VAVYAN FABLE. A pepita macska. Maggie Bell EMLÉKEK KICSINY KÖNYVE

VAVYAN FABLE Maggie Bell

A pepita macska EMLÉKEK KICSINY KÖNYVE

PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1992

A könyv alakjait a képzelet szülte. Bármiféle egyezés létező személlyel: a) a Véletlen műve b) a Szerzők műve. Utóbbi esetben mindazok, akik magukra, másra avagy egymásra ismernek, sürgősen jelentkezzenek be a pszichiáterüknél! Ennek elmulasztása kényszergyógykezelést vonhat maga után! Zubbonnyal!

A fedél Tomka Zsóka textilművész és Diner Tamás fotóművész munkája Köszönetet mondunk Berkes Péternek, aki a fedél elkészítésében közreműködött

© Vavyan Fable, Maggie Bell 1992

ISBN 963 7955 84 4

Pannon Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Urbán Tamás igazgató Irodalmi vezető: Halmos Ferenc Szerkesztő: Fodor Ákos Műszaki vezető: Jordán Gusztáv Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7140.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1992. évben Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Megjelent 17,9 A/5 ív terjedelemben

Itten verekedve lesz. Hedy Podony

Sultan gyakorta felidézte magában azon atyai intelmet, amelyben tán kilencévesen részesült, amikoron nagy előszeretettel dugdosta be fejét a lakás emeletére vezető lépcső korlátjának faragott pillérei közé. – Ne csináld ezt, kisfiam – mondta az apja, rajtakapván a fiút –, mert a végén még beszorulsz, aztán majd ott fogsz felnőni! Sultan tehát megtanult vigyázni a fejére. Ám azt fel nem foghatta, miért is kapott szüleitől fejedelmi keresztnevet. Amikor megkérdezte, apja vállat vont. – Magam sem értem, fiam, hiszen akkora marha vagy, miként fejedelem egy sem. Nos, azóta eltelt számos év. Az utóbbiak távol e várostól. Sultan nem hitte volna, hogy valaha is visszatér. De azt sem, hogy ezzel a tettével ismét rácsok közé dugja a fejét. Hát itt van. És határozottan tudja, hová nem akar menni. Így aztán oda vonzza a szíve. Megállapítja, hogy errefelé enyhébb a hőség, mint Afrikában. Ez a felfedezés nem veszi igénybe teljes intelligencia-kapacitását. Jut is, marad is. A maradékkal eltökéli: nem megy el hozzá. Három évet töltött tőle távol. Pompás három évet. Bejárta a vadont, a sivatagot. Megszerezte a maláriát. Vadakat is lőtt, noha nem örömmel. Eleinte megtartóztatta magát a piramis-mellű bennszülött lányoktól. Úgy látszott, megérte. Néhány hónap multával találkozott egy honfitársnőjével, s miután tisztázták, hogy semmi más céljuk nincs, csupán annyi, hogy kellemessé tegyék az estét: egyet és nem többet, kellemessé is tették. Majd pedig alig három nap multával kezdetét vette a gyötrelem. Sultan nem szívesen emlékezett az esetre. Kölyökkori bárányhimlőjét sem vakargatta annyit. Továbbá örömest lemondott volna a felfedezésről, miszerint minden doktorok között a nemigyógyászoknak telik a legnagyobb házra és a legtöbb luxuskocsira.

Végül is, keserves három hét elteltével gyógyultnak nyilváníttatott. Piramis-mellű bennszülött lányok karéjában ünnepelt. Az összestől együttvéve sem kaphatott olyan válogatott trippereket, aminőket egyetlen honfitársnője ragasztott reá. Ez ügyben tehát biztonságban érezhette magát. A klímát hamar megszokta. A malária ritkán támadott. Munkája nem túlzottan fárasztotta mindig is meglehetős élvezettel pofozkodott. Haza sem jött volna, ha nem történik meg a rendkívüli. De megtörtént. Sultan kivesz egy motelszobát, azután elindul, hogy meglátogassa a fura doktort, akit két hete látott utoljára. Éppen két hete. Vagy már három? Talán több is. Kit érdekel a naptár Afrikában? A fura doktor kegyetlenül részeg volt ama éjszakán. Ilyen eszméletlenül piás csak olyan ember lehet, aki nem bírja az alkoholt, mégpedig azért nem, mert amúgy málnaszörpön és langyos tejen él. Mindenesetre akkor teljesen úgy festett, akár valami egyszemélyes deliráló-válogatott, az olimpiai felkészülés előrehaladott szakában. Elbeszélgettek, összemelegedtek. Valahogy szimpatizáltak egymással. Neki még róla is beszélt. És most azért jött vissza, hogy felkeresse a doktort. Biztosra veszi: ő megokolhatná a rendkívüli eseményeket. Taxiba ül, bemondja a címet. Hátradől, elmélázik. A fickó kirúghatja. Talán mégsem. Végre is, barátságot kötöttek. A doki búcsúzóul szőrmeállatkával ajándékozta meg. Még könnyezett is. Naná, a részegek játszi könnyedséggel fakadnak könnyekre. Mindegy. Ha nem megy másként, kikényszeríti belőle a választ: mit tud a különös járványról? A taxis hisz kocsija légkondicionálásában. Ám bármennyire is hisz, ez kevés ahhoz, hogy a szerkezet működjék. Pokolbéli forróság dögleszt a hermetikusan zárt járgányban. A sofőr bőrfején kövér verítékcseppek gyöngyöznek. Úgy fest, mint valami szobaszökőkút Ám hallani sem akar arról, hogy ablakot nyisson.

Végre lefékez egy kertvárosi utcában. Sultan fizet, és kilép a szabad ég alá. Először is mély lélegzetet vesz. Azután rátenyerel a csengőgombra. Vár. Várogat. A házon és környékén nincs semmi különös. Hasig érő léckerítés, kopottas garázsajtó. Parányi, rendetlen előkert. Kocka alakú épület, szúnyoghálós ajtók, ablakok, mohalepte tetőcserepek. Odabent nem mozdul semmi. Bezzeg a szomszédban! Kertváros: próbálj meg olyasmit tenni, amit szomszédod nem vesz észre, s ha ez sikerül: csodát tettél! Odaát meglebben egy függöny, majd előgördül egy szürke ruhás asszony, kezében metszőollóval, látszólag kertészkedési szándékkal, valójában azért, hogy alaposan szemügyre vegye a gyanús idegent. Sultan rámosolyog, őrülten ért a nők nyelvén. S ez az előrehaladott korú banya is nő volt – valamikor, valahol bár mostanra eggyé lényegült kinyúlt, molyrágta pamutmelegítőjével, amolyan háziasszonyi játszóruhával, amelyet a legtöbb asszony felölt, ha otthonában tartózkodik. A szürke némber végigméri a vigyorgó Sultant. Nem rendül meg barátságos arckifejezésétől, holott igen kevés nő bír ellenállni ennek a mosolynak. – Mit akar? – vakkantja. – A doktort keresem. – Ne mondja! – Ha kívánja, megesküszöm a Bibliára. – Felőlem! – A banya vállat von, és hirtelen mozdulattal lecsíp egy virágzó ágat a mit sem sejtő jezsámenbokorról. – Hát csak keresse! Nagyon meglepődnék, ha megtalálná. Ki tudja, miért, ezen elnevetgél. A nevetése is szürke. Nekiesik egy másik gyanútlan bokornak. – Miért ne találnám meg? – firtatja Sultan.

– Hát csak azért, mert a hullahűtőben van. Vagy már a sírban. Engem nem értesítettek a temetéséről, pedig éveken át én etettem az összes macskáját, amikor külföldön járt. Ha azért jött, hogy megvegye a házat, máris közölhetem magával: nem fogok tűrni semmiféle éjszakai orgiázást! – Szép sorjában menjünk végig a közlésein, asszonyom – javasolja Sultan tisztelettudóan. – Hogy érti azt, hogy a doktor a hullahűtőben van? A metszőolló lecsap egy hortenziabokorra. A banya felkacag. A hortenziák elsápadnak. – Úgy értem, hogy meghalt. Miért, netán azt gondolta, azért van ott, hogy szexpartnert keressen? – Meghalt?! – hökken meg Sultan. Főként azon csodálkozik, hogy mit tart ezen meglepőnek. – Meg. Egészen lila volt, majdnem fekete. Úgyhogy teljesen élethű halottnak látszott. Maga mit szimatol itt? A rendőrök mindenkit végigkérdeztek, az újságok megírták, a szenzáció rég meglankadt. – Tehát meghalt. Szívroham? Újabb virágok esnek áldozatul a banya kacagási rohamának. – Szívroham?! Dilettantizmus, drága uram, dilettantizmus! Lehet valaki jó orvos, kiszögezheti a hallban az összes diplomáját, de, az autószerelést autószerelőre kell bízni! A doktor beindította a kocsija motorját, becsukta a garázsajtót, és lemászott az aknába. Megfojtotta a füst. Mondtam már, teljesen lila volt, szinte már fekete. Sultan lehunyja a szemét. Amikor felnéz, a banya még mindig ott áll a hisztérikusan megnyírt bukszus és a többi nyomorú bokor mögött, még mindig szürke, s éppúgy, mint eddig: rosszkedvében nevetgél. Ez a modell nem is ismeri a jókedvet. – Mikor történt? – kérdezi a férfi. – Pár napja. Nem jegyeztem be a kalendáriumba. Egyik reggel jövök ki, hogy ráncba szedjem a sövényt, hát látom ám, hogy ömlik a

füst a garázsajtó alól. Ez az, gondoltam, ezt hallottam én fél éjszaka, ez volt az a brummogás: járt a motor! Kopogtattam, és a csukott ajtón keresztül előtártam a véleményemet az ilyenféle viselkedésről, de mert nem mozdult senki, végül telefonáltam a zsaruknak. Nemde azért fizetem a töméntelen adót, hogy biztosítsák a nyugalmamat!? Na, jöttek a zsaruk, egy kicsit elkaparásztak az ajtón, azután kinyitották. Ott lelték a doktort az aknában. Abszolút meg volt halva. Maga is jobban tenné, ha lealkudna a ház árából. Istenverte épület ez. Így elpusztulni, ilyen ostobán!? Most mondja, ez a szerencsétlen mit spórolt meg a szerelőn!? Sultan körülnéz. Egy- és kétszintes házak lapítanak mindenfelé, az ablakokon szúnyoghálók zöldellnek, virágok árasztják méheket izgató illatukat. Vajon figyeli-e valaki? Miért ne?! Ha jól belegondol, a doktor halála, ez a váratlan fordulat egyáltalán nem tartozik a meglepő események sorába. Sőt simulékonyan illeszkedik a képbe. Elhátrál a banya közeléből. Most hová menjen? Egyet tud, holtbiztosan: nem kellett volna idejönnie. Visszatér a motelbe. Magához veszi a cuccát, amely egyetlen válltáskából áll, és meglóg a hátsó lépcsőn át. Figyeli, követik-e. Ha követik is, nem észleli. Beül egy moziba. A filmet nemigen fogja fel. A pepita macskát gyűrögeti. A képtelen kinézetű szőrmeállatot a dokitól kapta ajándékba, aznap éjjel, úgy hajnaltájt, midőn már mindketten lementek hídba. Micsoda éjszaka volt!? Sultan az órájára néz. Mégiscsak elmegy hozzá. A fene tudja, miért ez a város így hat rá. Amióta ismerte őt, mindig is ette a fene érte. Olyannyira ette, hogy csak egyetlen orvosság volt a bajra: Afrika. Legközelebb talán Ausztráliába megy. Vagy a Marsra. De előbb meglátogatja Őt.

Chantal izzadtan ébred a tévé előtt. Beáll a zuhany alá. Az idegeire megy, hogy a nyomás egyenetlensége miatt hol meleg, hol hideg víz folyik rá, zubogva vagy petyeregve. Ez is a ház hátrányai közé tartozik. Harmadfokú fagyási és elsőfokú égési sérüléseket diagnosztizál magán, elhagyván a fürdőszobát. És még mást is. Azért ilyen fenemód rosszkedvű, mert az utóbbi napokban már megint róla álmodik. Mi ennek az oka? Hát ezt nem! Ő, aki esküdt ellensége az érzelmek elfojtásának, úgy dönt: ezt irgalmatlanul elfojtja. Elég volt egyszer kipróbálni, milyen is a nyolc hónapon túl gyógyuló lelki sérülés. Nyolc hónap?! Leül a konyhában, ráveszi magát, hogy alaposan, nyugodtan megvacsorázzék. A szomszédban a soros balhé zajlik, a nyitott erkélyajtón át pompásan hallja. Jeanette éppen ezredszer lobbantja férje szemére, hogy házasságkötésük végzetes tévedés volt. Chantal nem rendül meg az efféle összecsapásoktól. Munkahelyén, a Harmónia Klubban sem hall egyebet egész nap. Az emberiség boldogtalan. Úgy, ahogy van. Ha ezt netán elfelejtené egy percre is, elegendő, ha bemegy a klubba, és nyomban eszébe juttatják. Néha úgy érzi, egész tevékenységük egyetlen nagy humbug, egyszer majd jól lebuknak. Máskor viszont eltökélten hisz benne. Máskor. Chantal elmereng az álmán. Nincs mit tagadni, nincs mit szégyelleni rajta, megint róla álmodott. Mégis ijesztő, már-már hűtlenségnek látszik. Hiszen azóta megvigasztalódott. Vannak szerelmek, melyek emléke a sírig kitart. Na persze, ez nem csak szerelmekre, hanem egyéb sérelmekre is vonatkozik. Kedve volna felhívni Symurt. Csakhogy a pasas nincs otthon. Ezt fel kellene jegyeznie, hasznosíthatná a klubban. Ha kell, ha nem, nem elérhető: mi az? Férfi!

Kilötyög az erkélyre. A szomszédban áll a bál. Nincs különösebb jelentősége, Jeanette mindjárt megjelenik idekinn, és tetőtől talpig derűbe öltözik. Minden bizonnyal meg van róla győződve, hogy ez így helyes: odabenn hárpia, idekinn mosoly albuma. A szemközti ház erkélyén megint – vagy még mindig – ott álldos a fura figura. A pasas sportosan – fényes futónadrágban, gyárilag izzadságfoltos atlétában, homlokszalagosan – megjelenik az erkélyen, rendszerint még pitymalláskor. Néhány percig helyben fut, majd felemeli a jobb karját, amelyben egy vasalót tart. És így marad. Először szobornak vélték. Ott állt reggel, és ott állt még délben is, felemelt kezében vasalóval. De ott szobrozott alkonyatkor is. Ekkor már gyanították, hogy nem szobor, mert remegett a karja, amellyel egyenesen rájuk szegezte a vasalót. Jeanette egyre élénkebben idegeskedett. Végül mentőt hívott. Értesítette a terrorelhárító szolgálatot is. Nagy felhajtás volt a szakemberek létráról közelítették meg az ominózus erkélyt. Hangkürtön át szólongatták a fickót, s látszott rajtuk, hogy a fegyverhasználattól sem zárkóznának el. Kijött a sajtó, villogtak a vakuk. A tévés közvetítőkocsik nem fértek be a házak négyszögébe zárt kicsiny parkolóba. A gumiabroncsok széttiporták a park füvét. Végül persze kiderült, hogy a tag ártalmatlan: edz csupán. Sportlövő, a célratartást gyakorolja. Senkit nem akar megijeszteni, ezért is nem pisztollyal szobrozgat, csupáncsak egy vasalóval. A balhé után néhány napig egy kovácsüllővel meredezett az erkélyen, álló nap. Ha nagyon meleg volt, vagy ellenkezőleg, jégeső hullott, Jeanette továbbra is kihívta a mentőket. Felebaráti szeretetből aggódott a fickóért. Kérte az ápolókat: vegyék gondjaikba a sportolót, borogassák le, nyugtassák meg, adjanak neki transzfúziót, vigyék be az esőről, a tűző napról. A pasas még csak hálás sem volt a törődésért. Az elkövetkező napokban is az erkélyen állt, mozdulatlanul, előrenyújtott karral. De pisztolyt tartott a kezében. Jeanette nem értette a célzást.

Chantal pontosan tudja: azért foglalkozik ennyit a fanatikus sportolóval, mert nem akar saját ügyével foglalkozni. Tehát: megint róla álmodott. Nem csak éjjel, de délután is, midőn hazaért a klubból, és lerogyott a tévé elé, hogy megtekintse a híradót. Mihelyst fotelt ért, elszenderült. Álmában megjelent a valahai hitves. Megjelent?! Belerobbant a lelkébe! Ez jelent valamit. Hiszen hónapok óta nem is gondolt rá. Na, ezt kell elfojtani. Chantal tehát elfojt. Nézi a vasalójával meredten álló sportolót a szemközti ház erkélyén. Hallgatja a szomszédból kiszüremlő csatazajokat. Jeanette túladott dühe hevenyén, ahhoz a ponthoz érkezett, amelynek ezt a címet is adhatná: hitvesem elmeállapota. Ezen a témán szántogat. Chantal elnyom egy ásítást. Halál egyforma a műsor. Hányszor próbálta már rávenni Jeanette-et, hogy iratkozzon be a Harmónia Klubba, ahol aztán sok újat és izgalmasat tanulhatna!? Hiába, az asszony csökönyösen ragaszkodik alaprepertoárjához. Elvégre saját maga alakította ki rengeteget dolgozott rajta, immár odafigyelés nélkül is képes előadni. Ezzel az érveléssel ugyan nem győzte meg, de visszaverte Chantalt. A négyemeletes házak közötti terecske közepén néhány díszes fácska, terebélyesebb bokor ringatja lombját. A parkoló lassan megtelik, csitul a gyermekzsivaj, ételszagok vetélkednek egymással. Jeanette gyöngéd szóhasználattal rekeszti be a vitát: baromorcájúnak nevezi hitvesét, Alaricot, és kiperdül az erkélyre. Chantal láttán elmosolyodik. A háta mögé int. – Te, ez olyan hülye, hogy a videofilmét is elvinné előhívatni! A férj durcás hangja hallik bentről: – Miért, nem kell?! A két nő egymás mellé könyököl a korlátra. Jeanette jóval negyven fölött jár, haja műszőke, szeme elevenkék, arca szögletes, szája, mosolya csúfondáros. Karcsúságát régen feladta, tömérdek kilóját fürge mozgással ellensúlyozza.

Esztendők óta szomszédok, gyakran könyökölnek egymás mellett a korláton. Megbeszélik az elmúlt nap eseményeit, a ház lakóinak viselt dolgait, a világ ügyeit. Kedvelik egymást. Jeanette kissé anyáskodón bánik Chantallal. Nem csupán az idősebb nő, hanem a férjes asszony pozíciójából is jogot formál arra, hogy a lány tanácsadója legyen. Hiszen hiába fiatal, hiába karcsú a nyomorult teremtés, hiába oly szépek ferdén metszett, zöldes macskaszemei, mégsem tudta megtartani a férjét. Így hát Jeanette tékozlón osztogatja a tanácsokat, az utóbbi időben főként a Hogyan fogjunk új férjet tárgykörben, mivel meggyőződése, hogy Chantalnak hozzá kell mennie Symurhoz. A lány többnyire mulat rajta, és naponta meghívja a Harmónia Klubba, hogy Jeanette lássa végre: erről szólnak a foglalkozások, nincs semmi, amit ő, Chantal ne tudna a férfiakról, pláne a bánásmódról, amelyre méltók. – Le sem teszi – sóhajtja Jeanette. Chantal precízen tudja, hogy immár Alaricról, valamint a tévé távkapcsolójáról van szó. – Ha résztvennék egy tömegkatasztrófában, az azonosításkor nem tudná összeválogatni a maradványaimat, mert már réges-rég gőze sincs, hogy nézek ki. Egyfolytában a tévét bámulja. Tegnap éjjel egy Kim Basinger filmet adtak. Pokolian szépséges az a nő! Alaric a film után kitámolygott a fürdőszobába, és hopp, belém botlott. Még nagyon tele lehetett a feje Basingerrel, mert amikor engem meglátott, rémülten felsikoltott. Tényleg ennyire borzalmasan festek?! – Nem, nagyon jól nézel ki, Jeanette – feleli Chantal. Zsong a feje. Egyedül kellene maradnia ezzel a zsongással. Ha most beszélhetne Symurral! Csörömpölés hallatszik a szomszéd lakásból. Alaric mellényúlhatott valaminek. Jeanette felrikolt. – Mit zúztál össze, te szerencsétlen?! Veszek neked fehér botot! Vakvezető kutyát! Kész, elegem van! A tévének meg kell halnia!

Az asszony berohan a hajlékba. Megrázó látványban részesülhet, mert nyomban rázendít hitvesgyalázó repertoárjára, s ebben az sem szegi kedvét, hogy csak az imént adta elő. Chantal visszasétál a nappaliba, és leroskad a fotelba. Elfojtsa? Ne fojtsa? Csöngetnek. Chantal nem hisz a szemének. Az elmúlt három évben, különösen kezdetben, óránként eljátszott a gondolattal, bármilyen helyzetben: mi volna, ha most érkezne? Ha ott állna a küszöbön, kamaszosan félszeg mosolyával, ördögien villogó, hidegkék szemével? Ó Hát most ott áll. Teljes életnagyságban, szabad szemmel is jól láthatóan, hülye vigyorral az arcán, sporttáskával a vállán, valami idétlen küllemű szőrmeállatot gyűrögetve. – Sultan! – nyöszörgi a lány. – Chantal! – hebegi a férfi. És csak állnak. Ezt a jelenetet mindketten elpróbálták számosszor, fiktíve. Valamennyi változat igen frappánsra sikeredett. A valóságos helyzet valódi reakciót vált ki belőlük. Kábán bámulják egymást. Időnként elhebegik a másik nevét. Nevetnek, komorodnak. Újra nevetnek, és még mélyebben elkomorodnak. – Chantal – rebegi a férfi ötödször. – Fantasztikus a memóriád – feleli a lány, s reméli, hogy végképp kimászott zavarából. – A nevemre briliánsán emlékszel, de abban tévedsz, hogy itthagytál volna valamit. Mindent elvittél. – Erre jártam – mondja Sultan. Nekidől az ajtófélfának, mert ezzel sportos benyomást kelt. – Gondoltam, beugróm. Egész jól festesz. – Igen? Pedig úgy érzem magam, mint egy túlhajszolt hullamosó. – Tényleg vérpezsdítő látványt nyújtasz – bólogat a férfi. Aztán arra gondol, hogy nem kellett volna rögtön kedveskedéssel kezdenie. Chantal még elbízza magát. – Komolyan, sokkal rosszabbra számítottam. Protkóra, parókára, falábra, ilyesmikre. Bemehetek? – Nem – vágja rá a lány, de elhúzódik az ajtóból.

– Hát akkor bemegyek – feleli zavartan a férfi. Loppal a nadrágjába törli izgalomtól izzadt tenyerét. Ráébred, hogy a szőrmedögöt szorongatja. Nemhogy hozott volna egy szál virágot!? A nők olvadnak a figyelmességtől. Végtére is, szép jószág egy macska. Főleg, ha pepita. Átnyújtja a játék állatot. – Ez a tied. Szereted a pepitát. Meg a macskákat is. – Külön-külön – mondja Chantal. Sultan belép az ajtón. Közben megállapítja, hogy a felesége bizony nem olvadt el. Így hát bánatosan feladja az ábrándképet, amelyben Chantalt már-már langy tócsaként szerepeltette. Persze, miért is gondolta, hogy harc nélkül a közelébe juthat? Mi egyéb volt a házasságuk, mint egy végtelen és gyakorta beváltott hadüzenet? – Leülhetek? – kérdezi. Gyors pillantással felméri a lakást. Hát ez megváltozott az elmúlt évek során. Nem úgy a nő, ki még mindig elsöprően hat az értékeire. – Miért ülnél le? – firtatja Chantal. – Hogy miért? Hát azért, mert a férjed vagyok, hosszú út áll mögöttem, akár fáradt is lehetek. Mert ez az otthonunk. – Jó, ülj le – bólint Chantal. Megvárja, míg a férfi kényelembe helyezi magát a nádfonatú karosszékben. – Nem vagy a férjem. És ez az én otthonom – közli. – Ne! – leheli Sultan. – Ne akard beadni. Kristálytisztán emlékszem az esküvőnkre. Elvettelek. Tehát a feleségem vagy. A lakásra is prímán emlékszem. Együtt költöztünk ide, miután végigpróbáltuk szerető szülőink otthonát. Hogy vannak a szomszédok? – Egy évvel azután, hogy szőrödön-száladon eltűntél, a bíróság minden fakszni nélkül kimondta a válást. Az ügyvédem értesített volna, de nem tudtuk a címedet. Tehát, ha nincs különösebb okod az ittlétre, akkor talán véget is vethetnél neki. – Ne hülyéskedj, Chantal – mondja Sultan. Felkel a fotelból, és a lány rosszalló tekintetével mit sem törődve, tölt magának egy pohár

sört. – Egészen magamon kívül vagyok. Eljöttem hozzád, és ezzel beismertem, hogy hiányzol, meg minden. Nem rúghatsz ki csak úgy. Semmi okod rá. – Jézusom! – csattan fel Chantal. – Azt sem tudnám, hol kezdjem, ha emlékeztetni akarnálak az okokra, amelyek közül egy is éppen eléggé főbenjáró lehetne, de van vagy ezer! A legszörnyűbbel kezdem, ezt azóta sem hevertem ki: a csirkelábak! Kell-e ennél többet mondanom?! Sultan értetlen arcán látja, hogy bizony nem ártana, ha jobban megmerülne a részletekben. Egy pillanatig tétovázik, s már-már ecsetelni kezdi, miért sérelmezi a csirkelábakat, amikor hirtelen észbe kap. Mély lélegzetet vesz, feleleveníti a klubban tanultakat. Halkan folytatja. – Egyáltalán nem értem, mi szél hozott, miért ülsz itt. Sem azt, hogy mit akarsz, mit a-kar-hatsz három év néma csend után. – Te férjhez mentél...? – hitetlenkedik a férfi. – Mi közöd hozzá?! – Semmi más oka nem lehet annak, hogy zugban elváltál tőlem. – Nem elég ok az, hogy te zugban eltűntél az életemből? Azt sem tudtam, élsz-e, halsz-e. – Persze, hogy élek. Nem mondom, egyszer-kétszer könnyebben megbetegedtem, de nagyjából élek. Hazajöttem a feleségemhez. Mondd csak, miért beszélgetünk? Nem emlékszel, hogy ez sosem eredményezett semmi jót? Bújjunk ágyba! Az majd mindent megold. – Hordd el magad, mert lefújlak! – Chantal apró flakont ránt elő a táskájából, s megszabadítja kupakjától. Bár eltörpül a hatalmas férfi előtt, maroknyi mivoltában is igen elszántnak látszik. Sultan elkeseredetten megjegyzi: – Az ember hazasiet a feleségéhez, és mi a hála? Gáztámadás! Így fogod a pasasokat, emlékszem! Tedd el azt a vacakot, tudhatnád, milyen veszélyes! – Száraz szemmel kérlelsz három évig tartó sietség után?! Lefújlak, hogy könnyezhess!

– A spray-től az embernek egyebei is megindulnak. Esztétikus volna, ha itt fúlnék bele a váladékaimba, a szerelmi vallomás közepén?! – Na jó – sóhajtja Chantal minden eddiginél vészjóslóbb hanghordozással –, üljünk le, és kezdjük az elején. Udvariasan, finoman. Civilizáltan. Nézi a férfit, akit szenvedélyesen szeretett. A férfit, akihez feleségül ment, hogy vele éljen a sírig aki mellett hihetetlenül boldog volt, már amikor éppen nem volt boldogtalan. Valószínűleg senkit nem fog ennyire szeretni. Hiszen ezért kellett megszabadulnia tőle! De ezt már milliószor megrágta. Sultan haja ugyanolyan sörszőke, mint valaha. Régebben a homlokába lógtak a gyűrűs tincsek. Mostanra elég hosszúra nyúltak ahhoz, hogy hátrafésülhesse őket. Szeme a régi: ördögi fényű, hideg kékségű. Egyenes, nagy orra mellé kétfelől egy-egy barázda vésődött. Talán ennek leplezése végett növesztett bajuszt, szakállt, esetleg lustaságból. Telt, falánk szája, széles, ragyogó fogai változatlanul azt sugallják, hogy tulajdonosuk leharapdálja az élet gyümölcseit. Barna szőrzete arányló fénnyel csillog, a lábujjától a halántékáig. Válla megszélesedett mi tagadás, dereka és csípője is. Mindent összevetve megférfiasodott a pasas, holott eddig is a férfiasság alapmodellje volt. Itt ül személyesen, és ördögi pillantású szemével fürkészi, tapogatja, cirógatja őt. Chantal befészkeli magát a fotelba. Gorombaságokon töri a fejét. Védekeznie kell. Nem kezdhetik elölről. Isten őrizz! Bár, ami azt illeti, kapcsolatuk borzalmasan gyönyörű volt. Sultan semmi változást nem lát valamikori hitvesén. Selyemfényű, mézszőke haj, vállig érő. Ránctalan, magas homlok emlékszik, hát persze: emögött tartja azt a rengeteg sok eszét, amivel annyiszor kihozta őt a sodrából. És a zöldes macskaszempár is megvan, hová is lett volna!? A már-már fitos orr, az ingerlően telt száj sem enyészett

el. Alakja megtelt kissé, ám – sajnos – még vonzóbb lett. S a régi mánia: otthon is, mindenütt, bármikor: elegáns! A dög. Sultan emlékszik, mennyire vágyott rá, hogy legalább néha-néha gyűrötten lássa, vagy azzá tegye. Csakhogy Chantal gyűrhetetlen. Bizonyos, hogy tűsarkú cipőben, selyemharisnyában, pepita szűkszoknyában, ránctalan blúzban jött a világra. És azóta is úgy csetlik-botlik, járhat-e másként azokban az emeletes sarkú topánokban, hogy szoknyája nem hasad, cipősarka nem törik, legfeljebb a harisnyája megy tönkre néhanap. Ha már idáig jutott az emlékezésben, Sultan megkérdezi: – Van pongyolád? – Mim?! Mi közöd hozzá?! Persze, nincs pongyolája. Nincs köntöse. Ha kilép a kádból, fürdőlepedőbe csavarja magát, úgy lépdel a hálószobába. Reggel, mikor fölkel, selyemkombinéba bújik, abban sétálgat. A reggelihez tűsarkú cipőben, szűk szoknyában ül le, és nem ejt pecsétet a ruhájára. Ha mégis, nem fakad könnyekre, egy perc alatt átöltözik. Születetten elegáns, felhajtás nélkül. Sultan körülnéz. Három évvel ezelőtt ebből a lakásból lépett le. Nem csak ő tűnt el innen, a bútorok is kicserélődtek. Egyetlen régi darab maradt meg: a nappali sarkában álló bölcső, amelyben élemedett mackók, babák ücsörögnek. Hirtelen közéjük repül a pepita macska. Chantal talpra szökken. – Nagyon kedves tőled, hogy meglátogattál. Köszönöm az ajándékot. Mindig arra vágyódtam, hogy egy lehetetlen szörnyeteggel állíts be hozzám egy szép napon, és úgy tégy, mintha közben mi sem történt volna. – Most mi ütött beléd?! Tudod mit? Ne cifrázzuk. Itt vagyok, mert egyszerűen nem tehettem meg, hogy ne jöjjek el. Kicsomagolom a fogkefémet, és kész. – Meddig maradnál? – kérdezi Chantal fenyegetően. A férfi vállat von.

– Gondolom, sokat változtunk az elmúlt években. Talán alább adtál a fene nagy büszkeségedből. Talán én is hajlandó vagyok egykét kisebb kompromisszumra... Ki kell próbálni. – Mivel foglalkozol mostanában? – Azzal, amihez értek. Testőr vagyok. Hát te? – Egy klubban dolgozom. Nagyon kellemes hely. Olyan emberek járnak oda, akik elvesztették az önbecsülésüket, akik meg akarják tanulni, miként élhetnek egyedül avagy miként férhetnek meg azokkal, akikkel együtt élni kényszerülnek. – Ez valami hajadonotthon? – Miért volna hajadonotthon?! – Nem azt mondtad, hogy egyedül élők járnak oda? – Talán rosszul fogalmaztam. Magányos emberek keresik fel a klubunkat. – Ez ugyanaz. Chantal a férfira mered. – Mi ugyanaz? – A magányos és a hajadon. – Szörnyűségesen tévedsz. Magányosaink között rengeteg a férjes asszony, és akár hiszed, akár nem: a nős férfi. Mi több: gyakoribb. Te is eljöhetsz. Van uszoda, szauna, konditerem, szabásvarrás tanfolyam. – Kösz. – Egy gazdag feministáé a klub, aki mellesleg selyemgyáros, plusz van neki néhány divatszalonja és pár marék epeköve. A Harmónia Klub lényege, hogy az odajárók egymást gyógyítják. Minden ott van egyhelyütt, amiben mai napság hisznek az emberek. Van gurunk, jósnőnk és pszichiáterünk. Orvosunk és természetgyógyászunk. Nagyon jó eredményeket érünk el. Viszonylag kevesen maradnak el foglalkozásainkról, és a legtöbb emberből sikerül kisarjasztanunk a humorérzékét. És ha az megvan, akkor már könnyebben gyógyulnak. Gyógyulást mondok, de persze

nem betegek. Lelki sérüléseiket hozzák el a klubba, és a mi segítségünkkel szabadulnak meg tőlük. – Te most azt hiszed, hogy valami kereskedelmi rádiónak adsz interjút? – kérdezi Sultan. – Miért? – Úgy hangzott. – Sultan felkel, kisétál az erkélyre. Bebarangolja a lakást. Egy bekeretezett fotóval, valamint leesett állal tér vissza a hálószobából. – Azt akarod mondani, hogy vele jársz?! Netán már hozzá is mentél?! – Nem mondtam volna semmi ilyesmit, ha szóba nem kerül – hangzik a válasz. Chantal elveszi a képet a férfi kezéből. – Most talán mondtál valamit?! – hüledezik Sultan. – Úgy körülbelül, mégis mit akarsz?! Kotorászol a holmijaim között, felelősségre vonsz olyasmiért, amihez semmi közöd... Sultan megragadja a lány vállát. – Vele jársz? – kérdezi. – Engedj el! – Szóval vele jársz! Remélem, tudod, hogy ő a legjobb barátom! Így persze más! Már vége is a barátságunknak. Az ember kihúzza a lábát egy percre, és a háta mögött... – A te legjobb barátod az én legjobb barátom lett, miután az „egy perc” három esztendőig is eltartott. – Érdekes, nekem soha nem jutott eszembe, hogy ágyba másszak vele! Most rögtön elmegyek hozzá, és megtudakolom tőle, miért tette ezt velem! – Mit tett veled? – Megcsalt! – üvölti Sultan. – Mintha azt mondtad volna, hogy sosem volt viszonyotok! – De nektek van! Van, vagy nincs? Chantal dermedten áll a nappali közepén. A férfira néz, arca zavart tükröz. – Hiszen te teljesen hülye vagy! Miért is tarthatott annyi ideig, amíg kihevertelek?

– Hát én meg nem hevertelek ki! Nem vagy kiheverve! Tart még a flörtöd Symurral? – Uramisten, Sultan! Menj el, kérlek. A férfi visszaroskad a fotelba. Nézi egykori hitvesét. Csend követ csendet. Emlékeznek. Chantal a fejét ingatja. Nem hisz az elmúlt éveknek. Azoknak, amelyekben Sultant szerette. Hogyan is tehette?! Csöngetnek A lány szédelegve indul ajtót nyitni. Két jókora férfi áll a küszöbön. Mindkettő vajsárga szövetöltönyt, lucskosra izzadt fehér inget, és frissen olajozott pisztolyt visel. Egyikük szőke, másikuk barna. Chantal eddig jut megfigyeléseiben, és nem tovább, mert a két fickó előrelendül, elsodorják őt az ajtóból, és bevágtatnak a nappaliba. A lány briliáns elmeéllel felismeri, hogy a gigantoidok Sultant akarják. De a keresett személy is felfigyel érdeklődésükre, s mert hivatásszerűen gyanakvó, csőre töltött stukkerrel fogadja látogatóit. Patthelyzet alakul ki. A vendégek megtorpannak, a szőke férfi csillapító vigyorral előrébb lép. – Nyugi. Csak néhány kérdést teszünk fel neked. Chantal eszét veszti a fegyverek láttán. – Kifelé innen, valamennyien! Bármiről akarnak csevelyegni, nem itt fogják megtenni! Hordják el magukat, mert kihívom a zsarukat! Sultan megfontoltan szólal meg a stukkere mögül: – Azt hiszem, nem tévedek, ha attól tartok, hogy ez a két killer végezni akar velem. – Az én szőnyegemen?! A selyemperzsán?! – hörren Chantal, és kézbe kapja a könnygázspray-t. Sultan elsápad. – Azt ne! Azonnal tedd le! A végén még engem is elgázosítasz! Majd én elintézem őket! Ura vagyok a helyzetnek! Chantal továbbra is nyugtalanítóan hadonászik a palackkal.

A killerek mozgolódnak. Csápolnak fegyverükkel. A végén még lőni fognak. A lány tökéletesen kiborul. – Háromig számolok, ha addig nem takarodik el mindenki az otthonomból, akkor fújok! – Lélegzetvételnyi szünet nélkül hadar tovább. – Egy, kettő, három? És fúj. A gázpermet beborítja a nappalit, és részrehajlás nélkül eltalál valamennyi jelenlévőhöz. Könnyesen szipog a két gigantoid. Hüppög a helyzet fölötti uralmát elvesztett Sultan, de zokog Chantal is. Meggörbülve hadonásznak a ködben. A jövevények nem akarják elszalasztani prédájukat. A préda egérutat fürkész, a lány a telefon felé indul, hogy kihívja a zsarukat, noha a cipőjét sem látja a könnyeitől. A szőke killer találomra tüzet nyit, társa lelkesen csatlakozik hozzá. S mintha máris mélyen bánnák tettüket, erősen sírdogálnak a lőgyakorlat közben. Chantal letesz a telefonálásról. A legközelebbi ajtó felé iramodik. Az erkélyen találja magát. Felkapaszkodik a korlátra, és átmászik a szomszédba. Lekuporodik Jeanette nyugszéke mögött, s megpróbál úrrá lenni könnyein. Hiába küzd hősiesen, különféle nyálkahártyái bőven ontják nedveiket. Sultan is az erkélyre támolyog, levegővétel céljából. Áthajol a korláton. Patakzó könnyein át megpillant a parkolóban valami nagyot és szürkét. Kizárásos alapon eldönti: létezhetetlen, hogy a ködbe vesző valami elefánt legyen, akkor viszont nem lehet más, mint ponyvatetős teherautó és csakis azért vesztegel az erkély alatt, mert őrá vár. Mindazonáltal még szívesen fontolgatná néhány percig, hogy levesse-e magát a második emeletről, ám a nyomában dörgő lövések hihetetlenül vakmerővé teszik. Átlendül a korlát fölött. Becsapódó teste alatt úgy hasad szét a ponyvatető, akár a selyempapír.

Továbbra sem sokat lát, folyik az orra, és mindehhez még nyáladzik is. Biztosra veszi, hogy ráadásul a gerince is eltört, legalább öt helyen. Könyökével bezúzza a vezetőülésbe nyíló ablakot, és bemászik a kormány mögé. Mindeközben lelkes örömmel tölti el, hogy továbbra sem lát, de már a könyöke is törött. Kitapogatja a műszerfal mögött kígyózó kábeleket, és – mintha bűntudat emésztené az autólopás vétsége miatt – zokogva illeszt egymáshoz két drótszálat. A motor felhörren. Sultan a könnyein túl keresgéli a sebességváltót és a kéziféket, s mikor ez mind megvan, remélve, hogy az útra is ilyen ügyesen rátalál majd, tövig nyomja a gázpedált. Üldözői kitapogatóznak a lakásból, és a lépcsőházon át rohannak le az utcára. A kapuban beleütköznek egy idősebb úriemberbe. A szőke killer megragadja a méltatlankodni készülő férfiú kezét. – Drága uram, könyörögve kérem, gyorsan vezessen oda minket a kék színű Opel Vectrához, amely itt áll valahol! Az irgalmas lelkületű férfiú belekarol a két világtalanba, és a kocsihoz támogatja őket. Azután csak áll és néz, hosszan, tűnődve, miközben a fickók bepattannak az autóba, és elhajtanak. Chantal hazamászik az erkélyen át. Ha már úgyis sírogat, itt az ideje, hogy végiggondolja a történteket. Magához vesz egy köteg papír zsebkendőt, belehanyatlik a fotelba, és emlékezetébe idézi minden idők legtragikusabb lőve storyját. Akkoron még együtt élt a szüleivel. Vadregényes parkkal övezett négyemeletes házban laktak. Nem voltak gazdagok, ám azért elboldogultak. A papa állása öröknek ígérkezett, hiszen egy nagyáruház reklamációs osztályán dolgozott. A mama a háztartást vezette, és ivadékait gondozta: a főiskolás Chantalt és harmincéves fiacskáját, Bertint. Az idő tájt egy pszichopata garázdálkodott a békés lakókörnyezetben. E férfiú a park bokrai között rejtőzködvén kiszemelte prédáját – rendszerint a magánosan hazatérő nők

személyében – és alkalmas pillanatban lecsapott rájuk: kirabolta, majd jóízűen megerőszakolta őket. Gaztettei nagy felzúdulást váltottak ki az ottlakókból. A rendőrség kénytelen volt cselekedni. Ez jelentős véráldozatot követelt, mivel a szatír garázdálkodása miatt felizgatott családfők és fivérek járőröztek a környéken, ólmosbottal és miskárolókéssel felfegyverkezve. Több lesen ülő nyomozót húztak ki a bokrok közül, és előbb lincselni kezdték, s csak később érdeklődték meg, mit keresett a csalitosban. Ezért aztán a rendőrparancsnok női zsarukra bízta a pszichopata elfogását. Esténként civil ruhás rendőrnők kószáltak a területen, kaptak is ajánlatot, számosat. Ám a szörnyeteg csak nem esett bele a csapdájukba. Hanem egy estén elkapta Chantalt. A lány hazafelé igyekezett, amikor az egyik bokorból a nyakába kapta a fickót. Később nem tudta elmondani a zsaruknak, miként zajlott le a támadás, arra sem emlékezett, hogyan rázta le a szatírt a drámai küzdelemben még arra sem nyílott alkalma, hogy a fickó arcát megszemlélje. Mindenesetre megdicsérték lélekjelenlétéért, véres bőrfoszlány-mintát vettek a körme alól és a fogairól, s értesítették a kórházakat, valamint a magánorvosokat, hogy azonnal jelentsék, ha egy középsúlyosan összemarcangolt férfi kezelésre jelentkezne náluk. Mintegy mellékesen figyelmeztették Chantalt: jó lesz, ha ezután fokozottan résen lesz, mert a fickó bosszút állhat. Chantal tehát számba vette a lehetőségeket: a várható revans előtt aligha lesz annyi ideje, hogy elvégezzen egy kick box-tanfolyamot. Testőrre nem futotta a családi költségvetésből. Gyorsan elsajátítható és hatékony védekezési módot kellett találnia. Elment hát a megfelelő szakboltba, és költekezőn bevásárolt. Ezután görényolajspray, könnygázas flakon és elektromos gumibot nélkül ki sem lépett a lakásból. És szinte szüntelenül résen volt.

Azután egy este, mikor leszállt a buszról, és a parkon át a ház felé indult, arra lett figyelmes, hogy a háta mögött egy férfi szaporázza a lépteit. Chantal futásnak eredt, ám ekkor a fickó is gyorsított. A lány rohantában rántotta elő fegyvereit, közben beszáguldott a kapun, és nekivágott a lépcsősornak. A férfi szorosan a nyomában járt. Mit volt mit tenni?! Chantal nem várta be a támadást. Az egyik lépcsőfordulóban megpördült, és elgázosította a férfit. Amikor az hadonászva, hörögve összegörnyedt, a lány végighúzott rajta a felszikrázó gumibottal. A zsaruk hamar megérkeztek, s erős őrizet mellett kórházba vitték a pasast. Nem feledkeztek meg arról, hogy vérmintát vegyenek tőle, s azt összevessék a korábban szerzettel. Ezért aztán két órán belül biztosan tudták: ez a pasas nem azonos a szatírral. S amikor a szerencsétlen áldozat magához tért a kómából, megismerték bús, de tanulságos történetét. A sanyarú sorsra jutott férfiú épp a barátnőjéhez rohant a negyedik emeleti lakásba, mivel ultimátumot kapott tőle: ha tüstént nem mennek el a legközelebbi moziba, akkor ő haladéktalanul véget vet az életének, ráadásul a búcsúlevelében kiteregeti hányt-vetett kapcsolatuk rút titkait. Ezt hallván a zsaruk a barátnőhöz hajtottak, ám nem kellett betörniük az ajtót, nem terjengett gázszag, csak valami illő bűz: ez a ragasztótól származott, amellyel az életuntnak hitt hölgy éppen a méteres műkörmeit próbálta maradásra bírni. A rendőrök izgatottsága láttán könnyedén vállat vonva közölte: – Ó, az a hapsi tök link! Fel sem tűnt, hogy órák óta késik. Tudják, mit csinált a múltkor is? Még javában dumáltuk, hogy hol randizzunk mintegy öt perc múlva, amikor is két szótag közt a feje alá tette a telefonkagylót, és édesen elszundított rajta. Rekedtre hallóztam magam, de fel sem rezzent.

Másnap reggel Chantal beállított a kórházba egy csokor nebáncsvirággal, és megpróbálta megmagyarázni áldozatának, miért is viselkedett az átlagosnál agresszívebben. A férfi nem óhajtotta végighallgatni mentegetőzését. Mélyen megbántva hevert az ágyban, és rá sem pillantott merénylőjére. Chantal elrebegett néhány további bocsánatkérést, letette a virágcsokrot, és kihátrált a kórteremből. Szégyenletében nemigen figyelt fel a benyomásra, miszerint a csaknem lemészárolt pasas meglehetősen jóképű. Alig két hét múlva újra összetalálkozott áldozatával, mégpedig egy döbbenetesen unalmas estélyen, amelyre egyik évfolyamtársnője hurcolta el, mondván, hogy még kell ismerkednie a társaság krémjével. A pasas pazar bőrnadrágot, fekete inget, sötét napszemüveget viselt, és az egyik díszvendéget kísérgette. Chantal társnője, Violett a bőrnadrágra pillantva jól hallhatóan megjegyezte: – Hej, de szívesen kifényesíteném szalonnabőrrel! Kívül-belül! Chantal vállat vont. – Nem szeretem a bőrruhás pasasokat. Ekkor az érdekelt megszólalt: – Pedig alatta is bőrt viselek. Kezeslábast. Ha nem hiszi, járjon utána. A címem a következő... A lány rámeredt, és meghökkent. Hiszen a fickó nem ismerte meg! Naná, nem láthatott tisztán a romantikus gyertyafényhez viselt napszemüvegben. Sultan térült-fordult, itallal kínálta a lányokat. Chantal kérdésére – miszerint nem zavarja-e a tájékozódásban az a csekélység, hogy nem lát –, azt felelte: – Ez nem napszemüveg: ez munkaruha. Van itt valahol egy potrohos tag, akit most hirtelen nem tudnék megmutatni, mert szem elől tévesztettem: na, az ő testőre vagyok.

Chantal tapintatosan kérte-kérlelte: váljon már meg egy percre a sötét üvegtől, és tekintse meg őt alaposabban. Hiszen találkoztak már. A férfi nevetett. – Lehetetlen. Felismerném a körvonalairól, ha már állt volna a hálószobámban, ellenfényben. – Téved, mi egy lépcsőházban futottunk össze. Chantal nem erőltette az emlékezést, sejtvén, hogy nem tenne jót a testőri renoménak, ha nyilvánosan kitérne a találkozás részleteire. A férfi lekapta végre a szemüveget. S szinte nyomban elsápadt, megragadta a lány könyökét. Az erkély félreeső zugába vonultak. – Miért kerget? Miért? – firtatta Sultan feldúltan. – Tudja, ki kergeti magát? A paranoia! Én itt meghívott vendég vagyok – felelte hűvösen a lány. A férfi visszanyerte hidegvérét, s az est hátralévő részében csökönyösen Paranoiának szólította Chantalt. Közben azonban megfigyelte, hogy tetszik neki a lány, különösen az öltözéke, de kivált világtérkép-mintás selyemblúza, melynek több jelenlévő is nagy hasznát vette, midőn tervezett nyaralásáról beszélgetve egyszerűen csak rábökött arra az országra, amelybe utazni szándékozott. Sultan fájlalta, hogy Afrika meglehetősen alacsonyan helyezkedik el a lány domborzati viszonyai közt, mindenesetre rámutatott: – Ide vágyom, mióta az eszemet tudom. És aznap éjjel nem a munkaadóját, hanem Paranoiát kísérte haza. Ezért ugyan másnap felmondták az állását, de ezt cseppet sem bánta. Honnan is tudhatta volna, hogy már nem sok választja el attól az állapottól, amelyet némelyek házasságnak neveznek, mások így árnyalnak: késhegyig menő harc a takaróért. Sultan is sírogat. Hogyne, hiszen nem elég, hogy megáradták a nyálkahártyái, s alig is sejti, mi történik körülötte az úton, miközben lopott kocsit vezet, még a zsaruk is a nyomába eredtek. Tehet ő arról, hogy nem látja a kilométerórát?! Talán kicsit gyorsabban hajt a

megengedettnél, de ha egyszer képtelen kontrollálni? Hiszen jóformán világtalan! Istenem, fohászkodik enyhén megilletődve, hajszálra így kezdődött. Meglehetősen drámai ez a szerelem, ő legalábbis gyakorta könnyezett tőle, s lám, most sem tesz egyebet. Kénytelen lerázni a zsarukat, s ez nem is esik nehezére, hiszen alig érzékeli, miket művel a dühös darazsak rajzására emlékeztető utcai forgalomban, ellentétben üldözőivel, akik cseppet sem vakok, tehát nem eléggé bátrak. A rendőrök lemorzsolódnak, üvöltő szirénájuk kifullad. Sultan átadhatná magát a tűnődésnek. Mivel Chantalhoz már nem mehet, az áruló Symurhoz pedig akkor sem zörgetne be, ha egy fejszét kellene kioperáltatnia a koponyájából, elhagyja a lopott furgont. A legközelebbi sikátorban betér egy lakóház pincéjébe, csepegő szennyvízcsövek és apatikus csavargók közé. Leroskad egy penészes rongycsomóra, s végre felitatja a könnyeit. A csavargók nem törődnek vele, mivel éppen fogadásokat kötnek. Valahányszor megzizzennek vagy felzubognak a fejük fölött futó, kócba bugyolált csövek, unottan tippelgetnek, mi folyhat az emeleti lakásokban. Két versenyző találgat, a többiek pedig megszavazzák, melyikük feltételezésében hisznek inkább. A nyertes üres sörösdobozt kap jutalmul, amely nem csekély piaci értékkel bír, mióta a fémdobozokat is visszaváltják. E szerencsejáték rabjai olykor egész napi gyűjtögetésük eredményét elkótyavetélik, s reggel bizony megint a kukák között kell kezdeniük a napot, hogy összeguberálják a betevőjükre valót. Ez alkalommal különösen hosszan tartó, Niagara-szerű zubogás megy végbe a mélán csöpögő, meg-megremegő csövekben. – Vége a kriminek, és az egész ház egyszerre könnyít magán vélekedik az egyik játékos, – az, aki előtt kisebb halom sörösdoboz hever.

– Francokat – veti ellen társa. – Nem krimi volt ez, hanem valamelyik tévéfolytatásos. A mai fejezetben derült ki, hogy a szerelmesek nem kelhetnek egybe, ezért a srác az éj leple alatt megszöktette a lányt. Reggelre kelve döbbent rá, hogy tévedésből a nagymamát ragadta el a házból, de már nincs mit tenni, mert közben megérkeztek a lakatlan szigetre, és elsüllyesztették az egyetlen csónakot. A meghatott nézősereg ürítette ki a telebőgött vödröket, kompótostálakat. Az egyik csavargó lehúzza a cipőjét, és előveszi belőle a bélésként szolgáló napilapot. Akkurátusan széthajtogatja, majd a gyér világításban áttanulmányozza a tévéműsorokat. Végül eredményt hirdet. A folytatásos nyert. Sultan nem szentel komoly figyelmet a játéknak. Rabul ejtik emlékei. Szánalmasan kezdődött. Már nem is emlékszik a történtekért teljes joggal okolható nő nevére, csak lila körmeire. A bige akkora műkörmöket viselt, hogy képtelen volt rendeltetésszerűen használni a kezét, ujjait. Ezért aztán egy pálcát hordott magával, azzal piszkálta el vagy közelebb a megérintendő tárgyakat. Nemcsak a köröm és a pótvégtag volt mű, ő maga is afféle műanyag bige volt. Azon az estén mégis rohanni kellett hozzá, mert Sultanra telefonálva öngyilkossággal fenyegetőzött, és bizony félő volt, hogy végül tényleg kárt tesz magában, amilyen suta azzal a pálcával. Hát ez okból került Sultan a formás, középtermetű lány mögé az estéli utcára. Megcsodálta körömcipős lábát, könnyű lépteit, majd egyre gyorsuló futását, mígnem rájött, hogy a széplábú előle szalad: megijedt tőle. Gondolta, megelőzi, hátha akkor megnyugszik, de a lány remek sprinter volt. Kisvártatva Sultan már azért hajtott, nehogy szégyenben maradjon. A lépcsőházban már-már sikerült maga mögött hagynia a körömcipőst, ám ekkor szörnyű dolog történt.

A lány gáztámadást intézett ellene, s miután lefújta, még átvezetett rajta egy erőműre való áramot is, végezetül pedig rendőrés orvoskézre adta. És még volt képe bemenni hozzá a kórházba! Hogy milyen képe volt, azt nem nagyon figyelte meg, mert azért sem fordult felé. Egyfolytában azon tépelődött, mi lesz, ha ez kitudódik!? Ki fogja őt alkalmazni?! Mint testőrt, virgoncot? Akit egy közelharcban képzetlen illető, pláne nő, simán kikészíthet!? Sultan szégyenkezett. Ezért aztán majdnem kiugrott a bőrnadrágjából, amikor azon az estélyen ráismert a nőre. Riadalma nem tartott sokáig, ám csakhamar ismét kiújult, úgy a második légyott magasságában, midőn azon kapta magát, hogy kezd beleszeretni a széplábúba. Pont ő, ki zsenge korában megfejtette a nők évezredes titkát!? Semmi az egész, a nő nem más, mint hiúságlerakat. Önmagától, saját szépségétől indul be, ezért eszes férfiember nem strapálja magát hosszú intellektuális levelekkel, nem idéz fejből Kanttól és Prousttól, mivel ez mind nem érdekli a bigét. Néhány jelentőségteljes pillantás, halk sóhaj – és a megbámult teremtés kikövetkezteti: bájai ismét letaglóztak egy szerencsétlen pasast. Ezen aztán beindul, és senki nem állíthatja meg: önmagát hergeli veszett gerjedelemre. Valósággal belesöpri a férfiembert az ágyba. Megzizzen a szennyvízcső Sultan feje fölött. Finoman kaparászó, halk kopogás hallatszik. Az egyik játékos megjegyzi: – Buildingek vesehomokot ürítenek. Ellenfele mást gondol. – A Niefieldék bodzabogyót vacsoráztak. A társaság az első tippelőnek ad igazat. Újabb sörösdoboz kerül a szerencsésebb versenyzőhöz. Sultan elhessenti magától szerelmetes emlékeit. Ki kell eszelnie, mit tegyen. A doki sosem lett volna olyan hülye, hogy magára nyissa a kipufogógázt. Jóllehet, abszolúte rászolgált az öngyilkosságra is, sokkal valószerűbb az a feltevés, miszerint megölték a nyomorultat! És ő, Sultan lesz a következő!

Igen, most alszik egyet majd friss fejjel kigondolja, mit lépjen. Voltaképpen azért jött, hogy ellenszérumot szerezzen a dokitól. Kitől szerezze meg, ha ő halott? Reggel Sultan felpislant a rongyok közül. Lelkesen felörül: lát! A látvány már kevésbé dobj a fel, mivel néhány egyenruhás zsaru áll a pinceajtóban. Szigorgyakorlatot tartanak a mogorván tápászkodó csavargóknak. Gumibotjaik el-elsülnek. Menekülés közben, Sultan is kap egyet a hátára. Az utcán rendbe szedi öltözékét, öt ujjal megfésülködik, s közben azon töpreng, hol is hagyta el a táskáját. Talán Chantalnál. Igen kellemetlen. Ez esetben ismét találkoznia kell vele. Ekkor belehasít a fájdalom: távollétében hitvese elvált tőle. Ennyit ér a mirtuszkoszorú alatt roskadozó leány párás ajkáról elrebbenő fohász, miszerint férje mellett marad jóban-rosszban, bajban-betegségben, a sírig!? Sultan benyit a megfelelő szaküzletbe, és megáll a komoly tekintetű eladóhölgy előtt. – Napszemüveget szeretnék – mondja. Megtapogatja a zsebét. Szerencsére a hitelkártyája nem veszett el. – Milyen célra? – érdeklődik a hölgy. – Mit milyen célra? – rezzen fel Sultan. – Milyen célra óhajtja a napszemüveget? – Nem is tudom. Lehet vele gordonkázni? Sövényt nyesni? A hölgy még inkább elkomorodik. Már-már olybá fest, mint holmi egyszemélyes gyászmenet. Nem is csoda, hiszen lépten-nyomon meggyalázzák a hivatását. – Sportoláshoz lesz? – kérdezi fogcsikorgatva. – S ha igen, miféléhez: vízi- avagy sísporthoz? Netán autóvezetéshez? Ugyanis az ön válaszán múlik, hogy milyen színű és érzékenységű üveget kínálok. – A hölgy mély lélegzetet vesz a fontoskodás folytatásához. Sultan ezt a pillanatot ragadja meg a válaszadásra: – Nos, mimikrihez lesz. Szeretném, ha az úristen sem ismerne rám. Tart ilyenféle szemüveget a kollekcióban?

Néhány perccel később kilép az utcára. A napszemüveg eltakarja arca jelentős részét. Sultan ellenőrző pillantást vet egy tükrös kirakatra, és úgy találja: nyugodtan tovább álcázhatná magát. Így hát betér a legközelebbi sapkaboltba. Gondterhelten válogat. Füles sapkát vegyen? Áh, az túl meleg. Testvérek között is legalább huszonöt fok van odakinn. Akkor talán bojtosat? Kockásat, pomponnal? Svájciasat? Seriffeset? Nos, olyan kell, ami eltakarja gyűrűs tincseit. Csakhamar az eladó idegeire megy, ezért alkalma nyílik felpróbálni egy madárfészek-forma darabot, halványlila tüllfátyollal. Kap még néhány eszement modellt. Végül tarkóra omló fekete vászonsapkában távozik, amelynek napellenzője egy kisebb kávéház teraszát is leárnyékolná. Beül egy étterembe, és zaklatottan megreggelizik. Mindenkiben titkosügynököt lát, aki az ő skalpjára áhítozik. Minél élénkebben töri a fejét, annál kevésbé tudja, mit tegyen. Alighogy megérkezett, máris veszélybe került. S miért? Mert olyan barom volt, hogy nyíltan odahajtatott a doktor házához! Az éj leple alatt kellett volna megejteni a vizitet. Ha csöpp esze lett volna, besurran az épületbe, és átkutatja a néhai mikrobiológus dolgozószobáját. Amit már nyilván gondosan átkutattak őelőtte, és különben is: honnan tudhatta volna, hogy a doktor halott?! Egy biztos: nem ő a hibás. Hanem Chantal. Igen. Ha nem intéz vegyi támadást az otthonában tartózkodó vendégsereg ellen, akkor ő, Sultan előbb-utóbb lefegyverzi és vallatóra fogja a két barmot. Aha, és akkor!? Biztosabban tudná, hogy meg akarják ölni. Holott ő teljesen vétlen. A véletlenek direkt összeesküdtek ellene: a.) ha az a lökött pasas, kinek testőréül szegődött, máshol rendezi be szállását, s nem abban a dzsungelbéli faluban, ahol azok a katonaféle emberek is, akkor ő, Sultan sosem is kerül bajba b.) ha a mélabús mikrobiológus nem issza le magát vele együtt, úgy a szívét sem önti

ki elé. Ha ez nem történik meg, neki fogalma sem volna, honnan ered a különös járvány, amelynek kitörése gyanúsan egybeesett a katonaszerű társaság hirtelen távozásával. Sultan beköltözik egy moziba. Úgy gondolja, legfeljebb csak estig, nem tovább. Végigül három filmet, vagy háromszor ugyanazt, nem tudhatja, mivel másutt jár az esze. Alkonyatig semmit sem tehet. Chantal megpróbál úgy viselkedni, mint más közönséges napokon. Besétál a Harmónia Klubba. Üdvözli kollégáit. A negyvenkilós kínai masszőr – Websternek hívják! – talpig hófehérben kávézik, mintha különösen komplikált vakbélműtétre készülődne. Serge, az aerobik-oktató szoláriumbarnán, délcegen, mélyen kivágott atlétában, falatnyi nadrágocskában ül egy íróasztal tetején, éppúgy, akár egy ugrásra készülő leopárd. A hozzájáró nők rendre kiszeretnek férjükből, kedvesükből, hogy érte epedhessenek. Kár, mert az alkalmazottak felesküdtek a főnöknek, hogy vendéggel soha. Carla, az éjszakai telefonügyeletes, ki olykor ütött-kopott molypillére, máskor pedig Marylin Monroe-ra emlékeztet, fáradt sóhajjal áll fel a székről. – Végre – nyögi rekedten. – Gyógyírt és enyhet nyújtottam vagy száz vérző léleknek, a pokolba küldtem egy aberráltat. Neked mi bajod van? Úgy festesz, mintha a parkban aludtál volna. Bemehetnél a guru előadására. Rád férne. – Francba – morogja Chantal. – Ki vele, mi van!? – firtatja Carla, ezen a reggelen inkább molypillésen. – Az ex-ről álmodtam – füllenti a lány. Nem szívesen mondana ennél többet. – Hát ez semmi jót nem jelent – hangzik a válasz. – Amikor egymás után három éjjel az anyósomról álmodom, biztos, hogy negyednap megjelenik két teli bőrönddel. Fordulj Carmenhez! Majd ő megmondja, mivel űzheted el a bajt. Mondjuk: készíts viaszbábut, és szűrd keresztül néhány tucat tűvel. Ha komolyabb a helyzet,

keverj fasírtot, tégy bele néhány szál szőrt bakmacska bajuszából, három-négy finomra reszelt egeret, azután etesd meg az egészet a pasassal. – Carla, most menj haza – sóhajtja Chantal. Ő nemigen hisz Carmen gyógymódjaiban. – Hidd el, egyik tippje sem hülyeség. Nem mondom, avatatlan fülnek talán kissé meredeken hangzanak az ötletei, de eddig még mind bejött. – Legutóbb mit adtál az anyósodnak? – érdeklődik Chantal udvariasan. Félő, hogy lefordul a székről, hiszen egy percet sem aludt. – Nem volt szükség Carmenre. A gyerek merő humorból csordultig töltötte a palacsintáit kristálycukorral. Az öreglány rágott, rágott, és egyszerre csak agyrázkódást kapott. – Szegény! – sóhajtja gépiesen Chantal. Carla rárivall. – Te csak ne sajnáld az én anyósomat! Chantal álnokul nagy szemeket mereszt. – Te tényleg azt hitted, hogy őt sajnálom? Rád gondoltam! Megjelentél lelki látószervem előtt, amint borogatod, majd pedig járni tanítod a lábadozó öreglányt. – A látószerv említésére eszébe jut, mit tett este. Sírva fakad. Carla összekapkodja a holmijait. Duzzogva indul az ajtó felé. A kilinccsel a kezében még visszaszól. – Ne is tagadd! Láttam, hogy az anyósomat sajnáltad! Chantal felszárítgatja a könnyeit, és helyet foglal a telefon mellett. Kedden mindig ő tartja a lelkisegély-szolgálatot. Valamint olykor ünnepnapokon is. Egyelőre nem kell hívásra számítani. Korán van még. Az emberek csak fogmosás és reggelizés után figyelnek fel szűnni nem akaró lelki bajaikra, előbb aligha ragadnak telefonkagylót. Akármint is lesz, valahogy kibírja ezt a napot. Holnap pedig repülőre ül, és Serge társaságában elutazik a kongresszusra, nem messze, csak ide Afrikába. Amikor főnöknője

közölte vele az utazás hírét, megörült a társaságnak. Rajong Sergeért, különösen a levegőben, jóllehet az aerobik-oktató macskaszerű mozgása, lányos affektálása, puha gesztusai enyhén idegesítik. A Harmónia Klubhoz hasonló intézmények szakemberei minden esztendőben összegyűlnek egy kongresszuson, hogy átadják egymásnak tapasztalataikat. Miért pont Afrikában?! Azért, mert tavaly Ausztráliában találkoztak. Akkor Carla és Webster képviselte a klubot. Serge a lány elé tesz egy pohár kávét, és visszavonaglik a helyére, a szomszédos íróasztal szélére. Chantal felpillant az ajtó fölött lógó táblára. „A mennyország a pokol kapujánál van”. Szent Ferenc Mielőtt megint felsírhatna, megszólal a telefon, ám nem lelkisegély-ügyben. Egy női klubtag érdeklődik a napi programok iránt, és Chantal készségesen tájékoztatja az előadások témájáról, időpontjáról. A hölgyet felcsigázza a „Hogyan legyünk napra készen szexepilesek?” című foglalkozás közli, hogy máris indul. Újra megcsörren a telefon. Symur hangja hallatán Chantal rajtakapottnak érzi magát. – Hogy vagy? – kérdezi a férfi. – Jaj, ha tudnád! – Valami baj van? – Úgysem tudnád kitalálni! Ilyen szörnyűség még a legvadabb álmodban sem kísértene! Rettenetes dolog történt! – Esetleg rátérhetnél az esemény részletezésére. Ha így folytatod, a legvégén még ideg-összeroppanást kapsz! – mutat rá Symur türelmesen. – Máris abban vagyok! Miért is nem vagy mellettem ilyenkor?! – Azért, mert tegnap reggeltől ma délig én vagyok az ügyeletes baleseti sebész. De itt órák óta nem történt semminő tragikus esemény. Csak ülök a tojásaimon, mint egy tyúkapó. Nos, elmondod most, vagy eláll estig?

– A problémám? – szipogja Chantal. – Meg sem próbáltad kitalálni! Symur felsóhajt. – Nem vagyok az az ember, aki minden tévékvízbe beletelefonál. Ki nem találhatom, mi lehet az a rémség, ami ennyire feldúlt. Halkítsd le a hangod, és gyónj a fülembe. – Ama rémség nem „mi”, hanem „ki”! Így sem jössz rá? – Sejtem már! Lehet, hogy Szaddam Huszein jelentkezett a „Hogyan küzdjük le agresszív hajlamainkat?” című foglalkozásotokra? Esetleg a Férfiakat Védő Liga bombamerényletet helyezett kilátásba arra az esetre, ha továbbra is a dühöngő feminizmus jegyében működtetitek a klubot? Netán a főnöknőd úgy döntött, hogy lestírolja magáról a hímvért, és oltárhoz vezet egy férfit?! – Jaj, Symur! Sultan hazajött! – Chantal végtelenül megkönnyebbül. Kinn van. A férfi felsóhajt. – Ez még nem ok a teljes idegösszeomlásra. Netán szerteszórt néhány zsák csirkelábat a selyemperzsádon? Vagy mai napság másként működik a humorérzéke? – Úgysem találod ki, mi történt. – Chantal örömmel látja, hogy kollégái kivonulnak az irodából. – Amikor bejött a lakásba, ráfogtam a könnygázsprayt... – Nem volt otthon whisky és aprósüti? – ...és milyen nagyszerű, hogy kéznél volt a flakon, mert perceken belül becsörtetett két gigantoid stukkerrel, és meg akarták ölni Sultant. Ekkor kifújtam a palack tartalmát. Hajnalig szárítgattam a könnyeimet. Mit szólsz? – Elég élethűen el tudom képzelni a jelenetet. Mi lett a többi szereplővel? – Sultan levetette magát az erkélyről, és úgy hallottam, elhajtott egy kocsival. A gigantoidok utána rohantak. – A zsaruk mit mondtak?

– Nem szóltam nekik – nyögi a lány. Néha az idegeire megy Symur praktikussága. Ennek a pasasnak olyan tenger sok esze van, hogy egyszer még eltéved a saját fejében. – Na jó. És azután mi történt? – Semmi. Semmi nem történt. Képtelen vagy beérni ennyivel?! Három év távollét után hazalátogatott az exférjem. Megajándékozott egy vacak szőrmeállattal, amit szerintem idejövet szedett ki egy kukából. A nagy rohanásban nálam felejtette a táskáját is, és nem a szeme, hanem a hóna alól. Vissza fog jönni! – Bizonyára nem ok nélkül hagyta nálad a cuccát. Mosd ki a szennyesét. Magadtól is eszedbe juthatott volna. – Részvétlen vagy. – De nem irántad. Estére asztalt foglaltattam az Úgy mint otthonban. Chantal felsikolt örömében. – Hogy sikerült?! Azt hittem, tíz évre előre elkelt minden asztal. Jaj, de jó! Symur megköszörüli a torkát. – Szerinted hányan leszünk? – A vacsorán? Sultan miatt ne aggódj. Azt hiszem, tegnap éjjel rendesen összetörte magát, hiszen az orráig sem látott a könnyektől. Ha nem ment neki valami falnak, akkor lelőtték a gigantoidok. Most nyugodt vagy? Különben megtalálta a képedet a hálószobámban. Nagyon felháborította a hűtlenséged. – Az enyém? – firtatja Symur. Ilyen precíz a pasas. – A tied. – Értem. Hétkor várlak az étteremben. – Ott leszek. Chantal csak ül, és bámul. Papiruszra írt okosságok ékesítik a falakat. Mint például: „Elválni annyit jelent, hogy az egész ágyban elnyújtózhatsz.” A kicsiny irodában összezsúfolt íróasztalok mindegyikén egy-egy nagy doboz papír zsebkendő uralja a fő helyet. Serge dobozát a

zsebkendő rendeltetésére utaló felirat díszíti: „bömbi rongyi ”. Az aerobik-oktató élőszóban is ilyenféle nyelvezetet használ, ráadásul enyhén pösze. Viszont az a hír járja róla, hogy eddig még minden repülőgép lezuhant, amelyet ő lekésett. Első ízben azért mulasztotta el a gép felszállását, mert a várótermi mosdó előterében homokosságra gyanús egyének csoportosultak, és a körmüket tisztogatták, rugós késsel. És bár Serge tökéletesen úgy hat némelyekre, mintha langymeleg hajlamú volna, nem az. A manikűröző fickók láttán visszarettent a vécéajtóból, és nekiindult, hogy buzimentes mosdót keressen. Ezenközben gépe felszállt, majd kisvártatva lezuhant. Másodízben az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy megfeledkezett édesanyja könyörgéséről, miszerint ne merészeljen hazamenni Milánóból Giulio házi készítésű kagylós raviolija nélkül, ám ha mégis megcselekszi, akkor felnyársaltatik, és ízekre tépetik. Serge tehát, egészséges életösztönétől űzetve, kitaxizott a külvárosba Giulio vendéglőjéhez. Mire a raviolival tömött dobozzal megérkezett a repülőtérre, járata cserbenhagyta. Míg a következő gépre várt, befutott az előző végzetének híre. A mama, ki a rádióból értesült a légi katasztrófáról, felsikoltott. – Az a hülye srác biztos megfeledkezett Giulióról! A Jóisten pedig beváltotta a fenyegetőzésemet! – kiáltotta, majd sírva fakadt. Azután fogta a mosófazekat, és feltette a gázra. Mire a legkedvesebb pillangómintás nyári ruhája varjúfeketére festődött, hogy méltó viselet legyen a gyászban, Serge is hazaérkezett, hóna alatt az enyhén romlott szagot árasztó kagylós raviolival. Nincs mit csodállani azon, hogy a mama éktelen haragra gerjedt, és fakanalat fogott egy szem fiára. – Ne ütögessz, édesz! – méltatlankodott a harminchat éves gyermek némileg megütközve. Közben a ravioli már-már magától mászott a dobozból a tányérra. Ekkor már híre ment, hogy Serge nélkül felszálló repülőgépre ülni ugyanaz, mint kamikázénak állani. Nem csoda tehát, ha a klub tulajdonosnője, Galia, kit maguk között csak Vehemenciának

neveztek, minden repülőútjára magával vitte Serge-t. A megátalkodott férfigyűlölő hírében álló asszony remekül kijött az aerobik-oktatóval, mivel egyszerűen képtelen volt őt férfiszámba venni. Arról pedig nem vett tudomást, hogy legtöbb nőtársa éppen ezt a típust bálványozza: a puha mozgású, túlfinomult modorú, furán kamaszos-lányos agglegényt, ki csakis áldott lélek lehet, hiszen érett kora dacára teljes odaadással csügg szerető édesanyján. Vehemencia pompásan belejött, miként szedje össze a megrögzött későn jövőnek tekinthető Serge-t, hogy időben kiérjenek a repülőtérre. Majdnem mindig sikeresen elhárította kis trükkjeit, melyek segítségével az utolsó pillanatban mégis elcsellengett volna „egy bájosz kisz szuvenírt vásárolni a mamának”. Mivel Serge valamiféle boldog önfeledtségben élt, már ami az időt s annak múlását illeti, ezért nem is lehetett zokon venni késéseit. Hanem egyszer elbágyadt az éber Vehemencia. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy nem ügyelt eléggé, és meglógott a kabalája. A drága Serge békésen bolyong valahol, és gőze sincs, mit indított el! A gép utasai és személyzete még mit sem sejtenek a türemkedő végzetről! Vehemencia ki akart menekülni a várócsarnokból, de az őrök nemigen engedték. Végül már sikoltozva birokra kelt velük, s mert férfi volt valahány, meg is átkozta őket. Serge ekkor érkezett a tetthelyre. Észlelte ő, hogy szenvedélyes jelenet zajlik a közelben, de a forgatagban nem ismerte fel főnöknőjét lefülelt terroristára gyanakodott. Így történt, hogy ő felült a gépre, s ezzel megmentette több száz utas, valamint a személyzet életét. Őrjöngő főnöknője pedig a rendőrségen, majd a pszichiátrián töltötte az elkövetkező napokat, végül pedig kénytelen volt hajóval hazatérni, mert ő ugyan nem repül Serge nélkül. Chantal hiába is próbálja megfelelő mederben tartani gondolatait, azok minduntalan visszakanyarodnak Sultanhoz. Be kell látnia: hányatott szerelmük során nem túl gyakran kerültek a tegnap estihez

hasonló helyzetbe. Végkövetkeztetés: Sultan bajban van, és minden bizonnyal segítségre szorul. Eltökéli tehát, hogy a következő látogatás alkalmával sokkal barátságosabb lesz, nem azonnal rántja elő a könnygázzal töltött palackot, kezdetnek inkább felszolgál egy csésze teát, és megkérdezi volt hitvesét: mit tehetne érte. Nincs menekvés. Szép emlékei előhömpölyögnek. Az estély után többször is találkoztak, órákig bámulták és hallgatták egymást. Sultan felhagyott kétértelmű szövegeivel, és Chantal csakhamar aggódni kezdett: lehet, hogy a férfi egyáltalán nem is akar szexuális kapcsolatot létesíteni vele?! Mikor ezt ügyes tapintattal szóba hozta, Sultan rávilágított, hogy egyáltalán nem betegségből kifolyólag önmegtartóztat egyszerűen csak az iránta való tiszteletből kerüli az olyanféle közönséges témát, mint a szex. Máglyaként lángolt szerelmük. Mindazonáltal a beszélgetéseik melyeket igen komolyan vettek – arról szóltak, hogy a házasság megöli a felek szabadságát, majd megöli magát a szerelmet is, ráadásul teljesen idejétmúlt dolog Kézenfekvő volt hát, hogy összeházasodnak. A nagy lángolásban elkerülték figyelmüket az intő jelek, melyek a kézfogó ellen szóltak. Chantal elsiklott afelett, hogy a.) kedvese testőr, és mint olyan vele ellentétben – fegyverek és a testi erő bűvöletében él b.) ebből következett, hogy míg ő a szelídebb műfajokhoz vonzódott, a férfi majdnem mindig valami akciófilmre váltott jegyet, vagy olyan koncertre, amelyhez a rohamrendőrök is felsorakoztak – vízágyúkkal, vérebekkel, rabomobilokkal c.) ennek a vaskos férfivilágnak más a vallása, itt a nőnek engedélyezett szerep meglehetősen egysíkú d.) tehát Sultan valamiféle dölyfös büszkeség megszállottja, az ő számára ideális nő legyen szép, de az is komoly előny, ha ráadásként sülthülye és süketnéma, továbbá félvak. Valamint az is feltűnhetett volna Chantalnak, hogy ez a talpig férfias jelenség mégiscsak az anyjánál lakik. Eme tény ismeretében

egy éber nő messzemenő következtetésekre juthatott volna: a.) kedvese nem önfenntartó: egy rabszolganővel él közös fedél alatt, aki tökéletesen kiszolgálja őt b.) nyilvánvalóan fogalma sincs, miként kerül az étel az asztalra, s mi történik később az edényekkel, azaz szerinte az élelemszerzés egyetlen lehetséges módja az, ha az ember leül a tányérhoz, és bekanalazza annak tartalmát c.) tehát mosogatót, mosógépet, porszívót, tollseprűt közvetlen közelről sosem látott. Chantalnak meg kellett volna fontolnia a döntő lépést. De azzal hessentette el a figyelmeztető jeleket, hogy a legtöbb egészséges ifjú az anyja mellől nősül meg, mégis némelyikük egész jól megtanítható néhány, kevésbé komplikált háztartási tennivalóra. Azt például már eleve minden ifjú tudja, miként működik a televízió, noha viszonylag kevesebb újdonsült asszony jön rá az első hónapok során, mi módon vegye rá hitvesét, hogy legalább a vécére ne hurcolja magával azt az istenverté távkapcsolót. Chantalnak még az sem szúrt szemet, hogy Sultan vonakodott bemutatni őt szülőjének, de akkor már gyanakodva fel kellett volna kapnia a fejét, amikor a férfi hírt hozott otthonról, miszerint anyja kijelentette: nála bizony nem lakhatnak. Ez két dolgot jelenthet: l. a mama talpraesett, független nő 2. a némber közönséges hárpia. Általában az utóbbit jelenti. A sorozatos figyelmetlenségek következtében rohamléptekkel közeledtek a kézfogóhoz, ama alkalomhoz, amikor is hivatalos pecsétet üttetnek fatális tévedésükre. Ezt megelőzően Chantal bemutatta Sultant a családjának, annál is inkább, mert együtt akarták bejelenteni: az esküvő után ott fognak lakni, amíg elegendő pénzük lesz ahhoz, hogy megfelelő lakást szerezzenek maguknak. Az ismerkedési zsúr előkészületei heves izgalomban zajlottak. Chantal anyja, akit lánya kissé félretájékoztatott a jelölttel kapcsolatban, lázasan tett-vett a konyhában, mintha legalábbis a walesi herceget várná dinerre, s közben utasításokat kiabált

Chantalnak, miként tegye a nappalit hangulatosabbá, varázsosabbá. A lány titkon belátta, hogy talán enyhébben kellett volna fogalmaznia Sultan külsejét, képességeit, várható karrierjét illetően, de mivel a szerelem hevében alaposan túlaranyozta kedvese alakját, csendesen engedelmeskedett izgatott anyjának. Ennek következtében körülbelül harmincszor vitte át az állólámpát a hintaszék jobb karja mellől a bal oldalra. A könnyező pálmát talán hússzor is visszahúzta az ablak elé, ám az egy-egy pillanatra betoppanó és szigorú pillantással mérlegelő anya mindannyiszor úgy találta, hogy mégsem olyan szerencsés az a pasztelles ellenfény, amit a függönyök szűrnek a megtermett növényre viszont mihelyt a konyhába ért, ismét fontolóra vette a dolgot, és úgy vélte: mégiscsak megkapóbban könnyezik a pálma az alkonyi ég háttere előtt. Ezután még néhány faliképet is oda- és visszarendeztetett. A botanikai ritkaság, a papa kedvence, a sivatagi kaktusz következett, amely évek óta fenségesen meredezett az ablak előtt, légies tüskéit meresztve, kitartóan bámulva a közeli pékség monumentális kéményét. A sírdogáló pálma áttelepítése miatt kiszorult kaktusznak helyet kellett keresni. Chantal felkapta a cserepet, amely nehéz volt, és eltakarta a lába elé nyíló kilátást. Kínosan ügyelt rá, nehogy megbotoljon a veszedelmes növénnyel, míg felfelé tart vele az emeletre. Nem is botlott meg. Eltüsszentette magát. Közben heves mozdulattal az arcába rántotta a botanikai különlegességet. Egymillió kecsesen légies tüske fúródott a bőrébe. Leült a lépcsőre, kisírta magát, elmondta az ilyen alkalmakkor kötelező szitkokat, majd bevonult a fürdőszobába, és elővette szemöldökcsipeszét, hogy mihamarabb megszabaduljon az égető tüskéktől. Az idő szaladt, a vendég érkezési ideje közelgett. A tüskék igen lassan fogytak.

Chantal kétségbeesett ötlettel felkapta bátyja villanyborotváját, és végigszántott vele lángoló nyakán. Azután az arca került sorra. A vendég megérkezett, s a megilletődött mama felkísérte őt az emeletre, a kislányához. Sultan pedig ott vert gyökeret a nyitott fürdőszobaajtóban. Gyönyörű, szikrázó kékségű szeme jócskán kidülledt az elébe táruló látványtól. – Te borotválkozol?! – lehelte lesújtva. – Csak most. Muszáj volt – magyarázkodott Chantal. – Máskor majd nem fog – ígérte a mama is bőszen. Sultan szerelmesen vállat vont. – Felőlem megnövesztheti. Legfeljebb vándorcirkuszt nyitunk. Chantal lesz a műsor sztárja, mint Didi, a szakállas nő. Ha nem ápolnád, a mellkasod is elbozontosodna? Chantal elmagyarázta a kaktuszt. Sultan hitte is, meg nem is, de inkább elfogadta a magyarázatot, mivel érzelmei az eszét is elvették. Közben betoppant a majd száznegyvenhat centi magas családfő, és büszkén átnyújtotta lányának legújabb ajándékát. Rendszeresen hazahordott ilyenféle holmikat, tekintve, hogy áruháza reklamációs osztályának vezetőjeként elővételi jogot élvezett a vásárlók által visszavitt hibás vagy hasznavehetetlen tárgyak újraértékesítésekor. Ezzel a szokásával alapozta meg a hitet hozzátartozóiban, miszerint az élettelen dolgok határtalanul, agyafúrtan gonoszak. Új szerzeménye első ránézésre minden gyanú fölött állónak látszott. Közönséges melltartó volt, azzal az apró különbséggel, hogy pántjait a nadrágtartókhoz használatos csíptetők tartották. A cserét követelő tulajdonos szerint azonban a pimasz csipeszek csak addig fékezték magukat, amíg fel nem bukkant a közelben egy mit sem sejtő, fiatalos férfiember. Ekkor váratlanul eleresztették a megkapaszkodásukra szolgáló csipkés kosárkát, és a megkönnyebbülten összeránduló gumi végén kiszökkentek a ruhából. Szégyenszemre! – minősítette a reklamáló hölgy, egy pap felesége.

Chantal megköszönte az ajándékot, s egyelőre eltekintett attól, hogy megismertesse jövendőbelijét a házban összegyűjtött, hasonlóképpen alattomos holmikkal. Különben is, Sultan épp eleget találkozhat velük, ha már ott fog lakni. Szép este volt. Az ízletes ételféleségek alatt roskadozó asztal mellett meghallgatták a mama régebbi és újabb betegségeinek történetét, kezelésük körülményeit, a különféle specialisták eltérő gyógymódszereit. A papa elárulta, hogy mostanában egy találmány foglalkoztatja, látván a szerencsétlen sorsú szomszédasszonyt, aki naphosszat kergeti számtalan gyermekét, de utolérni egyet sem képes, pedig nagyon meg akarja pofozni némelyiket. A találmány lelke a gyermekre erősíthető detonátor, amely a kényelmesen ücsörésző anya rádiójelére lépne működésbe. Miután a papa ilyképpen forradalmasította az utódnevelést, betoppant érett korú fiacskája, Bertin. Sajnos Bertin ezúttal még önmagát is jócskán felülmúlta. És Chantal ekkor bizonyosodott meg arról, hogy Sultan mélyen szereti őt. Hiszen ha nem szerette volna, úgy eltűnik az életéből a családtagjaival való első – felületes – találkozás után, akár a forgószél. Chantal felsóhajt, elábrándozik. Bármilyen véget ért is szerelmük, eltagadhatatlanul, líraian gyönyörű volt. Megszólal a telefon: egy megtört lélek kér jó szót, bölcs tanácsot összes fájdalmára. A történet mindig ugyanaz. Chantalt ezúttal jobban megrázza a hozzá forduló lélek bánata, mint egyébkor. Mégis igyekszik megőrizni higgadt, bizakodást sugárzó hangját. Lassan vezeti el beszélgetőtársát odáig, hogy maga ismerje fel a kiszenvedett kapcsolat kezdettől megvolt gyengéit, hogy felszabadítsa saját iróniáját, s ebbe a savfürdőbe mártogassa keserveit. Félórácskát csevegnek, s a csalódott hölgy már fel-felnevet afölötti elképedésében, hogy hát tényleg, miért is akart belehalni a bánatba!? Ő szemezett volna a gázcsappal, zsilettpengével?! Ő volt

az az eszement, aki bedugta a fejét az akváriumba, hogy a bambán rámeredő aranyhalak között vízbe ölje magát?! – Rájöttem valamire: a férfiakban mindig is csak a hibáikat szerettem! – összegzi megkönnyebbülten a lélek, s hozzáfűzi még: – Ami azt illeti, volt mit szeretni rajtuk! A beszélgetés végeztével Chantal megtörtén felüti a keze ügyében heverő telefonkönyvet, és találomra kiválaszt egyet a lelkisegélyszolgálatok hívószámai közül. Muszáj kipanaszkodnia magát valakinek. Sultan vakon botorkál az alkonyi utcán. Szívesen levenné a napszemüveget, de akkor elveszti mimikrijét. Az első jöttment titkosszolgálatos felismeri, és golyót ereszt a lapockájába. De hát nem érti! Megtorpan egy kirakatot szemlélő apáca mellett, és megpróbál átlátni a tükrös szemüvegen. Legfeljebb kegytárgyakat bámul, amíg rendbe szedi a gondolatait. Nem érti, miért üldözik!? Mit árthat ő azzal, ha tud arról, miként, miért halt meg egy kisebb falura való fekete a távoli Afrikában?! Kit érdekel ez?! Ha elmesélné egy riporternek, a botrány két-három napnál akkor sem tartana tovább. Hiszen itt egyfolytában vérfürdőznek az emberek, aki mégsem, az azért jár moziba, azért néz híradót, azért vesz napilapot, hogy kivegye a részét mások ilyetén mulatságaiból, legalább egy-egy felszínes borzongás erejéig. Mai napság a civilizált ember olyannyira zsibbadt mások gyötrelmeire, miként egy állkapocs a szájsebésznél. De ha nem a botránytól, felelősségre vonástól való féltükben, akkor mégis mi a rossebért törtek rá Chantalnál?! Éppen ott! És akkor! Amikor már majdnem egymás lába előtt hevertek. Azok a lábak! Már a legelső összefutásukkor lehevert eléjük, ha nem is önszántából s a legkevésbé sem dúdolgatva. Az a temperamentum! Én vagyok a hülye, állapítja meg szomorúan. Ha visszajött is, mert fontos dolgot kellett volna elintéznie, miért látogatta meg a

nőt?! Ha nem találkozik vele, bátran, boldogan elmondhatná: átesett rajta, akár egy szövődményes mumpszon vége! Sultan felrezzen, a homlokára tolja a napszemüveget. Hiszen ez nem is kegyszerüzlet kirakata! Aki bámulja, jóllehet elszörnyedve, félrecsúszott fityulában, bőszen jegyzetelve, az viszont valóban apáca. A nővér lajstromot készít a kirakatba kitett szeméremsértő tárgyakról, talán azért, hogy majdan szankciókat követeljen a megfelelő hivatalban. De vajon milyen szavakkal írja le a kiállított eszközöket? Sultan közelebb húzódik az apácához, s beleles a noteszbe. A nővér felpillant, majd tollával az egyik eszközre bök. Történetesen egy gigantikus vibrátorra. – Mondja kérem, mit jelent az, hogy világítós? – érdeklődik összeszorított fogakkal. – Megmondom, nővérem – bólint Sultan. – Ha történetesen ön... khm, azaz az eszköz tulajdonosa sötétben tesz-vesz, a tárgy enyhén izzik a szobában, nehogy ön... khm, véletlenül akaratán kívül is beleüljön. Azonban, ha arra riad lidércálmából, hogy ez az a darab, amelyre mindennél sürgősebb szüksége van, a világítás jóvoltából késedelem nélkül megtalálja, és igénybe veheti. – Miért színesek ezek a...? – Van, aki a fekete férfiakat kedveli, más viszont a sárgákat, rézbőrűeket. Azt hiszem, ezért gazdag a színválaszték. Sultan elillanni készül. Az apáca komoran ráförmed. – Ismer valakit, aki zöld vagy lila férfiakat kedvel?! A kérdezett nagyothallónak tetteti magát, és megpróbál elvegyülni az utca forgatagában. A nővér újabb talányra bukkanva, felháborodástól rezonáló hangon utána szól: – Hé, azt még elárulhatná, miért írták rá némelyik ilyenre, hogy turbó!? Pláne mit jelent ezen a szederjes színűn az, hogy quattro?! Sultan átsiet a másik oldalra. Muszáj visszamennie Chantalhoz.

Persze, csak a táskájáért elvégre előbb-utóbb kénytelen lesz tiszta fehérneműt ölteni, néha fésülködnie is kell. Hátha még vacsorát is kap. Persze, csak akkor, ha nem tartják megfigyelés alatt a házat. Alatta tartják. Sultan hevesen dobogó szívvel visszaretten a szürke kocsiban ülő, rágógumizó alakok láttán. Ezeket látta tegnap Chantal selyemperzsáján, már amíg látott! Rá lesnek. Nem hiába élt itt majd egy évig, pontosan tudja, miként juthat be az épületbe olyképpen, hogy a killerek ne vegyék észre. Egérügyességgel besurran a lépcsőházba, ám hiába csönget, felesége nem nyit ajtót. Ez jelentheti azt, hogy nincs otthon, de valószínűsíthet ennél szörnyűségesebbet is: Chantal és Symur szenvedélyesen szeretkezik azon a tetves selyemperzsán. Sultan világéletében büszke volt féltékeny természetére. Ez fölöttébb férfias vonás, ráadásul szenvedélyességről árulkodik. Arról nem is beszélve, mennyire hízeleg a legtöbb nőnek. Afölött hanyagul elsiklik, hogy Chantal sosem tartozott ebbe a kategóriába. Mivel sokoldalú képzésben részesült, amelynek révén bármi, akár még testőr is lehetett belőle, roppant büszke egykori mesterei dicséretére, miszerint ő az az ember, aki még egy violinkulccsal is be tud törni. Csendesen belép a lakásba, és becsukja maga mögött az ajtót. Fülel, szimatol, és csalódottan állapítja meg: itt egy teremtett lélek sincs. Nem is kell körbejárnia a helyiségeket. Profi lévén biztos lehet megállapításában. Nem is azért barangolja végig a lakást, mint ha annak elhagyottságában kételkedne. Tegnap este nem tudott rendesen széjjelnézni némiképpen feszélyezte Chantal tiltakozása. Benyit a fürdőszobába. Végigfuttatja tekintetét a faliszekrényben sorakozó üvegeken, flakonokon. Semmi nem vall arra, hogy itt Symur vagy más illetéktelen illető bentlakásra rendezkedett volna be. Megszimatolja az Impulse La Panther feliratú üvegcsét, és ettől csaknem testközelben érzi Chantalt.

Hirtelen fellépő állapotán csak egy jeges fürdő segíthet. Leszórja ruháit, s beáll a zuhany alá. A törülköző nedvességi fokából megállapítja: Chantal nemrég itthon járhatott, felfrissítette magát, és elegánsan távozott. Találkára ment! Bizonyára az alávaló Symurral. Sultan a dereka köré tekert törülközőben a hálószobába lép. Körbejárja a franciaágyat, majd végigkúszik rajta. Megvizsgálja a párnákat is. Idegen hajszálat nem talál, a lepedő makulátlan. Csakhogy az éjjeliszekrényen szétnyitva heverő, mintegy tizenöt könyv mellől nem hiányzik Symur bekeretezett fotója. – A legjobb barátom voltál – sóhajtja Sultan. Leereszkedik az ágy szélére, kézbe veszi a képet, és drámai sóhajokat hallatva hosszan nézegeti. – Nem értem, mit zabál rajtad!? Nem tudsz teniszezni, verekedni pláne. Nem bírod a szeszt, halvérű vagy és cinikus. Symur félrehajtott fejjel, napfénytől hunyorogva néz rá a képről, olvasztottcsokoládé-színű szeme mosolyog. – Ne vigyorogj, te piszok – morogja Sultan. – Úgyis visszaszerzem tőled. Tovább tanulmányozza az egykori barátot. Symur hajviseletének jellemzésére ez a jelzős szerkezet jut eszébe: kockafejű sün. Vajon Chantal látta-e már, hogy szakállborotvával állítja elő ötcentis tüskefrizuráját? Röhejes. Hát igen, a szeme. Az kínos. Ilyen éktelenül barna szempártól ledőlnek a nők. Az ilyen szemek forrón érzelmes-értelmes jelleget adnak az arcnak. Na, ezért nevezik ezt a típust kutyaszeműnek. Sultan ledobja a képet. Belenéz az éjjeliszekrény fiókjába. Talál is néhány flakon könnygázt. Női pisztolyt, kábító lövedékkel csőre töltve. A kis nindzsa nevű, kisdedeknek gyártott fegyverkészlet kartondobozát. Abban dobócsillagokat, füstbombákat, és egyéb, kecses kézbe illő eszközöket. Jézus! Ez a nő nem bízza magát a véletlenre.

Felkel, átfésüli a szekrényeket. A légiesen csipkés fehérneműk újra meghatják. Öklére próbálja a körömcipőket, megforgatja, végigcirógatja valamennyit. Szétnéz a konyhában. Nagy főzés nemigen folyhat itt. A tágas hűtőgépben mindössze két pohár, tavaly lejárt szavatosságú gyümölcsjoghurt ácsorog, nyilvánvalóan azon gondolattal játszadozva, hogy szétvesse-e dobozát vagy ne vesse szét. Visszatér a nappaliba. A sarokba száműzött bölcsőben kitárt karral ücsörögnek a szalagos hajú babák, bambán bámulnak maguk elé a macik ott hever közöttük az odahajított szőrmemacska is. Sultan visszatér a franciaágyhoz. Elterül rajta, karját a feje alá hajtogatja, s lehunyt szemmel elmereng. Még sráckorában feltette magában, hogy sosem nősül meg. Annál is inkább, mert szülei szerfölött szerencsétlen életmódot folytattak, szüntelen csatározásaikból könnyű volt kikövetkeztetni: nem állhatják egymást. Ezen nincs is mit csodállani, ha az embernek olyan anyja van, hogy folyton el akar válni tőle a férje. Sultan tizenhárom éves volt, midőn apja azt mondta egy este, az ágya szélére ülve: keresek neked új anyukát. Azóta is keresi. Egyszer majd biztosan meg is találja, s akkor majd mindenki nagyon boldog lesz, beleértve Sultant is, aki talán éppen azon a napon fogja ünnepelni ötvenkettedik születésnapját. Ilyen előzmények után Sultan meglehetősen megdöbbent, amikor azon kapta magát, hogy szerelmes. Folyton verset írt, zsoltárt énekelt volna. Minden légyott előtt kipucolta a cipőjét. Elhanyagolta a haverjait. Az edzőtermet. Valamennyi álmában Chantalt látta: a lány futott felé, selymes haja lobogott, csípője hullámzott, gyönyörű lábán villogtak az izmok. S bizony Sultan tekintete megüvegesedett rózsaszínű köd borította el azt a szempárt, amelynek cikáznia kellett volna munkáltatója válla mellett, hogy idő előtt kiszúrja a támadókat, merénylőket. Többször kirúgták állásaiból emiatt. Nem csüggedt, talált újabbat, minél magasabb fokú egy civilizáció, annál többen szorulnak testőrre. Sultan szívesen híresztelte széltében-hosszában: ő

annyira jó, hogy hamarosan az Elnök első számú személyi testőre lesz. Ezt az álmát kis időre elpihentette, amikor rádöbbent, milyen elképesztően szerelmes. Nem merte megérinteni a lányt, képtelen lett volna ízetlen célzásokat tenni csáberejére, kerülte az olyan félreértelmezhető, riasztó hatású szavakat, mint: ágy, öl, pucérság. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a szűzies pillantású, törékeny Chantal rákérdezett: tán csak nem impotens egy kicsit?! Bizonyítani kellett. Kölcsönkért autók, kölcsönlakások következtek. Symuré is, igen. Boldog idők: ezek ketten még nem ismerték egymást, Chantalnak csak Symur hajlékával, lakáskulcsával, levetett holmijaival volt dolga. És ekkor, minthogy számosszor tisztázták, micsoda eszement marhaság a házasság, Sultan megkérte a lány kezét. Szeme, szája tárva maradt, szíve nagyot dobbant, midőn Chantal igent mondott. Ez volt az a kritikus pillanat, az utolsók közül való, amikor Sultannak meg kellett volna fontolnia a végzetes lépést. Mellesleg minden jel arra vallott, hogy nem illenek össze. Minden jel, leszámítva egymásra gyakorolt iszonyatos vonzerejüket. Utólag nézvést tökéletesen nyilvánvaló, miért buktak bele a vállalkozásba. Nyugodtan lajstromba lehetne szedni ellentéteiket: 1. Chantalt mindennemű társas- és kártyajáték hidegen hagyta 2. még a Monopoly is! 3. Chantal váltig állította, hogy igenis élvezi a Beatlest, a Led Zeppelint, az Emerson Lake Palmert, a B 52-est és a többit, csak sokkal halkabban 4. ugyanakkor folyton Tom Waits-et, Chris Reát meg a Yellót akarta hallgatni 5. egyszer még Richard Clayderman lemeze hallatán is elpityeregte magát 6. utálta a whiskyt üvegből inni 7. ki nem állhatta a bowlingot, miután egyszer valahogy beleakadt az elhajított golyóba, majd azzal együtt végigsiklott a pályán pedig az út végén letarolta a fejével az összes bábut, és nyert! 8. imádta Gerald Durrell férgekről és egyéb dögökről szóló könyveit, és ez szerfölött gyanús lehetett volna 9. és jaj: dermesztő családot mondhatott a magáénak...

Sultanban felködlik az első találkozás a famíliával, és be kell takaróznia, mert kileli a hideg. Riasztóan kezdődött. Háztűznézőbe készülve ölnyi virággal érkezett a házba, ám a megszokás a negyedikre vitte, a lila műkörmöket viselő bigéhez. Aminő pechje volt, a lonya otthon tartózkodott, a csengetésre ajtót nyitott, elvette tőle a csokrot, és hellyel kínálta őt az ágyban. Sultan zavartan leereszkedett a fotel szegélyére, és afölötti iparkodásában, hogy megértesse a bigével a tévedést, ám ne ébressze fel benne öngyilkosságra való örökös hajlamát, valamint a bokrétát is visszaszerezze tőle, rengeteget köszörülte a torkát, a megfelelő szavakat keresgélvén. Ez a viselkedés abba a tévhitbe ringatta a bigét, hogy gégehurutja lehet, ezért nekiállt teát főzni. Sultan bámészan figyelte a fotel széléről, és megállapította: a lonya nyugodtan leszázalékoltathatná magát, hiszen egyik kezét sem tudja rendesen használni a kétméteres műkörmeitől. Ezt a gondolatát nem is rejtette véka alá. Másfél percen belül kegyetlenül összevitatkoztak. Sultan felpattant, és fogta a csokrát, hogy ő távozik. A bige visítva tudatta vele: most rögtön végez magával, és ehhez a forró teavizet fogja igénybe venni. Miután a helyzet úgy-ahogy megoldódott, Sultan lebandukolt a megfelelő szintre, és becsöngetett. Chantal anyja szinte abban a tizedmásodpercben feltépte az ajtót, irtózatos kedvességgel rámosolygott, és berántotta őt a lakásba. Már mentek is fölfelé a galériára. A mama szökőárszerű előadásban számolt be a kérőnek kislánya csodálatos lényéről. Ekkor hirtelen meglátták a kislányt, amint csodálatosan borotválkozik a fürdőszobában. Ami azt illeti, nehéz volt elhinni a hebegő magyarázkodást, miszerint Chantal véletlenül összeölelkezett egy cserép kaktusszal, és szemöldökcsipesszel sokáig tart megszabadulni e találkozás következményeitől, s ez indokolná a villanyborotva-használatot. Mellesleg Sultan a következő vizitkor becsukott állapotban lelte a

fürdőszobaajtót, ennél fogva az elektromos zümmögés is halkabbnak bizonyult, de azért csak kiszűrődött. – Már megint a kaktusz?! – kérdezte, immár csontig áthatva a gyanakvástól. – Fogat mosok – hangzott a válasz az ajtó túlfeléről – Papa megígérte, hogy neked is vesz elektromos fogkefét. De titok ám, mert nászajándéknak szánja! Amikor Chantal kijött végre a fürdőszobából, csókja fogkrémillatú volt, ám Sultan gyanúja nem múlt ki, hiszen az első látogatás alkalmával éppen a papa mesélgette, a munkájáról szólva, hogy a legtöbb vásárló nehezen barátkozik meg az áruház új kínálatával, pl. a fogkrémillatú arcszesszel, minek folytán ő most leszállított áron jutott egy kartonra valóhoz a fantasztikus termékből. Jaj, az első látogatás! Miután Chantal elpanaszolta, mit tett vele a gonosz kaktusz, levonultak a nappaliba. A mama hellyel kínálta a kérőt az egyetlen ülőalkalmatosságon, a hintaszékben. Ő maga felpattant a tévé előtt elhelyezett szobakerékpárok egyikére, és vadul tekerni kezdett. Chantal leült a szőnyegre. Mindnyájan mosolyogtak, a mama egyre verítékesebben, és folyton a számlálót figyelte, mondván, hogy az előírt napi harminc kilométerből még vagy harminc hátravan. Megérkezett a papa, aki alacsonyságával szembeszökően kimagaslott családtagjai közül. Hozzá képest még a majd százhatvan centis mama és a nála fél fejjel sudárabb Chantal is Gullivernek látszott. Sultan megroggyantotta a vállait, nehogy túlsággal nyomassza vendéglátóit kétméteres termetével. Miután a Gulliverek a törpe közt-szituáció fellépett, a mama asztalhoz invitálta őket. Sultan, akit anyja a mikrosütőben percek alatt kiolvasztható készételeken tartott, fejedelminek találta a bőségesen pazar lakomát. Az egyik fogás dicséretét követően meghallgathatta az étek receptjét, amely így kezdődött: „végy húsz deka zsírt, olvassz ki benne néhány szelet szalonnát...

Remek hangulatban zajlott az ismerkedés. Chantal is kitett magáért, apja iránti figyelmességből felvette a tőle kapott melltartót, amely ugyancsak árleszállításból származott. A mama elmondta, hogy nem bízik a hagyományos orvoslásban. Éppen most talált egy gyógyászt, aki hipnózissal kezeli, és bár az illetőnek nincs hivatalos működési engedélye, viszont rendkívül alacsony tiszteletdíjat kér. Ekkor nyílt az ajtó. – Ez Bertin lesz – mosolygott a mama, és folytatta előadását a hipnotikus kezelésről. A papa felragadta a borosflaskát, és telitöltötte a poharakat. Chantal lába az asztal alatt Sultan nadrágszárába siklott, zöldes macskaszeme őrjítően villogott, s mindent összevetve az egész női teremtés gyönyörű volt enyhén áttetsző ciklámenszínű blúzában. Belépett Bertin. Sultant felkészületlenül érte a találkozás. Szegény fiúnak mindkét szeme kifolyt, alighanem csak percekkel korábban, mert a maradványok még gumiálarcszerű arcbőrén lógtak, melyet tömérdek vér és valami kocsonyás váladék borított. Bertin bebotorkált az étkezőbe, s amikor közelebb ért, láthatóvá vált a koponyája hátsó részéből kiálló véres szekerce. Hozzátartozói csodálatosan fegyelmezték magukat. A papa felnézett, és így szólt: – Kikapott a csapatod? – Vacsorázol, kicsikém? – kérdezte a mama. Bertin az asztalhoz támolygott, és szétnyitott ujjai közül az asztalra pottyantotta megopálosodott szemgolyóit. Chantal felpillantott. – Hoztál újságot? Válaszként Bertin fellebbentette zakója szárnyait. Ingén géppisztolysorozat véres-lőporos pontsora virított. – Tudsz figyelni, drágám? Ez itt Sultan – mondta a mama. – A kishúgod kérője. Mutatkozz be szépen. És ha vacsorázni akarsz, szedd rendbe magad, mielőtt közénk ülnél.

Bertin csak legyintett, rozzantan a székére roskadt, és lekapcsolta műlábát, melyet aztán Sultan székéhez támasztott. Aggodalomra nem volt ok, így is maradt lába, kettő. – Komolyan mondom, kisfiam, kezdesz idegesíteni – közölte a papa, látván a vendég elfehérülő arcát. – Harminc éves a gyerek, de még egy kicsit, hogy is mondjam... – magyarázta a mama –, szóval: túlontúl játékos. Bertin kifeszegette a nyúltagyából a szekercét, és azon velővel, más cafranggal borítottan az asztalra vágta. – Ez afféle családi jegy nálunk – folytatta a magyarázkodást a papa, mert úgy ítélte meg, hogy a vendég erre határozottan igényt tart. – Tudja, én a reklamációra visszahozott holmik egyikét-másikát szoktam olykor hazamenteni, mert olyan tárgy nincs, ami egyszer még ne lenne jó valamire. Igazát bizonyítandó abban a pillanatban elsült Chantal melltartója, és a kivágódó fémcsipesz telibe találta Bertin feketén üreslő szemüregét. A fiút kíváncsivá tette, hogy mégis, mi támadhatott rá, így hát lenyúzta fejéről az ügyesen valósághű maszkot, és ledobta kivert szemét, agyvelőcafatos szekercéje mellé. A másik arcát szeplők tarkázták, tartalék szempárja égszínkék volt, mosolya széles. Sultan vállára csapott. – Szia, te balsorsú. Méghogy kérő!? Gondold meg, amíg nem késő! A húgom holthülye. Az öreg óriás azt akarta elmondani, hogy diliboltban dolgozom, és minden cuccot hazahordok kipróbálni. Chantal üstökön ragadta az alkalmat, és bejelentette: – Itt fogunk lakni. Sultan majd apránként megismeri a szokásaitokat. – Itt...? – kérdezte a mama reszketeg hangon. – Itt?! – röhintett Bertin komolyan. Sultan nem figyelt eléggé. Vagy ha igen, akkor nyitott szemmel, ám lakatra zárt aggyal elment a Jelek mellett. Ugyanis továbbra is kitartott nősülési szándéka mellett.

Kisvártatva megtartották a kézfogót. Chantal poétikus csipkeruhát viselt, a mama zokogott, a papa kétujjnyi vastagságú szemüveglencséjét elhomályosította az öröm. Bertin boltjába friss szalmafejek érkeztek, ezért a fiú úgy festett, mint aki most jön az Ózból, a Madárijesztő jelmezében. Sultan anyja rezzenetlen arccal ülte végig a ceremóniát, majd fehér kesztyűs kezével megpaskolta az újdonsült pár arcát, sarkon fordult, és szó nélkül távozott. – Nem furcsa egy kicsit az anyád? – kérdezte Chantal, először találkozván anyósával. – Nehéz élete volt – mentegette szülőjét Sultan. – Egyedül nevelt fel, mert apám elment, amikor tizenhárom éves voltam. Elvesztette a szüleit is. – Mikor? – Negyvenévesen. Légy megértő. – Szívesen megértem a messzi távolból – bólintott Chantal. Nem beszéltek többet a témáról, mert heves átöltözés után a pályaudvarra kellett rohanniuk, nehogy lekéssék a hegyekbe tartó vonatot. Nem csupán elektromos fogkefét kaptak nászajándékba. Chantal szülei a nászutaspárok Mekkájában, a Kék Madár Hotelben foglaltattak nekik szobát, tíz napra és éjre. Megérkezvén ámultan csodálták meg a zöldellő hegyek karéjában fekvő, kéken ragyogó tavat, a tizenhatodik századbeli kastélyok stílusában épült szállodát, és a vendégsereget: megannyi boldogságtól részegült ifjú párt. – Látod, mennyire hasonlít egymásra ez a sok új házas? Ezt teszi a boldogság – állapította meg Chantal, és felment a szobába, hogy kicsomagoljon, és illatossá tegye magát első hivatalos éjszakájukra. Sultan ivott egy whiskyt a bárban, majd elcsellengett a hallban. Az ablakból elébe táruló látvány olyannyira lenyűgözte, hogy mélyen kihajolva folytatta a gyönyörködést, rózsaillatot belélegezve.

Egy ifjú asszony, arra járván, talán a boldogok vészes hasonlatossága folytán, összetévesztette őt saját hitvesével. Gondolta, meglepi szerelmesét. Mögé surrant, benyúlt a combjai közé, s felhevültségében kissé érzéketlenül, belecsípett. Sultan, ki éppen azon merengett, hogy új életet fog kezdeni, a váratlan és fölöttébb kínos támadástól megriadva, reflexesen kivetette magát az ablakon. Úgy mozgott, mint minden profi, a vállán átfordulva fékezte az emeletnyi zuhanást. Alant japán rózsák bontogatták szirmaikat, s gyengéden érlelték paradicsomra emlékeztető terméseiket. Ám virágjaikat, gyümölcseiket egyként óvták szörnyű töviseikkel. Sultan közöttük landolt. S míg véresre karmolva, halkan nyögdécselve talpra szökkent, döbbenten hallotta, amint a támadó hölgy segítségért, majd egészen konkrétan rendőrért kiált. Merthogy megtámadták! Sultan úgy gondolta, jobb, ha eltűnik, mint ha magyarázkodni kezdene. Sehová nem vezetne az egymásra mutogatás, egy hölgy nyugodt szívvel megvádolhat egy férfit, viszont ki hiszi el, ha a pasas kiált szatírát!? A rázódástól és a megrázkódtatástól félkábultan rohant tovább, egyenesen egy méltóságtelin begördülő Rolls Royce elé. Soha életében nem felejti el azt a hülye figurát a motorháztetőn, mivel alaposan beleverte a fejét, amikor rácsattant a karosszériára, de az abroncsok mély bordázatát sem, amiket másodpercekkel később, a lezuhanáskor vehetett szemügyre. Ez már csakugyan kínos helyzet volt. Felpattant, és menekült tovább, abban az örömteli tudatban, hogy számos baja mellett végre agyrázkódása is van. Ekkor dübörgött be a szállodához tartozó lovasiskola kis csapata. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Sultan egyet tehetett: elvetette magát a porban, a csattogó patkók alatt. A lovak átbotladoztak rajta az utolsó paripa, finomabb érzésű lévén a

többinél, óvatosan belépett a combjai közé, nehogy eltapossa. Ott is volt mit eltaposnia. Sultan négykézláb kúszott el a helyszínről. Egy bájos hároméves kislány – vörös copfocskával, áttetszően elálló fülekkel – megrántotta az anyja kezét. – Mami, nézd! A bácsi kommandózik! Sultan borzalmas kínjaitól könnybe lábadt szemmel vette be magát a park bokrai közé. Felmérte, hogy kasztrációs fájdalmain csakis víz segíthetne, lehetőleg jeges, bár végső esetben akár langyoska is megtenné. Kapóra jött hát, hogy a gondosan nyírt bukszuslabirintus közepén álló békalencsés, tündérrózsás tavacskához érkezett, amelyet a Kék Madár Szálló kertésze ápolgatott éppen, nagy szeretettel és egy hosszú rúddal. A hivatásának megszállottjaként ismert kertész felbőszült a tóba vágódó szakadt csavargó láttán. Sultan fel nem foghatta, miért bánnak így a fizetővendéggel. Mostohán bántak vele. Szívesen elücsörgött volna a vízben, hogy az a tagja, amelyre éjszaka a legnagyobb szüksége lenne, hűlögessen, lohadjon kissé, de a szenvedélyes kertész folyton fejbe verte a bazi nagy rúddal, és még azt is kilátásba helyezte, hogy keresztüldöfi vele, ha nem takarodik ki a tündérrózsából. Mit tehetett?! A döfölésektől ösztökélve kimászott a jó kis tóból. Elvonszolta magát a bukszus legsűrűbb pontjáig, és ott lerogyott. Felmérte sérüléseit. Rettenetes állapotban volt, nem csupán a lelke, de a bőre, ruhája is. Nem is csodálható, hogy a kertész csövesnek nézte. Amint valamelyest összeszedte magát, a bokrok oltalmában megkerülte a parkot, és egy elhagyott partszakaszon belemerült a csónakázó tóba. A sötétség beálltával lopódzkodott vissza a szállodához. A zsaruk még a hallban jegyezgettek. Enyhén furcsállották, hogy minden szemtanútól más és másféle személyleírást kaptak a szatírról,

aki, miután a hallban tartózkodó hölgy ellen intézett szeméremsértő támadása meghiúsult, ámokfutó módjára menekült el, árkon-bokron át. Sultan a gyülekezet mögött felsurrant a szobába, ahol is a nászutasok gyönyörűségére épített baldachinos nyoszolyán kisírt szemmel lelte hitvesét. – Hol voltál? – kérdezte Chantal. – Attól féltem, hogy úszni mentél, és belefulladtál a tóba. – Stimmel – felelte Sultan. – Úszni voltam. Kell a kondimnak. Nászúton sem lehet elpuhulni! Miattam sose aggódj! Jegyezd meg: én mindig ura vagyok a helyzetnek! – Nosza – biztatta a lány, és átkarolta a nyakát, szerelmes szavakat sugdosott a fülébe, s lelopta róla a legtöbb ruhát. Sultan nem adta a nadrágját. Azt nem! – Fáj a fejem – magyarázta. – Most?! Az nem lehet. Pedig még másnap este is fájt. Chantal harmadnap megállapította: – Nyugodtan elmondhatjuk: házasságunk haláltusája az esküvőnkön vette kezdetét. Sultan soha nem mondta volna el, mi történt vele. Márpedig Chantal megtudta. A hallban és az étteremben szálldosó hírekből összerakosgatta a képet. Ezt már csak férje szétkarmolt képével kellett összevetnie, és rögvest biztosan tudta, ki volt az ámokfutó, bár Sultan égre-földre esküdözött, hogy a tavirózsa marcangolta össze úszás közben. Parázs botanikai viták folytak köztük: tövises-e a tavirózsa vagy sem. Negyednap Chantal már válni akart, azzal indokolva elhatározását, hogy mégsem élheti le az életét egy szatírral. Ekkor Sultan megtörten bevallott mindent. Mire elbeszélése végére ért, hitvese a padlón hentergett a nevetéstől, s kis híján a parkettát is felszedte a nagy viháncban.

Midőn Sultan sértődötten felelősségre vonta, amiért nem hajlandó kivenni a részét a gyászból, Chantal angyali zöld szemeket meresztett rá, és újra eldőlt nevettében: – Ura voltál a helyzetnek, mi?! Persze, megbocsátottak egymásnak, még ott, a szőnyegen. És jaj, nagyon boldogok voltak! Sultan felrezzen bűvös emlékeiből. Nem tévedés, a hallása kitűnő: ajtónyikordulást hallott! Azonnal legurul az ágyról, és alábújik. Ha Chantal és Symur érkezett haza, nyugodtan ráér előszökkenni, miként a megtestesült lelkifurdalás, midőn már in flagranti kaphatja őket. Természetesen téved. Bizony, a két killer hatolt be a lakásba. Sultan heverget az ágy alatt, és hallgatja, amint rohamtempóban dől romba a hajlék. Kirángatott, felforgatott fiókok zuhannak a szőnyegre, kibelezett kárpitok recsegnek, cserepeikből kiforgatott növények puffannak a padlón. Két kérdés kergetőzik a fejében, mindkettőre egyformán sürgősen választ akar: 1. mi a rossebet keresnek, ami őnála kisebb?! 2. miként illanjon el az ágy alól és hová?!, mielőtt ideérnek, felfedik hollétét, és játszi könnyedséggel tarkón lövik? Az első kérdésre nincs válasz, a másodikra felsejlik valami ötletféle. Talán kisurranhatna valahogy a hátuk mögött?! Oltári! Egy szál barackvirágszínű fürdőlepedőben suhangasson az utcán, teliholdas éjjelen?! Valószínűleg nincs más hátra, mint szembeszállni a killerekkel. Igen! Sultan határoz. Uralni fogja a helyzetet! Az Úgy mint otthon vendéglő bejáratánál jókora tábla óvja a belépőt: mindenki csak saját felelősségére térjen be ide. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, rengeteg a vendég.

A hely hihetetlenül népszerű. Tömött turistabuszok hozzák a vidéki, külföldi vendégeket. A tulajdonosok két-három hónappal előre vesznek fel asztalfoglalást. Symur az egyik sarokasztalnál kapott helyet. Nézi a vele szemközt ülő Chantal merengő arcát, de szót sem szól. A lány felpillant. – Emlékszel? Amikor nagyon odavoltam Sultan eltűnése miatt, te hoztál el ide. – Ezúttal protekcióval szereztem asztalt. Megszabadítottam a tulajt az aranyerétől. – De hiszen te baleseti sebész vagy!? – Balesetben szerezte – Symur nem mond többet. Idegesítően komolyan veszi az orvosi titoktartást. A tulaj hálóval leszorított hajjal, csíkos frottírköntösben, terjedelmes napilapját olvasgatva üldögél egy kagylóhátú fotel mélyén, lepattogzott zománcú lavórban áztatja a lábát, és lefütyüli az éhes vendégeket. Kisebb gyermekei körülötte játszadoznak. Pettyes labdák és tapadónyilacskák szálldosnak vendéglőszerte. A legapróbb ded a papa lábánál kucorog a bilijén. A terem másik végében tévékészülék untatja magát. – Hát nem megmondtam, milyen megejtően családias?! Örülhettek, hogy elhoztalak benneteket – büszkélkedik egy hölgy a Symurékéval szomszédos asztalnál. Vendégei fanyarul fintorognak. A hölgy a mennyezetre emeli a szemét. – Ti angolok! Csak ülnétek évszázadszámra a kastélyotokban, és merengve néznétek, miként sző a pók. Ezer évig is elhallgatnátok ódon denevéreitek szárnysuhogását. – Nincs igazad – veti ellene az egyik angol, a legelőkelőbb küllemű úr. – Rettenetesen élvezzük ezt a megkapó vendéglőt. Csak egy kicsit hangos a tévékészülék. Továbbá tartok tőle, hogy valamelyik labda előbb-utóbb kiköt a poharaink közt.

Ekkor a tulajdonos felesége kiront a konyhából. A túlsúlyos hölgy ritkás szálú hajában csavarok domborodnak, molylepkemintás otthonkáját biztosítótűk és sportjelvények tartják össze tekintélyes kebelén és oszlopos combjain. – Alvarez! – sikoltja férjének. – Te ülsz?! Kaja meg sehol?! Sírba teszel! Mindent az én gyönge vállaimra tornyoznál! Vedd tudomásul, visszamegyek a mamához! – Jól teszed, Isabelle! – feleli Alvarez, fel sem pillantva a focirovatból. Az asszony csípőre vágja a kezét, szemében démoni fény lobban. – Akkor nem megyek vissza! A mama jön ide! Alvarez észvesztve lehajítja az újságot, kikapja lábát a lavórból, és fürgén a mamuszába lép. A legkisebb ded, edényét maga mögött vonszolva, a papa után nyomul. Isabelle a haját tépi. Szét is röppen néhány csavaró. Az egyik az angol úr előtt álló, whiskyvel töltött, csorba karimájú mustárospohárban landol. – Alvarez! Ez a szerencsétlen kölök megint nem csinált semmit, egy hitvány gombócot sem! Biztos, hogy bélcsavarodása van! Hívd ki az orvost! Ne, az túl drága! Inkább üzenj a birkás embernek! – Te csak törődj a vendégekkel, Isabelle! – feleli zordul az atya. Becsoszog a konyhába. Érkezését változatos hangeffektusok adják hírül. Üstök, tányérok csörömpölnek. Isabelle begörbített mutatóujjával kihalássza a whiskyben fulladozó hajcsavarót. A hüledező előkelőségre mosolyog. – Látja, milyen?! Maga is részvétlen a feleségéhez? Szégyenkezzék! Gyerünk, mit is rendeltek? Kaviár à la commanchez, budier à la tomato, karaj Frankenstein módra, babsaláta. Maga úriember létére babot eszik?! Na, nem mondom! Isabelle elhömpölyög a konyha felé. A lengőajtóban beleütközik az ételeket cipelő Alvarezbe. A torony meginog, ám mégsem omlik le, mert boszorkányos ügyetlenséggel összefogdossák a szálldosni induló tányérokat.

A vendégsereg megtapsolja mutatványukat, de ők oda sem hederítenek az előadás folytatódik, Isabelle tökéletes átéléssel gyalázza férjét. Alvarez Chantalékhoz csoszog, és elhelyezi előttük a tányérokat, melyek közt nincs két egyforma, miként az egy rendes háztartáshoz illik. Elsorolja a kacifántos ételneveket, ám ezek meglehetősen közönséges étkeket rejtjeleznek: tarhonyás húst, krumplistésztát, csalamádét. A törzsvendégek azonban pontosan tudják, hogy amennyiben panchez à la gomez seniorita muchos de la mert kérnek, túrós palacsintát fognak kapni. Az angol társaság mégis meghökken kissé, amikor asztalukhoz érkezik a betyáros pörkölt, és az erős paprikától enyhén füstölgő serpenyős krumpli. A térülő-forduló Isabelle csorba szegélyű, piros pettyes kancsóban vágja elébük a francia pezsgőt, éppen olyanban, aminőből Twist Olivér kakaózott az árvaházban. Chantal az étel fölé hajol. Amikor Symur először hívta el az Úgy mint otthon-ba, mondván, hogy szerelmi fájdalmára e helyt biztosan enyhülést talál, percekig döbbenten bámult. Már-már azon volt, hogy felpofozza a vigyorgó Symurt, és hazasiet, ám ekkor Alvarezék lila hajú kamaszlánya toppant melléjük, luftballont fújt májszínű rágógumijából, majd visszahörbölte azt a szájába, és kurtán annyit szólt: bocs. Ezzel kivette a kanalat Chantal kezéből, és belekotort vele a levesbe. Meglelte, amit keresett. El is vonaglott elégedetten, keblére vonva elveszettnek hitt kincsét, egy levél esemény utáni tablettát. – Ilyen nincs – hörögte Chantal. Symur tovább vigyorgott. Maradtak. Hála a családban előforduló nagyszámú balesetnek, a doktor mindig tudott asztalt szerezni a népszerű étteremben. A konkurencia többször megpróbálkozott a vendéglő bezáratásával. De a rajtaütésszerűen érkező járványügyiseknek el kellett ismerniük: az Úgy mint otthon-ban oly fokú a tisztaság, már-már sterilitás, miként a környék egyetlen más éttermében sem. A konkurencia mit tehetett? Áttért az utánzásra.

A környékbeli diliboltok forgalma fellendült, némelyikük direkt átállt a levesben fellelhető fura tárgyak árusítására. Isabelle asszony pedig, midőn hajnalonta a bevételt számolgatta, a férjére mosolygott: – Hah, az a sok élhetetlen drink báros pucér lányokkal próbálja becsalogatni a vendégeket. Pang az üzletük, mi meg, az egykori cirkuszművészek jól megfogtuk az isten lábát. Nem véletlen: az én ötletem volt! Hah, méghogy pucér lányok! – Na, azért... – sóhajtotta Alvarez. És ekkor felötlött bennük, hogy új számmal gazdagíthatnák műsorukat. Szinte naponta friss elemekkel dúsították színpompás repertoárjukat. Érdekes családi életük valóságos tárháza volt az ilyenféle szellemi kincseknek. Alvarez, miután két asztalnál is felszolgálta a vacsorát, a többi jelenlévőt a vendégsereg elhanyagolható részeként ítéli meg. Visszaül a fotelba, kapja az újságot, és beletemetkezik. Isabelle szinte nyomban rajtaüt. – Alvarez! Te folyton csak ülsz?! A végén megint kiújul az aranyered, és alhatsz négykézláb! A vendégek kaján derültségére izzó vita kerekedik köztük. Chantal képtelen felengedni. – Hazavigyelek? – kérdezi Symur, látván, hogy másutt járnak a gondolatai. – Nem is kérdezed, mit érzek?! – Szemlátomást magad sem tudod. – Megint igazad van. Csapoltass le egy keveset a rengeteg eszedből, mielőtt megőrjítesz. Symur csak egy szemöldökrándítással felel. Azután magához inti Isabelle-t, és a molypille mintás otthonka zsebébe gyűri a pénzt. – Ma sem udvarol nekem, doki? – nyafogja az asszony, és úgy fordul, hogy bárminemű közeledési szándék számára hozzáférhető legyen. Alvarez olybá veszi, hogy hitvese szexuálisan molesztálja a vendéget. Felragadja a mamuszát, és padlizsánlila fejjel üldözőbe

veszi a visítva menekülő Isabelle-t. A vendégek görcsösen megragadják az asztalukat, nehogy elsodorja a felbőszülten hömpölygő párocska. – Azért azt még megvárhattuk volna, amíg Isabelle megtalálja a szekrényben a meztelen nőt – sóhajtja Chantal az utcán. Symur komolyan rápillant. – Tényleg hozzám menjünk? Szívesen hazaviszlek. Lehet, hogy Sultan keresni fog. – Pontosan ez az, amiről szeretnék veled beszélni. Nálad. Chantal beül a kocsiba. Symur sóhajtva behuppan a kormányhoz. Úgy vezet, ahogy él. Kiborító nyugalommal. – Megölöm magam – nyöszörgi a lány. – Miért tennéd? – Hogy végre történjen valami. Symur lakásába érve percekig esetlenül téblábolnak. A férfi itallal kínálja Chantalt, majd leül a kanapéra, és figyeli a fel-alá járkáló lányt. Negyedórácska multával felsóhajt. – Nem mintha túlzottan félteném a szőnyeget, de nem ártana, ha egy kicsit a fotelt is koptatnád – próbál beszélgetést kezdeményezni. – Nemde az a bajod, hogy tegnap esti látogatód tökéletesen felkavart?! Hát akkor add elő, amire készülődsz, miszerint szükséged volna arra, hogy zavartalanul átgondold, milyen hatást is gyakorolt rád a Nagy Szerelem váratlan felbukkanása. Tudni kívánod, szeretede még. Ha igen, újrakezdenéd-e. Ha nem, akkor miért vagy mégis ideges. – Pszichiáternek kellett volna menned. – De nem mentem. Tehát? Chantal letelepszik a kanapéra. Symur fekete szegélyes barna szemét nézi, élvezi melegét. – Téged szeretlek – mondja. – Ebben biztos vagyok. – Arra azonban tőlem vársz választ, hogy normális-e egyidejűleg két férfit szeretni vélni.

– Azt hittem, túl vagyok rajta. Még mindig pokoli erővel hat rám. Szörnyű, hogy éppen veled kell erről beszélnem, de ha egyszer te vagy a legjobb barátom!? – Dúsan aláaknázott, hepehupás terepen járunk – feleli Symur. – Nem segíthetek annál többet, mint hogy meghallgatlak. Fölöslegesen biztosítanálak szeretetemről, enélkül is biztos lehetsz benne. Mindazonáltal el kell mondanom, noha nem azért, hogy visszariasszalak: az én terhelhetőségem sem korlátlan. Ebben az érzelmi zűrzavarban neked kell döntened. De ne hagyd számításon kívül Sultan szándékait sem. – Sultan úgy érkezett, mint aki hazajön. Mintha mi sem történt volna. Nemigen kérdéses, mit akar. – Ha leegyszerűsítjük a problémát, akkor az ilyen szabású: te mit akarsz? – Nem tudom. Téged. És őt is. Talán. Egy kicsit. De ehhez már te is kénytelen leszel hozzászólni. Symur megköszörüli a torkát. Felkel, italt tölt. – Nos – mondja –, a választás joga teljesen a tied. De a felelőssége is. Ugyanis ki kell tartanod a választásod mellett. – Azt akarod ezzel mondani, hogy nem jöhetnék vissza hozzád, ha... – Igen – bólint Symur. – Ha elmész vele, mondj le rólam. Nem kétséges, a te szempontodból kényelmesebb volna kedvedre váltogatni bennünket, de ez a legkevésbé sem vonz engem. – Ezt akartam hallani – csattan fel Chantal. – Ez idáig abban a hitben ringattam magam, hogy találtam végre egy tökéletes pasast, aki nem akar kisajátítani, elnyomni. Symur vállat von. – Nem akarlak. És mégis: a pasas tökéletlen. – Nem akarsz?! Akkor mi ez a vagy ő, vagy én? Szerinted ez nem kisajátítás? – Higiénikus megfontolás. Ennyi. Hazaviszlek.

– Ne akarj folyton hazavinni! Fantasztikusan haza tudok menni egyedül is, ha akarok! Hazamenő-fenomén vagyok, jegyezd meg! – Elviheted a kocsimat – vigyorog Symur. Chantal kerekre nyílt szemmel mered rá. – Tudod, miért kedvellek? Azért, mert veled nem lehet összeveszni. Na, és pontosan ez az, amit gyűlölök benned! – Én emlékeztesselek szeretett klubod ama szolgáltatására, amelynek során a hallgató megtanulhatja, miként kell kulturáltan, jóízűen lebonyolítani a különféle perpatvarokat? Hiszen te dolgoztad ki a programot. Mert velem ellentétben te pszichológus vagy. Chantal lazít kissé. – Oké. Azt már tudom, ki vagyok. Most még azt is áruld el, légy szíves, hogy mit akarok. – Égsz a vágytól, hogy belekeveredj valami nagyszabású érzelmi megrázkódtatásba. Nem csoda, ez miattam van, teljes mértékben vállalom a felelősséget. Mert én meg nem figyeltem eléggé arra a kapcsolat-pszichológusra, aki örökké figyelmezteti a szerelmes férfiakat, hogy a nap minden percét tegyék romantikussá imádottjuk számára. Az ipse csak azt hagyta számításon kívül, hogy a nők romantikaéhsége kielégíthetetlen. Egy biztos: Sultan mellett torkig lakhatsz romantikával. Ő az igazi álomférfi. – Micsoda?! A huszadik század végén te romantikáról beszélsz? Meg hogy mi nők, éhezünk rá?! – Annyira nem tudtok jóllakni vele, hogy nyugodt szívvel állíthatom: romantikaigény tekintetében minden nő nimfomán. – Nahát – sóhajtja Chantal. Csodálatos érzés keríti hatalmába: Symurral élvezet vitatkozni. Nem úgy, mint Sultannal. Vele igazi gyötrelem volt valamennyi veszekedés szavaik mindegyike sebzett. De még nem adja meg magát. Kihívóan a férfira pillant. – Légy szíves, azt még magyarázd meg, mi az, hogy romantika!? Válaszképpen Symur előveszi a tizenöt kilós értelmező szótárt, és Chantal combjára ejti. Tette várható következménye nem zavarja.

Elvégre baleseti sebész: majomügyességgel szegecsel össze törött csontokat. A lány a földre sodorja a kötetet, feláll, és átkarolja a férfi nyakát. Szenvedélyesen csókolózva a hálószobába táncolnak. – Fogadni mernék, azért adtad a szótárt, mert nem tudsz felelni a kérdésemre – suttogja Chantal jóval később, a férfi vállán fészkelődve. – Hát nem – hagyja rá Symur. – Fogalmam sincs a témáról. Az R betűnél keresd, és olvasd fel hangosan. Chantal keresgélni kezd az ABC-ben, ám ezt furcsamód a takaró alatt hajtja végre. A férfi nyögve figyelmezteti: – Ez még csak az E betű. A lány rámered: – „E”?! – „E”, mint erekció. Gondolom, a legkevésbé sem romantikus. – Azért tudnék vele mit kezdeni. – Lapozz tovább. – Juj, itt megint találtam valamit! „L”, mint libidó. Megihletted az enyémet. – Sajnálom, ma már nem fér több strigula a puskatusra. – Na, jó. „R”, mint romantika. Ez áll itt: szeretem Symurt, mert ő az a pasas, akivel olyan jól érzem magam vele még azon is nevetek, amin különben bosszankodnék. – Tévedés – helyesbít a férfi. – Ez a szöveg a felnőtt címszónál olvasható. Minthogy az vált jóvátehetetlenül felnőtté, aki már azon is bosszankodik, amin nevethetne. Ne beszélj mellé, keresd az R-t. – „Sz” Szeretlek! – „Z”. Zuhanyozni megyek, mivel tegnap éjjel sem aludtam, és reggel törött csontok várnak. Nem szeretném, ha kábultságomban összetévesztenék egy nyitott hasüreget a kávés csészémmel, és megkavarnám benne a cukrot. – Ráadásul te tejjel szereted. – Pláne.

Symur elvonul. Chantal veleszületett lustaságán felülkerekedik a vágy: használatba kell vennie az agglegényfészek legkedvesebb berendezési tárgyát. Valaha ebbe a lakásba járt Sultannal pásztorórára, akkoriban még csak hírből ismerte Symurt. A férfi valamelyik harmadik világbéli országban foltozgatta a polgárháború áldozatait. Sajnos a misszió hamar véget ért, Sultan visszaadta a lakáskulcsot, ám addigra Chantal eltökélte: egyszer neki is lesz ilyen mámorító zuhanyfülkéje. Voltaképpen megszerezte. A tulajdonossal együtt. De hát egyszerűen nem lehetett ellenállni a gyönyörűségesen piros, koronás londoni telefonfülke kiköpött másának. Chantal a fürdőszobába siet, és bekopog a vízcseppekkel borított ajtón. – Kérem, uram. Visszahívható ez a zuhanyfülke? – Hogyne, hölgyem. Lépjen be, máris kapcsolom önnek az „E” betűt. – Ó, hát mégis...?! – Jó hogy! Sultan fülel. A nappaliban még javában folyik a régészkedés. Óvatosan felnyúl az ágy alól, és fogait összeszorítva, szája szélét beharapva, őrülten koncentrálva kihúzza az éjjeliszekrény fiókját. Hasra fordul rejtekhelyén, s a tolakodó rugókra oda sem figyelve, belemélyed a fiók tartalmába. Hirtelen csaknem megüti a guta. Hogy a pokolba támadjon ki az ágy alól ebben a lehetetlen törülközőben?! Úgy fog festeni, mint valami lökött pali a gőzfürdőből. Ha meg ledobja a halovány barackvirágszín frottírt, végképp kínos helyzetbe kerül. Na de most hogy is van? Ő uralja a szituációt, vagy a szituáció uralja őt? A fenébe is, minden férfiember azért visel alsó- és felsőneműt, hogy bizonyos részei ne legyenek láb alatt. Erről eszébe jut Chantal kis története az első fiújáról. Majdnem felnevet. Újra kinyúl az ágy alól, és végigtapogat a lepedőn. Hamar ráakad a keresett hálóingre.

Azután beletúr a fiókba. A könnygázspray-t undorral félrelöki. A pisztoly megfelelő lesz. Csak le ne ejtse valahogy, mert mágnes nélkül sosem találja meg a parányi játékszert. Végezetül leemeli A kis nindzsa feliratú doboz fedelét. A hálószobába érkező killerek arra lesznek figyelmesek, hogy a franciaágy váratlanul felemelkedik, és egy suhogó selyem hálóinget viselő alak szökken ki alóla. A kísérteties látvány néhány pillanatra megbénítja őket. Mire a pisztolyukhoz kapnának, ráocsúdván, hogy a fehér selyembe burkolt, bozontos mellű fickó nem más, mint az az illető, akinek fejéért súlyos ezrek üthetnék a markukat, vérdíjból kifolyólag, dobócsillagok suhannak át a szobán. Néhány másodperccel később Sultan, a csillagszórás eredményével elégedetlenül, elhajítja a füstbombát. Mihelyt meghallja a fojtott robbanást, tudja is: ezt a fegyvert nem kellett volna bevetnie. Sűrű köd önti el a hálószobát. A tejfehéren gomolygó homály mindent eltakar. A menekülés útját is. A killerek lövöldözni kezdenek. A nyitott erkélyajtón behallatszik a szomszédasszony aggodalmas hangja: – Chantal! Valami baj van? S mert csak néhány lövés felel, minden bizonnyal elrohan, és idetelefonálja a zsarukat. Sultan szeretné kitépni a saját haját. Erre nincs idő: fedezéket kell találnia a jégeső-szerűen kopogó golyók elől. Nem lát célpontot, pedig boldogan visszalőne a kábító lövedékekkel. Legalább elcsendesedne a ház. Ő pedig felöltözhetne. A stukkerok elhallgatnak. A killerek vagy tárat cserélnek, vagy elpucolnak éppen.

Sultan találomra feléjük rohan. Beleakad valakibe, sejtelme sincs, melyik fejvadász lehet az, mellesleg holtmindegy. Megüti a fickót, de ugyanabban a pillanatban vissza is kapja az ökölcsapást. Nem sokáig habozik, viszonozza. Aztán hirtelen kifordul, és rúg. Ledobja az elernyedő testet, indul a másikért, hogy felkutassa a ködben, ám ekkor felvisít odalenn egy rendőrautó szirénája. Kelepce, suhan át az agyán. A lépcsőházon és az erkélyen át sem menekülhet. Ez utóbbi nem is nagyon mágnesezi. Eszébe villan valami. Otthagyja a killereket, kisurran az erkélyre, és átveti magát a szomszédékhoz. Ha jól emlékszik, az asszony Chantal barátnője. Amikor áthuppan, fekve marad. Lassan felemeli a fejét. Amennyiben nem téved, Jeanette-nek hívják az atlétatermetű asszonyt, aki előtte terem. – Maga az?! – kiáltja a nő. – Visszajött? Én meg azt hittem, valaki bántja a kis Chantalt. – Chantal nincs otthon – morogja Sultan. Bearaszol a szobába, s amikor már nem láthatják a pazarul megvilágított park felől, feltápászkodik, eligazgatja magán a csipkés hálóinget. – Elküldhetné a zsarukat. Mondja, hogy téves riasztás volt. – De hát nem volt téves! Lövöldöztek odaát! – Gyakorolgattam, hogy jobban teljen az idő, amíg Chantalt várom. – Miért vette föl a hálóingét? – Hogy szokjam az illatát. – De hiszen nincs is kulcsa! Chantal kicseréltette a zárakat. Hogyan jutott be a lakásba? Egyáltalán, mit keres maga itt? – Jeanette úgy fest, mint aki kezdi komolyan felizgatni magát. Alaric rájuk nyit, láttukra megtorpan, és ökölbe szorítja a kezét a távkapcsolón. – Jeanette! Miért engedsz be transzvesztitákat az otthonunkba?! Nem elég neked a két macska?!

Az asszony lepisszegi a férjét. Hallgatóznak. A robajlásból úgy ítélik, hogy a zsaruk behatolnak Chantal lakásába. A benn talált fejvadászok kelletlenül fogadják őket. Ismét eldördül néhány lövés, számos pofon. Többen ordítanak. Jeanette komoran néz Sultanra. – Nem tudom, mit csinált Chantalnál. De akár monopolyzott a haverjaival, akár egyebet műveltek, és az öltözéke láttán azt is el tudom képzelni, mit játszottak, abban biztos lehet, hogy átadom a zsaruknak. Kötelességem megtenni. Menjen az ajtóhoz. Adja fel magát! – Nem tehetem. Ebben a holmiban nem mutatkozhatok. Gondoljon Chantalra. – Rá gondolok – bólint az asszony. – Menjen ki a zsarukhoz! Mozogjon, mielőtt előveszem a spray-t! – Ó, a szentséges fenébe! Be kéne tiltani ezt az átkos spray-t! – nyögi Sultan. Sarkon fordul, az erkélyre fut, és rutinosan leveti magát a mélybe. Ezúttal nem áll ott a ponyvatetős furgon. Nem hát, mert azt tegnap már elvitte. A házban lakó zöldségesek paradicsommal púpozott utánfutója parkol az erkély alatt. Sultan gerince átszakítja a rekeszeket. A durva módon pépesített gyümölcs leve szökőárként lövell a magasba. A menekülő megállapítja, hogy újabb csigolyatörésekre tett szert. A pürében meg-megcsúszva lemászik a ládákról, s kihasználva a szirénázó rendőrautó körül gyülekező tömeg elragadtatottságát – amely mellesleg csak felerészben szól az ő produkciójának, hiszen a killerek ekkor rontanak ki a kapun, nyomukban a stukkerrel fenyegetőző zsarukkal –, bocsánatkérő mosollyal adoptál egy motort. A jármű tulajdonosa nem is ellenkezik. Lehet, hogy süketnéma. Csak tátog, amikor Sultan kiemeli a nyeregből, leülteti a flaszterre, majd elsuhan járgányán.

Sultan Symur lakásához hajt a szélsebes Yamahán. Meglehet, bizarr látványt nyújt a csipkedíszes selyem hálóingben, amelynek albatroszfehérségét paradicsomfoltok rútítják, az a lényeg, hogy megint megmenekült. Gerince sajog, és nem tűri a hirtelen mozdulatokat, de a motor vezetéséhez szükséges görnyedt pózt elég jól viseli. Több autós rádudál, némelyek ezt-azt mutogatnak is, egy rendőrkocsi vijjogva utána lódul. Ezt lerázza hamar, hiszen a motor remekül veszi a lépcsőket, ha azok mégoly keskenyek is. A Yamaha is alig fér el a lépcsőkorlát és a mellette tornyosuló házfal között. Szikrákat szórnak a lábtartó fémrészei, néhány szikrával Sultan sarka is hozzájárul a tűzijátékhoz. Szerencsésen megérkezik. Elrejti a motort, s örömmel látja, hogy Symur még mindig nyitott ablaknál alszik. Talán éppen most fog leszokni róla. Sultan egy percig hasal a párkányon. Hallgatózik. Semmi nesz. Lassan beereszkedik a szobába. Megáll egy magas támlájú, ódon karosszék mögött. Megköszörüli a torkát. Chantal egy csodanő! Szempillantás alatt felriad, és kirántja az éjjeliszekrény fiókját. Olyanok a reflexei, akár egy profinak. De hirtelen lelohad. – Nos – mondja Sultan –, azt hiszem, nem itt tartod azt, amit keresel. Könnygáz nuku. Symur meg sem moccan. Azt kérdezi: – Mit akarsz? – Gondoltam, elbeszélgetnék a feleségünkkel. – Mindenesetre az ajtón is bejöhettél volna. – Nem akartam zavarni. Chantal halkan elkuncogja magát a takaró alatt. – Kértek egy italt? – érdeklődik a házigazda. – Hagyd csak, ne kelj fel – inti le Sultan –, riasztó lehetsz a kosztümödben. Ha elég erősek az idegeitek, kapcsoljátok fel a

lámpát. Kiszolgállak benneteket is. Chantalnak vörösborocska, neked brandy, jól emlékszem!? Senki sem mozdul. – Hogy kerülsz ide? – kérdezi Chantal. Ez bizony kicsit ostobán hangzik. – Nos, nálad jártam. Éppen a hálószobában szunyókáltam, amikor megérkezett a két fickó, tudod, akik tegnap is meglátogattak. Nem nézhettem ölbe tett kézzel, hogy szétdúlják a lakásodat. Szétcsaptam köztük. Nyugodt lehetsz. Mindent elsimítottam. Chantal feje fölött kigyullad a lámpa. A lány felül, és Sultanra mered, akiből a szék magas háta miatt csak a csipkével szegélyezett mély dekoltázst és a bíbor foltok rengetegét látja. Megragadja Symur vállát. – Csinálj valamit, gyorsan! Merő vér a szerencsétlen! – Rossebet – legyint Sultan. – Ez csak paradicsom. Gondolhatod, hogy uraltam a helyzetet. – Chantal hálóingében legfeljebb a helyzet úrnője lehettél – vélekedik Symur. – Honnan a francból tudod, hogy az övé?! – hörgi Sultan harciasan. Amúgy tökéletesen logikátlanul. Ám erre Symur nyomban rávilágít. – Onnan, hogy időnként le- vagy felölti a jelenlétemben. Szerinted mivégből hevergetünk egymás mellett? Éppen konzíliumot tartunk? Sultan előlép a fotel mögül. Egész alakos képe láttán Chantal valósággal felszűköl. – Szűzanyám! Az álomférfi! – Figyelj jól, Symur! – kezdi Sultan. A karosszékbe hajítja magát, lábait elnyújtóztatja a szőnyegen. – Fogadj meg két baráti tanácsot. Egy: többé ne aludj nyitott ablaknál. Kettő: szokj le a feleségünkről. Kapj rá valami másra. Nem bánom, legyen három tanács: rákaphatnál a pipára. Symur felül, hátát a falhoz támasztja. Kiborítóan higgadt, szokása szerint.

– Barátilag felajánlom a fürdőszobámat. És ha rendbe tetted magad, kapsz egy öltözet ruhát is, hogy elmehess. Sultan végigméri. Symur akkora, mint ő. Viszont abszolút semmit sem tud kezdeni az öklével, legfeljebb a szikével, sebvarró tűvel bánik virtuóz módon. Szögletes fejformáját kiemeli a fekete tüskehaj barna szeme akkor is meleg pillantású, ha kedve épp komor. Hiszen éppen ez a kandallómeleg szempár vonzotta hozzá! Hányszor felkereste Symurt egy-egy parázs veszekedés után, neki mondta el, milyen szerelmes még mindig, mindennek ellenére. Teljesen kiszolgáltatta magát a varázsos szemű gazfickónak. Hülyét csinált magából. Sultan keze ökölbe szorul. – Az istenit! Különben semmi baj, csak a barátságunk jutott eszembe. Ott pityeregtem a válladon, számát se tudom, hányszor. Ha megláttál a küszöbön, már indultál is a fürdőköpenyért, zuhanysapkáért. Szentül hittem, hogy megértesz. Hogy tudod, mennyire szeretem. És most éppen a te ágyadban kell viszontlátnom! S ha nem támad rád a lelkifurdalás, akkor majd rád támadok én! Miért tetted ezt?! – Sultan a lányhoz fordul. – Meg te?! Ez közönséges árulás! – Egészen megrázó voltál – szögezi le Symur. – Már-már könnybe lábadt a szemem. A körülményeid azonban úgy festenek, mintha nem a szerelem hajtott volna vissza, hanem valami sötét ügy. És, ha így folytatod, Chantalt is végzetesen belekevered. – Engem már nem. Én holnap elrepülök Afrikába, és egy hétig vissza sem jövök. Sultan, szeretném, ha részletesebben beszámolnál arról, mi történt a lakásomban. – Nos, mire hazajössz Afrikából, talán a renoválás is lezajlik. Pár lik a falban, na meg a régészkedés nyomai, ez minden. Ja, és azt hiszem, a zsaruk betörték az ajtót. Más nincs. Komolyan. – Mit akar tőled az a két gigantoid? Sultan a vállát vonogatja. – Mit, mit?! Hát nem a csipkés hálóinget.

– Hanem? – A fejemet. Azt hiszem, magas árfolyamon vásárolják manapság. Habár fogalmam sincs, miért. – Nincs? – kérdezi Symur. Sultan sóhajtva feltápászkodik. – Később is gyűlölhetlek kicsi szívem minden melegével – mondja. – Előbb megfürdöm, és elmondom, amit tudok. Ha okvetlenül meg akarsz halni te is, ez a legjobb módja: elmesélem, miért üldöznek. Amíg elkészítem a toalettemet, fontold meg, tényleg akarod-e. Chantalt hazaküldhetnéd. – Elegem van a hazamenésből! Nem megyek haza! Különben sincs otthonom, csupán némi rom. A bíbor levektől átitatott kacér hálóing és a szőrös lábszár a fürdőszobába vonul. Sultan tisztára súrolva, Symur farmernadrágjában, törökülésben elhelyezkedik a terebélyes franciaágy végében. Chantal hiába tiltakozik, a két pasas egy emberként követeli, hogy főzzön kávét, készítsen néhány szendvicset, állítsa be a lakásban fellelhető valamennyi órát, de a pekingi pontos idő szerint, s ha ezzel végzett, és ők még mindig tárgyalnának, akkor foglalja el magát valamivel: válogasson kölest, stoppolja meg Symur zoknijait, foltozzon halászhálót, tiloljon kendert... – Vagy menj haza – tanácsolja Sultan. – Ha ezt még egyszer kiejti a száján valamelyiktek... – Tudom – sóhajt unottan a férfi. – Könnygázt rántasz. Mindig is hálátlan voltál. Most sem értékeled, hogy életed becse lebeg előttünk. Chantal lelép az ágyról. Hálóingét csak egy hajszálvékony pántocska tartja a vállán. Dehogy tartja: lecsúszik. Sultan forgó szemmel bámul utána. – Tudja ez a nő, hogy észbontóan áll neki a selyemholmi?! – Tudja – bólint Symur. – A bőre is abból van. – És a haja. Meg majd minden holmija, még a perzsája is – mereng Sultan. Hirtelen észbe kap, szeme megvillan. – Szóval

szereted. Csakhogy én régebben és mélyebben. Máskülönben nem nagy kunszt szemtől szembe szeretni valakit. Szeresd pár ezer kilométernyi messzeségből. Ha erre is képes vagy, akkor már kezded megérdemelni. – Lezárhatnánk ezt a témát. Beszélj az üldöztetésedről. Sultan hatalmas sóhajjal bele is fogna a történetbe, amikor megérkezik a kávé. – Na most ez egész éjjel így lesz?! – méltatlankodik. – Egyenként fogja behordani a szendvicseket?! – Ne aljaskodj, mert hazamegyek – feleli hűvösen Chantal. – Elviheted a kocsimat – mondja gyorsan Symur. – Nem is tud vezetni! – tiltakozik Sultan. – De igenis tudok! – Fenét tudsz. Nagyon jól emlékszem, hogy minden parkolásnál lezúztál valamit a kocsiról. Hol a lökhárítót, hol a lámpákat, hol a playboy nyuszijaimat. – Igen, de azóta kitettem egy matricát a hátsó ablakba: női vezető. És ha leparkolok valahol, akkor az utánam érkezők nagy tiszteletet tanúsítanak: a kocsim előtt és mögött legalább ötméternyi légüres teret hagynak. Neked is forrón tudom ajánlani. Tedd ki a matricát: „pasas vezet!”, és biztos lehetsz benne, hogy kiürül az autópálya, ha útnak indulsz. Lehet, hogy nem vagyok egy sofőrfenomén, viszont a memóriám kitűnő. Hadd emlékeztesselek első BMW-dre. – Inkább ne – sóhajt Sultan. – Na ugye?! – Chantal felszegett fővel, méltóságtelin kivonul a hálószobából. Odakinn megtorpan, majd újra benyit. – Különben nem hagyom magam provokálni. Ha azért jöttél vissza, hogy léptennyomon emlékeztess esendő nőiségemre, máris szedheted a sátorfádat. – Még hogy a sátorfámat!? Amikor azt a kis motyómat is képtelen vagyok kimenteni tőled, mert ott vagy gázzal, vagy stukkerrel rontanak rám!?

– Egész jó, békés kis hajlék volt az, amíg bele nem tetted a lábadat. – Még hogy békés?! Az a lakás?! Hiszen a szomszédnőd valóságos fúria. Egy lépegető exkavátor! – Te Jeanette-ről beszélsz? Igen?! Azonnal kérj bocsánatot! Nem hagyom, hogy gyalázd azt, akit szeretek! – Szedj össze néhány érvet, amelyekkel meggyőzhetsz arról, hogy van mit szeretni rajta! Symur felkel az ágyról. Kecsesen maga köré tekeri a lepedőt, és az ajtó felé indul. – Beszélgessetek nyugodtan, én megágyazok a nappaliban, a kanapén. Ha nem alszom ki magam, képtelen leszek reggel operálni. – Eldobom a bal herémet – sóhajtja Sultan. – Ti így éltek? Elalvás előtt együtt nézegetitek kedvenc képeiteket a kórtan könyvben? Hát persze hogy egymásra találtatok! Holott én gályáztam, hogy Chantal megszerezhesse a diplomáját. – Én is gályáztam – veti közbe a lány. – Szóval mihelyt kihúztam a lábamat, ti ketten összetettétek a diplomáitokat, és azóta is boldogan éltek, míg bele nem őrültök?! Vagy már akkor is egy ágyban nyálaztátok a kórtan könyvet, amikor még itthon voltam? Nem hiába rágott örökké a féltékenység! Csak azt nem tudtam, hogy rád kell gyanakodnom, Symur! Fel sem ködlött bennem! – Mert nem is lett volna rá okod! – méltatlankodik Chantal. – Symur a legkedvesebb pasas, akit valaha ismertem. – Berekesztenétek végre ezt a tökéletlen dialógot? – érdeklődik a legkedvesebb. – Sultan, ha képtelen vagy összegereblyézni a sztorit az agyadban, akkor kopj le! – Addig nem, amíg nem feleltek: már akkor is!? – Nem! – kiáltja Chantal. – Biztos? – Biztos. – Akkor kivel, ha nem vele?

– Mit kivel? – Kivel csaltál meg? – Senkivel. – Ezt mondtad régen. Most valami újat akarok hallani. – Nem tudok újat mondani. – Szóval makacsul hazudsz! – Ez nem igaz – leheli Symur. – Mindjárt hasba lövöm magam. Olyan hülyék vagytok, mint hajdan. Menjetek haza. Aludni szeretnék. – Jó – mondja Sultan lődd hasba magad, és amíg kiműtöd magadból a golyót a kanapén, addig mi tisztázzuk végre a problémáinkat. Ha végeztél, visszajöhetsz, és beszélünk. Chantal félretolja Symurt az ajtóban. – Én megyek ki – mondja. – Nem tűröm ezt a stílust. Éppen eleget hallgattam a házassági kötelékben. Az ajtó bevágódik. Symur visszaül az ágyra, hátát a falhoz támasztja, és félrehajtott fejjel Sultanra néz. – Nos? – Azt hiszem, küldtem neked lapot, amikor megérkeztem Afrikába. – Küldtél. – Chantal mégis azt állította, hogy sejtése sem volt, hol vagyok. – Neki nem írtál. – De te tudtad! És mégis meghagytad őt abban a hitében, hogy lementem a világtérképről! – Szerinted el kellett volna szavalnom neki a képlapod szövegét, miszerint „A fotón az éjszakai Kalahárit látod, a tripperem szépen gyógyul ölel barátod: Dinamit”? Sultan vidor mosollyal kigombolja derekán a kölcsönnadrágot. – Te nem táplálkozol rendesen, vagy mi? Megfulladok a cuccodban. Dinamit?! Mindenki így hívott az edzőteremben. Szédületes reflexeim voltak. A tárgyra térek. Piszkosul elszaladt az idő odaát. Eleinte a nagyvárosokban vállaltam melót, de aztán

rákaptam a természet ízeire, ettől meg a váltólázéira. Kísértem én mindenféle szerzetet dzsungelszerte. Mind holthülye volt, úgyhogy később inkább a nemzeti parkokban gályáztam. Az őröknek tartottam lőkiképzést, meg közelharcot oktattam, hogy fel tudják venni a küzdelmet az orvvadászok ellen. Amikor ezt is meguntam, elszerződtem egy utazási iroda ottani fiókjához. Nem fogod kitalálni, miféléhez. A neve Horror Tours, és lökött turistákat hurcol szerte a világban, olyan palikat és bigéket, akik hullára unják magukat a bőrükben, és a tíznapos túra során végig akarják kóstolni a földkerekség összes rémségét. Na, ezeket elviszik kicsit Kambodzsába, kicsit Albániába, megfordulnak velük Libanonban, hadd lássanak világot. S mivel azért fizetnek, hogy jókat retteghessenek, szerveznek nekik mindenféle nyalánk bulikat: sétarepülésre viszik őket, a gép lerohad a dél-amerikai hegyek között, valami szurdokban, vagy az Andokban, és kényszerleszállást hajt végre. Naná, hogy az egész kompánia vérszomjas gerillák fogságába esik, ám a helyi testőrök még a hajnalra beígért kivégzés előtt kiszabadítják őket. Elmennek Egyiptomba, és ott egy piramis mélyében rájuk zárul egy sírkamra, aztán meg sötét képű, üvöltő palik rontanak nekik mindenféle handzsárokkal. Később, másutt: megvadulnak alattuk a tevék, beduinok rabolják el asszonyaikat de ez utóbbi nem túl népszerű, mert nekik kellene visszaharcolniuk nőiket, és nem mindenki ragaszkodik ehhez. Aztán elröppennek az én kis dzsungelembe, üvölt nekik az oroszlán, trombitál az elefánt, és fogságba ejtik őket a kannibálok. Egyszer az egyik csoporttal egy négyéves srácot is hoztak. A kölyök piszkosul verte a balhét, hogy mikor eszik már meg őket a kannibálok. Na, egy falu népe teljesen ebből él. Megkötözik a turistákat, rájuk kenik a különböző ízesítőket: mézet, borsot, szurokfüvet, miegyebet, begyújtják az üstöket, ám ekkor jövök én, és pusztakezes harcban megmentem őket. Oltári koreográfiát tanítottam be a feketéknek, mind marhára élveztük a táncot. Egyébként is kedves népség volt. Szerettem köztük tanyázni. Legutóbb is éppen ott vertem agyon az időmet két turistacsoport

között. Odakísértem egy angolt, akinek az volt a dilije, hogy ő megtanul civilizációmentesen érni. Gumókat akart gyűjteni, folyadékszerzés céljából. Fúvócsővel meg íjjal óhajtott vadászni. Időnként ráunt a natúrára, ilyenkor gépre ültünk, és irány a legközelebbi nagyváros. Betértünk egy csehóba, az angol bewhiskyzett, és belekötött mindenkibe, nekem pedig meg kellett őt védenem. Nos, legalább nem jöttem ki a gyakorlatból, hébe-hóba élesben is pofozkodhattam egy jót. Hol is hagytam el a tárgyunkat? Megvan. Na, egy szép napon az angol kifacsart egy gumót, megitta a levét, és ettől pár napra függőágynak dőlt, én meg pihengettem a feketék közt a faluban. Egyszer csak látogatók érkeztek. Szállást kértek néhány napra, mondván, hogy vadászgatnának. Ám nemigen vadászgattak, meg amúgy is volt bennük valami fura, valami katonaszerű. Unalmamban olykor-olykor utánuk eredtem, kilesni, vajon mit művelnek a hupizöld lakókocsijukban. De nem lettem okosabb, mert piszkosul őrizték azt a tragacsot, sosem sikerült belógnom, körülnézni egy kicsit. Volt velük egy bagolyszemű, nagy orrú, magában motyogó, szomorú figura. Na, megpályáztam a palit, mert őt aztán végképp nem tudtam elképzelni, amint oroszlánra vadászik, és fel is fedezi a fenevadat, mielőtt az még közvetlen közelről belebámulna a méter vastag szemüveglencséjébe. Összemelegedtünk a fickóval. De ha agyonversz, sem tudom felidézni, miket mondott, mert azt a holthülye orvosi műnyelvet használta, amivel időnként ti is az idegeimre mentek. Ja, mert orvos volt. Kutató. Hogy tényleg katonai, az is kiderült, mivel két pohár whisky között belefogott egy baktérium életrajzába, amit valami visszatérő űrszonda hozott le a földre, de ennél a pontnál ellankadt a figyelmem, mert az angolra rájött a csandázás, és ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem ki a kunyhó elé, mert ő fél egyedül a sötétben. Piszkosul pipa lettem. Némelyek már két lépést sem mernek tenni a szabadban testőr nélkül?! Különben is, ki hallott olyat, hogy fegyveres kísérettel járjon valaki okizni?

– Oké. Az angol megkönnyebbült, te meg visszaültél a dokid mellé. És? – Hát akkor már nem valami fessen ültem, jobbára inkább hasalgattunk, könyökölgettünk az asztaldeszkán, volt is vagy hajnali két óra, és több üres üveg sorakozott előttünk, a doki szerint négy. Mondtam neki, hogy nyugodtan ossza el kettővel, és én sem ikrek vagyok. Szóval ilyenféle hangulatunk lett. Dumálgattunk. Ő is élete nagy szenvedélyéről mesélgetett nekem, én is neki. Így valahogy: „Legizgalmasabb kutatási témám annak vizsgálata, hogy egy bizonyos baktérium miért okoz halálos kimenetelű betegséget a színes bőrűeknél, míg a fehér bőrűek többnyire túlélik a fertőzést.” Na, gondolhatod, hogy begerjedtem az izgalomtól!? Így hát Chantalról beszéltem neki. Mire ő azt felelte: „Ha be tudom bizonyítani, hogy különfélék az immunválaszok...”, vagy valami hasonlót. Erre én elláttam tanácsokkal, miért is nem nősül meg egy okos férfi. A következő percben meg talpra szökkentem, mert olyan zaj ütötte meg a fülemet, mintha helikopterraj közeledne. De nem ám helikopterek voltak, és én kezdetben attól féltem, hogy nem is sűrű kötelékben repülő csótányokat látok, hanem delirálok már! Chantal kurtán kopogtat, majd benyit egy halom gyönyörű szendviccsel. A tálcát a két férfi közé helyezi az ágyra. Sultan magához vonja a lányt, és rávigyorog. – Mondd csak, mit tennél, ha egy falka csótány rontana be a hálószobádba? – Lekapnám a papucsomat, és közéjük vágnám. – Jól van, elmehetsz. Az ajtó csukódása után Sultan folytatja: – Nem deliráltam. Igazából csótányok voltak, a lehető legvalódibbak. De annyi, hogy tömör falnak láttam őket. Elhúztak mellettünk, aztán leereszkedtek, és lábra kaptak. Pillanatok alatt mindent elleptek. Az összes cuccon, mindenen ott másztak. Undorító volt. – Repülő csótányok? – mereng Symur.

– Ezek repültek, így ni: Brrrrr, brrrrr. Na, a doki piszkosul felizgult, amikor meglátta őket. Egyenesen a buszhoz rohant, aztán hosszan vitatkozott valakivel, majd visszajött hozzám. Ekkor kibontottunk egy teli üveget. Megint fecserészni kezdtünk. A doki már alig is volt magánál, valami védőoltásról szövegelt, aminek az összetételét nem adja ki a kezéből, mert az az ő életbiztosítása. Aztán még kísérleti patkányokról is megemlékezett, amiket majdnem úgy sajnált, mintha emberek lettek volna. E kettőt mégsem szabad összekeverni, hangsúlyozta. Ekkorra már kezdtünk a föld felé konyulni azt hiszem, elbólintottam, aztán hirtelen arra eszméltem, hogy valami megszúr. A doki volt, ott állt mellettem egy fecskendővel, és azt mondta: kicsit sokat ittam, de mindjárt jobban leszek. Nem lettem jobban, a fenébe is, maga alá tűrt a malária. A fura társaság másnapra úgy eltűnt, mint a huss. Eléggé rosszul éreztem magam, de valahogy talpon maradtam, és segítettem lecsapdosni a regiment csótányt. Félúton elakadtam, felszökött a lázam, és ágynak estem. Mély kábulatban hallgattam a ding-dingeket, a vadászat zajait. Aztán teljesen elzsibbadtam, s amikor magamhoz tértem, értesülhettem arról, hogy az angol elment, a Horror Tours kirúgott – viszont a fél falu megbetegedett. Azok a fürge kis emberek hirtelen halni kezdtek! Az emlékmorzsákból összetákoltam a képet: a lakókocsiban voltak a fertőzött csótányok, amelyeket direkt azért hoztak, hogy emberen is kipróbálják a mikrogyilkosokat. A dokinak ez nem nagyon tetszett, de összes tiltakozása kimerült abban, hogy leitta magát. És ha nem valami finom baci-koktélt adott be nekem, akkor viszont védőoltást kaptam tőle! Így hát, amikor tragikussá vált a helyzet, eljöttem, hogy szérumot kérjek, hátha az élőket még meg lehetne menteni. Ám a doki háza üresen áll, ő maga a temetőben pihenget. Mellesleg eléggé furállható körülmények között hunyt el. A killerek a házától követtek, azóta nem szálltak le rólam. Először attól féltem, el akarnak némítani, immár heves a gyanúm: azt hiszik, a doki rám bízott valamit. Mondjuk: a védőoltás titkát.

– És nem? – És nem. Nos? Symur felsóhajt. – Elég nehezen emészthető történet, kivált a te hangulathű előadásodban. Pillanatnyilag azt sem lehet tudni, milyen kórokozóról van szó. Addig a betegeket is csak vaktában lehet kezelni. És még csak hozzászólni sem tudok, mivel egészen más a szakterületem. – Igen, ehhez egészen pici biológus kellene. Mikro. – Mik a tünetek? – Szédülés, fejfájás, kegyetlen gyengeség. Aztán a beteg csak fekszik, míg bele nem hal a fekvésbe. Symur, én kedveltem azokat az embereket. Nekem nem kísérleti patkányok voltak. – Vissza kell menned. – Hogy mehetnék vissza védőoltás nélkül?! Tehetetlenül?! Nem bírnám nézni... – Légy szíves, hagyj gondolkozni. – Tessék, csak gondolkozz. Addig megnézem, mit csinál a feleségünk. Sultan kisiet a szobából. Symur tollat, papírt ránt elő az éjjeliszekrény fiókjából. Néhány percig jegyezget, majd felpillant. Farmernadrágja ismét az ágy végében ül. – A feleségünk alszik a kanapén – jelenti. – Nem a feleségünk – mutat rá Symur. – Add meg nekem a brit gumógyűjtő angol nevét. Aztán keress valami edényt, és pisilj bele. Ha végeztél, vért veszek tőled. Reggel felhívom néhány barátomat, hátha tudnak segíteni. Te az első géppel visszamész vér- és vizeletmintákért. A legsürgősebb tennivaló a kórokozó meghatározása. Chantal mit sem sejtve alussza át a hálószobában zajló tanácskozást követő heves vitát.

Reggel arra ébred, hogy napfény simogatja a falakat, és a két pasas egymás mellett szendereg a franciaágyon. Álmukban sincs egy perc nyugtuk, folyton a takaróért harcolnak. Chantal megilletődötten elálldogál fölöttük. Hát igen. A sors gonosz mostoha. Egy nőnek vagy semmiféle férfi nem jut, vagy egyszerre kettő szakad a nyakába, és akkor nem tudja, melyiket válassza. Azt sem igen érti, miért kellene választania. Nincs két egyforma pasas. Különféleségükkel pedig üdítően kiegészítik egymást, változatosabbá téve az ő életét. Chantal sóhajtozva kimegy a konyhába reggelit készíteni. Volt egy fiúja, aki az első lehetett volna. Eljutottak az ágyig, belebújtak, levetkőztek. Akkor a fiú azt mondta: – Mostanáig nem akartalak ezzel zaklatni, de attól félek, hogy kicsi. Chantal megsimogatta a srácot, és azt felelte: – Ne ess kétségbe! Mire a fiú: – Kicsike! – Ugyan – sóhajtotta a lány. – De igen! Kicsi. Meg sem ereznéd. – Hátha mégis. – Na jó, lehet, hogy érzel majd valamit. Valamicskét. De biztosan nem lesz orgazmusod. Képtelenség. Nézd meg, milyen kicsike. Ugye? – Nem tudom eldönteni. Segíthetnél. Például megmondhatnád, hogy most izgalmi állapotban van-e, mert úgy tudom olyankor megnövekszik kissé. – Mi az, hogy izgalmi állapotban van-e?! Az csúcs, ahogy ez most fel van izgatva! Belátod már? Kicsike. Csak egy chip. – Lehet, hogy ennél kisebb is van. – Nem létezik! Ennél kisebb?! – szörnyülködött a fiú. Chantal kiugrott az ágyból, és hirtelen felöltözött.

A srác csak bámult. – Mi van? Hová mégy? – Hová, hová?! Haza, nagyítóért! – Miért? – szűkölt a fiú. – Csak nem kicsinek találod?! Így aztán Sultan lett az első férfi Chantal életében. S midőn e történetet hallgatta, csaknem sírva fakadt hiú büszkeségében. Ám a jámbor Symur sem tett másként. – Jó a nőknek – mondta később –, mert minden pasas beveszi tőlük, hogy ő csupán a második. – Ó, én az ötszörösen elvált asszonyoknak is azt tanácsolom: a következő jelöltjüket nyugodtan biztosítsák arról, hogy ő a második. És a pasik még ezt is beveszik. Csak elsők nem szeretnek lenni. Viszont azt is minden nőnek a lelkére kötöm: nehogy megkérdezzék partnerüktől a sorszámukat, mert akkor ülhetnek mellette az ágyban reggelig, és nézhetik, amint a fickó előszedi mindkét kezét, az összes lábujjait, sorra veszi a gombokat az ingén, a zakóján, hozza a golyós számolót, a Commodore-t, azután végigtárcsázza a haverjait, nemigyógyászát, összes pszichiáterét, hátha azok még eszébe juttatnak valakit. Feleletül Symur magához vonta, és megcsókolta. Végül az ágyban kötöttek ki, s akkor a pasas megkérdezte: – Nem kicsi? És Chantal rémülten felnyögött: – Jézusom, dehogy! Hát most élete pasasai egymás mellett alszanak a franciaágyon, és egyiken sincs takaró, elvégre körmük szakadtáig harcoltak érte. Chantal kinyitja a hűtőszekrényt. Előveszi a vajat, felvágottat is talál. Aztán egy csészényi alvadt vérre bukkan. És még valamire, szintén csészében, ami első ránézésre elhabzott sörnek látszik – ám orvos frigójával szemben sose légy gyanútlan! A lány fogja a leletet, és besiet vele a hálószobába. Symur az alábbi kérdésre ébred:

– Mi ez?! Felül, kidörzsöli szeméből az álmot, a csészébe pillant, és tüstént megrázza Sultan vállát. – Te voltál?! – érdeklődik sötéten. – Nem azt mondtad, hogy fogjak valami edényt, és...? – Sejthetted volna, hogy valami üres lekváros üvegre gondolok, nem!? Netán azt is mondtam, hogy tedd a kaja mellé a frigóba? – Hová tettem volna? Romlékony. – Miről beszéltek? – firtatja Chantal. Sultan sóhajtva végigméri, majd vállat von. – A kis bigréről a kezedben – feleli. – Nem azt kérdezted? Symur precízen válaszol, mint mindig. – Témánk: a kezedben tartott vizeletminta. – Urak! Mi folyik itt?! Sultan felkönyököl az ágyon. – Te csak utazz el, ne törődj semmivel. Mi majd mindent elsimítunk. Urai vagyunk a helyzetnek. Chantal távozása után irigy féltékenységgel nézi, amint Symur a helyzet magaslatára telefonálja magát. Tárgyal, szervez, intézkedik, egy kötetre való jegyzetet készít, közben jobbára latinul beszél. Az utolsó hívást anyanyelvén bonyolítja, ám Sultan számára ez azért érthetetlen, mert szerfelett titokzatoskodó, viszont megüti a fülét a saját neve. Azután Symur nem szól semmit, a készülék mellett marad, s tolla hegyével az asztal lapját kopogtatja. Sultan úgy érzi, nem sokáig bírja már a rettenetes feszültséget. – Mi van? – kérdezi. – Ez tébolyító! Legalább egy cigit adj! Tudtam, hogy újra rákapok, ha a feleségünk közelébe kerülök! – Nem dohányzom. Megcsörren a telefon. Symur csak néhány szót vált a hívóval, majd leteszi a kagylót, és letörten néz Sultanra. – Összes tervünk dugába dőlt. Nem léphetsz ki az országból. Amint valahol felmutatod az útleveledet, tüstént lelakatolnak.

Chantal hazasiet csomagolni. A lakás maradványai láttán egy percre meghatják régi emlékei. Hiszen ez megtörtént már vele nem sokkal azután, hogy ideköltöztek, berendezkedtek, és megkezdték végre független életüket. Egy délután, munkából hazajövet hajszálra ugyanez a kép fogadta: kitárt szekrényajtók, szerteszórt ruhák, kiborított fiókok, lesepert polcok. Szeretett otthona úgy festett, akár valami forgószélsújtotta övezet. Betörés! Dühödten rohant végig a helyiségeken. A konyha romokban hevert, a fürdőszoba sem mutatott derűsebb képet. A hálószoba látványa további könnyeket csalt a szemébe. Sultan a franciaágyon feküdt, szétvetett karokkal, hasmánt. Chantal felsikoltott. Megölték! Odarohant, a hátára fordította a férfit. Nem látott rajta borzalmas sebeket. Torkán zsinór nyomát. Szívében jégcsákányt. Csecsemősen szuszogva aludt a drága. Azért a sikoltozásra magához tért, felkönyökölt, és növekvő érdeklődéssel nézte hitvesét. – Mi a rosseb bajod van? Skorpiók szambáznak a fürdőkádban? Nyavalyatörést lehet kapni tőled! Az ember lepihen egy percre, és arra kell riadnia, hogy valaki éktelenül ninózik a fülébe! – Megnézted, mit vittek el? Kihívtad a zsarukat? – Mi van??? – Sultan felült, néhányszor megrázta a fejét még mindig fogalma sem volt, mi ez a hisztéria. Chantal fásultan az ágyra rogyott. – Neked nem tűnt fel, hogy betörtek? – kérdezte hátborzongató szelídséggel. Sultan abbahagyta a fejrázást. Körülnézett. Kukkot sem értett. – Ide?! – Tényleg nem látod, hogy néz ki a lakás?!

– Miért? Hogy néz ki? Nem mondom, volt már csinosabb is. De minek kell ettől ultrahangon visítani? A költözéskor még ilyenebb volt. – Te csináltad? – nyögte Chantal. – Eltitkolsz előlem valami elmebetegséget, amitől időnként rombolnod kell? – Tudod ki titkolózik itt? Te, édes angyalom! Hová a rossebbe tetted a zsilettpengéimet? Chantal a homlokára szorította a tenyerét. Finoman beletépett a hajába. Néhány hajszál a kezében maradt. Megvizsgálta őket, vajon megőszült-e hirtelen. Azután démoni nyugalommal összefoglalta az információkat, amelyekre sikerült szert tennie. – Egyszóval pár vacak zsilettért fordítottad visszájára a lakást? Ezt én nem keresésnek nevezném, hanem házkutatásnak! És legalább megtaláltad? – Nem. És piszkosul pipa vagyok rád. Ha derék asszony volnál, rendet tartanál, és nekem nem kellene régészeti feltárást végeznem, valahányszor csak borotválkozni akarok! – Engem hibáztatsz azért, hogy restaurálásra szorul a lakás? Tudod, miért nem találtad a koszos zsilettedet? Mert nincs! Mert nem vettél! Én tartsam fejben, hogy elfogyott?! – Olyan vagy, mint az anyád! – Az én anyám?! A te anyád! Sultan halálra sértődött. Felállt az ágyról, cipőt húzott, az ajtó felé indult. A küszöbről visszaszólt, mert úgy vélte, meg kell okolnia demonstratív távozását. – Tudod, hogy anyaérzékeny vagyok! Chantal kiszakítja magát emlékei közül, és megkeresi az utazótáskáját. Nem kell fiókokat kihúzgálnia, szekrényajtók nyitogatásával bíbelődnie mind tárva áll. Ezzel persze csak rövid ideig vigasztalhatja magát. Hamarosan az őrülésig feldühödik. Ránctalanra vasalt ruhadarabjai meggyalázva hevernek szerteszét negyvenötös cipőtalpak hernyómintás nyomai éktelenkednek rajtuk. Még a fehérneműin is. És mindez Sultan miatt!

Ráadásul át sem adhatja magát dühének, mert be kell mennie a klubba, ebéd után onnan indulnak a repülőtérre Serge-zsel. És tuti, hogy Serge pontban déli tizenkettőkor kámforrá fog válni! Ez esetben elkerülhetetlen a légikatasztrófa. Ő pedig meghal, élete virágjában! A gigantoidok felületessége folytán az egyik polcon érintetlenül maradtak a ruhák. Chantal kiszórja őket a földre, azután páros lábbal rájuk ugrik. Falhoz csap egy kerámia hamutartót, úgysem dohányzott soha. Talál egy épen maradt vázát, azt kivágja az ablakon. Még mindig éktelenül dühös, és pontosan tudja: ez az, amit nem szabad elfojtani. Ezt magyarázza a klubban is mindenkinek. Elvégre ez a lelki egyensúly titka. Nádból fonott egykori bölcsőjéhez rohan. Felkapja a pepita macskát. Az ütött-kopott szőrmeállat bambán mered az arcába. Chantal agyára ismét vérszökkeny tódul. – Te kukatöltelék! Három keserves év után téged érdemellek?! Tudod, mi vagy te? A férfiúi aljasság szimbóluma! Rövid töprengés után elsorol még néhány durva sértést. Azután a férfiúi aljasság szimbóluma átrepül az erkély korlátján, és a házban lakó zöldségesek frissiben renovált utánfutójában landol. Chantal utánanéz. Lehiggad végre. Kifújja magát, és táskáját a vállára dobva elindul a klubba. Sultan inget kér, és beletűri a kölcsönfarmer derekába. Hosszan válogat, mielőtt cipőt adoptálna. – Az oltári szentségre, Symur! Hogy tudsz ilyen cuccokban járni?! Sehol egy repedt cipősarok, egy törött farmer! Symur vigyorogva széttárja karjait. – Sportos eleganciával öltözöm. Ellentétben a te hanyag sportosságoddal. – Na, ez az elegancia csípi az én szememet. Képtelenség rendesen felruházkodni a szekrényeidből. Egyetlenegy tisztességes cipőd sincs? Én ilyen lakkos vackokat fel nem húzok!

– Ezek nem lakkosak, hanem cipőkrémesek. Nézd és lásd: így festenek a tiszta lábbelik. – Egész csomó cipőféleséget árulnak, amiket nem kell suvickolni! Tényleg nincs egyetlenegy rendes topogód sem?! – Nem tudtam, hogy szükséged lesz rá, így épp tegnap dobtam a szemétbe a félretaposott sarkú futócipőmet. – És elvitték már a kukások? Nem vitték el. Sultan megdicsőült mosollyal hozza be a lábbelit a kapu mellett álló kukából. Miután felölti, a tükörbe pillant, és elfintorodik. – Hízhatnál. Vagy korrigáltasd méreteidet az úri szabódnál. Legközelebb nem leszek hajlandó ilyen szűk cuccokban nyomorogni. Symur barátságosan a vállára csap. – Tényleg! Tegnap felötlött bennem a kérdés: amióta nem láttalak, a melled esett be, vagy a hasad jött ki!? Amúgy hová készülsz? – Holthülye vagy? Hová készülnék? Egész éjjel erről beszéltünk: Afrikába megyek. Symur magyarázni kezdené, hogy megbízható helyről kapott információja szerint valamennyi repülőtéren, hajókikötőben, busz- és vonatpályaudvaron, valamint a közutakon név szerint őt lesi az összes zsaru. Sultan belefojtja a szót. – Azért erőlteted ezt a baromságot, mert Chantal is Afrikába megy. Rohadtul féltékeny vagy, Symur! Igazán undorodhatnál magadtól. – Hadd nézzelek meg jól. Azt hiszem, utoljára látlak. Várj még! Jobban be kell innom a képedet. – Nikotint igyál, barátom, nikotint! Eszedet vette a féltékenység. Legjobb lesz, ha fürgén végzel magaddal. Nincs visszataszítóbb, mint egy féltékeny pali! – kiáltja Sultan, s e végszóval lelép. Néhány perc múlva már Chantalt faggatja egy utcai telefonfülkéből. – Kivel mész? Szóval Serge a neve!? Volt vele viszonyod?

– Nem?! És ezt el is higgyem?! Majd most lesz! A meleg éghajlat hihetetlenül bujává teszi az embert. Elugrom a lakatoshoz, mielőtt kimész a repülőtérre. Ügyes mester félóra alatt összedob egy bombabiztos erényövet. Tapodtat se mozdulj nélküle! Azután fütyörészve útnak indul. Symur azt hiszi, hogy ő most teljesen letört, és meg sem próbál eljutni Afrikába?! Mert név szerint keresik?! Nagy durranás, legfeljebb szert tesz egy másik névre. Rém egyszerű. Rutinosan besurran Chantal lakásába. Néhány perc alatt összekapkodja a holmijait, és észrevétlenül eltűnik a környékről. Félóra múlva a Harmónia Klubban bukkan fel. Exneje éppen foglalkozást vezet. Sultan csendesen beül a terembe. Megjelenése senki mást nem zavar, csak Chantalt. A nők tovább beszélgetnek. – Az én férjemnél így néz ki az előjáték: bebújik a takaró alá, és leveszi az alsónadrágját. – Jó neked! Az egy tüzes, szenvedélyes ember! Az én férjem azonnal hátat fordít, amint lefekszik. A következő asszony élesen felkacag. – Ti panaszkodtok?! Az én férjem már eleve háttal jön be a hálószobába! – Ó, mi annyira el tudunk veszni egymásban, hogy ha belemegy a szemembe egy muslica, az övéből kell kivenni! – meséli egy szőke hölgy. – Csak az a baj, hogy a férjemnek korai magömlése van. Túl korai: általában már a hálószoba küszöbén bekövetkezik. Néhány férfiú is ül a teremben. Egyikük megszólal. – Mi nem vagyunk valami vérmesek. Nálunk ekként zajlik az esemény: lefekszünk, hanyatt. Kezünk a paplanon kívül. Megkérdezem az asszonyt: „hogy vagy?” Mondja: „jól, és te?”. Ezután következik tíz-tizenkét „hogy vagy?”. Miután ez a téma kifullad, megérdeklődöm, volna-e kedve szeretkezni. „Hány óra van?” kérdezi. A pontos idő után az jön: „mikor kelsz reggel?”. Közben én elalszom.

Minden szempár Sultanra szegeződik. Úgy fest, ő került sorra. Zavartan megköszörüli a torkát. – Szóval én csak azért vagyok itt, nehogy kijöjjek a gyakorlatból. A Wassermann-specialistám pár hétre eltanácsolt a házasélettől. Chantal szeme megvillan. Sultan rávigyorog, majd felkel, és Serge keresésére indul. Ugyanis szüksége van az útlevelére. Tehát: amint megtalálja a pasast, kénytelen lesz leütni és eldugni valahová, akár volt viszonya Chantallal, akár nem. Azután sminkelnie is kell, hogy valamelyest hasonlítson a szerzett okmányban látható fotóra. Épp ezért erősen reméli, hogy Serge: a.) nem néger, kínai vagy hasonló b.) nem törpe c.) nem holtkopasz és nincs Dali-bajusza. Benyit egy zsúfolt terembe, amelyben férfiak és nők ülnek vegyest, zsibbadtan hallgatva az átszellemült előadót. Sultan leereszkedik az ajtó melletti székre. Néhány percre átadja magát a témának: földönkívüliek márpedig vannak, és égetnivaló, aki ezt vitatni merészeli. Ki-ki elbeszéli ufókkal és ufónautákkal kapcsolatos élményeit. Sultan a mellette ülő nőt böködi, hogy kihúzza belőle az előadó nevét. De a hölgy se lát, se hall, mivel éppen azt ecseteli, miként látogatta meg őt éjjel egykor egy fura alak, aki feltűnően hasonlított E. T.-re. – Mondogatta, hogy „phone home”? – érdeklődik Sultan. – Nem. – Na látja. És ha az ujja sem világított, akkor nem E. T. volt. Hogy hívják azt a pasast az asztalnál? Nem tudja meg, mert az ufószakértő zordan rápillant, és felszólítja: meséljen, miként találkozott az idegen lényekkel. Már ha egyáltalán megadatott neki ez a kivételes élmény. Sultan kihúzza magát. – Megadatott-e?! Nekem nincs papagájom, kanárim. Nálam ufó ül a kalitkában. Tollászkodik álló nap, és azt rikoltozza: „Alien vagyok, Alien vagyok. Maga Serge?

– Úgy látom, ön kételkedik a földönkívüliek létezésében. A jelenlévők mindegyike mélyen hisz az idegen civilizációk meglétében... – Mintha én nem hinnék! Én bármit lelkesen elhiszek. Mindenütt ufónautákat látok! A minap is megjelentek az ablakom előtt, és lebegtek kicsit, hadd szokjam őket. Aztán bejöttek, és tovább lebegtek, én meg mondtam nekik, hogy olvassák le a gázórát, vagy valami, addig is oldódik feszültségünk, lányos zavarunk. Maga Serge? – Nem én vagyok Serge. – Miért nem ezzel kezdte?! Sultan kirúgja maga alól a széket, és távozik. A következő teremben folyó beszélgetés témája: „Hogyan hódítsuk vissza partnerünket?” – Ha önök megérzik, hogy szerettük szívében kezdetét vette az elhidegülés, mi a teendő? – hangzik az előadó vizsgakérdése. Harminc év körüli, sápadtszőke hölgy tartja fel az ujját. – Amennyiben kívülálló személy áll a folyamat hátterében, mindent be kell dobnunk, hogy elvegyük a kedvét hitvesünktől. Amikor az én férjem kigyúlt a postáskisasszonyért, forradalmasítottam a konyhaművészetemet. Beszereztem egy csomó fokhagymát. Vigyázzunk, ne főzzük meg! Nyersen az igazi: intenzívebben fejti ki taszító hatását. Minden reggel fokhagymás kakaót tettem a férjem elé. Ebédre fokhagymával töltött fokhagymát készítettem. De csak nem ritkulnak a titkos légyottok. Ekkor bevetettem a soha meg nem száradó alsóneműt. Gondoltam, vizes gatyában csak nem koslat. – Miként érted el, hogy ne száradjon meg? – érdeklődik egy vattacukor frizurás hölgy. – Úgy, hogy folyton bevizeztem. Egyszerű. – És? – Nos, az én hitvesem tizenöt méter sugarú körben bűzlött a fokhagymától, mindenütt hurutja volt a nyirkos alsóneműtől, ám a

postáskisasszony mégis ragaszkodott hozzá. A végén még örültem is, hogy akad valaki, aki el tudja viselni azt a visszataszító palit. – Jó volna valami csalhatatlan módszer – sóhajt egy fürtös hajú asszony. – Az én férjem gyanúsan sokat értekezik mostanában. Sejtem én, hogy nő van a dologban. Na, mondom, úgy látszik, elhanyagoltam magam az utóbbi időben, csáberőm alábbhagyott, itt az alkalom: visszafiatalodom. Elfutottam szépészkedni. Na, jövök haza a kozmetikustól, kérdem a férjemet, lát-e rajtam változást. A pasas rám pillant, és azt mondja: „a ráncaidat is nyugodtan felvarrathattad volna, mert a végén még közéjük dzsal a por.” Felöltöm a vadiúj ruhát, illegetem magam, erre az a válasz: „Legközelebb garbós nyakkal csináltasd, mert az toka ellen dzsal.” Dögös körömcipőben billegek? Reakció: „Eddig fel sem tűnt, mekkora lúdtalpad van.” Miniszoknyát húzok? „Jé, nem kéne megműttetned a lábadat valami ortopédsebésszel? Hátha ki tudná egyenesíteni imitt-amott.” Új frizura? „Azt hiszem, drágám, legjobb volna, ha leborotváltatnád a fejedet. Semmi más nem segíthet ezen a te sprődli hajadon.” Tud valaki olyan módszert, ami biztosan beválik? – A férjed étele a megoldás – vélekedik egy lebegtetett nemű teremtés. – Mit tegyek bele? – Bombát. Sultan termet vált. A parkettás, tágas hodályban pattogó ritmusú zeneszóra karcsúbb és kövérebb hölgyek ugrabugrálnak. A mester már első ránézésre gyanúsnak látszik: mintha a kelleténél több feminaelem jutott volna belé. Sultan úgy dönt, hogy rossz helyre tévedt, s éppen menni készül, amikor az egyik nő nevén szólítja tanárát. – Jóságos ég! – nyögi Sultan. – Maga Serge?! És meredten nézi a súlyos aranyláncoktól csörgő, riszálós mozgású fickót, aki ráadásul oly szép, akár Dávid. Dávid modelljéről

pedig azt susogják, hogy nem a két szép szeméért állt meg a szerteágazó szexuális érdeklődése folytán is elhíresült Michelangelónak. – Én vagyok Serge – feleli a fickó kihívóan. – Nem tetszik valami, édesz? – És lepöcköl egy hajszálat Sultan ingéről. – Dehogynem – nyögi a kérdezett. Nem futhat el. Tanulmányoznia kell a fickót, elvégre az ő útlevelével óhajt kilógni az országból. – Éppen azért vagyok itt. Nagyon dicsérik, hogy milyen rettenetesen jó tánctanár, tudja!? A feleségem kacérkodik a gondolattal, hogy beiratkozzék a klubba. Ráférne egy kis mozgás, mert már eléggé magatehetetlen a fölös kilócskáitól. Gondoltam, megnézném magát, mielőtt ideengedem az asszonyt. – Ez nem tánsz, hanem aerobik – feleli Serge. – Üljön le, ész figyeljen. Sultan köhint egyet, és közelebb hajol a fickóhoz, jelezvén: bizalmas természetű kérdésen rágódik. – Maga olyan jóképű, olyan klassz – suttogja álnokul. – Nem fogja elcsábítani az én kis feleségemet? – Erre mérget vehet, édesz! Na, nyissza kerekre a szemét, ész figyeljen. – Biztosan nem? – nyögi Sultan. – Biztoszan. – Miért? Nem szereti a nőket?! – Dehogynem, bájosz úr, mindhalálomig a nőket szeretem. De itt nem szeretgetek szenkit. Ez a munkahelyem. Ész ha megengedi, folytatnám az órát. Sultan leül, s egyre nehezebb szívvel figyeli Serge-t. Ez az alak vonagolva jár, ráadásul riszálja magát. Tisztára, mint John Travolta. Kétségtelen, hogy ez remekül illik hozzájuk, ők éppen ettől olyan helyes fickók. De ő, Sultan talpig férfi. Ha néha-néha egy kis vonaglást visz a mozgásába, az inkább olyanféle, mint a tevéé, mert az lezserül hat. Mindez hagyján. A lemásolandó modell pecsétgyűrűt visel!

Karkötőt, kilósat. Vastagszemű nyakláncot. Hátralőtt, brillantinos hajat. Feketét! És mindennek tetejébe frissen borotvált, akár egy meztelen csiga! Sultan kirohan a klubból, hogy mielőbb szert tegyen a kellő mimikrire. A hamvas korú fodrászlány tincsenként koromszínűre festi sötétszőke haját, részvétlenül leborotválja gyönyörű, férfias szakállát, majd közli: még húsz perc a festék hatóideje. Ezután kecsesen eltársalog a kolléganőivel. S közben az ő – karfán nyugtatott – kézfején ücsörög, időnként még fészkelődik is. Ő pedig nem mer szólni. Kínok kínjait szenvedi el. Végül elábrándozik. A nászút leteltével beköltöztek Chantal szüleinek otthonába. A lakás hamarosan kicsinek bizonyult. Az alsó szinten volt a konyha, az étkező, a nappali, a parányi fürdőszoba, és a szülők hálószobája. A galérián lévő két szoba közül a nagyobbat Bertin birtokolta, a kisebb jutott Chantalnak. S hiába volt odafönn is fürdőszoba, egyszerre csak egyet használhattak, hiszen ha odalenn kinyitottak egy csapot, a galérián minden vízforrás elapadt. Chantal anyja kelt elsőnek, hogy elkészítse a reggelit szeretteinek. Trillázva zuhanyozott félórácskát. Utána a papa vette birtokba a lakás vízkincsét. Egy fóka odaadásával pancsikolt a tus alatt, ám borotválkozását sem kisebb pacsálással bonyolította le. Őt Chantal követte, aki fürödni szeretett alig tovább negyven percnél. Mire végzett, Bertin már az ajtót döngette, hóna alatt gumipingvinjével, amely nélkül képtelen volt másfél órácskát elheverészni a fürdővízben. Sultant egy lokáltulajdonos alkalmazta testőréül. Tizenkét órás műszakokban dolgozott, felváltva teljesítvén éjszakai és nappali szolgálatot, vérlázítóan kevés szabadnappal, nem túlságosan borsos díjazás ellenében. Reggelente akkor ért haza, amikor éppen a Nagy Fürdési Láz tombolt. Mivel képtelen lett volna zuhanyozás nélkül ágyba bújni, meg kellett várnia, amíg mindenki kilubickolja magát.

Ez nem is okozott különösebb problémát, ha nyugodt éjszaka után tért meg a hajlékba, ám jóval gyakrabban fordult elő, hogy az éjidő a kimerítő pofozkodás jegyében telt el, s ilyenkor bizony jólesett volna, ha mielőbb felfrissülhet, és felteheti végre a jeges borogatásokat ezére-azára. Ha nappalos volt, ugyanúgy belecsöppent a reggeli forgatagba. Megpróbált Chantal fürdési idejében tisztálkodni, de e tárgyban már az első reggelen összezördültek. Sultan virgoncan kapargatta sortéit a mosdókagylóba zuhogó áldott víz fölött. Chantal tekergette a csapokat, de a kádba csak hörgés érkezett, víz egy csepp sem. – Drágám – kezdte a lány –, mi volna, ha bedugnád azt az istenverte mosdókagylót? Muszáj neked hattyúmód beretválkozni? – Hogy mondhatsz ilyen képtelenséget: hattyúmód?! Egyébként, ha bedugom, akkor visszakenem magamra a habot. – Használj villanyborotvát. – Nem bírja a bőröm. Különben se engedj még fürdővizet, mert zuhanyozni szeretnék. – Nincs időm megvárni, amíg konyhakész leendsz. Mosakodj meg a fürdővizemben. – Azt akarod ezzel mondani, hogy beledughatom a lábamat a levedbe?! Hah, minő kegy! És utána miként öblítem le magamról a szappanhabot? Tudhatnád: nem csak egészségtelen, de gusztusmentes is a kádban fürdés. Saját szennylevedben fetrengőzöl! Fúj! Chantal felháborodott. – Már az ókorban is fürdőkbe és nem zuhanyozókba jártak az emberek. Lám, túlélték, hiszen máig fennmaradt az emberiség. Sultan elzárta a vizet, és intett az asszonynak: fürödjék, ha akar. Fogta a vadonatúj elektromos fogkefét, bekente fogkrémmel, és bekapcsolta. A civilizáció csodája a következőt produkálta: az egész szerkezet vad vibrációba kezdett, miáltal a krémcsíkot többé-kevésbé

egyenletesen elosztva felspriccelte a plafonra, a tükörre és a csempékre. Sultan tátott szájjal bámult. Sosem hitte volna, hogy abból a parányi pasztacsíkból ennyi helyre, ilyen bőségben futja! Azután kezdte elölről. De nem tudott olyan gyorsan rábukni a fogkefére, hogy megelőzhette volna a krém szétlövellését. Mire a fogai közé vette a sörtéket, már egy szikrányi pasztát sem lelt rajtuk. A fürdőszoba igen hamar hasonlatossá vált egy olyan bordélyhoz, amelyben álló éjjel különösen rafinált kilengésekkel szórakoztatták magukat a vendégek. Chantal elmerült a fürdővizében. A felszálló buborékok sejteni engedték: hahotázgat a drága. Sultan hosszas fejtörés után rájött a megoldásra: előbb bekapja, s csak azután kapcsolja be. Így már működött a dolog. Ennek ellenére sem tudta élvezni. A vibráció majdnem letépte a fejét, a durva sörték sebeket rágtak a ínyére, s mindezt tetézendő, a szájában őrjöngő szerkezet hallatlanul viharos nyálelválasztást indított meg. Mire végzett, öregurasan rezgett a feje, vérzett az ínye, és bokáig állt a fogkrémhabos nyálban. Chantal feljött a víz színére, és biztatóan megjegyezte: – Meg lehet szokni. Sultan nem akarta megbántani a gavallér papát, ezért tett még néhány kísérletet az elektromos fogkefével. Hiába, mindannyiszor tökéletesen kikészült az aktus során. – Rövid ideig csinálod – korholta Chantal. – Legalább tíz percig kefélgesd a fogaidat. Minél alaposabban megmasszírozod az ínyedet, annál egészségesebb lesz. – Ezt nem lehet elég rövid ideig csinálni! – hörrent Sultan. – Ez nem fogmosás, hanem inkvizíció. Ehhez képest még a hüvelykszorító és a spanyolcsizma is kéjmámor. Itt állok tenger nyálban, kivérezve, és erre mondod, hogy egészséges!? Hiszen már transzfúzióval sem lehet segíteni rajtam. Arról nem beszélve, hogy a

vibrációtól órákig kotyog minden a fejemben. Nem! Többé nem használok olyan eszközt, amely a mikrohullámú sütő elvén működik! – Hülyeségeket beszélsz – mutatott rá Chantal. – Nézz meg, semmi bajom az elektromos fogkefétől. Ám ne használd, ha nem akarod. Legfeljebb majd idő előtt kihullanak a fogaid, mert elsorvad az ínyed. – Hol van az előírva, hogy el kelljen sorvadnia az én ínyemnek, amennyiben nem dózerolom órákig mazochistáknak való buzerátorral?! Megmaradt a klasszikus fogmosásnál. Chantalnak igaza lett: fogai hullani kezdtek. De ez a jelenség a főnökével függött össze. Charlie Brill, a lokáltulajdonos az a fajta hirtelen meggazdagodott tahó volt, aki hirtelen meggazdagodva is csak tahó maradt. A fickót valamiféle birodalmias megalománia fűtötte. Lebujaiban virágzott a szerencsejáték, a prostitúció és az erőszak. Sultan az első találkozás alkalmával közölte feltételeit: ő csak a főnök személyes biztonságára ügyel, semmiféle piszkos ügyben nem vesz részt. Charlie Brill vigyorgott, és másokra bízta a durva munkát. A verőlegények pedig Sultan szeme láttára pofozták körbe a házban azt a jámbor férfiút, aki nem kívánta eladni a birtokát, holott Charlie Brill éppen arra vetett szemet, de általában előtte folytatták sajátos rá- és lebeszélő tevékenységüket. Charlie Brill e módszer révén jutott újabb és újabb lokálokhoz, ám nyaralótelepítési és táncosnőszerzési elképzeléseit sem másként valósította meg. Mindennek tetejébe csúnyán kötözködő természete volt, minek folytán nagy gyakorisággal meg kellett őt védeni. Mivel többnyire a hozzá hasonlókba akaszkodott bele, Sultan nem is bánta, ha néhány Brill-félét dermedtre pofozhatott. Ám ahogy teltek-múltak a napok, sejteni kezdte: szíve mélyén arra vágyik, hogy Charlie Brill orrára próbálja az öklét. Ez a perc nem sokáig váratott magára. Egy éjszakán Charlie a konkurencia egyik lebujában kinézett magának egy lányt, s mivel

általában nem volt híve a romantikus széptevésnek, kettőt pattintott az ujjával. Gorillái rögtön indultak, hogy tálcára tegyék a falatot. A lány nem volt egyedül, ám az ilyesmi sosem jelentett akadályt Charlie számára. A verőlegények mindig eltávolították a fölösleges kísérőket. – Charlie Brill – dünnyögte Sultan –, hogy mekkora szeméthegy vagy te! – Mit mondasz? – meredt rá Charlie. Részeg volt, miként többnyire. Hihetetlen, mennyire nem bírta az italt. Fél üveg whiskyvel már tökéletesen elérzéstelenítette magát. Agya zsibbadt el elsőként, ezután a nyelve következett. Erkölcsi érzéke, gátlásai már születésétől fogva zsibbadtak voltak. – Szeméthegy vagy – ismételte Sultan. Charlie Brill reggelig rágódott az információn. Délelőtt tíz óra lehetett, mire feldolgozta azt. Ekkor hármat pattintott az ujjával. A verőlegények nyomban beindultak. Sultan ugyan gyönyörű mozaikpadlót csinált belőlük, amit akár egy ó-pompeji villában is megirigyelhettek volna, de két fogát a zsebében vitte haza. A fogorvos arcátlanul sokat kért a visszaültetésükért. Charlie Brill nem rúgta ki, kettőjük viszonya nem szakadt meg. Kellett a pénz. Sultan nyelt, nyelegetett. Az újonnan felvett különítményeseket sem kedvelte. És bizony hamar bekövetkezett az a pillanat, amikor már nem nézhette tétlenül a működésüket. Ez alkalommal Charlie Brill egy lebujban iddogálva úgy döntött: megveszi a lokált. Azonnal a mit sem sejtő tulajdonos tudomására hozta elhatározását. A tiltakozás sem érte váratlanul. Kettőt pattintott az ujjával. Sultan nem tehetett róla, allergiás volt lincsmenjeire. Különösen akkor, ha akcióban látta őket. Amikor tehát Charlie verőlegényei nekimentek a lokáltulajdonos védelmére felsorakozott alkalmi

testőröknek, és dörgő öklökkel végigfektették őket a táncparketten, majd a lokálos aprításába fogtak, közbelépett. Pálfordulása láttán Charlie Brill egyre azt hajtogatta: ejnye, ejnye. Amikor unalmassá vált, Sultan őt is beépítette a parkettbe, motívumnak. Elégedetten ment haza. Olybá vette, hogy felmondta munkaviszonyát. Jelbeszédét Charlie-nak is értenie kellett. Charlie Brill mégis megkerestette. Nem azért, hogy visszakönyörögje, nem. Vadonatúj lincsmeneket küldött utána, valamint néhányat az elnyűttek közül. A pofozókülönítmény úgy elverte Sultant, mint jégeső a zsendülő vetést. Ezúttal nem volt mód kiütött fogai visszaültetésére. Sultan ott maradt összetörten, állástalanul. A fogorvos porcelánkoronákat ígért, ám addig is, míg azok elkészülnek, valahogy táplálkozni kellett. Lecsiszolt fogai hidegre és melegre egyaránt érzékenyek voltak. Chantal a fogpótlással kapcsolatos kiadásokra volt érzékeny. Mivel kettőjük megélhetéséhez és az orvosi költségekhez kevésnek bizonyult főiskolai ösztöndíja, munkát vállalt egy szociális gondozóban. Ezért aztán ritkán találkoztak. Ha összejött egy-két óra, amit együtt tölthettek, kéz a kézben lementek a szupermarketbe, és Chantal meghatott mosollyal figyelte hős hitvesét mert végtére is hősnek tartotta bátor cselekedetéért, amint az gourmand módjára válogat a polcokon álldosó bébiételek között. Sultan különösen vonzódott a marhahússal, vadasmártással, gyümölcspempővel készült papikhoz. A csirke- és répakrémeseket sem dobta félre, a májas-sütőtökös pürék is szóba jöhettek. Viszont némelyik bébikenőcsön megvetően általnézett. – Nem vagyok egy gasztronómus, de szerintem ez nem eléggé dzsadzsa – közölte kifogását. Otthon Chantal optimális hőfokúra langyosította a püréket. Sultan kapta a kiskanalat, és belakmározott. Boldogok voltak. Boldogok jóban-rosszban.

Munkája nem lévén, Sultan naphosszat a lakásban ténfergett. Bertinnel ritkán találkozott, létezése jeleivel annál gyakrabban. Ha zuhanyozni kezdett, biztos lehetett benne, hogy klasszikus küllemű szappant sehol sem talál. Beállt a tus alá, és vakon a tartóba nyúlt. Hol egy tüneményesen habzó, rózsás fallosz, hol egy nagy marék hányás akadt a kezébe. Ha a szappannak szappan formája volt, akkor az holtbiztosan kátrányt vagy egyéb förtelmes feketeségeket ontott magából. De abban a lakásban székre ülni sem volt biztonságos. Az ülőpárnák alatt durrogó, dörrenő, szellentő csodácskák lapítottak. A szekrényekből, fiókokból, a szőnyegek alól emberi végtagok lógtak ki. Ha sötétben akart lemenni a lépcsőn, tutira felrúgott egy ravaszul odakészített koponyát, amely aztán kedélyesen sikítozva görgött alá a mélybe. A levesből, főzelékből mindig előbukkant valami egzotikus: hol egy kifolyt szem, hol egy különösen ocsmány pondró, ám a kávé mellé felszolgált kockacukorban sem lehetett megbízni: általában metálzöld legyek, szőrös kukacok, esetleg fogroncsok oldódtak ki belőlük. A kávé kavargatására szolgáló kanalak némelyike egyszerűen elolvadt, esetleg beleszervült a csészébe. Az egész család rezignáltan viselte Bertin aranyos humorát. A mama is csak egészen enyhe szívrohamot kapott, amikor a frigót kinyitván egy szarvasfejet pillantott meg az egyik polcon, amelynek szem- és orrüregeiben férgek cirkuláltak. Máskor bűbájos malacka förmedt rá a hűtőből, de lelhettek kígyót a fazékban, dermesztően élethű cápát a fürdővízben, akasztott embert a kamrában, levágott fület a cipőjükben. Ittak pohárból, amelyből minden óvatosságuk ellenére a nyakukba ömlött az ital. Chantal nemegyszer lemondott reggeli sminkjéről, mivel valahogy nem volt szerencséje a kozmetikai szereivel. Rúzsai fallosz formájúvá változtak, szemceruzájának hegye folyton félrehajlott, a hajlakkos flakon ragasztót, esetleg könnygázt permetezett.

Az évek során a korosodó fiúcska meglehetősen eltompult gyönyörszerzési gyakorlataiban, így aztán egyre ritkábban mulatott, ha egy-egy ötlete mégis áttört hozzátartozói fásultságán, és szívbéli sokkot okozott. Bertin jószerivel kötelességének tekintette családja megfelelő szórakoztatását, s mint olyanban, örömöt már alig is lelt benne. Idővel Sultan is hozzáedződött az éjszakai műsorokhoz. Eleinte még pisztolyt rántott, ha éjjel egykor feltárult az ajtó, és egy gigantikus fogsor csattogott végig a szobán. A protkó helyett időnként fluoreszkáló kéz érkezett, esetleg meredten száguldó fallosz vagy zöldesen izzó koponya. Ezek a felhúzható tárgyak egy-két percig különféle hangokat hallatva köröztek a szőnyegen, aztán ellankadtak. Chantal nyöszörgött egy keveset, majd Sultanhoz bújt, s aludtak tovább. A technika fejlődésével lassanként a kvarcelemes ketyerék is betörtek a diliboltba, s ezáltal tiszteletüket tették a tisztes polgári otthonban. Ezek már nem fulladtak ki két perc alatt éjhosszat kitartottak. Bertin egy szép napon pazar faliórával lepte meg az ifjú házasokat. A jókora dobozba szerelt szerkezeten néhány boltíves kapu is ékeskedett, bizonyára a ki-bejáró kakukknak. Chantal meghatottságában megfeledkezett a kötelező gyanakvásról, és megkérte Sultant, függessze fel az órát az ággyal szembeni falra. Az óra szó szerint vette, hogy neki el kell ütnie az éjfélt. El is ütötte: iszonyú fékcsikorgással, éktelen karosszériaropogással, halálsikolyokkal. Éjfél után a kísértetek következték. Ki-be villantak a boltíves kapukon huhogtak, vijjogtak, cintányéroztak, láncot csörgettek, sikoltoztak, hörögtek. A harmadik átvirrasztott éjjelen Sultan szótlanul pisztolyt rántott, és néhány halálpontos lövéssel leterítette az órát. Valamelyik szomszéd lelkiismeretesen kihívta a zsarukat. Azok ki is szálltak, és becsöngettek.

Sultan nyitott ajtót. A közismerten savanyú természetű rendőrök láttán megpróbált a sarkával visszarugdosni a szekrény alá egy kilógó végtagot, miközben azt magyarázgatta, hogy semmiféle lövöldözést nem hallott. Hanem a zsaruk felfigyeltek mocorgására, és rámeredtek a szekrény alól előkandikáló szederjes színű kézfejre, amely poros ingujjban folytatódott. – Ezt mivel magyarázza? – kérdezte szigorú homlokráncolással az egyik zsaru, rámutatva a végtagra, szabad kezével a pisztolya felé araszolva. – A sógorommal – felelte Sultan, és megpróbálta behajtani az ajtót. – A kedves sógora láthatóan rigor mortiszos állapotban van – közölte a tanultabbik zsaru. – Mi a rosseb az a rigor mortis? – firtatta Sultan felbőszülten, mivel a küszöb mellé beékelt rendőrtopánok megakadályozták abban, hogy behajtsa végre az ajtót. Hajnali kettőkor! – Hullamerevség – tájékoztatta a kevésbé kiművelt zsaru. – Nem érek rá cicmötölni – morogta Sultan. Lehajolt, kikapta a végtagot a szekrény alól, és a meglepett fickók közé vágta. – A maguké. És most jó éjt, uraim. Utánam a rigor mortis! Ezzel belökte az ajtót, és visszatért a hálószobába. Chantal békésen aludt. Holott időközben Bertin egy életnagyságú csontvázat eresztett a szobába, amely az ágy fölött lebegve penészlett és izzott. Sultan úgy döntött, nem lövi le a mókás luftballont. Ledőlt, átkarolta asszonyát, és elszenderült. Fél óra múlva idegtépő sikolyra riadt. Ki se nyitotta a szemét. Tudta, hogy nem történt semmi különös, csak a gáz illantával a csontváz kissé lejjebb ereszkedvén súrolni kezdte a takarót, mire is Chantal felpillantott, és a látványtól enyhén stresszes lett. Bertin, a szóló humoristakülönítmény egy napon beinvitálta Sultant a szobájába, így aztán sógora meggyőződhetett arról, hogy

mégis mi okozza az ajtón túlról hallatszó fura hangokat, bár előbb a berendezési tárgyak látványától gyökerezett meg a szőnyegen. A tágas szoba mennyezetéből félig besüllyesztett emberi arcok bámultak alá. Férfiak, nők vegyesen. A lámpák. Bertin hellyel kínálta vendégét. Két ülőalkalmatosság állt a szobában. Egy tolószék. És egy villamosszék. Sultan állva maradt. Bertin, látva sógora zavarát, vidáman megjegyezte: – Egy találmányon dolgozom. – Igen? – Létrehozom a tolóvillamosszéket. – Aha. Ekkor felkavarodott a levegő, s valami keselyűféle dögmadár csapott le a magasból. Miután felborított néhány poharat, vázát, eztazt, elült Bertin vállán. – Nimfa papagáj – magyarázta büszkén a tulajdonos. A megtermett madár csatlakozott a társalgáshoz. Pergő előadásba kezdett, amit gazdája félrehajtott fejjel, felcsigázva hallgatott. Sultan egy kukkot sem értett, mivel nem tudott papagájul. Különben is: időközben felfedezett néhány további élőlényt a szobában. Három cica hevert egymásba kunkorodva egy kosárban. Fekete kutya rágta bőszen a bundájában tanyázó bolhákat. Az alacsonyabb szekrények lapjain különféle méretű lekváros üvegekben, akváriumokban aranyhörcsögök, tengerimalacok, miegymások laktak. A falakat üveg alá préselt pillangók, rovarok, kitömött hüllők ékesítették. – A kutya nem az enyém, csak panzióban van nálam – mondta Bertin.

A nimfa, látván, hogy az iránta megnyilvánuló figyelem lohadásnak indult, a füléért nyúlt keselyűcsőrével, egy rántással visszafordította gazdája fejét, és folytatta önfeledt locsogását. A cicák megéberedvén játszadozni kezdtek, A kutyával. Az ebállat szerfelett rossz néven vette ezt. A nimfa is utálta a macskákat, és ezt azonnal gazdája tudomására hozta. Mindenki egyszerre hallatta a hangját, és Sultan fülének egyik sem volt édes. Kimenekült hát. Leténfergett a konyhába, ahol is anyósa éppen ebédet főzött. Leült, és figyelte az asszony ténykedését, noha ittléte harmadik napján elmúlt a pazar lakomák fölötti öröme, mivel a zsíros étkek viharos gyorsasággal felborították addig észrevétlenül normális emésztését. Nézdegélte, amint a mama előveszi a tábla szalonnát, jókora szeletet kanyarít belőle, azt apró miszlikekre vágja, majd belezúdítja a forró zsírtól sercegő edénybe. Ezután hagymát vágott, kilónyit, és beletoccsantotta a temérdek zsírba. Sultan felszökkent a székről, ám a mama a vállánál fogva visszalökte, mivel még nem végzett beszámolójával, miszerint az orvos szigorú diétára fogta őt, tekintettel rajtaütésszerűen felfedett cukorbajára. – Nem vészes – vigasztalta Sultant az anyósa. – Ha precízen betartom az étkezések idejét és számát, nem lesz semmi baj. De ha nem, akkor úgy behipózok, mint a fene, és abba még bele is halhatok! Na, azt már nem! Tehát igazodott a táplálkozási menetrendhez. Ha elérkezett az idő, hisztérikusan a konyhába rohant, és feltépte a frizsider ajtaját, majd eszelősen égő szemmel az étekválasztékra meredt. Alighanem senki nem világosította fel a diéta egyéb szabályairól, vagy ha igen, azokat – nem lévén szimpatikusak, mivel önmérsékletre intettek – gyorsan törölte a memóriájából. Előszedett mindenfélét: disznósajtot, húsos szalonnát, zsíros kolbászt, kövér szalámit, kacsazsírt, tejfölt, sütit, habosat és vadul az étkekre vetette magát.

Forgott a szeme, míg degeszre nem ette magát. Akkor büszkén felsóhajtott hiszen megint sikkesen elhárította a „behipózás rémét”. Ez így ment naponta öt alkalommal. A köztes időkben igencsak meghajszolta magát, hogy ellássa családtagjait, ellátogasson esedékes gyógyászához, a háztömb hírcsőhálózatából is kivegye a részét, és közben egyetlenegy tévéfolytatásost se mulasszon el. Nem is csoda, ha ebben a hajtásban estére mindig depressziós lett. Mire a férje hazaért a munkából, üveges szemmel ült a szobakerékpáron, fürtökben lógott róla az izzadtság, és tekerés közben alig is érte fel ésszel a krimisorozat legfrissebb epizódjának konfliktusait. Ezért minden jelenetre rákérdezett, s jelenlévő családtagjainak a szájába kellett rágniuk, hogy voltaképpen mi folyik a képernyőn. Sultan szívesen megszokta volna. Ám valahányszor elsüvített mellette az anyósa, azzal az eszelősen lobogó lánggal a szemén, és megdöndítette a frizsiderajtót, hogy magába tűrje a letális dózis zsírokat és koleszterineket, elsápadt. Néha szinte meghamisította anyjával kapcsolatos emlékeit. Már-már hazavágyott. Ám ha megjött Chantal, feledett mindent. Családi körben megvacsoráztak, majd felsiettek a szobájukba, és lázasan szerették egymást a kvarcelemes protkó vagy más szellemesség menetrendszerű érkezéséig. Egy estén, a szerelemtől megmámorosodva Chantal elsóhajtotta óhaját: – Vigyél el valami romantikus helyre vacsorázni! – Oké, öltözhetsz. A legszebb ruhádat oltsd fel, a sminket, smukkot ne feledd! Meghívlak a McDonald’s-be. Kopár anyagi helyzetben voltak, akár a templom egerei. Hétvégén mégiscsak elmentek egy romantikus helyre: távolsági buszra szálltak. Sultan cipelte a sátrat, Chantal az ételféleségeket. Az erdő mélyén – távol a civilizált világ zajától, füstjétől –, letáboroztak. Fulladoztak a gyönyörűségtől. Körülöttük madarak daloltak, játékos mókusok kergetőztek, a sátor mögött csörgedezett a

patak, a tarkaszép virágok pazarlón ontották illatukat. Az alkonyat varázsos színpompájától olyannyira elgyöngültek, hogy meg kellett fogniuk egymás kezét. – Líraian romantikus – sóhajtott Chantal. Agyoncsapott egy szúnyogot. Sultan is agyonvert néhányat. Később tüzet rakott, mert a füst azt mondják – távol tartja a vérszopókat. A lángok fénye odavonzotta a környék összes rovarát, ezért a denevérek sem késtek sokáig, s megkezdték a vadászatot. Egy kíváncsi bagoly a legközelebbi fa ágáról szemlélte a hisztérikusan hadonászó emberpárt, és néha gyászosan elhuhogta magát. Nem lehetett kibírni. Bemenekültek a sátorba, amelyben már régen letáborozott vagy kétezer szúnyog. Ők leheveredtek, a vérszívók felriadtak, és mennydörögve zümmörésztek. Két agyonvert szúnyog helyébe harminc falánk érkezett. Képtelenek voltak rájönni, honnan jön az utánpótlás. A sátor falán folyt a vér a leolt szúnyogok hulláiból. – Ennyire még én sem vagyok állatbarát – nyöszörögte Chantal. – Nem adom a véremet! Nem adta, de vették. – Elég volt! – kiáltotta hajnali kettőkor, testszerte feldagadva a marásoktól. – Kinn talán nyugtom lesz. Különben is bilire kell mennem. A szabad ég alatt kevesebb vérszopó hemzsegett. Chantal félrevonult, kihámozta magát a nadrágjából – és beleguggolt egy dúsan tenyésző csalánbokorba. Jajgatva félreszökkent, s menten belehemperedett a bogáncsosba. Mire leszaggatta magáról a kölöncöket, a végsőkig felzaklatva elbotlott egy indában, szederében – és frontálisan zuhant a pompás tüskékkel felfegyverzett szederbozótba. Ezután a vadrózsabokor már meg sem kottyant neki.

Sultan végre munkához jutott. Egy száraz, kémiatanár jellegű pali alkalmazta testőréül, akinek az volt a fixa ideája, hogy őt el akarják rabolni. Sultan zöldre unatkozta magát. Jöttek-mentek, soha semmi érdekes nem történt. A kutya sem lőtt a pasasra, emberrablók még véletlenül sem mutatkoztak. Mindazonáltal a fickó – csak annyit lehetett tudni róla, hogy üzletember – továbbra is rettegett. Egymást váltó testőreit felszerelte stukkerrel, valamint személyhívóval, hogy bármikor, bárhol utolérje őket. Sajnos, jól fizetett. Ilyen dús fizetség ellenében még hétvégi kiruccanásait is ki kellett bírni. Péntek délutánonként soros testőrével az oldalán kocsiba ült, és elhajtatott az isten háta mögötti házához, ahol is napszámra horgászgatott. Ott kellett ülni mellette a mélán ringó csónakban, napszúrás elleni szalmakalapban. És persze zakóban, amely jótékonyan elfödte a testőrre aggatott stukkerokat. Kéthetenként került sor Sultanra, s ő péntek délutántól hétfő reggelig nem láthatta imádott feleségét. A csónakban ringatózva, unalmas tétlenségre kárhoztatva egyre csak az járt a fejében, hogy mit is csinálhat Chantal, ez a kívánatos, szerelemre és romantikára éhes asszony. Fülledt meleg volt, Sultanra ráromlott az agya. Képzeletében Chantal egyre-másra ölelte az idegen férfiakat, kifacsarta és eldobta őket, s ugyanazzal a mozdulattal nyúlt is a következőért. Az ember sose hagyja magára fiatal feleségét, mert az a tűz, amit ő lobbantott benne, másokat is boldog örömhöz juttathat! Mindenféle kósza tolvajt. Sultan kegyetlenül felhergelte magát, talán a harmadik holtunalmas víkenden. Holott Chantal nem egy szerelmes vallomást küldött neki a személyhívón keresztül, amelynek parányi monitorán három percen belül meg is jelentek a lírai sorok. Sultan a gerendaépület mellett stázsált, várta az emberrablókat, akik szerinte nem is tudták, hogy itt volna dolguk –, unottan számlálta a csillagokat, még a holdat is leltárba vette, míg nőtlen és

részvétlen gazdája az ágyában hortyogott a jól végzett horgászattól pilledten. A testőr illetlen gondolatokat forgatott a fejében: a pokolba kívánta a fickót, aki évszázadszám meg sem szólalt, akiről jóformán semmit sem lehetett tudni két fő dilijén – az elraboltatási hisztérián és a halfogási tébolyon – kívül, aki miatt nem lehetett otthon – és Chantal sem üzent egy kukkot sem, legalább egy órája. A személyhívó különben sem csillapította Sultan gyötrelmeit, hiszen csak telefonon válaszolhatott volna, csakhogy nem használhatta a házban lévő készüléket, mivel a.) gazdája megtiltotta b.) odakinn kellett őrködnie. A legutolsó – kényszerűségből rövidre fogott – üzenet így szólt: „lefekszem, egyedül, hiányzol”. Sultan dúltan silbakolt. Hirtelen bebizsergett zsebében a személyhívó. A csöppnyi monitoron ez a szöveg jelent meg: „Nem alhatom, nélküled”. És Sultan már bizonyosan tudta is, hogy aludni fog: mással! Sejtette, hogy ez nem egyéb, mint paranoia, heves felindulásában mégis csőre töltötte fegyverét, és megforgatta fejében a gondolatot, hogy hagyja a francba a gazdáját, belehuppan a kocsijába, és hazaugrik otellózni. Egyre erőteljesebben elúrhodott rajta a szökési láz. Se látott, se hallott. Úgy verték fejbe, hogy meg sem neszelte, amikor támadója a háta mögé lopakodott. Elterült az estharmatos avaron. A három sötét ruhába öltözött alak pedig kényelmesen berontott a házba, kihúzták ágyából az üzletembert, és nekiálltak elhurcolni. Sultan arra eszmélt, hogy gazdája, Lewis Grey megszólalt végre, s nem azt mormogja: „kapás”, hanem torka szakadtából üvölt, segítségért. Feltápászkodott hát, az ajtó mellé surrant, a kijövőkre várva.

Közben számlálhatatlan csillag és tucatnyi hold keringett glóriaként a homloka körül. Rendkívül bosszús volt. Mozdulata, amellyel az elsőként kilépő fickót leütötte, minden volt, csak simogató nem. Történetesen Lewis Grey lépett ki elsőként, mivel elrablói őt tolták maguk előtt, meglepetéstől tartva. Meg is lepődött mindenki. Főként a gengszterek, hiszen elvesztették adujukat, akit túszként vonszolhattak volna a kocsihoz. Védekezniük kellett, mert az imént még derekasan ájult testőr immár hallatlanul izgága módon viselkedett. Védekeztek, ám hiába. Sultan, kit bizonyos körökben nem véletlenül neveztek Dinamitnak, vészes fürgeséggel mozgott. Ökle, talpa lekaszálta az ellenfelet. Szélsebesen sorba fektette a palikat egymás mellé senkinek nem volt ideje a fegyverét használni. Miután a gengsztereket megkötözte, életre locsolta Lewis Greyt. Betámogatta a házba, visszadugta az ágyába, s megérdeklődte tőle: mihez kezdjen a foglyokkal. Grey beszédesen a padló felé fordította hüvelykujját, majd elájult, mert az ijedelem szörnyen megviselte gyermekkora óta gyönge idegrendszerét. Sultan is mutatott valamit, ezt azonban senki nem látta. Ezután a telefonhoz lépett, feltárcsázta a zsarukat, s míg az érkezésükre várt, hazaszólt, és kifaggatta Chantált, tényleg egyedül van-e. A zsaruk kiszálltak. Fontosságuk teljes tudatában telefonálgattak, rádióztak, majd bilincsbe verték az amúgy szakszerűen megkötözött foglyokat, valamint Lewis Greyt, és elsöpörtek. Sultan csak a másnapi újságokból értesült, hogy a száraz, kémiatanár jellegű Grey ezeregy éve körözött fegyvercsempész, lánykereskedő, ráadásul adócsaló, pluszban szexuálpatológiai eset is, amennyiben kifejezetten az ékesebb matrónák vonzzák, kivált nyitott hálószobaablakokon át.

Sultan fel nem foghatta. A lapok is megírták és Chantal is mondta, hogy a horgászok áldott szelíd emberek. Lomb- és halevők, holtjóságosak, legfeljebb néha-néha durrantanak oda flintával, ha valami barom elúszik mellettük abban a folyóban, amelyen ők a kapás reményében ringanak csónakjukban. Sultan felrezzen emlékeiből. Éppen akkor, amikor a fodrászlány felfigyel arra, hogy a vendég kezén ül. – Nem szégyelli magát?! – sikoltja a hamvas teremtés. – Nem, de a keringésemnek vége. Szerintem elüszkösödött a karom – feleli a férfi. Tényleg, egészen lilák a körmei. A lány megenyhül. – Tudja, mi a szerencséje? – kérdezi. Sultan döbbenten rámered. – Szerencsém van?! – Aha. Cuki lett a sérója. – Cuki? – ismétli Sultan hideglelősen. Nem mer a tükörbe pillantani. – Mi az, hogy cuki?! Oltári édi! Beondoláljam? Sultan felpillant. Tényleg majdnem úgy fest, mint Serge. Ijedtében hatalmas borravaló árán távozik. Belép a Harmónia Klub irodájába. Odabenn nincs senki. Az asztalok mázsányi papír zsebkendő súlya alatt roskadoznak, a falakra aggatott papiruszokon mindenféle marhaság olvasható. Mint például: A depressziós állapot fázisai. Mániás fázis: Egyszerre csak egyvalakire lehet figyelni: RÁM. Depressziós fázis: Csodálatos, bámulatos, nagyszerű, remek vagyok. És akkor mi van?! Továbbá: „A válás olyan tragédia, amely egy idő után már gyanúsan hasonlít a megkönnyebbülésre.”

Sultan gondos kutatást végez. Megleli, és magához veszi Serge poggyászát. Csaknem lerogy a táska súlyától. A fickó azt hiszi tán, hogy ruhavetélkedőre indul? De legalább nem kell felvennie a viseltes ruháját, amikor majd levetkőzteti, és eldugja máris száznyi álöltözet közül választhat az ólomsúlyú kofferból. Ellenőrzi, rendben vannak-e az iratok. Már csak az útlevél- és ruhaadó donort kell eltüntetnie, s nem csupán a gép felszállásáig, hanem annak Afrikába érkezéséig, minimum félóra ráhagyással. Töprengve az ajtó felé indul. Újabb papirusztáblán akad meg a szeme. 1. Az anyós nem fenékig tejföl 2. Ha kérőd apja elvált, és újra nősült, két anyósra számíthatsz! Tudj nemet mondani! Rábólint, kilép a folyosóra. Az ajtón kis cédula fityeg: Egyetlen nősem tud úgy nyúlni lelkileg, mint egy befőttesgumi. Sultan képtelen többet elviselni a fojtogatóan feminista légkörből. Ennek örömére újabb tábla akad a tekintetére. Férfi=fallokrata. Értsd: a farkára nemes genitális uralkodó osztály: a fallokrácia tagja. Ettől teljesen felindul. Errefelé őrülten mézgás a hangulat! Idegességében csaknem a fürge léptekkel közelgő Chantal karjaiba szalad. Sietve félrehúzódik egy ablakmélyedésbe. Történetesen éppen két nő közé, akik ekként társalkodnak: – Te is? – Igen. – Alkohol? – Nem. – Narkó? – Depi. – Depi? Nekem is! Chantal besiet az irodába, Sultan kimenekül a falrepedésből. Itteni látogatása vészesen hasonlít egy különösen elkedvetlenítő vesszőfutáshoz.

Az iroda ajtaja váratlanul ismét kinyílik, s megint Chantal fordul ki mögüle. Sultan zaklatottan visszalapul az ablaktábla és a fal közti zugolyba. A két nő tovább beszélget. – Megkértem, hogy vegyen intim betétet. Erre mi történt?! Az a marha gondosan kiválasztotta a legelképesztőbb méretet. A betét elől-hátul kilóg a bugyimból. Nadrágtartóval kell viselnem. – Nekem mondod?! Ennyi év után egy férj már csak a vegetatív szoftverjét hozza haza: eszik, alszik, büfizik, hébe-hóba fenntartja a fajt. – Bizony. Kezdetben még aranyosan büfizik a kis drága, ám elfut pár év, és böfög, mint egy disznó. – Eleinte, amíg eszementen szereted életed párját, elfordítod a fejed, mikor ő az orrát fújja. Amint ki nem állhatod a pacákot, minden orrfúvást árgus tekintettel figyelsz, azon szörnyedezve, milyen ocsmányul trombitál, és még furkál is az orrában! – Örülök, hogy te is így látod. Rémes passzban vagyok. Az önbizalmam lement a pincébe. – Van ez így. Az ember időnként férjhez megy – és akkor mélyen lemegy neki. Chantal eltűnik az egyik teremben. Sultan kiszökken a kelepcéből, és a donor keresésére indulna, ám exneje, mintha csak őt akarná ugráltatni, újra felé közeledik. Sultan sebtében bevágódik egy nyitva felejtett ajtó mögé, és szenvedélyes érdeklődést mímelve, az orra előtt lengedező, embernyi papírtábla tanulmányozásába fog, melyen ez a főcím áll: 365 tanács avagy elegáns kibúvók házastársi kötelmeink alól az év minden napjára. Az eltérő kézírásokból ítélve a klubtagok maguk hozták létre a kifogásgyűjteményt. 1. Kérlek, most ne zavarj. Olyan szexisét olvasok! 2. EZZEL akarsz?! 3. Olyan fáradtnak látszol, szegénykém. Ne erőltesd.

4. Nem volt elég tavaly karácsonykor?! 5. Kurvának nézel, te strici?! 6: Jaj, miért büntetsz már megint?! 7. Na, ezt még rólad sem hittem volna! Hogy pont az első félrelépésem évfordulóján!? Fúj! 8. Persze, holnap aztán hallgathatom, milyen fáradt vagy! 9. Na! Én sem szoktalak zargatni, amikor te maszturbálsz! Chantal Serge nevét ismételgetve feldúltan besiet az ajtón, amelyet Sultan közvetlen közelről tanulmányoz. A férfi elillanhatna, ám az ötletcsokor lebilincseli. 10. Még nem is mondtam, drágám. Régi vágyam teljesült. Ma operáltattam át magam férfivá! 11. Ne is próbálkozz! Érzem, hogy csak a hajcsavaróimért kívánsz! 12. Inkább a szemetet vinnéd le egyszer! 13. Ne, drágám! Ma nem érdemellek meg! 14. Mi az, már megint égni akarsz?! 15. Végtére is nem azért vagyunk, hogy nyomasszuk egymást! 16. Most ne, mert néz a macska! 17. Drágám, oly szép volt az a tavalyelőtti szeretkezés, ne rontsd el! 18. Amikor én örömszerzésre készülök, te folyton dugni akarsz! 19. Jaj, te mindig olyan mohón veted rám magad azon a három napon, amikor véletlenül nem menstruálok! 20. Tulajdonképpen mit akarsz, drágám?! 21. Á, hagyd. Nem érdemes... 22. – Hagyj békén! Gondolj arra, mit szól majd a gyerek! – Milyen gyerek? – Hát épp ez az! Sultan felfedezi az aerobikterem felé siető Serge-t. El kell kapnia, mielőtt Chantal megelőzi. A riszáló járású fickó után veti magát. Belép mögötte a verejtékszagú hodályba, és kulcsra zárja az ajtót. Serge elkerekedő szemmel rábámul.

– Vetkőzz le! – lihegi Sultan. – Szó szem lehet róla. Mondtam már: én csak a csajokhoz vonzódom. – Levetkőzni! – Még szoszem volt dolgom férfival. Ha nem hagy békén, szikoltok. Sultan a homlokára csap. Hát persze. Be kell tömeszelnie a fickó száját! Elkapja a rettegő Serge-t, és fürgén lehámozza róla a ruhát. A nadrágszárral a bokáit kötözi össze, az ingujjal a karjait, a habos fehérségű trikót a szájába gyömöszöli. Végül betámasztja Serge-t a szekrénybe, és rázárja az ajtót. Sebtében ellenőrzi: megvan-e a poggyász és a megfelelő iratok. Elfogadhatóan hasonlít az útlevélképen vigyorgó tagra. Vagyis borzalom! – meglehetősen melegoid kinézetre tett szert – és hozzá nem is olcsón. Elhagyja a termet. Kirohan az utcára, és leint egy taxit. Chantal már-már pityeregve kutat Serge után. Ez nem igaz! Megint eltűnt! Ebből légikatasztrófa lesz. A lány boldog-boldogtalant megszólít, egyre azt firtatva, látta-e valaki a gazembert. A befelé száguldó Vehemencia látta. – Akkor pattant be egy taxiba, amikor kiszálltam a kocsimból. Csak a repülőtérre mehetett, nála volt minden úticucca. Siettében rám se nézett. Hogyhogy te még itt vagy?! – Úgy, hogy felforgattam érte az egész házat – nyögi Chantal. Szívesen emlékeztetné Vehemenciát, hogy ő ennél drámaibban szokott Serge után kutatni, ám eszébe jut egy másik sérelme, és inkább azt veti fel. – Galia, hányszor megkértelek, hogy ne tedd vissza a plakátodat a falra!? – Melyiket? – A fallokratásat. Rossz szájízt csinál.

– Akkor ne egyék meg! – vágja rá Vehemencia. – Azt teszek a falra, amit akarok. Ez az én klubom! Új táblát is hoztam, rögvest kifüggesztem! Ez áll rajta: „Ha a nő orgazmusa lenne a teherbeesés alapfeltétele, nem kellett volna feltalálni a fogamzásgátlót.” Ezt az aforizmát a legszembeötlőbb helyen akasztom ki! És eszedbe ne jusson leszedni! Nem győzöm eleget hangoztatni: ez az én klubom! – Viszont én vagyok a szakember, és úgy találom, hogy a durvaság nem helyénvaló. – Mi?! – mered rá Vehemencia. – Már megint szerelmes vagy? Egy fallokratába?! – Kettőbe – feleli búsan Chantal, és rohan a holmijáért. Taxira vadászván, főnökén tűnődik. Vehemencia legfeljebb harmincöt éves lehet. Meglepően csinos, ezt azonban dermesztő hajviseletével és öltözködésével igyekszik eltussolni. A jó ég tudja, mikor és miért gyűlölte meg a férfiakat mindenesetre hivatásszerűen gyűlöli őket, noha nem is leszbikus. Chantal – mint afféle ügybuzgó pszichológus – többször megpróbálta kipuhatolni, mi lappanghat az izzó utálat hátterében. Minden kérdésére egyenes választ kapott: – Megerőszakoltak? – érdeklődött. – Nem. – Apád rosszul bánt veled? – Nem. – A fivéred? Megvert? Szeretkezni akart veled? – Nem. – Férfitanáraid állatokat öldöstek a jelenlétedben? – Nem. – A papod fellebbentette előtted a szoknyáját? – Nem. – És mégis gyűlölöd a pasasokat?! – Nagyon. Az őszinte válaszok sem segítették hozzá Chantalt a kiváltó okok felfedéséhez.

Vehemencia ragaszkodott ahhoz, hogy a klubba betérő vagy betelefonáló nőket „lélek”-nek, és minden pasast „fallokratá”-nak nevezzenek. Kezdetben tömény férfiundor vezérelte a klub működését. Chantalnak és társainak nem kis fáradságába került, míg meggyőzték Vehemenciát, hogy koedukálja az intézményt, és bízza rájuk – a szakemberekre – a programok kialakítását. Mindazonáltal Galia nem felejtette el, hogy klubja egyéb üzleteihez képest alig-alig jövedelmező, fenntartása inkább missziónak, mintsem bevételi forrásnak tekinthető. Ezért aztán időről időre különféle ötletekkel állt elő, melyekről vagy sikerült lebeszélni őt – vagy nem, s akkor az alkalmazottaknak meg kellett valósítaniuk eszelős elképzeléseit. Így alakult meg az esküvő-kommandó. Serge, Webster, Carla, Chantal és a többiek – még Carmen, a jósnő és csodalény is – hónapokig kénytelenek voltak felkeresni minden nászmenetet, és a menyasszony kezébe nyomni a Vehemencia rendelésére készült drasztikus szövegű kártyát. „Te kis szerencsétlen, ki most férjhez mégy, és ezzel önként egy fallokrata igájába hajtod a fejed: mi lesz veled?! Ma tiéd a boldogság, vagy amit annak hiszel de holnap, amikor beszélgetni szeretnél valakivel, rádöbbensz, hogy vége, többé nincs kihez szólnod! A Harmónia Klub segít rajtad: ha leszakad a fregoli, ha kiönt a mosogatógép, ha maga alá temet a soha véget nem érő házimunka, ha egyszerűen csak emberi szóra vágyol, vagy csupán arra, hogy valaki feleljen, amikor beszélsz hozzá, hívd a számunkat. Mi melletted leszünk, Nőtestvérünk! Szenvedő lelked nálunk balzsamot lel. Ne feledd, a házasságkötés azt jelenti: ideje keresned valakit, aki válaszol. Hívd a számunkat!” Előfordult, hogy pánikszerűen kellett menekülniük, mert a vőlegény, a vőfély vagy maga a menyasszony túlsággal szangvinikus természetű volt.

Egy különösen kellemetlen összezördülés után Carmen ágynak esett, és semmi hajlandóságot nem mutatott a gyógyulásra, mondván, hogy a menyasszony anyja szemmel verte őt, és neki nincs megfelelő ellenszere a rontás eme fajtája ellen. Amikor Carmen már nagyon belelovalta magát a meghalásba, Chantal – a szakképzett pszichológus – hisztéria elleni kezelésben részesítette a sorvadozót. A gyógyerejű pofon talpra állította Carment. Ezután a jósnő és csodalény a fejébe vette, hogy örök hálával tartozik neki, és folyton felajánlotta: a mágia segítségével minden baját orvosolná. Amikor zaklatása terhessé vált, Chantal azt kérte tőle: oké, ha mindenáron segíteni akar, adjon valami szert, amely begyógyítja a férje lelépése által okozott belsérelmi nyomokat. Carmen titokzatos képpel térült-fordult, végül a kezébe nyomott egy bögre italt. Az átható szagú lé enyhén füstölgött, színe használt bébipelenkáéval vetekedett. Hatására Chantal selyemfényű, mézszőke haja viharos gyorsasággal nőtt és sűrűsödött. Sultan dermesztő távozását ugyan nem heverte ki, viszont ragyogó ötlete támadt, amellyel véget vethetett az esküvő-kommandó áldatlan tevékenységének. Rávette Vehemenciát, hogy béreljen postafiókot, és adjanak fel hirdetést a lapokban „Szólj hozzám jeligével.” E teljesen ingyenes szolgáltatásuk villámgyorsan népszerűvé vált, és fellendítette a klub forgalmát is. A postafiókba érkező levelek szerzői feltárták legfőbb bánatukat. A postafordultával küldött gyógyír olykor csak ennyiből állott: nagyon szép a hajad. Vagy: gyönyörű az új ruhád esetleg: lenyűgözően kedves a mosolyod. Vehemencia kénytelen volt elismerni, hogy a „Szólj hozzám” remek ötlet volt. Olykor-olykor ő is válaszolt néhány léleknek, ám Chantal ragaszkodott sorai cenzúrázásához, s nem engedte postára adni az ilyenféle vigaszleveleket: „Ne csüggedj, Nőtársam! Menj ki a mezőre, szedj harmatos nadragulyát vagy beléndeket, és főzd bele zsarnokod ételébe.”

Ám ez a levél sem úszta meg a szemetest: „Nővérem, a bánatodat kiváltó szituációt varázsosan gyógyítja egy bevert orr, vagy egy nagyon lerúgott tök! – Nem szabad fokoznunk az agressziót – magyarázta Chantal. – Lefegyverzően kell feloldanunk a különféle stresszhelyzeteket. A legtöbb léleknek csak egy kis kedvességre van szüksége, és máris visszanyeri önbecsülését. Ha ezt nem kaphatja meg a férjétől... – A fallokratájától! – helyesbített Vehemencia. – ... akkor ránk még mindig számíthat. Írd neki, hogy szép a lába, előnyös az új rúzsa, csak azt a kis kedvességet add, amire mindannyian vágyunk. Egyébként tanfolyamot hirdethetnél férfiak számára, amelyen egy kapcsolatpszichológus – lehetőleg pasas – beavatná őket a női szervezet hormonális folyamataiba. Ha a férfiak tudomást szereznének arról, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a testünkben váltakozó ciklusoknak, ha megértenék hangulataink kémiai hátterét... – Ne is folytasd! – legyintett Vehemencia. – Ez így olyan unalmas, mintha arról kellene előadást hallgatnom, miként is működik az acélkohó. Chantal hátradől a taxi nyiszorgó ülésén. Lazítani próbál. Nem kell rettegni, a repülőtéren biztosan megtalálja végre Serge-t. És pár napos távolléte közben végiggondolhatja dolgait. Választhat. De hiszen nem kétséges: Symurral akar élni. Fenét nem kétséges! Mert mi van akkor, ha időközben Sultan teljesen megváltozott, és vele is jólesően együtt lehet élni?! Valószínűleg ez az, amit Symur romantikának nevez: ha pasasról van szó, a legtöbb nő a hihetetlenben is vakon hisz. Méghogy Sultan megváltozott?! Végre is az okozta házasságuk halálát, hogy túlságosan szerették egymást. Ha nem a gyűlölet, akkor a szerelem vet véget a szenvedélyes kapcsolatoknak. Ez utóbbi csak felületesen szemlélve látszik ellentmondásnak.

Ő, Chantal, aki rettegett a sötétben, fejgörcsöt kapott a hangos beszédtől, irtózott az erőszaktól aki kényes ízlésűnek volt mondható –, éppen ő szeretett bele a bőrnadrágban feszítő, villogó szemű, mármár közönyösen pofozkodó, észbontóan szövegelő, büszke pasasba. Kezdettől gyűlölte Sultan munkáját, piszkos melónak nevezte, amit piszkos fickók vesznek igénybe. – Engem miért nem kell megvédeni? – kérdezte. Sultan harsányan elvigyorodott. – Mert te megvéded magad, kincsecském. Csak meglátsz egy illetőt, akinek rosszul áll a szeme, tüstént beveted ellene a vegyi fegyvert, vagy leteríted őt a villamos gumibottal. Engem valósággal megfélemlítettél, pedig én aztán nem szoktam ijedezni. Most már elárulhatom: amikor először moziba vittelek, lőhatlan mellényt viseltem a zakóm alatt. Chantal elringatózik emlékein. Midőn első ízben hozzájutottak egy baráti lakáskulcshoz, bevallotta Sultannak: nem szed tablettát, mivel eleddig nem találkozott a szexuális kívánalmainak megfelelő férfiegyeddel. Sebtében betértek egy kicsiny, ámde zsúfolt drogériába. Sultan az eladókisasszonyhoz fordult, és suttogva egy csomag óvszert kért tőle. A hölgy precízen tudni akarta, hány darabos csomagra tart igényt, szenvedélyesen dicsérte a tizenkét gumis családi adagot, mondván: minden karikája más és más színű. – És persze más és más feliratú – vélekedett Sultan. – Január, február, március... Rendes házaspároknak pont egy évre elegendő dózis. Ekkor a hölgy azt kezdte firtatni, milyen vastagságú legyen a gumi, és vajon ehetőt óhajtanak-e, ha igen, melegen ajánlhatja a füstöltkolbász-ízűt, ám tart fokhagymásat, mazsolásat, kömény- és szezámmagosat is. Chantal növekvő zavarban szemlélgette a polcokon sorakozó teaféleségeket, kozmetikumokat, arany- és visszér elleni kenőcsöket, potencianövelő bedörzsölőket, gombafertőzést kúráló ecsetelőket, ám

csak nem enyhült idegessége. Olyan érzése támadt, mintha élete sorsdöntő lépése előtt nem a kellően intim légkör pólyálná be. Holott erre igen nagy szüksége lett volna. Az eladókisasszony nem tapintatlanságból, csupáncsak hivatásszeretetből érdeklődött tovább: aztán milyen méretű legyen a gumikarika? Az érzékelés végett. – Nem is tudom – habozott Sultan. – Nincs próbafülke? Az üzletben ténfergő kisiskolások, nyugdíjaskorú asszonyok és kétkezi munkások közelebb nyomakodtak a pulthoz. Az eladóhölgy Sultan figyelmébe ajánlotta a gumiügyi kutatások legfrissebb szenzációját: a mikroporózus karikát, amely tökéletesen szellőzik. – Mikroporózus? – ujjongott a férfi. – Fantasztikus! Tehát éjjelnappal nyugodtan viselhetem a befülledés veszélye nélkül, csak pisiléshez és szexhez kell levennem? Az élénken figyelő közönség egyik és másik tagja csatlakozott a társalgáshoz. Egy fejszerte pattanásos gimnazista megállapította: eszerint a modell olyan lyukacsos, mint a laskaszűrő!? Az őszesebb hajú nyugdíjas hölgy sóhajtozva elrebegett valami nosztalgikus gondolatot a régi szép időkről, ám szavait nem értették, mivel az üzletben ténfergő kőművészek vezéralakja megjegyezte: ő ilyen rongyosat biztos nem venne, mert a felesége kivágná vele, ha még ezt is stoppolnia kellene, holott már a rengeteg lyukas zokniból is untig elege van. Chantal ezt már az intimitás mélyrepülésének érezte. Megragadta Sultan karját. Hangját könyörgőre fogta. – Vegyünk inkább valami nyugtató teát! A pasasnak is az idegeire ment a rigorózus eladóhölgy. – Adjon egy százas dózist a mikroporózusból, és nem lát három napig. Ámde gondoljunk a közelgő télre is! – folytatta üde mosollyal. – Csomagoljon be pár tucat bundabéléses gumit! Ha az nincs még

feltalálva, akkor adjon fűtőszálasat. Tudja, amit cúgos kapualjakhoz fejlesztettek ki. Sultan emelt fővel, Chantal hamvas pír borította arccal távozott az üzletből. Ehhez képest varázslatosan sikerült első éjszakájuk. Olyannyira, hogy tökéletesen megfeledkeztek a keservesen beszerzett segédeszközről. Hát igen, sóhajtozik Chantal a repülőtér felé robogó taxiban, milyen igaz: „Minden a takaró alatt dől el.” Egyetlen pillantás, egy futó érintés elég is volt ahhoz, hogy újra és újra megkívánják egymást. Lohadatlanul lángolt szenvedélyük. Biztosra vették, hogy sosem múlik el. Kisvártatva éppen ez kezdett a lelkükre menni. Eszükbe jutottak régi barátaik, ismerőseik. Amikor azonban összeeresztették őket, nyomban megviláglott: a két tábor között legfeljebb ellenszenvszálak szövődhetnek. Sultan nem állhatta Chantal barátait – és viszont. A lány hátborsót kap az elébe hordott figurákra visszaemlékezvén. Egyikük – Richard de Piszkos – békafejű izomember volt: szeme dülledett, széles szája fültől fülig ért, fel-le járó ádámcsutkával folyton nyeldekelt, varangymód. A pasast lúdtalptól fejtetőig tetovációk borították: halálfejek, keselyűk, vérivó denevérek, különféle fegyverek kéklettek bőrén, nyakát és csuklóját szögesdrótmotívumok ékesítették. Az első találkozás alkalmával Richard de Piszkos elnyúlt a fotelban, és Sultanra emelte tekintetét. – Búcsúzni jöttem – mondta vidáman. – Úgy döntöttem, hibernálásra adom magam. És amikor majd feltalálják az örök fiatalság elixírjét, kiolvasztanak a jégtáblából. Ébredéskor jó kemény leszek. A csajok legfeljebb azért reklamálhatnak, hogy hideg a farkam. Sultan felnevetett.

– Holthülye vagy, haver. Minek jegeltetnéd be magad a legszebb férfikorban? Várhatsz még néhány évet. – Nem mondom, tényleg nem volna sürgős, hiszen a memoárom átok jól működik, áll még az erekcióm, és ha elsül az öklöm, halomba fekszenek a jampik. – Na látod?! – érvelt utolsót Sultan. A békafejű letett a hibernációról. Inkább hajnalhasadtáig kanasztáztak. Chantal ott szédelgett közöttük, nem tudván lefeküdni a telefüstölt szobában. Ekkor még nem ismerte hitvese szemérmesen rejtegetett szenvedélyét, a Monopoly nevű társasjáték iránti, bátran betegesnek mondható vonzalmát. Ám az élmény nem késett sokáig. Egy éjjelen három gigantikus haver érkezett. Sultan ujjongva borult a nyakukba, majd bemutatta őket sápadozó hölgyének. – A gyurmatermi cimboráim! Évek óta együtt edzünk. Ezt felesleges volt mondania a legények feltűnően kigyúrt izmain szemlátomást hasadozott a bőr. Sört bontottak, és Chantal már akkor azt kívánta: bárha inkább asztalt bontanának. Ehelyett azonban jókora filc került az asztalra, arra pediglen a Monopolyhoz címzett átkos szenvedély milliónyi kelléke. A fiúk szórták a kockát házat, hotelt, utcákat vettek, lafatyolták a sört, cigarettáztak, szivaroztak, és kopár sztorikon kacarásztak. Chantal olvasgatni próbált egyetlen szobájukban, mivel úgy gondolta, ennyi idegen pasas előtt mégsem fekhet le. Amikor már fel nem foghatta a könyvben kígyózó sorokat, kínjában nekiállt takarítani. Ez a tevékenysége felbosszantotta hitvesét. Sultan nem akarta nyíltan megróni buzgóságáért, ehelyett ugráltatni kezdte őt: hozz sört, bort, szendvicset, kávét! Chantal mind ingerültebben cirkulált a lépcsőkön, hogy a konyhából a galériára hordja az élvezeti szereket.

Végre reggel lett, és eltámolyoghatott a főiskolára, onnan pedig a munkahelyére. Midőn éjszaka holthullaként hazabotorkált, nem is akart hinni a szemének: a pasasok ugyanott ültek, ahol pitymallatkor hagyta őket, és szívósan monopolyztak. Megjelenésének szerfelett felörültek, és rögtön megkérték, lássa el őket étellel, itallal, amit – távolléte miatt – egész nap kénytelenek voltak nélkülözni. Chantal üde türelme megcsappanófélben volt. Mindazonáltal kiszolgálta a pasasokat, újra kitakarított, kihordta a rengeteg csikket, szivarhamut, kiszellőztetett, és mind vágytelibb pillantásokkal illette az ágyat. Ám a legények nem moccantak, távozási szándékukat – ha volt is – csírájában ölték el. Végül a lány engedett. Nem bírta tovább, pihennie kellett. Már az ágyra dőltében elaludt. A következő pillanatban arra rezzent fel, hogy Sultan gyengéden szólítja: – Drágám, ha már úgyis állsz, főzhetnél nekünk egy kondér kávét. Főzött nekik. Azután elmosogatta az edényeket, és újabb dózis szendvicset készített. Jövet-menet mind nyilvánvalóbban éreztette Sultannal, hogy türelmének vége. Finom utalásaira mind a négy férfiú felfigyelt, nyomban be is indult önvédelmi verklijük: szájukra vették a nőket. Volt filozófiájuk. – Egy nő lehet okos vagy lehet szép, de a kettő együtt nem lehet, mert az már férfi – szögezte le Richard de Piszkos. Chantal szeme felvillant, eladdig szinte édes türelme megkeseredett. Azt felelte: – Te se nem okos, se nem szép: eszerint nem is férfi! Jobban tetted volna, ha mégis hibernáltatod magad! E hadüzenettel kirobbant a háború. A kis szoba füstös légterében nőellenes élcek röpködtek. Ettől kezdve a derék cimborák csak Élrabszolgának szólították

házigazdájukat, akit „a szobasárkány a sparhelthez szegzett egy életre”. S kérdezgették: kellett-e ez neki? Az egyik guvadt izmú pasas – Sakálszem – a fáradtságtól kába Chantálra vigyorgott, és monda: – A nők férfiagyvelőt esznek vacsorára. – Azért soványak – felelte a lány. – Idegesítenek ezek a bősz feministák – morogta a szakállas játékos, becenevén Halálököl. – Csak a javadat akarják – közölte vele Chantal. De lankadt már. Bár néhány ütközetet megnyert, háborúja vesztésre állt. – Emancipáció?! – kaccantott Sakálszem. – Majd akkor lesztek emancipáltak, amikor megmutatjátok nekem az első vajúdó férfit a szülőszobában, és visztek neki egy csokor rózsát! – Legjobb lett volna, ha megmaradunk a markunknál. Egy nővel lefeküdni annyi, mint behódolni neki – csatlakozott Halálököl. Chantal nyomban készen volt a diagnózissal: – Kasztrációs szorongás. – Mi baja?! – hökkent meg a fickó. – Pszichológia szakos – magyarázkodott Sultan. – Egy lélekbúvár! Ámbár még mindig jobb, mintha egy hólyagbúvárt vettél volna nőül. – És mennyivel jobb, mintha végbélbúvárnak készülne! – sóhajtott Richard de Piszkos. – A nőknek semmi sem elég! Azért harcolnak, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot, plusz meg akarják tartani az előjogaikat is! Chantal megpróbáltatásai megsokasodtak. A három pasas egymás szavába vágva mesélgetett eddigi összes nőjéről. – ... akkor a lonya olyan hajviselettel csordult be az ajtón, hogy egyből indultam megnézni, megvan-e a slózikefe. Jól sejtettem: nem volt meg. Naná, mert azt vitte mintának a fodrászhoz. – ...férjnél volt a tyúk, otthon és a munkahelyén is titokban akart tartani: megadta a barátnője számát. Felhívtam a haverinát, az meg

nyomban tárcsázta a tyúkomat, azután visszahívott az üzenettel. Tisztára átmentünk földalatti mozgalomba. Mondtam a tyúknak, találjunk ki valami jelszót, és akkor kiiktathatjuk a barátnőt, még akkor is, ha a melóhelyén tizenöten szakosodtak lehallgatásra. Például, ha azt súgom a fülébe: „Amália szereti a palacsintát”, az azt jelenti: este bátran dughatunk, viszont sosem jön rá senki, a konspiráció miatt. Na, erre a tyúk azt mondta: oké, de ha felhívom, kérjem név szerint. Fogjátok ezt? Név szerint kérjem! Jó, hogy szólsz, aranyom, feleltem, mert épp arra hajlottam, hogy a személyleírásod vagy az ujjlenyomatod alapján kerestesselek meg. – ... a havi ciklusukat nyugodtan nevezhetnénk havi ciklonnak, ugyanis ilyenkor fúriaként dühöngenek, a legjobb esetben éjt nappallá téve takarítanak, de nem ám portalanítva, hanem egyenesen porszemtelenítve. Akárcsak a te szobasárkányod, Dinamit. Láthatjátok, srácok, a haver elnyerte méltó büntetését: a nő hozzáment! Chantal akkoriban még nem volt jártas az ilyetén csatározásokban. Kapta a kispárnáját, és bekéredzkedett Bertinhez. Azután álló éjjel hallgatta a szobaszerte motoszkáló aranyhörcsögöket, tengerimalacokat a virgonc cicusok rajta kergetőztek, nem komiszságból, éppen csak természetes éjszakai életmódjukat folytatván. Másnap telefonált, mielőtt hazaindult volna. S amikor anyja arról tájékoztatta, hogy a legényzsúr bizony folytatódik, meghívta néhány kérgesebb lelkületű barátnőjét. A négy férfiú szorgalmasan monopolyzott. Oroszlánszag terjengett a szobában, többnapos borosta könyökölt a véreres szemű pasasok nyúzott képén. Ki sem látszottak a szennyes edényből, de őket is nyugodtan el lehetett volna sikálni. Chantal még egy kísérletet tett hitvesével. Gondolta, kimozdítja a házból. – Vigyél el valami horrorfilmre – kérte. – Borzongani szeretnék.

Sultan felkászálódott a karosszékből, és szélesre tárta az ablakot, bebocsátva a mínusz ötfokos zimankót. – Tessék – mondta. Így aztán Chantal fikarcnyi lelkifurdalást sem érzett, amikor megérkeztek a barátnői, és nekiültek, hogy elbeszéljék, milyenek is a pasasok. – Kért, könyörgött a legény, mennék el vele víkendre. Pénteken megérkeztünk a vityillóba, ő még szombaton éjjel is tette-vette magát, gavallérkodott, poénkodott, alapozott, s midőn vasárnap alkonyulatkor végre rákérdezett, szeretkezhetnénk-e, megvallottam neki: már éppen három napja fenn rostokol a pesszáriumom – csacsogta a patyolatszűz küllemű Emily. Szövege célba érhetett, mivel a békafejű pasas megjegyezte: – Mintha szöges cipővel állnának a heréimen. A teltkarcsú Doris kért szót. – Egyszer azt mondta nekem az egyik hapsim: „Elalvás előtt mindig iszom egy pohár tejet. Ennek az a tudományos magyarázata, hogy a hirtelen nagy mennyiségű fehérjebevitel után az ember jól alszik.” Rámeredtem: „Ó, hát mi ebben a különös?! A nagy adag fehérje engem is álomba dönt csak a tejet nem értem.” – Tökhülye mind – csatlakozott a kacér szépségű Katha. – A minap belecsobbantam a fürdőkádba, és legott elszunnyadtam. Érdekesen tudok kádban aludni amint jegesedni kezd a lé, kinyúlik a kezem, és enged egy kis forró vizet. Egyszerre csak csöngetnek. Rém pompás ám félálomban kiugrani a síkos kőre, és az ajtóhoz csúszkálni, mit ne mondjak!? Hát nem a pasasom állt a küszöbön? Hóna alatt egy csupor baracklekvárral és azzal az örömteli hírrel, hogy most palacsintát fogunk sütni. – Egy másik pasim – folytatta Doris – jól megszívta a zollkontrollnál. Kérdé tőle a finánc, honnan a sok cucc, amit hoz. Mire Ő azt füllenté: homokos volnék, és elégedett barátom ajándéka ez mind. Na, a vámos rákacsintott, majd hátravitte őt az irodába, és az egész zollkontroll végigment rajta. Ezt hallván megérdeklődtem

tőle: tudod-e, mire való a köcsögfa? Dunsztja sem volt, hát tudattam vele: a köcsögfa arra való, hogy a buzikat szárogassák rajta. És kilöktem a tagot az ajtómon. – Kéne nekik egy erszény vagy redő, saját bőrükből olyanféle, mint a kengurué vagy az oposszumé – tűnődött Emily –, abban tarthatnák a rugós kést, a sör- és bornyitót, a pakli kártyát, a tévé- és video-távkapcsolót, valamint a csipogójukat és a joystickjüket, egyszóval mindazt, ami nélkül életképtelennek érzik magukat. Már genetikailag azzal kellene születniük, de valami fejlődési rendellenességből kifolyólag ilyen csökevényesen jönnek a világra. Most nem azért mondom mindezt, mintha megvetném őket. Fenét, őrülten bírom a pasasokat. Min szórakoznánk, ha ők nem volnának?! Ráadásul némelyik egész jól mutat. Tegnap végignéztük videón az összes Steven Seagal filmet. Jaj, micsoda pompás pasas ez a Seagal! Hogy mekkora mindene! És az az impozáns lófarka! Olyannyira buktunk rá, hogy folyton le kellett rángatnunk egymásról a tévét! Jellemző, hogy a krapekokat alig tudom bevonszolni a moziba, ha Seagal-filmet akarok nézni. Merthogy ökölagyú, meg ilyen-olyan, mondják. Közben alig várják, hogy egyedül, vagy a haverjaikkal belopózhassanak a moziba, és bámulhassák a tagot. Figyeld meg, ha betérsz egy Seagal-filmre, minden harmadik hapsi lófarokba kötött hajjal, bőrszerkóban feszeng a nézőtéren. Vérciki. Doris bólintott. – A minap fogtam egy pasast, hogy majd járok vele egy kicsit. Mit ád az Isten, Emilio uszályos illatfelhőben jelent meg az első randinkon! Húú, majdnem lefordultam a motoromról. Vissza kellett bújnom a szkafanderbe, mivel nem volt nálam gázálarc. Mondom neki: „Emilio, oltári jó szovjet katonafeleség szagod van!” Rá se rántott. Na, fellátogattam a legénylakásba. Első pillantásra kiböktem az előszobafogason lógó szöges végű botot. Nyomban tudtam, hogy Emilio porszívó helyett tartja. Időnként lekapja, végigmendegél vele a hajlékon, ráböködi a pölyhöket, porcicákat, és már kész is a nagytakarítás. A frigóban a következőket tárolta: pezsgőt, pezsgőt és

pezsgőt, továbbá pezsgőt. A kietlen szobában két széktámla tartott egy redőnyhúzó vasat, úgy is, mint fregolit, lepedők és hálóingek száradoztak rajta. Néztem a holmit, és muszáj volt megkérdeznem: „Nem szoktál felfázni ebben a csipkés selyemben, Emilio?” Képzeljétek, ezek után még a mamájához is elcipelt. Ekkor láttam be: ideje lelécelni a szituációból. Nem is veszek férjül senkit, amíg nem egyszerűsítik az ügymenetet. Korszakalkotó ötletem van: össze kéne vonni az esküvőt és a válást, mert ez a két dolog úgyis kéz a kézben jár. A hivatal bejáratánál beírnák: házastársak, a kijáratnál bepecsételnék: elváltak. Tök logikus, nemde!? A monopolyparti feloszlott. Az ifjú házasok órákig ordítoztak egymással. – Méghogy az én barátaim?! – üvöltötte Sultan padlizsánszínű fejjel. – A te barátnőid! Majdnem lekarmoltam magam! – Mintha a te haverjaidnak nem volna tömeggyilkos szövegük! Viszont az én barátnőim halálpontosan tudják, mikor illik hazamenni! Nem is ők csináltak menekülttábort az otthonunkból! És tiszták! Hogyan is lehet három napig mosdatlanul, borotválatlanul tojózni egy béna társasjáték fölött?! – Hát most mi a rosseb van? Smasszert vettem feleségül?! Korlátozni akarod a szabadságomat? Talán bizony vágjam rá az ajtót a régi haverokra, és csak téged babusgassalak, amíg élek, mert belehajtottam a fejem a házasságba?! Vedd tudomásul: a szervezetem igényli a kikapcsolódás eme formáját, és ezentúl minden hónapban rendezek egy monopolypartit! Ha nem itt, akkor valamelyik havernál. Nem győzöm csodálni az előrelátásukat: egyikük sem nősült meg soha! És ha még egyszer ránk szabadítod ezeket a tyúkokat, lemondhatsz arról, hogy itt játsszunk! Mert legalább itthon voltam! Egy csomó pasast ismerek, aki hétszámra haza sem megy a tyúkjához. A nyugalma végett. – Azt azért elárulhatnád, hogy mégis miből kellett kikapcsolódnod, hadd tudjam!? Mert veled ellentétben nekem régen feltűnt, hogy jó ideje nem műveltél semmi fárasztót.

– Te készülsz pszichológusnak?! Amikor az empátia szikrája sincs meg benned?! Belerokkanok az állásvadászatba. Reggeltől estig böngészem a hirdetéseket, hátha találok valakit, akinek szuper testőrre van szüksége. Na persze, ha neked az a fő, hogy mindenáron elszegődjek valakihez, elmehetek én a legfőbb maffiavezér mellé is! Legfeljebb két nap múlva már a sitten leszek. Ha nem a folyó fenekén. Ez kell neked?! Ó, hát persze, az elején csupa mosoly, csupa báj voltál, tudván, hogy az esküvő után vicsoríthatsz eleget. Én is csak egy szűkagyú, ostoba tyúkot vettem nőül, mint annyian mások! Most hová mész? – Hová mennék?! Kapirgálni! Chantal nem feledkezhet meg a békülésről sem. Kennethesen szólva: a szent szerelmi téboly egymás karjába söpörte őket, akár valami vad forgószél, lázasan kortyolták a csókot a szeretett ajakról. Chantal írt erről egy pocsék novellát: „A mozdulat, amellyel a homlokáról az orrára teszi a napszemüveget. A mozdulat, amellyel a szemébe húzza a kalapját. A mozdulat, amellyel megigazítja a zakója hajtókáját. A szerelem. Ugyanez a szomszédoknál: A mozdulat, amellyel pitymallatkor, az erkélyre kiállván, bődületeset ásít. A mozdulat, amellyel a pizsamájába nyúl, és önfeledt vakarózásba kezd. A hersegés. – Förtelmes novellino – fanyalgott Sultan. Közben szórakozottan lepöckölte a lány válláról a hálóing pántját. – Mondd, hogy szeretsz – kérte Chantal. – Szeretsz. – Ne hülyéskedj! Szeretsz? – Ölök-halok érted – bólintott a férfi.

Chantal belép a repülőgép belsejébe vezető ringatózó, gyanúsan labilisnak rémlő alagútba. Mintha valami gigantikus hernyóbőrben sodorná előre a tülekedő tömeg. Ám komolyabb halálfélelemre nincs oka, hiszen tíz-tizenöt utassal előrébb jól látja Serge fekete hajfürtjeit, riszálós járását. Végre a helyére roskad. Természetesen a középső ülésre szól a jegye. Vehemencia halál zsugori. Serge kibámul az ablakon, rá sem fütyül. Chantal elhelyezkedik, ami azt jelenti, hogy két könyökét beékeli a medencéjébe, és máris nem kell hozzásúrlódnia a mellette terpeszkedő pasasokhoz. – Hello, Serge – üdvözli az aerobicoktató tarkóját –, fel ne izgasson, hogy indulás előtt fél óráig kerestelek a klubban! A szólított felé sem fordulva megrántja a vállát. – Tánctanárnak jócskán modortalan vagy – jegyzi meg a lány. – Lótúrót, én illemtanár vagyok – veti oda a férfi. Az ismerős hang hallatán Chantal dermedt rémületben megmarkolja a karfát. Ijedtében megfeledkezik arról, hogy az felhajtható. A karfa felcsapódik, s a végén elhelyezett nyitott hamutartóból csikk- és hamuesőt okád a következő sorban ülő utasokra. – Hol van Serge?! – sikoltja Chantal, miközben a mögötte lévő sorban is legalább hárman sikoltanak. Sultan rámered, szeme kitágul, hangja megélesedik. – Szóval mégis a szeretőd?! A hamuval meg- és belepett utasokat nemigen érdekli kettőjük vitája, fennhangon az iránt érdeklődnek, miért is kellett őket összerondítani. A stewardessek nyomban mellettük teremnek. Az egyik felindult hölgy esernyőt ragad. Sultan sietve leinti. – Ne tegyen hirtelen mozdulatokat! Ez a nő a feleségem, nagyon veszélyes! Egyrészt beszámíthatatlan, másrészt is az, valamint alkoholista, továbbá könnygáz van nála. Egy szavát se vegyék komolyan!

Chantalt nem érdeklik a rágalmak, halálfélelem reszketted porcikáit. – Serge nélkül nem repülök! Senki ne induljon el nélküle! Lezuhan a gép! Pozdorjává fog zúzódni! Lezuhanunk! Engedjenek ki innen! Földet akarok! Földet! Sultan lefogja menekülni készülő exnejét, közben az egyik stewardessre vigyorog. – Régi dilije ez a földkövetelés. Ősei kelet-európai nagybirtokosok voltak, amíg a vörösök ki nem fosztották őket. Ő már vérfertőzésből született, különben árva. Az anyját kártyán vesztette el, az apját meg a lóversenyen: elengedték egymás kezét a tömegben. A stewardess hidegvérűen mosolyog. – Üljenek le! Mindannyian üljenek le, és kapcsolják be biztonsági öveiket. Felszállunk! – Nem szállók fel! – kiáltja Chantal. – Kérjen elnézést! Legalább ennyit tegyen meg, ha egyszer összepiszkolt! – követeli a mögötte idegeskedő hölgy. Sultan birokra kel hitvesével, ám alig bír a rettegéstől félőrült lánnyal. A stewardess türelmét vesztve rájuk rivall. – Leülni! – Még nem jogerős! – morogja Sultan. Végre sikerül: a szűk székbe gyömöszöli az elerőtlenedő, dermedten sírdogáló Chantalt, és a biztonság kedvéért fél fenékkel ráül. – Nyugi – hajtogatja –, nyugi, mindjárt repülünk. – Nem érted, hogy lezuhanunk?! – Miért zuhannánk le? – Mert te nem Serge vagy, és ha ő nincs itt, a gép lepotyog! – Rossebet potyog le. A turbinák bőgnek, a gép gurulászik a betonon majd döccenve meg-megáll. Chantal lassan felemeli a fejét.

– Mit művel?! Ez helyből felszálló repülő?! – kérdezi rémülten.– Ja. Most vesz lendületet. Fád férfihang reccsen rájuk a hangszóróból, és elmeséli, mit tegyenek, ha valami baj történik egy-egy stewardess a széksor elején és végén bemutatja, miként kell felölteni a mentőmellényt, hol találják az oxigénmaszkot. Unott pantomimjük láttán Chantal ismét elborzad. Sultan úgy véli, hogy exneje talán még nem higgadt le kellőképpen. Nyugtató szavakkal próbálkozik. – Jól figyeld meg, mit hol találsz, mert ha zuhanni kezdünk, nem mindegy, hogy a mentőmellényt kötöd fel, vagy a poroltót. – Mit ér a mentőmellény, ha nem az óceánba zuhanunk? – Ugyanannyit, mint a poroltó. Katasztrófa esetén szépen megkérjük a pilótát, hogy valami halastavon tegye le a gépet, de ügyesen ám, nehogy elharapd a nyelvedet. – Miért nem adnak ejtőernyőt?! A repülő a levegőbe emelkedve eltávolodik a lenti fényektől. A tiltó táblákon kialszanak a feliratok. Megkönnyebbült sóhajtás hallatszik mindenfelől. Kienged a feszültség. Gyufalángocskák lobbannak. Kétszáz ember egy tüdőként dohányzik. Chantal fulladozik a sűrű füstben. – Nyiss ablakot! – kéri Sultant. – Mellesleg milyen lehet a turistaosztály, ha a komfortosztály ilyen eszméletlenül kényelmetlen? – Ne tudd meg! A turistaosztály utasai az ablakban ülve lengetik a karjukat: ettől haladunk. – Ezt a fedélzetet legfeljebb a Brazil című filmben tudnám elképzelni! – nyöszörög Chantal. Azután óvatosan a balján ülő idegen férfira néz. A hátrafésült hajú, szürke arcú, fülbevalós fickó viszonozza pillantását. Iszonyú feszültség sugárzik vonásairól. Chantal reszketeg mosolyt villant rá. – Ne haragudjon. Csendben maradok.

A légikísérők rutinos unalommal teszik a dolgukat. A széksorok közti szűk folyosóra gördítik az ételes kocsikat, és kezdetét veszi az etetés, itatás. Tulajdon medencénkbe ékelt könyökkel példaszerűen lehet táplálkozni, pontosan olyképpen, miként azt a szigorú francia nevelőnők tanítják a cseperedő gyermekeknek. Az ülés karfájára illeszthető tálcán műanyag dobozkák sorakoznak. Saláta, hideg sült, ropogós sütemény, zsemle... – ... Rák! – szörnyed el Chantal. – Az Airport filmekben a ráksalátától szoktak sorban kihalni a pilóták, nemde?! Sultan nem felel. A másik székszomszéd, a fülbevalós férfi teljesen ételuntnak látszik, hozzá sem nyúl a csábítóan tálalt falatokhoz. Chantal lazít kissé. Megböki exférjét, amitől az a nadrágjára borítja a kávét. – Hogy kerülsz ide? Hol van Serge? Meg a szakállad és szőkeséged? Mi ez a jelmez? – A foltot kérdezed? – Fenét a foltot! – Jobb is, mert azt épp most csináltad. Ne őrjíts meg! – kéri Sultan. – Miért ne tenném, amikor én már meg vagyok őrjítve?! Mit csináltál Serge-zsel? – Láthatod: lemásoltam a külsejét. Nagyon nehezemre esett. Ugye, magyarázat nélkül is megérted?! – Hová tetted? – A melegoid illetőt? Valami tornaszeres szekrénybe. Ne izgulj, reggel biztosan ráakadnak. Addig még súlyzózhat, sőt volt ott medicinlabda is. Feltéve, hogy ki tudja bogozni a gúzst, amiben hagytam. Mellesleg dermesztő az ízlésed. Azzal a palival...?! – Mi az, hogy „azzal a palival”? – Ha száz életem volna, mindet eldobnám, ha ez volna az ára annak, hogy ne kelljen vele ágyba bújnom.

– Nem bújtam vele ágyba. A régebben összehamuzott hölgy az ülés fölött átnyúlva megkocogtatja Chantal vállát. – Hajlandó végre bocsánatot kérni?! – Elnézést, nem akartam – veti oda a lány. Megszorítja Sultan karját. – Szeretném, ha beavatnál: mit keresel itt, és éppen ebben a maskarában? A hölgy nem éri be hevenyészett udvariassággal. – Ismételje el szavait – követeli pattogó szigorral –, de álljon is fel hozzá, és nézzen a szemembe! – Mekkai zarándoklatot nem óhajt, hogy meggyőzőbb legyen a bűnbánata?! – érdeklődik Sultan. – Engedelmével éppen társalkodunk. Mi volna, ha nem zavarna folyton? – Azt akarom, hogy tisztességesen kérjen elnézést! Az egérszürke arcú férfi felsóhajt Chantal mellett. – Miféle járat ez?! Különgép, közveszélyeseknek? – Maga a közveszélyes! – sikoltja a hölgy. Ekkor már mindhárman hátrafordulnak, és megtekintik az ágálót. Madárarcú agghajadont látnak, talpig fehérben, csipkés, zsabós blúzban, porcelánnadrágban. A hölgy mozdulatai finomak, eleganciája törékenyen kecses. Chantalnak ez jut eszébe: Pipi Néni. Nem tehet róla, mindig megilletődik s elgyengül az idős emberektől. Feláll, kissé meghajtja magát, és mosolyogva elnézést kér. Pipi Néni bólint, visszaül a helyére, és mivel a diplomácia szabályai betartattak, napirendre tér a baleset fölött. Sultan megkönnyebbülten nyög fel, majd a lány füléhez hajol. Szíve szerint a szájára hajolna. – Wismauban elmondok mindent, ami rád tartozik. Addig légy türelemmel. – Képtelen vagyok ennyi feszültséget elviselni egy levegőben lógó repülőgépen, amikor nincs itt Serge! Pipi Néni megütögeti a fülbevalós fickó vállát.

– Uram, kötelessége elnézést kérni tőlem, amiért közveszélyesnek titulált! A férfi felmordul. – Mi az, maga ránk szokott?! – Kövessen meg! – Kövesse meg! – bólogat Chantal. – Nagyon aranyos néni! Az egérszürke arcú pasas az ülésre állítja diplomatatáskáját, felpattan, összeüti bokáit, és riasztó hangon elnézést kér. Sultan a homlokára szorítja tenyerét. – Ilyen nincs! – nyögi. – Ez a zárdaszökevény mindenkiből hülyét csinál!? Chantal kuncogva elveti magát a székében. A madárkaromra emlékeztető törékeny ujjak máris Sultan vállához koppannak. – Ön megbántott engem. Kérjen bocsánatot. – Sírva fakadok! – szűköl a szólított. Közben a szeme sarkából látja, hogy Chantal szomszédja felüti a táskája fedelét, elővesz és összeilleszt néhány műanyag bevonatú tárgyat. A képződmény egyre jobban emlékezteti valamire. Nem figyelhet eléggé, mert az agghajadon makacsul forszírozza a diplomáciai lépést. Mire észbe kap, a fülbevalós pasas összeszereli és betárazza kisded géppisztolyát. A mögöttük ágaskodó Pipi Néni is ráborzad a látványra. – Terrorista! – sikoltja. A sor elején talpra szökken a biztonsági ember. Éppen jókor ahhoz, hogy elcsípje a pilótafülke felé osonkodó másik fegyverest. Az egérszürke arcú terrorista immár egészségesen kipirulva pattog a géppisztollyal. – Ereszd el a társamat, különben lelövöm az öreglányt! – ordítja a civil ruhás zsarunak.

Sultan kiszámítja, mekkorát kell vetődnie. Éppen elrugaszkodni készül, amikor Chantal boszorkányos mozdulattal előrántja veszedelmes flakonját. – Ne! – jajdul a férfi. Későn. Mielőtt könnyeibe fulladna, szakszerűen lefegyverzi a terroristát, utóbb fej fej mellett vonaglanak a keskeny folyosón, az ülések előtt. Velük vergődik Chantal és Pipi Néni is. A gépeltérítőket eltávolítják a színről, az első pilóta a hangszórón keresztül köszönetet intéz a bátor utasokhoz. Ám ők csak sírdogálnak. Az út hátralévő idejében nem váltanak szót egymással. Sultan visszamereng a múltba. Az esküvő után ő járt rosszabbul, önként a felesége családjához költözött, s lett is neki nyomban apósa, anyósa, sógora. Ennek örömeit nap mint nap élvezhette, ám az igazi kéjdagályt a vasárnaponkénti családi ebédek jelentették. S azok az eszméletlen holmik, amiket a papa hordott haza az áruházból! A lakás alsó szintjén lévő vécében nem lehetett kezet mosni, mivel azt a papa látta el vízcsappal. Víz helyett a környéken keringő taxisok CB-adásai folytak belőle. A robbanó habszifon sem könnyen felejthető. Az ördögi szerkezet az összeállítás során nagyot durrant, s minden alkalommal felettébb változatosan –, más és más alkatrészét állította konyha körüli pályára. Hol eze, hol meg amaza száguldott el a fenébe, attól sem zavartatva, ha valaki az útjába került. A papa által beszerzett rádió kizárólag telefonbeszélgetéseket sugárzott. A mama szerfelett kedvelte az elmés szerkezetet. Főzés közben mindig bekapcsolta. Különösen felörült, ha ismerősei kerültek adásba kivált, ha intimitásokról társalkodtak, sejtelmük sem lévén a lehallgattatásról.

A kalapács viszont azt tudta, hogy minden ütéskor hiába ragasztózták elrepítette a fejét, s az bumeráng módjára tért vissza, leterítve használóját. A szenzoros kapcsoló a papa gyengéd figyelmessége folytán Chantal szobájába került. Ez a legváratlanabb pillanatokban és teljesen önkényesen ki- vagy bekapcsolta a lámpákat, valamint a magnót és a lemezjátszót szabályozta a fény- és hangerőt, váltogatta a tévé- és rádiócsatornákat. Legszívesebben hajnali fél háromkor bontotta fényárba a szobát, s ezzel egyidejűleg megszólaltatta Csajkovszkijt, Beethovent és a Depeche Mode-ot. Közben a tévéműsorok között is válogatott, egy-egy részletet felvillantva az éjszakai horrorból, híradóból és szexfilmből. Ugyancsak az ő szobájukban került elhelyezésre ama szekrény, amely önnyíló ajtajával édesítette meg életüket. Ez is főleg éjjel látott hozzá az önmegvalósításhoz, mikoron mindenki mélyen aludt. Holott ebben a háztartásban igen ritkán sikerült önfeledt álomba merülni. A szekrényajtó mégis kiböjtölte az alkalmat, s ekkor, de csak ekkor, rettenetes robajjal kivágódott, és a benne tárolt ruhadarabokat szétöklendezte a szobában. Ezt megtette akkor is, ha valaki sötétben, lábujjhegyen elsurrant mellette. Sultan biztosra vette, hogy alkalomadtán a szekrény elsőrangú betörőfogóként működne. Abban már kevésbé bízott, hogy a behatoló túlélné a robajlás és a rongyokkal leköpetés borzalmát. Természetesen a papa gondoskodott a galériára vezető futószőnyeg rögzítéséről. Ettől aztán a szőnyeg szó szerint vette rendeltetését, és ész nélkül futott ehhez csupán annyi kellett, hogy rálépjen valaki. A bohó tréfa többnyire remekbe sikerült: a lépcső alján három emberre volt szükség a szőnyegbe bábozódott áldozat előgöngyöléséhez. A mama sem úszta meg. Ő tojásfőzőt kapott. Valahányszor tojásételt készített volna a reggelihez, megilletődött szemtanúja lehetett egy sereg kiscsibe világrajöttének. Imádta az állatokat: élete legboldogabb napja lett az, amelyen néhány keménytojás előállításán

fáradozva bájos kis teknőscsecsemők születését figyelhette meg a főzőedényben. Mérleget is kapott, hogy könnyebben boldoguljon diétájával. Az intelligens műszer számskála nélkül is ragyogóan kommunikált. Ötven kiló alatt rock and roll-ritmusokkal örvendeztette meg a rajta állót. Ötven és nyolcvan kiló között édesbús keringőt játszott. Nyolcvanegy kiló fölött azonban kizárólag gyászinduló sugárzására volt hajlandó. Szegény mama! Valahányszor a mérlegre pattant, felcsendült a rekviem. A mama vasalásba fojtotta vészesen gyarapodó testsúlya fölötti bánatát. A vasalódeszkát is a papától kapta. A családtagok kellő óvatossággal közelítették meg a fürdőszobában tárolt holmit. Minden elővigyázatosságuk hiábavalónak bizonyult bárminő tevékenységet végeztek is, közben legalább tíz másodpercre hátat kellett fordítaniuk a falhoz támaszkodó, passzívnak tetsző deszkának. S ekkor úgyis bekövetkezett: a vasalódeszka lendületet vett, és támadott. Az orv és gonosz tárgyak körét bővítették a csapokba épített hőfokszabályozók, melyek szeszélyük szerint váltogatták a forró vizet a jegessel. A fűszertartók csak arra vártak, hogy a család körbeülje az igényesen megtérített asztalt. Ekkor mintegy varázsütésre levetették tetőiket. A robbanás tetemes mennyiségű curryport, fehérborsot és finomra reszelt köménymagot lövellt szét a konyhában. A ketchupos üveg horrorisztikus kitörése csak addig váratott magára, amíg ki nem lábaltak az első fuldoklásból. A papa által beszerzett vécétetők a család nőtagjaira nézvést tökéletesen ártalmatlanok voltak. Viszont hallatlanul megtébolyultak, ha férfi került a közelükbe. Sultan meg mert volna esküdni, hogy a guillotinelv alapján működnek. Bertin farkascsapdát emlegetett. A papa csak a vállát vonogatta, mondván: neki holtmindegy, hiszen van már két szép gyereke.

Nem tudván, hogy ezzel Sultan féltékenységét szítja, meglepte leányát egy pár körömcipővel. Chantal megörült a kecsesen gyönyörű lábbelinek, nem sejtvén, hogy rugós cipősarokkal lészen dolga. Ez – persze – hamar kiderült, több sem kellett hozzá, csak egy jóképű férfi közelsége. Ekkor a rugó rögvest berántotta a sarkat, és a lány belebicsaklott a kellemesen meglepett fickó karjaiba. Hát az automata cipzárak?! A papa hozott egy doboznyit, a mama felszerelte velük a család teljes ruhatárát. Ezért aztán a legváratlanabb pillanatokban, a legelképzelhetetlenebb szituációkban azon kapták magukat, hogy ruhadarabjaik tragikus hirtelenséggel cserbenhagyják őket. Minden nő mélyen meghatódott, látván, hogy Sultan spontán vétkezéssel reagál közelségükre. Viszont ugyanő egy jóízű verekedés kellős közepén úgyszólván védtelenné vált, mivel meglepetésszerűen elindult a nadrágja, majd tangóharmonikává gyűrődve megtorpant a bokáján. Menten ő lett a pofonok és egyben a röhögés tárgya. Kárpótlásul önvédelmi nadrágtartót kapott. Ez a ruházati cikk a lestámadások elhárításának specialistája volt. Amint valaki ártó szándékkal, hátulról közelítette meg Suhant, a csipeszek elengedték a nadrág derekát, és orrba nyomták az orv illetőt. Az őrült holmik közt tallózva muszáj megemlékezni az összecsukló fotelről is, amely felületesen szemlélve tökéletesen hétköznapi bútordarabnak látszott. Ám csupán annyi kellett neki, hogy beleüljön egy hölgy, szoknyában. Abban a pillanatban hanyatt vetette magát. Sőt, megtette ezt a tisztelendő atyával is. Mekkorát lebbent a rémült pap reverendája! Hogy repült a perselye! Az erkélyen kifeszített függőágy is csaknem ártalmatlan volt. Lehetett benne fészkelődni, ugrálni, tömegesen tartózkodni. Csak akkor szakadt le, ha elaludt benne valaki. De abban a pillanatban. És Chantal varázsrúzsai?! Ezek a női ajak hevétől öltötték fel gyönyörű gyöngyház- vagy korallszínüket. Ám ha a külső

hőmérséklet 20 fok alá csökkent, a felkent rúzs visszanyerte eredeti színét: zöldet, kéket, feketét. A műszempilla: drámai hatást tett rá, ha tulajdonosa sírva fakadt. Ilyenkor recsegve leszakadt, akár egy árbocrúd. A műköröm valóságos titkos fegyver volt. Ugyanis a legváratlanabb pillanatokban szállt messzire, mintha csúzliból lőtték volna ki. Azon illető, akit találat ért, legott misztikus hangulatba került. Az automata esernyő teljes szélcsendben kifordult a különösen forgalmas úttesten történő átkeléskor íziben rácsukódott viselője fejére. S a bájos teddymackó, amely kedves dörmögés helyett vérfagylaló hangokat hallatott?! Hát az önfelnyíló franciaágy?! Ez még a hevederrel rögzített párral együtt is fel-felcsapódott. Ám az aranyosan szellemes Bertin sem volt habos kakaó: alighogy felhagyott a tolóvillamosszék feltalálásával, újabb ötleteket sziporkáztatott elő. Úgy vélte, csak akkor lehet teljes az élete, ha meglepi a világot: 1. napelemes zseblámpával 2. fenyőillatú cigarettával, karácsonyra 3. szellemlátó szemüveggel kis- és nagydedeknek, esti mese helyett 4. fényvisszaverő dresszel éjszakai sétához, valamint diszkóba. Utóbbi találmányát továbbfejlesztette sportosabb variációkat gondolt ki: a.) ufóháló ufóvadászoknak b.) medveháló medvevadászoknak természetesen az alkalomhoz illő szereléssel. Az első változathoz csillámos pólót képzelt el, amely hallhatóvá teszi a szívhangokat, a másodikhoz málnamintás kezeslábast tervezett. Társasági emberek számára kívánta kifejleszteni a fülcimpamozgató automatát, amelynek segítségével a legkomorabb hangulatot is fel lehet dobni, hiszen nincs mókásabb, mint az a pasas, aki mozgatni tudja a fülét! Bertin nem feledkezett meg a sajtóról sem. Politikai tudósítók számára három darabból álló hírpalackkészletet tervezgetett, mely az

alábbiakból tevődött volna össze: 1. ködösítő 2. ellenködösítő 3. szuperködösítő. Mikoron mindeme tervek szóba jöttek – rendszerint az ünnepélyes tónusú vasárnapi ebéd közben – a papa is csatlakozott. Őt az alábbi feltalálnivalók foglalkoztatták: 1. hangtompítós riasztópisztoly 2. belül szöges futócipő 3. mindkét oldalán hegyes rajzszeg 4. fényvisszaverő hálósapka. Sultan sem akart lemaradni. Bevallotta hát, hogy neki is vannak ám tervei! Szamizdat szakácskönyveket fog írni: „Indiai marhareceptek” és „Sertésételek zsidó módra” címmel. A mama szót sem szólt, mert nyakig ült a depiben. Akkortájt éppen hipnózissal gyógyíttatta cukorbaját. A legutóbbi kezelésen vissza kellett térnie valamelyik korábbi életébe. Onnan aztán sírva rohant haza, ugyanis tudomására jutott, hogy a tizennegyedik században élt alakja szeretőt tartott! Megcsalta a férjét! Azután még meg is ölte azt a derék embert! Agyafúrt módon! Agyafúrt módon! Midőn hitvese felmászott a tetőre, hogy megzsírozza az istentelenül nyikorgó szélkakast, ő és a szeretője feldöntötték a lajtorját! Jó ura pedig lezuhana, nyakát szegé és kiszenvede! A mama vigasztalhatatlan volt. Erre a gonosz gyilkosságra még a sötét középkor sem mentség! Hosszan sírt és jajongott. Degeszre ette magát, ám ez sem nyugtatta meg. Chantal megígértette vele, hogy otthagyja a hipnotizőrt. Csakhogy győzött a kíváncsiság. A mama találkozni akart egy még korábbi alakjával, az őskorban. Ezután egy álló hétig az öngyilkosság gondolatával játszadozott, mivel az ő hordája bunkózta le a legeslegutolsó dinoszauruszt. Miatta halt ki az az aranyos teremtmény! Sultan kezdett begolyózni. Ehhez élénken hozzájárult a hajlék állatkert jellege is. Apósa, anyósa, hitvese egyként rajongott az állatokért. Azokért, amelyek – fenét: akik! – Bertinnek köszönhetően jutottak be a lakásba.

Voltak az állandósult lakók: aranyhörcsögök, tengerimalacok, a nimfapapagáj és három cicus. Bertin rendszeresen befogadta rengeteget utazgató barátai és ismerősei állatait is. Ezután ő is elutazott. Hozzátartozói átvállalták a vendégek gondozásának minden gondját s ürömét. Egy pénteki napon Bertin szépen megkérte a húgát, hogy gyámolgassa a rábízott vadmacskabébit, mert neki halaszthatatlan szívügye adódott, amely hétfő reggelig is eltarthat. Néhány szóban beszámolt a bébi táplálásával kapcsolatos tudnivalókról. Mintha valami olyasmit említett volna, hogy vadmacskáéknál az apaállat a fogai közé kapja és az élelemforráshoz cipeli fiait. – Az ember nevelte vadmacskafival sincs másként – közölte széles vigyorral, és távozott. Chantal vizsgára készülvén se látott, se hallott. Sultan darált hússal, felvert tojással, gyenge túróval, langyos tejjel kínálgatta a mind kétségbeesettebben nyivákoló apró szörnyet, ám az csak kerregett tovább, az ételhez nem nyúlt. Szombat dél lett, és a bébi kezdett összeaszni, lógott rajta a szőrmekabát, szemei elfénytelenedtek. Alkonyattájt Sultan elszánta magát. Négykézlábra ereszkedett, a fogai közé vette a csecsemőt, és a tálhoz cipelte. A bébi belakmározott, majd elégedett dorombolással elfészkelődött a jegyzeteibe temetkezett Chantal ölében. Sultan kétóránként jelentkezett érte: a szájába kapta és a tányérhoz fuvarozta. A vadmacskafi kigömbölyödött, játszi kedve visszatért. Hétfő reggelre Sultant áthatotta a gyanakvás: ez még csak a kezdet volt. Mindazonáltal könnyes lett a szeme, amikor Bertin hazaérkezett, és megfosztotta őt a fiacskától. A megőrzésre átvett kutyákkal sem volt semmi baj. Ha az ember naponta háromszor két-két órát sétáltatta őket, ha nem hagyott elöl

ellopható ételt, szétrágható cipőt és nem felejtette a szőnyegen az összepisilhető avagy mikroszkopikus ficnikké tépdeshető napilapot. És ha az est leszálltával bebocsátotta őket az ágyába. Olykor négy-öt kutyavendégük is volt. Sultan úgy érezte magát a saját ágyában, mint valami gyorsbüfében: hot dogok szuszogtak a takaró alatt és tetején. Viszont, autodidakta módon sajátította el a biológiát, épp úgy, mint az elbűvölő humorú természetbúvár, Gerald Durrell. Legelsőként rájött, hogy a kutyának nyolc lába van. Kettő elöl, kettő hátul, kettő jobb oldalt, kettő pedig baloldalt ez összesen nyolc, nemde!? Állatorvosi ismeretekre is sikerült szert tennie. A náluk vendégeskedő három hónapos, futótűz élénkségű foxterriernek egyszerre csak habzani kezdett a szája. Nagyon megrémültek. Chantal letette egy percre a tankönyveit, a mama is felhagyott a hipnotizőr által felfedett énjei fölötti kesergéssel. Még a papa is szüneteltette a taxi hátsó ülésébe építhető katapult feltalálását – támadás esetén felbecsülhetetlen szolgálatot tesz! –, hogy aggódva szemügyre vegye a buborékos szájjal fetrengő foxikölyköt. – Epilepszia – állapította meg a komor családi konzílium. – Nem kéne szólni a vadásznak, hogy lője ki? – merengett a papa, aki vidékről származott. Sultan rájött a diagnózisra. Elvigyorodott. – Tényleg azt hiszitek, hogy epilepsziás? – kérdezte titkolatlan nagyképűséggel. – Rossebet. Szappant evett. Mindenki megnyugodva térhetett vissza elfoglaltságához. A papa végzett a taxisok életét megmentő katapult feltalálásával, s miután megtekintette az Ez is Amerika című film második részét, a látottak hatására kigondolta a nekrofileknek való óvgumit, amelynek a nekrofilter nevet adományozta.

Bertin megérkezett hétvégi kiruccanásáról egy panzióba vállalt zöld leguánnal, s hallván a papa új tervét, felcsillanó szemmel közölte: – Adjunk új nevet a kotonnak! A rágógumi analógiájára hívjuk hágóguminak! Chantal levizsgázott, s nekiállt, hogy felkészüljön a további vizsgákra. A mama a hipnózisról akupunktúrára váltott. Mindjárt bele is lőttek a fülébe egy tűt, s otthagyták, mondván, hogy az majd segít neki a fogyásban. Ezt a mama afféle védőoltásnak tekintette, amely majd immunizálja őt a kóros habzsolás összes következményével szemben, és többet falt, mint bármikor. S jóllehet, az akupunktúrás tű éjjel-nappal a fülében fityegett, ő mind élénkebben hómacira hasonlított. Amikor egy szép napon felpróbálta újonnan vásárolt jégszínű téli overallját, lánya megjegyezte: – Olyan vagy benne, mint egy hógolyó. Bertin elröhintette magát. – Hógolyó?! Lavina! A család egyként megállapodott abban, hogy a mamának sportos úton kell lefogynia. Mivel a szobabicikli nem használt, a két feltaláló tervezgetni kezdett. – Talán egy szobasí eredményre vezetne?! Netán szobaszörf volna a megoldás? Szobakenu? A mama alkudozott. – Nem lehetne inkább szobamotorcsónak? Rongy kondiban vagyok. És fel nem foghatom, miért nem fogyok. Pedig hetek óta kenyér nélkül eszem a makarónit!? Ma már három csomag túrót elcsipegettem, és még mindig éhes vagyok! Rosszul leszek! Figyeljétek meg, elvisz a hipó! A másfél méteres zöld leguán is Sultanra maradt, a család munkanélkülijére, a mindig ráérőre. Néhány nap alatt – keservesen összebarátkoztak. Negyednap a hüllő már hevesen bólogatott öröme

jeléül, ha megpillantotta gyámját. Kifinomult teremtmény lévén, óvatosan vette el Sultan kezéből az ételt, ám amikor nemtetszését óhajtotta kifejezni, megfeledkezett neveltetéséről, s életveszélyesen csapkodott a farkával. Ez leginkább akkor esett meg, ha gyámja idő előtt akarta kivenni őt a fürdőkádból. A nehéz felfogású ember csak hosszas idomítás végére értette meg, hogy rendes leguán addig fürdik, amíg csak jólesik neki, ám amint megelégeli a lubickolást, maga szól, hogy lehet érte jönni. De nem ám akárhogy! Őt gyengéden fogják meg, pólyálják törülközőbe, kényelmesen helyezkedjenek el vele a fotelban. Mert ő a gyámja ölében, puha törülközőbe bugyolálva, békében óhajt aludni pár órácskát. Különben lesz ám haddelhadd! Szökőár! Letaglózás farokkal! Chantal levizsgázott, s mielőtt nekilátott volna az álláskeresésnek, kikapcsolódásra vágyott. – Utazzunk el valami romantikus helyre! – javasolta. Sultan kifordította a nadrágzsebét. Egyiket a másik után, s az üres zsebek szomorú, szürke elefántfülekként lebegtek. – Akarod látni az ormányát is? – kérdezte kacérul. Persze, hogy akarta. Azután lementek a parkba, mivel az is eléggé romantikus hely volt. Sultan a jövőjüket tervezgette, nem alap nélkül, hiszen úgy festett, hamarosan lesz állása. Chantal is bízott benne, hogy talál munkát. Lakás! Saját lakás! Képzeletben berendezték az összes szobát, szám szerint ötöt: a nappalit, a hálót, Chantal dolgozószobáját, a gyerekszobát és a vendéghálót. Sultan kijelentette: – Hatszobás lakást akarok! Nekem is kell dolgozószoba! Chantal kerek szemekkel rámeredt. – Mi a fenét dolgozik egy testőr a szobájában?! Haza akarod hordani a verésre váró palikat?!

Ezen hangulatosan összevesztek. Sultan felhánytorgatta hitvese körülményeit: apját, anyját, sógorát, valamint az állatokat. Megemlítette, hogy külön-külön is megőrülne tőlük, ám így őrül meg csak igazán: egy fedél alatt egy rakás elmeháborodottal. S kezdte részletezni a papa dilijeit, Bertin agyalágyultságát, a mama hóbortjait. Hogy folyton leforrázzák a csapok! Meg az éjjelente randalírozó, rohadt szekrény, álmatlansága kiváltója! Továbbá Bertin gyermeteg tréfái! Az örökké odacsődülő rendőrség! – De hiszen te lövöldözöl!? – csodálkozott Chantal. – Én nem lövöldözök, hanem használom az önvédelmi fegyveremet! Mert lépten-nyomon az életemre törnek. – A fene sem tör a te életedre. Bertin csak mókázik. – És a hátulról támadó vasalódeszka?! Na jó, hagyjuk! Beszéljünk inkább az anyádról! Szerinted normális? – Az anyám? – sziszegett Chantal. – Ő adja a fejünk fölé a fedelet, ő teszi az asztalra az ételünket, a szekrénybe rakja a tisztára mosott ruhánkat. Dolgozik ránk! Kedves, gyengéd és figyelmes hozzánk. – Hozzánk?! Meg az egész városnegyedhez. Mindenkiről mindent tud, és mindenbe be is avatkozik. – Mert ő egy közösségi lélek. – Megőrülök tőle! – Nem akarsz inkább a te anyádról beszélni?! – csapott le Chantal. – Miért nem láttam az esküvő előtt és után? Miért nem tudok róla semmit? Miért nem látogatod? Miért nem látogat minket ő? Felelj! – Az én anyám a tiedhez képest szent asszony! A tiedhez képest feltűnően normális! Vedd tudomásul: az én anyám tökéletes! Hozzá költözünk! – Ne mondd!? – De mondom! Holnap összecsomagolok. Reggelig eldöntheted, velem tartasz-e. – Válaszút elé állítasz? Válaszút elé állította!

Azután feldúltan elrohant, mondván, hogy erre az irgalmatlan stresszre járnia kell egyet. Chantal magára maradt a parkban, a sejtelmes, tavaszi éjszakában. Végiggondolta lehetőségeiket. Amint munkát találnak, meg vagy bérbe vehetnek egy lakást. Addig pedig kibírja valahogy az anyósát. Talán tévedett, amikor első és egyetlen találkozásukkor enyhén eszelősnek találta a fehér kesztyűs hölgyet. Ha Sultan azt állítja, hogy az anyja tökéletes, akkor tökéletes és kész. Mindazonáltal nem higgadt le. Hazafelé indult. Ekkor ugrott nyakába a szatír. Pedig már az egész környék azt hitte, hogy a fickó a tavalyi eseten okulva felhagyott aberrációjával, családot alapított, és gyermekeket nemz. Ehelyett bosszúszomjasan lappangott egy alig rügyező bokorban, és csak az alkalomra várt, amikor megtorolhatja az abnormitásán esett sérelmet. Chantal szerencsésnek mondhatta magát, mivel a papától kapott harisnyatartót viselte, amelyhez azért jutott hozzá, mert eredeti tulajdonosa visszaszármaztatta azt az áruházba, kijelentvén, hogy ilyen megátalkodott, alattomos holmit ő nem vesz fel. Ő, aki tiszteli a férfiakat! Aki évek óta azon fáradozik, hogy férjhez menjen végre! És akkor az az ostoba harisnyatartó sorra kasztrálja a szóba jöhető férfiakat! A gazdagon csipkézett, csábos fekete ruhadarab bemutatkozása pompásan sikerült. A szatír támadott, a gumipánt kioldódott, és a végére erősített fémcsat frontálisan ütközött a rossz szándékú fickó úgynevezett lágyrészével, mely a kín hatására legott visszanyerte lágyságát. A meglepett pasas nyomban ezután megkapta a Sultan számára érlelt pofonokat, és szemközt találta magát a fúriamód feldühödött Chantal tíz körmével. Amúgy még mázlija is volt: a lány ezúttal nem harapott, mivel figyelmeztették az idegen vér veszélyességére.

Viszont kiabált. Tüstént összecsődültek a környékbeli férfiemberek, s nekibőszülten siettek segítségére. A röpke sétájából visszatérő Sultan arra lett figyelmes, hogy vad lincselés zajlik a kapualjban. A testőrvér nem válik vízzé. Sultan a fickó védelmére kelt. Őrangyalkodása olyannyira lekötötte, hogy fel nem foghatta, amit a lincselők ordítoztak neki, kánonban. Kiszabadította az összekarmolt, nyomorult illetőt. A fickó nem is próbált felkelni a földről, mert megfigyelte, hogy fájdalmai mérséklődnek, ha fonott mákosként összegömbölyödve, nyugton hever a flaszteron. Chantal vállon veregette hitvesét. – Mielőtt szájból szájba lélegeztetéssel próbálkoznál, közlöm veled, ki ez az alak... – kezdte volna. Sultan elhallgattatta. – Úgysem tudnád elfogadhatóan megokolni ezt az alpári viselkedést. Szégyen! Harmincan egy ellen?! – Ez az egy ugyanis maga A Szatír – felelte Chantal hűvösen. – Megjegyzem, tettének indoka a legkevésbé sem szexuális motivációjú. Nem több, nem kevesebb: agresszió... Mire megtartotta pszichológiai tárgyú székfoglalóját, a zsaruk is kivonultak. Éppen időben ahhoz, hogy viszonylagos épségben kimentsék a fickót Sultan dörgő öklei közül. Az ifjú házasok másnap elköltöztek. Chantal közvetlen közelről megismerhette az anyósát. A légiutak nem különböznek a földiektől, ezek is kátyúsak, döcögősek, nem ritkán rázósak. A légitársaságok nem ok nélkül gondoskodnak ama stanichről. Hát még a megérkezés!? Számosan esküsznek rá, hogy a leszállás visszataszítóbb, mint a levegőbe emelkedés. Főleg olyankor, ha a kurtányi betonpálya végében

nagyobbacska betonépület toronylik, vagy netán a tenger leskel. Biswauban mindez együtt vár rájuk. Mégis sikeresen földet érnek. Kezdetét veszi a kiszállás. Taszigálódás, tolongás következik, Pipi Néni legnagyobb örömére. Egyetlen lökdösődő egyén sem léphet ki a gépből, amíg az óhölgy be nem vasalta az őt megillető bocsánatkérést. Biswau perzselő napsütéssel fogadja az érkezőket. Az útlevelekkel cicmötölő hivatalnokok álmatagon hessegetik a rajokban támadó legyeket, és unják az utasokat. Pipi Néni a szemükre lobbantja viselkedésüket, de képtelen felkelteni érdeklődésüket. Chantal végre jó alaposan megbámulhatja az avítt hajadont képtelen betelni törékenységével, finomságával, légies öltözetével. – Olyan, mint a vert csipke – sóhajtja. – Mint egy harmattól ezüstös pókháló. Akárha horgolták volna. Mesei néni. Sültan forgó szemmel ráförmed. – Nemhogy a pasasokat bámulnád!? Végre megszabadulnak. Már csak a bőröndjeikhez kell hozzájutniuk, és mehetnek is. A futószalagon olvadozó táskákra várva Sultan aggályosan körülkémlel. Semmi riasztót nem tapasztal. Úgy fest, Serge fegyelmezetten viseli rabságát, eleddig nem riasztotta a rendőrséget, egyelőre tehát nem kell tartani a biswaui zsaruktól. Azután, legmélyebb megrökönyödésére, Chantal lábujjhegyre ágaskodik, és csókkal illeti a férfi arcát. – Hát akkor szia – mondja. – Gondolom, te nem jössz a kongresszusra. – Miért, te mész? – csodálkozik a férfi. – Azt reméltem, hogy velem tartasz. Elintézem azt, amit kell, s közben új alapokra helyezhetnénk kettőnk kapcsolatát. Kezdetnek mindjárt szájon csókolhatnál. – Soha többé nem foglak téged szájon csókolni – szögezi le Chantal, meglehetősen szomorúan, ám szerfölött elszántan.

– Márpedig csók nélkül úgy megy a szeretkezés, mint a kutyáknál. Na jó, nem bánom. Közben majd gyengéden harapdálom a tarkódat. – Szeretkezni sem fogunk – tudatja Chantal. – Nem? Akkor mit keresel mellettem? Beszélgetni nem tudunk, ez már régen kiderült. Tudod, most már megmondhatom: mindig az volt veled a bajom, hogy a kéknél is kékebb harisnya akartál lenni. – Kékharisnya?! Én?! A lábuk elé hajított csomagjaik fölött összehajolva édesded vitába bonyolódnak. Senki nem vesz tudomást róluk, ki a gépe után rohan, ki pedig a következő járattal érkező hozzátartozójára várva ténfereg az üvegkupolás, üvegfalú, katlanforró csarnokban. Még a gigantikus dézsákba ültetett pálmafák is verítékeznek, az utcán sorakozó, szabadlábon élő társaikra irigyen. Két riposzt között Chantal megállapítja: a döglesztő forróságon kívül semmi nem vall arra, hogy az afrikai kontinensen van. Sehol egy – átfúrt orrában karikát viselő –, mezítelen bennszülött. Senki nem szopogat emberi cupákokat. Elefántok sem trappolnak fel-alá az épületben, nyomukban dárdával hadonászó, tarkaszépre festett, öklömnyi ajkú pigmeusokkal. Feketék, fehérek egyaránt vászonöltözéket viselnek. Csak a ruhák trópusias színpompája, lengesége sejteti, hogy ez egy másik földrész. A közelben fiatalokból álló társaság nevetgél. Magasak, szőkék és szépek, vidámság bugyog belőlük. Olyannyira vidorkodnak, hogy Sultan összezavarodik, és elfelejti a kékharisnyavitát eldöntő, győztes poénját. Rámered az ifjakra, akik tolószékben ülő, ölig begipszelt társuk fölött görnyedeznek neveltükben. Az épkézláb virgoncok elkapják a szerencsétlenül járt fiút, és letépik szarkofág méretű gipszcsizmáját. A srác úgy dönt, próbát tesz elszántan kirúgja maga alól a tolószéket. Talpra áll, sasszézgat. És feldől röhögtében.

Ezután visszabújtatja lábát a gipszbe, és elfoglalja trónusát. Nevetéstől fulladozva leszögezi, hogy a következő járattal érkező családja holtbiztosan agyideget kap majd láttára. Sultan egy legyintéssel túlteszi magát az elszalasztott zicceren. Másik kínálkozik. – Apropó – mondja –, még nem is kérdezem: hogy van a kis Bertin? Még mindig mókás és feltaláló? Hogy áll a tolóvillamosszék ügye? Szerető anyukája továbbra is így kezdi a fiú jövőjének tervezgetését: „majd ha nagy leszel, és hozzámész valami lányhoz...”? Feltéve persze, hogy hosszas könyörgéssel sikerül őt hazacsalogatni a játszótérről. – Bertin hozzáment egy lányhoz. Minden hétvégét a tengerparton töltenek, és gyönyörűséges homokvárakat építenek. Bekerültek a tavalyi Guinnessbe. – Bocs, nem olvastam. Mellesleg, a drága Bertin erről a tolószékes szélhámosról jutott eszembe. – Vajh mit kéne látnod ahhoz, hogy apám és anyám után érdeklődj? – firtatja Chantal. Hangja nem sok jót ígér. Ha Sultan anyaérzékeny, akkor ő családérzékeny. S mert ezt kiválóan tudják egymásról, gyakorta szóba is hozzák a másik le- és felmenőit. A férfi viszkető késztetést érez exneje bosszantására. Ez sem ismeretlen előtte. A düh is a szenvedély egyik megnyilvánulási formája, akárcsak a szerelem. Szorult helyzetben az előbbi helyettesítheti az utóbbit, habár mindenki tudja, hogy ez nem az igazi. Mindenki tudja: előtte és utána. A dühroham közepette azonban bármi bármivel felcserélhető. Suhannak fogalma sincs, miért szeretné felbőszíteni Chantalt, sosem is volt, mindazonáltal haladéktalanul nekilát. – Lássuk csak, minek kéne történnie ahhoz, hogy tutira eszembe jusson az anyád!? Á, olyan kövér ember itt nem jár. – Az anyám nem kövér. Csak éppen nem szilfid.

– Pedig hányszor mondtam neki, hogy a legbiztosabb folyókúra a nem evés. – Nem lehet neki nem ennie, mert akkor jön a hypoglykaemiás rosszullét. – Aha – bólogat Sultan. Képtelen jóízűen belelovalni magát a vitába, mivel a szeme sarkából észreveszi, amint egy sereg biztonsági ember sorakozik fel a kijárati ajtók előtt. – Tudom, tudom, jön a hipó. A csúnya, gonosz rém, akit zabálással lehet a legbiztosabban távoltartani. A szörny egy tábla szalonna láttán bárgyúra szelídül, és elkullog a sarokba. – Undorító vagy. Nem is vitázom veled tovább! És még csak nem is kívánok neked hasonló vagy még kellemetlenebb betegséget. Én civilizált lélek vagyok. Veszem a búcsúmat. Mintegy kijelentése drámai aláfestéseként, dobhártyafoszlató gumivisítással rendőrautók fékeznek az épület előtt. Az egyenruhások lóhalálában rohannak az ajtókhoz. Megszólal az iménti búgó női hang. – Felszólítunk mindenkit, őrizze meg a nyugalmát. A rendőrség rutinellenőrzést hajt végre. Kérjük, álljanak rendelkezésükre. Készítsék elő útiokmányaikat. Rövid szünet következik, amelyet az érintettek zsibongásra használnak fel. Természetesen senkinek nem tetszik a felszólítás. A búgó hangú hölgy folytatja: – Figyelem! Kérjük, hogy Chantal Tenno és Sultan Peston fáradjon az információs pulthoz! – Nem fáradunk sehová! – szűri a fogai között Sultan. Karon ragadja a lányt. – Az összes fegyveres azt lesi, ki ered futásnak a felszólítás hallatán! Nyugi. Uralom a szituációt! Add ide a spray-t. – Dehogy adom! – Dehogynem! – Sultan határozottan magához veszi az áhított fegyvert, újabb utasítást oszt, majd elindul. A begipszelt lábú ifjú mögé lép, megragadja a tolószéket, és hevesen tiltakozó utasával együtt a férfi mosdó felé gurítja.

Az ellenkezés félúton alábbhagy. Alighanem a spray-vel való fenyegetés vagy egyéb rábeszélés hatására. Chantal megáll az imént még oly vidám társaság egyetlen nőtagja mellett, s halkan a lány fülébe súg valamit. Azután karon fogja a pazarszőke leányzót, és a kijárat felé lépked vele. Meglebbentik útlevelüket. A zsaruk harmincas – koedukált – párokra koncentrálnak, ezért oda sem pillantva intenek: mehetnek. Időközben Sultan meggyőzi a tolószékes ifjút, hogy váljon meg gipszcsizmájától, majd pedig cseréljenek helyet, lehetőleg trükkök nélkül. Annál is inkább, mivelhogy az ő társnője valóságos Mata Hari, és borzalmas módon végez a fiú barátnőjével, amennyiben az események nem az elképzeléseik szerint alakulnak. Az ifjú kénytelen engedelmeskedni. Sultan lábára erőlködi a sárnehéz gipszcsizmát, majd megragadja a tolószéket. Akadálytalanul átsétálnak az éber zsaruk sorfalán. Odakinn Chantal a férfi ölébe hajítja a táskáját, s átveszi a feszült vigyorú fiú helyét a tolókocsi mögött. Meghitt sétára indulnak a perzselő napfényben fürdő utcán. – Rögvest lerúgom ezt a koloncot, és gyaloglábra kapok – veti hátra Sultan. Összecsikorduló fogakkal erőlködik, hogy megszabaduljon a gipszcsizmától. Fogai ugyan némileg kásásosodni kezdenek, ám a gipsz nem tágít szenvedélyesen ragaszkodik jobb alsó végtagjához, bokától ágyékig. Előrenyújtott, merev lába elsodor egy-egy járókelőt. Úgy érzi, a csizma alatt rohamosan kopik a nadrágja. Emiatt korai volna idegeskednie, ugyanis a következő percben a bőrére, majd az ún. lágyrészére kerül a sor. Chantal időnként hátrales a válla fölött. A látottak hatására mind jobban szaporázza lépteit. – Hová hajtasz kiló negyvennel? – érdeklődik a férfi. – Az összes por belemegy a szemembe. Meg muslicák, cecelegyek. – Ne piszmogj, rúgd már le azt a nyavalyát!

– Azon vagyok! Chantal lélekszakadva rohan. Úgy fest, hiába. Sivalkodó rendőrkocsik indulnak utánuk. Erre már Sultan is felfigyel. – Mi a rosseb történik? – Jönnek a zsaruk! – Hát akkor lépj ki! Momentán nem mozdul ez a rohadék! – Ha felment, akkor le is kell jönnie! – Csakhogy ez nem jön. Valami pokoli metamorfózison ment át. Gipszcsizmából spanyolcsizma! Chantal fél lábbal felpattan a tolószék hátsó kerekei közti keresztvasra, lenn maradó lábával hajtja a kocsit, mintha kedélyesen rollerozna. Kihasználja az út lejtését, de le is hajol, hogy csökkentse a légellenállást. Repülnek. Ám a rendőrautók lóerői játszva felveszik velük a versenyt. – Hajts a tömegbe! – dirigálja Sultan. Chantal liheg, szeme szikrákat szór a dühtől. – Sürgönytempóban felelj: miért?! Miért is lógok ezen az átkos taligán? Miért nem lököd le a lábadról azt a vacakot? És ha nem jön, akkor miért nem mászol le a székről, hogy elfuthass? Én most leszállók! Elég volt! Boldogulj, ahogy tudsz! – Ugyan, minek hisztizel?! Láthatod, hogy ura vagyok a helyzetnek! Csak épp nem tudok megszabadulni ettől a gipszes franctól. Megmondom, miért nem kapok benne lábra: azért, mert pont a tökömig ér. Szétmorzsolódnának a golyóim, ha futkározni kezdenek. Húzz bele! Száguldanak a nagyvárosi forgalomban. Az autósok ámokfutókat tisztelnek bennük, s gyengéden kitérnek az útjukból. Ennek következtében gyakorivá válnak a koccanásos balesetek. A sajnálatos események kisebb-nagyobb dugókat eredményeznek. A zsaruk kocsijai el-elakadnak.

Sultan elkeseredetten birkózik a gipszcsizmával. Hol van az előírva, hogy le kelljen jönnie annak, ami egyszer felment?! Ez nem olyan modell! Úgy érzi magát, mint egy elszabadult tekegolyó. Mereven előrenyújtott lábával tarol minden tereptárgyat, beleakad az összes fellelhető lökhárítóba, rendszámtáblák aggatódnak rá. Kidönt néhány tűzcsapot nyomukban niagarák fakadnak. Chantal kifulladva rollerezik. – Letörik a cipőm sarka! – sikoltja. – Nagy mámor! Nekem a lábam törik le, úgy méterenként. Nem tudsz vigyázni?! Muszáj, hogy mindennek nekitolj?! – A harisnyám! Megpattant egy szem a harisnyámon! – Nekem a tibiám pattant meg! – Elszakadt a harisnyatartóm! – Nekem meg a femurom! – Ne sorold fel az összes csontodat, pláne latinul, mert kiborítalak ebből a tetves székből! Mindig utáltam, ha sznobiztál! – Nem sznobizom, hanem panaszkodom! – üvölti Sultan. Immár néhány bevásárlószatyor is lengedez a merev lábán lógó, változatos gyűjteményben. Azután felrúg egy kukát, és viszi magával. Krumplihéj kunkorodik utánuk. A zsaruk jönnek. Chantal szlalomozni próbál, hátha így lerázhatja az üldözőket. Mivel többnyire hátrafelé figyel, előrefelé közveszélyes. Ennék örömére Sultan lábára akad egy jól megtermett, ám igen acsarkodó kedélyű ebállat. A kutya belevájja fogait a gipszbe, majd gyászos vonítással lefordul a flaszterra. Sultan egy pillanatra megkönnyebbül, de nem örvendhet sokáig, mert bennszülött asszonyok közé robognak. Néhányukról lelopja a tarkaszép szárongot, noha dehogyis áhít efféle népviseletet. A légies kelmek ünnepélyes hangulatot árasztva lobognak az arca előtt.

– Zászlót szüntess! – morogja, és maga mögé szórja a rongyokat Némelyik megvan hat-hét méter hosszú is. A légáramlat széthurcolja a lenge fehérneműre vetkeztetett, sivalkodó asszonyok ruháit s ráteríti a kocsik szélvédőire. Tovább sokasodnak a koccanásos esetek. – Meddig húzod az időt?! – kiáltja Chantal. Sultan taszigálja a gipszcsizmát, ám az változatlanul nem moccan. – Itthagylak! – fenyegetőzik a lány. Mindazonáltal lendületesen rollerezik, mert egészen közelről hallja az üldöző rendőrautók vijjogását. – Ha neked az kell, hogy lecsukjanak, kivégezzenek!? Ezek majd meggyaláznak fizikailag, lelkileg, szexuálisan! És még azt sem tudatják veled, hogy miért! – Miért, te tudattad velem?! – Meggyaláztalak? – Minek neveznéd, hogy itt hajtom ezt a rohadt tolószéket, tropa a harisnyám, az idegeimről nem is szólva?! – Biswauban nem kell harisnya. – De idegek kellenek! Vadul száguldanak előre. Járdára fel, úttestre le. Sultan gipszcsizmáján lovagolva egy darabon velük tart egy bájos fekete gyermek is, kötegnyi színes luftballont lengetve. – Mint egy pufók angyal – zihálja Chantal, kinek szerfelett fejlett a szépérzéke. – Most jövök a Vidám Parkból. Tök jó volt – közli velük a potyautas távozófélben. Döngetnek tovább. Felborogatják az üzletek elé kitolt kerekes tárlókat, ruhafogasokat. Némelyiket elkapja a versenyszellem. Velük tart egy kosár labda, és egy többemeletes cipőkínáló is, amely a lendület hevében maga köré szórja a fél pár lábbeliket: sarukat, szandálokat, könnyű vadászcsizmákat.

Melléjük szegődik továbbá néhány kalap: vászonból, szafarihoz, szalmából, napszúrás ellen. Valamint két lepkeháló, egy hímzett terítő, egy oroszlánkörmökből fűzött nyaklánc, s további apró dísztárgyak. Elhussannak egy állatkereskedés kihelyezett kínálata mellett. És máris velük együtt robog a választék színe-java: gömbölyded üvegedényben köröző, gyönyörű trópusi halak, terráriumában mélázó krokodilus, egy teknőnyi buja vízinövény. Ily egzotikus díszletek között folytatják eszeveszett száguldásukat. Kisvártatva átrendezik a zsibongó piacot. Állatgyűjteményüket vesszőkosarakra, kézzel csomózott szőnyegekre, ritka gyümölcsökre, olcsó emléktárgyakra cserélik. Szert tesznek egy szerfelett izgatott árusra is, tőle azonban hamarost megszabadulnak egy, az útjukba kerülő oszlop jóvoltából. – Hát nem mondhatod, hogy mit sem láttál a városból – vigyorog Sultan, miután maguk mögött hagyják a hisztérikus illetőt. – Kérsz egy kókuszdiót? – Levetted már azt a rohadtságot? – érdeklődik Chantal. Hangjából ítélve roppant ideges lehet. Sultan felhagy a gipszből épített spanyolcsizma hiábavaló feszegetésével, szétszortírozza a lábára aggatódott holmikat, a haszontalanabbját beledobálja a hűséges ebként melléjük szegődött, járókaforma labdatárlóba, majd kényelmesen hátradől, és beleharap valami gyümölcsfélébe. Időközben a zsaruautók nagy része lemorzsolódik róluk. Már csupán egyetlen kocsi vijjog a nyomukban. Pazarul feldíszített szélvédőjén lankadó vízinövényeket keneget az ablaktörlő, nem sok sikerrel, mivel lapátjába egy tériszonnyal küzdő krokodilus csimpaszkodik, foggal, körömmel. – Mondd, voltaképpen hova tartunk? – firtatja Sultan, társalgási stílusban. Kérdése indokolt, mivel az alattuk futó úttest magas kőfalba torkollik. Ám a fából faragott, íves kapu fölött gigantikus felirat szolgál válasszal.

Besüvítenek a Vidám Parkba. A jegyszedő kinyújtott kézzel, bambán utánuk bámul. Azután félreugrik a vészesen száguldó labdakosár útjából, majd elszökken a visítozó zsaruautó elől, végül a nyakába kapja a felzaklatott krokodilust. A fenevadat lebirkózván, maga is megtörtén a földre rogy, és többé nem érdekli, ki váltott jegyet, ki nem. Amikor egyik-másik látogató már erősen forszírozza, hogy csípné le belépője csücskét, szó nélkül rávicsorít az illetőre. Chantalnak nehézségei támadnak. Minden fortélyosságát latba kell vetnie a színesen hömpölygő tömegben, nehogy elgázoljon valakit. A dodzsempálya lánckorlátját átszakítja őrjöngve robogó törpeautók között találja magát. Sultan felüvölt, megpróbálja bevonni a lábát, ám a gipsszel kimerevített végtag minden dodzsembe beleütközik. Izgatottan irányítja Chantalt, merre térjen ki, miként szabaduljon a tragikus helyzetből. Közben rájön, hogy pompásan megbéníthatja a fúriamód támadó dodzsemeket, ha lerúgja áramszedőjüket. Egészen belehevül a mókába. Ezért aztán valósággal elszomorodik, midőn exneje kikormányozza a tolószéket a versenypályáról. – Na, most már elég! – kiáltja Chantal. – Szállj ki! – Nem érted, hogy nem lehet? Gondolj a férfiasságomra! – Képtelen vagyok! Letört a cipőm sarka! – Hogyan is vetheted össze az én problémám méreteit a tieddel!? A zsaruautó csak egy percre akad el a dodzsempálya lüktetésében máris a nyomukban vijjog. – Mit akarnak?! – nyögi Chantal. Sultan felsóhajt. Ez az amúgy életképes, kellemesen értelmes nő makacs rendszerességgel vissza-visszatér az ilyen színvonaltalan kérdéshez: „mit akarnak?”. Vajh?

Kezeltetni kéne az asszonyt. Bár világéletében voltak dilis dolgai. Például egy ideig hevesen utálta az alkoholt. A különféle márkák közül mindig azt, amit ő, Sultan, véletlenül elfogyasztott. Nos, meglehet, hogy olykor a kelleténél kissé többet vett magához. Úgy dönt, nem hozza szóba. Ezek a pillanatok nem a legalkalmasabbak a fixa ideák és gyógykezelésük megvitatására. Míg egy cseppnyi időre megoszlik figyelme a múlt és a jelen közt, Chantal óvatlanul tovább robog, és felcsörtet a mesehintó elnevezésű forgó porondra. Ahol aztán bőséggel teremnek pufók gipszangyalok, fából faragott, dúsan aranyozott táltosok, ágaskodva bömbölő sárkányok, egy- és háromszemű óriások – naná hogy emberevők! –, borzalmas madárszörnyek izzó szemű varázslók, boszorkák, igen gonoszak. A rémes teremtmények egyfolytában ficánkolnak, fenyegető hangokat hallatnak. Mire kiszabadulnak közülük, tűzforró izzadtságpatakok csobognak a hátukon. Bezzeg a zsaruautót képtelenek lerázni. Chantal a hisztériával határos hangulatban rollerezik tovább. Koncentrálókészsége csökkenőben lehet, mivel mindennek nekitolja a kocsit, ami csak kiemelkedik a földből légyen az gyanútlan sétáló, gáztól dagadozó luftballonköteg, bágyadt turistákkal tömött pihenőpad, gyümölcsárus, Biswau varázsát bemutató képlapokkal megrakott asztalka, édeskés üdítőitalokat kínáló pult, tombolajegyeket árusító csimpánz, epefakadásra hajlamos strucckakas. Ez utóbbi elszabadul pórázáról, és sarkantyúit összecsapva portyára indul a tömegben. Ám mielőtt még kárt tehetne a kiszemeltekben, meglepetésszerűen legázolja őt a lelkesen közelgő labdakosár, és a méltatlankodó madár beleszédül a járókára emlékeztető ketrecbe, ahol is dühödten esik neki az újabb ellenségnek. Összelottyadt labdák szálldosnak parkszerte.

Sultan bármelyik pillanatban sírva fakadhat. A ráömlött nektárok csodát művelnek az ígéretesen megrepedezett gipsszel. Fantasztikus kötőanyagnak bizonyulnak. A spanyolcsizma visszaszilárdul foglya lábára, mégpedig minden eddiginél szorosabban. A dühöngő struccal felszerelkezett labdakosár utoléri őket. A madár a Sultan köré aggatott luftballonokra támad. Valamennyi csőrvágása telitalálat. Mintha sortűz dörögne. Sultan el akar ájulni. Chantal már megtette. A tolószék diabolikus sebességgel nekiszáguld a szellemvasút bejárata előtt veszteglő rozoga kocsisornak. Az ütközéstől meginog, majd felborul. Elsőként az alélt Chantal repül át fölötte. Őt a férfi ölében tartott sporttáskák követik. Becsapódásuk leteríti az eszmélődő lányt. Midőn Chantal ismét ocsúdni kezdene, újabb gránát érkezik, ezúttal Sultan személyében. A kocsisor megremeg, majd – máris kéjesen sikoltozó – közönségével együtt bevágtat a szellemalagútba. A vérszomjas kedélyű strucc csak az utolsó széksorban kap helyet, két idősebb turista-hajadon társaságában. A zsaruautó lekési a menetet. Sebaj. A sziréna elhallgat, a jármű megkerüli a düledező épületet, és alattomban megbúvik a szellemvasút kijáratánál. Utasterében heves rádiózás veszi kezdetét. A város különböző pontjain szétszóródott, horpadozott riadókocsik a Vidám Parkba robognak. Jegyváltást mellőzve süvítenek be a tárva-nyitva álló kapun. Tehetik, a jegyőr a krokodilus torkában matat, mivel a falánk hüllő elnyelt vagy féltucat labdát, s az állatbarát lelkületű egyén attól tart, hogy a szegény pára felfúvódik tőlük. Meg amúgy sem érdekli

olyan marhaság, mint a jegyszedés. Végre is, gyermekkora óta vasutasnak készül. Ha ez megtörténhetett vele, akár az álmai is valóra válhatnak! Tehát arccal a krokodilus felé fordul, és fütyül a potyázó látogatókra. Sultan tér észhez elsőként. Kukksötét veszi körül, majd balról, hirtelen, nekiugrik valami gigantikus és szőrös, baromi baltával a mancsában. Mielőtt lesújthatna, a kocsi tovarobog. Sultan felnyög, s mintha ezt artikulálná: „mama!”. Azután kitapogatja, hogy alatta, két sportszatyorral lejjebb, itt-ott domború felszínű, selymes melegség érezhető. Csak Chantal lehet. Legördül a lányról, leszedi róla a csomagokat. Miután feltárja exneje porhüvelyét, megvizsgálja, van-e benne élet. Ezúttal jobbról éri megrázkódtatás. A jujjsötét alagút váratlanul megvilágosodik, felmorajlik a tenger, s egy Moby Dick-féle teremtmény robban elő a festett habokból, hogy a kocsisor átzötyögjön szélesre tátott, hegyes fogakkal rémisztő pofáján. Chantal kibocsát magából néhány életjelet: halkan felsikolt, majd azt nyöszörgi: – Bertin, te tulok! Sultan megpaskolja az eszmélődő lány arcát. – Ne izgulj, ez csak Biswau. – Jézusom – nyeffen Chantal. Igaz rémületében visszamenekül az ájulás pompás, parttalan nyugalmába. Sultan nem hagyja. Életre cirógatja, becézgeti exhitvesét. Egy ropogva lángoló felhőkarcoló-fáklyán átsuhanván megpillantja Chantal tágra nyílt, ám némileg ködfátyolosnak rémlő szemét. – Segítened kell, hogy megszabaduljak a spanyolcsizmától. Különben mindketten elveszünk. – Jól van – hangzik a válasz. – Mi van jól? – kukacol a férfi.

– Vesszünk el. Nem érdekel – suttogja a lány. – Idegösszeroppanást kaptam. – Nem kaphattál. Semmi megrázó nem történt veled. Ezenközben kocsijuk keresztülzötyög King Kong irdatlan combjai között. Sokáig hallják a rém tenyerében vergődő rableány éles sikolyait. Megint huhhsötét borul rájuk. Dermesztő alagútban tekereg a szellemvasút. Egyszerre csak őserdő dereng fel fölöttük, a magasban hajladozó, oszlopvastag ágakon háromszoros életnagyságú, hörgő oroszlánok lapítanak ugrásra feszülő testtel, mennydörgésszerűen korgó gyomorral. – Voltaképpen hol vagyunk? – A lány hangja didereg. – Csak a szellemvasúton. A zsaruk meg rég felsorakoztak a kijáratnál. Ők mind egy szálig igaziak, nem úgy, mint ezek az állatkák. A kocsisor végéről rettenetes sikoltozás hallatszik. Bizonyára a turista-hajadonok keveredtek konfliktusba a bősz strucckakassal s valahogy ráriadván az állatka valódi voltára, hangot adnak megrázkódtatásuknak. Senki nem figyel rájuk. Minden utas szakadatlanul nyögdel, sikkantgat, borsódzik. Csatajelenetbe csöppennek. Nyílvesszők, lándzsák röpködnek körös-körül, haldoklók hörgenek, cseppkőbarlangi hangulatot idéz a falakon folydogáló vér. Sultan látja, hogy exhitvese átadja magát a borzalomnak. Dühösen ráordít. – Segíts levenni ezt a rohadt gipszet, mielőtt kirobogunk a szabadba! Térj már észhez! – Jó – rebegi Chantal. Fejük fölött vérfoltos hóhérbárd villan, már-már súrolva vállukat. A lány visszaernyed. – A büdös életbe! – bömböli Sultan elégikusan.

Nekiesik a gipszcsizmának. Foggal, körömmel feszegeti, a szúrágta kocsi oldalához ütögeti szabad lábával rálép, majd átfarol a mögötte álló széksorba, két dermedt utas közé. Egy élete, egy halála, a csizma kitart édes gazdája mellett. Közben azonban Suhannak pompásnak vélt ötlete támad. Vállon ragadja Chantalt. – Gyere! Hátramászunk. – Minek? – Minek, minek?! Te nem unatkozol? Nekivágnak. Hasmánt kúsznak, nehogy valamelyik lesből támadó marhaság lenyakazza, felnégyelje, elragadja őket. Az utasok többnyire megrendülve fogadják megjelenésüket. Egy pocakos amerikai, fogai közt vaskos, kialudt szivarral, húsz dollárt dug Sultan ingébe, és széles vigyorral felkiált. – Ezt nevezem! Itt aztán értenek a szórakoztatáshoz! Dúsan pezsgő teveköpet legyek, ha ezt nem csinálom meg Vegasban! Ezt?! Sokkal jobbat! Sultan tovább kúszna, ám a kövér egyén bokán ragadja. – Hé! Nincs néhány eladó gegje? – Buzi! – morogja a kérdezett, és tébolyultan kapaszkodik előre. Mivel az amerikai a gipszénél fogva markolássza, optimistán reméli, hogy végre hátrahagyhatja koloncát. – Ki a buzi? – bömböli az üzletember gerjedten. – Én kultúrmisszióról tárgyalok, te meg gyalázkodol?! A kocsisor egy csapat rabszolga közé zötyög. A hajcsárok korbácsai az utasok füle mellett durrognak. A szivaros fickó tovább gerjed. Sultan érzi, hogy jobb lába nyúlik, nyúlik a markában. Már azt sem bánná, ha leszakadna, tőből ám gipszcsizmástól. S valóban, reccsenést hall. Fájdalom perzseli végig a lábát, talptól ágyékig. A csizmával együtt megválik nadrágszárától, szerzetétől, néhány maréknyi bőrétől is.

Megszabadult! Öröme mégsem felhőtlen. Bizonyosra veszi, hogy inzultált lába legalább egy méternyivel hosszabb lett a másiknál. Na és?! Rámeredő, döbbent arcok között kúszik Chantal után. Szembetalálkoznak a hátulról előre menekülő ódon turistanőkkel. Udvariasan kitérnek egymás útjából, s araszolnak tovább. Belebotlanak az elfoglaltságot keresgélő strucckakasba. – Jaj – nyögi Chantal –, de gyönyörű madárka! Ez már az állatkert? – Gyere már! – üvölti Sultan, kissé idegesen. Olyanféle benyomása támad, mintha a jobb lába két sorral lemaradna a bal mögött. Chantal gyengéden beleborzol a strucc tollába. – Na, esetleg egy csöpp szépséghibát felróhatok neki – sóhajtja. – A törzséhez képest aránytalanul kicsi a feje, nem gondolod?! – Képes vagy struccok fejét kicsinyellni, amikor ezer zsaru leskel odakint?! – Na és?! Tán rám leskelnek?! Sultan teljesen bepörög. – Hát ilyen hülye tyúkot én még nem láttam! Mikor fogod fel végre, hogy százszorosan sáros vagy, mert velem voltál?! – Micsoda?! Négy darab papírom van arról, hogy elváltam tőled! Sultan röpke pihenőt tart a kúszásban. – Négy?! Az összes másolatot magaddal hurcolod? Chantal türelmesen magyarázni kezd, amúgy hason fekve, miközben a körülöttük játszódó jelenetben egy sereg kannibál zaftos fűszerfélékkel keneget néhány elkámpicsorodott misszionáriust a gőzölgő üst mellett. – Eredetileg csak egy papír volt, négyrét hajtva. Aztán beszökött az egér a táskámba, és én napokig nem vettem észre, hogy magammal hurcolom. Szegénykének táplálkoznia kellett. Átrágta magát a válóperes irat hajtásain. Még így is majdnem éhen pusztult.

– Nem kérdezem, milyen egér. Mi több, azt sem kérdezem, milyen indokkal váltál el tőlem. Lehet, hogy soha többé nem veszlek nőül. Ez vajon megfordult-e a fejedben? A következő színben igéző kincsekkel tömött láda fogadja őket, amely teljességgel megközelíthetetlennek látszik a körülötte felgyülemlett csontoktól, koponyáktól. Végezetül a kocsisor beszáguld a kígyóverembe többtonnányi tekergőző, sziszegő, vonagló, csörgő hüllő közé. Sikolyok töltik be az alagutat. A zsaruk – javarészt fekete fiatalemberek – klasszikus lövészpózban: két kézre markolt stukkerrel, szétvetett lábbal fogadják a napvilágra robogó utasokat. Hatalmas tapsot kapnak, a kövérded amerikai húszdollárosokat oszt szét közöttük, és vállon veregeti őket. A zsaruk tűvé teszik a rozzant kocsikat, ám sehol nem találják a keresett személyeket, akikről mindössze annyit tudnak, hogy rendkívül veszélyes bűnözők, s ha netán lőcsatára kerülne sor, gondolkodás nélkül végezni kell velük. A kutatás mégsem zárul eredménytelenül. Az egyik egyenruhás megleli a kiüresedett gipsztokot. Összeráncolt homlokkal eltöprengenek a lelet fölött. Valami rémlik nekik biológiából. Hernyók, bábok, pillangók. Kutató tekintetük a levegőeget fürkészi. – Barmok! – üvölti vezetőjük. – Az alagútba! Ott kell lenniük! De nem ott vannak. Az utolsó kocsi aljába csimpaszkodnak elfehérülő ujjakkal. S amikor a zsarukülönítmény becsörtet a rémségek kisded barlangjába, Sultan leválik a korhadt padlódeszkáról, és kihátrál a kocsi alól. Vállára kanyarítja sokat megélt táskáját a sajátját, mivel Serge-éit rég elhagyta valahol, majd exnejét veszi elő a sínek közül. Mindeközben furán szökellve mozog, jobb lába megnyúltsága folytán.

Kap egy húszast a meghatott amerikaitól. Szivart is kapna, ha nem buzizott volna. Chantal képtelen talpon maradni, noha az ő bal lába csak azért hosszabbodott meg, mert a jobb lábán viselt cipőről lehasadt a sarok. Sultan felnyalábolja ideggyengének tetsző exhitvesét, és behajítja a legközelebb veszteglő zsaruautóba. – Hová megyünk? – rebegi az asszony, amikor alig egy perc múltával felvijjog mögöttük a szokásos szirénaszólam. – El – feleli Sultan. Ó, gondolja a kérdező, milyen meghitten ismerős ez a válasz! Hányszor hallotta! Házasságuk folyamán! Ezen elnosztalog, így hát nem is ájul el egészen, csak annyira, hogy átadhassa magát az emlékeinek. Összecsomagolt anno, hogy hát akkor hitvesét követve az anyósához költözik. Ezzel végezvén az anyja vállára borult szenvedélyesen zokogtak mindketten, gyémántos könnyeik közt százkarátosak is akadtak. – Tudnod kell, kislányom, hogy a mamához mindig visszajöhetsz. – Tudom – bólintott Chantal. Anyósa nem volt otthon, amikor megérkeztek. Sultan büszkén bevezette a szobájába. A rideg kopárságú falakról több helyütt leborzadt a műtőzöld festék. A Beatles fiúk fotói tartották a maradékot. Rozzant szekrény görnyedt a sarokban, mellette keskeny heverő roskadt, porig alázva az évszázad legborzalmasabb horgolt térítője alatt. Fölötte, a falon álperzsa szőnyeg lógott alkalmasin a Tadzs Mahalt akarhatták beleszőni. Az efféle sikerületlen portékával leginkább kiárusításokon lehet találkozni. A nyikorgó parkettán is hevert néhány figyelemre méltó remeklés. Chantalnak feltűnt, milyen hercigen állnak rojtjaik. Sultan büszkén bemutatta a szobát. – A nagyanyámé volt a szekrény. Szegény nagymami, kétszáz évig is elélhetett volna, ha nem az én nagyanyám. Így azonban meghalt, fiatalon: kilencvenéves korában.

A szőnyegekre került a sor. – Anyám gyűjtése. Rajong a szép holmiért. Őt ugyanis francia kisasszonyok nevelték egyik a másik után. Chantalnak sarkon kellett volna fordulnia. Nem, ő meghatottan figyelt tovább. Sultan elhomályosult tekintettel a rozzant heverőre mutatott. – Sajnos, ezt ki kell dobnunk. Keskeny kettőnknek. Máris fáj a veszteség. Érthetően hozzám nőtt a kicsike. – És dicsekvésszerűen hozzáfűzte: – Úgy nézz rá, hogy ebben az ágyban nőttem fel! Íróasztal is állt a szobában. Súlyos, drasztikus méretű bútordarab volt, stílustalan, széptelen egy kerge asztalos rémtette. Mintegy harminc cserépnyi egyforma dísznövénynek – kardlevelű, méter magas zöldségnek – adott otthont. – Anyám imádja a szépet – áradozott Sultan. – De így használhatatlan az asztal. – Hogy volna az?! Nézd meg, milyen üdék rajta a növények! – És ha esetleg ennél szeretnék felkészülni a vizsgára? Egy könyvet sem lehet rátenni. – Sosem volt szükségem az íróasztalra. Mindennemű tevékenység lebonyolítható az ágyban. – Szeretném, ha ezek a spenótok eltűnnének innen – szögezte le Chantal. – Jézusom, hiszen még körül sem néztél. Találunk helyet valahol másutt. Ahol aztán annyit tanulhatsz, hogy a végén majd útjelző táblákat kell felállítani a fejedben, nehogy eltévedj benne. Végigpásztázták a lakást. Chantal úgy látta, hogy több évtized fura, de legalábbis különös gyűjtőszenvedélyének múzeumában jár. A levegőben is volt valami. – Nyiss ablakot – kérte. – Nem lehet. Árt a növényeknek. – Mert ez a szag nem árt nekik?! Chantal tettrekészen az ablakhoz lépett, hogy akkor ő majd kinyitja. Elvette a belső párkányról a poros pokrócokat,

bárányszőrméket. Kirántott néhány szöget az ablakfából. Kifejtette a megkövült gittet az ablakszárnyak találkozásaiból. Megragadta a kilincset, amit utóbb Sultan néhány kalapácsütéssel barkácsolt vissza a helyére. A friss levegő egy pillanatra megtorpant az ablak határán, mintha hitetlenkedve kérdezte volna: Bemehetek? Ide? Tényleg? Azután bőszen berontott, és birokra kelt a benti léggel. Kemény küzdelem volt. Az első menet döntetlenre végződött. A szagok enyhültek kissé, de nem foszlottak semmivé. Az anya szobájában szőnyeg szőnyeg hátán hevert. Legalul a morc padlószőnyeg, amelyet egykor odaragasztottak, majd, a ragasztást fáradni látván, szögekkel is megerősítettek hason fekvő helyzetében. Midőn az elpiszkolódott és belefulladt a porba, újabb rétegek rakódtak reá, perzsautánzatok, keleties hangulatúak, peckesre fésült rojtokkal. Úgy festett, hogy a ház asszonya leegyszerűsítette a takarítást: naponta merevre ingerelte a rojtokat, és kész. Így nyert üres óráit kézimunkázással ütötte agyon. A régi és az új lemezjátszón, a fekete-fehér és a színes tévén, a porcelánfigurák sokadalma alatt, fotelon, széken, rekamién, zongorán horgolt térítők ékeskedtek. A könyvespolc sem járt jobban. A könyvek háttérbe szorultak, hogy helyet adjanak a pazar kézimunkáknak, melyeken ólomkatonától gipszhattyúig mindenféle csecsebecse állongott. Sultan megokolta a látottakat. – Amikor apám elment, anyám nagyon odavolt. Hisztérikusan horgolt. Azután meghaltak a nagyszüleim, és anyám újra kiborult. – Igen – bólintott Chantal. – És tovább horgolt. A zsúfolt szoba úgy festett, akár egy raktár, amelyet sosem ürítenek, viszont mindig beletesznek valami újabb holmit. Beléptek a nappaliba. Az ígyen elnevezett helyiségben sosem volt nappal, mivel nem volt ablaka. Chantal körülnézett, s benyomásait ekként összegezte: – Jaj...!

Ugyanis körös-körül papírdobozokat látott, aminőkben a narancs, banán stb. érkezik a messzi távolból. A dobozok az alábbiakat tartalmazták: 1. kiüresedett gyufás skatulyákat 2. elmagányosodott gyógyszeres fiolákat 3. az ezekhez járó vattadarabkákat 4. egy-, legfeljebb kétcentis fonalvégeket, amelyek még jók lehetnek valamire 5. ugyanezt textilféleségekből 6. régi újságokat, képlapokat, postai értesítőket, bolti számlákat 7. mindennemű áru csomagolóanyagát: kisebb-nagyobb dobozokat, zacskókat, az átkötésükhöz használatos madzagféléket 8. horribile dictu: hajat! – Az anyád parókakészítő? Netán? – lehelte Chantal elborzadva. Végre is, egy dobozra való, láthatóan szálanként összegyűjtögetett, különféle színárnyalatú hajat láthatni nem mindennap adatik meg az embernek. Úgy rémlett, Sultan figyelmét elkerülte anyja gyűjtőszenvedélyének eme hajtása. Belebámult a gigantikus tubifextenyészetre emlékeztető készletbe, és vállat vont. – Gondolom, azért szedte ki a fésűjéből, hogy ne szemetelje össze a szőnyeget. Chantal átlegyintette magát a problémán. Az első napon még könnyű. Megtekintették a fürdőszobát. Belépni nem is próbáltak. Ami lehetetlen, az lehetetlen. Az ajtóból is eléggé elképzelhetetlennek látszott, hogy az a rengeteg tégely, üvegcse, hintőporos doboz, miegymás mind tele volna!? Pedig tele voltak. De mivel...!? S a konyha?! Chantal életében először állott szemközt olyanféle feladattal, mint a mosogatás. Új otthonában legott egy szekrényre való mosatlan edénnyel nézhetett farkasszemet. Mindennek a tetejébe megérkezett az anyósa. A fiától származó információt – miszerint ezentúl itt fognak lakni – se örömmel, se ridegen nem fogadta. Nemigen vett róluk tudomást. Chantal megfigyelte, hogy ama fehér kesztyűt otthon is viseli. – Ekcémás tetszik lenni? – kérdezte.

– Az mi? – bámult rá az anyósa érdeklődés nélkül. – Bőrbetegség. A megtámadott testfelület úgy néz ki, mintha enyhén penészes és könnyebben leprás volna. – Tisztátalan kór? – Valójában allergia okozza. Nem fertőző, ha erre gondol. – Nos, én azért hordom a kesztyűt, hogy kíméljem a bőrömet. Ezután bevonult a szobájába, és hisztérikus zongorázásba kezdett. Meglehet, hogy kifinomult, ámde meglehetősen egyhangú zenei ízlése volt. Néhány nap múltával Chantal úgy érezte, mintha egy átütően tehetségtelen zongoristával költözött volna össze, aki egyetlen zeneművet próbált elsajátítani egész élete folyamán, vége-hossza nincs gyakorlással, egyre reménytelenebbül. Mire ehhez a felfedezéshez eljutott, egyéb tudnivalók tekintetében tíz asszonyévre elegendő tapasztalatra tett szert. Ugyanis, mint minden ifjú menyecske, ki arra kényszerül, hogy anyósával egy fedél alatt éljen, úgy döntött, kitesz magáért. Jó kislány lesz. Dolgos, derék, szorgalmas. Tiszta és tisztelettudó. Ezt némely anyósok, sokkal egyszerűbben, így látják: jön az a kis dög, és felborogatja az életemet. Hihetetlen volt, de Chantallal is megesett: eltelt néhány hónap, és valamennyi anyósvicc közel került a szívéhez. Holott Sultan anyja nem volt hárpiának mondható, legalábbis nem klasszikus hárpia volt. A mosogatásért nem tett szemrehányást. A takarításért sem, bár szemmel látható volt, hogy a porszívó bőgése feldúlta nyugalmát, zavarta őt a szakadatlan zongorálásban. Egy szép napon, rugalmasságát bizonyítandó, menyére mosolygott. – Ha már úgyis megvan ez a zajláda, ezentúl az én szobámat is kitakaríthatod! Hanem rögtön az első alaposabb, lakásra szóló rendcsinálás után elfogta a kétségbeesés. Nem talált semmit. A konyha konyhaszabású lett, viszont eltűntek belőle a kincsei.

– Hol vannak a cukroszacskók? – Azokra az összeragadt nejlonstaniclikre gondol? Nem kellett volna kidobnom őket? – Neem! Hol van a kislábas? – Azt a fületlen, lyukas, százszor leégetett alumíniumizét keresi? Kesztyűt húztam, amíg a szemeteshez kísértem. De vettem másikat! – Abban le fog égni a rántás! – De hiszen nem is szokott főzni! – Attól még leég! – És ekkor újabb borzalmat fedezett fel! Valósággal sikoltott. – Elmostad a palacsintasütőt? Lesúroltad a gyúródeszkát? – Ragadtak picit – lehelte Chantal rajtakapottan. Anyósa kistányérnyi szemeket meresztett rá. – Ezeket nem szokás elmosni! – közölte. Többnyire – hamar feltűnt! – ez volt a Jolly Jokere: „nem szokás”. Nem szokás kidobni azt, amire nincs szükség. Nem szokás rányitni az ablakot a vegetációra mint kiderült, az unalomig egyforma szobanövényeket tigrislevélnek hívták. Valamennyien vérfertőzésből származtak. Az első, harminc évvel ezelőtt ideszármazott kardlevél dugványai voltak mindahányan. De ebben a családi fészekben nem volt szokás beszélgetni sem. Az anyós beszélt olykor. Elmondta, merre járt, mennyit várt a buszra, kapott-e ülőhelyet, huzatos volt-e a kocsi, zöttyent-e sokat. Igen részletesen beszámolt az időjárás váltakozásáról, percnyi pontossággal, holott szerettei is ugyanazon éghajlat alatt tartózkodtak. Amikor Chantal birtokba vette volna az íróasztalt, s emiatt száműzni próbálta róla a spenótokat, kiderült: – Ha harminc évig jó volt így a növényeknek, ezután is ott lesz a helyük! Midőn megérkezett a franciaágy, az ifjú házasok fogták a lerobbant heverőt, hogy odaadják az ószeresnek, aki éppen az ablak alatt kurjongatott:

– Limet-lomot, vicik-vackot, ujjlenyomatot veszek! – Megvesztetek?! – sikoltott az anyós, és testét dobta eléjük az ajtóban. – Ezt az értékes ágyat elkótyavetyélnétek?! Meg vagytok őrülve! Tegyétek a nappaliba! – Nem fér – morogta Sultan. – Olyan lakás nincs, amiben ne férnének el a bútorok. – A mienk olyan – hangzott a válasz. – Rossz hatással van rád ez a leány – mutatott rá az anya. – Tékozolsz. Különben sosem hallgattál rám. Amikor kisfiú voltál, ápolónak szántalak. Mára már főápoló lehetnél! Mivel Sultan éppen főtestőr volt ekkoriban, és igen jól keresett, csak éppen halálra unatkozott az eseménytelen munkahelyen, oldalba kacagta édesanyját. – A te nagyratörő álmaid, anyám! Méghogy főápoló!? Sultan nővér!? Inkább riporternek, politikusnak, mozirendezőnek szántál volna! – Mindenesetre nem ilyen leányt szántam melléd. Ez a nő erőszakos! Ahogy kiszórta az ampulláimat! – Anyám, azok üres ampullák voltak, haszontalanok. – Azok tartalmazták egykor azt a gyógyszert, amivel a nehézségeim ellen kezeltek. Mindegyiknek története volt. Az egyik injekció helye megkékült, a másiké nem. Volt, amelyiktől lila lett a fenekem. Az egyik arra a nagy tályogra emlékeztetett, amit fél évig is kenegetnem kellett, hogy begyógyuljon. – Értelek, anyám – bólintott Sultan. – Bocsáss meg. – Ezt még megbocsátanám – hangzott a válasz. – De azok a kis vattácskák, amik a tablettákat szorítják le a fiolában! Azok is a szemétbe kerültek! – Chantal azt hitte, nincs szükséged rájuk. Azt gondolta, elfelejtetted kidobni. – Az egyik vattácskát piros drazsék színezték meg. Azokat a drazsékat akkor szedtem, amikor megtudtam, hogy apád elköltözik.

A kékeket pedig akkor, amikor elment. A drappokat kicsit később írta az orvos, a rossz szagok ellen. – Csak az ablakot kellett volna kinyitnod... – És voltak köztük papírvattából készült lenyomok is. Meg olyan helyes kis műanyag tömeszelők. Mind a szemétben! – Jut eszembe, anyám. Az évek során kihullott hajszálaidhoz minő emlékek láncolnak? – Megpróbálkoztam a szőke hajjal, a barnával, egyszer még a vörössel is. Majd te is megöregszel, és nem lesz másod, csak az emlékeid! – De neked itt vagyunk mi. Próbálj meg velünk élni. Akár még szerethetnél is minket. Akkor az életed valóságos lesz, és meglátod, nem lesz szükséged piti emlékekre. Kezdetnek eljöhetnél velünk a Rolling Stones koncertre. Meglátod, Jagger milyen fantasztikus! Őrületes szája van: nagy, buja ajkak. A róluk készült fotó már-már pornográf képnek számít. Egy eleven vibrátor az a pali! A mozgása! A hangja! A zenéje! A dalai! Anyám, gyere velünk Rolling Stonesra! Különben mikor volt lila hajad? – nézett fel Sultan az ominózus dobozból. – Na, ez például messze nem „piti emlék”, mert arra a kis libára emlékeztet, aki eltolta a hajfestésemet. De nem is fizettem! Egy vasat sem adtam neki, és a főnökének is megmondtam, hogy nyugodtan szélnek eresztheti a figarinóját. Tudniillik aznap tíz percet vártam a buszra, be volt borulva, de persze, volt nálam esernyő, kötött kardigán, kendő. Na, nagy nehezen megjött a busz, de tele volt, és senkinek nem jutott eszébe, hogy átadja nekem a helyét. Egy férfi, aktatáskával a kezében, majdnem egyfolytában a lábamon állt, huzat is volt, és közben szemerkélni kezdett az eső, bevert a nyitott ablakokon! Mondhatom, rémes út volt! Eltévesztettem a leszállást, három megálló helyett csak kettőt mentem, és ezt mind csak azért, hogy hamvasíttassam az összes hajamat, ne legyen már olyan bejgliszínű. Na, öten vártak előttem, pedig csak tíz percet késtem... Sultan itt automatikusan kikapcsolt.

Mindazonáltal fel nem foghatta Chantal pszichológiai szakszerűségű megállapítását, miszerint az anyja kóros személyiségzavarban szenved. Annál is kevésbé, minthogy idővel a lány egyenesen rákapott anyósa lelkületének gyakori és elmélyült elemzésére. Több kötetre rúgó lelkibetegséget fedezett fel benne, s ennek eleinte mintha még örült is volna, mondván: egy eleven, ámde univerzális illusztrációsorral kénytelen együtt élni, mely tény megkönnyíti pszichológiai tanulmányait, ha az életét epévé keseríti is. Cikornyás diagnózisát végül így foglalta össze, anyanyelvre fordítva: anyád parttalanul, kórosan önző és szív-frigid bár ez így pontatlan, mert még sok más baja is van. Sultan – anyaérzékeny lévén – cipőre, kabátra kapott, és elrohant sétálni, demonstratíve. Az utcán összefutott egy régi cimborájával, be is ült vele egy kocsmába. Hajnaltájt botladozott haza, mindent megbocsátó, virágos hangulatban. Táncra kérte hitvesét, s mert az nem volt olyan kedvében, mi több: ijesztő pillantásokat lövellt felé az ágyból, végül önnönmagában lelt párra, mivel édesanyját a világért sem merte volna háborgatni olyan ledér programmal, mint egy tangó eljárása. Chantal bágyadt dühvel szemlélte a szoba közepén kerengő férjét, aki hamar feladta a konszolidált tánclépéseket, és immár sztriptízzel szolgált. Legombolta magáról az inget s kacér karlendítéssel a szekrény tetejére továbbította azt, majd elrúgta negyvenötös topánjait is. Nadrágját kicipzározván a válla fölött lövellt csábos oldalpillantásokat nézőjére, azután a nadrág kecsesen átszárnyalt a szobán. Sultan a csípőjét hullámoztatva fuszeklije leöltéséhez látott. Midőn eljutott a két utolsó, intimebb ruhadarabhoz, eszeveszett pörgést adott elő, természetesen csípőből, akár a hulahoppkarika táncoltatásának felkent bajnoka, majd nyelvvel dobpergést utánozva, izgalmas lassúsággal kibújtatta karjait az atlétatrikóból, és a khakiszínű holmit a csillárra hajította.

Ezáltal a világítás izgatóan fátyolozottá vált. Legvégül került sor az alsónadrág levetkezésére. De nem ám hebehurgyán! Ennek is megadta a módját, az önkívületig csigázva bámulóját Azután csak állt, és illegette magát, ledér oldalpillantásokkal nyújtogatván a kéjes perceket. S ahogy az ágy felé indult, csillámos kék szeme vágyakat gyújtott, riszáló fejmozdulattal hátravetett hajában jöttek-mentek a sörszőke hullámok...! Atletikus testén vibráltak az izmok... Majd: – Leköptél?! – kérdezte meredten. – Le – ismerte el Chantal, mert ezen nem volt mit tagadni. Tényleg leköpte. Olyannyira, hogy erre vonatkozóan teljesen fölösleges volt biztosítékot kérni. – Hagyd ott a testőrpályát. Elmehetsz egy transzvesztita tánckarba. Primadonna lehetnél! Borzalmasan összevesztek. Aminek persze az lett a vége, hogy harmadnap gyönyörűen kibékültek. Beleomlottak egymás karjába, csókok közt fuldokoltak, valósággal szikrázott a bőrük a másik érintésétől. Ezenközben Chantal tűrhetően előrehaladt a szakácsművészetben. Holott az első önálló főzése horrorisztikusan indult. Az esemény olyképpen kezdődött, hogy hazaállított egy könnyebben felboncolt, tollatlanított csirketetemmel. Ebből ő most majd alkot valamit. Kést ragadott, nagyot, éleset. Sultan egy kis Beatlest hallgatott a szobájukban, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy szeretett hitvese fennen zokog a konyhában. – Mi van? – toppant a tetthelyre, együttérzéstől áthatottan. – Elvágtad az ujjacskádat? Hol a bibi? Hadd csókolom meg! – Ne baromkodj – kérte a könnyes asszony. – Amikor majd meghasad a szívem! Nézd ezt a szegény halottat! Hát most én ebbe vágjak bele?! Késsel?! – Kérdezd meg anyámat, mivel szokta a csirkét darabolni. – Anyád elment az újonnan vásárolt kriptájába. – Kriptát vett? – csodálkozott a fiú.

– Igen, megvásárolta a kriptáját, mert romlik a pénz. – Akkor nem tudod megkérdezni. – Sultan megdörzsölte az állat. Csak nem fért a fejébe a hír. – Jó, de minek ment a kriptába? – A francba, minek?! – Chantal eldobta a kést, és zokogva lerogyott a hokedlira. – Azért, hogy virágot vigyen. Figyelsz rám egyáltalán? Képtelen vagyok hozzányúlni a csirkéhez! Úgy érzem magam, mintha hullagyalázást követnék el. – Virágot?! – töprengett Sultan, mert igenis, ő feszülten figyelt. – Kinek vitt virágot? – Az ember kinek visz virágot a saját kriptájához? Magának vitte a virágot. Világos?! Mit szólnál egy rántottához? – Hülyeségeket beszélsz – közölte Sultan megfontoltan. – Hiszen az anyám él. Eleven. Virgonc. Csak reggel említette, hogy rendes a vérnyomása. Pulzusa, széklete, szemfeneke oké. Következésképpen nem lehet a kriptában. És ha nincs ott, nem vihet magának virágot. – Márpedig azt mondta, mielőtt elment volna, hogy meglátogatja leendő nyughelyét, és visz egy szép csokrot. Nem érted, hogy a csirkéről beszélek? – Dehogy a csirkéről beszélsz! Megint azt állítod, mégpedig rafinált kifinomultsággal, hogy az anyám nem egészen normális! – Sultan, hármat számolok, addig csinálj valamit a halott madárral, különben nem lesz ebéd! – Teszek a tetemre, ne beszélj másról! Már megint az anyámmal szórakozol! – Hagyd már az anyádat... – Nem hagyom. És ha megjön, megkérdezem tőle, merre járt. És akkor ő azt fogja mondani, hogy valamelyik barátnőjénél volt... – Nincs is barátnője! Hisz mindenkit megvet! – mutatott rá Chantal, Ekkor már a körmeit piszkálgatta a baromi késsel. Ez a tünet a legtöbb férfit óvatosságra intette volna. – Akkor a nővéreit látogatja! A szép csokorral! – Mi az, hogy a nővéreit?! Ezek együtt A Három Párka. Akik mindenkit kibeszélnek, mindenki sorsát elrendezik. És

főfoglalkozásban gyűlölnek engem! De ezúttal nem oda ment. Itt ecsetelte nekem reggelizés közben, miként vette meg azt az átkozott kriptát. Hogy először az el nem évülő urnafülkék foglalkoztatták a Madonna Katedrálisban, de végül a saját kripta mellett döntött, mivel az szebb fekvésű helyen van, jobb a közlekedés, kevesebb a turista. – Baromságokat beszélsz! Nem mindegy neki, hogy milyen a közlekedés a kriptájához?! Pláne a turisták?! Ha már nyugszik?! Chantal az asztalba vágta a kést, pontosan Sultan két szomszédos ujja között. – Megölsz az anyáddal! Vele vitasd meg az el nem évülő urnafülkéket, a virágot, az összes többit! Vissza a csirkéhez! Sultan szoborszerű merevséggel emelkedett fel a székről. – Te kést emeltél rám?! Csacska kérdéseinek egyike volt ez, a vak is láthatta: a penge ott rezgett az asztallapban, bakelitmarkolatát ringatva. Sultan is rádöbbent, hogy hülyeség hagyta el ajkát. Bólintott. – Szóval kést emeltél rám! Jó, rendben. Köszönd a neveltetésemnek, hogy nem védekeztem, még a reflexeimet is legyűrtem, pedig a gyurmateremben elsajátítottam pár fogást, hogy az ilyesmit kivédhessem! Egy gáncstalan lovagra fogtál fegyvert! Szerencséd, hogy anyámat a francia kisasszonyok nevelték, így rám is átragadt valami. – Van mi átragadjon! – jegyezte meg Chantal. Kapta a kést, és kegyelettelenül belevágta a csirke porhüvelyébe. – Eleinte azt hittem, mosodába hordja a cuccát, azért nem mos soha. Tévedtem picit. Azért nem mos soha, mert olyan víziszonya van, mint száz macskának. Nem mossa a cuccát, mert szellőzteti. Kiveszi a ruhát a szekrényből, felakasztja a fotel hátára, és az máris patyolat. Ez neki a piperemosás. És közben százas szögekkel van körbeverve az ablak, nehogy kinyíljon véletlenül. Láttad te már az anyádat mosogatni? – Miért? Engem láttál? – vágott vissza Sultan hetykén. – Nem, azt viszont látom, hogy minden korty italhoz újabb és újabb poharat húztok elő a szekrényből. – Chantal leoperálta a

csirkéről a lábat. Aztán a másikat. Utána a szárnyakat, majd kettéhasította a tetemet. Különválasztotta a belsőségeket. Az epéje elfakadt. A felaprított hulla további finomításokra várt. Chantal térült-fordult, hozta az anatómiakönyvet. Hatalmas hímvesszejű férfimodellt választott az ízületi végek találkozásainak tanulmányozásához. Röpke szemlélődés után mesterien leválasztotta a meredt karmú lábat az alsó combról, majd az alsót a felsőről. Azután – a madár legbensőbb belsejébe hatolva – újra eldobta a kést, mert zokognia kellett. – Istenem, szegény pára! Ez még úgy tojt volna! Nézd, itt vannak a tojáskezdemények! Egy egész fürt! – Akkor ez nem csirke volt, hanem tyúk. – Igenis csirke volt, csak koraérett! – Vén tyúk volt, és az életben nem fő meg! Beletörik az összes fogam. – Nincs benned kegyelet. Különben jobb, ha tudod: egészen fiatal lányok is teherbe eshetnek. Ez egy csirke volt, és éppen tojásszülés előtt állt, amikor meglegyintette szegényt a halál fuvalma! Chantal végzett a trancsírozással. Leöblítette a szerveket, és nekiállt hagymát tisztítani. Fantasztikusan illatozó levest készített. Mire megtérítette az asztalt, anyósa is megérkezett. – Hol voltál? – érdeklődött Sultan kedvesen. – A nővéreidnél? – Á, ma semmi kedvem nem volt azokhoz a fecsegő satrafákhoz. A kriptámnál jártam. Pompás csokrot kaptam, nem is volt drága. Csak két szálat kellett kicseréltetnem az árussal, mert azok fonnyadtak voltak, meg másféle zöldet választottam. Elegem van a hangulattalan aszparáguszból. Gondoltam egyet, és borókaágat kértem a gerbera mellé. Az tovább tart. Volt itthon egy nagyon helyes konzerves üveg, talán még Görögből hoztam, de lehet, hogy Olaszból, azt vittem ki vázának. Olyan szép szögletes üveg, tudjátok. Eredetileg kagyló volt benne. Na, azt a rettenetes repülőutat sosem

felejtem el. Nyitva hagytak valami ablakot, vagy mit, szörnyű huzat volt a fedélzeten, majdnem kiemelt az ülésből... – Anyám, a repülőn nem szokták nyitva felejteni az ablakot... – Akkor az ajtót hagyták nyitva, nem mindegy?! Huzat volt, ha mondom. Szóltam is a stewardessnek, az meg mosolygott, mint egy kosár alma, és semmit sem csinált. Szörnyű cúgban jöttem haza, át a tengereken, a végén bele is esett a reuma a térdembe. – És szép a kriptád? – kérdezte gyorsan Sultan, hogy ne kelljen belemennie ebbe az ajtó-ablak dologba. – Szépnek szép. A temetésem is olyan legyen. – Gondunk lesz rá, anyuka – felelte Chantal. A végső ízeket akarván megadni a levesnek, fűszerszórókkal zsonglőrködött a fazék fölött, midőn észrevette, hogy elfelejtette levágni a madár körmeit. Ez ellen már semmit sem tehetett, mivel szerettei körülülték az asztalt, és mohón figyelték minden mozdulatát, a lakomára vágyódván. Gondolta, kicsinyíti a malőrt, ha szellemesen áll hozzá. Pazarul megterített, s bár anyósa a homlokát ráncolta, szalvétát is tett a tányérok mellé. Amikor azonban a manikűrollót és a körömreszelőt is az asztalra helyezte, mindkét homlok ráncba szaladt. Az ebéd botrányba fúlt. Az anyós kiköpte a levest, amikor föllelte a körmöket. Utána hosszan értekezett a baromfifélék kapirgálási szokásairól, a baromfiudvar talajának összetételéről, s hogy undorát meggyőzőbbé tegye, mindeközben borzalmasan öklendezett. Mire is Chantal megjegyezte, hogy a drága anyuka megnézhetné a saját körmeit is, egy kis viszolyért egyáltalán nem kell a baromfifertályig mennie. Merthogy kevés a köröm dögös kihegyezése, azon túl egyéb ápolási teendők is adódnak és nem véletlenül találták fel a körömkefét, pláne a vizet. Így leend bolhából elefánt kis malőrből blamázs, nagy. Végül Sultan cipőre, kabátra kapott, és rájuk vágta az ajtót.

Megint összefutott néhány cimborájával, és legott a kocsmában kötöttek ki. Olyannyira kellemesen telt az idő a jó társaságban, hogy záróra után Sultan felhívta magához a legényeket. Nem tellett sok időbe rájönniük, miszerint itt az ideje egy kis monopolyzásnak. Elővették a vörös posztót, ráhelyezték a táblát, és nekiláttak. Chantal reggelig ült az ágyban, karját összefonva, beszédes pillantásokkal illetve hitvesét, kiről azonban mindennemű igézés, szemmel veretés lepergett. Kezdődött elölről. Reggel Chantal elment, este hazatért a parti tartott. Éjszakára a nappaliban vackolta be magát, a dobozok közé, reggel elment, este hazatért: a legények jelentősen megborostásodva ugyanott ültek. Enni, inni kértek. Chantal javallotta, fordulnának tán az édes mamához. Sultan kikérte magának, mondván, hogy az ő anyjának nehéz élete volt. Ezenközben az anya, ki nehéz életet mondhatott a magáénak, a szobájában ült párkatársaival, éppen az ő sorsuk fonalát gombolygatva, megegyezvén abban, hogy ez a rémes nő nem méltó Sultanhoz, kiből, mint tudjuk, még főápoló is lehetett volna, és itt valamit tenni kell. Chantal ismét bevackolt a nappaliban, de álló éjjel nem aludt a tenger vakarózástól, amit 1. a helyiség szellőzetlensége 2. levegőtelensége 3. a feltornyozott relikviák porossága és az irántuk táplált undor okozott. Majd reggel elment, este hazatért, és – az Úr neve legyen áldott! – a partit sehol sem találta, ám csupán azért, mert Sultannak eszébe ötlött a munkáltatója, és elballagott hozzá, hogy felügyeljen testi épségére.

A játékosok katasztrófasújtott területet hagytak maguk után, három nap és éj minden szemetét, füstjét, szennyes edényét, valamint négy mosatlan férfi áporodottságának oroszlános szagemlékét. Chantal kitakarított. Pitymallatra úgy érezte, szerelme lohadásnak indult. Leroggyant az ágy szélére, gondolkodóba esett, és kikövetkeztette: 1. Sultan és ő nem illenek össze 2. Sultan, az anyja és ő – pláne nem illenek össze 3. Suhan, A Három Párka és ő – hát ez tényleg, istenigazából összeférhetetlen! Csomagolni kezdett. Ekkor ért haza a hitves az éjszakai személyvédelemből. Bevert orral, lerúgott térddel, mégis daliásan. A bőröndök láttára azonban csalafintán meggörnyedt, jajgatott néhányat – és Chantal ott találta magát egy vizes törülköző túlsó végén, amelynek innenső csücskével Sultan orrát borogatta lágyan, gyengéden, már-már gőgicsélve hozzá. Azután csaknem felperzselték az ágyat. A lepedőt el is kellett dobni. Kis ideig ismét békében éltek. Vizsgái után Chantalt lekötötték új munkahelyével kapcsolatos élményei. Állami intézményben kapott helyet, ahol is első napján, midőn megviláglott, hogy gondozni akarja a lelki sérült gyermekeket, akiknek gondozására ama intézményt létesítették volt, a főnöke közölte vele: itt az ideje, hogy elfelejtse, amit tanult. Erre se pénz, se idő, itt mindenki stresszes, alulfizetett, és egyáltalán. Tessék csírájában elfojtani az olyasmiket, mint a gondozási késztetés! Méghogy lelki sérült gyermekek! Csupa csirkefogó, leendő marhatolvaj, törpe strici valamennyi! Ha ezt az alapállást sikerül magáévá tennie, akár fizetésemelésről is lehet szó a jövőben. Chantalnak nem sikerült felfognia, miről szól az okosítás. Fizetésemelést nem kapott. Függetlenítette magát a főnöki intelmektől, ment a maga feje után. Publikált néhány cikket az eredményeiről.

Ez szerfölött felháborította a vezetőséget. Még hogy neki eredményei vannak! Amikor ők évek hosszú során át csak a negatív statisztikák javításában tettek nagyot! Hallga! Chantal beleízlelt élete első munkanélküli segélyébe. Sultannak éppen jól ment sora, alapvető élelmiszerekben nem szenvedtek hiányt. Ám akárhogy takarékoskodtak, mindig túlköltekeztek. Ennek egyik oka az volt, hogy a mama horribilis lakbért rótt ki rájuk, viszont megengedte, hogy fizessék valamennyiük energiafelhasználásának és táplálkozásának teljes rezsijét, valamint a lakás éppen esedékes totális felújítását. Jóságáért cserében elfogadta kisfia ajándékait: naponta egy kis egzotikus gyümölcsöt, pralinét, messziről importált csokrocskát. Így hát a saját fészekhez nem jutottak közelebb, jottányit sem. S midőn Sultan sora még jobbra fordult, megelégelte a fenenagy takarékoskodást, és megvette élete első autóját. A gépjármű enyhén használt volt, korrózióját előrehaladott állapotban találták. Sebaj, azért nyílt annyi sok javító-szerelő műhely, hogy az efféle gondok orvosoltassanak. Az autó új karosszériát, metálos fényezést kapott aztán új motort, új sebességváltót, új rádiót, mindent, amit szeme-szája megkívánt. Midőn elkészült, beleültek, próbautat tervezvén. Hűvös volt, Sultan hanyagul bekapcsolta a fűtést. Chantal sosem felejti el, ami történt. Démoni fuvallat rontott rá a kesztyűtartó magasságából, jégborotva esett az arcának, s csaknem lenyúzta róla a bőrt. Ezután két hétig homlok- és arcüreggyulladással kezelték. Mire felépült, Suhan megjavította a légkeringető rendszert. Ismét beültek, a férfi büszkén bekapcsolta a fűtést. Chantalt vákuum tépte ki az ülésből, és sziklaszilárdan odatapasztotta a szélvédőhöz. Csakhogy ez már meleg, sőt: tűzforró vákuum volt! Sultan büszkén száguldozott kocsijával. Egy napon, nagylelkűségi rohamában felajánlotta hitvesének, hogy megtanítja őt vezetni.

– Figyeld a lábamat. A kezemet. A tekintetemet. Ha jól figyelsz, pár nap alatt elsajátíthatod a trükköket. – Nem ülhetnék a kormány mögé? Hátha úgy könnyebben megtanulnék vezetni?! – rebegte Chantal. – Nahát, bámulatos, milyen nehéz a felfogásod. – Hidd el, nem könyvből tanultam úszni, hanem vízben – próbálkozott Chantal. – Te csak figyelj jól, és csakhamar autóversenyző is lehetsz! – szögezte le Sultan. – Aztán majd veszünk neked is egy autót, és azt vezetheted, mint a bolond. – Inkább lakást vennék – sóhajtott a lány. – Hajtunk, hiszen hajtunk érte – bólogatott Sultan, s közben az autó padlógázzal rohant. – Figyeled, hogy csinálom? – Figyelem. Hová megyünk? – Bárhová. – Naponta tankolsz. – Csak ha nincs nyál a kocsiban. Egyébként tele van a bőrgatyám a spórolással, érted?! Nincs olyan lakás, amelyik megérné, hogy életem végéig a fogamhoz verjem a garast. – Beszélhetnél az anyáddal. – Mit beszéljek vele? – Azt, hogy ne legyen uzsorás. – Azt mondtad, hogy uzsorás az anyám?! – Remekül hallottad, holott őrülten bőg a motor. – Szóval az anyám uzsorás?! – Igen. Az anyád uzsorás. Ennyi pénzért lakosztályt bérelhetnénk a Hiltonban. És abban benne foglaltatna a rezsiköltség. És a hotelos pénzén végeznék a tatarozást. És ráadásul ő tenne virágot a mi vázánkba. Hozna pralinét, avokádót, ananászt. – Téged az anyádék elkényeztettek! – Mi tagadás. Elkényeztettek, ki se zsigereltek, és még szerettek is. Gyalázat! – Na, tényleg rendesen bántak veled. De nem normálisak!

– Nem úgy, mint a te anyád. Rá lehetne állítani a lelki egészség szobrát. – Ne gyalázd! Gyalázott ő téged? – Tényleg, szemtől szembe még soha! Van róla sejtésed, miket híresztel rólunk? Tudod te, miért nem áll szóba velünk a közeli s távoli rokonságod? Miért köpnek le a szomszédok a liftben? – Tényleg, ezt már régen tudni szeretném! – Nos, én megtudakoltam. – Persze, előtte lefújtad a tagot, mi?! – Egy kicsit. De ő köpött először! Anyád azt terjeszti, hogy el akarjuk tenni őt láb alól, mert a lakására fáj a fogunk. A vagyonára. Addig is, míg apránként a halálba kergetjük, s milyen furmányos módon!, kihasználjuk Őt, elszedjük a pénzét – és még sorolhatnám. Na, erre mondtam én az imént, hogy beszélhetnél vele. Sultan vállat vont. – Nehéz élete volt. – Piszok nehéz, tényleg. Elűzte az apádat, aztán a szülei elhunytak végelgyengülésben. Mások ki se bírnának ennyi gyötrelmet! Még jó, hogy ő olyan erős asszony! – Erős – bólintott Sultan. – Mindig állta a sarat. Chantal felzokogott. – Csak most látom, mennyire hasonlítasz rá! Sultan a fékre taposott hirtelen sértődöttségében. A kocsi leblokkolt. Ami azután a szélvédőn kinézett, nem dombomra volt, hanem kettőjük feje. A kupon biztosító idegroham következményéért nem fizet. Megint ki kellett fordítaniuk a zsebüket, hogy beüvegeztessék az autót. Chantal elhelyezkedett egy rehabilitációs klinikán, ahol is súlyos baleseten, csonkoló műtéten átesettek lelki sérüléseit kezelték, könnyíteni próbálván a páciensek visszailleszkedését az ún. társadalomba. Chantal szerette az intézetet, jól kijött főnökeivel is. Ám kezdettől érezte, hogy igazából a lelki balesetesek, érzelmileg csonkoltak

kezelése vonzza. Szíve szerint a mindennapi szorongásokkal, feszültségekkel, munkahelyi és otthoni konfliktusokkal birkózó emberekkel foglalkozott volna. Azokkal, akik klinikai szempontból még egészségesnek mondhatók. S hogy erre lett volna igény, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint ama háztömbben szerveződés, amelyben anyja oly buzgón részt vállalt, amely voltaképpen a Harmónia Klub kezdetleges modellje volt: ha kellett, vigasztalták egymást, eltréfálkoztak bajaikon, ám ha az kellett, akkor kalákában zokogtak, vigyáztak egymás gyerekeire, odafigyeltek a tömbbeli idősekre, bűbájoskodtak, ólmot öntöttek, megjósolták a várható időjárást. Az volt ebben a gyógyító erő, hogy mindent kibeszéltek magukból, ami fájt. Akárcsak hajdanában, a valódi közösségekben élők. Az ún. modern ember régen és csaknem tökéletesen elfelejtette, hogy ő társas lény. És most sehogy sem érti, miért oly sérülékeny. Chantal sokat és szívesen mesélt erről az álmáról Sultannak. Mintha nagy titokra jött volna rá, úgy hajtogatta, lelkesen: preventio!, majd, Sultan szemöldökrándulása láttán anyanyelvre váltott: megelőzés! Hitvese nem sokat konyított a témához, nem is igen érdekelték a lelkiek, mindazonáltal rácsodálkozott. – Pöpec – mondta. – Kezd kudarcot vallani a házasságunk. Már a saját családoddal sem boldogultál, az én anyámmal pláne. Itt az ideje, hogy beavatkozz mások életébe! Chantal bólintott. Nagyon, nagyon szomorú volt zöldes macskaszeme. – Ha kívülállóként szemlélném a mi helyzetünket, ha én idegen „ő” lennék, azt tanácsolnám neki: szakíts, másképp meg nem oldhatod a problémádat. Anyámat a megfelelő szakember le tudná szoktatni a falánkságról. Apámon nem lehet segíteni. Ugyanis kutya baja. Bertin pedig majd felnő egyszer. Nem árt ő senkinek. – Nem?! És azok az illó szívrohamok, amiket folyton rához mindenkire?!

– Viszont a te anyádhoz az én szakmai tudásom kevés. Neki pszichiáterre volna szüksége. – Megint kezded?! – Sultan halántékán kidagadt egy vészjósló ér. Chantal nem folytatta. Ugyanis csöngetett a postás. Sürgönyt hozott, melyet a lány később csak így emlegetett, testén-lelkén lúdbőrözve: „a negyvenegy szavas távirat”. Ez állt benne: „Jövünk”. És negyven aláírás. Valamennyi Sultan haverjaitól és azok haverjaitól származott. A mama éppen egy távoli fürdőhelyen kezeltette reumatikus bántalmait, mert azt hallotta, hogy „az ottani gyógyvíz ízület ellen dzsal”, ezért átmenetileg kiszellőzhetett a fészekből a különféle bedörzsölőszerek egyformán kámforos illata, más szóval, durvábban, rokon gyermek fogalmazta: szipirtyószaga. Jöttek a cimborák. Chantal tíz percig egyebet sem csinált, csak állt az ajtóban, és engedte őket befelé. Volt, aki bemutatkozott, volt, aki nem. Némelyek még köszöntek is! Ilyen fiúk voltak ezek! Később sokat szólt a csengő, mert lányokat is hívtak. Még később Chantal felujjongott, ha ismerőssel találkozott a révetegen ténfergő tömegben. Félóra alatt elfogyott az összes szendvics, kiüresedtek az italos flaskák. Egyik-másik vendég célzott rá, hogy a háziak gondoskodhatnának az utánpótlásról. Ám mivel ezt Chantal – de még a sápadtnak tetsző Sultan is elengedte a füle mellett, a cimborák mit tehettek?, rájártak az arcvízre, kölnire a mama nyavalyák elleni balzsamaira. Plusz az összes svédcseppet beszopták. Még később felfedezték, miként nyílik a frigóajtó. Miután a frizsider belseje és a kamra polcai is lecsupaszodtak, felcsillant a remény, hogy elmennek végre. Másnap délre a reményről lekopott minden csillogás a vendégek maradtak. Elhevertek a padlón, fekhelyeken, itt-ott.

Egyik-másik lány szívesen hányt az ajtóra. Mások civakodtak. Hülyére pofozták egymást, hogy most Bergman megcsinálta volna-e A szakaszt, vagy nem. Ha ő nem, akkor Olivér Stone mi a francnak? Hát mert Stone nem Bergman, Bergman pedig nem etalon. Különben sincs etalon. Téma van. Kinek-kinek a magáé. Két srác azért verte egymást agyba-főbe, mert képtelenek voltak megegyezni abban, ki a nagyobb: Stallone vagy Schwarzenegger? Megszavaztatták a kis bigéket, akik legott megesküdtek rá, hogy Steven Seagal a legfőbb csúcs. Chantal belekottyantott, és azt sóhajtotta: meg Christopher Lambert. Őt csaknem meglincselték, hisz a pasinak egy szem izma sincs. Lelke van, rebegte Chantal, halkan, mert már így is holthülyének nézték. Az egyik srác bejelentette, hogy ő orvostanhallgató, de nem ez a poén, hanem az, hogy tök csupasz a farka. Hitték is, nem is. Megmutatta. A mintadarab valóban szánalmasan csupasz és fonnyadt volt. Végül a vendégek maradéktalanul birtokba vették a lakást. Nem is lett volna baj, ha nem hamuznak a mama szőnyegeire. De kifejezetten oda hamuztak, mi több, csikkjeiket is ott oltogatták el, a bagdadi tolvaj gépi csomózású arcmásán. Ám ez már másnap vagy harmadnap lehetett. Sultan kivágta őket. Két percig sem tartott az egész. Utána leült, és elmélázott: kik voltak ezek?! Mert zömüket Ő sem ismerte. Chantalt abszolút hidegen hagyta férje problémája. Magába roskadtan ült a padlón. Parázs szemmel bámult ki a fejéből. Sultan fogadni mert volna, hogy mit sem lát. – Azért jót buliztunk – foglalta össze végül. Chantal tekintete fókuszt változtatott. – Azért? Miért? – kérdezte.

Buliztak még néhányat. Így aztán lassacskán kialakult Chantal önvédelmi reflexe. Ha azt hallotta hitvesétől, hogy „ma este felugrik egy pár haverom”, sietvést moziba hívta a barátnőit, vagy meglátogatta szeretett édesanyját, és pompásan kibőgte magát a párnázott vállakon. Egy este alaposan elkésett, mert a bejelentés akkor érte, amikor dacosan felkente magára az arcmaszkot, mondván, hogy ez az életmód rettenetesen kicsinálja a bőrét. Az arcára feszülő zselé lárvaszerűvé tette amúgy csinosnak mondott vonásait. A tükörrel szemközt állva úgy döntött, hogy most aztán jól elrettenti azt a tulkot, aki ma fellátogat hozzájuk. Ugyanis ekkorra már szilárdan hitte, hogy Sultan kifejezetten vonzódik a kellemetlen egyénekhez. A fürdőszobában tett-vett, midőn megszólalt a csengő. Várt néhány percig, azután besétált a szobába, tudván, hogy látványától akár még infarktust is lehet kapni. Úgy tett, mintha nem vett volna tudomást a vendég jelenlétéről. Ezt olyképpen érte el, hogy rá sem nézett az illetőre. Zselétől feszülő, rémisztő, merev arccal leült a fotelba, s felkapott egy magazint. Sultan hamar letett arról, hogy bemutassa vendégét a feleségének. Folytatták a csevegést, akárha Chantal ott sem lett volna. A magazin jobbára arról szólt, hogy mivel táplálkozzék az, aki pazar izomzatra akar szert tenni, s mely tevékenységek ragadják el tőle a legtöbb energiát például a szeretkezés nem ajánlott!, ezért le nem bilincselhette Chantalt. Kisvártatva a lány felfigyelt arra, hogy a látogató nem beszél hülyeségeket nem izomból, hanem koponyából felelget Suhannak. Hogy meglepően kellemes a hangja, a modora. Chantal ránézett. Meleg fényű, mélybarna szempár viszonozta a pillantását. Késő volt elsüllyedni. A szörnyszerepet végig kellett játszani, noha az egyre kínosabbá vált. Minél tovább szemlélte Chantal a vendéget, a férfi sünhaját, melengető, értelmes-érzelmes, sötét

szemét, szögletes arcát, annál hülyébben érezte magát a lárvaálarc alatt. Végre letelt a hatóidő, s a lány képes volt megfeledkezni furcsa zavaráról, amíg látványosan lenyúzta magáról a filmszerűvé szilárdult szépségmaszkot, ügyelve arra, hogy az egy darabban maradjon. Amint ezzel végzett, díszes képkeretet helyezett az asztalra, a férje elé, és beleillesztette a nyúzatot, amely förtelmes lárvabőrre hasonlított, majd cédulát biggyesztett a műremek alá, ezen szöveggel: Hitvesed portréja. Ezt a jelenetet remekül megálmodta, még a fürdőszobában, ehhez nem is fért kétség. Csakhogy közönségként Richard de Piszkosra, Halálökölre vagy effélékre számított. – Bemutathatom a legjobb barátomat, immár? – firtatta Sultan, szintén zavarban. – Most, hogy visszanyerted emberszabásodat?! Íme, ő Symur. Sráckorunk óta ismerjük egymást, s bár az utóbbi években nemigen jöhettünk össze, azért nem felejtettük el egymást. – Symur? – töprengett Chantal, gyönyörű mosolyt csillogtatva, mintegy jóvátételképpen. – A zuhanyfülke! A londoni telefonfülke a fürdőszobájában! A tűzpiros, koronás csoda! Symur, régen kedvellek! Mennyiért adod el? – Hová tennéd? – kérdezte a pasas praktikusan. – Oké, nyertél. Megtarthatod. Sultan kiment a hűtőben vacogó pezsgőért. A konyhában összefutott édesanyjával, akitől udvarias toporgás közepette átvehette a nagyvárosi tömegközlekedéssel kapcsolatos észrevételeinek tipptopp kis csokrát, megfejelve néhány meteorológiai vonatkozású megjegyzéssel. A szobában fel sem tűnt Sultan hosszúra nyúló távolléte, mivel a felek beszélgetésbe elegyedtek, s noha először váltottak szót, döbbenetesen jól értették egymás szavát. Tíz percbe sem tellett, és minden alapvető információt átadtak magukról, tehát még érdekesebb témákra térhettek. Jobbára Chantal

beszélt, s kellemesen megdöbbentette a férfi figyelő tekintete, önmaga szokatlan nyíltsága, bizalma. Bizony, még azt is beleszőtte a vallomásba, hogy mostanában mintha nem repesne annyira a boldogságtól, mint az emésztő szerelmi láz kezdetén. Symur igézően, varázslatosan hallgatta, és Chantal meg mert volna esküdni, hogy ez a pasas így hallgat boldog-boldogtalant, ez a pasas mindenki lelki-érzelmi konténere ez a pasas ezzel a tanulhatatlan, belülről fakadó, tiszta emberi érdeklődéssel született, ezzel fog meghalni, de előbb csodaszámba menő gyógyításokat visz véghez – tud-e róla?! – a vele beszélgetők összejárt lelkében. Mire a meglangyosodott pezsgő megérkezett, Chantal barátságot kötött Symurral. Az ő tanácsára jelentkezett autóvezetési tanfolyamra. Az oktatáson pediglen a következő történt: a mester elmutogatta, mi hol van az autón: hamutartó, kilincs, ülés, ablaktekerő, szivargyújtó, poggyásztartó fedél, kerekek stb. Ezután beült szépen az utasülésre, hátrahajtotta fejét a támlán, és aludott az egész gyakorlóidőn. – Hogy ment? – kérdezte Symur. – Rémesen. A tag nem mutatta meg, hol van a tanksapka. A benzinkútkezelő meg kihívta a zsarukat, amikor már félórája köröztem a kocsi körül, mert azt hitte, loptam a járgányt. Kénytelen voltam felverni az oktatót, nehogy sittre vigyenek. – Vezetni tudsz-e már? – Honnan?! Így történt, hogy Symur kézen fogta a lányt, és beültette a kocsijába, a kormány mögé. Mentek is úgy két háztömbnyit, amikor Chantal halk sikollyal a fékre lépett. – Odanézz! – Hová? Nem éreztem döccenést. Biztos, hogy nem emberen mentél keresztül. Ekkor ő is meglátta.

A ládát. A kívánatos, meseszép utazóládát. A remekmű elmagányosodva állt a kapu előtt, kidobottan, megvetetten. Körülnéztek. Eléggé sötét volt már. Lábujjhegyen osontak a tetthelyre, kínosnak érezvén a guberálást. Megragadták a ládát, és gyengéden betették a kocsi hátuljába. Nem keveredtek vitába a szerzemény tulajdonlása fölött. A terjedelmes darabot Chantal nem tudta volna beszorítani anyósa lakásába, Symurnál viszont bőven volt hely. A lány visszaült a kormány mögé, és a házhoz vezette a kocsit. A kapuban halkan felsóhajtott, s mintha Symur nem tudta volna, megjegyezte: – Hm, micsoda emlékdús hely ez! Becipelték a ládát a férfi lakásához tartozó kertrészbe. Megcirógatták a fedelét, fából hajlított pántjait, bőrfogantyúját, barna huzatát. Azután elszomorodtak. Az utazóláda gyászos állapotban volt. Utolsó tulajdonosa nem tisztelte őt eléggé, alkalmasint a pincéjében tartotta gyertyát is égetett fajta, a viasz átfolyt az erős vászonhuzaton, és a fára dermedt. S amikor áhítatosan felemelték a mesterien megmunkált fedelet, egyként jajdultak fel. – Az a barbár hamut tárolt benne! Szúrós, savanyú szag – akár halálsikoly – tört elő a láda belsejéből, a penészhedés bűze. Kiborították a hamut a fűre, aznap már nem tehettek ennél többet. Sarkon fordultak, és visszaültek az autóba. – Századelői lehet – mélázott Symur. A kuplungolást gyakorolták. Chantal betolatott két parkoló kocsi közé. Miután bezsebelte a tettért kijáró dicséretet, a férfira nézett. – Megmentjük? – Naná. – Alaposan ki kell mosni. Slaggal. Azután megszárítjuk. – Sajnos, meg kell nyúzni. Huzata, bélése használhatatlanná vált.

– Újrabéleljük. Lecsiszoljuk, befestjük. – Esetleg bevonhatnánk valami gyönyörű, ó anyaggal. Chantal kikormányozta a kocsit az útra. Gázt adott. – Holnap elkezdjük? – kérdezte. – Holnap – bólintott Symur. Másnap Sultan megmeredt az alábbi bejelentés hallatán: – Elviszem a kocsit. Restaurálni fogunk Symurnál. – Mit viszel el? Hová? Miért? Mi van? – Kérdeztem, óhajtod-e használni az autót ma este. Mondtad: nem. Ebből következik, hogy nyugodtan elvihetem. Symur és én találtunk egy csodaszép utazóládát, és elhatároztuk, hogy rendbe hozzuk. Eléggé érthető voltam? – Nincs is jogosítványod. – Majd lesz. Bejelentkeztem a vizsgára, a hó végére. Addig gyakorolgatok Symurral. – De nem az én kocsimon. – Hanem a mi kocsinkon. – Nem létezik. Nem adom oda az autó papírját. Esetleg majd akkor, ha véletlenül átestél a vizsgán. – Ha nem adod oda, akkor anélkül megyek el – Chantal meglóbálta a slusszkulcsot. – A lényeg nálam van. – Ha el merészeled vinni a kocsimat, felhívom a zsarukat! – Ha még egyszer ki merészeled nyitni a szádat, lefújlak! Chantal a hitvesére vágta az ajtót. Az autóba pattanva látta, hogy Sultan az ablakból figyeli, ezért sikkesen indított, nem zúzott össze idegen járműveket, gyalogost sem gázolt. A kétszintes ház, amelyben Symur lakott, hegyoldalban épült, így mind a négy lakása kerttel büszkélkedhetett. A két utcára néző lakás a lejtő felé fordult, a másik kettő a hegyre tekintett. Anno, amikor a férfi birtokba vette otthonát, legott kertészkedni kezdett. A fák, bokrok legfeljebb öt-hat évesek lehettek, ám méreteik máris sejteni engedték, hogy csakhamar sűrű erdővé serdülnek.

– Tíz év múlva tömött iskolabuszok hozzák majd a kis klapecokat Symur bácsi arborétumába – vigyorgott a férfi, midőn szóba került a dús vegetáció. Kimosták a mélyen megalázott ládát. Azután bevitték a házba, és hajszárítóval megszárogatták. Méretet vettek róla. Megtervezték a restauráció menetrendjét. Lehántották huzatát. Kifejtették belőle a csíkos bélést, amely hajdan szerfölött csinos lehetett. Mindketten érezték, hogy a törődés közben érzelmi szálak szövődnek a láda és őközöttük. Ezt el nem mondták volna senkinek csalhatatlanul tudván: elmeháborodottnak néznék őket ezért a fellobbanásért. Pláne, mert az öreg holmi kifejezetten viszonozta rajongásukat. Látni vélték a postakocsit, amelyen a láda utazott. A tájakat, amelyeken a lovak áthaladtak. A kocsi utasait. Hallgatták az öreg faláda meséit, s ha szégyenfoltba ütköztek: viaszcseppbe, a nyirkos hamu okozta elszíneződésbe, a penész harapásaiba, neheztelve emlegették fel utolsó tulajdonosát, azt a lelketlen barbárt. Miután kihordták a szemetet, körbejárták kincsüket a maga lecsupaszított valójában. Ládájuk megfiatalodott, felfrissült. Már nem érezték rossz szagát. Mestermű volt. Készítője egyetlen szöget sem ütött bele: szabta, vágta, csapozta, majd ragasztotta illesztéseit. Az oldalán és domború tetején körbefutó pántokat fából hajlította, sárgaréz szegecsekkel díszítette. A tulipánra emlékeztető zárak is sárgarézből készültek. Megrohamozták az üzleteket. Tapétát, huzatnak való anyagot kerestek. Abban megegyeztek, hogy akármilyen textíliát nem vehetnek, jóllehet, csak homályos elképzelésük volt arról, milyen is az anyag, amit keresnek. Végül megállapodtak, hogy egyikük sem tudja, sejtik csupán, ám ha találkoznak vele, bizonnyal ráismernek.

Estéről estére formálódott a mű. Lestírolták, kifényesítették a feketére öregedett sárgaréz részeket. Tapétát szabtak, ragasztót kevertek. Munka közben Symur azokról az élményekről mesélgetett, melyekre Sultannal együtt tett szert. Úgy gondolta, hogy a barátról szóló történetekkel kellőképpen lebilincseli a feleséget. A negyedik estén forgószél tépte fel az ajtót. Sultan volt az, lila fejjel, harciasan. A kecsesen tapétázó felek láttán komolyan megdöbbent. Mély zavara csaknem bokáig ért. – Ti tényleg...? – suttogta. – Mit tényleg? – firtatta Symur. – Ki vele, mi bánt. Közben összesöpörhetnéd az ajtó forgácsait. – Mit műveltek? – Sultan körbejárta a ládát. Belelépett a földre terített újságon szétkent tapétaragasztóba. A pemzli a sarka alá szorult. Amikor továbbsétált, sluttyogva vele tartott a sajtódarab és az ecset. – Mit műveltek? Koporsót csináltok? Nem lesz rövid? – Majd összekucorodva fekszem bele – közölte Symur. – Emeletesen ketten is elfértek benne – bólintott Sultan. – Azért jöttem, hogy végezzek veletek. – Akkor végezz, de előbb hozd rendbe az ajtót, és dobd ki a cipődet újságostól, ecsetestől. Kérsz teát? – Ezt ismerem – legyintett a szóló kivégzőosztag. – Ha kérek, legott előszeded a teacsalánt. – Mivel teacsalánból készül a csalántea. – Egén. Tartasz továbbá teacitromot, teaalmát, teamentát és teahársat. Whiskyt adj! Azt hittem, kamatyoltok. Azt hittem, úgy kaplak benneteket, mint két polipot: kezetek, lábatok összegabalyodva. – Hogy tetszik a láda? – kérdezte Chantal. Sultan megdörzsölte az állat.

– Nem értelek benneteket. Nincs jobb dolgotok? Pláne neked, asszony?! Otthagysz anyámmal, vacsora meg sehol. Napok óta. – Van vacsora. A frigóban felvágott és tojás, a tartóban kenyér található. Kiszolgálhattátok volna magatokat. – Találkoztál ma anyámmal? – sziszegte a férfi. – Nem, hál istennek. – Pedig megnézhetted volna szegényt! Tegnap rávettem, hogy készítsen egy kis zöldsalátát, retekből, póréhagymából, ubiból, juhsajtból. – Gondolom, meghorgolta. Vagy elzongorázta – vont vállat Chantal. Felpattant egy bárszékre, és lábát lógázva kikapta Symur kezéből a whiskysüveget. Nagyot húzott a flaskából. – Utálok otthon lenni, vagyis ott, tinálatok. Gyűlölöm, hogy lapjával kell közlekednem, de legeslegjobban azt rühellem... – legyintett, ivott egy kortyot. – Összefoglalom: nem tudom sajnálni anyádat! Nem szakad meg a szívem, mert kénytelen volt saját kezűleg vacsorát készíteni! Sultan az üvegért nyúlt, ám hitvese elkapta előle, és újra beleivott. – Ne sajnálkozz, hanem szégyenkezz! – közölte zordonan. – Szegény anyám megalkotta a salátát! Mert én kértem! – Minő áldozat! – Az, áldozat! Azóta minden ujja legalább két helyen be van kötve! Összevissza kaszabolta magát! Érettem! Hogy a kedvemben járjon! Milyen elkínzott arccal járt-kelt egész este! Hangtalanul szenvedett! És mindez miért?! Hogy te egy koszos ládát babusgathass! Symur kifejtette a lány ujjai közül a palackot. Sultan lecsapott rá, és megszerezte. Beleivott, majd folytatta. – Legalább szimulálj egy kis részvétet! Indítson meg a véráldozat! Symur megköszörülte a torkát. – Szívesen adtam volna poharat a whiskyhez. – Nincs akkora poharad – legyintett Sultan. – Elegem van! Ha rám hallgatsz, sose nősülsz meg! Chantal is kedveskedett egy tanáccsal.

– Ha mégis hozzámennél valami nőhöz, akkor ügyelj rá, hogy választottad árva leány legyen. – Miféle baromság ez? – rivallt rá Sultan. – Hallod ezt, Symur? Mi a véleményed? – Amikor ránk törted az ajtót, éppen a táborozásról meséltem Chantalnak. – Az marhajó volt! – Sultan arcán mosoly omlott el. – Úgy kezdődött, hogy behívták a szülőket az iskolába, és a tudtukra adták: táborozni mén az osztály. Ezután a tantó néni krétát ragadott, és a táblának fordult: felrajzolt egy nadrágot és egy felsőrészt, majd alá írta: melegítő. Ezt kell vinni. Azután gömbölyűt rajzolt, ami úgy festett, mint egy zsemle, és alá jegyezte: zsemle. Ezt is kell vinni: az útra. Rajzolt bele szalámit, sajtot, oda is írta: szalámi, sajt. Pár nap múlva már a táborban voltunk, és piszokul élveztük. Takarodó után mindig ellógtunk egy kicsit kirándulni. A másik táborból is ilyenkor léptek le a kis bigék, plusz a tanárok, és valamennyiüknek egy-egy sikeres randi vágya járt a fejében. Estelente a tanító néni ellenőrizte, tiszták-e a fülek. Bejött, leült az ágy szélére, állig betakargatta a nebulót, megejtette a fülvizitet, majd feltette a keresztkérdéseket: „Kisfiam, miért van rajtad az ing? Hát a nadrág?” Azután elmesélte a Hupipőkét vagy mást. Mi meg felszökkentünk az ágyról, és irány az ablak. Volt, hogy nem tudtunk lemászni, mert a tantó néni meg a tornatanár lent smárolt a bokrosba rejtett padon. Akkor beértük annyival, hogy végigbillegtünk az ablak alatti falszegélyen, és meghúztuk magunkat a bejáratot közrefogó kariatidák között. Le-leköszöntünk az arra járóknak, mert ott aztán nagy jövés-menés zajlott éjjelente, kószáltak a nevelők, koslattak a neveltek, mind bűnönc volt a maga módján, mert egy se azért barangolt az erdőben, hogy szentjánosbogarakat gyűjtsön. Hanem amikor visszafelé osontukkor rájuk köszöntek a kőszobrok, szívbéli rémületükben mindnyájan örök hűséget, jóságot fogadtak.

Sultan mély lélegzetet vett. Úgy festett, lesöpörte emlékei padlását. Visszatért a jelenbe. – Voltaképpen minek kínlódtok ezzel a lafancos ládával? Dobjátok ki a rossebbe. Menjünk el a Popeye-be. Na? Eszünk, iszunk, táncolunk. – Más dolgunk van – felelte Chantal. – Ha nem akarod, nem erőltetem. Akkor elmegyek nélküled. Ne izgulj, majd csak akad egy kis bige, akit megpörgethetek a parketten. Chantal tüstént izgalomba jött a megjegyzéstől. Csak okosan, gondolta. Hitvesére mosolygott. – Jobban tennéd, ha vinnél anyukádnak egy kis vacsorát. Hoppá, hiszen elvihetnéd őt a Popeye-be! Sultan nem felelt, ám igen fickósan vigyorgott. Ezzel a sokat sejtető vigyorral vette magához a kocsikulcsot. – Tapétázzatok csak! – szólt vissza az ajtóból. Chantal bizonyosra vette, hogy hitvese elmegy, és felcsípi a kis bigét. Ez a gondolat letargiaerejű volt. A leglogikusabb válaszlépés az lett volna, ha nagy hirtelen ő is felszed valakit. Symur szóba sem jöhetett. Hiszen ő jóbarát. Ezzel a hadüzenettel újabb háború tört ki köztük, melynek ezt a címet is adhatták volna: „Hogyan tegyük partnerünket az eszméletvesztésig féltékennyé?” Később – sokkal később – Chantal felfogta: ez a játék minden házasságot próbára tesz, és ki is csinálhat, már ha a felek eléggé éretlenek ahhoz, hogy belemenjenek. Márpedig abban a poetikus életkorban, amikor az ember még holtbiztosan tudja: halhatatlan, midőn még vakon hisz a szépség és a fiatalság múlhatatlanságában, még érintetlen afféle szorongásoktól, mint az öregedés, a magányosság rettegése nos, ekkor még kevesen tekinthetők érzelmileg érettnek. Ők sem voltak azok, kivált Sultan nem. Ezért történhetett, hogy halálos komolysággal játszotta: beváltja fenyegetőzését.

Chantalnak végig kellett néznie, hitvese miként szemezget egyegy leányzóval. Zenés mulatókban, házibulikon Sultan táncba vitte a bosszantási céllal kiszemelt kis bigét, aki aztán átszellemülten rázta magát a karjaiban, s ő – férfi lévén – nem futamodhatott meg, holott ekkor már szívesen megtette volna, hiszen holtszerelmes volt a feleségébe, és nemigen vágyott idegen karokba, ám amint ott találta magát, büszkesége kövérre hízott meg-megfeledkezett Chantalról, de még arról is, hogy e játék határai hol húzódnak. Egy mézgás hangulatú házibulin, ahol a jelenlévők félóra alatt lerészegedtek, a ház asszonya ledobta lenge blúzát, és vad csűrdöngölőbe fogott, lengő mellű tizenöt éves leány ragadta magához a férfit a pisla gyertyafényben. Chantal enyhe tudathasadással szemlélte őket. Egyik énje – a hitvesi – csendesen sikongatott, a másik – a lelkészeti szakember rideg tárgyilagossággal figyelt Sultan eleinte tétovának látszott, azután megszédítette a siker. A kis bige kígyózott, vonaglott körülötte, olykor-olykor mellkason suhintotta rettenetes méretű melleivel. Közben rágózott, és ettől úgy festett, mintha meglehetősen unná már, hogy a pasasok nem állhatnak ellen hívogató testének. Hébe-hóba szánakozó pillantásokat küldözgetett Chantal felé. Később elárulta sikere titkát, ám akkor már alig állt a lábán a bornyalástól: – Öreg vagy, anyukám! Nem csoda, ha a pasasod velem kultivál! Chantal bólintott, mert tényleg öreg volt: csaknem betöltötte már a huszonötöt. Azért persze ő is körülnézett, kit válasszon hitvese bőszítése végett. A bika termetű házigazda alkalmasnak látszott. A szerfelett jóképű fickóval táncolgató Chantal látványa legott kijózanította Sultant. A kis bige hirtelen azon kapta magát, hogy bűvereje nullára csappant. Sultan lekérte hitvesét a bikától.

Táncolásztak. – Nagyon kérlek, ne krapekozz, mert botrányt csapok – súgta asszonya fülébe. Pláne, mivel a házigazda kitartóan keringett körülöttük. – Te csajozhatsz? – firtatta Chantal. Meg kell hagyni, ő sem volt már színjózan. – Csak azt akarom megmutatni neked, hogy nem esek kétségbe, ha te külön utakon jársz, ha rühelled a cimboráimat, ha külön baráti kört tartasz, ha nem akarod kivenni a részedet az én életemből! – Az én életemmel mi legyen? Miért nem járhatjuk a magunk útját, mégpedig harag és megtorlás nélkül? Nem azért tartok ki a barátnőim mellett, hogy téged bosszantsalak. Szeretem őket. Szerinted szükség van ilyen hányingerlő bulikra? Ne haragudj, nem élvezem. Inkább azért járnék társaságba, hogy jól erezzem magam, beszélgessek, mulassak. Nem célom, hogy hisztérikusan lerészegedjek, és szabadlábra helyezzem ösztöneimet. Nézz széjjel: szellemi, lelki, szexuális nyomor körös-körül. Érzelmi törpék, lelki vakarcsok fetrengenek a padlón. És okádnak a szesztől. Azután egymásra másznak. Nem kétlem, hogy nekik jó így. Nekem nem az. Soha többé nem akarok veled tartani ilyen bulikra. A házigazda egyre csak körözött körülöttük. Parázslott a szeme. – Kinyírom ezt a tagot – füstölgött Sultan. – Nem vagy eszednél. Akkor érzed jól magad, ha nem tudod, mit csinálsz? – Ha még egyszer megnősülök, tuti, hogy nem pszichológust veszek nőül. – Ismerek egy csomó embert, akik nem pszichológusok, és mégsem így képzelik el a társasági életet. A házigazda térdre hullott előttük. Felesége tudomást sem vett róla, mivel éppen a könnyezőpálma cserepére görnyedve könnyített magán. A férfi összekulcsolta a kezét, és esdeklően bámult fel rájuk. Megtorpantak.

– Mi van? – kérdezte Sultan harciasan, készen arra, hogy otellói hevülettel végezzen a szívtipróval. – Szerelem első látásra! Béklyó az érzékeimen! – nyögte a vendéglátó. – Nem bírom tovább! – Akarod, hogy hibernáljalak? – firtatta Sultan. A férfi előrelendült, és átkarolta a térdét. – Kezdetnek csókolj tüzesen! Azután légy enyém! Szeress! Chantal csaknem felhemperedett nevettében. Sultan, az ostromolt, pokolian megsértődött. Lefejtette magáról a szerelmes ipsét, és hitvesét megragadva kisüvített a hajlékból. – Felejtsd el ezeket a bulikat – dörmögte a taxiban. – Legközelebb hiába is könyörögsz, nem jövünk el. Anyja még sokáig viselte ujjain a tapaszokat. Közben Chantal megtanult főzni, ám azt meg nem tanulhatta, miként viselje el a közös étkezéseket, anyósa sértő megnyilvánulásait: a méla undort, amellyel az elé tett ételt fogyasztotta, a kényeskedést, fanyalgást, a Párkák lesújtó pillantásait, hazug bájolgásukat. Symur tanácsára rávetették magukat a lakáshirdetésekre. Esténként összeültek, és kicserélték tapasztalataikat. Elsőként Chantal ismertette az egyik különösen alacsony bérű lakás ismérveit. – Svábbogár van, csótány és doh. Sultan sóhajtva bólintott. – Az általam meglátogatott otthonban két működő csőrepedést találtam. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a kégli lakhatatlan: legalább három facsemete virul a padlóban. Chantal elővette kis céduláját, és folytatta: – A második lakásban nem hiányoznak az életfeltételek. A penészgombák valósággal burjánzanak az idilli környezetben. Különben a kégli alagsori, annak is mély, az utcai járókelők talptól egészen bokáig láthatók a panorámaablakból.

Ez így ment egy darabig. Ilyenek voltak, semmi sem felelt meg nekik. – Megnéztem az Augustin utcai otthont – sóhajtotta két héttel és százhúsz bérlakással később Chantal. – Egy légterű padlásszoba, víz az esőcsatornából, szennyvízelvezetés pléhvederrel. Nagyon olcsó, de csak a tulaj tantijával együtt kiadó. A tantival egyébként nincs sok gond. Reggel ki kell ültetni a tetőablakba, este be kell venni onnan. Az sem rettenetes nagy baj, ha néha kinn felejtődik, csak jól be legyen takarva állítólag már többször kibírta. – Íme a következő, hajlék célú objektum: a falakat keresztben, kasul és haránt öklömnyi repedések ékesítik. Az üvegezett mennyezeten át pompásan megfigyelhetők a tulajdonos házigalamb tenyészetének mindennapjai, vedlési, ürítési, párzási és költési szokásai. A falrepedésekben egerek fészkelnek, azért ott, mert a parkettát már péppé rágták. Teltek-múltak a napok, s ők jobbnál is jobb lakásokat vettek szemügyre. Symur nehéz szívvel hallgatta beszámolóikat. – Pazar kéglire leltem! – újságolta Chantal. – Tágas! Huszonöt négyzetméter! A parketta oly mértékben hullámos, hogy csak egy ventillátor kellene, és éjjel-nappal szörfözhetnénk! A fürdőszobaajtóból egyenesen a luxus ülőkádba léphetsz! S a csempe?! Fiúk, először azt hittem, nem is csempe az, inkább csipke! Stukkeracélkék alapon aranycizellák, cikornyák tömegei! Nem mondom, a vécén nincs ajtó, csak egy függöny, mert az nem veri le a térdedet, ha leülsz a fajanszra. Konyhát nem találtam, de a tulaj mondta, hogy az nem is kell, mert van a házban hamburgerbüfé. Mi az, hogy van?! Az elszívóját a lakás kéményébe kötötték, ami viszont vakkémény lehet, mert a lakásból a lakásba továbbítja a szagokat, füstöket. – Én sem akármit néztem meg ma! – licitált Sultan. – Negyven négyzetméter: beüvegezett balkon, amit létráról lehet megközelíteni.

Víz a lavórból, mindennemű hőenergiát a rezsó ád. Viszont déli fekvésű: merő fény! – Azután megnéztem még egy szuper hajlékot – folytatta Chantal. – Éppen akkor szedték fel a parkettát a tulaj elárulta, hogy fura rossz szagok szivárognak a padló alól, úgyhogy a költözés csak a felújítás után jöhet szóba. Az előző lakó nagyon szeretett ott élni! Magától el sem ment volna! Csak nemrég vitték el kényszergyógykezelésre, mellesleg biztosan nem az ablak előtt kétpercenként eldübörgő magasvasúti szerelvények lármájába tébolyodott bele. Míg megtekintettem a salétromos falú, kedves kis konyhát, a munkások kihívták a zsarukat, mivel néhány oda nem illő csontvázat, valamint ruhafoszlányokat és egy agyonhasznált jégcsákányt leltek a felszedett parketta alatt. Különben tényleg nem rossz a lakás, már ha leszámítjuk az ablakok előtt robajló magasvasutat és a meggyilkoltak kísérteteit. Sultan vívódni látszott. – Biztos, hogy kísértenek? – Nos – sóhajtotta Symur –, én két hét múlva külföldre utazom, előreláthatólag három hónapra, de lehet, hogy hosszabbodik. Addig itt lakhatnátok. Közben biztosan megtaláljátok a megfelelő lakást. Chantal nekifutásból Symur mellére vetette magát. A férfi meghatottan hárította örömkitörését. – Hé, összekönnyezed az ingemet! – Jézusom! – nyögte Chantal, és hirtelen levált Symur kebeléről. – Most fogom fel, hogy hiszen te elmész! Kivel fogok én beszélgetni? Pláne guberálni?! És még nem vagyok perfekt hátramenetben! Sultan enyhe köhögőrohamot szenvedett el a háttérben. Amint hazaértek, Chantal centit készített, miként a leszerelő katonák, és minden reggel lecsípett belőle egy kockányit. Másodpercnyi pontossággal tudta, meddig kell még elviselnie a tragikus jellemű asszonyt, ki anyósrészéül jutott.

Úgy festett – döbbenet! –, a mama nem könnyebbült meg elköltözésük hírére. Nem hát, elvégre oly sokat jelentettek neki. Bőven buzgó jövedelemforrást. Szorgos személyzetet. Ki fog ezután vásárolni, cipekedni, főzni, mosogatni, takarítani, port törölni? Tetemes lakbért fizetni? Ki hoz virágot? Sutit, zseléset? Na ki? Hát senki! A mama le volt sújtva. Ráadásul igen erős érzelmek béklyózták menyéhez. Hiszen szenvedélyesen gyűlölte Chantalt. Eseménytelen, noha nehéz életében végre ez is megadatott neki: teljes szívéből utálhatni valakit! S váratlanul, lelketlenül megfosztják intenzív érzelmi életétől!? Ilyen kegyetlenül önzőek a fiatalok! Mi lesz ezután? Most, midőn visszatalált unalmas barátnőihez, lenézett rokonaihoz, hiszen végre volt miről beszélnie: színesen ecsetelhette, milyen aljasul bánnak vele, mennyit szenved, micsoda mártírium az élete, mekkora önfeláldozás volt tőle, hogy befogadta A Viperát. Jajj milyen együttérzően hallgatták! Mennyi tanácsot kapott, miként bosszanthatná, hogyan kergethetné tébolyba, öngyilkosságba a menyét. Ennek most vége! Ilyen hirtelen! Nem lehet kibírni! Ott sírt, ahol senki se látta – és loppal szétmorzsolt egy szál ibolyát. A kínzó emlékek rossz társaságába keveredett Chantal jobbnak látja, ha inkább visszatér a jelenbe. Na ugye!? Milyen kellemesen perzsel az afrikai nap a vijjogó szirénázással menekülő zsaruautóban. – Át kell öltöznöm – mondja a lány. Sultan csaknem elroppantja a kormánykereket. Nem fér a fejébe ez a nő. – Már mért kéne átöltöznöd?! – szűköli. – Mert tönkrement a harisnyám és a cipőm.

Sultan megnémul az elképedéstől – az exhitves nekilát, hogy gondosan megtervezze alkalomhoz illő toalettjét. Ámde minő öltözetet viseljünk, midőn éppen rendőri üldöztetést szenvedünk el? Valami csíkosat? Korai még. Különben is, Sultan egész jól vezet. Akár meg is úszhatják. – Voltaképpen miért üzekednek velünk a zsaruk? – érdeklődik Chantal. – Megint kezded?! – Jogom van tudni! Szerinted mit vegyek fel? – Ha számolsz azzal, hogy elkapnak, akkor valami hurkamintásat olts magadra – tanácsolja a gyengéd hitves –, ami majd jótékonyan elfödi a gumibotozás nyomait. – Szerinted kínvallatni fognak? – Fején találtad a szöget. Elébb kínvallatás, aztán kínhalál. Nagyjából erre számíthatunk. – Szeretném tudni, miről van szó. Hogy bevallhassam, ha netán nem bírnám a hüvelykszorítót. – Nem tehettek ki ilyesminek. Holtodban is megvetnéd magad, ha gyengének bizonyulnál. – Zavar-e, hogy téged még éltedben vetlek meg? Aljas dolog, hogy belekevertél a piszkos ügyedbe! Ezenközben kiszáguldanak a városból. A zsaruautók fickósan nyomulnak utánuk. Chantal szívesen szemügyre venné a helyi flórát, ámde a zöldes táj meglehetősen elmaszatolódik szemében a sietségtől. Azért sem nézelődhet kedvére, mert az üldözők lövészkednek, s emiatt le kell hasalnia a padlóra. Legalább viszonylag kényelmes körülmények között fejtheti le ronggyá lett harisnyáját. Végre döntést érlel: tűpettyes selyemruhát és magas sarkú szandált választ a táskából. – Eldobom a gerincvelőmet! – sikoltja Sultan, mert persze, leskelődik. – Holt hibbant vagy?! Olyan göncöt húzz magadra, amiben futni lehet! Megmondom neked, miféle divatkreációk járják ezen a nyáron: pucér hölgy celofánkék patakban, uszályos kisestélyi

félretaposott sarkú tornacsukával és bevert orral körömcipő partvissal. Chantal halkan megjegyzi: – Már órák óta együtt vagyunk, és még nem is kérdezted, hogy van a családom. Sultan lekapja a fejét egy géppisztolysorozat elől, s közben könnyed hangon érdeklődik: – Hát hogy s mint van a családod? – Kösz, jól. – Chantal lesöpri magáról a szétlőtt hátsó ablak szilánkjait. – Mama gömbölyödik, pedig rengeteget túrázik, bár csak a lakásban. A papától kapott hegymászó bakancsot viseli, és a nappaliban felállított sátorban pihenget, ha eltikkad kirándulás közben. Papa viszont nem evés útján fogyózik. – Miért fogyózik?! Hiszen legfeljebb negyvennyolc kiló! Megvan: anyád helyett nem eszik. Ő a diétadublőr! – Nehogy megfeledkezz arról, hogy reggel kilenckor meg kell jelennem a kongresszuson, méghozzá üdére pihenten, mivel én tartom a nyitó előadást! Még át kéne néznem az anyagot. És perceken belül szeretnék megfürödni. Jogosan tervezget, immár alig-alig lőnek rájuk. Alkalmasint fogytán lehet a zsaruk muníciója. Sultan úgy érzi, meg is szakadna a szíve, ha ő közölné exhitvesével: hullabiztos, hogy a kongresszus ugrott. Lázas lapozás, papírzizegés hallatszik hátulról. Chantal édesen csacsog. – Akarod hallani a Fohászt? A klubba járó nők egyike írta. Tudod, ha valakinek támad egy jó ötlete, ha eszébe jut valami frappáns, akkor leírhatja és kifüggesztheti a falra. – Töröm is a fejem a „fallokrata” női megfelelőjén! – morogja Sultan. – Jellemző rátok, férfiakra! Egyszer valamelyik lövött pali kipingálta a szolárium ajtajára: Punárium. Csak ilyen vacak poénokra futja az elmésségetekből! Figyelj jól, elmondom a Fohászt.

Chantal feljebb fészkelődik az üvegtörmelékes ülésen, megköszörüli a torkát, és áhítatos hangon belefog: – Fohász Ó, Istenem, kérve kérlek, add meg nekem a mindennapi betevő pasasomat! De kérlek, mosogatógépet, porszívót, súrolóport, tenger türelmet és humorérzéket is adj mellé! – Van sodra – dünnyögi Sultan. – Mellesleg, ha már itt vagy Afrikában, láss vadakat is – fűzi hozzá, és berobog a Szafari Park feliratú kapun, kissé meg is rongálva azt. A zsaruautók lemaradnak mögöttük. Nem tovább egy percnél csupán amíg tisztázzák a parkőrséggel, hogy veszélyes bűnözőket kergetnek. Azt ugyan nem közölték velük, mi a bűnük. Talán orvvadászok, ki tudja!? Ezért aztán fürge dzsipek csatlakoznak hozzájuk, telezsúfolva felizgatott vadőrökkel, akik nem dárdát használnak, hanem nagyerejű tűzfegyvereket. Sultan tisztában van ezzel, hiszen ő tartott nekik kiképzést. Miként azt is halálbiztosan tudja, hogy az elkötött zsaruautóval nem jutnak messzire a zötyögős utakon, pláne benzin nélkül. Merthogy az üzemanyagszintet jelző mutató réges-rég túljutott a zeniten. Vigasz a bajban, hogy egyelőre még csak ennyien kergetik. Valódi üldözői majd ezután érnek a nyomába. Titkosszolgálati körökben tisztázódott már, hogy mégiscsak eljutott Afrikába, riasztották is a biswaui rendőrséget, ám alighanem hamarosan földet ér az a – nem nyilvános – repülőgép vagy helikopter, amely a profikat hozza utánuk. Tehát sietniük kell. Noha padlógázzal robog a silány úton, a szemfüles Chantal mégis kibetűzi a táblák figyelmeztetéseit. – Itt nem szabad ilyen gyorsan hajtani! – korholja Sultant. – Mondd, miért írták ki ötlépésenként, hogy húzzuk fel az ablakot, és a világért se szálljunk ki a kocsiból?

Mielőtt a kérdezett felelhetne, elefántcsorda keresztezi az útjukat. Sultan hevesen megtekeri a kormányt. Járművük átsüvít néhány sűrű bokron. Bár elharapják a nyelvüket, az ütközést megússzák. A dzsipek bőszen vágtatnak utánuk. Azoknak meg sem kottyan a hepehupás terep. Chantal eltökéli: nem fog sikongatni. Megőrül a sikongató nőktől. Szétnéz a kocsiban: mivel párnázhatná ki a fejét, hogy ne zúzza szét a tetőben? Sultan koponyája is gyakran odadöndül a kemény karosszériához. – Alacsony ez a tragacs – morogja. Kocsijuk áttör a szövevényes bozóton, majd hirtelen nyílt terepre ér, melyet csak egy évezredes fa kihajtó ágai ékesítenek. Fejmagasságban. – Hasra! – kiáltja Sultan. Ezután nincs több gondjuk a goromba tetővel, mivel az egyszerűen eltűnt a fejük fölül. Az adoptált autó elveszti lendületét. A motor lefullad. Ők elveszetten ücsörögnek, ötletek után kutatnak zúgó fejükben. Chantal már nem lesz idegesebb a föléjük nyúló faágon kuporgó két nőstényoroszlán látványától. Ráadásul tudja: ha a vadállatok ettek mostanában, akkor aligha kezdenek babrálni velük. Az emberek miatt azonban nyugodtan nyugtalankodhat. Az ember vígan öldös ebéd után, teli gyomorral is. Sultan – a sziesztázó oroszlánokkal nem törődve – kétségbeesett kísérleteket tesz a motor felélesztésére. Ököllel, kézháttal csépeli a műszerfalat, belerúg a pedálokba, fejét a kormányhoz ütögeti, s bár meggyőződése szerint szerfelett szakszerűen csinálja, mégsem tér vissza az élet a járgányba. A motor hörög, kerreg, torkát köszörüli, majd elnémul, nem akarván cikornyásan szitkozódó utasa szavába vágni. – Jézusom – sóhajtja Chantal. Úgy látja, az oroszlánhölgyeknek elegük van belőlük. Valóban, eleddig legalább kétszázötven táblát láttak, amelyek egyként óvták a látogatókat az állatok háborgatásától.

Végre! A motor kegyesen beindul. Sultan gázt ad, s a kocsi egy helyből felszálló repülőgép kezdősebességével tör ki a bozótból. Talán soha többé nem találják meg az utat. Embermagas fűben száguldanak, szétugrasztva egy jámbor antilopcsordát, zebrákat, gnúkat – és másokat. Chantal utánuk bámulva feljajdul: – Mi volt az a sárgás alapon sötét pöttyös, ami úgy csinált, hogy huss? Most aztán tényleg találkozhatok egy sereg vaddal, nem mondom! De a felét sem ismerem! Kellene egy fényképes katalógus. A bejáratnál biztosan vehettünk volna. – Ó, hát visszamehetünk érte, ha óhajtod. Van a csomagodban valami lőhatlan? Öltsd fel. – Nem veszélyes nyitott kocsiban furikázni? – Dehogynem. Beeshetnek a golyók. – Nem gondolod, hogy ránk támad valami bestia? – Mondj egyet. Chantal töri a fejét, hiába. Ha jól belegondol, leginkább a zsaruktól és a vadőröktől tart. Pedig rengeteg Afrikában játszódó filmet látott. Kígyók! A kígyók folyton veszélyeztetik a hősnőket. Meg a lesből harapó krokodilusok. Aztán még a gorillák is rettentő rémisztőek. Elragadozzák a védtelen nőt. És mit csinál a férj, látván hitvese elhurcoltatását? Búcsútanácsot ád, vigyorogva: „Neki mondd, hogy fáj a fejed!” Chantal úgy dönt, nem fog félni. Az állatoktól semmiképp. Joy és George Adamson, Gerald Durrell, Diane Fossey és mások könyvei világossá tették számára, hogy a vadon élő állatok – bár nem veszélytelenek – védelmet és gondoskodást érdemelnek, nem golyót. A csodálatos vadaknak köszönhetően üldözőik száma megcsappan. A harcias konvoj beleütközik egy újabb, az előbbinél népesebb elefántcsordába, akár valami eleven sorompóba. Ám az egyik fürge dzsip átjut a gyorsvonatként dübörgő ormányosok előtt, és változatlan elszántsággal nyomul utánuk.

Sultan a sűrű erdőbe kormányozza a kabrioletté alakult zsarumobilt. Közben hátrakiált. – Tudod-e, min tépelődik az elefánt a férfizuhanyozóban? Nos: „Ezek a szerencsétlenek hogyan lélegeznek azzal a Csöpp kis ormányukkal!?” – Mindenféle kígyó, béka ránk vetheti magát az ágakról – morogja Chantal. – Felsorolhatnék egy sereg állatot, amelyektől nem kell tartanod. Például: jaguártól, hópárductól, jegesmedvétől, cápától ne rettegj. – Miért? – Azért, mert nem itt élnek. – Kikerülnek néhány lustán heverésző bivalyt. – Egyetlen szörnyeteget ismerek errefelé, amelytől még én is összecsinálom magam, és az a méhészborz. – A mi...?! – Mé-hész-borz. Borzalmas fenevad. Akár egy fúria. Nekimegy bárminek. Nem lehet levakarni, ha egyszer belefogódzott az emberbe. Még a vonatot is megtámadja. – Óh...! – Vannak ilyen állatok. A zorillák is hajlamosak rá, hogy megálljanak a feléjük robogó szerelvény előtt, annyira bíznak a... – Mifene a zoorilla? Állatkertben tartott gorilla? – Hülye tyúk! A zorilla a görény helyi megfelelője. Mivel bárminő ellenséget megfutamít a bűzfecskendőjével, még a vonattal is merészen szembeszáll. Szegény. A méhészborz sem különb. Csak egy mozdony képes legyőzni őt. Chantal tépelődik egy percig. – Még sosem volt dolgom méhészborzzal. – Maradj meg ilyennek – bólint Sultan. A visszapillantó tükörben látja, hogy Chantal a tűpettyes selyemruha zsebébe süllyeszti parányi flakonját, s amúgy westernesen gyakorolgatja, milyen sebesen tudja előrántani és célra tartam.

Titkon elmosolyodik, ám nem tesz megjegyzést, mivel kocsijuk egyre süppedősebb úton döcög a ritkuló fák között. Alig egy perc múltával áthatolhatatlannak rémlő bozótos toppan eléjük. A zsaruautó beletúrja magát a szövevénybe. Gyanakodva fülelnek: slap, slap, hajtogatja alattuk a furán ingoványosnak rémlő talaj. Azután hirtelen megüti a fülüket néhány cupp, és máris érzik: süllyednek. Sultan szenvedélyes átkozódásba kezd. Ettől függetlenül tovább süllyednek. A küszöböknél megjelennek az első sárfoltok, és csendes bugyogással terebélyesednek. – Most mi lesz? – nyögi Chantal, majd talpraesett módon kapja a csomagját, és felhág az üléstámlára, hogy elhagyja Titanicjuk roncsát. A csomagtartó fedelén egyensúlyozgat, midőn megzörren mögötte a nád. A zajra harciasan előkapja flakonját. Két tasla fület lát a zavaros vízben. A szörnyeteg többi része a sárban rejtőzik. Chantal felsikolt, noha utálja a női hisztit. Sultan melléje szökken, és férfiasan átkarolja a vállát. Dermedten állnak a merülőfélben lévő kocsi csomagtartóján. A lápi rémet lesik. Fegyvertelenek. Üldözöttek. – Végünk – nyögi a lány. A mocsárban lappangó szörnyeteg szót sem szól. Kiemelkedik rejtekéből. Begörbített háttal lerázza magáról a sarat, ártatlan sötétbarna szemmel rájuk bámul, és eltűnik a szemük elől. Sultan több köbméter elhasznált levegőt bocsát ki a tüdejéből. Chantal meghatottan elmosolyodik. – Mi volt ez az aranyos?

– Szitatunga – feleli a férfi. Akár egy bédekker, folytatja: – Mocsári antilop. Nappal alszik, éjjel működik. – És most mi lesz velünk? – Adj valami fehéret. Kitűzzük, hátha akkor nem lőnek szitává. – Gondolod? – Remélem. Kitűnően hallják a közeledő dzsip zúgását. A kocsit vezető vadőr óvatosabb náluk, nem hajt be a mocsárba. A motor elhallgat. Izgatott tanakodás veszi kezdetét. Chantal egy szót sem ért a karattyolásból. Sultan némán álldogál az átforrósodott karosszérián, olykor-olykor keresztet vet. A következő pillanatban borzalmas erejű találat sújtja le őket a hátsó ülésre. Azután nem hisznek a szemüknek: hiszen valami vasmacskára emlékeztető holmit vágtak közéjük! – Kicsörlőznek innen! – örvendezik Sultan. Felpattan, rögzíti a mentőkötelet, és ismét fohászkodni kezd. A bozótban lapuló dzsip motorja erőlködve zúg, fel-felhörren. A megfeneklett zsaruautó megmoccan alattuk. – Maradj ülve! – kiáltja a férfi. – Ki akarok szállni! – jajgat a lány. – Ha kivontatnak, elkapnak. – Ha nem vontatnak ki, akkor elsüllyedünk. – Roppant egyszerű. Mielőtt elsüllyednénk, kisétálunk innen. Láttad, milyen játszi könnyedséggel közlekedett a szitatunga?! – Csakhogy mi nem vagyunk szitatungák. – És ha valaki nem szitatungá, akkor el kell neki süllyednie a lápban?! – Így van ez – bólogat Sultan. Nem tud elmenni a nőn. Hitvese hol jujjog, hol meg örvendezik. S valamennyi reakciót azonos jelenségek váltják ki belőle. Midőn szilárd talajra csörlőztetnek, Sultan életének egyik legboldogabb pillanata következik. Ismerős fickó pattan elébe, és széles vigyorral megölelgeti őt.

Sultan felujjong. – Wamba! A fekete férfi elkomorodik. – Mondd magad szerencsésnek, hogy Wamba hajszolt, mert Wamba ismer, és senkinek nem hiszi el, hogy le kell téged dirr-durr! Gyertek! – Hová? – kérdezi Chantal. Gyanakszik. Alapos okkal. A másik három afrikai csőre töltött flintával kering körülöttük. – Wamba kivisz a parkból, de többet nem tehet érted. Ez a hálája, amiért megtanítottad harcolni az orvvadászok ellen. Ülj fel az első gépre, és repülj haza. Itt nem biztonságos. Hallottad a járványt? Máris sokan megbetegedtek, és meghaltak. Előbb csak a kisebb falvakban, azután a városokban is. Álmos betegség ez. Aki megkapja, elalszik. Alszik, alszik és közben meghal. Nem álomkór. Rosszabb. Nagyon ragályos. Elvetemült betegség. Bekászálódnak a dzsipbe. Sultan a kormánynál ülő Wamba mellett terpeszkedik, Chantal hátul nyomorog a három villogó szemű afrikaival, valamint a két táskával. Lidérces utazás veszi kezdetét. Wamba iparkodik, hogy gyorsabb legyen a többi üldözőnél, akik azóta biztosan túljutottak az elefántsorompón, és lankadatlanul folytatják a hajtóvadászatot. Úttalan utakon robog a dzsip, kátyúkon, rekettyéseken száguld keresztül. A nap egykedvűen perzsel. Wamba szünet nélkül beszél. A járványról. Sultan megtörtén hallgatja, majd – mintegy vigasztalásképpen elmeséli, mit tud a kórról. Azt azonban nem árulja el, hogy ennél jóval többet is tudhatna, ha képes volna részletesen visszaemlékezni arra az éjszakára csakhogy nem képes, hiszen talán sosem volt olyan kábultan részeg, mint akkor. Mindazonáltal egyetlen percig sem titkolja, hogy azok felelősek a betegségért, akik most vadásztatnak rá. Azt akarják, hogy a kormány sötét akciója örökre titokban maradjon.

A kórokozó a világűrből érkezett, erre célzott a doki. Létezik-e ellene földi gyógyszer? Sultan csaknem felrikkant. Eszébe ötlik valami. – A doki mondta, hogy van egy növény, amelynek a termőhelyeit a majmok rendszeresen felkeresik. Valami gyógynövényféle lehet, akár a kamilla vagy a csalán. A majmok csak megrágcsálják, és máris virulón mennek tovább. Igen! A doki szerint a növényben fellelhető antibiotikumot szintetikusan is elő lehetne állítani! Chantal feszülten figyel. Ez messze nem könnyű, mivel az egyik afrikai úgyszólván az ölében ül, a másik kettő minden döccenésnél az oldalába döfi a könyökét vagy a térdét. Láthatóan egy szót sem értenek Wamba és Sultan társalgásából. A nap pedig csak perzsel tovább. Végre a park magas kerítéséhez érnek, és Wamba megmutatja a vészkijáratot. – Siessetek – tanácsolja. – Mindjárt itt az este. Két-három óra alatt eléritek a kempingfalut. – Közben vigyorogva lecsíp egy ráncos, zöld levelet a mögötte álló bokorról, és elropogtatja. Pazar séta következik. Chantal cipősarka lépten-nyomon megbicsaklik a kövezetlen, poros úton. A táska percről percre súlyosabbá válik a kezében. A lány rádöbben, hogy él-hal az autózásért. Márpedig, ha olykorolykor közeledő kocsi hangját hallják, Sultan gépiesen érte nyúl, és fejjel előre bevetik magukat a legközelebbi bozótba. – Mi lesz velem, ha ez beidegződéssé válik?! – nyögi a lány a huszadik bukórepülésnél. – Az otthoni forgalomban órákba is beletelhet, mire tíz-húsz métert haladok! Hirtelen elhallgat, mert az arcuk előtt heverő, szürkéssárgás színű, elszáradt liánköteg megmozdul, s midőn felemelkedik, láthatóvá válik lapos kígyófeje, fekete foltos nyakán a kifeszített bőrlebenyek. Íme, gondolja Chantal. Az Afrikában honos hangulat! Valami hidegvérűt a hősnőnek!

– Köpködő kobra – suttogja Sultan. – Csukd be a szemed, az arcod, és próbáljunk elhátrálni. Talán nem bánt, ha nem ijesztjük meg. Hiába áltatja magát, a hüllő máris teljesen úgy fest, mint akit őrjítően megijesztettek. – Ez nem mar! Ez köpni fog! Két méterről is holt halálos a mérge! – nyögi a férfi. Chantal halkan, fölényesen felkacag. A következő pillanatban kobrát megszégyenítő fürgeséggel előkapja flakonját, és fúj. A hüllőnek annyi ideje sincs, hogy csőre töltse méregfogait. Szélsebes hátrakúszással hagyják sorsára a mélyen megdöbbent, vaktában köpdöső, tekergőző kígyót. – Hát ez holtbiztosán öngyilkos lesz – sóhajtozik Sultan, miután csillapodni érzi kerge szívverését. – Legyőzték párbajban! Légy szíves, legközelebb ne csinálj ilyet. – Miért? Semmi baja nem lesz. Kisírja magát, és kész. – Tudod, mit kockáztattál?! Chantal vállat von. – Te mondtad, hogy az alábbi alternatíva kínálkozik: szemközt köp, vagy szemközt köp. Amitől biztosan meghalunk, ám az is lehet, hogy beledöglünk. Mit kockáztattam?! – Hagyjuk – morogja a férfi. Mennek tovább. Az alkonyat égen-földön lenyűgöző színorgiát rendez. Derengő aranysárgák, narancstüzek és korallvörös lángok villóznak körös-körül. És hirtelen, nagyon hirtelen sötét lesz. Chantal fázik. Éhes. Fáj a bokája. Leszakad a karja Ráadásul az út menti bozótosba történő ki-be ugrálásban tönkrement a ruhája. Vajon Sultan észreveszi-e? Aligha. Mindig is azon aléldozott, hogy ő milyen ápolt és gyűretlen. Egyetlenegyszer sem tűnt fel neki – hol vagytok régi szép, ám ínséges idők!? –, ha a harisnyájának nemigen

volt talpa. Pedig többször előfordult, hogy nem volt neki, hiszen ő, Chantal minden garast A Lakásra szánt volna. Immár nem sűrűn kell a bokrokba vetődniük, gyérül a forgalom. Mégsem örülnek a sötétségnek. Szörnyű hangokkal terhes az éjszaka. Chantal a szünet nélküli, hátborzongató vihogást találja a legidegesítőbbnek. – Mi ez? – kérdezi. – Valami gyógypedes líceum van errefelé, háromszáz süldő lánnyal? Fogadni mernék, hogy a tépett ruhámon röhögnek! Át kell öltöznöm! – Neked teljesen elment az eszed! – A bokám ment el. Nem bírom! Hívj egy taxit! Chantal elnémul. Közvetlen közelről hallja a rémes vihogást. – Kik ezek az idétlenek? – jajdul fel. Úgy tartja a karját, akár John Wayne, hőskorában. Szempillantás alatt flakont ránthat. – Hiénák – feleli Sultan. – Ja?! – Chantal ellazul. – Na és min röhögnek? Azzal tovább szövi filmélményeivel kapcsolatos gondolatait. Hiénák? Azok dögevő társaság. A hősnő mindjárt belebotlik valakibe, aki temetetlen. Világraszóló sikítófrászt kap, mire is a főhős merészen magához vonja, hogy megoltalmazza. Nagyobb ijedelem esetén szájból szájba lélegeztetést, esetleg simogató szívmasszázst is alkalmazhat. Hát ez nagyszerű! Holott a női hősnek mindössze egy pár papucsra és forró fürdőre volna szüksége. Chantal azon kapja magát, hogy szívesen felhívná Symurt, megtudakolni tőle, mit tenne az ő helyében. – Hol egy telefon? Sultan túlkacagja a hiénákat. – Gondolom, azért kell a telefon, hogy taxit hívhass. – Igen – bólint a lány. Exférje nem is olyan hülye, aminőnek megőrizte őt az emlékezetében. – Telefonálok egy taxiért, és a

szállodámba vitetem magam. Mondd csak, mi közöd a Wamba által emlegetett járványhoz? Pláne nekem? – Hosszú. Majd elmondom, ha jelentősen javultak a körülményeink. Egyelőre rohadtul rühellem a mai napot. Meg ezt a feneketlen éjszakát. Sötétebb van, mint a vakond belső zsebében. A távolban felsejlik néhány ígéretes fénymaszat. Talán lámpák. Esetleg a vadőr ígérte kempingfalu fényei. Unott fickó kalauzolja el őket a bungalónak becézett kunyhóhoz. A fényűzőnek nem nevezhető viskó bútorzata egy terebélyes fotelból, egy szűkös ágyból és a szúnyoghálós ablak alatt lappangó, függönnyel eltakart, újságpapírral borított polcból – mint szekrényből – áll. A tusoló hat kunyhóval odébb található. Nem számít, Chantal előcsomagolja káprázatos fürdőlepedőjét, illatos levendulaszappanát, fésülködőköpenyt ölt, és fürdőzni vonul. Útközben többször elcsodálkozik, mivel seregnyi mezítelen fehér emberrel találkozik. A bungalótól bungalóig surranó pucér példányok sietősen mozognak, talán azért, hogy mielőbb fedél alá menekedjenek a kötelékben támadó moszkitók elől. A mozgalmas szín olybá fest, mint egy szatíroktól és nimfáktól hemzsegő mesebeli erdő. Chantal alig lát a fáradtságtól, tehát nem töri a fejét a táborlakók különösségén. Beáll a víztakarékos zuhanyrózsa alá, és lemosakszik, ahogy tud. Már ez sem bántja immáron csupán az ágy érdekli, semmi egyéb. Amikor visszatér a kunyhóba, a felfrissült, kacéran vigyorgó Sultant leli a lepedőn. Tökéletesen felháborodik. – Te nem vagy hullafáradt? – Én már megszoktam ezt a klímát. – Igen? Naponta végigedzetted magad a fél kontinensen, kiló húszas átlagsebességgel, s persze gyalog?! – Ej, hát mit vitázunk ezen? Hiszen eljött végre a várva várt perc. Itt vagyunk kettecskén, és ez az ágy...

– Légy lovagias. Engedd át nekem a priccset, te meg terülj el a fotelban. – Ha mi ketten összesimulunk, akár egy szalvétagyűrűn is átférünk. Mit nekünk az ágy keskenysége?! Most megcsókollak. Meglátod, minden rosszat elfeledsz! Chantal érzi, hogy bokái rögtön felmondják a szolgálatot. Az ördögien villogó kék szempár, a férfi vagányos bája – ó, igen: vagányos báj! – rögvest eszét veszti. Hát nem! Sultan döbbenten bámul a rászegezett palackra. Ilyen nincs! Mindazonáltal lemászik az ágyról, elhátrál a fotelig, és belekucorodik. – Most mit veszélyeskedsz? Nem akarok én semmi rosszat! A helyzet rendkívül egyszerű: te az enyém, én a tiéd. Nosza! – Vagy a fotelban alszol, vagy a kunyhó előtt. Nos? – Oké, fotel. Chantal elnyúlik az ágyon, és körültekintő alapossággal bebugyolálja magát az egyetlen takaróba. Lekapcsolja a lámpát. A palackot nem ereszti. Már-már álomba ájul, amikor meghallja a könyörgőre fogott férfihangot. – Jaj, de fázom! Jaj, megvesz az isten hidege! Hadd bújjak a takaró alá! – Nem bújsz sehová! – Esküszöm, egy ujjal sem érintelek, ha nem akarod. Csak oszd meg velem a takarót. Máris lila a szám, és kasztanyettként szólnak a fogaim. – Vegyél fel valamit. Zoknit is húzhatsz. – Zokniban odafogadsz? – Zokniban is a fotelban maradsz!

– Oké, Chantal, nem kellett volna elrohannom, anno. De mi nem is házas-, hanem ellenfelek voltunk! A magunk erejéből tettük tönkre a szerelmünket! Mégsem haragudhatsz örökké! – Nem haragszom. – Akkor odabújok. – Dehogy bújsz! A lány hallja, különféle idegszálaival érzékeli, hogy a férfi lesiklik a fotelról, átvág a parányi szobán, és leereszkedik az ágy szélére. – Beszéljük meg – suttogja hátborzongató, lágy hangon. – Vagy ne beszéljük meg, borítsunk fátylat a múltra. Kezdjük elölről. – Lefújlak! – Nem érted, hogy megfagyok?! Máris teljesen megdermedtem. Nem is tudnék kárt tenni benned. Engedj be a takaró alá. – Nem. – Csak a lábfejemet. – Na jó. Sultan elfoglalja a kivívott harcálláspontot. Talpa Chantaléhoz ér, és persze, szemernyit sem hideg. Naná, mert nem is fázik! Taktikázik, akár a mesebeli farkas a kismalac háza előtt. Huhh, de hideg van, minő ordasordíttató zimankó! Csak ezemet, csak azomat hadd dugjam be! Az orromat! A farkam bojtját! Ezzel hipp-hopp, máris odabenn terem, és bekapja szegény kismalacot! Chantal eltökéli, hogy óvatos lesz. – Jaj, nagyon fázom! – panaszolja a férfi. – Engedd be a térdemet! – Frászt! – A kezem fejét. – Nem. – A karomat. – Nem. – A derekamat! Különben reggelre vese- és hólyaghurutom lesz! – Bánom is én! – Ezt még megkeserülöd!

– Már régen megkeserültem! – feleli Chantal. – Hogy lehetsz ilyen szívtelen?! – Kösz, jól. – Annak idején csak egy szavadba került volna, és maradok! De te nem mondtad ki azt a szót. – Te is kimondhattad volna. Miért pont én? – Mert én születetten büszke vagyok. Egy férfinak ilyennek kell lennie. Mit tudsz te a pasasokról!? – Némelyiküknek a Brehmben volna a helye. Alszom. – Fenét alszol. Alig várod, hogy a karomba vegyelek. – Várja a lepra. – Hiszen lázasan hullámzik a kebled! – Menj a fenébe! – Hadd tegyem a kezemet a szívedre. – Parázsra tedd. – Adj egy esélyt. Egyetlenegyet! Chantal felül. – Jó – sóhajtja. – Kapsz egy esélyt. Íme: mire háromig számolok, legyél a fotelod mélyén, különben lefújlak! Egy, kettő... – Ne hadarj! – morogja Sultan. Lekecmereg az ágyról. – Ne hidd, hogy megfutamítottál – dohogja a biztonságos távolból. – Csak azt ne hidd! Arról van szó, hogy ma óriási megviseltetésben volt részem. Egész nap koncentrálnom kellett, uraltam is minden szituációt. Most pihenni fogok. Egyébként lehet, hogy holnap már hiába is könyörögnél a csókomért. Gondold meg. – Meggondoltam. Volt rá három évem. Fütyülök a csókodra. – Te az én csókomra fütyülsz?! – Mindenedre fütyülök. – Óh, nők! Ezért járnak a pasasok pszichiáterhez! Nélkületek nem volnának potenciaproblémák! – Hát nem – hagyja rá Chantal. – Befognád végre? – A számát? A tieddel. – Ránk virrad.

– Egymás karjában. – Frászt. – Na jó – fúj a férfi, és a következő pillanatban mélyen alszik. Chantal el sem hiszi. Az imént még égett a vágytól, hogy a takarója alá lopózhasson! A pasasok százötvenes pulzussal is el tudnak aludni! Sultan felrezzen az ágy dühös nyikorgására. Aha! A némber máris megbánta, hogy visszautasította őt! Elvigyorodik. – Tudnod illenék: még a bajnokok sem bírják órákig álló dákóval! – dörmögi, és alszik tovább. Chantal tökéletesen felébred. Hiszen egész nap nem is evett! Éhes, szomjas. A ruháit is csak leszórta, rendetlenül. Nos jó. Felkel, felkapcsolja a lámpát. Átkutatja a táskáját, talál benne néhány szem nugátos kekszet. Egy doboz üdítőt. Miután belakmározott, a ruhakupachoz lép. Nem vesz tudomást a fotelban kuporgó, immár álmatlanságtól gyötört, rosszallóan néző pasasról. Nem, mert a bajnokos aforizma holt piszok szöveg volt. Összehajtogatja a ruháját, elsimít rajta minden egyes ráncot, ráncocskát. Megtekinti a cipőjét. Mindkét saroknak vége. Kézbe veszi a harisnyáját. Elképed a látványtól. – Most szeded fel a szemeket, vagy netán megvárod a reggelt? – érdeklődik Sultan. – Már-már egészen úgy érzem magam, mint a régi időkben. Csupán néhány állatka hiányzik a tökéletes illúzióhoz. Chantal ridegen végigméri, visszabújik a takaró alá, s mielőtt lekapcsolná a lámpát, megengedi a hálóinge pántjának, hogy a válláról a könyökére csússzon. Azután ártatlanul elalszik. Sultan gutaütötten bámul a sötétbe. Emlékezget. Symur elutazott, ők pedig beköltöztek a lakásába. Az első napok lázas boldogságában azt játszották, hogy saját hajlékukban élnek. Az emeleti szobában álló nászi ágyat a tetőablak alá tolták.

Háton fekve csodálhatták a csillagokat, a kelő napot. Pitymallatkor felébredtek a madárdalra. Összesimultak, újra elszunnyadtak. Kisvártatva a vekker ébresztette őket, gorombán. Sultan egy karateütéssel elhallgattatta az órát. Néhány percig forgolódtak, nyöszörögve ébredeztek, azután lekecmeregtek az ágyról. Az áldott fürdőszoba! Nem kellett egymásra várniuk, két mosdókagyló állt rendelkezésükre. Ennek örömére Sultan úgy döntött, szakállt növeszt. Néhány hétig szinte nem is veszekedtek. Legfeljebb a vizsga miatt. Chantal ugyanis simán megkapta a jogosítványt. – Micsoda?! – hörrent a férfi az irat láttán. – Ezeknek teljesen elment az eszük?! Ámokfutókat eresztenek az utakra?! Láttak vezetni?! – Szerinted miként vizsgáztattak? – Nos, így képzelem: először is űrhajós szkafandert húztak, nehogy lefújhasd őket, majd bebújtak egy betonbunkerbe, nehogy átgázolj rajtuk. Végül pedig hermetikusan lezárták a szemüket, mivel kötélidegzetű férfiakat is súlyosan megvisel annak látványa, amit te egy autóval művelni bírsz. – Átkozottul tévedsz! Álomian vezetek. Legfeljebb a hátramenettel vannak kisebb nehézségeim. Sultan a szívéhez kapott. – Kisebbek?! Kisebb nehézségnek nevezed, hogy folyton lezúzod a kocsit, amikor nekiállsz leparkolni? És az a kapu, amit tolatás közben ledöntöttél? – Nem dőlt le. Sultan felnyögött. Chantal igazat állított, a kapu nem dőlt le. Csak a tartóoszlopán ékeskedő gigantikus betongolyóbis hagyta el őrhelyét. Átgurult a kocsi tetején, lekoppant a motorházfedélre, majd az úttestre szökkent, és végigtekézte a domboldalt.

Egyetlen kukát, letámasztott biciklit, virágtartót jelzőtáblát sem hagyott ki. Az út végén átütött egy házfalat, és megállt a kínai fűszerkereskedés kellős közepén. Jövetele megbolygatott néhány polcot, ezek folytatták a show-t. Mire minden egzotikus mártás, üvegtészta, lótusz- és vízigesztenyekonzerv a padlóra csattant, megérkeztek a korábban felborogatott tárgyak. A kínai kereskedő hajtépve bámulta a boltjába robogó kukákat, tépett jukkákat, melyek ládástól jöttek, a kóbor kerékpárokat és a zsákutcatáblát. Midőn az utolsó lavina is végigtarolta az üzletet, a kereskedő egy biciklipumpával felfegyverkezve a tettes keresésére indult. Sultan békülékenyen bólintott. – Oké, a kapu nem dőlt le. Hát a konténer? Chantal könnyedén vállat vont. – Persze, hogy nem vagyok perfekt a tolatásban, hiszen mindenki mást tanácsol. A legutolsó tanács úgy hangzott, hogy hátramenetben a választott iránnyal ellenkezőleg kell tekerni a kormányt. – Ki mondta neked ezt a tulokságot?! – Anyám. – Anyád tud vezetni? – Nem. De attól még nyugodtan adhat nekem tanácsot. Végtére az anyám, ergo az a dolga, hogy tanácsoljon. – Agylobot kapok! Elvitted a konténert vagy nem vitted el? – Nem vittem el. Tényleg nem vitte el. Egyszerűen csak nekitolatott. Mire is a lejtőn álló konténer elindult magától, mivel a kerekei nem voltak befékezve. Kellemetlenebbé tette a szituációt, hogy éppen egy hajléktalan polgár kotorászott a szeméttel púpozott hatalmas tárolóedényben. S még csak derékig járt benne, midőn Chantal megtaszította szép zsákmánnyal kecsegtető lelőhelyét.

A polgár már nem húzhatta fel a lábait. Szörnyen kapálózott szegény, midőn a kerekes edény nekilódult a domboldalnak, és mind jobban felgyorsulva robogott lefelé a lejtőn. Lehet-e számon kérni egy szemétgyűjtő objektumtól, hogy nem ismeri a közlekedési szabályokat? Hogy fittyet hány a stoptáblának? Hogy nem ad elsőbbséget, egyszerűen azért, mert nincs neki jobb keze? Nem, nem lehet. A túszul ejtett konténerbúvár az első ijedtség múltával némileg összeszedte magát, és nagy erőfeszítéssel felvonta a lábait. Gondolta, leugrik az eszeveszetten száguldó edényről. Majd azt gondolta, mégsem ugrik le. Salto mortale a százötvennel robogó gigantikus kukáról?! Hogyne! Ráadásul a taxisok üldözőbe vették. Fülrepesztően dudáltak, öklüket rázták, anyázták. Mintha ő tehetne róla! A sorstépázta polgár jogos felháborodásában marokra kapta a konténer tetején lobogó szemetet. Válogatás nélkül szórta bombáit. Krumplihéjat, borosüveget, csirketollat tonnányit, belet, kilométernyit használt Liberót, lazán összekötött újságköteget, odaégett olajjal töltött flakont, romlott pacalt, dinnyehéjat. Talált egy használt zakót, azt nem vetette harcba. Úgy döntött, szalonképes cuccban jár majd a jobb helyekre, lejmolni. Tevékenységét többször meg kellett szakítania, hogy elfehérülő ujjakkal megkapaszkodjon a konténer szélében, hiszen nemegyszer látszott elkerülhetetlennek az ütközés: személyautókkal, kamionokkal, kerítésekkel, házfalakkal. Pórázukat szakított, dühödt kutyák eredtek a nyomába. Amelyik póráz nem szakadt, annak egyik végén a feldúlt ebállat vágtatott, a másikon a gazda siklott, hasmánt. Végül a nyomorult ember nem bírta tovább a stresszt. Végigvágódott a szeméthalom tetején, és magára húzta a tetőt. Már édesdeden aludt, amikor a konténer átszakította a repülőtér kerítését, és lendületét vesztve besorolt egy nagy rakás láda és egyéb csomag közé.

A rakodómunkások szorgalmasan pakolásztak. A konténert beemelték a teherszállító gép gyomrába. A bűntudattól gyötört Chantal késve érkezett. A repülő nekifutásból a magasba emelkedett, és elhúzott Kambodzsába. Sultan pedig tudomásul vette, hogy felesége jogosítványt kapott. Bertin szerfelett megörült a lakásuknak. Nyomban kibővítette a barátainak és ismerőseinek, valamint azok barátainak és ismerőseinek, továbbá a közeli és távoli rokonoknak tehető szívességek körét. Ha valaki hosszabb-rövidebb útra készülődött, számíthatott rá, hogy Bertin húgánál elhelyezheti házi kedvenceit. Sultan arra lett figyelmes, hogy a kölcsönhajlékban elszaporodtak a macskák. Kicsik, nagyok, feketék, fehérek és tarkák. Mint a legtöbb férfi, ő is természetes utálattal viseltetett a macskák iránt. Ráadásul rendkívül dogmatikus neveltetésben részesült. Édesanyja két csoportra osztotta az élővilágot: hasznosra és haszontalanra. Valamely teremtmény hasznosságához mindössze egyetlen feltétel szükségeltetett: az ehetősége. Ami nem ehető, az haszontalan. Mindazonáltal a mama rugalmasan elfogadta, hogy például a macska és a kutya több országban is hasznos, amennyiben felszolgálják őket. Mivel azonban az ő családjában nem volt szokás e két húsféleséget a menüben szerepeltetni, továbbá díszhalat, ékszerteknőst, fehéregeret és tengerimalacot sem, fia abban a tudatban serdült férfivá, hogy elmeháborodott, aki efféle állatokat tart. Eljött az idő, midőn közvetlen közelről megismert néhány agykárosultat. Az egyiket feleségül vette. A többi vele járt, mint sógor, anyós és após. Hanem a vadmacskakölyök gondozásakor a hatásuk alá került. Beoltották állatszeretettel. Megfertőzték. Erre a tényre egyébként a Három Párkák hívták fel a figyelmét.

Ugyanis Symur hajlékának birtokbavétele után megkezdődtek a Chantal által „okkereső vizit”-nek nevezett látogatások, amelyeket „tetemrehívás”-nak becézett értekezletek követtek. A show ekként zajlott: a leváratlanabb pillanatban beállított valamelyik Párka. Szörnyen mosolygott, bájoskodott, közben alaposan körülnézett a fészekben. Távozása után nem sokkal telefonált az anyapárka, és színe elé szólította a fiút, ahol is együtt ültek ám a Három Párkák. Arcjátékuk drámai szituációt ígért. A legfiatalabb Párka – gombócdad, aranyosan gonosz teremtés nyitotta meg az értekezletet. – Mintha a fiam lennél – sóhajtotta –, úgy szeretlek. Csak a javadat akarom. Elvetted azt a... tudod, kit. Most már mindegy, bár még mindig elválhatnál. De azt hallom, hogy tele van a lakásotok, ami ráadásul nem is a tietek, egy rakás állattal! Borzalom! Lehet, hogy az a... tudod, ki, buta és felelőtlen, nem is sejti, milyen veszedelmek fenyegetik. Betegségek! Rettenetes betegségek szakadhatnak rátok! Az állat, az nem egészséges! A középső Párka – tagbaszakadt, szívszorítóan butácska asszony – elragadta a szót. – Egy: megvakulhatsz. Azok a dögök tele vannak vírusokkal, amik direkt vakságot terjesztenek. Kettő: elárasztanak benneteket a bolhák. Három: hangyák. Négy: csótányok. Öt: poloskák. Veszettséget, leprát, lépfenét, májmételyt kaphatsz. Ha férfi vagy, akkor állj a sarkadra! Ne engedd! Ha ne adj isten, gyereketek születik, biztosan hülye lesz már az anyaméhben. Az állatoktól. – Ezért rendeltek ide? – csodálkozott Sultan. Anyja egy szót sem szólt. Összekulcsolt kezét az ölébe ejtve, megtörtén ült párkatársai oltalmában. – Nemcsak ezért – felelte az ifjabb Párka. – Voltaképpen az ajándékkosár miatt kérettünk. – Mi van vele? Anyámnak küldtük a névnapjára. Stichje volt a langusztának?

A középső Párka súlyos sóhajt hallatott, majd Sultan elé vágta az ajándékcsomag kísérő kártyáját. – Olvasd fel! – „Boldog névnapot kíván: Chantal és Sultan”. Mi van vele? Az isten szerelmére, mi ez a statáriális zsúr? – Szégyen! Neked mondjam, milyen nehéz élete volt szegény anyádnak?! Hát ezt érdemli?! – Mi a baj? A Három Párkák egymásra néztek. Végtelen fájdalom, keserűség vonaglott vonásaikon. Mégis némán szenvedtek. Befelé. Mélyen. – Nos – mondta az ifjabb Párka, amikor alaposan kiélvezte a torokszorító bánatot –, felháborítónak tartjuk, és együttesen kikérjük magunknak, hogy ez a... tudod, ki, ez a családunkba befurakodott némber tovább tolakodjon! Sultan megnyikkant. – Mi van...?! Egy szót sem értek. Mi a baj? Az isten szerelmére, mondják már el, mi a baj! Az anyapárka felvetette a fejét. – Nem kell! – kiáltotta dölyfösen. – Nem kell az ajándékod! Inkább lemondok a langusztáról! A kaviárról is, de még a kókuszos tejcsoki sem kell! Sőt, a dobozos orchidea sem, csak ne kelljen azt látnom, hogy ez a... – Tudom, ki – bólintott Sultan, s feszülten tovább figyelt, akár az úri társaság a lobogó kandalló előtt, Sherlock Holmes fejtegetéseit hallgatván a könyvtárszobában leölt illető meggyilkolásának indítékairól és a tettes kilétéről. – Nem tűröm, hogy a... tudod, ki, előtérbe nyomakodjon! Hogy elsőként írja oda a nevét. Előtted! A tulajdon fiamat megelőzve! Horribile dictu! Sultan könnyedén felkacagott. – Ja?! Chantal ott sem volt, amikor a kártyát írtam. Előre vettem a nevét, udvariasságból.

A Három Párkák metsző kacajt hallattak. – Udvariasság?! – sikoltotta az ifjabb. – Durva sértés! Kikérjük magunknak! Vérig sértett! Most aztán elég! Sultan anya- és nőrokon szerető ember volt. Ami azt jelentette, hogy sosem vitatkozott velük hülyeségeken. Márpedig folyton hülyeségeket beszéltek. Alig is figyelt rájuk. Mindazonáltal elmerengett azon, hogy Chantal felbukkanása előtt jószerivel hozzá sem szóltak, nem becézgették, nem tágították a koponyáját mindenféle tanácsokkal hagyták, hadd nőjön, mint a burján. Anyja szinte a fogantatásától kezdve úgy volt vele, hogy a srác majd eszik, amit talál, hazatér vagy elmegy, ha akar, behunyja a szemét, ha nem tetszik neki a méteres por, és kilöbböli a ruháit, ha már nincs több tiszta a szekrényben. Hallgatólagos ki bírja tovább játékuk olybá festett, hogy a mosatlan edények csak szaporodtak és szaporodtak a konyhában, ők meg vártak szépen, hátha a másik elmosogat. Többnyire Sultan vesztett. Holott rettenetesen utálta a mosogatórongyot. Épp ezért úgy vélte, igenis, prímán nősült. Felesége ideális rabszolgaalkat. Szó nélkül otthagyta a Párkákat. Mit vitatkozzon velük?! Gondolta, ezzel vége. Nem tudta, mekkorát téved. A tetemrehíváson történtek hallatán Chantal feltett néhány provokatív kérdést. – Elküldted őket a fenébe? Megkérted őket, hogy hagyjanak fel alattomos látogatásaikkal? Kérted őket: felejtsenek el? – Ugyan már. Nevess egyet, és kész. – Falrepesztően tudnék nevetni a hülyeségükön, ha többé nem kellene találkoznom velük. Legközelebb alternatív kísérő kártyát tegyél a csomagba. – Az milyen?

– Üres. Ők majd kitöltik, kedvükre. Olyan sorrendben írják alá a nevünket, ahogy nekik jólesik. Tele van a hócipőm azzal, hogy örökké tele van velük a hócipőm! – Mindig kimegy a fejedből, milyen nehéz élete volt anyámnak! – Ó, dehogy felejtem el, hogy mégis felnevelt téged, tűzön-vízen, árkon-bokron át! Ezt már ismerem! A sok rissz-rossz, hülye duma kifolyik már a hócipőmből. – Rühellem ezt a metaforát. Chantal precízen elsorolta, hogy ő pedig mit rühell. A toplista előkelő helyén szerepelt a három muzeális matróna. Máskülönben, mondta, semmi baja a Párkákkal, amennyiben soha többé nem látja őket. Ha nem csöngetnek rá a nap legédesebb percében, ha fürkész pillantásuk nem kutatja át a hajlékot, ha nem kell negédes lihegésbe bocsátkozni velük, amikor oda-vissza utálják egymást. Ez a legbőszítőbb az egészben! Szemtől szembe lázasan bájolognak vele, aztán meg kést döfnek a hátába! Fejenként kettőt-hármat! Elég volt! – Csókoltatom őket! – foglalta össze Chantal. – A halállal! Sultan kínos helyzetbe került. Ilyenkor szokott elrohanni otthonról. Csakhogy ezúttal sárga alapon bézs csíkokkal szeldelt frottírköntöst viselt, hozzá szőrös lábszárat, csupasz talpat. Félt attól, hogy öltözködés közben lehiggadna, tán még igazat is adna a feleségének. Ezért aztán csak a kertbe süvített ki, azonmód. Chantal szilaj csatakiáltást hallatva bezárta mögötte az ajtót. Azután az ablakokat is hermetikusan bezárta, majd feltett egy Chris Rea-lemezt, és többé nem hallott mást, csak az érzelmes dalokat éneklő karcos, hajlékony basszust. Sultan kopogtatott az ajtón, ablakon, falon. A francba küldte a közelben fészkelő, pimasz szajkót. A madár – akár a szerelem – kezdettől fogva édesítette és keserítette az életüket. Sultan akkor figyelt fel rá, amikor egy reggelen a szokásos karateütéssel elnémította a vekkert, ám az tovább csörgött – az

ablakkal szemközti diófán. Kíváncsian kilestek a tetőablakon, és felfedezték a tarkaszép madarat. A szajkó csak mellesleg foglalkozott velük igazi kedvencei a szomszédék voltak, mivel a háromtagú família igencsak zajosan múlatta napjait. Leginkább az anya hangját lehetett hallani. A nő hihetetlenül tudott ordítani. Óránként közölte hitvesével, milyen hitvány alak is az, aki elhanyagolja a családját. A tízéves fiúgyermeket gyakran összevetette apjával rámutatott, milyen mértékben hülye, s mennyit kell még iparkodnia, hogy túlszárnyalja nemzőjét. Sultanék hamar beletörődtek a lármás szomszédságba. Amikor a kertből ezt hallották: papucs, papucs, azt hitték, valami újféle madárral akadt dolguk, amely a kakukkal állhat szoros rokonságban. A papucsmadár főleg hétvégeken hallatta a hangját. – Papucs, papucs! – hallatszott szombaton és vasárnap a fák magasából. Aztán még ez is: – Csoszog, csoszog! Sultan az állat vakarta. – Úgy látszik, hazatértek a különleges költöző madarak. Haza, bizony! A papucsmadár és a csoszogmadár után újabb szárnyasféle érkezett, amely ezt csattogta: – Csámcsog, csámcsog! Chantal derített fényt a titokra. Mivel megígérte Symurnak, hogy gondját viseli arborétumának, egy szép napon metszőollót ragadott, és nekiesett a két kertrészt elválasztó élősövénynek. A szomszédos hölgy az eleven kerítés közelében teregetett, ám ezenközben sem feledkezett meg kötelességéről, és távnevelésben részesítette a házban tartózkodó fiúgyermekét. – Albert! Idáig hallom, hogy megint csoszogsz! Összeszámoltad már, hányszor kértelek, hogy ne csoszogj?! Úgy érzem magam, mint egy kajdács! Folyton rád kell szólni, mindig ugyanazért! Nem bírom ezt az átkos csoszogást!

– Csak akkor csoszogok, ha papucsban vagyok – rikoltotta vissza a sarj. – Ha meg nem vagyok, akkor azt hajtogatod: papucs, papucs! Anya, te semminek sem tudsz örülni! Ha nem eszem, az a baj. Ha eszem, akkor mást se bírsz mondani, csak azt: ne csámcsogj, ne csámcsogj, billiószor! Nem lehet kibírni! Anya, neked nincs örömérző receptorod! A magas sövény jóvoltából Chantal nem látta a jelenet szereplőit. Szörnyű csalódás kerítette hatalmába. Hát nem létezik a csámcsogmadár?! Létezett. Leszólt a diófáról, és virgoncan elismételte a gyermeknevelés kulcsszavait: – Csoszog, csoszog! Csámcsog, csámcsog! Papucs, papucs! A szomszédos asszony elüvöltötte magát. – Clinton! Már megint bosszant az a hülye madár! A szólított nem reagált, a szajkó azonban megsértődött, hisz lehülyézték. – Kajdács, kajdács! – rikkantotta. – Lekajdácsozott ez az állat! Clinton, vegyél elégtételt! – sikoltott a nő. – Végezz vele! Clinton, nem hallasz?! Ez jellemző rád! Te nem törődsz a családoddal! – De Mutyuli – felelte Clinton álmatagon –, miért izgatod fel magad?! Csak egy oktalan madár. Tanítsd meg a nevedre. Gondolj bele! Az egész környék a te édes nevedtől lesz hangos, Mutyuli. Chantal csendesen letelepedett a sövény tövébe, és cinkos szemvillanásokat váltott a feje fölötti fa ágán hintázó, rózsaszínes tollruhát viselő, meseszép szajkóval. Jól megértették egymást. A szomszédné meghitelezte a bizalmat férje ötletének, s megpróbálta felvenni a kapcsolatot a madárral. Ekkor már Sultan is ott ült a bokor ölén, és az öklét rágta, nehogy a fojtott röhögés neszei átszivárogjanak a sövényen. Néhány órácskán át Mutyuli édes szépségű nevétől zengett a környék. A szajkó gyógypedesnek tettette magát. Nem csoda.

Mutyulit Opheliának hívták. Ugyanazon a napon, valamivel később, Chantal kiengedte a kertbe a náluk vendégeskedő macskákat. Az ölbéli kedvencek a természetbe szabadulván nyomban vérengző bestiává változtak. Villogó szemmel cserkészték be a diófát, hogy elejtsék a madarat. Némán kaffogtak az izgalomtól. Lopódzkodás közben hasuk súrolta a földet. Az éber szajkó éktelen szitkozódásba kezdett. Párja legott megjelent. A kiáltozás hallatán más szajkók is odaseregelltek. Légiónyi ádáz madár vijjogott a lombban, messze hangzó, gyűlölettől fortyogó rikáccsal. Ezt zengedezték, kánonban: – Clinton! Te nem törődsz a családoddal! Clinton! A családoddal! A családoddal! Clinton! Papucs, papucs! Megtévesztően családias viszálykodás volt. A környék népe összeszaladt. Izgatott emberek faggatták egymást, mi ez az éktelen gyalázkodás, üvöltözés. Hol lehet megtekinteni az ölest. A tetemeket, ha már vannak. Rajtakapták a nekibőszült Clintont, amint dörgő vadászpuskával futkos a kertben. Szegény ember teljesen elborult, akár egy vérbeli ámokfutó. És egyre inkább megtébolyult, hiszen folyton mellétalált, mivel a diliző szajkók szélsebesen köröztek a fűben lappangó macskák fölött. Förtelmes átokáradatot zúdítottak a bestiákra. – Clinton! Te elhanyagolod a családodat! Clinton! Papucs, papucs! Csámcsog, csoszog! Kiismerhetetlenül szálldostak a lövedékek. Míg végül az intézkedő zsaruk lefegyverezték, és hátrabilincselt kézzel elvezették a tajtékos Clintont. Hát ez a szajkómadár kísérletezett azzal, hogy a kertbe kizárt, bézs csíkos fürdőköpenyt viselő, mind idegesebben kopogtató Sultant jobb kedvre derítse.

Hiába. Chris Rea dalolása áthatolhatatlan falat emelt a házasfelek közé. Pedig Sultan kitett magáért. Becéző szókat sugdosott a kulcslyukba, szerenádot adott, kérlelt, könyörgött és fenyegetőzött. Chantal nem nyitott ajtót. A ház mélyén búsongva úgy döntött, még egyszer lejátssza a legszebb dalt. Sultan tisztán hallotta, amint a tű új barázdát szántott a lemezbe. Ettől kezdve Chris Rea két szót ismételgetett. Szép szavak voltak, vallomáserejűek, szenvedélyesek. Megfogták a szajkó lelkét. Sultan kődobálással próbálta kijózanítani a szentimentálissá lett madarat. Ám a szerelmes szók édességétől elbűvölt teremtmény fütyült a kőzáporra. Sultan parázs szemmel és elmével feltépte a kertkaput. Kirobogott az utcára. Zsebre vágott kézzel vegyült el a járókelők között. Erősen koncentrált, hogy lehiggadjon. Hát miért is zárta ki őt a nej? Mitől lett morc? Az isten tudja. Időnként beborul neki a fejében. Bár ő még mindig földre szállt angyal Mutyulihoz képest. Az ördögbe is! Sultan feltette magának a sorsdöntő kérdést: miért nem boldog, miként az állat?! Mi a baj? Miért van az, hogy mindig összefeszülnek, sosem egyeznek? Miért ez a szakadatlan küzdelem? Képtelenek ellazítani magukat! Chantalnak kellene engednie, elvégre ő a nő. Nem fogadja el a nősorsot?! Ideális rabszolgaalkat, szó se róla. Csakhogy a lázadó típusból. Igen: mos, főz, takarít, azután hirtelen gondol egyet, és kijelenti: osszák meg a háztartási tennivalókat. Még ilyet! Sultan halálosan büszke volt arra, hogy ha a kezébe adnának két gombóc káposztát, bizonyisten nem tudná megmondani, melyik a kel és melyik a fejes. Elvégre erről ismerszik meg a talpig férfi.

Igyekezett úgy lépdelni, mintha világéletében frottírköntösben parádézott volna, sétája közben mégis sokan, sokféleképpen megbámulták bézs csíkos fürdőköpenyét, kisportolt lábszárát. A nők folyton leszólították. Gyámolító ösztönük gerjedt fel a látványától, vagy valami hasonló. Némelyik perszóna ígyen hívogatta: „cuki fiú, ugorj fel hozzám: én majd betakargatlak”. Sultan csak ment tovább. Végül betért a parkba, s megpihent egy padon. Slafrokját szemérmesen összehúzta magán, elvégre nem viselt alsóneműt, és semmiképpen nem akarta feleslegesen felizgatni az arra járó-kelő bigéket. Jöttek dajkák, gyermekkocsival, fiatal anyák nagyobb dedekkel, levegőzni vágyó idősebb párok, kocogok, kutyasétáltatók, biciklisták, gördeszkások. Sajnos, a női súlyemelő-válogatott is megjelent. Nem miatta: a parklátogatás szerepelt az edzéstervükben. A monstruózus hölgyek kacéran kivágott pamutdresszt viseltek, vállukon, karjukon, csípőjükön és combjukon hurkák bodorodtak: alkalmasint az izmaik. A válogatott hölgyek edzeni kezdtek. Hajladoztak, szökkentek, bukfenceztek, spicceltek. Bájaik kissé leverően hatottak. Sultan eltakarta a szemét. Ekkor bekövetkezett a tragikus esemény. A játékgyártók a földkerekség legcinikusabb egyedei. A világra szabadítottak egy gyermekjátékot, amely olyképpen működik, hogy a ded csúzlimód kilő egy kaucsuklabdát, amely aztán ereszkedés közben kettényílik, ejtőernyős figurát lövell ki magából, majd pedig az egész ketyere felakad a legmagasabb fára. Mire is néhány éves tulajdonosa ordító könnymázolásba fog, amíg valaki fel nem kúszik a kis játékszerért a lombba. Megtörtént. A ded bömbölt, anyja célzatos pillantásokat vetett a padon tétlenkedő, egyetlen férfiember felé.

Sultan a válogatott hölgyekre nézett. Azok visszanéztek őrá tekintetük nem sok jót ígért, végül már csak rosszat ígért s mert túlerőben voltak, Sultan nehéz szívvel felmászott a böhöm nagy fára. Tudta jól, hogy bézs slafrokja legalábbis ledér, pláne alulnézetből. Ezért az egyik kezét direkt arra használta, hogy öltözéke hiányosságait elkendőzze, már amennyire lehetséges. Szépen haladt a dzsungelgyakorlattal, elérte a legfelső ágat, és lebogozta róla az ejtőernyőst. Széles mozdulattal elhajította a játékszert, amely aztán ereszkedett is vagy kétemeletnyit a lombban, mielőtt ismét felakadt volna. Sultan alákúszott, kiegyensúlyozott az ág szélére, és leszedte az átkozottat. Nem dobta el, nem őrült meg. Zsebre vágta, lemászott, átnyújtotta a dednek. A gyermek hűvös biccentés kíséretében átvette játékát, felajzotta gumiját, és kilőtte újra. A kaucsuklabda az égig szökkent, majd kettényílt, és kibuggyant belőle a fehér műselyem ejtőernyő. Sultan el akart inalni. A súlyemelő-válogatott legmeggyőzőbb nőtagja kapta el a grabancát. Nem volt mese, megint fára kellett menni. A gyermek fáradhatatlan volt. Sultan kétszáz méteres körben végigmászta az összes fát, s az sem tette boldoggá, hogy a hatodik alkalommal a ded már papának szólította, bár alighanem csak balekszerűsége miatt. Valóban, mintha hülyét csináltak volna belőle. Fellázadt. Nem megy fel negyvenedszer! Mit gondolnak, micsoda ő? Csatamajom? Futásnak eredt. A súlyemelő-válogatott bikatermetű nőtagja utána nyúlt, és megragadta a tarkóját. – Nem mehetsz el, Tarzan! Sír a fiúcska. – Hadd sírjon – vont vállat a férfi. Feltette magában, hogy – ha kell, és úgy festett, rögvest kell – megküzd a gigantikus némberrel. –

Sírdosson csak öklömnyi könnyeket, hátha akkor anyukája vesz neki kerékpárt! Hölgyem, engedje el a nyakszirtemet! – Felmászol? – Szívesen átengedem a helyemet a felső ágon. – Felmászol! Sultan kiszabadította magát a szorításból, és hűvösen végigmérte a sziklaszabású nőt. – Nem mászom, és ne molesztáljon, hölgyem! Én tisztességes pasas vagyok. Nem ismerkedem útszéli bokrokban. – Igazán? – kacagott a súlyemelő asszony. – Akkor mit kóvályogsz itt ebben a maskarában?! Már mindenféle szögből láttuk a koronaékszereidet! – Netán azért kellene ismét fára mennem, mert még nem telt el a látvánnyal? Ekkor a hölgy pirulatlan orcával, részletesen leírta, hogy a férje mekkora műszerparkot tud a rendelkezésére állítani, ha ő úgy kívánja. Tehát szex tekintetében nem szorul behozatalra! Sultan skarlátpirosra válva, cseppnyi irigységgel hallgatta a svájci bicskához foghatóan univerzális szerszámról szóló beszámolót. A ded egyre hangosabban követelte, hogy a dilinyós pacák menjek föl a fára az ejtőernyősért. Ám nem kiabálhatta túl a megélénkült súlyemelő-válogatott tagságát, akik egymás szavába vágva lenyápicozták társnőjük férjét, és Sultan figyelmébe ajánlották saját kedveseik koronaékszereinek nem mindennapi arányait. – Hát ez nem igaz! – nyekegte a férfi. – Mit keresek én itt?! – Fára! – dörögték a némberek. Sultan el akart futni. El is futott. Bézs köntösét azonban nem tudta kimenteni a seregnyi súlyemelő asszony markából. Csak az övet vihette magával. Azt is csak rohanvást, mivel a köpenyt testcsatában vesztette el.

A gigantoida, aki birkózás közben letépte róla – természetesen – szatírt kiáltott. Mire is az egész csapat üldözőbe vette a páriát. Elvégre a futás is szerepelt a női súlyemelő-válogatott edzéstervében. Sultan az életéért rohant, a nők sem passzióból dübörögtek az ösvényen. A Földtani Intézet szeizmográfja bejelzett. A menekülőt szerfelett feszélyezte ruhátlansága. Futtában leemelte a kalapot egy gyanútlan sétáló fejéről, s szerzeményét maga elé vagy mögé tartotta, váltakozva. Ez kissé gátolta a futásban, csakhogy az üldözőknek is voltak gátjaik, fejenként mintegy hatvankilónyi, egyenetlenül elosztott súlyfelesleg formájában. Idővel le is morzsolódtak. Ám a park is lemaradt. Valamit tenni kellett. Sultan kapualjról kapualjra lopódzkodott hazafelé. Az sem segített rajta, hogy időközben besötétedett. Minden lépcsőházban hemzsegtek a sikítozó nők. Magyarázhatta nekik, hogy fatális tévedés, ne higgyenek a szemüknek, ő nem...! Annál jobban szirénáztak. Csakhamar megjöttek a zsaruk is. Sultan csaknem kivedlett a bőréből mérgében. Hol vannak ezek, amikor ölik az adófizetőket? Ha narkót árulnak a suli előtt a kis klapecoknak? Na persze, ha baj van, akkor még elektronmikroszkóppal sem lehet zsarut találni. Bezzeg, ha egy páriát kell űzőbe venni!? Alig akarta elhinni: legalább tizenöt zsaruautó lihegett a sarkában. Kénytelen volt az útjába kerülő kertvendéglő egyik asztaláról lelopni a damasztabroszt. Zsákmányát bogra kötötte a csípején, és nyargalt tovább. Mire hazaért, az egész környék vibrált a vijjogástól, s az összes szomszéd az ablakban könyökölt. Sultan a bokrok alatt csúszott el a lakásajtóig. Naná, hogy a környékbeli süncsaládok ekkor gurultak elő az estéli vadászatra, s

útjaik keresztezték egymást. A tüskegömböcök böktek, fújtak, és ráadásul vagy ezer bolhát is ráruháztak. De legalább az ajtó nyitva volt. Sultan besurrant a fészekbe. Berogyott a zuhanytálcába. Már-már sírva fakadt. – Legalább jól szórakoztál? – kérdezte Chantal, amikor rábukkant. – Soha jobban – morogta a kérdezett, és szétpattintotta a térdén kóricáló bolhát. Képtelen volt talpra kecmeregni. Chantal szórta be rovarölő porral, ő zuhanyozta le, és törölte szárazra, majd betámogatta a hálószobába. Hagyján, hogy az ágyra is felsegítette, ráadásul úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csókolni kezdte. – Ott fáj! – nyikkant Sultan. Chantal megcsókolta másutt. – Ott is fáj! – szűkölt a férfi. – Mutasd meg, hol lehet – hangzott a válasz, némi epés felhanggal színesítve. – Nem mutatom! – felelte Sultan dacosan. Mire is a hitves hátat fordított. Lármásan elvackolta magát a takarójában. Azután még néhány keményfedelű könyvet is beékelt kettőjük közé. Párnát, kettőt. Ez még mindig nem volt elég neki, a vázát is odagyömöszölte, illatos liliommal, poshadt vízzel egyetemben. Sultan hevert a nyirokban. A neszezésből úgy vette ki, hogy Chantal tovább építgeti a torlaszt. Felajánlotta segítségét. – Esetleg leugorhatnék a garázsba. Láttam ott egy tekercs szögesdrótot. – Remek ötlet. – Felszedhetnék az utcáról néhány macskakövet. Ha jól körülnézek, homokzsákot is találok valahol. – Nosza! – buzgatta Chantal. – Óhajtod, hogy áramot vezessek a szögesdrótba? – Plusz pár marék üvegcserép is jól jönne.

– Egy-két egérfogót? Tányéraknát? – Vermet! Midőn kifogytak ötleteikből, visszaépítették az egészet. Összebújtak. Tartózkodó csókolózásba kezdtek, amelybe mind jobban belebonyolódtak. Elfelejtették sértődéseiket. Felparázslott a lepedő. Mivel a gyermekáldást a saját lakás megszerzése utáni boldogabb időkre halasztották, nem veszthették el a fejüket. Korábban az óvgumihoz fordultak, de képtelenek voltak megbarátkozni vele. Chantal mélységesen nem kedvelte a gyönyörballont, előítéletei a múltjában gyökereztek. Hajdanában a szomszédos gyerekek azzal szórakoztak, hogy a lakásajtók kilincsére ebédmaradékkal töltött gumikat aggattak, ugyanis ezt szerfölött szellemdús mókának vélték. Chantal ekkortájt jutott ama felfedezésre, miszerint minden étel apróra vágott sárgarépával készül. Nemcsak őt, az egész háztömböt felháborította a kellemetlenkedés. Ám mert a család nemhiába falta a Denisa Wry zsarunő kalandjairól, virtuóz nyomozásairól szóló történeteket, hamarosan fényt derítettek az elvetemült tettesek kilétére. Zseniális módszerrel nyomoztak. Végiglátogatták az összes szomszédot, és a beszélgetésbe beleszőtték az agyafúrt keresztkérdést: aztán mi volt ma ebédre? A menüből tévedhetetlenül megállapították, mely családok konyháiból került az ételminta a kilincsre aggatott, jobb sorsra érdemes kéjballonba. Végül pedig fülön fogták a tizenkét éves csínytevőket, és gazdagon ellátták őket a szabadidő hasznosabb eltöltésére vonatkozó tanácsokkal. Bertin elapadhatatlan ötletei nélkül Sultan talán meg sem gyűlölte volna a szóban forgó segédeszközt. Igénybe vett néhányat a sógora által ajándékozott példányok közül, melyek egyike a legédesebb pillanatban hatalmasat durrant, másika csillapíthatatlanul habzani kezdett, szintén a kritikus időben a harmadik viszketőport tartalmazott, a negyedik csupán egy mikroszkopikus adót, amely használat közben bekapcsolta a – szintén ajándék – pezsgőspalackba

szerkesztett gránátot, amelynek detonációja káprázatos hang- és fényeffektusokkal lepte meg a gyanútlanul elfoglalt szerelmeseket. Áttértek a lencsére. A púderkompakt méretű szerkezet egy cseppnyi nyálból kiolvasta: szabad-e a szex vagy sem. Eleinte bizalmatlanul szemlélték az orvostudomány eme csodáját, mivel az folyton biztos fogamzást jelzett Sultan nyála láttán. Miután alaposan kinevették magukat, s e roham közepette néhány párnából is kitépdesték a tollakat, megállapították: egyelőre egyikük sem engedheti meg magának a terhességet. Chantal esetében a lencse jóval szavahihetőbbnek bizonyult. Persze, a kritikus időben mégsem ártott az óvatosság. Olyankor a lány kétpercenként ellenőrizte ciklusa állását. Suhant ez kissé zavarta jogai és kötelességei lelkes gyakorlásában, ám az asszonyi érvelés mindig hatott: – Hátha pont most repedt meg!? A tüszőm. Voltaképpen nem volt túlzottan leverő, hiszen a lencsét összefonódva is lehetett használni Chantal gyors pillantást vetett bele a férfi válla fölött, s máris tudta, folytathatják-e, vagy az a legokosabb, ha abbahagyják az egészet, és inkább dominóznak egyet. Ezúttal a lencse megengedte, hogy gondtalanul szeressék egymást. Különös, mindig veszekedniük kellett ahhoz, hogy szenvedélyük a fehérizzásig hevüljön, és az ágyig süvítsen velük. Ha csak úgy közönségesen, békétől békéig éltek volna, a szeretkezésben is jóval kevesebb örömet találnak. Chantal megpróbálta szóba hozni ezt a gondolatot, de nemigen kötötte le vele a férfit. Ezért aztán feltette a kérdést: – Mit tudsz szembeállítani az én nőies érzékenységemmel? Sultan laza csuklóból rávágta: – Az én férfias érzéketlenségemet. – És nyomban elszenderült, illusztratíve. Chantal végiggondolta kapcsolatukat, amely bőségesen kimerítette az ellentétek közmondásos vonzalmát. Megvizsgálta az

esetet a pszichológiai felől nézvést is, ám szakmájának – elfogult lévén saját gondjai közt – nem sok hasznát vette. Híresen okos kapcsolatpszichológusok munkáiban keresett választ. Hiszen oly egyszerű volt a kérdés: miért éppen őt szeretem? A specialisták ontották bölcsességeiket. Chantal elképzelte, amint a palik bele-beletúrnak sokrekeszes íróasztaluk fiókjaiba, és előkapják brutálisan jól hangzó okosságaikat. Telezsúfolják ilyenekkel a készülő művet, amely aztán többnyire nők kezére kerül, nőkhöz, akik a mű minden szavát komolyan elhiszik. A tudást szomjúhozó hölgyolvasó eljut ahhoz a fejezethez, amelyből kiviláglik, hogy ama szerve, amelyet ez idáig a boldogság kútfőjeként ismert, valójában nulla, alig is hálózzák át érző idegek. Ott áll a női olvasó, problémái megsokasodtak: tud, ámde nem ért. Hiszen eddig érzékeny szervnek tekintette intim zónáját. Azt, amelyről – íme –, kiderült, hogy a Teremtő éppen csak alamizsnaszerűen látta el idegvégződésekkel. Ám ha szakember állítja, hogy alig érez vele – ó, borzalom! –, akkor annak úgyis kell lennie! Akkor viszont a kútfő ki van rúgva! Chantal lázasan töprengett, miként mondhatná el sorstársnőinek: ne kedvetlenedjenek el, mivel ama szerv csupán egy billentyű a hangszeren, melynek leütése nélkül nem szólal meg az instrumentum sem, nincs zene. Nincs harmónia. Harmónia nélkül csak a lényeg vész el. Egyszóval: a mechanikusan ingerelhető férfiakkal ellentétben a nők kicsit bonyolultabbak: a szimfónia záróakkordjainak felíveléséhez kevés a vonó, szimfónia is kell! A megfogható és a megfoghatatlan összhangzata a gyönyör, uraim! Chantal örült a levezetésnek. De még mindig csak azt tudta, miként fekszik Sultannal, holott az is érdekelte volna, hogyan is áll vele. Ezt is megfejtette végül. Leverő volt.

Minthogy oly kevés a közös vonásuk, érdeklődésük pedig az a két párhuzamos, amelyek köztudomásúan a végtelenben találkoznak, viszont érzéki vonzalmuk krónikusnak mondható, ez utóbbi tehető felelőssé a folytonos veszekedési kényszerért, melynek egyedüli célja a szenvedély felkorbácsolása. Összegezve: a kapcsolatból hiányzik a szeretet, viszont túlteng benne az érzékek láza. Mármost, mivel a szeretet az alap, amelyen a szerelem soktornyú palotája áll, nélküle az építmény meglehetősen omladékony, tünékeny. El kell válni?! Chantal régen sejtette, hogy ez lesz a vége. Pedig hát Sultan derék fickó volt túl azon, hogy jólesett ránézni, szelleme sem pangott, éppen csak mindenben merőlegesek voltak egymásra. Olykor-olykor összefutottak merőlegeseik metszéspontjaiban felforrósodtak, kivágták egymást biztosítékait, és mentek tovább, ki-ki másfelé. Chantalt nem tette boldoggá az okfejtés. Alvásba menekült. Reggel üdén ébredt, azzal a bohó vigasszal, hogy a halál is biztos, mégis oly távoli, ergo: a szeretetet nélkülöző szerelmük akár túl is élheti őket. Imitt-amott még remény is csillant. Az állatok gondozása egymáshoz közelítette őket. Chantal világéletében rajongott minden elevenért. Sultant hamar behálózta a természetszeretettel. A macskáknak sem kellett sokat strapálniuk magukat. Amikor a lakásba toppantak, a férfi megvetően lepillantott rájuk, épp csak azt nem mondta: pfuj! Amikor ismét lepillantott, tekintetéből hiányzott a megvetés valami különös, opálos derengés borult a szemére, s mindez attól, hogy valamelyik macska falrepesztő dorombolással nekiállt a lábához törleszkedni. Ez meglepően elgyöngítette Sultan alsó végtagját, le kellett ülnie. A cicus a kanapéra is követte, hanyatt vágta magát az ölében, borostyános szeme hunyorgott. A férfiú arra lett figyelmes, hogy ujjai a selymes szerzetben sétálgatnak, s közben azt hajtogatja:

– Szép ciculi... Cicamica... Kincsem-bincsem... – És más, grandiózus ostobaságokat. Nincs két egyforma természetű macska a földön. Azért olyan különbözőek, hogy alaposan próbára tegyék gazdájuk idegeit. Egyetlenegy vonásuk közös: ha – például – marhamájra fáj a foguk, szavak nélkül is ráveszik az embert, hogy marhamájat tálaljon eléjük. Eszközeik a terrorizmuséihoz foghatók. Az ember persze megpróbálkozik mindenfélével. Letesz valami pompás falatot a cicusok elé, s azok mohón befalják. Ekkor a humán logika arra az abszurd következtetésre jut, miszerint a macska szereti a szóban forgó étket. Az ember tehát rögtön feltölti vele a kamráját. Nos, a cicusok többé látni sem akarják azt a kajaféleséget! Sultan eltökélte, hogy szabadidejében összeírja tapasztalatait, hadd okuljanak azok, akiket még nem domesztikáltak a macskák. „Ha szívózol velük, széles mozdulatokkal, átható célzatossággal bekaparják a kaját. Ahányszor csak megpróbálod megetetni velük. Ha véletlenül tonkinéz vagy sziámi fajta is van a seregletedben, és nem szeretsz veszíteni, ezt megelőzendő, nyugodtan főbe lőheted magad. E két típus kivívja, amit akar. Folyton mást akarnak. Pazarszép állatkák. Sötét maszkos pofácskájukat mindenbe beledugják. Gyönyörűek, elevenek, hamar levesznek a lábadról. Te lehetsz velük egyenlő, ők egy kicsit mindig egyenlőbbek lesznek nálad. Amikor először a válladra szökken egy tonkinéz vagy sziámi, és elheveredik a nyakadban, te még nem is sejted, hogy ezentúl ő ott fog lustálkodni, bámészkodni! Ez nem alkalmi látogatás! Cicusod berendezkedik rajtad, s te már inkább vagy fiahordó kenguru, mint határozott férfi. A bestia a válladon lakik, veled tart mindenhová. Ha leteszed egy percre, akkor sem lehetsz biztonságban, mert a lakás túlsó végéből is

rád veti magát: csak azt látod, hogy egy nagyobb ágyúgolyó tart feléd, kicsit kiguvadó, ám tündöklő kék szemmel. Ha elvéti, ha megcsúszik picit, legfeljebb a bőrödet vesztheted, nem igaz?! Valld be: elalélsz a rajongásától. Úgy néz rád, mint egy istenségre. És úgy bánik veled, mint a kutyával. A páratlanul finommívű, tüneményes sziámi vagy tonkinéz cicusnak olyan a hangja, mint egy markotányosnőé. Ám legyen olyan! A te drámád az, hogy folyton hallatja ezt a hátborzongatóan rút hangot. Mániákusan kommunikálni akar veled. Te persze érted is, mit követel. Efféléket: »Ülj le, rád akarok feküdni, aludnék fél napocskát«. »Most mit mocorogsz? Így nem tudom kipihenni magam. Nyughass!« »Nem érted, hogy mozdulatlanul kell ülnöd? És ne zizegj azzal a vacak újsággal! Szaddami arroganciával közli, ha éhes, ha vacakot tettél elé, ha a harmadik- vagy a tizenkettedik-féle étel sem tetszik neki. Ne csüggedj, ne gerjedj: ő a kitartóbb. Csupán abban bízhatsz, hogy előbb-utóbb majd csak eltalálod kis tündérkéd gusztusát. Amikor azzal fenyegetőzöl, hogy jól kidobod, rájön a bohó kedv. Született mókamester. Túlteng a humorérzéke, és ezt ő is tudja. Alapállásból játéknak néz mindent. Te vagy a legfőbb játéka. Mozgása bámulatos koreográfiájú erőfeszítés nélkül, helyből felszállva elhalványítja Bruce Leet. Macskád egymagában ötletesebb, mint Tom és Jerry együttvéve. De neked több macskád van. Leszoksz a moziról, már tévét sem nézel. Ők ragyogóan elszórakoztatnak. Vigyázz! Ez csak kárpótlás a terrorért! Ám azt ne hidd, hogy a normális macskák különbek.” Symur kölcsönhajlékában megfordult néhány állat. A gombócfejű cicus hófehér alapon cirmos és vöröses prémet viselt, olyan sűrűt, hogy a leggondosabb vizsgálattal sem lehetett a bőréhez férni.

Kerek arcában aranysárga szempár ragyogott, orrtükre nőiesen halovány rózsaszínben sápadozott. Kényesen, riszálva járt, kölykös sutaságot dögös nőiességgel elegyítve. Tudta, hogy szép. Ezért minden képzeletet felülmúlóan kényeskedő volt. Rühellte, ha hozzáértek, ha tapogatták. Szerette, ha gügyögtek hozzá, ha Marilyn Monroe-nak becézték, ha visszahunyorogtak rá. Ekkor boldog dorombolásba kezdett, bekapott egy tincs szőrt a hasán, és szopni kezdte. Ha csodálója elvesztette a fejét, és megérintette őhölgységét, a cicus bosszúsan kerrentve odébbállt. A biztos távolban elvetette magát, s lerítt az arcáról, hogy perc nyugta sincs, örökös üldöztetést kell elszenvednie óh, átkos szépség! De legalább nem ordítozott az emberrel, mint az egresszív sziámi és tonkinéz. A fekete cicus úgy festett, mint egy kínai. Kandúr létére meglepően kicsiny feje volt, ferdén metszett, aranyszínű szeme, parányi orra. Ragaszkodó és kedves volt, halkan felelt, ha szólították, s ugyancsak halkan, bár kissé bőbeszédűbben panaszolta el, ha zaklatást kellett kiállania. Megszállott cenzorként mutatkozott be. Minden papírneműt apró fecnikre szaggatott. Ha véletlenül kedvére való falathoz jutott, a szájába kapta azt, majd végigpüfölte a házon. Órákig is elpofozkodott egy-egy húscafattal, belegöngyölte a szőnyegbe, majd kicsomagolta, elásta a díszpárna alá, elrejtette valamelyik növény cserepében. Ha ráunt, elspájzolta kedvence, Chantal cipőjében. Ajándékokat hordott a lány lábához. Az alkonyi órákban a cicuskák megélénkülten kisereglettek a kertbe, könnyű kis vadászatra. Megmásztak minden fát, lepofozták a bókoló virágokat, egymást, továbbá mindent, ami mozgott. A kínai kinézetű cicus nem habzsolta fel az elejtett zsákmányt. Becipelte Chantalnak a nappaliba. A legtöbb préda végvonaglott még. Félig kibelezett fülbemászók, rángó földigiliszta-darabkák, egyéb roncsok gyűltek a sápadozó lány lábánál. Ha egy könyvvel hevert éppen, akkor a párnáján.

Túlságosan egyhangú lett volna az életük, ha Bertin csupán macskákat szállásol el náluk. Kutyákat is hozott hát. Elsőként egy mázsás bernáthegyi leány gondozásával bízta meg őket. A játékos kedvű behemót rajongott a cicákért. Vonzalma nem talált viszonzásra. Gyakoriak voltak a kölcsönös félreértések. A kutya buzgón csóválta a farkát, nem tudván, hogy cicuséknál ez nem a barátság, hanem a bosszúság jelzése. Kapott is számtalan pofont, leköpték minden irányból viszont ha aludt, szívesen játszottak a farkával. Ezt azonban ő vette rossz néven. Egy szép napon az ebállat rosszul lett. Zihálva jött-ment, áradt a nyála, s olyan mozdulatokat tett, mintha fel akarná ásni a házat. Gombóccá gyűrt minden szőnyeget. Olyannyira szenvedett, hogy már-már agonizálni látszott. Amikor Sultan hazaérkezett a testőrzésből, hitvese magából kikelve rontott neki. – Azonnal állatorvosra van szükségem! – kiáltotta. – Rosszul vagy? – kérdezte Sultan aggodalmasan. – Nem én, a kutya! Sultan úgy látta, hogy a kutya bizony tényleg a végét járja. Kerített egy állatorvost. A doktor belenézett páciense mindkét végébe, megnyomkodta a hasát, és elnevette magát. – Nagyon beteg? – sürgette Chantal a diagnózist. A daktari akkurátus ember volt. Szemüvegét a homlokára tolta. A sárgás lencséjű látási segédeszköz legott visszacsúszott az orrnyergére. Ismét a homlokára tolta a pápaszemet. S az megint lesiklott. Amikor végre megült a homlokán, a doktor az aggódni látszó háziakra nézett. – Nem beteg, csak szül – mondta. – Hogyhogy szül?! – nyekegte Chantal. – Eljött az ideje.

– Jézusom! – A lány a homlokára szorította a tenyerét. – Szétmegy a fejem! – Éppenséggel magát is megvizsgálhatom – közölte a doktor vállat vonva. – De csak négykézláb. Ezután elmesélte, mi a teendő a szülő ebbel. Alapjában véve semmi, ez az állapot eltarthat még néhány óráig. Ám miután világra jön az első szülött, nagyon kell figyelni. Ha két óra eltelik, és nem jön a következő, telefonáljanak érte. Sylvian doktor távozott, a bernáthegyi borzalmasan vajúdott. Órákon át. Mindezt az egyik földszinti helyiségben tette, amelyet nagy hirtelen szülőszobává nevezték ki. Éjféltájt született meg az első bébi, Chantal aktív segédletével. A lány elkötötte és elvágta a köldökzsinórt, az anyaállat tövig rágta. Elfogyasztotta a lepényt is, és tovább gyötrődött. Az újszülött cseppet sem hasonlított bernáthegyire. Virsliformájú volt, bundája fekete, kebelén cseppnyi fehér folt virított. Noha vak és fogatlan feje egyetlen mohó szívószervnek látszott, mégsem tudott szopni. Nagy lendülettel az anyja hasához mászott, súlyos feje azonban lerántotta, mielőtt még rászívhatta volna magát valamelyik emlőre. Chantal és Sultan egymást váltogatva adott neki szopóleckéket, hasztalan. Az idő szaladt, az anyaállat kínszenvedett, újabb szülött nem mutatkozott. Sylvian doktor visszatért, megvizsgálta a bernáthegyit, és adott neki egy injekciót. Ezután akrobatikusan lehasalt a parkettre, és szopástani órát tartott a kölyöknek. Ő sem járt sok sikerrel. Mindenkit megvigasztalt, mondván, hogy boldog vég várható, majd újabb vizsgálatot eszközölt. A borjúnyi állat lábra állt, úgy erőlködött, hogy kinyomja magából terhét. A daktari artistaképzőbe is járhatott, mert nem csinált nagy ügyet abból, hogy a forgolódó kutya beékelte őt a sarokba, és nekiszorította a könyvespolcnak. Kétségbeesés nélkül lehasalt a parkettre,

bekúszott a nyögdécselő kutya alá, mintha szerelőaknába, s a polcra sorakozott cicusok élénk érdeklődésétől kísérve elébe ment a nehezen szülő kölyöknek. Kézfeje eltűnt az anyaállatban, s amikor megint előkerült, vonagló fekete virslit tartott benne. Ekkor lehengergette magáról a mázsás szülőnőt, visszaszerezte szemüvegét a játékosan lopós sziámi cicától, és kissé kifújta magát. A korábbi jelenet megismétlődött. Chantal nagy elővigyázattal elkötötte és elvágta a köldökzsinórt, a bernáthegyi pedig tüstént tövig rágta a csonkot. Elfogyasztotta a szurokszínű váladékot eregető burkot és a méhlepényt. A második kölyök is gyengeelméjűnek ígérkezett. Hárman kísérleteztek azzal, hogy a csemetéket rácuppantsák a duzzadó emlőkre. A doki szemüvege fel-le futkosott: homlokról orrnyeregre, és vissza. A szülöttek éktelenül sivalogtak éhükben, de nem voltak hajlandók felfogni, miként is kellene táplálkozniuk. Mindannyian vért izzadtak. Sultan többször kilátásba helyezte, hogy megöli Bertint. Ezt a meglepetést! Most mihez kezdenek?! Rájuk reggeledért. Sultan felhívta a munkaadóját, és megkérte, hogy aznap kivételesen vigyázzon magára, mivel ő szülésnél segédkezik. Hiába volt minden érv, végül mégis mennie kellett. Nehéz sóhajjal vált meg a kutyacsaládtól. Fogadni mert volna, hogy az összes kölyök éhen hal, mire hazatér. Nem haltak éhen. Estére a doktor is végzett. Egyre véresebb, nyákosabb ruhában, a padlón csúszkálva, artistamódra, összesen hat bébit segített a világra. Amikor úgy találta, hogy kiürítette az anyaállatot, elköszönt. A hét ebsarj közül az első, Chantal szülötte, délre megtanult szopni. A többiek csak estére érték utol. Le se jöttek az anyjukról. Az emlőn aludtak, sivalogtak, tömték magukat és dagadtak. Chantal csecsemőgondozási szabadságot kért a munkahelyén. A jókora anyaállat és csecsemői teljesen lekötötték.

A cicákat az őrülésig érdekelte a váratlan szaporulat. Mindegyre a hét fekete virsli körül sündörögtek. Találomra odanyúlkáltak, belebelepofoztak a gomolyba. A bernáthegyi viszont valamiért úgy gondolta, hogy a körülötte keringő macskák is az ő szülöttei. Nem is fért a fejébe, miért kószálnak el oly messzire a gyermekágynak kinevezett szőnyegtől. Szegény, nehéz sorsú anyaállat! Percenként fel kellett szökkennie, hogy összeszedegesse és a fészekbe hurcolja a tulajdon csecsemőinek hitt, fürgén szétspriccelő cicácskákat. A bernáthegyi gyakori piruettjei azzal jártak, hogy folyton rátaposott saját kölykeire, bár csak azokra, akik nem csimpaszkodtak eléggé az emlőibe, és felugrásakor szétszóródtak. A bébik éktelenül szirénáztak, amikor anyjuk átgázolt rajtuk. A tejforráson ragadt sarjak viszont végigvonszolódtak a fogócska tekervényes útvonalán. A macskákat morccá tette az állandó üldöztetés. Nem bírták, ha a szuka galléron kapta és a szőnyegre vonszolta, majd erővel a virsligomolyagba gyömöszölte őket. Chantal stresszes volt a gyakran ismétlődő jelenet minden egyes részletétől. Foglalkoztatta a gondolat, hogy kiírja az ajtóra: „Az őrültek Háza.” Próbálta ő kirekeszteni a macskákat a bölcsődéből. Eleinte mindenki megpróbálkozik hasonlóval. Azután a keserves tapasztalatok rávezetik: nem tud olyan gyorsan becsukni egy ajtót, hogy azon legalább egy bestia be ne lóghasson. Más gond is volt a cicusokkal. Igen, az ürítkezés. Ha egy kicsit fújt a szél, vagy borongott az ég, ki sem dugták az orrukat a szabadba, inkább benn mentek ki. Nemigen érdekelte őket a rendelkezésükre bocsátott, ingerlő alommal felszerelt tepsi. Sokkal jobban vonzódtak a kanapéhoz. Szállásadóik rossz néven vették ezt a mániát.

Sőt, Sultan egyenesen haragvó lett, midőn egy estén a frissen mosott kanapén pihengetett, s a gombócfejű cicus orvul oldalba pisilte őt. A férfi szállóigeszerűen kivágta a macskát. És még sokáig dohogott. – Úgy hallottam – rebegte Chantal békítőleg –, hogy a vászonzacskóban tartott levendula biztosan elriasztja a macskákat. Holnap beszerzek egy zacskónyit. Beszerezte, de nem hatott. A cicusok továbbra is buktak a kanapéra. Sultan megdörzsölte serkenő szakállát. – Hatni fog – töprengett derűlátóan. – Ha egy nagyobb követ is rakunk a levendula mellé a zacskóba, és hozzájuk vágjuk. Igaza lett. A sértődött macskák néhány napig kerülték az ominózus bútordarabot. Egy szép estén Chantal meghívta két barátnőjét. Önfeledt cseverészés közben arra lettek figyelmesek, hogy a bestiák kommandót hoztak létre a kanapé visszafoglalása céljából. Váratlan támadásuk lerebbentette a vendégeket az objektumról. A győztes kommandósok pedig révülő orcával lekuporodtak, és maguk alá engedték felgyülemlett vizeletüket. A kanapé restaurációja után új taktikát kellett kidolgozni. Sultan és Chantal naponta háromszor szabályos hajtóvadászatot rendezett, hogy megfogja és a kertbe száműzze a cicushadat. Ám sosem tudták eléggé gyorsan becsukni az ajtót az éppen kitessékelt bestia mögött! Ezért egy darabig az összes macskát Bumerángnak becézték, és egész nap citromfűteát ittak, hogy nyugodjanak az idegeik. Sultan egy szép napon csecsemőmérleggel állított haza. Ettől kezdve a hajtóvadászat ekként zajlott: az elkapott bestiát a mérlegre állították, feljegyezték testsúlyát, majd őcicusságát szélsebes mozdulattal kivágták a kertbe. Amikor elérkezett a bebocsátás ideje, csak az a példány léphetett a lakásba, amely az ellenőrző mérésnél jelentősen könnyebbnek

találtatott. Amelyik bestia nem vesztett a súlyából, az kinn rekedt a szabadban. Ez a módszer kedvezett a kanapénak. A virslik gyorsan cseperedtek. Egy hónap telt el, és a hét gömböc birtokba vette a hajlékot. Bőséges nyomdokvíz hömpölygött mögöttük. Chantal egybekelt a felmosóronggyal. Sultan óránként érdeklődött, mikor is tér vissza az aranyos bernáthegyi gazdija a nyaralásból. Bertin gyakran meglátogatta az állatóvodát. Mindig hozott a boltjából valami cukinak mondott játékot a kölyköknek. A cicusok és a kutyabébik élethűen elfolyósodott szemekkel, plasztik fogsorokkal, durranó lasztikkal pofozkodtak, kisebbnagyobb marék álhányásokat cipeltek a szájukban büszkén, mint frissen ejtett zsákmányt. Bertin műürülékeket is elhelyezett a házban, amúgy aknaszerűen. Chantal mindig megörült, ha talált egyet. Végre! Ez nem valódi! A cseperedő kutyasarjakat gyakran kivitték a kertbe, hogy levegőzzenek. De sem a kölykök, sem az anyjuk nem óhajtotta túlzásba vinni a szellőzködést. Minduntalan visszahömpölyögtek a házba. – Jaj, ha ezt Symur látná! – nyögte Chantal, s a játszadozó csapatot szemlélvén bámulatos reflexszel elkapott egy repülőfélben lévő vázát. Az egyik ebsarj rátalált az anyja farkára. Felcsillanó szemmel rázárta tejfogait a zsákmányra. Gondolta, elvonul a lompossal egy szegletbe, és majd nyugodt körülmények között behatóan körbekóstolgatja azt. A kissé bamba bernáthegyi arra rezzent fel, hogy viszik a farkát. E megrázkódtatástól elefántos keccsel talpra szökkent, és megpróbálta megtekinteni, mi a helyzet ott hátul. Közben el akarta húzni a farkát, és össze akarta csattintani a fogsorát a rajta lógó pimaszon mindezt egyidejűleg.

Hebehurgyán koordinált mozgása pediglen azt eredményezte, hogy egyre gyorsabban forgolódott saját tengelye körül, mellesleg a nappali legközepén. És szikrázó fogsorával folyton elhibázta a farkán ringlispílező jampecot. Egyébként is kezdtek az idegeire menni az elpimaszodó kölykök. Belezabáltak a tányérjába! Heten! Oda sem fért, csak fárasztó tisztogató hadműveletek árán. Az ebjampik a vendégeket sem kímélték. Akiket ez mit sem zavart, hiszen naponta ötször is jöttek, állatovit nézni. Hagyták, hogy a kövérségtől fel-felboraló kölykök rágogassák őket. Chantal barátnője még a sarkát is átengedte a szögesdrót gyengédségével vetekedő tejfogacskáknak. Sultan fájlalón jegyezte meg: – Milyen bánatosak lesznek, amikor majd elviszed azt a jó kis bőrkeményedést! A Három Párkák is megjelentek: együtt érkeztek, alkalmasint „több szem többet lát” alapon, holott a kölcsönhajlékban tapasztalható állapotokat félszemű egyedek is soknak látták volna. Midőn minden kopogtatás nélkül, lazán beáradtak a lakásba, Sultan éppen jégtáncost megszégyenítő keccsel siklott a felmosórongyon, át a nappalin, a nyomdokvizek folyásirányát követve. A bébik azonnal a jövevényekhez seregelltek, s kóstolgatni kezdték őket. A Három Párkák utálkozva sikítoztak, mire is az anyaállat teljes térkiszorításában felsorakozott előttük, készen arra, hogy megvédelmezze kicsinyeit. Kezdetnek beérte némi figyelmeztető morgással, könnyebb vicsorítással. Sultan úgy tett, mintha intenzíven lekötné a felmosórongytáncoltatás. Chantal gyanútlanul előjött a fürdőszobából, tenyerén flottul egy szelet papírtörülközőre fektetve – némi szilárd ürüléket hordozott.

A Párkák küzdöttek az életükért. Táskájukkal csépelték a cipőjüket szimatolgató, borzalmas fenevadakat. Az anyaállat úgy döntött, közbelép. Mivel érthetetlen módon rendkívül emberszerető, jóindulatú példány volt, a táskák ellen fordította haragját. A Párkák nyomban rájöttek, hogy az életüket inkább adnák, mint becses retiküljeiket. Két kézzel markolták a békebeli fogantyúkat. Ha csak egy cseppet is kedvelték volna az élővilágot, talán tudják, hogy bizonyos helyeken embermentésre használják a bernáthegyit. A behemót, méla eb a böhöm nagy lavinagombócból is képes előásni a pórul jártat, s a jégtől kissé merev személy mozgatása sem okoz neki különösebb nehézséget. Nem tudták. Elöl farolt az anyaállat, fogai között három retiküllel, s a három acélos fogantyún csimpaszkodva három sikítozó Párka csúszott utána, hasmánt pontosan azokon a habokon, amelyek valahogy mégis elkerülték a kelletlenül felmosórongyozó Sultan figyelmét. A hét kölyökeb is sikoltozott, ám ők örömükben, hiszen még sosem volt részük ilyen pompás mulatságban. Fel és alá robogtak az elébük terített emberi szőnyegeken. Chantal elhajította a tenyerén tartott papírtörülközőt, és bezárkózott a fürdőszobába. A Három Párkák iránti tapintatból kinyitotta a csapokat, lehúzta a vécét, és bekapcsolta a mosógép centrifugáló programját, s csak az ezzel járó éktelen zaj fedezékében adta át magát a katartikus nevetésnek. Sultan nagy-nagy bajba került, mert neki is szörnyen kellett röhögnie, ám ő szem előtt volt. Ezért úgy tett, mintha sírna, tenyerével ernyőzvén el arcát. Közben a fura fogat kiért a kertbe. Végül Sultan emlékeztette magát szülője mártíriummal is felérő életére, és legott átalakult felmentő sereggé. A Párkákat kiszabadította, a viháncoló ebállatokat elrekesztette a málnásban.

A matrónák pihegtek. Elrendezték rojtjaikat, bár öltözékük eredetileg nem volt rojtos. Letörölték magukról a fű zöldjét, a fenevadállatok nyálának habját. Az állóvízszerű észjárásáról ismert középső Párka borzadva kifakadt. – El innen, testvéreim! Ha még nem késő! Lehet, hogy máris végzetesen megfertőződtünk gyermekágyi lázzal! Sultan megpördült a tengelye körül. Sürgős bebocsáttatást kért a fürdőszobába, hitveséhez. Magukra zárták az ajtót. A Három Párkák odagyűltek hallgatózni, ám a legintenzívebb rosszindulattal is csak arra következtethettek, hogy a házaspár viharosan mos, tusol, vécét öblít és fulladozva sírdogál épp. – Látjátok?! – sóhajtotta drámai hanghordozással az anyapárka. – Nem való hozzá, ha mondom! Tudjátok, ki...! Megtébolyult mindkettő! – Menjünk innen, amíg nem késő! – jajongott a középső Párka. Lehet, hogy bubóvírusuk is van! – Micsodájuk? – firtatta az ifjabb Párka, felkészülve a lehető legrosszabbra. – Bubó! – felelte a rettegő. – Jaj, csak azt ne! Amikor úgyis oly kérészéletű az ember! Az anyapárka hevesen bólogatott. – Kérész, kérész! Kívánom a... tudjátok, kinek, hogy legyen az élete minél kérészebb! Ezzel elsiettek. Chantal vakon hitt benne, hogy soha, soha többé nem látja őket. Legott el is kapta a nosztalgia. – Kevesen mondhatják el magukról, hogy egyszerre három anyósuk is volt! – sóhajtotta. Nem sejtette, mennyire elhamarkodta a múlt időt! Járványtankönyvéért rohant, mert erősen izgatta a bubóvírus miléte. – Na? – kérdezte Sultan. – Megvan?

Nem lett meg, bár sejthető volt, hogy az illető kórokozónak a bubópestishez lehet köze. Chantal ezután különös szeretettel bánt a bernáthegyivel, valamint mésalliance-ból származó, tüneményes kölykeivel: hálája is erre kötelezte. Ekkorra már saját barátaik is tudták, hogy számíthatnak rájuk, ha elutaznak. Néhány hétre rájuk bíztak egy hullámos papagájt. A macskák eszüket vesztették izgalmukban. Nem volt olyan magaslati pont, olyan megközelíthetetlen hely a lakásban, ahol ne tudtak volna a rémüldöző madár közelébe férkőzni. – Mit izgultok?! Meg lehet értetni a cicákkal, hogy nem bánthatják! – bizonykodott Bertin. Nos, nem lehetett. Ragaszkodtak hozzá, hogy bánthassák. A papagájt a fenti fürdőszobába zárták a bestiák elől. Ettől kezdve a cicusok egymást taszigálták félre a kulcslyuk elől. A madár abban a tudatban vendégeskedett a déli fekvésű lakosztályban, hogy az ajtón levő nyíláson át mindig ráparázslik egy szem, amely hol borostyánszínű, hol aranysárga, de többnyire égszínkék, mivel a profi szinten karatézó sziámi cicus folyton elverte a többieket a kulcslyuktól. A kezelési utasítás értelmében estelente meg kellett fürdetni a papagájt. A hupisárga madárka karmos lábaival biztosan megállt Sultan térdén. Onnan hajolgatott a víz fölé. Kényesen kortyolgatott, majd elvágta magát a férfi két tenyerén ringó hullámokban, és hempergőzve, dúdolászva fürdőzni kezdett. Ezt követően ismét kortyolt, majd újfent lubickolt egyet. Félóra múltával fárasztóvá vált. A víz rohamosan hűlt. A macskák is zajosan pofozkodva tülekedtek a kulcslyuk előtt. Sultan szappanozkodni szeretett volna. Nem lehetett, mert a papagáj válogatás nélkül ivott mindenféle léből. Chantalra hárult a hóhéri szerep. Kihurcolta az elkeseredetten küzdő madarat a kádból, és visszatoloncolta a kalitkába.

Amíg a papagáj náluk tartózkodott, csak kettesben fürödhettek, a vízimádó állatka kezelése két markos embert követelt. Sultan Hupipinek becézte a vendéget, s a fejébe vette, hogy megtanítja beszélni. Szamár ötlet volt, hiszen Hupipi már régen túljutott első nyelvleckéin. Tanára alkalmasint valami pipázó öregasszony lehetett, mivel a kismadár rekedtes, éles hangon csúfolkodott, s a cikornyás szöveg végén nagyot sercintett. Sultan kitette a lelkét művészien szavalt, énekelt a papagáj okulására. Hupipi érdeklődve hallgatta, ám az előadás végeztével mégiscsak megmaradt saját szókincsénél. – Apadt tökű, vén szenilis! – rikácsolta, s köpött egyet. A nyitott ablaknak köszönhetően a környékbeli szajkók igen hamar elsajátították a formulát, s amikor éppen nem volt hangulatuk a hagyományos „srék-srék”-szöveghez, az új dalt fújogatták. Sajnos, a szomszéd meghallotta! Clinton érzékeny lélek volt azonnal magára vett mindent, s ilyenkor viszonylag könnyen nyúlt a flintáért. Alighogy kiengedték a sittről, már vitték is vissza a zsaruk. Clinton immár valóban elhanyagolta a családját. Az ebkölykök cseperedtek. Csillapíthatatlanul vonzódtak a macskákhoz. A bestiákat meglepte a virslik rohamos fejlődése, pláne az, hogy viszonozni merészelték az ő kíváncsiskodásukat. Eldördültek az első pofonok. Időközben az anyaeb elrendezte fejében a dolgokat, és tévedhetetlenül meg tudta különböztetni csemetéit az ostoba macskáktól. A kölykeit ért pofonokat mindenáron meg akarta torolni. Sultan pechjére. A bestiák hamar rájöttek, hogy a kecstelen kutya csak felfelé tudja használni a lépcsőt, lefelé jövet mindig előveszi feneketlen mélységiszonya, és reszketve lecövekel. Pompás mulatság volt!

Többnyire a sziámi cicus indította el a láncreakciót: becserkészett egy gyanútlan kölyköt, és jóízűen képen köpte. Erre az anyaállat teljesen elborult, és űzőbe vette a tettest. Gyerekjáték volt a lépcső tetejére felcsalni a nagy marha kutyát. Odafönn a furmányos macska sikkesen sarkon fordult, és leslisszolt a nappaliba a bernáthegyin pedig kitört a pánik. Ekkor lépett színre Sultan, a hős megmentő szerepében. Először mindig megpróbálkozott az anyaeb lecsalogatásával. Mindig fel is sült vele. Azután tűzoltókocsiként nínó-nínózva felrobogott a lépcsőn, ölbe vette a mázsás testet, és lecipelte. Néha naponta ötször is. Ilyenkor az összes macska ártatlanul mosakodott valamely magaslati ponton. A sziámit visszafojtott röhögés rázta. Egyedül a gombócfejű cicus nem vigyorgott, még a bajusza alatt sem, mert ő meg reggelente csinált cirkuszt, midőn vendéglátói hálószobájába lopódzva egyszerre csak kimászott a tetőablakon, és legott lecsúszott a cseréplejtőn. Átbukfencezett az ereszen, ám az utolsó pillanatban mindig sikerült elkapnia a csatorna peremét. Ezután csak lógott, és miákolt, míg valaki – jobbára Sultan – a megmentésére nem sietett. A férfi minden alkalommal megfogadta, hogy most aztán nem kúszik ki a tetőre. Hozza le Marilynt a Bat-, a Szuper- vagy a Pókman, ő fütyül rá. Végül persze csak nekivágott, amikor már nem bírta hallgatni a csüggedten csüggeszkedő cicus segélykiáltásait. Rendszerint ilyenkor hangzott el a szokásos szlogen a reggeli rádióműsorban. – Tudja ön, hogy kicsoda? – Egy barom – vágta rá Sultan morconnan, és tovább ereszkedett a vészesen lejtő cseréptetőn. – Egy hatökör! – Ön a Napsugár Rádió hallgatója! – kiáltotta a műsorvezető eufóriától elcsukló hangon. Sultan leért a macskához.

Chantal utánahajította az összecsomózott lepedőkből hevenyészett hágcsót, és a férfi visszakapaszkodott az ablakhoz, a hóna alá csapott, cseppet sem doromboló, sőt foggal, körömmel tiltakozó cicussal. Egy napon megérkezett a bernáthegyi gazdája. Nagyon szívesen megajándékozta volna Chantalt egy kölyökkel, ám a lány csak szipogott, búcsúzóul egyenként magához vonta a borjúnyi bébiket és az anyaállatot. Egyszerre csak hazavitték a gombócfejű cicát, a tonkinézt, a sziámit is. Kiderült, hogy nem lehet élni nélkülük. Szomorúan teltek a napok. Elábrándoztak: ha majd lesz egy kertes házuk, légiónyi teremtménnyel veszik körül magukat. Sultannak akadt egy-két kikötése. – De egyik dög sem teheti be a lábát a házba! Na jó, a cicák bejöhetnek a nappaliba. Talán még a kutya is. De a hálószobába tényleg egyik sem léphet be! Na, esetleg a legkedvesebb... Meg a legkisebb, mert neki törődésre lesz szüksége. Egy cica elfekhet a lábunknál is. De a kutya tényleg nem mászhat fel az ágyunkra. Legfeljebb vasárnap reggel. Talán még karácsonykor. Meg a születésnapomon. Hát így festenek a kikötéseim! Chantal, elég erősnek érzed magad, hogy megfelelj ezeknek a drákói követelményeknek!? Hirtelen eszükbe jutott, hogy Symur hamarosan hazajön, és nekik még nincs lakásuk. Ismét kitört rajtuk a fészekrakási pánik. Kéz a kézben járták végig a hirdetésekben közölt címeket, hogy lelki támaszt nyújthassanak egymásnak. Az egyik kiadó lakásban bokros teendőik elvégzésében zavarták meg a háziakat. Érkezésükkor a család apraja-nagyja csótányokra vadászgatott. Ami azt illeti, volt mit kergetniük a padló és a falak feketéllettek a fürgén menekülő rovaroktól. A hajszában a háziak gekkója is részt vett. A gyerekek gyakran hajba is kaptak vele a zsákmányon.

Néhány száznyi zavarosan repülő apró bogarat is felfedeztek a légtérben. Ám olyan sietve távoztak a bérhajlékból, hogy soha nem jöttek rá, miféle lényeket láthattak. A következő helyen két ifjú nő fogadta őket. Mondták, nyugodtan nézzenek körül. A maguk részéről a házi kedvencet, a lompos ebállatot bolházták. A lakás négy parányi helyiségből állt. Hajdan egy nagyobb hajlék szerves része lehetett, azután hevenyészve leválasztották jószerivel csak a hangulatos boltívek maradtak meg, legfeljebb harminc négyzetméteren. A fürdőszobába csak oldalazva lehetett eljutni, a vécét a kádon átmászva kellett megközelíteni, a mosdókagylóhoz legfeljebb ipari alpinisták férhettek hozzá. A konyhába asztal már nem fért, a pultnál állva kellett táplálkozni, a mosogató mellett. A két ifjú nő észre sem vette távozásukat, mert éppen abban a pillanatban hallattak diadalüvöltést, elejtvén a kutya bolháját. A következő fészekben pokoli meleg volt, a falak is izzadtságtól gyöngyöztek. A tulaj megokolta a dolgot: a fűtőnek hajszálnyit az agyára ment, hogy hajdan gőzhajón dolgozott. Addig rakja a tüzet, míg a ház el nem indul. Arra a kérdésre, miszerint miért is kell ebben az évszakban fűteni, nem tudott felelni. Viszont kidomborította, hogy néhány bútort szívesen átenged a lakással. A márványlapos asztalt, például. Szemügyre vették a darabot. – Ugye, szép?! – nyögte kéjjel a gazda. – Biztos, hogy nem láttak még ilyen mesés márványt!? – Asztalon sosem – bólintott Sultan. – Miért vésték bele, hogy „Antoine Smith, élt 63 évet. Nyugodjék békében”!? Chantal csatlakozott. – Meg azt, hogy: „A legjobb férj és apa”? Végül elkérték az utolsó fűtésszámlát, és annak megtekintése után rohanvást távoztak. Sultan a lehető legrosszabbkor vesztette el az állását, amely ugyan eseménytelenül unalmas volt, ám jól jövedelmezett. Munkáltatója

külföldre utazván nem vitte magával a szokott testőrhadat, egy helybéli cégtől bérelt néhány fegyveres morcot. Harmadnap lelőtték. Futó munkanélküliség után Sultan egy politikus szolgálatába szegődött. A gazda gimnazista leányát őrizte. Ez a munka maga volt a pokol. Reggel iskolába fuvarozta a leánykát, délután érte ment, majd elvitte ide-oda: temetőkbe, elhagyott bányákba, a serdülő kedve szerint. Nem voltak meghitt viszonyban. A leány keresetlen egyszerűséggel Gorillá-nak becézte testőrét. Nevezte továbbá Gólem-nek, Dromi-nak, Izomagyú-nak és Hé, Tökfej!-nek is. Őt Berna kisasszonynak kellett szólítani. Berna kisasszony reggelente úgy ült be a Sultan által vezetett Porsche hátsó ülésére, mint egy átlagos kamaszleány. Indulás után maga felé tekerte a visszapillantó tükröt, fésűt, hajzselét ragadott, és legott elvarázsolta magát. Mire az iskolához érkeztek, bal arcfelét feltupírozott tincsekből álló hínárcsomó fedte el, a ragacsos képződmény belelógott a szemébe, szájába. Ajkára fekete rúzst kent, szemére eszelős ködöket vont. Matrózblúzát, fekete szoknyáját begyömöszölte Sultan ülése alá, és zongorabillentyű-mintás nagykabátot öltött. Olykor-olykor a fogsorát is a kabátjához igazította a fekete szemceruza segítségével. – Hogy tetszem? – kérdezte testőrét. – Nem tetszik, Berna kisasszony. Nem emlékszem, hogy ismertem volna valakit is, aki ennyire nem tetszett. Nem is tudom, honnan vehetnem a hasonlatokat, ha érzékeltetni akarnám az ön milyenségét. Sultan azt remélte, hogy Berna elégedett lesz a válasszal. A férfiúi logika felől nézvést a leány csakis azért csúfította el magát, mert nemtetszést akart kiváltani. Sultan eláshatta a logikáját. Berna megsértődött. – Úúúgy?! – kérdezte vészjós éllel. – Szóval nem tetszem?! Mintha maga olyan szép volna, Dromi!

– Mármost én genetikailag vagyok nem szép, ellentétben magával, aki kozmetikáikig bűn-csúf. Délutánonként négy-öt efféle leány is beült a Porschéba. Gyakran minden konkrét cél nélkül csak kocsikázni akartak. Közben egymást túlkiabálva megvitatták az őket foglalkoztató kérdéseket. Leginkább a meghalás izgatta őket. Ennek a témának Berna volt a specialistája. Sultan egyáltalán nem akart rájuk figyelni, de kénytelen volt végighallgatni kiabálós társalgásukat. – Nekem halálvágyam van – tudatta Berna kisasszony a barátnőivel. – Meg akarom ismerni a halálba vezető szenvedést. Mindaz, ami ott túl van, csakis jobb lehet az itteninél. Külső jegyeimmel azt akarom érzékeltetni, hogy a többiek senkiek. Megvetem őket. Körülbelül ebből állott a leány lelkivilága. A barátnők lelkesen helyeselték az elsöprő erejű halálvágyat, és egyként kívánták az oda vezető utat burkoló szenvedést. Sultan elpanaszolta Chantalnak, hogy mit kell hallgatnia. Hitvese derűsen legyintett. – Biztosan neked is volt valami dilid sráckorodban. Mindenki átesik ezen. Nincs serdülő kölyök, aki ne gondolná, hogy különb másoknál. A kisgyermek még harmadik személyben beszél önmagáról. Azután kialakul az én-tudat, és ez rendkívül megrázó. E változás első fázisában az ember még azt hiszi, hogy mindenki más önmagának idegen harmadik személyű senki maradt, egyedül nála alakult ki az „én”. Ettől aztán elszáll az agya. A második fázisban már tudja, hogy mások is „én”-nek tekintik magukat. Neki ezt valahogy felül kell múlnia. Addig töpreng, míg kieszeli, miként lehetne a többinél különb „én”. Ekkor jönnek a különféle kamaszdilik. Érted? – Nem, úgyhogy biztosan roppant szakszerű voltál. – Bernád filozófiai alapállása megegyezik a vaskalap tudósokéval: „Mi nem gondolkodunk! Tudunk!”

– Ettől függetlenül a falra kúszom tőle. Felmondok. – Ugyan. Gondolj arra, hogy az a serdülő most éli meg a nagy káoszt. Semmi sincs úgy, mint az altatódalokban. Kompenzálnia kell csalódásait, szorongásait. Legyél hozzá sokkal kedvesebb! Jót fog tenni a kapcsolatotoknak. Sultan megfogadta a szakember tanácsát. Szerfelett nyájasan beszélt Bernával. Ennek eredményeként a lány megengedte neki, hogy vele és társnőivel együtt készüljön a magasztos halálra. Minden nap adtak maguknak valami jó kis szenvedés-feladatot. Például elmentek a tök szenilis nagynénihez, és órákon át hallgatták, milyen is volt a világ „az ő idejében”. Vagy – kínok kínja –, nagyobb dáridóval járó vendégség után elmosogattak otthon. Minden éjjel másik lánykának kellett a temetőben hálnia, a szoktatás végett. Berna hívei nyafogtak, túl nehéznek találták a kín-gyakorlatokat. A lány készen állt a vigasszal. – Amikor már alaposan kiszenvedtétek magatokat, éretté váltok a gyönyörű halálra. Ezt tartsátok szem előtt. Így hát a lánykák megpróbálták szem előtt tartam a pazar végcélt. Úgy éltek, mint megannyi Hamupipőke. Még a fehérneműjüket is maguk mosták! Iszonyatosan szenvedtek. Bernának ez sem volt elég. Egy délután közölte Sultannal: irány a régi kőbánya. A sivár dombok között sorba állította barátnőit a Porsche oldalánál. – Dromi, most maga jön! Sorban csapja rá az ajtót a kezükre! Sultan a fejét ingatva felült a kocsi elejére, és rágyújtott egy cigarettára. – Nem hallja?! – Berna szeme fekete tüzeket lövellt. – Tegye, amit mondtam! – Tegyék meg maguknak, ha ragaszkodnak hozzá. Egyébként a nevem Sultan vagy Peston. Akármelyiket választja is, mindig toldja

meg egy „úr”-ral. Különben nem hallom meg, amit mond. Amúgy pedig nem az inasa vagyok, hanem a testőre. Bár nem fér a fejembe, minek annak testőr, aki folyton be akar krepálni. – Megmondom, Izomagyú! Apám azért fizeti magát, mert ujjat húzott a maffiával, és attól tart, hogy a gengszterek rajtam keresztül állnak bosszút. Sultan bólintott. – Nekem is mondta. Maga viszont szenvedni és halni vágyik. Soha jobb alkalmat. – Megvetem magát! – közölte a leány. – Na, csapja rá az ajtót a kezükre! Sultan beleszívott a cigarettába. – Mi lesz?! – kiáltotta Berna. – Az elődje mindig megtette! – Ezért kellett helyette utódot keríteni – bólintott a férfi. – Nem veszek részt a szado-mazochista szeánszon, hölgyeim. Csak csinálják, ha ragaszkodnak hozzá. – Szarházi! – sikoltotta Berna. – Maga egy zéró, egy dupla zéró! Ha székre állna, akkor sem érne föl az én szellemi magaslataimhoz! – Szegénykém! – sóhajtotta Sultan. – Valóban páratlan teremtés vagy! Ilyen hülyét csak kivételesen láthatni a mi égövünk alatt! – Kirúgatom! – visította Berna kisasszony. Azzal fogta magát, és a hátsó ajtóhoz parancsolta barátnőit. Sorban rávágta az ajtót félve odadugott kezükre. Sultan egy szekérderéknyi sírdogáló leánnyal hajtott vissza a városba. Bernácska a sminkjét törölgetve ült közöttük. Kibontotta hajából a ragacsot, és felöltötte matrózblúzát. – Miért nem vágtad rá az ajtót a saját kezedre? – szipogta egyik társnője. – Mert engem szenvedéssel tölt el a ti fájdalmatok látványa. Mindőtökért kínlódom – hangzott a kennethes válasz. Sultan felkacagott.

– Berna kisasszony örökölte a papától a politikus-mentalitást. Megfigyelték már, hölgyeim? A politikusok a mi fejünket nyomják a víz alá, ám közben megesküsznek arra, hogy nekik is kínzó nehézlégzésük van. A politikus az, aki közérvényt szerez az akaratának. S mit akar? Hatalmat. Fölöttünk. Na, így leszünk mi közhülyék. – Oké, Dromi! – sziszegte Berna. – Ezt elmondom a papának! Megszólalt a töprengésre hajlamos barátnő. – Csapd rá az ajtót a kezedre! Utána mosogasd el a szennyes edényt, fényesítsd ki a bútorokat, mosd ki a harisnyádat, menj el a szájdiarés nénikédhez, és aludj kinn a temetőben! Te is! Különben elfelejthetsz minket az összes szenvedéseinkkel! – Nem érted, te szerencsétlen! – Berna őszintén megrendültnek látszott. – Be akarsz olvadni a masszába?! Olyan akarsz lenni, mint a tömegek?! Azt akarod, hogy megvesselek, mint a többi senkit? A barátnő pányvázta az ebet a karóhoz. – Miként leszel te nagyszerűbb attól, hogy minket szenvedtetsz?! Na?! Sultan kecsesen vezette a Porschét immár nem kellett beleszólnia a társalgásba. Megszületett Bernácska ellenzéke. A rebellis leányzó soha többé nem tartott velük. Berna megszabadult tőle. Mazo-klubja tovább működött. Egy szép napon, alkonyattájt, azzal állt elő, hogy lógjanak be a magas halálozási mutatójáról hírhedett közkórház proszektúrájára, ahol is csendes meditációval tölthetnének el néhány órácskát. Sultan nem tagadhatta meg hivatását, őt azért fizették, hogy testőri szolgáltatást nyújtson. Így hát a vacogó lányokkal tartott, kerítésen, alagsori folyosón, árkon-bokron át. Míg a szenvedni vágyók a hanyagul lesikált boncasztalok között meditáltak, ő a terem előtt őrködve szolgáltatott.

Amikor elunta, rájuk zárta az ajtót, és távozott, tudván, hogy a jégszekrények fiókjaiban tárolt illetők nemigen tehetnek kárt védencében. Hosszú-hosszú órák múlva tért vissza. Pechje volt, addigra Berna elájult félelmében. Cipelhette a lány testét a kopáran kongó alagsori folyosókon, magas betonkerítésen át. Bár Berna továbbra is kitartott a halálvágy mellett, valamint rafináltan gondoskodott mások szenvedéséről, hogy ezáltal biztosítsa magának a kellő dózisnyi kínt, e kaland után nem volt többé a régi. Megesett, hogy olyan elfoglaltságot keresett, amit a tömegek is kedveltek. Sultan cseppet sem örült a változásnak. Ugyanis neki kellett a diszkóba fuvaroznia Bernát. Ha a leány táncolt, ő elálldogálhatott mellette, majd az asztalánál ülve végighallgathatta a fiúk etetésére kiagyalt marhaságokat. Rájött, hogy Chantalnak nincs igaza. Ez nem normális kamaszdili. A lány patológiás eset. Ezért aztán már-már megörült, amikor egy átdiszkózott este végén felfigyelt rá, hogy két kocsi követi a Porschét. – Berna kisasszony, én most kiszállok – közölte, a tükröket szemlélve. – Eljött a maga ideje. Most aztán baromian szenvedhet, útban a nirvánába! – Mi van, Tökfej? – Isten önnel, kisasszony. Most majd válogatott kínzások közepette agyonlövik kegyedet. Jó mulatást. Sultan fékezett, s feltett szándéka volt, hogy elhagyja a fedélzetet, mielőtt még utolérnék őket. Berna néhány mozdulattal átalakította a Porschét, s úgy eltűnt a hátsó ülés támlája mögött, mintha soha ott sem lett volna. Jelenlétét csak fogvacogó sikoltozása árulta el. – Peston úr! Védjen meg! – kiáltozta. – Nem akar meghalni? – érdeklődött Sultan. Remélte, hogy a lány azt feleli: de igen és ez esetben ő elmehet.

Mindazonáltal elbizonytalanodott. Egyfelől gyávaság lelépni a szituációból. Másfelől is az. – Még nem készültem fel a halálra – vacogta Berna. – Kell még vagy ötven év – bólintott a testőr. Mégis Chantalnak volt igaza. A kisasszony nem patológiás, csak kamasz. Gázt adott. A Porsche fürgén nekiiramodott. A fatális üldözők nem tágítottak. Sultan válogatás nélkül megszegte az összes létező közlekedési szabályt. Repesztett járdán, döngetett tilosban, száguldozott egyirányú utcákban a forgalommal szemközt. Akár napalmot is szórhatott volna, a város zsarui alighanem szabadnaposak voltak. Előszedte a stukkerét. Éppen ideje volt, mivel az üldöző kocsikból már régebben lőttek rá. Közben még azt is hallgatnia kellett, hogy a rettegő leány a magára borított üléstámla alatt az ő nevét gyakorolgatja. A Porsche berobogott egy parkolóházba. A kuckójában ülöngő őr hökkenten bámult a szétfröccsenő sorompó darabkái után majd a száguldvást érkező BMW-ket is megcsodálta. Ezután a telefonkagylóért nyúlt, de nem találta azt, mivel a második kocsi elsodorta kabinja felét. Sultan felspriccelt a legfelső emeletre. Elbújtatta a kocsit a felhajtó közelében, s amikor a BMW-k felértek, a hátuk mögött kitörve visszafelé indult. Néhány szinttel lejjebb ismét elrejtőzött. Trükkje csaknem bejött, az élenjáró üldöző elszáguldott mögötte, ám a második kocsi vezetője észrevette a Porschét. Verekedni kellett. Sultan kigurult az autóból, megbújt egy oszlop mögött, majd az odasereglő fegyveresekre vetette magát. Tudta, hogy nem normális. Egy se épeszű, ki testőrnek áll. Elkeseredésében kegyetlenül lefegyverezte és halomba pofozta a négy gengsztert. Mire végzett, s kifújhatta volna magát, visszatért az első BMW, az is négytagú gólemkommandót ontott ki magából.

A gyorsan fáradó testőr számtalan ökölcsapást és rúgást állott ki, mielőtt megkörnyékezte volna az ájulás. Kénytelen volt előszedni a fegyverét. Bár az utóbbi időben csak Bertin mókásan pattogó ketyeréire lőtt, mégsem jött ki a gyakorlatból. Alighanem a vérében volt a pontosság. Elképesztő lövéssorozatot mutatott be. A támadók nem is hittek a szemüknek. Hiszen alig-alig sérültek meg. Viszont stukkerük nyirkos szappanként röppent ki a markukból. Sultan felszökkent az olajfoltos betonpadlóról, és puszta kézzel folytatta javító-nevelő célzatú tevékenységét. A háta mögé lopódzó killerek ellen bevetette az önvédelmi nadrágtartót. A fémcsat segítségével két pasast szedett le. A maradék kettőt ököllel fektette ki. Azután összetakarította a rendetlenül heverő testeket, és a romhalmaz tetejére ült. Kifújta magát. Berna kimászott a kocsiból, szemügyre vette a takarosan összegereblyézett martalócokat. Szeme sem rebbent. Már nem vacogott, nem reszketett. Végigmérte viseltes testőrét, és odalökött neki egy papír zsebkendőt. – Pocsékul néz ki, Gorilla. Legalább az orrát törölje meg. Viszolygok az összevert pacákoktól. Időközben a parkolóőr megtalálta telefonkészülékét, és kihívta a zsarukat. Sultan eleinte nem értette, minek jönnek a rendőrök, hiszen ő már mindent elköpült. Amikor azonban a falhoz terelték, megmotozták, majd gumibottal finomabban összeverték, sejteni kezdte, minek is jöttek. A riporterek varázslatos gyorsasággal gyűltek a tetthelyre. Mivel Sultan nem volt publikus állapotban, Berna nyilatkozott a történtekről. Pár tőmondatban összefoglalta az eseményeket, azután rátért régi mániájára. Gondolta, végre híveket szerezhet a meghalásnak.

Az egyik riporterben emberére talált. A fickó rászorította, hogy a tárgyról beszéljen. Mi több, azt is meghatározta, mi a tárgy. Persze, könnyű volt neki mindig őt küldték, ha a folyton mellé- és félrebeszélő miniszterelnököt kellett elővenni, hogy számoljon már be arról, hová is kormányozza az országot. Serdülő gyermekével ellentétben az apa kinyilvánította háláját. Jutalmul két új fogat és egy autót vett lánya testőrének. Az álomkocsi begördült Symur garázsába. Sultan órákig ült benne, áhítattal tapogatva a kormánykereket, a felékesített karácsonyfával vetekvő műszerfalat. A komputervezérlést. Chantal is megtekinthette a gyönyörű autót, noha előbb meg kellett esküdnie, hogy nem fogdossa össze a vakító metálos karosszériát és visszafogja örömkönnyeit, mivel a sós pára árthat az érzékeny műszereknek. Sultan előkészítette a másnapi varázslatot. Beprogramozta a komputert: a motor reggel hétkor induljon be, és melegedjék, amíg ő leér a garázsba. A tervezett útvonalat is beírta a gépbe. Izgatottságában álló éjjel nem aludt. Hatkor kiszökkent az ágyból, fogat mosott, kapta a szakállborotvát – azután csak bámulta tükörképét: hiszen a fél bajusza eltűnt! A tragédia láttán Chantal zavartan bevallotta, hogy előző este tarra borotválta a lábszárát, és – úgy rémlik –, használat után elfelejtette visszaállítani a késeket a megszokott állásba. Sultan még ezt is megbocsátotta lázas izgatottságában. Megnyírta szakállát, maradék bajuszát, majd kiült az ablakba – és várta a varázslatot, miként a Télapót. Hitvese kérlelte, hogy inkább beretválja csupaszra az arcát, semhogy fél bajusszal járkáljon a világban, mivel felemás szőrzete káprázatosan hülye kinézetet kölcsönöz neki. Sultan meg sem hallotta a fohászt. Gyermekkora karácsonyai óta nem érezte a feszült várakozás ilyetén izgalmát. Elérkezett a hét óra. A garázsból nesz sem hallatszott. Talán késik a komputer órája.

Sultan hét óra három perckor megtört aggastyán benyomását keltette. Csalódott a technikában. Az álomautóban. Cserbenhagyás esete forgott fenn. Komputervezérléses álomautó?! Cifra ócskavas. Szemétláda! Megpróbált kiizzadni valami fölényes megjegyzést, hogy kivágja magát a blamáló helyzetből. Csak nyögni tudott. Chantal gyengéd részvéttel figyelte férje rohamosan szürkülő arcát. Hét óra öt perckor rettenetes robajlással ledőlt a garázsajtó. Az álomi autó átrobogott a kerten. Nesztelenül duruzsoló motorral, ámde éktelen recsegéssel lebontotta a kerítést. Azután nekivágott a beléprogramozott útiránynak. Sultan szélütött kiáltást hallatva effélét tán: „Jézusom, sebességben hagytam!” marokra kapta a kocsi távkapcsolóját, levetette magát az ablakból, és űzőbe vette a szökevényt. Lóhalálában üldözte. Csak harminc méterre kellett volna megközelítenie, hogy megfékezhesse a távkapcsolóval. Vaktában nyomkodta a gombokat. Sikerült működésbe hoznia a riasztót. Az ablakemelő motort. Az ajtónyitó szerkezetet. A kocsi hisztérikusan vijjogva villogtatta lámpáit, felhúzta és leengedte ablakait. Kitárta és becsukta az ajtókat, akárha a szárnyait lengetné. De nem állt meg. Kilencvenes átlagtempóval haladt a kijelölt úton. Sultan végigloholta a várost. Szemtanúja lehetett a rebbenékeny gyalogosok ugrómutatványainak. Elismeréssel adózott a bámulatos reflexszel félremenekülő autósoknak. Az álomkocsi célhoz ért, és önállóan leparkolt. Karcolás sem esett rajta. Sultan végig kitartott, miként a maratoni futók. A célban görcsbe merevült végtagokkal elterült az autó mellett.

Még akkor is bőszen markolta a távkapcsolót, amikor a helyszínre érkező rohammentő orvosa telepumpálta a vénáját kalciuminjekcióval. Aznap este megkapták Symur táviratát. Egy hetük maradt a költözésre. Lehet, hogy végre melléjük szegődött a mázli?! Ingerlő hirdetést olvastak az egyik lapban: „Hatszobás, kertes ház nagyon olcsón eladó.” Futottak. Hasig érő sárban találták meg az építkezést, amelynek területén belül a ház állott. Omladozó kerítés szegélyezte a majd száz négyzetméteres kertet. Betonkeverők brummogtak, dömperek zötyögtek a kátyúk közt. Drámai házaspár fogadta őket. A hajszolt tekintetű, galambősz matróna elindult előttük, hogy megmutassa a kétszintes hajlékot. Sűrű párafelhő gomolygott odabenn. Gőzölögtek a rozsdállódó radiátorok. A málladozó falra amőbalégiókat festett a penész. A himbálózó falépcsőn felkapaszkodtak a tetőtérbe. Benéztek a szánandóan rothadó szobákba. – Nagyon régen épült? – kérdezte Chantal. – Igen. Tavaly – bólintott az asszony. – És máris leomlott az erkély? – Picit. – Ledőlt a kapu? – Picit. – Teljesen romos a ház körüli járda. – Istenem – sóhajtott a matróna. – Hiszen hideg volt télen! Ezzel belekezdett a ház előnyeinek ecsetelésébe, ám érvek híján nem jutott messzire. Az is feltűnt neki, hogy az érdeklődők a csukott ablakok előtt is lobogó függönyöket bámulják, ujjúkat tétován bedugják egy-egy falrepedésbe, majd hosszan néznek a padlón felemelkedő és lassan tovaúszó kőlap után.

Chantal egyre idegesebben kapkodta a szoknyáját, amelyet folyton a nyaka köré tekert a huzat. A matróna megtört. Könyörögve nézett rájuk. – Vegyék meg! Olcsón adjuk! Ősszel rájöttünk, hogy szörnyen párás a ház. Még a penész is megpenészedett. Szóltunk az építtetőnek, hogy valami baj lehet a szigeteléssel, végezze el a garanciális javításokat. Mire is ő lehordott minket. Ez csak azért lehet, mert én mosok! Főzök! Fürdünk! Növényeket tartunk! Naná, hogy párás! Szellőztessünk! Mutattam az ablakot, amit folyton nyitva tartok, hisz valahányszor becsuknám, mindig lezuhan egy cserép a tetőről. Még többet szellőztessek! Ne mossak! Ne locsoljam a virágokat! Minek fürdünk annyit?! Ha a szemközti építkezésen dolgozó munkásai észreveszik, hogy már megint kiöblítettem a harisnyámat, már megint főztem egy teát, és a lábamat is megmostam, napokig nem fogadják a köszönésünket, ráadásul beront a munkavezető, és felpofoz minket. Rosszul lakunk! Felelőtlenek vagyunk! Tönkrebarmoljuk ezt a gyönyörű építményt! – Lakás céljára épült az objektum? – érdeklődött Sultan. – Persze – bólintott az ősz apó. – Lakás ez. Nincs ezzel semmi baj, csak mi helytelenül élünk! Ezért a gőz, a pára, a penész. Ezért dőlnek a falak. Az építész megmondta, hogy fegyelmezettebben kellene laknunk. Úgyhogy gőzfürdőbe járunk, étteremben étkezünk. Kidobtuk a növényeket. Próbáltunk kaktuszt tartani, mert azt nem kell locsolni, de mind elrothadt a párától. Az asszony átvette a szót. – Amikor megroggyant picit a tetőtéri födém, az építész és munkavezetője a szemünkre lobbantotta, hogy a mi korunkban már nem kéne annyit... Hotelszobát veszünk ki, ha... Loppal terítem ki a mosott fehérneműt, mert azt mégsem vihetem a mosodába. Negyven évig játszi könnyedséggel laktam – másutt. Negyven évig nem sejtettem, hogy helytelenül élek. Most már tudom. Csak ne került volna milliókba, hogy szert tehessek erre a tudásra! Az építész szétkürtölte a környéken, hogy minő botrányos életmódot folytatunk.

Szégyenletemben a város túlsó végén vásárolok. Lefátyolozott kalapban osonok ki az utcára, nehogy ránk ismerjenek és leköpjenek az emberek. Nem bírjuk tovább! Nézzenek ránk! Negyvenévesek vagyunk! – Tétován megérintette a halántékát. Azt hiszem, kezd kifejlődni a kopoltyúm. Az ősz apó összekulcsolt kézzel eléjük térdelt. – Kérem, fogadják el a házat! Ajándékba adjuk! A fiatalok az ajtó felé menekültek. Hörögve lélegeztek. Chantal úgy érezte, nem mehet el így. – Termesszenek broméliaféléket. Páfrányt. Orchideát. Laskagombát. Ezek mind nagyon bírják a párát – tanácsolta kedvesen, majd hanyatt-homlok elcuppogtak a környékről. Elkeseredésében Sultan az eszméletvesztésig leitta magát a haverjaival. Mire felocsúdott kábulatából, hitvese már válni akart tőle. Értelmetlen lett volna kijózanodni. Így hát újra lerészegedett. Azután már percekre sem akart eszméletre térni. Ennek következtében a náluk vendégeskedő kutya közel került a végkimerüléshez. Ugyanis Sultan sejtette, hogy házasságügyi szempontból nem éppen diplomatikusan él. Miként javíthatott a helyzetén? Iparkodással! Hadd lássa Chantal, hogy az illuminációtól függetlenül lehet rá számítani. Sétálni vitte a kutyát. Útközben magához vett néhány korty italt, amitől újfent elhomályosult az emlékezete. Amint hazaért, hívta az ebet, és alaposan megsétáltatta. Jövetmenet befalatozott egy kis whiskyt. Midőn betántorgott a fészekbe, Chantal komoran pillantott rá. Talán azért, mert elhanyagolta a kötelességét? Ja persze, a kutya! Füttyentett, sétálni mentek. Egyszerre csak az ebállat nem akart többé sétálni. A póráz láttán szűkölve mászott a kanapé alá, esetleg a függöny mögé rejtőzött. Sultan szörnyen elfáradt az eb hajkurászásában.

– Hívd ki az állatorvost – mondta Chantalnak. – Valami nyavalyás baja van ennek a dögnek. – Aha – bólintott komoran a hitves. – A végét járja. Gyors egymásutánban ötvenszer is megjárattad. Neked kéne valami specialista. Mondjuk, kaphatnál vérbeömlesztést. Az alkoholodba. Továbbá: a hisztérikus kutyasétáltatásból azt szűrtem ki, hogy megveszel a monotóniáért. Menj el zacskóragasztónak, azt el nem unnád sosem. Tudsz rám figyelni? Csak egy szót mondok: válok. Sultan meghökkent. – Tőlem?! – Erről a – bátran ostobácskának titulálható – kérdésről egy vicc jut az ember eszébe. Becsöngetnek a rendőrhöz. Zsarunk kiszól. Ki az? Én! Én??? Sultan elkámpicsorodott. A nej válni akar. Újra jól leitta magát. Néhány napig Halálökölnél lakott. Deli délcegen ment haza, ezzel a hírrel: – Szereztem lakást! A tulaj öt évre külföldre költözik. Úgy döntött, túlad a javain. Már az ócskásra bízta a bútorait, midőn rájött, hogy jobban jár, ha csak bérbe adja a kéglit. Úgyhogy lakás van, csak holt üres. Mit szólsz? – Amúgy milyen a hajlék? – kérdezte Chantal. A válópert – költözés miatt – elhalasztották. Sultan ébren hánykolódik pitymallatig. Éhes, fázik, és ráadásul megalázottnak érzi magát, mind humán, mind maszkulin mivoltában. Fogadalmat tesz. Ha törik, ha szakad, ágyba viszi Chantalt. Pláne, mivel úgy fest, hogy törni is, szakadni is fog, ha ezzel próbálkozik. Minél nehezebb, annál izgalmasabb. Mit hágna meg az ember, ha nem volnának nehézségek? Momentán azonban sokkal éhesebb, mint amennyire fickós. Ölébe vonja táskáját, és minden zugot átkutat benne, hátha talál egy szem mogyorót, kekszmorzsát, akármit. Szerencséje nem hagyja cserben. Az ujjara tapad egy szem olvadt, megnyomorodott gumicukor. Félórán át is elnyammog rajta.

Nem hiába mondják, hogy a gumicukor varázsosan megnyugtatja az embert. Bár inkább jóllakatná. Tovább kutat. Furcsa holmit talál a táska fenekén. A lelet nem más, mint egy parányi fecskendő, a végén lévő tűvel egy apró, felirat nélküli fiolába szúrva steril műanyag csomagolásban. Sultan homlokráncolva eltöpreng. Megint az az éjszaka, amelyet a whiskytől, elkeseredéstől kábult dokival töltött! Hogy is volt? Jöttek a csótányok, kötelékben. Közéjük lőtt, összecsukható székekkel csapkodta, tiporta őket, hasztalan. Eközben valamikor elzsibbadt, alighanem a maláriás rohamtól. Arra ébredt, hogy a doki megdöfi a karját. Igen. Amikor legközelebb kommunikációképes állapotba került, a melankolikus mikrobiológus és gyanús csapata rég tovatűnt. Viszont az ágya alatt megtalálta a szépen becsomagolt oltószert. Bedobta a táskájába, és visszaájult a maláriába. No lám! Hátha még eszébe villan néhány fontos részlet! Hiába töri a fejét – amelyet különben sem e célból hordoz a nyakán –, nem ragyog fel a villanyújság. Forgatja a kis csomagot. Ha az maláriaellenes gyógyszert tartalmazna, akkor nyugodtan viselhetné a feliratot, miszerint azt tartalmaz. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a benne lévő oltóanyag nem más, mint a ragály ellenszere. Chantal arra eszmél nyugtalan álmából, hogy valahai élete párja parazsat fecskendez a karjába. – Mit adtál be? – sikoltja rémülten. Sultan elvigyorodik. – Semmi különös – feleli. – Ettől majd megjön a kedved. – Mihez? Várj csak: máris kedvem volna összekarmolni a fejedet. – Szerelmi ajzószert kaptál. Pár perc múlva úgy felajzódol, hogy még egy svábbogárral is szívesen szeretkeznél.

– Ez esetben sürgősen szert kell tennem egy svábbogárra, mert az halálbiztos, hogy veled nem érem be. Sultan nem csügged, noha újfent megaláztatott, az összes mivoltában. Ha váltig állítja, hogy Chantal vére megpezsdül, akkor annak előbb-utóbb meg kell pezsdülnie, a placebohatásból kifolyólag. Tovább színesítené blöffjét, ám exhitvese ráförmed. – Mire hármat számolok, mondd meg, mit szúrtál belém, különben... – Tudom. Vegyi támadást intézel ellenem. Nos: tűt szúrtam beléd. És most megreggelizhetnénk. Sultan az ablakhoz lép, és átles a függönyön. Szeme-szája tátva marad. Hiszen odakinn minden teremtett lélek pucéran jár-kel! Hová kerültek? Chantal is megejti a felfedezést. – Mi ez? Nudistacamping? – Sajnos, igen. Attól tartok, megszegjük a házirendet, ha ruhát viselünk. Vetkőzz. – És mi van akkor, ha megszegjük a házirendet? – A krokodilusok elé vetnek. Aki ilyen helyen nem mezítelen, az csak kukkoló lehet. – Kukkoló?! Én?! – Chantal hátat fordít az ablaknak. – Ezeket a pasasokat fehér szmokingban sem találnám kívánatosnak. – Várj csak, rögvest hatni kezd a szer – dünnyögi a férfi. Jégcsapkék szeme kajánul villog. – Éhes vagyok – sóhajtja Chantal. – Tuti, hogy van itt étterem. – Éhes vagyok ugyan, de inkább csontra fogyok, semhogy pucéran beüljek valahová! – közli a lány. – Próbálj csak visszaemlékezni, milyen helyekre vittél ebédelni házasságunk folyamán! – Na, milyenekre? – kérdezi kihívóan a férfi.

– A város légiónyi kínai étterme közül pont a legpitibbe cipeltél el. Amíg élek, nem felejtem el azt a szecsuáni húsételt! Azt a gyomormosást! – Erre az esetre speciel nemigen emlékszem, mivel utána sokáig mély kómában voltam. Én tehetek róla, hogy pont egy keletkínai kajáldát fogtunk ki?! – Na és a szovjet étterem, a Gulag? – A kuriózum kedvéért vittelek oda. – Nagy élmény volt, mondhatom! A bejáratnál a kezünkbe nyomtak egy bádogcsajkát, azután egy órácskát álltunk a kígyózó sorban, mígnem ránk került a sor, és megkaptuk a kondérból a répalevest. – Úristen! – nyögi Sultan. – Te képtelen vagy a szépre emlékezni? Mintha valami rémálom lett volna a házasságunk! – Mi szépre emlékezzem? A férfi bizonytalanul vállat von. – Nem is tudom. Talán... Chantal megszakítja hosszúra nyúló töprengését. – Egyáltalán, meglátogattad az anyádat? – kérdezi. – Az anyámat? – Sultan érzi, hogy sarokba szorították. – A körülmények nem tették lehetővé. De ha most nem vitatkozunk órákig, hanem elvégezzük, amiért Biswauba jöttünk, hamarosan újra otthon leszek, és megtekintem anyámat. Tudsz róla valamit? – Írtál neki a három év alatt? – Miért? Neked írtam?! Nos: hát hogy van az én áldozatos, szerető édesanyám? – Köszöni, megvan. Mostanában kétféle gyógyszert szed: érszűkítőt és értágítót. Előbbit a karjára, utóbbit a lábára. Sultan eltöpreng, majd felvillanó szemmel megjegyzi: – Hát ez olyan, mint a sárga trikolór! Hoppá, hiszen már megint cikized anyámat! Képtelen vagy tisztelni őt?! – A tényeket közöltem. Mellesleg tudok róla, hogy Symurnak küldtél lapot.

– A szemét...! – Nem tőle tudom, hanem az íróasztala fiókjától. Ecsetet kerestem benne, amikor megismertem az írásodat egy képlap hátán. Rendbe jött a trippered? – Ha most arra célzol, hogy más nők is megfordultak az életemben...?! Tudd meg, az elmúlt három évben az összes nővel platói kapcsolatot tartottam fenn! Abszolúte plátóit: kefélgettem minddel, de enni egyik sem adott! És te? Gondolom, te is mesélhetnél. Vagy csak Symur volt? Chantal nem reagál. Bolond volna elmesélni agyrémszámba menő kísérleteit, amelyeket avégből folytatott, hogy megtalálja Sultan utódát! Amikor Symur mindvégig ott volt az orra előtt! Méghogy ő pszichológus?! Régen vissza kellett volna adnia a diplomáját! – Éhes vagyok – közli. – Akkor eszünk. – Nem vetkőzöm le. – Ha te se, akkor én se! Menjünk! És csak figyelj, hogyan is kell uralni a szituációt! Vállukra kapják a táskájukat, és kilépnek a szabadba. Láttukra többen felhördülnek. Árulás, ármány! Ezek ruhában járnak! Sultan határozott léptekkel bevonul az étterembe. Az érzékeny Chantal félve lépeget mögötte, sejtvén, hogy érik a botrány. Majdnem biztosra veszi, hogy ma is éhen marad. Leülnek egy asztalhoz. A pincér azonnal mellettük terem. Ő is anyaszült mezítelen, miként a vendégek zöme, ám a megkülönböztethetőség végett pettyes csokornyakkendőt visel. Rosszallóan végigméri deviáns klienseit. – Kérem, ebben az öltözetben nem szolgálhatom ki önöket – közli ridegen. – Nincs más hátra, öltözzön át. Vagy fel – tanácsolja Sultan.

– Az önök öltözetére céloztam. – Nem csomagoltam szmokingot. – Kérem, távozzanak. – Nos – kezdi Sultan –, legyen megértő. Boldogan levetkőznénk, de van egy kis baj. Ugyanis hermafroditák vagyunk. Ez még itt is kínos, nemdebár? Sikkesen oldjuk meg a problémát: hozzon gyorsan valami étket, mi belapátoljuk, és már itt sem vagyunk. – Nem tehetem, uram – feleli komoran a pincér. – Legfeljebb akkor, ha levetkőznek. – Ugyan már, öregem – Sultan megpaskolgatja a fickó hátát. – Legyen humoránál. Tudja, mi lesz a zsiráf és a vakond keresztezéséből? – Nem tudom, uram. – Fúrótorony! És most omlettet kérünk, sok sonkával. Pirítóst, vajat, dzsemet, teát. – Lehetetlen, uram. – Azt tudja-e, mi lesz a kígyó és a sündisznó nászából? – Nem tudom, uram. – Szögesdrót, barátom! Siessen, mert kopog a szemünk. – Nem szolgálhatom ki önöket, uram – szögezi le a csokornyakkendős pincér. – Úgy látom, még nem vidámítottam fel kellőképpen. Újabb találós kérdés következik: két terhes nő ugrabugrál a lépcsőkön. Na, mit játszanak? – Sejtésem sincs, uram. – Vetélkedőt! Chantal felsóhajt. – Az egyáltalán nem érdekel, hogy veled mi lesz, ha még egy fárasztó találós kérdést felteszel? – Mi lesz, mi lesz? Enni adnak. Mielőtt belebonyolódhatnának a perpatvarba, a pincér tikkadtan rájuk szól.

– Nyomatékosan megkérem önöket, hogy hagyják el az éttermet. Avagy vetkezzenek le, mint a rendes emberek. Sultan mély sóhajjal a zsebébe nyúl. – Most rágyújtok, lehiggadok, és kezdjük elölről. A pincér úgy határoz, nem vitázik tovább. Hátat fordít, és éhükre hagyja őket. Chantal megjegyzi: – Attól tartok, estig is itt ülhetünk. Sultan rá sem hederít. Fogai közé harapja a cigarettát, ám nem leli a gyújtóját. Átkutatja száznyi zsebét, felforgatja a táskáját, de csak egy stukker akad a kezébe. Marokra kapja a fegyvert, mutatóujját ráfonja a ravaszra, és eltöpreng. Fogalma sincs, milyen harciasan fest. – Nyugodtan kérj tüzet valakitől – javasolja Chantal. A pincér által riasztott igazgató bősz léptei félúton elhalnak. A tekintélyesen mezítelen férfiú dermedten megtorpan a helyiség közepén. Megbűvölten fixírozza a fegyvert. – Van egy kis tüze, haver? – kérdi Sultan. A férfiú hátraint. A pincér égő gyertyával rohan elő. Tüzet ad Suhannak, leporolja az asztalukat, még egy fakó mosolyt is kicsihol magából. Sultan felismeri, hogy uralja a szituációt. Le sem teszi a stukkert. Elvigyorodik, kegyesen. – Biztosra veszem, hogy nem ismerik az alább következő vicceket: hajnaltájt hatalmas fekete autó fékez Rákék háza előtt. A felriadt család lassan kióvakodik az ajtóhoz. A küszöbön ott áll egy pakli cigaretta egy flaska ivóvíz és egy doboz városi levegő. A jövevények ekként köszöntik a háziakat: „Hello! Mi vagyunk a rákkeltők!” Más: nagyapa és unokája sétálgat az erdőben. Belebotlanak egy gyermekcsontvázba. „Tudom, ki ez! – kiáltja az unoka. A tavalyi bújócskaverseny győztese!”

Felcsendül a kacaj. A személyzet és a vendégek a térdüket csapkodják nevettükben. Sultan odasúgja a lánynak. – Bámulatos, mire képes egy stukker! Még a holtakból is kihozza a humorérzéket! Csak tudnám, hogyan került hozzám!? Lehet, hogy Wamba csempészte a táskámba? – Rendszeresíthetnéd a jobbnál jobb vicceidhez – morogja a lány. – A fegyverviselést. Hogy megkacagtasd az embereket. – Azt állítod tán, hogy enélkül nem eléggé szellemesek a tréfáim?! – Sőt azt állítom, hogy a stukkered a vicceid poénja. – Erről még beszélünk – sziszegi a férfi. Ráveti magát a fénysebességgel érkező reggelire. Az étkezés finisében könnyedén búcsút vesz az igazgatótól, és kilátásba helyezi, hogy ha legközelebb is ilyen példás kiszolgálásban részesül, méltatását nem mulasztja el bejegyezni a vendégkönyvbe ám ezúttal siet. – Van valamilyen gyors járású alkalmatosság ebben a peep showban? – kérdezi végezetül. A márványos pocakú, köldökében gránitkövet viselő férfiú meghajol. – Szolgálatára, uram. A tábor helikoptere megfelelő lesz önnek? A felszállásra várnia kell pár percet, mivel a pilóta éppen étkezik. Sultan legyint. – Magam is elboldogulok a géppel. – Nem kétlem, uram – csicsergi a férfiú. – Két okból gondoltam, hogy a pilóta is önökkel tarthatna. Egyrészt azért, hogy a végcélnál elkérje öntől a repülőút ellenértékét, másrészt azért, hogy visszahozza a gépet. Ugyanis a helikopter képtelen egyedül visszatérni... Sultan felkacag. – Volt egy autóm... – kezdi, ám az eszébe villan, hogy voltaképpen siet. – Ezt majd legközelebb beszélem el. – Végigméri a direktort és a mellette álló pincért. Megvakarja az állat a stukker

csövével, s töprengve megjegyzi: – Nem értem, miért az agyarukért mészárolják a boldogtalan elefántokat, amikor az ormányuknak jóval nagyobb hasznát vehetnék, szervcseréhez. Vegyék fontolóra, milyen pompás donor lehetne a derék állat. – Uram, ön könnyen beszél – feleli az igazgató kínos vigyorral. – Felöltözve, ugyebár...!? – Na, melyik nudista a pilóta? – firtatja Sultan, immár leereszkedés nélkül, sietősen. A táborvezető rámutat a sarokasztalnál ülő, meglehetősen jóképű és mezítelenül is méltóságteli fickóra. Sultan megtekinti a pasast, szeme sarkából Chantalra sandít, és máris nem tetszik neki a szituáció. – Na, jöjjön – int a fickónak a stukker csövével. Gonosz ötletet forgat a fejében. – Még nem végeztem a sült szalonnával – közli a pilóta. – Ember, ön nem a szalonnával végez, hanem magamagával! Tényleg meg akarja enni azt a szénhidrátokból és koleszterinekből álló időzített bombát?! Magának erős hajlama van az öngyilkosságra! Ilyen alakkal repüljek?! Erre bízzam szeretett hitvesem életét? Ámde mindegy már, kalandra fel! Hol a kulcs, hisz nincs is zsebe?! – A kulcsot a gépben tartom – feleli a fickó fennkölten. Sultan kézen fogja Chantalt, és az ajtó felé indul vele. A kijáratnál visszafordul. Szalutál a stukkerral. – Utánam a rigor mortis! – rikkantja. Elkötik a gépet. Sultan lepillant a magasból. Alant hangyányi pucérok rohangásznak, öklüket rázva. – Tudod, Chantal – mondja a férfi megfontoltan –, azt hiszem, egyedül a ruha teszi az emberi méltóságot. – Én meg azt hiszem, még órákig folytathatnám a felsorolást – morogja a lány, azon töprengve, hogy helikopterre vonatkozik-e a Serge-hez fűződő babona. Ha igen, akkor neki le kell jutnia a földre, amíg nem késő.

Sultan kényelembe helyezi magát a felszállás fárasztó manőverei után, és nekilát, hogy megismerkedjen a helikopterrel. Első felfedezését nem is osztja meg utasával. Ez ugyanis az üzemanyagra vonatkozik, amelyből meglehetősen kevésnyi áll rendelkezésükre. Chantal azonban leolvassa exhitvese elkomoruló arcáról, hogy valami gond van. Ezután elegendő egy húszperces pillantást vetnie a bonyolult műszerfalra, és máris érti, mi a probléma. Mire ő eljut a felismeréshez, az ominózus mutató belehajol a piros sávba. – Láttam egy filmet – tudatja Chantal. Nem mer letekinteni. – Abban is előállott ez a helyzet. A főhős előkapott egy flaska whiskyt, beletöltötte a tartályba, és vígan repültek tovább. – Honnan? – kérdezi Sultan. – Az ülés alól. – Nézd meg. Chantal átkutatja a gépet. Talál néhány szexmagazint, hetero-, biés homoszexuális tárgyúakat, de egy korty italt sem lel. – Leszállunk – közli Sultan. – Hová? Mert most éppen egy folyó van alattunk. Körülötte meg dzsungel. – Akkor vagy a vízre, vagy a dzsungelbe ereszkedünk, mese nincs – feleli a férfi megfontoltan. – Ez nem hidroplán. – Akkor nincs más hátra, mint a dzsungel. – Át kell öltöznöm – sóhajtja Chantal, belátván, hogy körömcipőben, selyemruhában nem jut messzire az őserdőben. – Van valami hullafoltmintás ruhád? – érdeklődik a férfi. – Az éppen megfelelő lesz. Van kendőd, fekete túliból, szemfödél típusú? Mi több! Lábcédula van-e nálad? – Fogd rám a stukkert, hogy nevetni tudjak. – Szavad nem lehet, egynapi sétautat győztünk le ezzel a huszonöt perces repüléssel. Azonkívül azt is megpróbálhatod elképzelni, mi történhetett volna, ha a szalonnazabáló pilótára bízzuk magunkat, és idefönn rájön az eperoham vagy a májkóma?!

Chantal felsír. – Miért is panaszkodnék?! A motor előbb elhaló sikolyt, majd néhány hörrenést hallat, végül leáll. A gépet elbűvöli a gravitáció. – Ereszkedünk – közli Sultan. – Zuhanunk – nyöszörög Chantal. – Ezzel őrjíted meg az embert! Minek neked most is súlyt helyezni az árnyalatokra? Ez egyszer Chantal nem szállt vitába a pasassal. Hermetikusan lezárja a szemét, és félhangosan fohászkodik. Úgysem imádkozott még sosem torkába toluló gyomorral. Mert még nem is zuhant soha. Hát igaz a babona Serge-zsel! Várja, hogy leperegjen előtte az élete. Arra ugyan várhat, semmiféle paramizéria nem siet a segítségére. Akár akarja, akár nem, a tényekkel kell foglalkoznia, vagyis a halálfélelem különféle jeleivel. Utálhatja a női hisztit, attól még remekül tud sikítani. Pláne, mivel a jelenlévő férfiú is jajveszékel. Hirtelen eszébe jut egy vers, a sorok átdübörögnek a fején, és arra késztetik, hogy a világba üvöltse őket. De nem teheti ám, mivel a költemény jogdíjas! Ezen – mint mindig – mérhetetlenül felbosszankodik. A helikopter egyre csak zuhan, a fák – miként nyársak – sietnek felé. Chantalt tökéletesen leköti a dühe. Manapság már minden szar jogdíjas! Aforizmagyűjtemények, ismeretterjesztő könyvek, minden, minden! Halálra szánták a szállóigét! A régi szép idők verselői még halhatatlanná válhattak azáltal, hogy soraik átmentek a köznyelvbe lásd: „Országomat egy lóért!”, mára ennek vége! A szerző és a kiadó hozzájárulása nélkül tilos dúdolni, idézni, használni ama dalokat, gondolatokat, igéket, amelyeket szerzőjük felnyalt, begyűjtött, összeszedett innen-onnan. Ó, igen, a régi méreg!

Ha valaki saját kútfőből teremt elő gondolatokat, nem védeti le még a rágondolás jogát is, hiszen – van miből! – bőven buzognak ötletei, és mert ilyeténképpen gazdag, hát adni s nem eladni akar. Földet érnek. És bár zöttyenés közben néhány bokrot letarolnak, végül teljes épségben mászhatnak elő a gépből. Chantal kinyitja a szemét. Képtelen tovább magában tartani a mérgét. – Azt hittem, eldobom a skalpomat, amikor megjelent az a gyógyítókönyv, és rögtön az elején azt kellett olvasnom, hogy minden sora, gondolata, de még a szellemisége – a szellemisége! – is védett! Tehát ha abból a könyvből gyógyítom a szembajomat, jogtiprást követek el a szerző sérelmére! Aztán meg az ezernyi hitvány Murphy-utánzat valamelyikében kellett látnom, hogy védett ám annak minden betűje! Holott azért harapózhatott el a Murphy-láz, mert még a suszterinasok is Murphytől idéztek, ha véletlenül hasba szúrták magukat az árral! Erre jönnek a dilettánsok, a kocsmákban összeszopnak mindenféle dumát, lejegyzik, kiadatják, és az utolsó írásjelig levédetik! Sultan leporolja a ruháját, közben figyelmesen nézi hitvesét. A kitörést betudja a megrázkódtatásnak. Ha nem annak tudná be, azt kellene hinnie, hogy a nő megtébolyult. Chantal folytatja. – Holnap intézkedem! Levédetem a „jobbra át”-ot! Képzeld el a hadsereget! Ezentúl csak a „balra át”-ot használhatnák! Mert ha egy altiszt kinyögné, hogy „jobbra át”, menten csörögne a pénztárgép! Márpedig takarékoskodni kell a hadikiadásokkal! Mennyi kerge katonát nyerne a haza! – Jól vagy? – rebegi Sultan. – Oltári pipa vagyok! Hiszen természetes, hogy magát a művet levédetik eltulajdonítás ellen! De minden hangját?! A szellemiségét? Egy humánus könyv szellemiségét?! Magát a gyógyító szándékot?! A tulajdon szerzője?! Ez már több a soknál! Cinizmus! Pitizmus! – Szerencsésen földet értünk – újságolja Sultan.

– De nem a megfelelő helyen! A Jogvédő Hivatal előtt kellett volna letenned! Beszélni akarok egy jogásszal! Meg akarom kérdezni tőle, hogy mégis hogy képzelik?! A minap olvastam egy könyvet, de olyan tiltások állnak az elején, hogy írója jogainak meggyalázása nélkül még a címét sem súghatom a füledbe! Érted?! Ha kiejtem a címét, máris legalább egy százassal tartozom a szerzőnek! Ezáltal a mű csak azt érte el, amire méltó: belesüllyedt a feledés mézgás homályába. Nem találkoztam élő emberrel, aki beszélni akart volna róla! Különben komplett hülye, aki írta. Nézd, magunk között vagyunk, teljesen grátisz elmondhatom, hogy a... Sultan felnéz a kezében tartott térképről. – A közelben találunk egy bennszülött falut. Ott talán szert tehetünk valami működőképes járműre. Chantal felszisszen. – Te nem figyelsz rám?! Ez az! Sosem figyeltél rám! – Attól még prímán elvoltunk az ágyban, nem emlékszel!? – De nekem olyan pasas kell, akivel a gondolataimat is megvitathatom. – Védesd le őket, és többé nem is beszélünk róluk! – feleli Sultan, majd, demonstrálván, hogy igenis feszülten figyelt, hozzáfűzi: – Akkor még azt sem bizonyíthatnám rád tök ingyért, hogy tisztára hülye vagy! Hiszen a tyúkeszűségedet demonstráló érvekhez tőled kellene idéznem! Csak egy sapka pénz fejében láttathatnám be veled, milyen ostoba vagy! De hiszen ez zseniális! Lehet, hogy én is levédetem a szövegeimet?! Kezdhetném mindjárt ezzel: „tele van a hócipőm”. – Ezt nem is te találtad ki – mutat rá Chantal. – Attól még levédethetem. Nem így csinálják?! – Zárjuk le a témát. Nem ezért vagyunk itt! Hát jó. Sultan hátat fordít a tárgynak. – Csókzápor – búcsúzik tőle. Nekivágnak a dzsungelnek.

A körömcipő olyképpen viselkedik az avaron, akár a parkőr szöges botja. Chantal kétlépésenként megtorpan, és szitkozódva humusztalanítja sarkait. Amikor Sultan megelégeli a keserves vánszorgást, kezét nyújtja a topánért. – Meg ne próbáld! – kiáltja a lány. Magas tétbe merne fogadni, hogy a pasas a sarkak letörését fontolgatja. Mert érzéketlen. Nincs is lelke. Sultan vállat von, tovább indul. Öt lépés múlva az egyik sarok azt mondja: reccs. Azután: nyekk. Chantal reméli, hogy hitvese nem hallott semmit. Néhány bicegő lépéssel később a másik sarok is ekként nyilatkozik: reccs. Továbbá: nyekk. Sultan hátraszól a válla fölött. – A papától kaptad a topánt? Meg kell állniuk, hogy a lány átöltözhessen. Negyedóra múltán még sehol sem tart a toalettjével. Hiszen nem csomagolt dzsungeljáró cipőt. De nyirokhatlan ruhát sem. Sorstépetten térdel az izzadó őserdő mélyén, és nincs egy rongya, tavalyi sem, amit felölthetne. Finom selyemből készült fehérneműjét sem tarthatja magán, hisz ha az bezöldül, nincs az az agyonhirdetett mosószer, amelytől visszanyerné eredeti színét. Ezen újra begorombul. – Hallatlan, milyen cinizmussal öveznek bennünket, szánandó sorsú női lényeket, a reklámhiénák! Beül egy pali a képernyőm kellős közepébe, nyakon ragad egy flakont, és lihegni kezd, micsoda szuper mosogatószert tart a kezében. Ezzel az asszonyember csak mosogat és mosogat és mosogat és mosogat és mosogat, a kifulladásig. A következő filmen egy teleaggatott szárítókötelet látsz, amely körüléri az Egyenlítőt, szellő habozza rajta a rengeteg lafancot, és kiderül, hogy az ő mosóporukkal csak mosol és mosol és mosol és mosol és mosol és mosol, rogyásig. Azután, nyilván pihentetőül, jön az újabb film, amelyben egy szépséges leány

tánclépésben szálldos házszerte, kéjes őrjöngéssel mosdosva ajtót, ablakot, bútort, padlót, miként Hófehérke. A néző várja, hogy a vállára szálljanak a galambok, s hazahömpölyögjenek a hét törpék. A férfiak azt akarják belénk szuggerálni, hogy mi, nők, imádunk robotolni. Nem imádjuk a gályázást! Utáljuk és utáljuk és utáljuk és utáljuk! Hogy a „hű, de puha!” – reklámról már ne is beszéljek! Egyszóval a ruhatáram nem alkalmas a terepre! – Mi az a „hű, de puha”? – firtatja Sultan. – Hogy te milyen élveteg vagy! Elég annyit mondanom, hogy „hű, de puha”, és máris enyém az összes figyelmed! De most ráfáztál, mert nem ama válóokról van szó, hanem egy öblítőszerről, amelytől „hű, de puha” lesz az ótvaros törülköző! És megint eltértünk a tárgytól. – Mi a tárgy? – Nincs dzsungeljáró göncöm! – Holt mindegy, mit veszel fel. Bármibe bele tudnak mászni a piócák. Ha szkafandert húznál, az sem óvna meg tőlük. Legfeljebb a pókoktól, skorpióktól, kígyóktól. Chantal felpattan, és szétrúgja a táskája köré szórt ruhakupacot. – Mit keresek én itt?! Amikor ülhetnék a kellemesen légkondicionált konferenciateremben, előttem frissítő ital álldogálna, és loppal kihúzhatnám a lábam a cipőből...! Olyan baromi rondát mondok, aminőt még nem hallottál női ajakról! Sultan egykedvűen vállat von. – Miért nem mondod? Levédették? Chantal leroskad a rongyhalom hegyébe. – Haza akarok menni! – Hagyd abba a nyavalygást, mielőtt még puszta kézzel epilálom az orcámat. Húzz magadra valamit, bármit, és menjünk. Csak azt ne hidd, hogy annak a cuccnak, amit nem öltesz magadra, nem esik baja. Be fognak mászni a táskádba a különféle dohok és bogarak, s úgy felemésztik selymeidet, akár a sósav. Indulás!

Chantal csillag alakú hasítékokkal ékes, könnyű nyári bőrcsizmát, lenge bermudát és kacéran kivágott pólót költ magára. Sultan végigméri a lányt, s bár női mivoltában nyomban megkívánja, emberi mivoltában durván lehordja. – Felelőtlenségre vall ez a gönc. Valósággal vonzód az élősdiket. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Elindulnak. Sultan jószerivel fel sem pillant a kezében szorongatott térképről. Az egyszerűség kedvéért árkon-bokron át közlekednek. Chantal hamarosan rádöbben, hogy ezúttal a pasasnak volt igaza. Tövises ágak karistolják fedetlen bőrét, kellemetlenül szúrós termések bújnak be csizmája hasítékain, táskája unos-untalan belegabalyodik a hars zöld indák szövevényébe. Mégsem panaszkodik, szájtátva botladozik a sűrűben. Hihetetlen! Azok a növények, amelyeket otthon cserépben tart, itt az égig érnek! Felfedezését nem teszi szóvá, tudván, hogy Sultan a gyomorvérzésig féltékeny a növényekre. Ezerszer is a szemére lobbantotta, hogy boldogan élhetnének, ha csak feleannyira kedves volna hozzá, mint a spenótjaihoz, melyektől sosem tagadta meg a jó szót, a becézgetést. Öntözés közben elbeszélgetett velük, megérdeklődte, hogy érzik magukat, óhajtanának-e egy kis finom tápsót vagy több fényt, megdicsérte szépségüket, igyekvő virágzásukat, és élénken aggódott, ha sápadtnak találta valamelyiket. Csakhogy a spenótok válaszoltak a szeretetre: szépültek, virágoztak. Előttük bátran kimutathatta érzelmeit, nem kellett attól tartania, hogy visszaélnek bizalmával. Chantal exférje mögött bukdácsolva, a férfi hátát, csípőjét bámulva újra elgondolkozik a történteken. Közben arra is figyel, nehogy elvétse, és egy másik hát nyomába szegődjék – amire egyébként eléggé csekély az esély erre tájt –, hiszen egyszer ez is megesett már, és világraszóló vita kerekedett belőle.

Elindultak, ki-ki a saját kocsijával, Sultan elöl taposta a gázt a csodaautóban, Chantal a karosszériára szegezte tekintetét, és mélázva hajtott, mígnem az előtte robogó álomjármű bekanyarodott a kolumbiai követség parkjába, és négy holt idegen pasas egy kis- és egy nagykövet, továbbá két fegyveres gorilla kászálódott ki belőle. A biztonsági emberek – terroristanőnek vélvén – legott lekapcsolták Chantalt. Két napba is beletellett, mire elhitték a meséjét, és szabadon eresztették. Persze, Sultan sem hitte a szavát, üvöltve puhatolta, ki volt az aljas szívtipró, akivel napjait töltötte. Ami azt illeti, ez a hát eltéveszthetetlen. Chantal máig emlékszik a bőr feszes simaságára, melegére. Az ágyban valóban remekül megértették egymást. De rögtön utána Sultan bevackolt a takaróba, és már aludt is. Tömör falat emelt kettőjük közé, áthághatatlant. Ha véletlenül kedves szókat mondott, kérésre tette azt. – Mondd, hogy szeretsz – suttogta Chantal. – Szeretsz – mondta a férfi. – Mondd, hogy szép vagyok. – Szép vagyok. – Kérlek, mondd, hogy nem élhetsz nélkülem. – Nem élhetsz nélkülem – mondta Sultan engedelmesen, majd egy szép napon hazaállított egy képzett jákópapagájjal. A madarat később majdnem lelőtte, mert megőrült tőle, hogy a ménkű nagy pipire főleg éjjel jött rá az önkibontakoztatás. A jákó élethűen utánozta a halkan nyíló ajtó nyikordulását, az osonkodó léptek neszét, majd váratlanul felrikoltott, rekedt, zsémbes hangon: – Hol az istenben kujtorogtál, Bob?! Az egyik különösen felzaklató előadás közben Chantal csavarta ki a stukkert Sultan kezéből. A jákó megmenekült. Ők nem menekülhettek. Chantal tudhatta volna, tanították neki: a házasságban az egyik fél mindig a tigris akar lenni, a másik pedig a húscafat. Ha ebben megegyeznek, akár holtomiglan-holtodiglan is együtt maradhatnak. Ha azonban mindkét

fél tigris, élethosszat szikráznak a karmok, csattognak a fogak. Ha pedig a felek mindegyike úgy dönt, hogy ő a húscafat, nos, az sem kéjgáz. Az ő esetükben két tigris lépett frigyre. Chantal már-már dührohamot kap. Fel nem foghatja, mi történik vele. Mendegél a dzsungelben – HOVÁ???? –, követi a férfit – MIÉRT??? –, és mindeközben azon tépelődik, mibe is halt bele a szerelmük. Hát ez hülyeség. De még mindig jobb, mint ha azzal foglalkozna, hogy mégis, mi volt az az izé, ami most koppant a vállán, mérges féreg vetődött rá, vagy csupán egy páracsepp!? Mint ha azon meditálna, mi kúszik a lábszárán, araszolva!? Mint ha az iránt érdeklődne, hogy egy pillanattal korábban mi mart a lapockájába: skorpió, pók avagy mamba!? Pontosan tudja: ez is az elfojtás egyik módja ám, ahogy a fogorvosnál a fantáziájához menekül a fájdalom elől, a félelmet emlékeibe hunyt szemmel lépi át. Minden létező hibát elkövettek. Szakpszichológusok esküsznek rá, hogy a párkapcsolatok válságáért a gyermekkori családi élmények felelősek. Ugyanezek a specialisták dermedten állnak otthoni problémáik előtt, semmire sem menvén velük, hiszen elfogultak, akár egy vészbíróság. Chantal már-már megfejti a kudarc titkát, ám hirtelen tágas tisztásra érkeznek, s megpillantanak egy pálmakunyhót. Sultan marokra kapja a pisztolyát. – Rá akarsz gyújtani? – kérdezi Chantal. A férfi lekuporodik egy bokor mögött, és őt is lehúzza magával. Immár a lány is tisztán hallja: valaki borzalmasan jajgat a viskóban. Szakasztott úgy, mintha másvalaki a bőrét cserzené, rajta. A testőr a pokolban is testőr. Sultan nem sokáig bírja a feszültséget, mennie kell, hiszen emberölés esete forog fenn.

Otthagyja Chantalt, a kunyhó ajtajához surran. Kibiztosított fegyverét markolva beles a résen. A lány elszoruló torokkal figyeli bátor ex-kedvesét. Ó, Sultan mindig vak volt és merő! Lám, most ott áll, görnyedten, akcióra készen, mentőarkangyalként! Íme, felegyenesedik, megragadja az ajtófélfát, körmei elfehérednek. Lassan előrelép. Mindkét kezével belecsimpaszkodik a kunyhó előtt libegő sásfüggönybe. A stukkert nem ereszti. Fenséges! Lám, most megtántorodik, és még mindig a firhangot markolva, elvágódik, akár az ólajtó! Szótlanul! A függöny leszakad, és jótékonyan rálebben, elfödve kóros sápadtságát. Chantal kibúvik a bokorból. Sultanhoz siet, azután benéz a viskóba. Odabenn egy asszony szül, s egy másik segít neki. A fájdalomtól eltorzult arc, a gyönyörűen dudorodó has és a véres, nyákos lepedő látványa csak egy pasas számára lehet letaglózóan megrázó. A segédkező asszony az alélt férfira pillant, mond valamit érthetetlen nyelvén, amitől a szülő nő gyöngyözőn felnevet két jajgatás közt, majd újra felturbékol, amikor társnője egy tökhéjnyi, elhasznált mosdóvizet – másféle nem lévén – löttyint a korpuszra. Sultan összerezzen, de még nem ereszti a borzalom. Chantal letérdel mellette, arcát cirógatja, nevén szólongatja. Az asszonyok tanácsokkal halmozzák el, ő válaszol, s pompásan értik egymást idegen nyelveken is. A lány átveti a férfi karját a vállán, nyögdécselve talpra áll a zsákszerű testtel, és átvánszorog vele a tisztáson. Ismerős a szituáció, a klubban külön foglalkozásokat szentelnek azoknak a pasasoknak a felkészítésére, akik eltökélték, hogy jelen lesznek gyermekük világra jötténél.

A párhuzamos foglalkozáson megtanítják az asszonyokat, hogyan vezessék le a szülésüket, miközben a nőorvos és összes segédje alélt férjük reanimálásával foglalatoskodik. Az első gyermek megérkezte után a legtöbb férfi kijelenti: soha többé nem szülök, inkább éjjel-nappal borotválkozom. Sultan lassan felocsúdik. Lábra áll, elhárítja Chantal kezét, és elmereng, mit is mondhatna a renoméjáért. Mivel hiába kurkássza át az elméjét egy poénért, töredelmes vallomást tesz. – Hát most égek, mint egy olajkút. – Ugyan – vigasztalja Chantal –, nem kell restellened, a pasasok általában így vannak ezzel. Olaj a kútjára. Sultan felcsattan. – Mintha mi könnyen és jól ájulós fajta volnánk! Mintha alélt pasasokkal volna kikövezve a világtörténelem! – Ne idegeskedj, tudom jól, hogy klafák vagytok: pazar vérfürdőkre, iszamós mészárlásokra képesek. Nem kell meggyőznöd. – Tehát tudod. Akkor jó. Ebben maradnak. Mindenki megőrizhette a büszkeségét. Hiába, ez a pszichológia. Ha ez három évvel ezelőtt is ilyen jól ment volna Chantalnak...!? A lány remekül emlékszik néhány véres esetre. Egy ízben például a lábára csapódott a felnyitott ágyneműtartó, akár a guillotine. Két körme legott elszállt, vére megáradt. Besántikált a fürdőszobába, és a kád szélére helyezte sérült lábát, hogy a vízben heverésző Sultan jól lássa, minő rettenetes dolog történt vele. Vére a habok közé csepegett. A pasas a sebre meredt, arca elszürkült, szeme beködösödött. Midőn észrevette, hogy a vér a fürdővizébe buzog, katapultálni próbált a kádból. Siettében megcsúszott, beütötte a fejét. Kezdett elmerülni. Végül el is merült. Ekkor bugyborékolni kezdett.

Chantal kénytelen volt közbelépni, tulajdon sebeivel mit sem törődve. Kiemelte a vöröses habokból hitvese fejét, kihúzta a dugót, és tartotta a deli szép embert, mígnem a víz a fulladásszint alá apadt. Ekkor mindenféléket szagoltatott vele, hogy eszméletre térítse. Parfüm, arcszesz nem segített. Kevésnyi borotvahabot is fújt hitvese arcára, az sem hozta őt vissza. Próbálkozott mosóporral, öblítővel, sósavval, rovarirtóval, mindama háztartási szerekkel, melyeket a fürdőszobában tartottak. Közben vonaglott fájdalmában, majd pedig megcsúszott saját vérében, és bezuhant a kádba, meglapítva hitvesét. Ez eredményre vezetett. A férfi felpislantott, felfogta a történteket, és kifejtette mennyire sajnálja, hogy nem segíthet, de haladéktalanul az ágyba kell botorkálnia. Chantal elhelyezkedett a kádban, patakzó lábát a lefolyó fölé tartotta, fogával ragtapaszt tépett. Azután eltámolygó férje után kiáltott. – Drágám, keresd meg a körmeimet, ott lesznek valahol a párnádon! Sultan nem felelt, viszont fura koppanás hallatszott a szoba felől. Chantal remekül olvasott a hangokból. Úgy tippelte, hogy a férje fejét hallhatta, amint az az ajtóval érintkezett. Ezután hosszan kitartott, fogakat meglazító csikorgás következett. A körmei – gondolta Chantal –, kapaszkodik kissé, lefelé csúsztában. Végül döndülés, robajlás hallatszott. – Lenn van – sóhajtotta a lány –, nagy baj már nem érheti. Közben szorosan becsavarta a lábujjait a ragtapasszal. Bár ez a módszer remekül csillapította a vérzést, másnap kiderült, hogy mégsem volt briliáns megoldás. Ugyanis a ragszalag beletapadt a sebbe. Mit beleragadt?! Eggyéforrt vele. Hiába fejtegette, nem jött. Le kellett tépni. De ehhez nem tudott elegendő lelkierőt összegyűjteni. Kis tétovázás után szólította élete párját.

Sultan meg is jelent a tetthelyen, megtekintette a ragtapasszal eggyé lényegült nyers húst, a serkenő vért, s elfátyolozódott a tekintete. – Segíts leszakítani – kérte Chantal. – Nekem nincs hozzá merszem. A pasas kiinalt a fürdőszobából. A lármából ítélve faltól falig haladt. – Nekem meg vérnyomásom nincs – nyekegte elhaló hangon, az ágy irányából. Chantal úgy dönt, most nem hánytorgatja fel mézédes emlékeit. Csakhogy Sultanban is felpislákol a múlt, bár más tárgykörben. Hiszen volt felesége csak az imént biztosította arról, hogy nem esett csorba a férfiasságán. Ne is essék! Megfordul, és széttárt karral, széles mosollyal visszasiet Chantalhoz. – Senki nem jár erre. Csak mi ketten és a vágy. – Térjünk ki előle – feleli a lány. Szeme a férfi mellkasára réved. – Rám vetette magát! – Sultan eljátssza, hogy rogyadozik a vágy súlya alatt. Azután birokra kél vele. Felhemperedik a nyálkás avaron, megpróbál kiszabadulni a fojtásból. Üt, de őt is ütik. Chantal karba font kézzel figyeli a műsort. Sultan borzalmasan küzd, a levegőbe lendül, leesik a vágy, alattomban gyomron vágja, hátracsavarja a karját, kirúgja alóla a lábát. A vágy fojtogaja. Mardossa, marcangolja. A pasas pokolian vergődik a földön, beüti a fejét a környék összes fájába, szörnyű kínokat áll ki. Chantal elunja a jelenetet. Összefoglalja a véleményét. – Mazochizmusban nem ismersz felső határt. Sultan felszökken a gőzölgő humuszról, rendbe szedi magát. Dühösnek látszik. – Mit kell tennem azért, hogy a karomba zárhassalak?

– A hamvasztás előtt lopd ki a tetememet a ravatalozóból. Ennyi az egész. – Mert éltedben nem...?! – A jégcsapkék szempár gonoszul megvillan. Mintha nem látná, hogy Chantal mereven nézi izmos mellkasát!? Na, ugye?! A lány kinyújtja a kezét, hogy megérintse daliás testét. És máris a mellbőrén babrál! Majd azt mondja: – Fúj, ezek valami piócák! Sultan odapillant, kezdődő vigyora elhervad. Valóban hemzsegnek rajta a vérszopók! Nyilván akkor tett szert rájuk, amikor megvívott a vággyal. – Francba! – nyögi undorral. Ám elégedettségére szolgál a felfedezés, miszerint Chantalon is mászik néhány rútféle féreg. Letisztogatják egymást, amúgy csimpánzosan. A helyi viszonyok között ezt előjátékként is felfoghatnák. Sultan feltankolja a szívét reménnyel. A féregtelenítés végeztével folytatják a pokoli sétát. A nyirkos, fullasztó hőségről nem is tesznek említést. A lombok közt áriázó majomhordák zsivajgásáról sem beszélnek. Kimerültségük szóba sem kerül. – Hová? – kérdezi néha Chantal, mind tikkadtabban. – Miért? Minek? Húszlépésenként megáll, lerántja a csizmáját, és kiszórja tartalmát: gizt, gazt, bogyókat, rovarokat, öklömnyi pókokat. Olykorolykor leüt egy raj moszkitót. Nem panaszkodik, és nem túl feltűnően viszolyog. – Szívesen meginnék egy kávét – sóhajtja siránkozás helyett. – Habbal, tejjel – bólint Sultan. – Egy csipet kakaóval a tetején. – Pár szem cukorral. Cukor?! Chantal már-már felkacag. Megint derékon kapja a nosztalgia.

Ültek a konyhaasztalnál, egy-egy csésze kávé ácsorgott előttük. Sultan viszonylag értelmesen nézett kifelé a fejéből, ujjai felfelcsíptek egy szem kockacukrot. A fekete lé elnyelte az adományt. A férfi beleivott a kávéba, továbbra is keserülte azt. Újabb cukorszemért nyúlt, és még mindig nem látszott elégedettnek. Azt talán még ő sem tudta, hogy hol jár az esze. A tizedik kockacukrot is leküldte búvárnak a csészéjébe. Chantalnak forgott a szeme. Nem létezik, hogy ennyire hülye legyen!? Nem, nem lehet ilyen mérhetetlenül kretén! Megmutatta neki a kanalat. Sultan csak bámult. Kisvártatva megvillant a szeme. Kanál! Aha! Itt elakadt. Chantal a segítségére sietett. Markába nyomta az eszközt, egyenként ráhajlította az ujjait, megmutatta, mit tegyen vele, miként forgassa a csészéjében, körbe-körbe. Sultan eltolta a lány kezét. Hisz tudja ő! Nem nagy ügy. Felkavarta a kávéját. Büszke-féle vigyorral beleivott. Azután szétköpte a konyhában a bűnrossz levet. Fintorgott, öklendett. – Bi ez?! – nyehegte borzongva. – Tapétaragasztó?! Tortamáz? Szirupeszencia?! – Netán intelligencia-teszt?! – ékelődött a hitves. Borzalmasan összevesztek. Sultan oda nyilatkozott, hogy ő nem gyengeelméjű. De erős sem, hangzott a válasz. Innen kezdve a férfi cukor nélkül itta a kávét. Meg is utálta. De legalább senki nem bolygatta holmi kanállal. Chantalnak be kell látnia: akárhonnan nézi, volt néhány meghitten szép napjuk. Sultan időnként még gondolkozott is! Például, amikor a náluk vendégeskedő kölyökkutyát hetvenhetedszer is lehessegették az asztalról, értésére adván, hogy „fúj, fúj!” a felvágottakat tartalmazó kosárban turkálni. Az elhajtott eb töprengő képet vágott, Sultan is elmerengett.

Utóbbi ekként összegezte erőfeszítéseit: – Ezt képtelenség megérteni. Elzavarják a kajától, mondván, hogy az „fúj”. Ezután mi két pofára tömjük magunkba a „fúj”-t. El tudod képzelni, milyen visszataszítónak tarthat minket? A levezetés néminemű kreativitásra vallott. Az élen csörtető Sultan megtorpan egy bokorcsoport előtt. Amikor visszafordul, hogy hírt közöljön, valósággal sugárzik a kajánságtól. Arcjátéka láttán Chantal nyomban megsejti: nőpróbáló feladat előtt állnak, és Sultan már előre élvezi, hogy a próba le fogja gyűrni a nőt. – A folyóhoz értünk – közli a pasas. Dózisokban fogja beadni – gondolja a lány. Az első adag még kíméletes. Ezután jön a sava-borsa. Így hát felkészül a lehető legnagyobb szörnyűségre. Népes krokodilus-populációra. Ha errefelé élnek murénák, piranhák, cápák, akkor azokra. Hét- vagy több fejű sárkányra, mézeskalács házikóban élő banyára, aki már hevíti is a kemencét. – Széles, mérges folyó ám ez! – adja meg Sultan a kegyelemdöfést. Chantal csaknem felkacag. Ó, hát ilyet már vagy százszor látott a moziban! Ez is valami?! Midőn a hősök a folyóhoz érnek, amely fölött szörnyen lengő, szakadékony kötélhíd vezet át, még az üldözőik is felbukkannak, és menten össztüzet nyitnak rájuk. A kamera darabonként svenkel végig a vízből kiemelkedő hatvannyi krokodilus fogazatán. Chantal kihúzza magát. Mosolyába enyhe lenézés vegyül. – Na, hol az a híd? Sultan őszinte döbbenettel hajol előre. – Miféle híd? – Nincs híd? – A lány kissé meghőköl. Bizonytalanná válik. Összekutatja elméjét: mi is következik akkor, ha nincs híd?

Francokat! Híd mindig van! Lennie kell! Lengenie, recsegnie, szakadoznia kell, különben a néző – teljes joggal – visszakövetelné a belépőjegy árát. Na, jó. Nincs híd. – Akkor hol az inda? – Mi? – Sultan még előrébb hajol. – A lián, amelyen átlendülünk a szomszédos partra. – Ja?! Lián sincs. – Értem – bólint a lány. – Se híd, se inda. Tutajt barkácsolunk. – Öngyilkosság volna. Erre tájt a folyó tele van zugokkal. Chantal letép magáról egy helyes kis piócát. – Tudlak követni – biztosítja a férfit. – Ha a felsoroltak egyike sem áll rendelkezésre, még mindig marad néhány választásunk. Átússzuk a folyót. – Lehetetlen. Paradicsommártássá zúznának a sziklák. Chantal legyint. A további koncentrációhoz elő kell szednie az ujjait. – Híd, inda, tutaj, úszás ugrott. Megvan! – felmutatja az ötödik ujját, – Alagutat ásunk a meder alá. – Ásson a vakond! – legyint a férfi. – A francba! Akkor mi következik? Misszonáriusok jönnek értünk, sárkányrepülővel! – Hideg, hideg. – Függőkosár! Ez az! Tarkára mázolt bennszülöttek függőkosarat eresztenek le... – Hideg, hideg... Chantal belátja, hogy vesztett. Több ötletet képtelen előcsiholni a fantáziájából. Éktelenül feldühödik. – Nincs más hátra, mint az, hogy felvilágosíts: mi okból állok itt egy borzalmas szakadék szélén, alant őrjöngő vízzel híd, inda, tutaj és más egyebek nélkül, ha átkelni sem lehet ezen az ótvaros folyón?!

– Ez az, amit oly találóan női logikának neveznek – vigyorog Sultan. – Ha megláttok egy folyót, legott át akartok kelni rajta, még az eszközökben sem válogatnátok. – Ezzel szemben a férfilogika arra a megoldásra jut, miszerint ki kell inni azt a vizet, nehogy már útban legyen – vág vissza a lány. Sultan elveszti nem létező türelmét. – Hagyd már ezt az átkos vizet! – ordítja. – Jó, hagyom. Tőlem ott roboghat az idők végezetéig, engem nem zavar. De mégis: hogyan megyünk át rajta? – Rögtön elsírom magam! – üvölti a férfi. – Ez is egy megoldás, de nem nevezném konstruktívnak. Megvan! Kidöntünk egy fát, átfektetjük a folyó fölött, és a túlpartra sétálunk. Megjegyzem, van némi mélységiszonyom. Nincs kizárva, hogy leszédülök a törzsről. – Kizárt dolog – nyögi Sultan. Elkínzottnak látszik. Chantal megszánja a nyomorultat. – Ne add fel, nem létezik, hogy ne tudnánk megoldani a problémát! Ha fene fenét lakomázik, akkor is átmegyünk a folyón. Szavamat adom. Sultan felsikolt. – Én meg a szavamat adom, hogy egy lépést sem teszek a tetves, szemét, rohadt folyód fölött! Chantal felsóhajt. Pszichológia, az kell ide! Nem holmi perpatvar. – Kedves Sultanom, hadd emlékeztesselek rá, hogy nem tőlem származik az ötlet, miszerint által kell menni a folyón. Te kezdted akarni ezt az egészet. Tipikus eset: a vágy megfogan, majd testet ölt, és menten visszariaszt. Nos, a következőt kell tenned: mindenekelőtt relaxálj. Gondolj a feladat nemességére. A kihívás szépségére. Emberi mivoltodra. Na, pedzed már? És most gondolkozni fogsz!! – Én?! – Te bizony. Egyszer ezt is el kell kezdeni, és jobb későn, mini soha. Na, fog ez menni. Idáig hallom, hogy megcsikordultak a fejedben a fogaskerekek. Így, és most nézz szembe a feladattal. Húzd

ki magad, feszítsd meg a vállad. Ragyogó. Még a szellő is feltámadt, és heroikusan beleborzolt a hajadba. Jó. Tehát... – Mi a francot művelsz, voltaképpen? Hipnotizálsz, vagy mi?! – Édesem, amíg itt időztél ezen a kétségkívül pompás kontinensen, a civilizált világban divatba jött a tévéhipnózis. Egyetlen gombnyomásra az otthonodban terem a hipnotizőr, és kigyógyít az ágybavizelésedből, az asztmádból, a kövérségedből, a dadogásodból, vagy amidből csak akarod. Mindenki kipróbálta, akit csak ismerek... – Eszerint anyád felhagyott az ágybavizeléssel? – Hát ami azt illeti, eleinte csak úgy tudott felgyógyulni egy-egy betegségből, ha előtte gyorsan szert tett rá. Pár napig tényleg ágyba vizelt, de hála a hipnózisnak, gyorsan rendbe jött. Már migrénje sincs. – Hát kövérsége, cukorbaja van-e? – Ezek még megvannak, de csak azért, mert hamar ráunt a dologra. Apám sem dadog már. – Sosem is dadogott – mutat rá Sultan. – Dehogynem. A hipnózis hatására rém dadogós lett. De meggyógyult, szerencsére. – Hát hála az égnek – morogja Sultan. – És Bertin? – Ő kihagyta. El volt foglalva a találmányával. – Toló-villamosszék? – puhatolja a férfi. – Hol van az már?! Jelenleg a vitorlázó űrhajó modelljén dolgozik. Közben feltalálta a narancsízű széklábat. – Nem mindegy a széklábnak, hogy milyen ízű?! – A te szemszögedből nézve talán igen. De éld bele magad egy kiskutya lelkivilágába. Az ebdednek rágnia kell, mert késztetése van rá. A széklábtulajdonos viszont cseppet sem örül ennek. Ha tehát az ominózus bútorláb narancsízű, a kutya messzire elkerüli, mivel rettenetesen utálja a narancsot. De ne kalandozzunk el a tárgytól. Anyád sem hagyta ki a telehipnózist. Sajnos, eléggé rendszertelenül nézte a műsorokat...

– És?! – sürgeti Sultan égő szemmel. – Ne izgulj, van remény. A reklámok szerint léteznek már egészen hatásos hajnövesztő szerek is. – Jézusom – leheli a férfi. – Á, nem kopaszodott meg. Csak egy picit megritkult a haja. Mindenesetre áttolta az ágyát a megfelelő biomezőbe. Biolepedőt is vett. Happy end lesz, meglátod! – Bio-mifene? – Ez is kimaradt neked. Hát persze, távol a civilizációtól... Egyszer majd nyugodtabb körülmények között mesélek erről részletesen. Most hagyjuk a hipnózist, miegymást. Keljünk át a folyón. Egy kis víz nem jelenthet akadályt. – Nem akadály! – Akkor indulás! Ha akarod, fogom a kezed. De minden szexualitás nélkül! – Mit értesz azon, hogy minden szexualitás nélkül? – Azt, hogy barátilag, sőt orvosilag nyújtom a kezem. – Orvosilag?! Amíg együtt voltunk, talán orvosilag tépted le rólam az inget, nadrágot?! Orvosilag szeretkeztünk? – Folyton felizgatod magad! Amit most csinálsz, azt a szaknyelv „elterelő hadmozdulat”-nak nevezi. Ugyebár, adott a probléma a folyóval. Mivel téged visszarettentenek a vélt nehézségek, minden mással inkább foglalkozol. Chantal kézen fogja a férfit, és kivezeti a bokor mögé, a mély szakadék szélére. Szél borzol a hajukba, hűsíti verítékragacsos bőrüket. – Nem vészes. – A lány lemutat a sziklákkal megütköző, habzón robajló vízre. – Hisz ugyanez jön csapból is. Ne túlozd el a jelentőségét. Sultan visszarántja a kezét. Az ordítástól kidudorodnak az erek a halántékán. – Írásba adjam, hogy nem kell átmenni a folyón?! Na, te hülye tyúk!

A lány meginog. – Neem? – Nem. – Tök fölöslegesen strapáltam magam pszichológusi mivoltomban? – Holt potyára – bólint Sultan. – Akkor mi a fenéért kezdtél el folyózni? – Azért, mert nem messze innen, e folyó partján áll a falu, amelyben talán szerezhetünk valami járművet, amellyel eljuthatunk oda, ahová indultunk volt. – Megjegyzem, én a kongresszusra indultam volt. A légkondicionált terembe... – Tudom, ahol is loppal levehetned a cipődet, miután beleborítottad a frissítőt. Mondtad már. És ha különféle mivoltokról beszélünk, vedd elő végre a nőit. Pár percre, csupán. – Te szexbeteg vagy! – Ezt még sosem diagnosztizáltad. Hányszor megtörtént, hogy én kértelek, könyörögtem: legalább mára legyen elég?! – Az csak azért volt, mert borzalmasan függtünk egymástól. Sorvadozó érzelmeinket, önbizalomhiányunkat, szorongásainkat kompenzáltuk az örökös szexszel. Ma már tudom. – És akkor? – Akkor teljesen azt hittem, hogy kívánlak. Jut eszembe: mit adtál be reggel? – Vágykeltőt. Előbb-utóbb leterít a gerjedelem. No lám – fűzi hozzá elégedetten, hiszen jóslata valóra válik. Chantal teljes hosszában elvágódik a földön, ám a vakond is láthatja, hogy nem a libidó teperte le, egy monstruózus fa felszíni gyökérhálózata a hunyó. A lány talpra szökken, s azt mondja: – Nincs hatásosabb tisztító fürdő, mint érzelmeinkkel szembenézni. – Te szembenéztél velük?

– Az enyémekkel és a másokéival. – És most? Tiszta vagy? – érdeklődik Sultan, csak úgy félvállról, immáron teljes figyelmét a galacsinszerű térképnek szentelve. Chantal nem felel, mert nem tiszta. Hogyan mondhatná el ennek a pasasnak, amit csak a másik ért meg?! Ó, Symur! Hiszen a doki oly világosan kifejtette, mi volt a gondjuk egymással. Személyükben két, abszolúte ellentétes – és összeférhetetlen kultúrvilág találkozott, ennyi az egész, s ilyen egyszerű. Sultan kénytelen volt a képregények emlőjén felnőni, tekintve, hogy az anyjáéra nem számíthatott. A férfimodell idejekorán elhagyta a házat, a női nem adott semmit. A rothadó avar és a gőzölgő levegő nehéz illatába füstszag vegyül. A ritkuló fák mögött irtás sejlik fel. Közelednek a faluhoz. Chantal elképzelni sem tudja, miféle járműre tehetnének szert ezen a civilizáció háta mögötti településen. Mindazonáltal eljátszik a gondolattal, miszerint tán két-két markos bennszülött fogja őket tovább cipelni. Hogy hová és miért? Már nem is meri megkérdezni. A kunyhók láttán Sultan csaknem megfeledkezik róla. Neveket kiáltozva előreiramodik. Különös, komor hangulat fogadja. A szólítottak nem mutatkoznak. Valósággal kihaltnak rémlik a falu. A tágas főtéren gyermekek, kutyák és malacok hevernek, girhes valamennyi. Egy ócska sportrepülő árnyékában motoszkálnak, legyektől bontottan, apatikusan. Sultan felkapja az egyik srácot, s azon a furcsa, csattogó nyelven szól hozzá, amelyből Chantal egy hangot sem ért. A klapec elgyötörten válaszolgat, a kutyák különösebb érdeklődés nélkül szimatolják a lábát. Pár perc múlva a gyermek visszakerül a földre, a férfi int a lánynak, majd az egyik kunyhó felé iramodik, és – Hé, Douglas! – ordítással beront az ajtón. Chantal megtorpan mögötte.

A viskó homályában elképesztően kövér, fehér férfi könyököl az asztalnál, két kézzel markolva butéliáját. Bizonytalanul a jövevényékre vigyorog, de nem mozdul. – Csüccs – invitálja őket. – Mi a tőgyért jöttetek ide? – Csak te segíthetsz, Douglas. Tudsz repülni? – Úgy érted, hogy ebben az állapotomban? Ne hidd, hogy részeg vagyok, vagy valami. Immunizálom magam. Itt már a legtöbben eljátszották a Csipkerózsikát, csak slamposan. Felébredés helyett meghaltak. Temetéssel kezdődnek a napok. Ha meg akarsz halni, a lehető legjobb helyen jársz. Aki még él, de nincs itt, az elment a dzsungelbe, legelni. Eleszik a majmok elől az egyik cserje leveleit, abban a hitben, hogy azok majd egészségesen tartják őket. Én maradok a whiskynél. Ki ez a csaj? – A feleségem. – A volt felesége vagyok. Szólítson Chantalnak. – Jó, majd úgy szólítom. – Douglas, hogy néz ki az a cserje? – Zöld. Főként az a jellemzője, hogy zöld. – Kösz. Így már biztosan megtalálom. Douglas unottan felkapja az előtte heverő rongyos magazint, és végigsöpri vele az asztalt. Az inzultált csótányok kitinkabátjai a padlón koppannak, néhány megbolygatott rovar berregve a levegőbe emelkedik. – Most mondd meg! – dörmögi Douglas. – Utánanéztem ezeknek a szemeteknek. Röpülő csótányok. Semmi keresnivalójuk itt! Ezen a földrészen nem léteznek! Mégis itt vannak, milliószám! Ezt kapd ki. Vagy be. – Te tudsz repülni? – firtatja Sultan. – Ne kérdezd meg harmadszor – figyelmezteti Douglas. Intelme megszívlelendő, hiszen a férfi legalább másfél mázsát nyomhat, hájastól-izzadságostól. Egykor talán kellemes arcán durva nyomokat hagyott az alkohol, vizenyővel teli táskákat ragasztott a

szeme alá, a járomcsontjára, az álltövére, lilás pókhálókat szőtt a bőrére. Douglas megragadja a flaskát, s mert remeg a keze, besegít a másikkal. Magába dönt egy nagyobb dózist, csettint a nyelvével. Hangja álmosan zümmög, miként a legyek körös-körül. – Tudok repülni – mondja. – Csak repülni tudok. Akár bekötött szemmel is. – Lesöpör az arcáról egy lomha, kövér rovart, és hozzáteszi: – Sőt: még beköpött szemmel is. – Elvinnél-e minket? – firtatja Sultan. Chantal hátrales a válla fölött. A tisztáson álló repülőgép eredetijét még Leonardo műhelyében tervezhették. A pilóta dermedtrészeg. Serge, a kabala, sehol. – Nincs más megoldás? – kérdezi. S mert Sultan nemigen figyel rá, újrafogalmazza kétségeit. S némi tónust csempész a hangjába. – Csöngetnek. Ajtót nyitok. Hát nem a Halál ácsorog a félelemküszöbömön?! Douglas leteszi a flaskát, és a lányra mered. Rövid mustra után Sultanhoz fordul. – Mi van ezzel a csajjal? Narkós? – Nem. – Akkor mi baja van? – Narkós. – És ha nem is lila, de olyan jó liloid. – Az. Hát akkor repüljünk, Douglas – sóhajt Sultan. A gombócdad alkoholista nem felel. Nem, mert erőfeszítéseket tesz, hogy felemelje töméntelen testét. A szék és az ember feneke cuppanva válik el egymástól. Douglas talpra kászálódik. Imbolyog kissé, szemén köd ül. Chantal belátja, hogy neki itt – jogos önvédelemből – sikoltoznia kellene. Pláne, mivel a pilóta egész alakos képe enyhén hátborzongató. A rendetlenül folydogáló hájak rálottyannak az irdatlan pocakra, mindezt lenge necctrikó hangsúlyozza, amelyet zsírdús veríték áztat.

A lélegzetelállító toalett kurtányi skótkockás sorttal egészül ki, azzal a típussal, amely a szervelvesztéses esetek gyakorisága és a közszeméremre gyakorolt sértő hatása miatt szédítő tempóban kiment a divatból a civilizált társadalomban. Douglas elbotorkál a kunyhó falát fedő extra méretű Batmanjelmezhez. Elszántan nyúlkál érte, de folyton mellétalál. Sultan gyengéden megjegyzi: – Most talán nem is kell a jelmez. Ne feledd, nem a turistákat viszed! – Úgy gondolja, némi magyarázattal tartozik Chantalnak. – Douglas műrepülő. Ám, mert csöppet iszákos, senki más nem meri alkalmazni, csak a Horror Tours. A kalandvágyó turisták befizethetnek egy-egy útra a társaságában. – Nem elég, hogy túlterheli a gépet, hogy káprázatosan részeg, még a többszörösen kibővített Batman-gönc is kell?! – kérdezi Chantal borzadozva. – Menjek kockás sortban? – morogja Douglas. Hoppá, eltalálja a ruhácskáját! Leveszi a vállfáról a heroikus jelmezt, és nekilát felöltem. Mivel meglehetősen bizonytalanul áll a lábán, folyton belegabalyodik a denevérlebegőkbe. Végre belecélozza a talpát a ruha nyílásába, ám efölötti örömében könnyelmű mozdulatot visz véghez, s ez nem tesz jót labilis egyensúlyának. Irtózatosan elgáncsolja magát, és végigtoccsan a döngölt padlón. Jaj a lustább csótányoknak! Douglas ülő helyzetbe tornázza magát. Folytatja titáni küzdelmét az overall zavarosan elhelyezkedő nyílásaival. Talpa néhányszor kikukkant ott, ahol a kezének kellene, és viszont, de nem adja fel. Chantal mind dúltabbnak érzi magát. Vallatóra fogja Sultant. – Komolyan vele akarsz felszállni?! – Douglas a földkerekség legjobb műrepülő pilótája – feleli a férfi. – Nem vonom kétségbe. De most mintha kicsinyég részeg volna.

– Na és, ha részeg?! Nem gyalog megyünk, nem kell támogatnod! – Sultan lehajol, néhány mozdulattal belesegíti Douglas végtagjait a megfelelő hasítékokba, majd nyögve talpra állítja a lenyűgöző Batmant. Becipzározza a hátán a ruhát, elrendezi a szárnyait, fejébe nyomja a maszkot. – Paula itt van? – kérdezi. – Paula meghalt. – Megvan a cucca? – A kunyhójában – bólint Douglas. A flaskája felé csapolva dőlni kezd. Sultan alá ugrik, saját testével dúcolva fel a rettenetes hegyet. – Ülj le – nyögi. – A földre. – Odaadom a whiskydet. Amíg erőt gyűjtesz, összeszedem Paula holmijából mindazt, amire szükségem lesz. Sultan kisiet a kunyhóból. Chantal kettesben marad a pilótával. Nem folytatnak tarka fecsegést. Douglas csak a whiskyjével foglalkozik. Sisakrostélyként feltűrt arcmaszkja alá döntögeti az ital maradékát. Bármily hihetetlen, a törékeny, karcsú gépben nem gyullad ki a piros lámpa, miként a túlterhelt liftben. Batman bepréseli magát a székébe, elizgatja leffentyűit, sötét szemüveget illeszt az orrára – és már repülnek is. Chantal a figyelmetlenségét átkozza. Hiszen Sultan többször elismételte, hogy ez a fickó műrepülő volt. Mintha nem volna elég, hogy részeg! A gép függőlegesen az égre tör. Azután lefelé fúrja az orrát, félúton dugóhúzó-figurával cifrázza a zuhanást. Sultan a sápadozó lányra vigyorog. – Vele kicsit tovább tart az út, mivel másként egyáltalán nem tud repülni. De még így is hamarabb érünk oda, mint gyalog. És majd eldicsekedhetsz a barátnőidnek, hogy neked ez az élmény is megadatott. – Ha túlélem – szűköli Chantal.

A gép kecsesen piruettezik az égen. Utasai leginkább fejjel lefelé lógnak az ülésben. A lánynak holtmindegy, milyen a táj alant. Úgyszólván önként beült egy légi ámokfutó mellé!? Hánykolódik, miként egy krumplis szatyor. Ráadásul Sultan nem őt, hanem a táskáját pátyolgatja. Közben Douglasszel társalog. Tud társalogni, holott egyetlen percig sem ülhet a fenekén, mint a normális emberek! A hajmeresztő manőverek minduntalan kitépik őket a székből, vagy – a változatosság kedvéért – a fémkeretig belapítódnak a kárpitba. Egymás sarkát tapossák az iszonyatos élmények. Hol zuhannak, hol pedig rakétaként fúródnak a felhőkbe. Máskor a gép a szárnyát ringatva úszik előre, és Chantal csak bámul: nahát, hiszen ide-oda vándorol a gyomra, a szíve, a lépe!? A szelíd ringatózás hirtelen ér véget, a repülő szélsebes pörgessél zuhanni kezd. Chantal újra leltárba veheti szerveit: gyomra a nyelvgyökén, szíve a fülében. Douglas az utolsó pillanatot megelőző tizedmásodpercben felemeli a gépet, és megint függőlegesen döngetnek a magasba. – Mi lett Paulával? – kérdezi Sultan. – Az álmos nyavalya vitte el. Teljesen kiborultam. – Elhiszem. Nagyon szeretted őt. – Annál is jobban. Azt hiszem, végzek magammal. A gép a földnek szegezi az orrát. Zuhannak, miként egy kődarab. Sultan a lányhoz fordul. – Paula orvos volt, az Unicef alkalmazottja. Öt-hat falu tartozott a körzetébe, azokat járta éjjel-nappal. Chantalt nem tudja lekötni Paula históriája. Hiszen Douglas most vet véget az életének! Néhány pillanat múlva beleállnak a földbe! – Mit hoztál el a cuccából? – érdeklődik a pilóta. A zuhanás szünetel egy percig. A gép vízszintes tartást vesz fel. Már-már szabályosan repülnek.

– Néhány fiolát, tűket, formalint. Mintát kell gyűjtenem a betegek váladékaiból. A repülő megtorpan a levegőben. – Komplett hülye vagy! – kiáltja Douglas. – Miért? – firtatja Sultan zöld arccal. Valóban fékcsikorgást hallott?! – Mi a tőgyért megyünk a te faludba, amikor az enyémben is bőséggel találsz beteget?! – Most, hogy így mondod...!? – nyögi Sultan. Csak a szájába kell rágni valamit, és már érti is! – De köztünk maradjon! – folytatja Douglas. – A Horror Tours szeretné titokba tartani a járványt. Ha a turisták berezelnek, csődbe megy az iroda. – Na jó, lehet, hogy így nem ijednek meg. És ha megbetegednek? – Mire elhatalmasodik rajtuk a kór, már rég otthon lesznek. Fel sem ötlik bennük, hogy itt szerezték a nyavalyát. A gép olyanféle figurát ad elő, mintha domboldalban hemperegne. Chantal rá sem ránt. Gondolkozik. Hangosan. Holott ezzel mindig felidegesítette exférjét. – Tehát védőoltást adtál be nekem! Várj csak, összeszedem, amit eddig megtudtam: a betegséget a fertőzött csótányok terjesztik. Az áldozatok kómás állapotba kerülnek, majd meghalnak. A kórokozók alighanem az agyat támadják meg... Sultan félbeszakítja. – Tudsz vért venni? – kérdezi. – Pszichológus vagyok. – És? – Jó, megpróbálok vért venni. Még nem válaszoltál. – Ne gondolkozz! – sziszegi a férfi. – Hadd gondolkozzon! – szól hátra Douglas. Tapintatból pár pillanatra felhagy a gép pörgetésével.

– Nem akarom, hogy gondolkozzon! Nem akarom, hogy tudja, mi folyik itt! Üldöznek, Douglas! Bármerre megyek, követnek. Állandóan az elfogásommal, kiirtásommal kísérleteznek! – Miért? – Azért, mert nagyon helyesen állapítottad meg, hogy azok a francos csótányok nem idevalósiak! Behozták őket, a kórokozókkal együtt. Kísérleti céllal gyilkolják az embereket! – Ha van védőoltás, miért nem vetik be? – Nincs védőoltás! A kísérletért felelős doki meghalt. A gyógyszer titkával együtt. – Az nem lehet! Chantal mondta, hogy beoltottad őt. – Hosszú, Douglas. Két ampullányi adagról tudok. Egyet én kaptam, még a dokitól. A másikat – ha egyáltalán az volt – beadtam Chantalnak. Többről nincs tudomásom. Az üldözőim is azt hiszik, hogy a doki rám bízta a titkait. Nem! Piáltunk egyet, ennyi az egész! – És ő locsogott, fecsegett... – Te megjegyezted, amit Paula orvosi dolgokról locsogott, fecsegett neked? – Nem. De arra szó szerint emlékszem, amikor azt mondta, hogy többet érek az ágyban, mint tíz soványka. Sultan előrehajol. – Mit mutattál neki? – A léghajófigurát. – Az milyen? Még néhány flick-flack, dugóhúzó- vagy sörnyitómutatvány következik, azután szinte zökkenés nélkül földet érnek. Douglas ki sem száll a gépből. – Vissza kell mennem, ma este jönnek a turisták. A léghajóról majd legközelebb beszélünk. Hogyan jutsz haza? – Szerzek itt valami járgányt. – Sok szerencsét. Az ősrégi sportrepülő a magasba rugaszkodik. Szárnyaival integet, mielőtt spirál vonalban feltekeredne az égre.

– Ez a pasas csak a földön részeg – suttogja Chantal. Megtapogatja magát. Hihetetlen, hogy él. Sultan a kunyhók felé indul. Semmi sem mozdul, csak a rovarok zümmögnek égen-földön. – Van itt valaki? – nyöszörgi a lány. Síri hangulat keríti hatalmába. Mintha egy kísértetfaluba toppant volna. Sultan alig is hisz a szemének. Hol vannak a fürge feketék? Az nem lehet, hogy mindenki meghalt! Sorra járja a kunyhókat. Talál néhány eleven embert, de semmire sem megy velük. Valamennyien mély kómában hevernek. A jelekből arra következtet, hogy a túlélők távoztak, nem is túl régen, hiszen a kómában fekvő betegek nem elhanyagoltabbak – és nem is ápoltabbak – az errefelé szokásosnál. Az egészségesek talán csak a dzsungelbe mentek, ama cserje leveleiért. Chantal belép az egyik kunyhóba, és elborzad levegőjétől, a még eleven testeken hemzsegő férgek förtelmes tömegétől. Szívből sajnálja, hogy nem folytatott idegorvosi tanulmányokat. Találomra felhúzza egy asszony szemhéját, s noha a test még élni látszik, a csaknem észrevehetetlen pupillareflex az agy haláláról vall. Lassan halad a vérvétellel. Túl azon, hogy gyakorlatlan, az áldozatok vénái teljesen összeestek, a leggondosabb elszorítás és pumpálás is csak néhány csepp vért eredményez. Ráadásul sejti, hogy órákig is vesződhet, a laborosok akkor sem fognak örülni a vérmintának. Idegrendszeri tünetek esetén az egyik legfontosabb vizsgálati tennivaló a gerinccsapolás. Csakhogy ő nem ért hozzá, lévén pszichológus. Szakember számára a gerincvelői folyadék színe, átlátszósága sokat elárulhat a betegségről. A jó specialista a labortól legfeljebb megerősítést nyerhet: diagnózisa helytálló. Chantal felvetni sem merné, milyen következtetésre jutott: legalább egy beteget magukkal kellene vinniük, mert amit most művelnek, az merő időpocsékolás.

Befejezi a vérvételt, kezet mos egy visszataszító edényben, és Sultan keresésére indul. A kis falu nem nyűgözi le, úgy véli, még trópusi éghajlat alatt sem élvezné a campingezős életformát. Járművet vagy effélét sehol sem lát. Hát ez az. Sosem kerülnek vissza a civilizációba. Hamarosan eldobhatják – a semmivel vetekvő – vizsgálati anyagot is. Távoli mennydörgés hallszik. Még ez is! Elege van, haza akar menni! Hagyják őt békén mindennemű afrikai romantikával. Mi jöhet még? A kígyót ki lehet pipálni, a fülledt őserdőt úgyszintén. Na jó, vadállatok még nem kergették meg. Oké, akkor most jöjjön gyorsan a vérengző leopárd. Ha azon túlesik, hazamehet végre!? Megtelt a puttonya a hely varázsos szellemével – és nem szellemes varázsával. Úgy fest, Sultan nagyon elmagányosodhatott, ezért felhajtott magának néhány épkézláb feketét az erdőben, hogy legyen kiket ölelgetnie. Lapogatás közben cserregve társalkodik velük. Kap egy marék zöld levelet. Az ajándékot zsebre vágja. A beszélgetés komorabb tónusban folytatódik. A mennydörgés lármája erősödik. Chantal abban reménykedik, hogy Douglas jön vissza értük. Persze, csak egy amatőr képtelen különbséget tenni a repülőgép és a helikopter robajlása között. Ezt már Sultan állapítja meg, gúnyosan, alig egy perccel később. Gyanakvástól áthatva elrejtőznek a faluszéli bozótosban. A bennszülöttek is velük tartanak. Megtekintik a helikopter leszállását. A forgószárny leáll, az általa kavart homokvihar elül. Hat fegyveres férfi pattan ki a gépből. A lengén öltözött helybéliekkel ellentétben a jövevények arcba húzott sísapkát, vászonöltönyt, tarka inget, gumikesztyűt, több maréknyi lőfegyvert viselnek. Egyikük még egy hátizsákféle tartályt is magára szíjazott, amely tölcsérszerűen kiszélesedő csőben végződik.

A lángszóró láttán Sultan mély lélegzetet vesz, majd azt sziszegi: – A rossebbe! Megjött a nyomelsikáló kommandó. – Micsoda? – kérdezi Chantal. – Fogd az összes cuccot, és a bokrok mögött kerülj a géphez! Elintézem a sakálokat, és követlek. – Hat – mondja és mutatja Chantal. – Ez itten hat darab, koponyaalapig felfegyverzett, ölesre szakképzett pasas. – Tudok számolni – bólint a férfi. – Viszont, és ezt nem dicsekvésképpen mondom, nem olvasok. Indulj! – Egyedül vagy ellenük, egy szál stukkerrel! – Uralom a szituációt! Chantal ráhagyja. Hasmánt elindul a bozótos fedezékében a helikopter felé. Az újonnan érkezettek minden tapintat nélkül sorra járják a kunyhókat. Nem ismerkedési délutánt szerveznek, ez eléggé nyilvánvaló, hiszen udvariatlanul borogatják a szegényes berendezési tárgyakat. Időnként odaordítják híreiket a lángszórós pasasnak, aki szétvetett lábbal, marokra kapott tölcsérrel áll a falu középpontjában, akár valami istenség. – Itt jártak! – jelenti egy rózsaszín öltönyös, eperhabszín ingű dromedár. – Lekéstük őket! – Tele van minden a lábnyomaikkal – tájékoztatja főnökét egy homokszínű vászonöltönybe bújt fickó. – Ami rosszabb, egyéb nyomokat is találtam. Vért vettek a csokiktól! – Ne szarjatok be, nem jutnak messzire! – feleli a tetőtől talpig feketébe öltözött pasas, a vezetőjük. – Szerintem még el sem mentek. Alaposan nézzetek körül! Ha megtaláljátok őket, hagyjatok belőlük valamit, hogy azonosíthatóak legyenek! Chantal lassan araszol egy bokor mögött. Belőle vajon mit hagynának? A kezével nem sokra mennek, sehol sem őrzik az ujjlenyomatát. Dehogynem. A lakásában ezrével találnának mintát.

Persze, éppenséggel a fejét is zsebre vághatnák, annak segítségével még könnyebben azonosíthatnák. Csak felmutatnák a munkatársai, a szomszédai vagy a szülei előtt. „Ez itt Chantal Tenno? – kérdeznék, mire is Serge, Vehemencia, Jeanette vagy az anyja bólintana. Esetleg megállapítanák, hogy sápadt kissé. Chantalt kileli a hideg. Teljesen elment az esze? Pont itt és most morbid, egy hülye tövises bokor alatt, húszlépésnyire a lángszórós tagtól?! A különítmény tovább kutat. Sultan is a helikopter felé iparkodik a vegetáció fedezékében. Megpróbálja elhessegetni a nyomában kúszó feketéket, de azok nem tágítanak. Eltökélték, hogy láb alatt lesznek. Cirka egy perc múlva a gólemkommandó megállapítja majd, hogy a keresett pár elhagyta a falut. Ekkor a lángszórós killer felperzsel mindent. Legalábbis megpróbálja. Tehát legfőképpen őrá kell koncentrálni. Sultan nesztelenül kibiztosítja a stukkert. Ha a vezérrel végez, a megmaradó gólemek azonnal tüzet nyitnak, bizonyára virgoncan. Már csak az a kérdés, hogy mégis mire vár? Kiderül. A rózsaszín öltönyös fickó kiperdül az utolsó kunyhóból. – Semmi! – kiáltja. A főnök egy pillanatra elereszti a lángokádó kézi készüléket, hogy összetapsolja csapatát. Ez az! Taps! Kezdődhet az előadás! Sultan célba veszi a fekete öltönyös pasas lakkcipőjét. Amikor meghúzza a ravaszt, már tudja is, hogy hibázott. Mit ijesztgeti a tagot, amikor le kéne lőnie?! Ha a fekete varjúnak csak egy csöpp esze is van, rögtön a helikopterhez menekül. A gép közelében nyugodtan biztonságban

erezhetné magát. A praktikum elleni vétek volna tüzelni rá. Hátizsákja felrobbanhatna, és akkor a helikopter is vele pusztulna. Sultan mindezt hempergés közben gondolja végig, hiszen a lövéssel felfedte búvóhelyét. A vetődés feleútján tekintete ismét a varjút keresi. Nem, a fekete öltönyös fickó tudja, mi a kötelessége! Nem futkározik, nem menekül. Lángba kell borítania a falut, ez a parancs! Pokoli fegyvere biztonságérzettel tölti el, fel sem ötlik benne, hogy ugyanaz teszi sebezhetővé. Sultan élénk képzelőereje előre megmutatja a várható látványt. Füstöt, pernyét, elszenesedő embereket. A varjúszerű alak az ellenfél keresésére küldi embereit. Azután marokra kapja tölcsérét. Kígyónyelvként szisszen és tapogat a láng. Hörren egyet, elbokrosodik. Sultan nem tétovázhat tovább. Lő és talál. A gólem belerogy a lángba. A tűznyelv körbenyaldossa a testet, majd rátekeredik a tartályra. Sultan röptében hallja meg a robbanást. Fel sem pillant amint földet ér, folytatja futását, jobbára hason. A helikopterhez! Ekkor Chantal éles sikolya hurkolódik az idegeire, s biztosra veszi, hogy a rémülettől legott galambősz lett. Megsarkantyúzza magát, hogy mielőbb a helyszínre érjen. Hátha segíthet! Nemigen kellene igyekeznie, Chantal ragyogóan elboldogul. Sikoltott, hát persze! Bármely normális nő sikoltott volna a helyében, hiszen az egyik killer rávetette magát, s bár nyomban frontálisan találkozott egy extra dózis gázpermettel, amitől meglehetősen eltintorodott, mégiscsak sikerült tetemes kárt tennie a ruhájában! Még a csizmáját is lerántotta! Mi több, miután könnyes kínjában megszabadult maszkjától, a fogai közé kapta és szétmarcangolta a nagy becsben tartott női lábbelit!

Mindenki sikoltott volna felháborodásában. Chantal felkap egy husángot, és leteríti a gólemet. Felhúzza ronggyá lett, összenyálazott csizmáját, és folytatja útját a helikopter felé. Senki sem áll az útjába. Zavartalanul odaér, behajítja a cuccot a jobb oldali ülésre. A karórájára pillant. Toporog. Hol késik Sultan?! Soha, sehová nem tudott időben megérkezni! Megrögzött szokása szerint telefonon beszélte meg különféle találkáit, ám még be sem fejezte a beszélgetést, már el is szunnyadt, a feje alá igazított kagylóval! Szemernyi lelkifurdalás nélkül aludt akkor is, amikor a légyott ideje elérkezett – és tovamúlott. Most például hol ténfereg? Ezúttal talán nem alszik. Tán még monopolyzni sem ült le. Akkor bajban van! Chantal nehéz sóhajjal visszaindul. Elvégre Sultan kijelentette: uralja a szituációt. Ez nyersfordításban azt jelenti, hogy jöhet a mentőosztag. Az ernyedt gólem mellett elhaladtában a lány lehajol a husángért. A fickó fegyverét is felkaphatná, ám könnyedén lemond róla. Ő fogjon stukkert a kezébe?! Ő, aki majd minden béketüntetésen részt vesz? Ő, a velejéig pacifista? Siettében csaknem összeütközik az eperhab-inges killerrel. Élesen felrikolt, és fellendíti a husángot. A fickó nyekken egyet, azután nagy robajjal elterül a lábánál. Éppen annál a lábánál, amelyen a meggyalázott csizmát viseli! Éktelen haragra lobban. Siet tovább. Végre megpillantja exhitvesét. A férfi heroikusan hempergőzve küzd az egyik gólemmel. A körülöttük szökdécselő másik fickó szívesen lepuffantaná, de képtelen úgy helyezkedni, hogy társa veszélyeztetése nélkül, nyugodt szívvel főbe lőhesse Sultant.

Chantal az élénken pattogó killer mögé lopódzik, és lesújt a husánggal. A száraz bot kettétörik a meglepett fickó nyakszirtjén. A pasas lehanyatlik, dőltében leterítve a lányt is. Chantal előmászik a húshegy alól. Sehol nem lát egy épkézláb durungot. Azért persze nem teljesen fegyvertelen. A szorongatott Sultan becsápol egy balhorgot ellenfele állára. A fickó nyűhetetlen, röptében visszafordul, és megint ellenfele nyakára fonja ujjait. A palinak a fojtogatás lehet a specialitása, látja be Sultan, mindinkább dülledő szemmel, majd elhalóbban hörögve. Valamit tenni kell, mégsem élheti le a hátralévő életét ennek a mániákusnak a markában!? Verdesve?! Ekkor – szörnyű látomás! – megpillantja a feje fölött álló Chantalt. A lány éppen arra készülődik, hogy gáztámadást intézzen a biswaui fojtogató ellen! Sultan felismeri a saját – furamód elvékonyult – hangját, amint azt kiáltja: – Segítség! A fojtogató döbbenten engedi el a torkát. Mi van? Mitől rémült meg áldozata? Chantal ezt a pillanatot kihasználva, bőkezűen bepermetezi fickó arcát. Azután eldobja a killert, és a kezét nyújtja a hátán fekve pihenő Sultanért. Hogy, hogy nem, a férfi nem nyúl érte, és nem ujjong fel, bár mintha meghatottságában könnyezne kissé. Az érlelődő torzsalkodás elmarad, mivel az egyik bokor golyózáport zúdít rájuk. Elrebbennek a tisztásról. Sultan a földre nyomja a lányt, s a lelkére köti, hogy ne moccanjon el onnan, majd cserkészni indul. Az egyik bozótban talál egy virgonc, noha vaktában lődöző gólemet. Kiüti kezéből az Uzit, és ráförmed. – Küzdj meg velem, miként férfi a férfival!

Invitálása nem vált ki lelkesedést. Így hát letépi a fickó maszkját. Eleddig a killer komolyan hitte, hogy az arcába húzott sísapka megóvhatja a levegőben lebegő gyilkos miazmáktól. Ettől megfosztva belemar a halálfélelem. Eszébe sem jut küzdeni, à la hímkorpusz hímkorpusz ellen. A sapkáját akarja. Utána vetődik. Sultan elgáncsolja röptében. A fickó nem bánja, hason iparkodik tovább. Cél a maszk, más nem számít. Visszatartja a lélegzetét. Közelít az életmentő ruhadarabhoz. Sultan fel nem foghatja. Egy sísapka-fetisiszta! Afrikában! Amint fénysebességgel kúszik fej- és arcfedője után, fütyülve arra, hogy eközben ő tündérien lelőhetné, karóba húzhatná, felnégyelhetné, mi több – ha nem ütközne szexuális beállítottságával –, huszárosan meghághatná. Ezt az alakot csak a sapka érdekli! Nincs élő ember, aki elhinné, hogy létezik ilyen! A fickó eléri a sapkáját! Összecsókolja, majd a fejére rántja. Azután talpra szökken, kést kap elő a zokniszárból, és megcélozza elbámészkodott ellenfelét. Sultan oldalvást elveti magát az avaron. A penge célt téveszt. A sapkafetisiszta nem csügged. Stukkert vakar elő a hónaljtokból. Sultan hanyatt-homlok felpattan a levegőre, és egy pompásan irányzott rúgással eltéríti a pisztoly csövét. A gólem lábfejen lövi magát. Mielőtt még korrigálhatna, ellenfele talpa újra ott terem, és kirúgja kezéből a fegyvert. A fickó a nadrágja derekához kapva újabb pisztolyt ránt. Chantal egy távolabbi bokorban lappang, miként azt parancsba kapta. Tökéletesen nyugodt, hiszen – exhitvese szavai! – e helyt olyan biztonságban érezheti magát, akár egy bank páncéltermében. E makulátlan lelki nyugalom közepette valaki stukkercsövet szorít a halántékához.

Páncélterem! Meg bank! Chantal éktelenül feldühödik. Elege van ebből a kontinensből. Itt mindenki ámokfutó, még az is, aki más földrészeken normálisan viselkedik. Vajon az a fickó, akit az imént kénytelen volt lehusángolni, otthon is letépkedi idegen nők csizmáját? És ha ezt megteszi, utána meg is csócsálja a topánt?! Ám most nem ez a kérdés. Az aktuális probléma a halántékán feszengő pisztolycső. A lány felles. Jól sejtette: a stukkerhez egy sísapkás gólem is tartozik. Pedig már vagy hármat elintézett, önkezűleg. A másik hárommal Sultan is elboldogulhatott volna...! Chantal felsóhajt. Hát persze! Uralatlan a szituáció! A támadó félreérti sóhaját. Elveszi halántékáról a fegyvert. Megragadja a vállát. Egy rántással talpra állítja a lányt. Gurgulázva nevet a maszkja mögött. Felpofozza foglyát, és ettől még inkább kell nevetnie. Chantal csillagokat lát fájdalmas dühében. Szem elől téveszti a fegyvert. Flakont ránt. Szemközt fújja az útonállót, majd letépi maszkját, és jó messzire elhajítja. A fickó bukórepülésben indul a sapkája után. Még a semmin hasal, amikor Chantal felkap egy karvastagságú ágat, és lebunkózza. Sultan farkasszemet néz a rászegezett pisztolycsővel. Pokolian töpreng. Mit tegyen: búcsúzkodjék az életétől – avagy ismét fegyverezze le a fickót? Ez utóbbi már eléggé untatja, tekintve, hogy a gólem mindig újabb gyilkos szerszámokat varázsol elő a ruházatából. Végül mégis a lefegyverzés mellett dönt. Lóhalálában a magasba dobja magát. Előrelendített lába könyéken találja a killert. Csont recseg, a stukker az avaron landol. A sapkafetisiszta felkacag. Ép bal kezével benyúl az ingébe.

Előkapja rugós kését. Kicsattingja a pengét. Támadóállásba görbül. Meg kell hagyni, szerfölött kreatív a pasas. Holott keresztüllőtt lábából patakzik a vér, törött jobb karja lazán fityeg. Sultan hangulata a hisztériával határos. Még ha pénzért csinálná!? De hát holt-grátisz vacakol itt ezzel a féleszűvel! Passzióból!? Lábuknál kupacba gyűlnek a stukkerek, kiskés, nagykés! Ha még sokáig folytatják, akár szamurájkard, kötőtű és napalmbomba is előkerülhet a bűvös öltönyből. Ekkor észrevesz valamit a késsel rugózó killer mögött. Egy ágat, amely könyörtelenül közeledik a hadonászó gólem fejéhez. Nem is ág az, csak gallyacska. Yosi, az egyik fekete fickó lopódzkodik vele a kommandós háta mögé. Sultan felsikít. Ez a hülye ledöfeti magát! Ugrik, és rúg. A kés elrepül. A gólem nem törődik vele. Nem, mert váratlanul tovatűnő sapkájára bámul, amely egy bot végén lifegve a fák közé iramodik. Halálfélősen visszafojtott lélegzettel utána veti magát. A fürge bennszülöttek a csalitosban futkározva dobálgatják egymásnak a maszkot. A gólem üldözi őket, ám nem bírhatja sokáig. Sultan egy percig hallgatja csörtetésüket. Fellélegzik. Irány a helikopter. Chantal a gép mellett toporog. – Beszállás! – vezényli a férfi. – Csahhogy! Már azt hittem, ítéletnapig is eluralkodol a szituáción! – Ez igazán nagyon kedves volt. Legalább egy csókot adnál, hiszen elevenen megjöttem a csatából. Lám és lám, mennyire aggódtál, hogy mit kezdek hat dromedárral!?

– Na, és mit kezdtél velük? – érdeklődik Chantal. Enyhe csalódottságot érez. Hiszen előre tudja, mekkora dicsekvést fog hallani. Sultan egy szót sem szól. Meglengeti az öklét, és becsápol vele az odaképzelt ellenfélnek. A következőt pörölyütésekkel döngöli a földbe, mélyre. A harmadik fiktívet széttépdesi, foggal, körömmel. A negyedikből puszta kézzel kifacsarja a luftot. Az ötödiket akkurátusan összehajtogatja, bélyegméretűre. A hatodikat meghagyja Chantalnak. Azután odahajol, és megint csókot kér. A lány kitér előle. – Kérdeztem már: hogy van a trippered? Sultan dühös legyintéssel felpattan a helikopter vezetőülésébe. Beindítja a rotort. Mennydörgő szélvihar támad körülöttük. – Hajdanvolt tripperek régen nem ferteznek! – kiáltja, majd szavai után bámulva elképedten felnyög: – Figyelted?! Hát nem úgy hangzott, mint egy táncdal? Egyenesen gyönyörű volt! Én fogalmaztam! Latens költő volnék?! Na, mássz már fel! Chantal tétován az ajtóba kapaszkodik. Még nem döntött: repüljön vagy inkább gyalogoljon? Immáron megalapozottan irtózik mindennemű légi közlekedéstől. De a lábi sem vonzza. Sultan a levegőbe emeli a gépet. Ezzel megkönnyíti a választást. A lány belehuppan a székbe, de szinte nyomban ki is emelkedik belőle. – Szűzanyám! – sikoltja. – Most vagy beleültem valami nedvesbe, vagy bepisiltem! Sultan odasandít, és felnevet. – Semmi vész, csak kidőlt a formalin. Legalább tovább eláll, a jobb pasiknak tartogassd! Választ sem várva, gőgicsélő ujjongással lecsap a pilóta elmagányosodott napszemüvegére. – Atyaisten! Egy Ray-Ban! Világéletemben ez után emésztett a vágy! Csak azért nem adtam érte pénzt, mert minden buzi ezt hordja!

– Ezzel boldogan az orrára illeszti a szemüveget. Chantalra sandít, hogy felmérje a modell letaglózó hatását. – Mi van? – kérdezi a lány. Teljes közönnyel. – Nem érted? Egy Ray-Ban szemüveg! – És mi van akkor? – Fényre besötétül! Homályra kivilágosodik! Úgyszólván golyóálló! Az orrnyergem fölött kialakított lyukban tarthatom a cigimet! Ez a napszemüveg történelmi jelentőségű! Eredetileg a bombázók pilótáinak készült. Szuperklasszis! – Aha – morogja Chantal. Kellő tisztelettel kézbe veszi a szemüveget. Minden irányból megtekinti, majd unottan kivágja a repdeső helikopterből. Rosszul teszi. Sultan áttetszővé sápadva elkapja a lány kezét, és rászorítja a botkormányra. Azután a zuhanó modell után veti magát. Súlyánál fogva előbb ér földet, mint az üldözött tárgy. Odaveri összes csigolyáját, bezúzza a koponyáját, lehorzsolja az orrát. Nem nyílt ki az ejtőernyője. Nem is volt. Ha netán filmre vinné élettörténetét, ezt a jelenetet egyetlen kaszkadőr sem vállalná. Megérkezik a napszemüveg is. Lekoppan a teteme mellett. Sultan feltápászkodik. Áhítatosan felemeli a modellt. – Sértetlen! – üvölti. – Ray-Ban! Chantal reszketve markolja a kezébe nyomott kormányt. A helikopter mégis eszeveszetten közeledik a föld felé. Alant a férfi lelkesen, majd eltorzuló arccal üvöltözik. Bátran ordíthat, a rotor dübörgésétől egyetlen szavát sem lehet érteni. Chantal feszülten figyel. Csak kettőjük együttműködése mentheti meg a féltett közlekedési eszközt. Sikerül! Mielőtt még a helikopter végképp lezuhanna, fának ütközne, Sultan tarzanosan felkúszik a gépbe, és máris a biztonságos magasba emeli azt! – Nemigen vagy normális – összegezi a lány. Hátraernyed az ülésen, hogy nyugodtan kireszkethesse magát.

– Te beszélsz?! Ez hihetetlenül rossz dobás volt! Ráadásul pont úgy kellett, mint vakondnak a napolaj. Tudod, mit műveltél?! Egy Ray-Bannel bántál méltatlanul! Ez olyan, mintha szemközt köpted volna a miniszterelnököt! Chantal vállat von. – Nagyon szívesen szemközt köpném! – Nem bánom. De egy Ray-Bannel akkor sem hajigálózhatsz! Sultan immár üvölt, feje karalábészínt ölt. – Ez az! Ezért lógtam meg tőled! Mert előtted semmi sem szent! – Kettőnk között az a különbség, hogy én magamnak szabom meg, mi az, amit szentként tisztelek, ellentétben veled, akinek a reklámok írják elő, melyik autó-, számítógép- és szemüvegmárka előtt kell térdre borulni! Emlékeztesselek a csodakocsidra? A lebontott garázsajtóra, kerítésre?! – Nagyon jó autó volt! – Ó, hogyne! Eszméletlenül jó autó volt! Teljesen önállóan közlekedett! Fejből tudta az összes útvonalat. Nulla másodperc alatt gyorsult százra, lassult nullára. Metálaranyos volt, távvezérlős! Hanyatt is ment! – Ne ordíts! – ordítja Sultan. – Nyugodj meg, kedves – duruzsolja a lány. – Az életben amúgy is rengeteg a rizikófaktor. Ha ilyen intenzíven idegeskedsz, előbbutóbb infarktust kapsz! – Maradj csöndben! – kéri a férfi. A rádió vartyogására figyel. – Sirokkó, hallasz engem!? Itt Tájfun. Végeztetek? – recsegi egy hang az éterben. – Itt Sirokkó – feleli Sultan. – Holt kábák vagyunk, Tájfun. Nem tudod, miért is jöttünk ide? – Ne baromkodj, Sirokkó. Likvidálnotok kell! – Mi vidálnunk...? – Lik, lik, Sirokkó! Likvidáljatok! – Tudod mit, Tájfun?! Kapd be a kémcsövemet! És most utánam a rigor mortisz!

Sultan kitépi a rádiót a műszerfalból, és kihajítja a száguldó helikopterből. Chantalra nézve elfintorodik. Hát ez jellemző! A lány máris hivatásszerűen takarít. Sikálja az ülést! Nyitott ajtónál! Hatszáz méter magasan! Az üzemanyag elegendő volna. A helikopter műszaki állapota is kifogástalan. Mégis fontolóra kell venniük a kényszerleszállást. Ugyanis viharosan rájuk sötétedik. Sultan nem szívesen vallja be, de meg kell tennie, még azon az áron is, hogy férfiúi renoméja romba dől: csak napvilágnál boldogul a géppel, vakrepülésre alkalmatlan. Nagyobb város lehet alattuk, fényei csábítóan hunyorognak. Leereszkednek. Sultan szinte semmit sem lát, talán ezért teszi le a gépet a polgármester lampionsorokkal ékesített úszómedencéjének közepére. Talán azért, mert a lámpafüzér leszállópályára emlékezteti. Holt mindegy. Lenn vannak. Már merülnek is. A kerti mulatságra egybegyűlt vendégsereg megtapsolja a produkciót. Talpnyalók serege biztosítja a polgármestert az estélyt feldobó ötlet káprázatos voltáról. Egy követ felesége eperohamot kap irigységében. Hogy is nem jutott eszébe ehhez fogható meglepetés a saját buliján, a múlt héten? A jövevények rövid, eseménytelen fuldoklás után partra evickélnek. Kifacsarják holmijaikból a vizet, elvesznek egy-egy pohár pezsgőt a mellettük álló, megmerevedett inas tálcájáról. Sultan megérdeklődi, melyik városban járnak. A válasz hallatán előszedi a ronggyá ázott térképet. Betájolja magát. Azután fejest ugrik a medencébe, és kimenti a mélyből a RayBant. Végül int a lánynak, és útnak indulnak. A kijárathoz közeledve gépkocsit adoptálnak. Az akadékoskodó sofőrt a tündérien virágzó hibiszkuszbokor alá hajtogatják.

Chantal alig is hiszi el. Szállodában alhat! Tízemeletesben! A boy a szobájukba vezeti őket, és megmutatja az ágyat, a szekrényt, a lábzsámolyt, a fürdőszobát és a teraszt. Praktikus tanácsot is ad. – Járványügyi okból csak a kancsóban lévő vízből igyanak! Kerüljék a csapvíz fogyasztását! Ezzel fogja a kancsót, és teletölti a csapról. Tartja a markát, és távozik. – Éhes vagyok! – nyögi Chantal. – Felhozatjuk a vacsorát! Gyertyafénynél faljuk fel! És tudod, mit csinálunk utána? Az erkélyen alszunk, testet testbe öltve! Összebújunk a felhőtakaró alatt! – A Ray-Bannel – feleli Chantal. – Veled. – Nélkülem. Én fürdés és vacsora után ágyban alszom. Lepedőn, párnán. Mélyen. Egyedül. Figyelmeztetlek, ne kezdd elölről! Hihetetlenül untat, hogy minden este elővesz a szatiriázisod. Chantal felkapja a törülközőjét. Természetes viszolyát legyűrve kihajt belőle néhány őserdei eredetű, alacsonyrendű lényt, és bevonul a fürdőszobába. Már-már felfrissülten dalolgat a langyos vízsugár alatt, amikor Sultan rányitja az ajtót. – Megrendeltem a vacsorát. Pálmaborral öblítjük le. – Lassú léptekkel közeledik a lányhoz. Vigyora terebélyesedik. – Ezúttal nincs nálad a gázfegyvered... – Akkor is visszaverlek! – Ugyan, hisz alig várod, hogy ajkam az ajkadra forrjon! – Tetszés szerint forraszthatsz, hegeszthetsz az ajkaddal, csak az enyémről tegyél le. Ne közelíts, mert visszaverlek! Ennek sikerére nyugodtan mernék fogadni: akár tétre, helyre, befutóra is. – Nem fog rávinni a lélek! – szuggerálja Sultan. A lány a hőfokszabályozó kart megragadva a férfira szegezi a cső végén kígyózó szórófejet.

Az effektíve leforrázott Sultan nem vonul vissza. Merészen közelít. – Légy az enyém! – Már voltam. – Akkor hát tudod, mit nyújthatok! Hiába búg, frontálisan kapja a mosdószivacsot, a körömkefét. A szappant. A becsapódásoktól meg-megtántorodik, de nem adja fel. Chantal rálöttyint egy flakon sampont. Az opálos krémség végigaraszol a férfi mosolyán, mellkasán. Útnak indul a kiürült flakon. Azután ismét forró víz zúdul az idült szatírra. Na végre! Sultan végigvágódik az elsíkosodó padlón. Beüti a fejét a falba, majd veszélyes dózis habot nyelve elnyugszik a lány ringatózó papucsa mellett. Chantal kénytelen egyedül vacsorázni. Néha-néha megtekinti a fürdőszobában nyugvó testet. A habbal borított pasas egykedvűen pezseg a márványpadlón. Még akkor is passzívan heverget, amikor a lány nyugovóra tér a terebélyes nyoszolyán, és az elalvás előtti édes kábulatban végigpillant emlékein. Néhány emelettel alattuk a szobalány belefeledkezik a Dallas sorozat négyezerhatszázadik fejezetébe. A sorsára hagyott tüzes vasalót nemigen érdekli a tévéműsor. Inkább lángra lobbantja a gondjára bízott szmokingot, jóllehet az öltözék tulajdonosa rettenetesen indulna már a kávétermesztők báljába. A lobogó szmokingkabáttól kigyullad a függöny, attól a szőnyeg, s ezután nincs megállás. – Tűz van! – sóhajtja a szobalány. El kell válnia a képernyőtől. Sebaj, majd megnézi az ismétlést. Momentán sürgetőbb, hogy oltson.

Letépi a falról a haboltót. Ám a tartály üres. Na persze! Hiszen a múlt heti Dallas-folytatással összefüggő tűznél elhasználta az összes habot! Egek! Az éles eszű leány tudja, hogy a tűz felfelé terjed. Ő tehát lefelé menekül. Ha kiderül, hogy már megint tévézett, biztosan kirúgják az állásából, így hát nem kiabál, bölcsen tudva: előbb-utóbb úgyis feltűnik valakinek, hogy lángol a szálloda. Megtekintették a kiadó lakást, amelyről már első hallásra tudták, hogy messze nem felel meg az igényeiknek. Nem volt hat szobája, de öt sem. Legott kibérelték a hajlékot. A tulaj átadta a kulcsot, valamint tanácsai kis csokrát, átvette az első részletet, és tartósan külföldre távozott. Lázas tervezgetésbe kezdtek. Miként, mivel és miből rendezkedjenek be? Bútorokra, textíliákra, felszerelésre várt a konyha, az étkező, a nappali, az éjjeli, a fürdőszoba, valamint a gyermek vendégszoba. Chantal előhozakodott a megoldással. – Eladjuk az egyik kocsit, és az árából bútort veszünk. Az újat adjuk el, mert azért többet kapunk. – Semmiféle kocsit nem adunk el. Majd a parketten alszom, mint Gandhi. – Minek nekünk két kocsi? – A régit olyankor használom, ha esik, ha fúj, ha fagy. Az ajándék autót pedig másmilyenkor. – Nem úgy hangzik ez, mintha mindkét járgány a tied volna?! – Miért? Kié? – A mienk. Én beérem a régivel. – Jó – sóhajtott Sultan. – Akkor most beszéljünk az autókról, azután majd megtárgyaljuk a lakás ügyét is. Tehát: két autóm van. Nekem. De most egyáltalán nincs kedvem arról vitatkozni, hogyan

vezetsz. Jóérzésű ember nem engedhet téged a volán mögé. Nekem igen fejlett a jóérzésem. De ne is folytassuk, mert tele lesz a hátam borsóval. – Hát akkor vegyük sorra, min osztozkodhatunk. Gondolom, azon nem veszünk össze, hogy az új fogak, koronák téged illetnek, végtére neked építették be azokat. A fehérnemű, amit viselek, az enyém, ám alighanem csak azért, mert téged böknek a csipkék. A cipzármintás alsó a tied. A két autó szintén a tied. A problémák, nehézségek az enyémek. Hál istennek, demokratikus a házasságunk! Szó szót követett zivatarosan összevesztek. Azután kénytelenek voltak kibékülni, mert Symur hazaérkezett, és nekik távozniuk kellett a házából. A jó barátot kellemesen meglepte, hogy betoppanásakor Chantal örömkönnyeket hullatva ugrott a nyakába. – Na – dörmögte zavartan –, hiszen úgy örülsz nekem, mint filmsztárok az új keblüknek. – Jobban, mint egy zsírleszívásnak, combplasztikának – ujjongott a lány. – Akár teve a púpjának – járult hozzá Sultan is. Symuron volt a sor, hogy örvendezni kezdjen. A házigazda végigtekintett otthonán, és felfedezett egy mélyen alvó, mozdulatlan macskát. Majd még egyet. Határozottan emlékezett, hogy efféléket sosem tartott. Chantal a foltos cicusra mutatott. – Holnap jön érte a gazdája – mondta sebesen. Symur bólintott, majd a fekete macskára pillantott. Chantal hallgatott. Sultan megszólalt. – Tényleg. Ezt a macskát baromi régóta itt látom. Chantal lesütötte a szemét. – Nem! – ordította a férfi. – Arról volt szó, hogy csak ideiglenesen marad nálunk!

– Itt ragadt – sóhajtotta a vádlott. – Oly melegszívű, kedves állat! Olyan szépen szerenádozik a kertben, éjjelente! Oly életvidám, bővérű fickó! – Valóságos kand- és trubadúr – látta be Symur. Sultan felhördült. – Méghogy itt ragadt! Ezt megtehették az oroszok, néhol. A macska repülni fog! A macska – Mint Az Oroszok néven – velük költözött. Ám addig még számosszor összevesztek. Amikor ellátogattak leendő otthonukba, hogy a helyszínen folytassák a tervezgetést, megfeledkeztek a tulajdonos első számú intelméről, amely így hangzott: „A belépést követő tíz másodpercen belül hatástalanítani kell a riasztó- és védőberendezést, ellenkező esetben... ” Ezt bizony elmulasztották. E szórakozottság következtében megszólalt a riasztó. Velőtrázó, idegeket tépázó, kibírhatatlanul hisztérikus hangja volt. Valahogy elviselték volna. Ám a védőrendszer is működésbe lépett. Az ajtókilincsek árammal telítődtek, falhoz kenvén azt, aki megérintette valamelyiket. A szellőzőrendszerből apró nyílvesszők lövelltek szét a lakásban, tarajos süllé változtatva bárkit, aki az útjukba került. Ha mégis átjutottak egy ajtón, az hermetikusan bezárult mögöttük, a szoba börtönné alakult: a redőnyök leszáguldottak és elfalazták a külvilágot. A nyílvesszők fogytával a szellőzőből különféle gázok tódultak a lakásba. Sultan és Chantal már javában aludt a bódító felhőben, amikor a lankadatlanul üvöltő riasztó hívásának engedelmeskedve megérkezett a rendőrség rohamcsoportja, a terrorelhárító szolgálat három egysége és a biztosító kárfelmérője.

Ez utóbbinak volt mit felmérnie, mivel a rendőrség osztaga az ajtóval együtt, a terrorelhárító csapatok viszont a redőnyös ablakokon keresztül hatoltak be a lakásba. A házasok rövid kórházi tartózkodás után szabadultak. Első útjuk a hajlékba vezetett. A biztosítónak hála, helyükre kerültek az új ajtók, ablakok és falak. Száradozott a friss festés, és máris púposodott az új parketta. E gyors intézkedésnek egyetlen feltétele volt: nevezetesen az, hogy nem szerelik le a pompás védelmi rendszert. Hát nem szerelték le. De soha nem merték bekapcsolni. Eljöttek Chantal szülei, hogy segítsenek tervezgetni. Barátnői is élénken érdeklődtek, mit tehetnének értük. Viszont a Három Párka nem mutatkozott. Sultan barátai sem tették tiszteletüket. Ezen Chantal percig sem csodálkozott. Hitvese azonban vérig sértődött, mondván, hogy bizonyára azért nem csodálkozik, mert megint rosszindulatúan szemléli szeretett családja és haverjai tüntető távolmaradását. Erre Chantal azt felelte, hogy cseppet sincs kétségbeesve, mert úgyis jönnek majd, amikor ők már minden problémát megoldottak, minden dögnehéz bútort a helyére tettek, és arra kerül a sor, hogy felszolgálják a pezsgős vacsorát. Bertin mindenekelőtt megvizsgálta a konyhai szellőzőt, amely egy combvastagságú csőben öltött testet. E cső a beépített bútorok mélyén kanyarodva áthatolt a falon, visszatért a faliszekrénybe, átkígyózott a mosogató alatti szekrényen, kikunkorodott a szabadba, majd másutt – a hűtőszekrény fölötti kisszekrénybe torkollva – ismét jelentkezett. Bertin élvezte a szisztémát. Elmutogatta mindenkinek, hiszen olyanképpen működött, mintha ő találta volna fel. – Itt bemegy az ételszag – magyarázta, bekúszva a düledező ajtajú szekrénybe. – Itt körbedzsalja a konyhát. – E pontnál illusztrációképpen eltáncolta a Diótörőt. – Itt kimegy, tudom is én,

miért. Itt jön vissza emitt pedig az összes ételszagot, meg amire még jövetmenet szert tehet, belenyomja a konyha légterébe. Szuper: elszívó- és visszajuttató rendszer! Bármilyen szemfüles fickó volt, a verébfészkeket nem fedezte fel. Pedig azok is hozzátartoztak a szisztémához. Ám csak akkor okoztak kellemetlenséget, ha valaki bekapcsolta a bombasztikus elszívót. Ez esetben apróbb-nagyobb madártollak – költési ciklusban tojáshéjak is – kavarogtak a konyhában. Extra fokozaton működtetett légcsere alkalmával néhány tollavesztett madár is megjelent, hogy ékesszólóan kikérje magának a kopasztásos inzultust. Minderre azonban jóval később derült fény, és a rendszer használaton kívül helyezéséhez vezetett. Chantal szülei mindenekelőtt gratuláltak a lakáshoz. Azután megtették felajánlásaikat, miszerint leányuk elhozhatja szobája bútorait, meg amit még akar, majd átnyújtottak egy szembeszökő összeggel kibélelt borítékot, a továbbiakhoz. A barátnők és Symur a fizikai erejüket ajánlották fel a költözés és berendezkedés lebonyolításához. Chantal tehát körülnézett hajdani otthonában. – Elvisszük a gardróbszekrény alsó részét – mondta. Sultan a fejét csóválta. – Jó, de akkor hogy fog megállni a teteje? A lány legyintve hessentette el a kérdést. – Elvisszük az ágyamat – folytatta. – Nektek adom a villamosszéket – ajánlkozott Bertin. – És te mire ülsz? – Szereztem egy gyóntatószéket. Jó lesz az nekem elücsörögni. – Elvihetitek a szobabiciklit – közölte a mama. – Mostanában úgyis nagyon-nagyon aktívan diétázom. Csak az étkezések idejére függesztem fel a fogyókúrát. Úgy nézzetek rám, hogy legalább egy órája egyetlen falat ételt sem vettem magamhoz! – Tiétek a kaktuszom – csatlakozott a papa. Kisvártatva kezdetét vette a hurcolkodás.

Sultan már napokkal korábban feltűnően feszült volt, mivel a szállítómunkások szakszervezete sztrájkkal fenyegetőzött, és ez kétségessé tette a fészekrakást. Idegtépő izgulását olyképpen orvosolta, hogy felkereste édes barátját, Halálökölt, összetelefonálták a társaság többi tagját, és legott belefogtak egy körülményes Monopoly-partiba. Így hát nem volt láb alatt, amikor kitört a költözködés. A szállítómunkások nem sztrájkoltak. Felvonszolták a lakásba a bútorokat, a seregnyi dobozt, mindezt feltornyozták a nappaliban, átnyálazták a kapott bankókat, és leléptek. A kényesebb holmit, köztük a ruha- és ágyneműféléket a teltkarcsú Doris fuvarozta a házhoz. Megérkezvén kiszállt a kocsijából, felnyalábolt egy nagypárnát a hozzávaló paplannal – majd simán eltévesztette az emeletet. Egy szinttel feljebb becsöngetett. Köpcös pasas nyitott ajtót, háziköntösben, régebben borotváltan, orra fölött kerítéslécként sorakozó paranoid ráncocskákkal. Kis töprengés után szerfelett rosszallóan megjegyezte: – Hölgyem, nem gondolja, hogy nagyfokú hebehurgyaságra vall ilyen felkészülten érkezni az első vizitre?! Doris elnézést kért, visszatért a kocsijához, megnézte a pontos címet, majd bevonszolta az ágyneműt – a szomszéd házba. Ezúttal azonban a megfelelő szinten csöngetett be. Rövid várakozás után kitárult az ajtó. Kikukkantott a hajlék lakója, negyvenesforma hölgy, rózsaszínes csavarókkal a hajában, strucctollas otthonkában, hímzett papucsban. Végigmérte a küszöbön álló jövevényt. – Stanley! Téged keresnek! – felkiáltással visszaviharzott a lakásba. Doris kezdett rosszat sejteni, ám mire megfutamodott volna, megjelent a szólított. Stanley legfeljebb huszonhét és fél éves lehetett, ugyancsak rózsaszínes hajcsavarókat, ám marabutollas köntöst és flitteres

papucsot viselt. Tágra nyílt szemmel bámult a hátrálni készülő Dorisra, majd a válla fölött behebegett a nappaliba. – Drágám, ez valami fatális tévedés! Most látom először ezt a nőszemélyt. – És máris beköltözteted?! – visított drágája, és már száguldott is visszafelé. Hatkilós stukkert szorongatva az ajtóban termett, kilátásba helyezve a teljes és végső leszámolást. Doris elmenekült a lőporfüstös ágyneművel. Lihegve berontott a megfelelő házba, és rátenyerelt a csengőgombra. Egy emelettel lejjebb. Harminc körüli, magas, fekete hajú férfi nyitott ajtót. A jövevény láttán felszaladt kissé a szemöldöke, majd elvigyorodott, és behívta Dorist, mondván, helyezze magát kényelembe, azaz bátran ágyazzon meg. Azután, ha nem esik nehezére, számoljon be arról, hogy mégis, mit óhajt. Biztató derűvel italt töltött. Valamivel később együtt jelentek meg Chantal rendezetlen hajlékában, és segítettek a bútortologatásban. Néhány hónap múlva nászútra indultak, majd elköltöztek egy nagyobb lakásba. Doris világra hozott három gyermeket, hízott huszonkét kilót, virtuóz ismerője lett a bébiétel-dzsadzsásítás, valamint a pelenkamosás rejtelmeinek. Majd nagy hirtelen beiratkozott a Harmónia Klubba. Mire minden a helyére került, s a megfáradt barátok körülülték a hevenyészett szendvicshalmot, betoppant a házigazda. Sultan törődöttnek látszott, nem alaptalanul, elvégre három éjjel, három nap monopolyzott, whiskyzett, keményen. Mindazonáltal sejtette, hogy mulasztás terheli a lelkét, ezért túláradó örömöt szimulálva körbejárta a hajlékot, és kezét összeösszecsapva hajtogatta: tyű és nahát! Kisvártatva feltűnt neki a hangulat fagyos volta. – Jégvirágos a pillantásod, drága szép hitvesem! – hízelgett a magas véralkoholszintű egyének költőiségével, botladozó nyelvvel, vadul imbolyogva.

– Feküdj le – sziszegte Chantal. Sultan kihúzta magát. Túlbuzgólkodta a pózt, ezért úgy festett, mint egy roskadozó gémeskút. – Nem fekszem! Megmondjam, miért nem? Mert rossz helyen van az ágy! Mellesleg a szekrény, az asztal és a többi franc is holt rossz helyen van, de azokon nem kell feküdni, úgyhogy a helyzetüket most nem is hozom szóba. Chantal következett: szintén kihúzta magát. Maroknyiságában is igen elszántnak látszott. Symur, Katha, Emily, továbbá Doris és újdonsült barátja feszülten figyelte a házastársi torzsalkodás lobonyolításának Tenno-Pestonféle módszereit. – Nos! – szögezte le Chantal. Csípőre tette mindkét kezét, és mezítlen jobb lábát kissé előrenyújtva, lábujjai hegyével kopogott a padlón. – Hol volna jó helye annak az ótvaros ágynak? – Északnak kell fordítani a fejét. – Északnak az ajtó van. – Akkor is. – Jó. És miért pont északnak? – Anyám és nővérei szerint csak akkor hatásosak a bio-mifenék, ha északnak alszunk. Keresztkérdés következett. – Anyád északnak alszik? – Igen. – No, akkor vele aludj. – Azt mondod, menjek el? – Azt – bólintott Chantal. Sultan felkacagott. – Hülyéskedsz? Én itt lakom! Ez az én lakásom! Chantal éleset sikoltott. – Az ő lakása!? Ez a pasas súlyosan elmekárosult. Ezt teljesen elnevelték! Ennek a Spock-könyvvel ütötték a fejét kiskorában!! Mert az jó vaskos! Minden az övé! Ez egy született birtokló! Egy

mizéria ez a pasas! Hallgass ide, Sultan Peston! A szüleim adtak bútort, kaktuszt, pénzt, hogy ideköltözhessünk. A barátaim trógeroltak, ugyanezért. Te hol voltál, amíg gályázni kellett? Sultan mereven ácsorgott egy romantikus hangulatú falikép előtt, amely a mesebeli egyszarvút ábrázolta. Úgy vélte, időszerű volna átlapozni a problémán. – Aztán mi lesz, ha a lélek szabadságra megy? – kérdezte. – Miféle lélek?! – Aki ezt a képet a falon tartja. – Akkor majd beugrasz a helyére. – Megmondták a haverjaim, hogy maradjak még, mert semmi jó nem fő ki abból, ha hazajövök. Igazuk volt. Úgy beszélsz velem az otthonomban, mint egy utolsó csavargóval. – Egy utolsó csavargó vagy. Itt hagytál a legteljesebb zűrben, és még csak zavarban sem vagy. Szégyelld bele magad a padlóba! Holnappal új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat. Ügyvédhez fordulunk. Társasági szerződést kötünk, s azért nem házasságit, mert a házasságunknak most adtad meg a kegyelemdöfést. – Hm – mondta Sultan. Rémesen koncentrált, de nemigen értette a hallottakat, mert valami bugyborékolt a fejében. – Mifenét kötünk? – Megismétlem: társasági szerződést kötünk, mi ketten: te meg én. A szerződésben azt szögezzük le elsőül, hogy kétharmados szavazattöbbség esetén az egyik tag simán kizárható. Symur felnevetett, de nem árulta el, mi lelte. Kis töprengés után a többiek is csatlakoztak hozzá, utolsóként Chantal kapcsolt. Sultan merengőn nézte őket, már ha merengőnek mondható egy vérhálós szemű, vizenyős tekintetű, ittas pasas háromnapos borostával, pudvás ingben. – Mi van?! – kérdezte. Symur hátba veregette, és baráti tanáccsal szolgált: – Feküdj le. Sultan a füléhez hajolt. – Alhatnék nálad?

– Ha akarod. Néhány perccel később a nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülést szenvedett Chantal is félrevonta Symurt. – Megengeded, hogy ma éjjel nálad aludjak? – Nem bánom. – Kösz! Kapom a kispárnámat, és már mehetünk is. A társaság szétszéledt. A házasfelek egymásba botlottak Symur kocsija mellett. – Én alszom nála! – toporzékolt Sultan. – Frászt. Neked van lakásod. Csak az imént rendeztük be. Én hálok Symurnál. Sultan összeszedte nemlétező tekintélyét. – Nos, rajtad a sor, Symur. Melyikünket látod szívesebben? Légy pártatlan. – Az leszek. Menjetek a fenébe. Ezzel otthagyta őket. Visszamentek a lakásba. Elhatározták, hogy nem ordítoznak, nem veszekednek. Nem nyúlnak át az ágy másik felére egy kis melegségért. Nem bőgnek. Titokban sem. Sultan döntött: még egy sérelmezhető eset, és beáll az Idegenlégióba. Csakis azért nem indult útnak azonmód, mert nem tudta, hol kell jelentkezni. Marseilles-ben? Tuolouse-ban? Lautrecben? Különben holt nyolc. A legközelebbi méltatlan balhé után farokfelvágva elhúz, egyenest Afrikába! A veszekedés nem kezdődött elölről. Folytatódott. Chantal körülnézett a lakóházak négyszögében álló elvadult parkban, és rádöbbent, hogy önvédelmi fegyver nélkül lépést sem tehet. Ám, mint meggyőződéses pacifistának, először is ideológiát kellett esztergálnia az elveitől rikítóan elütő ötlethez. Így hát szóba elegyedett a szomszédokkal – ez egyébként sem állt távol a természetétől –, és összegyűjtötte a környékbeli nőket, aggokat és serdülőket ért atrocitásokról szóló kerekded történeteket.

Ráeszmélt, milyen védtelen esténként, a metrótól hazajövet. Bármikor megtámadhatják, leüthetik, elragadhatják táskáját, a pácienseivel kapcsolatos feljegyzéseit tartalmazó, pótolhatatlan notesszal együtt. Letéphetik nyakláncát, fülbevalóját, lerángathatják jegygyűrűjét. Végezetül megbecsteleníthetik. Kalákában. Hát nem! Úgy gondolta, a lakásavató bulin hozza szóba a dolgot. Tudta, hogy anyja együtt cukorbetegeskedett a fegyvertartási engedélyek kiadásában illetékes hivatalnok feleségével. Eme protekcióval soron kívül szert tehet a megfelelelő iratra. Azután vásárol egy gyönyörű százlövetűt. Agyréme annyira lefoglalta, hogy nem fektetett külön energiát, Sultan barátainak az estélyről történő távoltartásába. Passzivitása meghozta gyümölcsét, hitvese úgy határozott, hogy a fiúkat majd egy másik alkalommal látja vendégül. A Három Párka lemondta a meghívást, befőzésre hivatkozva! – Mit lehet befőzni tavasz derekán? – tépelődött Chantal, elegánsan leplezve megkönnyebbülését. – Csalánt – felelte rezignáltan a férj. – Aha – bólintott a lány. Nem firtatta a részleteket, a kis pisztolyon járt az esze. Addig is, amíg szert tehet rá, ügyes kis belső zsebet varrt a csizmájára, abban tartotta a különféle önvédelmi gázok flakonjait. Mivel nem kérdezte, Sultan elmondta: – Anyám és nővérei elpattintottak a szupermarket elől egy-egy bevásárlókocsit. Kiszáguldottak az erdőbe, és teleszedték a kocsikat csalánnal. Ugyanis a csalánteával véghez vitt ivókúra meghosszabbítja az életet. Anyám mesélte, hogy csak úgy hemzsegett az erdő az anyókáktól, akiknek mindegyike majd ezer évre elegendő csalánmennyiséget vonszolt haza. – Aha – felelte Chantal. – Megfőzik a csalánt, üvegekbe töltik, kidunsztolják, berakják a kamrába, és nincs többé gondjuk. Az elkövetkező kétszáz

esztendőben naponta lekapnak a polcról egy-egy flaskát, elkortyolják a tartalmát és virulnak. – Aha – mondta Chantal. A vacsorára szánt pástétom alkotása közben egyre csak a jogos önvédelmen járt az esze. Sultan felfortyant. – Mit aházol? Figyelsz egyáltalán? Anyám észrevette, hogy szóba sem állsz vele, amikor találkoztok. Teljesen elment az életkedve szegénynek. – Legfeljebb kedvetlenül morzsolja le azt a kétszáz évet, amire még vágyik – felelte Chantal, mivel egy-két szó mégiscsak megütötte a fülét az iménti beszámolóból. – Légy nagyvonalú, és szeresd őt! Könnyű azt szeretni, aki viszontszeret. De nem ez a kunszt, hanem hogy azt kedveld, aki utál téged! – Ne bonyolódj bele, kedvesem – szólt hűvösen Chantal, és a jégre állította a pezsgősüvegeket. Megérkeztek a vendégek. Symur egy kecses állólámpát hozott ajándékba, a papa egy tégely „Onibaba” arcradírt, a mama egy tepsi habos süteményt, a patyolatszűz küllemű Emily egy üveg Tristan márkájú szerelmi bájitalt, a teltkarcsú Doris egy szobrocskát, a kacér szépségű Katha egy gigászi padlóvázát. Bertin nagy cserép húsevő növénnyel lepte meg húgát. Vacsora közben Chantal említésbe hozta a százlövetűt, de együttesen lekárogták, akár egy csapat varjú. Zavarában belemélyedt a húsevő növény ápolási tájékoztatójába, ám hirtelen összeborzadt. – Ez itt azt írja, hogy nem kell rendszeresen táplálnunk a zöldünket, mivelhogy ő aktívan vadászik! Mit jelent nála a vadászás, pláne aktívan? Biztonságban lesz a macska?! A mama elsápadt. – Méghogy a macska?! Magatokra nem is gondolsz? Bertin! Nem kellene valami bura alá tenni a cserepes bestiát?

– Szóval, ha éjjel vad fegyverropogásra riadtok fel, ne izguljatok – mondta Bertin. – Tudjátok, hogy csak a húsevőtök vadászgat! – Nagyon falánk? – érdeklődött Chantal. – Mi az hogy!? Örökké habzsolna! Folyton lövöldöz! – De mire?! Bertin felvonta a szemöldökét. – Hát ugye: húsfélékre. – Kicsit konkrétabban nem lehetne? – feszegette Sultan. Chantal az asztalra csapott. Az egyik pezsgősüveg ijedtében kibontotta magát. – Nem megmondtam, hogy önvédelmi fegyverre van szükségem?! Most aztán beláthatjátok. Symur eltöprengett. – Nos, mivel a húsevő amúgy is meglehetősen harcias, szükségtelen, hogy fegyvert hurcolj a retikülben. A növényedet hordozd magaddal, ő majd elköpüli a zsiványokat. – Lőfegyvert akarok! – szögezte le Chantal. – A minap a szomszéd házban megtámadtak egy hazatérő pasast. Ő ledobta a táskáját, amely tele volt pénzzel, és szembeszállt a banditákkal. Kungfuztak a lépcsőházban, a szeméttárolóban, karatéztak a parkban. Megjöttek a zsaruk, hasra parancsolták a szomszédot, közben a támadók elszeleltek a tatyó pénzzel. – És? – ásított Sultan. – Mi a tanulság? – Lőfegyver kell – felelte Chantal. – Nem kell – mondta Symur. – Lehet, hogy megtámadnak, kirabolnak, leütnek. Utána hamar regenerálódsz. De ha fegyvert rántasz, viszontlőnek. – Minapis, jöttem hazafelé, a kapuban ült egy fickó, mellette egy nagy bazi kutya, és cigarettázott. A fickó. Nem tudtam tőle belépni a házba. Meg kellett várnom, hogy a cigaretta parazsa zöldre váltson. – Hát ez példátlan! – kiáltotta Bertin. – Totál közveszélyes vagy! Már cigarettázni sem lehet? És ha most rágyújtok? Lábon lősz?! – Nem vesztek komolyan – pityergett Chantal.

– Dehogynem – felelte Symur. – Kellő komolysággal övezünk. Te nem vagy képes ilyesmire. Jó, tegyük fel, hogy fegyvert viselsz. Megtámadnak. Elő sem veszed a stukkert, mert te egy kedves, barátságos teremtés vagy. – Egy földreszállt angyal – bólogatott Bertin. – Untig elég, ha jól lábközt rúgod a zsiványokat. Utána már senkit nem kell lelőnöd. Legfeljebb kegyelemből. Euthanatice. A mama bekapott egy habos sutit. – Olyan helyes volt a kis masnijaival! Mindig kilógott a bugyigója a szoknyából! Ha láthattátok volna! – Még a fogszabályozóval is olyan helyesen mosolygott – sóhajtotta a papa. – Nem, Chantal, te képtelen vagy az erőszakra! – Örülök, hogy nem negatív irányban ismertek engem – félre! Stukkert akarok! Megtanulok lőni. Csípőből, tükörből, laza csuklóval, térden. Még hemperegve is. Menni fog! Egyáltalán nem vagyok mozgás-idióta! – Ugyan már – legyintett Sultan. – Az ablakmosáshoz is bekötötted a szemed, nehogy leszédülj a párkányról, mert krónikusan előrehaladott tériszonyod van! – Attól még lőhetek. Különben a fegyvertartás nem jelent cowboykodást. Önvédelmi célra kell a stukker. – Mindenki erre a célra szerzi be a flintáját! Aztán egyszerre csak átmennek aktívba, és pénzkereső foglalkozásba fognak a fegyverrel. Ha nem hiszed, nézz szét reggelente a hullaházban, amikor már összesöpörték az utcákon hányódó tetemeket – javallotta Bertin. Chantal egy kicsit még dohogott, ellenkezett. Végül felhagyott a stukkermániával. Mindazonáltal, a század neveltjeként, egy kis szorongásért, halálfélelemért nem kopogtatott a szomszédnál. Mivel pedig eltökélte, hogy lőfegyver nélkül is megvédi magát, ha valaki molesztálni merészeli, ez az elszántság jócskán érződött körülötte, nem is támadta meg senki. Amikor esténként hazafelé tartott a parkon át, a homályló figurák kitértek előle, inkább vártak még egy kicsit, és mások nyakába ugrottak: pénzért vagy életért.

Az elszalasztott stukker helyett pótszerekre volt szükség. Tehát megvásárolta – a mértéktelenül tévéző gyermekeknek készült A kis nindzsa nevű füstbomba- és dobócsillagkészletet. Az élethű játékpisztolyt. Utóbbit felakasztotta a mosogató fölé. – Minek ez? – firtatta Sultan. – Minek, minek?! Hogy kéznél legyen, amikor a napi munka után hazaérve betámolygok a konyhába, és megpillantom a tenger mosatlant. Kapom a stukkert, jól főbe lövöm magam. Utána újjászületve mosogatok pitymallatig. – Inkább vegyél Ekrazit vagy Dinamit névre hallgató mosogatószert. Beteszed a vízbe, mellé borítod az edényt, és az egész el van sikálva. – Még inkább: vegyünk mosogatógépet. Sultan gyengéden magához vonta hitvesét. – Minek? Amikor itt vagy te!? Szó ami szó, Sultan nem volt házias típus. Chantal régtől gyanította ezt, ám csak az újonnan berendezett, már-már sajátnak tekinthető lakásban győződött meg róla teljes bizonyossággal: a cipőjét ott hagyta, ahol kilépett belőle ugyanígy járt el a zoknijával, a pulóverével. A zsebkendőivel. A kiüresedett cigarettásdobozokkal. Chantal felfigyelt rá, hogy a lakásban jövet-menet folyton talál valami Sultan által elhullajtott holmit, és ilyenkor ezt hajtogatja: – Tedd a szennyesbe! Dobd a szemétbe! Ettől csakhamar imamalomnak érezte magát. Hevesebb szemrehányások alkalmával Sultan azzal a kifogással hárította el a háztartási munkára történő felszólítást, hogy ő dolgozik. Ez könnyedén lesöpörhető érv volt, hiszen Chantal is dolgozott. Nos, erre viszont abszolúte kikezdhetetlen érv következett: de én férfi vagyok! Chantal nem tudott mit felelni. Összeszedte a kóbor zoknikat, elmosogatott, kitakarított, mosott, teregetett, vasalt, kulizott. Amikor végzett, leroskadt az íróasztalához, és megpróbálta lejegyezni a preventív lelki terápiával kapcsolatos gondolatait.

Mihelyst fáradt teste széket ért, felduruzsolt a bársonyosan kérlelő hang. – Nyuszimaci, ha már úgyis állsz, süssél már néhány palacsintát, főzzél kávét, erőlevest...! – Vagy: – Tündérszépem, halálra unatkozom, táncolhatnál nekem egy kicsit. Chantal hagyta a fenébe a doktoriját, feltápászkodott, feltett egy lemezt, hastáncolni kezdett, és azt súgta, erotikusan: – Te igazi szultán vagy. – Utóbb palacsintát sütött. Egy szép napon rajtakapta magát: nem boldog! Na és?! Minek a boldogság, ha egyszer eszeveszetten szerelmes?! Mert a dalokban, versekben, gyermekmesékben a kettő többnyire együtt jár? Mindenki tudja, hogy az élet nem irodalom. Továbbá, hogy az élet nem kaviáros lazac. Az élet pezsgőfürdő se. Miután úgy festett, hogy néhány évig nem kell lakásgondokkal foglalkozniuk, több idejük maradt egymásra. Ez volt a vég. Chantal, mivel főnixmadárszerűen regenerálódó tennivalói közepette alig fordíthatott időt és energiát önmagára, lázadási energiáit hasznosította – élete párja ellen. Sultan ezt úgy élte meg, mint beavatkozást a belügyeibe. Rafinált ostromot férfiúi szabadsága ellen. Korlátozást. Márpedig ő oda megy, ahová akar. Addig marad, amíg jólesik. Mégsem éghet a haverjai előtt. Zokniját, zsebkendőit, ingeit nem teszi a szennyesbe. Cigarettásdobozt, papírgalacsint nem dob a szemétbe. Kávét nem főz. Reggelit nem készít. Vasárnap sem. Egyáltalán, semmi ilyesmivel nem alázza meg magát. Mivégre nősült?! Ügyet nem intéz, számlát nem fizet, nem gyalogol. Legszívesebben egyszerre két kocsival járt volna. Nem kíváncsi a hitves füstölgésére. Pláne nem a munkájára. A fáradtságára. Egyet várt el, de azt egyre kevésbé kapta meg: Chantal imádatát. „Szeress, hogy viszontszerethesselek – hajtogatta. Előbb kérlelőn, később követelőn, végül fenyegetően. Saját érzelmei elől viszont

hanyatt-homlok menekült. Végtére abban a tudatban nevelkedett, hogy ő egy férfi lehetőleg merev arcvonású, kifürkészhetetlen, független. Legfeljebb elvétve és csak valami nagyon értékessel megvesztegethető. Etcetera. Ehhez képest Chantal folyton azt akarta, hogy tevékenykedjen a háztartásban, legyen gyöngéd, ne restellje az érzelmeit. Hát ez papucs, papucs! Sultan konokságára Chantal a magáéval felelt. Jó, akkor nem rohan haza munka után, hogy gályázzon, hanem előadásokra jár, beül a könyvtárba esetleg guberálni megy, vagy restaurál Symurral. A szaknyelv ezt nevezi megvonásnak. Megvonták egymástól magukat. A lázas vágyak lohadtával az ágyban is. Feküdtek egymás mellett, füstölve a dühtől: nem fordul hozzám, nem érint meg. Bírja! De én jobban bírom! A pusztulásig! Néhány aszketikus, dacos hét után Chantal megrémült. Hová lett a vonzereje? Lassúk csak, megvan-e még? Kacérkodni kezdett a kollégáival. Pincérekkel flörtölt. Rábúgott még Halálökölre, Richard de Piszkosra, sőt Sakálszemre is. Elégedetten látta, hogy csábereje mit sem csökkent. Sultant csapásszerűen ütögette a guta, őrjöngéses jeleneteket rendezett, hat ripacsként hozta Othellót. Tépte a haját, és földhöz vagdosta magát. Napokra elment, ivott és monopolyzott. Bebetoppant Symurhoz, hogy jól kipanaszkodja magát tanácsot kérjen – majd habozás nélkül az arra merőleges utat válassza. Megesett, hogy egy-egy vérbő veszekedés után mindketten a derék baráthoz futottak. Összebotlottak nála, és folytatták, ahol abbahagyták. – Ne őröljetek fel engem is – kérte Symur. – Magatokat már úgyis bedaráltátok. De azért adta a tanácsokat. Ha Chantalnak kellett adnia, mindig előrebocsátotta: te ezt úgyis jobban tudod nálam, lélekbúvár lévén. Sebészi pontossággal rámutatott az általa elkövetett lélektani hibákra. Chantal felszisszent, hogy hát tényleg, itt és ott szúrta el. Legközelebb hajszálra ugyanott és amott elszúrta újra.

Sultan esetében mindannyiszor elhangzott a gyóntató kérdés: szereted? Igen. Hát akkor?! Sultan bólintott, hogy érti végre. Hazament, és legott belekötött valami kirívóan nőies vonásba. Ez már nem is kettőjük csatája, hanem a Nemek Harca volt. Midőn egyszer Symur ráérdeklődött, hogy miért is kell ezt a férfinő dolgot feszegetni, Sultan letorkolta. – Egy talpig férfi nem szolgáltathatja ki magát egy nyamvadt nőnek, aki olyan hülye a hátramenethez, akár egy tulipán! Vésd kőbe, amit most mondok: egy talpig férfi már nem is ember, hanem férfi! Chantal véleményt nyilvánított. – Jujj! Ez színőrült! Sultan nem maradt adósságban. – Úgy kell a nő, mint gilisztának a hajolaj. Symur összefoglalta a mérkőzés állását. – A megfelelő jegek mindkét oldalon megvannak, amiken el lehet csúszni. – Örökké azt érezteti velem, hogy rém okos! – panaszolta Sultan. – Mintha én hülye volnék! Vegyétek tudomásul, velemszületetten intelligens vagyok. Chantal bólintott. – Igen, de azt a veledszületett izét a bába a fürdővízzel együtt kiborította. – Symur! Megpofozom a szipirtyót! – Nálam nem! És különben is. Unjátok már meg ezt a parttalan őrjöngést, és kössetek békét. – Nem bánom. Borzalmasan megpofozom, és azzal már meg is teremtettem a békét. Mától kezdve erőn alapuló békepolitikát folytatok, mint bármelyik nagyhatalom!. – Miért nem váltok el? – suttogta az elgyötört barát. Chantal megdöbbent. – Tényleg! Én már a múltkor is akartam!

– Mert nem volt lakásunk – mondta Sultan. – De most van. – És? A lakáshoz kötöttük az életünket, vagy egymáshoz? – Ez az, erről beszélek! – rikoltotta Sultan. – Kötözési mániája van! Nincs kötözés! Szabad ember vagyok, csak nős. Symur felsóhajtott, ki tudja, hányadszor. – Ökölbe szorul a fülem, ha ilyen hülyeségeket kell hallgatnom. Kifogytam a tanácsokból. Már azt sem mondom, hogy váljatok el. Képesek volnátok Uzival bélelt hegedűtokkal beállítani a békéltető tárgyalásra! Az utolsó tanácsomat is eltanácsolván, immáron kérek: tőlem váljatok el. Lefeküdnék. Holnap operálnom kell. Hasakat, lábakat, traumákat. – Jó, feküdj le – mondta Sultan belátóan. – Nálad alszom. – Én alszom nála! Remélem, nem képzeled, hogy most hazamegyek mosogatni és lomtalanítani utánad!? – Mindketten hazamentek! – közölte elszántan Symur. Sultan felcsattant. – Ez nevezi magát orvosnak!? Hiszen nem látja meg, hogy a szívemet egy szál aortán vonszolom magam után a porban!? A doktorok csak ezt tudják: „Széklet? Vizelet? Sóhajt!” Hazamentek, muníciót gyűjtöttek. Sultan megfigyelte, hogy Chantal könnyedén szóba áll boldoggalboldogtalannal. Néhány hét alatt beszélőviszonyt létesített az összes szomszéddal. Erkélyikrükkel különösen meghitt kapcsolatba került. Miről locsoghat két nő? Nos hát, bizonyára róla. Őt cinkelik. Az még nem is volna főbenjáró bűn. De mulatnak rajta! A fürdőszobába bezárkózva is tisztán hallotta turbékoló nevetésüket. Dühödten borotválkozni kezdett. Primitív borbélykéssel, mert a szakállborotvát a gyakori bajuszvesztéses esetek miatt már régebben hitvesének ajándékozta lábepilációhoz. Egyszerre csak bekopogott Chantal. Sultan nem nyitott ajtót, nem is felelt. A lány újra kopogtatott.

A férfi dacosan s némán kaparta magát a borotvakéssel. – Jézusom, Sultan! Miért zárkóztál be? Mit csinálsz? – Fényesítem a makkomat! – Ó, bálba készülsz? – Milyen bálba? – A Genitáliák ez évi találkozójára! Sultan megsértődött, de azért kinyitotta az ajtót. Chantal belépett, magához vette a körömreszelőjét, és letelepedett vele a kád szélére. A férfi egy pillanatra hátralesett a válla fölött. – Mégis, min tudtok annyit vihogni a szomszédnéval? Hogy is hívják a nőt? Heléna? Meléna? – Piszok vagy, mint rendesen. Jeanette a neve. Szeretek vele beszélgetni. – Mindenkivel szeretsz beszélgetni. Csak velem nem. – Veled is szeretnék, ha lehetne. – Mitől ne lehetne?! Tán hülye vagyok? – Az a kisebbik baj. Minden próbálkozásomra az a válaszod, hogy kilököd a körmeidet, és különféle sündisznóállásokat foglalsz el. Így nem lehet. – Az egész környék téged szórakoztat lelke bűzhödt mélységeivel! – Te meg mindent elsivatagosítanál magad körül. – Kimondani is alig tudtad! – De kimondtam! Vigyázz! Sultan ijedten összerándult, és legott harakirit követett el önfején a borotvakéssel. Chantal, ki csak ezt akarta, ledobta a reszelőt, és felemelt orral kivonult a fürdőszobából. A megzápult hangulatnak köszönhetően – vagy arra hivatkozással – Sultan megátalkodottan vedelt. Ivászatait házon kívül bonyolította le, a békesség kedvéért. Csak aludni és ruhát váltani járt haza.

Chantal eltökélte, hogy összeszedi magát, és higgadtan, türelmesen, szakmailag beszél vele. E célból virágot vett, és fantasztikus vacsorát készített. Vízzel töltött pezsgőspoharat állított az asztal közepére, színes úszógyertyákat tett bele, s hangulatfénynél várta a hitvest. Sultan késett, egyre késett. Betoppant Jeanette. Fejcsóválva végighallgatta Chantal panaszait. – Rúgd ki! – tanácsolta. – Nem érdemes vele vesződni. Annyi a pasas, mint égen a csillag. Majd találsz másikat. – Szeretem – hüppögte Chantal. – Persze, hogy szereted. Az ilyen elvetemült palikat nem lehet nem szeretni. Mégis barátkozz meg a gondolattal, hogy esetleg egy rendes pasast is kedvelhetnél. – Jeanette megállt a virágváza fölött. – A jácint mérgező. Különítsd el. Más növények nem szeretnek vele egy vízben ücsörögni. Egyél valamit, és feküdj le. Az asszony távozott. Chantal egy sörösüvegbe száműzte a jácintot. A vacsora meghümmedt. A parkban denevérek szálldostak. Mire Sultan bebotorkált az ajtón, odalett a türelmi elszántság. Chantal csípőre tette a kezét, és a lábujjaival verte a taktust. – Nem akarok véleményt nyilvánítani, de ebből elég! – kiáltotta. És ebben a tónusban folytatta. Sultan rárepült a fonnyadt pulykamellre. Addig nem is válaszolt a körülötte toporzékoló hitves vádjaira, míg jól nem lakott. Később hajlandó lett volna felelni, ám akkor már nem volt képes, mivel a pezsgőspohárból öblítette le a vacsorát s mi tagadás, az égő gyertyák bekebelezése megviselte a szájüregét. Kínjában felkapta a sörösüveget, és kivágta belőle a jácintot. – Ne idd meg azt a vizet! – óvta Chantal. Sultan csak azért is beszopta a flaska tartalmát. Azért még a lány hozzáfűzte, kissé elhaló hangon, mert hiszen aggódott: – Mérgező. Sultan néhány napig eléggé rosszul érezte magát.

Harmadnap a szervezete már elviselt egy maréknyi krumplipürét és reszelt almát. Lassan járóképessé vált. Ekkor úgy döntött, meglepi hitvesét, és hasznossá teszi magát a háztartásban. Ám alighogy szerelgetni kezdett, szögekkel a szájában eltüsszentette magát. Bár a legtöbb szöget szétköpdöste a szobában, néhány példány álnokul lecsúszott a torkán. Képzeletben követte a tűhegyes gyilkosok útját a szervezetében, és már látta is saját tetemét a boncasztalon, átfúrt belső szervekkel. Első rémületében kirohant a konyhába, és töltött magának egy bögre étolajat. Azután még egyet. Leült, várt. A szögek a gyomrában lebegnek. Fenét lebegnek. Lesüllyednek, átlyukasztják a finom szöveteket! Két óra múlva még nem érezte a katasztrófa tüneteit, ezért bízni kezdett, hogy a szögek áthaladtak a gyomrán. Az ám, de most jön a neheze. Átjutnak-e a kacskaringós bélrendszeren – vagy inkább perforálnak? Megpróbálta elképzelni, hogy teste mely pontján járhatnak a nyavalyások. Megsaccolta pozíciójukat: nagyjából derékmagasságban lehetnek. Felpattant a székről, és nem is mert visszaülni. Nehogy ültében meggörnyedve átfúrássá magát. Lassan, óvatosan hanyatt dőlt az ágyon. Chantal ekkor ért haza. Azonnal látta, hogy hitvese fekvésmódja, áttetsző sápadtsága nem a jácinttal függ össze. – Mi történt? – lehelte rémülten. – Nem mondom meg – felelte Sultan kriptai hangon. – Ha meghalnék, tudd, hogy szerettelek. – Orvost hívok! – Nem! – suttogta a férfi határozottan, jeges ujjaival elkapva hitvese kezét. – Senkit! Tartsd titokban, hogy így találtál rám. Nem élném túl ezt a szégyent.

Chantal felcsattant tehetetlenségében. – Mintha valami hülye képregényből szoptad volna a stílusodat! Mi történt? Elhajtattad a magzatodat? Sultan nem felelt, mert szervezete finom rezdüléseire koncentrált. Az olaj éreztetni kezdte hatását. Merev háttal felkelt, és csúsztatott talppal, igen-igen megfontoltan kicsoszogott a fürdőszobába. Chantal a haját tépte izgalmában. Fel-alá járt a kulcsra zárt ajtó előtt. Tellettek-múlottak a percek. Sóhajok hallatszottak túlról. Akár egy friss hant mélyéről. Egy óra múlva Chantal nem bírta tovább. – Mit csinálsz? – kérdezte könyörgőre fogott hangon. – Számolok. – Mennyi? – Eddig három. – De mi három?! – Három, és kész. Csak azt nem tudom, mennyinek kéne lennie. Kérlek, hagyj. Chantal erőt vett idegességén. Elindult a konyhába. – Főzök vacsorát – közölte hamis könnyedséggel. Hitvesétől akár libát is tömhetett volna. Újabb óra múlott tova. Sultan előcsoszogott a fürdőszobából. Úgy rémlett, viharosan amortizálódik. – Mennyi? – kérdezte Chantal. – Változatlanul három – lehelte a kérdezett, ama tévedésből elhantolt illető elhaló hangján, aki most lazítgatja a rögöket a feje fölött. – Mennyinél leszel publikusabb? – Nem tudom – felelte Sultan. Trikolór karikák ültek a szeme alatt. Arcbőre opálosan áttetsző volt. – Ne beszélj erről senkinek. Gigászi blamázs! – Micsoda?!

– Ez az egész. Hálószobán kívül töltötte az éjszakát. Gyakran felkereste a fürdőszobát, a köztes időben a nappali szőnyegén csúszkált, térden. Reggelre visszanyerte életerejét. – Összesen tízet vettem a fogaim közé, hogy felszögezzem a posztert – jelentette, már-már vidáman. – Bevertem hármat, a szőnyegen találtam négyet. Az összesen tíz. Jól vagyok. Tartsd titokban! Chantal kiverte a ritmust a lábujjaival. – Szeretettel köszöntelek az előli sorában. Akkor most napirendre tűzhetnénk a következő kérdést: miért kellett a falra barmolni a képet, amikor a direkt neki szánt keret két hete a sarokban ácsorog?! – Nagyon résen kell lenned, hogy még egyszer az életben rajtakaphass valami házimunkán! – sziszegte Sultan. Sértődötten felöltözött, és elsietett otthonról, hátha valahol balzsamot lel a lelkén ejtett sebekre. Meglátogatta anyját, ám az amúgy is zsúfolt lakásban mozdulni sem lehetett a különféle nagypárnák és paplanok alá temetett dunsztosoktól. A nővérek méteres fakanalakkal sürögtek-forogtak, s Suhannak feltűnt, hogy mindnyájan pitypangszárat rágnak. Érdeklődésére válaszul elmondták: a pitypangszár lassú rágogatása a máj, az epe és a hasnyálmirigy optimális működésének alfája. Ezután belső szerveik állapotának részletes elemzése következett. Sultan szeretett volna anyja térdeihez ülni. „Mama, nagyon fáj”. Ám az ő igényeiről senki nem vett tudomást. Amikor mégis megpróbálta másüvé terelni a szót a tömérdek beteg szervről, sértődötten lehurrogták: hiszen oly ritkán hallanak felőle, és akkor is magáról akarna beszélni!? Pont most, amikor két vészes front is jön feléjük a meteorológiából?! Sultan elvesztette legendás fiúi türelmét. Hirtelen felindulásában lánctalpas mimózának titulálta anyját, majd röpke tétovázás után a tantikat is.

Felkerekedett, elvánszorgott a cimborákhoz. A legények éppen videóztak. Intettek neki, hogy rogyjon le, és maradjon csendben. A film hőse golyót kapott a hasába. Nem derült ki azonnal, hogy valóban meghalt-e. Megindult a találgatás. – Ez? Ez hullább, mint az ismeretlen katona! – mondta Halálököl. – Nem halhatott meg. Még vagy harminc perc hátravan a moziból – érvelt Sakálszem. – Dög ez! Hullább csak akkor lehetne, ha még ráadásul meg is nősült volna! – szögezte le Richard de Piszkos. Sultan kisurrant az ajtón. Hát nincs senki, aki meghallgatná?! Ha csupán egyetlen tanácsot kapott volna! Effélére vágyott: „Embereld meg magad, és állj a sarkadra! Csak ujjlenyomatot ne hagyj!” Nem volt hová mennie. Így hát hazahajtott. Érdemes volt? Feltűnően rosszkedvű némbert talált az otthonában. – Mi bajod van? – kérdezte. Chantal megrökönyödött. – Még kérded?! A Föld minden százezer lakosára ötszázhatvan katona, de csupán nyolcvanöt orvos jut! Évente tizennégy és fél millió gyermek hal meg olyan betegségben, amely gyógyítható! Tíz másodpercenként huszonöt fővel gyarapodik a világ lakossága, ám csak a Föld felszínének három százaléka használható élelmiszertermelésre, és ez a terület is óránként tíz hektárral csökken! – Tudod, mit?! Inkább bekapcsolom a rádiót! Megtette. Megbánta. Az őrjöngésig felfokozott műsorvezető ráüvöltött az éterből. – Tudja ön, hogy kicsoda?! – Úgyis megmondod...! – Ön a Napsugár Rádió hallgatója! Sultan stukkert rántott, s a csövét bekapva hebegte: – Mindent összevetve: aki eddig nem foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, az most megtudhatta: itt az idő.

Ekkor már olyan fáradtak voltak mindketten, miként háború veteránjaihoz illik. Hetek óta nem ölelték meg egymást. Nem bírták tovább. Békét kötöttek. Az utolsók egyikét. Meseszép délután volt. Míg ők szenvedélyesen ölelkeztek, zivatar söpört végig a külvilágon. Az égboltot orgonaszín villámok repesztgették. Szökőárszerű eső zúdult a városra. Mindebből mit sem érzékeltek. Csak másnap tűnt fel, hogy valami rendkívüli történhetett, midőn az özönvízzel elárasztott aluljáró újságárusa hírlapokból hajtogatott papírhajócskákat osztogatott vevőinek. Symur képtelen kieszelni, miként teremthetne kapcsolatot Afrikában tartózkodó szeretteivel. Holott igen fontos a közlendője. Azt már régebben tudja, hogy Chantal nem érkezett meg a konferenciára, nem jelentkezett be a szállodába sem. Ezekből a tényekből nem volt nehéz kikövetkeztetni: csakis Suhannál lehet. Mit csinálhatnak? Nos, ez sem kitalálhatatlan: üldöztetést szenvednek el. Teljesen potyára. Amikor Sultan heves távozása után Symur gondolkozni kezdett, rájött, hogy nem kell Afrikába utazni. Leült a telefonhoz, és feltárcsázta a brit gumóevőt, aki nemrég Sultannal őriztette testi épségét. Amint előre sejtette is, nem beszélhetett az illetővel. A férfiú mély kómában feküdt egy hírneves kórházban. Symur tovább gondolkozott, és a Horror Tours helyi kirendeltségénél folytatta a nyomozást. Cselesen megszerezte a legutóbbi turnus névsorát. Lejárt néhány címet. Alig egy napjába tellett, és tévedhetetlenül tudta: a csótányok által terjesztett vírusok ide is megérkeztek. Az utolsó csoport több tagja megbetegedett. Ebből megállapíthatta: az emberiség virulens vírussal áll szemben. Ez sem volt szenzáció, néhány újság már célzott rá, ha bizonytalanul

is, hogy ismeretlen eredetű, járványos betegség indult útjára a Föld nevű bolygón. E ponton bevonta a kutatásokba néhány orvos kollégáját. Segítségével hozzáférhetett a betegek kórlapjaihoz. Mikrobiológusok, ideggyógyászok vetették rá magukat a különféle vizsgálati anyagokra. Úgy vélekedtek, hogy három-négy év alatt talán eljuthatnak a betegség gyógykezeléséig. Egyelőre a kórokozó meghatározásával vacakoltak. Annyit sikerült is megállapítaniuk, hogy mindeddig ismeretlen vírusra bukkantak. Symur szívesen a falba verte volna a fejét. Sultan beszámolójára visszaemlékezve szörnyű képet rakott ki: a kórokozó az űrből származik, és könnyen lehet, hogy képes valóra váltani néhány eszement őrült régi álmát, amennyiben a betegség főleg a színesbőrűekkel végez. Fehér embereket is megbetegít, ám esetükben többnyire beéri néminemű agykárosítással, ritkábban öl. Nyilván a mélabús mikrobiológus dolga lett volna a vírus szerkezetét módosítani, vagy olyan mutációját létrehozni, amely kényesebben szelektál. Hátborzongató gondolat volt. Symurt valamelyest megnyugtatta kollégái válasza: az orvostudomány még nem tart itt. Egyelőre fontosabb kérdések várnak válaszra. Még mindig gyógyíthatatlan az influenza. A rák, az AIDS. Az emberi immunrendszer képtelen felvenni a harcot a viharos környezetszennyezésből következő betegségekkel. Tehát a kutatások ortopéd gyermekcipőben járnak. E ponton villám hasított Symur agyába. A mikrobiológus arra célzott Suhannak, hogy van gyógyszer, de ennek titka az ő életbiztosítása. A dokit megölték, az ellenszer nem került elő. Dehogynem. A fickó gondoskodott arról, hogy felfedezése ne kerülhessen illetéktelen kezekbe. Mert alighanem az vezetett személyes tragédiájához, hogy a kutatások fele útján rádöbbent: mind

ez idáig illetéktelenek éltek vissza az űrből jött mikroszörnyek adta hatalommal. Symurnak zúgott a feje. Ha eddig eljutott, már semmi sem állhatja képzelete útját. Nem lehet, hogy a doktor azon a mézgás éjszakán Sultanra bízta a titkot? Olyképpen, hogy neki fogalma se legyen arról, minő kitüntetés érte?! És ha őt tette meg a titok pecsétőrének, miként, milyen formában bízhatta rá azt? Kattogtak fejében az információk. Sultan betoppanása után Chantal ekként panaszkodott: „Három év távollét után hazalátogatott az exférjem. Megajándékozott egy vacak szőrmeállattal, amit szerintem idejövet szedett ki a kukából.” Később Sultan beszámolójából kiderült, hogy a szőrmeállatka, a pepita macska a doktortól származik. A házkutatást végző osztag is valami apróbb holmit keresett. De nem tudták pontosan, mit. Symurnak kulcsa volt Chantal lakásához. Elment, feltúrt mindent. A pepita macskát sehol sem lelte. Hát erről kellene nagyon sürgősen beszélnie a lánnyal. Ottlétekor azonban más is történt. Még javában turkált a szeretett nő intim szférájában, amikor két jól öltözött, fegyvertelen, ám komor úriember nyitotta rá az ajtót. Megnyugtatták, hogy nem akarják bántani, csak beszélgetnének. Hellyel kínálták. Felbontottak egy üveg francia konyakot Chantal készletéből. Pár szóval, meglehetősen ködösen felvázolták az eddig történteket: bizonyos szupertitkos katonai kutatások eredménye a jelenlegi helyzet. A járvány már most, a kezdeti stádiumban is megfékezhetetlennek ígérkezik. Itt már nem az a cél, hogy a beavatottakat – a vétleneket is – elnémítsák, a leleplezést, botrányt elkerülendő, ez már csak annak a kisebb csoportnak a célja, amely közvetlenül felelős a történtekért. A nagy állami cél: a járvány megfékezése.

Symur nem nyugodott meg, noha biztosították arról, hogy a felelősök zöme lakat alá került. Ebből kiviláglott, hogy néhányan még szabadlábon tevékenykednek. Továbbá az a gyanúja is beigazolódott, miszerint a különféle állami csínyszervezetek között állandó harc folyik, aminek a levét főleg a polgárok fogyasztják, kéretlenül. Az úriemberek két dolgot kívántak Symurtól: segítséget és diszkréciót. Symur két dologra döbbent rá: napok óta lehallgatják a telefonbeszélgetéseit és követik őt útjain. Mindazonáltal megegyeztek, noha a doktor feltételt szabott diszkréciójához: védelmet kért Chantal és Sultan számára. Ha barátainak haja szála is görbül, ő nyilvánosságra hozza, amit tud. Symur még valamire rádöbbent, de ez a felfedezés inkább gyakorlati jelentőséggel bírt: az ilyetén tárgyalások mindig annak számára végződnek sikerrel, aki több adut tart a kezében. Olyannyira nyerő pozícióban volt, hogy tőle kértek elnézést a korábbi molesztálásokért, és megígérték: jó fiúk lesznek, nem köpnek a padlóra, nem hallgatják le magánbeszélgetéseit, nem pofozzák feleslegesen a barátnőjét. Tán még azt is megígérték volna, hogy friss virágot visznek Elvis sírjára, de Symur nem akarta túlfeszíteni a húrt. Miután ilyen jól elbízta magát, az idősebbik titkosszolgálati úr hirtelen lelombozta. – Vegye komolyan a megállapodásunkat, doktor. Jobb, ha tudja, hogy az összes Hőst bezárattuk, már egy sincs szabadlábon. Symur nem felelt, viszont értelmesen nézett. A fickó belátta, hogy érdemes folytatnia, fogják az adását. – Minden hősies alkatú férfit, nőt és serdülőt becsukattunk a filmgyárakba, celluloidszalagokra. Könyvtárakba, romantikus és kalandregények lapjai közé. Magazinokba, képregényfigurának. Maga csak egy szimpla halandó. Ezt tartsa észben, és fogja be a száját!

– Biztos benne, hogy mindet összefogdosták a sintéreik? – kérdezte Symur. – A csetlő-botló balekoktól már nem is tartanak? Jó, de akkor miért olyan fenemód idegesek mégis? – Igaza van a doktornak – mondta az ifjabbik titkosszolgálati illető a kollégájának. – A profikat száműztük a filmekbe. Az amatőrök viszont kint maradtak. – Ez is épp elég baj, de most más dolgunk van. Legközelebb majd ezt a problémát simítjuk el. A kormány csínyszervezetének oszlopos tagjai távoztak. Symur tovább kutatott. Nem lelte a szőrme dögöt. Nincs más hátra, meg kell várnia Chantalt. Kérdéseket fogalmazott számára. Ezek között első helyen a pepita macska holléte szerepelt, ám a többi sem volt elhanyagolható, jóllehet nem függtek össze az emberiséget fenyegető tragédiával. Magánügyi kérdések voltak. Symur a telefon mellett ül és vár. Gyakorta hívják a kollégái, noha sok örömtelit egyikük sem tud közölni. A legfontosabb hívás Chantalé – egyre várat magára. A doktor imádkozni tanul. Halált kér a vírusokra. Életet követel barátainak. Néha eszébe ötlik, hogy hamarosan talán neki is szüksége lehet az ellenszerre. Miként hajdan, medikus korában, a különféle nyavalyák leírásának tanulmányozásakor, felfedezni véli magán a kórjelző tüneteket. Átkarolja a telefonkészüléket, és elalszik rajta. Chantal félálmában füstszagot érez. Ám inkább hősiesen megfullad, semhogy szemrehányást tegyen Sultannak, mert úgyis csak veszekedés lesz belőle. Amikor legutóbb kifejtette az ágyban dohányzással kapcsolatos véleményét, majdnem megúszta parázs vita nélkül. Sultan szelíden válaszolt. – Azt hittem, olyan tapintatosan dohányzóm, hogy az már-már éteri.

Chantal morcosán felelt. Sultan még morcosabban. Szó szót követett, és máris mondtak egymásra mindent, ami hidegvérű: kígyót, békát, varánuszt. Chantal felpattan az ágyon. Mit keresne mellette Sultan?! És ekkor meglátja a furcsa fényeket az ablakban. Észreveszi a terjengő ködöket. Kirohan az erkélyre. Nem hisz a szemének. Lángol alatta a szálloda! Besiet a fürdőszobába. Persze, Sultan gondtalanul heverget a padlón! Megrázza a férfi vállát. Vizet locsol az arcába. – Az Isten szerelmére, meddig kómázol még?! Amikor ég a hotel! Mit gondolsz, ezt nekünk szánták? – Kezdd az elején – motyogja a vallatott. – Az az eleje, hogy tűz van. – Hol? – Alattunk. Sultan feltápászkodik, kibotorkál a szobába. Az ajtóhoz lép. Lassan kinyitja, ám igen gyorsan bevágja azt. Sápadtan bólint. – Valóban tűz van. – Mi lesz most? Nem ugorhatunk le a hetedikről! – Lehet, hogy inkább leugrunk, semhogy elevenen bennégjünk. Gondolkozzunk. Fölfelé kell menni a tűz elől, mivel lefelé immár nem praktikus. Irány a tető! – És ha a tetőre ér a tűz? Hová megyünk? – A végeredmény felől nézvést holt mindegy, hányadikról vetjük le magunkat, nemde?! Fogd a motyódat, és indulás! – Szomorúan elmosolyodik, és szájon csókolja a lányt. – Ne izgulj. Semmiféle túlélési alternatívánk nincsen! Ezzel a szobába nyargal, lerántja az ágyról a takarót, és berohan vele a fürdőbe. Bevágja a kádba, vizet enged rá. Ugyanezt teszi az

ágytakaróval is, majd beburkolóznak a vizes holmikba, és kióvakodnak a folyosóra. Fojtó füst gomolyog odakinn, lábak dobognak, sikoltozó emberek rohannak el mellettük. Minden menekülő felfelé siet, köhögve, fulladozva. A ropogásban, kaotikus zűrzavarban távoli szirénaszó hallatszik. Egymást biztatva, lökdösve botladoznak ki a tetőre. Csaknem felujjonganak megkönnyebbülésükben, megpillantván a lassan köröző helikopterek reflektorfényeit. Hamar elvesztik a reményt. A hisztérikus tumultusban a gépek közelébe sem jutnak. A túlterhelt helikopterek imbolyogva ellebegnek a szemük elől. Talpuk alatt fojtott robbanásoktól reszket a tető. Szél vijjog körülöttük, kétségbeesett sikolyok kavarognak. Idegőrlő percek vánszorognak tova. Visszatérnek-e a gépek? Gyorsabbak lesznek-e, mint a fölfelé terjeszkedő, kérlelhetetlen lángok? Sultan úgy hallja, mintha a lány fohászkodna, s szúrós, csúnya fájdalmat érez, amikor megérti a szót, amelyet Chantal ismételget, amely nem más, mint egy név: a másiké. Hirtelen fura büszkeség önti el: ez már igen, ha ebben a helyzetben is képes a féltékenységre, akkor az már szó szerint halált megvető féltékenység. A helikopterek visszatértével felerősödik az üvöltés. Az őrjöngők görcsös végtagokká, eltorzult arcokká gomolyodó masszája már-már elsöpri a gépeket. Nincs senki, aki megfékezhetné a hisztériát, mindenki szabadulni, menekülni akar, mindenki elsőként, és az sem baj, ha egyetlenként. Mennydörögnek a forgószárnyak, sikolt a szél, átkok és fohászok lengedeznek. Sultan karon ragadja Chantalt, és vonszolja maga után, kíméletlenül törtet előre a masszában.

Eléri az egyik gépet, felkapaszkodik rá, ekkor egy lennrekedt férfi letépi a csuklójáról Chantalt, és a helyére csimpaszkodik bármilyen hihetetlen, megtörténik: Sultan ellöki a nyomorultat, a csápokként hadonászó, meredt ujjú kezek közül kiválasztja azt az egyet, megragadja... A pilóta nem vár tovább, felemeli a gépet. Miként cirkuszi artisták a kupolában, visszafojtott lélegzettel lengve a kötélen, csak az üstdob dobban egyet, mély hangúan. Chantal a semmiben leng, magasan a szikrázó város fölött, lassan, túl lassan távolodva a lángoktól faldosott szállodától, Sultan csuklójára font ujjakkal, a lyukas levegőt kalimpáló lábakkal. Helikopter húz el mellette, a tetőn rekedtekért igyekszik, a félelembe tart. Chantal ujjai kihűlnek, megnyirkosodnak, képtelen kapaszkodni, Sultanon függ az élete. A gépbe jutott emberek némelyike szeretné megosztani a biztonságot a félig kilógó férfival s a rajta kapaszkodó nővel. Sultan érzi, hogy érte nyúlnak, megragadják a lábát, derekát: biztosan tartják, lezajlott a nagy metamorfózis, sarkon fordult a rettegés, mindenki visszaváltozhatott emberi lénnyé – még ő is megteheti. – Behúzzalak? – kérdezi Chantaltól. A lány lepillant, jeges veríték folydogál a testén, tudja, hogy mindjárt kicsúszik a férfi kezéből, akár a szappan. Tapossa a semmit, ereje rohamosan apad. – Na? – feszegeti Sultan. Nem válaszol. Retteg. Nem meri kinyitni a szemét. – Teljesíted a kívánságomat? – vigyorog a férfi. Hallja, nem felel mégsem. Sultantól függ, s ezzel fölényhez juttatta őt. Az aljast. Hát ez nem lehet. Az alávaló pasas kiszórakozza magát, azután behúzza végre a gépbe, hogy valami szilárdat érezhessen maga alatt, mert a tériszonyba is bele lehet halni. Nem lehet, hogy ne tegye meg!

Ám úgy fest, Sultan ítéletnapig is elszórakozik. Chantal viszont valóban nem bírja tovább. Didergősen megígér mindent. Bármire rávehetnék elérkezett az a pillanat. Sultan két kézzel nyúl érte, majd további kezek ragadják meg, és végre benn van a gépben. Elterül valakinek a lábánál, felpillant, és meglátja a nem túl vidáman, ám mégiscsak vigyorgó Sultant. Felemeli a kezét, de a pofont már csak odaképzeli a borostás arcra, mert a kivitelezés fele útján elájul. Amikor felocsúdik, alacsony bokrok szegélyezte tisztáson fekszik, a levegő zúg a rotorok, szirénák, morranó kocsimotorok hangjától, csaknem szétreped a feje a lármától. Látja az égő szálloda kicsinyített mását, majd rádöbben: magát a szállodát látja – áldott messzeségben. Körülötte mentősök serénykednek ülő, fekvő, görnyedező, újra kiborult, jajveszékelő emberek körül a sápadt Sultan a lábainál guggol. Az egyik mentőautó sofőrje odakiált kollégájának. – Kész, az utolsót is elhozták a tetőről! Chantal megkönnyebbül, s felötlik benne a tartozása. Meglepetésszerűen szájon vágja Sultant. Felül, körülnéz. – Hol a cuccom? – Valahol – feleli a férfi. – Elveszett? – Törődj bele. De te élsz. És ne feledd, adósom vagy! – Most, hogy így szóba hoztad a dolgot, el kell mondanom: példátlan a bűnöd. Azzal sem tehetned jóvá, ha szégyenedben kútba ugranál. Bár alig emlékszem rád a múltból, de azt hiszem, öt-hat évvel ezelőtt nem vetemedtél volna ekkora aljasságra. Sultan révetegen maga elé bámul. – Akkor még fiatalok voltunk és bohók. Főleg én. Most már öregek vagyunk és szenilisek. Főleg te. – Feláll, a kezét nyújtja. – Menjünk. Ne kérdezd, hová: nem tudom. – Haza – nyögi Chantal.

Feltápászkodik, végignéz magán. Szuper. A trópusi Biswau, éjjel. Valami város, nagyobb park. És ő, stílszerűen, lenge hálóingben kísért benne. – Kölcsönzők neked ruhát az enyémek közül – vigasztalja Sultan. Bezzeg az ő táskája nem veszett el! Eszméletlen éjszaka! Alighogy kivergődtek az izgatott tudósítók ostromgyűrűjébe zárt parkból, elborul az ég, és minden képzeletet felülmúló özönvíz, zúdul rájuk. A mennydörgések sűrűn követik egymást, hangjuk folyamatos dörmögéssé, brummogássá olvad össze. Villámok szaggatják az égboltot, s mintha vetélkedő orgiát tartanának, mindegyik más színű: orgonalila, borvörös, olykor fekete. Sárpatakok áradnak az utcákon, megbénítva a közlekedést, elűzve az embereket. Sultan megtorpan egy esőverte, haragvókék Chrysler mellett. – Ezt a kocsit úgy elvezetném! Innen. Chantal megrántja a karját. Semmit nem lát, ázott haja tincsekbe tapadva lóg az arcába, víz árad rajta. Hálóinge hidegen feszül a testére. Sultan nem mozdul. Orrhegye, akár valami vízköpő, sugárban ontja a fejéről lefolyó esőt. Tekintete – ha elhomályosultan is – a Chryslerre tapad. – Gyere már! – rángatja a lány. – Nem lehet. Furcsa trópusi szembetegséget kaptam, ami ellen nem használ semminő gyógycsepp. Vérszem a neve. – Mi okozta? – Benne hagyták a kulcsot. Egy perc múlva az elkötött kocsiban dideregnek, s a körülményekhez képest szélsebesen távolodnak a tetthelyről. Az abroncsok az ablakok magasáig túrják fel a vizet. – Utazásunk gondolázáshoz fogható – állapítja meg Sultan. – Majd velencei dalocskákat énekelgetek. Olybá veheted, hogy kezdetét vette a nászutunk. Chantal nem felel. Vizet facsargat hálóingjéből. A hajából.

Utóbb az üléshuzatból. Az üvegek bepárásodnak. Sultan végképp nem lát semmit. Leereszti az ablakokat. Erre beomlik az eső. Sehogy sem jó. Marad a vakvezetés. Úgysem jár senki az utcákon. – Hová megyünk? – A repülőtérre. – Messze van? – A fővárosban. Nem vészes táv, párszáz kilométer. – Elkeserítő. – Ismered a C’est la vie-anekdotát? A háborúban a nagypapa háromszor dugta ki az orrát a pincéből. Amikor először kinézett, kapott egy szelet kenyeret. „Ez jó!”, gondolta, és kinézett másodszor is. Ekkor valaki a kezébe nyomott egy bögre forró teát. „Ez nagyon jó!”, gondolta, és kisvártatva kikandikált harmadszor is. Ellőtték az orrát. – Akár a tündérmesével is jöhetsz, az elmúlt órák élményei néhány napra kiverték az álmot a szememből. – Nem baj, mert a fürdőszobai hadviseléstől még mindig körkörösen zúg a fejem. Máris átvehetned a kormányt, én meg hátramászom egy kicsit pihenni. Regenerálnom kell kis szervezetemet, amely igen kedves nekem. Chantal elképedve mered a férfira. – Nem is hiszem el! Vezethetek? Én?! Hát mégis tudok?! Sultan legyint, nem is válaszol. Megkezdi a hátramászást. A lány átcsúszik a helyére. A gázra tapos, beszíjazza magát, körbetapogatja az ülést, az állítókart keresvén. Pechjére megtalálja. Meg is rántja. Mire is az üléstámla vízszintesbe vágódik, vele együtt. Nem meri elengedni a kormányt. Abba kapaszkodik. Vezet, hanyatt fekve. Vakon, padlógázzal. Sultan füttyent. – Felléphetnél a cirkuszban! Menj egy kicsit balra! Ne olyan kicsit, kicsit jobban! Most jó.

– Visszacsinálnád ezt az ótvar ülést? – kérdezi Chantal. Tényleg fájhat a pasas feje, szó nélkül segít, azután összekucorodik, és hanyatt-homlok elalszik. Chantal vezet, maga mögött hagyja a zivatart. Tapossa a gázt pitymallatig. Vezet, szemhéja le-lecsukódik a rohamosan hitványuló út huppanói rezzentik fel egy-egy percre, hogy azután tovább szenderegjen. Sokat nem kockáztat, ember nem lakta vidéken robognak, buckányi dombok, sáros földek mentén. Egyszerre csak észrevétlenül álomba siklik. Ingerült torokköszörülésre riad fel. Sultan könyököl fölötte. Az eső lemosta hajáról a fekete festéket, sörszőke haja ragyog a napfényben, jégcsap-kék szeme csúfondáros. – Most cikizni fogsz? – sóhajtja Chantal. A férfi kibámul az ablakon, megvakarja az állat. – Ülj fel. Nézz ki. Sírd el magad. A lány a megadott sorrendben végrehajtja az utasításokat. Az úttól mintegy háromszáz méternyire vesztegelnek, tengelyig sárban. A motor frissen indul. A kocsi vergődik a ragacsos kulimászban. A kerekek mind mélyebbre süppednek. Chantal nem adja fel, ám hiába konok, ha a sár feneketlen. Sultan elveszti türelmét. – Tönkreteszed a kuplungot! Máris olyan égett gumiszag van itt, mint egy kuplerájban! Chantal hátraveti magát az ülésen. – Akkor most mi lesz? Kössük fel magunkat? – Engem ne keverj bele. Ücsörögnek, és kerülik a beszélgetést, nehogy megint vita kerekedjék köztük. Ám ha szembenéznek a helyzetükkel, be kell látniuk: előbb-utóbb muszáj lesz szörnyűségesen összeveszniük. Különb szórakozást aligha találhatnak ki nyomorú helyzetükben. Dehogynem. Chantal úgy dönt, ruhát vált. – Megígérted, hogy kölcsönzöl valami gúnyát.

– Nekem nagyon tetszel hálóingben is. Jut is eszembe! Úgy sincs más dolgunk: beválthatnád az ígéretedet. – Nem kellett volna komolyan venned az én halálfélelemben fogant ígéretemet. – A bőrömet vittem a vásárra érted. Ég és föld között lebegtem, hogy megmentsem az életedet. Ez a köszönet? – Piszok zsaroló vagy, maradjunk ennyiben! – kiáltja a lány. Dühösen kicipzározza a táskát. Az ülésre borítja a tartalmát. Sultan előreveti magát. Beletúr a ruhakupacba. – Mi ez?! Szmok-ing! Szmok-kabát! Szmok-cipő! Ez nem az én cuccom! Chantal halkan, tapintatosan kérdezi: – Elcserélted? – Rossebet cseréltem el! Elcserélődött! A tumultusban! Chantal felemeli a ruhakupac tetején heverő útleveleket. Lapozgat bennük. – Vajon a Wallis házaspár mit kezd a széttaposott sarkú sportcipőddel? A bőrnadrágoddal? Sultan nagyot fúj. – A vizsgálati anyagokkal...!? Chantal elkerekedő szemmel hátradől. Töpreng egy keveset, azután határozottan megrázza a fejét. – Nem megyek vissza. Nem kezdem elölről. Menj nélkülem, ha gondolod. Bőszen süt rájuk a nap. A kocsi belseje felforrósodik. A sáros föld gőzölögve száradozik. Sultan a száját rágja. – Miért hiszem, hogy a fertőzés itt marad Afrikában? Nyüzsgő jövés-menés folyik a kontinensek között. Lehet, hogy régesrég kihurcolták innen a vírusokat. A Horror Tours utasai közül is megbetegedhettek néhányan. Amikor a nagy piálás után napokig lázasan feküdtem, a faluban járt egy turistacsoport. Lehet, hogy én is

hurcolom a kórságot? Nekem nem árt, mert a doki beoltott. Úristen, mit tett az az ipse!? Még jó, hogy nem mentem el anyámhoz! – De Symurhoz elmentél! Hol egy telefon? Azonnal tudnom kell, mi van vele! Bőgés, csattogás hallatszik az út felől. Nem csorda közelít, csak egy elaggott dzsip. Sultan kipattan a Chryslerből. Legott térdig merül a sárba. Hadonászva, üvöltözve, fel-felbukva a terepjáró felé lódul. A vezető észreveszi, noha nem a hangjelzései alapján, mivel azokból egy pisszenés sem hatol át dzsipje szörnymorgásán. Az öregecske fehér férfi visszaint a szenvedélyesen hadonászó ifjabbnak, és az út szélére kormányozza tragacsát. – Beragadtak? – kérdezi huncut pillantással. – Ki tudná húzni a kocsinkat? – Nem probléma. Négy WéDé! – Mi?! – Lássa ott a dzsipemen a felírást? „4 WD”. Ez úgy kihúzza magukat, mint a pinty! Ebben maradnak. Az öregember visszahuppan a kormány mögé, bezötyög a sárba, majd vontatókötelet ránt, és befekszik vele a Chrysler alá. Az elhagyott terepjáró füstfelleget okádva csattog, olykor meg-megrándul. – Mi van? – kérdezgeti Chantal átlag kétpercenként. A köztes időben köhécsel, mert fojtogatja a füst. Sultan a száját rágva ücsörög mögötte, nem felel, csak a vállát vonogatja. – Nézd már meg, mi lelte! – kéri a lány tíz perc múlva. – Precízen fel kell tenni azt a kötelet. Mire megyünk, ha félúton leszakad? Különben, ha türelmetlen vagy, mássz ki a sárba, és segíts a póknak. Újabb tíz perc telik tova.

Chantal nem bírja tovább a feszültséget. Igenis, kimászik a térdig érő mocsárba, és megtekinti, mit művel segítőjük. Sultan áhítatosan várja, hogy hírek érkezzenek a kocsi eleje felől. A lány azonban nem szól egy szót sem, csak lassan csípőre teszi a kezét, és felvonja a szemöldökét. A férfi rosszat sejtve kilép a Chryslerből, s odavonszolja magát, ahol az öreget sejti. A derék aggastyán édesdeden alszik nekik. – Lehet, hogy a vírus...?! – suttogja Chantal. – Rossebet! Úgy horkol, mint egy elefánt. Nyögve kicibálja az öreget a kocsi alól, behajtogatja a dzsip hátsó ülésére, felszereli a vontatókötelet, azután a volán mögé pattan, és gázt ad. A Chrysler kicuppan a kátyúból. Sultan megállítja a terepjárót az út szélén, és felrázza az alvót. – Kösz a segítséget – mondja. – Mi már megyünk is. Maga még pihenget? Az öreg fél szemmel felsandít, és szinte-szinte elvigyorodik. – Nem aludnék én – motyogja megadóan. – Csak hát az ananászpálinka... – Ananászpálinka?! – visszhangozza Chantal. – Ananászból is készül pálinka? Sultan betessékeli az utasülésre. A kormányhoz pattan. A kocsi úgy indul, akár az űrsikló. – Mit kell ezen csodálkozni? Pálinka bármiből készülhet, ami hajlamos az erjedésre. A lány nem álmélkodik tovább. Viszont kreatív. – Agypálinka!? Agypálinkát ittál már? – Jézusom, te körkörösen hülye vagy! Maradj csöndben. Vezetek. És vezet. Chantal csodálja érte. Attól tart azonban, hogy drámájuk megismétlődik, és újra a lápban kötnek ki, ha nem vigyáz. Szóval kell tartania a pasast, mert ez itt álmosító vidék.

– Tudod, mi az a hümm? Nos, a tudósok által vizsgált anyagot nevezzük hümmnek, ami lehet egy szeletke agy, egy megboldogult veréb, vagy bármi, ami fellobbantja a tudós elmék kíváncsiságát. A sok professzor körülállja a hümmöt, és homlokráncolva fölé hajol. Akinek szakálla van, az abba beletúr. Őrült töprengésben vizsgálódnak, és közben egyre ezt hajtogatják, mivel ők éleselméjűek: hümm, hümm. Addig-addig ácsorognak, kutakodnak, mígnem a vizsgálandó anyag összelottyad. Ezt nevezzük meghümmedésnek. – Hümm – feleli Sultan. Kisvártatva elkéri Chantaltól a Wallis házaspár útleveleit. Fél szemmel megtekinti a fotókat. Legnagyobb sajnálatára a férfi holt kopasz. Hatalmasat sóhajtva kijelenti: – Szebbek és fiatalabbak is lehetnének. Mindegy már. Megint olyan izét kaptam... Na, szóval vérszemet. Felhasználjuk az útleveleket. Fodrászhoz megyünk! Estére tokát sminkel a szeme alá, ráncokat rajzol a szája köré, hússzínű harisnyát húz a fejére, és kalapot nyom a hegyébe. Chantal vattakupacokat tart a szájában, hogy arca teltebbnek lássék. Rózsaszínes, bodros hajat visel hozzá. Beszállnak a gépbe, és hátradőlnek az ülésen. Nem kacarásznak egymás küllemén, tudván, hogy a sajátjuk sem lélekemelőbb. Különben sincs okuk a vidámságra. Mindent elvesztettek, amiért jöttek. Sultan külön fájlalja, hogy páratlan charme-ja is kudarcot vallott. Mihelyst a repülőgép a levegőbe lendül, Chantal lehunyja a szemét, és átadja magát a halálos rettegésnek. Kikapcsolódásként belelapoz emlékeibe. Házasságuk lavinaszerűen robogott a szakadék felé. Sultan megelégelte a politikus leányát, és felmondta munkaviszonyát. Ezután hétszámra csak az álláshirdetéseket böngészte, ám azt a szívére vette, ha Chantal gyengéden érdeklődött, talált-e már új helyet.

– Momentán senki nem igyekszik a védőszárnyaim alá. Úgy fest, mindenki biztonságban érzi magát nélkülem is. Mit szeretnél? Nyújtsak bérgyilkos-szolgáltatást, akár előfizetésre is? Na? – Csak beszélgetni próbáltam – felelte a lány. – Ennyi az egész. Nem baj, nem esem kétségbe. Ha legközelebb társalgási igényem támad, majd felhívom a lelkisegély-szolgálatot. Különös, kéjes gyönyörűséget leltek egymás bosszantásában. Hiszen akkorra már mindketten tudták, mi az, amitől a másik agya holtbiztosán lobot vet. Vitaok akkor is került, ha véletlenül nem is keresték. Chantalt elkapta a berendezkedési láz. Kitervelte, hogy asztalost hívat, és beépített szekrényekkel rakatja tele a lakást. – Minek? – kérdezte Sultan, ebéd utáni szendergésétől kábán, a cipője után tapogatózva, mert felötlött benne, hogy levihetné a náluk vendégeskedő angol bulldogot. A lány mély lélegzetvétellel rákészült, hogy feleljen a kérdésre, ám már csak egy kondenzcsíkot látott hitveséből, hiszen a mázsányi ebállatnak sürgős volt a lemenés. Sultan felettébb ingerülten került elő a parkból, mert útközben az a gyötrő meggyőződése támadt, hogy nem sétáltat, inkább őt sétáltatják, és ezt az érzést ki nem állhatta, Lerúgta lábbelijét, beleszimatolt a lakás levegőjébe, és felmorrant. – Baromi kutya- és rágcsálószag van itt! – Hát sajnos, zsiráf- és pingvinszag nem lehet – mutatott rá Chantal. – Visszatérve a beépített szekrényekre: úgy gondolom, több teret nyernénk, ha nem gigászi bútorokkal zsúfolnánk tele a lakást... – Na és Adolf? – pedzegette Sultan. Adolf tengerimalac volt, megkapó fekete fogkefe-bajuszkával. Kicsiny terráriumban lakott, éjjelente és olykor nappalanta is füttykoncertet adott. Megoszlottak a vélemények, hogy alakja uborkára vagy körtére emlékeztet-e jobban. Kompót hat darab fehér egér volt, ugyanis értelmetlen lett volna valamennyiüket más és más névre keresztelni, amikor a

megszólalásig hasonlítottak egymásra. Nevüket a lakóhelyükül szolgáló jókora befőttes üvegről nyerték. E teremtmények természetesen Bertinnek köszönhetően élvezték a család vendégszeretetét. Sultan alighanem azért adolfozott, mert a tengerimalac ottlétének hatodik napján kiderült, hogy Adolf várandós. Mire a kis malacok megszülettek, Kompótból is lett vagy harminc. A megnövekedett állományt a szagelszívó hatósugarában kellett tárolni a rendszer működtetése azonban felháborodást keltett a benne fészkelő verebek köreiben. Chantal szívesen végigmondta volna, amit elkezdett, ezért nem vett tudomást a közbeszúrt kérdésről. – Tehát, ha elkészülnek a beépített szekrények, a tapétával azonos színű... – Na és Adolf? – ismételte Sultan. – Meg Kompót, a harminc? – A vendégszobába külön felszerelést veszünk. Lesz vendégágynemű, vendéghálóing, vendégtörülköző, vendégfogkefe... – Tőlem vendégpesszáriumot is rendszeresíthetsz! Szeretnék rámutatni, hogy Adolf és Kompót takarmánya illetéktelen rágcsálók tömegeit vonzotta a lakásba, minden bizonnyal a szellőzőn keresztül. Figyelmeztetlek, hogy vaktában ne nyúlj be sehová! Egérfogókat helyeztem el a veszélyövezetekben! Chantal lerogyott. Harcolt önmagával. Végül összetörtén a telefonért nyúlt. – Kit hívsz? – kérdezte Sultan. – Symurt. Megkérdezem, odamehetek-e. Tiszta sor, egy percig sem maradhatok veled kettesben. Közveszélyes elmeőrült vagy! Szadista, perverz gyilkos. Ha védtelen állatkákat ölsz, én sem lehetek melletted biztonságban. Nem mernék elaludni a társaságodban! Bármikor rád jöhet egy roham. Álmomban feldarabolhatsz. Vagy tudom is én... Sultan gombócugrással a készülék mellett termett, és rövid tusa árán megszerezte azt. Éppen abban a pillanatban, amikor Symur megszólalt a vonal másik végén.

– Hogy vagytok? – érdeklődött kebelbarátin. – Marha jól – morgott Sultan, fél kézzel tartva a kagylóért verekedő lányt. – Tegnap három rakás kutyaszart találtam a szőnyegen, mire hazaértem. Chantal órákig takarított. – Felmehetnék hozzátok? – Rém sajnálom, Symur, már nincs mivel megkínáljunk. – Mi az a furcsa nyüszítés nálatok? Sultan a válla és az álla közé szorította a kagylót, hogy két kézzel tarthassa a Batu kánként harcoló lányt. – Nyüszítés?! – csodálkozott álnokul. – Ez csak a vendégkutya, így lélegzik. Részint veleszületetten, másrészint, mióta lenyelte a vendégfogkefét. Chantal kiszabadította a száját, és segítségért kiáltott. – Odamegyek! – közölte Symur ellentmondást nem tűrően. Sultan talpra szökkent. Bár csak az imént cipősödött le, sietve visszacipősödött, és elrohant otthonról. Berontott az első trafikba. – Van Pall Mall? – kérdezte. Az eladó nagy szemekkel bámult rá, majd bizonytalanul vállat vont. – Nézzen körül. Én nem dohányzom. Sultan három nap múlva ment haza. Chantal valóra váltotta fenyegetését: az asztalos a lakásban sürgött-forgott. Úgy festett, mint egy fakókék kezeslábasba gyömöszölt hóember, és válogatás nélkül mindenről mértéket vett. A tengerimalac- és egértenyészet lecserélődött. Momentán mókusok kergetőztek a szobákban. Mindenkihez odarohantak diót, mogyorót kunyerálni, ám gondolkozási időt sem adtak a kiszemeltnek, máris bosszúsan beleharaptak, és rohantak tovább. A macskát különös előszeretettel zaklatták. Mint Az Oroszok ádázul üldözte őket, de nem bírt velük. Ekkor nekiment az ajtónak, jelezvén, hogy ki akar menni.

Macerálható macska nélkül maradván a mókusok az asztalos ellen fordultak. Miután őt is megfutamították, ketrecükbe vonultak, összegömbölyödtek és elaludtak. Mint Az Oroszok nem maradt adósuk. Bandát verbuvált a környék macskajampijaiból. Reggel a szokásos zörgetésére Chantal nyitott ajtót, azután csak bámult, mert seregnyi cicus tódult a lakásba, és legott éktelen felfordulást rendeztek. Sultan is előtámolygott a csatalármára, ám nem segíthetett, mivel a küzdő felek mindegyike felborzolt szőrzetet, valamint üvegmosókefére emlékeztető farkat viselt, és villámlásszerűen mozgott. Ebben a szituációban még szakember sem tudta volna megkülönböztetni a macskákat a mókusoktól. Szétválogatásról szó sem lehetett. Elsőként a lakás amortizálódott, azután a cicusok. A mókusok az ajtóig kergették őket, talán azért, mert a zsugorik nem hoztak mogyorót. Chantal kapta a porszívót. Sultan visszafeküdt, hogy regenerálja az idegeit. Egyszerre csak a lány megjelent az ajtóban. Ajkain kínai mosoly játszott. – Beszéltem az ügyvédemmel. – Pompás. Miről? – A válóperünkről. – Van válóperünk? – Lesz – bólintott Chantal. – Nem kellett volna előbb megtanácskoznunk? – Próbáltam szóba hozni. – És? – Folyton elmentél. – Tehát válni akarsz?! Sultan felült az ágyon, megtámasztotta a hátát a nagypárnával, és várta a választ.

Chantal szó nélkül sarkon fordult. Folytatta a lakás restaurálását. Felállította a ledöntött tárgyakat, felseperte a porcelánokat. Visszaütögette a képszögeket a falba. Sultan gyötrődött. Hallgatta a kalapácsütéseket: kopp-kopp, majd váratlanul azt hallotta: jujj! Azután a saját nevét, már-már könyörgőn. Tudta, hogy szöget kell beverni. – Szólj az ügyvédednek – tanácsolta ridegen. És az az átok némber szólt neki! Este Sultan csak bámult, amikor megjelent az ügyvéd, fiatalosan, fekete öltönyben, nonfiguratív nyakkendőben, diplomatatáskásan, és egyetlen árva szó nélkül befeküdt mellé a hitvesi ágyba! – Hé! – nyögte Sultan. – Azt mondtad, szóljak neki – vont vállat Chantal az ajtóban. – Most engem helyettesít, azután majd téged: beveri a szöget is. Rövid időre magukra hagyta őket. Nem kellett volna. De hát ő naivul bízott a jog emberében, hisz az gyermekkori ismerőse volt. Mire visszanézett, a pasasok ész nélkül huszonegyeztek. – Ennyit az ügyvédekről – morogta. – Pláne, ha férfiak. Bevackolta magát a nappaliban. Reggel a macska kilincs zörgetésére ébredt. Ajtót nyitott. Mint Az Oroszok eredeti testméretének háromszorosára borzolódva, szuperszonikus sebességgel berobogott a fürdőszobába, és a karnis tetejéig meg sem állt. Nyomában egy apró, ám annál vérszomjasabb tacskó csörtetett a hajlékba. A fürdőszobába érve a habzó ajkú eb felhagyott az üldözéssel, mivel heveny üldöztetési mánia lett úrrá rajta. Befeszült a kád melletti zugolyba, és veszettségi tüneteket produkált. Félelmetesen hörgött, morgott, vicsorított.

A feltupírozottnak rémlő macska a karnisról aláköpögetve felelt a kihívásra. A kelepcébe esett kutyát nem nyugtatták meg Chantal szelíden csalogató szavai. Nem engedte magát kivezettetni a lakásból, az erre irányuló próbálkozásokat vérbe fojtotta. A horrorhangok kicsalogatták a hálószobából a zsugázó pasasokat. Nyuszi-piros szemmel, borostásan álltak a küszöbön. – Te vérzel – mondta az ügyvéd. – Nem, én nem vérzem, hanem patakzom! – felelte Chantal ingerülten. – Van ennek a szörnyetegnek oltási bizonyítványa? – merengett Sultan. – Mi van, ha veszett? – Nem veszett – mutatott rá a lány szétmarcangolt csuklóval –, egyszerűen csak rémült. Úgy érzi, életveszélybe került. Ösztönösen védekezik. Az ügyvéd az alperesre nézett. Fejével a felperes felé intett. – Állatbarát? – kérdezte. Hájszálra úgy hangzott, mintha azt firtatta volna: elmebeteg? – Állatbarát?! Ha talál magában egy kullancsot, percig sem habozván egyenesen az állatorvoshoz rohan, és így kiált: „Távolítson el engem erről a kis ártatlanról, de kíméletesen! Azután adjon neki transzfúziót, nehogy éhen maradjon szegényke!” Ezenközben az ebparány teljesen berekedt a rémes hörgéstől. Ez még jobban felbőszítette. Mint Az Oroszok jogos felháborodásában többször elsült a karnison, majd lejjebb ereszkedett, ám izgatottságában a kádba sodorta az ablakpárkányon sorakozó kagylókat, tengeri szivacsokat, illatszeres tégelyeket. A kártyások cselekvéshez láttak, férfimód. Összeszedtek néhány nagykabátot, takarót, és beborították velük a kutyát. Azután felnyalábolták és a lépcsőházba vonszolták az acsarkodva morgó tetemes ruhakupacot.

Az akció végeztével visszamenekültek a lakásba. Bereteszelték az ajtót, és tovább zsugáztak. Karácsony közeledtével Sultannak még mindig nem volt állása. Épp ezért hallani sem akart Chantal szakmai álmairól. Úgy vélte: hitvese csupán azért mesélget neki, hogy ébren tartsa az ő gyötrő lelkifurdalását. Kínjait tetézte, hogy Chantal javaslattal állt elő, miszerint jelentessen meg hirdetést az alábbi szöveggel: „Alkalmazója brutális halála miatt állástalanná vált testőr munkát keres. Az ajánlatokat Félkarú jeligére kérem a kiadóba.” Ráadásul rákapott arra, hogy „te úgyis ráérsz” felkiáltással megbízásokkal halmozza el. Sultan egy szép napon arra lett figyelmes, hogy a két szép, erős férfikezével mosogat! Este megmutatta hitvesének, mit végzett. Chantal felemelt egy evőeszközt, messze eltartotta magától, alaposan megtekintette, majd megjegyezte: – Kezdetnek nem rossz. Legközelebb próbáld meg olyképpen, hogy a mosogatás végeztével át lehessen látni a villa fogai közt. A következő megbízás a náluk vendégeskedő, dermesztően falánk kutya karácsonyi kosztjának beszerzését célozta. Sultan elhajtott a henteshez. Az üzlet előtt megtorpant, és hosszan bámulta magát a tükrös üvegben. Hihetetlen, egész egyszerűen hihetetlen: ő, cekkerrel!? Tizenöt kiló csirkelábat vásárolt. Chantal másfél órán át magyarázta, mekkora marhaságot csinált. Jó érzésű ember semmi szín alatt nem ad csirkelábat a kutyájának. Ha csak nem akarja rafinált módon elpusztítani a gyanútlan ebet. Mert a csirke lábszárcsontja veszélyes. Másnap reggel munkába indulván hanyagul odavetette: mivel úgyis ráérsz, talán megvehetned a karácsonyfát. Mi az hogy megvette?! Legott fel is ékítette! Kettesével összekötözött csirkelábakat aggatott rá. Pazar lett! Végül flakonos műhavat fújt a díszekre.

Még mindig maradt hét kilónyi felhasználatlan csirkeláb. Néhány kilócskát elrendezett a szőnyegeken. Tett a szekrényekbe, a polcokra. A cipőkbe. Néhányra zoknit húzott, tekintettel a zimankós évszakra. Elrejtett pár lábikót a cukortartóban. Néhányat lefagyasztott a jégkockakészítéshez használatos tálban. Egyet beletuszkolt az olajosüvegbe, sokáig gyönyörködött a lustán lebegő végtagban. Még mindig volt nyersanyaga. Pár tucat lábszárcsontból adventi koszorút alkotott, és kifüggesztette az ajtóra. Kompótot is készített: befőttes üvegekbe rakott néhány kilónyi lábat, amelyeket aztán sorba állított a kamra polcain. Jutott a fogmosó poharakba, a fogkefék mellé. A függönyök tövébe, avantgárd rojtnak. Könyvjelzőnek. Ceruzatartónak. A lisztbe, zsemlemorzsába: lapátkának. A cserepes növények földjébe, támasznak. Megkínálta a húsevőt is, de az nem kért belőle, mivel még egy régebbi légytetemen rágódott. A kilincseket is felszerelte aranysárga lábakkal. Aggatott néhányat a lámpákra. A maradékot odakínálta a kutyának, ám az ebállat megvető fintorral elfordította a fejét. Chantal már az ajtóban sikoltozni kezdett. A nappaliban, a káprázatos karácsonyfa láttán folytatta. Áthívta a szomszédasszonyt. Összetelefonálta a családját. Odarendelte Symurt. A barátnőit. A vendégek fejcsóválva fel s alá jártak a lakásban. – Semmi mással nem tudsz megkínálni? – kérdezte a haspók Doris. – Most láthatjátok, kivel kötöttem össze az életemet! Szerintetek normális? – Ha egy pasast az eszéért akarnál szeretni, szerelem nélkül maradnál – mondta Katha. – Mégis, miért szeressem?

– Nem ez a kérdés – szögezte le a mama. – Bertin, fogd a kutyát! Magunkkal visszük, itt nincs biztonságban. – Otthon sem lesz jó helye, tudod, hogy kísérleteket végzek – vetette ellen a fiú. Sultan némi pislákoló érdeklődésen kapta magát. – Nocsak. Min dolgozol? A minap a kezembe került egy kizárólag belülről nyitható joghurtos pohár. Ugye, te tervezted? Bertin megfeledkezett a drámáról, melynek helyszíneléséhez hívták. Leült, és élénken magyarázni kezdett. – Mama folyton panaszkodik, hogy lélektelen a szobakerékpározás. Hogy még hamis illúziót sem nyújt. Most dolgozom a szélcsatornán. Ezentúl, ha bicajra pattan, arcba támadja a szél, és elsimítja homloka redőit. Lesznek ágak is, amelyek a hajába kapnak, szakasztott úgy, mint a való természetben. Felfröcskölő pocsolyákról is gondoskodom. A trouvaille azonban a kutyaharapás. Ha mama kilencven kilométeres sebesség alá lassul, utolérik a lomposok, és a bokájába marnak. – Eszméletlen – suttogta Chantal eltompultan. – Örülök, hogy ily intenzíven érdekel benneteket az én problémám. Előttetek, mint tanúk előtt kijelentem: nem vagyok hajlandó összeszedni ezeket a szörnyű lábakat! – Én sem – vont vállat Sultan. – Épp eleget fáradtam, míg művészien elrendeztem őket. – Vízkeresztig nem is kell – mondta a papa. – Akkor szokták lebontani a karácsonyfát. – Nem írod meg? – kérdezte Emily. – „Házassági pszichológia az elméletben és a gyakorlatban” címmel. Vagy nem a doktoridra készülsz? – Menhelyre készülök. Gumicellába készülök. Kikészülök. Nem bírom tovább. – Ha azért hívtál minket, hogy elítéljük a tettet, akkor most egyhangúlag elítéljük – nyilatkozott Symur. – De kérlek, szólj, ha lehet végre röhögni, mert már nemigen bírom visszatartani.

– Aljas vagy és áruló – felelte Chantal. – Nem vagy részvéttel irántam. – Mindenfélével vagyok irántad – biztosította Symur –, de muszáj röhögnöm. – Nos, hát ha pár nappal előbb is: boldog karácsonyt! – A papa csókra nyújtózkodott. Elhalmozták egymást kölcsönös jókívánságokkal, és távoztak. Sultan is elment otthonról. Kedvenc kocsmájába sietett. A törzsasztalnál meglelte haverjait. A jelenlévők szintén a szeretet ünnepére alapoztak. Ebből impozáns méretű tömegverekedés kerekedett. Sultan rádöbbent, hogy kijött a gyakorlatból. Földi maradványait Halálököl támogatta haza. Letámasztotta az ajtóban, becsöngetett és kereket oldott. Chantal kinézett, felsóhajtott. A segítségnyújtást elmulasztotta. – Ezentúl magad mosod a gyomrodat – közölte. Sultan kénytelen volt önerejéből elvánszorogni az ágyig, amelyet aztán két napig nyomott. Eljött az ünnep. Chantal átnyújtotta ajándékát, a formatervezett, csillogó-villogó üvegedényt, az ún. kacsát. Sultan megbámulta a szándékosan rajtafeledett árcédulát, és felborzadt. – Miből van ez?! Ólomkristályból? Teltek-múltak az ünnepnapok. A karácsonyfa- és egyéb díszek bomladozni kezdtek. Folyton szellőztetni kellett. Sultan kénytelen volt felgyógyulni, hogy elmehessen otthonról, a fojtogató bűzből. Chantal nem bírta tovább, nekilátott a takarításnak. Több kukára való nyálkás csirkelábat szedett össze. Amikor a lámpára létrázott az utolsókért, megrándította a derekát. Lefelé másztában már sejtette: itt a vég. Görbedetten bár, de befejezte, amit elkezdett. Azután ágynak dőlt. Fekve sem volt jó. Teste ívbe feszült a fájdalomtól.

Sultan hazatérvén megállapította, hogy hitvese majd hatvan évet öregedett, már ami a csontjait és ízületeit illeti. Aggodon kérdezte, mit segíthetne. Hiába volt gyengéd, hasztalan faggatózott, Chantal nem szólt hozzá. Se aznap, se másnap, sem az új évben. Sultan mellé tette az ágyba az üvegedényt. Kötényt kötött, és megpróbált valami ebédfélét előállítani. Ekkorra már híre ment Chantal lumbágójának. Betoppant a mama, szintén derékbántalmaktól gyötörten, valamivel kevésbé görbén. Megvitatták tüneteiket. Összevetették gyötrelmeiket. – Az én lumbágóm sokkal súlyosabb! – szögezte le a lány. Sultan csak hallgatta a nyöszörgésekkel és jajgatásokkal tarkított csevelyt, és olyan érzése támadt, mintha egy reumatológus várószobájában ülne. Azután befutottak az aggódó barátnők és a nyájas szomszédasszony. Különféle gyógyfüves pakolásokkal látták el Chantalt, akinek mindenkihez volt egy elhaló szava, csak tulajdon hitveséhez nem. Sultan öklendezett a lakásban terjengő penetrától. – Macskagyökér – mentegetőzött Jeanette. – Zsurló – mondta később. Szagos gőzök gomolyogtak mindenütt. A kifőzött füvek különféle tálcákon hevertek, szétteregetve. Sultan leült a borogatások alá temetett, nyakig bekámforozott lány mellé. – Szólj hozzám – kérte. Semmi válasz. – Szeress vissza magadhoz. Néma csend. Jeanette lépett hozzájuk. Félretolta a férfit, és Chantal gyönyörűen ívelő, selymes bőrű hátára bontott valami füstölgő förtelmet. Sultant maga alá temette a boszorkányszombatra emlékeztető szituáció. Kislisszolt belőle. Meg sem állt Afrikáig.

Megérkezett Symur. Leült az ágy szélére, félretolta a zöldes borogatóruhákat, és kitapogatta a fájdalmas gócot. Ujjai alatt csomóba türemkedtek az izmok. – Szerezzek egy ágyat az elfekvőben? – kérdezte gyengéden. – Most már inkább szarkofágot szerezz, „sürgős jeligére” nyögte a haldokló. A doktor ujjai munkához láttak a görcsös izmokon. Chantal jajgatott, azután nyöszörgött, egyre kéjesebben. Néhány perc múlva fel tudott kelni. Egy óra múlva járt. Symur a kocsijához vezette, és az uszodáig meg sem állt vele. Belökte a mély vízbe, maga is fejest ugrott. Chantal nyalkán, délcegen hágott ki a medencéből. Két hét múlva gyanút fogott. Három hét múlva biztosan tudta: Sultan nincs többé. Elkapta a feneketlen bánat. Megbánta összes bűneit. Feltérképezett minden hibát, amit valaha is elkövetett. Karikásra sírta a szemeit. Önmagát vádolta. Azután valamivel jobban lett, és rátért Sultan hibáztatására. Megállapította, hogy tökéletes feleség volt egy tökéletlen férj oldalán. Múltak a hetek, hónapok. A fájdalom csak nem akart kimúlni. Mindenki őt gyámolgatta. Ő pedig hagyta, tűrte, talán el is várta. Symur moziba, színházba, vacsorázni vitte. Egyszer csak Chantal megkönnyebbült. Vett egy üveg pezsgőt és egy doboz cigarettát. – Most végleg szakítok – mondta magának. Töltött az italból, és cigarettára gyújtott Sultan arcképéről. Másnap fogott egy könyvet, kiválasztotta a legvonzóbb fürdőruháját, és kiment a strandra. Felütötte a kötetet, s rögtön szemet szúrtak neki a mindenféle tiltások. A szerző tételesen, két oldalon át sorolgatta, minő jogokat tart fenn magának a művel kapcsolatban.

Chantal körülnézett, látja-e valaki, hogy egyáltalán érinteni meri a szent opuszt, majd elcsípett egy arra lebbenő hot dogos papírt, és beleburkolta a kötetet, konspiratíve. Azután a mű lényegére tért. Az első sorok olvastán kiderült, hogy itten a férfiakról lesz szó. Akikről egy földönkívüli látogató első pillantásra megállapítaná: ők az egyedüli emberek, mert – ellentétben a nőkkel – gyönyörszépek és páratlanul intelligensek. A szerző ekként intézte el nőtársait, mert hogy nőnemű volt az istenadta: „Nőiesség, szülőképesség, megvásárolhatóság, gyengeelméjűség. Hanem a férfi, jaj! Hát a férfi, az maga a csoda. A természet remekbe szabott alkotása. A non plus ultra. Erő, akarat, képzelet, zsenialitás! Hirtelen árnyék vetődött a könyvoldalra, amelyen Chantal fuldokolva nevetett. Felnézett. Káprázat, egy férfi állt előtte. Testét kéklő tetovációk borították, mellét izmok és vastag prém. Fogai között cigarettát tartott, és láthatóan erősen gyötörte képzeletét, hogyan is lásson az udvarláshoz. Múltak a percek, a példány csak nem tudott mi szépet mondani. Megvillant a szeme, fogta a csikket, és eloltotta a saját kézfején. Chantal tovább olvasott. A magas intelligenciájú férfinak csak egy baja van, szögezte rá a szerző: engedi, hogy a nő szolgasorba süllyessze. Pedig hiszen milyen értelmes! Lélegzetelállítóan kreatív. Chantal felpillantott. Hódolója kézenállásban járkált körülötte. Olykor csupán a jobbjára támaszkodva. A lány tovább olvasott. A tanulmány elkövetője ellenvetést nem tűrően kinyilvánította ítéletét: az összes nő haszontalan, ostoba állat, sőt kretén, pusztán csak azért, mert nő, tehát másféle nem is lehet egyetlenegy kivétel sincs köztük!

Ebből Chantal megállapította, hogy a szerző – nyilván anyagi okokból – igen kevés kísérleti állatot használt fel a megfigyeléseihez. Legfeljebb egyet: önnönmagát. Egyszersmind drákói önismerettel kiállította tulajdon intelligenciatesztjét. Chantal fájlalta, hogy oly hamar végigolvasta a művet. Még úgy elmulatott volna rajta. S nem, egyáltalán nem pocsékolta az idejét, hiszen szerfelett intelligens könyvvel volt dolga. És ez jó. Már csak annak tisztázása maradt hátra, ki lehet a szerző. Tényleg nő, csak szado-mazochista? Megcsalatott férfi, álnéven? Nőimitátor? Nőgyűlölő leszbikus? Iszlám? Töprengését hódolója szakította félbe. A férfi leült mellé, a fogai közé harapott egy fűszálat, és elvigyorodott. – Láttam, olvastál. A könyveket én is marhára bírom. Csak egy bajom van velük: mindig ráncosra gyűrik az arcomat, mire felébredek rajtuk. A képes regényekből tudok egy csomó művelt idézetet. Például: „Minden út kómába vezet”, vagy: „Csillagokat látni – és meghalni.” De a legszebb filozofikus mondásom: „Koitálok, tehát toszok.” Bekapsz velem egy hot dogot? Nem kapott be vele semmit, viszont neki ajándékozta a ritka értékes tanulmánykötetet. Gondolta, szétnéz a férfiak világában. Elérkezett az új szerelem ideje. Úgyis lépten-nyomon pasasokat mutattak be neki. – Nem szeretném, ha félreértenél, még kevésbé, ha megsértődnél, távol álljon tőlem a szándék, hogy beleszóljak a magánéletedbe, de megismertünk egy elvált fiatalembert, és arra gondoltunk, hogy... – Így az anyja. – Ej, mit kertelsz annyit! – csattant fel a leány. – Azt mondd inkább, hogy hol és mikor lehet szemrevételezni a pasast!? A harminckilenc esztendős elvált fiatalember – Wilhelm – vőlegényes eleganciával öltözötten fogadta a lakásán Chantalt. Ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy az első légyottot nála üssék nyélbe. Kölcsönösen megtekintették egymást. Wilhelm enyhén

hasonlított a Mr. Beanként közszereplő komikusra. De – mint később kiderült – súlyosabb hibája is akadt. Teázás közben zavart hangulatú beszélgetést folytattak, amit a pasas folytonos felugrálása még döcögősebbé tett. Wilhelm percenként az ablakhoz rohant, és kitekintett, időnként minden magyarázat nélkül kiviharzott a hajlékból. Midőn néhány percnyi távollét után visszatért, sugárzó mosollyal letelepedett a fotelba, s felcsippentette a társalgás fonalát. Majd kezdte elölről. Chantalt szakmailag érdekelte az eset. A harmadik dermesztő elrohanás után az ablakhoz lépett. Szemközt híres templom állott, előtte násznép gyülekezett. A jó Wilhelm a csoportosulás élén álló menyasszonyt ölelte, csókolta, habosra. Odalent – szombat lévén – csúcsforgalmat tartottak a holtomiglanholtodiglant esküdni szándékozók. Wilhelm minden újsütetű asszonyt végigkóstolt. – Ezért vált el a felesége? – kérdezte Chantal két esküvő között. – Miért? – Kényszerneurotikus smárolási ösztöne van. Láttam. A férfi keserűen felnevetett. – Ja? Mert lejárok gratulálni? Vágyom az emberi melegségre! Egyébként én váltam el a feleségemtől. Ugyanis a kapcsolatunk vége felé felvette azt a visszataszító szokást, hogy minden esküvőhöz leszaladt, egy szál slafrokban. Állati grimaszokat vágott a boldog ifjú pár előtt, majd váratlanul széttépte magán a köntöst, és „te is így jársz hamarost!” – kiáltással megmutatta fonnyatag bájait. Egy idő után nem bírtam tovább. Beadtam a válópert. Hiszen teljesen elvette a menyasszonyok kedvét a gratulációs csókoktól! Chantal előrántotta jegyzetfüzetét, és sebtében papírra vetette az esetet: „Adalék a házastársi rivalizáláshoz” – címszó alatt. Búcsúzott és menekült.

Gyakran találkozott a barátnőivel. Számtalan tippet kapott tőlük, miként foghatna pasast. – Roppant egyszerűen szert tehetsz új ismeretségekre – magyarázta Emily autóvezetés közben. – Több sem kell hozzá, csupán egy zacskó ruhacsipesz, vagy más apró vacak. Ha közeledni látsz egy szóba jöhető pasast, a körmöddel szakítsd ki a zacskót. Az összes bigyere szétszóródik... Na, erre a pasas bedobja magát, nekiáll felszedegetni a földről a csipeszeket. Minél többet szórsz szét, annál biztosabb lehetsz benne, hogy végül tied lesz a pali. Ugyanez társas összejövetelre, estélyre szabottan: becserkészed a kiszemelt áldozatot, megállsz a közelében, és ábrándosan előveszed a zsebkendődet. Sajnos, véletlenül kirántasz a táskádból egy pici, intim ruhadarabot is, de nem veszed ám észre! Te lazán továbbállsz, a pasi meg ott marad a problémájával, hogy mégis, miként adja vissza a holmidat. Mire minden bátorságát összeszedve előtted terem, és merészen a kezedbe adja a kis bugyit, már az összes fantáziája beindult rád, erre mérget vehetsz! Megint más, tömegközlekedési viszonyokra alkalmazva: ha kinézted és megközelítetted az áldozatot, belekukkantasz a táskádba, és ekként sikoltasz fel: Jézusom, kiborult a bolhacirkuszom! Itt nagy szerephez juttatod a mimikádat! Felfedezni véled elveszettnek hitt sztárjaidat a pasi ruháján. Szabadkozva hozzá lépsz, valami efféle szöveggel: elnézést, ezek a kis zsiványok roppant fontosak nekem! Azután szálanként összefogdosod a fickó öltönyén, ingén és az inge alatt a sosemvolt bolhácskákat. Tuti tipp! A kocsi el-elakadt a forgalomban. Araszolás közben Emily észrevette, hogy Chantal tűnődve méreget egy sétáló férfit. Legott ajánlkozott. – Szeretnél megismerkedni a hapsival? Nagyon szívesen elütöm neked! Legközelebb Chantal kolléganője ajánlott egy remek partit, e szavakkal: megrögzött agglegény szegényke, de nagyon tudós ember!

Ez a férfi is ragaszkodott hozzá, hogy már első alkalommal a lakásán találkozzanak. Chantal nem bánta, mert úgy gondolta, hogy a kísérleti példányokat a természetes élőhelyükön lehet a legalaposabban megfigyelni. Nem akart még egyszer melléfogni. Lám, Wilhelmre akár napokat is elvesztegethetett volna, mire rájön a flúgjára, ha nem mindjárt az otthonában tekinti meg. – Hümm – mondta a nagy orrú, ám tyúkmellű férfi a bemutatkozáskor. – Csinoska. Főzök vacsorát. Ilyet még nem evett! És nekilátott. Laboratóriumi edényekkel felszerelt vakító konyhájában petri-csészék, lombikok, mércés poharak, pipetták között sürgött-forgott. A nyersanyagok is a laboratóriumából származhattak. A pasas – név szerint Arthur – lázas buzgalommal kavargatott valami borzalmasat. Időnként lakmuszpapírt lógatott bele, majd annak színeváltozásától függően – pár csepp citrommal vagy néhány kanálnyi cukorral avatkozott be a förtelem állagába. – Mit művel?! – nyehegte a lány, amikor már nagyon forgott a gyomra. – Gyümölcstortát készítek – hangzott a válasz. – Ökizzen nyugodtan, látom, hogy rosszul van. A lakmusszal a zselé ph-ját ellenőrzöm. Tudja, az agar-agar csak egy bizonyos ph-értéken szilárdul. – A micsoda?! – Agar-agar. Kiváló táptalaj. Hihetetlenül virgoncan élnek rajta a tenyészeteim. Talán mondanom sem kell, ez teljesen steril. – Milyen ízű? – Semmilyen. Az a plánéja, hogy egyáltalán nincs semmilyen íze. Épp ezért bármit ki tudok hozni belőle egy kis fűszerezéssel. Most éppen gyümölcstortát. Chantal nem állt ellen a felszólításnak, picit valóban öklendezett. A férfi jóindulatúan rámosolygott. Közben elővett egy üveget, amelyben szürkés, porszerű anyag gubbasztott. Talán egy régebbi barátnője hamvai.

– Ebből készítem a levest. – Ne fáradjon – suttogta Chantal a szájára szorított zsebkendő mögül. – Mennem kell. Eszembe jutott, hogy ma estére beszéltem meg egy fontos találkozót. – Tudom, mire gondol – kacagott a férfi. – Beismerem, ez is táptalaj. Marhahúsleves-sűrítmény. Rém finom! Szakítson az előítéleteivel. Majdnem ugyanaz, mintha Maggi porból főzném a levest. – De nem, ne fáradjon! Egyáltalán nem vagyok éhes! Tulajdonképpen fogyókúrázom. Ezzel elfutott. Utólag visszagondolva talán egy kicsit túl türelmetlen volt. Mindenkit kitett a Sultannal való összehasonlításnak. Azt az ördögi szempárt kereste volna? A bőrnadrágban vibráló izmokat? Bizony, még mindig sokat gondolt egykori férjére. Hiszen szinte naponta felfedezett a lakás valamely eldugott pontján egy-egy mumifikálódott csirkelábat. Pedig hol volt már a karácsony?! Hirdetéseket böngészett. Némelyik egészen megbűvölte. „Csinos, fiatalos nőt keresek, feleség céljára. Gyermek, rokkantság, iskolai végzettség nem akadály” „Kis mellű bejárónőt felvennék” „Háromlábú zongora áron alul eladó”. A következő versenyző jóképű, széles vállú, körmönfontan unalmas pasas volt. Folyton belekezdett valami – amúgy érdekfeszítő – történetbe, ám a mesefolyam fele útján kiesett révületéből, és hunyorogva a lányra nézett. – Miért is kezdtem mesélni ezt az egészet? – kérdezte. Ezzel nyombanvást belefogott egy másik sztoriba, de abban sem jutott messzire. Ismét feleszmélt, motyogva. – Miért is hoztam szóba mindezt? És újra:

– ... A bácsikám mindig, mindenhonnan megbízhatóan elkésett. Na, a saját temetésén halálpontos volt. A pap nem jött. Te jó ég, most miért is kezdtem ebbe bele? Ez erősen hasonlított a coitus interruptushoz. Chantal eliszkolt. Háztartása láncreakciószerűen lepusztult. Előbb a hűtőszekrény adta vissza a lelkét a teremtőjének. Chantal a női logikához híven, szerelőt hívott. Jött a mester, keszegen, ámde joviálisan. Rádőlt a frigó ajtajára, és ekként kérdezősködött: – Mi baja? – Elromlott. – Mégis, konkrétan mi a baj vele? – Nem működik. – Elszökött belőle a gáz? Vagy valami elektromos zűr? – Raszteres képet ad, a mosott ruhát csak háromszor öblíti, és hamisan fütyüli az Idegenek az éjszakábant. – felelte Chantal. A konyha után a fürdőszoba kért szót. Vizek folydogáltak a kád alól, a falból, a vécé mögül. Chantal ezúttal is képesített mesterhez fordult. A szerelő megérkezett, munkához látott, ám ebben állandóan akadályozta a pocakja. Szemérmétlenül sokat kért, cserében szétverte a helyiséget. Többé nem folydogált a víz. Ömlött. De már csak a vécéből. Jött Symur, felgyűrte az ingujját, és könyékig behatolt a gejzír mélyébe, mint afféle sebészorvos. Talált benne egy csavarhúzót, egy csillagkulcsot és egy csirkelábat. Ügynökök is háborgatták a lányt. Egyikük a forradalmian új edénycsaládra akarta rábeszélni, amely a hagyományos edényekhez képest csupán egyharmadnyi energiát használ fel. Olaj és víz nélkül főzhető benne az étel. – Teljesen meztelenül beleteszi a tésztát, lefedi a fazekat, és negyedóra múlva tálalhat! – áradozott az ügynök. – Mindezt egyetlen csepp víz nélkül!

– Oké, csupaszra vetkőzöm. De a tésztát miben főzöm?! – Mondtam már: a mi csodálatos fazekunkban. Persze, azért egy kis gőz is kell hozzá. – És a csodaedény miből állítja elő a gőzt? Szót se, kitalálom! Neszgőzből? Vagy adnak mellé zacskós gőzt? Gőzgranulátumot? Az ügynök diszkréten elárulta az energiatakarékos edény árát. Chantal háromszor elismételtette vele, mert nem akart hinni a fülének. Osztott-szorzott. Végül megállapította: – Ha megvenném az edényt, az ára röpke nyolcvan év alatt visszatérülne a villanyszámlában! Csábító befektetés! Bár ilyenformán nem volt eseménytelen az élete, mégis megviselte az egyedüllét. Ha nincs Symur, magányosnak tartotta volna magát. Neki mindent elmondhatott. A doktor épp olyan symuri odaadással hallgatta új munkahelyéről, a Harmónia Klubról szóló beszámolóit, mint pasasszerzési kudarcainak ecsetelését. Chantal vele konzultált, amikor elérkezett a válóper megindításának ideje. Az ő tanácsát kérte ki, amikor a lakás tulajdonosa úgy döntött, hogy végleg külföldön marad, és megvételre kínálta neki a hajlékot. Symurt még az is érdekelte, hogy vajon mire akarja használni a ruhacsipeszeket, amelyeket beszélgetés közben tömködött egy szerfelett szakadékony papírzacskóba. Chantal némi szégyenpírral az arcán elárulta, miféle trükköket tanult Emilytől. – Mégis, milyen pasasra vágyódsz? – kérdezte Symur. – Tulajdonképpen sejtelmem sincs. Ne hasonlítson Sultanra. Inkább olyan legyen, mint te. – Chantal eltanácstalanodva nézett a férfira. – Szerinted hatásos lesz a ruhacsipesz? És ha lencsét tennék a zacskóba? Vagy kölest? Mákot?! Választ sem várva heves mozdulattal kiborította a csipeszeket. A padlóra. Együtt szedegették fel a szétszóródott bigyeréket. Egyszerre nyúltak az utolsóért.

Azután csak nézték egymást, kéz a kézben. – Hozzám mit szólnál? – kérdezte Symur egyszerűen. A szerencsés leszállás ellenére letargikus hangulatban hagyják el a repülőgépet. Több napot elvesztegettek, jószerivel haszontalanul, hiszen semmit sem intéztek. Na jó, több alkalommal megmentették önnön életüket. De miért kellett ehhez Biswauba menni?! Sultan beszélgetést kezdeményez a taxiban. Csak szomorúság ellen, csupán azért, hogy hallják egymás hangját. – Odaállunk Symur elé, és megmondjuk neki: egyetlen barátunk, nem jártunk sikerrel. Ránk gyújtották a szállodát, özönvizet küldtek a nyakunkba. Vége mindennek. – Sultan csüggedten lehántja a fejéről a harisnyát. Mutatóujja élével szétkeni arcán a sminket. – Ti ketten legyetek boldogok! Ha hagyom. De nem hagyom. Úgy döntöttem, pályát változtatok. Intrikus leszek. Úgyhogy máris meglátogatjuk anyámat. – Látnom kell Symurt! Most azonnal. Ülj át egy másik taxiba, ha anyádhoz akarsz menni. Chantal eltávolítja a szájából a vattakupacokat. A rózsaszínes, bodros parókát berúgja a vezetőülés alá. – Te! – kiált a férfi drámai arccal. – Végezzünk magunkkal! Elkanyarodhatnánk a folyóparti füzeshez. Gyorsan felkötjük magunkat vagy egymást, és kész! – Elmegyünk Symurhoz, bekapsz egy pohár whiskyt, és felvidulsz – hazudja Chantal. A biswaui repülőtérről ezerszer is hívta a doktort, de nem találta otthon. A kórházban sem látták Symurt. – Nem kell egy korty szesz sem – legyint Sultan. – Megfigyeltem, ha én iszom, csak ötven százalékosan vagyok ember. Szóval nulla. Nem bánom, menjünk alávaló barátunkhoz. De akkor legalább mesélj valamit anyámról. – Miután elmentél, anyád meglátogatott. Egyedül jött. Megkérdezte, hogy tényleg véget ért-e a lázas szerelem. Válaszom hallatán azt mondta: tudta ő ezt előre, ezt a vért örökölted apádtól. Meg hát, ugye, én sem vagyok normális. És tényleg nem:

megkínáltam kávéval. Nagyon figyelmes voltam, nem feledkeztem meg a cukorról sem. Elé tettem a tartót. Ő kinyitotta azt, majd lefordult a székről. Csúnyán koppant a feje, Sultan! – És?! Ezt miért így mondod?! – Azért, mert a cukortartóból előszökkenő nyálkás csirkeláb támadása viselte meg anyádat. Ezután üdítően sokáig nem hallatott magáról. Néhány héttel ezelőtt felhívott, és megkérdezte, tudom-e a címedet, mert levelet kaptál apádtól, azt szeretné átadni neked. – Én? Levelet? Apámtól?! Ennyi év után? Oda kell mennünk! – Nem kell, azt is megkérdeztem, mi áll a levélben. – Hülyeség. Honnan tudná anyám, mi áll a nekem címzett levélben?! – Naiv gyermek – nevet Chantal. – Az állt benne, hogy sok évnyi keresés, kutatás után megtalálta végre a neki való asszonyt. Meghívott az esküvőjére. – Engem? – hebegi Sultan meghatottan. – Sajnos, nem tudtam elmenni. – Anyád helyettesített. – Akkor jó. Majd megkérdezem tőle, megilletődött-e a ceremóniától. – Nem maradt ott végig. – Honnan tudod? Időtlen idők óta együtt vagyunk, és csak most jössz ezekkel a hírekkel!? – Anyád elpanaszolta, hogy udvariatlanul bántak vele apád esküvőjén. Ugyanis merő áldozatosságból úgy határozott, hogy az unalmas szertartás közben megvizsgálja a házasulókat az ametiszt függős nyaklánca segítségével. Két ujja közé csippentette a láncot, olyképpen, hogy a varázsinga elvén működő függő szabadon himbálódzzék... Sultan felsóhajt. – Ne akard megint bebizonyítani, hogy nem épeszű! Tudom én, hogy anyám csakis önnönmaga iránt táplál érzéseket, de ettől te még nyugodtan szerethetnéd őt.

– Nos, anyád ott keringett himbálódzó ametisztkővel a meghatott pár körül, s rögtön mondta is, mit tapasztal. Aggasztotta apád feje és mája, mivel azok környékén rezgett be az ametiszt. Az új feleséget sem találta virulóan egészségesnek. Ezt nem is titkolta el, ám mert állandóan a ceremóniát végző tiszteletes szavába vágott, mi több, folyton félretologatta a papot, hogy ne legyen láb alatt a kivizsgálás közben, kivezették a templomból. Ő pedig szörnyen zokon vette ezt a bánásmódot. Megérkeznek Symur házához. Chantal félbeszakítja előadását, és a csengőhöz rohan. Sultan irigyen nézi, amint valahai felesége szerelmes sikollyal veti magát a kilépő Symur mellkasára. Őt sosem szerette ennyire. Vagy ha igen, miért nem mutatta? Nem mindegy már?! Nem! Miután kibontakoznak egymás karjából, és végre a házba lépnek, a doktor józanul a tárgyra tér. Nem is kérdezi, mit intéztek. – Hol van a pepita macska? Chantal vállat von. – Kidobtam az ablakon. Symur felnyög. – Miért?! – Hogyhogy miért? Mert a férfiúi aljasságot jelképezte. Ráadásul ronda volt. És piszkos is. Azért. Sultan kezdi sejteni, mire gondolhat Symur. A homlokához kap. A következő percben egy férfiként nekiesnek a lánynak, és kíméletlenül lehordják. Közben Chantal is felfogja, miért vált hirtelen oly fontossá a szőrmeállat, és csatlakozik hozzájuk. Na persze, megint Symur az, aki nem csupán dekorációnak használja a fejét. Vállon ragadja Chantalt, hogy felrázza önátkozó dühéből, és – nem csekély nőismeretről árulkodva – megkérdezi: – Legalább utánanéztél?! – Igen. A zöldségesek utánfutójára esett. Sultan legyint.

– Sosem találjuk meg. Vége. Pedig már azt hittem... – Legalább próbálkozzunk! – feleli Symur izgatottan. Sultan rosszallóan figyeli barátját. A doktor többször körbefutja a nappalit: kulcsait, cipőjét, zakóját keresvén. Akár egy búgócsiga. Chantal csodálja a férfit. Ő, Symur tudja, miként kell úrrá lenni a helyzeten! A kocsiban ülve egymás szavába kapva mesélik, melyikük mit intézett, mit tudott meg, mit nyert – és mit vesztett. Kár átkozódni, sóhajtozni. Mégis, szívük meg-megsajdul. Hiszen a végső nagy kudarc felé autóznak kilencvenes tempóban. Chantal kérdésére a zöldségesné elmosolyodik. – A pepita szőrmejáték? Hát persze, hogy megtaláltuk! Nem mernek levegőt venni. Bámulják az asszonyt szuggerálják, nehogy így folytassa, mosolya fényerejét lecsavarva: ki is dobtuk! És nem azt mondja! – Megtetszett a fiamnak. Neki adtuk. – Hány éves a fiúcska? – kérdi töprengőn Sultan. Máris azon jár az esze, mit vegyenek a gyermeknek kárpótlásul. – Harminckettő – feleli. Kacér mozdulattal végigsimít a nyakán. – Ugye, nem nézett ki belőlem ilyen nagy gyereket?! Szombatonként paradicsomlében fürdőm, az tartja feszesen a bőrömet. Mármár fiatalabb vagyok a saját fiamnál. Amint hozzájutnak a címhez, a kocsihoz rohannak. A pepita macska még mindig nincs a kezükben. Elkapja őket a félelem. Mi lesz, ha tévednek?! Ha csak pár maréknyi vattát találnak a szőrmeállat belsejében? Sultan elmereng. – Mi van az emberekkel? Tévéhipnózis, biolepedő, varázsinga, paradicsomos fürdő...?! Normálisak?! – Persze – bólint Chantal. – Végre keresik a kiutat a civilizációs stresszből. Lázasan, túlzásokkal, miként illik. A végén tán még a lelkűket is megtalálják. Symur nem szól semmit, elmélyülten vezet, a tükreit figyeli.

– Követnek – közli feleúton. – Miért? – Például azért, mert nem voltunk beletervezve a játszmába. Mégis benne vagyunk. – Én nem akartam! – szögezi le Chantal. – Sultan rángatott bele. Tönkrementek a legjobb cipőim, a ruháimról nem is szólva. S miután tönkrementek, elvesztek! Sultan megköszörüli a torkát. – Symur, elképzelni sem tudod, miket művelt! Válogatás nélkül lefújt boldog-boldogtalant. Állandóan át akart öltözni! Egyfolytában nyavalygott! Kidobta a Ray-Bant a helikopterből! – Ő meg szüntelenül rossz viccekkel traktált mindenkit. Aki nem nevetett, arra stukkert fogott! – És most se Ray-Ban, se stukker – kesereg Sultan. Megérkeznek a zöldségesné fiának játékboltjához. A kirakat láttán hátratántorodnak. Symur felnyög. Chantal sírva fakad. Sultan a hajába tép. Ugyanis megpillantják a pepita macskát. A szőrmeállat az üveg mögött kínáltatja magát. Hetvenhét példányban. A rettenetes megrázkódtatásból felocsúdva berontanak az üzletbe, ahol is a mennyezetig érő polcokon és a padlón álló járókákban további pepita macskák láthatók. – Hol a tulaj? – üvölti Sultan. Előlép a szólított. A zöldségesné gyermeke magas, karcsú, nyegle mozgású fiatalember. – Baj van? – kérdezi hűvösen. – Legalább háromszáz pepita macska! – feleli Sultan. – Miért szaporította el?! – Ah, az új cikkemre gondol? – A tulajdonos hirtelen kedvessé változik. – Bájos állatka, ugye? Azért tettem szem elé ilyen nagy számban, hogy a vevők felfigyeljenek rá. Lám, magukat is megbűvölte!? Így szoktam bevezetni az új árut. A műhelyemben

tizenkét varró- és három tömőnő dolgozik további pepita cicácskák előállításán. Rövidesen lesz pepita egerem, kutyám, zsiráfom, zebrám, pingvinem, papagájom! Amit csak akarnak. Amint levédetem az ötletet, piacra dobom a játékaimat Marco Pepito márkanéven. Engem hívnak Marconák. – Mi az, hogy levédeti?! – kérdezi Chantal harciasan. Marco ártatlan szemekkel rácsodálkozik. – Különben ellopják. Borzalmasan lopják a szellemi termékeket, nem tudja?! – De, látom – feleli Chantal. Symur szívesen a tárgyra térne. A tárgy: melyik az igazi? Mielőtt rákérdezhetne, Marco hivatalos arcot ölt. – Mennyit parancsolnak? – Egyet se! – vágja rá Sultan. – Mindet! – licitál a sebész. Már látja is, amint hasműtétet hajt végre négyszázharminc pepita macskán. A konyhaasztalon. Ekkor kinyílik a bejárati ajtó. Négy fekete öltönyös, nyakkendős férfi vonul az üzletbe. Mindannyian a zakójuk alatt tartják jobb karjukat. Nem az ortopédiáról jönnek, hanem a titkosszolgálattól. Vezetőjük Marcóra pillant. – Mit akar ez a három illető? – A pepita macskák iránt érdeklődnek, uram – hebegi a kérdezett. Az ügynök Symurra néz. Ismerik egymást, találkoztak Chantal lakásában. – Igen? – kérdezi szigorúan. – Igen – bólint Symur. A vezérfegyveres kihúzza kezét a zakója alól. Három társa nem. – Mennyi? – tudakolja Marcótól. – Mennyi mennyi? – A magas, karcsú fiatalember számológépet ragad. – Az összes. Marco térde megroggyan. Megveszik a macskáit! Mindet!

– Uram, a kollekció többi tagjából is elkészült már ötven-ötven mintapéldány. Figyelmébe ajánlom pepita zebráimat, zsiráfjaimat... – Kuss, csak a macska kell! – Készpénz vagy csekk? – Csekk. Marco csettint az ujjával. Két eladólány indul tánclépésben, hogy összeszedje az üzletben és a kirakatban fellelhető macskákat. – Óhajt masnit a nyakukba? – készségeskedik Marco. – Igyekezzen! – dörren a vezérügynök hangja. Kissé hátralép, és kiles az utcára. Azután visszacsúsztatja jobbját a zakója alá. Sultan a lány mellé húzódik, s a szája sarkából odasúgja: – Hagyjuk ezt?! – Mit tehetnénk? – Támadjunk! – Harcoljon a Szkander bég! – feleli Chantal. De azért eltűnődik. Végre is, meddig tart előrántani a kis flakont?! Symur zsebre vágja a kezét. Az egyik öltönyös fickó rosszindulatúan végigméri, mire is a doktor pózt vált, hogy látható legyen: fegyvertelen, szándékai békések. A vezérügynök kitölti a csekket. Társai felragadják a degeszre tömött zacskókat. Háromszor fordulnak, mire valamennyit kiviszik a kocsijukhoz. Sultan nem bír magával. – Ti lógjatok el! Én megszerzem a kocsit. – Hagyd! – súgja vissza Symur. – Gyáva pondró, te ezt tűröd!? Hogy a célban...?! Mielőtt a doktor felelhetne, Sultan előreveti magát. Két mozdulattal lefegyverzi és hibernálja a vezérügynököt. Azután ráfogja a stukkert a másik háromra. Chantal sem habozik, rutinosan harcba lendül. Egy villanás, és máris kézben tartja a flakonját. S mintha csak belépőjegyeket szedne, egyenként elveszi a fickók fegyvereit, és Sultan lába elé szórja azokat.

Végül hátralép. Az egyik ügynök beszélgetést kezdeményez. – Hibát követnek el, marha nagy hibát! Mi nem azok vagyunk, akik üldözték magukat, mi egy másik stáb vagyunk. És ha nem sietünk, amazok utolérnek, és vége mindennek. – Nekik is csak a pepita macska kell – vélekedik Symur bölcsen. – Maga okos ember. Ha ők szerzik meg, övék a dicsőség, holott ők engedték szabadon azt a dög vírust. Szóljon a barátjának, hogy ne bohóckodjon a stukkerral! – Fújd le! – parancsolja Sultan Chantalnak. – Ilyen pimaszságot! A lány nem fúj, mert belevillan, hogy ő pacifista. Az ügynököket a padlóra hasaltatják. Indulnának a kocsihoz, ám azt kell látniuk, hogy odakinn egy idegen fekete öltönyös férfi őket megelőzve bevágódik a kormány mögé, és elhajt a bezacskózott macskákkal. További sötét öltönyös fickók érkeznek, a sietségtől lobogó nyakkendővel, géppisztollyal. Berontanak az üzletbe, és szótlanul tüzet nyitnak. A padlón hasaló ügynökök a fegyverük után kapnak, és ebben senki nem akadályozza meg őket. Azután bevetik magukat az angyali szőrmeállatkákat tartó polcok mögé, és viszonozzák a golyózáport. Marco az íróasztal alatt hasal, két karral óvja a fejét. Symur odakúszik mellé. – Hol van az eredeti? – kérdezi. – Hátul a műhelyben – lihegi Marco. – Ha egy kicsit türelmesebbek lennének, egy hét múlva annyi macskát vehetnének, amennyit csak akarnak. Symur hasmánt elindul. Intésére Chantal és Sultan követi. Lőparádé zajlik körülöttük, sebzett elefántok, kutyák, kacsák zuhognak alá a polcokról. Bearaszolnak a műhelybe. Symur talpra szökken, körülpillant.

A varrónők a gépek alatt fekve sikoltoznak. Láthatóan nincsenek kikérdezhető állapotban. Ám nem is kell faggatózni: a pepita macska az ablakpárkányon áll. Könnyű felismerni tépett füléről, koszfoltjairól. Symur odapattan, az ingébe gyömöszöli az állatkát, és társaival a nyomában a vészkijárat felé lódul. Sikátorban találják magukat. Futásnak erednek a közelebbi vége felé. Hirtelen csend támad mögöttük. Mire fellélegeznének, lábdobogást hallanak. A sötét öltönyösök kirohannak a sikátorba. Symur lohol az élen, Chantal a kezébe csimpaszkodva botladozik mögötte. Sultan hátulról lökdösi a lányt. – Rúgd már le azt az átkozott cipőt! – üvölti. Éppen időben ahhoz, hogy a szólított hallhassa a hangját, mert egy másodperccel később már csak a fegyverropogást lehet hallani. Kikanyarodnak a sikátorból. Egy pillanatra megtorpannak, hogy tájékozódjanak. Sejtelmük sincs, hol lehetnek. Épülőfélben levő, gigászi toronyházak között állnak, eltörpülten, zihálva. Sultan felordít. – Menjünk a munkások közé! Akkor nem lőnek ránk. Dehogynem. Kérges lelkületű üldözőik a riói karnevál forgatagában is lőnének rájuk. Golyózáportól kísérve berohannak a félig kész épületbe. Sultan beveti magát az induló felvonóba. Társai követik. A háborított munkások beszüntetik a munkavégzést. Szerszámaikat eldobálva fedezék mögé hasalnak. Sultan kifújja magát a tágas felvonószekrényben. Biccent a mellette álló, összetekert rajzokat szorongató, védősisakos férfiaknak, majd lehasal, és kiles a nyitott fülkéből. Éppen időben ahhoz, hogy észrevegye a félig kész lépcsőházba száguldó fegyvereseket. – Utánunk jönnek – újságolja.

– Mit vártál? – csodálkozik Symur, azon fáradozva, hogy fogaival felszakítsa a pepita macska hasát. – Miért csinálják ezt? – firtatja Chantal akadozó lélegzettel. – A lövöldözést. Sultan rámered. – Mégsem fogdoshatnak össze légypapírral!? Lépvesszővel!? Na, szálljunk ki! – Hová? – kérdezi a lány döbbenten. Mintegy tizenhárom emeletnyi magasan járhatnak. Sultan megállítja a liftet, és kiszökken a félkész lépcsőházba. A szint felépítése még alig-alig vette kezdetét. Csupasz vasvázak meredeznek körülöttük. Az egyik vasgerenda végében, legfeljebb harminc méternyire a menekülőktől, csaknem befejezett épület ágaskodik. – Oda! – kiáltja Sultan, és futólépésben elindul a cipőtalp szélességű állványon. Chantal legott térdre rogy. Centiméterről centiméterre mászik előre, szorosan lezárt szemmel. Szoknyája a nyaka köré tekeredik. Symur a nyomában lépdelve, higgadtan biztatja. Szavát sem érteni a fütyülő szélben. Azután már a golyók is fütyülnek. Sultan átér. Megáll a gerenda végén. Üvöltve bátorítja a lányt. – Mondtam neked, hogy csak addig vagy teljes biztonságban, amíg semmit sem tudsz! Mondtam, vagy nem mondtam?! Emlékszel a hidra, ami nincs? Hát itt van! Átjössz rajta! Gyere! Bátor lány vagy! – Nem vagyok bátor! – nyögi Chantal csukott szemmel. – Bátor vagy! – Nem! – De! A dialóg hallatán Symur elveszti jámbor türelmét. Ám nem üvölthet, mert tele van a szája. A fogai között cipeli a pepita macskát, miként apa a kölykét.

Sultan nem vitázik tovább, mert viszonoznia kell a tüzet, hogy társai átérjenek. Tévedhetetlenül leszed egy géppisztolyost, mire a másik kettő villámsebesen fedezékbe siet. Azért persze ott sem maradnak tétlenek. Ki-kipattannak a testüket alig fedő gerenda mögül, és vaktában lövöldöznek. Végre mindhárman átérnek. Behúzódnak a biztonságos falak mögé, és ledübörögnek a lépcsőkön. Beugranak az épület előtt veszteglő furgonba. Sultan heves mozdulattal kitessékeli a felháborodott vezetőt, a helyére pattan, és gázt ad. Az elrugaszkodó kocsi lendülete az üléshez keni Symurt. De ő még így is képes rá, hogy diadalüvöltést hallasson. Meglengeti a barbár módon szétharapott macskából előhúzott papírlapot. – Megvan! Itt van! – kiáltja. – Végre! – nyögi Chantal örömkönnyes szemmel. – Most már béke lesz. Hát nem. Az üldözők prolongálják a harcot. A megmaradt két fegyveres kocsit szerzett, és a nyomukban dönget. Az állandó lövöldözés miatt Symur kénytelen a furgon padlójára hasalni. Chantal megkocogtatja Sultan vállát. – Miért nem lősz vissza?! – firtatja. – Vezetek, nem látod?! – Add ide a stukkert! – Ne add oda neki! – hallatszik a padlóról. – Ne szólj bele, Symur! – csattan a lány. Elrobognak egy lassan haladó zsarumobil mellett. Azon nyomban felharsan a szirénaszó, s a kocsi utánuk lódul. Az üldözők felhagynak a lövöldözéssel, nem akarván felbőszíteni a rend őreit. Várnak, mi fő ki az új fejleményből.

Sultan nem esik kétségbe, és esze ágában sincs eleget tenni az ügybuzgó rendőrök felszólításának, miszerint álljon meg. Nem áll meg! Symur ide-oda görög a furgon padlóján. Chantal a kibelezett pepita macskát szorongatja, kabala gyanánt. Egyirányú alagút toppan eléjük, és Sultan behajt, természetesen a forgalommal szemben. Fényszóró-villogtatással, éktelen tülköléssel fogadják őket. A zsarumobil szirénája mögöttük visítozik. Csaknem széthasad a fejük a pokoli lármában. Sultan látható élvezettel krosszozik a felé áradó karosszériák között. Hogyne élvezné, hiszen végre nem lőnek rá! Csak jönnek, fallanx-szerűen. Túlordítja a hangzavart. – Értitek már, miért olyan unalmasak a Forma-1-es versenyek!? Az a sok pompás kocsi csak köröz a ringben, a kergülésig. Az is valami?! Majd ha szembejövő forgalom is lesz a Forma-1-en, váltok rá jegyet! Közelednek az alagút végéhez. Kék-vörös forgófények villóznak a kijáratnál. Sultan lelkesedése alábbhagy. – A rohadék zsaruk! Ide rádiózták a haverjaikat. Most mi lesz? – El kell jutnom a kutatóintézetbe a gyógyszerleírással! – hadarja Symur izgatottan. – Mi semmire sem megyünk vele. Sultan felsóhajt. – Hát jó. Én feláldozom magam a zsaruknak. Na meg a mögöttük lopakodó ügynököknek. Te fuss tovább, ahogy tudsz! Kapaszkodjatok! S miként egy kamikáze, az alagút végében felsorakozott zsarumobilok közé hajt. Áttörik a kordont, s bár a furgon sokat veszít lendületéből, a maradékkal még kisuhannak a csapdából. Sultan a járda mellé kormányozza a horpadt orrú kocsit. Symur kipattan a háta mögül, és eltűnik a járókelők tömegében.

Chantal nem csinál semmi különöset. Az ütközéskor nem kapaszkodott eléggé, így hát csendesen heverget az ülésen. Arcán, nyakában, valamint a szélvédőn bíbor vérkígyó araszol. Sultan látja a rohanvást közeledő, fegyverbe borult zsarukat. Kiszáll a furgonból, felemeli mindkét kezét, és ráhasal a motorháztetőre. Hogy előbb túlessenek az egészen, meg is motozza, le is fegyverzi magát. Mire a rendőrök odaérnek, végez az egész ceremóniával. – Most már nincs más dolguk – mondja –, foglalkozzanak a barátnőmmel. Megsebesült. Ám mert a verésről megfeledkezett, meg kell várnia, amíg a nekidühödött zsaruk gumibotjai kiszórakozzák magukat. Nem kell sokáig élvezniük a rend őreinek vendégszeretetét. Az a fekete öltönyös férfi jön értük, akit Sultan leütött a játékboltban. Jól festenek. Chantal és az ügynök fejszerte flastromokat visel Sultan bekötözetlenül villogtatja lilás-vöröses monoklijait. – Menjenek haza – tanácsolja az ügynök. – A másik stábtól már nem kell tartaniuk. Annak vége. Orvos barátjuk ugyan kissé keresztülhúzta számításainkat, de az a lényeg, hogy megvan az ellenszer. Szép munka volt, felejtsék el! Soha, senkinek ne beszéljenek a történtekről. – Pedig épp áradozni készültem róla, akkora élmény volt! – morogja Sultan. – Melyik francos „stáb” ölte meg a dokit? – Havens doktorra gondol? Hiszen ő véletlen baleset áldozata lett! Megfojtotta a kipufogógáz. – Mi a neve az illető gáznak? Jack, Jocko, Randall? – Ajánlom, ne firtassa! Felejtse el a történtedet – javasolja az ügynök, a zakójával azonos színű arccal. – Beszéljünk másról... – Egy pillanat még nem fejeztem be – szögezi le Sultan. – Véleményem szerint ezért a piszokságért fel kellene oszlatni a titkosszolgálatot az összes fióküzemeivel együtt! De még a titkárnőnek is meg lehet mondani, hogy alkalmatlan!

– Nem tudom, miről beszél, Peston! – közli az ügynök vészjóslóan. Chantal figyelmeztetőleg bokán rúgja Sultant. A férfi lesimítja felborzolódott szőrét, és elhallgat. A sötét öltönyös fickó hálás mosolyt villant a lányra, majd folytatja. – Peston úr, ön ugyebár személyvédelmi szakember!? Azt hiszem, elnökünk szívesen látná önt személyi testőrei között. Sultan egy pillanatra visszatartja a szívverését. A régi álom! Ezért gyúrta, gyötörte magát éveken át. Tudta, ugye, mindig is tudta, hogy egy szép napon az elnök személyi testőre lesz!? Elvigyorodik. – Nem vagyok eladó – feleli. – Különben köszönöm. Még este sem értik, amikor üdére fürödve terpeszkednek Symur nappalijában, és a képernyőt bámulják. Sebaj, a doktor megmagyarázza nekik. – Aki a hatalomban van, az klubtag. A klubtagok nem kívánnak egymásnak ártani. Le kell lőni azt, aki vét a klubszabályok ellen. Majd egyszer, ha a hatalmi érdekek úgy kívánják, feloldják a nagy kusst a régi piszkokról. Sultan dühödten csatornát vált. Ott sem egyéb a téma, mint a bulvársajtó által „agyhalálvírus”-nak becézett kórokozó által okozott világjárvány – és az újonnan kikísérletezett gyógyszer, amely véget vet a betegségnek. A gyógyszer alapanyagául egy bizonyos, csakis Afrikában fellelhető cserje szolgál, amelynek leveleit a gyengélkedő majmok szívesen fogyasztják. Ennyi. Sultan még tovább rágódna a történteken, ám az előjegyzési naptárát lapozgató Symur hirtelen felkiált: – Mára foglaltattunk asztalt az Úgy mint otthonban. Chantal ujjongva talpra szökken.

Sultan megsajduló szívvel nézi, amint volt felesége tüzes ajakcsókot vált volt barátjával. – Tudod, miért örül oly nagyon!? – morogja végképp elkedvetlenedve. – Mert most vagy harmincszor átöltözhet. Sminkelhet. Azért. – Te is öltözz. Ilyen helyen még nem jártál! Sultan feláll, hogy szétnézzen a doktor adoptálható ruhái közt. Készülődés közben talál a nadrágzsebében néhány – a majomcserjéről származó – aszott levelet. Symurnak ajándékozza a leletet. – Rágogasd, preventíve – tanácsolja. Chantal megkopogtatja a padlót a lábujjaival. Sultan felkapja a fejét a jól ismert ritmusra, akár csataló a trombitaszóra. – Jut eszembe: házasságunk folyamán egyszer sem fordult elő, hogy kedvesen közölted volna velem, ha csinosnak találtál! – kezdi a lány. – Nem mondtam volna? – De igen, mondtad! Nem ezt vontam kétségbe. A hangsúlyról beszéltem. Egyedülálló, milyen lesújtóan tudod becézni az embert! – Még most is? – Még most is. Pedig hányszor megígérted, hogy változtatsz a rossz szokásaidon!? – Amit én megígérek, azt vagy teljesítem, vagy elfelejtem! – feleli Sultan. Midőn egy óra múlva útnak indulnak végre, még mindig annak tisztázásánál tartanak, hogy ki volt a hibásabb. De miért is kezdtük mesélni ezt az egészet?!