Maggie Stiefvater A Skorpió Vágta

Maggie Stiefvater A Skorpió Vágta

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Maggie Stiefvater A mű eredeti címe: The Scorpio Races Fordította: Vallató Péter A szöveget gondozta: Robin Edina A művet eredetileg kiadta: Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc. Copyright © 2011 Maggie Stiefvater All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 557 Broadway, New York, NY 10012, USA Jacket art & design by Cristopher Stengel A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 411 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Széli Katalin, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Mariannek, aki lovakat lát álmában

PROLÓGUS: KILENC ÉVVEL KORÁBBAN – SEAN

November első napja van, így ma valaki meg fog halni. A hideg, őszi tenger még a legvakítóbb napfényben is az éjszaka színeiben játszik: sötétkék, fekete és barna. Figyelem a folyton változó mintázatokat a homokban, miközben számtalan pata tapossa. A parton hajtják végig a lovakat: a fekete víz és a mészkősziklák közötti sápadt úton. Ez a hely sohasem biztonságos, de nem is olyan veszélyes, mint éppen ma, a vágta napján. Az évnek ebben a szakában valósággal élem és lélegzem a tengert. Érdesnek érzem az arcomat, amint a szél nekisodorja a homokot. A combom szúródik, ahogy a nyereg súrolja. A karom fáj, mert ezer kiló lovat tartok. Elfelejtettem, milyen az, amikor kellemes meleg van, hogy milyen érzés átaludni az éjszakát, és hogy hogyan hangzik a nevem, ha csak mondják, nem

többlépésnyi homokon üvöltik keresztül. Olyan... Olyan élő, eleven vagyok. Miközben elindulok apámmal lefelé a sziklák irányába, egy versenybiztos megállít. – Sean Kendrick, tízéves vagy. Még nem jöhettél rá, de léteznek érdekesebb halálnemek is, mint itt veszni a parton. Apám ekkor sarkon fordul, és megfogja a versenybiztos karját, mintha csak nyugtalan ló volna. Röviden szót váltanak a verseny korhatárairól. Apám nyer. – Ha a fiad meghal – figyelmezteti a versenybiztos –, csakis magadat hibáztathatod. Apám válaszra sem méltatja, szótlanul elvezeti uisce csődörét. Úton a víztükör felé össze-vissza lökdösnek, taszigálnak minket az emberek és a lovaik. Elcsusszanok egy paripa mellett, amely éppen hátrahőköl, míg lovasa a kantár végét rángatja. Nem esik bajom, és hirtelen szembe találom magam a tengerrel; minden oldalról capall uiscék vesznek körül: tengeri paripák. A partot borító kavicsok színeiben pompáznak: fekete, vörös, arany, fehér, elefántcsont, szürke, kék. Az emberek vörös bojtokkal és margarétákkal aggatják tele a kantárokat, hogy enyhítsék a novemberi tenger csábító veszedelmét, bár én nem bíznám egy maréknyi virágsziromra az életemet. Tavaly egy virágokkal és csengőkkel ékes tengeri ló félig letépte egy férfi karját. Ezek nem hétköznapi lovak. Az ember ugyan telefüggesztheti őket csecsebecsékkel, elrejtheti előlük a tengert, de ma, a parton: senki ne merjen hátat fordítani nekik! Némelyik lovat már kiverte a veríték. Hab csöpög végig a pofájukon és a mellkasukon, mintha a tenger tajtékja volna,

elrejti a fogakat, amelyek később emberekbe fognak mélyedni. Gyönyörű és halálos paripák, szeretnek és gyűlölnek bennünket, embereket. Apám elküld, hogy szerezzek neki nyeregtakarót és karpántot a többi versenybiztostól. A takaró színe alapján a nézők messziről, a sziklán állva is felismerhetik majd a lovasokat, bár apám esetében erre nincs is szükség: tengeri csődörének szőre ugyanis ragyogó vörös. – Ó Kendrick – mondják a versenybiztosok, ez ugyanis az apám neve, és az enyém is. – Az ő takarója vörös lesz. Amint visszafelé tartok az apámhoz, odaint magához egy lovas. – Hó, Sean Kendrick! Apró, bozontos férfi; arca mintha sziklából volna kivájva. – Szép nap legyen a mai! Megtisztel, hogy felnőttként üdvözöl. Mintha én is ide tartoznék. Bólintunk egymásnak, mielőtt visszafordul a lovához, hogy befejezze a nyergelést. Kis versenynyerge kézzel készült, és amint meghúzza a hajtókát, és ránt még egyet az övön, meglátom a bőrbe égetett szavakat: Halottaink a tengert isszák. Szívem vadul dübörög a mellkasomban, miközben átnyújtom apámnak a vörös takarót. Feldúltnak tűnik, és hirtelen azt kívánom, bárcsak én lovagolnék ma, és nem ő. Magamban biztos vagyok. A vörös uisce csődör nyugtalanul felhorkant, fülét hegyezi, ugrana. Nagyon izgatott ma. Gyors lesz. Gyors, és nehéz lesz kézben tartani. Apám átnyújtja nekem a kantárt, hogy felteríthesse a vörös takarót a tengeri ló hátára. Megnyalom a fogamat – sós ízt érzek a nyelvemen –, és figyelem, ahogyan apám a karjára köti a

pántot. Minden évben figyeltem, és minden évben szilárd kézzel kötötte; de most nem. Ujjai ügyetlenek, és tudom jól, hogy tart a vörös csődörtől. Már lovagoltam rajta, ezen a capallon. A hátán ülve, miközben a szél csapkod, a föld reng alattunk, és a tengeri permet a lábunkat nyaldossa, sohasem fáradunk el. A csődör füléhez hajolok, és az óramutató járásával ellentétes irányban félkört rajzolok a szeme fölé, amint puha fülébe suttogok. – Sean! – csattan fel apám, mire a capall feje olyan gyorsan rándul fel, hogy koponyája kis híján az enyémnek csapódik. – Mi jár a fejedben, hogy az arcodat egészen az állat pofája mellé tolod? Nem néz ki éhesnek? Szerinted jól néznél ki fél arccal? Ám én csak bámulok tovább a csődör négyszögletű pupillájára, ő pedig visszanéz rám, fejét kissé tőlem elfordítva tartja. Remélem, emlékezni fog, mit mondtam neki: Ne edd meg az apámat! Apám a torkát köszörüli, majd így szól: – Szerintem most már fel kellene menned. Gyere ide, és... Vállon vereget, mielőtt a ló hátára száll. Kicsi és sötét foltként gubbaszt a vörös csődör hátán. Keze már szakadatlanul dolgozik a kantáron, hogy a helyén tartsa a lovat. A mozdulat miatt meg-megcsavarodik a zablának az a része, amelyik a ló pofájában van; figyelem, amint ide-oda inog a paripa feje. Én nem így kezdtem volna hozzá, de hát most nem én ülök a nyeregben. Szólni akarok apámnak, hogy vigyázzon, mert szerintem a csődör kicsit jobbra húz, és jobban lát a bal szemével, de csupán ennyit mondok:

– Találkozunk, amikor vége van. Idegenek módjára bólintunk egymásnak; gyakorlatlan, kényelmetlen a búcsúzás. Egy pillanat erejéig a hullámok nem ostromolják a partot, a sirályok nem csapkodnak a fejünk felett, és az érdes levegő nem szökik ki a tüdőmből. Azután a szürke tengeri paripa letépi apámat kényelmetlen helyzetéből, a vörös csődör hátáról. A szürke nem bír megkapaszkodni harapásával az apám mellkasán, apám tehát lehullik a nyeregből a homokba; teste szétroncsolódott, mielőtt a paták elérnék. Második volt, vagyis hosszú percekbe telik, mire a többi ló is átrobog a testén, és újra láthatom. Addigra hosszú, skarlátvörös és fekete halommá vált, félig elmerülve a habos árban. A vörös csődör lassan megfordul, félig-meddig éhes tengeri teremtmény, de megteszi, amit kértem: nem eszi meg a sárban fekvő testet, amely egykor az apám volt. Inkább visszaereszkedik a vízbe. Semmi sem olyan vörös, mint aznap a tenger. Nem gyakran gondolok apám testére, amint ott fekszik, elterülve a vöröslő tajtékban. Inkább úgy látom emlékeimben, amilyen a verseny előtt volt: halálra váltan a rémülettől. Én nem fogok ugyanebbe a hibába esni.

1. FEJEZET – PUCK

Azt mondják, a fivéreim nélkülem elvesznének – ám valójában én vesznék el nélkülük. Általában, ha megkérdeznek egy helybélit a szigeten, honnan származik, olyasmi válasz érkezik, hogy „Skarmouth mellől” vagy „Thisby hátoldaláról, a nehezebb sorú részéről”, vagy éppen „kőhajításnyira Thollától”. Én más vagyok. Emlékszem, hogy egyszer, amikor még kicsi voltam, és apám barázdás kezét szorongattam, megkérdezett egy szélverte vén gazda, aki úgy festett, mintha most ásták volna ki a földből: – Hová valósi vagy, lányom? Én pedig, túl hangosan ahhoz képest, milyen kis szeplős teremtés voltam, így feleltem: – A Connolly-házba. A gazda: – Az mi is? Mire én: – Ahol a Connollyk laknak. Mert én is közülük vagyok.

Azután – és emiatt még ma is kissé zavarban vagyok, mert jellemem sötét oldaláról árulkodik – hozzáfűztem: – Te pedig nem. Hát így van ez. Vannak a Connollyk, és van a világ fennmaradó része – ugyanekkor, ha az ember Thisbyn lakik, utóbbi nem túl nagy részét képviseli az emberiségnek. Tavaly őszig így éltünk: öcsém, Finn, bátyám, Gabe és a szüleink. Meglehetősen csendes család voltunk. Finn mindig szét- és összeszerelt dolgokat, az alkatrészeket pedig bespájzolta egy dobozba, és az ágya alá rejtette. Gabe sem jeleskedett a társalgásban. Hat évvel volt idősebb nálam, és a növekedésre tartogatta az erejét: tizenhárom éves korára már hat láb magasra nőtt. Apánk ónsípon játszott, amikor otthon volt, anyánk pedig minden este előadta a kenyér és a hal csodáját – bár én nem voltam tudatában, mekkora csodát művel, mígnem már nem volt többé köztünk. Nem mintha nem lettünk volna barátságban a többi szigetlakóval. Pusztán arról volt szó, hogy egymással éltünk a legjobb barátságban. Elsősorban Connollyk voltunk. Ez volt az első és egyetlen szabály. Felőlünk bárkinek megbánthatták az érzéseit, ameddig nem egy Connolly érzéseit bántották meg. Október hava már félig eltelt. Mint minden őszi nap a szigeten, a mai is hidegen indul, de felmelegszik és megtelik színnel, amint a nap egyre magasabbra hág az égen. Lóvakarót és kefét fogok, azután addig verem a port Galamb szürkésbarna szőréből, amíg felmelegednek az ujjaim. Mire felnyergelem, a lovam tiszta, én pedig piszkos vagyok. Galamb az én kancám, a legjobb barátom; szinte várom, mikor történik vele valami szörnyűség, mert annyira szeretem. Miközben ráhúzom az övét, Galamb oldalba bök az orrával,

majdnem megcsippent, azután gyorsan visszarántja fejét; ő is szeret engem. Nem tudok sokáig lovagolni, hamar haza kell jönnöm, hogy segítsek Finn-nek süteményt készíteni a helybeli boltoknak. Teáskannákat is festek a turistáknak, és mivel közeleg a vágta, több mint elegendő megrendelés vár rám. A verseny után tavaszig nem érkezik látogató a szárazföldről. Az óceán túlságosan bizonytalan, amikor hideg van. Gabe egész nap házon kívül lesz, a Skarmouth Hotelben dolgozik, készíti a szobákat a verseny nézőinek. Thisbyn az árvák csak kínkeserves munkával boldogulnak. Néhány évvel ezelőttig, amíg el nem kezdtem folyóiratokat olvasni, nem nagyon voltam tudatában annak, milyen apró a mi szigetünk. Nem érzem annak, de Thisby valójában egészen parányi: négyezer ember egy hegyes sziklán, amely a szárazföldtől többórányi távolságra emelkedik ki a tengerből. Csupa szírt, lovak és juhok, egysávos utak kanyarognak a fátlan mezők mellett Skarmouth felé, a sziget legnagyobb városába. Igazság szerint, amíg az ember nem ismer mást, Thisby pontosan elég. Ami azt illeti, én már mást is ismerek. Mégis elég a sziget, még mindig. Nyeregbe szállok tehát, elindulok a lovamon, lábujjaim dideregnek feslett csizmámban, míg Finn a felhajtón ül a Morrisban, és fekete szalaggal óvatosan egy szakadást ragasztgat az anyósülésen. A szakadás Lunda, a pajta macskájának ajándéka volt. Finn legalább most jól megtanulta, hogy soha ne hagyja letekerve az ablakokat. Úgy tesz persze, mintha bosszantaná a javítás, de én tudom, hogy valójában boldog, amiért ezzel bíbelődhet. Ellentmondana Finn belső kódexének, ha túl sok boldogságot mutatna.

Amikor meglát Galamb hátán, furcsa tekintetet vet rám. Valaha régen, a tavalyi évig, ez a furcsa pillantás kaján vigyorrá vált volna, hogy azután berobbantsa a motort, és versenyre keljünk, én Galambon, ő a kocsiban, bár szigorú értelemben még túl fiatal volt a vezetéshez. Túlontúl fiatal. Nem számított. Ugyan ki parancsolt volna megálljt nekünk? Versenyeztünk hát, én a mezőkön át, Finn az úton. Aki először ért a partra, annak egy hétig kellett ágyaznia a másiknak. Ám majdnem egy éve nem versenyeztünk. Amióta a szüleim meghaltak a hajón. Elfordítom Galambot, kis köröket írunk le az oldalsó udvaron. Izgatott, túl hirtelenkedő ma reggel, nem tud összpontosítani, én viszont túlzottan fázom ahhoz, hogy engedelmességre bírjam, és így kényelmesebbé tegyem számára a gyeplőt. Ügetni akar. Hallom, amint felbőg a Morris motorja. Éppen időben fordulok meg, hogy még lássam, hogyan száguld végig a kocsi a behajtón, semmi jót sem ígérő kipufogófelhő kíséretében. Egy pillanattal később már hallom is Finn kurjantását. Kidugja fejét az ablakon, poros haja alatt sápadt az arca, széles vigyora pedig minden fogát megmutatja. – Meghívóra vársz? – kiáltja. Visszarántja fejét a kocsiba, és a motor felpörög, amikor sebességet vált. – Most aztán megmutatom! – kiáltom utána, bár már messze, messze hallótávolságon kívül jár. Galamb füle felém rándul, majd reszketve újra az út felé fordul. Vad, hűvös reggel van, lovam alig kéreti magát. Lábszáramat az oldalába nyomom, és csettintek a nyelvemmel. Galamb rohamra indul, patái félkör alakú darabkákat vernek fel mögöttünk a földből, és szélsebesen vágtatunk Finn

után. Finn útvonala nem rejtély számomra. Az utat kell követnie, főút pedig csak egy akad, a házunk mellett vezet el, Skarmouth felé. Igaz, nem a legegyenesebb út. Tarka kőkerítésekkel és sövénysorokkal védett parcellákon kígyózik keresztül. Semmi értelme követni az öcsém csapongó, porfelhővel jelzett haladási irányát. Galamb és én inkább a kopár mezőkön rontunk keresztül. Galamb nem nagy – a sziget lovai közül egy sem az, mivel a fű nem igazán tápláló –, de céltudatos és bátor. Így hát kedvünkre ugratunk át a sövénysorokon, csak a talajnak kell megfelelőnek lennie. Levágjuk az első kanyart, ahol szétrebbentünk egy kisebb juhnyájat. – Bocsánat! – kiáltom vissza a vállam felett. A következő sövénysor már ekkor jön elénk, amikor én még a juhokra figyelek; Galambnak kissé meg kell csavarnia a törzsét, hogy átvethesse magát felette. Rossz példaként szolgálna a lovaglóórákon, amint esetlenül kiejtem kezemből a kantárt – de legalább nem rántom meg a ló pofáját, aki pedig szorosan maga alá rántja a lábát, és mindkettőnket megment. Miközben elvágtat a sövénytől, megkaparintom a kantárt, és megveregetem lovam vállát, hogy tudja, igenis észrevettem, amikor megmentett bennünket. Galamb hátrabiccenti a fülét, így jelezve, hogy értékeli a figyelmességemet. Mezőn szállunk keresztül: errefelé régen juhok legeltek, de ma csak erikabokrok várják, hogy felperzseljék őket. A Morris még mindig előttünk jár, fekete árnyként a tornyosuló porfelhő előtt. Nem aggaszt az előnye: vagy a városon kell keresztülhajtania, hogy a partra jusson, márpedig ott éles kanyarok és átkelő gyalogosok vannak, vagy meg kell kerülnie a

várost, értékes perceket veszítve és jó esélyt adva nekünk, hogy felzárkózzunk. Hallom, ahogyan a Morris habozik a kereszteződésnél, majd hirtelen a város felé lódul. Megkerülhetem Skarmoutht, ekkor nem kellene többet ugratnom – vagy átvághatok a város szélén, be-beugorva néhány hátsó udvarba, és kockáztatva, hogy Gabe meglát a szállodánál. Már el is képzelem, amint én rontok elsőként a partra. Úgy döntök, megkockáztatom, hogy Gabe meglát. Elég hosszú idő telt el az óta, hogy utoljára versenyeztünk, így a gömbölyded kis anyókák nem panaszkodhatnak, hogy egy ló vágtat át a hátsó udvarukon – persze, csak ha nem török össze semmi hasznos holmit. – Gyerünk, Galamb! – suttogom. Meglódul előre az úton, majd átugrat egy lyukon a sövényben. A helybeli házak úgy néznek ki, mintha a sziklából nőttek volna ki. A hátsó udvarok tele vannak mindenféle limlommal, aminek már nincs helye a házakban. A másik oldalon kőszikla nyúlik végig, azon nem ajánlatos lónak vágtáznia. Az egyetlen lehetőség, hogy átrontunk fél tucat udvaron, másik oldalunkon a szállodával. Remélem, hogy mindenki a mólónál vagy a konyhájában szorgoskodik. Átszáguldunk a kerteken, félig talicskák fölött ugrunk át az elsőben, fűszerágyást kerülünk ki a másodikban, és egy ádáz terrierrel ugattatjuk meg magunkat a harmadikban. Azután, megmagyarázhatatlan módon, az utolsó kertben egy régi, üres fürdőkád fölött vezet az utunk – és máris robogunk a szálloda felé. Gabe természetesen ott van, és azonnal meg is lát. A szálloda előtti sétautat sepregeti hatalmas partvisával. A mögötte magasodó szálloda áhítatot keltő, repkénylepte épület.

A leveleket szépen, négyzet alakban megnyesték, hogy a napfény érje az ablakokat, alattuk az élénkkék párkányokkal. A magas épület eltakarja a reggeli napfényt, és mélykék árnyékot vet a kőből kirakott sétaútra, amelyet bátyám sepreget. Gabe magasnak, csaknem felnőttnek tűnik, amint barna kabátja megfeszül széles vállán. Gyömbérszőke haja a tarkójára lóg, kicsit hosszúra nőtt, ám Gabe mégis jóképű. Hirtelen vad büszkeség tör rám, amiért a testvérem. Abbahagyja a munkát, és a seprűre dől. Figyeli, hogyan vágtatok el mellette Galambon. – Ne legyél dühös! – kiáltom. Arca egyik felén mosoly suhan át, de a másikon nem. Majdnem úgy fest, mintha boldog volna, mármint azok szemében, akik még sohasem látták az igazi mosolyát. Az a szomorú, hogy már egészen hozzászoktam az álmosolyához. Mostanára már hajlandó vagyok várni az igazi újbóli megjelenésére, csak azt nem vettem észre, hogy tudatosan keresnem kellett volna. Lovagolok tovább, vágtára fogva Galambot, miközben lefordulunk a sétaútról a fűre. A talaj puha és homokos; váratlanul lejteni kezd, az ösvény beszűkül a partra vezető dombok és dűnék között. Nem tudom eldönteni, vajon Finn előttem vagy mögöttem jár-e. Ügetésre kell visszafognom Galambot, mert a talaj erre túlságosan meredek. Végül megteszi azt a nehézkes ugrást, amely eljuttat minket a tengerparthoz. Amikor megkerüljük az utolsó homokpadot is, ingerült hang tör fel a torkomon: a Morris már ott áll, ahol a fű és a homok találkozik. Kipufogógáz terjeng a levegőben, a magas homokpad körülfogja, nem engedi elillanni. – Még így is ügyes kislány vagy – suttogom Galambnak. Kifulladt, de prüszköl egyet. Jó verseny volt.

Finn fél lábbal a kocsiban áll, a vezető oldalán az ajtó nyitva, lába az ajtó előtti lépcsőn pihen. A tengerre néz, de amikor Galamb megint prüszköl egyet, rám pillant, szeme fölé tartja a kezét. Látom arcán az aggodalmat, ezért odairányítom Galambot a kocsi mellé. Elengedem a kantárt, hogy legelhessen, amíg álldogálunk, de nem ereszti le a fejét. Ehelyett ő is a tőlünk alig százlépésnyire hullámzó óceánra mered. – Mi a baj? – kérdezem. Görcsbe rándul a gyomrom. Követem öcsém tekintetét. Még éppen látni vélem, amint egy szürke fej úszik a habok fölé emelkedve, olyan messze, a csapongó óceán színeibe olvadva, hogy már-már azt hiszem, pusztán képzelődöm. Finn szeme azonban nem nyílt volna ilyen tágra, ha nem volna biztos a dolgában. S valóban, a fej megint kiemelkedik, és most már látom: a fekete orrlyukak olyan szélesre nyílnak, hogy egy árnyalatnyi vöröset pillantok meg bennük – még ilyen messziről is. Azután a fej többi része következik, a nyak, a bozontos sörény a sós víz miatt a ló nyakára tapadva, majd az erős vállak, csillogva, nedvesen. A tengeri ló kiemelkedik az óceánból, és hatalmasat szökell, mintha a betóduló árban tett utolsó lépések óriási, áthágandó akadályt jelentenének számára. Finn összerezzen, amikor a ló felénk galoppozik a parton. Könyökére teszem a kezemet, bár az én szívem is a fülemben dübörög. – Meg ne mozdulj! – suttogom. – Ne mozdulj, ne mozdulj, ne mozdulj... Abba a reménybe kapaszkodom, amit újra és újra megtanítottak nekünk – a tengeri lovak a mozgó prédát szeretik; imádják az üldözést. Sorolom magamban az okokat, miért nem fog megtámadni bennünket: mozdulatlanul várunk, nem a víz

közelében, a Morris mellett állunk, és a tengeri paripák iszonyodnak a vastól. A tengeri ló tényleg elvágtat mellettünk, ránk sem hederít. Észreveszem, hogy Finn nyel egyet, ádámcsutkája szánalmasan bukdácsol vézna nyakában. Való igaz, hogy nagyon nehéz rezzenéstelenül állni, amíg a bestia vissza nem száll az óceánba. Visszatértek. Minden ősszel megtörténik. Szüleim nem követték a versenyeket, nagyjából mégis ismerem a történetet. Minél inkább közeleg november, annál több lovat köp ki a tenger. Azok a szigetlakók, akik a jövendő Skorpió Vágtákon terveznek indulni, gyakran nagy csapatokban mennek vadászni, hogy elfogják a friss capall uiscéket. Ez mindig veszélyes vállalkozás, mert a lovak éhesek, és még veszettek a tengertől. Az új lovak felbukkanása egyben jelként is szolgál az idei versenyzőknek, hogy kezdjék edzeni az előző években befogott lovakat: ezek viszonylag engedelmes paripák, amíg az őszi tenger illata fel nem ébreszti szívükben a varázslatot. Október folyamán, egész november elsejéig, a sziget biztonságos és veszélyes területek térképévé válik. Ha az ember nem lovas, maradjon inkább távol, amikor egy capall uisce megvadul. Szüleink megpróbáltak megvédeni bennünket az uisce lovak rémes valóságától, de a tényeket lehetetlen volt elkerülni. Barátaink hiányoztak az iskolából, mert egy uisce ló éjjel megölte a kutyájukat. Előfordult, hogy apánknak ki kellett kerülnie egy tetemet a kocsijával, úton Skarmouth felé, amikor egy tengeri és egy szárazföldi ló harcba keveredett. A Szent Kolumbán-templom harangjai néha megszólaltak egy-egy szerencsétlen halász temetésén, akit a paripák felkészületlenül értek a parton.

Finnt és engem nem kell figyelmeztetni, milyen veszélyesek a lovak. Tudjuk. Mindennap eszünkbe jut. – Gyerünk! – mondom neki. Öcsém a tengerre bámul, vékony karjára támaszkodva. Nagyon fiatalnak tűnik, bár igazából a gyermek és a férfi léte közötti senki földjén sodródik. Hirtelen rám tör a késztetés, hogy megvédjem a gyásztól, amelyet az október hoz magával. Ám nem az idei október gyásza miatt kell aggódnom; egy réges-régen elmúlt október gyötör. Finn nem válaszol, csak némán visszabújik a Morrisba, és magára csukja az ajtót. Rám sem pillant. Máris rossz nap a mai. Pedig Gabe még haza sem ért.

2. FEJEZET – SEAN

Beech Gratton, a hentes fia levágott egy tehenet, és éppen a vérét folyatja nekem egy vödörbe, amikor meghallom a hírt. A hentesüzlet mögötti udvaron állunk, társalgásunk hiányát, a néma csendet csak tovább hangsúlyozza a kövön tett lépéseink visszhangja. Gyönyörű, hűvös nap a mai, én pedig nyugtalanul toporgok egyik lábamról a másikra állva. A kövek egyenetlenek a csizmám alatt, már nem látható fák gyökerei tolták fel őket, sőt foltosak is, barnák, feketék, pöttyökben, fröccsökkel, folyásnyomokkal. – Beech, hallottad? Felbukkantak a lovak – szól Thomas Gratton a fiához, amint kilép boltja nyitott ajtaján. Már indult volna az udvar belső részére, de megtorpan léptében, amikor észrevesz. – Sean Kendrick! Nem tudtam, hogy itt vagy. Nem mondok semmit, Beech pedig ennyit morog: – Beugrott, amikor meghallotta, hogy tehenet vágok.

A tehén tetemére mutat, amely most lefejezve, lábak nélkül függ egy fakampón. A talaj vérben ázik, ahol Beech nem tartotta elég gyorsan a tehén alá a vödröt. Az állat feje az udvar szélén fekszik, oldalára borulva. Thomas Gratton szája mozog, mint aki mondani akar valamit Beechnek a jelenettel kapcsolatban, de mégsem szólal meg. Thisbyt sűrűn lakják az apáiknak csalódást okozó fiúk. – Hallottad, hát, Kendrick? – kérdezi inkább Thomas Gratton. – Emiatt vagy itt, és nem lovon? Azért vagyok itt, mert Malvern új lovászai, akiket a paripák etetésére bérelt fel, jobb esetben félnek, rosszabb esetben tudatlanok, így az utóbbi időben a széna gyenge, a hús pedig még rosszabb volt. Nem jutott említésre méltó vér a capall uiscéknek, mintha gondozóik azt remélnék, ha rendes lovakként bánnak velük, azokká is válnak. Azért vagyok tehát most itt, mert magamnak kell utánajárnom a dolgoknak, ha azt akarom, hogy minden rendesen legyen elintézve. Ám csak ennyit válaszolok: – Nem hallottam. Beech nyájasan nyakon paskolja a halott tehenet, és ide-oda billenti a vödröt. Nem néz az apjára. – Kitől hallottad? Nem igazán érdekel a válasz a kérdésére; nem számít, ki mit látott vagy hallott, csak az számít, hogy a capall uiscék már jönnek elő a tengerből. Érzem a csontjaimban, hogy így van. Ezért vagyok nyugtalan. Ezért járkál Corr az istállója előtt – és ezért nem tudok aludni. – A Connolly gyerekek láttak egyet – feleli Thomas Gratton. Beech felmordul, és megint a tehénre csap, inkább csak a nyomaték kedvéért, semmint gyakorlati céllal. Connollyék története az egyik legszánalmasabb tragédia, amely valaha

megesett Thisbyn: egy halász három gyereke kétszeres árvaságra jutott a capall uiscék miatt. Bőségesen akad egyedülálló anya a szigeten, férjük éjszaka tűnt el, vagy egy megvadult capall uisce, vagy a szárazföld bűvölete ragadta el őket. Egyedülálló apa is él itt bőven, feleségüket hirtelen felbukkanó fogak ragadták el a parton, vagy turisták tömött pénztárcával. Egyszerre veszíteni el mindkét szülőt, egy csapásra – ez mégis szokatlan. Az én történetem – apám hűlt csontjai a sírban, anyámat elragadta a szárazföld – eléggé szokványos ahhoz, hogy mindenki hamar elfelejtse. Ez rendben is van. Ismerhetik az embert kellemesebb dolgok miatt is. Thomas Gratton hang nélkül figyeli, amint Beech átnyújtja nekem a vödröt, és esetlenül nekilát szétvágni a tehén tetemét. Nem gondolná az ember, hogy létezik míves módja is egy tehén szétdarabolásának, de létezik, és amit Beech művel, nem az. Több hosszú pillanaton át figyelem Beechet, aki egyenetlen vonalakat vág, és közben mormog magában – azt hiszem, talán dúdolni próbál. Megbabonáz az egész folyamat öntudatlansága, Beech gyermeki öröme, amelyet rosszul végzett munkája felett érez. Thomas Gratton és én egymás szemébe nézünk. – Ezt a fajta hentesmunkát az anyjától tanulta, nem tőlem – mondja. Nem mosolygok szélesen, mégis hálás a gesztusért. – Ha nem állhatod, ahogyan csinálom – morogja Beech, fel sem nézve a munkájából –, inkább a kocsmába megyek, ez a kés a te kezedbe is illene. Thomas Gratton rémisztő, dörgedelmes hangot hallat, amely valahonnan az orrlyukai és a szájpadlása közötti részről tör fel. Olyasfajta hang ez, amely számomra végleg bebizonyítja, honnan származnak Beech röfögésszerű morgásai. Elfordul Beechtől, és az udvart szegélyező épületek egyikének vörös

cserepes tetejére pillant. – Szóval, feltételezem, hogy indulsz az idei versenyen – mondja. Beech nem felel, hiszen apja természetesen hozzám beszél. Válaszolok is: – Úgy tervezem. Thomas Gratton nem felel azonnal, csak bámul tovább az esti napfényre, amely csillogó narancsvörös színbe vonja a tetőcserepeket. Végül így szól: – Igen, úgy gondolom, hogy Malvern el is várja tőled. Tízéves korom óta dolgozom a Malvern-birtokon, és egyesek azt beszélik, szánalomból kaptam meg a munkát, de tévednek. Malvernék egész megélhetése és hírneve az istállójuk teteje alatt rejtőzik – sportlovakat exportálnak a szárazföldre –, és nem is hagyják, hogy ezt bármi romba döntse, a legkevésbé valamiféle olyan emberi érzés, mint a szánalom. Elég ideje dolgozom már Malvernéknél, hogy tudjam, Grattonék nem szívelik őket, és tisztában vagyok vele, hogy Thomas Gratton azt várja tőlem, áruljak el valamit, aminek köszönhetően még mélyebben megvetheti Benjamin Malvernt. Hosszú szünetet tartok hát, hogy a kérdés súlya elpárologjon, azután a vödör fogóját megcsörrentve így szólok: – Ha rendben van, később, de még ezen a héten rendezném a vérért a számlát. Thomas Gratton halkan felnevet. – Te vagy a legöregebb tizenkilenc éves, akit valaha láttam, Sean Kendrick. Nem válaszolok, mert igaza lehet. Azt válaszolja, hogy pénteken rendezzem a számlát, mint mindig, Beech pedig búcsút röffent nekem, miközben otthagyom a véres udvart.

Azon kellene járnia az eszemnek, hogy be kell hajtanom a pónikat a legelőről, meg kell igazítanom a telivérek abrakját, és miként fogom az istálló fölötti kis lakásomat ma éjjel melegen tartani – ám a Thomas Grattontól hallott híren gondolkodom. Még itt állok a szilárd talajon, de egy részem már odalent van a parton, vérem pedig ezt dalolja: Olyan... olyan élő, eleven vagyok.

3. FEJEZET – PUCK

Azon az éjjelen Gabe megszegi az egyetlen szabályunkat. Nincsenek ambícióim a vacsorával kapcsolatban, mert nincs itthon semmi ennivalónk a szárazbabon kívül, és már a könyökömön jön ki a bab. Almás süteményt sütök, és meglehetős hőstettnek tartom. Finn szándékosan idegesít azzal, hogy az egész délutánt az udvaron tölti, és egy ősrégi, tönkrement láncfűrészt bütyköl: bár azt állítja, hogy kapta valakitől, valójában a szemétből kotorhatta ki, mert még vannak fogaskerekei. Neheztelek, mert egyedül kuksolok a házban, és emiatt olyan érzésem van, hogy takarítanom kellene, pedig nem akarok takarítani. Csapkodom a fiókokat és a szekrényajtókat, az örökké teli mosogató miatt zsörtölődöm, de Finn vagy nem hall, vagy csak úgy tesz. Végül, mielőtt a nap eltűnik nyugaton a dombok mögött, kivágom az oldalsó ajtót, és jelentőségteljesen Finnre nézek. Várom, hogy felemelje a fejét, és mondjon nekem valamit. A

láncfűrész fölé görnyed, amely szétszedve fekszik előtte, alkatrészei szép rendben sorakoznak az udvar piszkában. Gabe egyik pulóvere van az öcsémén, és bár többéves darab, még mindig túl nagy rá. Felhajtotta mindkét ujját, vastagon, teljesen egyformán, sötét haja pedig rendetlen, olajos kakastaréjban mered az égnek. Árvának néz ki, és már ez is bosszant. – Bejössz, megeszed a süteményt, amíg legalább nyomokban meleg? – Békülékenyen hangzik, de nem bánom. Finn fel sem pillant, úgy felel: – Egy perc. Nem gondolja komolyan, és ezt nagyon jól tudom. – Megeszem az egészet – fenyegetem. Nem válaszol; belefeledkezett a láncfűrész ködös misztériumába. Azt gondolom, csak egy pillanatra, hogy utálom a fiútestvéreket, mert soha nem veszik észre, mi fontos az embernek, és csak a saját dolgaik érdeklik őket. Majdnem kicsúszik a számon valami, ami miatt később szégyenkeznék, de meglátom Gabe alakját, amint a szürkületben tolja felénk a biciklijét. Egyikünk sem köszön neki, amikor kinyitja az udvar kapuját, áttolja rajta a biciklijét, és visszazárja. Finn azért nem üdvözli, mert belefeledkezett a munkájába, én pedig azért nem, mert neheztelek Finnre. Gabe leteszi a biciklijét a kis fészerben, a ház hátulja mellett, azután visszajön, és Finn mellé áll. Gabe leveszi a sapkáját, a hóna alá csapja, karját keresztbe fűzi, szótlanul figyelve, mit művel Finn. Nem vagyok biztos benne, hogy Gabe meg tudja állapítani, mit operált ki Finn az este alig észlelhető, sötétkék fényében, de Finn mégis közelebb mozdítja a láncfűrész testét, hogy Gabe jobban lássa. Gabe így nyilvánvalóan mindent megtud, amire kíváncsi, mert amint Finn felnéz, és állával

bátyánk felé bök, az csak bólint egy kicsit. Szótlan nyelvezetük egyszerre elbűvöl és feldühít. – Van almás sütemény – jelentem. – Még meleg. Gabe kiveszi a sapkáját a hóna alól, és felém fordul. – Mi van vacsorára? – Almás sütemény – kommentál Finn a földről. – Láncfűrésszel – vágom rá. – Finn finom láncfűrészt készített köretnek. – Az almás sütemény jó lesz – válaszolja Gabe, de fáradtnak tűnik. – Puck, ne hagyd nyitva az ajtót! Hideg van idekint. Hátralépek, hogy Gabe beléphessen a házba, és amint elhalad mellettem, feltűnik, hogy halszaga van. Utálom, amikor Beringerék halat pucoltatnak vele. Az egész ház bűzlik utána. Gabe megáll az ajtóban. Rámeredek; egy pillanatig figyelem, ahogyan ott áll, kezét az ajtófélfán nyugtatva, arcát a kezéhez fordítva, mintha az ujjait tanulmányozná, vagy alatta a kopott, vörös festéket. Arca távolinak tűnik, akár egy idegené, és hirtelen meg akarom ölelni, mint amikor még kicsi voltam. – Finn – szólal meg halkan –, ha készen vagy, beszélnem kell veled és Kate-tel. Finn felnéz, ijedt arccal, de Gabe már el is ment, eltűnt mellettem a szobában, amelyen még mindig osztozik az öcsénkkel, bár szüleink szobája üresen áll. Gabe kérése, vagy talán a tény, hogy az igazi nevemet használta, megragadta Finn figyelmét; ahogyan az almás süteményem nem tudta – így hát nekilát gyorsan összeszedni az alkatrészeket, egy gyűrött kartondobozba gyűjtve őket. Nyugtalanul tipródom, miközben várom, hogy Gabe felbukkanjon végre a szobájából. A konyha ismét szűkös, sárga színezetű hellyé válik, mint minden este, amikor a kinti sötétség

egyre kisebbre nyomja össze. Sietve elmosok három egyforma tányért, és mindenkinek vágok egy szelet almás süteményt, igazságosan elosztva. Gabe kapja a legnagyobbat. Az asztalra teszem őket; három magányos tányér sorakozik ott, ahol régen még öt volt. Lelomboz a látvány, így hát gyorsan mentateát készítek a vacsorához. Amint eligazgatom a teáscsészéket a tányérjaink körül, hirtelen belém nyilai – bár már túl későn –, hogy az almás sütemény és a mentatea nemigen illenek egymáshoz. Finn már elkezdte mosni a kezét, és ez sajnos akár évszázadokba is telhet. Türelmesen, csendesen dörzsöli a kezét a tejszappannal, minden ujjközét, tenyere minden egyes barázdáját alaposan megmossa. Még akkor is ezzel foglalatoskodik, amikor Gabe újra megjelenik, friss ruhában ugyan, de még mindig halszagúan. – Jaj de jó! – örvendezik Gabe, miközben kihúzza a székét, és megkönnyebbülök, mert nincs semmi baj, minden rendben lesz. – A menta illata jólesik a mai nap után. Megpróbálom elképzelni, vajon mit válaszolt volna neki anya vagy apa. Furcsa módon korkülönbségünk most hatalmas űrként tátong közöttünk. – Azt hittem, ma a szállodát készíttetik elő veled. – Hiányzott a munkáskéz a mólón – feleli Gabe. – És Beringer tudja jól, hogy gyorsabb vagyok, mint Joseph. Joseph a szállodatulajdonos Beringer fia, és túl lusta ahhoz, hogy bármiben is gyors legyen. Gabe egyszer azt mondta nekem, hogy hálásnak kell lennünk, amiért Joseph képtelen saját magán kívül bármi másra gondolni: Gabe ugyanis ennek köszönheti a munkáját. Ebben a pillanatban azonban semmi hálát nem érzek, hiszen Gabe most azért bűzlik, mert Joseph egy mihaszna alak.

Gabe kezébe fogja a teáját, de nem iszik belőle. Finn még mindig mosakszik, én pedig leülök a helyemre. Gabe végigvár még néhány dörzsölést, majd így szól: – Finn, elég lesz már. Rendben? Finn még egy percig öblögeti a kezét, de azután elzárja a csapot, és leül velem szemben. – Akkor is mondunk imát, ha csak almás sütemény van? – Láncfűrésszel – teszem hozzá epésen. – Istenem, köszönjük ezt a süteményt és Finn láncfűrészét – mormolja Gabe. – Boldog vagy? – Isten vagy én? – kérdezem. – Isten mindig boldog – válaszolja Finn. – Csak te szorulsz némi hízelgésre. Hihetetlenül igazságtalannak tűnik a megjegyzése, de nem fogadom el a kihívást. Gabe-re nézek, aki a tányérját fürkészi. Megkérdezem: – Na és? Hallom, ahogyan Galamb felnyihog odakint, ahol a legelő és az udvar találkozik. A kis marék gabonáját szeretné. Finn Gabe felé fordul, aki még mindig a tányérját figyeli, ujjait az almás sütemény tetejébe nyomva, mintha az állagát vizsgálná. Hirtelen ráébredek, hogy végig ott kísértett bennem a holnap gyászos árnya, szüleink halálának évfordulója, és sohasem jutott eszembe, hogy a csendes, rendíthetetlen Gabe talán ugyanígy érez. Nem emeli fel a tekintetét. Egyszerűen bejelenti: – Itt hagyom a szigetet. Finn mereven Gabe arcába bámul: – Micsoda? Meg sem tudok szólalni. Mintha más nyelven beszélt volna,

és az agyamnak le kellene fordítania a szavait, mielőtt megérthetném a jelentésüket. – Itt hagyom a szigetet – ismételi meg Gabe, és a kijelentése most már határozottabban, valóságosabban cseng, bár továbbra sem néz egyikünkre sem. Finn-nek sikerül először kinyögnie egy teljes mondatot: – Mi lesz a holminkkal? Én pedig hozzáteszem: – És mi lesz Galambbal? Gabe így felel: – Én hagyom el a szigetet. Finn úgy bámul, mintha Gabe arcon csapta volna. Előreszegem az államat, próbálom elérni, hogy Gabe rám nézzen. – Nélkülünk akarsz elmenni? Elmém igyekszik magyarázatot találni, egy logikus választ, amely a bátyám mentségére szolgálhat, és a rendelkezésére is bocsátom: – Vagyis nem sokáig leszel távol. Csak egy... Megrázom a fejemet. Fogalmam sincs, mennyi időre menne el. Gabe végre felemeli a fejét. – Örökre elköltözöm. Szemben velem Finn az asztal szélét markolja. Ujjai a fába mélyedtek, a végük egészen elfehéredett, de az ízületek mélyvörösek; nem hiszem, hogy tudatában van, mit tesz. – Mikor? – kérdezem. – Két hét múlva. Lunda a bátyám lába körül nyávog, állával a lábához és a székéhez dörgölődik, de Gabe nem pillant le, nem vesz róla tudomást.

– Megígértem Beringernek, hogy addig még maradok. – Beringernek? – kérdezem. – Beringernek ígérted meg, hogy addig még maradsz? Na és mi? Velünk mi lesz? Nem néz rám. Igyekszem elképzelni, hogyan fogunk életben maradni eggyel kevesebb kereső Connollyval, és eggyel több üres ággyal. – Nem mehetsz – tiltakozom. – Nem mehetsz el már most. Szívem rémülten dübörög a mellkasomban, össze kell szorítanom az állkapcsomat, hogy ne vacogjon a fogam. Gabe arca teljesen rezzenéstelen, és bár tudom, hogy később bánni fogom a szavaimat, mégis kimondom őket, hiszen semmi jobb nem jut az eszembe. – Indulok a versenyen – jelentem be. Csak így, egyszerűen. Most mindkét testvérem figyelmét sikerült megragadnom, arcom pedig úgy lángol, mintha forró kemence fölé hajoltam volna. – Ugyan, eredj már, Kate! – kiált fel Gabe, de hangja korántsem olyan magabiztos, mint amilyennek lennie kellene. Félig-meddig hisz nekem, önkéntelenül is. Mielőtt bármi mást is mondok, el kell gondolkodnom, és el kell döntenem, hogy egyáltalán magamnak hiszek-e. A mai reggelre gondolok, amint hosszú hajam a szélben csapongott, az érzésre, amikor Galamb vágtába kezdett. Azután a verseny utáni napok derengenek fel előttem, a vöröslő homok a part felső részén, ahová az óceán még nem ért el. Az utolsó hajókat látom, amelyek elhagyják a szigetet télre, egyikükön a bátyámmal. Meg tudnám tenni, ha arra kerülne a sor. – Márpedig indulok. Nem hallottad a városban? Előbukkantak a lovak a tengerből. Holnap kezdődik az edzés. Nagy-nagy büszkeségemre szolgál, hogy a szavaim

határozottan csengenek. Gabe szája mozog, mintha mindenfélét mondana, csak az ajka nem nyílik szét. Tudom, hogy a fejében végigsorolja az összes ellenérvet. Lényem egy része arra vágyik, hogy azt mondja, „nem teheted”, mert megkérdezhetném, „miért?”, és akkor rá kellene jönnie, hogy nem válaszolhatja, „mert Finn magára maradhat”. S Gabe sem kérdezheti meg, hogy miért, mert akkor neki is meg kellene válaszolnia ezt a kérdést. Nagyon okosnak és elégedettnek kellene most éreznem magam, mert igen nehéz Gabe torkára forrasztani a szót, de csupán a szívem halk, szapora dobogását érzem a mellkasomban, bimm-bimm-bimm, és lelkem mélyén azt remélem, hogy Gabe felajánlja, velünk marad, ha nem versenyzek. Végül mégis így szól: – Rendben. Maradok a verseny végéig. Bosszúsnak látszik. – De nem tovább, mert utána tavaszig nincs másik hajó. Ostoba dolog, amire készülsz, Kate. Dühös rám, de nem érdekel. Csak az érdekel, hogy tovább marad egy kicsit. – Nos, úgy tűnik, szükségünk lesz a pénzre, ha nyerek – mondom, és igyekszem olyan felnőttnek és nemtörődömnek tűnni, amennyire csak lehet; de közben arra gondolok, hogy ha megnyerem a pénzt, talán nem is kell elmennie. Felállok az asztaltól, a mosogatóba teszem a tányéromat és a csészémet, mintha csak egy átlagos este volna. Végül bemegyek a szobámba, bezárom az ajtót, és a fejemre szorítom a párnát, hogy senki se hallhasson. – Önző disznó – suttogom a párna alá bújva. Azután könnyekre fakadok.

4. FEJEZET – SEAN

A tengerről álmodom, amikor felébresztenek. Valójában arról az éjszakáról álmodom, amikor foglyul ejtettem Corrt, de a tengert is hallom álmomban. Egy régi mendemonda szerint az éjjel fogott capall uiscék gyorsabbak és erősebbek, így hát hajnali három óra van, és egy kövön lapulok a sziklák alatt, száz lépésre, vagy még távolabbra a homokos parttól. Fölöttem a tenger ívet vájt a mészkőbe, a mennyezet tíz embermagasságban húzódik a fejem felett, a fehér falak körülölelnek. Sötétnek kellene lennie, a holdfénytől elrejtve, de az óceán visszatükrözi a sápadt szikláról rávetülő ragyogást, és éppen eleget látok ahhoz, hogy ne botoljak meg az érdes, tengeri hínár borította, sziklás talajon. A kőnek a lábam alatt több köze van a tengerfenékhez, mint a parthoz, és óvakodnom kell attól, hogy elveszítsem egyensúlyomat a csúszós felületen. Fülelek. A sötétben, a hidegben figyelem, változik-e az óceán hangja.

A víz emelkedik, gyorsan és halkan. Jön az ár, és egy óra múlva ez a tökéletlen barlang tele lesz vízzel, magasabban, mint a fejem teteje. Csobbanás hangját várom, a hangot, amint paták törnek át a vízfelszínen; bármiféle jelet, amely arra utalhat, hogy egy capall uisce bukkant fel a vízből. Mert mire az ember paták hangját hallaná a kövön, már meg is halt. Ám csupán a tenger kísérteties csendje vesz körül: egyetlen éjjeli tengeri madár sem rikolt, nem kiabálnak fiúk a parton, nem szűrődik ide messziről a csónakmotorok robaja. A szél kíméletlenül süvít, az ív alatt is elér. Hirtelen erejétől elveszítem az egyensúlyomat, megcsúszom, a falon kapaszkodom meg, ujjaim kificamodnak. Sietve visszarántom a kezemet – a barlang falát vérvörös medúzák fedik, integetnek, csillognak a hold fényében. Apám azt mondta, teljesen ártalmatlanok. Nem hiszek neki. Semmi sem teljesen ártalmatlan. Alattam a víz bekúszik a kövek közé, ahogy jön az ár. A tenyerem vérzik. Hangot hallok, mintha kiscica nyávogna, vagy csecsemő sírna, és megborzongok. Nincs cica vagy csecsemő itt a parton; csak én és a lovak. Brian Carroll mondta, hogy amikor éjjel a nyílt tengeren van, néha hallja, ahogyan a lovak egymást szólítják a víz alatt, és bálnadalnak hangzik, özvegy jajveszékelésének vagy holmi furcsa kuncogásnak. Lenézek a hullámzó vízre, az alattam tátongó, legmélyebb repedésre. A vízszint gyorsan emelkedett. Mennyi ideig álltam itt? A sziklák előttem alig többek már fényes kődaraboknál, alig emelkednek ki a fekete hullámokból. Dolgavégezetlen vagyok, az időm is lejárt – vissza kell mennem, meg kell keresnem az utat az algától síkos köveken, amíg még lehet. A kezemre pillantok. Vastag pataknyi vér gyülemlett fel a

tenyeremben, és folyt végig a karom két csontja között. Felgyülemlik, megduzzad, hangtalanul csepeg a vízbe. A tenyerem később fájni fog. A vízre tekintek, ahová a vérem folyik. Csendben vagyok. A barlangban néma csend uralkodik. Megfordulok, és egy ló áll szemben velem. Elég közel van, hogy érezzem sós szagát, elég közel, hogy érezzem még mindig nedves bőre melegét, elég közel, hogy a szemébe nézzek, és lássam kitágult, négyszögletű pupilláját. Vért érzek a leheletében. Azután felébresztenek. Brian és Jonathan Carroll hajol fölém, mindkettőjük arcára aggodalom van írva. Brian ábrázata a szokásos vonásokat mutatja: összeráncolt szemöldök, összeszorított száj. Jonathan arcán bocsánatkérő mosoly látszik, amely másodpercenként változik. Brian velem egykorú, és a mólóról ismerem. Mindketten a vízből élünk meg, így hát közös a történetünk, bár barátok nem vagyunk. Jonathan az öccse; minden tekintetben le van maradva Brian mögött, beleértve az értelmét is. – Kendrick! – szólal meg Brian. – Ébren vagy? Most már igen. Úgy fekszem a priccsemen, mintha odakötöztek volna, és nem mondok semmit. Jonathan hozzáteszi: – Bocs, hogy felkeltettünk, haver! – Te vagy az emberünk – folytatja Brian. Habár pillanatnyilag nem érzek rokonszenvet iránta, az éjszaka közepén, Brian nincs ellenemre. Mindig kimondja, amit gondol. – Nincs mit kertelni: Mutt most aztán tényleg bajban van. Képes volt egész éjjel várni, hogy egy capall előjöjjön, és bekövetkezett, amire várt, de nem hiszem, hogy kedvére volna. – A ló megöli őket – bizonygatja Jonathan. Láthatóan

örömére szolgál, hogy kibökhetett valami ennyire nyilvánvalót, mielőtt Brian megtehette volna. – Őket? – visszhangzom. Hideg van, és most már teljesen ébren vagyok. – Mutt és egy pár haverja van a parton – magyarázza Brian. – Mind benne vannak, és nagyjából el is kapták a capallt, de nem engedhetik el, és nem tudják elhozni a partról. Most már felülök. Ki nem állhatom Muttot – Matthew Malvernként is ismerik, a srác a főnököm fattya –, sőt a körülötte hajlongó talpnyalóit sem, de nem hagyhatnak egy lovat a parton, belecsavarodva az idióta csapdájukba. – Te vagy a lovak szakértője, Kendrick – mondja Brian. – Úgy gondolom, a végén még valaki meghal, ha most rögtön nem viszünk téged vissza oda. Vissza oda. Már értem a kifejezésmódjukat. Brian és Jonathan is benne van a bajban, és tudják, hogy emiatt sokat esnek a szememben. Nem mondok semmi többet, csak kiszállok az ágyból, felveszem régi pulóveremet, majd megragadom kék és piszkosfekete kabátomat, zsebeiben minden holmimmal. Állammal az ajtó felé bökök, és a két fiú sárjáró libuc módjára fut előttem; Jonathan kitárja az ajtót, hogy Brian kivezethessen bennünket az istállóból. Odakint a szél egészen csontig hatol. Skarmouth felett az ég sötétbarna, az utcai lámpák megvilágítják, de mindenhol máshol tintafeketén borul fölénk. Halvány holdfény világít, tehát az óceán mellett világosabb lesz, de nem sokkal. Keresztülvágunk a mezőkön, a legrövidebb úton a part felé. Semmi sincs errefelé, csupán sziklák és juhok, de mindkettőn könnyű átesni. – Fényt! – parancsolom. Brian zseblámpát gyújt, és a

kezembe adja. Megrázom a fejem. A kezemre szükségem lesz. Mögöttünk Jonathan kocogva fut, botladozva tart lépést velünk, őrülten csapongó fénysugár ered a kezéből, ahogyan a zseblámpáját lóbálja. Arra emlékeztet, amikor egy viharban áramszünet volt, és anyám zseblámpával írt szavakat a falra. – Milyen messze a parton? – kérdezem. Néhány óra múlva jön az ár, és ha a fok mellett vannak, egy új capall uisce lesz a legkisebb bajuk. – Nem messze – lihegi Brian. Nem tunya, de az erőlködés hamar kifullasztja. Ha nem szólták volna el magukat az imént, most megállnék egy kicsit, hadd fújja ki magát. Mindössze azt látom, hol válnak szét a dombok, és vezet le közöttük az ösvény a partra – a szárazföld sötétebb az ég előtt –, amikor váratlan kiáltást hallok. A szél sodorja felénk, magas, vékony, keserves sikoly, és lehetetlen megmondani, embertől vagy állattól származik-e. A tarkómon égnek áll a szőr, de nem hallgatok a figyelmeztetésre: futásnak eredek. Brian nem követ – nem hiszem, hogy képes volna –, és érzem, hogy Jonathan vívódik, testvérével maradjon-e, vagy inkább engem kísérjen tovább. – Szükségem van a zseblámpára, Jonathan! – kiáltok vissza a vállam felett. A szél hátam mögé viszi a hangomat, és bár Jonathan válaszol, nem értem a szavait. Kiszökkenek zseblámpája halovány fényéből, be a sötétségbe, botladozva, csúszkálva lefelé a meredek lejtőn a partra. Egy röpke pillanatra azt gondolom, nem tudok továbbmenni, mert nem látok, de megteszek még egy lépést, majd vadul cikázó zseblámpafényeket veszek észre odalent, a homokon. Mögöttük fekszik a végtelen víztükör; homályosan dereng a hold fényében. A szél elszívja tőlem a hangokat, így hát amint közeledem a

helyszínhez, úgy tűnik, mintha a férfiak hangtalanok volnának. A harc majdnem művészi, míg közel nem jut hozzá az ember. Négy férfi van a parton, megragadtak egy szürke tengeri lovat a nyakánál és a hátsó lába csüdjénél, közvetlenül a pata felett. Meglapulnak és hátraugranak, amikor a ló előretör és visszahőköl, de rossz helyen vannak, és ezt tudják is. Tigrist ragadtak meg a farkánál fogva, és észrevették, hogy a farok elég hosszú ahhoz, hogy a bestia elérje őket a karmaival. – Kendrick! – kiáltja valaki. Nem tudom, ki lehet. – Hol van Brian? – Sean Kendrick? – kiáltja egy másik hang, mégpedig Mutt, megismerem. Erősen fogja a kötelet, amely a ló nyakára tekeredik. Felismerem testének körvonalát, széles vállait, vastag nyakát – amely igazán nyak és áll egyben. – Ki kérte ezt a korcsot, hogy idejöjjön? Menj vissza aludni, te söpredék! Uralni tudom a helyzetet! Úgy tudta uralni azt a lovat, mint ahogyan a halászcsónak a tengert. Most látom, hogy a másik kötelet Padgett fogja, akinek idősebb ember létére több esze lehetne, mint hogy Muttra bízza az életét. Halk sóhajt hallok a közelben magam mellett, két széllökés között, egy csendes pillanatban. Odanézve látom, hogy Mutt egyik barátja a sziklafalnak támaszkodva ül a homokban, ahol a sziklafal és a part találkozik. Saját két karját ölelve kuporog, az egyiket óvatosan dédelgeti. Láthatóan eltört. A hang, amelyet az imént hallottam, a srác panaszos nyöszörgése volt. – Tűnj innen, Kendrick! – kiáltja Mutt. Keresztbe fonom karomat a mellkasom előtt, és várok. A ló egy pillanatra abbahagyta a kapálózást. A sziklák világos mészköve előtt kirajzolódnak a remegő, sötét vonalak, amelyek a

capall uisce nyakához vezetnek. A paripa már fárad, de a többiek is. Mutt izmos karja a kötelek rángását utánozza. A többi férfi körbemászik, kötélhurkokat tesz a homokba, remélve, hogy a ló egyszer csak belelép az egyikbe. Olyasvalaki, aki még nem ismeri a tengeri lovakat, könnyen azt hihetné, hogy az itt álló, hullámzó oldalú capall uisce vereséget szenvedett. Ám az én figyelmemet nem kerülheti el, hogy a fejét hátravetve tartja, inkább ragadozó vadállat, semmint ló módjára, és tudom, hogy hamarosan vészesre fordulnak a dolgok. – Mutt! – figyelmeztetem. Felém sem fordítja a fejét, de legalább szóltam. A ló csüdjét tartó kötél hirtelen megfeszül, amint a szürke capall Mutt felé tör. Homokot és apró kavicsokat szór rám földbe csapódó patájával. Kiáltások hasítanak a levegőbe. Padgett megtántorodik, erősen megrántja a kötelet, hogy kibillentse a lovat az egyensúlyából. Muttot azonban túlságosan elfoglalja saját testi épségének megóvása, hogy viszonozza a szívességet. A paripa nyaka körül így hirtelen meglazul a kötél, ezért Padgett felé hátrál, patái köröket írnak le a homokban. Azután a ló Padgettre veti magát, fogát a vállába mélyeszti, mellső lábát felemelve ölelésbe fogja áldozatát. Lehetetlennek tűnik, hogy Padgett ne essen a földre a ló súlya alatt, de amikor az állat megragadja a vállát, egy pillanatra még egyenesen tartja, mielőtt térdre hullik, a szerencsétlen férfival a mellkasa alatt. Most Mutt a ló nyaka köré kanyarítja a kötelet, de ennyi már túl kevés, késve érkezik, és hát mit tehet egyedül egy capall uisce ellen? Padgett lassanként valószerűtlen alakot ölt. Egyre kevésbé hasonlít férfira, már sokkal inkább húsra emlékeztet. Könyörgő hang üti meg a fülemet, az egyik férfi kiált: Kendrick!

Előrelépek, és amint a lóhoz kerülök, ráköpök bal kezem ujjaira, és megragadom markommal a sörényét a tarkóján, közvetlenül a füle mögött. Jobb kezemmel vörös szalagot veszek elő a kabátom zsebéből, és a tengeri ló orrcsontjára nyomom. Megrándul, de fogásom a koponyáján és nyakán szilárdan kitart. A fülébe suttogok, mire az állat visszatántorog, belevágja patáját Padgett testébe, miközben küzd, hogy újra talajt fogjon. Padgettért már nem aggódom. Amiatt fáj a fejem, hogy egyetlen kötél tartja ezt az egytonnás vadállatot, amely már megnyomorított két embert, és most el kell vonszolnom a többitől, mielőtt kicsúszik a kezemből. – El ne merd engedni azt a lovat! – ordítja Mutt. – Ezek után ne! Beviszed az istállóba! Nehogy pocsékba menjen a fáradságunk! A legszívesebben az arcába vágnám, hogy ez tengeri ló, nem kutya, azt a trükköt pedig, hogy a szárazföld belseje felé vezessem, messze a majdnem novemberi tengervíztől, nem szándékozom most bemutatni. De nem akarok kiáltani, emlékeztetve a lovat, hogy itt vagyok, pontosan mellette. – Tedd azt, amit tenned kell, Kendrick! – kiáltja Brian, aki végre leért a partra. – Ne merészeld elengedni a lovat! – ordítja ismét Mutt. Már az is hőstett volna, ha mindenkit élve tudnék hazajuttatni innen. Lenyűgöző tett volna levezetni a lovat a partra, és megfelelő távolságban engedni útjára a tengervízben, hogy mindannyian épségben elmenekülhessünk. Ám sokkal többre is képes vagyok, mint pusztán biztonságba juttatni mindenkit, és ezt mindannyian tudják, a legjobban Mutt Malvern. Halkan suttogok a ló fülébe, mint a tenger moraja, és teszek

egy lépést hátrafelé az imbolygó lámpafényektől. Egy lépést távolodom mindenkitől, egy lépéssel közelebb az óceán felé. A zoknim a csizmámba vezeti a vizet. A szürke paripa remeg a kezemben. Megfordulok, Muttra nézek, azután elengedem a lovat.

5. FEJEZET – PUCK

Nem hiszem, hogy alszom, pedig alszom, mert reggel leragad a szemem, és a takaróim úgy néznek ki, mint a vakondtúrás. Az ablakon túl az ég majdnem nappalian kék fényben ragyog, és úgy döntök, nem számít, hány óra van, már ébren vagyok. Túlságosan sok időt vesztegetek el a pizsamafelsőmben állva, fogvacogva – a felsőm csipkepántos, kicsit viszket tőle a bőröm, mégis hordom, mert anya csinálta –, bámulva szekrényem tartalmát: megpróbálom eldönteni, mit vegyek fel a partra. Nem tudom, hideg lesz-e, miután lovagoltam egy darabig, és abban sem vagyok biztos, akarok-e lányos ruhában menni, tudván, hogy Joseph Beringer ott lesz, és hörögve fog bámulni. S leginkább az efféle fellengzős gondolatokat igyekszem kiverni a fejemből: Erre a napra egész életedben emlékezni fogsz. Végül csak azt veszem fel, amit mindig – barna nadrágomat, amely nem fogja dörzsölni a lábamat, és vastag, sötétzöld pulóveremet, amelyet még anyukámnak kötött az édesanyja.

Szeretek arra gondolni, hogy anyukám viselte; ez történelmet ad a pulóvernek. Belepillantok foltos tükrömbe, és ádáz arcot vágok a szeplőim alatt, szemöldököm összehúzom kék szemem felett. Rendezetlen, ingerült benyomást keltek. Kihúzok gyorsan pár tincset a lófarkamból a homlokomra, próbálok máshogyan kinézni, mint az a lány, akinek felnőttem. Olyasvalakinek akarok látszani, akit az emberek nem fognak kinevetni, amikor lemegy a partra. Nem sikerül. Visszahúzom hát a hajamat a lófarokba. Finn már felkelt, a konyhában áll a mosogató mellett. Ugyanaz a pulóver van rajta, mint tegnap, olyan emberként fest, aki az éjszaka összement, míg pulóvere öblösebb lett körülötte. Csípős, szenes illat terjeng a levegőben, mintha hússzelet vagy pirítós készülne, amíg észre nem veszem, hogy valójában kellemetlen a szag, mint az égett papíré vagy hajé. – Gabe felébredt? – kérdezem. Bizonytalanul pislogok a szekrényre, hogy ne kelljen Finn arcába néznem. Amint a konyhaszekrényt bámulom, még abban sem vagyok biztos, hogy enni akarok-e. – Már elment a szállodába – közli Finn. – Én... tessék! Leteszi a bögréjét, benne egy kanállal, az asztalra. A bögre oldala ragacsos, és tudom jól, bármi van is benne, foltot fog hagyni az asztalon, de gőzölög – és gyanítom, hogy csakis kakaó lehet. – Te csináltad? Finn rám pillant. – Nem, Szent Antal hozta nekem álmomban. Nagyon bosszantotta, hogy nem adtam oda rögtön neked. Azzal visszafordul. Egyformán megdöbbent Finn váratlanul visszatért

humorérzéke és az ajándékba kapott kakaó. Most veszem csak észre, hogy a kredencen rettenetes rendetlenségben tornyosul egy nagy halom edény; Finn mindet arra használta, hogy egyetlenegy bögre kakaót összehozzon. Biztos vagyok benne, hogy a levegőben terjengő szag a tűzhelyre ömlött tejtől származik, de öcsém szándékait tekintve már úgysem számít. Alsó ajkam egy pillanatra nem tudja, mitévő legyen, de azután beleharapok, és csakhamar úrrá leszek a remegésén. Mire Finn leül az asztal túlsó feléhez a saját bögréjével, sikerül összeszednem magam. – Köszi – suttogom, mire Finn észrevehetően zavarba jön. Anya mindig azt mondogatta, hogy az öcsém olyan, akárcsak egy tündér: nem szereti, ha hálálkodnak neki. Ezért gyorsan hozzáteszem: – Bocs! – Sót tettem bele – magyarázza Finn, mintha ezek után nem kellene hálásnak lennem. Megkóstolom. Finom. Ha van is benne só, nem érzem az ízét a bögrében lebegő, részben feloldódott kakaószigetek között. Nem is kellemetlen, amint szétolvadnak a számban. Nem emlékszem, vajon készített-e Finn valaha is forró csokoládét; azt hiszem, mindig csak engem figyelt közben. – Nem is tudnám, hogy só is van benne. – A só – bólogat Finn – édesebbé teszi a kakaót. Meglehetősen butának tartom a megjegyzését, hiszen hogyan tehetne egy italt édesebbé olyasvalami, ami magában nem is édes – de ráhagyom. Megkavarom a kakaómat, és kanalam hátoldalával szétnyomok néhány porszigetet a bögrém oldalán. Finn viszont tudja, hogy nem hiszek neki, és így folytatja: – Akkor menj, kérdezd meg nyugodtan a Palsson-boltban!

Figyeltem, hogyan készítik a kakaós muffint. Sóval. – Nem mondtam, hogy nem hiszek neked! Egyáltalán semmit sem mondtam. Belevágja a kanalát a bögréjébe. – Tudom, hogy nem mondtál semmit. Nem kérdezi, meddig leszek ma távol, vagy hogyan fogok lovat szerezni magamnak a versenyre, és Gabe felől sem érdeklődik. Nem tudom eldönteni, hogy örülök-e, amiért nem kell erről beszélnem, vagy megőrjít a hallgatása. Szótlanul szürcsöljük maradék italunkat, és amikor felállok, hogy a mosogatóba tegyem a bögrémet, végül így szólok: – Azt hiszem, a nap nagyobbik részét távol töltöm ma. Finn is feláll, és az enyém mellé teszi a bögréjét. Nagyon komoly arcot vág, vékonyka nyaka teknősbéka módjára áll ki túlméretezett pulóveréből. A kredencre mutat, a hátam mögé. A kannák és a tányérok összevisszasága között egy felvágott alma rejtőzik, egyik oldalán tele ráragadt morzsákkal. – Ezt Galambnak szántam. Veled akarok jönni ma. – Nem jöhetsz velem – tiltakozom, anélkül hogy belegondolnék, miként érzem magam a szavai hallatán. – Nem mindennap – mondja Finn. – Csak ma. Csak az első napon. Egy másodpercig viaskodom az ábrándképpel, amint büszkén, magányosan bukkanok fel a parton, szemben a valósággal, hogy egyik fivérem kíséretében érkezem, aki a nézőkkel együtt figyel, mit hogyan kell csinálni. – Oké. Rendben van. Finn a sapkájáért megy. Én is fogom a sapkámat. Mindkét fejfedőt magam kötöttem, az enyém fehér és kétféle árnyalatú barna mintás. Finn-né vörös és fehér. Kicsit alaktalanok, de

azért illenek ránk. Ott állunk sapkában, a konyhai romhalmaz közepén. Egy pillanatra olyannak látom az apró helyiséget, amilyennek mindenki más látná. Úgy néz ki, mintha minden, ami körülveszi Finnt, a konyhai lefolyóból mászott volna elő. Rendetlenség uralkodik a házban, sőt még mi is rendezetlenek vagyunk, így hát nem is csoda, hogy Gabe el akar menni. – Induljunk – mondom.

6. FEJEZET – SEAN

Azon az első napon Gorry lehívat a partra mindenki más előtt, hogy szemügyre vegyek egy feketetarka kancát, amelyet ki tudja, mikor vonszolt ki az óceánból. Olyannyira biztos benne, hogy meg akarom venni Malvernnek, hogy az árát hihetetlenül magasra szabta; akár két ló is kitelne belőle. A sötétkék, hajnali ég alatt éppen kezd beállni az apály a part homokján, ujjaim fájón dideregnek, ahol kibújnak ujjatlan kesztyűmből, és figyelem, hogyan léptet ide-oda a ló a szemem előtt. A feketetarka patanyomai az elsők ma a parton; az ár mindent letörölt a homokról, ideértve Mutt előző esti szerencsétlen kísérletének bizonyítékait is. Megkapó látvány. A tengeri lovak minden olyan színváltozatban előfordulnak, mint a szárazföldiek, de legtöbbjük, akárcsak a szokványos paripák, pej vagy gesztenyebarna. Kevésbé gyakori az egészen sötétbarna, palomino, fekete és szürke szín. Nagyon ritkán találni feketetarka tengeri lovat, amely egyszerre fekete és fehér,

élénkfehér felhők a fekete égbolton. Ám a versenyt nem a feltűnő színek nyerik. A feketetarka kanca nem mozog feltűnően fergetegesen. Erős válla van. Számos capall uisce dicsekedhet erős vállal. Nem vagyok lenyűgözve, és figyelem, hogyan cikáznak a fekete kormoránok felettünk az égen; körvonalaik kis sárkányokhoz hasonlítanak. Gorry elém hozza a kancát. Felrugaszkodom a hátára, és lenézek Gorryra. – Ez a leggyorsabb capall uisce, amelyen valaha ültél – dicsekszik érces hangján. Corr a leggyorsabb capall uisce, amelyen valaha ültem. A feketetarka kancának rezes, algás szaga van. Felém fordítja a szemét: tengervizet sír. Nem tetszik a benyomás, amelyet kelt bennem – izmos, nehezen irányítható –, de hát elvégre Corrhoz szoktam. – Lovagolj egyet rajta! – sürget Gorry. – Mondd meg aztán, találsz-e nála gyorsabbat! Ügetésre fogom a paripát. Finoman lépdel a csomós homokon keresztül a víz felé, fülét a sörényére szorítva. Hüvelykujjammal kihalászom a vasgombokat a kabátujjamból, és az óramutató járásával ellentétes irányban a ló marjára rajzolok velük, éppen egy szív alakú, fehér foltra. Megremeg, elhúzódik az érintésemtől. Egyáltalán nem lóra emlékeztető módon, féloldalasan tartja büszke fejét, és a fülét sem hegyezi; nincs ínyemre a viselkedése. A tengeri lovakban nem lehet megbízni. Ám benne még a többinél is kevésbé bízom. Gorry sürget, hogy fogjam már vágtára a lovat. Hogy magam is érezzem, milyen gyors. Kétlem, hogy vágtában bármivel is képes volna meggyőzni, amire ügetésben nem volt

módja. Mégis elengedem a kantárját, és oldalba bököm. Olyan sebesen vágtat végig a parton, ahogyan a halászsas tör a vízbe a zsákmányáért. Lélegzetelállító gyorsasággal. S közben mindig, mindig a vizet figyeli, a tenger felé húz. Most pedig megint ez a kígyózó, csuszamlós mozdulat. Sokkal kevésbé lónak, mint inkább tengeri csúszómászónak tűnik számomra, még most is, október végén, idekint a szárazföldön. Még úgy is, hogy közben végig a fülébe suttogok. Gyorsnak valóban gyors. Léptei falják a homokot, és másodpercek alatt elérjük az öblöt, ahol véget ér a lovaglásra alkalmas föld. Rám tör a sebesség mámora, mint a víz felszínén kipukkanó buborékok. Nem akarom azt gondolni, hogy gyorsabb Corrnál, de közel jár hozzá. Különben is, honnan tudhatnám, ha Corr nincs itt? A talaj lassan sziklássá válik. Amikor megpróbálom visszafogni, a feketetarka kanca feje hátrafelé lendül, fogai fenyegetően csattognak. Ragadozó. Hirtelen körüllengi a tenger mindent átható illata. Nem a part szaga ez; a legtöbb ember a part szagát véli a tenger illatának. Nem az alga vagy a só aromája, hanem az a sajátos illat, amelyet az ember akkor érez, amikor feje a víz alá merül, és teli tüdőre szívja az óceánt. A mandzsetta vasának semmi hatása, miközben a víz felé vágtatunk. Ujjaim a ló sörényébe markolnak, hármas és hetes csomókat kötök bele. Halkan dalolok a fülébe, amint a tengerrel átellenes oldalon a kezem egyre kisebb és kisebb körökre készteti, egyre messzebb a víztől. Semmi sem biztos. Keresztülrobogunk a homokon, és egyszerre megérint álnok varázsa. Alig ér testéhez a bőröm – talán a csuklóm simulhat a nyakára, a lábam viszont csizmában rejlik. Mégis áthatja

lényemet a lüktető bűvölet. Bizalomba ringat. Hívogat, hogy kövessem a tengerbe. Csak azért kapok észbe, mert már egy évtizede lovagolok ezeken a tengeri paripákon. S még így is csak alig kapok észbe. Minden azt súgja bennem, hogy adjam fel a harcot. Repüljek vele a vízbe. Hármasok. Hetesek. Vas a tenyeremben. Suttogok: Nem te fogsz vízbe fojtani. Hosszú perceknek tűnik, mire sikerül megfékeznem és visszafordítanom a bestiát Gorry felé, pedig valójában csak másodpercekbe telt. Mindeközben nyaka még mindig kígyószerűen tekereg, fogát továbbra is fenyegetőn vicsorítja, ahogyan szárazföldi ló sohasem tenné. Egész testében remeg alattam. Nehéz elfelejteni, milyen fürge volt. – Nem megmondtam, hogy ez a leggyorsabb ló, amelyen valaha is lovagoltál? – kérdezi Gorry büszkén. Lecsusszanok a lóról, visszaadom Gorrynak a kantárt. Máskor kifürkészhetetlen arcán most értetlen arckifejezés ül, amint átveszi a kezemből. Így szólok: – Ez a kanca valakit meg fog ölni. – Ugyan már – legyint Gorry. Azután hozzáfűzi: – Mind megöltek már valakit. – Egyetlen porcikáját sem akarom – mondom, bár egy részem igenis kívánná. – Megveszi valaki más – feleli Gorry. – Akkor persze sajnálni fogod. – Az a valaki más meg fog halni – válaszolom. – Dobd vissza a tengerbe!

Hátat fordítok. Hallom, amint Gorry mögöttem odaveti: – Gyorsabb, mint a te vörös csődöröd. – Dobd vissza! – ismétlem, ám meg sem fordulok. Tudom jól, hogy nem fogja megtenni.

7. FEJEZET – PUCK

Nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű lesz. Pedig úgy érzem, hogy ma az egész sziget a partra csődült. Finn meggyőzött, hogy a Morrisszal menjünk. Az persze rögtön lerobbant, így mindenkinél később érkeztünk. Előttünk két tenger terült el: egy messzi, mélykék óceán és egy lovakból, emberekből álló, forrongó tömeg. Mind férfi, egyetlen lány sincs a sokaságban, ha ugyan Tommy Falkot nem számítjuk annak, mert az ajka olyan csinos. Az emberek ezerszer hangosabbak az óceánnál. Nem értem, miként tudnak edzeni, mozogni vagy akár lélegezni a tolongásban. A lovakra és egymásra is kiabálnak. Mint egy nagy veszekedés, csak nem tudom eldönteni, ki haragszik kire. Finn és én mindketten habozva lépdelünk lefelé a hosszú, meredek ösvényen a partra. A talaj egyenetlen a lábunk alatt, göröngyös gyepdarabok tarkítják a már levezetett lovak patái nyomán. Finn összevonja a szemöldökét, miközben az emberek

és tengeri lovak gyülekezetét szemléli. Az én figyelmemet viszont az apályos tengerpart túlsó végén vágtázó paripa ragadja meg. Élénkvörös, mint a friss vér, apró, sötét alak lapul alacsonyan a hátán. Pár lépésenként a ló patái a tajtékos part szélét érintik, vizet fröcskölve a levegőbe. A vágtában kinyújtózó, lélegzetelállítóan gyors tengeri ló látványa olyan gyönyörű, hogy káprázik tőle a szemem. – Az ott úgy néz ki, mintha két lovat raktak volna össze – szólal meg Finn. Megjegyzése elvonja tekintetemet a vörös lóról, és a sziklák közelébe pillantok. – Az egy feketetarka – mondom. A kanca, amelyre mutogat, hófehér és fekete. A marja közelében kis fekete folt sötétlik, vérző szívhez hasonló. Aprócska kis gnómra emlékeztető, keménykalapos emberke vonszolja el a többi paripától. – Az egy feketetarka – utánoz gúnyolódva Finn. Meglegyintem, és visszanézek oda, ahol az imént még a vörös ló és lovasa száguldott, de már nincsenek ott. Különös bizonytalanság fog el. – Azt hiszem, le kellene mennünk – mondom. – Mindenki odalenn van ma? – kérdezi Finn. – Hát úgy néz ki. – Honnan szerzel lovat? Bosszant a kérdés, mivel nincs rá válaszom. Még jobban felbosszantom magam, amikor észreveszem, hogy ugyanabban a testhelyzetben állunk; tehát vagy a testvérem állt úgy, mint én, vagy fordítva. Kiveszem a kezem a zsebemből, és felcsattanok: – Feladványos nap van ma? Egész nap kérdezősködni fogsz? Finn szája és szemöldöke párhuzamos vonalba húzódik. Remekül tudja ezt az arcot, bár nem vagyok teljesen biztos

benne, mit jelent. Amikor kicsi volt, anya békának nevezte miatta. Ám most, hogy néha már borotválkoznia kell, nem tűnik annyira kétéltűnek. Akárhogyan is, Finn békaarcot vágva szomorúan eloldalog a tömegbe. Egy pillanatig fontolgatom, hogy utánamegyek, de egy éles sikítástól hirtelen a földbe gyökerezik a lábam. A feketetarka kanca az. Elválasztották a többitől, és most vagy visszanéz rájuk, vagy ki a tengerre. A fejét hátraveti, de nem nyihog. Sikít. Jajveszékelése keresztülhatol a szélen, a hullámverés hangján, a kavargó sokaság zaján. Egy ősrégi ragadozó sikolya. Ezer mérföld választja el bármilyen más hangtól, amelyet igazi ló kiadhatna. Borzalmas. Csak erre bírok gondolni: Vajon ez volt az utolsó hang, amit a szüleim hallottak? Elveszítem a fejem, ha nem jutok rögtön a partra. Tudom. Érzem. Végtagjaim olyanok, mint a tengeri hínár. Ingatagon állok a lábamon, majdnem kificamítom a bokámat az egyik göröngyön, amelyet a lovak patái hagytak a lejtőn. Megkönnyebbülök, amikor a feketetarka kanca abbahagyja a vonyítást, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a capall uiscék még csak szagra sem olyanok, mint egy igazi ló. Galambnak lágy illata van, szénára, fűre, melaszra emlékeztet. A capall uiscék szaga viszont sóra, húsra, szemétre és halra. Megpróbálok szájon át lélegezni, és nem gondolni a bűzre. Kutyák rohangálnak a lábam körül, senki sem ügyel, merre megy. Tengeri lovak rugdosnak a levegőbe, ügynökök árulják biztosításaikat a versenyzőknek. Izgatottabbak, mint egy éhes terrier a hentesboltban. Boldog vagyok, amiért Finn végül

elviharzott, mert elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy teljes zavarban lásson. Igazság szerint van bizonyos elképzelésem arról, hogyan szerezhetnék magamnak lovat a versenyre, anélkül hogy előre kellene fizetnem, de a gondolat leginkább iskolai pletykákon alapul, amikor a fiúk azzal dicsekedtek, hogy indulni fognak a versenyen, amikor felnőnek. Igazán sohasem indultak, legtöbben csak elköltöztek a szárazföldre vagy gazdálkodók lettek, nagy terveik azonban jó információforrást jelentettek. Különösen annak fényében, hogy az én családom azon kevesek közé tartozott a szigeten, akik nem követték a versenyeket. – Te lány! – vicsorog egy férfi, aki egy kapálózó, fenyegetőző, helyben galoppozó, aranyderes lovat tart a kantárszáron. – Figyelj az átkozott lábad elé! Lebámulok a lábamra, és egy másodperccel többe telik a kelleténél, hogy rájöjjek, kört rajzoltak a homokba, és a csizmámmal hosszú vonalat húztam bele. Kiugrom a körből. – Ne vesződj vele! – kiált rám a férfi, amikor megpróbálom visszarajzolni a kört. Az aranyderes a nyomaim és a kör metszéspontja felé húz. Hátrálok, de újra ordítanak velem az alkalmatlankodásomért: két férfi cipel egy idősebb fiút. Vérzik a feje, és szitkokat szór rám. Elperdülök, és kis híján átesem egy ápolatlan, poros bundájú kutyán. – Átkozott dög! – dörrenek a kutyára, csak mert nem tud visszabeszélni. – Puck Connolly! – Tommy Falk kiált, a csinos szájú srác. – Mit keresel te itt lent? – Legalábbis azt hiszem, ezt kérdezi. Olyan zaj van, hogy a többiek beszélgetése elnyomja a szavai többségét, a szél pedig elviszi a maradékot. – Keménykalapot keresek – válaszolom. A fekete

keménykalap elvileg a jegyüzéreket jellemzi, ám a sziget többi részén kupecnek nevezik azokat, akik viselik, a lókupecek után, és ez bizony nem túl hízelgő név. Néha a fiúk akkor viselik, ha lázadónak akarnak mutatkozni. Leggyakrabban csak annyit jelent, hogy szeretnek mókázni. Tommy kiabál: – Nem hallottalak rendesen! De tudom, hogy hallott. Csak nem hiszi, amit hallott. Apa egyszer azt mondta, hogy az emberek agya nagyothalló. Most az sem számít, hogy Tommy egyszerűen csak süket-e, mint a nagyágyú, mert hirtelen meglátok egy keménykalapot: annak a kis gnómnak a fején, aki az előbb elvezette a feketetarka kancát. – Köszi – mondom Tommynak, bár valójában nem is igazán segített. Faképnél hagyom, és keresztülfurakodom a tömegen a gnóm felé. Közelről nem is néz ki olyan aprónak, jóllehet az arcát mintha többször is megütötték volna téglával; kétszer azért, hogy tényleg szétzúzzák, egyszer pedig a rend kedvéért. Éppen veszekedik valakivel. – Sean Kendrick – köp ki a kupec a homokba. A név ismerősnek hangzik, különösen ilyen megvető hangsúllyal. A keménykalapos gnómnak egyáltalán nem gnómszerű a hangja, inkább cigarettafüstös árnyalata van, és érdesen ejti a h-kat a szavai elején: – Hé! A feje háromnegyedig tele van sós vízzel. Hát mit hebeg a lovaimról? – Nem szeretném megismételni – válaszolja a másik férfi udvariasan. Halsal doktor az. Fényes, fekete haját középen gondosan szétválasztotta. Kedvelem Halsal doktort. Rendkívül higgadt és megfontolt ember, sőt a külseje is mindig tiszta és rendezett; rajzra, semmint igazi férfira emlékeztet. Hatéves

koromban hozzá akartam menni feleségül. – Őrült az a fiú, mint az óceán – morog a keménykalapos kupec. – Ugyan már! Ha felül a hátára, akarni fogja. – Nem számít – feleli Halsal doktor. – Azt hiszem, akkor is le kell mondanom róla. – Gyors, mint az ördög – erősködik a gnóm, de a doktor máris továbbáll, és a háta nem válaszol. – Elnézést! – kiáltom. Hangom egyszerre nagyon magasan cseng. A gnóm felém fordul. Aszimmetrikus arca félelmetes hatást kelt, amikor ingerült kifejezés ül rajta. Igyekszem egy elfogadható kérdésbe sűríteni a gondolataimat: – Foglalkozik ön ötödöléssel? Az ötödölést szintén az álmodozó fiúktól tanultam. Többé-kevésbé szerencsejátéknak nevezhető. Néha a kupecek átengednek ingyen egy lovat, cserébe azért, hogy bármit nyer vele az ügyfél a versenyen, négyötöde őket illeti. Nem említésre méltó az összeg, hacsak nem győz az ügyfél. Akkor ugyanis megveheti az egész szigetet, ha úgy tartja kedve. Nos, legalábbis Skarmouth legnagyobb részét, kivéve azt, ami már Benjamin Malverné. A gnóm végigmér. – Nem – feleli. Tisztában vagyok azonban vele, hogy valójában úgy érti: Ha rólad van szó, semmiképpen. Kicsit elbizonytalanodom, mert nem számítottam rá, hogy nemet mondanak – talán olyan sokan akarnak capall uiscén lovagolni, hogy a kupecek válogatósak is lehetnek? Hallom magamat, amint megkérdezem: – Értem. Útba tudna igazítani valaki máshoz, aki foglalkozik ilyesmivel? Gyorsan hozzáteszem:

– Uram. Apa ugyanis egyszer azt mondta, hogy ez a megszólítás úriembert farag a csirkefogóból. A gnóm azt válaszolja: – Keménykalaposak. Tőlük kérdezősködj! Némelyik csirkefogó örökre csirkefogó marad. Kis koromban biztosan ráköptem volna a cipőjére, de anya kiirtotta belőlem ezt a szokásomat egy kék hokedli és temérdek szappan segítségével. Így hát egyszerűen otthagyom köszönetnyilvánítás nélkül – még kisebb segítségemre volt, mint a csinos Tommy Falk –, és átvágok a tömegen, keresem az újabb keménykalapot, de a válasz mindenhol ugyanaz. Mindegyik nemet mond egy gyömbérhajú lánynak. Az egyik összevonja a szemöldökét, a másik nevet, a harmadik nem is hagyja, hogy befejezzem a mondatomat. Mostanra ebédidő van, és a gyomrom hangosan korog. Kínálnak ugyan az árusok némi ennivalót a versenyzőknek, de minden drága, és minden bűzlik a vértől és romlott haltól. Finn-nek nyoma sincs. Lassan jön az ár, és a kevésbé bátor lelkek már elhagyták a partot. Kicsit visszavonulok, és a mészkősziklának támasztom a hátamat, kezemet is kinyújtóztatom a hideg felületen. Néhány lábra a fejem felett a kő világosabb színű, jelezve, meddig fog emelkedni a víz néhány óra múlva, a dagály során. Elképzelem, milyen lenne itt maradni, amíg tényleg meg nem érkezik az ár, amíg lassan el nem nyel a sós víz. Szememben a csalódottság könnyei égnek. A legrosszabb az egészben, hogy bizonyos értelemben boldog vagyok, amiért mindenki nemet mondott. Ezek a rémületes szörnyetegek nem olyanok, mint Galamb, és nem is tudom elképzelni, milyen volna

kipróbálni egyet – még sokkal kevésbé azt, milyen volna hazavinni, és arra nevelni, hogy drága, véres húst egyen helyettem. Nyaranta a gyerekek szitakötőket fogdosnak, zsinórt kötnek köréjük, közvetlenül a szemük mögött, és háziállat módjára sétálgatnak velük. A felnőtt férfiak a capall uiscék hátán festenek úgy, mint a gyerekek a szitakötőkkel. A lovak körbe-körbe vonszolják őket, mintha súlytalanok volnának. Vajon mit tennének velem? Kinézek a tengerre. Közel a parthoz, ahol fehér szikladarabok itt-ott leestek a szirtről a vízbe, a tenger türkizkék színben pompázik, máshol, ahol barna alga fedi a sziklákat, egészen fekete. A víztömegen túl valahol ott rejlik az a föld, amely elveszi tőlünk Gabe-et. Tudom, hogy soha többé nem látjuk viszont. Nem fog számítani, hogy valahol még él; pontosan olyan szörnyű lesz a veszteség, mint anya és apa esetében. Anya előszeretettel mondogatta, hogy bizonyos dolgok nem ok nélkül történnek, és néha azért kerülnek elénk akadályok, hogy visszatartsanak bennünket a butaságoktól. Nekem ezt nagyon gyakran mondta. Amikor viszont Gabe-nek szánta a szavait, apa még hozzáfűzte: ez csak annyit tesz, hogy néha jobban kell próbálkozni. Mély lélegzetet veszek, és elindulok vissza, az egyetlen keménykalapos felé, aki nem kerüli a tekintetemet. A gnómhoz. Már csak egyetlen ló van a kezében: a feketetarka kanca, amely korábban vérfagyasztóan sikított. – Hé, te! – Úgy kiált rám, mintha el akartam volna menni mellette. – Azt hiszem, beszélnivalónk van – mondom. Barátságtalannak, rendetlennek érzem magam. Minden báj,

amellyel a nap kezdetén még rendelkeztem, mostanra elhagyott, ismét hazabujdokolt egy szendvics maradványai mellé. – Ugyanerre gondoltam. Már indulnék haza. Inkább nem jönnék vissza holnap, te meg lovat szeretnél. Mit adsz nekem érte? Első válaszként ez cikázik keresztül a fejemen: Nos, mit is adhatnék? Azután gyorsan magamhoz térek, és eszembe jut korábbi faragatlansága. – Előre semmit – vágom az arcába. Ehhez kell tartanom magam. Ha Gabe tényleg sorsunkra hagy bennünket, hogy boldoguljunk, ahogyan csak tudunk, akkor végül valóban nem lesz semmink. – Csak ötödölés érdekel. – Ez a kanca bámulatos – bizonygatja a gnóm. – Jelenleg a leggyorsabb ló a parton. Hátralép, hogy szemügyre vehessem a paripát, amint nyugtalanul topog a kötél végén. Orrát megláncolták, a láncot a hámba fűzték. Lélegzetelállítóan néz ki, és hatalmas. Az a benyomásom, két Galambot is egymásra állíthatnék, és csak akkor tudnék ennek a kancának a vad szemébe nézni. Úgy bűzlik, mint egy vihartól partra mosott holttest. Tekintetével követi az egyik kutyát, amely ide-oda szaladgál körülötte a homokos parton. Rejlik a pillantásában valami végtelenül nyugtalanító. – Akkor hát nem bánná megkísérteni vele a szerencséjét – mondom. Zsörtös kedvemben vagyok, de igyekszem üzleti hangot megütni. Nem a legkönnyebb dolog a világon azt elérni, hogy az embert egy tárgyalás során felnőttként kezeljék, ha a gondolat, hogy esetleg sikerrel járhatunk, gyomorfájdalmat okoz.

– Nincs kedvem visszajönni a járandóságomért – ellenkezik a kupec. Keresztbe fonom a karomat. Úgy teszek, mintha Gabe volnék. Bátyámnak megvan az a képessége, hogy egyszerre tűnjön szenvtelennek és unottnak, amikor tényleg egy időben tölti el ez a két érzés. Olyan unottnak hangzom, amennyire csak tudok: – Ez a kanca vagy tényleg olyan csodás, amilyennek lefesti, vagy sem. Ha igazán ez a ló a leggyorsabb négylábú, nem bízik meg benne, hogy többet nyer, mint amennyiért eladhatná? A gnóm végigmér. – Nem benne nem bízom. Rámeredek. – Én is ugyanerre gondoltam. Hirtelen elvigyorodik. – Akkor mássz fel rá! – biztat. – Lássuk, mit tudsz! Fejével a nyerge felé bök, amely a kápagombra dőlve fekszik a homokban. Mély lélegzetet veszek, és próbálom kiverni a fejemből a ló sikolyát. Igyekszem nem gondolni arra, hogyan haltak meg a szüleim. Gabe-re kell gondolnom, és az arcára, amikor azt mondta, hogy elmegy. Úgy érzem, mintha a kezemmel szárnyak módjára csapkodnék, pedig nyugton pihennek az oldalam mellett. Meg tudom csinálni.

8. FEJEZET – PUCK

A kupec odavezeti a kancát az egyik alga borította sziklához, hogy segítségül használhassam a felszálláshoz. A ló csak ficánkol és rugdalózik, egyszerűen nem kerül elég közel hozzá. Le nem veszi a szemét a kutyáról, amely a patái alatt lábatlankodik, valakinek az eldobott reggelije érdekli. A szél jegesen csípi a tarkómat, lábujjaim pedig érzéketlen kis kövecskék a csizmámban. – Ennél nem lesz nyugodtabb – mondja a kupec. – Benne vagy, vagy sem? Remegő kezemet ökölbe szorítom, hogy el ne áruljon. Csak arra bírok gondolni, hogy éppen ilyen hatalmas fogak rántották le a szüleimet az óceán mélyére. Ám nem is a félelem tart most vissza. A gondolat zavar, hogy a szüleim talán figyelnek, bárhol is legyenek. Vajon láthatnak a mennyből? Lehetséges, hogy a sziklák eltakarják előlük a kilátást. A gondolat fáj, hogy mit mondanának. Mindig is megvetették a vágtát, a tengeri bestiák

pedig megölték őket a csónakjukon, és most éppen felszállok az egyikre, hogy induljak a gyűlölt versenyen. Csak elképzelem apám arcát, a kis, félkör alakú ráncot a felső ajkánál, amely akkor jelent meg, ha felháborodott vagy csalódott volt. A kanca felveti a fejét; a gnóm kis híján felemelkedik a helyéről. Kell lennie más megoldásnak. Kell lennie valami másnak, amit tehetek, hogy ne kelljen felszállnom erre a lóra. De hát hogyan indulhatnék a versenyen nélküle? Észreveszem, hogy Finn időközben felbukkant a semmiből, a szikla mellett áll, amelyen egyensúlyozom. Nem mond semmit. Ujjaival csipkedi a felkarját, újra és újra, amint rám néz – de észre sem veszi, hogy a bőrét csipkedi. – Hagyd abba! – szólok rá, mire engedelmesen abbahagyja. Azt hiszem, döntöttem. – Kislány! – sürget a kupec. – Gyerünk! A kanca izmai vibrálnak a bőre alatt. Ez nem én vagyok. Így szólok hát: – Bocsánat. Meggondoltam magam. Csupán arra van elég időm, hogy lássam, amint bosszúsan az égnek fordítja a tekintetét, amikor hirtelen minden elmosódik körülöttem, egyetlen váratlan mozdulatban. Fekete és fehér szín hullámzik előttem, és egy erős lökés ledönt a szikláról. Lélegzetem két hatalmas sóhajjal árad ki a tüdőmből, amint hátam a talajra zuhan. Arcom egy része meleg és nedves. A kanca fölém ágaskodik, és egyszerre rádöbbenek, hogy valami üvölt, és a nedvesség az arcomon vér, de felülről jön, nem az enyém. Abból folyik, amit a feketetarka kanca állkapcsa megragadott.

Elgurulok a paták útjából, kidörzsölöm a homokot a szememből, azután megpróbálok felegyenesedni. Vissza akarom nyerni a lélegzetem. Látni akarok. A kanca lekuporodik, vadul rázza sötét zsákmányát. Tépi, leszorítja a patájával. A homok szomjasan nyeli a vért. Finn nevét üvöltöm. Most a kanca rám dobja áldozatát, fülét hátracsapja. Félig lihegek, félig zokogok, amint hátraugrom a véres húsdarabtól. Inas részek ágaskodnak ki a belsejéből, akárcsak a medúza csápjai. Letérdelek, és abbahagyom a gondolkodást. Az előttem fekvő testet rövid, fekete szőr borítja, véres homok ragadt rá. Roncs, szinte felismerhetetlen. Émelyeg a gyomrom a látványtól. A kutya az. Az emberek kiáltoznak: Sean Kendrick! – de én csak ezt ordítom: Finn! Már itt is van. Megszólalásig hasonlít a különös faragványokhoz a skarmouthi templom bejárata fölött; apró öregemberek nagy, kikerekedett szemgolyóval. Megszólal: – Azt hittem... Tudom, mert én is azt hittem. – Kérlek, ne lovagolj rajta! – könyörög Finn buzgón. Nem is emlékszem, mikor kért az öcsém utoljára szívből bármit is. – Egyikükön se lovagolj! – Nem fogok – ígérem. – Galambon lovagolok.

9. FEJEZET – SEAN

Azon az estén, jóval miután mindenkit a szárazföldre hajtott a növekvő ár, leviszem Corrt a partra. Árnyékaink óriásokká nyúlnak előttünk. Az évnek ebben a szakában ötkor sötétedik, és a homok már lehűl. A nyergemet és a csizmámat a csónakrámpa tetejénél hagyom, ahol még mindig nő fű a puha homokon. Corr az óceánra szegezi a szemét. Lassan közeleg az apály. Friss nyomokat hagyunk az ár által keményre döngölt, vizes homokon. Hidegnek érzem csupasz lábam alatt, különösen, amikor hideg tengervíz nyomódik ki belőle. Jólesik hólyagos talpamnak. Ez az első nap vége, a végtelennek tűnő első napé. A part éppen elég sebesülésnek lett tanúja. Egy fiú leesett, véres lett a homloka egy sziklától. Egy másik férfit megharapott egy ló, hatalmasnak látszik a seb, de egy korsó sör és néhány óra alvás hamar helyrehozza. Azután ott volt a kutya. Nem lepett meg, hogy a megcsonkolása a feketetarka kanca műve volt.

Összességében, volt már rosszabb kezdet is. Ezen az estén kezdődik a regisztráció Grattonéknál. Felírom a saját nevemet és Corrét, bár ez most puszta formaságnak tűnik. Utána következik az őrületes hét, amikor bizonytalan szigetlakók és kalandvágyó turisták próbálják ki a tengeri lovakat, hogy megtudják, vannak-e idegeik a versenyzéshez, és ha igen, akkor vajon elég erősek-e azok az idegek ahhoz, hogy az alattuk prüszkölő lovon versenyezzenek. Lovakat adnak-vesznek, sőt cserélnek. Az emberek tulajdonosok, ötödölők, lovasok lesznek. Elkeserítő időszak ez számomra. Túl sok alku, nem elég edzés. Mindig mélységesen megkönnyebbülök, amikor a fesztivál első hete véget ér, és a lovasok kénytelenek hivatalosan is bejelenteni, melyik lovon indulnak. Akkor kezdődik igazából az élet. Corr felemeli a fejét, a fülét hegyezi, meghajlítja a nyakát, mintha udvarolna a skorpió jegyében hullámzó tengernek. Suttogok neki, és meghuzigálom a kantárját. Azt akarom, hogy rám figyeljen, nem a hatalmas víz dalára. Figyelem a tekintetét, a fülét, a teste vonalát, hogy láthassam, melyik hang lesz ma este az erősebb: az enyém vagy az óceáné. Olyan gyorsan rántja felém a fejét, hogy már ki is kapom a vasrudacskát a zsebemből, mielőtt befejezi a mozdulatot. Nem támad, csak azért fordul felém, hogy tanulmányozhasson a jobb szemével. Jobban megbízom Corrban, mint bármelyik másik tengeri lóban. Egyáltalán nem volna szabad megbíznom benne. A nyaka finom puha, bár szeme körül feszes a bőr. Belépünk a hullámverésbe. Gyorsan fújom ki a levegőt, amint a hideg víz felkúszik a lábamon. Azután mozdulatlanul állunk egy helyben,

és megint Corrt figyelem, azt nézem, milyen hatással van rá a bokája körül lebegő varázslat. Megborzong, de nem feszül meg; sokszor gyakoroltuk már ezt, és még csak a hónap elején járunk. Markomba veszek egy kis sós vizet, és a vállára borítom, ajkamat a bőréhez szorítom, és úgy suttogok. Még mindig rezzenéstelenül áll. Vele állok hát, és engedem, hogy a dögönyöző hullámok megdolgozzák fáradt lábamat. Corr vörös, mint a naplemente. Kifelé bámul az óceánra. A part keletre néz, lovam tehát az éjszakát fürkészi, a sötétkék, majd fekete víztükröt. Az ég és a víz egymás tükörképei. A mi árnyaink is az óceánra vetődnek, a hullámokkal és a tajtékkal együtt váltanak színt. Amint Corr árnyékára pillantok, elegáns óriást látok magam előtt. Amikor az enyémre nézek, első ízben látom az apámét. Mégsem egészen az apámét. A vállam vonalából hiányzik az ismerős, görnyedt hajlás, mintha csak az állandó hideg ellen védekezne. S az apám haja hosszabb volt. Felismerem azonban a merev tartást, a mindig felszegett állat; még a talajon is örökké lovas. Gondolataimba merülök, így amikor Corr megindul, és arrébb sétál, semmit sem teszek. Félig már felém fordul, mire észreveszem, de azután pontosan oda helyezi a patáját, ahonnan elvette. Vízfal csapódik az arcomba, és meglepetten állok ott, sóval a számban. Ekkor látom, hogy Corr rám szegezi a fülét, nyaka ívben megfeszül. Napok óta először fordul elő: felnevetek. A hangra válaszként Corr megrázza a fejét és a nyakát, mint egy vizes kutya. Hátrálok néhány lépést, mire engedelmesen követ, azután én megyek utána, és vizet rúgok fel rá. Nyüszít, sértettnek tűnik, majd ő is lefröcsköl. Ide-oda lépdelünk – sohasem fordítva felé a hátamat –, miközben követ engem, én pedig őt. Úgy tesz, mintha

inna, azután megjátszott undorral rázza a fejét. Én is úgy teszek, mintha inni akarnék egy marékkal, de inkább rádobom a vizet. Végül kifulladok, a lábam fáj a kavicsoktól, és a víz elviselhetetlenül hideg. Odamegyek Corrhoz, aki lehajtja a fejét, homlokát a mellkasomhoz szorítja. Melegnek érzem csuromvizes ingemen keresztül. Egy betűt rajzolok a füle mögé a bőrére, hogy kicsit megnyugtassam, majd sörényébe dörzsölöm az ujjaimat, hogy én magam is megnyugodjak. Nem túl messziről halk csobbanást hallok. Könnyen lehetséges, hogy csupán egy hal, de nagynak kell lennie ahhoz, hogy meghalljam a hullámverésen keresztül. Kinézek a tengerre, amint lassan feketébe fordul. Nem hiszem, hogy hal volt, és Corr sem gondolja; a láthatárt fürkészi. Most megremeg, és amikor kihátrálok a hullámok közül, némi időbe telik, mire meggyőzöm, hogy kövessen. Tesz egy lassú lépést, azután még egyet, és amikor a víz már nem éri, megáll, lába megfeszül. Bámul visszafelé a tengerre, felemeli a fejét, és prüszkölve kifordítja az ajkát. Keményen megragadom a kantárját, erősen mellkasához nyomom a vasdarabot, mielőtt nyeríthetne. Amíg az én kezemben van, nem fogja az ő dalukat énekelni. Amint visszasétálok, fel az enyhe lejtőn a csónakstéghez, körvonalakat pillantok meg a skarmouthi út tetején. A szirten állnak, ahol a szikla találkozik az égbolttal. Fekete a bíboron. Habár távol vannak, az egyik kétségkívül Mutt Malvern otromba sziluettje. Tartásukból ítélve tagadhatatlanul érdeklődnek a tevékenységem iránt, így hát kedvetlenül baktatok előre. Nem tart sokáig, mire észreveszem, hogy Mutt Malvern belevizelt a csizmámba.

Most odafent nevetnek a szirten. Nem adom meg Muttnak azt az elégtételt, hogy undort mutatok, ezért egyszerűen csak kiborítom a csizmámat – ez a part túl jó az ő húgyának és megkötöm a fűzőjét. Ráakasztom a Corr hátán lévő nyeregre, majd elindulok felfelé a lejtőn. Bár majdnem sötét van, még mindig akad elég tennivaló; tíz előtt Grattonékhoz kell érnem. A nap elnyúlik előttem a messzeségbe, láthatatlanul a sötétségben. Kaptatunk a szárazföld belseje felé. A csizmám húgytól bűzlik.

10. FEJEZET – PUCK

Régen nem jártam Skarmouthban sötétedés után. Arra az alkalomra emlékeztet, amikor apám levágatta a haját. Életem első hét évében apának sötét, göndör haja volt. Annyiban hasonlított az enyémre, hogy bár elmondta a hajának rögtön reggel, hogyan kellene állnia, egész nap úgy meredezett, ahogyan akart. Mindenesetre hétéves koromban apa majdnem leborotvált fejjel jött vissza a dokkoktól, és amikor megláttam, hogy belép az ajtón, és szájon csókolja anyát, sírni kezdtem, mert azt hittem, hogy idegen. Skarmouth is pontosan ezt teszi sötétedés után. Teljesen más Skarmouth válik belőle, mint amelyiket egész életemben ismertem, és semmi kedvem szájon csókoltatni magam vele. Az éjszaka az egész várost sötétkékre festette. Minden épület egymáshoz préselődik, és a sziklákba kapaszkodva bámulnak le a végtelen, fekete rakpartra. Az utcai lámpák ragyogó fényköröket vetnek a földre; papírlámpások kúsznak a telefonoszlopokhoz

kötött zsinórokon. Karácsonyi fényeknek vagy szentjánosbogaraknak néznek ki, ahogyan a város fölé magasodó Szent Kolumbán-templom halvány, sötét körvonala felé tekerednek. Rengeteg kerékpár áll a falaknak támasztva, és több autó parkol az utak mentén, mint amennyit az egész szigeten feltételeztem. Szélvédőjük visszatükrözi az utcai világítás fényeit. Az autók ismeretlen férfiak tömegeit köpték ki, a kerékpárok félig ismerős fiúkat löktek le magukról. Csak vásárok napján láttam ennyi embert az utcán. Varázslatos és rémületes egyszerre. Elveszettnek érzem magam, pedig Skarmouthban vagyok. El sem tudom képzelni, hogyan boldogul majd Gabe a szárazföldön. – Puck Connolly! – kiáltja egy hang; tudom, hogy Joseph Beringeré. – Nem ágyban volna a helyed? Olyan közel teszem le biciklimet a hentesüzlethez, amennyire csak lehetséges. Szépen a fémkorlátnak támasztom, amely a rakpartra zuhanástól hivatott visszatartani az embert – hacsak nem akar feltétlenül lezuhanni az illető. A víznek különös halszaga van ma este, és lekukucskálok, hogy van-e lent halászcsónak, amely magyarázná a szagot. Semmit sem látok, csak a fekete vizet és a visszatükröződő fényeket – úgy tűnik, mintha még egy Skarmouth volna a sós vízben elmerülve. Joseph károg még valamit, de egyáltalán nem figyelek rá. Bizonyos értelemben hálás vagyok, amiért itt van Joseph félkegyelmű bolondnak, mert annyira az itteni élet része, hogy rögtön minden ismerősebbnek tűnik. Hátrarándul a fejem, amikor Joseph váratlanul meghúzza a lófarkamat. Megperdülök, hogy szembenézzek vele, kezem a csípőmön. Rám villantja túlméretezett mosolyát. Szőke haja alatt pattanásos az arca. A szája elkerekedik, mintha már az is

lenyűgözné, hogy ránézek. Próbálok kigondolni valami frappáns szófordulatot, de csupán ingerületet érzek, amiért egy buta vicc, amely egykor vicces volt egy tizenegy éves fiúnak, még mindig az egy tizenhét évesnek. Így hát pusztán ennyit mondok, támadó vadsággal: – Nincs rád időm ma este, Joseph Beringer! Ez mindig igaz, de ma különösen. Azt hiszem, ma kell beneveznem a versenyre. Sürgős teendőm miatt Finn volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy kivételesen megeteti Galambot. Amikor elindultam, úgy nézett a vödörre, mintha az volna a valaha feltalált legbonyolultabb készülék. Mellettem Joseph még mindig a lefekvés idejéről hadovál. Előszeretettel ragad meg egy témát, és vesézi halálra – vele sohasem áll fenn a veszély, hogy egy apró részletről lemarad az ember. Egyszerűen rá sem hederítek, csak sietek tovább a járdán Grattonék hentesüzlete felé. Amint elnézem a sok embert, akad köztük már turista is, eszembe jut, hogy anya gyakran mondogatta: a versenyre szükségünk van, nélküle halott volna a sziget. Nos, a sziget ma este él és virul. Gratton boltjából szörnyű ricsaj hallatszik, emberek özönlenek kifelé az utcára. Be kell nyomakodnom az ajtón. Nem állítanám, hogy a skarmouthi emberek általában udvariatlanok, de a sör süketté teszi őket. Odabent teljes a hangzavar, és kanyargós sor vezet végig a falak mentén. A mennyezet alacsonynak tűnik, és szabadon álló gerendázata miatt zsúfoltnak érzem a helyiséget. Sohasem láttam még itt ennyi embert. Szörnyű ugyan, de bizonyos szempontból van értelme, hogy a hentesüzlet legyen a verseny nem hivatalos központja, már csak azért is, mert minden versenyző innen szerzi a húst.

Kivéve engem. Rögtön meglátom Thomas Grattont, aki éppen valaki fülébe kiabál az átellenes falnál. Felesége, Peg, a pult mögött áll, mosolyog és cseverészik, kezében egy darab krétával. Lehet, hogy Thomasé az üzlet, de apa mindig azt mondogatta, hogy Peg uralja a helyet. Minden skarmouthi férfi szerelmes Pegbe. Apám szerint ez azért van, mert Peg tisztán ki tudja vágni a szívüket, és ezért imádják. Az biztos, hogy nem a külseje miatt. Egyszer hallottam Gabe-et azt mondani, hogy Mutt Malvernnek nagyobb cicije van, mint Pegnek. Azt hiszem, ez igaz lehet, de még emlékszem, mennyire megdöbbentett, hogy a saját testvérem egy ilyen közönséges és illetlen megjegyzést képes kiejteni a száján. Ugyan mi beleszólása van egy lánynak, hogy mekkorára nő a melle? Beállok a sorba, amely a pulthoz vezet. Itt írja Peg a neveket a táblára. Egy fakókék kabátos és kalapos férfi mögött állok. A háta olyan nagy, hogy semmit sem látok tőle. Olyan érzésem támad, mintha totyogó kisgyerek volnék egy húskampókkal teli helyiségben. Thomas Gratton elbődül, hogy ne dohányozzanak a boltjában, mire a férfiak bőgő nevetéssel felelik, hogy Thomas talán nem bírja elviselni a tüzet a húsa körül. Kezdek elbizonytalanodni, mintha még abban sem volnék biztos, hogy egyáltalán sorba kell állnom. Azt hiszem, az emberek engem figyelnek. Hallom, hogy a pultnál álló férfiak fogadásokat kötnek. Könnyen előfordulhat, hogy nincs igazam, és ennek semmi köze sincs a versenynevezésekhez. Talán meg sem engedik, hogy Galambbal nevezzek. A helyzet egyetlen pozitívuma, hogy időközben sikeresen elveszítettem Joseph Beringert. Az előttem álló óriás mellé lépek, hogy megint elolvashassam

a táblát. Fent a ZSOKÉK szó áll, jobbra CAPAILL. Valaki kis betűkkel ezt írta a zsokék mellé: hús. Azután egy üres hely következik, majd kezdődnek a nevek. Több név sorakozik a ZSOKÉK felirat, mint a CAPAILL alatt. Kedvem volna megkérdezni a toronymagas embert előttem, miért van ez. Eltöprengek, vajon Joseph tudja-e. Azon is elgondolkodom, hogy Gabe hazaért-e. S azon is, sikerült-e Finn-nek kibogoznia, hogyan működik a vödör. Igazság szerint semmin sem tudok sokáig gondolkodni. S ekkor megpillantom. Sötét hajú, szögletes alkatú fiú. Ő áll most a pultnál, csendes és nyugodt, kék-fekete dzsekit visel, karját a mellkasa előtt összefonta. Nem illik erre a helyre, vad benyomást kelt: éber, óvatos kifejezés ül az arcán, gallérját felhajtotta a tarkójára, a haja még mindig szélfútta a parti lovaglástól. Nem néz senkire, de nem is kerüli senki tekintetét. Csak áll ott, a földet nézi, fejben nyilvánvalóan messze-messze jár a hentesüzlettől. Mindenki mást lökdösnek és taszigálnak, de senki sem lökdösi vagy taszigálja a fiút, bár nem is tűnik úgy, mintha kerülnék. Egyszerűen úgy fest, mintha nem ugyanott volna, ahol mi, többiek. – Ó, Puck Connolly! – mondja mögöttem egy hang. Megfordulok, és egy öregembert látok. Nem a sorban áll, csak figyel bennünket. Azt hiszem, hogy Reilly lehet a neve, vagy Thurber, vagy valami ilyesmi. Apám régi barátját ismerem fel benne – azon barátainak egyikét, akik elég öregek ahhoz, hogy sohasem kellett megjegyeznem a nevüket, bár minden bizonnyal volt nekik. Száraz, ráncos kis öregember, arcán elég mélyek a barázdák, hogy akár sirályok fészkelhessenek beléjük. – Mit keresel te itt ma este? – Alkalmatlankodom – felelem, mert ezzel a válasszal nehéz

vitába szállni. Visszanézek a pultnál várakozó fiúra. Oldalra fordul, így már profilból látom, és hirtelen belém hasít a felismerés: láthattam a parton. Ő a vörös csődör lovasa! Arckifejezésében, szélfútta hajában rejlik valami, amitől a szívem hevesen dübörögni kezd. – Puck Connolly! – figyelmeztet az öregember. – Ne nézz így rá! Ez a felszólítás túl bűvös ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. – Ki ez a srác? – Magasságos ég, hát Sean Kendrick! – válaszolja az öregember. Meglepetten felvonom a szemöldökömet, mert homályosan emlékszem is a nevére. Mint a történelem egy darabkája, amelyet újra és újra elismételnek az iskolában, de nem kell emlékezni rá. – Nála bizony senki sem ismeri jobban a lovakat. Minden évben indul, és azt hiszem, ez a fiú az, akit meg kell verni, ha az ember nyerni akar. Mindig ő az. Egyik lába a szárazföldön, másik a tengerben. Kerüld el nagy ívben! – Természetesen – bólintok, bár abban a pillanatban nem tudom, pontosan merre akarok kerülni. Visszafordítom tekintetemet a fiúra, és megjegyzem a nevét. Sean Kendrick. Odalép a pulthoz, és Peg ragyogó mosollyal üdvözli – túlságosan szívélyes, úgy vélem, mint aki be akar bizonyítani valamit. Nem hallom, mit mond a fiúnak, de nem tudom levenni róluk a szememet, amint a srác közel hajol Peghez, és leengedi keresztbe font karját, hogy az ujjaival mutogasson, miközben a nőhöz beszél. Két ujját feltartja, majd a pultra nyomja őket, és kétszer megütögeti velük a fát, mintha számolna. Látszik, hogy Sean – ritka kivételként – nem szerelmes Peg Grattonba.

Eltöprengek, vajon azért nem, mert még nem tudja, hogy Peg tisztán ki tudná vágni a szívét, vagy tudja, csak éppen nem tesz rá mély benyomást ez a tény. Peg a krétával megfordul, és egészen felülre nyújtózkodik. Most veszem észre, hogy a ZSOKÉK szó alatt szándékosan hagyott helyet, mert habozás nélkül a Sean Kendrick nevet írja a lista legtetejére, mindenki másé elé. Néhányan körülöttem felhördülnek, amikor befejezi az írást. Sean Kendrick nem mosolyog, de látom, hogy bólint Pegnek. Az egyik férfi félrevonja a fiút, hogy beszélgessenek, és a sor előrébb lép. Egy lépéssel közelebb kerülök a feliratkozáshoz. A gyomrom ideges kis táncot lejt. Még egy lépés. Kérdés, hogy az idegeim, vagy a rengeteg emberi test melege miatt van-e, de elszédülök. Még egy lépés előre. A gyomrom háborgó óceán, amikor az előttem álló férfi benevez. Utána rajtam a sor. Peg rám mosolyog, mint ahogyan mindenki másra. Egyáltalán nem tűnik félelmetesnek. Egyszerűnek, barátságosnak látszik. – Szia, drágám, mit kérsz? Ugyan jó estét választottál, hogy kijöjj a házból! Most jövök rá: azt hiszi, húsért jöttem. Arcom felforrósodik, igyekszem határozottnak hangzani. – Valójában a versenyre jöttem benevezni. Peg mosolya a helyén marad, de most már inkább úgy néz ki, mintha valaki egy mosoly fényképét akasztotta volna az arcára. Teljesen mozdulatlan, és az asszony szeme immár nem illik ragyogó mosolyához. – A testvéred azt kérte, hogy ne engedjelek nevezni. Azt akarta, találjak egy szabályt, ami nem engedi.

Természetesen Gabe-re gondol. A gyomrom újra felfelé lendül. Igyekszem úrrá lenni a hangomban rejlő kétségbeesésen, amint áthajolok a vérfoltos pulton. Ebben a pillanatban ébredek rá arra is, hogy végig tudta, miért jöttem, mégis feltette nekem az első kérdést. Vagyis változtatnom kell a róla alkotott elképzelésemen, de nem tudok, mert még mindig egyszerűnek és barátságosnak tűnik. – Nincs ilyen szabály, ugye? Nincs semmi ok, ami miatt ne indulhatnék. – Nincs szabály, és biztos lehetsz benne, hogy meg is mondtam neki. De... – Mosolya időközben lehervadt, és most hirtelen nagyon is el tudom képzelni, amint kivágja a szívemet, keményen, üresen; még a vért sem venné észre. – Mit gondolnának a szüleid? Végiggondoltad? Emberek halnak ott meg, kedvesem. Mindenben a nők pártján állok, de ez nem nőknek való játék. Különös módon ez jobban ingerel, mint bármi más, amit ma hallottam. Még csak nem is lényegbevágó! Ádáz tekintettel meredek Pegre, a tükörben gyakoroltam. – Végiggondoltam. Szeretném felíratni a nevemet. Kérem. Egy szempillantás erejéig még fürkészi az arcomat, de nem hagyom, hogy a vonásaim eláruljanak. Végül felsóhajt, megfogja a krétát, és a táblához fordul. P betűt ír, majd kézzel letörli. Visszapillant rám. – Nem emlékszem az igazi keresztnevedre, drágám. – Kate – mondom, és úgy érzem, mintha hirtelen egész Skarmouth a hátamra meredne. – Kate Connolly. Vannak pillanatok, amelyekre az ember egész hátralévő életében emlékszik, és vannak olyanok, amelyekről ezt gondolja – leggyakrabban nem ugyanazokról a pillanatokról van szó. Ám

amikor Peg Gratton megfordul, és a táblára krétázza a nevemet, fehér színnel a feketén, minden kétséget kizáróan tudom, hogy ezt a képet sohasem fogom elfelejteni. Amikor megfordul, egyik szemöldöke felszökken. – És a lovad neve? – Galamb – válaszolom. A szó túl halkan hagyja el a számat. Meg kell ismételnem. Leírja, nem kérdezősködik, de hát ez természetes – miért kételkedne, hogy Galamb is capall uisce? Az ajkamat rágom. Peg türelmesen vár. – Ötven, Puck – mondja. – A nevezési díj. Kissé émelygek, miközben előásom az érméket a zsebemből. Egy őrjítő pillanatig nem vagyok biztos benne, hogy van nálam elég, de végül megtalálom a pénzt, amelyet lisztet venni vettem magamhoz. Kitartom, de még nem teszem várakozó tenyerébe. – Várjon! – kérem. Áthajlok a pult fölött, halkra fogom a hangomat. – Vannak, izé, szabályok a lovakkal kapcsolatban? – Ha kizárnak a versenyből, és elveszítem az ötvenet, tényleg belebetegszem. – Hogy ők... izé... Peg megkérdezi: – Kérsz egy szabályjegyzéket? Keresgélnie kell. Úgy érzem, mintha közben mindenki a nevemet bámulná a táblán. Amikor kezembe adja a gyűrött papírdarabot, átfutom az elejét és a végét. Csak két sor szól a lovakról: A zsokéknak nyilatkozniuk kell hátasukról a Skorpió Fesztivál első hetének végéig, a lovasok parádéjáig. Hátast azután cserélni nem lehet.

Átfutom a szabályokat, van-e még bennük valami, de semmit sem találok. Semmit, ami kimondaná, hogy nem nevezhetem be Galambot. Végül odaadom Pegnek az érméket. – Köszönöm – mondom. – Meg akarod tartani? – kérdezi Peg, a szabályjegyzékre mutatva. Nem igazán érdekel, de bólintok. – Rendben – válaszolja. – Hivatalosan beneveztél. Hivatalosan beneveztem. * Amint kitolakodom a sötétségbe, nagyokat lélegzem a hideg levegőből. A korábbi sós illatot nagyrészt felváltotta a kipufogógáz maradványa, de a hentesüzlet izzadságszaga és a nyers hús bűze után mennyeinek érzem. A fejem forog, lelkes és rémült, és még mindig úgy vélem, mintha minden egyes bukkanót látnék magam előtt az úton, minden darabka rozsdát a rakpart feletti korláton, minden barázdát a vízen. Minden fekete – a végtelen ég ugyanúgy, mint a tintaszerű víz, vagy sárga: az utcai lámpák ragyogása, az üzletek kirakatából kiszűrődő fény. Egyszer csak észreveszem, hogy vita zajlik előttem pár lépésnyire, és felismerem Sean Kendrick dzsekijét. Mutt Malvern áll vele szemben, Seanhoz képest hatalmasnak és izzadtnak látszik. Néhány járókelő megtorpanva bámulja őket, egyértelmű hát, hogy nem éppen kedves dolgokat vágnak egymás fejéhez. Mint amikor madarak piszkálnak egy hollót. Láttam már ilyet a mezőn, amikor a holló túlságosan közel merészkedik a fészkükhöz, vagy más módon sérti meg őket. A többi madár zuhanórepülésben bombázza a betolakodót, és sikít, míg a holló

csak áll, sötéten, csendesen, kicsit sem megszeppenve. Tehát pusztán ennyiről van szó: Sean és Mutt, a sziget vagyonának ifjú örököse, és Mutt Sean csizmáján csillogó köpete. – Szép csizma – jegyzi meg Mutt gúnyosan. Lenéz a lábbelire, Sean Kendrick viszont nem. Ugyanazzal a kifürkészhetetlen tekintettel nézi Mutt arcát, ahogyan a hentesüzletben bámult maga elé. Megrémít és lenyűgöz a kifejezés, amelyet Mutt arcán látok. Nem harag, de valami olyasmi. Egy hosszú pillanat elteltével Sean elfordul, mint aki indulni készül. – Hé! – kiált rá Mutt. Mosolyog, ami azonban a derű ellentétét sugallja. – Ennyire sietsz vissza az istállóba? Még csak pár óra telt el azóta, hogy megkaptad a napi adagodat. Lelkesen lóbálja a csípőjét. Nyomasztott volna Mutt ócsárlása, ha nem látom utána Sean mosolyát. Még a mosoly árnyékának sem igazán lehet nevezni, alig suhant át az arcán egy pillanatra – nem is mozdult meg a szája, csak a szeme lett egy kicsit keskenyebb, kaján és leereszkedő, és már el is múlt a pillanat. Rádöbbenek, hogy mindkettejük arcán ugyanaz az érzés sötétlik, két különböző alakban: a gyűlölet. – Mondj valamit, lósimogató! – kötekedik Mutt. – Tetszett az ajándékom? Keze ökölbe van szorítva; nem hiszem, hogy beszélgetésre akarja rávenni Sean Kendricket. Sean mégsem felel. Fáradtnak tűnik, és amint Mutt lépkedni kezd körülötte, egyszerűen elindul, hogy faképnél hagyja. – Nem mész sehová! – horkantja Mutt. Három ingatag

lépéssel utoléri Seant, és amikor nagy kezével elkapja a másik srác felkarját, könnyedén megperdíti, mint egy gyereket. – Nekem dolgozol. Nem mész el innen. Sean a dzsekije zsebébe süllyeszti a kezét. – Valóban, Mr. Malvern – bólint Sean. Hangja olyan halálosan nyugodt, hogy Halsal doktor, aki eddig figyelte őket, összevont szemöldökkel visszahúzódik a hentesüzletbe. – Mit tehetek önért ma este? Ez egy pillanatra megbénítja Mutt Malvernt. Már-már azt hiszem, rögtön megüti Sean Kendricket, és később áll elő egy csattanós válasszal, de azután visszanyeri a lélekjelenlétét, és így szól: – Kirúgatlak az apámmal. Lopásért. Ne mondd, hogy nem igaz! Elkaptam azt a lovat, Kendrick, és te elengedted. Ezért elveszem a munkádat. Nem sok embernek van pénze a szigeten. Nem szokás könnyelműen fenyegetőzni azzal, hogy kihajítanak valakit a munkahelyéről. Igazából nem is az én munkám, és mégis görcsbe rándul a gyomrom; ugyanaz az érzés fog el, mint amikor kinyitom a spájz ajtaját, és meglátom a szegényes készleteket. – Valóban? – kérdezi Sean halkan. Hosszú szünet következik, csupán a hentesüzletből kiszűrődő fojtott hangokat hallani. – Láttam, hogy beneveztél a versenyre. De még nincs ló a neved mellett. Miért van ez, Mutt? Mutt arca ellilul. – Azt hiszem – folytatja Sean, és mint korábban, hangja olyan halk, hogy visszafojtjuk a lélegzetünket, hogy hallhassuk –, az a magyarázat, hogy az apád, mint minden évben, most is várja, hogy válasszak neked egyet.

– Ez hazugság – mennydörgi Mutt. – Nem vagy jobb nálam. Apám a selejtes lovakra, a semmirevalókra, a maradékra ültettet veled, és engedi, hogy a legjobbat magadnak válaszd. Nincs beleszólásom, különben én ülnék azon a vörös csődörön. Nem fogom hagyni, hogy idén is egy vesztesre ültess. Kinyílik az ajtó, és Halsal doktor most Thomas Grattonnal tér vissza. Állnak az ajtóban, és Thomas Gratton megtörli a kezét a henteskötényben. Felméri a helyzetet. Sean Kendrick halk szava valahogyan csendesebbé és lenyűgözőbbé tette a vitát – ez a fiú olyan, akár a csendes, éjjeli óceán, tele visszafogott erővel. Sean Kendrick és Mutt Malvern között érezhető feszültséggel töltődik fel a levegő. – Fiúk! – kiált Thomas Gratton, és bár derűsnek tűnik, érzem a hangján, hogy óvatos. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy lépjetek. Mintha Thomas Gratton meg sem szólalt volna, Sean Mutt felé hajol, és ezt mondja: – Öt éve tartalak életben azon a parton. Erre kér az apád, és folytatni is fogom. Azon lovagolsz, amit én mondok neki. Azzal Grattonhoz fordul, bólint egy nagyot. Hirtelen öregnek tűnik. Elindul a szárazföld belseje felé. Mutt obszcén gesztust tesz a háta mögött. Amikor meglátja, hogy Gratton figyeli, szép lassan leereszti a kezét, és zsebre vágja. – Matthew – mondja Gratton. – Késő van. Halsal doktor az irányomba pillant. Szeme összeszűkül, mintha győzködné magát, mit is lát. Sietősen megragadom Finn biciklijét, mielőtt bármit kérdezhetne. Különben is indulnom kellene. Ahogyan Thomas Gratton mondta, későre jár. Holnap korán kell kelnem. Sean Kendrick nekem senkim, nem kellene osztoznom a gondjaiban. Csupán egy másik lovas a parton.

11. FEJEZET – PUCK

Aznap éjjel arról álmodom, hogy anya lovagolni tanít. Befészkelem magam anyám elé a nyeregbe, mintha egy teremtmény volnánk, két karját körém fonja. Ujjai vastagok, mint az enyémek, és könnyű őket összehasonlítani – az én kezem a póni sörényén, ökölbe szorítva, az övé lazán a kantáron pihen. Nem esik az eső, és nem is süt a nap, valamilyen közbülső állapot uralkodik, ami Thisbyn gyakran előfordul. A kezem nedves az ég izzadságától. – Ne légy ideges! – mondja. A szél az arcomba csapja a haját, és az övébe az enyémet. Ugyanolyan színű, mint a rozsdás sziklafű, amely a földre hajol, majd megint kiegyenesedik. – A thisbyi pónik imádnak futni. Könnyebb leszedni egy csípővasat a kőről, mint egy Keown családból való nőt a lóról. Hiszek neki, mert olyan, mint egy kentaur; mintha része volna a póninak. Egyikünk sem tudna leesni. Felébredek álmomból. Felsejlik, hogy bezáródott a bejárati

ajtó, és ez ébreszthetett fel. Ébren fekszem az ágyon, nem nézek semmit, mert túl sötét van a szobában, hogy bármit is láthassak. Várom, hogy lecsukódjon a szemem, és visszatérjen az álom. Letörlök pár könnycseppet az arcomról. Néhány perc múlva kételkedni kezdek, hogy tényleg hallottam-e az ajtót. Azután megérzem a sós víz szagát, egy pillanatra megrémiszt. Gabe áll a hálószobám ajtajában, onnan kukucskál befelé. Látom a nyaka sziluettjét, ahogyan engem néz. A fejemben azt mondogatom: Kérlek, gyere be! – újra és újra. Annyira szeretném, ha az ágyam végére ülne, mint régen oly gyakran, mielőtt a szüleink meghaltak, és megkérdezné, milyen napom volt. Azt akarom, bárcsak kimondaná, hogy meggondolta magát, és mégsem kell indulnom a versenyen. Azt akarom, mondja el, hol járt ilyen késő este. Ám leginkább azt akarom, hogy bejöjjön és leüljön az ágyra. Nem teszi. Csendben az ajtófélfába öklöz, mintha mondtam volna valamit, ami csalódást okozott neki. Végül elfordul, én pedig elalszom. De nem álmodom megint anyánkról.

SEAN A Malvern-istálló elátkozott hely éjszaka. Bár már tizenhét órája ébren vagyok, és öt óra múlva ismét talpon kell lennem, ha csak a magaménak akarom tudni reggel a partot, mégsem megyek fel rögtön a lakásomba. Inkább elidőzöm a hűvös istállóban, járkálok fel és alá a félhomályban, meggyőződöm, megetették és megitatták-e a segédek a telivéreket és az igáslovakat, ahogyan kell. A legtöbb istállót rendben kiganéjozták, de most, november közeledtével, túl

gyávák, hogy betegyék a lábukat a capall uiscék által lakott istállókba – még akkor is, amikor leviszem a lovakat a partra. Ez szerintem részben a tengeri lovak, részben az istállók hírnevének tudható be. Akárhogyan is, ez három istállót jelent; nem akarom, hogy egész éjjel ott álljanak a capall uiscék. Főlovászként az időm elvileg túl értékes ahhoz, hogy ganéjozással foglalkozzam, mégis inkább magamra vállalom, mint hogy Malvern két új, rémült egere rosszul végezze el a munkát. Így hát, amíg a lovak lágy, halk éjjeli hangjaikat dalolják, és a sötét, sok mindent látott falak körülölelnek, kitakarítom a három istállót. Letörlöm a felületeket az etetőhelyiségben. Vizet adok a lovaknak a húshoz, bár szerintem túlságosan izgatottak ahhoz, hogy egyenek. Mindeközben elképzelem, hogy a hatalmas istálló az enyém, a saját nevemben gondoskodom ezekről a lovakról, leendő tulajdonosaik nekem bólintanak egyetértően, nem pedig Benjamin Malvernnek. A Malvern-istállók tulajdonképpen nem is Malvern-istállók, a szó szoros értelmében. Valójában kőből épült pajták épületegyüttese, és sokkal régebben lakják lovak, mint hogy a Malvern név felbukkant volna Thisbyn. Az egyetlen másik épület a szigeten, amely méretre felveheti a versenyt ezekkel az óriási istállókkal, különösen a főépülettel, a Szent Kolumbán-templom Skarmouthban. A pajtákat hasonló spirituális buzgalommal építették. A mennyezetet faragott oszlopok tartják, vad tekintetű szobrok, kezükkel olyan emberek lábát támasztva, akik kezükkel megint csak más emberek lábát tartják, megint és megint, legfelül pedig lófejű emberek állnak. Mint a skarmouthi templomban, a főépület lejtős tetejét is kőbordázat tartja, a közöttük megbúvó felületre bonyolult

állatfigurákat festettek, amelyek végtagjai egymásba fonódnak. A falakat is megfestették – apró, csavarodott alakokkal; a legkülönösebb zugokba helyezték őket: az istálló egyik sarkába, a padló közepére, az ablakok mellett a bal oldalra. Patakezű férfiak, lovakat köpő nők, vad csődörök, sörény és farok helyett csápokkal. A leglenyűgözőbb festmény a főépület végén található falat borítja. A tengert ábrázolja, és egy férfit – talán elfeledett óceánistent –, amint egy lovat vonszol a hullámok közé. A víz vérszínű, a ló vörös, mint a tenger. Öreg állat ez az istálló, a legöregebb a szigeten. Mindenütt az istálló előző életére utaló nyomokat találni. Az épületek akkorák, hogy Malvern három kivételével mindegyikben válaszfalakat húzatott fel, hogy több sportló férjen el bennük, amelyeket azután a szárazföldön ad el. Az ajtókeretek vasból vannak, a kilincsek csak az óramutató járásával ellentétesen fordulnak, és az egyik küszöb fölé vörös rúnákkal róttak néhány szót. A sziklákhoz legközelebb eső dézsmaistálló padlója vérfoltos, a falakat szétfröcskölt permet vonja be, mintha a tenger habja volna. Malvern sokszor átfestette, de amikor reggelente bevetül az erős nappali fény, még mindig láthatók a foltok. Az egyiknek tenyér alakja van, zúzott ujjakkal a kilincs mellett. Nem mindig csinos sportlovak laktak ebben a pajtában. Befejezem az istállók és az etetőhelyiség takarítását, és minden egyéb feladatot, amely még eszembe jut, azután leoltom a lámpákat, magam vagyok az istálló sötét, ősi gyomrában. Az egyik capall uisce kottyanó hangot ad, egy másik válaszol rá. Bár ismerem a lovakat, a hangtól ösztönösen feláll a szőr a karomon. Az istálló többi lova elcsendesül, feszülten fülel a

hangra. Igazság szerint nem vágyom a Malvern-istállókra, egyik formájukban sem. Nem akarom Malvern gazdag ügyfeleit, akik minden októberben eljönnek megnézni a vágtát, és megveszik a telivérjeit. Nem akarom a pénzét, a hírnevét, a lehetőségét arra, hogy kedvére járjon-keljen, utazgasson a szigetről. Nincs szükségem negyven lóra ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam. Csak ennyit kérek az élettől: saját tetőt a fejem fölé, számlát Grattonnál és Hammondnál a nevemre, és leginkább Corrt akarom. Kilenc év óta először fordul elő, hogy magamra zárom a lakásom ajtaját, Mutt Malvern lila arcára és ökölbe szorított kezére gondolva. Hosszú ideig fekszem ébren, hallgatom, amint az óceán erőteljesen ostromolja a sziget északnyugati partjának szikláit. A feketetarka kanca jár a fejemben. Végül sikerül elaludnom, és arról a napról álmodom, amikor végre nyugodtan hátat fordíthatok Mutt Malvernnek, és egyszerűen faképnél hagyhatom.

12. FEJEZET – PUCK

A hajnal nyers és rózsaszín. Galamb legelőjére indulok. Az idő olyan hideg, mint egy boszorka melle – mondogatta ilyenkor apám, mire anyám így felelt: Ilyen beszédre akarod tanítani a fiaidat? Bizonyára ezt akarta, hiszen Gabe még aznap elismételte. Ahhoz viszont nincs eléggé hideg, hogy megfagyjon a sár: csupán némelyik évben hűl le annyira az idő. Csúszkálva, topogva, vacogva jutok át a sáros udvaron. Próbálok nem figyelni arra, milyen ideges vagyok. Majdnem sikerül. Galamb nevét kiáltom, és a kávésdobozt, amelyben a tápja van, a kerítéshez ütögetem. Nem sok – később kap még, miután edzettünk –, de ahhoz elég, hogy lekenyerezzem. Látom lovam sáros oldalát, kilátszik a fészer mögül. Még a farka sem rezzen, amint újra megrázom a dobozt. Hirtelen ugrok egyet ijedtemben. Finn szólal meg közvetlenül mellettem: – Tudja, hogy kerge vagy, ezért nem jön ide.

Dühösen rámeredek. Skarmouthban valaki húsos pitét süt, felém sodorja illatát a szél, és a gyomrom éhesen megkordul, az illat irányába húzna. – Nem vagyok kerge. Nem a konyhát kellene takarítanod, vagy ilyesmi? Finn vállat von, és a kerítés alsó fokára mászik. Nem zavartatja magát a hidegtől. – Galamb! – rikkantja boldogan. Hálásan nyugtázom, hogy Galamb az öcsém kedvéért sem mozdul egy tapodtat sem. – Nos – bosszankodik Finn –, haszontalan egy öszvér. Mit csinálsz ma? – Leviszem a partra – válaszolom. Megérintem orromat a kézfejemmel. Annyira hideg van, hogy úgy érzem, mintha folyna, pedig nem is nedves. – A partra?– kérdezi Finn. – Miért? A gondolat, hogy válaszolnom kell neki, annyira bosszant, mint maga a válasz, így hát kiveszem a szabályjegyzéket kabátom gyapjúzsebéből, és a kezébe nyomom. Amíg kibontja, én a dobozt rázogatom, és igyekszem nem sajnálni magam, miközben Finn olvas. Kis időbe telik, mire eljut a szabályhoz, amely megválaszolja a kérdést. Pontosan tudom, mikor jut oda, mert a szája összeszorul. Amikor eldöntöttem, hogy Galambon indulok a versenyen, még úgy gondoltam, hogy a parttól távol is edzhetek, elég lesz a versenyre lemennem. Ám a Pegtől kapott szabályjegyzék szerint ez nem lehetséges. Minden versenyzőnek a vízpart százharminc lépésnyi körzetében kell edzenie. A szabályszegőket a nevezési díj visszatérítése nélkül rögtön kizárják. Mintha ezt szándékosan az én ellehetetlenítésemre találták volna ki, pedig értem én, hogy nyomós oka van. Senki sem akarhatja, hogy a tengeri lovak ámokfutásba kezdjenek a

szigeten, amikor közeleg a november. – Talán megkérheted őket, hogy tegyenek kivételt – javasolja Finn. – Azt akarom, hogy észre se vegyenek – felelem. Ha odamennék a versenybiztosokhoz, és Galamb miatt hízelegnék nekik, talán rögvest kizárnának. Ebben a pillanatban szörnyen légből kapottnak tűnik a tervem. Mindez egy olyan testvér miatt, aki már most sincs itthon, mire reggelente felkelünk. Finn és én mindketten megriadunk a házhoz közeledő autó zajára. Az autók sohasem jelentenek jót. Nem sok ember tart gépjárművet a szigeten, és közülük még kevesebbnek van oka arra, hogy idejöjjön. Általában csak olyan emberek fordulnak meg erre, akik nem veszik le a kalapjukat, amikor átadják a kifizetetlen számlákat. Finn, a vitéz lélek, nyomban kereket old, és magamra hagy. Ugyanazt az összeget kell fizetni, de kevésbé bántja az embert, amikor nem neki kell kiszámolnia a kezükbe. Mégsem a díjbeszedő. Hosszú, elegáns autó érkezik, majdnem akkora, mint a konyhánk. A rács az orrán olyan óriási, mint egy szemetes. Kerek, derűs szemgolyó, króm szemöldök díszeleg az elején, kipufogócsövéből fehér felhőcskék pöffennek elő, a kerékabroncsok körül szálldosva. Az autó vörös – nem annak a lónak a színe, amelyet tegnap láttam a parton; ilyen vöröset csak a képzelet tud megalkotni. Vörös, mint a cukorka. Az ember szeretné megízlelni, vagy az ajkára kenni. Olyan vörös, emlegeti Mooneyham atya gyakran, mint a bűn. Ismerem ezt az autót. Hivatalosan a Szent Kolumbán-templomhoz tartozik, az egyik jó szándékú egyházfi adományozta Mooneyham atyának, hogy könnyebben

látogathassa a híveit az otthonaikban. Az egyházfi a szárazföldről származott, és valamilyen megtérésélménye volt a Skarmouth körüli tengeren. Igaz ugyan, hogy Mooneyham atya mindenfelé jár a szigeten az autóval, látogatja a szigetlakókat, utolsó kenetet, első kenetet és mindenféle közbülső kenetet osztogat nekik – de sohasem mozdul ki az anyósülésről. Ha nem talál senkit, aki fuvarozná, ugyanúgy biciklin jár, mint eddig, hiába olyan öreg, mint az országút. Kicsit kellemetlenül érint, hogy Finn elrejtőzött a házban, mert tetszett volna neki a pap pompás, vörös kocsija. Azt mondom magamban, hogy megérdemli, amiért ilyen gyáva volt. Mielőtt igazán belegondolhatnék, miért látogat el hozzánk Mooneyham atya, kinyílik a vezetőülés felőli ajtó, és Peg Gratton száll ki az autóból. Lábát sötétzöld gumicsizma vértezi, amely biztosan nem bánja a sarat. Látom, hogy Mooneyham atya az anyósülésen töpreng valamin, de a kocsiban marad. Pegnekvan dolga velem, és ez a gondolat megriaszt. – Puck – szólít meg. Haja göndör és vörös – nem olyan, mint az autó, de nem is olyan, mint a csődör –, sőt rojtos; van hát remény, ami az én hajamat illeti. – Jó reggelt! Bizonyára van egy perced. Okosan fogalmaz, és nem is kérdő hangsúllyal. Ellent kellene mondanom neki, hogy visszanyerjem a kezdeményezést. Megjegyzem magamnak ezt a módszert a jövőre nézve. – Igen – válaszolom, majd hozzáfűzöm: – Kér egy teát? – Nehezemre esik feltenni a kérdést, mert a konyha úgy néz ki, mintha tündérek űztek volna benne fekete mágiát az éjjel. – Nem tarthatom fel az atyát – feleli Peg hirtelen. – Kedves volt tőle, hogy kihozott ide. Ez természetesen nem igaz, inkább fordítva történt.

Hunyorítok a szememmel. A vörös autó látványa emlékeztet arra, hogy nagyon régen voltam utoljára gyónni, és közben rengeteg vétket elkövettem, amelyet mind meg kellene gyónnom. Nem éppen kellemes érzés. Most Peg habozik. Szétnéz az udvaron, amely kissé szánalmasan néz ki. Néha-néha kihúzogatom a legnagyobb gyomokat a kerítés tövéből és a ház mellől, de még mindig akad lépten-nyomon sötét, leveles betolakodó. A köztes helyeken nem sok fűnek nevezhető folt nő, inkább csak sarat látni. Meg kellene mondanom Finn-nek, hogy javítsa meg az udvar sarkában elnyúlt talicskát. Peg tekintete azonban nem a rendetlenségre szegeződik, hanem a nyeregre, amelyet a kerítésre akasztottam, a keféim mellé. S a kávésdoboznyi gabonára a kezemben. – A férjem és én beszélgettünk rólad tegnap este, közvetlenül lefekvés előtt – mondja. Különös érzés fog el annak hallatára, hogy Peg és pirospozsgás férje, Thomas Gratton az ágyban fekve rólam beszélget. Kíváncsi volnék, miről csevegnek, amikor nem rólam van szó. Talán az időjárásról, vagy a tök áráról, vagy az esőben fehér cipőt hordó turistákról. Ha hentes volna a férjem, biztosan ezekről beszélgetnék vele. Peg így folytatja: – Állítólag úgy emlékszik, hogy te nem capall uiscén fogsz versenyezni. Mondtam neki, hogy nem, ez lehetetlen. Egyébként is hibás döntés indulnod a vágtán, semmi szükség további bonyodalmakra. – És ő erre mit válaszolt? – Azt felelte, igenis emlékszik – folytatja Peg, Galamb sáros farkára nézve –, hogy a Connollyknak van egy kis sötétbarna kancájuk, Galamb a neve, nekem pedig úgy rémlik, ezt a nevet írattad fel velem tegnap este a táblára. Rezdületlenül tartom a kávésdobozt.

– Így van – helyeselek. – Mindkettő így igaz. – Én is ezt gondoltam. Megmondtam Thomasnak, hogy eljövök hozzád, és lebeszéllek a versenyről. – Látszik rajta, hogy egyáltalán nincs ínyére az ötlet. Gondolom, ez is azon ötletek közé tartozik, amelyek jobban hangzanak, amikor az ember ágyban fekszik a pirospozsgás férje mellett, nem pedig a ködös, hideg hajnalban álldogál, igazi valómat látva maga előtt. – Sajnálom, hogy megtette ezt a hosszú utat – mondom, bár egyáltalán nem sajnálom, és szokatlan tőlem, hogy már azelőtt hazudok, hogy alaposan megreggeliztem volna. – Ugyanis nem lehet lebeszélni róla. Egyik kezét a csípőjére teszi, másikat a tarkójára, hátrasimítja göndör haját. Mérhetetlen csalódásról árulkodik a testtartása, és rossz érzés fog el, amiért én vagyok az oka. – A pénz miatt teszed? – kérdezi végül. Nem vagyok biztos benne, hogy most megsértődtem-e, vagy sem. Természetesen kell a pénz, de én volnék a sziget legnagyobb bolondja, ha azt gondolnám, hogy van esélyem nyerni azokkal a hatalmas lovakkal szemben. A lelkem mélyén bizsergést érzek, és bűntudatosan ráébredek, hogy egy icipici részem, elég pici ahhoz, hogy feloldódjon egy csésze teában, vagy hólyagot okozzon a cipőm orrában, bizonyára álmodozott erről a lehetőségről. Legyőzni a lovakat, amelyek megölték a szüleimet, méghozzá annak a póninak a hátán, amellyel felnőttem. Minden bizonnyal én vagyok a sziget legnagyobb bolondja. – Személyes okaim vannak – válaszolom mereven. Anyám mindig azt tanácsolta, hogy erre hivatkozzam, ha olyan témákról kell beszélnem, amelyeknek közük van a testvéreimmel folytatott veszekedésekhez, a gyomrot érintő betegségekhez, a

menstruáció megindulásához vagy a pénzhez. A döntésem pedig a négy pont közül kettőt érint, vagyis úgy gondolom, hogy a válaszom helyénvaló volt. Peg rám néz, és látom, hogy megpróbál olvasni a sorok között. Végül így szól: – Azt hiszem, nem tudod, mibe vágtad a fejszédet. Odalent háború dúl. Vállat vonok, és ettől olyan érzésem támad, mintha Finn volnék – mire azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. – Meghalhatsz. Most ébredek rá, hogy meg akar rémíteni. A halál azonban a legkevésbé rémisztő dolog, amivel eltántoríthatna. – Meg kell tennem – erősködöm. Galamb ezt a pillanatot választja, hogy előjöjjön. Sáros, kicsi, és kissé ágrólszakadtnak tűnik. Idejön a kerítéshez, mert a nyerget szeretné megrágcsálni. Mérges pillantással sújtom. Izmos, és jó formában van, de a tegnap látott capall uiscékhez képest jelentéktelen játékszer. Peg felsóhajt és bólint egyet, de nem nekem szánja. Inkább csak amolyan nos-legalább-megpróbáltam-bólintás. Visszatocsog a sáron keresztül, leveri a csizmáját a kocsi ajtajának szélén, hogy ne kerüljön az a rengeteg kosz a csodaszép autóba. Megdörzsölöm Galamb orrát, és lelkiismeret-furdalásom támad, amiért csalódást okoztam az ádáz Peg Grattonnak. Egy pillanat múlva a nevemet hallom: Mooneyham atya szólongat. El sem hiszem, hogy Peg meggyőzte az atyát a versenyen való részvételem spirituális jelentőségéről. Így inkább kötelességtudóan, mint boldogan lépdelek az anyósülés felőli ablakhoz. – Kate Connolly! – üdvözöl Mooneyham atya. Rendkívül

magas ember, állcsontja, járomcsontja és orra hegye egyaránt bütykös; minden bütyök enyhén vöröslik. Ádámcsutkája is egy óriási bütyök; láttam egyszer, amikor az atya leesett a biciklijéről, és félrecsúszott a gallérja. De nem volt vörös. – Atyám – mondom tisztelettudóan. Rám pillant, hüvelykujjával kis keresztet vet a homlokomra, mint amikor kicsi voltam, és még köpködtem a templomban. – Gyere el gyónni! Régen nem voltál. Peg és én mindketten várjuk, hogy mondjon még valamit. De csak feltekeri az ablakot, majd int Pegnek, hogy tolasson ki az udvarból. Miközben tolatnak, meglátom Finn arcát a hálószoba ablakához nyomódva – egy pillantást még sikerült elkapnia a gyönyörű autóból, amint elsuhant.

13. FEJEZET – SEAN

Egy kerek karámban állok a Malvern-udvarban, mellettem az amerikai; mindketten figyeljük, ahogyan Corr körülöttünk üget. Sápadtkék a reggel, idő kell még, hogy kellemessé váljon. A parton szándékoztam tölteni, mielőtt bárki más odaér, de Malvern elkapott, és rám sózta ezt az ügyfelet, mielőtt eliszkolhattam volna. Rossz ötletnek tartottam a partra vinni az idegent, így hát a kerek karámba jöttünk bemutatót tartani, amíg a látogató el nem unja magát. A szabály, miszerint kizárólag a parton lehet edzeni a tengeri lovakkal, csak akkor érvényes, ha nyereg is van rajtuk – és ezt mindig előnyömre is fordítom. Nem sok mindent lehet gyakorolni egy kerek karámban, ami felkészítheti az embert a parti versenyekre. Corr már húsz perce rója a köröket a himbálózó kötél végén. Az amerikai lelkesen, de tisztelettel figyel, azt hiszem, inkább én nyűgözöm le, semmint Corr. Más-más akcentusunk miatt gyanakvók vagyunk egymással. – Figyelemreméltó épület. Csak a capall uiscéknek épült? –

érdeklődik. Nagyon óvatos a két idegen szóval, de a kiejtése jó. Kapell usske. Bólintok. Az istállók túloldalán kapott helyet az a kerek karám, amelyben a sportlovakat szoktam edzeni. Tizenöt lépés átmérőjű, magas, kerítésszerű, könnyűfém csövekből épült fal veszi körül. Corr nem tűrné túl sokáig a fémet, de ha tűrné is, mindenki félne olyan rács mögé tenni egy capall uiscét, amely látszólag bármikor elrepülhet. Ebben a félelmetesen csodálatos karámban vagyunk hát: Malvern nem sokkal az előtt tervezte, hogy beálltam hozzá. Két és fél láb mélyen ásták be a domboldalba, hogy a föld szilárdan körülölelje. Az egyetlen bejárat egy magas, földfalakkal övezett ösvény végén nyíló tölgyfa ajtó – tulajdonképpen a karám falának része. Kedvelem ezt a helyet, kivéve, amikor áradás van. – Capaill uisce? Capall uisce? – Az amerikai egyszer csak összeráncolja a szemöldökét, nyelvhasználati kételyei támadtak. – A capaill többes szám. A capall egyes szám. – Világos. Itt sosem biztos, hogy esik-e, vagy sem. Igazam van? – kérdezi az amerikai. Nagyon jóképű, a harmincas évei végét taposhatja, csapott matrózsapkát, V nyakú pulóvert és élére vasalt nadrágot visel – nem fog sokáig ilyen fess maradni ebben a nedves időben. Az ég köpköd ránk, de nem igazán esik. Bizonyára eláll, mire elindulok a többiekkel a partra. – Mennyi ideig akarja ügetésre fogni? Corr unja a körbejárást. Apám egyszer azt mondta, hogy a tengeri lovak nem ügetésre termettek. Minden lónak négy természetes járásformája létezik – lépés, ügetés, könnyű vágta, galopp –, és nincs semmi oka, hogy az egyiket előnyben részesítsük a másikkal szemben. Corr viszont szívesebben vágtatna, hogy hullámokban szakadjon róla a víz, mint hogy

feleannyi ideig ügessen. Anyám azt mesélte, hogy én sem ügetésre termettem, és ez is igaz. Az ügetés túl lassú ahhoz, hogy izgalmas legyen, ahhoz viszont túl gyors, hogy kényelmes legyen. Nincs ellenemre, hogy Corr most egyedül üget körbe, anélkül hogy a hátán ülnék. Ám most érzi, hogy egy idegen látogató figyeli, a szokásosnál kicsit magasabbra emeli a lábát, és erősebben lóbálja a sörényét. Megengedem neki, hogy felvágjon előtte. Nagyobb hiba is akadhat egy lóban a hiúságnál. Az amerikai még mindig engem néz, ezért így válaszolok neki: – Csak hogy egy kicsit megnyugodjon. A part ma is zsúfolt lesz, és nem akarok három kipihent lóval megjelenni. – Nos, valódi szépség – dicséri az amerikai. Hízelegni akar, és sikerrel jár. Hozzáteszi: – Látom a mosolyán, hogy úgyis tudja. Nem tudtam, hogy mosolygok, de hogy Corr valódi szépség, azt mindig is tudtam. – Egyébként George Holly a nevem – mutatkozik be az amerikai. – Megráznám a kezét, ha nem volna foglalt. – Sean Kendrick. – Tudom. Ön miatt jöttem ide. Azt beszélik, nem igazi a verseny, ha ön nem indul. A szám elhúzódik. – Malvern azt mondta, hogy néhány egyéves lóra vetett szemet. – Nos, értük is jöttem – Holly letörli a párát a szemöldökéről. – De értük az ügynökömet is elküldhettem volna. Hányszor nyert már? – Négyszer. – Négyszer! Akkor hát itt önt kell megverni. Valóságos

nemzeti kincs. Regionális kincs, talán. Van saját kormánya Thisbynek? Miért nem a szárazföldön versenyez? Vagy lehet, hogy versenyez, csak én nem tudom. Lassan jutnak el hozzánk a hírek a szigetről. George Holly nem tudhatta, de egyszer jártam már a szárazföldön, az apámmal, egy ottani versenyen. Mindenütt mellények, csapott sapkák, keménykalapok, nádbotok; lovak zablában, zsokék selyemben, a pálya szélén fehér korlát, a feleségek kicsiny játék babák. A nézőtér mindkét oldalán jóindulatú dombok nyúltak végig. Sütött a nap, a látogatók megtették tétjeiket, a favorit két hosszal győzött. Hazajöttünk, és sohasem mentem vissza. – Nem vagyok zsoké – jelentem ki. Corr közelebb oldalaz hozzánk, és botom egyetlen suhintásával visszaparancsolom a falhoz. A bot nem elég hosszú, hogy hozzáérjen, de a végére vörös bőrdarab van erősítve, és a csattanás elég, hogy emlékeztesse, hol a helye. – Én sem – jelenti ki Holly derűsen, majd zsebre vágja a kezét, mint egy kisfiú. Sarkán forog ide-oda, amint megfordulok, és figyelem a körülöttünk keringő Corrt. – Csak lókedvelő. Miután bemutatkozott, már pontosan tudom, kivel van dolgom. Nem találkoztunk még, de ismerem az ügynökét – minden évben átjön, és elvisz három egyéves lovat. Holly Malvern amerikai megfelelője, egy bemutatókon ugrató és vadászlovairól ismert, óriási tenyésztőfarm tulajdonosa; elég gazdag és excentrikus ahhoz, hogy eljöjjön egészen Thisbyre, azt remélve, hogy javíthat az állományán. A lókedvelő erősen visszafogott kifejezés rá, ám emiatt csak jobban megkedvelem. Malvern megkért, hogy istápoljam. A feladat akár hízelgő is

lehetne, most mégis azon töprengek, miként tudom továbbpasszolni, hogy lemehessek a partra. – Vajon Benjamin Malvern hajlandó volna megválni ettől a bestiától? – kérdezi Holly. Figyeli Corr fáradhatatlan lépteit, és azt hiszem, éppen elképzeli, miként viselkedne a hazai terepen. Lélegzetem elbizonytalanodik. Most először válaszolok megkönnyebbüléssel erre a kérdésre, bár előtte gyakran okozott már nekem álmatlan éjszakákat: – Malvern senkinek sem adná el a tengeri lovait. Ezenkívül törvénybe is ütközik, hogy bárki elvigye a capall uiscéket a szigetről – bár ez olyasvalakit, mint Holly, bizonyára nem tartana vissza. Ha ló volna, azt hiszem, igen sokáig kellene járatnom itt a karámban, hogy egy kicsit elfáradjon. – Talán nem a megfelelő árat ajánlották neki. Ujjaim hirtelen megfeszülnek a kötélen, és Corr megérzi a feszültségemet; egyik füle felém fordul – mindig is érzékeny volt a hangulatomra. – Kapott már jó ajánlatokat. Legalábbis egy nagyon jó ajánlatot. Mindent felkínáltam érte, amit az elmúlt évek során félretettem, minden részemet a díjakból. Megvehetnék Malvern egyéves lovai közül akár tízet is, tízet bármely másik lovából. Csak ezt az egyet nem kaphatom meg, amelyikre vágyom. – Feltételezem, ha valaki, hát ön biztosan tudná – bólint Holly. – Az emberek néha nem pénzt akarnak. Nem felkavartan mondja. Annyira megszokta már a lóvásárlást és a visszautasításokat, hogy egyik kilátás sem lepi meg. – Hát, az biztos, hogy tetszik. A Malvern-lovak! A csodába is!

Teljesen egyértelmű, hogy el van ragadtatva, és nem tudom hibáztatni. Megkérdezem: – Meddig marad itt? – A verseny másnapján már kompra szállok, mindazzal, amiről Benjamin Malvernnek sikerül meggyőznie, hogy nem nélkülözhetem. Akar csatlakozni hozzám? Hasznát venném egy ilyen fiúnak. Nem zsokénak, hanem akárminek is nevezi magát. Halvány mosollyal jutalmazom, rávilágítva az egész elképzelés lehetetlenségére. – Értem én, hogy van – bólint Holly. Corr felé bök az állával. – Tarthatom egy percre? Engedné vajon? Olyan udvariasan kérdezi, hogy odaadom neki a kötelet és a botomat. Gyengéden veszi a kezébe, automatikusan terpeszbe áll, hogy szilárdabban megtámaszkodhasson. A bot lazán pihen a jobbjában, mintha csak a karja folytatása volna. Ez az ember bizonyára lovak százait léptette már. Corr mégis rögtön próbára teszi. Felkapja a fejét, és közelebb oldalog. – Hollynak rögtön legyintenie kell a bottal. Corr egyre közelebb jön. – Csattanjon! – utasítom. Készen állok, hogy visszavegyem, ha szükséges. – Csattannia kell! Holly megint meglóbálja a botot, ezúttal elég erősen, és a bőrcsík hallhatóan felcsattan. Corr elcsavarja fejét, békéltetőn, nem ingerülten, majd visszalépdel a falhoz. Holly mosolya széles és boldog. – Mennyi idejébe került, hogy ilyen engedelmessé tegye? – Hat évbe. – Meg tudná tenni a két másik kancával is, amelyeket láttam?

Megpróbáltam kötélen vezetni a színpej kancát, és bár nem történt katasztrófa, nem is jártam sikerrel. Biztosan nem akartam volna, hogy Holly vagy bárki más velem legyen aznap a karámban. Nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy hat év a két kanca bármelyikével olyan eredményre vezetne, mint Corr esetében. Nem tudom biztosan, az együtt töltött idő után sem, hogy azért van-e így, mert jobban ért engem náluk, vagy csak arról van szó, hogy én értem őt jobban minden más lónál. – Ki tanította meg erre? Biztosan nem Malvern! – Holly kérdőn rám pillant. Amint egy pillanatra elterelődik a figyelmünk, a puszta másodperc alatt, amíg Holly rám tekint, Corr felénk ront a fal irányából. Fürgén, hangtalanul. Nem várom meg, hogy Holly észbe kapjon. Kiragadom a botot a kezéből, és Corr elé ugrom, belenyomom a bot csúcsát a vállába. Corr felemelkedik, hátralép a nyomás elől, de én követem. Miközben hátrál, a pofájához nyomom a vörös bőrt – kihívom, hogy tegyen próbára engem is úgy, mint Hollyt. Játszottuk már ezt a játékot, és mindketten ismerjük a végkifejletet. Corr a földre hullik. Holly felvonja a szemöldökét. Visszaadja a kötelet, és a nadrágjába törli a kezét. – Először ültem a kormány mögött. Legalább nem csavartam fa köré. Egyáltalán nem dermedt meg a rémülettől. – Üdvözlöm Thisbyn! – mondom.

14. FEJEZET – PUCK

Peg Gratton távozása után Finn és én felszedelőzködünk, hogy elinduljunk Skarmouthba. Meglehetősen bosszantónak találom, hogy ma sem nyílik lehetőségem büszkén, magányosan lovagolni be Galambon, de mindegyik teáskannát be kell vinnünk a városba, és a Morris nem akar elindulni. Így hát az eddigi leginkább elbátortalanító fordulat következik: be kell fognom Galambot a kis szekér elé. Az eljövendő szégyen tudata feldühít, és nagy zajjal rakodom fel a fazekasárut. Hirtelen gondolatom támad: – Hogy jössz haza a szekérrel? – kérdezem Finnt. Szorgosan, gondosan igazgatja a dobozokat a szekéren, hogy a sarkak tökéletesen illeszkedjenek. A szekér Finn felé eső oldala úgy fest, mintha téglákból építkezne, de közben sok időt elfecsérel. Én ugyan nem bánom, hogy a nagyobb dobozok fent vagy lent kapnak-e helyet, amíg nem csörömpölnek össze-vissza az úton. – Leviszem Galambot a partra, de a szekér nem jöhet oda!

– Magam hozom vissza – válaszolja Finn kedélyesen. Két ujja az egyik doboz szélére libben, mint egy tollpihe, hogy egy pillangólélegzetnyivel beljebb tolja. – Te magad? – Persze – bizonygatja Finn. – Hiszen üres lesz! Hirtelen felsejlik lelki szemeim előtt, amint az öcsém kiliheg Skarmouthból, póniszekér elé fogva, szikkadt kis törpe egy óriási pulóverben, és máris azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék a szárazföldre, ahol senki sem ismeri a nevemet. Ám csupán két választásom van: az öcsém őrült felvonulása, vagy késve érkezni le a partra, amikor már bejött az ár. A köd még mindig körülfog bennünket, de már egyre világosodik; az idő múlására emlékeztet. – Hátha Dory megengedi, hogy a boltja mögött hagyjuk – vetem fel. – Elmehetek érte Galambbal, amikor végeztünk. Finn mutatóujjával megvakargatja Galamb oldalát, mire az hátsó lábával dobbant egyet, mintha légy zaklatná. Finn így válaszol: – Galamb azt mondja, hogy nem akar szekeret húzni a parti edzés után, ahol egy csomó tengeri szörnyeteg elől kell menekülnie miattad. – Galamb azt mondja, hogy idiótán fogsz kinézni póniszekér elé fogva. Halványan rámosolyog a fazekasáruval teli dobozokra. – Nem bánom. – Nyilván! – csattanok fel. Nem jutunk dűlőre, mire befejezzük a felrakodást. Több időnk viszont nincs, így hát elindulunk, én vezetem Galambot, Finn pedig mögöttünk kullog. Lunda, a macska is követ bennünket egy darabig, Finn sicceg neki, de ettől csak még

inkább csatlakozni akar hozzánk. Félúton rothadt hús bűzét sodorja felénk a szél. Egymásra pillantunk az öcsémmel. A szigeten nem számít szokatlannak a rettenetes bűz – viharok vetnek hatalmas halakat a partra, amelyek elrothadnak; halászzsákmányok romlanak meg a forró napokon; estefelé kancsal szél hozza magával a sós permet és a nedves holmik bűzét –, de ez nem a tenger szaga. Valami meghalt, ami még élhetett volna, és ott hagyták, ahol nem kellett volna. Nem akarok megállni, de lehetséges, hogy emberről van szó, ezért Galamb feje mellé állítom Finnt, és átmászok a kőfalon, a szag irányába. A szél közvetlenül felém fúj, átsüvít a ködön, ahelyett hogy félretolná. Összehúzódom, hogy ne fázzak annyira, miközben lassan birkaürüléket kerülgetek. Egyfolytában azt kívánom, bárcsak Finnt küldtem volna, hogy nyomozza ki a szag forrását, de az öcsém finnyás, és ha vérről van szó, teljesen hasznavehetetlen. Én vagyok hát az a szerencsés, aki felfedezi a bűz eredetét: egy szétmarcangolt darabkákból álló halom, amely egykor juh volt. Nem sok maradt belőle a patákon, a farka egy darabján, a belsőségei kis részén – ez bűzlik olyan iszonyatosan – és szőrös, szétmarcangolt, a szemgolyók körül összezúzott koponyáján kívül. A tarkóján meredező gyapjúmaradványokon kék festék sötétlik, vagyis Hammondék nyájából való. Nem sok maradt azonban a kék foltból sem. A bőröm önkéntelenül is bizseregni kezd a félelemtől, bár kétlem, hogy a felelős capall uisce még valahol a közelben volna. Mégis szokatlan, hogy egy tengeri ló ilyen messzire merészkedett a szárazföldön. Visszatérek Finnhez és Galambhoz. Éppen játszanak: Finn megpaskolja Galamb felső ajkát, mire az durcásan prüszköl. Finn feltekint, mire így szólok:

– Egy juh. Mire az öcsém: – Tudtam, hogy juh. Bosszúsan válaszolok: – Legközelebb igazán rávethetnéd átható tekinteted a legelőre, mielőtt keresztülmásznék a sáron. – Nem kérdeztél. Indulunk tovább Skarmouth felé. Dory Maud boltja felé tartunk: Fathom és Fiainak nevezik, számomra ismeretlen okból. Dorynak nincs fia, és ami azt illeti, férje sincs. Két nővérével él együtt, és egyiket sem hívják Fathomnak, sőt fiaik sincsenek. Egész évben gyűjtögeti a különféle holmikat, hogy azután októberben és novemberben eladhassa a turistáknak. Gyerekkoromban leginkább az tűnt fel Doryn, hogy mindig új cipője van. Különös, extravagáns szokás ez a szigeten. Most viszont azt találom a legkülönösebbnek, hogy neki és a nővéreinek nincs családnevük, ami nagyjából mindenütt különös és extravagáns dolognak számítana. A Fathom és Fiai Skarmouth egyik kis mellékutcájában bújik meg. A keskeny sikátort kövek szegélyezik, Galamb és a póniszekér alig fér el rajta. Sem a köd, sem a nap nem talál utat ebbe a kis közbe, és reszketünk a hidegtől, miközben Galamb patái az épületek oldalán visszhangozva végigcsattognak a köveken. A kék reggel sötét árnyainak rejtekében, néhány ajtóval távolabb Jonathan Carroll áll, kétszersültdarabkákat dobál egy juhászkutyának. Mindkét Carroll fivérnek sötét, göndör haja van, de az egyiknek főtlen tésztadarab van az agya, a másiknak a tüdeje helyén. Egyszer, amikor bejöttem a városba anyával, belefutottunk Brianbe, a tésztatüdejűbe – a rakpart mellé

kuporodva, rázkódva kapkodott levegőért. Anya azt mondta neki, lélegezze ki a rossz levegőt, mielőtt megpróbál belélegezni, és otthagyott engem mellette, hogy vigyázzak rá, amíg vásárol neki egy feketekávét. Nagyon bosszankodtam, mert ígért nekem a Palsson pékségből egy fahéjas csigát, amely mindig nagyon hamar elfogyott. Kicsit szégyenkezve emlékszem vissza, hogy azt mondtam Briannek, ha meghal, és miatta nem jutok a fahéjas csigámhoz, a sírjára köpök. Nem tudom, emlékszik-e egyáltalán a fenyegetésemre, mert nagyon erőlködött, hogy lélegezni tudjon a kezéből formált csészén keresztül. Remélem, hogy nem emlékszik, elvégre sokat javult azóta a jellemem. Mostanában legfeljebb csak gondolnék a köpködős részre, de nem vágnám az arcába. Nem számít. Most nem Brian, hanem Jonathan dobálja a kétszersültdarabkákat. Lassan végigmér bennünket, engem, Galambot és Finnt, és csak ennyit mond: – Szia, póni! Ez is csak azt bizonyítja, hogy Jonathan kettőjük közül a tésztaagyú. – Várj meg itt! – utasítom Finnt. – Kezdj kirakodni! Elintézem a szekeret. A Fathom és Fiai nevű bolt valójában egyetlen keskeny, sötét folyosó, úgy teletömve, mint egy cornwalli tyúk. A helyiségben itt-ott apró árcédulák fénylenek fehér fogacskákként a sötétben. Kicsit mindig olyan szag terjeng benne, mintha kenyeret pirítanának vajban – vagyis mennyei illat. Nem tudom, hány vásárló jön a boltba azért, hogy tényleg vegyen valamit; az üzlet nagyobb része valószínűleg hétvégeken, a sátor alatt vagy a verseny forgatagában zajlik. Az év fennmaradó részében tehát az árcédulák ugyanúgy feleslegesek, mint a finom vajillat.

A mai nap sem kivétel. Mély, kicsit éhes lélegzetet veszek, amint kinyitom az ajtót. A bolt belsejében a nővérek most is civakodnak, mint mindig. Alig lépek be az ajtón a zsúfolt félhomályba, Dory Maud máris a kezembe nyom egy katalógust. – Tessék! – mondja. – Itt van. Ebből te is vásárolnál, ugye, Puck? A nővérek mindhárman Pucknak neveznek, mert egyetértenek abban, hogy mindenkit úgy kell hívni, ahogyan neki tetszik, nem azon a néven, amelybe születésekor belecsöppent. Nem emlékszem, hogy valaha is említettem volna, miszerint jobban szeretem, ha Pucknak, semmint Kate-nek neveznek – mindkét névre hallgatok –, mégsem bánom. – A lánynak egyáltalán nincs pénze – jegyzi meg Elizabeth elutasítóan a bolt hátuljában tekergő lépcsőről. A lépcső az emeletre vezet, ott élnek a nővérek. Sohasem jártam odafent, de titkon nagyon is szeretnék. Gondolom, tele lehet cipőkkel és ágyakkal. S persze vajjal. Elizabeth így folytatja: – Természetes, hogy tetszeni fog neki. Rápillantok a kiadványra, amelyet Dory Maud a kezembe nyomott. Meglepetésemre szépen nyomtatott Fathom és Fiai katalógust látok magam előtt, és amikor megmozdítom a kezemet, találomra kinyílik az egyik oldalon: a stílusos, fekete-fehér illusztráción egy kötött pulóvert viselő nő pózol, kezén horgolt kesztyű látszik, légies nyakán a turisták körében rendkívül népszerű sziklakereszt nyakláncot viseli. A szépen szedett betűk részletesen leírják mindkettőt, míg egy transzparensen a következő felirat díszeleg: VISELJE BÜSZKÉN AZ ÖRÖKSÉGÉT!

HOSSZAN TARTÓ, TAKARÉKOS DIVAT! Úgy néz ki, mint az igazi katalógusok, amelyeket a postahajó szokott hozni a szigetre – csak éppen minden benne van, ami a boltban kapható. Rosszkedvem egy csapásra elolvad. – Ez csodálatos! – áradozom. Kicsit arrébb mozdulok, hogy az ajtó melletti poros, antik termékenységszobor ne böködje a vállamat az ujjaival. Hosszú ideje árulják már. – Hogy csináltátok? Nahát, ezek a betűk! Egyszerűen tökéletesek! – Mr. Davidge, a nyomdász szívessége – válaszolja Dory Maud elégedetten, átpillantva a másik vállam felett. – Mert Dory Maud szívességet tett Davidge úrnak – közli Elizabeth a lépcsőről. Még mindig pongyolában van, hajában a dauer legalább kétnapos. – Ó, eredj már vissza az ágyba! – válaszolja Dory indulat nélkül. Nem akarok ezen túl sokat gondolkodni. Dory fajtáját anya „erőteljes nőnek” nevezte, ami annyit jelentett, hogy Dory hátulról férfinak néz ki, ha pedig elölről látjuk, tetszetősebbnek véljük hátulról nézve. Elizabeth a csinosabbik testvér, hosszú, szalmaszínű haja van, orrát pedig a származása és a szokás felfelé húzta. Senki sem veszi észre, hogyan néz ki a harmadik testvér, Annie, aki vak. Átlapozom a katalógust. Tisztában vagyok vele, hogy feltartanak, de rájövök, hogy ez nem is zavar; éppen ellenkezőleg. – Benne vannak a teáskannáink? Ki fogja látni ezt? – Ó, az a három ember, aki olvassa a hirdetéseket a Post leghátulján! – feleli Elizabeth. Feljebb lépett ugyan két lépcsőfokkal, de korántsem ment még vissza az ágyba. – És aki

hajlandó várni pár évet a szállításra. – A Toriban? A szárazföldön! – kiáltok fel. Időközben megtaláltam a teáskannáinkat. Igazán precíz rajzot pillantok meg az egyik köpcös kannánkról, amelynek oldalán kicsiny, gyakorlatias bogáncs virul; az én művem. Most veszem észre, hogy az illusztrációkat ugyanaz készítette, aki a szerdánként megjelenő skarmouthi újság hátoldalán lévő hirdetéseket rajzolja. A szöveg szerint a képen látható teáskanna „művészi tervezés” és „korlátozott mennyiségben kapható”. Azt is írják, hogy számozott és szignózott termékek, ami az én teáskannáimra nem igaz. Különös belegondolni, hogy a kezem műve nélkülem kel át az óceánon. A számozásról szóló részre mutatva megkérdezem: – Ez mit jelent? Dory Maud elolvassa a leírást. – Ettől értékesebbek lesznek. Csak egy percedbe kerül megszámozni és szignózni őket. Gyere be, teázz velünk! Elizabeth abbahagyja a zúgolódást. Hol az öcséd? – Nem tudok maradni – felelem sajnálkozva. – Le kell vinnem... Galambot... a partra. Nem hagyhatná esetleg Finn a bolt mögött a szekeret, miután lepakolt? Hadarok, nehogy visszakérdezzenek, de a nővérek rám sem hederítenek: nem is kellett volna törnöm magam. Dory Maud kinyitja az ajtót, és ott találja Finnt, karján Lundával, aki végül is egész Skarmouthig követett bennünket. – Remélem, élvezed a szegénység ízét – civódik Elizabeth. – Éppen eléggé drága volt az a hirdetés, de gondoltál már arra, mibe fog kerülni nekünk kiszállítani azokat a katalógusokat a szárazföldi háziasszonyoknak? Dory Maud visszavág:

– Fizetnek a katalógusért. Ezt a hirdetésben is olvashattad, amit nem egészen egy órája mutattam neked. Ha nem zsindelyt viselnél a szemed helyén, láthattad volna. Finn Connolly, gyere csak be! Miért van nálad az a macska? Talán eladó? Hát ide jutottatok? Finn a fejét rázza. – Nem, asszonyom. – Azzal belép a boltba, ahol rögtön mellkason böki a termékenység-istennő. Hátralépek, hogy öcsém is beljebb kerülhessen a boltba, hiszen a legutolsó dolog, amire most vágyom, hogy Finn hirtelen úgy döntsön, termékeny lesz. – Tényleg mennem kell – szabadkozom. Nem akarok udvariatlannak tűnni. – Hová is igyekszel? – érdeklődik Dory Maud. – Talán nekem is fel kellene hívnom Davidge urat – folytatja Elizabeth a lépcsőn állva. – Akkor talán a számlákat sem bánnám annyira. Hogy kell csinálni, nővérkém? Mr. Davidge, az én típusomat is hajlandó szedni? Dory Maud odafordul hozzá, és kedélyesen rádörren: – Kuss, te tehén! Finn szeme a szokásos módon kikerekedik. Lunda is döbbenten pislog. Dory Maud megragadja az öcsém karját, és nagy lelkesen vonszolni kezdi a bolt hátsó része felé, ahol már vár a teáskanna. – Viszlát! – suttogom. Kicsit rosszul érzem magam, amiért a karmaik között hagyom az öcsémet, de legalább kap egy kis teát. Engedem becsukódni az ajtót magam mögött. Galamb türelmesen várakozik az ajtó mellett. Felnéz, amikor kilépek. Finn eloldozta a szekeret, de a lószerszám még mindig rajta van. Egyáltalán nem néz ki versenylónak. Újra lófarokba kötöm a hajamat. Két-három tucat tincs már

saját életre kelt. Valószínűleg én sem nézek ki született zsokénak.

15. FEJEZET – SEAN

Egy lány lovagol a parton. A szél darabokra tépte a ködöt az óceán partján. A sziget többi részétől eltérően a lovak és lovasaik alakja élesen kirajzolódik odalent a homokon. Tisztán látom minden egyes zabla kapcsát, a bojtot minden kantárszáron – a remegést minden kézen. A második edzésnap van, az első nap, amely már nem játék. Az edzés első hete bonyolult, véres tánc; a táncpartnerek megállapítják, milyen erősek a többiek. Ezen a héten tapasztalják meg, vajon hat-e bármiféle bűbáj hátasaikra, milyen közel merészkedhetnek a tengerhez, ami még nem túl közel, és miként vegyék rá tengeri lovaikat, hogy egyenesen előrevágtassanak. Megtudják, hogy a ló hátáról leesve mennyi idejük marad az elkerülhetetlen támadásig. Feszült udvarlás, egyáltalán nem tűnik versenynek. Először semmi rendkívülit sem látok. Az életben maradt Privett testvér lovaglópálcával ütlegeli szürke capallját, Hale amuletteket árul, amelyek senkit sem védhetnek meg, Tommy

Falk pedig a kantár végén vergődik, miközben fekete kancája a sós víz felé vágtat. S ott van még a lány. Amikor meglátom sötétbarna kancájával a szikla tetejéről, először nem is az döbbent meg, hogy lány, hanem az, hogy benne van az óceánban. Ma van a rettegett második nap, amikor sorra halnak az emberek, és senki sem merészkedik túlságosan közel a hullámveréshez. A lányt kivéve, aki térdig gázol a vízben. Félelmet nem ismerő teremtés. Lassan elindulok lefelé a sziklaösvényen a homokos partra. Ha ma reggel keringtek is gonosz gondolatok Corr fejében, a körbeléptetéssel mindet kiöltem belőle. Ám a két kanca nem olyan fáradt, és nem is olyan szelíd, mint Corr. Patáik megcsörrenek, ahányszor csak oldalvást táncolnak; kolompokat kötöttem a csődjükre, hogy emlékeztessenek: egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem. A rosszabb természetű kanca fekete, hálós ruhadarabot visel két combja körül. Az apámtól örökölt textildarab cérnából és több száz apró vasszemecskéből áll: részben gyászruha, részben vért. Remélem, hogy a földre húzza. Ilyesmit sohasem adnék Corr testére – csak ingerültté és bizonytalanná válna tőle; jobban ismerjük már egymást ennél. Amint közelebb érek a hullámokhoz, észreveszem, miért olyan bátor a lány. Hátasa csak egyszerű, szigeti póni, homokszínű bundája van, és olyan fekete lába, mintha nedves tengeri hínárból volna. Látom a hasán, hogy a szegényes thisbyi fű alaposan megtömte ugyan, de nem táplálta kellőképpen. Tudni akarom, miért van a lány az én partomon. Azt is tudni akarom, miért nem küldi el senki. Minden ló tudatában van viszont a jelenlétének. Hegyes fülek, íves nyakak, felfordított ajkak merednek a különös pár irányába. S természetesen itt van a feketetarka kanca is, elsírva mohó éhségét és vágyát.

Tudhattam volna, hogy Gorry nem fogja szabadon engedni. A feketetarka capall hangjára a sötétbarna póni félve csapja hátra fülét a nyakára. Tudja jól, hogy ennivaló ezen a parton, hogy a feketetarka kínkeserves hangja a haláláért könyörög. A lány közelebb hajol, és megpaskolja a sötétbarna póni nyakát, igyekszik megnyugtatni. Kelletlenül fordulok meg, hogy a dolgomra induljak. Sós ízt érzek a számban, megtalál a szél, bárhová vezetem is a lovakat. A mai napon senki sem fog kimelegedni. Találok egy hasadékot a sziklában, egy óriás baltájának nyomát, majd bevezetem a kancákat és Corrt. A szél elfúló sikolyt hallat a hasadék tetején, akárcsak egy haldokló ember a látómezőn túl. Kört rajzolok a homokba, és beleköpök. Corr engem figyel. A kancák az óceánt fürkészik. Én pedig a lányt. Gondolataim folyton jelenlétének rejtélye körül forognak. Kinyitom a bőrtáskámat, és kiveszem a korábban beletett viaszpapírköteget. Belököm a húsdarabkákat a kör belsejébe, de a kancák rá sem hederítenek. A pónit és a lányt figyelik az óceánban: izgalmasabb falatot remélnek. Vállamra vetem a táskát, azután visszamegyek a hasadék bejáratához. Keresztbe fonom a karomat, és várom, hogy a lovak és az emberek fergetege elvonuljon, és újra megláthassam a kancát és a lányt. Semmi különös sincs a kancában, egyáltalán semmi. Megfelelő fejtartás, megfelelő csontozat. Póninak kész szépség. Capall uiscének semmi. A lányban sincs semmi különös. Vékony termet, gyömbérszínű lófarok. Kevésbé látszik rajta a félelem, mint a kancáján, pedig nagyobb veszélyben forog. Hallom, hogy felsikolt az egyik kancám. Megperdülök, sietve

kinyitom a táskámat, és egy marék sót dobok az irányába. A kanca felrántja a fejét, amint némi só a pofájába lendül; megsértődött, de nem fájt neki. Hosszú ideig nézek a szemébe, hogy megértse, kaphat még. Pej, egyetlen fehér folt sincs rajta, ami nagy gyorsaságra utal – bár még rá kell bírnom, hogy egyenesen haladjon, és magam is megítélhessem. Visszafordulok az óceánhoz, a szél homokot sodor az arcomba; kellemetlen ugyan, de nem okoz fájdalmat. Halovány mosolyt eresztek meg a dolog iróniája miatt, majd felhajtom a galléromat. A lány újra körbevezeti a póniját a vízben. Őszintén becsülendő, hogy az egyetlen helyet választotta, ahol biztos lehet, hogy ma senki sem szólítja meg. Természetesen nem csak a parton tolongó capall uiscék miatt kell aggódnia, bár látom, hogy ez is eszébe jutott már. Elég gyakran pillant a partot ostromló hullámverés ívére. Elképzelhetetlennek tartom, hogy időben észrevenné egy vadászó capall uiscét – amikor a hullámokkal párhuzamosan, a felszín alatt, gyorsan, sötétségben úsznak, szinte lehetetlen megpillantani őket –, bár azt sem tudom elképzelni, hogy nem ügyel rájuk. Valahol a közelben emberi nyögés hallatszik. Ledobták a szerencsétlent, megtaposták vagy megharapták. Neheztelő, sőt meglepett a hangja. Senki sem mondta neki, hogy ebben a homokban fájdalom lakozik elásva, és a vérünkkel öntözzük? Figyelem a lány kezét a kantáron, biztos tartását a nyeregben. Tud lovagolni, de hát Thisbyn mindenki tud. – Fogadni mernék, hogy ilyet még nem láttál – recsegi Gorry érdes hangja. – A lányok ruháit nem tudod lehámozni a szemeddel, Sean Kendrick! Csupán egy pillantást vetek rá, hogy lássam, még mindig nála van a feketetarka kanca, majd még egy másodpercig

rámeredek, hogy lássa, igenis észrevettem, hogy még nála van a feketetarka kanca – azután visszafordulok az óceán felé. Egymással harcoló lovak viharzanak el előttünk, kandúrok módjára morognak, karmolnak. Éles csengőszó hallatszik. Ezen a parton minden tengeri ló éhes a tengerre, éhes a vadászatra. Ismét a feketetarka kancára pillantok. Gorry rézzsinórral erősítette meg a kötőfékét, ami semmit sem használ, de lenyűgözően hat. – Benevezett a versenyre – közli Gorry. Dohányzik, és cigarettájával a hullámverésben álló lányra mutat. – Azon a pónin. Állítólag. A cigarettája szaga jobban csípi az arcom, mint a szél. Azon a pónin akar versenyezni? Egy hét múlva halott lesz. A feketetarka kanca a homokot kaparja. Szemem sarkából látom, amint ás, és hallom, ahogyan a fogát csikorgatja. Az a kantár az átka, ez a sziget a börtöne. Még mindig rothadó hústól bűzlik. – Nem tudom eladni ezt a kancát. Fogadd hálás köszönetemet érte! – gúnyolódik Gorry. – A szakvéleményed az oka, ugyebár. Nem tudom, mit válaszoljak. Ha az ember szörnyekkel kereskedik, fennáll a veszélye, hogy olyan rémségeset fog ki, amelyet senki sem bír elviselni. Megint kolompok csilingelnek, és elfordítom tekintetemet a partról; próbálok rájönni, honnan jöhet a hang. Nem az én kancáimtól származik; nem is a feketetarkától. Csak egy ló a rengeteg paripa között, de éles sürgősség cseng a hangban, ami a lelkemhez szól. Veszély dala szól a szélben, visszhangzik a csupasz, fehér sziklákon. Túlságosan sokan ülnek ma lóháton, akik igyekszenek bizonyságot tenni ügyességükről, készülődnek,

próbálják gyorsabbra fogni az iramot. Még nem jöttek rá, hogy nem a leggyorsabbak jutnak el a verseny napjáig. Csupán a megmaradt lovasok közül kell a leggyorsabbnak lenni. Hirtelen kiáltás és szörnyű, vonyító nyerítés hallatszik. Villámgyorsan megfordulok, és látom, hogy Jimmy Blackwell hirtelen ledobja magát szürkésfehér csődöréről, amint az állat a dübörgő hullámokba vetődik. Blackwell alig tud elgurulni két ágaskodó uisce kanca útjából. Idősebb, dörzsöltebb lovas, fél tucat Skorpió Vágtát túlélt már. – És még azt gondoltad, ez a kanca fog galibát okozni – morogja Gorry, majd felnevet. Fülelek, de a szememet is nyitva tartom. Blackwell még mindig a kerge kancák árjából próbál félrehúzódni. Csupán apró nézeteltérés támad két vad tengeri ló között, mégis fogak és paták csattognak mindenütt. Az egyik férfi megkísérli szétszedni őket, de túlságosan gyengéd. A vicsorgó fogak összecsattannak, és már nincsenek is ujjai. Valaki felkiált: Hé! – de semmi mást nem tesz hozzá; ingert érzett, hogy kiáltson valamit, de nem akad más mondanivalója. A tekintetem átsiklik mindegyiken – a vízre, ahol Blackwell csődöre félig szökell, félig úszik, a víz pedig fehéren tajtékzik körülötte. Szeme a sötétbarna pónira és a hátán ülő lányra szegeződik. Jajveszékelést hallok, először sikolynak gondolom, de azután a nevemet hallom: – Hol van Kendrick? Valaki meg fog halni. Leteszem táskámat a sziklák mellé, hogy ne legyen útban, és futásnak eredek, sarkamat mélyen a homokba vágom. Egyszerre

csak egy helyen lehetek, és a parton dúló harcot nem bírnám megfékezni. A tajtékzó hullámok között a sötétbarna póni mellkasig a vízbe merül, a fehér csődör felágaskodik előtte, patái a lány felé hasítanak. A lány kihozza a sötétbarna pónit az egyensúlyából, így mindketten megmenekülnek a patáktól, de végül a lovas is a jéghideg vízben köt ki. S éppen ez az, amit a capall uisce, ez a félelmetes, fakószínű, tengerhabszárnyú Pegazus akart. Kivillannak éles fogai – a halott korall színére emlékeztetnek. Hatalmas feje a lány felé csap, amint az kiemelkedik a vízből. Fogai a kapucnis pulóverbe akadnak, lábai rúgnak egyet, amikor újra elmerülni készül. Már a vízben gázolok, ujjaim elgémberednek a hidegtől, mialatt feléjük úszom, a veszélyes vízen keresztül. Gyötrelmesen lassan jutok előre. A lovas folyton víz alá merül, majd újra a felszínre tör. A tengeri csődör libegő farkába kapaszkodva húzom magam közelebb. Felmászom a hátára, és megmarkolom a sörényét. Nincs időm, hogy erei mentén vasat húzzak végig, vagy az óramutató járásával ellentétes irányban köröket rajzoljak a bőrére. Semmiféle suttogás nem hathatott rá. Csak arra marad időm, hogy kiragadjak egy marék pokolvörös magyalbogyót a kabátzsebemből, és prüszkölő orrlyukába nyomjam. Hatalmas lába görcsösen csapkod a vízben, és látom, hogy egyik térde megcsillan a lány feje mellett. Nem tudom, hogy a lovas a víz felett marad-e, hiszen a csődör most folyton fel-felhorkant, alga, medúzák és koralldarabok hányódnak orrából a magyalbogyón kívül, amint fuldokolva haldoklik. Minden erőmet arra kell fordítanom, hogy ne süllyedjek el én is vele. A csődör állkapcsa egyszerre felém lendül, tágra nyitva, és

egy dermesztő pillanatban hirtelen észreveszem, milyen érdes a szőr az állkapcsán, és hogyan gyöngyöződik rajta a sós víz. A látómezőm ezer színbe robban szét, és egyik sem az ég színe. Azután hangos csattanás kíséretében hirtelen visszatér a látásom, egy érzéssel együtt: a lány keze a víz fölé húzza a fejemet, orromat csípi az óceán sós vize. A fehér capallból immár semmi más nem marad, csak vízen lebegő sörénye; a hullámok a part felé hajtják a holttestét. A sötétbarna póni a parton áll, és nyihog a lánynak, magas, aggodalmas hangon. Vér vegyül a vízbe, és vér áztatja a homokot is, ahol az a férfi elvesztette az ujjait. Még mindig a nevemet kiáltozzák a parton, bár nem tudom, tőlem vagy nekem kérnek-e segítséget. A lány köhög, de nem jön víz a torkából. Reszket, de tekintete most is elszántan csillog. Megöltem egy gyönyörű, halálos, szeretett capall uiscét, magam is kis híján meghaltam, lázasan lüktet a vérem, de csak ennyit bírok odavetni a lánynak: – Minél messzebb kerüld el a póniddal ezt a partot!

16. FEJEZET – PUCK

Még mindig egész testemben remegek és erősen köhögök, amint az udvarunkra érek. Galamb minden árnytól összerezzen, minden mozdulata riadt, akár egy kisbabáé. Még háta mögött a kapu záródásának hangja is beugrasztja a kifutóba, combját maga alá rántva. Szerencsém van, hogy nem bénult meg. Becsukom a szememet. Szerencsém van, hogy nem halt meg. A csődörnek pusztán néhány pillanatába került, hogy fölénk kerekedjen, és csupán egy másodpercnek kellett volna még eltelnie, hogy örökre a víz alatt maradjak. A kapura támaszkodva várom, hogy Galamb megnyugodjon, és egyen egy kis szénát – ami nem következik be –, de csakhamar fázni kezdek csuromvizes ruháimban. Odabent lassan lehámozom magamról az ázott rétegeket, és száraz holmit veszek a helyükbe, ám még mindig vacogok. Meghalhatott volna. A konyhában megeszem egy narancsot és egy szelet

kenyeret, jó vastagon megkenve drága vajjal. A narancs annyira drága, hogy normális esetben anyám technikái közül vetettem volna be egyet, hogy minden gyümölcs olyan sokáig tartson, ameddig csak lehet. Anya néha narancstortát sütött, vajat vagy tortamázat ízesített a gyümölcs finom levével, hogy különleges nyalánksággal lepjen meg bennünket, a maradékból lekvárt párolt. Ha pedig egészben ettünk meg egy narancsot, legalább elosztottuk egymás között a gerezdeket. Mire azonban megeszem a lédús gyümölcsöt, már nem is vacogok. A fejem még mindig tompán lüktet, ahol a capall uisce térde megütötte. Megnyalom a mutatóujjamat, hogy a narancs levének utolsó cseppje se vesszen kárba, de csak az óceán sós ízét érzem, amitől még ingerültebb leszek. A mai volt az első napom Galambbal a parton, és ugyan mit sikerült elérnem? Homok fúródott bőröm minden pórusába, és lórúgástól sajog a fejem. Egyetlen napot sem bírtam ki anélkül, hogy meg kelljen menteni. Próbálom kiűzni Sean Kendrick képét a fejemből, de elmém folyton felidézi a fiú éles arcvonalát és tengervíztől rekedt hangját. Ahányszor újraélem a pillanatot, arcom belepirul a zavarba. Végighúzom kezemet a homlokomon – érdes a sótól –, és hosszan felsóhajtok. Minél messzebb kerüld el a pániddal ezt a partot! Fel akarom adni. Csak azért teszem mindezt, hogy nyerjek még néhány hiábavaló hetet a bátyámmal a szigeten. S miért? Gabe szőrén-szálán eltűnt, amióta csak bejelentettem, hogy indulok a vágtán. A tervem hirtelen ostobaságnak tűnik. Bolondot csinálok hát magamból az egész sziget előtt, talán meg

is öletem magam, sőt Galambot is egy olyan testvérért, aki még hazajönni sem méltóztatik! A lehetőség, hogy be is dobhatom a törülközőt, egyszerre ébreszt megkönnyebbülést és gyászos kudarcérzetet a szívemben. A gondolatát sem bírom elviselni, hogy visszamenjek a partra. Ám azt még kevésbé tudom elképzelni, milyen volna Gabe szemébe mondani, hogy mégis meggondoltam magam. Nehéz elhinni, hogy maradt még bennem némi büszkeség, de igenis maradt, és nincs kedvem elveszíteni. Kopogtatnak az ajtón. Nincs időm megigazítani a hajamat. Igazából nem hiszem, hogy rendbe lehetne szedni; jellegzetesen zsíros és tömött, mint a vízben fürdetett haj általában. A szívem mintha ólomból volna. Fogalmam sincs, ki kopogtathat az ajtón. Kinyílik; Benjamin Malvern áll a küszöbön. Tudom, hogy ő az, mert ki van függesztve egy kézjelezett fényképe a Fekete Szemű Lány kocsmában, a pult mögött. Megkérdeztem apát, miért lóg ott az a fénykép, mire azt válaszolta, hogy Benjamin Malvern sok pénzt áldozott a kocsma megnyitására. Én viszont továbbra sem láttam be, miért jó kitenni valakinek az aláírását a falra. – Itt van Gabriel Connolly? – kérdezi Malvern, amikor belép a konyhába. Nyitva tartom az ajtót. Thisby szigetének leggazdagabb embere áll keresztbe font karral a házunkban. Tekintete a telerakott konyhakredencről a nappali kandallója melletti roskatag fa- és tőzegkupacra siklik, azután a nyeregre, amelyet apám karosszékének háttámlájára tettem. V nyakú gyapjúpulóvert és nyakkendőt visel. Ősz haja van, de egyáltalán nem jóképű. Kellemes illatot áraszt, amire én rögtön megharagszom. Nem akarom becsukni az ajtót. Ha becsukom, azzal azt

üzenném, hogy én hívtam be, pedig nem így történt. – Jelenleg nincs itthon – felelem. – Ó! – mondja Malvern, és zavartalanul bámul körbe. – És te a húga vagy. – Kate Connolly – tisztázom, olyan tüskésen, ahogyan csak telik tőlem. – Igen. Azt hiszem, teázhatnánk egyet. Leül az asztalunkhoz. – Mr. Malvern – fogok hozzá komolyan. – Nagyszerű. Tudod hát, ki vagyok. Ezzel megtakarítunk némi időt. Nos, semmit sem akarok előírni neked, de hideg van odakint, és a nyitott ajtó nem igazán állja útját a szélnek. Becsukom az ajtót. A számat is bezárom, és inkább odateszem, főni a teát. Egyszerre vagyok sértett és kíváncsi. – Mi dolog hozza erre? – kérdezem. Nem örülök, hogy udvariasan cseng a hangom. Malvern szeme éppen a nyergemen volt, de rám emeli a tekintetét, amikor megszólalok. Kicsit megfélemlít. Egyébként csak pénzes öregembernek néz ki, de a szemében ravaszság ül. – Kellemetlen üzleti ügy – válaszolja, de igen kellemesen mondja. – Feltételezem, hogy vannak emberei a kellemetlen ügyek intézésére – jegyzem meg, és kissé szemtelennek érzem magam. – Kér cukrot vagy tejet a teába? – Vajat, tejet és sót kérnék. Odafordulok hozzá, biztos vagyok benne, hogy humort fogok látni az arcán. Tréfának azonban nyoma sincs szigorú vonásain. Nem is vagyok biztos benne, ha jobban belegondolok, hogy egyáltalán el tudnék képzelni humort ezen az arcon. Olyan arc, amelyet bankjegyeken tudnék inkább elképzelni. Odaadom neki

a teáscsészét, a sótartót és a kis vajtartónkat. Fogom a tejeskancsót, és leülök vele szemben. Figyelem, hogyan szel egy kis darab vajat a teájába, hozzá egy nagy adag sót, és tetőzi meg tejjel, mielőtt alaposan megkeveri. A forró folyadékon hab képződik. Úgy néz ki, mint amit egyszer egy tehénből láttam kijönni. El sem hiszem, hogy képes meginni, pedig nagyot kortyol belőle. Malvern ujjait a teáscsésze oldalára szorítja. – Az a te pónid odakint? – A lovam – helyesbítek. – Tizenöt arasz magas. – Jobb teljesítményre volna képes megfelelő táplálás mellett – mondja Malvern. – Ha kidobnád azt a gyenge szénát, több energiája volna. Kevésbé fújódna fel a hasa a szénától. Hát persze, hogy több energiája volna jobb szénán és gabonán. Nekem is sokkal több energiám volna, ha ennék valami mást is babon és almás süteményen kívül, de mindketten ugyanazon okból nem váltunk étrendet. Lassan kortyoljuk a teánkat. Egyre csak az jár a fejemben, hogy Finn mindjárt hazajön, és a konyhaasztalunknál találja Malvernt. Néhány morzsát halomba söprök a vajtartó mögött. – Szóval a szüleid meghaltak – mondja Benjamin Malvern. Leteszem a csészémet. – Mr. Malvern! – Ismerem a történetet – szakít félbe. – Nem erről akarok beszélni. Azt akarom tudni, mi következik a történetük után. Mihez kezdetek magatokkal ti hárman? Ugye hárman vagytok? Próbálom elképzelni, vajon a szüleim hogyan kezelnék a helyzetet. Mindig, bármilyen körülmények között udvariasak és higgadtak tudtak maradni. Én ezek közül csak az egyikben jeleskedem. Így szólok:

– Boldogulunk. Gabe a szállodában dolgozik. Finn és én alkalmi munkákat végzünk. Fazekasárut festünk a turistáknak. – Teára elég – bólint Malvern, de a szeme a spájz ajtaján nyugszik. Tudom, hogy látta, milyen üres, amikor elővettem a vajat. – Boldogulunk – ismétlem nyomatékosan. Malvern lenyeli az utolsó korty teáját. Fel nem foghatom, hogyan tudta ilyen gyorsan meginni azt a löttyöt anélkül, hogy be kellett volna fognia az orrát. Keresztbe tett karját az asztalra támasztja. Felém hajol, érzem kölnijének illatát. – Azért vagyok itt, hogy kilakoltassalak benneteket. Egy pillanatra semmit sem jelentenek számomra a szavak, azután talpra ugrom. A fejem úgy dübörög, mint az óceán, amikor a tengeri ló ficánkolt a hullámok között. Újra és újra elismétlem magamban a mondatot. Malvern folytatja: – Egy éve nem fizetett senki ezért a házért, és szerettem volna látni, ki lakik itt. Látni akartam az arcodat, amikor közlöm a hírt. Hirtelen az jut eszembe, hogy ezen a szörnyektől hemzsegő szigeten ez a gazember a legnagyobb szörnyeteg. Sok időbe telik, mire megoldódik a nyelvem. – Azt hittem, a házon már nincs teher. Nem tudtam. – Gabriel Connolly tudta. Méghozzá régen tudta – mondja Malvern. Hangja nyugodtan cseng. Figyelmesen követi arcom minden rezdülését. El sem hiszem, hogy teával kínáltam. Ránézek, és összeszorítom a számat. Biztos akarok lenni, hogy nem mondok semmit, amit később megbánhatnék. Mindennél jobban megdöbbent az árulás: Gabe pontosan tudta, hogy egy időzített bombában élünk, és nem szólt róla egy szót

sem. Végül kinyögöm: – És mit lát most az arcomon? Azt, amiért jött? Kihívás kerekedett a kérdésből, de Malvern nem jön zavarba. Enyhén bólint. – Igen. Igen, azt hiszem. Most pedig áruld el nekem: mire vagytok hajlandók, te és a testvéreid, hogy megmentsétek ezt a házat? Néhány éve komoly problémát okoztak a szigeten a kutyaviadalok. Unatkozó, részeges halászok arra nevelték a sziget kutyáit, hogy letépjék egymás pofáját. Most éppen úgy érzem magam, mint a sebesült kutyák egyike. Malvern belevetett a gödörbe, és a széléről kukucskál, most mihez kezdek. Látni akarja, vajon visszavonulok-e, vagy van bennem harci szellem. Nem adom meg neki az elégtételt, hogy megadást mutatok. Hirtelen kikristályosodik előttem a jövőm. – Adjon nekem három hetet! – kérem. Malvern nem kertel: – A verseny utánig. Eltűnődöm, vajon őrültségnek tartja-e, hogy egy magamfajta lány indul a versenyen, és hogy semmi értelme a hó végéig várni, hiszen úgysem lesz pénz, mivel vagy hullára utolsó leszek – vagy egyszerűen csak hulla. Minél messzebb kerüld el a pániddal ezt a partot! Szótlanul bólintok. – Esélyed sincs – közli Malvern, nem minden rosszindulat nélkül. – Azon a pónin. Miért éppen vele indulsz? Lovon, helyesbítek magamban. – A capall uiscék megölték a szüleimet. Nem gyalázom meg az emléküket azzal, hogy rajtuk lovaglok.

Malvern nem mosolyog, de szemöldöke elernyed, mintha fontolóra venné a szavaimat. – Igazán nemes. Akkor tehát nem azért határoztál így, mert senki sem adott neked esélyt egy capallon? – Lehetőségem lett volna ötödölni – vágok vissza. – De ellene döntöttem. Malvern végiggondolja a válaszomat. – Csak akkor üti igazi pénz a markodat, ha győzöl. – Tudom – bólintok. – Tényleg azt várod tőlem, hogy egy hiú ábránd miatt halasszam el a kilakoltatást? Azt reméled, hogy te és az a póni mindenki más előtt fogtok célba érni? Malvern buta csészéjére nézek, benne a buta teájával. Talán a szokványos tea nem elég érdekes? Ugyan ki issza vajjal és sóval a teáját? Senki, csakis az unatkozó vénemberek, akik sakkjátszma módjára uralkodnak a szigetükön. Ezt mondom: – Azt hiszem, magát érdekli, mi fog történni. Már így is várt tizenkét hónapot. Malvern hátratolja a székét, és feláll. Kivesz a zsebéből egy papírlapot, széthajtja, és az asztalra teszi. Hivatalos irat. Felismerem aláírását az alján. Az apámét is. Így szól: – Nem vagyok nagylelkű ember, Kate Connolly. Nem válaszolok. Farkasszemet nézünk. Két ujjal áttolja az iratot az asztalon. – Mutasd meg a bátyádnak! Visszajövök érte, amikor már meghaltál.

17. FEJEZET – SEAN

Mind félnek. Ülök a csónakban, félig hátrafordulva, a felügyeletemre bízott lovat figyelem. A fekete csónak törzsén hófehér betűkkel díszeleg: TENGERFEKETE. Mögötte úszik Fundamentális, egy pejcsikó, tele ígéretekkel. Sportló, százasokat adhatnak érte a szárazföldön. Biztos vagyok benne, hogy Malvern többek között vele akarja megkörnyékezni Hollyt. Fundamentális szőre sötét lett a víztől. Pár csapásonként vizet és levegőt fúj ki, de nem mutatja jelét annak, hogy fáradna. A csónak és a ló lassan halad előre a védett öbölben. A sziklák lejtősek, mintha egy gyermek tolta volna őket egymásra; felfogják a szél nagy részét és az ostromló hullámverést. A csónak motorjának hangja visszhangot ver. Máskor keserves feladat volna nekem ez a hétköznapi tréning a verseny havában. Ám a mai különös reggel után megkönnyebbülés itt ülni néhány pillanatig, amíg a gondolataim

feldolgozzák az eseményeket. Még most sem tudom elképzelni, mi járhatott a lány fejében. Feltekintek az öböl szája felé. Az egyik új ember, Daly áll őrt. A csónakmotor kattogása és Fundamentális hangos zihálása mellett képtelen vagyok kifürkészni a vadászó capall uiscék közeledtét. Ezt az öblöt viszont könnyű megvédeni: keskeny szája miatt egy ember őrt állhat, amíg egy másik edz. Az úszás kíméletes módja az erőfejlesztésnek, muszáj megkockáztatni. Dalynél lőfegyver van, amellyel ugyan nem menne sokra, de erős tüdővel is rendelkezik, így hát veszély esetén még időben jelezhet, hogy Fundamentálissal együtt kijussak a vízből. Daly a szárazföldről származik, fiatal és ideges. Jobban kedvelem az ideges, mint a nagyképű embereket. Neki kell most a szememnek lennie, a szemem pedig az öbölbe vezető, keskeny sziklanyílásra szegeződik. Fundamentális rendületlenül úszik tovább. Jelen voltam, amikor megszületett, bütykös csontokból és két hatalmas szemből álló kupac volt csupán. Nem néz rám, miközben úszik. A csónak mögött halad, az úszás az egyetlen célja. Van benne elég capall uisce vér ahhoz, hogy képes legyen az úszásra összpontosítani. Éppen úgy kell ügyelnem rá, mint ahogyan Daly őrzi az öböl bejáratát. Fundamentális addig úszna, amíg el nem süllyed. Holnap Malvern utasítására ki kell jelölnöm egy lovat Mutt számára. Minden évben, a verseny harmadik napján megkér, hogy döntsek – és minden évben attól félek, hogy Muttnak akarja adni Corrt. A gondolatát sem bírom elviselni. Fundamentális megrázza a fejét, mintha nedves sörényét akarná leszedni a tarkójáról. Hátrahajolok, hogy meggyőződjek,

nem fáradt még el. A vízben edzeni kíméletesebb, mint a szárazföldön, de nem akarom kimeríteni. Állítólag holnap vevők érkeznek, hogy megnézzék. Hirtelen nyugtalanság fog el. Nem értem az okát. Talán a lány miatt lehet; megzavarta többéves rutinomat. Vagy esetleg azért, mert Mutt a csizmámba vizelt. Ám az is lehetséges, hogy a víz sziklákat nyaldosó szintje tűnik különösnek, amint elindulunk visszafelé az öblön át. Talán túlságosan magasnak látszik. Az égbolt világos, és gyapjas felhők népesítik be; ha vihar lesz, akkor is csak napok múlva érkezik. Mégsem nyughatok. – Kendrick! Kendrick! A csónak motorjának zaja elnyeli a kiáltást. Csak másodperceim vannak, hogy meglássam a veszélyt. Daly a csónakstég mellett áll, a keskeny, félhold alakú partszakaszon, messze az öböl bejáratától. Nincs időm azon gondolkodni, miért nincs a helyén. A kiáltás tőle származik. A sziklán, ahol előzőleg Daly állt, most egy sötét sziluettet fedezek fel. Mutt Malvern. Engem figyel. Nem – egy másik pontra szegezi tekintetét a vízben, közvetlenül előttem. A vízfelszínen kirajzolódó, enyhe bemélyedésre, csupán tízlépésnyire tőlünk. Ismerem ezt a jelenséget, ezt a természetellenes hasadékor a tengerben. Semmiségnek tűnik, de ez történik a sós vízzel, amikor egy hatalmas test száguld keresztül rajta, közvetlenül a felszín alatt. Nincs már időnk, hogy a partra érjünk. Fundamentális rúg egyet hátsó lábaival, fejét hátraveti. Azután elmerül. Mutt Malvern mozdulatlanul áll az öböl szájánál.

A vízbe ugrom.

18. FEJEZET – SEAN

Nem a vízben úszom. Hanem vérben. Erőteljes, víz alatti viharfelhőkben kavarog körülöttem, miközben egyik kezem megtalálja Fundamentális gerincét. Másik kezemben azonban egy marék magyalbogyót szorongatok. Évekig sikerült elkerülnöm, hogy tengeri lovat öljek, ma pedig már másodjára tartok gyilkos bogyót a kezemben. Fundamentális gerince rémülten tekereg. Különös örvényt érzek a mélyben, amint egyik lába keresztülvág a lábam alatt, és az áramlat megrántja egész testemet. Előretapogatózom a sörénye mentén. A tüdőm szinte összepréselődik a mellkasomban. Nem látok semmit, azután kitisztul a látásom. Fundamentális szeme tágra nyílik, körös-körül csak a fehérje látszik, de nem lát engem. Áramvonalas, sötét capall uisce tartja állkapcsában a nyakát. Egy szaggatott sebből vörös vér patakzik. Az uisce ló lába keresztülszeli a sós vizet, simán, céltudatosan. Acélosan markolja a csődörcsikót, én pedig, az

apró, sebezhető idegen ebben a zord, vízi világban, nem jelentek számára fenyegetést. Lélegzetre van szükségem. Sőt egynél sokkal több lélegzetre van szükségem. Hosszan beszívom a levegőt, azután még egyszer és még egyszer. Magam előtt látom a capall két orrlyukát; hosszúak, keskenyek. A bogyók keményen és halálosan lapulnak a markomban. Végignézhetném, ahogyan megfullad. A két fej mellett azonban megpillantom Fundamentális sebének szélét. A csődör nagy, bátor szíve száguldó szívverésemmel egy ütemben pumpálja ki testéből az életet. Már nem lehet megmenteni. Láttam megszületni. Szépséges Fundamentális, a ritka csődörcsikó, aki olyan közel áll a tengeri lovakhoz, hogy éppen annyira szereti az óceánt, akárcsak én magam. Névtelen színek vibrálnak a látómezőm szélén. Sorsára kell hagynom.

19. FEJEZET – PUCK

Este Finn és én együtt várjuk haza a bátyánkat, ébren. Babot főzök – az a pokoli bab, mintha csakis azt ennénk –, és forrongok a bőrömben, tervezgetve, mit fogok a fejéhez vágni, amikor hazaér. Finn az ablakokat babrálja, miközben főzök, és amikor megkérdezem, mit művel, a viharról motyog valamit. Odakint az esteledő égbolt tiszta, leszámítva néhány magasan úszó, könnyed felhőt, amelyek elég vékonyak ahhoz, hogy keresztül lehessen látni rajtuk, messze a láthatárra. Rossz időnek semmi jele. Ugyan ki tudja, miért teszi Finn mindazt, amit tesz. Meg sem próbálom lebeszélni a bíbelődéséről. Várjuk, várjuk Gabe hazatérését, fortyog bennem az indulat az árulása miatt; hirtelen fellobban, majd szakadatlanul fortyog tovább. Lehetetlen ilyen sokáig őrizni a dühöt. Bárcsak elmondhatnám az öcsémnek, mi emészt, de Malvernről nem beszélhetek neki. Csak elkezdené csipkedni a karját, és a reggeli rituáléi még tovább húzódnának, mint egyébként.

– Mit szólnál – kérdezem mellékesen, miközben körbe-körbe forgatom a kis vajtartót, és az oldalára festett bagoly rám, azután Finnre, majd megint rám néz –, ha eladnánk a Morrist? Most miért nevetsz? Finn az egyik ablaktáblát próbálgatja, hangosan csörömpöl vele. – Nem is működik! – És ha működne? – Holnap megjavíthatom – válaszolja Finn homályosan. Most jövök rá, hogy kifogásnak használja az ablakot; kifelé bámul, azt lesi, nem jön-e Gabe. – Nem akarom, hogy odakint legyen, amikor komolyra fordul a vihar. – Eső, igen, persze – motyogom. – Az eladásáról beszéltem. Mit gondolsz? – Nos, azt hiszem, ez attól függ, miért akarjuk eladni. – Hogy Galamb jobb tápot kapjon az edzéshez. Gyötrelmesen hosszú szünet következik, mielőtt Finn válaszol. A szünet csendjében végigtapogatja ujjaival az egyik ablaküveg szélét, azután közel hajol, hogy háromujjnyiról is szemügyre vegye az üveg és a fa találkozását. A jelek szerint szívesebben fejezi be inkább a vízhatlanítással kapcsolatos kísérleteit, mint hogy folytassa a társalgást. Végül így szól: – Olyan drága a jobb táp? – Látsz valahol lucernát nőni ezen a szigeten? – Attól függ – vonja meg Finn a vállát. – Nem tudom, hogy néz ki. – Mint a poros fejed belseje. Igen, drága. A szárazföldről hozzák.

Kicsit rosszul érzem magam, amiért türelmetlenül felcsattantam. Nem Finn hibája, hogy ingerült vagyok; Gabe az oka. El sem hiszem, hogy ma este talán nem is tudom számon kérni rajta Malvern váratlan megjelenését. Nem várhatom meg ébren. Holnap reggel korán kell kelnem, ha vissza akarok menni arra a szörnyű partra. Finn szomorúnak látszik. Szörnyen érzem magam. Talán akad valami más tulajdonunk is, amit eladhatnánk, például azokat a haszontalan csirkéket, amelyek rendszerint kimúlnak, mielőtt levághatnánk őket vacsorára. Az összesért kapnánk talán egy bála szénát, de egy falat rendes gabonát sem. – A jobb eledeltől gyorsabb lesz? – A versenylovaknak versenylótápot kell enniük. Finn futó pillantást vet a vacsoránkra: bab egy darabka Dory Maud által adományozott szalonnával. – Hát, ha csak ezen múlik! Úgy mondja, mintha azt kértem volna tőle, hogy fűrészelje le a bal lábát. Ám tudom jól, hogy érez. Úgy szereti a Morrist, ahogyan én Galambot, és vajon mije marad, ha már nem bütykölheti a kocsit? Csak az ablakok, és abból mindössze öt van a házban. – Ha nyerek – ígérem neki –, elég pénzünk lesz, hogy visszavásároljuk. Arca még mindig szomorúságot tükröz, ezért így folytatom: – Sőt, elég lesz, hogy akár kettőt is vegyünk. Egy autót, hogy vontassuk vele a másik autót, ha leáll a motor. Halvány mosoly suhan végig a vonásain. Csendben leülünk és megesszük a babunkat a szalonnadarabkával. Szótlanul megesszük az almás sütemény maradékát is, Gabe számára

semmit nem hagyunk. Két ember ül az öt főre méretezett asztalnál. Nem tudom, hogyan fogok elaludni ezzel a méregcsomóval a gyomromban. Hát hol lehet Gabe? A lefejezett juhra gondolok, amelyet Finn és én találtunk úton Skarmouth felé. Honnan tudhatjuk biztosan, hogy Gabe túlórázik? Talán holtan fekszik az út szélén. S egyébként Gabe honnan tudhatja, hogy mi rendben hazaértünk, és nem éppen holtan fekszünk az út szélén? Finn mondja ki végül a szomorú tényt. – Mintha már el is ment volna.

20. FEJEZET- SEAN

Azon az éjszakán alvás helyett ébren fekszem az ágyamban, és mereven bámulom az égbolt kicsi, fekete, négyszögletes darabkáját, amely lakásom ablakából látszik. Már megszáradtam, de egészen a csontomig átfagytam, mintha lenyeltem volna az egész tengert, és bennem élne. Fáj a karom. Sziklákat tartok a magasba. Fundamentálisra gondolok, amint olyan céltudatosan úszott a csónak mögött. Nem, nem is erre gondolok. Fundamentális hátravetett feje jut eszembe, a szeme fehérje, ahogyan eltűnt a víz alatt, amely áthatolhatatlan köddé sűrűsödött körülöttem. Újra és újra a vízbe merülök. Újra és újra túl sötét, túl hideg van, túl gyorsan történnek az események – túl későn érkezem. Újra és újra látom Mutt Malvernt ott állni az öböl szájánál, a küzdelmet figyelve. Még nem hallottam Benjamin Malvern felől, de bizonyára fogok. Csak idő kérdése.

Kendrick! – visszhangzik fülemben Daly hangja; figyelmeztetett, de már elkésett. Nem bírok ágyban maradni. Felülök. A kabátom még mindig vizes és merev, ahol a radiátor vaskanyarulatára terítettem. Nem kapcsolom fel a villanyt, sötétben keresem meg a nadrágomat és a gyapjúpulóveremet, majd elindulok lefelé a keskeny lépcsőn, az istállókhoz. A főfolyosóra felszerelt három villanykörte fényes kört világít meg a padlón. Minden más árnyékba borul, amint lélegzetem hangja is szertefoszlik, mérhetetlennek tűnik a sötétség. A telivérek és az igalovak meghallják lépteimet a folyosón, és reménykedve felnyihognak. A szörnyűség után, ami ma délután történt, rájuk sem bírok nézni. Mindet láttam megszületni, ahogyan Fundamentális világra jövetelénél is jelen voltam. Mégsem tudom figyelmen kívül hagyni a hangjukat, miközben elhaladok mellettük. Lassan rágják a szénát, kopognak a patájukkal, lábukat viszketés csiklandozza. Szalma susog a szalmán. Békés, lovakra jellemző hangok a sötét éjszakában. Elsétálok mindegyik mellett, a folyosó végén nyíló istálló irányába, ahol Corrt találom. Éppen a fénykörön kívül áll. Alvadt vérre emlékeztet a színe. Nekitámaszkodom az istálló oldalának, és benézek az ajtón. A szárazföldi lovaktól eltérően Corr nem bíbelődik egész éjjel a szénával, és nem is sóhajtozik. Inkább az istállója közepén álldogál, teljes csendben, fülét hegyezve. A szemében különös fény ragyog, amely a telivérek tekintetéből mindig hiányozni fog: feszült, ragadozó figyelem. Rám néz a bal szemével, azután elsiklik mellettem a pillantása, és fülel. Esélye sincs a pihenésre; nyugtalanítja a

dagály hangja, a lóvér szaga a kezemen, és persze jómagam, amint feszülten ácsorgok előtte. Nem tudom, miért állt Mutt Malvern Daly helyén, és nem értem, miként gondolhatja, hogy el fogja kerülni éles eszű apja figyelmét a tény, miszerint a saját fia állt odafenn, amikor a capall uisce behatolt az öbölbe. Megint Fundamentálisra gondolok, tágra nyílt, elfehéredett szemére. Mutt hajlandó volt feláldozni a csődört, hogy árthasson nekem. A lehetőségért, hogy megkapja, amit akar. Mit vagyok hajlandó én kockáztatni a lehetőségért, hogy megkapjam, amit akarok? – Corr! – suttogom. A vörös csődör füle azonnal felém fordul. Szeme fekete és rejtélyes: az óceán darabkái. Napról napra veszélyesebbé válik. Együtt vagyunk veszélyesebbek napról napra. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Mutt Malvern szabadon lovagolhat a hátán, ha én elmegyek. Mutt azt hiszi, hogy Benjamin Malvern megfoszt a munkámtól a történtek miatt. Akár fel is mondhatnék. Elábrándozom az édes elégtételről: foghatnám minden félretett pénzemet, elhagyhatnám Malvernéket és minden földi javukat. Corr halk, éjjeli hangot ad ki a torkán. Alig hallható, mély vinnyogás. Víz alatti kiáltás. Ám amikor Corr ad ki ilyen hangot, irányfényként használja sajátos kommunikációnkban. Válaszra vár. Csettintek egyet a nyelvemmel, mire azonnal elhallgat. Egyikünk sem mozdul a másik felé, de egyszerre vesszük le a súlyt az egyik lábunkról. Sóhajtok, mire ő is mélyet sóhajt. Nem mehetek el Corr nélkül.

21. FEJEZET – PUCK

Az előző nap parti tapasztalatai alapján új tervet kovácsolok. Szembeszállok az árral, annak veszélyével, hogy tengeri lovak úsznak ki az óceánból, mintsem később, apálykor lovagoljak, amikor bizonyos, hogy tengeri lovak fognak fenyegetni a parton. Tehát öt órára állítom be az ébresztőórámat, és felnyergelem Galambot, mielőtt igazán felébredne. Gabe már elment. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán itthon volt-e. Kicsit még örülök is a veszélyes, sötét lejtőnek, mert útközben nem rágódhatom túl sokat azon, mit jelent számunkra a bátyám távolléte. Amikor a sziklák tövébe érünk, lassan kell továbbhaladnom, nehogy nekivezessem Galambot egy kőrögnek, amely a dagálytól duzzadó tenger mentén áll ki a homokból. A halvány fény megcsillan Galamb leheletén, amitől fehérnek, szilárdnak tűnik. Olyan sötét van, hogy jobban hallom, mintsem látom a tengert. Ssssssss, ssssssss – susogja, mintha csak dacos gyerek volnék, a

tenger pedig az anyám –, bár ha valóban ez a sötét víztömeg volna az anyám, inkább lennék árva. Galamb teljesen éber, szemét az árra szegezi; kicsit még mindig túl magas ahhoz, hogy komolyan nekifoghassunk az edzésnek. Amikor végre igazán megérkezik a hajnal, a tenger kelletlenül visszavonul, felad pár tucat lépésnyit a kemény homokból, hogy a lovasok azon gyakorolhassanak. Így némileg több helyük marad, hogy elkerüljék az óceánt. A hullámverés azonban most még vad és közeli, szinte egészen hozzá kell simulnom a sziklafalhoz. Nem érzem magam bátornak. Dagály, teljes sötétség, a csaknem novemberi égbolt – rengeteg capall uisce csatangol most Thisby körül az óceánban! Tudom, hogy Galambbal rendkívül sebezhetők vagyunk ezen a sötét parton. Akár most is rejtőzhet egy tengeri ló a hullámverésben. A szívem halkan lüktet a fülemben. Ssssssss, ssssssss – susogja a tenger, de nem hiszek neki. Megigazítom a kengyelt. Galamb feszülten figyeli a hullámok hangját. Nem szállok fel rá. Erőltetem a fülemet, hallom-e életnek bármiféle jelét, de csak az óceán susogását hallani. A tenger tükre hirtelen megcsillan, akárcsak egy sejtelmes mosoly; talán egy capall uisce kanyargó gerince volt. Galamb biztosan tudná. Bíznom kell benne. A füle továbbra is mereven ágaskodik. Óvatos, de nem lemondó. Megcsókolom poros vállát, hogy szerencsét hozzon, majd felszállok a nyeregbe. Olyan messze irányítom lovamat a partvonaltól, amennyire lehet. Ha túlságosan eltávolodunk a tengertől, a homokos part kavicsoknak és szikláknak adja át a helyét, ahol már lehetetlen lovagolni. Ha viszont túl közel merészkedünk – ssssssss, ssssssss.

Könnyed, lépdelő körökben melegítünk be Galambbal. Várom, hogy testem lassacskán ellazuljon, és elfelejtsem, hol vagyok, de lehetetlent kívánok. Akárhány tükröződés villan fel a víztükrön, mindnek láttán összerezzenek. Testem figyelmeztetőn kiált nekem a fekete óceán fenyegetéséről. Emlékszem a történetre, amelyet mindenkinek elmondanak a szigeten, amint az ember tizenéves lesz: a két tizenéves szerelmesről, akik titkon találkoztak a parton, és a hullámokba hurcolta őket egy lesben álló capall uisce. A felnőttek nyilvánvalóan megfelelő tanmesének tartották a skarmouthi ifjúság számára: ezt hallva talán megtanulunk csókolózni. A történet mostanáig sohasem tűnt hihetőnek számomra, akár az osztályteremben, akár a bárpult mellett mesélték el. Idelent a parton azonban ígéretnek hangzik. Ám semmi értelme most erre gondolnom. Bölcsen kell kihasználnom az időmet. Igyekszem hát úgy tenni, mintha odafent, a sáros legelőn lovagolnék. Galambbal végtelen percekig edzünk így, előbb az egyik, majd a másik irányba lépdelve, azután egyik irányba fogunk könnyű vágtába, majd a másikba. Közben meg-megállok, hogy füleljek. A sötétséget fürkészem, nem rejlik-e benne valami még sötétebb. Galamb lassan megnyugszik, én viszont nem bírom abbahagyni a remegést. Hideg a levegő, és nagyon feszült is vagyok. Alig látszik valami a hajnal pírjából – messze-messze sejlik a láthatáron. Hamarosan itt lesznek a többiek. Megállítom Galambot, és fülelek. Semmit sem hallani, csak: ssssssss, ssssssss. Egy hosszú-hosszú pillanatot várok. Semmi, csupán az óceán. Azután vágtába kezdek.

Galamb örömmel rugaszkodik előre, vidáman csapkod a farkával lelkesedésében. A hullámok egyetlen homályos, hosszú sötétséggé olvadnak össze mellettünk, a sziklák pedig alaktalan szürkeséggé változnak. Most nem hallom az óceán susogását, csak Galamb patáinak dübögését, és ziháló lélegzetét. A hajam kiszabadul a lófarkamból, arcomba csapódik. Apró csapások apró ostoroktól. Galamb szökell egyet, majd még egyet, pusztán a futás izgalmában, én pedig nevetek rajta. Megállunk, kicsit félrehúzódunk, azután visszaszáguldunk arra, ahonnan jöttünk. Látni vélek valakit a szikla tetején, aki figyel bennünket. Amikor megint odanézek, már senki sincs ott. Végiggondolom, mire jutottunk ma. Mindketten alaposan kifulladtunk, a tenger lassan visszavonul. A többi lovas még nem érkezett meg a partra, mi azonban már végeztünk mára. Talán ez működni fog. Nem tudom, milyen gyorsak voltunk, ám ebben a pillanatban nem is számít. Egy napra egy győzelem is elég.

22. FEJEZET – SEAN

A napnak ebben a szakában senki sem üldögél a teaház második emeletén. Rajtam kívül csak egy sereg alacsony, terítővel fedett asztal van jelen, mindegyiken lila bogáncs díszeleg. A helyiség hosszúkás, keskeny, mennyezete igen alacsony; mint egy kellemes koporsó vagy egy fullasztó templom. Minden enyhén rózsaszín árnyalatban dereng, hiszen mögöttem, a kis ablakokon, rózsaszín csipkefüggönyök lógnak. Én vagyok a legsötétebb alak a helyiségben. Evelyn Carrick, a tulajdonos fiatal lánya, megáll az asztalom mellett, és megkérdezi, mit kérek. Nem néz rám, és ez rendben is van, mert én sem nézek rá. A térítőn lévő, nyomtatott kártyácskát szemlélem magam előtt. Az étlapon néhány francia szó szerepel. Az angol leírások hosszasak, részletesek. Még ha teát akarnék is rendelni, akkor sem vagyok benne biztos, hogy felismerném. – Még várok – válaszolom.

Habozik. Szeme egy pillanatra rám villan, majd újra elfordítja rólam a tekintetét – mint a lovak az ismeretlen tárgyak előtt. – Elvihetem a kabátját? – Megtartom. – A radiátoron szárítottam éjjel, megmerevedett a sós víztől, de sár- és vérfoltok is sötétlenek rajta. Minden egyes nap rá van írva, amelyet a parton töltöttem. El sem tudom képzelni, amint fehér kezecskéjével hozzányúl. Evelyn bonyolult, hasznosnak tűnő mozdulatot tesz a szalvétával és a tányérral az asztal túloldalán, azután visszasurran a keskeny lépcső felé. Hallgatom léptei nyikorgását, minden lépés pattan és nyög. A magas, keskeny teaház az egyik legrégebbi épület Skarmouthban, közvetlenül a szatócsbolt és a postahivatal oldalához simul. Eltöprengek, vajon mi lehetett, mielőtt aprósüteményt kezdtek árulni benne. Malvern késik, pedig maga jelölte ki találkozónk időpontját. A találkozóra számítottam, bár a helyszínre nem. Megfordulok, és a rózsaszín függönyös ablakon át lepillantok az utcára. Már most is jár odalent néhány hosszú nyakú turista, a fesztivál előtt érkeztek, és hallom, amint néhány utcával távolabb dobosok gyakorolnak. Pár nap múlva minden asztal foglalt lesz a teaháznak ezen az emeletén, sőt még az utcák is. A fesztivált követően a többi lovassal együtt engem is végigvonultatnak a tömegen. Ha még van akkor munkám. Felhúzom kicsit az ingujjamat, hogy szemügyre vegyem a csuklómat. A reggeli edzés közben a megkeményedett dzseki érdesre dörzsölte a bőrömet. A lovak ma reggel harcba keveredtek, és közbe kellett lépnem. Bárcsak Gorry ne kínálná tovább eladásra a feketetarka kancát! Rossz hatással van a többire.

A lépcsőfokok pattognak és jajgatnak. Olyasvalaki mászik fel rajtuk, aki igencsak súlyosabb Evelynnél. Benjamin Malvern lépdel keresztül a helyiségen, majd megáll az asztal mellett, amíg fel nem állok az üdvözlésére. Malvern egész életében pénzes volt; külsejét ápolt rondaság jellemzi. Mint egy durva fejű, drága versenyló; fényes kabát, ragyogó szempár, hatalmas orr a túl húsos ajkak felett. – Sean Kendrick – mondja. – Hogy vagy? – Tűrhetően – válaszolom. – Milyen a tenger? – Tréfál velem, hogy együttérzést mutasson, mire én úgy teszek, mintha vicces volna, jelezve, hogy értékelem a fizetésemet. Halványan mosolygok. – Nos, mint mindig. – Leülünk? Hagyom Malvernt elsőnek leülni, azután követem a példáját. Felemeli az étlapot, de rá sem pillant. – Akkor hát készen állsz a hétvégi vágtára? A lépcső megint felnyög. Evelyn jön. Egy csésze habos folyadékot helyez Malvern elé. – Mit kér? – kérdezi megint tőlem. – Semmit, köszönöm. – Nem fog visszaélni a vendégszereteteddel, kedvesem – mondja neki Malvern. – Hozz neki egy csésze teát! Bólintok Evelynnek. Malvern láthatóan észre sem veszi, hogy elmegy. – Nincs értelme megtartóztatnod magad, a kellemetlen ügy éppen elég kellemetlenné teszi ezt a beszélgetést így is – csóválja Malvern a fejét. Beleiszik különös, habos teájába. Csendben, rezzenéstelenül várok.

– Szűkszavú ember vagy, Sean Kendrick – mondja. Odakint a gyakorlatozó Skorpió dobosok ütemes, gyorsuló ritmust vernek – éles ellentétet teremetve a mi halvány rózsaszín világunkkal. Malvern előrehajol, az asztalra könyököl. – Azt hiszem, nem meséltem még, hogyan kezdtem lovakkal foglalkozni. Vagy igen? A szemébe nézek. Folytatja. – Fiatal, szegény szigetlakó voltam, de akkoriban egy másik szigeten éltem. Semmit sem tudhattam magaménak, leszámítva a cipőmet és a horzsolásokat a testemen. Egy férfi a szomszédságunkban lovakat árult. Fejedelmi lovakat, pónikat, ugratólovakat és vágólovakat. Havonta volt árverés, és messzebbről érkeztek rá az emberek, mint amerre te valaha is jártál. Szünetet tart, csak hogy lássa, szomorú vagyok-e, amiért már gyökeret eresztettem ezen a szigeten. Amikor nem találja az arcomon, amit szeretne, így folytatja: – Megszerezte azt a csődört... Arany volt, mintha Midasz érintette volna meg. Tizenhét-tizennyolc arasz magas, a sörénye és a farka, akár az oroszláné. Ott állt az udvaron, valóságos mintaképeként annak, milyennek kell lennie egy lónak. Volt viszont egy bökkenő: senki sem tudott felszállni rá. Ledobott négy embert, megölt egy ötödiket, napi négy vagy akár nyolc bála szénát is megevett. Senki sem nyúlt volna egy meghághatatlan embergyilkoshoz azon az árverésen. Felajánlottam az embernek, hogy betöröm, munkáért cserébe, ha sikerül, és akkor soha többé nem leszek szegény. A lókereskedő azt mondta, nem tudja megígérni, hogy soha többé nem leszek szegény, de szívesen ad nekem munkát, amíg csak él.

Fogtam hát az arany csődört, és felkantároztam. Kötőt vágtam egy szűz ruhájából, letakartam vele a ló szemét, és felültem a hátára. Végigszáguldottunk a vidéken, a csődör vakon, én király módjára; amikor visszavittem, szelíd volt, nekem pedig munkám került. Mit gondolsz erről? Malvernre nézek. Ajkához dönti furcsa teáját. Érzem benne a vaj illatát. – Nem hiszek önnek – mondom. Amikor felszökik a szemöldöke, hozzáteszem: – Ön sohasem volt fiatal. – Én meg itt azt hittem, hogy nincs humorérzéked, Kendrick. Kis időre elhallgat, amint Evelyn elém teszi a csésze teámat. Tejjel és cukorral kínál, de a fejemet rázom. Malvern megvárja, amíg a lány lemegy a lépcsőn, mielőtt újra megszólalna. Szalvétával takarja le a teáscsészéjét, mintha holttest, nem üres csésze volna. – A fiam azt állítja, hogy megölted az egyik lovamat. Harag lángja érinti meg forró kézzel a felső ajkamat, a mellkasomat. – Nem tűnsz meglepettnek – állapítja meg Malvern. – Mert nem vagyok meglepve – felelem. Odakint a Skorpió dobosok már közelebb értek, hangosabban ütik a dobokat, és nevetés is vegyül a zajba. Az egyik hang különösen mély, gúnyos kuncogás, az a fajta, ami rosszallást vált ki mindenkiből, aki nem részese a tréfának. Malvern szemöldöke leereszkedik, felkapja a fejét, mintha tisztábban el tudná képzelni a kinti jelenetet, mint az én arcomat. A dobok most szándékosan patazajnak hangzanak. Kíváncsi volnék, vajon ismét maga előtt látja-e a csűr nagyságú

arany csődört, miközben egy idegen sziget tájain vágtat keresztül. – Quinn Daly elmondta, mit látott – folytatja Malvern. – Elmondta, hogyan edzetted fundamentálist az öbölben. Azt mesélte, hogy elgondolkodottnak tűntél. Úgy véli, az elméd messze járt a munkádtól, és sohasem vetted volna észre a vízben leselkedő veszélyt. Persze, hogy elmerengtem. Az a gyömbérszín hajú lány, a pónija, és a vérfoltok a parton az ádáz tengeri kancáktól, mind előttem lebegett. Nem tudom elképzelni, hogy Malvern ezért kirúgna, hogy bármiért is kirúgna – azután mégis el tudom képzelni. Pengeélen táncolok. Bámuló szemébe nézek. – Mit mondott még önnek Quinn Daly? – Állítólag Matthew felajánlotta, hogy felváltja az őrhelyén, és szemmel tartja az öblöt. A következő pedig, amit Daly látott, hogy Fundamentális elmerül, te pedig utánaugrasz. – Malvern összefonja kezét az asztalon. – De a fiam nem ezt állítja. Ellentmondanak egymásnak a szavaik. Te vajon mit mondasz? Összeszorítom a fogam. Nem nyerhetek. Lassan préselem ki a szavakat: – Nem beszélhetek a fia ellen. – Nem is kell – vágja rá Malvern. – A kabátodon látom, melyik történet igaz. Mindketten hallgatunk. Végül Malvern szólal meg: – Ismerem az észjárásodat. Mit akarsz az élettől? A kérdése készületlenül ér. Éreztem már úgy, hogy szívesen kiönteném valakinek a szívemet, de olyan még sohasem fordult elő, hogy az a valaki Benjamin Malvern lett volna. Semmivel

sem könnyebb azt elképzelnem, amint megvallom neki az álmaimat, mint hogy Malvern vallja meg nekem a saját kívánságait. Tekintetét rám szegezi, ám én csak ennyit mondok: – Tetőt a fejem fölé, kantárt a kezembe és homokot a lépteim alá. – Áramvonalas, rövidített igazság. – Ó, akkor tehát máris megvan mindened, amit csak kívánsz. Nem ülhetek itt a teáját iszogatva, miközben az arcába vágom, hogy leghőbb vágyam mielőbb megszabadulni tőle. – Hosszú idő telt el, amióta betörtem azt a csődört – mondja Malvern. – Nem tudom, kívülről hogy nézett ki az utam, amely erre a nyomorult szigetre vetett az óceán közepén. Nem tudom összehasonlítani Matthew útjával, hogy kiokoskodjam, a fiam vajon merre tart. Mutt Malvern sok úton járhat, de szerintem mindketten tudjuk, hogy egyik sem egy világhírű tenyészfarm moguljának születéséhez vezet. – Nos, rendben. Elég időt töltöttél már a lovakkal, hogy tudd, miként fognak szerepelni? – Malvern úgy érti, melyik tengeri ló lesz a leggyorsabb. – Már az első napon tudtam. Malvern elmosolyodik. Nem kellemes mosoly, de a kellemetlensége nem rám irányul. – Akkor hát melyik a leglassabb? – A pej kanca, a fehér folt nélküli – felelem habozás nélkül. Nem neveztem meg, mert még nem kapott nevet. Szeles és tengerőrült; azért nem gyors, mert nem leli örömét abban, amit a lovasa akar. Malvern megkérdezi: – És melyik a leggyorsabb?

Szünetet tartok, mielőtt válaszolnék. Tudom, hogy a válaszaim függvényében választja ki Mutt lovát idén novemberben. Nem akarok igazat mondani, de hazudni sincs értelme, végül úgyis rájön. – Corr. A vörös csődör. Malvern folytatja a kérdezősködést. – És melyik a legbiztonságosabb? – Edana. A pej a nagy fehér folttal. Malvern rám mered. Igazán rám néz, most először. Összevonja szemöldökét, mintha új fényben látna: a fiú, aki az istállója fölött cseperedett fel az évek során, és a lovait nevelte. A teáscsészémre bámulok. Megkérdezi: – Miért ugrottál be a tengerbe Fundamentális után? – A gondjaimra volt bízva. – Valóban a te gondjaidra volt bízva, de Malvern-ló volt. A fiamé volt. – Benjamin Malvern hátratolja a székét, és feláll. – Matthew Edanát kapja. Ereszd szabadon a másik pejt, ha nem hiszed, hogy jövő ilyenkorra formába lendül! Rám néz, visszaigazolást vár. Megrázom a fejemet. – Akkor ereszd szabadon! Te pedig... Néhány érmét dug a teáscsészéje széle alá. – Corron fogsz lovagolni. Minden évben feszülten várom, hogy ezt kimondja. S minden évben, amikor így dönt, mélyen megkönnyebbülök. Ám idén úgy érzem, mintha még mindig várnék.

23. FEJEZET – PUCK

Másnap ebédidőre rosszkedvem támad. Mire felkelek, Gabe már elment; erre úgy döntök, kezembe veszem a kezdeményezést, és megkeresem a Skarmouth Hotelben. A szállodában azt mondják, a mólókon van, a mólókon, hogy elhajózott, és amikor megkérdezem, melyik hajón, nevetnek, és azt válaszolják, talán olyanon, amelyiken bőven volt ital. Néha minden férfit utálok. Amikor hazaérek, arról morgok Finn fülébe, hogy a legjobb, ha soha többé nem állunk szóba a bátyánkkal. – Beszéltem vele ma reggel – közli Finn. – Mielőtt elment. A halakról. Sikerül visszafojtanom a dühömet, de éppen csak. – Ha legközelebb látod, beszélnivalóm van vele – csattanok fel. – Milyen halakról? – Tessék? – kérdezi Finn. Elgondolkodva mosolyog egy porcelánkutyára.

– Jaj, semmi – legyintek. Azután leviszem Galambot a partra a délutáni árhullám idejére. Ingerült és lomha, nincs kedve dolgozni. Természetesen bőven akadtak rossz napjai a múltban, de sohasem számított. Nem mintha ma számítana, de ha a verseny napján viselkedik így, akár ágyban is maradhatok. Amikor visszaviszem a házhoz, elengedem a kifutójában, és átlökök egy marék szénát a kerítés fölött. Csupán piszkos, száraz fű a szigetünkről, tudom jól, bár mostanáig nem igazán érdekelt. Rámeredek Galamb szénapocakjára, és kinyitom a ház ajtaját. – Finn! Nincs itt. Remélem, a nyomorult Morrist javítja. Kell lennie ezen a szigeten valaminek, ami még működik! – Finn! – szólítom megint. Semmi válasz. Bűntudatosan odasurranok a kredencen tartott kekszesdobozhoz, és megrázogatom a mélyén lapuló érméket. Megszámolom a pénzt, azután visszateszem a dobozba. Elképzelem, mire lenne képes Galamb jobb táppal. Újra előveszem a pénzt. Azt hiszem, ennyiért legfeljebb egyheti jobb tápot kaphatok, ráadásul minden pénzünk rámenne. Visszateszem az érméket. Úgyis elveszítjük a házat, hacsak nem teszek valamit. Ökölbe szorítom a kezemet, és a dobozra bámulok. Ráveszem Dory Maudot, hogy előlegezze meg a teáskannákat. Néhány érmét a dobozban hagyok, a többit a zsebembe tömöm. Finn és a valószínűleg még mindig lerobbant Morris nélkül esélyem sincs eljutni a Colborne és Hammond nevezetű boltba, a gazdakellékeshez, így hát a fészerhez veszem az irányt, félretolom Galambot, majd megfogom anya biciklijét. Ellenőrzőm a guminyomást, és imbolyogva lekerekezem az úton, kátyúkat kerülgetve. Boldog vagyok, amiért Finn

vihar-előrejelzése végül nem vált be, mert a Colborne és Hammond Hastowayben van, Skarmouth túloldalán. A sípcsontom máris sajogni fog az úttól, nem szükséges, hogy még esővízben is megáztassam. Lefordulok a kavicsos útról, rátérek az aszfaltra, ahol gyorsan hátrapillantok, hogy meggyőződjek, nem közeleg autó. Ritkán jön, de amióta Mooneyham atyát belökte az árokba Martin Bírd teherautója, óvatos vagyok. A szél egyenesen keresztülvág a dombokon, miközben hajtom előre a biciklit. Rá kell támaszkodnom a fuvallatokra, hogy fel ne boruljak. Előttem az út ide-oda kanyarog, hogy elkerülje a felszín leginkább félelmet keltő magaslatait. Apa azt mondta, hogy amikor az utat döngölték, úgy nézett ki, mint egy heg vagy egy cipzár, fekete csíkként húzódott a tompa barnaságban és a dombok zöldjében. Mostanra viszont az aszfalt és a ráfestett jelek is mind elhalványodtak, így az út is már csak a kanyargós, szögletes táj részének tűnik. Foltozás is látszik az aszfalton, ahol kráterek nyíltak rajta, amelyeket azután sötétebb kátránnyal tömtek be. Mintha álcázták volna a mélyedéseket. Éjjel szinte lehetetlen az úton maradni. Hallom, amint mögöttem motorzaj válik ki a szélből. Félrehúzódom, hogy elengedjem a közelgő autót. Ám ahelyett, hogy elhaladna mellettem, megáll. Thomas Grattont pillantom meg, nagy juhszállító teherautójában, amely fényszórói és díszrácsa miatt egészen úgy néz ki, mint amikor Finn éppen békaarcot vág. – Puck Connolly – szól ki Thomas Gratton az ablakon. Pirospozsgás, mint mindig. Már nyitja is az ajtót. – Hová igyekszel azon a biciklin? – Hastowaybe.

Fogalmam sincs, hogyan kerülök le a bicikliről, de mire észbe kapok, Gratton már be is emeli a platóra, és ezt mondja: – Én is oda tartok. Felismerem a jó szerencsét, ha belém rohan, így hát bemászom az anyósülésre, arrébb pakolok egy fémdobozt, egy újságot és egy angol juhászkutyát, mielőtt elhelyezkedem. – Különben is – teszi hozzá Thomas Gratton, amikor keserves nyögéssel beszáll a teherautója kormánya mögé, mintha nem is volna olyan könnyű –, vegyél kekszet! Nehogy én egyem meg mindet. Amint elindulunk az úton, megeszem egy kekszet, és adok belőle a kutyának is. Gratton felé sandítok, hogy észrevette-e, és ha észrevette, vajon bánja-e, de csak dúdol tovább, és úgy fogja a kormányt, mintha a szerencsétlen el akarna menekülni a markából. Elképzelem, amint Peggel rólam beszélgetnek, azon gondolkodom, vajon hiba volt-e beszállnom a kocsijába. Egy percig csendben utazunk – a teherautó úgy zötykölődik, mintha a motor ki akarna mászni a motorházból, vagyis a csend talán mégsem a legmegfelelőbb szó. Örömmel látom, hogy az utastér tele van köhögés elleni cseppek csomagolópapírjával, üres tejesüvegekkel és régi, recsegős újságlapok sárral összekent cafatjaival. A rendszeretettől mindig olyan érzésem támad, hogy a legjobb modoromat kell elővennem. A rendetlenség a természetes lételemem. – Hogy van a testvéred? – érdeklődik Gratton. – Melyik? – A hősies, a szekérrel. Akkorát sóhajtok, hogy a juhászkutya vigasztalón arcon nyal. – Ja, Finn.

– Eltökélt legény. Szerinted beáll valahová tanoncnak? Tanoncság a hentesnél – a legjobb dolog, ami történhetne. Fájdalmasan válaszolom: – Ki nem állhatja a vér látványát. Thomas Gratton felnevet. – Rossz szigetre született! A nemrég felfedezett juhtetemre gondolok: kellemetlen emlék. Azután eszembe jut, hogyan környékezi az öcsém Palssonék pékségét. Ha Finn tanonc lehetne valahol, biztosan azt választaná. Ott bőven mérhetné a sót a forró csokoládéjába. Fel kellene azonban venniük még egy tanoncot, hogy rendbe tegye utána a konyhát. – Ó, mi van itt? – kérdezi Thomas Gratton. Beletelik egy pillanatba, amíg rádöbbenek, mire gondol. Magányos, sötét alakot pillantok meg, aki az úttal párhuzamosan halad. Gratton megáll, és letekeri az ablakot. – Sean Kendrick! – kiáltja. Összerezzenek a név hallatán. Tényleg Sean Kendrick az: vállát behúzta a hideg miatt, sötét gallérját felhajtotta a szél ellen. – Mit keresel erre ló nélkül? Sean nem válaszol azonnal. Arckifejezése nem változik, de a vonásai hirtelen mégis mást sugallnak; mintha sebességet váltana. – Csak kitakarítom a gondolataimat. Gratton kérdéssel felel: – Hová takarítod ki őket? – Nem tudom. Hastowaybe. – Nos, akkor takarítsd ki őket a teherautómon. Ugyanarra tartunk. Egy pillanatra szíven üt a helyzet igazságtalansága. Felajánlottak nekem egy fuvart, erre éppen Sean „Kerüld el a

póniddal ezt a partot!” Kendrickkel kell megosztanom. Látom, hogy közben Kendrick is észrevett engem, és elbizonytalanodott, beszálljon-e – ami örömmel tölt el. Szeretnék rémületes lenni. Rámeresztem ádáz tekintetemet. Gratton arckifejezése bizonyára ellentétes üzenetet közöl, mert Sean Kendrick most visszatekint abba az irányba, amerről jött, azután elindul a teherautó másik oldalára. Az én oldalamra. Gratton kinyitja az ajtaját, majd rászól a kutyára, hogy másszon hátra. A kutya engedelmeskedik, de szemrehányón mér végig mindenkit. Az ülésére csusszanok – most, amikor már közvetlenül Gratton mellett ülök, érzem, hogy olyan szaga van, mint a citromos torokdrazséknak: tele van cukorkás papírral a padló. Mindeközben őrülten próbálok valami csattanós elmésséget kieszelni, amikor Sean kinyitja az anyósülés ajtaját. Valami olyat akarok a fejéhez vágni, ami egyszerre jelzi, hogy emlékszem, mit mondott nekem a parton, és azt is, hogy nem tett rám mély benyomást, egyáltalán nem félemlített meg – sőt, talán azt is, hogy okosabb vagyok, mint gondolná. Sean Kendrick kinyitja az ajtót. Rám néz. Visszanézek rá. Ilyen közelről nézve majdnem túl szigorú ahhoz, hogy jóképűnek lehessen nevezni: éles arccsontja, borotvaéles orra, sötét szemöldöke van. Kezét zúzódások borítják, bőre felrepedt a capall uiscékkel való munkától. Mint a sziget halászai, szemét folyton összehúzza a nap és a tenger miatt. Vadon élő állatnak néz ki. Nem barátságosnak. Egyetlen szót sem szólok. Beszáll az autóba. Amikor becsukja az ajtót, beszorulok Thomas Gratton

vastag lába – olyan pirospozsgás lehet, mint az arca – és Sean Kendrick kemény combja közé. Az utastér méretének hála vállunk szorosan egymáshoz simul; ha Gratton lisztből és krumpliból készült, hát Sean kőből, sodralékfából és talán a néhanapján a partra mosódó tüskés anemónákból. Elhúzódom tőle. Sean kibámul az ablakon. Gratton dúdol magában. A teherautó hátuljában a juhászkutya nyüszít. A jármű döcögése miatt csak szakadozott, elhaló nyöszörgés hallatszik belőle. – Hallom, hogy Mutt... Matthew... kicsit kiakadt azon, melyik lovat választottad neki – jegyzi meg Gratton kedélyesen. Sean Kendrick éles pillantást vet rá. – Ki beszél ilyesmit? Meglep a hangja, vagyis a hangja csengése, amikor nem a szelet túlharsogva kiabál, hanem csak beszél. Lágyabbnak tűnik tőle. Észreveszem, hogy széna- és lószaga van, mire rögtön szimpatikusabbá válik a szememben. – Pedig kiakadt! – bizonygatja Gratton. – A boltunkban rendezett patáliát az előbb. Azt mondja, szeretnéd, ha veszítene, és nem tűröd a versenyt. – Ja, az – válaszolja Sean elutasítóan. Hátrafelé tekint az ablakon keresztül. Elhaladunk az egyik Malvern-féle legelő mellett; gyönyörű tenyészkancák legelnek a zöld mező közepén. Gratton ujjaival a kormányon dobol. – Aztán persze Peg összeszidta. Sean megint kinéz az ablakon. Nem felel semmit, csak vár. Látom, hogyan húzza ki a helyzet a szavakat Grattonból, és hogyan kerekedik rajta felül lassanként Sean – én pedig megfogadom, hogy elsajátítom ezt a technikát.

– Nos, véleménye szerint, ha ő ülne azon a vörös csődörödön, ő is négyszeres bajnok lehetne. Peg megmondta neki, hogy fogalma sincs a lovakról, ha azt hiszi, csak a ló számít a versenyben. Kissé harapós kedvében van, mert a nap ma is keleten kelt fel. Hiszen ismered. Felnevetek, ami hirtelen emlékezteti Grattont, hogy én is itt vagyok, mert így szól: – Neked pedig, Sean, nincs is szükséged Mutt Malvernre, hogy verseny alakuljon ki. Hiszen máris éppen elég dolgod akad itt Puckkal! Megfogadom, hogy egyszer lassan megmérgezem Thomas Grattont. El akarok süllyedni az ülésemben, a legszívesebben teljesen eltűnnék. Ehelyett Seanra bámulok, kihívóan, hogy mondjon valamit. Semmit sem mond. Némán néz az arcomba, enyhén összehúzza a szemöldökét, mintha azt várná, hogy az arcomról leolvashatja az okokat, amelyek miatt félbe kellett szakítania az edzését. Azután megint az ablak felé fordul. Nem tudom eldönteni, hogy megsértődtem-e, vagy sem. Ha semmit sem válaszolok, az talán rosszabb, mintha valami szörnyűséget böknék ki. Thomas Grattonhoz fordulok, rá sem hederítve Sean Kendrickre: – Azt mondta, tanoncot keres? – Ez az igazság. – Na és Beech? Gratton ennyit felel: – Beech a verseny után a szárazföldre költözik. Kinyitom a számat, de hang nem jön ki rajta. – Beech, Tommy Falk és a bátyád mind egyszerre mennek. Köszönetet kell mondanom neked, Puck, hogy adtál nekünk még

egy pár hetet vele. Úgy hallom, a bátyád azért marad a verseny utánig, mert te is indulsz, és ezzel mindannyiukat visszatartod. Néha úgy érzem, mintha Thisby többi lakója többet tudna a dolgaimról, mint én magam. – Ez az igazság – mondom, megismételve iménti szavait. Komorabb hangulatom támad most, hogy tudom, Gabe nem egyedül megy. – De hát Tommy is indul, nem? – Igen, úgy döntött, hiszen úgyis itt lesz a verseny idején. – Bántja a dolog Beech miatt? – kérdezem Grattont. Miután kiböktem a kérdést, rájövök, hogy nem voltam túl tapintatos. De már nem tudom visszaszívni. – Ó, ilyen ez a sziget. Nem mindenki maradhat, hiszen akkor lepotyognánk a széléről. Nem igaz? – Thomas Gratton hangja nem illik könnyed szavaihoz. – És nem mindenki való erre a szigetre. Nekem például úgy tűnik, te ide való vagy. Nem gondolod? – Sohasem mennék el – jelentem ki elszántan. – Olyan, mint a szívem... vagy olyasmi. Bután érzem magam az érzelgősségem miatt. Az ablakon keresztül megpillantom a közelünkben az egyik kis sziklás szigetecskét. Kis, kék sziluett, túl kicsi, hogy lakják. Olyan fajta szépség, amelyhez sohasem lehet hozzászokni. Mind csendben vagyunk, mély csendben, azután Sean Kendrick így szól: – Van még egy lovam, Kate Connolly, ha capall uiscén szeretnél indulni.

24. FEJEZET – PUCK

Finn csendben méreget, miközben ujjaival lassanként morzsahalommá aprít egy kekszet. – Szóval Sean Kendrick elad neked egy tengeri lovat? A Fathom és Fiai hátsó helyiségében ülünk. Klausztrofóbiás lyuk, végigpolcozva barna dobozkákkal. A padlón alig fér el a kopott asztal, amely a közepén áll. A helyiségnek kevésbé van vajillata, mint az épület többi részének, inkább állott sajtra vagy dohos kartonra emlékeztető szagot áraszt. Amikor kicsik voltunk, anya gyakran letett itt bennünket néhány keksszel, amíg Dory Mauddal csevegett. Finn és én felváltva találgattuk, mi lehet a barna dobozokban. Vasáru. Kréker. Nyúlmancsok. Dory Maud láthatatlan szeretőinek intim testrészei. – Nem feltétlenül – felelem, és nem nézek fel a munkámból. Szignózom és számozom a teáskannákat, miközben egy csésze reménytelenül kihűlt teát szürcsölgetek. – Csupán megnézem. Nem is beszélt igazán eladásról.

Finn rám mered. – És én sem vételről – ripakodom rá. – Azt hittem, Galambon akarsz indulni. Ráírom a nevemet az egyik kanna aljára. Kate Connolly. Mintha iskolai dolgozatot írnék alá. Cikornyásabban kellene. Farkincát illesztek az Y tövére. – Valószínűleg rajta is fogok – bólintok. – Csak nézelődöm! Elvörösödöm, és nem is tudom, miért – ez feldühít. Remélem, hogy a fejünk feletti villanykörte halovány fénye és a polcok fölötti keskeny ablakokon át beszűrődő nappali fény nem árul el. Hozzáteszem: – Csak két napom maradt, hogy esetleg lovat cseréljek. Semmiből sem áll meggyőződnöm róla, hogy Galamb a megfelelő választás. – Részt veszel a lovasok parádéján? – kérdezi Finn. Ezúttal nem néz rám. Teljesen szétszedte a kekszet, és elkezdte valami kisebb, göcsörtösebb alakba gyúrni a morzsákat. A Skorpió Fesztivált minden évben egy héttel a lovak felbukkanása után rendezik. Csak egyszer vettem eddig részt rajta, és akkor sem maradtunk a parádéig, amely egyébként az est fénypontja: a lovasok hivatalosan nyilatkoznak a hátasukról, és a fogadás rendszerint őrületbe csap. Gyomrom görcsbe rándul az idegességtől, ha rágondolok. – Tényleg. Részt veszel? – Dory Maud hangja sodródik be a szobába. Az ajtóban áll, egyik szemöldöke ívbe szökken. A ruhája úgy néz ki, mintha lopta volna. Csipkeujjas, pedig Dory Maudnak egyáltalán nem olyan a karja, amelyhez illene a csipkeujj. Mérgesen ránézek. – Nem próbálsz meg lebeszélni róla, ugye?

– A parádéról vagy a versenyzésről? – Dory Maud közelebb húzza a harmadik széket az asztalhoz, és leül. – Amit nem értek – mondja –, hogyan pocsékolhat egy ilyen okos és dolgos lány, mint te, Puck, ennyi időt arra, hogy ütődött és halott legyen? Finn rámosolyog a kekszére. – Megvannak az indokaim – förmedek rá. – És azt se mondd nekem, hogy a szüleink szomorúak lennének miatta. Már hallottam. Mindent hallottam már! – Egész héten ilyen harapós volt? – kérdezi Dory Maud az öcsémet, aki erre sóhajtva bólint. Dory Maud újra hozzám fordul. – Apádnak nem tetszene, de az anyád... nos, szegény nem igazán mondhatna semmit. Féktelen volt, és az egyetlen dolog, amit nem próbált ki ezen a szigeten, a versenyzés volt! – Tényleg? – kérdezem, további tájékoztatást remélve. – Valószínűleg – válaszolja Dory Maud. – Finn, miért eszed azt a borzalmat? Úgy néz ki, mint a macskatáp! – Otthonról hoztam – sóhajt Finn. – Palssonéknál fahéjas csigákat kezdtek sütni éppen. – Ó, hát persze! – Dory Maud lefirkant néhány szót egy darab papírra. Kézírása olyan minősíthetetlenül olvashatatlan, hogy már-már azt hiszem, dolgozik rajta, hogy ilyen legyen. – Még az angyalok is megéreznék. Finn arckifejezése sóvárgó. Bűnösnek érzem magam a rakás széna és gabona miatt, amelyet éppen most vettem. Nem vagyok benne biztos, hogy jobb befektetés volt, mint a fahéjas csiga lett volna. – Kaphatnék előleget a teáskannákra, Dory Maud? – kérdezem. Elétolok egy szignózott, számozott példányt, hogy hangsúlyozzam a kötelességtudatomat. – A lóeledel nagyon

drága. – Nem vagyok én bank! De ha péntek délután segítesz felállítani a fesztiválsátrunkat, talán lehet róla szó. – Köszönöm – válaszolom, bár nem érzek különösebb hálát. Finn egy pillanattal később megszólal: – Nem tudom, miért nem Galambon indulsz. – Finn! – Nos, te mondtad! – Szeretném, ha volna esélyem pénzt nyerni – magyarázom. – Úgy gondoltam, segíthet, ha tengeri lovon lovagolok egy, tudod, tengeri lovaknak való versenyen. – Mhmm – jegyzi meg Dory Maud. – Pontosan – bólogat Finn. – Honnan tudod, hogy gyorsabbak? – Ugyan már, kérlek! – Éppen te mondtad nekem, hogy nem mindig futnak egyenesen. Nem értem, miért másítod meg most a véleményedet, csak mert holmi szakértő felajánlott neked valamit! Érzem, hogy megint kipirul az arcom. – Nem holmi szakértő. És nem ajánlott fel nekem semmit. Csak nézelődöm. Finn belenyomja hüvelykujját a morzsahalomba, erősen, hogy az ujja vége elfehéredik. – Azt mondtad, elvből nem lovagolsz rajtuk. Anya és apa miatt. Hangja visszafogott, mert a beszélgetésünknél jelen van Dory Maud is, és mert Finnről van szó, de tudom, hogy zaklatott. Lemondóan válaszolok: – Nos, az elvek nem fizetik ki a számláinkat.

– Nem nagyon nevezhető elvnek, ha csak úgy... csak úgy megváltoztatod. Egy nap leforgása alatt. Mintha... – De bizonyára semmi sem jut eszébe, amihez hasonlíthatná a viselkedésemet, mert hirtelen felpattan és elviharzik Dory Maud széke mellett, ki a szobából. Utánapislogok. – Mi? Micsoda? Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon. Dory Maud láthatatlan morzsákat seper le a papírjáról, és elmélyülten tanulmányozza a leírtakat. – A fiúknak – mondja – egyszerűen nem kenyerük a félelem.

25. FEJEZET – SEAN

Azon az estén felnyergelek egy Malvern Kis Csoda nevű kancacsikót. Azért hívják így, mert amikor megszületett, olyan mozdulatlan és csendes volt, hogy mindenki halottnak gondolta. Fáradt és megviselt vagyok. Valami nincs rendben a jobb karommal, az egyik ló ma kicsit megzúzta, és semmit sem kívánok jobban, mint hogy elbújhassak az ágyamban, és végiggondoljam, okos dolog-e találkoznom holnap Kate Connollyval. Rögtön két vásárló is érkezett azonban, nemrég szálltak le a hajóról, és híre jött, hogy meg kell nekik mutatnom kettőt a hároméves lovak közül, amíg világos van. Nem tudom, miért nem ér rá holnapig. Amikor kisétálok az esti aranyfényben pompázó udvarra, a vásárlók elé, meglepetten tapasztalom, hogy a másik kancacsikó, az Édesebb nevű, már kint van – és valaki ül rajta. Fél pillanatomba kerül csupán felismerni Mutt Malvern körvonalait – a gyomrom méltatlankodva felfordul. Három férfi áll a ló

mellett, mindannyian Muttra néznek, aki felém fordítja a fejét. Arca az árnyékban marad, de tudom jól, azt akarja, hogy lássam. Éppen eléggé bosszant, hogy azt képzeli, az ő feladata megmutatni Édesebbet, de amikor meghallom, amint azt mondja az egyik érdeklődőnek, mennyire szereti ezt a kancacsikót, csakis arra tudok gondolni, amikor az öböl bejáratánál állt, arra várva, hogy Fundamentálist a mélybe rántsák. Kis Csoda izgatott. Oldalra csusszan, azután keresztülvágtat az udvaron, ahol Mutt áll – mégpedig olyan hévvel, hogy Édesebb félreugrik előle. Kék árnyaink baljósan sötétlenek. – Sean Kendrick – üdvözöl George Holly boldogan. Nevem hallatán a másik két vásárló is felém fordul. Egyiket sem ismerem meg. Igencsak frissek lehetnek a piacon. – Sean bemutatja a másik kancacsikót – szólal meg Mutt atyáskodó arccal. Mosolyog. – Hiszen nem lovagolhatok kettőn egyszerre! Arról sem vagyok meggyőződve, hogy akár csak egyen is tud lovagolni egyszerre. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára vágtában. Az egyik vásárló a nevemet mormolja a másiknak, mire Mutt feléjük hajol. – Tessék? – Kendrick. Ismerős név. Mutt rám néz. – Én csak lovagolok – mondom. George Holly mosolya világít a sötétségben. – A versenyen is lovagol? – kérdezi az egyik. Bólintok. – A vörös csődörön – teszi hozzá Holly. – Azon a bestián, amelyiket az előbb láttátok.

Elismerően mormognak, és megkérdezik Muttot, ő melyik lovon indul. Mutt álla leesik. Nem is emlékszik Edana nevére. Még sohasem lovagolt rajta. Tudom, hogy ezen a ponton illene közbelépnem, mint Malvernék alkalmazottjának, és segítőkészen, szerényen kellene viselkednem, hogy megmentsem Mutt büszkeségét. Életem legnagyobb részében ezt tettem, és már érzem is ajkamon a szavakat, amelyektől Mutt megint kedvező fényben állhatna a látogatók előtt. A szavakat, amelyek emlékeztetik az ügyfeleket a Malvern-istálló hierarchiájában elfoglalt helyemre. Ehelyett így szólok: – A fehér foltos pej kancát, Edanát választottam neki. Azt hiszem, illenek egymáshoz. Az udvarra néma csend ül. Mutt testtartása feszült méltatlankodásról árulkodik, amint rám emeli a pillantását. A vásárlók egymásra néznek, Holly pedig a sarkán hintázik. Látom, hogyan fúródnak be szavaim Mutt bőre alá. Fékevesztettnek, veszélyesnek érzem magam. Kis Csoda valamitől összerezzen, egy helyben táncol. Patái csattognak, visszhangoznak az udvaron. Mutthoz fordulok. Elképzelem, ahogyan elmerül a vízben Fundamentális helyett. Corr fogai között. Elképzelem a paták alatt, az apám helyén. – Kezd sötétedni. Megfuttatjuk akkor a kancacsikóidat? Mutt szó nélkül megfordítja Édesebbet. A vágtapálya másfél mérföldes, és nyílegyenes. A lovak lelkesen lépnek rá, tudják jól, mi következik. Érzem Mutt hátamba fúródó tekintetét, és amikor ránézek, megrándul a szája. Ez a bemutató nem versenynek indult Kis Csoda és Édesebb között, de már sejtem, hogy elkerülhetetlenül az lesz.

Édesebb kiugrik. Kis Csoda csak egy pillanattal később iramodik neki, amint egy kissé megeresztem a kantárszárat. Végigszáguldunk a pályán, amelynek felszínét mélykék árnyak barázdálják. A levegő sivít a fülemben, hidegen, fájdalmasan. Az árnyak olyan sűrűk és sötétek, hogy mindkét kancacsikó igazi tárgyaknak véli őket, és felkapkodják lábaikat: láthatatlan akadályokon ugranak át. Mutt rám pillant, hogy lássa, milyen messze vagyok, de nem kellene ezzel törődnie: a sarkában loholunk. A kancacsikók váll váll mellett robognak végig a pályán. Ami a gyorsaságukat illeti, tudom, hogy egyformák, de azzal is tisztában vagyok, hogy a verseny csak felerészt múlik azon, milyen gyorsak a lovak. Több százszor voltam már ezen a pályán, több száz lovon, és tudom, hol kezdődik az emelkedő, hol puha a talaj a korlát mellett, és hol lassítanak le a lovak, hogy megfigyeljék az út mellett álló traktort. Mindent tudok Kis Csodáról is, amit tudni lehet róla: mennyire szereti kifullasztani magát, ha nem zabolázzák meg. Mennyire kell ösztökélnem, hogy tartson ki az emelkedőn is. S hogy kicsit meg kell lendítenem a lovaglópálcámat, hogy a feladatra összpontosítson, ne a traktorra. Mutt csak ahhoz ért, hogyan püfölje agyba-főbe a hátasát, miközben veszít. Tudom, hogy vissza kellene fognom Kis Csodát. Tudom, hogy hagynom kellene, Mutt és Édesebb végezzen elsőként. Érzem magamon a vásárlók tekintetét. Előrehajolok, és suttogok Kis Csodának, füle felém rebben, és eleresztem a kantárt. Még csak nem is igazi verseny. Kis Csoda elhúz Édesebbtől. Egy hosszal, két hosszal, három hosszal, néggyel, és alig zihál. Mutt leragad valahol a nedves

talajon a korlát mellett. Édesebb lassú és figyelmetlen. Megfordulok, felállok a kengyelben, és lovaglópálcámmal szalutálok Mutt Malvernnek. Tudom, hogy halálos játékot játszom. – Nem zsoké? – kérdezi Holly, ahogy kísérem vissza Kis Csodát az udvarra. – Csak lókedvelő – válaszolom.

26. FEJEZET – PUCK

Sean Kendrick azt mondta, hogy a Fell-öböl fölé magasodó szikláknál találkozzunk. Amikor azonban odaérek, a srácnak se híre, se hamva. A sziklák itt nem olyan magasak, mint a versenypart mellett, és nem is olyan hófehérek. Az öböl melletti part különös, nehezen megközelíthető hely, és amint Galambbal lemászunk a keskeny, egyenetlen ösvényen a partra, azt is tapasztalom, hogy nem való lovaglásra. A part itt sziklás és egyenetlen, a tenger pedig szoros ölelésben tartja. Apály van, mégis alig néhány lépésnyi ösvény marad a sziklák mellett, és máris ott csapong a féktelen tenger. Az a fajta hely, amelyiktől mindig óva intettek bennünket, hiszen bármikor kiugorhat a vízből egy ló, és el is tűnhet velünk a habokban, mielőtt az egyik hullám kiér, majd bejön a következő. Hirtelen belém ötlik a gondolat, vajon nem csínyből küldött-e ide Sean Kendrick.

Mielőtt eltöprenghetnék, tényleg képes volna-e rá, valami igazán csúnyát gondolva róla, hirtelen patazajt hallok. Nem tudom rögtön megállapítani, merről jön, de azután észreveszem, hogy fentről származik a hang. Nyakamat nyújtogatva felnézek. Magányos lovat pillantok meg, amint teljes hosszában elnyújtózik a vágtában, és patái tőzegdarabkákat vágnak a levegőbe. A paripát egy pillanattal hamarabb ismerem fel, mint a lovasát. Sean Kendrick szorosan a csődör hátára simul, egyként mozog a lóval. A vérvörös capall uisce eldübörög felettem keresztben; meglátom, hogy Sean nyereg nélkül ül a lován: ez a legveszélyesebb módja a lovaglásnak. Bőr a bőrön, szívverés a szívverésen – és semmi sem védheti meg az embert, ha a ló varázsa magával ragadja. Nem akarom megcsodálni őket, sem bevallani, hogy még sohasem találkoztam hozzájuk fogható párossal. Mégsem állhatom meg. A vörös csődör olyan gyors, hogy eláll a lélegzetem, a szívem pedig felgyorsul az elragadtatástól. Azt hittem, hogy az első edzésnapon látott lovak gyorsak, de paripát így mozogni még sohasem láttam. Sean Kendrick pedig a hátán, nyereg nélkül! Különös alak, persze, de az öregember, akivel a hentesnél találkoztam, helyesen szólt: rejlik valami különleges ebben a fiúban. Ismeri a lovait, de lakik benne ezenkívül még valami más is. Eszembe jut, milyen érzés volt az arcát fogni, amikor kiemeltem a vízből. Az a gondolat is belém villan, milyen lehet így lovagolni. Bűntudat hasít a szívembe, amint eszembe jut Finn az elveivel, illetve inkább az én elveimmel. Azokkal az elvekkel, amelyek átértékelődtek a házunk veszélybe kerülésével. Bárcsak könnyebben viselném ezt a rémes helyzetet.

Elindulunk hát visszafelé a szikla tetejére, Galamb egy kicsit felágaskodik. Még felfelé menetben is, azok után, hogy napokig sokat futott, most is izgatott, amiért mozoghat. Hallom Finn hangját a fülemben suttogni, miközben Galamb meglibbenti a farkát. Mire felérünk az ösvény tetejére, már tudom, mit fogok kérdezni Seantól.

SEAN Kate Connollynak se híre, se hamva, amikor a szikla szélére érek, pedig hosszú pillanatokon át szemlélődöm; nincs vesztegetnivaló időm. Kikötöm a pej kancát, kört rajzolok köré, majd beleköpök, Corrt pedig futni viszem. Ha Kate nem jelenik meg, legalább a saját lovamat megfuttattam. Izgatott, mozoghatnékja van ma, úgy örül a vágtának, mint én. Egy sirály szívére és egy cápa idegeire van szüksége az embernek, hogy végigvágtasson ennek a sziklának a tetején. Nem olyan magas persze, mint a versenypart fölötti sziklák, de innen lezuhanni ugyanúgy halálos volna. Egy capall uisce számára pedig a tenger hívó szava majdnem olyan erős harminclábnyira a tenger felett, mint harminclépésnyire a tenger mellett. Nem egy ember lovagolt már át a szikla szélén, azon a süllyedő hajón, rá a sziklákra, éppen az óceán mellett. Ezeken az alacsony sziklákon ültetett azonban először egy capall uisce hátára az apám. Nem azon a parton, ahol ő tanult meg lovagolni rajtuk. Apám ugyanis, mindig jobban félt a tengertől, mint a magasságtól. Szerintem mindkettő halálos, de ez nem jelenti azt, hogy

félek. Amikor visszafelé robogunk, és Corr magasan lebeg a hosszú sziklafű felett, meglátom Kate Connollyt, amint kis, sötétbarna pónija mellett áll. Kate haja olyan színű, mint a sziklafű, amikor az ősz vörös árnyalatba fordítja, arcára pedig szeplők fröccsentek, amitől első pillantásra sokkal fiatalabbnak tűnik. Különös varázsa van, egyszerre rosszkedvű gyerek és felnőttebb, vadabb, a sziget kietlen talaján termett virág. Nézegeti a holmimat – kápagombjára dőlt nyergemet, hátizsákomat, termoszomat, kolompomat –, ahol hagytam, és ez különös érzéssel tölt el, mint amikor a szél homokkal érdesre dörzsöli a bőrömet. Amikor Kate észrevesz, összevonja a szemöldökét, vagy legalábbis hunyorog. Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között. Ugyanaz a nyugtalanság fog el, mint az öbölben. Fundamentális megint elmerül, és én újra vele vagyok. Ám most nem fulladozom, kifújom tüdőmből a levegőt. Corrt megihleti a kanca jelenléte. Ahelyett, hogy lépésbe lassítana, szinte egy helyben üget, valósággal remeg az izgalomtól. Nem merek olyan közel kerülni a lányhoz, amennyire az udvariasság diktálná, ezért miközben Corr táncol alattam, öt lépésről kiáltom, hangosan, hogy a szél ellenére is jól halljon: – Hogy hívjalak? – Mi? Még egyszer megkérdezem: – Kate a neved, vagy nem? – Tessék? – Grattonéknál „Kate” áll a táblán, de Thomas Gratton nem így szólított.

– Puck – mondja a lány citromsavanyú hangon. – Becenév. Néhányan így hívnak. Nem ajánlja fel, hogy csatlakozzam ezekhez az emberekhez. A szél hosszasan, mélyen zúg a lábunknál, lelapítja a füvet, belekap a lovak sörényébe. Idefent furcsa módon mindig erősebb a halszag. Egy pillanat múlva Kate hozzáteszi: – Azt hittem, a szabályok értelmében a parton kell edzeni. Hirtelen nem értem, mire céloz, azután tisztázom a kérdést. – A part százharminc lépésnyi körzetében. Különös érzelem suhan át az arcán, és egy pillanatra úgy érzem, nem is kellene jelen lennem – csak Kate és a megvilágosodása. Az órámra pillantok. – Hol a másik ló? – kérdezi. A kancája megpróbálja megrágcsálni a haját, mire Kate szórakozottan rápaskol. A póni tettetett nemtetszéssel rázza a fejét. Bizalmas kapcsolatukról árulkodik ez a játék; mindketten nagyot nőnek a szememben. – Egy kicsit beljebb. Kate ránk néz. – Mindig ezt csinálja a lovad? Corr nem nyugszik. Nyaka ívbe feszül. Biztos vagyok benne, hogy nevetségesen fest, amint erőlködik, hogy elérje őket. Az uisce csődörök általában ennivalót, nem társat látnak a szárazföldi kancákban; ám néha-néha egy ilyen kanca megragadja a csődör fantáziáját, és az idiótát csinál magából. – A pej kanca rosszabb – felelek. Kate arckifejezése mintha humort sugallna. – Mesélj róla! – Szeszélyes, csuszamlós és szerelmes az óceánba – válaszolom. – Viharban fogtam, a sós víz miatt a bőrszíjaim túlságosan síkosak voltak. A felhők tengerré változtatták az

eget, és fordítva. A hidegtől elgémberedett ujjaim nem tudtak pontosan dolgozni. Belegabalyodott a hálóba a csónak mögött, amikor a hullámokkal lebegett a felszínen, nem messze a parttól. A helyi szóbeszéd szerint az esőben fogott capall uiscék nedvesek akarnak maradni, de én nem hittem el, amíg magam is meg nem tapasztaltam. – Rosszul hangzik – mondja Kate. – Az is. – Akkor miért vagyok itt? Az arcát tanulmányozom. Ez a kérdés azóta kínoz, hogy először megláttam a parton. – Mert capall uisce, és a versenyt capall uiscéknek rendezik. Elnéz mellettem, a szikla irányába. Szemöldökét összevonja, száját is összeszorítja. Van benne valami meg nem alkuvó – egyfajta düh, amelyet én a fiatalsággal társítok. – Eszem ágában sincs tengeri lóra ülni, ha nem lehetek biztos benne, hogy biztosabb választás, mint Galamb – jelenti ki. Csak miután egy jó darabig hallgat, tűnik fel nekem, hogy engem néz, és várja, hogy egyetértek-e, vagy sem. Nem vagyok biztos benne, mit vár tőlem. Nagyon jól tudhatja, mégis elmondom: – Nincs gyorsabb a capall uiscéknél. Kész. Nem számít, milyen edzésmódszered van, körözhetsz a hullámverésben, vagy bármi mással is próbálkozhatsz. Erősebbek a szárazföldi lovaknál, magasabbak is, és míg a kancád füvön él, a capall uiscék üzemanyaga a vér, Kate Connolly. Esélyed sincs. Ez mintha megerősítené eddigi vélekedését, mert határozottan bólint. – Rendben. Akkor hát versenyzünk egyet, vagy nem? Különös módon fogalmaz. A „vagy nem” kihívás, aminek

ellent kell mondanom, csak hogy minden a rendes kerékvágásban maradjon. – Versenyezni? Én a kancán, te Galambon? Kate bólint. A szél megint belénk kap, Corr pedig végre nyugton marad, amíg beleszagol. Esőt érzek a távolból. – Nem értem, mi értelme lenne. Szótlanul bámul rám. Malvernnél még két csapat lovat kell megvágtáztatnom. George Holly és még legalább két vásárló lábatlankodik a pajták körül, lovakat keresve, amelyek híressé tehetik szárazföldi istállóikat – legalább egy évre. Túl sok teendő vár, túl kevés az időm, mielőtt túl hamar beköszönt az októberi éjszaka. Nincs időm bolondozni, capall uiscével indulni egy póni ellen, amely bele sem nézhet Corr szemébe. – Nem kerül több időbe, mint ha én magam próbálnám ki – erősködik Kate. – Vagyis ha nemet mondasz, az kizárólag azért lehet, mert sért téged a gondolat. Így kerül hát sor a versenyünkre. Fogom a pej kancát, hátitáskámból kiveszek egy darab marhaszívet, Corrnak hagyom. Kate közben a kengyelét igazgatja, egyik lábát keresztbe vetve a pónin. Ilyet nem lehet tenni olyan lovon, amelyben nem bízunk: nem tudom, próbáltam-e valaha ilyesmit capall uiscén. Alattam a pej kanca izgatottan tekereg. Ugyanolyan nehéz tartani, mint a feketetarkát, bár nem annyira rosszindulatú. Inkább vízbe fojtana, mintsem felfalna. – Készen állsz? – kérdezi Kate, bár ezt a kérdést inkább nekem kellett volna feltennem. Szerintem szemernyi esélye sincs, hogy valóban akarja azt a lovat, amelyen most ülök.

– Addig a nagy, sziklás kitüremkedésig? Bólintok. Némán érvelek magamban: ez nem szükségtelenül teljesen elvesztegetett idő. Ha sikerül rábírnom ezt a pej kancát, hogy öt percig egyenesen fusson, akkor talán hajlandó vagyok újragondolni, amit Malvernnek mondtam. Gyűlölöm a gondolatot, hogy olyan lovat engedjek szabadon, amelybe időt öltem, márpedig ő rengeteget kívánt. Lehetséges, hogy mégsem volt igazam, és formába jön jövő ilyenkorra. Corrt évekbe telt betörnöm. –Jelre várunk? – kérdezi Kate, majd keresztülugrat a mezőn. A pej kanca utánalendül, igazi ragadozó, és hagyom futni, amíg felzárkózunk. Kate markolja Galamb sörényét, eleinte azt gondolom, csak azért kapaszkodik, hogy megtartsa magát, de azután észreveszem, csak el akarja kerülni, hogy a hosszú szálak az arcába és a kezére csapódjanak. Ilyen gondom nincs a pej kancával: sörényének legnagyobb részét már ledörzsölte magáról istállója ajtófélfáján, annyira kívánta a tengert. A két ló végigvágtat a füves sziklán, mindketten bizonytalanok az egyenetlen talajon. A pej kanca nem is igazán erőlködik. Nógatom, hogy nagyobb sebességre késztessem, hogy elhúzzon végre Galambtól, és vége legyen a nevetséges versenynek. A kanca azonban a lábam köré csavarja magát, ahelyett hogy elhúzódna tőlem. A szikla széléhez húz, inkább oldalra halad, mintsem előre. A szárazföldi póni pedig persze szép egyenesen halad előttünk. Hosszú másodpercekbe kerül, mire sikerül lovam fölébe kerekednem. Amikor végre úgy dönt, hogy futásnak ered, hamar felzárkózik. Kate sötétbarna pónija vidáman galoppozik. Fülét

felcsapja a futás örömében, farka is meg-meglibben, amikor izgalmában szökell egyet. Az én kancám nem összpontosít; de Galamb sem. Kate rám pillant, én pedig vágtára sürgetem a pej kancámat. A fülébe suttogok, egyre gyorsabban, és hallgat is rám, hirtelen előreront. A sötétbarna kancának esélye sincs. A szél süvítésén keresztül csattanást hallok magam mögött, és amikor hátrafordulok, megértem, hogy Kate nyitott tenyérrel hátranyúlva megpaskolta a kancája combját, jó erősen. Megragadta pónija figyelmét, és Galamb is nekilódul, mindent belead. Ám ennyi nem elég. Capall uiscémben több gyorsaság van, mint amiről a sziget pónijai valaha is álmodhatnak – elhúzunk, mégpedig gyorsan. Harminc hossz a különbség köztünk, mire a kitüremkedéshez érünk. A pej kanca megbotlik, de nem veszíti el az egyensúlyát. Karomra sár fröccsen. Sietve hátralesek, hogy lássam, hol tart Kate. Pónijával messze, messze mögöttünk jár. Nincs öröm ebben a versenyben. Nem gyönyör a könnyű győzelem. S mindenekfelett semmit sem jelent az olyan győzelem, amely a lovat nem érdekli. Ebben a pillanatban a szél felénk sodorja a tenger illatát. A pej kanca ellankad, azután megcsavarodik. Felveti a fejét, orrlyukait tágra nyitja. Suttogok neki, betűket rajzolok a vállára, de nem nyugszik meg. A szikla szélére vágyik. Az óceán erősen illatozik a szélben, és ettől elveszti a fejét. Kiügyeskedem a vasat a zsebemből, végighúzom az erei mentén – de semmi eredménye. Hátrahőköl, felágaskodik a levegőbe, és amikor látja, hogy nem rázott le a hátáról, úgy dönt, magával visz. Bőre forró, szinte szikrázik,

ahol hozzáérek. Semmit sem tehetek, ami elvonná a figyelmét. Látom magunk előtt a füves sziklát, majd még több füvet, azon túl pedig semmit, csak az eget. Felrántom a kantár egyik végét – veszélyes módja egy normális ló megállításának, hiszen az ember magára boríthatja, de a pej kanca rá sem ránt. Szilárdan harapja a kantárját, tüdeje megtelik tengeri levegővel. Tíz lépés a szakadékig. Fél szívdobbanásnyi időm van, hogy döntsék. Levetem magam a hátáról, vállam a talajba csapódik, majd gurulok, így a becsapódás ereje jobban szétoszlik. Mogyorószínű füvet látok magam előtt, majd a kék eget, azután ismét mogyorószínű füvet. Felkönyökölök, még éppen időben, hogy lássam, amint a kanca izmai megfeszülnek – és elrugaszkodik. Olyan közel mászom a szikla széléhez, amennyire csak merek. Nem tudom, elviselem-e a látványt, ahogyan szétzúzza magát odalent a sziklákon; de muszáj megnéznem. A pej kanca félelem nélkül vitorlázik át a levegőn – mintha csak egy szokványos ugrás volna egy akadály fölött. Már kevésbé néz ki lónak. Teste áramvonalasabbá válik. Nem bírok odanézni. Rettenetes csattanást hallok. A kanca eltűnik a hullámverésben, a farka az utolsó, amit látok belőle. Felsóhajtok, és zsebre vágom a kezemet. Nem tudom, túlélte-e az ugrást. Akárhogyan is történt, a nyergem odavan. Örülök, hogy nem az apámé volt, amely még ott van az udvaron; bár ez is kedves nyereg volt nekem. Két éve készíttettem magamnak: ritka fényűzés. Nem káromkodom, bár a csípős kifejezés már-már a nyelvem hegyén van. A vállamon forró lélegzetet érzek. Galamb. A másik oldalán Kate áll. Gyömbérszín haja kiszabadult a lófarokból. Galamb

kifulladt, de nem annyira, mint vártam. Kate lenéz a szikláról, és egy pillanatra összevonja a szemöldökét. Ujjával előremutat. Követem pillantását. Egy csillámló, fekete hát úszik a nyílt tenger felé. Szám legörbül. – Úgy látszik, győztél, Kate Connolly. Megpaskolja Galamb vállát, és így szól: – Hívj Pucknak!

27. FEJEZET – SEAN

Visszaérek az udvarra, és teljes felfordulást találok. A lovak fele nem jutott ki időben edzésre. Tüzes az istálló melletti kifutóban vár, állhatatosan rágja és szopja a kerítés felső lécét. Edanát egyáltalán nem vitték ki, és Muttnak nyoma sincs. Ha szeretne kihívni engem és Corrt az idei versenyen, rossz módját választotta. Folyamatosan kínoz az érzés, hogy elfelejtettem valamit. Végül rájövök, hogy két lóval indultam el, és csak eggyel térek vissza. Nem kell egy lovat sem lenyergelnem, a nyergemet sem kell eltennem. George Holly szembetalálkozik velem, amint beballagok az udvarra. Kezemben véres vödröt tartok, a capall uiscéket etettem. Csodás, vörös, lapos sapkát talált valahol, amellyel hátraszoríthatja a haját, és széles mosoly ragyog az arcán. – Jó napot, Mr. Kendrick! – üdvözöl vidáman, és felveszi velem a lépést az udvar macskakövein. – Jókedvűnek tűnik. – Tényleg?

– Nos, az arca úgy néz ki, mintha emlékezne egy bizonyos mosolyra – folytatja Holly. Lepillant a ruhámra; bal oldalamon mintha az egész sziget lenyomatát magamon viselném. Térdemmel a vízcsap pumpájába rúgok, és elkezdem öblögetni a vödröt a vízsugár alatt. – Ma elvesztettem egy lovat. – Gondatlannak hangzik. Mi történt? – Leugrott a szikláról. – A szikláról! Ez gyakran előfordul? A pajtában Edana mohó, türelmetlen vonyítást hallat. A tengerre éhezik. Tavaly ilyenkor Mutt már félholtra püfölte választott hátasát a parton. Most az udvar csendes nélküle: vihar előtti csend honol. A holnapi Skorpió Fesztiválra gondolok. Az idei lovasparádé rólam, Muttról és arról a bolond Kate Connollyról fog szólni. Elzárom a vízpumpát, és Hollyra nézek. – Mr. Holly, ebben a hónapban minden előfordul.

28. FEJEZET – PUCK

Ma este rendezik hát meg a nagy Skorpió Fesztivált. Csak egyszer vettem eddig részt a fesztiválon. Anya elvitt bennünket egy olyan évben, amikor apa kint volt a hajón. Apa általában nem helyeselte sem a fesztivált, sem a versenyt. Azt mondogatta, hogy az egyik huligántenyészet, a másik pedig kettővel több lovat ad a huligánok alá, mint amennyivel bánni tudnának. Mindig azt hittük, hogy anya sem helyesli az egészet. Abban az évben azonban, amikor biztos lett, hogy apa nem jön haza éjszakára, anya azt mondta nekünk, fogjuk a sapkánkat és a kabátunkat, azután megkérte Gabe-et, hogy leheljen életet a Morrisba (már akkoriban sem volt üzembiztos). A tiltott dolgokra jellemző lelkesedéssel gyömöszöltük be magunkat a kocsiba: Gabe a vágyott anyósülést kapta, Finn és én pedig hátul verekedtünk-pofozkodtunk. Anya kiabált velünk, és végigszáguldott a Skarmouth felé vezető keskeny úton. Úgy hajolt a kormány fölé, mint egy bajkeverő ló.

Azután megérkeztünk Skarmouthba! Mindenhol jelmezek, Skorpió dobosok, süvöltő énekesek. Anya csengőket, szalagokat és novemberi nyalánkságot vett – napokig ragadós volt tőlük a kezem. Mindenhol zaj, zaj, zaj, mígnem Finn, aki akkor még kis barika volt, sírva fakadt a zűrzavartól. Hirtelen Dory Maud perdült elő a semmiből, rémisztő átokmaszkjával, amit feltett Finnre. A lapos fogú szörnyálarc mögé rejtőzve ugyanolyan vad lett, mint anyánk. Az évek alatt, amíg ismertem anyát, gyakran láttam Galamb fészerét pucolni, edényeket mosni, fazekasárut festeni vagy éppen a tetőre mászni, hogy egy kalapáccsal visszaverje a meglazult cserepeket. Különös okból mégis, ha most anyára emlékezem, annak a fesztiválnak az éjjele jut eszembe – amint vadul táncol velünk körbe-körbe, mosolya felvillantja csillogó fogait, a tűznél különös fényben ragyog az arca, és énekeli a novemberi dalokat. Most, évekkel később, ismét elérkezik a fesztivál éjjele. Mehetünk, ha akarunk, mert nem él senki, aki megtilthatná nekünk. Furcsa, üres érzés. – Beindítottam a Morrist – jelenti Finn, amint belép a házba. Nagyobb érdeklődéssel figyeli a mosogatásomat, mint amennyire a mosogatás egyébként igényt tarthat. – Belekerült egy kis időbe! – Elhiszem neki; tetőtől talpig koszos és fekete. – Úgy festesz, mint a házilag fabrikált bűn – közlöm. – Mit művelsz? Ahelyett, hogy a fürdőszobába menne, és lecsutakolná magát, hozza a kabátját, amely apa széke mögé, a földre hullott. Megdörzsöli a homlokát. A keze fekete nyomot hagy a bőrén. – Félek leállítani a Morrist, különben esetleg be sem indul újra.

– Nem járhat egész éjjel! Az öcsém fejébe nyomja fodros sapkáját. – Fel sem foghatom, hogy anya téged tartott okos gyereknek! – Nem engem. Gabe-et hívta így – vetem ellen. Finn megfogja a kilincset, és csak most jövök rá, hová készül. – Várj... Azt hiszed, a fesztiválra mész? Finn megfordul, és jelentőségteljesen rám néz. – Gabe még csak nincs is itthon. Szerinted miért mennénk? Korán kell kelnem. – Mert ott kell véglegesítened a nevezésedet – magyarázza Finn. – Ez szerepel a te szabályjegyzékedben! Természetesen igaza van. Butának érzem magam, amiért elfelejtettem. A gyomrom a bokámig süllyed. Eddig legalább néhány lépésnyi tengervíz választott el azoktól, akik esetleg rosszallhatják, hogy beneveztem. Most mindössze néhány korsó sör fog elválasztani tőlük. Képtelenség megkerülni. S lehet, de csak lehet, hogy ma este Gabe is ott lesz. A sziget fennmaradó része biztosan. Szíves örömest abbahagyom a mosogatást, azután kelletlenül megkeresem szakadt, zöld kabátomat, és fogom a sapkámat is. Finn kivágja az ajtót. Most, hogy tudom, mit kell látnom, észreveszem, hogy szinte kibújik a bőréből az izgatottságtól. Finn sohasem látszik izgatottnak – csak felgyorsul. A Finn-nek általában lassan mozgó teremtmények. A Morris fenyegetően néz ki a sötétedő, rózsaszín égbolt alatt. A felhők fekete kezüket nyújtogatják a naplementében – Finn arca mégis ragyogó lámpásként világít a vezetőülésen, miközben vár rám. Eszembe jut, amikor Dory Maud félelmetes

átokmaszkja takarta az arcát, és elképzelem megint olyan boldognak. Az ujjai napokig ragadtak utána. – Várj! – kiáltok, majd visszafutok a házba. Kiveszek néhány vékonyka pénzérmét az egyre fogyó gyűjteményből, a kredencen álló kekszesdobozból. Megtalálom a módját, hogy visszatehessem. Akkor is, ha semmit sem eszünk a novemberi nyalánkságokon kívül ebben a hónapban. Visszafutok az autóhoz, és beülök a helyemre. A combomba nyomódik a varrás, ahol Finn megstoppolta az ülést. – Nem fog megállni alattunk ez az izé? Nem akarom, hogy lerobbanjunk valami kietlen mezőn sötétedés után, és benézzen hozzánk egy ló! – Csak a fűtést ne kapcsold be! – figyelmeztet Finn. Nem akarom tudni, hogyan indította el a kocsit. Legutóbb két férfinak kellett megtolnia, miközben Finn kormányzott. Végigdöcögünk az utakon, és Finn közli: – Fogadni mernék, hogy Gabe is ott van. Lefogadom, hogy a fesztiválon van. Erre a megjegyzésre az idegeim még inkább bizseregni kezdenek. Egész nap gyötört a gondolat, hogy végre szembesülök a bátyámmal Malvern kilakoltatási fenyegetése kapcsán. Ha Gabe a fesztiválon van, nem fog tudni elkerülni engem. – Hohó! Először azt hiszem, Finn hangját hallom, pedig nem az öcsém kiáltott, és nem is hiszem, hogy Finn valaha életében kiejtette volna a száján, hogy hohó. Ekkor veszem csak észre, hogy a Carroll fivérek azok. Mindketten fekete lumma módjára baktatnak a szürkületben. Jonathan a figyelmünket akarta felhívni a kiáltással. Finn imbolyogva megállítja a Morrist. Letekerem az

ablakot. – Bevisztek bennünket a városba? – kérdezi Jonathan. Válaszként Finn felrántja a kéziféket. Némileg meglep a bátorsága. Persze, szívesen felvettem volna Carrollékat, de Finnt félénkebbnek gondoltam. Egyre inkább felnő, miközben én oda sem figyelek. Ki kell kecmeregnem, hogy a két fiú beszállhasson. Jonathan mászik be először, és beletérdel Finn ülésének háttámlájába. Finn nyájasan figyeli a visszapillantó tükörben. Brian köszönetet mond nekem. Nem tudom, hogy a fuvarért-e, vagy mert beengedtem őket. Úgy tűnik, mintha a kocsi tele volna emberekkel. Mintha nem kettővel, hanem öttel növeltük volna a létszámot. Ismét útnak indulunk. Jonathan előrehajol, megfogja a vezetőülés két oldalát, és megkérdezi: – Nem tudod, mikor gyújtják meg a máglyát? – Gőzöm sincs – válaszolja Finn. Összerezzenek; egy kéz ragadja meg az ülésem hátoldalát. Halszag kíséri. – Jó estét, Kate! Hátrapillantok a kézre. Szép, szögletes kéz, még ha halszaga van is. – Jó estét! Jonathan megrázogatja Finn ülését. – Azt hiszem, idén már fogadhatok! Tudod, hogy tizenhat vagy tizenhét év? A korhatár? – Fogalmam sincs – válaszolja Finn. – Nos – folytatja Jonathan vidáman –, olyan haszontalan vagy, mint a vadkan cicije. Láttam, hogy tegnap felállítottad Dory Maud standját, Puck. Mit árul manapság? Kacatot.

Nem tudom, miért tette fel a kérdést, ha úgyis ő maga akarta megválaszolni. Brian az ablak felé hajol, közelebb hozzám, és a hangját is kicsit visszafogja. Hangja, akárcsak a keze, kellemes és szögletes, emlékeztet a régi szigeti tájszólásra, amelyen régen kellemesen el lehetett csevegni az időjárásról, vagy arról, hány szula volt a sziklákon a minap. Kisebb koromban gyakran álltam a fürdőszobában, amely nálunk harsányan visszhangzik, és megpróbáltam utánozni. Az R hangok merőben eltértek attól, ahogyan a szüleim beszéltek. – Hallom, hogy indulsz a versenyen. Igaz? Finn felkapcsolja a reflektorfényt, Jonathan pedig tovább locsog. A felhők vékony leple alatt hamar leszáll az éjszaka. Égett szag terjeng a levegőben. Remélem, nem a Morrisból jön. Így válaszolok: – Igaz. Brian semmit sem felel, csak halkan füttyent egyet, melódia nélkül – meglepetést vagy csodálatot szokás így kifejezni; azután hátradől az ülésén. Eközben Jonathan Carroll folyton egymaga kommentál mindent. Csak arra van szüksége, hogy Finn feje kicsit előrebiccenjen, máris felbátorodik a folytatásra. Abban sem vagyok biztos, hogy Finn tényleg biccent; lehet, hogy csak az út döccenéseitől rázkódik. Amint azonban a magaslatra érünk, még Jonathan is elhallgat. Innen néhány pillanatra látni az óceánt. Szürke és végtelen az ugyanolyan szürke égbolt alatt, és még ebből a távolságból is jól látom, ahogyan a hullámok széttépik egymást. Rengeteg eső zúdul a szigetre, és gyakran fordul elő vihar is, bár a mi időjárásunk nem hajlik a szélsőségekre. Mégis van valami riasztó abban, ahogyan a hullámok fehér tajtékot vetnek a sziklákon.

– Hohó! – mondja Jonathan megint. – Nézd! Nézz oda! Egy fej! Önkéntelenül is mindannyian odanézünk. A víz mozog, fekete, majd szürkéskék, azután ismét fekete, a hab rakott gallérként fehérlik a tetején; végül a habból kiemelkedve meglátjuk. Sötét lófej emelkedik a víz fölé, állkapcsa tágra nyitva. Azután, mielőtt a tenger elnyelhetné az első lovat, egy gesztenyebarna sörény szintén áttöri a vízfelszínt, és egy szemrebbenésnyi ideig megpillantunk mellette egy barna hátat is, amint a vízben kanyarog. Azután mindegyik eltűnik a víz alatt, a karomon pedig hideg borzongás fut végig. – Jó ezen az éjjelen a szárazföldön lenni – jegyzi meg Brian Carroll. Nem könnyedén, ahogyan a testvére mondta volna. A halszagra gondolok, amelyet magával hozott, az egyszerű módra, ahogyan megkérdezte, versenyzem-e. A versenyen való indulás talán nem tűnik olyan valószerűtlenül bátor dolognak olyasvalaki szemében, aki a puszta megélhetéséért halászik a novemberi tengerben. – Ha megfoghatnék egyet, azt a gesztenyebarnát választanám sóhajt fel Jonathan. – A vörösök mindig győznek. Brian így szól: – Úgy érted, Sean Kendrick győz mindig! Jonathan feszeng a helyén. – Szerintem a gesztenyebarnák gyorsabbnak látszanak. – Szerintem – mondja Brian – Sean Kendricknek köszönhetően néznek ki gyorsabbnak. Találkoztál már vele, Kate? Finnt szórakoztatja a Kate megszólítás, talán mert amikor Brian szájából hangzik el, felelősségteljesebbnek tűnök, mint amilyen valójában vagyok.

– Igen – mormogom. Kétszer találkoztam vele, amióta versenyeztünk, de semmivel sem keltette azt a benyomást, hogy szívesen beszélne velem. Ami azt illeti, valójában ellentétes üzenetet közvetített. Nem is az a fajta fiú, aki azt kiáltaná: hohó! – Különös srác – jegyzi meg Jonathan. – Csak egy tengeri ló ismerheti a capall uiscéket nála jobban! Brian Carroll hangja csodálatról árulkodik. – Most rosszabb barátokra is szert tehetnél, mint Kendrick, Kate. Bár gondolom, ezt már úgyis tudod. Csak annyit tudok, hogy amikor Sean Kendrick azon a pej kancán lovagolt, addig várt, amíg az majdnem a szikla szélére ért, mielőtt mentette volna a saját bőrét – és hogy a halottak is többet beszélnek nála. – Rád fogadnék – mondja Jonathan nagylelkűen –, ha nem őrá fogadnék. – Jonathan! – Ez most Brian, hangja figyelmeztetően cseng. Mintha érdekelne engem, kire fogad a félkegyelmű testvére. – Vagy Ian Privettre – ismeri be Jonathan. – Megvan még neki az a veszettül gyors szürke lova, tavalyról. – Skorpió dobütemet ver Finn támlájának hátán, azután előrehajol, hogy hozzám intézze a szavait. – A fogadás tiszta őrület odalent a kocsmában. Arra például, hogy megjelensz-e ma este a parádén. Hogyishíjják azt mondja, halott vagy, de ez nyilvánvalóan nem igaz. Szóval mit gondolsz te magad, Kate, jó tét vagy? Brian hangosan felsóhajt. Ezt válaszolom: – Ha a lovamnak a te száddal kellene szembeszállnia, esélyem sem lenne. Brian és Finn felnevet. Jonathan azt mondja, jó fej csaj

vagyok. Azt hiszem, ez bóknak számít tőle. Kinézek az ablakon. Az ég gyorsan feketedik a felhőcsíkok alatt. A távolban, ahol Skarmouth kuporog, vörösen izzó fény látszik, de a sziget többi része fekete és titokzatos. A sötétben nincs különbség a tenger és a szárazföld között. Emlékszem arra, ahogyan ma reggel fellovagoltam Galambon a szikla tetejére. Ahogyan a levegő csípte az arcomat, a tenger illata felgyorsította a szívverésemet. Tudom jól, hogy rémülettel kellene eltelnie a mai estének, a holnapi és a holnaputáni napnak, és így is van – de érzek valami mást is: izgalmat.

29. FEJEZET – PUCK

– A lovasok parádéja tizenegykor lesz – közli Brian Carroll. – Gondolom, már tudtad. Nem tudtam, de most már tudom. Tizenegy óra! Későn kezdődik. Az üres órákat a fesztivál zaja fogja kitölteni. – Meg kell keresnem a testvéremet – mondom Briannek. – A másik testvéremet. Igazság szerint talajt kellene keresnem a lábam alatt. Itt vagyok anyánk fesztiválján, de már nincs is anyám. Finn és Jonathan Carroll eltűnik a tömegben, és Briannel hagynak. Brian tüdejét jobban ismerem, mint őt magát. A gyomrom igazi hangyaboly az idegességtől. Azt hittem, hogy az előbbi kijelentésemmel elköszöntem, de Brian ezt válaszolja: – Rendben. Szerinted hol lehet? Ha tudnám a választ, három nappal ezelőtt beszéltem volna vele. Igazság szerint semmit sem tudok a bátyámról mostanság. Brian a nyakát nyújtogatja, hogy átnézzen a tömeg fölött –

Gabe arcát kutatja. A skarmouthi főutca elején állunk, ahonnan egészen a mólóig ellátok. Egy gombostűt sem lehetne leejteni. A tömeg csak ott oszlik kicsit ketté, ahol a Skorpió dobosok haladnak: messze lent, a víz közelében. Finom illat száll a levegőben, a gyomrom megkordul. Így szólok: – Valószínűleg olyan helyen, ahol nem keresném. Neked van még fivéred? – Csak lánytestvéreim – feleli Brian. – Három. – Hol vannak ma este? – A szárazföldön. Nyomaték nélkül mondja, és elgondolkodom, vajon megszűnt-e valaha fájni a hiányuk, vagy talán sohasem fájt. – Oké, ha ma este itt volnának, hol találnánk meg őket? – Nos – mondja Brian megfontoltan és lassan, alig hallhatóan a körülöttünk harsogó párbeszédek miatt –, vagy a rakparton, vagy a kocsmában. Nézzük meg? Hirtelen különös érzés fog el, amiért ebbe a párbeszédbe keveredtem Brian Carroll-lal. Elég közel áll hozzám, hogy halljam a hangját, és közben rám néz, hatalmasnak, szögletesnek, felnőttnek tűnik hosszú tincseivel és egy halászember izmaival. Kitartóan, állhatatosan bámul rám, amihez nem vagyok hozzászokva. Valami azt súgja, csak ugrat; én még kölyök vagyok, Brian pedig már majdnem férfi, de ekkor meglátom magam előtt a kezemet. Anya keze, nem egy kislányé, és tudom jól, hogy anyám vonásait is viselem. Belegondolok, milyen kevés idő kellhet ahhoz, hogy belül is olyan felnőttnek érezzem magam, amilyennek kívülről látszom. – Rendben – egyezem bele. Elindulunk lefelé a főutcán. Brian széles válla utat vág a

tömegben. Turisták törtetnek, mégpedig rengeteg, csupa ismeretlen arc. Van bennük valami finoman különleges, mintha külön fajt alkotnának. Orruk kicsit egyenesebb, szemük közelebb áll, szájuk keskenyebb. Olyan rokonságban állnak velünk, mint Galamb a tengeri lovakkal. A bátyámnak nyoma sincs. De hát hogyan találhatnánk meg ennyi ember között? Brian rendületlenül nyomul előre, lefelé, a mólóhoz. Csupa zaj, zaj, zaj. Dobszó és kiabálás, nevetés és ének, motorok és hegedűk. Végigtolakodunk egészen a rakpartig. Itt kicsit csendesebb, egyik oldalon az óceán, nem az emberek tömege hullámzik. A víz nyughatatlanul ostromolja a sziklafalat. A szokásosnál közelebb tombol, felnyúl felénk. Csend van, így hát hallom a sürgés-forgást a város feletti sziklákon. – Mi történik odafent? – kérdezem. – A máglya? Brian felsandít, mintha láthatna bármit is a lejtő oldalához tapadó épületeken kívül. – Igen, meg a tengerkívánságok. Mindössze annyit tudok a tengerkívánságokról, hogy Mooneyham atya szerint nem volna szabad belekeverednünk. Képtelen voltam több információt kiszedni anyából. – Neked volt már tengerkívánságod? Brian letaglózott arcot vág. – Nem, tényleg nem. – Mik azok egyáltalán? – A máglyáról vett széndarabbal kell egy cetlire írni. Írsz rá valamit, azután lelököd a sziklákról. – Nem hangzik bűnös dolognak. – Átok, Kate. Ezek átkok. Visszafelé írsz, és a tengerbe veted

a papírt. Lelkes vagyok, ugyanakkor szörnyülködöm. Rögtön azon töprengek, van-e olyan átok, amelyet ledobhatnék a szikláról. Elragadó figuraként képzelem el magam, amint körvonalaim kirajzolódnak a máglya előtt, és valami szörnyűséget vetek az óceánba. – Vad teremtés vagy, Kate Connolly – szólal meg Brian. – Látom az arcodon. Ebben korántsem vagyok biztos, de amikor felnézek, észreveszem, hogy Brian élénken fürkészi az arcomat. Hirtelen feldereng előttem a rettenetes gondolat, hogy talán megpróbál megcsókolni, és pár lépést hátrálok, mire rádöbbenek, hogy ő viszont tapodtat sem mozdult. Mosolyog rám, kedves, biztató mosollyal. Mégis lehetséges, hogy tényleg vad vagyok. – Gyere! – mondja Brian. – Nézzük meg, nincs-e errefelé! Folytatjuk utunkat a rakparton. Ételárusok következnek a ponyvák alatt, Brian nyilván azt gondolta, hogy itt lehet Gabe. Az árusoknál élénk üzlet folyik, amint keresztülkígyózunk a sorok között. Brian megint a nyakát nyújtogatja a testvéremet keresve, és megint furcsa érzés fog el, amiért ezt a nagyon is személyes kutatást egy családomon kívüli személlyel folytatom. Miért érdeke ez Briannek, miért Gabe keresésével tölti a fesztivált, semmint szórakozással? – Nem kellene erre pocsékolnod az estédet – mondom. – Szórakoznod kellene. Majd én keresem tovább. Brian lenéz rám. Azt hiszem, növekedett az este folyamán. Mire megtaláljuk Gabe-et, olyan magas lesz, mint a Szent Kolumbán-templom odafent a dombon, és létra fog kelleni, hogy beszélgethessünk. – Szórakozom. Akarod, hogy elmenjek?

Nem hiszek neki. Láttam embereket szórakozni, és az inkább dudálással, rohangálással és esetleg a térd lesúrolásával jár. Ez a kutatás talán érdekes, de nem szórakoztató. – Csak bűnösnek érzem magam, amiért feltartalak. Brian nyel egyet, és tekintete ismét átsiklik a tömeg fölött, mintha Gabrielt keresné. – Az utolsó lány testvérem tavaly költözött a szárazföldre. Normális esetben vele volnék most itt. – Gabe is azt mondja, hogy elmegy. Kiszökött a számból az igazság, mielőtt észbe kaphattam volna, és rögtön el is tudom képzelni, miért mondtam ki. Miért említettem most meg Brian Carrollnak, ha még Finn-nel sem beszéltem róla? A legrészletesebb párbeszéd, amelyet Brian Carroll-lal valaha folytattam, arról szólt, hogy rá fogok köpni az egyelőre meg nem ásott sírjára – és most minden családi titkomat kiteregetem előtte. – Vagy úgy – bólint Brian. Kiáltani akarok. Nem mondta meg nekünk, amíg kénytelen nem volt! – de az már végképp családi titok volna, ezért inkább összeszorítom a számat. Bárcsak ne jöttem volna el! Bárcsak otthon lehetnék! Bárcsak Brian Carroll ne figyelne engem egyre magasabbról! Keresztbe fonom a karomat, és kezemet a hónom alá dugom. Amikor megtalálom végre Gabe-et, jól szemen öklözöm. Brian Carroll mintha nem is észlelné a vívódásomat. Hozzáfűzi: – Azt hiszem, úgy mondta, hogy Tommy Falkkal és Beech Grattonnal megy. A düh kiugraszt a számon egy fojtott kis hangot. – Persze! Mindenki tudja! Mindenki elmegy. Te is elmész a

szárazföldre? – Nem – válaszol Brian komolyan. – Még az ükapám segédkezett ennek a mólónak az építésénél, és én nem hagyom itt. Mintha házas volna a mólóval. Ettől hirtelen fáradtnak és ingerültnek érzem magam. – Ugyan már! – legyint Brian, mintha most végre észrevette volna az ingerültségemet. – Gyere, keressük a kocsmában! Oda indultam volna. Lehet, hogy ő is ott van. Ott rejtőznek el néha a helybeliek. Ha semmi mást nem érünk el, legalább egy pillanatra megmenekülünk a hidegtől. Visszaindulunk a tömegen keresztül a Fekete Szemű Lány kocsmához. A zöld homlokzatú épület ajtajai tárva-nyitva állnak. Mindig is úgy találtam, túl előkelő ez az épület kocsmának, csupa csiszolt fa, gyűrött bőr és sárgaréz díszítés. Hihetetlenül tiszta, és a nap legnagyobb részében hihetetlenül üres is. Azután este, amikor a tengerészek végül megunják a józanságot, a kocsma megtelik, zajos lesz, és kitárulkozik az utcára, hogy a rakpartra okádjon. Ma estig sohasem jártam a kocsma utóbbi változatában. Teljesen más módon zsúfolt, mint az utca. Sűrű, füstös, forró klausztrofóbia, tele kiabálással, nevetéssel, és – kétségbeejtő módon – néhol még a nevem is elhangzik. – Hé, nicsak, nem a mi Kate Connollynk az? – kiáltja egy ember az ajtó mellett állva. A nevem említésére még néhány fej felém fordul, és olyan érzésem támad, mintha mindnek több mint egy pár szeme volna. – Kate Connolly! – kiáltja egy másik férfi is boldogan, a bárpult mellett. Lecsusszan a székről, hogy közelebb jöjjön. Mellkasa, akár egy hordó, haja gyömbérszínű, erős fokhagyma-

és sörszagot áraszt. – A tyúk a kakasok között! Brian megfogja a karomat, nem gyengéden, és másik kezével a kocsma hátsó része felé mutat. Azután a férfihoz fordulva így szól: – Az ám. Na, hát akkor, John. Mit gondolsz az árhullámról? Vajon lesz vihar? Felismerem a mentési kísérletet, ha látom, így hát beljebb tolakodom a kocsmába, minél távolabb tőlük. Átkutatom a kocsma hátsó részét, és ott, az egyik sarki fülkében, megtalálom Gabe-et. Előrehajolva ül, előtte egy korsó, hosszú ujjai pók módjára szétterülnek az asztalon, éppen magyaráz valamit. Amikor felnevet, bár nem hallom, arckifejezése sokkal lazábbnak, nyersebbnek tűnik, mint amilyenre emlékszem. Kígyózik bennem a düh. Brian még mindig fedez, ezért átrontok a füstön, és Gabe széke mellett, a vállánál állok meg. Megvárom, amíg észre nem vesz. Tommy Falk – pocsék összeesküvő – máris meglátott az asztal másik végéről, és rám villantotta csinos mosolyát. Ám Gabe egyre csak mutogat. – Gabe! – mondom. Zavar, hogy úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki apja székénél áll, és az újságolvasását szakítja félbe. Bátyám megfordul. Nem is tudom, bűntudatos-e az arckifejezése. Most, amint alaposan szemügyre veszem, látom már, hogy egyáltalán nem az. Csak ennyit mond: – Ó, Puck! – Igen, ó, Puck! – El sem hiszem, hogy indulsz a versenyen – szól közbe Tommy. Két üres pohár áll előtte, mondanivalója összefolyik egyetlen, erőlködés nélküli szóba. Nem tart igazi szünetet a szavai között, csak „sz” hangok hallatszanak. – Láttalak ott

azon az első napon. Az első lány valaha! Egészségünkre! – Ne bátorítsd! – torkolja le Gabe kedélyesen. A lélegzete alkoholszagú. – Részeg vagy! – mondom neki. Gabe ekkor Tommyra pillant, azután vissza rám. – Ne légy buta, Kate! Egyetlen ital volt. – Apa nem akarta, hogy igyál. Azt ígérted neki, nem fogsz! – Hisztérikus vagy. Nem érzem magam hisztérikusnak. – Beszélnem kell veled. – Oké – Gabe meg sem mozdul. Látom a testhelyzetén, mennyire tudatában van annak, hogy Tommy figyel, és igyekszik úgy fordítani a beszélgetést, hogy okosnak tűnjön. Odahajolok hozzá. – Négyszemközt. Leginkább az arckifejezése fáj nekem. Egyik szemöldökét felvonja, mintha még mindig azt hinné, túlreagálom a dolgot. Tenyerét a mennyezet felé emeli. – Itt nemigen lehet négyszemközt csevegni. Nem várhat? A karjára teszem a kezemet, megragadom az ingét. – Nem. Már nem. Beszélnünk kell. Most rögtön. – Azt hiszem, mennem kell, Tommy. Visszajövök. – Mutasd meg neki, Puck! – kiáltja utánunk Tommy, és öklével a levegőbe csap. Ebben a pillanatban gyűlölöm Tommyt, az egész jóképű lényét. Még csak rá sem nézek. A kocsma leghátulján lévő ajtóhoz vezetem Gabe-et. Apró vécébe nyílik, ahol friss hányás szaga terjeng. Becsukom Gabe mögött az ajtót. Bárcsak volna egy pillanatom összeszedni a gondolataimat, visszaemlékezni, pontosan hogyan is akartam számon kérni rajta a történteket – de úgy tűnik, mintha minden mondanivalómat

kizártam volna a helyiségből. – Milyen lakájos! – jegyzi meg Gabe csúfondárosan. A mosdó fölött egy könyv méretű tükör függ. Örülök, hogy látom benne magam. – Hol voltál? Gabe úgy méreget, mintha nevetséges kérdést tettem volna fel. – Dolgoztam. – Dolgoztál? Állandóan? Egész éjjel? Gabriel áthelyezi súlyát a másik lábára, és a mennyezetre bámul. – Nem voltam oda egész éjjel. Csak ennyiről van szó? Nem csak ennyiről lett volna szó, de már nem emlékszem, mit akartam a fejéhez vágni. A gondolataim szétszóródva, szilánkokban hevernek a lábam körül. Most csakis arra a vágyra tudok gondolni, hogy ököllel szemen vágjam, de hirtelen belém ötlik a legfontosabb dolog. – Benjamin Malvern eljött hozzánk a héten. – Hmm. – Hmm! Azt mondta, elveszi a házunkat! – Ó. – Ó! Miért nem mondtad el nekünk? – szegezem neki a kérdést. Szörnyű, hogy most is a karjába kapaszkodom. De hát honnan is tudhatnám, hogy nem megy el, ha egyszer kiengedem a karmaim közül? – Hogy tehettem volna? – kérdezi Gabe elutasítóan. – Az efféle hírektől Finn megőrül. Halálra aggódta volna magát, te pedig hisztiztél volna. – Nem is hisztiztem volna – csattanok fel. Nem tudom, most vajon nem viselkedem-e hisztérikusan. Minden szavam

logikusnak tűnt számomra, ám a hangomon képtelen vagyok uralkodni. – Egyértelmű. – Megérdemeltük volna, hogy elmondd nekünk, Gabriel! – Mit számított volna? Nem kerestetek volna több pénzt. Mit gondolsz, mégis mit műveltem éjszakánként? Megteszek minden tőlem telhetőt. – Aztán elmész. A testvérem szótlanul rám mered, mosolya lehervad. A helyére nem boldogtalanság lép, egyszerűen csak eltűnik mindenféle kifejezés az arcáról; szemét hunyorogva összehúzza egy olyan szél miatt, amelyet én nem érzek. Nem folyamodhatok ennek a Gabe-nek az érzéseihez, mert nem tudom, vannak-e még neki egyáltalán. – Az ember csak ennyit tehet. Megtettem, amit tudtam. – Nem elég – mondom. Kihúzza ingujját a kezemből, majd kinyitja az ajtót. A kocsma zaja és bűze beszivárog a levegőtlen helyiségbe. – Kár. Csak ennyit tehetek. Gabe bezárja az ajtót maga után. Lenyelem a szomorúságomat, amennyire csak tehetem, de csak félig jut le a torkomon. Most minden tőlem függ. Csupán erről van szó. Pár percig még a mosdóban maradok, miután Gabe elment. Homlokom az ajtófélfán nyugszik. Nem mehetek ki most rögtön, mert Tommy Falk rám fog vigyorogni, megereszt egy buta viccet, én pedig könnyekben török ki nagy nyilvánosság előtt: ezt pedig egyszerűen nem tehetem meg. Tudom, hogy Brian Carroll talán még mindig vár rám a kocsma ajtajában, és bár sajnálom, nem sajnálom eléggé ahhoz, hogy kimerészkedjek.

Kis idő múltán mély lélegzetet veszek. Azt hiszem, eleinte azt gondoltam, meg tudom győzni a bátyámat. Hogy végül mégis meggondolja magát. Ám most tagadhatatlannak tűnik az igazság. Mintha máris hajóra szállt volna. Kicsusszanok a mosdóból, és pár lépésnyire találok egy hátsó ajtót. Egy pillanatig két döntés viaskodik bennem: elsétálni Gabe, Tommy Falk és a bámuló férfiak mellett, a kocsma elejébe, ahol Brian Carroll esetleg még mindig vár rám. Vagy kiosonhatok a hátsó ajtón a kis közbe, nyalogathatom a sebeimet, és békében megvárhatom a lovas parádét. Valójában csupán haza akarok menni, hogy bemászhassak az ágyamba, és decemberig vagy márciusig a fejemre húzzam a párnát. Szégyenérzetem olyan súlyos, hogy megehetném vacsorára, de a hátsó ajtót választom, hátrahagyva Brian Carrollt. A szél süvölt a kocsma mögötti keskeny, kőfalakkal övezett közben. Amint elindulok visszafelé az utca irányába, ingerülten gondolok a forró csokoládéra és az otthonra, amelyet már nem is érzek otthonnak. Az utcán láthatóan még sűrűbben hömpölyög a tömeg tengere, és most semmi késztetést sem érzek, hogy megmártózzam benne. Azután kiáltást hallok: – Puck! Finn hangja. Bizonytalanul megragadja a könyökömet, és egy rövidke, kétségekkel teli másodpercig azt gondolom, Finn részeg, hiszen most már bármit el tudok képzelni a testvéreimről. Azután észreveszem, hogy csak meglökték hátulról a kavargó tömegben. Finn megkeresi a bal kezem, széttárja az ujjaimat, és beletesz egy novemberi nyalánkságot. Csöpög belőle a méz és a vaj, a krémes máz a mézzel összevegyülve patakokban folyik a tenyerembe.

Szinte könyörög, hogy lenyaljam. Valaki a közelben úgy üvölt, mint egy tengeri ló. A szívem nyúl módjára szökell. Hagyom, hadd csöpögjön kezembe a sütemény, és Finn szemébe nézek. Idegenül fest: fekete démon, kísérteties, fehér vigyorral. Beletelik egy percbe, mire igazán felismerem az arcára mázolt szén- és krétarajzolatok alatt. Csak ajka rózsaszín, ahol saját nyalánkságának bevonata letörölte a festéket. Hátára bőrszíjjal egy sodralékfából készült dárda van erősítve. – Honnan szerezted? – kiabálnom kell, hogy meghalljon a tömeg zaján keresztül. Finn megragadja a másik kezemet, és beletöm valamit. Amikor kinyitom az ujjaimat, hogy megnézzem, mi az, közelebb tolja a karomat a testemhez, hogy megvédje az emberek pillantásaitól. Csupán pislogni tudok, amikor meglátom, hogy pénzköteget tartok a kezemben. Finn közelebb hajol. A lehelete édes, mint a nektár. Többet evett egy süteménynél. – Eladtam a Morrist. Gyorsan eldugom a pénzt. – Ki adott neked érte ennyit? – Egy buta asszony. Turista, aki szerint cuki autó. Rám mosolyog, foga ferdén világít szénfekete arcában. Haja bolondul borzos. Érzem, hogy komor vonásaimat széles vigyor enyhíti meg. – Vagy azt gondolta, te vagy cuki! Finn mosolya hirtelen eltűnik. Finn viselkedési kódexének egyik lényeges eleme, hogy semmit sem lehet neki mondani arról, hogy esetleg vonzó lehet a másik nem szemében. Nem vagyok benne biztos, pontosan melyik rész rendelkezik így, de közeli rokonságban áll azzal a passzussal, amelyik megtiltja, hogy

köszönetet mondjunk neki. Finn és a bókok – valahogyan nem illenek össze. – Sebaj – mondom. – Ügyes vagy! – Az egyetlen probléma – teszi hozzá Finn, miközben megnyalja a kezét –, hogy nem igazán tudom, hogy megyünk most haza. – Ha túlélem a lovas parádét – válaszolom –, hazarepítem magunkat.

30. FEJEZET – SEAN

A Skorpió dobok csapongó szívverés ritmusára szólnak. Lassan keresztülverekedem magam a skarmouthi utcákat ellepő tömegen. A hideg levegő csípi a tüdőmet, amikor belélegzem. A szél mindenféle idegen szagot sodor magával. Ezeket az ételeket kizárólag a fesztivál idején készítik. Ezeket a parfümöket csakis a szárazföldön élő asszonyok viselik. Forró szurok, égő szemét, a kövekre ömlött sör bűze érződik. Ez a Skarmouth nyers, mohó és kiismerhetetlen. Amit a verseny miatt érzek, mintha az utca repedéseiből szivárogna elő ma este. Előttem helybeliek tolakodnak keresztül a turisták tömegein, akik lassan iszogatnak, és hangoskodnak izgalmukban. Ellenben ha az ember egy bizonyos testhelyzetet vesz fel, még a részegek is utat engednek neki. Keresztülcsusszanok a sokaságon a hentesüzlet felé, szemem tágra nyitom: Mutt Malvernt keresem. Jobb, ha én veszem észre, mielőtt meglát, legalábbis amíg nem tudom, mire készül ma este. – Sean Kendrick!

A nevemet hallom, előbb suttogva, azután hangosabban, de folytatom az utamat. Sokan fel fogják ismerni az arcomat ma este. Ahogyan haladok előre, elnézek az emberek feje fölött, az odalent elterülő városra. A kő aranyvörös színben csillog, ám az árnyak feketék, barnák és halálos mélykékek – a novemberi óceán színei. Bicikliket támasztottak a falnak, mintha hullám mosta volna őket partra. Lányok lökdösődnek el mellettem, lépteik csengenek a bokájuk köré kötött kolompok miatt. Az egyik mellékutcáról tűz fénye villan elő. A lángok hordóból csapnak fel, amelyek köré fiúk gyűlnek. Skarmouthra pillantok, és visszanéz rám, szeme vadul szikrázik. Az egyik falon Malvern hirdetése díszeleg. A SKORPIÓ VÁGTA

NÉGYSZERES

VÁSÁROLJON

MEG

BAJNOKA

EGY

–

DARABOT

szól A

a

hirdetés.

–

VERSENYBŐL:

CSIKÓÁRVERÉS CSÜTÖRTÖK ESTE 7-KOR.

Az egész hirdetés rólam szól, a nevemet mégsem említik. Meg kell állnom, hogy elengedjem a dobosokat, miközben kiözönlenek a vízhez vezető mellékutcáról. Tizennégyen vannak, és inkább a lelkesedés, semmint a tehetség hajtja őket. Mind feketébe öltöztek. A Skorpió dobok olyan szélesek, hogy kinyújtott karral éppen csak körbeérem őket. Véres bőrdarab van kötéllel rájuk erősítve. A dobok hangosan dübörögnek, átveszik szívverésem helyét. A dobosok mögött egy nő lépdel, vérvörös tunikában, aki lófejet visel. Farok kanyarog mögötte, alig lehet megállapítani, hogy kötél, állatbőr vagy igazi farok-e. A hagyományoknak megfelelően mezítláb van. Lehetetlen megmondani, ki lehet. A dobok eldübörögnek mellettünk, mi pedig a falhoz simulunk, hogy elengedjük őket. Némelyik turista tapsol. A

helybeliek a lábukkal dübögnek. A kancaistennő felméri a tömeget, a kitömött lófej alatt szinte eltörpül a teste. Látom, hogy valaki keresztet vet maga előtt, majd utána kivételesen az ellenkező irányban is. Az utca közepén a lófejű nő kitartja kezét, és ezer apró kavics hullik az utcára. A hagyomány szerint egyetlen kagylóhéjat fog eldobni az éjszaka folyamán, aki pedig elkapja a kancaistennő kagylóját, az kívánhat valamit. Most csak homok van a kezében. Sok évvel ezelőtt egy éjjel apám mellett álltam, a lófejű nő rám nézett, és elém dobott egy marék homokot és kavicsot – benne egyetlenegy kagylóhéjjal. Elugrottam apám oldaláról, hogy elkapjam a kagylóhéjat, ahová esett. A kívánságom készen volt, mielőtt ujjaim a kagyló köré fonódtak volna. Oldalra fordítom az arcomat, megvárom, hogy elmenjen mellettem – hogy elmúljon az emlék. Sóhajt hallok, egyszerre emberé és lóé, mire a hang irányába fordítom a fejemet. A kancaistennő közvetlenül előttem áll, alig egy lépésre. A nagy, öreg, ősz fej úgy fordult, hogy a bal szeme rám nézzen – mint ahogyan Corr szokott nézni a gyengébb szemével. Ennek a lónak a szemét viszont egy csillogó darab palára cserélték, fényesre csiszolták, hogy látszólag pislogjon és sírjon egyszerre, mint a feketetarka kancáé. Ilyen közelről még a sötétebb vörös csíkokat is látom a nő tunikájában, ahol a szövet összegyűrődött, és a hajlatokban több vért szívott magába. A jelmez félelmetes: még ilyen közelről is nehéz megállapítani, vajon hol van vége a nőnek, és hol kezdődik a műfej. Azt is lehetetlen megmondani, hogyan láthat bármit is. Mintha forró lélegzetet éreznék az arcomon, az orrlyukaiból árad a levegő. Szívem felgyorsul. Ismét kisfiú vagyok, izgatottan figyelem, amint kinyílik a

tenyere, kavicsot és homokot dobva elém. A sziget, a part, az élet: minden kitárul előttem. A kancaistennő megragadja kezével az államat. A palaszem rám mered. Körülötte a szőrt elkoptatta már az idő – túl sok idő telt el a ló halála óta. – Sean Kendrick – szólít meg. Hangja mélyről jön, alig emberi. Hallom benne a tengert. – Teljesült a kívánságod? Nem tudom elfordítani a tekintetemet. – Igen. Sokszorosan. A pala csillog-villog. A hang megint meglep. – Boldogságot hozott neked? Ilyesmin általában nem gondolkodom. Nem vagyok boldogtalan. A boldogságot ez a sziget nem adja könnyen; a talaja túl sziklás, a napfény túl gyenge ahhoz, hogy kivirágozzon. – Eléggé. Ujjai szorosan, szorosan, szorosan tartják az államat. Vért érzek, és most látom, hogy az ingébe szívódott friss vér a kezére csepegett. – Az óceán ismeri a nevedet, Sean Kendrick – mondja. – Lehet még egy kívánságod. Arcomhoz nyúl, és mindkét járomcsontomon végighúzza a kézfejét. Azután a kancaistennő elfordul, és követi a dobosokat. Csak egy nő, nyakán egy döglött ló fejével. Mégis üresség önti el a szívemet, és most először úgy érzem, a puszta győzelem nem elég. * Nem tudom kiverni a kancaistennőt a fejemből. Hangja

csengését, képzelt, forró leheletét az arcomon. A torkom ég, mintha tengervizet nyeltem volna. Keresztülvágok a tömegen, minél távolabb a kancaistennővel esett találkozásomtól, vissza a való világba. Végül azzal sikerül visszarángatnom magam a földre, hogy emlékeztetem magam a Grattonéknál előttem álló intézendőkre. Rendeznem kell a számlát, és le is kell adnom az újabb megrendelést a tengeri lovak számára. Ám elmém vissza-visszatér a lófej mögött rejtőző nőhöz, igyekszem rájönni, kinek a keze érintett. Ha leleplezem magamban, be tudom tölteni ezt az ürességet. Ha rájövök, kinek a hangja volt a holt koponyából származó érdes dörmögés, az egész puszta színjátékká válik. Lehetett akár Peg Gratton is, úgysem idegenkedik attól, hogy vér mocskolja be a kezét, és nem is magasabb nálam, még akkor sem, ha felveszi a lófejet. Betolakodom a hentesüzletbe. Mint mindig, most is ez a legtisztább hely Skarmouthban, és odabent fényes, nappali világosság uralkodik. Két madár valahogyan bejutott az épületbe, és amint befelé nyomakodom, a fény villog, időnként elhomályosul, mert szárnyukkal éppen a lámpa előtt csapkodnak. Nem látom Peg Grattont a pult mögött, lehetett tehát ő is a lójelmezben. Mélységesen megkönnyebbülök. Kevésbé érzem úgy, hogy elhívott a kancaistennő. Megállok a pultnál, Beech Gratton komoran felveszi a rendelésem. Nem rám haragszik, hanem a munkájára: emiatt kell bent maradnia, pedig szívesebben menne ki a fesztiválra. – Az arcod kész romhalmaz – mormolja Beech csodálattal, és eszembe jut, hogy a nő az imént vérrel kente össze. – Úgy nézel ki, mint az ördög. Nem válaszolok.

– Húsz perc múlva lelépek innen – mondja nekem, bár nem kérdeztem. – Harminc! – kiáltja Peg Gratton hátulról. Vért érzek a számban. Palaszem pislog rám. Beech feljegyzi a rendelésemet, amíg a háta mögötti táblát szemlélem. Ott áll a nevem, és Corré is, mellettünk a győzelmi esélyünk: 1:5. Alattunk húsz új induló neve szerepel a szárazföldről, akik az első edzésnapokon találtak maguknak hátast. Tehetetlenek, vakmerők. Végigfutom a listát Kate Connolly nevét keresve. Először a pónija nevén akad meg a szemem, azután az övén; esélye 45:1. Eltöprengek, vajon mennyiben magyarázza ezt a pónija, és mennyiben a tény, hogy lány. Tekintetem lejjebb vándorol a listán, ezúttal Mutt nevét keresem. Megtalálom, mellette pedig ott a lova neve. Igazság szerint Edana nevének kellene mellette állnia. Annak a lónak, amelyikhez két napja hozzá sem nyúlt – a fehér foltos pej neve. Apjának azt mondtam, erre a lóra tegye. Ám a listán nem Edana nevét írták Mutt mellé. Mutt neve mellett Skata áll. Jó név egy lónak, kemény és rövid. A helyi nyelvjárásban a szarkát nevezik így. Ez a madár okosságáról ismert, fekete-fehér színéről, és hogy kedveli a csillogó tárgyakat. Csupán egyetlenegy állat van a parton, amely fekete és fehér. Skata a feketetarka kanca.

31. FEJEZET – SEAN

Az egyik máglya mellett találom meg. A lángok felcsapnak a fekete égig, egybefonódnak az éjszakával. Érzem a füstöt a nyelvemen. – Matthew Malvern! – szólok. Horkantásnak hangzik, kihívásnak; semmivel sem barátságosabban, mint Corr kiáltásai a homokos parton. Mutt óriás, mitikus teremtmény. Alakja sötéten rajzolódik ki a máglya előtt. Egyik kezében széndarab, másikban papírcafat: tengerkívánság. Ha van is arca, nem láthatom. Felkiáltok: – Halálos átkot írtál arra a papírra? Mutt megcsavarintja a cetlit, hogy lássam, a nevem áll rajta, hátrafelé írva. Azután leveti a szikla széléről. A papír eltűnik a sötétségben. – Az a ló meg fog ölni. Mutt hozzám tántorog. Lehelete sötét, akár a tengerfenék. – És ugyan mióta érdekel téged, Sean Kendrick, az én biztonságom?

Közelebb jön, majd még közelebb, amíg az árnyékunk eggyé nem válik. Meg sem rezzenek. Ha verekedni akar ma este, visszaütök. Máris dúl bennem a vihar, megint látom elmerülni Fundamentálist, olyan élénken, mint abban a percben, amikor megtörtént. – Előfordulhat, hogy nem téged fog megölni – folytatom. – És senki sem érdemli meg, hogy miattad haljon meg! A tűz perzseli a bőrömet. – Tudom jól, miért nem akarod, hogy rajta induljak – nevet Mutt. – Tisztában vagy vele, hogy gyorsabb, mint a tiéd. Hosszú éveken keresztül mindent elkövettem, hogy Muttot életben tartsam az apjának. Mindig a lehető legbiztonságosabb lóra ültettem, agyonűztem az edzések során a hátasát, hogy rá se rántson az óceánra, és figyeltem az edzések alatt, nehogy valaki belekössön. Két beforrott bordám van, mindkettőnek az övének kellett volna lennie. Most azonban szándékosan megfosztotta magát a lehetőségtől, hogy megvédjem; szinte megkönnyebbülök. A feketetarka kancán semmit sem tehetek érte. Feltartom a kezemet. – Tegyél, amit akarsz. Végeztünk. Alakokat látok a szemem sarkából. Azért jöttek, hogy átkísérjenek minket a parádéra. Az éjszakának majdnem vége, azután kezdődik az igazi edzés. Nehéz elképzelni egy másik napot a mai éjszaka után. Úgy tűnik, mintha ez az éjjel akár örökké folytatódhatna. – Igen – bólint Mutt. – Végeztünk.

32. FEJEZET – PUCK

A lovas parádé nem is igazi parádé. Egy férfi beleüvölti a tömegbe: – Lovasok? Lovasok! A sziklákhoz! Bizonyára úgy érti, hogy kövessük. Várok, hátha kialakul valamiféle rend, de erre nem kerül sor. Az egész felvonulás csak akkor néz ki parádénak, vagy legalább valami hasonlónak, amikor észreveszek néhány lovast, akik ugyanabba az irányba indulnak: felfelé, a sziklatetőre. A tömeg szétoszlik előttük, én pedig utánuk sietek. Finn követ, amennyire tud. Előlem viszont senki sem húzódik félre, kósza vállak kötnek ki a számban, bordaívem pedig könyökökkel telik meg. Mostanra minden feketébb a feketénél. Az egyetlen fény a két máglyától származik, az egyik vadul felmagasodik, a másik alacsonyabban pattog. Nem tudom, hol kellene lennem. – Kate Connolly – mondja valaki nem túl kedvesen. Amikor a hang irányába nézek, semmi mást sem látok, csupán elfordított tekinteteket és összevont szemöldököket. Különös érzés, hogy az

emberek nem hozzám, hanem rólam beszélnek. Egy kéz ragadja meg a karomat. Odafordulok, sziszegve és méltatlankodva – és akkor látom csak, hogy Elizabeth az, Dory Maud testvére. Haja világos, még ebben a tompa fényben is, és vörös ruhát visel: ugyanaz a szín, mint Mooneyham atya autójáé. Savanyú arcot vág. Az ajka íve is illik Mooneyham atya autójához. Meglep, hogy itt találom: sohasem láttam még a Fathom és Fiai helyiségein kívül, és azt hittem, bizonyára elolvad vagy szétporlik, ha kilép a való világba. Minden nővérnek megvan a saját birodalma: Dory Maudé a legszélesebb, az egész szigetre kiterjed; Elizabethé az épület és a kasszafülke, végül Annie birodalma, a legkisebb testvéré, a Fathom és Fiai második emelete. – Eltévedtél? Dory Maud azt mondta, biztosan nem tévedsz el, de én tudtam, hogy igen. – Elizabeth arca csupa megvetés. – Eltévedni talán annyit jelent, hogy tudom, merre megyek? csattanok fel. – Sohasem jártam még a parádén. – Ne harapj meg! – csitít Elizabeth. – Erre! Finn, fiam, szúnyogot akarsz fogni? Csukd be a szádat, és gyerünk! Ujjai belemarkolnak a karomba, és már vezet is felfelé a versenypart fölé magasodó sziklára. Finn utánunk lépdel, olyan nyűgös, mint egy kutyakölyök. – Hol van Dory? – kiáltom. – Szerencsejátékot űz – horkant fel Elizabeth. – Na, persze! Míg én a munkát végzem. Nem vagyok meggyőződve, hogy a munkájához tartozik felvezetni engem a sziklára, de hálás vagyok érte. Abban sem vagyok biztos, hogy el tudom képzelni, amint Dory Maud lovakra fogad. Semmiképpen sem olyan módon, ami jogossá tehetné Elizabeth lekicsinylő horkantását. Igyekszem elképzelni

Dory Maudot, amint fogadást köt a hentesüzletben, de csak addig jutok, hogy a Fekete Szemű Lányban látom magam előtt. Képzeletemben jobban megy neki, mint nekem: férfi módjára tántorog oda a bárpulthoz. Elizabeth csettint előttem, hogy ébredjek fel, és magabiztosan tol felfelé a sziklára a tömegen keresztül. Csak több hosszú perc után áll meg, hogy kifújja magát. Most viszont látom, hogy jó helyre érkeztünk. Észreveszek egy nyugodt alakot a kavargó tömegben: Sean Kendrick. Ruházata sötét, arckifejezése még sötétebb, lefelé bámul a sötét éjszakába, a tenger irányába. Félreismerhetetlenül vár valamire. – Oda – mondom. – Nem – rázza meg Elizabeth a fejét, követve a pillantásomat. Nem oda kell menned. Azt hiszem, a verseny már amúgy is éppen elég veszélyes. Nem gondolod? Erre! Sean éppen ekkor fordul felénk, amikor Elizabeth az ellenkező irányba húz. Tekintetünk találkozik. Van valami nyers és védtelen a pillantásában, de akkor hirtelen lefelé kell néznem, nehogy Elizabeth fellökjön. Finn mellém ugrik. Kezét zsebre dugja a hideg miatt. Gyászos pillantást vet Elizabethre. Öcsém felé fordulok, és ezt suttogom: – Akár ez is lehetne a verseny, amilyen gyorsan Elizabeth vágtat! Finn szája nem mosolyog, csak a szeme. Elizabeth hirtelen megtorpan. – Oda! – mondja. A harmadik máglyához jutottunk. Előtte óriási, lapos szikla fekszik, összefröccsentve barna csíkokkal. Belekerül egy pillanatba, mire ráébredek, mit látok. Régi, alvadt vért; az egész

sziklát bemocskolta. Finn arca megfeszül. Hatalmas embertömeg kering a szikla körül, várnak, ahogyan Sean is várt, és máris észreveszek néhány lovast, nem messze tőlünk: Halsal doktort, Tommy Falkot, Mutt Malvernt. Ian Privettet. Némelyikük nevetgél és beszélget – jártak már itt, barátságosan viselkednek egymással. Hirtelen rosszullét fog el. – Honnan van a vér? – suttogom Elizabethnek. – Kutyakölyköktől – feleli Elizabeth. Rajtakapja Ian Privettet, hogy nézi, és rávillantja csupasz fogait; nem hiszem, hogy mosolynak szánta. Megragad mind a két karomnál, és pajzs módjára maga elé tart. – A lovasoktól származik. Felmész, és odacseppentesz egyet a véredből. Annak a jele, hogy indulsz a versenyen. A sziklára meredek. Rengeteg vér, ha az évek folyamán minden lovas csak egy cseppet cseppentett oda. Időközben egy férfi felmászott a sziklára. Frank Eatont ismerem fel benne, gazdaember, apám jól ismerte. Azt a hagyományos, furcsa sálszerűséget viseli, amelyet a turisták szívesen vesznek: az ember a válla köré csavarja, a csípőjénél pedig becsípteti; az összhatás roppant nevetségesen néz ki Frank kordnadrágjával. Erős kapcsolatot érzek a hagyományos viselet és az izzadságszag között, és a jelek szerint nem Frank fogja ezt a benyomást megváltoztatni. Kis tálkát tart a kezében, és a lassan elcsendesülő tömegbe kiált: – Rám hárul a feladat, hogy a versenyen nem indulók nevében szóljak. Megbillenti a tálkát, és a vér a lába elé, a sziklára ömlik. Nem lép hátrébb, így pár csepp a nadrágjára is jut. Láthatóan nem igazán bánja. – Névtelen lovas – mondja. – Névtelen ló. A vére által.

– Birkavér – magyarázza Elizabeth. – Vagy lehet, hogy lóvér. Nem emlékszem. – Ez barbárság! – Felháborodtam. Finn úgy néz ki, mint aki legszívesebben hányna. Elizabeth megvonja a vállát. Ian Privett figyeli. – Ötven évvel ezelőtt még egy férfit öltek meg odafent, akárcsak minden évben előtte. A férfit, aki nem akart indulni a versenyen. – De miért? – kérdezem. A hangja unottan cseng. Talán létezik igazi válasz, de Elizabethet nem érdekli. – Mert az emberi faj szívesen gyilkol. Szerencse, hogy abbahagyták. Kifogytunk volna a férfiakból. – Azért teszik – vág közbe egy hang, amelyet azonnal felismerek –, mert ha az ember vérrel táplálja a szigetet a verseny előtt, talán nem fog olyan sokat elvenni a verseny közben. Elizabeth savanyú arccal fordul Peg Gratton felé. Pegre pillantok – alig lehet felismerni díszes főkötője alatt. Azokra az ijesztő, bóbitás lundákra hasonlít, amelyek néha felbukkannak a szigeten: csúcsos sisakrostély alkotja a csőrt, kötélszerű, sárga szalagok lógnak le a fülére, mintha hosszú szarvak volnának. Keresem Peg göndör haját, de gondosan elrejtette a főkötő széle alatt. – Ne várd, hogy kedvesek legyenek hozzád, Puck! – figyelmeztet Peg Gratton, mintha Elizabeth nem is állna mellettem. – Sokan úgy vélik, egy lány a parton rossz szerencsét hoz. Nem lesznek boldogok, amiért itt látnak. Összeszorítom az ajkamat. – Nincs szükségem rá, hogy kedvesek legyenek hozzám. Csak engedjék, hogy tegyem a dolgomat.

– Az már kedves volna – feleli Peg. Elfordítja a fejét; különös, hirtelen mozdulat azzal a madárfejjel a fején. Ha ma este még semmit sem találtam volna nyugtalanítónak, nos, ez a mozdulat most megtette volna a magáét, hogy megrémítsen. Búcsút vesz. – Mennem kell. A sziklán most egy lófejet viselő nő áll, ahol Eaton az imént a vért öntötte ki. A tunikája ázik a vérben; lecsöpög a kezén. Szembefordul a tömeggel, de azzal a hatalmas fejjel úgy fest, mintha nem is ránk nézne, hanem valahová az égbe. A máglya forrósága és a vér látványa miatt lázasnak, lebegőnek érzem magam. Álmodom, pedig ébren vagyok. Az összegyűlt tömegből mormolás hallatszik. Nem tudom kivenni a szavakat, de Elizabeth így szól: – Azt mondják, senki sem kapta el a kagylóhéjat. Idén nem dobott el egyet sem. – Kagylóhéjat? – A kívánságért – magyarázza Elizabeth a maga türelmetlen módján. – Eldob egy kagylóhéjat, és aki elkapja, kívánhat valamit. Lehet, hogy Skarmouthban dobta el, és az ottaniak túl agyalágyultak voltak, hogy megtalálják. – Ki az? – kérdezi Finn Elizabethet. Régóta ez az első szava. Abban a lófejben? – Minden lovak anyja. Epona. Thisby és a sziklák lelke. Finn türelmesen pontosítja a kérdését: – Úgy értem, ki ez a nő? – Valaki, akin elöl több néznivaló akad, mint rajtad – válaszolja Elizabeth. Finn szeme azonnal a lóasszony mellére szegeződik, mire Elizabeth vadul, élesen felnevet. A homlokomat ráncolom Finn erényei védelmében, mire Elizabeth egy

egészségeset lök rajtam. – Szólítják a lovasokat. Tényleg. A lófejű nő eltűnt, bár nem láttam elmenni, és Peg Gratton mászik a helyére a sziklán. Körülbelül egy tucat férfi gyűlt a szikla egyik vége köré, várják, hogy felmehessenek, és egyre többen közelítenek még a csoporthoz. Én csak egy apró, mozdulatlan állatka vagyok. Elizabeth csettint a nyelvével. – Várhatsz, ha akarsz. Egyszerre csak egy mehet fel. A kezem kissé remeg, így hát ökölbe szorítom. Gondosan odafigyelek, hogy tudjam, mit várnak tőlem. Az első lovas fellépdel a szikla végénél lévő természetes lépcsőn. Ian Privett az. Haja miatt öregebbnek néz ki a koránál: már kisfiúként megőszült. Keresztülront a sziklán, egyenesen Peg Gratton felé. – Lovagolni fogok – jelenti be Pegnek hivatalosan, elég hangosan ahhoz, hogy tisztán halljuk. Kinyújtja kezét az asszony felé, aki egy apró pengével megvágja az ujját. A mozdulat túl gyors, hogy tisztán láthassam. Privett a szikla fölé tartja az ujját. Biztosan lehullik egy vércsepp, de túl messze vagyok, és nem látom. Fájdalomnak nyoma sincs az arcán, és így szól: – Ian Privett. Penda. A véremre. Peg olyan mély hangon válaszol, amely talán nem is a sajátja. – Köszönöm. Azután Ian lejön a szikláról, és a következő lovas lépdel fel a lépcsőn. Mutt Malvern az, megismétli az egész szertartást, előretartja a kezét, miután Peg megvágta, hogy lecsöppenjen a vére. Bejelenti: – Mutt Malvern. Skata. A véremre.

Lepillant a szikláról, megkeres valakit a közönség soraiban, ajkán a mosoly ellentéte ül: örülök, hogy nem nekem szánja. Egymás után lépnek fel a lovasok a sziklára, előretartják a kezüket, bejelentik a nevüket és a lovuk nevét, és Peg Gratton mindegyiknek köszönetet mond, mielőtt lelépnek a szikláról. Sokan vannak! Legalább negyvenen. Olvastam már tudósítást az újságban a versenyről, de a verseny döntőjében sohasem szerepelt negyven lovas. Mi történik velük? Képzeletemben a vér szaga a szikláról egészen hozzám ér. A lovasok még mindig a sziklára lépdelnek, hogy megvágassák az ujjúkat, bejelentve indulási szándékukat. Miközben lassan én is sorra kerülök, egész testemben remegek, és olyan ideges leszek, amennyire csak lehetséges. Annak is tudatában vagyok, hogy Sean Kendrickre várok. Nem értem az okát, talán mert versenyzett velem, vagy mert láttam, amint elvesztette azt a kancát, vagy mert figyelmeztetett, hogy kerüljem el a partot, amikor egyáltalán senki más nem volt hajlandó szóba állni velem, vagy pusztán azért, mert a vörös csődöre a legszebb ló, amelyet valaha is láttam: annyira kíváncsi vagyok Seanra, hogy magam is elcsodálkozom. A csapat legnagyobb része járt már a sziklán, mire Seanra kerül a sor. Alig ismerem fel. Vér kenődött mindkét élesen kirajzolódó járomcsontjára, egyszerre néz ki megdöbbentőn és zavarba ejtőn, nyersen és istentelenül, fáradtan és ragadozón. Úgy fest, mint annak a kornak a versenyzői, amikor még igazi ember vérét öntötték a sziklára, nem egy tálka bárányvért. Hirtelen eltöprengek, mit csinálhat Mooneyham atya ma este. Bezárkózott vajon a Szent Kolumbán-templomba, imádkozik, hogy gyülekezete tagjai őrizzék meg holnapig az eszüket, és ne feledkezzenek meg magukról pogány

kancaistennők kedvéért? Azon is elgondolkodom, miféle istenség lehet a szigetünk istennője, ha megelégszik egy tálka állatvérrel az emberi áldozat helyett – legalábbis ha tényleg létezik. Láttam már birkavért, halott embert is, és jól ismerem a különbséget. Sean Kendrick kitartja a kezét. – Lovagolni fogok – mondja, és ebben a pillanatban nehéznek érzem magam, mintha a lábamat behúznák alattam a sziklába. Peg Gratton megvágja az ujját. Nem is igazán Peg Gratton, amikor odafent áll a máglya előtt, és egy csőr árnyéka rejti el az arcát. Sean hangját alig hallani: – Sean Kendrick. Corr. A véremre. A tömeg felhördül, Elizabeth is. Azt hittem, túlságosan kifinomultnak tartja magát az ilyesmihez. Sean nem pillant fel, nem is vesz tudomást az ujjongásról. Mintha ajka megint mozogna, bár olyan apró a mozdulat, hogy nem tudhatom biztosan. Azután lejön a szikláról. – Te jössz – sürget Elizabeth. – Irány felfelé! El ne felejtsd a nevedet! Amennyire fáztam egy pillanattal korábban, olyannyira melegem van most; kis híján meggyulladok. Felszegem az államat, és odasétálok a sziklához, ahhoz a részéhez, ahol fel lehet rá kapaszkodni. Szélesnek tűnik, akárcsak az óceán, amint keresztüllépdelek rajta, Peg Gratton felé. Bár biztosan elég kemény a szikla, a felszíne mintha hullámzana a lépteim alatt. Három különböző színű vért látok a lábam előtt. Folyton ezt ismételgetem a fejemben: Lovagolni fogok. A véremre. Nem akarom, hogy idegességemben elfelejtsem. Most belenézek Peg Gratton szemébe, amely most szúrósan

világít a csőrös főkötő alatt. Ádáznak, hatalmasnak néz ki. Magamon érzem egész Skarmouth, egész Thisby, és minden, a szárazföldről ideözönlött turista figyelmét. Olyan egyenesen állok, amennyire csak telik tőlem. Ádáz leszek, mint Peg Gratton, még ha nincs is nagy madárfőkötőm, amely alatt elrejtőzhetnék. Megvan a nevem, és ez mindig is éppen elegendő volt. Kinyújtom felé a kezemet. Kíváncsi vagyok, mennyire fog fájni a kis vágás. A hangom harsányabban cseng, mint ahogyan számítottam. – Lovagolni fogok. Peg felemeli a pengét. Felkészülök. Előttem senki sem rezzent meg, és én nem akarok az első lenni. – Várjatok! – kiáltja egy hang, nem Peg Grattoné. Mindketten a hang felé fordulunk. Eaton közelít, izzadságos, hagyományos öltözetében. A szikla aljánál áll, fejét hátraszegi, hogy lásson bennünket. Körülötte egy csapat férfi, zsebre vagy mellénybe dugott kézzel. Néhányan lovasok, még mindig óvatosan tartják a kezüket, nehogy vérezni kezdjen. Egyik-másik a hagyományos sálat viseli, mint Eaton. Homlokukat ráncolják. Bizonyára rosszul mondtam. Nem akkor jöttem fel, amikor rajtam lett volna a sor. Valamit helytelenül csináltam. Nem tudom, mi lehet a baj, a bizonytalanság elemészt belülről. Eaton megszólal: – Nem indulhat. A szívem kiesik a mellkasomból. Galamb! Biztosan Galamb az oka. Meg kellett volna szereznem a feketetarka kancát, amikor még lehetőségem volt rá. – Egyetlenegy nő sem indult a versenyen, az idők kezdete óta

– folytatja. – És ez idén sem lesz másként. Rámeredek Eatonre és a körülötte álló férfiakra. Cinkosan, bizalmasan állnak ott együtt, akárcsak egy csapat póni, összebújva a szél ellen. Vagy mint a juhok, akik fásultan figyelik a kutyát, amely mozgásra akarja sarkallni őket. Én vagyok a kívülálló. A nő. Sok mindenre gondoltam, ami esetleg távol tarthat a versenyzéstől – de erre nem. El sem tudom hinni, hogy ennyiről van szó csupán. Elvörösödöm. Tudatában vagyok, hogy emberek százai figyelnek ezen a sziklán. Mégis megtalálom a hangomat. – Erről szó sem volt a szabályokban. Elolvastam minden egyes betűt. Eaton a mellette álló férfira pillant. Az megnyalja a száját, mielőtt megszólal: – Vannak papírra vetett szabályok, és léteznek olyanok is, amelyek túl nagy horderejűek ahhoz, hogy papírra vessék őket. Beletelik egy pillanatba, mire ezt megértem. Annyit jelent, hogy bár nincs szabály, ami ellene szólna, mégsem fogják megengedni, hogy induljak. Mint amikor kiskorunkban együtt játszottunk: amint közel kerültem a nyeréshez, Gabe rögtön megváltoztatta a szabályokat. Pontosan ugyanúgy, mint akkoriban, az igazságtalanság most is ég a mellkasomban. Így szólok: – Akkor hát miért vannak egyáltalán írott szabályok? – Bizonyos dolgok túl nyilvánvalók ahhoz, hogy leírják őket – feleli az Eaton mellett álló, nagyon elegáns, háromrészes öltönyt viselő férfi. Zakója helyén a sál. Látom a mellény szép háromszögét, sötétszürke a fehéren; jobban látszik a sötétben,

mint az arca. – Ugyan, gyere már le! – kéri Eaton. A szikla aljánál, ahol felmásztam, egy harmadik férfi várakozik. A kezét nyújtja felém, mintha egyértelmű volna, hogy csak úgy elfogadom a döntést, és lemegyek. Meg sem mozdulok. – Számomra ez nem nyilvánvaló. Eaton egy fél pillanatra összevonja a szemöldökét, azután hosszas magyarázatba kezd. Lassanként rakja össze a szavakat, amint a magyarázat megfogalmazódik a fejében. – A nők a sziget, és a sziget tart életben bennünket. Ez fontos. Ugyanakkor a férfiaknak köszönhető, hogy a sziget a tengerfenéken rögzült, nem úszik el a tengerben. Nem lovagolhat nő a parton. Felfordulna a természet rendje. – Vagyis babonából akarnak diszkvalifikálni – szögezem le. – Talán azt gondolják, hajók fognak elsüllyedni, ha indulok? – Ó, ez túlmagyarázás. – Akkor tehát csak rólam van szó. Azt gondolják, nem helyénvaló, hogy indulok. Eaton arca Gabe vonásaira emlékeztet a kocsmában. Hitetlenkedve bámul a tömegre, meg van győződve, hogy ők is belátják, milyen nehéz eset vagyok. Minél tovább figyelem, annál többet fedezek fel benne, amit ki nem állhatok. Nem találja a felesége rémületesnek a duzzadt alsó ajkát? Nem tudja úgy kettéosztani a haját, hogy ne látszódjon ilyen rengeteg a kopasz koponyájából? Muszáj így piszkálnia az állát a szavai között? Megint hozzám fordul: – Ugyan már, ne vedd személyeskedésnek! Nem úgy van az. – Számomra ez nem személyeskedés. Most igazán felbosszantottam őket. Azt hitték, az

elsuttogott „nem” szó első hallatára azonnal lemenekülök, és mivel nem voltam hajlandó engedelmeskedni, már kevésbé számítok későbbre való csattanós történetnek, sokkal inkább vagyok azonnali küzdelem tárgya. – Egyéb dolgokkal is foglalatoskodhatnál október havában, Kate Connolly – mondja Eaton –, amik rajtad kívül más embereknek is örömöt okoznak. Nem szükséges indulnod a versenyen. Arra gondolok, amint Benjamin Malvern a konyhaasztalunknál ülve megkérdezte, mire volnék hajlandó, hogy megmentsem a házunkat. Arra gondolok, hogy ha most lelépek erről a szikláról, Gabe számára egyáltalán semmi értelme sem lesz, hogy maradjon, és bármennyire is dühös vagyok rá, nem hagyhatom, hogy az iménti párbeszéd legyen az utolsó közöttünk. Az is eszembe jut végül, milyen érzés volt a kiismerhetetlen capall uiscéjén ülő Sean Kendrickkel versenyezni. – Megvannak a saját okaim, amiért versenyzek – csattanok fel. – Akárcsak minden egyes férfinak, aki felmászott erre a sziklára. Pusztán amiatt, hogy lány vagyok, nem kevésbé fontosak az okaim. Ian Privett így szól néhány lépés távolságról: – Kate Connolly, kit látsz magad mellett állni? Egy nő veszi a vérünket. Egy nő teljesíti a kívánságunkat. De a vér a sziklán férfiak vére, nemzedékek vére. Nem az a kérdés, hogy te akarsz-e odafent lenni, vagy sem. Nincs helyed ott fenn. Hagyd hát abba a makacskodást! Gyere le, és ne légy gyerek! Kicsoda Ian Privett, hogy bármit előírjon nekem? Ez is a bátyámra emlékeztet, amikor azt mondta, ne legyek hisztérikus, pedig szerintem egyáltalán nem voltam az. Hirtelen anyára

gondolok: amikor lovon ült, és megtanított lovagolni, valósággal eggyé válva a lóval. Nem mondhatják nekem, hogy nem tartozom ide. Kényszeríthetnek, hogy lemenjek, akárhogyan is érvelek, de nem mondhatják azt, hogy nincs itt semmi keresnivalóm. – Követem a szabályokat, amelyeket kézhez kaptam – erősködöm. – Nem fogok íratlan mendemondáknak engedelmeskedni. – Kate Connolly – szólal meg a mellényes férfi. – Sohasem volt még nő azon a parton, és azt akarod, hogy éppen idén legyen ez másként? Ki vagy te, hogy ezt kívánd? Egy kimondatlan jelre a férfi, aki az előbb felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen, most elindul felfelé a lépcsőn. Levisznek, ha nem megyek magam. Vége. El sem hiszem, hogy vége. – Majd én szólok mellette. Mindenki Sean Kendrickre mered. A tömeg mellett, kissé félrehúzódva, keresztbe tett karral áll. – Ennek a szigetnek a bátorság, nem a vér a mozgatóereje – mondja. Arca felém fordul, de szeme Eatonre és csapatára tapad. A szavai után beálló csendben hallom, ahogyan szívem a fülemben zakatol. Látom, hogy fontolgatják a szavait. Arcukon látszik, szeretnék figyelmen kívül hagyni, de képtelenek. Nem tudják eldönteni, mennyi jelentőséget tulajdonítsanak egy olyan ember szavainak, aki számtalanszor túljárt már a halál eszén a versenyek alatt. Mint korábban, Thomas Gratton teherautójában, Sean Kendrick semmi mást nem mond. Hallgatása kihívja őket,

kényszeríti a tiltakozókat, hogy szálljanak szembe vele. – Tehát azt mondod, hadd induljon – állapítja meg végül Eaton. – Mindennek ellenére. – Nincs olyan, hogy minden – válaszolja Sean. – Hadd döntse el a tenger, mi helyes, és mi nem. Gyötrelmesen hosszú szünet következik. – Akkor hát induljon – mondja Eaton. Az emberek fejüket csóválják körülötte, de senki sem szól. Sean szava győzedelmeskedik. – Add a véredet, lányom! Peg Gratton nem várja meg, hogy jobban kinyújtsam a kezemet. Előrekap, megvágja az ujjamat. Fájdalom helyett perzselő hőség fut végig egészen a vállamig. A vér spriccel, bőségesen jut belőle a sziklára. Megint ugyanolyan érzésem támad, mint korábban, amikor Sean Kendrick állt idefent. A lábam a sziklába gyökerezik, amely része a szigetnek, és én a szigetből nőttem ki. A szél a hajamba kap, kirántja a hajráfomból, és az arcomba vágja a tincseket. A levegőben a partra csapódó óceán illata terjeng. Ismét felszegem az államat, és megszólalok: – Kate Connolly. Galamb. A véremre. Megint megtalálom Sean Kendricket a tömegben. Úgy fordult, mintha indulni készülne, de a válla fölött még rám pillant. Állom a tekintetét. Úgy érzem, mintha ebben a pillanatban mindenki engem nézne a tömegből, akár ha Sean Kendrick pillantását állni annyit tenne, hogy megígérek valami olyat, vagy belemegyek valami olyanba, amiben nem lehetek teljesen biztos – mégsem fordítom el a fejemet. – A vérükre, kezdődjön a verseny! – kiáltja Peg Gratton az éjszakának és a tömegnek. Ám senki sem figyel rá. – Megvannak

a lovasaink, kezdődjön a verseny! Sean Kendrick még egy másodpercig állja a tekintetemet, azután ellépdel a tömegből. Két hét maradt a versenyig. S minden ma éjjel kezdődik. Érzem a szívemben.

33. FEJEZET – SEAN

Másnap reggel kísérteties csendben találom a szigetet. A tegnap éjszakai őrület ugyan sejteni engedte, hogy a komoly edzés ma reggel megkezdődik, az istállók mégis csendesek, az utak nyugodtak. Örülök neki; sok elintéznivalóm akad a következő huszonnégy órában. Vetek egy pillantást az égre: gyűrött felhőpaplan rejti el szemem elől a napot, alatta kisebb felhők úsznak keresztül sietősen. Pontosabban meg tudom becsülni, mennyi idő van hátra a viharig, amikor meglátom az óceánt. A reggel kísérteties csendjében a legfiatalabb telivért fogom be egy kis edzésre, és kap némi füvet is, mielőtt elromlik az idő. Utána összegyűjtöm a holmimat, amit később leviszek a partra. Két vödör, a zsebeim tele gyenge mágiával. Már éppen indulnék, amikor hangot hallok. – Ezek szerint nem templomba járó ember. – Jó reggelt, Mr. Holly! – válaszolom. Öltözete igencsak vasárnapinak számíthat Amerikában:

fehér, V nyakú pulóver, könnyű dzseki, ráncolt, khakiszínű nadrág. Ilyen öltözékben máris elkezdhetne pózolni valamelyik szárazföldi folyóirat társasági oldalának. –Jó reggelt! – viszonozza Holly az üdvözlésemet. Belesandít a vödreimbe, majd riadtan hátraugrik. Tele vannak Corr undorító, orrfacsaró trágyájával; még nekem is nehezemre esett megszokni a szagot. – Az édes Máriára és a Coca-Colára mondom, ezt aztán nehéz kibírni! Észreveszi, mennyire igyekszem anélkül kinyitni a kaput, hogy letenném a terhemet, így hát kinyitja előttem, majd bezárja utánam, és nyájasan követ. – Szóval, ön nem hívő? – Ugyanabban hiszek, amiben a többiek – válaszolom, és állammal a Szent Kolumbán-templom felé bökök. – Csak éppen azt nem hiszem, hogy egy épületben lehet megtalálni. A talaj puha, a levegőben lótrágya enyhe szaga terjeng. Elindulok lefelé az utakon arra a partszakaszra, amelyik Malvern legelőinek nagy részét határolja. A szigetnek a versenyparttal átellenes végén fekszik; ott is találni ugyan sziklákat, de alacsonyabbak és egyenetlenebbek, a partszakasz néhol eltűnik, és több hely jut az óceánnak és a benne rejtőző lényeknek, hogy a partra mászhassanak. Holly gyorsan lépdel, hogy utolérjen, azután átveszi tőlem az egyik vödör fogantyúját. Morog valamit arról, milyen nehéz, de nem mond semmi mást. – Mit keres itt? – kérdezem. – Istent keresem – feleli Holly, és felveszi velem a lépést. – Ha azt mondja, odakint van, akkor szívesen szétnézek. Nem venném biztosra, hogy megtalálja a saját Istenét, ha

megosztja velem a munkát, de nem tiltakozom. Igencsak messze vannak gyalog a sziklák, és nem is olyan rossz, ha társasága van az embernek. Amint eltávolodunk az istállóudvar jelentette biztonságtól, a szél is egyre erőszakosabb lesz, akadálytalanul száguldhat át a mezőkön. A civilizáció egyetlen jele, hogy kőfalak határolják Malvern legelőit. Sokkal régebbiek Malvern nyájainál: Thisbynek ezt a részét sokan már el is feledték. Mellette szól, hogy Holly több hosszú percig csendben mendegél, mielőtt megkérdezi: – Mit is csinálunk itt pontosan? – Közeleg a vihar – válaszolom. – Odakint, a nyílt tengeren, talán már most is tombol, és kihajtja a lovakat. – A lovak alatt... – Holly óvatosan szünetet tart, mielőtt próbát tesz a nehéz kiejtésű szavakkal –, ugyebár a capall uiscéket érti. Bólintok. – És pontosan hová hajtja ki őket? Hű, a nemjóját! Utóbbi felkiáltás annak köszönhető, hogy közben feljutottunk egy magaslatra, ahonnan belátjuk az óceánt és az egész környéket. A szárazföld tele van veszélyes, alacsony sziklákkal, amelyek repedezettek, és mélyen zöld környezetükbe ásódtak. A legelő mögött hirtelen csak a csupasz űr következik, azután megint legelő. Alattunk, a távolban, a tenger fehéren tajtékzik, a fekete sziklák fogakként emelkednek ki belőle. Elfoglalt tenger. Holnap itt kitör a pokol. Hagyok egy hosszú percet Hollynak, hogy tekintete magába ihassa a látványt, mielőtt megválaszolom a kérdését. – Ki, a szárazföldre. Ha a sekély vízben úsznak a sziget körül, szívesebben választják a szárazföldet, mint hogy azokkal a sziklákkal és a tengeráramlattal kelljen szembeszállniuk.

Márpedig a frissen partra vetett capall uiscékkel biztosan nem akar találkozni! – Mert éhesek? Megbillentem a vödrömet, hogy a bűzös teher egy része kiloccsanjon az ösvényre, majd folytatom az utamat. – Igen, mert éhesek. De bizonytalanok is, amitől csak még vadabbak lesznek. – Vagyis azért borítja ki ide az ürüléket... – ...hogy megjelöljem a területet. Ha itt jönnek partra, szeretném, ha azt gondolnák, hogy Corr fogadja őket. – Nem pedig Benjamin Malvern tenyészkancái? – fejezi be Holly. Csendben munkához látunk, először a könnyen elérhető helyeket jelöljük meg, azután lefelé haladunk. Végül már csak a sziklás part marad hátra. – Szeretne inkább fent maradni, amíg ezt elvégzem? – vetem fel. Nem szavatolhatom a biztonságát a vízparton. A tenger már most is zavaros és veszélyes, egyáltalán nem biztos, hogy nincs odalent máris egy capall uisce. Malvernnek nem volna ínyére, ha elveszíteném az egyik ügyfelét, két nappal azután, hogy ugyanígy elveszítettem az egyik lovát. Holly bólint, mint aki érti a célzást, de amikor nekivágok az ösvénynek, követ. Kis jele a bátorságnak, de tisztelem érte. Elcserélem üres vödrömet azzal, amelyik a kezében van, mire Holly dörzsölgetni kezdi a bőrét, ahol a vödör fogantyúja belevájódott. Itt, az ösvény alján, a partszakasz nagy része öklömnyi kövekből áll, a maradék pedig nagyobb kövekből és sziklákból, amelyek a víz mellé hullottak. Előttem az óceán vágyakozón nyúlik a lábamhoz. A nyílt tenger felől dögszag árad felénk. – Ha lovat akarnék fogni – mondom –, ez megfelelő időpont

volna. A hullámverés utat talált a lábunk előtt húzódó, sekély kis mélyedésbe, és George Holly megmagyarázhatatlan módon belenyúl az ujjaival. A mélyedés tele van az alkalomra leső anemónákkal, amelyek a hullámverés felé nyújtogatják csápjaikat, tengeri sünökkel, amelyek megszúrják az embert, ha rájuk lép, és rákokkal, amelyek túl kicsik ahhoz, hogy jól lehessen lakni belőlük. – Melegebb, mint gondoltam – jegyzi meg Holly. – Akkor hát miért nem próbál meg fogni még egy lovat? Úgyis elvesztett egyet a minap? Igazság szerint aligha van megfelelő okom, hogy még egy capall uiscét fogjak, hiszen Mutt Malvern Skatát választotta. Arra sincs immár különösebb ok, hogy Edanát megtartsuk. – Nincs szükségem újabb lóra. Itt van nekem Corr. Holly egy kővel megpiszkálja az egyik tengeri sünt. – Honnan tudja, hogy nincs odakint gyorsabb paripa Corrnál? Csupán arra várva, hogy végre megfogják? A feketetarka kancára, hihetetlen gyorsaságára gondolok. – Lehet, hogy van. De nekem nem kell tudnom. Nem érzek kísértést – felelem. Persze nem kizárólag a győzelemről van szó. Nem tudom, miként magyarázhatnám el, hogy Corr szívét jobban ismerem mindenki másénál, és ő is az enyémet. – Nincs szükségem másik lóra. Én csak... Becsukom a számat, és elindulok ennek a különben megközelíthetetlen partszakasznak a másik bejárata felé. Kiveszek egy marék sót a zsebemből, ráköpök, majd keresztüldobom a másik ösvény torkolatán. Kiborítok egy kicsit Corr trágyájából, és szó nélkül visszafordulok az ösvényen. Holly követ, és bár nem pillantok feléje, tisztán hallom a

hangját. – Csak éppen nem a sajátja. Nem vagyok biztos abban, hogy szeretném folytatni ezt a beszélgetést. – Nem arról van szó, hogy nem az enyém. Arról van szó, hogy Benjamin Malverné. – Ennek nincs semmi értelme. – Nagyon is van értelme ezen a szigeten! – Thisbyn kétféle tulajdon létezik: Malverné és nem az övé. – Számít, mégpedig ilyen módon: én Malvernhez tartozom. Ön viszont nem. – Vagyis, szabadság. Abbahagyom a munkámat, és rámeredek. Holly alattam áll az ösvényen, felfelé néz, hihetetlenül jómódú és szelíd látványt nyújt tiszta pulóverében, szépen vasalt nadrágjában. Arckifejezése viszont egyáltalán nem unott. Még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy a szabadszellemű, amerikai befektető, George Holly, valaha más is volt, mint a szabadszellemű, amerikai befektető, George Holly – de most először ez egyáltalán nem számít. Azt hiszem, mindennek ellenére megért engem. – Akkor miért nem veszi meg tőle Corrt? Halvány mosoly fut át az ajkamon. Holly leolvassa gondolataimat az arcomról. – A pénz az oka? Ó, értem! Malvern nem akarja eladni. Nem tudja rávenni? Biztosan több dologban is szüksége van önre, mint pusztán abban, hogy megnyerje neki a versenyt. Ó, sajnálom! Túlléptem a határon. Nem az én dolgom. Menjünk! Tegyünk úgy, mintha semmit sem mondtam volna! Ám igenis mondott, és nem lehet visszaszívni. Az igazág ez: az év tizenegy hónapjában hasznossá teszem magam Malvern számára, majd egy hónapra nélkülözhetetlenné. Hajlandó volna

vajon feladni azt az egy hónapot a többi tizenegy kedvéért? Vagy hajlandó vagyok én kockáztatni? Megint a magaslaton állunk. Holly alakja fehéren rajzolódik ki a zöld háttér előtt, az enyém feketén. Kiborítom a vödröt, örülök, hogy hátrahagyhatom a tartalmát. Holly csendben figyel, miközben felmarkolok egy marék tiszta homokot, belesuttogok, azután visszaszórom a földre. – Varázslat – mondja Holly. – A zabla vajon varázslat? – kérdezem. – Csak annyit tudok, hogy amikor én suttogok a pornak, a párbeszédünknek igen kevés értelme van. Figyelemmel kíséri, amint elvégzem a kezelést a másik két ösvénnyel is a szikla tetején. Nem kérdezi, hogyan csinálom, amikor pedig elindulunk visszafelé, és a csend már hosszúra nyúlik, így szólok hozzá: – Elmondhatja, mire gondol. – Nem, nem mondhatom – vágja rá George Holly. Örül, hogy beszédre kérték. – Mert nem az én dolgom. És mivel egyszer már visszafelé sült el valami, amit mondtam, nem akarom még egyszer megkockáztatni. Felvonom a szemöldökömet. Holly letörli a tenyerét, mintha nem is az árapály ásta mélyedésben összegyűlt vízben nyúlkált volna, hanem valami koszosabban. – Rendben. Mi folyik önök között azzal a lánnyal? Kate Connolly a neve, ugye? Sóhajtok, egymásba rakom a vödreimet, majd nekivágok az udvarra vezető útnak. Holly folytatja: – Ha azt hiszi, hogy a válasz hiányával meggyőzhet, hogy

semmi, hát nagyon téved! – Nem ezért nem válaszolok – mondom, miközben Holly újra felveszi velem a lépést. – Nem állítom, hogy semmi. Csak nem tudom, hogy valójában mi. Tisztán látom magam előtt a lányt azon a sziklán, Peg Gratton mellett, miközben szeme sem rebben Eaton és a versenybizottság többi tagjának fenyegetését hallva. Nem emlékszem, mikor voltam ilyen bátor, és hirtelen elszégyellem magam. Igazság szerint ez a lány lenyűgöz és taszít egyszerre: tükröt mutat nekem, ugyanakkor ajtót is nyit a sziget számomra ismeretlen részeihez. Olyan érzés, mint amikor a kancaistennő a szemembe nézett: felsejlett előttem, hogy van lényemnek olyan része is, amelyet még nem ismerek. – Elmondom, hogy nevezzük ezt mi, amerikaiak – mondja George Holly –, bár talán nem is akarja hallani. Hervasztó pillantást vetek rá, Holly pedig jóízűen felnevet. – Ez megér minden, otthonról távol töltött napot – kacagja. Akkor hát tegyek pénzt a lányra? – A szénára kellene takarékoskodnia a pénzével – morgom. Hosszú tél lesz! – Kaliforniában nem – mutat rá Holly. Nevet tovább, és nevetése távolodó hangjáról veszem csak észre, hogy lemaradt. Megfordulok. – Azt hiszem, igaza van, Mr. Kendrick – mondja George Holly csukott szemmel. Arcát a szél felé tartja, enyhén előredől, hogy a lökések fel ne borítsák. Nadrágja már korántsem patyolattiszta: az elejét összefröcskölte sár- és trágyadarabokkal. Nevetséges, vörös kalapját lefújta fejéről a szél, de mintha észre sem venné. A szél belekap szőke hajába, és az óceán énekel neki. A sziget magával ragadja az embert, ha hagyja magát.

Megkérdezem: – Miben van igazam? – Érzem Istent idekint. Beletörlöm a kezemet a nadrágomba. – Ismételje ezt meg – mondom – két hét múlva, amikor látta a holttesteket a parton. Holly nem nyitja ki a szemét. – Ne mondja senki, hogy Sean Kendrick optimista! – Egy kis szünet után hozzáfűzi: – Érzem, hogy mosolyog, szóval ne tagadja! Igaza van, ezért nem is tagadom. – Szerencsét próbál Benjamin Malvernnél azzal a lóval kapcsolatban, vagy mi lesz? – kérdezi Holly. Kate Connollyra gondolok, ahogyan Eaton előtt állt, bátor arccal, mint egy áldozat azon az ősrégi, gyilkos sziklán. Érzem a kancaistennő leheletét az arcomon, benne a mennydörgés illatával. – Igen – válaszolom.

34. FEJEZET – PUCK

Nem vesződöm azzal, hogy felnyergeljem Galambot vasárnap, a templom után. Mindenki, tényleg minden egyes lélek, a capall uiscéjét fogja nyergelni, amint kiért a miséről. Szerintem ez remek alkalom arra, hogy tanuljak valamit a versenytársaimról. Ma este talán felviszem Galambot a sziklára, de csak az után, hogy egész nap drága szénát evett, és hozzászokott a gondolathoz, hogy gyors is lehet. Egyedül hagyom Finnt és Gabe-et a házban. Gabe eljött velünk az istentiszteletre, bár a felénél az órájára nézett, majd szó nélkül elment. Mooneyham atya először őt bámulta meg, azután bennünket. Mooneyham atya szentbeszédei általában nem fájdalmasak, az embernek mégis végig kell szenvednie magát rajtuk. Ha a lábunk elzsibbad, nem mozdulunk. Ha a mise előtt megivott tea miatt vécékről, nem a damaszkuszi úton történt megtérésről ábrándozunk, megcsípjük magunkat, emésztődünk és tűrünk. Ha az ember történetesen Brian Carroll,

és egész éjjel a tengeren halászott, akkor hátradönti a fejét, hogy ne legyen olyan lehetetlen feladat nyitva tartani a szemét. Az ember nem állhat fel, és nem mehet el csak úgy. Ám Gabe megtette. Azután Beech Gratton is megtette. Ha Tommy Falk nem volna túl csinos ahhoz, hogy templomba járjon, biztos vagyok benne, hogy ő is elment volna. Most pedig mindenképpen el kell mennem gyónni, mert nemcsak hogy sötét gondolatok gyötörtek a testvéremmel kapcsolatban, de ráadásul éppen a mise alatt! Kissé kényelmetlen belegondolni, hogy ha meghalok a következő néhány óra folyamán, biztosan pokolra jutok, de muszáj kijutnom a templomból, mielőtt megjön az ár, és az összes lovas eltűnik. Akárhogyan is, mindez már messze jár tőlem, amikor odakint állok a versenypart fölé magasodó szirten. Mivel nem akarok a szeles sziklán lovagolni, inkább ráülök. Kibaktatok a szirtre, hátamon gyapjútakaróból formált erszényt cipelek, és amikor kiérek, tartalmát a földre borítom, majd keresek magamnak egy biztonságos leshelyet a szakadék közelében, ahonnan látni az odalent zajló versenyt. Vállamra kötöm a takarót, beleiszom a termoszomban kotyogó teába, és megkezdem az egyik novemberi nyalánkságot. Ma reggel megmelegítettem hármat a kemencében néhány kővel együtt, amelyek melegen tartották őket. Erényesnek és hasznosnak érzem magam, amint előveszem a papíromat, ceruzámat és végül a stopperórát, amelyet Finn keresett elő nekem. Ha elég sokáig ülök itt, a lovak biztosan felfedik nekem a titkaikat. Tudni akarom, milyen gyorsan érnek végig a parton, azután Galambot is végig akarom hajtani rajta, a megfelelő időzítéssel. Ha tudom, mi a gyengém, talán jobban felkészülhetek.

Talán tíz perce ülhetek itt, amikor a szemem sarkából mozgolódásra leszek figyelmes. Valaki leül tőlem néhány lépésnyire, egyik térdét felhúzza, a karját azon nyugtatja. – Szóval rájöttél, mi a győzelem titka, ugye, Kate Connolly? Felismerem a hangot, a fejemet sem kell arra fordítanom. Szívem előbb kalapálni kezd, majd kis híján megáll. – Mondtam, hogy nyugodtan hívhatsz Pucknak! Sean Kendrick nem szólal meg újra, de nem is áll fel. Eltöprengek, mire gondolhat, miközben együtt ülünk, és nézzük odalent a lovakat. Fentről nézve annyira másként festenek! Az edzés rendezettnek, csendesnek, céltudatosnak tűnik, nem olyan káosznak, mint amikor a parton voltam. Még amikor két ló harcba keveredik is, és lovasaik igyekeznek szétválasztani őket, elnyomja kiáltásaikat a távolság és a szél süvítése. Játék katonák. Figyelem Ian Privettet szürke lován, Pendán, amint a tengerrel párhuzamosan vágtázik. Kattintok egyet a stopperórámon, és feljegyzek valamit. – Gyorsabb lesz, mint most – jegyzi meg Sean Kendrick. – Később. Most nem erőlteti. Nem tudom, vajon csak leereszkedő, amiért leírtam ezt a jelentéktelen időt, vagy olyan tudásban részesít, amelyhez egyébként nem juthattam volna hozzá. Így hát ismét átfirkálom a ceruzámmal a számokat, hegyét mélyebben nyomom a papírba. Meg akarom kérdezni, miért szólt az érdekemben tegnap éjjel, de anya mindig azt mondogatta, hogy csúnya dolog bókok után koslatni, és ez pontosan olyan volna, mintha most én is bókok után koslatnék. Így nem kérdezek tehát semmit, pedig nagyon szívesen tenném. Emiatt végül percekig néma csendben ülünk, a viharos szél

keresztülszeli a takarómat és a sapkámat, felborzolja jegyzeteim papírlapjait. Belenyúlok a csomagomba, kiveszek belőle egy drága, novemberi nyalánkságot – még mindig meleg –, és odaadom Seannak. Elveszi a süteményt, köszönetet sem mond, ám valahogyan mégis sikerül kifejeznie a háláját. Nem tudom, hogyan csinálja, mert nem is néztem az arcára, amikor elvette. Egy pillanattal később így szól: – Látod a fekete kancát? Falkét? Izgatott, hogy vadászhasson. Ha az enyém volna, közvetlenül az elöl futó ló mögött tartanám, hogy motivált legyen. Csak később mozdulnék. Hunyorogva fürkészem a partot, próbálom meglátni, amit Sean lát. A parton csupán az álverseny és félbehagyott galoppok káoszát látni. Megtalálom Tommyt fekete kancájával, és figyelem őket egy pillanatig. Ahhoz képest, hogy capall uisce, finom lába van a paripának, és amint lépeget, valahányszor a bal hátsó patája a földhöz ér, kicsit megbiccenti a fejét. – Továbbá – mondom, mert hisz mondanom kell valamit –, szerintem egy kicsit sántít a bal hátsó lábára. – Inkább a jobbra, azt hiszem – rázza a fejét Sean Kendrick, majd helyesbít. – Nem. A balra. Igazad van. Elégedettség tölt el, noha csupán egyetért azzal, amit már amúgy is tudtam. Most már eléggé bátornak érzem magam, hogy nekiszegezzem a kérdést: – Miért nem lovagolsz? Miközben felteszem a kérdést, rá is nézek, tanulmányozom éles profilját. Pillantása ide-oda rebben, követi a mozgást a parton, bár testének többi része teljesen mozdulatlan marad.

– A versenyzés többről szól, mint pusztán a lovaglásról. – Mit remélsz látni? Megint rettenetesen hosszú szünet következik a kérdésem és Sean válasza között. Már-már azt hiszem, nem is fog válaszolni, majd eszembe jut, hogy talán fel sem tettem a kérdést, csak gondolatban fogalmaztam meg, végül attól tartok, valamiképpen sértő lehetett számára, amit mondtam, bár már nem tudom felidézni a szavaimat, hogy megbizonyosodhassak. Sean végül mégis megszólal: – Tudni akarom, ki fél a víztől. Tudni akarom, ki tud egyenes vonalban vágtatni. Tudni akarom, melyik paripa tépné szét Corrt abban a pillanatban, hogy megelőzöm. Tudni akarom, ki nem képes megtartani a lovát. Tudni akarom, hogyan szeretnek futni. Tudni akarom, ki sántít a bal hátsó lábára. Tudni akarom, mennyit kopott idén a part. Tudni akarom, hogy fog zajlani a verseny, mielőtt egyáltalán nekivágnánk. Odalent a feketetarka kanca felsikolt, elég hangosan, hogy mindketten meghalljuk, még idefent, a sziklán is. El sem hiszem, hogy tegnap éjszaka bántam, amiért nem csaptam le rá, amikor még esélyem lett volna. Követem Sean pillantását. – És úgy véled – teszem hozzá –, hogy a feketetarka kancára ügyelnünk kell. – Neked is és nekem is. A feketetarka kanca a következő pillanatban megugrik, előretör, végigront a csapkodó hullámverés mellett. Éles szögben a tenger felé fordul, majd ugyanolyan gyorsan visszarándul a szikla irányába. Olyan gyors, hogy már a part végére ért, mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna elindítani a stopperórámat. – A bátyád a szárazföldre megy – mondja Sean. Egy hosszú pillanatig visszatartom a lélegzetemet, azután

így válaszolok: – Rögtön a verseny után. Nincs értelme titokként kezelni; már mindenki tudja. Sean is hallotta, amikor Grattonnal beszélgettünk róla a teherautón. – És te nem mész vele. Kis híján ezt válaszolom; mert nem is kérdezett meg. Ám még idejében rájövök, hogy nem is ez a valódi oka. Azért nem követem, mert ez a sziget az otthonom, és sehol máshol nem lelnék hazára. – Nem. – Miért nem mész? A kérdés feldühít. Türelmetlenül visszakérdezek: – Mi az oka annak, hogy általában mindenki elhagyja a szigetet? Kérdez téged bárki is, Sean Kendrick, hogy miért maradsz? – Igen. – És miért maradsz? – Az ég, a homok, a tenger és Corr az oka. Csodálatos válasz, és teljesen meglep. Nem is voltam tudatában, hogy ennyire komoly beszélgetés folyik köztünk, különben jobb válasszal álltam volna elő, amikor Sean kérdezett. Az is megdöbbent, hogy a csődörét is megemlíti ezen a listán. Kíváncsi volnék, vajon amikor Galambról beszélek, kihallják-e az emberek a szavaimból, mennyire szeretem, mint ahogyan most én is meghallottam Sean Corr iránti szeretetét a hangjában. Nehezemre esik elképzelni, hogy valaki egy szörnyeteget szerethet, bármilyen szép is legyen. Emlékszem, mit mondott az öregember a hentesüzletben: Sean Kendrick egyik lába a parton, a másik a tengerben van. Talán fél lábbal a tengerben kell állnunk, hogy szemet hunyhassunk lovunk vérszomja felett.

– Az akarásról szól az egész – jelentem ki némi gondolkodás után. – A turisták mintha mindig akarnának valamit. Am Thisbyn nem az akarásra tesszük a hangsúlyt, sokkal inkább a létezés hajt minket. Miután kimondom, eltöprengek, vajon a szavaim alapján nem fog-e Sean becsvágy és törekvés nélküli senkinek tartani. Valószínűleg hozzá képest igenis annak látszom. Úgy tűnik, egyszerre vagyok arra kárhoztatva, hogy pontosan kibökjem neki, amit gondolok, és hogy ne tudjam, mit gondol róla. Semmit sem mond. Egy ideig szótlanul figyeljük a lovakat, amint alattunk nyüzsögnek és vágtatnak. Végül így szól, nem is nézve rám: – Még mindig távol akarnak majd tartani a parttól. A tegnapi éjszakával még nem lett vége. – Egyszerűen nem értem, miért teszik. – Ha a verseny arról szól, hogy az ember bizonyítson valamit magával kapcsolatban másoknak, akkor ugyanolyan fontos, hogy kiket ver meg, mint hogy milyen lovon indul. Egy pillanatra sem veszi le tekintetét a feketetarka kancáról. – De neked nem erről szól a verseny. Sean felpattan, és egy helyben marad. Piszkos csizmájára pillantok. Most aztán tényleg megbántottam – gondolom. Csak ennyit mond: – Más emberek sohasem voltak fontosak nekem, Kate Connolly. Puck Connolly. Nyakamat hátrafordítva Seanra emelem a tekintetemet. A takaró leesik a hátamról, sőt a kalapom is – lesodorta a szél. Nem tudok olvasni az arcában; összehúzott szeme miatt nehéz. – És most? – kérdezem. Sean Kendrick kabátja gallérjához nyúl, hogy felhajtsa.

Nem mosolyog, de nincs olyan közel a szemöldökráncoláshoz, mint általában. – Köszönöm a süteményt. Azután ellépdel, keresztül a füvön, és otthagy a papíromra nyomódó ceruzámmal. Úgy érzem, mintha valami fontosat tanultam volna a küszöbönálló versenyről, de fogalmam sincs, hogyan jegyezhetném fel a papíromra.

35. FEJEZET – SEAN

Első dolgom, amikor visszaérek az udvarra, hogy megkeresem Benjamin Malvernt. Hirtelen ugyanaz a zuhanó, feneketlen érzés kerít hatalmába, mint amikor Fundamentálist edzettem, közvetlenül első találkozásom után Puckkal. Amit az után éreztem, hogy a kancaistennő kérte, kívánjak még valamit. Sohasem ébredtem rá, milyen változatlan ez a változékony sziget, amíg át nem alakult egy számomra teljes ismeretlen világgá. A versenypálya mellett találom Malvernt, két férfi társaságában. Előreszegi a fejét, mint amikor vevőkkel tárgyal, mintha csak kényszeríteni akarná őket a vásárlásra. A másik két férfi összehúzódva álldogál az oldalán; áznak-fáznak, mint az esőben felejtett macskák. Amikor közelebb érek, rögtön észreveszem, hogy egy kancacsikót figyelnek: az ígéretes temperamentummal és sebességgel megáldott Malvern Tüzest. Mindig többre hajlandó, mint amire képes – ez általában jobb, mint az ellentéte.

A következő megállapításom, hogy az egyik vásárló George Holly. Amikor megpillant, arckifejezése elárulja, hogy éppen az imént értett meg valamit. Súg valamit a másik férfinak, azután Malvernhez fordul. Malvern mosolyogva bólint, bár nem tűnik kifejezetten boldognak. Visszamutat a ház irányába, és George Holly arrafelé kezdi terelgetni a másik vásárlót. Amint elhaladunk egymás mellett, Holly kinyújtja felém a kezét, és így szól: – Sean Kendrick, ugye? Szép jó reggelt! Hagyom, hogy megrázza a kezemet, mintha idegenek volnánk, de szemöldököm kérdőn felszökik a ravaszságára. Azután Holly és a másik vásárló gyorsan eltűnik, egyedül hagynak engem Malvernnel. Csatlakozom Malvernhez a pálya melletti korlátnál. Homlokát ráncolva vizslatja Tüzest. Az egyik lovászfiú lovagol rajta, játszik és lustálkodik. Tüzes pofája különösen ronda – úgy tűnik, hogy a leggyorsabb telivérek jellemző tulajdonsága a rondaság és a durvaság –, és még fel is húzza öszvérszerű felső ajkát vágta közben. A lovászfiú nem emlékezteti a feladatára: talán nincs tisztában azzal, mire képes ez a ló, vagy csak nem érdekli az egész. Akárhogyan is legyen, amit művelnek, az sétalovaglás a parkban, nem pedig igazi vágta. Malvern végre megszólal: – Mr. Kendrick! Mindig ilyen ez a kancacsikó? Fontolgatom, hogyan válaszoljak. – Malvern Font és Penny és Rostraver keresztezéséből származik. Font és Penny Malvern egyik kedvenc tenyészkancája, és a pletykák szerint Rostraver annyiszor nyert a szárazföldi akadályversenyeken, hogy senki sem szeretne versenyezni vele.

– A vér nem mindig érvényesül – morogja Malvern. Kiköp, majd megint a lóra mered. – Nála érvényesült. – Csak a vevők előtt játssza meg magát? Csakis arra tudok gondolni, amit kérdezni akarok tőle, de ez nem a megfelelő pillanat. Válasz helyett megragadom a korlátot, átcsusszanok alatta, azután átsétálok a pályán, ahol a lovászfiú – az újak egyike, hiszen senki sem tűri sokáig Malvern személyzeti szállását és a csekély fizetést – éppen körbe-körbe járatja Tüzest, hogy megnyugodjon. Odalépek a lóhoz, és megfogom a kantárját. – Hohó! – kiáltja a lovászfiú meglepetten. Ugyanolyan fiatal, mint én. Azt hiszem, Barnesnak hívják, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy a legutóbbi neve volt Barnes. – Sean Kendrick! Szabad kezemmel felnyúlva kikapom a lovaglópálcát a lovászfiú kezéből. Még hozzá sem érek vele Tüzeshez, és máris táncol körbe-körbe, miközben szilárdan tartom. – Malvern figyel titeket. Most szépen újra kiviszed, és alaposan megdolgoztatod. A bolondját járatja veled. – Erőltettem – bizonygatja Barnes. Enyhén megsuhintom Tüzes horgasinát a lovaglópálcával, mire úgy ugrik előre, mintha lesújtottam volna rá. Ismeri a hangomat, és pontosan tudja, milyen eltökélten tartom a kantárt. – Lehet. De nem hitt neked, és én sem. Vedd ezt vissza! Barnes elveszi a lovaglópálcát, visszakaparja a kantárt is. Tüzes most remeg és izgatott, csak az én fogásom tartja a kantáron. Barnes rám sandít, és látom rajta, hogy megrémíti a ló tehetsége; fél a sebességtől. Szerintem jól tenné, ha hamar

hozzászokna. Elengedem a kantárt, és felemelem a másik kezemet, mintha még mindig benne volna a lovaglópálca. Tüzes robbanásszerűen nekilendül, végigszáguld a pályán. Egy pillanat erejéig figyelem, hogy lássam, miként boldogul vele Barnes – rémülete ellenére nem is ügyetlen és hogy Tüzes a feladatánál marad-e. Jobban is csinálhattam volna, de most legalább dolgozik. Visszamegyek a korláthoz, és átbújok alatta. Malvern szeme követi Tüzest, közben az állát vakargatja. Hallom körme sercegését a bőrén. Zsebre vágom a kezemet. Nincs szükségem stopperórára, hogy tudjam, Tüzes javított az idején. Egy pillanatig némán hallgatok, keresek valamiféle érvet, amely súlyt adhatna annak, amit mondani készülök. De semmi ilyesmit nem találok, így hát egyszerűen kijelentem: – Szeretném megvenni öntől Corrt. Benjamin Malvern rám vetett pillantását leginkább ingerültnek lehetne nevezni, majd gyorsan visszanéz a pályára. Előveszi a stopperóráját – most látom csak, hogy egész idő alatt a kezében dédelgette –, és megkattintja, amint Tüzes célba ér. – Mr. Malvern – mondom. – Nem szívesen folytatom le kétszer ugyanazt a párbeszédet. Évekkel ezelőtt közöltem, és hallom, amint megismétlem magam: nem eladó senkinek. Ne vedd személyeskedésnek! Természetesen ismerem az érvelését, miért nem adja el Corrt. Ha eladja, azzal elveszít egy erős versenyzőt a Skorpió Vágtán. S egyben elvesztegeti legjobb hirdetési lehetőségét is. – Megértem, miért nem akarja eladni – bólintok. – De talán már elfelejtette, milyen volt valaki más számára versenyeznie, nem a saját lován.

Malvern a stopperórájára mered. Nem azért teszi, mert Tüzes lassú volt, hanem éppen ellenkezőleg. – És azt is megmondtam már, hogy bármelyik telivért örömmel eladom neked. – Nem én tettem naggyá egyik telivért sem. Nem nekem köszönhetik, amivé váltak. Malvern erre így felel: – Mindet te tetted azzá, amivé váltak. Nem nézek rá. – De nem közülük való, amelyik azzá tett engem, aki vagyok. Hihetetlen vallomásnak hangzik. Kitártam a szívemet Malvern számára, hogy mindent átvizsgálhasson benne. Corr mellett nőttem fel. Apám lovagolt rajta, apám elveszítette, azután én megint megtaláltam. Corr az egyetlen családtagom. Benjamin Malvern nagy, érdes hüvelykujját az állához dörzsöli, és már-már azt hiszem, fontolóra veszi a kérésemet. Azután mégis így szól: – Válassz másik lovat! – Edzem majd a többit. Ez lenne az egyetlen dolog, ami változik. – Válassz másik lovat, Kendrick! – Nem akarok másik lovat – erősködöm. – Corrt akarom. Még mindig nem hajlandó rám nézni. Azt hiszem, ha rám nézne, meggyőzném. Vérem delejesen dalol a fülemben. Malvern végül megrázza a fejét. – Nem folytatom le még egyszer ugyanazt a párbeszédet. Corr nem eladó. Malvern nézi, amint a következő ló a pályára lép. Kezem ökölbe szorul a zsebemben. Emlékszem, miként tagadta meg Kate Connolly a parádén, hogy meghátráljon. Eszembe jut, hogy

Holly szerint kell lennie valaminek, amit Malvern Corrnál is jobban kíván. Emlékszem a kancaistennő különösen csengő hangjára: Kívánj még valamit! Még Mutt Malvern is eszembe jut: mindent kockára tesz, hogy annak a feketetarka kancának a hátán hírnévre tegyen szert. Mindig azt gondoltam, hogy egész eddigi életemet szerencsejátékkal töltöttem: minden évben kockára tettem az életemet a parton, de most tudom, hogy sohasem kockáztattam az egyetlen dolgot, amelynek az elvesztésétől igazán félek. Nem akarom megtenni. Nagyon halkan ennyit mondok: – Akkor hát, Mr. Malvern, felmondok. Felém fordítja a fejét, egyik szemöldökét meglepetten felvonja. – Tessék? – Felmondok. Még ma. Keressen másik edzőt. Keressen valakit, aki indul a versenyen. Ajkán halvány mosoly suhan át. Felismerem: megvetés. – Zsarolni próbálsz? – Nevezze, aminek akarja – felelem. – Adja el nekem Corrt, és még egyszer, utoljára, indulok a tenyészete színeiben. És a lovait is tovább edzem. A pályán egy sötétpej herélt ló fut végig. Nehezen lélegzik. Még nincs kellő formában. Malvern megint a szájához dörzsöli a kezét; Tüzesre emlékeztet. – Túlbecsülöd a munkád fontosságát az udvarunk számára, Kendnek. Szemem sem rebben. Állok a dühödt óceánban, érzem, amint a lábamat mossa, de nem hagyom, hogy ellepjen. – Azt hiszed, nem találok mást, aki lovagolna a csődörödön?

– kérdezi Malvern. Várja, hogy válaszoljak, és amikor nem teszem, hozzáfűzi: – Húsz fiú jut hirtelen eszembe, akiknek mindegyike az életét adná, csak hogy annak a lónak a hátára ülhessen. A kép szilánkokat vet a szívemben, és biztos vagyok benne, hogy így is akarta. Amikor még mindig nem válaszolok, tovább folytatja: – Nos, akkor hát végeztünk. Szedd össze a holmidat a hét végéig! Sohasem volt még ilyen óriási szükségem a lélekjelenlétemre. Sohasem kellett ennyire csendesnek és rettenthetetlennek mutatkoznom. Nem tudok lélegezni, de a kezemet sikerül kinyújtanom. – Ne játszd ezt a játékot! – mondja Malvern, rám sem pillantva. – Én találtam fel. A tárgyalásnak vége. Talán soha többé nem lovagolhatok Corr hátán. Nem tudom, mi vagyok nélküle.

36. FEJEZET – PUCK

Általában mindenki másnál jobban bízom Galambban, bár neki is vannak gyenge pillanatai. Nem szeret térdig érő víznél mélyebbre merészkedni, ami Thisbyn inkább bölcsességnek, mintsem gyávaságnak tekinthető. Kancacsikó korában összeütközésbe került egy juhszállító furgonnal, és még mindig nem kötött teljesen békét velük. Végül bármi, amire csak illik az időjárás kifejezés, általában bénítóan hat rá. Meg tudom neki bocsátani mindezt, mert nem gyakran kell folyón átgázolnunk, juhszállító furgonnal versenyeznünk, vagy viharos szélben Skarmouthba ügetnünk. Mire aznap délután azonban felérünk a sziklatetőre, már igenis számításba kell vennem az időjárást. A szél egyenesen, alacsonyan csap végig a versenyparton. A part mély sötétzöld színben úszik a felettünk átvonuló felhők miatt. Amikor a széllökések elérik Galamb fejét, elég erősen, hogy visszafogja a sebességét, egész testében rémülten megremeg. A levegőben

capall uiscék bűze terjeng. Egyikünk sem akar itt lenni ezen az éjsötét délutánon. Mégis maradnunk kell. Ha a verseny napján netán fúj a szél vagy esik az eső, akkor is szükségem lesz rá, hogy Galamb állhatatos maradjon. Hogy ne olyan riadt, ijedős állat legyen, ahogyan most viselkedik. – Nyugi – csitítom, két füle mégis ide-oda forog, mindent felfog, csak az én hangomat nem. A szél felüvölt, mire Galamb veszélyesen közel szökell a szakadékhoz. Egy pillanatra meglátom a szikla szélére nőtt fűcsomót, alatta pedig a háborgó óceán fehér tajtékját. Érzem a lehetőség időtlen, lebegő csábítását. Megrántom az egyik kantárt, és előreugratom Galambot. Galamb eliramodik a szárazföld belseje felé, még mindig nincs az ellenőrzésem alatt, csavargatja testét, lehetetlen megülni rajta. Mindenre szükségem van, amit anyám valaha tanított nekem a lovaglásról. Elképzelem, hogy zsinórt erősítettem a fejemhez, amely végighúzódik a gerincem mentén, és a nyereghez köt. Elképzelem, hogy homokból vagyok. Elképzelem, hogy két lábam kőből van, és Galamb hasának oldala mellett lógnak le, túl súlyosak ahhoz, hogy megmozdulhassanak. Megtartom az egyensúlyomat, és lelassítom a lovamat, de a szívem ver, mint a kalapács. Nem szívesen félek a lovamtól. Ekkor érkezik meg Ian Privett. A vasszínű égbolt alatt alakja olyan sötéten fest, mintha temetésre tartana. Hozzánk lovagol áramvonalas, szürke lován, Pendán – nem is annyira fehér foltos, mint inkább fehér csíkos, ugyanolyan színű, mint a vihartól felbolygatott óceán habjai. Néhány testhosszra tőle Ake

Palsson, a pék fia közelít, gesztenyeszín uisce kancáján, mellette pedig egy pej capall uisce, rajta Gerald Finney-vel, aki Ian Privett másod-unokatestvére, vagy ilyesmi. Egy csoport hangos, a széltől zaklatott férfi kíséri őket gyalogosan. El sem tudom képzelni, miért jönnek ide ilyen céltudatosan, amíg meg nem pillantom Tommy Falkot, amint fekete kancáján léptet mögöttük. Amikor tekintete rám villan, néma figyelmeztetés ül benne. Ake Palsson felém irányítja a csoportot. Úgy néz ki, mint apja, a pék, és ez nem bók, hiszen Nils Palsson haja helyén fehér pamacsok nőnek, szeme helyén mély árkok sötétlenek, pocakja pedig olyan, mintha egy zsák lisztet rejtegetne az inge alatt. Ake hunyorog, amitől szeme kékje még döbbenetesebb, tejfelszőke haja pedig inkább gondtalan, mintsem ijesztő benyomást kelt. Félelmetesen magas viszont, és ha rejt is liszteszsákokat a jövője, kemény alakja erre most még nem enged következtetni. Apám mindig kedvelte Akét. Ezt mondogatta: Ake elintézi a dolgokat – ez dicséretnek számított, hiszen a szigeten nem sokakról mondható el ugyanez! Gesztenyeszín lova hátára görnyedve Ake vidáman felkiált: – És hogy van ma a harmadik Connolly fiú? Megjegyzését nevetéssel jutalmazzák. Csak miután elül a kacaj, jövök rá, hogy engem értett ezalatt. Finney pej lova Ake felé kap, amint közelednek. Félig-meddig játék, a fogak csapódása mégis elegendő ahhoz, hogy Galamb összerezzenjen. – Igazán szégyen, hogy manapság mi minden elmegy humornak – vágok vissza. Igyekszem palástolni, mekkora erőlködésembe kerül Galambot nyugton tartani. A szél is elég lett volna, erre most itt vannak a capall uiscék!

– Nem is eredeti – mondja Ake. Nem látom arca lényeges vonásait ebben a fényben, így hát nem tudom megállapítani, hogy mosolya tréfát sugall-e, vagy sem. – Odalent a parton elneveztek Kevinnek. Még mielőtt visszafoghatnám magam, ujjaim önkéntelenül a kalapom széléhez kapnak, ellenőrizni, nem szabadult-e ki a hajam. Gabe évekkel ezelőtt azon viccelődött, hogy Finn és én egészen egyformán nézünk ki, ha csak az arcunkra figyel az ember. Kicsit szégyellem, mennyire zavarba hoz a gondolat, hogy fiúnak nézhetnek. – Nevetséges – háborodom fel. – A versenyen indulok, tehát fiúnak is kell lennem? Miközben Ake és Finney közelebb jön, kis körben léptetem Galambot, hogy elrejtsem a tényt: nem hajlandó egy helyben maradni. Ake vállat von, mintha lenne más baja is. Mögötte Finney peje megugrik, nekiütközik a gesztenyeszín lónak, amely kis híján Galambra esik. Galamb félelme keresztülremeg az erein. Ake felnevet, Finney pedig sietve összekapja a pejt. – Te nyavalyás! – morogja Finney, és szemébe húzza a kalapját, hogy kissé helyrehozza a méltóságát. Felém bök az állával. – Gyerünk, Kevin, lássuk, mid van! – Ne nevezz így! – válaszolom. Akéval körbejárnak, Galamb eltörpül a lovuk mellett. Tudniuk kell, hogy ettől megbolondul. – Különben éppen végeztem. Finney megszólal: – Ugyan már, állj ki ellenünk! Azt mondják, igazi ostor vagy. – Most nem versenyzem veletek – jelentem ki. Mosolyt erőltetek a számra. – De figyellek benneteket, fiúk. Ake felnevet. Nem gonosz nevetés, de nem is udvarias.

– Tommy szerint hajlandó vagy versenyezni velünk – mondja. Tommyra nézek mögöttük. A fejét rázza. – Akkor Tommy nem tudja, mit beszél – válaszolom. Finney megkérdezi: – Hol a tökösséged? El kell innen menekülnöm. A szívem mélyén azt gondolom, nem lesz baj, Galambnak ennél sokkal többet kell kibírnia a verseny napján. Ám ez még távoli gond. Jelenleg inkább az a probléma, hogy Galamb reszket, és kész megugrani. – Te mondtad, hogy fiú vagyok, nem pedig én. – Hátranézek, felmérem, van-e elég hely, hogy Galambbal elhátráljak tőlük. Néhány esőcsepp hullik az arcomra. A legrosszabb, hogy semmi fenyegető sincs Finney-ben és Akéban; olyanok, mint Joseph Beringer. Joseph Beringer azonban sohasem egy hatalmas capall uisce hátáról évődik velem. – Itt vannak a fogadók – mondja Finney, és könyökével a nézőkre mutat. – Nem akarod bebizonyítani nekik, hogy nem negyvenöt az egyhez vagy? Finney megint Ake kancájának ugrasztja pej lovát, mire a gesztenyeszín paripa megint Galambnak lökődik, ezúttal erősebben. Fogak csattanását hallom, Galamb pedig felnyüszít. Sörényét a szél zilálja. Kapaszkodom belé, miközben hátrál. Bal füle mögött sekély karcolás látszik, ahol a capall foga érte. Tucatnyi kis vércsepp gyöngyözik elő a bőréből. – Helyet! – kiáltom. Egyszerre vagyok rémült és megalázott, amint meghallom saját kiáltásomat; egy rémült kislány hangja. Ake és Finney is hallja, mert arcuk megváltozik. Ake akkorát ránt a gesztenyeszín lova kantárján, hogy az majdnem

felborul. Finney elrúgja pej lovát Galamb mellől. Mindketten, különösen Ake, bocsánatkérően néznek rám. Galamb a szélbe emeli a fejét, és felnyihog – élesen, rémülten. Ake elhátrál a lovával. Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy a capall uiscék eltávolodnak a lovamtól, ugyanakkor a csontomig hatol a szégyen, amiért hirtelen ennyi helyet kapok. Közeli leshelyükön a fogadók leseprik a nedvességet a kalapjukról, halkan mormognak valamit, mielőtt elsétálnak, pillantásra sem méltatva minket. Ian Privett még mindig Penda hátáról figyel, bólint Akénak, majd megfordul ő is. – Később találkozunk, Kate – búcsúzik Ake; nem néz a szemembe, hirtelen lehiggadt. Gesztenyeszín kancája nyakára veti a kantárt, majd visszafordul Skarmouth irányába. Finney megérinti a kalapját, és ő is elindul. A sziklatető most csendes, csak a szél, és néha a fűre hulló esőcseppek hangját hallani. Egyre csak saját hangom cseng a fülembe, és ahányszor csak hallom, mindig egyre kisebbnek érzem magam. Tommy arcára elgondolkodó kifejezés ül ki. Egy pillanatra mintha felém akarna indulni, ám amint megmozdul uisce kancája, Galamb vinnyogni kezd, és megint hátracsapja a fülét. Így hát Tommy csak fél kézzel int, azt is közel tartva a kantárhoz, azután követi a többieket. Egyedül maradtam, a széllökések lélegezni is alig engednek. Dühös vagyok Galambra, amiért ennyire félős, de magamra még inkább. Nem számít, milyen bátor voltam, vagy milyen bátor leszek. Mindössze néhány percembe került mindenki számára bebizonyítani, hogy nem vagyok erre a partra való.

37. FEJEZET – PUCK

Aznap este Finn és én Galamb féloldalas fészerében piknikezünk. Galamb még mindig feszült és aggodalmas, kétlem, hogy hozzányúl a szénájához, ha nem vagyok vele. Finn azt mondja, a vihar úgyis napokig a házba fog kényszeríteni bennünket, vagyis addig legyünk kint, amíg lehet. Anya gyakran mondta nekünk, piknikezzünk odakint, amikor szörnyen hangoskodtunk a házban, ezért egyfajta kedves nosztalgiája is van a dolognak. Persze besötétedik, és rohamokban permetez az eső, a fészerben mégis minden száraz, és az elektromos lámpa elég fényt ad, hogy lássuk a levesünket. Megbontom az egyik olcsó szénabálát, amelyet takarónak használhatunk a lábunkra, és kényelmesen nekitámaszkodunk a fészer falának. Finn megérzi sötét hangulatomat, nekikoccantja tálja szélét az enyémnek, mint egy pohárköszöntésnél. Galamb félig a fészerben, félig kívül áll, a szénáját majszolja. Tisztán látom ültömből a karcolást a nyakán, és újra hallom kiáltásomat a szikla tetején. Egyre csak

azon töprengek, mi történt volna, ha rögtön vágtára indulok velük, amikor először kihívtak. Egyre csak az arcukat látom, amint lassan elhúzódtak lovaikkal Galambtól. Néhány percig mindketten csendben ülünk, a krumplilevest szürcsöljük, és hallgatjuk, ahogyan Galamb foga a drága szénát őrli, és ahogyan a könnyű eső a fészer fémtetején susog. Finn több szénát tesz a lábára, szigetelésként. Kint az ég barnáskék lesz, a szélén már fekete. – Galamb máris gyorsabbnak látszik – állapítja meg Finn. Levese maradékát szürcsöli, hogy bosszantson, azután csettint a nyelvével, hogy biztos legyen a kívánt hatásban. Üres tálkámat a mögöttem lévő szénabálára teszem, és veszek egy darabka kenyeret. A gyomromat még mindig üresnek érzem. – Esetleg megtámadnál még egyszer azzal a gyönyörteljes hanggal? Attól tartok, nem hallottam rendesen. – Sötét hangulatban vagy – jegyzi meg Finn. Végiggondolom a három lehetséges választ, amellyel visszavághatnék, de végül csupán a fejemet rázom. Finn vékonyabban, majd megint vastagabban teríti szét lábán a szénaréteget, megpróbálja egyenletesen elosztani. Hosszú szünet után így szól: – Szerinted mi fog történni? – Mikor? – A versenyen. És Gabriellel. Szerinted mi fog történni velünk? Savanyúan Galamb felé hajítok egy kis szénát. – Galamb drága ennivalót fog enni, a capall uiscék marhamájat. Minden esély ellenünk szól, de a verseny napján meleg, szeles idő lesz, Galamb egyenesen fog futni, míg a többiek

mind jobbra húznak, és mi leszünk a leggazdagabbak a szigeten. Három autót fogsz egyszerre vezetni. Gabe pedig úgy dönt, hogy marad, és soha többé nem kell babot ennünk. – Nem erre gondoltam – tiltakozik Finn, mintha kért volna egy történetet, és helyette másikat mondtam volna el. – Úgy értettem, hogy igazán mi fog történni. – Nem vagyok én jós! – De mi lesz akkor, ha nem győzöl? Egyetlen rossz szavam sem lehet Galambról, de mi lesz velünk, ha semennyi pénzt sem nyersz vele? Rápillantok, hogy lássam, csipkedi-e már a karját, de csupán egy szénaszálat sanyargat. – Elveszítjük a házat. Benjamin Malvern kihajít bennünket. Finn a kezét bámulva bólint, mintha sejtette volna. Gabe mindkettőnket alábecsült. – Aztán pedig... – Erőlködöm, hogy elképzeljem, milyen lesz, ha kudarcot vallok. – Azt hiszem, el kell adnom Galambot. És keresnünk kell magunknak egy helyet, ahol lakhatunk. Ha kapunk munkát, talán a lakhatásunk is megoldódik, ha olyasmi lenne, mint például... a takarítás. Vagy a malomban is dolgozhatnánk. Ott lakni is lehet. Senki sem akar a malomban élni. Igyekszem elképzelni egy másik valóságos lehetőséget, amely talán kevésbé szörnyű. – Gratton említette, hogy azt fontolgatja, felvegyen-e téged tanoncnak. Tudom, hogy te nem volnál rá képes, de hátha fontolóra venne engem helyetted... Finn megszólal: – Megcsinálnám. – Nem bírnád elviselni.

Tönkretette a szénaszálat a kezében: immár porrá vált. – Te sem bírod elviselni, hogy indulj a versenyen, mégis rászántad magad. Feltételezem, hogy én is megtanulnám elviselni a hentességet, ha muszáj volna. Én viszont nem akarom, hogy el kelljen viselnie. Olyannak akarom megtartani az édes, ártatlan öcsikémet, amilyen; és magam mellett akarom tartani a legjobb barátomat, Galambot. A házat sem akarom feladni, ahol felnőttem, egy aprócska lakás és a malombeli munka miatt. – De nem úgy lesz – jelentem ki. – Úgy fog történni, ahogyan először mondtam. Finn eltépked még egy darabka szénát. Galamb szintén. S ekkor, pontosan ebben a pillanatban, különös nyikorgás hallatszik. A fészer fémteteje régi, sok minden nyikoroghat rajta. Fala a kerítésbe épült, így ahol a deszkák a fészer pilléreivel találkoznak, ott is bármi megnyikordulhat. Ám maga a kerítés sem a legújabb építmény a világon, tehát valójában bárhol nyikoroghat, ahol illesztés van benne. Ez azonban nem szokványos nyikorgás. Inkább nyikorgás és koppanás egyszerre. Nem is igazán koppanás. Lágyabb. Topogás. Jobban belegondolva, el sem tudom képzelni, hogyan hallhattam meg egyáltalán – ám ekkor észreveszem, hogy Finn engem figyel, teljesen elcsendesedett. Belém nyilall a felismerés, hogy nemcsak hallottam, hanem éreztem is. Finn és én mindketten a fészer fala felé fordítjuk a fejünket, amelynek támaszkodtunk. Kedvem volna megszólalni: Talán csak Lunda volt. Ám Galamb is abbahagyta a rágást, és a fülét hegyezi, bár látni

semmit nem lehet. Nem hiszem, hogy egy macska miatt hegyezné ennyire a fülét. Mozdulatlanul ülünk. Az esőpermet halkan susog a tetőn: ssssss. Igyekszünk nem nézni egymásra, mert úgy nehezebb fülelni. Semmi sem hallatszik. Egyáltalán semmi. Csak az eső a tetőn. Galamb még mindig fülel, de semmit sem hallani. Csupán a fészer nyikkant meg. Kis elektromos lámpánk sárga kört vet a plafonra. A világra csend borul. Aztán: Puff. Halk léptek félreismerhetetlen zaja a fal túloldalán. Nem lábak hangja. Paták hangja. Egymásra meredünk. Megint felhangzik a nyikorgás-koppanás, de már mindketten tudjuk, honnan származik. Érzem, hogy a fészer túlsó falát tapogatózva megnyomják, és erősen beleharapok az ajkamba. Finn kérdő pillantással ráteszi ujját a lámpa kapcsolójára. Dühösen megrázom a fejemet. Az egyetlen dolog, ami rosszabb, mint szembeszállni egy capall uiscével ezen az esős éjszakán, amikor az ember ugyanezt kénytelen megtenni fény nélkül. Lassan elkezdek beburkolózni a szénatakarómba. Halkan, nehogy a szálak akár egy kis hangot is adjanak. Finn rögtön követi a példámat. Galamb füle megperdül, követi a láthatatlan jelet a fal túloldalán. Ha hegyezem a fülemet, hallom is a talajra lépő patát, majd még egyet. Újabb kilégzés hallatszik, alig hangosabb, mint a tetőn doboló eső. Nem tudom, mit csinál odakint a capall uisce. Talán elveszti az érdeklődését. Lehet, hogy kedvét szegi a köztünk húzódó kerítés. Fejemben végigjátszom a lépéseket, amelyeket meg

kellene tennünk, hogy visszajussunk a házba. Megkerülnénk a fészert, sietve elosonnánk kétdeszkányi kerítés mellett, be a fémcsövekből készült kapun, azután még öt lépést kellene megtennünk az ajtóig. Talán egyikünk időben átjutna a kapun. De ez nem elég. Az éjszaka sötét és néma. Hegyezem a fülemet, hátha meghallok még egy halk lépést. Galamb figyelme a legutolsó pontra szegeződik, ahonnan a zaj érkezett. Finnt nagyrészt széna fedi. Egymás szemébe nézünk. Öcsém állkapcsa megfeszül. A köd sziszeg a tető felett. Eső csepeg a fém szélére, egy csepp, két csepp percenként, majd lágy, alig hallható hanggal landol a földön. Valahol a messzeségben talán autó motorját hallom. A szél a szénát borzolja. A fal túlsó oldaláról semmit sem hallani. Galamb riadtan felfigyel. A fészer oldaláról egy hosszú, fekete pofa figyel bennünket. Az ördög az. Teljes önuralmamat összeszedem, hogy fel ne nyüszítsek. A tengeri ló olyan fekete, mint a tőzeg éjfélkor, ajkát félelmetes vigyorra húzza. Két füle hosszú, és gonoszul egymás felé állnak; a látvány nem is lóra, inkább démonra emlékeztet. Cápatojásokra hasonlítanak. Az orrlyuka is hosszú és vékony, nehogy behatoljon rajta a tengervíz. A szeme fekete és nedves: egy hal szeme. Még mindig az óceántól bűzlik. Mint az apály, mint a sziklákon fennakadt hordalék. Alig nevezhető lónak. Éhes. Fejét áthajtja a kerítés felett, hogy benézhessen a fészer oldalán. Különösen könnyed vigyorát három deszka választja el tőlünk: magam szegeztem össze őket, miközben anyám figyelt.

Három szeget, nem kettőt, vertem mindegyikbe, mert anya azt mondta, hogy a pónik mindent próbára tesznek. Most pedig ez az éjfekete ló nehezedik rájuk a mellkasával. Nem erősen. Csak annyira, amennyire a fészer falát is erőltette. A szegek nyikorognak. Hallom dübörgő szívemet, vagy Finn-nét, vagy talán mindkettőnkét. Úgy vágtázik, hogy alig kapok levegőt. Kezem ökölbe szorul a szénán, körmeim a tenyerembe vájódnak. Elrejtőztünk, nem látsz bennünket, takarodj innen! Galamb teljes csendbe burkolózik. A capall uisce ránéz, és kitátja az állkapcsát; azután olyan hangot hallat, amely jéggé változtatja a véremet. Sziszegő lélegzet, mély csettintés kíséretében, a torka mélyéről szakad fel a kiáltás: kaóóóóóóóóó. Galamb füle hátralapul a fejére, de ő maga nem mozdul. Hányszor mondták nekünk, hogy a capall uiscék mozgó célpontra vágynak? Hogy megmozdulni annyi, mint meghalni? Galamb szoborrá vált. A capall uisce megint előrenyomakodik. A deszkák újra megnyikordulnak. Hallom, amint Finn felsóhajt. Annyira halkan, hogy rajtam kívül senki sem hallhatta, és én is csak mert egész életemben folyton a hangokat figyeltem, amelyeket a testvéreim kiadtak. Lágy, ijedt kis hang hagyja el az ajkát – régóta nem hallottam tőle. Azután siránkozást hallok. A legelőről jön. Galamb és a capall uisce is arra csapja a fülét. Ismét siránkozás hasít a csendbe. A gyomrom feneketlen kút. Még egy ló, feltételezem, lenyomta a kerítést a másik oldalon, és most velünk van a legelőn. Még csak három szeg sincs

deszkánként, amely életben tarthatna bennünket. A fekete szörny különös, hosszú füle megint megperdül. A siránkozás, újra. Mint egy kisbaba sírása. Azután Finn száját látom némán suttogni. Nagyjából csak ennyit látok belőle. Eltúlozva szótagol: Lunda. A siránkozó hang, újra, és most azonnal felismerem. Lunda nyávog, a pajta macskája, folyton Finnt keresi. Nyilván visszatért éjjeli útjairól, és vonzza a fényünk. Megint siránkozik, a babasírásra emlékeztető miákolással, amellyel Finnt szólítja. Ha öcsém éppen jó kedvében van, visszaismétli, támpontot adva a macskának. A macska ismét nyávog, ezúttal közelebb a kerítéshez, mire a capall uisce áthelyezi a súlyát a kerítéstől. Az eső ködöt ver fel a földről, szürke fényében megpillantom Lunda körvonalait. Felénk lépdel, farka kérdőjelet formál. Miau? – kérdezi. A capall uisce vigyora bezárul. Lunda csak akkor látja meg a tengeri lovat, amikor az már mozgásba lendült. A kerítés papírként szakad szét, a deszkák olyan zajjal robbannak szilánkokká, mintha az egész világ semmisülne meg. Lunda megugrik, a capall uisce pedig utánaveti magát, a vadászattól csak éhesebb lett. Mindketten eltűnnek a ködben, már csupán őrült patazajt hallok, majd Lunda sikolyát. Finn eltakarja az arcát, a széna lehullik a kezéről, és látom, ahogyan rázkódik a válla a zokogástól. Most nem tudok ezzel foglalkozni. Arra gondolok, hogy a capall uisce még visszajöhet, és megölheti az öcsémet. Megragadom a vállát: – Gyerünk!

Nincs semmiféle tervem, de azt tudom, hogy itt nem maradhatunk. Hangot hallok a hátam mögött, és úgy perdülök körbe, hogy az izmaim belesajdulnak. Egy teljes másodpercre van szükségem, hogy rájöjjek, a nevemet mondja valaki: – Puck! Gabe szólít. Átlép a szétroncsolt kerítésen, ahol a tengeri ló az imént keresztülrobbant. A hangja sziszegő. Megragadja a karomat. – Igyekezzetek! Vissza fog jönni. Olyan döbbenet fog el a bátyám láttán – amiért éppen most kerül elő –, hogy először egy szót sem tudok kinyögni. – Galamb. Mi lesz Galambbal? – Hozzad! – veti oda Gabriel, alig hallhatóan. – Finn! Ébresztő! Gyerünk! Felcsatolom Galamb kötőfékét. A levegőbe löki a fejét, és vállból megrántja a karomat. Úgy remeg, mint amikor a sziklatetőn voltunk. – Lunda – mondom a bátyámnak. – Csak egy macska. Sajnálom. Gyere már! – Gabe megrántja Finnt. – Két másik is van. Jönnek! Gabe visszavezet bennünket a tönkretett kerítésen keresztül. Amikor a kerítéshez húzom Galambot, hirtelen visszahőköl. Visszatartja a tudat, hogy ez egy gát, és egy röpke, rettenetes pillanatig attól félek, itt kell hagynom. Halkan csettintek, és végre átlép a törött deszkák felett. A ház előtt reflektorfényt látok, és Tommy Falkot – fél arcát megvilágítja a fény. Felrántja a kocsi ajtaját, és sietősen integet Finn felé, hogy szálljon be. Gabe megjelenik mellettem egy kötéllel. – Tartsd ki az ablakon!

– De... – Most! Abban a pillanatban, amint ezt kimondja, ugyanazt a csettintést hallom, mint korábban – most azonban a kifutóból jön, ahol az imént még rejtőztünk. Messziről hallom visszhangozni a neszt a ködben, távoli válaszként. Galamb kötőfékére kapcsolom a kötelet, és a kocsiba ugrom. Tommy Falk már a kormány mögött ül, Gabe pedig becsapja maga mögött az ajtót. Már indulunk is a szűk úton, a reflektorfény visszatükröződik a ködön és az esőn, amint a fénysugár visszapattan a földről. Galamb mellettünk üget, azután vágtára vált. Feltekerem az ablakot, hogy mindössze annyi hely maradjon, amennyi a kötélnek szükséges. Tommy Falk feszülten összpontosít a vezetésre, állandóan a tükrökbe pillantgat, hogy meggyőződjön, nem követnek bennünket, és Galamb lépést tud tartani velünk. A jelenet intenzitása hirtelen arra emlékeztet, hogy ma már láttam Tommyt a parton. A kocsi csendes és forró, a fűtést a maximumra csavarták, és senkinek sem jutott eszébe leállítani. Az egész kocsiban új cipő nem éppen kellemetlen szaga terjeng. Mellettem, a hátsó ülésen, Finn alig van magánál Lunda elvesztése miatt. Az első szó akkor hangzik el, amikor Gabe Tommyhoz fordul: – Hozzátok? Tommy így válaszol: – Nem, a pónival nem. Beechékhez. Azután Finn a karomba csíp, és kimutat a szélvédőn. A reflektor fénycsóvája éppen egy juh tetemére vetül. Szétroncsolódott, szétkenődött test az árok és az út közepe

között. Egyfolytában magam előtt látom a széttépett testet, még akkor is, amikor már messze járunk tőle. Mi is lehettünk volna a helyében. Tommy és Gabe azonban egyáltalán nem említi. Valójában egy szót sem szólnak. Komor, bizalmas csendben ülnek; Gabe kibámul az ablakon, szavak nélkül jelezve Tommynak, hogy minden rendben. Tommy nem a skarmouthi útra fordul, ahogyan vártam volna, egyenesen Hastoway felé hajt. A kereszteződésnél lelassít, de nem áll meg, és a bátyámmal aggodalmasan tekingetnek körbe, mielőtt újra elindulnánk. Az ablaknak nyomom az arcomat, meg akarok bizonyosodni, hogy Galambnak nem esik nehezére lépést tartani velünk. – Akár lovagolhatnék is rajta, és úgy követhetnélek benneteket – vetem fel. Gabe hangja nem tűr ellentmondást. – Nem szállsz ki ebből a kocsiból, amíg teljes biztonságba nem érünk. Azután megint csend következik: csak az éjszaka, a kőfalak és az eső vesz körül. – Finn – szólal meg végül Gabe. Felemeli a hangját, hogy túlharsogja a motorzúgást. – Ez a vihar, amelyik most jön. Mennyi ideig fog tartani? Finn szeme felcsillan a hátsó ülésen. Hihetetlenül boldog, amiért a véleményét kérdezik, szinte már fáj. – Csak ma éjjel és holnap. Gabe jelentőségteljesen Tommyra pillant. – Egy nap. Az nem sok. – Éppen elég – válaszolja Tommy.

38. FEJEZET – PUCK

Tommy Falk Grattonékhoz visz bennünket. A ház Hastoway közelében van, bár nem tudom, pontosan milyen közel, mert minden egyformának néz ki a szemetelő esőben, a reflektor sárga, keskeny fénynyalábjánál. Beech már vár bennünket, vállát behúzza a szél miatt, és int nekem, hol hagyjam Galambot. Zseblámpáját meglendíti, a fényénél egy négybokszos istállót pillantok meg. Alacsony mennyezetű épület, elektromosság nélkül. Az egyik bokszban nedves kecskék, a másikban csirkék lapulnak, a harmadikban pedig egy szürke, herélt hátasló áll – fejét kíváncsian kinyújtja a lereteszeletlen istállóajtó fölött, amikor Galamb belép. Galamb hálátlan köszöntésként hátracsapja ugyan a fülét, mégis a herélt ló melletti helyre vezetem. Szeretnék még eltölteni vele egy kis időt, de udvariatlannak tűnne piszmognom, ha egyszer Beech ott áll, zseblámpájával világítja be az istállót. Így csak megpaskolom Galamb nyakát, és köszönetet mondok Beechnek. Morog

valamit, majd zseblámpájával a ház felé mutat. Gabe és Peg Gratton élénken cseveg a házban, Tommy Falk pedig bekukucskál a tűzhelyen rotyogó edény fedele alá. Finnt sehol sem látom. A konyha maga is a hentesüzletre emlékeztet – mintha a hentesüzletet alakították volna át konyhának. A kinti sötétség ellenére a konyhában világosság uralkodik, a fal fehérre van meszelve, edények és kések lógnak mindenhol. A fehér tisztaság képét semmiben sem rontja, hogy a padló tele van mocskos lábnyomokkal. Fél tucat polcon csecsebecsék sorakoznak, de teljesen eltérnek a mieinktől: nyers szobrok fából, amelyek lehetnének akár lovak, akár őzek is; fűseprű, körülötte piros szalaggal; egy darab mészkő, rajta Peg nevével. Nincs közöttük egyetlen festett üvegfigura vagy bárányokkal és vidám nőkkel benépesített, bájos tájkép sem, amelyeket anyám szeretett. Apróságok, de nem ostoba limlom. A helyiségben érezhetőn, csodálatosan terjeng az étel illata, amely a tűzhelyen fő. – Odaadjuk nekik a szobádat – mondja Peg Beechnek, amint belép. A fénynél jól látom, hogy Beech termetes, pirospozsgás legénnyé cseperedett, egyértelműen az apjára ütött. Kicsit úgy fest, mintha fából faragták volna, és mert a fa meglehetősen rugalmatlan, beletelik egy kis időbe, mire megváltozik az arckifejezése. Amikor azonban ez bekövetkezik, örömnek nyomát sem látni rajta. – Soha! – válaszolja Beech. – És ugyan hol aludjanak? – kérdezi Peg Gratton. Különös ebben a környezetben látni, nem a hentesüzletben, amint éppen egy szívet készül kivágni, vagy az udvarunkon, amint arra kér, hogy ne induljak a versenyen, és nem is furcsa főkötőben, amint az ujjamat vágja meg. Most mintha kisebb, takarosabb volna,

bár gyömbérszín tincsei ugyanolyan makacsul állnak szerteszét, mint mindig. Megdöbbent, milyen könnyedén tárgyalják Beechcsel és Gabe-bel, hol fogunk aludni, és rájövök, hogy Gabe a távol töltött idő egy részében nyilván itt rostokolt. Talán a nagyobbik részében. Ráébredek, hogy azért jöttünk ide, mert Gabe itt érzi magát teljes biztonságban. Különös, szomorú érzéssel tölt el, mintha más családra cserélt volna bennünket. – Hol van Finn? – vágok közbe. – Természetesen a kezét mossa – feleli Gabe. – Évtizedekbe telhet még. Furcsa érzéssel tölt el az is, hogy ilyen szabadon felfedi Finn gyengéit, pedig én mindig magánügyként gondoltam rájuk, amelyről csakis a Connollyk tudhatnak. Gabe nem gúnyosan ejtette ki a szavait, mégis olyan érzést keltettek. – Hol van a mosdó? Tommy, nem Peg vagy Beech, mutat a konyha túloldalán tekergő lépcsők felé. Mintha ez mindenki háza volna, csak éppen nem Grattonéké. Mocskosnak érzem magam, így kisietek a konyhából. Apró, sötét folyosóra jutok, ahol a lépcső tetején három ajtó sorakozik, de csak egyik alól szűrődik ki fény. Bekopogtatok. Nincs válasz, amíg Finn nevét nem mondom, majd rövid szünet után kinyílik az ajtó. Aprócska helyiség, csupán arra elegendő, hogy egy kád, egy vécé és egy mosdókagyló elférjen benne – ha nagyon jó barátok, és nem bánják, hogy a válluk egymáshoz ér. Finn a vécén gubbaszt, a lehajtott tetőn. A padló apró csempéin nagy, férfias lábnyomok sötétlenek. Becsukom magam mögött az ajtót, és meggyőződöm róla, hogy a kád száraz, mielőtt belelépek, és leülök az aljára. – Állandóan idejön – mondja Finn.

– Tudom – bólintok. – Látszik. – Mindvégig itt volt. Az árulás súlyos érzése nehezedik ránk. Mondani szeretnék valamit, ami megvigasztalja Finnt, hiszen valósággal bálványozza a bátyánkat és bármit megtenne érte, de semmi nem jut eszembe. – Szerinted Lunda meghalt? – kérdezi Finn. – Nem. Biztosan el tudott szaladni – válaszolom. A kezét tanulmányozza. Ujjpercein a bőr kissé repedezett a súrolástól. – Igen, én is így gondoltam. Elfordítom a tekintetemet Finnről a kád mellett csillogó-villogó kapaszkodókra. Olyan fényesen csillognak, hogy Mooneyham atya autójának díszrácsaira emlékeztetnek. – Szóval – mondom –, csak egy napig fog tartani? Finn ünnepélyesen bólint. – Egy napig. A legrosszabb holnap hajnalban lesz, szerintem. – Igen, persze. Honnan tudod? Türelmetlen arcot vág. – Egyértelmű. Ha az emberek használnák a szemüket, mindenki tudhatná. Az ajtó kopogtatás nélkül kitárul, és Gabe áll meg a küszöbén. Derűsebbnek látszik, mint az utóbbi időben bármikor. – Buliztok idebent? – Igen – felelem dacosan. – A kádban kezdődött, és most átterjedt a budira is. Csak a mosdókagylóban maradt hely, ha még be akarsz szállni. – Nos, mindenki csodálkozik, hol maradtok már. Bárányragu készül, de csak akkor tálalnak, ha előbújtatok a vécéről.

Finn és én egymásra pillantunk. Kíváncsi volnék, vajon most ugyanarra gondolunk-e: hogy Gabe nem tehet úgy, mintha nem volna kényelmetlen a helyzet, mintha nem is lett volna távol, és a dolgok visszatérhetnének a régi kerékvágásba. Korábban azt hittem, hogy akár egy jó szó is elég volna a részéről, de most már azt szeretném, ha megdolgozna a jóindulatomért. Ha nem kaphatok töredelmes megbánást, akkor semmit sem akarok. Elindulunk lefelé a lépcsőn. Gabe megszólal: – Attól tartok, neked a kanapé jut, Finn, mert te vagy a legkisebb. – Kinek a mércéje szerint? – kérdezem. Gabe vállat von. – Nos, mértanilag te vagy a legkisebb termetű, de Peg szerint neked ajtós helyiségben illik aludnod. Tehát mi Beech szobájában alszunk. – És Beech hol alszik? – Tommyval egy-egy matracot kaptak a nappaliban. Peg szerint így jó lesz. A konyhában a fiúk túlharsogják egymást. Beech és Tommy megkaparintott valamit, és megpróbálják minél távolabb tartani egymástól. A semmiből feltűnt egy juhászkutya is, amely szintén a zsákmányt próbálja megszerezni. Peg egyik kezében kanalat, másikban egy macskát tart, a grabancánál fogva. Mindkettőt fennhangon szidja. – Tedd ki ezt az állatot! – mondja Gabe-nek, aki elveszi a macskát, és kiteszi az ajtón. Peg bosszankodva rám néz. – Nem szoktam főzni. A macskák miatt csak nehezebb. Mielőtt válaszolhatnék, Gabe közbeveti: – Hol van Tom?

Belekerül egy pillanatba, mire rájövök, hogy Thomas Grattonra céloz. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy Thomas Grattonból hirtelen Tom lesz a saját háza fedele alatt. – Kiment megnézni, hogy a kecskék jól boldogulnak-e. Beech, menj ki te is! Mindenki kifelé! Menjetek a nappaliba, amíg elintézem ezt a káoszt! Kifelé! Beech és Tommy engedelmeskedik, a zajt is magukkal viszik. Finn utánuk somfordál, érdekli a kutya hirtelen felbukkanása. Megfordulok, hogy induljak, de az ajtóban habozva visszapillantok a vállam felett. Peg Gratton már vissza is fordult a nagy fekete tűzhelyhez, hogy megkeverje az edény tartalmát, Gabe pedig mögötte áll, és a fülébe súg valamit. Csak annyit értek belőle, hogy elég erősen, amikor: – Puck, kapd el! – kiáltja Tommy. Éppen időben fordítom fejemet a nappali felé, hogy szájon vágjon egy babbal teli zokni. Beech hahotázik, Tommy viszont elkeseredve kér bocsánatot. A juhászkutya a lábam körül játszadozik, nagyon barátságos, mindenképpen szeretné megkaparintani a zoknit. Most döbbenek rá, hogy Beech és Tommy ezzel bolondozott korábban is. – Van miért bocsánatot kérned! – ripakodom rá szigorúan Tommyra, aki még mindig lesújtva álldogál a kopottas, Finn ágyául szolgáló, zöld kanapé másik oldalán. Visszahajítom neki a zoknit. Örvendezik, hogy ilyen könnyedén bocsánatot nyert, elvigyorodik, majd haladéktalanul továbblódítja a zoknit Beechnek, akitől elveszi a kutya. Tommyt nem zavarja, hogy bolondot csinál magából, négykézláb ered a juhászkutya nyomába: vidám hajsza, még Finn is nevet. Hirtelen

eltöprengek, mi viheti Tommyt arra, hogy elhagyja a szigetet. Semmi sincs benne Gabe önemésztő vagy Beech durcás jellemvonásaiból. Sohasem láttam másnak, mint teljesen elégedettnek, mindig szerves része volt a sziget életének. A padlón most végül megragadja a zoknit, amely körbe-körbe jár mindannyiunk kezén, még a kutyánál is megfordul, amíg Finn meg nem kérdezi: – Hol van Gabe? Akkor látjuk, hogy nem is jött ki a konyhából. Elindulok a konyha felé, de Tommy karon ragad. – Majd megyek én! Bekukucskál az ajtón, de nem hallom, amit mond. Azután visszafordul hozzánk, ajkára mosolyt biggyeszt. – Jó hírek. Kész a vacsora. Az ajtóban megjelenik mellette Gabe is, cinkos pillantást váltanak, amitől éktelen dühbe gurulok – megint a férfiak titkos nyelve. Végül megjelenik Peg is, és mindannyiunkhoz intézi a szavait. – Ha enni kértek, magatoknak kell tálalnotok. Ha pedig nem ízlik, Tomot hibáztassátok. Az ő főztje. Evés közben nem sokat beszélünk. Talán, akárcsak én, mindenki az esti eseményeket játssza le újra a képzeletében. Mégsem követelőző a csend. A vihar nem elég hangos ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmünket, könnyű úgy tenni, mintha csak udvariassági látogatásra ugrottunk volna be. Peg Gratton egyetlen alkalommal szól csak hozzám: felajánlja, hogy nyugodtan adhatok még szénát Galambnak, ha szüksége van rá hajnal előtt, mielőtt a vihar igazán rosszra fordulna. Igaza van a viharral kapcsolatban. Mire ágyba kerülünk, a

szél hirtelen viharossá válik, dühödten rázza az ablaktáblákat. A lepedő az ágyon tiszta, de még mindig Beech szagát érezni rajta: sós sonkaszag. Mielőtt leoltjuk a villanyt, még észreveszem, hogy nincs egyetlen személyes tárgy sem a szobában, semmiféle holmi, ami arról árulkodna, hogy a szoba Beeché. Csak az ágy áll benne, egy komor íróasztal, rajta egy üres vázával és pár pénzérmével, és egy keskeny ruhásszekrény, amelynek szélei bizony igencsak ütöttek-kopottak. Elgondolkodom, vajon volt-e valaha több is a szobában Beechből: talán már mindent összecsomagolt, hogy magával vihesse a szárazföldre. Miközben aludni próbálok, ezen rágódom. Az ágy egyik oldalán én fekszem, a másikon Gabe, de franciaágy, vagyis a két fél valójában egy. Gabe könyöke a bordáim közé fúródik, válla a vállamnak feszül. Itt melegebb is van, mint nálunk, és Gabe miatt még melegebbnek érzem, így hát fogalmam sincs, hogy fogok elaludni. Gabe lélegzése sem úgy hangzik, mintha már mélyen aludna. Egy hosszú percig némán fekszünk a sötétben, hallgatjuk a tetőn doboló esőcseppeket. Házunk tönkrement kerítésére gondolok, Lunda utolsó sikolyára és a hosszú, fekete pofára, amely a fészerbe bámult. Mivel fáradt vagyok, pontosan kimondom, amit gondolok. Udvariasságnak nyoma sincs a szavaimban, pedig úgy könnyebb volna lenyelni őket. – Miért jöttél vissza értünk? – Bár suttogok, a hangom erősen cseng a kis hálószobában. Gabe elhaló válasza az ágy másik feléről érkezik: – Őszintén, Puck. Szerinted miért? – Mit számítunk neked? Most már felháborodik.

– Miféle kérdés ez? – Miért kérdéssel válaszolsz minden kérdésemre? Gabe fordulni próbál, hogy elhúzódjon, de nincs már hely a matracon. Az ágy felnyög, hangosan nyikorog, mint hajó a nyílt tengeren, csak éppen a tenger most Beech sonkaszagú szobájának a padlója. – Fogalmam sincs, mit vársz tőlem. Nem akarom, hogy azzal vádolhasson, hisztérikus vagyok, ezért óvatosan, lassan mérem a szavaimat. – Tudni szeretném, miért törődsz most velünk, ha egyszer jövőre úgysem leszel itt. Mindkettőnket felfalhatnak októberben, és te a szárazföldön még csak tudomást sem szereznél róla. Hallom, amint a sötétben Gabe nagyot sóhajt. – Nem arról van szó, hogy hátra akarlak hagyni kettőtöket. Gyűlölöm magam a reménysugárért, amely a szavaira felvillan a szívemben. Az viszont igaz, hogy elképzelem, amint tárt karokkal közli, megmásította a döntését, és egyszerre öleli magához Finnt, Galambot és engem. Ennyit mondok: – Akkor ne hagyj itt minket! Maradj itt! – Lehetetlen. – Miért? – Egyszerűen lehetetlen. Egy hete nem beszéltünk ilyen hosszan, nem tudom, ennyiben hagyjam-e. Elképzelem, amint felugrik, ledobja magáról az ágyneműt, és kiront a szobából, hogy elkerülje a további vallatást. Bár ha el akarna menekülni, át kellene másznia a matracokon fekvő Tommy Falkon és Beech Grattonon, el kellene kerülnie, hogy átessen a kanapén fekvő

Finnen, azután pedig ülhetne magában a sötét konyhában. Kétlem, hogy megteszi. Tehát ezt mondom: – Nem hiszem, hogy ez a valódi ok. Gabe sokáig nem válaszol. Hallom, amint ki- és belélegzik, ki és be. Azután különös, vékonyka hangon így szól: – Nem bírom tovább! Furcsán hálás vagyok az őszinteségéért, nem is tudom, mit gondoljak. Töröm a fejemet, hogy eszembe jusson egy jó kérdés, egy olyan, amelytől továbbra is így fog beszélni. Mintha az igazság törékeny kismadár volna, én pedig félnék elriasztani. – Mit nem bírsz tovább? – Ezt a szigetet – válaszolja Gabe. Minden egyes szó között hosszasan felsóhajt. – Azt a házat, ahol Finn és te vagytok. Az emberek fecsegését. A halat, azt az átkozott halat! Egész életemben bűzleni fogok tőle! A lovakat. Mindent. Nem bírom tovább. Szánalmasnak hangzik, de korábban nem hangzott szánalmasnak, amikor együtt voltunk a konyhában, együtt ettünk a nappaliban kuporogva. Nem tudom, mit válaszoljak. A felsorolt dolgok éppen azok, amiket annyira szeretek ezen a szigeten, kivéve talán a halszagot – ami esetleg minden mást is tönkretesz. Azt viszont nem tudom, elég okot szolgáltat-e, hogy az ember mindent hátrahagyjon, és máshol kezdjen új életet. Olyan érzés fog el, mintha bevallotta volna, hogy egy szokatlan betegségben haldoklik, amelyről sohasem hallottam, amelynek nem észlelem a tüneteit. Ez az egész végtelenül hamis, egyszerűen nem fér a fejembe, és ez a gondolat újra és újra megdöbbent. Mintha éppen most szereztem volna róla tudomást. Az egyetlen, amit igazán értek, hogy ez a különös,

érthetetlen, láthatatlan dolog elég nagy és hatalmas ahhoz, hogy elüldözze a bátyámat Thisbyről. Bármennyire is vissza akarjuk tartani az öcsémmel, erősebb nálunk. – Puck! – szól rám Gabe. Összerezzenek, mert a hangja olyan, mint Finn-né. – Igen? – Most már szeretnék aludni. Mégsem alszik. Oldalra fordul, de lélegzete sekély és éber marad. Nem tudom, meddig marad ébren, csak abban vagyok biztos, hogy hamarabb alszom el.

39. FEJEZET – SEAN

Kora hajnalban a vihar ver fel, sűrű feketeség vesz körül. A szél átsüvölt a ház felett; egy motor, a hullámverés, egy tengeri lény üvöltésének hangján. Szemem megszokja a sötétséget, odakint fényeket látok mozogni. Hullámokban veri az eső az ablaküveget, dühödten, azután még dühödtebben. Most meghallom a lovak hangját. Nyüszítenek, kiáltoznak, a falnak verik magukat. A vihar őrületbe kergeti őket, odakint pedig üvöltés harsan. Ez az üvöltés ébresztett fel, nem is a tomboló szél. Gondolkodás nélkül felülök, de utána mégis habozok. Az én lovaim vannak odalent az ostromlott istállóban, kint a félelmetes éjszakában. Ugyanekkor nem is az enyémek, hiszen felmondtam, tehát még kevésbé az enyémek, mint eddig. Itt kellene maradnom, semmit sem kellene tennem, hagynom kellene, hogy az éjszaka megtegye, amit akar. Hadd mérje fel Malvern a reggel fényénél a kárt, és jöjjön rá, hogy valóban pótolhatatlan vagyok.

Behunyom a szememet, öklömet a homlokomra szorítom, hallgatom a kinti siránkozást. Még közelebb, odalent, egy rémült ló rúgja istállója falát, vagy a falat pusztítva el, vagy saját magát. Túlbecsülöd a munkád fontosságát az udvarunk számára, Kendrick. Pedig nem becsülöm túl. Nem hagyhatok meghalni egy lovat, csak mert szerencsejátékot űzök Malvernnel. Felveszem a csizmámat, fogom a kabátomat, és már éppen a kilincshez nyúlnék, amikor kopogtatnak az ajtón. Daly érkezik. Nedves haja az arcára tapad, ingujja véres. Reszket, kétségbeesett. – Malvern azt mondja, intézzük nélküled, de nem bírjuk. Nem kell megtudnia. Kérlek! A kabátomra bökök, hogy lássa, úgyis indultam volna már. Együtt futunk le a keskeny, sötét lépcsőn az istállóba. Mindennek esőszaga, óceánszaga és megint csak esőszaga van. Daly mellém siet. – Nem akarnak megnyugodni. Valahol odakint bujkál egy capall uisce, és nem tudjuk, hogy a lovak között van-e, vagy... Nem tudjuk, melyik sérült meg, mert ez a hang... Hiszen hallod. Bénára rugdalják magukat. Megnyugtatsz egyet, erre a többi rögtön megint megőrjíti. – Nem fognak megnyugodni, amíg ez a sikítozás folytatódik – válaszolom. Minden lovászfiú, segéd és lovas, akit Malvern ki tud állítani, igyekszik nyugtatgatni a legértékesebb lovakat. A villanykörték a fejünk felett himbálóznak a szélben, amely sikeresen beszökött az istállóba; az ingadozó fénysugár súrol, majd tovalibben,

mintha eszméletemet veszteném. Elhaladok Tüzes boksza mellett. Egyre csak ágaskodik, mellső patáival a falat kaparja, amint visszahuppan a padlóra. Ha még nem vesztette el az eszét, hát hamar el fogja. Hallom, ahogyan Corr csettintget és énekel, az őrületbe kergeti maga körül a lovakat. Valahol mögöttem egy másik ló csapkodja patáival a falat, ritmusosan, ész nélkül. Odakint folytatódik az üvöltés. Daly mögöttem halad, miközben egyenesen Corr bokszához sietek. Zsebemben a kezem ökölbe szorul egy lyukas kődarab körül. Ha Corr bármelyik másik tengeri ló lenne, ma éjjel rákötném a követ a kötőfékére, hogy a zaj a fejében túlharsogja a közelgő novemberi tenger zaját. Ám Corr nem akármilyen tengeri ló, a trükkjeimtől csak még féktelenebb és izgatottabb lenne. Kinyitom a kezemet, és a zsebemben hagyom a követ. – Maradjon mindenki távol! – csattanok fel. – Tartsátok távol a lovakat az utamból! Belököm az ajtaját, mire Corr rögtön a folyosó felé ront. Kezemet a mellkasába nyomva visszatolom a helyére. Az egyik telivér élesen felnyihog. – Tartsátok őket távol! – emlékeztetem Dalyt. Elrohan mellettem, hogy továbbadja az utasítást. Ekkor hagyom, hogy Corr kirontson a bokszából, és végigvonszoljon a folyosón, az udvar felé. Az ajtó zárva van, véletlenül az eső és a még fenyegetőbb eshetőségek ellen. – Oda ne! – tiltakozik Daly mögülem. – Malvern odakint van! Nagy kár. Malvern így tudni fogja, hogy még mindig a lovai között vagyok. Nem tudom azonban megoldani a benti helyzetet anélkül, hogy először elintézném, ami odakint fenyeget.

Átvergődöm az ajtón, Corr erős, nehezen kezelhető a kötél végén. Azonnal bőrig ázom. Víz kerül a fülembe, a szemembe. Az eget iszom. Le kell törölnöm a vizet a homlokomról, és pislognom kell, hogy kitisztuljon a látásom. Az udvaron az istálló tetejéről származó cserepek fekszenek szétszórva. Minden fényt felkapcsoltak, körülöttük vizes fényudvar lebeg. Három kanca áll a kapunál, erősen nyomakodnak, kétségbeesetten próbálnak bejutni – tenyészkancák Malvern valamelyik távoli, a hastowayi út mellett fekvő legelőjéről jöttek. Mivel szabadon vannak, valószínűleg történhetett valami a kerítésükkel, és az ismerős környezet iránti vágy hajtotta ide őket. Az egyik annyira sántít, hogy elfacsarodik a szívem. A legnagyobb közülük felismer a járásomról, mert abbahagyja a kínlódást, és hosszan, könyörgően nyihog rám. Bízik bennem, hogy megmentem attól, ami idáig űzte. Ott áll Malvern és David Prince is, a fősegéd. Malvern lőfegyvert tart a kezében – igen optimista gondolat a részéről. Odakint az üvöltés úgy hangzik, mintha egyszerre mindenfelől jönne. Ott rezeg minden esőcseppben, a fejünk feletti felhőkben lüktet. Olyan üvöltés ez, mint a méreg, bénító ígéret. A vihar megőrjítette a szigetet. Corr megvonaglik, és húzza a karomat. Patája felemelkedik a macskakövekről, majd visszaereszkedik, de nem is hallom a hangját. Kizárólag a lüktető sikolyt hallom, amely olyan hangos, mintha a fejemben harsogna. A víz alatt bizonyára mérföldekre eljut. Megrántom Corr kötőfékét, hogy felkeltsem a figyelmét, majd lehúzom a fejét az enyém mellé. Száját vérfagyasztó vigyorra húzza. Nem szívesen látom ezt a Corrt. A szívverésem minden együtt töltött év dacára felgyorsul. Corr egy szörnyeteg.

Fél kézzel eltolom magamtól azokat az éles fogakat, a másikkal magamhoz húzom a fülét. Csücsörítem az ajkamat, és a fülébe búgok. Halkabban, mint a sikoly, amelyet most is hallunk. Az üvöltés egyre közeledik. Corr szétszórt. Ajkát visszahúzza a fogairól: már nem is ló. Megcsavarom a fülét, hogy fájjon, azután újra a fülébe duruzsolok, mély zümmögéssel, amely a végén morgásba fullad. Malvern felemeli a lőfegyverét, néz valamit, amit én nem látok a sötétben és a ködben. – Corr! – kiáltom. Eső szakad a számba, amint kinyitom. Megint búgok a lovamnak. Malvern tüzel, de a közeledő capall uisce sikolya nem szakad meg. Hangosabb már nem is lehetne. Végül Corr felbőg a nógatásomra. Mélyen, morogva, érzem a rezgését a kötelén. Érzem a cipőm talpában is. A hang bugyborékol a sikoly alatt. Corr bőgése emelkedik, mormogásba, morgásba, majd üvöltésbe fordul, akár az épületeket ostorozó szél. A hang betölti az udvart, és kigördül az esőbe. Territoriális csatakiáltás, fenyegetés és állítás: Ez a föld az enyém. Ez a ménes az enyém. A másik sikoly elhalkul Corr bőgésére, amely egyre erősödik, és betölti a hátramaradó űrt. A kancák a kapuban megvadulnak a félelemtől, tudom, hogy az istállóban lévő lovaknak még rosszabb az érzés. Corr tömény, magas sikolya nem tér el attól az üvöltéstől, amelynek a helyére lépett – az egyetlen különbség, hogy ezt meg tudom állítani. Fülelek és fülelek, hogy megbizonyosodjam, Corr kiáltása immár az egyetlen. Az egyik dobhártyám, a Corrhoz közelebbi, már csak zúg. Ám a bal fülem nem hall vetélytársat.

Most ökölre fogom Corr kötőfékét, ujjaimat az ereibe nyomom, az óramutató járásával ellentétes irányban követem őket. Corr kiáltása megbicsaklik. Ajkamat a vállához szorítom, és suttogok eső áztatta bőrébe. Az éjszaka elcsendesedik. Jobb fülem még mindig zúg: üres frekvenciára hangolt rádió. Malvern és Prince engem figyel. A tenyészkancák a kapunál remegve egymáshoz bújnak. Ám odabent, az istállóban, a rugdosás megnyugodott. Tovább ömlik az eső. Az egész világon semmi sem marad szárazon. Az udvar átellenes végében Malvern röviden int nekem. Odavezetem Corrt az elmosódott fényhez, ahol Malvern áll. Malvern szeme köztem és Corr között cikázik. A ló feketéllik a nedves éjszakában. – Meggondoltad már magad? – kérdezi Malvern. – Nem. A hangja elutasító. – Én sem. Ez most semmin sem változtat. Nem tudom, hiszek-e neki.

40. FEJEZET – PUCK

Amint Finn megjósolta, a vihar egy éjjel és egy nap ostromolta Thisbyt. Az ázott nap végére sikerül visszatérnünk a házunkba. Mélyen megkönnyebbülök, mert inkább futnék mezítláb a Skorpió Vágtán, mint hogy ismét Beech keskeny, sonkaszagú ágyában próbáljak aludni, Gabe mellett. Tommy alig várja, hogy hazajusson, mert capall uiscéjét a családja gondjaira bízta a sziget másik végén, és nem biztos benne, hogy boldogulnak vele. Eszembe jut, hogy szívesen megismerkednék Tommy családjával, ha tényleg olyan fából faragták őket, hogy nem bánják a gondjaikra hagyott tengeri lovat, amíg Tommy kimerészkedik megmenteni a szomszédokat. Nem éppen ugyanaz, mint megkérni anyát, ugyan tegyen már ki egy doboz macskaeledelt a cicának, amíg nem vagyunk otthon. Tudom, hogy biztosan találkoztam már Tommy szüleivel – minden thisbyi lakossal találkoztam már valamikor –, de nem tudom pontosan magam elé képzelni őket a fejemben. Képzeletemben

az öreg Falk és a felesége arcán egyaránt Tommy csillogó kék szeme és csábos ajka díszeleg. Testvéreket is feltételezek, ha már itt tartunk. Két fiút és egy lányt. A lány házias. A fiúk nem. Estére indulásra készen állunk. A fiúk olyan férfiasak, hogy ismét Tommy autójában hajlandók csak utazni, én azonban sietősen hurkot kötök Galamb kötőfékére, és a rögtönzött kantárnak köszönhetően nyereg nélkül tudok utánuk lovagolni. Csapódik a ház ajtaja, majd a következő pillanatban arra eszmélek, hogy Peg Gratton áll mellettem. Keresztbe font karral, némán figyeli, ahogyan lecsutakolom Galamb vállát. – Még egyszer köszönjük – mondom végül, hiszen mondanom kell valamit. Nem válaszol, csak felvonja a szemöldökét; akárcsak egy fejmozdítás nélküli bólintás. – Még mindig sokan nem akarják, hogy arra a partra tedd a lábadat. Igyekszem nem haragudni rá. – Mondtam már, hogy nem lehet lebeszélni róla. Peg felnevet, a hangja egy holló károgására emlékeztet. – Nem magamról beszélek. Hanem a férfiakról, akik nem akarják, hogy egy nő induljon a versenyükön. A szám elkerekedik, de hang nem jön ki a torkomon. – Csak vigyázz magadra! Ne hagyd, hogy más húzza meg az övedet! Ne hagyd, hogy más etesse a kancádat! Bólintok, bár úgy vélem, igencsak könnyű elképzelni, hogy valakit zavar, ha beszállok a versenybe, ám annál nehezebb belegondolni, hogy emiatt az illető valamiféle szörnyűségre is hajlandó volna. Megkérdezem: – És mi van Sean Kendrickkel?

Peg Grattonra pillantok, aki halvány mosolyt villant rám, éppen olyan titokzatosan, mint amikor a madaras főkötő takarta az arcát. – Az biztos, hogy semmit sem szeretsz egyszerű módon intézni, ugye? – Nem tudtam – vallom be őszintén –, amikor belevágtam, hogy ez milyen nehéz lesz. Peg kiszed egy szál szénát Galamb sörényéből. – Könnyű meggyőzni a férfiakat, hogy szeressenek, Puck. Csak annyi a dolgod, hogy felderítetlen hegy legyél, amelyet meg kell mászniuk, vagy rafinált vers, amelyet nem értenek. Olyasvalami, amitől erősnek vagy okosnak érzik magukat. Ezért szeretik az óceánt is. Nem vagyok benne biztos, hogy Sean Kendrick ezért szereti az óceánt. Peg folytatja: – Ha túl hasonló vagy hozzájuk, elillan a varázs. Semmi értelme a Szent Grált keresni, ha úgy néz ki, mint a teásbögréd. – Nem vágyom rá, hogy körbeudvaroljanak. Csücsörít a szájával. – Csak annyit próbálok átadni neked, hogy szinte könyörögsz: kezeljenek férfiként. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt te igazán szeretnéd, vagy akár ők. Rejlik valami zavarba ejtő abban, amit mond, bár nem is tudom, egyetértek-e vele, vagy sem. Ake Palsson jut hirtelen eszembe, amint a parton elhátrált tőlem a lovával; az emlék Peg szavaival keveredve kellemetlen súlyként nehezedik a lelkemre. – Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak – felelem. – Amint mondtam – válaszolja Peg. – Arra kéred őket, hogy férfiként kezeljenek.

Összefűzi az ujjait, bakot tart nekem, hogy felsegítsen Galambra. Azután megpaskolja a lovam oldalát, hogy kövesse Tommy induló autóját. Amint nekiindulunk, megfordulok. Peg még mindig ott áll, és figyel bennünket, de nem integet. Kedélyem csakhamar felderül, miközben eltávolodunk Grattonék fehér házától. Miután sokáig voltunk bezárva, a levegő most tisztának, sőt tisztára mosottnak tűnik. Maga a sziget a konyhánkra hasonlít: túl sok limlom, nem elég takarítás. Kerítésdarabok hevernek szétszórva, messze a kerítések tövétől, zsindelyek és tetőcserepek pihennek a sövények mélyén, a mezők közepén pedig messzi fákról származó ágakat pillantok meg. Juhok lófrálnak szabadon az úton, ami ugyan nem szokatlan, de látok néhány puccos kancát is a karámján kívül legelni. A nedves, esti fény a könnyek mögött derengő, óvatos mosolyra emlékeztet. Már nyomát sem látom a viharban partra szállt capall uiscéknek, és eltöprengek, vajon visszamásztak-e a tengerbe. Egyelőre végtelenül békésnek tűnik a sziget, nem hagytak rajta nyomot a lovak, a csapások és az időjárás. Azt hiszem, teljesen másfajta turisták érkeznének ide, ha Thisby mindig ezt az arcát viselné. Csak hát tudom jól, hogy ez nem az igazi Thisby. Az igazi Thisby holnap napfelkeltekor mutatkozik meg újra. Kicsivel több, mint egy hét maradt hátra a versenyig. Azt hiszem, nem készültem még fel. Nehéz elképzelni, hogy a történetünk valóban úgy végződhet, ahogyan Finn és én elképzeltük. A szerencse nem fogja mostanában a Connollyk kezét. Amikor viszont hazaérek, Finn arca ragyog az örömtől. Mögötte, a konyhában, Lunda, a pajtamacska gubbaszt. Farkát csúnyán leharapták, emiatt rendkívül hangosan méltatlankodik,

és sajnálja magát – de nagyon is él. Ravasz és titokzatos hely ez a sziget. Nem tudnám megmondani, mit tartogat számomra.

41. FEJEZET – SEAN

Ezen az estén, amint a nappal utolsó fénye is lassan elhalványodik, úgy teszek, mint apám annak idején: átvágok a mezőkön, a nyugatra nyíló partszakasz irányába. A nap alacsonyan, vörösen izzik a víz felett. Belegázolok az óceánba. A víz még mindig magasan áll, barna és zavaros a vihar emlékezetére, így ha rejlik is valami a vízfelszín alatt, nem fogom látni. Ám ez a tudatlanság része a feladatnak. Az önmegadás a felszín alatt megbúvó lehetőségeknek. Végül is nem az óceán ölte meg az apámat. A víz olyan hideg, hogy a lábam szinte azonnal elzsibbad. Oldalra nyújtom mindkét karomat, majd becsukom a szememet. Hallgatom, amint a hullámok egymásnak csapódnak. A csérek és a lummák érdes kiáltásait a parti sziklák hasadékai között, a sirályok fülsértő, rekedt kérdéseit a fejem felett. Tengeri hínár, hal és a parton fészkelő madarak nyomasztó szagát érzem. Sós permet vonja be az ajkamat, rakódik a szempilláim köré. Érzem, ahogyan a hideg a testemnek préselődik. A homok kifolyik,

kiszívódik a lábam alól az árban. Teljes csendben vagyok. A nap vöröslik a szempilláim mögött. Az óceán nem fog megmozdítani, a hideg nem fog eltántorítani. Körülöttem minden ugyanolyan, mint ötszáz évvel ezelőtt, amikor Thisby papjai álltak a jéghideg, sötét tengerben, és átadták magukat a szigetnek. Próbálom magamat belülről is ugyanúgy megnyugtatni, mint amilyen nyugodt kívülről vagyok. Nincs több gondom, mint a fejem fölött keringő sirályoknak: csakis arra gondolok, hogyan éljem túl ezt a pillanatot, azután a következőt. Háromszor suttogok a tengernek. Először azt kérem, Corr legyen szelíd és jó, hogy ne kelljen a kolompokat és a mágiát használniuk, amelyeket annyira utál. Kétszer viszont azt suttogom, hogy Corr legyen bestiálisan nyakas; hadd könyörögjenek a visszatérésemért.

42. FEJEZET – PUCK

A sziget megőrült. Mivel előző este Galambon lovagoltam vissza Hastowayből, pihenőt engedélyezek neki délelőttre, és a lelkére kötöm, hogy egyen egy kevés drága szénát. Adok elébe valamennyi gabonát is – nem túl sokat, mert még megbetegszik tőle –, majd otthon hagyom, és elindulok megnézni az edzést, hogy tovább jegyzeteljek. Nincs több novemberi nyalánkságom, és nem is voltunk otthon, hogy süssünk valami finomat, így hát meg kell elégednem egy zsebre való állott keksszel. Nem tart sokáig, mire rájövök, hogy Thisby teljesen megváltozott a fesztivál végeztével, miután a vihar is elvonult. A kósza zsindelyektől és ágaktól eltekintve a környék úgy néz ki, mintha a szélvész embereket és sátrakat is hozott volna magával. A Skarmouthból induló, a sziklatetőn vezető út mentén mindenfajta sátor és asztal áll. Ahol Dory Maudnak segítettem felállítani a standját, ott most egész városnyi stand sorakozik, és mindet helybeliek népesítik be, akik szeretnék elcsábítani

áruikkal a turistákat. Némelyik árust már láttam, amikor Brian Carroll kíséretében keresztülfurakodtam a fesztiváli tömegen. Mások viszont ismeretlenek: például azok a standok, amelyek a lovasok festékeit árulják, vagy a versenyfavoritok sietősen, hihetetlenül giccsesen készített festményeit, vagy éppen a szőnyegeket, amelyekre az ember kényelmesen leülhet a sziklán, anélkül nézve a versenyt, hogy a hátsó fele átnedvesedne. Hirtelen elfog a riasztó érzés, hogy a vágta vészesen közeledik. Egyszerre belém villan, hogy csupán napok maradtak hátra a napig, amikor is le kell sétálnom Galambbal a partra – és teljesen felkészületlennek érzem magam. Semmit sem tudok az egészről. Semmit. Joseph Beringer riaszt fel merengésemből. Táncot lejt körülöttem, egy rosszul rímelő, kicsit mocskos dalocskát énekelve az esélyeimről és a szoknyámról. – Nem is szoknya van rajtam – förmedek rá. – Különösen – teszi hozzá – a vágyálmaimban. Különös módon azt hittem, hogy a nevezésem a Skorpió Vágtára kicsit több tiszteletet vív ki nekem, és még meg is lep, mennyi minden nem változik. Levegőnek nézem Josephet, ami már csak azért is segítség, mert ismerős érzéssel tölt el, majd elindulok a tömegen keresztül Dory Maud standjához, a lehetőségekhez képest elkerülve a pocsolyákat és Josephet. Már hallom a ricsajt a partról, még a standokon turkáló emberek között is. Rejlik valami furcsa a hangokban, ami eltér a szokásos edzések zaj ától; nem vagyok benne biztos, hogy valóban csak azért van, mert a versenyek közeledtével mindenki egyszerre leözönlött a partra. – Puck! Dory Maud észrevesz, mielőtt megpillantanám. Ünneplőbe

öltözött: hagyományos sálat és gumicsizmát visel – az összeállítás nevetséges és sajnos nagyon is jellemző Thisbyre. – Puck! – kiáltja megint, és most felém is ráz egy sor novemberi csengőcskét, felkeltve legalább két másik ember figyelmét is körülöttünk. Óvatosan leteszi a csengőcskéket maga elé az asztalra, hogy látszódjon az árcédula. – Szép jó napot! – köszöntöm. Hangos kiáltás hallatszik a part irányából, ezt különösen nyugtalanítónak találom. – Hol van a lovad? – kérdezi Dory Maud. – Vagy nélküle akarsz odalent gyakorolni? – Tegnap este hazalovagoltam Hastowayből. Pihenőt tart, én pedig ma a szikláról fogok figyelni. Dory Maud kétkedve méreget. – Stratégia – teszem hozzá dühösen. – Stratégiailag tervezek. A verseny nem csupán a lovaglásról szól, te is tudod. – Semmit sem tudok – feleli Dory. – Kivéve, hogy Ian Privett lova szívesen hajrázik kívülről a legvégén, ha idén is úgy lesz, mint ahogyan tavaly lovagoltak. Eszembe jut, mit mondott Elizabeth Dory Maud fogadási szokásaival kapcsolatban. Anya egyszer azt mondta apának, hogy a bűnök csak akkor minősülnek bűnnek, ha az ember a társadalom szemszögéből tekint rájuk. Dory bűnében én lehetséges szövetségest látok. – Mit tudsz még? Dory Maud felnyúl, hogy rögzítse a csapkodó ponyvasátor darabkáját, majd így szól: – Azt tudom még, hogy többet is mesélek neked, ha később visszajössz, és egy óráig vigyázol a standra, amíg én elmegyek ebédért. Komoran nézek rá. Ez megint olyasmi, amiről nem

gondoltam volna, hogy a verseny résztvevőjeként rákényszerülök. – Meggondolom. Mi egyébként az a felfordulás a parton, nem tudod? Dory Maud irigykedve pillant végig a partra vezető úton. – Ó, Sean Kendrick az. Érdeklődés támad bennem. – Mi van Sean Kendrickkel? – Leviszik a vörös csődörét. Mutt Malvern és még néhányan a fiúk közül. – Seannal? Dory Maud sóvárogva pislog, amiért a standon ragadt, ahelyett hogy lemenne a partra, és figyelné a történéseket. – Nem láttam. Azt beszélik, nem indul a versenyen. Összeveszett Benjamin Malvernnel a csődör miatt, és felmondott. Kendrick, úgy értem. – Felmondott? – Süket vagy? – Dory Maud a fülembe rázza a csengőcskéit, majd odakiált mögöttem valakinek: – Novemberi csengőcskék! A legjobb áron a szigeten! Néha nagyon emlékeztet a testvérére, Elizabethre, nem éppen előnyös módon. Azután ismét hozzám fordul. – Ez mind csak pletyka, nem igaz? Azt mondják, Kendrick meg akarta venni a csődört, amire Malvern nemet mondott, Kendrick pedig felmondott. Seanra gondolok, ahogyan egészen a csődörére simulva, nyereg nélkül lovagolt a szikla tetején. Bizalmas együttlétükre, amikor találkoztam velük, hogy megnézzem az uisce kancát. Az is eszembe jut, ahogyan Sean a véres fesztiválsziklán állva a nevét mondta, majd Corrét, mintha egyértelmű tény volna, hogy

együtt indulnak, egyik név a másik után. Ahogyan azt mondta nekem: az ég, a homok, a tenger és Corr. Belém mar az igazságtalanság érzése, mert a tulajdonjogot leszámítva, minden tekintetben úgy tűnik, Corr immár Sean Kendrick lova. – Akkor most mihez kezdenek vele? – Honnan tudjam? Csak láttam, amint elvonulnak vele, Mutt Malvern pedig olyan arcot vágott, mintha a születésnapja volna. Igazságérzetem végzetes sérülést szenved. Hirtelen megváltoztatom a terveimet. Nem a sziklatetőre megyek, hanem inkább lefelé az ösvényen, hogy megnézzem, mi folyik a parton. – Lemegyek. – Ne beszélj Malvern fiával! – figyelmeztet Dory Maud. Már elindulok, de utoljára még visszapillantok a vállam fölött. – Miért ne? – Mert esetleg visszabeszél. Lesietek az ösvényen a többi sátorhoz. Ahol az ösvény meredeken lejteni kezd, az árusok már nem tudják egyenesen felállítani az asztalaikat, ezért itt nyugodtabb a helyzet. S lám, valóban odalent van a vörös csődör, négy férfi veszi körbe. Felismerem Mutt Malvern szögletes alakját, a kantárt tartó férfit – David Prince, Hammondék gazdaságában dolgozott, nem messze tőlünk –, de a többit nem. Laza körben még többen is köréjük gyűltek, figyelnek, nevetnek, kiabálnak. Mutt valamit visszakiabál nekik. Corr erre felemeli a fejét, megrántja a férfi karját, aki a kantárt tartja, és magas, érces hangon a tengernek kiált. Mutt nevet. – Nehezedre esik tartani, Prince?

– Majd én tartom! – kiáltja valaki az összegyűlt csoportból, mire még több nevetés harsan. Elképzelem, milyen érzés volna, ha tőlem vennék el így Galambot, és felforr a méreg a gyomromban. Sejtem, hogy Sean is itt van valahol. Beletelik egy percbe, amíg kiszúrom, de mostanra már tudom, hogyan kell keresni: oda kell nézni a tömegben, ahol nincs semmi mozgás, és azt az alakot keresni, aki kicsit félrehúzódik a többiektől. Tényleg ott is van, háttal áll a sziklának, egyik karját a hasa előtt tartja, másik könyöke azon nyugszik. Ujjpercei szorosan a szájához tapadnak, ám az arca kifejezéstelen. Van valami rettenetes abban, ahogyan ott áll, és csak néz. Nem is annyira csendesen, inkább dermedten. Lejjebb a parton Corr megint felbődül, Mutt pedig skarlátvörös, csengőkkel megrakott szalagot köt a ló csődje köré, közvetlenül a patája fölött. Hangjukra a vörös csődör megriad, mintha a csengők fizikai fájdalmat okoznának neki – azon kapom magam, hogy váratlanul el kell fordítanom a tekintetemet, és könnybe lábad a szemem. Sean Kendrick is elfordítja az arcát. Az egész helyzet olyan nyomorúságos, hogy egyszerűen nem tudom csak úgy magára hagyni. Keresztülverekedem magam a turisták és a nézelődő helybéliek sokaságán. A szívem vadul dörömböl a mellkasomban. Eszembe jut Sean figyelmeztetése: Minél messzebb kerüld el a póniddal ezt a partot! Talán én vagyok az utolsó ember, akit most látni kíván. Megállok mellette, keresztbe font karral. Nem beszélünk. Örülök, hogy nem pillant fel, mert Mutt nyerget tett Corr hátára, most pedig szegekkel és csengőkkel televarrt mellvértet aggatnak a marjára. A csődör bőre megremeg, ahányszor csak a vas hozzáér.

Sean egy perc elteltével halkan, még mindig a földre nézve így szól: – Hol van a lovad? – Tegnap éjjel megfuttattam, miután elállt az eső. Hol van a tiéd? Sean nagyot nyel. – Hogy tehetik ezt? – kérdezem. Corr különös, őrült üvöltést hallat, csak félig nyihogás, a hang azonban el is hal, mielőtt igazán felharsanna. Nyugton áll, de rázza a fejét, mintha egy legyet akarna elhessegetni. – Azt hiszem – mondja Sean ugyanazon a halk hangon –, bölcs döntés volt, Puck, hogy a saját lovadon indulsz, még ha csak szárazföldi póni is. Jobb, ha a szíved a sajátod. Mutt Malvern felnevet. – Azt hittem, nagyobb. Felmászik Corr nyergébe, habár Prince még mindig tartja a kötelet. Az egyik férfi Corr és a tenger között áll, két karját kerítés módjára széttárva. Mutt meglendíti a lábát, és a földre tekint, mintha pónin ülő gyermek volna. – Ez Mutt Malvern ajándéka nekem – mondja Sean. Hangja elég keserű ahhoz, hogy én is érezzem számban az ízét. – Az én hibám. Igyekszem kitalálni valamit, amivel megvigasztalhatnám. Még azt sem tudom, akarja-e egyáltalán. Ha őszinte vagyok, magam sem tudom, vajon Sean helyében én akarnám-e, hogy vigasztaljanak. Ha kényszerítenek, hogy kormot egyek, tudnom kell, hogy valahol a világon másoknak is kormot kell enniük. Tudni akarom, hogy a korom rémes ízű. Nem akarom, hogy azt mondják nekem, a korom jót tesz az emésztésnek. S természetesen a kormon babot értek.

– Talán – válaszolom. – Mutt Malvern hamar rá fog unni a játékra: húsz perc, harminc perc vagy egy óra múlva. Akkor visszaszáll arra a nyomorult fekete-fehér lényre, amelyiknek a nevét a sajátja mellé íratta a hentes tábláján. Szerintem a feketetarka kanca éppen elegendő büntetés bárkinek. Sean ekkor rám néz, szeme felragyog, a tekintete zavarba hoz. Visszabámulok. – Mit is mondtál, hol van a lovad? – Otthon. Tegnap este edzettünk. Mit is mondtál, miért mondtál fel? Bánatosan felhorkant, és újra elfordítja tekintetét. – Szerencsejáték volt. Mint te és a pónid. – Lovam. – Persze. – Sean visszafordul Corr felé. – Mit is mondtál, miért versenyzel? Természetesen nem árultam el neki az okaimat. Elveim ellenére van, hogy bevalljam a döntésem mögött rejlő igazi okokat. El tudom képzelni, amint egész Skarmouth erről pletykál, ugyanolyan könnyedén, ahogyan Dory Maud mesélte nekem, hogy Sean Kendrick felmondott Corr miatt. Még Peg Grattonnak sem árultam el, pedig úgy tűnik, az én oldalamon áll, sem Dory Maudnak, aki majdhogynem családtag. Mégis váratlanul meghallom a hangomat: – Elveszítjük a szüleim házát, ha nem nyerek. Hirtelen rájövök, milyen bolondság volt kikotyognom. Nem mintha Sean Kendrick pletykálkodna, de most tudja, hogy nem csak versenyezni akarok, hanem pénzt is akarok látni belőle. S rettenetesen balgatag dolog ilyesmit mondani Sean Kendricknek, a Skorpió Vágta négyszeres bajnokának. Egy hosszú percig szótlanul hallgat, tekintete Corron pihen, és Corr

hátán Mutton. – Jó ok a szerencsejátékra – feleli végül. Hihetetlen melegség önti el a szívemet iránta, amiért ezt mondta, nem pedig azt, hogy bolond vagyok. Kifújom a levegőt. – A tied is az volt. – Úgy gondolod? – Corr hozzád tartozik, nem számít, mit mond a törvény. Szerintem Benjamin Malvern féltékeny. És – teszem hozzá – szerintem szeret játszadozni az emberekkel. Sean a maga átható tekintetével rám pillant. Nem hiszem, hogy tudatában van, mennyire felnyársalja az embereket a szemével. – Sokat tudsz róla. Tudom, hogy Benjamin Malvern a teáját vajjal és sóval szereti, és az orra elég nagy, hogy el lehessen rejteni benne egy makkot. Tudom jól azt is, hogy szórakozni akar, de kevés dologgal lehet szórakoztatni. Nem tudom azonban, mindez azt jelenti-e, hogy ismerem. – Eleget – válaszolom. – Én nem szeretem a játékokat – mondja Sean. Mindketten visszapillantunk Corr irányába, aki minden várakozásom ellenére teljesen megnyugodott. Békésen áll, keresztülnéz a tömegen, a fülét hegyezve. Néha-néha megremeg, de különben meg sem mozdul. – Kipróbáljam, milyen gyors? – kérdezi Mutt. Sean felé fordul a nyeregben ülve, és végigméri. Seannak a szeme sem rebben. David Prince még mindig a kötelet fogja, és amint ránk pillant, furcsa kifejezés ül az arcán. Kicsit bűntudatos, kicsit bocsánatkérő, kicsit izgatott.

– Hohó, Sean Kendrick! – mondja Prince, mintha most jelentünk volna meg a parton. – Van valami tanácsod? – Ne feledkezzetek meg a tengerről! – figyelmezteti Sean. Mutt és Prince egymásra nevet. – Nézd, milyen szelíd! – mondja Mutt Seannak. Corr persze érdeklődve hegyezi a fülét. A nyerget és Mutt lábszárát szimatolja, mint aki meg van lepve, hogy nem a szokásos lovas ül a hátán – az események különös fordulata. A csengők a kantárján alig hallhatóan felzendülnek a mozdulatra. – Sean Kendrick sokat dicsért boszorkányságára egyáltalán nincs szükség. Zavar, hogy ilyen hűtlen hozzád? Sean nem válaszol. Mutt tekintete leereszkedően átsiklik rajtam. Kétlem, hogy valaha láttam volna, hogy egy embernek ekkora örömöt okozzon valaki más nyomorúsága. Eszembe jut az első éjszaka, amikor megláttam őket a kocsma előtt; az arcukon bujkáló gyűlölet. Most a legkevésbé nem bujkál, rettenetesen ronda. Mutt a tömeghez fordul. A legtöbben turisták. – Mit gondoltok? Mindjárt megvágtáztatom a sziget leggyorsabb lovát. Legenda, nem? Hős? Nemzeti kincs. Ki ne ismerné a nevét? Tapsolnak és kiabálnak. Sean meg sem rezzen. A sziklába olvadt. – Én ismerem! – kiáltom, olyan hangosan, hogy magamat is meglepem. Mutt pillantása megtalál Sean mellett. Így folytatom: – De a te neved mi is? Rávillantom legrettenetesebb mosolyomat, amelyet annak köszönhetően sajátítottam el, hogy van két fiútestvérem. Figyelem a Mutt arcán felvillanó haragot, hallom a nézők szórakozott mormogását. S eszembe jut Dory Maud tanácsa.

– A te pónid meg hol van? – vág vissza Mutt. – A mezőket szántja? Jobban zavarba hoz a figyelem, mint maga a sértés. Talán mert amikor idelent végzek, odafent Dory Maud standjánál fogok kacatokat árulni a turistáknak. Rájövök, hogy Mutt Malvern nem ismer eléggé ahhoz, hogy bármi olyasmit mondhasson, ami igazán fájna. Mutt különben sem nekem akar fájdalmat okozni. Felkiált: – Meg kell mondanom, örülök a sikerednek, Kendrick. Ezt a lányt jobb meglovagolni, mint amihez szoktál? – Tettetve megcirógatja Corr izmos törzsét. Érzem, hogy az arcom lángba borul. Sean arca továbbra is rezzenéstelen marad, és elcsodálkozom; vajon a gyakorlat teszi? Elég gyakran hallotta már mindezt, hogy ne bántsa többé? Corr nyugtalanul mozgolódik Mutt alatt. Prince felé nyomja az orrát, megböki a férfi mellkasát. Prince a ló homlokát vakargatja, majd eltolja magától. – Nyugi, öregfiú! – csitítgatja. Prince hátradönti a fejét, hogy Muttra nézzen. – Akkor hát megfuttatod? Mielőtt ellep bennünket a dagály? Miközben beszél, Corr újra közelebb nyomakodik, ezúttal határozottabban. A csengők megszólalnak. Prince megint eltolja magától. – Persze – válaszolja Mutt. Megrázogatja a kantárt az egyik oldalon, hogy felkeltse Corr figyelmét. Corr még mindig szaglászik, és Prince felé nyomakodik. Látom, hogy a bőre remeg a vassal szegezett mellvért alatt, amelyet rátettek. – Jól van, most! – sürgeti Prince. Corr pofája éppen a kulccsontjánál lóg, mint amikor Galamb sörényét vakarom, és törleszkedhetnékje van. Prince laposan Corr pofájára helyezi a

tenyerét, Corr pedig a nyakát szimatolja. Sean lába homokot rúg fel, amikor felkiált: – David! Prince felkapja a fejét. Gyorsan, akár a kígyó, Corr lapos fogai lecsapnak a nyakára. Mutt Malvern megrántja a kantárt; Corr felágaskodik. A tömeg kiabálva szétoszlik. A másik két férfi, aki Mutt mellett volt, sietve hátraugrik; nem tudják, magukat védjék-e, vagy inkább Muttnak segítsenek. Sean hirtelen megtorpan, arcát elfordítja a szétszóródó homoktól. Prince a földön ívbe feszíti a hátát, lábával kapálódzik. Nem tudom elfordítani a tekintetemet. Corr megint felágaskodik, és Mutt nem bírja a nyeregben tartani magát. Elgurul Corr patáinak útjából, és véresen kel fel a homokból. Prince vére, nem a sajátja. A csődör szeme fehéren forog, miközben maga is megperdül. Tekintete a hullámverésen. Mindenki őt és Seant bámulja, de senki sem mozdul. Amikor Corr még egy kört leír, átrohanok a homokon, oda, ahol Prince fekszik. Nem tudom megállapítani, milyen súlyosan sérült meg, túl sok a vér, hogy láthassam a bőrét. Attól tartok, Corr megtiporja, de nem tudom, sikerül-e megmozdítanom. A legjobb, amit tehetek, hogy a paták útjába állok, és megpróbálom elnyomni magamban a borzalmas rémületet. Corr megfordul, és ismét felüvölt; fojtott zokogásnak hangzik. Vállán pókhálószerűen kidagadnak az erek. – Corr! – mondja Sean. Nem kiált. Nem tűnik elég hangosnak ahhoz, hogy meg lehessen hallani a patadobogás, a hullámverés és Prince halálhörgése mellett, a vörös csődör mégis megnyugszik. Sean kitárja a karját, lassan közelít a ló felé. Corr alsó állkapcsa véres,

ajka remeg. Fülét laposan hátraveti a fejére. – Tarts ki! – suttogom Prince-nek. Közelről nem néz ki olyan fiatalnak, mint gondoltam. Minden ráncot látok a szeme és a szája körül. Nem tudom, vajon hall-e engem. Megmarkolja a homokot, és a tekintete, ahogyan rám mered, szörnyű, iszonyatos. Nem akarom megérinteni, mégis felé nyúlok. Amikor megérzi az ujjaimat, olyan erősen beléjük kapaszkodik, hogy fáj. Corr mellé érve Sean ledobja a kabátját, és a homokon hagyja, azután az ingét is leveti. Alatta sápadt és sebhelyes a teste. Mostanáig sohasem töprengtem azon, vajon a törött bordák egyenesen forrnak-e újra össze. Sean halk, suttogó hangon beszél Corrhoz, aki egész testében rázkódik, szemét az óceán felé forgatja. Prince vére beborít. Sohasem láttam ennyi vért. Így haltak meg a szüleim. Győzködöm magam, hogy ne képzeljem magam elé, de nem is kell: úgysem bírom elképzelni. Egyszerűen nem bírja elfogadni az elmém a lehetőségét, és sajnálom, hogy nem vagyok rá képes. Hiszen bármilyen szörnyű volna is elképzelni a szüleim halálát, bizonyára jobb volna, mint a jelen valóságban élni, és Prince rázkódó kezét szorítani. Sean lassan közeledik Corrhoz, végig ugyanazon a halk hangon szólva hozzá. Három lépésre van tőle. Kettőre. Egyre. Corr felemeli a fejét, visszahúzódik, kivillantja véres fogát; ugyanannyira rázkódik, mint Prince. Sean összegyűri az ingét, és Corr pofájába nyomja. Vár egy hosszú pillanatig, amíg Corr már semmi más szagot nem érez, csak Sean Kendrickét, és akkor letörli a vért a szájáról. A csődör dermedten áll, Sean pedig összehajtja az inget, hogy a vér az ég felé nézzen, majd Corr orrlyukaira, szemére csavarja a szövetet. – Daly! – mondja Sean. Mellette Corr orrlyukai az ing

szövetét szimatolják, az ingen át kirajzolódnak pofája körvonalai, azután a szövet megint kifújódik. Az egyik férfi, aki Mutt társaságában jött, megrezzen a neve hallatára. Rémült arcot vág. Sean szeme elfordul róla; csalódást keltett benne, amit Daly arcán látott, majd tekintete rám tapad: – Puck! Nem akarom egyedül hagyni Prince-t, amíg ilyen erősen fogja a kezemet, amíg rá nem döbbenek, hogy valójában én kapaszkodom az ő kezébe, és nem fordítva. Elszörnyülködve, összerezzenve ejtem ki kezemből az ujjait, és talpra állok. Sean a kantárra mutat, amely Corr zablájáról lóg. – Tartsd ezt meg! Tartod? Kell egy... A vörös csődör még mindig remeg a Sean által készített álarc alatt. Úgy érzem, mintha képtelen volnék a félelemre – a félelmem a legmélyebb belsőmbe menekült. Valakinek fognia kell a lovat. S én meg tudom fogni. Beletörlöm véres kezemet a nadrágomba, és előrelépek. Mély lélegzetet veszek, majd kinyújtom a kezemet. Sean a kantárt és egy marok szövetet tesz a kezembe, nem érdekli, hogy felkészültem-e. Ilyen közelről halk, fémes csilingelést hallok, és ráébredek, hogy a Corr zabláján és csüdjén függő csengőktől származik. A csődör olyan gyengén és kitartóan remeg, hogy a csengőkben rejlő fémgömböcskék fémtücskök módjára ciripelnek. Sean ellenőrzi, erősen tartom-e a kantárszárat, majd fürgén, magabiztosan lekuporodik, és átcsusszan a vörös csődör hasa alatt. Kést vesz elő a zsebéből, tenyerét pedig végighúzza Corr mellső lába elején. – Itt vagyok – mondja, Corr füle pedig remegve keresi hangja forrását. Sean ügyesen levágja mindegyik vörös szalagot, és mérgesen

maga mögé hajítja őket, ónos csörömpöléssel. Megriadok, amikor a csődör megmozdul. Miután patái kiszabadultak a csengőkből, felemeli és leteszi a lábait; üget, anélkül hogy előrehaladna. Sean élesen kifújja a levegőt, megpróbálja meglazítani a mellvértet, de Corr túl sokat mocorog. Nem vagyok benne biztos, mennyiben tér el egy gyilkos capall uisce kezelése a Galambbal való bánásmódtól, így hát csak ugyanazt teszem, amit a saját lovammal is tennék. Ügyesen ledobom a kantárt, mire a csődör felrántja a fejét. Szerintem már kevésbé remeg, de nehéz megállapítani a csengők dala nélkül. Igyekszem nem gondolni rá, hogy még mindig Prince vére nedvesíti be a kezemet. Inkább arra próbálok emlékezni, hogyan bánt Sean a lovakkal. – Ssssssss, ssssssss – susogom a csődörnek, mint az óceán, és füle azonnal felém perdül. Farka most pihen először mozdulatlanul. Nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy jólesik a figyelme, még akkor sem, ha be van kötve a szeme. Sean rám tekint Corr marja felett, különös kifejezéssel az arcán – talán helyeslően? – csupán egy pillanatra. Azután maga mögé veti a vas mellvértet, a homokba, a csengők mellé. – Most átveszem. – Mi lesz azzal az emberrel? Prince-szel? – kérdezem, nem engedve el a kantárt, amíg Sean át nem veszi. – Halott. Odapillantok. Miután Sean és én megnyugtattuk Corrt, valaki a tömegből biztonságba vonszolta Prince-t is. Ám az arcára közben kabátot terítettek. Megborzongok a szélben. – Halott! – Tudom, hogy butaság, de képtelen vagyok visszatartani a kiáltást. – Már korábban meghalt. Tudta. Nem láttad a szemében? A kabátomat!

– A kabátodat? – kérdezem, elég erőteljesen, hogy remegő hangomtól Corr megriadjon. – Mit szólnál ehhez: a kabátomat kérem szépen? Sean Kendrick értetlenül bámul rám, és látom, hogy fogalma sincs, miért haragszom rá. Hogy miért haragszom egyáltalán. Egyre csak remegek, mintha átvettem volna Corrtól iménti remegését, hogy a magamévá tegyem. – Hiszen ezt mondtam – értetlenkedik Sean némi szünet után. – Nem, nem ezt! – Mit mondtam? – Azt mondtad: a kabátomat! Sean kissé elveszettnek tűnik. – Mondtam, hogy ezt mondtam! Haragos hang tör elő a torkomon, és elindulok a kabátjáért. Ha bármi esély mutatkozna, hogy az ár nem viszi el, mire vissza tud jönni érte, itt hagynám. Csakis arra tudok gondolni, hogy az a férfi meghalt, a férfi, aki az előbb még a kezemet fogta, és minél többet gondolok rá, annál dühösebb leszek, bár senkit sem tudok hibáztatni miatta ezen a capall uiscén kívül – és éppen az imént egyeztem bele, hogy fogom. Olyan érzésem támad, hogy bűntárs vagyok, és ettől csak még jobban dühbe gurulok. Sean kabátja rémesen mocskos, rászáradt a homok és a vér, sőt meg is merevedett a sós víztől. Mint egy darab vitorlaponyva. Már éppen rá akarom teríteni Sean csupasz karjára, amikor rádöbbenek, hogy az ing védelme nélkül felhorzsolná a bőrét. – Később elhozom neked – ajánlom fel. – Kimosom a lótakarómmal. Hová hozzam? – A Malvern-udvarra – válaszolja. – Egyelőre.

Visszanézek Prince mozdulatlan alakjára. A homokban fekszik kiterülve. Valaki elment Halsal doktorért, hogy hivatalosan is holtnak nyilvánítsa. A férfiak csendben beszélgetnek a teste mellett, mintha a visszafojtott hangok tiszteletet sugallnának. Amikor viszont elkapok néhány foszlányt a beszélgetésükből, azt tapasztalom, hogy a versenyesélyekről cseverésznek. – Kösz – hálálkodik Sean. – Tessék? – De közben már fel is fogom, mit mondott. Az agyam kezd alkalmazkodni a valósághoz. Sean látja a felismerést az arcomon, és kurtán bólint. Lehúzza Corr fejét, a fülébe suttog, azután a vörös csődör oldalára fekteti a kezét. A csődör úgy megrebben, mintha Sean tenyere tüzes volna. Mégsem ugrik meg, és Sean elvezeti a parttól, vissza a sziklák felé. Csak egyszer áll meg, karnyújtásnyira Mutt Malverntől. Innen nézve szikárnak és sápadtnak tűnik az inge nélkül, csak egy fiú a vérvörös lóval. – Mr. Malvern – mondja –, kívánja, hogy visszavigyem a lovát az udvarra? Mutt némán mered rá. Sean elvezeti Corrt a partról, én pedig egyre csak gyűrögetem a kabátját a kezemben. Alig tudom elhinni, hogy mindez tényleg megtörtént. Hogy tíz perce egy halott férfi kezét fogtam. Hogy alig néhány nap múlva több tucat capall uiscével leszek ugyanazon a parton. S felajánlottam Sean Kendricknek, hogy megtisztítom a kabátját. – Micsoda pokollyuk! Megfordulok. Daly az. – Tessék? – kérdezem. – Pokollyuk – ismétli Daly. Gyámoltalan szitkozódás

olyasvalakitől, aki ugyan szeretne találóbbat mondani, de nem jut semmi az eszébe. – Az egész sziget. Nem válaszolok. Semmi mondanivalóm sincs számára. Szorosan fogom Sean kabátját, hogy megnyugtassam remegő kezemet. – Haza akarok menni – jelenti be Daly nyomorult hangon. Semmiféle játék nem éri ezt meg.

43. FEJEZET – SEAN

Benjamin Malvern a skarmouthi szállodában akar velem találkozni. Ez önmagában is gyanús játéknak tűnik, hiszen ezekben a napokban a Skarmouth Hotel zsúfolásig tele van, minden szobát kiadtak a versenyre érkező turistáknak. Míg a hentesüzlet a fogadások és a helyi hírek központja, ahová a lovasok járnak beszélgetni, addig a szállodában a szárazföldiek hasonlítják össze a jegyzeteiket, beszélgetnek az aznapi edzésről, vakargatják a fejüket, és töprengenek, hogy ez a kanca vagy az a csődör vajon megnyugszik-e eléggé, hogy komoly résztvevőnek számítson a versenyen. Megállok a szálloda halljában, ahová Malvern hívott, és szinte várom, hogy felfaljanak. Belépek a szállodába, bemenekülők a hidegből. Olyan gyorsan csusszanok keresztül a hallon, amennyire csak lehet, és keresek egy lépcsőfordulót, ahol várhatok. Úgy látszik, csak pár vendégszobához vezet, így kicsi az esélye, hogy megzavarnak. Megdörzsölöm a karomat – huzat van –, és felkémlelek a lépcsőn. A szálloda a sziget legnagyszerűbb épülete, mindent úgy

terveztek, hogy a szárazföldiek otthon érezzék magukat. Belső kialakítását szépen festett oszlopok, faragott ívek, mennyezetpárkányok és csiszolt fa jellemzi. Lábam alatt finom, puha perzsaszőnyeg fekszik. Mellettem a falon egy festmény függ, amely kantárban pózoló telivért ábrázol, vadregényes tájon. A szállodában minden azt sugallja, hogy aki itt lakik, az úriember, tudós, művelt, biztonsághoz szokott. Belesek a hallba, Malvernt keresem. A verseny iránt érdeklődő turisták kettes-hármas csoportokban álldogálnak. Dohányoznak, közben az edzéseket tárgyalják. A helyiséget betölti jellegzetesen idegen tájszólásuk. A hallból nyíló másik helyiségből zongoraszó hallatszik. A percek lomhán cammognak. Különös senkiföldje ez a mostani időszak a fesztivál és a Skorpió Vágta között. A verseny leghűségesebb rajongói már a Skorpió Fesztiválra megérkeznek, de Skarmouth nem elég nagy ahhoz, hogy sokáig elszórakoztassa őket. Semmi tennivalójuk sincs a versenyig, csupán bennünket figyelnek, amint élünk és meghalunk a parton. Visszavonulok a lépcsőfordulóba, ahol a huzat miatt keresztbe fonom mellkasom előtt a karomat. Gondolataimat nem lehet megfékezni, újra és újra visszatérnek a Corr hátán ülő Mutt Malvernhez. Corr üvöltésének hangjához. A délután vörös fényében ragyogó kunkori hajtincshez Puck Connolly arcán. Veszélyes terep. Hallom, hogy a lépcső nyikorog fölöttem, léptek közelednek. Éppen időben nézek fel, hogy lássam George Hollyt vidáman, kisfiú módjára ügetni lefelé. Amikor észrevesz, hirtelen megtorpan, és a falnak lapul, mintha mindvégig az lett volna a célja. – Helló, helló! – köszönt. Úgy néz ki, mintha nem aludt

volna, mintha a vihar partra vetve rábízta volna, válasszon a tenger és a szárazföld közül. Különös gondolat, hiszen nem tudom, George Holly mihez kezd magával, amikor éppen nem a versenyt nézi. Bizonyára valamiféle hangos, lelkesítő dologgal foglalkozik, semmi kétség, olyasmivel, amit akár fehér pulóverben is lehet űzni. Különös, hogy baráti érzések ébredtek a szívemben egy olyan ember iránt, aki ennyire különbözik tőlem. Bólintok. Holly így szól: – Rendben, mindig csak a bólintás. Szóval, Malvernre vár. Nem lep meg, hogy tudja. Felmondásom híre úgy söpört végig a szigeten, akár a nátha, és abban is biztos vagyok, hogy Corr vérgőzös reggelének még gyorsabban híre ment. Megint csak bólintok. – És természetesen itt, a lépcsőfordulóban fognak találkozni. Megint kipillantok a hallra. Rájövök, hogy egyszerre vagyok türelmetlen – jöjjön már Malvern, és adja elő a mondókáját –, és reménykedem, hogy késik, és így később hallhatom, amit mondani akar. Hónom alatt ökölbe szorítom a kezemet, de ez a hideg a testemben nem a hőmérsékletnek, hanem az idegeimnek köszönhető. – Egy kabátra volna szüksége – állapítja meg Holly, szemügyre véve a testtartásomat. – Van kabátom. Kék. Holly egy pillanatra eltöpreng. – Emlékszem. Vékony, mint a cérna? – Úgy van. Puck Connolly gondjaira bíztam. Talán soha többé nem látom viszont azt a kabátot. – Gondolkodott már valaha azon... – mondja Holly

pillanatnyi csend után. – Nem, talán nem gondolkodott. Talán tudja. Ha valaki tudja, hát ön biztosan. Azon töprengek, amióta itt vagyok, hogy miért vannak Thisbyn capall uiscék, máshol pedig nincsenek? – Mert mi szeretjük őket. – Sean Kendrick, ön egy vénember. Dohányzik? Én sem. Amilyen levegő idebent van, akár dohányozhatnánk is. Látott már valaha ilyen sok embert ennyire elfoglalva a semmivel? Egyébként ez a végső válasza? Vállat vonva így válaszolok: – Ezen a szigeten azóta élnek lovak, amióta emberek. Thisby túlsó végében van egy sziklabarlang, a falán vörös csődör rajza díszeleg. Ősrégi. Mennyi időt kell eltöltenünk egy helyen, amíg az otthonunknak nevezhetjük? Ez a capall uiscék szárazföldi otthona. Egyszer capallfogó portyán jártam, akkor fedeztem fel a sziklarajzot. Apály idején a barlang olyan messzire bevezetett a sziget alá, hogy az volt az érzésem, a másik végén jutok ki, ha még tovább megyek. Azután az ár olyan hevesen és hirtelen tört be, hogy csapdába kerültem. Órákig kuporogtam egy apró, sötét szirten, minden egyes hullám bőrig eláztatott. Alattam, valahol a barlangban, egy tengeri ló halk sikolyai és kotyogása hallatszott. Hogy ne essek le, végül a hátamra gördültem a szirten, és ott volt, magasan fölöttem, ahová a víz nem érhetett fel: a sziklarajz. Corrnál is ragyogóbb csődört ábrázolt, vörös színe alig fakult meg, hiszen a festéket nem érhette napfény. A lábához egy halott embert is rajzoltak; haja keskeny, fekete vonás, mellén vörös csík. A tenger a Skorpió jegyében már sokkal régebben vetett capall uiscéket a partjainkra, mint hogy apám vagy apám apja

megszületett volna. – Mindig tisztelték őket? Sohasem szolgáltak táplálékul? Arckifejezésem elkomorul. – Ön megenne egy cápát? – Kaliforniában megesszük. – Nos, ezért nincs Kaliforniában capall uisce. – Szünetet tartok, hogy abbahagyhassa a nevetést, majd hozzáteszem: – Rúzsfolt van a gallérján. – A lovaktól – válaszolja Holly, mégis igyekszik rásandítani a gallérjára. Megtalálja a rúzsnyom szélét, és végighúzza rajta az ujját. Vak. A fülemre célzott. A rúzsnyom mindenesetre megmagyarázza zilált megjelenését. Megint félrehajlok, hogy a hallba pillanthassak. Többen vannak, mint az előbb, egymás után tódulnak befelé, amint a délután egyre öregebb, és a kinti árnyak is egyre hidegebbek. Benjamin Malvern azonban még nincs közöttük. Holly megkérdezi: – Tudja már, mit fog mondani? Olyan nyugodtnak látszik! Ezt felelem: – Belebetegszem a várakozásba. – Nem úgy néz ki. Corrnak dúlhat egyszerre akár ezer érzés is a szívében, de csak egy ül az arcára, mint korábban a parton. Hihetetlenül hasonlítunk. Engedélyezem magamnak, hogy egyetlen röpke pillanatra megfontoljam, miért akarhat találkozni velem Malvern. A gondolat hideg tűszúrásként ér. – Most úgy néz ki – állapítja meg Holly. Összehúzom a szemöldökömet, és újra a hallba lesek. Látom, amint Benjamin Malvern belép, majd bezárja maga mögött az

ajtót. Keze a felöltője zsebében pihen, és úgy lépdel be a hallba, mintha a saját tulajdona volna. Lehet, hogy tényleg az övé. Akár egy díjbirkózó, válla megfeszül a kabátjában, nyaka előreugrik. Eddig semmit sem találtam Benjamin Malvernből a fiában, Muttban, de most végre felfedezem a hasonlóságot. Holly követi a pillantásomat. – Jobb lesz, ha megyek. Nem fog örülni, ha meglát. El sem tudom képzelni, hogy Malvern ne örülne, ha egyik vásárlóját látja. Legalábbis azt nem, hogy kimutatná a nemtetszését. – Összevesztünk – közli Holly. – Kisebb ez a sziget, mint képzeltem. De ne aggódjon, a dollárbankóim tesznek róla, hogy a barátságunk kiállja a próbát! Elválnak útjaink, Holly a zongora hangja felé oson, én pedig a hallba lépek. Pontosan tudom, melyik pillanatban ismernek fel az emberek, mert olyan tapintatosan pillantanak félre, hogy teljesen nyilvánvaló, egy másodperccel korábban még engem bámultak. Belekerül egy pillanatba, amíg újra észreveszem Malvernt a tömegben. Colin Calverttel, az egyik versenybiztossal beszélget. Calvert kedvesebb Eatonnél, a maradi bajkeverőnél, akivel Puck összeütközésbe keveredett. A fesztiválon azonban Calvert sem lett volna sokkal szívélyesebb. Felesége olyasfajta keresztény, aki nem tűri, hogy fiatal lányok táncoljanak az utcán, de azt nagyon is, hogy a versenyeken férfiak haljanak meg. Calvert meglát és bólint, én pedig viszonzom az üdvözlést, bár gondolataim már az előttem álló párbeszéd körül forognak. Malvern lassan közelít hozzám, mintha nem is én volnék a célpontja. – Nos, Sean Kendrick – szólít meg Malvern.

Corrt akarom. Egy szót sem tudok kinyögni. Malvern hüvelykujjával a fülét piszkálja, és a nagy kandalló fölötti festményre néz: két takaros, telivér versenylovat ábrázol. – Pocsék társalkodó vagy, én pedig rossz vesztes, fogjuk hát rövidre! Ha nyersz, eladom neked Corrt. Ha nem nyersz, soha többet nem akarok hallani a témáról. Kisütött a nap az óceán felett. Most veszem észre, hogy nem hittem benne. Már négyszer nyertem. Újra meg tudom tenni. Meg tudjuk tenni. Látom magam előtt a partot, a körülöttünk vágtázó lovakat, a hullámverést Corr patája alatt, és a végén, ott vár minket a szabadság. – Mennyi? – kérdezem. – Háromszáz. Arca ravasz. Évi fizetésem százötven, és mivel ő fizeti, fillérre pontosan tudja. Azokban az években, amikor nyertem, nyolc százalékot kaptam a versenydíjból. Félretettem, amit csak tudtam. – Mr. Malvern! – mondom. – Vissza akar szerezni, vagy még mindig játékokat űzünk? – Az akarás és a szükség két külön dolog – válaszolja Malvern. – Kétszázkilencven. – Mr. Holly állást ajánlott nekem. Malvern arcán fájdalom suhan át, bár az okát nem tudom: az bántja, hogy elveszíthet, vagy hogy Holly nevét említettem? – Kétszázötven. Keresztbe fonom a karomat. A kétszázötven elérhetetlen számomra. – Ki más volna hajlandó hozzányúlni a mai nap után?

– Mindannyian öltek már. – Nem mindannyian a fiával a hátukon. Malvern arca éles, mint a szilánkokra tört üveg. – Nevezd meg az árat! – Kétszáz. Drága, de van rá esélyem. Éppen csak. Csupán abban az esetben, ha az idei nyereményt is a megtakarításaim részének tekinthetem. – Nos, ennél a pontnál hagylak itt, Kendrick. Mégsem mozdul. Némán állok és várok. Feltűnik, hogy a szálloda hallja elcsendesedett. Hirtelen ráébredek: ez az oka annak, hogy nem a teázóban, az istállóban vagy az irodájában találkozunk. Itt van Malvern legjobb hirdetési lehetősége. A nevét mindenki a szájára veszi. Malvern kifújja a levegőt. – Kétszáz. Jó versenyt, uraim! S kezét zsebre vágva elsétál. Calvert kinyitja előtte az ajtót; beszűrődik egy csillogóan vörös délutáni fénysugár. Muszáj nyernem.

44. FEJEZET – PUCK

– Kate, remélem, tudatában vagy, hogy nem vétkeztél! Mooneyham atya hangja kicsit fáradtnak tűnik, de ez mindig így van, amikor gyónni megyek. Végigsimítom kezemmel a köpenyemet. Kicsit feszélyez, hogy ma nadrágban jöttem templomba, de nem akartam ruhában lovagolni Galambon, ezért hosszú köpenyt húztam a nadrágomra. Úgy érzem, megfelelő kompromisszumot kötöttem. – De hát én bűnösnek érzem magam! Én voltam az utolsó, aki a kezét fogta! És amikor elengedtem, már halott volt! – Pedig biztosan egyébként is meghalt volna. – Lehet, hogy nem. Mi lett volna, ha tovább fogom a kezét? Most már sohasem fogom megtudni. Életem végéig ezen fogok tépelődni. Az oltár felett csillogó, üvegberakásos ablakra meredek. A gyóntatószék úgy áll, hogy az egész épületet belátom belőle. A Szent Kolumbán-templom nyilvánvalóan régebbi, mint a

gyónás, a papok és a bűn, így hát a fülkét is sokkal később építhették bele. A gyóntatószék nyitott a templom többi része felé, csak a gyónó és a pap között lóg függöny. A függöny pedig egyszerűen nevetséges, nemcsak mert Mooneyham atya láthatja, amint a bűnbánó végigsétál felé a padok között, hanem azért is, mert az atya úgyis ismeri mindenki hangját a szigeten; vakon is meg tudná mondani, melyik bűn kihez tartozik. A függöny egyetlen igazi előnye, hogy szent közönség nélkül turkálhat az ember az orrában: láttam egyszer Joseph Beringert, amint kihasználta ezt a rendkívüli előnyt. Az atya most kicsit ingerültnek hangzik. – Ez számomra meglehetősen önző dolognak tűnik, Kate. Túl sok hatalmat tulajdonítasz olyasminek, ami végeredményben pusztán a saját kezed volt. – Hiszen ön mondja mindig, atyám, hogy Isten rajtunk keresztül cselekszik. Talán azt akarta, hogy maradjak ott, és fogjam tovább a kezét. Egy pillanatra csend ereszkedik a függöny túloldalára. Végül Mooneyham atya így szól: – Nem mindenki keze tehet mindig csodákat. Hiszen félnénk bármihez is hozzányúlni. Éreztél elhivatást, hogy mellette maradjál? Nem? Akkor tedd le végre a bűnödet! Úgy állítja be, mintha ez a gyötrő lelkiismeret-furdalás egy viaszpapírba csomagolható holmi volna, amelyet egyszerűen ott hagyhatok az ajtó mellett Lundának. Visszahanyatlom a székbe, és a templom mennyezetére bámulok. – Nagyon haragszom a testvéremre is – fűzöm hozzá. – A harag bűn, ugye? Eszembe jut azonban, hogy Isten néha igazságos haraggal sújtott le az emberekre, és ez rendben is volt. Kicsit most én is

jogosnak érzem a haragomat, amiért Gabe eldöntötte, hogy elhagyja a szigetet – vagyis lehetséges, hogy végeredményben ez sem számít bűnnek. – Miért haragszol rá? Letörlök egy könnycseppet az arcomról. Ravasz kis könnycsepp, nem is éreztem, hogy kibújni készül a szememből. – Mert magunkra hagy bennünket, és még csak nincs is nyomós oka rá. Semmi olyasmi, amin változtathatnék. – Gabriel – mondja Mooneyham atya, hiszen tudja, melyik testvéremre gondolok. Pár percig semmi többet nem mond, csak hagyja, hogy nyugodtan sírjak. Narancssárga és kék fény szűrődik az üvegberakásos ablakokon, majd arcomat takaró ujjaimon keresztül a szemembe. A templomban teljes csend uralkodik. Végül végighúzom ingujjamat az arcomon. A függöny enyhén meglibben, mire Mooneyham atya kezét pillantom meg: zsebkendőt nyújt nekem. Megtörlöm vele az arcomat, a kéz pedig visszahúzódik. – Nem mondhatom el neked, amit a bátyád a gyóntatószékben megvallott, Kate. És nem tudom, jobban érzed-e magadat a tudattól, hogy ugyanabban a székben ült, amelyikben most te, és ő is sírt. Sikertelenül próbálom elképzelni, amint Gabe könnyeket hullat. Szüleink temetésén is száraz szemmel meredt a földben tátongó lyukra, remegett a szélben, és hagyta, hogy Finn és én nekitámaszkodva zokogjunk. Ennek ellenére a kép, hogy ebben a székben ül és sír, szöget üt a fejembe, és érzem, hogy megenyhülök iránta. Azután neheztelek, amiért ez a feltételezett Gabriel ilyen varázslattal bír felettem. Méltatlankodva felkiáltok:

– De hát nem is kell elmennie! – Mhm. Mégis elmondok neked valamit abból, amit Gabe mondott, Kate. Azt állította, hogy nem kell indulnod a versenyen. – Persze, hogy kell! Szükségünk van a pénzre. – A verseny a te válaszod a problémára. Úgy érzed, ez a módja, hogy megoldjad. Gabe-nek is van egy problémája, és úgy érzi, azzal oldhatja meg, ha elmegy. Rettenetesen bölcs megközelítése a helyzetnek, és ez felbosszant. – Nem számít szent dolognak, ha az ember özvegyekről és árvákról gondoskodik? Nem kellene a bátyámnak gondoskodnia rólunk? Már miközben kiejtem a szavakat a számon, eszembe jut, hogyan mondta Gabe: nem bírom tovább! Gondoskodott rólunk. Kezdve a száraz szemmel végigszenvedett temetéssel, ahol megengedte, hogy gyászunkban rátámaszkodjunk, egészen addig, hogy késő éjszakákig dolgozott a dokkokban, mert igyekezett megmenteni bennünket Malverntől. Hirtelen szörnyen önzőnek érzem magam, amiért megorroltam a menekülési vágya miatt. Felsóhajtok. – Miért az elköltözés az egyetlen megoldás? Nem tudna esetleg valami mást kitalálni? Nem bírhatom rá, hogy változtassa meg a döntését? Mooneyham atya hosszan mérlegeli a kérdést. – Gabe most elmegy, de ez még nem jelenti azt, hogy nem jön vissza soha többé. Nem ártana, ha fontolóra vennéd a tékozló fiú történetét. Szavai nagyjából annyi vigaszt nyújtanak számomra, mint egy hideg tégla, amikor az embert magány kínozza.

Visszatömködöm Mooneyham atya zsebkendőjét a függöny alatt, és amikor elveszi, durcásan az oltár fölötti üvegberakásos ablakra bámulok. Közepén tizenhárom vörös üvegtábla ragyog, és anya vagy valaki egyszer azt mondta nekem, Kolumbán vérének cseppjeit jelképezik. Itt szenvedett mártírhalált. Még mielőtt a bennszülöttek tudatára ébredtek volna, miszerint a gyónás, a papok és a bűntudat hasznos számukra, Kolumbánt leszúrták, és lehajították az egyik nyugati szikláról. Azután teste egy októberi napon partra mosódott a capall uiscékkel, és mivel nem volt undorító, még az óceánban töltött hosszú idő után sem, Kolumbánt szentté avatták. Azt hiszem, az állkapcsát még mindig az oltár mögött őrzik. A történet hirtelen arra emlékeztet, hogy Gabe tizenöt évesen papnak akart menni. Két hétig egyáltalán nem volt szórakoztató. Gabe mesélte el nekem Kolumbán történetét. Még jól emlékszem, amikor a padon ültem vele. Haját vízzel hátrasimította, mert úgy vélte, így szent és légies hatást kölcsönözhet a külsejének. Hirtelen vágyakozást érzek a bolondosan komoly Gabe után, és a bizakodó, de mindig elégedetlen Puck után, aki akkoriban voltam. – Nem oldoz fel, atyám? – kérdezem. – Kate, még nem gyóntál meg nekem egyetlen bűnt sem. Gondolatban sorra veszem az elmúlt hét eseményeit. – Hétfőn eszembe jutott, hogy a számra veszem az Úr nevét. Nos, nem azt, hogy Isten. Azon gondolkodtam, hogy azt mondom: Jézus Krisztus! És megettem egy egész narancsot, anélkül hogy szóltam volna az öcsémnek, mert tudtam, hogy haragudna. Mooneyham atya megszólal: – Menj haza, Kate!

– De tényleg szörnyű voltam! Csak most nem jutnak eszembe a bűneim. Nem akarom, hogy mást gondoljon rólam. – Jobban fogod magad érezni, ha elmondasz két Üdvözlégy, Máriát és egy Kolumbán-imát? – Igen, köszönöm! Feloldoz. Feloldozottnak érzem magam. Felkelek, és látom, hogy valaki már várakozik a templom átellenes oldalán lévő padok között. Annie az, Dory Maud második húga. Rúzsa kicsit szétkenődött, de kegyetlen volna megemlíteni ezt egy vak nőnek, így hát szó nélkül hagyom. Alig veszem észre, hogy Elizabeth ugyanannak a padnak a másik végén ül, haja a fejére tűzve, két karja összefonva a mellkasa előtt. Nem tudom, melyikük fog gyónni. Annie álmodozni látszik, de ez mindig így van, hiszen csupán egylépésnyire lát el. Elizabeth kicsit mérgesnek látszik, de ez is mindig így van, mert ő ellát egy méternél messzebb is. – Puck! – üdvözöl Elizabeth. Annie halk, dallamos hangján köszön nekem. – Hová mész? – kérdezi Elizabeth. Kissé könnyebbnek érzem magam. – Vissza kell adnom egy kabátot.

45. FEJEZET – PUCK

Mielőtt végigérek a Malvern-udvarra vezető, esti homályba burkolózó úton, már látom is az istállók közelségének bizonyítékát – mezők mezők hátán, tele lovakkal –, és az orrommal is érzem: jó lovak, jó trágya, jó szénából. Szerintem a lótrágya olyasmi, mint a macskakarmolás. Egyáltalán nem kellemetlen, amíg nincs túl sok belőle, vagy nem túl friss. A Malvern-udvar fű-, széna- és trágyaillatán pedig semmi kivetnivalót nem találok. Mivel hosszú nap volt, és nincs okom feltételezni, hogy nem lesz még hosszabb, engedélyezem magamnak az örömöt, hogy elábrándozzak: a lejtős legelők és a puccos kancák az út két oldalán mind az enyémek, így hát kellemesen végigsétálok a saját gazdaságomon, eltelve azzal az élénk elégedettséggel, amelyet csak saját tulajdonunk biztos tudata válthat ki, és a bizonyosság, hogy mai vacsoránk valaha tehén volt. Bal oldalamon, a vágtapályán, vézna fiú üget egy herélt

telivéren. A kengyelt röviden szíjazta fel, mint a zsokék, és talán az is, mert ügetés közben mintha nem is ülne a hátasán, hanem lebegne felette. A korlátnak egy férfi támaszkodik, a fiút és a lovat figyeli; ha olyan szerencsejátékos alkat volnék, mint Dory Maud, fogadni mernék, hogy nem thisbyi. Először is, fehér cipő van rajta, és kétlem, hogy Thisbyn bárhol is lehetne fehér cipőt kapni. Közelebb a főépülethez egy másik lovászfiú vezet egy sötétszürke, bőrig ázott lovat vissza a legelőkre. Ez a ló tisztábbnak tűnik, mint amilyennek most érzem magam, és lényegesen jobban táplált. Azután a nyitott istállóajtón át megpillantok egy gesztenyebarna lovat, amely keresztkötélben áll a folyosón, miközben egy fiú éppen lecsutakolja. Körülöttük beáramlik az esti fény, és a talajra veti a ló és a lovászfiú bíborszínű másolatát. Nyihogás hasít a levegőbe az udvaron, és a pajta belsejéből másik ló válaszol rá. Nagyjából minden megfelel annak, amilyennek a híres versenyménest elképzeltem, amit szórakoztatónak találok. Nem vagyok nagyravágyó alkat, legalábbis nem gondolnám, és eddig nem pocsékoltam időt arra, hogy a saját gazdaságomról álmodozzam. Általánosságban lesújtó véleményem van azokról, akik sóhajtozásra, siránkozásra pazarolják az idejüket, olyan dolgok miatt szaggatva meg a ruhájukat, amik elérhetetlenek a számukra. Apám vallása abban állt, hogy ismerte a szükséglet és az akarás közötti különbséget. Mégis, amint itt állok, bepillantva a Malvern-udvar szívébe, a szomorúság kicsi, ám ádáz fullánkját érzem a szívemben, amiért sohasem lesz saját gazdaságom. Próbálom eldönteni, érdemes volna-e Benjamin Malvernnek lenni, ha az azt jelentené, hogy ilyen helyen élhetek. – Kit keresel? Morcosan az árnyékomra meredek, mielőtt megkeresem a

hang forrását: a lovászfiú, az imént megfürdetett szürke telivérrel. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a lovakat fürdetik; hogyan lehetne ilyen helyen valaha is koszos egy ló? Félúton megállnak az udvaron. A szürke ló böködi a fiú hátát, aki azonban rá sem ránt. – Sean Kendricket. Különös érzés hangosan kimondani a nevét. Feltartom a kabátját, mintha meghívó volna. Szívem enyhén veri a mellkasom csontjait. – Hol van Kendrick? – kiált a lovászfiú egy férfinak, aki éppen ekkor lép ki az egyik kisebb épületből. Meghányják-vetik a kérdést. Én közben izgek-mozgok. Nem vártam volna, hogy komolyan vesznek. – Az istállóban – feleli a másik. – Bizonyára. A főépületben. Nem kérdezik meg, mit akarok tőle, nem is küldenek el, bár kíváncsian, segítőkészen figyelnek, mintha várnának tőlem valamit. Csak megköszönöm a tájékoztatást, és belépek az udvarra. Ügyelek rá, hogy gondosan bezárjam magam mögött a kaput, ahogyan találtam, mert nagyon jól tudom, a legnagyobb bűn egy ménesben az ajtót nyitva hagyni. Úgy teszek, mintha nem érezném magamon a lovászfiúk tekintetét, amint belépek az istállóba. Nehéz istállónak nevezni, még akkor is, ha nyilvánvalóan lovak lakják, mert éppen olyan lenyűgöző, mint a Szent Kolumbán-templom. Ugyanúgy magas a mennyezete, faragott kövek díszítik, és visszhangzik. Egyetlen dolog hiányzik: az utólag tervezett gyóntatószék, az elégtelen függönnyel. Különös módon az istálló arra a nagy sziklára emlékeztet, amelyikre a lovasok a vérüket csepegtették. Erőfeszítésembe kerül, hogy a földre szegezzem a tekintetemet. Nem akarok bámulni, mert a fiú még mindig

csutakolja a gesztenyeszín lovat a folyosón, és nem akarom, hogy kikerekedett szemmel lássanak, mintha Finn volnék. A fiú és a gesztenyeszín ló is tisztának és céltudatosnak tűnik, én pedig piszkosnak és ide nem illőnek érzem magam a nadrágomban, kötényemben és kapucnis pulóveremben. Oda mutatok, ahol a kötél találkozik a fallal, ami egyetemes módja a kérdésnek: Átbújhatok alatta? A lovászfiú igenlően bólint. Ugyanolyan éles, kíváncsi arckifejezése van, mint a többieknek. Azt hiszem, az érdeklődés pusztán annak szól, hogy idegen vagyok, mígnem egyszer csak így szól, miközben elhaladok mellette: – Neked aztán kemény fejed van, hogy indulsz a versenyen a kancáddal. A hangjából ítélve bóknak szánhatta a szavait, de nem vagyok benne biztos. – Kösz – mondom, hiszen valóban bók lehetett. – Tudod, hol van Sean Kendrick? Megint feltartom Sean kabátját. Fontosnak tartom, hogy mindenki tudja, igazi okom van rá, hogy keressem. A fiú állával a folyosó túlsó vége felé bök, a végtelen, gyönyörű, csillogó bokszajtók mentén, fölöttük kőívekkel, mintha minden boksz szentély volna, a lovak pedig istenek. Végigsétálok mellettük. A legvégén halvány, fehér, a többitől eltérően nem fémszínű rácsokkal körbevett boksz nyílik, mögötte a vörös csődör fejének félreismerhetetlen körvonala látszik. Csendben odalépek a bokszhoz, és először azt hiszem, Sean nincs itt. A gondolat furcsa módon hihetetlen aggodalommal tölt el, de azután meglátom a boksz padlóján ülve, a sötét árnyak mélyén, Corr lábához kuporodva; éppen a sípcsontját kötözgeti a térde alatt. Nagyon lassan végzi a munkáját: egyszer körbetekeri a lábát, az ujjára köp, majd felnyúl Corr testére. Azután még

egyszer körbetekeri a lábszárát, mielőtt újra köp egyet. Corr nyaka közben ívesen megfeszül, és kibámul boksza kis ablakán. Az ablak puszta sziklákra nyílik, csak a szélükhöz tapad gyep. Szerintem rettenetes kilátás, de a ló mintha élvezné. Arra gondolok, hogy biztosan jobb, mint a falak látványa. Egy pillanatig figyelem, amint Sean Corr lábát kötözi, nézem, hogyan mozog a válla, ha nem rejti a kabát, hogyan dönti meg a fejét, amikor belefeledkezik a munkájába. Vagy nem vette észre az érkezésemet, vagy csak úgy tesz; nekem mindkettő megfelel. Jóleső érzés tölti el az embert, ha jól végzett munkát figyelhet, vagy legalábbis olyan munkát, amelybe mindent beleadnak. Megpróbálom kiokoskodni, miben különbözik Sean Kendrick annyira mindenki mástól, miért olyan feszült és csendes egyszerre, és végül arra jutok, hogy a habozáshoz lehet valami köze a dolognak. A legtöbb ember kis ideig habozik az egyes lépések között, szünetet tart, vagy csak szakadozottan végzi tennivalóit. Akár egy láb kötözéséről, akár egy szendvics elfogyasztásáról vagy egyszerűen az élet folyamáról legyen szó. Sean viszont soha egyetlen mozdulatot sem tesz, amelyben nem biztos, még ha ez azt is jelenti, hogy meg sem mozdul. Corr felém fordítja a fejét, rám néz, csak a bal szemével. A mozdulatra Sean felpillant. Nem mond semmit, én pedig magasra tartom a kabátját, hogy lássa. – Nem sikerült az összes vért kiszednem belőle. Sean visszaguggol, szótlanul hagyja, hogy ott ácsorogjak tovább, kezemben a kabáttal. Megvitatom magamban, hogy most a boksz előtt kellene-e hagynom, vagy talán meg kellene várnom, hogy mondjon valamit, de mielőtt eldönthetném, Sean elkészül a kötözéssel, feláll, és szembefordul velem. Ujjai Corr nyakának oldalába nyomódnak.

– Kedves tőled – mondja. – Tudom – válaszolom. Galamb takaróját nem igazán kellett kimosni, mégis kimostam, mert Sean kabátját is meg kellett tisztítanom. Addig dolgoztam rajta, amíg az ujjaim ráncosak nem lettek, jóakaratom pedig ingerültségbe fordult. – Mit csinálsz? – Tengeri hínárral kötözöm be Corr lábát. Sohasem hallottam arról, hogy a lovak lábát tengeri hínárral kötöznék, de Sean nagyon magabiztosan tette, vagyis bizonyára nemes célja lehet vele. Meglóbálom a kabátot. – Hagyjam itt valahol? Csak udvariasságból kérdezem. Nem akarom, hogy igent mondjon. Nem igazán tudom, pontosan mit szeretnék hallani, csak legyen megfelelő ürügy, hogy itt maradhassak, és még néhány percig figyelhessem. Súlyos csapás a büszkeségemnek, amiért ezt be kell vallanom magam előtt. Leszámítva hatéves korom elszántságát, amikor is feltett szándékom volt, hogy feleségül megyek Halsal doktorhoz, mindig azt gondoltam, fölötte állok, hogy magamon kívül bárki lenyűgözhessen. A boksz ajtajának túloldaláról Sean mindkét irányban végignéz a folyosón, mintha egy helyet keresne, ahová a kabátot akaszthatjuk. Végül rám sandít, mintha valójában nem is ezt kereste volna. – Majdnem készen vagyok. Tudsz várni egy kicsit? Igyekszem elszakítani tekintetemet Sean kezéről, amely most is a vörös csődör nyakán nyugszik. Ujjai figyelmeztetően mélyednek a bőrébe, azt üzenve a lónak, tartson távolságot, ugyanakkor megnyugtatás is egyben, mint amikor én emlékeztetem Galambot, hogy mellette vagyok. A különbség

annyi, hogy Corr tegnap reggel megölt egy embert. Ezt mondom: – Azt hiszem, akad egy-két szabad percem. Sean jellemző módon lesüti, majd ismét felemeli a tekintetét. Tetőtől talpig végigmér. Mintha a lelkem mélységeit mérné fel, kifürkészve tetteim mozgatóerőit és minden vétkemet. Rosszabb érzés ez, mint a gyónás Mooneyham atyánál. A végén így szól: – Ha segítesz, gyorsabban fog menni. Szeme a mondat végén enyhén összeszűkül, ami elárulja nekem, hogy ez most próba. Elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy bemenjek a bokszba Corrhoz a tegnapi reggel után, amióta volt időm megfontolni, mi történt. A gondolattól felgyorsul a szívverésem. A kérdés nem az, hogy megbízom-e Corrban. A kérdés az, hogy megbízom-e Seanban. – Mit jelent a segítés? – kérdezem. Sean arca felvillan, mint egy derűs nap Skarmouth fölött. Megint az ujjaira köp, és az istálló fala felé tolja Corrt, hogy legyen helyem kinyitni az ajtót. Most már bent állok a bokszban. Figyelmeztet: – Ne bízz meg benne! Összehúzom a szememet. – És veled mi a helyzet? Sean arckifejezése nem változik. – Én nem fogok ártani neked. Tudod, hogy kell lábat kötözni? – Születésemtől fogva lábakat kötöztem – felelem mereven, mert sértve érzem magam. – Nehéz szülés lehetett – jegyzi meg Sean, és a fal mellett álló vödörre mutat. Idebent koromsötét van. – Ez megy a kötés alá. Egyenletesnek kell lennie.

Óvatosan Corr felé pillantok, és felemelem a vödröt. – Gondoskodj róla, hogy a hínár lapos legyen! – Jól van. – Hagyj háromujjnyi helyet a térde alatt! – Jól van. – Elég lazának kell lennie, hogy fent az egyik ujjadat be lehessen dugni alá. – Sean Kendrick! – szólok rá nyomatékosan. A csődör füle felém rebben. Jobb volt, amikor nem figyelt rám. Figyelme arra a fekete capall uiscére emlékeztet, amelyik megtalált engem és Finnt a fészerben. Sean hangja egyáltalán nem bocsánatkérő. – Azt hiszem, jobb lesz, ha mégis én csinálom az egészet. – De hiszen te hívtál be ide! – kiáltom. – Most úgy vélem, inkább te vagy az, aki nem bízik meg bennem. – Nem csak rólad van szó – válaszolja. Rámeredek. – Nos, mondok neked valamit. Amíg én tartom, te bekötözöd, így ha valamit rosszul csinálsz, csak magadra vethetsz. És vedd el a kabátodat! Eleget fogtam már. Sean pillantása kérdő, mintha megpróbálná felmérni, tényleg komolyan gondolom-e az ajánlatomat. Ám az is lehet, hogy csak mérlegeli, vajon képes vagyok-e a feladatra. – Rendben – bólint. Corr pofája elé tartja a kezét: egyfajta figyelmeztetés. Cserélünk; másik kezével elveszi a kabátját, én pedig megfogom a ló kötelét. Vállára veszi a kabátját, és hirtelen varázslattal átváltozik: az a Sean Kendrick lesz, akit a hentesüzletben láttam. Így szól: – A fogát kell figyelni. Hangom önkéntelenül is keserűen cseng:

– Láttam. – Az nem Corr volt – rázza meg Sean a fejét. – Ismerned kell őket. Csak azt használd, amire valóban szükséged van. Nem lehet Thisby minden csengőjét felaggatni a tenger összes lovára. Különbözőképpen reagálnak. Nem gépek. – Azt mondod, David Prince még mindig életben volna, ha akkor te ülsz Corron? – Mivel mindketten tudjuk a választ a kérdésre, ezt is hozzáteszem: – Miért? Sean leguggol Corr lába mellé, végighúzva rajta a kezét, hogy a csődör tudja, ott van. – Te nem tudod, mikor ideges a kancád? Persze hogy tudom. A hátán és az oldalán nőttem fel. Ugyanúgy tudom, hogy mikor boldogtalan, mint magamról. Megkérdezem: – Megint beálltál Malvernhez? Felpillantok, mert váratlanul felgyulladnak a lámpák az istállóban, sárga ragyogással töltve be a bokszot, a fény azonban nem ér le a padlóig. Sean most már siet a kötözéssel. Állhatatosan dolgozik, nem áll meg köpni, tehát ezt azért csinálhatta, hogy Corr nyugton maradjon, amíg senki sem fogja. Nincs senki ebben a puccos pajtában, aki hajlandó volna megfogni Corrt, amíg Sean dolgozik? Corr egész idő alatt birkaszelíden állt, bár szeme éppen olyan furfangos, mint egy kecskéé. Sean nem néz fel, amikor válaszol: – Malvern azt mondta, megvehetem tőle Corrt, ha nyerek. – Ez tehát újra munkába állásnak minősül? – Igen. – Mi van akkor, ha nem nyersz? Sean felnéz rám: – Mi van, ha te nem nyersz?

Nem akarok válaszolni, inkább visszalövök: – Mihez kezdesz, ha győzöl? Sean készen van a kötözéssel, de továbbra is Corr lába mellett kuporog. – A megtakarításaimból és a nyereségrészemből megveszem Corrt, visszaköltözöm apám házába a nyugati szikla mellett, és hagyom, hogy a szél szabjon irányt az életemnek. Hitetlenkedem, talán mert éppen most fedeztem fel, milyen hihetetlenül gyönyörűek a Malvern-istállók. – Nem hiányolnád mindezt? Most feltekint rám, és ebből a szögből úgy látom, mintha valaki szenet mázolt volna a szeme alá a bőrére. – Mit lehetne itt hiányolni? Ez sohasem volt az enyém, hogy hiányolhassam. Mélyet sóhajt – ez a sóhaj jut a legközelebb a gyónáshoz minden szava közül, amelyet valaha is hallottam tőle. Azután feláll. – És veled mi a helyzet, Kate Connolly? Puck Connolly? Ahogyan kimondja, biztos vagyok benne, hogy szándékosan tévesztette el a nevemet, mert tetszett neki a szavak súlya, amikor kétszer is kiejtette őket a száján. Meleg, ideges, de kellemes érzés árasztja el a bensőmet. – Mi van velem? Megint cserélünk, a vödröt nyújtja a kötélért, majd hátralépek. – Mihez fogsz kezdeni, ha nyersz a Skorpió Vágtán? A vödörbe nézek. – Ó, hát veszek tizennégy ruhát, építtetek egy utat, magamról nevezem el, és minden süteményt megkóstolok Palssonék pékségében.

Bár még mindig nem nézek fel, érzem magamon a tekintetét. Súlyosan nehezedik rám ez a tekintete. Megszólal: – Mi az igazi válasz? Amint megpróbálom kiötleni az igazi választ, eszembe jutnak Mooneyham atya szavai, hogy Gabe ott ült sírva a gyóntatószékben, és hirtelen arra gondolok, hogy bármi történik a versenyen, Gabe még a legjobb esetben is elhajózik. Így hát csípősen odavetem: – Azt hiszed, mindenkinek az orrára kötöm a titkaimat? A szeme sem rebben. – Nem tudtam, hogy titok – feleli. – Különben nem kérdeztem volna meg. Kicsinyesnek érzem magam, mert Sean őszintén válaszolt. – Bocsánat – szabadkozom. – Anyám mindig azt mondogatta, hogy egy üveg ecetből születtem, nem anyaméhből, és apámmal három napig fürösztöttek cukorban, hogy lemossák rólam. Próbálok jól viselkedni, de valamiért mindig visszapottyanok az ecetbe. Apa ritkaságnak számító derűs pillanataiban azt mondta a vendégeinknek, hogy manók hagytak a küszöbükön, mert túl gyakran haraptam meg az ujjukat. A kedvencem mindig az volt, amikor anya elmesélte, hogy a születésem előtt hét nap, hét éjjel szakadatlanul zuhogott az eső, és amikor kiment az udvarra, megkérdezni az eget, hogy miért sír, én pottyantam a felhőkből a lábához, és kisütött a nap. Mindig is tetszett nekem a gondolat, miszerint akkora bosszúságnak számítok, hogy még az időjárásra is kihatással voltam. Sean ezt mondja: – Ne kérj bocsánatot! Túl sokat engedtem meg magamnak. Erre még rosszabbul érzem magam, mert egyáltalán nem így

értettem. Sean mellett Corr hirtelen áthelyezi a súlyát másik oldalára, a mozdulat inkább farkasra, mintsem lóra emlékeztet. Felvillan a szemében valami, amitől Sean az ujjaira köp, és megint a fal felé nyomja. Attól tartok, meg fog kérni, sürgősen hagyjam el az istállót, ezért sietve megkérdezem: – Mi ez a köpködés? Láttam már régebben is tőled. Nem kell színlelnem az érdeklődést. Az egész helyzet lényem egy olyan részét szólítja meg, amelyet hosszú évek megfeszített munkájával tudtak csak elnyomni bennem a felnőttek. Sean az ujjaira pillant, mintha bemutatóul rájuk akarna köpni, majd egyszerűen kinyitja, azután újra bezárja őket. Behatóan tanulmányozza Corrt, miközben gondolkodik, mintha Corr segíthetne neki megfogalmazni a választ. – Ez... köpet. Só. Én vagyok. Az én részem, az én saját módszerem, hogy jelen legyek valahol. Amikor a többi részem nem lehet. Emlékszem, Corr Seantól úgy megnyugodott a parton, mint senki mástól. Sean ingének illata úgy lehiggasztotta, mint semmi más. Ezt válaszolom: – Valami azt súgja, az én köpetem nem jelentene Corrnak olyan sokat, mint a tiéd. Sean hosszú szünet után szólal csak meg. – Talán még nem – válaszolja. Még! Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna ilyen nagyszerű szót. Tovább faggatom: – És a suttogás. Mit mondasz neki?

Sean éppen Corr vállánál áll, és most először rám mosolyog. Alig észrevehetően; nem azért teszi, mert jól szórakozik, vagy mert tréfás kedvében van – nem tudom, pontosan mit jelenthet. Fiatalabbnak látszik, amikor arcán felragyog ez a mosoly, kellemesebb látvány; talán éppen ezért kerüli. Corr marjának támasztja az arcát, és így szól: – Amit hallania kell. Corr egyik füle hátrafelé rebben. A másik továbbra is rám szegeződik. Nem akarom levenni a szememet a Corrnak támaszkodó Seanról. Van benne valami – ez a hatalmas, vörös óriás, aki megölt egy embert, mellette pedig a vékony, sötét Sean Kendrick; mintha barátok volnának –, ami egyszerre lenyűgöz és megfélemlít engem. Sean figyeli, ahogyan Corrt tanulmányozom, és megkérdezi: – Félsz tőle? Nem akarok igenlően felelni, mert ebben a pillanatban kicsit sem tartok tőle, amikor inkább lónak, mintsem ördögnek néz ki, de nemet sem akarok mondani, mert tegnap reggel a parton igenis halálra voltam rémülve, el voltam borzadva. Mondhatnék egyszerűen nemet is, de biztos vagyok benne, hogy Sean Kendrick a mélyreható tekintetével teljesen átlátna rajtam, kifürkészné a válaszom mögött rejlő bizonytalanságokat. Tehát csak ennyit válaszolok: – Azt mondtad, nem bízol benne. – Az óceánban sem bízom. Éppolyan könnyedén megölhet, mint nem. De ez nem jelenti azt, hogy félek tőle. Összevont szemöldökkel tanulmányozom. Megint felvillan előttem a kép, amikor Sean szorosan a vörös csődör hátára simult, nyereg nélkül vágtatva végig a sziklák tetején. Sean, aki képtelen volt nézni a Corr hátán ülő Mutt Malvernt. Most az

egyszer nem fordítom el a pillantásomat Sean fürkésző tekintetétől. – De te nem egyszerűen csak nem félsz. Szereted őket, nem? Szereted Corrt. Sean Kendrick összerezzen, mintha megijesztettem volna. Olyan sokáig hallgat, hogy hallom a hangokat az udvaron, az istállók előtt, a kiáltásokat, a nyihogást, a víz folyását és az ajtók csukódását. Azután ezt mondja: – Te pedig a szigetet szereted. Mondd, mennyiben különbözik a kettő? Amint kimondja, máris tudom, hogy lehetetlen szembeszállni az érvével. Természetesen igaz, hogy a sziget ugyanolyan szívesen látna holtan, mint élve, és az is igaz, hogy ennek ellenére szeretem. Lehet, hogy éppen ezért. – Azt hiszem, nem szeretnék vitatkozni veled – mondom. – Szerintem nagyon elkeserítő időtöltés volna. Kitekint az ablakon, mintegy válaszként, és olyan elszántan szemléli azt a reménytelen tájat, hogy én is kinézek – meggyőződésem, hogy látott valamit. Csak azért jövök rá egy pillanat elteltével, hogy nem kifelé, hanem inkább befelé tekint, és önmagával viaskodik, mert fiútestvérekkel éltem. Ilyenkor semmi sem segít, csak a várakozás. Végül megkérdezi: – Akarsz lovagolni rajta? Azt hiszem, rosszul hallottam. Nem akarok visszakérdezni, mert ha jól hallottam, akkor úgy hangzana, mintha nem akarnék, ha pedig rosszul hallottam, úgy nézne ki, nem is figyelek. Hozzáteszi: – Veled lovagolnék.

Az elmém gondolatok összevisszasága. Alig egy napja a saját szememmel láttam, amint ez a ló kiharapja egy ember nyakát. A leggyorsabb ló a szigeten. Megháborítom szüleim örök nyugalmát. S attól félek, imádni fogom. Attól félek, rettegni fogok. Azt akarom, hogy Sean Kendricknek jó véleménye legyen rólam. Együtt kell tudnom élni magammal, amikor éjszaka az ágyban fekszem, és azon gondolkodom, mit tettem aznap. – A sziklákon – mondom. Dagály van, tehát muszáj ott lovagolni. Elképzelem a másik capall uiscét, amelyen lovagolt: átvetette magát a szakadék széle felett. Sean hosszú ideig figyel. – Mondhatsz nemet. Ám pontosan tudja, hogy eszem ágában sincs.

46. FEJEZET – SEAN

Nyolcéves koromban az októberi szél olyan vihart hozott, amely megháborította Thisby körül a tengert. Napokkal az eső érkezése előtt a felhők már a láthatárt ölelték, és az óceán magasra hágott a sziklák oldalán: otthonaink melegére éhezett. Anyám sírt, eltakarta a szemét, amikor a tetőzsindelyek fogak módjára csattogtak. Könnyeit már hallottam az ablakon visszhangozni, amikor az ég még be sem borult. Ez még az előtt volt, hogy beköszöntött volna a tavasz, hogy eljött volna a következő október; hogy anyámat elvitte volna magával az ár a szárazföldre, és apámnak adta volna helyette Corrt. A sötétben apám kinyitotta az ajtót, és kivezetett a kunyhóból a sópermetes éjszakába. A hold kereken, telten, bátran trónolt felettünk. Apám lapos, üvegszerű partszakaszra vezetett, a nedves homok visszatükrözte a hold fényét. Az óceán kitárult, kitárult és kitárult, a szívem belesajdult a látványba. Apám egy sziklahasadékhoz vezetett. Egyre nagyobb

sziklákon kellett átmásznunk, hogy eljussunk a célunkhoz, egy sziklamélyedéshez, ahová réges-régen a dühös óceán egy gyönyörű, halálosan fehér kagylót és egy emberi lábszárcsontot vetett. Sötét volt, a hold nem látott bennünket, bár mi láttuk őt. A part alattunk terült el. Nem emlékszem, hogy apám figyelmeztetett volna, legyek csendben, mégis csendben voltam. A hold hosszú csíkokat világított meg a habokból, miközben a hullámok egyre csak gyülekeztek, gyülekeztek, gyülekeztek a part előtt, és amikor végre a homokra törtek, capall uiscék tántorogtak ki belőlük a partra. Miközben egymás után másztak elő az óceánból, apám elfehéredett ujjpercekkel megragadta a karomat. – Csendben legyél! – intett. Már amúgy is néma csendben voltam. A capall uiscék a homokra huppantak, marakodtak és ugrándoztak, kirázták a tenger habját a sörényükből, az Atlanti-óceánt a patájukból. Visszakiáltottak a többieknek a vízbe, magas vinnyogásuktól felállt a szőr a karomon. Fürgék és halálosak, vadak és gyönyörűek voltak. Valóságos óriások, egyszerre az óceán és a sziget – akkor szerettem beléjük. Most Puck és én kísérjük végig a csődörömet a sziklákra, a mélykék ég alatt. Puck arckifejezése ádáz és kérlelhetetlen, tele a bizonytalan tengeren himbálózó kis csónakok rettenthetetlen bátorságával. Fölöttünk most ugyanaz a telihold ragyog, amelyik annyi éjjellel ezelőtt világította meg az óceánt. Emlékszem apám elfehéredett kezére, amint a karomat tartotta. Csendben legyél! Puck éppen Corr mellett áll, és felnéz rá. Azt akarom, hogy szeresse.

47. FEJEZET – PUCK

Letekint, a sziklákon, a vörös csődör folyton mozgolódik. Orrlyukai kitágulnak, hogy befogják a tengeri szelet, amely fellibbenti hajamat a homlokomról. Kiskoromban, amikor nyereg és kantár nélkül, koszosan lovagoltam Galambon a kifutójában, a kerítést vagy egy kősziklát használtam, hogy a hátára másszak. Ma sincs ez másképpen Corr esetében, leszámítva, hogy a szikla, amely mellett állunk, magasabb, mint amelyek Galambhoz kellettek. Sean a helyére irányítja, és megjegyzi: – Ennél nem lesz nyugodtabb. A szívem máris vágtázik. El sem hiszem, hogy mindjárt egy capall uisce hátára szállok. Nem is akármilyen capall uisce hátára, hanem azéra, amelyiknek a neve a hentesüzlet listáján legfelül szerepel. Amelyik négyszer győzött a Skorpió Vágtán. Amelyik tegnap reggel kitépte David Prince nyakát. Megragadok egy maroknyit a sörényéből, erőlködöm, hogy ne

rántson le a szikláról, miközben táncol. Végül sikerül felhúznom magam Corr hátára, mindkét kézzel szorítom a sörényét, mint egy kisgyerek. Sean így szól: – Most odaadom neked a kantárt. Mindenképpen fogd, miközben felszállok, különben magadra vagy utalva. Megbízhatok benned, hogy erősen megfogod? Ahogyan ezt mondja, ráébredek, mekkora kockázatot vállal ebben a pillanatban, amikor feltesz a ló hátára, és a kezembe adja a kantárt. – Tarthatnák mások? Arca nem rezzen. – Nincsenek mások. Csak te vagy itt. Nyelek egyet. – Meg tudom tartani. Sean félkört húz a lábával Corr elé, majd beleköp. Azután gyorsan ráhurkolja a kantárt Corr fejére, és ideadja nekem. Ha sohasem láttam volna Corrt, vagy érintettem volna meg, most rájönnék, milyen hatalmas is, mennyire különbözik Galambtól. A kantáron keresztül érzem, milyen erős. Mintha pókhálóval kötnének ki egy hajót. Megpróbálja, erősen tartom-e, de én is próbálgatom őt. Nem akarom, hogy erősebben próbálkozzon. Sean gyorsan mögém kerül a nyeregbe, hirtelen közelsége megijeszt. Hátam melegen simul a mellkasához, csípője nekem nyomódik. Megfordulok, hogy kérdezzek tőle valamit, mire elrántja az arcát, mert túl közel került az enyémhez. – Ó, bocsánat! – szabadkozom. – Minden rendben van a kantárral? Ebben a fényben Sean teljesen fekete-fehér, szeme a

szemöldöke alatti árnyékban rejlik. Bólintok. Corr nem hajlandó előremenni; csak hátrál, és a fejét rázza. Nógatásra egyik mellső lábát kicsit felemeli. Nem ágaskodik, de figyelmeztet. Sean mond valamit, de a szavait elfújja a szél. – Tessék? – A kör – súgja Sean közvetlenül a fülembe. Lélegzete forró. Megremegek, pedig a szél nem hidegebb, mint korábban. – Nem akar keresztüllépni rajta. Kerüld meg! Amint kiszabadulunk a körből, Corr olyan, mint a madár a szélviharban. Nem tudom megmondani, hogy sétál vagy üget-e, csak azt érzem, hogy végre haladunk, és minden irány lehetségesnek tűnik. Amikor Corr oldalra rándul, belenyomom a lábamat az oldalába, hogy egyenesebben haladjon, Sean karja pedig körbefonja a testemet, hogy megragadja a sörényét. Tudom jól, csak azért teszi, hogy jobban megtartsa magát Corr hátán, nem miattam, de hirtelen szilárdabbnak érzem a helyzetemet. Elfordítom a fejemet, mire Sean is megmozdul, hogy helyet adjon nekem. Már nem tudom, mit akartam mondani. – Tessék? – A szája ezt a szót formázza, bár nem igazán hallom. – Nem...? – Lassan visszahúzza a karját, mire megrázom a fejemet. Hajam a homlokomba csapódik, és Sean felhördül, amikor őt is megcsapja. Megint mond valamit, de a szél újra elsodorja a szavait. Amikor látja, hogy nem hallom, megint előrehajol a fülemhez. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen közel valakihez. Érzem a mellkasa hullámzását, amint lélegzik. Szavai melegen simogatják a fülemet: – Félsz?

Nem tudom, mit érzek most, de nem félelmet. Megrázom a fejem. Sean kezébe fogja a lófarkamat, ujjaival a nyakamat érintve, azután a galléromba nyomkodja a hajamat, hogy a szél ne érje el. Kerüli a tekintetemet. Végül ismét körém fonja a karját, és lábszárát Corr oldalába nyomja. Corr a levegőbe ugrik. Amikor Galamb lendül ügetésből vágtába, néha csak annyiban érzem a különbséget, hogy patái négyes, nem hármas ütemben csapódnak a földbe. Ám amikor Corr lendül vágtába, olyan érzésem támad, mintha ezt a járásformát éppen most találták volna fel, sokkal gyorsabb, mint bármi más, és külön nevet kellene kitalálni rá. A szél ádázul dübörög a fülemben. Egyenetlen kövek állnak őrt a mezőn, de Corr rájuk sem hederít. Alig emeli fel a térdét, és már mögöttünk is vannak. Minden lépés olyan, mintha egy mérfölddel repítene bennünket előre. Lefutunk a szigetünkről, mielőtt kifutna az erőből. Óriások vagyunk a hátán. Sean a fülembe súgja: – Kérj tőle többet! S amikor lábamat az oldalához szorítom, Corr megint előrelendül, mintha addig csak poroszkáltunk volna. Nem tudom elhinni, hogy a parton lehetnek nála gyorsabb lovak is. Nem tudom elhinni, hogy léteznek gyorsabb lovak a világon. Márpedig Corr két emberrel a hátán ilyen szélsebes. Ha csak Sean ül rajta a versenyen, hogyan veszíthetne? Repülünk. Corr bőre forró a lábam alatt – furcsa érzés, mint amikor az áramlat mélyebbre nyomja lábujjainkat a homokba. Érzem a

szívverését a saját pulzusomon, az energiáját az enyémben, és tudom, hogy ez a capall uiscék titokzatos, szörnyű hatalma. Mindannyian ismerjük, tudjuk, hogyan ragad meg, zavar össze ez a varázs, és mire észbe kapunk, a vízben találjuk magunkat. Ám Sean előrehajol, határozottan nekem dől, hogy elérje Corr sörényét, és csomókat köt rá. Hármat. Azután hetet. Azután megint hármat. Megpróbálok arra összpontosítani, amit csinál, nem arra, hogy a teste az enyémhez nyomódik, arca a hajamon nyugszik. Corr nyakának feszítem a kantárt, mire balra vágtat tovább, el a sziklák szélétől. Sean még mindig szorosan hozzám simul, egyik kezének ujjai Corr ereibe nyomódnak, a másik a sörényét markolja. A varázslat tompa duruzsolássá válik a fejemben. A testem figyelmeztet az alattam vágtató capall uisce veszélyességére, ugyanakkor kiáltozik is: élek, élek, élek! Visszaperdülünk, amerről jöttünk. Egyre csak várom, hogy Corr ellankadjon, valamiféle jelét adja, hogy fárad, de semmit sem fedezek fel, csak a homokon keresztülvágtató patáinak hangját, horkantó lélegzését a zabla mellett, és a fülembe süvöltő szelet hallom. A sziget szétterül előttünk a holdfényben. A szikla szélével párhuzamosan vágtatunk, túl a sziklán egy fehér madárraj tartja velünk az iramot. Talán sirályok; megugranak és siklanak a levegő áramlatain, amelyek erősen felfelé nyomják őket, közel a sziklákhoz. Ez Thisby – gondolom. – Ez az én szeretett szigetem. Hirtelen úgy érzem, mindent tudok a szigetről, és magamról is, csak éppen tisztában vagyok vele, hogy ez az érzés elmúlik, amint megállunk. Ugyanoda érkezünk, ahonnan indultunk. Kelletlenül lelassítom Corrt. Szívem dübörög a fülemben, vágtázik, pedig

Corr már megállt. Lecsusszanok, és egy-két lépéssel arrébb állok. Megfordulok, és figyelem, amint Sean is leszáll. Benyúl a zsebébe, és kivesz belőle egy marék sót vagy homokot, azután körbedobja Corr körül, és beleköp, miközben figyelem. Amikor elkészül, hozzám lép, sötéten, csendesen. Úgy néz rám, mint a fesztiválon, és tudom, hogy ugyanúgy nézek vissza rá. Valami vad és különös érzés forrong bennem, de nincsenek rá szavaim. Sean kinyújtja a kezét, és megfogja a csuklómat. A pulzusomra nyomja a hüvelykujját. Szívdobogásom megbotlik, a bőréhez préselődve száguld. Az érintésével mintha leszögezett volna: félelmetes varázslat. Szótlanul állunk, és várom, hogy a pulzusom lelassuljon az ujjai alatt, de hiába. Végül elengedi a csuklómat, és ezt mondja: – Holnap találkozunk a sziklákon.

48. FEJEZET – PUCK

Amikor hazaérek, a ház patyolattiszta. Nem nézett így ki, amióta csak a szüleink meghaltak. Egy pillanatra megállok az ajtóban: elvesztem a csodálkozásban és az ámulatban. Ekkor Finn ugrik elő a folyosóról. Úgy fest, mintha lángra kapott volna, majd eloltotta volna magát: még a szokásosnál is tépettebb a külseje. Kiszakadok a gondolataimból, és megpróbálom kitalálni, mi történhetett. – Mi a baj? – kérdezem. Finn többször megkísérel mondani valamit, de csak a kezével tud hadonászni. Végül kinyögi: – Azt hittem, valami... Honnan tudtam volna meg, ha valami történik veled? – Miért történt volna bármi velem? – Puck, éjszaka van! Hol voltál? Azt hittem... Lassan feldereng bennem a felismerés. Finn látott, mielőtt gyónni mentem, és bizonyára nem sokkal későbbre hazavárt.

– Bocsánat! – mondom. Finn haragosan keresztülviharzik a szobán, és ekkor rájövök, hogy azért takarított, mert aggódott miattam. – A ház lenyűgözően néz ki! – próbálom kezdeményezni a beszélgetést. Az öcsém felcsattan: – Hát persze! Az egész nyavalyás házat kitakarítottam! Még azt sem tudtam, mennyi időbe telik, mire megtudom, hogy meghaltál! Ki szólt volna nekem? – Bocsánat, elfeledkeztem magamról! Elszaladt az idő. Finn erre csak még dühösebb lesz. Sohasem láttam ilyen állapotban. Akárcsak apám, amikor rájött, hogy anyám vett egy szürke herélt lovat az egyik gazdától. Dühöngött. Vad, mégis csendes vihar tombolt házunk falai között; apám a székek háttámláit szorongatta, és a mennyezetet bámulta, mígnem anya beleegyezett, hogy eladja a lovat. – Elszaladt az idő – ismétli Finn végül. – Elismételhetem még párszor, hogy sajnálom, de nem látom be, min változtatna. – Semmin sem változtatna! – Akkor mit vársz tőlem? – Igazság szerint kellemetlenül éreztem magam az előbb, de most már fogytán van a türelmem. Nem tudok egyszerűen csak visszamenni és megváltoztatni a múltat! Finn apám karosszékének háttámlájára dől, keze elfehéredik, ahogyan szorítja. – Nem bírom tovább – vallja be, és hirtelen Gabrielt látom benne. – Nem bírom, hogy nem tudom, mi fog történni. Megkerülöm a karosszéket, és lekuporodom elé. Karomat a székre hajtva bámulok fel az arcába. Nem igazán értem, miért

néz ki ilyen fiatalnak: mert az aggodalom leplezi a korát, vagy mert előtte Sean Kendrick arcába néztem. Ezt mondom: – Már majdnem vége. Minden rendben lesz. Semmi baj sem fog történni velem. Ha nem nyerek, akkor is megleszünk valahogyan. Nem igaz? Finn arca kifejezéstelen és rémséges; nem gondolom, hogy hisz nekem. Hozzáteszem: – Lunda is visszajött, vagy nem? – A fél farka nélkül. Neked nincs farkad, amit csak úgy feláldozhatnál. – De Galambnak igen. És az a drága eledel azt jelenti, hogy az övé gyorsan visszanő. Nem vagyok meggyőződve, hogy szavaim megvigasztalták, de legalább nem tiltakozik tovább. Később a szobámba vonszolja a matracát, és az átellenes falhoz tolja. Döbbenetesen emlékeztet ez a gyermekkoromra, amikor a bátyámmal kellett osztoznom a szobámon, mielőtt apám épített még egy helyiséget a házhoz, magának és anyának. Lámpaoltás után hosszú percekig néma csendben fekszünk. Azután Finn megszólal: – Mit szabott ki neked Mooneyham atya? – Két Üdvözlégy, Máriát és egy Kolumbánt. – Jóságos ég! – sóhajt Finn a sötétben. – Annál azért rémesebben viselkedtél. – Megpróbáltam elmagyarázni neki. – Én is megpróbálom, amikor holnap elmegyek. Már elmondtad az imákat? – Persze. Csak két Üdvözlégy, Mária és egy Kolumbán volt. Finn motoszkál a sötétségben.

– Még mindig alvajáró vagy? – kérdezem. – Honnan tudjam? – Megütlek, ha az vagy. Finn megint megfordul, és a párnájába öklöz. – Ez nem örökre van. Csak azutánig. – Jól van – mondom. Az ablakon át látom a hold alakját; Sean csuklómra nyomott ujjára emlékeztet. Gondosan elraktározom ezt a gondolatot, mert később még törni akarom rajta egy kicsit a fejemet, amikor Finn elhallgatott. Ám az álomra várva azon kapom magam, hogy Finn halálommal kapcsolatos szavain tűnődöm. A félelmén, hogy nem tudta, mennyi idő telne el, mire tudomására jutna a sorsom, vagy egyáltalán ki mondaná el neki. Eszembe jut, hogy nem is emlékszem, kitől hallottuk a szüleink halálhírét. Csak arra emlékszem, hogy együtt hajóztak ki, ami igen ritka esemény volt, és a következő emlékem, hogy halottak. Nem csak az arcát nem látom annak, aki tudtunkra adta a hírt, még a szavaira sem emlékszem. Fekszem az ágyon, szememet szorosan lehunyva, és igyekszem felidézni a pillanatot, de csupán Sean arca jelenik meg előttem, és az érzés, ahogyan a talaj elrohant alattunk Corr szélsebes lépteivel. Azt hiszem, valójában ebben áll a szigetünk kegyelme: nem hagyja meg nekünk sokáig a szörnyű emlékeket, segít azonban megőrizni a jókat, ameddig csak akarjuk.

49. FEJEZET – SEAN

A Malvern-csikók árverésének napján kivételesen szép reggelre virradunk – októberhez képest túl szép az idő. Nem igazán tudtam aludni, miután otthagytam Puckot tegnap este, így hát szakítok fél órát arra, hogy megacélozzam magam az előttem álló eseményekre. Azután felöltözöm, és lemegyek az udvarra. Ma reggel nem fogok Corron lovagolni, sem a szokásos istállóbeli munkámat végezni. A meleg időt, amely ma elviselhetővé tenné a partot, most az árverésre pocsékolom el. Az udvar olyan, akár a felbolydult méhkas. Tele van szárazföldi férfiakkal, akik reggel kilenckor pezsgőspoharat szorongatnak a kezükben, keresztülnézve abszurd, az időjáráshoz képest túlontúl meleg bundába bújt feleségükön. Néha egy-egy éles nyihogás harsogja túl a hangjukat. Ezek a turisták rendesebbek a Skorpió Fesztiválra érkezőknél, jobban hasonlítanak a szállodában látott úriemberekre, mint a helybeliekre. Mindenki felvonul ma, aki Malvern alkalmazásában áll; ebből az árverésből fog élni az udvar a

következő egy évben. Alig van egy perce szilárd talajon a lábam, amikor George Holly kapja el a könyököm. – Sean Kendrick! Azt hittem, ma kint lesz a bestiák között. – Ma nem. – Igazság szerint szívesebben volnék odalent a lovászfiúkkal, és vezetném a lovakat a karámba, a vásárlók szeme elé. Ám folyton Benjamin Malvern hallótávolságában kell maradnom, hogy amikor a szemembe néz, vagy felém billenti a pezsgőspoharát, rögtön dicshimnuszokat zengjek az éppen árverésre kerülő lóról. – Ma magamat kell eladnom, nem a lovakat. Én vagyok az újdonság. – Ezért csípte hát így ki magát! Alig ismertem fel ebben a zakóban. – A temetésemre vettem. George Holly megpaskolja a vállamat. – Akkor vagy azt tervezi, hogy sokáig sudár marad, vagy hogy korán hal meg. Milyen bölcs fej ilyen ifjú vállakon! Ha az ön Kate Connollyja még nem látta ebben a zakóban, hát látnia kellene. Nagyon kétlem, hogy Puckot bármennyire is meghatná, ha így látna, mint akinek már csak az óra hiányzik a zsebéből. Ha ezt a változatomat részesíti előnyben, az mindenképpen szerencsétlen dolog volna. A zakómra helyezem a kezemet, és végigsimítom a gombokat. – Remek mulatság kényelmetlen helyzetben látni önt, Mr. Kendrick! – mondja Holly. – Az a lány összezavarta! Most pedig árulja el nekem, melyik lovat vegyem meg? Az összezavarás nem a legjobb szó. Nem tudok összpontosítani. Corron kellene ülnöm, ahelyett hogy ebben a

zakóban párolódom. Ezt válaszolom: – Tüzest és Finndebart. – Finn-de-bart? Ki sem tudom mondani, nemhogy megjegyezni. Megmutatta nekem Malvern? Erre én: – Nem hiszem. Tenyészkanca. Kicsit öregecske már, így hát eladja. Éppen időben pillantok fel, hogy lássam, amint Malvern megérkezik, kíséretében több lehetséges vásárlóval. Elragadtatottak a sziget időjárásától, versenylovaitól és igencsak különc tulajdonosuktól. Malvern észrevesz, és leolvasom az arcáról, hogy elraktározza a hollétemmel kapcsolatos információt – még jól jöhet. Holly nem éppen szívélyes pillantást vált Malvernnel. – Ó, nem csikókat ellő bestiákért jöttem ma a piacra! – Csak győzteseket ellik. Mit jelentett ez a pillantás? Holly összevont szemöldökkel figyeli, amint az egyik lovászfiú elvezet mellettünk egy egyéves lovat. – Így nézek a tenyészkancákra. – Nem, ön és Malvern között. Min vitáztak? Megdörzsöli a tarkóját, és visszautasítja a felé nyújtott pezsgőspoharat. – Anyaszült meztelen mivoltomban felfedeztem az egyik régi kedvesét. Nem tudtam róluk korábban. Azt hiszem, most közönséges playboynak tart. Sértett arcot vág. Nem kötöm Holly orrára, hogy nekem is hasonló benyomásom támadt. – Azt hittem, minden rendben van, hiszen most itt van az árverésen.

– Minden csodálatos lesz, amint veszek is egy lovat – jegyzi meg Holly, hátrapillantva a válla fölött. – Tüzes és az ellő bestia. Tudja, nem akarok tenyészkancát venni. Mezőszámra legelnek már nálunk. Nem tudná összeereszteni a vörös csődörével, és jövőre eladni nekem a frigy gyönyörteljes gyümölcsét? – Capall uiscét keríteni a vérvonalba nem egyszerű feladat – válaszolom. – A kancák néha kancák számukra, néha azonban ennivalót jelentenek. Ha létezik bármiféle ok vagy érv, amely miatt egy uisce csődör szárazföldi kancát, vagy egy uisce kanca szárazföldi csődört fogadna magához – még nem fedeztem fel. Malvernnek vannak ugyan lovai, amelyek ereiben capall uisce vér csörgedezik, de már az is régi és híg, ráadásul különös módokon mutatkozik meg. Némelyikük imád úszni, mint Fundamentális; előfordulnak élesen nyihogó kancacsikók, sőt hosszú, vékony fülű csődörcsikók is. – Ez sajnos – feleli Holly keserűen – pontosan ugyanígy van az emberek esetében is. Fontolgatom, hogy ez most vajon azt jelenti-e, hogy a szeretője dobta, vagy fordítva, de hirtelen elvonja a figyelmemet, amikor meglátom Mutt Malvernt a vásárlók között. Magyaráz, és a karámban álló kancacsikóra mutogat, mintha bármiféle fogalma volna róla. A tollakat és drága bőröket viselő szárazföldiek érdeklődéssel hallgatják, és bólogatnak, elvégre Mutt a tulajdonos fia, így hát természetes, hogy tudja, miről beszél. Holly követi a pillantásomat, és egy pillanatig szótlanul állunk, váll váll mellett. – Ó, jó reggelt! – szól Holly nyájasan, és amikor meglátom, kit üdvözölt, örülök, hogy nem beszéltem Mutt ellen. Benjamin Malvern éppen mögöttünk áll.

– Mr. Holly! Mr. Kendrick! – válaszolja Malvern. – Mr. Holly, bízhatom abban, hogy talált valamit, ami érdekli? Végigmér. Holly mosolya széles és bosszantóan amerikai: fehér, csillogó fogak végtelen sorai. – Benjamin, annyi minden érdekel engem Thisbyn! – A négylábúak közül esetleg valami? – Tüzest és Finndebart figyelem – válaszolja Holly. Korábbi tiltakozása ellenére hiba nélkül ejti ki a Finndebar nevet. Malvern erre így szól: – Finndebar csak győzteseket ellik. Szám hangtalanul mozog; saját szavaimat hallom valaki más szájából. Holly felém bólint. – Halottam. Akkor hát miért adja el? – Megette már a kenyere legjavát. – Ez a korra és a ravaszságra is jellemző – jegyzi meg Holly. – Úgy értem, önnek tudnia kell! Ó, derék ország ez, tele derék emberekkel! Ohó, most látom, idegyűlt minden Malvern. Ott van hát Matthew, és pontosan úgy fest, mint az apja! Utóbbi mondatai annak köszönhetők, hogy Mutt Malvern hallótávolságunkon belülre került, elmélyülten társalogva egy vásárlóval az egyik kancacsikóról. Eltöprengek, hogy vajon előttem vagy az apja előtt akar-e hasznosnak tűnni. Hallom, amit mond, és nevetséges de a férfi bólogat. Malvern pillantása Muttra tapad. Arckifejezését nehéz megfejteni, de büszkeségnek nyomát sem lelni rajta. – Be kell vallanom – mondja Holly –, hogy igencsak jó benyomást tett rám az ön Sean Kendrickje. Ezt az embert nevezem jobbkéznek!

Malvern tekintete rám siklik, majd Hollyra. Egyik szemöldökét felvonja. – Hallom, hogy megkísérelte exportálni. – Ó, de a hűsége túl erősnek bizonyult! – feleli Holly. A mosoly, amelyet rám villant, ádázul őszinte. – Rettenetes csalódás számomra. Gondolom, túl jól bánik vele! Mutt a közelből most felém pillant, szemét összehúzza, és látom az arcán, hogy gyanút fogott, miről beszélünk. – Mr. Kendrick közel egy évtizede van velünk – magyarázza Malvern. – Amióta az apja meghalt, és befogadtam. Egyetlen mondattal lefesti az elárvult fiú képét, aki végül éveken át az asztalánál evett, Mutt mellett nevelkedett, és odáig van a gyönyörűségtől, hogy Malvern lehet. – Tehát gyakorlatilag a fia – állapítja meg Holly. – Ez megmagyarázza a kötődést. Ezek a lovak mind magukon viselik a keze nyomát, nem igaz? Sean Kenderick a Malvern-udvar kézenfekvő örökösének tűnik, ha engem kérdez. Benjamin Malvern eddig a fiát figyelte, aki egyenesen visszabámult rá, de amikor Holly befejezi a mondatát, Malvern pillantása rám siklik, és összeszorítja a száját. – Sok tekintetben, Mr. Holly, azt hiszem, igaza van. – Visszanéz Muttra, és hozzáteszi: – A legtöbb tekintetben. El sem tudom képzelni, hogy ezt komolyan gondolja. Csakis arra tudok gondolni, hogy játékot űz Hollyval. Vagy talán szeretné, ha Mutt meghallaná, és nyilvánvalóan hallja is. Holly gyors pillantást vált velem, és látom az arcán, hogy éppannyira megijedt, mint én. – Sajnos – mondja Malvern hátat fordítva a fiának –, az alma néha igencsak messze esik a fájától. Végigmér, és most jövök rá, hogy sohasem sejtettem, mi jár a

fejében okos, mélyen ülő szeme mögött. Semmit sem tudok róla, leszámítva a lovait és a kis, hideg lakást az istállóhoz épített pajta tetején. Tisztában vagyok vele, hogy Thisby nagy része az övé, de azt már nem tudom, melyik része. Tudomásom van róla, hogy egykor lovagolt, de most nem teszi, és azt is tudom, hogy a fia fattyú, de hogy az anyja még a szigeten él-e, arról sejtelmem sincs. Tudom, hogy sorra nyerem neki a versenyeket, minden évben besepri a győztes díjának kilenctizedét, és minden más alkalmazottjával ugyanígy tenne. Malvern megszólal: – Mr. Kendrick lovon született, és lóháton is fog meghalni; ez olyan tulajdonság, amire nem lehet csak úgy tenyészteni az embert. Azon ritka lovasok egyike, akik képesek akaratuk alá hajtani a lovat, de sohasem követelnek túl sokat tőle. Ha azt mondja, hogy tegye a pénzét Tüzesre és Finn-de-barra, akkor bolond volna, ha nem hallgatna rá, Mr. Holly. Jó napot! Malvern azután Holly felé bólint, és elsétál. Távozása után Holly mond valamit, amit nem értek, mert éppen Muttot figyelem. Dühödt elutasítás és hitetlenkedés ül az arcán. Ebben a pillanatban nem számít, hogy mindketten kiérdemeltük Malvern szavait. Csak az számít, hogy az igazság fájt. Észreveszem, amint félelmetes fény villan a szemében, miközben állja a tekintetemet. Mutt Malvernben valamiféle követelőző, kérlelhetetlen lélek lakozik. Elindul visszafelé a ház irányába, tolakodva keresztülvágja magát a tömegen. – Sean Kendrick! – szól rám Holly. – Mi jár a fejében? – Hogy ez nem tetszik nekem – válaszolom. Holly arra a helyre néz, ahol az előbb még Mutt állt, és tanácsot ad: – Az ön helyében én ma este bereteszelném az ajtómat.

50. FEJEZET – PUCK

Reggel, mielőtt elindulok a sziklákra edzeni és talán Seannal találkozni, Finn és én elmegyünk Dory Maud boltjába. Finn a biciklijén, én Galambon. Igazság szerint Finn néhány apró-cseprő munkát akar elvégezni náluk, én pedig mindennek ellenére remélem, hogy Dorynak sikerült eladnia párat a teáskannáink közül, mert már csak egy darabka vajunk maradt, és nincs hozzá kenyerünk – és lisztünk sincs, hogy kenyeret süssünk. Bebaktatunk Skarmouthba. Kantáron vezetem Galambot, nehogy kificamítsa a lábát egy egyenetlen macskakövön. Finn is tolja a biciklit, mert be akar kukkantani Palssonék boltjába, anélkül hogy kockáztatna egy esést a mozgó járműről. Sóvárogva lesünk be a pékség ablakán, amint elhaladunk mellette, bár megesküdtem magamnak, hogy nem fogok. Semmi sem kiáltja jobban, hogy árvák, mint két nyakát szegő gyerek, akik a novemberi nyalánkságokkal teli tálcákat, különböző süteményekkel megrakott tálakat, az ablak mellett gőzölgő,

ínycsiklandó, puha vekniket bámulja. Finn és én egyszerre sóhajtunk fel, majd folytatjuk utunkat a Fathom és Fiai felé. Kikötöm Galambot az üzlet előtt, Finn pedig azt mondja a biciklijének, hogy várja meg. Nem tudom, hogy a bolt nyitva van-e, vagy sem, elvégre Elizabeth és Dory Maud a sziklaösvény melletti standon is lehet. Az ajtó azonban kinyílik, és amikor belépünk, meglepetten tapasztalom, hogy Elizabeth és Dory Maud odabent van – de egy jóképű, szőke férfi is, aki egy kőből készült, sírdísznek szánt párnáról áradozik. A párnát Martin Devlin találta tavaly, amikor krumplit ásott a mezőn. – ...tényleg erre tenni a fejünket a temetéskor! Finn rám néz. Én az idegent méregetem. Külföldi ember, a harmincas éveit taposhatja, ám mindez a lehető legnagyobb előnyére válik. Azt hiszem, daliás vagy délceg, vagy ilyesmi leírás illene rá a leginkább. Vörös, lapos sapkát tart a kezében. – Ó, Puck! – kiált fel Dory Maud. – Puck Connolly. Finn és én megint egymásra nézünk. – Örülök, hogy megismerhetem – mondom az idegennek. – Ó, hiszen még nem is ismeritek egymást – tiltakozik Dory Maud. – Mr. Holly, ez itt Puck Connolly. Puck, az úr Mr. George Holly. – Most már örülök, hogy megismerhetem! – morgom rosszkedvűen. – Éppen itt akartam hagyni Finnt, és... Elizabeth mellém oldalog, ujjait a bőrömbe mélyeszti. – Egy pillanatra el kell rabolnom! – csiripeli. A hátsó helyiségbe taszigál, majd becsapja mögöttünk az ajtót. Csak mi vagyunk itt, négy szék, a szobánál majdhogynem nagyobb asztal és egy egész közönségnyi doboz, tele Dory Maud tengerészeknek írt szerelmes leveleivel. Szemtől szemben állunk; Elizabethet

olyan illat lengi körül, akár egy hajórakomány angol rózsa. – Puck Connolly, a tőled telhető abszolút legkedvesebb legyél ehhez az emberhez! – Igenis kedves voltam! – Nem, nem voltál. Láttam az arcodat. Nem vagyok én bolond! Bátorítanunk kell. Ez az amerikai gazdagabb, mint a királynő, és azt gondoljuk, hogy haza szeretne vinni magával egy darabkát Thisbyből. Remélem, elviszi a termékenységszobrot. – Mit próbáltok rásózni? – Annie-t. – Annie-t! – Ha mindent megismételsz, amit mondok, akkor a nyelvedet is nekiadjuk. – Annie is tud erről? – Bárcsak olyan okos volnál, mint amilyen csinos! – Elizabeth most veszi észre, hogy még mindig szorítja a karomat, így hát elengedi. – Most kimész, és bűbájos leszel. Amennyire csak tudsz. Haragos pillantást vetek rá, azután követem vissza a boltba. Minden szem felém fordul. Valamiképpen Finn kezébe került a kőből készült temetési párna. – Készen vannak, hölgyeim? – kérdezi Dory Maud. Nem emlékszem, mikor használta a hölgy szót valami másra is, mint a csirkéinkre. – Mr. Holly éppen felőled érdeklődött, Puck. Talán hirtelen riadalom villant fel az arcomon, mert Holly gyorsan hozzáteszi: – Sean Kendrick beszélt önről. – Ezt korábban nem említette – mondja Dory Maud, és rám néz. – Puck, tudod, igazán csodálatos volna, ha fognád Mr.

Hollyt, és kerítenél neki egy kis reggelit. – Ó... – Holly és én egyszerre tiltakozunk. – Galamb vár odakint – szabadkozom. Holly rám pillant, és jelentőségteljesen így szól: – Én pedig már éppen indultam megnézni a mai edzést. Úgy döntök, hogy kedvelem. Az is segít, hogy Holly délceg úriember, de az éles esze végképp megnyer. – Akkor kísérd el Palssonékhoz, hadd kapjon novemberi nyalánkságot! Persze Annie is tudja, hogyan készül, sokkal jobban, mint Palssonék! – áradozik Dory Maud. – Éppen azt mondta, milyen szívesen készítene önnek, Mr. Holly, de sajnos nem volt rá idő. Ha viszont Palssonéknál kap, akár magával is viheti a reggelijét. Mr. Holly mosolya beragyogja a helyiséget. Dory Maud és Elizabeth szinte hátrahőköl a fényes csillogástól. – Megengedi, hogy vegyek önnek egyet abból a bizonyos finomságból, Miss Connolly? – kérdezi Holly. – És az öccsének is? Attól tartok, menthetetlenül belehalok a tudálékos pillantásba, amelyet most Elizabeth vet felém. Tekintete ezt sugallja: Megmondtam, hogy gazdag amerikai, és szórja a pénzt! Elizabethre és Dory Maudra nézek: – Hát persze. Dory, ha adnál egy kis aprót, vennék még... Biztosan Annie is szeretne. Tekintetünkkel ádáz csatát vívunk, de azután Dory Maud enged, és ad néhány érmét. Így hát két diadalmas Connolly vezeti ki George Hollyt a Fathom és Fiaiból: egyik oldalán Finn, a másikon én sétálok. Holly nagy érdeklődéssel figyeli, amint eloldozom Galambot, én pedig még nagyobb érdeklődéssel figyelem, ahogyan bámul. Tekintete végigsiklik Galambon – csánkjától a térdéig, farbúbjától a vállának hajlatáig –, ami arról

árulkodik, nem akármilyen turistával állok szemközt. Kíváncsi volnék, mennyire ismeri Seant. – Tudja – kérdezi Finn úton Palssonék üzletéhez, jókedvűen, hiszen biztosra veszi, hogy hamarosan enni kap –, hogy Annie vak, ugye? – Nem egészen – helyesbít Holly. – Úgy értem, nem egészen vak. – Hát ezt állították önnek! – kiált fel Finn. Rájuk meredek. Ki lehet ez az ember, aki Finnt ilyen rövid idő alatt ilyen hangoskodásra tudja rábírni? – Ezt – válaszolja Holly melegen. Finn felé hajtja a fejét, és megkérdezi: – Akkor most mi is ez a bizonyos novemberi nyalánkság? Olyan őszinte kíváncsisággal kérdi, hogy Finn persze még lelkesebb szóáradatba kezd: leírja a nedves morzsabevonatot, az aljáról kiszivárgó nektárt, a tésztába ivódó mázat, amely szinte még azelőtt eltűnik, hogy lenyalhatnánk. Ez a legkedvesebb dolog, aminek valaha is szemtanúja voltam: ahogyan George Holly péksüteményekről faggatja az öcsémet. Amikor Holly rám pillant, élesen nézek vissza rá, azután eszembe jut, hogy ezzel valószínűleg nem viselkedem a lehető legbűbájosabban. Ugyanakkor arról sem vagyok meggyőződve, hogy az okos, kedves George Hollyra olyan könnyű volna rásózni bármit is, mint azt Dory Maud és Elizabeth gondolja. Együtt sétálunk be a Palsson-pékségbe. Próbálok méltóságteljesen viselkedni, de nehéz ellenállni a levegőben terjengő illatoknak, amelyek rögtön hatalmukba kerítenek. Csupa fahéj, méz és élesztő. Palssonék boltja az egyik utca sarkán áll, tele ablakokkal és fénnyel. A falak mentén makulátlan, hátul nyitott fapolcok sorakoznak, így a napfény

akadálytalanul áramlik be az üvegtáblákon, és nagy, aranyló négyzeteket vet a padlóra. Minden polcon kenyér és sütemény tornyosul: fahéjas csigák és novemberi nyalánkságok, pogácsák és kekszek. Az egyetlen dísztelen fal a pult mögött magasodik, ott ugyanis a liszteszsákok várják, hogy kenyeret süssenek belőlük. Még a liszt illatát is érzem, mert olyan sok van belőle, és magában is édes és ínycsiklandó. Minden arany-, fehér, mézszínű és nektárillatú idebent, és eszembe jut, hogy bizony szívesen élnék ebben az épületben, és aludnék a liszteszsákok között. Palssonék boltja zsúfolásig tele van, mint mindig, mert a vásárlók és a háziasszonyok egyaránt jobban tudnak társalkodni, ha valaki más süt mellettük. George Hollyt megbámulják, és összesúgnak a háta mögött. Az öcsémmel végigmennek a polcok között, majd beállnak a hosszú sorba. Holly éppen ideillik, maga is olyan szőke, mint egy novemberi nyalánkság. – A nagynénje erős asszony – mondja George Holly nekem. – Dory Maud? – Úgy van. Ha Dory Maud azt mondta, hogy rokonok vagyunk, akár újra el is kezdhetek köpködni. – Nem a nagynéném. A mosolya elbűvölően bocsánatkérő. – Ó, elnézést kérek! Olyan családiasan bántak egymással. Nem akartam bizalmaskodni. – Mindenki ilyen családiasan viselkedik egymással Thisbyn – válaszolom. – Maradjon egy hónapot, és Dory az ön nagynénje is lesz. Finn a padlóra mosolyog. – Hűha! – álmélkodik George Holly. – Micsoda vészterhes

ígéret! Haladunk előre a sorban. Finn feje ide-oda rándul, mint egy bagolyé, tálcáról tálcára, mintha a különböző lehetőségek előnyeit mérlegelné. – Mr. Kendrick említette, hogy az ön pónija aranyat érő lábbal dicsekedhet – mondja Holly társalkodó hangnemben. Hallom, hogy valaki a pult mögött ezt suttogja: világos, vörös sapka. – Ló. – Hmm? – A magassága több mint tizenöt arasz. Ló. Sean mondta rá, hogy póni? – Ó, bocsásson meg, asszonyom – szabadkozik Holly. A bocsánatkérése Mary Finchnek szól, aki az imént átfurakodott mögötte, hogy a polc mellett az ablakhoz férkőzzön, és a keze kissé illetlen helyen érintette Hollyt; ritka szerencse Mary Finch számára. Holly a pult felé húzódik, és összeszedi a méltóságát, mielőtt visszafordul hozzám. – A parton azt pletykálják, hogy Sean Kendrick szerint, ha az ön pónija... mármint lova... egyenesen fut, míg a capall uiscék jobbra húznak, akkor juthat valamire. Eltöprengek, vajon Sean tényleg komolyan gondolja-e. S hogy én komolyan elhiszem-e. Bizonyára, különben miért vennék részt a versenyen? – Azt hiszem, ez a terv. Ha már ilyen családiasak vagyunk, mennyire jól ismeri ön Sean Kendricket? Mary Finch visszafelé megint eltolakszik George Holly mellett, és a férfi körbeforgatja a szemét, amint ismét részesül egy kis skarmouthi vendégszeretetben. Igyekszem visszafojtani a nevetésemet.

– Ó! – mondja. – Hát... A Malvern-lovakat jöttem megnézni, és találkoztunk. Különös öreg madár, és ezzel azt akarom mondani, hogy eléggé kedvelem. Finn a pultra csapkod, hogy felhívja Holly figyelmét a süteményekre, amelyeket éppen most tesznek az üveg alá. Egy röpke pillanatra mindkettejük arcára ugyanaz a kisfiús, sóvárgó vágyakozás ül; még az a tudat sem segít rajtuk, hogy csupán két lépés választja el őket attól, hogy sorra kerüljenek. – A családiasság jegyében – folytatja Holly –, mennyire ismeri ön Mr. Kendricket? Elvörösödöm, és ettől dühbe gurulok. Átkozott legyen gyömbérszínű hajam, és minden, ami vele együtt jár! Apám egyszer azt mondta, ha nem volna olyan gyömbérszínű hajam, mint anyámnak, akkor nem vörösödnék el, és nem is káromkodnék ilyen könnyen. Úgy vélem, nem érdemeltem meg a megjegyzését. Alig vörösödöm el néha, és csak ritkán káromkodom, bár sok olyan napot megéltem, amikor mindkettő szükséges lett volna. A körülményeket tekintve igazán kiegyensúlyozott személyiség vagyok. Finn tágra nyílt szemmel bámul, nagyon kíváncsi a Holly kérdésére adott válaszomra. Így felek hát: – Egy kicsit. Baráti viszonyban vagyunk. – Mint ön és a nagynénje? – kérdezi Holly. Amikor mérges pillantást vetek rá, további lehetőségeket javasol: – Mint az unokatestvérek? Mint a testvérek? – Korántsem ismerem olyan jól, mint Mary Finch önt – felelem. Amikor tanácstalanul néz rám, ujjammal csippentő mozdulatot teszek, mire úgy felnyüszít, mintha az alsónadrágja újra érezné Mary Finch figyelmességét. – Jogos – válaszolja Holly.

A pultnál állunk. Bev Palsson süteményeket ad nekünk. Finn szinte illetlen mennyiségű fahéjas csigát vesz Dory Maud pénzén. Amikor már a kezünkben fogjuk a csigákat, és odakint állunk a pékség előtt, ahová Galambot kikötöttük, Finn kicsomagoltatja George Hollyval az egyik süteményt, hogy láthassa a reakcióját. Holly beleharap, méz csurran az ajkára, és olyan látható gyönyörrel hunyja be a szemét, hogy nem is tudom, vajon nem Finn kedvéért túloz-e. – Állítólag – szólal meg Holly – az étel jobban ízlik az emlékezetünkben. Nem látom be, ez az élvezet hogyan lehetne még tovább fokozható az emlékeimben. Finn értékeli a megjegyzést. Mintha az öcsém maga sütötte volna a nyalánkságot. Holly arcán azonban keserédes kifejezést vélek felfedezni: azt hiszem, a sziget végül mégis elkezdte a bűbája alá vonni. Márpedig akit Thisby el akar csábítani, az nem lehet rossz ember. Holly azt mondja: – Finn, légy szíves, kérj tőlük még egy zacskót, hogy ezt az adagot kettéoszthassuk! Sőt, ha ezt most neked adom, hoznál nekem még egy fahéjas csigát, hogy magammal vihessem a szobámba? Szerezz még egyet magadnak is, hogy a másik kezed se legyen üres! Amint Finn elindul, Holly felém fordul: – Puck, olyannyira átlépek itt minden határt, hogy talán sohasem kerülök vissza. De van pár ember, akinek nem tetszik, hogy ön odalent akar versenyezni a parton. Nem tudom, hogy hallott-e már róla. Peg Grattonra gondolok, amint azt mondta, ne hagyjam, hogy bárki más húzza meg az övemet. Hirtelen elszáll a cukros-ragacsos reggelim iránti étvágyam.

– Sejtettem. George Holly arcán őszinte aggodalom ül. – Ön az első, ugye? Az első nő. Különös érzés, hogy nőnek neveznek, de bólintok. – Odalent egészen rosszul hangzanak a dolgok – folytatja. – Nem mondanék semmit, ha nem tartanám veszélyesnek. Milyen gyorsan közülünk való lett George Holly! Együtt versenyzem több tucat capall uiscével, és Holly úgy gondolja, hogy inkább a férfiak miatt kellene aggódnom. – Tudom, hogy nem bízhatom senkiben – válaszolom. – Kivéve... Holly az arcomat tanulmányozza. – Kedveli Seant, ugye? Milyen különös, csodálatos, gátlásokkal teli hely ez! Dühösen bámulok rá, és megkönnyebbülök, amikor nem vörösödöm el, vagy talán még mindig vörös vagyok, de vörösebb már nem lehetek. – Nem én hagyom, hogy rászedjen három nővér, az összesen négy és fél szemével! Holly őszintén felnevet: – Nagyon igaz. Galamb a novemberi nyalánkságom után tülekedik, de eltolom a könyökömmel. – Annie rendes lány – mondom. – Ön szerint csinos? – Igen. – Szerintem ő is vonzónak találja önt – felelem. Ravasz mosollyal, oldalról sandítok rá. – Mivel nem lát messzebb a karjánál. Arra viszont nem számítanék, hogy megsüti önnek ezeket a süteményeket. Megvan annak az oka, miért lepik el Palssonék boltját a nők. A thisbyi asszonyok lusták.

– Lusták, mint ön? – Körülbelül. – Azt hiszem, ezzel együtt tudnék élni. Felpillant; Finn éppen ebben a pillanatban vágja ki a Palsson-bolt ajtaját, két zacskóval a kezében, és vidáman közelít hozzánk. Holly ezt mondja nekem: – Természetesen a legjobb szerencsét kívánom önnek, Miss Connolly. Remélem, nem várja meg, hogy Sean Kendrick ráébredjen, mennyire magányos. Kedvem támad megkérdezni: Mégis mire várjak? Ám Finn már a közelünkbe ért, és ezt a kérdést egyik testvérem jelenlétében sem akarom feltenni. Így hát csak udvariasságokat váltunk, majd Holly útjára indul, hogy megnézze az edzést a parton, én Galambbal a sziklatetőre megyek, Finn pedig vissza Dory Maudhoz, hogy az apró munkákat elvégezze. – Hallottad az akcentusát? – kérdezi Finn. – Nem születtem süketnek. – Gabe helyében inkább Amerikába mennék, mint a szárazföldre. Ez a kijelentés csírájában megöli a jókedvemet, amely már kezdett ébredezni bennem. – Ha Gabe volnál, most pofon vágnálak. Finn nem zavartatja magát. Barátságosan megpaskolja Galamb oldalát, mielőtt elindul. – Hé! – Megállítom, és kiveszek még két novemberi nyalánkságot a zacskójából. – Na, most már mehetsz. Finn vígan elporoszkál – milyen könnyű a kedvére tenni egy kis finom étellel! Egyik kezemben a süteményeket egyensúlyozom, a másikkal megfogom Galamb kantárját,

azután elvezetem a sziklák felé. George Holly megjegyzésére gondolok, hogy az étel jobban ízlik az ember emlékeiben. Különös, pazarló észrevételnek tűnik. Azt feltételezi, hogy az embernek nemcsak az a pillanat áll rendelkezésére, amikor először harap bele az ennivalóba, hanem elég pillanatot tölthet előtte is az étellel, hogy az a bizonyos falat emlékké válhasson. A jövőm nem olyan biztos, hogy megengedhessem magamnak a tűnődést, mi lesz később az ízből. A novemberi nyalánkságom mindenesetre most is éppen elég édes nekem.

51. FEJEZET – SEAN

Már várok, amikor Puck a szikla tetejére ér. Nem én vagyok az egyetlen; legalább két tucat versenyturista keresett magának leshelyet a sziklákon. Olyan közelről figyelnek minket, Corrt és engem, amilyen közelről csak mernek. Puck haragosan végigméri mindannyiukat, és olyan perzselő a tekintete, hogy egyik-másik összerezzen tőle. Nem vagyok biztos benne, mit várjak Pucktól a tegnapi este után. Nem tudom, hogyan szólítsam meg. Nem tudom, mit vár tőlem, vagy én mit várok magamtól. Szótlan üdvözlést kapok, és egy novemberi nyalánkságot a kezembe. Csendben eszünk, a turisták figyelő tekintetének kereszttüzében, azután a fűbe dörzsöljük ragacsos kezünket. Puck a bámészkodókra grimaszol. – Galamb gyámoltalan a tengeri lovak között. – Úgy is van rendjén. Ádáz arckifejezéssel fordul felém.

– Hát, a versenyen nem úgy kellene lennie. Vagy igen? Sötétbarna kancájára fordítom figyelmemet. Nagyon is tudatában van Corr jelenlétének, de nem úgy látszik, mintha félne. – Nem kell szeretnie őket – válaszolom. – Egy kis tisztelet gyorsaságot kölcsönöz neki. Amíg te nem félsz attól, hogy ő fél. Látom, hogy fontolóra veszi, helyre teszi elméjében a szavaimat. Összehúzott szemmel tanulmányozza Corrt, és kíváncsi volnék, vajon a sziklatetőn tett vágtánkra gondol-e. – Magamban bízhatok – feleli. Úgy néz rám, mintha kérdést tett volna fel, de ha az volt, csak maga tud válaszolni rá. – Készen állsz a munkára? – kérdezem. Dolgozunk. Corr egyáltalán nem fáradt a tegnap esti vágta után, Puck lova pedig frissen és forrón száguld a szélben. Körözünk, üldözzük egymást, vágtázunk és csatározunk. Elhúzok, de Corr figyelme elterelődik, és Puck hirtelen mellénk kerül. Sötétbarna kancája hegyezi a fülét, okos. Összehangoljuk a lépéseinket, nem versenyzünk, csak a futás kedvéért futunk. Elfelejtem, hogy dolgozom, elfelejtem, hogy a verseny pusztán napokra van, elfelejtem, hogy Puck szárazföldi pónin, én pedig capall uiscén ülök. Csupán a fülem mellett elsüvítő levegő létezik számomra, a lány felém villanó, halvány mosolyának vékony félholdja és Corr ismerős súlya a kezemben. Egy óra telt el anélkül, hogy észrevettem volna, és le kell fékeznem Corrt. Nem akarom túlhajtani. Puck is megállítja Galambot. Egy pillanatra látom, hogy mondani készül valamit; nyelve a fogainak nyomódik. Ám végül csak korábbi szavaimat ismétli vissza: – Találkozunk holnap a sziklákon?

PUCK Sean ott van másnap, és utána is, sőt azután is. Azt hiszem, vasárnap nem fogunk találkozni, mert sohasem láttam még a Szent Kolumbán-templomban, és nem tudom, hová mehetne, ha ott nincs. Mégis, amikor mise után felsétálok a sziklatetőre, Sean már vár, tekintete a partra szegeződik. Figyeljük az edzést odalent, csak néhány szót váltunk, és másnap lóháton térünk vissza. Néha csatározunk, máskor egymástól több tucat testhosszra vágtatunk, éppen csak látjuk még a másikat. Néha eszembe jut Sean csuklómra simuló hüvelykujja, és arról ábrándozom, hogy újra megérint. Leggyakrabban az jár a fejemben, ahogyan rám néz, tisztelettel, és arra jutok, hogy ez talán minden másnál többet ér. Az egyetlen baj, hogy minél többet látom együtt Seant és Corrt, annál gyakrabban töprengek azon, milyen elviselhetetlen volna számára, ha elveszítené a lovát. Ám mindketten nem nyerhetünk.

SEAN Egy hétig együtt lovagolunk, a végén már nehéz visszaemlékezni, milyen volt régen a partra járás rutinja. Hiányolom a magányos reggeleket a vízparton, de nem eléggé, hogy lemondjak miattuk Puck társaságáról. Egyes napokon alig beszélünk, nem is tudom, miért számít nekem olyan sokat az együttlétünk. Ám az is igaz, hogy Corrnak és nekem sem volt szükségünk soha szavakra. Hosszú órák telnek el tehát azzal, hogy lassan lovagolok

Corron, továbbfejlesztve már meglévő képességeit, és órákon át figyelem Puckot, hogyan talál ki újabb és újabb játékokat, hogy fenntartsa Galamb érdeklődését a munka iránt. Galamb szénahasa immár eltűnt, vagy a rendszeres edzés, vagy a jobb táplálkozás miatt. Puck is változik – most higgadt nyugalom árad belőle, amikor lovagol. Több magabiztosságot, kevesebb bizonytalan türelmetlenséget sugall. Meghökkentő az átalakulás, lóé és lovasé egyaránt, amelyen azóta mentek át, hogy pár hete először láttam őket a hullámverésben. Már nem vonom kétségbe, miért is edzek vele. Nem is tudom, pontosan mikor veszem észre, hogy Corr tulajdonképpen erőlködik, nem túlságosan, de igenis erőlködik, és Galamb lépést tart velünk. Még egy óra edzés után is. Még egy capall uisce mellett is. Megfékezem Corrt. Szándékos ügyetlenséggel botladozik, megjátssza magát a kanca előtt, én pedig megrántom a kantárját, hogy emlékeztessem, még itt vagyok. Puck csak egy pillanattal később veszi észre, hogy megálltam. Visszafordul. Galamb oldala zihál, orrlyukai tágra nyílnak, de fülét figyelmesen hegyezi. Ezt mondom: – Akár még sikerrel is járhatsz. Puck félig a homlokát ráncolja, félig mosolyog. Nem hallotta a szavaimat. Megismétlem őket. Látom a pillanatot, amikor megérti, mit mondtam, és mosolya egykettőre eltűnik. – Nem tudom, hogy komolyan beszélsz-e – mondja. – Komolyan beszélek. Holnap vidd le a partra, hogy biztosan tudj bánni vele, a többiek mellett is. Hogy megszokja a tolongást. Most már végképp csak a homlokát ráncolja.

– Két nap nem elég hosszú, hogy hozzászokjon. – Nem miatta szükséges. Miattad. És egy nap, nem kettő – emlékeztetem. Corr táncol, megnyugtatom a lábammal. – Az utolsó napon már nem engednek lovat a partra. Holnap van az utolsó edzési lehetőség a homokon. Galamb megvakarja a hasát a hátsó lábával, mint egy kutya. Amikor ezt teszi, nem tűnik igazán esélyesnek, és ezt Puck is tudhatja, mert ingerült arcot vág, és megböki a csizmájával Galamb oldalát, hogy hagyja abba. – Nem csak azért mondod ezt, mert süteményt adtam neked, ugye? – Nem, amióta versenyzem, mindig benne volt a szabályokban. Tanulmányozza az arckifejezésemet, hogy megállapítsa, tényleg komolyan beszélek-e, azután elhúzza a száját. – Úgy értettem, hogy valóban van-e esélyem. Corr izeg-mozog a lábam körül, nyugtalan, kezdi elveszíteni érdeklődését az ácsorgás iránt. Erről eszembe jut, hogy a bokszát meg kell cserélnem Edanával. Amióta nem dolgozik a parton, Edana egyre nyugtalanabb ablaktalan bokszában, amely az utolsó hét egyike Malvern istállójában. A kilátás Corr bokszából nem éppen lenyűgöző, de nyugton tarthatja a verseny utánig, amikor megint lesz időm foglalkozni vele. – Nem mondanám, ha nem gondolnám komolyan. – Úgy értem, igazi esélyem. – Puck elfordul tőlem, mintha azt gondolná, hogy az első helyért való versenyzés gondolata bánthat engem. – Jár egy kis pénz a második és a harmadik helyezettnek is – válaszolom. Ujjaival egy csomót piszkál Galamb sörényében. – Az elég lenne?

Puck hangja halkan, halványan felel. – Segítene. Azután hirtelen megváltozik a hangszíne. – Gyere el hozzánk vacsorára! Vagy bab lesz, vagy más hasonlóan izgalmas finomság. Habozom. Vacsorámat általában az istállóban szoktam elkölteni, állva, a nyitott ajtó mellett, hiszen vár az istálló, hogy visszatérjek a hátralévő munkámhoz. Nem asztal alá rejtett lábbal, megfelelő szavakat keresve, válaszokat adva az udvarias kérdésekre. Vacsora Puckkal és a testvéreivel? Csak napok vannak hátra a versenyig. Meg kell tisztítanom a nyergemet és a csizmámat. Ki kell mosnom a lovaglónadrágomat, és meg kell keresnem a kesztyűmet, mert lehet, hogy esni fog, vagy erős lesz a szél. Bokszot kell cserélnem Corr és Edana között, és ki kell takarítanom a helyüket. Megint el kell mennem a henteshez is, hogy megnézzem, akad-e még valamijük, ami jót tenne Corrnak. – Rendben van – hadarja Puck. Gyorsan el tudja rejteni a csalódottságát: ha az ember nem keresi, már el is dugta, mielőtt észbe kaphatna, hogy egyáltalán ott volt. – Elfoglalt vagy. – Nem – rázom meg a fejemet. – Nem, én... meggondolom. Nem vagyok biztos benne, hogy el tudok szakadni a teendőimtől. Nem értem, mi jut eszembe. Lehetetlen, hogy el tudjak szabadulni! Nem vagyok jó asztaltársaság. Ám erre nehéz gondolni. Ehelyett azt kívánom, bárcsak hamarabb válaszoltam volna, mielőtt megláttam a csalódottságát. Puck igyekszik megtalálni a helyzet pozitív oldalát: – Ha mégsem, látlak holnap a parton? Ebben biztos vagyok. Lóháton könnyű magabiztosnak lenni. – Igen.

52. FEJEZET – PUCK

Gabe egy csirkét és Tommy Falkot hozza haza vacsorára. Az igazat megvallva egyik miatt sem vagyok szomorú: örülök Gabe felbukkanásának, mert régen nem vacsoráztunk együtt; a csirkének, mert nem bab; és Tommy Falknak, mert a jelenlétének köszönhetően Gabe vidám és bolondos. Ide-oda dobálják a megkopasztott csirkét a fejem felett, amíg le nem esik róla a csomagolóanyag, és kiabálok velük, hogy vegyék fel a padlóról. – Ha mind meghalunk pestisben, vagy bármi lakozik is ezen a padlón, azt akarom, hogy tudjátok, nem az én hibámból történt! – kiáltom. A csirke hátának ráncos bőréhez már egy kis iszap is tapadt. – Dörzsöld csak le! Egy kis piszok még soha senkinek nem ártott meg – feleli Tommy Falk. – Gabe szerint közepes csirkét tudsz csak főzni. Finn a tűzhely mellett ül, füstöt csinál, és most szólal meg

először. – Hát, biztosan nem jó csirkét! – Befogod a szádat, vagy megfőzheted te magad! – Kiderül, hogy a piszok a csirkén a legkisebb bajom. A kezem mocskos. Elég sok időmbe kerül, mire jól lecsutakolom, és amikor már megint nagyrészt fehér, még mindig gyanúsan Galamb és Corr szagát árasztja. Gabe a rádió fölé kuporodik, megpróbálja befogni az egyik szárazföldi zeneadót, amely csak akkor sikerülhet, ha éppen megfelelő az időjárás, és meghozták a megfelelő véráldozatot. A rádióprogram hiányában Tommy Falk énekel egy kis dalocskát, amelyet még a vihar előtt csípett fel a rádióból. Hónapok óta először úgy érzem, hogy végre tele van a ház. – Együttesek, Gabe! – mondja Tommy. Letelepedett Finn mellé, és segít neki a füstöt lánggá alakítani. Kinyújtózkodik, hogy elérje apám harmonikáját a földön, ahol apám hagyta, a karosszéke közelében. – El tudod képzelni? Koncertek! Természetesen a szárazföldről beszél. Hiszen nem csupán a versenytől választ el minket pusztán pár nap. – És kocsik! – teszi hozzá Gabe. – És mindennap narancs! – Sőt – áradozik Tommy –, együttesek. Finn a tüzet bámulja. Én a csirkét tanulmányozom. – Ne lógasd az orrod! – vigasztal Tommy. Felugrik, amint meglátja az arckifejezésemet. – Ne hidd, hogy nem jövünk vissza! Pénzt is küldünk. Talán nem láttad Esther Quinn ruháját, Puck? A bátyja a szárazföldön árul valamit, és pénzt küld haza. Ezért öltözik Esther úgy, mintha katalógusból lépett volna ki. Mikor érdemes hazalátogatni, Gabe? Esetleg húsvétkor? Húsvétkor jó hazalátogatni. Dobálunk még

csirkéket! Gabe elveszi a harmonikát Tommytól, és dallamot csihol belőle; már el is felejtettem, milyen jól játszik. Tommy megragadja a csípőmet, és körbependerít. Kissé vonakodom, mert ellenemre van, hogy hozzám érjenek, ha nem számítottam rá. Ám azért is, mert a táncnál több kell ahhoz, hogy felvidítsanak. Tommy így szól: – Ugyan már, tudsz ennél gyorsabban is mozogni! Mindenki arról beszél, hogy olyan voltál ma a sziklán, mint a pergőtűz! Erre hagyom, hogy megpördítsen. – Tényleg? – Azt mondják, hogy te és Sean Kendrick felperzseltétek a sziklát. Tommy megint megpördít, és rám is mosolyog. – És amikor azt mondom, hogy te és Sean Kendrick, akkor úgy értem, hogy te és Sean Kendrick. A felperzseléssel pedig azt, hogy felperzseltétek! Megállok, és én perdítem meg Tommyt. Úgy teszek, mintha csak a versenyről beszélne: – Aggódsz? – Gabe az, akinek aggódnia kellene – vágja rá Tommy. Megfogja a kezemet, és olyan erővel pörget, hogy félteni kezdem a kredencen álló tárgyak épségét. – Mert a kishúga lassan igazi szépséggé serdül. Anya mindig azt mondogatta, hogy soha ne engedjem magam szép szavakkal áltatni, de Tommy Falk nyilvánvalóan semmire sem próbál rávenni, így hát szívesen fogadom a bókját. Igencsak jólesik, és nem bánnám, ha kapnék még egyet. Gabe a dallam kellős közepén megáll, keze a harmonika körül széttárul, mintha könyvet nyitna ki.

– Ne akard, hogy ököllel szájba vágjalak, Tommy! Mikor lesz kész az a csirke, Kate? Tommy hangtalanul tátogja: Óóóóó, Kate! – de Gabe nem hajlandó venni a lapot. – Húsz perc múlva – válaszolom. – Talán harminc. De lehet, hogy csak tíz. Ekkor kopogtatnak az ajtón. Mind egymásra nézünk, Tommy Falk éppoly bizonytalan, mint mi, többiek. Senki sem mozdul, ezért végül a nadrágomba törlőm a kezemet, az ajtóhoz megyek, és résnyire kinyitom. Sean áll a küszöbön, egyik keze a nadrágzsebében, a másikban egy vekni kenyeret fog. Nem voltam felkészülve, hogy Seannal találom magam szemközt, a gyomrom úgy tesz, mintha éhes volna, vagy éppen menekülni próbálna. Furcsa módon döbbenetes, ahogyan ott áll a küszöbünkön, sötéten és csendesen. Kicsit kihajolok az ajtón. Az éjszaka egyre hűvösebb. – Sikerült hát elszabadulnod az udvartól! – Nem baj, hogy ilyen későn jöttem? – Egyáltalán nem. Rajtam kívül még Gabe, Finn és Tommy Falk van itthon. – Ezt hoztam. – Feltartja a kenyeret, egyértelműen Palssonék pékségéből származik, és olyan friss, hogy még érzem a melegét. Egyenesen onnan jöhetett. – Így illik? – Nos, ezt hoztad, ezért bizonyára így illik! Gabe megkérdezi: – Puck, ki az? Kinyitom az ajtót, hogy leleplezzem a választ. Mind Seanra néznek, amint az ajtóban áll zsebre dugott kézzel, másik kezében egy vekni kenyérrel, és hirtelen belém hasít a felismerés,

miközben Seant bámulják, hogy egy kicsit, egy egészen kicsit úgy néz ki, mintha udvarolna. Nincs időm elmagyarázni, mi az igazság, mert Tommy felnevet, és talpra ugrik. – Sean Kendrick, az ördög. Hogy vagy? Betessékeljük Seant a házba, és Gabe bezárja az ajtót, mert hirtelen örömömben meg is feledkeztem róla. Gabe megpróbálja Seant elválasztani a kabátjától, miközben Tommy mond valamit az időről, és minden különösebb ok nélkül óriási hangzavar támad, pedig csak Gabe és Tommy, meg néha Finn beszél. Sean, mint mindig, elboldogul egy-egy szóval is ott, ahol másnak ötre vagy hatra volna szüksége. Mindeközben, amíg kicsusszan a kabátjából, a válla felett hátrapillantva rám mosolyog, csak haloványan, és csupán egy röpke pillanatra, mielőtt visszafordul Tommyhoz. Örülök a mosolyának, mert apa egyszer azt mondta, hogy a legritkább ajándékokért kell a leghálásabbnak lennünk. Pár perc elteltével Tommy és Gabe kártyázni kezd a tűz előtt, mert nincs senki, aki azt mondaná nekik, ne tegyék. Finn szótlanul figyeli őket, mert még nem döntötte el, hogy bűnös dolog-e. Sean csatlakozik hozzám a konyhapult mellett, elég közel áll hozzám, hogy érezzem rajta a széna, a sós víz és a por szagát. – Adj nekem valami tennivalót! – kéri. Kést nyomok a kezébe. – Vágj fel valamit! Esetleg a kenyeredet? Odaadó összpontosítással nekilát a feladatnak. Halkan megszólal: – Láttam Ian Privettet, miután elmentél. Kivitte Pendát, miután a többiek hazatértek, és nagyon meghajtotta. Eddig is gyors volt, és most még inkább az. Ügyelnünk kell rá.

– Hallottam, hogy szívesen előz kívülről a célegyenesben. Sean felvont szemöldökkel néz rám. – Úgy van. Privett négy éve veszített, mert leesett a lováról. Előtte azonban kétszer is megvert. – Idén nem fog megverni – mondom. Sean nem válaszol. Nem is kell; tudom, hogy Corr elvesztésére gondol. Megkeverem a csirkét. Készen van, de még nem akarok az asztalhoz ülni. Kis szünet után így szól: – Gondolkodtam. Minden bizonnyal senki sem akar belül futni, mert a tenger vad lesz a hónap első napján. – Vagyis nekem a tenger mellett kell maradnom, mert Galambot nem fogja érdekelni. Sean is elkészült a szeleteléssel, de igazgatja a szeleteket, mintha még mindig dolgozna. Folytatom a gondolatot: – Nekem pedig az jutott eszembe, hogy talán le kellene maradnom. A hajrára tartogatva Galamb erejét. – És lehet, hogy a raj megritkul? – tűnődik Sean. – Én nem várnék nagyon sokáig, vagy nem maradnék nagyon le. Nem elég erős ahhoz, hogy nagyon messziről hajrázzon a végén. – El akarom kerülni a feketetarkát, aki legelöl lesz – felelem. Láttam, hogyan lovagol rajta Mutt. Sean összehúzza a szemét; látom rajta, hogy örül, amiért észrevettem, és én is örülök, hogy elégedett velem. – Blackwell a másik – folytatja Sean. – Az ő csődöre támadott meg téged, de szerzett egy másik lovat. Ez az új igencsak gyors egy bestia. – Hangjában nyoma sincs rosszindulatnak. Természetesen van egy ló, amelyik biztosan esélyes. Sohasem láttam még azonban igazi versenyen, és a lovasa sem tett még

apró célzást sem arra, hogyan szereti beosztani a lépést. – Hol leszel te és Corr? – kérdezem. Sean két ujját végighúzza a kredenc szélén, halomba sepri a morzsákat. Észreveszem, hogy ujjai állandóan foltosak a piszoktól, mint az enyémek. Így válaszol: – Melletted és Galamb mellett. Döbbenten rámeredek. – Nem kockáztathatod, hogy nem nyersz! Miattam nem! Sean nem emeli fel tekintetét a kredencről. – Akkor robbantunk, amikor ti. Te belül, én kívül. Corr a raj közepéről is hajrázhat, volt már rá példa. Legalább lesz egy oldal, amely miatt nem kell aggódnod. Tiltakozni akarok: – Nem leszek a gyengeséged, Sean Kendrick. Most rám néz. Nagyon halkan ezt mondja: – Ahhoz már túl késő, Puck. Otthagy a konyhapult mellett. A mosogatóba bámulok, megpróbálok emlékezni, mi volt a következő teendőm. – Puck! – csattan fel Gabe. – A levesed! A gombócok kifutottak, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy lángok lesznek vacsorára, de még sikerül időben lekapnom a tűzről az edényt, és eloltanom a lángot. A fiúk sorra az asztal köré gyűlnek, látva, hogy hamarosan ennivaló kerül a tányérjukba. Tommy megszólal: – Igazad volt, Gabe, a húgod tényleg rémes csirkét főz, megpróbálta megharapni! – Ohó, de Puck visszaharap ám! – nevet Gabe. Finn tálakba meri a gombócokat, én pedig feltörlöm, ami kifutott. Tommy arról fecseg, hogy uisce kancája hagyja, hogy a többiek ide-oda lökdössék, de észre tér, amint a feneküket látja.

Gabe mindenkinek tölt egy pohár vizet, akár kért, akár nem. Mindeközben borzasztóan igyekszem elfordítani a tekintetemet Seanról, mivel biztosra veszem, hogy senki figyelmét nem kerülné el az asztal körül, hogyan nézek rá, és Sean hogyan néz vissza rám.

53. FEJEZETZ – SEAN

Sírás hangjára ébredek. Későn értem haza; túl sokáig tartott, mire elhatalmasodott rajtam az álom. Egy pillanatig mozdulatlanul fekszem tovább. A kimerültségtől ugyan még nem vagyok teljesen éber, ám mégis: sírás hangja hallatszik. A hang gyötrelmes búgásba fordul, mire hirtelen kiröppen az álom a szememből. Ébren vagyok, felkapom a kabátomat és a csizmámat, és zseblámpámmal máris a lépcsőn termek. Az istálló sötét, de mozgás hangját hallom, nem a folyosóról, hanem a bokszokból. A lovak ébren vannak. Vagy a hang ébresztette fel őket, vagy járt ott valaki. Kikapcsolva tartom a zseblámpámat, úgy tapogatom ki utamat a sötétben. A nyögés egyre hangosabb lesz, amint végigsurranok a főfolyosón. Corr régi bokszából jön, ahová délután Edanát helyeztem. Végigcsusszanok a folyosón, amilyen gyorsan csak lehet, nehogy zajt csapjak. A sírás elhallgat, de biztos vagyok benne,

hogy Edana jajgatott. A sötétben alig látok az istállóban. A kinti éjszaka sötétkék fényt vet be, eleget ahhoz, hogy a rácsokhoz lapulva beleshessek. Amikor Edana megint felbőg, rémülten hátrahőkölök. Éppen az arcomnál van. Feje a rácsoknál, nyaka a falnak nyomódik, orra a mennyezet felé fordul, állkapcsa nagyra tátva. A nevét suttogom, és Edana lágyan visszasír nekem. Tekintetem követi a nyaka vonalát egészen a marjáig, majd az íves vonalig, amely a csípőjétől a talajhoz vezet. Sohasem láttam még lovat ilyen tartásban állni. Émelyítő görcs kínoz, miközben kinyitom az ajtót, és belépek a bokszba. Amint testének körvonalai kirajzolódnak az ablak fénye előtt, már látom, hogy fejével és nyakával a falnak támaszkodik, a derekára kuporodva, mint egy kutya. Hátsó lábai széttárva, mintha a talaj csúszós volna. Megérintem a vállát: remeg. Rettenetes érzés forrong bennem. Tenyeremet végighúzom a marjától kezdve egészen végig a hátán, azután lekuporodva keresgélek tovább kicsavarodott dereka körül, a térdina felé. Edana felvinnyog. A kezem nedves lett. Szememhez emelem az ujjaimat, de nem is kell közelebb hoznom, hogy a vér szagát érezzem rajtuk. Kikapom a zseblámpámat a zsebemből, és bekapcsolom. Edana mindkét térdinát elvágták. A seb felső széle lefelé ível, akár egy ördögi mosoly, és csánkja körül vér gyülemlik. A fejéhez nyúlok; kínlódik, megpróbál lábra állni. Megsimogatom az üstökét, a fülébe suttogok. Nyugodj meg! Ne félj! Várom, hogy lélegzése lecsendesüljön, hogy higgyen nekem. Soha többé nem lesz képes járni. Nem bírom felfogni. Egyszerűen nem értem, ki akarhatta

megcsonkítani Edanát, aki nem versenyzik, aki senkire sem jelent fenyegetést. Ráadásul ilyen rettenetes kegyetlenséggel – szándékosan tervezték úgy, hogy itt találjam, és rosszul legyek. Csak egyetlen emberre tudok gondolni, aki ekkora fájdalmat kívánhat okozni nekem. Zörgést hallok valahol az istálló mélyén. Kikapcsolom a zseblámpát. A sötétben, a bokszában állva, Edana pej szőre nagyon hasonlít Corr vérvörös színére. Könnyen össze lehet téveszteni a két lovat, ha az ember történetesen Corr jelenlétére számít, és arra összpontosít, hogy lehetőleg sebesülés nélkül bejusson a bokszba. Megint mozgás neszét hallom, messzebb az istállóban. Kirontok a bokszból a folyosóra. Állok és várok, élénken hallgatózom. A szívem már előttem jár. Csak annyit akarok, hogy a zaj máshonnan jöjjön, ne a hátsó hét boksz egyikéből. Csak annyit akarok, hogy Mutt Malvern tévedjen, miközben Corrt keresi. Öt másik boksz is capall uiscéknek van kialakítva. Bármelyikben keresheti Corrt, miután rádöbbent, hogy Edana nem az a ló, amelyiknek hitte. Ismét meghallom a mocorgást. A hátsó hét boksz egyikéből jön. Most már futok. Bekapcsolom a fényt, amint bekanyarodom a sarkon az ajtóhoz. Ha Mutt tudja, hogy itt vagyok, biztosan felhagy őrült tervével. – Mutt! – kiáltom. Most, a lámpa fényénél vért pillantok meg a padlón, egy cipőnyom szélét; minden lépés skarlátvörös lenyomatot hagyott. Futok, a nyomokat követve, és figyelek. – Túl messzire mentél! Mutt!

A hangom visszhangzik az istálló magas boltívei alatt. Nincs válasz. Talán elment. Corr felüvölt. Most már úgy futok, mint még soha. Edanát látom magam előtt, feje természetellenesen a mennyezet felé fordul, amint a falnak támaszkodva fekszik, megcsonkítva saját bőrében, de nem is sejtve a szörnyű valóságot. Ha hozzányúlt Corrhoz, megölöm. Megkerülöm a sarkot. Corr bokszának ajtaja nyitva áll. Mutt Malvern egyik kezében pengével, másikban háromhegyű szigonnyal áll odabent – ilyen fegyverrel szoktak halra vagy madárra vadászni. A szigony vasfeje Corr vállának nyomódik, a falnak szorítja. Bőre remeg és ráncolódik a fém érintésére. Mutt Malvern alaposan megfontolta a tettét. – Tűnj el a közeléből! – fenyegetem. – Minden csepp véréért tíz cseppel fogsz fizetni a saját véredből. – Sean Kendrick – válaszolja Mutt. – Alantas dolog tőled, hogy bokszokat cserélgetsz. Corr torkából mély hörgés tör fel, olyasfajta hang, amelyet inkább a lábunkban szoktunk érezni, semmint hallani. A szigony nekiszegeződik, nemcsak egy vashegy, hanem rögtön három. – Ha bármiféle fogalmad volna a lovakról, amelyek ebben az istállóban élnek, rögtön felismerted volna köztük a különbséget, még sötétben is. Mutt rám pillant, elég hosszú ideig, hogy lássa, egészen közel kerültem hozzá. Állával a szigony felé bök. – Maradj távol a boksztól, te féreg! Véres kezemet lassan a kabátomba törlőm, majd előveszem zsebkésemet. Megmutatom. Mutt megvetően mustrálja.

– Mit gondolsz, hogy fogsz megállítani azzal az apró kis micsodával? A zsebkés pengéje hallhatóan kinyílik. Nem Mutt lenne a legnagyobb élőlény, amely valaha is halálát lelte vékonyka élén. – Nem azt fontolgatom, hogy megállítalak – mondom. – Azt gondolom, hogy megvágod a lovamat, azután kijössz a bokszból, én pedig kivájom a szívedet, és átadom neked. Émelygés fog el, egészen ujjaim végéig. Nem szabad Corr szemébe néznem, különben nem tudom tartani magam. Mutt megszólal: – Tényleg azt gondolod, hogy elhiszem, bármit is tehetsz velem, amíg ez a fegyver a kezemben van? Mégis elhiszi. Látom a szemében. Ezt válaszolom: – Mit remélsz bebizonyítani? Hogy te vagy a jobb lovas? Hogy a lovak téged szeretnek jobban? Apád helyeslését akarod a sziget minden capall uiscéjének oldalába róni? – Nem – rázza meg Mutt a fejét. – Csak ennek a lónak az oldalába. – Elég lesz? – kérdezem. – Azután mi következik? – Semmi – feleli Mutt. – Ez a bestia az egyetlen dolog, amit szeretsz. Az arcomba bámul; nem teljesen biztos magában. Talán mert nem úgy tervezte, hogy a szemem láttára teszi meg. Reggel kellett volna lejönnöm, és úgy találnom Corrt, ahogyan az imént Edanát találtam. Talán mert amint az arcomat fürkészi, olyan módszerről álmodozik, amellyel még nagyobb fájdalmat okozhatna nekem. Biztosan akad valami, ami nagyobb elégtételt okozna Muttnak Corr megcsonkolásánál. Kell lennie valaminek. Magam

előtt látom Mutt eltorzult arcát az árverésen, és ezt mondom: – Ha apádnak akarsz bizonyítani, nyerned kell ellenünk. Meg kell verned bennünket a homokon. Mutt arckifejezése megváltozik. Az a démoni feketetarka megbűvölte. Mutt megint rám pillant, azután vissza a szigony Corr vállára nyomódó három hegyére. Tudom mi villan keresztül a fején, mert az enyémen is ugyanaz fut át. Amint Benjamin Malvern azt mondja George Hollynak, hogy én vagyok az udvar jogos örököse. A Skata név, a hentes táblájára írva. A feketetarka lélegzetelállító sebessége. Sziréndalt hall, és ez elcsábítja. Mutt kihátrál a bokszból. Corr a hátrahagyott helye felé ront. Szemében vad tűz lángol. Látom a vért, amely a szigonyhegy helyén serkedt, és amikor Mutt behúzza az ajtót, rávetem magam, és vastag, lüktető nyakának nyomom a zsebkésemet. Látom, amint a bőre behorpad szívverése ütemében. A késem hegye éppen erre a pontra szegeződik. – Hiszen azt mondtad, verjelek meg a homokon – lihegi Mutt. Corr patájával a boksz falába rúg. A hangom sziszeg a fogaim között. – Azt is mondtam, hogy minden csepp véréért tíz cseppel fogsz fizetni a saját véredből. Azt akarom, hogy vértócsa legyen a lábánál, mint Edanáénál. Azt akarom, hogy a falnak támaszkodjon, és nyüszítsen, mint szerencsétlen áldozata. Azt akarom, kínozza a tudat, hogy sohasem fog tudni talpra állni. Azt akarom, hogy David Prince halotti maszkjára emlékezzen, és elképzelje, amint a saját arcán viseli. – Sean Kendrick! A hang a hátam mögül szól. Arra fordítom a fejemet, Mutt

tekintete pedig találkozik az enyémmel. – Későre jár az effajta szórakozáshoz, nem? Kelletlenül visszacsattintom a zsebkést, és hátralépek. Mutt maga mellett tartja a kezét, a szigony és a kés még mindig sötétlik a vértől. Mindketten szembefordulunk az apjával, aki Dalyvel együtt a folyosó bejáratánál áll. Gombos alsóinget visel, bizonyára ebben alhatott, de nem sugároz kevesebb hatalmat, mint máskor. Daly szégyenkezve kerüli tekintetemet. – Matthew, magányos az ágyad. – Malvern hangja szívélyes, de a testtartása nem. Mutt szemébe néz, és egy pillanatig semmi sem történik. Azután Benjamin Malvern arckifejezése megkeményedik, és Mutt ellépdel mellette, egyetlen szava sincs hozzám, rám sem néz. Malvern felém fordítja a tekintetét. Még mindig remegek, mélységesen megrázott, amit Mutt kis híján elkövetett Corr ellen, és amit én készen álltam elkövetni ellene. – Mr. Daly – szól Malvern, anélkül hogy a férfi felé fordulna. Köszönöm a segítségét. Visszatérhet az ágyába. Daly bólint és eltűnik. Benjamin Malvern karnyújtásnyira áll tőlem, tekintetét rám szegezi. Így szól: – Van valami mondanivalód? – Egyáltalán... – Egy pillanatra behunyom a szememet. Össze kell szednem magam. Nyugalomra kell lelnem. Nem találom; tönkretettek. Az óceánban állok, az ég felé emelem a kezemet. Mozdulatlan vagyok az áramlatban. Újra kinyitom a szememet: – ...nem sajnáltam volna. Malvern felszegi a fejét. Egy hosszú pillanatig rám mered, szemügyre veszi a zsebkést a kezemben, az arcomat. Azután összefonja a karját a háta mögött.

– Kendrick, most menj, és szabadítsd meg azt a kancát a szenvedésétől! Sarkon fordul, és kisétál az istállóból.

54. FEJEZET – SEAN

A következő nap keserű és kíméletlen. A szél a lovak lába körül kergetőzik, és megvadítja őket. A fejünk fölött felhők menekülnek a hideg elől, mint a tépett lehelet. Szürke óceán terül el fölöttünk és alattunk is. A sziklaösvény tetején találkozom Puckkal. Összehúzza a szemöldökét, amikor meglát; tudom, hogy az arcomra lehet írva az előző éjszaka minden gyötrelme. Haját bő, kötött sapka fedi, de néhány tincs az arca körül csapkod. Az árusok küzdenek, nehogy elfújja sátraikat a szél. A sziklaösvényen lefelé tartó lovasok pedig azt igyekeznek elkerülni, hogy a lovukkal történjen ugyanez. Puck fél kézzel lehúzza a sapkája szélét. A közelben valami nyikorog és nyög a szélben. Galamb félrerántja a fejét. Rémületet látok tágra nyílt szemében. – Vidd haza Galambot! – figyelmeztetem. – Ez nem jó nap arra, hogy a parton legyetek.

– De hát nincs több idő – válaszolja. – Hiszen azt mondtad, szokjuk meg a partot. Nincs már idő. Kiabálnom kell, hogy túlharsogjam a szelet. Üres tenyeremet az ég felé tárom. – Látod Corrt a kezemben? Ehhez a parthoz nem kellene hozzászoknotok. Gyilkos homok, mondogatta apám az olyan napokról, mint a mai. Ilyen napokon halnak meg a lovasok, mert tudatlanok, mert kétségbeesettek, vagy mert bolondul vakmerők. Puck a sziklaösvényre mered. Látom a bizonytalanságot a két szemöldöke között húzódó ráncban. – Ha bármennyire is megbízol bennem, ne kockáztass ma! Annyira fel vagy készülve, amennyire csak lehetsz – győzködöm. Mindenki más is elveszíti ezt az utolsó napot. Puck sötét csalódottságában az ajkába harap, egy pillanatig a talajra mered, majd egyszer csak döntésre jut. – Nos, így jártam, gondolom. Tommy Falk odalent van? Fogalmam sincs. Tommy Falk kívül esik az érdeklődési területemen. – Fogd meg Galambot! – kéri Puck, amikor nem tudok kielégítő válasszal szolgálni. – Elkapom, ha odalent van. Nem akarom, hogy a parton legyen, sem lóháton, sem gyalogosan. – Megkeresem. Vidd haza Galambot! – Együtt megyünk – jelenti ki Puck. – Várj egy pillanatot! Megkérem Elizabethet, kösse ki a stand mögött. Ne mozdulj! Figyelem, ahogyan visszamegy a Fathom és Fiai standjához, és élénk vitába keveredik az egyik nővérrel, aki ott tevékenykedik. – Nem jó parti, Sean Kendrick! – szólal meg egy hang a

könyökömnél. A másik nővér a Fathom és Fiaitól. Követi a pillantásomat. – Egyikőtök sem háziasszony. Továbbra sem veszem le a szememet Puckról. – Azt hiszem, túl sokat képzelődik, Dory Maud. – Semmit sem hagysz a képzeletre – feleli Dory Maud. – Felfalod a szemeddel. Meglep, hogy egyáltalán marad még belőle valami, amit mi is láthatunk. Dory Maudra emelem a tekintetemet. Kemény külsejű asszony, okos és szorgalmas, és még én is jól tudom, a Malvern-udvarban rejlő kis zugomban, hogy képes a sziget legerősebb emberével is megküzdeni az utolsó filléréért. – Akkor hát kije is Puck önnek? Dory Maud arca ravasz kifejezést ölt. – Ami te Benjamin Malvernnek, csak kevesebb fizetés és több érzelem van a dologban. Mindketten visszanézünk Puckra, aki megnyerte az Elizabeth elleni csatát, és kiköti Galambot a stand mögött. A veszedelmes szél Puck haját és Galamb sörényét is ide-oda veti. Emlékszem, milyen érzés volt a haja a kezemben, a bőre melegsége, amikor begyömöszöltem a haját a gallérjába. – Puck egyszerűen nem tud jobbat – folytatja Dory Maud. – Egy ilyen lánynak olyan férfira van szüksége, aki mindkét lábbal a földön jár. Aki lefogja, hogy ne szálljon el. Még nem tudja, hogy olyasvalaki, mint te, jobban néz ki a polcon, mint az ember kezében. Hallom a hangján, hogy nem bántani akar. Mégis ezt válaszolom: – Aki lefogja, mint ahogyan önt fogják le? – Lefogom én saját magam – csattan fel Dory Maud. – Mindketten tudjuk, mit szeretsz, és ez a verseny féltékeny

szerető. Most hallom a hangján, hogy első kézből tapasztalta, amiről beszél. Ám rosszul mért fel, mert én nem a versenyt szeretem. Puck odalép hozzánk, még mindig azt az ádáz mosolyt viseli, amelyet az Elizabethtel vívott csata megnyerése varázsolt az arcára. – Dory! – Vigyázz magadra azon a parton! – inti Dory Maud, majd mérges pillantással otthagy bennünket. Puck morog valamit a rossz természetről. – Meggondoltad magad? – kérdezem. – Sohasem teszem – válaszolja. A parton pontosan olyan szörnyű helyzet uralkodik, mint ahogyan gondoltam. Az ég a homok mellé ér, néha eső csapja meg az arcunkat, akárcsak a tengeri permet. A sziklatetőn lévő leshelyünkről látom az őrjöngő óceánt, a fekete, nedves homokon keresztülvágtató capall uiscéket, a lovak közötti csetepatékat, a partra kenődött vörös foltokat. Sötét, döglött capall fekszik elnyúlva a hullámverésben, minden hullám körbemossa a lábát, de nem mozdítja meg. Nem csak az emberekre veszélyes ez a nap. Puck megszólal: – Látod Tommyt? Nem látom, de csak mert olyan sok látnivaló van ebben a szüntelenül zajló színjátékban. Eső sziszeg a fülemben. Puck lerohan az ösvényen, nekem pedig nincs más választásom, mint hogy kövessem. Odalent néhány néző kuporodott össze, és egy versenybiztos. Az egyik Carroll, azt hiszem, Brian és Jonathan nagybátyja. Megállok, hogy szóba elegyedjek vele, fejemet a galléromba húzom. – Mi történt idelent? – Hangom vékonyan cseng a szélben;

tekintetem a döglött tengeri lóra szegeződik. – Harcoltak. A lovak harcoltak. A tenger megőrjíti őket. – Idelent van Tommy Falk? – Falk? – Fekete kanca! Erre a versenybiztos a fejét rázza. – Vizesen mind fekete! – Tommy Falk? – visszhangozza mellette az egyik néző. A szárazföldről érkezett, tengerészzakót és nyakkendőt hord, még idelent a homokon is. – A jóképű fiú? Fogalmam sincs, hogy jóképű-e. – Lehet, talán. A sziklakanyarulat felé mutat. A versenybiztos még hozzáteszi: – Valaki kereste önt, Mr. Kendrick. Várom, hogy elmondja, ki keresett, de nem teszi, így hát ellépek mellőle. Mindeközben elvesztettem Puckot. Mindenki egyformán fest ebben az ocsmány időben. Ha vizesen minden capall uisce fekete, hát ugyanez igaz minden emberre is. A partot sötét, esztelen vadállatok és a hátukon ülő, kisebb lények népesítik be. Nincs értelme kiáltozni Puck után; pár lépéssel arrébb minden hang a szél dühöngő üvöltésébe fullad. Szememmel végül nem Puckot, nem is Tommyt, hanem Tommy kancáját találom meg. Feketébb, mint a szurok, és félreismerhetetlen a finom csontozatával. Tíz testhosszal távolabb áll, a sziklák oltalmában, kikötve egy másik capall uisce mellé. Fejét mélyen a talajra hajtja. A kanca még mindig lószerszámot visel, de Tommy Falknak nyoma sincs körülötte. Azt hiszem, talán Puck is megláthatta, úgyhogy elindulok felé, át a magas part laza kövein.

Még félúton sem járok, és megtalálom Puckot. Elrejtve a sziklaösvény kanyarulatába, védve az időjárástól, négy test fekszik párhuzamosan egymással, sötét körvonalak a sápadt parton, a mai reggel áldozatai. Puck egyikőjük mellett kuporog, nem érinti meg, nem is néz rá. Csak leguggol a szél miatt, tanulmányozza a talajt a lába előtt. Odasétálok mellé, és lenézek Tommy Falk szétroncsolt arcára.

55. FEJEZET – PUCK

Másnap az utolsó nap a verseny előtt, és Tommy Falk temetésének napja. Szétszórttá tesz a gondolat, hogy holnap már a verseny következik; kegyelettelennek tűnik Tommyval szemben. Ám amikor próbálom győzködni magam, hogy Tommy Falk meghalt, csak arra tudok gondolni, ahogyan Gabe-bel dobálták azt a csirkét a házunkban. Amikor elindulok Galambbal, Gabe még mindig az ágyában fekszik, ajtaja kitárva, és látom, hogy a mennyezetet bámulja. Mire ismét hazaérek, eltakarította a romokat, amelyeket a kerítés capall uisce által lerombolt szakasza elé gyűjtöttem, és új szegeket vert a deszkákba. Nincs maradásom a házban, mert egyre csak az jár a fejemben, hogy holnap van a verseny napja, és holnapig már csak egyet kell aludni, így hát Finn és én elmegyünk Dory Maudhoz, hogy segítsünk neki egy újabb köteg katalógust előkészíteni a postázásra. Mire visszaérünk, Gabe átalakította az udvart – kihúzott minden gyomot, halomba

gyűjtött minden szemetet a fészer mögött –, de látom rajta, hogy még ez sem tudta elfeledtetni vele Tommy Falk halálát. Amikor belépünk az udvarra, fél percig csak néz ránk, mielőtt arcán felvillan a felismerés. Keze remeg. Készítek neki valami ennivalót. Azt hiszem, egész nap nem állt meg a munkával. Amint a délután estébe fordul, megérkezik Beech Gratton, és komoran üdvözlik egymást a bátyámmal. Azután felöltözünk, és elindulunk a nyugati sziklákhoz. Gabe nem mesél nekünk sokat Tommy temetéséről, csak annyit mond, hogy Falkék „a régi Thisby” hagyományait követik, ami azt jelenti, hogy a temetésen sem a Szent Kolumbán-templomnak, sem Mooneyham atyának nem lesz szerepe, hanem a tenger melletti sziklákon fog lezajlani. Finn idegesnek látszik, mivel mindentől, aminek köze van halhatatlan lelkéhez, feszültté válik, de Gabe megkéri, hogy viselkedjen illendően. Szerinte éppolyan elfogadható vallás ez is, mint bármi más, amiben eleink hittek, és Falkéknál jobb emberekkel talán még sohasem találkozott. Különös, távolinak tűnő hangon beszél, mintha raktárból hozná elő a szavakat. Érzem, hogy fuldoklik, de fogalmam sincs, miként merítsem kezemet a vízbe, hogy megmentsem. Lassan haladunk a hosszú, csipkézett sziklák mellett a nyugati part irányába. Ez a part sziklásabb és bizonytalanabb, mint a verseny helyszíne. Az óceán aranylóan fénylik az esti szürkületben, közvetlenül a víz mellett tűz lobog. Találkozunk egy kisebb temetési menettel. A résztvevők között felismerem apám több halászbarátját is. – Köszönjük, hogy eljöttetek, Gabe! – mondja Tommy Falk anyja. Most látom csak, hogy Tommy tőle örökölte ajkának szép ívét, de nem tudom megállapítani, hogy az arcának többi része is

gyönyörű-e, mert szeme vörös és apró a veszteség miatt hullatott könnyektől. Megfogja Gabe kezét. A bátyám megszólal, olyan komolyan, hogy mindennek ellenére hirtelen mérhetetlen büszkeséget érzek. – Tommy volt a legjobb barátom ezen a szigeten. Bármit megtettem volna érte. Tommy anyja válaszol valamit, de nem hallom a szavait, annyira meglep, hogy Gabe sír. Még mindig érthetően beszél, de közben minden szempillantással könnyek gördülnek le az arcán. Furcsa módon azon kapom magam, hogy nem bírok odanézni: otthagyom hát Finn és Tommy édesanyja mellett, a tűz felé indulok. Csak egy pillanatba telik, és máris rájövök: nem egyszerű tüzet látok, hanem halotti máglyát. Füstöl, pattog, a leghangosabb a parton. A lángok narancssárgák és fehérek az esti égbolt mélykékje előtt, a nedves, lapos homok tükör módjára veri vissza a fényüket. Minden hullám eloltja a visszatükröződést, amely később újra visszatér. Régóta ég, parázsló szénből és hamuból álló halom hever alatta. Letaglóz, amikor megpillantom Tommy Falk kabátjának egy érintetlenül maradt darabkáját a parázson. Ekkor eszembe jut: Nemrég még abban a kabátban üldögélt az asztalunknál. – Puck, ugye? A bal oldalamra pillantok. Egy férfi áll mellettem. Karját összefonja maga előtt, mintha a templomban állna. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Norman Falk szólt hozzám, amint ránézek. Emlékszem ugyanis, hogy egyszer ugyanígy állt a konyhánkban, és anyámmal beszélgetett. Mindig úgy gondoltam az arcára, hogy halász, nem úgy, hogy Tommy

Falk apja. Mellette egy kölyök feszeng, talán Tommy egyik testvére. Norman Falk egyáltalán nem úgy néz ki, mint Tommy. Olyan szagot áraszt, mint Gabe: a döglött hal bűzét. – Sajnálom – mondom, hiszen ezt mondták nekem is, amikor a szüleim meghaltak. Norman Falk szeme száraz, amint a tűzbe bámul. A fiú apja lábának támaszkodik, és Norman Falk a vállára teszi a kezét. – Mindenképpen elvesztettük volna. Különös vigasz. Nem tudom elképzelni, hogy ezt gondolnám Gabe haláláról. Egy dolog az, ha Gabe halott, amin nem lehet változtatni. Más dolog azonban, ha boldogan él valahol, csak éppen soha többé nem látom. Lehetséges, hogy számomra ugyanolyan érzés volna, de abban meglehetősen biztos vagyok, hogy Gabe érezné a különbséget. – Nagyon bátor volt – kísérlem meg vigasztalni, mert a fejemben ez tűnik udvariasnak. Arcom felforrósodik a lángoktól. Hátra szeretnék lépni, de nem akarom, hogy úgy nézzen ki, mintha menekülni akarnék a párbeszédből. – Az volt. Mindenki annak a kancának a hátán fog emlékezni rá – Norman Falk hangja túlcsordul a büszkeségtől. – Megkértük Sean Kendricket, hogy adja vissza Tommy lovát a tengernek, és igent mondott. Úgy teszünk, ahogyan Tommy is akarná. Rendkívül udvariasan megkérdezem, tettetve, hogy Sean Kendnek neve nem keltette fel az érdeklődésemet: – Visszaadni a tengernek, uram? Norman Falk maga mögé köp egy nagyot, vigyázva, hogy ne kerüljön belőle a mellette álló fiúra, azután visszafordul a máglyához. – Igen, illendő módon fogja elereszteni. Kellő tiszteletet ad a halottaknak, mint a régi időkben. Tiszteletet ad a capallnak.

Nem arról van szó, hogy jönnek a turisták, és megtömik a zsebünket. Ez most a capall uiscékről és rólunk szól, és bármi, ami ennél kevesebb, pusztán mocskos sport. Azután mintha eszébe jutna, kivel beszél, hozzáteszi: – Nincs most már helyed a parton, Puck Connolly. Neked és a kancádnak. Nem kellene így lennie. Ismertem apádat, és kedveltem, de amit teszel, az szerintem nem helyénvaló, ha hallgatsz rám. Szégyenérzet fog el, megmagyarázhatatlan okból. Azután rögtön rosszul érzem magam, amiért hagytam magam megszégyeníteni. – Nem akarok tiszteletlen lenni. Norman Falk hangja egészen kedvesen cseng. – Persze hogy nem. Csak nincs sem anyád, sem apád, hogy a helyedre tegyen. A lovad egyszerű szárazföldi hátas, ez a baj. Ha a Skorpió Vágta puszta lóverseny, akkor ez az egész – Norman Falk állával a lángok felé bök – csupán egy nyomorult, kárbaveszett élet volt. Semmi több. Két hete azt gondoltam volna, hogy bolond; a vágta csakis a versenyről, a pénzről, az izgalomról szól. S ha pusztán figyeltem volna az edzést a parton, valószínűleg még most is ezt mondanám. Most azonban, miután Sean Kendrickkel töltöttem egy kis időt, és Corr hátán ültem, úgy érzem, valami meginog bennem. Még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy Tommynak érdemes volt meghalnia. De értem a vonzerőt, amelyet az gyakorol az emberre, hogy egyik lábával a tengerben, másikkal a szárazföldön áll. Sohasem ismertem Thisbyt olyan jól, mint ahogyan az elmúlt hetekben megismertem. A fiú mond valamit Norman Falknak, amire így válaszol: – Most viszi le. Most nézd!

Mindketten odafordítjuk a fejünket. Sean éppen félúton jár az egyik keskeny, partra vezető ösvényen. Tommy fekete kancáját vezeti: Corrhoz képest törékenynek tűnik a kezében. Sean ruházata egyáltalán nem szertartásos vagy szokatlan, ugyanazt a kékesfekete kabátot viseli, a felhajtott gallérral. Furcsa, féktelen érzés lobban fel a szívemben, amikor meglátom: olyasmi, mint a büszkeség, bár semmi sincs Seanban, ami az én érdemem volna. Felénk vezeti a fekete kancát a homokon keresztül, csupán akkor áll meg egy pillanatra, amikor a ló kicsit hátrahőköl és felnyihog, halkan, mint egy madár kiáltása. A temetésen megjelent emberek a máglya mellé gyűlve figyelik, hogyan vezeti a vízhez. Csak ekkor veszem észre, hogy Sean mezítláb van. A hullámok csupasz bokáját nyaldossák, eláztatják nadrágjának alját. A kanca magasra emeli a patáját, amint a víz a lábszárát éri, majd a tenger felé bőg. Szemében megcsillan valami, ami már egyáltalán nem is emlékeztet lóra. Amikor Sean felé kap, ő egyszerűen félrehajlik előle, és az üstökébe csavarva az ujját, lefelé húzza a ló fejét. Látom, hogy Sean szája mozog, de a szavait lehetetlen hallani. Mellettem megszólal Tommy apja: – A tengertől, a tengernek. Észreveszem, hogy a szavak illenek Sean szájának mozgásához. Elgondolkodom, vajon hányszor történhetett már meg ez a pillanat. Amikor nem Sean, hanem valaki más ejtette ki száján a bűvös szavakat. Olyan érzés fog el, mint a véres sziklán állva, amikor kijelentettem, hogy Galamb lesz a hátasom. Érzem, hogyan vonzódik a lábam Thisby földjéhez, és ezer szertartás láthatatlan jelenléte nehezedik bokám köré. Sean a csoportra néz, és megszólal:

– A hamvakat! Egy másik fiú – talán ugyancsak Tommy testvére, hiszen egy kicsit hasonlít is rá – siet keresztül a homokon Sean felé. A fény gyorsan halványodik, így nem látom, miben viszi a hamvakat; bizonyára most vették le a máglyáról. Sean egyik kezét az urna fölé tartja, mintha a hőmérsékletét ellenőrizné, majd óvatosan belenyúl. A kanca hátraveti a fejét, és újra elbődül, azután Sean egy marék homokot vet a ló feje fölé, a levegőbe. Széltépte hangja súlytalanul lebeg át a homokon, de Norman Falk megint együtt mormolja vele a szavakat: – Tartsa meg az óceán a mi bátor fiainkat! Sean nekünk háttal állva lerántja a kötőféket a kanca fejéről. A kanca hátrarúg, de Sean félrelép a lába elől, mintha mi sem történt volna. A ló ekkor megrázza sörényét, és hatalmasat szökell a vízbe. Egy pillanatra küzd a habok felett, azután úszni kezd. Csak egy vad, fekete ló a mélykék, halott ifjak hamvaival teli tengerben. Végül olyan hirtelen és fürgén, hogy le is maradok eltűnése pillanatáról, már nincs is ott: csak az óceán hullámzása marad utána. Sean a tajtékzó tenger szélén áll, kinéz a tengerre, arckifejezésében valami kíváncsi és vágyakozó fény ragyog, mintha szeretne beugrani az óceánba a ló után, és eltűnni a hullámok között. Ebben a pillanatban ráébredek, hogy Norman Falk éppen ezért kérte fel Seant erre a feladatra. Nem mintha egyedül ő tudná elvégezni a szertartást. Inkább az lehet az oka, hogy Sean Kendrick, amikor így áll, magát a vágtát képviseli; még ha sohasem futottak volna egy versenyt sem. Emlékeztet arra, mit jelentenek a lovak a szigetnek – hidat teremt közöttünk és Thisby rejtett lényege között, amelyre mindannyian vágyunk,

megérinteni mégsem tudunk. Amint Sean ott áll, arccal a tenger felé fordulva, cseppet sem szelídebb, mint a capall uiscék, és ez felkavar engem. Szívem egyszerre csordultig telik és üresen tátong a kezdetek és a végek miatt. Holnap lesz a vágta, minden stratégiájával, veszélyével, reményével és félelmével, a másik oldalon pedig az vár bennünket, hogy Gabe hajóra száll, és örökre búcsút int. Úgy érzem magam, mint az óceánra kitekintő Sean. Annyira tele vagyok megnevezhetetlen vágyakozással, hogy nem bírom elviselni.

56. FEJEZET – SEAN

Miután elengedtem Tommy Falk kancáját, magába ölel a temetésre érkezett emberek serege. A tűz fényénél mindenki arca titok, amíg egészen közel nem kerülök hozzájuk. Mindegyiket megvizsgálom; látom Gabriel Connollyt és Finn Connollyt, de Puckot nem. Megkérdezem a madárijesztőre emlékeztető Finnt, hogy velük jött-e Puck is, amire így válaszol: Hát persze! – de semmi többet nem mond. Átvágok a tömegen, könyököket érintek meg, Puck után kérdezősködöm, és közben végig az jár a fejemben, hogy világgá kürtölöm az érzelmeimet iránta. Senki sem látta. A verseny holnap van, és megtettem a kötelességemet Tommy Falk emlékét illetően. Vissza kellene mennem a Malvern-udvarra, de üresnek érzem magam, mert tudom, hogy Puck itt van valahol, és még nem találtam meg. Meg kell találnom, és ez a vágy felkavar. Egy hosszú percig a sziklákon állok, elképzelem, hol lehet, azután elindulok felfelé a sziklaösvényen. A talaj sötét, de

idefent, közelebb az éghez, az esti levegő még mindig vörös fényben sötétlik. Máshol Thisbyn már bizonyára éjszaka van, de itt még mindig érezni az esti nap leheletét, messze túl a nyugati tengeren. A szikla tetején találok Puckra; a láthatár felé fordulva kuporog. Térdét az állához húzza, mindkét karját köré fonja. Mintha a sziklából és a porból nőtt volna ki. Bár hallja a lépteimet, szeme továbbra is a tengert kutatja. Melléhúzódom, és oldalról pillantok rá, nem is próbálom leplezni az érdeklődésemet, hiszen itt csak Puck láthat. Az esti napfény szeretettel cirógatja a torkát és az arccsontját. Sziklafű színű haja együtt emelkedik és süllyed a szellővel. Arckifejezése most kevésbé vad, mint általában; kevésbé óvatos. Megszólalok: – Félsz? Szeme a távoli messzeségben jár, nyugat felé, ahol a nap ugyan már lenyugodott, de a ragyogásából még látszik valami. Valahol odakint vannak az én capall uiscéim, George Holly Amerikája, a hatalmas víztömeg, amelyen a hajók járnak. Puck nem veszi le szemét a világ végén derengő narancssárga ragyogásról. – Mondd el nekem, milyen! A vágta. Olyan, mint egy csata. Lovak, férfiak és vér káosza. A leggyorsabbak és a legerősebbek vesznek részt rajta, akik megmaradtak a kéthetes felkészülés során a homokon. A hullámverés az ember arcában, a november halálos varázsa a bőrön, a Skorpió dobok lüktetése a szívek helyén. Szerencsés esetben sebesség. Élet és halál, vagy éppen mindkettő; nincs semmi hozzá fogható. Valaha ez a pillanat – az este utolsó fénye a verseny előtti napon – volt számomra az év fénypontja. A várakozás az elkövetkező versenyre. Ám ez még akkor volt,

amikor csupán az életemet veszíthettem volna el. – Nincs nálad bátrabb azon a parton. Puck hangja elutasító. – Az nem számít. – De igen. Komolyan gondoltam, amit a fesztiválon mondtam. Ez a sziget nem törődik a szerelemmel, de kedvez a bátraknak. Most rám néz. Ádáz és vörös, elpusztíthatatlan és változékony mindaz, ami Thisbyt egyedülállóvá teszi. Megkérdezi: – Te bátornak érzed magad? A kancaistennő nemrég azt mondta, kívánjak még valamit. Cérnavékonynak tűnik most az ajándékba kapott kívánság. Emlékszem azokra az évekre, amikor ígéretnek hangzott. – Nem tudom, mit érzek, Puck. Puck kiengedi a karját, éppen csak annyira, hogy megtartsa az egyensúlyát, amint felém hajol. Amikor megcsókol, behunyja a szemét. Visszahúzódik, és az arcomba néz. Meg sem mozdultam, és ő is alig, de a világ hirtelen különös érzéssel imbolyog alattam. – Mondd meg nekem, mit kívánjak! – suttogom. – Mondd meg, mit kérjek a tengertől! – Hogy boldog legyél. Boldogságot. Becsukom a szememet. Elmémben ott kering Corr, az óceán és Puck Connolly, ajkával az ajkamon. – Nem hiszem, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges Thisbyn. És ha igen, nem tudom, hogyan lehet megtartani. A szellő keresztülfúj csukott szemhéjamon, illatába sós permet, eső és tél keveredik. Hallom, amint az óceán a sziget partjait mossa, folyamatos altatódalt dúdolva.

Puck hangja a fülemben cseng. Lélegzete melengeti a nyakamat a kabátom gallérjában. – Suttogj neki! Azt, amit hallania kell. Nem te mondtad? Közelebb hajtom a fejemet, hogy Puck ajka a bőrömhöz érjen. Csókját hidegnek érzem, ahol a szél keresztülfúj az arcomon. Homloka a hajamon nyugszik. Kinyitom a szememet; a nap már eltűnt. Mintha az óceán bennem hömpölyögne, vadul, bizonytalanul. – Valóban én mondtam. Mit kell nekem hallanom? Puck suttog: – Hogy holnap uralni fogjuk a Skorpió Vágtát, mint Skarmouth királya és királynője, én megmentem a házat, te pedig megtartod a csődörödet. Galamb aranyzabot eszik élete végéig, te pedig minden évben uralni fogod a versenyt, és a világ minden szigetéről eljönnek, hogy megtudják, miként lehetséges, hogy a lovak hallgatnak rád. A feketetarka a tengerbe rántja Mutt Malvernt, Gabriel pedig úgy dönt, hogy a szigeten marad. Nekem lesz egy farmom, te pedig kenyeret hozol nekem vacsorára. Így válaszolok: – Ezt kellett hallanom. – Most már tudod, mit kívánj? Nyelek egyet. Nincs kívánságkagylóm, hogy a tengerbe dobjam, amikor kimondom, de tudom, hogy az óceán ennek ellenére meghallgat. – Hogy megkapjam azt, amire szükségem van.

57. FEJEZET – PUCK

Régen úgy volt, hogy mielőtt apa kihajózott, a ház életre kelt, megtelt sürgés-forgással. Még akkor is, ha kora reggel vagy késő éjjel indult, igazodva a halrajokhoz és az árapályhoz, anya felkelt, és sütött neki; Gabe a szobájában ült, és megbizonyosodott arról, hogy becsomagolja a borotváját; Finn és én pedig a lábát ölelgettük, vagy bemásztunk a táskájába, vagy éppen anya lisztjébe. Aznap, amikor mindketten útnak indultak, én sütöttem nekik, Gabe figyelte, mit csomagol anya, Finn pedig komor és boldogtalan volt, amiért elmennek. Most, a Skorpió Vágta reggelén, úgy érzem, én készülök kihajózni. Finn aggodalmasan ellenőrizgeti a csomagomat, Gabe a csizmámat pucolja, amíg lófarokba kötöm a hajamat, és közben erre gondolok: Tényleg eljött ez a nap is? Megengedhetjük magunknak, hogy ne hatékonyan dolgozzunk: reggel a rövidebb, kevésbé komoly versenyek zajlanak, nekem pedig nem kell megjelennem a parton egészen kora délutánig. Belenyúlok a

kekszesdobozba, hogy pénzt vegyek magamhoz: előfordulhat, hogy vennem kell valamit Galambnak. Ujjaim a doboz hűvös, puszta fenekét érintik. Mostanra költöttük el az összes pénzünket. Mintha csak emlékeztetőre lett volna szükségem, miért versenyzek. Idegesség kúszik felfelé a hátamon. Amikor végre kifelé indulok, Finn felajánlja, hogy hoz nekem ebédet – nem mintha el tudnám képzelni, hogy képes leszek enni, hiszen a gyomrom kész kígyófészek, ami nem segít az emésztésnek –, Gabe pedig elkísér a ház elé. – Puck! – mondja. – Ne tedd ezt! Áthajol a kerítésen, és figyeli, ahogyan rálököm Galamb övét a nyerge hátára. Nagyon hasonlít most apára, ebben a fényben, hiszen az álmatlanságtól mély árkok sötétlenek a szeme alatt. Kezd kicsit a halászokra hasonlítani, akiknek barázdák gyülekeznek a szemük sarkában. – Azt hiszem, ehhez a beszélgetéshez már egy kicsit túl késő van. – Galamb háta fölött pillantok rá. – Áruld el, hogyan menthetném meg másként a házat, és itthon maradok! – Olyan rossz lenne elhagyni ezt a házat? – Én szeretem. Anyára és apára emlékeztet. És tudod, mit veszítünk el először, ha nincs többé a házunk? Galambot. Én nem... Elhallgatok, és azzal foglalom el magam, hogy némi piszkot törlők le a nyeregről. – Galamb csak ló – válaszolja Gabe. – Ne nézz így rám! Tudom, mennyire szereted. De tudsz élni nélküle. Szerezhetsz magadnak munkát a szigeten, én pedig küldök haza pénzt, és minden rendben lesz. Galamb sörényébe temetem az ujjaimat. – Nem, nem lesz rendben. Nem akarom, hogy munkát

szerezzek, dolgozzak, és minden rendben legyen. Akarom Galambot, és hogy elég helyünk legyen lélegezni, és nem akarom, hogy Finn a malomban dolgozzon. Nem akarok egy skarmouthi lyukban élni, és hogy Finn egy másik skarmouthi lyukban éljen, és így öregedjünk meg. – Akkor jövőre összeszedek elég pénzt ahhoz, hogy ti is a szárazföldre gyertek. Ott jobb munka is akad. – Nem akarok a szárazföldre menni! Nem akarok jobb munkát! Hát nem érted? Boldog vagyok itt. Nem mindenki akar elmenni, Gabe! Én Thisbyn akarok élni. Ha megtarthatnám Galambot, az életteremet és egy zsák babot, az számomra éppen elég lenne. Gabriel a lábára szegezi a tekintetét, ám közben némán jár a szája, mint amikor apával összezördültek, és nem volt ínyére a sarok, amelybe szorították. – És ez megéri, hogy meghalj? – Szerintem igen. Egy laza szálkát piszkál az egyik deszka tetején. – Még csak nem is gondoltál bele. – Nem kell belegondolnom. Na, és ehhez mit szólsz? Nem versenyzek, és te itt maradsz. – Amint kimondom, máris tudom, hogy nemmel fog felelni, és én úgyis indulnék a versenyen. – Puck – mondja Gabe. – Nem tudok. – Hát – válaszolom, kinyitva az ajtót és kivezetve rajta Galambot –, akkor indulás. Mégsem érzek haragot. Csak a régi fullánk marad, de semmi meglepetés. Olyan érzés, mintha mindig, már kicsi korom óta tudtam volna, hogy el fog menni, csak nem vettem soha tudomásul. Azt hiszem, Gabe is tudta, amikor belekezdett ebbe a beszélgetésbe, hogy semmi szín alatt nem tud távol tartani

engem és Galambot a parttól. Pusztán arra volt ez jó, hogy mindketten kimondhassuk, ami a szívünket nyomja. Elhaladok mellette, és Gabe megragadja a karomat. Galamb kedvesen megáll, amint a bátyám ölelő karjába von. Nem mond semmit. Olyan, mint bármelyik ölelés, amelyet valaha is kaptam tőle életem során, amikor a hatévnyi korkülönbség még szakadék volt közöttünk: én még a gyerekek, ő már a felnőttek oldalán. – Hiányozni fogsz – suttogom a pulóverébe. Most az egyszer nem halszagú; a széna illata lengi körül, amelyet előző este hozott be nekem, és a temetési máglyáé. – Sajnálom, hogy ilyen kavarodást okoztam – válaszolja. – Jobban meg kellett volna bíznom mindkettőtökben. Bárcsak korábban mondta volna ezt, mielőtt még szomorú és rémült lett. Ám most is elfogadom. Gabe elenged. – Megkereslek, ahol a versenyszámokat osztják. – Végigmér. – Most pontosan úgy nézel ki, mint anya.

58. FEJEZET – SEAN

November első napja van, így ma valaki meg fog halni. Kopogást hallok repedt ajtómon, mielőtt kinyílik. – Hogy van Skarmouth díjnyertes hőse a verseny reggelén? Kinyitom a szememet, és az ajtóban álló George Holly felé fordulok. Körbepillant kis lakásom bútorzatán: csak az ágy, a mosdókagyló és a csapott tető alá bújó, apró kályha áll benne. A gyenge reggeli fény mindent levendulaszínűvé változtatott. Bólintok: egyszerre üdvözlés és felhívás, hogy lépjen be. – Ez aztán komor – állapítja meg. – Ön is komornak néz ki. Rövid szünet után előhúz egy rekesz konzervdobozt a mosdókagyló mellől, ráül, és egymásra teszi a lábait. Vörös, lapos sapkáját a térdén pihenteti, simogatja, mintha állat volna. – Nem tudok megnyugodni – felelem. Becsukom a szememet. – Nem mehetek így be az istállóba, mert Corr megérzi rajtam, és akkor már jobb, ha be sem teszem lábamat a partra. – A versenyről van szó? – kérdezi Holly. – Fél a versenytől?

– Sohasem féltem – válaszolom, és továbbra sem nyitom ki a szememet. Holly ezt mondja: – Azért nyugtalan, mert most versenyez először Corrért? Mit akar valójában, Sean? Arcomra szorítom a kezemet, keresem szívemben a nyugalmat, amelynek ott kellene lennie. A bizonyosságot, amelyet minden évben magamon viselek a vágta előtt. Minden reggel, mielőtt felülnék bármelyik lóra. – A szabadságról van szó? Ne kínlódjon a versennyel! Jöjjön velem az Egyesült Államokba, és társammá fogadom a gazdaságomban! Nem főlovásszá. Nem főedzővé. Jöhet-mehet, ahogyan kedve tartja. Amikor nem felelek semmit, így folytatja: – Na, tessék, látja? Szóval hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy szabadságot akar. Felfedeztük, hogy nem is a szabadságról van itt szó. Ezt haladásnak nevezem. Elfordítom a fejemet. Odalentről hallom a verseny reggelére jellemző mozgolódást az udvaron, és én még nem vagyok odalent. – Akkor hát arról a vörös csődörről volna szó? Elveszíti a versenyt, és egy csapásra a lovát is, Malvern igazságtalansága miatt? De hiszen hatból négy évben nyert, ez elég jó esély, nem igaz? Tehát azt gondolom, hogy erről sincsen szó. Kinyitom a szememet. Holly a tekintetem alatt kicsit hátrébb húzódik. Nyikorog alatta a rekesz. – Kétszer a Pendán lovagló Ian Privett-tel szemben veszítettem. A harmadik évben elbukott, és elvesztette Pendát, de most visszaszerezte. Blackwellnek ott van Margot... – ...az a gyors bestia... – jegyzi meg Holly, saját szavaimat

ismételve. – ...és akkor ott van még a feketetarka. Nem ismerem. Azt hiszem, mindannyiunknak van félnivalója tőle. Azt hiszem, mindent elveszíthetek. Holly megvakarja a nyakát, és a keskeny ágyam alatti árnyakat fürkészi. – Ez a minden számomra a dolog lényege. Amikor azt mondja, minden, nem Kate Connollyra gondol véletlenül? Ó, látom már, hogy őrá! Ezt mondom: – Magamban biztos lehetek. – Hmm – mormolja. – Ne hümmögjön nekem, Mr. Holly! Nem jöhet ide be a vörös sapkájában és abban a cipőben, és játszhatja itt a bölcset! – Igen, mondja ezt egy olyan valaki, akin egyáltalán nincs cipő – vágja rá Holly. Feláll, és megteszi azt az egy lépést, amely a kályhámtól elválasztja. – Miként él itt, Sean? Hogyan főz meg egy csésze teát, anélkül hogy megégetné a pisilőjét? Ha megfordul az ágyában, a mosdókagylóban köt ki. Minden reggel ágyban reggelizik, mert nincs említésre méltó szabad hely ebben a lyukban. – Tűrhető. – Hmm – mondja Holly megint. – A tűrhető elég sok helyzetet lefed. Ha nyer, ide akar visszajönni? – Apám háza innen egyórányi járóföldre van, az északnyugati sziklákon. Ha élhetnék bárhol, ott élnék a legszívesebben. Nem igazán emlékszem, milyen volt apám házában élni, bár lovagoltam már el mellette. A belsejéről csupán töredezett emlékeim vannak: az ágyban fekszem, az ablaknál állok, anyám

egy székben üldögél. Mostanra eléggé lepusztult. Még mindig a nevemen van, de túlságosan félreesik, hogy hasznomra legyen, amíg Malvernnek dolgozom. – Ott tartaná nekem azt a tenyészkancát, amelyiket éppen most vettem meg, amíg édes kis vörös csikója nem születik a csődörétől? A radiátoron függő zoknimhoz nyúlok, majd a csizmáért. – Nem említettem, hogy tenyésztésbe akarok fogni. – Nem kellett említenie. Mire jövőre visszajövök, odakint, az ablaka alatt egy ménesnyi ló legel majd, Puck Connolly az ágyában várja, és öntől vásárolok Malvern helyett. Ez a jövő várja. – A jövő sokkal rózsásabbnak tűnik, ahogy ön festi le – sóhajtom, a kabátomért nyúlva. – Hová megy? Még egyáltalán nem végeztem a jóslataimmal. Vállamra veszem a kabátomat. – A partra. Sohasem kapja meg azt a csikót, ha ma nem nyerem meg Corrt.

59. FEJEZET – PUCK

Éjjel összementem, miközben mindenki más a szigeten megnőtt. Három méter magas férfiak vesznek körül, míg én alig másfél méteres gyerek vagyok. Galamb is játéknak vagy kutyának látszik, miközben végigvezetem a tömegen. A sziklaösvény már forrong; a korai versenyek órákkal ezelőtt megkezdődtek, és ötös csapatok futják a rövid csatákat odalent a homokon. Hördüléseket és nevetgélést hallok a sziklán álló nézők felől. A szél mindannyiunkat ráncigál. Felsandítok a felhőkre. Jellegtelen felhők; csupán pillanatokra, nem egy egész napra maradnak felettünk. Megkönnyebbülök. Azt hittem, olyan rossz idő lesz, mint amikor holtan találtuk Tommyt a parton. Hideg van, de végül is ez már november. Számítottam a hidegre. Mindenki engem figyel, és folyton a nevemet hallom. Legalábbis folyton hallani vélem. Valaki Galamb patája, vagy talán az én lábam elé köp. Néha felkiáltanak vaskos, szárazföldi

kiejtéssel, és megjegyzéseket is hallok a származásommal kapcsolatban: utóbbiak már a mi szűkszavú, thisbyi tájszólásunkban hangzanak el. Furcsa módon úgy érzem, mintha én volnék itt az idegen, a turista, aki ezt a barátságtalan szigetet jött meglátogatni. Mindenki fogdossa Galambot, aki ijedős és bizonytalan. Egyszer felemeli a fejét és felnyihog, bár senki sincs a szigetnek ezen a felén, aki válaszolhatna neki. Messze a parton egy capall uisce sikolt vissza. Galamb összerezzen, megrántja a kötelet a kezemben; több lépésre is elhúz, mire a sarkammal sikerül megállítanom. Kárörvendő nevetést hallok, és valaki megkérdezi, van-e szükségem segítségre – nem éppen kedvesen. Felmordulok: – Arra lett volna szükségem, hogy anyád a születésed napja előtt kilenc hónappal egy kicsit jobban elgondolkozzon. – Harap! – kiáltja egy másik hang. Összeszorítom a számat, és tolakszom tovább. Valahol a felfordulásban talán Gabe is itt van a versenyszíneimmel, és lehet, hogy Finn is az ebédemmel. – Kate Connolly, meg akarja változtatni a régi rendet? Pislogva lépek hátra. Közvetlenül előttem egy férfi magasodik, barna öltönye úgy fest, mint ami több pénzbe került a házunknál; kezében jegyzetfüzetet tart. Mögötte fényképész áll, hatalmas vakuval. Mögöttünk az emberek állnak sorfalat. Sarokba szorítottak. – Nem akarok semmit sem megváltoztatni a saját helyzetemen kívül – válaszolom. – Vagyis nem állítaná, hogy a nők szavazójogáért folytatott harc ihlette? Hátrafordítom a nyakamat. A testvéreimet keresem, Dory Maudot, vagy bárki ismerőst. Soha életemben nem láttam ennyi

keménykalapot. – Csak ember vagyok, és van egy lovam, mint mindenki másnak a szigeten. Utamra engednének? Felidegesítik a lovamat. A riporter megkérdezi: – Mit üzen azoknak, akik szerint nincs helye a Skorpió Vágtán? – Erre nincs okos válaszom – felelem ingerülten. – Csak még egy kérdés, Miss Connolly! Mit gondol, meddig jut el? Gondolja, hogy van esélye célba érni? Ügetve tartanak velem lépést, miközben Galamb vállát fordítom feléjük. Különösen felzaklatott a riporter és a fényképész, jobban, mint eddig bármi. Nem gondoltam bele, hogy minden szem rám fog szegeződni, abba pedig végképp nem, hogy a szárazföldi újságírók is engem fognak figyelni. Ráförmedek: – Menjen, kérdezze meg Grattonékat! Ők mindent tudnak. Megint megpróbálom megfordítani Galambot, hogy elhessegessem a riportert. – Puck! Arra fordulok, amerről a nevem jött, háborog a gyomrom, és Sean áll ott. Eltérően tőlem – nekem ugyanis keresztül kellett furakodnom az embereken –, előtte szétvált a tömeg. Szinte önkéntelenül húzódnak félre az útjából. Fehér ingujjban van, és kifulladt: ebben a pillanatban el sem hiszem, hogy tényleg ő az. Közel jön hozzám, hátat fordít a riporternek, és lehajtja hozzám a fejét. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy minden szem ránk tapad, de Sean mintha megfeledkezne róla. Megkérdezi: – Hol vannak a versenyszíneid?

– Gabe hozza. – Lent a parton – mondja. – Ott lent kell átvenned. – A tieid már megvannak? – Igen. Fogom Galambot, amíg megszerzed őket. Galamb összerezzen, amint valaki megérinti a törzsét. Túl hangos, túl sok neki mindez. Aggódom, hogy már idefent, a sziklán felőrli minden harci szellemét, még jóval azelőtt, hogy leérnénk a partra. Emlékszem, hogy Peg Gratton figyelmeztetett: ne hagyjam, hogy bárki más húzza meg az övemet a verseny napján. Ám én úgy döntök, Sean nem bárki más. – El tudod érni, hogy békén hagyják? Némán bólint. Halkan, hogy felém kelljen fordítania a fejét, ennyit mondok: – Köszönöm. Sean felém nyúl, és a szabad kezemre egy vékonyka, vörös szalagokból font karkötőt húz. Felemeli a karomat, és a csuklómra szorítja az ajkát. Teljesen mozdulatlanná merevedek. Érzem saját szívverésemet az ajkán, azután elengedi a kezemet. – Sok szerencsét! – suttogja. Elveszi tőlem Galamb kantárját. – Sean! – kiáltom. Megfordul. Megfogom az állát, és szájon csókolom, erősen. Hirtelen eszembe jut a legelső nap, amikor kiemeltem a fejét a vízből. – Sok szerencsét! – mondom ijedt arcába. Vaku villan, és elismerő huhogás hallatszik. – Rendben – bólint Sean, mintha kedvére való üzletet kötöttünk volna. A tömeghez fordul, és megszólal: – Ha versenyt akarnak, adjanak helyet ennek a lónak! Most

rögtön! Amint az emberek félrehúzódnak, keresztülverekszem magam rajtuk a sziklaösvényhez. Mielőtt elindulok lefelé, visszapillantok a vállam felett, tekintetem megkeresi Seant. Ott áll, körülötte és Galamb körül nagy ívben emberek tolonganak, de még mindig engem figyel. Érzem magam alatt a szigetet, Sean száját az ajkamon, és azon töprengek, vajon a szerencse a mi oldalunkon lesz-e ma.

60. FEJEZET – PUCK

A part nem olyan zsúfolt, mint vártam. Éppen két kisebb verseny között vagyunk, és csak a következő futamra benevezett capall uiscék állnak a parton. Minden néző, aki az előbb még lent volt a homokon, most a sziklákon kuporog, olyan közel a szakadékhoz, amennyire csak mernek. Fölöttük az ég kitisztult, és mélységes mélykékbe váltott, amilyen csak novemberben lehetséges. Jobb oldalamon az óceán fekete, mint az éj. Nem szabad arra gondolnom, hogy nemsokára versenyezni fogok mellette, különben moccanni sem leszek képes. Gyorsan megkeresem a versenybiztosok asztalát a szikla védelmében. Két kalapos férfi ül egy asztal mögött, a versenyszínek döbbenetesen változatos sokasága előttük sorakozik, szépen összehajtva. Átsietek a homokon, és közel hajolok, hogy ne kelljen kiabálnom. – A versenyszíneimet kérem szépen – mondom. Felismerem a jobb oldali férfit: nem messze szokott ülni tőlünk a Szent

Kolumbán-templomban. – Nem maradt önnek egy sem – feleli a másik biztos. Keresztbe font karja egy halom versenyszínen nyugszik. – Tessék? – kérdezem udvariasan. – Nem maradt. Viszontlátásra! – A mellette lévő biztoshoz fordul, és így cseveg: – Mit gondolsz erről az időjárásról? Meleg van, nem igaz? – Uram! – mondom. – Nem panaszkodom a hőségre, az biztos, de a szúnyogokat elő fogja hozni – válaszolja a másik biztos. – Nem tehetnek úgy, mintha nem is volnék itt! – méltatlankodom. De igenis tehetnek. Elmésen cseverésznek, ügyet sem vetve a jelenlétemre, így végül lenyelem a mérgemet, a megalázottságomat, és feladom. Közlöm velük, hogy korcsok, mert úgysem hajlandók válaszolni, és elindulok az úton, amelyen jöttem. Összefutok a bátyámmal, aki éppen lefelé ereszkedik a sziklaösvényen. A szél teljesen szétzilálta a haját. – Hol vannak a versenyszíneid? – kérdezi. Nem akarom bevallani neki, mégis megteszem: – Nem hajlandók ideadni. – Nem hajlandók! Keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt. – Nem számít. Színek nélkül versenyzem. Kicsit mégis számít. – Beszélek velük – mérgelődik Gabe. Jogos dühét örömmel látom, bár nem hiszem, hogy segítségünkre lesz. Néha elég az, ha megosztja az ember a baját valaki mással. – Ostobaság. Figyelem ahogyan keresztüllépked a homokon, de látom a

biztosok arcán, amint közelít hozzájuk, hogy nem fog más választ kapni. Győzködöm magam, hogy nem számít. Nem kell, hogy közülük valónak nézzek ki. Nem kell idetartoznom. – Bunkók – morogja Gabe, amikor visszatér. – Öreg thisbyi spílerek. Mellettünk valaki azt kiáltja, hogy az utolsó futam résztvevőin kívül mindenkinek el kell hagynia a partot, mert az utolsó futam következik. Vagyis mi.

61. FEJEZET – SEAN

Délutánra a nap megerősödik, de a parton hideg van. A szél ezer bóbitába tépi a kékesfekete tenger felszínét. Odafent, a sziklákon, óriási tömeg körvonala rajzolódik ki. Az óceán előtt futó, vékony homokutat figyelik. Néha egy-egy capall uisce fejét látom a vízben, messze a parttól. A homok felé hajtja őket a novemberi áramlat. A már befogott lovaink küzdenek ellenünk a csengőkkel és vörös szalagokkal, vassal és magyallevelekkel, margarétákkal és imacédulákkal teli kantárokban. A tengeri lovak éhesek és elvetemültek, gonoszak és gyönyörűek, gyűlölnek és imádnak minket. Eljött a Skorpió Vágta ideje. Olyan... olyan élő, eleven vagyok. Alattam Corr erős és nyugtalan. A tenger úgy énekel neki, ahogyan tegnap még nem énekelt, és amikor egy másik capall uisce halad el mellettünk, felé kap. Puck előtt sohasem voltam tisztában azzal, milyen sokan tolongunk a parton ezen a

versenyen. Különféle színű capall uiscék nyomódnak egymásnak, horkantgatva zúzzák, harapják, rugdossák a másikat. A part északi vége sohasem tűnt még ilyen távolinak. Kicsivel több mint két mérföld és öt perc múlva mindennek vége lesz. Megkeresem szememmel Puckot a tömegben. A többiektől eltérően nem aggat még az utolsó pillanatban csecsebecséket és apróságokat a lova sörényére. Galamb nyakára hajol, arcát a sörényébe temeti. – Sean Kendrick! Felismerem Mutt Malvern hangját, még mielőtt a fejemet elfordítanám. Nem messze ül a feketetarka kancáján. Amikor a ló megrázza a sörényét, a beleaggatott csengők disszonáns dallamot játszanak. Nem értem, miként akarhatja, hogy gyors legyen, ha ennyi vas függ a mellvértjéről és a faráról. – Ne szólj hozzám! – mordulok rá. – Ez a verseny a pokol lesz számodra – válaszolja Mutt. Corr laposan hátracsapja a fülét, és a feketetarka kanca hasonlóan válaszol. Így felelek: – Nem tudsz megfélemlíteni ezen a parton. Mutt Malvern elhátrál a feketetarkával. A kanca zajong és horkant. Mutt követi a pillantásomat Puck felé. – Tudom, mi fontos neked, Sean Kendrick.

PUCK Igyekszem, sikertelenül, úgy tenni, mintha ez csak újabb próbafutam volna. Próbálom nem nézni, milyen messzire kell eljutnunk. Igyekszem arra is emlékezni, hogy nem elég túlélnem,

jól is kell teljesítenem. Nyernem kell. Egy pillanatra a bűntudat fullánkját érzem, mert ha megkapom, amire szükségem van, Sean nem fogja de talán nem kell így lennie. Ha nyerek, biztosan lesz elég pénz arra, hogy a házat is megmentsük, és Corrt is megvegyük? – Puck! Szállj le egy pillanatra! – Megdöbbenve hallom Peg Gratton hangját. Galamb vállánál áll, felfelé néz rám. Haja borzos a szélben, arca komoly. Engedelmesen lecsusszanok. Karjában a Skorpió Fesztiválon viselt madárjelmezét tartja. Nem értem. – Hogy vagy? – Megvagyok – válaszolom. – Annyira szörnyű! – háborog. – Gabe mondta, hogy nem adtak neked versenyszínt. Megrázom a fejemet. Nem hagyom, hogy bármiféle érzelem látszódjon az arcomon. Peg folytatja: – Na, jó. Le azzal a nyereggel! Értetlenül, de bizalommal veszem le a nyerget, majd figyelem, ahogyan Peg óvatosan szétnyitja a jelmezt a karjában. Most látom, hogy a nagy, rémisztő madárfej már nincs rajta; az egész csak a tollas kapucni hátsó része. Peg Galamb hátára teríti, ahová a szín került volna, azután megfogja a nyerget, és megbizonyosodik róla, hogy nem fogja a bőrt horzsolni. – Most Thisby színeiben indulsz – mondja. – Köszönöm. – Ne köszönd meg! – kiáltja vissza Peg már elmenőben. – Mutasd meg nekik, ki vagy! Nyelek egyet. Aki vagyok, az ebben a Puck Connolly nevű lányban lapul, és imádkozik, hogy túlélje a következő néhány

percet. – Lovasok, vigyázz! Miként lehet már itt ennek az ideje? Csak most jöttünk le a partra, és még nem láttam Seant a verseny előtt. Fellendülök Galambra, végignézek a capall uiscéken, az arcát keresve. Ha csak láthatnám... A sor másik végén meglátom, állát emeli, ő is engem néz. Corr színei sötétkékek, és máris izzadság lepi egész testét. Sean még mindig az arcomba néz, úgyhogy felemelem a csuklómat, hogy lássa rajta a szalagját. – Lovasok, kész! Bárcsak Sean és Corr mellett lehetnék – de erre már nincs idő. Három versenybiztos terel bennünket vissza a nagy fasorompók mögé. A sorok csengenek-bonganak a csengők százaitól, és paták tucatjaitól. A capall uiscék csapkodnak és horkantgatnak, kaparnak és remegnek. Olyan messze tartom Galambot a szomszédjaitól, amennyire csak lehet. Fülét a fejére csapja. Ragadozók veszik körül. A mellettem álló capall uisce megrázza a fejét, és hab patakzik le nyakán és mellkasán. Visszaszámolnak. Az óceán susog: ssssssss, ssssssss. Felemelik a sorompókat.

62. FEJEZET – PUCK

Kirobbanunk. Nincs helye észnek, sem értelemnek: egyedül arra emlékszem, hogy befelé kell húznom Galambot. Senki sem akar a novemberi tenger mellett vágtatni, hacsak nem muszáj. Galamb patája a hullámverés szélét éri, sós víz ködösíti be az arcomat. Valahogyan só kerül az ujjaim és a kantár közé: kristályai égetnek, kaparnak. Valami erősen a lábamnak csapódik, a kengyel bőrének kapcsa a csontomba hatol, és még éppen időben fordulok oda, hogy lássam, egy nagy pej capall uisce nyomódik nekem. Elrántom Galambot a hullámok felé, a pej megcsavarodik, és utánakap. A kanca füle egészen a sörényére simul. Ekkor látom, hogy Gerald Finney a lovasa. Kezéből kiszorította a vért, amint a kantárba kapaszkodik, és nem pillant rám. A nyergen át érezhető remegésből tudom, hogy Galamb felismeri a capallt. Lábamat az oldalára szorítom. Még ne félj, Galamb! Hosszú út áll előttünk.

Későn jut eszembe, hogy tartalékolnom kellene Galamb energiáját, és ekkor lelassítom. Lovak húznak el mellettünk; Ian Privett zöld versenyszíne, Blackwell világoskékje, a feketetarka kanca aranya. Vörös csődör kék szín alatt viszont sehol nincs. Fogalmam sincs, hogy olyan messze vágtat, ahol nem láthatom, vagy még mögöttem van-e.

SEAN Puckot vagy Galambot keresem, de semmit sem látok a testek kavalkádjában. Corr erősen húz a kezemben; fáradt vállam már most is fáj a súlyától. A vádlim ég a kengyelbőr súrolásától. Nem tudom, mennyi ideig tartsam Corrt a boly mögött, hogy Puckot keressem. Hátul lenni a legrosszabb; a hátul futó capallok nem azért maradtak le, mert lassúak, hanem mert vagy egymással, vagy a tengerrel küzdenek. A paták előttem homokot csapnak az arcomba. A szemem szúr, de nem nélkülözhetem egyik kezemet sem, hogy megtöröljem. Bal oldalamon egy szürke és egy gesztenyeszínű tépi egymást. Megpróbálják Corrt is bevonni a csetepatéba. Erősen tartom, és hajtom előre: nem túl messzire, mert ha Puck mögöttem van, nem akarom hátrahagyni. A kezemet izzadt sörényébe temettem, és érzem, ahogyan rázkódnak az izmai a novemberi tenger érintésére. Suttogok neki, hogy állhatatos legyen. Jobb karom alatt hátranézek Puckot keresve. Semmi sincs ott, csak a szürke ló, félig a hullámverésben. Már inkább tengeri, mint szárazföldi lény. Szeme két vágássá szűkül egyre hosszúkásabb fején. A szürke ló tekereg és vonaglik, jobban

izgatja a lovasa, mint a verseny. Tengervíz spriccel valahonnan, olyan hideg, mintha karmok hasítanák az arcomat. Még egy capall nyomakodik a bal oldalamon; odakap a lábamhoz, és megélezné rajta a fogát, de a lovasa elrántja. Nem maradhatok itt hátul. Előrerontok, és megkeresem Puckot. Ha nem jutott még ki ebből a kavarodásból, akár már meg is halhatott. Corr nyakára hajolok, és suttognék neki – de most az egyszer nem tudom, mit kellene suttognom. Nem számít. Corr pontosan tudja, mit akarok, anélkül hogy beszélnem kellene, és kitör a feltorlódott capallrajból. Keskeny folyosó tárul a mezőny legelejére, ahol a három éllovas küzd egymással. Tavaly átszökkentem volna ezen a lyukon Corr hátán, és a verseny fennmaradó részében már csak a testhosszakat számolták volna Corr és a többiek között. Ám most nem teszem meg ezt a lépést. Várok.

PUCK Csupán egyetlen percbe kerül, hogy megharapják Galambot, és még néhány másodpercbe, hogy engem is megvágjon valami borotvaéles penge – nem is hiszem, hogy lófog. Nincs időm a sebet nézegetni, vagy találgatni, mi lehetett. Csapdába kerültünk a testek összecsapásában. Még a fülemben sivító szelet is túlharsogják vinnyogásaik és bődüléseik, kattanásaik és morgásuk, miközben egymással harcolnak. A combomon esett vágásból aggasztóan csordogál lefelé a meleg vér a lábamon, de fájdalmat még nem érzek. Bármi is

vágott meg, elég éles volt, hogy a seb tiszta maradjon. Galamb kezd pánikba esni. A jobbján történő mozgolódásra hevesen oldalra rántja a fejét, és a kantárral feltépi az egyik forrongó hólyagot a tenyeremen. Pupillái körül mindenütt látni a szeme fehérjét. Ki kell jutnom innen. Homok szúrja az arcomat és szemem sarkát, de egyik kezemet sem nélkülözhetem, hogy letöröljem. Nem tudom, hogyan törhetnénk előre, amíg a jobbomon futó capall az óceánba nem ront, megbotlik a hullámokon, és megcsavarodik a levegőben, mielőtt ledobja lovasát. Finney az. Egy puszta másodpercre találkozik a tekintetünk, keze csapkod ki a vízből, azután pej capalljának tompa fogai összecsapódnak az arcán. Elszáguldok mellettük, eltűnnek mögöttünk, most csak a háborgó víz csap sötét mintát Galamb vállára. Émelygek, émelygek, émelygek. Hirtelen keskeny kis ösvény nyílik ott, ahol az előbb még egy capall volt. Ha átrontok rajta, felhasználva Galamb értékes erejéből valamennyit, akkor elszakadhatunk a többiektől. Semmi haszna későbbre tartogatni a sebességét, ha most meghalunk ebben a harcban. Lábszáramat forró oldalába nyomom, és egy csapásra összeáll minden. Galamb megtalálja a tempóját, és elhúzunk a csapdából, a viharos kis rajból. Egészen elöl, az éllovasok mögött, megpillantom a vörös csődört kék színek alatt – Sean Kendrick hajol egészen előre a hátán. Vért törlők le a Galamb vállán esett harapásról. Nem mély, mégis kínoz a bűntudat. Azt mondom neki, sajnálom, mire hátraveti egyik remegő fülét. Éppen csak egy keveset eresztek a kantáron. Még mindig rémült, de egy pillanatra sikerül magamra vonnom a figyelmét.

Összpontosíts! Arra gondolok, amikor a sziklán vágtatva erősen tartottam, egyenesen. Emlékszem a szikla széléről leugró uisce kancára. A dolog titka, hogy nem szabad elfelejteni a versenyt, míg mindenki más mindent elfelejt – az óceán kivételével. Képes vagyok megacélozni magam.

SEAN Jobbunkon új érkező bukkan fel: Corr megbolondul a tenger érintésétől, és a fejét csavargatja, hogy odaharapjon. Megfogom, és a ló mellettünk megrándul, de tartja magát. Fekete, csúcsos fülek. Kisebb Corrnál. Kisebb, mint bármelyik másik ló ezen a parton. Közönséges izmok ránganak, mozognak a bőre alatt. Galamb. Felveszi velünk a lépést. Tollak libegnek a nyeregalátétén. Sietve odapillantok egyszer, még egyszer, először Puckra, majd Galambra. Galambot megharapták ugyan, de nem mélyen. Puck is vérzik, de Galamb piszkos, harapott sebével szemben Pucké tiszta és hosszú; nadrágja szövete felszelve. Kés okozta, nem ló. Egy haragosa lehetett, aki együtt volt velünk a parton. Ha túl sokat gondolkodnék ezen, a végén még dühbe gurulnék, és az összpontosításom is odalenne – azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Előttünk ugyanis káosz uralkodik. A legrosszabb az egészben a zaj – a dühös capallok lihegése, a morgás, miközben harcolnak, a paták folyamatos dübörgése, a tenger sziszegése. A nyihogás, a kiáltások és mindennek hátterében a tömeg sikolyai. Már önmagában a hangzavar is megbolondítaná a lovakat, ha a novemberi óceán nem tenné.

Egy capall előttünk megtekeredik, és befelé fordul, lovasa mindenáron el akarja kerülni az óceánt. Másik kettő tolakodik és összekap, így eléggé lelassulnak ahhoz, hogy elhaladjunk mellettük. Csánkok, térdek és paták fala áll előttünk, vér borítja a csontokat, fogak támadnak fogak ellen. Megpróbálnak berántani bennünket a zűrzavarba, de Corr ellenáll; remegő falként vágtatva védelmezi tőlük Galambot, aki pedig Corrt választja el a tengertől. Több mint félúton járunk. A félút azt jelenti, hogy jó egy mérföldet már megtettünk. Az út első fele kigyomlálja azokat a versenyből, akik nem voltak felkészülve, akik nem voltak szelídek. Felnőtté válási szertartás. Puckra pillantok, és visszanéz rám, arckifejezése ádáz. A homok elmosódik alattunk, az óceán elcsendesedik levegőért kapkodó zihálásunkhoz képest. Csak mi ketten létezünk a homokon. Blackwell és Privett lova nézeteltérésbe keveredik előttünk. Ide-oda kínlódnak, fogaik villognak, nyakuk és válluk összedörzsölődik. Közvetlenül mögöttük Mutt Malvern elszántan ütlegeli Skatát, a feketetarkát. Puck mégis felzárkózik hozzájuk, állhatatosan, egyenletesen. Galambhoz igazítom Corr tempóját, lépést a lépéshez, minden pillanattal némi teret nyerünk. Corrban még duzzad az erő. Ösvény nyílik előttünk; könnyen Blackwell, majd Privett elébe vághatnék. Mutt említésre sem méltó: egyre inkább lemarad, és közelebb kerül hozzánk. Vezethetném a rajt, és olyan könnyedén megkaparinthatnám a győzelmet, mint tavaly. Három perc múlva Corr máris az enyém lehetne. Minden, amit valaha is akartam. Tető a fejem fölé, kantár a

kezembe, és ló a nyergem alá. Corr. Érzem az arcomon a kancaistennő leheletét. Megígértem Pucknak, hogy maradok, amíg Galamb neki nem rugaszkodik. Talán nem is elég gyors, hogy megelőzze az éllovasokat. Könnyen lehet, hogy mindent feláldozok azzal, hogy rájuk várok. Bizonygatom magamnak, hogy még van elég időm. Van időm, hogy Corr előretörjön. Galamb előreugrat. Észreveszem, hogy Mutt Malvern szándékosan húzta vissza Skatát. Esze ágában sem volt győzni.

PUCK A feketetarka kanca támadása meglep. Köztem és a tenger között hirtelen meghátrál, mintha a hullámokba akarná vetni magát, de azután Galambnak esik. Fogai Galamb fején zárulnak össze, közvetlenül a füle mögött. Galamb megtántorodik. Odafordítom a fejemet, és Mutt Malvern ördögi vigyorába nézek. Hallom, hogy Sean kiabál, hangja feldúlt: – Ez a kettőnk ügye, Mutt! Próbálok a kengyelben maradni, és egészen előrehajolok Galamb verejtékes nyakán, hogy megragadjam a feketetarka fülét. Bőre csúszós, nem hasonlít semmilyen más lóéra sem, amelyet valaha érintettem. Galamb gerince erősen a gyomromba nyomódik, hólyagos kezem fájdalmasan sajog, de nem hagyom elvonni a figyelmemet, erősen megcsavarom a feketetarka fülét.

Vinnyog, és elengedi Galambot. Alig hallom Sean kiáltását: – Menj az útból, Puck! Galamb érti, még ha én nem is: előreugrat a közelgő Corr és a feketetarka között. Alig van időm visszahuppanni a nyeregbe, amelynek felszíne csúszós a vértől és a víztől. Skata megcsavarodik és nagyot szökken Mutt alatt – mégis sikerül megszabadulnunk. Hátrapillantok, és már csak annyit látok, hogy Corr válla a feketetarka vállának csapódik. Sean tekintete felém rebben egy másodpercre. Figyel, hogy meggyőződjön, távolodom-e már. Meg akarom várni. Tudom, hogy négyszer győzött már ezen a parton nélkülem, de nem akarom hátrahagyni. Hallom a hangját: – Menj! Eleresztem Galamb gyeplőjét.

SEAN Nem tudunk elszakadni. Corr lehagyná Skatát, ha előrehúzhatnánk, de Mutt Malvern megragadta a kantáromat. Maga felé húzza Corr pofáját, a feketetarka fogainak hatókörébe. Corr vak oldala ez, és megvadul a félelemtől, hogy nem tudja, kivel kell szembeszállnia. Forgatja a szemét; orrával újra és újra a levegőbe bök. Skata feléje kap, fogaival súrolja Corr pofáját. Viaskodom a lovasával Corr kantárjáért, térdem Muttnak ütközik, csont a csontnak, tűzforrón. Skata és Corr együtt vágtat, fej fej mellett, minden lépéssel

közelebb juttatva bennünket a hullámveréshez. Sós víz ízét érzem a számban; a nyergem csuszamlós tőle. Corr testének minden izma feszülten remeg. Muttra pillantok, látom, hogy nehezen tartja magát nyeregben. Túl későn veszem azonban észre a kését. Felemelem a karomat. Nem tudom megvédeni magam, sem Corrt. Nem engem szúr meg. Végighúzza a feketetarka ló nyakán az éles pengét, skarlátvörös vonalat rajzolva rá. A kanca őrjöng a fájdalomtól. – Na, ezzel birkózz meg, Kendrick! – kiáltja Mutt. Elengedi a kantárt. Skata nekünk csapódik.

PUCK Blackwellhez és a lovához zárkózunk fel először. Margot nagy, vékony pej, hosszú, akár egy vasúti kocsi, és Blackwell alig tud megbirkózni vele. Látom, hogy a szája nyitva, és vigyorog, mint a fekete capall uisce, amely megtalált bennünket a fészerben. Korábban lélegzetelállítóan gyors volt, de lovasa most erősen fogja. Amikor egy kicsit több kantárt akar adni neki, rögtön az óceán felé ront. Galambot viszont egyáltalán nem érdekli a tenger. Szorosan a sörényére lapulok; nyaka izzadt, a kezem is verejtékes, és nehezen tartom magam a hátán – és még többet kérek tőle. Elsiklik Blackwell mellett. Most már csak Privett és Penda vágtat előttünk. Jókora távolságot tartanak a tengertől, így közéjük mozdulhatnék. Ám

ha közelebb tudnám szorítani Pendát a novemberi hullámok széléhez, talán sikerülne eléggé elterelnem a figyelmét, hogy átvehessem a vezetést. Ami azt jelentené, hogy egészen közel kerülök egy capall uiscéhez, menekülési terv nélkül, és Galamb már így is halálra rémült. Már nem maradt sok hátra. Nem akarok reménykedni, de érzem, hogy a remény erősen lüktet az ereimben. Csak éppen... Corrnak már ide kellett volna érnie. Nem volna szabad, hogy egyedül legyünk itt Pendával. Amikor magam mögé pillantok, nem látom Seant. Margot láthatóan gyorsan zárkózik fel hozzánk. Galamb hevenyészett nyeregdísze őrülten csapong a szélben. Hallom Sean hangját, amint azt súgja a fülembe, hogy ez lehetséges. S Peg Grattont is, amint biztat, hogy mutassam meg nekik, ki vagyok. Tudom jól, hogy végeredményben nem is Galambnak kell bátornak lennie. Nekem kell bátornak lennem helyette is. Galamb nyakára hajolok – Galambéra, a legjobb barátoméra –, és még egy utolsó rohamot kérek tőle.

SEAN Fogom Corrt, de nem fogok semmit. Valahol magas, éles sikoly hallatszik, azután zuhanok. Abban a röpke pillanatban, mielőtt Corr hátáról a hullámok közé zuhanok, először a mögöttünk lévő lovak tucatjaira, majd apám halálára gondolok. Egyetlen esélyem, ha félre tudok gurulni. Remélem, hogy amikor földet érek, el tudok gurulni a közeledő paták többsége elől. Ha sikerül eszméletemnél maradni, talán van esélyem a

túlélésre. Egy pillanatra mindent tökéletesen tisztán látok: Corr vörös, maszkhoz hasonló pofáját, ahogyan egyik orrlyuka felszakadt; a távolba nyúló láthatárt a messzeségben, elérhetetlenül; fölöttünk a kék, mélységesen kék novemberi eget. A feketetarka térde a magasba emelkedik, hogy a fejemre sújtson. Amikor a homokra zuhanok, látásom megtörik, mint egy hullám. Érzem a sós tajtékot a számban, a homok dübög alattam a patáktól, fölöttem pedig minden vörös, vörös, vörös.

63. FEJEZET – PUCK

Abban a pillanatban, amikor elhaladunk Ian Privett és Penda mellett, Ian a szemembe néz, és látom, hogy nem hiszi el. Azután vége a versenynek. Még akkor is, amikor látom, hogy mi jutottunk át elsőként a célegyenesen, még akkor is, amikor újabb fél másodperc telik el, mire Blackwell és Margot elvillan mellettünk, és még egy másodperc száll tova, amíg Ake Palsson és Halsal doktor is a célba ront, fej fej mellett – képtelen vagyok elhinni. Lelassítom Galambot, megpaskolom a nyakát, felnevetek, és véres kezem fejével könnyeket törlők le az arcomról. Elolvadt minden fájdalmam; nem maradt más, csak a szüntelen remegés. Ingatagon állok a kengyelemben, elkormányozom Galambot a célba érő capall uiscék útjából. Szürkék, feketék, gesztenyeszínűek, pejek. Nem látom Seant. A fülem egyre csak zúg. Beletelik egy percbe, mire rájövök,

az odafent őrjöngő közönség üdvrivalgását hallom. A nevemet kiabálják, és Galambét is. Azt hiszem, hallom közöttük Finnt, de lehet, hogy csak képzelődöm. Még mindig közelednek tengeri lovak a hátsó mezőnyben, nyüzsögnek, ágaskodnak és tekeregnek. De nem látom Seant. Egy versenybiztos közelít felém, karját Galamb kantárja felé tartja. Kezem nem hagyja abba a remegést; rettenetes érzésem támad. – Gratulálok! – mondja a versenybiztos. Ránézek, várom, hogy értelmet adhassak a szavainak, azután megkérdezem: – Hol van Sean Kendrick? Amikor nem válaszol, visszafordítom Galambot arra, amerről jöttünk. Ezen a végén a part tele van tajtékzó capall uiscékkel és fáradt lovasokkal. A part egyáltalán nem úgy néz ki, mint amilyennek az ellenkező irányban végigvágtatva láttam. Egyszerű homok, ahogyan most ügetek rajta. Az óceán csak hullám hullám hátán, már nem az éhes sötétség. Visszairányítom Galambot arra, amerről jöttünk, vizslatom a nedves homokot. Vérfoltok sötétlenek ott, ahol harcok zajlottak, és egy halott, gesztenyeszín capall fekszik nagyon közel a vízhez. Beljebb a szárazföldön lepellel takarnak le valakit. Összeszorul a gyomrom, bár a test túl termetes, hogy Sean legyen. Azután meglátom Corrt. A hullámverés szélén áll, alakja vörösen tükröződik vissza a nedves homokon. Egyik hátsó lábát maga alá húzza, patája hegyén nyugtatva. Fejét mélyen lehajtja, és amint közeledem, látom, hogy remeg. Nyerge megfordult, szinte lefelé lóg. Alatta sötét, vékony test körvonalai látszanak, köréfonódott

a kantár. Még mocskosan is felismerem a kékesfekete kabátot. A vörösség pedig, amelyet az imént tükröződésnek véltem, egyszerűen vér: az egymás után érkező hullámok lassanként elmossák. Hirtelen eszembe jut, amikor Gabe azt mondta, hogy nem bírja tovább; nem hittem neki, hiszen természetes, hogy az ember mindent kibír, ha úgy dönt. Most mégis tökéletesen megértem a bátyámat, mert nem bírnám elviselni, ha Sean Kendrick meghalt. Mindezek után nem. Mindenki más után nem. Éppen elég szívfájdító Corrt látni, akinek láthatóan eltört a lába. Ám Sean nem halhatott meg. Lecsusszanok Galamb hátáról. Mellettem terem még egy versenybiztos, és a kezébe nyomom a kantárt. Keresztülfutok a homokon Corrhoz. Egy pillanatra lassítok, amikor egy sirály húz el az arcom mellett. Már gyülekeznek is a parti mészárlás körül – miért nem hajtja el őket valaki? – Sean! Közeledem hozzá, egy hirtelen mozdulattól azonban hátrahőkölök: Sean egyik karjával felnyúl, keresgél. Megragadja a kengyelt, és felhúzza magát. Bizonytalan, mint a ma született csikó. Két karomat a teste köré fonom. Nem tudom eldönteni, melyikünk remeg. Sean hangja rekedten szól: – Sikerült? Nem akaródzik elmondanom, mert ez csak a fele annak, aminek történnie kellett volna. Visszahúzódik, és az arcomba néz. Nem tudom, mit lát rajta, de ezt mondja: – Igen.

– Penda második lett. Hol voltál? Mi történt? – Mutt – válaszolja Sean. Kinéz az óceánra, összehúzott szemmel. – Láttad? Nem, nem is hittem. Elvitte. A feketetarka kanca elvitte. A sebeim fájni kezdenek, a gyomrom görcsbe rándul. – Sohasem akart győzni. Csak azt akarta, hogy... – Corr végig mellettem állt – folytatja Sean csodálkozva. – Meghaltam volna. Nem lett volna muszáj itt maradnia. Ebben a pillanatban már látom, nem is számít, hogy nem győzött. Corr hűsége sokkal többet jelent, mint a puszta birtoklása. Azután szótlanul figyelem, amint tekintete végigsiklik Corr alakján, szemügyre véve lehorgasztott fejét, az orrlyukait borító vért, kicsavarodott hátsó lábát. Innen nézve a látványra görcsbe rándul a gyomrom. Sean előrelép és óvatosan megérinti Corr hátsó lábát, végighúzza rajta a tenyerét. Látom a pillanatot, amikor a keze megáll, válla megroggyan, és már tudom, hogy Corr lába eltört. Emlékszem, mit kívánt Sean: hogy megkapja, amire szüksége van. Ebben a percben nem tudom, hogyan is hihetnék bármilyen istenben, istennőben vagy szigetben, és ha mégis, hogyan gondolhatnám, hogy bármi más jellemezheti őket, mint rideg kegyetlenség. Sean elhúzódik, és felrántja az övét, hogy az elcsavarodott nyereg a földre hulljon. Corr csupaszon, sötétvörösen áll előtte, szőre göndör és nedves, ahol az imént a nyereg volt. Sean végigsimítja kezével az izzadságtól göndörödő szőrt. Azután Corr sörényébe markol, és homlokát a vállára nyomja. Nem kell mondania: Corr soha többé nem fog vágtázni.

64. FEJEZET – PUCK

A nap hátralévő része hamar elröppen. Díjátadások és pénz, újságírók és turisták. Gratulációk, kézfogások és annyi hang, hogy egyet sem értek közülük. Gondoskodnak a sebemről – Juj, de csúnya, Puck Connolly, hogy kaphatott ilyet egyáltalán egy lótól? Szerencséje van, hogy nem mély! –, és kényeztetik Galambot. Végtelen órákig tart az ünneplés, nem tudok elszakadni semmi fontoshoz. Miután a nap eltűnik a láthatáron, tudomásomra jut, hogy Corr hirtelenjében összetákolt menedéket kapott a parton, mert képtelen visszamenni a Malvern-udvarra. Sikerül végül elmenekülnöm a tömeg elől, és félig leereszkedem a sziklaösvényen. Ott, az alkonyatban, megpillantom Sean Kendricket, am int a sziklának támaszkodva gubbaszt, lehunyt szemmel. Odamennék hozzá, de látom, hogy a szőke George Holly már rázogatja és megpróbálja elcsalogatni. Még innen is

látni, hogy Sean arcán mély, keserű nyomot hagyott a veszteség. Holly messziről bólint nekem, hogy menjek bátran, de csak akkor indulok haza Galambbal, amikor Sean tekintete találkozik az enyémmel. Finn a hazaúton felzárkózik hozzám, szökdécsel egy kicsit, míg fel nem veszi velem a lépést. Kabátzsebébe rejti a kezét. Néhány pillanatig csendben baktatunk egymás mellett, csak lépéseink hangja hallatszik a porban. Galamb patája néha kavicson csattan, miközben fáradtan halad előre. Az alkonyatban minden kisebbnek tűnik körülöttünk. – Mérgesen bámulsz – szólal meg végül Finn. Tudom, hogy igaza van; érzem a mély barázdát két szemöldököm között. – Csak mert magamban számolok. Nincs benne sok örömöm. A számok mindig ugyanannyira jönnek ki: éppen elég, hogy megmentsük a házat, de nem elég, hogy Sean megvegye Corrt, ha Malvern meg is engedné. Finn így szól: – Ünnepelned kellene! Gabe azt mondja, lakomával vár bennünket otthon! Még egy ilyen hosszú nap végén sem képes száműzni a szökdécselést a lépteiből. Mint egy szélben táncoló csikó. Összeszedem magam, hogy ne legyenek szúrósak a szavaim, mert ez az egész szomorú helyzet nem Finn hibája, ám egy morzsa keserűség mégis érződik rajtuk: – Nem ünnepelhetek, amíg Sean Kendrick odalent gubbaszt egy rokkant lóval, amelyet meg sem vehet, méghozzá miattam! – Honnan tudod, hogy Sean Kendrick még mindig akarja? Nem kell, hogy megmondják. Tudom, hogy Sean még mindig akarja Corrt. Sohasem a versenyzés volt számára a lényeg.

Finn felém pillant, és az arcomon megtalálja a választ a kérdésére. – Értem – mondja. – Miért nem engedheti meg magának? Hangosan kimondani csak még rosszabb. Elmagyarázom: – Seannak nyernie kellett volna, hogy össze tudja szedni a pénzt. Nem volt elég. Egy hosszú percig megint csupán a lépteink koppanása, Galamb patájának csattogása és a fülünk mellett elsüvítő szél hallatszik. Eltöprengek, vajon sikerült-e Hollynak elcsalnia Seant a partról. Kíváncsi vagyok, Sean odalent tölti-e az éjszakát. Általában rendkívül gyakorlatias, de nem amikor Corr forog kockán. – Miért nem adunk neki pénzt? – kérdezi Finn. Nyelek egyet. – Nem nyertem eleget a házra és Corr megvásárlására. Finn a zsebében turkál. – Akkor használjuk fel ezt is! Dagadó pénzköteget látok a kezében, és olyan hirtelen torpanok meg, hogy Galamb a vállamnak ütközik. – Finn...! Finn Connolly, honnan szerezted ezt a rengeteg pénzt? Látom, hogy Finn csak nehezen állja meg mosolygás nélkül. Annyira erőlködik, hogy hirtelen békaarcot vág, mintha azt jelezné, hogy senkinek semmi köze hozzá. Nem bírom levenni szememet a pénzkötegről – majdnem olyan vastag, mint az én nyereményem. Sejtelmesen felel: – Negyvenöt az egyhez! Hosszú időbe kerül, mire rádöbbenek, honnan ismerős ez a szám – Grattonék táblájáról. Most már értem, hová tűnt a többi

pénz a kekszesdobozból. – Fogadtál... – be sem tudom fejezni a mondatot. Finn megint elindul, és immár némi ruganyosság látszik a járásában. – Dory Maud azt mondta, jó tét vagy.

65. FEJEZET – PUCK

Anyám mindig azt mondta, hogy a legjobb ruhánkat öltsuk fel, amikor mérgesek vagyunk, mert az megijeszti az embereket. Nem vagyok mérges, de szeretnék rémisztő hatást kelteni, így hát nagyon gondosan öltözködöm a verseny utáni reggelen. Egy órát töltök anyám ovális tükre előtt a szobájában, gyömbérszín hajamat rendezgetem, ujjaimra tekergetve a tincseket. Peg Gratton frizurájának képe lebeg a szemem előtt, amint a szépítkezéssel foglalatoskodom. Kiderült, hogy szépen megfésülve sokkal kevesebb hajam van, mint gondoltam, és amikor hátratűzöm, anyám arcát pillantom meg a tükörben. A szekrényhez lépek, és szemügyre veszem a ruháit. Egyik sem néz ki különösebben félelmet keltőnek. Inkább fogok egy galléros blúzt, felveszek hozzá egy nadrágot és a parti mocsoktól gondosan megtisztított csizmámat. Kölcsönveszem anyám korall karkötőjét és a hozzáillő nyakláncot. Aztán kilépek a folyosóra. – Kate! – kiált fel Gabe ijedten. A konyhaasztalnál ülve bámul rám. Hallottam múlt éjjel pakolni. – Hová mész?

– A Malvern-udvarra. – Hát, az biztos, hogy jól nézel ki. Kinyitom az ajtót. Odakint a reggel pasztellszínekben pompázik, és enyhe füstillat lebeg a levegőben, olyan enyhe, mint amilyen metsző tegnap volt. – Tudom. Hátamra csatolom az iskolatáskámat, és fogom a biciklit, mert Galamb megérdemel egy szabadnapot, jobban, mint bármi mást. Elkerékpározom ezen a kellemes reggelen a Malvern-udvarra. Amikor megérkezem, az udvar most is olyan, mint egy felbolydult méhkas. Lovászfiúk mennek ki a lovakkal a legelőre, lovasok viszik ki a telivéreket a pályára vágtázni, istállófiúk seprik a köveket. – Kate Connolly! – üdvözöl az egyik lovászfiú. – Sean nincs itt. Nem gondoltam, hogy itt lesz, mégsem szívesen hallom a hírt. Így felelek: – Valójában Benjamin Malvernt keresem. – Odafent van a házban. Talán várja önt? – Igen – vágom rá, mert ha eddig nem is várt, hamar várni fog, amikor besétálok hozzá. – Hát akkor, hadd engedjem be... – mondja a lovászfiú, és kinyitja előttem a kaput, hogy besétáljak a biciklimmel. Köszönetet mondok, azután feltolom a biciklimet a Malvernházhoz. A nagyszerű, hatalmas, régi épület az istálló mögött fekszik. Mint maga Malvern, mély benyomást tesz az emberre, hatalmasnak látszik, de nem igazán tetszetős. Nekitámasztom a biciklimet a falnak, majd odasétálok a bejárati

ajtóhoz, és kopogok. Egy percig semmi válasz nem érkezik, azután Benjamin Malvern nyit ajtót. – Jó reggelt! – üdvözlöm. Belépek mellette a fogadószobába. Kopár helyiség, magas mennyezettel, amelyben egy kis dohányzóasztal áll a falnak támasztva. Mögötte egy nappalit látok, fehér abrosz közepén egy magányos teáscsészét. – Éppen teáztam – mondja. – Akkor tökéletes az időzítésem – válaszolom. Nem várom, hogy invitáljon; belépek a nappaliba. Akár a fogadószoba, majdnem üres. Csak egy kerek asztal áll a magas helyiségben, és lámpák lógnak a falakon. Meglehetősen magányos helynek néz ki. Eltöprengek, vajon azon gondolkozott-e éppen, hogy a tenger kiköpi-e még valaha a feketetarkát vagy Mutt Malvernt. Leülök a székre, amely szemben áll az övével. Malvern szája szóra nyílik: – Tejjel és cukorral? Ráhajtom a karomat az asztalra, és végigmérem: – Úgy iszom, ahogyan maga. Felszökik a szemöldöke, de elkészíti nekem a furcsa teát. Odatolja elém, és letelepedik velem szemben, keresztbe teszi a lábát, majd hátradől. – Mi szél hozta a házamba hurrikán módjára, Kate Connolly? Meglehetősen illetlen ez a betolakodás. – Gondolom. Valójában három cél vezetett ide – felelem. Ajkamhoz emelem a csészét, Malvern pedig figyel. Becsukom az egyik szememet. A tea egészen olyan, mintha pogácsát innék, vagy a szőnyeget nyalnám. – Három dolgot szeretnék. – Elég sok dolgot szeretne. Benyúlok az iskolatáskámba, és egy kis pénzköteget teszek

az asztalra. – Elsőként szeretnék kifizetni mindent, amivel még tartozunk a ház miatt. Malvern szemügyre veszi a nagy köteg pénzt, de nem nyúl hozzá. – A második dolog? Kortyolok még egy nagyot a teából, a nyomaték kedvéért. Rengeteg hősiességet követel tőlem, de sikerül. – Szeretném, ha állást adna nekem. Leteszi a csészéjét. – És mit gondol, miféle munkát kellene végeznie? – Azt hiszem, eleinte istállót takarítanék, lovagolnék és talicskáznék. Szerintem remek munkát végeznék. Malvern kíváncsian méreget. – Nem könnyű állást szerezni ezen a szigeten. – Tudomásom van róla – válaszolom. Benjamin Malvern megdörzsöli a száját az ujjával, és a magas mennyezetre függeszti a tekintetét. A vakolat kissé lepattogzott, és most összehúzott szemöldökkel szemléli a repedést. – Azt hiszem, megoldhatjuk. És mi volna a harmadik dolog, amit annyira szeretne? Leteszem a teáscsészémet, és keményen a szemébe nézek. Ebben a pillanatban tényleg szeretnék rémisztő hatást kelteni. – Szeretném, ha eladná Corrt Sean Kendricknek, annak ellenére, hogy nem nyertek. Malvern elhúzza a száját. – Alkut kötöttünk, és tisztában volt a feltételekkel. – Az a ló haszontalan, és ezt mindketten tudják. Mit tervezne tenni vele?

Az ég felé tárja mindkét tenyerét. Folytatom: – Tehát akár el is adhatja. Hacsak nem pusztán kínozni akarja Sean Kendricket. Megfordul a fejemben, hogy még hozzáteszem: mint a megboldogult fia – de végül arra jutok, hogy túlságosan aljas húzás volna. – Sean kérte, hogy forduljon hozzám? Megrázom a fejemet. – Nem tudja, hogy itt vagyok. És kicsit furcsán érezné magát, ha tudná, hogy ide jöttem. Malvern a teájába bámul. – Különös pár, maguk kerten. Mert hát azok, nem? – Dolgozunk rajta. Erre a fejét csóválja. – Jól van. Eladom. De az ár nem változik, csak mert a ló most már három lábon áll négy helyett. Van még mondanivalója? – Három dolog vezetett ma ide, és annyit is mondtam el. – Valóban annyit. Nos, akkor hát hagyjon teázni! Jöjjön vissza hétfőn, és beszélhetünk a talicskájáról! Felállok, érintetlenül hagyom a pénzköteget az asztalon, és elindulok kifelé az udvarra. A szellő hosszan, alacsonyan sepri végig a talajt, felkavarja a tenger, a fű, a széna és a lovak szagát. Úgy vélem, ez a legkellemesebb illat a világon.

66. FEJEZET – SEAN

A novemberi tenger ékkőként ragyog az estében, sötéten csillog a vöröses köveken túl. Corr és én magunk mögött hagyjuk a fehér sziklákat; a víz felé vezetem. Mint amikor kihúztam a tengerből: csak egy kötőfék van rajta. Már régen levettem a kötést a hátsó lábáról – nem fogja meggyógyítani. Holly szerint van mód Kaliforniában arra, hogy helyre tegyék a csontot, de akkor sem versenyezhetne soha többé. Holly azt mondja, hatalmas bolondság megvennem Corrt, csak hogy utána elengedjem a tengerbe. Corr viszont ugyanolyan szívesen menne Kaliforniába, mint repülne. Mindenesetre nem tudom, mit tartogatna az ottani élet egy capall uiscének. Imádja a tengert és a futást, és amíg meg tudtam neki adni legalább az egyiket, boldogok voltunk. Most tehát lassan vezetem a hullámverés felé. A tengerben eltűnik az esetlensége, súlyát a sós víz fogja ringatni, észre sem fogja venni, hogy a hátsó lába már nem az, ami valaha volt.

Nem akarok búcsút mondani. A szikláknál Puck Connolly és George Holly vár rám, mindkettő keresztbe font karral, ugyanolyan testtartásban. Hagyják, hogy ebben a pillanatban magam legyek, és hálás vagyok nekik érte. Fájdalmas haladása ellenére Corr a tenger felé hegyezi a fülét. A novemberi óceán édes dalt énekel neki, csalogatja és simogatja, felgyorsítja a szívverését. Együtt lépünk a jéghideg vízbe. Ebben a fényben Corr olyan vörösen tündököl, mint a lemenő nap, egy óriás, egy isten. Füle hátralibben, amikor az óceán megsimogatja sérült lábát, azután megint előre, a láthatár felé fordul. A távoli tenger fekete és feneketlen, talán még több csodát rejt, mint Thisby vizei. Nem olyan régen még együtt pancsoltunk ezekben a hullámokban, idelent, a sziklák tövében. Most egyetlen megfontolatlan lépést sem tud tenni. Végigsimítom kezemmel a nyakát, marját, végig a lábát. A puszta jelenlétét is magától értetődőnek tartottam. Vállán nyugtatom az arcomat, egy másodpercre behunyom a szemem, azután a fülébe suttogok: Találd meg a boldogságot! Nem bírok állni, mert a lábam nem tartana itt tovább egy pillanatig sem. Pislogok, hogy tisztábban lássak, és felnyújtom a kezemet. Lehúzom Corr kötőfékét. Kihátrálok a hullámverésből, és figyelem. Fülét még mindig a láthatár felé szegezi, nem rám. Az óceán a szerelme, és most – végre – meg fogja kapni. Felhajtom a galléromat, hátat fordítok neki, és elindulok a sziklák felé. Attól tartok, nem bírom végignézni, ahogyan eltűnik a vízben. Összetörné a szívemet. Puck a szemét dörzsöli, mintha volna benne valami. George

Holly az ajkába harap. A sziklák fölém tornyosulnak, és megpróbálom vigasztalni magam: Újra lovagolni fogok, apám házába költözöm, és szabad leszek! Nem lelek azonban vigaszra a gondolataimban. Mögöttem az óceán halkan susog: ssssssss, ssssssss. Vékony, hosszú vinnyogás hallatszik. Megyek tovább, mezítláb, lassan az egyenetlen köveken. Újra hallom a vinnyogást, halkan, könyörgőn. Puck és Holly elnéz mellettem, így hát én is megfordulok. Corr még mindig a part mellett áll, észrevette, hogy elmentem. Úgy áll ott, ahogyan hagytam, és visszanéz rám. Felemeli a fejét, és panaszosan bőg utánam. Az ellenállhatatlan óceán a patáját mossa. Marja felett mégis hátranéz rám, és vinnyog, újra és újra. Feláll a szőr a karomon a hangjától. Tudom, hogy azt akarja, menjek oda hozzá, de nem tarthatok vele oda, ahová neki mennie kell. Elhallgat, amikor nem térek vissza hozzá. Kifelé bámul a végtelen láthatárra. Látom, amint felemeli az egyik patáját, majd megint leteszi. Ismét a lábát próbálgatja. Azután megfordul, és kilép az óceánból. Fejét felrántja, amikor sérült lába a földet éri, de tesz még egy nehézkes lépést, és megint felbőg. Tesz még egy tétova lépést, távolodva a novemberi óceántól. S még egyet. Corr lassú, és a tenger mindkettőnknek énekel – de visszajön hozzám.

A SZERZŐ UTÓSZAVA

Tinédzserkoromban mindig lenyűgözve olvastam cikkeket írókról, akik hónapokig vagy évekig érlelnek történeteket, mielőtt papírra vetnék. Tinédzseríróként, aki úgy írta le a történeteket, ahogy eszébe jutottak, ez különösnek, idegennek tűnt számomra. Hogy lehet, hogy valaki nem tudja, hogy írja meg a saját történetét? – gondoltam, miközben egy hónap alatt megtermeltem újabb csapnivaló regényemet. Nos, íme, itt vagyok: egyike ezen íróknak. Nagyon régóta terveztem írni a tengeri lovakról. Az igazat megvallva, többször nekiveselkedtem. Először még egyetemista koromban, majd rögtön utána. Majdnem feladtam, mígnem néhány évvel ezelőtt – miután már három regényem megjelent, és igazán tudhattam, mit csinálok – még egyszer nekiveselkedtem a legendának. És megint kudarcot vallottam. Az egyetlen különbség a korábbi kudarcokhoz képest annyi volt, hogy ezúttal nem hatalmas robbanás volt, hanem egy kis nyösszenés. Az volt a baj, hogy a mítosz egyszerre bonyolult és nélkülözi a cselekményt. Nincs beépített narratívája, ami vezethetné az összezavarodott írót. Sokkal inkább számos változata létezik: egy glashtin nevű manx változat: capall uisge, cabyll ushtey és aughisky nevű ír változatok; each uisge és kelpie nevű skót variánsok. Attól eltekintve, hogy szinte kimondhatatlanok (a név, amelyet én választottam, capall uisce, úgy ejtendő: kapell iske), fő jellemzőjük a vízből származó, veszélyes tündérló. Olyan sok varázslatos elem vonzott: a lovakat november havával társítják; húsevők; ha elcsalják őket az óceántól, az elképzelhető legjobb hátasló válik belőlük... mindaddig, amíg nem érnek megint sós vízhez. De a mítosznak van egy kísérteties alakváltó aspektusa is. Némely verzió szerint a tengeri ló csinos, gesztenyeszín hajú

fiatalemberré változik. Az újonnan formálódott fiatalember a vízpart mellett sétál, magához csalogatja a fiatal lányokat – mert semmi ellenállhatatlanabb nincs, mint egy különös, vörös hajú fiú, akin nyomokban halszag érződik –, azután a vízbe rántja áldozatait, hogy ott falja fel őket. A tüdő és a máj később mosódik partra. A mítosz második felén feneklettem meg. Ahányszor megpróbáltam a ló-férfi lénnyel dolgozni, észrevettem, hogy olyan történetet mondok el, amelyet nem akarok elmondani. Csak a Shiver-trilógia megírása, a farkasember legendájának meglehetősen elferdített feldolgozása után jöttem rá, hogy nem kell készpénznek vennem a tengeri lovakat. Annyira válogatós lehetek a mitológiámmal, amennyire csak akarok. Elvetettem hát kivétel nélkül mindent, amire nem volt szükségem a tengeri lovakkal kapcsolatban, és így jutottam végül A Skorpió Vágtához – ahhoz a történethez, amely végeredményben nem is a tengeri lovakról vagy a tündérekről szól, ha igazán meggondolom. Tehát ha a kedves Olvasó többet szeretne megtudni a félelmetes, vörös hajú vízi fiúkról, hajukban tengeri hínárral, akkor ajánlom, szerezze be Katharine Briggs An Encyclopedia of Fairies: Hobgoblins, Brownies, Bogies and Other Supernatural Creatures című könyvét1 [1Magyarul nem elérhető – a ford. megj.], amely kitűnő kiindulópont mindenhez, ami csak kapcsolatos a tündérekkel. Azt hiszem, még mindig lehetséges, hogy egy nap majd megírom a legenda másik felét. Vagyis nem. Nem, nem lehetséges.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Valószínűleg egészen rövidre foghatnám ezt a köszönetnyilvánítást, ha csak ennyit mondanék: köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy az elmúlt másfél évben sziklákat látogassak. Mégis azt hiszem, lustaság lenne, és mindenképp megérdemlik, hogy név szerint említsem őket: első kiadóm a Scholasticnál, Samantha Grafe, aki úgy rendezgette az időbeosztásomat, hogy sziklákat látogathassak meg Kaliforniában. Külföldi jogokkal foglalkozó, szeretetreméltó csapatom, Rachel Horowitz, Janelle DeLuise, Marén Monitello és Lisa Mattingly, akik úgy koordinálták tengerentúli túráimat, hogy legyen időm sziklákat nézni Normandiában. A kiadóim az egyesült királysági Scholasticnál, Alyx Price és Alex Richardson, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy sziklákat látogathassak Dél-Angliában. És nagyon kedves barátaim, Erin és Richard Hill, akik nem egyszer, hanem kétszer viselték el, hogy sziklákra vadásszanak velem, egyszer délnek, egyszer keletnek indulva. Azoknak is köszönetet kell mondanom, akik az írásban segítettek: sokat szenvedett szerkesztőm, David Levithan, aki nem esett pánikba, amikor azt mondtam neki, hogy a következő könyvem gyilkos lovakról fog szólni. Szenvedélyes ügynököm, Laura Rennert, aki kisimította az ehhez a könyvhöz vezető, kissé rögös utat. Tessa Gratton és Brenna Yovanoff, kritikuspartnereim, akik a Spot the Travesty! együttesben játszanak velem. Carrie Ryan, Natalie „Igazad Van” Parker, Jackson Pearce és Kate Hummel – a cselekmény kommentálásáért és a zsokék öltözőiből származó történeteikért. Mint mindig, örökké hálás vagyok a családomnak, amiért tartották a frontot a határidők közeledtével – a frontok nagyon mozgékonyak, a határidők pedig gyakran piros betűs ünnepek. Különösen hálás vagyok a szüleimnek, akik tiltakoztak, bár

gyengéden, amikor nyereg nélkül lovagoltunk a lovainkon. És természetesen leginkább Ednek, a férjemnek kell köszönetet mondanom, aki mindig szívesen mászik velem sziklát.