósz? A ganéj is jó barát? E logika szerint folytatja a sort, terjedelmesen. A terep valóban ősvadonos. Magasra csimpaszkodott kúszónövényhajtások tekerednek a nyakunkba, tüskefolyondár-szövevény gáncsolja lovainkat. Átúsztatunk a folyón. A patások mellett tempózunk, csupán a fejszenyél Gavin marad lóháton. Kézzel-lábbal átfogja élő úszógumija nyakát, foggal a sörényhez rögzíti magát. A túlsó partra kerülve azon lucskosan fellendülünk az ázott paripákra. A rám tapadó tekintetekből kiolvasható: bimbóhosszal megnyerném a vizespóló-versenyt. Nálam viszont Belloq lenne a vizesnadrág-küzdelem befutója. Galaktikus léptékben férfi az istenadta. Észveszejtően hat rám elegánsan laza lovaglóstílusával is. Az Etalon Pasast nézve léha ötletek cikáznak bennem, kiindulópontjuk nem az agyam. Mire megszáradnánk, hűvös levegőjű, nyirkos falú sziklafolyosóba torkollik az ösvény. A patadobogás visszhangzik köröttünk. Hosszan léptetünk a szeszélyesen kanyargózó, homályos járatban, az oldalfalon lévő nyiladékokon halvány derengés szüremlik be. Ketyeréink elanyátlanodnak, némelyik tütülve panaszolja ezt. Még a műholdról táplált csúcsmodell se működik. A sertéstartóból zubog a sirám. Ő rendőri túszszedés áldozata lett, minden vízcsepp az ő fején koppan, a lógerinc sebesre töri a farát, gyomra üres, véralkoholszintje vészesen sekély – sápítozik, némileg más szavakkal. Végre kijutunk a zegzugos alagútból. Szanaszét szórt sziklatömböket kerülgetve megmászatunk egy szolidabb hegyet; lókímélési okból Gavin a saját lábán hág a csúcsra. Mindvégig dohog-pöfög, tüdeje kiköpésével riogat bennünket. Gyakorta megcsusszanva ereszkedünk a völgybe; ahol tehetjük, nyargalunk. Csakhamar sűrű erdőbe érkezünk. Rövidesen ritkulni kezdenek a fák, a levegő felfrissül és palackzölddé válik. Pillangók, szitakötők szálldosnak körülöttünk, utóbbiak már-már helikopter-zajosan. A tömött nádas miatt hozzáférhetetlennek rémlő vízfelület körbekerülése közben csaknem elnézzük a rejtett átjárót. A tóhoz vezető nyirkos talajú ösvényen jókorább járgány friss keréknyomait észleljük. Egyszercsak a kisteherautót is megpillantjuk. Kaspar Cyano vadászathoz használatos pickup kocsija vízilószerűen hűsöl az ölelő habokban.

Belloq int, hogy maradjunk. Előreléptet Bolyóval. Bekandikál a jócskán víz alá került vezetőfülkébe. Szemöldökét felvonva fürkészi a tündérrózsával, békalencsével színesített zöldeskék tófelszínt, próbál a mélybe látni. Beljebb sétálnak. Néhány lépéssel előrébb már úszni kénytelenek. Alig hagyják el a vízbe süllyesztett vadászverdát, Bolyó lába megakad valamiben. Daniel lesiklik hátasáról, alámerül a vízben. A herélt a lovasa körül körözget. Várakozunk a parton. Paripáink topognak a süppedős talajon. Belloq felmerül levegőért, és tovább búvárkodik odalenn. Ezt elismétli néhányszor. Végül Bolyót vezetve partra lépdel, kirázza hajából a vizet és a rátapadt élővilágot. Nadrágjába törli a kezét, ám ettől az nem lesz szárazabb. Elkéri tőlem a mobilját. Aztán az enyémet, de az sem él. – Csak Viagra legyen, meg térerő – krédózik Cyd. Az Indián kénytelen Cyano műholdas készülékét használni. A megtévesztett Ryack szevasz Kaspar! rikkantással veszi fel a telefont. – Daniel vagyok. Tépd fel a memóriádat. Hány eltűnési ügyetek volt az elmúlt fél-egy évben? – Konkrétan kérdezed? – óvatoskodik Vulcano. – Szerinted? – Hát kettő. Több is volt, de csak kettőt nem találtunk meg. Két fiatal nőt. Egyikük cajgázott az erdőben, és azóta se bújt elő onnan. A másik a kvadjával együtt vált kámforrá, szintén arrafelé. Napokig kutattunk utánuk, minden tűlevél alá benéztünk. Valószínűleg leléptek a családjuktól, sokan csinálnak ilyet. Most már minden ügyünkkel ti akartok foglalkozni? – Akar a lépfene. Megvan Kaspar Cyano. Mélységesen halott. Verdáját az Obulus-tóba süllyesztették, egy régebben ott ázó piros kvad mellé. Erről majd mesélhetnél nekünk. Most küldj búvárcsapatot. Vulcano hatalmas sóhajt hallat: – Ó, a francba! Miért nem tudtatok máshol nyaralni?! – Nálatok mi a helyzet? – Úgyszólván semmi. Az orvosok még nem engedélyezik Loyola és Pisano kihallgatását. Mindketten elég pocsék bőrben vannak. Carmine Lombardit stabilizálták, mondhatni jobban

van, de őt se faggathatjuk, mert altatják. A bérgyilkos-különítmény összes tagja megkukult. A helyszínelők pepecselnek mindkét tetthelyen. Istennek hála, holttestet nem találtak. A kalkulátor, vagy ahogy ti nevezitek, a filofax nem került meg. Martin csalódott, én tépázott vagyok, ugyanis Josh feszt engem cseszeget, ötpercenként jelentést követel a tényállásról, és persze Beed Torro is tudni akar mindenről. A felsőbb hatalomtól se szabadulok meg egyhamar, ugyanis Gerret Flach hazaküldte a sofőrjét, és szobát bérelt a fogadóban. A közeletekben akar maradni az ügyek teljes feltárásáig. Ja, nemrég Bryan Wilks is befutott, és piszkosul ellenséges kedvében van. Belloq torokhangú nevetést hallat: – Most már tudod, mitől kímélt meg a főnököd szőnyeg alá söprési rigolyája. – Csodálod, ha visszasírom a békeidőket? – Ne tedd. Bármennyire elássák is, a fécesz mindig visszacsap. Minél többet lapátolsz a szőnyeg alá, annál nagyobb lesz később a feka-szökőár. Cyd felmordul: – Mit leheletfinomkodsz, mandrókám? Mondd ki bátran: a szarcunami visszatámad!

Egy elmebeteg még tud itt valamiben hinni. ?

Visszalovagolunk a szellemtanyára. Az épület körül és a tágas környéken rendőrségi szalagot lenget a szellő. A kútbűz továbbra is érződik, némileg enyhébben. Bryan Wilks épp behuppan mondén Land Roverje hátsó ülésére, hogy távozzék. Fehér inges, sötét öltönyös bőrnyakúinak egyike az ajtót tartja neki, a másik bennünket figyel, jobb kezével markolva bal hónalját. Nem hinném, hogy a szőrzetét tépkedi. Jóllehet, kétméternyire állnak egymástól, testőrdróton társalognak. Az ajtótartó őrangyal beleszól a gallérjára tűzött mikrofonba: – A csomag útra kész. – Gyanús közeledők húsz méterre, két óránál – feleli társa. Mindkét fickót tisztán értjük. Az ajtótartó kopasz a főnök színe elé görnyed: – Number One! Indulhatunk? Alig hiszem, amit hallok. Fülkáprázom netán? Mutatóujjam hegyével kissé megpumpálgatom a hangbemenetemet.

A másik figura is megszólítja urát: – Number One! Mit tegyünk velük? Eltátom a számat, szememet. Bryan Wilks, más néven Number One kirobban a hivatali luxusbatárból. Nagy termetű, kisszabású, színideg ember. Bőre szürke, szemrésénél jóval nagyobb a szeme. Homloka, orrnyerge redős, ajaktalan szája körül ráncok sötétlenek. Lesír róla, hogy megviseli az udvari élet, hogy merő stressz a munkája. Ráeszmélek pokoli hiányosságomra. Flessem sincs, mit dolgozik egy államtitkár. Meglehet, nélküle becsődölne a közigazgatás, bedőlne a gazdaság, megszűnne a gravitáció. Szinte látom a vállára nehezedő gigászi terheket. Na de miért ő a Number One? Egy államtitkár mégsem kormány- vagy országfő. Pápa se. Miért nem ő a Numero Kétezernyolcszáz-huszonhét? Még így is bőven beleférne a magas tízezerbe. Alkalomadtán megkérdezem tőle. Egyelőre ő beszél. Gavinre üvölt: – Azért fizetlek, hogy rendőri atrocitásra jöjjek ide? Mit műveltél itt, te retardált? Budibilder leugrik a motorjáról, el is hajítja azt. Mindkét kézzel a mellkasát markolászva, gondterhelt arccal siet a rangos rokon színe elé: – Az élő Istenre esküszöm, nem csinyáttam semmi zűrösset! – Nem-e?! – vicsorog Numero Egy. – Akkor mit keresnek itt a zsaruk, te idióta? Miért kotornak a kutamban? Miért tiporják az otthonom zöld füvét, a szomorú gyerekkoromat? Mit kutatnak a szülőházamban? Magyarázd meg, te bőgőcsizma! – Vond vissza! – követeli Gavin. – A bőgőcsizmát ízibe vond vissza! – Nem vonom! Bőgőcsizma! – Vond vissza! Cyd lesiklik a lóról, odaveti a szárat az egyik bőrnyakúnak, és az meglepetten el is kapja. A manó megáll a korpulens fizikumú, kivörösödött képű közhivatalnok előtt, és így rikkant: – Ne hülyülj, Bryan cimbi! Nyugodj le, máskülönben irtóra megüt az infarktus, méghozzá siratófali! Barátilag mondom neked: az idegeskedés a szívroham télikertje! – Mi van? Kicsoda ez? – bömböli Wilks. Két ujjal a levegőbe pattint, és mandinerből lefordítja a hüvelykjét a föld felé.

A jelzés láttán a lovászkodó őrangyal eldobja a szárat, és ugrik, hogy a talajba döngölje gallérozott barátunkat. Mielőtt kivitelezhetné az atrocitást, iszonyatos sebességgel átsuhan a jámboran legelésző hátasállat fölött, és lenyekken a túlfelén. – Ez a mandró nem úriember – dörmögi Cyd a kezét porolgatva. – Jöhet a másik is, ha az a vágya, hogy őt is elgatyabugyáljam! Szoborrá váltan figyelem a mozzanatot. Pontosan tudom: hatalmába kerített az előítéletesség. Irtózom Wilkstől, ám ezen át kell repülnöm. Megesett már velem, nem háromszor, hogy az első benyomás idővel az ellenkezőjébe fordult. Habár éppen fordítva történt: a kezdeti rokonszenv hűlt más előjelűvé. Az Etalon Pasas higgadtan vigyorog. Na persze. Ettől etalon. – Uram – mondja, olyan hangsúllyal, hogy pöcskösnek hangzik. – Nyilván tudja, miért vannak itt a zsaruk, és ön kész segíteni a munkánkat, már csak a hivatásánál fogva is. Hogy Gavinnek mi volt a szerepe az itt történtekben, az még nyomozás tárgya. – Na persze, aztán majd engem is belekevernek! – csattan az államtitkár. – Miért tennénk, uram? Benne volt? – Ez valami kihallgatás? – Amennyiben igaz, hogy ön mit sem tudott az itt zajló dolgokról, nyugodtan folytathatja a távozást. – Belloq a közelebb álló őrangyalhoz fordul: – Magáé a csomag. Viheti. A szólított összecsattintja sarkait, és széles gesztussal mutatja Nr. I-nek, merrefelé várakozik a fullextrás hivatali batár. Wilks szigorúan végigmér bennünket. Gyűlölködő tekintete láttán rám tör a felismerés. Tudom, mi bajom vele, honnan a viszolygás. – Nagyon vigyázzanak magukra! – morran. – Velem nem lehet packázni! Egyébként még visszatérünk a kiinduló kérdéshez: hogy kerültek ide egyáltalán? Milyen jogcímen hatoltak be a birtokomra? – Momentán az a fő kérdés, hogy mi került elő az ön birtokán, uram. A hidegvérűen udvarias uram ezúttal pitipalkónak hangzik. – Nem is értem az egészet! – hörgi Wilks céklaszín arccal. – Hiszen nem is volt itt semmi! Semmi, de semmi! Csak egy kis dögszag a kútban. Na és?! Emiatt kellett skandalumot csinálni?! Egy döglött kutya megér ekkora cirkuszt? Ez a legsürgősebb nyomoznivalójuk? Nincs elég emberölés a saját körzetükben? Netán engem akarnak lejáratni? Melyikük pályázik a székemre? Na, azt leshetik! Magyarázatot fogok követelni! De nem vitázok itt a senkikkel! Majd felsőbb szinten intézem az igazságszolgáltatást!

Cyd csúfondáros térdbókkal búcsúzik. Magam is szívesen pukedliznék örömömben, amikor a Land Rover elsüvít. Viszolyogva kisimítom arcomból a jócskán odatapadt, nem létező pókhálót. Nem kétséges: Pitipalkó óvodai jele hányászacskó volt. – Ez a fazon a hiányzó láncszem a majom és az ember között – dünnyögöm. Gavinhez fordulok. – Kérem, ismételje el néhányszor, hogy kisanyám! – Maj ha megződüttem! Hogy esmég kiüsse a látóbogyómat! Isten Lába, bár ez képzavar, homlokráncolva méreget. Szemvillanásán látom a förgeteggyors kapcsolást. Nézésével még azt is kimutatja, minő becsben tart. Kanárinóta az élet ilyen férfiember mellett. Elgyötört fenekem immár üvegtörmelékesnek érzi a lócsigolyákat a hosszadalmas szőrén ülés után. Kijelentem, hogy hazavezetem a Mazdát, a fakírabb férfiak négy lábon kövessenek. Alkonyattájt érkezünk a házhoz. Delgado, Nympha, Donald, Ella, Martin, Urian és Tarzan gondtalanul labdázik, pancsolgat a tóban. Az elegáns, pedigrés Gerret Flach a mélyebb vízben úszkál. Töredékmásodpercek alatt átöltözöm, és babázni sietek.

A gyönyör szünet csupán két kéj közt.?

Üdére frissülten vonulunk a teraszra. Mindannyian fürdőruhát viselünk, ki törülközővel árnyaltan, ki anélkül. Urian köröttünk kergetőzik a kölyökmacskákkal, jobbára ő is négykézláb rohangál. Az istenítő nézésű, ezüstös kiskandúr szfinxes pózban hever a székem karfáján, színarany szemével hunyorgat rám. Donald bitangerős italt ad a kezembe. Románcos az élet. Martin mellém telepszik, űrkomp méretű, homokos lábát felhajítja a macskátlan karfára. Nagyujját a poharamra görbíti, mintha azzal akarna belekortyolni. – Épp kezdtem volna azt hinni, hogy a mennyországban vagyok – hörrenek. Bedobom az ütős koktélt, mielőtt a galád összehomokozná. Attól is hörrenek néhányat. Nymphától kapok egy korsó vizet. Az újfent tarkócopfos Steve is rám hunyorít szemből, ő is jócskán szfinxszerű. Martin felkapja a horgolását, és rám mered.

– Gyűlöllek, tesó! – közli dühödt öltögetés közepette. – Meg tudnálak fojtani! Cápa gyomrába kívánlak! Imádnék ocsmány, hazug, lejárató pletykákat terjeszteni rólad! Éjjelnappal fikáználak! Áramot vezetnék a székedbe! Összefoglalom a tünetegyüttest: irigyellek. Én ugyanis sebesre csúszkáltam a térdemet, az átkozott filofax mégse lett meg, és ezzel nagyjából el is telt a napom. Te meg lovacskáztál, tavacskáztál, belloqocskáztál, cydecskéztél, és még az ügyben is haladtatok! – Ne rám pocsékold, magad vezesd az áramot, öcsiké! Nem kell sárgulnod, nem volt ez olyan pöpi nap. Szétfoszlott a romantikus idea: a vadölőket aligha állatvédő gerilla üldözi. A fickó csúnyán kinyírta Kaspar Cyanót. Meglehet, a halottkém azt fogja mondani, hogy élve falták fel az óriáshangyák. Ez vendetta! Gerret bekapcsolódik: – Martin túloz, mi is haladtunk – tudatja. Boxer fazonú, ágyékra simuló fürdőnadrágot visel aranykoronás márkajelzéssel, és nagytotálra megérdemli. Bőre tejcsokoládé, hasfala ízelt. Kezében jégkockákkal zsúfolt martinis poharat tart. Mindentlátó laptopja akciókészen meredezik előtte az asztalon. – Azt sose lövi le? – kérdezem. – Pucér lennék nélküle. – Miről maradna le, ha kikapcsolná? – Egyszer megtörtént, még a telefont is kinyomtam. Három teljes napra. A végén transzfúzióban követeltem a híreket. Belegörhesedtem az információelvonásba. – Sajnálom. – Engem? Bólintok. Elmosolyodik. – Úgy hírlik, maga is munkafüggő. Egy nap talán megenyhül a kőtöréshez való viszonyunk. Addig is szedjük össze, amit tudunk. – Oké. Reggel erőteljes kisanyámozás közepette megfenyegetett valaki. A napot egy kisanyámozó ipsével töltöttem. Miután találkoztam Bryan Wilksszel, rájöttem: ő volt a hősies névtelenségbe burkolódzó telefonáló. Krakélernek akart mutatkozni, amilyen a rokona, hát ha úgy jobban megijeszt. Ellenőriztesse a híváslistáját, meglesz rajta a számom. Eszerint ő halálpontosan tudta, mi zajlik a birtokán. Gavin is hazudott, habár ez nem lep meg, van sara bőven. A gyerekrablók azért költöztek át a kápolnába, mert a szellemtanyán rájuk romlott a kútvíz. Gerret az agyába installálja szavaimat, aztán ő mesél:

– Az orvos szakértő megerősítette a feltevésünket: Carmine-t többször túllőtték, majd a szívébe szúrt injekcióval reanimálták. Ha a doki paranoiásabb volna, azt feltételezné, hogy biopsziát is végeztek a gyereken. Vagy puszta perverzióból, vagy pedig szövetmintavétel céljából. – Kiver a halál vize – lehelem. – Nem pedofília, hanem szervkereskedés? – csodálkozik Belloq. – Egyiket se zárjuk ki – feleli Flach. – Amennyit én tudok: bizonyos top dog körökben tiltott szexuális szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az erre szakosodott bűnözői hálózat szerzi be a hozzávalókat: élő embert, holttestet, gyereket, állatot, ki mire gerjed. Az aberrált akciókat titkon lefilmezik, aztán megzsarolják a jó hírnevükre kényes urakat, és többnyire nem is pénzt, hanem ellenszolgáltatást akarnak. Például megszerzik tőlük a fedett ügynökeink lajstromát. Vagy: hozzáférési kódot kapnak a rendőrségi, kormányzati adatbázisokhoz. Tovább is van, soroljam? Az agyászok szerint a karrierépítésben, törtetésben sikeres embereknek szükségük van arra, hogy magasan tartsák az adrenalinszintjüket, a siker pedig tompíthatja a veszélyérzetet. Ezért művelnek kriminális dolgokat. – Szerintem mindjárt elküldtök az asztaltól – jegyzi meg Ella. Nympha feláll a helyéről. – Gyere, csináljunk vacsorát. – De én inkább hallgatózni akarok! A végén úgyis zsaru leszek, mint Denisa. – És nőül mész az öcsémhez… – folytatnám. – Dehogyis megyek hozzá! Nekem ő olyan, mintha a bratyóm lenne. Egyikünk sem akar vérfertőzést! Ráadásul hibás egyed. Totál selejtes. – Na, még egy nőtestvér! Hol egy vonat? Aláugrom! – nyögi fivérem. Ella és Nympha a házba vonul. Urian tenyéren és térden csattog utánuk. Pazar színekben tobzódó, hosszadalmas napnyugta zajlik a szemünk előtt. A lángoló Nap közelebb kerül a földhöz, óriásivá nagyobbodva a tótükör felé süllyed, óarany fénypásztát vetítve rá. Belloq az ügyészre pillant: – Eszerint az aberrás nagykutyákat kiszolgáló maffia képben van egy ideje. Gerret bólint. – Halott gyerekeket találtunk. Elrabolták, használták, majd megölték és kidobták őket. Vizsgálódni kezdtünk. Ez az üzletág nem olyan veszélyes és durva, mint a drogkereskedés, persze csakis a tettesek szemszögéből. Itt nem kell fegyveres vadbarmokkal rivalizálni, a

zsaruk meg úgyis zsebben vannak, épp a kiszolgáltak jóvoltából. Sajnos nincs elegendő bizonyítékunk a vádemeléshez. Ezért iramodtam ide az első hírek hallatán. – A másik ügyben előrébb járunk – szól Martin. – Mit horgol? – érdeklődik Flach. A kérdezett a vállát vonogatja: – Mackót. Vagy kiskacsát. Ami lesz belőle. Ez az extrém horgolás. – És mi a haszna? – Maga mindent csak a haszonért csinál? Az ügyész elgondolkodik. – Igen, azért – látja be végül. – Vagy mert értelme van. – Ennek nincs. Ettől extrém. – S hogyan lesz ebből a hosszú koszcsíkból mackó? Martin vállat von. – Majd jön a tündér a varázspálcával. Vagy a Halkirálynő, és megoldják. Gerret a kezét nyújtja a piszkosszürke gombolyagért, horgolótűért: – Megpróbálhatom? Összehajolnak. Az ifjabbik férfi megmutatja a másiknak, miként kell horgolni. A fürdőnadrágban is kiöltözöttnek tetsző főügyészhelyettes ütésgyorsan tanul. Néhány perc múlva önállóan öltöget.

A halál az a fekete szolga, aki az élet hintója mögött lovagol. ?

Nympha lép a teraszra, letesz elénk egy tálca innivalót. A kidugott nyelvheggyel kézimunkázgató Flach láttán felnevet. – Ti fertőztök! Vigyázni kéne veletek! – Tehát karanténban vagy itt? – kérdezem.

Nympha Delgadóra pillantva igazít a haján, lazít testtartásán.

– Igen. Vesztegzároltam magam. Elvarázsolt a hely, a kedvenc íróm közelsége… – És persze Steve… – szúrom közbe. – Mi nem…! – tiltakoznak egyszerre. A lány folytatja: – Kivettem egy szobát Radmillánál, hogy minél több időt veletek tölthessek. Múlt éjjel itt ragadtam, hajnalig beszélgettünk Stevevel. Összebarátkoztunk. Tényleg ennyi. Igaz, hogy munkának indult, de úgy döntöttem, inkább nyaralok. Ha nem zavarlak benneteket. – Ha ennél több, vagy teljesen más, azzal sincs gond – szól Donald. – A feleségem, aki szintén földreszállt angyal, azért maradt otthon, mert megegyeztünk: időnként egymás nélkül töltünk néhány napot. Most mégis szüntelenül hallom az angyalszárnyak suhogását. Ne legyél ennyire igyekvő. Nem muszáj folyton homorítanod. – Ilyen vagyok, önhibámon kívül. Idegesítelek? – Végül is nem, mert nélküled viszont éhen-szomjan döglenék az asztal mellett. Szeretem, ha gondomat viselik. Mi lesz a vacsora? – Nemsokára megbánod, hogy maradtál – jósolja Ella az ajtóból. – Gályázhatsz rájuk reggeltől estig. Nevelheted Martint meg Uriant. Velem ne fáradj, én régen kifejlődtem. Donalddal ne próbálkozz, ő már fosszilis! Ja, ráadásul még azt is kockáztatod, hogy meg leszel írva! A földreszállt gyógytornász a pennáshoz fordul: – Tényleg, ez a kérdés régen foglalkoztat! Sok barátot elvesztettél emiatt? – Furcsa módon legtöbbjüket nem a sértődés vitte el. A népszerűségem koptatta le Őket. Némelyikük úgy vélte, belőlük merítek, nélkülük tehát elfonnyad az írói vénám. – A magadfajta hírneves körül biztos magas a Sárga Irigység faktor. – George Eliot írta: „A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban." Duplán szerencsés vagyok: a kutyám mellett a kebelbéli barátaim is szeretnek. – Tegyük hozzá, hogy azelőtt nem voltál paranoiás – jegyzi meg Martin. – Zsaru koromban a hazugság millió arcát láttam nap mint nap, és ízléstelen gyakorisággal lőttek rám, mégse voltam diszharmonikus. Most megalapozott paranoiától szenvedek. Tilos megkérdezni, miért. – Miért? – Rosszul viselem a koromat. Azt, amelyben élek. A legenda szerint Szaisz egyiptomi városban volt egy lepellel letakart kép, és aki az átkos fátylat fellebbentette, többé nem mosolygott. Úgy látom, az emberiség önhibáján belül szaiszi fátylas korszakba jutott.

Közbevetődöm: – Állj! Ma nem követünk el társas önakasztást! Donald félrehajtott fejjel, fintorogva rám pillant: – Ma nem? Hát jó. Amúgy semmi gond a világgal. Nemrég egy kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az emberek hova szeretnek járni. A karibi szigetekre, könyvtárba, moziba, szvinger klubba, színházba, raftingolni? A felmérés eredménye szerint az emberek legszívesebben vécére járnak. Vízfesték-kék íriszét megvillantva elvigyorodik. Megcsorduló szívvel nézem szalmaboglya színű és állagú haját, széles fogait, hosszúdad arcát. – Én vagyok a te lóképű keblenced? – nyafogja gyerekhangon. – Te vagy a leglóképűbb keblencem – gügyögöm. Körülményesen pipára gyújt. Nézni is bágyasztó a ceremóniát. Mégsem petyhüdéssel reagálunk. Mihelyt a csibuk füstölögni kezd, mindnyájan éberré riadunk. – Figyelem! – rikkant öcsém. – Helyezkedjünk úgy, hogy hamar elérjük a vészkijáratokat! Az oltókészülék, mentőmellény karnyújtásnyira legyen! Donald, tudod, mit kapsz a következő szülinapodra? Egy szép piros tűzoltókocsit! Valódit. Csak beleülsz, és máris rápipálhatsz. Belloq leteszi az asztalra Kaspar Cyano telefonját. A kütyügüzü Martin tüstént megfeledkezik tűziszonyáról. Füttyentve kézbe kapja, körbecsodálja a készüléket. – Mit tudunk a piros kvadról? – kérdezem. – Érdekes történet lehet – szól Gerret. A horgolást letéve visszatér laptopjához. – Alig várom, hogy valaki végigmesélje. Nemrég szó volt a két év előtti bankrablási ügyről. Az egyik túszul ejtett alkalmazott, Enna Kelth itt lakott Borulat Cityben, ahogy maguk nevezik. A fiatal lány a szabadulás örömére kapott a szüleitől egy piros kvadot. Azzal robogott fel-alá erdőn-mezőn. A természetőr és a vadászmester képtelen volt rávenni, hogy csak az erre kijelölt helyeken száguldozzon. A kirótt bírságokat nem fizette be, emiatt jelenleg is végrehajtási eljárás folyik ellene. Enna május tizennegyedikén bejelentette a szüleinek, hogy kvadozni megy, azóta a madár se látta őt. Napokig kutattak utána, de sem ő, sem a gépe nem került elő. Továbbra is használjuk az önök kifejezéseit: a vadölővadász elvezette magukat az Obulus-tóhoz. Tudják, mi az obulus? Belloq bólint: – Az ógörögök pénzérmét, obulust helyeztek halottaik szemhéjára. A halál révésze, Kháron ennek fejében vitte át őket a Styx folyón, az alvilágba. Azt viszont nem tudjuk, jelent-e valamit, hogy a kvadot az ilyen nevű tóba süllyesztették, de tegyük fel. Amennyiben a lányt megölték, a temetkezési hely kiválasztása lehet jelképes, például bűntudatenyhítő gesztus.

– Lehet, igen. Ugyanúgy véletlen egybeesés is lehet. Az Obulus-tó elhagyatott hely, ráadásul magánbirtokon van, nem volt túl sanszos, hogy valaha is előkerülhet, amit beledobnak. A búvárok már keresik a testet. Illetve nagy valószínűséggel csak csontokat találhatnak, ha egyáltalán. Hangosan töprengek: – Tételezzük fel, hogy a vadölővadász azért küldött minket a tóhoz, mert a lány teteme is ott van. Mi történhetett május tizennegyedikén? Véletlenül vadnak nézték és lelőtték Ennát? Martin ugyanúgy pillant rám, mint tovatűnt serdülőkora legkritikusabb időszakában, amikor a világmindenségen belül mindenkit síkidióta-gyöpös-tyúkagyú– hülyének nézett, önmagát kivéve. – Aha, a vadak tipikusan piros kvaddal közlekednek! – vágja rá nyeglén. – Naná, hogy odapörköltek neki! – Dühükben is lelőhették, mert zavarta a vadjárást. – Májusban nagyjából vadászati tilalom van – szól Flach. – Emberre is? – döfi be Daniel. Eszébe villan valami. Mire felém fordul, tudom is, mire gondol. – Emlékszel, hogyan vonaglottak Torróék az embervadász szó hallatán? – Amíg erre nincs bizonyíték, legfeljebb találgathatunk… – kezdi Gerret. Belefojtom a továbbiakat: – Van miből találgatni, és bizonyíték is lesz, ígérem. A dúvad Cyano fegyverrel rontott ránk, miután az orvlövész megsebesítette a társukat. Impresszióm szerint holtmák volt mindegyikük. Ha ilyen állapotban kapták el Ennát, és ő még rakta is alájuk a tüzet, simán megölhették dühükben. – Naná, hogy rakta alájuk a tüzet! – rikkant Martin. -A felnyesett nyelvű csajzat nyilván beszólogatott a mólés bölényeknek! Meglehet, azt is a fejükhöz vágta, amit városszerte suttognak, vagyis a pofátlan orvvadászatot! Farkcsóválva örülök az eddigi bizonyítékoknak! Remélem, mindegyik mészáros három-négyszáz évet kap! – Ha jól belegondolok, nem is olyan fene biztos, hogy Enna beszólogatott nekik, éppen a bankban átéltek miatt – töprengek tovább. – A bankrablók és Cyanóék is fegyvert fogtak rá. Aligha makrancolt velük. Borulat Cityben tényleg sokan tudhatnak Cyanóék sátáni dolgairól, de miért is nem szálltak szembe velük?! A vadőr, a vadászmester, a rendőrfőnök, a természetféltő lakosok? Miért nem? – Részint félelemből, részint azért, mert így mindig volt vadhús, olcsón vagy szemhunyásért – mondja Daniel.

– Igen? – hördül Martin. – Tényleg el tudod képzelni, hogy környezettudatos, zöld lelkű emberek eltűrik Cyanóék mészárlásait, csak azért, mert így bagóért, pult alól jutnak vadhúshoz a hentesnél?! – Nem láttál még ilyet? Ennyire te se vagy már gyerek. – Nem győztél meg. – De az meggyőzne, ha mordályt fognék rád! – szól Belloq. – És ha tovább hőzöngenél, megfasíroználak, egyedül vagy többedmagammal. Atomgyorsan remajozni kezdenél. Nos? Vérem a fejét ingatja. – Mindenképpen szólnék a zsaruknak. – Igazán? Melyiknek? – Gerret sajnálkozni látszik. – Minden panasz Leviton elé kerül. Aztán ő elmaszatolja az ügyeket. így lett Borulat City úgyszólván bűnmentes övezet. Az emberek idővel belefáradnak a hiábavaló küzdelembe, pláne, ha szisztematikusan megfélemlítik őket. Ennek véget kell verni! Gavinhez küldtem néhány rendőrt, azok vigyáznak rá, hogy ne beszélhessen másokkal, őt senki ne bánthassa, és még a házát is átkutatják. Csodálkozom, hogy a fickó nem prüttyent ki a vadlövők után hazacipelt dögöktől. Ráadásul a fészerben tárolt húsra a regimentsok döglégyen kívül még a kóbor ebek is rájártak. Talán még a disznókat is azzal etette. Hátborzongató! A puszta rágondolástól májgyulladást kapok! – Holott Gavin is tart a hepajtitisztől, maga mondta. Irigyelhetjük az immunrendszerét, a lelkit is, de térjünk vissza a főáramba – javaslom. – Annakidején a bankrablás után a kiszabadult túszok együtt fiesztáztak, pezsgőztek. Következőleg Gary Davyl és Enna Kelth ismerte egymást. Davyl, a vadölők egyike két évvel később képes lett volna lelőni a tilosban kvadozó lányt? – Ha egyszer májusban vadászati tilalom van!? Ezt sem értitek? – morran Cyd a hátam mögött. Strandolás után nem tartott velünk a teraszra. Elterült a fűben, közölve: a szőrén lovaglás kárt tett a genetikai örökítőanyagát tároló bőrtarisznyában, muszáj regenerálódnia. Úgy tűnik, mostanra rendbe jött, beszéd- és nemzésképes: – Az ölésvágy kórságos szenvedély! Egyeseknél pont olyan függőséget okoz, mint a drogozás. A hirigfüggők reszketnek a hajszáért. Élvezik az áldozat páráját, nézniük kell a meghalását. A mocsadékok más kínjából merítenek energiát, és akárcsak a drogosok, ők se képesek leállni. Bárcsak lövöldöznének az elfogáskor! – Egyelőre még nem tudják, mekkora bajban vannak – véli Gerret. – Őriztetem a titkos raktárukat is. Nem manipulálhatják a bizonyítékokat. Holnap házkutatással lepjük meg őket. – Nem inkább őket kéne őriztetni? – kérdezi Martin. – A vadölővadász bedurvult. Bármelyikük Cyano sorsára juthat. Nem aggódtok értük?

– Úgy tűnik, a vendettás odakinn, szabadidőzés közben kapdossa el őket, az otthon maradókat nem bántja – merengek. – Torrót és Cahart csak lőképtelenné tette, Cyanóval viszont kegyetlenül leszámolt. Ha feltesszük, hogy igazságot szolgáltat valamiért, felmerül a kérdés: vajon a bűntett arányában sújt le rájuk? – Mindnyájan éppen eléggé bűnösök, ha a kvados lányt is megölték – morogja Martin. Egykori, engesztelhetetlen önmagamra ismerek benne. – Megérdemlik, hogy az ipse halomra nyilazza őket! És ezt felesküdött zsaruként mondom. Na persze, nem ezt követem. – Tényleg létezik olyan, hogy ölésfüggés? – csodálkozik az ajtónál feledkezett Nympha. – Holnap megkérdezzük Gary Davyltől – ígéri Belloq. – Neki tudnia kell, végtére is elmebúvár. Azonfelül párterapeuta és kacagóklub-vezető. – De veletek tartanék! – jelentkezik Martin. – Szívem vágya egy kacagóklubdélután.

Az élet egy félkegyelmű meséje?

Kicsit jólesik az egyedüllét. A város felé hajtok a meseszerű tájjal keretezett földúton. Az ablakba könyökölve madáréneket, kabócacirpegést hallgatok. A többiek korábban elsöpörtek, én még babázhattam egy ízeset. Flach ügyész Gavinhez indult. Belloq és Delgado a lőbarátokhoz igyekezett. Cyd és a filofax-fixált Martin a régi temetőbe rajtolt, mivel a digitális titkárnak ott kell lennie valahol. Az időjósok brutális vihart ígértek délutánra, a szerkentyű nem ázhat el, mert elvesznek belőle a vádemeléshez szükséges adatok. Másfélék nem is lehetnek benne, hiszen a gyerekrablók a bőrüket kockáztatták érte, nem is hiába: egyikük sikeresen elhunyt, a másik kettő élet-halál között levitái. Ebből következően – ezek már Cyd szavai: – a diditális titkár, röviden: didititkár koronabizonyíték. Találják meg. Legyen igazuk. Keresztúthoz érkezem. A bokrokkal, fákkal takart dűlőből hatalmas, tusfekete kvad robban ki, és előttem átrepülve az erdőség felé száguld. A böhöm gépen kuporgó, jókora alak sötét gúnyát, terebélyes kámzsát visel. A válla fölött visszanéz rám, arca helyén holthomály. Pár pillanatra leveszi a gázt, hogy halljam szavát: – Bip-bip! Bip-bip!

Gyorsan értelmezem közlendőjét. O még gyorsabban elrobog. Jobbra tépem a kormányt, hogy kövessem a motorizált gyalogkakukkot. Egyedi rendszámtábláján a Halál lengeti kaszáját lebernyegpalástban, csontkoponyásan. Turbócsigaként haladok a buckás-vermes földúton. A legutóbbi felhőszakadás után rogyásig pakolt erdészeti monstrum taposott térdig érő gödröket a sáros talajba. A rönkszállító mamut épségben kievickélt a maga túrta kátyúkból, a kisebb kocsiknak hagyva a döcögést. A kvados letér a heretépázó csapásról. Nyélgázzal pattog a fűben. Az ülésben métereseket rugózva követem példáját. Ha én lennék Hófehérke, a második rázkódásnál kiköpném a mérgezett almacsutkát, holott torokban kéne tartanom, mert akkor majd jön a herceg, szerelemre csókol, és a tenyerén cipel az oltárhoz. A striga királynőt pedig szétveti dühe, epezöldre mázolva a palota falát. A Halált űzve eltűnődöm. Voltam már romantikusabb is, ráadásul örömmel, hiszen a regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában. Illúzióim vészesen fogyatkoznak. Alighanem a vadölővadász vezeti az azonosító jelzés nélküli, 2XL-es négykerekűt. Úgy vélem, ebben a műfajban nagyobb méret nem is létezik, mert az már Hummer. Felhívom Ryacket, hogy nézzen utána, kié lehet a kvad. Ő persze tüstént rákérdez, mert férfi: hány köbcentis? – Hétmillió – felelem. – Böhöm és fekete. A Halál a rendszáma. Mire kétszer elharapom a nyelvemet, megkapom a választ: ilyen színű és méretű hajtánnyal csupán egyetlen ember bír Borulat Cityben, ám azon hivatalos rendszámtábla van, ha hiszem, ha nem: számokkal, plusz egy vicces felirattal, miszerint: QUADÁLLAT. Azért sem valószínű, hogy éppen azt hajtom, mivel az a jármű Kaspar Cyanóé. A fiának vette a motort, de persze a gyerek még nem vezetheti, túl fiatal lévén a jogosítványhoz. Kaspar rendszerint a pickupjával vitte ki a gépet a néptelen földutakra, Stoker ott száguldozott vele. – Földútra nem kell jogosítvány? – informálódom. Ryack krákog egy strófányit, mielőtt elrebegi: – Kaspar fiának nem. Bontom a kontaktust. Beütöm a fejem a kocsiplafonba. Elharapom a nyelvemet, majdnem a cipzáramét is. – A púpos, cafatos életbe! – habogom. Forr a vérem a méregtől, valószínűleg zöldül is, mint a gonosz strigáé. Hová csal-vezet a kvados? Sziklát is mászunk?

A böhönye járgány átpattog előttem a patakon. Hátrabukfenccel kecsegtetve felkapaszkodik a meredek partoldalon. A magasban megáll, a kámzsás fej hátrafordul. Emberi arcvonásokat még annyira se látok, mint eddig, a fák árnyékolnak, a kámzsa takar, a bengáli lencséjű napszemüveg rásegít minderre. Kirobbanok a kocsiból, átkozódás szándékával. A Halál rajtam átnézve mögém mered, majd behúzott nyakkal megfordul, és repülőstarttal elrobog. Flintacsövet érzek a hátamban. A másik mordályos az elszáguldó járgány után tüzel. Kérés nélkül feltartom a karomat. A mögöttem álló fickó végigütöget, adoptálja stukkeremet, és hirtelen fejbe vág a puskatussal. Hasra vágódom, és obszervatóriumba megyek. Fájó aggyal csodálgatom a Tejútrendszert, csillagról csillagra. Kotlóscsillag, Végzetcsillag, Anyupicicsillaga, Alomhozó Csillag… Érzékelem, amint hátracsavart, feszítgetett karomon szorosra rántják a gyorsbilincset. Bakancsos lábbal a hátamra taposnak, vesémet sarokkal tiporják. Most már a Halálcsillagot is tisztán látom. Lihegés, torokhangú morajlás hallatszik a kínfátyolon túlról. – Te voltál? Te nyírtad ki Kaspart? – fröcsögi egy ráspolyos hang a fülem közelében. – Most éppen mire készültök a cinkosoddal? Hova ment az a genya állat Kaspar kvadjával? Tudjuk, hogy ti vadásztok ránk! Rohadékok! Egy rakás filmet láttunk önbíráskodó zsarukról! De most véged, büdös ribanc! Ha volna időnk, elcicáznánk veled. Sajnálhatod, hogy lemaradsz róla! – Hagyjad már válaszolni! – morran egy másik hang, az előzőnél magasabb, enyhén nyafogós. Még valaki bejelentkezik. Hajamba markolva feltépi fejemet a fűből. – Kiüssem a fogait? – nem kérdezi, inkább ajánlkozik, megkacagtatva társait. – Na, ugass már valamit! – biztat a ráspolyos hangú, sarkával imádott belső szervezetemben. Lassan ellebegek a Halálcsillag fölött. Akár egy műhold, látom tengereit, ott ring és mélylik a Végzet Tengere, a Kínok Tengere, a Hazugság Tengere… – Ott a csóka! – rikkantja a nyafogós. – Ott ni! A fák mögött! Kapjuk el!

– És ez? Lelőjük? – kérdezi undorral a fogkiverős. – Nem látod, hogy majdnem csonthulla? Majd visszajövünk érte, ha a csókáját széttéptük! – üvölti a ráspolyos. – Beássuk őket a bringás csaj mellé! Hadd oszoljanak! Stukker dörren a röhögésükbe. A golyó elfütyül fölöttem. A fickók hasra vágódnak. Még le sem érnek, máris viszonozzák a tüzet. Valamelyikük a hátamon támasztja meg a flintáját. Fedezékként is pontról pontra tudom, mit kéne tennem a szabadulás érdekében, csakhogy mozdulni se bírok, még a szemhéjam is bénult. Mintha különválasztották volna a testemet az agyamtól. Lövészárok-hangulat alakulgat köröttem. A stukkeres lepiszkálja rólam a mordályosokat. A triász lihegve, hörögve, szitkozódva elcsörtet a vadonban. Tehetetlenül hasalok a fűben. Szívbemarkoló jelenet zajlik bennem. Szenvedélyes sikoltások tekergőznek érzőidegeimen: – El ne hagyj, egyetlenem! Egymáshoz tartozunk! Nem élhetek nélküled! – Nem mennék én, de visznek! Máris hiányzol. Jaj nekünk! – Maradj velem, te drágalátos! Te gyönyörű, játékos, te napos-árnyas! Te vagy az éltetőm! Mindennél jobban szeretlek! – Én is szeretlek! Te voltál a legvonzóbb, akivel valaha is…! Jaj nekünk! Iszonyúan fáj! Ég veled! – Nem, ne siess sehova! Tőled, általad szép az élet! Maradj velem mindörökre! – Maradnék én, mert csodajó volt veled! Oly sok meghittségét adtál! Gyönyörködtettél… – Te is engem! Nélküled végem! – kiáltja testem. Lelkem felsóhajt: – Ó igen, tudom. Összetartozásunknak ezennel vége… – Mi ez a penetráns giccs? – mordulok felülve. – Ez a halálküzdelem – szól sértetten a lélek. Vagy a test. Zúgó fejjel visszaborulok a talajra. Hallom, ahogy a fű növekszik, bogarak sétálgatnak, hangyák masíroznak benne. Bensőmben folytatódik a viadal.

Mit ér a szerencse, ha elfogyott a szivar??

Red Saxon nem tartózkodik kacsalábon forgó kotorékában. Futurisztikus miliőjű fogorvosi rendelőjében sem járunk szerencsével. – A doktor urat elhívták – közli az asszisztensnő, hangjában a távollévőnek szóló, mélyen átérzett alázattal. – Beteghez? – csodálkozik Steve. – Házhoz is kijár? Van mobil tömőgépe? Fúr, töm, ideget öl, gyökérkezel a nappaliban? Jó tudni. – Hova ment? – kérdezem. A ceruzabél alkatú, negyvenes nő finoman vállat von. Fehér cipőt, nadrágot, tunikát visel, haja fehérszőke. Mozgása, mosolya kifutóra illő. – A doktor úr magánügyben sietett el, váratlan probléma miatt. Azt mondta, egy óra múlva itt lesz. Mi a panaszuk? Steve beakasztja mutatóujját a szájába, úgy a negyedik tépőfoga magasában. Másik kezével odamutogat. – Bskffffunkk mdlléfpkaádorp… ffffffiff– magyarázza. A tapasztalt asszisztensnő megértően bólogat.

– Kérem, foglaljanak helyet. A doktor úr egy óra múlva itt lesz. – Mikor ment el? – firtatom. A modellfinom nő a karórájára pillant. Kiszámolgatja a választ, ám mire végez a művelettel, rájön, hogy becsapós kérdést kapott. Rosszallóan felém billegeti a mutatóujját. – Fránya ember maga! Majdnem csőbe húzott! A doktor úr csak pár perce ment el. A várószobában ücsörgő, mészsápadt páciensek némelyike köhögőrohamot kap, a többiek fintorognak. Eszerint a fogdokit legalább egy órája elszólította magángondja. Steve a kijárat felé hátrál. Titokzatos kékségű szemét a légies asszisztensre meresztve, heves kisztihandozás közepette kirákol a rendelőből.

Az utcán megtorpanunk. Visszanézünk a réztáblás épületre. Magas, kortalan, kedves arcú nő érinti meg a karomat. Rólam Delgadóra pillant, kezét is áthelyezi társam könyökére. Na igen, rajtam meglátszik a feleség, két gyerek. Nyilván az is, hogy buzog bennem az abomorfin, a hűséghormon. – Uraim, most jönnének először Saxon doktorhoz? – firtatja. Sebtében a háta mögé néz, onnan az épület ablakaira, akár egy összeesküvő. – Ha tanácsolhatom, menjenek inkább másik fogorvoshoz! Steve megszorítja a nő kezét a karján. Felcsillantja szomorkás mosolyát. Dob egyet a tarkócopfján. Vihargyorsan gyógyul, máris csábereje birtokában van. – Na de miért? Mi a baj Saxonnal? – kérdezi. – Nos, ő egy korosodó férfiú. – Ki nem az? Még plasztikai műtét közben is öregszünk. – Na de ő úgy tudja, hogy a macsóság sármos, ezért ráerősített erre a vonalra. Úgy is mondhatnám persze, hogy bunkó a modora. Na szóval furkó Red életkorát tekintve a záródó kapuban toporog. Illetve, ha szabatosabb akarnék lenni, inkább toporzékol. Összepillantunk Delgadóval. Ha beszélni hagyjuk a nőt, akár meg is tudhatunk valamit. Férfias bátorítást sugárzunk felé. – A helyi lapnál dolgozom – mondja. – Riporter vagyok. A rádióban is van néhány állandó műsorom. – Remek – lelkesül Steve. – Ugye, Daniel? – Akkor ön autentikus forrás – szólok, legfeljebb nüansznyi iróniával a hangomban. – Mit tud a fogászról? – Red Saxon nem túl jó társalgó, mert gyakorlatilag minden téma hidegen hagyja, melyben nem szerepelnek tizenhat éves, mellben fejlett lányok, véres vadászat, gyors kocsik és tarkabarka bőrkabátok. Ha mégis szóra fakad, erősen emlékeztet egy szabadnapos favágóra, már ami a modorát illeti. Amúgy sikeres fogorvos! Ugyanis aki egyszer megfordul nála, utóbb meleg szavakkal ajánlja őt az ellenségeinek. – A portré alapján a fickó nem egy katarzis – összegzem. Arcomba kacag. Harminchét éves lehet, külső-belső fénye kissé kopottas. Hivatalnok-blúzt, szűk szoknyát, tűsarkú cipőt visel. Ösztönöm azt súgja, nemrég szakított. Ha nem Saxonnal, akkor mással. – Nem katarzis?! Látott maga sármos macsót? Nem hinném! Red hiú, hencegő, agresszív, önbizalomhiányos, egyfolytában kompenzál. Ha a rendelői székébe ülnének, úgy éreznék

magukat, mintha Isten, azaz Red Saxon alkotna magukból embert, mert nélküle csak por és hamu voltak. Delgado bólogat: – Szerintem most is hajtja a csajokat, mert nincs a rendelőben. Vagy talán vadászik? – Ő mindig vadászik. Hol erre, hol arra – feleli rejtélyesen a nő. – A munkáját úgy végzi, mint egy bűvészmutatványt, és persze svindlizik, mint a bűvészek. Csak azért teheti, mert elüldözte a városból a konkurenciát, és jók a fogtechnikusai. Időbe telik, míg a páciensek rájönnek, milyen gennyes fazon. – Rendben, máshoz fordulunk. Ismeri Gary Davylt? A lapíró megint felnevet. – Sajnálom magukat! Pocsék fogak, bűzhödt lelkek! Hát menjenek el Garyhez, a nagy lélekbúvárhoz! Mi is hozzá jártunk a férjemmel, hogy segítsen megmenteni a házasságunkat. Tudják, mi a favorit tanácsa? Eszembe jut Denisa álma. – Gyertyafényes fürdőzést szorgalmaz? A nő így felel: – Christine vagyok. Riporter lévén tudom, kicsodák maguk. Látom, ezzel nem vágódtam be, de a személyiségemmel talán sikerül. Ez most önirónia volt, remélem, vették. Tehát Gary tényleg forszírozza, hogy a kliensei táncoljanak, fürödjenek, szexeljenek gyertyafényben. De nem ez a csúcstanácsa! – Hanem? – Delgado lehajol, hogy közelebb legyen a szájához. Kíváncsiságában túl lassúnak találja a hangsebességet. – Nos: ha gondjuk van, gyászolnak vagy ilyesmi, meneküljenek a boldogságba! – Hogy kell odamenekülni? – érdeklődöm homlokráncolva. – Nem adott térképet. Meneküljünk a boldogságba, és kész. Azt kérte, nyomtassuk ki a tanácsát poszter méretben, és tegyük ki az ágy, az asztal, a kád fölé. Legyen szem előtt éjjelnappal, és mantrázzuk is, naponta ötször öt percig. – Mantrázták? – Mantráztuk, de elváltunk. A volt férjem here fazon, még azzal se fáradt, hogy tisztességes erekciót produkáljon. A reggeli keményedésére alapozta a házaséletünket. Kell-e mondanom, hogy ez olyan, mintha maguk mással íratnák meg a doktorijukat. – Túloz – sóhajtja Steve röpke tűnődés után.

Christine felnevet. – Gondolom, nem az exférjem erekciójáról akarnak hallani. – Most már mindegy – legyintek. – A reggeli keményedés előtt Davylnél tartottunk. – Davyl, Saxon, Cahar, Torro, Pipps és Cyano kölyökkoruk óta együtt bandáznak. Kiskirálykodó, arrogáns fazonok. Talán Chrozes Pipps az egyeden kivétel, ő amolyan művészlélekféle. Kutyaruhákat tervez, enyhén meleg, de tényleg csak enyhén, vagy inkább minden irányba nyitott. Az emberek régen suttogják, hogy a rossz szokásaik mára szörnyen eldurvultak. – Mit ért ez alatt? – Cyanóék befészkelték magukat a városi tanácsba, Josh Levitont is zsebre vágták. Mára iszonyatosan elpofátlanodtak, azt hiszik, övék itt minden. Kémlelődtem utánuk, de elég nyilvánvalóan értésemre adták, hogy maradjak veszteg, ha nem akarok hulla lenni. Másokkal is ugyanezt csinálják. Akinek nem tetszik, amit művelnek, azt megfenyegetik. Annak, aki nem ért a szóból, lepuffantják a kutyáját, macskáját. Vagy kilövik a kerékgumiját. Menet közben, lesből! Az áldozat összetöri magát, eldobhatja a kocsiját, és nem lehet rájuk bizonyítani. Nagyon sokan gyűlölik őket, de nem mernek fellépni ellenük. Érezzék figyelmeztetve magukat! Ne köpjenek a levesükbe, megtorolják! – Majd igyekszünk nem félni – ígérem. – Mit derített ki róluk? – Nézzenek utána Ruth Valentine-nak. A lány húszéves volt, csak nemrég került a városba. Albiban élt, a kórházi konyhán dolgozott, nem voltak barátai, nem pasizott. Gyakran cajgázott egyedül az erdőben. Néhány hónappal ezelőtt minden előzmény nélkül, bringástól eltűnt. Leviton szerint elköltözött a szüleihez, a pasijához, bárhová. Senki se jelentette az eltűnést, tehát nem is nyomoztak utána. – Magát leszámítva – hízeleg Steve. Üvegkék tekintetével lomha folyókat bírna áradásra. – Ruth nem ment sehova – sóhajtja Christine, mind sűrűbben maga köré tekingetve. Félő, hogy kikopik a menet a nyakában. Szemében, arcvonásain feszültség vibrál. – A cuccai az albérletben maradtak. A fogkeféje is. Ez elég sokat elmond. A munkahelyén nem vett ki szabadságot, nem is mondott fel. – Vajon miként lehet ezt összefüggésbe hozni Cyanóékkal? – kérdezem. – Egy időben rájuk akartam bizonyítani a disznóságaikat, ezért a nyomukban jártam, és fotóztam ténykedéseiket, de már egyáltalán nem vagyok ilyen hősies. Bátorítást sugározva nyomulok, mielőtt bezárkózna. – Megkaphatnánk a képeket? Mi nem esünk kétségbe tőlük. Christine lassan lépeget hátrafelé. Már menekülne, megbánva gyónását.

– Felkészültem magukból, tudom, mire képesek. Járjanak sikerrel! Azért gondolom, hogy nekik közük van hozzá, mert Cyano személyesen ment el Ruth cuccáért az albiba, egy héttel az eltűnés után, pedig tudtommal nem is ismerték egymást! Kulcsa volt a házhoz! Honnan vehette? Lefotóztam, miközben ki-be járt a táskákkal! Most mennem kell! Ha valaki kérdezi, útba igazítottam magukat a városházához. Viszlát! Kopogó léptekkel távozik. Imbolygó járásán is látszik a szorongás. Kocsiba ülünk.

Ízlésről és pofonról nem érdemes vitatkozni. ?

Gary Davyl házához érkezünk. Kiskapuval védett oldalbejárat vezet a földszinten lévő rendelőhöz. A kamerával, elektronikus zárral biztosított ajtó sarkig tárva. Nem foglalkozom olyasmivel, hogy honnan jönnek a megérzéseim, viszont hallgatok rájuk. Egy belső hang ezt súgja: nocsak, Gavinnél is épp így fityegett a hátsó kertkapu, amikor az sebtében elpöfögött a Wilks-tanyára, neszét véve, hogy beindult a fekatornádó. Vagyis úgy tűnik, Davyl is rohant valahová. Egyelőre nem találgatom sietsége okát. Besétálunk a kertkapun. A váróban ketten ülnek, egymástól távol, egy férfi és egy nő. Az ajtónyitást kísérő kolomp hangjára kilép a rendelőből az asszisztens. A termetes asszony fejtetőre kazlazva viseli rengeteg vörösesszőke, ultragöndör haját. Testszerte gömbölyded, mellkasban kifejezetten világverő, el is szomorodom kissé, hogy nekem sose volt dadám. Dinnyekertje tövében széles öv fogja át mélyen kivágott, bő klepetusát. A jócskán harmincas nő ránk mosolyog, arcán gödröcskével. – Szép napot, uraim! Ursula vagyok. Éppen jókor jöttek, hogy időpontot kérjenek a doktor úrhoz. – Mi a doktor urat kérjük – közli Steve. – Sajnos őt elhívták. – Tehát ő is kijár házhoz. Végül is, az ő melója csak díványfüggő. Neki nem kell tömőgépet, nyálszívót cipelnie. A termékenység-istennő bizalmasan közelebb lép.

– Úgy tudom, halálos baleset érte a doktor úr legjobb barátját – súgja. – Nemrég értesült róla, és szörnyen kiborult, de ugye, ez teljesen érthető. Elszaladt egy kicsit, hogy átélje. Mindjárt visszajön. – Hogy átélje? – visszhangzóm. – A gyászt át kell élni, különben nagy bajt csinál – mondja, mutatóujját magasra szegezve. – A mai ember retteg a haláltól, gyászolástól, de ez elfojtáshoz vezet, az elfojtás pedig projektáláshoz… – Köszönöm – szólok, elvágva a pszichológiai szálat. – Mikor szaladt el a doktor úr? Mit vitt magával? – Azt nem tudom, mert innen a lakásába futott, és ahhoz körbe kell kerülni az épületet, ugyanis nincs átjáróajtó a házba. Vagyishogy volt valamikor, de aztán be lett falazva, nehogy valamelyik páciens kifigyelje az ottlétét, és egy alkalmas pillanatban betörjön a privát szférába. Tudják, a doktor úr halálos komolyan veszi a személyes biztonságát! Hiszen rengeteg dilissel van dolga, ő aztán tudja, mitől féljen! E ponton Denisa már felnyögne: anyám, borogass! Anélkül, hogy igazolnám magam, a rendelőbe terelem a bőszavú asszonyt. Steve velünk tart, és becsukja az ajtót. Identitást villantunk, felmutatva a jelvényes igazolványt. – Okunk van azt hinni, hogy a doktor úr életveszélyben van – közlöm, alig blöffölve. – Hasonló baleset érheti őt is, mint a barátját, vagyis levadászhatják. Épp ezért tudnunk kéne, hol találjuk. – Egy szóval sem árulta el, hova szalad! Telefonon kapta a hírt, úgy másfél-két órája. Belesápadt, kiborult, és elrohant. Pedig ketten is várnak rá, és persze sürgős az ügyük, mert krízisben vannak. – Megnézhetnénk a fegyvereit? – Még csak az kéne! Van házkutatásijuk? Mondtam már, hogy doktor Davyl nagyon hisztis a privát szférájára! – Nincs végzésünk. Minket csak az érdekel, meg tudná-e védeni magát, ha őt is megtámadnák, mint néhai barátját – ragozom atyásan. – Kérem, győződjék meg erről. Ön nyilván a szívén viseli a sorsát. – Nana! Csak azt ne higgye, hogy bele vagyok zúgva, vagy ilyesmi! – förmed rám. – A doktor úr adja a betevőmet, persze hogy tiszteletben tartom a rigolyáit! Mellesleg megvan róla a magánvéleményem, de megtartom magamnak! Ne szólj szám, nem fáj fejem. – Megnézhetnénk a fegyvereit? – ismétlem.

– Nem! – ordít az arcomba. Gödröcskéi eltűnnek. – Majd én megnézem, ha annyira fontos maguknak. Pontosan mit akarnak látni? Steve felül az asztal szélére, hajkazaltól lábujjhegyig besugarazza személyes varázzsal az anyaság-istennőt. Lábát hintáztatva átveszi a szót. – Tudja, hol tartja a fegyvereit? – Persze! Én vezetem a háztartását is, amióta lapátra tette a háklis nejét. Van egy bazi páncélos a dolgozójában, az csurig van pisztollyal, puskával, meg olyan hogyishívjákkal, szerszámnyíllal. Bármily gyötrő a kísértés, nem pontoskodom szerszámnyíl ügyben. – Azt is tudja, hol tartja a kulcsot? – kérdezem. – Naná, hogy tudom! Nem mintha megmutatta volna, csak hát kiszúrtam, honnan szedi elő. Különben doktor Davyl szereti nyitva felejteni a páncélajtót a szűkebb ismeretségi köre előtt, hadd lássák, milyen kemény legény. Imádja hallani, hogy ő szuperférfias. Átmegyek, megnézem, mi a helyzet. De csakis azért, mert a doktor úr életbiztonságáról van szó! Ursula kirobog a rendelőből, az ajtót nyitva hagyja maga mögött. Összenézünk Steve-vel. – Sokat megtudtunk a két szivarról – sóhajtja. – Ryack miért várt máig a halálhírrel? – Az exfeleség ma délelőtt azonosította Cyano maradványait. Innen hozzá megyünk. Gyanítom, Pippset se találnánk otthon. Delgado az állát dörzsölgeti. Félrehajtott fejjel hallgatja borostái sercegését. – Érzem ám a törött csontjaimat – gyónja. – A kondim dzsemszerű. Alig várom, hogy ledőlhessek. Szerinted hova rohangáltak a muksók? Vállat vonok. Mehettek a kórházba, kupaktanácskozni meglőtt társaikkal. Nem szívesen gondolok arra, hogy ezen kívül még hova mehettek, amíg Csupakebel nem jelenti, mi a helyzet fegyverfronton. A doki asztalát ellepő poharas gyertyákat szemlélem, a falon lógó diplomát, a kacagóklubba invitáló plakátot és a száznyi fotót a boldogan kacagó klubtagokról. A váróban parkolt férfi az ajtófélfát kopogtatva belép közénk. – Maguk ugye kollégák? – informálódik. Vézna, szökés hajú, jellegtelen arcú figura. Elmélyülten forgatja a középső ujján viselt jegygyűrűt. Bólintunk, azok lévén. Na persze, nem Davyllel, de nem is ezt kérdezte.

– Akkor jó, mert nincs időm tovább várni a doktor úrra. Maguk is segíthetnek. De gyorsan, ha kérhetem, mert amikor iderohantam, a nejem már csomagolt! Engem csak az érdekel, hogy miért hagy el az asszony! Miért? – Az ilyesmi többnyire okkal történik – feleli Steve. – Hát az lehet az oka, hogy mostanában folyton elutasítja a közeledésemet. Egy ideje utál nemizni. Sültfrigid lett. Delgado tűnődve nézi a bús házasembert. – Ez nem ok, hanem okozat – szól lassan. – Intim kérdést teszek fel: maga rendesen mos fogat? Meg aztán lábat, hónaljat? A fickó a forgatással felhagyva le s föl húzgálja a karikát az ujján. – Hát azt hiszem, igen. Reggel fogat mosok, pár naponta meg a többit. – Sűrítsen! – javasolja doktor Steve. – Sűrítsen! Mondja csak, eleget időzik az előjátékkal? – Hát persze! Mindig lehúzom a bugyiját előtte, és megcsikizem az ujjammal, tudja hol! Denisa, borogass! – És még? – nyögi társam. A fickó a háta mögé pillant, mintha azt csekkolná, hallja-e a váróban ülő nő, majd súgva közli: – Aztán beakasztom neki a lompost! – Cseppet se lep meg, hogy az asszony csomagol! – morran Delgado. – A nőket izgatni kell, hogy nedvesedjenek! Gyújtson gyertyát, fürödjön meg, aztán meneküljenek a boldogságba! Világos? Félrefordulva tanulmányozom a falon függő diplomát. A házasember kiviharzik. Ursula sehol. Az ajtófa megint megkoppan. Belép a nő a váróból. Na ne! Már eleget praktizáltunk. – Kérem, én is sietek! – hadarja. Szöszke haj, bőséges smink és smukk, busásan kivillantott bőrfelületek. – Én nagyon szeretem a páromat, de egy ideje már nem olyan vele. Mit tegyek? – Nem olyan vele? – echózza Steve. – Nem! Mostanában nem hevít fel úgy, mint régen. Már sokszor halálra untat a beszéde. Ja, és falra mászok a hülye szokásaitól. Régen sokkal szórakoztatóbb volt. Udvarolt, tapenolt,

mindig elvitt valahová, buliba, vacsira, biliárdra, táncos helyekre. Ma már nem buliarc. Nem olyan vele, na! – Kegyeddel olyan? – Nyilván, csak nézzen rám! Egyetért, hogyha elválok? – Ez a nem olyan vele fíling nagy hátbavágás! Netán csak szórakozni keltek egybe? – Nemcsak vele kapcsolatosan érzem, sok másban is csalódtam mostanára. Az olvasás is kiábrándító, pedig régen sok szakácskönyvet vettem. Moziba se járok. Pont emiatt. Már az egész minden lepukkant, ócska lett, semmi se méltó hozzám. – Várja meg a doktor urat – szólok, látva, hogy Steve fakadni készül. Ursula bezúdul az ajtón. – Nem kell félteniük a doktor urat, biztosan nem fog baja esni neki! – jelenti lélekszakadva. – A fegyverszekrény teljesen üres! Mindenét elvitte. Márpedig ő meg tudja védeni magát, mert hemperegve is tud célba lőni! – Derék – dünnyögi Delgado. – Akkor mi megyünk is.

Ó, mily dicső ész bomla össze itten!?

Az utcára lépve észleljük a felénk száguldó cirkálórakétát. Az cikázva közeleg az úton, kilencvennel besorol a Mazda mögé, s foghúzással egyértékű gumi- és fékcsikorgás közepette, a lökhárítótól mínusz egy centire megáll. Ekkor felismerhetővé válik, hogy csak egy földi járgány. A vezető kipattan a szuperférfiasan leparkolt Audiből, és rám mordul: – Mi van? Nem tud vezetni?! Ha nem láttam volna a fotóját, akkor is ráismernék. – Gary Davyl? Épp önt keressük – szólok, identitást villantva. – Maguk azok?! – hördül. Súlyosan zizzentnek látszik – A szemét zsaruk! Háborút akartak? Megkapják! A terapeuta magas, széles vállú, bősz képű atyafi, tetőtől talpig erdőmintás gúnyában. Hátralép a csomagtartó felé. Vajon hány fegyver sunyít a kocsi hátuljában?

Ha megpróbálkozna a fedél felnyitásával, a földdel tenném egyenlővé a fickót. – Beszélhetnénk higgadtan? – kérdezem. – Nem! Annak vége! Emlékszel rám, öcsike? Én is ott voltam akkor éjjel, amikor szétlőtted Valero karját! Mind beszoptuk, hogy nem te voltál, olyan meggyőzően papoltál a csillaghullásról! Csak azért nem téptük le a fejedet, mert tekintettel voltunk a csajodra! Még egyszer nem vezetsz meg, de nem ám! Mondták a srácok, hogy szívattad őket a kórházban is!

– Felőlem magázódhatunk – szólok. – Emlékszem az epizódra, habár jócskán másképp. Akkor is hangyabolyos hangulatban voltak. Amint kiejtem a hasonlatot, rögvest kapcsolok, de késő visszaszívni. Gyanítom, nem sikerült higgadt mederbe terelnem a társalgást. Davyl guvadt szemmel felordít: – Tudtam! Az első perctől tudtam! Szegény Kasparral együtt! Ti voltatok! Önbíráskodó, szemét állat zsaruk! Jobb, ha tudod: felvettük a kesztyűt! Mostantól folytassuk a várostól távol, magunk közt, mint férfi a férfival! Már ha a férfiasság érvényes rátok egyáltalán! A hangyabolyt megkeserülöd! Élve fogjuk lenyúzni a bőrödet! A csajodét is! Pont mint a szűcs a macskáét! Véged van, öcsiké! – Nyugodtan szólítson a vezetéknevemen. – Apukám, nektek befellegzett! – kacag nyálasan. – Nektek annyi! Okés, lejátsszuk! Sötétedés után legyetek kint az erdőben! Mindegy, melyik részen, bárhol megtalálunk! Már azt is tudjuk, hogy lenyúltátok a titkos cuccainkat! Haha! Van másik, öcsike! Csak ne higgyétek, hogy most aztán megbénultunk! Ha harc, hát legyen harc! – Úgy tudom, önt eltiltották a vadászattól, fegyvertartástól – jegyzem meg udvarias hangszínen. – Baromság, apukám! Ekkora baromságot! Pszichológiai alkalmassági vizsgálat?! Még hogy alkalmas vagyok-e?! Naná, hogy alkalmas vagyok! Pszichológus létemre! Naná hogy! Ha az a sok kiváló férfi nem vadra menne az erdőben, mennyi embert nyírnának ki a városokban!? De mennyit! Ha vadászhatunk, egy csomóan megmenekülnek! Ha a vadakon kiélhetjük magunkat, nem leszünk sorozatgyilkosok! Itt a haszon! Hát ezért baromság a pszichológiai vizsgálat! Ezért nem kell korlátozni a vadászengedély kiadását! Nagyon nem mindegy, mit ölünk, nem igaz?! Embert is pont ugyanúgy kell ölni, mint vaddisznót! Bumm, bumm! Eddig nagyjából különbséget tettünk! Éjjel legyetek az erdőben! Célra tartja és elsüti képzelt flintáját. Elöltöltős, hátulkötős zakó kéne az ipsének. Steve rácsodálkozik:

– Maga ideges. Miért nem slisszol inkább a boldogságba? Danu Baabel jut eszembe, a jardi kriminálagyász. A fickó azt hiszi magáról, hogy totálisan dilis, amiért – varázsuborkája elvesztésétől tartva – két alsógatyát hord. Rá gondolva megnyugszom, hiszen azt is tudom, hogy sok gatyáról gyógyult kettőre, nőmnek hála. Oké, épségben maradt a világrendem: vannak még normális elmebúvárok. Emiatt már nem égek ki. Davyl a ház felé lódul. Utánaszólok: – Beszélhetnénk Enna Kelthről? Szögletes mozdulattal sarkon pördül, és rám förmed: – Nem! Veletek én semmiről se tárgyalok, mocskos zsaruk! Azt se tudom, ki az! – Együtt voltak túszok két éve egy bankban – emlékeztetem. – Ugyanakkor tűnt el egy mesterlövész karabély. Ismerve az ön fegyverimádatát… – Pofa be, öcsike! Nem beszélek önbíráskodó pöcsökkel! – Úgy vélem, maga bugázta el a mordályt. Felismertem a fegyver hangját, amikor Valero Cahart meglőtte valaki. – Meghívlak gurunak a kacagóklubomba! Apukám, te aztán meg tudod röhögtetni az embert! Ha én bugáztam volna meg a Remingtont, a cimboráimat lőném vele? Nem hiszem, hogy akár csak feleannyit lősz is, mint én, akkor pedig ne tömd az agyamat ilyen baromsággal! Még hogy megismered a puska hangját! Kacagnom kell! Na kopjatok le, sietek! Éjjel az erdőben! Gumibugyit húzzatok, mert be fogtok fosni a majrétól! Pöcsök! A bomlott lélekbúvár elcsattog a háza felé. – Miért nem visszük be? – töpreng Delgado. – Habár inkább agytúró kéne neki. Egy hangyász ismerősöm szerint sokan azért jelentkeznek a pályára, mert önmaguk gyógyítását akarják kitanulni. És én alig hittem neki! – Bírod még ágy nélkül? Látogassuk meg az özvegy exfeleséget, aztán hazaviszlek. – Jó ajánlat – bólint. – Mehetünk. Beülünk a Mazdába. Mobilom kijelzőjére pillantok, hátha a kattant dilibúvár tombolása közben hívott Denisa, és nem észleltem a lármában. Megbeszéltük, hogy Borulat Citybe érve csatlakozik hozzánk. Talán még úszkálnak a tóban Kisbúvárral. E gondolattól csak azért nem vesz elő az agyalapi irigység, mert hajthatatlanul szeretem őket. Steve beprogramozza a GPS-t, s miközben a kétféle nénikehang átkalauzol a kertvárosi negyed másik végébe, megkérdezi:

– Neked még olyan Denisával? Rávigyorgok. – Nem fér hozzá kétség. – De ti már túl vagytok a harmadik éven. Azt mondják, a vágy puszta kémia, és mindössze három évig tart. – Hát ez maszlagosan egzakt. Nem foglalkozom ilyen agyasságokkal. A szerelemben nem a repült órák száma, hanem a szárnyalás milyensége számít. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az ejtőernyős ugrások számánál jóval fontosabb a lebegés varázsa. Mi a terved Nymphával? – Vágyam van, nem tervem. Láttad, hogyan néz Gerretre? Éjjel együtt mentek a fogadóba. – Mivel mindketten ott vettek ki szobát. Gerret hogy néz rá? – Nem is tudom. Bírom a pasast, ennek ellenére. Hát te? – Még elemzem a benyomásaimat. De alapvetően pozosak. – Én is így vagyok vele. Viszont ha megdönti a nőt, átszabom a gáláját! Egyébként jól tennéd, ha odafigyelnél! Szerintem Denisára is hatott a bubája. Úgyse hinné el válaszomat, ezért megtartom magamnak.

Ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek. ?

Kaspar Cyano űrbázisra hajazó háza rengeteg fémből és tükörüvegből készült. A tervezésért bizonyára hasisárat fizetett, aztán rájött, hogy az építmény otthontalan, ezért nagylelkűen átengedte azt elvált nejének. Ezt a rosszmáj gondoltatja velem az egymás mellé-fölé rámolt, üvegfalú lakódobozok láttán. Csupa csipke, pazar fémkerítés teszi lehetővé a házbámulást. Csöngetésünkre függöny se lebben. A gömböcre és szögletesre nyírt örökzöldekkel ékített kertben nem látunk kocsit, csak egy bicikli hever a fűben. A komfortos magaslest utánzó gyerekjátszóhelytől húszméternyire fából faragott szarvas ácsorog, oldalán szitává lyuggatott célkörrel. Távolabb torz pofájú, tárt mancsú grizzly ágaskodik, a mellkasán lógó céltáblából nyílvesszők meredeznek. Úgy rémlik, Cyano nem hanyagolta el az utódképzést. Átvillan rajtam, hogy délután gyakorolhatnám Uriannel a gránátdobást, rakétakilövést. Habár a poronty még egyéves sincs. Na de majd lesz, és addigra álljon készen!

– Huhh, a retek életbe! – nyögi mellettem Steve. Ugyanazon szánt az agya. – Mit hagytam ki a srácommal! Úgy tűnik, az özvegy még nem ért haza a proszektúráról. Talán a varrónőhöz söpört gyászruhát szabatni. Még az is lehet, hogy fiesztához illő toalettet készíttet. Sarkon fordulunk. Ekkor határozottan ránk pisszeg valaki. – Maguk a zsaruk? – suttogja egy gyerekhang. – A zsaruk? – ismétlem, lassan visszafordulva. – Azok vagyunk. Hát te? – Stoker vagyok, apám fia. Nem tudom kinyitni a kaput, mert anyuék nem adtak kulcsot hozzá – rebegi az egyik gömbbukszus. – Értem jöttek? – A mamádat keressük. – Nincs itthon. Elment a hullaházba. Akkor biztos azért jöttek, mert kinyiffantották aput. – Igen. Apádról beszélnénk vele. Miért nem bújsz elő? – Félek a bácsiktól. – Mi nem bántunk téged, cukrot sem osztunk – szól Steve. – Nem a rendőr bácsiktól félek! Hallottam, hogy nem idevalósiak, vagyis bízhatok magukban. Gary bácsitól félek, meg Red bácsitól és Beed bácsitól. És Valero bácsitól is. – Ezért kell egy bokorral beszélgettünk? – kérdezem. – El kell tűnnöm a világból! – súgja, hangjában ezerfokos gyerekhevülettel. – Meghalt az apám! Eddig is ő védett tőlük, mert ő parancsolt nekik. Régóta azt hiszik, hogy bajt hozok rájuk. Negyedórával ezelőtt voltak itt, de persze úgy tettem, mintha elmentem volna hazulról. Kihallgattam a beszédjüket a bokor mögött. Nem hagyhatnak életben, ezt tanácskozták, mert ha a zsaruk rám ijesztenek, biztosan köpök, egy kölyökből bármit ki lehet faggatni. – Mit köphetnél? – Vissza fognak jönni, és lenyilaznak! Titániumhegyű nyílvesszőik vannak, borzalmas pengékkel körben, és irtóra roncsolnak! Tessék engem védőóvásba helyezni! – Ahhoz sok mindenfélére szükségünk lenne, anyád hozzájárulásától a bírói végzésig. Legfőképpen azt kéne tudnunk, valóban veszélyben vagy-e. – Veszély az, hogy ha a bácsik elkapnak, megölnek? És elásnak a szántásban, mint azt a szegény bringás nénit? Gary bácsiék sejtik, hogy láttam! Máskülönben nem én tehetek az egészről! Nekem apu azt mondta, hogy muszáj megtanulnom tőle mindent, mert bármikor kinyírhatja őt a menedzserbetegség, és akkor nekem kell átvennem a helyét, mint egyetlen

örökösének, és emiatt sokkal hamarabb férfivá kell válnom, mint egy tucatkrapeknek. A menedzserbetegség miatt volt muszáj vezetnem! Pedig irtóra utálok vezetni! Alig látok ki a kocsiból, messze vannak a pedálok, és akkor apu még mindig rám is szólt, hogy gyorsabban menjek, ne hagyjam másoknak az előzést, mert egy Cyano az út királya, és a király mindig legelöl tép! Továbbra is a gömbbukszust hallgatjuk. Úgy érzem magam, mint egy vetkőzős golyóstoll, a napbarnított szín a pólómba folyik az arcomról. – Te most hülyítesz minket, apád fia? – nyekken Steve, szintén krétára sápadva. – Mielőtt megfulladok tőle, el akarom mondani, hogy is volt a nénivel! Én egyáltalán nem tehetek róla, muszáj volt kocsit vezetnem! A vadászat is kötelező volt, mert a menedzserbetegség bármikor lecsaphatta aput, pedig alig bírom el a puskát, és félek is tőle, mert bazi nagyokat rúg, és még süketít is. Tesiórán kérdezték is, mitől kék-zöld a vállam, na meg a pofázmányom. Mindig azt meséltem be nekik, hogy taknyoltam a cajgával. Arcom felhámját már elhagyták a pigmentek, érzetem szerint rögvest kifehéredik a borostám, hajam is. – Gyere elő, Stoker – kérem. – Nyugodt helyre viszünk, ahol elmondhatod, mi lett a nénivel. – Melyikkel? Nem mindegyik halt ám meg! Nem vagyok gyilkos! Apu sokszor kiabálta, hogy anyámasszony katonája vagyok, de ő majd hősies férfit farag belőlem. Hát most már nem fog. Az ismerős Audi csikorogva bepördül az utcába, s a járdaszegély felé röppen. Mazdám láttán Davyl szélsebesen korrigál, és a névjegyszerű leparkolás helyett totálgázzal tovaszáll. Az eszelős gumisikolyok megrezgetik a dobhártyámat. – Mi a franc ez? – nyögi Delgado. – Hogy hívják ezt a várost? Ámokda? Örjöngde? Itt nem laknak normálisok? Visszafordulok a gömbbukszus felé. Stoker nem válaszol a szólításra. A kert távoli végében megrezzen az egyik bokor. Sóhajtva előhúzom a mobilt. Beütöm a titkos-bizalmas, Erogénia becézetű hívószámot. Denisa telefonja hosszan kicseng, Etalont kiírva kereső félként, ám kapcsolódási szándékom meghiúsul. Átvillan rajtam, hogy Gary Davyl az összes csúzliját a csomagtartóba rámolva, cimpától bokáig terepszínű göncben rongyolt el otthonról, másfél-két órával később háborodottként tért vissza, és menten hadat üzent nekünk, az önbíráskodó zsaruknak. Mi folyik itt?!

Hívom Flachet. Gerret hümmögve végighallgat, majd közli: tüstént elintézi az engedélyeket. Néhány órán belül bevihetjük a lőbarátokat. Hozzáteszi még, hogy nemcsak Davylt, Pippset és Saxont kell összeszednünk ismeretlen tartózkodási helyükről, hanem Torrót és Cahart is, mert azok fél órával ezelőtt letipliztek a kórházból. Előtte a személyzetet sokkolva kirámolták a gyógyszerszekrényt, és egy kardélre hányt római légiónak is elegendő fájdalomcsillapítót ragadtak magukhoz. – Amennyiben hajtóvadászattá fajulnak a dolgok, nem bízom a helyi zsarukban – mondom. – A saját társaimmal dolgozom, vagy sehogy. – Abszolút érthető – feleli. – Szólok a főnöküknek, hogy helyezze készenlétbe a csoportot. – Tud valamit Denisa hollétéről? – kérdezem. – A háznál nincs. Amúgy ott minden rendben van, nemrég beszéltem Nymphával. A kihangosítás jóvoltából ezt Steve is hallja. Gary Davyl sértései visszaverődtek a rutinjáról, ám az infó, miszerint Gerret csak úgy társalkodik Nymphával, feldúlja a lelkét. – Én miért nem hívogatom őt? – rökönyödik rám a csevej végeztén. – Elvégre elvileg engem gyógytornáztat! Flach miért naprakész belőle? Naprakész?! Percrekész! Nincs más dolga? – Itt az idő, hogy széttárjátok pazar farktollaitokat. Nympha majd eldönti, melyik páva csávót választja – felelem. – Engem most Denisa holléte aggaszt. Cyd és Martin az egykori temetőben tapogatja a többszörösen elveszített palmbook – filofax, didititkár etc. – hűlt helyét. Jegesedő ujjakkal beböködöm a manó hívókódját. – Pattanj fel valamire, ami terepen is gyorsan mozog, és nézz körül, hol lehet Denisa – dirigálom. – Mégis merre keressem? – nyögi. – A házból elment, ide nem érkezett meg. Nem hívott, és a telefont se veszi fel. Légy óvatos, a fegyverbuzisták teljesen bekattantak! – Már megint egyedül hagytuk őt! – méltatlankodik. – Mikor tanuljuk meg végre, hogy ez mindig katakombához vezet?! Hová a gatyába lett? – Talán észrevett valamit útközben, és kisiklott. – Ha csupán kisiklott, miért nem telózik? – Nyugi – mondom higgadtra temperált hangon, mintha nem is én harapdálnám a számat, aortámat. – Tud vigyázni magára.

– Haha! Te totál amnéziás vagy?! – Keresd! – morranok. – Nemsokára mi is indulunk Steve-vel. Cyd dohogva kilép a kontaktusból. Még egyszer megpróbálkozom Erogéniával. A mobil csörög, csörög. Éppen csüggedni készülök, amikor kattanás hallatszik. Szuszogást, súrlódó hangot hallok, majd francba! dünnyögi valaki, nem a mikrofonba. Némi sustorgás, zörgés után, épp mire megfagy a szívizmom, eltorzított orgánum szólal meg valami függönyféle mögül: – Bajban van a nejed, Etalon. Asszem, betört a feje. Elviszem őt Lorenzo fájához, ennyit tehetek. Mindjárt visszajönnek érte. – Te bántottad őt? Ki vagy? – Megpróbáltam nyomra vezetni, de rácsesztünk. Saxonék kapták el. Én meg az vagyok, aki kifingatja őket! Nevezhetsz Bourelle-nek. Mielőtt válaszolnék, kilép a vonalból. Fejest ugrom a kocsiba. Delgado követ.

Sose bízz az olyan emberben, aki egyetlen rossz tulajdonságot sem hozhat fel mentségére. ?

Útközben hívom Ryacket, és tőle végre megtudok valamit. Nőm alig több, mint egy órája kérdezősködött egy fekete kvadról. A négykerekűt Cyanótól orozta el valaki, és a QUADÁLLAT feliratú rendszámtáblát a Kaszást ábrázoló rajzra cserélte. Így száguldozott a földúton, maga után csalva Denisát. Hogy is mondta Bourelle? Megpróbálta őt nyomra vezetni, de Saxonék elkapták. A többes szám azt jelenti, hogy Pipps és Davyl is ott volt. Miért hagyták ott, miután leütötték? Nyilván azért, mert a kvadost üldözték. Eszerint az illető – valami azt sugallja, nem fickó – elcsalta őket Denisától. És most arra készül, hogy elvigye onnan, mielőtt a bomlott lőbarátok visszatérnek. Tündérkirály, kösd fel a kardodat!

Telefonon instruálom Cydet, hogy merre tartson. Többszörös lódobogást hallok. Martin és Gerret is vele száguld. Elérem a város szélét. Még sosem éreztem ennyire tohonyának a Mazdát. Ismét Ryacket hívom, kérdéseket zúdítok rá. Ismer-e Bourelle nevű illetőt? Enna Kelth családtagjai tudnak-e valamit a lány eltűnésével kapcsolatban? Van-e valamilyen koncepciójuk, sejtésük ez ügyben? Vulcano szerint semmilyen Bourelle nevű polgár nincs nyilvántartva Borulat Cityben.

– Pattanj fel a netre, és írd be a szót a keresőbe! – rendelkezem. – Máris megnézem. A szülők attól tartanak, hogy a lányt megölték, de nem gyanúsítgatnak senkit. Enna fivére más paszta. Arland mániákus szerepjátékos, folyton netezik, teljesen bezöldült a kitalált karakterektől. Egy hétig dilizett Joshnak, hogy a húgát Kasparék tüntették el. – Ezt eddig miért nem mondtad? – Mert a srác kórosan keveri a reálist a virtuálissal. Nem bírta bizonyítani a vádjait. Azt mondta, Kasparék merő szórakozásból levadászták a húgát, de nem tudta megmutatni, hol a holttest, hol a kvad. – Ezt nem nektek kellett volna kideríteni? Beszélni akarok a fickóval! – Eszembe jutott, hogy Arland esetleg végképp beflúgolt, és ő lövöldözi a fiúkat. De mint kiderült, a szülők nemrég benyomták őt egy elvonóba, hogy megszabadítsák a szerepjátékfüggéstől. Az intézmény többórányi autóútra van, és a srác ki se moccant onnan. Nem őt keressük. – Ryack mély lélegzetet véve felnyög: – Basszus! Ismételd el azt a nevet! – Bourelle. – Basszus! Úristen! Bourelle régi családnév, elég ritka. Viszont átvitt értelemben azt is jelenti, hogy hóhérnő! Ugyanis egy ilyen nevű némber sok fejet lecsapott a középkorban. Enna Kelth nyírná a fiúkat? Vagy mégis Arland? Az egyik játékban Bourelle volt a karakterneve! Nem teszem szóvá a fiúkozást, de a bizalmasság szöget lő a fejembe. – Mit találtak a búvárok? – kérdezem. – Semmit. Nincs holttest. – Vagy nem az Obulus-tóban keresendő – pontosítok. – Keríts fotót Ennáról, és küldd át Martin gépére, mindjárt találkozom vele. Továbbá: szedj össze mindent Ruth Valentine-ról.

– Erre a csajra emlékszem, illetve a vele kapcsolatos cirkuszra. Christine, a helyi lap egyik firkásza próbált gyilkossági ügyet kreálni Ruth köszönés nélküli elköltözéséből, de ezek a riporterek már csak ilyenek. Ha magától nincsen szenzáció, csinálnak egyet a semmiből. – Nem lehet, hogy fura módon ő is a fiúkat hozta szóba ezzel kapcsolatban? – firtatom. – Nézd, én nem állítom, hogy Redék hibátlanok vagy ilyesmi, de fene jól megy a soruk, és ezért rém sokan irigylik őket. Na jó, nem simulékonyak, sőt inkább rámenősek, de hát a mai világban csak így lehet boldogulni, te is tudod! Mindenki ragadozni akar, pedig a többségnek húscafatnak kell lennie. Így logikus, ez a természet rendje. Ezt egyesek nagyon nehezen dolgozzák fel. Ez a fő konfliktusforrás a fiúk és az őket utálók között. Egyébként ők ezt mindig is tudták kezelni. Christine is hamar felhagyott a Valentine-t illető hisztizéssel. – Te mi vagy? – kérdezem. Ryack kuncog. – Amíg Josh lenyomott, húscafat voltam. – És a húscafat könnyen válik ragadozóvá? Ez az életcélja? – Te is szívesebben vagy ragadozó, nem igaz!? – Engem nem dob fel az egysíkú világlátás. Az ember nem ez vagy az, hanem maga a sokféleség. Áss bele Ruth Valentine eltűnésébe! Továbbá szükségem van egy listára a kvadtulajdonosokról. – Nincsenek sokan. – Annál jobb. Kvadkölcsönző van? – Nincs. Illetve az autókölcsönzőben bérelhetsz bringát, mocit. – A kvadot kölcsönzőkről is kérek listát. Elsősorban Kelth eltűnése idejéből. – Ne hidd, hogy a mocizás felkapott sport errefelé! Szigorúan vesszük a természet védelmét. – Egen. Sokat hallok erről mostanában. Leküldöm az ablakot, friss levegőre szomjasan. Felidézem Vulcanót. Négy pár kézzel látom magam előtt: egyikkel a szemét, másikkal a száját, a harmadik párral a fülét fogja be. Negyedik pár kezét az orrára szorítja, mert mindezek ellenére bitangosan bűzlik – neki is –, ami Borulat Cityben és környékén folyik. Elérem végre a tópartra vezető aszfaltcsíkot. Néhány száz méter megtétele után lekanyarodom az összefonódott fák (Lorenzo és Corone 1951) felé vivő földútra. Rendszerint kíméletesen bánok a verdával, de nem most. Bármennyire igyekszem kerülgetni a huppanókat, kátyúkat, időnként sakkot kapok tőlük, és akkor nyekkenve harapunk a nyelvünkből, mandulánkból.

A GPS-nénikék elnémításáról megfeledkeztem, így azok egymás szavába vágva idegeskednek. Egyikük azt szajkózza, hogy újratervezi az útvonalat, a másik azonnali jobbra fordulást követel. Mellesleg jobbra áthatolhatatlan bozótos van. Lefordítom a hüvelyujjamat. Delgado leállítja a navigációt. – Gyakran eltévedsz miattuk? – kérdezi. – Nem is értem, ki volt képes kitalálni ilyet?! Majd éppen két spinkó mondja meg, hogy merre van a hány méter! Köztudomású, hogy a nők topográfiai analfabéták! Ezek ráadásul szipirtyó hangúak! Épeszű férfiember eleve nem bízik női navigátorban, pláne kettőben!? Cseréld le őket pasikra! Mielőtt megköszönhetném tanácsát, heves lövöldözés tör ki az erdőben. Talajmenti repülésre váltok.

Bízz Istenben, de kösd meg a tevédet!

Lehet, hogy a normál A hanggal problémáink lennének, de a lőfegyverek hangját tévedhetetlenül felismerjük Steve-vel. Ez ilyen flinta, az olyan stuki. Nagy pontossággal kivesszük, merről merre zúgnak a skulók, és még a találatot is regisztráljuk. Másként hallgat el a végtelenbe süvítő golyó, s megint másként az, amelyik élő húsba vagy fatörzsbe fúródik. Ez utóbbiakat viszont nem tudjuk megkülönböztetni egymástól. Mindezt már kocsin kívül produkáljuk. Robotkommandósra váltva surranunk a csatazaj irányába. Kiáltozás, nyihogás, ágtördelés zaja vezet előre. Aztán csöndesség támad, ijesztő. Mielőtt megőszítene a halotti csend, felbőg egy motor, hallásom szerint kvadé, és fénysebesen eltávolodik északnyugat felé. Jóval arrébb, a másik irányban felzúg egy terepjáró, és átsöpör az erdőn, keletnek. Néhány fájdalmas szívdobbanás alatt lepereg előttem Denisa élete. Például az is, amikor napokig a mosógépben feledte a vizes holmit. Mire észbe kapott, az összes ruha dohos szagú volt, észrevételem szerint meg is mohosodott. Ő vállat vonva így szólt: ebből legalább megtudtuk, hogy a mosógép északi fekvésű. Ebbe a nőbe vagyok szerelmes mindhalálig. Ha baja esett, az én végem is közelg. Felnyergelt ló vágtázik el mellettem. Ráismerek Sheikre. Gerret Flach hibádzik a hátáról. – A turha életbe! – pattog a pagony Cyd orgánumán. – Micsoda hely ez? Kalasnyikovval kéne járkálnom? Itt nem sima bolondgombák nőnek, hanem lövőgombák! A furkó ágak meg

majdnem lemostak a nyiháról! Máskülönben kinek tépem itt a számat? Martin! Gerret! Hol vagytok? Elparáztak a lesilövők! Hahó! Van itt valaki? – Hé, manó! Mindjárt rám lépsz a lóval! Oldozz már el! – rikkantja egy fátyolos dizőzhang. Máris könnyebben lélegzem. Cyd lecsusszan a nyeregből, és elengedi a paripát. Az elhúzna Sheik után, de elkapom a szárat, amint mellém suhan. A befékezett hátasállat elüvölti magát a fülem közelében. Nyerítésére kétfelől is válasz érkezik. Átlököm a gyeplőt Steve kezébe. Tovább sietek Cyd és Denisa felé. – Mi a francot művelsz itt az avaron? – méltatlankodik a manó. – Miért vagy megkötözve? – Ó, hát extrém szexelek! – mordul nőm. – Vágd már le rólam! Istenem, igyekezz! Megvadulok! Nem, már meg is vadultam! Meglehet, tényleg fejsérülése van. Mire odaérek, a ruháját szaggatja. Zsibbadt lábbal ugrándozik, közben igyekszik levenni a nadrágját, letépett pólójával sepregetve magát. Cyd felfogja, mi a gond, és legott kezelésbe veszi a dühöngőt. – Hoztál rovarirtót? – veti oda nekem. Végigpaskolja a bogarast, fejbúbtól talpig. Kapkodva segíti a nadráglevételben, ilyképpen elgáncsolja, aztán maga is megbotlik, és elterül rajta. Ha már úgyis ott van, hevesen forgolódik, dörgölődik az alatta heverő testen, saját súlyával lapítgatva a rovarokat. S persze a segítségemért szűkölő Denisát is. Mivel ők hatékonyan elfoglalják magukat, a többiek után nézek. Martin elősántikál a bokrok közül, száron vezetve hátasát. Golyótlannak tűnik, bár kínfintorog. Hüvelykujjával okét mutat. Sheik visszavágtázik, és majdnem eltapos. Lóval szép az élet. Delgado Gerretet szólongatja. Egyszercsak meghalljuk a válaszmorranást. Flach ügyész a földön ücsörögve a tenyerébe hajtott fejjel nyögdécsel, ujjai közül vér csöpög. Homlokán halántéktól halántékig felszakadt a bőr. – Lefejeltem egy ágat, amikor bepörgött a ló – panaszolja. – Indul a kórházi járat – sóhajtom. – El tud jönni a kocsiig? – Naná! – feleli legényesen, nem sejtve, milyen messze járunk a Mazdától.

Ismerős életkép. Lekapom a pólómat, turbánt rögtönzök a fejére. A vérzés immár nem a talaj felé irányul, hanem a pamutot áztatja. A kapucsínó pasas elhárítja segítségemet. Önerőből kászálódik talpra, s az ösvény felé imbolyog. Két keze kevés ahhoz, hogy fatörzsekbe fogóddzék, és sajgó tagjaihoz – vállhoz, fejhez, farhoz – kapdosson. – Mi van a többiekkel? – kérdezi. – Mindenki golyótlan. Mi történt? – Már éppen forró nyomon jártunk. Észrevettük magunk előtt a kámzsás figurát a dögnagy kvaddal, rajta az összecsomagolt Denisát, ám ekkor derült égből lövöldözés robbant ki. A támadókat nem is láttuk, azok a fák között sunnyogtak. Kezdetben egyértelműen a cikcakkban robogó kvadot lőtték, de miután felhívtuk figyelmüket az ottlétünkre, már ránk is tüzeltek. Megfektettük a lovakat, és visszafelelgettünk, de nem voltunk túlsággal eleresztve fegyverrel, tárral. A kvados a másik irányból csatlakozott a dáridóhoz, es így megosztotta az orvok figyelmét. Egyszerre csak a lovam felpattant velem, benyargalt a fák közé, és lefejeltetett velem egy gamó ágat. Eddig emlékszem. Nem megyek kórházba. – Ha nem varrják össze a homlokát, odavész a sármja. – Azért akad még tartalék sármom. – Ez már nem számháború. Nyugodtan kimaradhat belőle. – Köszönöm, ezt udvarias javaslatnak veszem. Nem maradok ki semmiből. Vállat vonok. A kiindulási ponthoz érkezünk. Steve őrzi a lovakat, és most már leplezetlenül kimutatja, hogy állapota kriplis. Martin és Cyd a rögeszmésen vakarózó Denisát kurkássza. Épp végeznek az utolsó szipolyok szétpattantásával, amikor odatoppanunk. Mellkasomra tolják a félönkívületben lévő bogarast. Megragadom nőm két kezét, és nem engedem, hogy kaparja magát. Rövid berzenkedés után elernyed rajtam. Arcát a vállamhoz simítja, s finoman belém harap. Fellélegzem. – Mi történt? – kérdezem tőle is. – Olyan volt, mintha engem várna: a kvados kitűzött a keresztútról, odabip-bipelt nekem, mint a gyalogkakukk, én pedig pattogtam utána, tüskön-bokron át. A pataknál kiszálltam a kocsiból, ő áttűzött a medren, engem megleptek hátulról. Hárman voltak, egyikük fejbe csapott a mordályával. Összebilincseltek, és szemétségeket helyeztek kilátásba, de a csuklyás visszajött, és elpiszkálta őket onnan. Én meg ottmaradtam a kullancsok, miegyebek martalékául. Ha tegnap nem láttam volna Cyano tetemét, kevésbé őrjít meg a helyzet. Időtlen idő múlva, amikor már biztosra vettem, hogy széthordanak a kriptabogarak, a kvados megint

előkerült, felrángatott a motorra, és elindultunk valamerre. Hiába esdekeltem, hogy oldozzon el, mielőtt felfalnak a ruhámban kószáló vérszopacsok, azt mondta, lerak Lorenzo fájánál, ott majd megtaláltok. Nem lett így, a vadlövők megint ránk zúdultak. Ja, miután veled beszélt, Bourelle bepötyögött valamit a mobilomba. Amúgy a vadölővadász nagydarab, bölényerős csaj, zavaros aurával. Rekedtes, mély hangon beszél. Profin kvadozik. Ezen a nyomon elindulhatunk. A telefonban újabb GPS-koordinátát találunk. A jelzett hely nincs is messze tőlünk. Elkap a vadászizgalom. – Ülj a Mazdába, és menj Nymphához! – mondom Steve-nek. A többiekre nézek. – Ki tart vele? Delgado egyedül sétál a kocsihoz. Utánafordulok. Járása fáradt, vontatott. Nem meglepő, az átkos smasszernő összetördelte a medencéjét, nem is túl régen. Az égbolt fellegesedik, zúg a szél. Letépdesett falevelek kavarognak köröttünk. A koordináták végeláthatatlan kukoricás szélébe vezetnek. Egy helyütt gyéren nő a tengeri, mintha azon a területen a vetést követően nagyon ástak vagy tapostak volna. Eszembe jut Stoker. Hangosan idézem szavait: és elásnak a szántásban, mint azt a szegény bringás nénit? Denisa a tarkóját masszírozva sétálgat a tarfolt körül. – Nem láttam a támadókat – mereng fennhangon. – Rádióműsor-szerű élmény ért. Azt hiszem, a három vadlövő közül a durvábbik Davyl. A másik tulok fogkiverést ígért, társai hálásan röhögtek. Ez nyilván Saxon, a fogorvos poénja volt. Az affekta fickó alighanem Pipps. Nem jut eszembe, melyikük mondta: Beássuk őket a bringás csaj mellé! Hadd oszoljanak! Mármint a kvados meg én. Flach a feketülő égboltra tekint. – Donna Marabuék átnézik a helyet metándetektorral. Ha itt eltemettek valakit, ők megtalálják. Bár attól tartok, nem ma. Elered az eső. Bevezetésképpen megkopogtatja a fejünket. Az öklömnyi cseppek mind sűrűbben követik egymást, mígnem összetömbösödnek. Dobhártyatépő szörnyüvöltés válaszolgat a köröttünk suhogó villámoknak. A talaj percek alatt dagonyássá válik. Lóra pattanunk, öten háromra, és belefúrjuk magunkat a vízfalba. Átröpítünk néhány réten, erdősávon. A villámcsapásokat tüstént égzengés követi. Az elemtombolás legkellősebb közepében járunk. Mindjárt kiderül, csalánból vagyunk-e.

Izomszövetig átázunk, mire elérjük Denisa járgányát. Igazán dicséretes a közbiztonság Borulat City külsőn. A nyitott ajtóval elhagyott kocsiban bántatlanul fityeg az indítókulcs, az anyósülésre halmozott holmik érintetlenek. Viszont a bögölylélekszám megsokszorozódott. Martinék továbbnyargalnak. Hátasaik patadobbanásai nyomán fűcsomók röpködnek, víz fröccsen. Kikergetjük a pőcsikhadat a verdából. Becsukjuk az ajtót, ablakot. Magunk alá csurrantunk több liter esőlevet. Az üvegek átláthatatlanná párásodnak. Mi pedig boldogan üldögélünk a dunsztban. Egymás kezét morzsolgatjuk, végre kettesben, az élve viszontlátás örömétől hevülten. Életem nője a tarkócsapás következtében ferdén tartja a fejét, de én akkor is eltelhetetlenül gyönyörködnék benne, ha a hóna alatt tartaná. Felsóhajtok: – Egyszer azt mondtam, melletted szeretnék megöregedni. Emlékszel? Na, ez most megtörtént. Tudván tudom, nem okos dolog időt vesztegetni. Máris indulnunk kéne, mielőtt még jobban felázik a talaj, ám én léhán megkockáztatom, hogy elsüllyedjünk később. Denisának nincs ellenére kéjsóvár ötletem. Szerinte sem idővesztegetést művelünk.

Ne válj meg az illúzióidtól. Ha hagyod őket elillanni, lehet, hogy te megmaradsz, de nem marad benned élet. ?

A villámlás, égdörgés eltávolodik, az eső marad. A tikkadt föld hálásan nyeli a vizet. A terasz fedett részéből nézzük a fátyolosan gőzölgő, nyárvégi-zöld tájat, a borsódzó tófelszínt, a legelésző lovakat. Körbevesz az idillium, mégsem vagyok nyugodt. Igyekszem lelazulni. A házhoz szirénázó sebészorvos összeöltögette Gerret homloksebét, elrendelte a gyógymódot, és visszaviharzott Borulat Citybe. Azóta Nympha hordja a sérült fejére a jeget, borogatást, süti-főzi az estebédet, itat valamennyiünket, és tartja a lelket a hangyabolyos Donaldban.

A masszőz, gyógytornász és földreszállt angyal bizonyára kalkuttai Teréz anya és Diana hercegnő reinkarnációja is egyben. Ha az ágyban is ennyire odaadó, Gerret, Steve vagy Martin nőül vehetné őt; akár egyszerre mindhárman. Ha Nympha győzné a háromférjűséget, mindenki csak nyerne a frigyen. Az orvos parancsára Denisa is lepihent körünkben. Az ő feltételezett agyrázkódását is jéggel, prizniccel gondozza az emberbőrbe bújt angyal. Az eső elől menekült kölyökmacskák elhelyezkednek az anyjukon és körötte. Urian a tejtestvérei közé heverve hosszan ecseteli, mit csinált napközben, bár dallamos-karattyos babanyelvét jórészt csupán ő maga érti. Ella lányom az ölembe ülve arról csacsog, hogy nemsokára kezdődik az iskola, és végre megint találkozik a sráccal, akit látni se bír, sőt, tiszta szívből utál, majd megkérdezi, az ő korában illő-e már csókolózni, miként kell ezt kiprovokálni egy sügér fiúból, és én hogyan csókoltam meg először Denisát. – Szemből – vágom rá reflexesen. – És mit mondtál előtte? Felkészítetted rá? Vagy csak nekiestél? Nem rémült meg? Nőm a priznicet félretolva felpillant rám. Elcsípem tekintetében a csúfondáros villanást, eszembe jut az első alkalom, minden vibrációjával, illatával, ízével. Kedvem támad újraélni azt az éjszakát. – Várj csak – mondom Ellának. – Úgy rémlik, asszóztunk egyet előtte. Aztán a többi jött magától. Figyelmeztetlek: az apák veszettül óvják lányaikat a sügér fiúktól! – Jaj apci, te nyitott és laza vagy! – Ne hipnotizálj, babám! Donald pöfékel a pipából, és füstöt eregetve szól: – Mekkora mázli, hogy fiam van! Iris majd kiutálja az érte nyáladzó csajokat, ha eljön az ideje. Ami az első csókokat illeti, azok az én problémám bokájáig sem érnek. Holnap jön hozzám egy riporter, mert a kiadóm szerint szerepelni kell a lapokban, mivel azok juttatnak el a köztudatba. Szerintem a regényeim juttassanak oda, ne az önajnár. A vakbelem se kívánja az interjút. Különben ha lenne látóbelem, az se kívánná. Eleinte naivul azt hittem, azért jönnek a sirályok, mert érdekli őket a mondandóm, de ebből az illúzióból hamar felköltött a vekker. – Sirályok? – ismétli Nympha. – A sirályok elég szépek és mindenféle szemetet összeszednek. Ezt egy riporternő mondta a saját fajtájáról. Ráadásul a holnapi sirály nem is szép. Viszont jön. És nyilván felteszi a hárommilliószor megválaszolt kérdéseket, amelyek már elemi erővel ki-be járnak a könyökömön. Kikből áll az olvasótábora, mi a közös bennük, hogyan képes ennyit írni, zavarja-e, hogy az írásai, bestsellerek lévén nem tartoznak a magaskultúrához, regényei reflektálnak-e a valóságra, vagy egyfajta menekülést kínálnak, mennyire írja bele önmagát a könyveibe, emlékszik-e még azokra az időkre, amikor zsaruként dolgozott? Etc. Na jó, nem

mindegyik sirály unalmas, némelyikkel fergeteges jót dumálunk, és hasfájósra röhögjük magunkat, de ez a ritkább. Én meg máris ideges vagyok, amiért pocsékba megy a holnapi napom, és ettől persze a mainak is lőttek! – Hát majd mondd el neki, hogy macskasminkesek, fogcsipkézők, mellcsere-koordinátorok, analfabéták olvasnak, mert effélét akar hallani – ajánlja Steve. – Azért írsz annyit, mert pólyás korodban megrontottak a ministránsok, te pedig molesztáltad az öreg plébit, és még a püspök falatját is beharaptad. Hogy rostosan leszarod azt a fajta kultúrát, amelyik az emberek fölé helyezi magát, ugyanis az pont annyit ér, mint önrobbantónak a maszkmester. Regényeid nem reflektálnak a valóságra, inkább az reflektáljon rád, amíg szépen van, és aki szerint az olvasás menekülés, az megérdemli a támadást. És persze nem írod bele magad a regényeidbe, mert akkor elvinnének az exkollégák, vagyis a zsaruk, mivel neked az összes oldalad sötét. – Neked szívesen adnék interjút – feleli Donald, a szék karfájára helyezve a hamvadó pipát. – Szerintem inkább járj össze az írótársakkal – ajánlja Ella. – Nemrég olvastam, mivel szórakozott az az irodalmi-baráti kör, amelynek Hemingway és Fitzgerald is tagja volt. Állítólag azzal csúfolták Fitzgeraldot, hogy kicsi a pénisze, ő pedig totál depis lett emiatt. Múltkor láttam róla egy életrajzi filmet, és egyfolytában a péniszét figyeltem, hogy tényleg kicsi-e. De persze tudtam, hogy az a színészé, nem pedig az övé, mert ő már rég nem él, különben nem is lett elővéve, csak a nadrágon keresztül látszódott. Ja, Mark Twain pedig utálta Shakespeare-t és Jane Austent, és ennek minden adandó alkalommal hangot is adott, noha maga is vallotta, hogy az ízlés nem vitatéma. Egy tollforgató paslag kétezer idézetet gyűjtött kötetbe Twaintől, és az utószóban szarkasztikusan leszólta azokat, akik olyan seggek, hogy idéznek tőle, mert az már totál csapágyas dolog. Szóval hagyd a fenébe a sirályokat, találkozgass írótársakkal! – Donald kríziseit az okozza, hogy nem akar a kívánalmak szerint működni, mert nem adódik a természetéből – szól Denisa. – A mieinket is ez okozza – mondom. – Van egy ősrégi alapértékrend, ha aszerint élnénk, kijönnénk önmagunkkal, és a világ is teljesen jól kijönne velünk. Ezt igyekeznek felülkiabálni a mindenkori elvárásemberek. Azt üvöltözik, hogy kövesd a trendeket, viselkedj sztereotip módokon, versenyezz mindenáron, extrémkedj, légy sovány, „szabad", önmagad. Ám ha te fogcsikorgatva törekszel megfelelni e kívánalmaknak, fura módon inkább képmutató, zavarodott, felelősséghárító, elbutult, öngyűlölő leszel. A követelésemberek egyik fajtája elvárja Donaldtól, hogy magaskultúros legyen. A másik előírná, hogy vigye lejjebb a nívóját, mert az növelné a tetszési indexét. Mindeközben ő teljesen másutt érzi jól magát. – Az ember ne arra törekedjen, hogy az első legyen, hanem arra, hogy az egyeden – mondja Gerret. Martin felkacag, és tovább zongorál a laptopon. Egyszercsak elém tolja a gépet. – Tessék, itt van Enna Kelth utolsó fotója.

A piros kvadon ülő lány emlékeztet a fiatal Sophie Marceau-ra. Vállig érő haja kávébarna, sötét szemében életöröm parázslik, arca mesterkéletlenül szép. Megjelenése természetes, termete átlagos. Továbbítom a képet Denisának. Ő ujjheggyel megérinti a monitoron lévő arcot. – Nem ő a vadölővadász – sóhajtja. – Aki engem a kvadján hurcolt, legalább száznyolcvan magas, férfias testfelépítésű nő. Nem láttam az arcát, napszemüveggel, álcakendővel, plusz a csuklyával takargatta. – Korábban azt mondta, zavaros az aurája. Mit jelent ez? – kérdezi Gerret. – Nehéz megfogalmazni. Úgy érzem, dühöng benne a gyűlölet, ugyanakkor tele van jó szándékkal, de képtelen belőle jót kihozni. Iszonyúan ellentmondásos. Ösztönei uralják az értelmét. Kórosan beszűkült, csak egyféle cél érdekli, mindent ennek vet alá. – Megfordult a fejében, hogy a nő megölhetné? – Megfordult, de neki nem ez áll érdekében. Tényleg nyomra akar vezetni. Úgy érzem, azért teszi, hogy alátámassza Cyano kinyírásának jogosságát. Tudja, hogy embert ölt, de képtelen volt nem megtenni. Az igazságérzete további megtorlást követel. A laptop prüttyent egyet. Martin visszaszerzi a készülékét, és megnézi a postát. – Daniel, ez a tied, Vulcano küldte – jelenti. – Május közepe táján hatan béreltek kvadot. Hat név, egyetlen női van közöttük. Jó kis név: Frivola Gershin. A csaj huszonhét éves, nem helybéli. – Ugraszd rá Rubyt – javallom. – Mi lesz a meghívással? – firtatja Steve. – Élünk-halunk vele? – Mire is gondolsz? – kérdezem. – Nemrég találkoztunk egy szerfölött kiegyensúlyozott lélekbúvárral, alig volt tajtékos a szája. Meginvitált az erdőbe ma éjszakára, hogy ő és a cimbik megtanítsanak minket kesztyűbe dudálni. – Tőlem máris mehetünk! – rikkantja Cyd harciasan. – Majd én megtanítom őket kesztyűtartóba dudálni! – Én meg bézbólkesztyúbe dudáltatom őket! – jelentkezik Martin. – Tudjátok, mi a szerelemkesztyű? – informálódik Ella. Tüstént válaszol is: – Az óvszer irodalmi neve. – Felőlem szerelemkesztyűbe is tütülhetnek – legyint Cyd. – Fő, hogy legyen tele. Nos, akkor vegyük fel az arcunkba dobott kesztyűtartót, ahogy mondani szokás!

– Nyugi – szólok higgasztóan. – Esik az eső, tökig ér a sár. Nézzük meg, otthon ülnek-e, bár ez nem valószínű, de ha már náluk járunk, ejtsük szerét a házkutatásnak. – Gerretre nézek. – Egyetért? Ma megfordult Gavinnél. Megtudott tőle valamit? Nympha és Ella felszolgálja az ételt. Denisa kikászálódik a priznic, a kamasz macskák és érzelmező ivadékunk alól. Uriant a kettőnk közé húzott gyerekszékbe rabosítja, elkortyol egy pohár vörösbort, elmajszol rá néhány salátalevelet. Babapempővel kínálgatja Hétördögöt, ám az effektíve köp a pürére, rágni akar. Karfát, kanalat, az anyja kézfejét, a macska farkát, bármit, ami az ínye és kevéske foga ügyébe kerül. Nőm türelmesen végigsorolja az összes becenevét, de Zigzauer, Kisdespota, Zsebihal, Zigóta, Zigi, Hopmester, Kisbúvár, Mac10 és még sok más nevezet tulajdonosa az előttünk lévő falatokat óhajtja. Mihelyt kóstolgathat a tányérunkból, felhagy a szertelen stílussal, és átélt étkezésbe merül. – Gavinnek is jó sok sötét oldala van – mondja Flach. – Azt mesélte, tudott Loyoláékról, de nem kekeckedett velük, mert a fegyvereiket is látta. Az elrabolt gyerekekkel nem találkozott, az utolsó esetig nem hallott sírást, sikoltozást. Akkor sem akart beavatkozni, mikor viszont hallotta, mert ő csak a saját dolgával foglalkozik, ugyanis ez a hosszú élet titka, meg az ágyaspálinka. Ugyanez a helyzet Cyanóékkal kapcsolatban is. Tudott az állatölészetről, a tilos fegyverekről, ám mert hallgatólagosan megengedték neki, hogy hazavigye az általuk szanaszét hagyott dögöket, nem gizdáskodott velük. Pláne, miután felfedezte a módszerüket. Sok esetben csak megsebezték a vadat, hogy aztán halálra űzhessék erdőn-mezőn át, ebben lelvén kéjüket. Gavin nem akart hasonlóképpen járni. Nem túl régen Cyano piásan elütött egy nőt. Egész Borulat City abban bízott, hogy most valahára lekapcsolják a főkiskirályt, mégsem ez történt. Az áldozat nem halt meg, nem is perelt, így aztán az ügy csendben kimúlt. – Nem is az apu ütötte el! – nyiffan a bukszushang. Végre élő elevenben, bokormentesen látjuk a fiút. – Hanem? – kérdezem.

A gondviselés nem lő vaktölténnyel, fiaim!?

A csatakosra ázott Stoker leszegett fejjel lépdel közénk. – Én voltam. Én ütöttem el. Nem direkt, hanem mert ott volt az úton. – Ülj le, egyél valamit. Kapsz száraz holmit is – mondom. A többiekhez fordulok. – Ő Stoker Cyano.

„Apám fia" lesütött szemmel biccent, ez egyben köszönést is jelent. Maga köré tekeri a takarót, elveszi a felé nyújtott poharat, szomjasan elkortyolja a baracklevet, és az elé tett tányérra mered. Néhány ujjal hátrébb igazítja homlokából lucskos haját, aztán megmatatja a villát, de nem fogja kézbe. Lassan, óvatosan végigtekint rajtunk, készen arra, hogy rögtön másfelé nézzen, ha valaki csúnyán pillantana rá. Érdeklődve szemléljük a botsáska alkatú, csapongó tekintetű fiút. Szalmaszín haja hátul és kétoldalt tüskére nyírt, fejtetőn extra hosszú. Szeme zöldesbarna, szája túlérett eperre emlékeztető. Jobb kezét nézem: a kisujja közepéig érő hatodik ujján növekvő köröm saskaromszerű. Bal tenyere élén egyenetlen szélű heg jelzi, hogy onnan már eltávolították a fölös számú ujjat. Észleli pillantásomat. – Apu azt mondta, táltosnak születtem – meséli. – Farkastorkom is volt, de azt még a születésemkor megoperálták. – Epilepsziás is vagy? – kérdezi Ella. – Az mi?

Lányom a kinyújtott nyelvére harapva rángatózik egy rövidet. Stoker legyint. –

Ilyenem nincs.

– Akkor nem vagy táltos – legyint Ella. – Na persze, mert te jobban tudod, nagyokos! – Meg kéne szoknod, hogy időnként ellentmondanak neked. Az élet már csak ilyen mostoha. – Jó, hogy nem te szabod meg, mi vagyok! Elipepszia nélkül is lehetek táltos! – Nem olyan grízes cucc az epilepszia! Napóleon és Julius Caesar is nyavalyatörős volt. Haszna is van, mert ha közeleg a roham, az ember a mosószappannal együtt beterül a kádba a szennyes cucc mellé, és a rángóprogram végére minden tiszta lesz. Stoker elvigyorodik. Már-már Ella szemébe néz. Pillantása az alsó szempillasort súrolja. – Dinka csajszi vagy. – Tényleg elütöttél egy nénit? – tér a tárgyra a leendő zsaru. Eddig profin alakította a kapcsolatot, irányította a társalgást. – Te kocsit is vezetsz? Hány éves vagy?

– Tizenegy. Múltam. Ó, már több éve csinálom! Hogy őszinte legyek, irtóra rühelltem. Apám meghalt, most pár évig nyugtom lesz a vezetéstől. A néni a kocsiúton mászkált. Tudod, leparkolt az egyik oldalon, aztán átment a másikra, mert ott sűrűbbek voltak a bokrok. Ugyanis a nénik bokorban pisilnek. Nekik nincs cerkájuk, ezért le kell guggolniuk, és ez olyan csajos dolog, amit titkolni szokás. Na de neked mondom?! A homlokához kap, hat ujjal hátrakotorja elszabadult tincseit, és folytatja: – S amikor grasszált vissza az úton, nekem pont előznöm kellett, mert egy krehács batár ment előttünk, és apám rühellte, ha más kipufogószagát szívtuk. Szóval lehagyás közben megláttam a nénit az út közepén, és úgy megrémültem, hogy nem is fékeztem! Ijedtemben egyáltalán semmit se csináltam, csak dülledt a szemem! A néni is meglátott, és szaladni kezdett, apu félrerántotta a kormányt, de csak kicsit, nehogy a lehagyott batár belénk rohanjon, és bajunk essen. És hát elkaptam őt. Vagyis a kocsi oldala. A néni felrepült az ütődéstől, a kocsijának vágódott, aztán leesett az útra, és nem mozdult. Apám kiabált, hogy adjak gázt. Idegességemben a fékre tapostam, de ekkor már amúgy is ott volt a másik kocsi, és annak minden utasa kiabált velünk, és nem engedték, hogy elmenjünk. Meg már úgyis látták a rendszámunkat, és egyébként is tudtuk, hogy az apu barátja, Beed bácsi überfasza ügyvéd, és ő majd kifüröszt bennünket. Csak arra kellett figyelni, nehogy elköpjük, igazából ki vezetett. Apu magára vállalta a bűnömet, pedig előtte irtóra bemólézott, szóval ez nemes húzás volt részéről. Beed bácsi peren kívül meggyőzte a nénit, hogy jobban teszi, ha nem cirkuszol. Cserébe ingyen mehetett terápiára Gary bácsihoz, hogy kiheverje a traumát. Josh bácsi pedig közbenjárt, hogy a tanúk hagyják már abba a de hát a gyerek vezetett! hajtogatását, és végül apu nem leülendő büntit kapott, hanem felfüggesztett semmilyet, és én is megúsztam. Azután sokszor figyelmeztetett az áldozatára, és hogy hálával tartozom neki, mert ha ő nincs, engem fel is akaszthattak volna a gázolás miatt. Megálljuk közbekérdezés, arcidegrángás, beleordítás nélkül. Néhai Kaspar Cyano jellemképlete kiegészül néhány újabb vonással. Valószínűtlen, hogy elmegyünk a siratására. Ellára pillantok. Ő megérti az atyai szemvillanást. Behívja Nymphát a házba. A kókadó Uriant is magukkal viszik. Cyd lefojtja magát. A körmét rágva hevesen hintáztatja székét. Egyik szemével engem néz, a másikkal Denisát és mindkettővel Stokert. Várom, mikor csap ki a gőz az orrából vagy a füléből. – A nyüves életbe! – nyögi kisvártatva. – És te hogy alszol, öcskös? – Elég rosszul. Pár héttel később vadászni voltunk, amit szintén irtóra utálok, de muszáj volt csinálnom, hogy az apu ne csúfoljon nyúlvérű nyimnyámnak, és akkor Red bácsi hirtelen zajt halion, és odapördült és lőtt. Aztán láttuk, hogy valaki repül lefele a cajgáról. A peches csajszi a földúton bringázott, a bokrok takarásában. Simán lehetett volna vaddisznó is. Fejbe kapta a golyót, de életben volt, amikor mind odarohantunk. – Milyen magasan van a bringázó ember feje a vaddisznóéhoz képest? – elmélkedik fennhangon Gerret. Ő sem engedi az érzelmeknek, hogy kiüljenek az arcára.

– Hát ez az! Ha a csajszi vaddisznó lett volna, tutkóra megússza – mondja Stoker. – Pechje volt, na. Amikor körbeálltuk, hanyatt fekve bámult az égre, és rémesen vérzett a feje. Apuék azt mondták, pattanjak fel a cajgára, és tekerjek haza, ők majd intézkednek, hívnak mentőt, nem lesz semmi baj. Szót fogadtam, de pedálozás közben egyfolytában az járt az agyamban, hogy mi lesz, ha most engem lőnek meg, ha nem ők, akkor másik vadászok. Tudom én, hogy megy ez náluk. Amikor összejönnek, először is jó sokszor meghúzzák a butykosokat, aztán zsebre vágják a csurig teli laposüveget, ami nem is üveg, hanem fémből van, különben eltörne, és ők szomjan dögölnének. Stoker két ujjal a szájába tol egy falatot, elszopogatja, s folytatja: – Egyszer-kétszer megpróbáltam az ivást is, mert nem vagyok én pipogya, de hát utána azt se tudtam, ki vagyok, hol vagyok. Szóval annyira paráztam a lelövéstől, hogy leborultam a cajgáról. Visszalopóztam hát apuékhoz. Tisztára úgy osontam, mint egy paramániás, de tényleg be voltam tojva. Ők meg a szántóföld szélében ültek, és piszok dühösek voltak a vérző fejű csajszira, amiért arra kerekezett, és bajt csinált nekik. Mielőtt előbújtam volna, Red bácsi mogorván odaszólt apunak, hogy tegyen valamit velem, mert ha eljár a szám, végem lesz, bármennyire barátok is ők egymással, ezért inkább nem mutatkoztam. Aztán megszondázták magukat. Van nekik egy olyan micsodájuk, ami kimutatja, hogy lecsökkent-e már a mólészintjük, de az még akkor is túl magas volt ahhoz, hogy mentőt hívjanak, mert azok meg egyből riadóztatták volna a zsarukat. Egyszerre csak a csajszi verdesni kezdett a testével, aztán meghalt. Ettől mindannyian nagyon begurultak, de kicsit később apu mondta, hogy semmi baj, a buksza tulajdonképpen szívességet tett nekik, mert így legalább egyáltalán nem lesz balhé. És akkor hoztak szerszámot a kocsiról, és elásták a hullát a szántóföldön. Előtte kikutatták a ruháját, hogy megtudják, ki volt, és apu zsebre rakta a cuccait. Red bácsi irtó idegesen azt hajtogatta, hogy ő nagy tiszteletben álló fogorvos, a szakmája művésze, az ő hírnevét nem lehet csak úgy bemocskolni. Mindenkinek meg kellett esküdnie, hogy nem köpi be őt, és apu még külön megígérte, hogy gondja lesz az én hallgatásomra is. Aztán hazalógtam, de azóta elég furcsán néznek rám a bácsik, már nem olyan bratyisak velem, mint régen. Inkább azt éreztetik, hogy irtóra mindenhatók. Azelőtt bármit megbeszéltek előttem, mintha ott se lennék, mert azt hitték, nem figyelek rájuk, vagy nem értem, miről van szó. Pedig nagyon is értenem, és igyekeztem felnőni hozzájuk, hogy én is bátor legyek olyasmiket csinálni, de hiába tanultam el tőlük, hogyan lehet megúszni a balhékat, rém kevés vagyok hozzájuk. Maguk zsaruk, méghozzá nem itteniek. Kötelességük megvédeni tőlük. – Tőlük megvédhetünk – bólintok. – Magadtól ki véd meg? Azért nem alszol jól, mert a bácsiktól félsz? Stoker az asztalterítőt kapargatja a hatodik ujján lévő saskarommal, amely felér a kisujja hegyéig. Ő is azt nézi. – Meg azért, mert a repülő nénit látom álmomban – válaszol halkan. – Még többször álmodok a földön verdeső másikról. Elhúzták őt az útról, átvonszolták a bozóton, a szántóföld szélére. Az ásóval vittek földet a vértócsára meg a véres foltokra. Jó sokszor fordultak. Arra is emlékszem, hogy éppen akkor kezdett előbújni a kukoricavetés. Kis zöld pöttyök sorai látszottak a fekete föld fölött.

– Téged most hisztérikusan kereshetnek – véli Gerret. – Ideje, hogy benézzünk Bolydulat Citybe. – Hohó! – rikkant Donald. – Egyelőre nem kommentálom a hallottakat, mert még folyamatban van a feldolgozásuk. Egy kérdést engedjetek meg: mi a garancia, hogy itt nem keresik a srácot, amíg ti befurikáztok a városba? – Az ilyen fickók ellen nincs biztosíték – dünnyögi Martin. – Esetleg Frivola a garancia. Nekem már nincs is kedvem nyomozni utána. Flach hosszan, súlyosan ránéz. Martin vállat von: – Ettől persze még segítek kideríteni, kicsoda ő, és mi oka a vendettára, de a levadászás fontossági sorrendjében nem őt teszem az első helyre. – Annyit máris tudunk, hogy nem Ruth Valentine testvére, legalábbis a neve szerint. Ha egyáltalán a saját nevén bérelte a kvadot – szól Gerret. Denisa megszólal: – Gyanítom, a kvadbérléskor még semmi más szándéka nem volt, mint hogy jól érezze magát Ennával. Alighanem barátnők voltak, és együtt mentek kirándulni, ám a túrának szörnyű vége lett. Úgy sejtem, Cyanóék begőzöltek a vértől, és mert megúszták Ruth Valentine lelövését, a két lányt már merő szórakozásból űzték meg. Stokerre nézünk. Ő falatozgat, ruhája gőzölög a takaró alatt. Az eső zizeg a füvön. Már nem látjuk a réten legelésző lovakat a leereszkedő estében. A kipukkant Steve visszavonul a betegágyába.

Az olyan ember, aki nem a maga fejével gondolkozik, egyáltalán nem is gondolkodik.

– Mi egyebet tudsz még a csodafaterodról? – firtatja Cyd. – Hát még azt, hogy kevesen szerették. Csak a kliensekhez volt kedves, hozzájuk nagyon is. Anyu szokta mondani: Kaspar, nyájasságod elérte a hányásküszöböt! Anyuval se jött ki szépen, sokszor mondogatta neki, hogy évekig eltartotta őt, amíg én kicsike voltam, és még a méregdrága, vadiúj házát is nekiadta, tehát jól teszi, ha kussol, különben elpereltet tőle Beed bácsival. Amikor valaki reklamált, hogy a cégétől vett házzal mégsem úgy van, mint ígérte,

akkor már nem volt olyan nyájas, és a sunyiba küldte a nyavalygót. Eleinte tetszett, hogy olyan álarcosbálosan élnek, vagyis mindig felveszik a mézvigyort, ha ügyféllel beszélnek, aztán a háta mögött meg grimaszolnak, de mostanában úgy érzem, a hazudás nem valami jópofa dolog. Azt is bírtam, amikor rémesen a fejükbe szállt a vadászitóka, és távhugyozó versenyt rendeztek, és irtóra erőlködtek, hogy túlhugyozzák egymást, ez irtó vicces volt, néha még össze is verekedtek, hogy a másikuk csalt, és olyankor úgy bokszoltak, mint a tévében a profik, és a végén feldagadt a képük és véreztek, és később Red bácsi pótolta a kitört fogaikat. Sűrűn mondogatták, hogy az ő barátságuk fele cimboraság, fele kőkemény cinkosság. – Hogy volt a többi nénivel? – kérdezem. – Milyen többi nénivel? Akikkel apu csalta az anyut? – A levadászott nénikkel. – Nem tudom – rebegi zavartan. Megfigyelhető rajta a vetkőzős toll effektus: a vér lefut az arcából, eltűnik a vállára terített takaró alatt. A saskarommal kapargatja az orrát, pillantása sebesen röpköd egyikünkről a másikunkra. Végül megállapodik Denisán. – Elkapják őket? Nem bánthatnak engem? Ők tényleg nem viccelnek, még Chrozes bácsi sem, pedig ő igazán aranyosnak látszik, kutyadivatot tervez, cuki ruhácskákat édibédi kutyuskáknak, ez a reklámmondása, de ő is irtóra be tud gurulni, ha valami nem úgy van, ahogy akarja. Nem tudom, mi volt a bringás csajszi után, de valami történt akkoriban, mert sokáig úgy viselkedtek, ahogy mi szoktunk a srácokkal, ha titkolóznivalónk van. Rém izgatottak voltak, folyton mobiloztak egymással, arról sugdolóztak, mennyire élvezték, milyen jó volt az embervadászat, extrém és izgalmas, és csak egy kis időre kéne leállni, míg kiderül, lesz-e balhé belőle, és olyan felpörgötten villogott a szemük. Minden ráérő idejüket az erdőben töltötték, apu velem is kevesebbet törődött, vadászni sem akart elvinni. Láthatáskor sokszor egyedül ültem a házában, de az anyukám arénázott emiatt, és azután az apu inkább magával cipelt, de éreztem, hogy az agyára megyek, semmi se volt jó, amit mondtam, vagy csináltam. Nemrégiben megint történt valami, de ettől másképpen lettek idegesek, olyan ijedten. Eltűnt egy különleges, titkos puska Gary bácsi házából, aztán meglőtték Beed és Valero bácsit, méghozzá úgy, hogy többé ne vadászhassanak, és ellopták az apu kvadját a bezárt garázsból, és ők nem értették, ki merészel ilyesmiket művelni ellenük. De aztán rájöttek. Tudják, hogy maguk szemétkednek velük. „A tóparton nyaraló jöttment zsaruk"-nak nevezik magukat. – Mi a tervetek a gyerekkel? – kérdezi Donald. Stoker hátrarúgja a székét, nem pattan fel, de ülve se marad. Rémülten nézeget ránk. – Anyád tudja, hol vagy? – érdeklődöm. – Csak annyit tud, hogy irtóra félek a bácsiktól, és elbújtam előlük. Megértette, hogy nem mondhatom el neki, hova megyek, mert még elköpheti, amikor majd gestapósan megkínozzák. – Ó, és mit szólt ehhez? – nyögi Denisa.

– Azt, hogy az apu kinyiffantása jó hatást tett rá, de sokkal jobban érezné magát, ha a másik hat gennyláda is ráfaragna végre. – Belátva, hogy nem dobjuk a farkasok elé, visszaereszkedik a székre. – Hat gennyládát mondott? – Hatot – bólint a gyerek, a felsoroláshoz elővéve hatujjú kezét: – Beed bácsi, Valero, Red, Chrozes, Gary és… – Josh bácsi – fejezi be Flach. – Jól mondom? – Josh bácsi ritkábban volt együtt apuékkal, mert folyton a rendőrfőnöki hírneve miatt izgult. Anyu meg gyakran beszólt neki a vallási mániája miatt, eleinte kicsit viccesen. Egyszer viszont feleségverő, álszent, hazug, trágya, perverz alaknak nevezte őt, és hozzátette: sokáig teljesen idiótának hitte, de most már tudja, hogy csak félig hülye, a másik felét rájátssza, mert még a felelősségvállaláshoz is patkány. Apu csak azért védte meg az anyut Josh bácsi dühöngésétől, mert az anyám, és fel kell nevelnie engem, ha őt kinyírná a menedzserbetegség. Donald a pipaszárral vakargatja a fejét. – Mi a nyavalya is ez a menedzserbetegség? – mélázik. – Az ember úgy tudja, a stressz, a túlpörgés, az eszement harácsolás-versengés tizedeli vagy sokadolja a menedzser gyűjtőfogalomba illő ipséket. Valójában a tulajdon bűneik nyírják ki őket, szívroham, stroke vagy vendetta képében. Mellesleg most visszakaptam egy holtnak vélt illúziómat az igazságosságról. Hálával tartozom érte Frivolának. Flach ügyész rámered: – Szerinted a gyilkosság igazságos? Te felmentenéd a vadölővadászt? – Másként ítélem meg az ő tettét, mint Cyanóék aljasságait. Remélem, olyan bíró elé kerül, aki képes az árnyalatok megkülönböztetésére. Meglehet, az imént homályosan fogalmaztam. Nevezzük inkább bosszúálló sorsnak, büntető végzetnek, vagyis nemezisnek az ember- és vadölő cimbiket sújtó igazságosságot. – A nemezis elég kifejező – bólint Gerret. – Donald, fektesd le a kölyköket – szólok, talpra pattanva. – Nympha maradjon itt, ne járkáljon egyedül. Mi elmegyünk, begyűjtjük a cimbiket. – Ez megint egy illúzió, mely rögvest meghala – sóhajt a szólított. – De felőlem ábrándhintalónak is becézhetjük. A cimbik nem lesznek otthon. Megmondjam, miért? Mert a vadonban cserkelnek. Frivolára és rátok vadásznak, vagy éppen kiássák és újratemetik a hullákat, csatabárdokat. Meglehet, itt leskelődnek a közelben, minket figyelve. – Ha elúrhodik rajtad ez az érzés, zárkózzatok be a pánikszobába – tanácsolom. – Ne aludj nyugodtan! Főleg a pipával vigyázz! Igyekszünk vissza. Ja, és nemsokára befutnak Wyne-ék. Donald keresztet vet, vagy affélét.

– Amíg ilyenek a barátaim, nincs szükségem ellenségekre – szentenciázik. – A nejedre is én vigyázzak? Azt már nem vállalom! – Velük megyek! – közli a nej. Felszökken a székről, félrehajítja a jégtömlőt a tarkójáról. Látványosan feligazítja a mellét, tán a kardcsatolási gesztus pótlásaként. Magunkhoz vesszük a militáris felszerelést. A gőzölgő, párás langymelegben felöltjük a golyóálló mellényt. Ma éjjel szétizzadjuk a testtömeg-indexünket.

Nem hordhatsz egyszerre két pár papucsot

Elsőként a rendőrfőnököt vesszük célba. Útközben Gerret elárulja: néhány hete észrevétlenül rászálltak Joshra, miután Bolydulat City (© Flach) polgárai többször panaszt tettek az úrhatnám baráti körre és a gazságokat elkendőző Levitonra. Az ügyészségi nyomozók besurrantak a különféle kórházi és rendőrségi hálózatokba, meg ahova még szükségesnek vélték. Csakhamar kiderült, hogy a tökélyre sminkelt statisztika dacára igencsak gyakran történtek vadászbalesetek a városhoz közeli erdőkben. A fizető flintások főleg önmagukat és egymást sebesítették meg részeges kapkodásukkal. Sokféle nimródkaland esett meg, az egyik puskás elfelejtette, hogy a társa félrevonult vizelni, aztán hősiesen megsörétezte a bozótból visszafelé igyekvőt. A hobbivadölők összevissza bolyongtak cserkelés címén, és prédának vélve halomra ijesztették, meglövögették egymást. Az egyik észdíj-várományos vadölő felzavart egy vadkant. A dühödten támadó disznó kiverte kezéből a flintát, és a sátorvasra taposva el is sütötte a fegyvert. Egy golyóval kettőt ütött, azóta kevesebb nemző jut az emberiségre. Segáz. Hadd éljen a vad az önvédelem jogával. így menten sportszerűbb. Egy másik kedvtelési lövész keresztezte egy rőtvad família útját. Kocamama épp vacsorázni vitte csíkos malackáit, amikor hirtelen ott termett egy mimikriruhás fazon, és mordályt szegezett rájuk. A bepöccent anyaállat reflexből megborította a lesivadászt, és alaposan, lábtól fejig megtaposta. A flintát ócskavassá gyűrte, majd a közeIben veszteglő kocsihoz fújtatott, lefejelte a lökhárítót, behorpasztotta az ajtókat. Végezetül visszacsörtetett a nyöszörgő puskáshoz, és újfent elemi erejű kocamasszázsban részesítette a fickót. A vadőr és a vadászmester viszont nem véletlenül kapott sörétet, járgányuk golyót; őket ily módon bírták munkaköri hanyagságra a lőbarátok. Ám ez nem menlevél a felelősségre vonás elől, ők is zord büntetésre számíthatnak. Nemrég túlestek az első castingen, és sok egyéb mellett azt is elénekelték, hogy annakidején Cyanóék önkényesen jelölték ki vadászterületük határait, aztán kiszorították onnan a többi vadölőt. Tevékenységüket szépen lepapírozták a hivatalos személyekkel, és vígan élték világukat.

Ha volna bicskám, kinyílna. Zsebkés híján csőre tölt pisztolyom a tokban. Leviton döbbenten meredezik az ajtóban. Miféle hívatlan vendégek jöttek? Nem lát a kezünkben liliomot, pezsgőt, pralinét. Beljebb serkentjük a ház urát a nappaliba. Ő pedig betűről betűre, szótagolva, jobbról balra és hátulról előre is elolvassa a végzést. Őt házkutatják? Lecsukják? Őt?! A főkopó a fegyvere után kapdos, de csupán amőba-mintás brokátköntöst és klaffogót visel. Denisára hagyom felsmukkolását, hogy emlékezetesebb maradjon számára a gémóver. Nőm hasra vágja, bilincsbe foglalja az intenzíven ellenszegülő férfiút. A város szégyene azt üvöltözi, hogy ő itt a rendőrfőnök. Őt ne terrorizálja egy nyamvadt tyúk! Az úgyszólván súlytalan nő fél kézzel megfordítja, felülteti Levitont. – Felejtse el a rendőrfőnök dumát! – javasolja. – A többi csótányhoz képest a maga képén duplán éghet a felhám! Büdösül visszaélt a hivatalával! A szégyenfolt taktikát vált. – Beteg vagyok! – jajgatja. – Nekem súlyos betegségem van! Agylágyulás, Alzheimer, Parkinson! Papírt kapok róla! – Egen, tudunk az itt folyó cellulózgyártásról. Papíron itt minden csodás, akár egy reklámfilmben. A polgárok boldogok, a vezetők vezetnek, bűn itt nem terem. Leviton csodálkozást erőltet az arcvonásaira. – Mi a vád? Milyen alapon kötöztek gúzsba? – Sorolom – szól Gerret. – Egyelőre nem hivatalos nyelven, hogy agylágyultan is értse. És sorolja. Hosszan, tételesen, könyörtelenül. Az egyik ajtónál éppoly kifejezéstelen arccal áll az asszony, mint első látogatásunk idején. Ezúttal hiányzik mellőle a loknis hajú lányka; este lévén ez nem kirívó. Átcikázik fejemen egy gondolat. Gyanítom, a bebálázási hullám végén a nyűgeiktől szabadult feleségek, exnejek tűzijátékot és virslievő versenyt rendeznek örömükben. Majd küldök nekik egy csokor lufit és Chippendale-tánckart. Flach végzett a múltbéli bűnök ismertetésével, már azt ecseteli, mit tett Leviton az elmúlt két napban. Ötvennél is több alkalommal cserélt eszmét a barátaival mobilon és e-mailben,

hogy tisztában legyenek a nyomozás fejleményeivel. A hívásokat általában azok kezdeményezték, a főkopó viszont Vulcanót hívogatta információkért. Gerret kihagyja a mesélésből a Ryack szerepét illető részeket. A többoldalú megfigyelésről amúgy mit sem sejtő Vulcano – míg csak lehetett – bölcsen elhallgatta főnöke előtt Cyano halálhírét, a Lorenzo fáján talált bűnjelhegyet, az Obulus-tóba süllyesztett kvadot, pickupot. Az alulinformált Josh mégis sejtette a gémóvert. Megérzésére hallgatva nekiállt összecsomagolni mindazt, ami ellene szólhat. Egy füst alatt megpróbált beleradírozni a hivatali adatbázisba is, hogy onnan is eltüntesse a kompromittáló nyomokat. Perceken belül kiderül: ezen elfoglaltság közben zavartuk meg őgóréságát. A dolgozószobában bekapcsolt számítógép fogad. Martin tüstént lehuppan elé. A padlón sorakozó dobozokba hajigált emléktárgyak immár jóval kevésbé szépek és szívmelengetőek tulajdonosuk számára, mint amennyire bebuktatóak. A falon látszik a leszedett képek nyoma. Az elcsomagolt fotókon a vigyorgó lőbarátok szivaroznak, koccintgatnak a halomba hordott vadhullák, a teríték fölött. Némelyik tetemen hasalnak, másokon ülnek; lábukat azok szájába/szemüregébe dugják; markukba fogják fel vérét, zsigereit markolásszák, bőrét nyúzzák. Feltűnően sok kép készült a halálraítélt élőlény szeméről, kilobbanó tekintetéről az agyonlövés, ledöfés pillanatában. Ám ezeknél jóval horrorszerűbb, aljasabb fotók is előkerülnek. Önuralmam szakítani akar velem. Látom Denisa kicsorduló könnyét. Eszembe jutnak a kútba fojtott kölyökkutyát vizsgáló doktor szavai. Kötelességem értesíteni az állatvédelmi rendőröket. Ők majd előkerítik a tettest. Mifelénk ritkán maradnak feltáratlanul a hasonló ügyek. Hümmögök. Ha ez igaz, legalább a háziállatok biztonságban érezhetik magukat Borulat Cityben. Felidézem Stoker anyjának Levitont jellemző kifejezéseit: feleségverő, álszent, hazug, trágya, perverz alak. Különösen a perverz jelzőt érzem megalapozottnak. A trófeák eltüntetésére még nem volt idő. Lyukas szemüregű állati koponyák merednek ránk mindenfelől, preparált vadak porosodnak a polcokon. Fogadni mernék, hogy a zsákmány tizede sem legális. A lőbaráti kör tagjai imádnak fotózni, filmezni. Úgy rémlik, mintha életük minden rezdülését dokumentálták volna a digitális fotómasina és a fényképezős mobiltelefon feltalálása óta. Nem sajnálták fotóiktól a papírt, vaskos albumokat töltöttek meg velük. Különféle gyilokfegyverekkel pózolnak a képeken, célba lőnek, íjat feszítenek, találatot mutogatnak. Oly büszkék a többpengés nyílvessző roncsolásaira, mintha maguk nemzették volna az eszközt.

Martin percek alatt elővarázsolja a számítógépből mindazt, amit Leviton görcsösen kitörölgetett, és megjeleníti a képernyőn. Ekkor bekövetkezik: elhagy az önuralom. Lerobogok a nappaliba, feltépem a közel életnagyságú szentkép alól a Cydre bízott főkopót, leszedem róla a bilincset, és ráförmedek, hogy húzzon fölfelé a szobájába. Önérzeteskedéssel próbálkozik. Teátrális műsora ívesen nem érdekel. A manó megsarkantyúzza a véknyát, erre föllohol a lépcsősoron. Az ajtón bezuhanva megpillantja a monitort. Elszörnyed a képtől, homlokegyenest más okból, mint mi. Sarkon pördül, rajtam keresztül rohanna vissza, kifelé. Sansztalan. A hozzá hasonlók elsikálására képeztek ki. Visszalököm a szégyenpacnit a trófeás termébe. Megint nekem ront. Újfent visszalököm. Nem ütöm meg, holott lényem szörnyesebbik fele azt ordítja, hogy zúzzam a padlóba a mundér szégyenét. – Nézd a képet, Leviton! Nézz oda! – követelem. Nem teszi, bár aligha bűntudat-motivált. Azt üvölti, ott se volt. Ő a legteljesebb mértékben ártatlan. Sőt, áldozat. Az egész világ ellene fordult, még a barátai is. Ezt a mocskot aljas indokból töltötték fel a gépére. Biztos mi csináltuk. Képtelen tudomásul venni, hogy vége. Belőle már nem lesz polgármester, de ember se. Kiiratkozott a homo sapiens fajból. Üvöltözés közben szívósan pattog, mint a pingponglabda. Ellököm, visszajön. Szerva itt, szerva ott. Sikamlós anyagú köntöse szétnyílik. A feltáruló látvány lohasztja általános libidómat. A következő szervánál összezárom széttárult slafrokszárnyait, megrántom csípőjén az övet. Úgy dönt, lefejel. Pöpec. Erre vártam. Félrehajolok. Koponyája az ajtófán csattan. Neje vagy fél perce a nyitott ajtóban álldogál, méretes kristályvázát lóbálgat. Úgy véli, férje túl lassan roskad a padló felé. Megsürgeti a hanyatlást a vázával. A szégyenfolt bealél.

Mondd meg, ki csodál, s én megmondom, ki vagy. ?

Azt remélem, ha majd nagy leszek, vagy öreg, esetleg erősebb, mint most, képes leszek érzelmileg kívül maradni, és nem halok meg minden áldozattal. Mit is mondott Donald az illúzióról? Ábránd-hintaló. A többé-kevésbé lenullázott komputerből előhúzott seregsok fotó tanúsága szerint Cyanóék valóban vadásztak a lányra. Enna Kelth rohant, küzdött az életéért. Hajtói karon lőtték, sebzetten futni hagyták, mindenüvé követték, újra megkínozták. Megint elengedték, újfent megsebezték, ezúttal a lábán, majd ismét menekülésre bírták. Átüldözték a folyón, belefojtogatták a vízbe, rongybabaként dobálták egymásnak. Kiélték rajta szutykos hajlamaikat. A kamera jelenléte fokozta gerjedelmüket. Enna védte magát, karmolt, rúgott, harapott. Végül a vadölők röhögve legyűrték a kivérzett, sokkos lányt. Felváltva fotózták az embervadászat fázisait, valamennyien lefényképezkedtek a prédával. Élveteg, aljas arckifejezésük mindörökre a retinámra sül.

Leviton nem volt ott, ám hogy ne sajnálkozzék e mulasztás miatt, megkapta a képeket. Azt is, amelyik örökké tette a pillanatot, melyben elillant Enna élete. A helyi rend őre a szülinapjára vagy fejessé választása ikszedik évfordulójára kaphatta ajándékba – a habostorta mellé – a gerjedelemkeltő képekkel teleírt lemezt a barátaitól, és nem dobta el a megtekintés után. Ráérő idejében újra és újra végigment rajta. Miért is ne lett volna óvatlan? Hiszen ő volt a törvény Borulat Cityben. Ő döntötte el, mi a bűn. Ő mondta meg, ki a bűnös. Van egy kis haj a tortán, Leviton! A cinkos voyeur szerep majdnem ugyanaz, mintha személyesen is részt vett volna a gyilkosságban. Háromszáz évig gubbaszthat érte a basztíjban. Több képen is látjuk, hogy a lőbarátok vezetőszíjon rángatták magukkal a megkötözött Frivolát. Végignézették vele Enna újbóli és újbóli levadászását, kínjait, megaláztatását.

Cyano, Davyl, Saxon, Pipps, Torro és Cahar, a hat deli férfi nem volt elég ügyes, bátor és vadász ahhoz, hogy egyidejűleg két lányt hajtson. Frivola kiszabadította magát, és megszökött előlük, az utolsó képsorokon már híre-hamva sincs. Martin előteremti a Leviton által legbőszebben látogatott internetes oldalakat. A nappaliban függő szentkép és a hálószobai nagyoltár alapján azt gondolnánk, hogy a vallásbarát főkopó legalábbis a Sixtus-kápolna honlapjára járt imádkozni. Ám ő főleg az aranyzuhany témájú site-okon sürgölődött, erről csevegett a műfajnak szentelt csetszobákban. Gazdag fotógyűjteményt tárolgat a levizelős szexről. A képeken férfiak és nők csurgatnak, fűre-fára, egymásul. Némelyiken maga Leviton áll a vécékagyló mellett, cenzorcsíkos fejjel, csilivili brokátköntösben, szexisen ontva az aranysugarat. Belloq elfintorodik a partnerkereső fotók láttán. – Erogén – dünnyögi. – Húgy a tortán – morgom. Cyd is rámozdul a témára, mert a másikról – egyelőre – képtelenek volnánk szót ejteni. A buzgonc bácsikámnak egyszer azt mondta a doki, hogy gyűjtsön huszonnégy órás vizeletet. Ő pedig lelkesen gyűjtött, úton-útfélen, rokontól, idegentől, pityipalkótól is tarhált, egy teljes napon át, és a végén majdnem tartálykocsival vitte laborba az anyagot. – Na jöjjön, aranyhányás – szól Gerret az eszmélkedő főzsarunak. – Bevisszük a latorkertbe. Mostantól nem magánál lesz a kulcsa. – Szent Stuki! – sóhajt Martin. – Milyen igaz, hogy a baj nem jár egyedül. Ennek az aberrásnak seregnyi baja van! Megzörren Belloq telefonja. A feldúlt hívó hisztérikusan kiabál, kihangosítás nélkül is tisztán értjük szavait. – Christine vagyok, Vulcano adta meg a számát! Azonnal ide kell jönnie! Most rögtön, különben megölnek! – Mi a gond? – kérdezi higgadtan Daniel. – Tudja, hol a rádió? Rohanjon ide, kérve kérem! Gyorsan! Beed Torro nemrég berontott a stúdióba, és kényszerített, hogy átadjuk neki a mikrofont! Az évszázad legnagyobb agyrémét hörögte az éterbe! Egy szál normális gondolata se volt, mégis folyékonyan nyomta! Azt mondta, ha az őket zaklató, önbíráskodó zsaruk egy órán belül nem kérnek tőlük bocsánatot, méghozzá nyilvánosan, visszajön, és élő adásban nyír ki bennünket! – Megnyugodhat, nem teszi meg – feleli Belloq. – Számít rá, hogy ott leszünk. A lesivadász nem szereti a nyílt harcot, nem támad erősebbre. Inkább orvul öl.

Mielőtt elsietnénk, Leviton szenvtelen arcú felesége lép mellém, és olyasformán, ahogy a kisgyerek megrángatja a felnőtt kabátujját, farmerom övbújtatóját megcibálva hívja fel magára a figyelmet. Nem szól egy szót se, mintha attól tartana, hogy váza-ájult férje meghallja. Elindul előttem a nappalin keresztül. Fáraó Átka, a macskánk hasonló módon taktikázik velünk. Az agyafúrt kendermagos égető nézéssel, májogással vagy könnyed lábon karmolással éri el, hogy nekünk, alattvalóknak feltűnjön végre: óhajt valamit. Mihelyt ez megtörténik, fenséges lassúsággal elindul előttünk, mert tudja: irdatlanul gyengeelméjűek vagyunk hozzá képest. Füle hátrabillen, azt csekkolva, eltévelyedés nélkül követjük-e, hiszen instabil mivoltunkról is tud. Odavezet minket a kamraajtóhoz, ha éhes, mivel ott tartjuk ropis tányérját. A kedvére való kijárathoz battyogunk, ha kimenne, jóllehet angyalszép macskaajtót kapott, ám neki az snassz. Ha lepihenne, ama helyiség elé vonul, ahol álomra hajtaná főúri fejét, és mi lakájos meghajlással kitárjuk előtte az ajtót. Viszont reggelente, ha úgy véli, túl sokáig alszunk, segítség nélkül nyitja a kilincset, felszökken az ágyra, és keresztbe fekszik az arcunkon, míg ki nem múlunk, vagy fuldokolva fel nem rémülünk. Az asszonyt követve kilépünk a kertbe a hátsó ajtón. A lankadó esőben elhagyjuk a gyerekmászókát, a napozóágyakkal övezett úszómedencét. A rövid séta végén megtorpanunk a fedeles pihenőhely alatti étkezőasztalnál, a jókora kemence előtt. Gerret felvillantja zseblámpáját, és lássuk, mivel fűtünk sóhajtással bekukkant a tűztérbe. Úgy tűnik, a lomtalanító Leviton kihozott már egy-két fordulónyi égetnivalót. Épp jókor érkeznek Donna Marabu emberei. Bedobozolják a sajátos fűtőanyagot. Ők ott maradnak, hogy még alaposabban átszitálják a házat. Mi felnyaláboljuk a kótyagos Levitont, és saját hivatalába furikázzuk. A fogoly útközben elátkoz bennünket, purgatóriummal, családirtással fenyeget, és köpködni is megpróbál. Köpőszervét betömeszeljük az ablaktörlő ronggyal, erre bosszúból maga alá aranyzuhanyoz. A mellette ülő Cyd kikéri magának az aberrás szemétséget, letolja az ablakot, és kézlegyezéssel is segít kiszellőztetni a kénkőbűzt. A megbilincselt pellengértöltelék átmászik az utálkozással lefoglalt manón, és igyekszik kivetődni az utcakőre. Felvillantom az elakadásjelzőt, hogy a mögöttünk suhanó Belloqot ne érje váratlanul, ami történik. Gázt adok, majd satufékezek. Az exfőzsaru az első üléshez vágódik, aztán a felcsúszott otthonkával a nyakában, fejjel előre kicsorog az ablakon. Cyd nem kapdos érte, épp csak utánakukucskál.

– Ez a pucér seggű mandró ne jöjjön vissza mellém! – füstölög. – Köpdösni már nem tud, a hólyagja üres. Ki fogad velem, hogy ezek után a beszarás következik?! Na, az lenne ám az aranykupac! Miért nem húztatok rá gatyát? Vagy pelenkát? – Kössük a kocsi után? – kérdezem. Ábrándosan felsóhajt: – Jöhettünk volna lóval is. Belegondolok, és határozottan tetszik a vágtázó paripa mögé szíjazott kalodatöltelék képe. Csettintek a nyelvemmel. – A város népe tapsolna. Martin megfékezi az eliszkolni igyekvő Levitont. Belloq az ablakomhoz hajol. – Mi történt? – Mire kiejti a kérdést, megszimatolja a motivációt, és bekábul. – Aranyhányás vizeldének nézte a kocsidat?! Bólintok. – Kegyetlenül bosszút állt. – Nehogy beszedjünk tőle egy hepajtitiszt – aggodalmaskodik Gavin szavával. így születnek szókincsünk örökzöldjei. Járványmegelőzési okból a Mazda csomagtartójába gyömöszöli a pellengértölteléket. Leviton aligha diadalmenetként éli meg az élményt, amikor a rendőrséghez érve Martin és Belloq kisegíti őt az elkülönítőből, és bevezetik egykori hivatalába. Összevizelt házikabátban, strandpapucsban vonultatják el a hosszan elnyomott beosztottak előtt, és gyalogjai látni akarják a dicstelen masírozást. Sorfalat állnak a folyosón, arcukon rököny, megkönnyebbülés, harag, öröm, gunyorosság váltakozik. Saját embere dugja be az exfőzsarut a vonalkód mögé a fogdába, s zokszó nélkül tudomásul veszi Gerret Flach közlését, miszerint Josh Leviton immár se nem rendőr, se nem főnök, úgy kell bánni vele, mint más bűnözővel. Ne szökjön meg, baja se essék. Akinek netán nem tetszik a ciánozás eme neme, ragadjon tollat, és körmöljön felmondást. Az egyenruhás bólint, kiveszi a hangtompítót a bukott fejesember szájából, erre az kapitális adag nyálat kobrázik az arcába. Nekünk sietős, magukra hagyjuk őket az átcsevegnivalójukkal. Leviton irodáját megszállják a nyomkeresők.

Crucifige! Crucifige eum!? Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!

Noha sejtjük tervünk hiábavalóságát, letartóztatási szándékkal felkeressük a többi lőbarát hajlékát. A vadölők természetesen nem időznek lakófészkükben. Távozáskor kiürítették a fegyverszekrényüket, Davyl, Torro és Saxon a borotváját, fogkeféjét is elcsomagolta. Csaknem mindegyikük magában él, nejüktől elváltak, vagy meg se nősültek; gyerekeik nem születtek, vagy már különköltöztek. Csupán Pipps barátját találjuk otthon. A fiatal pasas szép arcú, feminin, barátságos. Fájdalom, esélyem se volna nála. Rúdtáncolhatnék neki napestig, meg se látná kecseimet.

Azt mondja, nem tudja pontosan, hol lehet Chrozes, de aligha pasizik, mert akkor ő szörnyen elfenekelné a csúnya, rossz fiút. Nincs tudomása Pipps egyéb viselt dolgairól sem, a vadászatról sosem beszélgetnek, mivel ő irtózik a szegény párák lelövésétől, és ezt élettársa tiszteletben tartja. Egyébként alighanem vadra indult a spanjaival, mert beöltözött a láthatatlanná tevő ruhába, fegyvert is vitt magával. Amennyire ő ért hozzá, golyós puskát, éjjellátót, sok töltényt, nyilat, acélíjat. Az angyalszőke pasas brillköves jegygyűrűt visel, szája dús, mint a barackhús. Vélhetően köpése sincs kedvese titkos életéről. Átengedjük a terepet a nyomkeresők újabb csoportjának. A meleg szívű házigazda megörül a jövevényeknek, forró csokival, kávéval kínálja őket. Bezsúfolódunk a Mazdába, mert az nem nyilvános vécé szagú. Épp a stúdió felé hajtunk, amikor Gerret laptopjára érkeznek a Frivola Gershinnel kapcsolatos információk. A huszonhét éves lány biztonsági őrként, konkrétan kidobóként dolgozott egy távolabbi város mozgalmas szórakozóhelyén, ám ott május közepe óta nem mutatkozott. Távol élő szülei fél éve nem látták, de nemrég beszéltek vele mobilon. Semmi különöset nem vettek észre, lányuk olyan volt, mint máskor, kevés szavú, egykedvű. Frivola világéletében visszahúzódó volt, nehezen barátkozott, a férfias sportokat kedvelte, kickboxolt, súlyt emelt, sziklát mászott, raftingolt. Általában nem volt agresszív, de ha feldühítették, veszélyesen begurult. Ennát az interneten ismerte meg, mindketten odavoltak a kvadozásért, bőszen leveleztek a témáról. Megbeszélték, hogy együtt töltenek egy hétvégét Kelth kedvenc kirándulóhelyein. A kiruccanást követően Frivola nem tért vissza a munkahelyére. Más forrásból származó információ szerint elkámforgása óta többször használta a hitelkártyáját, mégpedig többnyire Borulat Cityben, vagy a közeli városban.

Martin hangosan töpreng. Leviton gépében fel se bukkant a lány neve. Holott ő zsaruként hozzáférhetett volna az adataihoz. Ha sejtette volna, hogy Frivola kapta el Cahart, Torrót és Cyanót. Miért nem gondolt erre? Immár úgy véljük, azért nem, mert az embervadászok holtnak hittek őt. Fele királyságunkat odaadnánk a történetért, amelyből megtudnánk, mi módon tiplizett le tőlük az összekötözött kezű lány. Eszembe jut saját esetem, mikor megbilincselt kézzel a tengerbe ugrottam egy helikopterből, életmentő másodpercekkel a gép felrobbanása előtt. Mindenki elbúsult halálhírem hallatán, még Belloq is, csakhogy ő búsan is kétlette az elmúlást. Neki lett igaza. Megnézzük a Frivolát ábrázoló fotókat. A szélesvásznú, magas lány nem szűkölködik mellben, ám neki nem két termetes félgömb van a mellkasán, hanem egyetlen leszorított, homogén domborulat. Arca olyan, mintha álcafestékkel tette volna jellegtelenné. Szeme szürke, vállig érő haja fakóbarna. A legtöbb képen formátlan ruhadarabokat visel. Ez a típus nem a vonzó jellegzetességeit hangsúlyozza, hanem épp a (szerinte) taszítókat. Pasasmágnessé válhatna, ha levedlené bábját. Betérünk a rádióba. Kisváros, kis stúdió. Christine nyugodtabb, mint a telefonhíváskor, tüstént Delgado holléte iránt érdeklődik. Daniel gyorsan rövidre zárja az érdeklődést egy kurta barátnőzik válasszal. Reményeink szerint ez igaz is. Meghallgatjuk a hangfelvételt. Beed Torro csűrcsavaros retorikával, mellényzsebből nyomta le a könnyfakasztó szpícset. Ő és barátai humánus, áldozatos, jóságos vadászok, télen kézből etetik az éhes őzikéket, tapsikat, cocákat, és kizárólag a dögrovásos egyedeket lövik ki, amelyek amúgy se húznák sokáig. És mégis megtámadták őket a greenpeace-es patkányok! Alattomban, aljasul meglőtték őt és barátját, Valerót, örök időkre megnyomorítva testüket. Most is bekötözött vállal beszél a tisztelt hallgatósághoz. Azért forog nehezen a nyelve, mert embertelen kínjai miatt fájdalomcsillapítókra szorul. Ám ezzel még nem érték be a sunyizó szemetek! Kegyetlen módon meggyilkolták a köztiszteletben álló Kaspar Cyanót! Hanem ők, az életveszélyben lévő üldözöttek, kiderítették: önbíráskodó zsaruk rejlenek az állatias tettek mögött! Emiatt a rendőrségben nem bízhatnak, tehát önvédelemre kényszerülnek. Mindaz, amit ezután tesznek, jogos önvédelemből történik! Ők csak az életüket mentik! A rádióhallgatók drukkoljanak értük, az ártatlanul hajszolt, sarokba szorított hősökért, blabla, blabla. Az elmehasadt patvarista hosszan ragozta smoncáját, végül kitért a követelésekre: a greenpeace-es patkányok egy órán belül, nyilvánosan kérjenek bocsánatot tőlük. Ha ezt megteszik, utána tárgyalhatnak arról, hogy esetleg mégse vesznek rajtuk véres elégtételt. – Ügyes – csettint Gerret. – A hasonszőrűeket biztos feltüzelte. Cyd egy pattanást vakargat az állán.

– Mit akarhat ezzel a mandró? – töprenkedik. – Megúszni a büntetést? – Részint – mondom. – Másrészint, úgy tűnik, sajátos elmebajuk újabb stádiumba lépett. Muszáj folytatniuk az embervadászatot, ez lett a drogjuk. Háború esetén ezt zászló alatt, szervezetten művelhetnék. Annak híján maguk kénytelenek frontot csinálni. – Bármily hihetetlen, a hangfelvétel máris felkerült az internetre – lelkesül Christine. – Még egyik műsoromnak se volt ekkora sikere! A Bambi kommandó, vagyis a radikális állatvédők nyomban reagáltak. Nemrég telefonon érdeklődtek, hogy mi a való helyzet. – Mit felelt? – kérdezi Belloq. – Azt, hogy eszükbe ne jusson beavatkozni! Untig elég balhé van itt nélkülük is. Az áldozatos vadászok hamarosan el lesznek kapálva. Jól mondom? – A nő végigpillant rajtunk. Gerret nyeri meg a tetszését, nem csoda: az örökbarna bőrű, macskaszemű ügyész odavágósan fest öltönynadrágos, golyóálló mellényes eleganciájában. Tőle kérdezi: – Szavatolják a biztonságomat? – Torróéknak esetleg még szükségük lehet magára, mint szócsőre – vélekedik Flach. – Saját érdekében tűnjön el néhány napra. Christine szeme elkerekedik: – Most?! Nem buggyantam meg! Majd pont most utazom el, amikor erre várok esztendők óta!? Ne feledjék: tudósító vagyok! Belloq rácsodálkozik: – Délelőtt még jócskán tartott tőlük. – Mert akkor még nem mertem biztosra venni, hogy maguk lépnek is valamit! Mert megfordult a fejemben, hogy a mocskok ezt is megússzák! És még most is tartok tőlük, mert szabadon… –… ölnek, halnak – fejezem be a mondatot. – Említette, hogy fotózta őket. Kérjük a képeket – szól Daniel. – Megkapják. – Christine a tehénfej nagyságú faliórára meredve megvibrálósodik. – Úristen! Még egy perc, és maguknak bocsánatot kell kérniük! Különben emberhalál lesz! Az enyém! A perc gyorsan elszalad. A hangtechnikus lekeveri a zenét. Gerret Flach rövid rádióbeszédet intéz a hatokhoz. Bocsánatkérés helyett tudatja velük, hogy rendőrségi bástyájuk ledőlt, társaságuk hetedik gonoszát, Josh Levitont berácsozták. A stúdióra rendőrök vigyáznak, tehát ne fegyverrel jöjjenek vissza, hanem megadási szándékkal, ugyanis érvényes letartóztatási paranccsal várjuk őket. És egyetlen percig se reméljék, hogy tétlenül várakozunk rájuk.

A farzsebembe tűzött mobil rövid, ám kellemes masszázsban részesít. Megnézem az üzenetet. A vadölővadász – lány létére – bolondul a GPS-jelzésekért. Küldött egy újabbat. Belloq szeme elé villantom a kijelzőt. Ő odatekint, aztán a plafonra, és felhajtja gallérját, jelezve: éppenséggel nincs kirándulóidő. A hangtechnikus kaján vigyorral megtapsolja Flachet. Hanyag pöccintéssel beadja a reklámblokkot, és kisétál a szemközti mosdóba. Daniel a harmincas fickó után pillant. Észrevesz valamit, és felkiált, amikor az kinyitja az ajtót: – Hasra! Most! Kivágódik a folyosóra, letépi lábáról a mit sem sejtő rádióst, és félrehengeredik vele az ajtó közeléből. Gondolkodás nélkül engedelmeskedünk a tornatrénernek. Cyd a tétovázó Christine-re vetődik, vele együtt terül el a padlón. A dobhártyatépő robbanás megállítja a szívemet. Üvegcsörömpölés, falbomlás, plafonrepedés kíséri a detonációt. A leszakadt vécéajtó, akár egy F-16-os, besüvít a stúdióba, átvág a fejünk fölött, és a büféasztalt letarolva a túloldali falhoz csattan. Repeszdarabok záporoznak mindenfelől. Mihelyt alábbhagy a törmelékhullás, újraindítom szívdobbanásaimat. Felülök, és igyekszem felfogni a történteket. A Cyd alá gyűrt Christine sikítozik. Úgy rémlik, mintha ezt a fülembe gyömöszölt vajaskenyéren át hallanám. Odanyúlok, csalódás ér: falásnyi vajaskenyér sincs a hallószervemben. Tudatom enyhén ringlispiles. Feltápászkodom. Köröttem mindenki falas, üveges, karcoltvéres és hirtelenősz, de legalább megvannak a végtagjaik, fejük is a helyén maradt. Kiszédelgek a folyosóra, holott a falon át is odalátok. A vakolatősz Belloq féltérden kuporog a romhalmazban, és az állát masszírozza. A külsőleg többé-kevésbé sértetlen technikus magánkívül idegrohamozik. Zombimozgással elrohanna mellettem a folyosó túlsó vége felé. Kihasítom alóla a lábát.

Daniel példája láttán figyelek az öklére. Tehát belém rúg, aztán bomlottan rám támad. Hátracsavarom a karját, belépek a térdhajlatába. Miután lefekszik, megvárom, míg abbahagyja a sokkos vergődést. A vízbefúlókkal is majdnem hasonlót kell tenni kimentés előtt. Életem kis híján felrobbantott pasasa fájdalmas grimasszal felkecmereg a padlóról, és aktiválja magát. Gerret és Martin is vele tart, végigporoltózzák a parázsló gócokat, átvizsgálják az épületet, további meglepetések után kutatva. Nem találnak több gránátot. Némi vizsgálódás után arra jutunk, hogy Beed Torro rádiós beszéde közben valamelyik lőbarátja besurrant a mosdóba, létrehozta az ajtónyitásra kioldó gránátcsapdát, és meglógott az ablakon keresztül. Két zsarumobil érkezik fejhasogató szirénázással. A ninózás kipucolja a pangó vajaskenyeret a hallójáratomból. A tűzoltók is bedübörögnek. – Három másik helyen is volt robbantás! – pihegi az egyik rendőr. – Nem halt meg senki, de sok a sérült. Ma éjjel tutira megszakadunk! Egyszerre hördülünk fel Gerettel: – Leviton!

Lebecsült veszély hamarabb utolér. ?

Ezt az asszót Davylék nyerték. A ravaszul időzített robbantásokkal elcsalták a rendőröket a jardról. Két mundérost lecsapva belebújtak az így szerzett ruhába, s besétáltak Levitonért. Felöltöztették cimborájukat, és kivitték a sittről. Mire odaérünk, sokkolóval üthetjük a nyomukat. Gerret lezáratja a városból kivezető utakat, bár maga is gyanítja: ez legalább oly hatásos, mint gyíknak a talpmasszázs. A lőbarátok eddigi húzásaiból arra következtetünk, hogy az általuk jól ismert terepre veszik be magukat, onnan aztán erdőn-mezőn át bármerre lefalcolhatnak. Előbb azonban még hódolnak aberrájuknak, és újabb embervadászatot tartanak. Reménykedem, hogy a nemrég kapott GPS-kód az ő rejtekükhöz vezet bennünket. Martin bepötyögi a koordinátákat egy ketyerébe, s az másodpercek alatt meghatározza a jelzett hely hollétét, a mi pozíciónkat hozzá képest, megtervezi az oda vezető útvonala(ka)t,

kiválasztja és elénk tárja az adott pontról készült műholdas felvételeket. Tutifix, hogy az utolsó mohikán még ma is élne, ha lett volna ilyen kütyüje. Kolumbusz is simán eltalált volna Indiába, és a Föld bolygónak lenne még egy feltáratlan, nyugis kontinense. – Milyen kár, hogy a cucc archív anyaggal dolgozik – dünnyögöm. – Magasan pontoznám, ha élő, egyenes adásban vezetne oda. Martin szemrebbenés nélkül rávágja: – Az opció jövőre elérhető lesz. Frivola kódja egy régi csőszkunyhóhoz irányít bennünket a lassan csillapuló, mind hűvösebb esőben. Az egykori birkalegelő szélén düledező viskóban aligha férne el a hét gonosz, mégis gyanakvóan közelítjük meg a gerendaépítményt. Őket ismerve botlóaknától orvlövészig bármire számíthatunk. Az óvatos surranás közben eszembe jut valami. Egy nagyszabású tóparti banzáj végén kiterítettük a tömérdek mosott ágyneműt, majd Martin és én, stukinkat két kézre kapva, résenlevős zsarujárással elindultunk a paravános kötélsorok között. Minden lepedőnél, paplanhuzatnál megtorpanva jelentettünk egymásnak, miként a filmekben: Tiszta. Tiszta. Tiszta. Azóta éles helyzetben is folyton ez a képsor ötlik fel bennem. Egészen felvidulok, mire megközelítjük a kunyhót. Martin és Daniel behatol az ajtón. Gerrettel kintről biztosítjuk őket. Cyd eltűnik a viskó mögötti csalitosban, ott keresgélve a meglepetésparti szervezőit. Ám Frivola nem hökkentőzsúrt organizált nekünk. A vityillóban két szék, egy billegő asztal, két sezlon, sok szürke pókháló fér el – és semmi más. Az asztalon maroknyi készülék hever, közel s távol az egyetlen portalan holmi. Belloq bekapcsolja a diktafont. Frivola torzítás nélküli hangon mondja el a horrorrá fajult kirándulás történetét. Nem meséli; újraéli, megint megtörténik vele. Lelkesen készülődtek, szendvicset, üdítőt, csokit csomagoltak. A tavaszi szép időben a mezők, rétek közti utakon kergetőztek, játszottak a kvadokkal. Keresztülrobogtak az erdőn, nem törődve tiltó táblával, felriasztott vaddal. Kora délután letelepedtek egy ligetben. Falatozás közben Enna szóba hozta a flintás baráti kör háborgásait. Némelyik gizda öregurat személyesen is ismerte. Red Saxon gondozta, tömte a fogait. Gary Davylhez járt terápiára túlmozgásos kamaszként, de végül nem a gyertyafényes meditáció, hanem a hajtás sportolás csapolta le fölös energiáit; aztán két éve mindketten túszul estek egy bankrablásnál, és ha akarná, a markában tarthatná az ürgét, mert tud róla

valami retekkínosat. Beed Torróhoz fordultak szülei, ha jogi támaszra volt szükségük. Kaspar Cyano is megemlítődött, mint helyi hangadó és közutálat tárgya. Ezek az ötvenes aggastyánok és kevésbé ismert társaik a városban még csak-csak viselkedtek, ám a szabad természetben bestiálisan elengedték magukat. Ordítoztak Ennával, hogy megzavarja a vadjárást, elcseszi a vadászatukat. Nemegyszer utána is lőttek. A lányok csúfolkodva nevettek a pattogó nagyfaterokon, vén szivaroknak, gyöpiknek, potenciapusztult szeniliseknek titulálva a kvadozás ürügyén cirkuszoló ipséket, mígnem váratlanul arra ocsúdtak, hogy azok közrefogják őket. Ők pedig nem tarthatták viccelődésnek a bekerítést, mivel a viagralovagok halálos komolysággal flintát fogtak rájuk. Az idegsokkos terapeuta, Davyl nekiesett a kvadoknak, nyúzókéssel szétszabdalta a gumikat. A két lány nem hagyta annyiban a terrort, ám hiába kiabáltak, küzdöttek. A marcona fegyveresek röhögve sakkban tartották őket, egyikük buzgón fotózta a küzdelmet. Percről percre gerjedtebbé váltak. A nekik rontó kidobólányt puskatussal leterítették. Amikor Frivola magához tért, a társnőjével erőszakoskodtak. Saját fájdalmaiból tudta, hogy rajta már túl vannak. Ki a potenciapusztult, szenilis vén szivar? üvöltözték dühödten. A viagralovag? Aberrált élvezkedésük végén elcsendesedve összedugták a fejüket, és megtanácskozták a jövendőt. Ha a kis kurvák feljelentik őket, Josh cimbi nem sokat tehet értük, vélte a többség. Torro fölényesen úgy vélte, neki smafu lenne bebizonyítani, hogy valójában ők a szemérmetlen lotyók sértettjei, igazából azok kezdeményezték az aktust. A Chrozesnek szólított festett hajú, sminkelt szemű nagyfater azt mondta, a csajok szája nem járhat el, mert a szerelme szakít vele, ha kiderül, hogy félrekamatyolt, pláne bukszákkal Alapból is zákányosak voltak, ám a nagy izgalomra újfent megszívták a laposkulacsokat. Aztán Cyano közölte, mit talált ki. Mivel a múltkor iszonyúan beizgultak, amikor a fejbe trafált bringás tyúk a szemük láttára adta be a kulcsot, és azóta többször is képzelegtek efféle élményről, kössék össze a kellemetest a hasznossal: adjanak egérutat a csajoknak, azután vadásszák le őket. Az ötlet ellenvetés nélkül tetszett a társaknak. Eloldozták a lányokat, ám azok a túlerővel mit sem törődve nekik ugrottak. Ennát hamar földre terítették, ám a harcias múltú Frivolával meggyűlt a bajuk. Mire őt is leteperték, többüknek fájt az állkapcsa, gyomorszája, térde, heréje. Feldühödve megkötözték, pórázra vették a rambós nőt. Ráparancsoltak Ennára, hogy meneküljön, két perc előnyt kap. Ez soknak bizonyult, a sportos, fiatal lány kevés híján elszökött.

A szenilis kéjencek kezdték kiköpni a pejslijüket. Nem is kergették tovább Ennát, hanem a fair play nevében lábon lőtték. Rohangálni támad kedvem. Frivola mélyen átélt megvetéssel jelzőzi a lőbarátokat, nem szépít semmin. Kötetlen stílusban sorolja az eseményeket, komor hangjában lefojtott fájdalom vibrál. Társaim hallgatnak. Gerret lehajtja fejét, Martin az alsó ajkát harapja. Cyd úgy rázogatja a fejét, mintha hideg vízzel locsolnák. Belloq arcizmai megfeszülnek, zsebre vágott keze ökölbe szorul. Az eső hullik, füröszti arcunkat. Gőzölög köröttünk a föld, alacsonyan úszó ködfátyol lebeg a fű fölött. A Hold elmosódottan dereng át a fellegzeten. Cyanóék kilométereken át kergették a sebesült Ennát. Ha az összeesett, vagy megtagadta a további menekülést, addig gyötörték, míg kínjában talpra nem serkent. Belekergették a folyóba, hagyták elmerülni a sodró vízben, és amikor a túlsó parton végre kilábalt volna, körbelövöldözték a hörögve zokogó, félfulladt lányt. E ponton Frivola ismét felforrt. Összekötözött kézzel támadta meg a pórázát rángató Pippst, belerúgta a folyóba, és utánafejelte Davylt. A cimboráik szárazra húzták őket, és megtorolták sérelmüket a harcias nőn. A vízpart mentén folytatódott a hajtóvadászat. Enna felvonszolta magát a dombtetőre. Azon a parton búvóhely nélküli, nyílt mező tárult elé, reménytelenné téve a további rohanást. Mint a sarokba szorított vad, ismét szembefordult üldözőivel. Frivola csatlakozott hozzá. Az ezután történtekről töredezettek az emlékképei. A perverz ipsék ütötték-rúgták őket, közben röhécseltek, nyögtek, ocsmányul poénkodtak, valamelyikük folyton fotózott. A félelemtől megfúriásodott Enna megszerezte az egyik fegyvert, használatba is vette, de mellétalált. A förtelmes férgek leteperték, agyba-főbe verték, rugdosták. A lány segítségére rohanó Frivolát lecsapták a puskatussal, és ő lezuhant a meredek dombtetőről, rácsattant a folyómederben lévő sziklára. A brutális sodrás lekapta onnan, magával ragadta, elnyelte testét. Esteledett, amikor magához tért. Jókora kövön akadt fenn, a partoldali kúszónövényzet sűrű, zöld fátylat borított rá – és sok-sok bogarat. Legalább a tőlük való irtózásból kigyógyult, mire – órákkal később – képes volt megmozdulni. Elnyiszatolta a műanyag bilincset a kő élén. Lekecmergett a szikláról, kigázolt a szárazföldre. Váratlan zajt hallott, ágropogást, motorbőgést. Karácsonyfa-szemen kivilágított furgonféleség közelgett az ösvényen. Töredékpillanatig se gondolta, hogy megmentők érkeznek. Sebtében visszakúszott a bogaras szövevénybe.

Nem bánta meg az elbújást, őt keresték. Az embervadászok izgatottak voltak, hápogva lélegeztek-beszéltek, közel a pánikhoz. Fennhangon latolgatták, mi lesz velük, ha a szökevény lebuktatja őket. Egyikük szakadatlanul hajtogatta: – Vízbe fulladt! Nem értitek?! Vízbe fulladt! Összekötözött kézzel, törött gerinccel esélye se volt! Ezen összemarakodtak, mert mi van akkor, ha mégis megúszta valahogy. Vagy kifogják valahol a hullát, és a műanyag bilincs nyomra vezeti a zsarukat. Ezt az aggodalmat lehurrogták, ám abban egyetértettek, hogy a tetemet el kell tüntetni. Felsorolták, melyikük mit veszíthet, ha elkapják őket. Hosszú, talmi listát készítettek. Egyszercsak megszólalt egyikük telefonja, és Cyano örömhírt közölhetett társaival. Josh Leviton üzente: megnyugodhatnak, a folyó néhány kilométerrel lentebbi szakaszán az átemelő zsilip bedarált valakit. A hulla totál hamburgeressé vált. Ugyanis pár napja ellopták a zsilipről az egyik védőkaput. Néhány órája megkapták az újat, és nekiláttak felszerelni, mielőtt baleset történne. Erre tessék, máris lelték egy nyers fasírozottat! Nincs anya, aki azonosíthatná benne gyermekét Ezt a fordulatot kegyetlenül bírták a perverz puskások. Felszabadultan, nyerítve röhögtek a hamburgeres hullán. Azon is, hogy sörétjük sincs, ki lehetett a bedarált tyúk. Na de sebaj, úgy kell neki. Végül megegyeztek abban, hogy szép az élet, nincs szemtanú, csak egy sírgödröt kell kaparniuk, nem kettőt, aztán hazamehetnek. Bevágódtak a pickupba, és diadalmasan elporzottak. Frivola gerince nem tört el. Néhány nap alatt összeszedte magát, és kikecmergett az ismeretlen helyről. Megtalálta a kvadkölcsönző közelében leparkolt kocsiját. Hazament, napokig lázálmodott, hányt, görcsölt. Mire elmúltak fizikai rosszullétei, személyisége kicserélődött. Eltökélte a vendettát. Hetekig készült a véres megtorlásra. Emlékezett, hogy Enna elárulta Davyl piszkos titkát: a banknál megdurrantott profi fegyvert. A flintabuzeráns terapeuta egy incselgő pillanatban lazán lenyúlta, elrejtette a puskát. Amikor később a kommandósok keresni kezdték, a lány nem köpte be a tolvajt, úgy vélve, közös túszélményük hallgatásra kötelezi őt. Frivola úgy döntött, megszerzi a menő fegyvert. Hallotta valakitől, hogy a pöpec módon felszerelt cuccal éjjel is lehet látni a fekete macskát. A hír igaz, a puska kukkolója szuper, sokat segített a perverz férgek észrevétlen szemmel tartásában, követésében. Az viszont nagy kár, hogy csak két skuló volt a tuti karabélyhoz. Sebaj, elcaffantott egy fegyvert Cyanótól is. Azzal gyakorolt, feltételezve, hogy a profi vasat úgyis rég belőtték. A mikor elérkezett az ideje, kétszer használta a kommandós flintát, és nem csalódott benne: mindkétszer halálpontosan célba talált. Előbb Beed Torro vállát roncsolta szét, majd Valero Cahar könyökét. Kaspar Cyanónak azért kellett meghalnia, mert a böriben rothadás túl enyhe büntetés lett volna számára. Saját roncsolóvesszős, atomszuper íja tette harcképtelenné a nagy embervadászt. Cyano, Davyl és Saxon maga vezette el az árnyékként utánuk járó lányt a piros kvad rejtekhelyéhez, aztán a meggyilkolt nők sírjaihoz, már ha sírnak nevezhető a két sekély gödör, amelybe elkaparták őket, ugyanis a perverz vén szivarok sűrűn visszajártak e helyekre

recskázni. A bringás lányt a kukoricaföld szélében ásták el, Ennát az erdőben. Frivola megtalálta egy vízmosásban az ágakkal, lombbal letakart bérkvadot is. Végül azt mondja, megutálta az életet. Többé senkiben nem képes megbízni, a beteg agyú puskások miatt megszegte a vérében, csontvelejében kódolt ne ölj tiltást, még ha csak egy perverz mocskot nyírt ki, akkor is. És ezután még többször meg fogja szegni a tilalmat, ne is próbáljuk megakadályozni. Nem azért fordult hozzánk, hogy átengedje az igazságszolgáltatást. Nem engedi át. Megfizet Ennáért, a bicajos ismeretlenért, saját meggyalázásáért, megbetegítéséért, azért, mert szétroncsolták a lelkét. A felvétel itt megszakad. Az eső egyik pillanatról a másikra megszűnik, mintha hirtelen bedugaszolták volna a felhőket. Fellobban a szél, és megzilálja a talaj fölött lebegő páragomolyokat. Ay, every inch a king. Ízről ízre király.

A Nagyszerűek ébren várnak ránk a háznál. Ott van a sötét szemű-hajú, mohikánfrizurás Patrick Wyne parancsnok, aki szintén Etalon Pasas. Magas, vállas, szálkás, ami a külalakot illeti. Belsőleg higgadt, megfontolt és sziklaszilárd, bár amikor elkapta ikreitől a bárányhimlőt, némileg ő is felpuhult a betegségtől, akárcsak a legtöbb férfi, ám erről nem szeret beszélni. A misztikus képességű, makarónifürtös Louis, a Kígyó. A nulladik típusú kommandós tetszés szerint válik láthatatlanná, teleportál/levitál. Kis termete ellenére vészesebb a halálnál. Ellenfelei többnyire úgy érzik, személyében a nyolcadik utassal találkoztak. Rühl Fresson, a mesterlövész, orvos és lelkész. Nemrég tett vizsgát lelkiatyaságból, így jogában áll haldoklót gyóntatni és feladhatja az utolsó kenetet, viszont körmenetet, szentmisét nem tarthat, és talán pápa se lesz belőle. Társai szerint így is univerzális: aki nem gyógyul, azt meggyóntatja, megszenteli és lelövi. A bajnok alkatú Pierre Lipowski érdeklődése három szálon fut: a legfőbb szál az evés. Amikor egyszer napokra uzsonna nélkül maradtunk a dzsungelben, listát készített, milyen sorrendben faljuk fel egymást; úgy tervezte, ő lesz a túlélő. A másik szálon bármit megtenne társaiért, akik egyben a barátai is. Végül rajongó híve koros édesanyjának. Ezért persze sok ugratást kénytelen kiállni. Igaz örömömre a Nagyszerűek kemény magjának lábadozó tagjai is gyógyultnak tekinthetők. Steve Delgado délcegen ül a teraszkorláton, egyik lábát lógázva, másik kezében portóis pohárral. Kalácshéj színű tarkócopfját mélykék bársonyszalag ékesíti, tekintete derűs.

Társai már túlestek a döbbeneten. Amikor legutóbb itt jártak, Delgado még a depigödörben gubbasztott, most pedig jólfésült, ápolt és jár. Bizonyára azt is tudják, hogy ez nem csupán az intenzív baráti támogatás eredménye. Találkoztak már Nymphával, vagy legalább hallottak róla. Hála neki, Steve feltámadt. Belloqot is végigmustrálják. Vigyoruk elégedettségről árulkodik. Igaz, hogy Daniel ázott, falas és kissé még mindig vakolatősz, de már nem kedvetlen és kiábrándult. Szerintem kimondottan erogénes, bár meglehet, ők ezt nem érzékelik. Gerret Flach főügyészhelyettest jóval kritikusabban mustrálják. A tejcsoki bőrszín, a brillköves fülcimpák, a magas homlok, a madárszárny formájú szemöldök, a sötét macskaszem és a borostaszakáll után sorra veszik az imponáló alkatot, az elegánsan laza testtartást. A kölcsönös szemrevételezés közepette mélyreható metakommunikáció jön létre köztük. Felismerik egymásban a hasonszőrűt. Erre iszunk. Daniel összefoglalja az eddigieket. Társai kerülik a hangos érzelemnyilvánítást, de leolvashatjuk az arcukról, mit gondolnak a vad- és emberölők gaztetteiről. Amikor elhangzik, hogy a lőbarátok valószínűleg megtámadnak minket, ha nem a házban, akkor a majdani hajtóvadászat során, Louis bólint: – Jól tennék. Nem ejtünk foglyokat. Gerret bal szemöldöke magasra szalad, ám ennyiben hagyja a megjegyzést. A Kígyó folytatja: – Elhelyeztünk egy-két kütyüt a ház körül, nagyon meglepni már aligha tudnának. Reggelig kint maradok, nyugodtan alhattok. Belloq rátér a másik ügyre. Eljut odáig, hogy az elcsípett gyerekrablók súlyos állapotban fekszenek a kórházban, egy emelettel odébb Carmine Lombardi, az elhurcolt kislány küzd az életéért, és a Loyola kinyírásában felsült támadók teljes kukaságot fogadtak. Egyébként rajtunk kívül mindenki úgy tudja, hogy Loyola elhunyt a kirakodóvásári összecsapáskor, ezért hamis néven, a lövöldözésben megsérült ismeretlenként ápolják a fickót. Martin búsan beszúrja, hogy a megbízókat leleplezhető filofaxról a mai eső után lemondhatunk, az érzékeny ketyere nyilván rommá ázott az ömlő ég alatt. Flach megmozdul, kortyol egy hosszasat. Koppanva teszi le poharát. – Ezzel már nem kell foglalkoznunk – mondja. – Az ügy más hatáskörbe került. – Mióta tudja? – firtatom.

– Nemrég közölték velem. Nyilvánvalóan Bryan Wilks pattintott le róla. A csúcsgórék ezt a balhét is elsimítják maguk között. Jellemzően. Belloq kétkedőn felnevet: – Nem hiszem, hogy ilyen könnyen feladja, Gerret. – Jól ismer – feleli az ügyész. Hang nélkül folytatja, dús arcjátékkal. Nem ránk néz, hanem a képzeletébe, ahol életfogytos szégyenketrecben raboskodnak a gyerekrablást megrendelő aberrás dzsámbók is. Az emberek leköpdösik, szidalmazzák őket, végül mumifikálódni hagyják a varjak, férgek által meghagyott maradványaikat. Vagyis Flach fantáziájában is létezik halálbüntetés. Mielőtt aludni támolyognánk, belopódzunk az ifjabb generációhoz. Ella ezúttal a kisöccsével tért nyugovóra. Feszes vigyázzban fekszik az ágy jobb szélén, a többi helyet a szétvetett végtagokkal heverő pelenkás birtokolja. Ez nem okoz viszályt köztük, álmukban egymáson nyugtatják a kezüket. Észre se veszik ottjártunkat, jóllehet percekig időzünk mellettük. Aztán leöblítjük magunkról a lavórnyi izzadságot, hajunk visszanyeri valódi színét. Egymáshoz gömbölyödünk az ágyban. Belloq hátához simulok, felvéve kedvelt alvópózunkat. Fordított helyzetben nagyon megéberednénk. Valójában ez a pozitúra sem biztosít százszázalékos védelmet érzékezési kedv ellen. Miközben ujjaim besétálják a mellkasán és kulcscsontján lévő hegeket, rám támad a szívkitépő pillanat emléke, melyben sérüléséről hallottam. Négy golyót távolítottak el a testéből, az orvosok hinni se merték, hogy felépülhet. Daniel mégis visszajött, mint aki jól végezte dolgát, hiszen ama pillanat óta megkínlódottan tudom: óceánmélyen szeretem őt. Elvesztésének eshetősége lelki szörnyethalás, halálközeli élmény volt. Nőrokonaim Ideális Férjnek, Isten Lábának nevezik őt. A nénék bosszantására minta- vagy hintaférjnek csúfolom az Etalon Pasast. Magunk közt titkosabb becézeteket is suttogunk egymásnak, miként most is, amikor a bőrét cirógató ujjaim felpezsdítik a félalvó oroszlánt. Fülébe súgom: Tentepasas, Szívem Ura, Non Plus Ultra. Végzetem. Miután felém fordul, és végigcsókolja-megérinti rajtam az összes erogén pontot, A-tól Z-ig, a G-t is beleértve, a fülébe-köldökébe lehelem további becézeteit, hogy tudja: ő a Jutalomfalat, egy igazi Grandeur. Szédületemben Shakespeare-rel szólok: Ay, every inch a king. Ízről ízre király. Ő pedig Selyemcukornak, Alomlánynak, Erogéniának, Viagrának nevez, de más is történik, és elragad bennünket a földöntúliság-érzet. Töredékpillanatokra eszembe jutnak a kétkedők, akik szerint nincs ilyen szerelem, sőt: nincs is szerelem, csak puszta kémia, az is legfeljebb

három évig tart. Aztán persze mindez kisuhan a fejemből, gondolattalanná öleljük-emeljük egymást. Amikor úgy érzem, ennél jobb már nem is lehet, mert az már fantasy, tényleg nem lesz jobb. Megcsörren a mobilom. Nem akarok érte nyúlni. Tovább akarok repülni, lebegni, zuhanni, mindezt egyidejűleg. Jutalomfalat illatát, érintését, szívdobbanásait akarom érezni minden porcikámmal. Elhallgat a csörgés. Összeesünk egymás karjában. Kifulladtan élvezzük a gyönyör utórezgéseit. Néhány másodperc múlva megest csörögni kezd a telefon. Nemcsak a gyilkosság halálos bűn, mások sorozatflessének megzavarása is hasonértékű gaztett. Az órára bámulok. Hajnali fél négy sincs. Alhatnánk két-három órát. Hasmánt araszolok az asztalon heverő készülék felé. Túl messze van az ágytól, naná. Spiccen folytatom a közelgést. Mire odaérek, a ketyere elnémul. Visszafordulok, és már-már fejest vetődöm a tente-pasas mellé, mikor a mobil jelzi: a kárhozatos hívó üzenetet küldött. Ezt teszi az élet. Az imént még római-gyertyás tűzijátékot élveztünk Isten tenyerén. (Vajon miért nem ezt a gyertyafajtát ajánlgatják a frigymentő terapeuták?) Most pedig ránk tört a rideg valóság. Ugyanaz a GPS-koordináta érkezett, amely a vihar előtt a kukoricaföld szélébe vezérelt bennünket. Ezúttal kiegészült a MOST! GYORSAN! serkentőszavakkal. Millimásodpercek alatt felöltözünk.

Tele a tár, mostantól Isten irgalmát kell követelni. ?

Hallótávolságon kívül leállítjuk a kocsikat. Észrevétlenül igyekszünk a kukoricás felé a hajnallati szürkületben, párában. Az út közelében haladunk, a fák, bokrok között. Friss keréknyomot látunk a felázott talajon. Merészen gyanítjuk, hogy Gary Davyl vadászathoz használt pickupja döcögött arrafelé. Cyanónak és Davylnek van ilyen járgánya, előbbiét talán még ki se húzták az Obulus-tóból.

Híjasan bízom Frivolában. Szándékai nem teljesen kompatibilisek a mieinkkel. Ő le akar számolni a lőbarátokkal. Mi elfognánk mindannyiukat, őt is beleértve. Nem szövetségesek vagyunk; használjuk egymást. Épp ezért kétszeres óvatossággal közelítünk a sírhely felé. Úgy véljük, Davylék a tetemért siettek. Ha eltüntetik a maradványokat, bizonyíték híján nehezebb lesz kóterbe varrni őket, még akkor is, ha Stoker ellenük vall Ruth Valentine lelövése tárgyában. Szinte hallom is a mindent elsimító, cinikus Torro ügyvédet: Stoker csak egy élénk képzelőerejű gyerek, éppen most esett át egy szörnyűséges traumán, hiszen elveszítette imádott édesapját, tehát egyetlen szava sem hiteles szegény kis félárvának; a bringás néni öngyilkos lett, kerekezés közben főbe lőtte magát, punktum. A másik koronatanúról nem tudnak, önelégültségükben utána se szagoltak, kit hisznek nyers fasírozottnak. Az őket időnként így-úgy megzavargató, furfangosan álcázott lányt férfinak vélik. Azt persze nem kétlem, hogy Frivola felfedte kilétét, mielőtt szétlőtte Cyano térdét a roncsolóvesszőkkel. Fejbéli noteszembe jegyzetelek: kit darált be a zsilip? Élve vagy holtan került oda az illető? Mi a halál oka? Baleset következtében hunyt el? Vagy pedig? Az efféle töprengés neve a mi szlengünkben kisrutin, a laborvizsgálat analógiájára. A konkrét terepmunkát nevezzük nagyrutinnak. Huzamosabb ideje nős kollégáim a házaséletüket is e szavakkal jellemzik, hol a kicsivel, hol a naggyal, élménytől függően. Itt tartok a párapamacsos pitymallásban. Még az is átfut a fejemen, hogy tényleg kísérteties a különösen ködlő környezet, habár félelmet nem érzek miatta. Nehogy már ne féljek! Gyors egymásutánban három pisztolylövés dörren, egyazon fegyverből. Válaszképpen üvöltés harsan, többszólamú kiabálás robban ki. Belehúzunk, ám így is csak a finisre érkezünk. A mélyen kijárt földúton sérült férfi fetreng-vonaglik. Menekülne társai után, de képtelen felállni. Gary Davyl borostyánzöld pickupja sarat köpülve, padlófröccsel igyekszik eliszkolni. A sietségben nyitva maradt platón ázottföld színű massza hányódik. A jókora valami felpattan, odébb vágódik, visszazuhan. A következő huppanónál úgy rémlik, mintha felülne. Aztán fel is ül, és akárha rémálmodnám, csaknem arctalan halálfej mered rám, és két karját felcsapva hanyatt vágódik. A kisteherautó pattogva távolodik, a bomladt tetem utolsót haláltáncol a platón.

Az újabb zökkenőnél ismét felülni látszik, feje oldalra bicsaklik, törzse rángatózva rázódik, majd lesiklik a rakfelületről, zuhantában megpördül, és kifacsart tartásban elterül a dagonyás talajon, nem két darabban. Elsőként a földön vonagló férfihoz sietünk, ő még él. A kórházból szökött, begipszelt karú Valero Cahar ezúttal nem úszta meg könyöklövéssel. Mindkét térde és a hasa vérzik. Lefűrészelt csövű flintája mellette hever, hónaljtokjában ágyú dagadozik. Golyót kapott, mielőtt bármelyik csúzlit használhatta volna az ép kezével. A vesztét okozó pisztoly néhány méternyire hever tőle. Alighanem ugyanaz a stukker, amelyet Frivola vett el Cyanótól. Fresson a vadölő mellé térdel, felvágja a több réteg avarszínű ruhát, megtekinti és tamponálja a hasi sebet. Megkérdezi tőle, óhajt-e utolsó kenetet, mert nem biztos, hogy életben lesz, mire a mentő ideér. Válaszul a sérült felüvölt félelmében. Azt ordibálja, nem akar meghalni, neki még ezer dolga van a földön. Szemlátomást jócskán beállította magát a kórházban orozott szerekkel. Jókorára tágult pupillája alkalmas lenne műholdas vételre. – Enna Kelth sem akart meghalni – mondja Gerret ügyész tárgyalótermi hangsúllyal. – Ruth Valentine is szerette az életet. – Bűnt követtem el – zihálja Cahar. Sebeiből vér bugyog. – Imádkozni fogok! Isten feloldoz, és életben hagy! – Lelkész vagyok, fiam – közli Rühl a jóval idősebb férfival, és megkérdezi: – Gyónnál? Magukra hagyjuk őket. A pickupról lezuhant holttest előrehaladott oszlási stádiumban jár. Haja nagy része elenyészett a fejbőrrel együtt, a golyó ütötte lyuk jól kivehető a koponyán. Sáros, foszladékos ruházata felismerhető. Ruth Valentine sportcipőt, halásznadrágot, pólót viselt élete utolsó napján. Ökölbe szorult kézzel halt meg, gyűrűsujja maradékán ezüstpillangó lötyög. Értesítjük Donnamarie-t, hogy küldje nyomkeresőit. A nő azt feleli, áttérnek a bimbódzásos szaporodásra, mivel nincsenek elegendően a pelyvasok munkához. Biztatjuk, hogy csak sokasodjanak, ahogy tudnak, bár ivaros úton élményesebb, ugyanis reményeink szerint rövidesen tovább bővül a feltárandó helyszínek sora. Louis, a nulladik típusú kommandós és felderítő megkérdezi, merre induljon: a vadölővadász vagy a vadölők nyomát kövesse? Választ se várva, magától értetődően az utóbbiak után ered. Műholdas telefont, rádiót, GPS-t, jeladót visz magával. Az éjszakai eső nagyját beitta a szomjas föld, ám a kukoricás felázott talaja csak gumicsizmában járható. A lőbarátok számosszor vádliig süllyedtek, kiléptek csizmájukból, mire kihantolták és a kocsihoz cipelték a tetemmaradványt. Nem járkáljuk össze a területet, mert Gerret szerint Donna Marabu boszorkányos fekete mágiából.

Belloq és Cyd rövid erdei sétából tér vissza. – A nyomokból ítélve Frivola a közelben töltötte az éjszakát – jelenti a manó. – Arra számított, hogy a mandrók eldzsalnak a bizonyítékért, és bejött neki, tényleg eldzsaltak. Ő szépen megvárta, míg ásni kezdenek, és riasztott minket. Közeledésünket neszelve, vagy azért, mert a mocsadékok már pucolni készültek, leterítette a gyónós mandrót, és elslisszolt. Sanszunk se volt a nyomába érni, kvadja a bokrok között parkolt. Csipázom a motorizált bigéket! Frivola! Frivola! Még a neve is über-pikáns, de a fotója szerint is tetszik nekem. Nem olyan vézna, mint a kaucsuknők, fizikailag simán arrébb rakja a teli teknőt. És egyáltalán nem is csúnya, egy mellbevágós frizkó stuka bigét varázsolna belőle! – Ez a bige böribe megy. Felejtsd el – dünnyögöm. Cyd megvakarja az orrát, rám néz, meg a gyóntató Rühlre és Gerretre is, közel háromszáz fokos szögben. – Ezt a bigét aranyba kéne foglalni, vagy inkább csokiba, az sokkal nyalogatósabb! A titkos álmainkat valósítja meg, amiket mi azért nem viszünk véghez, mert álszentek vagyunk! – közli, mindkét mutatóujját rám szegezve. – Azért nem visszük véghez, mert mi valódi szentek vagyunk – helyesbítek nagyzolósan. – Az álszentségit a hülye fejednek, pedig hogy kedvellek, a két legjobb barátnőm egyike vagy! Hányszor kívánjuk minél tortúrásabb vesztét a sok mocsadéknak, akik gyámoltalanokat gyilkolásznak, mások kínján kéjelegnek, hányszor?! Rühellem az álerkölcsös, ultraliberális szövegelést, a szemétségpártoló törvényeket, pedig aztán én se vagyok feddhetetlen! Ez a bige klasszikusokkal jobb nálunk, mert neki van mersze revansot venni! – Te nyugodtan gondolkozhatsz így, Cyd. Mi viszont zsaruk vagyunk. – És ettől ti másképp gondolkoztok? Bólintok. – Némileg. Vállat von, és Fresson ápoltjára pillant. Köp egy hegyeset, majd Gerrethez fordul: – Az a mandró talán nem megérdemelten kapta a skulót a könyökébe, hogy többé ne lőhessen védtelenre? A térdébe, hogy ne hajszolhasson másokat? A hasába, hogy ne szökdössön ki a kórházból, tovább gyilkolászni? Mi űzi az ilyeneket? Még az infúzióról is lemásznak, hogy mordállyal rohangásszanak a mit sem sejtő erdőben! Éjjel majdnem felrobbantottak minket! Ki ajándékoz nekik több alapjogot, mint az áldozataiknak? Kicsoda? Beszédem van az illető mandróval! Flach széttárt karral, felvont vállal reagál a szónoki kérdésre. Meghalljuk a közeledő szirénaszót.

Rühl keresztet rajzol Cahar homlokára, és feláll mellőle. – Nem kötnék rá fogadást a bukinál – szól mellénk lépve. – Belegondoltam, mit fog felelni, ha majd Szent Péter megkérdezi tőle: mondd, édes fiam, mit csináltál egész életedben? Pisztolygolyót izzadtam a gondolattól. – Elfelejted, hogy Szent Péter a mennyország kapujában teszi fel a vizsgakérdéseit! Szerinted ez a csótány odajut? – háborog Lipowski. – Felőlem Belzebub, a Legyek Ura is vizsgáztathatja – von vállat Fresson. – Mellesleg, ha ilyen igazságtalan a földi berendezkedés, miért ne lenne hasonló a mennyei is? – Hát mert mennyei – érvelek. A hivatásos cinikus, mesterlövész, orvos és lelkiatya szemközt kacag: – Ha kell valami, elmész Szent Antalhoz és megvajazod a perselyét, nem igaz?! Ha ő korrupt, milyenek a többiek? Miért ne lehetne a mennyország is telezsúfolva aljadék ipsékkel?! – Jaj, Rühl! – hördülök. – Hát azért, mert akkor szennyországnak neveznék! Mi bajod? Mit gyónt a husodás? – Azt gyónta, hogy a spanjaival együtt irtózatosan adrenalinfüggők, és veszett magas az ingerküszöbük. Ebből fakadóan muszáj volt ölniük, különben jelentkeztek az elvonási tünetek, és ugyebár az szar érzés. Ruth Valentine és Enna Kelth között kinyírtak még valakit. Saxon, a fogász felszedett egy stoppos kamaszlányt, kábé tizenhat évest, ez a korosztály lévén a gyengéje. A lány vadászatot akart látni. Vesztére. Ő lett a vad. Miután megűzték, megnyilazták és végigmentek rajta, gödröt kapartak, és eltemették a haldokló kamaszt. Pár nap múlva odamentek nosztalgiázni, és rémülten látták, hogy üres a sír. A lány kimászott az üregből, vagy valamilyen állat kaparta ki a hulláját. – És csont nélkül el is tüntette? – kétkedik Gerret. – Szerintük egy arra tévedt medve vagy farkasok vonszolták el a tetemet, azért nem lelték a maradványait. Az akkori esős, viharos időszak elmosta a nyomokat, így aztán nem bírtak megbizonyosodni feltevésükről. Ezt a verziót támasztotta alá Leviton, miután lecsekkolta, hogy a lány magától nem mászhatott ki a sírból, mert senkit se vettek fel a kórházba az övéhez hasonló sérülésekkel, és a rendőrségen sem tett feljelentést. Flachre nézek: – Nézessen utána a zsilipnél talált maradványoknak a halottkémnél. – Már firtatóztam. A roncsolódás miatt nem maradt épen a koponya, és ujjlenyomatot se tudtak venni, ezért ismeretlenként hantolták el a maradványt a temető egyik zugában. – Exhumáltassa! Nem lepődnék meg, ha a DNS-vizsgálat alapján kiderülne, hogy a levadászott kamasz a folyóba esett, miután kikecmergett a sírból. Tutifix, hogy a szülők

kerestetik a lányukat, így rövidesen azonosíthatjuk. Frivola tud-e az esetről? Ha netán kihallgatta a vadölők ezzel kapcsolatos beszélgetését, nyilván átérezte az élve elhantolt lány kínszenvedéseit. Az embervadász még él, amikor a mentősök elviharzanak vele. Senki nem esik térdre, imához a felépüléséért. Átadjuk a terepet Donna Marabu embereinek, és visszasietünk reggelizni.

Jó kis pokol lesz az égben, ha ezt a sok képmutatót mind odagyűjtik!?

Urian nem tud betelni a kibővült társasággal. A széktámlákba kapaszkodva sorban végigjár mindenkit. Felmászik Wyne térdére, ggya, ggya! kurjantásokkal meglovagoltatja magát. Belecsápol Lipowski tányérjába, elmar egy szalonnakatonát, és mire lecsapnánk rá, lenyeli a sikamlós zsákmányt. – Ne agonizáljatok! – stimulál minket Rühl. – Ólomkatonát is nyelhetett volna! – Vagy kárókatonát! – csatlakozik Cyd. Kiscsikó megmarkolássza Fresson heges arcát, és minden csippentés után az ujjaira mered, vajon rajtuk maradt-e a bácsi bőre. Kanyargós múltja során Rühl sokszor megsérült, húshiányait, hegeit saját bőrével pótolták a plasztikai sebészek, enélkül csak mínuszosan volna jóképű. Segond, őt így is szereti mindenki, a macskáit és az anyósát is beleértve. Kisdömper Cyd ölében is fordul egyet, megölelgeti az arcát kétfelől, és gyengéden tapsikol rajta egy strófányit. Búcsúzásképpen szalonnazsíros-kakaós-morzsás pusziban részelteti a manót, fültől fülig. Meglátogatja szerető szüleit is, meghatóakat szuszog a nyakunkba, annya, aptya, minket is benyálaz, de csak futtában, és battyog tovább. Az államférfi-gondterheltnek rémlő Donaldot babanyelven instruálja, miről írjon aznap. Megakad a szeme a bús marabuként gubbasztó Stokeren, de nem áll meg mellette. Hétmérföldesnek szánt, ingatag lépteivel Ellához tipeg. – Mi van? – érdeklődik a kávéja, pipája fölött révedező Donald. – Elkaptátok a vadölőket?

– Majd reggeli után – feleli Belloq. – Egy megvan – közli Cyd. – Nem mi lőttük ki, hanem a leendő menyasszonyom. Felsóhajtok: – Megértem lángolásodat. De azért gondold át, mi lenne veled, ha egyszer istenigazából megharagítanád Frivolát. A manó szeme elüvegesedik, két karjával szorosan megölelgeti magát, és felnyög: – Parázsos szerelmi életet vizionálok. – Ugorjuk át ezt a részt – javasolja Belloq. – Hat embervadász még mindig szabadon grasszál, tokától bokáig fegyverben. – Hat? Miért hat? – csodálkozik Martin. Kiflit mártogat a tejeskávéba, s ha pillanatokra felszabadul a keze, sebtében extrémhorgol néhány bökésnyit, vagy harap egyet sajátos szendvicséből, amelyet félbevágott almára helyezett sajt- és szalámiszeletből készített, szőlőszemdíszítéssel. – Cyano hulla, Cahar sem árthat többé. – Sorolom: Saxon, Pipps, Torro, Davyl, Leviton és Bourelle, azaz Frivola. Hat embervadász. – Mondd meg őszintén, de tényleg őszintén: Frivola helyében te mást tennél? – kérdezi öcsém. – Megkérnéd szépen Levitont, hogy rendőrfőnökként szolgáltasson igazságot? – Ezt már épp eleget rágtuk – legyint Daniel. Donald megkopogtatja az asztalt a pipával. – Na, várjatok. Nem vitatkozom veletek, de én öttel számolok. Öt hasadt agyú ipse cirkulál köröttünk pajeszig fegyverben, mi meg itt ücsörgünk a teraszon, céltáblaként. A Stoker gyerek is idevonzhatja őket. Ne higgyétek, hogy betojtam, csak tisztázni akarom a helyzetet. Miután máris tisztáztam, felhívom az újságírót, és lemondom a mai interjút. – Miért mondanád le? – hörrenek. – Jobban feszengsz ettől, mint a flintások miatt?! – Miért ne mondanám le? – értetlenkedik. – Naná, hogy lemondom! Idejön az a szerencsétlen, gyanútlan, ártatlan Yvory Smythy egy női magazintól, amelyben a legkeményebb téma a tűsarok, és erre itt talál egy rakás marcona zsarut golyóálló mellényben, mázsányi lovassal?! Menten bealél ijedtében! – Yvory Smythy fiú vagy lány? – kérdezi Cyd. – Nem dögmindegy, ha az a nyomorult itt kap infarktust, hátsófalit vagy köntörfalit?! Hát nem dögmindegy?! Ha most lemondanám a pacákot, egész nap nyugodtan írhatnék. Pont egy olyan jelenetnél tartok, amely alatt beszakadna az asztal! Pláne, ha megírhatnám. – Sejtettem, hogy erre megy ki az egész – sóhajtom. – Begazoltál, keblenc barátom?

– Nem gazoltam be, de keresem a kibúvókat – ismeri el szemlesütve. – Persze, te azért pártolod a sajtónyomulást, mert az apád a kiadóm, és egy húron pendülsz vele. Különben Yvory női magazinoknak ír, mivel a nők jóval olvasékonyabbak, de érezteti, hogy valójában Pulitzer-díj várományos riportok járnának neki az élettől. – Ne foszd meg őt a lehetőségtől. Ha netán történne valami, nem kell köntörfali infarktust kapni. Bezárkóztok a pánikszobába, és adod tovább az interjút. Készíts be teát, perecet. – Majd én vigyázok rájuk – jelentkezik Nympha. – Hol van Steve? – kapja fel a fejét Donald. – Visszaesett? Máris? Mostantól megint ágyban marad? Kikosaraztad? – Steve és Nympha egy szobában aludt! – árulkodik Ella. – Azután elment őrködni. Mármint Steve, mert ő a legpöpibb felderítő, na meg Louis. Emlékeztek rájuk a dzsungelből? Nahát! Úgy vigyázzatok, hogy Steve itt figyel valahol. Egyből kiszúrná, ha jönnének az embervadászok, de hát pont ez a dolga. S persze azt is látja, ha Nympha flörtölget Gerrettel. – Anyám, borogass! – sóhajtom. A földreszállt gyógytornász Flach elé teszi a csokismentolos kávét. A hálás ügyész hosszasan csókolja a kézfejét. – Nem állok közétek – mondja a lánynak a maratoni kézcsók végén. Mosolya az acélt is elfolyósítaná. – De alig bírod visszafogni magad, ugye? – kuncog Nympha. – Férfiasan túlélem – ígéri Gerret. – Én már rád se hajtok – legyint Martin. – Légy boldog Steve-vel. Viszont kapsz tőlem egy hozzád illő nevet. Mostantól Péri leszel. Vagyis tündér, jó szellem. Apropó: holnapután estefelé eltűnök néhány órára. – Milyen tüntetés lesz? – kérdezi az őt színéről-visszájáról ismerő Ella. – A hobbivadászat ipari és agyatlan méretűvé növekedése ellen demonstrálunk. Kegyetlenül aktuális, nemde?! Jövő héten a költöző-vonuló madarak vadászatát igyekszünk betiltatni. Az is vészesen aktuális. A következő héten a felelős környezetvédőket leugatók miatt vonulunk fel. És így tovább, téma bőven akad. Mellesleg a Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után! – Mehetek veled? – kérdezi a kamaszlány. – Én majd óvodai jeleket osztogatok. Viszek virágot, pandát, koalát, zsiráfot a rendesebbjének. Meg persze hányást, férget, mizériát, spórát a köcsögebb ellentüntetőknek, beszólistáknak. Martin felvonja, megtáncoltatja a szemöldökét. Bekaszálja a mutatványért járó elismerést, és Ellára néz.

– Jöhetsz, ha megígéred, hogy olyanoknak nem osztasz túl kritikus jelet, akiktől nem tudlak megvédeni. – Ránézésre honnan tudjam, kik azok? – Aki minden kiterjedésében háromszor nagyobb nálam, vérben forog a szeme, és szedi az utcakövet, az inkább ne kapjon tőled hányásjelet. – Na de ha épp ő az okádék, az amőba?! Hogyan értessem meg vele? – Érvelj neki, vagy maradj otthon – ajánlja Belloq. – Jaj, apci, te is nagyon jól tudod, hogy némelyekről minden szó lepereg, mert csak a fizikából értenek. – Fizikából? – Ha úgy felrúgod, hogy űrsétát tesz, mielőtt leesik, megérti a közlendőt. Vagy ha olyat benyomsz neki hogy nyugdíjas lesz, mire kimászik a kómából, azt is felfogja. Ez a fizika. – Nekem két ilyen metszett nyelvű srácom van, és Joy az anyjuk – jegyzi meg Wyne parancsnok. – Szerencse, hogy még kicsik. Hamarosan atomveszélyesek lesznek. – Ma nincs postám? – kérdezi Donald enyhén nyafogós hangon. Ella rápillant, iszik egy korty kakaót, és lazán legyint egyet. – Már elintéztem a gázosabbját, nyugodtan megnézheted a többit. – Mi volt a gázosabbja? – firtatja a pennás. – Épp azért nem kapod meg a gázosabbját, hogy ne húzd fel magad rajta. Most egyébként is csak olyanok jöttek, hogy gyerek úgy nem beszél, mint a legutóbbi regényedben. – Hogyhogy nem beszél úgy? Már-már szó szerint idéztem a modelljét! – Na, pontosan ezért nem kapod meg az ilyen postát! Tök értelmetlenül bordulsz be rajta. Aki ilyet kijelent, azt állítja egyszersmind, hogy ő ismer minden elő egyedet, név és személy szerint. De annyira ám, hogy jó előre, tévedhetetlenül tudja, milyen szituban miként beszélnek. A mindentudás rém fárasztó lehet, a mindent-jobban-tudás pedig még sokkal jobban nyüstöli az elmét. Te csak ne zabolj hülyeségek miatt! Ismerhetnéd a mondást: az alattomosok gyalázkodása dicséretnek számít. – Más egyéb? – kérdezi Donald gyötrötten. Kávémat kortyolgatva figyelem az arcát. Ezúttal még véletlenül se töprengek vigasztaló szavakon, ismervén természetét. Első reakciója a plafon. Ha azt már lefejelte és berohangálta, eltűnődik, és végül teljesen jó figurákat-regényeket szublimál, bármiből; akár egy irodalmi Dárius király.

– Nincs más egyéb – mondja Ella vontatottan. – Esetleg még valami. De tényleg ne húzd fel magad! Egy másik inspekciós zseni szerint a barátok és a szerelmesek egyformán beszélnek a könyveidben, márpedig ilyen nincs. Szerintem viszont azért spanok meg szerelmesek, mert felismerték egymásban a közös pontokat, hasonlóan gondolkodnak, közel azonos a szókincsük, IQ-juk. Ezen a belekötésen sincs mit vitázni. Mégiscsak megszólalok: – A smoncát az definiálja, hogy kit utál, és arról ismerszik meg, hogy világít benne a kávé. Mellesleg Seneca szerint a lélek tükre a beszéd. Ez írott szövegre, e-mailre, kommentre is vonatkozik. Ennyi. Gerret megcsillantja holtnyelvtudását: – Imago animi sermo est – szólván. – Mindig udvariasan meg is köszönöm az összes trollnak, hogy utálatuk ellenére szorgalmasan olvassák Donald regényeit – bólint Ella. – Szerencsére még mindig azok vannak jóval többen e földön, akik élvezetből olvasnak, moziznak, hallgatnak zenét, és nem sanda szándékból. Cyd felemeli a villát a rádöfött omlettdarabkával együtt. Amikor hadonászni kezd vele, több száj kitárul – legnagyobbra Lipowskié és igyekszik lekövetni a rázódó falat útját, hogy elkaphassák a fogukkal, ha netán feléjük repülne. – Pontosan erről gezemicéztem nemrég! – magyarázza a manó. – De nem haragszok rátok, amiért rám aggattatok egy csomó agyasságot, amitől büdösül gallérozott lettem. Na de hát azért vannak a barátok, hogy legyen kiket komázni, meg legyen kiknek megbocsátani. Én például a hamvasságomat veszítettem el miattatok, amikor átvettem tőletek egy csomó szókompozíciót, és emiatt sokkal mattabb lettem, de azért így is szeretlek titeket. Ella egyetértőleg bólogat. – Így van Cyd, én se maradtam hülye mellettük. Mesésen ragadós a stílusuk. Azt bírom a legjobban, hogy közöttük nem érzem a generációs ütközőket, biztos azért, mert nincsenek is, szóval velük valahogy nincsen korkülönbség. – Én meg azért ülök itt, mert nem éreztetik velem a neveltetésemet! Ami hiányos, sőt lyuk hátán lyuk – kontráz a manó a villát lóbálva. A csészealj méretű omlettdarab katapultál. Ketten is az útjába vetődnek. Lipowski és Stoker feje összekoppan. Előbbi kapja el a falatot, ám a fiú mohó tekintete láttán nem habzsolja be az egészet. A kilógó részre kancsalítva, teli szájjal kérdezi: – Lövöd a felét? Stoker bólint, alátartja a tányérját. Cyd megvárja az osztozkodás végét, és folytatja:

– Elég pocsék, ha a sznobizók lesújtóan bánnak a kevesebbre tartottakkal. Senki se csipázza, ha hülyének nézik, ezért aztán konflis konflist követ, és kész az örvény! – Konfliskezelő terápiára kell járni – ajánlja Donald. – Erről jut eszembe. Ella és Stoker tán még nem döntött, mihez kezd, ha megnő. Szerintem elmehetnétek állatpszichológusnak, lenne rá igény. – Ez az! – rikkantja Ella. – Akkor kikutathatnám, hogy miért a kutya testesíti meg a sírig tartó hűséget! Miért nem a férfi? – Remek téma! Nos, Iris nemrég mesélte, hogy a kutyánk, Lobo és Denisáék macskája, Fáraó Átka teljesen befordult. Mióta Tarzan nincs otthon, Lobo alig eszik, álló nap egy vizesvödröt őriz, és ha sétálni indulnak, a csebret is vinni kell, különben nem mozdul. A kutyafuttató helyre jár egy labrador, az a padlókefélő gépbe szerelmes, tehát azzal mennek sétálni. Amíg az eb játszik a többiekkel, a gazdája feszülten őrzi a masinát, mert ha annak baja esnék, íziben mehetnének a kutyapszichiátriára. Egy kis csivava gumikacsát nevelget saját porontyaként, mindenhova cipeli, óvja, tanítgatja. Egy csau az öntözőkannába szerelmes, azzal mászkálnak. Egy vadászvizsla a gazdája flintája nélkül nem hajlandó kilépni a házból. Képzelhetitek, mennyit zaklatják őket a rendőrök. Annakidején, amikor Ella hazavitte a kiscicákat, Fáraó Atka majdnem belepusztult a féltékenységbe, most viszont egész nap razziázik a házban, őket keresve, olyannyira hiányoznak neki. Iris holnap eljön a két depressziós állattal, és Gabrielt is hozza, mivel ő meg naphosszat Uriant kajtatja. – Nekünk is volt három foxink – meséli Stoker. – Apuval jártak az erdőre, nekik kellett felverni a vadat. Apu azt bírta legjobban, ha a vadkan nekik rontott, és a kicsi foxik teljes erőbedobással harcoltak vele. Sajnos mindig a disznó győzött, és a kiskutyáink elfogytak. – Első osztályú nevelést kaptál – fanyalog Wyne. – Nem így van, mert nem fogott rajtam – vitatja a fiú komoran. – Gyáva, pipogya, szar alak vagyok! Sohasem lesz belőlem igazi férfi. – A fatusodat idézted? – kérdezi Ella. – Stőr lehet így felnőni. Lélekbúvár legyen a talpán, aki téged helyretesz. Miért csinálják ezt bizonyos szülők? Miért döngölik földbe a gyereküket? – Hát nem szeretetből, az hótfix – szögezi le Cyd. – Az enyémek sem ontották feszt a dicséretet. Te ehhez hülye vagy, kevés vagy, úgyse tudod megcsinálni, fel sem éred ésszel, kukásnak se leszel jó, semmire se viszed, ezt hallgattam legfogékonyabb éveimben. És tényleg kevésre vittem, ha onnan nézzük, hogy nem lettem olyan hivatali verdás, kétgorillás izémicsoda titkár, mint Number One, de nem irigylem tőle, mert a mandró aurája kátrányfekete és vibrál, mint a zárlatos villamosszék, szóval nem az előmenetel tesz boldoggá! És ha Numero Egynek hívatod magad, attól még ugyanolyan sötét segg maradsz, mint a soha ki nem rühellődött sötét seggek. Én viszont jól vagyok, komázlak titeket és bízhatunk egymásban, nekem ez a nagy karrier, és most már letojom, mit tartott rólam a faterom.

– Minden korszak értékválságos, csak némelyik sokkal gatyábban – mondja Fresson. – Ezek most éppen ultragatyás idők. – Ebédre kaptok dinnyét, madártejet – szól Nympha vigasztalón. – Rendes nő vagy, Préri – lelkesül Cyd. – Péri – helyesbít Martin keresztapa. – Jó, jó! Legyen igazad! Ha így akarod, felőlem legyen Préri! – legyint a manó. – Szóval Préri, nagyon hasonlítasz a két legjobb barátnőmre, pedig ők nem főzősek, alig kedvesek, nincsenek angyalszárnyaik, de még csak egy szál angyaltolluk sincs, és úgy rúgnak, mint az atom. írttól függetlenül közéjük fogadlak. Kivel is jársz? Steve-vel vagy Gerrettel? – Beszélhetnénk erről később? – kérdezi Nympha. – Még csak most ismerkedem veletek. Tudod, Donald a dédelgetett kedvenc íróm, kívülről fújom a regényeit, és most repülök attól, hogy befogadtatok, és két új nevet is kaptam. A Périt és a Prérit is köszönöm! – Majd én is adok neked egyet – nagyvonalúskodik az írómester. – Ha ez ilyen boldoggá tesz. – Ha tőled kapnám, muffint is sütnék örömömben! – Mogyoróval, meggyszemekkel, keserűcsokival? Minek nevezzelek?! – Ne menjünk el émelyig! – rikkant a manó. – Donald könyvei elveszik a világ élét, pedig egy kukkot se hazudik bennük. Te egy született tündér vagy, egy jó-nő-bőrbe bújt préri, mi pedig elkapjuk a rosszfiúkat. Mit szólnátok, ha megfognánk Gavint, aki csak egy fokkal kevésbé jóképű, mint szépmagam, és ő elkalauzolna minket a vadölők búvóhelyeire? Jobban ismeri a járásaikat, mint mi! Tarzan a ház tövében horpaszt, hátsó lábait, fenekét a falra feltámasztva, és álmában szaladgál kicsit. Körmei kaparásznak a falon, de legalább a pedikűrt is letudja. A kölyökmacskák egeret hajszolnak. Az űzött rágcsáló sikoltozik halálfélelmében, nem alaptalanul, a bársonytalpúak a szélrózsa minden irányából rohamoznak. Pocik-perspektívából vérfagyasztó lehet a villogó macskaszemek, tőrhegyes tépőfogak látványa, de a húsevőlehelet sem rózsaolaj. A szorongatott apróság bemenekül a hétalvó kutya alá. A doberman mit sem érzékel mindebből, álmában tovább szaladgál. A macskák közrefogják az élő menedéket, meresztett körömmel, morogva bekotorásznak, benyúlkálnak Tarzan alá. A halálfélős egérsírás kihallatszik a halkan horkoló ebállat alól. Bekapcsol a robotzsarum. Széthessentem a ragadozóhadat, belehajtom a rémült pocikot az asztalról felkapott konyharuhába, s batyut formázok a törlőből.

A bozótosba vonulva szabadon engedem a riadt apróságot. Ő nem fut el rögtön, az arcomba mered, bajuszát olyképpen mozgatva, mintha beszélne hozzám. Úgy hallom, mintha válaszolnék neki. Anyám, bedilóztam! Szfinx, az ezüstszínű kiskacor rohanvást érkezik, ülepfékkel torpan meg a lábam mellett. Az egér higgadtan végigméri a vészes jövevényt, még egyszer rám csillantja apró cukorkaszemét, és méltóságteljesen odébbáll. Macskakísérettel sétálok vissza a teraszra. Eszembe jut a tó úrnője, a Halkirálynő, akivel néhány éve titkos szerződést kötöttünk, és egyikünk sem lett hitszegő. Gerret félrevonulva telefonál lehallgatásvédett készülékén, Wyne úgyszintén. Ella és Nympha asztalt bont, Cyd és Pierre segít becipelni az edényeket a konyhába. Urian az apja nyakában lovagol, Martin extrémhorgolja a végehossza-nincs, padlószürke fonalcsíkot. Érzem, hogy szívverésem felpörög, szaporábban lélegzem, és ekkor az én telefonom is aktivizálja magát.

Tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek. ?

Motorbőgést hallunk. Az erőltetett, fülrepesztő hang nem az út felől jön, hanem a domb mögötti mezőről. Két puskalövés, majd átható ordítás hallatszik. Az ócskavasparipa repeszt tovább. A lövöldözés kiújul. Daniel átadja Uriant Ellának. Millimásodpercek alatt fegyvert ragadunk, és Rühllel együtt a terepjáróba pattanva feltűzünk a dombtetőre. Megpillantjuk a felénk igyekvő Gavint. Borostyánzöld pickup üldözi a világháborús motort. A vadászverda platóján pattog az egyik mordályos fickó. A másik flintás az ablakon kihajolva buzgón tüzelget az űzött nyúlként cikázó Budibilder után. Fresson kiemelkedik a tetőablakon. Nem cicózik a célzással, hótfix, hogy beépített irányzék van a szemében. Lövés dörren a fejem fölött. Az egyenetlen talajon le-föl ugrálgató pickup platóján imbolygó puskás a magasba rugaszkodik, vállból kifordul, és dob egy flicket. Ugyane pillanatban a kocsi gödörbe szalad, a zökkenés a vezetőfülkére taszítja a lövészt. Az végiggurul a szélvédőn, nagyot csattan a motorháztetőn, és a járgány elé zuhan.

A vezető padlófékez, pániksebesen hátratolat, megfordul, és halottnak vélt társát hátrahagyva eldönget a fenyves felé. Nem tépünk utána. Gavin eldobja keresztesháborús csotrogányát, levágódik a fűbe, két kézzel befogja a fülét, és fekve-toporzékolós, üvöltözős idegrohamot kap. A platóról leszedett ördög nem csinál semmit. Hasmánt hever a talajon. Rabolt mundért visel, alacsony rendfokozatút. Cipőorral odébb pöcköljük a közelében heverő mordályát. Belloq lehajol hozzá, végigmotozza ruháját. Kiakaszt egy stukkert a nadrágderékból, előránt egyet a bokatokból. Megfordítja a testet. A kulcscsonton lőtt Leviton eszméletlennek, holtnak, nem létezőnek tetteti magát. Nem élesztgetjük a tetszhullát. Rövidesen úgyis feltámasztják spétesen jelentkező kínjai. Felültetjük, megnézzük Gavint. A sertésólszagú fickónak kutya baja, leszámítva a nyakán, karján lévő horzsolásokat. – Ne ordítson már! – förmed rá Daniel. – Visszapattantak magáról a golyók! Budibilder tüstént elnémul, szeme elkerekedik. Egyszerre bámulja a sztratoszférát és minket, főleg a távolabb ácsorgó Fressont, mivel őt nem ismeri. Elvigyorodik, kevélyen az ujja köré pödri az állgödréból fakadó szakállkát. – Visszapattantak? Rúlam? Még szép! Naná! A szagpajzsodról a halálsugár is lepattan, gondolom. – Mi volt ez? – kérdezem. – Mit akartak magától? – Nem lássa, kisanyám? Kifingatni, aszt akartak! – Miért? Mit ártott nekik? – Én asztán szart se! Begyött az udvaromba egy olyan napszemós, arckötős, kapucinos remete, barát, papsi vagy micsoda, behajtotta a két hekust a házba, akiket otthagytak nekem, hogy láb alatt legyenek, meg szemmel tarccsanak, nehogy lelépjek, oszt nélkülük gyött ki. Aszonta nekem, hamar ugorjak mocira, és repesszek a maguk házáhó! Olyan fura, buzis hangja vót különben, se vékony, se mély. Montam nekije, ne dirigájjon itten, mer úgy betakarom, hogy asztán kódisnak se lesz jó, de neki vót pisztolya, több is, mer elszette a kíberekét is, az enyimé meg el van dugva, hát felűttem a mocira, a remete meg rám dobta a kapucinos lebernyegit, álcázásbúl. Kilökött a hátcsó kapun, és akkó má húztak is utánam a

Garyék a böhönnye járgánnyukkal, és hiába hajintottam le az álkabátot, és kajabáltam, hogy én vagyok én, azok a tulkok csak lűttek rám! Asztat is kajabáltam, hogy nem vagyok én vadnyúl! Erre ellűtték a sapkám megkötőjét! Úgy fütyültek a golyóbisok a fülem mellett, mint a huzat! Én meg sepertem elfele, nehogy kinyúljak! Szóviccén heherészve feltápászkodik a földről, odabattyog a megbilincselt Levitonhoz, és árnyékot borít rá. – Mér csinátta esztet? Mér köllött rám lődözni? – firtatja. – Nem vótam ölég hallgatag éveken áttal? – Te is benne vagy, te szaros kis senki! – köpi oda megvetően a kérdezett, a fájdalomtól, dühtől fogcsikorgatva. – Folyton leskelődtél utánunk, mindenbe beleverted az orrodat! Vadászbalesetet kellett volna szenvedned, aljas spicli! Te informáltad a greenpeace-es genyákat! Bambi kommandó?! Haha! Kiadtál az önbíráskodó, kurva zsaruknak! Örülhetsz, hogy még élsz, de nem mindig lesz ez így! – Mér, maga tán örökkön fog élni? Mi van, má le is fokozták? Őrmestikém! Régótta töröm a klumplimat, most má mongya meg nekem a tuttit: maga igazi hülye, vagy csak csinyájja? Mondok egy viccet, figyuzzon! „– Te, a sógort mégse hónap temetik, hanem majd pénteken!" „– Mér? Jobban van?" Na, értette? Ha nem, télleg hülye. Ha igen, akkó szimiláns! Hümmögök, fejben rakosgatom a puzzlét. Frivola Gavinhez csalta a lőbarátokat. Felhívott engem, hogy Budibilder bajban van, aztán hátradőlt, és figyelt, mi történik. Ügyes bige. Kezdem érteni Cydet. Visszarobogunk a házhoz. Aranyzuhany Leviton a csomagtartóban kéjutazik, a vicc poénján agyalva. Gavin a muzeális halálgépen pöfög utánunk. Nympha-Péri az új versenyzőkre pillant, majd rám, és megkérdezi: – Ők is kapnak madártejet? Ingatom a fejemet. – Masszázzsal se kényeztesd őket. Louis, Wyne, Lipowski és Gerret titokzatoskodik. Már azt sem értem, hogy kerül ide a vadölők nyomába küldött Kígyó, neki nem is itt kéne lennie. Megest kiújul bennem a Nagyszerűek közelében gyakorta átélt alulinformáltság-érzet. Belloq elvermeli Levitont. Az már hangosan huhog, nyögdécsel kínjában. Fresson kiszedi sebéből az ólmot, bead neki egy zsibbasztó injekciót. Tovább nem foglalkozunk a levitézlett zsarufőnökkel. Donaldra bízzuk Gavint. Ő hálásan biccentve hellyel, itallal kínálja leendő regénykarakterét, és beszélgetésbe merül vele. Nemcsak laptopja, újonnan kezdett notesze és félezer oldalnyi áttekinthetetlen jegyzete dagadozik előtte, az asztallap alatti rekeszben stuki

lapul, részint vendégszeretetből, részint azért, mert zsarumúltja folytán hátraszaltóból is betalál a százas körbe. Delgado az őrhelyén marad. Mi kocsiba ülünk, és a városba döngetünk.

Áldott a te kínlódásod, amely hozzásegít, hogy megszüld önmagadat. ?

Éppenséggel nem bevetésre készülő kommandósnak öltözünk a száguldó kocsiban, de felkapjuk a lőhatlan mellényt, hónalj- és combtokos stukkert öltünk, ellátjuk magunkat tartalék tárakkal és egyéb harci kellékekkel. Az elkapó vadászok ütősebb fegyvereket is marokra fognak, savanyú cukornál durvább tölteléket táraznak be, mely olvadt vajnak tekinti a golyóálló holmit. Ha véletlenül tudják, mire készülünk, azt is megneszelték, milyféle arzenállal lesz dolgunk. Gerret is militarizálódik a mögöttünk suhanó kocsiban. Berobogunk Borulat Citybe. A város nyugodtnak látszik, annak ellenére, hogy szünetel a kacagóklub és a párterápia. Az előttünk tűző járgányban Wyne parancsnok már-már az összes létező kommunikációs eszközt használja. Rádiózik, telefonál, és kézzel jelelget a kocsinkat vezető Belloqnak. Életem örökös társa elemében van, vegykonyhája bőséggel termeli a küzdőhormonokat: kortizolt, adrenalint, tesztoszteront. Arca feszült, mintha a járomcsontjára dermedt volna a bőr, szilvamag alakú szemrése keskenyebb a szokottnál. – Mi is történik most? – puhatolózom. – Autózunk, ártatlanul – feleli. – Figyeljük, hátha felbukkannak valahol a vadölők. Őket akarjuk elcsípni.

Cyd gúnykacag a hátsó ülésen. – Oké, mandrókám, higgyük el, amit mondasz. Azt bökd ki, mi a teendőnk! – Rá fogsz jönni, ha eljön az ideje. Kattog az elmém, kutatja a megfejtést.

Világos, hogy az agydefektes lőbarátok nincsenek a városban. Mi viszont sumákban készülünk valamire. Ez esetben a másik ügyben várható fejlemény, amelyről lerúgtak minket, mert túl sok nagykutya fetreng a pedofil szutyokban. Dühömben elönt a halál vize. Jégkockát, lábszárcsontot izzadok. Megközelítjük a kórházat. A patinás épületnél semmi különös nem történik. Szirénázó mentő gördül a felvételi kapuhoz. Egy másik betegszállító kocsi elrugaszkodik az egyik kijárat mellől, és besorol Wyne járgánya mögé. Daniel beengedi a mentőmobilt, lemarad kissé. Átgurulunk a körforgalmon, a fővárost jelző irányba folytatjuk utunkat. Kevesbednek a kirakatok, üzemesedik a környezet. Kisvártatva elhagyjuk Borulat Cityt, hársfasoros úton suhanunk. Wyne jócskán előretűz. Néhány kilométer múltán észlelünk egy pihenőhelyet előjelző táblát. Még szolidabban haladunk a robogó mentő mögött. A parkoló öblében megpillantom Patrick lehorgonyzott verdáját. Louis a hátsó ajtóhoz dőlve körtét harapdál. E pillanatban a szemközti sávból a mentőmobil elé vágódik egy jókorább furgon, és mintegy a parkolóba tereli a betegszállítót. Mögülünk is kitámad egy sötét ablaküveges verda, és minket beelőzve az eltérített mentő mán repeszt. Louis kezéből messze repül az alibi körte. A Kígyó fegyvert ránt, és teleportál valahova. Rühl Fresson kiemelkedik a parkoló kocsi tetőablakán. Belloq keresztbe fordítja a Mazdát a pihenőhely bejáratánál. Lovasra kapunk, ablakaink lezúdulnak. Az elénk türemlett kocsiból kipattanó maszkos fegyveresek nem jutnak el a betegszállítóig. A támadó furgonból kisereglő társaik nem támogathatják nyomulásukat. Végzetgyorsan lezajlik. Fresson leszedi a furgon vezetőjét. Wyne a fedezékbe igyekvő fickót teríti le. A harmadik romboló kevesli a stukkerét, társa elejtett AK-ja után vetődik, őt Gerret hatástalanítja, még röptében. A negyedik támadó a furgonba ugrana, hogy lekoccoljon, róla Martin gondoskodik.

A mentőmobil és a Mazda közé szorult ostromlókat kipiszkáljuk a kocsijukból. Az ott termő Louis lőképtelenné teszi az AK-t szorongató vezéralakot. A másik hármat néhány fenyegető lövéssel megfektetjük. Máris megkezdődik a takarítás. A mentőt eltérítő furgon mása fékez az út szélén. Ismerős akciósok a raktérbe dobálják az összes megbilincselt támadót. Ha valaki stopperrel mérné az időt, fél percnél se tartana, mire végeznek, és elzúgnak a hulladékkal. Wyne-ék bepattannak az eredeti furgonba, és elsüvítenek. Mi a mentő hátuljába átszállva döngetünk utánuk. A tolóágyon heverő beteg nem mozdul, nem lélegzik, és nem zavartatja magát a szirénázástól. A derekasan bemonitorozott, becsövezett, állig betakart robotbabát ma nem reanimálják, defibrillálják a gyakornokok. – Most mi történik? – nyögöm szédülten. Válaszképpen Daniel derékon kap, szájon csókol, de továbbra is feszült marad. Gerret és Martin követi mentőnket. Aztán behajtunk a következő pihenőhelyre. A furgon már ott parkol. Kocsink leáll, az ajtók zárva maradnak. A keskeny ablakon figyelünk kifelé. Fölöttünk láthatatlan kamera surrog, a külvilág képeit rögzíti. Wyne, Fresson, Louis, Lipowski fekete maszkban lép ki a járgányból. Nehézfiúnak látszanak, az iménti támadóktól szerzett fegyvereket markolják, mozgásuk mesterkélten laza, fölényes. Alakításuk Oscar-esélyes. Vizualizálom a nekik osztandó szobrot. Az is pucér, de egyben-másban kevésbé szegényes. A parkoló félreeső pontján veszteglő kocsihoz lépdelnek. A színaranynak rémlő luxusjárgányt három bikadöntő hústorony fogja közre. Egyikük ajtót tár a főnöknek. Megest egy nagykutya (top dog, főember, dzsámbó). A jövevény úgy nyújtja kifelé a kacsóját, akár egy beverlyhillsi díva. A gorilla kisegíti parancsolóját a hátsó ülésről. A negyvenes évei elején járó férfiú boldogító jómódban tengeti napjait, nyakrétája, öltönye selyem, aranyórája csúcspedigrés, porcikái karbantartottak. A gondos ápolás dacára is barázdált, gyűrött, szürke arca s a szeme alatt függő erkély elárulja, hogy a folyamatos gazdagodás roppant terheket pakol a vállára, élete merő extraszisztolé és tahikardia. – Ki ez? – súgom Belloqnak.

– Lewis Urbanks. Honatya. Pártvezér. Mindebből annyi jön le nekem, hogy mentelmi jog. Több se jut eszembe, felőlem a pártok vezérestől elhajózhatnak, hogy feltárjanak egy újabb kontinenst. Még jobb lenne, ha különbejáratú planétát keresnének maguknak, amelyet aztán róluk neveznénk el; például Vesztegetés, Sandaság, Sarcolás, Lenyúlás lehetne bolygójuk neve. Még az se kizárt, hogy ezek a szavak latinul szépen csengenek. A hon atyja és a három kísérő a mentőmobil felé indul. A tuskólábú gorillák oldalra tartott karral lépdelnek. Hótfix, hogy banán volt az óvodai jelük. Ők közelednek felénk, a saját bérenceiknek hitt Wyne-ék mögöttük haladnak. Csak mi tudjuk, meg az álmoskönyv, mily varangyos számukra ez a konstelláció. Újabb játékos hajt a parkolóba. A rohammobilunknál kisebb magánmentő mellénk kanyarodik, és megáll. Három fehér köpenyes fickó pattan ki belőle, fonendoszkópot és fegyvert viselnek. Vigyázzállásba merevednek furgoncájuk ajtajában. Urbanks megtorpan csukott kocsink előtt. Wyne előrelépve mond valamit. A pártvezér a fejét rázza. Patrick nem enged. Nem vitatkozik, csupán sziklahatározott és AK-t szorongat. Ezt döntő érvnek mondanám. Urbanks kimutatja lenézését, dühét, de azért elszalajtja az egyik banánevőt a luxusbatárhoz. A gorilla hernyóbőr diplomatatáskával jön vissza. Felemelt combjára fekteti a fekete tatyót. Dzsámbó a fedelet felcsapva látni engedi a rengeteg zsugát. Wyne a pénzbe pörget, arra kíváncsian, lentebb vajon hírlapfecnik lapulnak-e. Vérforralóan csinálja. Etalon pasas. A gorilla a kezére csap, bepattintja a zárakat, és arrébb lép, jelezve: nem ingyen adják a bankókat. Várja az ellenértéket. Újabb verda gurul a parkolóba. Ez a fordulat nem tetszik Urbanksnek, szájzuga megrándul. Sietteti a csereaktust. Wyne a mentőmobilhoz lép, kopogtat az ajtón. Mi pedig kirobbanunk rajta.

Cyd a dzsámbóra zúdul. Belloq az egyik banánpusztítóra vetődik, én a másik emberszabásúra. A többiek a harmadik gorillára és a fehérköpenyesekre ugranak. Gerret Flach kiszáll az imént begördült kocsiból. Egyik kezében sokpecsétes nyomtatványt lenget, a másikban saját plecsnis igazolványát. Pókergyőztes vigyor játszik az arcán, és a manó alatt őrjöngő pártvezér felé indul. Kezdem kapiskálni, hány óra van. Az elfogó vadászoknak most már nem olyan sietős, mint az előző helyen. Harci tudásukra kíváncsian megkóstolgatják az aktívan ellenszegülő gorillákat, fehérköpenyeseket. A pofonzsúr végére újabb furgon érkezik, rácsos ajtós. Lewis Urbanks értetlenül rázza bilincsét. Őt magát düh és rettegés reszketteti. – A kislányom! – üvöltözi. – A kislányom! A karrierem! A bukott ördögöt csaknem ölben cipelik fel a zsupmobilra.

Aki el akar érni valamit, az módszert keres, aki nem, az kifogást.

Mielőtt valaki elmesélhetné, miben is vettem részt, visszapattanunk járgányainkba, és Borulat City felé robogunk. Megszólal egy telefon. Belloq kihangosítja Christine-t. – Kaptam egy szörnyűségesen szenzációs anyagot – pihegi a nő izgatottan. – Kontrollálni akarom, igaz-e! Van egy perce? – Egy – feleli Daniel. Christine elindítja a hangfelvételt. Ugyanazt, amit múlt éjjel a csőszházban hallgattunk. – És ha igaz? – kérdezem a harmadik mondat után. – Leadom – vágja rá a riporter. – Megvágom és leadom. Rozzantan is működik a stúdió. – Remélem, most nem engedélyt vagy helyeslést kért. – Csak az anyag hitelessége érdekelt. – Hiteles – szól Belloq, és kilép a kontaktusból.

Az első parkolóba érve visszaülünk a Mazdába. Végre megnézem a mentősofőrt. Őt is többször láttam a Nagyszerűekkel akcióban és a gyakorlópályán. Már nem is szédülök. Borulat City elegánsabbik szállodájához röppenve lehajtunk a mélygarázsba. Jókor érkezünk, Bryan Wilks éppen távozni készül. Igencsak siet, behabosított orcájának csupán a bal felét borotválta meg. Hanyagul megkötött szállodai köntöst visel, jobb lábáról elveszett a papucs. Mellette szól, hogy nemrég gyantáztatott, talptól nyakig, bár nem hallom, hogy ez mit hoz fel a javára. Őrangyalai közrefogják, oltalmazzák a csomagot. Eltökélték, hogy kiviszik onnan, ha fülesbaglyok potyognak az égből, akkor is. Bekerítjük őket, kimutatva: nem átverőshow stábja vagyunk. – Törjetek utat! – parancsolja Wilks. – Nyírjátok ki őket! – Igenis, Number One! – vágja rá az egyik bőrnyakú. – Igenis, Number One! – visszhangozza társa. Stukkert szegeznek ránk. Fejenként kettőt, de így is túlerőben vagyunk, nem csak szellemileg. A szélrózsa minden irányából fegyvert fogunk rájuk. Nem zavartatják magukat, fenyegetőzve tolják a csomagot a hivatali batár felé. – Tényleg kórházba kívánkoztok? – kérdezi Wyne. – Ilyen hülyék volnátok? Fogadjunk, hogy felbélyegzett borítékban főzitek a leveles tésztát! Na, le a vasat, míg épen vagytok! – Ti rakjátok le a parittyákat! Egy, kettő! – bömböli az egyik őrangyal. – Háromra pokolra küldök mindenkit! A másik megismétli, szóról szóra. Rettentően hadonásznak a stukikkal. – Valami Bud Spencer-filmből jöttetek, mandrókáim? – csodálkozik Cyd. – Egyikteket sem csórnák el agydonornak! Bryan Wilks ellentmondást nem tűrő hangon közli Gerrettel: – Én most beszállok a kocsimba, és elhajtatok! Maga pedig felelni fog mindenért! Megparancsolták, hogy kopjon le az ügyről! Búcsút inthet a karrierjének! Ráadásul börtönbe megy! Pár hónap múlva buzibb lesz a legbuzibbnál! Ezt akarta? – Letartóztatom, Bryan Wilks. Ezt akartam – feleli Flach. – Most nem sorolom fel tételesen az okokat. Hosszabb a bűnlajstroma, mint az én heteró egyszeműm! Nocsak, a csipkefinom, pedigrés Gerret ilyet is tud! Fokozódik a respektje. Wyne és Louis rúgásgyorsan elhárítja az útból a dupla stukis őrangyalokat. Azok mindenáron védelmezik a csomagjukat.

Másodpercek alatt elvesztik összes fegyverüket, kisvártatva néhány fogat és az egyensúlyukat is, ám fekve is tovább harcolnak. Sőt! Hasra fordítva, megbilincselten és ellenfél híján is folytatják a bősz küzdelmet. Két perpetuum gorille. Megest betoppan egy furgonca néhány takarítóval. Berakodják a hulladékot, és elsöpörnek. Ez a nagyrutin. – Eleve kukáskocsival kéne járnunk – jegyzem meg. – És most? – Ez a nagytakarítás kvázi véget ért – vélekszik Gerret ügyész. – Mikor avat be? – firtatom, kétséget sem hagyva afelől, hogy kezdek berágni. Megcsörren a telefonom. Belenyiffanok. – Szia, Den! – üdvözöl Radmilla. – Kikerestem nektek a filmrészletet a fickókkal, akikre vadásztatok. – Hozsánna. Majd beugrunk érte. – Keresgélés közben eszembe jutottak a biztonsági kamerák. Azért szereltük fel őket, hogy rögzítsék, ha például baleset történik a lovaspályán, vagy balhé tör ki a bulikon. Találtam egy érdekes felvételt az egyik lemezen. Kábé egy héttel előbbi, mint amit magam csináltam a lovaglókról. Szerintem jóval izgalmasabb számotokra. Tudtátok, hogy a dzsipes fickók ismerik Bryan Wilkst? – Bizonyítható a filmed alapján? – Aha, és örülök neki. Bryan egy rühös polmaffiás. – Nemsokára bekanyarodunk hozzád – ígérem. A Nagyszerűekre nézek. – És most hová? – Visszamegyünk a tópartra – közli Wyne. – Bekapjuk a madártejet, aztán összeszedjük az embervadászokat. Ha Frivola még nem nyilazta le őket. – Útközben lépjünk be a fogadóba. Radmilla mutat valamit. Martin lelkesen bólogat. – Franyi lesz, már régen fűzöm érte! – Nem a bugyijáról van szó. Öcsém rám mered.

– Ej, de harapós vagy! – Inkább beavatott lennék. – Mindjárt beavatunk – dörmögi Belloq. – Bár szerintem már rájöttél. – Egyetértek Denisával – csatlakozik a manó. – Szemétséget műveltek! – Nem direkt, így alakult – védekezik Gerret. Megint felrikolt a mókuskerék-pörgetőm. A kijelzőn látom az eldobható mobil számát, amelyről Bourelle-Frivola üzenget nekem, mióta leüttetett az erdőszélen az embervadászokkal, és belekotorászott a telefonomba. – Szia – sóhajtom. – Végeztél velük? – Nemsokára – feleli. – Csereügyletet ajánlok nektek. Kezdem az elején. Pár napja hallottam a lövöldözést. Tudod, amikor rátok támadtak a temetőben bulizó fifik. – Ismerted őket? – szúrom be. Memorizálom a fifi folklórt. – Mondjuk úgy, hogy sok mindenről tudok, ami erretájt történik. Többször láttam a három taplót az epehányás színű dzsippel. A lövöldözés vonta rátok a figyelmemet. Az után döntöttem el, hogy hozzátok fordulok, mert ti korrekt zsarunak tűntök. Mellesleg ezt nem pajtáskodási szándékkal mondom. Figyeltelek benneteket, hogy lássam, igazam van-e. Tudom, mit kerestetek a temetőnél. Nálam van a cucc. – Megtaláltad a filofaxot? – hörrenek. – Palmbooknak nevezném, esetleg marokgépnek, de ne lovagoljunk szavakon. Megtaláltam. Jó kis kütyü, sokat tud. – Minek az neked? – Csak lestoppoltam. Tudom, milyen fontos nektek. A hézagos fogú zsáner, a kancsi ipse meg a csokifagyi pasek négykézláb kúszott a földön, úgy keresgélte. Én meg csak belebotlottam a patakparton egy patanyomban. Gondoltam, ha egyből visszaadom, akkor azzal foglalkoztok, nem pedig az én ügyemmel. Nekem sürgősebb, mert hamar végezni akarok. Tehát az ajánlatom: visszakapjátok a marokkütyüt. Örülni fogtok neki, mert rossebsok nevet, adatot, ocsmány pedofil és kínozós képeket tartalmaz. Cserébe lelőttök engem, mihelyst végeztem a mocskos gyilkosokkal. Egyetlen lövéssel. Halálossal. Összeborzongok. – Tartsd meg a kütyüt, Frivola! Ilyen áron nekünk nem kell. Hótfix, hogy Davylék mindörökre jégre mennek. Te is kapsz néhány évet, és közben egy rátermett pszichébúvár rendbe hoz. – Az én bajom nem gyógyítható. Ezek a rohadékok megismertették velem az élet poklos oldalát, a szörnyetegséget a lelkemben. Már én se vagyok különb náluk. Nem megyek böribe,

se diliházba! Lőjetek le! Lelövethetném magam valamelyik féreggel is, de azt akarom, hogy ti lőjetek le, mert a ti kezetek tisztább! – Várj egy pillanatig! – kérem. Mutasd meg, mit tudsz! felszólítással Cyd kezébe nyomom a telefont.

Ez is egy álláspont, de nem az enyém. ?

A fogadó szalonjában szorongunk a patinás kanapén, előrehajolva bámuljuk a képernyőt. Loyola és a Pisano fivérek besétálnak az udvarra, páváskodó léptekkel körbejárják a homokos talajú pályát, fütyülgetnek, beszólogatnak az ifjú lovasoknak. Miután learatják a jelenlévők leplezetlen megvetését, levetődnek az egyik asztalhoz, és italt rendelnek. Poharazgatás közben hangoskodnak, megjegyzéseket tesznek a többi vendégre. Mindez nagytotálban látható a mozgásérzékelős kamera felvételén. Egyszercsak feltűnik Bryan Wilks. Szólóban érkezik, őrangyalok nélkül. Az asztalsorhoz sétál, és – mit ád a véletlen – a leghangosabb triász közelében telepszik le. Az abroszra könyököl, kisujja körmével hol a hajtövét vakargatja, hol a fülébe váj. Szivarra gyújt, karikát, tojást pöfékel. Öklömnyi pecsétgyűrűjét szemlélgeti, hol közelebbről, hol távolabbról. Biztosan a belegravírozott krédóját böngészi. Már-már találgatni kezdem, mi lehet az („élek, hogy ölessek"; „visszaélek, tehát vagyok"), amikor felbukkan Radmilla apja, és kiszolgálja a magasra kapaszkodott vendéget. Wilks leereszkedően elcseveg vele, bekortyolja italát, bankjegyet dob az asztalra, újabb pillantást vet a böszme gyűrűre. Távoztában Loyola mellett sétál el. Megtorpan egy pillanatra, légvételgyorsan átvesz tőle valamit, a zakója zsebébe süllyeszti, és kivonul a képből. Többször megnézzük, kockázva, közel hajolva, nagyítóval is. Végül elkérjük a lemezt, hogy később egy profi gépen szőrszálakra-pixelekre bontva kielemezzük. De azért az óságosabb technika is látni engedi, hogy Loyola kémcsöveket ad át Wilksnek. A felvétel dátumából tudható, hogy Carmine Lombardi ekkor már a szellemtanyán raboskodott a pincében. Míg ezen tépelődünk, a film tovább pereg. Loyoláék előtt kiürül a nagyöbű mólés flaska.

A pályán köröző tinilányok egyike vágtába ugratja hátasát, és lobogó copfokkal, lengedező mellekkel rója a köröket, egyiket a másik után. A három fickó odaballag. Fütyülnek, dobognak, köveket hajigálnak a karámba. A bolondított paripa bakugrálós pörgésbe vált. A nyergében hányódó lány a szárba csimpaszkodva sikítozik. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy magára rántsa hátasát. A smukkos fickók jóízűen röhögnek, és tovább dobálják a riadozó lovakat. A kőzápor hatására a többi patás is meghurcolja lovasát. Néhányan a homokba potyognak. Az egyik lány a lóval együtt felbukik. – Erről nem is tudok! – sóhajtja Radmilla. – Aznap vásárolni voltam. A következő pillanatban két cavalier érkezik kívülről. Egyikük nyurga, vállas, hátrafésült hajú, lófarkas férfi, a másik nyúlánk szőke nő. Akárha mindig csapatban dolgoztak volna, levetődnek hátasukról, és puszta kézzel, két másodperc alatt meghasaltatják a három mókás kedvű kődobálót. A pasas töprengés nélkül a lányra hagyja a kiterített spórákat, ő maga átlendül a karámrúd fölött, elkapja a mellette elnyargaló herélt kantárszárát, szemvillanás alatt megállítva a lovat. Aztán füttyent egyet, erre a többi patás is felhagy az őrjöngéssel. A rémült tinik gyorsan lehiggadnak. A porba hullott lányok a férfi biztatására visszakapaszkodnak a nyeregbe, és folytatják a gyakorlást. A magas, szőke nő hátrébb lépve zúzósat szól a lábánál sunnyogó fickóknak. Loyoláék feltápászkodnak, és az áttetsző kék szempár figyelmétől kísérten kiiszkolnak a fogadó kertjéből. A jövevények elvezetik hátasaikat az istálló felé. A hátrakötött hajú pasas lazán, enyhén vitorlázva jár. Hátulnézetből is érzékelhető, hogy a nadrágjában férfi van. Erószi-emberi kisugárzása tízes skálán mérve 9,999. – Kik ezek? – kérdezem. – Nem is tudtam erről! – ismétli Radmilla. – Senki se mesélte! Patrick csettint a nyelvével: – Elég gyorsan lezajlott. Apád se vette észre. – Ez a pasas…! – habogom a kimerevített képre mutogatva. – Izzasztóan kúl. Meg a csaj. Kik ezek? – Időnként eljönnek két-három napra. Jókat esznek, táncolnak, pihennek; tereplovagolnak a környéken. Egyszer elhozták a papagájukat, máskor meg a gyereket. A férfi lovagolni

tanítgatta a kissrácot. A kölyök inkább táncolni szeret, a legkülönfélébb zenékre, aki látta, mit alakít, megsüvegelte. Egyébként zsaruk, valami civilruhás járőrfélék, Adrian és Kyra. Nahát, atomgyorsan leszerelték a három tirpákot! Ja, a pasas másik neve Vis Major. Utánanéztem a neten. Bajnok fazon, hízott legendáriuma, rajongói klubja is van, brahiból még vetkőzős naptárban is szerepelt. Kár, hogy nem szólista. – Radmilla átélten felsóhajt. – Sajnos színigaz a mondás: a kánaán pasik foglaltak vagy melegek. – Én ráérek – jelentkezik Martin. – És harminchat fokos vagyok. Az normális. Baráti legyintést kap válaszul. Radmilla keresetlenül szép fiatal nő, lófarokba kötött, hullámos, dús hajjal, alvóbaba-nagy szempárral. Úgy lovagol, mint a hétcsoda, fenoménesen süt-főz, ismeri az ízlelőbimbók Gpontját, és csinálatlanul, szívből kedves. Viszont ha bezordul, azt is szívből, igazán teszi, s olyankor bombaveszélyes. – Én is kánaán pasas vagyok – közli Gerret. – Független és heteró. – Várlak benneteket a vasárnapi bálra – búcsúzik a lány. – Van már jelmezetek? – Jelmez? – hökken meg a hézagos fogú zsánerként jellemzett Martin. – Már elfelejtetted? Középkori bál lesz. Udvari bolondnak, lakájnak vagy hercegnek is öltözhetsz, fő, hogy korhű legyél. – Gavin minek fog öltözni? – kérdezem. Senki nem felel. Majd úgyis meglátom. Hazatűzünk a madártejhez. Gerret nyomban feltölti a filmet mindentudó gépére. Kisvártatva közelről szemlélhetjük, mit surrant Loyola Wilks kezébe. Valóban kémcsövek lapulnak az átlátszó műanyag tasakban, vér, vizelet, szövetminta. Körbeüljük az asztalt. Flach elővarázsol a cilinderéből néhány üveg érett korú portóit. Tölt mindenkinek, koccintunk. A tóparton horkoló Budibilder felriad a pohárcsilingelés hangjára. Kap egy nyelet italt. Szemrebbenés nélkül benyomja, kézháttal megtörli a száját, és grimaszolva érdeklődik, mi ez a pocsolya lőre. Őt és a kiskorúakat elküldjük a közelből. A sertéstenyésztő meg se próbál hazaillanni, míg nem tudja rács mögött a vadölőket. – Wilks jó ideje felhívta magára a figyelmet – kezdi a Bourelle által csokifagyi pasekként leírt Gerret. – Radmilla a polmaffiás kifejezést használta őt illetően. Illik rá, a fickó negás értelemben lobbista, politikai maffiás, umbuldás, bulista. Minden létező módon megfigyeltük sötét ténykedéseit, neki sejtelme se volt-van róla. Bizonyíthatóan kapcsolatban állt Felix Loyolával, feltehetően ő rendelte meg tőle a gyerekrablásokat. Még nem tudjuk, hova kerültek

a legutóbbi időben elrabolt kicsik, és mi lett a sorsuk. Wilks kapcsolatainak felgöngyölése során került képbe Lewis Urbanks. A pártfőnök is szeret eljárni a szupervédett-bennfentes abis partikra, ahol aztán mindent beleadnak, kisgyerekekkel is szórakoznak. Lábjegyzetként: az abis az aberrált rövidítése az ő szóhasználatukban. Más beállítottságúak például a kínzókamra-szexnek hódolnak, nem a partnerük örömére. Urbanks, a sajtóban makulátlan családi életű szentként villogó „gyengéd férj és gondos apuka" víg napjait csupán egy zavaró momentum árnyékolja be. Egyetlen kislánya súlyos beteg, csak a mielőbbi májátültetés menthetné meg az életét. Bármilyen rangra mászott is fel, az ő gyerekének is sorba kell állnia a szervre várók között. Wilksnek jutott eszébe, hogy lekötelezhetné brúderét. Ha már amúgy is gyerekeket gyűjtenek az úri murikhoz, és végül elhajítják a tetemeket, miért ne találhatnának köztük megfelelő donort?! Hamar kerestek egy bármikor összerántható orvosi csapatot, amely kész végrehajtani a műtétet. Már csak a megfelelő szerv hiányzott. Loyoláék minden elrabolt gyerektől vettek vizsgálati anyagot, mire megtalálták a donornak alkalmas Carmine-t. – Miért is nem tapostuk ki Number One belét?! – rikkantja Cyd. Felfortyanás helyett megiszom a Belloqnak töltött portóit, ő úgyis csak koccintáshoz használja. Nympha terít, tálal, sürgölődik köröttünk. A fürge mozgású, jó levegőjű lány szíve most elfeketül. – Az ilyen csótányokat megnyúznám és besóznám! – morogja. – És hogyan készítenéd el őket? – kérdezi Lipowski őszinte kíváncsisággal. – Nyárson vagy grillen? – Főzőcskézünk vagy meséljek? – érdeklődik Gerret. Magának és nekem is tölt a portugál ambróziából. Összecsengettyűzteti a két poharat. – Eddig hiába vártam, most már kénytelen vagyok magam kezdeményezni: szia, Denisa. – Üdvözülj, Gerret. Mesélj tovább. – Loyoláék elrabolták Carmine-t, de a kislány nem úgy működött, mint a többiek. Sok bajuk volt vele, egyszer megszökött, alig bírták elcsípni. Bedrogozták, de túllőtték, kénytelenek voltak újraéleszteni. Loyola ebben nagymester, rutinos kokszosként. – Honnan is tudjuk ezt? – kérdezem. – Onnan, hogy a vurstliban roppant ravaszul eljátszottátok Loyola halálát. Így ő némi haladékhoz jutott a megbízói által elrendelt kivégzését illetően. Erre külön is felhívtam a figyelmét, és megegyeztünk: biztos helyre menekítem őt az átjáróház-szerű ispotályból, cserébe bizonyos információkért. Így aztán danolt ezt-azt. Még az első belövés előtt levették a szükséges anyagokat a kislánytól, átadták Wilksnek, és hamar kiderült: végre megvan az eszményi donor! Wilks nem is tudott a később történtekről. Arról sem, hogy a túllövésekújraélesztések többször megismétlődtek, mert Carmine vérbeli harcos, saját meggyalázását és

a kiskutyáját is meg akarta bosszulni, és persze mindenáron haza akart jutni. Az utolsó pillanatban találtatok rá. Akkor már két napja a szarkofágban aszalták őt, és a jócskán emeltdíjas átadáson alkudoztak Wilksszel. – Létezik olyan zseniális lélekgyógyász, aki talpra állítja Carmine-t? – sóhajtja Belloq. – Létezik, hála az égnek – sóhajtja Nympha. A földreszállt Péri hallótávolon kívül terít a kiskorúaknak, és még Gavint is megvendégeli. Aztán minket is elkényeztet zöldköretes, salátás, sült sajtos kompozíciójával. – Urbanks nem is sejtette, hogy Loyoláék elszúrták a donort? – kérdezem. – Ilyen állapotban jó darabig nem vehették volna hasznát a májának. – Loyoláék nem kötötték az orrára ezt a csekélységet. Miközben alig várták, hogy megszabaduljanak a harcias gyerektől, húzós árat követeltek érte. Tehát Urbanks és Wilks úgy döntött, kiiktatják őket, és leszervezték a donorszöktetést. Wilks sikerrel bevonta az egyik kórházi dokit, aki szerint van annyi pénz, amiért érdemes lemenni patkányba, és áthelyeztette vele a gyereket egy „jobb klinikára, hogy mielőbb felépüljön". Carmine-nek az eltérített mentőben kellett volna lennie, hogy aztán áttegyék őt a magánkórházi kocsiba, és elvigyék szervadónak. Atyai aggodalmában Urbanks személyesen kívánta felügyelni az ügyletet, és persze fizetnie is kellett a rablást végrehajtó bérvitézeknek. Ennél lövésállóbb bizonyítékot nem is szolgáltathatott volna. Carmine pedig már biztos helyen lábadozik. Fizikailag fel fog épülni. – Loyola belét hol lehet kitaposni? – tudakolja Cyd, nem szónokian. – Őt is titkos helyen őriztetjük, gyógyíttatjuk. – Mi a retkes francnak? – háborog a manó. – Úgy lecsapnám, mint a pőcsiket! – Mi van a sérült Pisanóval? – firtatom. – Őt ugyanúgy ki akarták nyírni, mint a brúderét, hiszen egyformán bemárthatnák Wilkséket, tehát szintén titkos helyre vitettük. Hálából ő is énekelt egy strófányit. Amikor tudomásukra jutott, mi történik az általuk rabolt kölykökkel a legvégén, emelték az árat, más szóval zsarolták a megrendelőket. A donor Carmine-ért eleve extra felárat kértek. A könyvelésüket és egyéb dolgaikat a filofaxban tárolták, ezért keresték észvesztve az elhagyott cuccot. Na meg persze azért is, mert ami a megrendelők felől nézvést az ő életbiztosításuk, a mi szemszögünkből prókátorálló, törhetetlen bizonyítékok tárháza. Ezt nevezik többélű fegyvernek. Donald félpercenként az órájára mered. Olyan heves gesztussal teszi ezt, mintha állon akarná vágni magát. Randiváró idegességétől függetlenül figyelemmel kíséri a társalgást. Torkot köszörülve előhúzza pisztolyát az asztallap alatti rejtekből, és megvakarja fejét a fegyver– csővel. Ez nyilván valami freudi elszólás; törhetem a fejem, mit jelent.

– Tudjátok, nekem magas ez a cafatos világ – sóhajtja. – A gyerekrablók megmászták, bedrogozták a kissrácokat, de közben fenntartották maguknak az erkölcsi felháborodás jogát, vagyis „amikor tudomásukra jutott, mi történik az általuk rabolt kölykökkel, emelték az árat". Ha valaki nálam is bűnösebb, attól én kisebb gazfickó leszek? Netán így én már nem is számítok tetűnek? Urbanks megingás nélkül feláldoz egy gyereket a saját lánya megmentéséért? Hogy van ez? – Morálfogyatékosan élünk – szól Gerret. – Én ugyan nem! – Ezért vagy te naiv idealista – mondom. – Ez az én számból nem szitokszó, ám némelyek szerint súlyos hibád. Őket ballisztikus ívben vedd félvállról. Te egy porcukormókus vagy, napozni lehet a szívednél. Na persze, tudok a láncfűrészes énedről is. – Én is szeretlek – feleli. Visszarejti a stukit a helyére. – Itt maradtok az interjú alatt? Daniel felnevet: – Mi van?! Ennyire nem bírod a megtiszteltetést?! Gerret rám pillant: – Mindig ilyen? – kérdezi. – Csak ha krízisel, vagy interjúra készül. Most a kettő egybemosódik. De az is megesik, hogy huzamosan tök normális.

Én a méltóságos embereket szerettem. Ezek lassan kivesznek. Mindenfelé, amerre nézek, méltóságos urak maradnak csak helyükben. ?

Mielőtt bevennénk magunkat a vadonba az embervadászok után, leöblítjük az eddig történtek porát, a madártej édesét, és feltöltekezünk a mindkerekségből (valamint egymásból) áradó energiával. Rám fér a relaxálás, pulzusszámom a Tejutat verdesi. Ez testvérek közt is az idegi magasfeszültség jele. A felhámozott Urian kukorékolva élvezi az úszkálást-fürdést, minket használ tutajnak. Időnként fejest ugrik rólunk, a mélyebb rétegekbe vágyva. Hámja engedi a tempózást, de az elmerülést nem. Ebihal az orrát-száját becsukva víz alá dugja a fejét, és sajátos technikával

lebeg-halad közöttünk. Amikor elunja vagy elfárad, felhasal apazátonyra, vagy kompozik Cyden. A nővére meg én heves cápatámadásokat intézünk ellene, gyöngyöző– gurgulázó nevetés a jutalmunk. Stoker nyakig felöltözve, passzívan ücsörög a parton. Míg mi lesimulunk, bepöfög Donald mumusa. Távolról nézve semmi félelmetes nincs a riportfaragón. Átlagos külsejű, kora negyvenes fickó, százával utaznak hasonlók a liftekben, és én közömbösen beszállnék melléjük. Martintól tudom: a férfiemberek manapság nem fésülködnek, hanem beállítják a hajukat. A jövevény hajbeállítása reggel történt, erektálásra késztetett fekete-fehér tincsei némileg meglankadtak már. Szögletes arca a reggeli borotválkozás óta begyomosodott. A felsőtestét borító őszes színű szőrzet az ádámcsutkáig kúszik fel, bozontja nagy részét virágmintás nyári ing takarja. A keki bricsesz térdtől bokáig látni engedi az inkább szőrös, semmint kecses lábakat. E csendéletnek sportzoknis papucscipő vet véget. Yvory vaskos faszipkát rágcsálva ledobja magát a fakó képű Donald melletti székre. Az asztalra fekteti cincér-bőr táskáját, kiakaszt belőle egy tenyérnyi fényképezőgépet, űrtávcsővel vetekvő objektívet teker rá. Kettőjük közé helyezi diktafonját, krákogva beskáláz és munkához lát. Nympha összeszedi és az épület mögé tereli a kiskorúakat. Az érettebb nemzedék is előszivárog a vízből. Üdvözöljük a magazinírót, teszünk-veszünk, öltözködünk, készülődünk. Wyne néhány szót vált rádión a szembeni erdőben őrködő Steve-vel. A földreszállt gyógytornász, rajongó és angyal letakarítja az asztalt, az interjúvolt és faggatója elé tesz egy tálca kávét, ásványvizet, madártejet, aztán ellibben a közelből. – Tudja maga, hogy sikerkönyveket ír? – kérdezi Yvory. – Szoktam hallani a fogadtatásukról. – Mind-mind bestseller! Ugye tudja, mit jelent ez? – Mit jelent? – Én vagyok a riporter. – Rendben. Mit jelent? – Azt jelenti, hogy silány, értéktelen fércmű. – Jól megnézte a szótárában? – kérdezi Donald. Nympha kilép az ajtón, söprűvel a kezében. Egyelőre nem röpül vele, nem is seprűz. A nyelére támaszkodik.

Yvory előszedi laptopját, és heveny klavicsépelés közepette próbál rácuppanni a hálózatra. Gerret és Martin vigyorogva figyeli küzdelmét. – Maguk nem szoktak netezni? – mered rájuk a riportfaragó. Tévedhetetlenül látja vidékiségüket. – Dehogynem – felelik kórusban. – A francos életbe, van itt wifi, de szénig le van kódolva! – morogja, s kidugott nyelvvel, makacsul nyomkod tovább. – Nem kell izgulni, mindjárt feltöröm valamelyiket, és rászívom magam! Martin az asztalra teszi saját gépét, zongorál egy akkordnyit, kinagyítja a keresett szöveget, és a magaziníró felé fordítja a monitort. Az pedig kiböngészi az öklömnyi betűket: – Bestseller: nagyon kelendő, nagy példányszámú könyv; közönségsiker; divatkönyv. – Hol itt a főbenjárás? – kérdezem a partvonalról. – Ki sérelmezi, hogy Donald regényei bestsellerré válnak? Böri jár érte? Kasztráció? A sikeres írókat elviszi a zsákos ember? – Hát ugye a közönség szeretete az mindig gyanús! – szögezi le Yvory, s alanya felé fordul. – Na mindegy, ez van, ezt kell emelt fővel elviselnem. Maga szerint kik olvassák a könyveit? – Feltételezem, hogy az olvasók. – Mit tart róluk? – Annyi mindenfélén szoktam tépelődni. Ezen pont nem. – Mekkora művésznek tartja magát? – Ismeri Andre deMegalót? Ő mondta: vannak nálam jobb írók, de mind halottak. Yvory eltöpreng, majd megfontoltan bólogatni kezd. A hevesen rágcsált szipka mellett lelkesül: – Andre deMegalo rendkívül nagy író! Minden könyvét olvastam! Zseniálisan műveli a mágikus realizmust! Egyszer még Nobel-díjat kap, én mondom! Meg kéne filmesíteni a műveit! Vacakolás nélkül, egyből négy dimenzióban! Elfordulok az arcomon vibráló érzelmekkel. Andre DeMegalo egy dzsesszes-kurázsis karakter Donald egyik regényében. Cyd elmakettez egy csődör nemiszervet, és betrappol a házba. – Akkor Stephen Kingről is hallott – vélekedik az interjúalany. – Ha nem bánja, tőle is idézek. – Idézhet éppen, de hogyismondjam… – fanyalog a riportfaragó. – A horror végképp nem elit műfaj, és hát King is gyanúsan felkapott firkáló.

– „Betöltöttem már a negyvenet, mire tudatosodott bennem, hogy csaknem minden szerzőt, legyen az prózai vagy költői művek alkotója, megvádolt valaki azzal, hogy istenadta tehetségét elpocsékolja. Mindössze arról van szó, hogy ha az ember ír (vagy fest, táncol, szobrot farag, énekel), mindig akad valaki, aki szeretné, ha szarul érezné magát emiatt." Szintén ő írta: „Mindenesetre Eulah-Beulah felkészített az irodalmi kritikákra. Akinek egy százkilós bébiszitter fingik az arcába, az nem ijed meg a The Village Voice kritikájától." Yvory undorodva grimaszol. Kikapja fogai közül a rágott végű szipkát, és Donaldra mutat vele: – Látja, pontosan erre mondtam, hogy nem elit műfaj! Úriember nem fingik. Ha mégis kicsusszan egy szellenet, nem beszél róla. Úgy tesz, mintha a székláb nyikorgott volna. – Holott a széklábnak és az ánusznak teljesen különböző hangja van. Ennyit a szellentési technikákról. Mi az elit műfaj, a sznobok krémje, pudingja? Miért fáj önnek a műfajok, a tehetségek és a közönség sokfélesége? – Na mindegy. Maga ugyebár borzalmasan sok időt tölt itt. Alaposan körülnézve is egyhangú, unalmas környezetet látok. Fák, gazok, víz, bogarak, lovak, nyálas naplemente. Nem gondolja, hogy túlzottan elszeparálja magát a pörgő, cselekményes világtól? Ettől nem lesz unalmasabb, sivárabb, amit ír? Maga szerint kit érdekel a vízcsobogás, madárcsicser? – Akar velem beszélgetni? Felkészült az interjúra? – kérdezi az írómester. Megpiszkálja a dohányt a csibukjában, meggyújtja, és lángot pöfékel; már-már leég a haja. Valamirevaló pipás csak stresszhelyzetben művel ilyet. – Én mindig felkészült vagyok! – nyilatkozik a stressz-faktor egyén. – Beszéljünk a családi életről. Ugyebár egy édes kisfiú apukája?! – Jobban szeretem, ha kizárólag a gyerekem szólít apukának. Megfogalmazom maga helyett: egy kisfiú apja vagyok. – Tulajdonképpen nem is igazi édesapuka, hanem csak örökbe fogadta a srácot. – Igen, örökbe fogadtuk őt a feleségemmel, ez nem titok, de nem is általános beszédtéma. Puszta tény. És továbbra is csak Gabriel nevezhet apukának. Egyébként idegentől az édesapukázásra is allergiás vagyok. Egyen madártejet. – Pfuj, gejl! Na tehát, hol is tartottunk? – Gyakorlatilag sehol. Van még öt percem a maga számára. Yvory a nagyszabású kérdések elsütése közben tovább strapálja magát, hogy feltördelje a kódokat, és rásurranhasson a hálózatra. Martin megjegyzi: – Ha folytatja, rövidesen nem maga lesz a kérdező, hanem a netzsaruk.

A riportfaragó lecsapja a laptopfedelet. – A család mellett nagyon fontosak a barátok – mondja gyorsan. – Vannak barátai? – Vannak. – Hogyan tartja velük a napi kapcsolatot innen a világ végéről? – Például úgy, hogy itt vannak körülöttem. Yvory végignéz rajtunk, anélkül, hogy valóban látna minket, holott mi nagyon nyomatékosan jelen bírunk lenni. Homlokráncolva töpreng, majd így szól: – Ezek itt a barátai? – Sosem lőnénk ki egymást. – Csak hiszi! A sikeres embereknek nincsenek igazi barátai, csak sleppjük van! Ön hogyan definiálná a barátság fogalmát? Fordítsam a definiálást? – Fordítsa, ha nem érti. Miért definiáljam? Megnézhetné az internetes szótárban, a barát címszónál. Ezért utazott idáig? Nympha leteszi a seprűt. Az asztalhoz lépdel, fogja a tálcát, és mindenestől elviszi. Martin eltávolítja a laptopját. A házba vonulunk, felkapjuk a golyóálló gúnyát, betárazunk, felfegyverkezünk. A hálószobánkba zárjuk Tarzant, és ráparancsolunk, hogy maradjon csendben, nyugton. Patrick behívja Gavint, Nymphát és a gyerekeket, majd szól Donaldnak, hogy máris jöjjenek befelé. – Jó nekünk itt kinn. Intimebb – feleli helyette a riporter. Alanyára tekint: – Tehát a barátokról sem beszélget velem. – Minden értelmes kérdésre válaszolok. – Megerőltető lehet magának ezt a sok történetet kiagyalni, még akkor is, ha egykor rendőr volt. – Nem erőltet meg. Legtöbb esetben a téma házhoz jön. – Na persze, persze. Tudomásom szerint nyomozó volt, nem is a leghíresebbek közül való. Kötve hiszem, hogy ha nem cseréli le a gumibotot szövegszerkesztőre, ma már rendőrfőnök lehetne valahol. – Azt feltételezni, hogy a nyomozó gumibottal jár, olyasmi, mintha én rikkancsnak vélném magát. A rádiózó Wyne felmordul:

– Donald, befelé! Alig ér a felszólítás végére, amikor három puskalövés dörren a szemközti erdő felől. Az asztalon heverő fotómasina objektívje porrá fröccsen. Letörik egy széktámla. Az elpuhultnak hitt író reflexből előtépi a stukkert a rejtekből. Feldönti az anyahajó méretű asztalt, lerántja mögé Yvoryt. E fedezékből, vaktában viszonozza a tüzet. Közben az ajtó felé hátrál, magával rángatva a vinnyogó riportert.

Ölelj át, ha te is láttad, milyen világnak fordítok hátat!… Mindezt csak nézze, nézze a hátam. ?

Berántjuk őket a házba. Yvory hanyatt fordul a padlón, elernyőzi arcát a karjával. Különlegesen fura, vadasparki hangokat ad ki. A lövöldözés szünetel. Louis, Cyd, Fresson és Lipowski kisurran az épület túloldalán. – Bassza meg, ember! – háborog a riporter, mihelyt a nyelvére talál. Felkönyököl, és fejcsóválva végigbámul rajtunk. – Ez éktelenül hülye vicc volt! Ezért tutkóra perelni fogok! Sokat szakítok le magukról! Tönkrecseszték a méregdrága gépemet! Infarktusnak is kitettek! Haha! Jó kis vagyont látok megjelenni a bankszámlámon! – Sajnáljuk, hogy rosszkor jött – szól Gerret nyájasan. – Megtámadtak minket. Élesben. Fáradjon a pánikszobába. – Micsoda?! – hördül Yvory. Hirtelen egész másként kezd villogni a szeme. Lemállik róla eddigi jelmeze. Az új kosztümhöz másik álarc dukál. Átváltozik akcióhőssé. – Komolyan beszél? Becsszóra? Na, adjanak fegyvert, majd én elsimítok mindent! Boot-camppel fogytam le húsz kilót! Tutkóra nem is tudják, mi az! Istentelenül zúzós, katonai kiképzés jellegű fitneszirányzat. A szart is kihajtották belőlem! Ja, lőegyletbe is járok! Kikapja a stukkert Donald markából, az ajtóhoz rohan, egy hasassal a feldöntött asztal mögé vetődik, kidugja fejét a perem fölött, és kilövi a tárat a szférába.

A kiürült stukival a kezében legott ártalmatlanná válik. – Saját felelősségére ott maradhat – közli Gerret. – Mi elmegyünk. Yvory hátrafordul. Valahára feltűnik neki ezerzsebes mellénnyel, dugig tömött derékszíjjal, golyóálló lajbival kombinált, sötét öltözékünk, fegyvereink. A combtoktól a sisakig végigsvenkel rajtunk. Oly nagyra s kerekre tágul a szeme, hogy csónakázni lehetne rajta. – Hová mennek? – nyögi. – Elfogjuk a támadókat – felelem. – Miféle támadókat?! Nem hülyéskedtek? Tényleg vannak? – Tényleg vannak, ami abból is látszik, hogy lőttek ránk. Különben a dörgő flintán kívül teljesen néma íjuk is van, és az asztallap csak szűzhártya a nyílvesszőiknek. Ilyen távolról talán nem ütik át a golyóálló réklit. Talán. Jobban teszi, ha lefarol a pánikszobába. Nympha sápadtan áll az alagsori lejáróban. – Menj le a gyerekekkel – kéri Belloq jégcsap-higgadtan. – Nem jönnek ide. Steve kintről vigyáz rátok. Donald veletek marad. Yvory könnyek nélkül felzokog: – Donald?! De hát nem is ért a harchoz! Egy író?! – Na jó! – sóhajt keblencem, elfogadva a körmére égett helyzetet. – Menjetek! Mi becsukunk ajtót, ablakot, spalettát. Figyeljük a riasztót, és kinyírunk minden embervadászt. – Embervadászt?! – nyögi Yvory. – Mit ért ez alatt? – Jobb, ha nem tudja – legyintek. – Legyen erős lelkileg, ha érti, hogy ez mit jelent. Az imént felkapott fülesben hallom Steve-et. – Vigyázzatok, Bourelle tűz felétek a kvaddal! A lövéseket hallotta, rólam nem tud. Alighanem el akarja csalni Davyléket. Fedezem őt, nehogy lelőjék. Saxont nem látom, legyetek rá óvatosak! – A lovak felől kimehetünk? – kérdezi Wyne. – Arról tiszta a levegő. A riasztó máris tudatja velünk, merről nem tiszta. – Támadó a mólónál! – jelenti Martin. Összevillan a szemem Belloqéval. Emlékszünk egy korábbi ostromra. Döfős rajtaütés volt, álmunkban lepett meg minket egy hordányi fegyveres. Tarzan kutyán múlott, hogy jókor felocsúdtunk.

A terasz felőli oldalon lövöldözés robban ki. Néhány másodpercig halljuk a kvad berregését. A motorhang távolodni kezd, majd elenyészik. Eszerint Frivola még sértetlen. Steve megerősíti a feltevést. – Bourelle megmutatta magát, és most elsüvít a fenyves felé – jelenti. – Egyszer összerándult, és a kormányra borult, de hamar rendbe kapta magát. Golyóálló lajbi lehet rajta. Már tudom is, honnan! Basszus, zsírapacs ez a csaj! Davylék a pickuppal rongyolnak utána. Az egyik orvlövészt megfektettem a platón. Fenébe, Louisék pont nem arrafelé járnak! Wyne, Martin és Gerret kirobog a házból. Terepjáróba pattanva repülőstarttal indulnak. Daniellel lesurranunk a garázsba. Az oldalajtón keresztül a szabadba lopódzunk. A nyárvégi alkonyulat végén lehullani készül az éj. A szürkületes tájon árnyalakok, szellemek nyüzsögnek. A házat oltalmazó növényzet takarásában a tópart felé igyekszünk. Nem akarok emlékezni az akkor történtekre, mégis gyomorszájon vág a félelem. Legott elővesz a pylorus-szűkület. Ez az igazi gyomorgyűrű, nem a műtétes. Nem látjuk-halljuk Saxont. Vele még nem találkoztunk személyesen, képről ismerjük arcvonásait; magas, húsos, híjas hajú, kerek képű fickó. Természetéről Christine mesélt Belloqék-nak. Később Frivola szavai árnyalták-árnyékosították a képet. Bármennyire nem akarom, az jár a fejemben, mit tett a fogász Ennával és a másik lánnyal. Korábban ő lőtte meg az erdei úton bringázó Ruth Valentine-t, és segítséghívás helyett a saját bőrét óvta-mentette. Ő szedte fel a stoppos lányt, hogy aztán rajta próbálják ki, milyen is emberre vadászni. Bokortól bokorig surranva jutunk el az alkonyi sötétbe burkolódzó mólóig. Megvizsgáljuk a cölöpöket, végigfürkésszük a padlat alatti gerendákat. Saxon nincs ott. Donald suttogását halljuk a fejszettben. – A riasztó szerint a hátsó bejáratnál mászkál valaki. Váratlan sikoltás, robaj hallatszik a közeléből. A pennás elnémul. A hátsó ajtóhoz szárnyalunk. Az osonkodó vadölő nem hallja közeledésünket a benti lármától. Két lövés dördül egyidejűleg.

Egyik a házban fakaszt ordítást, újabb sikolyokat. A másikat Saxon adja le a zárra. Mielőtt beronthatna a roncsolt ajtón, Belloq letépi lábáról a fickót. Az még roskad, amikor kirúgja kezéből a flintát. Elmarja a karját, és addig csavarja, míg a roggyant lesivadász hasra nem vágódik. Elrúgom közelükből a fegyvert, és berohanok az ajtón. A bilincséből elszabadult Leviton a nappali közepén hever, talpig vérben, madártejben. Gavin mellette térdepel, és a torkát szorongatja, habár ez már oly fölösleges, mint kamikázénak a nyugdíj. Donald a fejét tapogatva, szédülten álldogál fölöttük. Yvory nőiesen sikítozik. Mellettük Stoker szobrozik, kezében stukkerrel. Úgy sejtem, nem vizionálnék, ha még füstölögni lámám a pisztolyt. Anyám, priznicelj! Lefegyverzőn a bénult gyereket. Eltávolítom Budibildert a hasba lőtt Levitonról, és leordítom az idegrohamozó Smythyt. Mihelyt csend lesz, megkérdezem: – Mi történt? – Josh bácsi lenn volt a pánikszobában, és rám parancsolt, hogy vegyem le róla a bilincset, különben húsz évre elítéltet a nénigázolás miatt – mondja Stoker egy lélegzetre, különös, aggasztó magánkívületben. – Mondtam, hogy már nem érdekel az ijegetése, mert beköptem magam, és attól megtisztultam. Ekkor azon kezdett siránkozni, hogy ő mindjárt be fog pisilni, kakálni, és az milyen éktelen szégyen, emlékezhetnék, apu mennyit kiabált velem, amikor kisebb koromban ágyba brunyáltam. Ez tényleg így volt, levettem a bilincset, hogy Josh bácsi elmehessen a vécére, de ő átvert, feljött ide, és fejbe vágta Donald bácsit egy székkel, és elvette a pisztolyát, amit az pont betárazott. Ezután fenyegetőzni kezdett, de akkor Nympha hátulról a fejére borította a madártejes tálat, Gavin bácsi meg lenyúlta tőle a pisztolyt. Donald bácsi felkelt a földről, és meg akarták kötözni a kezét, de ő rettentően birkózott velük, és amikor leesett a pisztoly, majdnem megkaparintotta, csak én gyorsabban felkaptam! És meglőttem Josh bácsit, hogy vége legyen már! A bekötözött vállú Leviton vacog a padlón, jól sejtem, mit jelent ez. Hívom az erdőben cserkelő Fressont, ő elsuttogja, hol találom az orvosi táskáját, és mit tegyek. Átkapcsolok robotpilótára, mert neki nincsenek idegei.

Fertőtlenítem a hasfalat, benyúlok a golyóütötte lyukon a gólyacsőrű eszközzel, rövid keresgélés után kiszedem a deformálódott lövedékmagot. Előhúzok egy defektes eret, és elcsippentem a tömpébb orrú, csattogós hangú kocherrel. A bugyogás megszűnik. Rühl kérdezi, milyen színű vér folyt az érből. Piros, felelem, sötétpiros. Azt mondja, az jó, hívjak mentőt. Beadat velem egy injekciót, és elköszön. Belloq lehajítja mögöttem Saxon testét. A lefülelt lesivadász kábán imbolyog ültében, majd oldalvást lehanyatlik. Daniel átkutatja a ruháját, elvesz tőle három stukit, több kiló cseretárat, hőérzékelőt, éjjellátót, késeket, fojtóhurkot. Négy darab kézigránátot. Az orvondi vert helyzetben is fölényesen közli velünk, hogy az utóbbiakat nekünk szánta, és a végén úgyis ránk robbantja a házat. Yvory Smythy hangosan veszi a levegőt. Szeme még mindig olyan, mint egy csónakázótó. Nympha letérdel Leviton mellett egy vízzel teli tállal, és a madártejet törölgeti róla. Louis hangját hallom a füldugómban: – Wyne-ék kilőtték a pickup gumijait, hogy Davylék ne űzhessék tovább Frivolát. Akkor a csajzat már nem is ült a kvadon, csak ezt még senki se tudta. Lepadlózta a gázpedált, a motor elrobogott, ő pedig lerebbent róla egy bokornál. Davylék legázolták az üres gépet, aztán nem bírtak továbbmenni a járgányukkal, mert a kopasz felnik elásták magukat a sárban. Most gyalog tépnek tovább. A támaszpontjuk felé sietnek, ott majd elkapjuk őket. Frivola viszont a házhoz igyekszik. – Honnan tudod, hogy ide tart? – hörrenek. – Onnan, hogy amíg mi mentőztünk, a csajzat elkötött a házból egy lőálló lajbit – feleli. – Készülődés közben tűnt fel a gönc hiánya. Eleve rá gyanakodtunk, de most már biztos, hogy ő lógott be érte. Nem kell folytatnia, értem. Belloq válaszol helyettem. – Megvárjuk Bourelle-t, és utánatok megyünk. Azt a Levitonék által megűzött Gavintől már tudjuk, hol van az orvvadászok kedvenc tanyázóhelye, támaszpontja. Steve jelentkezik: – Bejövök a házba, ne lőjetek.

A világon semmi sem olyan védtelen, mint a remény. ?

Delgado besurran az ajtón, körbejárja a csatateret, elpanaszolja, hogy hosszú volt a nap egy faágon ülve-hasalva, ő még túl pimpós ehhez, tehát most leváltja magát egy-két órára. A riasztókra bízzuk magunkat. Tarzant kiengedjük a hálószobából, és feloldjuk a ráparancsolt némaságot. Nympha végez a félkómás Leviton tisztogatásával. Kávéval kínálja Steve-et. Yvory újabb arcát mutatja. Hirtelen lehiggad, megkérdezi, mit segíthetne, s amikor senki se figyel oda, fejbe csapja a sunnyogni látszó Saxont egy vaskos könyvvel. A töményen adagolt kultúra toxikus hatást fejt ki, a lesivadász hányni kezd tőle. Oldalra fordítjuk testét a rókázáshoz. A földreszállt Péri borogatást tesz Donald székkel púposított fejére, feltörli a fogász faxát, elfut megnézni, mit csinálnak odalenn a gyerekek, és visszatér a hírrel, hogy Ella és Urian gondtalanul alszik a sokképpen szigetelt szobában. Kisvártatva megérkeznek a golyóálló mellényes mentősök. Orvosuk Leviton fölé hajol, endoszkóppal megmerül a sebben, és azt mondja, hála nekem, elvérezni nem fog, viszont több helyen be kell stoppolni a golyótépte beleket. Erre majd a kórházban kerül sor, ő mindenesetre stabilizálja a sérültet, aztán elviszik. Bekanülözik az exzsarufőnököt, infúziót kötnek a vénájába, és elsüvítenek vele. Nem aggódom, hogy Frivola megtámadná a mentőt az ápoltért, ő Saxon miatt igyekszik a házhoz. A hangfelvétel alapján gyanítom, hogy három fejet akar. Cyano trófeáját már megszerezte, Saxonét és Davylét kell még lekapnia a megnyugváshoz, vagy inkább a teljes kiégéshez. Wyne-ék és Louisék két csapatban követik a vadölők nyomát. Majdnem biztosan tudják, merre tartanak. A házbeliek már nincsenek veszélyben, utánuk mehetünk. Nem kell összebeszélnem Belloqkal. Felserkentjük a padlóról a kommandós-kezeléstől viseltes Saxont, és kisétálunk vele az épületből. Az ajtó bezáródik mögöttünk. A támaszpontnak nevezett tanyázóhely felé indulunk. Az összekötözött kezű fogoly támolyogva lépdel mellettünk. Gyakorta meggörnyed, és zajosan leokádja a surranóját. – Miért nem menekültek el? – kérdezem tőle két boázás között.

– Üldözöttek vagyunk, de nem vesztesek! – kaffogja karcos, mély hangján. – Önvédelemből cselekszünk! Nem hagyjuk magunkat megbélyegezni holmi önbíráskodó rendőrök által! Tisztán térünk vissza a társadalomba! – Aha, tartóoszlopnak – fanyalgok. – Tartóoszlopnak és példaképnek! – szavalja meggyőződéssel. – Megvédjük magunkat a greenpeace-es szemétségektől! – Na, az nehéz lesz! – hallom oldalról. – Téged nem ilyesmi fenyeget. Frivola nem lép elő a sötétből. Jól hallhatóan kibiztosítja fegyverét. – Választhattok, zsaruk! – rivall ránk. – Vagy lelövöm innen Saxont, vagy elengeditek, és akkor mi ketten elrendezzük az ügyünket. Ő kap esélyt, ahogy Enna meg én nem kaptunk. – Ki ez?! – nyögi a fogász. – Az egyik áldozata – felelem. Felfokozom a koncentrációt, hogy irányítani tudjam a továbbiakat. – Frivola, mi nem engedhetjük meg, amit tervezel. – Nincs szükségem az engedélyetekre. Nem nézem ki belőletek, hogy megvéditek tőlem ezt a tetvet. – Ez a dolgunk – veszi át a szót Belloq. – Hidd el, képesek vagyunk rá. Teljesen jogos, amit érzel. De megtenned jogtalan. – Baromság, Etalon! A nejedtől viszont jó húzás volt odaadni a telót a kancsi ipsének! – Meggyőzött? – sóhajtom. Gyomorgyűrűm enged a szorításon. – Ezt kérdezte tőlem a csávó: ha azon rágtál be, hogy lőnek rád és halálra üldöznek, miért ugyanúgy akarod végezni? Nem dögmindegy, kik vadásznak rád? Beletépelődve rájöttem, igaza van. Tehát okés, ne lőjetek le! Ha elkaptok, sittre megyek. Vállalom, amit tettem. Mondom: ha elkaptok. – Mi lesz a filofaxszal? – firtatom. – Új ajánlat: odaadom, Saxonért cserébe. – Tudod, hogy nem tehetjük meg – szól Belloq. – Erről nem alkudozhatunk veled. Frivola kurtán felnevet. – Dehogynem. Kérdezd csak meg a nejedet! Nem kell megkérdeznie. Érvelek magamtól. – Daniel, ha megkapjuk a filofaxot, felbejglizhetjük a gyerekrabló-hálózatot, egészen a pedofil dzsámbókig – mondom. – Több srácot életben találhatunk. Mérlegeld, mi fontosabb. Az ő életük, vagy Saxon bőre?

– Nananana! – bömböli a lesivadász. – Mi a franc folyik itt? Kirobbanok: – Az a franc, hogy flessem sincs, a fogdokik tesznek-e orvosi esküt vagy sem, de a maga esetében ez már hótmindegy! Lelőtt egy biciklis nőt, utána levadászott egy lányt, majd két másikat, a halomra mészárolt vadakról, köztük vemhesekről, borjasakról nem is beszélve! Maga egy ipari hulladék! Azért ipari, mert ily mértékben termelődik a fajtája! – Soha életemben nem paráztam a fogdokitól! Ez a köcsög ennek véget vetett! – morran Frivola. – Megkapjátok érte a marokketyerét! – Rendben. – Denisa! – hörren Daniel. – Nem tehetjük! – Fityakot nem! Elengedjük Saxont, hadd menjen. Az is lehet, hogy Frivola veszít. Cserébe megkapjuk a digititkárt, és megmenthetünk egy csapat gyereket! Dereng még, mit éreztél, amikor elrabolták Uriant? Ha neki baja esik, mit tettél volna Zalmannel? Emlékezz: Quasimodót megnyomorították, tönkretették, ám ő nem hagyta annyiban. Talpra állt, és becsületes párbajban leszámolt az ellenségeivel. – Becsületes párbaj? Hol becsületes, ami törvénytelen? – Úristen! Férfiak! – nyögi Frivola. – Ezek betűre betartják a zacskós leves elkészítési utasítását, aztán meg bámulnak, hogy miért kőtábla lett belőle! – Kérem a filofaxot! – szólok. – Ha átcseszel, megbánod! – feleli. – Úgyszintén. Lábamhoz csúsztatja a ketyerét. Saxon megkísérli lehányni, aztán menekülni próbál. Belloq megfékezi az aktivizálódó orvondit. Felveszem a készüléket, felcsapom a fedelét, belepötyögök. – Oké! – szólok Danielnek. – Engedd el a nagy embervadászt! – Ki ez a picsa? – fröcsögi Saxon. – Mi a faszt csinálnak? – Ő az, akit maguk hamburgernek hittek a zsilipnél. Azok egyike, akiket megerőszakoltak, megűztek, megkínoztak. Őt nem sikerült kinyírni. Menjen, doki! – Az a picsa halott! A felismerhetetlenségig! Meghalt! Értve? Nem lehet itt! – üvölti. – Sose tudják ránk bizonyítani! Torro lesöpör mindenkit!

– Két perc előnyt kapsz! – veti oda Frivola. Belloq fejcsóválva eloldozza a lesipuskást. Előhúzza stukiját. Két kézre fogva lógatja maga előtt a vasat. – Na lássuk, tetűkém, mire mész mordály és drága vadászkütyük nélkül, saját szimpla érzékszerveiddel! – undorkodik Bourelle. – Indulj! Két perc múlva megyek utánad. Imádkozz, ha van kihez, mert véged! Ti pedig ne kövessetek! – mordul ránk. – Nos, ezt nem ígérem – mondja Daniel.

A halálos ágyon már késő megváltozni. ?

Saxont végképp kihozza sodrából a kísértetjárás. Egyszerűen nem érti a saját poklát; idillikus élete fejtetőre állt. Az nem lehet, hogy az ő dolgai pocsékra forduljanak! Zavarodottságában visszarohan a ház felé. Mikor rádöbben, merre tart, kitér oldalra, és a lólegelő felé üget. Egy darabig az éjjellátóval és a hőkamerával követjük útvonalát. Amint eltávolodik, utána indulunk. Bourelle is távolról kíséri a vadölőt. Nem akarok morális kérdéseken rágódni, ám valahányszor beleérzek, mit tettek vele, tudom, magam is ott lennék a helyében. Az öt ló békésen legelészik a holdas-sejtelmes éjszakában. Megkülönböztethetetlenül egyformának látszanak. Egyikük hátracsapott füllel halkan horkantgat, majd felnyihog. Belloq beszól a fülesen Donaldéknak, hogy ne aggódjanak, ha odabenn észlelik a mozgásunkat. Eszembe téved Radmilla története. Múlt tavasszal két fiatal őzbak csapott össze a lólegelőn, egyikük az agancsával szemen szúrta a másikat. Az agysérült őz fájdalmában lassú forgásba kezdett, leszegett fejjel körbe-körbe járt. Addig-addig forgolódott, mígnem a lovak közelébe keringett. A ménes nyomban összezárt körülötte. A vezérló veszélyesnek ítélte a fenyegetően mozgó agancsost. Ha nem a saját szemükkel látják, mesebeszédnek hitték volna, mondta Radmilla, a sárkányhangokat hallató lovak a mellső lábukkal leütötték, megtaposták a bakot, végül a vezérállat kutyamód felkapta az összetört testet, megrázta a levegőben, és ledobta. Ezután a paripák szétszéledtek, és folytatták a legelészést. A hallgatóságból többen erősködtek, hogy

nincs ebben semmi furcsaság, a ménes hasonlóan viselkedik, ha ragadozók veszélyeztetik őket. E sztorik hallatán óvatossá váltunk a bárányszelíd patásokkal. Ha sötétben sétálunk be közéjük, hangosan beszélünk hozzájuk, ám még így is megtörtént, hogy fújtatva-horkantva, daliás erőfitogtatás közepette robogtak oda hozzánk, kimutatva: megvédelmezik egymást, ha kell. Saxon átbújik a villanypásztor-szalagok között. Nem hajol le eléggé, megcsípdesi hátát az áram. Szitkozódva szalad tovább. A lovak megrettennek a szokatlan eseménytől, ám ijedtükben is egymás felé igyekeznek. Amint egy csomóba tömörülnek, megjön a merszük, és a területükön bukdácsoló fickóhoz vágtáznak. Saxon érzi a föld rengését, hallja a patadobogást, látja a növekvő árnyakat. Öklét rázva átkozza a hátasokat, rágyorsít, de esélye sincs átjutni a terjedelmes legelőn, mielőtt a nyomába érnének. A lovak alig fékezve köré gyűlnek, magasra emelt fejjel, düllesztett szüggyel haladnak feléje, a lábára taposnak, taszigálják-lökdösik, meglehet, nem is ártó szándékkal, hanem mert ott van, az útjukban; ráadásul a bántó kisugárzású idegen ököllel csépeli és rugdossa is őket. Egyszerre csak a vezérherélt felágaskodik, és magasra lendített mellső lábával lecsapja Saxont, majd végzetgyorsan ráfordul, és megrúgja a négykézláb imbolygó fickót. A lesivadász többméteres botorkálás-repülés után fog talajt. Hasmánt elterül, és nem moccan. A patások nem törődnek vele tovább. Átbújunk a delejszalagokon, és a paripák nevét hajtogatva sietünk a test felé. Bourelle mellettünk lohol. Siettemben arra gondolok, hogy portóit akarok, üstöllést, vénásan – vagy ha úgy gyorsabb, műholdról belőve. Saxon él, ám ebben szikrányi öröme sem telik. Újfent a mentőkért telefonálok. Daniel beszól a házba. Donald és Steve leakaszt egy ajtót, azzal együtt érkeznek a legelőre. Ráfektetik a lesi– vadászt, és a ténykedésünk iránt érdeklődő hátasok között a teraszra cipelik. Bourelle megáll a nyöszörgő, félholt Saxon fölött, és azt mondja: – Úgy nézem, először is szükséged lesz egy új arcra. Mázlista vagy, protkót eská eszkábálhatsz magadnak. A gerinced miatt nem izgulok. Nem törhet el, ami nincs. – Elég! – mordulok. – A számlád rendezve!

– Amint látod, él a tetű! – Nem élvezi, nézd meg jól! Frivola bólint, lerántja kámzsáját, álcakendőjét, és ránk mered: – Oké, beérem ennyivel. Na gyerünk! Pipps, Torro, Davyl epedve ránk vár. Vizualizálom epedésüket. Aztán Donaldra bízom a filofaxot, nehogy elhagyjuk útközben, és a kocsihoz sietünk.

A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete.?

Alighogy útnak indulunk, Wyne jelentkezik. – Beed Torro súlyosan megsérült, de nem általunk – tudatja. – Összebotlott egy mogorva vadkannal, és ő húzta a rövidebbet. Cimborái hősiesen elfutottak. Elzavartuk a disznót, a megtiportat kicipeltük az útra, megjelöltük a helyet, hívtuk a mentőt. Mi baktatunk tovább a cserbenhagyók után. Louisék a másik irányból közelítenek. Belloq röviden összefoglalja a velünk történteket, Saxon házrobbantási kudarcát, a lovak attakját. Martin felkurjong: – Na, ez az igazi Bambi kommandó! – Már csak ketten vannak – oszt-szoroz Gerret. – Pipps és Davyl. – Őket majd elintézik a szarvasok, medvék – morogja öcsém. – Mi hazamehetünk. Mindjárt bealszom! Egy percen belül Louis jelenti, hogy a magnak maradt fickók különváltak, és egyedül folytatják a túrát. Egyiküknek nyomát vesztették. – Davyl! A tetű Davyl! – horkan Frivola. – Fix, hogy ő az! – És most? – kérdezem. – Hetek óta figyelem minden lépésüket, próbálom megfejteni, mit miért művelnek – töpreng hangosan. – Rohadt nehéz a beteges logikájukat követni! Mintha ékírást akarnék olvasni. A köcsögök észre se vették, hogy folyton a nyomukban vagyok, pedig hiperprofi cuccaik vannak! De a minap Davyl megérezte a gázszivárgást. Cyano veszte után kihozta a kvadját az erdőbe, és a romos menedékháznál berejtette a liánok alá. Egy sporttasit is

bedugott az ott lévő üregbe, több váltás ruhával, nagy falat kápéval, hamis irattal, fegyverrel. Ti is ugyanarra tippeltek? – Mit léptél? – érdeklődöm. Elneveti magát, keserű, karistolós nevetéssel. Szeme sötét, fénytelen kő. – Megcsapoltam a tankját, úgyis kellett a nyál a kvadomba. A hiányt vízzel, földdel pótoltam. A gumikat megápoltam, a tasit lenyúltam. Ha most odatoppan, szélütést is kaphat. Hát persze! Rájöhettem volna, hogy nem megy a rejtőzőhelyükre! Ahogy fogytak a spanok, úgy nőtt az esélye, hogy valamelyikük elköpi a hely hollétét! Az egy szuper magasles: zárható, ablakos, lőréses, ágy is van benne. Ott szerettek összegyűlni. Ücsörögtek odafenn, vedeltek és veszett okosakat mondtak, mint például: érdemesebb bűnözni, mint melózni. Vagy: azért nem olvasok, mert rühellnék elbutulni. Ott undorkodtak a klienseiken, szidták az exeiket és a szakmai riválisokat, de főleg piáltak, és az orvvadász dicsőségeiket rágták újra, ezredszer is. Meg persze az orvozással keresett zsugán osztozkodtak, és órákig bámulták a mészárlásaikról készített fotókat, vagy katalógusokat bújtak, még újabb halálcuccok megvételét tervezgetve. – A kézigránátot aligha vadászkatalógusból rendelték – jegyzi meg Belloq. – Leviton naprakész volt a feketepiacból – mondja Frivola. – Ő segített a beszerzésben. A rendőrségről is sok hasznos holmit nyúlt le. – Gerreték sokáig elmolyolnak, mire minden simlit feltárnak – vélekedem. Belloq eltöpreng valamin, majd hívja Wyne-t. – Eszembe jutott a robbantás a stúdióban – szól. – Saxontól elszedtünk egy csokor kézigránátot. Vigyázzatok a támaszpontjukkal! – Szólok Louiséknak is – feleli a parancsnok. A régi menedékház közelében elhagyjuk a verdát, és gyalog folytatjuk utunkat. A faleveleken holdfény csillan, árnyékot vet a sötétség, minden csalókássá válik körös-körül. Bagoly huhog-kacag ágmagasan, majd puha szárnycsapásokkal elsuhan fölöttünk, röpszele meglebbenti homloktincseimet. Ha a csuvik azt hiszi, begazolok tőle, orbitálisat téved. Nem megy ki a fejemből, milyen fondor ketyerék tették mindenhatóvá a lesivadászokat, ettől sokkal jobban csöpög a hátamról a hólé. Csupán az a tudat vigasztal, hogy aki nem fél, az halott. Bourelle halad elöl, ismervén a járást. Kisvártatva meghalljuk a neszezést. Ahogy közeledünk, kivesszük a kvaddal kínlódó Davyl alakját. Hiába forgatja az indítókulcsot, és még az ingerült szitkozódás se hat varázsigeként, a motor nem éled. Lepattan

a gépről, eszeveszett dühvel megrugdossa a karosszériát. Négykézláb bemászik az üregbe, jól hallhatóan tapogat, csapdos odabenn, majd sebzett-állat-üvöltést hallatva kicsörtet az indaszövevény mögül, és szétterjesztett karral, begörbített ujjakkal megmerevedik, mintha azon tűnődne, kit fojtson meg, de íziben. Frivola elindul felé. Visszafogom a tevékenykedni vágyó Belloqot. Davyl felragad a földről egy vastag ágat, felrántott térdén töri félbe. A göcsörtösebb darabbal ront a lánynak. Frivola két kézzel megragadja a felé lendített husángot, és belelöki az embervadász vicsorgó képébe. Teljes erőből hasba rúgja a termetes férfit, és amikor az előrebicsaklik, az arcába csapja a könyökét. Csúnya hang hallatszik. Kár volt kidobónővel kezdened, lesipuskás! Davyl kést ránt elő a nadrágszárból, és villanásgyors mozdulattal megvágja a lány karját. Frivola tíz ujjal váj a szemébe, hátragáncsolja, lehidaltatja a fickót. Megragadja halefet tartó kezét, és segít neki, hogy a saját ágyékába döfje a pengét. Aztán letördeli a markolatról a kíntól sikítozó Davyl ujjait, kirántja a kést a sebből, és belevágja egy fa törzsébe. A két ökléből formált kürtbe fúj, majd elhallatja a vadászat végét jelző rikoltást: – Na, hallali! Leköpi a földön fetrengő gyilkost. Elhátrál a közelünkből, törökülésben az avarra ereszkedik, és fejét lehajtva kivonul a valóságból. A kapkodó légvételei ritmusára ordító ember- és vadölő ágyékán vészsebesen terjed a vérfolt. Üvöltözése síri visszhangot korbácsol fel az éji erdőben. Belloq letérdel mellé. Félrevonulva hívom a mentőket, aztán Rühlt. Ő elújságolja, hogy Pipps előttük ért a magasleshez, és amikor elbotlott egy zsinórban, Cyd ugrott oda, s elvonszolta a kutyadivattervezőt egy kövér fatörzs mögé. A beélesített gránát a levegőbe röpítette a vadászfészket, és elszaggatta a körötte kihúzott további zsinegeket, ezáltal négy további detonációt előidézve. Hála a figyelmeztetésnek, ők alig sérültek meg, leszámítva a röpködő deszkák, ágak által rájuk mért hátbavágást, fejbekólintást. A tüzet is sikerült elfojtaniuk. Viszont Pipps haladéktalanul lerótta háláját megmentőjének: irtózatosan vállon harapta Cydet. Ezt ugyan a manó nyomban meg is bánatta vele, ám mindaddig idegesek lesznek, míg

a laboreredmény fel nem oldozza őket ez alól, ha egyáltalán. Veszettség, tetanusz ellen beolthatják Cydet, de AIDS ellen nincs vakcina, épp ezért bizakodnak, hogy a kutya-stylist nem fertőzött. Jelenleg nem tud felmutatni megnyugtatóan negatív tesztet, mert eszméleten kívül tartózkodik. Időközben Wyne, Martin és Gerret is odaérkezik. Patrick felméri a helyzetet, és kijelenti: – A hakninak vége, fiúk. Vulcano Ryack jelentkezik Gerretnél. A magasságos technika jóvoltából mi is halljuk közlendőjét. – Jó lenne, ha idejönnétek! Elterjedt a városban a rendőri önbíráskodás híre. Illetve rémhíre. Torro beszéde mostanra izgatta fel a népet. Kora este óta gyűlik a tömeg a kapitányság előtt. Most már félő, hogy megostromolnak minket! – Beszélj hozzájuk – tanácsolja Gerret. – Mondd el az igazságot. – Utálnak! – panaszolja Vulcano. – Vajon miért? – sóhajtja Flach, és bontja a szálat. Ők indulnak Bolydulat Citybe. Hívnak minket is. Belloq búsan tudatja, hogy mentőre várunk, mivel Davyl gyakorlatilag amputálta saját nemi szervét, és ezen állapotában nem sétáltatható. Egyébként is hibernálni kellett, hogy ne üvöltsön kínjában. – És megvan a levágott cucca? – kérdezi Cyd, harapott bajáról megfeledkezve. – Megvan – morogja kelletlenül Daniel. – Jegeljétek, míg odaér a mentő! – Eszményi ötlet! Mégis hogyan? Izzadjunk jégtáblát? – Nagyon vérzik? – érdeklődik Rühl. – Vérbő szerv lévén zuhatagosan vérzett. Elszorítottam a bakancsfűzőjével. Soha többé nem akarok ilyesmit csinálni! – Hát ez kelepce! – állapítja meg Patrick. – Eszerint még nem tudtok csatlakozni hozzánk. – Egyébként ez most mi volt? – kérdezi Martin. – Bűnbánásból vágta le a farkát? – Ketten fogták a kést Frivolával. Cyd felszisszen: – Na jó, alszom még párat a lánykérés előtt.

– Jelentkezhetnél farokdonornak – javasolja neki Martin. – Miért nem te tolongsz brokidonornak? Könnyű ám a más farkával csóválni a csalánt! Időközben a mentősök felszedik a vaddisznó bosszújától félhalott Torrót, aztán a harapós kutyadivattervezőt, végül eldöcögnek a hibernált Davylért. Mire odaérnek, kicipeljük a fickót az útra. A sebzés láttán a doktor ránk néz: – Tényleg nőket öltek? Mindegyik, akit ma összeszedtünk? – Tényleg. Színigaz – feleli Frivola. Bár számosszor megtehette volna, mindeddig nem vált kámforrá. Belátását Cyd érdemének tulajdonítom. És végre csatlakozhatunk társainkhoz. Hallali!

O sancta simplicitas! Ó, szent együgyűség!?

Focimeccs utáni hangulat uralkodik a rendőrség előtti téren. A hangadók elől üvöltöznek, a kevésbé brahisok hátrább. Mögöttük csápolnak, hullámoznak követőik, a vezérek által diktált módon hujjogva, pfujolva; őket főleg az tartja ott, hogy végignézhessék, amint az elöl lévők zsarut vernek, vagy fordítva. Hiányolom a térről a lovasrendőröket. A kemény magok erőparádéiról szóló híradások egyetlen érdekfeszítő epizódja számomra a lovasroham. Az aszfalton vágtázó hátasok patkócsattogása, -szikrázása úgy hat rám, mint másokra az extasy bogyó. Erről most lemondhatok. Az élet nem kacagóklub. Kocsival meg se próbálunk áthatolni a sűrűségen, az csak bőszebbé tenné a háborgókat. Gyalogszerrel sétálunk keresztül a sokaságon. Patrick Wyne és Gerret Flach vonul legelöl, teljes harci díszben, daliásan, jéghegyhiggadtan. Kettesével követjük őket. Rezzenetlenül lépdelünk, fel se vesszük a szitkokat, fenyegető gesztusokat. Rendíthetetlen robotzsaru-nyugalmat árasztunk. Belső smukkjaim kiegészülnek: a gyomorgyűrű mellé szívgyűrűt is kapok. A többféle szorítás-elkötés dacára egyenletesen lélegzem, és harmonikusnak látszom.

Mind szélesebb ösvényen haladunk, a magabiztosságunktól meglepett emberek utat nyitnak nekünk. Megbámulják Wyne és Gerret maszktalan arcát, öltözékét, fegyverzetét. A bajnok termetű Lipowski és a sudár Belloq is nyűgözően hat rájuk. Nyomukban mi lépdelünk az átvérzett kötésű Frivolával. Martin és Louis halad mögöttünk. Fresson és Cyd zárja a sort. A hangadók felé közelgünk. Azok, észlelvén a hátsó sorok elbizonytalanodását, megpróbálkoznak a lincshangulat újbóli felszításával. A szócsöves ipse üvöltve biztatja a tömeget, hogy kapjanak el bennünket, csináljanak belőlünk aszfaltrajzot, kutyaszart, konfettit. Vegyék el csúcsszuper fegyvereinket, ostromolják meg a jardot, és lőjenek seggbe minden genya zsernyákot. Az épület emeleti ablakában álló Ryack igyekszik túlkiabálni a főbölényt. Az ő megafonja hangosabb. – Oszoljanak, emberek! – rendelkezik. – Oszoljanak! Ne csinálják a balhét, menjenek haza szépen! Szó sincs túlkapásról, önbíráskodásról! Az akciósok bűnözőket fogtak el! Megdönthetetlen bizonyítékok szólnak ellenük! A recsegráfos tüntető felveszi a párbajkesztyűt. Teli torokból érdeklődik: ugyan mit bűnözött a kegyetlen módon meggyilkolt Kaspar Cyano? Hol bűnöző a szegény ártatlan ügyvéd? A köztiszteletben álló fogorvos? A házasságmentő terapeuta? És sorolja, sorolja, csupán Josh Levitont nem viszi mennybe. Kissé eltaktikázza magát, ugyanis az emberek komolyan eltűnődnek szónokinak szánt kérdésein. Eszükbe jut ez meg az. Fokozódó izgatottsággal vitatják meg egymás között, milyen furkó volt Cyano, folyton részegen vezetett, mindenhova mordállyal járt, fűt-fát terrorizált. A felfuvalkodott haverjai szintén mocskos dolgokat műveltek, csakhogy Torro és Leviton mindig kimosta őket a fekáliából. Bántatlanul eljutunk a kemény magig. A bajcsinálók közrefognak, szökdécselve, szájalva kísérnek minket. A szócsöves bölény ráripakodik Gerretre: – Na mi van, csoki csóka? Préseled az árjákat? Flach nem rezonál a provokációra. Átérünk a téren. A kapitányság bejáratánál egyenruhások állnak sorfalat. Christine izgatottan kamerázva szaladgál a sokaság előtt. Mögöttünk halkul a zsivaj, csupán a tucatnyi balhécsináló hergeli magát. A rablókendővel álcázott vitéz Gerret arcába tolja a hangtölcsért, másik mancsában viperát lenget:

– Mit keresel itt, csoki csóka? Basztatod az árjákat? Anyád nincs kéznél? Nemcsak őt lepi meg Flach, engem is. Szemvillanás alatt megszerzi a viperát, és kikapja a recsegráfot a zavargó kezéből. Megfordítja a tölcsért, és az árja képébe implantálja. Tesz még néhány atomvillanás-szerű mozdulatot. A legtolakodóbb nagyfiúk lepadlóznak körötte. Egy pecsétgyűrűs ököl az arcába robban, ám egyéb kárt nem tesznek benne. Patrick aktívan rész vesz a bölényfektetésben. Lipowski és Belloq a zajongók felé pördülve készenlétbe helyezi magát. Mi is élénken kimutatjuk, hogy megvédjük a csoki csókát és egymást. Frivola is velünk tart. A handa-banda visszavesz a vitézségből. – Nyugalom! – bömböli Ryack az emeleti ablakból. – Mindenki higgadjon le! Senki se támad, bár a feszültség alig csökken. A sokaság halkan mormog. Gerret körbenéz, megakad a szeme az épület előtt veszteglő járdatakarító gépen. Felszökken a jármű tetejére, ujjpattintással elkéri Vulcano szócsövét. Kézbe kapja a felé dobott eszközt, és tüstént használatba veszi. Elsőül bemutatkozik a sokadalomnak, majd rövid, velős beszédben összefoglalja, hogy az önbíráskodásra panaszkodó polgároknak embervadászat a hobbija, mivel az állatok öldöklése már alig stimulálja őket. A nyomozás jelen állása szerint legalább három brutális gyilkossággal és sok egyéb gazsággal vádolhatóak. Azt is tudatja, miként jutottunk a rémtettek nyomára. Amikor vadölővadásznak nevezi Frivolát, az átfordult tömeg hosszan tapsolja, éljenzi a lányt, majd azt skandálják, hagyjuk békén a megmentőt. Igazságosztónak és hősnek is nevezik, tapsolva és dobogva követelik szabadon engedését. Frivola leszegett fejjel hallgatja az ünneplést, szemlátomást nincs ínyére a fejlemény. Hirtelen a magasba lengeti két karját, jelezve: bilincs nélkül, saját akaratából tart velünk. Sarkon fordulva az épületbe vonul, mi pedig követjük.

Valójában mindenki egyedül van a gondolataival ezen a földön. ?

Irgalmatlanul ránk öregszik az éjszaka, mire visszaérünk a tóparti házhoz.

Az utolsó néhány száz méteren könnyen tájékozódunk a sötétben. Az égő épület vezérfénye mutatja az irányt. Közelebbről kiderül: nem az egész villa ég, csupán a teraszon pöffeszkedő bőrfotel. A köröttünk ólálkodó szívroham trófea nélkül odébbáll. Mire odaérünk, a meditatív Donald is észleli a lángolást, kirohan a hajlékból, és köntösben, mezítláb oltáshoz lát. Puszta kézzel ütögetve, hadonászva öldösi a tüzet, s mindeközben jajgatva szökdécsel a lehullott pernyén, parázson. Épp jókor érkezünk, hogy a pennást is eloltsuk. Ezt teszi a mindenható barátság: bármily ultraérzékeny, hangyabolyos és visszaesően veszélyes, megtartjuk őt kegyeltünknek. Donald zavartan toporog megpörkölt talpain. Ruhája még gőzölög néhol. A fotel kartámaszán feledett tűzfészek pipát a háta mögött rejtegeti. Szó nélkül hagyjuk az esetet; rutinosan félregurítjuk a füstölgő karosszékromot. Lábra rántjuk a lőpajzsnak használt focipálya-asztalt, és roskadtan körbeüljük. Másodperceken belül pohár, portói és más idegerősítő is kerül elénk. A frissen ébredt Nympha és Steve együtt tüsténkedik körülöttünk.

– Itt minden rendben – jelend Delgado. – A gyerekek horpasztanak. Veletek mizújs? Vége? Cyd felsóhajt: – Vége! Végre-valagára. – Az embervadászok kórházba kerültek – szól Wyne. – Kivéve a hullaházban hűlő Cyanót. – Bourelle? – Feladta magát – sóhajtom. – Bilincs nélkül, saját lábon sétált a fogdába. Cyd megdumálta, hogy ne akarja lelövetni magát. – Cydet megharapta a duplacsövű mandró! Amelyik hideg is, meleg is, és gejl rucikat kreál a védtelen kutyuskáknak, még pink tütüt is! – panaszkodik a manó. – A dokinő azt ígérte, egyből hív, amint készen lesz az AIDS-teszt. Annyit elárult, hogy a mandró minden partnercserekor elment szűrésre, és a legutóbbi pasijáig nega volt. Van remény. Ha mégis földögölnék, egyiktek ugorjon be helyettem koszorúslánynak Dalia esküvőjén! Felcsillanok: – Mégiscsak lesz esketés? – Dalia nemrég telesírta a telómat, hogy még mindig nem találja Marcelt a gyerekkel. Mindannyiunk életére megesküdött, hogy ha épségben megkerülnek, örömében hozzámegy a

mandróhoz. Mondtam neki: régebben te normálisabb voltál! De akkor nem voltam szerelmes, felelte. – Igen, ez sok mindent megmagyaráz – bólintok. – A mai eszemmel én is paráznék a házasságtól – jegyzi meg Fresson. – Bár voltaképpen nem is értem, miért mondom ezt, hiszen üzembiztos frigyben élek a nejemmel, anyósommal és a macskáinkkal. Na mindegy, azért paráznék. Gerret magasra emeli poharát. – Igyunk a lefüleltekre! – tósztol. – Koponyánként kábé ötszáz évet kapnak a bírótól. Feltéve, hogy megérik a tárgyalást. Nem mindegyikükre mernék fogadni. – Hol töltik le a büntijüket? – kérdezi Donald. – Pszichopata-otthonban vagy sitin? Különben mit érdekel ez engem?! Jaj, a kedvenc masszázsfotelom! Jaj, de szörnyen leégett! Ötféle módon bírt bizergálni, még sétagaloppozni is tudott! Közben a patakcsobogástól az angyalok kórusáig bármi szépet hallgathattam! Ettől aztán nagyon jöttek a teremtő gondolatok, csak úgy suhantak belém! Elégett a fotelom, vége a pályafutásomnak! Mellesleg miért nevezzük futásnak, amikor méltósággal kéne végigjárni? Biztos nem írok többé! Nem, képtelen leszek! Kizárt! Nympha saját kezűleg itatja meg a válságos pennást. Az még mindig fartájékon dugdossa a megperzselt pipát. – Kapsz tőlünk új fotelt – duruzsolja a lány. – Emiatt vissza ne vonulj! – Egy fotelgyár teljesen ráállt, hogy csak neki termeljen – jegyzi meg Belloq. – Erre költi a gázsiját. Tart egyet a teraszon, egyet a szobájában, ugyanígy otthon is. A garázsban is tartalékol néhányat, hogy mindig legyen mit felgyújtania. – Ezentúl legyen az írói álneved Foteltűz Donald – javasolja Delgado. A portói nyugtatólag hat, pipapiromán barátunk mesélésre fakad: – Ja, különben képzeljétek, miután elment a mentő meg ti is, egész jót dumáltunk Yvoryvel! Ő azt szereti, ha Smythynek szólítják, mintha ez lenne a keresztneve. Szóval tisztáztuk, hogy mindketten előítéletesen viszonyultunk egymáshoz, ezért nem találtuk a közös hangot. Nahát, ilyen pofonegyszerű, hittétek volna?! Nos, elregélte, hogy ő is író akart lenni, ám neki nem sikerült, mert nem túl tehetséges, és ezért fogcsattogtatóan dühös a világra, de azért vannak jó pillanatai, például boldog is volt már életében. Sokat beszélt magáról, körkörösen átcsevegtük a témát, hogy vajon miért nem kedvelik őt az emberek. Eléggé őszinte voltam hozzá, hátha ez segít, de végül is nem tudom, mit értem el vele. „Én soha, de soha nem ejtem ki a számon, hogy én, mégis egoistának tartanak a volt nejeim!" panaszolta Smythy, majd besöpörte a tatyójába fényképezőgépe maradványait, kocsiba ült, és elhajtott a fogadóba, ugyanis petyhüdtre piáltan nem mert hazavezetni. Ja igen! Gavin meg hazabattyogott disznót kajáltatni.

– Mi lett az interjúval? – informálódom. – Napok óta zizire izguljuk magunkat emiatt, erre füstbe megy az egész?! – Nem megy füstbe! Smythy azt mondta, majd összedob valamit, elküldi neten, aztán én írjam meg vagy át, és minden kóser lesz. Természetesen a durva embervadász-támadást is beleveszi. Ja, és ezután záróizomra is fog gyúrni, mert most rájött: ez a gyengéje. Na persze, a beeresztéseit nem írja meg. Viszont élete legheroikusabb tette volt, hogy leütötte Saxont az értelmező szótárral, ami furamód a vendetta címszónál volt becédulázva. Továbbá megváltozott a nőkről kialakított nézete, mikor végignézte, miként csipeszezget Denisa a lelőtt pók hasában. Ettől egyfajta tisztelet ébredt benne a mensis nem iránt. Ja, még valami. Óvott Stokertől, szerinte gáz lesz a gyerekkel, tizenegy évesen elég varacskos dolog hasba lőni valakit. Jó lenne, ha az anyja megmutatná egy gyereklélek-búvárnak, és ebben egyetértek vele. Most elmegyek aludni, rám fér! Reggel találkozunk. – Hagyd itt a pipát! – morran rá Martin. Donald előveszi a háta mögött dugdosott bűnjeles kezét, és átadja a tűzkeltőt. Az alattomban parázsló csibuk éppen felizzítja köntösét. Sarkon fordulva a ház felé csattog meztelen talpain, és közben füstöl a feneke, nem záróizom-gyengeség okán. Aztán belobban. Újfent lángmentesítjük az elvarázsolt pennást. – Hova tetted a filofaxot? – kérdezem, mielőtt megest elbotorkálna. Meglepetten rám mered, beforrósodott hátulját riszálgatva. – Micsodát? – A filofaxot – ismétlem, immár spiccről. – Milyen filofaxot? – Miután Saxont elvitte a mentő, a kezedbe adtam egy ketyerét, hogy vigyázz rá – magyarázom morcosborz hangsúllyal. – Hova tetted? Megvakarja a fejét, a halántékát, orrát. – Arra az izémicsodára gondolsz? – mélázik. – Arra a lapos etvaszra? – Hol van?! – hördülök. – Letettem valahol. Ne izgulj, meglesz! Habár azóta Nympha takarított, és ő fene tüzetes! Reggel megkeresem. Ti is aludjatok egyet! Holdvilágos jó éjszakát, bojtos hálósipkát! – kiáltja menekülősen. – Vízióm sincs, miről beszélsz! – állítja a földreszállt gyógytornász. – Mit hova tettem? Immár Martin és Gerret is vigyázzba mered. – Meglesz, becsszóra! – legyint Donald az ajtóban. – Na, bolhamentes jóccakát!

Vadul villogó szemmel bámulunk utána. Ilyen közel még sosem járt a lincseléshez.

Temérdek csip-csup dolgot puffasztott már nagyra a reklámozás. ?

Számítunk rá, hogy miatyánk-gyorsan reggel lesz, de a kireggeledés tempója sokszorosan felülmúlja rosszhiszemű várakozásunkat. – Még el sem aludtam! – nyöszörgőm, mikor Ella és Urian a hasunkra mászik. Őket követi az összes kamaszmacska, Tarzan kutya és egy cukorkaszemű kisegér. Utóbbi alighanem a bársonytalpúak révén került a házba, és az ebállaton talált menedékre – vagy az előző pocik visszajár. Kipattanok az ágyból, rágcsálót menteni. Nem kétséges, ez lesz a sírfeliratom:

Ella már eltűnt a hálóból. Irány a fürdőszoba. Magamra kenek egy apróbb vegyi gyárat: talp-, térd-, könyök-, fog- és arckrém formájában, de legalább borotvahabra nincs szükségem. Belövöm tincseimet, kipödröm pilláimat. Malacomra a tegnapi közgonoszok egyike se mázolt az arcomba, így legalább nem kell monoklit eltüntetnem. A pártvezér gorillájával vívott ismerkedés során mindössze a vállam és a csípőm kékült meg.

Lenge ruházatot öltök, és hempergek egyet Kisdömperrel. A szőnyegről figyelem, amint Belloq boxeralsóban a fürdőszobába vonul. Eszembe jut szülinapi ajándék naptára, s nyomban skarlátot kapok. Orcám pirosságát Kiscsikó hajába rejtem, és beszívom finom babaillatát. Ha atyád nem mágneskorbácsként hatna az érzékeimre, te a világon se lennél, sóhajtom, felidézve a képeket, amelyeken Daniel a tó üvegkék vizében időzget, nedves vászonnadrágban, indián ágyékkötőben vagy anélkül, szemből és hátulnézetben: lovat vezetve, ló hátán – vagy vele úszva, alulnézetből. A fotókat magam csináltam, majd felraktam a mobilomra, számítógépemre, s emiatt gyakorta kerültem magyarázkodós helyzetbe. Belloq lecsente onnan a képeket, válogatott egy

tucatnyit a neki is tetszőkből, és a gyűjtést kifüggesztette a gardróbomban, mert ott csak én járok, elég sűrűn. Ennél tutibb terápiás ötlete a gyermekágyi depresszió és impotencia nevű kórképen túlsegítő Mayron doktornőnek se lehetett volna, pedig ő eszményi lélekgyógyász és krízisterapeuta. Ha valamelyik képen megpillantom az Etalon Pasas vízcseppes felsőtestét, máris le kell fognom magamat. Az erogénes naptármodell persze nevet is kapott. Ő Istenadta. Felnyalábolom Uriant, kivonulunk a teraszra. Nem elsőkként érkezünk, Ella és Nympha már az asztal körül tündérkedik. Donald a szobájából kicipelt zenélő- és rázófotelben hever, s a szétesésig lazának tűnik. Gerret nyalka és frissen borotvált, macskaszeme vígan villog, járomcsontján a hangtölcséres bölény pecsétgyűrű-lenyomata bíborlik. Alsó ajka éppoly dús és vértelt, mint amikor ismeretlenül betoppant közénk, megérintve minket sokféle kisugárzásával. Vele ellentétben a Nagyszerűek – Steve-et is beleértve – nem illették orcájukat pengével, ám ettől egyikük sem vált taszítóvá. A bekötött vállú Cyd kialvatlanabbnak rémlik mindannyiunknál. – Mi baj van? – firtatom. – Ne aggódj, negatív lesz a lelet. – Remélem is! – dünnyögi. – Különben véget vetek a szexfixációs tolarenciámnak! – Tyűha! – pillant fel Martin a laptopról, amelyen a reggeli hírműsorok között szörfölget. – Mit nem mondasz! Cyd az ujjai hátával végigsöpör nemlétező hajtókáján. – Mondtam már: gallérozottság! Ez a titkom, a gallérozottság! Máskülönben nem a tanulás szégyen, hanem a tudatlanság! Amúgy nem aludtam egy pislantásnyit se, mert nem lőttem ki a telómat! Másfél órát lelkitapiztunk Marcellel, másfelet Daliával. Ezek ketten totál kretének, de most talán felfogták végre, mi a kotta. Megígérték nekem, hogy ma délután randiznak az állatkertben, és amíg Vivica cicázik a leopárddal, hülye szülei kiegyeznek végre az esküvőjükről! Én már nem bírom az örökös ügyeletet, vészhelyzeteket! Kikészülök, ha nem alhatok naponta néhány órát! Martin nem talál kedvére való hírműsort, viszont elakad egy reklámban, amely arra buzdít, hogy loholjunk el a patikába, vegyünk fufnyogós fülzsír-oldószert, és sebtiben vegyük használatba, különben jaj nekünk. – Ti értitek ezt? – csodálkozik öcsém. – Évezredek óta megvan az embernek ez a természetes fülzsír dugasza. Miért kéne most pánikszerűen kipöckölni onnan? – Pfuj! – utálkozik Stoker az asztalvégen. – De utálatos! – Vizsgáljuk a kérdést üzleti szempontból – szól Gerret. – Kifufnyogod, összegyűjtőd, újrahasznosítod.

– Na de mit készítsek belőle? – tépődik Martin. – Golyós dezodort? – écázom. – Asztaldíszt? – Rúzst! – rikkantja Ella. – Fülzsír-rúzst! Csókállót! – Nyalókát! – javasolja a haspók Lipowski. – Vagy például olaj helyet is használhatnánk, sütéshez-főzéshez. – Készítsünk belőle befőttet – ötletei Nympha, a földreszállt konyhaangyal. – Vagy fülzsírlekvárt. Gerret legyint. – Nem viszitek sokra, ha nem látjátok meg benne a legtutibb üzletet! Fogadjunk, hogy én kaszálnék legtöbbet az újrahasznosítással! – Miért, te mit csinálnál belőle? – kérdezi Ella. – Rágógumit? Kúpot? Pesszáriumot? Máskülönben tudjátok, hogy a fülzsír latin neve cerumen? – Mutasd a cerumened, megmondom, ki vagy! – rikoltja Martin. – Na figyeljetek! Most megtanulhattok pénzt keresni! – okosít Flach. – Első kasza: megvetetitek az emberekkel a drága fülzsíroldót. Második kasza: ők összegyűjtik nektek a fülükből kicsaffogott anyagot újrahasznosításra, persze grátisz. Utolsó kasza: legvégül csinosan betégelyezve eladjátok nekik, mint nélkülözhetetlen füldugót! Zsíregyszerű! Az egész csak hűhós reklámkampány kérdése. Tessék, az üzleti siker képlete! Ella felnyerít: – Te már kistotálban is olyan lökött vagy, mint mi! A kúpról jut eszembe! Egy csajzat mondta az isiben, hogy fokhagymát akart beadni a lovának, mert az kihajtja a bélférgeket. Csakhogy a paripaci nem volt hajlandó megenni a büdösséget, erre megkapta kúp gyanánt. Az oktondi csaj egy füzér fokhagymát dugdosott a csóri nyiha végbelébe! – Anyám iszapolj! – nyögöm. – Beszéljünk értelmes dolgokról. Martin lecsap egy hírre a monitorán. – Máris itt van egy fölöttébb értelmes gondolat. Idézem. „Önök negyven éve házasok. Ma már kakukktojásnak számít az ilyen hosszú kapcsolat." – Kakukktojásnak?! – hörren a pennás. – Micsoda zagyvaság! Mit akarhatott mondani valójában? – Fehérhollótojást – vélekedik az ajtón kilépő Belloq. Úgy rémlik, az elfogó vadászok összebeszéltek: ő sem borotválkozott. – Nem inkább kuriózum a hosszú házasság? – töpreng Nympha. – Ritkaság? Unikum?

– Unikumtojás! – szögezi le Cyd. Ella áthajol Martin válla fölött, és beleolvas a netes pletykalapba. – Ha a két barátnő összejön néhány órára, kártyáznak, könyveket csereberélnek, keresztrejtvényfejtésben versengenek – citálja. – Játsszuk el a könyvcsereberét! Berohan a házba, visszasiet két kötettel, és nekiállnak csereberélni. Mindjobban fokozzák a tempót, végül már szinte szikráznak kezükben a könyvek. Őket nézve eszembe jut, amit a nőiesedő-szépülő bakfis mondott nemrég. Ők ugyan nem lesznek szerelmesek egymásba, mert inkább testvérekként éreznek. Már ég a kezük alatt a két könyv, és ők még mindig nevetgélve csereberélnek. Donaldra pillantok: – Megtaláltad a filofaxot? – El se veszett – veti oda hanyagul. – A bárpultban volt, a portói, a Chivas, a Martini és a sörösrekeszek mögött. Nesztek! A böhöm fotel oldalzsebébe nyúlva előhúzza a hányatott sorsú digitális titkárt, és a kezembe adná, de öcsike gyorsabban rárepül. Martin néhány percen belül életre csiholja és végiglapozza a készüléket. Felfedez néhány védett fájlt, összedugja fejét Gerrettel, távkonzultálnak Rubyval. Együttes erővel feltörik a kódokat, leszipkázzák az anyagot, és átlövik a nagyképernyős laptopra. Mi pedig lemászunk az agyunkról. Loyoláék precíz könyvelést vezettek a megrendelőkről, az elrabolt gyerekekről. Legtöbbjük sorsát követték, az elhunytak neve mellé keresztet biggyesztettek. A sorskövetést nem érzelgősségük motiválta: buzgón bejegyezték a zsarolási tételeket is. Sikerükön felbátorodva megfigyelték Wilkst, Urbankst és más dzsámbókat. Lesifotókat, telefonos videókat, szuperdugott netes linkeket is felraktak a kütyüre. Mindezekből kiderül, hogy Urbanks, a szentéletű férj és családapa alig pedofil, ő a tizenöt-tizenhét éves korosztályt kultiválja, leginkább kínzókamrában, láncon és megverve, többnyire többedmagával. Az áldozatok nem önként vállalták a részvételt. Dokumentálós korban élvén filmre vették kínozós-megerőszakolós kedvtelésüket, hogy később is elérzékenyülhessenek férfias játékaikon. A zsarolók azt is kiderítették, hol tartják fogságban a játszadozások élő kellékeit. Teljesen érthető, miért kellett volna veszniük a gyerekrablóknak. Az se meglepő, hogy az üldöző bérencek nem lőtték le Loyolát a vásárban: előbb a filofaxot akarták megkaparintani.

– Hála az égnek, ez is pörészálló anyag! – állapítja meg Gerret. – Mit összeagyaltam, hol tarthatják az úri murikat! A nyaralóikat meg kupoldákat figyeltünk, mindhiába. Ez a hely soha eszembe nem jutott volna! Magunkra öltjük az egyengúnyát, és kocsiba ülünk. Stokert hazavisszük az anyjához. Davyléknek többé már nem áll módjában levadászni Ruth Valentine lelövésének és elföldelésének szemtanúját.

Vigyázz, ki vágtat, botlik óhatatlan!?

A kapitányság előtt az éjszakainál jóval kisebb gyülekezet gomolyog. Ezúttal a parkolóig hajtunk közöttük. Amikor kiszállunk járgányainkból, a jelenlévők felpezsdülnek, és kórussá alakulva szabadságot követelnek az Igazságosztónak. Óhajukat hevenyészett táblákon is közzéteszik. Ryacket a Levitontól megörökölt irodában találjuk. Könnyű volt átköltöznie, a nyomkeresők gyakorlatilag tisztára pucolták a helyiséget, szinte mindent elvittek terhelő bizonyítéknak. Vulcano elmeséli, hogy a kacagóklubos Davyl félbeszerbe lemetszett hímtagját és járulékait visszavarrták, és az talán használható lesz valamikor, hosszas gyógyulás után. Az orvosok szerint a szakszerű elsősegélynyújtás nélkül esély se lett volna a műtét sikerére. Belloq elfintorodik: – Mindössze az volt a célom, hogy a sittrevaló fickó ne vérezzen el. Korántsem a használhatóság visszaadása vezérelt. Vulcano folytatja a tájékoztatást. – Davylt egyelőre mélyaltatják, különben vinnyogna a fájdalomtól. Saxon arcát, egyéb csontjait nagyjából összerakták. Kritikus az állapota, további operációkra, minimum hathetes altatásra, gyomorszondás táplálásra szorul. Torrót ripityára taposta a vaddisznó, a lépét már el is dobták. Csontjait jelenleg is szegecselik-drótozzák, fúrják-faragják. Nem valószínű, hogy valaha járóképes lesz. Leviton beleit bestoppolták, a hasüregébe folyt béltartalom fertőzést okozott, a szervezete küzd, a kimenetel kétséges. Hasonló a helyzet Caharral. Ő is hasűri fertőzéssel birkózik, kómában van. – Csoda, hogy él – mondja Fresson doktor, lelkész és cinikus. – Olyan ramatyul volt, hogy a gyónása végén feladtam neki az utolsó kenetet. – Már másokkal is előfordult, hogy feltámadtak a kenetedtől – von vállat Lipowski. – Miből készíted? Ide a titkos receptet!

– Szerintem inkább a gyónás dobja vissza őket a sírból – vélekedik Cyd. – Páter vagy dilifürkész, töknyolc, ha végre kinyögheted valakinek, mi rágja a beledet, jobban leszel. Louis felnevet: – Rühl egy ideje már nem Murphy-bölcseleteket idézget, van neki sajátja. Nem a gyónás, nem a kenet, hanem a féceszkalácsos aforizma hat úgy a haldoklóra, hogy menten feléled, mint akit megbikáztak! – Jaj, ne! – nyögöm. – Féceszkalács? – ismétli Gerret. – Ez érdekel. Nem ússzuk meg, Fresson előadja: – Féceszből nem fonhatsz kalácsot. Ha mégis fonnál, akkor már meg is vajazhatod. De ne mártogasd a kakaódba! – Halál abszurd! – vigyorog Gerret. – Van még egy – dicsekszik Rühl. Sípolva légcserélek, hiába: nincs benne irgalom. Ezt is elmondja, rettentő sokadszor: – Féceszből nem fonhatsz copfot. Ha mégis fontál, ne tedd a fejedre. Ha rátetted, kerüld a ventilátort. – Érett agymenet – bólogat Flach. – Mi van a teszttel? – kérdezi Cyd. – Földöglök vagy sem? Ha földöglök, akkor Rühl vegye úgy, hogy már feladta a kenetet! Nem kell megbikáznia! Vulcano a homlokára csap. – Ja, tényleg! A doktornő üzeni, hogy megnyugodhatsz. Pipps negatív. Szerintem azért ezt felül kéne vizsgálni, mert hajnal óta a kórházi éjjeliszekrényben gubbaszt, amely elég szűköske, fején egy zacskóval, egy tálcával és egy takaróval, ezt hajtogatva: jönnek értem, jönnek értem, jönnek értem. Olykor meg ezt ismételgeti: fekete villamos, fekete villamos, fekete villamos. Cyd rémülettől tágult szemekkel kvázi Fressonra mered: – Hé, doki! A dilibaj terjed harapással? – Főleg képernyőn át fertőz. – Mi van Frivolával? – kérdezi Belloq. – Ahogy becsuktuk, elaludt, azóta is alszik. Az orvos úgy véli, lemerült az aksija. Ezt vegyük szó szerint, fizikailag és idegileg is kipukkant.

– Lesz ideje pihenni – jegyzi meg Wyne. – Habár azt gondolom róla, hogy ha szabadlábon lenne a tárgyalásig, akkor se tenne kárt senkiben. – A szabadláb utópia – sóhajt Flach. – Inkább azt kellene elérni, hogy sitkó helyett digitális bilincsben, háziőrizetben lehessen. Kéne egy jó ügyvéd. – Ismersz ilyet? – firtatom. Vulcano feltartja két ujját. – Torróhoz mit szólnátok? – kérdezi. Arckifejezésünk láttán elvigyorodik. – Csak vicceltem! – Ismerek valaki, aki szívesen képviselné az ügyet – mondja Gerret. – Majd beszélek vele. Most pedig verjük ki az álmot Frivola szeméből. Választhat: vagy szokás szerint megad egy GPS-koordinátát, vagy személyesen mutatja meg, hol ásták el Davylék Enna Kelth holttestét. A lány a személyes kalauzolást választja. A folyosón járunk, amikor felém nyújtja két kezét. – Köss meg! Nehogy meglógjak. Ezt meg se hallom. Megfordul a fejemben, mit tennék, ha szökni próbálna. Vizualizálom a jelenetet. Nem kapnék a hónaljtokhoz, nem is loholnék utána. Nézném, amint távolodik. Tudom, ezt még vizualizálnom sem illenék. Először látom őt napvilágnál. A magas, testes kidobólány férfias hajviselete természetes pigmenttől mogyoróbarna. Arca ovális, homloka töprengőráncoktól szabdalt, szeme sötét, fénytelen. Orra szabályos; duzzadt szája színtelen. Nem kéne erőlködnie, ha eltökélné, hogy újra nőt csinál magából. A térre kilépve a kocsikhoz indulunk. Christine tudósító fáradhatatlanul dolgozik. Mára operatőrt is szerzett, ő csak a szőrmesapkás mikrofont szorongatja. Sportos szaladgálása közepette odainteget nekünk. A gyülekezet időközben a kétszeresére gyarapodott. Ezúttal nem az árja vitéz tartja markában a szócsövet. Megjelenésünk láttán a sörtehajú, fogkefe bajuszú, középkorú férfi indulatosan sorolni kezdi a bukott díszpolgárok bűneit. Nagyjából három vétségenként elkurjongja magát: – Szabadságot az Igazságosztónak! Újabb csokornyi bűnt ró fel a hét gazfickónak, a hatalommal visszaélő, gyalázatos, vadorzó állatoknak, és mes-meg felrikolt: – Szabadságot az Igazságosztónak!

A sokadalom vele tart, számosszor elismétlik a kiáltványt, aztán a szóvivő tovább sorolja vádjait, a részegen vezető, gázoló, cserbenhagyó, másokat megfélemlítő, gané paraszt város szégyeneiről. Virtusától befickósodottan megfenyeget bennünket. Ők majd mindjárt nekünk esnek, szétkapnak minket, és kimentik a markunkból megszabadítójukat, Igazságosztó Frivolát, a gyilkos Cyano, Davyl, Cahar, Pipps, Saxon, Torro, Leviton legyőzőjét. Belloq érzékeny az utógyújtásos kurázsira. Mielőtt a szónok újfent elkurjonghatná a refrént, odalép hozzá, kiveszi kezéből a hangtölcsért, és tengermély hangján megkérdezi a huhogó egybegyűltektől: – Hol voltatok, amíg Davyléknél volt a fegyver? Visszalöki a megafont a tüntető kezébe, és továbblép. A sörtehajú huszár utánarecseg: – Igazságosztó Frivola szálegyedül győzte le őket, faszikám! Daniel megfordul. Megest magához ragadja a bömbölőt, és beleszól: – Na, és ti hol voltatok, amíg Frivola szálegyedül harcolt ellenük? A szócsata megfeneklik. Kocsiba ülünk. Ryack és Donna Marabu is elindul a Marsall feliratú járgánnyal. Konvojunk elhagyja Bolydulat Cityt. Belegondolok. Békeidőben Állóvíz Citynek neveztem a tóhoz közeli kisvárost. Ebből lett Borulat, majd Gerret névadása nyomán Bolydulat City. Ez most nagyon is passzol rá. Belloq sokértelmű kérdései után Donald ötlik elém, amint szőrszálzsoké könyvkritikákat olvasva, begorombultan felidézi a mondást: hol voltatok, amíg üres volt a papír? Cyd és Frivola halkan beszélget a hátsó ülésen. Nem fülelek rájuk. Behajtunk az erdőbe. Egyre kátyúsabb utakon döcögünk. Stoker jut eszembe. Helyrehozható-e torzult-sérült embersége? Bourelle feldolgozza-e valaha, hogy megismerte lelke szörnyesebbik oldalát? Cyd biztosan kieszel valamit. Hisz előbb-utóbb Dalia és Marcel menyegzőjét is összehozza. Utóvégre ismeri a titkukat: azért olyan nehéz velük, mert mindketten akarják a frigyet. Ha sikerül, tortát sütök neki, holott nem vagyok sütékeny. Hátraszólok: – Milyen tortát szeretsz?

– Az esküvőit – feleli. – De okos tőled, hogy szóba hoztad! Hajnal óta azon agymolok, hogyan adjam át neked Dalia kérését, amit azért nem ő vezet fel, mert retteg tőled. Szerinte herótod van a hosszúra nyúlt habozása miatt. – Habozás?! – sírok fel. – Hónapokig eljárkáltam vele tökidegen esküvőkre, hátha attól alábbhagy a frigyfrásza! Iszonyúan besokalltam! – Inkább esküvőre járj, mint temetésre! Nem mindegy, hogy édes vagy keserű könnyeket hullatsz-e! – Mit akar már megint? Tudod mit? Ne is mondd! Nem! Bármit akar is, a válaszom: nem! – Most akkor meg majd miattad nem fog oltárhoz állni! – Ne álljon! Na és? – Könnyen beszélsz! A ti szerelmetek már jogerőre emelkedett a mandróddal! Legalább hallgasd meg, mit szeretne! Jelmezes, táncos esketésre vágyik. Lóval, karddal, koronával. – Koronával?! A fogán? – Jaj, Denisa, ne kakecolj! A fején, mint királylány! Megszervezzük nekik, ezen ugyan ne múljék! – Megszervezzük? Nem is elég, ha csak odamegyünk vendégnek, és te elkapod a menyasszonyi csokrot? – szörnyülködöm. – Mi vagyunk a barátai. – Ez valami zsarolás?! Hoppá! A bolond ifjú pár jöjjön el hét végén, jelmezbál lesz a fogadóban! Egy füst alatt egybekelnek. Ásó, kasza, szénlapát! Frivola megkopogtatja Belloq vállát. – Állj meg az elágazásnál! Megtörténik. Gyalog megyünk a fák közé. Kisvártatva ligetes tisztásra érkezünk. Magas fűben gázolunk, és mielőtt nekiütköznénk egy tízemberes törzsű fának, megtorpanunk. Azon a fekvőhelynyi részen nem nő fű, csupán alacsony gyomnövények satnyulnak. A néhány hónapja bolygatott talaj megsüppedt az esőktől, kiadva a korábban megásott és betemetett gödör körvonalait. Donna Marabu letérdel, vizsgálódik. Hattyúfehér tincsei láttán megest azt gondolom, nem szeretném hallani megőszülése történetét. Mielőtt felemelkedik, gumikesztyűs ujjai közé csippent némi földet, megmorzsolgatja, megszagolja. – Ássanak! – utasítja a szerszámokkal felszerelkezett egyenruhásokat. Frivola leszegett fejjel álldogál a fa tövében.

– Visszajártak hozzá! – mondja szenvtelen hangon. – Felidézték, kiszínezték, újraélték, amit velünk, vele műveltek! Itt csúfolták, sértegették őt holtában is! Röhögtek, recskáztak fölötte! Az ocsmány Cahar, Cyano, Saxon és Davyl! A többieket holtan már nem érdekelte. Az ásók hamar elérik a testmaradványt a sekély sírban.

A halál semmi a halálfélelemhez képest ?

Késő délutánba hajlik az idő, mikor a fővárosba érkezünk. A magasságos technika – a továbbiakban MT – jóvoltából útközben felkészültünk a tudnivalókból. A bűnfészek szokatlan helyen, a Cash Zone nevű városszéli üzletparkban található. A legóváros-szerűen egyforma, lapos tetejű épületkockák és -hasábok egymás mellett-mögött elszórva helyezkednek el, óriási parkolókkal körös-körül. A különféle funkciójú megaboltok között folyamatos a népvándorlás, itt aligha tűnnek fel a hosszan időző kocsik és utasaik. A raktárakból ki-be hajtó zárt furgonok se szúrnak szemet. A Tudáspalota elnevezésű doboz előtt parkolunk le. A hodály belsejét kísértetkastély dizájn szerint alakították ki, a fautánzatú, műpókhálós, nyikorgó falépcsős díszletek egy őrülten zseniális tudós gigászi könyvtárát, műhelyét igyekeznek megjeleníteni. Ennek szellemében rendezték el az árudákat, van itt trillió könyv, néma és beszélő; MT-játékok, filmek, CD-k tonnaszám. Lejátszók, felvevők, hangszórók, megörökítők, másolók, nyomtatók, kütyük, ketyerék. Cyd továbbá baszkuranciát és fityfaszt is észlel a kínálatban. Héliumtöltésű angyalok, alkotónagyságok fehér leples kísértetei lebegnek a magasban vagy madzaggal a polcsorokhoz kötözve. Shakespeare, Thomas Mann, Einstein, Hemingway mellett inspekciós sztárpróféták, regnáló sztárszakácsok és sokan mások gyakorolnak olyatén kísértést az önjáróra, hogy olvasson valami betűset, vagy legalább vegyen kifestőkönyvet. Az egyszerűség kedvéért minden lufialakra ráírták, kit tiszteljünk/ ismerjünk fel benne. Utcai ruhában, bő pulóverünk alá rejtett golyóálló lajbiban, válltáskával őgyelgünk a vásárlók közön. Ha a bámészkodóknak feltűnne a fülünkből kilógó spirál, legfeljebb biztonsági őrnek vélnének, rólam azt is gondolhatják, hogy a nőgyógyászom tévedett. A galériára vezető tekervényes falépcső minden kanyarulatában található egy-egy boltocska, bort, bizsut, ajándéktárgyat, szexuális segédeszközt, látásmankót, virágneműt kínáló, az üzleti profilhoz szabón héliumos kísértetcégérrel az ajtó mellen. Felérünk a kék alapon kék színű Művészet Szalonba. A kék falú helyiség kék asztalain lévő monitorokon kávézás, sütizés közepette e-bookot, e-sajtót, e-blogot, e-katalógust böngészhetnénk, harisnyakék székeken ülve. Itt is szellemek lebegnek körös-körül, hosszú

hálóinges, bojtos sipkás, mécsest cipelő figurák, láncfűrészt lengető, vicsorgó darabolok, poétikus arcvonású, vérromantikus vámpírok, valódi tollacskákkal ékített szárnyú őrangyalok. Alig győzzük befogadni a sok-sok élményt. A Szalon túlsó végében lévő ajtók egyikén mosdó felirat díszeleg. Egy másikon tábla függ:

Mi bizony benyitunk.

Nanomásodpercek alatt felszerelkezünk válltáskáinkból. Wyne és Lipowski megy elől, a többiek nyomulnak utánuk. Cyd meg én hátramaradunk, azt figyelve, betörésünk milyen hatást gyakorolt a kávézókra. Két kopasz szekrényhátú pattan fel az egyik asztaltól, és a pogácsát eldobva stukit rántanak. Nem jutnak el odáig, hogy belássák, jobb választás volt a süti, reflexből lekapjuk őket a pisztolyukról. Körbenézünk, akadékoskodik-e még valaki, de a többi jelenlévő nem ellenzi a behatolást. Társaink után tűzünk. Műrácsos falú folyosóra jutunk, a vonalkód mögött falra festett alakok raboskodnak, műkézzel markolva az álvasakat. Anyám, legyezgess! Oldalajtók nincsenek, szemközt kettő is feketéllik. Wyne és Lipowski a jobb oldalit választja. Belloq, Gerret és Louis a másikat. Mire berúgják a fémajtókat, mi is ott termünk Cyddel, Fressonnal, és gyors döntéseket hozunk. A jobb oldali helyiségben masszázsasztal, székek, tévé, hat gorilla és egy markotányosnő alkatú dögönyöző időzik együtt. A talpgyúrást végző masszőz felsikolt láttunkra, jócska testéből cérnahang szabadul ki. A masztatott lerúgja magát az asztalról. A tévét bámuló, őrző-védő-angyal beosztású kriptahátúak előtépik a stukkert a hónaljtokból. Lövöldözésre nem jut idejük, Wyne, Lipowski és Fresson sokkolóan gyorsabbak. Néhány precízen irányzott golyóval lefegyverzik őket, majd testi kontaktussal folytatják a hatástalanítást.

A talptól nyakig beolajozott, csupasz gorilla a végzetgyors lövésváltásról tudomást sem véve felém csúszkál a linóleumon. Fegyvertelenségét illetően nehéz lenne tévedni. Ettől függetlenül torkonakadós falatnak ígérkezik. Ráadásul a tankszabású masszőz is rám vetett szemet. Parittyát nála se látok, ám ez morzsányit se stimulál. Nemes viador nem lő fegyvertelenre. Puszta kézzel áll ki ellenük. Vagy elfut. Reményem odavész, Cyd besöpört a bal oldali ajtón Belloqék után. Wyne-ék a hat őrangyalt morzsolják, engem két gólem fenyeget. Na, ez se kacagóklubdélután. Eszembe jut a Halkirálynő jó párszor megmentett élete, s bár nem ellenszolgáltatás fejében tettem, mégis hallelujáznék, ha jócselekedetemet viszonozná némiképp. Mihelyt ez átrohan az agyamon, jóval síkosabbá válik a padló a csupasz behemót olajos talpa alatt, akárha angolnán járna. A fickó meginog, majd imbolyogni kezd, jobbra-balra kileng, jobb és bal kezét is magasra felcsapva, egyúttal orrba és homlokon vágva a mögötte dübörgő markotányosnőt. A képen törölt gyúróasszony megtámolyodik. Jobb társaság híján a verőlegény vállába kapaszkodik, ám annak teste koripálya-szerűen csúszik. A nő szinte feltapadozza rá magát, bár eközben atomi pofonsorozat zúdul rá az egyre ingatagabb gólemtől. A böhönye immár úgy teker a karjával, mint a szélkerék, a rajta lógó asszonyság és saját súlya is hátrafelé húzza. Egy félpördületből kilőtt rúgással besegítek, hogy egyensúlya végképp távozzék. Az átlagos cerkájú behemót elterül a markotányosnőn. Az emelet megrendül, s fontolóra veszi, leszakadjon-e. A párocska felkászálódni igyekszik. Rövid ideig elcsúszkálgatnak egymáson, végül a fickósra gyúrt böhömbika sikeresen felül. Ha ez a súlycsoport rám ugrik, utána faxon is utazgathatok, és még a macskaajtón is átférek. Rémületemben jócskán odalépek a gigásznak, s amikor összerándul, halántékon csapom egy könyökütéssel. Félkómásan visszakonyul a masszőzre. – Neked is jó volt, drágám? – kérdezem. A markotányosasszony félregörgeti a humán hegyomlást. Villogó szemmel célba vesz, és nekifeszül, hogy rám vetődjék. Ha megteszi, az egyértékű lesz azzal, mintha hozzám vágnának egy versenyzongorát. Már a gondolattól elaggok. Időközben Wyne-ék összecsomagolják a gorillákat, és végre figyelmet szentelnek jókora női problémámnak. Vele hagyom őket.

Átiramodom a bal oldali ajtón.

Isten nem űzte ki az embert az édenkertből, hanem elvette annak lehetőségét, hogy lássa, hol él. ?

Odaát tüstént megvilágosodom: eddig a személyzeti váróban mütyürkéztem, igazából ez az akciós oldal. Itt szabadidőznek a dzsámbók. Wilks és Urbanks sajnálhatja, immár nem vehetnek részt a muriban. A helyiség egyszerre emlékeztet római kori fürdőre, középkori kazamatára és több kosztümös film díszletére. Deresre húzott, kerékbe tört, kalodába zárt, bitóra akasztott viaszbábuk kínszenvednek körös-körül. A Tudáspalota bejáratától idáig eljutva tűrhetően hozzáedződtem a lóugrásos dizájnhoz, vagy minek is nevezzem. Belloqék gyakorlatilag végeznek a hús-vér anyaggal, mire betoppanok. Feltűnően kevés ruhás, törülközőbe tekert és pucér pasasok hasalnak a padlón, szétvetett lábbal, tarkóra tapasztott kézzel. Két latex füleslábasba burkolt, hóhérszerű fazon is hever közöttük, lakkos pilótasapkafélét viselnek, és ezen inkognitójukból meggyőződésesen hajtogatják, hogy érezzük kirúgva magunkat, de a családunktól is sürgősen vegyünk búcsút, mert nekünk annyi, életjelenségeink átmenetileg még vannak, de valójában hullák vagyunk. Már nem is strigulázzuk, hányszor hörögtek nekünk effélét. Cyd felügyel a megpadlóztatott fickókra. Gerret fényképezi, majd kiszabadítja a falba erősített karikákhoz láncolt, kínpadra vont, nyakazótőkéhez kötözött, koporsóba dugott, zokogó, jajveszékelő, valóságos áldozatokat. Legtöbbjük fejére zsákot kötöztek, ám így is szembeszökik, hogy átlagéletkoruk Disneyland. Fiúk, lányok vegyesen vannak közöttük. Mindenfelé ostorok, szíjak, lovaglópálcák hevernek a földön, egy gördíthető kocsi lapján gondosan sorba rendezett kínzóeszközök kínálják szolgálataikat. Hiányolom Louist. Wyne-ék berontanak az ajtón, és menten megkövülnek a miliőtől. Belloq lejeleli nekik, hogy ő most továbbáll. Megyek utána. A helyiség végénél lévő ajtót feltépve lebámulunk a másfél emeletnyi mélységbe. A teherlifttel hozták-vitték a sajátos szerepjáték szenvedő alanyait.

Daniel elrugaszkodik a padlótól, elkapja a felvonó fémkötelét, és lesiklik rajta. Leérkezve becsusszan a fülke tetején lévő nyíláson, amelynek fedelét – sejtésem szerint – Louis távolította el, amikor űzőbe vett valakiket. Egy életem, egy Halkirálynőm, beirányzom a fene távoli sodronyfonatot, rárepülve megragadom és lecsorgok rajta. Átbúvok a résen, kisietek a kabinból, és egy majdnem üres mélygarázsban találom magam. Louis három harcias fickóval küzd. Úgy rémlik, az a vérkőzés tétje, hogy azok ne léphessenek le a furgonjukkal. Egyikük fegyvert ragad, s miközben a Kígyó ívesen kirúgja kezéből a vasat, a másik romboló hátulról rátámad. Ezt egy könyökütéssel és sarokkal lemállasztja magáról. A harmadik bérenc előkap egy sokkolót, de mielőtt célra emelhetné, Louis a levegőbe gömbölyödik, és lebombázza a próbálkozót. Belloq beszáll a küzdelembe, öklök, lábak csattognak. Felkapdosom a földről az elgazdátlanodott stukit, kést, sokkert. Ha volna kosárkám, abba pakolnám, így az övembe tűzöm az arzenált. Az egyik fickó kidől a partiból, négykézlábazva hörög, vért-fogat köp, agonizál. Rajta tartom a szememet, kiskrapekos anyaként pontosan tudván, milyen gyorsan lehet robogni térden és tenyéren. Nem hintázol át, ravaszdi! S valóban: a látványosan szenvedő pasek tán még Uriannél is fürgébben csattog el a nyitott ajtóval incselgő furgon felé. Pár pillanattal hamarabb érkezem oda, lábbal rápöckölöm az ajtót. A fickó testének egyharmada belül reked, csupán a kétharmadnyi kintlévőséggel kell törődnöm. Néhányszor kinyitom és rávágom az ajtót, végül kirúgom alóla a lábát. Ennyi elegendő is, a zsibbadt korpusz a padlóra folyik, és veszteg marad. Épp indulnék vissza a csatamező felé, mikor fátum-gyors mozgást észlelek a vezetőfülkében. A negyedik versenyző eleddig rejtőzött a bajok elől, ám most időszerűnek látja a letiplizést. Behuppan a kormány mögé, egyik kezét az indítókulcsra forrasztja, a másikkal pisztolyt emel rám. Két lövés dörren, egyidejűleg. Mellkasi lórúgás ér, hátrarepülök néhány méternyit. Egy betonoszlop akasztja meg szárnyalásomat, egyszersmind brutálisan hátba vág. Fenékre huppanok a pillér tövében. A továbbiakban totálisan lefoglal, hogy levegőt vegyek. Úgy rémlik, nincs honnan. Vagy nincs mivel. Elérem a kritikus pontot, ahol már egy gyöngyhalász is feladná.

Gyorspörgetésben végigfutok életem moziján; a szonettszép filmet a halottkém is sírva-ríva nézné. Végül látni vélem a fehér fényű alagutat, amely a létből a nemlétbe vezet, és Elízium hímes mezeje is felsejlik előttem. Ne még! Felidézem, mit műveltem világrajövetelemkor. Gyötrelmes, hangos, felsírásszerű hörrenéssel fölcsatlakozom a planéta léghálózatára. Mellkasom körkörösen fáj, az agyi hipoxia miatt túl penge se vagyok, mégis felfogom: az ármányos fickó lepuffantott, ám ennek semeddig sem örülhetett, mert őt meg Belloq lövése szenderítette jobb belátásra. Istenadta mellém térdel. Kiolvasom a szeméből, hogy érdemes volt visszajönnöm. Hápogva légcserélek, habogva mondok köszönetet, vallok érzelmet. Segítségével talpra kecmergek. Pocsékul esik a mozgás. A golyótűrő mellény megóvott ugyan a skuló behatolásától, ám a lórúgás-értékű ütéstől bedurrant a mellhártyám. Louis feltárja a furgon hátulját. A különlegesen szigetelt falú raktérben emberi lények kikötésére alkalmas karikák, bilincsek mesélnek a jármű funkciójáról. A mogulok játszadozásához szükséges szereplőket ezzel a kocsival furikázták a helyszínre. Ha bulit rendeztek az egyik dzsámbó tulajdonában lévő Tudáspalota kék kávézójában, kitették az ajtóra a műszaki ok miatt zárva táblát, és akkor a köznép nem látogathatta az élethű viaszbábukkal berendezett kínkamrát, amelynek még az lehet a hivatása, hogy hasonló témájú könyvek, filmek vásárlására ingerelje a fogékonyakat. A teherliften vitték fel a hús-vér áldozatokat, és az üzleti élet meg a hon igazgatásába belefáradt fontosságok levezethették rajtuk-velük a köz és mammon szolgálata során támadt feszültségeiket. A délutáni időpontot is ravaszul kifundálták. A leggyanakvóbb feleség is féknyom nélkül beveszi, hogy ezen ártatlan napszakban a család feje igazgatótanácsi ülésen, konferencián aszalja magát. A nyomrögzítők átveszik a helyszínt. A kínkamrából szabadultakkal külön csoport foglalkozik, gondozásba-kezelésbe veszik, hazajuttatják őket. Az eltévelyedett mogulokat és gorilláikat rácsos járgányokba zsuppolják. Mi megyünk tovább.

Büszke lenne-e a kisfiú, aki voltál, a férfira, aki lettél??

Útközben betolok egy kínoldó tablettát tonikkal. Mellhártyabajom némileg alábbhagy, visszanyerem mozgáskedvemet. Nem süvítünk messzire, csak a város végére. Háromméteres, üvegszórásos betonfalakkal körbekerített birtokok mellett suhanunk el. A hajdanvolt időkben élénken zöldellő dombra települt negyed neve Bagolyvár, tán azért, mert több száz évvel ezelőtt magányos lakótorony állt az erdős gerincen. Esetleg annak okán, hogy e városrészben nincs sokadalom, nyüzsgés, tolongás.

Kevés kocsi jár az utcákon, néhány kerékpárost, dzsoggolókat látunk. Az utolsó birtokot keressük fel. A zsiráfmagas kerítés tetejét törött üveg, vasdárdák, pengedrót teszi áthatolhatatlanná. Sebánat, a torlasz kétélű: kimenni se lehet rajta. Az élen járó, gallytörőrácsos rendőrségi furgon leküzdi a tankállónak tervezett kaput. Az akadályt elhárítva félreparkol az utunkból, készen arra, hogy a kocsival menekülni szándékozók útját állja, ha szükséges. A villához repesztünk. A ház asszonya és személyzete éppen evakuálja magát. Nemrég riaszthatták őket, összecsomagolni se volt idejük. Belloq magára vállalja a két ülést betöltő sofőrt, rám testálja az úrnőt. A maradék futamodók a többieknek jutnak. A terjedelmes testalkatú, kora ötvenes madám tulipánmintás köntöst, pomponos papucsot, arasznyi tűkkel összefogott, többszintes kontyot visel, jókora coltot lóbál. Igyekszik bepréselődni az épület előtt brummogó járgány hátsó ülésére, s mivel ezt határozottan ellenzem, tüzet nyit rám. Meg kell ismernie a láncfűrészes énemet. Csontlágyító rúgással eltérítem a karját. A kilőtt golyók leterítenek néhány csillagot. Megkaparintom az ágyút, berúgom a kocsi alá, kicuppantom a madámot az ülésből. Ő viszont nem szívesen jönne, az ajtóba csimpaszkodik, és bitangerős lévén oly könnyedén leszakítja azt, akár egy lepke szárnyát. Ám a kínai bölcsektől tudjuk, mire képes a lepkeszárny. Ez is vihart generál. Az asszonyság elbotlik a letépett karosszériaelemben. Az üvegen átbotorkálva az ablaknyílásba szorul, és képtelen kikecmeregni belőle. Odalépek, hogy segítsek. Kitép a hajából egy kontytűt, és a karomba vágná. Csuklóját elkapva módosítok a döfpályán.

Vészesen guvadó szeme sarkából figyeli, amint a hegyes végű faeszköz a nyakához közelít. Próbál ellentartani, pöpi szkanderos lehetne. Hirtelen magasba rántja a másik kezét, újabb kontytűt ragad ki rokokó rőzséjéből, és a nyakam felé suhint vele. Vetődésgyorsan elhajolok, saját magát döfi vállon. Ettől elernyed szkanderozó karja. Kihasítom markából a másik hajtűt, és felém sújtó kézfejébe mélyesztem. Még bőven tartogat muníciót a hajában, épp latolgatom, hogy mindet megszerezzem, mikor odapattan egy velem ellenszenvező fickó, és célba vesz egy sokkolópisztollyal. A kocsi elejét átugorva félreröppenek az útból. Az eltérült villámlás elkapja a madámot, a nagy test leroggyan, és átvezeti a csóvákat a lábai körül tartott fémajtóba. A petárdajáték gyorsan kialszik, a garázda jövevény tovább menekülne. Louis a háta mögé teleportál, kipöccinti alóla a lábait, és a derekára térdelve bűvésztempóban megbilincseli a fickót. Időközben Belloq kicsalogatta a kocsiból a kétüléses sofőrt. Három revolvert is kitördel a kezéből, mire a trafóház alkatú fazon kifogy a vadnyugati vasakból. Puszta kézzel se csügged, szumóbirkózós keccsel támadóállásba helyezkedik, és ujjai rezgetésével jelzi: Daniel megpróbálkozhat vele, ám annak aligha lesz boldog vége. Míg Isten Lába vacillál, elfogadja-e a kihívást, a buffó ravasz módon megpördül, és a kocsi alá rugdalt coltjai után laposkúszik. Befelé viszonylag könnyen halad, ám deréktájt megszorul. Így is eléri a járgány alatt heverő revolverek egyikét, és heves lövöldözésbe kezd, csak úgy talaj mentén, vabankra. Belloq nem várja meg a tár kifogytát. Néhány golyóbiztos kommandós fogással véget vet a verda alatt rekedt fickó tombolásának. Kifújjuk magunkat. Wyne közli a fülesben, hogy kézre került minden bujkáló, támadó, menekülő organizmus. Bemegyünk a házba. Továbbra se lazítunk, ismervén az álmatlanságban szenvedő, pocsék meglepiket tartogató ördögöt, de valóban nem lőnek ránk többé. Eljutunk az alagsori teremig, amelyben a ház madámja Twist Oliver-i díszletek közt tartotta fogva a szabadidős bulik nem önkéntes résztvevőit. Három gyerekre bukkanunk az egymáshoz préselt matracokkal bútorozott, ablaktalan helyiségben. Őket kivisszük onnan, és a Tudáspalotában megtalált társaik sem térnek vissza többé a rabságba.

Amikor dühtől marcangoltan távozunk a villából, az ajtóba szorult asszonyság a kiszabadításán fáradozó egyenruhásokkal birkózik. A kocsiküszöbbe csimpaszkodva szegül ellen a talpra daruzási szándéknak. Éppen melléjük érünk, amikor becsápol a verda alá. A csuklójára pattanok. Sarkammal szorítom le a kezét, így húzom ki a járgány alól. Láthatóvá válik a hajszál híján használatba vett colt, a madám sátorvasra görbült – a ravaszhoz közelítő – mutatóujjával együtt. A mundérosok hősiesen megszerzik a fegyvert. Bár az kétszer is eldurran közben, végül mindenki épségben marad, és a termetes asszonyságot is feltámogatják a földtől. – Fogalmam se volt a fegyverről! – nyögdécsel az egyik zsaru vakolatsápadtan. – Fogalmam se colt, fogalmam se colt…! – morogja Cyd. – A paranoia a hosszú élet titka, mandrókám!

Az irigység a kisebbrendűségi érzés megnyilvánulása. ?

Kisvártatva elköszönünk Wyne-éktól, ők Line-ban maradnak. Cyd is lekoccol, neki sürgősen találkoznia kell Daliával, esküvőszervezési ügyben, ugyanis az állatkerti találka újra összehozta a féleszű szerelmeseket. Jól is járnak, ha összeadják őket, mert két féleszű tán kitesz egy bölcsebbet. Gerret is letanyázik a fővárosban a két bűnügyben lekapott gyanúsított-sereggel, a mielőbbi vádemelés reményében. Miként a Nagyszerűek és a manó, ő is megígéri, hogy hétvégén eljön a jelmezbálra, egyébként is Radmillánál maradt az utazóholmija. Steve és Martin megfigyelési, biztosítási feladatot látott el az akcióban. Nekik köszönhetően nem támadtak hátba minket, és egyetlen gaztevő se bírt elszökni. Öcsém és a virtuálisan közreműködő Ruby egyebeket is művelt a MT segítségével, s ezáltal több gikszert kivédtek. Delgado és Martin külön kocsival dönget vissza a tóhoz, élénken taglalják a történteket, túlordítva a zenét. Mi is igyekszünk, Belloq vezet. Kibújok a terebélyes pamutpulcsiból. A golyóálló mellényt lefejtve a szegycsontom körül éktelenkedő hematómára meredek. Ha nincs rajtam a lajbi, már boncolnának. Daniel is odapillant. Félrekormányozza a kocsit az út szélére. Megcsókolja a bevérzést, szorosan átölel, hallgatunk. Regényeset mesél a csend.

Aztán előjátékos, vérzubogtató csókot váltunk, és folytatjuk az utat. Fejemet az oldalablakhoz hajtva mutatóujjal karcolgatom az üveget. – Emlékszel, mennyit veszekedtünk régebben? – kérdezem. – Mi nem is jártunk együtt. Folyton szakításban voltunk – feleli. – Nagyon össze kellett szednünk a bátorságunkat egymás vállalásához. Csak azt ne hidd, hogy most már könnyebb veled. Nem könnyebb, de mindennél jobb. – Megkínlódtuk az elfogadást és a változásainkat. Oroszlánszív kellett hozzá – sóhajtom. Könnyelműen visszakapcsolom a mobilomat. Az pedig, mintha csak erre várt volna, tüstént megcsörren. – Na végre, már azt hittem, puhára pihented az agyadat! – üdvözöl Zsöti. – Emlékszel még rám? Én vagyok a társad! Mármint a melóban. – Pacsi. Mi újság? – Hát csak az, hogy mi majdnem megszakadunk, míg te pihengetsz! Mikorra tervezed a visszatérést? – Még bőven szabin vagyok. – Nem vitatom, hogy megérdemelted. Egyébként hiányzol. Gondolsz rám napsütizés, láblógatás közben? – Ki se mész a fejemből, Zsöti. – Akkor jó. Igyekezz vissza, van itt néhány megfejtendő rémhistória! Érted kiabálnak, besegíthetnél! – Nemsokára – sóhajtom. – Erogénes jó éjszakát. – Neked is. Belloq vállán próbálok regenerálódni a megérkezésig. Kisvártatva az ő telefonja kér szót. Wyne jelentkezik. – A kimentett gyerekek és a szüleik nemsokára örvendezhetnek egymásnak – mondja. – Az ilyen pillanatokért végzem ezt a melót. Oliver Smith doki szerint Carmine Lombardi meglepő tempóban javul. Még nem hajlandó beszélni, de rajzol. Minden egyes ceruzavonása plusz tizenöt sitkó-évet ígér Loyola, Pisano, Wilks, Urbanks számára. Vele vannak a szülők, Mayron doktornő is járt nála. S egy mellbevágó hír, most jött Gerrettől: Urbanks kislányát berendelték transzplantációra! Megvan számára a várva várt donormáj, legálisan. Még ma megműtik!

– Hát ez nagy döfés. A furkósbot apja meg elkárhozik a türelmetlensége miatt – sóhajt Daniel. – Szakadjon meg tetűölésben! – morran Patrick. – Én már nem szánom a gátláshiányos ipséket! A tóparti házat teljes kivilágításban találjuk. Ezúttal nem foteltűz, hanem a kültéri lámpák által. Lobo és Tarzan kutya, Nympha, Steve, Martin, Ella, valamint Donald és földreszállt neje, Iris négykézlábazgat a terasz körüli réten, és még a kölyökmacskák is részt vesznek a hancúros játékban. A zöldellő füvet borító A4-es pillangókat űzik-szedegetik. A szél is közreműködik a lepkézés mozgalmassá tételében. Csupán egyvalaki rezzenéstelen. Fáraó Atka a masszázsfotel háttámláján ülve, fensőségesen figyeli nünükés alattvalóit. Eldobjuk a kocsit, és megérdeklődjük, hány szál a bajusz. Az ifjabb generáció kacarászgat, Steve legyintve tovább kajtatja a lepkéző lapokat. Donald effektíve összeomlik a reménytelenségtől. Iris válaszol: – A jegyzetei. Tudjátok, számítógépre vitte a hétmillió papirosát, hogy könnyebben boldoguljon velük, majd kinyomtatta az egészet. Hát ez hever itt körös-körben. – Segítünk – ajánlkozom. Donald megelevenedik. Feltérdel a hasalásból, és tragikus gesztussal szól: – Segíthettek éppen, de jobb, ha tudjátok: amit a szélroham szanaszét hurcolt, nem más, mint az életművem! Enélkül elveszett író vagyok! – Összeszedjük! – ígéri Nympha. Nagy köteg lapot tol maga előtt, egyik térdét folyamatosan a kupacon tartva, nehogy az alattomos légmozgás megint elragadozza azokat. – Ez akkora hülyeség! – sóhajt Martin, a nadrágja derekába gyűrve a levadászott papirosokat. – A teljes anyag a gépeden van, pendrive-ra is kimentetted! Minek kellett kinyomtatni? – Mi más módon használhatnám munka közben? Nélkülözhetetlen cucc! Szinonimák, szókreációk, jegyzetek, ötletek! Egy író összes kincse, smukkja! – Fogsz egy laptopot, rátöltöd a kilencmillió oldalas anyagodat, és a kezed ügyében tartod, miközben a másik gépen dolgozol! Ilyen egyszerű! – magyarázza Ella. – Nem vagyok egy Bill Gates, pontosan tudjátok!

Mindeközben Urian-módra csattogunk a fűben, és pólóba, nadrágderékba, térd alá gyűjtjük Foteltűz Donald életmű-pillangóit. Iris a sarkára ülve a combjához ütögeti a kezében tartott lapokat, hogy azok összerendeződjenek. Megjelenése, mint mindig, szelíd, finom, angyalszerű. – Ennek sosem lesz vége, akárhány számítógéppel rakja körbe magát – mondja. – Ő mindenhol és bármire jegyzetel, mivel folyvást agymenéses. Nincs tőle biztonságban semmilyen papír. Firkál az életbiztosítási kötvényre, orvosi receptre, végrendeletre, szalvétára, falra. Ha boltba küldöm, utána ilyeneket olvasok a bevásárlólistáján: ásványvíz sajt romhalom újság bigyőkéző tej vaj „egymásnak adják a kilincset". Na de mi ennek az értelme, ha mindkettőnek van kilincse? brokkoli alma közönséges nő: pige extra olíva spagetti a kulcslyuk a stilizált semmi bagett

– Részemről magas pontszámmal díjazom, hogy nem tudhatom, mi történik nála a következő kanyarban – szól Belloq. Donald is a sarkára pilled Iris közelében. Mellkasához szorítja az összeszedett lapokat. – Emlékeztek? Smythy kérdezte, miként definiálnám a barátságot. Azóta keresem a választ, ha létezik egyáltalán. Azt tudom, ha nem vagyunk együtt, félüresen kong a lelkem. A

legeslegrosszabb, amikor éppen elmentek, szerencsére később magamra lelek. Ha együtt vagyunk, folyamatos a pozitív energiaáramlás. Köztetek lelazulhatok, letehetem a kardotpajzsot, nem kell érthetetlen bizgerálástól, hátbadöféstől tartanom. Tápláljuk egymást, a létező összes értelemben, és még az is sokat dob rajtam, ha ti ledinszteltek valamiért, mert bármely előjelű véleményetek fontos számomra! Bólintok. – Nekem is azért mámor az együttlét veletek, mert nem kell spiccen állnom, köztetek elomolhatok. Nem vagyunk egymás stresszorai. – A pozitívos energiaáramlás valójában szeretetérintés – mondja Iris. – Na, inkább traccsoljunk egy kicsit a világvégéről! – morran Ella. Elfogynak a fűből az A4-es pillangók. A kutyák beszaladnak a legelőre, és csaholva megkergetik a lovakat, aztán cserélnek: a patások hajtják az ebeket. A macskák szétszélednek az éjszakában. Leülünk a teraszon, és egy darabig lobotómiás nyugalommal igyekszünk sorba rendezni a számozott lapokat. Türelmem gyorsan fogy. Kapok egy pohár italt, nem segít. Fáraó Átka a lábamhoz feni magát. Amint felveszem, gallérként a nyakam köré tekeredik, és tizenkét hengeres dorombolásba fog. A serdülő is ráun a papírsorakoztatásra. – Ez hülyeség, amikor úgyis fenn van a gépeden! – rikkantja. – Nem baj, ti csak csináljátok! Addig felolvasgatok nektek Allegra Mustang bombaszt-gyűjtéséből! A könyvvel a kezében hátradől a széken. Martin letelepszik mellé, s összedugott fejjel, duettben árasztják ránk a legpöpibb sajtófogalmazványokat. – „Mintha csak Rómeót és Júliát láttuk volna, akik végre együtt lehetnek az álarcosbálban." – „Hogyan tartaná kézben a munka dandárját, ha a feleségét se tudja kordában tartani?" – „Számíthatnak arra a lányok, hogy az anyjuk a helyes úton tartja őket?" – „Ha nem látogatja meg az édesanyját, vajon nem lesz-e bűntudata a mama halála után?" – „Reménytelen szerelmek lovagja." – „A popsztárt annyira megviselte a szakítás, hogy még egy átfogó kivizsgálásra is elment bánatában." – Elég! – nyögöm. – „Annyira becsapottnak éreztem magam, amikor megláttam őt holtan" – idézi Ella.

– „Idegenekhez mindig gumit húzok" – citálja Martin. – „Utálom, ha holtan látok egy ismerőst." – „Bármennyire könyörögne, sosem feküdnék le olyan személlyel, aki már halott." – „A fotókon csinos lányokkal illetlenkedik." – „Tartok tőle, hogy ez a kérdés a kérdések kérdése szinte." – Elzokogom magam! – hörgi Donald. – Én is! – szipogja öcsém, s elfúló hangon olvassa: – „A szívünkben lévő érzelmekre tett pecsétet az, hogy férj és feleség lettünk." – „A talpra állásában sokat segítettek neki a szülei. Édesanyja mindennap a kedvenc ételét főzte, az édesapja pedig atyai jó tanácsokkal látta el" – idézi Ella. Megböki Martint: – Eljátsszuk?

Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik. ?

Erogénesen kezdődik a napunk. Csókédes félálomban sorozatflessel ajándékozzuk meg egymást, és még magunkhoz se térünk, midőn Urian, Ella s a kis Gabriel beront közénk, és versenyt ugrálnak rajtunk. Zajos viháncolásuk hallatán a macskák is csatlakoznak a játékhoz. Belloq nevetve a zuhany alá menekül, engem legyűrnek, megadom magam. Később a teraszon kávézva nézem a fehér vászonnadrágot viselő Danielt, amint Steve-vel együtt formagyakorlatozik a réten. Az inkább ágyfakó, mint napbarnított, leszálkásodott Delgado már csaknem a klasszikus formáját hozza. Nympha leplezetlenül csodálja a tarkócopfos férfi mozgását. – Bánnátok, ha ő meg én…? – kérdezi. – Halleluja! – felelem. Donald megáldja a földreszállt gyógytornászt:

– Szaporodjatok és sokasodjatok! – felkiáltással jelképesen meghinti Périt szentelt vízzel, és paposan rezgetett hangon latinul is elismétli: – Crescite et multiplicamini! Ella szeme felakad egy pillanatra, ám serdülős beszólás helyett felkapja Mustang könyvét, és ott folytatja, ahol múlt éjjel abbahagyta: – „Elkezdte járni az árvaházakat." Martin betársul a felolvasásba: – „Meggyőzte, hogy összejöhet egy pici természetes úton is." – „Akkor leszidtam, és elpaskoltam a kis popsiját." – „Tartást ad az egyetemi diploma." – „Aggódva lapozgatják az újságokat az emberek." – „Könnyű annak, akinek ilyen huncutul csillogó szemei vannak." – „Felfelé ível a szekere." – „Nagy a szerelem, óránként csattan a csók." – Hát a fityma? – veti közbe Donald. – „Tíz kocsival oltották a tüzet." – Nem volt víz? – firtatja. – „A gardróbom egynémely darabja elmúlt már egy-két éves." – „Vajon mire gondolhatott a felborult autó alá szorulva?" – Számomra nem kérdéses – szúrja be. – „Ám a Sors közbeszólt." – „Beváltotta-e ki nem mondott ígéreteit?" – „Lányok és anyák szíve egyszerre dobban." – „Nem sérült meg, mert leteperte magát a földre." – Ezt eljátszom! – ugrik fel Martin. Később Borulat Citybe hajtunk. A kisváros csendes, a tüntetésnek vége, Frivolát még tegnap Line-ba szállították. Gerret megtelefonálja, hogy a bíró borsos összegű óvadék ellenében házi őrizetbe helyezte a lányt, nem tartván bűnismétléstől. Az óvadékot egy névtelenséget kérő személy fizette ki a vagyontalan Bourelle helyett.

Azt felelem, zsaruk vagyunk, előttünk senki se maradhat anonim. Az illetőnek még ma küldünk egy csokor pralinét. A jelmezkölcsönzőben összefutunk Radmillával. Közösen válogatunk a ruhák között, amikor újfent ránk csörren a telefon. Kihangosítom a készüléket. Dalia elújságolja, hogy egy Line közeli nagyváros kastélyparkjában tartják meg az esküvőt, ő királylánynak fog öltözni, én lóháton vihetem a húszméteres uszályát, és a Nagyszerűek eljátszhatják, hogy elrabolják a vőlegényt. – Frenetikus – dünnyögöm. Miután barátnőm elköszön, hogy sürgősen esketést szervezzen, Radmilla megjegyzi: – Ott él az a két lovas. Abban a városban. Ráncolt homlokkal nézek rá. – Tudod, akiket a filmen láttatok! – magyarázza. – Kyra és Vis Major. – Jól van, őket is meghívjuk! – vágom rá. Felöltöm a kiválasztott jelmezt. Pördülök egyet a tükör előtt. A hajtókás csizmát, bőrnadrágot, széles karimájú kalapot próbáló Belloq is megpördít, s utcacsibészes füttyentéssel rám vigyorog: – Majdnem kész istennő vagy! – Majdnem?! Mi híja?